A

fordítás az alábbi mű alapján készült:

Karina Halle: The Royals Next Door, 2021

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Bűnbe született (Átkozottak 1.), 2017 • Túl közel hozzád, 2017
Bármi áron (Átkozottak 2.), 2018
Veszélyes trükkök (Átkozottak 3.), 2018
Nem lennék nélküled (McGregor testvérek történetei 1.), 2018
Egy lépéssel közelebb (McGregor testvérek történetei 2.), 2019
Éjszaka a tiéd leszek (McGregor testvérek történetei 3.), 2019
Amikor megláttuk egymást (McGregor testvérek történetei 4.), 2019
Veled biztonságban vagyok (McGregor testvérek történetei 5.), 2019
A lázadó herceg (Északi dinasztiák 1.), 2020
A féktelen trónörökös (Északi dinasztiák 2.) 2020
Az elérhetetlen uralkodó (Északi dinasztiák 3.) 2021
Nemes kísértés (Északi dinasztiák 4.), 2021

The Royals Next Door

Copyright © 2021 Karina Halle
All rights reserved.

Hungarian translation © Ladányi Klára, 2022

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2022
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Németh Renáta és Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Bardi Erzsébet
Korrektor: Valentin Kristóf
Tördelés: Dubecz Adrienn

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5702-30-5
 Taylornak
És a szüleimnek, Tuulinak és Svennek
 1.

Nicky Graves épp most rókázott a táskámba.

Igazából az én hibám. Tudtam, hogy rosszul van, még annak
ellenére is, hogy összeszedte minden, nyolcévesekre jellemző
bátorságát, hogy leplezze. Emlékszem, amikor én ennyi idős voltam,
és egy cseppet is melegebbnek éreztem a homlokom, a napot a
nővérszobában töltöttem, és vártam anyát. Csak ne kelljen suliba
menni.
Csakhogy Nicky szeret iskolába járni (és mivel én vagyok a
másodikos osztályfőnöke, megtiszteltetésnek kellene ezt vennem),
úgyhogy addig tettette, hogy jól van, ameddig csak bírta.
Az egészet lassított felvételként láttam. Épp felolvastam az
osztálynak a Mercy Watsonból, a kedvenc könyvsorozatukból, és
arról beszéltünk, mennyire szereti a malac a vajat, amikor Nicky
arca félelmetesen zöld árnyalatot öltött. A szájához kapta a kezét, és
még mielőtt bármit is csinálhattam volna, már az asztalom mellett
álló szemetes felé rohant. Amivel nem is lett volna gond, ha nem
hagyom mellette a táskámat, vagy ha Nicky, LeBron Jameshez
hasonlóan, tűpontosan célozna.
– Bocsánat, Miss Evans! – siránkozik Nicky, a valaha szép
bőrtáskám mellett állva, amit még évekkel ezelőtt vettem egy
mexikói nyaralás alkalmával a volt barátommal, Joey-val. Azt
hiszem, igencsak találó, hogy egy rakás hányadék lett belőle, épp
úgy, ahogy a kapcsolatunkból is. Metaforák kezdőknek.
 – Semmi baj, Nicky! – mondom. Igyekszem nyugodtnak tűnni,
habár érzem, hogy az osztályon kezd úrrá lenni a pánik, ahogy
egyre többen pfujolnak és kiabálnak olyanokat, hogy „Nicky
behányt! Okádós Nicky!” meg „Mindjárt rókázom!”
Gyakorlatilag ledobom a könyvet, és odasietek hozzá, miközben
próbálom megőrizni a nyugalmamat. Nem ezt élvezem legjobban a
munkámban, és talán én vagyok az egyetlen tanító, akinek még
mindig könnyen felfordul a gyomra. Magamhoz veszek egy doboz
zsebkendőt, és valahogy sikerül letisztítanom Nickyt, felhívnom az
iskolaorvost meg az édesanyját, hogy jöjjön érte, majd
megnyugtatom az osztályt.
A táskányi hányással viszont csak a kicsöngetés után tudok
foglalkozni.
Azon töprengek, hogy dobjam-e ki az egészet így, ahogy van,
amikor kopognak. Az elsős tanító, Cynthia Bautista kukucskál be az
ajtón, arca csupa együttérzés. És talán egy kis undorral
megfűszerezve.
– Minden rendben? Hallottam, hogy volt egy kis beteged.
A táskám felé intek, amihez azóta sem nyúltam.
– Hát, azt hiszem, vennem kell egy új táskát.
Bejön, végigméri és elfintorodik.
– Ó, bassza meg! – Aztán a szájához kapja a kezét és felnevet. –
Bocsánat! Ez nem vicces.
– Ne félj, ha veled történt volna ugyanez, én is nevetnék!
Cynthia azon kevés kollégák egyike, akit a barátomnak tekintek.
Nem mintha nehéz lenne kijönni velem, a másoknak való
megfelelést gyerekkorom óta belém nevelték, ám itt csak kevesen
értenek meg engem, különösen a lakóhelyemen és az
iskolarendszerben. Nagyon merev, hierarchikus a rendszer itt, a
Salt Spring-szigeti Általános Iskolában, és még mindig újoncként
kezelnek, annak ellenére, hogy már régóta itt dolgozom és élek. Azt
mondják, a legtöbben, akik a Salt Spring-szigetre költöznek, pár
éven belül tovább is állnak, de ha kibírod legalább öt évig, akkor
„igazi szigetlakónak” minősülsz. Én már öt éve itt élek, de még
mindig nem férkőztem senki közelébe. Mintha az emberek úgy
gondolnák, hogy végül úgyis továbbállok.
– Azt hiszem, ezt ki kell dobnod – mondja Cynthia fintorogva. –
Van benne valami értékes?
Sóhajtva bólintok.
– A pénztárcám, némi smink, egy könyv és Tic Tac.
Plusz a gyógyszer a szorongásomra, teszem hozzá magamban. De
neki ezt nem kell tudnia.
Aztán bevillan valami.
– Várj! Talán… – Leguggolok, és óvatosan megbököm a külső
zsebet, amibe, úgy emlékszem, reggel becsúsztattam a
bankkártyámat, miután kifizettem a kávémat a Salty Seas
Kávézónál. Úgy tűnik, a bankkártyám és a hitelkártyám is
szerencsésen megúszta a Nicky gyomortartalmával való találkozást.
Sajnos, ez csak róluk mondható el.
– A francba! – csapom le a kártyákat az asztalra, majd egy
elcsigázott pillantást küldök Cynthia felé. – Tennél nekem egy
szívességet?
– Ne is álmodj! – mondja, miközben határozottan csóválja a fejét.
Cynthiát kemény fából faragták. Egyedül vándorolt be a Fülöp-
szigetekről húszévesen, keresztülment egy borzalmas váláson, és
most egyedül neveli a tízéves lányát. – Az a táska veszett ügy, az
összes beltartalmával egyetemben! Bármikor igényelhetsz új jogsit,
vehetsz új sminket, könyveket és Tic Tacot is.
Igaza van. Az órára pillantok. Épphogy elmúlt három óra, ami azt
jelenti, hogy bőven van időm elmenni a biztosítóhoz és
elintézhetem az új jogosítványt is. Szerencsére az iskolánk a
városka szívében van, közel mindenhez.
– Azt hiszem, most megyek és elintézem, még mielőtt
elfelejteném. Van valahol veszélyeshulladék-gyűjtőnk? – méregetem
a táskát.
Cynthia úgy néz rám, mintha megőrültem volna.
– Te most akarod megcsináltatni a jogsidat? Voltál ma már
odakint?
Megrázom a fejem. A szünetben és ebédidő alatt az asztalomnál
könyvet olvastam, az esti podcastom előkészületeként. Át akartam
futni még egyszer, hogy biztosan stimmeljen minden az
értékelésemben.
– Miért, mi történt?
A sziget apró, és nem sok minden történik errefelé. Lehet, hippik
tüntetnek egy mobiltelefon-torony miatt, vagy ilyesmi.
Cynthia szeme kikerekedik, az arcára izgatott, tájékozott kifejezés
ül ki.
– Nem hallottad?
Bambán bámulok rá, és összefonom a karom. A válasz nyilván
egy nem.
– Mit?
– Tudod ki Edward herceg és MRed?
Hogy hallottam-e Edward hercegről és MRedről, azaz Monica
Redről, azaz Monica, fairfaxi hercegnéről?
– Cynthia, ugyan egy szigeten élek, de nem a világ legvégén!
– Hát, pedig pont így tűnik! Itt vannak! Mármint most, ebben a
pillanatban! Ingatlanokat néznek. Az egész sziget ezen pörög.
Hidroplánon érkeztek a lesifotósok, mert a kompok tele vannak
leskelődőkkel, vagy hogy mondjátok. Az egész város megbénult.
A zsibbadt agyammal szinte képtelen vagyok felfogni mindezt.
 Ugyanis Edward herceg, Beatrix királynő és Albert herceg
kisebbik fia feleségül vette a Grammy-díjas énekesnőt, MRedet,
amitől a média teljesen felbolydult. Nem elég, hogy Monica fekete
bőrű, még amerikai is, aki ráadásul sikeres pályát futott be, amiben
valószínűleg közrejátszhatott pár merészebb dal, ledér ruhás videó
és előadás, amik futótűzként terjedtek el a neten. Más szóval, a brit
média elég brutálisan bánt mindkettejükkel, nem riadva vissza a
rasszizmustól vagy a ribancnak titulálástól sem. Nem vagyok éppen
a királyi család megszállottja, de ezt az esetet nyomon követtem
(mindenhol erről írnak), és soha nem láttam, hogy bárhol is egy
rossz szót szóltak volna Eddie bátyjáról, Daniel hercegről, aki pedig
hatalmas nőcsábász és agglegény.
Mindenesetre azt lehozták mindenütt, hogy Monica és Eddie
elhagyják az Egyesült Királyságot egy évre, aminek miértjére
azonban nem adtak magyarázatot. Egyesek úgy gondolták, biztosan
Seattle-be mennek, hogy Monica szüleinek közelében legyenek.
Mások szerint Indiába utaznak, ahol a pár már többször is járt
korábban jótékonysági munka kapcsán.
Az soha nem jutott volna eszembe, hogy ezt az apró, brit
columbiai szigetet választják majd, ami ugyan kicsike, mégis csodás
menedék Vancouver-sziget és a kontinens között.
Még mindig nem hiszem el! Ez lehetetlen!
– Biztos vagy te ebben? – kérdezem Cynthiát. – Talán csak egy
színész látogatott a szigetre, vagy valami ilyesmi.
A szigetünk híresen alkalmas elvonulóhely az arra vágyók
számára (magam is állíthatom, ha nem kellene dolgoznom, ki sem
mozdulnék otthonról). Rengeteg közismert író dolgozik itt a kis
kuckójában, és hajdani zenészek is feltűnnek néha a kocsmákban,
ahogy az sem meglepő, hogy Barbara Streisandtól Raffiig bezárólag
mindegyiküknek volt itt nyaralója az évek során.
 – Nem. Eddie és Monica az – mondja Cynthia hajthatatlanul. –
Nem hiszel nekem? Csak sétálj be a belvárosba, és meglátod,
mekkora lázban ég mindenki!
Szinte kifullad, ahogy azt mondja: „lázban ég”, és a szeme is
furcsán csillog. Valami azt súgja nekem, hogy Cynthia nagyon élvezi
a helyzetet. A mi csendes kisvárosunkat lesifotósok lepték el?
Szerintem ez borzalmasan hangzik! Én a nyaralók okozta tömeget
sem bírom, ami még majd csak két hét múlva esedékes.
– Oké. Azt hiszem, akkor hazamegyek, és remélem, nem futok
bele egy rendőrbe sem.
– Áh, mindet kivezényelték, hogy megfékezzék az őrületet –
mondja vidáman, miközben úgy ütögeti össze az ujjait, mint Mr.
Burns A Simpson családból.
Elköszönünk egymástól, aztán felveszem a hányásos táskát és
elviszem az orvosi szobába, ahol Judy még mindig takarít
(napközben iskolanővér, este pedig felszolgáló a Sitka Spruce
Étteremben, aki soha nem azt hozza elsőre, amit kértem). Még csak
rá sem néz, úgy mondja, hogy majd kidobja helyettem, mintha egy
hullától kellene megszabadulnia. Mostanra már nagyjából így is
érzek, úgyhogy gyorsan elhagyom a helyiséget, még mielőtt Judy
meggondolhatná magát.
Az iskolát három óra után szeretem a legjobban. Ilyenkor
általában néhány diák még itt kóricál, hogy elüssék az idejüket
valamivel, amíg várják, hogy értük jöjjenek. Ma azonban süt a nap,
meleg és száraz az idő (a szokásossal ellentétben, ami hideg,
szomorkás és nyálkás), úgyhogy minden gyerek odakint
tartózkodik. Egyedül én vagyok a folyosón, és élvezem, ahogy
távolodom minden stressztől és felelősségtől, ráadásul magamban
lehetek.
 Lassan megyek végig a folyosón, és mosolyogva nézem végig a
gyerekek kiállított alkotásait, majd kilépek a kapun és a kocsim felé
veszem az irányt a parkolóban. Egy 2000-es, ferde hátú Honda
Civicem van, amit csak Kukának hívok (mivel ezüstszínű és
horpadt), és zöld, szőrös üléshuzatot vettem bele, hogy teljes legyen
a Kukalakó Oszkár fíling. A szigeten majdnem mindenki elektromos
autóval jár, ami az én kívánságlistámon is szerepel (a spórolási
célkitűzéssel egyetemben), ám mivel lényegében egy fizetésből
tartom fenn saját magamat és az édesanyámat, az új autó is csak
egy álom, mint a világ körüli út vagy egy arra érdemes fickó
szerelme.
Ezzel együtt is nagyon szeretem Kukát. Kijavíttathatnám a
horpadásokat rajta, de a szigeten senkit nem zavar, és az
üzemanyag-fogyasztása is jó. A visszapillantó tükörről egy pár
szőrös dobókocka lóg, amit még tinikoromban nyert nekem az
apám egy játékgépből, még mielőtt lelépett volna tőlünk, a
kesztyűtartóm pedig tele van Tic Tackal (amitől enyhén függő
lettem), kompjegyekkel, és ki tudja még, mi mással.
Beülök az autómba, és bár nem kell keresztülmennem a városon,
hogy hazajussak, már tudom, miről beszélt Cynthia. A belvárosba
vezető főút mindkét oldalán autók sorakoznak összevissza
parkolva. Általában nem ilyen szokott lenni egy átlagos júniusi
csütörtök délután. Inkább hasonlít a nyári főszezonban a vasárnapi
piacra érkező tömegre, annak is a szteroiddal feldúsított
változatára. Most viszont, azt hiszem, nem az organikus
gazdaságokból származó zöldségek vagy a kenderalapú ruhák, és
még csak nem is a vegán puncitáskák (bizony, ez létező dolog, és
pont olyan is, mint amilyennek hangzik!) a fő attrakciók. A
fényképezőgépeikkel és telefonjaikkal felfegyverzett emberek most
inkább azért állnak készen, hátha lekaphatják a dezertőr királyi
sarjakat.
Megrázom a fejem és elfordulok, magamban hálát adva, amiért
ezzel ma nem kell foglalkoznom. Még mindig úgy hiszem, hogy
Cynthia talán tévedett. Mármint én szeretek itt lakni, mert csodás a
környék és megfizethető, és elvonultan élhetek, senki nem szól meg
érte, de nem hiszem el, hogy Eddie herceg és MRed számára elég
vonzó lehet ez a sziget. Tényleg gyönyörű és félreeső hely, de
könnyen azon veheted észre magad, hogy itt is ragadsz.
A házam egy szigetnyúlvány csücskében helyezkedik el, amit
Scott Pointnak hívnak. Itt él a sziget egyik legtehetősebb és
legösszetartóbb közössége.
Természetesen olyan vagyok itt a félszigeten, mint egy szálka,
amitől nehéz megszabadulni. A saját házunkban lakunk, egy helyes
kis cédruszsindelyes, háromszobás épületben, ami korábban a
szomszédos kúria szolgáinak lakhelye volt. A kis Kukámmal a sok
csillogó Range Rover és Tesla mellett kell elhajtanom (az igazsághoz
hozzátartozik, hogy Kuka eredetileg az anyám kocsija volt, amíg
össze nem törte az én Kia Soulomat, de mindegy… hosszú sztori),
ráadásul anyámmal nem vagyunk éppen túlságosan jó viszonyban a
szomszédainkkal. Kívülállóknak érezzük magunkat, de azért
elvagyunk.
Viszont az biztos, hogy a környék gyönyörű. Csak egy szűk kis
úton keresztül lehet kijutni a félszigetről, mely örökzöld
szamócafákkal szegélyezett, amelyek foszló, sötétvörös kérge olyan
vékony és törékeny, akár a japán rizspapír. Mindkét oldalon házak
sorakoznak magas cédruskerítések mögé bújva, olyan szellemes
nevekkel az egyedileg készített táblákon, mint Henry Menedéke
vagy Óceánparti Pihenő. Az épületek között meg-megpillantjuk az
óceánt, amin a napfény annyira tündököl, hogy az ember egészen
beleborzong. Ebben a napszakban azt üzeni ez a ragyogás, hogy
tombol a nyár, nekem pedig az álmodozós időszakom.
Máris arról ábrándozom, hogy fogom a teámat, lemegyek a
kikötőbe és élvezem a napot, amikor hirtelen a fékbe taposok.
A szokásos őzcsalád helyett ezúttal egy magas, széles vállú férfi áll
az országút közepén, kezét úgy tartja maga előtt, mintha egy
soulegyüttes-válogatón készülne indulni.
Francba! A tüdőm szúrni kezd, a szívem zakatol. A szorongásom
azonnal a legrosszabb forgatókönyvet rántja elő, ami rendszerint
az, hogy az anyukámmal történt valami, amíg munkában voltam.
Nincs olyan pillanat, amikor ez a félelem ne ólálkodna a tudatom
egy hátsó kis zugában, szóval a tény, hogy egy sötét öltönyös,
fapofát vágó vadidegen közeledik felém a dombról, azt sejteti, hogy
a legrosszabb rémálmom hamarosan valóra válik.
Már lehúztam az ablakot, így hallom, amit mond.
– Elnézést, kisasszony! – Nagyon erős brit akcentusa van. Inkább
udvariatlan, mint együttérző a hangja, amitől egy kissé
megnyugszom.
– Tessék? Mi a gond? – kérdezem, és igyekszem nem pánikolni.
Most, hogy egészen közel jött, jobban szemügyre vehetem. Az
öltönye tengerészkék egy cseppnyi zöldes beütéssel, elegáns, szépen
szabott, alatta vasalt fehér ing és sötétszürke nyakkendő. Olyan
fajta öltöny ez, amiről ordít, hogy méregdrága lehetett, nem az
átlagember pénztárcájához mérték. Hanem egy magasabb osztályba
tartozóéhoz.
Közelről még inkább tiszteletet parancsoló, termetes, akár egy
duglászfenyő, a mellkasa széles és erős. A tekintetem az arcára
téved, ami passzol a nyers hanghordozásához. Pilótaszemüveget
visel, amiről a saját kérdő arckifejezésem tükröződik vissza
(ráadásul most szembesülök azzal, hogy a szőke hajam egy
madárfészeknek nézhet ki attól, hogy lehúzott ablakkal vezettem),
de így is magamon érzem a tekintetét. Ha egy kicsit is tükrözi a
ráncokat a homlokán és a sötét szemöldöke közötti, látszólag
állandósult árkokat, akkor határozottan rémült vagyok.
Ráadásul van benne valami halványan ismerős, de akárhogy
töröm a fejem, nem jövök rá, honnan. Mintha egy híres színészre
emlékeztetne, vagy valami ilyesmi.
– Meg kell kérjem, hogy forduljon vissza – mondja hűvösen,
kezével mutatva, hogy forduljak meg.
– De hát itt lakom! – ellenkezem.
A szemöldöke közötti ránc még jobban elmélyül, telt ajkát vékony
vonallá szorítja. Ez az ember nem viccel. Erős, férfias, szakállas
állával az út felé int.
– Mindenképpen meg kell kérjem, hogy forduljon vissza – ismétli.
Rápislogok.
– Elnézést, de mégis kicsoda maga? Nem fordulok vissza! Itt
lakom. És ha nem engedi, hogy hazamenjek, az anyám, aki
mellesleg többféle mentális zavarral is küzd, riasztani fogja a
rendőrséget, ha nem érek haza. A fenébe is, mindjárt hívom én a
rendőrséget és feljelentem magát!
A férfi tovább bámul, én pedig a zilált tükörképemet, aztán a
pillantásom egy csöppet elkalandozik, és észreveszem, hogy egy
kicsit eláll a füle. Ez a kis információ elég ahhoz, hogy egy fokkal
kevésbé ijesztőnek tűnjön.
Amikor újra megszólal, arra számítok, hogy ismét megkér rá,
hogy menjek el, de helyette azt kérdezi:
– Milyen zavarral?
Sóhajtok. Nem akartam belerángatni ebbe az egészbe az anyám
bajait. Igazából csak nagyon kevesen tudják a környezetemben,
hogy miben szenved, így az, hogy neki, ennek a parancsolgató,
goromba, öltönyös britnek elmondtam az igazat, helytelennek
tűnik.
– Dependens személyiségzavarban. És még mielőtt rákérdez, mi
van még: borderline személyiségzavar.
Megemeli az állát, és nem tudom, ez a dac jele-e, vagy újabb
kérdést akar feltenni, amit egyébként simán megkereshetne a
Google-on. Aztán megszólal azon a mély, érdes hangján:
– Mi a lakcíme?
Már majdnem megmondom, amikor észbe kapok.
– Várjon csak! Meg sem mondta, ki maga! Miért kéne egy
vadidegennek elárulnom a címemet? Azt hiszi, szeretném, hogy az
ablakomban leskelődjön, amíg alszom?
Az arca még nagyobb grimaszba torzul.
– Azt gondolja, hogy valami kukkoló vagyok?
– Nem tudom. Az? Fogalmam sincs, ki maga!
– Harrison vagyok – mondja vonakodva. – Harrison Cole, HSzB.
Attól tartok, ha nem bizonyítja nekem, hogy valóban itt lakik, ahogy
azt állítja, vissza kell fordulnia. Egész nap ezt csináltam, úgyhogy a
legkisebb problémát sem jelent magát is elküldeni.
Azta! Mekkora egy seggfej! Megköszörülöm a torkom.
– Bocsánat, Harrison Cole? Ez egy kitalált név, vagy tényleg így
hívják?
Válaszul morog valamit. Ha még jobban összevonná a
szemöldökét, félő, hogy széthasadna az arca.
Tovább folytatom. Már nem félek tőle meg a férfias, keménykedő
viselkedésétől.
– Ha már az anyám mentális betegségéről kérdezősködött
ahelyett, hogy a saját dolgával törődne, árulja már el, mi az a HSzB!
Hatalmas Szenvtelen Barom? Hihetetlenül Szemét Bunkó?
– Hivatásos Személyvédelmi Biztos – búgja. – Őfelsége, az Egyesült
Királyság királynője megbízásából.
 Csak pislogok, ahogy lassan összeállnak a fejemben a dolgok.
– Mármint testőr? Maga… Te jóég, maga Eddie és MRed testőre?
Nem mond semmit, de nem is kell. Egyszerre megvilágosodom,
mintha felgyúlt volna a fény a fejemben, hogy miért volt olyan
ismerős. Nem filmben láttam őt, hanem a pletykalapokban és a
híradóban! Általában nem kerül a középpontba, de időnként feltűnt
Eddie és Monica mögött. Ő az, akit a nagyközönség (vagy legalábbis
a #FairfayFans hashtagének mohó Twitter-felhasználói) Töprengő
Testőrnek meg Szexi Titkos Ügynöknek keresztelt. Nem egy róla
szóló rajongói történetre is rábukkantam. (Az alatt pedig, hogy
rábukkantam, azt értem, hogy céltudatosan megkerestem és faltam
a sztorikat. A podcastomhoz…)
És most itt áll előttem, és azt mondja, menjek el. Ami azt jelenti,
hogy a hercegi pár valahol előttem van az úton!
– Átengedem magát, ha be tudja bizonyítani, hogy itt lakik –
ismétli a hírhedt Töprengő Testőr. – Mutassa a jogosítványát!
Ó… hogy azt.
A fenébe!
 2.

Egy pillanatig csak bámulok a szexi titkos ügynökre, miközben azon

morfondírozok, vajon elhiszi-e a kifogásomat.
– Nincs… nincs nálam – mondom.
Hitetlenkedve méreget.
– Nincs magánál a jogosítványa?
– Tudom-tudom! Ma reggel még megvolt, de aztán egy gyerek
belehányt a táskámba. A többiek Okádós Nickynek nevezték el. Az
egész az én hibám volt.
– Hogy mit csinált az a gyerek? – Aztán megingatja a fejét. –
Micsoda kifogás!
Biztosan csak viccel, ha azt hiszi, hogy ez csak egy kifogás. A
munkám során már hozzászoktam a kutya-megette-a-házimat-féle
magyarázatokhoz, és általában minél cifrábbak, annál valószínűbb,
hogy igazak. Mármint abban az esetben, ha a házijukat nem egy
velociraptor, vagy valami hasonló falta fel.
– Komolyan beszélek! – mondom neki. – Azt terveztem, hogy
munka után csináltatok egy újat, de az egész város felbolydult,
mert, nos, maguk itt vannak.
– Ez esetben, gondolom, be tudja mutatni a biztosítási papírjait –
mondja nyugodtan, kezét az ágyéka előtt összefonva. A
tekintetemmel követem a mozdulatot. – Azon rajta kell lennie a
címének.
Gyorsan elkapom a tekintetem róla, és kinyitom a kesztyűtartót,
ahonnan egy csomó üres tic tacos doboz hullik ki.
 – Ööö… – motyogom, miközben a cukorkásdobozok és egy halom
papírfecni között matatok. A vállam fölött hátrapillantok a testőrre,
aki felvont szemöldökkel figyel. Legalább nem fintorog. – Bocsánat,
egy pillanat!
– Jó sok Tic Tac – mélázik el. – Biztos nagyon friss a lehelete.
Ez a pasas most… viccelődik? Tudja egyáltalán, mi az a vicc?
Rámarkolok a biztosítási papírjaim műanyag borítására, majd
kifulladva visszaülök a helyemre, és teljes nyugalommal átnyújtom
neki.
– Valóban friss a leheletem. Stressz ellen eszem.
Talán ez utóbbit nem kellett volna hozzátennem.
Átveszi tőlem a papírokat, majd kinyitja a műanyag tokot, és
előhúzza a dokumentumokat. Eltartja magától, úgy pillant rájuk,
majd visszaadja.
– Hölgyem, ez itt egy levél a Mikulásnak egy Chamomile nevű
kislánytól. – Az orrom alá csúsztat egy másik papírlapot, mintha
védőügyvéd lenne, aki a tárgyalás során bemutatja a döntő erejű
bizonyítékot. – Ez pedig egy Spruce nevű kisfiú levele, aki egy
bongódobot szeretne karácsonyra.
– Mi?! – átnyúlok és kikapom a kezéből a dokumentumokat. Egy
levél Chamomile-tól, egy Spruce-tól, egy Jettől, egy Eunice-től. A
fenébe! Most már tudom, hova tettem azokat a karácsonyi
kívánságlistákat, amelyeket tavaly megígértem, hogy feladok.
– Érdekes nevek – jegyzi meg. – Nem tudom eldönteni, hogy maga
tanító néni vagy egy hippi kommuna matriarchája.
– Határozottan az előző. – Áthajolok az anyósüléshez, és újra
kotorászni kezdek a kesztyűtartóban. Van itt a kutyámnak, Lizának
beadott veszettség elleni oltási igazolás az állatorvostól, két
történelmi romantikus regény Sarah MacLeantől, egy csomó
blokk… aztán egy pillanatra azt hiszem, megtaláltam a biztosításom,
de hamar kiderül, hogy csak a helyi ázsiai gyorsbüfé étlapja akadt a
kezembe.
– Hölgyem, ne haragudjon, de sok magához hasonló emberrel volt
már dolgom – magyarázza, ahogy eszelősen kitúrok mindent a
kesztyűtartóból. – Mindenféle kifogást kitalál, de nincs semmilyen
bizonyítéka, amivel alátámaszthatná. Azt látom, hogy maga nem
fotós vagy újságíró, talán csak egy elszánt rajongó, de mindegy is,
mert most el kell mennie, még mielőtt én hívom ki a rendőrséget.
Felegyenesedem, a hajam tiszta kóc, az arcom kipirult és enyhén
izzadt. Összehúzott szemmel bámulok a pilótaszemüvegbe.
– Úgy érti, maga szerint nem lehetnék újságíró?
Felsóhajt, majd fáradtan ismét elutasító kézmozdulatot tesz.
– Ha volna szíves…! – Elhallgat, ahogy meglát valamit a távolban.
– Na végre!
A nyakamat nyújtogatva nézek el mögötte. Egy rendőrautó az, a
helyi rendőrkapitány, Bert Collins SUV-ja áll meg mögöttem.
– Hála az égnek! – mondom hangosan, Morgó Ügynök legnagyobb
meglepetésére.
Bert kiszáll a kocsiból, és elindul felénk.
– Bocsánat a késésért! – mondja Mr. Töprengőnek. – Feltartottak a
városban. Tiszta őrület!
– Bert! – kiáltok fel, még mielőtt a testőr bármit is mondhatna.
Deréktól felfelé kilógok az ablakon. – Helló!
– Helló, Piper! – köszön. A bajusza mozog, ahogy beszél. Bertnek
olyan bajusza van, amit még Tom Selleck és Kenny Rogers is
megirigyelne. Mintha valaki egy sűrű sörtéjű cipőkefét ragasztott
volna a felső ajka fölé.
– Bert, ma az egyik gyerek belehányt a táskámba, ki kellett
dobnom a pénztárcámmal együtt. Tanítás után el akartam menni
egy ideiglenes jogosítványt csináltatni, de a város teljesen
felbolydult. – Küldtem egy oldalpillantást Harrison felé, mielőtt
folytattam volna. – Ez a fickó meg nem hiszi el, hogy itt lakom.
Bert összefonja a karját.
– Tudod, hogy bajba keveredhetsz, ha jogosítvány nélkül vezetsz.
– Felsóhajt, majd vidáman Harrisonra néz. – De kezeskedem érte.
– Nincs nála a biztosítási papírja sem – buggyan ki Harrisonból.
Mi a jó szar? Ez a pasas most itt bemószerol!
Bert csalódottsággal vegyes rosszallással néz rám, amitől
önkéntelenül is visszahőkölök.
– Igaz ez? Jogosítvány és biztosítási papírok nélkül kocsikázol?
Halványan rámosolygok.
– Épp azokat kerestem, amikor megjelentél. Várj!
Már éppen visszatérnék a kutakodáshoz, amikor Bert megszólal:
– Ne, hagyd! Biztos vagyok benne, hogy megtalálod. – Visszanéz
Harrisonra. – Rendben van a lány. Itt lakik abban a nagy
ingatlanban az út legvégén.
Harrison még összébb húzza a szemöldökét. Valóságos árokká
formálódik a ránc közötte.
– De pont ott… az a kérdéses ingatlan. Azt mondták, lakatlan,
nincsenek bérlők.
– A cselédlakban.
A hivatásos személyvédelmi biztos homloka olyan ráncos, mint
egy shar pei.
– Különálló ingatlan – hívom fel rá a figyelmet. – Régen a nagy
házhoz tartozó külön szállás volt. A személyzeté, meg hasonlók. Az
édesanyám öt évvel ezelőtt vette meg, amikor a telket felosztották
két különálló ingatlanná. Közös a kocsibehajtónk, de ennyi.
Bár nem látom a szemét, érzem a bosszúságot a tekintetében,
hogy osztoznia kell a felhajtón velem.
Ó! Várjunk csak!
 Velük fogok osztozni a kocsibehajtón.
Basszuskulcs!
Ők lesznek a szomszédaim!
– Semmi sem végleges – mondja gyorsan Harrison, ahogy érzékeli
a lelkiállapotomat. – Azt sem tudom, hogy tényleg ki akarják-e
bérelni, vagy sem. Egyelőre feltérképezik a lehetőségeket.
Bert megvonja a vállát.
– Ha nem, vannak még ingatlanok a szigeten, amik
megfelelhetnek. Elvonulási lehetőség meg hely van itt bőséggel. –
Szünetet tart. – Ha már itt tartunk… Biztos benne, hogy tényleg ide
akarnak költözni? Mármint, ne vegye sértésnek, de az alapján, ami
ma itt a városban történt, nem vagyok biztos benne, hogy a mi kis
szigetünk ezt elbírná.
– Biztos vagyok benne, hogy ezt is figyelembe veszik – jegyzi meg
Harrison, de úgy, ami azt sejteti, hogy szinte biztosan nem így lesz.
– Szóval akkor most már hazamehetek? – kérdezem.
– Persze! – feleli Bert, de Harrison megint kiteszi a kezét azzal a
„megállj!” gesztussal. Jóég, milyen hatalmas a keze!
– Egy pillanat, Miss Chamomile!
– Piper – közlöm. – A nevem Piper! Chamomile-nek az egyik
diákomat hívják.
Elég okos ahhoz, hogy emlékezzen a nevemre, szóval
egyértelműen csak szemétkedik.
– Mivel közös a kocsibehajtó, biztosnak kell lennem abban, hogy
nem megy az ingatlanhoz, vagy készít fotókat, esetleg adja le a
drótot valakinek, vagy… Tudja mit? Elkísérem az otthonáig.
Visszahőkölök, ami biztos roppant hízelgő lehet.
– Azt már nem! – Kikerekedett szemmel nézek Bertre. – Nem
kísérhet el!
Bert bajusza együttérzően megmoccan.
 – A királyi család tagjai a mi nemzetközösségünkhöz tartoznak, és
a Kanadai Királyi Lovasrendőrég felel a biztonságukért, amikor ide
látogatnak. Én is elkísérhetlek, Piper, ha szeretnéd, ám ha úgy kérik,
attól tartok, nem tehetek mást, minthogy garantáljam a szolgálatot.
– Nem ők kérik, hanem ő! – ismét küldök egy oldalpillantást
Harrison felé.
Az arca hideg, mint a kő.
– A fairfaxi herceg és hercegné biztonsági szolgálatának
vezetőjeként én hozom a döntéseket. Az én szavam a törvény.
Húha! Ez aztán drámai. Bertre pillantok abban a reményben,
hogy elkapok egy halvány mosolyt az arcszőrzete alatt, ám
legnagyobb meglepetésemre, áhítattal figyeli Harrisont.
Bert aztán letörli a képéről a rajongósrác-arckifejezést, és rám
néz.
– Ezzel együtt nagyon szívesen hazakísérlek, ha nem érzed
komfortosan magad ennek az úriembernek a társaságában.
Nagyszerű! Most meg úgy tűnik, mintha félnék.
– Teljesen komfortosan érzem magam… mellette – halványan
intek felé. – Még soha nem fogadtam fel férfi eszkortot, miért ne
kezdhetném el most?
Egy erőltetett mosolyt villantok felé, mire ő visszamordul.
Egy mély sóhaj kíséretében Bert felé biccent.
– Megtenné, hogy lezárja ezt az utat, amíg én hazakísérem a
hölgyet? Senkit nem engedhet át, aki nem tudja bizonyítani, hogy itt
lakik.
– Természetesen! – feleli Bert, majd szalutál.
Harrison válaszul bólint, majd legnagyobb meglepetésemre
megkerüli a kocsim elejét és kinyitja az anyósülés felőli ajtót.
Valamiért azt hittem, hogy majd az autóm mellett sétál, vagy valami
hasonló, hiszen… elkísér. Nem pedig beül mellém.
 Nem hiszem, hogy készen állok ilyen fokú intimitásra.
Ám egy pillanatra hezitál, félig már az autóban, ami túlságosan is
aprónak tűnik az ő hatalmas termetéhez, és az ülésen maradt kupit
szemléli. Gyorsan nekiállok összeszedni a kacatjaimat, két kézzel
hajigálok mindent a hátsó ülésre.
Végre beül. A térde nevetséges látványt nyújt, ahogy a
kesztyűtartóhoz nyomódik.
– Van egy fogantyú oldalt – mondom neki –, amivel beállíthatja az
ülést.
Előre-hátra húzza a fogantyút egészen addig, amíg az ülés a
leghátsó pozícióba nem csapódik.
DURR!
Egy olyan pasihoz képest, akinek biztos valami őrülten veszélyes
kiképzésen kellett részt vennie, úgy néz ki, mint aki meglehetősen
kényelmetlenül érzi magát a szőrös zöld ülésen.
Igyekszem visszafojtani a nevetést, különösképpen arra való
tekintettel, amilyen komolyan és kötelességtudóan becsatolja a
biztonsági övét. Lenéz az ülésekre, aztán a dobókockára.
– Érdekes dekoráció. Megnyúzta Kukalakó Oszkárt?
– Majdnem – mondom. – Biztosan hozzá van szokva, hogy
Bentley-kben és hasonlókban utazik.
Erre nem mond semmit, csupán előre mered. Kipillantok az
ablakon azt remélve, hogy Bert némi bajtársiasságot mutat, ám ő is
ugyanolyan komoly, és csak biccent, hogy menjek tovább.
Persze az autóm normál esetben is utálja ezt a kis dombot, így
most álló helyzetben muszáj tövig nyomnom a gázpedált, és ott is
kell tartanom, amíg a fordulatszám fel nem pörög annyira, hogy a
kocsi kilőjön.
Na jó, inkább úgy indul el, mint egy megsebesített impalabébi.
Egy hatalmas előrerándulás, amit szánalmas ugrások követnek, és
talán jól is tette Harrison, hogy mindenképpen bekötötte magát,
mert csak úgy rángat a kocsi.
– Bocsánat! – kiáltok, ahogy végre beindul az autóm, és
felpöfögünk a domb tetejére. – Most már mindjárt ott vagyunk!
Nagyjából csupán fél percig kell menni az enyhe lejtőn a lankás
félsziget legvégéig, de ezzel a kocsimban rekedt brit férfiállattal egy
örökkévalóságnak tűnik. Akkora, hogy a válla időnként hozzáér az
enyémhez, és érzem a belőle kipárolgó hőt is. Nem segít, hogy
odakint is meleg van, nekem pedig nincs légkondim. Abban sem
vagyok biztos, hogy neki van-e balzsam- és tengerisóillata, vagy a
kinti levegőnek.
Továbbra is szótlanul ül mellettem, és szemlátomást
kényelmetlenül érzi magát, aminek túlságosan is örülök. Meg is
érdemli, amiért elkísér a saját rohadt házamhoz! Úgy nézek én ki,
mint aki hazamegy, előveszi a fényképezőgépét, keresztülverekszi
magát a sűrű bozóton és az elburjánzott növényeken csak azért,
hogy meglesse őket? Azt gondolja, hogy odaállítok hozzájuk,
bekukucskálok az ablakon, és mindezt megosztom az Instagram-
sztorimban?
Azt hiszem, igen. Teljesen megértem, meg kell védenie őket, de ez
azért túlzásnak tűnik, pláne úgy, hogy Bert kezeskedett a
megbízhatóságomról. Habár szólhatott volna egypár jó szót az
érdekemben a biztonság kedvéért. Jelenleg Harrison annyit tud,
hogy itt lakom, ám biztos vagyok benne, hogy csak azt
bizonyítottam be neki, hogy egy köntörfalazó őrült tündéri lány
vagyok – mondjuk, a tündéri jelzőt leszámítva.
Az út egy keskeny zsákutcában végződik, ahol épphogy csak meg
lehet fordulni, a hínárral borított sziklákat az óceán nyaldossa.
Eddig csendes volt az utca, úgyhogy azt hiszem, Harrison
eredményesen tartotta vissza az embereket, már ha egyáltalán
rájött valaki, hogy Eddie és Monica valóban itt vannak.
A közös kocsibehajtó innen indul felfelé egy újabb enyhe
emelkedőre, ahol az út kettéágazik. Balra fordulok a felhajtón és
már a parkolóhelyemen is vagyunk, egy magas óriástuja mellett.
Innen látható ugyan a zsákutca egy része, a villa azonban
egyáltalán nem.
Tényleg nagyon érdekes ingatlan. Habár elfoglalja a félsziget
egyik csücskét, szinte minden oldalról az óceán határolja, a
cselédházat (azaz az én házamat) magas tuják és szamócafák veszik
körül. Az árnyékosabb oldalon van, és csak a fákon keresztül
látható innen az óceán. Felvetettem, hogy ki kéne vágni párat, hogy
szebb legyen a kilátás, ám az édesanyám hihetetlenül paranoiás, és
úgy hiszi, így könnyebben ki tudnának lesni bennünket, szóval
hagytam, hogy a fák nagyra nőjenek, és továbbra is kitakarják a
látványt. Ám szerencsések vagyunk, hogy van egy ösvény, ami
elvezet a rozoga lépcsőig, amin le lehet menni egy kikötőhöz. A
dokk girbegurba, az egyik vége néha víz alá kerül, ám amikor
napfényre és kék égre vágyom, ide jövök.
Míg az úttól egy kerítés választ el, a két ingatlan között nincs se
kerítés, se kapu. Egyszerűen tudjuk, hol a határ, és a saját
területünkön maradunk, annak ellenére, hogy a nagy ház üresen
áll, amióta csak itt lakunk. Időnként megszállnak itt családok vagy
párok, de nem nagyon találkozunk velük, alig látjuk őket. Szinte
biztos, hogy a tulajdonos barátai töltik itt inkább az éjszakát
ahelyett, hogy Airbnb-be vagy egy másik nyaralóba menjenek.
Ennek ellenére még mindig nem tudom, ki a tulajdonos. Az a hír
járta régebben, hogy a hírhedt Hearst családé, de kétlem, hogy így
lenne. Bárki legyen is az, valamilyen kapcsolatuk biztosan van
Eddie-vel és Monicával.
– Nos – szólalok meg ártatlanul, ahogy Harrisonhoz fordulok,
miközben behúzom a kéziféket és leállítom a motort –, ha csak
bérelni szeretnék az ingatlant, és nem megvenni, kitől bérlik?
Még csak rám sem néz.
– Ezt nem áll módomban megmondani.
– Eddie és Monica most épp bent vannak a házban?
– Ezt nem áll módomban megmondani.
Vágok egy grimaszt.
– Mit áll módjában megmondani?
– Csupán annyit, hogy biztosítanom kell, hogy nem tör a hercegi
pár életére.
A házam felé intek. Apró és régies, előtte kiskerttel, amit
édesanyám lelkiismeretesen gondoz. A legtöbb növénynek árnyékos
vagy félárnyékos helyen kell virulnia, ám anyám született kertész,
így még a rézvirágok is jól érzik itt magukat.
– Nézze! Itt lakom. Nem hazudtam, hogy ez a lakcímem, és azt is
bizton megígérhetem, hogy nem fogom őket bántalmazni
semmilyen módon. Tanítónő vagyok, szoktam romantikus
regényeket olvasni, szeretem a Tic Tacot, van egy menhelyi kutyám,
és ha hidegre fordul az idő, fájnak a csontjaim.
Végigmér.
– Mi köze annak mindehhez?
– Csak próbálom bebizonyítani, hogy emberből vagyok.
– Soha nem állítottam, hogy robot lenne. Azt mondtam, biztosra
kell mennem, hogy nem jelent rájuk veszélyt. És csak hogy tudja,
Ted Bundy kedvenc cukorkája is a Tic Tac volt.
– Szóval most Amerika leghíresebb sorozatgyilkosához hasonlít?
Kinyitja az ajtót és kiszáll a kocsiból. Tipikus Harrison-reakciónak
tűnik ez az egész, pedig nem is ismerem a pasit.
– Mellesleg – közlöm vele, ahogy kiszállok a kocsiból és ránézek az
autó fölött –, a Tic Tac nem cukorka, hanem leheletfrissítő drazsé!
 – Meglehetősen aggasztónak találom, hogy ezeket maga idegesség
miatt eszi.
– És ráadásul, amennyiben Ted Bundy tényleg Tic Tacot evett
volna, nem tudott volna odaosonni senkihez. Meghallották volna,
ahogy jön.
– Ez nem változtat semmin.
Megadóan széttárom a karom.
– Jól van. Fel akarja hívni az igazgatót, hogy adjon egy
ajánlólevelet, vagy mi? Úgy tűnik, a rendőrkapitány szava nem volt
elég jó.
Harrison csak bámul rám, de még a fák árnyékában sem veszi le
a napszemüvegét. Kezdem azt hinni, hogy ebben is alszik.
Nem is érdekes! Végeztem! A hercegi pár szomszédba költözése
okozta leghalványabb izgalom is elpárolgott belőlem, hála ennek a
szexis brit pöcsnek, aki a hatalmát fitogtatja itt.
Hoppá! Azt mondtam volna, hogy szexi? Határozottan nem így
értettem.
Tovább zsörtölődöm magamban, majd elindulok a ház felé.
Feltűnik, hogy ég a villany a konyhában, ami azt jelenti, hogy
édesanyám valószínűleg ébren van. Összeszedem magam.
– Az ajtóig kell kísérnem – mondja Harrison, és úgy becsapja a
kocsiajtót, hogy Kuka egészen beleremeg. Ahogy hátranézek, látom,
milyen határozott léptekkel közelít felém.
Csak pislogok rá, és megcsóválom a fejem, mielőtt megfordulok és
elindulok a bejárat felé, miközben csak reménykedem benne, hogy
az édesanyám ebből nem lát semmit.
– Magának, uram, gondjai vannak az ellenőrzési kényszerrel –
jegyzem meg.
– Rohadtul az a munkám, hogy ellenőrzési kényszerem legyen! –
csattan fel.
 Megtorpanok és ránézek. Hűha! Védekezünk? Azt hiszem, ez az
első alkalom, hogy valamiféle érzelmet látok megnyilvánulni rajta!
Ő is rájön erre, mert hirtelen eltűnik minden az arcáról, és ismét
olyan szenvtelen, merengő arckifejezést ölt, mint korábban.
Megköszörüli a torkát, és dacosan megemeli az állát.
– Az ellenőrzés fontos eleme a munkámnak.
Ja. Nem éppen ezt mondtad az előbb, 007-es ügynök!
Az ajtó felé veszem az irányt az erdeiösvény-szerű,
árnyékliliomokkal szegélyezett kis úton, majd megállok a legfelső
lépcsőfokon, ami mellől borostyán kúszik fel a kiszögellésen.
– Rendben, nos, itt állok az ajtóban. Elégedett? Vagy most
követelni fogja, hogy engedjem be? Csak mert azt speciel tudom,
hogy ahhoz házkutatási engedély kell, én pedig nagyon hangosan
tudok sikítani.
Egy pillanatig engem tanulmányoz, amiből tudom, hogy éppen
valami szarsággal készül előállni, miért szükséges körbenéznie a
házamban, hátha hullákat tárolok a fagyasztóban, de ehelyett csak
bólint.
– Ez elegendő.
Épp elfordul, hogy induljon, amikor nyílik az ajtó.
Ledermedek.
Ő is ledermed.
Az anyám az. A keskeny résen át les ki, és gyanakodva méreget
bennünket. A haja összevissza, amitől magamban elborzadok, míg
rá nem jövök, hogy az én hajam is hasonlóképp áll. Anyja lánya.
– Mit csinálsz? Miért késtél? Ki ez? – Az utolsó kérdésnél
összehúzza a szemét, éles villámokat szórva Harrison felé.
Tudom, hogy hazudnom kell. Az anyámnak paranoiás tévképzetei
vannak, és bizalmatlan a hatalom képviselőivel szemben. Ha
megtudná az igazat Harrisonról, kiakadna, és akkor aztán Harrison
valódi veszélyforrásnak titulálna bennünket.
– Anya! – mondom gyorsan, Harrison felé intve. – Ő itt Harrison
Cole. Ő… az új szomszédunk.
Érzem a rosszallását a levegőben, de tovább mosolygok, és
remélem, hogy beszáll a játékba. Habár nem hiszem, hogy tisztában
van a játék fogalmával. Nagy valószínűséggel ő felügyelte a többi
gyereket a játszótéren kiskorában.
– Harrison Ford? – kérdezi anya.
– Harrison Cole – mondom. Aztán elkövetem azt a furcsaságot,
hogy hátradőlök, megragadom Harrison alkarját és előrehúzom,
hogy egymás mellett álljunk, és nem eresztem el. Azt a nagyon erős,
izmos karját. Bakker! Már az, hogy hozzáérek, olyan érzés, mintha
összekutyulta volna az agyam. Megköszörülöm a torkom, és
megpróbálom figyelmen kívül hagyni. – Lehet, hogy kiveszi a
szomszéd házat, szóval arra gondoltam, megmutatom, mi hol
lakunk.
Becsületére legyen mondva, Harrison nem szakította ki a kezét a
szorításomból, és a kegyes hazugságomat sem cáfolta meg.
Édesanyám tekintete a kezemre terelődik, majd a felismerés
furcsa kifejezése ül ki az arcára. Tudom, mit jelent. Azt hiszi,
vonzódom ehhez a férfihoz, mármint szexuálisan, hiszen egyelőre
pont olyannak tűnik, mint az összes seggfej, akikkel eddig dolgom
volt: jóképű, érzelmileg megrekedt és roppantul irányító.
– Rendben – mondja végül. – Isten hozta a környékünkön!
Szeretne bejönni?
– Nem! – mondom gyorsan, szinte már vakkantom. – Nem, nem
szükséges! – Harrison szóra nyitja a száját, de tovább fecsegek. –
Vissza kell mennie, csak épp beugrott. Biztos vagyok benne, hogy
találkoztok még, ha beköltözik.
Anya megvonja a vállát, hirtelen már nem érdekli.
 – Rendben – mondja, majd ránk csukja az ajtót.
– Ez meg mi volt? – kérdezi Harrison egy pillanattal később.
– Az édesanyámra gondol? Ő ilyen. Ne vegye magára.
– Nem! Úgy értem, miért hazudott? Miért nem mondta meg neki,
ki vagyok?
– Hosszú történet… – válaszolom. És bár nem tartozik rá, már
nincs kedvem tovább ellenségeskedni vele. Megtette, amit kell azzal,
hogy befogta a száját, és ennyi nekem elég is. Most már csak arra
vágyom, hogy ne kelljen többet találkoznom vele. Valami azonban
azt súgja, hogy ez túl nagy kívánság. – De köszönöm, hogy vette a
lapot!
– Nem nagyon volt más választásom – jegyzi meg mogorván.
Összefonom a karom és megvonom a vállam.
– Nos, attól tartok, hogy annak ellenére, amit az édesanyám
mondott, el kell búcsúznunk. Amennyiben továbbra is zaklatna,
nyugodtan dobjon egy levelet a postaládánkba.
Harrison egy pillanatig figyel, majd hangosan kifújja a levegőt az
orrán, és zordan bólint.
– Még keresem. Amennyiben valóban kibérelik ezt a házat,
szükség lesz egy biztonsági kapu felállítására a kocsibeálló elején, és
biztos vagyok benne, hogy ehhez kell majd a maga hozzájárulása is.
Magam gondoskodom róla, hogy a nyomtatványok bekerüljenek a
postaládájába.
Ezzel hátat fordít és elindul lefelé az ösvényen. Elhalad Kuka és a
tuják mellett, majd eltűnik szem elől.
Hosszan és hangosan sóhajtok, majd kihúzom magam, mielőtt
kinyitom az ajtót, és belépek a házba.
 3.

– Új szomszéd, mi? – kérdezi édesanyám a konyhából, amíg én

lehúzom a cipőm az előszobában.
Felveszem a birkabőr papucsomat (a munka utáni
stresszlevezetés első lépése), és bebattyogok a konyhába, ahol anya
éppen gyógynövényes tasakokat pakolászik, amiket ő maga szárított
le, és beleszórja a szűrőbe, ami pontosan illeszkedik hatalmas
teáskannájába.
A konyha egy merő káosz. Mindenütt menta és levendula,
mosatlan edények, többnapos kávézacc, zabtejfolt, de már fel sem
tűnik. Réges-régen rendszerint felhúztam magam, amitől az
édesanyám is felhúzta magát, szóval már hagyom, hogy minden
egyre csak rosszabb legyen, aztán miután elmegy aludni,
összetakarítok, hogy holnap ismét rendetlenséget csinálhasson.
Tudom, hogy gonoszul hangzik, de amióta az apám elhagyott
minket tizennégy éves koromban, az anyám elkezdett tőlem
függeni. A dependens személyiségzavar pontosan ez, a borderline
személyiségzavarral ötvözve pedig azt jelenti, hogy én vagyok az
egyetlen, aki kordában tarthatja őt. Nem rajong az orvosokért,
utálja, hogy gyógyszert kell szednie (én gondoskodom róla, hogy
biztosan be is vegye). Egyke vagyok, az apám az új családjával él
Torontóban (egészen baráti a viszonyunk, havonta többször is
beszélünk, ám semmilyen segítséget nem nyújt), szóval rám hárul
minden kötelesség.
Megszoktam már. Ez nem jelenti azt, hogy szeretem is, ahogy azt
sem jelenti, hogy nem vagyok érzelmileg eltávolodva tőle, habár
gondoskodom az édesanyámról, amikor kell. Muszáj ezt tennem, a
saját ép elmém megőrzése érdekében. Többévnyi terápia kellett
ahhoz, hogy elfogadjam a problémáimat és a megküzdési
stratégiáimat, amiket gyermekkoromban fejlesztettem ki, és hogy
képes legyek kívülállóként szemlélni ezeket. A konfliktuskerülés, az
örökös mediátorszerep, az érzelmileg elérhetetlen férfiakhoz való
vonzalom, a lábtörlővé válás, és hogy mindig azt tegyem, amit
mások akarnak, csak hogy a béke meglegyen. A terapeutáim (többes
számban, hiszen a hozzád illő terapeutát megtalálni sok
próbálkozás és tévedés eredménye… olyan ez, mint randizni, csak
sokkal költségesebb) segítségével rájöttem, hogy a megküzdési
stratégiáim segítettek túlélni gyermekként és tinédzserként,
felnőttként viszont próbálom ezeket elengedni.
Ami, azt hiszem, egész jól megy, hiszen ha visszagondolok a
találkozásomra a hisztis személyvédelmi biztossal, a másoknak
megfelelni akarás motivált a legkevésbé, és lehet, hogy több
konfliktust is előidéztem a kelleténél.
(Talán jobb lenne, ha inkább elfelejteném az egészet, mert a
puszta gondolatától is ideges leszek.)
– Kérsz teát? – kérdezi az édesanyám, és lekap két bögrét a
kredencből. Mindig készít nekem is, akármit válaszolok.
– Persze! – mondom, ahogy helyet foglalok a konyhaszigetnél. –
Hol van Liza?
– A napon szundizik.
Liza a menhelyi pitbullom, egy alacsony, szürke, kövér kis víziló,
a lehető legcukibb pofával. És ő a világon a leglustább kutya. A
kedvenc helye a terasz sarka, ahol a fák között egy foltban odasüt a
nap.
Anya Liza Minelli iránti megszállottsága miatt nevezte el így őt, és
Liza nagyon jó érzelmi támasza is anyának. Lizát egyévesen
menekítették ki egy bántalmazó gazda kezei közül, és lám, miből
lesz a cserebogár! Azóta rengeteget segített nekünk a gyógyulásban,
mialatt ő maga is gyógyult.
– Visszatérve a szomszédhoz – mondja nekem, tekintetét rám
szegezve; eltekintve kócos hajától és attól, hogy még mindig
pizsamában van, úgy tűnik, most jól érzi magát –, mikor költözött
be? Nem láttam egy költöztető autót sem.
– Mikor mentél ki utoljára a házból?
Megvonja a vállát.
– Tegnap elmentünk Lizával a kompkikötőig és vissza. Nem
láttam semmi szokatlant.
– Nos, igazából még csak most nézelődik. Még semmi sem biztos.
– Van felesége?
– Nincs – mondom, bár most épp azon gondolkodom, láttam-e
gyűrűt Harrison ujján. Persze lehet, hogy van felesége, de az én
verziómban most nem lesz neki.
– Biztos vagy benne? – Rám hunyorog. – Tudom, hogy az a
kedvenc fajtád!
Mereven rámosolygok. Habár egyszerűen csak őszinte és nem
gonoszságból mondja, mindig hideg zuhanyként ér, amikor felhozza
a múltbéli botlásaimat. Márpedig elkövettem néhány elég jelentőset.
– Nem nős – ismétlem meg.
– De úgy kapaszkodtál belé, mintha ti ketten együtt lennétek. Az
csak jelent valamit. – Félrebiccenti a fejét, úgy figyel. – Nem akarok
akadékoskodni, Piper, de annyira büszke voltál azokra a
kapcsolataidra, amikben dr. Edgar terápiája alatt voltál benne.
– Még mindig büszke vagyok azokra. Nem érdekel ez a pasi.
– Harrison Cole – mondja.
– Igen. Csak kedves voltam.
 Ha belegondolok, tényleg semmi okom nem volt úgy
belécsimpaszkodni, ahogy tettem. Fogalmam sincs, mi ütött belém.
– Szóval akkor nőtlen. Gyereke van?
– Ööö… nincs.
Hátat fordít nekem, miközben ezen töpreng, és ránéz a
teáskannára.
– Se feleség, se gyerek. Mégis hogy engedheti meg magának azt a
helyet? Nem Heartséké? Mi a foglalkozása?
– Nem tudom – mondom, és mint kiderül, nem ez a jó válasz, mert
anya válla megfeszül, majd lassan megfordul, és kikerekedett
szemmel néz rám.
– Nem tudod, mivel foglalkozik? Piper! Akár drogdíler is lehet,
vagy maffiózó, egy bűnöző! Hogy máshogy engedhetné meg
magának azt a házat?
Ó-ó!
– Talán ügyvéd – hívom fel rá a figyelmét. – Egy nagyágyú. Vagy
talán filmproducer. Talán a tágabb királyi család tagja…
Megrázza a fejét, és tudom, hogy nem fogja elengedni azt a
paranoid teóriát, amit az agya felkínált.
– Az ügyvédekben sem lehet megbízni.
– Mi lenne, ha rákérdeznék, amikor a legközelebb találkozom
vele? – kérdezem abban a reményben, hogy ez majd megnyugtatja.
– Ki tudja, az sem biztos, hogy beköltözik.
Ez a gondolat megállítja.
– Remélem, nem fog. Nem szeretem az idegeneket.
– Tudom. Minden rendben lesz, ígérem!
És tessék! Ismét közvetíteni próbálok, és olyasmiket ígérek meg,
ami fölött semmi kontrollal nem rendelkezem. Nagyon nehéz
levetni a régi szerepeidet, ha még mindig a szüleidhez vagy kötve.
Miután teát készít nekem, kimegyek a dokkra, és leülök, hogy
élvezzem a nyugalmat és a kellemes nyári levegőt, az egyre
fogyatkozó napfényt. Egy fóka bukkan a felszínre, nagy szemével
rám tekint, mielőtt újra lebukik. Egy fehérfejű rétisas száll a
magasban, a kishajós kikötőnél lévő fészkek felé veszi az irányt, ami
kicsit odébb helyezkedik el Long Harbor keskeny földnyelvén.
Ezt szeretem a legjobban abban, hogy itt lakom. Eggyé válhatok a
természettel, a friss, sós tengeri levegőt belélegezve vezethetem le a
feszültséget, miközben a szellő a szamócafa leveleit zörgeti, és
napsütöttemoha-illat vesz körül.
Ha a hercegi pár a szomszédba költözik, lehet, hogy mindez
megváltozik. Nem igazán rajongok a változásért, szeretem, ha
megvan a napirendem, ahogy a szigetlakók nagy többsége is. Bert
nem járt messze a valóságtól, amikor azt mondta, hogy nem ez a
legjobb hely a hírességek számára, pláne nem egy olyan királyi pár
számára, amelyik két éven keresztül címlapon szerepel, és jelenleg
is a média egyik legfelkapottabb sztárja.
Az egész környék csendjét és nyugalmát tönkrevághatják. Ha
tényleg a szomszédba költöznek, az amerikai és a brit lesifotósok
hamar rájönnek, és akkor itt fognak dekkolni egész álló nap. Nem
tudok majd lejönni a mólóra anélkül, hogy ne zavarják meg a
nyugalmamat a hajókon vagy a jetskiken száguldozó fotósok.
Ráadásul az anyámhoz hasonló emberek, akik egyáltalán nem
viselik jól a változást, nagy valószínűséggel belerokkannak a
felfordulásba, ezzel is a figyelem középpontjába kerülve.
Nagyon gyorsan nagyon csúnya vége lehet ennek az egésznek.
És még csak nem is beszélhetek erről senkinek. Nem mintha
lennének közeli barátaim, de akkor is nehéz ezt magamban tartani.
Hacsak…
Miután megittam a teámat, visszamegyek a házba és összeütök
egy gyors rakottast vacsorára, majd a szobámba veszem az irányt,
felkészülve a heti podcastomra.
Általában a hét folyamán veszem fel az adást, majd pénteken
közreadom. Ma este van a felvétel, csakhogy hirtelen a történelmi
szerelmes regény témája a legkevésbé sem hoz lázba.
Megszáll az ihlet. A királyi családról akarok beszélni.
A romantikus regényes podcastom, a Románcos podcast elég
népszerű, de anonim módon csinálom. Csak ezzel kapcsolatban
vagyok fent a közösségi médián, külön e-mail-címem van hozzá a
műsorral kapcsolatos kérdések és szerzők értékelésfelkéréseihez. A
legtöbb esetben viszont azt olvasom, amit én akarok. Így kisebb a
nyomás.
Nem arról van szó, hogy szégyellném, hogy romantikus
regényeket olvasok, sőt kifejezetten büszke vagyok rá, és szoktam is
beszélni róla a rendes életemben. Ám mivel tanítónő vagyok, úgy
érzem, más mérce szerint mérnek, és nem akarom azt érezni, hogy
emiatt figyelnem kelljen arra, mit mondhatok és mit nem. Ha
felolvasok egy szaftos szexjelenetet, szeretem, hogy nem kell attól
rettegnem, hogy megszólnak érte, ha kiderül. A legrosszabb leosztás
szerint akár még az állásomba is kerülhet. Rengeteg karót nyelt
őskövület lakik ezen a szigeten.
Ma viszont nem akarok könyvekről beszélni, inkább egy valós
szerelmi történetről szeretnék. Azt akarom végigvenni, hogy
Monica és Eddie kapcsolata milyen lehetséges irányt vehet így, hogy
a szerelmüket a királyi kötelezettségek fölé helyezték.
Leülök az íróasztalomhoz, felnyitom a laptopom, és előveszem a
mikrofont.
Elindítom a felvételt.
– Sziasztok, kedves romantikakedvelő társaim, a szerelem
szerelmesei, erotikaolvasók és büszke könyvbarátok! Isten hozott a
Románcos podcast újabb epizódjában! – Nagy levegőt veszek és
elmosolyodom. – Ilyenkor szoktam belekezdeni a heti
értékelésembe, de mostanában sokat gondolok a fairfaxi hercegre
és hercegnére. Mind ismerjük Monica Red és Eddie herceg szerelmi
történetét. Végignéztük, ahogy egymásba szeretnek, miután Eddie
herceg a backstage-ben kért találkozót Monicától a londoni
fellépésekor. Gyorsan összejöttek, ám a nagyközönség hónapokig
nem tudott róla semmit, csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor
kiderült, hogy a Grammy-díjas énekesnő hátrahagyja a zeneipart,
hogy ezzel a magas, szőke herceggel közös életére
összpontosíthasson. Hamarosan felzendültek az esküvői harangok
is, és mindnyájan, vagy legalábbis majdnem mindnyájan,
beleszerettünk ebbe a két emberbe, aki megmutatta, hogy az
ellentétek valóban vonzzák egymást. A csendes, higgadt Edward és
a makacs, bulizós Monica az évszázad párjává vált, felrázva ezzel
hosszú évek tradícióit és a királyi család tagjait is.
De még a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” sem jelent
zökkenőmentes életet, ráadásul a média is irtózatosan támadta a
párt. Sorra érkeztek a hírek az ellenségeskedésről, még a királyi
palotából is. Ők pedig bátran kiálltak magukért, és bejelentették,
hogy a saját elképzeléseik szerint alakítják az életüket. Tovább
léptek, és új életet kezdenek mint Fairfax hercege és hercegnéje.
Most pedig joggal merülhet fel bennünk a kérdés: vajon mit tartogat
a jövő számukra? Én, mint megrögzött romantikus, habár a
szerelmi életemről minden elmondható, csak az nem, hogy elbűvölő
lenne, nagyon drukkolok, hogy új lehetőséget kapjanak a
boldogságuk beteljesülésére. De lehet rá igazi esély, hogy az
anonimitás iránti vágyuk valaha is valósággá váljon? Létezhet
beteljesülés a boldogság garanciája nélkül? Gyerünk,
romantikakedvelők, vitassuk meg!
 4.

– Falafelt? – kérdezi Cynthia, ahogy bekukucskál a tanterem ajtaján.

A szemöldökét várakozón felvonja.
Már fel is állok, és magamhoz veszem a táskámat.
Most kezdődött az ebédszünet, és a mai nap tiszta zűrzavar.
Holnap péntek, a nyári szünet előtti utolsó tanítási nap. Meleg van,
ráadásul furcsán párás is az idő, a gyerekek pedig tisztára fel
vannak pörögve, a koncentrálóképességük meg egyenlő a nullával.
Ettől pedig teljesen kivagyok, nem tudom, mire összpontosítsam a
figyelmem, úgyhogy egy húszperces kitérő a városba a lehető
legjobb megoldásnak tűnik.
– Mit szólnál inkább egy kávéhoz? – kérdezem Cynthiát a
folyosón. – Azt hiszem, mást sem ettem egész héten, mint falafelt
sült krumplival.
Ted Falafelezője a sziget legrégebbi utcai étkezdéje, ami pontosan
az általános iskolával szemben van, a középiskola mellett. Mindig
hosszú sorokban állnak előtte a diákok, de amikor szorít az idő,
vagy elfelejtek ebédet hozni magammal, szó szerint ez tűnik a
legkézenfekvőbb megoldásnak.
Ezen a héten mindennap itt kajáltam. Nem tudom, hogy azért-e,
mert ez az utolsó hét a szünet előtt, vagy mert teljesen szétszórt
lettem.
– Persze! Jöhet egy jeges kávé – mondja Cynthia, és felcsillan a
szeme. – Meg egy fahéjas tekercs!
Így hát a Salty Seas Kávézó felé vesszük az irányt, ahova már
reggel is betértem, a tanítás előtti kávéadagomért. Náluk kapni a
legragacsosabb fahéjas tekercset, amit csak elképzelni lehet! Elolvad
a szájban, karamellizált, finom ropogós.
Ám ahogy az utcán elsétálunk a gyorsétkezdénél sorban állók,
meg a benzinkúton jégkását vásárolók mellett, Cynthia megjegyzi,
mennyivel forgalmasabb lesz itt minden a hétvégétől, amikor vége
az iskolának, és a sziget megtelik, mint valami léggömb levegővel.
Nekem pedig az agyam visszanyúl a két héttel ezelőtt történtekre.
Monicához és Eddie-hez.
Harrisonhoz.
Azóta a végzetes találkozás óta a testőrrel, nem hallottam többet
arról, hogy a szigeten lennének. Többé nem láttam őt viszont. Nem
költöztek be. A kisváros élete nagyon hamar, egy napon belül
visszatért a régi kerékvágásba, és minden brit lesifotós felszívódott.
Ami pedig a podcastomat illeti, nos, az lett az egyik
leghallgatottabb epizódom, és eljutott mindenhova a romantikus
regényes körökben. Rengeteg üzenetet kaptam, amiben azt
latolgatták, ki lehetek, hol élhetek, míg nagyjából ugyanennyien
közölték, hogy hazug és félrevezető vagyok. A név nélküli
kommentek gyönyörűsége! Azt hiszem, a hallgatóim csalódtak,
amikor a következő epizódban visszatértem a romantikus könyvek
értékeléséhez, és többet nem hoztam szóba a királyi családot.
– Figyelj! – fordulok a kolléganőmhöz, ahogy befordulunk a
kávézóhoz vezető mellékutcába. – Mondhatok neked valami furát?
– Furát? – kérdez vissza Cynthia. – Odavagyok a furáért!
Mondania sem kell. A nyaklánca úgy néz ki, mintha apró
állatcsontokból fűzték volna, ráadásul elég hanyag neonfestést
kapott. Azt mondja, az egyik tanítványától kapta karácsonyra, és
azóta nem vette le, annak ellenére, hogy szerintem békacsontokból
készült, és még az is simán lehet, hogy a gyerek átkot szórt rá.
 – Okés. Szóval két hete, amikor a herceg és a hercegné itt járt,
rögtön hazaindultam, mert azt mondtad, hogy a város kész káosz, és
igazad volt. Csakhogy amikor hazafelé mentem, egy hivatásos
személyvédelmi biztos állta el az utat.
– Az meg micsoda?
– Amolyan királyi testőr. – Cynthia elsikkantja magát, kezét a
szájához kapja. – Sőt, egészen pontosan az volt. A szexis. Az a
töprengős.
Az a seggfej.
– Nem igaz!
– De-de! Hazáig kellett kísérjen.
– Ne! Piper! A házadig elkísért? Kérlek, mondd, hogy hagytad,
hogy meztelenül megmotozzon!
– Nem! – mondom tettetett undorral. Az a hatalmas keze a
meztelen testemhez érjen? Én, ööö… – Nem! – ismétlem, inkább
csak magamnak. – Csak parancsolgatott és fitogtatta az erejét.
Egyébként az egész azért történt, mert Monica és Eddie a
szomszédom házát nézte meg, hogy esetleg kivennék.
Nyilvánvalóan tökéletes lenne a számukra.
Cynthia fürkészőn néz rám.
– Soha nem voltam még nálad. Azt sem tudom, merre laksz.
– Scott Pointon.
Cynthia csücsörít.
– Ó, hát persze! Scott Pointon tanári fizetésből!
– Hosszú történet, de hidd el, nem az, amire gondolsz. A régi
cselédlakban élek, és semmi kilátás nem nyílik a tengerre. És amúgy
is csak azért aggódott, hogy veszélyt jelenthetek a hercegi pár
biztonságára. Mármint én!
Cynthia bólint, emésztgetve az elhangzottakat.
– Igaz. Te vagy a legkevésbé veszélyes tanító az egész tanári
karban.
– Én is így gondolom.
– Miért nem mesélted el ezt már korábban?
Megvonom a vállam.
– Azt hiszem, azért, mert a pasi azt mondta, nem árulhatom el
senkinek, aztán el is felejtettem az év végi őrületben. Végül nem is
láttam többé őket, és az egész sztori le is ült. Mintha meg sem
történt volna.
– Gondolom, valós veszélynek tartott – jegyzi meg. A neon
nyaklánchoz annyira passzoló, rikító pink ajka elképedt mosolyra
húzódik. – Miss Piper Evans, a sziget legrettegettebb tanító nénije!
Oldalba akarom bökni, de karcsú testével kitér a könyököm elől.
– Hé! Márpedig tényleg azt hihette, hogy olyasvalaki vagyok, akire
igenis figyelnie kell!
Felnevet, és megcsóválja a fejét. Csak 160 centi magas vagyok,
úgyhogy a bennem fellelhető kegyetlenség mértéke egy csivaváéhoz
hasonlítható.
– Nem hiszem el, hogy ez történt volna! – mondja, és felsóhajt. –
Kár, mi? Annyira menő lenne már!
– Nem tudom – vallom be, ahogy a kávézó bejárata felé lépdelünk,
majd megtartom neki az ajtót. – Beszéltem Berttel, a lovasrendőrség
vezetőjével, és úgy tűnik, sokan nem örültek volna, ha tényleg
ideköltöznek. Vészhelyzet elhárítva!
– Ez inkább egy elszalasztott lehetőség.
– Hé, nem az én hibám volt! – mondom neki, majd visszább
veszem a hangerőt, ahogy belépünk a helyiségbe. – Millió másik oka
is lehetett annak, hogy végül nem itt telepszenek le. Őszintén szólva
nem is csodálom. Elég fura tud lenni ez a város.
Mivel ebédidő van, már egy csomóan állnak a sorban, és egy
pillanatra megfontolom, ne menjünk-e máshova, és hagyjuk ki a
fahéjas tekercset. De ki tudja, hányan vannak máshol?
Már majdnem a pulthoz érünk, amikor egy nő a sarokban álló
asztalnál hangosan felkiált:
– Ne! – A barátnője odahajol hozzá, hogy megnézze, mit lát a
telefonján.
Eláll a lélegzete egy pillanatra.
Mindketten levegő után kapkodnak.
Aztán valaki elrohan a kávézó mellett.
Majd még valaki.
És még valaki.
A kikötő felé szaladnak.
Az első, ami az eszembe jut, hogy vészhelyzet van.
Ám aztán a nő és a barátnője felpattannak, és egyikőjük így kiált:
– Eddie herceg és a felesége épp most kötöttek ki a hidroplánnal!
Ennyi elég is ahhoz, hogy a kávézóban majdnem mindenki
otthagyja a fahéjas tekercsét és a tejeskávéját, hogy kirohanjon és
csatlakozzon a többi, kikötő felé rohanó emberhez.
– Ez őrület! – kiáltok fel, ahogy körülnézek. – Mindenkinek elment
az esze?
Cynthia felém fordul és könyörgő kiskutyaszemekkel les rám.
– Mi az? – kérdezem hitetlenkedve. – Te is oda akarsz menni a
tömeggel?
– Az anyám odavan Monicáért. Bearanyozná a napját, ha
küldenék róla egy képet. Talán most végre el is jönne meglátogatni.
– Jó, menjél! – mondom neki. – Megveszem neked a kávét.
– És a fahéjas tekercset! – Rám vigyorog, aztán ő is kiszalad a
kávézóból. A lánc csak úgy fityeg a nyakában.
Megcsóválom a fejem, és hirtelen a sor elején találom magam.
Ránézek az ezüstös-lilás hajú, orrkarikás baristára. Vágyakozva nézi
az ajtót, kezében a telefonnal és a félig megírt üzenettel.
 – Beállnék a helyedre, ha megtehetném – mondom.
Keserűen rám mosolyog, és felveszi a rendelésem a két zabtejes
lattéról.
Az utolsó fahéjas tekercset megszerzem magamnak.
Ezután visszasétálok az iskolába, és csak remélni tudom, hogy
Cynthia képes lesz elszakadni az őrületből az ebédszünet végéig.
Időnként újabb emberek sietnek el mellettem, és felfogni nem
tudom, mi játszódhat le a fejükben. Talán azért, mert én már
találkoztam Harrisonnal, de egyszerűen nem értem ezt a
megszállottságot. Ez a huszonegyedik század Beatle-mániája.
Ennek ellenére ott egy apró, szarvakkal ékesített kis részem, aki a
fülembe sugdos:
– Visszatértek! A hercegék visszatértek! Lehet, hogy mégiscsak
szomszédok lesztek.
Ez az énem egy kissé túlságosan is izgatottnak tűnik, úgyhogy el is
hessegetem, és megpróbálom összeszedni magam. Az egész város
megőrül a hercegi párért, de én nem! Mellesleg az, hogy
visszatértek, nem jelent semmit, azt meg végképp nem, hogy a
szomszédba költöznek.
A gondolataim valósággá válnak. Aurelie Lamont, a franciatanár,
az iskola főbejáratának dőlve bámul a messzeségbe. Québeci, szóval
van valami extrán drámai a testtartásában és vállára omló sötét
hajában.
Rávillantok egy halvány mosolyt, és éppen valami jelentéktelen
bájcsevejbe kezdenék vele, hogy „jó meleg van, mi?”, amikor
megszólal:
– A Juniperen vesznek házat.
Megtorpanok.
– Hogy?! Tessék?
Lustán rám néz.
 – A herceg és a hercegné. A Juniperen megveszik azt a nagy házat
a magas kerítés mögött. Régen Randy Bachmané volt. A Guess Who?
-ból. Femme Américaine, Pas de sucre ce soir. Tudod.
– Tényleg? Hol hallottad ezt?
Enyhén megvonja a vállát.
– Az egyik diáktól. Azon a környéken lakik. Ne aggódj, franciául
mondattam el vele!
Csak bólintok, majd bemegyek. Utálom elismerni, hogy némi
csalódottságot érzek. Mintha titkon reménykedtem volna benne,
hogy a szomszédomba költöznek, annak ellenére, hogy az egész
ebédszünetben kritizáltam az ötletet. Azt hiszem, attól, ha a
szomszédaim lennének… különlegesnek érezném magam. Hülyén
és szánalmasan hangzik, de talán ez lett volna a legizgalmasabb
dolog, ami valaha történt velem.
Elhessegetem a gondolatot. Muszáj. Butaság, és nemrég még az
egész amúgy is csak egy távoli emléknek tűnt.
Mielőtt észbe kapnék, már mehetek is haza. Ebéd után sem
sikerült lekötnöm a gyerekek figyelmét, szóval gyakorlatilag csak
hagytam, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Azzal a feltétellel,
hogy senkinek nem esik bántódása, és senki nem hányja össze a
táskámat megint. Cynthia nem vitte el a kávéját, ezért mindkettőt én
ittam meg, így amikor a nap végén beszállok Kukába, a kezem csak
úgy remeg a négy adag eszpresszótól.
Ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy elmajszoljam a
fahéjas tekercset az úton – egyik kezem a kormányon, a másikban a
fincsi ragacsos csoda.
Már majdnem hazaérek, amikor megpillantom.
Egy fekete Range Rover szó szerint eltorlaszolja a felhajtót,
mellette Harrison Cole. Felém fordulva támaszkodik az ajtónak,
karját összefonja maga előtt, pilótaszemüvege az orrán. Újabb dögös
öltöny, amit egyértelműen rá szabtak.
A szívem rendetlenkedni kezd, mintha kihagyna egy ütemet, amit
a koffeinre fogok.
Odagurulok, aztán kidugom a fejem az ablakon.
– Elnézést, szeretnék továbbmenni! – utánozom legjobb tudásom
szerint Garth Algart a Wayne világából.
Harrison, persze, nem érti az utalást.
– Kérem, igazolja a személyazonosságát, hölgyem! – mondja
karcos brit akcentussal, ahogy közeledik az autóm felé.
Tátott szájjal bámulom, amíg rá nem jövök, hogy fahéjas tekercses
az arcom. Az orrom alatt fortyogok a pimaszságán, miközben
megpróbálom kissé rendbe tenni magam.
– A személyazonosságomat? De hát tudja, ki vagyok! – hápogom.
– Attól tartok, be kell mutatnia a jogosítványát! – mondja, ahogy
megáll az autó mellett. Hulkos termete még fenyegetőbbnek tűnik
ebből a szögből. – Avagy még mindig nincs meg?
– Szóval mégis emlékszik!
– Bárcsak el tudnám felejteni! – jegyzi meg szárazon.
Összevonom a szemöldököm.
Pöcs.
– Akkor tudja, hogy itt lakom, és éppen eltorlaszolja a saját
autóbehajtómat.
– Nem engedhetem át anélkül, hogy igazolná a
személyazonosságát.
Még mindig csak bámulok rá. Komolyan mondja? Mármint
nagyon is komoly képet vág, és azt hiszem, ez nála mindig így van.
De akkor is, hogy merészeli elkérni a jogsimat, amikor tudja, ki
vagyok? Mégis, mi a szarért gondolja, hogy joga van
megakadályozni, hogy hazamenjek?
Várakozóan felvonja a szemöldökét, miközben lepillant rám.
Bárcsak letéphetném róla azt a napszemüveget, hogy
összezúzhassam az autómmal!
Mérgemben fújtatok egyet, miközben megpróbálom előszedni a
táskámból a jogosítványomat. Még jó, hogy két napja meghozta a
postás. Nem volt túl nagy szerencsém, hogy akkor csináltattam a
fotót, amikor tesióra van az ebédszünet előtt. Ráadásul aznap
Eunice ráejtette a sportitalos üvegét egy másik gyerek fejére a
kosármeccs után, és rám jutott a löttyből a legtöbb, ahogy
visszapattant. Mint egy ázott ürge, úgy néztem ki, a
szempillaspirálom szétkenődve az arcomon…. Ilyen fejjel lettem
megörökítve az utókornak.
– Tessék! – mondom, ahogy átnyújtom neki a jogosítványomat, de
persze csupa fahéjas ragacs az is.
Harrison fintorba húzza az orrát, ahogy átveszi tőlem a
plasztikkártyát. Felemeli és megszagolja.
– Mi ez?
– Egy péksütemény maradványa. Mégis mit gondol?
Ismét megszaglássza, úgy tűnik, mintha elgondolkodna rajta,
majd a fotóra pillant, aztán visszaadja.
– Ezek a fotók soha nem sikerülnek valami jól, nem igaz?
– Végzett?
– Nem egészen, Ms. Evans – feleli, mielőtt visszaadja a jogsimat, s
úgy ejti a nevemet, mintha valamiféle fedőnév lenne. – A herceg és
a hercegné úgy döntött, kiveszik a házat.
– Úgy hallottam, Randy Bachman házát veszik meg. Tudja, a Guess
Who?-ból!
– Az a ház csak csali volt, hogy félrevezessék az embereket. Végül
úgy döntöttek, ez lesz a megfelelő hely számukra.
– Komolyan mondja?
Bólint. Hülye kérdés volt, persze.
– Kifejeztem az önnel kapcsolatos aggályaimat, de úgy tűnt, nem
igazán zavarta őket.
– Tessék?
Úgy beszél tovább, mintha nem éppen most közölte volna, hogy
azt mondta a hercegi párnak, hogy veszélyesnek tart.
– A kapu, amilyen hamar csak lehet, felépül. Kamerákat
telepítünk, és lesz kód, amit csak maga és az édesanyja kap majd
meg. Addig viszont továbbra is én zárom el az utat, az embereim
pedig lesben állnak.
– Mit csinálnak?
Hirtelen éles, zúgó hang üti meg a fülem, és még épp időben
nézek föl, hogy meglássam, ahogy egy terepmintás ruhába öltözött
férfi kötéllel ereszkedik le egy bürökfa tetejéről.
– Mi a szar! – káromkodom egyet, ahogy egy másik férfi is földet
ér egy másik fáról. Fán kuksoló titkos ügynökök!
Harrison csak megemeli a kezét, mintha azt üzenné nekik, hogy
maradjanak ott.
– Isaac és Giles. Ideiglenesen vannak itt. Ám ha mégsem így lenne,
majd megszokja. Amíg nincs meg az új kapu, biztosítanunk kell a
hercegi pár privát szféráját. Van még egy emberem, aki hajón
járőrözik a vizes oldalon, csak hogy tudja. – Egy pillanat szünetet
tart, engem figyel.
A tekintete nyugtalanító, még úgy is, hogy napszemüveg takarja.
– Mi az? – kérdezem.
– Valami van a hajában.
Odakapom a kezem, próbálom megtalálni, merre lehet, amikor
hirtelen beleakadok, és már sejtem, hogy egy hatalmas cukros-
ragadós fahéjastekercs-darab maradt a hajamban.
Mindeközben, esküdni mernék rá, Harrison ajka egy aprócska
mosolyra húzódik. A szája sarka egy milliméternyit megemelkedik!
Ha nem lenne ilyen kibaszottul idegesítő, még az is lehet, hogy az
ajkát érzékinek és szexinek találnám, ám ez csak rontana a
helyzeten.
– Mindenesetre, Ms. Evans – mondja gyorsan –, meg kell kérjem,
hogy írjon alá egy titoktartási megállapodást.
Gyakorlatilag rámordulok, a türelmem fogytán, ahogy közben
még a hajammal is bajlódom.
– Egy titoktartásit? Miért?
– Nyilvánvaló okokból.
– És ha nem teszem meg?
Fogalmam sincs, miért vitatkozom vele. Mármint, persze hogy
aláírom a titoktartási megállapodást, ha ettől jobban érzik magukat.
Ráadásul szinte biztos vagyok benne, hogy a legtöbb szigetlakó
összefog majd, hogy a lehető legnagyobb nyugalmat biztosítsák
számukra.
Csakhogy minden, amit kiejt a száján, felbosszant.
Hátrapillant Isaacre és Giles-ra, akik hozzá hasonlóan
rezzenéstelen arccal végzik a dolgukat, és úgy viselik az álcaruhát,
mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna, kötelük továbbra
is a fák magasából lóg alá.
Aztán Harrison ismét rám néz.
– Ha nem írja alá a titoktartási megállapodást, igencsak meggyűlik
majd a baja sok mindennel.
– Most fenyeget?
– Annak hangzik?
– Minden, amit mond, fenyegetésnek hangzik – zsörtölődöm. –
Természetesen aláírom azt a megállapodást.
 – És az édesanyjával is írassa alá.
– Jó – sóhajtok fel hangosan. Nem tudom, ezt hogy érem el. Talán
oda kell hamisítanom az aláírását, vagy ilyesmi. Eleve nehéz lesz
elmagyaráznom neki, miért csinálnak ide egy hatalmas biztonsági
kaput, ráadásul titkos ügynökök lógnak a fákon, a vízen meg
járőröznek. Ugyan nem sűrűn hagyja el a házat, leginkább csak a
környéken sétál, amikor különösen energikusnak vagy idegesnek
érzi magát, ám ha mindezeket hozzávesszük, az nem lesz egyszerű
dolog. Komolyan el kell beszélgetnem vele, és csak remélni tudom,
hogy meghallgat, és megérti, hogy a hercegi pár nem az
ellenségünk.
Istenem, legalábbis remélem, hogy nem azok!
Harrison arca továbbra is komorságot tükröz.
– Brit Columbiában van egy magánélet védelméről szóló törvény,
ami megvéd a médiával szemben, és konkrétan lehetővé teszi, hogy
pert indítsanak, amennyiben a magánéletet megzavarják. Ezért
döntöttek úgy, hogy ide költöznek, és nem máshova. Tartsa ezt
észben!
– Befejezte most már? Hazamehetek végre?
Bólint.
– Hogyne. Talán egy zuhany sem ártana.
– Hogy érti ezt? – Ez a pasi egyre rosszabb!
– A haja – mondja, és az összeragadt, kócos összevisszaságom felé
biccent. Magamban megjegyzem, hogy a legközelebbi találkozásunk
előtt száríttassam be a hajam.
Ezután, legnagyobb meglepetésemre, kurvára elvigyorodik.
– Később találkozunk, amikor beadom önöknek a papírokat!
Megfordul, odabiccent a másik két férfinak, ahogy kinyitja a SUV
ajtaját, és beszáll.
A férfiak elindulnak felfelé.
 Harrison kiáll a behajtóról, ám csak annyira, hogy éppen átférjek
Kukával.
Beindítom és felpörgetem a motort, hogy fel tudjak menni a
kocsibeállóhoz vezető emelkedőn. A kocsi ugrál, én pedig
Harrisonra bámulok, ahogy elhaladok mellette.
Mire beparkolok a helyemre, teljesen kivagyok. Úgy tűnik,
mégsem annyira klassz, ha a szomszédba költöznek a hercegék,
pláne ha Harrison irányít mindent.
Bemegyek a házba, és most Liza rohan felém a farkát csóválva,
lógó nyelvvel. Az izgatottsági szintjéből és a lakás csendjéből ítélve
anyám alszik, Lizának pedig ki kell mennie.
Gyorsan kiviszem az erdőn át a kikötőhöz vezető lépcsőkhöz,
aminek a tetején még épp időben állok meg ahhoz, hogy lássam,
ahogy egy apró, sötét motorcsónak lassan elhalad mellettem.
Intek a benne ülőnek, aki erre leállítja a motort, és visszabámul
rám.
De nem int vissza.
Ehelyett megnyomja a fejhallgatóját, és belemond valamit, amit
nem értek. Ugyanolyan napszemüveget visel, mint Harrison, így
nem látom jól az arckifejezését, de mindvégig engem figyel.
Hosszan tartó farkasszemezés után végre elfordítja a tekintetét, és a
csónak továbbmegy.
Visszaindulok Lizával a házhoz – utálom, hogy már attól is
kényelmetlenül érzem magam, hogy kimegyek a saját kertembe.
Ahogy beérek, azon kapom magam, hogy behúzom a függönyöket és
becsukom a zsalukat. Azt hiszem, egy lépéssel közelebb kerültem
ahhoz, hogy anyámmá változzak.
Épp vége a vacsorának, anyám még mindig alszik (nyugi,
ellenőriztem!), amikor kopognak. Liza őrült módjára ugatni kezd,
amitől halálra rémülök. Mire odaérek, hogy felszakítsam az ajtót,
egy merő idegzsába vagyok.
Meg sem lep, hogy Harrison az. Errefelé este tíz után kezd
sötétedni, de lefogadom, ő még akkor is napszemüvegben lenne.
A kezében viszont nincsenek papírok.
– Igen? – kérdezem.
– Elfoglalt? – kérdezi.
Na, most az én szemöldököm szalad fel.
– Hogy elfoglalt vagyok-e?
– Fairfax hercege és hercegnéje kéreti.
Te. Jó. Ég.
– Most? – dadogom.
Hátrébb lép, és az ösvény felé mutat.
– Ha volna szíves.
Simán rácsukhatnám az ajtót azzal, hogy még mit nem! Nem
vagyok a beosztottjuk, hogy ugorjak, ha szólnak, meg van saját
életem, meg egy podcastadásom, amit fel kell töltenem.
De felveszem a cipőmet, becsukom az ajtót, és követem Harrisont
az ösvényen az új szomszédaim felé.
 5.

