A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Vénasszonyok nyara, 2018

Szárnyaszegett pillangók 1., 2019

Copyright © Palotás Petra, 2019

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám és Németh Renáta

Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektúra: Török Tünde
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2019

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

ISBN 978-615-5929-44-1

Édesanyámnak

A regényben szereplő zárdát ugyan a máltai Mdinában található,

 nagy tiszteletnek örvendő Szent Benedek-kolostor ihlette, de a
történet szereplői és cselekedeteik kizárólag az írói fantázia
szülöttei.
Ugyanígy a szerzői szabadságot hirdetik a szereplők által írt sms-
ek, mely technológiai újdonság csak 1992 decemberében jelent
meg, és csupán a következő években terjedt el a közhasználatban.

1. fejezet

1991. Stockholm

Hófehér takaró borította be az egész várost. A hajnalban lezúdult porcukor

büszkén trónolt az este még csupasz fákon. Szűziesen csillogott a máskor
meggypiros tetőcserepeken és a nyurga templomtornyokon, maga alá rejtve a
belváros vén macskaköveit.
Laura arcát az ablaküveghez préselve bűvölten bámulta az odalent
sikongatva hógolyózó lurkókat, akik ahelyett, hogy az iskolába igyekeztek
volna, önfeledten megadták magukat a közelgő tél első csábításának. Parányi
nappalijának rosszul szigetelt ablakán át a kelleténél jobban bekúszott a
november végi fagy, de Laurát valahogy most ez sem zavarta, annyira
lenyűgözte a szeme elé táruló látvány. Csak kilencre várták az irodában,
bőven volt még ideje, hogy kényelmesen megélje az ébredés első pillanatait.
Kissé összébb húzta magán a vastag hálóköntösét, és belebújt kötött, csíkos
gyapjúzoknijába. Szerette a reggelek szertartásait. Mint sokaknak, számára is
biztonságot hoztak a sokszor ismételt mozdulatok: ahogy odalépett a már
előző este bekészített kávéfőzőhöz, hogy egyetlenegy gombnyomással
elindítsa nem csupán a masinát, hanem az egész napját is; ahogy a reggeli
tornát egy nagyobb nyújtózássá tömörítve megmozgatta a végtagjait; ahogy a
narancslekvárra váró kenyerét begyömöszölte a morzsákkal teli pirítóba…
Egyszerű mozdulatok, amelyek minden áldott nap megmutatták, hogy igen,
ez az ő kis birodalma, minden rendben: itthon van.
Cukor nélkül, mandulatejjel itta a kávéját, felhabosítva a növényi nedvet,
némi kakaóporral a tetején. Néhány percre még bekuckózott a lila kanapéja
sarkába, és nem törődve a maszatolás esetleges veszélyével, kényelmesen ott
fogyasztotta el a reggelijét. Két harapás között a noteszében rejlő aznapi
teendők listáját böngészte, néha a mobiltelefonjára pillantva, mintha remélné,
hogy megtört varázslatként ma végre megérkezik az olyannyira várt üzenet.
De a szerkezet néma maradt, csakúgy, mint az elmúlt hónapok minden
reggelén: most sem érkezett sms a távoli Ázsiából.
Ellenben váratlanul megcsörrent a rekedt, hetvenes évekből ott ragadt
púderkék, vonalas telefon.
– Halló, drágám, nem kellene már úton lenned? – hallatszott a szokásos
reggeli aggódás.
– Nem, édes anyukám, még nem kellene úton lennem. De ha aggódsz,
hogy esetleg mégis, akkor miért tartasz fel a hívásoddal? – nevetett Laura a
készülékbe.
– Nem feltartalak, csak figyelmeztetni akarlak, de ha zavarok… – jött a
kissé sértődött válasz.
– Anyaaaa… ne csináld, csak vicceltem, nem tartasz fel, rád egyébként is
mindig van időm – felelte Laura engesztelően, miközben a beszélgetést nem
megszakítva megpróbált a mérlegre állni, de maga is meghökkenve a mutató
kilengésén, hamar leugrott a szerkezetről.
„Lehet, hogy már megint elromlott. Vagy a köpeny és persze a vastag
gyapjúzokni… a telefonkagylóról nem is beszélve” – vigasztalta magát
Laura, csak fél füllel figyelve az édesanyja csiripelésére.
– Szóval akkor holnap háromkor, drágám, jó? És, kérlek, legyél pontos, és
engedd ki a hajad, meg egy kis smink sem ártana. Annyira elszoktál ezektől a
kis női finomságoktól Bangkokban. De itt most újra Európában vagy, érted,
kislányom?
– Igen, anyukám, értem, igen sminkelni is fogok, és igen, kiengedem a
hajam, holnap háromkor… de miért is, mi lesz holnap háromkor? – eszmélt
fel, ráébredve, hogy nem figyelt a hallottakra.
– Laura… kislányom – pirított rá az anyja. – 32 éves vagy, egy kicsit
jobban kellene koncentrálnod arra, ha valaki beszél hozzád, főleg, ha az
édesanyád az, és még inkább, ha a jövődről van szó. Bernd nagybátyád
születésnapjára vagyunk hivatalosak, és nem csupán a rokonság, hanem egy
egész nagy baráti társaság. Márpedig tudod, hogy mennyire befolyásos
emberek az ő barátai. És mielőtt tiltakoznál, nem, nem csupa vénember,
bizony nem. Ha éppen tudni akarod, dr. Peter Johanssonéknál lesz a parti, és
ott lesz a fia is, igen, a mindenki által ismert, dr. Johansson frissen végzett,
egyedülálló ügyvéd fia is – mondta az anyja titokzatosan, az egyedülállót
olyan lassan, túlzott artikulálással szuszogva, mint ahogy a kisgyerekekhez
vagy a nyelvet még éppen csak most tanulókhoz beszélnek. Legalábbis Laura
így érezte, mint oly sokszor, amikor az édesanyja valamit erős nyomatékkal
akart közölni.

2. fejezet

Szombat reggel lévén Laura nem siette el a felkelést. Valójában

legszívesebben egész nap ágyban maradt volna, egy jó könyv és a frissen
vásárolt fahéjillatú gyertyája társaságában. Számtalan varázslatos pillanatot
köszönhetett már az életében a fény és az illatok bűbájos keverékének. S bár
a délutáni vendégségig a hajmosástól kezdve a megfelelő öltözék
kiválasztásáig még rengeteg teendője akadt, sem a reggeli kávéjáról, sem a
frissen vásárolt mécses meggyújtásáról nem akart lemondani.
Feltette a kedvenc karácsonyi lemezét, és a Last Christmas első
akkordjaira egy rutinos mozdulattal tüzet csiholt a skatulyából előhúzott
gyufával. Megbabonázva nézte a viaszt lassan olvadásnak indító lángot,
miközben ezt duruzsolta félhangosan: „Az illatoknak hatalmuk van, vágyakat
ébresztenek, emlékeket csalogatnak elő, ha pedig mindezt egy gyertya meleg
lángja öleli körül, nincs menekvés: elvesztél.” Frankre gondolt, és arra, hogy
ebben a pillanatban még egy bagószagú csókért is sokat adna… De ezúttal
csak a fahéj bódításával tudott vigasztalódni. A reggeli után vagy még egy fél
órát elmerült a kád habos vizében, miközben élvezettel átadta magát a
karácsonyi melódiák tökéletességet idéző varázsának. Várta a karácsonyt, a
délutáni teázást Elisabeth asszonynál és az estét az édesanyjával, leginkább a
hat órát, amikor, mint minden évben, az apja is csatlakozik hozzájuk, hogy ha
csupán néhány órára is, de együtt töltsék a szentestét. Ilyenkor Laura
visszautazott az időben: újra kislánynak érezte magát, annak minden
szépségével, kiváltságával és nyűgével. A mai napig nagyra kerekedett
szemekkel és gyermeki boldogsággal bontogatta ilyenkor az ajándékait,
aminél csak az okozott nagyobb örömet számára, ha az ő meglepetései is
elégedettséggel töltötték el a szüleit. Próbálta előre felvértezni magát a
„lassan kifutsz az időből” intések ellen, de mivel jó néhány éve, a füstbe ment
esküvője óta lassan már megszokta ezeket a kellemetlen beszélgetéseket, a
zavartsága is elcsitult, és rutinos közhelyekkel válaszolt az aggódó szülőknek.
A fürdőzést hajmosás követte, majd a harc, hogy valamelyest frizurát
kölcsönözzön a rakoncátlan tincseknek, mert bár nem várt túl sokat a
délutántól, azért az elismerő pillantások ellen nem lett volna kifogása.
Hosszas tépelődés után egy piros szövetruhára esett a választása, amely
ugyan látni engedte a sporttól formás vádliját, de mégsem mutatott annyit,
ami egy konzervatív születésnapi kávézáson az idősebb generáció számára
kifogásolható lett volna. Mohazöld szemeit némi aranyporral keretezte, és bár
az első körben a ruhával harmonizáló piros rúzst kent fel az ajkára, néhány
perc múlva meggondolta magát, és egy szolidabb szájfény mellett döntött.
Máskor egészen biztosan kerékpárra pattant volna, de a frissen lehullott
ropogós hó és az öltözéke miatt ma inkább taxiba ült.
Egy háromemeletes, patinás belvárosi villa előtt állt meg az autó. A
gondosan letakarított köveken csúszás veszélye nélkül tudta megközelíteni a
látogató a tekintélyes méretű, kétszárnyú faajtóhoz vezető lapos
márványlépcsőket. Laurának mindössze két csengő közül kellett választania,
az egyiken az ügyvédi iroda neve: Johansson és fia állt, a másikon pedig csak
a családi név, minden valószínűséggel a família rezidenciájára utalva. Hogy
Bernd nagybátyja a barátainál ünnepel, egyáltalán nem volt számára
meglepő, a rendkívül nagy népszerűségnek örvendő orvosprofesszor
agglegényként ugyancsak egy előkelő helyen lévő, de parányi otthonnal
rendelkezett. Az éttermi összejöveteleket pedig túl személytelennek tartotta.
Jó nevű és sokak életét megmentő sebészként vagyonos barátai alig várták,
hogy valamivel viszonozhassák a műtét utáni újjászületésüket.
– Hölgyem, fáradjon beljebb! – nyitotta ki egy frakkot viselő, nyurga férfi
a kaput. – Üdvözlöm a vendéglátó és az ünnepelt nevében – köszöntötte kissé
mesterkélt mosollyal Laurát, aki szíve szerint megkérdezte volna, hogy a
család állandó komornyikja-e, vagy csupán erre a délutánra megfizetett
segítség.
– Jó napot! – felelte Laura kedélyesen, hagyva, hogy a férfi elvegye tőle a
havas esőtől nedves esernyőt. Csak néhány lépést kellett ugyan megtennie a
taxitól, de védelem nélkül az is nagy veszélyt jelentett volna a hosszan és
gondosan szárított hajzuhatagára.
Plafonig érő, aranyozott, indákkal és levelekkel díszített szecessziós tükrök
fogadták a hallban, innen vezetett fel két fordulóval egy kényelmesen széles,
alacsony fokokkal bíró, sötétbarna lépcső a fogadóteremnek is beillő
nappaliba. Odabent már legalább két tucat vendég duruzsolt, egyesek az
ideiglenesen felállított, fehér damasztterítőkkel borított bisztróasztalkák köré
tömörülve, mások a kényelmesnek tetsző, bordó bársonnyal bevont
fotelekben ülve.
Laura a nagybátyját kereste a szemével, de az édesanyja társaságával is
beérte volna a szokatlanul idegen környezetben. Valahogy mintha mégiscsak
a vendéglátó barátai lettek volna többségben, nem látta a saját családja
tagjait.
– Szintén elveszve? – lépett hozzá egy barna hajú, öltönyös fiatalember. A
sötét tincsek közé itt-ott ezüstös szál keveredett, ami talán a koránál érettebb
külsőt kölcsönzött volna a férfinak, de a kisfiúsan mosolygó, huncut barna
szemek mégis fiatalabbnak tüntették fel a valós koránál.
– Nem, vagyis egy picit talán mégis… – mentegetőzött Laura, örömmel
elfogadva a férfi által kínált pezsgőt.
– Niclas Johansson vagyok, örülök, hogy nálunk tölti a délutánt – nyújtotta
a férfi a kezét barátságosan.
– Laura, Laura Emma Stjöden – viszonozta Laura a bemutatkozást. –
Nálunk? Azt mondta, nálunk? Akkor azért messze nem lehet annyira
elveszett, mint én. Hiszen hazai terepen játszik – folytatta könnyedén a
társalgást.
– Nézőpont kérdése – védekezett a férfi. – A fotel, a lámpa, az ablak talán
ismerősek, de magát például még sosem láttam. Mert arra egészen biztosan
emlékeznék – bókolt a vendégnek.
– Á, Laura, kicsikém… hát megjöttél, és látom, már tökéletes társaságra is
akadtál – lobbant be a társalgásba Laura édesanyja, Gudrun Stjöden,
lányához hasonlóan piros kosztümöt viselve. Barna, magasra tupírozott
félhosszú frizurája finoman keretezte az asszony érett, szép vonásait. A kissé
túlzó elegancia kontrasztban állt a természetes, vidám kedélyességgel, ahogy
magához ölelte felnőtt lányát. – Látom, már megismerkedtettek Niclasszal –
közölte elégedetten, majd egy sokatmondó mosoly kíséretében hozzáfűzte: –
Niclas egyébként az édesapja, Johansson úr társa az ügyvédi irodában, teljes
jogú partner, amit szorgalmának és nagy tudásának köszönhet.
– Ó, asszonyom, én csak igyekszem apám nyomdokaiba lépni… –
mentegetőzött a férfi.
– Ne szerénykedjen, maga már a saját nyomait hagyja a világ keszekusza
jogi útvesztőjében – folytatta Laura édesanyja, Gudrun. – Mellesleg a
lányomnak sincs szégyenkeznivalója – csicsergett tovább, figyelmen kívül
hagyva Laura szigorú pillantását, hogy inkább fékezze a nyelvét. – A lányom
fotós, de nem ám az átlagos fajtából… Tudósításokat, komoly ügyeket
illusztrálnak a képei, habár szerintem esküvői fotókkal jóval többet keresne,
de őt nem érdekli a pénz. A kihívások éltetik, állandóan a kalandvágy hajtja.
Nemrég tért vissza Bangkokból, egy gyilkossági ügy feltárásában volt a
rendőrség segítségére, saját magát is életveszélybe sodorva – ontotta nagy
hangon tovább az asszony a szót.
– Anya, valójában nem történtek gyilkosságok, és én nem a rendőrségnek
dolgoztam, és… most ez nem is olyan fontos – próbálta Laura az édesanyja
áradatát visszafogni.
Szerencséjére a nagybátyja, Bernd tűnt fel a láthatáron, így őt üdvözölve
igyekezett menekülni a kínos helyzetből.
– Bernd bácsi, hahó! Hol bujkáltál Te szülinapos? – intette magukhoz a
majdnem két méter magas, ezüsthajú, kockás öltönyt viselő urat.
– Á, a kedvenc húgom kedvenc kislánya, aki egyben a keresztlányom is –
szorította magához a nagybátyja, lopva Niclasra kacsintva. – Felettébb
örülök, hogy itt vagy – fűzte hozzá kedvesen, majd hosszú karját Gudrun
vállára téve a testvéréhez fordult:
– Gudrun, gyere, hagyd a fiatalokat társalogni, amúgy is szükségünk van
még egy játékosra a kártyapartihoz.
– Szóval egy igazi kalandor – vette át Niclas újra a szót.
Laura belekortyolt a száraz pezsgőjébe, és csak utána emelte zöld szemét a
férfira.
– Nem tudom. Furcsa kettőség lakozik bennem. Imádom Stockholmot,
imádom a családomat, az itteni barátaimat, a munkámat, a lakásomat, de…
– Ó, az a sokat sejtető de… – szakította félbe a férfi.
– Magam sem értem, de néhány hónap ittlét után nyugtalan leszek, mintha
valami titokzatos erő a távolba hívna. Mintha gúzsba kötve egy madár
lennék, ami annyira szeretne, de képtelen repülni…
– Vagy mint egy szárnyaszegett pillangó – szólalt meg Niclas.
– Tessék, mit mondott? – kapta fel Laura a fejét.
– Mint egy szárnyaszegett pillangó… repülne, de szárnyát szegték, nem
tud. Valami visszatartja.
– Hogyne, persze… tudom, csak meglepődtem. Egy ideje nem hallottam
ezt a kifejezést, meg… Talán majd egyszer elmesélem – hebegte, majd
igyekezett elterelni a szót. – És maga szeret utazni, vagy talán valamilyen
más hobbinak hódol, ha éppen nem az ügyfeleit próbálja kihúzni a pácból? –
kérdezte a férfitől.
– Ó, biztosan szívesen utaznék, ha az időm engedné, de mostanában sajnos
nem engedhetek meg hosszabb kiruccanásokat magamnak. Ha van néhány
szabad órám, a golfpályán próbálok feltöltődni. A vasárnapokat pedig
leginkább a szüleimmel töltöm, amikor is a szertartásszerű közös ebédet egy
szertartásszerű sakkparti követi az apámmal, aki azt hiszi, hogy még közel
huszonöt év játszmái után sem veszem észre, hogy számtalanszor hagy nyerni
– nevette el magát Niclas. – Roppant unalmas az életem, azt hiszem, a maga
kalandjaival nem tudom felvenni a versenyt – fűzte hozzá szerényen, ami
még szimpatikusabbá tette Laura számára a férfit.
Hamar elszaladt a délután. Laura leginkább Niclas közelségét kereste, és
láthatóan a fiatal ügyvéd is élvezte az ő társaságát. Udvarias házigazdaként
azonban időről időre eltűnt néhány percre, hogy a többi vendéggel is váltson
pár szót. Ilyenkor Laura a kaviáros pult közelében vigasztalódott vagy Bernd
nagybátyja legnagyobb örömére Bangkok titkairól mesélt a köréje gyűlt
kisebb-nagyobb társaságnak.
Este hét is elmúlt már, mire az első vendégek szedelődzködni kezdtek, és
bár Gudrun még szívesen marasztalta volna a lányát, lassan Laura is indulni
készült, kissé neheztelve Niclasra, amiért az az utolsó fél órában hanyagolta
új ismeretségét. Látványosan elbúcsúzott a rokonságtól és a számára némi
jelentőséggel bíró ismerősöktől, remélve, hogy Niclasnak is feltűnik majd,
hogy távozni készül. A reakció nem sokáig váratott magára:
– Hát már menni készül? Igazán sajnálnám, ha nem folytathatnánk a
beszélgetésünket – próbálta engesztelni a lányt, remélve, hogy maradásra
bírja a szavaival.
Laura egy pillanat alatt megbocsátott, de az időjárás-változást jelző egyre
erősödő fejfájása miatt mégis a hazaindulás mellett döntött.
– Miért ne folytathatnánk? De talán inkább majd egy másik alkalommal,
amikor nincsenek ennyien, akik elvonnák a figyelmét rólam – kacérkodott
Niclas látható örömére, aki miután felsegítette rá a méregzöld gyapjúkabátját,
előhúzott egy névjegykártyát a zakója felső zsebéből.
– Ó, nem, én biztosan nem fogom felhívni, de örömmel veszem, ha
megkeres, hívjon fel, ha kedve tartja – tiltakozott mosolyogva, majd
mentegetőzve hozzáfűzte: – Névjegykártyával sajnos nem szolgálhatok, de
ügyvédként biztosan jó a memóriája. – Azzal elhadarta a telefonszámát, majd
még egy bájos mosolyt küldve a férfi felé, leszaladt a széles márványlépcsőn.
Gyalog indult haza, most már nem kellett féltenie a frizuráját, és úgy érezte,
hogy a fejfájásának is jót tesz a friss levegő. Időközben elállt a havazás, a
szombat este ellenére szokatlan csend ült a városon: talán az asszonyok a
takaros svéd konyháikban már az advent első mézeskalácsait sütötték, míg
férjeik a meccset bámulva bűvölték a képernyőt, olykor a gyerekeket csitítva,
hogy hangos kacagásukkal ne zavarják a közvetítést. Laurának jólesett most
ez a csendbe burkolt télesti világ, ahol csak a lépteinek hóba süppedő
ropogása törte meg olykor a hideg némaságot.
Örült, hogy eleget tett Bernd bácsikája meghívásának, mert egyrészt
szerette az idős nagybátyja társaságát, másrészt minden percét élvezte a
Niclasszal való társalgásnak.
De most mégis egy másik férfi körül forogtak a gondolatai. Frank volt az,
akit szeretett volna maga mellett tudni a stockholmi porcukorral lepett
macskaköveken, az angol újságíró volt az, akinek az utolsó szavai nem
mentek ki a fejéből:
„Csak rajtad múlik, kislány, csakis rajtad, hogy látjuk-e még egymást…”
Nyolc óra után néhány perccel fordult be a kapun, örömmel tapasztalva,
hogy a sétától és a jó levegőtől valóban elmúlt a fejfájása. Megpróbált halkan
felosonni a lépcsőn, hogy ne zavarja a ház ilyenkor már nyugalomra vágyó
idősebb lakóit, de közvetlen szomszédasszonya, Elisabeth mintha a
kulcslyukon keresztül leste volna, és az érkezésének pillanatában tárta ki az
ajtaját.
– Laura, aranyom, de jó, hogy látlak – üdvözölte.
– Szép jó estét, Elisabeth – viszonozta Laura a köszönést, és magához
ölelte az idős hölgyet.
– Mondd csak, lenne kedved holnap velem teázni? Olyan régen
beszélgettünk már egy jót, és lenne itt valami, amit szeretnék megmutatni
neked – mondta, miközben egy halványlila borítékot szorongatott a kezei
között.
– Persze, hogyne – felelte Laura készségesen, majd hozzáfűzte: – De, ha
gondolja, most is átugorhatok – ajánlkozott.
– Ó, nem, nem olyan sürgős, aranyom. Azaz, inkább egy finom, gőzölgő
tea mellett mondanám el… sütök fahéjas, szilvás palacsintát is – toldotta
hozzá megerősítésként, hogy Laura nehogy meggondolja magát.
– Alig várom – szaladt össze a nyál Laura szájában, jelezve a
szervezetének, hogy a délutáni néhány falat kaviáros szendvics csak ideig-
óráig csillapította az éhségét.
 3. fejezet

1910. Málta, Mdina

Goromba novemberi vihar tombolt odakint, vadul csapkodva az öreg ablakok

zsalugátereit. Helena nővér fapapucsának máskor oly hangos kopogását
elnyomta a réseken átfütyülő hideg szél hangja. Este tíz óra múlt néhány
perccel, amikor a zárda vastag falain belül a halk imákon túl már nem
hagyhatta el emberi szó az ajkakat. Az idős apáca harmadszorra gyújtotta
meg a fényt adó gyertyaszálat, hogy a huzat következő támadásáig tovább
folytathassa szokásos esti ellenőrző körútját. Huszonhárom nehéz faajtó
mögött huszonhárom lélek adott hálát a Mindenhatónak, hogy egy újabb
nappal gazdagodhatott az életük, minden szépségével és kísértésével.
Huszonnégyen lakták a zárdát, Helena, Christina és Julianne koros
asszonyokként vezették a náluk fiatalabbakat, és terelték a szerintük egyetlen
igaz ösvényen a legzsengébbeket.
Julianne volt ugyan a legidősebb, de megkérdőjelezhetetlen hite és
sziklaszilárd jelleme miatt Helena lett idővel a rend feje, aki minden szigora
ellenére a feltétel nélküli szeretet és alázat legnagyobb szónoka volt.
Fáradhatatlan kitartással óvott mindent, ami a világ gyalázatától védő kőfalon
belül történt, őszintén bízva benne, hogy ez a szent tisztaság egyszer majd
újra legyőzheti a világi fertőt.
Szigorú szemei a padlót vizsgálták, olykor magasra emelve lassan őszülő
szemöldökét: „Hanyag munka, már megint máshol járt az eszük…” –
dünnyögte, de szinte csak magában dorgálva a zárda legifjabb lakóit. Hirtelen
éles, csikorgó koppanás törte meg a szél dalát, a nagy, kétszárnyú vasajtó
felől jött a zaj, de Helena nem tulajdonított komolyabb jelentőséget neki,
talán egy virágkaspót zúzott szét a vihar, majd Ágoston, a zárda mindenese
eltakarítja holnap a törmelékeket. Azonban néhány pillanat múlva újra és újra
koppant valami, és így már a nővérnek sem volt kétsége, hogy valaki
erőtlenül, de kitartóan a vasajtón függő kopogtatóval küzd, jelezve a jöttét,
arra kérve a bent lakókat, hogy nyissanak neki ajtót.
– Ki lehet az a szerencsétlen, aki ilyen időben az utcán kóborol? – tette fel
magának a kérdést Helena, miközben a gyertya lángját óvva sarkon fordult,
hogy a váratlan vendég segítségére siessen. Mert afelől nem volt kétsége,
hogy ha valaki egy ilyen kíméletlen zord éjszakán nem fedél alatt pihen,
annak bizony segítségre van szüksége.
A gyertyatartót egy pillanatra le kellett tennie a mozaikos kőpadlóra, mert
a nehéz, termetes ólomkulcsot csak mindkét kezét használva tudta elfordítani
a zárban. Sötét függönyként zuhogott az eső odakint, Helena nővér az orráig
sem látott el.
– Hahó, van itt valaki? – kérdezte hangosan, de az erőteljes hangjára csak
egy halk, szinte alig hallható nyöszörgés volt a válasz. – Ah, csak nem már
megint kismacskákat hoztak? – sóhajtott fel, az esőfüggöny mögött
felfedezve egy sietve távozó, sötét köpenybe öltözött alakot, miközben
megadóan leguggolt a küszöb elé letett fonott kosárhoz, hogy közelebbről
szemügyre vegye annak tartalmát.
De a négylábú kölykök helyett ezúttal egy kétlábú újszülött szuszogott a
frissen mosott rongyokkal kibélelt kosárban, hófehér pólyába kötve, és egy
kézzel hímzett zsebkendővel betakarva.
Másnap reggel méhkasként zsongott a tágas ebédlő, hamar híre kelt az új
jövevénynek, és bár Helena nővér még nem mutatkozott a csöppséggel, a
máskor néma étkezést most szűnni nem akaró duruzsolás kísérte.
Lucia, a közeledő felavatására váró apácapalánta gyermeksírásra ébredt, és
bár először csak egy álomfoszlánynak tudta be az itt igencsak szokatlan
hangot, mivel percek múlva sem csendesedett el a még vastag falon is
átszűrődő keserves visítás, már biztos volt abban, hogy egy csecsemő van a
szomszéd hálószobában. A hír aztán pillanatok alatt szárnyra kapott a reggeli
étkezésnél, ahogy a nővérek egymásnak nyújtották a kenyeres kosárkát,
hatalmasra kerekedett szemmel, és hitetlenkedő pusmogással fűszerezték az
eledelt, mindenki számára világossá téve, hogy a zárdában ma éjjel valami
váratlan csoda történt. Julianne nővér érezte a mindent átható zűrzavart, ami
kezdett az apácák elméjén eluralkodni, ezért mielőtt még Helena nővér késői
szeplőtelen fogantatásáról kezdett volna szárnyra kelni a szóbeszéd, egyetlen
beavatottként csendre intette a társait, és rövid tárgyilagossággal beszámolt a
viharverte éjszaka eseményeiről.
Helena nővér nem mutatkozott aznap, Julianne vitt be neki egy tálcán némi
harapnivalót, a kis jövevénynek pedig egy kaspóban vízzel hígított
kecsketejet.
– Végre elaludt… – sóhajtott az apátnő megkönnyebbülve, miközben
gyengéden betakarta a csecsemőt. – Hiányzik szerencsétlennek az anyja, meg
éhes is lehet. Alig ivott néhány kortyot, szopnia kellene.
– Itt nem maradhat, te is tudod. Nem tudjuk a gondját viselni – szólalt meg
Julianne ellentmondást nem tűrő hangon.
– Egy ártatlan teremtés, Isten viseli majd a gondját, mi csak támogatjuk a
lépteit… – próbálkozott Helena nővér, miközben óvatosan felállt, vigyázva,
nehogy felébressze a gyermeket.
– Fiú? – nézett rá Julianne kérdőn.
– Nem, lány… egy szeplőtelen, parányi teremtés.
– Bűnben fogant, bűnösöktől – sziszegte Julianne, beleborzongva a
feltételezett szemérmetlenségbe.
– De ő maga tiszta lélek, és az anyja felett sem ítélkezhetünk – védekezett
Helena, ezúttal inkább határozottan, mint kérlelőn.
– Tejre van szüksége, anyatejre, itt éhen hal, nem maradhat – kötötte
Julianne nővér az ebet a karóhoz.
– Mdinában nem egy szoptatós anya él, kimehetnénk tejért reggelente vagy
hajnalban, amikor még alszik a város.
– Helena nővér! – hördült fel Julianne rosszallóan, jelezve, hogy társa a
rend egyik legnagyobb fogadalmát sértené meg, ha vasárnap kivételével
elhagyná a zárda falait. – Még egy napja sincs itt ez a gyámoltalan, és máris
vétkeznél miatta – szegezte Helenára szúrós szemeit.
Helena érezve, hogy túllőtt a célon, így helyesbített:
– Ágoston is behozhat reggelente egy kannát. Isten oltalmába küldték ezt a
gyermeket, krisztusi kötelességünk felnevelni őt. Julianne, testvérem, ne
feledkezz meg Benedek regulájáról, hogy mik a legfontosabb feladataink.
Segítenünk kell ezen a gyámoltalan lelken. Nem mellesleg pedig a
monostorunk fejeként én mondom ki az utolsó szót – emlékeztette Juliannét a
megválasztott hatalmára.
– Aztán majd ne csodálkozz, ha szégyent hoz ránk – szúrta még oda az
idős apáca, majd sarkon fordult, és vállat vonva kiment az apró szobából.
De Veronika inkább fényt hozott a zord falak közé lelke tisztaságával, és
hónapról hónapra növekvő gyermeki bájával szinte mindenkinek a szívébe
lopta magát. A női ösztönök legyőzték a bizonytalan kétségeket, és bár az
első időben leginkább Helena nővér viselte a gondját a kislánynak,
hamarosan a zárda majd összes lakója kivette a neveléséből a részét.
Veronika számára a világ legtermészetesebb dolga lett, hogy egy
kéttucatnyi hölgyből álló nagycsaládban nő fel, egy ezer titkot rejtő várban,
ahova az orvoson és Ágostonon, a templomi szolgán kívül férfi nem tehette
be a lábát.
Hároméves korára már nem csupán nagy szókinccsel bírt, hanem
gyönyörűen énekelt is Celine nővér orgonakíséretéhez, négyévesen pedig már
nem egy imát tudott fejből, és áhítatos csodálattal köszöntötte minden reggel
az ebédlőt díszítő emberméretű, keresztre feszített, fából faragott Krisztus-
szobrot.
Helena óvó anyai szeretettel nézte a gyermek cseperedését, szigorúan
figyelve minden lépését, tudva, hogy előbb-utóbb eljön az ideje, amikor már
nem tudja mindentől megvédeni Veronikát.
A zárdában szigorú napirend szerint zajlott az élet. Hajnali fél hatkor az
ügyeletes nővér megkopogtatta a hálócellák ajtaját, hogy az öltözés és egy
gyors tisztálkodás után a rendház kápolnájában hat órakor mindannyian
együtt imádkozhassanak. Fél hétkor szólalt meg a reggelire hívó gong, ekkor
fogyasztották el az ebédlőben a nap első étkezését, ami egyébként távol állt a
szigorú önmegtartóztatástól. A nővérek önellátó életmódra törekedtek,
számtalan zöldséget és gyümölcsöt termesztettek, mi több, a tojást is az
udvari tyúkjaik tojták. A veteményes előtt pedig egy méretes rózsalugas
pompázott, amely olyannyira gazdagon ontotta a virágait, hogy gyakorta a
vasárnapi piacon adtak túl a „feleslegen”, így is gyarapítva a Szent Benedek-
zárda vagyonát, csakúgy, mint a sziget minden pontján ismert és kedvelt
szederlekvárral, amit egy régi titkos recept alapján tettek ellenállhatatlanul
különlegessé.
A házi tojás, a paradicsom, a narancs és a szederzselé nem egyszer a rend
regulájával ellentmondó mértéktelenség bűnére csábította az apácákat, és ha
Julianne nővér szigorú szeme nem fékezi őket, talán gyomorrontásba
torkollott volna a reggeli áhítat. De Helena ebben is csitította idősebb
testvérét, bölcsen arra hivatkozva, hogy éhes gyomorral lassúbb a kéz, és
bizony a kolostornak egész nap szüksége volt a szorgos kezekre.
A reggeli után a nővérek egy része a kertben tevékenykedett, néhányan
pedig Julianne nővér felügyeletével odabent takarítottak. Az idős apáca kínos
precizitással ügyelt a tisztaságra, gyakran hirdetve, hogy mocskos
környezetben a lélek sem maradhat tiszta. Helena nővér a kertért volt felelős,
szenvedélyes szeretettel avatta be ifjabb társait és a növendékeket a
rózsametszés rejtelmeibe vagy éppen a narancsfák oltásába. Az öreg épület
mögött meghúzódó, a Mdina szűk telkeihez képest tekintélyes méretű kertet
magas kőkerítés ölelte körbe, vagy inkább védte az idegen szemek
kíváncsiskodása elől. A kolostor lakói teljes elzártságban éltek, a külvilággal
szinte alig akadt érintkezési pontjuk, legalábbis az első két esztendő után. A
rendbe való jelentkezésük első huszonnégy hónapjában ugyanis ritka
alkalmakkor, akkor is leginkább egy idősebb nővér kíséretében még
elhagyhatták a zárdát, hogy elvarrják világi életük szálait, és tudatosan
elbúcsúzhassanak addigi életüktől. Két esztendő elteltével azonban
fogadalmat kellett tenniük, ezután már csak vasárnaponként, a szentmise
alkalmával léphettek ki a kapun. Az életre szóló esküre azonban hosszú
éveket kellett még várniuk, hogy valóban meggyőződjenek arról, alkalmasak-
e a Szent Benedek-rend szigorú szabályai szerint élni, és valóban
meghallották-e Krisztus hívó szavát. Az első időkben az életre szóló
fogadalmuk után a nővérek csakugyan nem hagyhatták el többet a monostort,
mi több, a haláluk után az árnyas kert déli részén, a narancsfákkal övezett
temetőben nyerték el az örök nyugalmat is. De Helena nővér frissen
választott apátnőként hosszú, olykor végeláthatatlan vallási viták után még a
rend legszigorúbb őrzőit is meggyőzte annak fontosságáról, hogy hetente
egyszer, vasárnaponként a nővérek részt vehessenek a városi szentmisén. A
Szent Pál-templom alig 150 méterre tornyosult a kolostortól, és a kétszer
ötperces, szótlan sétát ugyan katonai szigorral felügyelték az idősebb
nővérek, az ifjú apácák ilyenkor mégis mohó kíváncsisággal habzsolták a
külvilág pillanatképeit, hogy aztán a szentmise után majd meggyónják a
fegyelmezetlen magatartásukat.

Néhány évvel később Veronika a hatodik születésnapját – melyet a

megtalálásának napján tartottak – követően maga is részt vett a vasárnapi
szertartásokon, felettébb élvezve, hogy a többséggel ellentétben neki nem
kellett rögtön hazasietnie. Legnagyobb örömére ugyanis Helena nővér,
egykori tanítóként azt a meggyőződést képviselte, hogy a kislánynak meg
kell ismernie a külvilág csábításait, megértenie a veszélyeket, hiszen csakis
így tudja majd megbecsülni azt a kiváltságos világot, aminek Isten
segedelmével részese lehet. No persze egyelőre a csábítások a főtéri piac
színes portékáiban merültek ki, a virágos kerámiakaspókban, a tarka
szőttesekben és a fából faragott játékokban, amelyek mind-mind
elvarázsolták Veronikát. Különösen egy babaágy kötötte le minden
figyelmét, a benne alvó rongybabával, ami számára érthetetlen módon
senkinek sem kellett, így esélyt adva annak, hogy hétről hétre újra
találkozhassanak.
Helena, azzal a feltétellel, hogy Veronika egy lépést sem távolodik el a
bódétól, ilyenkor néhány percre magára hagyta a kislányt, hogy gyorsan
összeválogasson mindent, ami még hiányzott a zárda hétköznapjainak
elkövetkezendő hetéhez. Néhány alapvető élelmiszeren túl ezúttal még
szappan, fésű, tű és cérna is került a kosarába. De nem a hiúság csábította a
nővért, a tisztaság utáni vágy volt az, ami ilyen külvilági portékák vásárlására
bírta. Mindenhol tisztelettel köszöntötték az idős hölgyet, tekintélyt
parancsoló, egész testét elfedő fekete köpenye és arcát körülölelő főkötője
pedig olykor borzongást keltett a fürkésző tekintetekben. Sok legenda
keringett a kolostorról, a városban élők számára olykor hihetetlen vagy éppen
félelmetes történetek. A szóbeszédet azonban leginkább az emberi elmék
fantáziája táplálta, eleséget adva nem egyszer a vasárnap délelőtti piaci
pletykáknak.

Veronika tizedik születésnapját a szokásostól eltérően vendégekkel ünnepelte

a kolostor. Julianne nővér, testileg már erejétől fogyva, de lélekben annál
szilárdabban ügyelt a zárda rendjére, ezért nem rejtette véka alá, hogy
mennyire botrányosnak tartaná, ha civil vendégeket is meghívnának az
ünnepségre. Az elmúlt esztendőkhöz képest ugyan sokat változott az egyház
szerepe a szigeten, s bár még mindig nagy befolyással bírt a máltaiak
életében, az egész Európát átható történelmi változások szükségessé tették a
finom politikai lavírozást a vallási és az állami vezetés között.
Helena minden erejével igyekezett meggyőzni Juliannét, hogy egy ártatlan
délutáni teázás a zárda ebédlőjében semmilyen szempontból nem ejtene foltot
a nővérek becsületén, mi több, jó eséllyel megmutathatná nem egy világi,
befolyásos embernek, hogy milyen nagy szükség van egy ilyen fertőtől
mentes intézményre: mert valljuk be, az önfenntartás csak az élelmezést
biztosítja, és a szűkös időkben megcsappantak az adományok is. Egy-egy
nagyobb összeg hozzájárulhatna ahhoz, hogy felújítsák a keleti szárnyat, és a
jobban szigetelt falakkal megakadályozzák az állandó meghűléseket. Julianne
nővér a Szent Benedek-rend egyik alappillérét, a mértékletességet emlegette,
Helena pedig a másik fontos törvényüket, a diszkréciót, melynek segítségével
nem kell a külvilág orrára kötni, hogy mindannyiuk érdekében idén egy kicsit
másképp ünnepelnek. Ráadásul az utóbbi időben igencsak megfogyatkozott a
novíciák száma, talán egy kis verbuválásra is sort keríthetnek egy effajta
összejövetellel.
 S bár Julianne nővérnek továbbra is komoly fenntartásai voltak a vallási
elveivel és a zárda szigorú rendjével ellenkező szülinapi zsúrral szemben, az
építészeti tervek hallatán nagy nehezen beadta a derekát. Hiszen valóban
sokan betegeskedtek az elmúlt esztendőkben, volt olyan tél, amikor a doktor
szinte napi vendég volt náluk.
Vasárnap a szokásosnál is korábban ébredt a reggel. Csábító ígéreteivel
hamar kiűzte Veronika szeméből az álmot. A kislány villámgyorsan felöltötte
magára az előző este gondosan kikészített, makulátlanul tiszta és Cecile
nővér gondos vasalásának köszönhetően a legkisebb gyűrődést is nélkülöző
barackszínű vászonruháját. Ünnepelt lévén Veronika aznap mentesített volt
mindenféle foglalatosság alól, ez volt az oka, hogy már órákkal a születésnapi
teadélután előtt ünneplőt ölthetett magára. Mindössze egy könyv olvasása
volt számára engedélyezve, az is csak a szobájában, ahova a szokásos közös
reggeli után kellett visszatérnie. A tízéves kislány ifjú kora ellenére már
számos könyvet bekebelezett, egyéb gyermeki tevékenységek és a korabeliek
hiányában minden szabad percét a középkori épület könyvtárában töltötte,
ahol kezdetben válogatás nélkül, később Helena irányításával falta a sorokat.
A máltai keresztény közösség Szent Benedek nyomában igyekezett a kétkezi
munka mellett a szellemi táplálékra is nagy hangsúlyt fektetni. Mi több,
Helena nővér, a kislányt édesanyjaként szerető asszony olykor a vasárnapi
piacon egy-egy mesekönyvre is szert tett, elismerve, hogy az apró gyermeki
lélek nem feltétlenül csak vallási irodalomra éhezik.
Délután háromra ismeretlen pompában ragyogott az ebédlő, az amúgy csak
karácsonykor elővett hófehér damasztterítőkön tarka virágcsokrok
díszelegtek, amit a növendékek kötöztek össze a kert késő őszi virágaiból. Az
osztott ablakokon át beszűrődő fény szelíden megcsillant a
porcelántányérokon, ami egy városi cukrászda eleganciáját kölcsönözte a
teremnek. Két tucat vendéget vártak uzsonnára, köztük a város
polgármesterét, még a katolikus Máltán is bigottnak számító nejével és a
Veronikánál néhány évvel idősebb kisfiával. Julianne nővér három óra
közeledtével egyre inkább feszélyezve érezte magát, még mindig nem volt
benne biztos, hogy helyes döntés volt-e, ha csak néhány órára is, de kitárni a
zárda kapuit. Veronika már régóta tűkön ült, de saját óra hiányában legfeljebb
csak sejthette, hogy közeledik a várva várt pillanat. Hogy ne tűnjön olyan
végtelennek a várakozás, egy illusztrációkkal tarkított mesekönyvben merült
el, néha megborzongva a Grimm testvérek nem éppen gyermekszemnek
szóló történeteitől.
 A mesevilág hol zord, hol varázslatos mezejéről Helena nővér kopogása
rántotta vissza a valóságba. A kislány alig tudta türtőztetni magát, egy
szempillantás alatt ott állt a nővér előtt, izgatottan, fülig érő szájjal.
– Veronika, gyermekem! Ez ma a te napod, élvezd felhőtlenül minden
pillanatát! De azért viselkedj rendesen, ne legyél mohó, és ne hagyd magad
megszédíteni a néhány szelet süteménytől, vagy éppenséggel a vendégek
szép ruháitól. Úgy gondolom, hogy egyszer neked is jogod van megélni egy
ünnepet, de ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve minden évben így üljük
meg a születésnapodat. Megértetted? – fogta a kezébe a kislány arcát, mielőtt
egy csókot lehelt volna a homlokára.
– Igen, hogyne. Mindent értek és hálásan köszönök, drága Helena nővér –
ölelte át az apátnőt a szabályokkal mit sem törődve Veronika. S bár az apáca
is jól tudta, hogy ennek a háznak a falain belül sosem volt a testi közelség
üdvözölve, anyai ösztöneit nem tudva legyőzni, egy, a büszkeségtől csillogó
könnycsepp kíséretében ő is magához ölelte Veronikát.
Az ünnepi díszbe öltöztetett ebédlőben tányérok és csészék csörömpölése
fogadta a születésnapost, a legfiatalabb vendégek már nehezen tudtak
uralkodni az ösztöneiken, és sokat adtak volna azért, ha közelebb húzhatták
volna magukhoz a süteményes tálcát vagy a kekszes dobozt. De szigorú
szüleik résen voltak, és egy-egy szikrázó pillantással csírájában elfojtották a
ház szelleméhez egyáltalán nem illő vágyakat. Kissé bizonytalanul induló
köszöntő dal fogadta Veronikát, ami aztán Cecile nővér segítségével
felerősödve kikristályosodott, és egyszerre mintegy ötven torokból zengett
fel.
A kislány izgatott meghatottsággal figyelte a jelenetet, szemével a csábító
édességek és a vendégek között cikázva. Különösen egy kislány (aki csak
hosszú percek után engedte el a kisöccse kezét) és a polgármester gyermeke
kötötte le a figyelmét, egy nálánál néhány évvel idősebb, már-már nagyfiú,
aki ünnepi ruhájában a mesekönyvekben olvasott hercegekre emlékeztette.
– Boldog születésnapot! Helena nővér mondta az apukámnak, hogy ezt
ajándékozzuk neked. Én hajas babát akartam – lépett oda hozzá
mentegetőzve a barna, göndör hajú kislány, kezében egy rózsaszín masnival
átkötött csomaggal. Veronika zavart boldogsággal bontotta ki az ajándékot,
és hangosan felsikítva szorította magához a Jean de La Fontaine-válogatást.
A barna hajú kislány, Clara értetlenkedve nézte az ujjongást, és miután
Veronika a külvilágról megfeledkezve, Clara számára végtelennek tűnő
másodperceken keresztül csak a könyvet lapozgatta, vállat vonva hátat
fordított, egy kevésbé furcsa játszópajtást keresve.
Veronikát a polgármester fia, Alberto zökkentette ki az olvasásból. A
nyurga, éjfekete hajú fiú kamaszos szégyenlőséggel, de azért elszántan lépett
oda az ünnepelthez.
– Mi virágot hoztunk neked. Azaz hagymákat, amikből tavasszal a kertben
majd gyönyörű tulipánok lesznek – szólalt meg.
– Tulipánok? – kerekedett nagyra Veronika szeme, felidézve egyik könyve
illusztrációit, a húsos, élettel teli szépségeket, amelyekkel Máltán nem igazán
lehetett találkozni.
– Igen, holland virágok. Amszterdamból hozta őket az édesapám, mindig
hoz valami különlegességet, ha üzleti úton jár – húzta ki magát büszkén, abba
bízva, hogy az információval mély benyomást tesz a születésnaposra. – És a
te apád mivel foglalkozik? – próbálta folytatni a beszélgetést.
– Az én apám? – kezdte újra egy kérdéssel a feleletet Veronika, némi
csodálkozással a hangjában, hogy a fiú miért nem tudja magától a választ. –
A teremtés csodáival, velünk, emberekkel, és azzal, hogy újra elhozza a
békességet a világra. De ő mindannyiunk atyja is – válaszolta végül, bájosan
mosolyogva, ami egy picit szaporábbá tette a fiú pulzusát.
– Alberto, Alberto, gyere bújócskázni! – bukkant fel Clara, maga után
húzva a fiút. S bár Helena is meghallotta, nem csitította a gyermekeket, annak
ellenére, hogy tudta, Julianne nővér minden porcikája tiltakozna az efféle
rendbontás ellen. De mivel meghozták a döntést, hogy a helyszínt leszámítva,
politikai okokból világi körülmények között ünneplik a tizedik születésnapot,
vállalniuk kellett a következményeket, a zajongást és rohangálást az
egyébként csak a csendet vagy a szent énekeket ismerő falakon belül.
Alberto Veronikára nézett.
– Gyere, te is gyere – hívta magukkal, amit Clara lebiggyesztett ajkakkal
vett tudomásul.
– Én számolok, én számolok, én számolok! – visított torkaszakadtából
Clara kisöccse, aki semmi pénzért nem hagyta volna, hogy nővéréék
kihagyják a mókából.
– Gyere! – suttogta Veronika a vendég kislány fülébe. – Tudok egy remek
búvóhelyet. – Majd elképzelve, büszkén, hogy most végre neki is van legjobb
barátnője: kézen fogta a lányt.
Clara idegenkedve kibújt az érintésből, de azért kíváncsian követte az
ünnepeltet.
Veronika a zárda könyvtárába vezette, ahol sötét mahagónipolcok adtak
otthont a legalább kétszáz kötetnek. Veronika átszellemült izgalommal lépett
be a helyiségbe, de ugyanezt az érzést hiába kutatta újdonsült barátnője arcán.
– Tudod, Helena nővér mindig ezt hajtogatja: „Egy jó könyv a lélek
legszebb ékszere, hiszen a beléd vésődött üzenete egy életen át elkísér –
folytatta csillogó szemmel. – Ezért nem mindegy, hogy milyen lapokat
forgatunk a kezünk között – mosolygott. – Neked mi a kedvenc könyved? –
kérdezte a lánytól.
– Nem olvasok, nem szeretem a könyveket – felelte az flegmán.
– Nem szoktál olvasni? Különös, ez olyan, mintha azt mondanád, hogy
nem szoktál enni – csodálkozott, majd aggódva hozzáfűzte: – De hiszen
akkor éhen fogsz halni… A lelked egészen biztosan…

4. fejezet

1991. Stockholm

Vasárnap pontban háromkor Laura megkopogtatta a szomszédasszonya

ajtaját.
– Igazán nem kellett volna, kedvesem – köszöntötte mosolyogva Elisabeth,
elvéve vendégétől a piros színben pompázó mikulásvirágot.
Laurát melegség öntötte el, ahogy belépett a jól ismert, meghitt otthonba.
A szűk előszoba csíkos tapétáját megannyi fotó díszítette, Elisabeth egykor
nagy baráti társaságának tagjai, a már régen eltávozott szülei és a távoli
Kanadában élő fiai mosolyogtak az érkezőre. Laura akaratlanul is bólintott a
sokat látott képek szereplőinek, mintha ő maga is üdvözölné őket.
A parányi, könyvekkel telezsúfolt nappali dohányzóasztalkáján már ott
gőzölgött a gyömbéres tea, békés csendéletet alkotva az első vasárnapi
gyertya lángjával büszkélkedő adventi koszorúval.
Kérdezés nélkül ledobta magát a zöld bársonyfotelbe, tudta, hogy azzal
sértené meg öreg barátnőjét, ha nem érezné otthon magát. Elisabeth hófehér
kontyával és kockás kötényével olyan volt, mintha egy mesekönyv lapjairól
lépett volna elő. Laura nagyon szerette és tisztelte ezt a parányi teremtést,
akinek törékeny alkata egy erős asszony lelkét rejtette, egy erős asszonyét,
aki lassan már hét esztendeje segítette bölcs tanácsokkal a fiatal
szomszédasszonyát. De Laura érezte, hogy ezen a délutánon az egykori
zongoratanárnő az, aki tanácsra szomjazik.
– A tegnapi postával érkezett – vette elő a köténye zsebéből Elisabeth a
halványlila borítékot, ami a fotós lánynak már az előző este is szemet szúrt.
Kérdő szemmel nyúlt a levél után, de mivel szomszédasszonya remegő
kezein túl semmi más választ nem kapott, kinyitotta, és egy megsárgult papírt
húzott ki belőle.
Még egyszer felnézett az idős hölgyre, csak miután az nyomatékosan
bólintott, akkor kezdte el olvasni a sorokat.

Drága gyermekem!
Nem tudom leírni a kín és a boldogság bűvös keverékét, ami
ezekben a percekben fogva tart. Vétkeztem, hagytam, hogy
meggondolatlan vágyak között foganjál. És mégis, kérdem én a
Mindenhatót: miként lehet az, hogy a piszkos gyarlóság gyümölcse
egy ilyen tökéletes, tiszta kincs legyen. Már csak néhány nap, és a
kezemben tarthatlak. Egyetlen gyermekem, nem tudom, merre tart
az utunk, de én mindig szeretni foglak.
Édesanyád,
Málta, 19..

– Ezt magának küldték, Elisabeth? Nem nagyon tudom mire vélni. Ki

fordította le? – nézett Elisabethre, amikor észrevette, hogy az angol nyelvű
levélke mellett ott lapul még egy feltehetően máltai szöveget tartalmazó
megsárgult papírdarab is, egy elmosódott, időközben olvashatatlanná vált
dátummal.
– Nem én, a fordítás is benne volt a borítékban, közben már ellenőriztem
egy öreg nyelvtanár barátom segítségével, valóban ezt írja az illető – felelte
Elisabeth, maga is odakuporodva Laura mellé.
– Illető? Nem értem, ki írta és mégis ki küldte ezt. És miért? Miért pont
Elisabethnek? Nem azt mondta, hogy Stockholmban született, hogy egy itteni
kórházból fogadták örökbe?
– Azt mesélték, hogy egy stockholmi kórházban hagyott az anyám, aki
bizonyára nagyon szeretett, de képtelen volt gondoskodni rólam. Személyes
adatok hiányában sosem tudtam meg a kilétét, és mivel tiszta szívvel
szerettem a nevelőszüleimet, sosem éreztem késztetést, hogy a gyökereim
után kutassak. Nekem a nevelőanyám volt a mamám, aki a dúdolásával
esténként álomba ringatott, és a nevelőapám a papám, aki elintézte a hajas
babát a Jézuskánál. Volt, hogy jómódban éltünk, élvezve a békeidők perceit,
és volt, hogy rettegve, szegényen és félelemben a háború évei alatt. De
mindig együtt, mint minden igazi család, megkérdőjelezhetetlenül az
összetartozásunkat.
– De kitől jött most ez a levél, a kórház küldte volna ennyi idő után? És
miért egy idegen nyelven írták? – kérdezte Laura értetlenül.
– Nem, nem a kórház küldte. Máltáról érkezett, egy kolostorból. Magam
sem értem, hogy mit jelenthet. És abban is kételkedem, hogy valóban az
édesanyám írta volna. De ha mégis így lenne, akkor valakinek fontos lehet,
hogy megtaláljam a gyökereimet. És bevallom, most, hogy egy ideje már
nem kapaszkodhatok a szüleim szeretetébe, nem bánnám, ha megtudnám,
hogy honnan is származom… Nem is beszélve arról, hogy talán a fiaimnak is
tartozom ennyivel. Egész éjjel nem aludtam, valamit tennem kell, nem
maradhatok kétségek között – motyogta Elisabeth maga elé.
– És semmi más nem volt a borítékban, kísérő szöveg vagy valami
magyarázat? – próbálkozott Laura.
– Semmi… csak ez a néhány sor, máltaiul és angolul – felelte Elisabeth
csüggedten, majd egy nagyot kortyolt a színes madarakkal díszített
teáscsészéjéből.
A parányi nappalit néhány másodperc tétova csend uralta, amit aztán Laura
tört meg, energiával telve felpattanva a fotelból.
– Odautazunk, ez teljesen egyértelmű. Nem gondolom, hogy levelekkel
vagy telefonokkal kellene bíbelődnünk, az egyetlen helyes döntés, ha a
helyszínen járunk utána, hogy van-e valami igazságalapja ennek az írásnak.
És annak is, hogy miért pont most érezte valaki fontosnak, hogy megossza
önnel ezeket a sorokat.
– Aranyom, öreg vagyok én már egy ilyen kalandhoz, és természetesen
tőled sem várhatom el, hogy itt hagyva csapot-papot, az én nyűgjeimet vedd a
nyakadba…
– Elisabeth, hiszen ezúttal nem egy hosszú utazásról lenne szó. Lehet,
hogy néhány nap alatt választ kapunk minden kérdésünkre. Térülünk-
fordulunk, karácsony előtt újra itthon vagyunk. Feltéve, ha sikerül a cégnél
egy kis szabadságot kicsikarnom. Fizetés nélküli napokat most sajnos nem
engedhetek meg magamnak – magyarázkodott, mielőtt beleharapott volna a
palacsintába.
A bizonyosságra szomjazó idős asszonyt nem kellett tovább győzködnie.
Ha nem is a kalandvágy, de a gyökerei utáni kíváncsiság őt is hajtotta.
– A pénzen ne fájjon a fejed, angyalom. Te is tudod, nem élek nagy lábon,
sikerült egy szép kis summát félretennem az elmúlt években. Természetesen
én állom az utazás minden költségét, és vegyük úgy, drágám, hogy most
tőlem kapod a napidíjat – nézett Laurára reménytől mosolygó szemmel.
Laura érezte, hogy egyre szaporábban ver a szíve, amúgy is szívesen
segített volna szeretett szomszédasszonyának, de hogy még egy utazás is
kilátásba került… Alig tudta fékezni az érzelmeit, leplezetlen izgatottsággal
válaszolt.
– Felőlem akár holnap is indulhatunk… rajtam ne múljon.
– Laurám, én inkább itthon tartanám a frontot, a derekam és az idegeim
sem bírnák most ezt a kihívást, bevallom: érzelmileg sem vagyok még eléggé
felkészülve rá, hogy magam nyomozzam a múltam után. Nem lenne valaki,
aki szívesen elkísérne? Mert egymagadban semmiképp nem engedlek útnak.
Laura egy pillanatra kutatni kezdett a gondolataiban, csak néhány
másodperc múlva válaszolt:
– De, de, azt hiszem, hogy lenne valaki… Valaki, akit olyan szívesen újra
látnék.

