A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Emma Chase: Getting Played (Getting Some #2), 2019

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Egy ágyban a herceggel (Uralkodj magadon! 1.), 2018, 2019
Királyi szerető (Uralkodj magadon! 2.), 2019
Felséged szolgálatában (Uralkodj magadon! 3.), 2019
A királynő férjet keres (Uralkodj magadon! 4.), 2019
A tested védelmében (Uralkodj magadon! 5.), 2020
Az ítélet: csábítás (Jogában áll-sorozat 1.), 2021
Ne hagyj ártatlanul (Jogában áll-sorozat 2.), 2021
Szenvedélyes tárgyalás (Jogában áll-sorozat 3.), 2022
Taníts meg szeretni (Lakeside Love-sorozat 1.), 2022

GETTING PLAYED by Emma Chase

Copyright © 2019 by Emma Chase
Hungarian translation © Kiss Viktória, 2022
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett, Faniszló Ádám

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Papp Diána
Korrektor: Ernyei Bea
Tördelés: KF BookDesign Studio

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
 Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5704-79-8
 1. FEJEZET

Lainey

Június

Az élet meglepetéseket tartogat.

Soha nem értettem igazán ezt a mondást. Én úgy gondolom,
az élet állandóan meglepetés. Minden nap. Nagy dolgokban és
apróságokban, szörnyű és gyönyörű módokon.
Némelyek esetében, mint Annie dédmamám, már a reggeli
ébredés is meglepetés volt. „Még mindig dobog az öreg szívem,
hát nem nagyszerű?”, kérdezgette, ahogy reggelihez támolygott
a járókerete mögött.
Amíg egyszer már nem támolygott ki reggelizni. Mert Annie
dédmamám öreg szíve nem dobbant többé. Még ez is meglepő
volt, a maga módján.
Olykor a járda repedéséből kibújó virág lep meg, vagy a
munka felé vezetés közben keletkezett kávéfolt a fehér
pólónkon. A szuper napszemüveg, melyről azt hittük, elveszett,
mégis előbukkan a tavalyi kabát zsebéből, vagy még jobb, húsz
dollár a múlt heti farmer zsebében, aminek létezéséről sem
tudtunk. Az autóbaleset, a lottóötös, telefonhívás egy régi
ismerőstől, a rádióban felcsendülő Nickelback dal, melyet
mindig is szerettünk, de ezer éve nem hallottuk már.
Minden meglepő, minden pillanat. Az élet néha szívás…, de
soha nem unalmas.
Néhány hete hatalmas meglepetésben volt részem. Esélyt
kaptam, hogy az életem merőben megváltozzon; és ma
véglegesítettem. Aláírtam a papírokat. Egy teljesen új irányba
indultam.
Életmódblogger vagyok. Videókat készítek a lakberendezés, a
divat és a bőrápolás témakörében. A blogom címében még a
nevem is benne van; Lainey élete. Most pedig a Facebook
felkapta a csatornámat, és szerződtettek a következő évre egy
heti websorozatra. Nagy divat ez most a szórakoztató közösségi
médiában, és minden platform gyűjti a hozzám hasonló
tartalomgyártókat, hogy ne maradjon ki a jóból.
Amikor néhány évvel ezelőtt elkezdtem blogolni és videókat
közzétenni, egyszerű hobbi volt, nem karriervágy, nem olyasmi,
amiből úgy gondoltam, pénzt kereshetnék. De aztán gyűltek a
feliratkozók és a követők, egyre többen. Utána jöttek a hirdetők
és a szponzorok. Most pedig itt vagyok egy szuper bárban a
jersey-i parton a nővéremmel és a pasijával, hogy
megünnepeljük életem új fejezetét, ezt az új, váratlan kalandot.
Meglepetés, meglepetés, meglepetés.
A legjobb dolgok az életben mindig akkor jönnek, amikor
nem keressük őket.
– Te… jó… ég! Milyen szexi már! – mondja a csaj mellettem a
barátnőjének.
Apropó, legjobb dolgok az életben…
– Aaannyira szexi – sóhajt a barátnő.
 A pár méterre lévő színpadon ülő dobosról beszélnek. Tudom,
hogy róla, mert bármibe lefogadnám, hogy minden nő a bárban,
kivéve a nővéremet, róla beszél.
A gagyi bandanév, Amber Sound, ellenére igazán jók. A
dobosuk pedig egyszerűen elképesztő. A She Talks to Angelst
énekli a Black Crowestól; egyszerre énekel és dobol, amit alig
csinálnak a dobosok, hiszen baromi nehéz.
De ez a pasi nem átlagos.
Szép keze van, gyönyörű szája, napcsókolta haja és izmos,
aranybarna karja, mely étvágygerjesztően feszül meg minden
mozdulatára. Hangja meleg és érdes, mint az ember bőrét
dörzsölő, forró homok. Olyan rámenős, pörgős kisugárzása van,
ami tízméteres körzetben minden nőt vonz, mint egy szexi,
földönkívüli vonósugár.
– Errefelé néz! – visít suttogva a nő a pultnál. – Pont erre néz.
Tényleg errefelé néz. Izgalomszikrák pattognak a
gyomromban, mert a szexi dobos srác már sokszor nézett
errefelé.
És nem csak én vettem észre.
–  Ez a rengeteg „csinálj meg” pillantás Lainey és a dobos
között szekundermerevedést okoz.
A nővérem pasija, Jack O’Shay is észrevette.
– Szeretnél bolondozni egyet a mosdóban, Erin? Király lenne
most egy szopás.
Jack vonzereje afféle egyedi, taplós, az ember valahogy mégis
megszereti.
–  Hát, ha ilyen szépen kéred, hogy tagadhatnám meg? – A
nővérem hangjából csak úgy árad a szarkazmus. – Annyira
romantikus vagy!
–  Tudom – száll be a játékba Jack vigyorogva. – De a
nagyágyúkat az esküvő utánra tartogatom. Ha a teljeskörű Jack-
romantikára vágysz, akkor hagynod kell, hogy meggyűrűzzelek.
Erin és Jack már három éve együtt élnek. Nagyjából ennek a
felében a testvérem próbálta elérni, hogy komoly embert
faragjon Jackből, és Jack hagyta is. Mielőtt összejöttek, igazi
disznó volt, amolyan hímringyó, a legyet is röptében. És hiába
viselkedik azóta odaadó háziállatként, Erin egy része még
mindig aggódik, hogy csak a vadászat öröme miatt van még
vele. Hogy ha végleg beadja a derekát, elveszíti iránta az
érdeklődését.
Még bonyolultabbá teszi a helyzetet az, hogy együtt
dolgoznak. Jack befektetési tanácsadó az Evans, Reinhart and
Fishernél, Erin pedig Jack barátjának és a cég üdvöskéjének,
Drew Evansnek a személyi asszisztense.
Találkoztam Drew-val, humoros pasi. Okos, sikeres…, szinte
betegesen énközpontú. Nem örült, amikor Jack és Erin
egyéjszakás kalandja nem maradt Vegasban, hanem igazi
kapcsolattá nőtte ki magát. Drew teljesen egyértelművé tette,
hogy ha rosszul sülnek el közöttük a dolgok, ő kapja meg Erint.
Néhány hónappal ezelőtt még írásba is akarta foglalni.
A nővérem és Jack között lefolytatott vita hangjai a mosdós
szopás romantikai hányadosáról a háttérbe vesznek.
Ugyanis a dobos megint engem néz.
Én pedig visszanézek, nézem, ahogy néz. Tekintete mézszőke
hajam loknijairól a vállamra vándorol, elidőzik egy keveset a
krémszínű, bohó, kötött trikómon, majd levándorol a
világoskék, szakadt farmeremre.
Szája sarkában szexi, sokatmondó mosoly jelenik meg.
A hüvelyizmaim pedig vágyakozva húzódnak össze olyan
szorosan, hogy maga dr. Kegel is állva tapsolna.
Kortyolok egy nagyot az italomból, és magamat legyezgetem,
mert ahogy Nelly is megénekelte a Hot in Herre című számában,
egyre melegebb van itt.
Egy pillanatra rá az énekes, egy bőrdzsekis, sötéthajú pasi
megköszöni mindenkinek, hogy itt volt, és jó éjszakát kíván
nekünk. Figyelem, ahogy a dobos feláll a felszerelése mögött,
majd vált néhány szót pacsizva és nevetve a bandatagokkal.
Aztán megfordul, és laza, könnyed mozdulatokkal lejön a
színpadról.
Majd egyenesen felém sétál.
Olyan, mint egy nyolcvanas évekbeli film végén a nyálas
jelenet, amikor a kezdetben átlagos csaj, a végén viszont
bálkirálynő végre megszerzi a srácot.
– Szia!
Közelről még jobban néz ki, szeme égszínkék, zöld és arany
pöttyökkel. Tengerkék szem.
– Dean vagyok.
Dean.
Jó név. Szoknyapecér név, szexi pasi név. Illik hozzá.
Elmosolyodom, kissé szédelegve, nagyon felizgulva.
– Szia, én…
–  Gyönyörű vagy – mondja átható tekintettel. Mintha
komolyan gondolná. – Baromira gyönyörű vagy.
Én pedig el is olvadok. Megvett. Végem. Kész.
 Az övé vagyok.
Nem arról van szó, hogy könnyen kapható lennék, de Dean, a
tengerszemű dobos egyszerűen ennyire jó.
A kezemben tartott majdnem üres pohárra néz.
– Mit iszol?
– Vodka-sprite-ot.
– Hozhatok még egyet?
Megfeledkeztem a bujaságról. Elfelejtettem, mekkora ereje
van; a lüktetésnek, a szinte tapintható energiának két ember
között, akik rögtön vonzódnak egymáshoz. Elfelejtettem,
mennyire izgalmas és kellemes tud lenni. Kalapál a szívem,
bizsereg a tenyerem, hosszú idő óta először gondtalannak és
fiatalnak érzem magam.
Úgy érzem, élek.
– Aha, jólesne még egy.

Megtörténik a bemutatkozás, majd négyesben csevegünk egy

darabig, ahogy idegenek szoktak egy bárban.
Aztán rá jellemző módon a nővérem ásítva bejelenti:
– Na, mi megyünk haza.
A telefonomra pillantok.
– Tizenegyig bírtad. Ez új rekord.
Nem a késő estig tartó bulizásról híresek, még szombat
estéken sem.
–  Az én hibám – dörzsöli fáradtan vörös haját a tarkójánál
Jack. – Annyi évig kínoztam Stevent azzal, hogy egy otthonülő
puhány, hogy most ráfázom.
Felpillantok Deanre, ő pedig kedvesen néz vissza rám,
ajánlattal a szemében.
– Én maradok még egy kicsit – mondom Erinnek és Jacknek. –
Majd később Uberrel megyek haza.
–  Hát persze – mondja Jack. – Mint a kangörcs; ha nem
szexelhetsz a sok szemmel baszás után, migréned lesz.
Erin a homlokához kap.
– Jack! Ne hadoválj már a szemmel baszásról! Zavarba hozod
a húgomat.
Jack felhorkan.
–  Mégis mivel? A szemmel baszás egy kipróbáltan működő
pasizási technika. Te is azzal szereztél meg engem.
–  Én azzal szereztelek meg, hogy úgy tettem, mintha nem
érdekelnél – somolyog Erin, felszegett állal, szőke haját a füle
mögé simítva. – Klasszikus Jedi elmetrükk.
Jack felvonja a szemöldökét.
–  Vagy talán ellened fordítottam az elmetrükködet, és úgy
tettem, mintha csak azért érdekelnél, mert téged nem
érdekellek, pedig valójában… végig érdekeltél.
Erin csak pislogni tud.
Mindannyian csak pislogni tudunk.
– Tényleg? – kérdezi a nővérem.
Jack lazán elvigyorodik.
– Gyere hozzám, és a nászúton elmesélem.
Erin nevetve ingatja a fejét, aztán hozzám fordul.
– Nálad van a TigerLady?
A TigerLady egy önvédelmi eszköz. Elfér az ember
tenyerében, és a bütykök között, apró, de éles tüskék állnak ki;
komoly kárt tud tenni bármilyen idiótában vagy lehetséges
támadóban, akinek tapogatni támadna kedve. Erin vette nekem
a harmincnegyedik születésnapomra. Csak tizenegy hónappal
idősebb, de roppant komolyan veszi a nővérszerepet.
–  Persze – paskolom meg a Louis Vuitton hátizsákomat,
melyet egy garázsvásárban találtam tavaly nyáron, és a bolti ár
apró töredékéért vettem meg.
Erin Deanre néz.
–  Ne vedd rossz néven, jó fejnek tűnsz, meg minden, de Ted
Bundy is jó fej pasinak tűnt.
Dean feltartja a kezét, arckifejezése laza és vidám.
– Nem veszem. Ted Bundy mindenkit megszívatott ezzel.
Jack közelebb lép Deanhez, kidülleszti a mellkasát, és szúrós
tekintettel néz rá. Először a homlokára, majd Dean arcára
mutat.
–  Fotografikus memóriám van, öreg. – Felém biccent. – Ha
bármi olyasmi történik ma este, amivel ő nincs rendben,
felkutatlak, megtalállak, és szó szerint a falhoz szögelem a
farkadat.
Hű!
Na most már tényleg zavarban vagyok. Soha többé nem
szexelek.
– Elég élénk képet festettél le. Szép munka! – kuncog Dean, a
fejét ingatva. – Figyelj, haver, csak beszélgetünk, iszogatunk, jól
érezzük magunkat. Rendben lesz velem, ígérem.
Jack bámul rá még egy pillanatig, aztán bólint.
Erin átölel, mint egy szőke, szeparációs szorongásos koala, és
az italoktól mindketten kissé ingatagon állunk.
– Köszönöm, hogy eljöttetek velem – mondom a hajába.
– Ez természetes! És gratulálok, annyira örülök neked, Lain.
Aztán még hátrainteget, miközben Jack megfogja a kezét, és
elindulnak kifelé.
Dean a pulthoz vezet kezének enyhe nyomásával a
derekamon. Felpattanok a bárszékre, ő pedig a fényes, sötét fára
könyököl, és olyan közel hajol, hogy ne kelljen emelt hangon
beszélnünk.
– Miért jár a gratuláció, Lainey? – kérdezi.
Tetszik, ahogy kimondja a nevem, amilyen a szája, amint
kiejti. Visszatérnek tőle a szikrák, és végig is haladnak a
vállamon át az ujjbegyemig.
–  Az új munkámhoz. Vagyis nem teljesen új, inkább csak
előrelépés. – Az italomat forgatom. – Ünnepelek.
Meghúzza a sörösüvegét.
– Mi a munkád?
–  Kicsit mindenféle. Blogger vagyok, és hivatásos
szórakoztató; kozmetikus, lakberendező és életmód-tanácsadó.
Próbálok segíteni az embereknek, hogy a lehető legjobb életet
éljék, kevesebb pénzért.
Dean bólogatva értelmezi a hallottakat.
– Szóval… afféle guru vagy?
–  Aha, azt hiszem – mosolygok. – Szeretnél csatlakozni a
szektámhoz?
– Követnélek szívesen. – Dean egyenesen a székem hátuljára
néz…, a fenekemre. – Már csak azért is, hogy lássam, ahogy
sétálsz.
 A szemöldökét vonogatja, mert ez a mondat annyira olcsó
volt, hogy már szinte ingyenes.
És nevetünk. Megnevettet.
Utána pedig minden olyan szörnyen egyszerű.