Szép a feneke.
Magamban fintorgok a gondolatra, és el is hessegetem. Egyik
pillanatban, ahogy Harrison utasít, mindent hátrahagyva megyek,
hogy találkozzak az új szomszédaimmal, mintha csak parancsot
teljesítenék, s nem lenne választásom. A következőben meg itt
stírölöm a seggét, ahogy előttem megy a kocsibehajtók felé.
De tényleg jó feneke van. A zakója kissé eltakarja, de így is
egyértelmű, mennyire kerek és izmos, mint aki sok kitörést végez,
vagy…
Mintha csak hallaná, hátraküld egy éles pillantást, amitől azonnal
rendbe szedem a gondolataimat, és felemelem a tekintetem az
övéhez. Vagy legalábbis a napszemüvegéhez.
Az úttest felé fordítja a fejét, ahol egy csomó fa- és egyéb
építőanyaggal megrakott platós kocsi parkol.
– Már kezdik is a munkát, amint aláír néhány papírt – mondja
mogorván.
Azta, ez aztán gyors volt! Nem kéne felhúznom magam
mindenen, amivel Harrison előáll, de úgy idegesít, hogy idehívta ezt
a sok munkást, mintha biztosra vennék, hogy mindenbe
beleegyezem. Mintha mostantól kezdve mindent előre elhatároztak
volna, és nekem semmi beleszólásom nincs.
– Honnan veszi egyáltalán, hogy én akarom azt a kaput? –
kérdezem.
– Higgye el, akarja – veti hátra a válla fölött, ahogy elindulunk a
beállón a nagy ház felé. – Úgy sejtem, nem volt dolga még a brit
médiával ezelőtt.
Erre nem tudok mit felelni, hiszen egyértelműen igaza van,
természetesen. Én csak a Twitteren láttam, mennyire nyomulósak,
bunkók, sőt egyenesen kegyetlenek tudnak lenni. Ha beköltözik a
hercegi pár, valószínűleg nagyon is akarom majd azt a kerítést.
Nem sok időm marad ezen gondolkodni, mert hamarosan
odaérünk a házhoz.
Hazudnék, ha azt mondanám, soha nem jártam még itt. Sokszor
felbotorkáltam az enyhe emelkedőn a páfrányok és a bürkök között,
hogy megnézzem. De egyetlenegyszer nem mentem tovább a
kocsibeállónál, még akkor sem, amikor tudtam, hogy éppen nem
lakik bent senki.
Még most is kissé kényelmetlenül érzem magam, ám a tempót,
amit Harrison és a formás feneke diktál előttem, muszáj követnem.
Első pillantásra a villa kisebbnek tűnik, mint amekkora. A
betonozott, fákkal szegélyezett kocsibeálló egy elegáns kanyarral
fordul a hatalmas, alpesifaház-szerkezetű, háromautós garázshoz,
ami egy egyszintes, világos téglaépülethez csatlakozik. Ám ahogy
közelebb érünk, feltűnik, hogy a villa nagyobbik része az egyszintes
mögött helyezkedik el, szakaszosan ereszkedik le az óceán felé.
Harrison egyenesen a díszesen faragott bejárati ajtóhoz megy,
ami úgy néz ki, mintha egy hatalmas fából hasították volna ki, majd
becsenget. Ahogy várakozunk, kihúzza magát, kezét összekulcsolja
a háta mögött. Meg akarom tőle kérdezni, ő hol lakik, mivel csönget,
és nem sétál be csak úgy a házba, de aztán észreveszek egy
árnyékot elsuhanni az ajtó melletti keskeny ablakokon, és hirtelen
rohadt ideges leszek.
Végül csak leesik, mi történik éppen. Tényleg találkozni fogok
Eddie herceggel és MReddel! Itt és most.
 Ez totál őrület.
És aztán kinyílik az ajtó.
Visszatartom a lélegzetem.
Egy filigrán, ötvenes évei elején járó nő jelenik meg az ajtóban,
szürke ingruhát és lapos talpú cipőt visel, őszülő haját hátul szoros
kontyba fogta.
Harrison felé biccent, majd rám mosolyog.
– Ön bizonyára a szomszéd – mondja erős brit akcentussal. –
Agatha vagyok, a házvezetőnő. Kérem, jöjjön be!
Harrison besétál, én pedig követem őt az előcsarnokba.
– Levegyem a cipőmet? – kérdezem, és a bakancsom felé nyúlok,
habár Harrison bevonult anélkül, hogy levette volna.
– Nem szükséges – mondja Agatha. – Meglehetősen hideg most a
padló. Elméletileg padlófűtés van, de úgy látom, szükség lesz egy
szerelőre, hogy megjavítsa.
– Hát, sok sikert a megbízható villanyszerelő megtalálásához ezen
a szigeten! – bukik ki belőlem, miközben feszengve elnevetem
magam. – Csak akkor jönnek ki, ha kedvük tartja, mintha azzal,
hogy munkát adnánk, kellemetlenséget okoznánk nekik.
Nem túlzok. A szobámban az egyik fűtőtest meghibásodott, ami
miatt nagyjából két hónapja hívtam fel a villanyszerelőt, és még
mindig nem ért ide. Folyton olyanokat üzenget, hogy „Remélem,
hamarosan odajutok”, de az a „hamarosan” nem akar eljönni.
Ám az Agatha arcán feszülő mosolytól arra a következtetésre
jutok, hogy nem kellene ezzel viccelnem.
– Nem helybélit hívunk ki – mondja.
– Persze – válaszolom, az övéhez hasonló mosollyal.
Gondolhatnám, hogy már mindent elintéztek. Ez azt is
megmagyarázza, hogyan került ide az a sok teherautónyi
építőanyag, felhasználásra készen.
 – A herceg és a hercegné örülni fog, hogy itt van a szomszédban –
mondja Agatha, ahogy átvezet a márvány padlólapokkal borított
első szinten, amit elszórtan a nyugati partot ábrázoló művészi
nyomatok díszítenek. – Kissé olyanok vagyunk most, mint a partra
vetett hal.
– Ezért vagyok itt! – mondom, egy kissé túl lelkesen. – Akármire
van szükségük, bármi kérdésük akad, én vagyok az emberük!
„Én vagyok az emberük?” Ez nem valami idióta ’40-es évekbeli
vígjáték, Piper!
Vissza kell fognom magam egy kicsit.
Felpillantok (jó magasra) Harrisonra, aki felzárkózott hozzám, és
arra számítok, hogy engem figyel.
És így is van. Úgy néz ki, mint aki jól szórakozik.
Ám ami teljesen váratlanul ér, az, hogy a napszemüvegét a feje
tetejére tolta.
Ami azt jelenti, hogy most először láthatom a szemét.
És… te jóég… bajban vagyok!
Harrison szeme gyönyörűséges kék, az égszín és a füstös
zsályazöld határán mozog. A szeme sarkában apró ráncok gyűlnek,
ám tudom, milyen sebesen képes változni tekintetének intenzitása.
Nem csoda, hogy még a napszemüvegen keresztül is éreztem átható
pillantását.
Nagyot nyelek. Képtelen vagyok elfordítani a fejem. Amíg fel nem
vonja a szemöldökét, az a gyönyörű kék szempár látszólag rám
vigyorog.
Mintha azt kérdezné: Melyik tetszik jobban, a szemem vagy a
seggem?
Mire azt felelném: Lehetetlen választani.
– Óvatosan! – mondja Agatha gyorsan.
Épp időben pillantok le ahhoz, hogy észrevegyem, éppen lelépni
készülök egy lépcsőpihenőről.
Harrison utánam kap, és akkora erővel ragadja meg a karom,
hogy gyakorlatilag megdermedek lépés közben, mielőtt
visszahúzna.
– Hoppá! – mondom, és egy gyors, kipirult mosolyt villantok rá. A
fenébe! Majdnem eltaknyoltam, mert belefeledkeztem a szeme
bámulásába. Remélem, ezt majd nem hozza fel, különben
valószínűleg mást sem fogok hallgatni.
Elengedi a karom és bólint. A tekintetében pedig még mindig ott
az a jót mulató kifejezés, ami azt sejteti, hogy magában rajtam
nevet.
– Itt volnánk – mondja Agatha, ahogy bevezet egy nappaliszerű,
panorámaablakos helyiségbe, aminek a közepén egy átlátszó
gázkandalló áll. A szobából a kilátás a lejtős hátsókertre nyílik, egy
tágas, járólappal fedett teraszra, amit rendezett rózsaágyás vesz
körül, és azon túl a naptól kiégett fűre. Van néhány termetes fenyő
és szamócafa is, meg egy kikövezett ösvény, ami a magánkikötőhöz
vezet, ahol egy tizenöt méteres jacht van kikötve. A hajótestet
tengerzöld hullámok ostromolják. A távolban egy komp halad el.
Lélegzetelállító. Teljesen. Önkéntelenül is arra gondolok, hogy ez
a mi kilátásunk is lehetne, ha nem ott lenne a házunk, ahol, és nem
takarnák ki a fák. Most először ötlik fel bennem, hogy az
anyukámmal egy hajdan igazán gazdag család cselédjeinek házában
élünk. Teljesen eltakarnak a fák, megfeledkeznek rólunk. Ők itt
vannak fent a magaslaton a nappal és a hullámokkal.
– Kérem, foglaljon helyet! – mondja Agatha, és egy modern
kinézetű fotelre mutat egy lakkozott fa dohányzóasztal mellett. –
Szólok nekik, hogy megérkezett.
Kimegy, és félig-meddig arra számítok, hogy Harrison is így tesz.
De persze nem. Nem hagyna egyedül egy potenciális
„veszélyforrást” a házban. Elém áll, mintha meg akarnék szökni,
hogy átkutassam Monica fehérneműs fiókját, vagy valami hasonlóra
vetemednék, bár a figyelme az ablakon túlra szegeződik.
– Magánál is ilyen a kilátás? – kérdezem. Túl ideges vagyok ahhoz,
hogy leüljek, így inkább csak feszengve ácsorgok a fotel mellett.
Rám néz, a tekintete furcsa. Most már látom a lézerpontos
pillantását. Majdhogynem nyugtalanító, mintha a vesémbe látna.
Talán jobb lenne, ha visszavenné a napszemüvegét.
– Hogy mondja? – kérdezi egy félelmetes vonallá összehúzva a
szemöldökét.
Az ablak felé biccentek.
– Csak arra voltam kíváncsi, magánál is ugyanilyen-e a kilátás.
Hogy itt lakik-e velük.
Az arca olyan, akár egy maszk.
– Én majd… – Szünetet tart, megköszörüli a torkát. – A garázs
fölött lakom. Agatha pedig az alsóbb szinten.
– Ugyanígy volt ez az Egyesült Királyságban is? Akkor is velük
lakott?
– Volt egy házam a rezidenciájuk területén.
– Akkor ez most egy elég nagy változás magának.
Megvonja a vállát.
– Megbirkózom vele.
Az inggallérját bámulom. Ahogy vállat von, egy kicsit elmozdul,
felfedve a bőrt a kulcscsontján. Esküszöm, láttam egy tetoválást!
Már majdnem rákérdezek (hiszen egyértelműen semmit nem
tudok megszűrni, ha róla van szó), amikor léptek zaját hallom.
Harrison azonnal leszegi a fejét és összefonja a karját maga előtt.
Megfordulok, és ott vannak.
Eddie herceg és Monica.
Életnagyságban.
 Mindketten rám mosolyognak, és hirtelen fogalmam sincs, mit
kellene tennem.
Térdet hajtani, ugye?
Vagy meghajolni?
Végül valami térdeléses-meghajlásos egyveleget csinálok, amitől
úgy festek, mintha görcsölne a gyomrom.
– Örvendek! – mondom, ahogy felegyenesedem. Az arcomra
mosolyt ragasztok, miközben magamban azon szörnyülködöm,
mennyire nevetségesen festhetek.
– Monica – mondja MRed, ahogy odajön hozzám, és széles
mosollyal kinyújtja a kezét.
Kábultan fogadom a kézfogását, csak arra tudok koncentrálni,
milyen rohadtul szép. Tényleg ez az a nő, akit annak idején néztem,
ahogy átveszi a Grammy-díjat a legjobb új előadó kategóriában. Ez
az a nő, aki szőke parókában Zac Efronhoz dörgölőzött abban a
hírhedt burleszk R&B videóban. Ez az a nő, aki rajta van a People
magazin szerint a világ ötven legszebb embere listáján (és neki
kellett volna a borítón is szerepelnie Blake Shelton helyett). Még az
esküvőjét is néztem a tévében.
És most itt áll előttem, és őszintén rám mosolyog, miközben
szívélyesen megrázza a kezem! Annyival szebb élőben! Nem is
hittem, hogy ez egyáltalán lehetséges. Sötét bőre egyenletes tónusú
és ragyog, hullámos haja kócos kontyba fogva a feje búbján, egy
gramm smink nincs rajta, és mégis úgy néz ki, mintha épp
címlapfotózásra készülne, pedig csak legginget és egy bő tunikát
visel, ami bohó csajszis kisugárzást kölcsönöz neki.
– Helló! – köszön halkan a herceg. Az akcentusa olyan,
amilyennek lennie kell, ami felé irányítja a figyelmem. – Eddie
vagyok.
 Még mindig nem hiszem el! Eddie csak egypár évvel idősebb
nálam, és gyakorlatilag együtt nőttünk fel. Ő és a családjának többi
tagja biztos pontja volt az életemnek, akár akartam, akár nem,
hiszen az apja arcképe szerepel a húszdollárosunkon!
Élőben ő is jobban néz ki. A bátyjához képest, akit jobban
körbeudvarolnak, Eddie szokatlan külsejű, de olyan átható a
pillantása, hogy sokkal többet mond a szavaknál, de ezzel együtt is
jóképű. Egyszerűen ilyen típus, én pedig kezdek ráhangolódni a
visszafogott sármjára. Segít, hogy sötét farmert és tengerészkék
pólóinget visel. Sokkal lezserebb, mint az az Eddie, akit a médiában
szoktam meg.
Megrázza a kezem, az érintése határozott és meleg, én pedig
valószínűleg kiléptem a testemből, mert nem érzem a padlót a
talpam alatt.
– Ön bizonyára Piper – néz a szemembe Eddie.
– Annyit hallottunk már önről! – teszi hozzá Monica.
Idegesen rámosolygok. Ha bármit is tud rólam, az csakis a
mögöttem álló mamlasztól származhat. Nem merek hátrafordulni
és Harrisonra nézni. Van elképzelésem róla, mit mondana.
Ám mégis azt felelem:
– Remélem, csupa jót!
Erre aztán egy pillanatra kellemetlen csend áll be közöttünk.
Eddie tekintete Harrisonra ugrik a vállam fölött.
– Természetesen! – kiáltja Monica, rám villantva gyöngyfehér
fogsorát. – Tessék, miért nem foglal helyet? – A fotelra mutat, majd
Agathához fordul. – Hozna nekünk frissítőket? – Monica visszanéz
rám. – Mit szeretne inni? Szénsavas vizet, teát, egy pohár bort?
Nem igazán kezelem jól az ilyen helyzeteket. Azt kéne
mondanom, hogy köszönöm, nem kérek semmit. Talán csak egy
pohár vizet.
 De mivel ideges vagyok, és igazából nagyon kíváncsi is, hogy
milyenfajta boruk van, azt felelem:
– Köszönöm, egy pohár bor jólesne.
– Vörös vagy fehér?
– Bármelyik megfelel. Amelyik éppen nyitva van.
– Biztos benne? – kérdezi Monica. – Nem gond! Mindenünk van!
Mekkora nyomás! Mindenki engem bámul.
– Egy pohár fehér bort kérek – döntöm el. – Mivel végre itt a nyár!
– Hm, azt hiszem, csak egy sauvignon blanc van behűtve –
tűnődik Agathára nézve.
– Van egy pinot grigio a borhűtőben, a pincében – jegyzi meg a
házvezetőnő.
Monica ezután visszanéz rám, a véleményemre kíváncsi. Az egész
kezd egy kissé kínos lenni. Nem kellett volna mondanom semmit.
– Amelyik egyszerűbb! – mondom. – Nem vagyok válogatós.
Monica bólint és rám mosolyog, talán érzi, mennyire kellemetlen
nekem ez az egész.
– Agatha, lenne szíves hozni egy pohár sauvignon blanc-t?
Ahogy Agatha elindul, meglepetten Monicára nézek.
– Ön nem iszik?
Talán rossz kérdést tettem fel, mert egy pillanatra láthatóan
zavarba jön.
– Nem, ööö… rosszul vagyok tőle.
– Agatha! – mondja gyorsan Eddie. – Legyen két pohárral! –
Szélesen rám vigyorog. – Mostanában túl sok sört ittam, talán ideje
lenne váltanom. – Megragadja a nem létező pocakját, ezt
alátámasztandó.
– Kérem, foglaljon helyet! – mondja ismét Monica a fotelra
mutatva, ahogy Agatha a konyha felé indul.
Gyorsan leülök. Olyan érzésem támad, hogy csak púp vagyok a
hátukon. Ráadásul még mindig nem hiszem el, hogy ez most tényleg
megtörténik, mármint, lehet hogy anyám rakott a teába a kertben
termő varázsgombából, és most aztán elég vadul be vagyok tépve.
Monica a kétszemélyes kanapén foglal helyet velem szemben, míg
Eddie lazán a plüsskanapé kartámlájára ül. Harrison visszavonul az
ablak mellé, bár figyelő és gyanakvó tekintetét rajtam tartja.
Nagyon igyekszem nem törődni vele.
Monica viszont valószínűleg észrevette, milyen pillantást
vetettem Harrisonra, mert előrehajol, és az arckifejezése
megenyhül.
– Nagyra értékeljük, hogy átjött hozzánk. Tudom, hogy milyen
hatalmas változást jelent ez, és szeretnénk önnel együttműködni,
hogy az átállás olyan zökkenőmentesen menjen végbe, amennyire
csak lehet. Szeretnénk, ha jó szomszédokként indítanánk.
– Eddig minden remekül halad – mondom. – Habár, hogy őszinte
legyek, egy kicsit meglepődtünk, hogy pont a mi szigetünket
választották, amikor bárhol máshol élhetnének.
Monica összenéz Eddie-vel, mielőtt rám mosolyog.
– Sokan így gondolják. Őszintén szólva mindez meglep. Mármint,
nézzen szét! Egyszerűen csodálatos ez a hely! – A kilátás felé int. –
Hol máshol találna ilyet a hátsó ajtón kilépve?
Egy csomó másik helyet meg tudnék nevezni.
– Most tényleg szép, de várja ki a telet! Az északkeleti régióban
nem sok hó esik, helyette viszont hónapokon keresztül esős és borús
az idő. Victoriai vagyok eredetileg, és kellett pár tél, mire
megszoktam, mennyire sötét van errefelé. Amikor távol kerül az
ember a nagyvárosi fényektől és a nyüzsgéstől, akkor döbben rá,
mennyire magányos tud lenni. Nem csoda, hogy a város fele
Mexikóba vagy Hawaiira megy.
Jóég! Fecsegek.
 – Én igazából szeretem a borús időt – szólal meg Eddie. – Itt
Monica a napmániás.
– Csak mert te a napon rákká változol! – neveti el magát. – Szóval,
Piper, mióta él itt?
– Öt éve. Az édesanyámmal költöztünk ide, hogy az egyik helyi
általános iskolában dolgozhassak.
– Hű! – Szélesen elvigyorodik. Rajongóüzemmód aktiválva,
Batman! – Hányadik osztályban?
– Második. Ők még cukik és ártatlanok.
– Ez olyan aranyos! Szerettem volna tanítani, ha a zene nem jön
össze. És akkor az édesanyja még mindig önnel lakik?
Az emberek mindig olyan furcsán viselkednek, amikor
elmondom, hogy az anyukámmal lakom (habár ez inkább fordítva
igaz, de ettől eltekintek), Monica azonban pusztán kíváncsinak
tűnik.
– Igen. Idegrendszeri gondokkal küzd, ezért velem lakik, és
gyakorlatilag én tartom el őt. Az apám tinikoromban lelépett, ezért
csak rám számíthat.
Monica becsületére legyen mondva, egyáltalán nem úgy néz ki,
mint aki szán engem.
– Ez csodálatra méltó – mondja. – Remélem, hamarosan
találkozhatok vele.
Udvariasan rámosolygok, miközben titkon azt remélem, hogy ez
soha nem történik meg. Az anyám enyhén szólva kiszámíthatatlan,
és egy ilyen helyzet lehet, csak visszavetné. Mostanában jól elvan,
ám még mindig nem hajlandó terapeutához menni, a gyógyszerei
pedig csak félig tűnnek hatásosnak (talán mert elfelejti bevenni, ha
én nem emlékeztetem rá). Egész életében ez volt: ha haladt is előre
egy kicsit, valami mindig visszarántotta.
Agatha jelenik meg egy tálcával a kezében, rajta a két pohár
fehérbor, az egyiket átnyújtja nekem, a másikat Eddie-nek, és egy
tányér apró uborkás szendvics, amit letesz az asztalra.
– Ha éhes – mutat rá Monica.
Egyáltalán nem vagyok az, de udvariasságból elveszek egy
szendvicset, annak ellenére, hogy krémsajt van benne, amitől a
gyomrom hajlamos felfordulni.
– Nos, jó tudni, milyenek itt a telek – mondja Monica, ahogy
szórakozotton majszolom a szendvicskémet. – Őszintén szólva nem
vagyok benne biztos, valójában meddig leszünk itt. Ezért béreljük a
házat. Majd úgy… menet közben találjuk ki a dolgokat. Arra
gondoltunk, hogy ez a sziget megfelelő lesz erre. Az otthoni
helyzethez mérve itt egyelőre a média békén hagyott minket.
– Az lehet – mondom –, de voltam a városban, és az emberek
teljesen be vannak zsongva emiatt.
– Jó vagy rossz értelemben? – kérdezi összevont szemöldökkel.
Talán a jóra kellene összpontosítanom, szóval nem teljesen tudom,
miért mondom el ezt neki.
Megvonom a vállam.
– A helyiek olyan… aggodalmaskodók tudnak lenni! Nagy a sziget,
de a közösség meglehetősen furcsa, kötött, tagjai hajlamosak
kiközösíteni másokat. Azt mondják, ez azért van, mert sokan
elmennek innen ilyen-olyan okból kifolyólag, és a helyiek nem
akarnak senkihez sem kötődni. Elég… nagy kihívás az emberekkel
barátkozni… De biztos vagyok benne, hogy ezzel nem lesz
problémájuk! Mármint, ha ezt szeretnék.
– Őszintén szólva… – úgy fest, mint aki keresi a megfelelő
szavakat. Összenéznek Eddie-vel. – Ezzel nincs bajunk. Nemcsak
azért, mert nem tudjuk, meddig maradunk itt, hanem mert tényleg
csak egy kis kikapcsolódásra vágyunk. Csak kettesben szeretnénk
lenni. Olyan régóta szerepelünk a nyilvánosság előtt, kiváltképp
Eddie…
– Teljesen megértem – bólogatok. – Én mindent megteszek, hogy
ez így is maradjon. Megőrzöm a magánszférájukat. Ha szükségük
van valakire, hogy ügyet intézzen, vagy bármilyen más módon
segítsen, itt vagyok. Amúgy is szabad a nyaram.
– Ó, azt semmiképp nem várhatjuk el öntől! – hajol előre Monica,
és megérinti a térdemet egy pillanatra. – Elegendő segítségünk van.
– Az viszont nem ártana, ha megismernénk a sziget egy részét –
teszi hozzá Eddie. – Egy olyan valaki segítségével, aki itt él.
Tisztában vagyok vele, hogy szükségünk van a rivaldafényből való
elvonulásra és egy kis magánszférára, de a feleségemet is ismerem,
és tudom, hogy elég hamar depressziós lesz. Velem összezárva lenni
nem olyan szórakoztató, mint amilyennek hangzik.
Monica felnevet, és abból, ahogy egymásra néznek, nyilvánvaló,
mennyire szeretik egymást, és mennyire egy hullámhosszon
vannak. Bárcsak írhatnék róluk valamit egy újabb podcastadáshoz,
csak hogy bebizonyíthassam azoknak a szennylapoknak és
senkiházi twitterezőknek, akik azt állítják, hogy ez az egész
kapcsolat egy kamu, hogy Monica csak kihasználja Eddie-t, hogy
Eddie igazi papucsférj, meg az összes nőgyűlölő szarságaikat,
amiket ontanak magukból, hogy bizony nagyon is tévednek, és még
csak nem is viccesek.
Persze a jószomszédi viszony lényege, hogy szépen befogom a
számat.
– Az ajánlat bármikorra érvényes – erősködöm. – Bármire van
szükségük, örömmel segítek.
– Nos, köszönjük – mosolyog Monica. – Nagyon kedves.
Harrison hirtelen megköszörüli a torkát, ezzel magára irányítva a
figyelmünket.
– A titoktartási megállapodásról még nem esett szó.
 – Persze – mondja Monica halkan. Szégyellősen néz rám. –
Őszintén szólva utálom, hogy ezt egyáltalán fel kell hozni. Tudom,
mennyire furcsa önnek ez a helyzet, különösen akkor majd, ha a
média rájön, hol vagyunk… Remélhetőleg, ez csak azután lesz, hogy
a kerítés megépül. És tényleg ne érezze azt, hogy muszáj aláírnia.
Csak minket nyugtatna meg vele.
– Megértem – mondom. Így, hogy ő maga kér meg rá, egyszerű a
válasz. Legalábbis egyszerűbb, mint Harrison esetében.
Harrison elvonul a ház egy másik pontjába, aztán ahogy
megiszom a boromat, Eddie még feltesz néhány kérdést a
szabadtéri tevékenységi lehetőségekről, a legjobb éttermekről, és
ehhez hasonlókról. És bár egy pillanatra sem feledkezem meg róla,
kivel beszélgetek (rohadtul egy angol herceggel!), ennek a párnak
olyan laza, könnyed a kisugárzása, hogy olyan érzésem van, mintha
régi barátokkal beszélgetnék.
A nap hamarosan egészen leereszkedik az égbolton, ragyogó
arannyá változtatva a vizet, Harrison pedig megérkezik a
dokumentumokkal, amiket letesz elém a dohányzóasztalra.
Jó sok papírból áll, és igyekszem mindet átolvasni. Nem hiszem,
hogy szükségem lenne ügyvédre, aki átnézi, elég általánosnak tűnik
(mármint, ezt csak gyanítom, mivel még soha nem volt dolgom
ilyesmivel), habár feltűnik egy kis rész a kerítés és kapu kapcsán,
amit alá kell írnom, hogy egyik ellen sincs kifogásom a saját
telekhatáromon.
Amikor a szerződés végére érek, meglepve tapasztalom, hogy van
egy másik is alatta.
– Az az édesanyjáé – mondja Monica. – Biztos vagyok benne, hogy
vele is összefutunk majd. Ismétlem, nem muszáj.
Csak felveszem a papírokat és udvariasan mosolygok. Érzem,
hogy az időm itt hamarosan lejár. Nem vagyok benne biztos,
valójában mennyire szólt ez a találkozó arról, hogy engem
megismerjenek, vagy inkább arról, hogy megbizonyosodjanak róla,
hogy nem vagyok dilis. Azt hiszem, elég normálisnak tűnhettem, de
végül csak aláírtam azokat a papírokat.
– Nos, nagyon köszönöm a meghívást! Gyönyörű ez a hely. Ó, és
köszönöm a bort és a szendvicset.
Felállok, így Monica is. Kezét összekulcsolja maga előtt, mintha
nem lenne biztos benne, mit kezdjen vele.
– Hálásan köszönjük, hogy eljött. Ígérem, igyekszünk mindent a
megszokott módon tartani.
– Kikísérem Ms. Evanst – mondja Harrison a lépcsőház felé
indulva, mint aki arra számít, hogy követem. Ismét köszönetet
mondok a hercegi párnak, majd biccentek, és anyám papírjaival a
kezemben követem Harrisont. Valahogy megszoktam már, hogy ő a
kísérőm.
Legalább úriember módjára kinyitja előttem a bejárati ajtót, és
visszacsúsztatja a napszemüvegét az orrára. Ahogy a felhajtón
sétálunk, nem szól semmit, és én sem fecsegek összevissza.
Már éppen azt mondanám, hogy nagyon kedvesnek tűntek,
amikor hirtelen felhangzik egy fúrógép zaja. Megkerüljük a sarkot,
odalent pedig, ahol a platós kocsik állnak, legalább egy tucat
munkás serénykedik, léceket pakolnak és a kerítés talapzatát ássák.
– Mi a franc? – mondom. – Ez aztán gyors volt! Honnan tudták?
– Amint aláírta a papírokat, üzentem nekik – mondja Harrison, és
bólint üdvözlésképpen az egyik munkásnak, mielőtt rálépünk az én
kocsifelhajtómra. – A herceg és a hercegné hozzá van szokva a
hatékonysághoz.
– Szerintem maga van hozzászokva a hatékonysághoz – mondom,
mellette lépdelve. – Igazából elég lazának és átlagosnak tűntek. –
Majd motyogva hozzáteszem: – Ugyanez nem mondható el magáról.
 Amikor erre semmit nem reagál, megállok, amitől ő is megtorpan.
– Akkor eddig tartott? – kérdezem. Összevonja a szemöldökét,
mire folytatom. – Vége az egész napos felügyeletemnek?
– Kevesebb, mint egy napja vagyunk itt – mondja, összefonva a
karját a mellkasa előtt. A nagyon széles, nagyon férfias mellkasa
előtt. – Nem nevezném ezt „egész naposnak”.
– Azt hiszem, az aggaszt, hogy ez most már mindig így lesz.
– Aláírta a papírokat – mondja. – És amint az édesanyja is aláírja,
távol maradok.
– Ó, szóval elismeri, hogy egy kissé túlzásba viszi!
– Nem viszem túlzásba. A munkámat végzem.
– Éppen hazakísér. Nem azért teszi, mert úriember.
A szemöldöke közötti árok elmélyül, és felszegi az állát. Azt
hiszem, ez a megjegyzésem betalált.
– Ahogy már mondtam, nekem az a dolgom, hogy megvédjem
őket.
– Úgy tűnik, annál sokkal többet csinál. Láttam a haverját a
csónakban. Tudom, hogy megfigyelnek.
Felpillantok, hogy alátámasszam az érvem, és egy pillanatra a
lélegzetem is elakad, amikor észreveszek egy nekem integető kezet
a magasban az egyik duglászfenyőn. Nem ismerem föl, hogy Isaac
vagy Giles.
De mindegy is, melyik famászó az. Folytatom:
– Ki tudja, hány biztonsági őr van még itt? A lényeg, hogy
szerintem maga több mint az ő menedzserük.
Egy pillanatig csak bámul rám, így kellő ideig tanulmányozhatom
a tükörképem a napszemüvegében. A hajam kicsit zilált, és azt
kívánom, bárcsak valami csinosabbat viseltem volna a hercegi
párral való első találkozásomkor.
Végül aztán megszólal:
 – Az vagyok, amire a hercegnek és a hercegnének szüksége van.
Talán a maga életében csak a tanítás létezik, megfűszerezve egy kis
Tic Tac-evéssel, és ennyi az egész. Az én munkám azonban
színesebb.
Most tényleg arra célzott, hogy az én életemben nem történik
semmi a munkán kívül?
– Hé! Az én életem is színes! – csattanok fel. – Talán magának csak
egy világvégi tanító vagyok, de e mellett még az édesanyámat is
gondozom, amit senki más nem tesz meg helyettem. Eltartom őt,
fenntartom a házat, rohadt sok áldozatot hoztam azért, hogy az
anyukámmal maradhassak, és biztosítsam a jólétét. Ráadásul
vannak hobbijaim, és nagyon gazdag a belső világom, amiről
magának fogalma sincs. Úgyhogy ne próbáljon meg beskatulyázni,
mert nem illek bele egybe sem.
Heves szívdobogásom támad mindettől, egyszerre érzem magam
elevennek, ugyanakkor kellemetlenül. Alig ismerek magamra.
Harrison tovább bámul, majd nagyot nyel.
– Nem fogom beskatulyázni, ha maga sem – mondja. A hangja
halk és mély, amitől más helyzetben megborzonganék.
Ráadásul igaza van. Én kritizálhatok, de a kritikát már nem
viselem. A jelek szerint ez egy gyenge pontom.
– Rendben – felelem. A pulzusom lüktetését még mindig érzem a
nyakamon. – Megbízik bennem annyira, hogy most már elenged,
vagy el kell jönnie velem az ajtóig?
Egy pillanatra oldalra biccenti a fejét, majd bólint.
– Megbízom magában. Jó éjt, Ms. Evans!
Ezután sarkon fordul, és lassan eltűnik a kanyarban.
 6.

– Ideadnád a zsályát? – kérdezi anyám, aki könyékig elmerült a

ragadós tésztában.
Megfogom a fűszeres zacskót, amit ő maga szárított a teraszon a
héten, és kiszórok belőle valamennyit a pultra.
Belecsippent, és a keverőtálba szórja, majd folytatja a dagasztást.
A szemöldöke összeszalad, olyan erősen koncentrál.
A sütés édesanyám új hobbija, ráadásul olyasvalami, amit teljes
mértékig támogatok. Még nem megy neki túl jól (de nekem sem,
úgyhogy abszolút nem ítélkezem), de ehető, amiket készít, és úgy
tűnik, ez tényleg megnyugtatja, plusz segít neki összpontosítani.
Általában a recept szerint dolgozik, aztán sutba vágja az egészet, és
a saját tetszése szerint folytatja.
Ma úgy döntött, életében először focacciát készít, és bár az a
véleményem, hogy először egy egyszerű kenyérreceptet kellene
sikerre vinnie, nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ebből.
– Kivennéd az írót a hűtőből? – kéri, miközben hevesen dagaszt.
Hezitálok. Nem vagyok biztos benne, hogy az író illik ebbe a
receptbe.
– És a mazsolát – teszi hozzá.
Még jobban elbizonytalanodom.
De hozok neki egy kis doboz írót és egy csomag mazsolát, és
hagyom, hadd csinálja. Nem lehet rosszabb, mint a sós répatorta,
amit előző nap kotyvasztott.
Négy napja költözött be a hercegi pár a szomszédba, az anyukám
pedig egyszer sem volt a házon kívül. Normál esetben noszogatnám,
hogy sétáljon egyet, szívjon egy kis friss levegőt, de jobb ez most így.
A kerítés és a kapu már áll (kaptam egy királyi papírra írt üzenetet
a jelszóval, úgy tűnik, Harrison vette a jelzést, és igyekszik
távolságot tartani), és néhány sajtós furgonja is beparkolt már a
zsákutcába. Csak egyszer mentem el bevásárolni, de az pont elég
volt ahhoz, hogy soha többet ne akarjak kimozdulni itthonról. Egy
riporter ugrott ki az egyik járműből, és gyakorlatilag üldözőbe vett.
Kuka nem bírt elég gyorsan menni.
Nagyon nem szeretném, ha az édesanyámnak ezt át kellene élnie,
habár tudom, hogy nem kerülhetem el örökké. Ahogy azt sem, hogy
aláírassam vele a papírokat. Egyszerűen csak nem találom a
megfelelő alkalmat arra, hogy elmondjam neki, hogy az általa olyan
gondosan felépített világ elképesztő mértékben omlik össze.
– Úgy gondolom, a zsálya íze igazán jól kihozza a mazsola
édességét – magyarázza, és rám villant egy mosolyt. A pillantásából
és az energikus mozdulataiból tudom, hogy most remek a
hangulata. A dependens személyiségzavar kiszámíthatatlan
személyiségváltozással jár, ami túlmegy azon, ahogy az emberek a
bipoláris vagy a mániás depresszióval élőket elképzelik. Ma jó napja
van, energikus, de elég jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam,
hamarosan kiég. Nem tehetek mást, minthogy készen állok erre, és
biztatom, hogy élje meg a pillanatot.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű íze lesz – mondom
őszintén. Amikor időnként igyekszem a kedvére tenni, azonnal
tetten ér (olyan érzelemradarja van, hogy az hihetetlen), és ez
gyakran csak ront a helyzeten, spirálba kerül tőle. Most azonban
úgy tűnik, hisz nekem.
És akkor kopogtatnak.
A francba!
 Megáll, és kikerekedett szemmel rám néz.
– Ki lehet az?
– Nem tudom – mondom neki, ahogy megkerülöm a
konyhaszigetet, és elindulok az ajtó felé. Az anyukám máris ideges.
Van egy megérzésem, ki lehet az, hiszen már van egy csengőnk a
kapunál, amit eddig senki nem nyomott meg.
– Talán az a jóképű szomszéd az – szól utánam. – Az, amelyik
annyira hasonlít valamelyik ballépésedre!
Nem mondok semmit, mert lehet, hogy Harrison az, és az aláírt
papírokat akarja. Habár azzal vitatkoznék, hogy bármelyik exem is
hasonlított volna rá.
Nagy levegőt veszek, és kinyitom az ajtót.
Monica az. Virágmintás strandruhát és balerinacipőt visel,
kezében egy csokor halvány krémszínű rózsát tart. Mögötte ott áll
Harrison, aki olyan, mint mindig.
– Helló, Piper! – köszön, és bocsánatkérően rám mosolyog. –
Elnézést, hogy így átrontottam. Rájöttem, hogy nincs meg a
telefonszáma.
Egy pillanatra kiélvezem ezt a jelenetet. Lényegtelen, hogy a
múltkor náluk jártam! Az, hogy egy igazi hercegné áll az ajtómban,
még mindig sokkol.
– Ki az? – kérdezi az anyám a hátam mögött.
Nem kapcsolok elég gyorsan, hogy becsukjam az ajtót.
Hátrapillantok, és látom, ahogy gyanakodva bámulja Monicát és
Harrisont.
Azt hiszem, ez nem lesz jó.
– Ők az új szomszédok! – mondom neki vidáman. – Ő Monica.
– Üdvözlöm! – nyújtja a kezét a hercegné az anyukámnak. – Ezt
önöknek hoztam!
Az anyám összeszűkíti a szemét, majd tésztás kezét elnagyoltan a
kötényébe törli, mielőtt kezet nyújt.
Jóég!
De Monica fogadja a tésztás kezes köszönést, és szívélyesen
megrázza.
– Köszönöm… – mondja az anyám, és elengedi a kezét, ahogy
Monica átadja a rózsákat. Aztán anyám Harrisonra néz. – Maga
pedig visszatért.
A férfi némán bólint.
– Nem akartam megzavarni önöket – magyarázza Monica. – A
minap találkoztam a lányával, és arra gondoltam, jó lenne önt is
megismerni.
Anyám szúrós szemmel néz rám. Úgy néz ki, mint aki mindjárt
felrobban. Utálja, ha nem tud valamiről, és ezt most majd
árulásként fogja fel.
– Gondoltam, beugrom – folytatja Monica, és az arckifejezéséből
látom, azon aggódik, hogy ez most nem alakul valami jól. – Eddie
épp megbeszélésen van, mármint egy virtuális megbeszélésen, az
otthoni tanácsosaival, és…
– Ki az az Eddie? – kérdezi az anyám. Azta! Egyáltalán nem
ismerte fel Monicát.
– Eddie a férjem – mondja Monica. Egy csöppet sem akad fenn. –
Egypár napja költöztünk a szomszédba.
– Akkor ki a fene ez a pasi? – kérdezi az anyám, és Harrison felé
biccent az állával.
– Ő a személyvédelmi biztosunk. Ne aggódjon, nem olyan ijesztő,
mint amilyennek látszik!
– Ez nem… Ők nem… – hebegi, Monicára mutatva.
– Anya – mondom neki nyugodt hangon, és lejjebb hozom a
vádlón mutató ujját –, ő Monica, a fairfaxi hercegné. A férjével,
Eddie herceggel a szomszédunkba költöztek.
 Anyám elhallgat. A száját szorosan összepréseli. Ennek aztán
sokféle vége lehet. Annyira mélyen él meg dolgokat, hogy ha úgy
érzi, átverték, vagy egyszerűen mérges, esélyes, hogy olyan
dührohamot kap, ami teljesen felemészti. Nemegyszer szemtanúja
voltam már.
Fogalmam sincs, most mi lesz.
Aztán kifújja a levegőt, mintha eddig visszatartotta volna a
lélegzetét, majd szélesen elvigyorodik és összecsapja a tenyerét.
– Ezt nem hiszem el! – kiált fel. – A hírekben hallottam, hogy a
környéken jártak, de soha nem gondoltam volna, hogy a
szomszédunkba költöznek! – Játékosan (és elég erősen) megcsapja a
karomat. – Piper! Miért nem mondtad el? Hiszen ez csodálatos! –
Beinvitálja őket. – Kérem, jöjjenek be!
Jaj, ne!
– Ó, nem szükséges, nem akarok zavarni – mondja Monica a fejét
csóválva, de tudom, hogy esélye sincs. Az anyám nem áll le.
– De-de, ragaszkodom hozzá! – lelkendezik az anyám, majd a
könyökénél fogva megragadja, és húzni kezdi Monicát fel a lépcsőn,
be a házba.
Harrison azonnal akcióba lendül, ám sikerül elé kerülnöm, és
kirakom a kezem.
– Minden rendben! Kicsit sok, de nincs vele baj.
Ám nem igazán hallgat rám, inkább követi Monicát meg az
anyámat.
Kifújom a levegőt, és a halántékomhoz nyomom az ujjaim,
próbálom összeszedni magam, eredménytelenül, aztán követem
őket a lakásba.
Az anyám megmossa a kezét, miközben Monica nyálas puszikat
kap a nagyon boldog és izgága Lizától.
– Ó, de édes! – kiáltja Monica még úgy is, hogy a kutya épp próbál
ráugrani.
– Liza, maradj! – szólok rá. Odamegyek, a nyakörvénél foga
megragadom, és megpróbálom arrébb húzni őt. – Bocsánat, nem
tudja, ön kicsoda!
Monica felnevet, miközben még mindig simogatja.
– Ennek örülök! Így legalább tudom, hogy őszinte.
Liza tovább nyalogatja, majd rám néz. Aztán észreveszi a nappali
sarkában ólálkodó Harrisont.
Liza nyakán felborzolódik a szőr, amiből tudom, hogy ugatni
készül.
– Pszt! – nyugtatom. – Semmi baj, Liza! Ő csak Harrison.
Ijesztőnek tűnik, de ahogy a hercegné is mondta, nem olyan rossz ő,
mint amilyennek látszik.
– Ijesztő? – ismétli Harrison, a szemöldökét felvonva.
Gyorsan Monicára pillantok, hiszen éppen most sértegettem a
testőrét, ám ő épp egy mosolyt fojt vissza.
– Jól van, kész vagyok – jelenti be az anyám, ahogy odajön
hozzánk. – Mit szólnának, ha körbevezetném önöket?
– Anya! Ez maga a körbevezetés – mondom. Elengedem Lizát és
felegyenesedem. A falak felé intek. – Ennyi.
– Butaság! – mondja az anyám, és a teraszra vezető tolóajtóhoz
lép, intve Monicának, hogy kövesse. – Jöjjön, nézze meg a
teraszunkat!
Monica követi, és kilép a tűlevelekkel borított, árnyékos teraszra,
ahonnan nem nyílik semmilyen panoráma. Liza utánuk rohan.
Én itt maradok a konyhaszigetnek dőlve, és igyekszem figyelmen
kívül hagyni a felfordulást, ami mögöttem keletkezett. Eddig igazán
észre sem vettem, de tényleg minden tele van liszttel, mintha
felrobbant volna egy zacskónyi. Tojáshéjak, fűszernövények, só
szanaszét a pulton.
 Az megvan, hogyan szoktak poénkodni az emberek, amikor jó
alaposan kitakarítják a lakást, hogy majd a királynő jön
vendégségbe? Hát, nálunk itt van egy igazi hercegné, és az egész ház
úgy néz ki, mint egy katasztrófa sújtotta terület.
Felsóhajtok a kupi miatt, majd megfordulok, és észreveszem, hogy
Harrison még mindig a sarokban áll.
– Meglep, hogy nem rohan ki a teraszra, hogy megóvja Monicát
attól, hogy fenyőtűbe lépjen, vagy nehogy valami életveszélyes
történjen vele.
Felmordul. Mint egy öltönybe bújtatott ősember. Aztán odajön
hozzám.
Az izmaim megfeszülnek, miközben azon töprengek, vajon túl
messzire mentem-e a piszkálódással. Letartóztathat vajon? És miért
nem hordja a napszemüvegét bent is? Túlságosan is kizökkent ez a
szempár.
Egy lépéssel előttem áll meg, de elég közel ahhoz, hogy érezzem
azt a friss, erdőre emlékeztető parfümjét, amitől a gyomrom
furcsán összefacsarodik. Aztán a vállam fölött a konyhára néz.
– Mi folyik itt?
– Az anyám sütni próbál – mondom.
– Jó benne?
Nem akarom lejáratni az anyámat.
– Persze! – Hezitálok. – Egy kezdőhöz képest.
Bólint, majd a legnagyobb meglepetésemre elsétál mellettem a
pulthoz, ahol a sütési tudományos kísérlet zajlik.
– Mit készít? – kérdezi, ahogy belenéz egy tálba. – Pogácsát?
– Focaccia kenyeret. – Odamegyek hozzá, a karom máris
védekezően összefonom.
Felvonja az egyik szemöldökét, és a homlokát ráncolja.
– Értem. – Az íróra pillant. – Remélem, azt nem tette bele.
 – Miért? Talán ez a titkos hozzávalója.
– Túl lágy lesz tőle a tészta. Mézet kellene használnia, ha egy kicsit
édesíteni szeretné. Hozzáadta már az élesztőt?
Rámeresztem a szemem.
– Mióta ért a sütéshez?
Harrison ferde szemmel néz rám.
– Hadd ne ismételjük meg a múltkori kis vitánkat arról, hogy több
mindenhez is érthetünk!
– Akkor maga testőr, királyi tanácsos és pék is?
Halványan elmosolyodik.
– Régebben foglalkoztatott.
A tekintetemmel végigpásztázom öltönyös, hatalmas testét.
– Nem úgy néz ki, mint akinek a sütés a hobbija.
– Minden bizonnyal nem lepi meg, ha azt mondom, hogy a látszat
néha csal, nem igaz?
– Egek! – kiált fel anyám a hátam mögött. Ahogy megfordulok,
látom, ahogy ő, Monica és Liza visszatérnek. Az édesanyám
idegesen tördeli a kezét.
– Óriási a rendetlenség, annyira sajnálom! – mentegetőzik.
– Semmi gond – mondja Harrison. – Csupán kíváncsi voltam, mit
süt. Nagyon kreatív!
Szerencsére, és ez Harrison becsületére válik, a hangja kedves és
őszinte.
– Ó! – mondja az anyám elpirulva. – Hát, csak próbálok új
dolgokat kipróbálni. Szeretem elfoglalni magam, tudja. Múlt
hónapban horgoltam, készítettem egy pulóvert… Megnézi?
– Anya! – szólok rá, de késő. Már siet is a hálószobájába. –
Bocsánat! – mondom. – Ha egyszer a fejébe vesz valamit… –
Monicára nézek. – És elnézést a körbejárás miatt is.
– Nincs miért elnézést kérnie, Piper – mondja. – Az édesanyja
elragadó. Valójában azért jöttem, hogy áthívjam önöket holnap
vacsorára. Ha ráérnek. És szeretnének jönni, persze.
Csak pislogok rá. Mindezek ellenére is meghív minket vacsorára?
Harrisonra pillantok, de ő csak biccent egyet a fejével.
– Nos, igen. Persze! Örömmel! – hadarom, és próbálom a
lelkesedésemet az elfogadható szinten tartani.
– Nagyszerű! – mondja Monica, majd előveszi a mobilját a
zsebéből. – Számot cserélhetnénk? Egyszerűbb lenne, mint hogy
megjelenjek a bejárati ajtajuknál. És persze fordítva is igaz.
Kivéve, ha szeretném, hogy valamelyik őr letámadjon.
Mindenesetre el sem hiszem, ami történik! Bediktálom a
számomat, ő pedig gyorsan küld egy SMS-t. A telefonom jelez a
nappaliban.
– És most már önnek is megvan az enyém – mondja ragyogó
mosollyal.
– Megtaláltam! – kiált fel az anyukám, a kezében egy sötétzöld
anyagnak tűnő kupaccal. – Csináltam egy pulóvert!
Az anyám kissé duci, viszont nem valami magas, és ahogy
kibontja és felmutatja a pulcsit, a karja és a válla túl széles neki.
– Tessék! – mondja Harrisonnak, és a kezébe nyomja a pulóvert. –
Vigye! Magára jó lesz.
– Ööö – dadogja a férfi, és láthatóan teljesen zavarba jön. – Nem
fogadhatom el.
Megpróbálja visszaadni, de az anyám ellenkezik.
– Ragaszkodom hozzá! Maga is az új szomszédunk, ezt magának
szántam. – Monicára néz. – Mi lenne, ha sütnék valamit holnapra?
Ne készüljenek desszerttel, azt én intézem.
– Anya! – veszem könyörgőre. – Kérlek!
– Ó, semmiség az egész, Piper! – mondja. Harrisonra pislog. – Ugye
elfogadja a pulóvert?
 Harrison Monicára néz, aki hamiskásan mosolyog, majd szinte
észrevétlenül bólint.
– Persze! – mondja Harrison, és a hóna alá hajtogatja a pulóvert. –
Megtisztel.
– Helyes-helyes! – lelkendezik az anyám a kezét összecsapva. Most
már aztán tényleg mániás. – Ó, készíthetek egy teát? Saját
termesztésű teáim vannak. Mindenféle, a kertemből.
– Igazán nem szükséges – mondja Monica. – Vissza kell mennünk,
ott a helyem annak a megbeszélésnek a végén.
– Biztos benne?
– Anya…
– Még egyszer elnézést, hogy csak így beállítottunk – ismétli
Monica, az ajtó felé indulva Harrisonnal. – De nagyon örülök, hogy
végre eljutottunk önökhöz, és találkoztunk.
Búcsút int, én pedig csak mosolygok válaszképpen. Az egész olyan
érzés, mintha felkapott volna egy forgószél.
– Ó, én is! – mondja az anyám, ahogy kikíséri őket, nyomában
szorosan Liza liheg. Megáll az ajtóban, és figyeli, ahogy távolodnak.
– Legyen szép napja, hercegnő!
Becsukja az ajtót, én pedig már a fejem csóválom.
– Hercegné, anya, nem hercegnő. – Habár magamban én is
hercegnőnek nevezem.
– Ó, mindegy az! Egyre megy – mondja, és szélesen vigyorogva
fordul felém. A szeme akkora, mint egy csészealj. – Piper, el tudod
ezt hinni? Én el sem hiszem! Évek óta nem voltam ennyire izgatott
semmi miatt!
Nem kéne megsértődnöm ezen, mégis így érzek.
– Még az esküvőm miatt sem?
Lemondóan leint.
– Nem-nem. Mind tudtuk, hogy annak rossz vége lesz. Az a Joey
egy szemétláda!
Joey említésére elöntenek a régi, elfojtott érzelmek. Képtelen
vagyok visszatartani őket.
– Ó, szóval tudtad! – Tisztában vagyok vele, hogy be kéne fognom
a számat, és nem hagyni, hogy így berántson ez a spirál az anyám
előtt, főleg, hogy tudom, nem vezet semmi jóra. De képtelen vagyok
megállni. – Tudtad, hogy meg fog csalni a legénybúcsúja éjszakáján?
Tudtad, hogy otthagyom az oltárnál? Ezt mind tudtad?
Anya esedező pillantást vet rám.
– Kérlek, Piper, ne hozzuk fel ezt most megint! Ami történt,
megtörtént. Nem mentél hozzá, és jobb is így. Összpontosíts a jó
dolgokra! A királyi család tagjai a szomszédaink! Holnap este náluk
vacsorázunk. Te jóég, rá kell jönnöm, hogy kell tortát csinálni!
Ezzel visszaszáguld a konyhába, és nekiáll rendetlenséget
csinálni. Mindeközben az én szívemben is felfordulás van, ezért
kimegyek a teraszra és a fákat bámulom, amik között halvány szellő
nyomakodik keresztül és felsejlik az óceán.
Igazán nem kéne a múlton rágódnom, pláne nem most. De azt
hiszem, önkéntelenül is úgy érzem, hogy minden összefonódik. A
herceg és a hercegné most már a szomszédaim, megvan nekik a
számom, és nekem is az övék, meghívtak magukhoz vacsorázni, de
az igazság az, hogy közel sem érdemlem meg ezt. Csak fel kellett
emlegetni a múltat ahhoz, hogy ismét bekerüljek abba a
szégyenspirálba, amiben értéktelennek és érdemtelennek érzem
magam, s amiről azt hittem, egyre ügyesebben elkerülöm, de úgy
tűnik, tévedtem. Gyakorlatilag nem vagyok más, amint egy Tic Tac-
faló tanítónő, ahogy Harrison is mondta. Olyasvalaki, akinek ott
kellett hagynia a vőlegényét az oltár előtt az egész rohadt város
szeme láttára. Én aztán egyáltalán nem vagyok kész arra, hogy
királyi társaságban lógjak.
 És mégis ezt teszed – mondom magamnak. – Nem kell tudniuk
minden apró részletről. Még ha Monica csakis kötelességből kedves,
akkor is veled történik mindez.
Amikor ez a pozitív belső hangom megszólal, tudom, hogy mindez
a terapeutámmal végzett munkának köszönhető. Azt is
megtanultam, hogyan fogadjam el ezt a hangot ahelyett, hogy
elutasítanám, vagy azt gondolnám, hogy nem érdemlem meg.
Úgyhogy komolyan veszem. Kihúzom magam, visszamegyek a
házba, és rákészülök, hogy segítsek anyának megsütni azt a tortát
holnapra.
 7.

Másnap a szokásosnál előbb ébredek. Sétálnom kell egyet, hogy

kiszellőztessem a fejem.
Felkapom a leggingemet és a kapucnis felsőmet, mivel reggelente
elég hűvös tud lenni a víz közelében.
Liza általában anyával alszik. Az ajtó nyitva van, az anyukám
pedig úgy horkol, mint egy rozsdás láncfűrész. Elég hamar kidőlt
tegnap este, miután elszórakoztunk pár tortarecepttel (mind csúnya
lett, na!), de remélem, hogy az energiája ma is kitart. Egyáltalán
nem lennék meglepve, ha az utolsó pillanatban visszavonulót fújna
a vacsorától és a tortakészítéstől.
Megfogom Liza pórázát, és nem is kell neki több, hogy kiszaladjon
a szobából, a farkát ezerrel csóválva. Kilépünk a házból, és élvezzük
a reggel csendjét, amit a hullámok zaja és a Gary madarak éneke
tarkít (igazából nem így hívják őket, de olyan a hangjuk, mintha
folyton azt kiabálnák, Gary).
A meghittség egy pillanat alatt szertefoszlik, ahogy kilépek az új
kapun.
– Ki az?!
– A kutyasétáltatójuk!
– Az egyik alkalmazott!
A zsákutca tele van autókkal és híradós furgonokkal, kicsit olyan,
mintha egy kemping lenne idekint. Vannak itt kinyitható székek és
kockás műanyag terítővel borított asztalok, gázfőzők és grillsütők.
Csupán pár pillanattal ezelőtt a riporterek és az operatőrök egy
hatalmas dugattyús kávéfőző körül gyülekeztek, amiből fém- és
papírpoharaikba töltötték a kávét.
Most viszont mind felém rohan, miközben fényképezőgépeik és
kameráik után kutatnak. A poharakból kilöttyen a kávé, és az
aszfalton landol.
Mindeközben drága Liza teljes pánikmódba kapcsol. A tarkóján
felborzolódik a szőr, és morog. Bevallom, általában utálom, amikor
ezt csinálja. A legkevésbé sem veszélyes, de annak tűnik, ráadásul a
pitbulloknak amúgy is szükségtelenül rossz hírük van. Általában
elmondom a séta közben mellettünk elhaladóknak, hogy menhelyi
kutyus, nagyon aranyos, de gondjai vannak az emberekkel (amúgy
kinek nem?). Most viszont? Tisztában vagyok azzal, hogy a kutya az
egyetlen, ami távol tartja tőlem ezeket a keselyűket.
– Hogy hívják? – kérdezi egy karcsú, szőke frufrus nő, elém tolva
egy mikrofont, miközben óvatosan méregeti Lizát.
– A hercegi párnak dolgozik? – kérdezi egy férfi. A szájából
cigaretta lóg, aminek a nagyja már csak hamu, és egy telefont tart
felém.
Azonnal az arcom elé teszem a kezem, eltakarva a kamera elől,
épp ahogy még több riporter indítja el a felvételt. Liza ugatása és a
kézzel kitakart arcom miatt legalább nem tudnak használható
anyagot rögzíteni.
Kivéve, ha… A francba!
Ez igenis használható anyag, igaz? A titokzatos, zaklatott, kócos
fejű lány, akit épp a titkos királyi otthon előtt kapnak el abban a
pillanatban, ahogy kilép a kapun az elszabadult pitbulljával.
– Hogy hívják? – kérdezi még valaki.
Tudom, hogy nem kéne válaszolnom, de szeretném, ha békén
hagynának.
– Piper! – kiáltom, és visszahúzom a pórázt. – Ő pedig a kutyám,
Liza, és nagyon szeretnénk elmenni a reggeli sétánkra anélkül, hogy
paparazzik zaklassanak!
A cigarettás férfi horkant egyet, és végre leesik a hamu.
– Paparazzi? Hölgyem, én a Channel 6 híradójának dolgozom!
Helybéli vagyok.
Egy pillanatra rásandítok. Tényleg ismerősnek hat. Nem mintha
számítana.
– Akkor tudnia kéne, hogy én is helyi lakos vagyok! – közlöm vele,
a kapu irányába intve a hüvelykujjammal. – Ott lakom, és a
herceggel egy telekhatáron osztozunk. Tanítónő vagyok, az ég
szerelmére!
– Akkor elismeri? – kérdezi a szőke, aki egyre inkább egy
macskára hasonlít, aki egy egérre készül ráugrani. – A herceg és a
hercegné itt laknak!
És most túl sokat mondtam.
– Ööö… – motyogom, és hirtelen hátat fordítok nekik, Liza felé
irányítva a figyelmem. Azon tűnődöm, hogy el merjek-e menni
sétálni, vagy egyszerűen csak gyáva módon rohanjak vissza a
házamba.
Ám még mielőtt bármiféle pánikszerű döntést hoznék, az
automata kapu nyílni kezd, és a keselyűk izgatottan fecsegni
kezdenek. Rólam megfeledkezve özönlenek a kapu felé, épp ahogy
egy fekete SUV lesiklik a kocsibejárón.
Keresztülmegy a kapun, ahol kamerák rögzítik minden
mozzanatát, majd a hátsó ajtó kinyílik, és Harrison néz rám a hátsó
ülésről a szokásos komor ábrázatával.
– Szálljon be! – mondja parancsolóan.
Gyorsan Lizára pillantok, aki már végképp sokkos állapotban van,
és még mielőtt bárki lefotózhatna minket, felnyalábolom, és
gyakorlatilag behajítom a kocsiba.
 Bemászom utána és bevágom az ajtót, mire a kocsi megindul. A
kamerák még mindig forognak.
– Mi a jó szar volt ez? – kérdezi Harrison, miközben a biztonsági
övemmel matatok.
Megállok egy pillanatra. A szemem elkerekedik, a szemöldököm
felszalad. Még Liza is, aki közöttünk kuporog, ijedten néz.
– Hogy érti? – sziszegem a fogam között. – Kivittem Lizát sétálni,
erre hirtelen ott termett az a rengeteg lesifotós. Amúgy jól vagyok,
kösz, hogy kérdezi.
Még nincs rajta a napszemüvege, mégis elfordítja az arcát, és
kinéz az ablakon, hogy ne is lássam a szemét. Az autóban beáll a
csend.
Rosszallóan nézek rá. Nyugtalan és rosszkedvű vagyok, aztán
megpróbálom jobban szemügyre venni a sofőrünket a
visszapillantó tükörből. Szögletes szemüveget visel, és ritkuló, ősz
haja van. Egy picit Anderson Cooperre emlékeztet. Kényszeredetten
rám mosolyog a tükörben, majd visszatér a vezetéshez.
Természetesen fogalmam sincs, hova megyünk és miért.
Egyszerűen csak örülök, hogy kikerültem abból a helyzetből, még
ha ez nem is annyival jobb.
Biztonságosabb? Igen.
Kevésbé kellemetlen? Nem, egyáltalán nem.
Mindeközben Liza ott reszket mellettem.
– Szegény kicsikém! – suttogom neki, az ölembe húzom és
átölelem. – Ez nem volt valami jó, igaz?
Megsimítom a feje búbját, igyekszem megnyugtatni, közben
érzem, hogy Harrison tekintete rám vándorol, ahogy az ülésén
megmozdul.
– Minden rendben, kislány! – nyugtatgatom tovább.
– Nem jön ki túl jól az ismeretlenekkel? – kérdezi Harrison.
 Szúrós pillantást vetek rá.
– Nem hiszem, hogy bárki jól viselné, ha a média lerohanja abban
a pillanatban, hogy kilép a saját telkéről. Sem ő, és főleg nem én.
Egy pillanatig csak összevont szemöldökkel néz rám, mintha az,
amit most mondtam, összezavarta volna.
– Mondtam, hogy hálás lesz azért a kapuért.
– Azt várja, hogy hálás legyek azért, hogy egyáltalán szükségem
van arra a kapura? Nem!
Felszegi a fejét és előre bámul.
– Aláírta a papírokat.
– Mintha megakadályozhattam volna, hogy beköltözzenek…
Felvonja a szemöldökét, de még mindig előre néz.
– Nem az én döntésem volt. Tudta, hogy mi fog történni.
– Ja, de az nem jelenti azt, hogy szeretnem is kell – vágom hozzá.
Tisztában vagyok vele, hogy egészen eddig a pillanatig nem volt
bajom azzal, hogy Eddie és Monica ideköltöznek, de ez az egész
hajcihő a médiával felzaklatott.
Visszaterelem a figyelmem Lizára, aki kezd megnyugodni, és
látszólag egyáltalán nem zavarja, hogy éppen elvisznek valahova.
– Hova megyünk egyébként?
– A városba.
– Ebbe van bármi beleszólásom?
Végre rám néz.
– Elnézést! Megkérjem Matthew-t, hogy álljon félre, és engedje
kiszállni?
– Hogy visszakerüljek oda, ahonnan jöttünk? Tudja, épp azt
próbáltam elmondani nekik, hogy egy egyszerű helyi tanítónő
vagyok. Most, hogy láttak beszállni a kocsijába, nem fognak hinni
nekem.
– Talán egyszerűen csak otthagyhattam volna – sóhajt, egy
pillanatra a körmét mustrálja, amitől a kezére bámulok. A francért
van ilyen szép keze!
Szóra nyitom a szám, aztán be is csukom. Mégiscsak most mentett
ki egy durva helyzetből, habár akarva-akaratlan, miattuk kerültem
bele.
Ahelyett, hogy megjegyzést tennék erre, inkább tovább
simogatom Lizát.
– Miért megy a városba?
Megköszörüli a torkát, és visszafordul az ablak felé, ahogy kifelé
haladunk Scott Pointból, és elhajtunk egy kompmegálló mellett.
– Bevásárolni.
Bambán bámulom egy pillanatig, mielőtt megpróbálom
visszafojtani a mosolyom.
– Bevásárolni? Bevásárolni küldik? Az nem Agatha dolga?
– Sok a tennivalója a házzal, és nem akartam ezzel zavarni reggel
– válaszolja röviden. – Úgyhogy önként jelentkeztem.
Fogalmam sincs, miért találom ezt olyan mulatságosnak. Talán
mert nem tudom elképzelni Harrisont az élére vasalt, menő
öltönyében, ahogy a helyi szupermarket sorai között böngészget
reggel fél kilenckor.
Megköszörülöm a torkom.
– Megkérdezhetem, melyik élelmiszer-áruházba megy? Van kettő
is.
– A kishajókikötő mellettibe? – kérdezi bizonytalanul.
– Attól függ, mit vesz.
Lemondóan morog egyet, majd előhúz egy összehajtogatott
papírlapot a belső zsebéből, és felém nyújtja.
Odanyúlok és kikapom a kezéből. Kinyitom és gyorsan átfutom.
Királyi címeres papírra írták.
bioalma
 sós keksz
báránycomb
rozmaring
burgonya
fekete tea
hozzávalók a hidegtálhoz
Megfordítom. A lista hosszan folytatódik. Úgy tűnik, mintha
nemcsak a ma esti vacsora hozzávalói, de négy fő, legalább egy
teljes hétre való élelmiszer-ellátmánya szerepelne itt.
– Nos – mondom, ahogy visszaadom a papírt –, jó néhány
különböző boltba be kell mennie, ha a hercegi párnak megfelelő
dolgokat akar.
– Biztos vagyok benne, hogy nem válogatósak.
Derűsen rámosolygok.
– Azt hiszem, elfelejtette, kiknek dolgozik. Még ha nem is
válogatósak, nem az a dolga, hogy megtalálja számukra a lehető
legjobbat?
Rám bámul. A tekintete ugyanolyan kifürkészhetetlen, mint
amikor napszemüveget visel. Biztos vagyok benne, nem díjazza,
hogy megmondom, mi a dolga. Ez van.
– Rendben – morogja egy pillanattal később. – Magáé az irányítás.
Örömmel! A sofőrrel elvitetem magunkat a két nagyáruházba,
aztán egy kisebb, teljesen bioüzletbe (ami valahogy sokkal drágább,
mint a többi ehhez hasonló üzletlánc, és még füstölőillata is van).
Miután sikerül meggyőznöm a sofőrt, hogy Liza teljesen jól ellesz
hátul, amennyiben ő is az autóban marad, Harrison
idegenvezetőjévé változom az ínyencségek világában. Ahogy a
reggeli órákban még csendes sorok között sétálunk, egy csomó helyi
specialitást összeszedek – bazsalikomos-szarvasgombás
kecskesajtot, ami elolvad a szájban, édes-fűszeres
gyümölcsdzsemeket (habaneros málna), finom füstölt sót, és pazar
régimódi jégkrémet. Megmutattam Harrisonnak a legjobb hentest,
akinél a híres Salt Spring-szigeti bárányhúst és a közeli
gazdaságokból származó, legjobb minőségű árut lehet kapni.
Végül, miután bepakoltuk a szatyrokat a csomagtartóba,
megkérdezem, meghívhatom-e egy kávéra.
– Hogy mondja? – kérdezi, ahogy becsukja a csomagtartót.
– Szokott kávézni, nem? – kérdezem, – Jaj, várjon! Teázik.
Meghívhatom egy teára?
Mivel odakint vagyunk, a napszemüveg visszakerült a helyére,
ám a grimaszából ítélve teljesen meghökkentette az ötlet.
Őszintén szólva engem is. Mit művelek?
– Szoktam kávézni – mondja egy perccel később, mintha eddig
tartott volna neki, hogy összeálljon a kép. Már éppen visszakoznék,
nehogy visszautasítson, amikor bólint. – Szívesen innék egyet.
– Ó! – tátogom, aztán elvigyorodom. – Erre!
Keresztülmegyünk a parkolón, majd egy utcán befordulunk a
Salty Seas Kávézó irányába. Egy kicsit nagyobb most a forgalom,
mivel az „elbűvölő és rusztikus” Airbnb-kben megszálló turisták
már felébredtek, és készen állnak rá, hogy beözönöljenek a városba
étel és forró ital után sóvárogva.
– Az édesanyja nem fogja azt hinni, hogy elrabolták? – kérdezi
Harrison, ahogy átvágunk az egyirányú utcán. – Elvitte sétálni a
kutyát, és többet vissza se tért.
Egy kicsit vacillálok, mielőtt rávillantanék egy röpke mosolyt.
– Egy jó darabig aludni fog. A találkozás Monicával eléggé
lefárasztotta.
– Estére jól lesz?
Felmutatom neki a keresztbe tett ujjaimat.
– Remélhetőleg. – Aztán gyorsan hozzáteszem – Biztosan jól lesz!
 Nem akarom, hogy Harrison azt gondolja, az egész vacsorából
nem lesz semmi.
Sokan vannak a kávézóban ma, a sor az utcán kígyózik. Már
éppen javasolnám Harrisonnak, hogy menjünk máshova, amikor
észreveszem a reklámtáblájukon a hirdetést.
– Jaj, de jó, fánk! – visítom, de akkorát, hogy az előttünk sorakozók
hátrafordulnak és rám néznek. Aztán Harrisonra. Egész reggel
hasonló pillantásokat láttam. Azt sugallja: „ki ez a magas, jóképű,
erősen kisportolt, öltönyös hapsi?” Meg: „És miért van ezzel a kócos
umpa-lumpával, aki úgy visít a fánkért, mint egy malac?”
Harrison becsületére legyen mondva, látszólag meg sem rendíti a
dolog. Mostanra valószínűleg már megszokta, milyen vagyok.
– Fánk? – kérdezi nyugodtan.
– A legjobb! – mondom, figyelmen kívül hagyva a még mindig
minket bámulókat. Amúgy is valószínűleg csak turisták. – Majdnem
olyan jó, mint a fahéjas tekercsük, de fánkot csak pár hetente
csinálnak.
Bólint.
– Á, igen! A híres fahéjas tekercs.
Az arcomba szökik a vér, ahogy eszembe jut, amikor a hajamba
ragadt. Igazán fel kéne kötnöm a hajam, ha ragadós édes tészták
közelébe kerülök.
– Tudja mit? – mondja. – Maga meghív egy kávéra, én pedig
veszek magának egy fánkot.
Önkéntelenül is elvigyorodom.
– Áll az alku, uram!
Furcsa szédülés lesz úrrá rajtam, vissza kell fognom magam. Egy
csomó minden megszédít az életben (ott van rögtön a kapcsolatom
az ételekkel), ám az, hogy Harrison fánkot vesz nekem, nem kéne,
hogy így hasson rám. Az már egy rossz, egyenesen borzalmas jel, ha
megszédít bármi, amit egy férfi tesz. Amit Harrison tesz.
És mégis…
Visszafogom a mosolyomat, ahogy a sor előre halad és a
kávézóban találjuk magunkat. Az elmém a mellettem állóra akar
fókuszálni. Alaposan szemügyre akarom venni, elrejtett
tetoválásokra utaló jelek után kutatni, rájönni, hogy az az üdítő
tengerillat a parfümjéből vagy a tusfürdőjéből származik,
tanulmányozni azt a halvány heget a járomcsontján, amit félig
kitakar a borostája.
Éppen emlékeztetni akarom magam, hogy bámulom, és ennek ő is
biztosan tudatában van, amikor valaki a nevemen szólít.
Borzongás fut rajtam végig. Még csak oda se kell néznem, hogy
tudjam.
Sőt, direkt nem nézek oda, egészen addig, amíg Harrison meg
nem bök a könyökével.
– Úgy vélem, ez a férfi ismeri magát – mondja.
Halkan felsóhajtok, és megfordulok. A pénztárnál Joey áll,
kezében egy kávé és egy péksütis zacskó. A szokásos várakozó
mosolyával néz rám, mintha csak egy haverjával futott volna össze,
nem a volt menyasszonyával.
– Hali! – köszönök neki. Udvariasan rámosolygok és biccentek,
ahogy az illendőség megkívánja. Nem akarok beszélgetésbe
elegyedni vele, pláne nem Harrison jelenlétében. Sőt, még közelebb
is hajolok Harrisonhoz, hátha Joey azt hiszi, együtt vagyunk, vagy
valami, és lelép.
Csakhogy nem így tesz. Nekidől a pénztárral szembeni asztalnak,
az ott ülő, útikalauzt olvasgató nő legnagyobb bosszúságára, és
végigmér.
– Jól nézel ki, Pipes!
Összerezzenek. Annyi magyarázni való van itt! Először is,
Pipesnak nevezett. Ezt a becenevet csak ő használta (nem
véletlenül, hiszen tök idétlen), másodszor pedig: ahogy méreget, és
ahogy elejtette azt a bókot, azt sugallja, hogy senki nem hiszi, hogy
együtt vagyunk Harrisonnal, pláne ő nem, ami rosszulesik.
– Köszi! – mondom hűvösen, épp akkor, amikor az előttem álló
leadta a rendelését, és én következem a kasszánál.
A megkönnyebbülésem nem tart sokáig. Éppen szóra nyitom a
számat, hogy leadjam a rendelést, abban a reményben, hogy ha
teljes figyelmemet a baristára fordítom, Joey majd elmegy.
Csakhogy a pult mögött Amy Mischky áll. Barbara Mischky
morcos és pletykás lánya, azé a nőé, akit a helyi újságban valahogy
mindig megjelenő, „De ki számol a gyermekeinkkel?” témájú
vezércikkeiről ismerünk. És ha én, egy alsós tanító néni, azt
mondom, hogy egy begyepesedett sarlatán, akkor mindent
elmondtam róla. Röviden, mindkét Mischky imádja beleütni az
orrát mások dolgába, széthíresztelni azt, és lejáratni.
– Ó, te jóég! – mondja Amy mély, rekedt hangján. – Ez aaaannyira
kínos!
Felvonom a szemöldököm.
– Micsoda?
Joey-ra néz, aztán vissza rám, apró ajka vigyorra húzódik.
– Azóta nem láttalak titeket együtt, hogy otthagytad az oltárnál.
Ismét az arcomba szalad a vér, és érzem, ahogy Harrison
megfeszül mellettem. Nyilvánvalóan sokkolja ez az egész. Vagy
talán mégsem.
– Ó, az már ezer éve volt! – szólal fel Joey, és mellém sétál. Most a
pultnak dől. – Ami elmúlt, maradjon is úgy!
– Úgy érted, ami elmúlt, elmúlt, nem? – kérdezem.
Felkuncog, mint egy hülye gyerek.
– Na, ezért vagy te a tanító néni! – Aztán a tekintete a fejem fölött
átvándorol Harrisonra. – Mizu, haver? Új vagy itt?
Harrison egy pillanatig nem válaszol.
– Csak átutazóban.
Ez a két szó határozottan és tiszteletet parancsolóan hangzik az ő
szájából.
Úgy tűnik, ezt Joey is megérzi. Bólint.
– Na, király. Remélem, tetszik a sziget. Kérd meg Pipert, hogy
vigyen el a Szószátyárba. A jövő péntek tök jó lesz. – Rám néz. –
Jössz, ugye, Piper? Mindig is azt mondtad, hogy szereted a bandát.
Hát, a banda most jobb, mint valaha! Tudod mit? Az ital ingyenes,
én állom!
– Óóó, lám, lám, lám! – mondja Amy. A megvetéstől összeszűkült
tekintete közöttünk cikázik. – Úgy látszik, ti ketten kezdtek
kibékülni! Tudjátok, én azt gondoltam volna, hogy örök életre
ellenségek maradtok. Vagy legalábbis addig, amíg úgy nem döntesz,
Piper, hogy fogod magad, és elköltözöl.
Csak pislogok rá. Fogom magam, és elköltözöm? Azt gondolta,
hogy fognám magam, és elköltöznék?
– De – folytatja tovább, Joey-ra villantva tekintetét – úgy látom,
nem ez a helyzet! Milyen kedves! Olyan jó ez az igazi összetartozás-
érzés, nem? Mármint, attól még, hogy faképnél hagytad az oltárnál
és leléptél, nem jelenti azt, hogy minden egyéb problémád elől is
elmenekülsz.
Utálom, hogy ezt mondta, mert ettől most legszívesebben sarkon
fordulnék és elrohannék. Sőt, ahogy elfordítom a fejem a diadalmas
tekintetétől, érzem, hogy fordulni készülök.
Csakhogy Harrison közelebb lép, és elállja az utam.
– Ezen a szigeten így szokás egy üzletet vinni? Egy kis pletykával
kiegészítve? – kérdezi Harrison Amytől. A hangja annyira
határozott és parancsoló, hogy Amy csak pislog rá, és tátva marad a
szája. – Nem a rendelést kéne felvennie?
Amy zavarában hirtelen a füle mögé tűr egy hosszú barna tincset,
és a pénztárgépre néz, hogy elkerülje Harrison tekintetét.
– De, persze. Mit adhatok?
– Kérek két fánkot és egy nagy adag hosszúkávét – dörmögi
Harrison, majd meglepetésemre gyengéden a vállamra teszi a kezét.
– Te mit kérsz, Piper?
Megköszörülöm a torkom. Az érintésétől valahogy még jobban
elgyengülök.
– Egy fánkot és egy levendulás, zabtejes kávét. Légy szíves!
Amy bólint, és továbbítja a rendelésünket a többi alkalmazott felé.
Harrison megszorítja a vállam.
Érzem, ahogy visszatér belém az erő. Az orromon beszívom a
levegőt, majd lassan kilélegzem. Harrison már fizet is, de most nem
kezdek problémázni ezen, hiszen úgy volt, hogy én hívom meg a
kávéra, nem fordítva. Visszanézek Joey-ra.
Bizonytalanul néz rám, mintha kérdezni akarna valamit, de
egyszerűen nem találja a szavakat.
Amikor Harrison végez, gyöngéden a hátamra teszi a kezét, és
elvezet a pulttól, hogy az utánunk következők is leadhassák a
rendelésüket.
Joey egy pillanatig figyel minket, aztán megvonja a vállát, majd
szó nélkül kimegy a kávézóból.
– Minden okés? – suttogja hozzám hajolva Harrison. A hangja
nyers, de azért így is értékelem a kérdést.
Bólintok, és az ajkamat összeszorítva halványan elmosolyodom.
Túl sok gondolatot kell feldolgoznom, túl sok mindent érzek, és
egyik sem valami jó. Olyan, mintha az egész kávézó engem
bámulna, pedig nincs így, és utálom, hogy annak ellenére, hogy
önkéntes remeteként visszavonultan élek, a Joey-val történtek miatt
lettem ismert itt a szigeten.
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire elkészül a rendelésünk.
Harrison nem az a csevegős típus, és csak akkor engedek fel egy
kicsit, amikor kiérek az üdítő napsütésre.
– Akarsz beszélni róla? – kérdezi Harrison, ahogy átmegyünk az
úton a parkolóhoz.
Megdöbbenten nézek rá.
– Miről?
Felvonja a szemöldökét.
– Arról, ami odabent történt.
Megcsóválom a fejem. El kéne magyaráznom, mi történt Joey és
köztem, mi vezetett oda, hogy faképnél hagyjam az oltárnál, de
túlságosan is felkavaró.
– Nem tartozik rám – mondja gyorsan. – Megértem.
– Nem erről van szó… – magyarázom, de már oda is érünk a
kocsihoz, és kinyitja nekem az ajtót. Az arckifejezése komor,
érzelemmentes. Visszaváltott testőr módba.
A beszélgetésnek vége.
 8.