5. fejezet

1991. Málta

Laura már a harmadik limonádéját kevergette, újra és újra megpróbálva a

szívószállal a narancskarikát a pohárból kihalászni. De a húsos citrushéj nem
adta könnyen magát, az utolsó pillanatban rendre lecsúszott a lila pálcikáról,
és győzelemittasan újra elmerült a vitamindús lében. A hajnali géppel
érkezett, az egyetlen közvetlen járattal, ami némileg enyhítette a fel- és
leszállásokkal kapcsolatos aggodalmait. Itt ült hát egy kávézóban, Máltán, a
dél-európai törpeállamban, egy három szigetből álló parányi köztársaságban,
amelyért a stratégiai szempontból oly fontos fekvése miatt számtalan
nagyhatalom küzdött az elmúlt évszázadok során. Egy országban, amely
megannyi régi és új titkot rejtett magában, amelyekből legalább egyet ő
szeretett volna megfejteni. Komoly célt tűzött ki maga elé, de egyelőre a
narancskarika kötötte le minden figyelmét.
– Kislány, segíthetek? – törte meg a próbálkozást egy hang, s bár nem érte
váratlanul Laurát, egy pillanatra megmerevedett, vett két-három mély
levegőt, és csak az után fordult hátra.
– Frank, Frank… – szólalt meg tűzpiros arccal, nem tudva leplezni az
izgatottságát, pedig már három napja tudta, hogy találkozni fog az angol
újságíróval.
Csak egyetlen telefonhívásába került, és Frank Harrison habozás nélkül
igent mondott a kérdésére, hogy vele tartana-e Máltára. Mi több, meglepő
módon, ha csak rajta múlik, akkor még aznap gépre szállnak. Laura volt az,
akinek még szüksége volt egy kis időre, hogy meggyőzze a főnökét a pár nap,
legfeljebb egy-két hét fizetés nélküli szabadságról. Vállalt cserébe
szilveszteri ügyeletet, húsvéti tudósítást, és szentül megígérte, hogy
egyetlenegy napot sem lesz beteg a következő évben. Nem fog az
elkövetkezendő hónapokban még csak késni sem, ha most elengedik. Mert
neki most valóban mennie kell… felgöngyölíteni egy idős hölgy múltját, és
ami talán még ennél is fontosabb: újra látni Frank Harrisont…
Képtelen volt levenni mohazöld szemét egykori kollégájáról. Frank farmert
és szürkéskék, kötött garbót viselt. A máskor naptól barnított bőre mintha
megkopott volna a londoni esős napoktól, amitől még inkább világítottak az
amúgy is csillogó szemei. Szőkésbarna tincseit most is a füle mögé tűrte, ami
ugyanúgy lenyűgözte Laurát, mint a jól ismert kesernyés illatú arcszesz.
Ezúttal hiányzott a megszokott borosta, és amúgy is mintha külsőleg
Bangkokban hagyta volna a rakoncátlan vadságát az angol újságíró, de attól
még ugyanaz a Frank volt… Frank… a hat hónapja nem látott majdnem
szerelem.
– Helló, helló, kislány! – mosolygott rá a férfi, egy pillanatig habozva
ugyan, de aztán szorosan átölelve Laurát. – Hívtál, hát itt vagyok…
Mondtam, hogy rajtad, csakis rajtad múlik, hogy látjuk-e még egymást.
– De hiszen te is kereshettél volna – szólalt meg a lány némi
szemrehányással a hangjában.
– Nem akartalak megzavarni. Olyannyira hazavágytál, és nekem is rendbe
kellett tennem a dolgaimat – felelte, majd közelebb hajolt a lányhoz, és a
fülébe súgta: – Szép vagy, jó újra látni.
 Azonban mielőtt Laura átadhatta volna magát egy édes borzongásnak,
visszahúzta az arcát, és leült a szomszédos bárszékre.
– Nos, akkor most megint kollégák leszünk néhány napra – kacsintott,
majd nyomatékosan hozzáfűzte: – Csak úgy kaptam ám engedélyt a
kiruccanásra, ha majd megírhatom a sztorit, azt hiszem, ezt jobb az elején
tisztáznunk.
Laura meghökkent a hallottakon:
– Milyen sztoriról beszélsz? Nincs itt semmi megírnivaló. Egy idős
barátnémnak szeretnék segíteni, és bevallom, tőled is baráti segítségre vártam
– válaszolta csalódottan.
– Laura, nekem az újságírás a kenyerem, és ha valami szívszorító
történetre akadunk, miért ne írhatnám meg? Felőlem akár a neveket
megváltoztatva. Egy svéd árva máltai gyökerei… vagy Az anya, akitől
ellopták a gyermekét…, esetleg Hetvenöt év kellett ahhoz, hogy lehulljon a
titokról a lepel… – vigyorgott.
– Néha olyan idétlen tudsz lenni – dorgálta meg Laura, de azért ő is
mosolyra húzta a száját. – A parton kinéztem egy hotelt, gyönyörű a kilátás.
Megbízol bennem, vagy előbb meg szeretnéd nézni, hogy számodra is
megfelel-e? – terelte végül másfelé a szót. – Egy kis boutique hotel, a Palazzo
Pauline. Na, nem egy ötcsillagos bangkoki Tower Inn, inkább egy
hangulatos, szerintem a célnak kitűnően megfelelő szálloda.
– Nem azt mondtad, hogy az óvárosban van a kolostor, ahonnan a levelet
küldték? Nem lenne célszerűbb a közelében laknunk? – hezitált Frank, majd
az órájára pillantott, mintha aggódna, hogy kifutnak az időből.
– Mindössze harminc percre vagyunk Mdinától, és nem hinném, hogy az
egész hétvégét a kolostor falai között kellene töltenünk. Ha pedig már itt
vagyunk, szívesen körülnéznék a szigeten – vallotta be őszintén Laura,
remélve, hogy Frank nem találja majd túl önzőnek a terve miatt.
– Van az negyvenöt perc is csúcsidőben – egészítette ki a férfi.

6. fejezet

1925. Málta
Helena nővér hosszasan válogatott a naptól narancssárgára színezett tökök
között. A máskor ritka, azonban ezúttal bőkezű augusztusi csapadék a
szokásosnál nagyobbra duzzasztotta a termést. A mohó kezek nehezen tudtak
ellenállni a csábító gömböknek, az asszonyok egymással versengve akarták a
legszebb portékát a magukénak tudni. Helena azonban nem hagyta magát
megtéveszteni a külcsíntől, ő inkább kopogtatással döntötte el, hogy melyik
tök gurulhat át a kosarába. Az üres kongás azt jelezte, hogy már száradásnak
indult az egykor lédús hús, a puha héj pedig a rothadással ijesztgetett. De ő
nem sietett, ráértek. Az ebédig még volt két órájuk, és mivel Veronika a
szokásos női bajok miatt egy kissé gyengélkedett, felmentést kapott a kerti
munkából, és elkísérhette Helenát a piacra. Julianne nővér nem nézte jó
szemmel ezeket a kirándulásokat, véleménye szerint a lassan tizenöt
esztendős Veronikának már nem lett volna szabad elhagynia a zárdát. Nincs
rá szükség, hogy megfertőződjön a mohó külvilág által, nem is beszélve
arról, hogy minden ilyen kivételezés szíven szúrja a többi testvért, leginkább
az ifjú növendékeket, akik nem értik, hogy miért jár ennek a gyermeknek
különleges bánásmód. Helena ilyenkor egyetértve bólogatott, valószínűleg a
szíve mélyén tudta is, hogy Juliannének igaza van, de aztán valahogy mindig
úgy tudta csűrni-csavarni a dolgokat, hogy a gyermekeként szeretett
Veronikát apró kiváltságokban részesítse. Most épp arra hivatkozott, hogy
elkél a segítség a szemezgetésnél, ráadásul Veronika úgy számol fejben, hogy
azzal a környéken senki nem veheti fel a versenyt, híre van a kofák körében:
ha meglátják a lányt, nem érdemes turpisságokkal próbálkozni. Így aztán, ha
kelletlenül is, de Julianne beadta a derekát, de azt azért szigorúan Helena
lelkére kötötte, hogy egy pillanatra se tévessze szem elől a növendékét.
De az apáca figyelmét most a másnapi ebéd kötötte le, próbálta
megsaccolni, hogy mennyi zöldségre lesz szükségük egy mindannyiuk
számára elegendő, kiadós leveshez. Veronika ezalatt egy vénember pultja
előtt téblábolt. Nem is pult volt az igazán, csak egy kopott szőnyeg, egy
méretes és egy valamivel kisebb ládával, amelyekben ezúttal almák helyett
megfakult, láthatólag sokat forgatott könyvek sorakoztak. A kamaszlány
vágyakozva nézte a köteteket.
– Vegye kézbe, no! Nem harapnak – nógatta az öreg.
Veronika, felbátorodva a biztatástól, lehajolt a lapok közé.
– Tud olvasni? – kérdezte a fekete kabátot és egy kissé megviselt,
kalapszerű fejfedőt viselő férfi. Veronika elpirult, hirtelen nem tudta, hogy
sértettséggel vagy éppen büszkeséggel töltse el a kérdés.
 – Persze hogy tudok – felelte, majd újra felegyenesedett a kezében egy
könyvvel.
– De főzni, látom, nem tud – ugratta az öreg.
Veronika értetlenül emelte tengerkék szemét az árusra.
– Akkor nem szakácskönyvre vágyna – kacsintott a férfi a Veronika
kezében lévő kötetre mutatva.
Veronika zavartan visszasüllyesztette a könyvet, valójában meg sem nézte
alaposabban, hogy mi akadt az előbb a kezébe, már a kemény borító puszta
érintése is megbabonázta.
– Ezt olvasd el! – szólalt meg mögötte egy hang. Egy éjfekete hajú, nyurga
srác guggolt le mellé, hogy kivegyen egy bordó fedelű regényt a kisebbik
ládából. – Huckleberry Finn kalandjai. Én nagyon szerettem, nem is tudom,
hogy apám miért szabadult meg tőle – közölte meleg, sötétbarna szemével a
lányt fürkészve.
– Ez a te könyved volt? – kérdezte Veronika csodálkozva, nem szabadulva
az érzéstől, hogy nem most találkoznak először.
– Igen, az apám néha nem bír a lelkiismeretével, és adományokat osztogat
a rászorulóknak. Ruhaneműt, élelmiszert vagy éppen könyveket az éhező
elméknek.
– Ha csak az elmém lakna jól, nem sokáig húzhatnám az igát – védekezett
az öreg, hogy áruba bocsátja az ajándékot.
– Majd egyszer elolvasom – felelte Veronika mosolyogva, kifordítva a
keményített vászonszoknyájának üres zsebeit.
– Neked adom, te lyány… Nem vagyok én telhetetlen – szólalt meg újra a
kalapos, de a fekete hajú fiú a markába nyomott egy pénzérmét.
– Hagyja csak, majd én… Hisz csak így lesz belőle egy valóban tőlem
kapott ajándék.
Veronika gyorsan a kötényébe rejtette a kincset. Zavarában alig mert a
fiúra nézni, pedig az türelmesen várta, hogy elmerülhessen a lány azúrkék
szemében.
– Hát itt csavarogsz, Veronika. Mondtam, hogy maradj a közelemben –
közeledett Helena feléjük.
– Helena nővér… – biccentett a fiú udvariasan az apáca felé.
– Á, Alberto… Tudja az apád, hogy már megint a városban tekeregsz? –
mérte végig a fiút az apátnő. Szigorú volt a hangja, de azért nem
barátságtalan. – Na, gyere, fiam! Tedd magad hasznossá, hisz tudod, az Úr
látja minden cselekedeted. Nem bírunk segítség nélkül ennyi tököt
hazacipelni, szükségünk van két erős karra – közölte, majd Alberto elé tett
két alaposan megrakott kosarat.
Ettől a naptól kezdve Veronika lelkében valami megváltozott. Az elképzelt
szerelmetes regényhősei hirtelen valós alakot öltöttek, a romantikus
történetekben a fantáziája által lélegző lovagok hús-vér alakká váltak,
Albertóvá, aki szinte minden percben lekötötte a kamaszlány gondolatait.

Veronika alig várta a vasárnapokat, hogy a misére menet újra és újra láthassa
a fiút, eleinte csak a véletlennek és a Jóistennek hálálkodva, hogy mindig
egymásba botlottak, később azonban pironkodva megbizonyosodva róla,
hogy Alberto is mindent megtett azért, hogy találkozzanak. Hol a templom
padjainál, hol az áldozásnál Krisztus testére és vérére várva, de mindig
összeakadt a pillantásuk.
Nem volt alkalom, hogy Alberto ne bukkant volna fel, ha Veronika
elkísérte Helena nővért a piacra, és különös módon nemegyszer a kolostor
hátsó kertjénél is felhangzottak az ifjú vallettai legény jellegzetes füttybe
foglalt melódiái. Így ment ez több mint egy esztendőn keresztül, bearanyozva
a nőiességében nyiladozó Veronika mindennapjait.
Karácsony előtt aztán néhány nappal Julianne lebetegedett, és mivel
Helenának az ápolás kötötte le minden percét, a többi apáca pedig az ünnepre
való készülődéssel volt elfoglalva, gyakorta Veronikát szalasztották a
doktorért, aki aztán a kötelességét teljesítve, a hívó szót átadva, nem sietett
azonnal vissza a zárda falai közé. Hol csak tizenöt percet loptak el
Albertóval, hol egy egész órát, február első napjaiban pedig egy egész
éjszakára megszökött Veronika, hogy szerelmetes ifjú hölgyként a
kedvesével lehessen.
Néhány hónap múlva, a nyár elejére Alberto viselkedése azonban
megváltozott, az addig Veronikát költői szavakkal, saját maga által fabrikált
versekkel elárasztó fiú napról napra hűvösebb lett. Hogy az apja befolyásának
vagy a többi sugárzó szépségű máltai lánynak volt-e köszönhető, nem lehetett
tudni, de hamarosan szinte már alig akadt ideje a kedvesére. És amikor
augusztusra Veronika gömbölyödő pocakjából mindenki számára
egyértelművé vált, hogy gyermeket hord a szíve alatt, egyik napról a másikra
eltűnt a lány és a kolostor életéből. Veronika a könyvek világába menekült,
Helena pedig magát ostorozta, hogy nem vigyázott eléggé a gondjaira bízott
kislányra, aki még maga is gyermek volt: felkészületlen az anyaságra.
Néhány hónappal később, egy, a vajúdástól hangos hajnalon megszületett
egy kisbaba, aki azonban csak néhány napot töltött a zárda falai között.
Helena nővér legnagyobb bánatára Alberto Bertolini apja, Valletta
polgármestere mindent megtett annak érdekében, hogy meggyőzze Julianne
nővért arról, hogy a gyermeknek nem ez az élet rendeltetett. S bár Julianne
nővér sajnálta a kislányt, maga is úgy gondolta, hogy csak a sorsukat kísértik,
ha maguknál hagyják a gyermeket. Ráadásul egy ugyancsak nemrég a
rendhez került, de hamar fogadalmat tett fiatal nővér karizmatikus
egyéniségével nagy hatást tett mindenkire. Úgy csűrte-csavarta a dolgokat,
hogy a polgármester adományaitól fűtött agymosásának köszönhetően a
kisbabának mennie kellett. Helena egy ideig még küzdött a gyermekért, de ez
az újonnan érkezett testvér akkora befolyással volt a valószínűleg
megfélemlített Veronikára, hogy a kamaszlány egy idő után maga is úgy
látta, hogy jobb, ha lemond a gyermekéről. De Veronika sosem heverte ki a
lánya elvesztését, és amikor néhány év múlva értesült Alberto és a gazdag,
számos halgazdaságot birtokló család sarja, Clara házasságáról, az egykor
életvidám kislány végképp hervadásnak indult.
Helena szomorúan figyelte a feltartóztathatatlan sorvadást, és bár a halálos
ágyán még egyszer hosszasan kérlelte kis védencét, hogy keressen magának
istennek tetsző feladatot, hogy legalább részben megélhesse a földi
boldogságot, az anyjaként szeretett nővér halála után alig néhány esztendővel
Veronika is örök álomra hajtotta a fejét.
Alberto Bertolinit ugyan egy pillanatra megérintette a lány halálának híre,
néhány napig komoran járt-kelt a Csendes Város sikátoraiban, de aztán
{1}

szinte megkönnyebbülve a nyomasztó emlék szertefoszlásán, feleségére és

nemrég született leányára, Elvirára összpontosította a figyelmét.

7. fejezet

1991. Málta

Szikrázó téli napsütés fogadta őket Mdinában. A turistáktól hömpölygő

macskaköves sikátorok a múltat idéző sétára csábították az arra járót. A
parányi, egykori fővároson csakúgy, mint az egész szigeten átvonult a
történelem. Megfordultak itt a föníciaiak, a görögök, a rómaiak, mély nyomot
hagytak az arabok, letették a névjegyüket a franciák és utolsóként, de messze
nem utolsósorban az angolok, akiktől Málta csak 1964-ben nyerte vissza a
függetlenségét.
A számtalan különböző kultúrától tarkabarkára színezett ország már az
érkezése napján is megdobogtatta Laura szívét, az akár szabadtéri középkori
műemléknek beillő Mdina pedig egyenesen lenyűgözte a fotós lányt. A
vastag erődfallal körbevett városka egy szempillantás alatt visszarepítette a
régi korok letűnt mindennapjaiba, ahogy a halvány rózsaszínbe hajló régi
homokkő épületek szorosan közrefogták a szűk, kacskaringós utcácskákat,
olykor átengedve a nap rendületlen sugarait, amelyek még festőibbé tették az
amúgy is szemet gyönyörködtető kulisszát. Az impozáns, oroszlánokkal
díszített barokk kapun belépve maguk mögött hagyták a huszadik századot.
Laura sokat adott volna érte, ha kamerájával naphosszat barangolhatott volna
a városban, amit ugyan most turisták tömegei leptek el, de ami napnyugta
után kiürül majd, hogy mindössze pár száz lakosával és az autókat mellőző
labirintusszerű sikátoraival méltó módon rászolgáljon a Csendes Város névre.
Nagy volt a kísértés, hogy átadják magukat a céltalan kószálásnak, de
mindketten tudták, hogy rájuk most egy fontosabb küldetés vár.
Csak a sokadik telefonos próbálkozás után sikerült elérniük, hogy a zárda
illetékeséhez kapcsolják őket, aki bár nem túl készségesen, de hajlandó volt
fogadni őket.
Néhány percig tétován álltak a vastag, vasdíszekkel kivert vaskapu előtt,
Frank láthatólag nem akarta kézbe venni a kezdeményezést. Egy darabig
egészen közelről vette szemügyre a faragásokat, majd – összeráncolva a
szemöldökét – úgy tűnt, mintha az emlékeiben kutatna. Ráérősen előhúzta a
dobozt rejtő cserzett bőrtokból a cigarettáját, hogy a dohányfüsttel üsse el a
várakozást. Laura bosszúságára pont akkor kezdett el kényelmesen pöfékelni,
amikor végre, anélkül, hogy jelezhették volna a jöttüket, kinyílt az ajtó.
Egy fiatal, minden bizonnyal apácanövendék fogadta őket, bizalomkeltő
mosollyal, az eresz alatt meghúzódó kamerára mutatva.
– Véletlen láttam meg, hogy itt állnak, máskor használják a csengőt –
csicseregte. – A szörny bal szeme – fűzte hozzá kacsintva.
Laura meglepődött a közvetlen könnyedségen, tetszett neki, de azért
továbbra sem értette, hogy honnan kellett volna tudniuk a csengőgomb titkos
rejtekhelyét. Maga a démonfejet ábrázoló türkiz bronzkopogtató is
szokatlannak tűnt egy keresztény épület ajtaján, de idővel Laura megszokta a
máltai kapuk különös mitológiai világot rejtő díszeit.
Amint beléptek a márványpadlójú ódon épületbe, a novícia csendre intette
őket, ami leginkább saját magának szólhatott, mert Laura és Frank a
köszönésen túl még meg sem szólalt.
– Tudják, a mi monostorunkban a csendnek különösen nagy jelentősége
van. Így tudunk teljes valónkkal Istenre figyelni, megpróbálni kizárni a
szükségtelen, zavaró, külső zajokat, a felesleges csacsogást, a lelki
elmélyülést megnehezítő szóözönt. Talán ez esik sokaknak a leginkább
nehezére: még én sem régen vagyok itt – magyarázkodott zavartan, és Laura
nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el egy picit.
A fiatal lány a legtöbb máltai lakoshoz hasonlóan kiválóan beszélt angolul,
Frank egy parányi helyi akcentust leszámítva a nyelv szempontjából szinte
otthon érezhette magát.
– Agnes nővér már várja önöket, csak jöjjenek utánam, erre tessék –
suttogta halkan Georgina, majd az ebédlő csarnoka felé bökött, ahol
láthatólag az étkezés előtti imához gyűltek össze a zárda növendékei és lakói.
– Ilyen korán ebédelnek? – szaladt ki Laura száján, mire Frank akaratlanul
is a delet mutató órájára nézett.
– Hajnali ötkor kezdődik nálunk a nap, a hat órai reggeli után már alig
várjuk a delet – bólintott a lány, akiről a korából és a viselkedéséből adódóan
akkor is észre lehetett volna venni, hogy még nem régóta a rend tagja, ha nem
saját maga árulja ezt el.
Frank a novíciával ellentétben meglepően tartózkodónak tűnt, Laura nem
tudta eldönteni, hogy a szent hely van-e rá ilyen hatással, az érdektelenség,
vagy pedig esetleg a lány ártatlan szépsége babonázta meg. Bosszantotta,
hogy ennyire nem tudja kordában tartani a kéretlen érzéseit, hogy már a
legkisebb kísértést is veszélyforrásnak éli meg.
„Laura, szedd már össze magad. Miattad utazott ide Londonból, ez pedig
itt szinte még gyermek, aki nagy valószínűséggel Krisztussal kívánja
eljegyezni magát. Ráadásul fontos küldetésed van, ami mellett az ilyen
ostoba, hiú érzések el kellene, hogy törpüljenek” – próbálta a gondolatait
csitítani.
– Mit is mondott, hogy hívják? – kérdezte Frank váratlanul kísérőjük felé
fordulva.
– Georgina, Georgina nővér – felelte a lány a szemét lesütve, majd
feltessékelte a vendégeket egy kanyargós kőlépcsőn az emeletre.
A felső szinten ugyanúgy, mint a földszinten, boltíves faajtók sorakoztak
egymás mellett. Majd mindegyiken egy kívülről is használható kukucskáló
jelezte, hogy a privát szféra háttérbe szorult a feltehetőleg szigorú
intézményben. Csak a folyosó végén álló, a többinél látványosan nagyobb
kétszárnyú ajtó mutatott némi diszkréciót: a kukucskáló helyett egy, a lentinél
kisebb, de hasonló hangulatú öntött kopogtató díszelgett a közepén.
Georgina éppen csak jelezte a jöttüket, bentről máris egy hangos és
határozott „Isten hozta önöket!” adott engedélyt a belépésre.
A fiatal novícia feladata láthatólag itt véget ért, Agnes nővér, a kolostor
apátnője megköszönte a szolgálatát, és távozásra szólította fel a növendéket.
A középkori épület eddig látott részeivel ellentétben egy feltűnően modern
iroda fogadta a látogatókat. Az egyenes vonalvezetésű, magas fényű, világos
bútorok mellett két szögletes, halványlila bőrfotelből, egy hatalmas, drapp,
elegáns, de mégis puritán íróasztalból, és egy feltehetőleg igen értékes,
méretes állólámpából állt a berendezés.
Csak a mennyezetről lelógó csillár idézte a múltat, no és persze Agnes
nővér szigorú egyenruhája, ami nagy valószínűséggel az anyagot leszámítva
az elmúlt évszázadokban nem sokat változott.
A komor öltözék egy feltűnően szép, de érzelmeket nem mutató,
fegyelmezett arcú nőhöz tartozott. Az asszony sötétkék szeme és ápolt bőre
más környezetben bizonyára sokakat levett volna a lábáról, de így Frank csak
azon morfondírozott, hogy vajon hány éves lehet. A fejkötő alól a
legnagyobb gondosság ellenére is kikandikált egy halványszürke tincs, ami
arra engedett következtetni, hogy a viselője már nem fiatal.
– Isten hozta önöket! – ismételte meg a köszöntését, majd a lila
bőrfotelokra mutatva ugyan hellyel kínálta az érkezőket, de ő maga nem állt
fel a vajszínű irodaszékéből, és a kezét sem nyújtotta a vendégeinek.
Finom, enyhe levendulaillat lebegett a szoba levegőjében. „Parfüm lenne,
vagy csak a bőrén ragadt szappan illata?” – futott át Laura agyán, ami
némileg késleltette a válaszát, de szerencsére Frank nem hagyta cserben.
– Jó napot, asszonyom, köszönjük, hogy fogadott bennünket! – kezdte
udvariasan.
– Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy egy segítségkérés nem talál
nálunk nyitott fülekre, de mint azt már a telefonban is említettem: bár nem
ismerem a konkrét ügyet, de nem gondolnám, hogy közülünk bárki is
bármiféle levelet küldött volna Svédországba. A postát magam kezelem, és a
testvéreink nagy része nem hagyhatja el a zárdát, a még eskü előtt álló
növendékek is csak egy megbízható nővér kíséretében kereshetik fel a
családjukat, hogy méltó módon elbúcsúzzanak az eddigi életüktől. Hogy
elbúcsúzhassanak a szeretteiktől, a vér szerinti famíliájuktól, mielőtt igent
mondanak az új családjukra. Elképzelhetetlennek tartom, hogy kevés
szabadidejükben mások kétes ügyeibe akarnának beleavatkozni.
– De hiszen eddig csak annyit említettünk, hogy ebből a zárdából kaptunk
postát. Miből gondolja, hogy kétes ügyekbe való beavatkozásról van szó?
Hiszen még nem is tudja, mi állt a levélben.
Agnes nővér máskor rezzenéstelen arcán mintha egy villám cikázott volna
át, de csak egy kósza pillanatra keltek életre a vonások. Hosszú, vékony
ujjaival az asztalra koppintott, mintha egy másodpercnyi időt akart volna
nyerni, csak a mozdulat után válaszolt, természetellenes mosolyt erőltetve
magára.
– Az intézményünk szempontjából nincsen jelentősége a levél tartalmának,
hiszen, mint jeleztem, kizártnak tartom, hogy valaki innen küldte volna. De
természetesen készségesen meghallgatom önöket, hiszen az ebédig még van
majdnem öt percem – folytatta hűvös kimértséggel.
Laura érezte, hogy rajta a sor, és remélte, hogy nő a nőhöz őszinte
vallomással megtörheti az érezhetően percről percre vastagodó jégpáncélt.
– Nézze, Agnes nővér, mi igazán nem akarunk senkinek sem
kellemetlenséget okozni, de egy számomra igen kedves idős hölgy kapta ezt a
levelet – a kolostor feladói címzésével –, amelyben feltehetőleg az édesanyja
egykor neki szánt sorait továbbították. Elisabeth – és ahogy kimondta ezt a
nevet, Agnes nővér alig láthatóan összeráncolta a homlokát – örökbefogadott
kisgyermekként nőtt fel, abban a hitben, hogy svéd édesanyja
kétségbeesésében a kórházban hagyta őt a születése után.
– Elisabeth? Tehát egy kislány? Stockholmban… És talán rossz sorsa volt
az egykori gyermeknek? – tudakolta a nővér, kerülve Laura pillantását.
– De hisz itt nem erről van szó, azaz nem csupán erről. Istennek hála
szerető szülőkre talált, de hetvenöt esztendős korára joga van az igazsághoz –
hadarta a fotós lány az érzelmeitől feldúltan.
– Maga mondta, hogy Istennek hála, szép gyerekkora volt; sok
szerencsétlen csak ábrándozhat egy ilyen sorsról. Nem mindenki született
anyának, hálás lehet, hogy gondoskodó emberek kezébe került. Óvták, és ha
jól sejtem, tisztességesen fel is nevelték. Nem értem ezt a parttalan
vájkálódást a múltban, hogy egy ilyen makulátlan házat miért akar
belekeverni, azt pedig végképp nem… Egy feladó a levélen, milyen badarság,
bármelyik, a szomszédasszonya orra alá borsot törő honfitársa is feladhatott
volna egy ilyen levelet, amikor épp Máltán nyaralt – közölte, láthatólag
kizökkenve az eddigi nyugodt magatartásából.
– Miből gondolja ezt? – kapta fel a fejét Frank, értetlenkedve a nővérre
meredve.
– Csak egy feltételezés, bizonyára megkutyultak ezzel a megható
történettel. Isten a tanúm, hogy nem ismerek semmiféle Elisabethet, akit
Stockholmba vetett volna a sors – krákogott némi zavartsággal a hangjában,
majd felemelkedve a székéről széttárta a karját. – Sajnálom, hogy nem
tudtam segíteni. Csak valami félreértésről lehet szó, talán egy gyerekes tréfa
egy régi baráttól vagy egy reménykeltő próbálkozás az említett hölgy
unokáitól. Olyan kusza az élet, ne akarják feleslegesen tovább bonyolítani azt
– zárta le tárgyilagosan a beszélgetést az ajtó felé indulva, jelezve, hogy a
vendégeit is távozásra szólítja fel.
A folyosón, az irodától mindössze néhány méterre Georgina várakozott az
egyik ólomüveg ablak boltíve alatt.
– Georgina testvér, kísérd a vendégeinket a kapuhoz, majd csatlakozz a
többiekhez az ebédlőben! – szólt oda a lánynak hűvösen, majd Frankék felé
biccentve egyet eltűnt az irodájában.
Laura Frank tekintetét kereste a szemével, de az inkább az egyik résnyire
nyitott szoba ajtaját fürkészte, valaki csendben figyelte őket, de amint
közelebb értek hozzá, lenyomta a kilincset, és eltűnt a szemük elől.
– Azt hittem, magán és Agnes nővéren kívül mindenki az étkezőben van
már – fordult Frank Georginához.
– Valeria nővér gyengélkedik, ő a rend legidősebb tagja, kilencvenhat
esztendős is elmúlt már. Istennek hála amúgy jó erőben van, de most egy
csúnya megfázás ledöntötte a lábáról, múlt héten ki tudja, miért, egy zord,
esős napon a nyakába vette a várost. Pedig szinte soha nem hagyja el az
épületet – csacsogta Georgina, majd mint aki megijed, hogy már megint
illetlenül sokat beszélt, ráadásul feltehetőleg másra nem is tartozó dolgokat,
az ajkába harapott és megszeppenve visszakozni kezdett. – Mármint azt
beszélik, hogy a városban járt, de szerintem csak a kertben hűlt meg a kora
reggeli órákban. Mindannyiunknál korábban kel, hogy Istennek tetsző módon
szorgoskodjon. Csodálatos asszony, sokunk példaképe Valeria nővér,
tizennyolc éves kora óta a rend tagja – motyogta szinte levegőt sem véve.
„Hogy mennyit beszél ez a lány, be nem áll a szája… Nem hinném, hogy
elégedett élete lesz majd egy olyan helyen, ahol ennyire háttérbe szorul a
verbális kommunikáció” – vélte Laura, szinte sajnálkozva. Frank gondolatai
azonban egészen másfele jártak.
– Azt mondta, kilencvenhat…? Akkor már a tízes, húszas években is a
rend tagja volt, ugye?
– Igen, ha jól számolom, igen – felelte Georgina vállalt vonva, mint aki
nem érti a kérdés jelentőségét.
Laura és Frank összenéztek.
– Előfordult máskor is, hogy Valeria nővér elhagyta a kolostort? –
tudakolózott Laura lelassítva lépteit, hogy időt nyerjen, mert már csak néhány
méter választotta el őket a kaputól.
– Nemigen. Legfeljebb vasárnaponként, amikor átsétálunk misére a
katedrálishoz. De inkább ne engem kérdezzen, hanem Agnes nővért. Én
valójában nem vagyok felhatalmazva effajta beszélgetésekre – szabadkozott
Georgina a szemét lesütve.

– Szerinted Agnes nővér elhallgat valamit előlünk? – kérdezte Laura odakint,

miközben elindultak a dombnak felfelé a székesegyház irányába.
– Kislány, ezt a kérdést te sem gondolod komolyan – felelte az újságíró, és
könnyedén Laura vállára tette a karját.
Zavart öröm cikázott át a lányon, tétován a férfira nézett, hogy értelmezni
próbálja a mozdulatot. De Frank haveri lazasággal lépdelt a svéd fotóslány
mellett, tovább nehezítve a feladványt, hogy valójában mit is akar tőle.
„Lehet, hogy csak egy barátot lát bennem, kellemes társaságot, akivel
átélhet egy újabb kalandot? Vonzódik hozzám, de csak éppen annyira, mint
valakihez, akit nem akar kihasználni. Akinek a női létével nem él vissza, mert
tulajdonképpen többre becsüli a barátságát, mint egy esetleges futó kalandot?
Ha nem érdekelném, nem lenne itt. Ez tény, amit ő maga is megerősített. De
akkor mit jelentsen ez a játék? A harmadik napot töltjük együtt, és még
mindig nem tudok olvasni a gondolataiban.”
Laura élvezte ugyan a férfi közelségét, de szeretett volna tisztábban látni
anélkül, hogy kellemetlen helyzetbe hozná magát.
– Szeretnék néhány felvételt készíteni, ha már megadatott, hogy ilyen
történelmi kulisszák között sétáljunk – szólalt meg, és szinte észrevétlenül
kibújt Frank karja alól.
 – Olyan ez a nő, mint egy jégcsap – tört ki a férfiból, majd egy alig látható
mosolyra húzva a szépen ívelt száját, hozzátette: – Mármint Agnes nővér,
természetesen nem rád gondoltam.
– Valóban nem tűnt segítőkésznek, de az is lehet, hogy mi járunk tévúton,
és igaza van a teóriával, hogy valaki rossz tréfát űz Elisabethtel. Talán egy
régi sérelmet cipelő lovagja vagy egy féltékeny barátnője a múltból –
tűnődött a lány. – Valaki, aki ismeri annyira, hogy a legsebezhetőbb pontján
szúrjon belé.
– Igen, az ember könnyen kiszolgáltatottá válhat, ha ismerik a múltját vagy
a félelmeit, de valami azt súgja, hogy itt nem erről van szó. Szerda van, egy
kis szerencsével vasárnapra Valeria nővér jobban érezheti magát. Régen
jártam már templomban, és ha jól emlékszem, adventkor te is szívesen
felkeresel egy-egy szentmisét.
– Tudsz valamit Maliáról? – váltott hirtelen témát Laura. Frank nem
válaszolt azonnal, lassan, komótosan előhúzott a tárcájából egy cigarettát,
néhány pillanatig meg kellett küzdenie az egyre erősödő széllel, mire
meggyújtotta. Csak az első füstkarika után válaszolt.
– És te tudsz valami Dick-Lee-ről? – nézett kutakodva a lány szemébe.
– Ez a válasz a kérdésemre? – kacagott fel kissé erőltetetten Laura,
egyértelműen mutatva, hogy nem erre a feleletre számított. – Nem, az
elutazásom óta nem találkoztunk. Jó volt vele, de csak addig, ameddig
dolgunk volt egymással. Nem hiszek a női-férfi barátságban, főleg akkor
nem, ha valaha tűz lobogott a két fél között – szaladt ki a száján, de aztán
megbánta az őszinteségét, hiszen ezáltal úgy érezte, hogy némileg
kiszolgáltatott helyzetbe került.
– Pedig van úgy olykor, hogy a láng parázzsá szelídül… Ha két ember egy
ideig megosztotta egymással az életét, az érzelmeit, a gondjait, a vágyait,
miért ne maradhatnának fontosak egymás számára akkor is, ha a szívük
máshol talált szikrára? – fűzte tovább Frank a szavakat, még mindig anélkül,
hogy választ adott volna Laura kérdésére.
– Főleg akkor, ha az egyik összetörte a másik lelkét, ha egyik pillanatról a
másikra szétrombolta a közös álmokat, ha gyáva módon, a másikat
megalázva kereket oldott, ugye? – lovalta bele magát Laura az érezhetően
fájdalmas emlékeibe.
– Nem, nem egészen erre gondoltam – enyhült meg Frank. – Csak arra, ha
közösen hozzák meg a fájdalmas döntést. Vagy ha a sors hozza meg
helyettük, és töri darabokra az álmokat. Attól még, hogy gyilkos módon
elszakítja őket egymástól… A testet megölheti, de az érzelmeket nem –
mondta leginkább magának.
Most Laura volt az, aki szelíden visszakozni kezdett, ismerve Frank
legfájdalmasabb titkát.
– Nem, dehogy, nem erre utaltam, ne haragudj, az persze egészen más.
Néhány percig szótlanul lépdeltek egymás mellett. Laura igyekezett
képekbe önteni a középkori városka hangulatát. December ellenére számtalan
turista hömpölygött az évszázadoktól megkopott macskaköveken. Délután
egy óra múlt néhány perccel, amikor is az arra sétáló hitetlenkedve fogadhatta
volna a Csendes Város nevet. Csecsebecséket kínáló boltocskák, ódon
épületek, lenyűgöző templomok és andalgásra csábító sikátorok fogadták a
vendégeket, egy Mdina legmagasabb pontján trónoló, fenséges süteményeket
kínáló kávézóval, ahol a gondosan megmívelt ezüsttálcákon szervírozott
máltai finomságokkal csak a lélegzetelállító kilátás vetekedett.
Lauráék útja is ide vezetett, s bár valójában csak néhány száz lépést kellett
megtenniük a dombra felvezető kanyargós úton, Laura hálásan fogadta a
teraszon felszabaduló asztalt, hogy a különös kolostori látogatás után
megpihenve egy jó, a szigetszerte ismert, növényi tejjel megbolondított
feketével öblítse le a délelőttöt.
– Valójában inkább valami rendeset kellene ennünk – nézett végig Frank
csalódottan a málna- és csokoládétortákon.
– Csak ne olyan hangosan – csitította Laura. – Még megbántod a
vendéglátókat – mosolygott. – Balgaság lenne egy cipőboltban könyveket
keresni. Így egy cukrászdában is hiába áhítozol borjúpörkölt után – cukkolta
a kollégáját.
Frank belátva, hogy alkalmazkodnia kell a helyzethez, néhány darab
imqarettel, ezzel a jellegzetes máltai finomsággal, az olajban sült fügefánkkal
vigasztalta magát. A sziget enyhe tele napsütötte napokon csak egy vékony
kabátban, a hűvösebbeken pedig egy vastag pokrócba takarózva a teraszra
csalogatta a kávézó vendégeit, hogy két falat között a szemük elé táruló
csodálatos látványban gyönyörködhessenek. A dombok és a lankák a tenger
öbleivel váltakozva még a természet csodáira kevésbé nyitott szemeket is
megfogták.
– Sok időre van szüksége még a teljes gyógyulásig, de jó úton halad –
szólalt meg Frank, majd feltette a fekete napszemüvegét, hogy felvegye a
harcot a szemébe vakító szikrázó napsütéssel.
– Tessék? – kapta fel a fejét Laura értetlenül.
 – Malia, te kérdeztél róla. Szeptemberben láttam utoljára, mielőtt
visszatértem volna Londonba. Dr. Lincoln még egy darabig egészen biztosan
mellette maradt, talán a bátyja is.
Laura szorosabbra húzta magán a bordó kockás gyapjútakaróját, majd egy
szóval sem reagálva a hallottakra lassan kortyolgatni kezdte a kávéját.
Vörösesszőke tincseit egy kötött, de nem túl meleg, türkizkék sapka alá
gyömöszölte, és bár alapozóval megpróbálta elrejteni arcának apró pöttyeit, a
máltai nap újra előcsalogatta a szeplőket. Frank élvezettel figyelte a korát
meghazudtoló, kerek, kislányos arcot, és csakúgy, mint Bangkokban, ezúttal
is lenyűgözte ez a sokszor gyermeki, természetes skandináv báj.
Egy sms érkezését jelző pityegés törte meg a csendet. Laura néhány
pillanatig a hátizsákjában kotorászott, mire ráakadt a készülékre.
„Mikor láthatom újra? Niclas”
Laura elpirult az üzenet láttán, majd zsebre vágta telefont.
– Az édesanyám érdeklődik, hogy minden rendben van-e velem – hazudta,
de tulajdonképpen maga sem tudta, hogy miért.
– És, nem válaszolsz neki? Hogy ne aggódjon – javasolta Frank, Laura
érzése szerint némi iróniával a hangjában, de az is lehet, hogy csak a füllentés
utáni lelkiismeret-furdalása színezte át a férfi megjegyzését.

8. fejezet

Frank a vallettai kikötő tövében meghúzódó hotel bárjában múlatta az időt.

Laura már este tíz körül elbúcsúzott, titkon talán remélve, hogy a kollégája
követi majd őt, de az angol férfi inkább egy whisky társaságát választotta,
amit egy újabb és újabb követett.
Pedig megígérte Laurának, hogy ő is idejében aludni tér, hiszen korán kell
kelniük, ha találkozni akarnak a vasárnapi misére igyekvő Valeria nővérrel.
„Mi lehet, amit Agnes nővér nem akar megosztani velük, és mit tudhat az
idős apáca, Valeria?” Nehezen tudott elaludni, nem csupán a
megválaszolatlan kérdések izgatták, hanem egy furcsa érzés is, amelyben az
ismerős képek és emlékek keveredtek az ismeretlennel.
Laura nehezen ébredt, a zsalugátereken át beszűrődő hajnali fény kéretlen
vendégként simogatta fáradt szempilláit. Hiába próbálta kinyitni a szemeit,
azok engedetlenül csukódtak újra és újra vissza, mintha ólom nehezedne
rájuk. De a vekker nem engedett a küldetéséből, rekedt csörömpöléssel
hirdette, hogy visszavonhatatlanul reggel van: ideje felkelni.
Néhány éve Elisabethtől kapta az ébresztőt, ami egykor
szomszédasszonyának könnyítette vagy éppen nehezítette meg a reggeleit.
Laura ismerte magát, a tényt is, hogy szíve szerint legtöbbször délig ágyban
maradt volna.
Néhány perc reménytelen küzdelem után nagyot nyújtózott a kék-fehér
csíkos flanelpizsamájában, majd az ablakhoz lépett, hogy megadja magát a
hajnali fényárnak. Amikor kitárta a rózsaszín, a tengeri sós levegőtől némileg
megviselt zsalukat, lélegzetelállító látvány tárult elé. Egy tucatnyi vitorlás
ringatózott két nagyobb testű hajó mellett, egy öböllel arrébb pedig piros,
türkiz, sárga és lila lakkal lekent parányi csónakok díszítették az ébredező
hullámokat. Stockholmban télvíz idején ilyen korai órákban még teljes
sötétség uralkodott, így Laura különösen nagy élvezettel szemlélte a vallettai
reggelt.
Valahol a távolban megszólalt egy harang, a hajnali misére szólította a
híveket, Laura örült, hogy Mdina öreg katedrálisában csak kilenckor gyűltek
össze a hívek, különben nem lett volna annyi ideje a készülődésre. Egy
pillanat törtrészéig tétovázott a lila és a pink kötött pulóvere között, de végül
az orgonaszínre esett a választása, így hét óra után pár perccel már felöltözve
egy emelettel feljebb, Frank ajtaján kopogtatott, a 323-as szobában. Először
csak halkan, diszkréten, majd reakció semmi jelét nem hallva egyre
hangosabban, végül nem kímélve a szálloda nagy valószínűséggel még az
igazak álmát alvó vendégét: dörömbölve. Egy jó öt perc elteltével Frank
végre kinyitotta a szoba ajtaját, láthatólag még nem teljesen realizálva, hogy
hol van és hogy egyáltalán miért. Laura visszahőkölt, részben a férfi szájából
kiáradó whiskyfelhő szédítette meg, részben pedig a tény, hogy kollégája
ádámkosztümben fogadta. A vonzódás és az undor egyfajta különös násza
kerítette Laurát hatalmába. Szíve szerint belökte volna Franket egy jéghideg
zuhany alá, hogy magához térítse és lemossa róla az előző este mocskát.
Ugyanakkor nem tudta levenni a szemét a minden porcikájában kidolgozott,
tökéletes férfitestről, ami ezúttal nem a meggondolatlan ifjúkorból ottmaradt
tetovált pillangót engedett látni, hanem egy, a férfi ágyékán végigfutó,
feltehetően latin feliratot is, amit azonban Laura a legnagyobb erőfeszítése
ellenére sem tudott értelmezni. Franket, látogatójával ellentétben, láthatóan
egy csöppet sem zavarta a helyzet, sem a tény, hogy elaludt, sem pedig az,
hogy kolléganője anyaszült meztelenül látja.
– Jó reggelt – dörmögte a szemét hunyorgatva, majd egy nagyot ásított,
ami újra útjára engedett egy alkoholfelhőt.
– Pfuj… Már megint mennyit ittál?! – fintorgott Laura. – Leszámítva azt,
hogy idővel kinyírod a májadat, veszélybe sodrod a mai tervünket. Frank,
hálás vagyok, hogy ideutaztál. De ha ilyen állapotban kezded a reggeleket,
akkor nem sok értelme volt – folytatta szigorúan, megpróbálva nem a férfi
izmos tagjaira meredni. – És igazán rád férne egy forró zuhany is, tipikus
pasas – zsörtölődött.
– Kislány, ne aggódj, tíz perc múlva lent vagyok a reggelinél – felelte az
újságíró, majd búcsút intve megfordult, mintha még egyszer, egy másik
szemszögből is rabul kívánta volna ejteni a vendégét.
Laura legnagyobb meglepetésére az ígért tíz perc elteltével Frank valóban
megjelent. Barna kordbársony nadrágjában és a rézszínű dzsekiben már
nyoma sem látszott az ittas éjszakájának. Félhosszú, szőkésbarna tincseit
némi zselével szelídítette meg, a leheletén pedig egy alapos fogmosás
segíthetett.
A Palazzo Pauline szuterénjében meghúzódó nem túl méretes reggeliző
mindössze hat asztalt foglalt magába. A közvetlen közelükben egy borzas,
vörös hajú fiatal srác falatozott, teletömött csővázas hátizsákja arra engedett
következtetni, hogy valószínűleg a repülőtérre vagy a szárazföldre induló
komphoz tart. Laurát Marcusra emlékeztette, ezért gondolatban néhány
másodperc erejéig újra Thaiföldön járt… A Khao San Road nyüzsgő
kavalkádjában, a vörös lámpás negyedben, Maliára vigyázva és Dick-Lee
karjaiban, aki máskor már olyan távoli emléknek tűnt. De aztán
visszacsöppent a jelenbe, hiszen valójában csak Frank volt a közelében,
Frank, aki akarva-akaratlanul már hónapok óta fogva tartotta anélkül, hogy
valójában bármit is tett volna érte vagy bármit is ígért volna neki.
Fél kilenc után néhány perccel már Mdinában kaptattak a templom felé.
Frank javaslatára nem a főutcát választották, hanem a zárda kertje mögötti
szűk sikátoron át közelítették meg a templomot. Így nagyobb esélyük volt
Agnes nővér szeme előtt rejtve maradni.
Laura bánta már a pulóvert, a számára ismeretlen földközi-tengeri
december már korán reggel szokatlanul melegnek tűnt. A gyors lépteik pedig
tovább fűtötték őket. Szándékosan korábban érkeztek, hogy észrevétlenül az
oldalsó padokból szemmel tudják tartani a misére érkezőket.
Nem kellett sokáig várniuk, nyolc óra negyvenöt perckor, az első hívekkel
együtt megérkeztek az apácák is, majd szorosan egymást követve elfoglalták
az oltártól balra eső díszes padok első két sorát.
Laura azonnal felismerte Georginát és Agnes nővért, és nem volt nehéz
ráismerni a többieknél idős kora ellenére is jóval magasabb Valeria nővérre
sem. A hófehér bőre és a sokat megélt ráncai elárulták, hogy csakis ő lehet a
Georgina által említett idős apáca.
– Szerinted ő küldhette a levelet? – suttogta Laura Franknek.
– Nem tudom, de nem lepődnék meg rajta. Az pedig, hogy a feladó a
pontos címét írta a borítékra, azt jelentené, hogy szándékosan hagyott nyomot
nekünk.
– Mármint Elisabethnek – mormolta a lány, miközben megpróbált a
kamerájával a misét nem zavarva, alulról, vaku nélkül néhány fotót készíteni.
A miséző pap szavaiból ugyan nem sokat értettek, de az áhítat, a szent
énekek és a templom díszítése mindkettőjük gondolataiban nyomot hagyott.
Annyira elmerültek az istentisztelet varázsában, hogy tulajdonképpen csak az
áldozás után merült fel Laurában, hogy valójában nem beszélték meg a
részleteket, hogy miként férkőznek majd Valeria nővér közelébe. Az idős
asszony a külvilágot kizárva imádkozott, láthatóan nem épült még fel
teljesen, két oldalról fiatal novíciák támogatták, ami tovább nehezítette, hogy
Lauráék megkörnyékezhessék. A mise végeztével azonban a kijáratnál, ahol a
sodró tömeg tagjai még egy pillanatra megálltak keresztet vetni a
szenteltvíznél, Frank észrevétlenül odalépett az öreg apáca mögé.
– Valeria nővér, Frank Harrison vagyok Londonból. Mikor és hol tudnánk
felügyelet nélkül találkozni? – suttogta alig hallhatóan.
Valeria feltehetően így is értette a szavait, mert a halovány arca még
fehérebbé vált, amikor válaszolni készült. De szándékában megakadályozták
Agnes nővér szikrázó szemei, aki, mint a zsákmányát őrző oroszlán, szinte
ellökte Franket az idős asszonytól.
– Azt hittem, egyértelmű voltam a napokban – sziszegte. – Nincs itt semmi
keresnivalójuk, feleslegesen zaklatják Valeria nővért. Szegény léleknek
minden erejére szüksége van a gyógyuláshoz – folytatta most már nyugodt
hangon, megszelídülve az idős apácához fordulva. Laura végig figyelemmel
kísérve a jelenetet, csalódottan vette tudomásul próbálkozásuk
sikertelenségét. Dühös volt Agnes nővérre, és dühös volt magukra is, hogy
ügyetlenségükkel megnehezítették a további nyomozást.
 Kedveszegetten hömpölygött ő maga is kifelé a tömeggel Frank után,
amikor váratlanul valaki hátulról a kezébe gyömöszölt egy cédulát. S bár
azonnal hátrafordult, hogy a háta mögé lessen, elkésett: már csak sejthette,
hogy ki volt az.
Frank odakint várt rá, egy hatalmas, a leveleit az enyhe télnek
köszönhetően még csak részben elhullatott juharfának dőlve. Rossz
szokásához híven mélyeket szippantott a cigarettájából.
– Elszúrtam, sajnálom – nézett Laurára erősen hunyorogva. Láthatóan
zavarta a fény, a templomi félhomály, és az álmatlan éjszaka sem tett jót
véreres szemeinek.
– Gyere, menjünk egy kicsit arrébb – szólt vissza a lány, Frank
megnyugvására minden neheztelést nélkülözve. – Nézd, milyen talpraesett ez
a Valeria nővér, valahogy a kezembe gyűrte… vagy megkért valakit, hogy
adja nekem. Nem láttam pontosan, de most nem is ez a lényeg – hadarta,
miközben kibontotta a négyrét hajtott cédulát.
„Jöjjön holnap este tízkor az oltártól jobbra sorakozó gyóntatófülkékhez! A
másodikban fogom várni. A templom főbejárata már be lesz zárva, de
oldalról, a sekrestyén keresztül be tud majd jutni. Isten áldja” – olvasták az
angol szöveget.
– Oké. Arra azért kíváncsi lennék, hogy mikor volt ideje megírni ezt az
üzenetet, merthogy az előbb, két másodperc alatt, odabent a tömegben… azt
kétlem – morogta Frank maga elé.
– Azt mondod, már ott volt nála korábban a cédula? Hogy tudta, hogy mi
is eljövünk a misére? – csodálkozott Laura.
– Tudta, vagy legalábbis remélte – felelte a férfi, majd a földre dobva
eltaposta a csikket.

Este Laura egy kis nyugalomra vágyott, friss levegőre és építő gondolatokra,
ezért kamerája kíséretében egyedül vette a nyakába a várost.
A barátnőire gondolt, nőkre, akik anno, húszesztendősen a
családalapításról beszéltek, három gyerekről és arról, hogy milyen ruhában
mennek majd férjhez. És tessék, mindegyikük elmúlt már harminc, de
egyikük sem érezte még úgy, hogy révbe ért volna. Férfiarcok cikáztak a
szeme előtt, férfiak arcai, akik valaha sokat jelentettek számára. Néha
szándékosan feledésre ítélt emlékek próbáltak a felszínre törni, tovább
nehezítve a fiatal nő amúgy is végeláthatatlan érzelmi útvesztőjét. Laura úgy
érzete, hogy szeretne néhány esztendővel idősebb lenni, amikor reményei
szerint már túl lesz ezen a párválasztástól terhes fuldokláson, a kétségekkel
teli álmokon, az erőltetett randevúkon. Néhány hónappal azelőtt az útjába
akadt egy férfi, aki egy időre ugyan megszédítette, de épp csak annyira, mint
amennyire a szerelem vagy a szerelemnek hitt csillámpor néhány hétre,
hónapra megszédíti az áldozatát. Az első szellőnél megremegtek a falak, és a
Mia tragédiája által kirobbant első viharnál összedőlt a ház… Laura még
mindig nem látott teljesen tisztán: Dick-Lee gyengesége, az a csillapítatlan
honvágya vagy Frank létezése késztette a szakításra azzal a férfival, aki
valójában, távolról szemlélve idővel talán ideális társa lehetett volna.
Gondolataiban a mobiltelefonja pityegése zavarta meg.
„Nem szép dolog ám a lenyűgöző mosolyával elvarázsolnia valakit, aztán
csak úgy eltűnni… Vagy rosszul jegyeztem volna meg a telefonszámot, és
egy ismeretlent bombázok az üzeneteimmel? Így vagy úgy, de életmentő
válaszért esedezem. Niclas”
Laura ajka mosolyra húzódott az üzenet láttán, tetszett neki, hogy az
ügyvéd nem felejtette el, és valójában más körülmények között, ha
Stockholmban marad, Niclas sem hagyta volna hidegen. Látta maga előtt a
férfi élénken csillogó, mélybarna szemét, és pontosan emlékezett a kellemes
érzésre, ami alig egy hete a nagybátyja születésnapján kerítette hatalmába.
De Frank felbukkanása egyetlen másodperc alatt felülírt mindent, amikor
három nappal azelőtt, hat hónap elteltével újra ott állt előtte: minden
porcikájában érezte, hogy valójában erre a zabolázatlan valakire vágyik.
Minden vadsága, káros szenvedélye és sebzett lelke ellenére… Vagy éppen
azért?
Miért van az, hogy a nők mélyen hisznek a rájuk váró misszióban, a
feladatban, hogy megszelídítsenek, mi több, megmentsenek valakit, akit még
senki nem tudott betörni előttük, erőszakosan elfojtva a gondolatot, hogy mi
van akkor, ha az a férfi nem akarja, hogy megmentsék?
De azért örült az sms-nek, csak azt nem tudta, hogy mit válaszoljon. Nem
mintha hivatalosan bármiféle kötelezettségei lettek volna az újságíró
kollégájával szemben, mégis úgy érezte, hogy helytelen lenne párhuzamosan
bármiféle flörtbe keverednie. Ugyanakkor Niclast sem akarta megbántani, sőt
talán véglegesen elűzni sem, hiszen ki tudja, miként alakul majd az élete, ha
visszatér Stockholmba a váratlan küldetéséből.
Kapóra jött, hogy most nincs otthon, hogy úgy nyerhet időt, úgy
fagyaszthat egy ki tudja, hová vezető történetet, hogy nem kell hazudnia.
„Remek a memóriája, ez valóban az én számom. És én sem vagyok
feledékeny, úgyhogy nem fogok elfelejteni jelentkezni, ha visszaértem
Máltáról. Laura
Ui.: Egy váratlan megbízás miatt kellett elutaznom.”
A válasz nem sokáig váratott magára:
„Látom, valóban nem tud sokáig egy helyen maradni. De én nem
moccanok, türelmesen várom. Vigyázzon magára!”
Laura elégedetten csapta zsebre a mobilját, legyezgette a hiúságát a játék,
de valójában az angol kollégája figyelmére vágyott.
Egy bő óra múlva tért vissza a hotelba, ahol a lobbiban Frank látható
élvezettel szivarozott, elmerülve egy angol nyelvű helyi napilapban, időként
belekortyolva az előtte gőzölgő feketébe.
Laura észrevétlenül lépett oda hozzá, néhány másodpercen át szótlanul
nézte az újságíró újra borostás, markáns arcát. Szeretett volna olvasni tudni
ebből az arcból, megfejteni a férfi gondolatait, belelátni a terveibe, ha
egyáltalán akadtak tervei vele, Laurával kapcsolatban… Nem tudhatta, de
ezen az estén úgy érezte, hogy nem akar tovább várni, hogy nemcsak a tűz
melegét akarja érezni, hanem a láng perzselésére is vágyik. Érezni akarja még
akkor is, ha esetleg fájdalmat okoz, még az is jobb lenne ennél a végtelen
szellemtáncnál.
– Valójában mit akarsz tőlem? – szegezte a kérdést Franknek, aki az
újságból felpillantva csak most vette észre, hogy Laura ott áll előtte.
– Tessék? – kérdezte az meglepetten, hunyorítva, mintha így jobban
nagyító alá tudná venni a lányt.
– Mit akarsz tőlem? Mit látsz bennem? Mi vagyok én a számodra? Egy
kolléga, egy plátói kaland, akivel az egódat olajozhatod, vagy egy barát, aki
félreértette a közeledésedet? – ömlött Laurából a szó, miközben kihúzta a
tengerkék bisztrófotelt, és zaklatottan belehuppant. – Csak játszol velem? –
szólalt meg újra, az indulattól kipirosodva.
Frank lassan, komótosan összehajtogatta ez előtte heverő újságot,
kényelmesen hátradőlt, majd egy, a lány arcát fürkésző alig észrevehető
mosollyal válaszolt.
– Sosem tenném. Sosem játszanék veled.
– Akkor csak félreértettem valamit? Egy barátot látsz bennem, ugye?
Hiszen te hiszel a férfi-nő barátságban, te magad mondtad. De én ebben nem
vagyok jó, Frank. Érted? Elcsavartad a fejem, megbolondítottál. Én nem
vagyok képes nap mint nap úgy társalogni veled, hogy ne érezzem azt, hogy
minden percben megcsókolnálak – hadarta Laura, már azt sem bánva, hogy
esetleg teljesen kiszolgáltatja, vagy ami még rosszabb, nevetséges helyzetbe
hozza magát. Minden jobbnak tűnt annál, mintsem kétségek közt vergődve
próbáljon kiigazodni a férfi szándékain.
– Ilyenkor még szebb vagy – szólalt meg kurtán Frank.
– Tessék? – nézett rá csodálkozva Laura, a meglepetéstől még a dühéről is
megfeledkezve, hogy a tulajdonképpeni szerelmi vallomására mindössze ezt
volt képes reagálni a férfi.
– Szép vagy, amikor indulatoktól fűtött az arcod – pontosított Frank, majd
hozzáfűzte: –, és fontos is. Indulatoktól függetlenül: fontos vagy nekem,
különben nem lennék itt – folytatta. – De ma este más dolgunk van,
legkésőbb kilenckor vissza kell indulnunk Mdinába. Addig még van két
óránk, menj fel te is, pihend ki magad – mondta, majd intett a pincérnek,
hogy írja a szobához a számlát.
Laura nem erre a válaszra számított, ezért a halk, de azért jól érthető
szavaival próbált visszadöfni és szándékosan megsérteni a férfit.
– Azért a whiskydet, remélem, nem Elisabethtel akarod majd kifizettetni,
szegény asszony csak a szállásunkat tudja állni.
– Nem ittam ma alkoholt, a szobákat pedig már egy hétre előre kifizettem.
Nem ismersz te még engem, kislány, de nem tehetsz róla – felelte Frank
sokkal inkább tárgyilagosan, mintsem sértődötten.
Szótlanul mentek fel a parányi szálloda szűk, fakorlátos csigalépcsőjén,
elöl Laura, érezve a szorosan mögötte lépdelő férfi leheletét. Mindössze négy
szoba kapott helyet egy-egy folyosón, Laura a másodikon, Frank pedig
eggyel feljebb, a harmadikon szállt meg.
– Odaadnád a levelet, amit a templomban kaptál? Vetnék rá még egy
pillantást – törte meg a csendet az újságíró.
Laura kissé flegmán vállat vont, csak utána válaszolt:
– Persze, mindjárt hozom – mondta, majd kinyitotta a szobája ajtaját. Az
alig néhány négyzetméteres helyiségben csak párat kellett lépnie, hogy az
éjjeliszekrényről elvegye a fehér papírdarabot.
Frank megvárta az ajtóban. Amikor Laura a kezébe nyomta az üzenetet,
még egyszer az órájára nézett:
– Akkor kilenckor, lent a kapuban. Rendben? – pillantott Laurára egy
megmagyarázhatatlan kifejezéssel a tekintetében.
Laura hűvösen bólintott, majd anélkül, hogy válaszolt volna, egy nagy
lendülettel megpróbálta becsukni az ajtót.
De Frank az utolsó pillanatban becsúsztatta a lábát az ajtó és az ajtófélfa
közé, s még mielőtt Laura bármit is kérdezhetett volna, egy határozott
mozdulattal a szobába lépett, és vadul az ajtóhoz préselte a lányt. Laura
lélegzet-visszafojtva hagyta, hogy a férfi forró ajkai a nyakához érjenek, a
gyönyörtől megdermedve élvezte a perzselő csókokat. Az édeskés parfümtől
illatozó, bársonyos bőrű nyakán megfeszültek az erek, még érezhetőbbé téve
a vére kéjtől felgyorsult áramlásának lüktetését.
Frank a fájdalom határán lavírozva Laura felső ajkába harapott. Az édes
kín áramütésként érte a lányt, aki ettől a pillanattól kezdve a szemérmesség
legkisebb nyoma nélkül átadta magát a gyönyörnek.
– Még, még… – követelte kéjesen, hagyva, hogy Frank a kötött pulóvere
alá nyúlva erősen megmarkolja a férfi érintésére kiéhezett melleit.
– Szerinted csak egy barátot látok benned, vagy egy kollégát? – suttogta
Frank olyan hangon, amely már önmagában is elegendő lett volna, hogy egy
nő menthetetlenül megadja magát.
Kettőt kellett csak lépniük az ablak melletti franciaágyhoz, Laura fél
kézzel még megpróbálta behúzni a függönyt, de Franket láthatóan nem
érdekelte a külvilág, a sötét paplanra dobta Laurát, hogy aztán fölé
tornyosulva, kitörő vulkánként beteljesítse a küldetését. Néhány percig tartott
csak a vad mámor, de abban a néhány percben benne volt az egész
világmindenség. Laura édes elégedettséggel pihegett a fekete paplanon,
amely még jobban kiemelte az apró, vörösesbarna szeplőkkel borított hófehér
bőrét. A nyitott ablakon keresztül egy Simply Red dal szűrődött be, talán a
szomszéd szobából. Frank még egyszer apró csókokkal borította Laura
combját, majd néhány pillanat múlva újra fölé hajolt: ezúttal gyengéden,
szelíden megsimogatva a lány haját.