– Szóval, Amber Sound, honnan jött ez a név?

Egy órával később Deannel még mindig a bárban vagyunk,
még mindig beszélgetünk és iszogatunk.
Válaszadás előtt lehúz egy vodkashotot.
–  Oké…, tehát másodikos gimis korunkban a srácokkal úgy
döntöttünk, hogy zenekart alapítunk. Jimmy, az énekes egy
Amber Berdinski nevű lánnyal járt, akit baromira meg akart
már fektetni, de ő nem engedett neki. Amber azt mondja
Jimmynek, hogy ha tényleg annyira bele van zúgva, be kell
bizonyítania. Azzal, hogy magára tetováltatja a nevét. Úgyhogy –
von vállat Dean – megtette.
– Ne! – kapok levegő után.
– Igaz történet. A fenekére.
– Te jó ég! – takarom el a szemem.
–  De Amber még utána sem dug vele. Azt mondja, hogy ha
tényleg, becsszóra komoly érzései vannak iránta, akkor róla
nevezi el a zenekart.
Kilesek az ujjaim közül.
– És megtette.
Dean bólogat.
– Így született meg az Amber Sound.
 –  Akkor mi volt utána? Amber hajlandó volt végre odaadni
magát?
– Nem – nevet Dean. – Kidobta szegény tetovált mamlaszt az
első fellépésünk másnapján.
– Jaj! – borzadok el.
–  Addigra már nem volt visszaút. Megcsináltattuk a
szórólapokat, és felfestettük a nevet Doyle, a szólógitárosunk
furgonjára. – Feltartja az ujját. – De ez egy jó lecke az életre.
Soha ne tetováltasd egy csaj nevét a fenekedre…
– Se egy pasiét.
– Se egy pasiét – bólogat egyetértően. – És soha ne nevezd el a
zenekarodat valakiről csak azért, hogy bejuss a bugyijába!
–  Bölcs szavak. – Poharamat a sörösüvegéhez koccintom, és
iszunk rá.
A vodkaszóda már úgy csúszik, mint a víz.
– Másodéves korotok óta együtt játszotok? Elég hosszú idő.
– Most már csak nyaranta zenélünk együtt, végigturnézzuk a
szokásos helyeinket, ahol már évek óta játszunk. A közte lévő
szünetek miatt nem lett még elegünk egymásból.
A címkét babrálja az üvegen, látom nagy, erős kezét és tiszta,
rendezett körmeit a hosszú, kellemesen vastag ujjai végén. Az
jut eszembe, vajon milyen érzés lenne ez a kéz a bőrömön…,
mindenfelé.
Dean követi a tekintetem, és talán olvas a gondolataimban.
Megfogja a kezemet, és kinyitja a tenyeremet, majd finoman
végighúzza ujja hegyét az életvonalamon. Halkan felsóhajtok,
és lehunyom a szemem.
Aztán finoman dobol a csuklómon, valaminek az ütemét.
 – Találd ki, melyik dal! – mondja lágyan.
Kinyitom a szemem, és látom, hogy mosolyog. Pikáns, játékos
mosoly ez, melytől elgyengül a térdem.
– Találd ki! – erősködik, és még mindig dobol.
Ismét becsukom a szemem, pár pillanatig odafigyelek, aztán
eszembe jut.
– Video Killed the Radio Star!
– Eltaláltad – bólogat nevetve. – Ügyes vagy, Lainey.
Nincs sok tapasztalatom az egyéjszakás kalandok és a bárban
pasizás terén. A randizós virágkoromban azzal voltam
elfoglalva, hogy éjszakás műszakban dolgoztam az éjjel-nappali
vegyesboltban, napközben pedig egy eleven kisfiúról
gondoskodtam.
Mindig is úgy képzeltem, egy random kalandot piszkosnak és
olcsónak éreznék, valamint szégyellném magam. De ez, akármi
is ez az éjszaka, akármi is lesz belőle, ez jó érzés. Gördülékeny.
Élvezetes.
Számomra ez egy újabb nagyszerű meglepetés.
Nyitott tenyeremet felé csúsztatom.
– Csináld még egyszer!

Eltelik még egy óra, és még mindig a bárban vagyunk. A

hangszórókból a Sex and Candy szól a Marcy Playgroundtól, és
az jut eszembe, vajon volt-e egy Marcy, akivel az énekes
hancúrozni akart.
Deannel beszélgetni egyszerű, egyszerre mindenféléről
beszélünk, és semmiről.
–  Ha csak egyetlen dalt hallgathatnál életed hátralévő
részében, mi lenne az?
Összeráncolja a homlokát, és valahogy még ez is szexi. Talán
még szexibb, mint a mosolya.
– Hű, ez nehéz kérdés.
Nem engedek.
– Az élet legfontosabb kérdései gyakran azok.
A plafon felé fordítja a fejét, ezzel felfedi ínycsiklandozó
ádámcsutkáját. Van benne valami olyan istenien férfias, hogy
legszívesebben odahajolnék, és megnyalnám.
De aztán lehajtja a fejét, és megakadályozza a mozdulatomat.
– Tom Petty’s Greatest Hits.
– Az nem egy dal, hanem egy egész album.
– Ez a válaszom.
Megbököm bicepszének domborulatát, és mintha egy meleg,
szexi kőhöz érnék.
– Ez csalás.
– Akkor csaló vagyok – von vállat. – Ez van.
Aztán elmerülünk egymás lelkének mélységeiben…, vagy
valami ilyesmi.
–  Mondj valamit, amit utálsz! – szól Dean, mielőtt lehúzza a
shotját.
–  Utálom azokat a reklámokat, ahol egészen a végéig
fogalmunk sem lehet, mit akarnak eladni.
– Nagyon szarok – bólogat egyetértően.
– És te?
– Utálom azokat, akik kabrióban utaznak, lehúzott tetővel, de
feltekert ablakkal. Ember…, döntsd már el!
Olyan édesen komolyan mondja, hogy nevetni kezdek.
Dean néz rám, bámulja a számat, szemmel láthatóan
elbűvölve.
– Ez egy szuper hang. – Közelebb hajol. Egyre közelebb.
– Milyen hang?
Megfogja az egyik loknimat, és gondosan végigsimít rajta.
– A nevetésed. Szépséges a nevetésed, Lainey.
–  Köszönöm – mondom lágyan. – Mindennap keményen
edzek rá.
Ajka széles mosolyra húzódik. Aztán megfogja a pulton álló
vodkásüveget, ledob néhány bankjegyet, és az ajtó felé int.
– Lenne kedved odébbállni?
– Igen – válaszolom hezitálás nélkül.

Átsétálunk a bár parkolóján, fogjuk egymás kezét, kortyolunk

az üvegből és kuncogunk. Mert az alkohol egy időgép, az ember
újra fiatal és bolond lesz tőle.
Dean felvezet a lépcsőkön egy garázs feletti lakásba.
–  Itt alszunk, amikor a Beachside bárban lépünk fel. De
mostanában Jimmy és a többiek hotelszobában szállnak meg a
feleségeikkel és gyerekeikkel, szóval ma este csak a miénk.
Felkapcsolja a lámpát, mire a szemem elé tárul egy kis nappali
kanapéval és egy televízióval, valamint egy aprócska konyha.
Üres és személytelen, de tiszta.
Követem egy üvegajtón át az erkélyre, ahol két párnázott szék
áll, valamint egy jacuzzi, kilátással egy sötét, fás telekre.
– Szuper – bólogatok mosolyogva.
– Gyorsan lezuhanyozom. Megleszel itt?
– Megleszek – mutatom fel mindkét hüvelykujjam.
Dean előveszi a telefonját, nyomkodja egy kicsit, aztán leteszi
az asztalra, és otthagyja nekem Amos Lee-t, hogy a Wait Up For
Me-t énekelje, amíg ő bemegy a fürdőszobába. Én pedig
mindent mélyen megélek; a meleg szellőt, ahogy a holdfény
ragyog a fákra, a levegő óceánillatát és azt az ellazultságot, amit
még a csontjaimban is érzek.
Ebben a pillanatban az élet nagyon jó. Amikor pedig jó,
alaposan ki kell élvezni. Megünnepelni.
Néhány perc múlva véget ér a dal Dean telefonján, és elindul
a Boardwalk Angel. Lehunyom a szemem, és az ég felé fordított
arccal, lassan forogva a zenére dúdolok.
Amíg meg nem érzem őt. Megfordulok, és Dean az ajtónak
támaszkodva áll, tüzes pillantással szemlélve minden
mozdulatomat.
Farmerben van, de felső nincs rajta, haja pedig nedves,
piszkosabb árnyalatú szőke. Kar- és mellizmai feszesek, csupa
szépséges domborulat és árnyékos él. Apró vízcseppek
csillognak a vállán, és hirtelen nagyon szomjasnak érzem
magam.
– Szia! – suttogom, kissé elakadt lélegzettel, mert… hű!
Száján szexi félmosoly jelenik meg.
– Szia!
Dean előrelép, eltünteti közöttünk a távolságot, én pedig úgy
lépek a karjai közé, mintha a világ legtermészetesebb dolga
lenne. Végigsimít a hátamon, közelebb húz, én pedig kezemet
lecsúsztatom a karjain, és imádom bőrének meleg puhaságát a
tenyerem alatt.
Aztán táncolni kezdünk. Együtt ringatózunk a lassú dalra, ami
a sétányról, a bazári fényekről, egy körhintáról, a
szerelembeesésről szól. Annyi kedvesség van a pillanatban,
annyi varázslat és gyengédség, hogy azt hiszem, életem végéig
emlékezni fogok rá.
– Jó ez a dal. John Cafferty és The Beaver Brown Band.
Érzem a mellkasából feltörő nevetését.
–  A legtöbben azt mondták volna, hogy Eddie and the
Cruisers.
– Én nem – ingatom a fejem. – Én tudom, miről beszélek.
Végigsimít a hátamra omló hajamon.
– Miféle zenét szeretsz, szépségem?
–  Az olyat, ami történetet mesél el. Ami érzéseket vált ki
belőlem. Emlékeket idéz fel. Életem összes nagy pillanatához
kötődik egy dal.
– Nekem is. – A fejem tetejére támasztja az állát. – Gyerekként
a zenének mindig volt értelme, még akkor is, amikor semmi
másnak.
– Aha – bólogatok.
Olyan jó illata van; szantálfa és fűszerek, valamint egy csak rá
jellemző egyedi, tiszta férfiillat. Végig akarom húzni az orromat
a bőrén, megszagolni minden porcikáját.
Amikor véget ér a dal, találkozik a tekintetünk.
– Dean… – suttogom a nevét, mert tetszik az íze a nyelvemen.
Nagyot nyel, látszik a nyakán, pillantása pedig az arcomat
fürkészi.
– Lainey… Jesszusom!
Aztán száját az enyémre tapasztja, keményen és tüzesen. Keze
a hajamba túr, elfordítja a fejem, és kéjvágyó, őrületes
élvezethullám szánt végig a gerincemen meleg, nedves
nyelvének minden mozdulatára.
Nagyszerű csók, mint amilyenekről dalok születnek.
Filmbeillő csók, amelyiktől a nézők teljesen begerjednek. Olyan
csók, ami egyre emelkedő háttérzenét érdemel, egy teljes
filmzene albumot, mely soha nem ér véget.
–  Már abban a pillanatban is erre vágytam, amikor először
megpillantottalak – mondja csókok közepette.
Hozzásimulva sóhajtok, teljesen a testéhez préselődöm,
meleg gyurma vagyok az ő erős és ügyes kezében.
– Én is erre vágytam.
Keze a mellemen táncol, fel-le húzogatja a trikómat. Az érzés
pedig, ahogy meztelen hasunk összesimul, mellem pedig
kemény és forró mellkasához dörgölőzik, egyszerűen mennyei.
–  Az egész szett alatt csak erre tudtam gondolni. Hogy
legszívesebben lesétálnék a rohadt színpadról, és szanaszét
csókolnálak.
Átkarolom a nyakát, és magam felé húzom, arra vágyom,
hogy minél közelebb legyen hozzám.
– Én is.
Dean karja vaspántként fogja körül a derekamat, elemel a
földtől, és bevisz a lakásba. A falhoz présel, és ágyékomnak
nyomja szüntelenül meredező péniszét. Olyan jó, agyatlanul jó,
ösztönös, gondolatnélküli. Könnyed intimitás, amitől reszketni
kezdek.
Arcomat a két kezébe fogja, amikor megcsókol, és ezt
imádom. Ahogy nyelve mélyre hatol, ujjai az arcomat
cirógatják, mintha nagy becsben tartana.
Ajkával végigszánt a nyakam bőrén.
– Lainey, részeg vagy?
–  Igen. – Arcomat a borostás állához dörzsölöm, és olyan jó
érzés, hogy felnyögök. – De nem túl részeg. Tudom, mit
csinálok. Tudom, mit akarok.
Kihúzza magát, és a szemembe néz. Mindketten zihálunk.
– Mondd el! – Hüvelykujjával végigsimít az ajkamon, mintha
nem tudná levenni rólam a kezét. – Mondd el, mire vágysz, és
én megadom neked.
– Téged akarlak.
Tenyeremet végighúzom a kockás hasán keresztül, majd
belenyúlok a nadrágjába, és megmarkolom a forró,
elképesztően kemény, hosszú farkát, majd fel-le mozgatom.
– Ezt akarom. Érezni akarlak magamban.
Felmordul.
– Szuper válasz.
Melltartóm csipkéjén keresztül csókot nyom a mellemre,
aztán térdre ereszkedik, és lefelé menet a hasamat puszilgatja.
Kigombolja a farmeremet, majd lehúzza a lábamról.
– Te mire vágysz? – kérdezem, mert szeretném tőle hallani.
Egy pillanatig a bugyim sápadtrózsaszín csipkéjét bámulja.
– Rohadt sokszor el akarlak élveztetni.
Ez a mondat és a durva, kéjes stílus, ahogy mondja, szinte
önmagában elélveztet.
 Dean a csípőmnél fogva magához húz, félretolja a bugyimat,
és rám teszi a száját. Aztán úgy kényeztet, mint egy férfi, aki
nagyon-nagyon szereti kényeztetni a nőket. Nem sajnálja rá az
időt, csókot nyom az ágyékomra, és köröz a nyelvével, majd
finoman megszív.
Forróság árad végig az ereimen, és úgy érzem, mintha eltűnt
volna a padló, mintha készülnék lezuhanni, repülni. Körmeim a
falat kaparják mögöttem, kapaszkodót keresve.
–  Olyan az ízed, mint a cukorka. – Dean hangja mély és
fátyolos. Lehúzza rólam a bugyit, aztán felnéz rám, a szemembe.
– Tárd szét a lábad nekem, Lainey!
Ez életem legszexibb pillanata.
Amíg meg nem teszem, amire kér.
Majd Dean szétnyit az ujjaival, fel-le mozgatja a nyelvét,
lassan és megfontoltan. Belém dugja az ujjait, ki-be mozog,
nyelve pedig a csiklómra téved, és szűk, erős köröket rajzol rá
újra és újra. Soha nem volt még ilyen pózban, állva
orgazmusom, de Dean látszólag mindent meg fog tenni, hogy
megtörténjen.
Ujjai, nyelve és szája ugyanabban a ritmusban dolgoznak
rajtam. És megérzem azt az árulkodó nyomást a hasam alján,
majd rohamléptekkel közeledem a csúcshoz.
– Jaj, Istenem – nyöszörgöm. – Jaj, Istenem!
A csípőm magától fordul el, és Dean hajába markolok, ész
nélkül nyomom magam az arcához. Végül olyan mély nyögés
szakad fel belőlem, amitől egy pornósztár is elpirulna. Lüktetek,
miközben zuhanok az élvezetbe.
Mielőtt teljesen visszatérnék a földre, Dean végigsimít a
testemen, én pedig remegve kapaszkodom belé, miközben
felemel, és csókolgat, miközben a hálószoba felé tartunk. Letesz
az ágyra, a hűvös és puha takaróra. Mellébújok, mint egy
macska az imádott kaparófájához. Csókot nyomok a vállára, a
mellkasára, mindenhová, ahol csak érem.
Nedves csíkot húzok végig a törzsén, ahogy nyelvemmel
végigcirógatom a kockáit. Megcsókolom a medencéjénél, a
szexi, izmos mélyedésnél, mely eltűnik farmerje derekánál. Egy
rántással kigombolom a nadrágját, és letolom a csípőjén, mert
már éreztem a hatalmas dudort a lábai között, és most látni
akarom.
Meg akarom ízlelni.
Amikor a farmerje már csak egy gombóc mellette a földön,
nem csalódom.
Dean farka nagyon szép. Butaságnak tűnhet egy farkat
szépnek nevezni, de ez tényleg az. Olyan, ami egy magasszintű
művészeti órára való, vagy részletes leírásra egy romantikus
bestseller regénybe. Nagy, vastag, bársonyosan sima, kőkemény
és csillogó, kerek végét érezni akarom az ajkamon és a torkom
mélyén.
Megmarkolom, fel-le mozgatom, aztán a számba veszem,
körözöm a nyelvemmel, amitől jó nedves lesz. Szorosabban
fogom a számmal a töve körül, aztán visszahúzom a fejem,
majd ismét lefelé haladok, az aljáig, amíg a makkja hozzá nem
ér a torkomhoz.
–  Bassssza meg! – mordul fel felettem. – Annyira jó! – Szexi,
reszelős hangja még jobban beindít.
Erősen megszívom, lassan mozgatom a fejem, mélyebben
bekapom, mindkettőnk élvezetéért. Összeszorítom a combom,
és érzem a lábam között a csúszós forróságot, mert annyira jó
az íze.
Aztán Dean megragadja a felkaromat, felhúz, és hevesen
megcsókol.
Én pedig az ajkához érve hadarok.
– Nem szoktam ilyesmit csinálni.
Nem tudom, miért akarom, hogy tudja, de ez a helyzet.
Tudnia kell, hogy számomra ez szokatlan. Új. Különleges.
– Soha nem csinálok ilyet, Dean. Soha.
–  Pedig kellene – érinti meg az arcomat, aztán a hajamat. –
Állandóan ezt kellene csinálnod. Nagyon jó vagy benne.
Aztán visszadőlünk az ágyra nevetve, nyögdécselve.
Átfordulunk, összekuszáljuk az ágyneműt. Dean teste
csodaország, és felfedezem minden zugát. Ő pedig úgy játszik
rajtam, mint egy hangszeren. Izgat és kínoz, ügyes ujjait a lábam
között mozgatja, dörzsöl és simogat, miközben ajka a
mellbimbómra tapad, és hosszú, lassú, szívó mozdulatokat tesz.
Dean jó a multitaskingben, egyszerűen mennyei.
Aztán rám mászik, és széttárt combjaim közé térdel. Nézem,
ahogy szájához emeli egy óvszer csomagolását, és a fogával
kinyitja.
– Ez annyira szexi! – nyögök fel, és utánanyúlok.
Olyan, mint egy új fétistípus, egész éjszaka tudnám nézni,
ahogy ez a pasi óvszereket bont ki.
Kezébe veszi a péniszét, magabiztos és határozott
mozdulattal, aztán végiggörgeti a gumit a teljes hosszán, majd
megcsípi a végét. Olyan kemény, amikor a bejáratomnak
nyomja, olyan nagy, amikor belém dugja. Lassan, mélyen
nyögünk fel, ahogy testünk egybeforr.
Minden érzékszervem kiélesedik és arra a pontra fókuszál,
ahol összekapcsolódunk, a mindent elárasztó érzésre, ahogy
kitölti szűk nedvességem.
Dean feje hátracsuklik a vállára.
–  Mennyei a puncid. – Szorosan tartja a csípőmet, és
felnyársal. – Igazi mennyország.
Egyszerűen imádom. A hangját, a szeme színét, az izmai
összehúzódását, farkának rendíthetetlen mozgását, kemény
csípőjét a combjaim között. Imádom, ahogy nagy kezével fogja a
derekamat, ahogy emelget, és úgy fordít, hogy teljes egészében
magamba tudjam fogadni. Imádom a gerince domborulatát,
lehajló állát, és ahogy nézi magát eltűnni bennem.
Imádom, amikor átfordít minket, és ő a hátán fekszik, míg én
fölé helyezkedem.
–  Lovagolj meg! – Hangja recés és durva. – Lovagolj meg,
Lainey!
Ezt is imádom.
Kihúzom magam, hátrahajtom a fejem, hajam hosszan lóg
mindenfelé. Körözöm a csípőmmel, és erősen összeszorítom az
izmaim körülötte. Olyan mélyen van bennem így, minden
centiméterét ki akarom élvezni.
Dean nagy kezével megmarkolja a fenekemet, és előre-hátra
húz. Imádom, ahogy rám néz, elnehezült szemhéja alól árad a
tűz, mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed, amitől pont olyan
szépnek érzem magam, mint amilyennek nevezett.
Imádom az egészet. Minden pillanatát. A tökéletes, kínzó
élvezet vad hullámvasútját.
Dean feltámaszkodik, és elkezdi nyalogatni a mellemet,
csókolgatni a nyakamat. Aztán hátulról megfogja a fejemet,
ahogy megint átfordul, hogy ő legyen felül. Majd ki-be mozdul
bennem; sima, egyenletes lökésekkel dug.
– Jesszusom, annyira jó…
Az ágyhoz présel, mélyebbre hatol, gyorsabban dug, és
minden lökésével kiszorítja a levegőt a tüdőmből.
– El fogok élvezni. – Hangja az enyémhez hasonlóan sürgető
és kétségbeesett. – Akkorát fogok élvezni.
Én a szavaitól jutok el oda, ezektől a szavaktól.
Éles hang tör fel a torkom mélyéről, és a hátába
kapaszkodom, miközben lábammal átölelem a derekát. Mintha
forgószél alakulna bennem, egyre örvénylik és nő.
Olyan közel, olyan közel…
Ő is érzi, tudom, mert lökései vadabbá válnak, egyre előrébb
és előrébb mozdul, mintha nem kerülhetne elég közel, és olyan
mélyre hatol, hogy nedves forróságát a méhemben érzem.
Arany csillagok robbanak fel a szemhéjam mögött, ahogy
tökéletes, izzó élvezet szakítja szét a testem, és lüktet az
ereimben. Dean még egyszer utoljára belém hatol, és a hajamba
morogja a nevemet.
Amikor magamhoz térek, Dean az ajkamat puszilgatja.
Kinyitom a szemem, és látom azt a szexi, rosszcsontos mosolyát.
–  Mindjárt visszajövök – puszilja meg az orromat. – Ne aludj
el!
Finoman fészkelődöm alatta.
– Szerintem ezután kiérdemeltük.
 –  Nem. – Felkönyököl, és lenéz oda, ahol még mindig
összeérünk.
Finoman lök egyet a csípőjével.
És megmerevedik.
Ismét.
Bennem.
– Majd akkor alszunk, ha már mozdulni sem tudunk. De még
csak most kezdtük.
Abban már biztos vagyok, hogy előző életemben határozottan
nagyon jókislány voltam.