– Rendben, elérkezett az igazság pillanata – mondja az anyám, az

ujjait összeütögetve, mint Mr. Burns A Simpson családból. – Készen
állsz?
– Amennyire csak lehet.
Az anyám lehajol és kinyitja a sütőt, benyúl a sütőkesztyűs
kezével, és kihúzza a tortát.
A legrosszabbra készülök, így amikor azt látom, hogy a piskóta
megtartotta a formáját, szép barna és fel is jött, megkönnyebbülten
felsóhajtok.
– Remekül néz ki – mondom.
– Ugye? – kérdez vissza büszkén, és a piskótát egy rácsra teszi. – A
neheze még csak most jön.
Előveszi a cukormázat, amit korábban készített. Mostanra kissé
darabossá szilárdult a hűtőben.
– Hm. Egy kicsit keménynek tűnik – mondja, aztán vállat von. –
Nem baj!
Figyelem, ahogy bevonja a tortát, de már nem arra gondolok,
hogy a cukormáz darabos betonként kenődik fel a piskótára, hanem
arra, ami délelőtt történt.
Miután megkaptuk a kávét, Harrison hazavitetett minket a
sofőrrel. A zsákutcában még több riporter hemzsegett, és ahogy
becsorogtunk a kapun, megjelent Bert a szolgálati kocsijával,
remélhetőleg azért, hogy mindenkit elzavarjon.
Amikor kiraktak minket a felhajtónkon, Liza teljesen
összezavarodott. Ez volt a legfurább és leghosszabb nem-séta, amit
valaha átélt.
Aztán Harrison így szólt:
– Viszlát hétkor!
Ennyi. Ajtó becsuk, és már mentek is.
Anya épp akkor készült felkelni, amikor visszaértem a házba.
Nem akartam aggasztani a lesifotós incidensemmel, ezért csak
annyit mondtam neki, hogy sétálni vittem Lizát. Aztán
megemlítette, hogy be kell mennem a városba, a tortához valókat
beszerezni.
A legkevésbé sem akartam kitenni itthonról a lábamat, ezért azt
mondtam anyának, hogy simán felhasználhatjuk a tortához, amit
csak találunk.
Úgyhogy ha a cukormáz egy kissé darabos, és a torta furcsa ízű, az
valószínűleg az én hibám.
Az anyám, szerencsére, remek hangulatban van, ezért keni olyan
boldogan azt a cukormázat. Egyáltalán nem ideges a vacsora miatt,
csupán csak izgatott, amit legalább óránként egyszer elmond.
– Nem kéne elmenned készülődni? – kérdezi. Cukormáz van még
az arcán is.
Egy mozdulattal jelzem neki, hogy törölje le, de ő megint a tortára
figyel. Igaza van, egyébként. A maszatos arcától eltekintve, egy szép,
gyöngyberakásos kék tunikát visel, hozzá illő nadrággal, a haja
rendezett.
Én, ezzel szemben, még mindig ugyanabban a ruhában vagyok,
mint eddig. Nem éppen a legelőnyösebb arra az esetre, ha
összefutsz az exeddel, és nem éppen előnyös a királyi család
tagjainak vacsorájához sem.
Bemegyek a hálószobámba, és csak bámulom a ruhákat a
szekrényben. Igaz, hogy a múltkor voltam náluk, de ez most
formálisabbnak, különlegesebbnek hat. Végül egy sárga, apró fehér
virágmintás maxiruha mellett döntök, aminek előnyös a
nyakkivágása és bő ujja van. Ha kontyba kötöm a hajam, és
sminkelek kicsit, akár még elegánsnak is tűnhetek. Pont annyira,
hogy hihető legyen.
Amikor elkészülök, odadobok Lizának egy jutalomfalatot, hogy
elfoglalja magát valamivel, amíg távol vagyunk, és elindulunk.
Anyám kezében a torta. Amikor a felhajtónk elágazásához érünk,
megpillantjuk a zsákutcát. Látom a rendőrautót, de egy riporter
sincs, szóval Bert valószínűleg elküldte mindet, vagy az is lehet,
hogy csak addig mennek el, amíg ő itt van. Az anyám még csak arra
sem néz, a figyelmét a tereprendezésre összpontosítja, és hűházik a
virágokra.
Egyértelmű, hogy az örökkévalóságig nem tudom eltitkolni előle a
médiaőrületet, és ő sem hülye. Meg fogja érteni, és valószínűleg
számítani is fog rá, hogy ez együtt jár a királyi szomszédokkal. De
így is óvom őt, talán akkor is, amikor nem kéne. Csak azt szeretném,
ha az életünk a lehető legkiegyensúlyozottabb maradna.
Annak ellenére, hogy a brit királyi család tagjaival fogunk
vacsorázni.
– Soha nem néztem meg magamnak ezt a helyet ezelőtt – mondja
anya ámulattal. – Gyönyörű. Annyira világos és tágas! –
Körbefordul, és az arcát a lemenő nap felé tartja. A szemét
behunyja. – Szinte hihetetlen, hogy csupán pár méterre lakunk.
Így látni az anyámat, arra sarkall, hogy vigyem el többet túrázni,
csalogassam ki többször a házból, még akkor is, ha egy csapat
lesifotóssal kell megbirkóznunk hozzá. Talán Bert elkísérhetne,
vagy…
Mielőtt ezt elmondhatnám neki, az ajtó kitárul, és megjelenik
Agatha.
 – Jó estét! – üdvözöl. – Kérem, jöjjenek be!
Anyával mindketten levesszük a cipőnket az előszobában, majd
követjük Agathát a lépcsőn a nappali irányába, ahol Monica és
Eddie egymás mellett állva mosolyogva várnak bennünket.
Monica természetesen csodásan fest a halványnarancssárga
ruhában, ami egészen az enyémhez hasonló, haja kifogástalan
kontyba tűzve a tarkóján, arcán szinte semmi smink. Eddie
tengerészkék pólóinget és sötét farmert visel. Megkönnyebbülök,
ahogy rájövök, hogy ez a vacsora nem lesz túl puccos nekünk.
– Annyira örülök, hogy eljöttek! – üdvözöl minket Monica, kezét a
hasa előtt összekulcsolva.
Ám az anyukám teljes ámulatban van, ezúttal Eddie herceg miatt.
Miért is ne lehetne? Anya szemtanúja volt annak, ahogy felnőtt, és
most itt áll előtte!
– Sütött önöknek egy tortát – mondom, és átveszem anyám
kezéből a süteményt, majd átnyújtom Monicának. – Bocsánat,
katatón állapotba került.
Monica felnevet.
– Már megszoktam! Az embereket mindig annyira elbűvöli,
amikor először találkoznak Eddie-vel. Nem hibáztatom őket érte. Én
is ugyanígy voltam. – Egy pillanatra elhallgat, majd rámosolyog. –
Még mindig így vagyok.
Áh! Ők a legcukibbak!
– Örülök a találkozásnak, Mrs. Evans – nyújtja Eddie a kezét. A két
tenyere közé fogja anyáét, kedvesen a szemébe néz, és üdvözli.
Anyám teljesen kész van. Egy „köszönöm”-re emlékeztető
vinnyogást hallat.
– És ha most megbocsátanak – mondja Eddie –, rá kell néznem a
bárányra. Remélem, megfelel önöknek! Készítettem egy vegán
rakottast is, ha mégsem.
 Te jóég! Ez a herceg tele van meglepetéssel!
– Ön főzött?
Elvigyorodik.
– Volt egy kis segítségem, ne aggódjanak! Ha minden jól megy,
még ehető is lesz.
Eddie kimegy a konyhába, Agatha pedig türelmesen várakozik
mellettünk.
– Mit hozhatunk inni? – kérdezi Monica a karosszékek felé intve.
– Amit ön! – mondom, a mellette álló pohárra utalva.
Esküszöm, elpirul!
– Ez csak szénsavas víz. Ön iszik bort, Mrs. Evans?
– Kérem, szólítson Evelynnek! – mondja az anyám. – Igazából én
is inkább egy szénsavas vizet innék.
Büszke vagyok az anyukámra. Nem szabad alkoholt innia a
gyógyszereire, habár ha feldúlt vagy ideges, sokszor nyúl a
borosüveg után, ami jól fejbe is vágja, sokat rontva a helyzeten.
Most viszont visszafogja magát, amitől úgy érzem, nekem is így kell
tennem.
– Én is azt kérek! – mondom.
– Piper – mondja anya gyorsan –, kérlek! Nyugodtan borozz! Én
megvagyok így, és Monica is.
– Egy finom cabernet nagyon jól menne a bárányhoz – mondja
Monica.
– Akkor majd a vacsora mellé iszom – egyezek bele. – Most jó lesz
a víz.
Agatha elmegy az italokért, én pedig körbenézek a hallban.
– Hol van Harrison?
Ilyenkor már a nyomomban szokott lenni.
– Lent van a víznél – mondja Monica. Az arckifejezése ellágyul. –
Hallottam a történtekről. Harrison elmondta.
 – Mi történt? – kérdezi az anyám. – Egész nap otthon voltál.
Egy feszélyezett pillantást vetek Monicára, aki kissé zavarba jön.
Azt hiszem, így járok, ha titkolózom anyám előtt.
– Igazából reggel történt, amikor kivittem Lizát sétálni…
Anyukám várja, hogy folytassam. A kezemre pillantok, hogy ne
kelljen rá, vagy Monicára néznem, aki biztos rosszul érzi magát
amiatt, hogy ezt felhozta.
– Igazi médiacirkusz volt a ház előtt. Az úton. Az volt a
szerencsém, hogy Harrison éppen bevásárolni indult akkor. És
sikeresen kimentett, azt hiszem.
– Úgy sajnálom! – szabadkozik Monica. – Tudom, milyenek az
újságírók, és azt, hogy milyen átélni ezt…
– Nincs semmi baj – mondom. Gyorsan és biztatóan rámosolygok.
– Majd megszokom. Ráadásul épp most láttam odakint Bert, a
rendőr autóját. Csak ő volt ott, senki más.
– Miért nem mondtad ezt el? – kérdezi anyám gyengéden, ám
láthatólag megbántódva.
– Mert nem akartalak felzaklatni.
– De előbb-utóbb úgyis megtudom, nem? Ezért nem akartál
visszamenni a városba? Féltél?
– Igazán nagyon sajnálom – mondja Monica. – Amikor e mellett a
hely mellett döntöttünk, nem hittem, hogy rajtunk kívül másra is
hatással lesz. Azt reméltem, hogy az újságírók nem jönnek ide.
Halványan rámosolygok.
– Önök a valaha volt legnagyobb szenzáció errefelé. Nagyobb,
mint amikor az öbölbe beúszott egy kardszárnyúdelfin-család, vagy
amikor egy csapat láma elszabadult valahonnan, és bevette a
várost.
– Ne hagyd ki az Őszi Vásárt, amikor Buzz McClarennek az az
óriási görögdinnyéje termett! – jegyzi meg anya. – Annál is nagyobb
hír.
– Megleszek, csak ezt akarom mondani – nyugtatom Monicát. –
Amúgy meg, egyelőre mind helyinek tűntek, vagy legalábbis
kanadainak. Idegesítőek, de nem hiszem, hogy rosszabbak, mint
azok, akikkel otthon volt dolguk.
– Én meg boldogan elküldöm azokat a keselyűket melegebb
éghajlatra! – mondja az anyám. Most nagyon visszafogottan
viselkedik, szóval amikor az anyám azt mondja, elküld melegebb
éghajlatra, igazából úgy érti, húzz a picsába. Az újságírók
bekattannak ettől.
– Azt hiszem, az utcában minden szomszéddal beszélnem kellene
– mondja Monica. Zaklatottnak tűnik, aggodalmasan összehúzza
szemöldökét. – A világért sem akarnám, hogy bajuk adódjon nekik
is ebből.
– Biztos vagyok benne, hogy mindenki képes lesz ezt kezelni –
nyugtatom meg. Mivel nem ismerem túl jól az utcában lakókat,
fogalmam sincs, hogy jó ötlet lenne-e. – Biztosan lecsillapodik a
helyzet.
– Remélem – mondja Monica egy pillanatnyi szünet után, és egy
félmosolyt küld Agathának, aki átadja a szénsavas vizünket a
tálcáról.
– Nos, igyunk erre! Az új szomszédaimra! – mondja Monica, és
felemeli a poharát. – Igyekszem a könnyedebb témáknál maradni.
Ám ahogy megisszuk az italunkat és az ebédlőben álló asztal felé
vesszük az irányt, amin gyertyák égnek, középen pedig egy
uszadékfa dísz áll, és Agatha elkezdi feltálalni az ételeket, a
beszélgetés ismét komoly irányt vesz.
– Szóval, Eddie! – mondja az anyám két falat között. – Bocsánat! –
Rámosolyog. – Eddie herceg!
Ő elmosolyodik és int egyet a kezével.
 – Ne izgassa magát emiatt! A legjobb barátaim Eddie-nek hívnak,
nem Eddie hercegnek. Mostanság jobb szeretem inkább az előzőt
hallani. Olyan érzést kelt bennem, mintha tényleg sikerült volna
magunk mögött hagyni azt a világot.
Az anyám bólint.
– Kíváncsi voltam, hogy, nos, hiányzik-e bármi otthonról.
– Nem még – mondja. – De várjuk ki a végét.
– Az újságok borzalmasan bántak önökkel, különösen önnel,
Monica – mondja. – Rasszista társaság!
– Anya! – szólok rá. – Kérlek, ne beszéljünk erről vacsora közben.
– Nem gond – mondja Monica. – Tényleg. Rengeteg a
mikroagresszió a médiában…
Eddie gúnyosan felhorkant.
– Mi az? – kérdezi Monica. – Ez igaz!
– Egyes szennylapok kurvára csak arra mennek, hogy bántsanak,
drágám. – Arca kipirul a méregtől. – Elnézést! Megszokhattam volna
már. Megszoktam már, de nem ezt. Nem azt, ahogy utánad mennek
és lehordanak mindennek, csak mert nem felelsz meg az
elképzeléseiknek, hogy milyen is egy nyomorult királyi sarj.
– Úgy tűnik, sokuknak fel kéne zárkózniuk a jelenbe – jegyzi meg
az anyám.
– Egyetértek! – bólogat Monica. – De számítottam rá, hogy ilyen
lesz. Lehet, hogy a monarchiában új vagyok, de nem most kerültem
szembe először a médiával meg az elvárásaikkal. Rasszizmus,
mikroagresszió, ez mind ismerős, de így is Eddie-t választottam,
mert a szerelmünk megér minden küzdelmet.
– De egy nyomorult nyaralást is megérdemlünk! – mondja Eddie.
A kilátás felé int, aztán anyámra és rám néz. – És egy jó vacsorát is
megérdemlünk az új barátainkkal. Mit szólnátok, ha innánk erre?
Felemeljük a poharainkat.
 Hamarosan kihozzák a desszertet. Az anyám tortája végül is
egészen jól sikerült, és a hercegi pár is megeszi legalább a felét a
szeletüknek. Én megeszem az egészet, nehogy anyámban rossz
érzés maradjon.
Felállok, és az ablakhoz megyek. Harrisont látom a kikötőben, a
napsugarak aranyosan reszketnek a vízen. Háttal áll nekem, a kezét
a háta mögött összekulcsolja, és a távolba mered. Tudom, hogy
dolgozik, de valahogy igazságtalannak érzem, hogy ő ott lent áll,
különösen ezután a remek vacsora után, amihez bizonyos mértékig
ő is hozzájárult, még ha csak a bevásárlással is.
– Megszegném a szabályt azzal, ha vinnék Harrisonnak egy kis
tortát? – kérdezem, ahogy megfordulok.
Monica felnevet.
– A szabályt? Nem. Biztos vagyok benne, hogy értékelné.
– Az az ember olyan édesszájú, hogy azt el sem hinné! – mondja
Eddie kisfiús mosollyal.
Érdekes.
Kimegyek a konyhába, ahol Agatha éppen edényeket pakol el, és
segít nekem tányérra tenni egy szelet tortát. Kisurranok a tolóajtón
a teraszra, majd lesétálok a lépcsőn a kikövezett ösvényre, ami
átszövi a napszítta füvet, és levezet a mólóra.
Még mindig nem fordult meg, még akkor sem, amikor rálépek a
dokkra, pedig az ide-oda inog, és loccsan a víz, ahogy lépdelek rajta.
– Igazságtalannak tűnt – mondom, és megállok pár lépésre
mögötte.
Lassan megfordul, és rám néz, aztán meg a tortára a kezemben.
Egyáltalán nem lepődik meg, hogy itt lát. Azt hiszem, őt semmi nem
éri váratlanul. Talán felismerte a léptem zaját, vagy valami ehhez
hasonló furcsaságot.
– Mi tűnt igazságtalannak?
 A tortával a ház felé mutatok.
– Az, hogy nem volt ott a vacsoránál. Rendszerint állandóan a
nyakamban van, követ, mintha valami bolti szarka lennék.
Visszanéz a vízre.
– Szemmel kell tartanom ezt a részt. Mivel a rendőrség kint van
az úton, az újságírók új módszereket próbálnak meg.
– Meddig lesz ott Bert? – Nem tűnik nagy ügynek, de nem
mondhatnánk, hogy egyáltalán nincs bűnözés a szigeten.
Határozottan megvan a sötét oldala ennek a helynek.
– Ameddig csak tud. Hozunk valakit Londonból, hogy átvegye ezt
a feladatot, de az napokba telik.
– Jesszus! Hány emberük van már itt? Már számontartani sem
lehet, mindenki olyan trükkös! – Mármint fákon-rejtőzős-mértékig
trükkös.
– Elég! – mondja határozottan.
– Idegesítem? – kérdezem. – Úgy értem, elvonom a figyelmét?
Hangja rekedtes, amikor felnevet.
– Határozottan elvonja a figyelmem.
Annak ellenére, hogy nevet, lövésem sincs, mennyire gondolja
komolyan, mivel mindig annyira rohadtul komoly.
– Elmenjek? Csak a torta miatt jöttem.
Elfordul egy kissé, és bár nem látom a szemét a napszemüveg
mögött, tudom, hogy a tortát méregeti. De az is lehet, hogy engem
néz.
– Ez az enyém?
Az arcához emelem.
– Megengedték, meg minden. Leellenőriztem, nem tiltja semmi.
Erre a szája mosolyra húzódik, engem pedig teljesen ámulatba ejt
az ajka. Olyan telt és formás, és én…
Féltékeny vagyok. Féltékeny vagyok az ajkára, ennyi az egész.
Egyáltalán nem indulok be tőle, egyáltalán nem mélázom el azon,
milyen lehet megcsókolni, egyáltalán nem töprengek azon, milyen
érzés lehet a…
– Értem – mondja. Átveszi tőlem a tányért. – Kár, hogy nem tiltott
a torta. Az valahogy mindig finomabb.
A hangjából ítélve, esküszöm, olyan, mintha célozgatna.
És ezután a cukormázba mártja hosszú mutatóujját, majd a
szájába veszi és lenyalja róla. Látom, ahogy mozog a nyelve, amitől
az egész testemet forróság önti el. Tetőtől talpig beleszédülök.
Jóég! Ez célozgatás!
Nem látom a szemét. Csak a tükörképemet látom a
napszemüvegén, és a szám tátva marad.
Gyorsan becsukom.
– Anyukád tortája? – kérdezi.
Jól van, elmúlt a pillanat.
Megköszörülöm a torkom.
– Igen. Igazából egész jó lett.
– A cukormázon még lehet finomítani – jegyzi meg, finoman
összecuppantva az ajkát, majd elfordítja a pillantását. Olyan ez,
mintha egy sommelier-t figyelnék, ahogy egy öreg bordeaux-it
ízlelgetne, csak ebben az esetben az anyám Dr. Oetker
reprodukciójáról van szó. – Túl sok benne a cukor. Határozottan
nem megfelelő az állag.
Védekezően összefonom a karom magam előtt.
– Kérlek, mondd, hogy a Sütimesterben voltál korábban zsűritag!
– Ó, az a műsor egy szar – mondja. – Semmi nem igaz belőle,
tudtad?
Megdöbbenést színlelek.
– Ezzel a véleménnyel ki is rúghatnának Nagy-Britanniából!
 – Akkor jó, hogy nem vagyok ott – mondja, miközben a villájával
levágja a torta csücskét. – Szóval akkor most csak ott állsz, és nézed,
ahogy a tortát eszem? – A ház irányába biccent. – Nem ott kéne
lenned?
– Úgy érted, felügyelni az anyámat? – kérdezem nyugtalanul.
Hunyorogni kezdek.
– Úgy értem, társalogni a herceggel és a hercegnével. – Bekap egy
falat tortát.
– Már sokat társalogtunk – mondom, és azon töprengek, vajon épp
megszabadulni próbál-e tőlem. – Azt hiszem, csak kedveskedni
szerettem volna.
Miközben eszik, érzem, hogy figyel engem. Visszabámulok a
tükörképemre. Én tudom, mit látok rajta, de kíváncsi vagyok, ő mit
lát.
– Értékelem. – Ahogy nyel, az ádámcsutkája liftezik egyet. –
Kérdezhetek valamit?
– Nyugodtan.
– Miért hagytad ott azt a fickót az oltárnál?
Csak bámulok rá egy pillanatig, miközben ő bekap egy újabb falat
tortát. Egyrészről nem gondoltam volna, hogy ismét felhozza a
témát, másrészről viszont hogyne akarná bárki is tudni, mi történt?
– Az a fickó az exem volt, Joey – mondom neki nagyot sóhajtva. –
És egy seggfej, ahogy az összes többi hapsi is, akivel jártam.
– Erre nem jöttél rá a nevéből?
Felnevetek, habár Harrison teljesen komolynak tűnik.
– Tudhattam volna. A korábbi pasijaimból is tudnom kellett volna.
De nem tudtam, mert egy idióta vagyok, és az érzelmileg
elérhetetlen típust választottam, mert ilyen vagyok. Túl sokszor
hagytam figyelmen kívül a jeleket, mígnem kiderült, hogy lefeküdt
valakivel a legénybúcsúja éjszakáján.
 Harrison abbahagyja a torta majszolását.
– Amúgy meg csak az esküvő napján tudtam meg. Miközben a
hajamat csinálták. Az egyik barátnőm írta meg SMS-ben, mit hallott.
Szegény fodrászom egy nagyon bonyolult kontyot próbált
megcsinálni, miközben én zokogva írtam az üzeneteket, és
felhívtam minden ismerősömet, aki hivatalos volt az órákon belül
kezdődő esküvőre. Nagyon sok a titok ezen a szigeten, de erre fény
derült az utolsó pillanatban.
– Baszki! – szitkozódik Harrison. – Sajnálom.
Megvonom a vállam.
– Nem volt más választásom, le kellett fújnom az esküvőt. És az,
amit az az Amy, a barista mondott, az nem igaz. Gyakorlatilag nem
az oltárnál hagytam faképnél. Elmondtam a családjának, hogy
lefújom. Azt mondták, észszerűtlenül viselkedem. Ez azon családok
egyike, amelyek hosszú évtizedek óta a szigeten laknak, és sok
földre, barátra meg befolyásra tettek szert. Nem akarták, hogy a
hírnevükön csorba essék attól, hogy lemondom. Azt hittem, lefújják
az egészet, de mint kiderült, mindent úgy folytattak, mintha mi sem
történt volna. És azok a szemetek rám kenték az egészet.
Egyértelmű, hogy az emberek a mai napig ezt gondolják, és így is
beszélnek róla.
– Biztos tudják pedig, hogy mit tett. A pletyka futótűzként terjed a
kisvárosokban.
– Tudják – pufogok. – Tudják, de nem érdekli őket. Egyszerűbb
engem rágalmazni. Engem, aki nem sok vizet zavarok, de nem is
igazán illek ide. Én lehetek csak a hibás, semmiképpen sem az ő
drágalátos fiacskájuk.
– A szószátyár aranyifjú – jegyzi meg.
Ezen muszáj nevetnem.
– Tényleg így hívják a kocsmáját. Ez az egyetlen a városban,
úgyhogy ha egy kis szórakozásra vágysz, nincs más választásod.
Aztán a pocsék bandája elkezd pocsék zenét játszani, te meg
csapdába estél.
– Akkor úgy sejtem, nem mész a jövő pénteki fellépésükre –
mondja.
– Bizony nem! – mondom, aztán egy kis szünetet tartok. – Hacsak
nincs kedved velem jönni.
Egy újabb kis mosoly suhan át az arcán.
– Azt hiszed, hogy szabadok a szaros péntek estéim?
– Szabad bármelyik estéd?
– Én nulla-huszonnégyben dolgozom – mondja, majd
visszafordítja a tekintetét a víz felé. Azt hiszem, kizökkentettem a
tortás marhaságommal.
De akkor is.
– Mi lenne, ha megkérném Monicát, hogy engedjen el aznap este?
– Eszedbe ne jusson! – mondja élesen.
– Elég megértőnek tűnik – noszogatom –, és épp most mondtad,
hogy még több embered érkezik.
– Nem veszek ki szabadságot, pláne nem azért, hogy egy
szószátyár kocsmájába menjek, ahol még a zene is szar.
Bólintok, és összepréselem az ajkam.
– Á, értem. Biztos azért, mert nincs mit felvenned. Csak öltönyeid
vannak. Mondd csak, miben alszol? Fogadni merek, hogy olyan
pizsamában, aminek van szivarzsebe, benne egy zsebkendő, amit
soha nem használsz.
Összevonja a szemöldökét, és tudom, hogy a tekintete villámokat
szór. Tényleg le kell állnom azzal, hogy élvezetből piszkálom.
– Nem lenne helyénvaló, ha elmondanám, miben alszom –
mondja. – És inkább nem megyek, mert ha mennék, attól tartok, a
végén még beverném az expasid orrát.
 Hűha!
Harrison éppen… totál birtokló macsóként viselkedett miattam,
vagy…?
– Ne legyél ennyire kiakadva – mondja. – Nagyon nem bírom az
idiótákat. Simán megérdemel egy pofán verést azért, amit veled tett.
Nem kéne megszólalnom. Fordulj meg, és indulj! De nem bírom
megállni.
– Bajba keverednél miattam?
– Inkább nem.
A hátam mögé int az állával.
– Jobb, ha visszamész. Már rég eljöttél.
És most visszaváltott arra a Harrisonra, akit ismerek.
Csakhogy, ha belegondolok, az égvilágon semmit nem tudok erről
az emberről.
Azon kívül, hogy simán behúzna egyet az exemnek.
Ami, hát, elég kedves.
– Oké – mondom.
Megfordulok és elindulok a dokkon, a szívem pedig minden ok
nélkül zakatol.
– Köszi a tortát! – mondja. Hátranézek a vállam felett, ő pedig
felemeli a tányért. – Mondd meg az édesanyádnak, hogy jól sikerült!
Lágyan rámosolygok, és megyek tovább a ház felé.
Az a bizonyos szédülés ismét elkap, de leküzdöm.
 9.

Tegnap este esett. a levegő édes, az árnyékliliomok gömbölyded

csokrain úgy ülnek meg az esőcseppek, mintha strasszal lennének
kirakva. A napsugarak épphogy csak átszüremlenek az egymást
átfedő fenyő és a bürök között, de ahhoz pont eléggé, hogy mindent
csillámmal vonjanak be.
Tudtam, hogy az anyámnak szüksége lesz pár napra, hogy
kiheverje a hercegi párnál átélt sok hűhót, úgyhogy most kint
gyomlálom a kertjét. Utálom. Utálom, hogy fáj a hátam, hogy
ennyire unalmas, meg azt is utálom, hogy a szederbokor fogja
magát és elburjánzik, ha egy kicsit nem figyel oda az ember. De
maga a munka kielégítő. Legalábbis ezt mondogatom magamnak,
ahogy kiszedem a tüskéket az ujjaimból.
Az utóbbi pár nap elég lazán telt. Így, hogy anyám a leszállóágba
került, és főleg a hálószobájában marad, ki tudtam takarítani a
házat, felvettem egy podcastadást egy paranormális romantikus
regényről, amit olvastam (a medve alakváltók most a legújabb
őrület, és nem panaszkodom), főztem egy csomót, és…
Ennyi.
Habár azt mondtam Monicának, hogy nincs azzal gond, hogy az
újságírókkal is foglalkoznunk kell, azért mégis csak késő este
szaladtam el bevásárolni. Nem láttam senkit, csak egy fekete autót,
ami az út szélén parkolt, és felvetődött bennem, hogy Harrison ül-e
benne, vagy az új ember, aki elvileg Angliából érkezett.
Mivel nem nagyon mozdulok ki, senki mással nem találkoztam a
vacsora óta anyukámon kívül. Azt gondoltam, hogy talán majd
beugranak, vagy írnak egy SMS-t, de semmi. Ez valószínűleg csak
azt jelenti, hogy elfoglaltak, de önkéntelenül is azon töprengek,
hogy mit csináltam rosszul. Talán rájöttek, hogy túlságosan is
eszementek vagyunk az anyámmal ahhoz, hogy szomszédok
legyünk? Talán Harrison elmondta Monicának, hogy elvontam a
figyelmét és illetlenül viselkedtem? Hiszen tortát vittem neki,
miközben szolgálatban volt.
Csakhogy ő ette úgy azt a tortát, mintha előjáték lenne,
emlékeztetem magam.
Hacsak nem azt látom, amit látni akarok, ami folyton előfordul
velem. Ezért tört össze a szívem minden egyes alkalommal.
És egyáltalán miért agyalok ezen?
Elhessegetem a gondolatot, és éppen az utolsó néhány gyomot
akarom kihúzni, amikor érzem, hogy valaki áll mögöttem.
Megfordulok, és ott áll Harrison.
Hármat találhatsz, mit visel!
– Mit csinálsz itt, te macskaléptű! – kiáltok fel, ahogy
feltápászkodom.
– Bocs, azt hittem, hallottad, ahogy jövök – mondja, és egy kissé
zavarban van.
Megforgatom a szemem.
– Ha ilyen, amikor hangos vagy, el sem tudom képzelni, milyen
lehet, amikor valaki után lopakodni próbálsz.
– Nem titkos ügynök vagyok ám – jegyzi meg.
Hát, legalább ma reggel szórakoztatónak talál.
– Honnan is tudhatnám? Te magad mondtad, hogy mennyire
színes személyiség vagy.
Összevonja a szemöldökét, és nem tudom eldönteni, hogy engem
vagy a kertet nézi-e.
 – Hadd találjam ki! Kertészeti szakértő is vagy, igaz? – kérdezem.
Pár lépést tesz felém, és megáll előttem, majd az arcom felé nyúl.
Igyekszem nem megrezzenni, ahogy könnyedén végighúzza az ujját
a járomcsontomon.
– Piszkos lett az arcod – mondja mély, búgó hangon, mielőtt
elveszi a kezét.
A szívem olyan ütemben zakatol a mellkasomban, hogy attól
tartok, a bordáim nem bírják visszatartani.
– Ó! – nyögöm ki, aztán gyorsan megdörzsölöm az arcom a
karommal.
– Azok ott pedig hamvaskék árnyékliliomok. Folyamatosan
nőnek. Néhány éven belül azok ketten versengeni fognak a helyért.
Nyugalmat erőltetek magamra, habár a bőröm még mindig
bizsereg ott, ahol hozzám ért. Bakker, rohadtul szexre lenne
szükségem, vagy valami, mert baromira nem kéne így reagálnom
egy egyszerű érintésre!
Megköszörülöm a torkom, és remélem, hogy normálisnak tűnök.
– Azért jöttél, hogy a kertészeti tudásom miatt kukacoskodj?
– Igazából nem – mondja. – Arra lennék kíváncsi, hogy ismersz-e
valakit, akinek van hajója.
– Hajója? Egy szigeten vagyunk. Itt majdnem mindenkinek van
hajója. Miért? Épp ott van nálatok kikötve egy hatalmas.
– Eddie szeretne kimozdulni a házból, de még a városba nem
mennének be. Arra gondoltak, hogy egy kis vízi kirándulás jó lenne.
Csakhogy nem akarnak a saját hajójukkal menni, mert az emberek
felismernék.
– Ezért jöttél egészen idáig? Monica írhatott volna egy SMS-t!
Egy pillanatig nem szól semmit.
– Talán azért jöttem, hogy elvonjam a figyelmed.
– Hát, sajnálatodra közlöm, hogy mára végeztem a gyomlálással.
És igen, ismerek olyat, akinek van hajója. Bert az. Biztos vagyok
benne, hogy készségesen kölcsönadná.
– Kérlek, vedd fel vele a kapcsolatot, és tudakold meg!
Felsóhajtok, és megvonom a vállam.
– Persze.
Mármint Berttel nem vagyunk barátok, nem túl sűrűn hívom fel a
rendőrkapitányt, hogy megkérdezzem, hogy van. De a hercegék
kedvéért megteszem.
Semmiképpen sem Mr. Parancsolgatónak.
– Köszönöm – mondja Harrison, majd megfordul és elmegy. Olyan
nesztelen léptekkel sétál vissza a felhajtón, akár egy macska.
– Dilis – dünnyögöm magamban. Ám ahogy kimondom ezt a szót,
érzem, hogy felforrósodik az arcom, a gyomromba meg valami
különös remegés szökik. Úgy tűnik, nemcsak azt szeretem, ha
idegesíthetem, de azt is szeretem, ha ő idegesít engem.

Ilyen még nem volt.

Habár az óceán mellett nőttem fel, a hajókkal nemigen kerültem
kapcsolatba. Tudom, örökre ki kellene tiltaniuk a Csendes-óceán
partvidékéről. Csakhogy a hajók drágák, és nekünk soha nem volt
sok pénzünk, még akkor sem, amikor az apám velünk élt.
Ennek ellenére ismerem a környéket, és még vezetési gyakorlatot
is szereztem, hála annak a néhány alkalomnak, amikor Joey
szüleinek motorcsónakján kimentünk, és kapitánynak neveztek ki.
Bert készségesen kölcsönadta a hajóját, és hallhatóan csalódott
volt, amiért nem vehet ki szabadságot, hogy elkísérjen bennünket a
kis kalandunkra. Szerintem kellett volna, és akkor ő vitte volna el a
hajót a hercegék kikötőjébe, aztán visszavitethette volna magát a
városba a sofőrjükkel. De gondolom, volt valami felfordulás a város
szívében, amit szét kellett zavarnia.
– Biztosan tudod, mit csinálsz? – kérdezi Harrison.
Megfordulok és rámosolygok.
– Persze – mondom, és biztató pillantást vetek Monicára és Eddie-
re. Nem kifejezetten tűnnek annyira aggodalmasnak, egyébként.
Mindketten belevigyorognak a menetszélbe, és a tájra mutogatnak,
ahogy haladunk Long Harbourban.
Ám Harrison folyamatosan rajtam tartja a szemét.
Nem mintha ez szokatlan lenne. Csakhogy ma nincs rajta a
napszemüvege, amitől úgy érzem, bepillantást nyerhetek a titkos
énjébe.
– Minden okés – mondom neki ismét, de a kezem egy pillanatra
lecsúszik a kormánykerékről, mire a hajó a part felé fordul.
Elfordítom és szorosan fogom a kormányt, ezzel egyenesbe hozva
a hajót.
– Biztos vagy benne? – kérdezi.
Bólintok, és a tekintetem az előttem elterülő vízen tartom, bár
érzem az önelégültségét a hátam mögött.
Harrison valóban felajánlotta, hogy irányítja a kis motorcsónakot.
Gondolom, a személyvédelmi szakembereknek tudniuk kell
mindent vezetni, pont, mint James Bondnak, ám mivel én tudom,
hova megyünk, azt gondoltam, ez lesz a legegyszerűbb.
Ennek ellenére nincs nagyon tervem. Long Harbour neve elég
találó: az egész egy keskeny kis öböl, ami egy kompkikötő és
jachtklubok mellett nyúlik el egészen a lagúnáig, amit Ijesztő
Lagúnának neveztem el, érthető okokból.
Úgy döntök, hogy egészen odáig elviszem őket. A víz annyira
keskeny és sekély itt, hogy a hajó oldalát cédruságak karistolják, és
a zöldeskék tengerfenéken még szaladgáló rákokat is lehet látni.
Monica és Eddie odavannak a látványtól, a dokkjukon ücsörgő és
sütkérező emberekre integetnek, akiknek valószínűleg fogalmuk
sincs, ki halad el mellettük. A helyiek arra számítanak a legkevésbé,
hogy a királyi család tagjaival fussanak össze.
Habár Monica eddig is mindig mosolygott, most először tűnnek
Eddie-vel békésnek. Az, hogy turistaként vannak itt, nem a királyi
család tagjaiként, és nincsenek bezárva a házukba,
felszabadultabbá teszi őket. Akármilyen szép is legyen az otthonuk,
azért időnként börtönszerűnek érezhetik.
Végül, miután bejártuk a lagúnát és elmegyünk néhány szebb,
part menti ház mellett, visszaviszem őket az öböl szájához, és
megállok a közepén lévő szigetnél, a kompkikötő közelében.
– Szeretek ide jönni – mondom nekik, ahogy a part felé próbálom
irányítani a csónakot. Sokat jártunk ide Joey-val (még szexeltünk is
ezen a szigeten, de az most nem tartozik ide). – Olyan érzésem lesz,
mintha lenne egy saját búvóhelyem, mintha én lennék Robinson
Crusoe. Vagy Tom Hanks a Számkivetettben. Röplabda nélkül.
– Nem elég neked egy sziget, egy másikra is el kell menned? –
piszkálódik Harrison, miközben kihajol a hajóból, hogy a
tengerfeneket figyelje, ahogy egyre sekélyebb lesz a víz. – Vigyázz
azzal a sziklával!
Balra mutat, úgyhogy jobbra hintáztatom a hajót, közben pedig
véletlenül gázt adok. Mindenki hátratántorodik egy „hú!”
felkiáltással, én meg sikeresen egy fehér kagylós partszakaszra
teszem a motorcsónak orrát, majd leállítom a motort.
– Sajnálom! – kiáltok fel, majd megfordulok és zavartan rájuk
mosolygok.
Harrison csak a fejét csóválja, de Monica nevet.
– Hű, ennél izgalmasabb dolog nem történt velem mostanában! –
mondja, és a hasára szorítja a kezét. Mostanában mindig hosszú és
bő ingeket meg ruhákat viselt, amikor csak találkoztunk, ám most,
hogy a hasán kerekedő kis dombocskára meredek, kezd leesni, hogy
miért.
Rápillantok Eddie-re, aki aggodalmasan néz rám.
Gyorsan megfordulok, és csak pislogok.
Jóég!
Monica… terhes?
Vagy csak sokat evett? Mert bizony nekem is felpuffad a hasam a
sok sajttól (ez azonban nem tart vissza attól, hogy sajtot egyek,
persze. Semmi sem állíthat meg).
Úgy döntök, hogy a magam dolgával törődöm. Ha terhes is, vagy
csak felpuffadt, erre aztán senkinek nem szabad rákérdeznie.
Ráadásul ha az előző az igaz, azt úgyis idejében megtudom.
– Jól van, szálljunk ki! – mondom, és igyekszem ezt az egészet
figyelmen kívül hagyni. Az orrtőkéhez megyek, és megpróbálok
kimászni a partra, de Harrison már le is ugrott a hajóról, épphogy
kikerülve a vizet, és most ott áll alattam a kezét nyújtva.
– Gyere! – ajánlja fel.
– Megvagyok – mondom, miközben próbálom eltolni a kezét.
Bárcsak ne lennék ennyire alacsony, mert ez elég nagy ugrásnak
tűnik. Talán mégsem volt jó ötlet.
Csakhogy Harrisonnak más terve van. Felnyúl, és megragad a
derekamnál fogva, aztán szó szerint felemel, mintha nem sózsák
lennék, hanem könnyű pihe.
Gyengéden letesz a talajra, és egy röpke pillanatig egészen közel
kerülök hozzá, ő pedig engem bámul, és esküszöm, a szemében van
valami szenvedélyes csillogás, az állkapcsán egy izom megrándul.
Aztán elkapja a tekintetét és hátralép, a torkát megköszörülve.
– Segítsek? – kérdezi Monicát, ahogy a hajó végébe megy.
Mi volt ez? Komolyan, abban a pillantásban volt valami.
 – Nagyon vigyázz rá! – figyelmezteti Eddie Harrisont, és csendben
végbemegy köztük valami, ami csak megerősíti az én kis teóriámat.
Ne ártsd bele magad mások dolgába, Piper!
Harrison hasonló módszerrel kapja le Monicát a hajóról,
megbizonyosodik róla, hogy jól van-e, én meg elindulok a sziget
belseje felé. Egy meredek, kacslábú rákok borította sziklás
meredélyen kell haladni, mielőtt egy kopár, száraz, dombos
emelkedőre érünk, aminek a tetején szamócafaliget található.
Normális esetben nem csinálnék ebből problémát, de most, hogy
valószínűleg tudok valamit Monicáról, kissé aggódom.
Megállok, és hátrafordulok, mielőtt felmásznék az első sziklára.
– Nem lesz gond? – kérdezem.
– Miért lenne? – kérdezi Monica.
Eddie és Harrison összenéznek a feje fölött.
Monica észreveszi, és szúrós pillantást küld feléjük.
– Mi az? Nem vagyok beteg! Rendben vagyok.
– Talán egy kissé veszélyes – mondja Eddie gyengéden, és a
könyökére teszi a kezét. – Talán inkább a hajó közelében kellene
maradnunk, és hagyjuk, hogy ők ketten nézzenek körül.
– De jól vagyok – erősködik, majd halványan rám mosolyog.
– Talán mégsem jó ötlet – mondom.
– Miért? – kérdezi ismét.
Eddie gyengéden megszorítja a karját.
– Monica, drága, azt hiszem, el kellene mondanunk neki. Úgyis
megtudja előbb-utóbb. Az egész világ megtudja.
Rám bámul, és látom rajta, hogy magában latolgatja a
lehetőségeit.
Mondd el, mondd el, mondd el Piper barátnődnek!
Megnyalja az ajkát, majd bólint, és gyengéden mosolyogva felnéz
Eddie-re.
 – Rendben. – Harrison felé bólint, majd felém. – Gondolom, előbb-
utóbb rájössz. Piper… babát várok.
Elvigyorodom.
– Tudtam!
– Igen?
– Mármint, csak az utóbbi öt percben jöttem rá, de igen, tudtam.
Monica felnevet.
– Jól van akkor! A titok lelepleződött. – A pocakjára teszi a kezét. –
Basszus, milyen jó elmondani végre valakinek!
– Természetesen ez mindaddig titok marad, amíg nem készek
elmondani ezt a nagyközönségnek – mondja Harrison azon a
nagyon komoly hangján.
– Aláírta a titoktartási nyilatkozatot, Harrison – feddi meg Monica.
– És amúgy is, teljesen megbízom Piperben.
Ettől felderülök. Nem mintha legálisan beszélhetnék erről, ha
akarnék, de nem is akarok. Baromira fontosnak érzem magam attól,
hogy beavattak ebbe a titokba, amit az életem árán is megvédek.
– Egy léleknek sem mondom el – ígérem. – Ez annyira izgalmas!
A hercegi párnak babája lesz!
– Tudom! – mondja Monica, az enyémhez hasonló vigyorral. – Ez
az egyik oka annak, hogy ide költöztünk, hogy nyugodtan élhessem
meg a várandósságomat. A baba miatt biztosan visszamegyünk
Angliába, de egyelőre csak Eddie-vel akarok lenni, és teljesen átadni
magamat ennek az élménynek. Még nagyon az elején járunk, a kicsi
nemét sem tudom, egyszerűen csak élvezem, hogy terhes vagyok.
– Én pedig élvezem, hogy apuka leszek – mondja Eddie, Monica
dereka köré fonva a karját. – Nem mintha csinálnék valamit.
Monica megpaskolja a mellkasát.
– Eleget teszel – mondja. – Tartod a homlokom a reggeli
rosszullétek alatt, az nem semmi.
 – Ezt akkor is megteszem, amikor túl sok pezsit iszik – mondja, és
rám kacsint.
Harrison megköszörüli a torkát, mire mind ránézünk.
– Azon gondolkodtam, nem kellene-e visszamennünk a hajóhoz –
mondja, tekintetét a sziget meredek oldalán futtatva. – Nemcsak
azért, mert szerintem túl veszélyes… – a kompkikötőre néz
mögöttünk, ahol a nagy hajó éppen elindul –, hanem azért is, mert
az a komp éppen most fog elhaladni mellettünk. Igazából, az lenne a
legjobb, ha visszamennénk a hajóra. Az a sok turista ott a fedélzeten
már a kezében szorongatja a fényképezőgépét.
– Ajjaj! – nyafog Monica. – Ez volt az első igazi kimozdulásunk a
házból.
– Tudom – vigasztalja Eddie. – De talán Bert ismét kisegít majd
minket.
– Biztos vagyok benne – mondom nekik. – És nem hozlak vissza
ide. Van egy nagyon menő fehér homokos tengerpart a szomszédos
öbölben. Chocolate Beachnek hívják, ahol úgy fogjátok érezni
magatokat, mintha a trópusokon lennétek, még ha a víz jéghideg is.
– Akkor ragaszkodom hozzá, hogy ne Piper legyen a kapitány –
mondja Harrison.
– Hé! – vicsorgok Harrisonra. – Ez nem volt szép!
– Sőt – folytatja, és a szemében halvány szikra gyúl –, én
irányítom a hajót mostantól kezdve.
– Harrison, ez itt gyakorlatilag egy csónak – mondja Eddie, és
jóindulatúan megforgatja a szemét.
– Nem lényeges. Láttam, hogy vezet.
– Mert te aztán mindig mindenhova eljutsz egy darabban! – vágok
vissza.
– A szerencsének köszönhetően – teszi hozzá, és a szája sarka picit
megrándul.
 Humor Herold.
– Ahogy akarod! – mondom, és elmegyek mellette, hogy
visszamásszak a hajóba.
Most semmilyen segítséget nem akarok, ami azt jelenti, hogy
percekig kínlódom azzal, hogy beszálljak, és legalább az egyik
lábamat fellódítsam a hajó oldalán, miközben ők hárman a
hiábavaló próbálkozásomon szórakoznak. Monica próbál nem
nevetni.
– Ó, Harrison, menj, és segíts neki! – ösztökéli. – Kérlek!
A következő pillanatban Harrison megint azt az ősemberes
technikát alkalmazza, amikor a derekamnál fogva emel fel, én pedig
minden igyekezetemmel úgy teszek, mint aki egyáltalán nem élvezi
ezt. Bakker, ez a legszexisebb dolog a világon! Még ha tudom is,
hogy szimplán csak segít, az érintése a testemen hihetetlenül finom!
Fegyelmeznem kell magam, hogy nyugodjak már le, ahogy helyet
foglalok a hajó végében. Monica hozzám hasonló módon száll fel, és
mellém ül, míg Eddie és Harrison betolják a hajót a partról.
– Gondolom, a család tud a babáról – mondom Monicának, ahogy
Harrison beáll a kormánykerék mögé, Eddie pedig felveszi a
hajóskapitány szerepét.
– Igen – feleli, és lassan bólint. – A szüleim odáig vannak,
természetesen. Majd valamikor szeretnének meglátogatni.
– És Eddie szülei?
Monica az ajkába harap.
– Örülnek, természetesen. Csak hát… tudod, hozzá vagyok szokva,
hogy az emberek elmondják, kimutatják az érzéseiket, ők pedig…
olyanok, mintha egy követ próbálnál szóra bírni. Igazából eléggé
nehéz a közelükben lenni, mert tele vannak pózolással, tradícióval
és távolságtartással, amit beléjük neveltek. Mintha mindenki álarcot
viselne, engem kivéve. Azt hiszem, ezért is vagyok könnyű célpont.
 – Túlságosan is valós vagy – jegyzem meg, ahogy Harrison
beindítja a motort és tolatni kezd.
– Nem túlságosan, csak elég valóságos. Azt hiszem, soha nem
fogok igazán közéjük illeni. Határozottan próbálkoztam az elején,
tudod? Megpróbáltam a megfelelő ruhákat hordani a megfelelő
táskákkal, és a helyes módon üdvözölni az embereket, csakhogy a
valódi énem folyton felülkerekedett, és lépten-nyomon megszegtem
a protokollt.
– Elég fárasztónak hat – mondom. – Én soha nem lennék képes
erre. Azonnal megbuknék. Nem tudom álcázni azt, aki vagyok.
Na jó, egy picit azért rejtőzködöm a pikáns romantikus regényes
podcastom tekintetében, de erről Monicának nem kell tudnia.
– Az látszik! Szerintem ezért is jövünk ki jól egymással.
Erre aztán szélesen elvigyorodom. Olyan reménytelen vagyok!
– Egyébként – teszi hozzá –, éppen most érkezett egy újabb testőr.
Jamesnek hívják, és Harrisonnal fog együtt dolgozni. Amint
napvilágra kerül a baba érkezése, a biztonsági szolgálatunkat meg
kell erősíteni.
– Olyan, mint Harrison, vagy normális?
Monicából kitör a nevetés, én pedig a hajó eleje felé pillantok,
ahonnan Harrison vicsorog vissza rám.
A tekintetemmel egy Nos?-t küldök felé.
Harrison visszafordul, és tovaszáguldunk.
 10.

Másnap úgy érzem magam, akár egy kitörni készülő vulkán, alig
bírom magamban tartani a titkot.
El sem hiszem, hogy Monicának és Eddie-nek babája lesz!
Ráadásul azt is nehezen hiszem el, hogy elárulták nekem. Nem is
ismernek, ennek ellenére valamiért bíznak bennem, hogy nem
rohanok a bulvárlapokhoz a hírrel. Még ha alá is írtam a
titoktartásit, biztos vagyok benne, hogy sokat fizetnének a fülesért,
és az is egyértelmű, hogy anyámmal nem úszkálunk a pénzben. És
mégis megbíztak bennem, és ezzel bevontak a saját világukba.
Talán csak jó emberismerők. Soha eszembe nem jutna ilyesmit
csinálni, és talán ezt érzik is.
Ezzel együtt bizony kicsit igazságtalan, mert nem tudom, hogy az
anyukámnak elmondhatom-e, és bár nyilvánvalóan sok mindent
tartottam titokban előtte, ezt nehéz lesz. Csakhogy nem az én
dolgom ezt megosztani, úgyhogy befogom a szám.
Anyukám ma jó passzban van. A saját kis világába merülve még
több teát készít, magában beszél, és a konyhában különböző
szárított gyógynövényeket és virágokat hagy szanaszét maga után.
Időnként megkérdez egy-egy ízkombinációval kapcsolatban, de
egyébként boldogan elpusmog magában, és teszi a dolgát.
A kanapén ülök, Liza a lábamnál kuporog, én meg a medve
alakváltós sorozat következő részét olvasom, hogy tovább
haladhassak arra a polipos erotikára (ne ítélkezz, létezik!), amikor
kopognak.
 Úgy megijedek, hogy elejtem a könyvet, Liza pedig ugatni kezd.
Anyámat látszólag nem aggasztja a dolog, odamegy az ajtóhoz, és
kinyitja.
Harrison áll odakint.
Az első gondolatom, hogy örülök neki. A következő gondolatom,
hogy mégsem kéne örülnöm annak, hogy itt látom.
– Nahát! Jó reggelt, Mr. Harrison! – mondja az anyám, és
beinvitálja.
– Igazából csak Harrison. A vezetéknevem Cole. – Anyám válla
fölött rám néz. – És arra lennék kíváncsi, hogy beszélhetnék-e veled,
Piper.
Na, tessék! Most egy külön titoktartási megállapodást akar majd
aláíratni velem ezzel az egész terhesség dologgal kapcsolatban. Mi
másért bukkanna fel itt, minthogy valamit akar tőlem.
Egyértelmű. Mi másért lenne itt? – mondja az a bizonyos belső
hang, ami mindig kordában tart.
Felkelek, és kimegyek hozzá, aztán becsukom magam mögött az
ajtót.
Harrison fölém tornyosul. A szokásos testőri egyenruhájában van,
míg én legginget és egy hosszú, krémszínű topot viselek, aminek a
kivágása mélyebb, mint amit hordani szoktam.
Teljesen belát a dekoltázsomba, nem mintha látnám, hol jár a
tekintete.
– Azért jöttél, hogy hallgatásra bírj? – kérdezem egy fáradt sóhaj
kíséretében, ahogy nekidőlök a ház falának.
Harrison felvonja a szemöldökét.
– Tessék?
– Úgy sejtem, azért jöttél, hogy aláírass még egy titoktartási
nyilatkozatot azzal kapcsolatban, amit Monica mondott. És ne
aggódj, senkinek nem mondtam el! Még az anyámnak sem.
 Enyhén ingatja a fejét.
– Nem, nem ezért. Én azt teszem, amit Monica kér, és semmi
ilyesmit nem mondott…
Abból, ahogy elhal a hangja, arra következtetek, hogy javasolni
fogja a dolgot Monicának.
– Hát, akkor jó – mondom. Egy kissé hülyének érzem magam,
hogy rögtön ilyen következtetésekre jutottam. – Akkor miért jöttél?
Egy pillanatra összeszorítja az ajkát, és most esik le, hogy ez az
első alkalom, hogy egy hangyányi nyugtalanságot vagy tétovázást
látok az arcán. A legelső.
– El kell mennem valami szigeten kívüli nagykereskedésbe, mint
például a Costco, hogy ne kelljen minden másnap bevásárolni
mennünk. – Szünetet tart. – Nincs Costco-kártyánk.
– És azt gondoltad, nekem van?
– Mert van?
– Hát, van. A csemegeüzletek itt baromi drágák. Megéri ezért
messzebbre menni.
– Hajlandó lennél most elmenni?
Csak bámulok rá, és az az érzésem, mintha talán, de csak talán, a
közelségem és a helyzetük felett érzett megértésem miatt
kihasználnának.
– Tegyek szívességet Monicának és Eddie-nek? Persze!
Megteszem. Habár a napom egy jókora részét lefoglalja, ráadásul a
kompokat is számításba kell venni.
– Kárpótolunk anyagilag – mondja. – Bármekkora összeget
mondhatsz.
– Csak fizessétek ki a benzint meg kompot, és kvittek vagyunk. –
Az ajkamba harapok. – És arra kérlek, gyere velem.
– Én?
– Épp most mondtad, hogy neked kell a szigeten kívülre menni, én
meg ezt nem csinálom meg egyedül.
– Van bevásárlólistám.
– Ebben biztos vagyok. De mivel ez egész napos lesz, én biztosan
nem megyek egyedül, pláne nem akkor, ha a hercegéknek kell
vásárolnom. Nem akarok botrányt kirobbantani azzal, hogy zabtej
helyett mandulatejet veszek, vagy nem a megfelelő típusú húst
hozom el. Ez a te felelősséged, nem az enyém.
Egy darabig nem szól semmit, de a két szemöldöke közötti
árkocska elmélyül.
– Ezt jóvá kell hagyatnom velük – mondja óvatosan, mintha
kényszeríteném.
– Nem azt mondta Monica, hogy itt az a másik pasas is? Tudod, a
póttestőr.
– James nem pót – mondja. – A csapat tagja.
– Így vagy úgy, kérdezd meg, mert én nem megyek nélküled. Vagy
velem jössz, vagy senki nem megy a Costcóba.
Egy pillanatig csak bámul rám.
– Elég durván alkudozik, Ms. Evans.
– Maga meg nagy szívességeket kér.
Hangosan fújja ki a levegőt, aztán előveszi a telefonját, és gyorsan
elküld egy üzenetet.
– Ezek szerint tudsz SMS-t írni! – jegyzem meg szarkasztikusan. –
Eszedbe jutott már valaha, hogy ezt csináld ahelyett, hogy időnként
felbukkansz az ajtómban vagy a kertemben?
– Ahogy a minap mondtam, igen nagyon élvezem, ha
megzavarhatlak.
Az, ahogy a „nagyon élvezem”-et mondja, már majdnem buja. A
hangja öblös és selymes, nekem pedig muszáj megszakítanom a
nem-szemkontaktust. Utálok zavarba jönni előtte, és így viszontlátni
magamat a napszemüvegében, és különösen utálom ezt a szexis
beszédmódját, meg azt, ahogy tortát eszik.
Nem nagyon foglalkozik velem, majd a telefonjára néz, ahogy
pittyeg egyet.
– Rendben. Vezessek?
Hagynom kellene, hogy ő vezessen. Hogy csináljon valamit, pláne
valamelyik szép autóban. Ám mivel már így is bosszúságot okozok
neki, úgy döntök, hogy fokozom egy kicsit.
– Majd én vezetek – mondom, és rávillantok egy gonosz vigyort. –
Hozom a kulcsom!
Még mielőtt ellenkezhetne, bemegyek a házba, felkapom a
kulcsaimat és a táskámat, majd szólok anyának, hogy a Costcóba
megyek, és írjon, ha kell neki valami. Aztán becsukom magam
mögött az ajtót, és Harrisonra mosolygok, kiváltképp nagy örömöt
lelve abban, mennyire kényelmetlenül érzi magát.
– Mehetünk? – kérdezem éneklő hangon, ahogy a kocsimhoz
megyek.
Valamit motyog az orra alatt, aztán összekapja magát, és
határozottam bólint. Most aztán jól felzaklattam!
Beszállok Kukába, amíg ő megpróbálja beverekedni magát az
anyósülés felőli oldalon. Hasonlóan ahhoz, amikor először
találkoztunk, a térde most is nekinyomódik a műszerfalnak, és az
ülés beállításával is meggyűlik a baja.
És ahogy a múltkor, most is rém viccesnek találom ezt. Ahogy az
ülés előre-hátra rángatózik, képtelen vagyok visszafojtani a
kacagást.
– Ezért akartál te vezetni, mi? – kérdezi. A hangjából süt a
bosszúság.
– Lehet, hogy nem csak te szeretsz irányítani.
Erre leáll egy pillanatra. Aztán az ülés bekattan a megfelelő
helyre, én pedig ráadom a gyújtást. Harrison olyan rohadtul
hatalmas, olyan széles a válla, hogy a kocsi túl kicsinek érződik
kettőnk számára. Fogalmam sincs, mennyire volt ez jó ötlet.
A legújabb idegesítő dolog, hogy nincs távirányítóm a kapuhoz.
Szóval már majdnem kiugrasztom Harrisont, hogy üsse be a kódot,
amikor kihúz a zsebéből egy kapunyitót, és a kapu felé irányítja. Az
lassan kinyílik.
– Mióta van olyanod, és nekem hogy a fenébe nincs? – kérdezem.
Megvonja a vállát.
– Talán kiment a fejemből. Tessék, ez a tied – mondja, és kinyitja a
kesztyűtartót, hogy belerakja.
Egy halom Tic Tac-os doboz hullik az ölébe, biztosítási papírokkal,
iskolai dolgozatokkal és egy romantikus történelmi regénnyel
egyetemben, amiről azt hittem, elhagytam.
Nem tudok segíteni neki. A kapu nyitva, én pedig áthajtok rajta
Kukával. A zsákutca üres, leszámítva az elején parkoló SUV-ot.
Gondolom, James az.
Amikor Harrison visszaszenved mindent a kesztyűtartóba, ezt
mondja:
– Hadd találjam ki! A Tic Tacot a Costcóban szerzed.
– Igen – vallom be. – De nem eszem belőle annyit a nyáron.
Kevesebb a stressz. Habár így, hogy ekkora a médiaérdeklődés,
lehet, szereznem kéne belőle többet.
– Én senkit nem látok – mondja Harrison, és körbenéz, ahogy
felhajtom a szerencsétlen kocsit a dimbes-dombos úton. – James
jelenléte kellőképpen hatásosnak tűnik.
– Igen, de az alapján, ahogy Monica az újságírókról beszél, nem
lennék meglepve, ha romlana a helyzet. Eddig még csak a helyi
újságok jöttek. Mi lesz, ha ideérnek a britek?
– Megoldjuk – feleli Harrison kurtán.
– Nagyon remélem. Minél többet hallok róluk, annál ijesztőbbek.
Monica és Eddie egyáltalán nem ezt érdemli.
– Hát nem. De ez ezzel jár. Eddie már megszokta, így nőtt fel.
Valamennyire Monica is.
– Emlékszem, milyen volt Monica MRedként. Nagyon szerettem a
zenéjét, de tényleg. Persze, időnként írtak róla szarságokat, meg
volt, hogy valamelyik bulvárlap tengerparti fotót közölt róla, hogy
megmutassák a narancsbőrét, mintha neki nem szabadna
cellulitesnek lennie. De soha nem kezelték őt úgy, mint most.
Annyira dühít, hogy ilyen kegyetlenek és szívtelenek vele, csak mert
nem királyi sarj, nem arisztokrata és nem fehér. Ellenben Eddie
bátyja nyugodtan élhet csapodáran, nem egy nyilvános afférja volt
modellekkel, színésznőkkel és előkelő társasági nőkkel, mégsem
szólják meg érte sem őt, sem a partnereit. Kurvára kettős ez a
mérce!
– Azért őt is kritizálják, ne hidd, hogy megússza.
– Gondolom, te jobban tudod.
– Igen – erősít meg, miközben az ülésén fészkelődik. Úgy néz ki,
mint aki nagyon kényelmetlenül érzi magát. Már majdnem
bűntudatom van.
– Na és, te mióta csinálod ezt? A munkádra gondolok a
hercegéknél.
– Hat éve dolgozom Eddie-nek – feleli kurtán. A merev
testtartásából és az összeszorított szájából leveszem, hogy nem akar
többet beszélni erről. Egy okkal több, hogy tovább beszéltessem.
Nem véletlenül ejtettem rabul a kocsimban. Nem jelent gondot
elhagyni a szigetet, sőt még jót is tesz a mentális egészségnek. De
hogy lehetőségem nyíljon eltölteni némi minőségi időt kettesben egy
rejtélyes brit testőrrel? Naná, hogy nem hagyom kicsusszanni a
kezem közül!
– És mondd, hogy kaptad meg ezt a munkát? Találtál egy
apróhirdetést, vagy…?
Éles pillantást vet rám, mintha komolyan kérdezném, ezért
gyorsan korrigálok:
– Csak vicceltem! De komolyan… Hogy lesz valakiből királyi
testőr?
Csend telepedik ránk. Na jó, nem, a kocsit az ócska motor zaja
tölti be, de a kérdésemtől Harrison bezárkózott. Érezhető köztünk a
feszültség. Néha tényleg úgy szeretném tudni, mi jár a fejében, és
miért van az, hogy egy egyszerű kérdéstől totál kiakad. Lehet, hogy
nem beszélhet erről.
Erre eddig nem gondoltam, és már éppen vissza akarom vonni a
kérdést, amikor megköszörüli a torkát.
– A katonaságnál találkoztam Eddie-vel – meséli. Nekidől az
ülésnek, a tekintetét az elsuhanó, fák közé rejtett házak felé fordítja,
ujjaival lágyan dobol a bal térdén. – Jó barátok lettünk. Miután ő
leszerelt, én maradtam. Aztán megsérült a lábam, és le kellett
szerelnem. Eddie-vel továbbra is tartottuk a kapcsolatot, és
ragaszkodott hozzá, hogy dolgozzak nála. Mondtam neki, hogy
semmi gyakorlatom nincs a hivatásos személyvédelemben, de nem
érdekelte. Azt mondta, olyasvalakire van szüksége, akiben
megbízik. Így hát elszegődtem, és megtanultam, hogyan védhetem
meg. Soha többé nem néztem vissza.
Hát, akkor Harrison a Brit Hadseregben szolgált! Annyira nem is
lep meg.
– Akkor csináltattad a tetoválást?
Felém fordul, és közben vág egy grimaszt.
– Honnan tudod, hogy van tetoválásom?
Bár nem vagyok biztos a dolgomban, elengedem a
kormánykereket, és odanyúlok, hogy meghúzzam Harrison fehér
gallérjának csücskét.
 – Néha kilátszik.
– Kezet a kormányra! – mondja, majd a csuklómra fonja az ujjait,
és visszateszi a kezem. – Tekintet az úton!
Felnevetek, bár a bőröm csak úgy bizsereg az érintésétől. Meleg a
keze.
– Ne aggódj, nem kockáztatom az életem azért, hogy stíröljelek.
Felmordul.
– Na, szóval a tetoválásod! – terelem vissza a szót.
Hosszú csend.
– Nagyon régen csináltattam a tetoválásaimat. Még a katonaság
előtt.
Tetoválásaimat. Többes számban. Újabb információmorzsa. Nem
tudom, hogyan vezessem a beszélgetés fonalát, miként beszéltessem
tovább. Csak úgy iszom minden szavát!
– Mennyi van?
Megvonja a vállát.
– Tíz, tizenegy. Át kell gondolnom. – A hanglejtéséből az a
benyomásom, hogy nem fogja átgondolni.
– Mindnek van valami jelentése?
– Úgy sejtem, neked nincs tetoválásod – mondja.
Megrázom a fejem.
– Nincs. Nincs vele bajom, csak… nem tudom, mit szeretnék, miről
szóljon. Szóval az a tetoválás a kulcscsontod mellett mit ábrázol?
– Egy hollót.
– Miért?
– Edgar Allan Poe A hollója miatt.
Érdekes.
– Mikor varrattad?
– Amikor fiatal és elcseszett voltam – mondja. Egész biztos vagyok
benne, hogy nem hallottam még káromkodni, mert teljesen
váratlanul ért az indulat, amivel kimondta.
Nem biztos, hogy tovább akarom nyaggatni. Összeszorított szájjal
koncentrálok az útra, ahogy átszeli a várost a Fulford Kompkikötő
felé haladva.
Eltelik pár perc mielőtt megszólalok:
– Tényleg nem szeretsz magadról beszélni.
Lágyan felhorkant.
– Te aztán igazán éleslátású vagy.
– Miért van így?
Sóhajt egyet, és ismét elkezd dobolni a térdén.
– Nem tudom. Miért van az, hogy te meg szeretsz magadról
beszélni?
– Én nem szeretek magamról beszélni! – tiltakozom.
Újabb halk kacaj.
– Na persze! Ezért van az, hogy percekkel azután, hogy
találkoztunk, tudtam, hogy tanítónő vagy, hogy az édesanyádnak
komoly neurológiai zavara van, és hogy szeretsz romantikus
regényeket olvasni. Ráadásul a régi kapcsolatodról is beszéltél.
– Mert rákérdeztél!
– Igen, te pedig válaszoltál. Nem azonnal, de végül megtetted.
– Hidd el nekem, nem vagyok nyitott könyv!
Rám pillant.
– Nem mondtam, hogy az vagy. Csak azt mondtam, hogy sokat
beszélsz.
– És az olyan nagy baj?
– Egy kicsit sem – feleli.
Hm. Nahát!
– Nem vagyok nyitott könyv – ismétlem, ezúttal halkabban. – Azt
hiszem, én csak… Nézd, nem igazán vannak barátaim ezen a
szigeten. Nem járok társaságba. Az életem… bonyolult. A múltam, a
jelenem messze nem tökéletes, egy folyamatosan növekvő káosz az
egész, egy hullám, és nem tudok elébe kerülni. Néha… nehezebb
megnyílni az ismerősök előtt, azok előtt, akiket a barátaidnak
nevezel, mert fáj, ha bírálnak. De te… idegen vagy. A te bírálatod
nem fáj annyira. Talán azért mondom el neked ezeket, mert nincs
mit veszítenem.
Ám ahogy kiejtem a számon a szavakat, rájövök, hogy ez nem
igaz.
Mert van mit veszítenem.
Kedvelem Harrisont. Ezért ül itt ebben az autóban. Ezért akarok
minél több mindent megtudni róla. Kedvelem, ráadásul nem félek a
bírálatától. Nem tudom pontosan, miért van ez így.
– Még mindig idegenként gondolsz rám? – kérdezi. Abbahagyta a
dobolást, a hangjában van valami nyomaték.
– Már nem – vallom be. – Habár éppen barátnak sem igazán
tudnálak nevezni.
– Akkor minek?
Egy pillanatra elfordítom a tekintetem az útról, hogy ránézzek. A
tükörképem a napszemüvegén eltorzult és furcsa. Nagyjából így is
érzem magam.
– Olyasvalakinek, akit szeretnék jobban megismerni – mondom,
és furcsamód sebezhetőnek érzem magam. – A te feltételeid szerint.
Ha nem akarsz magadról beszélni, akkor nem kell. Ki tudom tölteni
a csendet.
– Vagy ülhetnénk csak így, csendben is.
Nem vagyok biztos benne, hogy így akar rávenni, hogy fogjam be,
vagy csak elege van belőlem.
– Természetesen – mondom.
Azt tudni kell rólam, hogy utálom a csendet. Nem azt a fajtát, ami
anyukám és közöttem van, nem is az iskolai áldott csendet, hanem a
két ember közötti kínos csendet. Egyszerűen muszáj csevegéssel
kitöltenem a teret, olyannyira, hogy néha észre sem veszem, hogy
átveszem másoktól a szót, és olyan irányba terelem a beszélgetést,
amerre nem kellene.
Ez a csönd köztünk Harrisonnal sem jobb. Pontosan tudom
minden egyes rezdülését, a hangja színét, ahogy megvakarja a
borostáját, ahogy a combján dobol. Az illatát. Akárhogy is próbálom,
nem tudom kizárni, annyira finom és bódító, ráadásul percről
percre erőteljesebb. Van valami annyira elviselhetetlen ebben az
egészben, hogy azon morfondírozok, félreállok, lehúzom az
ablakokat, vagy mit tudom én.
– És miért költöztél ide? – kérdezi hirtelen Harrison.
Kis híján megugrom az ülésben.
Ő mondja tovább:
– Emlékszem, azt mondtad Monicának, hogy Victoriából költöztél
ide. Oda megyünk most, nem igaz?
Ez bonyolult. Ott van Vancouver, Brit Columbia legnagyobb
városa, ami a kontinensen található. És van a Vancouver-sziget, ami
hatalmas (nagyobb, mint Belgium). Itt található Victoria, a főváros.
Aztán ott van Salt Spring, ami a déli Gulf-szigetek közé tartozik,
pont a legalján fekszik. Közöttünk és a kontinens között pedig a
Georgia-szoros. Úgyhogy az egyik szigetről a másik, Belgium
nagyságú szigetre komppal jutunk át.
Bólintok.
– A munka miatt költöztem ide. Igazából, mivel mondhatni, hogy
én felelek az anyukámért, úgy gondoltam, hogy ez a legmegfelelőbb
hely neki. Victoria nagyon szép, de mégiscsak egy nagyváros. Egy
nyugodtabb, csendesebb helyre vágytam.
Harrison összevonja a szemöldökét.
 – Azt hiszem, mostanában minden volt, csak az nem.
– Nem igazán. De, gondolom, egy kis változás nem árt.
– És az apád? Emlékszem, azt mondtad, kamaszkorodban ment el.
Nagyot nyelek, és bólintok. Nem feltétlenül fáj erről beszélnem,
de nem is tartozik a kedvenc témáim közé.
– Így van. Tizennégy voltam.
– Békésen váltatok el?
Keserűen felnevetek.
– Nem. Máskülönben nem azt mondtam volna, hogy lelépett.
Merthogy ezt csinálta. Egyik nap egyszerűen úgy döntött, hogy
többet nem akar sem velem, sem az anyámmal bajlódni. Túl sok
volt neki, hogy állandóan rajta csüng, és hogy paranoiás. Bizonyos
szinten nem hibáztatom, csakhogy megfogadta, jóban-rosszban
kitart mellette, és amikor rosszra fordult a dolog, úgy döntött, hogy
lelép. Mármint tudta, amikor elvette, hogy milyen. Az anyám
mindig is mentális problémákkal küzdött. A saját szülei
bántalmazók voltak! Én nem ismerem őket, soha nem találkoztam
velük. Szóval nem arról volt szó, hogy nem tudta, mire vállalkozik.
– Sajnálom.
– Nem tehetsz róla. Ez van.
– Testvérek?
– Egyke vagyok. Úgyhogy az anyám felügyelete az én
felelősségemmé vált. Képzelheted, hogy ezek után csak romlott az
állapota. Mindeközben az apám újranősült, és Torontóba költözött.
A mostohaanyámnak, az új feleségének voltak gyerekei az előző
házasságából, úgyhogy apám velük van elfoglalva, és nem velem.
Mindegy. Túl vagyok rajta.
Érzem, hogy Harrison engem néz a napszemüvege mögött.
– Nem valami egyszerű ezen túl lenni.
Erre ráhibázott. Egyértelműen nem vagyok túl rajta. Az után a
rengeteg terápiás foglalkozás után sem sikerült még túljutnom rajta.
Az út menti táj a sötét, magasló hemlok- és duglászfenyők után
most nyílt földekre és szőlőkertekre váltott. Az élénkkék égbolt
kiterebélyesedik fölöttünk, ahogy a kocsi lefelé halad a dombon,
olajfaültetvények és juhokkal tarkított legelők mellett. A szigetnek
talán ezt a részét szeretem a legjobban.
Lehúzom az ablakot és beszívom a friss levegőt. A szél a hajamba
kap. Elvigyorodom, rátaposok a gázra, és a kocsi megiramodik
lefelé. Olyan, mintha repülnénk.
Amikor végre leérünk az aljára, és elhúzunk a helyi sörfőzdéhez
vezető bekötőút mellett, rápillantok Harrisonra. Engem bámul.
– Mi az? – kérdezem.
– Semmi – mondja egy kis szünet után.
Éppen időben érkezünk a kompkikötőbe. Nem indul járat minden
órában, de szerencsénkre még sikerül felgördülnünk a kompra egy
perccel az indulás előtt.
Ez egy kis komp, nyitott gépkocsifedélzettel. Nem igazán lehet
menni sehova a kis társalgótermen meg a kültéri felső fedélzeten
kívül, de nem is baj, mert csak harmincöt perces az út.
– Sétáljunk? – kérdezem, miután leparkoltunk, és a komp elindul.
– Igen – mondja, és hallom a megkönnyebbülést a hangjában.
Sikeresen kihajtogatja hatalmas testét a kocsiból, és kiszáll.
Én is kiszállok, és átverekedjük magunkat a kocsisorok között. A
komp az év ezen szakában dugig van. Elindulunk a felső fedélzetre.
Megállunk a korlát mellett, és a kikötőt bámuljuk, miközben a hajó
makulátlan, eldugott, csodás óceáni panorámás házak és festői
szigetek mellett pöfög el.
A szél felborzolja a hajam, megtáncoltatja az arcom körül, de nem
zavar. Behunyom a szemem és belélegzem a friss, sós levegőt.
Aztán érzem, hogy Harrison közelebb lép hozzám.
 Az ujjai épp csak hozzáérnek az arcomhoz, ahogy gyengéden a
fülem mögé tűri a hajam, hogy kilássak.
Én pedig csak őt látom.
– Úgy tűnt, segítségre van szükséged – mondja. Olyan egyszerűen
mondja, mintha fogalma sem lenne arról, hogy az érintésétől
megremeg a gyomrom.
– Hé! – kiált egy éles, ellenszenves hang, és a törékeny pillanat
elillan.
Ahogy megfordulok, egy nagydarab, harmincas férfit látok
fényképezőgéppel a kezében, hátracsapott baseballsapkában, ahogy
felém közeledik.
– Te vagy az a lány!
Csak bámulok rá, de a szívem megiramodik, mert elég hangosan
és gyorsan jön felénk, ráadásul fogalmam sincs, kicsoda.
Harrison nem vesztegeti az időt. Egy pillanat alatt elém áll, egyik
kezét hátranyújtva, hogy maradjak mögötte.
– Hátra! – morog a pasasra.
– Ő az a lány! A királyi családból!
A helyzet ellenére kirobban belőlem a nevetés.
– Méghogy a királyi család tagja? Maga biztos vak!
– Nem kell mondanod semmit! – mondja Harrison a válla fölött
visszanézve.
– Hagyja beszélni! – mondja a pasi. – Láttam a képeket, mindenhol
velük van! Ahogy maga is.
– Én vagyok a hivatásos személyvédelmi biztosuk – feleli
Harrison. A szavai kimérten, nyugodtan csengenek. Fenyegetőek.
– Akkor minek van vele? Tutira a királyi család tagja! Csak egy
képet akarok, egyetlen képet meg pár szót váltani.
– Ha csak megpróbál egy fotót is készíteni, fogom azt a gépet, és
behajítom a vízbe!
 – Akkor én meg kihívom a rendőrséget!
– Azt a rendőrséget, amit ugyanazzal bíztak meg, mint engem?
Csak rajta! Majd rájön, hogy nem egy oldalon állnak.
– Kisasszony, kérem, csak egy szóra!
Látom, ahogy a pasi bekukucskál Harrison mellett, és a magasba
emeli a fényképezőgépet.
Harrison előrelép, kikapja a fickó kezéből a készüléket, majd a
magasban megtartva a komp mellett elsuhanó víz felé céloz.
– Figyelmeztettem! – mondja Harrison.
A pasi felvisít, mire a kompon mindenki felénk fordul. Megpróbál
felugrani a gépéért, ám Harrison magassága és testalkata elég nagy
akadálynak bizonyul, ráadásul Harrisonnak csak annyit kell tennie,
hogy kitartott tenyérrel eltolja magától a pasast.
– Nem teheti meg ezt velem! Jogom van a megélhetésemhez!
– Nekem pedig jogom van megvédeni azokat, akiknek a
védelmére felesküdtem – mondja, és a szavai hallatán a fejemben
felharsan Whitney Houston I Will Always Love You című száma,
amitől megszédülök.
– Most pedig – folytatja, mit sem sejtve a lelki szemeim előtt
felvillanó Több mint testőr jelenetekről – visszaadom a
fényképezőgépet azzal a feltétellel, hogy szépen megfordul és
visszamegy abba a lyukba, ahonnan előmászott.
Kinyújtom a nyakam, és látom, ahogy a pasi engem néz, a vonásai
eltorzulnak. Vesztett.
Végül hátrál egy lépést, és azt morogja:
– Rendben.
Harrison vár még egy pillanatot, mielőtt leeresztené a kezét, hogy
visszaadja a fényképezőgépet.
– És most legyen szíves kurvára elhúzni innen!
 A férfi elsomfordál az ülések mellett, majd lemegy a lépcsőn a
főfedélzetre. Harrison elfordítja a tekintetét, ahogy követi a
mozgását, én pedig érzem, milyen erőteljes a pillantása. Talán ezért
visel folyton napszemüveget. Máskülönben az emberek lángra
kapnának tőle.
– El… el sem hiszem, hogy ezt tetted – dadogom. Csak most tűnik
fel, milyen erősen zakatol a szívem. Nekidőlök a korlátnak, és
erősen megmarkolom.
– Miért nem? – kérdezi Harrison, rám irányítva a tekintetét. Az
egyik szemöldökét felvonja. – Azt hiszed, téged nem védenélek meg?
– Nem kötelességed.
– Nem lényeg. Most már az. – Oldalra billenti a fejét. – Valami
kifogásod van ellene?
Hogy kifogásom van-e az ellen, hogy ez a férfi védelmezzen?
Dehogy!
Megrázom a fejem.
– Nem. – Félénken rámosolygok. – Köszönöm.
– Mint mondtam, ez a kötelességem – mondja elutasítóan. –
Visszamenjünk a kocsihoz?
Bólintok. Utálom, hogy ez most már az életem részévé vált, ha
tetszik, ha nem. De hálás vagyok azért, hogy ő itt van.
És, ha már itt tartunk, nem pusztán hála ez.
Odavagyok érte. Csak egy kicsit. Csak emiatt.
Semmi másért.
Esküszöm.
 11.