9. fejezet

Tíz előtt néhány perccel értek a katedrálishoz, ahol rajtuk kívül már egy lélek
sem tekergett. Egész Mdina kihaltnak tűnt, semmi nem idézte már a nappali
nyüzsgést, a tömérdek turista már valószínűleg Valletta kocsmáiban múlatta
az időt, a Csendes Város alig néhány százfős lakossága pedig a középkori
épületek vastag falain belül búcsúzott a naptól. A még egyetlen nyitva lévő
étterem falatnyi ablakaiból meleg fény szűrődött ki, reményt adva az arra
járónak, hogy nincs teljesen egyedül.
A reggeli misén kapott levél soraihoz hűen a templom főbejáratát valóban
zárva találták, a katedrális egyéb díszítésétől idegen, ír tölgyfából faragott,
gigantikus kapu már nem engedett be híveket, de a sekrestyén keresztül
könnyen bejutottak a szent épületbe.
Odabent még a kintinél is mélyebb, síri csend uralkodott, csupán a vastag
templomi gyertyák lustán hajladozó lángja törte meg a néma
mozdulatlanságot. A Szent Pál-katedrális 17. században újjáépített falai
számtalan régészeti és művészeti kincsükkel egy pillanatra feledtették
Laurával, hogy miért is érkeztek. A vallettai Szent János-székesegyház
társaként fennmaradhatott püspöki székhely monumentális tereivel annyira
lenyűgözte a fotós lányt, hogy akaratlanul is újra és újra a kamerája után
nyúlt.
Az arannyal, márvány- és fafaragásokkal dúsan díszített vastag oszlopok
tövében a misére érkezők tömege nélkül most még parányibbnak érezte
magát. Ahogy a hatalmas, freskókkal gazdagított barokk kupolán keresztül
besütött a telihold fénye, egy csepp kétely sem maradt benne afelől, hogy a
művészet erejével kevés dolog vetekedhet. Talán csak a hité, hiszen különben
hogy lenne lehetséges, hogy a legenda szerint hajótörést szenvedett Szent Pál
apostol mindössze három hónapos máltai tartózkodása ilyen nyomot hagyjon
a sziget vallási életében. Templomok, szobrok, festmények, csodatévő
ereklyék emlékeztettek nap mint nap a szent férfira. A katedrális fő szárnyát
díszítő, Pál apostol életéből pillanatképeket mutató freskók csakúgy, mint a
több száz esztendős keresztelőmedence vagy a márványpadlóba süllyesztett
sírlapok áhítattal itatták át a levegőt. Az esti miséről ott ragadt tömjén füstje
amúgy is fojtogatta a fotós lányt, de a bizonytalanság, hogy mit tud majd meg
az elkövetkezendő percekben, még tovább szorította a torkát.
Bár nem egyeztettek előre, valamiért mégis mindketten úgy érezték, hogy
Laura az, aki belép majd a gyóntatófülkébe, hogy reményeikhez híven
számukra fontos információhoz jussanak Elisabeth múltjával kapcsolatban.
Frank leült a fülke melletti faragott padsorba, ott várt a lányra. Laura
furcsán érezte magát, már maga a közeg, az üresen kongó templom is a
torkában dobogtatta a szívét, de a tény, hogy valaki bármilyen okból adódóan
is mások elől bujkálva, a kilétét titkolva akar vele találkozni: még inkább
izgalommal töltötte el. Félrehúzta a nehéz, sötétbordó bársonyfüggönyt, és
letérdelt a fülke parányi fapadkájára. A faragott rácson át halk, egyenletes
légzés szűrődött át: tudta, hogy nincs egyedül.
– Hát itt vagy, gyermekem – köszöntötte valaki suttogva. Laurának nagyon
kellett fülelnie, hogy megértse a gyenge hangfoszlányokat.
– Maga az, Valeria nővér? – próbálkozott, bár valójában kérdezés nélkül is
biztos volt benne, hogy az idős apáca ül vele szemben.
– Egy méhkasba nyúlnak bele, és bocsássanak meg, ha én hoztam magukra
ezt a veszélyt. De az ember egy idő után nem csupán a jóisten előtt akar
elszámolni a lelkiismeretével, hanem az embertársai előtt is feloldozásra vár.
A Bertolini család történetében van elásva a kulcs, amit megtalálva
felnyithatják a múlt dobozának fedelét, ami megváltoztathatja egy ma már
felnőtt gyermek életét. Legalább azét, aki még életben van. Azt hittem,
Alberto Bertolini halála után helyreáll a béke, hogy talán eltemethetjük a
múltat, de a mohó kapzsiság további átokként telepedik rajtunk, itt az ideje,
hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Hogy a bűnösök bűnhődjenek, az
áldozatoknak pedig mentőövet dobjunk. Ezért küldtem el a levelet az
elveszett gyermeknek, hogy ha igényt tart a gyökerei megismerésére és a
jogos jussára, ő maga göngyölítse fel a szálakat. Amint látja, én a
segítségükre voltam. De ennél többet nem tehetek magukért. Nem tudhatja
meg a Bertolini család, hogy tőlünk érkezett az információ. Nem tudom, mi
módon léphetnek tovább, hogy mit kezdenek a hallottakkal, de én mindent
elmondtam, kérem, ne keressék fel többet a zárdát, csak bajba kevernének
bennünket. Mi csak veszíthetnénk a látogatásuk által, kicsi ez a város, és
minden falnak füle van. Most menjenek, mielőtt felesleges feltűnést
keltenénk – fűzte hozzá alig hallhatóan.

Mdina kapujához visszasétálva Laura szóról szóra elmesélte Franknek a

hallottakat. A férfi elmélyülten figyelte Laura szavait, néha közbeszúrva egy-
egy kérdést, de a lány egyértelműen a tudomására hozta, hogy ennyit tudott
meg, és nem volt alkalma alaposabban belekérdezni az információkba.
– Tehát akkor, ami szinte biztos, hogy Elisabeth, a szomszédasszonyom
ennek a bizonyos nemrég elhunyt Bertolininek a lánya, és egy Elvira nevű nő
féltestvére, aki a fenyegetés és a megvesztegetés ízléstelen keverékével
próbálja a tényt eltussolni, hogy nem ő az egyetlen örökös – foglalta össze a
tényeket a lány.
– Egyáltalán mekkora örökségről lehet itt szó? – nézett Frank Laurára.
– Fogalmam sincs. De ha egy jelentéktelen összegről lenne szó, nem
hinném, hogy ekkora feneket kerítene az ügynek Bertolini lánya. No persze
itt nem csupán az anyagiakról, hanem egyfajta erkölcsi örökségről is szó van.
Bevallom, én sem örülnék neki, ha a szüleim halála után derülne ki, hogy
nem én vagyok az egyetlen gyermekük. Ha pedig egy magas rangú, jó nevű
famíliáról van szó, igencsak nagy folt eshet egy ilyen történettel a
becsületükön.
– Az egyház becsületéről nem is beszélve – fűzte hozzá Frank.
– Nem gondolom, hogy itt egyházi bűnt kellene emlegetnünk, valószínűleg
a kolostor akkori vezetése a bűnöstárs – gondolkodott Laura hangosan, majd
fél szemmel Frankre sandítva így folytatta: – Lehet, hogy Valeria nővér keze
volt benne a történtekben, hogy ő az egyik felelős… és a közelgő vég előtt
most benne támadt fel a lelkiismeret? Ezért küldte a levelet.
Frank felhúzta a szemöldökét, majd megvonta a vállát.
– Nem hinnem, de mit tudom én, valójában fogalmam sincs. De azért
vagyunk itt, hogy kiderítsük. Gyere, még ott áll egy utolsó taxi, ha nem
csípjük el, gyalog mehetünk le a kikötőig – mondta, majd a szeretkezésük óta
először megfogta Laura kezét, hogy meggyorsítva a lépteit a lányt is
szaporább tempóra kényszerítse.
Vallettába visszaérve a nap lecsengéseként mindketten arra szavaztak,
hogy tegyenek még egy sétát. S bár Laura inkább az óváros
mellékutcácskáira vágyott, Frank kedvéért hagyta, hogy először a nagy
kikötőben, a Grand Harborban tegyenek meg néhány száz métert. Sokan
lézengtek a parton, turisták és munkából hazaigyekvő helyiek. Bár a tél már
nem követelte volna meg a sziesztát, a legtöbb máltai ilyenkor is késő estig
dolgozott, így kompenzálva a nemegyszer két-három órás ebédidőt.
– Felfoghatatlan, hogy alig 15 év alatt építették fel ezt a várost egy olyan
korban, amikor szinte semmilyen a mai technikai eszközökhöz hasonló
gépezet nem állt a rendelkezésükre. Nézd meg ezt az erődítményt, micsoda
munka lehetett felhúzni ezeket a gigantikus falakat – adott hangot Frank a
csodálatának.
– A félelem gyakran megsokszorozza a bennünk rejlő erőt. A török
támadások árnyéka feltehetőleg folyamatosan ott lebegett a máltai lovagok
feje felett, de valóban lenyűgöző lett az eredmény – nézett szét Laura
elismerően, a középiskolai tanulmányaiba kapaszkodva.
 – Sokat köszönhet a Máltai Lovagrendnek ez az ország, nem csoda, hogy
ennyire hithű keresztények az emberek. Érdekes, ahogy egy maroknyi, a
betegek és szegények ápolására megesküdött szerzetesi kezdeményezésből
miként lesz a világ egyik legkülönlegesebb jogállama egy vallási szervezet,
ami szenvedők millióin segített már.
– Állam? – nézett Laura kétkedve Frankre.
– Igen, a lovagrend ma már hivatalosan is elismert monarchia, élén a
nagymesterrel. Nemre, fajra és vallásra való tekintet nélkül továbbra is a
humanitárius feladatok szem előtt tartásával tevékenykedik a rend. Több mint
100 országban képviselteti magát, és nincs olyan katasztrófa a világban, ahol
huszonnégy órán belül ne tudnák megkezdeni a tényleges mentést,
támogatást. Ha két ország között végképp nem működik a diplomáciai
párbeszéd, akkor utolsó lehetőségként a politikailag semleges Máltai
Lovagrend segítségéért folyamodhatnak.
Laura ámulattal és tudatlanságát felismerve egy kicsit restellve hallgatta az
újságíró szavait. Vajon a saját általános műveltsége lenne ennyire hiányos,
vagy Frank Harrison tájékozottsága átlagon felüli, ami a kis szigetországot
megalkotó egyházi rendet illeti? – tanulmányozta a férfi borostás arcát.
Szerette hallgatni. Szerette a hangját, és azt is, amit mond. Legyenek
Bangkokban, vagy éppen Málta fővárosában. Frank Harrison sokat látott, élt
és olvasott az életében, és ez rendkívül vonzotta a stockholmi lányt.
– És bárki lehet a rend tagja, akár egy átlagember is, mint én? – tudakolta.
Frank lelassított egy picit, hogy gyönyörködhessen pár másodpercet a
Földközi-tenger legszebb természet adta kikötőjében, csak néhány pillanat
múlva szólalt meg egy halvány mosollyal a szája sarkában.
– Először is nem gondolnám, hogy te bármilyen szempontból is
átlagembernek számítanál… – hunyorgott Laurára.
– Köszönöm, köszönöm… de pontosan tudod, hogyan értem. Semmi rang,
semmi vagyon… – nevetett fel. – Esetleg lehetnék a lovagok hivatalos fotósa
– fűzte hozzá szinte reménykedve, mintha valóban komolyan eljátszott volna
a gondolattal.
– Elméletileg bárki lehet a rend tagja, aki aktív tagja a katolikus
egyháznak, de a valóságban azért nem ilyen egyszerű a helyzet. Először is a
legtöbb esetben nem te jelentkezel, hanem két kezes ajánlásával téged kér fel
első körben csupán egy szoros együttműködésre a rend. Ha egy, de inkább
két éven keresztül érdemlegesen részt veszel a lovagok munkájában,
betegápolásban, mentésekben, sorsdöntő karitatív tevékenységekben, mindezt
lehetőleg úgy, hogy bőséges adományokkal támogatod őket: akkor valóban
eljöhet a pillanat, hogy hivatalosan is a jogállam része legyél, először csak
„hétköznapi” lovagként vagy hölgyként, később pedig akár valamilyen
tekintélyes diplomáciai pozícióban. De Laura, te már a pimasz kis
mosolyoddal is sokat teszel az emberiségért – nyomott vigyorogva egy
csókot Laura széltől pirosra csípett arcára.
– Még hogy én…? Te vagy az, aki már a bókjaival is jobb kedvre deríti az
embert – visszakozott Laura, aki időközben megelégelte a tengerpart estére
lehűlt levegőjét, ezért alig észrevehetően a Viktória-kapun át lépésről lépésre
az óváros felé kanyarodott. Kényelmesen kaptattak fel a St. John Street
macskakövein, miközben Laura hálával gondolt a stockholmi bőrönd
pakolásának utolsó pillanatára: amikor is meggondolva az addig átgondolt
ruhatárát, még egy kényelmes tornacipőt is begyömöszölt a két csizmája
mellé. A sajnálat és az elismerés egyfajta keverékével szemlélte a mellettük
tűsarkúban tipegő nőket, akik kísérőikkel valószínűleg a Merchant Street
valamelyik gourmet étterme felé igyekeztek.
– Gyönyörűek ezek az erkélyek – nézett fel Frank a különböző színűre
festett, jellegzetes máltai balkonokra.
– Nem is igazán erkélyek, engem inkább télikertekre emlékeztetnek, de
valóban pazar látványt nyújtanak. Most nincs nálam vaku, de holnap csinálok
róluk egy sorozatot, olyat, mint a kapukról és a kopogtatókról. A főnököm
imádni fogja – lelkendezett Laura.
– Igen, a zártságuk miatt valóban télikertekre emlékeztetnek, de sosem a
növények átteleltetése vagy az első tavaszi napsugarak kalitkába zárása volt a
fő feladatuk – elmélkedett Frank.
– Hanem? Bár nekem már az építészeti értékük, a puszta szépségük is
elegendő lenne – bütykölte a kameráját Laura, megpróbálva a nem éppen
ideális fényviszonyok ellenére is készíteni néhány felvételt.
– Az apró ablakokkal a városi villákban élő hölgyeket remekül el tudták
rejteni az utca népe elől, de úgy, hogy azoknak ne kelljen lemondaniuk a
bámészkodás öröméről – imponált Frank egy újabb érdekes válasszal.
– Annyira szeretem az erkélyeket – kattintott el Laura egy újabb képet,
remélve, hogy a laterna világítása elegendő volt a felvételhez. – Tudod,
akármerre járok a világban, ha meglátok egy szép balkont, legyen az egy
falatnyi tér vagy egy impozáns tetőterasz… Szóval, ha meglátom, azonnal
eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha az az én birodalmam lenne.
Az én kovácsoltvas kerti bútorom, az én muskátlim vagy az én citromfám…
hogy milyen lenne az életem, ha azon az erkélyen ébrednének a reggelek, ha
ott innám az első mandulatejes kávémat. Ha onnan néznék Rómára, a
vallettai tenger partjára vagy mondjuk, az eget karcoló hegyekre Ausztriában.
Minden balkon más-más életet takar… Olyan életeket, amelyeket magam is
kipróbálnék, ha csak néhány napra is, hogy aztán tovább repüljek… át egy
másik erkélyre, mint egy kismadár – ugrott egy nagyot, mint aki valóban
repülni készül.
– Vagy mint egy pillangó… – húzta magához Frank. – Neked tényleg nem
szabad szárnyadat szegni.
– Lehet, de ugyanakkor annyira vágyom arra is, hogy a saját fészkemben
legyek, azokkal, akiket szeretek… az én saját kis világomban. Csodálatos
dolog az utazás, de csak akkor, ha van hova hazatérned…
– Én kicsi pillangóm, nem lesz könnyű megtalálnod az egyensúlyt az
életben. Félek, hogy sosem leszel elégedett… Emlékszel, mint mondtam Koh
Samuin? Hogy az elégedetlenség boldogtalanságot szül…
– És emlékszel a válaszomra? – ölelte át Laura Frank nyakát. Most először
érezte igazán, hogy mennyivel magasabb nála a férfi. Jó volt ez a biztonságot
adó ölelés, ahogy belé kapaszkodva felnézett rá.
– Azt, hogy az elégedetlenség egyfajta hajtóerő is, az visz minket tovább
az új és a talán jobb felé… – felelte az újságíró. Roppantul imponált
Laurának, hogy Frank valóban megjegyezte a nyáron mondott szavait. – És
én erre azt feleltem, hogy az újat sokszor összetévesztjük a jobbal…
– Miért akarsz egy madarat kalitkába zárni, aminek a szárnyalásába
szerettél bele? – nézett Laura mélyen Frank szemébe.
– Sosem tenném, hiszen elpusztítanám vele – felelte Frank, zsigerekig ható
melegséggel a hangjában.
Laura szívesen hallgatta volna még, de az ösztönei erősebbnek bizonyultak
a kíváncsiságánál.
– Nem vagy éhes? – nézett szinte kérlelően Frankre, akinek a hangosan
korgó gyomra hamar választ adott a kérdésre.
– Mit enne a hölgy? Bragiolit vagy feneket , esetleg valami pompás nedű
{2} {3}

kísérőjeként hobz bis-zejtet ? – provokálta a láthatóan egy kukkot sem értő

{4}

Laurát, majd mint aki nem először jár erre, meg sem várva a lány válaszát,
határozott léptekkel elindult a város egyik legöregebb pincéje, a helyi
borairól híres, négyszáz éves Trabuxu felé.
– Sosem ennék nyulat – sikított fel Laura, amikor leleplezte a pincér a ház
ajánlatát. Most Frank volt az, aki csitította, hogy nehogy megsértsék a helyi
tradíciókat, de a pincér vigyora elárulta, hogy nem ő az egyetlen vendég, aki
idegenkedik a sok helyen házi kedvencként tartott ínyencségtől. – Egy nyuszi
olyan, mint egy cica… csak éppen rövidebb fülekkel – tiltakozott tovább.
– Akkor ha egyszer Kínában vagy Koreában járunk, különösen óvatosnak
kell majd lennünk – cukkolta Frank.

Már éjfél is elmúlt, amikor záróra után elindultak hazafelé. Nem ittak sokat,
épp csak annyit, hogy egy kicsit felmelegedjenek a hűvös máltai éjszakában,
és hogy gátlásaikat maguk mögött hagyva még inkább megeredjen a nyelvük.
Főleg Laura volt az, aki szinte megállás nélkül csicsergett, hol a gyerekkori
álmairól, hol a kettétört barátságairól, hol pedig a szakmájává vált
szenvedélyéről, a fotózásról.
– Azt hiszem, számomra olyan lehet a fényképezés, mint neked az írás –
filozofált egy kissé ugyan már akadozó nyelvvel, de csak annyira, hogy
pityókásan még bájosabbnak tűnjön az angol újságíró szemében. –
Mindannyian szeretnénk nyomot hagyni magunk után. Van, aki egy dallal.
Van, aki egy történettel, egy képpel vagy éppen a szeretetével, törődésével
rajzol emléket az élet porába. Nem a forma számít, hanem az üzenet: hogy
megpróbáltuk egy picit szebbé tenni a világot – simult Frankhez.
Kézen fogva sétáltak vissza a karácsonyi égőkkel feldíszített Republic
Streeten, ahol a más európai városok elegáns karácsonyi kivilágítása helyett
inkább a színes lámpácskák kavalkádja vonzotta magára a sétálók szemét.
Málta adventkor is megmutatta a hitvallását, miszerint ünnepekkor nem
létezik a „túl sok” fogalma. A tarkabarka égőkkel díszített ablakok és téli
kertek már messziről táncra keltek a kikötő arany, ezüst és kék fényeivel.
Frank érezhetően élvezte az estét, mélyet szippantott a decemberi
levegőből.
– Le sem tagadhatnák a máltaiak, hogy leginkább ünnepelni szeretnek.
Tudod, Laura, ezen a szigeten a karácsonyi hangulatot csak a tavaszi és nyári
egyházi ünnepek múlják felül, amikor a helyiek nem csupán a lelküket
öltöztetik ünnepi díszbe, hanem két, sőt nem egyszer három napon keresztül
az egész várost kicsinosítják. Virágfüzérek, lampionok, zászlók borítják az
erkélyeket. Színes papírgirlandok, csillogó díszek ölelik körül a lámpásokat,
hogy méltó kulisszaként szolgáljanak a helyi fúvós zenekarnak és a szent
ereklyéket felvonultató tömegnek – áradozott, mintha legalább képzeletben
már nem egyszer átélte volna az élményt. – Városról városra apróságokban
változnak ugyan a szokások, de a rikító luftballonok, a jellegzetes muzsika és
a szombat estékre időzített tűzijáték sehonnan sem hiányozhat. Minden
településnek megvan a maga védőszentje, és minden védőszentnek a maga
ünnepe, és mindegyik valóban egy unikum.
– Hogy te mennyit tudsz erről a szigetről! – ámuldozott Laura.
– A repülőn olvasgattam egy kicsit, szeretek felkészülni minden utazásra,
bármilyen céllal is legyen az. Talán szakmai ártalom – szerénykedett Frank.
– Egyszer jöjjünk el nyáron is ide, télen pedig Bangkokba, meg
mindenhova az egész világon – susmogta Laura szerelmesen Frank fülébe,
amikor a szállodához értek. Valószínűleg a fáradtsága és a tény, hogy
vacsorára csak pár falatot evett, lehetett az oka, hogy a két pohár bor ilyen
könnyen a fejébe szállt. De nem zavarta az édes szédülés, a lépcső korlátjába
kapaszkodva fellavírozott a második emeletre.
A 223-as szoba előtt Frank még egyszer megsimogatta az arcát, gyengéden
megcsókolta, majd jó éjszakát kívánva eltűnt egy emelettel feljebb.
Laura értetlenül, még néhány másodpercig tétován állt a szobája ajtaja
előtt. Valahogy arra számított, hogy Frank vele tölti ezt az éjszakát, vagy
legalább bekíséri a szobájába, hogy újra felidézzék a délutánt. Most már nem
volt kétsége afelől, hogy az angol újságíró erősen vonzódik hozzá, és
valahogy minden zsigere azt súgta, hogy nem egy túlfűtött színjáték hevében
tette magáévá a férfi. De akkor mi lehet az, ami mégis visszatartja? Miért
húzódik vissza azonnal a csigaházába, amikor végre megtette az első lépést…
sőt, talán az első tízet is? Lépéseket, amelyeket ő, Laura azonnal szó nélkül
követett.
Talán pont ez volt a baj? Nem lett volna szabad azonnal odaadnia magát?
Azonnal…? De hiszen hónapok óta kerülgetik egymást, mint macska a forró
kását. Hónapok óta izzik körülöttük a levegő.
Vagy mégis csak az olcsó vadászösztön hajtaná Franket? És most, hogy
leterítette a vadat, már nem értékes számára? Esetleg egyszerűen csak nem
élvezte vele a testi együttlétet? – tépelődött, amíg egy sms ki nem zökkentette
a gondolataiból.
„Jó veled, kislány. Nagyon is jó. Szép álmokat. Frank”
Laura elalvás előtt még legalább hússzor elolvasta az üzenetet.
 10. fejezet

Apró kavicsos, széles kerti út vezetett be a kovácsoltvas kaputól a villa

bejáratáig. Frank élére vasalt bézs kordbársony nadrágot, a szemeit még
élénkebbé tevő halványlila inget és egy gesztenyeszínű, félhosszú
gyapjúkabátot viselt. Időnként megállt egy pillanatra, hogy a barna, hasított
bőr Salamander cipője talpából kipiszkálja a beleragadt köveket. Az elmúlt
napokhoz hasonlóan most is száraz idő volt, a sétány örökzöldjei kókadtan
áhítoztak egy kis csapadék után. Pálmák és citrusfélék váltogatták egymást,
az enyhe tél nemigen fenyegette őket fagyokkal.
A terméskővel borított háromszintes épület boltíves kapujában már várták,
egy galambszürke öltönyt viselő férfi nyújtotta barátságosan a kezét az
érkezőnek.
– Üdvözlöm a Palazzo Bertoliniben. Enrico Monetti vagyok, a család régi
barátja és könyvelője is egyben. Maga pedig csakis az angol újságíró, Frank
Harrison lehet – harsogta kedélyesen, ápolt kezével a kelleténél talán egy
picivel erősebben megmarkolva Frank tenyerét.
– Megtiszteltetés, hogy közelebbről is megismerhetem a Bertolini családot,
no és persze a család közeli barátait – felelte Frank nyájasan, de azért
határozott hangszínnel.
– A ház úrnője már odafent várja. Ha megkérhetem, ma legyen különösen
tapintatos hozzá, tegnap elhalálozott a kedvenc kutyája, Kennedy. Tizenhat
éven át volt hűséges társa, vigasztalhatatlan szegény – folytatta egy pillanatra
szomorúvá rendezve arcának vonásait. – Úgy hallottam, egy sorozatról lenne
szó, Európa neves és befolyásos családjairól. Mit is mondott, melyik
magazinnak dolgozik? Gondolom, igényes lapról lehet szó, ha felkeltette
Elvira érdeklődését – fűzte hozzá, a vendég szemét fürkészve.
– Több újságnak írok, de ezt a sorozatot a London Weekendnek tervezem.
Vasárnaponként megjelenő hetilap, impozáns színes melléklettel – vágta rá
Frank, nem is túl messze járva az igazságtól. A magazin valóban létezett, és ő
maga is dolgozott már nekik, a neves családokról készülő riportsorozat pedig
még a nem naiv fülek számára is hihetően hangzott.
Odabent az egész előtéren végigfutó sárga-kék ornamentumokkal díszített
mozaikpadló fogadta őket, de nemcsak az aljzat idézte a mór időket, a több
méter magasba felfutó boltíves mennyezet festései is visszarepítették a
vendégeket a múltba. A hall jobb oldalán egy hosszú biedermeier komód állt,
a két végében egy-egy Louis Philippe bőrfotellel. Szemközt egy földig érő,
dúsan díszített, nehéz barokk tükör növelte tovább az amúgy is tekintélyes
méretű teret, mellette egy vagy másfél méter magas kínai vázával, amely
távoli, egzotikus darabként talán egy utazásról hozott emlék lehetett. A falon
egy, a szigeteket felülről mutató festményt leszámítva csak portrék lógtak,
különböző korok különböző mértékű tehetséggel megáldott művészeinek
alkotásai, amelyek feltehetőleg a Bertolini család tagjait ábrázolták.
Generációk és eltérő stílusú keretek keveredtek egymással. Nem egy
gondosan vigyázott örökölt gyűjteményt idéztek a képek, inkább mintha
valaki elhatározta volna, hogy felkutat mindenféle lenyomatot, ami a
családját idézi. Az olajjal készült alkotások mellett néhány egészen friss,
kinagyított fotó is lógott a falon, többek között egy kihívó tekintetű,
gesztenyebarna hajú szépasszony képe is. Frank egy pillanatra megállt a
fénykép előtt.
– Elvira Bertolini asszony azokhoz a nőkhöz tartozik, akik az érettségükkel
még igézőbbek lesznek. Mintha a Jóisten évről évre ragyogóbbá tenné a
szépségét, fokozva a már-már fokozhatatlant – áradozott a könyvelő, de a
magasztalásában volt valami furcsán feminin, mintha egy szép cipőről beszélt
volna.
Azonban a szavaival nem esett túlzásba: odafent, a szalonban egy
gyönyörű asszony fogadta őket. Hosszú, bordó, testhez simuló bársonyruhája
nem illett ugyan a korai órához, de annál inkább a tökéletes idomokkal
megáldott testhez. Konkrét ismeretek nélkül nehéz lett volna megállapítani a
nő korát, ápolt bőréért és a selymesen csillogó vállig érő hajáért valószínűleg
ő magán kívül a szakemberek is sokat tettek. Vastag, húsos ajkait a ruhával
tökéletesen harmonizáló rúzs tette még látványosabbá, a fekete tussal és
műszempillával keretezett szemei pedig kihívóan pislogtak Frankre. Csak a
nyakán finoman ráncolódó bőr árulta el, hogy már a hatvanhoz közeledhet.
Elvira Bertolini olyan volt, mint egy kívánatos, érett gyümölcs, amely
magába szívta az éltető nap összes sugarát, várva, hogy élvezettel
beleharapjanak.
– Fáradjon beljebb – köszöntötte Franket, majd hosszú, kecses karjával
intett Enricónak, hogy elmehet.
A férfi látható sértettséggel feljebb húzta az orrát, és a korábbi
kedvességével ellentétben hűvösen az újságíróra nézett, és elhagyta a szobát.
– Még csinosabb, mint a képeken – szólalt meg újra az asszony mély,
fülledt lebujokban éneklő sanzonénekesnőkre emlékeztető hangon.
 – Parancsol? – lepődött meg Frank a fogadtatáson, de az is lehet, hogy csak
a szerepe részének szánta a kezdeti zavartságot.
– Csak nem gondolja, hogy nem néztem utána magának, mielőtt az
otthonomba engedtem volna? – folytatta az asszony, majd a vörösre lakozott
körmű kezét Frank felé nyújtotta.
Frank kissé meghajolt, finoman a szája felé emelte a vendéglátója kézfejét,
de az etiketthez híven nem csókolta meg, csak éppen a leheletével érintette.
– Á, egy igazi gentleman – állapította meg a nő, majd dekoltázsának teljes
teret adva hátrasimította dús, vörösesbarna tincseit.
– Megkínálhatom valamivel? Mit iszik, teát, kávét? Vagy igazi férfihoz
méltóan egy jó, öreg, tüzes konyakot? – kérdezte kacéran, maga is lehajtva
egy pohárral, mit sem törődve azzal, hogy még a delet sem ütötte el az óra.
– Őszintén remélem, hogy a férfiasságomnak nem egy pohár konyak a
tükre – felelte Frank. Elvira Bertolininek alig láthatóan megrezzent a szája
sarka: tetszett neki a férfi válasza. – Most csak egy erős feketével terhelném a
gyomrom, de alkalomadtán szívesen koccintok magával egy későbbi
időpontban – felelte. – És ha megengedi, ülve fogyasztanám el a kávét – fűzte
hozzá Frank.
– Jaj, de figyelmetlen vagyok, bocsásson meg! Látja, egy jóképű
fiatalember könnyen kizökkent a gondolataimból. Üljön csak le, ahová csak
szeretné, valamelyik fotelra vagy inkább ide a kanapéra, itt a
legkényelmesebb – mutatott a sötétkék selyemmel behúzott bútordarabra.
Az asszony egy csengő után nyúlt, és erőteljesen megrázta a kis mérete
ellenére igencsak hangos jószágot. Enrico bukkant fel az ajtóban, aki
láthatólag nem szívesen, de teljesítette Elvira kérését, hogy hozzon egy kávét
a vendégnek.
– Meghűlt szegény Lucia, a bejárónő. Úgyhogy most pár napig nélküle kell
boldogulnunk. Ostobaság lenne ilyen rövid időre felvenni valaki mást:
roppant nehéz manapság megbízható személyzetet találni – magyarázkodott,
maga is átülve Frank mellé, az indokoltnál kissé szorosabban, nem zavartatva
magát, hogy a mélyen felhasított bársonyruhából előbukkanó combja a férfi
lábához ér. – Szóval úgy gondolja, hogy érdekelné a világot egy magamfajta
személy? Merthogy a családom sajnos az utóbbi időben igencsak
megcsappant, én magam mindig rosszul választottam és nem lettem
édesanya, és sajnos egy szem gyermekként igencsak a családfa végéhez
közeledünk. Clara, az anyám már évtizedekkel ezelőtt itt hagyott bennünket,
az apám, Alberto Bertolini pedig néhány hónappal ezelőtt távozott –
panaszkodott egy könnycseppel a szemében, majd egy újabb konyakkal
öntötte le a torkából feltörő, sírást kerülgető krákogást. – A kiskutyám pedig
tegnap költözött át az örök vadászmezőre… – sóhajtott az asszony. – Nem is
tudom, hogy Enrico nélkül mit csinálnék, ő a jobbkezem, az egyetlen igaz
barátom.
– Pedig én azt olvastam, hogy nagy társasági életet él – próbálta Frank
átvenni a szót. – Akkor pedig nem lehet magányos – toldotta hozzá, óvatosan
néhány centiméterrel arrébb húzva a lábát, csak annyira, hogy ne
préselődjenek belé az asszony egyébként igen formás combjai, de azért ne is
legyen látványosan elutasító a mozdulat.
– Társaságban nincs hiányom, de csacskaság lenne a számító hódolókat, az
üzletfeleket vagy a kíváncsi újgazdag népségeket összekeverni az igaz,
őszinte barátokkal – folytatta Elvira, majd a mahagóni dohányzóasztal
középső fiókjából elővett egy hosszú, vékony, női szivarkákat rejtő
ezüsttárcát.
– Parancsol? – nyújtotta az újságíró felé. – Ne mondja, hogy nem
dohányzik, érzem a leheletén – vetette oda kihívóan, majd mélyet szippantva
szinte az arcához simulva Frankhez hajolt.
– Csak munka után, és akkor is csak cigarettát vagy kubai szivart – felelte
Frank, majd egy kissé veszélyesnek érezve a játékot, felállt, az ablakhoz
lépett, és néhány centiméternyit félrehúzta a tojáshéjszínű csipkefüggönyt.
– Máltai csipke, ugye pazar? – szólalt meg az asszony. – Azt hiszem, a
csipkékre és az ezüstre lehetünk a legbüszkébbek Máltán, felbecsülhetetlen
értékű kézügyességgel rendelkeznek a művészeink.
– Valóban pazar. Csakúgy, mint a függöny mögül előbukkanó látvány.
Mesés ez a kert! Látszik rajta, hogy mennyire szereti a gazdája. Sok időt
tölthet benne – próbálta Frank tovább szőni a beszélgetés fonalát, hogy
bizalmat nyerve a megfelelő pillanatban a számára valóban fontos témákhoz
terelje vissza a szót.
– Nem az én kezem munkáját dicséri, a kertész, Leonardo dolgozik vele
naphosszat. Persze, ha úgy adja kedvem, magam is szívesen sétálok benne
egyet, de messze nem vagyok annyira a növények rabja, mint amennyire
szegény, megboldogult apám volt. Férfi létére órákat tudott eltölteni a rózsái
metszésével, babusgatta, becézgette őket. Nem is beszélve a tavaszi
hóbortjáról, amikor naponta ellenőrizte, hogy nyílnak-e már a tulipánjai.
Egyes hagymákról azt állította, hogy még a nagyapám hozta őket
Amszterdamból: ősz végén egyesével kiásta őket, hogy a kamrában áttelelve
március elején újra elültesse őket. Néhány éve Málta egyik legnagyobb
tekintéllyel bíró hivatali vezetőjéről senki nem gondolta volna, hogy eljön az
idő, amikor a virágágyásainak a gondozása mindent elsöprő jelentőséggel bír
majd az életében. De ezt nehogy megírja így, egyébként is mindent
láttamozni szeretnék majd, gondolom, ez érthető. Fotóst nem hozott
magával? – érdeklődött, majd ő is felállt a kanapéról.
– De, természetesen, fotók is készülnek majd – vágta rá Frank őszinte
örömmel, hiszen így Laurát is becsempészheti majd a képbe. – De
gondoltam, először beszélgetünk egy kicsit… – nézett Elvirára sokat sejtető
mosollyal.
Tetszett az asszonynak a fiatal férfi, amúgy is pezsgő vérére elixírként
hatott a szemtelenül vonzó arc. Már az előzetes kutatásai során is biztos volt
benne, hogy látni akarja ezt az embert, függetlenül attól, hogy melyik lapnak
a firkásza. Népszerűsítésre már nem volt szüksége, ugyan a hiúságának
jólesett volna, ha jól sikerült fotókat láthat vissza magáról egy angol
magazinban, de valójában a férfi érdekelte, aki talán egy kis színt hoz a
szerinte megszürkült, unalmas hétköznapjaiba.
Pedig valójában unalomról szó sem eshetett az apjától óriási vagyont és a
vagyon mellett befolyásos kapcsolatokat örökölt középkorú szépasszony
életében. Már gyermekkorában is élvezte a kislányos bájba csomagolt
hatalmat, aminek a család barátai vagy alkalmazottai nem mertek ellenállni, a
gyermekét rajongásig szerető apa pedig egyszerűen nem tudott.
– Hogyne, kérdezzen csak bátran. Legfeljebb nem válaszolok – kacagott
fel az asszony egy kissé erőltetetten, de még így is volt valami buja csábítás a
hangszínében.
– Azt hallottam, ingatlanokkal foglalkozik. Egy ilyen szigeten szebbnél
szebb házakat értékesíteni álom munka lehet – próbált Frank hízelegni. –
Bizonyára sok irigye akad – fűzte hozzá egy lélegzetvételnyi szünet után.
Elvira meglepő komolysággal válaszolt:
– Az irigység méreg. De valójában a méregkeverő az igazi áldozat. Mert
amikor az irigy ember másra szórja az átkát, a saját lelkét pusztítja el, saját
magát mérgezi.
– Még mindig aktívan dolgozik? – érdeklődött tovább Frank.
– No azért azt ne gondolja, hogy reggeltől estig kliensekkel múlatom az
időt. Volt, hogy valóban minden percemet arra áldoztam, hogy úgy tegyem
boldoggá az eladót és a vevőt, hogy valójában én magam legyek az üzlet
legnagyobb győztese. De ma már erre nincs szükségem, és valljuk be, anyagi
szempontból sosem volt. A játék tüze, ami mindig is megmozgatta a
fantáziámat, a győzni vágyás, az volt számomra mindig is a legnagyobb
hajtóerő. Frank… Frank, ugye szólíthatom így? – csücsörítette vastag ajkait,
majd közelebb lépett a férfihoz, és végigsimította hüvelykujjával a száját. –
Frank, és maga? Maga szeret játszani?

11. fejezet

Laura türelmetlenül újra és újra az órájára pillantott. Tizenegykor váltak el

egymástól, és már délután kettő is elmúlt. Hiszen csak egy első benyomást
akart szerezni az asszonyról, bemutatkozni, megtenni az első lépést, hogy a
bizalmába férkőzve megtalálják az utat az igazság feltárásához. Ha valóban
Elisabeth féltestvéréről van szó, akkor a szomszédasszonyának joga van a vér
szerinti családjához, és természetesen az örökségéhez is. Bár érzelmi
szempontból nagy nyereségre nem számíthat, hiszen az apja néhány hónapja
meghalt, a húga pedig a jelek szerint mindent megtenne azért, hogy
elhallgassa a világ elől a nővére létezését.
– Na végre, már aggódtam! – köszöntötte az étterembe belépő Franket. –
Ne haragudj, nagyon éhes voltam, nem vártalak meg az ebéddel. De
nyugodtan rendelj valamit, addig iszom még egy limonádét. Na mi volt,
mesélj már, mindent tudni akarok – hadarta egy szuszra, valójában ő maga
nem hagyva szóhoz jutni a férfit.
– Majd mindent elmesélek, de ne itt, kérlek. Nem tudom most ezt a
rengeteg embert elviselni, és éhes sem vagyok – felelte Frank, intve a
pincérnek, hogy fizetni készül.
Néhány perc múlva már egy bérelt robogón száguldottak a szálloda felé,
Laura élvezte a sebességet, ugyanakkor félt is tőle egy kicsit, most is furcsa
kettőség kerítette a hatalmába, mint nemegyszer az életében.
A hotelhez érve próbálta tovább faggatni Franket.
– Na mesélj már, mégis milyen az asszony? Az életben is olyan szép, mint
azokon az internetes fotókon? – évődött, de kivételesen nem érzett veszélyt
egy, a hatvanhoz közeledő asszony személyében.
– Szép lehetett valamikor – jött a férfitól a kurta válasz.
 – És, és mégis miről beszélgettetek? Remélem, nem rontottál ajtóstul a
házba. Tudod, először a közelébe kell férkőznöd, bevetned a sármodat. Bár,
ebből a szempontból nem hiszem, hogy nehéz dolgod lenne. Hiszen ki tudna
Frank Harrisonnak ellenállni? – folytatta Laura a monológot, észre sem véve,
hogy a férfi nem reagál. – Csak beléd ne bolonduljon szegény teremtés, épp
elég sokk lesz majd számára, ha meg kell válnia az öröksége egy tetemes
részétől – szőtte tovább hangosan a gondolatait még akkor is, amikor felérve
a második emeletre, már a szobája ajtaját nyitotta. – És egyáltalán miben
maradtatok, mikor látjátok újra… – jött a sokadik kérdés, de Frank
szenvedélyesen az ágyra lökve, a szájával némaságra kényszerítve Laurába
fojtotta a szót.
A lány megadta magát a váratlan támadásnak, és néhány másodperc múlva
Frank hajába markolt, egy pillanatra arra kényszerítve a férfit, hogy a kéjtől
izzó tekintetével mélyen, a szerelemre éhes szemébe nézzen, és csak utána
adja át magát a vágy mindent elsöprő erejének. Órákon át szeretkeztek. Hol
vadul, hol gyengéden, élvezettel táncolva az ősi ösztönök és a szerelmes
szívek keringőjét.
– Reggel vissza kell repülnöm Londonba – szólalt meg Frank Laura fölé
hajolva, érzékien végigsimítva a lány nyakát.
– Tessék? Ezt meg hogy gondolod? Mégis miért és mennyi időre? – tolta el
magától Laura ijedten Franket, majd felült, és ösztönösen, mintha a szívét is
védené ezáltal, a mellei elé húzta a törtfehér takarót.
– Csak két napra, legfeljebb három. Állásinterjúra hívtak az egyik
legnagyobb laphoz. Állandó munkatárs lehetnék, fix fizetéssel, bőséges
nyugdíjjal, biztonsággal – felelte Frank, majd felállt az ágyról, hogy elővegye
a cigarettásdobozt a farmerja zsebéből.
Laura érezte, hogy egyre szaporábban ver a szíve, és hogy az arcába tódul
a vér. Annyira szeretett volna valami lazát válaszolni, valamit, ami nem árulja
el, hogy mennyire fél a változásoktól, főleg a Franket érintőektől, tudva, hogy
egy ilyen lépés az ő életére is kihatással van. De nem tudta álcázni a
csalódottságát.
– Azt hittem, hogy élvezed a szabadságot, hogy a magad ura vagy… hogy
azt csinálsz, amit szeretnél, hogy arról írsz, amiről szeretnél.
– Öregszem, majdnem negyvenéves vagyok, talán már én sem a
kalandokra vágyom – nézett sokatmondóan Laura szemébe.
De Laura nem értette az üzenetet, csak a pániktól megmérgezett
gondolatok kavarogtak a fejében, a félelem, hogy ha egy londoni újság helyi
tudósítójaként fog dolgozni Frank, akkor ahhoz Londonban kell élnie, tehát
nem Stockholmban és nem is a világban utazgatva, megbízásról megbízásra
szállva.
Ráadásul, ha holnap elrepül, mi a biztosíték arra, hogy két nap múlva
visszajön, és mit csinál ő addig itt egyedül ebben a szigetországban? És,
és…?
De Frank mintha megérezte volna a gondolatait.
– Gyere velem! – szólalt meg, majd úgy, ahogy volt, anyaszült meztelenül
rágyújtott egy Marlboróra.
– Menjek veled Londonba? – kapta fel a fejét Laura, és hirtelen nem tudta
eldönteni, hogy mi nyűgözi le jobban, a lehetőség, hogy elkísérje Franket,
vagy a férfi izmos testének a látványa. Nem csupán a minden kétséget
kizáróan vonzó test babonázta meg újra és újra, hanem az a természetesség,
ahogyan a tulajdonosa viselte azt, a legkisebb gátlás vagy a szemérem
legapróbb jele nélkül. Laura nem ismerte ezt a fajta szabadságot, nem
emlékezett arra, hogy szülei valaha ruhátlanul flangáltak volna a lakásukban,
és ő maga sem tudta soha annyira elfogadni a testét, hogy a legkisebb
fenntartás nélkül bárki előtt is láttassa azt.
Frank mélyeket szippantott a cigarettából, Laura arcában a válasz után
kutatva.
– Rendben, ha komolyan gondoltad: veled megyek – felelte a lány
csilingelő hangon. – Nem gondolnám, hogy pár nap alatt kihűlnének a forró
nyomok. Bertolini asszony szemében pedig még inkább a remek londoni
újságírónak fogsz tűnni, ha elmondod, hogy egy igen fontos állásajánlat miatt
kell megszakítanod az utazást. Persze biztosítva őt arról, hogy ez nem
veszélyezteti a már levajazott riportsorozatot.
– Pontosan, én is így gondolom. Csütörtök reggelre itt vagyunk. Szívem
szerint le sem mondanám addig ezeket a szobákat, nehogy valaki más
csapjon le rájuk. Kitűnő helyen van ez a kis szálloda, és a 223-as szobához
pedig különösen kellemes emlékek fűznek – mondta egy kedves, szemtelen
mosoly kíséretében, majd miután elnyomta a csikket, nagyot nyújtózva
elterült az ágyon, Laura szemét az ágyékán feszülő latin feliratra vonzva. „In
perpetuum”.
Frank észrevette Laura tekintetét, és most először, mintha zavarta volna a
pőresége, felpattant az ágyról, és az alsónadrágja után nyúlt.
– Mi van odaírva? – kérdezte Laura a kíváncsiság és a tulajdonképpen nem
akarom tudni érzés keverékével.
 – Latin szöveg, vonzódom ehhez a nyelvhez. Mondtam már, hogy
gyerekként orvosnak készültem? – próbálta a farmerjába bújva elterelni a
szót.
– Igen, sejtettem, hogy latin lehet, és nem, nem mondtad, hogy orvosnak
készültél. De én azt kérdeztem, hogy mit jelent ez a felirat.
Frank egy alig érezhető, pillanatnyi szünetet tartva szólalt csak meg:
– Mindörökké… azt jelenti, hogy mindörökké.
Majd halkan, de azért jól hallhatóan a derekén lévő tetoválásra célozva
hozzáfűzte:
– És a pillangóval ellentétben, nem ifjúkori tévedés…

12. fejezet

Alig huszonnégy óra múlva már a Heathrow-n landoltak. Laura évek óta nem
járt az angol fővárosban. Utoljára az érettségi előtt néhány héttel, az
osztályával töltött itt el egy hetet. Milyen messzinek tűnt most ez a
kirándulás: amikor Emily Andersen, az osztályfőnökük úgy tett, mintha nem
vette volna észre az ágy alatt lapuló sörösdobozokat, vagy amikor Lars
megcsókolta őt a Tower árnyékában, megfogadva, hogy mindketten
ugyanarra az egyetemre mennek majd. De a sikeres gimnáziumi vizsgával a
nyár végére tovatűntek a nagy ígéretek, Lars Párizsban tanult tovább, Laura
meg maradt Stockholmban, dagadva a büszkeségtől, hogy elsőre felvették a
képzőművészeti egyetem fotós szakára. Egy ideig még sűrűn leveleztek, mi
több, néhány hetente meglátogatták egymást, de aztán az ősz végére nem
csupán a fák kopaszodtak meg, hanem a kamaszos lángolással fűtött
érzelmeik is egyre kisebb lánggal lobogtak, olyannyira, hogy a tél
beköszöntével, a bánat és a megkönnyebbülés keverékével meghozták a
döntést, hogy elengedik egymás kezét.
– Isten hozott az otthonomban! – ölelte magához Frank, kilépve a reptér
épületéből.
– Ezer éve nem jártam erre – felelte Laura mosolyogva, egy puszit nyomva
Frank szájára.
Élvezte a helyzetet, az érzést, ami ebben a pillanatban azt tükrözte, hogy
ők egy párt alkotnak. Nem csupán kollégák, és nem csupán egy küldetés
erejéig sodorta össze őket a sors, hanem egy valódi, komoly kapcsolat is
kialakulhat a románcukból. Hiszen itt vannak, Londonban, Frank hazájában.
Elhozta magával, a lakásán fognak aludni. Innen már szinte csak egy lépés
választaná el attól, hogy bemutassa Frank a szüleinek. Milyen furcsa, hogy a
férfi sosem mesélt még az édesanyjáról és az édesapjáról, hogy semmit nem
tud róluk. Laura nem mert a kelleténél többet kérdezősködni, Frank az a fajta
férfi volt, aki hamar visszahúzódott a csigaházába, ha úgy érezte, hogy valaki
túlságosan a közelébe akar férkőzni. Hogy a múltját, a titkait vagy csupán a
sebezhető érzelmeit védte ezzel a magatartással, az még egyelőre nem volt
egyértelmű Laura számára. De azt biztosan érezte, hogy ennél a férfinél nem
szabad ajtóstul rontani a házba, érezte, hogy Franknél sokkal többre jut, ha
szépen, lassan, lépésről lépésre közelít felé.
A felhőtlen máltai égbolt helyett egy ködös, decemberi London fogadta
őket, újra és újra megeredő ónos esővel, ami nemcsak a házak falait festette
szürkére, hanem az ünnepi készülődés nyűgjébe belefáradt arcokat is. A taxi
helyett ezúttal a vasutat választották, nem zsugoriságból: egészen egyszerűen
nem volt kedvük az esti csúcshoz, ahhoz, hogy órákat álljanak a szmoggal
átitatott dugóban. A metró alig harminc perc alatt elrepítette őket a Wembley
stadionhoz, ahonnan egy bő tízperces sétával elértek Frank otthonához. A
makettre emlékeztető takaros sorházak barátságosan fogadták az érkezőket, a
legtöbb előkertben karácsonyi égőktől csillogó örökzöldek jelezték a közelgő
ünnepet. Az apró ablakok, a magasba szökő kémények és piros téglák a
babaházak világába repítették a látogatót, csak az olajkályhák fojtogató
füstfelhői törték össze a mesevilágot.
Laura köhécselésére Frank csak ennyit válaszolt.
– Nos igen, ez itt nem Stockholm. Nekünk, briteknek a környezetvédelem
terén van még mit behoznunk.
– Akkor még egy érv Svédország mellett – szaladt ki lelkesen Laura
száján, nem titkolva, hogy szerelmes lelke miről ábrándozik.
Frank nem felelt, csak egy alig sejthető, halvány mosoly jelezte a szája
sarkában, hogy értette a lány szavait. Néhány szótlan lépés után Frank
lelassított, majd megállt a 47-es szám előtt. Ez volt az egyetlen bejárat, ahol
semmi nem utalt a közelgő karácsonyra, és az elhanyagolt kert, a málladozó,
valaha talán kék paddal, a nyárról ott maradt, elszáradt hortenziákkal sem az
édes otthont idézte.
– Még csak pár hete költöztem vissza – szólalt meg Frank, Laura
tekintetére felelve.
– Nem kell magyarázkodnod – mosolygott a vendége, érezve, ahogy egyik
pillanatról a másikra feltámad benne a fészekrakó ösztön, gondolatban már az
elhanyagolt kertet újjávarázsolva.
– Na, gyere, kerülj beljebb az én kis birodalmamba, de mint mondtam, ne
számíts szállodai csillogásra. Éveken át üresen állt a ház, az elmúlt néhány
hétben pedig leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy visszarázódjam a
londoni létbe. Felpörgettem néhány szunnyadásnak induló munkakapcsolatot,
esténként pedig rég nem látott haverokat kerestem fel annak a reményében,
hogy van, aki még emlékszik rám – nevetett, miközben betessékelte Laurát a
dohányszagú előszobába.
– A szüleid egészen biztosan nem – próbálkozott Laura.
– Hogy mondod? – kapta fel a fejét Frank.
– A szüleid biztosan nem felejtettek el. Még soha nem meséltél róluk.
Találkoztok azért néha?
– Nincs mit mesélni róluk. Nincsenek – felelte a férfi kurtán, olyan
hangon, mintha azonnal le akarná zárni a témát.
De Laura vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni az elutasítást:
– Nincsenek már? Ó, Istenem, nagyon sajnálom. Mikor vesztetted el őket?
– feszegette tovább.
– Hogy mikor vesztettem el őket? Apámat talán már a nemzés
pillanatában, anyámat meg valószínűleg a születésemkor – mondta keserűen.
Laura zavartan meredt rá.
– Egy külvárosi árvaházban nőttem fel. Tizenkét évesen ugyan átmenetileg
nevelőszülőkhöz kerültem, de egyik félnek sem hozott boldogságot a
próbálkozás. Nem hibáztatom őket, békétlen kiskamaszként nem lehettem
egyszerű. Két év múlva visszakerültem az intézetbe, ahonnan tizenhét évesen
aztán végleg leléptem.
Laura egy könnycseppel a szemében Frankhez lépett, hogy magához ölelje
a férfit, de az, ha nem is durván, de egyértelműen eltolta magától.
– Nem szorulok sajnálatra. Emiatt semmiképp. Lehet, hogy nem volt
mesekönyvbe illő gyerekkorom, de rémtörténetekkel sem tudlak sokkolni.
Tisztességes nevelők, tiszta ruhák és normális körülmények… ezekben volt
részem. Ennyi, most már ezt is tudod – közölte tárgyilagosan, majd beljebb
húzta Laura narancssárga fedélzeti bőröndjét.
Laura néhány másodpercen át szótlanul nézte Franket, akinek a markáns,
férfias vonásait ezúttal mintha megszelídítette volna a ki nem mondott bánat.
Nem haragudott rá, amiért nem engedte magához a vigasztaló ölelést, épp
ellenkezőleg: mérhetetlenül sajnálta. Nem azért, ami megtörtént vele, hanem
azért, ami nem, amit soha nem kaphatott meg. Az óvó anyai szeretetet, az
apai törődést, a fahéjillatú karácsonyokat, a vasárnapi ebédeket a
nagymamánál, az életnek azt a megannyi apró csodáját, amit csak a családban
élők tudhatnak magukénak. A meglepetéseket, a büntetéseket, a közös
sírásokat és nevetéseket, az első, szülők elleni kamaszkori lázadásokat,
amelyek azonban a legnagyobb viharok ellenére sem kérdőjelezik meg a
hovatartozást. Franknek ez mind nem adatott meg, és bár a saját állítása
szerint nem kellett Maliához hasonlóan borzalmakat átélnie, mégis sokat
sérülhetett a lelke. Hiszen nemcsak az tud fájni, ami van, hanem az is, ami
nincs…
– Kérsz egy feketét? – törte meg a csendet a házigazda, mintha mi sem
történt volna, kedvesen Laura felé fordulva. – Csak vízben oldódó
gyorskávém van, és tejkonzervem. De nem rossz ám a végeredmény – lépett
oda Laurához, gyengéden, szinte bocsánatkérően megcsókolva a homlokát.
– Nem vagyok válogatós, azt eszem, iszom, veszem, ami van – jött a
válasz a neheztelés legkisebb jele nélkül.
– Azért ezt próbálom nem magamra venni – jegyezte meg Frank
vigyorogva, majd a cipőjét lerúgva a konyhaszekrényhez lépett.
Laura felkucorodott a kanapéra, úgy kortyolgatta a kávéját. Nem látszott a
házon, hogy hosszú időn keresztül lakatlan lett volna. S bár nem feltétlen
Laura ízlését szolgálta a berendezés, azt azért nem tagadhatta le, hogy az
esztétikához értő kezek gondoskodtak a bútorokról. A modern, mohazöld
kanapét halvány rózsaszín párnák tették még kényelmesebbé, az elegáns,
talán diófa dohányzóasztalt pedig egy kavicsokkal teli ezüsttál díszítette. A
galambszürke falon ezüstkeretű fotók lógtak, tájképek a világ megannyi
pontjáról és egy felhőtlenül boldognak tűnő párról, Frankről és egy
őzikeszemű, ragyogó mosolyú lányról.
– A feleséged? – kérdezte Laura kedvesen, minden akarata ellenére egy
fojtogató gombóccal küszködve a torkában.
Frank a konyhapultnak dőlve válaszolt, lassan, óvatosan formálva a
szavakat, különösen az asszony nevét, mint aki fél, hogy kárt tehet benne.
– Igen. Ő a feleségem: Lisa. Vagyis hát ő volt a feleségem – fűzte hozzá a
torkát köszörülve.
De nemcsak ez a fotó idézte a múltat, Laura akárhová nézett a házban, a
balesetben elhunyt lányra kellett gondolnia. Őt idézték a púderszínű párnák, a
csészék, a gyöngyházszínű gyertyatartók és a tucatnyi parfümös üvegcse a
fürdőszobában. Laura tudta, hogy nincs joga a múltra féltékenynek lenni, és
azt is, hogy butaság lenne felesleges gondolatokkal terhelnie ezt a két napot,
ezért gondtalan vidámságot erőltetve magára, Franknek szegezte a kérdést.
– Van kedved a városban vacsorázni? Biztosan tudsz valami különleges
helyet, ahol nem tudnék ellenállni az angol konyha ízeinek.
– Ó, Laura, azt hiszem, sok mindennel dicsekedhet ez a város, és akadnak
kitűnő éttermeink is, de hogy nem az angol konyhának köszönhetik a
hírnevüket, az egészen biztos. Adj nekem öt percet a mosdóban, aztán
indulhatunk, rendben? – mondta, majd eltűnt a fürdőszobában.
Laura nem tudta eldönteni, hogy mekkora árat hajlandó fizetni a
kíváncsiságáért, roppant módon érdekelte Frank otthona, a minden kétséget
kizáróan Lisa által berendezett ház, a piedesztálra emelt régi szerelem,
ugyanakkor félt is a múlt feszegetésétől.
Tépelődésében Frank telefonjának a pittyegése zavarta meg.
„Hm, egy sms… Vajon ki küldhette?” – morfondírozott. „Nevetséges, mi
közöm hozzá… talán a holnapi munkainterjú miatt keresik. Nem, az nem
valószínű, akkor inkább felhívnák. Talán egy barátja vagy egy kollégája…
esetleg a szomszéd aggódik, mert látja, hogy felkapcsolták a villanyt és meg
akar bizonyosodni róla, hogy Frank jött haza, és nem egy kéretlen
betolakodó.”
Laura lassan felemelkedett a kanapéról, tett egy lépést Frank kabátja felé,
de aztán valami láthatatlan erőtől vezérelve visszahuppant a rózsaszín párnák
közé.
„Nem szégyelled magad? Milyen kamaszos viselkedés!” – motyogta
félhangosan. A fürdőből kiszűrődött a zuhanyvíz sercegése, ami akaratlanul
is elárulta, hogy Frank még néhány percet egészen biztosan a mosdóban tölt.
„Talán valami hírügynökség, vagy a légitársaság üzenete a holnapi járattal
kapcsolatban.”
Pipíp… – szólalt meg újra a készülék.
Laura nagy levegőt véve felpattant, és érezve, hogy a szíve a torkában
dobog, odaosont Frank gyapjúkabátjához, de előtte még egyszer
megbizonyosodott róla, hogy még csobog a fürdőszobában a víz.
„Valószínűleg tényleg a légitársaság lehet, akkor meg jobb, ha én is tudok
róla…” – magyarázkodott saját magának, valójában pontosan tudva, hogy
ostobaságokat beszél.
Vett egy nagy levegőt, és benyúlt a kabát zsebébe.
 „Mikor látom újra?” – olvasta Elvira Bertolini első üzenetét, amit egy
újabb követet.
„Kedvem lenne ott folytatni, ahol abbahagytuk…”
Laura zaklatottan visszatette a telefont, majd újra kirántotta, kapkodva, a
csalódottság, a düh, a megalázás és a félelem keverékével. Ráadásul
megnyitotta az üzeneteket, így Frank is látja majd, hogy elolvasta őket.
„Szemétláda!” – fortyogott magában. „Persze az is lehet, hogy a
beszélgetésre gondolt Elvira, hiszen azért ment oda Frank, hogy olyan
információkhoz jusson, ami segítheti a kutatásaikat. Miért lenne baj, ha az
asszony megkérdezi, hogy mikor látja újra… és, és… egyáltalán. De ezeket
most ki kell törölnöm, különben fény derül a gyerekes viselkedésemre. A
francba, már nem hallom a víz csobogását, hol a fenébe van a törlő gomb…
Á, csak egy fél pillanat.”
– Laura, mit csinálsz a telefonommal? – szegezte neki Frank a kérdést,
érezhetően meghökkenve a látványon…
– Ó, én csak, csak… egy zsebkendőt kerestem, és… és akkor pont
megszólalt a telefon, én meg reflexszerűen… – dadogott a lány a
törülközővel körbetekert, félmeztelen férfi előtt.
– Most biztosan ki kellene akadnom, hogy mit merészelsz, és letolnom a
sárga földig, de valójában még tetszik is, hogy ilyen féltékeny vagy, kislány –
húzta magához a rajtakapott tettest.
Laura tűzvörös arccal, némileg megszégyenülve fogadta a közeledést.
Vonzotta a férfi frissen tusolt bőrének illata, és mint eddig minden
alkalommal, ezúttal is nehezen tudott a tökéletesen kidolgozott izmoknak
ellenállni, ugyanakkor ott motoszkált benne a kisördög: mi van akkor, ha
jogosak a félelmei Bertolini asszony üzenetével kapcsolatban?
Frank megérezte a bizonytalanságát.
– Na, hadd lássam azt az üzenetet én is. Mi az, ami ennyire felkavart? –
vetette oda könnyedén, ami némileg megnyugtatta a lányt.
– Tulajdonképpen még nem is olvastam el – rebegte egy suta, erőltetett
mosollyal, ami elárulta, hogy maga sem hiszi el, amit mond. Franknek
nyújtotta a mobilt, aki csak egy pillanatra hagyta a szemét a kijelzőn.
– Bertolini asszony? Tudod, mit? Legközelebb te is velem jössz. Amúgy is
ígértem egy fotózást neki – mondta, majd újra magához húzta a vendégét.
Laura ezúttal hagyta a közeledést, és a gyengéd csókokra ő maga is
csókokkal válaszolt.
A gyengédségük észrevétlenül osont át a szenvedélyek birodalmába. Frank
alig tudta türtőztetni magát, kapkodva gombolta le Laura blúzát és dobta le
magáról a törülközőt.
– Nem mutatod meg a hálószobádat? – suttogta Laura Frank fülébe,
elfeledve minden kétséget rejtő gondolatot.
– Számomra csábítóbb most a kanapé vagy… tudod, mit? Jobb ötletem van
– felelte Frank, majd izmos karjaiban a konyhapultra emelte a lányt. De
Laura nem hagyta annyiban.
– Na, gyere, fent van az emeleten? Nem baj, ha nincs beágyazva, percek
alatt úgyis újra összegyűrnénk a lepedőt – kacérkodott finoman Frank
fülcimpájába harapva.
– Nem, oda nem megyünk. Ne haragudj – mondta elutasítóan az újságíró,
ami Laurában egy pillanat alatt újra felépítette a lelkét védelmező gátakat.
– Ahogy gondolod – felelte sértődötten, és ezúttal ő tolta el magától a
férfit.
Frank tekintetén látszott, hogy bánja az otrombaságát, de valami másik,
láthatatlan erő hatalmasabbnak bizonyult a tapintatosságánál.
– Ne haragudj! Nem veled van a baj, csak tudod, abban a szobában Lisán
kívül még nem járt más nő, és… a francba. Soha nem akarnálak megbántani
– rúgott a konyhaszekrény ajtajába.
– Semmi gond. Megértem – felelte Laura keserűen. És nem hazudott,
valahol valóban megértette, de ez nem vont le a tényből semmit, hogy
mennyire bántja a helyzet.
Közelebb hajolt a férfihoz, és egy megbocsájtó csókot nyomott a
gondterhelt arcára:
„Egy özvegy szívet nagyon nehéz meghódítani. Hiszen hogy vehetném fel
a versenyt egy halott hitves emlékével? Egy szerelemmel, aminek nem volt
ideje elromlani… egy házassággal, ami a boldogsága csúcsán tragikus módon
összetört? Összetört, mielőtt a szürke hétköznapok zúzták volna szét.”