Szemem résnyire nyílik másnap reggel, nagyjából fél órával

azután, hogy Dean hagyta, hogy lehunyjam. Csak aludni akarok,
szükségem van rá, kiérdemeltem bármennyi alvást.
De a belső órám jó nagy szemét, ezért ha egyszer felébredek,
akkor ébren vagyok.
Kiszabadulok a krémszínű ágyneműből, és kicsusszanok az
ágyból, az alvó, meleg kefélőgépet pedig otthagyom. Gyorsan
végigszántok a lakáson, a ruháim után kutatva, aztán a
fürdőszoba felé veszem az irányt. A mosdókagyló melletti
kukában meglátom a használt óvszereket – egy egész doboznyit
belőle –, és magamat is meglepő kacérsággal vigyorodom el,
amikor eszembe jut, milyen csodálatos tevékenységre
használtuk el őket.
Gondolom, ha az ember nagyjából ötévente szexel csak,
akkor így érdemes. Mint egy teve, fel kell tölteni a púpot.
 A tükörben rám visszabámuló nő csodálatosan lestrapált;
kócos haj, elkenődött smink, feldagadt ajak, kipirult arc…,
csillogó, vidám szem. Van egy sötétvörös folt a jobb vállamon,
és arra is emlékszem, ahogy kiszívta. Hátamat Dean
mellkasának vetettem, mellem a kezében volt, szája pedig arra
a pontra préselődött, miközben mélyen belém élvezett.
Miután megmostam az arcomat, és az ujjam, valamint Dean
fogkrémje segítségével felfrissítettem a reggeli leheletem,
kilépek a fürdőszobából. Dean a hátán fekszik, egyik karja
behajlítva a feje felett, a másik a hasán, kimerült farka pedig,
mely még álmos állapotában is figyelemreméltó, a combján
pihen.
Valami arra késztet, hogy azonnal vonszoljam vissza a
fenekemet mellé az ágyba.
De leküzdöm a késztetést. Hiszen nem tudom, hogy kellene
működnie a másnapoknak, de azt igen, hogy mindig jobb érzés
elmenni, mint megvárni, míg elküldenek. Jobb lelépni, amíg
még szívesen látnak, nem maradni túl sokáig.
Ezért leülök az ágyra, és beletúrok az édesen kócos, sűrű,
szőke hajába.
Nagy levegőt vesz, és kinyitja a szemét.
– Szia!
– Szia!
Megpróbál felülni…, de visszafekszik.
–  Basszus, még mindig teljesen kész vagyok. – Alkarját a
szemére fekteti. – Mennyi az idő?
A szavak csak úgy kitörnek belőlem, nem igazán
gondolkozom, mielőtt kimondom őket.
 –  Korán van. De mennem kell. A fiamnak könyvklubja lesz
nyolctól.
Dean leengedi a karját, és úgy pislog fel rám, mintha nem
lenne benne biztos, hogy jól hallotta.
– Van gyereked?
– Aha. Már nem is gyerek, hanem kamasz.
– Komolyan? – kerekedik ki tengerkék szeme.
– Komolyan – bólogatok mosolyogva.
Dean megköszörüli a torkát, de a hangja még mindig
rekedtes.
–  Bírom a kamaszokat. Egyszerre csodálatosak és teljesen
észszerűtlenek.
– Ez igaz – kuncogok.
Körülnéz a szobában.
– Kérsz kávét? Talán egy rántottát is össze tudok dobni. Akár
még pirítóst is, ha igazán kiteszek magamért.
Édes melegség önt el. Talán túl alacsonyra teszem a lécet, de
az, hogy felajánlotta, hogy reggelit készít nekem, és nemcsak
siettet, hogy menjek már, mint a nővérem által elmesélt
esetekben, kedves. Ő kedves. Több, mint kedves.
És ha előtte nem tudtam volna, most már akkor is nyilvánvaló
lenne; nagyon tetszik.
De mégis a fejemet ingatom.
–  Már hívtam autót. Maradj csak ágyban, aludj vissza! Nem
kívánom a kaját.
Lassan bólogat, arckifejezése nehezen értelmezhető.
Ujjbegyét finoman végighúzza a karomon.
– Lainey, az éjszaka… nem volt semmi.
 Szavai finomak, gyengédek.
– Aha.
– Szuper volt. – Tekintetünk találkozik, szája szép és komoly. –
Az éjszaka igazán baromi szuper volt.
Végignyalom az ajkam, ahogy eszembe jut az íze.
– Tényleg az volt.
Az utána következő szünetben azt várom, hogy elkérje a
számomat, hogy megkérdezze, találkozhatunk-e még. Hogy
lenne-e kedvem valamikor kávézni vagy vacsorázni…,
mostanra már valami bizonytalan, jövőbeni villásreggelire szóló
meghívástól is majd’ kiugranék a bőrömből.
De nem teszi.
Feltételezem hát, hogy csak én éreztem közöttünk az
összhangot.
Ugyan felüti a fejét a csalódottság, nem vagyok hajlandó
átengedni magam neki. Hiszen az éjszaka csodálatos, szexi és
tökéletes volt, én pedig nem akarom elrontani azzal, hogy
többet remélek.
A telefonomon az értesítés jelez, hogy megjött a kocsi.
– Mennem kell.
Dean feltámaszkodik a könyökére. Másik kezével a hajamba
túr, és a tarkómnál megragadja – ezt is imádom, kezének
érzetét.
Megához húz és megcsókol, még egyszer utoljára, lassan és
gyengéden.
Homlokát az enyémnek támasztja, ahogy azt suttogja:
– Szia, Lainey!
– Szia, Dean! – mosolygok rá.
 Megfogom a táskámat, aztán kisétálok az ajtón, és nem
viszem magam kísértésbe azzal, hogy hátranézek.