A Swartz Bay-i kompállomásról a Victoria külvárosában lévő

Costcóig vezető út nagyjából egyórás, ami jó sok csendet jelentett.
Mármint addig, amíg Harrison be nem kapcsolta a klasszikus rock
rádióadót, ahol nagy megelégedésére a Black Sabbath War Pigs
című száma szólt.
– Nem néztem volna ki belőled, hogy heavy metalos lennél –
szólalok meg.
– Szerinted milyen zenét hallgatok? – kérdezi hátradőlve,
miközben a lehúzott ablak peremén dobol az ujjaival.
– Nem tudom. Mit hallgatnak a lelketlen emberek? Dave
Matthews Bandet?
Felém fordítja a fejét, és érzem, ahogy villámokat szór a szeme a
napszemüvege mögött.
– Inkább döfködnék törött üveget a fülembe! – mondja
határozottan.
Húha! Rendben, akkor határozottan nem egy Dave Matthews
Band-rajongó.
– Te milyen zenét hallgatsz? – kérdezi nem sokkal később.
A mellkasomra teszem a kezem.
– Te… te rólam… érdeklődsz?
A száját egy vonallá préseli össze, mielőtt megszólal:
– Folyton kérdéseket teszek fel neked.
– Ah! Nem, uram, téved! Talán magadban felteszed, de a szádat
soha nem nyitod ki.
 – Most is azt csinálom.
– Tudom. Sokkoló!
– Szóval?
Megvonom a vállam.
– Zene? Mindenfélét szeretek. A countryt kivéve. Kivenném a
füledből azt a törött üveget, hogy a sajátomba bökjem, amint
meghallom azt a pengetést, meg ahogy egy pasi az elveszett
kutyájáról énekel. Mármint, mégis minek erről énekelni? Menj, és
rakj ki posztereket az elveszett kutyáról a villanypóznákra, vagy
valami!
Felnevet. Szívből jövően.
Rábámulok.
– Hányadika van?
– Július hatodika – feleli. – Miért?
– Mert mindig emlékezni akarok rá, hogy ezen a napon
megnevettettem Harrison Cole-t. Minden évben megünneplem majd
a Testőrök Szentjének tett áldozat bemutatásával, pilótaszemüveg
garmadáját és összeszorított ajkakat hagyva hátra.
Megrázza a fejét.
– És még azt állítod, hogy én nem vagyok normális.
– Bagoly mondja verébnek.
Nagyon igyekszik nem mosolyogni, látom.

Az fura, hogy mindig nagyon izgatott leszek, amikor a Costcóba

megyek? Mármint maga a hely általában elég káoszos, de van a
nagy tételben vásárlásban valami, amitől úgy érzem, igazi felnőtt
vagyok. Vagy lehet, hogy csak azért érzem így, mert itt tagsági
igazolványra van szükség? Azóta tagja szerettem volna lenni egy
exkluzív klubnak, mióta olvastam a Bébicsőszök klubját.
 – Jártál már a Costcóban? – kérdezem, ahogy szerzünk egy
bevásárlókocsit, és elindulunk az áruházba. Az egyik dolgozó
ellenőrzi a kártyám, hogy valóban tag vagyok-e. Elégedetten
lobogtatom meg.
– Nem – feleli Harrison, miközben leveszi a napszemüvegét és a
szivarzsebébe csúsztatja. A hatalmas áruház fölénk tornyosuló
polcaira néz. – Egyszer mindennek eljön az ideje.
– Jó, akkor muszáj enned egy hot dogot!
Harrison felvonja a szemöldökét.
– Egy hot dogot?
– Igen! Baromi jó hot dogot csinálnak!
– Ti, hülye amerikaiak meg a hot dogjaitok.
A mellkasára csapok.
– Kanadában vagy! Ha nem vigyázol magadra, sajtos-krumplis hot
dogot kapsz!
– Meg merjem kérdezni, az mit takar?
Megrázom a fejem.
– Arra még nem állsz készen.
A sorok között sétálunk, miközben Harrison felolvassa a
bevásárlólista tételeit. Mivel a Costcóba nem járok olyan sűrűn,
mint a helyi csemegeüzletbe, nem tudom, mi hol van, úgyhogy
lejárjuk a lábunkat. Természetesen minden egyes termékmintás
standnál meg akarok állni.
Az első alkalommal Harrison hátrébb állt, amíg én elmajszoltam
egy csatnit meg krékert. Grimaszba torzult szájáról lerí, mennyire
gusztustalannak tartja, hogy valaki csak úgy ételt osztogasson. Ám
mire a csokis kekszekhez érek, elég kíváncsivá válik ahhoz, hogy
megkóstoljon egyet.
Figyelem, ahogy elmajszolja a kis morzsákat, és a szeme
felragyog.
 – Talán vehetnénk egy csomaggal ebből a kekszből – mondja, a
termékminta-kínáló mellett álló standot méregetve.
– Látod? Így cserkésznek be – mondom, majd odanyúlok és
elveszek egy csomaggal, aztán a kosárba dobom.
– Rászedve érzem magam – háborog. – Először beetetnek az
ingyenes termékmintájukkal, aztán rávesznek, hogy vásárolj.
Ezzel odanyúl és elvesz még egy mintát a pultról, majd rákacsint a
kínálóra.
– Tudod, vevőnként csak egy jár – suttogom neki, ahogy
elsétálunk. – Ha kiderül, hogy a királyi család testőre megpróbálja
kijátszani a Costco termékminta-rendszerét, az csúnya lesz.
Egészen közel hajol hozzám, mire önkéntelenül visszatartom a
lélegzetem.
– Akkor ez a kettőnk kis titka lesz.
Aztán felegyenesedik, én pedig lassan kifújom a levegőt az
orromon. Huh, figyelmeztetnie kéne, mielőtt ilyen közel jön!
Mindjárt lefagyok. Ha belélegezném az illatát, teljesen kész lennék.
A bevásárlókörutunk rendben lezajlik, és Harrison ismét elkerüli
a termékmintákat. Úgy tűnik, mindent beszereztünk, amire
szükségünk van, sőt még annál is többet.
Néha, de csak néha, olyan érzésem támad, mintha lenne valami
izzás a tekintetében. Az, ahogy megláttam, hogy a mellemre
vándorol a pillantása, amikor azt hitte, nem látom, ahogy az ujjai
hozzáértek az enyémhez, amikor mindketten a bacon után
nyúltunk. Ahogy a derekamra tette a kezét, miközben kivezetett az
áruházból. Nem is beszélve a bazsarózsákról, amiket vett. Két
csokrot Monicának és Eddie-nek, egyet viszont nekem.
Ezt mindaddig nem tudtam, amíg a kapun áthaladva le nem
parkoltam a hercegék háza előtt.
– Ez a tied – mondja, ahogy előhúzza a hátsó ülésről a
bazsarózsacsokrot és átnyújtja nekem.
Egy pillanatig hitetlenkedve bámulok rá, aztán a kezemben lévő
rózsaszín virágokra. Így folytatja:
– Köszönetképpen. Amiért ilyen segítőkész és megértő voltál.
Azaz nehogy bármi többet belemagyarázz ebbe a tízdolláros
tételbe.
Ám még így is, maga a gesztus nagyon kedves.
Aztán felteszem a nagy kérdést.
– Tudod hogyan tudnád igazán kimutatni a nagyrabecsülésedet?
Gyere el velem a Szószátyárba pénteken!
Látszólag még a felvetést is sértőnek találja.
– Ugyan miért akarnál elmenni oda?
– Hogy megmutassam nekik, hogy nem félek. – Hezitálok. –
Nagyobb biztonságban érezném magam, ha ott lennél.
– Hivatásosként vagy barátként szeretnéd, hogy menjek?
– Barátként.
Biccent egyet.
– Meglátom, mit tehetek.

Péntek délután van, és egész héten nem láttam Harrisont, ami elég
furcsa. Ugyanez igaz Monicára és Eddie-re. A titokzatos James nevű
testőr a SUV-ban látszólag remek munkát végez, hogy távol tartsa a
médiát, így amikor csak elviszem sétálni Lizát, vagy kiugrom egy
kávéért, esetleg túrázni, senkit nem látok. Békés minden.
És, bevallom, unalmas is. Egész nap olvasok és podcastadásokat
veszek fel, még többet is, mint általában. Mindeközben arra
vágyom, bárcsak beszélhetnék Harrisonról és Monicáról, meg
mindenről, ami itt történt, de most sikerült csak a könyvekre
szorítkoznom. Szerencsére elolvastam egy csomó regényt, amiben a
férfi főhős egy igazi cukorpofa, így elég jó képet tudok festeni erről
a hallgatóimnak, akiknek a száma, úgy tűnik, napról napra
gyarapszik.
Édesanyámmal sem valami jó beszélgetni mostanában. Boldogan
áradozik Monicáról és Eddie-ről, de ha felhozom Harrisont,
ugyanazt a pillantást veti felém, mint az elmúlt években,
valahányszor elkezdtem randizni valakivel. Tudom, nem számít,
hogy nem járok Harrisonnal, hogy a gondolat még csak meg sem
fordult a fejemben (nem is beszélve arról, mekkora képtelenség), de
akkor is így néz rám. Talán mert azt hiszi, hogy ismer, hogy a
fejembe veszek valami butaságot, és belehabarodok.
Nem is habarodok bele! Korántsem! Egy kicsit sem!
De egész nap fel-alá járkálok a házban azon töprengve, hogy
összeszedjem-e a bátorságom, és írjak Monicának, csak hogy
bejelentkezzek, hátha feljön témaként Harrison. Kíváncsi vagyok,
Harrison totálisan megfeledkezett-e a nem-randinkról a
Szószátyárban. Egy csomószor megnézem a bejárati ajtót is, hátha
egyszer csak felbukkan. De miért is tenné? Ő egy testőr. Az a dolga,
hogy védelmezze a herceg és a hercegné életét, nem pedig az, hogy
szívességből álrandikra menjen egy kisvárosi tanítónővel.
Mire eljön a vacsoraidő, és anyának segítek ragut készíteni,
mentálisan már feladtam. Egyedül semmiképpen nem megyek a
bárba. Vagy Harrisonnal megyek, vagy el sem indulok. Nagyon is
tisztában vagyok azzal, hogy az indítékom, hogy Harrison mellettem
legyen, elég kicsinyes, de szerintem ezt ő is tudja.
Fizikálisan is feladtam a mackónadrág- és ócskaflaneling-
választásommal, a hajamat kócos kontyba fogtam, ahogy a kanapén
ülve esszük a ragut, miközben anya a távirányítót kattintgatja.
Igyekszem nem rosszkedvűnek lenni, különösen mert a
hangulatomat, kiváltképpen a rosszat, anya hajlamos átvenni. Oka
van annak, hogy a legtöbbször úgy nézek ki, mint aki teljesen jól
van; erre rászoktattam magam. Még egy dolog, amire a terapeutám
rávilágított, amikor a komplex poszttraumásstressz-szindrómámról
beszéltünk. Sokszor a negatív érzéseimet eltemetem, mert nincs
biztonságos terem a kifejezésükre. Ez gyerekkorom óta így van.
Mindenesetre tudom, hogy ez a hét arra hívta fel a figyelmem,
milyen is az életem általában: unalmas. És hogy a hercegék mennyi
izgalmat vittek bele. Habár nem beszélgettem valami sokat
Monicával és Harrisonnal, ezek az alkalmak mégis rádöbbentettek
arra, mennyire szükségem lenne egy-két barátra.
Éppen azon morfondírozom, hogy felhívom Cynthiát, noha nem
igazán szoktunk összefutni az iskolán kívül, amikor Liza ugatni
kezd.
Anyával mindketten a bejárati ajtó felé kapjuk a fejünket, még
mielőtt kopognának.
A szívem nagyot dobban a mellkasomban.
Ez nem lehet ő.
Felkelek, és odamegyek, miközben nagyon is tudatában vagyok
annak, mennyire borzalmasan nézek ki, de még így is abban
reménykedem, hogy Harrison az. De tényleg, ki más lehetne?
Kinyitom az ajtót.
Monica az. Csinos és elegáns, mint mindig.
– Helló, Piper! – köszön mentegetőzően. – Bocsánat, hogy csak így
beállítok ahelyett, hogy SMS-t küldenék. Csak az olyan hülyén hat,
amikor ilyen közel laksz. – Elnéz mellettem, és beinteget a kanapén
ülő anyámnak. – Jó estét, Evelyn!
– Hercegnő, gyere be! – kiáltja az anyám. – Ragut főztem!
– Nemrégen ettünk, de nagyon köszönöm a meghívást – mondja
Monica. Rám függeszti sötétbarna szemét. – Harrison említette
valamikor a héten, hogy azt szeretnéd, ha elkísérne a helyi
kocsmába ma este.
Ó, ó! Habár Monica elég kedvesnek tűnik, fogalmam sincs, hogy
most bajban vagyok-e, vagy sem.
– Igen, lehet, hogy említettem neki – mondom nyugtalanul. – Nem
kellett volna?
Elvigyorodik, és barátságosan megpaskolja a karom.
– Nem-nem! Szerintem remek ötlet! De tényleg. Ezért is vagyok itt.
Harrison csak úgy mellékesen említette, mintha azt várta vagy
akarta volna, hogy nemet mondjak. Csak először veled szerettem
volna beszélni, hogy tudjam, áll-e még az ajánlat, és hogy komolyan
gondoltad-e.
– Határozottan. Azt gondoltam, jó lenne.
– Rendben. Akkor azt mondom, hogy mennie kell.
Felemelem a kezem.
– Várj! Nem akarom, hogy kötelességből jöjjön! Azt hittem, esetleg
szeretné.
Oldalra biccenti a fejét és sanda pillantást vet rám.
– Harrison nem tudja, mit akar, vagy hogy mi a jó neki. Figyelj, én
jóban vagyok vele, és van pár dolog, amit tudnod kell. Soha, de soha
nem vett ki szabadságot. Még ha Eddie ragaszkodik is hozzá, akkor
is szolgálatban van valamilyen szinten. Soha nem megy nyaralni.
Soha nem járt senkivel, legalábbis tartós kapcsolat szintjén.
– Én nem járok vele – vetem közbe. – Ez nem randi!
– Egyéjszakás kalandjai lehet hogy voltak – folytatja engem
figyelmen kívül hagyva. – Arról nem beszélek vele.
– Ez nem randi, és nem is egyéjszakás kaland – ismétlem, habár a
futó kapcsolatainak gondolatától a mellkasomban valami furcsa
bizsergést érzek.
– Ó, Piper, tudom! Ő is tudja. Csak azt mondom, hogy nem szokott
kimozdulni, és nem éli az életét. Mi vagyunk az élete. És tudom,
hogy szerinte ennek így kell lennie a munkája miatt, de ez nem igaz.
Részben azért ragaszkodtunk hozzá, hogy Harrison velünk jöjjön,
amikor elköltöztünk, mert azt gondoltuk, hogy jót tenne neki. A
felügyelet csúcsán kellett lennie Angliában, mindenhol veszély
fenyegetett. Tudtuk, hogy az egyetlen lehetőségünk a fellélegzésre,
ha ide jövünk.
– Úgy veszem ki, családtagként tekintetek rá.
– Az is. És ha most úgy tűnik, mintha én lennék a mindenbe
beleszólós pótanyja, az sem érdekel. Csak mondd meg, mikorra
jöjjön át.
– Monica hercegné, minden tiszteletem a tiéd, de nem szeretném,
ha Harrison eljönne úgy, hogy végig borzalmasan érzi magát.
– Ha nem vetted volna észre, mindig borzalmasan érzi magát.
Legalább most egy kicsit megszabadulhatnánk tőle. Nekünk nem jár
egy kis pihenés?
Erre mit mondhatnék?
– Szóval mikor? – erősködik.
– Ööö… talán egy fél óra? Egy?
– Fél óra múlva itt lesz.
Ezzel gyorsan búcsút int, és már megy is.
Pontosan három másodpercet hagyok magamnak, amíg a szám
némán megformálja a szavakat: mi a szar?, aztán visszasietek a
házba.
– Mit akart? Miért nem jött be? – kérdezte az anyám.
– Most nem tudok beszélni, készülődnöm kell! – mondom, és
egyenesen a fürdőszobába rohanok. Megnyitom a zuhanyt, és
beugrok. A régi vezetékek feljajdulnak, ahogy megindul a meleg víz.
Ha ez most tényleg megtörténik, az biztos, hogy csakis a lehető
legdögösebben jelenek meg a Szószátyárban. Ha Harrisonnal az
oldalamon állítok be a bárba Joey-hoz, akkor mindent bevetek.
 A legfontosabb, hogy egyszer az életben jól álljon a hajam, ezért
egyenesre szárítom, ami egy örökkévalóságnak tűnik, aztán gyorsan
sminkelek, ezúttal a szememet kicsit hangsúlyosabban festem ki
olyan fényes púderrel, amit még a bár másik végéből is könnyű
észrevenni. Aztán átbotorkálok a nappalin a törülközőmben a
szobámba, és gyorsan végignézem a ruháimat. Passzos farmert
veszek, és épp belebújok a testhez simuló fekete topomba, amikor
meghallom a kopogást.
Annyira siettem, hogy időm sem volt izgulni, most azonban
letarol, mint egy tehervonat. Tudom, hogy semmi okom
idegeskedni, de mostanra az egész testemben remegek.
Ez nem randi. Csak szívességből teszi. Nem is akar eljönni.
Mély levegőt veszek, habár semmit nem használ a zakatoló
szívemnek, és az ajtó felé veszem az irányt.
Persze az anyám beelőz.
– Helló! – mondja, ahogy kinyitja az ajtót. – Mr. Cole! Máshogy néz
ki. Jóságos ég! Tetoválások! Mennyi van! Miért tette ezt magával?
Jaj!
Nem látom Harrisont onnan, ahol állok, csak hallom.
– Piper itt van? – kérdezi. A hangja olyan laza és nyugodt, mint
mindig, még így is, hogy anyám a tetoválásairól magyaráz (annyira
utálja a tetoválásokat, hogy kész csoda, hogy soha nem varrattam
magamra egyet sem bosszantásból).
Az anyám elfintorodik.
– Igen, itt van. – Aztán felém fordul, és meglát, ahogy a szobám
előtt állok. A szemét összehúzva mér végig. – Kicsípted magad. Hova
mentek? Mi történik itt?
– Csak a kocsmába megyünk. Ne aggódj! – mondom neki.
– Nem vezethetsz, ha iszol.
– Csak egy pohárral iszom, ígérem.
 – Randiztok?
JÓÉG! Nem hallotta, mit beszéltünk Monicával?
Hevesen megrázom a fejem, és intek, hogy jöjjön el az ajtótól.
– Nem, nem randi. Csak elmegyünk a kocsmába, jó?
Összenéz Lizával, aztán visszakullog a kanapéra.
Az ajtóhoz megyek, készen a menekülésre, még mielőtt valami
mást is mond.
És alig hiszek a szememnek.
Harrison testhezálló fekete pólót visel, ami láttatni engedi a
tetoválásokat a karján, grafitszürke farmert és sötét bakancsot.
Annyira lezserül hétköznapias, hogy szinte rá sem ismerek, habár
természetesen a pilótaszemüvege rajta van. Enélkül nem is ő lenne
Harrison.
Ha azt mondanám, hogy dögös, az enyhe kifejezés. Elképesztően
dögösen fest. Egy teljesen más szintű jóképűség ez, egész más
kategóriába tartozó gyönyörűség. Most az egyszer nem a királyi
család kiváló testőreként nézek rá, hanem egy olyan férfit látok
benne, akitől a női petefészkek időzített bombává válnak.
Legszívesebben megmásznám, elvinném egypár körre és addig
hajtanám, amíg csak lehet.
Kifulladásig.
– Szia! – mondom vidáman. Túl vidáman. Mintha hipnotizált
volna a szexepiljével. Szexnotizált.
Néhány pillanatig nem reagál semmit. Elég hosszú ideig ahhoz,
hogy feltűnő legyen, és azt kívánom, bárcsak ne lenne még fent a
nap így, este hétkor, és akkor láthatnám a szemét. Tetszik neki, amit
lát? Vagy azt gondolja, hogy az egész egy kissé feltűnő?
– Akkor, mehetünk? – kérdezem félszegen.
– Igen, persze – mondja észbe kapva, és kissé megrázza a fejét,
mint aki épp transzból ébredt.
 Kilépek, és becsukom magam mögött az ajtót, majd elindulok
Kuka felé.
– Biztosan te akarsz vezetni? – kérdezi.
Kinyitom az ajtót, és rámosolygok.
– Máris eleged van abból, ahogy vezetek? A múltkor olyan jól
bírtad!
Vonakodva a saját oldalához sétál.
– Azt hittem, innál.
Megrázom a fejem.
– Megleszek. Szállj be!
Halkan motyog valamit, aztán beül az anyósülésre. Én még egy
percig felbámulok a fákra, és veszek egy mély levegőt, hogy a
gondolataimat visszatereljem a megfelelő pályára.
Csak szívességet tesz nekem, ez nem egy randi, még csak nem is
akar itt lenni.
Ezt elismétlem még egyszer, aztán beszállok. Csakhogy újra elkap
az idegesség, ahogy rájövök, mennyire más így a közelében ülni,
hogy ennyivel kevesebb ruhát visel. Igen, pólóban van, ami az
öltönyhöz képest olyan, mintha meztelen lenne. Teljesen jól látom a
tetoválásokat az alkarján és a bicepszén, és… uramatyám, ez a
felkar! Ez a bicepsz! Olyan hatalmas, feszes és kigyúrt, hogy
képtelen vagyok összpontosítani. Talán nem kéne vezetnem. Ez a
pasi sokkal bódítóbb, mint az alkohol.
Aztán meg az illata… Mintha tengeri só és lime keveréke lenne
friss erdőillattal, és közben még édes is. Nem beszélve a hőségről,
amit magából áraszt, a válla olyan közel az enyémhez…
– Jól vagy?
Pislogok egyet. Pislognom kell. Azt hiszem, túl sokáig bámultam,
nem is, inkább stíröltem pislogás nélkül, mint valami kibaszott
őrült.
 – Igen – nyögöm ki, miközben érzem, hogy az arcom lángol.
Beindítom a kocsit. – Csak elmerültem a gondolataimban.
Bólint, és bár épp csak elhagyjuk a kaput, megszólal:
– Furcsa így látni?
– Nagyon furcsa – mondom, habár a furcsa nem a megfelelő
kifejezés erre, de nem fejtem ki jobban. Megköszörülöm a torkom. –
Köszönöm, hogy eljössz, amúgy. Monica mondta, hogy nem akartál,
szóval nagyra értékelem. De nem szeretnélek rákényszeríteni sem.
– Senki nem kényszerít semmire – morogja. – Csak jól át kellett
gondolnom, ennyi.
– Monica szerint többet kellene eljárnod.
– Neki kellene többet eljárnia, nem nekem. Szerencsére teljes
mértékben megbízom a csapatomban, úgyhogy tudom, hogy
rendben lesznek. – Szünetet tart, egy gyors pillantást vetve rám. –
Én viszont…
– Te is rendben leszel – mondom. – Meg van szabva, meddig
lehetsz távol? Tökké változol, ha nem hozlak haza időben?
Nem kell látnom a tekintetét ahhoz, hogy tudjam, szúrósan néz
rám.
– Úgy tűnik, hogy neked köszönhetően szabadnapot kaptam
holnapra – mondja.
– Hát, ha én vezetek, akkor te iszol! Nincs kifogás.
Erre nem mond semmit. Őszintén szólva nem érdekel, hogy iszik-
e vagy sem. Csak szeretném, ha egyszer az életben ellazulna. Azok
után, amit Monica mesélt, hogy annyira elfoglalt és annyira a
munkájának él, hogy még randizni sem jár, és látszólag semmi
magánélete, kicsit jobban rálátok erre a férfira, aki annyira
hajlamos bezárkózni.
Tíz perc alatt odaérünk a kocsmába, ami a város szélén, egy
hatalmas kishajókikötőnél van. Néhány ember a bejáratnál ácsorog
és cigizik, én pedig azonnal végigfuttatom rajtuk a szemem,
ismerem-e őket. Lehet, hogy nincs sok barátom, de sok mindenkit
ismerek, és nem mindenki jó közülük. Megkönnyebbülök, miután
nem ismerem fel egyikőjüket sem. Talán turisták.
– Megleszel? – kérdezi Harrison, ahogy végiggurulunk a murvás
parkolón és megállunk.
– Persze! – felelem.
Engem bámul, azt hiszem, és most, hogy nem mozog az autó, és
nem kell a vezetésre koncentrálnom, még inkább feltűnik,
mennyire zsúfolt ez a kis tér.
A napszemüvegére teszem az ujjaim, és gyengéden lehúzom róla.
Rám pislog, a szeme olyan színű, mint errefelé a víz, amin a
cédrus tükröződik. Áthatóbb, mint valaha.
Egy pillanatra elakad a lélegzetem.
– Ez nem lehet rajtad odabent – mondom. – Úgy néznél ki, mint
egy fajankó.
Összehúzza a szemét.
– Azt hiszem, örülnöm kéne, hogy nem nézek ki máris annak.
Pedig úgy érzem magam.
Átnyújtom a napszemüvegét, ő pedig elveszi tőlem, az ujjai
hozzáérnek az enyémhez, amitől apró szikrák szaladnak fel a
karomon a tarkómig, aztán végig az egész testemen.
Bajban vagyok.
– Nagyon jól nézel ki! – mondom fojtott hangon, mint aki nem
meri elmondani, amit valójában gondol. – Egyáltalán nem fajankós.
Csak elképesztően dögös.
Látszólag elégedett a válasszal. Úgy érzem, egy örökkévalóság óta
néz a szemembe, a feszültség közöttünk pedig egye nagyobb, egyre
intenzívebb. Jóég! Így néz rám mindig?
Muszáj elfordítanom a tekintetem. Megköszörülöm a torkom és
szégyellősen rámosolygok a kormányra, a semmire, bármire, ami
nem ő, aztán kiszállok a kocsiból.
 12.

A meleg nyári levegő és a hirtelen jött távolság köztünk segít

leállítani az agyam, hogy ne folyamatosan rá koncentráljak, ám
sajnos ez azt jelenti, hogy a kocsma felé terelődik a figyelmem.
Harrison kiszáll a kocsiból, és odajön hozzám.
– Felvázolod, mire számíthatok?
Megvonom a vállam, ahogy keresztülmegyünk a murvás
parkolón.
– Ez csak egy kisvárosi kocsma.
– Arra rájöttem – mondja. – De az exeddel kapcsolatban? Nem
ezért vagyok itt?
Igaza van. De azért is jött, mert azt akarom, hogy itt legyen.
Folytatja:
– Ha az szeretnéd, hogy úgy tűnjön, mintha egy pár lennénk…
– Nem, nem, nem! – mondom gyorsan. – Egyáltalán nem erről van
szó!
– Csak mert szerintem az nem jó ötlet – teszi hozzá, mire a szívem
egy apró darabkája összetörik. – Az emberek tudják, ki vagyok.
Talán nem azok, akik a kocsmában vannak, de a világon mindenütt
máshol igen. Nem ölelhetlek magamhoz odabent úgy, mintha a
barátnőm lennél, amikor a sajtó ezt könnyen megtudhatja. A
hitelességemnek annyi lenne, és ebbe a mocsokba belerángatnák
Eddie-t és Monicát is. Állandóan lesben állnak a lehetőségre.
– Teljesen megértem – mondom, habár egy kissé megrendülök. –
Akkor soha nem járhatsz senkivel?
 Gyorsan megvonja a vállát.
– Azt csinálok, amit akarok. De számolnom kell a
következményekkel. Ha pedig együtt látnak veled olyan helyzetben,
amikor már valószínűleg tudják, hogy idevalósi vagy, ráadásul az
egyik szomszéd, az nem lenne jó. Nem tartanák elég profinak,
függetlenül attól, személy szerint én hogyan érzek ezzel
kapcsolatban.
Kikerekedik a szemem. És… te hogy érzel ezzel kapcsolatban? –
akarom kérdezni. Legszívesebben megráznám, rákiabálnék, és
választ követelnék arra a kérdésre, aminek a létezéséről eddig nem
is tudtam.
Ehelyett csak bólintok, és megtorpanok az ajtó előtt,
hallótávolságon kívül a kint dohányzóktól.
– Nem akarom, hogy bárki bármit is gondoljon. Csak el akartam
jönni, mert soha nem szoktam. Már jó ideje itt lakom, mégsem
tartozom ide. Elzárkóztam, mert túlságosan féltem attól, hogy
megismerkedjek az emberekkel, és hogy megismerjenek. Amikor
Joey-val jártam, őt állítottam az életem középpontjába, és nem volt
más. Ezt csinálom egy kapcsolatban, és lehet, hogy ez teljesen
normális, de amikor egy mérgező kapcsolatban vagy, akkor
egészségtelen. Nem hiszem, hogy valaha lett volna egészséges
kapcsolatom… – Elhallgatok, és a strandpapucsos lábamat nézem, a
lepattogzott színtelen körömlakkot. – Tudom, hogy ebből
valószínűleg nem sokat értesz. Én sem nagyon értem.
– Jobban megértem, mint hinnéd – mondja. – Gyere! Hadd
hívjalak meg egy italra!
Kinyitja előttem az ajtót, és belépek.
A hely tele van. Az előzenekar már elkezdte, éppen a Pour Some
Sugar on Me feldolgozását játsszák, mellettünk pincérnők sietnek el
sörrel és fish and chipsszel megpakolt tálcákkal.
– Hova akarsz ülni? – kérdezem Harrisont, de mivel a zene miatt
felemelem a hangom, azt veszem észre, hogy csomóan ránk néznek,
legfőképpen nők. Nem látom őket elég ideig ahhoz, hogy rájöjjek,
ismerem-e őket.
– Ahova csak szeretnél – mondja.
Az élő zene miatt a legtöbb vendég a színpad körül foglal helyet, a
kocsma belső felében. Ám mivel az, hogy itt vagyunk, a jelenlétről
szól, nem pedig a részeg és izzadt tömeggel való érintkezésről, a
kikötőre nyíló terasz felé veszem az irányt, ahol észreveszek egy
kétszemélyes asztalt a sarokban.
– Nem az volt a lényeg, hogy lássanak? – kérdezi Harrison,
miközben kihúzza nekem a széket. De tényleg, ki csinál ilyet? Talán
az angolok.
– Köszönöm! – mondom. Meghat, hogy ennyire elképesztően
udvarias. Leülök. – A hangos zenétől szorongós leszek. Idekint lenni
is számít.
Kiváltképpen, amikor a legkedvencebb személyemet, Amy
Mischkyt látom a kiszolgálópultban. Gondolom, két helyen is
dolgozik, és ha sűrűbben járnék el otthonról, erről tudnék is. Minket
bámul, mielőtt összeszedi az étlapunkat.
Gyorsan elegyengetem a hajam az arcom körül, majd szélesen
rámosolygok, amikor odajön hozzánk.
– Helló! – köszönök.
– Hali! – vicsorog rám, aztán Harrisonra bámul. – Nem hittem
volna, hogy eljöttök.
Á, tessék, itt a bökkenő!
– Ki ne élt volna egy ilyen meghívással? – mondom a vállamat
felhúzva.
Lebiggyeszti az ajkát egy pillanatra, engem tanulmányoz,
magában valószínűleg sok-sok nem túl kedves dolgot gondolva.
– Megvan, mit innátok?
– Az étlapok sokat segítenének ebben – mondja Harrison.
Haha! Imádom a szarkasztikus Harrisont!
Amy egy pillanatra összeszűkült szemmel néz rá, majd egy
nagyon hamiskás mosolyt erőltet az arcára.
– Természetesen! – Az asztalra ejti az étlapokat, és továbbáll.
– Imádom, hogy ezt mondtad! – mosolygok Harrisonra.
– Ha olyan csapnivaló felszolgáló, mint amilyen barista, akkor ez
egy hosszú este lesz.
Magamhoz veszek egy étlapot.
– Ez mutatja, hogy nem integrálódtál még teljesen a szigeti létbe.
A szigeti lét azt jelenti, hogy mindenkinek ez az első munkanapja.
Mindig. Örülj neki, hogy egyáltalán itt vannak.
Ingatja a fejét, és egy halvány, szórakozott mosoly játszik az
ajkán, ahogy rám néz az étlapja fölött.
– Őszintén szólva nem tudom, hogy csinálod ezt.
– Mondjuk, nem mintha sokat kéne érintkezned az
átlagemberekkel.
– Akkor is, a hatékonyság hiánya valami gyötrelmes.
– Majd megszokod. Csak haladni kell az árral. Ami azt jelenti,
hogy ne aggódj olyasmi miatt, amit nem tudsz irányítani.
– Én nem aggódom. Az irányítás egy preferencia.
– Szerintem összekevered a preferenciát és a szükségletet.
– Tudom, mi a különbség – mondja szelíden, miközben lapoz. –
Azt sem tudom, mikor ittam utoljára sört.
– Komolyan? Te aztán elég rossz brit vagy!
– Úgy is van – mondja, majd elfordul a székén, hogy intsen
Amynek, aki vonakodva odajön és elénk áll, csípőre tett kézzel.
– Nos, mi lesz?
 Harrison felém biccent, hogy kezdjem én.
– Egy vizet és egy Corona Lightot kérek – rendelek.
– Én pedig egy barna sört.
– Akkor csak az italok lesznek – mondja, és az étlapok után nyúl.
Harrison rárakja a kezét.
– Még nem döntöttük el – mondja udvarias, ám határozott
hangon, a végén egy mosolyt felvillantva.
Amyt vagy Harrison mosolya döbbenti meg, vagy az utasítás, de
egy pillanatig csak pislog rá leesett állal, amíg ki nem présel
magából egy „természetesen”-t.
Átmegy egy másik asztalhoz, Harrison pedig gúnyos mosollyal
figyeli.
– Nem tetszik nekem – mondja, ahogy visszafordul felém. –
Bajkeverő.
– Hát, a felmenői között sok a bajkeverő – mondom. – Az anyja
egyike a helyi újság vezércikkíróinak. Állandóan panaszkodik a
turizmusra, a mobiltelefon-szolgáltatás ellen ágál, vagy azon
háborog, hogy egy férfi, akit nem is ismer, túl sok fát vág ki a saját
telkén. Igazából le is vagyok döbbenve, hogy rólatok még nem írt.
Nem gondolnám, hogy a jelenlétetek mindenki más számára
zökkenőmentes átmenetet jelentett.
– Erre nem is gondoltam – mélázik el Harrison. A napfénytől
hunyorog. Tudom, hogy szíve szerint felrakná a napszemüvegét, de
valamiért mégsem teszi. – Csak rád összpontosítottam.
Csak rád összpontosítottam.
Ezt mondta!
Utálom, hogy valahol teljesen elolvadok a tudattól, hogy valaki
figyelt rám, és hogy az a valaki pont ő.
A kikötő felé néz.
– Azt hiszem, az, hogy a házban bujkálunk, és nem igazán járunk
el, nem segít, hogy megtudjuk, hogyan viszonyulnak hozzánk.
Oké, szóval most vagy kerüli a témát, hogy rám összpontosított,
vagy fogalma sincs, mit mondott. Nehezen jövök rá, mi járhat a
fejében, mert a hajókat figyeli. Nem kifejezetten néz ki ellazultnak,
de hát sohasem az.
– Én csak annyit tudok, hogy több itt az újságíró miattatok.
– Hát, én ma este nem látok egyet sem – jegyzi meg.
Körülnézek. Igaza van. Akárhol is bujkálnak az újságírók, itt
biztos nem.
– Lehet, hogy mind elmentek. Így, hogy Bert és James kint
járőrözik, meg hogy Monica és Eddie soha nem mozdulnak ki, talán
feladták.
– Ezt akarják elhitetni – mondja, a halántékát megérintve. –
Trükkös szemétládák.
Amy meghozza az italunkat, és gyorsan elénk teszi, meg sem
kérdezi, mit kérünk még, ami nem is baj, mert még csak rá sem
néztem az étlapra.
– Egészségedre! – mondom Harrisonnak, miközben összenyomom
a limegerezdet az üveg nyaka fölött, majd felemelem a sörömet. –
Igyunk az élvezetes estére a városban!
Ez mosolyt csal az arcára.
– Igyunk rá!
Koccintunk, és sikerül a szemkontaktust megtartanom vele, ahogy
beleiszom a sörömbe. Aztán észreveszek valakit az ajtónál.
Francba!
Joey az.
Persze, azért jöttem ide, mert reménykedtem benne, hogy
találkozunk, de leginkább abban bíztam, hogy majd messziről
észrevesz, és azt gondolja magában: „Ó, Piper! Nyilvánvalóan nem
fél kimozdulni, asszem, mégsem tettem tönkre, mint ahogy
gondoltam.” Vagy valami hasonló. Aztán pedig csak tovább játszaná
a borzalmas zenéjét, és marad, ahol van.
De nem, éppen felém tart, nem marad ott, ahol van.
Kihúzom magam, erőltetett mosolyt varázsolok az arcomra, ami
elég ahhoz, hogy Harrison hátraforduljon. Amikor visszanéz rám, a
szemöldökét várakozásteljesen felvonja. Emlékszem, mit mondott
Harrison a dokkon arról, hogy szeretné betörni Joey orrát, és
remélem, még nem ott tartunk.
– Pipes! – kiált Joey. Az asztalunk elé áll, kezét összefonja. Az
arcán széles vigyor és önteltség látszik, bennem pedig felmerül,
hogyan is vonzódhattam hozzá egyáltalán. Ó, igen! Azért, mert
távolságtartó, elkötelezettség-fóbiás, és azt gondoltam, ezt
érdemlem.
– Joey! – mondom, majd elmosolyodom, és a sörömmel
Harrisonra mutatok. – Ő Harrison. Nem hiszem, hogy a múltkor
bemutattalak benneteket egymásnak.
– Ó, tényleg! Helló, öregem! – köszön Joey és kinyújtja a kezét. – Te
vagy a látogató!
– Így van – feleli Harrison. Megrázza Joey kezét, miközben totál
összeroppantja.
Joey minden igyekezetével azon van, hogy ne szisszenjen fel, én
pedig a sörömmel takarom el az ajkam, hogy ne látsszon a
vigyorgásom.
Elhúzza a kezét egy félmosollyal.
– Húha! Ez aztán a kézfogás! – Joey rám néz. – Hol találtad ezt a
fickót, Pipes? Egy kevert harcművészetek versenyen?
Harrison pillantása csak úgy süt.
– Nem egészen – mondja halkan, azzal a hanglejtéssel, amiből
Joey-nak tudnia kéne, hogy vékony jégen táncol.
– Tartanak egyáltalán kevert harcművészeti versenyt Nagy-
Britanniában? Brit vagy, ugye? Azt gondoltam volna, hogy inkább
ilyen Jason Statham-es hangod van. Tudod! Ilyen! – Azzal elkezdi
utánozni Jason Stathamet, ami borzalmas. Olyan, mint egy
beszteroidozott Michael Caine.
Jaj, Joey, légyszi, fogd be!
– Nem, nem tudom – mondja Harrison óvatosan, és totál
vészjóslóan bámul rá. – Bocsi, hogy is hívnak?
– Joey.
– És te Piper… barátja vagy? Vagy hogy is?
Harrison tudja, mit csinál. Joey csak pislog rá meglepetten, mint
aki képtelen elhinni, hogy nem meséltem róla Harrisonnak. Látom
rajta, hogy most visszaemlékezik a kávézóban történtekre, azon
töprengve, vajon Harrison meghallotta-e azt, hogy otthagytam őt az
oltárnál. Én meg odavagyok érte, hogy Harrison úgy tesz, mintha
nem így lenne.
– Nem – mondja, és aztán rám vet egy pillantást. – Vagyis, de. Azt
mondanám, hogy a barátom. Bonyolult a történetünk.
– Értem – mondja Harrison. – Jó Piper barátaival találkozni.
Remélem, mind olyan jól bánnak vele, mint én.
– Aha – mondja Joey lassan. – Amúgy az együttesem játszik úgy tíz
perc múlva. Gyertek be, nézzétek meg! Ne féljetek, Amy fenntartja
nektek itt kint a helyet.
– Meglátjuk – mondom Joey-nak, majd a víz felé intek. – Csak
annyira kellemes idekint, olyan kár lenne bemenni.
Joey csalódottnak tűnik. Helyes. Továbbáll, és én felsóhajtok.
– Kérlek, mondd, hogy nem érzel már semmit ez iránt az idióta
iránt – mondja Harrison, és egy húzásra lehajtja a maradék sörét.
Kibukik belőlem az elfojtott nevetés.
– Viccelsz? Nem! Dehogyis!
Harrison egy pillanatig mintha ezt emésztgetné, aztán feláll.
 – Hova mész? – kérdezem attól tartva, hogy itt hagy.
– Megyek, és rendelek a bárnál. Nem bízom a pincérnőnkben. Mit
szeretnél?
– Én már mást nem iszom – mondom meglengetve előtte a
sörösüveget.
Finoman megkocogtatja az asztallapot az öklével.
– Mindjárt jövök.
Figyelem, ahogy bemegy a kocsmába. Nagyon remélem, hogy nem
csinál ott semmi hülyeséget. Nem mintha annak a hetyke és
meggondolatlan típusnak tűnne, épp ellenkezőleg. De most iszik,
amikor általában nem szokott, és talán ilyenkor Harrisonnak
elszabadul egy másik énje.
Úgyhogy csak ülök itt és a sörömet szorongatom, nézem a
vitorlásokat a kikötőben, a turisták jövés-menését, és igyekszem
nem aggódni miatta.
Végül megérkezik, mindkét kezében egy-egy fekete sörrel. Ám
ahelyett, hogy diadalittas lenne, inkább csak bosszúsnak tűnik.
– Elég sokáig tartott – jegyzem meg.
– Ittam egy whiskyt – mondja, és ahogy leül, kilöttyen a sör.
– Hogy mit? – bámulok rá.
– Ittam egy whiskyt – ismétli meg, és rám szegezi a tekintetét,
majdnem mintegy kihívásképp. Nem úgy néz ki, mint aki már
megivott volna egy whiskyt és egy sört, a pillantása olyan éles és
tiszta, mint valaha. De így is meglepett, hogy ezt meglépte.
– Behozod a lemaradást? – kérdezem.
– Valahogy úgy – mondja. – Az exed van a színpadon. Biztos nem
akarsz bemenni, hogy megnézd?
– Nem, köszönöm – mondom. – Igazából, ha megittad azokat a
söröket, mehetünk is.
Elfintorodik, kékeszöld tekintete egyre áthatóbb.
 – Máris?
– Komolyan maradni akarsz?
Megvonja a vállát, és ráfonja a kezét a sörre.
– Miért ne? Elrángattál ide, és hónapok óta most ittam először
alkoholt. Mondhatom, hogy tényleg élvezem?
Felé integetek.
– Ilyen, amikor valamit élvezel?
Rám vigyorog és nagyot kortyol a söréből.
– Nem úgy tűnik?
Hát, mivel maradni akar, és szinte egyedül vagyok vele itt,
ráadásul egy kicsit felszabadultabbnak is érzem, úgy döntök, hogy
ideje belevágni Harrison titkos háttértörténetének kivizsgálásába.
– Na, mesélj! – kezdem, hátradőlve a székemben. – Mikor volt a
legutóbb szabadnapod?
Belekortyol a sörbe, és elgondolkodik ezen egy pillanatra.
– Őszintén szólva nem emlékszem.
– Szerintem akkor, amikor Monica és Eddie megkértek, hogy
gyere velük Kanadába, és nem igazán volt kifogásod ellene.
– Nem igazán.
– És a család?
Elsötétül a szeme, és elfordítja rólam a tekintetét. A kettes számú
sörét bámulja. Valami azt súgja, ez nem volt egy ártalmatlan kérdés.
– Anya. Egy öcs és egy húg. Londonban vannak.
– A te apád is lelépett?
– Soha nem ismertem. Felcsinálta az anyámat, és ennyi volt.
Aztán az anyám még két másik pasitól is teherbe esett, és megszülte
a testvéreimet. Egyik sem maradt velünk, úgyhogy nekem kellett
segítenem anyának felnevelni őket.
– Ó! Sajnálom.
– Semmi szükség rá. Én nem sajnálom. Ilyen az élet. Sikerült
elvégeznem a középiskolát, aztán egyenesen a hadseregbe mentem.
Úgy gondoltam, ez a legegyszerűbb módja, hogy támogassak
mindenkit.
– Biztos nagyon büszkék rád.
Enyhén megvonja a vállát, a szemöldöke összeszalad.
– Talán. Nem tudom. Nehéz tartani velük a kapcsolatot, de
igyekszem. Pénzt is küldök nekik, főleg anyámnak. Elég nehéz élete
volt.
– Akkor sokáig voltál a hadseregben.
Bólint.
– Életem legjobb döntése. Kordában tartott, tartást adott, és
felelősségvállalásra tanított. Talán nem hiszed el, de egy kis idióta
voltam fiatal koromban. Totális seggfej, aki folyton bajba
keveredett. Alkohol, drogok, és így tovább. Azt hiszem, így lázadtam
az ellen, hogy ilyen fiatalon apaként kellett viselkednem. Azzal,
hogy beléptem a seregbe, megmenekültem egy sötét és mocskos
jövőtől.
Minden egyes darabka, amit Harrison önmagából felfed, igazi
ajándék és megvilágosodás számomra. Most már minden sokkal
érthetőbb. A hűvös, nyugodt és összeszedett viselkedése, ahhoz való
ragaszkodása, hogy ő irányítson. Nem is lehetne alkalmasabb a
munkájára, és talán meg is magyarázza, miért ennyire elhivatott.
Fél, hogy elbukik.
Remélem, most nem bukik el. Épp hogy megitta a második sörét,
és már félúton van a harmadikért. Talán jó ötlet lenne enni valamit.
– Ettél már valaha kacsaszárnyat? – kérdezem, ahogy kezembe
veszem az étlapot. – Csodásat adnak itt. A fish and chips is remek!
Frissen fogott laposhalból készül.
Ferde pillantást vet rám, ahogy a kezébe veszi az étlapot.
– Fizetnek neked azért, hogy ezt mondd?
 – Hé! Odavagyok a kajáért! Ha valahol jól főznek, azt világgá
kürtölöm.
Végigfutja az étlapot.
– Akkor meglep, hogy nem jársz el otthonról sűrűbben.
– Azt hiszem, mondhatjuk, hogy mindkettőnknek égető szüksége
volt már a kimenőre. Lehet, kezdem belátni, hogy nem lehetek
életem végéig remete.
– Nem élhetsz rettegésben – mondja Harrison. A hangja egy
regiszterrel lentebb szól. – De ezt mondani sokkal könnyebb, mint
megtenni. Nem igaz?
Ezen eltöprengek, mialatt Harrison ismét odaint Amynek, és
leadjuk a rendelésünket egy nagy adag kacsamellre meg még egy
sörre és egy whisky-fröccsre. Úgy döntöttem, semmi jogom
megmondani neki, mit ihat és mit nem. Felnőtt ember. Ő hozza a
saját döntéseit. Én voltam, aki ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön, ő
pedig így tett.
Mellesleg még mindig azon agyalok, amit mondott. A rettegésről.
Meg hogy van az a pont, ahonnan kezdve a rettegés nem a javadat
szolgálja, és nem véd meg. Csak bánt és visszatart. Talán pont egy
ilyen határvonalon állok éppen, amikor a vágyam, hogy megvédjem
magam és az anyámat a fájdalomtól, pontosabban a mások
véleménye és gondolatai okozta fájdalomtól, talán kártékonyabb
hosszú távon. Az anyukám nevében nem beszélhetek, hogy ő
miként érez, de azt hiszem, egészségesebb lenne, ha kilépnék ebből,
még ha van is arra esély, hogy megsérülök.
Amy először a sört és a whiskyt hozza, és mire ideér a
kacsaszárnyakkal, Harrison már meg is itta az italait, és rendel még
egy kört.
Kezd egy kicsit becsiccsenteni. A tekintete már nem olyan átható,
ahogy rám néz.
 – Az egész arcodról süt az aggodalom.
Megpróbálom olyan simává varázsolni az arcom, amennyire csak
lehet.
– Én nem aggódom! – mondom vidáman. Hazudok. – Talán csak
nem vagy hozzászokva a sok sminkhez az arcomon.
– Igazad van. Nem vagyok. – Szomorú a hangja.
– Hadd találjam ki! Szerinted sokkal jobban nézek ki nélküle.
– Szerintem mindenhogy szép vagy.
Hú!
Kikerekedik a szemem, de nem úgy tűnik, mintha felfogta volna,
mit is mondott.
Részeg – emlékeztetem magam.
Habár részegen az ember nem pont hogy őszinte?
Az alkohol megszépíti a dolgokat – hárítok.
És ekkor Joey kijön a kocsmából, és felénk lépdel a teraszon.
– Kacsaszárny! Szép! – mondja a tányér felé bólintva. – Nagy
kedvenc. – Éles pillantást vet rám. – Nem jöttél be megnézni,
ahogyan játszom, igaz?
– Azt sem vettem észre, hogy a te zenekarod játszik – mondom
őszintén. – Teljesen úgy hangzott, mint az előző.
Gyakorlatilag látom, ahogy a tarkóján feláll a szőr. Ez betalált.
Utálja az előzenekart, szerinte az méltóságon aluli, hogy egy zenész
mások dalait játssza, habár ő maga is szokott párat.
Harrisonra néz.
– Hé, tudod mi van? Épp rólad beszéltünk! Tudom, ki vagy!
Harrison felnéz rá, összehúzott szemmel.
– És?
– Te vagy a testőr! A hercegé meg a hercegnőé, vagy kik azok. Ott
Scott Pointon, pont Piper mellett. Így sokkal érthetőbb ez az egész!
– Hogy érted? – kérdezem élesen.
 Joey felnevet és rám mutat, aztán Harrisonra.
– Ugyan, hagyjuk már! Tudtam, hogy nem vagytok egy pár, annak
semmi értelme nem volt! Gondoltam, biztos a testőre vagy, vagy
valami, bár őszintén, nem tudom, miért zaklatná bárki is itt Pipert.
Csak egy tanítónő, semmi több.
Annyi vérlázító dolgot lehetne kiemelni ebből a szövegből, hogy
képtelen vagyok megszólalni, csak fortyogok felháborodottan
dühömben.
– Miért ne lehetnénk egy pár? – kérdezi Harrison. A hangja olyan
hűvös és nyugodt, hogy minden normális ember fülét-farkát
behúzva elhúzna innen.
Nem úgy sötét, tudatlan, tökéletes Joey.
– Nos, uram, általában nem szoktam más férfiakat dicsérni, de te
határozottan nem az ő súlycsoportja vagy. – Tettetett szomorúsággal
rám pillant. – Ne haragudj, Piper. Csak hát te… tudod, ő meg… hát,
nem hiszem, hogy őt otthagynád az oltár előtt, ahogy engem.
És tessék.
A szavai pofonként érnek, majd lecsúsznak a gyomromba, és apró
csomóvá húzzák össze. Aztán visszasüvöltenek, mintha egy rohadt
vulkán lennék.
A székemet felborítva talpra szökkenek, és úgy ordítok:
– Te vagy az, aki megcsaltál a legénybúcsúdon! Nem hagytalak
faképnél az oltárnál! Lefújtam előtte az egészet, mert megtudtam,
hogy egy hűtlen seggfej vagy!
– Persze. Mondogasd csak ezt. Senki nem hisz neked ebben a
városban. Kivéve talán ezt a csávót, ha ostobább, mint amilyennek
látszik. – Harrison felé bök a hüvelykujjával.
Harrison gyorsabb, mint a villám. Egyetlen sebes, sima
mozdulattal odanyúl, és elkapja Joey hüvelykujját, és megszorítja,
készen arra, hogy kettétörje.
 Joey felvisít, erre már mindenki kijön a teraszra, és minket
bámul.
– Így bánsz minden vendégeddel? – morog rá Harrison. Düh süt a
hangjából és a tekintetéből. – Ostobának nevezed őket? Így vezeted
az üzletet?
– Engedj el! – kérleli Joey nyafogva, szánalmasan. – Engedj el!
Fogalmad sincs, ki vagyok, hogy mi az én családom!
– Pont leszarom, mi a családod! – mondja Harrison. – De
elengedlek. – Enged a szorításán, mire Joey elkapja és a mellkasához
szorítja a hüvelykujját, úgy babusgatja. – Ha pedig még egyszer
sértegetni mersz engem vagy Pipert, vagy akármelyik másik
vendéget, aki betér ide egy péntek estén, teszek róla, hogy mindenki
megtudja! Tudod, a te szigeted kicsi. De az én világom! Az
hatalmasabb, mint amit el tudsz képzelni! Szóval, ha szeretnéd
megmenteni a rohadt kis kocsmádat, a helyedben bocsánatot
kérnék, de őszintén, aztán kiegyenlíteném a számlánkat.
Így, hogy mindenki minket figyel, és a kocsma tele van turistával,
akiket a legkevésbé sem érdekel a család kötődése a szigethez, Joey
csapdába szorult.
Rám néz, én pedig visszavicsorgok rá, ahogy azt mondja:
– Bocsi, Piper.
Szinte képtelen Harrison szemébe nézni. Nem csodálom.
– És tőled is elnézést. A számlát én állom. Ahogy minden mást is,
amit még kértek. – Joey odaint Amynek. – Amy majd a gondotokat
viseli.
– Jobb későn, mint soha – motyogja Harrison a bajsza alatt.
Joey ezután besiet a teraszról, elkerülve a vendégek tekintetét,
ahogy elhalad mellettük. Amy, legjobb modorát elővéve, és egy
ideges mosolyt az arcára erőltetve, felveszi Harrison dupla
whiskyrendelését.
 Ahogy elmegy, hangosan és zaklatottan fújom ki a levegőt.
Félelemmel vegyes ámulattal bámulom Harrisont.
– Azt hittem, megölöd.
Harrison lehunyja a szemét, és vesz egy mély levegőt az orrán
keresztül.
– Akartam.
– Megőrizted a hidegvéred.
Bólint.
– Épphogy. – Kinyitja a szemét, és rám néz. – Sokkal rosszabbat is
megérdemel annál, mint amit kapott.
– Tudom. De a megalázás is van olyan jó.
– Hogy van képe így beszélni veled…
– Ahogy mondtam, megtalálom a seggfejeket.
– Nem értem, hogy lehettél a menyasszonya.
Szomorúan elmosolyodom.
– Egészen addig nem értettem ezt, amíg a terapeutám el nem
magyarázta. Azóta egyedül vagyok. Azt hiszem, túlságosan is félek
attól, hogy újra elkövetem ugyanazt a hibát. Túlságosan is félek
attól, hogy a rossz emberekhez vonzódjak. Legalább most már
tudom, mik a figyelmeztető jelek.
– És mik azok?
– Jóképű, irányító, érzelmileg elérhetetlen.
Valami betalálhatott ebben a felsorolásban, mert Harrison arca
enyhén megrándul.
– Mintha csak rólam lenne szó. Főleg a jóképűt illetően.
– Legalább beismered, hogy érzelmileg elérhetetlen vagy.
– Pont, ahogy mondtam neked – mondja, majd elkezd
körbekémlelni. – Hol van az az ital?
A kellemetlen incidenst követően az este eseménytelenül telik.
Egy csomót beszélek az anyukámról, az egyéb seggfejekről, akikkel
jártam, a munkáról, amit a terapeutámmal végeztem, a komplex
poszttraumásstressz-szindrómámról, meg ehhez hasonlókról,
miközben Harrison csak hallgat és iszik. És iszik, és iszik.
Hamarosan belátom, hogy ideje mennünk. A szavai összefolynak,
és kissé inog a székén.
– Na jó, mennünk kell, azt hiszem – mondom neki gyengéden,
ahogy felállok.
Harrison morog valamit, aztán feláll, és egy pillanatra azt hiszem,
mindjárt elterül. Odamegyek hozzá, megfogom a karját, és
keresztülvezetem a teraszon, ki a kocsmából.
Nem egyszerű beültetni a kocsiba. Egyre inkább olyan érzés,
mintha egy óriási sátrat próbálnál meg egyedül egy kis dobozba
betömködni. A hazaúton Harrison kidől, a feje az ablaknak billen.
Basszus! Micsoda este! A legmerészebb álmaimban sem
gondoltam volna, hogy ez lesz belőle! Hogy Harrison tajtrészeg lesz,
és megfenyegeti Joey-t hogy eltöri az ujját, meg tönkreteszi az
éttermét. Bizonyos értelemben örülök is neki, mert Joey-ra igencsak
ráfért már, hogy helyre tegyék, különösen azután, hogy olyan
sértőn bánt velünk, de nem tudom elhessegetni az érzést, hogy ez a
fagyi valamiképpen visszanyal majd. A kisvárosokban, legfőképp
egy szigeten, gyorsan terjed a szóbeszéd.
Egy kicsit túlságosan is gyorsan.
A kapunyitót készenlétbe helyezve elgurulunk a SUV mellett,
majd fel a kocsifelhajtón. Harrison hirtelen mocorogni kezd.
– Ne! – mondja. A hangok összefolynak. – Ne vigyél vissza! Nem
akarom, hogy így lássanak.
Megállok, majd visszatolatok a felhajtón, és balra fordulok a saját
beállóm felé, hogy leparkoljak.
– Csak ki kell aludnod magad – mondom, ahogy kiszállok. – Na,
gyere!
 Odamegyek az ő oldalához, kinyitom az ajtót, és elkezdem kihúzni
a kocsiból. Nem megy valami könnyen. Amikor talpra áll, a
vállamra nehezedik és átkarol, hogy megtartsa az egyensúlyát. Úgy
érzem magam, mintha egy hatalmas sziklatömböt próbálnék
visszatartani attól, hogy leguruljon a hegyről.
Elbotorkálunk a házig, és kinyitom az ajtót. Anyám
hálószobaajtaja zárva. Liza valószínűleg odabent van vele, ami jó.
Nem kell, hogy lássa ezt, és aggódjon.
A szobám felé vesszük az irányt, aztán odavezetem Harrisont az
ágyamhoz, ő pedig arccal előre elterül rajta.
Ezután lehámozom róla a bakancsát, a figyelmemet nem kerüli el
a rikító sárga zoknija, majd leveszek egy takarót a karosszékről, és
ráterítem. Hozok egy pohár vizet és egy Advilt a konyhából, és
lerakom az éjjeliszekrényre. Addigra már alszik, enyhén horkol is.
Megállok egy pillanatra, hogy úgy igazán megnézzem őt, a
hatalmas alakját, amitől a százötvenes ágyam csak
egyszemélyesnek tűnik. Ez a rejtélyes, mogorva férfi, a
szomszédom, végre olyasvalakinek tűnik, akit tényleg
megismerhetek.
Csak remélni tudom, hogy ez az este nem változtatja meg, és nem
lesz még távolságtartóbb azok után, hogy tett egy lépést felém.
Becsukom az ajtót. Az ágyneműs szekrényből előszedek
plusztakarókat, és lefekszem a kanapéra.
 13.

Felriadok.
Valami felébresztett, halálra rémített, még mielőtt rájönnék, hol
vagyok. Mi ez? Mi történik?
Sötét van, szinte minden fekete, csak a tévé stand by gombja
világít. A kanapén fekszem, belegabalyodva a gyapjútakaróba.
Mi ez a hang? Egy elfojtott kiáltás.
De nem az anyám az.
Felkelek és keresztülbotorkálok a nappalin. A lábszáramat jól
beverem a dohányzóasztalba. Felszisszenek, egy pillanatra
csillagokat is látok (ennek nyoma lesz!), aztán kinyitom a
hálószobám ajtaját.
A szemem már hozzászokott a sötéthez. Harrison hanyatt fekszik,
a fejét ide-oda forgatja, a szája nyitva. Újabb vészjósló kiáltás hagyja
el a száját, az arca pedig fájdalmasan eltorzul.
– Hé! – suttogom. – Hé! Minden rendben!
A vállára teszem a kezem, épphogy hozzáérek, mert nem akarom
megijeszteni. Amikor úgy tűnik, nem ébred fel, egy kicsit erősebben
megrázom.
– Harrison! Harrison Cole! Ébredj! Rémálmod van!
A feje nem mozdul, és lassan kinyitja a szemét. Nehezen veszi a
levegőt. Egy pillanatig a semmibe pislog, aztán rám néz. Láthatóan
zaklatott.
– Mi… Hol, hol vagyok? – zihál.
Továbbra is szorítom a vállát abban reménykedve, hogy ez
inkább megnyugtatja, és nem olyan érzése lesz tőle, hogy vissza
akarom nyomni. Nem mintha meg tudnám tenni, érzem az erejét,
az izmait.
– Minden rendben! Én vagyok az, Piper. Az én ágyamban vagy.
Rosszat álmodtál.
A félhomályban látom, ahogy csillogó tekintete végre rám talál.
Mély levegőt vesz, és a teste egy kicsit elernyed a kezem között.
– Piper – mondja, és megnyalja a száját. Ha nem lenne ennyire
aggasztó és szörnyű a helyzet, még ennél is sokkal jobban elvonná a
figyelmem az, ahogy megnyalja az ajkát, és hogy az ágyamban
fekszik.
– Én vagyok az – mondom, és megszorítom a vállát. – Elaludtál az
ágyamon.
Egypárat pislog még, aztán úgy tűnik, eszébe jut, mi történt.
– Basszus! – szitkozódik. – Az fura volt.
Leülök az ágy szélére.
– Miről álmodtál? Emlékszel?
– Igen – bólogat. A tekintete még mindig kissé zaklatott. Nagyot
nyel. – Igen. Mindig ugyanaz.
Annyira furcsa, törékeny állapotban van, hogy nem akarom
túlságosan erőltetni.
– Akarsz beszélni róla?
Megrázza a fejét és felül. Összeszorítja a szemét és felszisszen.
– Nem.
– Tessék! – mondom, és odahozom a vizet a gyógyszerrel az
éjjeliszekrényről.
Ismét megrázza a fejét, és eltolja a poharat meg a tablettákat.
– Jól vagyok. Vissza kell mennem. Lehet, hogy aggódnak.
– Az éjszaka közepe van. Biztosan alszanak! Maradj még, és aludj
egy kicsit! Majd reggel visszamész.
 De már ki is kel az ágyból. Bizonytalanul áll, én pedig odaugrom,
hogy a mellkasára szorítsam a kezem, nehogy újra felbukjon.
Hát itt vagyunk! A sötétben. A szobámban.
Teljesen nekifeszülök. A mellkasa kőkeménynek hat az ujjaim
alatt. Harrison rám bámul, zihálva lélegzik. A mellkasán tartom a
figyelmem, mert nem merek a szemébe nézni.
– Vissza kell mennem – mondja. A hangja mély és rekedt, és
ebben a közelségben megborzongok tőle. – De köszönöm.
Veszem a bátorságot, hogy felnézzek rá. A félhomályban a
tekintete az enyémbe fonódik, a szemöldöke közötti barázda
elmélyül.
Az arcunk annyira közel van, ha lábujjhegyre állnék, meg tudnám
csókolni.
Nem fogom.
Ám most először égek a vágytól, hogy megtegyem.
Sokkal könnyebb volt nem foglalkozni ezzel korábban. Most
viszont lehetetlenség figyelmen kívül hagyni.
Vajon ő is így érez?
Ő is érzi ezt a feszültséget, ami kettőnk között szikrázik? A
vonzalmat, amit én érzek iránta? Mint ahogy egy bolygó kering a
nap körül.
– Mit köszönsz? – súgom.
Harrison nagyot nyel.
– Hogy a gondomat viselted. – A tekintete az enyémet fürkészi,
áthatóan, mintha magában küzdene valamivel. – Már rég nem volt
ilyesmiben részem – suttogja.
Aztán odanyúl és a fülem mögé tűr egy kósza tincset. A tenyerét
az arcomon nyugtatja.
Egy arasznyit lejjebb engedi az arcát, én pedig élesen beszívom a
levegőt, ahogy a tekintete a kissé szétnyílt számra téved.
 Te jóég!
Ledermedek időben és térben azzal a tudattal, hogy Harrison
mindjárt megcsókol, aztán…
Elhúzódik. Megköszörüli a torkát.
– Jobb, ha megyek.
Aztán megkerül, én pedig ottmaradok, mint akit leforráztak.
Leül az ágy végébe, és felhúzza a bakancsát, én pedig mondani
akarok valamit, bármit, de nem tudok. A bőröm bizsereg az
érintésétől, a szívem sajog az el-nem-csattant csókért.
Összezavarodtam, fáradt vagyok, és a francba is, vágyom rá!
– Majd találkozunk – mondja, amikor már rajta van a bakancs,
amit be sem köt. Aztán a bejárati ajtóhoz sétál, és már itt sincs.
Pár pillanatig csak állok dermedten, majd lassan leülök az ágyra.
Nem hiszem, hogy egyhamar visszaalszom.