13. fejezet

Két nappal később már újra Vallettában vacsoráztak. Bár nem történt
különösebb dráma közöttük az elmúlt napokban, de Laura érezte, hogy
valami megváltozott. Nem is Frankben, hiszen ő maradt ugyanaz a
kiszámíthatatlan egyet előre lépek, kettőt hátra fickó. Ő maga, Laura volt az,
aki erőszakkal próbálta takaréklángra állítani az érzelmeit, így próbálva
védeni magát. Féltékeny női lelke ezúttal egy láthatatlan ellenfélre akadt, aki
veszélyesebbnek tűnt minden kézzel fogható hús-vér csábítónál.
Pedig azokból is akadt jócskán, és hogy az egyikük milyen közel volt
hozzájuk, Laura ekkor még nem is sejtette.
Szombat reggel tízre várta őket Elvira Bertolini. Az ajtót ezúttal maga a
ház úrnője tárta ki. Törtfehér, testhezálló gyapjúruhát viselt, korához illően a
térdét eltakarva, de azért teret hagyva a leopárdmintás tűsarkúba bújtatott
formás lábának.
A hibátlan fogsorának és a gyöngyházfényű rúzsának köszönhető
mosolyából ezúttal Laurának is jutott, ugyan lényegesen kevesebb, mint a
lazacszínű garbót viselő Franknek, de azért mindenképpen illemtudó volt a
fogadtatás.
– Frank, Fraaaank Harrison – búgta, ápolt kezeit a férfi orra alá dugva. –
Látom, ezúttal hozott magával erősítést is. Csak nem fél tőlem, Frank? –
kacsintott cinkosan Laurára, mintha azt üzenné: legutóbb megszorongattam
ám a fiatalurat.
– Laura, Laura Emma Stjöden – nyújtotta Laura a kezét, határozottan,
keményen megszorítva az asszony kacsóját, jelezve, hogy ő is teljes értékű
tagja a találkozónak.
– Remélem, éhesen érkeztek, úgy gondoltam, egy ízletes reggeli nem
csupán a gyomrunknak tesz majd jót, hanem kiváló motívum lehet a
fényképekhez is – invitálta fel Elvira a vendégeit az emeletre, ahol a
szalonban egy gyönyörűen megterített asztal várta őket. – Amióta itt hagyott
bennünket az apám, megfogyatkoztak a vendégekkel elfogyasztott közös
reggelik. Tudják, anyám sosem volt egy társasági ember, de az apám… a
nagyszerű Alberto Bertolini arra született, hogy a középpontban legyen, hogy
csodálják. Azt hiszem, rajtam és a virágain kívül senkinek sem sikerült
megszelídítenie. Szegény anyám… nem tudom, hogy valóban a
tüdőgyulladás vitte-e magával, vagy az összetört szíve az állandóan a levegőt
fullasztó házasságon kívüli románcok terhe. Az apám még csak arra sem
ügyelt, hogy a megcsalás szabályait betartva megkímélje szerencsétlent a
megaláztatásoktól. Pedig a maga módján szerette ám, de az ősi vadászösztöne
és a tény, hogy a sármos megjelenésével és a tekintélyes társadalmi rangjával
szinte bárkit le tudott venni a lábáról: nem hagyta a vérét nyugodni, még
akkor sem, ha olykor különösen nagy árat kellett fizetnie érte – ömlött belőle
a szó.
– Sajnálom, nem lehetett könnyű élete az édesanyjának – vetette közbe
sután Laura, érezvén, hogy a szóözönre reagálniuk kell valamit.
– Naiv asszony volt, legalábbis naiv lány… különben biztosan nem az
apámat választotta volna. Félre ne értsenek, nincs férfi, akit valaha is jobban
szerettem volna. Nagyszerű apa volt, de csapnivaló férj. Könnyen lehet, hogy
ő vette el a kedvemet a házasságtól, már magam sem tudom. De miket
csacsogok itt összevissza, ezt eszébe ne jusson megírni ám – nézett Frankre
szigorúan, majd egy nehezen megfejthető mosollyal Laura felé fordult.
– És maga férjnél van már? Nem látok gyűrűt a kezén… – provokálta a
stockholmi vendégét.
Laura zavartan ökölbe szorította a tenyerét.
– Nem, még nem – felelte, remélve, hogy Frank nem látja, ahogy az arcába
tódul a vére.
– Ó, akkor igyekezzen! Hiába csinos teremtés, sok szép nő akad a
világban. Szépek és fiatalok, fiatalabbak magánál. Napról napra romlanak az
esélyei, én csak tudom, miről beszélek – nyerített fel az asszony, ellenérzést
váltva ki Laurából.
„Mégis mit képzel ez a nő magáról, hogy jön ahhoz, hogy itt méricskéljen
engem, és bölcselkedő tanácsokat szórjon a fejemre? Nem elég, hogy egy
pénzéhes csaló, de még nagyképű, arrogáns nőszemély is egyben” – kattogott
az agya, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy hangosan ki is mondja a
gondolatait.
Frank azonban megérezte a veszélyt, és közbevágott, ezzel megmentve a
helyzetet.
– Vannak hölgyek, akik sosem vesztenek a vonzerejükből, és higgye el
nekem, mindketten ezek közé a hölgyek közé tartoznak. Visszatérve a
kéréséhez, természetesen semmi olyat nem áll szándékomban megírni, amivel
árthatnék magának. És bár biztos vagyok benne, hogy az olvasók nagy
örömmel majszolják a családi szennyessel átitatott sorokat, nekem nem áll
szándékomban kiteregetni effajta titkokat. Még csak az kellene, hogy pert
akasszanak a nyakamba. Maga vagy a testvére – jegyezte meg az újságíró
tréfásan, ám igen tudatosan megválasztva a szavait.
– A testvérem? – kapta fel a fejét az asszony. Ideges volt a hangja, kissé
szemrehányó, amit azonban egy pillanatnyi gondolkodási idő után így próbált
magyarázni. – Azt hittem, komolyabban veszi az előtanulmányokat. De ezek
szerint még sincs olyan alaposan felkészülve a családfámból, mint ahogy azt
gondoltam volna, hiszen akkor egyértelműen tudná, hogy egy szem gyermek
vagyok. Mellesleg véleményem szerint említettem is a legutóbbi
találkozásunknál – nézett mélyen Frank szemébe a neheztelés és a
vizsgálódás egy különös keverékével.
– Hogyne, ne haragudjon. Milyen szétszórt vagyok, tudja, az egyik lábam
még Londonban van, két napra haza kellett repülnöm, ki sem látok a
munkából. De higgye el nekem, nagyon is fontos számomra ez az írás, és
ígérem, hogy ezúttal még figyelmesebb leszek – mentegetőzött, kerülve
Laura pillantását, aki nehezen tudta eldönteni, hogy színjáték-e ez a kollégája
részéről. – Igyekszem majd kiengesztelni – fűzte hozzá a férfi egy
szándékosan túlfűtött pillantással, amely Bertolini asszonyt láthatóan hamar
levette a lábáról.
– Parancsoljanak, foglaljanak helyet, és ne fogják vissza magukat. Ezeknek
az ínyencségeknek el kell tűnniük ma az asztalról, ugyanis csak és kizárólag
friss falatokat fogyasztunk ebben a házban. Frank… ugye ma is szólíthatom
Franknek? – búgta ismét a férfi felé fordulva.
„Olyan, mint egy jutalomfalatért bármire képes doromboló macska, taszító
egy nőszemély” – háborgott magában Laura, de a békesség vagy inkább a
taktika kedvéért minden erejét összeszedve megpróbált egy mosolyt erőltetni
magára.
– Frank, kinyitná a pezsgőspalackot? Feltétlen koccintanunk kell erre az
ígéretes találkozásra! – folytatta Elvira, majd Laurához fordult. – Stujan
kisasszony, természetesen maga is ihat velünk egy pohárkával – mondta
némileg lekezelően.
– Stjöden, Laura Emma Stjöden – javította ki Laura hűvösen. – És
köszönöm, de nem kérek, munka közben soha nem iszom. – Azonban a
szúrós tekintetével ezt leginkább már Franknek üzente. – Fogyasszanak csak
nyugodtan, addig én csinálnék pár werkfotót az interjúhoz, arról, ahogy
reggeliznek, és ha megengedi, a házról is – szedte végül össze magát.
Valójában ő maga is korgó gyomorral érkezett, későn ébredtek, a
szállodában már nem volt idejük a reggelihez. De most nem vágyott arra,
hogy leüljön Elvira Bertolinivel egy asztalhoz, ráadásul le akart csapni a talán
soha vissza nem térő alkalomra, hogy körülnézhessen a házban.
– Ó, milyen szorgalmas teremtés. Várjon csak, megigazítom a rúzsomat,
egy pillanat és újra itt vagyok – közölte a vendéglátójuk, majd egy elegáns
mozdulattal hátat fordított nekik, és eltűnt a folyosó irányába.
 – Ne hagyd magad provokálni! – fordult Frank Laura felé. Csendes volt a
hangja, de határozott, mint a diákját jó tanáccsal ellátó tanáré.
– Förtelmes egy nőszemély – sziszegte Laura durcásan.
– No lám, az én kis vadmacskám – felelte a férfi, gyengéden megfogva
Laura bal kezét. De a lánynak már nem volt ideje viszonozni a gesztust,
Elvira Bertolini alig néhány pillanat múlva újra belépett az ebédlőbe. Laura
ijedten, mint akit rajtakaptak, hátrébb lépett egyet, miközben azon
mérgelődött, hogy milyen libaként viselkedik, de valójában Frankre is
neheztelt, mert úgy érezte, hogy bár nem beszéltek róla, de mintha a férfi
helyesebbnek tartaná, ha csak kollégaként lépnének a színre az asszony előtt.
– Nos, akkor én készen állok – szólalt meg Elvira egy elégedett mosoly
kíséretében.
Láthatóan élvezte a pózolást, és értett is hozzá, feltehetőleg sokszor állt
már modellt az életében. Laura kötelességtudóan kattintgatott néhányat, majd
engedélyt kért, hogy készíthessen néhány képet a lépcsőházban és kertben is.
– Persze, tessék csak… – felelte Elvira Bertolini könnyedén. – Menjen
csak, bár a virágok pompájára még várnunk kell néhány hetet. És ne siessen,
a jó munkához idő kell, és ez érvényes a mi csevejünkre is, ugye, Frank? –
fűzte hozzá megemelve szépen ívelt jobb szemöldökét, miközben hosszú,
gyűrűkkel ékesített ujjaival Frank keze után nyúlt.
Laura nagyot nyelt, szíve szerint az asszonyhoz vágta volna a
fényképezőgépét, de Frank pillantása megfékezte. A férfi egy apró
biccentéssel jelezte, hogy menjen csak, ő ura a helyzetnek, ne
nyugtalankodjék, tegye inkább a dolgát, amiben megegyeztek.
Frank és Elvira kettesben maradtak a dúsan megterített asztalnál.
– Remélem, szereti a tenger gyümölcseit – kínálta a vendéglátója. – Tudja,
hogy mi, máltaiak évente fejenként harminc kilogramm halat és tengeri
herkentyűt fogyasztunk? Háromezer halászcsónak sem tudja az étvágyunkat
kielégíteni – kapott be egy olajban áztatott garnélát.
– Akkor a kardiológusoknak nem lehet sok dolguk errefelé – tréfálkozott
Frank, de Elvira helyeslően bólintott.
– Ha hiszi, ha nem, de valóban edzett a helyiek szíve, de nem csak a
halolajnak köszönhetően – törölte meg a monogramos textilszalvétával a
száját. – Válasszon: tonhal, kardhal, és a híres-neves máltai lampuka sem
hiányozhat nálunk az asztalról – mutatott körbe az ezüsttálcákon. – Enrico
igazán kitett magáért, azon sem csodálkoznék, ha a lampukákat ő maga fogta
volna ma reggel az öbölben – nyúlt egy újabb apró rákért. – Aljottával most
{5}
nem szolgálhatok, de talán egyszer vacsoraidőben is találkozunk majd –
dobta fel a labdát, de Frank csak egy udvarias bólintással válaszolt.
A rózsaszínen fénylő lazacszeleteknél csak az éjfekete kaviár volt
csillogóbb, a gazdagon díszített sajttál szőlővel, fügével és narancslekvárral
csábított, a frissen sült, parányi cipók pedig ínycsiklandó illatfelhőjükkel
kérkedtek: gyere, harapj belénk, sokáig úgysem tudsz ellenállni.
De nem csupán a péksütemények flörtöltek az újságíróval, Elvira is
mindent bevetett, hogy elkápráztassa a férfit.
– Bájos teremtés, de nem magához való – állapította meg az asszony, majd
elővett egy női szivarkát, és lassú mozdulattal az ajkai közé illesztette.
– Parancsol? – adta Frank újra az értetlent.
– Magának már nem egy kislányra, hanem egy igazi nőre van szüksége –
folytatta Elvira, olyan közel hajolva a férfihoz, hogy telt keblei szinte
súrolták Frank karját. – Adna a tüzéből? Biztos vagyok benne, hogy
mindannyiunknak jut belőle – suttogta sejtelmesen.
– Ne rólam beszéljünk, hiszen engem fizetnek a kérdéseimért – felelte
Frank könnyedén témát váltva, miközben öngyújtójával nem csupán Elvira
cigarettáját gyújtotta meg, hanem maga is füstölésbe kezdett.
– Tudom, rossz szokás, még egyszer a sírba visz… de ember legyen a
talpán, aki nem rabja valami rossz szokásnak vagy szenvedélynek. Frank, van
magának más szenvedélye is? – dőlt hátra a nő, keresztbe téve csinos lábait,
kihívóan a vendége szemébe nézve. – Koccintson velem! – emelte fel a
poharát, de Frank védekezően a munkájára hivatkozott.
– Ahogy a kollégám is mondta, ilyenkor jobb, ha nem iszunk alkoholt.
– Akkor legalább egyetlenegy korttyal tiszteljen meg – követelte Elvira,
megrebegtetve feltűnően hosszú, göndörített műszempilláit, majd odalépett a
férfihez, szinte a szájába kényszerítve a poharat. Frank megadóan
belekortyolt a nedűbe, de aztán kitérően elfordította az arcát.
– Meséljen még egy kicsit a családjáról, az életükről. Máltáról, a múltjáról,
a hitéről… Az emberek imádják az ilyesmit – próbálta aztán kevésbé forró
vizekre terelni a szót.
– A hitemről? Én csak egyetlenegy dologban hiszek, Frank: a hatalomban.
Ha hatalmad van mások felett, akkor minden a tiéd. És higgye el, ebben az
országban nagy hatalma van a Bertolini családnak. Barátság, hűség,
lojalitás… mind-mind üres szavak, amelyek csak addig ragyognak a
mesterségesen megtöltött tartalmukkal, amíg a befolyásod és a tekintélyed
árnyékában nyüzsögnek az alattvalóid. Hol vannak a barátok, amikor a
leáldozott sikereid gödreiben nyalogatod a sebeidet? Hol vannak, amikor nem
a fény, hanem a sötétség fémjelezi a nevedet? Hol vannak, amikor nem a
fényűzést, hanem a vigaszt keresed? Amikor nem királynőként ragyogsz,
hanem fájdalmas szívvel gyászolod az ürességet, amit egy szeretted
elvesztése hagyott maga után? Ó igen… az első hetekben még jönnek a
búcsútáviratok, vagy az örökzöld koszorúk, de aztán a koporsóval nem
csupán a halottad kerül a föld alá, hanem az együtt érző szavak is. Az
emberek nem tudnak mit kezdeni a bánatos vagy a sikertelen társaikkal. Egy
ideig sajnálják őket, de aztán zavarni kezdi őket a depresszióba húzó láz.
Félnek, hogy ők is megfertőződnek, rettegnek, hogy előbb-utóbb őket is
utoléri a fájdalom. Ezért inkább a csillogáshoz húznak, azokhoz, akik a
hatalmuktól ragyogva irányítják őket. Szinte mindegy, hogy a félelem vagy a
számítás ragasztja-e őket a trónon ülőhöz, de mindenképpen szükségük van a
hatalommal bíró személyre. A Bertolini család tagjai hatalomra születtek,
arra, hogy mindent megkapjanak, amire szemet vetnek. Mindent, érti, Frank,
mindent és mindenkit – fűzte hozzá nyomatékosan, a tekintetével kétértelmű
szikrát vetve az újságíró felé. – Talán ezért fontos az ember életében a család,
nagyobb az esély az önzetlen, ha nem is feltétel nélküli szeretetre. Nem
tudhatom, nem volt benne részem.
– Valahol mindig irigyeltem a testvérpárokat. Az elképzelést, hogy akkor
is megmaradnak egymásnak, amikor a szülők már nem lehetnek velük.
– Á, ezek szerint maga is egyke. Nem tudok osztozni a kesergésén, annyi
egymással konkuráló, a féltékenységtől megmérgezett testvéri kapcsolatot
ismerek a környezetemben, hogy soha, egy másodperc töredékéig sem
gondoltam úgy, hogy hiányozna egy nővér vagy egy öcsike az életemből. Így
legalább sosem kellett a szülői szereteten vagy éppen az atyai örökségen
osztoznom. Tökéletes család csak a regényekben vagy a festményeken
létezik, de én nem cserélnék senkivel. Apropó festmények, látja, nekem a
műgyűjtés is az egyik szenvedélyem, mi több, magam is rajzolgatok.
Leginkább épületeket… ki tudja, talán szakmai ártalom – kuncogott, a
nevetéstől fel-alá hullámoztatva a fehér gyapjúba csomagolt kerek melleit. –
Ha akarja, megmutatom majd magának őket, de talán inkább nyugodtabb
körülmények között, amikor csak magunk vagyunk. Két erős egyéniség, egy
igazi férfi és egy igazi nő – csücsörített, apró füstkarikákat eregetve a felső és
alsó ajka között, majd egészen közel hajolva Frankhez, a férfi hajába túrt,
majd a szájához nyomta a rúzsos poharát.
Frank kelletlenül ugyan, de kortyolt egyet a pezsgőből, mit sem sejtve
arról, hogy Laura végezve a kerti képekkel, a vártnál hamarabb visszaért az
ebédlőbe.
– Ezt nem hiszem el! Mégis mit csinál, hogy lehet valaki ennyire
szemérmetlen? Nem érzi kínosnak a viselkedését? – szaladtak ki Laura száján
a felháborodott szavak. Dühödten odalépett az asztalhoz, hogy elvegye onnan
a kamerája ottfelejtett tokját, de nem arra figyelve, amit éppen tesz, a nagy
lendülettel lesodorta Elvira pezsgőspoharát is, ami csilingelve tört három
darabra a márványpadlón.
– Laura! – ugrott hozzá Frank. A lány nem tudta eldönteni, hogy letolni
vagy vigasztalni akarja-e, de nem sokáig kellett várnia a válaszra. –
Asszonyom, ne haragudjon, a kolléganőm egy kissé impulzív, bocsásson
meg, talán majd egy másik alkalommal… – próbálta Frank menteni a még
menthetőt.
– Ó, csak egy kis baleset. Félreértés. Ezért még igazán nem kellene
távoznia – felelte az asszony, szándékosan egyes számot használva.
Laura még jobban dühbe jött, és bár majd szétrobbant a helyzettől,
ösztönösen lehajolt összeszedni a kristálydarabokat, majd egy váratlanul
felbukkanó gondolattól vezérelve az egyik szilánkot, a pohár peremét
észrevétlenül elrejtette a táskájában, és búcsú nélkül elviharzott a Palazzo
Bertoliniből.

14. fejezet

– Halló! – vette fel Laura fáradtan a telefont, miután visszaért a hotelbe.

– Aranyom, napok óta nem hallottam felőled, és édesanyád is
panaszkodott. Itt volt tegnap virágokat locsolni, mintha én nem
gondoskodnék róluk… Persze lehet, hogy csak a kíváncsiság hajtja, hogy
hogyan halad az ügyem. De ha akartam volna, sem tudtam volna mit
mondani neki, hiszen nem jelentkezel. A mobilod szinte sosincs bekapcsolva,
még jó, hogy megadtad a szálloda telefonszámát. Voltatok végül Londonban,
gyöngyöm? – ömlött belőle a szó.
– Drága Elisabeth, ne haragudjon, amíg nem kristályosodnak ki a dolgok,
nem akarom felesleges részletekkel tukmálni – próbálta Laura menekülésre
fogni. – Igen, voltunk Londonban, de most inkább Máltára koncentrálnék.
– És? Valamit azért mondhatnál… Voltatok a zárdában? Biztos, hogy ők
küldték a levelet? Valamit megtudtatok a szülőanyámról? Tudod, igazából
egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy nekem szükségem van ezekre az
információkra. Olyan békés kis életem volt az elmúlt években, és most napok
óta nem alszom emiatt. A nevelőszüleim iránti szeretetemet senki nem tudja
kiütni a nyeregből. Lehet, hogy a fiaimra kellene hallgatnom, és hagynom ezt
az egészet… Laura! Figyelsz te rám egyáltalán? – szólalt meg az asszony,
miután semmiféle reakció nem érkezett Laurától.
Laura vett egy mély levegőt, szíve szerint azt válaszolta volna, hogy lehet,
hogy valóban hagyniuk kellene ezt az egészet, hogy hazautazik holnap, hogy
a stockholmi munkájára fog koncentrálni, hogy randevúzik Niclasszal, aki
talán nem ad minden másnap okot arra, hogy halálra kínozza a féltékenység.
Szíve szerint ezt mondta volna, ugyanakkor hajtotta a kíváncsiság és a düh is,
hogy darabokra szedje ezt az öntelt, kapzsi Elvira Bertolinit, hogy a képére
fagyassza azt a hamisságtól kéjes mosolyát, hogy legalább részben elvegye
tőle a hatalmát pénzzel pumpáló vagyonát.
– Elisabeth, küldene nekem gyorspostával néhány hajszálat?
– Hogy mondod, aranyom? – hökkent meg a vonal túloldalán a
szomszédasszonya.
– Néhány hajszálat, akár a fésűjéből, nem kell, hogy megtépje magát –
kuncogott Laura, miközben elképzelte szeretett szomszédasszonya
csodálkozó arcát.
– Tudod, édesem, hogy megbízom benned, és nemigen szoktam
megkérdőjelezni a tetteidet, de nem akarod elárulni, hogy mi a szándékod a
tincseimmel? – faggatta az asszony.
– Hosszú lenne megmagyarázni, de lehet, hogy be tudnánk bizonyítani
vele a vérrokonságát.
– A vérrokonságunkat, mégis kivel, aranyom? Ezek szerint sokkal többet
tudsz, mint amennyit elárulsz a válaszokra kiéhezett szegény lelkemnek.
– Kérem, Elisabeth, legyen még egy picit türelmes, nem akarom hamis
illúziókba ringatni, amíg nem tudunk biztosat. Ígérem, hogy maga lesz az
első, akit felhívok, ha pontot tettünk az ügy végére. Most mennem kell, és
valójában magának is, a postára, még ma, jó? Van magánál papír és ceruza?
Lediktálom a címet.
– Várj, várj, aranyom, egy percet, tudod, én már nem vagyok olyan
fürge… Várjunk csak, azt hittem, itt lesz ebben a fiókban, nem, nem, inkább
a kredencen. Á, megvan! Diktálhatod, csak nehogy megtudja valaki, hogy
mit teszek a borítékba, még a végén bolondnak néznek – zsörtölődött, de
valójában picit sem volt mérges, sokkalta inkább izgatott. – Már intézem is,
de várj, nem kellene megmosnom előtte, hogy mégiscsak megadjuk a
módját…
– Isten ments, dehogy, drága Elisabeth! Csak néhány szál a fésűből, és
lehetőleg még a mai postával… – hadarta Laura, maga is izgalomba jőve a
feltételezéstől, hogy sorsdöntő ötlete támadt. – És tudja, mit? Mégse küldje el
nekem. Butaságot mondtam, lehet, hogy otthonról közelebb kerülünk a
megoldáshoz. Eszembe jutott valaki, aki a segítségünkre lehetne. Telefonálok
ma még egyszer vagy legkésőbb holnap… – zsongott a feje.
Egy rövid elköszönés után letette a telefont. Töltött magának egy pohár
vizet, és beledobott egy narancskarikát. Egyre erősödő fejfájás gyötörte, túl
sok dolgon kellett töprengenie.
Kopogás zavarta meg a gondolataiban, Frank állt az ajtóban. Az a Frank,
akit két órával korábban faképnél hagyott a villában, és aki minden
valószínűség szerint az elmúlt 120 percet Elvira Bertolini társaságában
töltötte.
– Bejöhetek? – kérdezte nyugodtan, de határozottan, mint akiben fel sem
merül az elutasító válasz.
– Gyere! – felelte Laura flegmán, de a flegmaságával inkább csak a
bizonytalanságát akarta palástolni. Tudta, hogy minden más helyzetben jogos
lett volna a villabéli reakciója, de azt is tudta, hogy ebben a szituációban
túllőtt a célon. Nemhogy nem viselkedett profi módjára, kifejezetten gyerekes
volt a megnyilvánulása. Felnőtt nő létére kamaszos féltékenység kerítette a
hatalmába, amivel nem csupán magát tette nevetségessé, hanem könnyen
lehet, hogy ellehetetlenítette a további lépéseiket is.
– Megnyugodtál? – nézett rá Frank olyan szelíden, hogy Laura
beleborzongott a pillantásba, egyszerre minden dühe és minden félelme
elszállt. A dühe, hogy Frank nem fékezte le a gátlástalan asszonyt, és a
félelme, hogy az ideiglenes kollégája lehordja majd a sárga földig. – Jobban
kell bíznod bennem, kislány – szólalt meg a férfi újra.
– Nem teszed túl könnyűvé a dolgom – védekezett Laura.
– Tudom. Ne haragudj. De vannak helyzetek, amikor át kell lépnünk egy
határt, ha el akarjuk érni a céljainkat.
– Át kell lépnünk egy határt, áldozatokra való tekintet nélkül? – huppant le
Laura a fotelba.
 – Ha az áldozat csupán egy kissé megsértett hiúság, akkor nem érzem
igazán a bűnöm súlyát.
– A megsértett hiúság olykor kéz a kézben sétál a megalázottság érzésével
vagy éppen a félelemmel, hogy becsapott az, akiben vakon bíztál – vágta rá
Laura, Frank legnagyobb meglepetésére egy cigaretta után nyúlva.
– Most rám gondolsz, vagy a régebbi, keserű tapasztalatok beszélnek
belőled? – szegezte az újságíró a lánynak a kérdést, miközben egy határozott
mozdulattal kivette a kezéből a dohánnyal tömött rudacskát. – Mi ez a
hülyeség? A legrosszabb szokásomat akarod eltanulni tőlem? Színes a
palettám, választhatnál valami kevésbé veszélyeset is – szidta meg.
– Valami igéző plusz csak lehet benne, ha ennyire a rabja vagy. Lehet,
hogy Elvira Bertolininél is ez vett le a lábadról, ahogy érzékien az arcodba
eregette a füstkarikákat – feleselt Laura, de most inkább csak megjátszva a
sértettségét.
– Engem egy svéd lány vett le a lábamról. Jobban megszédített, mint
amennyire szerettem volna – mondta Frank komolyan.
– Akarsz róla beszélni? – kérdezte Laura kedvesen, végighúzva a tenyerét
a férfi borostáján.
– Mire gondolsz?
– A múltadról, az érzéseidről… Lisáról – válaszolta Laura egy nagyot
nyelve.
– Egyszer, talán majd egyszer, tudod, mi, férfiak nem vagyunk olyan jók
ebben – erőltetett magára Frank egy halvány mosolyt.

15. fejezet

– Hallottál már Alec Jeffreysről? – szólt oda Laura Franknek, de nem fordult
oda hozzá, egy internetes újságcikk kötötte le minden figyelmét.
– Alec kicsoda? – kérdezett vissza Frank.
– Alec Jeffreys, biokémikus. A genetikai ujjlenyomat felfedezője. A DNS
feltalálója.
– DNS… igen, olvastam már róla, de még nagyon gyerekcipőben jár a
dolog. Azt hiszem, két éve ennek a segítségével derítettek fel nálunk egy
gyilkosságot – mormolta a férfi maga elé, a borotvájával lavírozva a szája
felett.
– Van az már majdnem három is… 1988-ban – javította ki Laura, majd
felállt, és hátulról, óvatosan, hogy az nehogy megvágja magát, átölelte
Franket. – Pedig én úgy szeretem a háromnapos borostádat – súgta a fülébe.
– Bedöglött az elektromos borotvám, ezzel a pengével pedig örülök, ha
valamelyest elboldogulok – felelte Frank, lehúzva az utolsó habcsíkot az
arcáról.
Laura élvezettel szívta magába a férfi bőréből áradó friss illatot.
– Azért remélem, nem fogsz most három napon át kerülni – tette hozzá, és
gombolva egyet Laura blúzán, megcsókolta a dekoltázsát.
Bár Laurának kedvére való volt az érintés, a gondolatai most egészen
másfele jártak, és feltett szándéka volt az angol szerelmét is beavatni a
tervébe.
– Amerikában az elmúlt két évben másfél tucat embert mentettek meg a
kivégzéstől.
– Tessék? – lepődött meg Frank a vágyölő mondaton.
– A DNS-vizsgálatoknak köszönhetően. Már a legtöbb helyen elfogadják
megkérdőjelezhetetlen bizonyítékként a kriminalisztikában. Az elmúlt három
év alatt ez a felfedezés megváltoztatta a világot. Persze ez csak utolsó lépés,
amikor már van gyanúsított. Rábizonyítani a bűntettet valakire, vagy ami
legalább annyira fontos, felmenteni a hamis vagy téves vádak alól.
– Aha… – hümmögött Frank, hallhatóan némi csalódottsággal a
hangjában, amiért Laura nem viszonozta a közeledését.

16. fejezet

– Niclas? Helló! Laura vagyok, Laura Emma Stjöden – szólt bele Laura a
telefonba.
– Elmentettem a számát, tudom, hogy maga az. Bevallom, már nem
nagyon számítottam rá, hogy keresni fog – felelte Niclas barátságosan, és
Laura szinte látta maga előtt a mindig mosolygós szemű ügyvédet.
– Még Máltán vagyok, de karácsonyra igyekszem otthon lenni – mondta a
lány, maga sem tudva, hogy miért tesz hamis ígéretet.
Nem abban volt bizonytalan, hogy szentestére újra Stockholmban lesz,
hanem abban, hogy ez Niclast bármilyen módon érintené. Máskor, más
körülmények között azonnal igent mondott volna egy randevúra a férfival, de
most nem lett volna fair Frankkel szemben, még ha a kíváncsisága hajtotta is
a vérét. Milyen ember lehet ez a Niclas Johansson, vajon ő is olyan fukaron
bánik a szavakkal, mint Frank, ha az érzelmekről van szó? Valószínűleg
sosem fogja megtudni, de nem is számít. Egyetlenegy dolog miatt tárcsázta
csak fel, és mivel nem akart hamis játékot űzni, és az idő is sürgette, hamar a
lényegre tért.
– Niclas, a segítségére van szükségem, ezért hívom most – kezdett bele
kertelés nélkül.
– Okééé… Maga aztán lényegre törő. Legalább egy kis mi újság önnel-t
vagy hogy van-t belekeverhetett volna az előjátékba – nevetett a férfi, de
Laura egy szemernyi neheztelést sem érzett a hangjában.
– Jogos, de inkább őszinte szeretnék lenni: egy fontos ügy kibogozása
miatt fordulok magához. A szakmája, a tapasztalata és nem utolsósorban a
kapcsolatai miatt nagy reményeim vannak magában – hadarta Laura, mint aki
túl akar esni egy kellemetlen vallomáson, pedig a java még hátra volt.
– Hallgatom. Bajban van, Laura, ügyvédi tanácsra van szüksége?
– Nem, ne aggódjon. Nem rólam van szó. Hanem egy számomra kedves
valakiről, a szomszédasszonyomról – folytatta a lány, majd néhány
mondatban összefoglalta a történetet, hogy miért is tölti a decembert Máltán,
távol a családjától.
– Krimibe illő események, főleg ha ez az Elvira valóban a gonosz testvér,
aki ki akarja semmizni a nővérét. Egyáltalán említett ilyesmit az apáca? Nem
azt mondta, hogy csak annyit mondott, hogy a Bertolini családnál lesz a
kulcs? Hogy őket keressék, ha többet szeretnének tudni? Tudja, nálunk, a jog
világában csak a tények számítanak, az elhamarkodott feltételezések sokszor
tévútra viszik az embert – felelte Niclas, különös nyugalmat sugározva a
hangjával.
– Igaza van, de minden jel arra utal, hogy Elvira Elisabeth féltestvére.
Minden jel, érti? Nem szoktak cserben hagyni a megérzéseim. De belátom,
hogy bizonyíték nélkül nem sokra megyünk, és bevallom, a kollégám, Frank
Harrison sármra alapozott hadjárata még nem vitt bennünket egy tapodtat
sem előre.
Hirtelen elszégyellte magát, amiért csupán csak kollégaként emlegette a
szerelmét, és valójában maga sem tudta megmagyarázni, hogy miért
füllentett. Talán ugyanabból az okból, amiért Frank is el akarta hallgatni
Elvira előtt a kapcsolatukat: hogy a magánéleti szálak ne bonyolítsák a
munkájukat. Vagy… vagy azért, mert a külvilág előtt még nem akarta
felvállalni az új felállást? Különösen a külvilág bizonyos tagjai előtt?
– Nos, hallgatom… Ha módomban áll, szívesen segítek – szólalt meg újra
a férfi.
– Dolgoznak DNS-vizsgálatokkal? Olvastam néhány szakcikket erről a
témáról, és azt írták, hogy Európában már egyre gyakrabban használják a
genetikai ujjlenyomatot egy-egy bűntett felderítésében…
– Hm… egyre érdekesebben hangzik a dolog – állapította meg. – Laura,
ugyan én nem a büntetőjog területén dolgozom, de természetesen tisztában
vagyok ezeknek a vizsgálatoknak a jelentőségével. Van Stockholmban egy
intézet, ahol a kriminalisztikai ügyektől függetlenül szándékoznak DNS-
mintákkal foglalkozni. Hivatalosan nem kezdték még meg a munkájukat
néhány bürokratikus engedély híján, de az apám egyik öreg, törvényszéki
szakértő barátja az intézet egyik vezetője. Apasági tesztekkel,
családegyesítésekkel, rokoni szálak megerősítésével vagy éppen kizárásával
kívánnak foglalkozni. Egy évvel ezelőtt még azon bukott meg a dolog, hogy
legalább egy gyűszűnyi mennyiségű vérre vagy egy halom sejtanyagra volt
szüksége a labornak.
Laura izgatottan itta a férfi minden szavát.
– Niclas, maga az én emberem, tudtam, hogy számíthatok a segítségére –
szólalt meg a lány elismerően.
– Ezekhez a mintákhoz korábban nem lehetett olyan könnyedén
hozzájutni, hogy diszkréten lehessen kezelni ezeket a vizsgálatokat. Ma már
azonban más a helyzet, és ha engem kérdez, ha hivatalosan is megnyitja a
kapuit ez az intézet, egy igazi aranybánya lesz, csakúgy, mint a többi labor,
amely erre szakosodik majd. Mert az érdekesnek tetsző, lélegzetelállító
bűntények feltárása ugyan rendkívül fontos, de az igazi, hétköznapi
történetekben rejlik a nagy üzlet. Az elveszett gyermekekben, a megcsalt
férjekben és az ellopott örökségekben. És ma már elég egy hajszál, egy csepp
vér, egy ujjlenyomat vagy éppen egy rúzsfolt is ahhoz, hogy megtaláljuk a
mintára jellemző egyediséget, amit aztán összehasonlíthatunk a párjával.
– Mennyi ideig tart egy ilyen vizsgálat? – vágott közbe Laura, alig tudva
uralkodni magán. – Két nap, három? Istenem, ennél egyszerűbb és
tökéletesebb módja nem is lehetne annak, hogy fény derüljön az igazságra, és
hogy keresztre feszítsük azt a némbert.
– Stop, ne olyan hevesen, kisasszony! – próbálta Niclas megfékezni.
Először le kell zongoráznom, hogy megcsinálják a vizsgálatot, másodszor,
apám bűnügyi eseteire emlékezve: eddig mindig legalább 3-4 hét volt, mire
megjött egy ilyen eredmény.
– Három-négy hét? – hördült fel Laura csalódottan.
– Elméletileg. De azt hiszem, van esély rá, hogy felgyorsítsam az
eseményeket. Persze ehhez az kell, hogy mielőbb, lehetőleg steril
csomagolásban ideérjenek hozzám a minták. Laura, megvan még a
névjegykártyám? A privát címemre küldje, ne az irodába, csak egy ajtószám
a különbség, de jobb, ha azonnal az én kezembe kerül. És ajánlva adja fel! Ha
azt akarja, hogy még a hét vége előtt ideérjen, akkor lehetőleg ma.
– Igenis, ügyvéd úr – felelte Laura kacéran. – A szomszédasszonyom
mintájáért esetleg el tudna ugrani? Azt hiszem, ez leegyszerűsíthetné a
dolgot, szegényt amúgy is megzavartam a furcsa kérésemmel. Ó, és
tegeződhetnénk… Azt hiszem, úgy illik, ha nőként én ajánlom fel.
– Megtisztel, azaz megtisztelsz vele – jött a barátságos, beleegyező válasz.
– Köszönöm, nagyon-nagyon köszönöm. Mármint a segítséget, meg hogy
ennyire lehet rád számítani. Szóval, mindent. Ha nagy leszek, meghálálom –
hadarta bele izgatottan a telefonba, mielőtt letette volna a kagylót.

17. fejezet

Elvira Bertolini a körmét festette. Lassú, méltóságteljes mozdulatokkal:

először egy tűzpiros réteget kent fel, majd néhány perc száradási idő után egy
átlátszó csillogót. Üvegesen fénylő szemével figyelve úgy végezte a
műveletet, mintha egy komoly odafigyelést kívánó, sebészi beavatkozást
hajtott volna végre. Miután végzett, tekintetét a kanapé melletti Louis
Philippe asztalon lévő század eleji elefántcsont telefonkészülékre irányította.
Azt, hogy valójában egy tömör műanyagból készült hamis utánzat volt a
szerkezet, csak ő tudta, meg talán Enrico, aki oly sok éve őrizte már a családi
titkokat.
Perceken át nem vette le a szemét a telefonról, mintha abban bízott volna,
hogy a szuggerálása hamarabb meghozza majd a kívánt eredményt.
De egy jó ideig nem szólalt meg még a készülék, csak egy bő óra múlva
érkezett a várva várt csilingelés.
– Halló! Délre vártam a hívását – szólt bele hűvösen a kagylóba.
Rövid választ kaphatott, mert szinte azonnal megint ő vette át a szót.
– Nem ebben állapodtunk meg, nem szeretem, ha valaki nem tartja be az
ígéretét. Nem először szegi meg a játékszabályokat – folytatta, lakkozott
körmeivel idegesen az asztalra koppintva.
Halk duruzsolás szűrődött ki a vonal túloldaláról, mintha a telefonáló nem
tudott vagy nem akart volna hangosabban beszélni.
– Nem hallom jól, találkozzunk inkább személyesen. Egyébként sem
gondolom, hogy ez telefontéma lenne. Szeretek az ellenfelem szemébe nézni
– fűzte hozzá az asszony, de ezúttal a hangja nem csupán hidegséget, hanem
keserűséget is tükrözött. – Délután ötkor várom a Kék Lagúnánál. És nem
érdekel, hogy miként jut oda. Ne felejtse el, nem csak nekem van
vesztenivalóm. Jobb, ha olyan helyen találkozunk, ahol nem botolhatunk
könnyedén ismerősbe – közölte, majd mielőtt a hívó fél válaszolni tudott
volna, letette a kagylót.
Néhány másodpercig nem mozdult, aztán a kezével finoman babrálni
kezdte a kék selyemkanapé aranybarna rojtjait. Láthatólag erősen törte
valamin a fejét, zaklatottnak tűnt, ami szokatlan lehetett volna egy külső
szemlélő számára. Elvira Bertolinit olyan asszonynak ismerték, aki minden
pillanatban ura a helyzetnek, olyannak, aki csupán rövid gondolkodás után
tud nehéz súllyal bíró döntéseket hozni, olyan döntéseket, amelyekhez
másoknak egy egész életöltő sem elegendő.
Határozott asszony volt, magabiztosságot és erőt sugárzó. Olyan, aki az
életében mindent megkaphatott, egy dolgot leszámítva. De annak most nem
volt számára jelentősége. Azt az emléket, vágyat, veszteséget megpróbálta
minden erejével elnyomni, most másról volt szó. Nem engedhette, hogy
egyetlen nőszemély miatt felforduljon az élete, hogy folt essen a családja
hírnevén. Nem is igazán a pénz érdekelte, hanem az állandó bizonytalanság,
és a tény, hogy valaki megszégyeníteni készül. Hogy valaki a markában
tartja, elvéve tőle a máskor mindig és mindent vezető pozíciót.
Lassan megnyugodott, feldúlt vonásai kisimultak, a jól ismert,
szertartásszerű mozdulattal elővette az ezüstből készült cigarettatárcáját, és
meggyújtott egy filigrán szivarrudacskát.
Váratlanul Frank Harrison jutott eszébe, nem akart a férfira gondolni,
hiszen most sokkal fontosabb dolga akadt egy buja vonzalomnál, de nem
tudott a gondolatain uralkodni. Talán a cigaretta juttatta eszébe, talán a tény,
hogy egyedül érzi magát, és nem bánná egy férfi társaságát. Tetszett neki az
újságíró, kicsit saját magára emlékeztette: ahogy a legfegyelmezettebb
pillanataiban is átjárta valami furcsa őserő, a vadság és az ellenállás egyfajta
keveréke. Csak neki ne akarjon sokáig ellenállni, nincs ő ehhez hozzászokva.
Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még elegendő lett volna csak a puszta megjelenése,
hogy egy férfit azonnal levegyen a lábáról. Ugyan most is minden
porcikájából sugárzott a buja nőiesség, de az idő múlása vele sem tett
kivételt. Ma már a hosszú combjai és a szépészeti műtéteknek köszönhetően
még mindig tökéletes dekoltázsa mellé nem ártott, hogy Málta egyik
legbefolyásosabb és leggazdagabb asszonya. De úgy tűnt, hogy az Angliából
érkező újságíró számára ez még mindig nem volt elég. Talán tényleg a kis
szőke fotós lány lehet útban… de ő igazán nem jelenthet akadályt. De most
más dolga van, valami sokkal fontosabb. Valami, amit helyre kell billentenie,
hogy elkerüljön egy lehetetlen helyzetet. Nem csupán maga miatt, az apja
hírneve forog kockán. Az irigy, pletykára éhes semmirekellők nem szabad,
hogy az ő kárán elégüljenek ki – morfondírozott magában, majd az órájára
pillantva megállapította, hogy igyekeznie kell, ha időben oda akar érni a
számára oly fontos találkozóra.
A tükör előtt azért még megállt néhány pillanatra: nem volt elégedett, de
valószínűleg nem a sminkjével gyűlt meg a baja. A gondterhelt tekintetével
nem tudott megbarátkozni. Ma nem a megszokott erőt sugározta ez az arc.
Csak az a másik észre ne vegye, hogy valójában ő is mennyire sebezhető. Ma
ő akar nyerni, le akarja végre zárni ezt az egész ügyet, amely oly régen
árnyékként lebegett a feje felett.
– Nem tudtam, hogy elmész még ma délután – zökkentette ki egy magas
férfihang a gondolataiból.
– Enrico! – lepődött meg Elvira. – Hát te még itt vagy? Hiszen mondtam,
hogy szabad vagy délután.
– Tudod, hogy a közeledben érzem a legjobban magam – hízelgett a férfi.
– Talán segíthetek még valamiben. Hová mész?
– Le kell zárnom ezt az ostoba ügyet, még nem tudom pontosan, hogy
hogyan, de nem hagyom, hogy ez a némber sakkban tartson.
– Tudod, hogy mindenben számíthatsz rám – emelte szürkéskék, kissé
kidülledt szemét az asszonyra. Úgy nézett Elvirára, mint egy gazdája
szeretetére kiéhezett kutya.
 – Enrico, köszönöm. Tudod, hogy mennyire hálás vagyok neked – lépett
oda hozzá az asszony, és anyai gyengédséggel megsimogatta a férfi arcát.
Enrico belepirult a mozdulatba.
– Túl jó vagy, és ezzel visszaélnek. Meg az apád iránti szereteteddel –
folytatta a férfi.
– Én, túl jó? Enrico! Ezt pont te mondod? Ezt nem gondolhatod komolyan
– nevetett fel Elvira. Hideg és szúrós volt a nevetése, de Enrico nem hátrált
meg.
– Nem tetszik nekem ez a firkász fickó, nem bánnám, ha pontosítaná, hogy
hol és mikor jelenik meg az az anyag – szólalt meg újra, de ezúttal nem mert
Elvira szemébe nézni.
– De hisz mondta, hogy hol, az meg, hogy mikor, olyan mindegy –
legyintett az asszony, aki láthatólag gondolatban már egészen máshol járt.
– Mintha szaglászna, vagy csak a vadászösztöne hajtaná – akadékoskodott
tovább Enrico, majd az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt, hogy
kinézhessen a kertbe, így akarván továbbra is elkerülni Elvira tekintetét.
– Enrico, csak nem féltékeny vagy? – kacagott fel újra az asszony, de
ezúttal inkább egy kissé gúnyosan csengett a kacaja.
Enrico elvörösödött, és jobb kezét ökölbe szorítva úgy megmarkolta a
csipkefüggönyt, hogy majdnem leszakította a karnisról.
Elvira Bertolini észrevette a reakciót, és élvezve a kiváltott hatást még
tovább kínozta az áldozatát.
– Enrico, te ezer éve hűségesen mellettem vagy, a szolgálatomban állsz,
barátként segítesz. Sosem akarnálak nélkülözni, olyan vagy számomra, mint
az éjjeliszekrényem az ágyam mellett, amire elalvás előtt rápakolhatok
mindent, amire az éjjel már nincs szükségem. Ami ugyan nem kell a forró
álmoktól fűtött éjszakához, de jó, ha ott van reggel, hogy felvehessem róla
újra a mindennapokhoz szükséges kellékeket.
A férfi megsemmisülve nyelt egy nagyot, csak utána szólalt meg erős
sértettséggel a hangjában.
– Azért volt olyan, amikor szinte könyörögtél, hogy mellettem aludhass el.
– Ó, Enrico… Olykor mindannyian elgyengülünk, és a magány nagy úr.
Drágám, sosem gondolhattad komolyan, hogy csak azért, mert évtizedekkel
ezelőtt, egy igen rossz időszakomban néhányszor ágyba bújtunk, bármi is
változott volna a viszonyunkon? Te a Bertolini család jobbkeze vagy, és
mivel igencsak megfogyatkoztunk, leginkább már csak az én jobbkezem –
folytatta megenyhülve, mintha vigasztalni akarná a férfit. – Egyébként a Kék
Lagúnához megyek, ha annyira tudni szeretnéd. Öt órára beszéltünk meg egy
találkozót, indulnom kell, ha el akarom érni a kompot.
– Szívesen elkísérlek. Csak mint egy jó öreg éjjeliszekrény, hogy rám
pakolhasd az esetleg váratlanul felbukkanó dolgokat – felelte Enrico, de
ezúttal nem a sértettség beszélt belőle, mi több, az önirónia még egy kis
mosolyt is csalt a szája sarkába.
– Maradj csak, ez az én személyes történetem. Mondhatni, becsületbeli
ügy. De, ha gondolod, együtt vacsorázhatunk. Itthon vagy akár a városban, a
Giovanninál. Megérdemled, hogy egy kicsivel több időt töltsek veled. Csak
öltözz át, kérlek, nem szeretem ezt a templomi szolgának való szürkét rajtad.
Vegyél föl valami élénket, vigyél egy kis színt az életedbe, Enrico, tedd
magad a nők számára érdekesebbé – oktatta magas lóról. – Na, de elég a
korrepetálásból, mennem kell, de sietek vissza – búcsúzott, egy teátrális
csókot dobva a családi barát felé.
– Már van egy meghívásunk ma estére – ellenkezett Enrico, de Elvira a
tűsarkúja hangos kopogásának köszönhetően már nem hallotta a férfit.