Az Uber-sofőröm Bob Dylan-rajongó. Lehunyt szemmel

támasztom a fejem az ablaknak, miközben az It Ain’t Me Babe
szól ismétlődve a szüleim bayonne-i háza felé vezető úton.
A ház néma, ahogy finoman kinyitom a bejárati ajtót, és
pontosan tudom, mikor kell megállítanom, mielőtt nyikorogna.
Felsétálok a mályvaszínű szőnyeggel borított lépcsőkön a fiam
szobájába, hogy megnézzem, rendben van-e.
Az eszemmel tudom, hogy Jason jól van, alszik, és azt is, hogy
akárhányszor az ember kopogás nélkül nyitja ki egy tizennégy
éves fiú szobájának ajtaját, kockáztatja, hogy olyasmit lát, amit
aztán képtelen lesz elfelejteni. De szokásommá vált, anyai
rögeszmémmé, és úgy tűnik, képtelen vagyok levetkőzni.
Az oldalán fekszik, és a fején kívül mindene elveszik egy
takaróhengerben; már kétéves kora óta így alszik. Örökölte
mézszőke hajamat és arcvonásaimat. Most magas és nyurga, de
tudom, hogy majd testesebb lesz.
Apám után neveztem el Jasonnek. Ugyanis az apja egy idióta
seggfej, nem vagyok rá büszke. Nem akart felőlünk hallani, sem
Jason születésekor, sem az azt követő években. De így a legjobb,
amúgy sem akarnék egy ilyen bolondot a gyerekem körül.
Finoman becsukom az ajtót, és a hálószobámba veszem az
irányt, majd átöltözöm egy bő pulóverbe és egy viseltes
jóganadrágba. Aztán leosonok a konyhába.
 Anyám néhány évvel ezelőtt egy ideig kakasmániás volt.
Átrendezte a konyhát vörös-fehér kiegészítőkkel és kakasos
díszekkel. Nem az én ízlésem, de pont ezért vagyok annyira
izgatott a Lainey élete miatt. Az lesz a websorozat lényege, hogy
egy régi házban fogok lakni, és alacsony költségvetésből,
szobánként rendezem át az egyedi stílusomban.
Jasonnel nyár végén költözünk be. Nagyon nagy előnye a
munkának, most lesz először saját lakásom, még ha csak egy
évre is.
Felemelem a keksztartókakas farkát, amit egy garázsvásárban
találtam Hunterdon megyében, és előveszek egy teafiltert.
Aztán Erin sétál be a konyhába szürke, pöttyös pizsamában és
bolyhos, lila papucsban.
– Te meg mit csinálsz itt? – ásítok.
–  Baleset volt az alagútban, és Jacknek nem volt kedve a
forgalomhoz. Ráadásul disznó módon élvezi, amikor a régi
szobámban csináljuk, a polcokon sorakozó pomponlányos
díjaim előtt.
– Nem semmi ez a pasi. Határozottan hozzá kellene menned.
– Fizetett, hogy ezt mondd?
– Öt dolcsit minden említésért – bólogatok.
Erin végigmér, ahogy leül az asztalhoz.
– Valaki úgy néz ki, mintha egy kis akcióban lett volna része
éjszaka. Csak most értél haza?
Üdvözült elégedettséggel sóhajtok fel, mert még mindig
elárasztanak az orgazmus okozta boldogsághormonok.
– Nem csak egy kis akcióban, a világ legnagyobbjában. A világ
összes szexe megtörtént. Az izzadt és gyors, a mocskos és
kemény, valamint a lassú és lusta. Fantasztikus volt.
– Örülök neked. Fogtok még találkozni?
–  Nem – ingatom a fejem. – Én nem ajánlottam fel, ő pedig
nem kérdezte.
Egy pillanatig átadom magam a szomorúságnak. A
megbánásnak és csalódottságnak. Aztán lerázom, kifújom
magamból, elűzöm.
– Amúgy is túl sok dolgom van…, a költözéssel és a műsorral,
tudod.
– Az igaz.
Erin a pulthoz sétál, és nekiáll csinálni magának egy teát.
– Hol is van az a ház, ahova Jayjel költöztök?
Mint azt már korábban említettem, az élet néha szívás, de
soha nem unalmas. Olykor még a humorérzéke is szuper.
–  Egy kisvárosba, délre. – Megfújom a teáscsészémből szálló
gőzt. – Lakeside a neve.
 2. FEJEZET

Dean

Augusztus

A legtöbb gimnazista egy dologban jó; sport, művészet, tanulás,

okoskodás, drogozás, a diákönkormányzat ékesszóló, politikát
imitáló baromsága. Rájönnek, mi az ő erősségük, és
összegyűlnek azonos tehetségű diákokkal. Így keletkezik egy
klikk.
– Menj, Rockstetter! Le az állad, mozogjon a lábad!
Amikor én a Lakeside gimnázium diákja voltam, sok
mindenben jó voltam. Olyan könnyedén váltogattam a
klikkeket, mint ahogy az az X-Men-mutáns áthalad a falon.
– Mi a fenének nézel magad mögé?! Tartsd a célon a szemed!
Az a védő mindjárt a sarkadban van, nem kell hátranézned,
hogy lásd!
Doboltam, hétéves koromban tanultam meg egyedül, ezért jól
kijöttem a grunge-arcokkal, a drogosokkal, a zenészekkel és a
színházimádókkal.
– Balra, Jackowitz! Másik balra! Blue 22 a játék, te balra mész!
Csináld meg még egyszer!
Jóképű voltam, sportos testtel. Hamar rájöttem, hogy a szex
szuper, és nem elég, hogy Isten átlag feletti méretű farokkal
áldott meg, de tudtam is, hogyan használjam. Ezzel kivívtam a
csinik, a népszerű kölykök és különösen a pomponlányok
kegyét is.
–  Hol van a támadósor? Ez nem egy sor, úgy néztek ki, mint
egy ementáli sajt!
Nagyon jó kezem és gyors lábam volt, bármit elkaptam. Ettől
nem csupán focista lettem, elkapó, hanem a környéken egy
sztár is. Ha valaki azt mondja, hogy nem zsírkirály fociistenként
felnőni egy kisvárosban, az vagy azt sem tudja, miről beszél,
vagy hazudik. Olyan, akár a mondás, hogy „a pénz nem
boldogít” – eléggé esélyes, hogy nem, de határozottan sokkal
egyszerűbbé teszi a boldogságot.
–  Szép, így kell ezt csinálni, Lucas. Szép munka! – tapsol
Garrett Daniels, a Lakeside oroszlánok vezetőedzője és a
legjobb barátom. Aztán a támadótérfélre hívja a csapat többi
részét is. – Oké, hajrá! Mutassátok meg!
Garrettet akkor kapta el a tanítási vágy, amikor az NFL-
irányítói kilátásait szétzúzta egy egyetemi meccs, ahogy a térdét
is. Meggyászolta a veszteséget, aztán lesöpörte magát, és új
életcélt talált. Amellett, hogy a legjobb sportban edzősködhet,
tényleg szereti a tanítást is, azt, hogy életre keltheti a
történelmet a diákjai számára. Az ő szavai, nem az enyémek.
–  Húsz perc szünet – jelenti be Daniels a körülöttünk
gyülekező izzadt kamaszfiúfalkának. – Igyatok, menjetek az
árnyékba, aztán gyakorlatozunk még egy órát, és be is fejeztük.
Esetemben más volt. Nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban,
hogy a Mutasd meg, ki vagyba vagy a Holt költők társaságába
illő, Mr. Keating-szerű ifjú elmék pallérozója leszek; én nem
ilyen vagyok. De a fizetés tisztességes, a juttatások jók, a
munkaidő pedig gyerekjáték. A szabad nyarak lehetővé teszik,
hogy turnézzak a zenekarral, melyben kölyökkorom óta
dobolok, és az, hogy a focicsapat támadóedzője vagyok,
megadja a fű illatának és kezemben a labda érzetének élvezetét.
Nincs hátránya.
A tanítás lehetővé teszi, hogy pontosan olyan életet éljek,
amilyet szeretnék: bonyodalmaktól menteset és egyszerűt.
Szeretem az egyszerűt. Szerintem ez nem baj.
–  Csak ma értél vissza? – kérdezi Jerry Dorfman, volt
bőrnyakú, jelenlegi iskolapszichológus és védőedző, miközben
a játékosok a hűtőláda felé kocognak.
– Tegnap este.
Az Amber Sounddal végigturnézom a jersey-i partszakaszt
júniustól augusztusig, és pont hazaérek a szezon előtti edzésre.
– És… milyen volt? – bök meg a könyökével Jerry.
– Jó. Jó nyár volt.
–  Ne mondd, hogy jó, mesélj részleteket! Már nős vagyok,
rajtad keresztül kell kiélnem a szexuális vágyaim.
Ne higgyetek neki! Jerry azelőtt sem jutott szexhez, mielőtt
házas lett.
Múlt tavasszal egybekeltek Donna Merkle-lel, a Lakeside
ultrafeminista rajztanárával. És pasiként mondom, hogy amikor
nem dolgozik és nem gyerekkel van elfoglalva, Jerry egy disznó.
A mai napig töpreng az egész tanári kar és diákság annak
rejtélyén, hogy ők ketten vajon hogy jöttek össze.
– Na mi van, Merkle nem hajlandó rá? – kérdezem.
 –  Dehogynem! – simít végig „aputestén”. – A feleségem
képtelen ellenállni ennek a kitűnő hímpéldánynak. De… azzal
semmi baj nincs, ha szeretnék hallani a kalandjaidról muff-
földön.
Muff-földön? És a pasi nem érti, hogy miért nem szexel vele
senki.
–  Igen, edzőbá – bólogat Mark Adams, a kölyökképű
segédedző és újdonsült tornatanár. – Amikor még ide jártam,
mindenki tudta, hogy több feneket lát, mint egy WC-ülőke. – A
„nem vagyunk rá méltók” mozdulatot imitálja a Wayne
világából. – Tanítsd meg lenyűgöző szoknyapecér-technikáid!
Annyira azért nem vagyok szoknyapecér. Már nem.
A gimnáziumban és a húszas éveimben persze teljesen más
volt a helyzet.
Manapság mindent megteszek, hogy minden egyenes, laza és
kellemes legyen. Szerintem a barátság extrákkal a
huszonegyedik század legnagyobb találmánya. Nem hazudok,
nem manipulálok, de kapcsolatba sem megyek bele – hiszen
abban nincs semmi egyszerű.
De ilyen az élet a kisvárosokban, a múltja örökké az emberrel
marad, még ha meg is változott azóta. Persze lehetnék rosszabb
is, mint a városi szoknyapecér. Na meg a rajongóimnak sem
szeretnék csalódást okozni.
Így hát, elvigyorodom.
– Hát, volt egy csaj.
Jerry összedörzsöli a tenyerét, Adams pedig az öklét rázza.
Garrett is ott van, de ő évtizedekkel ezelőtt elvesztette az
érdeklődését a szexuális életem iránt.
 – Szexi volt?
Áhítatosan becsukom a szemem.
– Atomszexi.
Véget nem érő lábakkal, melyek csodálatosan szorították a
derekamat, vattacukorízű puncival, selymes, mézszőke hajjal,
mely nagyon jól festett a kezem köré tekerve és nagy, ártatlan,
csillogó, mogyoróbarna szemmel, melynek látványa az ember
szívébe markol.
A nevetése pedig… hosszú volt, és könnyed, magával ragadó
hang, mely eléri, hogy vele nevessenek.
Lainey.
Vezetéknév: ismeretlen. Telefonszám: ismeretlen.
Ebben a pillanatban dühös leszek magamra. Mivel ha nem
félálomban lettem volna, vagy legalább nem ittas, elkértem
volna a telefonszámát.
Az istenit!
Általában nyaranta egy harapás elég egy almából, hiszen
rengeteg gyümölcs terem a fákon. De belőle határozottan
szívesen kóstoltam volna még.
– Vadmacska volt? – kérdezi Adam.
– Lefogadom, hogy mélytorkozott – teszi hozzá Jerry. – Semmi
nem olyan csodás, mint egy garatreflex nélküli nő.
Különös. Általában nincs bajom azzal, hogy Jerry és Adams
úgy beszélnek, mint két perverz faszfej, de most, hogy Lainey-
ről mondanak ilyesmit, valahogy helytelennek érzem.
Volt benne valami; olyan kedves volt, olyan bűbájos…
„Soha nem csinálok ilyet, Dean. Soha.”
… hogy valamiféle védelmezőösztönt ébresztett bennem.
Birtoklási vágyat.
–  Jól szórakoztunk – vonok vállat, mintha semmi különös
nem lett volna. – Ahogy mondtam, jó nyár volt.
Jerry és Adams már nyitják a szájukat, hogy tiltakozzanak, de
gyorsan és szigorú hangon elhallgattatom őket:
– Elég.
Ekkor a pomponlányok sötéthajú kapitánya, valamilyen
Ashley szalad oda Garretthez, aki figyelmen kívül hagyta az
egész beszélgetést.
–  D. edző, használhatjuk a pályát a félidős rutinunk
gyakorlására, amíg a csapat szünetel?
– Persze – néz rá Garrett a stopperére. – Nagyjából tíz perc van
még.
– Köszönjük!
Ashley elszökdel, és néhány másodperccel később egy csapat
pomponlány foglalja el a pályát szögletes felállásban, kék és
arany ruhájukban.
A mai kamaszok odavannak a nyolcvanas évekért. A stílusért,
a zenéért…, de szerencsére a hajért nem. Elméletem szerint
tudat alatt sóvárognak a szüleik történeteiből megismert régi
korért, amikor még nem az elektronika és a közösségi média
uralta a világot.
Toni Basiltől a Mickey zendül fel a pálya hangszóróiból.
A pomponlányok pedig táncolni kezdenek.
De… semmi retró nincs benne.
Egy kis csípőrázás, szoknyalibbentés…, aztán furcsa dolgok
történnek. Amikor elkezdik az ujjukat szopkodni, megfordulni
és a saját feneküket csapkodni, majd egymásét, és úgy köröznek
a csípőjükkel, meg rugdalóznak, mintha egy jól fizetett
rúdtáncos lenne a koreográfusuk.
–  Kényelmetlenül érzem magam – mondja Jerry döbbent
hangon. – Ki érzi még magát kényelmetlenül?
Feltartom a kezem.
Garrett, akinek a feleségének tizenötéves unokahúga az egyik
fenekét rázó pomponlány a pályán, még magasabbra emeli a
kezét.
Az ifjú Adams látszólag tépelődik.
Ugyanis amikor a férfi tanárok egy bizonyos korba érnek,
elkezdenek úgy tekinteni a diáklányokra, mintha a kishúgaik
lennének. Alapvetően el tudjuk ismerni, hogy szexik – fiatalok,
csinosak, feszes testűek –, de nem izgatnak fel. Nem vonzódunk
hozzájuk.
Mert kölykök.
Nem számít, hogy gyakorlatilag már betöltötték a
tizennyolcat, és úgy küldözgetik magukról a meztelen
fényképeket, mint a baseball-kártyákat…, akkor is naiv, buta
kölykök. Mindegyikük.
Bizonyos szempontból ezek a kölykök még inkább kölykök,
mint mi valaha.
Egy tökéletesen időzített mozdulattal a pomponlányok
ledobják a pulóverüket, és csupán az apró szoknya és arany
bikinifelső marad rajtuk, mellükön nagy, kék „Gól” felirattal.
– Wow!
– Jesszusom!
– Hol a fenében van McCarthy? – néz körül Garrett. – Ezt csak
nem hagyja szó nélkül.
 Amint kimondja a nevét, megjelenik, akár az ördög.
Michelle McCarthy már vagy ezer éve a Lakeside gimnázium
igazgatónője. Utál engem, bár azt hiszem, mindenkit utál.
Diákként úgy gondoltam, folyamatos, intenzív dühe
szórakoztató, de felnőttként már azt gondolom, hogy nem
komplett.
Miss McCarthy a pályára masírozik, rázza a karját, kövérkés
arca vérvörös, és alázatos, hajlott hátú asszisztense, Mrs.
Cockaburrow úgy követi, mint egy engedelmes cseléd.
– Nem! Nem! Kapcsoljátok ki! Kapcsoljátok ki!
Elhal a zene, a pomponlányok pedig csalódottnak tűnnek.
– Nincs sztriptíz a focipályán! – jelenti ki az igazgatónő. – Hol
van Ms. Simmons?
Kelly Simmons a sajátos nevelési igényűek tanára és a
pomponlányok vezetője. Gimnazistaként szanaszét dugtam,
mind a kapcsolataink közötti szünetekben, mind a
kapcsolatokkal egyidőben. Ő volt az iskola legszexibb csaja, és
egy liba. Most ő a legszexibb tanár az iskolában, de még mindig
egy liba.
–  A parkolóban van a férjével – szólal meg az egyik
pomponlány. – Azt hiszem, valamilyen házassági problémájuk
van.
McCarthy úgy lengeti ujját a levegőben, akár egy fejszét.
–  Mindegy, akkor sem szabad ilyen koreográfiát csinálni a
pályán. A ruha marad! Diákok vagytok, nem sztriptíztáncosok!
– A sztriptíztáncosok is emberek, Miss McCarthy! – dobbant a
lábával Ashley.
– A gimnáziumban nem!
 Lucas Bowing, kezdő irányítónk sétál oda hozzám.
– Én nem értem, mi a baj. Szerintem jól néztek ki.
Mellette Noah Long, a másodikos védőnk szinte hipnotikus
állapotban bámulja a bikinis lányokat.
– Igen. Olyan szépen pörög a szoknyájuk!
Aztán mindketten táncolni és morogni kezdenek, kezükkel
pedig olyan mozdulatot imitálnak, mintha képzeletbeli
fenekeket paskolnának.
–  Az istenért, elég a twerkelésből! – szólok rájuk. – Elég
rosszul csináljátok, ha megjegyezhetem. Innotok kellene,
fogjatok egy Gatorade-et!
Ahogy elindul, Long a hátam mögé biccent.
– Hé, edzőbá, a stréberek keresik.
Megfordulok, és látom, hogy három diákom áll a kerítésnél.
Emelt matematikát tanítok itt. Hatalmas az IQ-m; sok pasi
állítja ezt a csajozás érdekében, de esetemben tényleg igaz.
Matematikából is jó voltam a gimnáziumban. Imádtam, még
mindig imádom a szimmetriát és egyensúlyt, valamint a
mintákat, melyeket olyan könnyedén meglátok. Különös
szépség rejlik egy megoldott egyenletben, olyan, mint egy
szimfónia a szemnek. Ezért is elégít ki a tanítás minden szinten.
–  Hagyjátok békén a strébereket! – bámulok Longra. – Ha
bármelyikőtök is szívatja őket, addig futtatom, amíg ki nem
purcan. Ha idiótán viselkedtek, ide-oda fogtok szaladgálni, mint
az idióták, higgyetek nekem!
Az én diákjaimat tartja a többi tanár könnyű gyereknek.
Érdeklik őket a jegyeik, és okosak, de törékenyek is. Mert
mások. Életük olyan szakaszában, melyben a másságot nem
egyszerű megélni.
Ezért küldetésemnek tekintem, hogy vigyázzak rájuk.
Long feltartja a kezét.
–  Nem, edzőbá, a stréberek jó fejek. Tavaly csak a matléták
miatt mentem át algebráról.
A matléták egy általam vezetett szakkör. Más diákokat
korrepetálnak ingyen, és iskoláról iskolára utaznak, hogy
megmérkőzzenek a matematikai versenyeken. Olykor a
matekos harcok éppoly kemények, mint a focisok, néha még
keményebbek is.
– Helyes. Ne felejtsd el terjeszteni is!
Megfordulok, és odakocogok a kerítéshez.
– Jó napot, Walker edző!
– Üdv, edzőbá!
Louis, Min Joon és Keydon az, harmadikosok, mindannyian
hozzám jártak tavaly, és idén is hozzám fognak.
– Diákok – biccentek. – Mi a helyzet? Még van néhány nap a
nyárból, mit kerestek itt?
–  Meg akartuk nézni a felújított privát tanulószobákat a
könyvtárban. Zsír mindegyik, Miss McCarthy nem fukarkodott –
feleli Keydon.
– Hogy telt a nyara? – kérdezi Min Joon. – Zenélt a bandával?
– Igen. És szuper volt, mint mindig. És ti, srácok? Csináltatok
valami bulis dolgot?
A legtöbb tanárnak azért kell nyaggatnia a diákjait, hogy
megcsinálják az iskolai feladataikat. Nekem azért kell, hogy
csináljanak valamit, bármit az iskolai feladatokon kívül. Azért,
hogy teljesebb, tartalmasabb életük legyen, és ne jusson
eszükbe kicsinálni magukat, ha nem ők mondják majd a végzős
búcsúbeszédet.
Viccelődöm vele, de… ez komoly aggály a diákjaim esetében.
Baromi komolyan is veszem.
–  Nyári órákat vettem a Princetonon – mondja Louis. – Csak
hogy ne rozsdásodjanak be az agytekervényeim.
– Oké… Megismertél valami érdekes embert?
–  A tanár rendes volt. Utolsó nap adtam neki egy listát a
stratégiákról, melyek segítségével véleményem szerint
hatékonyabb oktató lehetne.
– Biztos vagyok benne, hogy értékelte.
Aztán felgyújtotta a listát.
–  Megcsináltam a youtube-os „maradj fent egész éjszaka”
kihívást – mondja Min Joon. – Negyvenkilenc óra harminchét
percig voltam ébren. Rekord lett.
–  Szükséged van alvásra, Min. A te korodban még nősz,
amikor alszol, ezért vagy ilyen alacsony. Aludj, öreg, nem olyan
nehéz!
Keydonra nézek.
– Veled mi a helyzet?
–  Fizika tanfolyamon vettem részt Londonban Stephen
Hawking hologramjával.
–  A nyarat egy angol alagsorban töltötted Stephen Hawking
számítógép által létrehozott képmásával, és még örülsz is neki?
– kérdezem.
– Oltári volt – vigyorog.
Hüvelykujjammal benyomom a szemem.
– Cserben hagytalak benneteket. Teljesen cserben hagytalak.
 Nevetnek, azt hiszik, viccelek.
– De semmi baj – tapsolok, készen az újraszervezésre. – Majd
idén dolgozunk rajta.
–  Átnézzük a nyári feladatokat az első órán? – kérdezi
izgatottan Louis. – Nagyon nehéz volt, imádtam!
– Igen – sóhajtok. – Átnézzük első órán a feladatokat.
Luis kinyújtott kis- és mutatóujjal feltartja a kezét, és kidugja
a nyelvét – a metálos ördögszarv stréber változata.
– Ezt ne csináld! – ingatom a fejemet.
Garrett mögöttem belefúj a sípjába, mire a csapat felvonul a
pályára.
– Mennem kell. Tűnjetek innen!
– Oké, viszlát, edzőbá!
–  Játszatok valamit, ami nem Fortnite! – kiabálok utánuk. –
Ússzatok a tóban, beszélgessetek egy lánnyal…, és ne az
iskoláról!
Bólogatva integetnek, de nagy eséllyel abszolút nem törődnek
azzal, amit mondtam.