Annak ellenére, amit Harrison mondott, nem találkoztam vele sem

tegnap, sem ma. Ismét nyugalom telepedett a házra, így elkezdhetek
az első iskolaheti óravázlataimon dolgozni (csak mert a tanároknak
szabad a nyaruk, nem jelenti azt, hogy nincs munkájuk).
Így sok időm van arra is, hogy a péntek este történteken
gondolkodjak. Rájöttem, nem engedhetem, hogy a mások rólam
alkotott véleményétől való félelem irányítsa az életem. Soha nem
jártam nagyon közösségbe, mert annyira belém nevelődött, hogy
maradjak otthon és vigyázzak az anyámra, de elgondolkodtam,
mennyire van erre valóban szükség, és mennyi ebből a kivetített
bűntudat.
Úgy határozom, hogy ezt a kérdést anyára zúdítom szombat este,
amikor a teraszon ücsörögve a napnyugtára várunk, miközben a
fák mögül, a tenger felől kellemes szellő fújdogál. Egy
keresztrejtvényben van éppen elmerülve. Én egy könyvet próbálok
olvasni, de gyakorlatilag ugyanazt az egy mondatot ismételgetem
újra és újra.
Végül leteszem a könyvet.
– Anya? – kérdezem.
– Hm? – válaszolja oda sem figyelve. A ceruzája a rejtvény fölött
lebeg.
– Tudod, a múltkor elmentem itthonról.
– Ühüm.
– Nem bántad?
Anya leteszi a ceruzát, és rám pillant.
– Hogy érted ezt?
– Zavart, hogy kimozdultam?
– Nem. Persze hogy nem! – Félrebiccenti a fejét, elgondolkodva. –
Na jó! Azt kell mondanom, hogy egy kicsit aggódtam, hogy Mr. Cole-
lal mentél el.
– Miért?
– Mert ismerem a zsánered.
– Nem járok vele.
– Lényegtelen – mondja a fejét ingatva. – Látom, hogyan nézel rá.
Sokszor láttam már ezt a pillantást korábban, Piper.
Összefonom a karom védekezően. Hogy nézek rá? Képtelen
vagyok kordában tartani az érzéseimet.
– Én nem… Mi nem… Csak barátok vagyunk.
– Te többet akarsz barátságnál.
– És akkor mi van? – pufogok, a karomat széttárva. – Mi van
akkor, ha többet akarok barátságnál? Csak nekem okoz fájdalmat!
Tudom, hogy kismillió oka van, miért nem lehetünk együtt, úgyhogy
nyilván akármit érzek is, eltemetem magamban örökre!
– Nem kell ennyire drámaian felfogni – mondja, mintha
egyébként ő nem lenne igazi drámakirálynő. – Csak felhívtam
valamire a figyelmed. Azt mondod, a terapeutád is ezt szokta
csinálni. Már egy ideje nem jártál nála, szóval talán valakinek fel
kell lépnie.
Igaza van. Egy csomót beszélek a terápiáról, de már vagy hat
hónapja nem járok. Kicsit úgy éreztem, hogy végeztem, de kezdem
azt gondolni, hogy a terápiának nincs végső dátuma. Soha nem
válsz gyógyulttá. Nincs gyógymód. Csak megküzdés van. Csak te
tudod, mikor állsz készen arra, hogy egyedül tovább lépj, ahogy azt
is, mikor kell újra segítséget kérned.
Talán vissza kéne mennem. Talán mindaz, amivel küzdök, nem
oldódott még meg.
Egy pillanatra az ajkamba harapok, szorosabbra fogva a plédet
magam körül.
– Esetleg szeretnél velem jönni? – kérdezem halkan, előre készítve
magam a hatásra.
– Terápiára? – kérdezi az anyám. A szeme kikerekedett, nem
pislog. Már annyiszor visszakozott korábban, hogy tudom,
mennyire fölösleges egyáltalán megkérdezni. De persze, akár még
meg is próbálhatom.
– Igen. Szerintem jót tenne mindkettőnknek, ha együtt mennénk,
nem?
Most meg sűrűn pislogni kezd. A szeme sarkában könnyek
jelennek meg.
Francba!
– Hát de… Azt hittem, jól haladok – mondja. – Olyan jól haladtam,
nem? Jó voltam.
A kezére teszem a kezem.
– Nagyon jó!
– Akkor miért mondtad ezt nekem?
 Hibáztam. Arról akartam beszélni az anyámmal, hogy talán nincs
itthon annyira szüksége rám, mint azt gondolom, hogy fel kéne
hagynom azzal, hogy őt használjam kapaszkodóként, kifogásként,
miért nem járok társaságba. Most viszont, hogy megemlítettem a
terápiát, felzaklattam, és védekezőállásba vonult, ahogy mindig.
– Felejtsd el! – mondom.
Egy könnycsepp legördül az arcán. Nem fogja elfelejteni. Napokig
ezen fog pörögni.
– Annyira nagyon igyekszem, Piper! De tényleg! Így, hogy ők a
szomszédba költöztek, úgy érzem, muszáj jól viselkednem, és
annyira félek, hogy elcseszem. Nem akarom, hogy leírjanak. Azt
szeretném, ha kedvelnének.
Megszakad a szívem ettől. Még erősebben szorítom a kezét, amíg
el nem húzza.
– Anya, kérlek! Jól csinálod. Hidd el, nem írnak le, kedvelnek, és
annyira jól kezeled ezt a változást. Csak az jutott eszembe, hogy ha
nekem vissza kellene mennem, eljönnél-e velem. Nem annyira
magad miatt, mint inkább miattam. Én… Olyan jó lenne egy kis
támogatás!
Ám nem hisz nekem, és meg sem hallgat, ezt biztosan tudom. Ha
egyszer valamit a fejébe vesz, győzködhetném, amennyit csak
akarom, nem gondolná meg magát.
Feláll, most már sír, és bemegy a házba.
Én csak ülök, elszomorodva. Ezt most elcsesztem, de nagyon.
Mindig ez történt, amikor megemlítettem a terápiát. Szinte már
reflexszerű, ahogy ellenáll. Ugyanez vonatkozik a gyógyszerezésre.
Sokkal sűrűbben kellene orvoshoz mennie, mint ahányszor teszi, és
nekem kell figyelnem arra is, ha elfogynak a pirulái. Simán elvan
hetekig úgy, hogy kifogytak a gyógyszerei, és nem szólna róla. Néha
azon töprengek, hogy vajon annyira fél attól, hogy a társadalom
elítéli a mentális betegsége miatt, hogy a stigma hozzájárul a
tagadásához? Arra is gondolok, hogy az apámnak van köze ehhez.
Amikor kicsi voltam, sokat vitatkoztak, az apám gyakran azt
mondta, hogy az anyám meg tudna változni, ha akarna, és nincs
olyan, hogy borderline személyiségzavar. Basszus, ő az a típus, aki
azt vallja, hogy a depresszió a rosszkedv egyik válfaja. Kíváncsi
vagyok, mennyiben járult hozzá az apám ahhoz, hogy az anyám
ilyenné vált, amellett, hogy pontosan azért hagyta el, amiről azt
állította, hogy nem is létezik.
Liza, aki eddig a padlón feküdt, odajön hozzám, és kérdő
tekintettel rám néz. Annyira érzékeny a hangulatainkra, hogy ez az
egyik oka, amiért örülök, hogy velünk van. Habár hivatalosan nem
érzelmi támogató állat, mégis úgy viselkedik. Talán az, hogy kóbor
kutya volt, nagy valószínűséggel egy bántalmazó családtól szökött
meg, hatással volt rá annyira, hogy tudja, mire van szüksége a
szenvedő embereknek, legyen az érzelmi vagy fizikai fájdalom.
– Hahó, kislány! – mondom. Az én torkom is kicsit összeszorul.
Megcirógatom a feje búbját. – Menj, nézd meg a nagyit! Szüksége
van rád.
Liza egy pillanatig csak néz rám, de tudja, mit jelent a nagyi.
Berobog a házba, valószínűleg, hogy anyám mellé szegődjön.
Ami meg engem illet, tudom, mit tettem, és hogy nem vezetne
messzire, ha most bemennék bocsánatot kérni, és megpróbálnám
elmagyarázni a dolgokat. Csak rontana a helyzeten. Az egyetlen,
amit tehetek, hogy békén hagyom, és reménykedem, hogy
hamarosan észhez tér.
Holnap hétfő. Remek alkalom arra, hogy felhívjam a
terapeutámat, és időpontot kérjek.
A terapeutám erre aztán biztosan nem számít majd.
Egy kicsit tovább aludtam ma reggel, fáradt és búskomor vagyok,
és végül a következő hétre sikerült időpontot szereznem (a
terapeutám Victoriában dolgozik). Az édesanyám a szobájában
maradt, az ajtaja csukva, és csak akkor nyitottam ki, amikor
meghallottam, hogy Liza kaparja, mert ki akar jönni.
A napi második sétánk alkalmával úgy döntök, megnézem a
postát. A postaládánk valamivel messzebb található, de szerencsére
a zsákutca üres, a SUV-ot leszámítva. Nem akarok nagyon bámulni,
de James vagy soha nem alszik, vagy egyáltalán nem is ül az
autóban, és az csak mutatóban áll ott. Bárhogy is legyen, az
újságírókat távol tartja.
Kiveszem a postát, ami egyetlen borítékból és a helyi újságból, a
ShoreLine-ból áll, aztán visszaviszem a házhoz.
A konyhában aztán kiterítem az újságot.
A címlapra meredek.
Egy kép szerepel rajta Eddie-ről és Monicáról, Harrisonnal a
háttérben, ami még Angliában készült.
A szalagcím?
„A királyi testőr vitába keveredett a helyi kocsmában”
Alatta az első mondat: Amennyiben a fairfaxi herceg és hercegné
várhatóan új lakosaink lesznek, meddig tarthat a nyugalom?
Maga a cikk egy jó hosszú, terjengős halandzsa. Már kétszer
elolvastam, és most a kanapén ülve próbálom még egyszer
átolvasni, mert nem sok értelme van.
Engem nem említenek a cikkben, de úgy utalnak rám, mint a
„helyi tanítónő, aki a hercegi család szomszédja”. A szöveg azzal
kezdődik, hogy volt egy vita a kocsmában a kiszolgálást illetően
(ami egy nagy kamu, és ezt ők is tudják), és Harrison Cole
agresszívan viselkedett a tulajdonossal szemben. Aztán a cikk
tovább folytatódik Joey és a családja szigethez való kötődéséről,
mielőtt azt ecsetelné, milyen negatív hatása lesz annak, ha a királyi
család a szigetre költözik. Azt írják, a sziget eddig nyugodt volt, ám
ha a hercegi családnak híre megy, az újságírók ismét ideözönlenek
majd.
Ez utóbbi valószínűleg igaz is. Ám a cikk innentől kezdve
félelemkeltésbe csap át, ahogy azt sorjázza, milyen rossz hatással
lehet a hercegék jelenléte a szigetre hosszú távon, hogy mennyire
nincs szükség a negatív publicitásra, hiszen csupán csak a királyi
család tagjainak felbukkanása Kanadában mekkora ellenérzést
váltott ki az adófizetőkből, meg hogy mi itt mennyire aprók és
jelentéktelenek vagyunk a hozzájuk hasonló hírességekhez képest,
és így tovább.
Gyakorlatilag az egész egy nagy és hosszú szitokáradat, Harrison
esetének apropóján.
Nem ismerős a szerző neve, de ez amúgy sem számít. Van egy
bizonyos gondolkodásmódjuk, abban meg biztos vagyok, hogy
Barbara Mischky és mások is készek osztozni ezen panaszokban.
Szerintem nevetséges, hogy ezt a förtelmes badarságot engedték
nyomtatásban megjelenni, ráadásul a címlapon, de úgy sejtem, hogy
az emberek az egyes újságoknál nem feltétlenül olyan pártatlanok,
mint ahogyan azt állítják.
Még mindig ezen forrongok, amikor, csodák csodája, kopognak az
ajtón.
Ezúttal fogalmam sincs, ki lehet az. Monica, hogy leszidjon azért,
ami a kocsmában történt (hiszen a kiruccanás az én ötletem volt)?
Harrison az… hogy leteremtsen azért, ami a kocsmában történt? De
tényleg, a lehetőségek kimeríthetetlenek.
Ajtót nyitok.
 Egy magas, vékony férfi áll öltönyben a lépcsőn. Haja fekete,
akárcsak a szeme.
James személyvédelmi biztos.
– Jó napot! – mondja skót kiejtéssel. – Remélem, nem zavarom. A
hercegné érdeklődik, hogy találkozna-e vele ma este a kikötőben.
– Az óceánba kell gyalogolnom? – kérdezem.
James elmosolyodik. Szép a mosolya. Itt a bizonyíték, hogy nem
kell minden testőrnek olyan morcosnak és mélabúsnak lennie,
amilyen Harrison.
– Egyáltalán nem. Azt mondta, kijár neki egy csajos este, és
reméli, hogy csatlakozna hozzá. Úgy sejtem, italt és ételt is készíttet
oda. Nem kell hoznia semmit.
– Miért magát küldte ide? Miért nem Harrisont? Vagy SMS-t is
írhatott volna.
– Ő maga jött volna, de elment Eddie-vel a szigetről. Az orvoshoz.
– Te jó ég, valami baj van?
Egy újabb röpke mosoly.
– Nem, nem! Csak rutinvizsgálat.
Á, a baba miatt! Hát persze!
– Rendben. Persze, szívesen részt veszek a csajos estén. Azt tudja,
hánykor?
– Este hétkor jövök önért – mondja James. Aztán a homlokához
érinti a mutatóujját mintegy szalutálásképp, és már megy is a
felhajtón, a szamócafa levelei csak úgy ropognak a talpa alatt.
Érdekes. Azt mondta, ő jön vissza értem este. Nem Harrison. Azt
hittem, azért nem Harrison adta át a meghívást, mert elment Eddie-
vel és Monicával a szigetről. Ám ha ez az oka, akkor miért nem ő jön
értem később James helyett?
Hacsak Harrison nem érzi kényelmetlenül magát a közeledben a
viselkedése, a részegsége, a törékenysége és a rémálma miatt. Talán
az újságot is látta. Talán rájött, hogy vissza kell vennie. Talán annak
a barátságféleségnek, ami alakulni kezdett köztetek, hivatalosan is
vége.
Általában a negatív énemet hallgatásra intem, ám most nincs, ami
ellensúlyozná. Szerintem igazam van.

Tíz perccel hét előtt már Jamesre várok. Szűk farmert, fehér topot és
egy hosszú kardigánt viselek, mert az esték elég hűvösek lehetnek.
Az anyám még mindig a szobájában van, csak rövid időre jön ki,
vízért és harapnivalóért, aztán visszamegy. Kerül engem, és
akármennyire fáj is, tudom, hogy békén kell hagynom.
Pontban hétkor kopognak.
James áll odakint, és biccent, ahogy meglát. Úgy tűnik, minden
testőr egyformán pontos.
Elmegyek vele a házukig, érdeklődve pillantok rá. Bizonyos
értelemben olyan, mint Harrison: nagydarab, széles vállú, a teste
olyannak tűnik, ami halálossá is válhat, ha arra van szükség. És bár
James sűrűn mosolyog a közelemben, van valami szomorúság a
tekintetében. Olyan, mintha egy sokkal öregebb lélek lakna benne.
– Hol dolgozott, mielőtt ide jött? – kérdezem.
– Sehol – mondja, lágyan rám mosolyogva. – Hosszú szabadságon
voltam.
– Ó. Hát akkor, jó újra dolgozni?
Bólint.
– Igen. Különösképpen itt. Sokkal könnyebben megy a munka, ha
egy szigeten vagy a semmi közepén.
– Azt nem mondanám, hogy a semmi közepén vagyunk.
– Angliához képest az. De nem bántásnak szántam! Nagyon
élvezem az itteni nyugalmat és a csendet. Lehetőséget ad, hogy
átgondoljam, hogyan tovább.
– Az ittlétük teljes időtartama alatt velük lesz?
– Talán. De nem tudom, hova megyek ezután.
– Miért volt azon a hosszú szabadságon?
Újabb gyors mosoly, ám ezúttal a szeméhez nem ér el.
– Hosszú történet. De időnként mindenkinek szüksége van egy kis
pihenésre, nem gondolja?
Tökéletesen egyetértek. Ezért is remek a tanárlét, habár még
mindig sok mindent meg kell csinálnom a nyáron, hogy felkészüljek
a következő tanévre.
Úgy döntök, nem kíváncsiskodom tovább. Megkerüljük a ház
oldalát, lemegyünk a lépcsősoron, ami a lejtő felé vezet, és
végigmegyünk a kacskaringós ösvényen a dokk irányába, ahol a
jachtot kikötötték.
A dokk végén két fa kerti szék áll pléddel leterítve, köztük egy
fatönk asztal. Csodálatos helynek tűnik ahhoz, hogy az ember csak
úgy kiüljön relaxálni, és figyelje, ahogy a világ tovább halad.
Csakhogy most feltűnik, hogy elég kevés a hajó odakint. A kis
motorcsónakok és a Zodiac gumicsónakok csak ringatóznak, de nem
mennek sehova. Fura. Általában nagy a forgalom Scott Pointnál,
kompok jönnek Long Harbour vagy Active Pass felől, vitorlások,
halászhajók és bálnafigyelő hajók mennek minden irányba Salt
Spring, Galiano és a Pender-szigetek között. Ehhez képest ezek a
csónakok nem mozognak.
Épp megjegyezném ezt Jamesnek, amikor egy motorcsónak
érkezik a kanyarból, ugyanaz, amit a beköltözésükkor láttam. A
hajó pontosan a dokk előtt fordul be, köztünk és a várakozó hajók
között, és csak ekkor veszem észre, hogy Harrison áll a
kormánykerék mögött.
Ha észre is vett, nem mutatja. Kecsesen irányítja a hajót, ahogy
elhúz, majd gyorsan visszafordul, ezúttal közelebb kerülve a
várakozó hajókhoz.
– Mi folyik itt? – kérdezem Jamestől, ahogy a jacht mellett állunk.
A dokk most már mozog alattunk a motorcsónak által felvert
hullámoktól.
– A sajtó – mondja James sóhajtva. – Vérszemet kaptak attól az
újságcikktől. – Rám pillant. – Gondolom, látta.
Bólintok.
– Igen.
– Nos, a hírek gyorsan terjednek, főleg online. Van egy olyan
érzésem, hogy a mi drága brit pletykalapjaink képviselői végül csak
felbukkantak, kissé lekésve a buliról, de annál idegesebben, hogy
nem juthatnak közelebb a házhoz.
Monica kiles a jachtból, aminek méretéhez képest aprónak tűnik.
– Piper! – mondja. – Szállj fel!
Mosolyog és jókedvűnek tűnik, mint mindig, ami megnyugtat.
Nem oszlatja el azonban bennem az érzést, hogy mindez miattam
van.
Felszállok a fedélzetre, míg James a dokk végébe sétál, és leül az
egyik székre. Harrison még mindig köröz a motorcsónakban, habár
már lelassított, és a sodrás sem olyan vészes.
Monica beinvitál, én pedig követem. A beltér letisztult, de egy
kicsit hűvös és puritán, semmi személyes vonás.
– Szép hajó – mondom.
– Én nem vagyok oda érte – jegyzi meg, aztán felnevet, ahogy
meglátja az arckifejezésem. – Semmi gond, nem a miénk. Arra az
időre béreltük ki, amíg itt vagyunk. Ez volt az egyetlen ekkora
nagyságú szabad hajójuk ennyi időre. Gyere, ülj le! Egy kis bort? Az
legalább van. És kérlek, ne utasítsd vissza csak azért, mert én terhes
vagyok. Valakin muszáj kiélnem, úgy hiányzik a bor!
 – Nos, ebben az esetben kérek! Köszönöm! – mondom, és leülök az
egyik plüssfotelbe, ami egy tölgyfa asztal mellett áll. – Egyébként azt
hallottam, hogy az orvosok szerint egy pohár bort néha a terhes nők
is megihatnak.
Elővesz egy üveget a hűtőből, és felnevet.
– Ez igaz lehet a legtöbb nőre, de én nem esem ebbe a
kategóriába. Ha valahogy kitudódik, a világ összes pletykalapja az
egészségtelen szokásaimmal lesz tele. Ahogy a gyerekem felnő, és
valami nem lesz egészen tökéletes benne, biztosra veheted, hogy
egymillió ujj fog mutogatni rám, meg arra az egy pohár borra.
– Igazad van – mondom, ahogy elővesz egy borospoharat a
polcról, és odahozza a bort, majd kitölt egy jó nagy adag pinot
blanc-t. – Ez eszembe sem jutott.
– Sajnos az én helyzetemben mindenre gondolni kell – mondja
fáradtan felsóhajtva, majd leül velem szemben. Előredől, könyöke
az asztalon, ujjait egymásnak támasztja az álla alatt, és
elgondolkodva figyel. – Azt gondolnád, hogy mostanra
hozzászoktam már, de néha, húúú, öregem! Olyan, mintha
kirántanák a talajt alólam. A mai nap egy remek példa erre.
Eredetileg azt gondoltam, hogy tarthatnánk egy csajos estét itt a
dokkon, de ahogy azok a hajók megjelentek…
Összehúzom magam.
– Annyira sajnálom ezt…
– Ez ezzel jár – mondja vállat vonva, és hátradől a székében, kezét
a pocakján nyugtatva, ami soha ennyire látványos nem volt még.
– De ez az én hibám.
Összehúzza a szemöldökét.
– Ugyan már! Nem a te hibád! Hogy is lenne?
– Én hívtam el Harrisont.
– Én meg rávettem, hogy elmenjen – mondja. – Mellesleg, nem
aggódom amiatt, ami történt. Hallottam Harrison verzióját is a
történtekről, és biztos vagyok benne, hogy te is ugyanazt állítanád…
Azt mondta, megvédett téged.
Bólintok.
– Így volt.
– Ráadásul az exedtől. Én mondom, ha ott lettem volna, az
csúnyábban végződik. A legrosszabbkor szokott kitörni belőlem az
indulat. Csakhogy ez nagyon nem jön jól, amikor mindenki téged
figyel. – Elhallgat, és rám mosolyog. – Örülök, hogy Harrison ott volt.
Nehogy mást gondolj!
Belekortyolok a boromba. Zöldalma- és mézillata van, és annyira
zamatos meg isteni, hogy azonnal ellazulok.
– Nélküle nem mentem volna el. Nem tudom, mióta nem voltam a
helyi kocsmában… Hát, már rég nem.
– Nem a te közeged?
Megrázom a fejem.
– Nem igazán. Mármint… néha úgy érzem, hogy kimaradok
valamiből. Igazából már az is, hogy ott voltam, még közelebb hozott
ahhoz, ahol élek. Nem feltétlenül kedvelem a közösség bizonyos
aspektusait, de szeretem úgy érezni, hogy tartozom valahova. És azt
hiszem, nem is tudom, az, hogy itt rejtőzöm a fák között, rádöbbent
arra, mi minden elől bujkálok.
– Mint például?
– Nem is tudom. – Megvonom a vállam. – Az élettől?
– Tanítónő vagy. Ez a közösség tagjává tesz. Te felelsz a közösség
gyermekeinek boldogulásáért és tanításáért.
– Tudom. De a kettő annyira különbözőnek hat. Sokkal
egyszerűbb a tanítványaimhoz kötődni, mint barátkozni a
kollégáimmal. Már évek óta itt élek, de elkövettem azt a hibát, hogy
szinte azonnal összejöttem Joey-val. Minden róla szólt, és bármilyen
barátságot is kötöttem, az felszínes volt ennek következtében. Mire
bármelyik is igazán mély kapcsolattá alakulhatott volna,
szakítottunk Joey-val, én pedig számkivetett lettem. Az emberek úgy
formáltak véleményt rólam, hogy nem is ismertek, és tudtam, hogy
túl sok nehézség van az életemben, amivel kapcsolatban nem
lennének valami megértőek. Meg akartam védeni önmagam és az
anyukámat.
– Tudod, pont az én életemet írtad most le – mondja Monica. –
Amikor még a zeneiparban dolgoztam, egészen más volt a sajtó.
Csak egy színes bőrű énekes voltam nekik. Senkit nem érdekeltem
annyira, hogy a családi hátteremben kutakodjon. A szüleim valóban
nagyon édesek, és még mindig együtt élnek Seattle-ben. De az apám
megcsalta az anyámat elég fiatalon, és így van egy féltestvérem,
akiről senki nem tudott. Az anyukám, akárcsak a tiéd, mentális
gondokkal küzdött. Nem egyedi történet, de az embereket csak a
zeném, a testem és a táncmozdulataim érdekelték. A felszínes
dolgok. Aztán megismertem Eddie-t, és… minden megváltozott.
Hirtelen minden előtérbe került. Minden rossz, amit tettem, minden
exem, akivel jártam, minden, amit részegen mondtam. A
pletykalapok mindent megtaláltak, kiforgattak és felhasználtak az
ellenem indított kampányukban. Nem tudtuk sokáig rejtegetni a
kapcsolatunkat, azonnal mély vízbe dobtak. Elhiheted, tudom,
milyen az, ha csak felületes barátaid vannak. Ismerem az érzést,
hogy nem tartozol valahova, hogy soha nem fogadnak el olyannak,
amilyen vagy. Jól tudom, mert én is ezt élem meg.
Na jó, most egy kicsit hülyén érzem magam, mert akármennyire
is rossznak gondoltam a helyzetem, az egész semmi ahhoz képest,
amit Monica átélt.
– És mégis hogy csinálod? – kérdezem. – Hogy vagy képes kilépni
a nyilvánosság elé? Én a helyedben egész nap csak rejtőzködnék.
 – Szerinted mit csinálok épp? – nevet fel szárazon. – Épp bujkálok.
Szó szerint azért vagyunk ezen a hajón. Szerettem volna kicsit
kimozdulni a házból, a másik rejtekhelyemről, mert az újságírók
lesben állnak odakint a teleobjektívjeikkel. Azért jöttünk erre a
szigetre, hogy elrejtőzzünk, mert nem akartuk ezt tovább csinálni.
Tudom, hogy én választottam ezt az életet, Eddie-t és mindent, ami
vele jár, és nem bántam meg. De ez nem jelenti azt, hogy mindig
szeretnem kell, vagy bele kell nyugodnom ebbe az egészbe. Ez nem
jelenti azt, hogy soha nem zakatol a szívem és nem áll el a
lélegzetem, valahányszor a nyilvánosság elé lépek. Tudom, hogy
erős vagyok, de képtelenség folyton erősnek lenni. Mindig azzal
vádoltak, hogy Kanadába menekülünk, és igazuk volt.
– És ezzel együtt is itt vagytok.
– Tudom, hogy nem valami biztató, amit látsz. Sem azoknak a
csónakoknak a látványa, sem az, hogy újságírók vallatnak az
otthonod előtt, vagy hogy a helyi lapban írnak rólad. Ez mind
bosszantó és lehangoló. Egyiket sem érdemelnéd, hiszen csak egy
átlagember vagy. De hidd el, ha azt mondom, hogy lehet rosszabb.
És bármi történjék is, itt soha nem lesz annyira rossz, mint amilyen
az Egyesült Királyságban volt.
– Szerinted ide fogtok költözni végleg? – kérdezem.
Elgondolkodva összeszorítja az ajkát, kecses kezét összekulcsolja
az ölében.
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy most szeretném elkerülni a
nyilvánosságot, egy kicsit egyedül lenni Eddie-vel, kitalálni a
dolgokat. Abban biztos vagyok, hogy szülni Londonban fogok. A
királynő kitagadná Eddie-t, ha a gyermekünk nem brit földön
születne.
– Ő milyen? – bukik ki belőlem.
– A királynő? Ő… rendben van. Csodálom őt, tudod? Annyi
mindenen kellett keresztülmennie, ráadásul olyan fiatalon. Mindig
kedves volt hozzám, habár elég nagy a távolságtartás közte és a
családja között. Nincs különösebb oka, egyszerűen így kell
viselkednie egy uralkodónak.
– Ha Daniel hercegnek nem lesz gyereke, ez azt jelenti, hogy
Eddie-nek kell a trónra ülnie? Akarná ezt ő egyáltalán?
– Eddie remekül csinálná – halkítja le a hangját. – Én pedig teljes
mértékben támogatnám. Erre szerződtem le, amikor beleszerettem.
Nem te döntöd el, kibe leszel szerelmes, de azt eldöntheted, hogy
mellette leszel-e, én pedig így döntöttem.
Eltöprengek ezen, ahogy egy újabbat kortyolok a boromból.
Monica engem figyel.
– Kérdezhetek valamit? – szólal meg.
– Persze.
– Miért vagy még mindig egyedül? Ami az exeddel történt, nem
mostani eset.
Érzem, ahogy az arcomba szökik a vér.
– A pasiknak fogalmuk sincs, milyen jó parti vagyok!
– Ó, nem azt akartam sugallni, hogy baj lenne ezzel! – mondja
gyorsan. – Csak kíváncsi voltam. De kérlek, bocsáss meg, ha
megbántottalak!
– Nem bántottál meg. Ez van. Nehéz olyasvalakit megismerni, aki
leginkább csak rejtőzködik. Nem mondhatnánk, hogy kikezdenék
bármelyik egyedülálló apukával, aki fogadóórára jön. – Habár volt
egy meglehetősen cuki apuka tavaly. Persze nem léptem semmit, a
saját szabályaim miatt, és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán
itt laknak-e még.
– Amúgy meg – teszem hozzá – nekem van a legborzalmasabb
ízlésem a pasik terén. Azt hiszem, sokkal egyszerűbb egyedül lenni.
– Tudod – mondja lassan –, vannak rólatok fotók az interneten.
 Felkapom a fejem.
– Micsoda?!
Bólint.
– Semmi rossz. Péntekről. Gondolom, volt valaki, aki tudta, hogy
kik vagytok ti ketten.
– Ó! – nyögöm ki, azon töprengve, vajon hova akar ezzel
kilyukadni.
– Igazán boldognak tűnsz. Ahogy Harrison is.
– Nos, Harrison részeg volt – közlöm vele.
Elmosolyodik.
– Tudom. Szerintem neki is jót tesz, ha kiereszti a gőzt. De van egy
kép, amin pont úgy néztek ki, mintha randin lennétek, és élvezitek.
Ó, ó! A szívverésem felgyorsul. Ez lenne a csajos este apropója?
– Nem randi volt – mondom olyan lazán, amennyire csak tudom.
– Tudom. Ő is tudja.
– És én is tudom – teszem hozzá. – Csak szerettem volna, ha van
mellettem valaki, aki megvéd. Mint egy ütköző.
– Valamilyen szinten az exed fölé akartál kerekedni, értem én. És
örülök, hogy megtetted.
Ám látom, hogy ennél többet akar mondani. Én is beszélnék még.
Újra elmondanám, hogy nincs köztünk semmi, mert hát tényleg
nincs.
– Nézd, nem fogom megmondani, mit csinálj, vagy mit ne. Felnőtt
ember vagy te is, meg Harrison is.
– Hó-hó-hó! – teszem fel a kezem. – Akkorát tévedsz! Semmi nincs
köztünk!
– Csak nagyon későn ért haza.
– És megkérdezted tőle, mi történt? Nem akart hazamenni,
úgyhogy az ágyamban kötött ki. Én meg a kanapén aludtam. Ez
történt.
 – Kitért a válasz elől… mint annyiszor, ha bármi személyes kerül
szóba.
– Semmi nem történt köztünk – ismétlem, szinte már könyörögve.
Bólint.
– Jól van. Egy kicsit már aggódtam.
Na várjunk! Miért lenne oka rá?
– Miért aggódtál?
Egy félmosoly jelenik meg az arcán.
– Mert kedvellek, Piper. Harrison pedig olyan nekem, akár egy
báty. És ahogy ismerlek benneteket, katasztrofális lenne, ha
összejönnétek.
Katasztrofális? Mármint, soha nem gondoltam jó ötletnek, de
hogy katasztrofális lenne, azért az egy kicsit túlzás.
– Nem tenne jót sem neki, sem neked – folytatja. – És talán Eddie-
nek és nekem sem lenne jó. Én csak… Nézd, tényleg semmi közöm
hozzá, de biztosra akartam menni, hogy ugyanúgy vélekedünk a
dolgokról.
– Persze – mondom. Az ugyanúgy alatt a katasztrofálisat értjük.
Hát, ha eddig nem is így vélekedtem, most már biztosan. Senki nem
örülne, ha ilyet mondanának neki.
Ennyit a kibaszott érzelmeimről. És ha belegondolok, hogy azt
hittem, megcsókol… Hála az égnek, hogy nem tette.
– Még egy pohár bort? – kérdezi Monica ahogy feláll, és csak
ekkor veszem észre, hogy már üres a poharam. – Az itteni tévén van
Netflix, esetleg nézhetnénk valamit. Láttad már a legújabb
romantikus vígjátékot Keanu Reevesszel? Vele nem lehet
melléfogni, nem igaz?
Igent bólintok a borra és Keanura is. A csajos este folytatódik.
Ám magamban továbbra is arra a hatalmas és végleges nemre
összpontosítok Harrisonnal és velem kapcsolatban.
 14.

Szerda van, én pedig bujkálok.

Az anyám még mindig nem beszél velem, bár már nem kuksol
egész nap a szobájában. Következésképpen én kezdtem egyre több
időt a szobámban tölteni. Igyekszem távol tartani magam az
internettől és a közösségi médiától, mert tudom, hogy valamilyen
formában rólam beszélnek az emberek. A múltkor, miután Monica
elmondta, hogy látta a fotómat, órákig szörföztem a neten cikkek és
fotók után kutatva.
Igen, megjelent a nevem. Piper Evans, a helyi tanítónő. Biztos
vagyok benne, hogy valaki, azaz Amy, felfedte a
személyazonosságom. Szerencsére egyik poszt sem szól arról,
mennyire randinak tűnt a helyzet, inkább azt taglalták, ami azután
történt, hogy Harrison megragadta Joey hüvelykujját. Egy csomó
komment szól arról, hogy Harrison dögösebb, mint valaha
(mondtam, hogy hatalmas online rajongótábora van), és a szemét
Joey megérdemelte, amit kapott. Csakhogy rengetegen utálják
Monicát és mindenkit, akinek köze van hozzá, úgyhogy ők mind azt
mondják, hogy Harrisont le kellene tartóztatni testi sértésért, meg
minden, amit Monica tesz, kész katasztrófa (Eddie-t ritkán említik).
Egyébként, ez az egész nem tett jót a mentális egészségemnek.
Csak annak örülök, hogy megsemmisítettem az újságot még mielőtt
anya megláthatta volna, meg hogy ő nem igazán megy fel az
internetre. Ebben a paranoid, törékeny állapotában ez végképp
visszavetné.
 Sajnos kezdek rájönni, hogy a bujkálás nekem sem tesz jót. Egy
részem a nyár végéig itt akar rejtőzni, és csak szeptemberben, a
tanévkezdésre jönne elő. A másik felem meg nem akar
megfélemlítve maradni többé. Miért irányítsa az az életem, hogy
mások mit mondanak rólam? Miért adjak ekkora hatalmat az
emberek kezébe? Hiszen úgyis azt gondolnak, amit akarnak, akár
idebent vagyok, akár nem.
Szóval úgy döntök, ez a nap megfelelő arra, hogy bemenjek a
városba. Bevásárolok, veszek egy kávét, megebédelek egyedül a
Lombház Étteremben (azért annyira ostoba nem vagyok, hogy
visszamenjek a Szószátyárba). Olyasmiket fogok csinálni, amik
megrémisztenek, mert nem akarok többé félni. Ha meg valaki
felismer és lefotóz, majd megoldom. Nincs szükségem rá, hogy
Harrison megvédjen (nem mintha láttam volna azóta, hogy azzal a
motorcsónakkal járőrözött, ráadásul akkor is messze volt).
Nem is olyan… rossz.
Elmegyek Kukával a szupermarketbe, és megcsinálom a heti nagy
bevásárlást. Tele van az üzlet, főleg turistákkal és idősekkel, ami a
két fő vásárlóerő errefelé. Mindenki barátságos és kedves. Tudom,
hogy egy másik kávézóba kellene mennem, de a fahéjas tekercs
gondolata túlságosan is csábító, és akármennyire is kellemetlen lesz
találkozni Amyvel, azt is tudom, hogy nem kerülhetem őt örökké.
És persze Amy pont most dolgozik.
Beállok a sorba, és addig észre sem vesz, amíg sorra nem kerülök.
Mézesmázosan rámosolygok.
– Szia, Amy! Kérek szépen egy fahéjas tekercset és egy nagy
levendulás, zabtejes kávét!
Egy pillanatig csak bámul rám, aztán átpillant a vállam fölött,
mintha Harrisont keresné.
Továbbra is mosolygok, habár egyre inkább vicsorgásnak tűnik,
ahogy lassan felveszi a rendelésem.
– Meglep, hogy itt látlak – mondja Amy, miután hátrakiabálja a
rendelésem a baristának.
– Ó! Miért?
– Azt hittem, túlságosan is zavarban lennél ahhoz, hogy ide gyere.
A helyi újság címlapjára kerülni nem igazán szerencsés.
– Hm. Nem láttam! – hazudom, ahogy végighúzom a bankkártyám
a terminálon. – De odavagyok a publicitásért! Szereznem kell egy
példányt valahonnan, hogy bekeretezhessem!
Amy arcizma megrándul. Ez kizökkenti.
– Erre nem kéne büszkének lenni – pusmogja, miközben átnyújtja
a péksütimet, ami össze van törve a papírzacskóban. A máz
kicsurog, egyenesen a pultra.
– Ne aggódj! – mondom neki halkan, miközben egy szalvétával
letörlöm a pultot, majd odadobom hozzá. – Biztos vagyok benne,
hogy lesz majd egyszer valaki, aki törődik veled annyira, hogy írjon
rólad egy újságban. Ha nem is azért, hogy mekkora ribanc vagy,
akkor azért, mennyire szar felszolgáló és barista.
Ezzel átsétálok a másik falhoz, hogy megvárjam a kávémat.
Annyira megdöbbent attól, amit mondtam, hogy egypár pillanatig
csak szótlanul bámul rám, mígnem az előtte álló turisták bele nem
integetnek az arcába.
Ezután megkapom a kávémat, amit a barista egy sunyi, pimasz
mosollyal nyújt át, én pedig már ott sem vagyok.
Magamban vigyorgok és jót mulatok az öbölbe vezető úton, ahol
aztán találok egy padot az egyik cseresznyefa alatt, és leülök a
kilátásban gyönyörködni. A szívem zakatol, pumpálja az adrenalint.
El sem hiszem, hogy beszóltam Amynek! Már annyira érett ez a
dolog, de azt nem gondoltam volna, hogy pont én leszek az, aki
megteszi.
 Azt kell mondjam, jólesett! Talán arra számított, hogy életem
végéig csak mosolyogni vagy bujdosni fogok, de elegem van már a
tettetésből, a kedvességből, a törekvésből, hogy mindenki kedveljen.
Kapják be, ha nem tetszem nekik!
Boldogan majszolom a nyomi fahéjas tekercsemet, és úgy érzem,
végre egyszer én nyertem meg valamit. Talán a saját
önbecsülésemet. Talán sikerült szembenéznem a félelmemmel.
Így csak ülök itt egy darabig a napsütésben, a friss tengeri levegő
a hajamba kap. Mosolyogva figyelem, ahogy a turisták jönnek-
mennek, és boldog vagyok, hogy egy ilyen gyönyörű helyen vagyok.
Belém hasít az érzés, hogy ez a csodás hely az otthonom, és nem
hagyom senkinek, hogy azt éreztesse velem, nem tartozom ide.
Ahogy végzek a fahéjas sütimmel, úgy döntök, hogy nincs is
szükségem ebédre. Megcsináltam, amit akartam. Úgyhogy
bemegyek az egyik könyvesboltba egy új romantikus regényt
keresni, és veszek is egyet, ami egy tengerjárón játszódó,
ellenségekből lett szeretőkről szól, aztán beülök Kukába, és
hazamegyek.
Éppen kipakolok a csomagtartóból, amikor valaki megköszörüli a
torkát mögöttem.
Tudom, hogy Harrison az. Ezúttal megpróbál nem odaosonni
mögém.
Mégsem fordulok meg.
Megint megköszörüli a torkát, nyomatékosításképp.
Amikor végre megfordulok, ledöbbenek. Harrison a kezében egy
tömött ruháskosarat tart. Ismét a szokásos öltözéke van rajta, a
napszemüveggel együtt.
– Ööö… – hebegem –, az nem nekem lesz, ugye? Mert bár
szeretném azt gondolni, hogy jó szomszéd vagyok, de azért a mosás
a bérkategóriám alatt van.
 – Elromlott a szárítógép – magyarázza. A hangjából kicsengő
merevség azt sejteti, hogy bárhol máshol szívesebben lenne éppen,
amitől egy kicsit elszomorodom. – Érdeklődnék, hogy
használhatnám-e a tiéteket. Ha nem túl nagy gond.
– Szóval veled intéztetik a bevásárlást és a mosást is! Az
ezermester újra akcióban.
– Azt hiszed, ettől megkérdőjelezem a saját férfiasságomat? –
kérdezi tétlenül.
Nem. Kicsit sem.
Tovább folytatja:
– Nem várhatod el, hogy Agatha keresztülsétáljon az elvadult
kerteteken egy nehéz ruháskosárral a kezében, nem igaz?
– Méghogy elvadult! Azok páfrányok!
– A felhajtótokon akkora kátyúk vannak, hogy szinte elnyeli az
autót, ahányszor csak rámész.
Vágok egy grimaszt.
– Jó, persze. A mosókonyha a terasz alatt van. Gyere,
megmutatom!
Elhaladok az autó, majd a ház mellett, ami, nos, valóban gazos.
Van néhány kikövezett lépcsőfok, ám elég foghíjasak, és simán
látom magam előtt, ahogy Agatha elveszti az egyensúlyát, és
balesetet szenved.
A terasz alatt egy pinceszerűség található egy hatalmas
mélyhűtővel, ahol anyukám „a biztonság kedvéért” szeret
felhalmozni egy csomó csirkemellet. Vannak itt még
kertészeszközök, szerszámok, régi festékestégelyek, és persze a
mosó- és a szárítógép. Igazából nem olyan gáz, mint amilyennek
hangzik, meg is próbáltuk feldobni a helyiséget színes falfestékkel
meg szőnyegekkel, sőt még egy fűtőtestet is tettünk a sarokba, hogy
szárazon tartsuk.
 A figyelmemet azonban nem a dekoráció köti le, hanem Harrison,
aki mögöttem jön az ösvényen, be a pincébe.
Nem tudom, ő érzi-e, de a feszültség közöttünk meglehetősen
erőteljes. Mármint lehet, hogy csak az én fejemben van így, de mivel
majdnem egy hete találkoztunk utoljára, és akkor is elég furcsa
körülmények között, minden olyan nyersnek, furcsának és
feszültnek hat.
Ám ha érzi is, nem mutatja. Profi módjára vonul a szárítógéphez,
és kezdi bedobálni a ruhákat.
– Megyek, kipakolom a vásárlást – mondom.
– Segítsek? – kérdezi, megállva egy pillanatra.
– Ne. Csak csináld, amit kell…
Kimegyek a helyiségből, vissza az ösvényen, fel a kocsihoz.
Furcsán érzem magam. Nem rossz értelemben, ám különösen azok
után, amit Monica mondott, úgy érzem, hogy bármilyen furcsa és
illékony kapcsolat is alakult ki közöttünk korábban, annak… vége.
Furcsa és illékony. És ennél több nem is lesz.
Ám ez nem akadályoz meg abban, hogy idióta módon csalódott
legyek azért, hogy így alakultak az érzéseim. Soha nem hittem, hogy
tényleg esélyem van Harrisonnál, nem gondoltam, hogy
érdekelném, vagy hogy bármi is történhetne közöttünk. De így is
kialakultak az érzéseim, és tényleg semmit nem tehetek, minthogy
összeszedem magam, és próbálom elfelejteni.
Csak nehéz úgy, hogy a szomszédban lakik. És még nehezebb,
amikor bármikor beállíthat hozzánk.
A harmadik papírtáskáért tartok éppen vissza, amikor meglátom,
hogy Harrison a csomagtartóhoz megy, és felnyalábolja.
– Csinálom! – mondom neki.
– Huh, ez nehéz – mondja engem figyelmen kívül hagyva, és
elhalad mellettem a ház felé. – Mit vettél? – Megáll a bejárati
ajtónál, és bekukucskál. – Egymillió kiló lisztet?
– Csss! – szólok rá, miközben megpróbálom kiszedni a kezéből a
táskát, de nem engedi. – Meglepetés az anyukámnak! Ő… most nincs
valami jól.
Harrison vonásai megenyhülnek.
– Sajnálom.
– Semmi baj. De kérlek, add ezt ide! – kinyújtom a kezem a
táskáért. – Nem hiszem, hogy jót tenne neki, ha itt látna. Csak
kiborítaná.
Bólint, és átadja, ami a kezében van, majd idegesen megdörzsöli a
borostás állát.
– Persze, érthető.
Beviszem a táskát, és lerakom a pultra.
Ezután megyek, hogy becsukjam az ajtót, de Harrison még mindig
ott áll.
– Beszélhetnék… veled? – kérdezi. – Négyszemközt.
Nagyot nyelek. Fogalmam sincs, mire számítsak, de semmi jóra
nem számítok.
– Persze – mondom, és próbálok mosolyogni. – Mit szólsz a
dokkhoz? Mármint a mi dokkunkhoz. Félig ugyan elsüllyedt, de ha
nincs a környéken újságíró, csak a miénk az egész.
Becsukom az ajtót, ő pedig követ a ház másik oldalánál a kert
mentén (amit bosszúsan méregetek, mert a szeder már megint
felütötte a fejét), aztán le a kikötőhöz vezető rozoga lépcsőkön.
Habár már délután van, és észak felé néz, még éri egy kis
napfény. Általában abban a pillanatban ellazulok, ahogy rálépek,
ám Harrisonnal az oldalamon erre esély sincs. Leülök a dokk
szélére, és kibámulok a keskeny földszoros felé, a parton sorakozó
előkelő házakra a túloldalon.
Harrison megáll mellettem egy pillanatra, mint aki nem tudja
eldönteni, mit tegyen. Végül aztán leül a dokkra mellém,
törökülésben. Nyilván nem akarja összekoszolni az öltönyét.
– Szóval… mizújs? – kérdezem. Igyekszem könnyed hangnemet
megütni. – Nem láttalak egy ideje.
– Tudom – mondja, és megköszörüli a torkát. – Már korábban át
akartam jönni beszélni veled, de…
Megvárom, hogy befejezze. Előttünk a vízből kiugrik egy hal.
– Csak bocsánatot akartam kérni.
Hunyorogva felé fordítom a tekintetem.
– Miért?
– Jó néhány dolog miatt. De ami a lényeg… sajnálom, hogy idióta
voltam.
– Nem voltál idióta…
– De! – Erősen megrázza a fejét. – Tévedsz, Piper. Idióta voltam.
Berúgtam, és olyasmiket tettem, amiket nem lett volna szabad. Totál
hülyeként viselkedtem, lejárattalak, és nagyon sajnálom!
– Nem járattál le! – kiáltok fel. – Komolyan nem!
– De igen. Ha nem lettem volna olyan… Ha nem vesztem el a
türelmem annak a seggfejnek a közelében, akkor nem kerültem
volna a kibaszott címlapra. És megkíméltelek volna téged.
– Engem nem neveztek meg, de amúgy sem érdekel. Én ott
voltam. Tudom, mi történt. Kiálltál mellettem.
– Igen, hát, lehet, de talán nem kellett volna.
Au! Ez aztán szíven ütött.
– De… én örülök, hogy megtetted. Fogalmad sincs, mit jelentett ez
nekem.
– Idiótaként viselkedtem. Mint akinek semmi önuralma.
Egyszerűen csak… elvesztettem a türelmemet olyankor, amikor
nem kellett volna.
– De megvédtél – erősködöm tovább. – Megvédtél azzal a férfival
szemben, aki tönkretett, aki miatt jelentéktelennek éreztem magam,
aki elhitette velem, hogy semmi keresnivalóm itt vagy máshol.
Kiálltál értem, pedig te te vagy, én meg én, és…
Sokkal többet jelent ez nekem, mint valaha is gondolnád.
Összevonja a szemöldökét, és látom a tükörképem a
szemüvegében.
– Mit értesz azalatt, hogy te vagy te, én meg én?
Megvonom a vállam.
– Tudod. Te olyan… – végigmutatok rajta, aztán magamon. – Én
meg…
– Ez a pasas aztán tényleg tönkretett, mi? Tényleg jelentéktelen a
megfelelő szó rá. Pont úgy beszélsz, mint ő.
Felsóhajtok.
– Csak úgy értem, hogy még soha nem találkoztam senkivel, aki
ennyire… világlátott, sikeres, okos, erős, és tisztelne engem, és
kiállna értem. Megszoktam, hogy egyedül vagyok. Az, hogy te…
Elharapom a szót, és lenézek a dokkot ostromló ritmusos
hullámzásra. Túl sokat mondok, ha most nem fogom be.
– Akkor sincs ez rendjén – mondja halkan, és fészkelődni kezd egy
kicsit, hogy közelebb kerüljön hozzám. – Minden valamirevaló
ember láthatja, milyen jó vagy. Mennyire kedves, mennyire vicces.
Nagyon tiszta és hatalmas szíved van, Piper, és aki ezt nem látja, az
nem érdemli meg, hogy foglalkozz vele. Persze, kicsit sokat
szövegelsz, de ez legalább éberen tartja az embert. Engem
legalábbis biztos.
– Én idegesítelek téged – mondom. – Van különbség.
– Nem idegesítesz – mondja. – Te… letaglózol.
Letaglózom? Hát tényleg ismeri a szívemhez vezető utat? Direkt
megy el itt nekem a Mr. Rochester irányba?
– Olyan, mintha napfogyatkozást néznél? – kérdezem félig-
meddig viccelve.
– Valami olyasmi – mondja egy kis szünet után. – Nézz rám!
Amikor Harrison azt mondja, nézz rá, ránézel.
Feltolja a feje tetejére a napszemüvegét, így látom a csodás
szemét, ahogy rám néz. Valami nagy dolog történik itt, valami
igazán jelentőségteljes. A férfi, aki állandó önkontrollt gyakorol,
most felfedi magát előttem.
Vagy csak én szeretném ezt látni.
– Szerintem te… – megnyalja az ajkát, én pedig megbabonázva
figyelem – különleges és értékes vagy. És nagyon rossz azt látni,
hogy csak így elhajítottak a múltban, hogy nem bántak veled azzal a
megbecsüléssel, amit megérdemelsz. És ezért kell bocsánatot
kérnem tőled, mert soha nem akartam tiszteletlenül viselkedni
veled, vagy bajt hozni rád. Attól tartok, pont ezt tettem azzal, hogy
nyilvánosan jelenetet rendeztem ahelyett, hogy visszafogtam volna
magam, különösen rád való tekintettel. De berúgtam, és a szobádba
vitettem magam. Lefektettél, amikor hullarészeg voltam, és
gondoskodtál rólam. Mellettem voltál, amikor a rémálom gyötört.
Ezt mind megtetted annak ellenére, hogy min mentél keresztül
miattam, és… hát, azt hiszem, ezért nem lehet elégszer bocsánatot
kérni.
Csak pislogok rá, még mindig fennakadva azon, hogy
különlegesnek és értékesnek nevezett. Ezt a két szót a szívemhez
szorítom.
– Semmi baj – suttogom. Mintha egy gombóc lenne a torkomban. –
Tényleg minden rendben.
– És azért kerültelek egész héten, mert… túlságosan is féltem a
szemedbe nézni.
Lesüti a szemét. Ösztönösen odanyúlok, és az arcára simítom a
tenyerem. A bőrét felforrósította a nap, a borostája szúr.
 – Most te nézz rám! Kérlek, tudd, hogy mindig a közelemben
akarlak tudni, bármi történjék is. És elfogadom a bocsánatkérésed,
habár szerintem nincs rá szükség. Egyszerűen csak boldoggá tesz,
hogy eljöttél velem. Sokat jelentett.
– Jól elcsesztem – mondja, és összefonódik a tekintetünk. Az arca
épphogy csak mozdul, így szinte meg is csókolhatná a tenyeremet.
Vedd el a kezed! Ne fogdosd!
Emlékezz, mit mondott Monica!
Leeresztem a kezem, de ő odakap, a tenyerébe fonja a kezem, és
visszanyomja az arcára. A tekintetét az enyémbe fonja, a szemében
valami nagyon eleven, meggyötört pillantás szalad át. A tenyerem
bizsereg a bőrén.
Lehunyja a szemét, majd a szájához vezeti a kezem, és belecsókol
a tenyerembe. Meleg, tüzes borzongás szalad végig a testemen, a
bensőmet valami pezsgő, súlytalan érzés járja át.
Most én vagyok letaglózva.
Egyszerűen tudom, hogy ha attól, hogy ennek az embernek az
ajka a tenyeremhez ér, teljesen szétesek, egy igazi csókba
valószínűleg bele is halnék.
Elveszi a kezem az ajkától, és leengedi. Még megszorítja, mielőtt
elengedné.
– Meg kéne néznem, hogy áll a szárítógép – mondja, az öböl felé
fordítva a tekintetét.
Biztos vagyok benne, hogy a ruhák még nem szárazak, viszont ki
akar kerülni ebből a helyzetből. Feláll, és lenéz rám. – Te itt
maradsz?
Megrázom a fejem. Annyira kellemes itt a dokkon, de el kell
pakolnom a vásárolt dolgokat.
Felém nyújtja a kezét, én beleteszem a kezem, ő pedig könnyedén
talpra emel.
 Mivel a kikötő alapból ferde és ingatag, megbillenek egy kicsit,
mire a másik kezével mögém kap, és megtart a derekamnál fogva.
Magához szorít.
Elengedi a kezem, majd gyengéden a hajamba fúrja az ujjait, és
tenyerével megtartja a fejem.
Újra eszembe jut a péntek este, csakhogy most nem a sötét
szobámban vagyunk az éjszaka közepén, és ő se nem zavarodott, se
nem részeg. A dokkon állunk, a verőfényes napsütésben, és az
áthatóan tiszta tekintetéből ítélve olyan józan, amilyen csak lehet.
– Nem tudom, mihez kezdjek veled – mormolja. A tekintete ide-
oda vándorol az arcomon, megállapodik a járomcsontomon, az
orromon, a számon.
Alig bírok nyelni.
– Hogy érted? – suttogom attól félve, hogy ha többet és
hangosabban beszélek, azzal megtöröm ezt a varázst.
Összeszorítja az ajkát, mintha bent akarná tartani a szavakat. Egy
kissé megrázza a fejét, a szemöldöke összeszalad.
– Ha hitvány fickó lennék, most azonnal megcsókolnálak.
Csak pislogok rá. Az ajkam ég a gondolattól is, a gyomrom
bucskázik egyet.
Jóég!
– Ha hitvány fickó lennék, örömmel elveszíteném a fejem –
folytatja. A hangja mély, érdes és vágyakozó. – Felrúgnék mindent,
és megadnám magam, vissza se néznék. – Halványan rám
mosolyog. – De nem akarok az a férfi lenni. Én nem ilyen vagyok,
nem ezért dolgoztam egész életemben. Te a legjobbat érdemled,
Piper, de én nem tudom megadni azt neked, amire leginkább
szükséged van. Jobb, ha távol maradok.
Várjunk csak! Mi van?
– Távol maradsz? – suttogom. Az ujjai gyengéden ökölbe szorítják
a hajam, és, te jóég, képtelenség megállni a lábamon.
– Nagyon kedvellek – mondja, és lehunyja a szemét. Még mindig
magához szorít. – Sokkal jobban kedvellek, mint amivel bármit is
tudnék kezdeni most. Olyan… furcsa érzés! De ezt most nem
engedhetem meg magamnak. Különösen nem, ha rólad van szó.
Odahajol és arcon csókol, lassan, tétován, majd elhúzódik.
Elenged.
Elárvultnak érzem magam az érintése nélkül.
– Mi van, ha ez nem rajtad múlik? – mondom gyorsan, ahogy
megfordul. Érzem, ahogy úrrá lesz rajtam a pánik. – Mi van, ha én is
érzek irántad valamit? Az nem változtat semmit? Én nem
változtatok semmin?
Megáll, és hátrapillant a válla fölött.
– Az mindent megváltoztat, Piper. És ez a probléma.
Ezután elindul a lépcső felé, engem pedig ott hagy a dokkon, a
sajgó szívem darabkáival.
 15.

Harrison nem viccelt, amikor azt mondta, hogy távol marad.

Már majdnem eltelt két hét, mióta legutóbb láttam.
Ez idő alatt kétszer is együtt lógtam Monicával a hajón (és mindig
James jött értem), jártam a terapeutámnál Victoriában, majdnem
mindennap bementem a városba, csak hogy ott legyek, jelen legyek,
és kiélvezzem a nyarat (a terapeutám egyetért abban, hogy ezzel
növeljem az önbizalmam).
Az édesanyám is jobb belátásra tért.
Legalábbis újra beszélőviszonyban vagyunk, és a hangulata is
napról napra javul. A terapeutám adott néhány hasznos tanácsot,
hogyan kezeljem őt, ami eddig be is vált. Vékony határvonal
választja el az anyát támogató és az agresszív hozzáállást, és tudom,
hogy túl sokszor lépem át ezt a vonalat, amikor türelmetlen leszek.
Még ha jó szándék vezérel is, az anyám nem így látja.
Élvezem, hogy közelebb érzem magam Monicához, és úgy tűnik, ő
is keresi a társaságom (habár emlékeztetni szoktam magam arra,
hogy ez valószínűleg azért van, mert én vagyok itt az egyetlen
barátja), amiért nagyon hálás vagyok. Lassan épülő barátság ez, de
nem siettetem, ráadásul sokszor megfeledkezem róla, kicsoda is ő. A
családjaink sokban hasonlítanak, és bár elképzelni sem tudom,
milyen lehet a királyi család tagjának lenni, pláne híresnek, de így is
tudok kapcsolódni hozzá.
Mit ne mondjak, hiányzik Harrison. Hiányzik, hogy csak úgy
felbukkanjon a küszöbön. Hiányzik, hogy nincs itt. Az életem túl
egyszerű, csendes és unalmas nélküle. Ami elég ironikusan hat, ha
azt vesszük, mennyire csendes személyiség. De sokkal
elevenebbnek érzem magam mellette, és hát nem pont erre vágyik
mindenki? Hogy azt érezzük, hogy többet hozunk ki a kis
életünkből? Hogy azt érezzük, hogy aktívan részt veszünk az
életünkben, és nem csak nézzük, ahogy elhalad mellettünk?
Csak azt tudom, hogy az érzések nem múltak el, és a távolság
ellenére sem hiszem, hogy elmúlnak. Igazság szerint soha nem
voltam még olyasvalakivel, aki miatt jól éreztem magam a
bőrömben.
Nem mintha vele lennék. Nem mintha vele lettem volna valaha is.
De a francba is! Az, ahogy rám nézett, az, ahogy megcsókolta a
kezem, az arcom. Azok a szavak.
Abban volt valami!
Abban benne volt minden.
És láttam, hogy neki is jelentett valamit.
Valamit, ami megrémítette.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszer sem játszottam vissza
magamban a dokkon történteket. Másra sem tudok gondolni, csak
az izzó tekintetére, a nyers vágyakozásra a hangjában, a nagy és
erős keze érintésére a derekamon és a tarkómon. Az ajkára. Arra a
rohadtul gyönyörű ajkára, ami még csak hozzá sem ért az
enyémhez, mégis sokkal erotikusabbnak, intimebbnek,
jelentőségteljesebbnek hatott, mint egy nyelves csók.
És több ennél nem is lesz – emlékeztetem magam, ahogy beállok
Kukával a parkolóhelyemre. – Erről a nem-csókról fantáziálhatsz
életed végéig!
Felsóhajtok és körülnézek. A szívem mindig egy kicsit gyorsabban
ver, amikor hazaérek, abban a reményben, hátha megpillantom.
Persze soha nem látom.
 Kiszállok a kocsiból, és kisimítom a ruhámat. Úgy döntöttem, ma
bemegyek a városba egy könyvvel, és leülök a kávézó teraszára
olvasni, miközben jeges kávét iszogatok, mellé elmajszolok egy
fahéjas tekercset, és kiélvezem a meleg időt. Mindeközben jól
tudtam, hogy Amy odabentről vicsorog rám. A terapeutám
tanácsának megfelelően, hogy olyasmiket csináljak, amitől
magabiztosnak érzem magam, ma az egyik kedvenc nyári ruhámat
vettem fel, egy sárga-fehér tarka mintás, spagettipántos,
karcsúsított, pörgős darabot.
Felkapom a szalmatáskámat, és elindulok a ház felé. Az anyám a
teraszon szunyókál az egyik nyugágyban, álla a mellkasán nyugszik.
Liza a lábánál terül el, a hasa minden egyes lélegzetvétellel
megemelkedik. Ritkán van a szigeten perzselő hőség az óceán felől
folyamatosan érkező hűvös szellőnek köszönhetően, ám ma azon
kevés napok egyike van, amikor nagyon is érezhető a
légkondicionáló hiánya. Körbemegyek, és kinyitom az összes
ablakot, hogy friss levegőt engedjek be a házba, és mire végzek, a
homlokomra izzadságcseppek ülnek ki.
Úgy döntök, épp ideje berakni a mosást, így elmenekülve a hőség
elől. A pincében mindig hűvös van. Előszedem a szennyeskosarat a
szobámból, a tetejére dobom a könyvemet, és lemegyek a ház
mentén a hátsó ajtóhoz. Máris sokkal hűvösebbnek érzem itt a
levegőt.
Kinyitom az ajtót, belépek. Épp ahogy átfut bennem a gondolat,
hogy biztosan égve hagytam a villanyt a múltkor, meglátom
Harrisont, ahogy a szárítógép mellett áll. Lefagyok, a kosarat
majdnem kiejtem a kezemből.
– Mit keresel te itt? – kiáltok, sokkal inkább vádló
hanghordozással, mint ahogy gondolom.
Harrison szeme kikerekedik, nem takarja napszemüveg. Egyik
lábáról a másikra áll, óvatosnak és bizonytalannak tűnik,
amilyennek még sohasem láttam.
– Bocsánat – mondja. – A szárítót még mindig nem csinálták meg,
úgyhogy átjöttem. Az anyukád itthon volt, azt mondta, nyugodtan
használhatom.
Feljebb emelem a szennyeskosaramat, és elindulok felé. A
strandpapucsom csak úgy csattog a betonon. Bárcsak ne nézne ki
úgy, mint akit rajtakaptak valamin!
– Gondolom, megkönnyebbültél, amikor megtudtad, hogy nem
vagyok itthon – mondom, a mosógépre téve a kosaramat.
Összefonom a karom, nekitámaszkodom a gépnek, és Harrison
szemébe nézek. Nem megyek sehova.
– Nem volt más választásom – folytatja a tekintetét elfordítva,
figyelmen kívül hagyva azt, amit mondtam. – A szerelő nem jött el.
Legalább öt napja várjuk.
Szárazon rámosolygok.
– A szigeti élet ismét lecsap.
– Nem jöttem volna, ha…
Nem jött volna, ha tudja, hogy itthon vagyok.
– …Monica nagyon hálás a nagylelkűségedért.
– Szóval, azt hiszem, ezzel vége a kéthetes kerülési szériádnak! –
Elfordulok tőle, és kinyitom a mosógép ajtaját. Csettintek egyet a
nyelvemmel. – Pedig annyira jól ment!
Erre nem mond semmit, de a helyiségben szinte tapintható a
feszültség. Kihívóan ránézek, és bár az arca rezzenéstelen, a szeme
szikrákat szór. Ami azt illeti, tényleg került engem. Ő maga mondta,
hogy távol marad. Nem tagadhatja le az igazságot.
Begyömöszölöm a ruhákat a gépbe, becsapom az ajtaját, és
felegyenesedem, hogy beállítsam a megfelelő programot.
Harrison egy szó nélkül elindul.
 Mi a szar?
Odamasírozom hozzá, és a karját megragadva megállásra
késztetem.
– Mi ez? – kérdezem mérgesen. – Csak úgy elsétálsz minden szó
nélkül? Ez lesz mostantól mindig, valahányszor meglátsz?
Felém fordul. A szemöldökét összevonja, a tekintete villámokat
szór.
– Megteszem a tőlem telhetőt. – A hangja érdes, szinte már
mérges. Miért mérges? Itt én vagyok a mérges!
– Azért még nem kell ilyen pöcsnek lenned!
– Miért lennék én pöcs? – csattan fel.
– Nem kellett volna azt a sok mindent elmondanod a múltkor! –
mondom. Utálom, hogy ennyire remeg a hangom, és hogy ennyire
sebezhetőnek érzem magam. Összefonom a karom a mellem előtt,
mintha azzal megvédhetném magam. – Soha senki nem mondott
még ennyire kedves és aranyos dolgokat nekem. Azt mondtad,
kedvelsz! Aztán meg otthagytál, és messzire elkerültél! És most is
azt próbálod csinálni. Mostantól ez így lesz? Meddig?
– Amíg csak itt vagyok – mondja mogorván. Az állkapcsa
megfeszül, és látom rajta, mennyire el akar menni innen. De nem
hagyom csak úgy lelépni.
– Ó, tényleg? Akkor a következő hat hónapban egyszerűen csak
úgy csinálsz, mintha nem is léteznék? Miért?
Harrison összeszűkíti a szemét, az orrcimpája megremeg.
– Tudod, miért!
– Nem tudom! Nem tudom, okés? Előadtál valami homályos
halandzsát arról, hogy jobbat érdemlek, és ha egy hitvány pasas
lennél, akkor elvesztenéd a fejed, meg hogy nem engedheted meg
magadnak, hogy úgy érezz irántam, ahogy. Nos? Érzel még mindig
valamit, vagy már nem? Már elmúlt? Varázslatos módon megszűnt
attól, hogy nem láttál? Amit nem látsz, az az eszedbe sem jut,
ennyire könnyű elfelejteni engem?
Vékony vonallá szorítja a száját, és elfordítja a tekintetét.
– Hé! – szólok rá, és olyan közel lépek hozzá, hogy már egészen
előtte állok, benne az arcában, hogy tényleg ne tudjon figyelmen
kívül hagyni. – Ez így már udvariatlanság! Nézz rám!
Vonakodva a szemembe néz. A tekintete áthatóbb, mint valaha,
szinte már perzsel.
– Elmondom még egyszer, jó? Nem mondhatsz nekem csupa szép
dolgokat, hogy aztán úgy csinálj, mintha mi sem történt volna! Nem
csinálhatsz úgy, mintha nem léteznék! Nem tudom, mi ez, ami
köztünk van, de valami van köztünk! Ezt te is beismerted. Talán
megrémít, engem is megrémít, de én mégsem csinálok úgy, mintha
nem létezne, mintha nem lenne valóságos. Én csak… – megrázom a
fejem, és engem is meglep, hogy még mindig beszélek, hogy
elmegyek odáig. – Azt mondtad, hitvány fickó lennél, ha
megcsókolnál. Szerintem az hitványabb, hogy elmenekülsz.
Az orrcimpája megremeg. Érzékeny pontot találtam.
És úgy döntök, még egyszer odaszúrok.
– Kurvára viselkedhetnél igazi férfiként – teszem hozzá gonoszan.
A szemében átkattan valami. A kék és zöld felizzik, és tudom,
hogy átléptem egy határt, és már nem visszakozhatok.
Minden egy szempillantás alatt történik.
A tér köztünk megszűnik, aztán a két keze közé fogja az arcom, az
ujjai belemélyednek a bőrömbe, ahogy az ajkát dühösen az
enyémre tapasztja.
Még mindig annyira felspannolt vagyok, hogy kell egy pillanat,
mire felfogom, mi történik. Hogy az az ő szája ott az enyémen,
egyszerre feszes és puha, kérlelhetetlenül halad előre. A keze nagy
és meleg, és nemcsak megtart vele egy helyben, hanem magához is
húz, annyira, hogy képtelen vagyok megállni a saját lábamon. Úgy
érzem magam, mintha egy óceáni, kiugró szikla tetején állnék egy
vihar közepén, amit minden oldalról hullámok ostromolnak. Két
választásom van: vagy megadom magam a káosznak, vagy
visszamegyek a partra.
A megadást választom.
Megnyitom az ajkam az övé előtt, mohón, szinte önkívületi
állapotban ragadom meg az ingét, mintha eddig éheztem volna, de
csak most jöttem volna rá. Elönt a forróság, mint amikor jó meleg
fürdővízbe lép az ember, és még inkább szorítom az ingét, mintha
ezzel irányíthatnék bármit is.
Harrison felnyög, amitől borzongás szalad végig rajtam is. Ebben
a hangban annyi frusztráció, nélkülözés és szükség van, hogy a
bensőmig hatol, ettől a tűztől belém mar a vágy.
Hát tényleg megtörténik!
Az agyam szinte képtelen megfogalmazni mindezt. Még több
gondolat jönne, hogy betöltsék a fejem, hogy rávegyenek, hogy
megkérdőjelezzenek mindent, de itt most nincs helyük. Most az
egyszer csak érezni akarok, és nem gondolkodni.
Elengedem.
A csók a csontomig hatol. Minden egyes nyelvcsapás, amivel az
enyémhez ér, kimondatlan szavak felhalmozódása. Ahogy egyre
mohóbban, hevesebben csókol, egyre szenvedélyesebbé és
nyersebbé válik. Hetekig elfojtott érzések látnak most napvilágot és
égnek el.
Hátratántorgunk a helyiségben, az egyik kezével a hajamba túr,
az ujjaira fonja a tincseimet, és gyengéden, pont elég élvezetesen
meghúzza. Máris kifulladt, én meg abban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán lélegzem. Ha a szívem nem akarna éppen kiszakadni a
mellkasomból, fogadni mernék rá, hogy már nem is élek.
Meghaltam, és a mennybe mentem, vagy beleragadtam valami
lázálomba.
De ha álmodom, akkor soha nem is akarok felébredni.
A fenekem a szárítónak ütközik, és leállunk.
Harrison elveszi a száját az enyémről, és egy mohó kis hang
szakad fel belőlem. A homlokát az enyémnek támasztja, zihálva
veszi a levegőt. Lehunyja a szemét, a homlokán aggodalmas ráncok
jelennek meg.
Kérlek, ne hagyd abba! – gondolom. – Kérlek, ne kérj bocsánatot,
ne ijedj meg, ne hagyj itt!
– Harrison! – suttogom, a hangom tele van vágyakozással. Az
arcára teszem mindkét kezem, majd hagyom, hogy az ujjaim a
tarkójára vándoroljanak.
Enyhén megrázza a fejét, a szeme még mindig csukva van. Én
pedig érzem ezt a kapcsolatot közöttünk. Itt pattogott, mint egy
elektromos vezeték, de most kezd lenyugodni, kinyúlni, mint ami
mindjárt elszakad.
Már megint azzal az elsétálós szarsággal fog előállni, mi?
– Harrison! – mondom újra, és megnyalom az ajkam. A szám
máris olyan elárvult az ő ajka melege nélkül. Végighúzom a
hüvelykujjam a szeme alatt, elcsodálkozva azon, hogy csak így
hozzáérhetek. És még inkább hozzá akarok érni.
Az elszántságtól, és attól hajtva, hogy életemben nem voltam még
ennyire beindulva, elveszem az arcától a kezem, és végighúzom az
ujjam az ingén. Elkezdem kigombolni. Elővillan a bőre, a
tetoválásai, és némi mellkasszőr. Érzem a belőle áradó hőséget.
Aztán az ujjaim türelmetlenül elindulnak lejjebb és lejjebb és
lejjebb, amíg meg nem állapodnak az övcsatjánál.
Harrison nagyot nyel, kinyitja a szemét, és egyenesen az enyémbe
néz. A tekintetén figyelmeztető pillantás szalad át.
 Ezt a pillantást én kihívásnak veszem.
Kibontom az övét, aztán lerántom a sliccét.
A cipzár hangja visszhangzik a pincében.
A tekintetem összefonom Harrisonéval, és a nadrágjába
csúsztatom a kezem, mígnem a tenyerem alatt nem érzem a
bokszeralsója anyagát, és a hosszú, kemény merevedését.
Hű!
Még soha nem voltam ennyire merész.
De azt sem hiszem, hogy valaha vágytam volna ennyire bárkire is
életemben.
Az ajkamba harapok, és nem tudom megállni, hogy ne szorítsam
meg a farkát, mire teljesen elönt a forróság és a vágy újabb hulláma.
Basszus, nagy bajban vagyok.
Harrison önkéntelenül felnyög, amitől még jobban megkívánom.
– Piper! – morogja, és a tenyeremnek nyomja magát. – Nagyon
közel állok hozzá, hogy elveszítsem a fejem.
– Nem vagy egyedül – mondom, és egy pillanatra elengedem,
majd az alsógatyája gumírozott dereka alá bújtatom az ujjaim, amíg
a kezem alatt nem érzem a csupasz bőrét, ami kőkemény, mégis
bársonyos.
– Basszus! – suttogja, és beszippantja a levegőt, ahogy rámarkolok,
magamban mosolyogva a méretén. – Fogalmad sincs, mit kérsz.
Majd a derekamra teszi a kezét, és a szárítóra ültet.
– Nagyon is jól tudom – mondom, mert ezt szerettem volna eddig
is, csak nem mertem kimondani. – Én…
Az ajka az enyémet ostromolja, bezárva a szavakat, miközben a
keze a combomra téved, és felfelé tolja a ruhám szegélyét. A keze
érdes és forró, ahogy felcsúszik a lábamon, megragadja a csípőmet,
miközben egy hüvelykujj ráfonódik a bugyim csipkés korcára.
Aztán lehúzza az alsóneműmet, miközben az ajkával tovább
folytatja mohó útját a számtól az állkapcsomra. Út közben
gyengéden harapdálja és nyalogatja a bőrömet, amíg el nem ér a
nyakamhoz.
Hangosan felnyögök, egy percig sem szégyellve, és ahogy
megszívja a nyakam, a belső combomra csúsztatja a tenyerét, és
szétnyitja a lábam. A fenekem alá nyúl, és közelebb húz magához.
Mohón fonom a dereka köré a lábamat, annyival többet akarok
belőle, hogy úgy tűnik, nem tudok elég közel kerülni hozzá. A
feszültség elképesztő, zsigerből jövő remegés, és már attól nedves
vagyok, mennyire akarom őt.
A keze felvándorol a vállamra, és letolja róla a ruha pántját,
miközben forró, türelmetlen csókokkal halmozza el a vállamat, és
gyengéden harapdálja a kulcscsontomat.
Én is türelmetlen vagyok. A lábam közé nyúlok a farkáért,
ráfonom az ujjaimat, és ismét erősen rászorítok.
– Piper! – leheli a bőrömre, miközben lehúzza a ruhám
nyakkivágását.
Szeretem, ahogy kimondja a nevem. Olyan, mintha magához
ölelne, mintha valami varázslatos, mesebeli, illékony valami lennék.
Az ajka és a nyelve levándorol a dekoltázsomig, mígnem a mellem
elő nem bukkan. A mellbimbóm azonnal megkeményedik. A
szájába veszi, és határozottan, forrón megszívja, amitől az egész
testemben remegés és forróság árad szét, mintha tényleg lávát
öntöttek volna az ereimbe.
– Harrison! – susogom. Most én mondom ugyanúgy az ő nevét.
Ahogy az ajkával és a játékos nyelvével buzgón kényeztet,
hullámokban önt el a gyönyör, a fejem hátravetem, a szemem
fennakad.
– Védekezel valahogy? – kérdezi. Az ajka sikamlós és nedves.
– Van spirálom, ha erre gondolsz – mondom, levegő után
kapkodva. – És egészséges vagyok. Már egy… jó ideje nem voltam
senkivel. Olyannyira… hogy utálom ezt beismerni, de Joey volt az
utolsó, akivel lefeküdtem.
Gyorsan elhessegetem azt a borzalmas gondolatot a fejemből.
– Én is – mondja a tekintetemet fürkészve. – És szintén rég nem
voltam senkivel. Nevetségesen régen. – Nagyot nyel és halványan
rám mosolyog. – Előre is bocsánat, ha nem tudom sokáig
visszatartani. De teszek róla, hogy neked is jó legyen.
És ezzel a lábam közé dugja a fejét.
Húha! Ó, Harrison!
Ez most megtörténik!
Összerezzenek, ahogy a durva borostája a belső combom puha
bőréhez ér, és az ujjaimat ráfonom a szárítógép szélére.
A lábam szétnyitom, mire végignyal a már eleve nedves
csiklómon. A nyelve érintésétől tűzbe jövök, és ösztönösen a fejéhez
szorítom a combomat.
Belém nyög, mire levegő után kapok, és a hátam ívben megfeszül.
Megpróbálok ellazulni, ahogy forró nyelvével, ami egyszerre lágy
és kemény, kényeztet, miközben úgy érzem, a szívem mindjárt
kiszakad a helyéből. Kezdem elveszíteni a fejem, nem tudom, hol
vagyunk, semmit nem tudok már, csak azt, hogy mi vagyunk itt.
Csak mi létezünk most.
– Basszus! – kiáltok fel, ahogy a csiklóm körül köröz a nyelvével,
és az egyik kezemmel a hajába markolok. Közelebb próbálom húzni
őt magamhoz, mert bár érzem, ahogy nő és kavarog bennem a vágy,
és már csak kevés választ el attól, hogy elmenjek, úgy érzem,
mintha nem tudna elég közel kerülni hozzám. Annyival többet
akarok belőle, sokkal többet ennél! Magamban akarom érezni őt.
– Harrison! – próbálom mondani, de a hangok nehezen, rekedten
jönnek elő. Újra meghúzom a haját, de neki most küldetése van. Ki
vagyok én, hogy megakadályozzam ebben?
Hagyom hát, hogy tegye a dolgát. Teljesen átadom magam neki.
Úgy érzem, zuhanok, majd megérkezik az orgazmus,
keresztülszáguld rajtam, elragad a teljes sötétségbe, és már azt sem
tudom, ki vagyok. Hangosan felnyögök, egész testemben remegek, a
combom ráfeszül Harrison fejére, mígnem lassan vissza nem térek
a valóságba.
Te jóég… ez valami…
Szinte gondolkodni, beszélni sem tudok.
Harrison viszont egy pillanatot sem hagy, hogy összeszedjem
magam.
Megragad a tarkómnál, magához húz és megcsókol. A nyelvén
érzem a saját nedvem ízét összekeveredve az izzadságával, ami az
erőfeszítései során kiült a bőrére a mostanra befülledt helyiségben.
Átadom magam ennek a csóknak, amiben úgy érzem, teljesen
felolvadok, és még a lelkem is belesajdul.
A tarkójára teszem az ujjaim, és egy picit elhúzódom, az ajkunk
nedves és résnyire nyitva van, párás leheletünk összefonódik. A
homlokomra támasztja a homlokát, és a tekintetem fürkészi. A
szemében aggodalom csillan, ahogy összevonja a szemöldökét.
Szerintem azt hiszi, hogy épp le akarom állítani.
Épp az ellenkezőjét akarom neki mondani.
– Dugd belém! – suttogom.
Halvány meglepődéssel bámul rám.
De csak egy pillanatig tart, aztán a tekintetében valami ősi, vad
tűzzel felizzik a vágy.
És újra megcsókol. Elveszek benne, és percről percre egyre
mohóbban, hevesebben csókolózunk, ajkak, fogak, nyelvek
kavalkádja az egész. Lenyúl a lábam közé, beigazítja magát, én
pedig megragadom az erős vállát abban a pillanatban, hogy belém
nyomja a farkát.
Felszakad belőlem egy sóhaj, a testem megrázkódik. Mint már
mondtam, nagyon rég voltam együtt férfival, és annak a férfinak
határozottan nem olyan teste volt, mint Harrisonnak.
– Jól vagy? – suttogja, és egy kicsit visszahúzódik, hogy
aggodalmasan rám nézzen.
Bólintok. Próbálok levegőt venni, nyelni.
– Lassú leszek – mondja, végigcsókolgatva az állam, majd a
nyakam, ahogy lassan tövig nyomja magát.
Jóég! Hogy élem túl ezt? Mármint nemcsak azt, ami most történik,
hanem azt, ami utána lesz. Hogy megy minden vissza a régi
kerékvágásba azok után, hogy tudom, milyen érzés, ha ilyen mélyen
van bennem, hogy ennyire kiteljesítve érzem magam tőle?
– Jobb? – kérdezi, mielőtt végignyal a mellemen, majd a szájába
veszi és megszívja a mellbimbóm. Lehunyom a szemem, és mélyen
felnyögök.
– Igen – lihegem, és erősen kapaszkodom, miközben lassan
kihúzza, majd visszanyomja magát belém. – Ó, igen!
A testem kezd egybeolvadni az övével, megadva magát a ritmusos
mozdulatoknak, ahogy mozog bennem. Mélyen a testemben forró,
vad lángok gyúlnak, a tűz egyre inkább felemészt, az érzés pedig
csak fokozódik minden egyes alkalommal, ahogy Harrison a farkát
ki-be húzza.
Mostanra megvan a ritmusunk, könnyed, figyelmes és kényeztető,
de én már többet akarok, többre van szükségem. Nem akarom, hogy
visszafogja magát. Azt akarom, hogy felengedjen, hogy magáévá
tegyen, hogy kieressze a vadállatot.
– Erősebben! – kérlelem, a körmeimet az ingén keresztül a vállába
mélyesztve.
Válaszként felnyög, és egyre gyorsabban löki a csípőjét az
enyémhez. A szárító megrázkódik alattunk, de ez őt nem lassítja le.
Még szorosabban kapaszkodom belé, ahogy érzem, hogy az egész
bensőm egyre inkább kavarogni és vibrálni kezd, a kiteljesedés
reményében.
Harrison továbbra is mozgatja a csípőjét, egyre mélyebbeket és
erősebbeket lök, én pedig csak nézem azt a csodás arcát, ahogy a
szemhéja ránehezül a tüzesen néző szemére, a megfeszülő
állkapcsát, a ráncokat a homlokán, amit az igyekezettől kiülő
izzadságcseppek borítanak. Merthogy nagyon is igyekszik jó
alaposan megdugni engem.
Ezután lecsúsztatja a kezét a lábam közé, az ujjai durván hatnak
az érzékeny bőrömön, én pedig a nevét sikoltom, és úgy érzem,
menten szétszakad bennem valami.
– Jóég! – nyöszörgöm. – Mindjárt!
Ám közelebb vagyok, mint gondoltam.
Harrison hüvelykujjának egyetlen mozdulata a csiklómon elég
ahhoz, hogy elveszítsem a fejem, és ismét zuhanok, bele ebbe a vad,
őrült, zavartalan gyönyörűségbe.
Szorosabbra fonom körülötte a lábam, úgy markolok belé, mintha
elvesztettem volna az eszemet, a fejem hátrahanyatlik, és a világ
kifordul a tengelyéből.
– Baszki! – nyögi, én meg átküzdöm magam az orgazmusomon,
hogy kinyissam a szemem, és lássam, ahogy Harrison elveszti az
önuralmát. Az arcát eltorzítja a gyönyör és a fájdalom, aztán
marokra fogja a hajam, és meghúzza, ahogy elmegy ő is, a teste
megrázkódik, miközben belém élvez.
– Piper! – kiáltja, és arcát a nyakamba fúrja, ahogy egyre
lassabban mozog. – Piper!
Nem is kell mást mondania. Érzek mindent.
Elhúzódik tőlem, rám néz, miközben kisöpri az izzadt
homlokomból a kócos hajamat, és édesen rám mosolyog. A
szemében kielégültség, a teste teljesen ellazult, bár még mindig
bennem van. Nem hiszem, hogy valaha is láttam ennyire békésnek,
mintha teljesen kicserélték volna. Már nem ő irányít, megadta
magát nekem, és most együtt vállaljuk a következményeket abban a
tudatban, hogy teljesen rendben van, ha időnként bedobjuk a
gyeplőt.
Csak abban reménykedem, hogy tudja, ilyenkor mindig jöhet
hozzám.
– Hát ez… – kezdi és megnyalja az ajkát.
Elmosolyodom.
– Tudom.
Halkan felnevet és megrázza a fejét.
– Nem egészen tudom, mi lelt téged.
– Nem mindegy, ha egyszer belém élvezhettél? – kérdezem
viccelődve.
Ismét felnevet, majd odahajol, és lágyan szájon csókol.
– Te aztán nem vagy semmi, tudod?
– Mondták már.
És légyszi, mondd is még!
Harrison hosszan kifújja a levegőt, a homlokát a homlokomra
hajtja egy pillanatra, majd lenyúl, és kihúzza magát belőlem. Máris
érzem a hiányát.
– Jó nagy felfordulást csináltunk – mondja a szárítót méregetve.
– Még jó, hogy a mosókonyhában vagyunk – mondom.
Oldalra vetem a lábam, aztán ő a derekamra fonja két hatalmas
kezét, és gyengéden letesz. Előkapok egy törülközőt az egyik
kosárból, és gyorsan letörlöm a gépet.
– Tudod, hogy az a hercegék törülközője, ugye?
Lebámulok a törülközőre, amin ott virít Fairfaxék címere.
 – Hoppá!
Harrison elvigyorodik.
– Ez a mi titkunk lesz. – Aztán elhallgat. Megköszörüli a torkát, a
tekintete elkomorodik. – Tudod, talán ennek az egésznek kettőnk
között kéne maradnia.
Nagyot nyelek, és bólintok.
– Tudom. – El akarom neki mondani, amit Monica mondott, hogy
mennyire ellenzi, hogy mi ketten együtt legyünk, de végül nem
árulom el. Nagyon is úgy tűnik, hogy egy véleményen vagyunk. – Én
tudok titkot tartani, ha te is.
Megereszt egy félmosolyt.
– Tudod, hogy tudok. Lakat van a számon. – Felhúzza a nadrágját,
és becsatolja az övét. – Nem arról van ám szó, hogy szégyellem. Nem
akarom, hogy ezt hidd. Nem is Eddie vagy Monica miatt van. Én
csak… Kell egy kis idő, hogy…
– Értem – mondom gyorsan. – Nem kell megmagyaráznod.
Tudom, hogy itt a munkád, és azt is, hogy a dolgok bonyolultabbá
válhatnak. De majd megoldjuk. Ugye?
Bólint.
– Megoldjuk.
És ebben bíznom kell.
 16.