Fél ötkor indult az utolsó komp a szomszédos szigetre, tizennyolc óra

tizenötkor pedig az utolsó hajó visszafelé. Elvira Bertolini tudta, hogy
mindössze egy bő óra áll a rendelkezésére, hogy meggyőzze az ellenfelét, jó
szóval vagy bármi mással, ha az nem hagy számára más választást.
Lehet, hogy ő is itt van a kompon, hiszen nagy valószínűséggel ezzel a
járattal utazik ő is, mindegy, a motor hangos búgása úgysem engedné, hogy
nyugodtan szót tudjanak váltani. És ez a hullámzás… – kapta a szája elé a
kezét Elvira. Hiába született a Földközi-tenger partján, nem mindig szerette a
vizet. Émelygett a gyomra, de nem tudta eldönteni, hogy csupán a hintázó
hajótest a tettes, vagy éppen az idegesség, melyet hiába igyekezett elnyomni
magában. Évek óta nem járt már a Kék Lagúnánál, nem is egészen tudta
megmagyarázni, mi húzta most ide. Még nem állt össze a fejében a terv, de
érezte, hogy nem képes már egy napot sem tovább várni.
Szorosabbra húzta magán a bundáját. Ő volt az egyetlen az utasok közül,
aki ilyen kabátban lődörgött a fedélzeten. Egyrészt a viszonylag enyhe tél
sem kívánta az effajta öltözéket, másrészt zömében kirándulók vagy éppen
munkából ingázók lepték el a járművet, egyszerű, kényelmes viseletben.
Feltűnő jelenség volt, ahogy az ezüstróka szőrméjében a korlátnak
támaszkodott. Javarészt csak a távolba meredt, olykor ugyan az órájára
pillantott, de aztán megint a hullámokra szegezte a tekintetét.
Málta fő szigete az azonos nevű, legnagyobb területű Málta után Gozo
következett és csak utánuk, harmadikként a parányi, alig három
négyzetkilométeres Comino, a mesebeli szépségű öblével, a Kék Lagúnával.
Elvira gyerekkora első kirándulására gondolt, amikor apjával egy privát
motoros hajóval közeledtek a mészkősziklák és barlangok által körülölelt,
kristálytiszta vizű lagúnához. Lenyűgözte az alig ötéves kislányt a látvány,
esténként, ha a depresszióval küzdő anyjának nem volt ereje a mese
felolvasásához, a Lagúnáról kiadott képes albummal vigasztalta magát. Ő
volt a legszebb vízi barlangban lakó legszebb hableány, aki reggelente egy
parányi sziklán sütkérezve várta, hogy megtalálja őt az arra tévedt flotta
daliás kapitánya.
Később nem egyszer megfordult itt, fiatal lányként, valódi szerelmes
randevúkon, amikor az első komppal igyekeztek partot érni, mielőtt a turisták
úgy ellepik a Máltán ritka, homokos partot, hogy szinte élvezhetetlenné válik
a ritka természeti szépségű partszakasz. Azóta már nincsen az anyja, meghalt
az apja is, és hajótörést szenvedett minden szerelmi próbálkozása.
– Asszonyom, itt nem dohányozhat – szólt rá egy jóvágású
tengerészlegény, amikor egy cigaretta elszívásával akarta gyorsabban múlatni
az időt.
– De hiszen itt kint állok a fedélzeten, a szabad ég alatt – próbált
alkudozni, de a nyurga, izmos fiatalember nem engedett.
– Nem lehet, akkor sem lehet, sajnálom. Mindjárt partot érünk. Amúgy
sem szabadna, hogy egy ilyen szép asszony ezzel mérgezze magát – bókolt,
és a fiú szavai balzsamként csurogtak le Elvira hiúságán. Csak egy kacér
mosollyal válaszolt, de nem gyújtott rá, eltette a tárcáját.
Néhány perc múlva végre kikötöttek, de ő nem csatlakozott a hömpölygő
tömeghez, egy kicsit várt, hogy elapadjon az áram. Még egyszer odavetett
egy kihívó pillantást a matróznak, remélve, hogy a visszaúton is találkoznak
majd. A partra érve megerősítve érezte magát a döntésében, hogy a megfelelő
kabátot választotta a kiruccanásához. Már nem volt a napnak ereje, és a szél
is felerősödött. Kissé tétován, bizonytalanul sétálgatott a stéghez kötött sárga,
kék és zöld csónakok között, nem beszélték meg, hogy egészen pontosan hol
találkoznak. De valahogy abban reménykedett, hogy őt, Elvira Bertolinit nem
lehet nem észrevenni. Nem tévedett.
– Végre ideért, már kezdtem fázni – szólalt meg mögötte egy gyenge,
rekedtes női hang. – Nehezen gyógyultam ki egy több héten át tartó
nyavalyából, még csak az kellene, hogy megint meghűljek.
– Ó, a Jóisten egy ilyen tiszta lelket egészen biztosan nem hagyna cserben
– felelte Elvira. Undor és gúny színezte a szavait.
– Elvira, Elvira Bertolini, hogy felvágták a nyelvét. Az biztos, hogy nem a
szegény anyjára hasonlít. A nyomorult, nálunk jobb sora lehetett volna. Úgy,
mint Veronikának. Mesélt róla magának az apja, vagy szeretett volna a
múltjából minden emléket kitörölni? De látja, a múlt elől nem lehet
menekülni, előbb-utóbb utolér minket. Mondjuk úgy, hogy én vagyok az
apjának a még élő lelkiismerete. Habár, ha belegondolok, tulajdonképpen
nem tettem semmi rosszat, csak segítettem egy családnak gyermekhez jutnia,
Veronikát meg megszabadítottam a szégyentől. Tulajdonképpen hálásnak
kellene inkább lennie. Hiszen, ha nem intézem el, hogy a kis fattyú
Amerikába kerüljön, lehet, hogy az apja sosem szabadul a kis szöszke
Veronikától, nem veszi feleségül Clarát, a maga anyját, és akkor bizony maga
sem jön a világra, kedvesem. Elvira, ne legyen már olyan haragtartó, minek
ez az ellenségeskedés. Magának is jobb, ha nem csorbul az apja makulátlan
hírneve, ha nem teregetjük ki a családi szennyest, hogy az apja és a nagyapja
mindent megtett azért, hogy az a kis szerencsétlen gyermek elkerüljön a
közelükből… Elvira, az a kis anyagi támogatás a kolostor számára… Ugyan
már, igazán nem eshet nehezére.
– Hallgasson, boszorkány! – próbálta Elvira az apácába fojtani a szót.
– Ah, nem hiszem, hogy én lennék a boszorkány, a bűnös lélek a maga
apja, akiért sokat kell imádkoznia, hogy nehogy pokolra jusson szegény. Ha
majd egyszer megtudja minden bűnét, nem én leszek már a legnagyobb
ellenfele – szúrt vissza az idős nő.
Elvira felszisszent.
– Ne merje az apámat a szájára venni, Valeria nővér, mert esküszöm, hogy
valóban istentelen dolgot teszek.
Az idős apáca negédes hangon folytatta.
– Ha továbbiakban is rendszeresen megmutatja intézetünk felé a
nagylelkűségét, nem kell aggódnia, hogy folt esne a családja kétes
becsületén.
Elvira keze ökölbe szorult, de igyekezett uralkodni magán.
– Hogy lehet valaki ennyire álszent? Annak a lánynak, a megboldogult
féltestvéremnek már nincsen szüksége az igazságra, úgyhogy ne áltasson
engem a hamis igazságérzetével. Elég pénzt zsarolt már ki tőlem, nem
vagyok hajlandó többet fizetni. Nem ebben állapodtunk meg – jelentette ki.
– Nézze, Elvira, gyermekem. Én már öreg vagyok, nem különösebben
érdekel a sorsom, az a kis idő, ami még hátravan. De maga még az aranykorát
éli. Mennyi is lehet? Ötvenöt, talán ötvenhét esztendős…? Kár lenne
megszégyenülni az apja kakukktojása miatt. Parányi ez az ország, hamar
eljutnak a hírek a legapróbb zugba is. Igazán nem jelenthet problémát a
Bertolini családnak ez a kis havi apanázs. Tulajdonképpen jó katolikusként az
apró kis titkunk nélkül is illene ekkora összeggel támogatnia bennünket –
vigyorgott Elvira Bertolini arcába, nem szégyellve a foghíjas mosolyát.
Elvira egyre erősödő undorral mérte végig a nővért, és csak ennyit szólt:
– Eljön majd az a pillanat, amikor a Jóisten félrenéz, amikor nem tudja,
vagy nem akarja majd megvédeni.
Az apáca, aki egyébként meglepő módon ezúttal, talán mintegy álruhaként,
civil öltözéket viselt, nem válaszolt, csak kajánul újra mosolyra húzta a
száját. Végül megfordult és korát meghazudtoló gyorsasággal, de azért nem
kapkodva az egyik színes lélekvesztőktől zsúfolt vízibarlang bejárata felé
vette az útját, mint aki még sétálna vagy csónakázna egyet, mielőtt
visszaindulna a komppal.
Elvira csak nézte az egyre távolodó asszonyt, érezve, hogy minden egyes
lépéssel nő a gyűlölete iránta.
 18. fejezet

Laura a kávéját kavargatta, lassan, komótosan, olykor belekortyolt egyet,

majd megpróbálta a nyelvével lenyalni a szája fölé ragadt habcsíkot.
– Úgy iszol, mint egy négyéves kislány – cukkolta Frank, de valójában
tetszett neki ez a gyermeki báj. Szerette Laura természetes lényét, és
kifejezetten vonzónak találta a sutaságát.
Odalépett mögé, benyúlt a garbója nyakába, és gyengéden masszírozni
kezdte.
– Óóóóó, nehogy abbahagyd, te vagy a legjobb, egy isten, egy varázsló,
iiiiigen, pont ott – nyöszörgött, amikor Frank a feltehetően megviselt
izmaihoz ért.
– Kellene kérnünk egy új párnát, vagy egy új matracot – szólalt meg újra a
férfi.
– Persze, sőt, talán, ha szépen kérjük, akkor még új ágyakat is hoznak
nekünk – évődött Laura, de a szavai hamar sikításba torkolltak, mert Frank
kíméletlen módon megcsiklandozta.
– Te kis boszorkány – sziszegte a lány fülébe.
– Neeeee, neee, kérlek, hagyd abba, nem bírom – visította nevetve.
Frank végül megkegyelmezett, és hátulról átölelve a lányt, vetett egy
pillantást az aznapi újságra.
– Várj, várj egy picit! – fogta le Laura kezét, amikor az félre akarta tenni a
napilapot.
Laura kérdőn nézett rá, de Frank szemei már a 9. oldal bal sarkára
meredtek, majd lassan, gépiesen felolvasta a szöveget.
„Tragikus körülmények között elhunyt a Csendes Város Szent Benedek-
kolostorának legidősebb lakója, a közel kilencvenhét éves Valeria nővér,
akinek tegnap délután akadtak a holttestére a búvárok, két nappal az után,
hogy a zárda bejelentette az apáca eltűnését. A kutatást rendkívül
megnehezítette, hogy az asszony nem a zárda ruháját viselte, így az esetleges
tanúk körében is sokkal kevésbé kelthetett feltűnést.”
Laura bénultan hallgatta a szavakat, most először érezte úgy, hogy sokkal
veszélyesebb játékba keveredtek, mint valaha is gondolta volna.
Tulajdonképpen magát próbálta megnyugtatni, amikor feltette Franknek a
kérdést:
– Lehet, hogy baleset volt? Hogy sétálni indult, nem akart feltűnést kelteni,
ezért nem a rend ruhájában. Egy kis szabadságra vágyott a hosszú betegsége
után, álruhában, hogy ki tudjon a zárdából osonni… Aztán rosszul lett
szegény, hiszen valóban nagyon idős volt már… – dadogott, Frank távolba
meredő szemén csüngve.
A férfi megsimogatta a feje búbját, rámosolygott, mintha meg akarná
vigasztalni, mielőtt rázúdítja a sokkal valószínűbb igazságot.
– Ó, kislány, néha nem tudom eldönteni, hogy a naivságod vagy a vágyaid
beszélnek belőled.
Laura más helyzetben talán egy picit megsértődött volna, de most bénultan
küzdött a gondolattal, hogy nagy valószínűséggel megölte valaki a
szerencsétlen idős apácát, aki még élete alkonyán is akart tenni valami jót;
aki idehívta őket, és a jóságáért az életével fizetett. A gondolatait aztán
sírással küszködő szavak követték:
– Talán valóban nem lett volna szabad felkeresnünk a zárdát, vagy
legalábbis a zárdafőnökre hallgatva nem kellett volna tovább zaklatnunk az
idős asszonyt, nem utána lopódzni a templomba, és nem meghallgatni őt a
sekrestyében… Talán még élne, ha nem ártjuk bele magunkat valamibe, ami
minden valószínűség szerint sokkal mélyebben gyökerezik, mint azt valaha is
feltételeztük volna… – kesergett, már a harmadik papír zsebkendőt
előkotorva.
– Laura, Laura! Nyugodj meg, kérlek! – próbálta Frank csitítani, de a lány
teljesen belelovalta magát a félelmeibe.
– Te atya úristen, azonnal tájékoztatnom kell Elisabethet, és szólni a
rendőrségnek… Elvira, Elvira Bertolini… Te, gonosz boszorkány! –
őrjöngött a pánik és a düh keverékétől izzó szemmel.
– Laura Emma Stjöden! – kiáltott rá Frank, majd erősen megmarkolta a
lány vállát, és megrázta. – Laura, ez egy nem várt fordulat, de nem szabad
elvesztenünk a fejünket – mondta keményen.
Laura kibújt a szorításból, és leomlott a hotelszoba ablak melletti foteljába,
az arcát a tenyerébe temette, úgy folytatta:
– Nem lett volna szabad belerángatnom téged ebbe az egészbe – suttogta
szemrehányóan. Haragudott magára.
– Te nem tehetsz semmiről, semmibe nem rángattál bele – felelte Frank
nyomatékosan. – Az én döntésem volt ez az egész kaland, valahogy úgy
gondoltam, hogy ketten jobban boldogulunk, ezért kísértelek el, de most azt
szeretném, ha hazautaznál, Laura. Érted, amit mondok? – fordult határozott
szigorral a lányhoz, aki nagyra guvadt szemekkel meredt rá. – Pakolj össze,
és szállj fel a ma esti gépre. Van egy tervem, és jobb, ha te biztonságban
vagy, nincs szükségem hozzá rád.
– Te megbolondultál? – pattant fel Laura. – Menjek vissza Stockholmba?
Neked nincs szükséged rám?! – hőkölt fel.
– Az ügy felgöngyölítéséhez, úgy értettem – mentegetőzött Frank.
– Frank, nem tudom, hogy tisztában vagy-e még azzal, hogy miért jöttünk
Máltára. S bár egyrészt megható, hogy aggódsz értem, ugyanakkor remélem,
nem felejtetted el, hogy az én barátnőm gyökereiről van szó, az én barátnőm
örökségéről, és én kértelek meg téged, hogy légy a segítségemre, ezért te nem
mondhatod, hogy nincs szükséged rám – hadarta Laura feldúltan.
– Laura, kérlek. Hidd el, kézben tartok mindent, én egy erős, sokat megélt
férfi vagyok, velem nem lehet olyan könnyen elbánni, mint egy közel
kilencvenhét esztendős apácával.
– Nem, felejtsd el! Kizárt, hogy most elutazzam innét – felelte Laura, és
Frank tudta, hogy felesleges tovább próbálkoznia.
– Rendben. Felnőtt nő vagy, nem kényszeríthetlek – sóhajtotta megadóan.
– Akkor viszont mostantól még óvatosabbnak kell lennünk, sokkal
óvatosabbnak, és gyorsabbnak is. Az idő a legnagyobb ellenségünk. Nem
akarom megtudni, hogy milyen az, ha Elvira Bertolini úgy érzi, hogy szorul a
nyaka körül a hurok. Lehet ugyan, hogy a javunkat szolgálná, mert ezáltal
kétségbeesésében hamarabb hibát vét, de az is megeshet, hogy pánikba esve
csapkodni kezd maga körül, senkit és semmit nem kímélve. Kiszámíthatatlan
az a nő, és a kiszámíthatatlansága félelmetessé teszi.
Laura nem szólt közbe, csak némán bólintott.
– Azt hiszem, fel kellene újra keresnünk a zárdát, a főnökasszony többet
tud, mint amennyit elárult, és most már sajnos Valeria nővért sem kell
féltenie – morfondírozott Frank.
– Nem tudom. Ha valóban csak az idős nővért akarta védeni, akkor most,
hogy beigazolódott a félelme… Nagy valószínűséggel még kevésbé nyílna
meg előttünk – mérlegelt Laura.
– Mindenesetre a rendőrséget felejtsd el. Mégis mit mondanánk nekik?
Egyelőre semmi bizonyítékunk nincs az eltitkolt rokoni kapcsolatra, az újabb,
tragikus fejleményről nem is beszélve – érvelt az újságíró.
 – Igen, de, ha a gyanúnkat megosztanánk a hatóságokkal, akkor talán más
szemszögből vizsgálnák Valeria nővér halálát is. Ó, a szerencsétlen asszony –
fojtogatta Laurát újra a sírás marka.
– Kicsikém, gyere, bújj ide hozzám – húzta magához Frank. – Meglátod,
minden rendbe jön majd, mindent rendbe hozok – ígérte, majd gyengéden
megcsókolta a lányt, és a nap kérdésekkel teli feszültsége lassan feloldódott
az érintéseikben.
Órákon át szeretkeztek. Az elmúlt hetek összes történése benne rejlett az
érzéki öleléseikben, a csillapíthatatlan vágy, az éppen csak megszerzett
elvesztése feletti aggodalom, a láthatatlan múlt elleni harc, a beteljesedett
boldogság, az ősi ösztönök, az önzetlen szerelem, az önző kéj, az
ismeretlentől való félelem és a buja mámor váltották egymást csókról csókra.
Már majdnem éjfél volt, mire elengedték egymást. Frank ott feküdt
anyaszült meztelenül kiterülve a szenvedélytől gyűrött lepedőn, a mellkasa
fel s alá hullámzott a szapora levegővételtől. Behunyta a szemét, hogy
néhány másodperc pihenőt adjon a testének. Laura szerelemittasan nézte
minden apró mozdulatát, érezvén, hogy napról napra közelebb érzi magát
ehhez az emberhez, hogy minden apró buktató ellenére fülig beleszeretett
Frankbe.
– Szeretlek – szaladt ki akaratlanul a száján, és hiába bánta meg az
őszinteségét, már nem lehetett visszakozni, kigurult a végzetes szó, amiről
megfogadta, hogy csak hosszú idő elteltével, kétségektől mentes helyzetben
és csakis másodikként, a férfi vallomására válaszként ejtheti ki a száján. De
nem, ő, Laura Emma Stjöden, a szétszórt, meggondolatlan liba, persze nem
tudott lakatot tenni a szájára, jó esetben kikunyerálva egy „én is”-t
válaszként, rossz esetben pedig egy „köszönöm”-öt.
Csak a legrosszabb eshetőségre nem gondolt, arra, hogy Frank semmit nem
válaszol. Néhány pillanatig még reménykedve várt, majd a nyomasztó csönd
súlyától szinte fulladozva, megsemmisülve kelt fel a férfi mellől, hogy egy
időre magára zárja a mosdó ajtaját. Ott állt az alig másfél négyzetméteres
helyiségben, érezve, ahogy a csalódottság felemészti a lelkét, és tudomásul
véve, hogy olykor a csend többet mond minden szónál, és hangosabb minden
üvöltésnél…
 19. fejezet

2 nappal korábban

Elvira Bertolini feldúltan kapkodta a lábát az apró kerti köveken.

– Igazán lecserélhetnék már valami másra ezt a feljárót, az ember még
kitöri egyszer a nyakát – zsörtölődött hangosan, nem törődve vele, hogy a
szomszéd villa kertjében sétáló vendégek meghallhatják a dühét. – A
csudába, hiszen ma van Emilya születésnapja – ötlött az eszébe, látva az
ünnepeltnek meggyújtott fáklyákat.
Enricónak is kimehetett a fejéből, ilyenekre ő szokta figyelmeztetni… nem
mintha ez most sokat változtatna a helyzeten. Ember legyen a talpán, aki egy
ilyen nap után a szomszédban mulatozik. Ugyanakkor lehet, hogy nem ártana
egy kis kikapcsolódás, az éjszakába nyúlóan pezsgővel bénítani a gondolatait,
mielőtt álomra vagy ami még valószínűbb, rémálomra hajtaná a fejét.
Előkotorta a ridiküljéből a kapukulcsát, szeretett volna minél hamarabb
venni egy forró zuhanyt, lemosni a délután összes szennyét, mielőtt
felbukkanna a szomszédságban.
Odabent üresen kongott a ház, amióta meghalt az apja, csak Enrico és
Lucia volt naponta bejáratos a villába. De a lány már második hete
betegeskedett, vagy csak lusta, nincs ínyére a kétkezi munka – futott át Elvira
agyán. Enrico meg olyan különösen viselkedik mostanában, féltékeny, olykor
kellemetlenül követelőző… De azért hiányzott most ebből az ijesztő űrből.
– Kennedy… – sóhajtott fel könnyes szemmel az asszony, ahogy az előtér
mahagónikomódjáról levett egy aranykeretes fényképet. Egy hatalmas
dobermann nézett vissza rá a fotóról, a meleg, alázatos tekintet mindenhova
követte a képet szemlélőt, akármelyik szögből is figyelték. Elvira leroskadt a
fal melletti, keskeny padra, és a keretet szorosan magához ölelve hangos
zokogásban tört ki. Hogy csak a hűséges kutyáját vagy valami mást is
siratott-e, azt csak ő tudta, meg a jóisten.
Néhány perc múlva telefonhívás riasztotta fel a gyászából, Enrico kereste.
Elvira elcsukló hangon szólt bele a kagylóba.
– Halló…
– Elvira drága, remélem, nem feledkeztél meg a ma esti meghívásunkról –
szólalt meg a férfi, még a szokásosnál is magasabb orgánumon, ami mindig
izgatottságra utalt nála.
– Te nem vagy itt – közölte Elvira higgadtan, majd némi szemrehányással
hozzátette: – Pedig most nagy szükség lenne rád.
Enrico boldogan fogadta az asszony szavait, nem a számonkérést, hanem a
jelenléte iránti vágyat hallotta ki belőlük.
– Nem tudtam, hogy mikor érkezel vissza a délutáni kiruccanásodról – jött
a védekező válasz. – Apropó, sikerrel jártál? – toldotta hozzá.
– Sikerrel? – kérdezett vissza Elvira Bertolini gépiesen. – Nem, azt nem
mondanám: ezt nem lehet sikernek nevezni – zárta le a témát.
A szokásosnál lassabban lépkedett fel a lépcsőn, úgy érezte, mintha
hirtelen megöregedett volna. A lábain ólomként nehezedtek az elmúlt hetek
történései, súlyosbítva minden egyes lépést. Fáradtnak érezte magát, üresnek
és keserűnek… Szíve szerint egy konyak kíséretében ruhástul elnyúlt volna a
nagy franciaágyon… Nem vágyott a hangos, ünneplő társaságra, ugyanakkor
nem akart most saját magával sem egyedül maradni.
A zuhany mellett döntött, hosszú perceken keresztül engedte a még mindig
vonzó testére a vizet. Forró sugárra vágyott, olyanra, ami nem csupán
kívülről, de belülről is tisztára mossa.
A csempének dőlve behunyta a szemét, nem sajnálva a reggel hosszan
fésült fürtjeit, hagyta, hogy a szinte égető cseppek átjárják az egész lényét.
Számtalan kép villant fel a lelki szemei előtt: az apjáé, a kutyájáé, Enricóé, az
ünneplő szomszédasszonyé, Emilyáé, az anyjáé… Úgy érezte, mintha
delíriumban úszva figyelne egy filmet. A szobalány, Valeria nővér, majd egy
gyerekkori barátnője után Frank Harrison arca tűnt fel a sorban: mélyen
Elvira szemébe nézett a férfi, számonkérő, a zsigerekig hatoló volt ez a
pillantás… fájdalmasan az asszony szívét markoló. Elvira hirtelen,
fuldokolva felriadt, a kábulatában az orra és a szája megtelt vízzel, nagyokat
prüszkölve zárta el a zuhanyrózsát.
„Nem létezik szép halál… de megfulladni az egyik legnagyobb büntetés” –
zakatoltak a gondolatai, miközben szárazra törölte magát.
– Enrico! – sikoltott fel meglepetten, és maga elé kapta a törülközőt.
– Siettem, azt mondtad, hogy szükséged van rám – felelte a férfi
szenvedélytől fűtött, csillogó szemekkel.
– Nem törhetsz csak így rám, csengetned kellett volna – okította az
asszony.
– Csengettem, nyilván a víz csobogásától nem hallottad – védekezett a
férfi. – Egyébként is van kulcsom, tőled kaptam, már nem emlékszel? – lépett
közelebb Elvirához.
Az asszony ösztönösen visszahőkölt, meghátrált a vendégétől.
– Azt vészhelyzetre kaptad, Enrico, vészhelyzetre. Nem vagyok ugyan jó
passzban, de vészről azért nincs szó – közölte nyersen. – Most pedig menj le,
kérlek, a hallba, ott várj rám! – folytatta, majd mintha menekülne, eltűnt a
hálószobájában, és szokásával ellentétben kulcsra zárta maga mögött az ajtót.

20. fejezet

Frank halkan megkopogtatta a fürdőszoba ajtaját.

– Laura, Laura, gyere ki, kérlek! Ne haragudj! Csak hirtelen leblokkoltam,
tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem. Kislány, ne viccelj… gyere már
ki! Mégis mit vársz tőlem, térdeljek le, úgy kérjek bocsánatot?
Laura először csak résre nyitotta az ajtót, majd egy nagy levegőt véve
belépett a parányi szobába.
– Nem kell bocsánatot kérned, hiszen nem csináltál semmit – közölte
játszott könnyedséggel, de Frank pontosan tudta, hogy nagyon megbántotta a
lányt. És mégis, mintha ezernyi lakat préselte volna össze az ajkait: képtelen
volt kimondani azt a szót, amivel azonnal orvosolni tudta volna az égő sebet.
Néhány másodpercen át szótlanul meredt a lányra, Laura volt az végül, aki
megtörte a kínos csendet.
– Napok óta várok egy telefonra, ami sorsdöntő segítség lehet ebben a
nyavalyás ügyben – próbált más vizekre evezni. – Egy ügyvéd barátomtól,
Stockholmból.
– Egy ügyvéd barátodtól – nyelt egyet Frank, tulajdonképpen nem is a
lényeg után érdeklődve.
– Igen, Niclas Johanssonnak hívják – fűzte hozzá elvörösödve, mert
valójában maga is érezte, hogy gyerekes bosszúnak tűnhet, ha most a barátját
ily módon akarja féltékennyé tenni.
Frank átlátott a próbálkozásán, más helyzetben megmosolyogta volna
Laurát, de most mintha restellte volna magát, hiszen tudta, hogy valójában ő
a ludas. Miatta csapkod Laura ilyen sután maga körül.
– Rendben, akkor majd szólj, ha megjött az a várva várt telefon – felelte az
újságíró anélkül, hogy tovább kérdezősködött volna, s bár Laurát egy kicsit
bosszantotta ez a látszólagos érdektelenség, valójában örült, hogy nem kellett
részletesebben belemennie a terve ismertetésébe. Tulajdonképpen magának is
nehezen tudta megmagyarázni, hogy miért nem mesélte el Franknek, hogy
Stockholmba küldte az összetört pohár egy darabját, amin minden bizonnyal
rajta volt Elvira Bertolini rúzslenyomata, ami alapján egy svéd laborban
össze tudják majd hasonlítani a DNS-mintát az Elisabeth hajszálából nyert
genetikai ujjlenyomattal. Talán Niclast nem akarta eddig szóba hozni, azt,
hogy egy olyan férfitől kér segítségét, akivel más körülmények között
szívesen jobban megismerkedett volna. De az is megeshet, hogy Franket
akarta elkápráztatni azzal, hogy ő, Laura az, aki tálcán szervírozza majd a
sorsdöntő bizonyítékot arra, hogy Elisabeth valójában a Bertolini család sarja,
és a hatalmas vagyon jogos örököse. Legalábbis az egyik.
„Szegény Elisabeth…!” – nyilallt Laurába a felismerés. Hogyan fogja majd
fogadni, hogy a vér szerinti apja egy szánalmas szoknyapecér volt, az
úgymond testvére pedig egy hidegvérű, manipulatív, arrogáns nőszemély, mi
több, minden valószínűséggel egy gyilkos? Hogyan fogja majd az a tiszta
lelkű asszony feldolgozni, hogy Valeria nővér az életével fizetett azért, amiért
segíteni akart nekik? A legszomorúbb az egészben, hogy egy szereplő még
csak halványan sem bukkant fel ebben a történetben. Elisabeth vér szerinti
édesanyja… Elvira Bertolini lehet az egyetlen, aki választ tudna adni erre a
kérdésre. A kérdésre, amely Elisabeth számára minden bizonnyal fontosabb
egy bűnnel átitatott örökségnél.
– Kirándulhatnánk egyet – érintette meg Frank a vállát, de Laura
elhúzódott a férfi kezétől.
– Nem tudom, valahogy nekem most nem kirándulásokon jár az eszem –
felelte flegmán.
– Hogy kitisztuljanak egy kicsit a gondolataink, hogy leülepedjenek a
dolgok – próbálkozott az újságíró. – Továbbra is azt találnám a
legbiztonságosabbnak, ha visszarepülnél Stockholmba, de ha nem tudlak
lebeszélni arról, hogy maradj, akkor legalább tankoljunk fel egy kis energiát.
Vértezzük fel magunkat, találjuk ki a következő lépést. Vagy tudod, mit, ne
találjunk ki semmit. Csak legyünk együtt néhány órát. Készíts gyönyörű
fotókat, és kapcsoljuk ki a külvilágot – javasolta Frank.
– Nem értem, hogy miért akarsz elküldeni, miért éppen én lennék a
legnagyobb veszélyben, miért nekem kellene elhagynom Máltát… –
értetlenkedett továbbra is Laura. – De mindegy, felejtsd el. A bangkoki
történet után már nem érhetnek meglepetések, azt is kibírtam… nem fogok
megfutamodni egy rejtélyes haláleset miatt. Ami egyébként továbbra sem
kizárt, hogy egy szerencsétlen baleset volt. Nincs értelme vitatkoznunk.
Maradok, és kész. Felőlem akár kirándulhatunk is, lehet, hogy tényleg jót
tenne mindkettőnknek. Hova menjünk? – kérdezte aztán valamelyest
megenyhülve a lány.
– Majd meglátod, csak gyere! Kora estére visszaérünk. Kényelmes cipőt
vegyél fel – fűzte hozzá, mire végül Laura is elnevette magát.
– Rendben, akkor a tűsarkút most itthon hagyom. Frank, mégis mit
gondolsz, milyen cipőket hoztam magammal? – nézett a férfira, majd felhúzta
a gumitalpú csizmáján a cipzárt.
Frank előhúzott a kabátja zsebéből egy térképet, és megpróbálta az
asztalon megszelídíteni a gyűrődésekkel teli papírt.
– Öt perc múlva indul a sarokról a buszunk, és mivel csak óránként jár,
jobb lesz, ha ezúttal egy kicsit szaporábban szedjük a lábunkat – közölte, és
egy csókot nyomott Laura feje búbjára.
Laurában ugyan még ott lapult az a keserű érzés, ami egyszer már Frank
lakásában, Londonban is hatalmába kerítette, ugyanakkor minden
porcikájában érezte, hogy mennyire fontos számára a férfi közelében lennie,
és mennyire vágyik az effajta gesztusokra, mint ez az ártatlan csók.
Éppen csak elérték a 121-es buszt, ami több tucat turistával tömve robogott
a sziget délkeleti csücske felé. Frank meglátva a piros, emeletes londoni
járgányt, akaratlanul is elmosolyodott. Akárhányszor felbukkant egy angol
telefonfülke vagy busz: azonnal otthon érezte magát. Az angol gyarmati idők
emlékei még messze nem tűntek el a már több évtizede független
szigetállamról. Az angolszász kultúra csakúgy része lett ennek a különleges
világnak, mint az arab, a mór vagy éppen a szicíliai. Frank nem tudott betelni
ezzel a sokszínűséggel, nap mint nap felfedezett valamit ebben a parányi
államban, ami a saját lényére emlékeztette. Mintha önmaga lelkét látta volna
tükröződni a sokszor vidám, az életet nagy kanállal habzsoló nemzetben,
akiknek tagjai ugyanakkor képesek voltak a legőszintébb szenvedéllyel
megélni a fájdalom legmélyebb bugyrait. Málta úgy volt nyitott az újra és az
újonnan érkezőkre, hogy közben görcsös szigorral ragaszkodott az
évszázadok alatt gyökeret eresztett tradíciókhoz, tisztelettel és hálával adózva
a múltnak. Frank irigyelte ezt a művészi ballanszírozást, és mindent megtett
volna azért, hogy a múltja emlékét ékszerként őrizve végre beengedje a
szívébe a boldogsággal kecsegtető jövőt.
 A korábbi napokkal ellentétben ezúttal egy kissé borús volt az ég, mintha a
bárányfelhők megérezték volna, hogy méltatlan lenne a nyomott hangulathoz
a szikrázó napsütés. Valletta után néhány kilométerrel leszállt a járműről egy
nagyobb csoport, és felszabadult egypár ülőhely.
– Nem ülünk le? – fordult Frank Laurához, megtörve az elmúlt fél óra
csendjét.
– De, nekem is jólesne, olyan furcsán fáradtnak érzem ma magam. Nem
akarod végre elárulni, hogy hova megyünk?
– Szereted Robin Williamset? Én emelem a kalapom a művészete előtt.
Egy igazi zseni. Szerintem az egyik legnagyobb színész. De azért nem
irigylem, nagy teher és nagy felelősség lehet ekkora tehetséggel élni.
– Ki ne szeretné, számtalanszor megnevettetett már. Nem lehet rossz a
környezetének, micsoda jókedv uralhatja körülötte a terepet.
– Gondolod? – nézett ki Frank elgondolkodva az ablakon. – Nem tudom…
Zseniális művész, de valahogy számomra inkább a szomorú bohóc
megtestesítője. Sokszor a mosoly a legvastagabb álarc. Nem mindig tudatos,
gyakran tudat alatti ez a védekezés… sokaknak bejön. Én nem vagyok jó
benne. Ha valami vagy valaki megérint, én leblokkolok…
– Frank, tulajdonképpen mit akarsz most nekem mondani? – kérdezte
Laura, és Frank vállára hajtotta a fejét. Az újságíró megsimogatta a
vörösesszőke tincseket, de egy darabig nem válaszolt.
– Mindjárt leszállunk, nézd csak azt az öblöt – szólalt meg újra, amikor
lassan a szemük elé tárult a filmbe illő kulissza.
A lassan újra előbukkanó napsugarak táncot jártak a kristálytiszta tenger
azúrkék víztükrével. Az apró, itt-ott előbukkanó földnyelvek egy hosszú,
fehér homokos partot szegélyeztek, ahol a december ellenére is szívesen
elidőztek a Sweethavenhez kirándulók. A part fölé egy tarkabarka halászfalu
tornyosult, amelynek színpompás házikói hamar a mesék birodalmába
repítették az arra járót.
Lauráék az utolsó másfél kilométert gyalog tették meg, át lehetett volna
szállni ugyan még egy másik járatra, de a sofőrjük szerint lerobbant a
kollégája a busszal, így ki tudja, mennyi ideig kellett volna várniuk a
csatlakozásra.
– 1980-ben itt forgatták a Popeye-t, Robin Williams főszereplésével.
Átfestették pirosra, zöldre, sárgára, kékre a már meglévő viskókat, egy jó
párat pedig hozzá is építettek, hogy életre keljen a pipázó, izmos matróz
története, aki a legenda szerint a spenótnak köszönhette a természetfeletti
erejét – mesélte Frank, Laura pedig ugyanúgy itta a szavait, mint néhány
hónappal korábban, Bangkok nyüzsgő utcáin.
– Káprázatos – szaladt ki Laura száján, ahogy egyre közelebb értek a
faluhoz. – Meghagyták az egész díszletet?
– Igen, azt hiszem, sokak nagy örömére. A gyerekek jelmezbe bújt
mesehősökkel mókázhatnak, a film rajongói beleshetnek a kulisszák mögé,
ha pedig valakinek kedve tartja, óránként csatlakozhat egy csónaktúrához,
ami különböző, lenyűgöző szögekből engedi látni az öblöt. Ha van kedved,
este a hotelban megnézhetjük a filmet is – fűzte hozzá, majd megfogta Laura
kezét.
A Popeye Village bejáratánál a tél ellenére is viszonylag hosszú sor
fogadta őket, de az ott dolgozók a filmhű jelmezeikben rutinosan engedték be
a látogatókat, így néhány perc elteltével már ők is egy életre kelt mesevilág
részesei lehettek, ahol a táncoló és éneklő Popeye fogadta őket Oliviával, aki
punccsal kínálta az érkezőket.
Laurának jót tett néhány órára kiszakadni az elmúlt napok gondjaiból, nem
figyelni másra, csak a türkizkék víztükörre, a piros, kék és zöld
halászviskókat körülölelő narancssárga naplementére és arra, hogy lehetőleg
ne maszatolja össze magát a bárnál elfogyasztott halas szendviccsel.
– Lisa nem szerette a halat – szólalt meg Frank, megtörve a gondtalanság
varázsát.
– Tessék? – nyelt egyet Laura, és legszívesebben Frank arcába nyomta
volna a szendvicset.
– Sok mindenben különböztünk. Talán akkor sem maradunk sokáig
egymás mellett, ha nem ül mellettem aznap az autóban.
Laura lenyelte az utolsó falatot, és hirtelen egészen más érzéssel hallgatta
tovább a férfi szavait.
– Mindig és mindenhol rendet tartott, azt vallotta, ha káosz van körülötted,
nem lehet rend a lelkedben sem. Valószínűleg igaza volt. Hatalmas kertre
vágyott, öreg gyümölcsfákkal, lovakkal, messze London hangzavarától.
Nehéz kompromisszum volt a wembley-i sorházunk. Nekem nem elég
belváros, neki nem elég vidék. Ő nagy családra vágyott, én meg csak arra,
hogy egyszer egyáltalán felfogjam a család fogalmát. Ő fényt akart, ahol én
árnyékot kerestem, muzsikát, ahol én csendet… Ha egy irányba nézünk, és
mégis mást látunk: ez a szerelem legnagyobb buktatója. Hosszú távon
egészen biztosan. De akkor is: szerettem, teljes szívemből. A halála után azt
gondoltam, hogy soha senki nem tud már megérinteni annyira, hogy
megtöltse a szívemet. Nem is akartam.
– De hiszen számtalan nő akadt még utána az életedben… – dünnyögte
Laura maga elé.
– Jelentéktelen állomások, pótcselekvés vagy éppen a saját lelkiismeret-
furdalásom csapdája, ha Maliára gondolsz… De soha, egyetlenegyszer sem
éreztem, hogy veszélyben lenne a feleségem iránti lelki hűségem, a
szerelmem, amiről azt gondoltam, hogy az ember az életben csak egyszer
élheti át.
Laura szótlanul kavargatta a gyümölcsteáját, kissé bánta, hogy nem inkább
még egy bögre puncsot választott, talán most segített volna, hogy megtalálja
a megfelelő szavakat.
– Ne mondj semmit, csak hallgass meg – mentette fel Frank. – A bangkoki
búcsúnk után azt éreztem, hogy balgaság lenne szem elől téveszteni azt a
lányt, aki ennyire megbabonázott. Olyan volt számomra a veled való
találkozás, mint egy nyári felhőszakadás. Ami megzavarja ugyan a délutáni
tompa napsütést, de csak azért, hogy új életet leheljen a mindenségbe. Lisa
halála óta senkivel nem szeretkeztem. Hajtottam a szexuális élvezeteket, de
senkivel nem szeretkeztem… és ezért úgy éreztem, mintha megcsaltam volna
őt, az emlékét… Utáltam a hűtlenségemet, de még jobban utáltam azt, ahogy
a viselkedésemmel megbántottalak. Kérlek, adj még nekem egy kis időt…
engedd, hogy bebizonyítsam, hogy megéri egy kicsit várnod rám. Amíg az
agyam utoléri a szívemet… Aztán van még valami, amit a nyakadba zúdítok
majd, remélve, hogy megértesz – fűzte hozzá, majd a sokadik italnak
köszönhetően néhány percre eltűnt a mosdóban.
Laura csak most vette észre, hogy volt három nem fogadott hívása a
telefonján, Niclas kereste, de hiába, le volt halkítva a mobilja, ezért nem érte
el.
Azonnal visszahívta, de csak a rögzítő jelentkezett, csakúgy, mint a
második és harmadik próbálkozásnál.
– Na, fontos, hazai hírek? – érkezett vissza Frank, megkönnyebbült
mosollyal az arcán, ami vagy a mosdóbéli látogatásának, vagy az előbbi
vallomásának lehetett köszönhető.
Szőkés tincseit hátrasimította az arcából, és Laura megállapította, hogy
minden egyes találkozásnál hatással vannak rá Frank markáns vonásai, akkor
is, ha csak pár percet kellett nélkülözniük egymást.
– Nem, nem fontos. Csak az anyukám szeretné egy kicsit gyakrabban
hallani a hangomat – füllentette, kényszeresen ragaszkodva ahhoz, hogy neki
is legyen valami titka a férfi előtt, ha már ő is emlegetett még egy beismerő
vallomást…
Tettek még egy sétát a tarkabarka házakban, megcsodálták a relikviákat,
ezúttal Laura lepte meg Franket: csak a buszon visszafele nyomta a kezébe a
diófából faragott pipát, amire akkor csapott le, amikor a barátja a forgatáson
készített werkfotókat tanulmányozta elmélyülten. A hotelban ezúttal Frank
szobájára esett a választásuk, s bár a józan ész azt diktálta, hogy váltsanak
egy közös lakosztályra, valami még visszatartotta őket. S bár lassan minden
éjszakát együtt töltöttek, egyelőre, hivatalosan ragaszkodtak a két külön
szobaszámhoz. Összebújva megnézték a Popeye Village-ben játszódó filmet,
és Laura napok óta először úgy érezte, hogy minden kétes körülmény ellenére
valamiféle mérhetetlen biztonságban van Frank Harrison mellett.
A film utolsó kockái után Frank mély álomba merült, és Laura ugyan
megpróbálta még néhány apró csókkal felébreszteni, de látva a férfi békésnek
tűnő álmát, inkább hagyta tovább aludni. Óvatosan kiosont a mosdóba, hogy
még egyszer megpróbáljon Niclasra csörögni.
A kijelző a hangposta ikonját mutatta, úgy tűnt, hogy a készüléke csak
néhány óra késéssel jelezte a délután hagyott hangüzenetet.
Roppant rossz volt a vonal, csak nehezen tudta kivenni Niclas szavait.
„Laura, feltétlen hívj fel! Mihamarabb beszélnem kell veled. Kérlek,
nagyon vigyázz magadra, és Elisabethnek… krrfrggfs” – szűrődött ki a
vonalból a recsegés, mielőtt végleg megszakadt volna. De hiába próbálta
Niclast visszahívni, ezúttal is csak az üzenetrögzítő fogadta.
„A francba, csak nem történt valami Elisabethtel?” – nyilallt belé a
félelem, ezért gyorsan feltárcsázta öreg barátnőjét.
– Laura, aranyom… csak nincs valami baj? – szólt bele az álmos hang a
vonal túlvégén.
– Elisabeth. Bocsásson meg, ha felkeltettem. Itt minden rendben van, de
még mindig egy helyben topogunk. Jól van? Ugye minden rendben? –
faggatta.
– Aranyom, miattam ne aggódj. Ugyan szeretnék mihamarabb pontot tenni
ennek az ügynek a végére, de te vagy az, angyalom, aki a nyakába vette
miattam a világot. Valójában leginkább már csak azt szeretném, hogy újra
itthon legyél, hogy legyen kinek sütnöm a szilvás palacsintát. Az
édesanyádnak is hiányzol ám, meg ennek a szimpatikus fiatalembernek, az
ügyvéd úrnak, Niclas Johanssonnak is.
– Maga honnan ismeri Niclast? – hökkent meg Laura, de aztán rögtön
eszébe jutott, hogy ő küldte el a próbáért Elisabethhez.
– Itt volt a napokban, már másodszorra, angyalom. De hiszen te adtad meg
neki a címem. Na mindegy, nem csodálom, hogy te is össze vagy kavarodva.
Kért még egy kis próbát a hajkefémből, azt mondta, szeretnének
megismételni egy vizsgálatot, hogy biztosak legyenek az eredményben. Talán
néhány nap múlva már többet tudunk, én mindenesetre nagyon izgatott
vagyok, aranyom – mesélte, majd hallhatóan ásított egy nagyot, de még azért
nyomatékosan hozzáfűzte: – Egyébként tényleg nagyon vonzó fiatalember, és
édesanyád szerint remekül passzolna hozzád. Tudom, felnőtt nő vagy, nem
nekünk, öreglányoknak kell ebbe belekotyognunk. És tudom, ott van most
veled az az angol úr is, lehet, hogy már végképp el is csavarta a fejed. A
lényeg az, hogy mihamarabb célba érj, Laurám, hogy megtaláld végre a
megérdemelt boldogságot. Mint én a drága jó megboldogult Gustavommal,
bárcsak itt lenne még velem – szuszogta szinte már félálomban. – Fontos
vagy ám az öreg barátnédnak.
– Maga is nekem, Elisabeth néni, és higgye el, én… – De aztán nem fejezte
be a mondatot. – Jó éjszakát, Elisabeth, aludjon jól! – búcsúzott el.
– Szép álmokat, angyalom. Szóval rendkívül szimpatikus ez a Niclas, és
jóképű is… én mondom, remek fiatalember – fűzte hozzá önmagát ismételve,
mielőtt letette volna a kagylót.
Laura még sokáig nem tudott elaludni, számtalan kérdés tartotta fogva az
elméjét, amelyek nem engedték átlépni a küszöböt az álmok birodalmába.

21. fejezet

Agnes nővér mereven maga elé bámulva ült már percek óta. Mozdulatlan
arca egy szobor szépségét tükrözte, a szeme szomorúságot sejtetett. Egy idő
után felállt a fotelból, és átült a nagy, fémlábú íróasztalához, majd leakasztott
a nyakán lógó bőrláncról egy apró kulcsot, hogy kinyissa az asztallap alatti
keskeny fiókot. Egy köteg papírt húzott elő, megsárgult, és láthatóan frissebb,
fehér leveleket.
Halk kopogás törte meg a csendet, de Agnes nővér nem lepődött meg,
feltehetőleg várta az érkezőt.
 – Isten hozott – köszöntötte a szobába lépő Elvirát. Az asszony erős
parfümillatával együtt hirtelen elárasztotta a helyiséget egy egészen másfajta,
világi szépség. Elvira Bertolini nőiességének teljes tudatában ezúttal is az
alakját hangsúlyozó öltözéket választott. Fekete-fehér csíkos, szűk ruhája
körülölelte érzéki idomait. A sokszor viselt piros rúzs most is hangsúlyozta a
szája ívének vonalát.
– Szerbusz, Agnes – válaszolt szokatlanul meleg kedvességgel a
hangjában, majd anélkül, hogy bárki is felhatalmazta volna, leült az apácával
szemben. – Sajnálom, ami Valeria nővérrel történt – nézett együttérzőn
Agnes nővér szemébe, de az apátnő nem hitt a pillantásnak.
– Elvira, ugyan már… hát bolondnak nézel?
– Tudtál a zsarolásról? – dőlt Elvira hátra a székében. Keresztbe tette a
lábait, de mintha maga is úgy érezné, hogy túllőtt a célon, néhány
centiméterrel lejjebb húzta a térdét látni engedő szoknyát.
Agnes észrevette a mozdulatot, egy röpke pillanatig a csak egy vékony
harisnyával fedett bőrön felejtette a szemét. Elpirult, elkapta a tekintetét, és
csak utána válaszolt.
– Egy ideje. Nem régen. Hidd el, tényleg csak pár napja – védekezett, és
idegesen megigazította a főkötőjét. – Isten bocsásson meg neki – folytatta
halkan, az apró ablak felé fordítva a fejét.
– Isten már megbüntette ezzel a tragikus balesettel – szögezte le Elvira,
majd félig felegyenesedve áthajolt az asztal felett.
– Baleset… – ismételte meg Agnes, és Elvirára emelte borostyánszínű
szemét. Hirtelen nem egy szigorú, a Szent Benedek-rend kolostorát vezető
nővér arca bukkant elő, hanem egy szeretetre éhes kislányé, egy kislányé, aki
sok mindent adna egy jó szóért.
– Boldog vagy itt? – szegezte neki Elvira a kérdést, majd hosszú, ápolt
ujjaival megsimogatta Agnes arcát.
Az apáca lehunyta a szemét, láthatóan élvezte az érintést, de aztán
uralkodva magán, alig egy másodperc múlva hátrébb húzódott, és leginkább
saját magát dorgálva tiltakozott:
– Elvira, hagyd ezt, kérlek. Nincs semmi értelme, csak sebeket hagysz
magad után, én meg harcolhatok a lelkiismeretemmel.
Elvira visszahúzta a kezét, és újra leült a székre.
– Sajnálnám, ha miattam zártad volna el magad a világtól – provokálta
Agnest.
– Túl sokat képzelsz magadról. Mindig is ez volt a legnagyobb csapda a
számodra. Nem te vagy a világ közepe, és bár valóban elvarázsoltál, az igazi
szeretetet nem nálad kerestem – szögezte le a nővér. – Nem ide menekültem,
hanem ide igyekeztem egész életemben… és majdnem négy évtizeddel
ezelőtt végre hazaértem. Haza, Elvira… Bárcsak te is otthonra leltél volna –
fűzte hozzá együttérzőn.
– Én bátor voltam, megvagyok egyedül, nincs szükségem mentsvárra –
vágott vissza Elvira, de Agnes nővér nem hagyta annyiban:
– A hit nem gyengeség, épp ellenkezőleg: erő kell hozzá. Elviselni a terhet,
hogy egyszer a lelkednek az egész életeddel el kell majd számolnia, és
elfogadni a gondolatot, hogy Jézus hite bennünk, gyarló emberekben minden
fájdalmat legyőzött.
– Én benned hittem mindig, Agnes, a te vigasztaló ölelésedben. Ha annak
idején nem vagy mellettem, mindent elvesztettem volna… mindent, nem
csupán a legnagyobb kincset. Most lassan végre minden elcsitul… Pont kerül
mindennek a végére.
– Egy pont nem csupán a mondat végét jelentheti, hanem egy új mondat
kezdetét is – nyújtotta át Agnes Elvirának a leveleket.
– Ez a mi levelezésünk? – vette át Elvira a papírköteget, amelybe a
szerelmes sorok közé Agnes egy dokumentumot is elrejtett. – Részben, nálad,
azt hiszem, jobb helyen lesznek – zárta be újra a fiókot. – Valeria éveken át
zsarnokként uralkodott a kolostor felett. Szívem mélyén mindig is éreztem,
hogy egy gonosz teremtés. Bár hivatalosan már egy éve én vagyok a rendház
apátnője, de a rettegett főnökasszony mégis ő maradt. Különben már
hamarabb léptem volna, és másképp, nem kerülő úton. Nem mertem harcba
szállni vele, nem úgy, mint te. Te sokkal erősebb vagy nálam. Mellesleg
rosszul emlékszel, nem voltam melletted. Szerettem volna, de te nem
engedted. Ellöktél magadtól, csakúgy, mint Krisztust. De hidd el, ő akkor is
vigyáz rád. A feltétel nélküli szeretet nem a viszonzáson alapszik. Én is
imádkozom érted, a lelkedért. Minden áldott este, és minden áldott
ébredéskor. Olvasd el, kérlek, újra ezeket a leveleket, minden papírt, amit
most odaadok neked. Az Úr irgalmazzon nekem!

22. fejezet
Frank meglepetten tapasztalta, hogy egyedül ébredt. Laura csupán egy cetlit
hagyott az éjjeliszekrényen, hogy nem tudott tovább aludni, és egyébként is
szeretne egy picit egyedül barangolni, friss levegőt szívni, készíteni néhány
lenyűgöző felvételt, amivel megpróbálja elhúzni az ügynökség előtt a
mézesmadzagot, hogy valójában számukra sem haszontalan, ha még
megtoldja néhány nappal a máltai szabadságát.
Szokásához híven most is ruhátlanul töltötte az éjszakát, izmos teste
nyújtózásra éhesen terült el a paplan alatt. Érezte, hogy izmai sportra
vágynak, leginkább futásra, hogy a mozgás által termelt adrenalin kihajtsa
belőle a félelmeit. Ezernyi gondolat kavargott a fejében, olyan eltökélten
készült erre az útra, olyan magabiztosan hozta meg a valószínűleg sokak
számára érthetetlen döntéseit, és most mégis elbizonytalanodott. Vannak
helyzetek, amelyek annyira váratlanul érik az embert, hogy nem lehet
felkészülni a válaszlépésre. Zsigerből reagált, és ezzel elindított egy
folyamatot, amit már lehetetlen lett volna megfékezni.
Meg fogja-e valaha érteni Laura, hogy miért cselekedett így? Valójában
hogy várhatná el tőle, hiszen saját maga sem teljesen érti. Pedig fontos volt
számára a lány, sőt tulajdonképpen azért rántotta bele a kétes kimenetelű
játékába, mert nagyon is sokat jelentett neki. Nem akarta, hogy sajnálja őt,
nem akart áldozat lenni, de lehet, hogy ezzel a bontakozó szerelmüket áldozta
fel…
Vajon Lisa most mit tanácsolna? Bátorítaná vagy lehordaná a sárga földig?
Valószínűleg az utóbbi. Lisa sosem hazudott, az a fajta lány volt, aki ha
belebotlott volna egy ötvenfontosba, leadta volna a talált tárgyak osztályán.
Szerette benne ezt a szűzi tisztaságot, ami nemegyszer helyrebillentette az ő
tévedéseit is. Milyen más lenne most az élete, ha nem rúgják ki aznap, vagy
ha nem ül olyan feldúlt állapotban az autóba, vagy ha hagyja a feleségének,
hogy buszozzon, mint a hét többi napján. De nem, ő azonnal akarta látni, érte
ment, hogy megossza vele a dühét, a bánatát. Hogy ketten cipeljék a terhet,
ami egy fél óra múlva olyan jelentéktelenné zsugorodott. Minden másképp
alakult volna.
Talán ott élnének egy Londonhoz közeli faluban, a rózsákkal befuttatott
kőházban, három viháncoló kissráccal… talán.
De az is lehet, hogy áldozatul esve a hétköznapi csapdáknak, az apró
házastársi csatákba belefáradva megutálták volna egymást, és haragban elvált
szülőkként nevelnék felváltva a szakítástól lelki sérült gyerekeiket.
Lehet, hogy Laurának van igaza, hogy esélye sincs felvenni a versenyt a
múlttal, amelyen nem tudott még foltot ejteni a közös idő? De azt is tudta,
hogy felesleges most ezen tépelődnie, sehová sem vezetnek a parttalan
gondolatai, ezért inkább belebújt a farmerébe, és felhúzott egy sportcipőt.
Már dél is elmúlt, reménytelen lett volna a szálloda éttermében reggelivel
próbálkoznia. Lekapta a fogasról a dzsekijét, és észak felé indulva nyakába
vette a várost. Éhes volt, és abban bízott, hogy Laura is megéhezett. Dél körül
már mindig elkapta a rosszkedv, ha még nem volt kilátásban az ebéd; szinte
háromóránként kellett ennie a barátnőjének: mint egy kisgyerek –
mosolyodott el jólesően, Laurára gondolva. Élvezte, hogy egyre több dolgot
megtud róla, és most különösen kapóra jött neki ez a kiszámíthatóság.
A Szent Elmo erőd felé indult. A johanniták által épített monumentális
építmény hatalmas óriásként vigyázott évszázadokon át a kikötőre, és a
mögötte meghúzódó Vallettára. Franknek tetszett az erőt sugárzó épület,
máskor órákat eltöltött volna a vastag falak között található hadtörténeti
múzeumban, hogy elmerüljön a letűnt idők háborús emlékeiben. De most a
saját csatáját kellett megvívnia, ezért a főbejárat előtti kereszteződésnél balra
fordult, hogy az éttermek utcája felé vegye az irányt.