–  Rockstetter aggódik a jegyei miatt, Jerry pedig egyetért. A

kölyök nem a legélesebb kés a fiókban. Szereznünk kell valakit,
aki korrepetálja a rendes órákra, és pár ajándék ötöst adó,
szabadon választható tárgyat, hogy építsük az önbizalmát.
Szinten kell tartania az átlagát, hogy végigjátszhassa a szezont.
Edzés után Garrett-tel és feleségével, Callie-vel, lánykori
nevén Carpenterrel lógok a barátom irodájában.
 A gimiben Garrett és Callie voltak az álompár. Ha lenne
szavunk arra, amikor az első szerelem végül az igaz szerelem is,
Garrett és Callie képe szerepelne mellette a szótárban. Akkor
szakítottak, amikor Callie egyetemre ment, aztán, amikor pár
évvel később visszajött a városba, ugyanott folytatták, ahol
abbahagyták. Most már házasok, és nem vesztegették az időt a
szaporodás terén sem. Van egy szuper, tizennyolc hónapos fiuk,
Will, aki odavan értem, és a kettes számú D. baba is úton van
már.
Garrett felnéz az asztalán heverő papírokról.
–  Mit gondolsz, Cal? Esetleg tudsz helyet találni
Rockstetternek valamelyik órádon?
Callie egy színtársulatnál dolgozott a San Diegóban töltött évei
alatt, most pedig drámát tanít a Lakeside-ban.
– Mire célzol? Hogy a dráma nem rendes óra? – Karba teszi a
kezét, a klasszikus női intő jel. Olyan, mint amikor egy kutya a
fogát mutatja, mielőtt fenéken harap.
– Nem így értettem.
– Szerinted ajándékötös jár érte?
Garrett habozik. Mint bármelyik pasi, aki nem akar hazudni a
feleségének, de tudja, hogy ha az igazat mondja, akkor talán
napokig nem kap szopást. Akár hetekig.
– Talááán?
– Az óráimon magas a követelmény. Érzelmi és intellektuális
határokat feszegetek. Kimozdítom a diákokat a
komfortzónájukból.
– Hát persze – bólogat Garrett. – De…
Az a fránya „de” okozza a vesztünket. Minden egyes
alkalommal.
–  … csak énekelnek és ugrálnak a színpadon. Nem
agysebészet.
– Egy labdát dobálni a pályán sem éppen agysebészet.
– Álljon meg a menet! Hogy érted, hogy „egy labdát dobálni”?
– Úgy teszi kezét a szívére, mintha próbálná megakadályozni,
hogy összetörjön. – Szerinted ezt csináljuk?
– Nem, Garrett – forgatja a szemét Callie. – Szerintem te vagy a
gravitáció és a hajtóerő mestere.
– Köszönöm.
– A karod pedig egy pontos és halálos győzelmi fegyver.
–  Akkor jó – vigyorog Garrett. – Örülök, hogy ezt
megbeszéltük. Már kezdtem aggódni, bébi.
Callie leugrik az asztalról.
–  Beszélek McCarthyval. Betehetjük Rockstettert a negyedik
órás drámámra, de részt kell vennie a darabokban. Mindig híján
vagyunk a színpadon a fiúknak.
Feltartom a kezem.
– Én pedig keresek neki kedves, türelmes korrepetitorokat.
Callie bólint, aztán Garretthez fordul:
– Na, én megyek, felveszem Willt a szüleidtől, aztán megállok
a bioboltban valami vacsoráért.
– Bioboltban vásároltok? – kérdezem vigyorogva.
– Aha, mindig.
Sokat elárul az emberről az, hol intézi a bevásárlást. Vannak
az egyszerű és nagyszerű, munkásosztálybeli bevásárlók; a
tanárok, rendőrök, bárki, aki piszkosabban tér haza a
munkából, mint ahogyan elindult. Ők az egyszerű boltokba
járnak. Aztán ott vannak a puccosabbak, a háztartásbeli
anyukák, a jógaórások, a bébiszitterek és nyűgös kis társaik, ők
már megnézik, hogy hol vásárolnak. Aztán következnek a
bioboltosok. Az igazán igényesek; a vegánok, gluténérzékenyek,
művészek, életmódtanácsadós és személyi edzős emberek,
valamint úgy tűnik… a Callie-k.
Garrett az orrnyergét masszírozza, mert tudja, hogy mindjárt
szekálni kezdem.
–  Érzelgős tekintettel bámultok egymásra egy bio quinoás-
avokádós saláta felett? – kérdezem.
– Néha – szalad ráncba Callie homloka. – Miért?
– Ez olyan cuki, D – nézek le a legjobb barátomra. – Miért nem
mesélted, hogy kombuchás pali vagy? Most már tudom, mit
vegyek neked szülinapodra.
Garrett csak legyint.
–  Olyan furák vagytok, fiúk. – Callie megcsókolja a férjét,
aztán kislisszol az ajtón.
A fejemet ingatom Danielsre nézve.
– Elvettél egy bioboltost, haver.
–  Igen, tudom – billenti oldalra a fejét Garrett, ahogy az
irodájából bámulja a felesége folyosón távolodó fenekét, és
ugyanolyan nyálas mosoly van az arcán, mint mindig, mióta
Callie Carpenter visszajött a városba. – Életem legjobb döntése.