– Piper! – Az anyukám türelmetlen hangja hasít a tudatomba. –

Ideadnád, kérlek, a cukrot?
Lassan fordítom felé a fejem, és pislogok.
Kukoricakeményítő van a hajában, miközben a tűzhelyen lévő
serpenyő mellett áll, és az arcáról türelmetlenség sugárzik.
Oda sem figyelve nyúlok a mellettem álló cukroszacskóért, és
odanyújtom neki.
– Nem! – mondja a fejét ingatva. – Ki kellett volna mérned! Egy
csészényi! Hol jár az eszed?
Hol jár az eszem? Jó kérdés.
Száz százalékban Harrisonon.
Pontosabban azon, amit Harrisonnal csináltunk azon a szárítón.
Nagyjából huszonnégy óra telt el azóta, hogy Harrisonnal elháltuk
a mi furcsa kis kapcsolatunkat abban a mosókonyhában, és azóta
egy pillanatra sem tértem magamhoz.
Miután elment, a nap további felét egyfajta ködfelhőben
töltöttem, és bujkáltam anyám elől, mintha megint tizenhat lettem
volna, és most vesztettem volna el a szüzességem a lúzer
középiskolai pasimmal, Markkal. Úgy éreztem, ha csak egy
pillantást is vet rám, rájön. Tényleg, ahogy a tükörbe nézek, úgy
tűnik, baromira egyértelmű a dolog.
Az ajkam megduzzadt (mármint az arcomon lévő…), a szemem
csillogott, az arcom kipirult. Csak úgy sugárzott belőlem az élet.
Egy egész éjszakám volt rá, hogy magamban újra végigjátsszam
az egészet, miközben a vibrátorommal még ráadásként
kényeztettem magam. Nem hazudok, korábban sokszor használtam
Harrisonra gondolva, ám mióta tudom, milyen vele, a
fantáziálgatásaim ahhoz képest labdába sem rúgnak.
A tegnap esti érzéseim még ma is bennem keringenek. Az
anyukám nem vette még észre, hogy valami nem stimmel, vagyis a
szótlanságomon kívül, de azt nem tudja, hogy Harrison körül forog
minden egyes gondolatom. Még mindig érzem a durva borostájának
érintését a lábam között, még mindig látom magam előtt a
gyönyörtől eltorzult arcát, mielőtt elélvezett, a pillantást a
szemében, ahogy rám nézett utána, azt a nyugalmat, amit még soha
nem láttam benne.
Ez volt minden, amire vágytam, és még annál is több.
Ám arról fogalmam sem volt, hogyan kellene innen tovább
lépnünk. Azt mondta, megoldjuk, azt mondta, nem hagyjuk csak így
annyiban. Bizonytalan vagyok, hogyan csinálhatnánk tovább. Néha-
néha találkozunk? Ez fenntartható? Egyáltalán igazságos?
Még soha nem volt pusztán testi kapcsolatom senkivel. Régen
sokat randiztam, de mindig monogám voltam, és hamar belesiettem
a kapcsolatokba. Könnyen létesítek kapcsolatokat, különösen szexet
követően. Nem tudom, mit kezdjek a Harrison iránt táplált, egyre
duzzadó érzelmeimmel, ahogy azt sem, hogyan haladjak tovább,
amikor minden olyan… titkos.
A vicces az, hogy Harrisont nem igazán érdekli a dolog. Azt
hittem, ő lesz az, aki a leginkább nyomul majd, hogy tartsuk
titokban ezt az egészet, de a félelmének inkább saját magához volt
köze, meg hogy mit tud megadni nekem, mintsem a munkájához
vagy a Monicával és Eddie-vel való kapcsolatához.
Inkább aggaszt a barátságunk Monicával. Tudom, hogy óva intett
ettől, tudom, hogy ha összejönnék Harrisonnal, azzal megszegném a
csajkódexet. És mivel olyasvalaki vagyok, aki nehezen köt
barátságokat, nem akarok semmi olyat csinálni, amivel kockára
tenném a kapcsolatunkat.
Ezzel együtt olyan helytelennek hat eltitkolni előle.
Ugyanez vonatkozik az anyukámra is. Biztosan nem értené ezt
meg, de egészen más okból.
Az anyám sasszemmel figyel, ahogy esetlenül egy mérőpohárba
öntöm a cukrot, majd odaadom neki.
– Mi van veled? – kérdezi, ahogy a serpenyőbe önti és egy
habverővel megkavarja. – Egész nap ez a kifejezés ül az arcodon.
– Milyen kifejezés?
Kérlek, csak azt ne mondd, hogy szánalmas kiskutyaszemeket
meresztek!
– Nem tudom. Ábrándozó. Máshol jársz. Azt ne mondd, hogy
unatkozol!
– Unatkozom? Citromos habcsókpitét sütök az anyukámmal,
hogyan is unatkozhatnék?
Jelentőségteljes pillantást vet rám, miközben tovább kavargat.
– Ne cukiskodj, Piper! Miért nem csinálsz egy újabb podcastot?
Elutasítóan intek felé. A podcastkészítéshez van most a
legkevésbé kedvem, meg az olvasáshoz. Szinte másra sem tudok
gondolni, csak Harrisonra.
– Jól vagyok! – csapom össze a tenyerem. – Mit csináljak még? – A
figyelemelterelés kulcsfontosságúnak tűnik most, mert ha túl sokat
rugózok még ezen, a fantáziám úgy nekilódul, hogy valami sokkal
jelentőségteljesebbet kreál a valóságnál.
– Mondjuk… – Elhallgat, ahogy a serpenyő bugyogni kezd a
tűzhelyen, és átfutja a receptet az iPaden. – Ó, a francba!
– Mi az? Kimaradt egy lépés?
Anya behunyja a szemét, és morogni kezd.
 – Mi az? – ismétlem, és a receptért nyúlok. A kezembe veszem az
iPadet és ránézek, de nem látom, mi a gond.
– A pitetészta – mondja, és egy kicsit később rám néz. – A
receptben csak a habcsók és a töltelék elkészítése van. Elfelejtettem,
hogy kell tészta is!
– Lehet, hogy nem is kell? – mondom, ahogy átolvasom a receptet.
De ott van: „öntsd a keveréket az előre kisütött pitetésztába”.
Ó-ó! Anyát egy hajszál választja el az összeomlástól. Annyira jól
volt, és a sütés közben általában olyan boldog, az sem számít,
milyen a végeredmény.
– Nyugi, minden rendben van! – mondom neki, majd odamegyek
a tűzhelyhez, és lekapcsolom a gázt. – Majd később folytatjuk a
tölteléket. Kezdjük el a tésztát! Megvannak a hozzávalók?
– Fogalmam sincs – pityereg a karját széttárva. – Még soha nem
csináltam pitetésztát!
– Jól van, jól van! Biztos egyszerű! Ne aggódj! Minden rendben
lesz!
Keresek egy pitetésztareceptet, és olvasni kezdem a hozzávalókat.
– Liszt. Abból van elég, nem igaz?
Anyukám kinyitja a szekrényt, elővesz egy zacskó lisztet és a
pultra pottyantja. Nincs lezárva, úgyhogy mindenfelé száll a liszt a
levegőben.
Figyelmen kívül hagyom az ingemre telepedő szemcséket.
– Jó, akkor ez kell, meg só, víz, és már csak vaj vagy sütőzsír.
– Azt hiszem, van vajam és sütőzsírom – mondja az anyám, ahogy
kinyitja a hűtőt.
Amíg ő keresgél, én elkezdem kimérni a két és fél csésze lisztet,
amit természetesen szanaszét szórok. Határozottan nem vagyok
jobb az anyukámnál, ha rendetlenségcsinálásról van szó.
– Melyiket használjam? – kérdezi, ahogy előveszi mindkettőt.
 Már majdnem megmondom neki, hogy fogalmam sincs, amikor
kopognak az ajtón.
Meglepődve nézünk egymásra, épp ahogy Liza előront a sarok
felől és csaholva szalad az ajtó felé.
Odamegyek, miközben letörlöm a lisztes kezem a fekete tunikám
hátuljában, majd kinyitom az ajtót.
Harrison az. Öltöny, napszemüveg, keze a háta mögött.
A szívem szaltózik egyet.
Idióta vigyor ül az arcomra, ahogy a testem bizseregni kezd
mindenhol, ahol csak hozzám ért.
– Szia! – köszönök. – Te vagy az?
Egy halvány mosoly szalad át az ajkán.
– Én.
– Mr. Cole? – szól anyám a háttérből. – Megint használná a gépet?
Liza, gyere ide!
Liza már nem ugat, de éppen Harrison lába körül köröz és
szimatol, teljesen összeszőrözve az öltönye finom anyagát.
Harrison megköszörüli a torkát.
– Igazság szerint – mondja hangosabban, hogy az anyám is hallja
–, a herceg és a hercegné érdeklődik, hogy csatlakoznának-e
hozzájuk péntek este vacsorára.
Bevallom, csalódott vagyok egy kicsit, mintha tényleg azt
gondoltam volna, hogy miattam jött ide.
– Pénteken? – mondja az anyám. – Persze! Mondja csak, véletlenül
nem tudja, hogy kell pitetésztát csinálni?
– Anya, ne zaklasd! – korholom.
– Nem gond – mondja nekem Harrison. Leveszi a napszemüvegét,
és a szivarzsebébe süllyeszti. – Örömmel segítek! – Előrelép, majd
megáll. A tekintete a számra siklik, majd fel a szememre. – Már ha
nem zavar, természetesen.
 Felnyikkanok, ami a teljesen belehabarodottak nyelvén annyit
tesz, hogy „dehogy”, majd kilépek az útjából, ahogy bejön. Elmegy
mellettem, az illata betölti az orromat, amitől a gyomrom bizseregni
kezd, a térdem elgyengül.
Becsukom az ajtót, és követem őt a konyhába, amit éppen
szemügyre vesz.
– Szóval mi történt itt? – kérdezi lágyan.
– Á! – mondja anya. – Citromos habcsókpitét próbáltam készíteni,
de teljesen megfeledkeztem a tésztáról. Most pedig megakadtam ott,
hogy vaj vagy sütőzsír kell-e bele.
Harrison hallgatja, és bólint.
– Értem. Hát, mindkettőt használhatja. Igazából én így szoktam.
– Mindkettővel?
– Mutatom! – mondja. Leveszi a zakóját, én meg odasietek, és
elveszem tőle, aztán felakasztom a bejárat mellett. Ezután feltűri a
fehér frakkinge ujját a könyökéig, felfedve a tetoválásait. –
Kaphatnék egy nagyobb keverőtálat? – kérdezi.
Az anyám elővesz egy tálat és odaadja neki, míg én a
konyhaszigetnek dőlök, és gyönyörködöm abban, hogy a
konyhámban van, és az anyukámnak segít. Olyan, mint amikor
anya focacciát készített, de az is látszik, hova fejlődött a
kapcsolatunk.
Öcsém, ha tudtam volna akkor, hogy lefekszem majd vele! Olyan
kis ártatlan voltam!
– Segítsek? – kérdezem.
Felnéz rám, és gyengéden elmosolyodik. A szeméből melegség
árad.
– Megvagyok.
Felkapja a mérőcsészéket és egy kést, majd elkezdi kimérni a
vajat és a zsírt.
 – Tudja, a zsír azért kell, mert magas az olvadáspontja.
Könnyedebbé teszi. Ettől lesz olyan szájban-elolvadós érzete, ami a
jó tészta jellemzője. A vaj pedig, nos, az nem fogható semmi máshoz.
Ettől lesz jellegzetes, selymes ízű minden tészta. A vajnak általában
hidegnek kell lennie, különösen akkor, ha kint meleg van, de ha elég
gyorsan dolgozom, akkor nem lesz gond.
Fogalmam sincs, miről beszél, de elbűvölten figyelem az izmait az
alkarján, ahogy ténykedik.
– Miért? – kérdezem.
– Mert olyan hidegnek kell lennie a tésztának, amilyen csak lehet.
Ezért kell hideg vizet használni.
– Francba! Én nyilván meleg vizet használtam volna! – mondja az
anyám, aki ugyanúgy figyeli Harrisont, mint én.
– Gyakori hiba – mondja, és biztatóan rámosolyog. – Azért kell
hidegnek lennie a tésztának, hogy a zsír és a vaj ne olvadjon meg,
miközben összedolgozzuk. A sütőben kell megolvadniuk, ahol majd
a pára segít a tészta rétegeinek szétválásában.
– Na jó, el kell árulnod, honnan tudod mindezt! – szólalok meg. –
Azt ne mondd, hogy a seregben tanultad!
– Igazából ott. Leállás volt, úgyhogy én ezt csináltam. Javította a
hangulatot, elterelte a figyelmet arról, ami körülöttünk történt, és
kellemes alternatívát nyújtott a borzalmas kaja helyett.
– Magának kéne egy saját főzőműsor! – mondja az anyám.
Harrison halkan, őszintén felnevet, amitől az egész arca felderül.
Ettől ismét megszédülök.
– Arra határozottan nincs szükségem! De örömmel segítek, ha
kell. Na, most gyorsan kell dolgoznom. Van tésztagyúrója? Két villa
is megteszi.
– Most rendeltem az Amazonról! – mondja az anyám büszkén,
ahogy átnyújtja neki.
 Nézzük, ahogy elkezdi kis darabokba vágni a vajat és a zsírt,
aztán besegítünk azzal, hogy jeget teszünk a hideg vízhez, majd
apránként adagoljuk a keverékhez, miközben ő egy spatulával
keveri. A pultra szórt lisztre borítja a tésztát, és néhány lepénykét
formáz belőle, amit aztán fóliába csomagol és berak a hűtőbe.
– Meddig kell várnunk? – kérdezi az anyám.
– Legalább két órát – mondja. A serpenyő felé bök a fejével. – Ne
aggódjon, a recept többi részével nem lesz gond.
Az anyám megragadja Harrison karját, és a szemébe néz.
– Nem tudom, hogy köszönjem meg ezt magának! Annyira
kedves!
Harrison enyhén zavarba jön.
– Nem tesz semmit, Mrs. Evans.
– Kérem, szólítson Evelynnek! – mondja. – És hadd készítsek
magának egy csésze teát!
Megfordul, és elkezd tea után kutakodni a szekrényekben.
Minden doboz üres, ami azt jelenti, hogy a filterek szanaszét
vannak, teljes káosz az egész.
– Nem szükséges – mondja Harrison.
– Amúgy is a kávét szereti – mondom anyának. És mivel tudom,
hogy most már ragaszkodni fog hozzá, hogy kávét főzzön,
hozzáteszem: – És ha már főzöl, én is kérnék.
– Rendben! – mondja. Tudom, hogy jólesik neki, ha valami
aprósággal kedveskedhet, különösen azután, hogy Harrison épp
most segített a sütésben.
Amíg háttal van nekünk, és előszedi a kávétartót, alaposan
megbámulom Harrisont.
Jóég, mekkora egy mázlista vagyok! Nem mintha bármi jogot
formálhatnék rá, de még mindig nem hiszem el azt, ami történt.
Miután annyiszor lejátszottam a fejemben újra és újra, és most itt
van előttem, olyan, mint egy megvalósult álom.
Harrison Cole.
A testőr.
A férfi, akiről soha nem gondoltam volna, hogy valaha
megismerhetem, a férfi, akiről soha nem gondoltam volna, hogy az
enyém lehet. Sokkal többé vált, mint amiről valaha is álmodtam.
Ő is visszanéz rám, a tekintete lágy, meleg. Többé már nem
tartózkodó, nem aggodalmas. Nem is kell beszélnünk egymással
ahhoz, hogy tudjuk, mit érez a másik, egyszerűen csak tudjuk.
Természetesen nem akarom az anyám előtt csorgatni rá a nyálam,
de ezek a lopott pillantások és titkos pillanatok máris sokat
jelentenek nekem.
Jóég, le akarom teperni!
– Csak sötét pörkölésű kávém van, az jó lesz? – kérdezi anyám,
ahogy megfordul, mi pedig gyorsan felé fordítjuk a tekintetünket.
Megköszörülöm a torkom.
– Az jó. Igaz, Harrison?
Bólint.
– Tudta, hogy a sötét pörkölésű kávénak van igazából a
legalacsonyabb koffeintartalma?
– Nem hinném, hogy ez igaz – mondja az anyám. – De majd
megtudjuk, ha felpörgünk tőle, nem igaz?
Elkezdi főzni a kávét, majd a pultnak dőlve Harrisonra néz.
Kifejezetten a karjára.
– Miért vannak tetoválásai? – kérdezi, és nem rejti véka alá a
rosszallását.
– Anya! – szólok rá. Bocsánatkérően nézek Harrisonra. – Ne
haragudj, anya utálja a tetoválásokat.
Harrison felkuncog.
– Már hozzászoktam. Egyébként azért vannak rajtam, mert
mindnek története van. Az életem bizonyos eseményeire
emlékeztetnek. Eszembe juttatják, ki voltam akkor, és mindegyik
arra emlékeztet, hogy továbbra is próbáljak az a férfi lenni, akinek
lennem kell.
– Ez kedves – mondja anya tétovázva. – Mit szól hozzá az
édesanyja?
Huh! De kíváncsi!
Harrison viszont teljesen nyugodtan veszi.
– Az édesanyámnak is vannak tetoválásai.
– Igen?
Harrison bólint, és a hajába túr.
– Igen. Lehet, hogy úgy nézek ki, mint aki a brit társadalom
jólnevelt rétegéből való, de biztosíthatom, hogy a legaljáról jöttem.
Az anyám egyedül nevelt, miután az apám lelépett. Segítenem
kellett neki felnevelni a testvéreimet, aztán meg belekeveredtem a
legrosszabb társaságba. Nem volt valami jó életem akkoriban.
Tetoválásokat varrattam magamra, hogy emlékezzek azokra a
pillanatokra. Persze a tetkók egy része csak azért van, mert be
voltam szívva, és rávettem egy haveromat, hogy csinálja meg, de a
többségnek itt jelentősége van. Talán még a rondáknak is. Pont,
ahogy az élet ronda pillanatai is arra emlékeztetnek, merre tartunk.
Az anyám csak pislog és nézi őt. Biztosan tudom, hogy soha nem
hallotta még Harrisont ennyit beszélni ezelőtt, ráadásul olyasmit
osztott meg vele, amit magába zár, vagy azért, mert szégyelli, vagy
mert bűntudata van. Meg kell mondjam, engem is letaglózott, hogy
így a bizalmába avatta az anyámat. Letaglózott, de hálás is vagyok
érte.
A szívemet elönti a melegség, amiért Harrison úgy bízik anyában,
mint bennem.
– Jóságos ég! – csapja össze a kezét az anyám egy kis idő után. –
Nem tudtam.
Harrison megvonja a vállát.
– Nem beszélek róla. Még az újságok sem tudnak róla, amiért
hálás vagyok. Igaz, hogy csak a testőrük vagyok, de Angliában még
arról is előásnak minden szemetet, aki csak köszön nekik. Eddig
mindig sikerült megkímélnem ettől az anyámat, az öcsémet és a
húgomat.
– Nos, bennem megbízhat – jegyzi meg anyám, és látványosan
keresztet rajzol a mellkasára. – Esküszöm, nem mondom el
senkinek!
– Tudom, hogy nem fogja. – Egy édes, gyönyörű mosolyt villant rá.
– Ezért mondtam el.
Ó, basszus! Én mindjárt teljesen belezúgok, de nagyon durván.
Komolyan, ha nem figyelek, valami nagy hülyeség szalad ki a
számon.
Megköszörülöm a torkom, és a kávéfőző felé biccentek.
– Kész a kávé!
Az anyám megfordul, és kávét tölt két bögrébe, én pedig egy
pillanatra hozzáérintem a kisujjamat Harrisonéhoz, miközben
megpróbálom a tekintetemmel a tudtára hozni, mennyire sokat
jelentett nekem ez a beszélgetés.
Aztán anya felénk fordul, és átnyújt egy-egy bögrét.
Harrisonra vigyorog, láthatóan annyira boldog az őszinteségétől,
mint én, aztán megköszörüli a torkát.
– És ha megbocsátotok – mondja –, szólít a természet! – Kimegy a
fürdőszobába, és becsukja az ajtót.
Az, hogy kettesben maradtunk, akkora erővel telepszik rám, hogy
úgy érzem, menten beszakad alattam a padló.
Nagyot nyelek, miközben Harrisont nézem. Annyi mindent
akarok mondani, tenni!
 Összeszorítja a száját, és visszanéz rám.
– Azt hiszem, vissza kellene mennem – mondja egy kis idő múlva,
és belekortyol a kávéba.
– Muszáj? – suttogom. A bögréje felé bökök. – Legalább azt idd
meg.
A pillantása megenyhül, de a ráncok a homlokán elmélyülnek.
– Nekem nem a kávé kell.
Leteszi a bögrét, megkerüli a konyhaszigetet, és az egyik kezét a
derekamra teszi, biztosan megtartva így, a másik kezét az arcomhoz
emeli. Óvatosan végighúzza a hüvelykujját az orrom hegyén, és
elmosolyodik.
– Egészen mostanáig lisztes volt az orrod.
Elpirulok, az arcom lángol.
Az ujját lehúzza az állam alá, majd megemeli a fejem, hogy
ránézzek.
– Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne csókoljam le
onnan.
Ó, jaj! Mindjárt elájulok! Jönnek a hormonok!
Odahajol, és a fülembe suttog. A lehelete csiklandozza a bőrömet.
– Folyamatosan csak rád gondolok. Teljesen megőrültem.
A fülem mögé csókol, aztán az arcomra, aztán…
A fürdőből kihallatszó vécéöblítés hangjára hirtelen elhúzódik, és
elkapja a kezét.
Hátrál egy lépést, a tekintete egyszerre vágyakozó és
bocsánatkérő, majd odamegy a zakójához, épp, amikor az anyám
megjelenik.
– Ugye, nem megy máris? – kérdezi. – Mi lesz a kávéval?
– Remek volt, de tudja mit? Azt hiszem, teljesen felpörgök tőle,
holott nem kellene.
– De a tészta! – ellenkezik. – Tudom, hogy két óra még, de igazán
elkélne a segítsége.
– Egyedül is megbirkózik vele – mondja neki, ahogy felveszi a
zakóját. – Teljes mértékig hiszek magában.
– Azért később átjön enni a pitéből, ugye? – kérdezi. – Vihetne
belőle Monicának és Eddie-nek!
– Holnap beugrom – mondja, és a tekintete egy pillanatra
összeakad az enyémmel. Üzenni akar valamit, de nem jövök rá, mi
az, aztán már megy is, mindkettőnk felé búcsút intve, és becsukja az
ajtót.
Holnap. Holnap visszajön.
De vajon marad is ezúttal?
Vagy az összes elkövetkező találkozásunk szorongással és lopott
csókokkal lesz teli, állandó közönség mellett?
A szárítóra még szükség lesz, emlékeztetem magam.
 17.

Másnap arra ébredek, hogy kopognak, Liza pedig veszettül csaholni

kezd.
– Liza! – kiáltok a hálóból, miközben a vékony hálóingem fölé
veszem a köntösöm, mielőtt kimennék a nappaliba, ahol a kutya
dühösen ugatja az ajtót.
– Nem kell teljesen elveszítened a cuki kis kutyus fejed! –
mondom, és belépek az ajtó meg közé. Anyám szobája felé hajtom,
de meg sem moccan a kis makacs.
Az ajtónyitó gombhoz nyúlok, és tudom, hogy vagy Harrisonnal,
vagy Monicával találom szembe magam. Mostanra viszont vagyok
olyan viszonyban mindkettejükkel, hogy az sem érdekel, ha tiszta
kóc a fejem vagy csipás a szemem.
Vagyis, mégsem! Nem akarom, hogy trollfejem legyen, ha
Harrison az. Csak mert szexeltünk, az nem azt jelenti, hogy
mostantól elengedhetem magam.
Megigazítom a hajam, majd szorosabbra húzom a köntösöm, hogy
biztos ne bukjon ki még véletlenül sem a mellem a hálóingemből,
aztán kinyitom az ajtót.
A szívem nagyot ugrik, szinte repes.
Harrison az.
És rám mosolyog.
– Jó reggelt! – köszön, a feje tetejére tolva a napszemüvegét. Rám
függeszti a tekintetét, ami elképesztően nyílt. A francba is, totálisan
odavagyok ezért a pasasért, teljesen biztos vagyok benne. Szerintem
ő is tudja.
– Jó reggelt neked is! – mondom az ajtónak dőlve. – Korán keltél.
– A munkával jár – mondja. – Sajnálom, ha felébresztettelek. – Az
órájára pillant. – Már nyolc óra van.
– Tudod, a normális emberek nyolckor kelnek.
– Normálisnak tartod magad? – kérdezi kaján vigyorral, amit
legszívesebben lecsókolnék a képéről. Komolyan, mintha a
szexuális feszültség köztünk csak fokozódna, mióta lefeküdtünk.
Ezen mielőbb segíteni kell.
Ám van egy olyan érzésem, hogy Harrison nem egy titkos kora
reggeli légyott miatt jött. Bármennyire is óhajtozik utána a testem.
– A magad nevében beszélj! – mondom.
– Figyelj, bemegyek ma a városba pár dologért… gondoltam, talán
lenne kedved csatlakozni.
– Meg sem kell kérdezned, tudod! Csak feltételezd, hogy akármit
csinálsz, benne vagyok. Akarod, hogy vezessek?
Elvigyorodik, mire a gyomrom szaltózik egyet. Most már mindig
ilyen hatással lesz rám?
– Ami azt illeti, attól egy kicsit izgalmasabb lesz az élet, ha te
vezetsz, kedvesem.
Kedvesem? Most tényleg kedvesemnek szólított?
Ne lovald bele magad!
Nagyot nyelek. Furcsán érzem magam, bódultan, de jó
értelemben.
– Azt gondoltam volna, hogy egy kicsit kevesebb izgalomra
vágysz, mivel hogy testőr vagy.
Harrison körbenéz, a gyengéd szellő belekap a szamócafa
lombjába, az ágakon csuszkák csiripelnek.
– Ó igen, ez a hely csupa izgalom, nem igaz?
– Hadd öltözzek át! – mondom, és már éppen elindulnék befelé,
amikor megtorpanok. – Hacsak nem akarsz segíteni – nézek rá
édesen, a szempillámat rebegtetve.
Nyelvével érzékin végignyal a fogain, mint aki elgondolkodik.
– Nem kéne.
– Biztos vagy benne?
Csábítóan rámosolygok, majd szélesebbre tárom az ajtót és
beinvitálom.
Ő hezitál, Lizát méregeti, aki a kanapén ül és őt bámulja. Majd
óvatosan bejön utánam, és kibújik a cipőjéből. Halkan csukom be
mögötte az ajtót, ő pedig anyám hálószobája felé pillant. Az ajtó
csukva.
– Még mindig alszik, nyugi – suttogom, majd egy ujjmozdulattal
jelzem, hogy kövessen a szobámba.
Becsukom az ajtót, és ahogy megfordulok, Harrison a derekamra
teszi a kezét, és megcsókol. Az ajtónak vetem a hátam, és csókra
nyitom a számat. Ahogy a sikamlós, forró nyelvét megérzem, a
bensőm majd elolvad.
Botladozó ujjakkal a zakójába kapaszkodom, valamiféle néma
elkeseredettséggel markolom a hajtókáját, ahogy egyre nő bennem
a vágy az elmélyülő csók hatására.
– Jóég – suttogom az ajkára.
Mennyire kellett ez nekem!
Elvigyorodik, és becsúsztatja a kezét a köntösöm és a hálóingem
alá. Hatalmas, erős keze végigsiklik a bőrömön. Borzongáshullám
fut keresztül rajtam, és a combomat önkéntelenül összepréselem.
A keze rátalál a csupasz mellemre, gyengéden megszorítja, és a
hüvelykujjával ingerli a mellbimbómat, amíg ki nem szakad
belőlem egy mély sóhaj. Esküszöm, ez az ember szinte állatias
hangokat képes előcsalogatni belőlem.
– Istenem, a mohó kis hangjaid – motyogja a számba, és egy
pillanatra elhúzódik, hogy ködös tekintettel rám nézzen. – Csak a
baj van veled, Piper Evans.
– Baj? – kérdezem levegő után kapkodva, ahogy elkezdi csókolni
az arcélem, a nyakam. Még erősebben szorítom a zakóját, közelebb
akarom tudni magamhoz, telhetetlenségem határtalan. – Miért
lenne velem baj?
– Olyan dolgokat akarok csinálni miattad, amikről eddig csak
álmodtam – mondja rekedten.
Jóég!
A szavain felbuzdulva az ágyékára teszem a kezem. Az izgalma
keményen feszül a tenyeremnek. Azt mondja, csak a baj van velem,
amikor ő mászkál ezzel a gatyájában!
Ám még mielőtt ezt megmondhatnám neki, Liza ugatása
kegyetlenül megzavar minket.
– Basszus! – szitkozódom, ahogy Harrison zihálva elhúzódik. –
Csak fel ne ébressze anyát!
Kipirulva, zakatoló szívvel gyorsan kinyitom az ajtót, és Lizát
találom a másik oldalon. Úgy ül ott, mint akinek semmi köze az
egészhez, és mintha még mosolyogna is.
Aztán megint ugat.
Mostantól Liza hivatalosan is dugásgátló státuszt kap.
– Liza! – csitítom. – Hagyd abba!
Még több ugatás. Most meg zajok jönnek anyám szobájából.
– Ó, a francba! – szitkozódom. Hátrapillantok a mögöttem álló
Harrisonra, majd gyorsan beljebb lököm a szobámba, habár még
mindig akkora, mint egy szikladarab. Rácsukom az ajtót, épp ahogy
az anyám kicsoszog a szobájából.
– Miért ugat Liza? – kérdezi ásítás közben.
Egyenesen az ajtómat ugatja.
– Csak rájött valami – mondom anyámat figyelve, ahogy a
fürdőszoba felé veszi az irányt. Amint becsukódik az ajtó, feltépem
a hálószobámét. Meglepődve látom, hogy Harrison az ablakon
keresztül próbál menekülni. Már le is szedte a szúnyoghálót, és
éppen feltolja magát, lenyűgöző erejét bizonyítandó.
– A fürdőszobában van! – suttogom. – Csak menj ki a bejárati
ajtón!
Erre ő leereszkedik a földre, és szégyellősen rám mosolyog.
– Mindig tudd, hol távozhatsz. – Aztán elsiet mellettem, felkapja a
cipőjét, és kimegy. Fél lábon ugrálva próbálja felhúzni a cipőjét.
Épp ekkor lép ki anyám a fürdőszobából, és egyenesen rám néz,
ahogy már épp becsuknám az ajtót.
– Harrison? – kérdezi hunyorogva. – Korán jött! Nem is hallottam,
hogy kopogott.
Hezitálok. Már majdnem sikerült.
Harrisonnal összenézünk. Jól van, csak lazán! Aztán kitárom az
ajtót.
– Igen, Harrison – mondom neki, és beljebb lépek. – Miért jöttél
ilyen korán?
Megköszörüli a torkát, a tekintete ide-oda ugrál anyám és köztem.
– Korán lenne? Nem is vettem észre. Én, ööö… abban
reménykedtem, hogy esetleg Piper bejönne velem a városba.
Az anyukám megáll félúton a konyhába menet, és összeszűkített
szemmel néz ránk, mint aki gyanút fogott.
– Ó, valóban? Ezért?
Nagyot nyelek. Hoppá! Lebuktunk.
– Nem azért, mert meg akarta kóstolni a pitét?! – kiáltja boldogan.
Huh! A pite megmentett!
Harrison hetykén rávigyorog.
– Hát, azt hiszem, nincs értelme tovább kertelnem, igaz?
– Tudtam! – derül fel anya arca, és beinvitálja. – Jöjjön be!
Csinálok egy kávét, aztán reggelizhet pitét.
Felvont szemöldökkel nézek Harrisonra, és arra számítok, hogy
elrohan, vagy emlékezteti az anyámat, hogy indulnunk kellene,
vagy valami hasonló. Ám ehelyett ismét meglep.
– Az remek lenne.
A csudába ezzel az édes pasival! Már sorozatban másodjára volt
együttérző és érdeklődő az édesanyámmal, teljesen őszintén.
Belép, és szerencsére anyám már háttal áll nekünk, így nem veszi
észre, hogy Harrisonnak nem volt alkalma visszavenni a cipőjét.
Gyorsan lerakja a földre, és ahogy becsukom mögötte az ajtót, kicsit
megrántom a zakója ujját.
– Fantasztikus vagy – súgom oda neki.
A szája sarka felszalad, a szemében melegség csillan, ahogy egy
pillanatra egymásra nézünk. Nem tudom, érzi-e azt, amit én, de
szinte biztos vagyok benne, hogy sugárzik belőlem a boldogság.
Egyenesen a szívemből.
A pite végül is finomnak bizonyul, és persze Harrison ragaszkodik
hozzá, hogy ez csakis az anyám érdeme, mintha nem ő mentette
volna meg a helyzetet tegnap. Míg ők ketten a konyhában
csevegnek, én gyorsan átöltözöm, aztán Harrisonnal elindulunk.
– Hihetetlen vagy, tudod? – súgom neki, ahogy a kocsi a felhajtón
ácsorog, miközben a kapu lassan kinyílik.
– Nem vagyok biztos benne, mire gondolsz – feleli, ahogy
kigördülünk. Habár James SUV-ja kint parkol a zsákutcában, az
újságírók még mindig nem bukkantak fel. – De nem vitatkozom.
– Tudod, hogy értem. – Egy pillanatra megszorítom a kezét, ami a
combján pihen. Istenem, minden erőmet össze kell szednem, hogy
ne vessem rá magam itt és most a kocsiban, ám a testbeszédéből
ítélve ez most valószínűleg teljesen helytelen lenne. – Az, ahogy
anyámmal viselkedsz… sokat jelent nekem.
 Rám pillant, és grimaszol, ahogy az arcomat fürkészi.
– Nem az első alkalom, hogy ezt mondod. Felháborító, hogyan
bánhattak veletek korábban, ha egy kis kedvesség nálatok
furcsaságnak számít. – Elfordítja a tekintetét, és az ajkát kezdi rágni.
– Nem mondhatnám, hogy nem találkoztam még hasonlóval. Már
fiatalon is tudtam, mit gondolnak az emberek rólam, a
testvéreimről és anyámról. Folyton a képembe vágták, micsoda egy
söpredék vagyok. Amikor a társadalom peremén állsz, és nem
tartozol a normálisak közé, akármit jelentsen is az, az emberek
kapva kapnak az alkalmon, hogy elkerüljenek. Én soha nem néznék
keresztül rajtad, Piper. Sem rajtad, sem az anyukádon. Ti vagytok a
legaranyosabbak, ráadásul az én fajtámból. A társadalom meg
bekaphatja!
Nem sűrűn hallom Harrisont szitkozódni, de a káromkodás
kifejezetten jól hangzik ezzel az akcentussal.
– Nem csoda, hogy Eddie és Monica rád bízzák az életüket is –
jegyzem meg egy kis idő múlva. Lelassítok, ahogy egy szarvas
átmegy az úton. – Ők az elsők a családban, akik nekimentek a
monarchiának, akik felvállalják, hogy tökéletlenek. Tudom, hogy
amikor Monica tavaly a mentális betegségekről beszélt, az az
embereknek sokat jelentett. Végre volt valaki a királyi családban,
aki tényleg felszólalt.
– Meg a kedélyeket is alaposan felborzolta. De ahogy mondtam is,
ez az a rétege a társadalomnak, amelyik bekaphatja.
– Mondd megint, hogy bekaphatja! – kérem vigyorogva.
Ferde pillantást vet rám, majd felteszi a napszemüvegét, és
végignyal az alsó ajkán. Basszus, ettől megint bizsereg mindenem!
Mint kiderült, Harrisonnak azért kellett bemennie a városba,
hogy szerezzen némi olvasnivalót Monicának, amivel semmi baj
nincs, hiszen soha nem szalasztanék el egy alkalmat sem, hogy
könyveket nézegessek.
– Nem mintha panaszkodnék a kiruccanás miatt, de biztos vagy
benne, hogy nem egyszerűbb neki az e-könyv-olvasójára könyveket
venni? – kérdezem, ahogy belépünk a város könyvesboltjába.
Udvariasan a tulaj felé bólintok, aki a kassza mögött áll. Már
hozzászokott, hogy havi egyszer betérek ide, és panaszkodom, hogy
milyen karcsú a bolt romantikusregény-kínálata, úgyhogy nem is
csodálom, hogy megfeszülnek a vonásai, ahogy meglát.
– Azt mondja, jobban szereti a puha kötésű könyveket. – Harrison
a szemüvege fölött kiles az újdonságok felé. – Meg arról is beszélt,
mennyire üresnek tűnik a ház, és hogy el kell kezdenie feltölteni a
polcokat.
– Talán a fészekrakóösztön teszi – jegyzem meg, mielőtt
felfognám, hogy nyilvános helyen vagyunk, és halkabban kéne
beszélnem. Az üzlet tulajdonosa biztosan tudja, kicsoda Harrison,
különösen hogy csak úgy tesz, mintha egy thrillert olvasna, de
közben a tekintetével folyamatosan őt mustrálja. Szerencsére eléggé
távol van ahhoz, hogy hallja vagy tudja, miről beszélünk.
– Egyébként – lépek Harrisonhoz –, mit kért? – Visszafojtom
hangom, egészen közel hajolok hozzá. – Remélem, semmi babával
kapcsolatosat, mert az egy csomó embert kiborítana.
– Nem igazán árulta el – feleli Harrison, miközben levesz a polcról
egy Stephen Kinget. – Csak azt mondta, vigyek könyveket. Szerinted
ez tetszene neki?
– Hát, szereti a horrort?
– Nem hiszem.
Sóhajtok.
– Gyere ide!
Megkerülöm a polcot és a túloldalra megyek, majd az egyik sorra
mutatok. Az én csekély győzelmem a romantikusregény-piac
számára.
– Tessék! Válassz ezek közül.
– Ezek a romantikus regények? – kérdezi óvatosan.
– Jaj, ne már! Ne veszítsd el a piros pontjaidat, amit mostanában
kaptál tőlem! Szereti a romantikus történeteket, ezt ő maga mondta.
Vigyél neki ebből valamit. Ráadásul minél többet eladnak ezekből,
annál többet rendel az üzlet.
– Jól van – mondja, és leveszi az egyik félmeztelen pasis borítójú
könyvet. – Hm – mélázik el, és megfordítja. Az ajka némán mozog,
ahogy elolvassa a fülszöveget. Végül megszólal: – Ez elvileg egy
megható szerelmi történet. De a borító teljesen mást sugall.
Gyorsan kikapom a kezéből, és felszegem az állam.
– Én már olvastam. A szerelemről szól, meg egy jó adag vad
szexről, még egy kis straponnal megfűszerezve.
Harrison homlokára ráncok futnak.
– Meg merjem kérdezni, mi az a strapon?
Felnevetek, és tettetett együttérzéssel megingatom a fejem.
– Ó, te szegény ártatlan ember! Annyi mindennel el kell még
rontsalak!
– Azt egyáltalán nem bánnám – mondja halkan. A hangja rekedt, a
szemében ugyanaz a tűz csillan meg, amit reggel láttam.
– Hát, én próbálkoztam ma reggel – emlékeztetem.
– A kutyád a hibás ezért.
– Segíthetek?
Egyszerre nézünk fel. A bolt tulajdonosa várakozó mosollyal
figyel minket.
A polc felé mutatok.
– Csak megmutattam a barátomnak, mennyire remek
romantikusregény-részlegük van.
– Tudja, vannak egyéb könyveink is, amiket érdekesebbeknek
találhat – közli a nő jelentőségteljes hangon.
– Honnan tudja, hogy nem találtam meg pont azt, amit kerestem?
– kérdezi Harrison, állva a sarat. Elveszi tőlem a könyvet, és
megmutatja neki. – Itt egy figyelemre méltó történet veszteségről,
szerelemről és strapon szexről.
A tulaj összeszorított szájjal lassan hátrálni kezd, míg én
elfordulok a röhögéstől fuldokolva. Ó, ő biztosan tudja, mi az a
strapon szex! Talán mégsem annyira romantikusregény-ellenes,
mint amilyennek látszik. Magamban feljegyzek egy jövőbeli
podcasttémát.
Kuncogva leveszek még néhány könyvet Monicának a polcról,
miközben Harrison a straponos könyvet lapozgatja. Kétség sem fér
hozzá, hogy szexjelenetet keres, és onnan tudom, hogy talált is
egyet, hogy az arcára halvány pír szökik.
Megköszörüli a torkát és gyorsan a kezemben lévő kupac tetejére
teszi a könyvet.
– Azt hiszem, már értem, honnan van a… khm… telhetetlen
étvágyad.
– Most panaszkodsz? – ugratom, ahogy elmegyek mellette.
– Egyáltalán nem – válaszolja kurtán, és követ a kasszához. – Csak
szeretném, ha több lehetőségünk lenne.
Ezzel mindketten így vagyunk.
Csakhogy az az igazság, hogy Harrisonnal nem tölthetünk együtt
túl sok időt, pláne nem kettesben. Miután megvesszük a könyveket
Monicának, bevásárolunk még pár dolgot, aztán visszamegyünk,
hogy Harrison folytathassa a testőrködést, én pedig megpróbálok
haladni az őszi óravázlataimmal.
Ám hasztalan az erőlködés. Harrison elköszön tőlem a felhajtón,
és bár senki nem lát, távolságot tartunk. Aztán bemegyek a
szobámba, bezárkózom, és úgy döntök, a délutánt úgy töltöm,
mintha ő is itt lenne velem.
 18.

– Tudod, nem bánnám, ha Mr. Cole gyakrabban jönne át – mondja

az anyám közömbösséget színlelve ártatlanul.
Felhúzott szemöldökkel, meglepetten pillantok rá.
A teraszon ülünk, és jeges áfonyás teát iszogatunk. Még csak tíz
óra van, de már perzselő a hőség. A több, egymást követő forró nap
elég ritka errefelé még júliusban is, ám ezen a héten egy tartós
hőhullám ért el minket.
Nem létezik, hogy anya még nem jött rá – gondolom magamban.
– Miért jönne át? – kérdezem, és próbálok érdektelennek
hangzani.
– Nem tudom, Piper – feleli olyan hanglejtéssel, ami azt sugallja,
hogy nagyon is jól tudja. Elégedetten kortyol a jeges teájából. – Elég
sűrűn jár ide a mosással. – A pillantásában csillan valami. – És
tudom, hogy finom a pitém, de azért annyira nem jó.
Ne dőlj be neki! Ez csapda!
Megvonom a vállam.
– Biztosan megjavítják most már a gépüket valamelyik nap. És
igenis, annyira jó a pitéd! Akár saját pékséget is nyithatnál.
Néhány nap eltelt azóta, hogy Harrison erre járt, és bevitt a
városba. Jó lett volna aznap este találkozni vele, de az, hogy
kitaláljuk, miként legyünk együtt anélkül, hogy gyanút keltenénk,
tiszta nyűg, ráadásul a beosztása sem enged túl nagy szabadságot.
Tegnap megint átjött, ám ezúttal nem egyedül. Monica is vele
tartott, hogy bocsánatot kérjen, amiért ennyit használják a
szárítónkat, és ismét meghívott minket pénteken vacsorára. Ezután
Harrison lement a mosókonyhába egy adag ruhával, de mivel
Monica és az anyukám a konyhában beszélgettek, elég hülyén vette
volna ki magát, ha hirtelen lementem volna megnézni, mi újság
odalent, vagy ilyesmi.
Holnap este van a vacsora. Ma mindenesetre nem valószínű, hogy
találkozunk Harrisonnal, persze sosem lehet tudni. Az én ostoba kis
szívem nem adja fel, akármennyire szidom is a bizakodásáért.
– Tudod – folytatja anyám –, tévedtem vele kapcsolatban.
– Hogy érted?
Az anyám beismeri, hogy tévedett? Mi folyik itt?
– Először azt hittem, tudom, kicsoda ő. Hogy rájöttem, milyen. Azt
hittem, ismerem a fajtáját, hiszen annyiszor találkoztam már ezzel
a típussal. Teljesen elolvadva hoztad őket haza, de olyan típusú fiúk
voltak, akiktől engem kirázott a hideg. Biztos azt gondoltad, hogy
paranoiás és ítélkező vagyok, pedig csak tudtam, hogy egyikük sem
elég jó neked, Piper.
– Aha – mondom lágyan, és nézem, ahogy az óceáni szellő lassan
megmozgatja a fenyő ágait a terasz végében. – Hallgatnom kellett
volna rád.
– De nem tetted. Mert ezeket a hibákat el kellett követned. Csak
azt tudom mondani, hogy hálás vagyok azért, hogy még időben
rájöttél, mit tett Joey. Tudom, mennyire nehéz volt ez neked,
édesem, és tudom, hogy mennyire kínos. De megérte, nem?
Bólintok.
– De. És tudom, hogy hibáztam. De azt is tudom most már, mire
kell figyelnem. Tisztában vagyok a saját személyiségemmel. Tudom,
hogy… – Nem akarom megemlíteni a traumát, mert az részben
miatta alakult ki, és most nem próbálok bűnbakot keresni, most
nem, amikor végre így beszélgetünk. – Keresztülmentem dolgokon,
amik formáltak, és már látom, hogyan ássak mélyre azért, hogy
jobban legyek. És tudod miért? A terapeutám miatt. Ő segített
meglátnom, miért csináltam bizonyos dolgokat, és eszközöket adott,
amikkel változtathattam ezen.
Arra számítok, hogy az anyám a terapeuta említésére bezárkózik,
de csak sóhajt, és hátradől a székén.
– Nagyon remélem, hogy megtalálod a megfelelő férfit, Piper –
mondja. Elforgatja a fejét, hogy rám nézzen. – Harrison pedig az. Ő
egy férfi, nem pedig egy fiú. Nem csak játszadozni akar veled. Ezért
is kedvelem. Egy erős, őszinte és kedves személyiség. Most már
tudom. Érzem.
Nagyot nyelek. Igaza van. Harrison igazi férfi. Mindenki más csak
kisfiú volt, olyan törékeny és tünékeny, mint egy falevél a szélben.
– Tudod, hogy mi nem… – kezdem. – Ő csak barát.
– Tudom – mondja. – Tudom, hogy ezt hajtogatod. Tudom, hogy
mindketten ezt szeretnétek hinni. De az első naptól fogva látom az
arcodon. És most már az övén is. A kémiát nehéz tettetni, és még
nehezebb elrejteni. Van köztetek bőven. És bár az anyád vagyok,
akit a legkevésbé sem akarsz beavatni az ilyesmibe, azért még
ismerlek. Az a férfi elrabolta a szívedet. Talán ideje lenne
bevallanod, még ha nem is nekem, legalább magadnak. És neki.
Nem. Nem létezik. A szívem… egyáltalán mi az? Ez a lüktető, sajgó
valami itt a mellkasomban, a bordáim mögött megbújva, aki fél
attól, hogy lecsupaszítsa önmagát, nehogy újra megsérüljön.
Elrejtve tartogattam, mivel nem volt okom rá, hogy szabadjára
engedjem. Mégis, Harrisonnal szabaddá akar válni. Azt akarja. És
azt hiszem, bármit csinálok is, előbb-utóbb beleszeretek.
De mi haszna, ha nincs milyen kapcsolatról beszélni? Csupán
néhány lopott, szenvedélyes pillanat, és nagy ritkán egy-egy csók
csattan köztünk. Azt sem tudom, hogy ugyanúgy érez-e, mint én, és
azt kívánom, bárcsak ne számítana ez, de számít.
– Jól vagyok – mondom neki vonakodva. – Ez csak egy fellángolás.
– Hát, annak nevezed, aminek akarod. Én csak azt szeretném, ha
tudnád, hogy áldásomat adom rá. Akárhogy is alakítjátok, hogy
működjön, én teljes mértékig mögöttetek állok. – Egy pillanatra
elhallgat, majd ördögien elvigyorodik. – Ráadásul ez az ember tud
sütni! Az a pite volt a legfinomabb, amit valaha kóstoltam, és ez
csak az ő érdeme. Határozottan megtartós.
– Te csak finom süteményeket akarsz! – mondom neki.
– Te nem?
Felnevetek. Az, hogy Harrison tud sütni, csak hab a tortán. Biztos
vagyok benne, hogy sok ehhez hasonló tulajdonsága is van. És ha
elég szerencsés vagyok, mindet megismerem.
Még egy kicsit elüldögélünk a teraszon kettecskén, ám a hőség
kezd egyre elviselhetetlenebbé válni.
– Azt hiszem, elmegyek a tóhoz hűsölni – mondom az anyámnak,
ahogy bemegyek. – Csatlakozol?
Megrázza a fejét, a szeme csukva. Látom rajta, hogy ismét
szundítani fog.
Bemegyek a szobámba, felveszem a sárga bikinimet, arra meg egy
laza vászonruhát. Felkapok egy törülközőt, a fejemre teszek egy
széles karimájú kalapot, felveszem a napszemüvegem és a
standpapucsomat, és már kint is vagyok.
Behajítom a törülközőt a hátsó ülésre, és már épp beszállnék a
kocsiba, amikor felpillantok, és meglátom a fák között a hercegék
tetőjének egy darabkáját.
Hm.
Miért várok folyton Harrisonra? Miért nem veszem a kezembe az
irányítást?
Elindulok az ingatlanjainkat elválasztó bokrok felé, az ágak és a
páfrányok megkaristolják a lábam. Még csak fontolóra sem veszem
a felhajtót, és a bejárati ajtajukhoz megyek.
Bekopogok, és körülnézek, arra számítva, hogy a fákon megbújó
emberek bármelyik pillanatban leereszkedhetnek, és megállítanak
a maguk udvarias, de barátságtalan brit módjukon. Még soha nem
jöttem ide egyedül anélkül, hogy hívtak volna, és annyira sok
hatalmas fa van itt, amin elrejtőzhettek.
Szerencsére az ajtó kinyílik, még mielőtt a fán gubbasztó testőrök
megjelennének. Agatha az, arcán meglepettség.
– Ms. Evans! – mondja. – Nem számítottam önre.
– Tudom. Bocsánat. Éppen a városba tartok, és eszembe jutott,
hátha szükségük van valamire. – Igazából nem a városba megyek,
de remélem, hogy bejön a trükköm.
– Hadd kérdezzem meg! Csak egy pillanat – mondja, és becsukja
előttem az ajtót. Igyekszem nem mellre szívni, hiszen ez
valószínűleg a protokoll része.
Néhány pillanat múlva ismét kinyílik az ajtó.
Harrison az.
– Piper? – kérdezi.
– Meglepetés! – tárom szét a karom, és kitolom oldalra a csípőm.
– Agatha azt mondta, bemész a városba.
Teljesen tárgyilagos a hangja, ami egy kicsit zavar, habár tudom,
hogy annak kell lennie.
– Aha, csak eszembe jutott, nektek nem kell-e valami. Vagy hogy
esetleg nem kéne-e téged elvinnem valahova – mondom az utóbbit
egy kicsit halkabban.
Felvonja a szemöldökét. Érti.
– Hogyne – mondja. – Ezek szerint te vezetsz?
Bólintok.
– Gondolom, van pár dolog, amit elintézhetek – mondja. – A
kocsidnál találkozunk.
Harrison becsukja az ajtót, én pedig visszasétálok a felhajtón
keresztül. Magamban vigyorgok, és még egy kicsit szökkenek is.
A tekintetem megakad valami mozgáson odafent.
Egy kéz integet.
Odafent a fán.
Az ember többi részét nem látom, de elmosolyodok, és
visszaintegetek. Az sem érdekel, ha szökdécselni látott, és teljesen
bolondnak tűnök. Az vagyok, aki vagyok.
Odamegyek a kocsimhoz és beszállok. Egy örökkévalóságnak
tűnik, mire meglátom Harrison árnyékát, a közeledtét egyáltalán
nem is hallottam.
– Szia! – mondja, ahogy beül.
– Jó meleg van – mondom.
Harrison beköti magát, én pedig ráadom a gyújtást. A kocsi
felmorog, mint egy beteg macska.
– Az – mondja. – Talán el sem hinnéd, ha azt mondom, hogy a
légkondicionáló elromlott.
Elnevetem magam, ahogy a kocsifelhajtón legurulunk, majd
megállunk, amíg a kapu kinyílik.
– Az egész ház szétesik! Hadd találjam ki: beletelik egy kis időbe,
mire szerelőt szereztek?
Megvonja a vállát.
– Azt mondta, holnap jön. Habár ugyanezt mondta napokig a
szárítógépes pasas is, és az a gyanúm, hogy a kettő egy és ugyanaz.
A Rosco Hűtés és Fűtés meg a Rosco Javítási Munkák elég nagy
véletlennek tűnne.
Felkacagok.
– Ne felejtsd ki a Rosco Villanyszerelést sem! Még mindig nem
javították meg a villanyradiátort a házamban.
 Harrison felnevet, és hagyom, hogy a bódító, boldog érzések
elöntsenek egy pillanatra, még mielőtt a kínosabbak visszatérnének.
Az az érdekes, hogy amellett, hogy itt van köztünk ez a nagyon is
kézzelfogható, valódi szexuális vibrálás, nem érzem azt a folytonos
vágyat, hogy szövegeljek. A csend kellemes. A jelenléte egyszerre
pörgeti fel a szívem és nyugtat meg. Elég paradox érzések, de ezzel
együtt nagyon örülök nekik.
Amikor viszont elhaladunk a város mellett, Harrison felém fordul.
– Hova megyünk?
– Sehova – mondom, és egy kicsit kidugom a nyelvem a fogaim
közül.
Egy pillanatra erre figyel, aztán a szemembe néz.
– Miért is volt egy ilyen megérzésem?
– Mert meguntam, hogy várjak rád – közlöm vele.
Az arckifejezése tétova lesz.
– Bocsi. Nem éppen egyszerű elszabadulnom. Főleg, hogy tegnap
vittem át a mosást. Most csak ennyire futja.
– Tudom, csak szívom a véredet! – kacsintok rá célozgatva. – Vagy
legalábbis remélem, hogy valamidet megszívhatom.
Felvonja a szemöldökét.
– És hova viszel?
– Egy olyan helyre, ahol egyedül lehetünk, és nincs akkora hőség.
Harrison kuncog.
– Ez eléggé egy oximoronnak tűnik nekem.
– Majd meglátod! – mondom.
Letérek a Cranberry Road-i kijáratnál, és elhaladok a Mount
Maxwell Tartományi Park tábla mellett. A hosszú és kacskaringós út
az erdők és gazdaságok mellett vezet, a sziget eldugottabb zugain át.
Harrison figyelmét teljesen leköti a táj.
– Annyi mindent nem láttam még itt! Pedig gyakrabban mozdulok
ki, mint Eddie és Monica.
– Nem zavarja ez őket? Mármint, tudom, hogy azért jöttek ide,
hogy elbújjanak, de akármennyire nagy is az a ház, azért a
bezártság nyomasztó lehet.
– Szerintem most csak a babára figyelnek – mondja Harrison. –
Igaz, csak abból tudok kiindulni, amit hallok. Szerintem Eddie kezd
egy kicsit ideges lenni, de olyan nehéz bárhova is menniük!
– Elmehetnénk túrázni valahova – mondom. – Igazából most is
épp azt fogjuk tenni egy kicsit. Ám ha jönnének, bajban lennének.
– Bajban? – ismétli. – Na jó, mit tervezel? Nem bízom abban a
pillantásban ott a szemedben!
Csábosan rávigyorgok.
– Nyugi! Haladj az árral! Szigeti élet, emlékszel?
Nemsokára a zötyögős hegyi útra érünk, ahol akkora kátyúkat
kerülgetünk, amik simán elnyelnék a kocsit. Becsületére legyen
mondva, Harrison egy szót sem szól, bár látom rajta, hogy aggasztja
ez az egész.
Végre lehúzódom az útról, és megállok egy rejtett ösvény szájánál,
ami mellett nyírfacsemeték nőnek. Kiszállok és felkapom a
törülközőmet, aztán az út túloldalára mutatok, ahol még mindig
kavarog a kocsim által felvert por.
– Mi az? – kérdezi Harrison.
– Oda megyünk – mondom neki.
– Hova? A fák közé?
– Ühüm! Talán jobb lenne, ha itt hagynád a zakódat. Különben
kiszakad.
Ijedtnek tűnik.
– Hova viszel?
– Ne aggódj, könnyed gyalogút! És amúgy sem tudom, hogy a
pokolban bírsz öltönyt viselni ilyen hőségben! Nincs valami egyen
titkos ügynök rövidnadrágotok?
– Nem vagyok titkos ügynök. És nem, nincs rövidnadrágunk sem.
Milyen borzalmas látvány lenne!
Rávigyorgok, és intek neki.
– Na, gyere!
Átmegyek az úton, be a fák közé, Harrison pedig követ. Egy magas
drótkerítésre mutatok, ami néhány méterrel odébb ér véget, mielőtt
keresztülvágok a körülötte növő bokrokon.
– Az a kerítés régen nem volt itt, de a tűzoltóság iderakta, hogy ne
mehessünk le a tóhoz.
– Várj egy percet! Te most egy tóhoz viszel?
– Mit gondoltál, hova viszlek?
– Nem tudom – mondja. – Talán egy elhagyatott régi vadászházba,
ahol egy ágy áll a sarokban.
Felnevetek, és a vállam fölött hátranézek.
– Jó ég! Ennél azért igényesebb vagyok!
– Tényleg? Éppen egy látszólag illegális kirándulásra viszel egy
tóhoz.
– Nem illegális! Csak megpróbálták, tudod, eltántorítani az
embereket. Ez a tó gyönyörű, és valamilyen oknál fogva úgy
döntöttek, nem szeretnék, ha idejárnának az emberek. Valaki
panaszkodott, talán Barbara Mischky, vagy valamelyik tóparti ház
tulaja. Azt mondják, azért van ez, mert ez egy víztározó, de egy
csomó másik tó is az a szigeten, azok körül viszont nem látsz
kerítést.
– Aha.
Megint ránézek. Könnyedén vág keresztül az aljnövényzeten, a
fenyőágak belekapaszkodnak az ingébe, ahogy elhalad mellettük.
Nagyjából tizenöt percig tart a bozóton áttörni, mielőtt
meglátnánk a tavat.
 Ahogy sejtettem, egy lélek sincs itt, és onnan, ahol most állunk,
egy kis öbölben elrejtve, a tó túloldalán álló házak sem látszanak.
Csak mi vagyunk, a ragyogó smaragdzöld víz, a napszárította moha,
ami a partra vezető gránit- és kvarclejtőt fedi, meg a magas,
ringatózó fenyők és cédrusok.
– Basszus! Ez gyönyörű – mondja Harrison.
Nem vesztegetem az időm.
Azonnal kibújok a ruhámból, és félredobom a törülközőmmel
együtt, aztán lebotorkálok a vízpartra a bikinimben, és lerúgom a
papucsomat, mielőtt óvatosan felmászom néhány, a vízből kiálló
sziklára.
– Piper! – kiált Harrison, de nem foglalkozom vele.
Az utolsó sziklára érek, megkeresem az egyensúlyom a napmeleg
felszínen, majd a tóba vetem magam.
A tóba vetem magamon pedig azt értem, hogy bombát ugrok. A
siklás megkockáztatása hastaccsot eredményezne, és amúgy is,
lélekben nagyjából ötéves vagyok.
A víz hűvös, hirtelen észhez térít, ahogy hatalmas csobbanással
becsapódom a lábszáramat magamhoz ölelve. Kinyitom a szemem a
buborékokban, majd a felszínre rúgom magam, és
keresztülszakítom a napsugarakat a felszínen.
Taposom a vizet, és Harrisonra nézek, aki a tóparton áll csípőre
tett kézzel, és rosszallóan néz rám. Ám az ajka mosolyra húzódik, és
én is szélesen vigyorgok rá.
– Gyere be, jó a víz! – mondom fröcskölődve.
Egy pillanatig csak bámul rám, aztán elkezdi kigombolni az ingét.
Ezt megnézem magamnak!
Tovább taposok, a tekintetem a lassan, de egyre nagyobb
területen feltáruló bőrfelületet követi.
Igen, szexeltem Harrisonnal.
 De soha nem volt lehetőségem kiélvezni a testét úgy, ahogy
szerettem volna.
Ez az első alkalom, hogy látom, és alaposan meg is nézem.
Elér az utolsó gombhoz, és leveszi az ingét.
Azta!
Figyelem, ahogy szépen összehajtja az ingét, és lerakja a mohára
maga mellett. A tekintetem a csupasz felsőteste minden egyes
négyzetcentiméterét bejárja, a széles mellkasától a sziklaszilárd
vállán keresztül a szó szerint kockás hasáig. Mindenét tetoválás
fedi, olyan tetoválások, amik jelentenek neki valamit, amik
Harrison történetét mondják el.
Eltökélt szándékom megismerni azt a történetet, már
amennyiben Harrison megengedi.
Természetesen itt nem hagyja abba a vetkőzést.
Következőnek a nadrág jön le.
Zoknik.
Cipők.
Aztán már csak a bokszeralsója van rajta.
És aztán…
Anyaszült meztelen.
Tetőtől talpig.
Pucéran áll ott a napfény tarkította erdő előtt, és úgy néz ki, mint
valami kelta harcos azokkal az erős izmokkal és rejtélyes
tetoválásokkal, amik rúnákként díszítik őt.
Beletelik egy kis időbe, mire képes vagyok elszakítani a
tekintetem a cerkájáról, hogy az arcára nézzek. Épp most veszi le a
napszemüvegét, hiszen, természetesen, attól válik meg utoljára.
Óvatosan összecsukja, és az összehajtogatott ruháira teszi.
Ránézek az én szétdobált kupacomra, összehasonlításképp.
Begyalogol a vízbe, és már a térdééig ér, amikor alámerül.
 Sokáig úszik a felszín alatt, a bőre ragyog a sötét vízben, mígnem
fel nem bukkan odébb a tóban. Utánaúszom.
– Lenyűgöző – mondom neki a vizet taposva.
Egy vizes tincs lóg a homlokába, amit kisöpör onnan.
– Micsoda? – kérdezi. – A csomagom vagy a víz alatti
úszáskészségem?
– Mindkettő – mondom, és az ajkamba harapok, ahogy
rámosolygok.
– Csak az úszáskészségemre van magyarázatom – mondja. –
Ahhoz, hogy testőr lehess, sokáig vissza kell tudnod tartani a
lélegzeted. Ami a másikat illeti, az csak a szerencsén múlt.
– És hogy megy a vízben taposás, miközben fogsz valakit? –
kérdezem, és közelebb úszom hozzá.
– Próbáld ki! – A víz alatt megragadja a derekam, aztán magához
húz. – Nem süllyedek el. Téged mindig fent tartalak.
A derekára fonom a lábam, és a vállába kapaszkodom.
– Megígéred?
Olyan furcsa így itt lenni vele, fényes nappal, a testünk vizes, az
övé teljesen csupasz, a farka nekem nyomódik. A vizes pilláit
nézem, a cseppeket az íves szemöldökén, a gyengéd mosolyának
vonalát.
– Kellemes itt – mondja halkan.
Odahajolok, és az ajkamat végighúzom az övén, de elhúzódom,
még mielőtt megcsókolhatna.
– Te most ingerelsz! – mondja. – Ezért lehet, hogy kikapsz!
Felnevetek, és nem tudom visszafogni a testemen
keresztülszáguldó izgalmat.
– Légyszi!
Megragadja a fenekem és erősen megmarkolja. Játékosan
felkiáltok.
 – Tudod, amikor felébredtem ma reggel, eszembe nem jutott, hogy
egy tóban kötök ki veled meztelenül – jegyzi meg.
– Azt hiszem, sosem tudhatod, mit várj tőlem.
– Ez igaz – mondja, szinte vágyakozva. – Te aztán tényleg teljesen
más vagy, mint bárki, akit ismerek.
– Jaj, ne már! – és elfordítom a tekintetem. A vízen ragyogó
napsugaraktól hunyorognom kell. – Biztos vagyok benne, hogy volt
már dolgod néhány dilis szőkével életed során.
Megrázza a fejét, és szemöldökét összehúzva néz rám.
– Nem. Nem volt… senki. – Nagy levegőt vesz. – Nyilvánvalóan
voltak nőügyeim az évek során, de csak egy-egy éjszakára szóltak.
Semmi különleges. Semmi… figyelemre méltó. Mert egyszerűen
nem fér bele az életembe.
Nagyot nyelek. Ó! Jelen idő.
Tovább folytatja:
– Piper, őszinte leszek veled…
Jaj, ne!
– Nem tudom, hogy oldjam ezt meg.
Jaj… ne!
Az arcomra kiül a csalódottság. Nem tehetek róla. Legszívesebben
elengedném, és lesüllyednék a víz alá.
Harrison szorosabban fog, és erős rúgásokkal a felszínen tart
mindkettőnket, ahogy elindul a part felé, mígnem a talpa alatt nem
érzi a tófeneket.
– Kérlek, hadd mondjam végig, mert még nem végeztem! – Az
arcomra teszi a kezét. – Tényleg nem tudom, hogy oldjam ezt meg.
De ez nem azt jelenti, hogy nem is akarom megoldani. Hogy ne
próbáljuk meg együtt kitalálni, hogy legyen. Én… én csak azt
szeretném, ha tudnád, bárhogy lesz is, velem lenni nem egyszerű…
már ha egyáltalán szeretnél velem lenni.
 – Persze hogy szeretnék – suttogom.
– Akkor meg kell értened, hogy… totál szét vagyok csúszva.
Egy pillanatig csak bámulok rá, szinte döbbenten.
– Szétcsúszva? Te vagy szétcsúszva?
Komoran bólint.
– Ezt nem értem – mondom. – Te az ellenkezője vagy a
szétcsúszottságnak! Higgadtnak, komolynak és fegyelmezettnek
ismerlek. Én vagyok itt a szétcsúszott az őrült múltammal, az
anyámmal, meg a hajamba ragadt péksütivel és a Tic Tacjaimmal.
Csak az egyikünk lehet szétcsúszva.
– Akkor engedd meg nekem is – mondja. – Csak azért, mert olyan
vagyok, amilyen, nem jelenti, hogy az nem valaminek az
eredménye.
– Hogy érted ezt?
Megnyalja az ajkát, és lehunyja a szemét. Az arckifejezése
gondterhelt, mintha vívódna.
– Azt tudod, hogy a húszas éveimet meg még utána egy kis időt a
hadseregben töltöttem. De azt tudod, miért szereltem le?
– Mert Eddie-nek akartál dolgozni.
– Mert nem igazán volt más választásom. Azért hagytam el a
sereget, mert hibát követtem el. Egy olyan hibát, amibe valaki
belehalt. Egy barátom, akit a szárnyam alá vettem, akinek a
védelmére felesküdtem. Közben megsérült a lábam, így nem
szolgálhattam amúgy sem. Hazaküldtek. Eddie tudta. Megkeresett. –
Kinyitja a szemét, amiben fájdalom tükröződik. – Nem tudom, mi
lett volna velem, ha ő nincs. A hadsereg megadta a keretet, amire
szükségem volt. Utána pedig Eddie adta meg ugyanazt, amikor azt
hittem, mindent elveszítettem. A munkámnak élek, Piper. Történjék
bármi is, arra esküdtem fel, hogy megvédem őket, hogy soha többé
ne hibázzak. Szóval, amikor azt mondom, hogy nem tudom, hogy
oldjam ezt meg veled… akkor tényleg nem tudom. Csak azt tudom,
hogyan kell dolgozni, mi a kötelességem. Semmi másnak nem volt
tere.
Basszus. Szegény Harrison! Fájdalmasan egyértelmű, mennyire
túlkompenzálja a bűntudatát a munkájával.
Az arcára teszem a kezem.
– Meg kell békélned a bűntudatoddal. Meg kell bocsátanod
magadnak, megadni a feloldozást. Máskülönben életed végéig
Eddie-nek és Monicának fogsz dolgozni, és az nem igazi élet.
Megérdemled, hogy éld az életed, és élvezd is.
És talán abba még én is beleférnék.
– Könnyebb mondani, mint megtenni.
– Tudom. PTSD-d van.
Elfordítja a tekintetét, és az ajkába harap.
– Tényleg – mondom neki. – Úgy sejtem, nem az volt az első
rémálmod, aminek én is a tanúja voltam. Hanem sokszor előfordul,
ugye?
Még mindig a vizet nézi, a semmibe bámul. Ez elárul mindent.
– Újraéled álmodban az egészet, mert a való életben nem zártad
még le. Figyelj, nem vagyok én sem szakértő. Soha nem
kicsinyelném le azt, amit érzel, és tudom, hogy az, amin én
keresztülmentem az anyámmal és az apámmal, semmi ahhoz
képest, amit te átéltél. De tudom, milyen. Rájöttem, hogy a múlt
képes fogva tartani, felemészteni és megfojtani. Mindaz, amin átesik
az ember a múltjában, belé ivódik. De kimászhatsz belőle, magad
mögött hagyhatod. Felismerheted a mintázatokat és a
viselkedésmódokat, és képes leszel felhagyni önmagad
hibáztatásával. Csak elfogadod. Úgy hangzik, mintha te már ezt
csinálnád. Tudod, miért vagy olyan, amilyen, és szeretnél
változtatni rajta. Büszke lehetsz magadra.
 – Akkor miért nem érzem magam büszkének? – kérdezi komoran.
Megszakad tőle egy kicsit a szívem.
– Mert ehhez idő kell. Sok idő. És terápia. Jártál terápiára?
Gondolom, a hadsereg kötelezően előírta.
Megrázza a fejét.
– Azt mondtam, jól vagyok. Úgy is kezeltek.
Ez annyi mindent megmagyaráz!
– De beismered, hogy nem vagy jól, igaz? Úgy értem, ha azt
gondolod, hogy az életedben másvalakinek nincs helye rajtad kívül,
mert annyira a munkádra koncentrálsz, az nem normális. Az nincs
rendben.
– Nem akarlak bántani téged, Piper. Nem akarom elszúrni. Jobbat
érdemelsz.
– Először is – mondom, és megigazítom a fogást a vállán –, meg
fogsz bántani, és el fogod szúrni a dolgokat. Ahogy én is. Mindketten
tökéletlenek vagyunk. Különböző terheket cipelünk, de ugyanúgy
cipeljük. Másodsorban pedig, én döntöm el, kit érdemlek meg. Sok
mindent megéltem már, összetörték a szívemet, a lelkembe
gázoltak, de magam mögött hagytam. Lehet, hogy maradtak rajtam
hegek, de ezek mind arra emlékeztetnek, mit érdemlek, és az nem
más, mint te. Bíznod kell bennem.
A szemembe néz, a zöldeskék írisze csillámlik, akár a tó alatta.
Olyan… lenyűgözöttnek tűnik!
– Rohadtul csodálatos vagy, tudod?
Megvonom a vállam, mintha ez nem lenne olyan nagy dolog.
– Hát, én…
És immár másodszor fojtja belém a szót egy csókkal.
És ahogy először, most is készségesen vállalom a hallgatást.
A keze szorosabban tart, közelebb húz, ahogy az ajkát mohón az
enyémnek nyomja, tele tűzzel és vágyakozással. Egyszerre lebegek a
vízben és vagyok hozzákötve, a lábammal még szorosabban tartom.
Szükségem volt erre.
Szükségem volt rá.
Az ajka áttér a nyakamra, a bőrömet szívja, miközben belé
kapaszkodom, a kezem a hajába fúrom, aztán megragadom a vállát,
majd végigsimítok az izmos hátán.
Ahogy a nyakamba harap, gyönyör és fájdalom keverékét érzem,
és hátravetem a fejem. Kinyitom a szemem, és az elképesztően kék
eget látom. Azt hiszem, egy repülőt vélek felfedezni, vagy csak
annyira szabadnak érzem magam, hogy úgy tűnik, én magam
repülök, különösen, amikor Harrison lecsúsztatja a kezét, míg meg
nem találja a bikinialsómat.
Félrehúzza, egy pillanatig elidőz, hogy beigazítsa magát, mielőbb
benyomulna.
Élesen szívom be a levegőt, a hangomat messze viszi a víz.
Minden egyes centiméterét érzem.
– Jó így? – kérdezi a vágytól rekedt, mégis gyengéd és aggodalmas
hangon. Az örök úriember.
Bólintok, és felmordulok, ahogy a testem hozzáidomul az övéhez.
Mélyen szívom be a levegőt, amíg teljesen ki nem tölt.
Szorosan ölelem a lábammal, ahogy megveti a lábát a vízben, és
elkezdi ki-be húzni a farkát, először csak lassan, hogy biztosan
kiélvezhessem minden mozdulatát.
Nem hiszem el, hogy ez történik. Tudom, folyton ezt mondom, és
minél többször gondolok erre, annál kevésbé tűnik valóságosnak.
Mégis itt vagyunk ebben a szépséges tóban, Harrison mélyen
bennem, nyög és hörgős kis hangokat hallat, ahogy dolgozik
bennem.
Időnként visszahúzódik annyira, hogy megnézzen magának. A
szemöldökét lenyűgözve összehúzza, mint aki képtelen elhinni,
hogy ez valóban megtörténik, aztán mohón megcsókol, mintha
azzal bizonyosságot nyerhetne.
Csak az jár a fejemben, hogyan reagál a testem az övére, milyen
könnyen fordul, hajlik, igazodik a mozdulataihoz, mintha egy
helyben szinkronúsznánk. Súlytalan vagyok, elvesztem benne,
ebben a pillanatban, mindenben, amit az életembe hozott.
Ez a férfi.
Ez a férfi.
Azt hiszem, az enyém lehet.
– Jesszus, Piper! – Gyakorlatilag morog, ahogy az ajka levándorol
a mellemhez, és miután félrehúzza a felsőmet, a szájába veszi a
mellbimbómat. – Nem tudom, meddig bírom még.
Már éppen szólni akarok, hogy már nekem sem kell sok, amikor a
lábam közé nyúl és az ujját a csiklómra teszi, mire hangosan
felnyögök. Azt hiszem, már nem kell elmondanom neki.
– Elmegyek – zihálom, ahogy az ujjával továbbra is ingerel.
Nincs megállás.
Vele nincs.
Többé nincs.
Az orgazmus hullámként árad szét bennem. Az a fajta hullám ez,
amiről azt hiszed, úrrá tudsz lenni rajta, de kiderül, hogy sokkal
nagyobb annál, mint amilyennek gondoltad. Ez most teljesen
hazavág, úgy érzem, mintha megpörgettek volna, és egyre inkább
kitágulok, mint egy felrobbanó csillag, tüzet és jeget szórva szét, míg
végül nem marad belőlem semmi.
Harrison felmordul, ahogy belém élvez. Még mindig szorosan fog,
ahogy a mozgása egyre lassul. Nehezen, zihálva veszi a levegőt.
Még egypár pillanatig így maradunk, egymáson pihegünk
mindketten. A vállának támasztom a fejem, és érzem, hogy zakatol
a szíve a mellkasában, versenyt futva az én dörömbölő szívemmel.
Lassan, nagyon lassan a világ visszabillen a helyére, és eszembe jut,
hol vagyunk, mit csináltunk.
El kell mennünk innen.
– Utálok olyasvalaki lenni, aki ragaszkodik hozzá, hogy elhagyják
a bűntény helyszínét – mondom, ahogy megragadom a vállát, és ő
lassan kihúzza magát belőlem, majd lerak a vízben –, de azt hiszem,
el kellene hagynunk a terepet, még mielőtt valami unott vízügyi
biztos megjelenik.
– Jó ötlet – mondja Harrison.
Kiúszunk a partra, és nevetgélve kapjuk magunkra a ruhát, mint
két tinédzser, akik épp most szöktek be egy uszodába zárás után, az
élettől, a szextől és egymástól bódultan.
Visszaszaladunk az erdőn keresztül, szorosan egymás mellett.
 19.