23. fejezet

– Hozhatok még valamit? – kérdezte a pincér Laurától. A köpcös férfi

izzadságtól átnedvesedett inge nem feltétlen fokozta a vendégek étvágyát, de
Laura a kamerája objektívjának tisztogatásával bíbelődve még csak fel sem
nézett, úgy válaszolt.
– Igen, egy kapucsínót… Nem, inkább egy café lattét, fahéjjal és
tejszínhabbal, lehetőleg növényivel és édesítővel, ha kérhetném – fűzte
hozzá, remélve, hogy a tejszínhab okozta extra kalóriákat ezzel kompenzálja
majd.
– Nekem csak egy sima eszpresszót – szólalt meg egy ismerős hang a háta
mögött, és mielőtt még megfordulhatott volna, már ott ült mellette az
asztaltársa.
Laura kezéből majdnem kiesett a fényképezőgépe.
– Niclas, mi a fenét keres maga itt? – szaladt ki a száján. – Mármint mi a
fenét keresel te itt? – emlékeztette Laura saját magát arra, hogy az utolsó
telefonhívás óta már tegeződnek.
– Ez aztán a szívélyes fogadtatás – felelte Niclas mosolyogva, de a
mosolya nem volt felhőtlen, már akaratlanul is előre jelezte, hogy nem
csupán könnyed baráti látogatásról van szó.
– Hogy találtál meg, honnan tudtad, hogy itt vagyok? – tette el Laura a
kamerát, mintha nem sejtené, hogy valójában nem is ez a legfontosabb
kérdés.
– A szálloda portása némi zsebpénzért cserébe megosztotta velem az
információt, hogy éttermek után érdeklődtél, ahol elmerülhetsz a helyi
kulináris különlegességekben. Azt is mondta, hogy egyedül indultál útnak.
Két sarokkal odébb nem volt nehéz megtalálni.
– És honnan tudtad, hogy melyik hotelban szálltam meg? Hogy a Palazzo
Paulinében lakom?
– A szomszédasszonyodtól, Elisabethtől. Kész szerencse, hogy neki
megadtad az elérhetőséget. Egy mobiltelefonszám nem mindig elegendő, és
az üvegszilánkot tartalmazó csomagra sem írtál feladót. Máskor ügyelj arra,
hogy könnyen elérhető legyél – dorgálta meg a férfi, Laura érzése szerint
egyáltalán nem indokolt aggodalommal a hangjában.
– Oké, oké! Értettem, ügyvéd úr. Legközelebb megfontoltabb leszek, de
bevallom, nem gondoltam, hogy személyi őrizetre lenne szükségem –
próbálta tréfával elütni a hallottakat.
– Hol van most a kollégád? – nyúlt be Niclas a kabátja belső zsebébe.
– Mármint Frank? – kérdezett vissza Laura.
– Igen, Frank – ismételte meg Niclas a nevet, lassan, komótosan formálva
a hangokat.
Laura érezte, hogy szaporábban ver a szíve: furcsa volt Niclas szájából
hallani Frank nevét.
– Feltehetőleg a szállodában van – bökte ki bizonytalanul, kényszeresen a
ruhája ujját húzogatva. A lila gyapjúpulóvere még jobban kiemelte a zöld
szemét. Niclas tekintetét vonzotta ez a pöttyökkel tarkított írisz, egy pillanatra
talán el is térítette a küldetésétől, de aztán hamar észbe kapott, hogy
valójában miért is repült ide késő éjjel.
– Laura, mennyire ismered te ezt a férfit? – dőlt hátra, még mindig a
kabátjából előhúzott borítékot szorongatva.
– Jajj, ne… ezt már egyszer átéltem Bangkokban, ne kezdd, kérlek, te is –
jutott eszébe dr. Lincoln. – Miért akar engem mindenki Frank Harrisontól
védeni?! – fakadt ki, talán a kelleténél egy kicsit jobban, ami Niclas számára
további féltésre adott okot. Ő soha nem kelne ki magából ennyire egy
kolléganője miatt, gondolta, majd keserűen megállapította magában: talán
több van közöttük egy átlagos munkakapcsolatnál. De a féltékenység
leheletét hamar elnyomta egy sokkal sötétebb aggodalom.
– Nem értem, mit akarsz Frank Harrisonnal, és azt sem, hogy miért nem
tudtad elmondani a telefonba a minták összehasonlításának eredményét,
feltéve, ha egyáltalán megérkeztek már, hiszen közel három hetet emlegettél.
Bár valójában csak egy megerősítésre várok, egy egyszerű válaszra. Niclas,
én rettentően hálás vagyok a segítségedért, de ha most azt gondolod, hogy
cserében eltöltünk még néhány romantikus napot Máltán, akkor csalódást
kell, hogy okozzak. Lehet, hogy én… sőt tudom, hogy én nem voltam
egyértelmű és egészen őszinte hozzád, de Frank valóban újra közel került a
szívemhez, mi több, úgy érzem, elfoglalta azt. Együtt voltunk Thaiföldön,
aztán hónapokig nem találkoztunk. Niclas, hidd el, ha máskor sodor össze
bennünket a sors… akkor könnyen lehet, hogy… Mert rém jóképű pasas
vagy, azok a mindig mosolygós szemeid… és kedves is vagy, és rendkívül
kellemes a társaságod, és órákon át tudtam volna még veled beszélgetni a
nagybátyám születésnapján.
– Laura! Laura! Megértettem.
– És tényleg hülyén érzem magam, hogy ideutaztál miattam. Vagyis
tulajdonképpen rendkívül hízelgő is, csak éppen…
– Laura! La-u-ra! Stop! Most nem erről van szó – állította le az ügyvéd, de
mielőtt még bármit is mondhatott volna, újabb asztaltárs csatlakozott
hozzájuk.
– Hé, hát itt vagy… – huppant le melléjük Frank. – Csak remélni mertem,
hogy ebédidőben valamelyik közeli étteremben megtalállak. Látom, már új
ismerősre is akadtál – mérte végig bizalmatlanul Niclast.
– Frank, már éppen indulni akartam vissza hozzád, amikor Niclasba
botlottam. Nem, nem. Új ismerősnek semmiképp sem mondható – próbált
Laura időt nyerni, aztán belátta, hogy ostobaság tovább titkolózni, hiszen
csak pillanatok kérdése volt, hogy prezentálja Franknek a zseniális ötletét,
miszerint ezzel az alig néhány éves, de már a kriminalisztika területén
elfogadott vizsgálattal bebizonyíthatják, hogy Elisabeth Elvira Bertolini
féltestvére, és emiatt szintén jogos örököse az apja, Alberto Bertolini
vagyonának.
Vett egy nagy levegőt, mielőtt belekezdett volna a mondókájába, majd
még egy röpke kérlelő pillantást vetett az ügyvédre, hogy hagyja csak, majd ő
tálalja a dolgot.
– Niclas egy stockholmi barátom… – Talán túlzás volt a részéről a barát
kifejezést használni, de nem igazán tudta, hogy miként definiálja a
kapcsolatukat.
– Aki a legnagyobb meglepetésére és örömére teljesen váratlanul
megpillantotta itt Laurát – fojtotta Niclas belé a szót, és az asztal felett
átnyúlva egy erős kézfogással megerősítette a bemutatkozást. – Niclas
Johansson, egy Máltán barangoló magányos turista, aki igencsak megörült
egy kedves honfitársnak – tett rá még egy lapáttal.
Laura értetlenül szemlélte a színjátékot, de azt pontosan érezte, hogy
Niclas ok nélkül nem parádézna. Valami más is meg kell, hogy lapuljon a
szándéka mögött, mint a puszta sértett féltékenység.
– Frank, Frank Harrison – felelte az újságíró, a kelleténél egy pillanattal
talán tovább fogva tartva a szemben ülő tenyerét, mintha ezzel akarná jelezni
az erőviszonyokat.
Nem tetszett neki a hirtelen felbukkanó férfi, és valójában a „véletlen erre
jártam” szöveget sem vette be minden fenntartás nélkül. Ki lehet ez a fickó,
honnan bukkant elő, és mit akarhat Laurától? Netán vetélytársra akadt volna,
talán Laura mégsem volt annyira őszinte az elmúlt hónapokat illetően? Még
csak a szemére sem hányhatná, ha valakivel megismerkedett volna a
bangkoki elválásuk után. Hiszen semmiféle ígéretet nem tettek egymásnak,
ezért nincs joga számonkérni, bármi is történt a férfi és Laura között. De
miért nem mondta el neki a lány? És mi lehet az oka annak, hogy újra
felbukkant Niclas. Ő követte csak a volt kedvesét vagy pedig még nem zárták
le a kapcsolatukat?
Frank érezte, hogy most nem fog választ kapni a kérdéseire, és mivel a
hiányérzeten túl valami konkrét céllal is kereste Laurát, erőszakkal háttérbe
szorította a feltételezéseit.
– Nos, akkor bár igazán nem akartam megzavarni az örömteli találkozást,
de sajnos most el kell rabolnom Laurát – közölte némi gúnnyal a hangjában.
– Mit is mondott, maga is az ügynökségnél dolgozik? – próbálkozott
valamelyest többet megtudni a svéd férfiről.
– Nem rémlik, hogy az első mondatban szóba került volna a szakmai
tevékenységem, de ha éppenséggel valóban érdekli, nem, nem vagyunk
kollégák Laurával, én az apámmal egy ügyvédi irodát vezetek – mosolygott
Niclas fölényesen, mintha egyszerre két dolgot is üzenne az újságírónak:
átláttam a kérdéseden, és bizony, én nem holmi firkászként dolgozom, hanem
egy saját céggel rendelkezem.
Laurát percről percre szorosabban fojtogatta a levegőben keringőző
feszültség: megszeppent kislányként ült a két kakaskodó férfi között, ami már
önmagából is kellemetlenül érintette. De hogy Niclas miért rejtette véka alá a
látogatásának valódi okát, mi több, mi a csudának kellett személyesen
ideutaznia, hogy közöljön vele egy vizsgálati eredményt: még mélyebbre
taszította a bizonytalanság kútjában. Szerette volna, ha itt van vele Sarah
barátnője vagy Julie vagy bárki a régiek közül. Bárki azok közül, akiket
annyira elhanyagolt az utóbbi hónapokban. Hiszen mindig csak magával volt
elfoglalva, a saját vágyainak a megvalósításával, az utazásokkal és a
párkereséssel. És bár magának sem akarta bevallani, de néha fájt neki, ha a
lányok bármilyen téren jobban álltak, mint ő. Belémart egy savanyú érzés,
ahogy felidézte szomszédasszonya, Elisabeth szavait: „A barátság
legnagyobb buktatója az irigység. Az igazi emberi nagyság abban rejlik, ha
szívből tudsz örülni a barátod sikerének, és ha bölcs vagy: erőt merítve
belőle, a szárnyalása a magad útján majd téged is ösztönöz…”
Niclas törte meg a csendet.
– Bánná, ha még elfogyasztanék egy kávét a hölggyel a váratlan találkozás
örömére? – adta Niclas Frank tudtára, hogy szándékában áll még egy kis időt
Laurával eltölteni. De Frank sem hagyta magát.
– Ugyan fontos teendők várnak még ránk a mai nap folyamán, de egy
feketén nem múlhat a küldetésünk. Á, látom, Laura, ti már rendeltetek –
vigyorgott a tálcával lavírozó kövér pincérre, és a kezével intve jelezte, hogy
neki is lenne még egy kívánsága. – Még egy eszpresszót, főúr – mondta a
köpcösnek, majd nyomatékosan a kávéjába kortyoló Niclas szemébe nézve
hozzáfűzte: – Úgy tűnik, nem csupán a hölgyeknél hasonló az ízlésünk. –
Elővett egy cigarettát, és anélkül, hogy megkérdezte volna, zavar-e valakit,
rágyújtott.
– Jobban vigyázhatna az egészségére – oktatta ki Niclas.
– Jobban vigyázhatna a szájára – vágott vissza Frank, majd újra néhány
másodperc kínos csend következett.
– Frank, mit szólnál hozzá, ha egy félóra múlva utánad mennék a hotelbe,
váltanék pár szót Niclasszal, hiszen ezer éve nem láttuk egymást – füllentette
Laura fülig pirulva. Nem szívesen hazudott Franknek, de fúrta az oldalát a
kíváncsiság Niclas viselkedésével kapcsolatban.
Frank egyetlen hörpintéssel lehúzta a kávéját, elnyomta a csak alig
megkezdett cigarettáját, és odadobott egy húszlírást az asztalra, ami
feltételezése szerint bőven fedezte a lány ebédjét is, és csak ezek után
válaszolt.
– Sajnálom, ha megzavartam az ezeréves barátság reunióját, de valóban
halaszthatatlan dolgunk van, Laura. Feltéve, ha még mindig fontos számodra
a szeretett szomszédasszonyoddal kapcsolatos küldetés – provokálta a lányt,
majd némileg megenyhülve magyarázatként hozzáfűzte: – Elvira Bertolini
kíván minket látni. Alig egy óra múlva. Csodálom, hogy a legutóbbi drámai
jelenet után hajlandó újra beengedni a házába.
Laura elpirult a kellemetlen jelenet emlegetése miatt, nem szerette volna,
ha Frank bármilyen okból belemegy a részletekbe, ezért inkább a sapkája
után nyúlt és szedelődzködni kezdett.
Frank, mintha nem érte volna be az indulást jelző mozdulattal,
megerősítésként még hozzáfűzte:
– Nem hinném, hogy ki kellene hagynunk ezt a találkozást. Kézzel-lábbal
tiltakoztál az ellen, hogy hazautazz. Akkor viszont nem szeretnék most sem
lemondani a társaságodról. Nicolas… – biccentett az ügyvéd felé,
szándékosan elvétve a nevét. – Remélem, megbocsájt. Stockholmban majd
bizonyára pótolhatják a baráti teadélutánt – szúrt még egyet oda.
– Majd csörögj rám délután – mentegetőzött Laura Niclas felé, de aztán a
táskájában kutatva pontosítania kellett: – Ó… azaz este, a szobában hagytam
a telefonom – mosolygott sután.
Bár egyértelműen nem volt kedvére a szituáció, Niclas megadta magát.
Felállt, hogy Laurára segítse a kabátját, majd egészen közel hajolva hozzá,
remélve, hogy más nem hallja meg, a fülébe súgta:
– Kérlek, vigyázza magadra, Laura! Nem minden arany, ami fénylik.
– Majd én vigyázok rá – vágott közbe Frank öntudatosan, jelezve, hogy
hallotta az intelmet, majd a szokásosnál egy picivel erősebben megmarkolva
Laura kezét, maga után húzta a lányt.
Niclas, látva az orra előtt becsapódó ajtót, még hosszú másodperceken
keresztül ott állt mozdulatlanul, szemének máskor bársonyosan meleg
csillogását átengedve a sötétség birodalmának, mintha a komor tekintetével
azt üzenné Laura után: vigyázz, mert ebben a játékban semmi és senki nem
az, aminek látszik.
 24. fejezet

Még fél három sem volt, de Elvira Bertolini már harmadszorra emelte le a
ginnel már csak félig teli kristálypalack kupakját.
Egy halvány rózsaszín selyemköntöst viselt, finom, apró, festett tollak
takarták el az apró kapcsokat, melyekkel zárni lehetett volna a köpenyt. De
Elvira csak félig használta ki a szabó által felkínált lehetőséget, a felső
kapcsokat szándékosan nyitva felejtve, dús keblei szinte kibuggyantak a
leheletvékony kelméből. Messziről szemlélve egy, a budoárjában pihenő
filmsztárnak is beillett volna, vagy egy operaház dívájának, aki még lazít egy
kicsit a premier előtt. Közelebb lépve azonban csak egy megfáradt, öregedő
lélek küzdelme tükröződött az arcán, a reggel még feltehetően tökéletes
sminkje fekete csíkokban követte a könnyeit. A máskor csillogó, korallszínű
rúzs pedig már leginkább az ujjlenyomatokkal tarkított gines pohár pereméről
köszönt vissza.
Fényképeket rendezgetett, néha pedig beleolvasott a mellettük heverő
levélkupacba. Az egyik fotó felett különösen sokáig elmerengett, két fiatal
nő, nem is nő… inkább két fiatal, húsz év körüli lány volt rajtuk, de az is
lehet, hogy még fiatalabbak lehettek. A római orr, a nagy szemek és az
éjfeketén csillogó hajzuhatag könnyen felismerhetővé tette a fiatal Elvirát, a
másik lány finom, kecses vonásait egy picit tovább kellett szemlélni, hogy
hozzáképzelve közel negyven esztendőt és a Szent Benedek-rend
egyenruháját, Agnes nővért véljük felfedezni.
Elvira megsimogatta a megfakult fotót, majd lassan a lekopott rúzsú
ajkaihoz emelve megcsókolta azt.
– Ne gyerekeskedj! – bukkant elő Enrico a semmiből, és egy határozott
mozdulattal kivette a képet Elvira kezéből.
Elvira a zsákmányát foggal-körömmel védő vadként kapott a fotó után.
– Add vissza, semmi közöd hozzá, ezt nem értheted – emelte fel a hangját
feldúltan.
– Hogyne érteném. Telhetetlen vagy, mindig is az voltál – közölte
tárgyilagosan Enrico, majd egy lassú mozdulattal levette a fekete keretes
szemüvegét, és egy szarvasbőr kendő segítségével, semmilyen maszatot nem
tűrve, eltüntetett róla egy parányi foltot. Elvira egy darabig szótlanul nézte a
műveletet.
– Mit akarsz most ezzel mondani? – nyúlt végül újra a gines pohár után.
 – Ne igyál annyit, megváltoztat! Elveszi a méltóságod – vette ki Enrico a
kezéből a poharat. Határozott volt, eltökélt, már-már férfias. Elvira nem
ilyennek ismerte, szinte tetszett neki ez a viselkedés, meglepte. Nem is
hallotta meg a bírálatot.
– Nem értem, mire célzol a telhetetlenséggel – kanyarodott vissza az előző
témához.
– Neked nem volt elég, hogy a férfiak ott hevernek a lábad előtt, a nőket is
meg akartad hódítani. Számodra mindenki játékszer, ez a kis szerencsétlen,
szentfazék fruska is az volt – dobta le undorral a fotót az asztalra.
– Vigyázz a nyelvedre – horkant fel Elvira, és mint egy gyermekét
babusgató anya, a mellkasára szorította a képet, amit időközben
visszaszerzett. A gin lassan megtette a hatását, üveges szemmel dúdolni
kezdett.
– Szánalmas vagy – lépett oda hozzá a férfi, de aztán megbocsájtóan
hozzáfűzte: – De én akkor is szeretlek. Én igen. Hallod, Elvira? Te, végzetek
asszonya, te, gyönyörű nő, te, tündér és boszorkány, te, istennő, te, kárhozat.
Szeretlek!
Elvira gúnyosan felkacagott:
– Szeretsz? Édes bogaram, Enrico. Hát persze hogy szeretsz, én is
szeretlek, téged mindenki szeret, még apám is szeretett, hiszen különben
hogyan engedte volna meg, hogy a közelünkben maradj azok után.
– Csak az alkohol beszél belőled – próbálta a férfi magát vigasztalni.
– Á, Enrico… látod, milyen kegyetlen vagyok – nyújtotta a kezét
engesztelően. – És még te állítottad a minap, hogy tele vagyok jósággal, és
kihasználnak az emberek. Nem érzed az ellentmondást? Ha hinni lehet neked,
akkor olyan, mintha két énem volna.
– Semmi sem csak fehér vagy csak fekete. Meghalnánk az unalomtól, ha
nem lennének színek – motyogta maga elé a férfi.
– Így viszont az örök bizonytalanságba pusztulunk bele. Felőrlődünk a
ténytől, hogy nem tudjuk eldönteni, hova tartozzunk – kacagott fel az
asszony, hagyva, hogy a megbillent gines pohár tartalma végigcsurogjon a
nevetéstől hullámzó keblein.
– Nem gondolnám, hogy ezek tudatos döntések lennének – ült le mellé
Enrico.
– A szexualitásomra gondolsz? – fordult felé Elvira, szándékosan a férfi
karjaihoz préselve a mellét.
Enrico arcát elöntötte a vér, minden zsigerében kívánta az asszonyt.
 – Már megint játszol velem – felelte az agya védekezően, de szíve szerint
letépte volna a köntöst Elviráról. – Volt idő, amikor többet jelentettem neked,
amikor nem csupán egy eldobható játékszer voltam a szemedben – közölte a
férfi a megbántottság és a szomorúság keverékével, és a fekete keretes
szemüvegét egy picit felemelve megdörzsölte kivörösödött szemét.
– Ah, Enrico… szedd össze magad, nem áll jól neked ez a gyengeség,
sosem állt jól, egy férfiben legyen tartás. Csak akkor kelt egy nőben
vágyakat.
– Néhányszor azért már sikerült meghódítanom – pattant fel mellőle
sértetten a kanapéról, elhagyva a hangja a szomorúságot.
– Ha ennyire önkínzó hangulatodban vagy, akkor pontosítsunk –
koppantott egyet hosszú ujjaival Elvira az asztalon. Mintha hirtelen megszűnt
volna a delíriuma, újra teljesen ura volt az artikulációjának. – Enrico, valami
azt súgja, mintha megint csak ismételném magam, de úgy tűnik, mintha
szándékosan nem akarnál megérteni. Persze hogy sokat jelentesz nekem, és
ez mindig is így volt. A masszőrömről és a kertészemről sem szeretnék
lemondani. Mert szükségem van rájuk. Ha éppen fáj a hátam vagy metszésre
várnak a fák. Szükségem van a szolgálataikra, pont úgy, mint a tiédre is. De
nem akarok igazságtalan lenni, te egy multitehetség vagy. Mármint a
szolgáltatások terén. Ezért aztán téged számtalan téren használtalak, és ne
felejtsük el: meg is fizettek. Akkor, csak hogy egyszer és mindenkorra le
tudjuk zárni ezt a számomra napról napra unalmasabb témát, még egyszer
összefoglalnám a mondottakat. Nos tehát, kedvesem, soha, érted, soha nem
hódítottál meg. Tizenkilenc évesen megsajnáltalak, hogy te vagy az egyetlen
tizenhat éves kölyök, aki még egy csókkal sem tud felvágni a haverjai előtt.
Szerencsétlenségemre aztán nem álltunk meg ennyinél. Évekkel később pedig
a fájdalmamat csillapítottam párszor az öleléseddel, amikor épp nem volt
kedvem az alkoholhoz, akkor veled tompítottam a gondolataimat. Ostobaság
tőled, hogy ilyen vallomásokra kényszerítesz. Agnesszel úgysem tudtál volna
versenyezni, vele amúgy sem vehette fel senki a versenyt. Őt nem tudta volna
senki sem kiütni a nyeregből, persze az én gyávaságomat leszámítva… –
kesergett. – Véget vetettem a kapcsolatunknak, mielőtt valójában
elkezdődhetett volna. Pedig mennyivel mást érdemelt volna ez az édes lány,
ez a szent, aki még akkor is mellettem volt, amikor szembeköptem a
szerelmünket. Azt hiszem, ha van Isten, akkor engem veled büntetett.
Mármint közvetve, ugye, érted. Ne haragudj, ez még tőlem is kegyetlen volt
– csitult el az asszony.
 – Nem te tehetsz róla. Nem voltál te mindig ilyen – merült el Enrico egy
pillanatra a múltban nosztalgiázva. Az apád tehet mindenről, ő rontott el –
toldotta hozzá.
– Hagyd ki ebből az apámat – dörrent rá Elvira.
– Egy más apa árnyékában talán nem undorodsz meg a férfiaktól – suttogta
Enrico maga elé.
– Miket hordasz itt összevissza? Szerettem az apámat, teljes szívemből.
Mindent megtett értem, az egy szem lányáért – förmedt Elvira a könyvelőre.
– Egy szem? – nézett Enrico kihívóan az asszony szemébe.
– Tényleg ezzel akarsz sarokba szorítani, Enrico? Te, aki ebben a
történetben mindig mellettem álltál? Valeriával ellentétben neked még
bizonyítékaid sincsenek, és tudod, mit? Már nem érdekel ez az egész… Te
sem vagy különb a többinél… Nem az apám anyámmal kapcsolatos
viselkedése miatt fordultam el a férfiaktól, hanem az ilyen alakok miatt, mint
te – döfött még egy kést a könyvelőbe.
– Bent jártál megint a zárdában, ne is tagadd! – vetette oda Enrico
dühösen, egyre kevésbé uralkodva az indulatain.
– Miért tagadnám? De azért érdekelne, hogy miből gondolod? – felelte
Elvira, majd elővette az ezüsttárcájából a sokadik cigarettát, és újra
rágyújtott.
Enrico odament az ablakhoz és tüntetőleg kitárta, aminek a következtében
a méretes szobát elárasztotta a friss, harapós decemberi levegő.
– Amikor ott jársz, napokra megváltozol, hónapok óta így megy, de azt
hittem, a múlt kedd után ez végre megváltozik. Hogy kerülni fogod végre
Mdinát.
Elvira kutakodni kezdett a gondolataiban.
– Múlt kedd? Miért, mi történt múlt kedden? – eregetett el egy füstkarikát.
– Elindultál a Kék Lagúnához délután, és amikor este visszatértél, Valeria
Lombardinak nyoma veszett… Valeria nővérnek, aki az elmúlt hónapokban
nap mint nap megkeserítette az életedet, és erősen megcsapolta a
bankszámládat. Azt hittem, a halálával fellélegzel, és megjön az eszed,
megbecsülöd azt, amid van – mérte végig tőle szokatlan hűvösséggel Elvirát.
– Nem értem, mire célzol, azaz értem, de tévedsz, Enrico. Egy csepp
könnyet sem ejtek ugyan azért a boszorkányért, de nem én öltem meg. A
kapzsiságtól megrogyva, de teljes épségben távozott tőlem. És igen, egy
hajszál választott el attól, hogy utána menjek, és istent játszva kimérjem rá a
méltó büntetését. De nem tettem, isten a tanúm, hogy egy haja szála sem
görbült, amíg ott volt a közelemben – védekezett, de a hangja nem volt túl
meggyőző. Enrico tetőtől talpig végigmérte az asszonyt, mintha így
fenyegetné a tekintete: „Engem nem tudsz megtéveszteni, tudom, hogy mit
tettél. A markomban vagy.”
Elvira meghökkent a pillantástól, akaratlanul is úja magyarázkodni kezdett.
– Enrico, mit akarsz ezzel mondani? Talán meg akarsz zsarolni? Mi ez az
ostobaság? Tudod, hogy velem nem éri meg ujjat húzni! Enrico, na, gyere
már ide, bújj hozzá az öreg barátnédhoz. Ostobaság lenne mások miatt
egymás ellen fordulnunk.
Csengetés törte ketté a párbeszédet, a kapucsengő harangszerű kongása
jelezte, hogy valaki csatlakozni kíván hozzájuk.
– Vendéget vársz? Nem is tudtam róla – kapta fel a vizet Enrico, nem
titkolva, hogy nem örül annak, hogy megzavarják őket.
– Nem tudtam, hogy engedélyt kellene kérnem hozzá, ha bárkit is
meghívok a saját házamba – közölte Elvira tompán, miközben kissé
szédelegve megpróbált felállni a kanapéról. – De ha éppenséggel tudni
akarod, azt a vonzó angol újságírót, Frank Harrisont kérettem ide – döfte oda
bosszúból Enrico előbbi támadásáért.
Bár ezekben a percekben a csalódás és a harag fűtötte Enricót, mintha,
mint mindig, barátnőjét még most is óvni akarta volna a külvilágtól. S bár
csöppet sem rajongott a gondolatért, hogy át kelljen adnia a terepet a szerinte
egyértelműen szoknyapecér, és a homályos cikksorozatával amúgy is gyanús
férfinak, nem akarta, hogy Elvirát így lássák.
– Menj, öltözz át, és ma már csak vizet igyál! – parancsolta ellentmondást
nem tűrő hangon, ami érdekes módon újra lenyűgözte az asszonyt, miközben
azon tűnődött, hogy hova rejtette a barátja évtizedeken keresztül ezt az énjét.
Szó nélkül, engedelmesen felállt, és mintegy jutalomként egyszer még
széttárta a rózsaszín selyemköntöst Enrico előtt, mielőtt eltűnt volna a
folyosó felé. Enrico egy másodpercig még megkövülten próbálta magába
szívni az elé táruló kívánatos látványt, de aztán varázsütésszerűen
visszaváltozott negédes, ámbár mégis szürke és unalmas könyvelővé, hogy
üdvözölje és Elvira újjászületéséig szóval tartsa az érkezőket.

25. fejezet
 Egy órával korábban

– Tényleg nem várhatott volna még fél órát ez a találkozó? – szegezte Laura
Franknek a kérdést.
– Laura, van valami, amit szeretnél elmondani nekem? – érkezett egy
újabb kérdés a felelet helyett.
Laura nyelt egy nagyot, az ösztönös reflex egy falatnyi időhöz is juttatta.
Niclas furcsa megnyilvánulásai nélkül most egészen biztosan kibukott volna
belőle a meglepetésnek szánt akció, de így valahogy megkérdőjeleződött a
feltétel nélküli bizalma.
A válasz elől menekülve megállt egy szuveníreket árusító parányi bolt
előtt, hogy felpróbáljon egy napszemüveget. Már érkezésük óta zavarták az
éles sugarak, és mivel Stockholmban felejtette a még Bangkokban vásárolt
szemüvegét, itt volt az ideje, hogy beszerezzen egy újat.
– Csak egy perc, jó? – nézett kérlelően Frankre, és már el is merült a
szokatlanul nagy választékban.
– Nem is süt ma annyira a nap, és mint mondtam, időre megyünk –
próbálta Frank lebeszélni, de Laura már tükröt keresve billegett egy, az
arcához valójában egyáltalán nem illő, túlméretezett, fémkeretes darabban.
Egy fiatal eladó srác meglátva a segítségre szoruló kuncsaftot, előzékenyen
Laura kezébe nyomott egy tükröt.
– Nagyon dögös – vetette oda a korosztályához illő, rutinos, ámde minden
valós véleményt nélkülöző bókot, de aztán azonnal Franknek szentelte a
figyelmét. – Na, és a tiéd? Bevált, ugye? Mondtam én, hogy ennél jobbat nem
találsz – bökött a Frank hajában pihenő szemüvegre.
Laura meglepetten nézett Frankre.
– Itt vetted ezt a szemüveget? – kérdezte nagyra kerekedett szemmel. – De
hiszen már az érkezésedkor is ez volt rajtad, korán reggel, amikor a boltok
még ki sem nyitottak.
Frank mintha a pillanat törtrészéig habozott volna.
– Biztosan összekever valakivel, tucatarcom van, és valljuk be, ez sem egy
design szemüveg, a világ bármelyik pontján megkaphatod. Én speciel
London repterén szereztem be egy butikban – magyarázkodott, de úgy, hogy
csak Laura hallja, a fiú felé mindössze egy suta vigyort dobott.
Laura hirtelen úgy érezte, hogy még nagyobb lett közöttük a távolság, és
bár minden emberi számítás szerint igazat is mondhatott Frank, mégsem tudta
a kétségei közé beékelődött gondolatot kiverni a fejéből, hogy Frank már
korábban is járt Máltán, mi több, nagy valószínűséggel nem is olyan régen,
hiszen akkor feltehetőleg nem emlékezett volna rá egy szuvenírárus, aki
bizonyára naponta több tucat vásárlóval találkozik.

26. fejezet

– Á, minek köszönthetjük az újbóli látogatást? – tárta ki a kaput negédesen

Enrico Franknek és Laurának. Ezúttal nem volt őszinte a fogadtatás, és ezt a
vendégek is megérezték azonnal.
– Nem lettek jók sajnos a felvételek, valószínűleg fényt kaptak az
előhívásnál – hozakodott elő Laura a mentőövvel, amire ha egy picit
tájékozottabb, nem is lett volna szüksége, hiszen Elvira Bertolini rendelte
magához Franket.
– Tudtommal nem is igen készültek képek – felelte Enrico affektálva,
utalva rá, hogy Elvira beszámolt Laura nem éppen szokványos viselkedéséről
és viharos távozásáról. Hogy az előzményeket is ennyire részletesen ecsetelte
volna, afelől maradhattak jogos kétségek, mindenesetre senki számára nem
volt magától értetődő, hogy Laura valaha is újra felbukkan ezen a kúrián.
Tulajdonképpen magát Laurát is meglepte, hogy Elvira Bertolini hajlandó
újra fogadni, de Frank megnyugtatta, hogy ő már a konkrét eset után azonnal
tisztázta a félreértést, és bocsánatot kért Laura nevében a gyerekes
viselkedéséért, és a minden kétséget kizáróan túlzott reakciójáért. S bár Laura
a Frankkel folytatott hosszas beszélgetés és helyzetelemzés után is úgy
érezte, hogy valójában Elvirának kellett volna bocsánatot kérnie a pofátlan és
olcsó rámenőssége miatt, ráadásul Valeria nővér halála óta nem csupán utálta
ezt a nőszemélyt, de félt is tőle, és mégis, Frankkel egyetemben ő maga is
úgy érezte, hogy ma neki is itt a helye. És ha még bármit is ki akarnak
facsarni Elvirából, azt mielőbb meg kell tenniük… és minden lehetőséget ki
kell használniuk. Itt volt tehát most ő is, megpróbálva követni Frank szigorú
utasításait, miszerint fogja vissza magát, és próbáljon meg nem reagálni a
provokációkra.
Enrico minden igyekezete ellenére bizalmatlanul méregette Franket, Laurát
pedig egyelőre egyszerűen levegőnek nézte. Feltessékelte őket a nappaliba,
de ezúttal ital helyett még hellyel sem kínálta őket.
– Elvira ma délelőtt egy kicsit gyengélkedett, nem tudom, hogy nem lenne-
e alkalmasabb egy másik időpont a felvételek elkészítésére – próbálta elűzni
a vendégeket.
– Nem sokáig kívánunk zavarni – közölte Frank, majd lehuppant az egyik
nagy, füles fotelba.
Enrico rosszallóan nézte a jelenetet, és Laura nem tudta eldönteni, hogy
valójában melyikük volt az illetlenebb. Enrico, amiért nem ajánlotta fel, hogy
üljenek le, vagy Frank, aki kérdezés nélkül helyezte magát kényelembe.
Tulajdonképpen mulattatta a helyzet.
– Mesélne nekünk egy picit Máltáról, a máltai emberekről? – próbálta
Laura megolvasztani a jeget, és Enricónak láthatóan jólesett az érdeklődés.
Mintha simogatta volna a lelkét, hogy ha csak rövid időre is, de most ő kerül
a középpontba. Őt kérdezték, az ő véleményére, az ő érzéseire kíváncsiak.
– Mit is mondhatnék magunkról, mi a legjellemzőbb ránk? – fordult most
először Laura felé. – Talán az arab öntudatosság, a mediterrán életigenlés,
ünnepelni vágyás, az olasz szenvedély, az öröm és a bánat megélése, de a brit
sztoikusság is nyomot hagyott bennünk. Tudja, a történelem vihara annyiszor
megtépázott már bennünket, hogy idővel talán rájöttünk, hogy ha valaminek
végképp nincs már erőnk ellenállni, akkor úgy kell megadni magunkat az
újnak, hogy kicsípjünk belőle valami jót is, amit tovább vihetünk a
nemzetünk történelmének hajóján.
„Egész költőien is tud fogalmazni ez az amúgy felettébb kockafejűnek
tűnő könyvelő” – állapította meg magában Laura, és ez további
kérdezősködésre ösztönözte.
– Néha olyan érzésem van, mintha itt mindenki angolul beszélne, mintha
ez lenne az ország hivatalos nyelve. Tévednék?
– Csak részben. Az angol gyarmatosítás óta valóban az angol az államunk
egyik hivatalos nyelve, ez a brit időknek a legmeghatározóbb öröksége, no
persze csak a piros telefonfülkék és a Londonból leselejtezett emeletes
buszok mellett – ironizált. – Persze az identitásunk fontos része a máltaiak
saját nyelve, amit a kilencedik században az arabok hagytak ránk. Jó régen…
így aztán volt időnk csűrni, csavarni, olasz szavakkal gazdagítani, és a latin
betűkkel egyedülállóvá tenni. Nincs még egy arab nyelv a világon, ahol a
kereszténység betűi, a latin betűk felülírták volna az ábécét. Olyan a
nyelvünk, mint a városaink utcaképei. Az idelátogatók zöme lenyűgözve
állapítja meg, hogy olyan érzésük van, mintha egy keresztény templomokkal
és ereklyékkel telepakolt arab világban tennének kirándulást. Furcsa
kettősség… különleges. És ki ne szeretne különleges lenni, legalábbis a
számára fontosak szemében – sóhajtott egy akkorát, hogy Laura bár nem
értette a célzást, ösztönösen megsajnálta.
Elvira Bertolini nem sokat váratott magára, alig néhány perc múlva
belibbent egy fekete, bőszárú bársonynadrágban. Méregzöld garbójához egy
azonos színű tűsarkút viselt, Laura irigy utálattal nézte, hogy milyen
magabiztosan lépked benne az asszony. Alapjában több okból taszította ez a
nő, és mégis, ambivalens módon, alig merte bevallani magának, de volt
benne valami, ami vonzotta is. Ez a titokzatos, sok mindenen átment díva
egyszerre volt elegáns és olcsó, gátlástalan, kérkedő, vidám és szomorú,
magabiztos és megtört. Nem tudta megfejteni, de érezte, hogy hamarosan
sarokba szorítják. Csak lett volna még kettesben öt percet Niclasszal, talán
nem is lett volna akkor már szükség erre a nyomasztó találkozóra.
Elvira meglepődött Laura láttán, csak Frankre számított, ezért némi
csalódottság tükröződött az újra tökéletes sminkben tündöklő arcán.
– Á, maga is itt van, kislány- – üdvözölte egy lekicsinylő pillantással.
Laurát még a szokásosnál is jobban provokálta a megszólítás, még
Franknél sem azonnal fogadta el.
Az ereiben felgyorsuló vér áramlása arra késztette, hogy visszavágjon, de
Frank finoman megszorította a kezét, ezzel figyelmeztetve a
megállapodásukra.
– Bevallom, egy kötetlen beszélgetésre számítottam, négyszemközt a cikk
írójával, hiszen valójában még alig tudott meg rólam valamit – búgott fel
újra, nem rejtve véka alá, hogy valójában nem tart igényt sem Laura, sem
Enrico társaságára.
Laura elvörösödött, de nem adta be olyan könnyen a derekát.
– Szükségünk van fotókra a cikksorozat illusztrálásához, és ugye legutóbb
miattam nem készültek felvételek – krákogta, és közben a pokolba kívánta
Franket, amiért az megint nem kelt idejében a védelmére.
– Nos, akkor én nem is zavarok tovább – szólalt meg Enrico, és csak ha
nagyon figyelt volna valaki, akkor tűnik fel számára a hangban rejlő
cinizmus. De Elvira ügyet sem vetett rá, és Frank gondolatai is másfele
jártak. Csak Laura sajnálta meg újra egy pillanatra a láthatóan gyakran
mellőzött házibarátot, de aztán kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy
hagyja magán az együttérzést eluralkodni.
 Enrico emelt fejjel távozott, Laura pedig a kamerájának az objektívét
kezdte el kutatni a feneketlen, narancssárga bőrtáskájában. De ezúttal nem a
rendetlenségének volt betudható, hogy nem találta, hanem a ténynek, hogy a
bérelt autójukban felejtette. Most először használtak autót a szigeten, a
máskor olyan kényelmesnek bizonyuló tömegközlekedést ma háttérbe
szorította egy meglepetés: Frank újra kirándulni akarta csábítani Laurát, de
Elvira váratlan meghívása átrendezte a tervüket. A hotelhez rendelt autó nem
csupán az oldtimer külsejével keltett feltűnést, hanem azzal is, ahogy Laura
Frank minden tiltakozása ellenére maga akarta vezetni az öreg járgányt. A
néhány alkalmas bangkoki tapasztalatára hivatkozva azonnal bevágta magát a
jobb oldali kormány mögé, de a harmadik körforgalomnál be kellett látnia,
hogy álmai autójában egyelőre jobb, ha csak utasként van jelen és átadja az
irányítást a hasonló közlekedési oldalt követő Angliából érkezett lovagjának.
És ha eddig nem is lett volna közöttük bármiféle feszültség az elmúlt két
napban, akkor legkésőbb ezen a délutánon robbant volna a bomba. Mert
Laura, bár elméletileg átadta a kormány feletti hatalmat, gyakorlatilag egy
lesérült kapitány szerepét átvéve osztogatta az utasításokat, hogy mit és hogy
csináljon Frank. Az úton olykor átsurranó macskák pedig olyan pánikszerű
sikolyokat csaltak elő belőle, hogy Frank nemegyszer ijedtében az
útpadkának ütközött, ami aztán újabb visításokra ösztönözte a lányt.
Közvetlenül a nagy, kovácsoltvas kertkapu előtt állt a piros oldtimer. Úgy
tűnt, hogy az öreg jószág Enricót is rabul ejtette, hiszen feldúlt lelkiállapota
ellenére már másodszorra járta körbe, hogy alaposan szemügyre vegye.
Annyira elmerült a vizsgálódásban, hogy nem vette észre a közeledő
Laurát.
– Ugye milyen szép? – lépett mellé a lány.
– Parancsol? – rezzent össze Enrico.
– Az autó. Ugye milyen pompás darab? – nyitotta ki Laura a kocsi ajtaját.
– Az, szemrevaló… – felelte a könyvelő, és megigazította az orrán a már
megint csúszásnak induló szemüvegét.
– Létezik vajon olyan férfi, akit nem nyűgöznek le a négykerekű
járgányok? – mosolygott kedvesen Enricóra, megvillantva ápolt, fehéren
csillogó fogait. Az iménti néhány mondatos csevegésük után egészen
szimpatikus figurának tűnt számára a máltai férfi, és úgy gondolta, hogy
Enrico is hasonlóan gondolkodhat róla. De tévedett.
– Megfogadtam, hogy mindennap cselekedem valami jót, ezért fogadjon el
tőlem egy jó tanácsot – fordult felé a férfi, és olyan jéghideg tekintettel nézett
rá, hogy Laura megborzongott.
– Hallgatom – felelte szorongással teli hangon.
– Nem tudom, hogy miért jöttek ide, hogy miben sántikálnak, de higgye el
nekem, jobban teszik, ha szedik a sátorfájukat, és visszamennek a
szárazföldre, Londonba, Stockholmba vagy tőlem akár a pokol fenekére. Ha
ártani akarnak Elvirának, azt is megbánják majd, hogy megszülettek.
Higgyen nekem, akármi is a szándékuk, nem ér annyit, amennyit fizetnének
érte. Az elmúlt évtizedekben a Bertolini család szárnyai alatt magam is
komoly kapcsolatrendszerre tettem szert. Kéz kezet mos alapon, ugye érti,
kisasszony? És bizony sokan tartoznak nekem. Egyetlen telefon, és a csinos
kis bérelt autójukban annyi kábítószert találnak a rendőrök, amennyi
elegendő ahhoz, hogy mindketten még nagyon sokáig élvezhessék kis
szigetországunk vendégszeretetét – mosolygott alattomosan.
Laura nem jutott szóhoz, földbe gyökerezett lábbal hallgatta végig a
fenyegetést.
– Ha nem haragszik, most mennem kell, van még mára egy halaszthatatlan
elintéznivalóm. És, ha megkérhetem, ma ne törjön össze újabb
kristálypoharat, tőlem kapta Elvira ajándékba a készletet – biccentett egyet
kopaszodó fejével, és hátat fordítva Laurának, elindult a város felé.
Laura visszasietett a villába, és szíve szerint azonnal Franknek rontott
volna, hogy hagyják az egészet a fenébe, hiszen az egész nem ér annyit, hogy
magukat sodorják komoly veszélybe. Ugyanakkor egyre inkább hajtotta
valami leküzdhetetlen vágy és kíváncsiság, mint az anyagra éhes drogost, aki
a kábítószeréhsége kielégítése nélkül úgy érzi, hogy megpusztul. Egyre
inkább belebolondult a napról napra homályosabb bizonytalanságba.
Gines poharak koccanására lépett be az ebédlőbe, nem örült ugyan neki,
hogy Franket megint inni látja, ugyanakkor szerette volna feltételezni, hogy a
barátja tudja, mit csinál, és hogy ennek a boszorkánynak a leitatása is talán
valamiképp a terve része. Azt beszélték meg, hogy egy óvatlan pillanatban,
amikor feltehetőleg az alkohol segítségével megered majd Elvira Bertolini
nyelve, ő az asztalra tesz egy, a fényképezőgépe mögé rejtett diktafont. Talán
majd egy időre vissza is húzódik a mosdóba vagy még inkább a kertbe, hogy
a gyengéd, flörttel átitatott hangulatban olyat mondjon az asszony, ami
segítségükre válhat. Niclas laboreredményeivel együtt akkor pedig már
egészen biztosan nyert ügyük van.
„Kitartás, Laura, kitartás!” – csitította önmagát, amikor a félelem akarta
hatalmába keríteni.
 De valahogy nem jutottak egyről a kettőre, már fél öt is elmúlt, a gines
üveg rég kiürült, Laura elkattogtatott vagy három tekercs filmet, de a
felszínes, lényegtelen csevegésen még mindig nem jutottak túl, és Laura
lassan úgy érezte, hogy ő maga a zavaró tényező, és amíg jelen van,
semmilyen irányba nem fog elmozdulni a helyzet. Ugyan nagyon nem
szívesen hagyta Franket ezzel a szerinte a hálóját mindenre kivető némberrel,
be kellett látnia, hogy a barátjának valószínűleg egyedül nagyobb esélye lesz
bármilyen intim vallomás kicsikarására. Tulajdonképpen ez már a mai
látogatásuk előtt is egyértelmű volt, de akkor vajon miért akarta annyira
Frank, hogy elkísérje. Talán egy gesztus volt felé, hogy ne legyen féltékeny
Elvirára? Vagy a vendéglátójuknak akart ezzel felmutatni egy stoptáblát?
Esetleg csupán azt akarta megakadályozni, hogy Niclasszal maradjon?
Újabb kérdőjelek úszkáltak a gondolataiban, de azt tudta, hogy azzal csak
felgyorsíthatja az eseményeket, ha most visszamegy a szállodába. Ráadásul
izgatta a kihívás, hogy ő vezesse vissza az autót, Frank már túl sokat ivott
ahhoz, hogy kormány mögé ülhessen.
– Azt hiszem, én már végeztem is – erőltetett egy vigyort magára. – Egy
kis szerencsével még ma leadhatom a képeket, és akkor talán holnap közösen
ki tudjuk válogatni a megfelelőket. Frank, ha akarod, érted jövök majd, vagy
hívj egy taxit – nézett még egyszer, szinte kérlelően a barátja szemébe,
mintha azt sugallná, hogy ne csináljon butaságot. – Vagy inkább maradjak? –
fordult vissza elbizonytalanodva, hiszen mi van, ha valódi veszélyt jelent
Frankre a nő?
– Menj csak nyugodtan, egy kicsit még beszélgetünk, aztán én is sietek
vissza a hotelba, hogy mielőbb megírjam az anyagot – felelte Frank.
Egyszerre volt magabiztos és megnyugtató a hangja, és ezzel sikerült
eloszlatnia Laura kétségeit.

27. fejezet

Laura fogyott két kilót és öregedett egy évet, mire visszavezetett a

szállodához, de valahogy élvezte is a kalandot, hogy sikerült az agyából
félresöpörnie egy időre mindent, hogy csak a fizikai túlélésre koncentráljon a
vallettai utakon.
De aztán a hotel egyik londinerének egy kisebb vagyont nyomott a kezébe,
hogy az vigye vissza az autót a kölcsönzőbe. Nem volt ereje gyalog
visszavánszorogni a szálláshelyére, ez tűnt számára a legkedvezőbb
megoldásnak. Hidegebb volt a délután, mint az eddigiek, a nap is
elfáradhatott a reggel óta tartó harcban a felhőkkel, és megadva magát a
túlerőnek, sugarainak visszavonulót fújt. Laura fázva húzta össze magán a
kabátot, pedig csak néhány lépést kellett megtennie a bejáratig. Miután a
szobában sem szűnt meg a didergése, sőt mintha a torkát is kikezdte volna
tucatnyi apró tűszúrás, feljebb vette a fűtést, és felforralt egy kancsónyi
teavizet.
Szerencséje volt, hogy a családias szálloda gondolt a vacogós külföldi
vendégekre is, és a legtöbb házzal és hotellel ellentétben rendelkezett egy jól
működő fűtésrendszerrel. A viszonylag enyhe máltai telek miatt sokan nem
érezték szükségesnek a radiátorokat, aminek következtében azonban
gyakoriak voltak a télvíz idei meghűlések.
De Laura még így is fázott, és minden porcikája kívánta a forró, fahéjas-
gyömbéres teát. Csak az első kortyok után jutott eszébe Niclas, felállt, hogy
elvegye a tévé mellől az ott felejtett mobiltelefonját. Három nem fogadott
hívást jelzett a képernyő, a fiatal ügyvéd kereste többször. Háromszor, ami
azt jelentette, hogy feltehetően fontos közlendője akadt. Nem akarta sokáig
várakoztatni, de épp, amikor tárcsázni készült a számát, kopogtattak az ajtón.
Frank ért volna vissza, alig néhány perccel az ő érkezése után? – ötlött fel
benne, de nem tartotta valószínűnek, hiszen ilyen rövid idő alatt nem
történhetett nagy fordulat Elviránál. Rajta kívül csak egyvalaki jöhetett
számításba. Így aztán nem is lepődött meg, amikor hosszú, majdnem a padlót
súroló gyapjúkabátban Niclast pillantotta meg az ajtóban.
– Na, mégiscsak hidegebb van, mint gondoltad, ugye? – köszöntötte Laura.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Egész nap a nyomomban voltál? – dőlt az
ajtó félfájának.
– Láttam, hogy egyedül jöttél be, vártam néhány percet, csak azután
követtelek – magyarázkodott a férfi.
– Gyere, gyere már be – tárta Laura mosolyogva szélesebbre az ajtót.
– Tudunk pár percet kettesben beszélni? – nézett körül a parányi szobában,
mintha meg akart volna bizonyosodni róla, hogy valóban nincs ott rajtuk
kívül senki.
– Aha, Frank csak később jön… szerintem hét előtt egészen biztosan nem
– mondta, de valójában fogalma sem volt, hogy meddig marad Elviránál a
barátja.
– Megjöttek a genetikai vizsgálat eredményei – szólalt meg Niclas,
előhúzva a kabátzsebéből a már délután is szorongatott borítékot. Laura
megpróbált olvasni az ügyvéd tekintetéből, de az pókerarccal meredt rá.
– Okéééé… Na végre, ezt már hamarabb is közölhetted volna. Na ne
csigázz, ki vele! – sürgette Laura türelmetlenül. – Elisabeth Elvira féltestvére,
ugye? – tépte ki szinte Niclas kezéből a borítékot, de Niclas lefékezte a másik
kezével a mozdulatot.
– Várj egy kicsit, ülj le, jó? – húzta maga mellé az ágyra lányt.
– Élvezed ezt a játékot, hogy majd megbolondulok? Szeretsz mások
idegein táncolni? – fordult felé Laura szemrehányóan.
– Nem, dehogy, nem erről van szó. Csak fel akarlak készíteni rá – csitította
Niclas.
– Mire? – meredt az arcába Laura.
– Arra, hogy Elisabeth semmilyen rokonságban nem áll Elvirával.
– Semmilyen rokonságban? Úgy érted, nem féltestvérek, egy picit sem,
még csak negyed sem, vagy mit tudom én? – nézett kérlelően Niclasra,
mintha abban reménykedne, hogy tud még valamit változtatni a fekete-fehér
tényeken.
– Nem – ismételte meg Niclas. – Nem rokonok.
– A francba. Akkor tulajdonképpen most összedől a kártyavárunk… –
sóhajtott fel Laura, és rendkívül csalódottan csengett a hangja.
– Viszont találtunk még egy DNS-mintát a pohár peremén, amit beküldtél.
De hisz mondtad is, hogy a kollégádé, Frank Harrisoné is rajta lesz majd.
– Igen, igen, hiszen Elvira az ő poharába ivott bele, amikor visszaértem a
kertből – magyarázkodott Laura, miközben újra felidéződött benne az
utálatos látvány, ahogy a milliomosnő kéjelegve áthajol a barátja poharához,
hogy a tűzpiros rúzsával nyomot hagyva ő maga is belekóstolhasson a
pezsgőbe.
– Igen, igen, említetted, és valóban a női DNS mellett találtunk egy férfit
is… – vette a kezébe Laura tenyerét.
– Próbállak követni – értetlenkedett a lány. Niclas vett egy nagy levegőt:
– Laura, a barátod, Frank Harrison minden kétséget kizáróan Elvira
Bertolini vér szerinti fia.
 28. fejezet

– Sajnálom, még mindig betegeskedik a házvezetőnő, így csak egy kis

keksszel szolgálhatok – mentegetőzött Elvira, majd egy bizonytalan
mozdulattal megpróbált egy virágos pléhdobozt felnyitni.
– Majd én, jó? – sietett a láthatóan már erősen ittas asszony segítségére
Frank, és levette a fedelet. Apró, csokoládéval és kandírozott narancshéjjal
díszített csillagok és szívecskék bukkantak elő.
– Látja, még a csillagokat is lehozom magának, no meg a szívem is tálcán,
azaz dobozban kínálom – nyihogta, és Frank szinte sajnálattal mosolygott rá.
Kínosan érintette a máskor oly méltóságteljes asszony viselkedése. –
Egyébként szerintem terhes – próbált Elvira egy narancshéjdarabot lekaparni
az egyik csillagról. – Ki nem állom a szárított, cukrozott gyümölcsöket –
bosszankodott.
– Kicsoda? – kérdezte Frank.
– Hogy mondja? – cseppent vissza a beszélgetésbe az asszony.
– Azt mondta, hogy maga szerint terhes. Kiről beszélt?
– Á, csak Luciáról, a bejárónővé előléptetett szobalányomról. Túlságosan
hamar megelőlegeztem a bizalmat, valószínűleg pont úgy, mint ő a
lovagjának. Olyan kis fiatalka még, nem kellene, hogy egy korai,
meggondolatlan anyaság felbolygassa az életét.
Frank némán figyelte Elvirát, csak néhány, végtelennek tűnő másodperc
után szólalt meg.
– Miért gondolja, hogy felbolygatná? Lehet, hogy az által teljesedne ki.
– Igaza van, azt hiszem, az én anyám számára is én voltam a boldogság
egyetlen igazi forrása. Nem volt egy erős asszony a drágám, már egy gyenge
szellő is képes volt a földig hajlítani, és akkor tessék, pont egy Alberto
Bertolinibe, egy igazi forgószélbe kellett belebotlania. Persze hogy felkapta,
az égig repítette… de amint meglátott egy másik bimbózó virágszálat, irányt
változtatva elengedte, nem törődve vele, hogy a fölbe csapódva darabokra
hullik szét. Aztán, ha kedve tartotta, újra megjelent, összesöpörte a szirmokat,
és megpróbálta összeragasztani őket. De tudja, Frank, egy foltozott,
repedésekkel tarkított darabnál csak az idő kérdése, hogy meddig tart a
ragasztó… egy idő után szegény anyám sem bírta már tovább. De
tulajdonképpen az apámat is sajnálom egy kicsit, hiszen nem tehetett róla,
hogy rémesen untatta a valljuk be, igencsak olvasatlan, hozzá képest
műveletlen asszony. Nem tudom, hogy más párral boldogabbak lettek volna,
valójában a családjuk választott helyettük. Ma már ez másképp van, nagyobb
a szabadságuk a fiataloknak, főleg, ha nem nehezedik rájuk a família
társadalmi felelőssége – ömlött belőle a szó, csak néha tartott egy parányi
szünetet, hogy igyon egy kortyot a poharából.
– Nem kér inkább egy kis vizet? – nyújtott felé Frank egy üvegkancsót.
– Már maga is kezdi? – nyerített fel a nő, aztán babusgatva megfogta a
férfi borostás állát. – Tulajdonképpen olyan megható, hogy aggódtok értem –
csücsörített, mintha csókot akarna nyomni Frank szájára, de az elfordította az
arcát.
– Ha ennyire hűtlen volt az apja, akkor lehet, hogy valójában nem is
egyetlen gyermek – dőlt hátra Frank.
– Mit akar ezzel mondani? – emelte fel a hangját Elvira, mint akit
rajtakaptak valamin. – Nem hiszem, hogy magára tartoznának az apám
botlásai – hűlt ki az előbb még túlfűtött hangja.
– Nem ez lenne a történelemben az első eset, hogy házasságon kívül
születik egy gyermek – próbálkozott tovább Frank görcsösen.
Elvira arcát a heves indulatoktól elöntötte a pír, de megpróbált uralkodni
magán.
– Hány éves maga? – vetette oda Franknek.
– Harminckilenc.
Elvira hirtelen elcsöndesült, majd leginkább csak magának annyit
motyogott:
– Akár a fiam is lehetne… – De aztán megrázta magát, és úgy folytatta: –
Már nem annyira fiatal, hogy ne tudná, melyek azok a határvonalak,
amelyeket nem érdemes átlépnie. Egy család ügyei szentek a belső kör
számára, veszélyes belepiszkítania a múltba. Apám nem volt szeplőtelen, de
ostoba sem. Mellesleg semelyikünk sem bűntelen, nem szenteknek
születtünk, talán Agnest leszámítva, talán csak ő szeplőtelen.
Frank összerezzent egy pillanatra a név hallatán. Honnan ismeri egymást a
két asszony, Agnes nővér és Elvira. És ezek szerint nem is csak felszínesen…
Jól sejtette, hogy sokkal többet tud az apátnő, mint amennyit látni engedett a
múltkori látogatásuknál.
Talán fel kéne még egyszer keresni, talán őszintébb lesz hozzájuk most,
Valeria nővér halála után.
– Ha éppenséggel tudni akarja, volt egy féltestvérem. Apám kamaszként
belehabarodott egy lányba, a Szent Benedek-rend kolostorának egy
növendékébe, Veronikába. Fiatalság, bolondság, nagy árat fizettek érte. Főleg
a szerencsétlen leányzó. Apám kérésére a nagyapámék a zárda segítségével
örökbe adták a gyermeket, az anyát pedig valószínűleg alattomos érvekkel
addig manipulálták, amíg belement a dologba. De az is lehet, hogy azt
hazudták neki, hogy az első hetekben elvitte a csecsemőt a háromnapos láz.
Mit tudom én, csúnya történet, az egészen biztos. Nincs fájdalmasabb annál,
mint amikor egy anya nem nevelheti fel a gyermekét. Nehogy azt higgye,
hogy régóta tudok róla. Apám halála után keresett fel az az álszent Valeria
nővér, hogy megzsaroljon. Nehéz lesz az apámnak megbocsátanom, még ő
maga is félig gyermek volt, ez lehet az egyetlen mentsége. Valójában csak a
nővéremet sajnáltam, hiába kerestem, már csak a halotti bizonyítványára
akadtam. Amerikába került csecsemőként, de tudja, valójában lehet, hogy
jobban járt. Így aztán végképp semmi értelmét nem láttam, hogy a felszínre
kerüljön ez a régi ügy, senki javát nem szolgálhatta volna az igazság. Alberto
Bertolini pedig már nem tudta volna megvédeni magát. Fizettem a kapzsi
némbernek, ahányszor felkeresett: újra és újra fizettem… nem akartam, hogy
feleslegesen folt essen apám nevén a halála után, és azt sem, hogy Agnes
nővér mentsvára, a kolostor belekeveredjen az ügybe, hiszen őket is nagy
felelősség terheli a történtekért. Nem engedhettem, hogy ő fizessen meg
Valeriáék bűneiért.
– Ezért amikor besokallt, Valeria fizetett meg – mormolta Frank maga elé,
de a gondolatai valójában máshol jártak, próbált rendet tenni az
összekuszálódott feltételezéseiben.
Visszaemlékezett a három héttel azelőtti délutánra, amikor a munkából
fáradtan és unottan hazaérkezve, kivette az átlagosnál kisebb borítékot a
levélszekrényéből.
A máltai Szent Benedek-kolostor szerepelt feladóként, ami arra engedett
következtetni, hogy az a valaki, aki elküldte hozzá a levelet, a tudomására
akarta hozni, hogy honnan küldték.
Már a szigetország nevének olvasásakor összerándult a gyomra, mert
felidéződött benne a délután, amikor az árvaház egyik idősebb nevelője
odavetette neki egy komolyabb konfliktusnál, hogy bárcsak maradt volna
Máltán ez a poronty, hogy ne kellene annyit vesződnie vele. Hét-nyolc
esztendős lehetett, soha többet nem esett szó Máltáról, ő maga sem gondolt
rá, egészen addig a szerda kora estéig, amikor kinyitotta a borítékot, és egy
ősrégi, elnyomott emlékfoszlány felderengett neki egy csoportnyi apácáról. A
borítékot, amelyben egy kézzel írott levél lapult, apró gyöngybetűk, egy anya
a gyermekéhez szóló sorai… egy elmosódott dátummal.
Tudta, hogy egy perc nyugta sem lesz, ha nem utazik azonnal Máltára, de
azt is tudta, hogy egyedül nem akarja belevágni a fejszéjét ebbe a ki tudja,
milyen mélyen gyökerező fába.
„Laura…” – gondolt menthetetlenül azonnal a lányra, aki egyébként is
tekintélyes részt foglalt el az álmaiban a Bangkokban eltöltött közös hónapok
óta.
De isten ments, hogy sajnálatból vele tartson egy több mint kétes
küldetésben. Hogy szánalomból elkísérje az immáron nem csupán özvegy,
hanem árva újságírót is… Ezt nem kockáztathatta meg: így aztán Laura
elmeséléseiből tudva az örökbefogadott gyermekként felnőtt Elisabeth
asszonyról, két napra Máltára repült, ahonnan könnyedén kissakkozva
Elisabeth Laura melletti címét, elküldte az asszonynak a levelet, egy valódi
máltai pecséttel, hogy így manipulálja a lányt, aki számításai és reményei
szerint őt kéri majd fel útitársnak. Nem tévedett.
S bár időközben napról napra egyre inkább tudatában volt annak, hogy
valójában mekkora kockázatot rejt a furcsa játéka, egyelőre még képtelen volt
színt vallani Laura előtt.
A székesegyház miséje és a gyóntatófülkebéli suttogás óta szinte egészen
biztos volt abban, hogy Valeria nővér arra utal, hogy Elvirának van egy
féltestvére… aki pedig minden emberi számítás szerint ő, Frank Harrison.
De most nem tűnt úgy, mintha hazudna Elvira Bertolini… vagy csak
egyszerűen ne tudna az ő létezéséről? És ha valóban zsarolta őt Valeria
nővér, akkor mi okból uszított volna rá további örökösöket, hiszen addig
tudta őt fejni, amíg volt ellene adu ásza.
Lehet, hogy nem is Valeriával beszélt Laura a templomban, lehet, hogy
nem is az öreg apácától kapták a levelet a mise után? – cikáztak a kérdések a
fejében.
– Nem öltem meg Valeria nővért, nem öltem meg. Hányan jönnek még
ezzel? – bambult Elvira üveges szemmel maga elé. – De, ha egyetlenegy sort
is leír és nyilvánosságra hoz az előbb hallottakból, akkor magát gondolkodás
nélkül elteszem láb alól. Isten a tanúm rá, isten a tanúm rá – próbálta Franket
megfenyegetni, de inkább kérlelő volt a máskor parancsokat osztogató
hangja.
Megpróbált felemelkedni a kanapéról, hogy a mutatóujja magasba
emelésével nyomatékot adjon a szavainak, de az alkohol mámora
visszahúzta. Még egyszer megrebegtette Frank felé az éjfekete műszempilláit,
majd hagyva, hogy a kimerültségnek engedelmeskedve lecsukódjanak a
szemei, mély álomba merült.
Frank beterítette egy ezüstszürke gyapjúpléddel, és megigazította a feje
alatt a rubinpiros díszpárnát.
Taxit hívott, hogy minél hamarabb Laurához érjen a szállodába, hogy színt
valljon előtte, hogy beismerje az egyre ostobábbnak tűnő tervét, hogy kiöntse
neki a szívét, hogy egyszerűen csak mellette legyen.
Néhány perc múlva már egy Londonból exportált öreg taxiban robogott a
kikötő felé, a helyi sofőr megpróbált szóba elegyedni vele, de hamar
felismerte Frank érdektelenségét, aki csak minden második kérdésére
bólintott egyet. Már csak néhány sarok választotta el őket a hoteltől, amikor
Frank váratlanul meggondolta magát, és irányt változtatva módosította az úti
célját.