Miután megnéztem az osztálytermet, hogy biztosan rendben

van-e az első napra, bepattanok az autómba, aztán hazafelé
veszem az irányt, és persze dudálok Oliver Munsonnek, amikor
elhajtok mellette a főúton. Ollie helyi tartozék Lakeside-ban.
Gyerekként agysérülést szenvedett, most pedig azzal tölti a
napjait, hogy a háza előtti gyepről integet az autóknak és a
járókelőknek. Nem olyan szomorú, mint amilyennek hangzik,
Ollie boldog és nagyon jó fej, az egész város így gondolja.
Felhajtok a kocsibejárójára a háznak, amit egész életemben az
otthonomnak hívtam. Régi, ahogy szinte mindegyik lakeside-i
ház, de jól viselem a gondját; a fű szépen nyírt, a tető stabil, a
fehér festék pedig tiszta és sértetlen. Bemegyek az ajtón,
ledobom a kulcsomat az asztalra, és teljesen lemerevedek.
Várok. Hallgatózom.
Zsákmány után kutató ősellenségem kidugja a fejét a nappali
fala mellett; szeme úgy ragyog, mint két sárga parázs, bundája
fekete, mint egy szörnyeteg lelke.
Lucy, vagyis Lucifer az egyetlen cicus az életemben, aki nem
bír engem.
Nagyi néhány októberrel ezelőtt találta, és a bestia bepalizta
szende nyávogásával és szánalomraméltó dorombolásával.
Azóta a rózsák háborúja zajlik közöttünk; én mindent
megteszek, hogy távol tartsam a holmimtól, ő pedig újabb és
újabb kreatív megoldást talál ki, hogy bejusson a szobámba, és
széttéphesse a párnámat, valamint belepisilhessen a cipőmbe.
És akárhányszor Nagyi nem figyel, megpróbál kikaparni egy
darabot a fenekemből. Az egyetlen dolog, amit nem próbált még
tönkretenni, a dobfelszerelésem az általam hangszigetelt
pincében. Tudja, hogy ott húzom meg a határt; ha akár csak
egyetlen manccsal is hozzáér a dobomhoz, garantáltan a
kutyafuttatóban köt ki.
Lucy fúj, kivillantja vastag tűfogait.
Én pedig beintek neki, mindkét kezemmel.
– Te vagy az, Dean? – szól egy vékonyka hang az emeletről.
– Igen, Nagyi, megjöttem.
A nagymamámmal élek, vagyis mostanában már inkább
Nagyi él velem. Ő nevelt fel, ami nem volt mindig egyszerű
feladat, ezért mindent megteszek, hogy most egyszerű élete
legyen. Töpörödött és ráncos, de éppoly vagány, mint mindig.
Lucyt szemmel tartva a konyhába indulok, és töltök
magamnak egy pohár narancslét.
– Éppen most indulok – mondja Nagyi, a konyhába csoszogva.
– Hova mész?
– Az idősek klubjába edzeni.
Ekkor veszem észre fekete leggingsét, pólóját, a Jane Fonda-
korszakból származó, vádliját körbeölelő lábmelegítőjét és az
apró, negyedkilós, élénk rózsaszín súlyzókat öreg kezeiben.
– Edzeni?
–  Igen. Az a helyes lány a Workout Worldből jön el
megtanítani minket emelgetni a fémet.
Kezemet a szám elé kapom, mert Nagyi nem értékeli, ha
kinevetik. És hiába közeledik már a nyolcvanhoz, még mindig
keményen meg tudja rángatni egy okostojás fülét. Az pedig
baromira fáj.
– Mármint súlyzózni?
–  Azt is. – Komoly arcot vág, és testépítős pózt vesz fel. – Ki
fogjuk magunkat gyúrni!
Nagyi lassan előrehajol, hogy bekösse a cipőjét, de amikor
látom, hogy nem boldogul vele, leguggolok, és megcsinálom
helyette.
–  Meg kell őriznem a lányos alakomat – magyarázza. – Az
özvegy Anderson nagyon nézegette Delilah Peabodyt.
A lakeside-i idősek klubja nagyon aktív társasági életet él; van
dráma, klikkek, szívtiprók, menő csajok, akár a gimnáziumban.
Csak pacemakerekkel.
Felegyenesedem.
– Mondd csak meg az özvegy Andersonnak, hogy ha összetöri
a szíved, én jól seggbe rúgom.
Özvegy Anderson van vagy százéves.
– Vagy… ellopom a botját.
Nagyi megpaskolja az arcomat.
– Úgy lesz, Deany.
Odakint duda szól.
–  Ó! Itt a busz. – Nagyi megfogja a súlyzóit, és az ajtóhoz
sántikál.
– Elmegyek a boltba – kiáltok utána. – Kérsz valamit?
– A hűtőn van a lista.
Leveszem a papírt a hűtőszekrényről, aztán amint a bejárati
ajtó csukódásának hangja eléri a konyhát, Lucy megjelenik a
semmiből, és rémálmaim éles visításával veti rá magát a
lábamra.
De, mint már mondtam, gyors vagyok, ezért félreugrom a
hússzaggató karmok elől, mielőtt a bőrömbe mélyeszthetné
őket.
– Ma nem, Lucifer – cukkolom a hátsó ajtótól. – Ma nem.
A lakeside-i bolt olykor gimnáziumi találkozónak tűnik. Mintha
az iskola odavándorolna. Az ember belefut diákokba, diákok
szüleibe, régi osztálytársakba.
A ma este viszont egészen nyugodt, nem látok senkit a
pénztárig. Akkor ismerős hang csendül mögöttem.
– Szevasz, seggfej!
Debbie Christiansonnal harmadikos korunkban egy hónapig
együtt voltunk. Teljesen odavolt értem…, amíg rajta nem kapott
engem a szülei távollétében tartott házibuliján. A legjobb
barátnőjével. Az ő szobájában. Az ágyában.
Említettem már, hogy szoknyapecér voltam a gimnáziumban?
Olykor a „pöcs” talán pontosabb szó lenne.
De az ember tanul, és előbb-utóbb felnő.
Amúgy is minden jól alakult, ballagás után Debbie a Rutgersre
ment, ahogy én is, és nagyon jó barátok lettünk. Extrák nélkül.
–  Debs! Hogy vagy? – Ölelkezünk, aztán megcsiklandozom
Debbie karjában a szőke kislányt. – Szia, szépségem!
– Jól, jól vagyunk. Wayne új állást kapott a városban, ezért én
részmunkaidőre váltottam a Gunderson’s-ban, hogy több időt
tölthessek otthon vele. – Csípőjén rázogatja a lányát. – És veled
mi a helyzet? Készen állsz egy újabb évre a Lakeside-ban? Úgy
hallom, a focicsapat kiválónak ígérkezik.
– Aha – bólogatok. – Jó lesz a…
Hangom elakad. Mert valami felkelti a figyelmem az
ügyfélszolgálati pultnál.
Vagyis valaki.
 Egy nő, akit még nem láttam a városban. Szép lába van,
szuper feneke, hosszú aranyloknijai pedig a hátára omlanak, és
szinte hívogat, mint az elmúlt nyár szelleme.
A kezem összerándul az emlékre, hogy milyen érzés volt
végighúzni az ujjaim a selymes fürtökön. Lépek egyet felé, és
furcsa, egyre fokozódó feszülés támad a mellkasomban.
És aztán megfordul. Látom a profilját.
Mire a feszítő érzés megfagy, széttörik, és apró darabokban a
földre esik.
Mert nem az, akinek hittem. Nem az, akit egy őrült,
nevetséges részem, melyre rá sem ismerek, látni remélt.
Debs a lány és köztem kapkodja a tekintetét.
– Jól vagy, Dean?
–  Aha – szedem össze magam. – Igen, csak… furcsa volt ez a
nyár. De jól vagyok, hiszen ismersz.
– Aha – bólogat Debbie lassan. – Így van.
Az egyetemen Debs gyakran viccelődött azzal, hogy ha
egyszer igazán beleszeretek egy csajba, az nem lesz semmi. Mint
amikor tőből kivágnak egy olyan hatalmas mamutfenyőt
Washington államban. Dől a fa! És remélte, hogy az első sorból
nézheti, amikor megtörténik.
A pénztároslány kimondja a végösszeget, én pedig fizetek,
aztán a kocsiba teszem a szatyrokat. Majd visszafordulok, és
átölelem Debbie vállát.
– Örülök, hogy találkoztunk. Vigyázz magadra, oké?
–  Te is, Dean. – Integet nekem a kislánya kezével, mire a
kisgyerek elvigyorodik. – Majd találkozunk.
Kisétálok az automata ajtón, és gondolatban lekeverek
magamnak egy nagy pofont.
Ki kell vernem azt a csajt a fejemből. Egyetlen éjszaka volt. És
persze, szuper volt, őrületes, Lainey-vel dugni olyan volt, mint a
ragyogó napsütés és a szivárvány, meg egy touchdownnal
megnyerni egy meccset, ahogy annak lennie kell.
De úgysem látom többé.
El kell engednem. Szexre van szükségem. Mindenki tudja,
hogy a fenti agy rendbetételéhez a legjobb módszer az, ha a
lenti agy kap némi akciót…, már Konfuciusz is mondott valami
effélét.
Hétvégén elugrom a Chubby’s-ba, ott mindig összejön valami.
Vagy írhatok Kellynek. Ha a férjével tényleg válnak, akkor talán
mindkettőnk számára az lenne az egészséges, ha együtt lógnánk
kicsit. A régi idők emlékére.
 3. FEJEZET