Szédületes!
Ez az egyetlen szó, ami leírja, hogyan érzem magam.
Talán ez az egyik első érzelem, amivel találkozunk. De tényleg,
melyik totyogós ne szédült volna bele az első fagyijába? Melyik
gyerek ne szédült volna meg Disneyland vagy a pónin lovaglás
gondolatától? Vagy a karácsonytól?
Ám ahogy egyre idősebbek leszünk, a szédület elmúlik. Egyre
cinikusabbak leszünk. Az izgalom, a fokozott szívverés, a
gyomrunkban pezsgő bizsergés szorongássá alakul. Idegesek
leszünk. Az öröm elmúlik, és csak az aggodalom marad helyette. Az
öröm a múlt része, amikor még sokkal ártatlanabbak voltunk,
amikor még volt miért izgatottá válni és örülni.
Így ettől a szédülettől újra gyereknek érzem magam. Mintha
újraszülettem volna, fogtak volna, hogy lemossanak, majd
kifényesítsenek, és visszategyenek ebbe a világba.
Csak Harrisonra tudok gondolni. Ő uralja a gondolataimat, a
szívemet, és mindent a kettő között. Ám nemcsak a gondolataimmal
van ez, sokkal több annál. Ez teszi ki az életem. Minden egyes ébren
töltött pillanatban szétfeszít a türelmetlen öröm, ami felgyülemlett
bennem, és ki akar törni. Meg akarom csókolni, szexelni akarok
vele, ölelni akarom, meghallgatni őt, nézni. Annyi mindent akarok,
és az a durva, hogy egyszer az életben meg is kapom.
Ez most tényleg így lesz.
– Jól van – mondja az anyám, és megjelenik a
fürdőszobatükörben, ahogy éppen pirosítót viszek fel. Mintha egy
horrorfilmes bevágás lenne, én pedig megpördülök, hogy
szembenézzek vele, a szívem csak úgy zakatol.
– Jesszus, anya! Ne osonj így ide! – mondom neki. Aztán feltűnik,
hogy egy áttetsző, rózsaszín felsőt visel egy hangsúlyos nyaklánccal
és fekete nadrággal. – Csinos vagy!
– Te vagy csinos – mondja, az arcom felé biccentve. – Egy kicsit
túlságosan is. Egyfolytában mosolyogsz.
– Muszáj mosolyogni, ha pirosítót viszel fel. – Visszafordulok a
tükörhöz, összeszorított szájjal mosolygok az orcámat felszegve. A
sminkecsettel felviszem rá a pirosítót.
– Egész nap mosolyogtál – mondja, és összefonja a karját. – Ahogy
tegnap is.
– Nyár van. Szép napunk van. Mindketten életben vagyunk, jó az
egészségünk, itt a csodás házunk, miénk a legjobb kutyus a világon,
és hamarosan a fairfaxi herceggel és hercegnével vacsorázunk.
Mondj egy okot rá, hogy ne mosolyogjak!
Hunyorogva tanulmányoz.
– Ühüm. Milyen gyógyszert szedsz? Nem növelted az adagod,
ugye?
– Nem – forgatom meg a szemem.
– Nem is gondoltam. Akkor, gondolom, ez az egész Mr. Cole miatt
van.
Van erőm vitatkozni vele? Nincs. Mármint, van, de nem akarok
vitatkozni vele. Túlságosan is megszédültem.
Úgyhogy csak vállat vonok, és a tükörben ránézek.
– Jó most az élet.
– Mr. Cole miatt. Csak rád kell nézni, Piper! Ragyogsz!
Magamra nézek. A szemem kerek és csillogó, a bőröm életteli, és
nem csak a sminktől. Boldognak nézek ki. Igazán boldognak. Nem
hiszem, hogy valaha is láttam volna magamat ilyennek.
– Jaj, ne! Terhes vagy, igaz? – kérdezi rémülten.
– Nem! – pufogok. – Nem vagyok terhes. – Elhallgatok. – És
egyáltalán, miért jut ez az eszedbe? Egy szóval sem mondtam, hogy
lefeküdtem vele!
Most ő forgatja meg a szemét.
– Azt hiszed, hülye vagyok, igaz, édesem? – Majd megfordul, és a
szobámba megy. – Jobb, ha sietsz! Tíz perc múlva ott kell lennünk!
Ez új. Általában az anyukámnak semmi időfogalma nincs. Lehet,
hogy mindkettőnk életében fejlődés tapasztalható.
Ma este van a vacsora, és bár nem hiszem, hogy formálisabb lesz,
mint a múltkori, ez mégsem segít csillapítani a levegőben érezhető
izgalmat és idegességet, legalábbis ami az anyámat illeti. Míg én
gyakorlatilag a föld fölött járok (a szédület lebegőssé tesz), az anyám
annyira szorong, hogy meg sem próbál desszertet készíteni. Ám
nem megyünk üres kézzel. Sikerül elvinnem egy üveg helyi
szederbort vacsora utánra, amit egy különleges alkalomra
tartogattam.
És mi lenne ennél jobb alkalom erre? Persze, ez mindenki másnak
csak egy sima vacsora, de nekem, és remélhetőleg Harrison
számára is, ez már a következő lépcsőfoknak tűnik. Tudom, hogy a
kapcsolatunk még mindig titkos, és nem tudom, meddig kell még
annak maradnia, de azt hiszem, minden egyes alkalom, amit vele
tölthetek, ünneplésre méltó.
Amiről eszembe is jut.
Már majdnem a villa ajtajához érünk, amikor megállítom anyát.
– Anya! – mondom neki halkan. – El kell mondanom neked
valamit.
– Mit? – kérdezi suttogva. Kikerekedik a szeme. – Ó, hát mégis
terhes vagy!
 – Nem! – ismétlem. – Spirálom van, szóval az kizárva. Viszont
bármi is van Harrison és köztem, ez titok, jó? Senki nem tudhat
róla, sem Monica, sem Eddie, sem a házvezetőnő.
Anya elfintorodik.
– Miért nem?
– Mert – mondom – Monica kifejezetten megtiltotta.
– Kifejezetten megtiltotta?
– Jó, igazából burkoltan felszólított rá, hogy ne járjak vele. Meg ne
is legyek vele. Azt mondta, katasztrófa lenne, és rossz színben
tüntetné fel őt. Amit teljes mértékben megértek.
Most, hogy ezt így kimondom, rájövök, mennyire szar barátnő
vagyok. Mert hát, persze hogy rossz színben tüntetné fel Monicát.
Mindennel így van. Ha az újságok rájönnek, mi van Harrison és
köztem, nagy dobra vernék, és Harrisont megszólnák, amiért nem
viselkedik profi módjára, még akkor is, ha egyébként jogában áll
egy civillel randizni (azt hiszem), és Monicát is belerángatnák a
mocsokba, amiért Harrisont alkalmazza. Minden kiderülne, még
talán Harrison múltjában is vájkálnának.
– Ó, drágám! – mondja az anyám, és az arcomra teszi a kezét. – Ne
legyél ilyen komor! Egy szót sem szólok, ígérem!
Rámosolygok köszönetképpen, de már képtelen vagyok
megszabadulni az érzéstől. Oda is a szédületnek. Egy pillanat alatt
kinyírta a valóság.
Felsóhajtok, és az ajtóhoz sétálunk. Beszélnem kell erről
Harrisonnal, amint alkalmam adódik. Eddig annyira lefoglaltak az
egymás iránti érzelmeink meg a saját nehézségeink, hogy el is
felejtettem, hogy ezzel tényleg fájdalmat okozhatunk Monicának,
azáltal pedig, hogy bujkálunk és titkolózunk, lehet, hogy borzalmas
emberek vagyunk. Tudom, hogy a beszélgetésünknek kettőnk között
kellene maradnia, de akkor is úgy érzem, hogy Harrisonnak tudnia
kellene, mit mondott Monica.
Az anyám becsönget, mire megjelenik Agatha. Bevezet a házba,
majd a társalgóba, ahol Monica és Eddie várakozik. Nem látom
Harrisont, amitől egyszerre vagyok csalódott és megkönnyebbült.
– Annyira örülök, hogy el tudtatok jönni – mondja Monica.
– Kérlek, foglaljatok helyet! – int Eddie. – Agatha hoz egy italt. Mit
kértek?
Helyet foglalunk, és anyával mindketten egy pohár bort kérünk.
Az anyám legutóbb nem ivott a gyógyszerei miatt, ám ez az alkalom
másmilyennek tűnik. A tekintetem az övébe fúrom, abban a
reményben, hogy valami magyarázatot ad, ám ő csak mosolyog és a
hercegi párra koncentrál. Én meg nagyon remélem, hogy azt az egy
pohár bort bírni fogja.
– Szóval tegnap este beszélgettem Harrisonnal – mondja nekem
Eddie.
Te jóég! Jóságos ég!
– És azt mondta, hogy talán jó lenne sűrűbben kimozdulnunk
mindkettőnknek. Mit ne mondjak, egyetértek vele.
– A magad nevében beszélj! – mondja Monica. – Én nagyon is
boldog vagyok ebben az üvegkastélyban. – A szénsavas vizével a
kilátás felé mutat.
Eddie felkuncog, és megszorítja a kezét.
– Rendben. Akkor a magam nevében beszélek. Harrison azt
mondta, említettél néhány helyet, ahova mehetnénk, ahol esetleg
nem fotóznának le, vagy legalábbis nem zargatnának az emberek.
Tisztában vagyok azzal, hogy egypár fotó kivédhetetlen, inkább
arról lenne szó, hogy a privát szféránk meglegyen.
Harrison megemlítette a tavat, mi? Mert az nem éppen a legjobb
hely a hercegéknek. Mármint tegnap bajba is juthattunk volna. Csak
a szerencsén múlott, hogy nem így lett.
 Agatha átnyújtja a boromat, én pedig kortyolok belőle egyet,
mielőtt válaszolnék:
– Ismerek néhány túra- és sétaútvonalat meg csendes helyeket,
ahova mehettek. Van, amelyik kalandosabb.
– Látod, édesem! – mondja Eddie Monicának. – Nem kell túrának
lennie! Csak séta. Szerintem jót tenne neked a kimozdulás.
– Tudjátok – mondom –, még ha csak a városban is néznétek szét,
nem hiszem, hogy az lenne a világ vége. Nem tudom, hogy mennyi
újságíró van még mindig itt, de amúgy meg James és Harrison
mellett nem tudom, hogy juthatna bárki is a közeletekbe. A helyiek
pedig, legyenek akármilyen flúgosak is, nem zaklatnának
benneteket, ezt biztosra veszem.
– Tényleg? – kérdezi Monica komoran. – Az édesanyám nézi a
híreket. Azt mondja, látott pár interjút a helyiekkel, akik
panaszkodnak rá, hogy itt vagyunk. Ez több annál, mint valami cikk
a helyi lapban.
– De ez a helyzetünkkel együtt jár – mondja Eddie.
– És az emberek mindenre panaszkodnak – mondom neki. – Senki
nem szereti itt a változást. Ezért költöznek ide. Hogy
elmeneküljenek a változások elől, és olyan helyen élhessenek, ahol
csak úgy ellehetnek. De azt nem veszik észre, hogy mindenkinek
szüksége van változásra, nem állhatsz egy helyben örökké. Muszáj
fejlődni, többé válni, mint csupán egy mozdulatlan bábu a saját
életedben.
Monica elfintorodik, talán azon töprengve, miért vagyok hirtelen
ennyire filozofikus.
– Ti ezért költöztetek ide?
– Hát, a munka miatt.
– Én ezért akartam ide költözni – szólal fel az anyám, aki már az
itala felét megitta. – Amíg Victoriában éltünk, túl nagy volt a
nyomás, hogy haladjak előre, hogy hozzam rendbe magam. Amikor
ide jöttünk, az emberek békén hagytak. A szó szoros értelmében
sziget ez a hely, ahol arra is lehetőséged nyílik, hogy te magad is
szigetté válj. De mióta ideköltöztek, rájöttem, hogy az ember nem
rejtőzhet és gubózhat be élete végéig. El kell fogadni és üdvözölni
kell a változást, máskülönben soha nem leszel jobban. Ha nincs
nyomás, nincs fejlődés: ez a rohadt nagy igazság.
Tátott szájjal bámulom az anyámat. Soha még csak hasonlót sem
hallottam tőle korábban. Komolyan, ez egy csillagos ötöst érdemlő
terápiás beszéd volt.
Gyorsan rám pillant.
– Nekem is lehetnek megvilágosodott pillanataim – mondja. – Az
utóbbi években mindketten annyira befeszültünk, hogy a másiktól
kezdtünk függeni. Nem csak én függök tőled, fordítva is igaz.
Csakhogy most, hogy egy kicsit nyitogatni kezded a szárnyaid, én is
megvetettem a lábam. Aggódsz miattam, drágám, és megértem. De
hagynod kell élni, és megtalálni a saját fejlődési utamat. Nekem
egyedül.
Csend borul a helyiségre. A szemem könnybe lábad. Annyira
sokat jelent ezt hallani az anyám szájából, akármennyire
megdöbbentő is, pláne közönség előtt.
– Annyira igaza van, Evelyn! – mondja Monica gyengéden. – Azt
hiszem, ezzel mind együtt tudunk érezni. Én biztosan. Én is
változom, ráadásul a lehető legnagyobb mértékben – a kis
pocakjára teszi a kezét –, és a legkisebb dolgokban is. És mivel
változom, tudtam, hogy ettől még könnyebb célponttá válnék. Ám
az itt töltött idő rádöbbentett arra, hogy nem rejtőzhetek örökké.
Akármennyire is szeretnék, akármennyire is szükségem volt erre,
hogy megtaláljam önmagam, hogy ismét fellobbantsuk a
kapcsolatunk lángját, hogy felkészüljünk a baba érkezésére,
amennyire ez a visszavonulás megnyugvást hozott a lelkünkbe,
tudom, hogy ez a béke a jövőnket is táplálja majd. Segít megküzdeni
azzal, amit elénk sodor az élet. Nem félhetek a változástól én sem.
– Akkor ez most igen a túrára? – kérdezi Eddie.
Mind felnevetünk.
– Persze! – mondja Monica. – És Pipernek igaza van, talán egy séta
a városban jót tenne nekünk. Nehezebb dolgokon is
keresztülmentem már, egy kis séta nem árthat. – Az ajkába harap,
ahogy lenéz a hasára. – Talán jó alkalom lenne rá, hogy bejelentsük.
Eddie fütyül egyet.
– Még mindig el tudod rejteni a pocakod. Először aludjunk rá
egyet, mert ha kitudódik, akkor többet nem hagynak békén. – Eddie
rám néz. – Azt mondod, a helyiek nem zaklatnak, de ha egy pocakos
fotóért sokat fizetnek, az megváltoztathatja a dolgokat.
– Tudom. De talán bíznod kellene a helyben, ahova költöztél. Hidd
el, néha nehéz, de tudom, hogy az emberek nagy többsége jó. Amint
biztonságban érzed itt magad, amint többször megjelensz közöttük,
egyre kevésbé érzed majd magad kívülállónak. Helyiként fognak
tekinteni rád, közülük valónak, legalábbis amennyire ez lehetséges.
Eddie láthatóan elgondolkodik ezen. Nem tudom, mi a helyes
megoldás, de azt igen, hogy a változás itt lóg a levegőben
mindnyájunk életében. A változás, amitől megkérdőjelezzük mit is
akarunk, és mi a helyes döntés. Ám valami történni fog. Előbb vagy
utóbb mind fejest ugrunk az ismeretlenbe, és remélhetőleg lesz elég
hitünk a túléléshez.
Ha már a saját változásomnál tartok, Harrison még mindig sehol.
De Jamest sem látom, ami azt hiszem, azt jelenti, hogy Eddie és
Monica teljes mértékig megbízik az anyámban és bennem, ami
jólesik. Már nem tartanak veszélyforrásnak, igazából a barátaik
vagyunk.
 És nézd, mit teszel a barátoddal! – emlékeztetem magam.
A bűntudatot nehéz figyelmen kívül hagyni.
A vacsora sült viadorcsirke, amit Agatha ütött össze.
Természetesen igen ízletes, citromos beütésű, Agatha pedig
kihangsúlyozza, hogy ez az anyukájától örökölt családi recept.
Édesanyám mostanra már két pohár bort ivott, és egy kicsit
spicces, de ezt leszámítva visszafogja magát, habár sokat beszél.
– Na és, Piper – kérdezi Eddie két falat között –, örülsz a nyári
szünetnek, vagy már alig várod, hogy visszamehess dolgozni?
– Egy kicsit mindkettő – vallom be.
– Piper soha nem unatkozik – mondja az anyám, habár ez
egyáltalán nem igaz. – Sokat olvas.
– Ó, egy hasonszőrű könyvkedvelő! – mondja Eddie. – Én is
nagyon szeretek olvasni. Az egyik jó abban, hogy kihátráltunk a
királyi kötelezettségekből, hogy sokkal több időm van olvasni.
Milyen könyveket olvasol?
Na tessék! A kérdés, amit minden romantikusregény-olvasó
megkap, majd jön a belső vívódás, hogy elmondjuk-e az igazat,
hazudjunk, vagy egy kicsit árnyaljuk az igazságot. A romantikus
regény stigmája még mindig létezik, még úgy is, hogy ez a
legnépszerűbb műfaj.
Az igazság mellett döntök.
– Romantikus regényeket – mondom, és kihúzom magam. – Sok-
sok szerelmi történetet. Történelmi, kortárs és misztikus szerelmes
regényeket. Ha van benne csók, szex és elalélás, engem megvettek.
– Á! – mondja. – Gondolom, többről van itt szó, mint A szürke
ötven árnyalata.
– Az a könyv megnyitotta az ajtót az egész piac előtt. Az emberek
olvasni kezdtek. Ezért nem lehet hibáztatni.
– Hát, én is szeretem a romantikus regényeket – mondja Monica. –
Sophie Kinsella az egyik kedvencem.
Rá akarok mutatni, hogy habár szeretem Sophie Kinsella
könyveit, azok inkább a női regények (hú, de utálom ezt a
kifejezést!) közé tartoznak, mint a romantikus regények közé. De
nem lényeg.
– Tudtátok, hogy Pipernek podcastja is van? – mondja az anyám
hirtelen. – A romantikus regényekről.
Kikerekedik a szemem. Te jóég, mit tett!
Tudja, hogy az titok, nem?
Vagy talán az a baj, soha nem volt egy barátom sem, aki elől
titkolni kellett volna.
– Anya! – szólok rá. – Talán nem kellene több bort innod.
– Miért? – kiált fel védekezően. – Jól vagyok, Piper. És miért ne
mesélhetnék a podcastodról? – Rámosolyog Monicára. – Tudod, ez
egy romantikus regényes podcast. – Furcsa pillantást vet rám. –
Igazából pont a podcastodról beszéltem nemrégen, és azt hiszem,
rosszul mondtam a címét. A Románcos podcast az, ugye? Ezt
mondtam nekik.
Ha az előbb kikerekedett a szemem, most már gyakorlatilag kiesik
a helyéről.
– Mi? – kiáltok fel. – Miről beszélsz? Kiket értesz a nekik alatt?
Jóég, jóég, jóég!
– Kiket? Nem mondtam?
– Micsodát? – Gyakorlatilag ordítok. Ekkor veszem észre, hogy
Harrison belép a helyiségbe, és elég komornak tűnik. Egy pillanatra
összetalálkozik a tekintetünk, és összeráncolja a szemöldökét, én
meg képtelen vagyok értelmezni a pillantását. Mintha miattam
aggódna, és közben még valami más miatt is.
Megáll Eddie mellett, míg én arra várok, hogy az anyám
elmagyarázza, mi a szar folyik itt. Az egy dolog, hogy elárulja
Monicának és Eddie-nek, hogy van egy podcastom, pláne hogy
készítettem egy adást konkrétan róluk, az viszont már más, hogy
még a címét is megadja, hogy megkereshessék, meg hogy arra utal,
hogy mesélt „nekik” róla.
– Jaj, bocsánat, drágám! – mondja, és a mosolya egy kissé
elhalványodik. – Azt hittem, mondtam. Komolyan. Lehet, hogy nem
hallottad. – Bocsánatkérőn néz Monicára és Eddie-re. – Valaki
felhívott ma, és Piperről kérdezgetett. Nagyon érdeklődő volt. Azt
mondta, egy hírportáltól telefonál, de nem emlékszem, ki volt. Fel
kellett volna írnom.
– Ki? Miért? Miért akarnának utánam kérdezősködni?
Harrisonra pillantok, aki komor ábrázattal néz rám. Basszus! Ő
tudja, miről van szó?
Jeges ujjak markolnak a gyomromba, az egész bensőm elnehezül.
– Nem tudom, ne haragudj! – mondja. – Azt hittem, segítek.
Annyira kedvesnek tűnt! Mindent elmondtam rólad, a podcastodról,
de szerintem rosszul mondtam a címet.
Csakhogy jól mondta.
És a podcasttól eltekintve, mi a fenéért akarná bárki is kifaggatni
az anyámat rólam?
– Te elmondtál nekik rólam mindent? – kérdezem hitetlenkedve.
– Nem, nem mindent! – tiltakozik. – Jóég, tudom, hogy volt elég
bajod velem meg a múltaddal! Semmi személyeset nem mondtam,
nagyon felszínes maradtam. Azt is mondtam nekik, hogy ha többet
akarnak tudni, keressenek meg téged. Még a telefonszámodat is
megadtam nekik, de, gondolom, akkor nem hívtak.
A vérem úgy dobol a fülemben, hogy alig hallom, amit mond.
– Ne haragudj, Piper. Azt hittem, mondtam neked. Azt hiszem,
teljesen elvonta a figyelmem minden.
 Monica engem figyel.
– Úgy vélem, az igazi kérdés az, miért akarná bárki is kikérdezni
Pipert. Elnézést, de ha semmi nem történt a múltkori cikk után, nem
értem, miért is keltenéd fel bárki érdeklődését most.
Harrison hangosan megköszörüli a torkát, mire minden tekintet
rá szegeződik, ahogy ott áll Eddie mellett az asztalfőnél.
– Attól tartok, én tudom erre a kérdésre a választ.
Ahogy rám néz, a pillantásában bocsánatkérést látok, mire a
gyomromat szorító jeges ujjak gyakorlatilag felforgatnak bennem
mindent.
Jaj! Ne!
Ez csúnya lesz.
– Nos, mi az? – kérdezi Eddie. – Mi folyik itt?
Harrison összeszorítja az ajkát, és mély levegőt vesz. Már az, hogy
kimutatja a sebezhetőségét, elegendő ahhoz, hogy Monica kiüljön a
széke szélére. A tekintete kettőnk között ugrál.
– Kikerült pár fénykép ma reggel a Facebookra – mondja
Harrison. – Addig nem fedeztem fel, amíg az egyik bulvárlap meg
nem osztotta. – Majd kissé szégyenkezve hozzáteszi: – Ettől az
oldaltól értesítéseket kapok.
– Milyen fotók? – kérdezi Monica.
Valahogy azonban én már tudom. Tudom, hogy mit fog mondani,
és azt is, hogy minden sokkal rosszabb lesz.
– Tegnap – kezdi Harrison – Piper bevitt a városba. Vagyis nem
oda vitt, hanem egy tóhoz.
NE! NE! NE!
– Jól van – mondja Eddie lassan, láthatóan összezavarodott.
– Úszni mentünk – mondja Harrison. – Csak egypár órát töltöttünk
távol. A tóban úgy egy órát. – Megnyalja az ajkát, aztán rám néz, és
tudom, mennyire rosszul fog ebből kijönni. Rólam nem is beszélve.
Gyakorlatilag az asztalba kapaszkodom. – A tó elég eldugottnak
tűnik, de van pár ház a végében. Azt hiszem, valamelyik lakó
arrafelé járhatott, de mi nem láttuk. Ő fotózott le minket.
– Igen? És? – kérdezi Eddie. Aztán felkuncog. – Talán meztelenek
voltatok, vagy mi?
Harrison nagyot nyel.
– Én igen.
– Ó! – mondja Monica lágyan. Rám néz, a szemöldökét felhúzza,
de nem mond semmit.
– Szóval akkor lefotóztak meztelenül – mondja Eddie óvatosan, és
elsiklik a tény fölött, hogy Harrison az én közelemben volt
meztelen. – Az még nem a világ vége!
– Eddie! – mondja Monica, és jelentőségteljesen ránéz. – Harrison
meztelen volt. Egy tóban. Piperrel. Szerinted mi történt?
Eddie összeráncolja a szemöldökét, ahogy átgondolja, majd
kikerekedik a szeme. Ránéz Harrisonra, a tekintetében döbbenet, és
hát, csodálkozás keveredik. – Te… – Eddie aztán felém biccent. – És
te?
Nem szólok. Harrison van hazai pályán, én pedig nem nyitom ki a
számat, nehogy rontsak a helyzeten.
– Mióta tart ez köztetek? – kérdezi Monica. Nem néz rám, ami
rosszulesik.
– Nem régóta – vallja be Harrison. Láthatóan kellemetlenül érzi
magát. – Ám attól tartok, hogy a próbálkozásunk, hogy titokban
tartsuk előttetek és mindenki más előtt, nem jött össze. Lefotóztak
minket a tóban, és kifejezetten… ööö… szenvedélyesnek látszunk.
Az arcomba temetem a kezem, és azt kívánom, bárcsak
megnyílna alattam a föld.
Fotók. Rólam és Harrisonról. A tóban.
Ahogy szexelünk.
 Persze, szerencsére nem látszott semmi olyan a víz alatt, de akkor
is, a képek kikerültek mindenhova! A bulvársajtóba is!
– Feltételezem, hogy mindkettőtöket beazonosítottak – mondja
Eddie.
– Az eredeti Facebook-bejegyzést egy helyi lakos készítette, akit
dühített, hogy a turisták, hm, szexelnek a tóban. Habár igazából
szerintem inkább azért volt mérges, hogy egyáltalán fürödtünk a
tóban, merthogy nem lett volna szabad.
– Jaj, drágám, ugye nem a Maxwell-tóhoz vitted? – kérdezi az
anyám. – Tudod, hogy Bert mennyire hangoztatta, hogy ne
menjenek oda a kamaszok! – Lényegtelen, hogy mi egyértelműen
nem vagyunk már kamaszok, ami csak ront a helyzeten, hanem
felnőttek, akiknek lehetett volna több eszük.
– Aztán – folytatja Harrison fáradt sóhajjal – valaki beazonosított
mindkettőnket. Utálom, hogy ezt kell mondanom, Piper, de az a
bajkeverő ribanc volt az.
Az anyám kis híján kiköpi a borát, aztán köhögőrohamot kap.
– Ki? – kiált fel Monica, és őt is ugyanannyira ledöbbenti, hogy
Harrison valakit leribancozott, habár teljesen helytálló, mivel
tudom, hogy Amyről beszél.
– Nem fontos – mondja Harrison. – De megneveztek bennünket, és
a többit már tudjátok. – Megköszörüli a torkát. – Megértem, ha
szükségetek van egy kis időre, hogy átgondoljátok ezt. – Eddie-re és
Monicára néz. – Azzal is tisztában vagyok, hogy elveszíthetem a
munkámat emiatt, és teljes mértékben vállalom a felelősséget a
tetteimért.
– Ne! – kiáltok fel. – Ne! Monica, Eddie! Kérlek! Ne rúgjátok ki! Ő
nem tehet semmiről. Én vittem el a tóhoz, én hívtam el! Az egész az
én hibám.
Eddie hosszasan néz rám, a szája sarka megrándul picit.
 – Piper! Értékelem, hogy kiállsz Harrisonért, de kettőn áll a vásár,
és képtelen vagyok elhinni, hogy valamilyen formában rászedted
vagy kényszerítetted őt. – Harrisonra néz. – Nem rúglak ki, te
barom! – mondja. – Felnőtt ember vagy. És a jóbarátom. Az életemet
bízom rád, úgyhogy mindenben bízom benned. Nincs semmilyen
szabály, ami kimondaná, hogy kivel randevúzhatsz vagy
bonyolódhatsz romantikus kapcsolatba. Tudod jól. Vagy lehet, hogy
nem, mert soha nem merült fel. Még egy okkal több, amiért talán
ennek meg is kellett történnie.
Eddie aztán rám néz.
– És biztos vagyok benne, hogy te is tisztában voltál a
veszélyekkel, mivel hogy egy ismert személlyel voltál. Nem
mondhatnám, hogy nagyon meglep, hogy ezt történt, de ezzel együtt
mégis sajnálom.
– Ne tedd – szólalok meg újra. – Ahogy mondtam, nem kellett
volna kockáztatnom, inkább jobban átgondolnom. Sajnálom.
Nagyon sajnálom! – Monicára nézek, de ő még mindig kerüli a
tekintetem.
– Megismétlem: ez még mindig nem a világ vége – nyomatékosítja
Eddie a vállát megvonva. – Talán a világnak jól is jött egy kis
figyelemelterelés Harrison seggének segítségével.
– Honnan tudtad, hogy arról is készült fotó? – kérdezi Harrison.
Aztán rám néz. – Habár ez nem a világ vége nekem, ha valaki máris
kérdésekkel hívogatja Mrs. Evanst, akkor az azt jelenti, hogy az élet
sokkal bonyolultabbá válhat Piper számára.
Igaza van, persze. Ám ha a kettőnkről készült képről van szó, nem
tudom, hogyan okozhatna ez nekem bármiféle gondot is, a
magánszférám megsértésén kívül.
– Anya, biztos vagy benne, hogy nem mondtál semmi
kompromittálót? – kérdezem tőle. – Tudod, hogy az a személy
valószínűleg egy pletykalaptól hívott!
– Esküszöm, hogy nem mondtam semmit – mondja. – De azt
hiszem, így már minden sokkal érthetőbb. A képek miatt lettél híres.
Te vagy a titokzatos lány, Piper!
Csakhogy én az is akartam maradni. Annyira arra figyeltem, hogy
ne zaklassam fel Monicát, hogy egy pillanatra sem gondoltam bele
abba, hogy az én életemet hogyan befolyásolhatná az, hogy
Harrisonnal együtt vagyunk.
De most tényleg, mit mondhatnak? „A helyi tanítónő románca a
királyi testőrrel”? A várható ribancozást és a rám terelődő figyelmet
leszámítva, tényleg annyira megváltozik ettől az életem?
– Szóval akkor mit kezdjünk a helyzettel? – kérdezi Harrison.
Eddie vállat von.
– Hát, én most befejezem a vacsorát. Azután mind kimehetünk a
teraszra, bontunk egy üveg pezsgőt, és megünnepeljük, hogy
egymásra találtatok. – Önelégült képpel néz a feleségére. – Utálom
ezt mondani, drágám, de tartozol nekem.
Monica halványan rámosolyog.
Fogadtak erre?
A vacsora egész hamar véget ér, és ahogy elindul kifelé a
pezsgőspoharával, félrehúzom Monicát.
– Hahó! – mondom neki. – Figyelj, nagyon sajnálom. Én… mi nem
régóta vagyunk együtt. Annyira rosszul éreztem magam, hogy
eltitkoltam előled. Tudom, hogy mit mondtál rólunk, és először
veled kellett volna beszélnem erről. Őszintének kellett volna
lennem.
– Piper! – mondja lágyan, és a karomra helyezi a kezét. – Semmi
baj. Nem is kellett volna mondanom semmit kettőtökkel
kapcsolatban. Nem az én dolgom.
– Azt mondtad, rossz fényt vetne rád, és most lehet, hogy így is
lesz.
– Tudom, hogy mit mondtam. De nem volt igazam. Annyira
megszoktam már, hogy csak magamra gondolok, hogy egy
pillanatra sem álltam meg, hogy téged vagy Harrisont figyelembe
vegyem. Bármit csináltok, bárhogy is éreztek egymás iránt, az így
van jól. Bármit tesztek, az rátok tartozik, és ha ez rossz fényt vet
ránk, akkor mi van? Az utálkozó emberek mindig találnak rá okot,
hogy így tegyenek. Mindketten csodás emberek vagytok, akik
megérdemlik, hogy legyen valaki csodás az életetekben. Komolyan
mondom.
– Nem haragszol?
Megrázza a fejét, és a gyöngysorral babrál a nyaka körül, ami
biztos egy vagyonba került.
– Nem haragszom. De azt sajnálom, hogy megint a figyelem
középpontjába kerülsz. Hadd mondjam el neked, hogy ezek a
szexfotók életed végéig kísértenek majd. Én már csak tudom, volt
pár ilyenben részem annak idején, még mielőtt találkoztam volna
Eddie-vel, persze. – Kajánul elvigyorodik. – A francba is, egyszerűen
csak élvezd ki! Hiszen hányan mondhatják el, hogy egy tóban
szexeltek Harrison Cole-lal? Tudod, elég sok rajongói történetet
írtak róla…
Mindentudóan összenézünk, és van egy olyan érzésem, hogy nem
én vagyok az egyetlen, aki olvasta ezeket.
Monica elindul a teraszra, de én kimentem magam azzal, hogy a
mosdóba kell mennem.
Igazából csak egyedül akarok lenni, amikor megnézem a fotókat.
Leülök a vécére, és rákeresek a bulvárhírekre, aztán
végiglapozom a képeket.
Nem is olyan rosszak. Mármint az látszik, hogy éppen szexelünk,
annak ellenére, hogy a fotók elég szemcsések és bemozdultak,
nyilvánvalóan messziről készítették őket. Ezeken a felvételeken
rajtam van a felsőm, hála az égnek, hiszen tudom, hogy párszor
kilátszott a mellem. Úgy tűnik, az aktus végén kaptak le minket.
És aztán az utolsó képen, pont ahogy Eddie tippelte, épp a partra
sétálunk ki. Harrison teljesen pucér, a tetoválásai és a csupasz
feneke közszemlén. Biztosra veszem, ha felmennék Perez Hilton
oldalára, éppen Harrison csodálatos testéről áradozna. Bevallom,
kissé zavar, mennyire kiszipolyozzák most Harrisont, sokkal
jobban, mint engem.
A cikk tipikus pletykalapba illő, a lehető legtöbb információt
megadja rólam. A helyi tanítónő és a szomszéd. Szerencsére semmi
szemétséget nem ír, bár tudom, hogy mindenhol máshol ez történik.
Hangosan kifújom a levegőt, és bezárom az oldalt. Rossz érzés
tudni, hogy az egész világ tisztában van azzal, amit csinálsz, és ez
hatalmas ugrás ahhoz képest, hogy megemlítettek a helyi lapban.
Csak azt tehetem, hogy emelt fővel viselem, és nem hagyom, hogy
felzaklasson. Tudtam, hogy Amy az első adandó alkalommal kiszúr
velem.
De ha ez a legrosszabb, ami kitelik tőle, hát ezt még tudom
kezelni.
Úgy döntök, megnézem az e-mailjeimet is, ha már itt vagyok.
És ekkor látom meg az iskolavezetés üzenetét.
A szívem kihagy, ahogy meglátom a témamegjelölést:
Felülvizsgálatát megkezdtük
 20.

Kibotorkálok a fürdőből, a telefont markolászva, és belefutok

Harrisonba a folyosón.
Azonnal megragadja a karom, s aggodalmasan fürkészi a
tekintetem.
– Piper! – mondja rekedten. – Annyira sajnálom!
Felpislogok rá, képtelen vagyok értelmesen gondolkodni.
– Nem tudtam, hogy szólnom kéne-e a fotókról, vagy sem. De arra
gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha bevalljuk. Előbb-utóbb
rájöttek volna. – Alaposabban szemügyre vesz. – Nem láttad a
fotókat, ugye?
Bólintok. A szám mozog, de úgy érzem, mintha egy
örökkévalóságig tartana, mire a szavak kibuknak belőlem, mintha
minden lassított felvételen menne.
– Láttam a fotókat. De azok nem érdekelnek. Az sem érdekel, amit
írtak. Én… én épp most kaptam egy e-mailt az iskolavezetéstől.
– Az iskolavezetéstől?
– Igen. Azt mondták, hogy megkezdték a felülvizsgálatomat.
– Mi?! – kiált fel kikerekedett szemmel. – A képek miatt?
– Igen. Nem. Nézd!
Előkeresem az e-mailt a telefonomon, és remegő kézzel átnyújtom
neki.
Átolvassa, a szemöldökét még szorosabbra húzza, a szeme
villámokat szór, ahogy halad.
Nagy szarban vagyok.
 Az e-mail szerint valaki panaszt nyújtott be velem és a személyes
„hobbijaimmal” szemben. Állítása szerint nem talál megfelelőnek a
tanítói szerepre, és kényelmetlenül érzi magát attól, hogy egy
hozzám hasonló valaki tanítson az iskolában. Az iskolatanácsnak
komolyan kell vennie a panaszt, ezért összehívtak egy
meghallgatást számomra hétfő reggelre, amikor kifejthetem az
álláspontomat mindenki előtt.
Az ok?
Nem csak a képek. Azt egy kicsit megérteném, ha azok miatt
lenne. Annak ellenére, hogy az egy személyes pillanat, mégis olyan
helyen voltam, ahol nem lett volna szabad, az újságok pedig egy kis
cédának állítanak be, ami nem tesz jót a következő résznek.
Ami nem más, mint az, hogy a podcastom létezésére fény derült.
Akármikor is készült az az interjú ma az anyámmal, a hír nagyon
gyorsan nyomtatásba került. A Románcos podcastot, habár nem a
cikk fő témája, ami, ha jól tudom, a Daily Mailben található (az egyik
legrosszabb pletykalapban), szintén megemlítették.
Egy romantikus regényekről szóló podcastnak nem kéne nagy
port kavarnia.
De akárki nyújtotta is be a panaszt, felfújta a dolgot.
Blablabla… egy általános iskolai tanítónak nem szabadna olyan
nyilvános podcastot készítenie, amelyben szexről beszél, és pikáns
szexjeleneteket olvas fel.
Ne is vegyük figyelembe, hogy egészen mostanáig nem volt
nyilvános, és hogy névtelenül vezetem. Lehet, simán csak
letagadhatnám, de azt hiszem, ha már tudják, hogy én vagyok az,
könnyű megtalálni az összefüggést.
Cseszhetem. Az a vicces, hogy pontosan ezért akartam titokban
tartani a podcastot, mert tudtam, hogy valaki valahol majd mellre
szívja, és ez az állásomba kerülhet.
És most pontosan ez történik.
Harrison elolvassa az egészet, majd visszaadja a telefont.
– Pereld be őket! – mondja mérgesen.
– Nem perelhetem be őket.
– Semmi joguk olyasmiért kirúgni, amit iskolán kívül csinálsz. A
szex miatt? Amiatt, hogy a szexről beszélsz? Ez felháborító!
– Bármit megtesznek, hogy rossznak állítsanak be, tudod.
– Nem ők – mondja. – Valaki. Valaki, aki panaszt tett. Az
iskolavezetés melléd áll, ha kifejted az álláspontodat. Nem mintha
ki kellene egyáltalán fejtened a cseszett álláspontodat, hiszen a
szabadidődben jogodban áll csinálni bármit, amennyiben azzal nem
ártasz senkinek, márpedig ezzel nem ártasz senkinek.
– Csakhogy valaki nekem akar ártani. Be akar bizonyítani
valamit.
– Nem említik, ki az.
– Nem, de én sejtem. Vagy Joey családjából valaki, vagy Amy
anyja. A kisbíró. Ő akadályozta meg egy biciklisáv kiépítését, amivel
évente egy csomó baleset és koccanás kivédhető lenne a
főútvonalon, csak azért, mert ez arra sarkallná a turistákat, hogy
ide jöjjenek. Ha ő ennyire ragaszkodik a változatlansághoz, kizárt,
hogy ezt annyiban hagyná.
Harrison felsóhajt.
– Gondolom, akkor ki kell várnunk a végét. Veled megyek, azt
ugye tudod?
– Megleszek.
A derekamra teszi a kezét, és lehorgasztja a fejét. Komoly
tekintettel néz rám.
– A saját védelmed érdekében, és most komolyan beszélek.
Hozzám hajol, és gyengéden megcsókol.
 – Úgy sajnálom, hogy így alakult – mormogja a hajamba túrva. –
Azt hittem, egy kicsit több időnk lesz kettesben, mielőtt kiderül.
– Én is – mondom, és megcsókolom a szája szegletét. – De nem
bánom. Nem bánom, hogy kiderült, mert azt kell mondjam, kissé
rosszul éreztem magam attól, hogy eltitkoljuk Monica elől. Miattad
titokban tartottam volna, de nem tűnt helyesnek. Most már tudja,
és… úgy hiszem, nem bánja.
– Pénzzel tartozik Eddie-nek – mondja lágy mosollyal. – Úgy tűnik,
arra fogadtak, hogy az egyikünknek tetszik a másik. Kíváncsi
vagyok, Monica vajon dupla összeggel tartozik-e most, hogy
kiderült, az érzés kölcsönös volt.
– Tetszik – mondom. Ez a szó, habár helyénvaló, annyira aprónak
és jelentéktelennek érződik, ahogy kimondom. – Több mint tetszel
nekem, Harrison Cole.
– Te is több mint tetszel nekem, Piper Evans.
– Szerintem meg ti vagytok a legaranyosabbak a világon a
szeletelt kenyér feltalálása óta! – Anyám harsány, még mindig
spicces hangja zendül fel, szétugrasztva minket.
– Mikor volt a szeletelt kenyér aranyos? – kérdezem furcsállóan.
– Amikor mosolygós fejet vágsz bele! – közli tényszerűen.
Az van, hogy haragudnom kellene rá, mert miatta történik ez az
egész. De tudom, hogy nem az ő hibája. Arra meg végképp nincs
szüksége, hogy megtudja, hogy az iskolavezetés vizsgálatot indított
ellenem. Jobb is, ha meg sem említem.
Egy újabb beleegyező pillantást vet ránk, mielőtt bemegy a
mosdóba, és becsukja az ajtót. Megragadom Harrison kezét és
megszorítom.
– Nem szólok neki az e-mailről, csak hogy tudd.
– Miért nem?
– Mert magát okolná. És bár joggal, de ez megint csak lehúzná.
 – De az anyukádnak nincs joga tudni erről? Nem titkolhatsz el
előle minden rosszat, Piper! Tudod, hogy az nem működik.
Igaza van, de az én anyámról van szó.
– Megvédem őt – közlöm. – Neked aztán végképp tudnod kéne,
milyen ez.
Egy pillanatig az arcomat fürkészi, aztán bólint.
– Na, gyere! Legalább próbáljuk meg kiélvezni az estét!
Megszorítja a kezem, és a hátsó teraszra vezet.

Szinte észbe sem kapok, és itt a hétfő.

Nagyon igyekeztem lelassítani a hétvégét. Szombaton Monicával,
Eddie-vel és Harrisonnal sétálni mentünk egy, a turisták által
kevésbé ismert tanösvényen, amit Chris Austin Hadfieldről, a
kanadai űrhajósról neveztek el. Az útvonal egy ősfás cédruserdő
mellett halad el, majd betér egy meseszép erdőbe, ahol felszíni
kvarcerek és moha található, aztán egy csörgedező patak mellett
halad, ami az óceánba tart, végül egy füves dombtetőre ér, ahol
leülve tovasikló sétahajókat, fókákat, és néha még orkákat is lehet
látni.
Senkivel sem találkoztunk, egészen az ösvény végéig, de ők is épp
csak ránk pillantottak és mosolyogtak, majd haladtak tovább.
A vasárnap estét Harrison nálam töltötte.
Kimenőt kapott.
Az anyám úgy döntött, magunkra hagy, és azt mondta, bemegy a
városba, amit, bár meglepett, nagyra értékeltem.
Szerettem volna, ha Harrison éjszakára is marad, de azt mondta,
nem szeretne kockáztatni. Habár azt csinál, amit akar, még mindig
próbáljuk megtalálni az egyensúlyt. Természetesen bármibe
belemegyek, legalábbis az iskolakezdésig (már ha lesz munkám…),
csakhogy Harrisonnak még soha nem kellett a munkájával
összeegyeztetnie egy kapcsolatot. Tudom, hogy mindkettőnek meg
akar felelni, úgyhogy nem kapkodja el. És ha ez azt jelenti, hogy
még nem tölti itt az éjszakát, akkor elfogadom. Már amennyiben
megszeretget, és minőségi időt töltünk együtt, mielőtt elmegy.
Viszont állja a szavát, ha a védelmemről van szó.
Másnap reggel kilenc harminckor bekopog, készen arra, hogy
elvigyen a meghallgatásra.
– Hova mentek? – kérdezi anyám a kanapéról, máris belemerülve
valamilyen szappanoperába.
– Csak a városba – mondom. – Írj, ha kell valami!
Anya egy futó pillantást vet rám. Tényleg extra professzionálisan
festek ma. A hajam kontyba fogtam a tarkómon, fehér inget és
fekete nadrágot viselek. Úgy nézek ki, mint egy pincérnő.
Kimegyek, még mielőtt bármi mást mondhatna, és rámosolygok
Harrisonra.
– Még mindig nem mondtad el neki? – kérdezi.
– Cssss! – szólok, és az ajkam elé kapom az ujjam. – Meglepően jó
hallása van.
– Piper…
– Így lesz a legjobb – mondom. – Na, gyere! Menjünk az én
kocsimmal. Nem akarok semmi királyi családhoz köthetőben
megjelenni. Úgy néznék ki, mint egy fellengzős seggfej.
– Inkább lennél Kukalakó Oszkár, mint egy fellengzős seggfej?
– Inkább. Szállj be!
Beszáll, és elindulunk. Hirtelen azt kívánom, bárcsak ne én
vezetnék, mert annyira erősen szorítom a kormányt, hogy a
kézbütykeim kifehérednek, a tenyerem izzad.
– Figyu! – mondja Harrison gyengéden, és a combomra teszi a
kezét. – Minden rendben lesz. Ügyes leszel.
 Hitetlenkedő pillantást vetek rá.
– Tudom, hogy láttad már, milyen, ha ideges leszek. Fecsegek.
Összevissza hablatyolok, és nem a megfelelő dolgokat mondom.
– Dehogynem! – biztat. – Így lesz. Bízz magadban! Kiállsz
magadért, a podcastodért, a hobbidért, és talán még a szerelmi
életedért is, ha felmerül, de nagyon remélem, hogy nem fog. Te
ismered magad a legjobban, és te adod el magad a legjobban.
Akinek van egy kis esze, láthatja, hogy milyen okos és jószívű vagy.
Istenem! Mindjárt elolvadok.
Vágyakozó pillantást vetek rá, azzal a fajta vágyakozással, amitől
legszívesebben félreállnék a kocsival, hogy rámásszak.
– Légy szíves, ne legyél ennyire kedves hozzám!
– De, mindig az leszek.
– A fejembe fog szállni.
– Ha tisztában vagy vele, mennyire csodálatos vagy, akkor jobb
lesz a világ.
Hol is találtam rá erre az emberre?
Ja, igen! A szomszédban.
Harrison kedves szavai és buzdító beszéde, meg a tenyerének
megnyugtató súlya a combomon együttesen kordában tartják az
idegességemet, ám mire begördülünk az iskola elé, ismét egy merő
idegroncs vagyok.
Természetesen, mivel nyári szünet van, nincs sok kocsi itt.
Felismerem az igazgató kombiját, meg az elnök elektromos autóját,
meg látok még másik öt autót. Valójában még soha nem voltam egy
iskolatanácsi ülésen sem, mivel nem vagyok tag (és még soha nem
keveredtem bajba), úgyhogy fogalmam sincs, mire számíthatok.
– Rendben leszel – ismétli Harrison, ahogy a bejárat felé
megyünk, és bátorítólag újra megszorítja a kezem.
Annyira furcsa itt lenni nyáron, olyan álomszerű! Bizonyos
értelemben az a legjobb, ha elkerülöm az épületet a szünet alatt, és
csak az őszi forgatagba kapcsolódom vissza. Az, hogy most itt
vagyok, hibának tűnik, mintha egy másik dimenzióba tévedtem
volna. Rádöbbent, mennyire más vagyok nyáron, amikor nem
dolgozom, mint amikor igen. Nem mintha bármelyik verzió is rossz
lenne, de tényleg olyan érzés, mintha két külön emberről lenne szó.
Belépünk a bejárati ajtón, és elindulunk a jobb oldali első
tanterem felé. Az ajtó nyitva, odabentről halk moraj hallatszik ki.
Megállok az ajtó előtt, és felnézek Harrisonra.
– Megvárnál idekint?
– Persze – mondja, és gyorsan egy puszit nyom az arcomra. –
Menni fog!
Ebben nem vagyok egészen biztos. De azt tudom, hogy ő támogat,
és az sokat számít.
Belépek a terembe, mire hét fej fordul felém.
Igyekszem egyszerre mindegyiküket megnézni, közben minden
elmosódik, és nem is látok semmit.
– Piper! – mondja az igazgató, Georgia Hopkins. Halványan rám
mosolyog, majd int, hogy üljek le mellé elöl.
Annyira ideges vagyok, hogy lehet, bepisilek.
A torkom kiszáradt, úgy érzem, mindjárt megfulladok, de végül
csak sikerül a terem másik végébe eljutnom anélkül, hogy elájulnék
vagy sikítanék.
Georgia remek igazgató, a gyerekek és a tanári kar is szereti, és a
bocsánatkérő pillantásából tudom, hogy ezt az egészet nem ő találta
ki. Ettől egy kicsit megnyugszom, hiszen van még egy ember, aki az
én oldalamon áll, még ha a másik kint is van.
Georgia megköszörüli a torkát, aztán a velünk szemben ülő,
mogorva emberekre néz. Maureen Portier, az iskolatanács elnöke
az egyetlen, akit felismerek.
 Ezután bemutatják Jerry Bluth-t, az alelnököt, Angela Kimet, a
szakszervezeti képviselőt, Marty Howe-t, a titkárt, Alexander
LaCroix-t, aki rögzíteni fogja a megbeszélést (és akiről tudom, hogy
az újságnál dolgozik), illetve egy bizottsági tagot.
Barbara Mischkyt.
Igazság szerint személyesen még soha nem találkoztam az
idősebbik Mischkyvel, csak az arcképét láttam sokszor az újság
szerkesztőségi oldalán. Élőben sokkal jobban hasonlít Amyre, mint
gondoltam. Olyan szép arca lehetne, ha nem lenne tele ennyi
rosszindulattal.
Most pedig ez a rosszindulat mind felém irányul.
– Piper, most átadom a szót Maureennek, mivel ő hívta össze ezt a
megbeszélést – mondja Georgia. – Csak hogy tudd, ez egy olyan
formalitás, amit minden beérkező panasz esetén meg kell tennünk.
Tudom, hogy most találkozol először a tanáccsal, ám ez egy
rendkívüli összejövetel, és zárt körű. Alexander csupán csak az
átláthatóság kedvéért rögzíti.
Maureen megköszörüli a torkát. Vele csak néhányszor
találkoztam. Meglehetősen szigorú, savanyú képű nő, a haját
rövidre nyírva hordja, de nem kifejezetten igazságtalan, inkább
csak kemény személyiség.
– Ms. Evans! – kezdi Maureen, és fészkelődni kezd a székén,
kihúzza magát, és az ölébe helyezi a kezét a jegyzetfüzetére. –
Köszönöm, hogy ilyen rövid időn belül befáradt. Szeretném
megismételni, amit Georgia mondott. Ezt a vizsgálatot azért
indítottuk, mert ez a protokoll, valahányszor panasz érkezik. Azért
vagyunk itt, hogy tájékoztassuk a panaszról, hogy ez miért fontos, és
hogy meghallgassuk az ön álláspontját is a történtekről. Nem
bíróság vagyunk, ennek a találkozónak nem célja eldönteni bármit
is. Csupán csak számba vesszük a dolgokat.
 Ettől egy kicsit jobban kellene éreznem magam, de mégsincs így.
Inkább úgy érzem magam, mint valami kis kölyök, akinek simán
dönthetnek a feje fölött.
– Nos, ahogy említettük az e-mailben is, egy bizottsági tag számos
olyan dologra bukkant, ami megkérdőjelezte az ön itteni pozícióját
mint tanítónő. Az egyik ilyen a pénteken közzétett fotók önről és a
fairfaxi herceg és hercegné testőréről, akik köztudottan a szigeten
tartózkodnak. A fotók ugyan az ön magánélete megsértésével
készültek, és egy intim pillanatot örökítenek meg, amihez nekünk
semmi közünk. Csakhogy a képeket a Maxwell-tónál fotózták, amit a
Szigeti Tanács és a Watershed Körzeti Bizottság lezárt. A tó
magánterületnek számít, így a helyi szabályok értelmében
birtokháborítást követett el. Ez az egyik dolog.
– Beszélhetnék? – kérdezem a kezemet felemelve.
Kimérten bólint.
– Természetesen.
– A táblákon sehol nem jelzik, hogy magánterület. És hogy is
lehetne az, amikor házak szegélyezik? Azt állítja, hogy az a sok
háztulajdonos a vízművekkel közösen birtokolja a területet?
Igen, tudom, ezzel gyakorlatilag csak az időt vesztegetem, annyi
ellentmondó teória kering a szigeten arról, miért zárták le a tavat,
egy egész nap is beletelne, hogy felfejtsék, de szeretném, ha tudnák,
hogy nem fogom karba tett kézzel tűrni a dorgálást. Van kerítés meg
egy úszást és quadozást tiltó tábla, mivelhogy ez egy víztározó, de
azt sehol nem jelölik, hogy magánterület lenne. Lehet, hogy kétséges
pont, de vállalom.
– Ettől függetlenül – mondja Maureen – a tábla kifejezetten
megtiltja az áthaladást, és a kerítés megkerülése alól nem menti fel.
A lényeg, hogy ön még befolyásolható gyermekeket tanít, és egy
ilyen cselekedet nagyon rossz színben tünteti fel önt és az iskolát is.
 Jó, igen. Ebben igaza van.
Valószínűleg érezhető rajtam a legyőzöttség, mert épp elkapom,
ahogy Barbara Mischky rám mosolyog a hátsó sorból.
– Ezzel el is érkeztünk a második ponthoz – mondja Maureen –,
amely az ön romantikus könyves podcastja.
Jerry, az alelnök felhorkant erre.
Azonnal felé küldöm a lehető legszúrósabb pillantásomat.
Nem is mosolyog már.
– Nos, az, hogy egy tanár mivel tölti a szabadidejét, nem kérdéses
mindaddig, amíg ezzel nem okoz kárt másoknak. Ám amikor ezzel
szembesültem, felhívták a figyelmem, hogy ha egy tanár a
pornográfiát népszerűsítené az iskolán kívül, azt gyorsan
megbüntetnék.
Majd megfulladok a nevetéstől. Mi van?!
– Elnézést – mondom, ismét felemelve a kezem. – Azt akarja
mondani, hogy a romantikus regényekről szóló podcastom a
pornográfia népszerűsítéséhez hasonló?
Maureen arca elvörösödik. Ismét megköszörüli a torkát.
– Azt mondom, hogy akár így is láthatják.
– Nos, ön olvasott már romantikus regényt? Sőt, meghallgatta a
podcastomat?
Megcsóválja a fejét.
A szemem kikerekedik.
– Úgy hívott ide, hogy olyasmiben tisztázzam a nevem, amivel
kapcsolatban még arra sem vette a fáradságot, hogy az állítólagos
bizonyítékot meghallgassa?
Maureen összeszorítja az ajkát, és elfordítja a tekintetét.
A többiekre nézek.
– És önök meghallgatták?
– Én igen – mondja Barbara. A hangja önelégült és rekedt. – Egyet
meghallgattam, többet nem bírtam. Maga egy elképesztően nyers és
modortalan személy, és határozottan alkalmatlan arra, hogy
ártatlan gyerekeket tanítson.
Annyira megdöbbenek, olyan mérges vagyok, hogy meg sem
tudok szólalni. Azt sem tudom, hogyan tovább.
Minden erőmet össze kell szednem, hogy ne nevezzem őt annak,
aminek Harrison nevezte a lányát.
– A podcastom – kezdem rekedt hangon – felnőtt közönségnek
szól. A romantikus regényeket olvasó közönségnek. Nincs azzal
semmi baj, ha szexről olvasunk. Ahogy azzal sem, ha egy könyv
nemcsak arról szól, hogy két ember egymásba szeret, hanem a női
élvezetről is. Ezt a zsánert nagy megbélyegzés övezi, de csak azért,
mert az emberek félnek a nők szexualitásától és szerepének
erősítésétől.
– Mocskos! – jegyzi meg undorral.
– Mocskos, és csodálatos – közlöm vele. – Miért akkora gond, ha
mocskos? Miért baj az, ha egy könyv középpontjában a szex áll, a
romantikus kapcsolatok? Ráadásul tiszteletteljes formában. Miért
van az, hogy a szex elfogadható a filmekben, a tévében, a
művészetben, a zenében és az irodalmi művekben, de a romantikus
könyvekben már nem?
Az arcára döbbenet ül.
– Helytelen… Prostitúció.
Na, most tényleg belenyúlt.
– Szóval akkor most azt mondja, hogy a romantikus regény a
prostitúcióhoz hasonlít. Rendben. – Ránézek Maureenre. – Ezért
hívott ide? Mert ezt gondolja, hogy a romantikus regény ugyanaz,
mint a prostitúció? Azzal ne is törődjünk, mennyit tudnék vitázni
azzal kapcsolatban, mennyire kevés támogatást és ellátást kapnak a
szexmunkások. De erről majd máskor.
 – Nem, persze hogy nem! – mondja Maureen. – Figyeljen, ez az
egész nagyon bonyolult.
– Igazság szerint én nem így gondolom – szólal meg Georgia. –
Mint az iskola igazgatója, úgy gondolom, hogy nekem is van
beleszólásom a dologba. – Bátorítóan rám mosolyog. – Én tudom,
hogy Piper kiváló tanítónő. Hogy mit olvas vagy csinál a
szabadidejében, az az ő dolga. De azt megmondom, hogy
olyasminek próbálják beállítani ezt az ügyet, amiről szó sincs. Csak
azért, mert előítéleteik vannak a romantikus regényekkel szemben,
az nem jelenti azt, hogy igaz is, amit gondolnak. Csakis azt, hogy
beálltak egy veszélyes, eredendően feminizmusellenes narratíva
mögé. Sokféle könyvet olvasok, és akadnak köztük romantikus
regények is. Bárcsak tudtam volna korábban Piper podcastjáról!
Olyan jó lett volna úgy érezni, hogy tagja vagyok annak a
közösségnek, különösen mert annyian megvetik ezeket az
olvasókat. Ráadásul, természetesen Piper a podcastját anonim
módon vezette, amíg többé-kevésbé le nem leplezték. Piper,
szerinted ez így megfelel az igazságnak?
Igyekszem nem mosolyogni azon, hogy így kiáll mellettem, de a
szívemet megmelengeti.
– Valaki felhívta az édesanyámat, és feltett neki néhány kérdést
rólam. Ő azt hitte, segít ezzel, de ha ez nem lett volna, a podcast
továbbra is anonim lenne.
– Mert szégyelli magát – mondja Barbara.
– Mert tudtam, hogy egy magafajtának biztos baja lenne azzal,
hogy egy magamfajta őszintén beszél a szexről. Ezért. De tudja mit?
Járasson le, amennyire csak akar, próbáljon csak megszégyeníteni!
Nem fogom szégyellni magam, nem vonulok vissza, nem húzom
össze magam. Büszke romantikusregény-rajongó vagyok, és nem
szégyellem, amit olvasok, sem azt, amit megosztok a többi
olvasóval. Bármit tesz vagy mond is, nem változtat ezen.
Nehéz csend üli meg a termet, és mindenki döbbenten bámul
rám. Az ajtó felé akarok nézni, hogy lássam, Harrison ott áll-e még,
de nem merek. Egyébként még mindig érzem a jelenlétét.
Maureen ismét megköszörüli a torkát.
– Rendben – mondja lassan, a halántékát megdörzsölve. –
Elmondta az álláspontját, Piper. Ám még mindig ott a tóban úszás
kérdése.
– Nincs más kérdés – közlöm vele. – Tudja, miért? Azért, mert az
egész nullázódik. Jogom van a magánszférához. Azokat a képeket az
engedélyem nélkül tették közzé. Ráadásul Barbara lánya, Amy volt
az, aki beazonosított a fotókon, ami, úgy gondolom, hogy
összeférhetetlenséget von maga után. Barbarát nyilvánvalóan
befolyásolták.
– Engem nem befolyásoltak – pufog.
Figyelmen kívül hagyom.
– Jogom van a magánéletemhez. Lehet, hogy nem kellett volna
abban a tóban lennem, de semmi joguk minden cselekedetem felett
rendelkezni. Azokat a fotókat soha és sehol nem lett volna szabad
közzétenni.
– Nyilvános helyen történt – mondja Maureen.
– Pedig nem is, ön szerint – emlékeztetem. – Nézze, elmondta a két
okot, ami miatt ezt a megbeszélést összehívta, én pedig mindkettő
mellett érveltem. Ám ami igazán kiderült, az, hogy nem ismer. Nem
tud kiállni értem. Itt egyedül Georgia ismer engem, és azért, mert
vele dolgozom. Évek óta itt élek, és szinte nem ismerem egyikőjüket
sem. Ez részben az önök hibája, hogy nem ismerkednek meg az
itteni tanítókkal. Részben viszont az én hibám, mert remeteként
élek. De miért vagyok remete? Azért, mert nem érzem, hogy
szívesen fogadnak. Úgy érzem, ha önmagamat adom, elítélnek, és
félretolnak. Nehéz ezt észrevenni, ha benne vannak, de mivel még
mindig kívülállónak érzem magam, elmondom, mit látok kintről.
– Miért költöznek az emberek egy kisvárosba vagy egy szigetre? –
Az ujjamon kezdem számolni. – Nyugalmat akarnak. Privát szférát.
Közösségi érzésre vágynak, egy olyan helyre, ahol egyszerre
lehetnek egymagukban és tartozhatnak valahová. Ám nem ezt
kapják. Ott nincs béke, ahol nincs személyes tér, amikor az emberek
azt hiszik, hogy joguk van mindent tudni a másikról, csak azért,
hogy elítélhessék őket. Ott nincs közösségi érzés, ahol azt éreztetik
az emberrel, hogy kívülálló. Meg kellene védenünk, tisztelnünk
kellene egymást. De ez nincs így.
A titkárra mutatok, akárhogy is hívják.
– Látja, azt sem tudom, kicsoda maga. A közösségről beszélnek
nekünk, de nem is igazán ismerjük egymást. Mit gondol, miért
költözött a szigetre a herceg és a hercegné? Az időjárás miatt?
A férfi segélykérően körbenéz, a szeme egészen kikerekedett a
szemüvege mögött.
– Ööö… nem?
– Azt gondolja, azért költöztek ide, mert egy olyan helyet kerestek,
ahol pihenhetnek, önmaguk lehetnek, és a saját életüket élhetik az
örökösen fölöttük lebegő nagyító nélkül?
– Ööö… igen?
– Nos, így igaz. Erre vágytak, csakhogy nem ezt kapták. A
kezdetektől fogva meg kellett volna védenünk őket. Ehelyett csak a
médiacirkusz miatt panaszkodtak. Csak az ide érkező emberek
miatt panaszkodtak, mintha ők semmit nem tennének hozzá a
gazdasághoz. Kívülállóként tekintettek rájuk, ahogy sokan másokra
is. És ez nemcsak erre a helyre igaz, mindenhol ugyanez történik.
Annyira megszállottjai vagyunk a saját kis buborékjainknak, hogy
rettegünk bárkit is beengedni. Szemellenzőt teszünk fel, és kizárunk
másokat, és amikor végre rájuk tekintünk, úgy érezzük, jogunk van
mindent tudni róluk. Ez nem a szomszédod megismeréséről szól,
hanem arról, milyen alapon lehet a másikat továbbra is kizárni. Ha
egy igazán jó közösség akarunk lenni, befogadónak kell lennünk,
függetlenül attól, hogy a másik mit csinál, mit olvas, vagy honnan
származik.
Már elfáradtam. A szám folyamatosan jár, és már mindenről
beszélek, eltértem a témától. Tudtam, hogy ez lesz, ha egyszer
belemerülök.
– Jól van, Piper – mondja Maureen egy kis idő után. – Végzett?
– Ön?
Bólint.
– Megvitatjuk mindezt, és majd értesítjük.
Vissza kell fognom magam, hogy ne forgassam a szemem.
Mindezek után, hogy kiöntöttem a lelkem, kiálltam magamért, még
meg kell beszélniük? Kibaszott bürokrácia.
Felállok, hálásan rámosolygok Georgiára, majd távozom.
Ahogy kilépek a teremből, gyakorlatilag Harrison karjába
zuhanok.
– Szép volt – mondja Harrison egészen magához szorítva, az állát
a fejem búbján nyugtatva. – Fantasztikus voltál, Piper! De tényleg.
– Én egy idiótának érzem magam – motyogom a mellkasába.
Kedvesen felnevet.
– Hát, nem annak hallatszottál. – Elhúzódik, és rám pillant, a
vállamnál tartva. – És nem, még csak nem is úgy nézel ki.
– Túl korán van még az iváshoz? – nyafogok, ahogy átölel, és
kivezet az iskolából.
– Van egy ciderfőzde a közelben, amit már régóta meg akarok
nézni – mondja. Épp ezekre a szavakra van szükségem.
 21.

Alig aludtam az éjjel. Csak forgolódtam, a fejem tele van sehova sem
vezető gondolatokkal és egyre növekvő aggodalommal. Ja, és
rengeteg ciderrel. A „meghallgatás” után Harrisonnal leültünk az
egyik piknikasztalhoz és megittunk egy üveg almabort, aztán
vettünk még párat, és hazamentünk, utána le a dokkra. Harrison
szabadnapos volt, így együtt töltöttük az időt és élveztük a
napsütést.
Azt hiszem, ez kellőképpen elterelte a figyelmem, mert amint
egyedül maradtam az ágyban, jöttek a gondolatok és az idegeskedés.
Elveszítem az állásom?
Túl sokat beszéltem?
Rosszat mondtam?
Mennyi hatalma van Barbara Mischkynek?
Túl nyers voltam?
Túl büszke?
Ennek következtében semmit nem aludtam egészen addig, amíg a
hajnali fényeket meg nem láttam a hálószobaablakomban, és ekkor
döntött végül úgy a testem, hogy megpihen.
Kidőltem.
Dél van, és úgy érzem, mintha a számat vattával tömték volna ki,
a fejem majd leszakad. Azzal a zavartsággal ébredtem, ami a későn
keléskor van, mint amikor szundítasz egyet, és hazavágja az egész
napodat.
A telefonomra nézek. Jött egy üzenet Harrisontól, amiben azt
kérdezi, hogy vagyok, és igen, egy egyszerű SMS-től még mindig
megugrik a szívem. Más nincs. Megnézem az e-mailjeimet, és
semmi. Azt gondoltam, hogy mostanra már döntést hoznak.
Belebújok a köntösömbe, és kitrappolok a konyhába. Odakint
esik, amitől a levegőben frissesség és megkönnyebbülés érezhető
egy ilyen forró hét után. Anya a kávéfőző mellett áll, ami épp lefő,
az illat betölti az orromat. Habár egy kész roncs vagyok,
elképesztően hangulatos itt.
– Piper! – mondja anya lágyan. – Hallottam, hogy fenn vagy.
Gondoltam, jólesne egy kávé.
– Köszi, anya! – mondom a konyhaszigetnek támaszkodva,
miközben anya lehúzza a kotyogóst a gázról, és kitölti a kávét a
csészébe. A két kezembe fogom, és belekortyolok. Az ablakon
keresztül kinézek a teraszra, amit már ellep a sűrű köd, kitakarva
az óceánt és szellemekké változtatva a fákat.
– Piper! – szólal meg ismét, a hangja kissé nyersnek tűnik. –
Kérdezhetek valamit?
– Persze!
– Miért nem mondtad el, mi történt tegnap?
Rábámulok. Basszus! Tudja.
– Mire gondolsz? – játszom az ostobát, hasztalanul.
– A megbeszélésre. Az iskolatanács felülvizsgálatára.
– Hadd találjam ki: valaki felhívott, és rákérdezett erre?
– Nem – mondja. – Online láttam, a helyi újság honlapján.
– Hogy mi? Láttad?
– Igen. Egy videót. Istenem, Piper, még soha nem voltam rád
ennyire büszke!
Habár a vallomása megmelenget, a rajtam keresztülszáguldó
döbbenetet nem enyhíti. Egy videó? Tegnapról? Az egyszemélyes
védőbeszédem a tavi úszásról, a közösségről és a romantikus
regényekről?
Azonnal előbányászom a telefonom a hálóköntösöm zsebéből, és
felmegyek a honlapra.
Valóban, a címlapon a következő cikk szerepel: „Helyi tanítónő a
privát szféra védelméről”, ami, azt hiszem, a legegyszerűbb
megfogalmazásmód.
Az a lime-os ásványvíz nevű fickó írta, Alexander LaCroix, és
ahogy gyorsan végigpörgetem, meglepve látom, hogy az egész cikk a
védelmemre kel. Igazából nagyon is jó színben tüntet fel. Talán
ezzel akarják jóvátenni a Szószátyáros cikket Harrisonról, meg a
hercegék leszólását, vagy lehet, hogy már elege van Barbara
Mischky vezércikkeiből. Bárhogy is, az igazat mondta, és jól
kiemelte, hogy közösségként össze kell tartanunk ahelyett, hogy
annak a módját keressük, hogyan tarthatjuk távol az embereket.
És aztán ott a videó.
Rákattintok, és egy pillanatig nézem, aztán túl sok lesz. Először is,
több sminket kellett volna feltennem, mert rohadt fáradtnak tűnök,
másodszor, borzalmas a mimikám, harmadszor pedig, összevissza
beszélek. Legalábbis szerintem.
Ám bármit gondolok is, lényegtelen, mert a videó kikerült a
nyilvánosság elé.
Valahogy egy nyár leforgása alatt a visszahúzódó remetéből
eljutottam oda, hogy lesifotósok zaklassanak, cikkezzenek rólam és
az exemről, tóban szexelős fotókat osszanak meg rólam, majd végül
itt ez az őszinte beszéd. Mind-mind elérhető a világhálón.
Kell egy kis idő, hogy felfogjam, mekkora fordulatot vett az
életem.
Azok az átkozott hercegék, gondolom. De mégsem vagyok mérges,
mert a változás szele már itt van, és egyre csak erősödik. Néha csak
egy kis löketre van szükség. Néha csak egy új szomszédra van
szükség.
– Miért nem mondtad el nekem, édesem? – kérdezi az anyám
kétségbeesetten.
Leteszem a telefont, hogy a szemébe nézzek.
– Azért, mert nem akartam, hogy aggódj.
– De hát a lányom vagy!
– Pontosan.
– Az én lányom, Piper. Jogom van aggódni érted, különösen, ha
bajba kerülsz. Nem akarom, hogy kizárj ezekből. Szeretném, ha
beavatnál. Még akkor is, ha fáj.
– Anya, kérlek, én csak… Annyira jól voltál, és nem akartam…
– Kiborítani? Ez nem rajtad áll. Figyelj, kicsim, jót akarsz, mindig
is így volt, de nem védhetsz meg örökké. Muszáj egy kis teret
engedned nekem, és nem rejthetsz el előlem folyton mindent.
Először a hercegék beköltözése, aztán az, hogy összejöttél
Harrisonnal, most meg az, hogy a munkádat tetted kockára. Hadd
legyek én is részese a dolgoknak! És ha fájdalmas is, hadd fájjon!
Igaza van.
– Ebben az esetben jobb, ha tudod, hogy az iskolatanács azért
szerzett tudomást a podcastomról, mert elkotyogtad annak a
riporternek. – Anya elkámpicsorodik. – Figyelj, értem, hogy
izgalmas ez az egész, de tényleg én is annyira elvárom a
magánélethez való jogot, mint te.
– Tudom. Igazad van. Ne haragudj, nem gondolkodtam.
– Semmi baj. De tényleg. Én is sajnálom, hogy túl féltő voltam.
Jobban odafigyelek majd.
– Nem is arról van szó, Piper. Hanem hogy anyaként, barátként
tekints rám, és ne a mentális betegségemmel azonosíts. Soha nem
tudok magamtól tanulni, ha folyton mellettem vagy. Nagyra
értékelem, amit értem teszel, de dependens személyiségzavarral
élőként úgy érzem, mintha azt szeretnéd, hogy függő is maradjak.
Ezzel visszautal arra, amit a hercegéknél mondott a múltkor, hogy
túlságosan is egymástól függővé váltunk, de nem a megfelelő okból.
– És ha már őszinték vagyunk – folytatja az anyám, azonnal
felkeltve az érdeklődésem –, be kell vallanom valamit.
– Mit?
– Először is, hogy online terápián veszek részt.
Leesik az állam.
– Tényleg? Hogyhogy? Mióta?
– Ó, csak néhány hete! Eddig három foglalkozásunk volt. Azt
gondoltam, így egyszerűbb kipróbálni anélkül, hogy elköteleződnék
valaki mellett, vagy el kéne mennem itthonról. Úgy tűnik, szerinted
a terápia nekem ilyen sarkalatos pont, és igazad is volt. De minél
többet gondolkodtam rajta a saját feltételeim szerint, annál
egyszerűbbnek tűnt. Egyszerűen csak kényelmetlenül éreztem
volna magam, ha egy irodai környezetben találkozom valakivel. De
online? Sokkal egyszerűbb! Már majdnem… szeretem is. Olyan,
mintha egy kirakós lennék. Vagy még inkább egy torta! És visszafelé
sütök, utólag próbálom kitalálni a hozzávalókat, amik azzá tesznek,
aki vagyok.
Annyira boldog vagyok, hogy elsírom magam. Megkerülöm a
konyhaszigetet, és átölelem, magamhoz szorítom őt.
– Anya! – zokogom.
– Ne sírj! – mondja, esetlenül megveregetve a hátamat. – Minden
rendben van.
– Tudom, tudom – hüppögöm, ahogy ellépek tőle, és letörlöm a
könnyeket a szemem alól. – Áh, mostanában kész katasztrófa
vagyok.
– Felkorbácsolódtak az érzelmeid – jegyzi meg. – Nem is csoda!
Most már itt van neked Harrison, a fotóidat bárki láthatja, és a
munkahelyed is veszélyben forog. Gondolom, még nem kerestek fel
a döntésükkel.
Szipogok, és megrázom a fejem.
– Nem.
– Hát, tudod mit? Ha kirúgnak, beperelhetjük őket. Több embert is
ismerek, akik kiállnának melletted.
– Ismersz embereket? – kérdezem, félig-meddig viccelve.
– Hát… – mondja, és elképesztően szemérmesnek tűnik – Ismerek
egyvalakit. Azt a valakit, aki segített terapeutát keresni.
Összeráncolom a szemöldököm.
– Monicát?
– Bertöt.
– Bert, úgymint a bozontos bajszú rendőrkapitány? – kérdezem
kikerekedett szemmel.
Bólint.
– Igazából ő az egyetlen, akit ismerek itt. Úgy gondoltam, hogy
megkérdezem őt a helyi terapeutákról, és akkor mondta, hogy
sokan itt a szigeten online terápiát keresnek, mert az
kényelmesebb.
Normál körülmények között nem gondolnék semmire. De abból,
hogy olyan kis szemérmesnek tűnik, meg az orcáját pír borítja, és a
szemében valamiféle csillogást látok, arra jutok, hogy Bert
valószínűleg többet jelent neki, mint amit elárul.
– Hát, akkor örülök neki, hogy barátként számíthatsz Bertre –
mondom.
– Igen – mondja, egy mosolyt visszafojtva. Hátat fordít nekem, és
elkezd pakolgatni a kredencben, amikor megcsörren a telefonom.
Megugrok tőle, aztán rápillantok.
Egy helyi szám.
Zakatoló szívvel felveszem a telefont, és fogadom a hívást. Az
anyám kíváncsian figyel.
– Helló, itt Piper!
– Piper? – hallom meg Maureen nehézkes hangját. – Maureen
Portier vagyok az iskolatanácsból.
A lélegzetem elakad, és szinte alig bírom kipréselni magamból,
hogy:
– Igen?
Egy pillanatra csend támad. Szinte fullasztó.
Majd meghallom, ahogy Maureen felsóhajt.
– Egy bocsánatkéréssel szeretném kezdeni, Piper. Alaposabban át
kellett volna vizsgálnunk a panaszt, még mielőtt elindítjuk az
eljárást. Egyáltalán nem kellett volna kiállnia elénk, hogy
felszólaljon a hobbijai, különösen a romantikus regények iránti
érdeklődése mellett. Ez nem tartozik senkire, és igaza van abban,
hogy az ezt övező bélyeg sokakban téves gondolatokat keltett.
Engem is beleértve.
– Éééértem. – Remélem, most nem egy de következik.
– Csak a birtokháborítás miatt kellett volna behívnunk, és bár
jobban örülnék, ha nem tette volna meg, azok a fotók valóban az ön
beleegyezése nélkül kerültek nyilvánosságra, ezzel megsértve a
magánélethez való jogát. Ha maga tette volna fel azokat a képeket,
más lenne a helyzet, de ez nem így történt. Úgy döntöttünk, hogy az
a személy, aki a panaszt benyújtotta, elfogultan, és előre kitervelt
szándékkal cselekedett, így már nem tagja az iskolatanácsnak. Ezzel
együtt szeretném elmondani, hogy az ön pozíciója megmarad, és
semmi egyéb büntetést nem szabunk ki. Épp elég nagy büntetés
volt, hogy ki kellett állnia magáért. Őszintén remélem, hogy
elfogadja a bocsánatkérésemet, a tanács nevében is. Georgiának
igaza volt, hogy kiállt ön mellett. Ön jó ember, és biztos vagyok
benne, hogy kiváló tanítónő, és örülünk, hogy a körünkben
tudhatjuk, és még jobban megismerhetjük.
Pár pillanatig szavakat sem találok.
– Köszönöm.
– Nincs mit.
– Tudja, hogy a helyi lap újságírója megosztotta a videót a
honlapjukon?
Felsóhajt.
– Tudom. Összevitáztunk rajta. Attól tartottunk, hogy a tagunk,
akit elbocsátottunk, valamilyen formában megrágalmazza majd
önt, mert most alulmaradt. Tisztában vagyunk a lapban az évek
folyamán vállalt szerepével, ezért Alex úgy gondolta, jobb, ha elejét
veszi a dolgoknak. Így nincs mit takargatni. – Szünetet tart. –
Amennyiben nem látta még eddig, lelkes követőket szerzett itt, a
városban. Talán egy újfajta közösségi hozzáállás is létrejöhet ennek
nyomán. – Ismét szünetet tart. – Remélem, hogy így lesz.
Mindenesetre várom, hogy ősszel ismét találkozzunk. Addig is,
nyugodtan keressen meg bármikor! Minden jót, Piper!
Elbúcsúzom tőle, és leteszem a telefont. A megkönnyebbülés
napfényként árad szét bennem.
– Na? – kérdezi az anyám. – Megmaradt a munkád, jól gondolom?
Bólintok.
– Igen.
Ráadásul Mischkyt kipenderítették, és nem is vághat vissza a
videó miatt. Ez a riporter éles eszét mutatja. Jó tudni, hogy
valakinek még számít az igazság.
– Akkor, azt hiszem, mégsem pereljük be őket – mondja. – Habár
biztosra venném, hogy megtehetnéd a traumáért, amit okoztak.
Mondtam már, mennyire büszke vagyok rád?
– Mondtad.
– Jó. De azért még egyszer elmondom.
 Tölt magának még egy adag kávét, majd kisétál a ködös teraszra,
Liza pedig leugrik a kanapéról, hogy kövesse.
Annyira megkönnyebbültem, hogy lehet, vissza is fekszem az
ágyba.