29. fejezet

Halk duruzsolás keveredett az almakompót illatú levegőbe. Az apácák nem

tudtak napirendre térni Valeria nővér halála felett. S bár már sokan számoltak
azzal, hogy az idős asszony előbb-utóbb maga mögött hagyja a földi létet, a
halála körülményeit fedő homály mindannyiukat nyomasztotta. Agnes nővér
magába süppedve kanalazta a kompótot, máskor éles szeme most nem
figyelte a rakoncátlan testvéreket. Szerette volna, ha néhány héttel már odébb
lett volna, amikor reményei szerint elcsitulnak a kolostorban a kedélyek, és
amikor talán már végre lezárul egy másik történet is, hogy utat törhessen egy
egészen újnak.
Odakint egyik napról a másikra vagy tíz fokot esett a hőmérséklet, amely
feladta a leckét a zárda elöregedett, de legalább létező fűtésrendszerének. A
szokásosnál lényegesen nagyobb szél csak úgy rázta a zsalugátereket, mintha
szüntelenül dörömbölnének a zárdában mentsvárat kereső lelkek. Agnes
nővér megborzongott, fázott, de nem csupán kívülről, hanem belülről is:
hosszú évek óta először nem érezte jól magát a vastag mészkő téglák között,
úgy érezte, összepréselik a több száz éves falak, de a lelke mélyén érezte,
hogy valójában a titkait nem bírja már tovább cipelni, és a lelkiismeret-
furdalása fojtja meg.
– Agnes nővér, valami baj van? – lépett oda hozzá Georgina.
– Erős fejfájás gyötör, gyermekem, semmi komoly. De ma nem maradok
veletek az esti, közös imánknál. Kicsit korábban visszavonulok.
– Ó, ha tudtam volna, hogy egyedül kívánsz maradni, akkor nem…
De Agnes nővér a szája elé tette a kezét, úgy csitította:
– Menj vissza az asztalodhoz, velem ne törődj most, gyermekem. Reggel
találkozunk – nézett rá ellentmondást nem tűrően, majd a konyha melletti,
óriási faragott Krisztus-szoborhoz fordult, hogy vessen egy keresztet, és
sietősen távozott.
Semmi másra nem vágyott, csak hogy miután az esti kamillateáját
elkortyolta, nyugovóra térhessen. Mintha a szokásosnál hangosabban kongtak
volna a léptei a fekete-fehér mozaikokkal kirakott folyosón: „hogy mennyivel
szebben csillognak a falakat szegélyező sorok, ahol szinte sosem koptatják a
talpak őket” – állapította meg, mielőtt fellépett volna a lépcső első fokára. Az
ebédlőből kiszűrődött az edények csörömpölésének hangja, lassan leszedték
az asztalokat, hogy aztán közösen átvonuljanak a kápolnába az esti
búcsúztatóhoz. Az elmúlt évtizedekben nem fordult még elő, hogy hiányzott
volna erről a szertartásról, de ma képtelen volt rá. Talán ő is meghűlt az
elmúlt napokban – magyarázkodott magának, de valójában tudta, hogy
máshol gyökerezik ez a belső borzongás. Miért van az, hogy vannak
emlékek, amelyek közel negyven év távlatából sem tompulnak? Még hogy az
idő minden sebet begyógyít…? – morfondírozott magában, miközben lassan,
lépcsőről lépcsőre közeledett a szobája felé. Elvirára gondolt, és arra,
mekkora esélye van annak, hogy valaha megbocsásson neki az egykori
barátnője. Szerette volna szavakba önteni az érzelmeit Elvira Bertolini iránt,
de nem sikerült megfogalmaznia. Közel negyven esztendővel azelőtt a saját
szülei azért szorgalmazták, hogy egy zárdában folytassa az életét, mert
rajtakapták, ahogy fejét egy másik lány vállára hajtva kéz a kézben
andalognak a tengerparton. Hogy mennyivel inkább a szeretetéhség, mintsem
egy meg nem élt szexualitás hajtotta a fiatal Agnest a nálánál ezerszer
tapasztaltabb Elvira karjaiba, arról fogalma sem volt az öt gyermek
nevelésével bajlódó anyjának, a néhány havonta hazalátogató matróz apját
pedig feltehetőleg akkor sem érdekelték volna a lánya gondjai, ha tudomást
szerez róluk.
Nem, Elvirával ellentétben Agnest nem érzéki vágyak és érzelmek kötötték
a barátnőjéhez, hanem egy önzetlen, tiszta szeretet. Éppen ezért sajgó szívvel,
és mérhetetlen együttérzéssel nézte végig a társa szenvedését, amikor az,
felelőtlen csapongásai következményeként egy augusztusi délutánon
meggyónta neki, hogy gyermeket vár. Az egy ideig bő ruhákkal álcázott
várandóságot Elvira apja, Alberto Bertolini észlelte elsőként, az ekkor már
erős depresszióval küszködő felesége, Clara homokba dugva a fejét nem
akart tudomást venni lánya botlásáról.
Alberto Elvira és Agnes legnagyobb meglepetésére sokkal enyhébben
reagált a váratlan eseményre, mint azt rettegve várták volna tőle. Mi több,
óvó szeretettel vigyázott a hajadon gyermeke jóllétére, csak arra kérte, hogy
próbálják az utolsó pillanatig titokban tartani a terhességet. „Nem kell azt
világgá kürtölni, ráérnek majd, amikor megérkezik a baba. Mert bár még
belegondolni sem volna szabad, de azért nem ritka az sem, hogy nem éli túl a
szülés megpróbáltatásait a gyermek.”
Így hát Elvira a villa emeletén, elefántcsonttoronyba zárva várta a nagy
napot, egy kényelmes, de szinte börtönként elzárt szobában, ahova csak a
család legszűkebb barátainak volt bejárásuk. No meg a legeslegjobb
barátnőnek, Agnesnek, akivel olykor, egy óvatlan pillanatban (amikor az apja
úton volt, az anyja pedig nyugtatókkal teletömve az ágyban töltötte a napot) a
tengerpartra szökve ábrándoztak egy gyermekkel megáldott közös jövőről.
Agnes most ezekre a délutánokra gondolt, a naplementével átitatott
békességre, amiről naivan úgy hitték, hogy örökké tarthat.
Sokat beszélgettek akkoriban, az apjával már a fél világot bejáró ateista
ifjú hölgy és az örökkévalóságot kereső, istenfélő, falusi lány, aki csak
hétvégi kirándulások alkalmával keveredett fel Vallettába. Agnest nem
igazán érdekelte a testiség, őt nem a nemi vágyak, a buja kísértések
vezérelték. Ő egészen egyszerűen csak szeretett barátnője közelében akart
lenni: felnézett rá, sóvárgott mindenért, ami Elvirának már megadatott. De
ezt a sóvárgást nem az irigység fűtötte, hanem a csodálat. Ott volt egy
gyönyörű lány a fővárosból, a vállára omló, szurokfekete hajzuhatagával, az
égető szemével, dús kebleivel, és a nőiességére koronaként felkerülő egyre
gömbölyödő méhével.
Lenyűgözte ez a tökéletesség, ez az erő, amiről azt gondolta, hogy sosem
törhet meg.
De tévedett.
Néhány hónappal később a Bertolini villa ebédlőjéből hallgatta végig
Elvira vajúdását. Onnan hallott minden kiáltást, ahogy a barátnője a bába
parancsait teljesítve próbál enyhíteni a szülés fájdalmán, onnan érzett át
minden préselést, onnan kívánta hosszú órákon keresztül, hogy legyen már
vége az anyai lét első megpróbáltatásának. Akkor még csak nem is sejtette,
hogy mennyire eltörpül majd ez az akkor még végtelennek tűnő fizikai
fájdalom a mellett az észvesztő kín mellett, amikor közlik majd Elvirával,
hogy halva született a gyermeke.
Ma már jól tudta, hogy akkor kellett volna résen lennie, és a szobából a
bebugyolált kis testtel kiviharzó bábát követnie, akkor kellett volna jobban
megbízni az érzékszerveiben: amikor a kertből mintha hallotta volna felsírni a
csecsemőt.
De ki merte volna megkérdőjelezni Alberto Bertolini együttérző szavait,
amelyekkel magához ölelve vigasztalta a gyermekét elvesztő lányát?
Elvira Bertolini összeomlott. Nem csupán a nagyvilági ragyogását
vesztette el hosszú időre, de mindent, ami az idáig fémjelezte őt. Egyik
pillanatról a másikra behálózta egy addig számára ismeretlen fájdalom, amit
senkivel nem tudott és nem akart megosztani. Saját anyja a történtek után
még inkább rabja lett a depresszió börtönének, és bár szerető szülőként kívánt
volna gondoskodni a lányáról, beteg emberként nem sok erőt adhatott.
Alberto Bertolini meghökkent Elvira állapotán, sejtette ugyan, hogy egy
gyermek elvesztése nyomot hagy a női lelken, de hogy az addig oly önző
kislánya ennyire megtörik majd, azzal nem számolt. Ez meglepte, meg is
zavarta ugyan, de nem térítette el az egyszer már oly jól bevált tervétől.
Egy ideig türelmesen istápolta a gyermekét, de egy idő után bosszantotta a
helyzet, és egyre többször kérte, hogy szedje össze magát, járjon újra
társaságba… akár a kis barátnőjével, Agnesszel vagy bárki mással, aki jobb
kedvre deríti majd. De Elvirát nem lehetett jobb kedvre deríteni, fájdalma
egyre gyakrabban gyűlöletbe csapott át. Haragudott mindenkire, aki nem
ment át hasonló tragédián, mindenkire, aki nem érezte ezt a pusztító
fájdalmat. Megőrjítette a gondolat, hogy hogy tud ennyire fájni valami,
aminek nincsen külső nyoma, így aztán a kisfia elvesztése után pár héttel
elkezdte a karját vagdosni, hogy a sebekkel láthatóvá tegye a belső kínt.
Agnes hiába próbált mellette lenni, a hitével vigaszt nyújtani, Elvira
kegyetlenül elűzte maga mellől őt is, mint mindenki mást.
Néhány hónap elteltével aztán valamelyest mégis tompult a fájdalom, a
gyógyszereknek és az alkoholnak köszönhetően Elvira egyre ritkábban
omlott össze, látszólag minden visszaállt a régi kerékvágásba, de Agnes nem
tudott már utat találni a szeretett barátnőjéhez. Párbeszédeik egyre üresebben
csengtek, Elvira, úgy érezve, hogy cserben hagyta, hallani sem akart Istenről,
az egykor oly fontos találkozásaik értéküket vesztve megritkultak.
Agnes tudomásul vette, hogy a jelenlétével úgysem tud enyhíteni a
barátnője bánatán, így aztán végleg elbúcsúzott a szeretett lánytól, letette az
esküt a kolostorban, még nem sejtve, hogy nem a világi életről való lemondás
lesz számára a legnagyobb küzdelem.
Ennek már közel negyven esztendeje volt…
Az utolsó lépcsőfokoknál már nehezen vette a levegőt. Szeretett volna
mihamarabb mély álomba merülni, remélve, hogy a másnap talán közelebb
hozza mindannyiuk számára az igazságot.
De nem kellett másnapig várnia.
Félhomály fogadta az irodájában. Tulajdonképpen nem is iroda volt,
hanem inkább egy garzon, egy parányi luxus az intézmény igazgatónőjének.
A talán húsz négyzetméteres iroda mögött húzódott meg a háló, amiből
leválasztottak egy apró, bronzszínű lapokkal csempézett fürdőszobát. A tér
puritánsága azonban érdekes módon nem feltétlen a szerénységet, hanem
inkább a modern, minimalista design iránti vonzalmat sugallta, különben
hogyan fértek volna meg benne az igen drága, nem mindennapi darabok.
Agnes egész lényéhez illett ez a szigorú, visszafogott elegancia, ez a kívülről
tökéletesnek tűnő egyensúly, amit csak az láthatott meginogni, aki időt szánt
rá, hogy megvizsgálja, mi van a felszín alatt.
Jólesett most a szemének ez a félhomály. Nem is szándékozott villanyt
gyújtani, egyenes a mosdóba sietett, hogy átvegye a hálóruháját és végre
beeshessen a nyugalmat ígérő ágyba.
Ahogy levette a fejkötőjét, és kihúzta a kontyából a hajtűt, selymes
hullámokként omlottak a vállára az ezüsttel keveredett szőke tincsei. Csak
egy pillantást vetett a tükörbe, annál többet sosem engedett meg magának,
érezte ő, nem akarta látni is az idő múlását. Pedig még mindig szép volt,
ahogy a halvány, naptól óvott bőre előbukkant a szürke, élére vasalt
egyenruha alól.
– Hm… nem mondom, Elvira Bertolininek sosem volt rossz ízlése. –
Agnes összerezzent az íróasztala mögül érkező hangtól.
– Enrico? – kapta ijedten maga elé a zuhanyfülke mellé akasztott
törülközőjét.
Nem látta a férfit, csak a régen nem hallott, magas orgánuma csengett
számára ismerősen.
– Ó, hát emlékszik rám, ez igazán megtisztelő – felelte az negédesen, és
felkapcsolta a telefon melletti kislámpát.
 Agnes, mintha annak tudatában, hogy még inkább látható lett a pőresége,
felháborodott tekintettel büntette a férfit.
– Mégis mit akar? És egyáltalán hogy kerül ide? – támadt neki.
– Ha megengedi, először az utóbbi kérdésére válaszolnék, mert az
lényegesen egyszerűbb – vigyorgott kajánul. – Egy zsenge, hamvas kis
növendék engedett be. Talán Georgina, ha jól értettem a nevét… Á, fiatalság,
ártatlanság. Maga is pont ilyen lehetett, Agnes – emelkedett fel a székről.
– Maradjon ott, ahol van! Nem, inkább tűnjön el azonnal! – védekezett az
apáca.
– A fiatalsága elillant… de nem tehet róla. Mindannyiunk felett eljár az
idő, ez az emberi mivoltunk egyik alappillére – fintorgott, és a gúnnyal
átitatott hangja még inkább félelmet keltett a nővérben. Agnes szíve a
torkában dobogott, kiáltani szeretett volna, de tudta, hogy úgysem hallanák
meg. A zárda többi lakója mind a keleti szárnyban volt, még legalább egy fél
óráig esélytelen volt, hogy bárki is a segítségére siethessen.
De talán nem is kell ennyire pánikba esnie – próbálta nyugtatgatni magát.
Hiszen még abban sem biztos, hogy mit akar tőle Enrico… hacsak nem… –
cikázott át az agyán, de a férfi nem hagyta, hogy befejezze a feltételezést.
– A fiatalsága elillant, de vajon megmaradt-e az ártatlansága? – lépett
Enrico még egyet előre, és valami olyan beteges szikra csillant meg a
szemében, hogy innentől kezdve Agnesnek már nem volt kétsége afelől, hogy
valódi veszélyt jelent számára a könyvelő.

30. fejezet

– Hogy érted, hogy a fia? – meredt Laura kétségbeesetten Niclasra.

– Laura, nem tudom, milyen játékot űz veled ez a pasas, de egy
másodpercet sem maradhatsz itt tovább – nyúlt Niclas Laura keze után.
– Nem értem, nem értem. Biztos valami félreértés lehet. Talán van
Elvirának egy gyereke, aki szintén ivott a pohárból, még előző nap, vagy mit
tudom én – próbálkozott az utolsó szalmaszálba kapaszkodni.
– Laura, nem három minta volt a poháron… hanem csupán kettő, érted? És
ha hihetek a szavaidnak, akkor Elvira Bertolini Frank Harrison kezéből vette
ki a poharat.
– De hiszen én kerestem meg, hogy tartson velem. Én hívtam fel telefonon,
érted? Mert Elisabeth segítségért fordult hozzám. Ez nem lehet, nem értem,
sehogy sem áll össze a kép. De hiszen annyi mindenen keresztülmentünk már
együtt. Kell hogy legyen valami elfogadható magyarázat. Akkor lehet, hogy a
szomszédasszonyomnak, Elisabethnek semmi köze az egész ügyhöz? –
töprengett hitetlenül.
– Nagy valószínűséggel semmi, de a választ sajnos nem tőlem fogod
megkapni.
– Beszélnem kell Frankkel, most azonnal beszélnem kell vele – pattant fel
Laura.
– Laura, megértem, hogy ki akarod elégíteni a kíváncsiságodat, de nem
engedhetlek így el, nem tudni, hogy mit jelent ez az egész.
– Ki akarom elégíteni a kíváncsiságomat? Niclas, te tényleg azt gondolod,
hogy itt a kíváncsiságomról van szó? Ne haragudj, de neked fogalmad sincs,
hogy mi kezdődött el Frank és köztem.
– Szerintem neked sincs fogalmad róla – nyelt egyet az ügyvéd.
– Menj most el, kérlek, szeretnék egy kicsit egyedül lenni – roskadt le a
lány a fotelba.
– Felejtsd el, egészen biztosan nem hagylak most egyedül – tiltakozott
Niclas.
– Fel kell hívnom Elisabethet, elsőként fel kell hívnom Elisabethet, hogy
ne ringassa hamis elképzelésekbe magát.
– Nem gondolom, hogy most ez lenne a legfontosabb lépés – próbálta
lebeszélni az ügyvéd, majd a tenyerébe vette Laura arcát.
– Gyere, pakolj össze gyorsan, az első stockholmi géppel hazarepülünk,
vagy átszállunk valahol, Párizsban, Londonban, ahol szeretnéd – szaladt ki
Niclas száján.
– Párizsban, Londonban? Niclas, te romantikus kirándulást tervezel,
amikor azt sem tudom, hogy hol áll a fejem? Amikor egyetlenegy papírnak
köszönhetően megkérdőjelezek mindent, amit a szívem igaznak hitt? Nem
érdekel, akkor ne hagyd el a szállodát, de itt a szobában hagyj egy kicsit
magamra, kérlek, csak amíg felhívom Elisabethet. Utána felőlem
megbeszélhetjük a következő lépést, de őt nem hagyhatom tovább ilyen
bizonytalanságban.
Niclas kelletlenül ugyan, de távozott, azonban hangsúlyozta, hogy a
recepciónál várja Laurát.
 Laura szokásával ellentétben lehajtott egy whiskyt a minibárból, csak utána
volt ereje feltárcsázni a szomszédasszonyát.
– Halló, Elisabeth, én vagyok az, Laura. Egyedül van? Üljön le, kérem,
valamit el kell mondanom…
– Nyugodj meg aranyom, egész nap csak üldögélek, nézem ezeket a
jobbnál jobb angol nyelvű filmeket, és mivel tegnap óta nem találom a
szemüvegemet, kitűnő nyelvgyakorlás. Mellesleg a tegnapi nap után nem
{6}

hinném, hogy tudnál olyat mondani, amin még meg tudna lepődni a vén
barátnőd.
– Miért, mi történt tegnap? Mindegy, majd máskor elmeséled, ez most
fontosabb… Elisabeth, ne haragudjon, nem tehetek róla, és nem is értem,
hogy miért, azt meg pláne nem, hogy hogyan, de azt hiszem, egy bizarr játék
áldozata lett… – hadarta a lány. – Minden valószínűséggel semmi köze
Máltához, legalábbis azt hiszem… Figyeljen, hamarosan hazautazom, csak
előtte még megpróbálok tiszta vizet önteni a pohárba.
– Édesem, akkor még mindig nem raktátok ki a mozaikot, pedig Frank
szerint már nagyon közel jártok az igazsághoz. Ha jól értettem a szavait, ez a
bizonyos Elvira már majdnem elárulta magát, hogy tud az apja törvénytelen
fiáról, Frankről… Szegény gyermek. Szerencsétlen egy helyzet.
Laura kezéből majdnem kiesett a kagyló, érezte, ahogy üresen kongnak a
fülében Elisabeth szavai, hogy az egész testét átjárja egy tompa, bénult érzés,
hogy a torka kiszárad.
Elisabeth megérezhette a szavai hatását, ezért még mielőtt Laura
megszólalhatott volna, megpróbálta a tüzet eloltani.
– Laurám, csillagom… Akkor még nem beszélt veled Frank Harrison? Azt
hittem, hogy azért hívsz, mert tisztáztatok mindent – mentegetőzött az
asszony.
Laura még mindig szédült, de már kevésbé kapkodta a levegőt, valahogy
úgy érezte, hogy hamarosan elfogadható magyarázatot kap erre az egész
őrültségre.
– Elisabeth, fogalmam sincs, hogy miről beszél, ezek szerint maga többet
tud, mint én – makogta értetlenül.
– Laurám, bogaram. Tegnap másodszor hozott nekem Máltáról levelet a
posta, és ezúttal a sorok, azt hiszem, valóban nekem szóltak… A kollégád, de
lehet, hogy már másképp kellene neveznem… mindegy, szóval Frank
Harrison két hosszú oldalon keresztül ecsetelte nekem, a ki tudja, milyen
felindulásból kiindult tettét. Nem mondom, hogy azonnal megbocsájtottam
neki, egész éjjel hánykolódtam, mire elfogadtam, hogy valójába ő az igazi
áldozat, no és persze te, drágám… – kezdett bele Elisabeth a monológba,
amelyben hosszú perceken keresztül, részletesen elmesélte kis barátnőjének a
levelet, amiben Frank töviről hegyire meggyónta a máltai küldetést,
bocsánatért esedezve a többeket manipuláló viselkedéséért.
– Édes istenem… édes istenem, Elisabeth – suttogta Laura a telefon
túloldalán. – De hiszen már tegnap megkapta ezt a levelet, és nem szólt…
Hogy lehet, hogy nem akart azonnal értesíteni, hogy falazott annak a
szélhámosnak? – nyelt egyet Laura a harag és a csalódottság keverékével.
– Aranyom, próbálj megnyugodni egy kicsit, és józanul szemlélni a
történteket. A tette volt csupán szélhámosság, vagy inkább egy ostoba,
kétségbeesett húzás… de állítása szerint miattad, félt a sajnálatodtól, és
tessék: mit kapott helyette, az érthető haragodat… Megértelek, aranyom, de
ha én meg tudtam bocsátani neki, talán egyszer majd te is meg tudsz. Ha az
anyád lennék, azt mondanám, menekülj ettől a férfitól, de a sokat megélt,
öreg barátnőd vagyok, aki azt mondja: hallgasd meg, hallgasd végig. Tudod,
a szerelem olyan, mint a kertedben egy rózsaszál. Eleinte elég neki csupán
egy kis napfény, hogy ragyogjon, de idővel öntöznöd kell, majd óvnod a
széltől, vihartól, hogy nehogy idő előtt lehullassa a szirmait, hogy valóban
sokáig gyönyörködhess benne.
– Eleinte elég egy kis napfény? Én csak a vihart érzem már alig egy-két hét
után – motyogta Laura.
– Nem akarlak semmire sem rábeszélni, aranyom, ezt nektek kell majd
tisztáznotok. De ne feledd, én tulajdonképpen megkönnyebbültem, hogy nem
forgatták most fenekestül fel a múltamat. Hiszen szerettem az eddigi
életemet, és remek anyát és apát adott mellém a sors. De ennek a férfinak
sokkal rosszabb kártyákat osztott az élet, itt az ideje, mi több, joga van
megtudni, hogy ez a máltai asszony, Elvira, vagy hogy is hívják, valóban a
féltestvére-e…
– Féltestvére? – kapta fel a fejét Laura, majd belényilallt a felismerés, hogy
Frank még a saját maga által elképzelt labirintusban is mennyire tévúton
jár…

31. fejezet
Agnes máskor oly tiszta, tengerkék szeme zavart és félelmet tükrözött.
– Bármelyik pillanatban megtelhet nővérekkel a folyosó – hazudta annak a
reményében, hogy ezzel elriasztja férfit.
– Agnes… Agnes. Hiszen még csak most mentek át a kápolnába. A kis
Georgina jó keresztényként elmondta az igazat, az esti menetrendet, elnézést
kérve, hogy egy picit tovább kell majd várnom a főnökasszonyra. Ő őszinte
volt. Nem úgy, mint maga, Agnes nővér, nem úgy, mint maga. Hát szabad
ilyet tennie egy szent léleknek, megszegni a hazugság tiltásának
parancsolatát? – lépett még egyet az asszony felé, majd eszelős tekintettel
folytatta: – Bár, ha már így alakult, akkor a többi parancsolatot sem kellene
annyira szigorúan vennünk, ugyebár? – húzta magához az apácát.
Agnes behunyta a szemét, az undor és a gyűlölet keverékével dermedt
mozdulatlanná.
Enrico belecsókolt a nyakába, lassan, nyálas nyomokat hagyva préselte az
asszony bőrébe a száját. Agnest megcsapta az alkohol és a kéj szagának
bűzös keveréke.
– Az isten kegyelmére, térjen észhez, Enrico – próbált menekülni a férfi
szorításából, de az még jobban megmarkolta a derekát.
– Isten? Tekintse inkább isten áldásának, hogy megtudja végre, milyen egy
férfi érintése – lihegte a férfi a fülébe. – Ha nem csavarja el Elvira fejét, talán
meglátja bennem az igazi társat – váltotta fel hirtelen a szenvedélyt a harag a
hangjában.
– Enrico, Elvira valójában csak két embert szeretett életében, az apját és a
gyermekét – suttogta könnyes szemmel a nővér. – Ne áltassa magát! Az
anyját csak sajnálta, a gyengeségéért egy kicsit le is nézte talán, magát csak
megtűrte, és rám sem volt már egy idő után szüksége.
De Enrico nem hallotta az apáca szavait, a lehelettől bepárásodott
szemüvegét az éjjeliszekrényre téve az ágyra lökte az asszonyt, majd a
törülközőt letépve róla az apáca combjai közé csúsztatta a tökéletesen
manikűrözött, tömzsi ujjait.
Agnes ösztönösen felüvöltött, fájdalmat és szégyenérzetet visszhangzott a
kiáltása.
Enrico a másik puha tenyerével megpróbálta befogni Agnes száját, de a
mozdulatot már nem tudta befejezni, mert valaki hátulról akkorát rántott rajta,
hogy a félig térdelő pózból megbillenve a feje az éjjeliszekrénynek csapódott.
Csak néhány másodperc múlva tért magához, jajongva simogatva a fején
keletkezett, nem túl mély sebet, és a szemüvege nélkül további néhány
másodpercre volt szüksége, hogy felismerje az Agnes mellett guggoló alakot.
Az apáca már nyakig takaróba burkolva ült az ágya szélén, arcát a kezébe
temette.
– Te meg hogy kerülsz ide? – húzta magára még szorosabban a takarót,
nem ügyelve rá, hogy tegezve szólította meg Franket.
– Nem Valeria nővér adta oda Laurának a levelet a mise után, ugye? Nem
ő küldött bennünket a Bertolini családhoz… és nem ő küldte anyám levelét
sem Londonba? – érintette meg Frank Agnes vállát, de az az újabb
férfiérintéstől ijedten arrébb húzódott. – Bocsánat, ezer bocsánat –
mentegetőzött Frank, és undorral a sarokban ülő, megfélemlített Enricóra
nézett.
– Túl sokáig cipeltem magammal ezt a titkot, túl sokáig nyomasztott a
bűnöm terhe – sóhajtott Agnes.
– A bűne? Nem értem. Azt hiszem, lassan már semmit sem értek –
motyogta Frank.
– Alberto Bertolini halála után azt hittem, elmúlik az átok, de amikor
Valeria nővér kapzsisága még mindig nem engedte Elvirát megbékélni,
tudtam, hogy meg kell próbálnom valamit visszaadni az elveszett
boldogságából. Évtizedek óta őrzöm magamnál ezt a levelet, anyád adta
nekem, még régen, a legnagyobb gyászában, amikor minden fájdalmas emlék
elől menekülni akart. Valeria nővér maga volt az ördög lánya, már ötven
évvel ezelőtt lepaktált a gonosszal, amikor mindent megtett azért, hogy
nagyapád első gyermekét külföldre űzzék. Szegény Veronikát még évekkel a
halála után is sokan emlegették a kolostorban. Én már csak a történetével
ismerkedtem meg, no meg Valeriával, aki hihetetlen módon éveken át
majdnem még engem is megtévesztett. Tudták, hogy létezik hamis karizma
is? – biggyesztette le a száját, majd nagyot sóhajtva folytatta: – Az okos
gonosz a legveszélyesebb. Amikor a hamis ravaszsággal átitatott tettek
lassan, észrevétlenül hálózzák be a gyanútlan áldozatot.
– Maga ölte meg Valeria nővért? – meredt rá Frank.
– Nem, dehogy. Sokkal nagyobb a bűnöm. Én egy ártatlan gyermeket
öltem meg azzal, hogy hagytam, hogy elvegyék az anyjától. Azonnal gyanút
kellett volna fognom, amikor 21 éves ifjú nőként a kolostorba kerülve egy
alig egyéves kisfiút bíztak a gondomra. Gyermekemként szerettem közel két
és fél éven át, amikor is Valeria nővér közölte Alberto Bertolinivel, hogy a
fiúgyermek nem maradhat tovább az apácák között. Alberto ifjúkori tettéből
kiindulva azt gondolta, hogy ez a gyermek is könnyen nevelőszülőkre akad
majd, mint anno az ő első gyermeke, akit csecsemőként Amerikában
fogadtak örökbe. De egy nagyobbacska kisfiúnak már nehezebb a dolga. Így
került egy angliai nevelőintézetbe – nézett Agnes könnyes szemmel Frankre.
– A remény és a gyávaság keverékével hittem benne, hogy majd idővel egy
szerető családra akad. Hogy jobb dolga lesz majd valahol, ahol nem egy
gonosz ember a nagyapja. A nagyapád…
– A nagyapám? – emelte fel a fejét Frank, és érezte, hogy a hányinger
szorongatja a torkát.
– Alberto Bertolini fekete énje Valeria nővérben kiváló társra talált. A
nagyapád éveken át tetemes adományokat juttatott a rendnek, hogy
falazzanak a tettének. Az ő szavait idézve: „egyetlen fattyú sem teheti tönkre
a Bertolini család hírnevét”. Amikor minden erőmet összeszedve színt
akartam vallani a barátnőm előtt, megfélemlített, hogy Elvirán áll bosszút.
Elvirán, aki lassan kezdett felépülni a fájdalmából… Még a fenyegetéseket
leszámítva sem voltam biztos abban, hogy sikerülne-e valaha a legjobb
barátnőmnek felépülnie egy újabb traumából. Ekkor már egy ideje biztosan
tudtam, hogy Elvira gyermeke cseperedik nálunk a zárdában, de a
gyávaságom Valeriával szemben, és a félelmem, hogy nem törné-e össze az
igazság a testvéremként szeretett barátnőmet, megbénított. Hiszen rájönne,
hogy az imádott édesapja valójában egy szörnyeteg. Ma már tudom, hogy
mekkorát vétkeztem, mert még abban sem voltam biztos, hogy Alberto
valaha is valóra váltotta-e volna a fenyegetését, hiszen a maga módján
nagyon is szerette a lányát. A tulipánjai mellett talán csak őt szerette. De nem
mertem kockáztatni – csuklott el újra és újra Agnes hangja.
– Alberto Bertolini a nagyapám? Akkor Elvira Bertolini az anyám…? –
temette Frank a falfehérre vált arcát a tenyerébe.
– Miket hordasz itt összevissza, te boszorkány? – próbált Enrico
felkecmeregni, de Frank egy váratlan mozdulattal durván visszalökte.
– Hallgass, te féreg, még nem került rád a sor! Még egy mozdulat, és
esküszöm, megöllek – mordult a könyvelőre.
– Frank, kicsi Frankie…, hagyd, Enricónak sem volt könnyű élete,
valójában megérdemlem a dühét, de nem Elvira miatt, hanem miattad, kicsi
Frankie. Amiért nem akadályoztam meg tűzzel-vassal, hogy elvigyenek
innen. És amiért a félelmem a nagyapádtól és Valeria nővértől nagyobb volt a
szeretetemnél. Pedig sokáig azt hittem, hogy ez a szeretet határtalan. Még
nem voltál háromesztendős, amikor egy téli éjszaka megpróbáltam
megszökni veled, hogy anyád helyett anyád legyek… De Valeria rajtakapott
bennünket. Alig pár napra rá már nem voltál a szigeten. Valójában akkor
értettem csak meg Elvira fájdalmát, és a hallgatásom súlyát. Nem maradt más
választásom, mint minden este imába foglalni benneteket. Téged és az
anyádat… és persze a szerencsétlen apádat is – nézett szánakozva Enricóra.
– De hiszen a kisbaba halva született, halva született… Elvira is ezt
mondta, és Alberto Bertolini… hogy nem volt életképes, hogy jobb ez így…
nem voltunk még rá felkészülve, persze hogy fájt, de be kellett látnunk, hogy
jobb volt ez így. És Alberto Bertolini megbocsájtott, nem haragudott rám, és
maradtunk együtt, mint egy család… a kisbaba halva született, Elvira sokáig
szomorú volt, de én mellette voltam, én mindig mellette voltam. Akkor is,
amikor a kisbaba meghalt. Mert mi összetartozunk, Elvira és én. Valójában
én vagyok az egyetlen igazi szerelme. Aki soha nem hagyta cserben, akkor
sem, amikor a kisbaba meghalt… – kántálta Enrico eszelősen, arcát a
tenyerébe temetve.
– Enrico! – rázta meg a vállát Agnes, nem törődve vele, hogy lehullik róla
a takaró. – Enrico! Hát nem érted, amit mondok, nem fogod fel? – sikította
Agnes szinte önkívületben. – Nem halt meg a kisbaba! Frank, Frank Harrison
a fiad, ez a férfi itt melletted: a halottnak vélt gyermeked.

32. fejezet

Másnap reggel

Frissen lefőzött kávé illata keringett a szálloda parányi reggeliztetőjében. A

legtöbb vendég még az igazak álmát aludta, vasárnap lévén nem sokan siettek
az ébredéssel. A konyháról ugyan néha kikukkantott az álmos pincérlány, de
látva, hogy nincs szükség a szolgálataira, hamar eltűnt újra a lengőajtó
mögött, hogy gondoskodjon a később érkezők rántottájáról is.
Csak Laura és Frank ült szótlanul a kis, kerek asztalka mellett. Véres
szemük elárulta, hogy nem sokat aludhattak az éjjel.
– Nem tudom, mit vársz most tőlem – szólalt meg Laura elcsukló hangon.
– Talán kegyelmet – dörmögte Frank maga elé. – Bár hogyan várhatnék
valakitől irgalmat, ha még magamnak sem tudtam megbocsájtani.
– Én már rég megbocsájtottam neked – felelte Laura. – Már tegnap este,
amikor a nyakamba zúdítottad az egész, filmbe illő, drámai történetet, de…
Frank összerezzent. Ez a de azonnal felülírta a reményt, amit a
megbocsátás keltett.
– Picit sem értesz? – nézett a lányra.
– Frank… eljátszottad szinte ugyanazt Elvirával, mint Dick-Lee Maliával
Bangkokban. Azt feltételezted, hogy a testvéred, és hagytad, hogy tudatlanul
belemenjen ebbe a perverz játékba – emelte kisírt szemét Frankra.
– Malia áldozat volt, Elvira bűnös, legalábbis az én szememben, amíg nem
állt össze a kép. És csak pár napról volt szó, hogy a közelébe, a bizalmába
férkőzhessek – mentegetőzött a férfi.
– Bizalom… – vetette oda Laura keserűen. – Mintha tudnád, hogy mit
jelent ez a szó – harapott bele a narancslekváros pirítósba, de aztán, mint
akinek egy falat sem megy le a torkán, arrébb tolta magától a tányért.
– Laura, én nem várom el, hogy megérts, hisz valójában én sem értem
magamat. Annyira váratlanul ért az Agnes nővértől kapott levél, hogy
megremegtette a múltam amúgy is ingoványos talaját. Nem akartam a
szerencsétlen vesztesnek tűnni a szemedben, nem akartam, hogy csupán
sajnálatból gyere el velem Máltára. Ráadásul valóban fogalmam sem volt,
hogy mi vár itt ránk.
– Hihetetlen vagy. És mi lett volna, ha Elisabeth nem reagál a levélre, vagy
nem engem kér fel… Vagy én nem szólok neked, hogy kísérj el? A
szerencsében bíztál, vagy abban, hogy ennyire odavagyok érted, hogy alig
várom az apropót, hogy újra keresztezzék egymást az útjaink?
– Nem tudom, talán ha pár napon belül nem kerestél volna, kitalálok egy B
tervet. Bárcsak így lett volna, vagy nem tudom… Hiszen lehet, hogy akkor
sosem derül fény az igazságra – dünnyögte Frank maga elé.
– Sok mindent nem értek. Nem értem, miért nem tudott Agnes egyenesen,
az egész igazsággal előrukkolni, miért az elveszett fiútól várta, hogy
megkeresse az igazságot – folytatta Laura. – Bár abban vitathatatlanul igazat
mondott, hogy nem küldött levelet Stockholmba.
– Rettegett Valeriától, ameddig élt az apáca, nem merte nyíltan az asztalra
tenni a kártyákat. A nővér halála után a régi levelezésük közé rejtve
anyámnak átadta az örökbe fogadási papírjaimat. Valószínűleg csak idő
kérdése lett volna, hogy Elvira mikor szerez tudomást rólam. Mármint akkor
is, ha nem botlom a drámai jelenetbe a kolostorban.
 – És miért pont most ébredt fel a lelkiismerete? – értetlenkedett Laura.
– Mert a nagyapám, Alberto Bertolini halála után Valeriának újabb
aranytojást tojó tyúkra volt szüksége. A gyanútlan anyám lett az újabb
áldozat, de mivel a még élő fiával nem tudta, nem merte zsarolni, nagyapám
első vétkére koncentrált. Tudta, hogy Elvira nem szeretné, ha kiderülne, hogy
az apja a nagyapja segítségével mindent elkövetett azért, hogy a törvénytelen
gyermek messze kerüljön a Bertolini családtól. A nagyapám halála után az
anyám személyében, Elvirában látta a tovább csordogáló anyagi támogatást.
De, mint mondtam, kénytelen volt az első esetre összpontosítani, azt, hogy
Albert Bertolini évek múltán még egyszer a saját lányát is megfosztotta egy
gyermektől, még Valeria nővér sem merte Elvira orra alá dörgölni. Amikor
Agnes megtudta, hogy a barátnőjét kezdték zsarolni, nem tudta elviselni az
újabb ármánykodást, de nem volt bátorsága Valeria nővér ellen nyíltan
fellázadni. A nekem küldött, névtelen levéllel próbált meg lépni… A levéllel,
amit az anyám a születésem előtt néhány nappal írt nekem, és ami aztán
szomorú emlékként, amitől szabadulni akart, Agnesnél maradt. Bonyolult,
kusza történet. Első látásra érthetetlen történésekkel, de mindennek oka
van… – nyugtázta Frank.
– Ez igaz, mindennek oka van. Talán ennyi volt az én szerepem ebben a
történetben. Fontos szerep, de véges – szögezte le Laura szomorúan. –
Egyáltalán, megkerestél volna valaha, ha nincs szükséged rám? – támadt a
férfira, de erőtlen volt a támadása, valójában csak a csalódottságtól fűtött.
– Te is kereshettél volna, hiszen abban maradtunk a bangkoki reptéren.
Nem emlékszel már? Hidd el, magam sem tudom, hogy mi ütött belém. Nem
értek én a nőkhöz, látod, nem volt ott mellettem példaképként az apám,
Enrico… – nevetett fel keserűen.
– Frank… Annyira sajnálom – fogta meg Laura a férfi kezét.
– Én sajnálom, hogy eljátszottam a bizalmadat, és belekevertelek egy ilyen
beteg családi történetbe, tényleg nagyon sajnálom. Ne haragudj!
– Frank, mint ahogy mondtam, egy csöppet sem haragszom rád, és bár nem
fogsz örülni neki, de igenis sajnállak. Leginkább téged, Elvirát… Enricót, és
valójában Agnest is. Hatalmas a csomag, amit ki kell bontogatnotok, de én
ebben most, azt hiszem, nem tudnék segíteni. Azt hittem, Lisa a legnagyobb
ellenfelem, hogy vele kell csak a múltadból megküzdenem, de itt sokkal
többről van szó. Nem gondolom, hogy most rám lenne szükséged, hogy én
kellenék most neked – krákogta a könnyeivel küszködve, tudat alatt talán
abban reménykedve, hogy Frank hevesen tiltakozni kezd.
 De Frank Harrison nem szólt egy árva szót sem, már megint csak mélyen
hallgatott.

Epilógus

Két héttel később

Stockholm, szenteste

Laura a piros ruháját vasalta, nem zavarta, hogy Bernd bácsi születésnapján is
ez volt rajta. Minden karácsonykor pirosat visel, és ezen az sem változtat,
hogy ezúttal nem szűk családi körben ünnepelnek.
Összerezzent a telefon csörrenésére, de aztán elhessegette a gondolatait,
tudva, hogy a vonalason, főleg ünnepekkor kizárólag a családtagjai hívják.
Talán az apja, aki hosszú évek óta először úgy döntött, hogy egy karib-
tengeri hajóúton tölti a december végét újonnan felszedett barátnőjével, aki a
rossz nyelvek szerint alig néhány évvel lehet csak idősebb a lányánál. Laura
még nem találkozott vele, de a tény, hogy december huszonnegyedikén
elrabolja tőle az apját, már most feketére színezte a szemében a minden
bizonnyal ócska nőszemélyt.
Még hogy ő azt mondta, hogy elképzelhető, hogy Máltán tölti az
ünnepeket? – háborgott. Micsoda badarság… Soha nem tett volna ilyet,
biztos, hogy az a fúria beszélte tele az apja fejét ilyen ostobaságokkal. Még
akkor is hazajött volna, ha másképp alakulnak a dolgok… Így meg – görbült
szinte sírásra a szája, ahogy a kagyló után nyúlt.
– Hallóóóó, drágám! Hogy állsz? Tudod, Bernd bácsi nem szereti, ha bárki
is elkésik. És ígérd meg, hogy nem fogod egész este lógatni az orrod. Tudom,
tudom, megint megrázó dolgokon mentél keresztül, és mint mindig, most is
osztozom a bánatodban, de… – csicseregte az édesanyja.
– Anya, kérlek, hagyd most ezt – próbálta Laura beléfojtani a szót.
– Hagyom, kincsem, én hagyom, Laurám, csak akkor te is hagyd ezt az
egészet, jó? Legközelebb hallgass anyádra, és maradj azon a kis formás
popsidon Stockholmban, Európa, nem is, a világ legszebb városában.
Azoknál, akik szeretnek, akiknél biztonságban vagy, a szüleidnél… –
duruzsolta.
– A szüleim alatt a Karib-tengerben lubickoló apámra gondolsz? – vetette
oda durcásan Laura.
– Á, csak kapuzárási pánikja van apádnak, jövő karácsonykor már megint
velünk ünnepel, meglátod. Mellesleg, én sem voltam biztos benne, édesem,
hogy visszajössz szentestére…
– Anya, az isten szerelmére, hagyd már ezt a butaságot… esküszöm,
mintha összebeszéltetek volna.
– Egyébként biztos vagyok benne, hogy Bernd bácsi karácsonyi partija is
felveszi majd a versenyt a mi, valljuk be, olykor unalmas kis szentesti
társasjátékainkkal.
Laura nyelt egy nagyot.
– Amióta az eszemet tudom, minden évben ugyanolyan örömmel töltöttem
a szüleimmel a szentestét.
– Persze, drágám. Én is, mi is veled, hisz tudod. De most apádnak
köszönhetően másképp alakult, és én csak azt akarom ezzel mondani, hogy
néha nem árt egy kis friss vér az ember szervezetének. Egy nagyobb
összejövetel, Bernd bácsinál…
– Mármint a Johansson családnál – javította ki a lánya.
– Ez már az ő dolguk, kislányom. Közeli barátok már csak így csinálják.
Bernd bátyád finanszírozza a büfét, ők pedig helyet adnak az ünneplésre.
Szerintem csodálatos dolog, hogy ilyen jól kiegészítik egymást. Mint te és
Niclas…
– Anya, már megint kezded? – fékezte Laura. – Nem is ismered Niclas
Johanssont, és valójában még mi sem ismerjük egymást, kérlek, hogy ne
szövögesd az álmaimat helyettem, jó?
– De annyira jóképű, és sikeres, és még sosem volt nős… – búgta Laura
anyja tovább.
– Akár még ez is gyanússá tehetné – nevetett fel Laura végre.
– Kislányom, egy tökéletes partner… drámák és hazugságok nélkül. Nem
úgy, mint ez a Frank Harrison… Tudom, hogy Elisabeth már megbocsájtott
neki, de én nem tudok. És neked sem kellene. Verd ki a fejedből… Huss,
huss!
– Anya! Lehet akármilyen határozott, eltökélt, hithű a meglátásod
valamiről, amíg nem élted meg az adott helyzetet, fájdalmat, döntést,
valójában a legtöbbször egy fabatkát sem ér a véleményed.
 – Én csak a javadat akarom – sopánkodott Gudrun.
– Tudom, de ne így, kérlek. Felnőtt nő vagyok, még ha néha talán nem is
úgy viselkedem – enyhült meg. – És Frank Harrisonnak most nálam
fontosabb dolga akadt, negyven éve darabjait kell összeillesztenie úgy, hogy
el tudja fogadni a kirakott képet.
Miután Laura letette a telefont, az órájára pillantott. Valójában még több
mint egy órája volt az indulásig, ha pedig taxival megy, még annál is több
ideje marad a készülődésre.
Odakint újra nagy pelyhekben szállingózott a hó, gyermekkora kedves
meséjére, a Holle anyóra gondolt, melegség öntötte el a szívét, jó érzéssel
töltötték el az emlékek, amikor karácsony másnapján a szüleivel ott ült a
város valamelyik öreg színházának első sorában, hogy szájtátva hagyja magát
elvarázsolni a mesebeli jelmezekbe bújt színészek játékától.
Szeretett volna ezekbe a múltbéli képekbe kapaszkodni, visszautazni az
időben oda, amikor még minden olyan szépnek és meghittnek tűnt, amikor
úgy gondolta, hogy nincs az a gonosz boszorkány, aki a varázspálcájának az
átokkal hintett ütésével szét tudná rombolni ezt a tökéletességet. Szeretett
volna újra nyolcéves lenni, ott ülni a színházterem bordó bársonyfotelébe
süppedve, biztonságban, a szülei között, akik figyelmüket sokkal inkább az
izgalomtól csillogó szemű kislányuknak, mintsem a színpadnak szentelték.
De akik mégis, vagy inkább épp ezért ugyanúgy élvezték a karácsonyillatú
délutánt. De az apja most a Karib-tengeren egy másik lány szemének
csillogását bámulja, az anyja pedig már feltehetőleg ott pipiskedik a
Johansson família halljában, hogy újonnan vásárolt koktélruhájában elsőként
üdvözölhesse az érkezőket.
Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett az iránt, hogy neki is legyen végre
egy kislánya vagy kisfia, akit elvihet a karácsonyi mesejátékra, akit az
apjával közrefogva újra és újra megkérdeznek majd, hogy egészen biztosan
jól lát-e mindent, titkon abban reménykedve, hogy hátha az ölükből akarja
majd végignézni az előadást. De most, ott állva, a stockholmi kis lakása
nappalijában, ugyanolyan messzinek tűnt ez a sehányéves kislány, mint a
szerető férj, akivel egy életen át együtt óvnák ezt a gyermeket.
Még nem szárította meg teljesen a haját, ezért félretéve a vasalót, bement a
fürdőszobába. Először csak egy röpke pillantást akart vetni a tükörbe, de az
egy pillantásból aztán kettő, majd három lett, végül majd egy percig a
portréjának a rabja maradt. Nem tetszett neki, amit látott. Fáradt volt, a
máskor bársonyosan fehér bőre most inkább fakó szürkének hatott, mohazöld
szemei pedig hunyorogva próbáltak a lámpa meleg fényének ellenállni,
aminek következtében szinte lehetetlen feladatnak tűnt őket előnyösen
kifesteni. Aztán hitetlenkedve közelebb hajolt az utálatos üveghez, mert a
vörösarany hajszálai között mintha felbukkant volna egy fehéren rikító
ellenség. Ijedten kitépte a betolakodót, és egy félórás kézműves foglalkozás
keretében a sminkpalettája és az alapozója segítségével megpróbálta a
szerinte lehetetlent: vonzóvá tenni magát a nagy karácsonyi összejövetelre.

– Ez igen – tárta szét Niclas Johansson a karját a néhány perc késéssel

belibbenő Laura láttán. – Egy kicsit dejà vu érzésem van – mosolygott a
lányra.
– A helyszínre vagy a piros ruhámra gondolsz? – engedte Laura a kabátját
lesegíteni.
– Leginkább az érzésre, hogy meglátok egy gyönyörű nőt, és szinte eláll a
lélegzetem – bókolt, és Laura sebzett lelkén meleg balzsamként csurogtak le
a szavak.
Mélyen kivágott pipacspiros ruhája feltűnést keltett az inkább visszafogott
ünnepi öltözékek között, de ő mintha egy kicsit provokálni akart volna,
tüntetni, hogy számára ez a szenteste most más, mint a többi. A dús tincsei
finoman keretbe foglalták a szép arcát, ami ezúttal nem a természetes
kislányos vonásokkal, hanem a démoni sminkkel hódított.
– Hogy vagy? – vett le a zsonglőrködő pincér tálcájáról két pezsgővel teli
poharat Niclas.
– Szerinted? – emelte Laura a lila csillámporral hintett szemét az ügyvédre.
A nappaliból karácsonyi dallamok szűrődtek ki, Bernd bácsi kívánságára
egy színes csokor, melyben jól megfért egymással az O, Tannenbaum és a
Last Christmas.
– Kedveseim, drága családunk és barátaink! – kocogtatott meg Laura
anyja, Gudrun egy ezüstkanalat a pezsgőspoharán. Hirtelen elhallgatott a
duruzsoló vendégsereg és mindenki az asszony felé fordult. – Azt hiszem,
sokunk nevében beszélek, ha elmondom, hogy mennyire hálás vagyok Bernd
bátyámnak, amiért ebben a hónapban már másodszorra ad lehetőséget arra,
hogy ennyien összegyűljünk. Emberek, nők és férfiak, akik szeretnek együtt
ünnepelni, akik így vagy úgy összetartoznak. Vagy éppen hamarosan talán
majd egészen közel kerülnek egymáshoz – kacsintott nyomatékosan Laura és
Niclas felé. Laura elvörösödött, és kerülte a mellette álló ügyvéd pillantását. –
Száz szónak is egy a vége – csicsergett az asszony tovább. – Emelem
poharam Jézus születésére, a szeretet ünnepére, és magára a szeretetre.
Boldog karácsonyt!
– Boldog karácsonyt, boldog karácsonyt – hangzott fel minden zugból.
– Boldog karácsonyt – mosolygott Niclas Laurára.
– Boldog karácsonyt – sóhajtott a lány, de mielőtt összeértek volna a
poharaik, összerezzenve fordultak mindketten a mögöttük lévő, kazettás,
kétszárnyas ablak felé. Egy méretes hógolyó landolt az üvegen, tucatnyi
morzsává hullva, és utat mutatva a következőnek.
Laura közelebb lépett az ablakhoz, kissé félrehúzta a függönyt, hogy az
utcára lásson.
Frank a ház előtti villanyoszlopnak dőlve nézett fel az emeletre, csupasz
kezével újabb golyót gyúrva a frissen lehullott, ropogós hófehér hóból.
Bernd bácsi odalépett a keresztlánya mögé, és a válla fölött átlesve csak
ennyit mondott:
– Na végre, azt hittem, már sosem ér ide.
Laura kérdőn a nagybátyjára emelte a szemét.
– És fogadj el a tapasztalt, öreg keresztapádtól egy jó tanácsot! – fűzte
hozzá Niclasra pillantva. – Ne akard a tengert a hegyekkel összehasonlítani,
vagy az esőt a széllel! Keresd mindenben azt, ami széppé teszi, mert csakis
így lelheted meg a boldogság kék madarát! Na, menj már! Felőlem fel is
hívhatod, de szerintem jobb, ha előbb odalent váltotok egymással pár szót.
Laura még egyszer Niclashoz fordult, mintha egyszerre kérne engedélyt és
feloldozást a férfitól.
– Menj, csak meg ne fázz! – adta rá az ügyvéd a lányra türkizkék
gyapjúkabátját. – Hátha van valahol egy csinos húga ebben a családi
kavalkádban – mosolygott Laurára megbocsájtóan, egy árnyalatnyi
csalódottsággal a hangjában.
Laura szíve a torkában dobogott, ahogy leviharzott a lépcsőn, nem tudta,
hogy mit fog mondani Franknek, és tulajdonképpen arról sem volt fogalma,
hogy ő mire számíthat. Máltáról úgy repült vissza Stockholmba, hogy
valószínűleg sosem látják már egymást… És tessék, most itt van Bernd bácsi,
azaz a Johansson család háza előtt, mert valószínűleg még van valami
mondanivalója a számára.
– Helló, kislány! – vetette oda neki Frank, ahogy leért hozzá. De a
flegmaságát mintha ezúttal egy kisfiús bizonytalanság okozta volna. Talán
így próbált védekezni az elképzelhető visszautasítástól.
– Helló, nagyfiú! – felelte Laura, de érthető módon lakk tűsarkújában egy
tapodtat sem mozdult a villához vezető feljáró macskaköveiről. Így aztán
Frank volt az, aki megtette az első lépést felé, miközben Laura türelmesen
kivárta a következőt, sőt a harmadikat is.
Egy zöld gyapjúsál tekerte körbe az újságíró nyakát, alig valami látszott
csak a hidegtől kékre fagyott szájából, a hosszú szempilláit parányi
jégvirágok lepték el.
– Nem fázol? – kérdezte Laura együttérzőn.
– Napok óta fázom – felelte Frank. – A szívem egészen biztosan. Amióta
újra nem melegíti semmi… – fűzte hozzá.
– Idő kell, hogy elfogadd a családodat. Hogy megértsd a döntéseiket, a
tévedéseiket, a bűneiket – bökte ki Laura, mint aki nem érti, hogy mire
célzott a látogatója.
Frank elővett egy csomagot a bőr hátizsákjából.
Laura elpirult:
– Ezt nekem hoztad?
– Nem, azt hiszem, nem először fogok csalódást okozni. Ez most nem a
tiéd. Niclasnak hoztam, odaadnád neki?
– Niclasnak? – kérdezett vissza Laura nagyra kerekedett szemmel.
– Igen, neki, csak egy kis jelképes ajándék, skót whisky… jobb, mint az
angol.
– Niclasnak? – ismételte meg a kérdését Laura, nem rejtve véka alá a
csodálkozását. – Mármint azért, mert közvetve az ő segítségének
köszönthetjük, hogy megtaláltad az édesanyádat? – próbált magyarázatot
találni.
– Látod, akár azért is lehetne. Hozhattam volna akkor két üveggel –
somolygott Frank. – De valójában sokkal többel tartozom neki – húzta
szorosabbra a sálját az egyre felerősödő szél ellene védekezve. – Ha nem
marad még néhány napot Máltán, esélyem sem lenne megismerni az
ártatlanul őrizetbe vett anyámat – folytatta.
– Ártatlanul? Hát nem ő ölte meg Valeria nővért? A rendőrség szerint is
minden nyom hozzá vezetett. És mit csinált Niclas még néhány napig
Máltán? Azt hittem, már előttem hazarepült. Aznap este, amikor engem is
magával akart vinni – hitetlenkedett Laura.
– Valójában azt kell hogy mondjam, hogy jó dolgod lenne mellette…
Nemcsak jóképű, korrekt pasas, hanem kiváló, kitartó ügyvéd is.
Valószínűleg a legközelebbi küldetésednél bármilyen nyomozásban is
nagyobb hasznát vennéd, mint nekem – nézett Laurára egy olyan pillantással,
aminek kevesen tudtak volna ellenállni.
– Még mindig nem értelek… – motyogta a lány.
– Ne kérdezd, hogy miért tette. És milyen meggondolásból érezte úgy,
hogy segít pontot tenni az ügy végére. Talán téged akart azzal védeni, hogy
segít megválaszolni még néhány kérdést. Mindenesetre, az elutazásod estéjén
megjelent a szállodában. Átbeszélgettük az éjszakát. Aztán azonnal
munkához is látott. Niclas talált egy tanút, egy matróz srácot, aki látta
anyámat az utolsó komppal a Kék Lagúnából visszautazni, határozottan
emlékezett a fiatal tengerész a feltűnő és érett szépségre. A boncolás ugyan
már nem tudta megmutatni, hogy pontosan mikor fulladt vízbe Valeria, de a
Kék Lagúna büféjének a tulajdonosa esküvel vallja, hogy még az utolsó hajó
után forró grogot szolgált ki a bosszús öreglánynak, aki feltehetőleg a
csellengése miatt lekéste az utolsó járatot.
– Akkor mégiscsak baleset volt. Lehet, hogy megszédült az alkoholtól? –
szólalt meg Laura megkönnyebbülve.
– Vagy Enrico, aki egészen véletlenül pont aznap bérelt egy motorcsónakot
Sliemában. Valószínűleg így akarta anyámat megvédeni a további
zsarolásoktól. De nincsenek egyértelmű bizonyítékok, és nem is tudom, hogy
nem kapott-e már elég büntetést az élettől a szerencsétlen. Tudom, hogy
biológiai értelemben véve ő az apám, de csak szánalmat érzek iránta, semmi
mást.
– Azért anyád árnyékában nem lehetett könnyű az élete, ne légy hozzá túl
szigorú – próbált Laura Enrico védelmére kelni.
– Lehet. De a jelenetet, ahogy a kolostorban akadtam rá, nem tudom, hogy
ki tudom-e valaha is törölni az emlékeimből. Talán idővel lesz majd nálunk is
egy nagy, drámai családegyesítés, de nem most, nincs erőm hozzá. És
kedvem sem. Egy zsarnok, a saját gyerekeit feláldozó nagyapa, egy puhány,
erőszakos, talán gyilkos apa, és egy alkoholista, elhervadt díva… Nem
mondhatod, hogy sokan rendelkeznek ehhez hasonló családfával… Nem félsz
ettől a genetikai koktéltól? – szegezte Laurának szemlesütve a kérdést.
– Ez az ő szennyesük, te más vagy. Más élettel. Nem tudom, hogy
megérte-e a nyakadba venni a múltat, de talán az örök hiányérzet is
megmérgezett volna. És a szüleid is megérdemlik az igazságot. Könnyen
lehet, hogy a gyermekük elvesztése is felelős a jellemfejlődésükért. Senki
nem várja el tőled, hogy néhány nap alatt feldolgozd ezt az új helyzetet –
tiltakozott Laura.
– Talán igazad van. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, hogy meg tudok-e
Agnes nővérnek bocsájtani, hogy miért nem hallgatott a megérzéseire, hogy
miért nem volt bátrabb, erősebb… vagy bízzam inkább a felmentést a jó öreg
mindenhatóra – gúnyolódott, de aztán hirtelen megváltozott az arckifejezése.
Komoly lett, és eltökélt. – Egy azonban biztos: ugyan nem tudom, hogy
ezentúl milyen szerepet fogunk majd betölteni egymás mindennapjaiban, de
Elvirát nem akarom elengedni az életemből – lépett a lányhoz közelebb. –
Téged meg végképp nem, Laura, téged meg végképp nem, kislány. Nem
tudom neked garantálni, hogy nem bánod meg, ha nem inkább egy
feltehetően hibátlan fickót választasz, olyat, mint Niclas. Nem tudom
megígérni, hogy könnyű lesz velem. De egy dologban biztos lehetsz: minden
tőlem telhetőt megteszek majd azért, hogy újra bízhass bennem. Mindent
megteszek azért, hogy veled átérezhessem a család fogalmának valódi
jelentését. Persze, csak akkor, ha te is szeretnéd.
– Frank, biztos vagy benne, hogy engem akarsz? Biztos vagy benne, hogy
nem csupán vigaszt keresel? – suttogta Laura, hagyva, hogy a férfi magához
ölelje, és erős karjával egyszerre csillapítsa a teste és a lelke vacogását.
– Laura… – lehelte Frank a fülébe. – Laura! Igen, biztos vagyok benne,
hogy téged akarlak. Tudnék nélküled élni, de nem szeretnék. Nem függök a
szerelmedtől, nem azért akarlak, mert tőled várom a megváltást. Azért
akarlak, mert szeretlek… – mondta, majd letörölve a hidegtől pirosra csípett,
hódarával borított arcot, gyengéden megcsókolta a kedvesét.
Az emelet ablakából, a félrelibbent függöny mögül tucatnyi kíváncsi fej
leselkedett az utca felé, és Laura bár észrevette a betolakodókat, de ebben a
pillanatban semmi nem zavarta: mert kislánykora óta először újra úgy érezte,
hogy övé a legszebb karácsonyi ajándék.