Lainey

Augusztus

Ugyan a ház emberi lakhatásra alkalmassá tétele két hónapba

telt, a költözés napja gyorsan és váratlanul jön el. Jasonnel
korán reggel, amikor a nap még csak kidugja a fejét a
horizontra, végigautózunk a Miller utca végéig, aztán
felhajtunk a kocsibejáróra a házhoz, melyet a következő egy
évben otthonunknak hívhatunk.
A ház nagyjából háromszáz éves, és pár évtizeden át be voltak
deszkázva az ablakai. Háromszintes, gyarmati stílusú épület,
teljesen körbefutó tornáccal. A régi vörös téglákat most vidám,
vajszínű burkolat fedi, a padlótól a plafonig érő ablakokat
körülvevő szegélyeket és zsalukat pedig friss hófehérre
festették. Meleg és otthonos tengerparti külső a célom, hogy
illeszkedjen a ház tóparti elhelyezkedéséhez.
Kiszállunk a furgonból, és Jayjel egymás mellett állva szívjuk
magunkba a látványt. A tó felett hajnali köd lebeg, beborítja a
házat. Csend honol, egy magányos lúd száll le az égből, majd
gyenge hullámokat kelt a nyugodt vízen, ahogy leérkezik.
– Na, mit gondolsz?
 Jason fürkésző tekintettel néz körbe.
– Azt, hogy úgy néz ki, mint egy horrorfilm helyszíne.
Visszatekintve nem tartom legbölcsebb anyai döntésemnek,
hogy megengedtem, hogy Jay megnézze a Péntek 13. című
horrorfilmmaratont, amikor csupán kilencéves volt.
És most, hogy mondja, el kell ismernem, tényleg van némi
Crystal Lake táboros beütése. Ráadásul hátul a móló és a
padlásszint kör alakú ablaka mintha A rettegés házából
elevenedett volna meg.
– Sok a fa – mutat rá Jay.
Bayonne inkább nagyváros, és ugyan Lakeside autóval csak
két órányi távolságra van, mintha egy teljesen másik, vidéki
világ lenne.
– A fák jók. Majd megszokod. – Megrázogatom a kulcsokat. –
Nézzük meg a belsejét, és vigyük be a cuccokat! Szeretnék
kipakolni és felvételt készíteni, mielőtt a többiek ideérnek.
Amikor lehajolok, hogy kivegyek egy dobozt a hátsó ülésről,
megcsap az émelygés.
Mostanában túl sok kávét ittam, és a gyomrom nem örül neki
túlzottan. Kiveszek egy üveg gyömbérolajat elölről, és
megszagolgatom, aztán csepegtetek a nyelvemre, hogy
megnyugtassa a gyomromat. Az illóolajok Isten ajándékai.
Jasonnel letesszük a dobozokat az előszobában, és
körülnézünk. Gyönyörű a ház a csillogó, újracsiszolt fapadlóval,
nyitott tereivel és a rengeteg, szépséges természetes fénnyel. A
magas minőségű konyhai berendezéseket leszámítva nincsen
bútor a házban, így szólt a megállapodás. Én tervezek majd
minden szobát, minden bútort én álmodom meg. Lesznek
hirdetőktől kapottak a termékelhelyezésért cserébe, de hogy a
nézőim számára is elérhető lehessen, úgy tervezem, hogy a
legtöbb bútort garázsvásárokból és adok-veszek oldalakról
szerzem, vagy magam készítem.
A díszlécek eredetiek a házban, a gipszkartonfalak újak,
csupaszak és tojáshéjfehérek; a tökéletes üres vászon, mely
csak arra vár, hogy életre keltsem.
Én vagyok dr. Frankenstein, csinosabb kiadásban, ez a ház
pedig a szörnyem.
A tölgyből készült csigalépcsőn megyünk fel épp az emeletre,
amikor Jason így szól:
– Ja, tegnap este átnéztem a számlákat.
– Mondtam, hogy erre semmi szükség.
– Tudom – von vállat. – De szeretem csinálni.
Jason egy tizennégy éves testébe szorult öregember. Régen
aggódtam, hogy ez azért lehet, mert a szüleim túl nagy szerepet
játszottak a nevelésében, de most már értem, hogy egyszerűen
egy öreg lélek.
–  Megjött az első összeg a Facebooktól – teszi hozzá. – Nem
rossz. Be kellene fektetnünk pénzpiaci alapokba, szélesíteni a
portfóliónkat…, esetleg félretehetnénk az egyetemre nekem?
Majd utánanézek.
És okos, nagyon okos. Nem tudom, honnan örökölte. Én egész
jó tanuló voltam, de Jasonnek tényleg ez az útja. Ösztönös
tehetsége van hozzá.
Bayonne-ban nem csúfolták, én betörtem volna a fejüket, ha
megteszik, de… egyedül volt. A többi gyerek nem értette meg.
Nem volt társasága. Ezért nem bánta, hogy új városba
költözünk a harmadik évének elején.
Azt gondolom, hogy jót fog neki tenni, hogy talán Lakeside-
ban végre barátokra lel.
– Hű, lehet az enyém ez a szoba?
Öt hálószoba van a házban; most a bal hátsóban
tartózkodunk, szemben a legnagyobb hálószobával. Saját
fürdőszoba van hozzá, de ami az én Jayemnek még fontosabb,
van egy tóra néző, beépített ülés az ablakban. Jason imád
olvasni és tanulni, szinte már látom magam előtt, ahogy
odakuporodik az e-book-olvasójával és órákig digitális
tankönyveket búj.
Bólogatok, miközben már meg is jelenik előttem a jövőbeni
berendezés.
– Mit szólnál kék falszínhez? És néhány széles evező a polcra,
kopottas krémszínű, esetleg egy régi hajókormány oda a falra?
Van egy asztalos a városban, terveztem, hogy beugrom a
boltjába, hátha van felesleges maradék anyagja, amiből aztán
megépíthetnénk az ágytámlát és akár még egy asztalt is.
Gyerekként én voltam apám kisinasa. Mivel soha nem
dúskáltunk a pénzben, ő fel kellett, hogy találja magát otthon.
És megtanította, hogy kell a szerszámokkal bánni, ház körüli
munkálatokat végezni, a gépjárműveket karban tartani…, ezért
értek én is mindezekhez.
A fiam szélesen elmosolyodik, amivel rögtön bearanyozza a
napomat.
– Szuper.
Valamennyivel több mint egy órát vesz igénybe, hogy
elhelyezzem az udvaron az asztalokat, a székeket és a
dekorációt. Sok fényképet készítek, hogy később megosszam a
Lainey élete Instagram- és Twitter-oldalán, aztán beállítom az
állványt, és elindítom a telefonomon a műsor első élő
bejelentkezését.
Némelyik videóm előre felvett és szerkesztett, de ezt élőben
akartam csinálni. Hogy akik csatlakoznak, együtt élhessék át
velem ezt a pillanatot, hogy érezzék az őszinteséget a videón
keresztül. Erre vágynak a nézőim, kapcsolódni akarnak
hozzám. Úgy akarják érezni, mintha részesei lennének az
eseményeknek, az élménynek, az életemnek. Valójában tényleg
azok is.
Egy szőke fürtömet a fülem mögé simítom, a kamerába nézek,
és megnyomom a felvételt.
– Sziasztok! Végre eljött a nagy nap! Ma költözünk! Mindjárt
megmutatom a házat, de először a költözés logisztikájáról
akartam beszélni. Aki csinálta már, tudja, hogy egy rémálom, és
hogy egy jó költöztető cég borzasztóan sok pénzt elkérhet.
Ezért, mivel mindig a ti érdekeiteket nézem, megmutatom, hogy
lehet olcsóbban költözni. Ahhoz pedig… egy költözőbuli kell!
Össze kell hívni mindegyik autóval rendelkező barátunkat és
családtagunkat, hogy segítsenek költözni, és jóval előtte
felcímkézni a dobozokat, hogy tudjuk, ki melyiket viszi, és
biztosra vehessük, hogy mindenki autójában elfér az oda
beosztott holmi. Ha utána bulit ígérünk nekik, lelkesebben
fognak segíteni. Ha szórakozással kötjük össze, el fognak jönni.
A kamera mögé állok, és megmutatom az egész bulizónát az
udvarban, közben pedig megnézem, hányan nézik élőben a
videót. Csináltam egy bemutató előtti marketingkampányt
online, ezért a közvetítés nézői és lájkolói már átlépték a
százezret, és nem állnak meg. A hirdetők örülni fognak.
Rázoomolok az összecsukható székekre és az asztalokra,
miközben a kamera mögött beszélek tovább.
– Ne felejtsétek, amit mindig mondok! Az egyetlen különbség
a lerobbant és a stílusosan viseltes között az, hogy
szándékosnak tűnik-e. Színsémának pávakéket és sárgát
választottam, mert ezek a párnázott, összecsukható székek,
amiket múlt hónapban találtam egy garázsvásárban,
pávakékek. Párosíthatom őket ezzel a lenyűgöző, szedett-vedett,
krémszínű edénykészlettel, a citromok élénksárgája pedig –
fókuszálok rá az összecsukható asztal közepére nagy
műgonddal elhelyezett, citromokkal teli, átlátszó üvegtálra –
megadja a tökéletes színfoltot.
Visszafordítom a kamerát a székem felé, és leülök, majd
felemelem a limonádéval előre megtöltött, párás üvegkancsót.
–  Nagy rajongója vagyok a gyümölcsdekorációnak. Olcsó, a
színek szuperek, és praktikus. Frissítőként a költözési segítőim
közül a gyerekeknek limonádét szolgálok ma fel, a felnőtteknek
pedig – mutatok az asztalon álló vodkásüvegre, mint egy
lottószámhúzó hölgy – vodkás-limonádés koktélt! A Grey Goose
nagyvonalúan megajándékozott minket a vodkával, amit ma
iszunk, és ez az egyik kedvencem. A vodka sprite-tal és egy kis
lime-mal is csodás ital lehet.
Egy pillanatra eltereli a figyelmem a vodka ízének emléke az
ajkamon. Annak emléke, ahol és akivel voltam, amikor
legutóbb ittam.
Olyan, mint valamiféle orgazmustrauma.
Nem először gondoltam azóta Deanre, sokszor jutott eszembe
az elmúlt hónapokban. De, mint mindig, félresöpröm a
gondolatokat, és haladok tovább.
A kamerába mosolygok.
– A sikeres költözőbuli másik alapja a hangulat. A dekoráció.
Nem kell, hogy sok időt igénybe vegyen vagy drága legyen.
Odaviszem a kamerát az udvart szegélyező, túlburjánzott
bokrokhoz és fákhoz. Teleszórtam őket ragyogó csillagdíszekkel
és fényfüzérekkel.
– Ezek a napelemes fényfüzérek csupán 2,99 dollárba kerültek
dobozonként a Kendallben, a videó után le is rakom
kommentbe a kuponkódot hozzájuk. Aztán itt vannak még ezek
a szépségek.
Ránagyítok az arany csillagokra.
–  Ezeket a diszkontban vettem hetvenöt százalékos
leárazással, de ha éppen a boltban nem találtok, gyerekjáték az
elkészítésük.
Hátramegyek a sarokban álló kis asztalhoz, ahol már várnak
rám az eszközeim.
–  Először is egy egyszerű, kartonpapírból kivágott csillagra
van szükségünk. És ne felejtsétek el, Lainey követői soha nem
fizetnek a kartonért! Biztosan találtok a helyi kisboltban
feleslegeset, amit szívesen odaadnak, ha mertek kérdezni.
Aztán, mivel tudjátok, hogy csillámos csaj vagyok – felemelek
egy üveg arany csillámport és egy ecsetet –, ecsettel visszük fel a
ragasztót, és rászórjuk a csillámport. Ne feledjétek, hogy az
egyik oldalt teljesen meg kell szárítani, mielőtt nekiállunk a
másiknak! Utána már csak egy madzagra van szükség, hogy fent
összekössük, és íme! – Feltartom az elkészült, fénylő csillagos
díszt. – Azonnali hangulatos költözőbuli. Karácsonyi díszeknek
is újrahasználhatók.
A csillagot az asztalra teszem, és megtörlöm a kezemet. Aztán
felállok, és az arcommal egy vonalban tartom a kamerát.
– Most pedig… szeretnétek látni a tavat?
A képernyőt elárasztó szív- és mosolygós arc áradat azt jelzi,
hogy igen.
Megnyomok egy gombot a számítógépemen, mert a
hangulatzene nagyon fontos. Egy pillanattal később pedig Tom
Petty Learning to Fly-a tölti meg a levegőt. Szuper dal, vidám és
pörgős.
Ismét megjelenik az agyamban Dean csodás mosolya.
„Tom Petty’s Greatest Hits… Ez a válaszom.”
Finom borzongás fut végig a testemen karcos, gyönyörű
hangjának emlékére, és sóvárgó, vágyakozó fájdalom
visszhangzik üresen a mellkasomban.
De túllépek rajta, és összpontosítok. Összpontosítás,
összpontosítás, összpontosítás. Ez lesz ma a mantrám, sőt, egész
hónapban, valószínűleg egész életemben.
Végigviszem a kamerát a tavon, levideózom a nap ragyogó
gyémántjait a víz felszínén, valamint a csapat ludat, ahogy
tökéletes háromszögalakzatban siklanak, harmonikusan.
Gyönyörű. Békés. Máris az otthonomnak érzem, ebbe a házba
könnyedén beleszerethetnék. Az elsuttogott szavaimat átitató
ámulat egyenesen a szívemből jön.
 – Srácok, el tudjátok hinni, hogy itt lakhatok?
Nevetve ingatom a fejemet, és körbe-körbe forgok, ahogy a
szellő hátrafelé fújja a hajamat. Aztán a kamerába kacsintok.
– Én sem.
Visszafordulok a víz felé.
–  Szuper év lesz. Építünk majd tűzrakóhelyet, felújítjuk a
mólót, és valódi álomházzá alakítjuk ezt a házat.
Szemem sarkából megpillantom Jasont, ahogy a hátsó ajtóból
integet, aztán feltartja a hüvelykujját.
– Na, drága követők, Jay most jelzett, hogy megjött a csapat, és
itt az ideje nagyobb sebességre kapcsolni a költözőnappal.
Beszélek Jasonről a videóimban, de soha nem mutattam az
arcát. Úgy gondolom, elég nehéz lehet kamasznak lenni akkor
is, ha anyád nem tapétázza tele a közösségi médiát a képeddel.
Még egyszer végigviszem a kamerát a buliterületen,
háttérben a tóval. Aztán behajolok a képbe.
–  A kuponkód és a videóban megjelenített termékek
hamarosan a kommentek között. Találkozunk egy újabb élőben
szerda este, amikor nekiállunk a konyhán dolgozni, hiszen az
minden ház lelke. Ráadásul szerdán van az öngondoskodós este
a követőimnek, ezért megmutatom majd, hogy lehet házi
mézes-cukros lábradírt kikeverni, amitől pihe-puha lesz a lábad.
A kérdéseiteket nyugodtan írjátok le kommentbe, a videó
megosztása a barátaitokkal pedig nem elvárt, de nagyra
értékelt. Sziasztok, drága követőim!
Mosolyogva és integetve állítom le a felvételt. Itt az ideje
költözni.
Nagyon szeretem a családomat. Mindenbe beleütik az orrukat,
nagyon hangosak, és amikor egy szobában vannak, olyanok,
mint egy őrülethurrikán, de szeretem őket.
A nővéreimmel jó alanyok lennénk egy természet vagy
neveltetés témájú kutatáshoz. Öt lány, közös szülőkkel,
ugyanolyan DNS-sel, átlagosan nagyjából két év
korkülönbséggel, ugyanabban a házban történő neveltetéssel…,
és ennél különbözőbbek nem is lehetnénk.
–  Valentina, Ines, vegyétek fel a gumicsizmátokat, ha a víz
közelébe mentek! És ne koszoljátok össze a nadrágotokat!
Először is, a legidősebb nővérem, Brooke. Van egy tökéletes,
jóképű férje, Ronaldo, és két tökéletes lánya. Egy
négyhálószobás házban élnek egy elit negyedben, ahol Brooke a
szülői munkaközösség elnöke, és chardonnay-t iszik a többi
anyukával elegáns nadrágban, gyöngysorral és összeillő
kardigánban.
És még ő a legnormálisabb.
–  Hol van az alkohol? Túl sok koffeint fogyasztottam ma
reggel, kell valamilyen shot, hogy lenyugtasson.
Judith a második legidősebb nővérem. Ő a legalacsonyabb
közülünk, de ezt kompenzálja a személyiségével. Jude egy
munkamániás könyvelő, férje, Michael egy szintén
munkamániás könyvelő. Michael csak a nagy, ünnepi családi
eseményeken jelenik meg, ahol rendszerint már a vacsora előtt
elázik, és távozásnál mindenkinek búcsúcsókot akar adni…,
szájra. Judith sehova nem megy a telefonja nélkül, haja mindig
laza kontyban van, és frissen lefőzött kávé illata veszi körül,
mintha a pórusaiból áradna.
– Rajta vagyok az ügyön, Jude. Odakint van az alkohol. Töltök
neked egy pohárral, amint befejezem ezt a sort.
– Reggel kilenc óra van – károg Brooke.
A sorban a harmadik nővérem, Linda, a középső gyerek vállat
von.
–  Valahol most van öt óra. Játsszuk azt, hogy ott vagyunk,
akárhol is legyen az!
Linda egy bestseller sci-fi-író, akinek a táskája mindig tele van
összefirkált post-it-cetlikkel, a hajában pedig állandóan van egy
ceruza, olykor több is. Linda és a most már volt felesége közös
felügyelettel osztoznak Javen nevű fiúkon, és soha nem láttam
rajta mást, csak pizsamát, melegítőt és ha nagyon kicsípi magát,
farmert.
A következő Erin, akiről már elég sokat meséltem.
És én vagyok az utolsó.
Apám visszavonult köztisztasági alkalmazott, egy
szakszervezetis, anyukám pedig nyugdíjas virágárus. Nagyon jó
szülők, szeretettel telik, támogatóak és fáradtak. Amióta csak
ismerem őket, mindig is fáradtak voltak. Gondolom, ha az
ember öt lányból nevel nőt, akkor ez természetes.
Két éve mindannyian összedobtuk a pénzt egy alaszkai
hajókirándulásra anyának és apának. Amikor hazaértek,
megmutatták az utazáson készült képeket, melyek szinte kivétel
nélkül a hálókabinjukról készültek. Ugyanis végigaludták az
egész hetet.
A következő néhány órában a családom kipakol az autókból,
mindent leraknak a házba és a garázsba, ahol a dolgozószobám
lesz. Mivel Hófehérkének igaza volt, és munka közben fütyülni
vagy táncolni mindig jó ötlet, felcsatlakoztatom a telefonomat
az egész házat behálózó Bluetooth-hangszórórendszerbe, és
elindítom a költözőnapos lejátszási listámat. Smashmouth és
Tina Turner dalok szólnak, valamint a New Fav Thing a Danger
Twinstől. Így gyorsabban telik az idő, és vicces látni, ahogy anya
és apa egymás felé rázzák a feneküket, miközben cipekednek.
A legtöbb doboz alapanyagokkal van tele; festékkel, ecsettel,
textillel és műszőrmével, amelyből egyszer függönyt, díszpárnát
és szőnyeget készítek. Vannak nagyobb, használt bútorok,
amiket majd felújítok, hogy újabb, egyedi darabok készüljenek
belőlük. Nagy ez a ház, nem lesz egyszerű olcsón berendezni.
– Ezt valami árvízi övezetből mentetted meg? – néz rá Judith
egy lepukkant szekrényre, melyet Lindával hoztak be.
–  Nem, Mrs. Kumar háza elől hoztam el a legutóbbi
lomtalanításnál.
–  Ez meg mire jó? – mutat Jack, Erin pasija a rozsdás,
megzöldült, nagykerekű velocipédre, melyet egy pennsylvaniai
bolhapiacon találtam.
Ellágyultan bámulok a biciklire, hiszen hatalmas kincs, mert
imádom, amit csinálok.
–  Vagy a nagy kerekét használom majd egy dohányzóasztal
alapjául, vagy az egészet felakasztom a falra. Még nem
döntöttem el.
Mindig is guberáló voltam, kukabúvár, gyűjtögető,
újrahasznosító. Szomorúvá tesz a gondolat, hogy egy egykor
szeretett tárgy csak úgy kidobásra kerül.
 Amikor a kamaszkoromhoz közeledve kinőttem hatalmas
plüssállat-gyűjteményem, ahelyett, hogy kidobtam volna őket,
ahogy anyám akarta, felvágtam és kibeleztem őket. A
töltelékükből új párnákat csináltam, a bolyhos szőrüket pedig
összevarrtam, és eredeti szőnyeget készítettem a hálószobámba.
Morbid? Talán egy kicsit.
De új értelmet adtam a szőrös kis társaimnak, melyek velem
tartottak viharokon, horrorfilmeken és hasfájásokon át.
A szívemben már akkor is életmódblogger voltam, amikor
még nem is létezett ez a kifejezés.

Miután mindent becipeltünk, és a ház egy szuper ízlésű

tulajdonos túlzsúfolt szeméttelepére emlékeztet, a családom
pizzázik és koktélozik az udvaron. Én Jackkel és Erinnel
készítek limonádé-utánpótlást, mind a gyerekbiztos, mint a
felnőtt változatot.
Közben diszkréten megdörzsölöm a mellemet az alkarommal,
bár legszívesebben nyíltan nekiállnék masszírozni. Ugyanis fáj;
hideg, kínzó, lüktető fájdalommal, mintha a mellbimbóm
megfagyott volna.
– Jól vagy? – kérdezi Erin.
–  Igen, csak fáj a mellem. – Jackre pillantok, aki a fehér
konyhapultnak dől. – Bocsi.
– Ne szabadkozz! A mell a második kedvenc témám.
– Mi az első?
– A nővéred melle – vonogatja a szemöldökét.
 Erin nevet, aztán még mindig mosolyogva fordul felém.
–  Istenem, tudod, mi jutott eszembe? Emlékszel, amikor
terhes voltál Jayjel, de még titkoltad anyáék elől? Mindannyian
itthon voltunk az iskolai szünetben, éppen karácsonyfáért
mentünk, és annyira fájt a melled, hogy az autó szellőzőjének
nyomtad hátul? Azt mondtad, olyan érzés, mintha megfagyott
volna; két cicijégkrém.
– Mintha elfelejthetném – horkanok fel. – Nagy szívás volt.
De aztán abbahagyom a nevetést.
És meghűl bennem a vér is, épp annyira, mint szegény fagyos
mellbimbóm. Mert igenis elfelejtettem, milyen érzés volt a
várandósság. A korai jelek.
Mintha Isten amnéziát adna a nőknek a gyermekvállalás szar
részeire, hogy újra és újra lelkesen megtegyük. De most itt, a
konyhában lecsap rám a felismerés villáma. Mintha eltűnt
volna a szemellenzőm.
Eszembe jutnak a korai jelek. A mély kimerültség, a nehéz,
lomha, puffadt érzés, az émelygés…, a fájdalmas, sajgó mell.
Minden, amit az elmúlt három hétben is tapasztaltam.
A műsor kezdete, valamint a költözés miatt érzett izgalom és
stressz számlájára írtam, de valami más is van a dologban. Amit
teljesen elfelejtettem.
– Jaj, ne!
Magamban elkezdek visszaszámolni. A napokat, a heteket…,
igyekszem nyomon követni a menstruációs ciklusomat. Érzem,
ahogy kimegy a vér az arcomból.
– Jaj ne, jaj ne, jaj ne, jaj ne!
–  Hányni fogsz? – Jack hátralép néhányat, ki a potenciális
fröcskölőzónából. – Hányni fog, Er?
A.) Igen, határozottan hányni fogok.
B.) …
– Lainey, mi a baj?
Erin szemébe nézek, és a B.) halkan, döbbenten bukik elő
belőlem:
– Terhességi tesztet kell csinálnom.
 4. FEJEZET

Lainey

– Miért történik velem állandóan ez?!