Később, még aznap este, amikor a pizsamámban ülök a kanapén

Lizával, az anyukám már lefeküdt, kapok egy SMS-t Harrisontól.
Jó estét, Piper! Átjöhetek?
Átjöhetek? A legudvariasabb megfelelője a „fent vagy?” numerára
hívásnak, amit valaha láttam.
Igen, persze – írom vissza, és mint egy idióta, vigyorgok. Egy
pillanatra a mellkasomhoz szorítom a telefont, és hagyom, hogy a
szédület, ami eddig a háttérbe szorult az utóbbi napokban, ismét
elfogjon.
Gyorsan ideér. A bejárati ajtó perceken belül résnyire nyílik, és
Harrison bedugja a fejét.
– Tiszta a terep? – suttogja. Nem arról van szó, hogy bujkálunk az
anyám elől, mert hát tudom, hogy nincs ellenünk kifogása, de arra
sincs feltétlenül szükségem, hogy tudja, ha ő itt van.
Bólintok, és leszállok a kanapéról, majd intek neki, hogy kövessen
a hálószobába.
Pillanatokon belül a szobámban vagyunk, a keze máris a testemet
barangolja be, az ajka az enyémen. Az ágyam felé vonulunk.
Nem vesztegetjük az időt.
Azt nem engedhetjük meg magunknak.
Levetkőzöm, ahogy ő is, a ruhákat úgy hajítjuk le, mintha soha
többé nem lenne rájuk szükségünk. Pillanatok alatt meztelenek
vagyunk, ő pedig fölém kerül, a teste csupa izom, csupa férfiasság.
A tetoválásait nézem, és végighúzom rajtuk az ujjaim. Érzem a
feszes bőrét, ami egyre forróbb, aztán az ajka az enyémre tapad egy
mohó csókban.
Az elmúlt két napban bármin is mentem keresztül, Harrison
jelenléte állandó volt. Most azonban nem elég csak az, hogy
mellettem van, azt akarom, hogy mélyen bennem legyen. Érezni
akarom a kapcsot kettőnk között, azt, amit annyira félek elveszíteni.
Mert végül is mindennél jobban akarom őt.
A szánk forró, nyelves csókban forr össze, ami egyszerre tomboló
és mohó. Végighúzom az ujjaim a karja feszes izmain, ahogy
fölöttem tartja magát, aztán visszahúzom a hátán a sziklaszilárd
vállához. A bőre forró az érintésem alatt.
A csókunktól nedves ajkát elhúzza tőlem.
– Piper! – suttogja, ahogy a szemembe néz. A tekintete vágytól
izzik. Az ajkára nézek, ami olyan kívánatos és tökéletes. – Annyira
büszke vagyok rád.
Halványan rámosolygok. A mellkasomban melegség gyúl, és a
szívem köré fonódik.
– Büszke vagy rám?
Végighúzza a hüvelykujját az ajkamon.
– Igen. Ahogy megláttalak, tudtam, hogy megváltoztatod az életem
valamiképpen. Tudtam, hogy erős vagy. Tudtam, hogy sikeres leszel.
– Gyakorlatilag nem vagyok sikeres. Csak nem veszítettem el a
munkámat, ennyi az egész. Te meg csak azt tudtad, hogy makacs
vagyok, mint a fene.
Elmosolyodik és a szám szegletére ad egy csókot.
– Ez utóbbi igaz lehet. De ne becsüld alá magad. Bármit elérsz,
amit csak elhatározol. Szerintem a szigeten mindenki hálás lehet
azért, hogy te tanítod a gyerekeiket, hogy így ők is hihetnek
önmagukban.
Nagyot nyelek. Zavarba ejt a dicséret.
 – Én nem mindig hiszek magamban.
– Nem. De eléggé hiszel magadban ahhoz, hogy tudd, mikor van
igazad, és elég erős vagy, hogy ki is állj mellette. És én hiszek
benned. Lehet, nem sokat számít, de így van.
– Harrison! – mondom, a kezemet a nyakszirtjén nyugtatva. –
Sokkal többet jelent ez nekem, mint azt képzeled. – Elhallgatok,
majd kajánul rávigyorgok. – Na, most akkor megdugsz, vagy mi
lesz?
Harrison csak pislog, láthatóan meglepte a nyerseségem. Hát, na!
A brit majd feldolgozza.
Újra megcsókol, ezúttal mohóbban, még inkább felkorbácsolva a
tüzet.
A kezét lecsúsztatja a testemen, egészen a lábam közé, ahol már
kellőképpen benedvesedtem, majd néhány ujját belém csúsztatja.
Felnyög, ahogy megérzi, mennyire vágyom rá.
– Mit tegyek veled? – mormolja, ahogy végigszívogatja a nyakam,
majd a kulcscsontom, és áttér a mellemre.
– Amit csak akarsz – préselem ki magamból, mielőtt felnyögnék,
ahogy a szájába veszi, és megszívja a meredező mellbimbómat,
amitől forróság és elektromosság kígyózik szerteszét a testemben.
Jóég, én ennyire még nem indultam be soha!
– Érezni akarlak magamban – mondom rekedten.
Ő egyetértően mordul egyet, aztán a belső combomnak nyomja a
tenyerét, szétnyitva a lábamat, majd mélyen belém csúsztatja
magát.
Basszus!
Bennakad a lélegzetem, aztán ő visszanyomja a combomat, és így
még feszesebb vagyok. Ahogy ki-be mozgatja a farkát, mindent
érzek.
A vállába mélyesztem az ujjaim, úgy kapaszkodom, az ő teste
pedig felveszi az enyém lassú ritmusát, ahogy a csípőjét mozgatja,
egyre mélyebbre és mélyebbre nyomva bennem a farkát. Minden
idegszál a testemben összefut, egy csomóba gabalyodik. Az eleven
vezetékek csak úgy sisteregnek összekuszálódva, és rimánkodnak,
hogy bogozzák már ki őket.
Teljesen lenyűgöz, ahogy őt nézem. Amikor Joey-val lefeküdtem,
soha nem néztem a szemébe, de Harrisonnal egészen más. Rá
akarok nézni. Ahogy a tekintetünk összefonódik, és ő visszanéz
rám, mélyen belül valamilyen köteléket érzek, ami azt súgja, hogy ő
az enyém, én pedig az övé vagyok, és annak lát, aki vagyok. Igazán
engem lát.
Minden egyes mozdulattal mélyebbre nyomul, és a kötelék csak
erősödik. Mintha egy kirakós darabjai a helyükre kerülnének. A
tekintetem levándorol a testére. Ahogy mozog, a hasizma
összehúzódik minden egyes behatolásnál, a homlokára kiül az
izzadság. Mintha a tetoválásai életre kelnének most, mind a titkát
suttogja nekem.
Nem tudok betelni vele.
Szerintem soha nem is fogok.
Nem akarom, hogy elhagyjon. Soha.
– Erősebben! – suttogom, Harrison pedig nem vesztegeti az időt,
még mélyebbre nyomul.
Annyira mélyre, hogy a szemem is fennakad.
– Baszki! – sóhajtok fel. Az érzelmek összekuszálódnak bennem. A
fejem hátrahanyatlik, a szemem lehunyom a döbbenettől, ahogy
megadom magam.
Ez a férfi az enyém.
Én az övé vagyok.
Semmi más nem számít.
Még ha el is kell hagynia, nem számít más.
 De, istenem, kérlek, ne hagyd, hogy itt hagyjon!
A gondolatra elszabadul bennem egy hullám, ami szépen lassan
erősödik, növekszik, gyorsul, egészen maga alá akar temetni.
Hagyom neki. Bele akarok fulladni az iránta érzett érzelmeimbe.
– Kérlek! – suttogom. A hangom beleremeg a hirtelen jött vágyba,
mintha teljesen megbolondultam volna Harrison Cole-ért, és mással
nem érem be. A rettegés, hogy mi jön ezután, hogy a szívem örökké
az övé lesz, telhetetlenné tesz. – Még!
A szeme szinte fennakad, ahogy reagál, és azonnal eleget tesz a
kérésnek.
Mélyen felmordul, ahogy felgyorsít, és egyik kezével a hajamba
markol. A mellkasát hozzám nyomja, a bőrünk izzadságtól nedves,
aztán megcsókol, az ajka sós. Mohón csókolom, a vágy egyre nő,
egyre türelmetlenebb.
A nyakán az izmok megfeszülnek, a homlokáról izzadság csurog,
a tekintete vágytól ködös. Állatias, nyers hangok törnek elő belőle,
én pedig úgy érzem, teljesen felemészt, ahogy mozog bennem.
Örökké így akarok érezni.
Örökre akarom Harrisont.
– Elmegyek! – kiáltok fel lágyan, a hangom rekedt. Igyekszem
tartani a szemkontaktust. Ő is visszanéz rám, elragadtatva figyeli,
ahogy megadom magam.
Én pedig vonaglani kezdek, ahogy az orgazmus hullámai
elborítanak, és teljesen magával ragadnak, én pedig csak lebegek,
mintha a tengerben lennék, elönt a meleg, a gyönyörűség és a teljes
boldogság. Értelmetlen hangok buggyannak elő a számból, ahogy
fészkelődöm.
Harrison még nem végzett. A levegőt megtölti a sekélyes légzése, a
kurta nyögései, nedves bőrének csattanása az én bőrömön. Csak
remélni tudom, hogy elég halkak vagyunk.
 Aztán hosszan, rekedten felnyög, amit igyekszik elfojtani. A karja
megremeg a megerőltetéstől, ahogy elmegy.
A mozdulatai lassulni kezdenek, a teste ellazul.
Rám omlik, a tekintete az arcomra siklik. Kapkodja a levegőt.
Egy könnycsepp szökik ki a szemem sarkából. Minden érzés és
feldolgoznivaló, minden igényem, vágyam és félelmem
kicsúcsosodik. Nem tudom visszatartani.
– Jól vagy? – suttogja. A légzése nehéz, a szavak kedvesek.
Bólintok, és egy pillanatra összeszorítom az ajkam, igyekszem
összeszedni a légzésem.
– Jól vagyok. Én csak… boldog vagyok.
Összevonja egy pillanatra a szemöldökét, a kis barázda a
homlokán elmélyül, aztán elmosolyodik.
– Én is boldog vagyok.
Annyira egyszerű érzelemnek hangzik, amikor kimondod, de
amikor érzed, igazán érzed, tudod, hogy nem az.
Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy átjárjon.
A boldogságunk.
– Piper! – Harrison hangja áthatol a gondolataim ködén. Azt
hiszem, majdnem elaludtam a karjában.
– Ühüm – mondom, még jobban befészkelve magam mellé.
– Most mi van?
A kérdés annyira nyers és súlyos, hogy kipattan a szemem.
Hivatalosan is felébredtem.
Hátrafordulok a karjában, és ránézek. A keze a derekamra
fonódik.
– Hogy érted, hogy most mi van? Hogy… most? Úgy értve, hogy
akkor most itt alszol, vagy a saját ágyadban?
Megrázza a fejét, és nagyot nyel.
– Nem.
 Teljesen megfordulok, ő pedig a könyökére hajtja a fejét. Az arcán
gyötrelem és rossz hír jelét kutatom, de nem látok semmit. Az
arckifejezése nyugodt és komoly, és egy picit kielégült a szex után.
– Hogy érted?
– Úgy értem, velünk – feleli, majd a másik kezével egy tincset a
fülem mögé tűr. – Most, hogy minden kiderült, szélesebb körben is,
mint gondoltam, hogy őszinte legyek, szerinted nem kéne
kitalálnunk, hol állunk? A jövőnket.
Az ajkamba harapok egy pillanatra. Az, hogy erről akar beszélni,
és tudni akarja, miként alakul a jövőnk, rengeteget jelent nekem.
– Tudom, hogy egy kicsit előreszaladtam – folytatja. Az a
gyönyörű ajka egy kisebb vigyorra húzódik. – De nem érdekel. Nem
engedlek el, Piper. Nem csinálok úgy, mintha nem akarnék ennél
többet, mint ami most köztünk van.
Nagyot nyelek.
– Én is többet akarok – vallom be, és hirtelen szégyellősnek érzem
magam. – De tudom, hogy ott a munkád, és semmiképpen nem
akarom, hogy ez közénk álljon. Azt mondtad, időbe telik, mire
rájövünk, hogy oldjuk meg, egyensúlyozzuk a dolgokat, és én hiszek
neked. Melletted vagyok, akárhogy alakul. Nem megyek sehova. –
Elhallgatok, ahogy a felismerés súlya rám telepszik. – De azt
hiszem… te igen. Te nem maradsz itt örökké.
– Megoldjuk.
– Én nem hagyhatom itt az anyukámat, most nem, még akkor
sem, ha kezd kicsit magához térni. És a munkám…
– Piper! – mondja könyörgőn, és a kezébe veszi az arcom, ahogy a
szemembe néz. – Megoldjuk. Bárhogy legyen is… Akár én is itt
maradhatok.
Rápislogok.
– Akkor is, ha Eddie és Monica hazamennek?
 Bólint.
– Talán egy kis szünet jót is tenne nekem. Lehet, hogy több lenne
a szünetnél. Figyelj, tudom, hogy ez egy kicsit gyors és sok, de meg
kell értened… Én soha életemben nem éreztem még így senki iránt.
Egy egészen új részemet nyitottad fel, mintha… Olyan, mintha egy
teljesen új naprendszert fedeztem volna fel. És el sem hiszem, hogy
ez mindig is ott volt, csak épp nem láttam, elérhetetlen volt. Most
már az enyém. Itt vagy nekem te. És bármit megteszek azért, hogy
ne veszítselek el.
Mélyen megcsókol, de azzal a lábujjbekarmolós csókkal, ami a
legcsodálatosabb módon képes átjárni.
Teljesen odavagyok ezért a férfiért!
– Annyira szerelmes vagyok beléd – mondom.
Aztán rájövök, hogy ezt csak gondolnom kellett volna.
Nem kimondani.
A szemem kikerekedik, jaj, de ciki, és összeszorítom a számat.
Franc, franc, franc! Rohadtul elszúrtam mindent, ugye?
Épp most közöltem Harrisonnal, hogy szerelmes vagyok belé.
– Bocsi – visítom, és megpróbálok elfordulni tőle, de megragadja a
vállam, és egy helyben tart.
– Mit mondtál? – kérdezi. A hangja elcsuklik, a két szemöldöke
közötti kis árok elmélyül. – Piper!
– Semmit! Nem mondtam semmit – mondom, és ismét
megpróbálok megfordulni, de nem engedi.
Lehunyom a szemem és visszahanyatlom. Bárcsak eltűnhetnék!
– Azt mondtad, hogy szeretsz – mondja.
– Nem is.
– De rohadtul igen.
Kinyitom az egyik szemem, hogy ránézzek.
– Gyakorlatilag azt mondtam, hogy „annyira szerelmes vagyok
beléd”.
– És van különbség.
– Hát, van. Az egyik a szeretlek, a másik meg a szerelmes vagyok
beléd.
– Szerintem a kettő ugyanaz.
Ismét lecsukom a szemem.
– Nem így van.
– Szerelmes vagy belém. Ezt akarom. – A számon érzem az ajkát. –
Piper! – leheli. – Piper, nézz rám!
Vonakodva, de kinyitom a szemem.
Azonnal beleveszek az átható tekintetébe.
– Piper, szeretlek, szerelmes vagyok beléd – mormogja.
Ezt nem gondolhatja komolyan.
Csak úgy mondja.
– És nem azért mondom, mert te mondtad – folytatja. –
Megelőztél. Őrülten, elképesztően, iszonyúan szerelmes vagyok
beléd. Nagyon frusztráló egy olyan érzelemmel dűlőre jutni, amilyet
még soha nem éreztem, de kétségkívül és elkerülhetetlenül erről
van szó. Semmi elől nem térek ki, ami veled kapcsolatos, vagy azzal,
ahogy irántad érzek. – Végighúzza a hüvelykujját az ajkamon. – Te
vagy az igazi, Piper. Te vagy a minden. És ha azt mondom, hogy
megoldom, hogy működjön ez a dolog, akkor működni fog.
Felpezsdítő.
Így hívják ezt az érzést.
Olyan, mintha a korábbi szédületet felhőkkel, szivárvánnyal és
gyöngyöző pezsgőbuborékokkal ötvöznénk, ami felrepít egyre
magasabbra, magasabbra és magasabbra…
A pokolba is! Lehet, hogy ez csupán a szerelem.
– Szeretlek! – lehelem az ujjára.
– Szeretlek! – ismétli, és szó szerint a világ végéig képes lennék
hallgatni, ahogy kimondja. Azt hiszem, magamban ezt még évekig
visszajátszom majd.
Szeret!
Hogy a francban van ekkora szerencsém?
Rávigyorgok, képtelen vagyok visszafogni magam. A boldogság
csak úgy sugárzik, mígnem egészen el nem nyel mindkettőnket.
Magamra húzom, és kacagva, csókolózva összegabalyodunk.
Két szív egymásra talál.
 22.
Három hónappal később

– Miss Evans, rosszul vagyok!

Ahogy felnézek az asztalomról, Cinder Gravest látom közeledni, a
kezét a szájára tapasztja.
Igen, Cindernek hívják. A Cinderella becézése.
Igen, az ő bátyja a tavalyi tanítványom, Nicky Graves.
Igen, mindjárt rókázni fog. Családi vonás.
Gyorsan elé rúgom a szemetest, és elfordítom a tekintetem,
mielőtt belehányna. Elég gusztustalan, de legalább a táskám
biztonságban van (amit egyébként Monicától örököltem. Mivel
néhány nap múlva elköltözik, egy csomó márkás cuccát rám hagyta.
Megfogadtam, hogy mindet biztonságban tartom, és nem hozom el
az iskolába, de ez a lepkés Gucci annyira boldoggá tesz).
Amikor Cinder végzett, elküldöm a gyengélkedőre, bár tudom,
hogy egy óra múlva újra itt lesz, tanulásra készen. Egyes gyerekek
egyszerűen allergiásak az iskolára, de komolyan.
Én viszont jobban élvezem, mint valaha! Nem mintha korábban
nem így lett volna, de ezután a nyár után úgy érzem, hogy most
igazán lendületbe jöttem. Jobban nyitok a tanulók és a szülők felé,
igyekszem mindenkire külön figyelmet szentelni. Ráadásul többet is
mozdulok ki. Ó, a legtöbb estét még mindig remeteként töltöm,
Harrisonnal összebújva a kanapén (lehet valaki mással együtt is
remetéskedni, ugye?), de sokkal több időt töltöttem Cynthiával és
Georgiával is, és szereztem barátokat az ő társaságukból is.
Akármennyit is panaszkodtam a közösség hiányosságairól és a
kívülállóságról, tudtam, hogy ha nem teszek ellene valamit, akkor
ne is beszéljek.
Miután kicsengetnek, átmegyek Cynthia termébe, hogy
elköszönjek, és megbeszéljük, hogy mikor jövünk össze nála egy
csajos estére a hétvégén, aztán átvágok a parkolón, ahova Harrison
épp most húzódik le a SUV-val.
Nyugi, Kuka még mindig megvan. Vagy legalábbis a családban
maradt. Az anyukám használja néha, amikor kedve támad
meglátogatni Bertöt, aki lehet, hogy a pasija, de lehet, hogy nem.
Anya szerint egy válás után nyugodtan barátkozhatsz bárkivel
anélkül, hogy címkéket aggatnál rá, és szerintem ez okos meglátás,
különösen azok után, milyen borzalmas dolgokon ment keresztül az
apámmal.
De azt is tudom, hogy amikor megemlítem a nevét, anya szeme
csillogni kezd. Ez szavak nélkül is sok mindent elárul.
Kinyitom a kocsi ajtaját, és beülök az anyósülésre. Harrison
szexisebb, mint valaha a fekete farmerdzsekijében és az
elmaradhatatlan pilótaszemüvegben. Odahajol és lágyan
megcsókol.
– Milyen volt a suli? – kérdezi, ahogy elindul.
– Jó, jó. A régi énem táskáját ma összehányták volna.
– Áh! Akkor olyan napod volt.
– Nem cserélném el semmiért! Hogy vagy? – kérdezem.
Míg nekem a munka remekül megy, Harrison egy kissé
küzdelmes dolgokat él meg.
A legjelentősebb, hogy Monica és Eddie visszaköltöznek Angliába.
Monica hat hónapos terhes, és még azelőtt haza akar menni, hogy
túl bonyolult lenne a repülés, hogy ott szülhessen.
 Nagyon szomorú vagyok, hogy elmennek. Mindkettejük, de
különösen Monica miatt sajnálom, mert annyira jó barátok lettünk
a nyáron. Hiányozni fog, hogy már nem lesznek a szomszédaink. A
heti rendszerességű vacsoráktól kezdve anyával, aztán később
Berttel, a hajón netflixezős, pletykálós estéken át, a kirándulásokon
és alkalmankénti városban vacsorázásokig (amit aztán az egész
világ nyomon követett), mindig volt valamit csinálni, valamit várni.
Könnybe lábad a szemem, hacsak mostanában erre gondolok, és
tudom, hogy mennyire fog fájni, amikor elmennek.
Harrisonnak azonban még ennél is bonyolultabb a helyzete.
Nemcsak arról van szó, hogy Eddie és Monica a barátai, akiknek a
védelmére felesküdött, hanem arról is, hogy lemondott a testőri
pozícióról.
Igazából ez úgy egy hónapja történt, amikor Eddie és Monica
bejelentették, hogy mikor költöznek. Harrisonnal volt egy jó hosszú
beszélgetésünk arról, hogyan tovább, és bár nagyon szeretem őt,
teljes mértékben fel voltam készülve rá, hogy búcsút intsek neki.
Nem akartam, hogy válasszon a munkája és köztem, különösen
azért, mert a múltja miatt érzett bűntudata hozzáköti.
Legnagyobb meglepetésemre pont ezért döntött úgy, hogy marad.
Azt mondta, nem akar egy olyan munkához kötve lenni, amit csak
azért csinál, hogy megbékéljen önmagával, hogy vezekeljen. Ez nem
igazságos önmagával szemben, ráadásul egy ördögi körben tartotta.
És nem erre akarja feláldozni az életét.
Harrison álma nem is akkora meglepetés. Egy pékséget szeretne
nyitni. Igazából már tárgyalásban is áll a város egyik legmenőbb
pékségével, ami éppen eladó. Nem tudom, mennyire lesz sikeres az
ügylet, de mindennap azon fáradozik, hogy megtalálja a megfelelő
helyet, ahol megnyithatja az üzletét.
– Nem jártál sikerrel a pékségben? – kérdezem. Az irányár elég
magas, még a jó elhelyezkedéshez képest is, úgyhogy Harrison
abban reménykedett, hogy engednek belőle.
Megvonja a vállát.
– Nemet mondtak. Lehet, hogy ennek így kell lennie.
– Meglesz az – mondom. – Lehet, hogy nem ez volt a megfelelő
hely neked. Lehet, hogy egy kedvezőbb helyszínt találsz. Lehet, hogy
csak az időpont nem megfelelő.
– Ez egy csomó lehet, Piper.
– De tudod, hogy így van! Össze fog jönni! Csak higgy benne!
Morog valamit, aztán a vezetésre összpontosít.
Még ha ő nem is hisz benne, én igen. Fantasztikusan süt. Szó
szerint megállás nélkül ezen dolgozik, a technikáját tökéletesíti, én
pedig híztam vagy négy kilót emiatt. De nem panaszkodom!
Megbirkózom azzal a négy kilóval, ha továbbra is ehetem a
finomságait. De komolyan, ügyes. Igazi profi. Csak a megfelelő
helyiségre van szüksége, és felfut az üzlet.
Gyakran megkérdezi, hogy lehetek ebben ennyire biztos, én meg
csak rámutatok, és elmondom, hogy el kell kezdenie sütős TikTok-
videókat csinálni. De félmeztelenül.
Ebben még nem hallgat rám. Nem is számít, Harrisont felkapta a
média, különösen azután, hogy a kapcsolatunk híre nyilvánosságra
került. Azzal, hogy a beszédemnek híre ment, meg hogy a
Szószátyárban megvédett, és az egész tóban szexelős esetnek (és a
pucér segges fotónak), na meg annak köszönhetően, hogy évek óta
rajongói történetek és általános vágyakozás tárgya, Harrison Cole
szó szerint az egyik legtöbbször guglizott személy az interneten.
Habár ez az egész sütödés álma egyelőre titok, az emberek
mindenhonnan ide fognak özönleni.
A helyiek is. Azzal, hogy a videóm elterjedt az interneten,
nemcsak megkedveltek minket mint párt, hanem belőlem helyi
hírességet is csinált. Megnövelte a podcastom hallgatottságát, és
arra sarkallt, hogy egy romantikusregény-klubot is indítsak a nyitott
és szuper helyi könyvtárban, és valamiféle bajtársiasságérzést is
segített kialakítani itt, a szigeten. Persze mindig lesznek
rosszakarók, de már kevésbé tűrik meg őket, amióta az emberek
rájöttek, hogy egymás támogatásával válhat igazán jóvá ez a hely.
Behajtunk a kocsibeállóra, az utcán már nem parkolnak sem
járőrautók, sem médiafurgonok (habár egy kisebbfajta őrület tört
ki, amikor Monica bejelentette a terhességet), aztán felhajtunk a
hercegék házához.
Egy nagy teherautó áll előtte, amibe két, sötét egyenruhát viselő
(valószínűleg direkt ezért felfogadott brit) férfi pakolja be a
bútorokat. Monica mondta, hogy sok mindent szeretne
hazaszállíttatni. Kezdem úgy gondolni, hogy nem sok marad a
házból ezek után.
– Kíváncsi vagyok, mi lesz ezzel a hellyel! – mondom Harrisonnak
vágyakozva, ahogy kiszállunk a kocsiból.
Odajön hozzám és megfogja a kezem.
– Te nem tudod elképzelni, hogy itt lakjunk?
Hitetlenkedő pillantást vetek rá és felhorkantok.
– Nem! Te igen?
Bólint, és a ház felé hunyorog.
– Én igen. Nagyot kell álmodni, Piper. Nem tudom, miért ne
lehetne ez a miénk.
– Ö… talán mert milliókba kerül?
– Azért mondtam, hogy nagyot álmodj! – mondja, és magához húz.
A keze közé veszi az arcom, és lágy, fürkésző tekintettel néz rám. –
Egy nap megveszem magunknak. Ide költözünk, az édesanyád meg
a szomszédban lakik.
– Mi a helyzet Lizával? – kérdezem. Meghat, hogy mennyire
komolyan beszél.
– Szabadon mehet ide-oda, és majd eldönti – mondja. – Majd
mindkét házra szerelünk fel ilyen kis kutyaajtót.
Belecsókolok a tenyerébe.
– És honnan szerzed a pénzt? Soha nem mondtad, hogy a
testőrködés ennyire jövedelmező.
– Nem is az – mondja. – De te mondtad, hogy a TikTok-videóké a
jövő!
– Most csak ugratsz! – csapok a karjára.
Ő meg csak vigyorog.
– Ahogy mondtam, álmodj nagyot!
Azt hiszem, valószínűleg csak viccel ezzel az egész pucér pék
dologgal, de soha nem lehet tudni. Legalább gondol a jövőre.
És biztosra akar menni, hogy én is benne legyek.
Az ajtó felé indulunk, ami már nyitva van, és belépünk.
Mindenhol dobozok állnak, és Agathát csak egy pillanatra látjuk
elillanni a háttérben.
– Helló! – szól Harrison, ahogy beljebb haladunk a folyosókon.
– Odakint vannak – mondja James, ahogy előlép a fordulóból, a
terasz felé biccentve. Halkabban folytatja: – Köztünk legyen
mondva, szerintem a költözés most ütött be nekik. Monica egész
nap pityergett.
– Köszi, haver! – mondja Harrison, és vállon veregeti Jamest.
Amikor Harrison felmondott, James lépett a helyébe. Ő volt az
egyértelmű utód. Azok a faemberek még mindig itt vannak valahol,
hacsak nem tértek már vissza Londonba. Kíváncsi vagyok, mihez
kezdenek ott óriási fenyők és cédrusok nélkül. Régi épületekről vagy
szobrokról ereszkednek majd alá?
Kimegyünk a teraszra. Október közepe van, az idő csípős, de
valahogy mégis hangulatos. A juharfák levelei arany- és
narancsszínűvé váltak, a fű hosszú és barnás, és búzaként ring a
tengeri szellőben. A partra köd telepszik. Szorosabbra húzom
magamon a kardigánt, és odamegyek Monicához, aki kint ül,
egymilliónyi réteg plédbe bugyolálva.
A szeme puffadt, Jamesnek igaza volt, és annyira nagy a pocakja
már hat hónapos terhesen, hogy alig bír felkelni.
– Maradj! – kérem, és a vállára teszem a kezem. – Biztosan nem
fázol?
– Nagyon remélem! – mondja Eddie, akin egy flaneldzseki és egy
karimátlan kalap van. – Különben megyünk is befelé.
– Jól vagyok – csattan fel Monica, aztán fészkelődik. – Van egy
meleg vizes palack a hátam mögött. Csodákra képes!
– Kértek egy pohár bort? – kérdezi tőlünk Eddie.
– Én kérek egy vöröset – mondja Harrison az ajtó felé indulva. –
Piper?
– Én is! Már lejárt a munkaidőm.
– Harrison, kérlek, ülj le! Agatha majd hozza – szól rá Eddie.
– Agatha úgy rohangál, mint egy fejét vesztett csirke – mondja, és
eltűnik odabent. Csak egy hónapja költözött hozzánk, úgyhogy elég
sok ideig volt ez a ház az otthona. Számára teljesen természetes,
hogy kiszolgálja magát a folyton teli hűtőből és bárból.
– Na és, hogy vagytok? – kérdezem Monicát, ahogy a mellette álló
székre kuporodom. – Jól vagy?
Bólint, majd egy könny szalad le az arcán. Gyorsan letörli, mielőtt
a tenyerébe hajtaná a fejét.
– Jól vagyok – zokogja.
A hátára teszem a kezem, és biztatóan megdörzsölöm.
Segélykérően Eddie-re nézek.
– Mostanában még érzelmesebb – magyarázza türelmesen, és
kortyol a borából. – Hormonok, költözés.
 – Annyira hiányozni fogtok! – zokog fel Monica, és hirtelen
magához ölel. A székben támaszkodom meg, hogy ne essek rá.
– Mon, ne öld meg! – mondja Eddie.
– Bocsánat – motyogja, de nem enged. – Tényleg nagyon fogsz
hiányozni, Piper.
Jó, utálom a búcsúzást. Ezért eddig úgy tettem, mintha igazából
sehova sem menne, vagy csak egy kis időre utazik el, de aztán
visszajön. De most, hogy sír, nincs más választásom, mint
szembenézni a valósággal.
Basszus!
Most már én is sírok.
– Meglátogatlak majd! – mondom, bár most őszintén, mégis hogy
lenne ez lehetséges? Egyáltalán szabad átlagemberekkel
barátkozniuk? Az biztos, hogy csak úgy nem állíthatok be a
palotába, vagy akárhová költöznek is.
– Tudom, de az nem ugyanaz – mondja, ahogy elhúzódik. Az
óceán felé int. – Ez is hiányozni fog! Hiányozni fog, hogy mellettetek
laktunk. – A fejét Harrison felé fordítja, aki kifelé jön a borral. – És
Harrison. Harrison, öregem! Hogy fogok boldogulni nélküled?
Harrison egy kissé meglepettnek tűnik, hogy ilyen érzelmes
állapotban talál minket, de nyugodtan kezeli.
– Minden rendben lesz. Ott van neked Eddie. Egész jól csinálja,
legtöbb esetben.
– Köszi, haver! – mondja Eddie.
Harrison rákacsint.
– Szívesen.
– De otthon minden olyan rémisztő. Olyan nyüzsgő. Olyan
hangos! Örökké ebben a ködben akarok maradni!
– Nézd, a köd csodás, és az október itt mindig kellemes – mondom.
– De hamarosan itt a november, ami esős, hideg és pocsék. A
december csak a karácsony miatt jó. Aztán itt a január, ami végképp
borzalmas! Hóért imádkozol, hogy törje már meg az eső és
szürkeség monotóniáját, arról nem is beszélve, hogy már délután fél
ötkor vaksötét van. De soha nem havazik. Higgy nekem, jobban
jársz az emberekkel és fényekkel teli várossal. – Szünetet tartok. –
És tudod, a királyi család tagjaként egy palotában lesztek, szóval az
sem rossz.
– Mellesleg – mondja Eddie – nemrég azt mondtad, hogy vágysz
már a hangzavarra, az emberekre meg a felfordulásra. Ami azt
jelenti, hogy épp ideje elindulnunk.
Monica felsóhajt, és a tenyerével letörli a könnyeit, az ajkát
lebiggyeszti.
– Talán. De az nem jelenti, hogy nem vagyok miatta szomorú.
– Mind szomorúak vagyunk – szólal meg Harrison. Megköszörüli
a torkát, és komolyan rájuk néz. – Ilyen régóta csak titeket ismerlek.
Először jött a hadsereg, aztán Eddie, majd te, Monica. Őszintén
szólva én magam is küzdök azzal, hogy helyretegyem azt, ami
történik. – Rám pillant, majd elmosolyodik, amitől nagyot dobban a
szívem. – Sokat beszélgettem erről Piperrel. Tudja, hogy itt
szeretnék maradni. Hogy az itteni új életet választom. De ez az új
élet még mindig ijesztő, és nagyon más lesz. És azt kívánom,
bárcsak még sokáig itt maradhatnátok, de megértem, hogy nem
lehet. Azt teszitek, ami a legjobb nektek és a babának.
Monica szipog.
– A fenébe, Harrison! Ne ríkass meg!
– Gyakorlatilag abba sem hagytad – jegyzi meg.
– Ó! – morog, és leinti.
– Na, gyertek! – mondja Eddie, és odajön hozzánk. – Nem azért
hívtalak át benneteket, hogy itt ücsörögjünk és sírdogáljunk egész
este. Azért hívtalak, hogy ünnepeljünk, hogy elbúcsúzzunk a régitől
és köszöntsük az új kezdeteket! És rúgjunk be alaposan!
Felemeli a poharát.
Mi is megemeljük.
Monica a teásbögréjét.
– A legjobb szomszédokra, akikről az ember lánya valaha is
álmodhatott! – mondom. – A fákon tanyázó fickók és a kapu előtt
szobrozó lesifotósok ellenére, azzal együtt, hogy az utamba akadt ez
a jóképű, morcos, napszemüveges rejtélyes férfi, ez volt életem
legemlékezetesebb nyara. Megváltoztattátok az életemet. És nem
lesz újra olyan otthonos itt nélkületek. Csak annyi biztos, hogy
elképesztően hálás vagyok, hogy Harrisont az életem részévé
tettétek. És még meg is tarthatom!
Harrison a derekamra fonja a karját és a fejem búbjára csókol.
– Soha nem fogsz megszabadulni tőlem.
– Nem viccel! – nevet fel Eddie. – Ez a fickó az árnyékodként követ
majd, és soha többé nem tudod lerázni.
Rávigyorgok Harrisonra.
– Remélem is!
 EPILÓGUS
Két évvel később

– Itt vannaaak!!! – Mondja az anyám, erősen a Kopogó szellem

hátborzongató kislányára emlékeztetve.
Csak ő nem egy statikus zajt kiadó tévét fogdos, hanem kidugja a
fejét a teraszra, ahol Harrisonnal borozgatunk. Nyár közepe van, a
nap forrón csillan alattunk a hullámokon. Mindketten itt voltunk
egész délután, kellőképpen becsiccsentettünk, míg vártuk a kedvenc
embereink érkezését.
Kitaláltad! Monica, Eddie és a kis Madeline végre visszatértek a
mi kis csendes-óceáni sziklánkra! Igazából, amikor elváltak útjaink,
nem igazán hittem, hogy valaha viszontlátjuk őket. Úgy tűnt, a
tündérmesébe illő jelenlétük csak egy kis epizódja volt az
életemnek, talán csak azért, hogy összehozzon Harrisonnal, mint
valami varázslatos kerítők. Tényleg, néha teljesen irreálisnak hat,
hogy együtt vagyunk Harrisonnal (ráadásul jegyesek is, de arról
majd később), a királyi testőr és a kisvárosi tanítónő.
A legkevésbé sem számítottam arra, hogy továbbra is barátok
maradunk a hercegékkel.
Erre tessék! Sikerült tartani a kapcsolatot Monicával, havonta
párszor üzeneteket is váltunk. A podcastomat is hallgatja, azt
mondja, hogy segít neki elaludni. Én akkor is dicséretnek veszem
ezt.
Természetesen Harrison is fenntartotta velük a kapcsolatot,
gyakran beszél Eddie-vel. Viszont két évbe telt, hogy végre el
tudjanak jönni. Ezt a kitérőt hozzácsapták a seattle-i útjukhoz, hogy
meglátogassák Monica szüleit, de senki másnak nem árulták el,
szóval ez amolyan titok.
Legalábbis ez a terv. Már várom, hogy felbukkanjanak a
helikopterek.
– Bert rendben összeszedte őket? – kérdezi Harrison az anyámtól,
ahogy felkel.
– Igen! Bármelyik pillanatban megérkezhetnek – mondja, épp
amikor megszólal az időzítő a konyhában. – Ó, és a pite is kész van!
– Anya, egy borzalmasan hosszú útról érkeznek. Szerinted az első
dolguk, hogy pitét egyenek?
– Jaj, édesem, ne legyél ilyen sütiutáló! – mondja és leint, majd a
konyhába megy.
Harrison cicceg, ahogy felém nyújtja a kezét.
– Tudod, hogy semmi nem zavarhatja meg a pités
vasárnapjainkat!
A kezébe teszem a kezem, ő pedig könnyedén talpra húz, aztán
puszit nyom a fejem búbjára.
A pités vasárnap már fogalom. Vagy legalábbis azóta, mióta
Harrison megnyitotta a pékségét. Komolyan mondom, ez a munka
sokkal elfoglaltabbá teszi őt, mint a királyi testőrködés. Pirkadatkor
kel, őrült sokat dolgozik, de még így is talál alkalmat rá, hogy pitét
süssön az anyámmal vasárnaponként, amit elképesztően cukinak
tartok, mivel tudom, hogy a szabadnapján legszívesebben csak
lazítana.
De ez az anyukámnak is jelent valamit, különösen az eljegyzésünk
óta. Tényleg családtaggá akarja fogadni, ami nem nehéz, mivel a
szomszédunkban lakik.
Mi meg, hát, a villában.
 Természetesen egy tanári fizetésből meg egy pékség bevételeiből
nem lehet ekkora házat venni, de egy kitárulkozós könyvből igen.
Harrison írt egy ilyet (segítettem én is, de ez nem fontos),
természetesen Monica és Eddie engedélyével. Igazából a könyv nem
a hercegékről szólt. Inkább a sütésről, néhány személyes adalékkal
megfűszerezve.
És a személyes alatt azt értem, hogy tényleg Harrisonról szólt.
Beszélt a fiatalkoráról, a családjáról, arról, hogyan nőtt fel, a
hadseregről, hogy milyen testőrnek lenni, és végül pékként dolgozni
egy kis szigeten a Salish-tengeren. Mivel alapjáraton nagyon
zárkózott ember, igazán ki kellett lépnie a komfortzónájából, hogy
megnyíljon, különösen a legalapvetőbb dolgokról. De ahogy már
párszor mondta is, a társadalom azon része, amelyik nem érti ezt
meg, be is kaphatja, én pedig nem is lehetnék ennél büszkébb rá,
hogy ennyire őszinte és sebezhető lett. Nincs ennél szexisebb dolog!
A könyv remekül szerepelt. Határozottan segített, hogy sikerült
rávennem egy ideig a TikTok- videókra, ami részben a könyvet is
népszerűsítette, és azonnal toplistás lett.
Úgyhogy mi a villában lakunk, anyukám és Bert pedig a
szomszédban.
Ők ketten hivatalosan is együtt vannak. Nem volt eljegyzés, vagy
ilyenek. Nem igazán tudom, hogy bármelyikük is meglépné-e ezt,
habár az anyám mintha kezdene hajlani rá. De tényleg ők a
legédesebb pár a világon, és annyira jók együtt! Bert igazán
határozott, gondoskodó fickó, ami anyának tökéletes, aki továbbra
is terápiára jár, és szedi a gyógyszereit. Néha még visszaesik, de a
sok ember segítségével, akik mind körbeszeretgetik, mindig talpra
áll. Persze ott van neki Liza is, aki ide-oda szaladgál a két ház között,
mindkét kutyaajtót használva, pont, ahogy elképzeltük.
– Megyünk megismerkedni a mini hercegnővel? – kérdezi
Harrison, és megfogja a kezem.
– Persze. – Bemegyünk, és odakiáltok az anyámnak a konyhába. –
Ha befejezted a pite körüli szöszmötölést, elővennéd a fehér bort a
hűtőből? Azt kérnek majd először, hidd el!
– Melyik az? Egymillió üvegetek van! – mondja a hűtőt bámulva.
– A Garry Oak Pinot Gris-t! – mondom. Általában nincs egymillió
üveg a hűtőben, de most pénteken pont egy kis partit tartottunk. Én,
Harrison, Cynthia és az új barátja, meg Georgia és a férje.
Igyekszünk ilyen páros dolgokat csinálni pár hetente, csak hogy ne
térjek vissza az antiszociális remete zónába, és azt kell mondjam, ez
sokat segített, hogy kapcsolatban maradjak a társadalommal,
különösen nyáron, amikor nem vagyok mindennap a gyerekek
között. Igazán mély, tartós barátságokat kötöttem itt, és Harrison
vállalkozásának köszönhetően, meg hogy mindennap emberekkel
dolgozom, már nem érzem magam kívülállónak. Csak néha meg kell
erőltetnem magam.
Harrisonnal átvágunk a házon, és kilépünk a felhajtóra épp
abban a pillanatban, ahogy a kapu kinyílik, és Bert szolgálati autója
begördül a ház elé. Magamban felszisszenek kissé. Valamiért azt
gondoltam, hogy egy fekete egyterűvel megy majd értük, erre olyan,
mintha egy rendőrőrsre szállítanák őket.
Harrisonra pillantok, és látom rajta, hogy ő is ugyanerre gondol.
Ennek ellenére az ajtók kitárulnak, és mind kiszállnak. Eddie,
Monica és a kis Madeline.
– Helló! – kiált fel Eddie, és odaszalad Harrisonhoz, szorosan
megöleli őt, majd engem is. Nincs kiöltözve, pólóinget és farmert
visel, és olyan lazának tűnik, mint amikor legutóbb itt volt. –
Megjöttünk!
– Egy darabban meghoztam őket! – mondja Bert büszkén, ahogy
kiszáll a kocsiból épp abban a pillanatban, amikor James, a testőrük
is. Udvariasan felém biccent üdvözlésképp.
De én már Monicára figyelek, aki szebb, mint valaha a nyári
ruhájában. Még mindig ragyog, úgyhogy ezt egyértelműen nem a
várandóssága okozta, egyszerűen ő ilyen.
– Piper! – sikítja visszafogottan, és gyorsan megöleljük egymást. –
Olyan jó végre találkozni! – Rámosolyog Madeline-re, aki Eddie
vékony testalkatát és Monica sötét haját örökölte. Szégyellős,
nemigen néz az ember szemébe, de ugyanaz a nyugodtság lengi
körül, mint az édesanyját. – Ő itt Madeline. Madeline, köszönnél
Pipernek?
– Helló! – mondja Madeline halkan.
Úgy tűnik, Madeline igazából az anyja lábába szeretné fúrni az
arcát. Életemben nem szimpatizáltam még így egy gyerekkel sem. El
szeretném mondani neki, hogy én is szoktam hasonlóan érezni,
amikor új emberekkel találkozom, csakhogy ez a gyerek a királyi
család tagja, és majd megtanítják rá, hogy tegye túl magát a
kellemetlenségeken, és hogyan vágjon jó képet mindenhez. Ezt
nekem még meg kell tanulnom.
– Szégyellős – súgja nekem Monica. – Ami elég nagy kihívás,
tekintve, hogy kik vagyunk.
– Bájos – mondom. – Milyen volt a repülőút?
– Nos, Madeline a nagy részét átaludta – mondja Monica, és
lehajol, hogy a karjába vegye a lányát. – És úgy látom, még mindig
egy kicsit álmos. Engem viszont ébren tartott egy könyv.
– Milyen könyv?
Simlis mosoly játszik az ajkán, a szeme huncutul csillog.
– Egy olyan, amit még évekkel ezelőtt vettél nekem.
Fogalmam sincs, miről beszél.
– Mikor vettem én neked könyvet?
– Hát, Harrison adta ide, de tudom, hogy neked is közöd volt
hozzá. Legalábbis remélem! – Közel hajol hozzám, és a fülembe
súgja: – Straponnal kapcsolatos. Azt sem tudtam, mi az. Rá kellett
keresnem, és ejha!
Kitör belőlem a nevetés.
– Azt a gépen olvastad?
Rám vigyorog.
– Nos, legalább adott pár tippet Eddie-vel kapcsolatban.
Nem akarok kettejükre gondolni semmilyen kompromittáló
pozícióban, de szerencsére megment anyukám felbukkanása az
ajtóban. Kötényt visel, és büszkén bemutatja a süteményét.
– Remélem, mind éheztek, mert pitézünk! – kiált fel, és ránk
vigyorog, mielőtt eltűnne a házban.
– Ne aggódjatok – mondom a hercegéknek, ahogy bemegyünk. –
Van sör és bor is. Arra gondoltam, arra van igazán szükségetek.
– Nem csoda, hogy ilyen jól kijövünk egymással! – mondja nekem
Monica vigyorogva. – Azt hiszem, van mit bepótolnom, mivel
legutóbb egy kortyot sem ihattam.
– Nos, mivel egy hétig nálunk lesztek, azért ne essünk máris
túlzásokba – figyelmezteti Harrison.
– Látom, te még mindig unalmas vagy – közli vele, és játékosan a
karjára csap.
Megfogom Harrison kezét, és megszorítom, miközben nézem,
ahogy a herceg és a hercegné belép a régi otthonába, előttük Bert,
mögöttük a csodás skót, James. Felnézek a vőlegényemre.
– Ne aggódj, szerintem nem vagy unalmas.
– Csak mert már megszoktál, szerelmem – mondja, és az ajkához
emeli a kezem, hogy megcsókolja. A tekintete az enyémet fürkészi. –
Habár úgy tűnik, sokat kell még tanulnom.
– Áh! – mondom és megvonom a vállam. – Majd eljutsz odáig.
Végül is, én jó tanár vagyok.
 Elvigyorodik, ami elképesztően jóképűvé teszi, aztán lágyan
megcsókol.
– A legjobb.
Ezután belépünk az otthonunkba, hogy azokkal legyünk, akiket
szeretünk.
 SZERZŐI MEGJEGYZÉS

Amikor leülök írni, általában egyszerű cselekmény vagy kép van a

fejemben, aztán nekiállok a karakter kidolgozásának. Úgy faragom,
mintha már egy létező dolgot próbálnék leleplezni, mígnem a
személyiség fel nem fedi magát.
Néha a karakterek messze állnak az én személyiségemtől, máskor
meg olyan, mintha egy belső, sötét részem törne fel bennük. És bár
a Csak a testemen keresztül egy könnyed romantikus vígjáték, volt
valami, amit Piperben felfedtem, de rólam is elárult valamit.
Egy kis háttértörténet: hiperaktív vagyok, amiről már írtam
korábban párszor, de igazából csak azután diagnosztizálták nálam,
hogy kutatásokat végeztem a Féktelen trónörökösben szereplő
Magnus karakteréhez. Az ő alakja döbbentett rá, ki is vagyok
valójában, és az a diagnózis teljesen sorsfordító volt számomra.
Ennek ellenére nem számítottam több meglepetésre, pláne nem
Piperen keresztül. Ám ahogy a kutatást végeztem, lett egy olyan
sejtésem, hogy nekem is komplex poszttraumásstressz-szindrómám
van, amit gyermekkori események idéztek elő. Meglepett, hogy
ennek neve is van, ráadásul teljesen megmagyarázta, miért
gondolkodom időnként úgy, ahogy, és egyes triggerekre adott
válaszreakciómat is. Bár nem annyira letaglózó, mint a PTSD, de
mindenképpen nehézség, és az, ahogy Piper az életét vezette ezzel
meg a szorongásával (ami szintén van nekem is… elég jól hozom a
neurotikus író sztereotípiáját, nem?), az számomra is felkínált
néhány megküzdési módot.
Habár én nem szenvedek sem borderline, sem dependens
személyiségzavarban, ahogy Piper édesanyja, voltam már Piper
helyében, és sok tapasztalatom van azzal kapcsolatban, milyen az,
amikor egy szerettünk érintett. A kapcsolata az anyukájával, legyen
az akármilyen bonyolult is, őszinte, és az én életemben is
megvilágított dolgokat azzal kapcsolatban, hogyan kell az ebben
érintettekkel bánni.
Tudom, hogy a neurodiverzitás és a mentális zavarok nem éppen
a leggyakoribb témái a romantikus regényeknek, de szívből
remélem, hogy egyre inkább a részévé válnak. Elképesztően
sokakat érintenek a különböző zavarok, akár mi vagyunk az
elszenvedők, akár egy szerettünk. Minél többet beszélünk a
mentális egészségről, és minél inkább kialakítunk egy szégyen- vagy
ítéletmentes diskurzust róla, annál halványabbá válik az ezt övező
megbélyegzés.
Így hát emelem a poharam Piperre, magamra, és mindenki
másra, aki egyedül érzi magát, mert nem illik be a sorba, vagy a
világ tudomást sem vesz róla. Tudjátok, ugye, hogy ti is
megérdemlitek a saját boldogan-éltek-míg-meg-nem-haltak
befejezéseteket!
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Néha a köszönetnyilvánítás a legnehezebb része egy könyvnek.

Általában rengeteg embernek lehet köszönetet mondani, és hiába
van már hatvan regényem, mindegyik könyv támogatást igényel a
körülöttem lévőktől. Habár az írás magányos tevékenység
(nagyrészt), egy író sincs teljesen egyedül, amikor egy regény
megszületéséről van szó. Tényleg sokan kellenek ahhoz, hogy
felemeljenek, támogassanak és segítsenek, hogy a könyv a lehető
legjobb legyen.
A Csak a testemen keresztülhöz is rengeteg emberre volt
szükségem. Ez volt az első könyv, amit a pandémia kezdete óta
írtam, így hát különösen nehézkes volt valami vicces, könnyed és
szexi dolgot létrehozni a hatalmas trauma, szomorúság és káosz
közepette. Nem tudtam volna megírni ezt a könyvet azok nélkül,
akik igazán hittek bennem: a szüleim, a szuper ügynököm, Taylor,
aki azonnal beleszeretett az ötletbe az első mondat után, és azt
mondta, hogy csináljam. Köszönet a csodás szerkesztőimnek, Sarah
Blumenstocknak és Cindy Hwangnak (csodálom a tehetségeteket,
szakértelmeteket és a szüntelen türelmeteket hozzám), és
mindazoknak, akikkel volt szerencsém együtt dolgozni a Berkely-n,
a filmes ügynökömnek, Alice Lawsonnak, Nina Grinsteadnek, Colet
Abedinek, Anna Toddnak, Kathleen Tuckernek, Tarryn Fishernek,
Sandra Corteznek, Laura Helseth-nek, minden csodás
bookstagrammernek, akik annyi remek képet készítettek, és hírét
vitték a munkámnak, a FB-csoportom minden tagjának (éljenek az
antihősök!), minden olvasómnak, aki kitart mellettem, Meghan
Markle Stan Twitter-fiókjának az inspirációért, a Salt Spring-sziget
(az otthonom) lakóinak. És mindenkinek köszönöm, aki kezébe
veszi ezt a könyvet: miattatok csinálhatom azt, amit.
Scottnak (és Bruce-nak): szeretlek! Köszönöm, hogy szeretsz!
 ELSŐ FEJEZET

Lucky

– Akarsz kefélni?
Ez aztán a csajozós duma!
– Volt már olyan, hogy taroltál ezzel a mondattal?
A tapintatlan, részeg alakban legalább annyi van, hogy láthatóan
zavarba jön.
– Nem igazán.
– Talán egy bókkal kellene indítanod! Azt, – mi, csajok, – sokkal
jobban szeretjük. Tessék, próbáld meg újra!
– Jól van.
A pasas kiissza a ma esti utolsó vodkáját, amit kiadtunk neki, és
összeakadó nyelvvel dadogja:
– Jó a cicid!
Fejcsóválva lépek a következő asztalhoz. Ennyit arról, hogy
megpróbáltam segíteni ezen az idióta seggfejen. Miután fél tucat
asztalnál felvettem az újabb rendeléseket, megállok, és pillantásom
a kis színpadra siklik. Egy vonagló nő fejhangon sipítja a Hey Jude-
ot. Olyan, mintha valaki végighúzná a körmét a táblán.
Félreértés ne essék, imádom a Beatlest. Nyilván. De ez a
szerencsétlen dal túlságosan hosszú. Végleg nyugdíjazni kellene a
karaokeszámok listájáról. Az első sorban ülő, spicces vendégek
karjukat lóbálva kísérik a ritmustévesztő, hamis és téves
hangmagasságot megütő, maratoni kornyikálást. Valahogy ma este
mégis elmosolyodom. A bárhoz sietek, és halkan magamnak
dúdolom, hogy „Na na na nananana, nananana, hey Jude”.
– Amint ma este kiürül ez a hely, a sárga földig leisszuk
magunkat! – szól oda Avery, túlkiabálva a refrén fülsiketítő
crescendóját. A színpadon az énekesnő az utolsó na na na
nanananához ér, és a hangja borzalmas, hamis visítássá alakul.
– Lehet, hogy nem tudok addig várni az ivással – bökök állammal
a pult túlsó végén elhelyezkedő kis színpad felé, és megrázom a
fejem.
– Nem is énekel olyan rosszul.
Olyan arcot vágok, ami egyértelműen árulkodik a ki nem mondott
gondolataimról, Avery pedig égnek emeli a tekintetét, miközben
kiadja az italrendelésemet.
– Bármikor megmutathatod neki, hogyan is kell ezt csinálni.
Tálcára teszem az italokat, és beintek a középső ujjammal a
legjobb barátnőmnek, majd visszaindulok a négy középkorú nő
asztalához, akik az italból szeretnének bátorságot meríteni.
Megállok a fényképekkel borított fal mellett, és megigazítom a
fotót, ami apámról és Bruce Springsteenről készült. A képen lazán
átkarolják egymást. Mindketten csatakosak egy rögtönzött, egyórás
jam session után. A fotó a bár megnyitásának egyéves évfordulóján
készült. Apa mosolya láttán én is elmosolyodom, majd rövid időre
behunyom a szemem. Második lépés, apa. Fejlődöm.
– Hölgyeim, önök is színpadra lépnek ma este? – érdeklődöm a
lehető legbarátságosabb hangon, ahogy átadom a három mojitót és
az egy pohár tequila sunrise-t. Ez a harmadik tequila sunrise, amit a
vörös hajú, nyakszirtjén kontyos csajnak szervírozok. Láthatóan
már jól van.
 – Én szeretnék – mondja a vörös hajú összemosódó szavakkal. –
De még pár italra szükségem van, mielőtt belevágok.
Bólintok. Én ugyan senkit nem szoktam túlzottan noszogatni.
Vöröshajú krémszínű, nyakig begombolt blúzt, sötétkék
ceruzaszoknyát és hozzáillő blézert visel; gyöngy nyaklánc egészíti
ki a konzervatív öltözéket, amely tökéletesen illik a tartózkodó
kontyhoz. De ahogy elindulok, az asztal alatt megpillantok valamit –
nem a feddhetetlenül összezárt bokáján akadok fenn, hanem a
cipőjén, ami egyáltalán nem illik a többi ruhadarabjához. A tízcentis
Mary Jane magas sarkú vörös talprésze elárulja, hogy ebben a
nőben több van, mint amennyit első pillantásra feltételezünk róla.
Mivel az utóbbi hét évben heti hét napból hatot itt, a Lucky’s
bárban töltöttem, eléggé kiismertem az embereket. Általában már
messziről felismerem a feltörekvő énekesnőket. Elvigyorodom
magamban, és elképzelem Vöröshajút a hálószobatükör előtt, ahogy
leengedett hajjal beleénekel a hajkeféjébe, és semmi mást nem visel,
mint azt a kilencszáz dolláros Louboutint.
Az utóbbi fél órában megduplázódott a tömeg. Szombat este van,
és a szemközti moziban most ért véget a késő esti film, így özönleni
kezd a nép. A bárpult mögé ugrom, hogy segítsek Averynek egy
kicsit, majd szólok a DJ-nek, hogy nyomjon be egy aláfestő house
zenét, és szolgáljon fel addig, amíg nyugalmasabb nem lesz a
helyzet. Húsz perccel később látom, hogy Avery összerak egy
italrendelést.
– Annak a csapatnak, akik nemrég rendeltek?
Avery még egy kör mojitót kever be, és a magas tequila sunrise-os
pohárban a színek máris tökéletes egyveleget alkotnak.
– Azt hiszem. Vörös hajú, kontyos?
– Aha, ő az. Egy húszast rá, hogy ő a villantós. – A „villantós”
szakzsargon, és arra a vendégre használjuk, aki meglep minket.
Minden hétvégén menetrendszerűen van egy ilyen. Tartózkodó
külső, elegáns Burberry esőkabát, szorosan megkötve a derekánál.
Azonban néhány itallal később a villantós kezébe kapja a
mikrofont, felugrik a színpadra, szétnyitja a kabátját, megvillant
egy kis dekoltázst, és úgy vonaglik, akár egy sztriptíztáncosnő.
– Lefogadom, hogy a térdig érő szoknya alatt vörös tanga van!
– Rajta? Hülyéskedsz? Nyomi gyöngysort visel!
Felvonom a szemöldökömet.
– Ez most fogadás?
Avery benyúl a zsebébe, kihúz belőle egy húszast, beletömi egy
üres pohárba, és az üvegek mellé helyezi a polcra.
– Ide a pénzt, és csináld a bárt! Meg kell néznem magamnak
Gyöngyöst közelebbről, és ki kell mennem a mosdóba.
– Tudod, még mindig a főnököd vagyok úgy… – Az órámra
pillantok, majdnem tizenegy óra van. – Öt órán át.
– Gimi óta ismerjük egymást, kit akarsz átverni? Akkor is te leszel
a főnök, ha már a fél bár az én tulajdonomban lesz! – csókol arcon
Avery, és elsiet.
Tíz perccel később még mindig egyedül álldogálok a bárpult
mögött, és Averyt sehol nem látom. Biztos vagyok benne, hogy a
hátsó sikátorban cigizik annak ellenére, hogy minden nap
megesküszik, hogy abbahagyta. Megnézem három nagyon fiatalnak
látszó lány személyijét – mindhárom elmúlt huszonegy, de épphogy.
Önkéntelenül is végighallgatom a beszélgetésüket.
– Komolyan, tutira meleg!
– Miért? Mert még nem vett észre téged?
– Nem, mert túlságosan tökéletes ahhoz, hogy hetero legyen!
– Meghívhatunk valakit egy italra? – kérdi tőlem az egyik fiatal,
szőke lány.
 – Természetesen. Kinek vihetem ki az italt?
A lányok pár percig kuncognak, majd úgy döntenek, hogy
célpontjuk számára egy sikítós orgazmus koktélt küldenek.
Összekeverem a vodkát, a Bailey’st és a Kahlúát, majd ráöntöm egy
adag jégkockára.
– Rendben. Ki a szerencsés nyertes?
A lányok a bár hátsó része felé mutatnak, és kórusban harsogják:
– Ő!

Egek! Ez aztán a jóképű pasi!

Egyértelmű, hogy ezt nem csak a három szőke vette észre. Amikor
odalépek hozzá, a pasi mellett ülő barna hajú, mélyen dekoltált csaj
élénk érdeklődéssel figyeli, mégis azt érzem, hogy ez a férfi engem
néz, ahogy végighaladok a hosszú bárpult mentén. A férfiak szerint
vonzó kombináció, ha a nekik alkoholt felszolgáló nő még csinos is.
Néhány ital után pedig egyre merészebbek tudnak lenni.
A bárpult felénél járok, de megállok, hogy egy törzsvendégnek
újratöltsem a poharát. Fel sem kell néznem, miközben töltök, hogy
tudjam: Jóképű Pasi még mindig engem néz. Onnan tudom, hogy
felágaskodnak a pihék a nyakszirtemen. Le sem veszi rólam a
tekintetét, még akkor sem, amikor megfordulok, belenézek a
szemébe, és haragos pillantást vetek rá a bámulás miatt.
– Egy sikítós orgazmust hoztam önnek.
Jézusom, közelebbről még dögösebb! Homokszínű, vállig érő haj,
ami pont annyira kócos, mintha most szexelt volna valakivel.
Magas, izmos, és az alkarján, hosszú ujjú inge alól tetoválások
látszanak ki. Dögös. Aztán elmosolyodik. Gödröcskék. Ez az.
Biztosan most szexelt valakivel.
– Köszönöm, de nálam mindig a hölgyeké az elsőbbség – kacsint
rám.
Egy pillanatig bámulok rá, majd lepillantok az italra, mire ő is
ránéz.
– Ó! Az italra gondol.
Elvigyorodik. Pokolian szexi a mosolya, és ezt ő is tudja.
Égnek emelem a tekintetem, de a felszín alatt ott van egy tétova
mosoly.
– A terem túlsó végén ülő három hölgy küldi; épphogy elmúltak
huszonegy évesek – biccentek a lányok felé, akik széles mosollyal
integetnek.
– Nos, ez nagy csalódás.
Felvonom egyik szemöldökömet.
– Csalódás, ha az a három hölgy egy olyan italra hívja meg, ami
elárulja, hogy mik a terveik magával az este hátralévő részére?
– Azt hittem, maga hívott meg erre az italra.
Tudom, hogy nyálas, de a gyomromban hirtelen pillangók
kezdenek el repdesni.
– Bocs. De vigaszdíjnak megkapja a Doublemint hármas ikreket –
vonok vállat, és próbálok könnyednek tűnni, majd megfordulok,
hogy elmenjek. Ettől a közelségtől folyamatosan bizsergek. A bár
elég nagy, de ahogy rám néz, úgy érzem, valami apró, szűk
helyiségben vagyunk.
– Várjon! – szól utánam, én pedig megfordulok. – Mi a neve?
Elmosolyodom, és a bár fölötti táblára mutatok. Lucky’s.
A bárban nagy a nyüzsgés, ez azonban nem akadályoz meg abban,
hogy szemmel tartsam a pasit. Bólintott, és köszönetképpen a
három lány felé emelte poharát, de nem ment oda hozzájuk. Végül a
begyes szőkék megindultak a srác felé, és mindent megtettek, hogy
fenntartsák a figyelmét. A fickó udvariasan elmosolyodott, de
egyértelmű volt, hogy nem érdeklődik irántuk, ami nagyon
megdöbbentett. Az egész raktárkészletünket feltenném rá, hogy ez a
pasi mindhárom csajt hazavihette volna.
– Hé, Lucky! – szól oda Jóképű Pasi a pult végéről, amikor
befejezem a felszolgálást.
– Még egy sikítós orgazmus?
– Ha az alkoholról beszél, azt kihagyom, egy sört szeretnék kérni.
Elveszek egy söröspoharat, és kérdés nélkül csapolok neki egy
nagy Guinnesst, odacsúsztatom a fényesre vikszelt pulton, és pajzán
hangon felteszem a kérdést:
– Mi lenne, ha nem az alkoholról beszélnék?
– Akkor már az ajtón kívül lennénk, édesem.
Újabb kacsintás. Most azonban a nevetségesen szexi arcon a
gödröcskékhez félszeg mosoly is társul. Van a mosolyában valami
kisfiús, de elég egy gyors pillantás, és tudom, hogy minden ízében
férfi. Belekortyol az italába.
– Guinness. A kedvencem. Jó döntés.
Avery felül a bárpultra, pár méterre Jóképű Pasitól, és felém tolja
a tálcáját.
– Gyöngyös még egy italt akar. Úgy látom, a húszasod velem jön
ma haza, mert biztos vagyok benne, hogy a következő italtól beájul,
és nem fog felpattanni a színpadra.
Odapillantok a merev kontyot viselő vörös hajú csajra, aki épp
leveszi a sötétkék blézert. Nem csupán a cipője gyönyörű, de így,
hogy közszemlére teszi vékony derekát és telt idomait, látom, hogy
a kosztüm-gyöngysor alatt igazán dögös test rejtőzik. Szerintem a
tanga mellé piros, csipkés, félkosaras melltartót visel.
– Látja azt a vörös hajú csajt? – kérdezem Jóképű Pasit.
– Azt a kontyost?
– Igen. Fogadjunk egy húszasban, hogy mielőtt az este véget ér,
felugrik a színpadra, és igazi szirénként fog énekelni!
Jóképű Pasi felvonja egyik szemöldökét.
– Valahogy nem olyan típusnak tűnik.
Avery legyint.
– Ne hallgasson rá! Szerinte a csaj piros tangát visel.
– Szeretném végighallgatni a hölgyet.
– Nagyon sok mindent elárul valakiről az öltözéke. Az a nő, aki
konzervatívan öltözködik, de sokat költ cipőre, a szép holmikat
szereti, még akkor is, ha azokat senki nem látja. Vetkőztessen
bugyira egy nőt, és rengeteget megtud róla – vonom meg a vállam. –
Hét éve szinte minden nap itt vagyok. Simán kiszúrom a leendő
rocksztárokat!
A fickó belekortyol a sörébe, és elmélyülten tanulmányozza a
vörös hajú nőt.
– Maga fel szokott pattanni a színpadra? – kérdezi, de nem tudok
válaszolni, mert Avery közbeszól.
– Ha akarna, simán övé lehetne az igazi színpad. De
arachnofóbiás.
– Betegesen fél a pókoktól? – vonja össze szemöldökét Jóképű Pasi.
– Ne is törődjön vele! – emelem égnek a tekintetem, és elkészítem
Avery italrendelését. – Mondd meg Gyöngyösnek, hogy a ház
ajándéka!
Majdnem színtiszta narancslét teszek bele, mert két körrel ezelőtt
elkezdtem csökkenteni az italába tett alkoholmennyiséget. Nem
szeretném, hogy Gyöngyös összeessen, mielőtt debütálna itt, a
Lucky’s színpadán.
Majdnem hajnali két óra van, amikor a DJ bejelenti az utolsó
lehetőséget a karaokera. A bárnál a tömeg megritkult, de az
asztaloktól Avery még mindig sok rendelést kap. Most vagy soha –
az ideges sztárjelölteknek ez az utolsó lehetőség. Egy részük
színpadra lép, a többiek viszont kibotorkálnak a bárból, a túl sok
folyékony bátorságtól részegen.
Jóképű Pasi az utóbbi néhány órában udvariasan elhárította a
különféle nők közeledését; volt köztük spicces, gyönyörű és könnyű
préda is. Megmagyarázhatatlan vonzódás fog el, szinte
folyamatosan követem a tekintetemmel ezt a férfit. Lehetetlen
figyelmen kívül hagyni a jelenlétét. Miután másodszor is kint volt a
mosdóban, meglepődöm, amikor meglátom a DJ asztala mellett,
ahol a karaokera lehet feliratkozni.
– Azért jött ide ma este, hogy énekeljen? – kérdezem, és
újratöltöm a sörét, amikor visszatér a székére, amin az egész estét
töltötte. – Nem olyannak gondoltam volna, akinek az alkohol dob
egy kicsit az önbizalmán ahhoz, hogy színpadra lépjen.
A pasi belekortyol a sörébe.
– Milyennek gondol?
Pislogok, úgy teszek, mintha gondolkodnék, és a bárpultra
könyöklök. A férfit láthatóan mulattatja a dolog.
– Azt mondanám, igazi szívrabló, de egész este figyeltem, ahogy
kikerülte a könnyű zsákmányokat, úgyhogy most igazából nem is
tudom, hogy mit gondoljak magáról – vonom meg a vállam. –
Énekelni jött?
– Nem terveztem. Úgy volt, hogy találkozom itt valakivel, de az
illető úr pár órája felhívott, hogy valami közbejött, és nem tud
eljönni. Csak akkor jöttem rá, hogy ez egy karaokebár, amikor már
bent voltam.
 – Érdekes. De a barátja órákkal ezelőtt mondta le az estét, maga
mégis itt van. Akkor mégiscsak vadászni jött? Tudja mit? Szerintem
nem csinálja valami ügyesen. Némi érdeklődést mutathatna az
iránt, akit haza szeretne vinni az éjszaka végén.
Jóképű Pasi elmosolyodik; teljes mértékben ellenállhatatlan.
– Egész este azt csináltam.
Felnevetek, és megrázom a fejem, majd elindulok, mert az egyik
vendég fizetni szeretne. Amikor visszaérek a bárpult felé eső
részéhez, Jóképű Pasi nem vesztegeti tovább az időt.
– Akkor… meghívhatom egy italra?
Drámai pillantással körülnézek.
– Szerintem nem szükséges. Enyém a bár.
A pasit nem lehet letörni.
– Akkor egy vacsorára?
Az órámra pillantok.
– Hajnali két óra van.
– Egy reggelire?
– Aludnom kell, mielőtt megreggelizek.
– Semmi gond. Majd készítek magának, amikor felkelünk.
Felnevetek, és a fejemet ingatva elfordulok, hogy a polc többi
részét is megtöltsem borospoharakkal.
– Köszönöm a nagylelkű ajánlatot, de sajnos el kell utasítanom.
– Ugye most viccelsz, basszus?
Avery hangos kiáltása nem szorul magyarázatra, bár Jóképű Pasi
meg se rezdül, csak hosszú söröspohara fölött bámul rám. Ahogy
nyel, és ádámcsutkája fel-le jár, attól az egész belsőm bizseregni
kezd, és itt-ott a testem érzékeny pontjai is.
– Mi a baj? – adok hálát közben a figyelemelterelésnek.
– Gyöngyös! Odanézz!
Avery a vörös hajú csaj felé biccent, aki a DJ-vel társalog.
Kárörvendően elmosolyodom, miközben figyelem, ahogy a nő a
kontyához nyúl, és kihúz belőle néhány láthatatlan csatot. A haja
egészen a háta közepéig leomlik.
– Én megmondtam! – rikoltok fel diadalittasan.
Gyöngyösről kiderült, hogy jobb mint gondoltam. Az alkohol nem
csak a haját szabadította ki börtönéből. Mire felmegy a színpadra,
kigombolt blúza egészséges mértékű dekoltázst enged láttatni, és a
szoknyáját felhúzta a térde fölé, hogy mozogni tudjon. És egek, hogy
mozog! Ahogy a régi Faith Hill-slágert, a Breathe-t énekli, lassan
mozgatja a csípőjét – a bárban hirtelen legalább tíz fokkal
megemelkedik a hőmérséklet. És énekelni is tud. Nem csupán
hangnemben van, hanem… jól énekel. Tikkasztó, erotikus,
tökéletesen pontos éneklése némi hangképzéssel szuperül hangzana
egy albumon. Élénken figyelem a nőt, aki összecsukott szirmú
virágból egyszerűen kinyílik, itt, a szemünk előtt. Nemcsak a dalt
kellemes hallgatni, de a látvány is csodálatos.
Irigylem ezt a nőt. Bármit megadnék érte, hogy ismét színpadon
álljak. De számomra ehhez több kell, mint némi folyékony bátorság.
A többéves pszichoterápia kevés eredménnyel járt, és sok időbe telt
elfogadnom, hogy ki is vagyok valójában. Azonban időnként a
lelkem átveszi az uralmat a logikus gondolkodásom fölött, és
vágyakozik a feloldozás után. Ami miatt logikátlan döntéseket
hozok. Mint például tegnap is.
Valamilyen oknál fogva ezután igyekszem távol tartani magam
Jóképű Pasitól. Közeledik a záróra, sok dolgom is van, úgyhogy ez
nem esik nehezemre. Megkérem Averyt, hogy cseréljünk –
másodszor is beáll a pult mögé, hogy én szolgálhassak ki a
vendégtérben. Avery valószínűleg azt gondolja, hogy az utolsó
éjszakámon megpróbálom egy kicsit megkönnyíteni a dolgát; záróra
környékén mindig sok a tennivaló. Túl sok a részeg, és ha
megpróbáljuk leszerelni őket, az szinte mindig lármás dühöngésbe
fordul.
A DJ, mint minden este, most is a mikrofonhoz lép, és bejelenti,
hogy ez az utolsó kör ital, de aztán hozzáteszi:
– Ma este a Lucky’s izgatottan jelenti be, hogy egy hírességet
köszönthetünk körünkben. Azoknak, akik még nem ismerik Flynn
Beckhamet, közlöm: itt az idő! A pletyka szerint turnéra indul,
amire már minden jegy elkelt. Nagy tapsot kérünk a rockernek, aki
ma este a színpadon megmutatja nekünk érzelmesebb oldalát is!
A teremben kitör a taps; kivéve engem, aki földbe gyökeredzett
lábbal áll, és figyeli, ahogy Jóképű Pasi felmegy a színpadra. Leveszi
a mikrofont az állványról, és könnyed mosollyal végignéz a termen.
Pillantása megállapodik rajtam. Hangja rekedtesen szól a
mikrofonból, szavai végigfutnak egész testemen.
– Ez általában nem szokásom. De mindjárt itt a záróra, úgyhogy
gondoltam, inspirálhatom azokat, akik abban reménykednek, hogy
ma este ölükbe pottyan a szerencse. Mint én is.
Rám kacsint, és bólint a DJ-nek, hogy elindíthatja a számot. Az
első négy taktus után felismerem. Ez az egyik örök kedvencem, egy
igazi klasszikus, annak ellenére, hogy a korombeliek általában már
nem értékelik Rod Stewart rekedtes, szívből jövő dalait. A Tonight’s
the Night halkan megy a háttérben, és Jóképű Pasi bűnösen
fantasztikus hangja egyszer csak megszólal.
Amíg Gyöngyös énekelt, végig a színpadra tapadt a pillantásom,
ahogyan most is, de ezúttal egészen más okból. Jóképű Pasi hangja
maga a csábítás, zenei köntösben. Igazi profiként énekel. Az egész
vendégsereg ide-oda ringatózik, minden nő közelebb lép a
színpadhoz, még Gyöngyös is.
 Egy hosszú pillanatig figyelem, ahogy Jóképű Pasi lábfeje
tökéletes ritmusban veri a taktust. Egy jó ritmusérzékű férfi
egyébként is a gyengém. A zenészek világéletemben lenyűgöztek.
Pillantásom lassan felfelé vándorol, és végignézek azon testrészein,
amelyekre eddig csak futó pillantást vetettem a bár túlsó végéből. A
farmer lazán áll keskeny csípőjén, egyszerű, fekete termopulóver
simul széles vállára. Mindkét karján a felgyűrt ingujj alól
tetoválások kandikálnak ki. Amikor tekintetem végre eléri az arcát,
rádöbbenek, hogy eddig figyelte, ahogy végigmértem. Felvonja
egyik szemöldökét, és a következő versszakot egyenesen a
szemembe nézve énekli.

Bolond lennél, ha nem engednél az örvénynek

Tárd ki szárnyad, engedj be, hadd jöjjek

Pislogva próbálok felébredni a kábulatból. Flynn Beckham képes

végignézni a teremben lévő összes nőn, mégis úgy érzem, hogy én
vagyok az egyetlen, akit bámul. Mintha most találta volna meg az
egyetlent a nőkkel telezsúfolt teremben, és nemcsak azt, akit ma este
hazavisz… hanem az egyetlent, akit azóta keres, mióta legelőször
színpadra lépett.
– Jézusom! Még egy számot lenyom, és én ráülök a mikrofonjára!
– szólal meg Avery, alkarjával a bárpultra könyökölve. – Lefogadom,
hogy már attól elélveznék, ha beleénekelne a két lábam közé, és
megérezném a vibratóját! – Avery hozzám beszél, de pillantása egy
másodpercre sem szakad el Jóképű Pasiról. Mindketten úgy
bámuljuk a színpadot, ahogy a tizenéves kiscsajok figyelik Justin
Biebert. – Az a pasi kíván téged. Neked aztán nem kéne
meglovagolnod a mikrofonját! A lábad közé temetné a fejét, és ha
azt akarnád, egyenesen beleénekelne a puncidba! Szerintem egy
kicsit feljebb léphetnél a rocksztár pasi kategóriában. Amúgy
Szakadt Ryder ma este merre jár?
A legjobb barátnőm nem kedveli a pasimat. Dylan Ryder az Easy
Ryder együttes énekese, de Avery legalább fél tucat becenevet tud
Dylanre és a bandájára.
– Philadelphiában ragadt… lekéste visszafelé a csatlakozását.
Felhívott, hogy ma este már nem ér ide.
– Nagy kár – mosolyodik el gonoszul Avery. – Nincs az a
balszerencse, amit valaki ki ne használna.
– Úgy szól a mondás: „Nincs az a balszerencse, ami valakinek ne
használna”.
– Úgy is működik.