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm Gönczi Péternek és Nagypál Viktornak, hogy lehetővé tették egy

újabb álom valóra váltását. Köszönöm szerkesztőmnek, Kalocsai Juditnak,
hogy figyel és vigyáz rám, és hogy megmutatta, hogy növényi tejjel is finom
a kávé. J
Köszönöm az Álomgyár Kiadó munkatársainak, hogy a kreativitásukkal,
tapasztalatukkal és szorgalmukkal segítik a szerzők munkáját.
Köszönöm a családomnak, hogy szeretetükkel és türelmükkel mindig és
mindenben mellettem vannak.
És köszönöm Neked, kedves Olvasóm, hogy időt szántál rám és
megtiszteltél a figyelmeddel.
Kispanka, Te már nem olvashatod ezt a regényt… Hiányozni fogsz, és nem
csupán a könyvbemutatókról.

HARMADIK FEJEZET

Heather

– Sosem gondoltam volna, hogy egyszer idejutok. – Nem akartam hangosan

kimondani, de kicsúsznak a szavak a számon. Két hét telt el, mióta
beszéltünk Kevvel a babáról, és ő azóta nem hozta szóba. Ha arra vár, hogy
én tegyek valamit, akkor nem tudom, mi lehet az a valami. Azt hihetném,
hogy megfeledkezett róla, de néha látom, ahogy oldalról rám néz, egyszerre
bűntudattal és vádlón. Le kell nyelnem a megjegyzést, hogy bizony ehhez
ketten kellenek.
A két hét alatt kétszer hívtam fel a Családtervezési Központot, és
eljutottam egészen addig, hogy időpontot kérjek, aztán megijedtem.
Visszaszóltam, lemondtam, a kezem remegett a telefonon, féltem, hogy
esetleg felhívnak valamiért, és Kev veszi fel, és akkor mi lesz.
Senki sem tud a terhességemről, csak Kev. Én úgy teszek, mintha nem
tudnám, nem akarok erre a babára gondolni. Nem bírok, attól valóságos
lenne, és amit teszek, amit tenni akarok, rémes. Megbocsáthatatlan. A maga
bizarr módján rosszabb, mint az abortusz.
– A legtöbben nem számítanak rá, hogy ide jutnak. – Az asztal mögött ülő
nő rám mosolyog. Tinának hívják, azt mondta. Nem tetszik a mosolya,
kedves, de tudom, hogy annak is kell lennie. Túlságosan sok benne az
együttérzés, a szánalom, és pillanatnyilag pont ez kell nekem a legkevésbé.
Nem lennék itt, ha nem lennék szegény vagy kétségbeesett. Ezt mindketten
tudjuk.
Sóhajtok egyet, az ujjam a kárpitozott karfába váj, ahogy felkavarodik a
gyomrom. Attól tartok, tényleg rosszul leszek.
– És hogy működik ez az egész? – kérdezem. Ellenségesen hangzik,
úgyhogy mély levegőt veszek, és kifújom, a gyomrom megnyugtatására
összpontosítok. – Mármint az örökbe adás. – A szavak úgy zuhannak ki a
szobába, mintha valami nehéz tárgy esne le a padlóra. Puff-puff-puff.
Egy héttel ezelőtt merült fel bennem a lehetőség, épp a szüleimnél voltam.
Anya sclerosis multiplexe megint rosszabbodott, apámnak meg muszáj volt
elmennie a kocsmába vagy a Meadowlands lóversenypályára, nem érdekes,
melyikre. Elment, és nekem vagy a nővéremnek, Stacynek kellett beugrani.
Mindig ez történt.
Nekiálltam rendet rakni, kivittem a hideg kávéval félig teli csészéket meg a
túlcsorduló hamutartókat a konyhába, anya meg odaparkolt a kerekesszékével
a tévé elé, és apám kedvencéről, a Fox Newsról átváltott az ő kedvencére, a
QVC csatornára.
– Gyere, Lucy, ülj ide mellém! – rendelkezett, és Lucy engedelmesen
odakuporodott a kerekesszék szélére, anyám átkarolta keskeny vállát. –
Kezdődik a Mary Beth konyhája!
Míg ők Mary Betht hallgatták, hogy készül a citromos Pavlova-torta, én
nekiálltam a konyhának, ahol őrült kupleráj volt – a tegnapi edények ott
álltak a mosogatóban, az aznap reggeliek az asztalon. Mintha minden ragadt
volna, a levegő állott volt, olajban sült étel és cigaretta szaga terjengett,
amitől felfordult a gyomrom.
Bedobtam egy adag zsíros tányért a mosogatóba, és ekkor esett a
pillantásom egy ingyenes újságra, anyám stószokba rakva gyűjtötte őket,
többnyire azért, hogy kivágja a kuponokat, amiket aztán sosem jutott eszébe
beváltani. Az aprórovatnál volt nyitva, szánalmas társkereső és túlárazott
bútorhirdetések, és…
Terhes?
Félretoltam némi koszos edényt, és felvettem az újságot. A hirdetésben
volt egy fotó is, egy előrehaladott terhes nő dajkálta a hasát, és lemosolygott
a pocakra, mindez elmosódva, homályosan.
Terhes? Összezavarodott?
Nem tűnt úgy a nő a képen, mintha össze lenne zavarodva, de azt tudtam,
hogy én viszont igen. A gondolataim körbe-körbe jártak, azon spekulálva,
hogy oldhatnánk meg, honnan lehetne pénzünk, hogy megtartsuk ezt a babát.
Hogy megmaradjon a ház, legyen étel a gyerekeknek, minden.
Lenéztem az újságra, és továbbolvastam, hunyorogva silabizáltam az apró
betűket. Nyitott Szív Örökbe Adás. Tegyen boldoggá egy családot még ma!
Úgy éreztem, mintha egy ököl belém nyomulna, és összeszorítaná a
szívem. Fájt. De még a fájdalommal együtt is olyan érzés volt, amire már
alig-alig emlékeztem: csalóka kis reményszikra, még ha bűntudattal
súlyosbítva is. Nem lehet, hogy komolyan erre gondolok.
– Édesem? – kiáltott anyám a nappaliból. – Hoznál egy kis Crystalt? –
Anyám literszám itta ezt a barackos, dupla erős ice teát.
– Persze. – Visszatettem az újságot az asztalra, az apróhirdetésekkel lefelé.
Piszkosnak éreztem magam, mintha pornót néztem volna.
Kinyitottam egy doboz Crystalt, és töltöttem anyámnak egy pohárral, a
szívem vadul vert. Azt mondogattam magamnak, hogy felejtsem el a hülye
hirdetést, még akkor is, ha olyan érzés volt, mintha valaki kitárta volna az
ablakot, és egyszer csak beáramlott volna a friss levegő, csodásan megtöltve
a tüdőmet.
Mert a kis hirdetés utolsó mondata volt az, amire emlékeztem, amit magam
előtt láttam, és ott zakatolt a fejemben vastag, fekete betűkkel. Minden
terhesgondozási költséget fedezünk.
És most itt vagyok, itt ülök ebben a túlfűtött, pasztellszínű irodában, egy
olyan ruhában, amit utoljára az unokatestvérem esküvőjére vettem fel. Feszül
a hasamon meg a hónaljamnál. Rossz választás, olyan érzés, mintha
állásinterjúra jöttem volna, de nem volt más ruhám.
 – Miért vette számításba ezt a megoldást, Heather? – Tina anyásan fest,
kicsit túlsúlyos, kiegyensúlyozott, bő, bézs árnyalatú ruhákba öltözött. A
tekintete és a mosolya szelíd, de mintha tudatos lenne, az idelátogatásra
kényszerülő, szerencsétlen nők számára fenntartott személyisége része. Az
olyanoknak, mint én.
Úgy döntök, egyenesen válaszolok.
– Férjnél vagyok, három gyerekünk van. Három kislány. A férjem
megsérült munka közben, és a táppénz pár hét múlva megszűnik. Nem
engedhetünk meg magunknak még egy kisbabát. – Minden mondat úgy
szakad ki belőlem, mint egy-egy puskagolyó, tények gépfegyversorozatát
küldöm Tinára. De ekkor a bátor tett szétesik, a gyomrom megindul.
– Elnézést – hebegem előrehajolva, hideg izzadság csorog végig a
hátamon. – Van valahol egy mosdó?
– Persze. – Az alkatához képest meglepő fürgeséggel pattan fel. – Itt
rögtön a folyosó végén.
Valahogy sikerül kijutnom a folyosóra, és be a vécébe, ahol kihányom a
reggelit. A hideg csempén térdelek, az arcom a vécécsésze szélére hajtom,
minden szempontból rémségesen érzem magam.
Nem kellett volna idejönnöm. Kétségbeestem, próbáltam meggyőzni
magam, hogy ez működhet, de nem bírom. Persze hogy nem. Nem adhatom
oda a kisbabámat, mint valamit, amiből túl sok van, és nincs rá szükségem,
főleg hogy már van három lányom, akik mindezt végignéznék. Mi a fenét
gondolnak majd? Mi a fenét mondhatnék nekik, aminek bármi értelme lenne?
És mégis, mi mást tehetnék?
Tegnap reggel megjött az első kilakoltatási fenyegetés. Ki kell fizetnünk a
lakbért jövő hét végéig, különben továbblépnek. A hónap végére ki is
tehetnek minket a házunkból. És hova mehetnénk? A szüleimnél nincs hely, a
nővéremnél sincs. A szociális lakások várólistája leér a földig, hónapokig
vagy akár évekig is eltarthat, mire kapunk egy akkora helyet, ahol elférünk.
Elképzelem magunkat, ahogy összebújunk valami hajléktalanszállón,
épphogy élünk, és az az egészben a legrosszabb, hogy tudom, megtörténhet.
Hamarosan megtörténhet. Ebbe akarom idehozni ezt az ártatlan, bizalommal
teli babát, aki csak tőlem és Kevtől függene? Lehunyom a szemem, újabb
hányingerhullám fut végig rajtam.
– Heather? – Tina kinyitja a vécé ajtaját, a hangja csupa aggodalom. – Jól
van?
– Igen. Bocsánat. – Feltápászkodom a padlóról, a fejem még kavarog,
próbálok kimászni ebből a helyzetből, még akkor is, ha tudom, hogy nem
lehet. – Elnézést, reggeli rosszullét.
– Hogyne. – Tina ott áll mögöttem, arra gondolok, bár elmenne. Nem
akarom, hogy így lásson. Nem akarom, hogy bárki így lásson. De nem
mozdul, úgyhogy felkelek, a csaphoz lépek, megmosom a kezem és az
arcom, kiöblítem a szám, közben Tina néz. Talán elítél, bár nyilván látott már
ilyet.
– Tudja… – szólal meg, mikor a kezem szárítom –, vannak más
lehetőségek is.
– Tudom – felelem, de eltűnődök, vajon tudja-e Tina, milyen kevés
lehetősége maradt az ilyennek, mint én. Hogy úgy érzi az ember, még ez a
legjobb, az összes kétely és a végtelen bűntudat ellenére. Így mind a négy
gyerekemnek jobb életet biztosíthatok, aztán nyilván majd együtt tudok élni
egy kis bűntudattal, nem? Vagy nem kicsivel.
– Folytatni szeretné a beszélgetést, vagy inkább visszajön máskor? –
kérdezi Tina.
Nem akarom, hogy vissza kelljen jönnöm. Épp elég nehéz volt egyszer
eljönni ide. Megtörlöm a kezem a papírba.
– Folytatni szeretném.
A szobába visszatérve Tina vár, amíg leülök, és lesimítom az
összegyűrődött szoknyám. Egy pillanatra hányásszagot érzek, összerezzenek.
– És mit gondol a férje erről a lehetőségről, Heather?
Kev látszólagos érdektelenségére gondolok az elmúlt pár hétben. Mintha
nem érdekelné, mégis ösztönösen tudom, milyen mérges és megbántott lenne
ettől. De remélem, hozzám hasonlóan belátja majd, hogy nincs jobb
megoldás.
– Benne van – mondom, amilyen határozottan csak tudom.
Tina lassan bólint.
– Találkoznunk kell mindkettejükkel, mielőtt továbblépünk. Ha van
érintett apa is, akkor neki is alá kell írnia a papírokat, hogy biztos legyen,
mindenki benne van. Ez nagy, nehéz döntés, és nyilván idő kell hozzá.
– Igen. – Azt gondolja, én nem tudom? Hogy nem ültem a kanapén, a
lányokat magamhoz ölelve, simogatva puha hajukat, Lucy rózsaszirom
finomságú bőrét cirógatva, és nem gondoltam azt, hogy mi a fenét művelek?
Hogy hogy juthat ilyen egyáltalán az eszembe?
Tegnap este ott ültem a lányok szobájában, aludtak: Emma
összegömbölyödve, Amy kezét-lábát szétvetve, mint egy csillag, Lucy a
takarókba tekeredve. A lányaim. A babára gondoltam a hasamban: lány vagy
fiú, apró még, vár. Elképzeltem, ahogy a karomban tartom, a mellemhez
emelem. És ekkor leálltam, mert csak kínoztam magam, és ennek nem volt
semmi értelme.
Megint a lányaimra néztem, a háromra, akik szinte mindenben tőlem
függtek. Rájuk kell most gondolnom. A tizenegy éves, szégyenlős, csendes
Emmára, a nyolcéves Amyre, aki folyton valami bajba keveredik, és Lucyre,
aki mintha jobban kapaszkodna belém, mint a négyévesek szoktak.
Szükségük van rám. Ennek a babának meg csak egy anyára van szüksége.
Erre kell gondolnom, akármennyire fáj.
– Akkor az lesz a legjobb, ha elmondom, hogyan zajlik ez az egész – veti
fel Tina, és mikor gyorsan bólintok, hosszadalmasan elmond mindent, a
rengeteg megbeszélést és találkozót, hogy mikor mit választhatok, és hogyan
állják a költségeimet, többek között némi megélhetési költséget is, ha kell, és
én úgy kapok ezután, mintha mentőöv lenne. Utálom, hogy végül a pénzről
van szó, de ez a helyzet. Tina megnyugtat, hogy bármikor visszaléphetek,
még azután is, hogy megszületett a baba.
– Miután megszületett? – kérdezek vissza gyanakodva. – Ez nem tűnik
korrektnek, egy pár azt hiszi, megkapja a kisbabámat, aztán meggondolom
magam az utolsó pillanatban?
Tina mosolyogva bólint.
– Ez a szülőanya joga, egészen a szülés után hetvenkét óráig.
– Ó! – Nem akarom, hogy ilyen lehetőségem legyen. Hogyan adhatnám
oda valakinek a kisbabámat, ha van lehetőségem megtartani, még ekkor is?
Mintha még rosszabb lenne ettől, kétszeres veszteség, dupla árulás. Ha
odaadom valakinek azután, hogy a karomban tartottam, miután láttam, ahogy
visítva világra jön, akkor milyen ember vagyok? Milyen anya? Ez olyan
lehetőség, amihez sosem lennék elég erős.
– Gondolt már arra, milyen örökbe adást szeretne? – Mintha csak azt
kérdezné, milyen fagyit kérek. – Van, aki teljesen zárt örökbe adást választ,
ebben az esetben a gyermek vér szerinti szülei és az örökbe fogadó család
között nincs semmiféle kapcsolat. Mások ennél nyitottabb adoptálást
szeretnének, marad valamennyi folyamatos kapcsolat a felek között, ebben
együtt állapodnak meg, természetesen. Ez kedvező lehet…
– Zártat. – Folyamatos kapcsolat? Inkább folyamatos kín. Hogyan
viselhetném el, hogy lássam a gyerekem, és közben tudjam, sosem lehet az
enyém? Folyamatosan emlékeztetne erre, örökös gúnyos fintor lenne a
sorstól. – Zártat akarok. – Elképzelem, ahogy valamire rácsukódik egy ajtó,
és a kulcs elfordul a zárban. Véglegességre van szükségem. – És akkor
hogyan tovább? – kérdezem. Fészkelődök, a ruhám a hátamhoz tapad. Úgy
érzem, a szoba levegőtlen és fullasztó. Nehezen kapok levegőt.
– Ha még mindig tovább szeretne lépni, akkor megbeszélünk egy
időpontot, és bejön ide a férjével, tisztázzuk a részleteket, aláírjuk a
papírokat. – Tina elmosolyodik. – Aztán elkezdheti nézegetni a szülőjelöltek
listáját.
Úgy mondja, mintha tapétamintákról beszélne. Szülőt kell választanom a
gyerekemnek. Hogy a pokolba várhat valakire ilyen döntés? Szédülök, és
megint hányingerem van. Nem állok készen erre, és nem tudom, valaha
leszek-e… Van egyáltalán olyan, aki képes rá?
– Fent vannak a profilok a honlapon – folytatja. – Fotók, életrajzok, sőt
videók és blogbejegyzések is. Fontos, hogy teljesen meg legyen elégedve a
döntéssel, hogy kinek adja át a kisbabát.
– Még gondolkoznom kell – fakadok ki. A kezem még mindig nyirkos, és
ökölbe szorul. – Elnézést kérek, még mindig nem vagyok biztos benne.
– Természetesen. Amennyi időre csak szüksége van. Fontos, hogy ön a
folyamat minden egyes lépésébe belenyugodjon.
Ez egy vicc, hogyan nyugodhatnék bele ebbe? Csak arról van szó, hogy
muszáj, semmi másról. Az órára pillantok, és megállapítom, hogy el kell
hoznom Lucyt az óvodából.
– Mennem kell – mondom előrehajolva.
Tina bólint, felkel a székről, és a kezét nyújtja. Nem akarom megrázni,
mert az én kezem nyirkos és izzadt, de udvariatlanság lenne nem elfogadni,
és talán azt hinné, hogy ezzel nem vagyok tisztában. Nem vagyok ostoba –
hallom szinte magamat, ahogy kimondom. – Nem valami ostoba gimnazista
vagyok, akit felcsináltak. Valamikor az voltam, igaz, de most már nem. Most
már nem.
– Hívjon, ha bármilyen kérdése van – jegyzi meg Tina, miközben kikísér
az irodából. – Tényleg bármi. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk, Heather.
– Persze – felelem, és nem bírok ránézni, kisietek az épületből, pislogok az
arcomat égető novemberi szélben, a gyomrom megint felkavarodik.
Beülök a kocsiba, csak ülök ott egy darabig, küszködök, nehogy elsírjam
vagy elhányjam magam. Olyan igazságtalan ez, de tudom, hogy ez ostoba
gondolat, értelmetlen. Soha nem mondta senki, hogy az élet igazságos lenne,
legalábbis én sosem mondtam ilyet.
 Mély levegőt veszek, leküzdöm az egészet. Nem tehetek semmit, csak
továbbléphetek, és most viszont el kell mennem Lucyért, mert Kevin nem fog
elmenni érte.
Aznap este, mikor a lányok már ágyban voltak, és Kev leparkol a tévé
előtt, beindítom az ötéves számítógépünket, amit Stacytől, a nővéremtől
kaptunk, mikor újat vett magának, és egy kártyaasztalra tettük az étkezőben,
egy halom mosott ruha és némi kidobandó levél mellé, amit sosem hajítottam
ki, mert hátha van köztük valami fontos.
Nyitott Szívek Adoptálási Ügynökség. Egy rózsaszín, cirkalmas szívet látok
és egy mosolygó család képét, a terhes nő a hasát öleli, minden puha, lágy,
homályos, tökéletes. Mintha az élet tényleg ilyen lenne, édes pillanatokból
összevágott filmmontázs, a háttérben éteri, tökéletes zenével.
A családok profiljaira kattintok, amikor legutóbb néztem az oldalt, mielőtt
időpontot kértem, nem nyitottam meg ezt a menüt. Most fülig szerelmes
párok képeit látom, átkarolják egymást, hatalmas vigyort villantanak. Mind
valami hegy vagy fa előtt állnak, olyan boldognak és tökéletesnek látszanak
fehérített fogsorukkal és mesterséges barnaságukkal.
Elolvasom Lisa és Drew profilját: a pasas pénzügyi elemző, a nő
gyógytornász. Szeretnek kirándulni, kempingezni, és más nemzetek ételeit
kipróbálni. Van róluk egy kép, amin arcukat egymásnak szorítva állnak a
Rushmore-hegy előtt, meg egy másik, amin az izmaikat mutogatják valami
hatalmas medencénél, meg egy a csodás konyhájukban. Minden egyes képtől
forr bennem a düh: ez az önelégült párocska meg akarja vásárolni a
kisbabámat. Ők miért kaphatják meg ilyen könnyen, és mi miért nem?
Egy másik profilra klikkelek, aztán még egyre és még egyre – mind
ugyanolyan. Édes, szerető párok hatalmas házakban, rengeteg pénzzel,
akiknek semmi problémájuk nincs az életben, csak az, ha-ha, hogy nem
tudnak teherbe esni. Bár nekem is ez lenne a legnagyobb gondom.
– Mami? Nem tudok aludni.
Megfordulok, Amy áll az ebédlő ajtajában, elkeskenyedett szemmel mér
végig. A középső gyerekem, túl okos és túlságosan is kiáll magáért, örökké
csak azt nézi, neki hogy lenne jobb. Imádom az erős akaratát, a makacsságát,
de néha – azaz többnyire – elég fárasztó.
– Menj vissza az ágyadba, Amy!
– De nem tudok aludni. – Karba tett kézzel, felszegett állal, kihívóan áll
ott, és tudom, hogy meg sem fog mozdulni magától, újra le kell fektetnem.
Sóhajtva felkelek a székről.
 – Mit nézel?
A monitort kémleli, én meg, amilyen gyorsan csak tudom, lecsukom a
böngészőablakot.
– Semmit.
A lányok szobájában átverekedem magam a szennyes ruha és az ütött-
kopott plüssmacik padlón heverő halmai között Amy ágyához az ablak mellé.
Kicsi szoba, és csak még kisebbnek tűnik így, hogy bepasszíroztunk három
ágyat, alig maradt hely az egyetlen, közös szekrénynek. Két hálószoba van a
házunkban, és ide nem férne be negyedik ágy. Ha megtartjuk ezt a babát,
akkor az étkezőt is át kell alakítanunk hálóvá, vagy az egyik gyerek velünk
alszik. Mármint ha meg tudjuk tartani a házat.
A megoldhatatlan gyakorlati kérdéseken morfondírozok, közben a
gondolataim visszaszállnak arra az oldalra: Lisára, Drew-ra meg a szusira.
– Anya, ma elszakadt a cipőm – mondja Amy már ágyba bújva, a takaró
alatt hever tágra nyílt szemmel, miközben bejelenti a hírt.
– Micsoda? – meredek rá, még mindig a szusival van tele a fejem, mire ő
az ágy mellett álló cipő felé biccent.
Új iskolai cipő, alig két hónapja vettük a Paylessben, mikor Amy elkezdte
a harmadik osztályt. Így hirdetik magukat, hogy „Fizess kevesebbet!”, bár
Kevin ezen elviccelődött, mikor meglátta a számlát: egyáltalán nem volt
olcsó cipő.
– Leszakadt a pánt.
Előrehajolok, megnézem a cipőt. Igen, ahogy Amy mondta, leszakadt az
egyiknek a pántja, nyilván mert túlságosan meghúzta. A másiké is kezd
lejönni.
– Nos, majd megjavítjuk ragasztószalaggal. – Amy komoran bólint,
tisztában van vele, hogy hiába vitatkozna, bár nem akar ragasztószalaggal
megreparált cipőben sántikálni az iskolában. Ahogy a pántra nézek, érzem,
hogy belül megkeményedek. Amy tudja, hogy nem tudunk másik cipőt venni,
és én gyűlölöm ezt. Gyűlölöm, hogy tudja, kár megkérdezni. Hogy nem vár
semmit. Az én okoska, szemtelen kislányom csendben elfogadja ezt, mert a
tiltakozásnak nem lenne értelme, hiszen egyszerűen nincs pénz.
Emmát nézem, ahogy összegömbölyödik az ágyában, Lucy szétvetett kezét
és lábát, és a szívem sajog, olyan vadul szeretem a három lányom, akiknek
máris nehezen indult az élet Kev balesete miatt, akik tudják, hogy ne
számítsanak új cipőre vagy bármi extrára, akik már nem is kérnek ilyet.
Többet akarok adni a lányoknak. Azt akarom, hogy többet tudjak adni, ne
kevesebbet. És erre csak egy mód van.
Betakarom Amyt, és visszamegyek a géphez. Kevin elaludt, a tévében egy
focimeccs ismétlése megy. Ha kikapcsolom, arra felébredhet, úgyhogy így
hagyom, és a következő profilra klikkelek. Majd a következőre. Csupa
boldog család. Azt leszámítva, hogy persze egyik sem család. Még nem.
Egyiknek sem akarom odaadni a kisbabámat.
Aztán találok egy képet, amin egy nő van, egyedül. Okos és elegáns,
sötétkék kosztümöt visel, a haja copfban, karját összefonja, alig mosolyog.
Egyenesen, kissé kihívóan néz, és ez valahogy tetszik nekem.
Elolvasom a profilját, tele van mindenféle szakmai dumával, amit nem
értek, de van egy kép a manhattani lakásáról, a Central Parkra látni a teljes
falnyi ablakból. Grace Thomas a kanapén ül, feszültnek tűnik, lábát egyik
oldalra hajtja, a szája halvány mosolyra görbül, mintha valami másra
gondolna.
Nem tudom, miért bámulom a képét. Talán mert olyan más, mint én. Talán
mert a cukimuki párocskák arculcsapásként értek. Nekik megvan mindenük,
ami nekem nincs, és még én adjak nekik ennél is többet? Tényleg át kell
adnom, hogy meglegyen mindenük, amit csak akartak valaha, hogy
felkerüljön a hab is a hatalmas tortájukra?
Ennek a Grace nevű nőnek is sok mindene megvan. Nyilvánvalóan
szupergazdag, és így el tud látni egy gyereket, sokkal jobban, mint mi. De
nem valami cukros párocska női tagja, nem tolja a képembe a boldogságát.
Nyilvánvalóan ambiciózus és független, elképzelem, ahogy egyedül jutott el
eddig, ahogy a csúcsra ért, miközben csak magára számíthatott. A kezem a
hasamra vándorol.
Egy ilyen embernek oda tudnám adni a kisbabámat. Aki ilyen más, elszánt,
intelligens. Aki megad majd ennek a kicsinek mindent, amit én nem tudok.
Meg bírom csinálni, még akkor is, ha ezzel meghal bennem valami, még
akkor is, ha innentől kezdve életem minden napján hordozom majd a gyászt
és a bűntudatot. Megtehetném… és talán ez lenne a legjobb a babának, nem
is beszélve rólam meg a lányokról.

NEGYEDIK FEJEZET
 Grace

– Grace, van egy jelentkező.

Egyetlen gyors mozdulattal az asztalomtól behúzom a szalagfüggönyt a
padlóig érő üvegfalakon, melyek elválasztanak az iroda többi részétől, hogy
ne lássanak be. Mély levegőt veszek, és a másik két, teljes falat elfoglaló
ablakhoz lépek, ezek a Hudson folyóra néznek. A sarokirodám. Végre. Egy
novemberi közösségimédia-üzlet mellékes eredménye, bár az végül is nem
sikerült úgy, mint reméltem.
– Tényleg? – felelem óvatosan. A szívem vadul ver, és az izgalom szikrája
gyullad ki bennem, egy kis lobogás bent, mint amikor olyan jó üzleti
befektetést érzek, amit még nem szúrt ki más. És ez… ez minden idők
legnagyobb befektetése.
Két hónap telt el apám temetése óta, és a magány nem lett jobb. Sőt, talán
inkább rosszabb lett. És ezzel egyszerre egyre nőtt bennem a vágy, minden
egyes idegszálammal éreztem, hogy kell nekem valaki, akit szerethetek.
Talán ez nem is a biológiai óra volt, csak az az emberi szükséglet, hogy
valami nagyobb célja is legyen az életemnek, mint én magam. Akárhogy is,
hat hete úgy döntöttem, örökbe fogadok egy kisbabát, és megindítottam az
eljárást.
Nem volt arra időm, hogy keressek egy pasit, férjhez menjek, és
megpróbáljam ezt az egészet a hagyományos úton. Ez hónapokig, sőt évekig
tartana, nyilván bonyolult lenne és zűrös. Harminckilenc évesen már el is
késtem vele. Másrészt helyesnek tűnt, hogy az örökbefogadással
próbálkozzak: egy anyátlan babát a babátlan anyának. Passzolnánk, mint két
puzzle-darab, tökéletesen. Egy csapat lennénk, csak mi ketten, ahogy apa
meg én voltunk, nem lenne szükségünk egymáson kívül senki másra.
Ha eldöntök valamit, meg is teszem, ezúttal is így volt. Megvettem a
könyveket, kerestem egy ügynökséget, átverekedtem magam a kanyarokon,
az otthontanulmánytól az értékelésekig, céltudatos eltökéltséggel. Célom lett,
és erre rettenetes szükségem volt apám halála után, és, ami még ennél is
fontosabb, ez reményt adott nekem.
Még most is, két hónap elteltével hirtelen eszembe jut, hogy már nincs, és
megrökönyödök, mintha először hallanám, a gyász frissebben és hidegebben
hullámzik végig rajtam, mint valaha. Megszólal a telefonom, és arra
gondolok, ez ő. Majdnem kicsúszik a számon, „Helló, apa”, aztán meghallom
a telefonos ügynök mormogását.
Az, hogy a babára gondolok, az én kisbabámra, a családomra, segít.
Megerősít. És most talán megteszem a következő lépést, hogy ezt valóra
váltsam.
– Igen, lett egy pár, akik érdeklődnek – magyarázza Tina, akihez tartozom
az örökbe adási ügynökségnél, mire a szívem megugrik. – Kifejezetten zárt
adoptálást kértek, ahogy maga is. Május közepére várják a babát.
Január eleje van, a várost piszkos hó lepi, a levegő jeges, fémes. Mintha a
karácsony meg sem történt volna. Apával mindig együtt ünnepeltünk, ott
nála, átadtuk az ajándékainkat, és megosztoztunk egy üveg boron. Nem volt
semmi felhajtás, és én szerettem ezt, nem próbáltunk nagy ünnepet rendezni,
úgy tenni, mintha minden rendben lenne anya nélkül, a nagyobb család
nélkül, amit a legtöbben természetesnek vesznek. Csak ott voltunk, és ez elég
volt. Mindig elég volt.
Idén egyszerűen úgy tettem, mintha nem is létezne a karácsony. Elég sokat
dolgoztam végig, és azon a bizonyos napon bekuckóztam egy üveg borral,
kínai kajával meg a Netflixszel.
– És ez a nő… azaz ez a pár engem választott? – Nem tudom leplezni,
hallani a hangomban a hitetlenkedést. Engem, a szingli, karrierista nőt.
Titokban tartok tőle, hogy egyáltalán nem festek anyukásan.
– Igen, önt – érzem a mosolyt Tina hangjában. – Előfordul.
Nem vártam, hogy ennyire gyorsan megtörténik. Mindenki arról
panaszkodik, hogy az örökbefogadás végtelen hosszú ideig tart, legalábbis azt
olvastam a netes fórumokon, ahova felregisztráltam egy részeg éjszakán. A
kétségbeesés mérgező gázként áradt a laptopomból, és az volt a legrosszabb,
hogy éreztem én is, mintha kivájtak volna belőlem valamit. Csak klikkeltem
egyik beírásra a másik után, olvastam füstbe ment adoptálásokról, ahol
fájdalmasan későn derült ki, hogy nem lesz belőle semmi, és persze
olyanokról, amik el sem indultak. A párok éveket vártak, vágyakoztak a
gyerek után, akit szerethetnének. Pont, mint én.
– És ki ő? – kérdezem Tinától.
– Heathernek hívják, a férjét Kevinnek. Elizabethben laknak, New Jersey-
ben. A férj lesérült, van már három gyerekük. Nem vállalhatnak egy
negyediket. Grace… – Tina elhallgat, megszorítom a telefont.
– Igen?
– Talán nem lesz olyan egyszerű, mint ahogy elsőre hangzik.
 Érzem, hogy megfeszülök, nem tetszik, ahogy ezt mondja. De vajon
létezik egyszerű örökbefogadás? Egy emberről beszélünk, nem üzleti
tranzakcióról, még ha néha szeretném is, ha inkább az utóbbira hasonlítana.
– Ezt hogy érti, Tina?
– Csak… negyedik gyerek, a házaspár együtt él. Nem a szokásos örökbe
adási forgatókönyv.
– Ezt úgy érti, fennáll a veszély, hogy meggondolják magukat? – Üzleti
módra váltottam, analizálok, mérlegelek, fontolóra veszem, megéri-e a
befektetés a lehetséges veszteséget, bár tudom, hogy ez nem így működik. Az
nem lehet.
– Ez a veszély mindig fennáll – feleli habozva Tina. – Az igazat
megvallva, úgy láttam, Heather határozottan bizonytalan az egészben.
Határozottan bizonytalan. Micsoda ellentmondás, közben tényleg ilyen az
egész helyzet. Két anya. Egy gyerek. Valaki veszít.
– Mennyire bizonytalan? – kérdezem, hátha kapok valami százalékos
becslést.
– Azt mondja, döntött, és mindketten aláírták a papírokat, úgyhogy
igazából nem tudhatom. Csak úgy éreztem, muszáj figyelmeztetnem önt.
Ez… érzékeny helyzet.
– Miért nem ment abortuszra? – Ahogy kicsúsznak ezek a szavak, már
hallom, milyen gonosz és hideg a kérdés, de manapság elég kézenfekvő
megoldásnak tűnik ez.
– Nem tudom pontosan. Talán későn jött rá, és akkor már nem akart
terhességmegszakítást, vagy lehet… hogy vallási meggyőződésből. Azt
hiszem, katolikus.
– Hű. – Nem ismertem igazi katolikust. Csak olyat, aki katolikusként nőtt
fel, de valahogy úgy beszélnek róla, mintha olaszok lennének vagy a Közép-
Nyugatról származnának. Az ember része, persze, de nem befolyásolja azt,
aki vagy, vagy a döntéseket, amiket meghozol.
– És – folytatja Tina –, ez nem könnyű döntés még a legjobb esetben
sem… mást jelent minden nőnek.
– Persze. – Legkevésbé sem szeretném, ha Heather abortuszra menne, azt
hiszem, még mindig megteheti a törvény szerint, ha májusra van kiírva. Talán
érzékeny helyzet, de ez az egyetlen esély, amit kaptam. Nem akarok olyan
lenni, mint azok a tragikus alakok a fórumokon, akik éveket várnak, a
babaszobát belepi a por, megeszi a rozsda, mint a horrorfilmekben.
– Akkor most hogyan tovább?
 – Heather és Kevin találkozni szeretne magával. Minél előbb, ha lehet.
– Rendben. – A gondolataim száguldanak. Bepasszírozhatok egy ebéd
körüli időpontot ezen a héten, de az este jobb lenne. De miközben ezt
gondolom, érzem, milyen tökéletesen nevetséges vagyok. Egy baba nem
kellék az életemhez, vagy egy időpont, amit valahogy be kell szorítanom a
naptáramba. Tudom, de mégis…
– Kicsit sűrű ez a hetem. Nem lehet jövő hét?
Pillanatnyi csend a válasz, és már tudom, hogy rosszat mondtam. Érzem,
és közben a szégyen is elborít. Miért, mit gondoltam? Ez életem legfontosabb
döntése, a legfontosabb megállapodás, amit valaha kötni fogok. Kit érdekel,
ha Bruce Felson vagy valamelyik másik társ ideges lesz, ha személyes okból
hirtelen kiveszek egy napot?
– Természetesen találkozhatunk, amikor csak megfelel nekik – mondom
gyorsan. – Bármikor. Ők szeretnének idejönni, vagy menjek én? Bárhol… –
Csak mondom és mondom, mert kerül, amibe kerül, megcsinálom. Muszáj.
– Nem tudom, mit szeretnének, visszahívom, ha beszéltem velük – ígéri
Tina.
Elköszönünk, aztán csak állok ott, a telefonnal a kezemben, a szívem vadul
dobog, ahogy a várost bámulom az ablakból.
Mióta úgy döntöttem, erre veszem az irányt, most először érzem a kétely
apró, alattomos szikráját. Vagy a félelemét. Meglep, mert olyan eltökélten,
határozottan haladtam előre, és most, hogy megtörténik, kicsit elveszettnek
érzem magam. Izgatott akarok lenni, és igen, az vagyok, de közben félek is.
Nyelek egyet, érzem, ahogy lassan kerülget az igazi pánik. Apám temetése
óta pánikrohamaim vannak, általában éjjel, amikor lefekszem aludni. Csak
heverek, próbálok átevezni az olyan nagyon szükséges öntudatlanságba,
mikor hirtelen mintha fegyver sülne el a szobában, minden izmom megfeszül,
a szívem zakatol, és fémes ízt érzek a számban.
Olyan egyedül érzem magam ilyenkor, a magány súlyként szorít le, és
minél többet gondolok rá, annál rosszabb, míg végül úgy érzem, megfojt a
sötétség, a levegő rekedt lihegéssel szakad ki belőlem, visszhangot verve a
szobában.
Úgy egy óra alatt véget ér, többnyire alkohol vagy munka vagy a kettő
együttes segítségével, de addigra leizzadok, remegek és fáradt vagyok. Nem
lehet most pánikrohamom itt, az irodában. Nem történhet velem ilyen az
egyetlen helyen, ahol leginkább kézben tartok mindent.
– Grace? – kopog be Sara, az asszisztensem. – Ötkor megbeszélésed lesz a
Starlinggal.
– Rendben, köszi.
Nagy a csábítás, hogy lemondjam, mert ez az IT-vállalat papíron jól néz ki,
de gyanítom, hogy jó nagy lyukakat próbálnak rejtegetni. A befektetési
tőkére pályázó vállalatoknak csak kevesebb mint egy százaléka kapja meg
ténylegesen a pénzt, és az én szintemen még mindig gyomlálni kell a nem
megfelelő jelölteket. Ha társ leszek, remélem, hamarosan, majd másokra
írhatom ezeket az ügyleteket, nem nekem kell átfésülnöm a teljes mocsarat
hamis aranyért.
Mikor elkezdtem itt dolgozni a Harrow és Heathnél, az első évben
megütöttem a jackpotot: megtaláltam az All Naturalt, ezt a mindenféle
biocuccal foglalkozó céget, ami aztán az internetes fellendülés alatt
hatalmasra nőtt. Szerencsém volt, de így meg is kaptam azt a lehetetlen
feladatot, hogy szárnyaljam túl a kezdetekkor elért rekordomat. Azonnal
bedobtak az IT- és közösségi média területre, ahol csak fiúk dolgoztak,
mintha nekik lett volna fenntartva, bár Bruce Felson még mindig meg-
megpróbál a divat- és sminkvállalatok felé terelgetni, csak mert én vagyok a
cég egyetlen női vezető munkatársa.
Valójában nem nagyon szeretem sem az IT-t, sem a divatot. Csomó
szépségipari partnert átadok Jill Martinnak, ő az egyetlen olyan nő nálunk,
aki közel áll hozzám rangban. Nem hiszem, hogy ő szeretné ezeket, de
használom az előjogaimat, ha kell, és Jill egy évvel később jött ide, mint én.
Úgy teszünk, mintha működne köztünk a női szolidaritás, de mindketten
tudjuk, hogy ez elég hamis.
Az orrnyergem szorítom, lehunyom a szemem, a szívverésemre
összpontosítok, igyekszem lelassítani. Nem lehet most pánikrohamom,
egyszerűen nem. És nem akarok kiszállni az örökbefogadásból, nagyon is
akarom. Ez a félelem, amit most érzek, majd elhalványul. És a végén lesz egy
kisbabám. Családom.
Kinyitom a szemem, a kezem lehull, nézem a fodrozódó folyót, az
acélszürke eget. Ha majd társ leszek, nem kell ennyit dolgoznom. Nem kell
már bizonyítanom, szabadok lesznek a hétvégéim, mint Bruce-nak. Évi tíz
napnál több szabadságom lesz, hazamehetek hétkor, nem csak este tízkor.
Lehet életem.
Lehet kisbabám.
Egy pillanatig hagyom, hogy megjelenjen előttem a kép: ahogy egymás
mellett ülünk a homokban Cape Codon, ahova apával mindig elmentünk két
csodálatos hétre nyáron: egy pufók kisgyerek vödörrel és lapáttal ott
mellettem. Ahogy Párizsban járjuk a macskaköves utcákat, és az okos,
felvillanyozott kisfiam vagy kislányom jön mellettem, és egyfolytában,
lelkesen jár a szája. Elképzelem a karácsonyt a lakásomban: ajándékok, fa,
nevetés, hangok. Új hagyományaink lesznek, nekünk kettőnknek, puha
fészekként vesz majd körül minket a szeretet. Ezt akarom. Annyira akarom.
Tina visszahív délután, hogy Heather és Kevin holnap délelőtt tízkor
átjönnek hozzám. Arra jutok, hogy úgy teszek, mintha új ügyfelet
cserkésznék be. Időnként magányos munka lehet az enyém, gyakran
dolgozom egyedül, kutatok, kapcsolatokat ápolok és építek, lehetőségeket és
utakat tárok fel. Nincs meg a befektetési bankároknál szokásos bajtársiasság,
de nincs is akkora nyomás. Elvben.
Úgyhogy másnap reggel fél tízkor valami titokzatos megbeszélésre
hivatkozok egy új kapcsolattal a városban, és ott rohangálok a lakásomban, a
frissen vásárolt virágokat babrálom, már hivalkodónak és feltűnőnek tűnnek.
Vettem macaront is egy cukrászdában a Madison Avenue-n, kiraktam őket
egy tálra a dohányzóasztalra, túl elegánsan festenek ahhoz, hogy az ember
megegye őket.
Valószínűleg inkább sütnöm kellett volna valamit, mondjuk, zabkekszet,
de az nem én lennék. Van gyógytea és édesköményes almalé, mindkettő
látványra és ízre is gusztustalan, de az All Naturaltól folyton kapom a
mintákat az új termékeikből. Egészséges, és az anyukáknak ez számít, nem?
Csakhogy nem érzem magam semennyire sem anyukának. Még.
Tíz perccel tíz után megszólal a kaputelefon, az idegeim meglódulnak és
megfeszülnek.
– Tina és Heather jött önhöz, Miss Thomas – szólal meg Szergej, a portás a
kaputelefonban, én meg azt válaszolom, hogy engedje fel őket.
Két perccel később csöngetnek, diszkrét, dallamos hang. Mély levegőt
veszek, a tükörbe nézek: leengedtem a hajam, pedig nem szoktam, és
ropogós, fehér blúzt vettem az élre vasalt nadrághoz. Gondoltam rá, hogy
felvehetnék valami lezserebbet, de nem akartam, hogy úgy tűnjön, nem
veszem ezt elég komolyan. Úgyhogy itt vagyok: Grace Thomas,
kockázatitőke-befektető, leendő anya. Talán.
Újabb mély levegő, és kinyitom az ajtót.
Első gondolatom, hogy Heather egyáltalán nem olyan, mint vártam,
ugyanakkor mégis teljesen olyan. A haja csimbókos és fénytelen, a szeme
karikás, az élet elhasználta. Tudom Tinától, hogy még csak huszonkilenc
éves.
De mégsem olyan, mint képzeltem, mert éberséget és intelligenciát tükröz
az arca, bár nyilvánvalóan ideges – pont, mint én, bár szerintem én jobban
titkolom. Rendesen felöltözött, farmer van rajta és bő blúz, de igazából a
mosolya hat rám, egyszerre bizonytalan és őszinte. Átalakítja az arcát, a
szeme körül ráncok jelennek meg, egyetlen lélegzetelállító pillanatra
elsöpörve az évek nyomait.
Nem tudom, mit gondoljak erről a mosolyról, mert olyan őszinte és kedves
lesz tőle, én meg, gonoszul, tudom, de nem hiszem, hogy szeretném, ha ilyen
lenne. Nem szeretném, ha bármilyen lenne, ismerem el, csak valaki névtelen,
akiről később megfeledkezhetek – ez rémesen hangzik, de igaz, nem tehetek
róla. Ő csak kellék a történetemben, a családomban, ugyanakkor ő a
legfontosabb alkotóelem. Még egy ellentmondás ebben a „rendkívül
érzékeny” helyzetben.
– Szia, Heather, Grace vagyok – nyújtok kezet, ő elég petyhüdten
megrázza. Aztán beljebb lépek, és bekísérem Heathert, csacsogva, mennyire
örülök, hogy megismerhetem, és hogy nem volt-e dugó idefelé. Kicsit
nevetek, mikor Tina mond valami egyáltalán nem vicceset, de tudom, hogy
kell megtörni a jeget, hogyan segítsem át az embereket a kezdeti zavarukon,
hogy ellazuljanak, miközben én villámgyorsan ítéletet hozok róluk.
Szükségem van rá, hogy úgy érezzem, jó vagyok valamiben.
Úgy tűnik, Heather nem lazult el, ahogy a nappali felé megy, majd megáll
a küszöbön, a vastag, krémszínű plüss-szőnyegre meredve.
– Levegyem a cipőm?
Koszos vászon tornacipő van rajta zokni nélkül.
– Dehogy – felelem. – Tényleg ne. Hozhatok inni valamit? Gyógyteát?
Zöldséges gyümölcslevet?
– Hogy mit? – mered rám üres tekintettel Heather.
– Csodás – feleli megnyugtatóan Tina. – Köszönjük, hogy fogad minket.
– Van ásványvizem is – mondom Heathernek. – Meg csapvíz. Amit
szeretnél.
– Hm, ásványvizet, légy szíves. Köszönöm.
– Én meg a zöldséges gyümölcsléből kérek szépen – villant rám biztató
mosolyt Tina, mielőtt az italokért indulok. Mikor visszaérek a nappaliba,
Heather körbe-körbe járkál, finom kis mélyedéseket hagyva a szőnyegen, és a
falakon lógó képeket nézi, mind absztrakt, és most, hogy megnézem, elég
rondák.
 Nincsenek kint saját fotók, azokat a hálóban tartom meg a dolgozóban,
leginkább ketten vagyunk rajtuk apával sok év alatt, meg van egy művészi,
fekete-fehér felvételem anyáról, még főiskolás korából. Ez túl személyes,
nem szeretném, ha idegenek látnák, nem mintha túl gyakran járnának a
lakásomban idegenek, sőt valaha lett volna itt idegen. Ezt a mostani alkalmat
leszámítva.
– Akkor… – Túl hangosan beszélek, Heather kicsit megrezzen, ahogy
megfordul. – Kevin nem tudott eljönni?
A beálló csendben a levegő gyakorlatilag darabokra törik. Heather még
jobban megmerevedik. Én azonnal megbánom a kérdést, a csevegésre tett
kísérletem nyilvánvalóan kudarcba fulladt.
– Megsérült a háta – mondja végül Heather. – Nem nagyon jár el otthonról.
– A hangját hallva arra gondolok, vajon rendszeresen ezt használja-e
ürügyként Kevin távol maradására.
– Ó, sajnálom! – Nem válaszol, én a két puha, szürke bőrkanapé felé intek.
– Akkor üljünk le!
Heather engedelmesen a kanapéhoz megy, leül, fejét kicsit lehajtja. Érzem
a belőle áradó szomorúságot, és ettől én is szomorú leszek, miatta, sajnálom a
rémes körülményeket, melyek ehhez a döntéshez vezették, de a bánata
ugyanakkor meg is riaszt. Tina azt mondta, Heather döntött, benne van, de
most nem ezt érzem. A fáradt arcot és a homályos tekintetet nézem, a
belenyugvást és a kétségbeesést, ami szinte lepelként borítja el. Nem akarom
sajnálni, erre nincs kapacitásom, és mégis sajnálom. Tényleg.
– Szép lakásod van – jegyzi meg kötelességtudón, és én köszönetet
mormogok.
Látom, ahogy mindent megnéz, a festményeket a falakon, a modern
szobrot és a halomnyi drága könyvet a dohányzóasztalon, amiket ki sem
nyitottam sosem, és ideges leszek, vajon mit gondolhat.
A lakás berendezéséhez szabad kezet kapott egy belső építész, és most
mintha túl sokat árulna el rólam. Arról, hogy mi hiányzik belőlem, mert
annyira személytelen, mint valami luxusszálloda. Saját fotókat kellett volna
kiraknom, szamárfüles regényeket, nyitott szakácskönyvet.
Ja, hogy ez? Csak gondoltam, összedobok egy quinoa-csicseriborsó
salátát. Bár Heather talán nem is tudja, mi az a quinoa. Én sem teljesen,
akkor sem, ha mostanra afféle biopápának kellene lennem, hála az All
Naturalnak.
– Szóval, Heather, talán elmondhatná Grace-nek, mi tetszett meg önnek a
profiljából – szólal meg Tina. Mintha két óvodást próbálna
összebarátkoztatni.
Heather felváltva néz engem és Tinát, még mindig nem mond semmit.
Talán sok ez neki? Azt kívánja, bár ne jött volna ide? Az arca sápadt és
szeplős, lila karikákkal a szeme alatt. Bátorítóan rámosolygok, várom, hogy
elkezdje.
– Azt hiszem, azért választottalak… – kezd bele, gondosan válogatva a
szavakat, az ölébe tett műbőr táskát markolva –, mert te szingli anyuka vagy,
mármint az akarsz lenni. Ezt csodálom.
Csodálja? Elégedett akarok lenni, de nem biztos, hogy hiszek neki. Elég
fura választás vagyok a részéről, ugye? Azt várnám, hogy egy olyan nő, mint
Heather – bár, állapítom meg, ez csak feltételezés –, klasszikus család mellett
döntene, fehér deszkakerítéssel meg nyáladzó kutyával. Vajon miért nem
ilyet választott?
– Örülök, hogy így gondolkodsz, Heather – mondom. – Tudom, hogy
sokan megütköznek a szingli anyukákon még manapság is, és ez szomorú. –
Úgy beszélek, mint valami tévés beszélgetős műsor vezetője, csupa hamis
intimitás és erőltetett vidámság vagyok, felfordul tőle a gyomrom, de nem
tudom leállítani magam.
– Nos, én nem. – Önfejűen hangzik, mint aki küzd az áramlat ellen, és
talán tényleg ez a helyzet. Talán az ő világában egy szingli anyuka, vagy
legalábbis valaki, aki úgy dönt, hogy szingli anyuka szeretne lenni, különös
és gyanús. De akkor sem tűnik teljesen hiteles magyarázatnak, hogy miért
engem választott ki a gyereke anyjának.
– És Kevin? – kérdezem óvatosan. – Ő mit gondol erről?
Tina és Heather gyorsan, aggódva összenéznek, megfeszülök. Még több
bizonytalanságot érzek. Vajon mennyi lehet a túl sok? Mikor döntök úgy,
hogy nem éri meg a kockázatot, a fájdalmat? Hogy közel jussak és aztán
elvegyenek tőlem mindent? Szeressek és veszítsek? Az egyértelműen
rosszabb, mintha nem szeretnék sosem. Tudom.
De persze megéri, meg kell érnie, mert még mindig annyira akarom.
Vállalok szinte minden kockázatot, hogy családom legyen.
Heather eltökélt arccal fordul felém.
– Kevint… – közli egykedvűen –, Kevint nem érdekli.

{1}
Mdina mai neve az arabok által használt Medina (Erődített Város) rövidített változata, de az
idők folyamán több jelzővel is illeték a várost. Volt Città Vecchia (Régi Város), Città Notabile
(Nevezetes Város), ma pedig leginkább Silent Citynek (Csendes Város) nevezik, hiszen
lakosainak száma jelenleg alig több mint 300 fő, a szűk utcákon csak gyalogosan lehet
közlekedni és az autóval történő behajtás kizárólag helyi lakosok számára engedélyezett.

{2}
Jellegzetes máltai fogás: vízbe áztatott kenyérbe csavart vékony marhaszeletek, fokhagymával
és sonkadarabokkal töltve.

{3}
Vörösborban megforgatott rántott nyúldarabok.

{4}
Az olasz bruschettához hasonló harapnivaló, leginkább előételként vagy borkorcsolyaként
fogyasztják.

{5}
Jellegzetes máltai halászlé.

{6}
Svédországban nem szinkronizálják a filmeket, csak feliratozva vannak. Részben ennek is
köszönhető, hogy többé-kevésbé mindenki beszél angolul.
 Table of Contents
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
25. fejezet
26. fejezet
27. fejezet
28. fejezet
29. fejezet
30. fejezet
31. fejezet
32. fejezet
Epilógus
Köszönetnyilvánítás