Három pozitív terhességi teszttel később mindannyian a
konyhában vagyunk, és már minden nővérem hallotta a
legújabb váratlan fejleményeket. A szüleim még mindig nem
tudnak semmit, ők vigyáznak a gyerekekre a stégnél.
Terhes vagyok. Felcsináltak. Állapotos vagyok. Nem
tervezetten. Már megint.
Akárhányszor és akárhogy is mondogatom magamnak, még
mindig képtelen vagyok megérteni. Amikor megtudtam, hogy
állapotos vagyok Jasonnel, az uralkodó érzelem a félelem volt;
hogy mégis mit csináljak, mit szólnak majd a szüleim, félelem az
ismeretlentől.
Ezúttal viszont idősebb vagyok, bár az kérdéses, hogy
bölcsebb-e.
Egyszerűen teljesen… meghökkentem. Igen, ez találó szó.
– Használtunk óvszert! Egy egész doboznyi óvszert!
– Hű! – vigyorog Judith. – A dobosfiú nem volt semmi, mi?
Brooke a gyöngysorával babrál.
– Most ne, Judith!
Jason apja volt nekem az első; az első komoly kapcsolatom,
mindenben az első. Vele is használtunk óvszert, bár kicsit
ügyetlenül. És a harmadik vagy negyedik alkalommal, amikor
szexeltünk… bumm, teherbe estem.
– Volt nemi szervi érintkezés? – kérdezi Erin.
– Nem! Egyáltalán nem volt gumi nélkül érintkezés.
A laptopom képernyőjét bámulom, és kutatok valami válasz
után, mely megmagyarázhatja mindezt. Mert ezt teszi az ember,
ha meghökkent, Google-özik.
–  Savas a hüvelyváladékom, vagy mi? Egyszerűen szétmarja
az óvszert?
–  Az menő lenne – vigyorog Linda. – Mint Ellen Ripley A
bolygó neve: Halálban. Ezt használni fogom. – És le is jegyzi egy
post-itre.
Én pedig, azt hiszem, hiperventilálok.
– Szerinted átvert? – veti fel a sógorom, Ronaldo.
– Mégis hogyan? – kérdezi Brooke.
–  Vannak pasik, akik a befejezés előtt a csaj tudta nélkül
leveszik az óvszert.
– Fúj! Ilyen tényleg van? – szörnyülködik Brooke.
– Sajnos igen.
– Jesszusom, a férfiaknak meg mi a baja? – kérdezi Judith.
–  Ezért vagyok leszbikus – jelenti ki Linda. – Meg kellene
próbálnotok. Nem akarom megsérteni a szobában tartózkodó
péniszeket, de a punci az igazi.
– Szívemből szóltál – mutat rá Jack.
Brooke tátott szájjal néz Lindára.
– A feleségednek viszonya volt a házassági tanácsadótokkal.
–  Hát, Genevieve történetesen egy bunkó leszbikus –
magyarázza Linda. – Melegek vagyunk, nem tökéletesek.
–  Nem vert át – ingatom a fejem. – Ő nem olyan. Láttam,
ahogy leveszi a gumikat. Egyébként azt is, ahogy felhúzza;
ahogy a fogával feltépte a csomagolást, az az egyik legszexibb
dolog volt, amit életemben láttam.
– Na, akkor ez az! – repül Judith karja a levegőbe. – Az óvszer
foggal való kibontása átlagosan harminc százalékkal csökkenti
a hatékonyságát.
Ez látszólag mindenkinek újdonság a szobában.
– Tényleg? – kérdezi Brooke.
– Jaj, ne! – mordul fel Erin.
–  Talán neked is csinálnod kellene egy terhességi tesztet –
mondja Jack reményteljesen. – Ha felkoppintalak, kénytelen
leszel hozzám jönni.
Erin a karjára csap.
–  Koncentrálj, Jack! Egy egyes készültségi fokozatú Burrows-
kiborulás közepén vagyunk.
Ekkor sétál be anyám a konyhába. Mi pedig mindannyian
mozdulatlanul és némán nézünk rá. Egyfajta reflex ez.
– Mi a helyzet? – mosolyog kedvesen.
Szelíd, tökéletesen összehangolt válaszunkat csak évek
munkájával lehet elérni:
– Semmi.
Fürkésző anyatekintettel néz végig rajtunk. Erin előrelép, és
pajzsként védelmez minket.
–  Karácsonyi ajándékokról beszélgettünk, anya. Apának és
neked.
–  Hmm – bólogat, a gyerekbarát limonádé felé nyúlva. –
Rendben.
Az ajtó felé fordul, és még mindig gyanakszik, de azt hiszem,
mostanra anyám már megtanulta, hogy olykor jobb nem tudni.
Amint kilép az ajtón, Brooke a fejét ingatja.
–  Apa teljesen kiborul majd. Most már tényleg stroke-ot fog
kapni.
Apám régimódi. Hisz az oktatásban, a házasságban és a
gyermeknemzésben; ebben a sorrendben. Mégis, amikor
otthagytam az egyetemet, hogy megszüljem Jasont, jól kezelte a
helyzetet, még ha tudtam is, hogy csalódott bennem. És teljes
szívéből szereti Jasont, annyira büszke rá, amennyire csak egy
nagypapa lehet.
De most attól félek, hogy megint kiábrándítom. Hogy hibának,
bukásnak fogja látni, saját bukásának apaként.
– Mindenki higgadjon le! – mondja Judith. – Nem gondoljátok,
hogy kicsit túl korán fújtok riadót? Mármint nem kell terhesnek
is maradnod. Már csinálnak ám erre a célra tablettát.
Brooke keresztet vet. Tanít a helyi templomban. Mint azt már
mondtam, ha akarnánk, sem különbözhetnénk ennél jobban.
De Judithnak jogos a felvetése. Szabadelvű, önálló nő vagyok,
és most tényleg nem ideális az időpont arra, hogy még egy
gyerekem legyen. Gyakorlatilag a lehető legrosszabb időpont.
De aztán…
Nevetést hallok odakintről. A legjobb nevetést, a világ legjobb
hangját.
Az ablakhoz megyek, és kinézek, figyelem a gyerekemet, a
szívemet, a kismadaramat, a drága kisfiamat. Nem volt
egyszerű, amikor ő lett nekem, de mégis a legcsodálatosabb
dolog, ami valaha történt velem. Soha nem bántam meg őt, egy
pillanatig sem. És akármilyen nehéz is lenne most, harmincnégy
évesen, biztosan egyszerűbb, mint tizenkilenc évesen.
Mégis… mégis hogy dönthetnék úgy ezzel a tudattal, hogy
nem szülöm meg ezt a babát?
Ilyen egyszerű, ugyanakkor ilyen nehéz.
Nem kell elemeznem a helyzetet, a néhány röpke másodperc
alatt el is dől a kérdés.
Megszülöm a babát.
Érzem a nővéreim pillantását. És tudom, hogy látják az
arcomon, hogy megszületett a döntés.
Linda nagyot sóhajt.
– Ki mondja el apának?
– Legutóbb én mondtam el neki – tartja fel a kezét Brooke. –
Judith, te jössz.
– Nagyszerű. – Judith a felnőttek vodkás limonádéjához megy,
és kortyol egy nagyot…, egyenesen a kancsóból.
– Csak óvatosan, kislány! – szól rá Linda.
Judith ruhája ujjával megtörli a száját.
– Kettő helyett iszom; magamért és Lainey-ért.
Aha. Ez jogos.

Másnap reggel elhalasztom a tervezett háztáji munkálataimat,

és sürgős időpontot kérek dr. Wernerhez, a bayonne-i
nőgyógyászomhoz. Egy vizsgálat és pohárba pisilős teszt után
megerősíti, hogy valóban terhes vagyok, nagyjából nyolchetes.
Aztán visszafekszem egy ultrahangra.
Nézem a képernyőn az ismerős, árnyékos, szürke pacákat, de
aztán meglátom, pont mielőtt az orvos rámutat. Az egyenletes,
sebes, ütemes remegést, mely vizuális morzekódként azt
mondja: „Szia, mi a helyzet? Itt vagyok.”
A baba szívverése. Elképesztő élmény látni.
Valóságossá teszi.
Meg is jelenik bennem az izgalom és az öröm első csírája.
Őrületes, hogy huszonnégy óra alatt mekkorát fordulhat az
emberrel a világ. Csoda, hogy nem szenvedtem agyrázkódást…
Persze még mindig izgatott vagyok a műsor és a ház miatt, de ez
más. Több. Nagyobb. Hatalmas. Az életet megváltoztató
meglepetés.
És nem csak számomra.
Miután kijövök az orvostól, megállok a városi Starbucksnál,
letelepedem egy asztalhoz, és kinyitom a laptopomat. Aztán
próbálom megtalálni Deant, minden rendelkezésemre álló
eszközzel. Nem kaptam vezetéknevet, sem címet. Mesélt a
gimnáziumról, de arról nem, hova járt, vagy hogy melyik évben
végzett. Ezért azzal kezdem, amit tudok, a zenekarral.
Az Amber Soundnak nincs weboldala vagy elérhetősége. A
képkeresés csak néhány jellegtelen, szemcsés fényképet mutat.
Az egyikre ránagyítok. Nem látom Dean arcát…, de a kezét
bárhol felismerném. Utána megpróbálom felhívni a Beachside
bárt, de hangpostára megy, és azt mondják, a szezonra bezártak.
A képernyőre bámulok, a körmöm tetejét harapdálom, és
próbálok kiötölni valami más módot, ahogy elérhetném Deant,
de az ég világon semmit nem tudok kitalálni.
 Basszus!
– Szia, szexi, mi a helyzet?
Chet Deluca a szüleim szomszédjában nőtt fel. Testépítő, a
környék szívtiprója, és egy igazi seggfej. Mindig bejöttem neki.
Ezt az évek alatt rengeteg undorító módon bizonyította, például
a teleszkópjával belesett a szobám ablakán, és azt mondta az
egész iskolának, hogy hármasoztam vele és a testvérével, Vic-
kel, miután visszautasítottam a meghívását a végzős bálra.
Lecsukom a laptopom, és hűvösen üdvözlöm:
– Chet.
Meghúzza barna kalapom széles karimáját.
Láttam a neten a műsorod, Lains, nyalnivalóan jól nézel ki.
Valamikor találkozhatnánk.
Chet a finom jelek értelmezésében sem túl jó, de egyébként a
nyílt „egy frászt” válaszokéban sem.
Felállok, lesimítom indigókék szoknyám derekát, és
megigazítom a kalapomat.
– Nem, kösz. Nem szeretnék.
–  Akkor majd máskor, biztosan nagyon elfoglalt vagy. –
Végignéz rajtam, és a gyomrom akkorát ugrik, mint egy hal a
szárazföldön.
Az jut eszembe, hogy vajon, ha ráhánynék, akkor megértené-
e végre.
Helyette viszont a tisztább megoldást választom, és felveszem
a táskámat, majd az ajtó felé indulok.
– Mennem kell.
Chet hangja utánam szól:
– Ha esetleg meggondolod magad, Lains…, tudod, hol lakom.
 Valóban tudom, még egy pont Lakeside javára, hogy
elkerülhetem.

Belépek az ajtón, a táskámat a konyhapultra dobom, a

kalapomat pedig Mirtillre, a próbababafejre, melyet ingyen
szereztem egy áruházból, amikor átrendezték a női részleget.
Arctalan feje kissé ijesztő, de ha az ember úgy fordítja, hogy
kifelé nézzen az ablakon, szuper kalaptartó.
Miután Judith elmeséli a babahírt a szüleimnek, majd
elmegyek hozzájuk hétvégén; egy forró bögre gyógytea jól fog
passzolni a kényelmetlen feszengéshez.
De egyelőre kisebb gondom is nagyobb ennél, és vár még rám
előtte egy furcsa beszélgetés.
Felmegyek Jason szobájába, és kopogok a félig nyitott ajtón.
– Szabad.
A földön heverő matracán ül, hátát a falnak támasztja, előtte a
laptopja.
– Szia, anya!
– Szia!
Lezuttyanok mellé a matracra, és nézem a képernyőt, ahogy
Jason online sudokuzik.
– Hétfőn kezdődik a suli.
Villámgyors ujjai kopognak a billentyűzeten és megtöltik a kis
négyzetekből álló sorokat és oszlopokat számokkal.
– Aha.
– Van elég ruhád? Később elmehetnénk a plázába, ha esetleg
szükséged lenne valamire.
–  Van elég ruhám. A tavalyi hátizsákom is jó állapotban van
még, úgyhogy minden rendben.
Az újrahasználó szeszélyem Jayre is átragadt.
És talán azért, mert fiatalon szültem, vagy mert egyedülálló
anyuka vagyok, de Jasonnel mindig is jó, nyílt kommunikációt
folytattunk. Olyasmiről is beszélünk, amiről a szüleim velem
soha. Drogokról, szexről, alkoholról, dohányzásról, pornóról –
biztosra akarok menni, hogy tudja, hozzám fordulhat, ha
problémája vagy kérdése van, és szerintem a kamaszokra
leselkedő legnagyobb veszély a kíváncsiság. Ha nem beszélünk
nekik a dolgokról, melyek bánthatják őket, akkor maguk fogják
őket felfedezni.
De még így is, elmesélni a tizennégy éves fiamnak, hogy
teherbe estem egy egyéjszakás kaland alkalmával, egy pasitól,
akinek még a vezetéknevét sem tudom, nem lesz éppen móka
és kacagás.
– Beszélnünk kell valamiről, Jay. Nagy beszélgetés.
Nem veszi le a szemét a képernyőről.
– Olyan lesz, mint a nagy beszélgetés a csiklóról? Amikor azt
mondtad, hogy a lehető legtöbb dolognak utána kellene
néznem vele kapcsolatban, és hogy egy nap majd hálás leszek
ezért? Mert… az elég ciki volt.
– Nem – ingatom a fejem. – Ez sokkal rosszabb lesz.
– Hű! – Megállítja a játékát, becsukja a laptopot, és félreteszi. –
Oké.
Nehezemre esik a nyelés, a szám hirtelen kiszárad.
–  Szóval, néhány hónapja, amikor aláírtam a papírokat a
websorozatra, Erin nagynénéddel és Jackkel elmentünk
ünnepelni. És aznap este… megismerkedtem egy férfival.
Amikor megállok, Jason várakozóan néz rám, tekintetéből
nonverbális noszogatás árad. „Oké, és…?”
–  Nagyszerű pasi volt; vicces, kedves, tehetséges. Rögtön
nagyon megkedveltem, és ő is engem. Jól bánt velem, és mi…
Jason érti, mire próbálok kilyukadni. Arckifejezésén enyhe
habozás látszik, egy árnyalatnyi undorral keveredve.
– Lefeküdtetek?
– Igen – bólogatok. – Lefeküdtünk.
Sokszor lefeküdtünk.
–  Néha a felnőttek eltöltenek együtt egy éjszakát, rövid ideig
tartó kapcsolatot kötnek, kiélvezik egymást és szép emlékeket
szereznek. Ez csak erről szól, nem kell mindig kapcsolattá
válnia.
– Ooké…, és miért mondod ezt el?
Hát, eljött a pillanat. Itt az idő elmondani a gólyahírt.
–  Azért mondom el, mert védekeztünk; számomra fontos,
hogy értsd, védekeztünk. De… a védekezés nem működik
mindig. Ezért nem jó ötlet szexelni addig, amíg az ember fel
nem készült minden lehetséges érzelmi és fizikai
következményére. Mert hiába védekeztünk…, nem működött.
És terhes vagyok.
A fiam szeme kikerekedik és kidülled.
– Terhes vagy? Mármint… egy babával?
– Igen – bólogatok. – Egy babával. Általában így működik.
– Te jó ég!
– Aha.
 – Szóval… megtartod a babát? Komolyan? Báty leszek?
Kezemet az övére teszem.
– Igen, megtartom. És igen, az leszel.
– Wow! – Jason megvakarja a fejét a füle mögött. – Ez a pasi…
fog neked segíteni? Találkozni fogok vele? Itt lesz, hogy segítsen
a babával?
– Hát…, a helyzet az…, hogy nem tudja. Próbálom megtalálni,
de eddig nem jártam sikerrel.
– Ó!
Istenem, ez annyira furcsa lehet neki. Még nekem is az.
– Jól…, jól vagy? – Lepillant a lapos hasamra. – A baba jól van?
– Fáradt vagyok, és kicsit émelygek. Ma voltam a doktornőnél,
és azt mondta, a baba és én is makkegészségesek vagyunk.
Aztán terhesvitamint írt fel nekem, amik legalább akkorák, mint
egy makk, szóval igazából logikus. De igen, jól vagyok. Jól
vagyok a helyzettel kapcsolatban. Nem változtat semmin a
műsorral kapcsolatban. Még mindig itt fogunk élni a következő
évben, csak lesz némi extra tartalom.
Máris jegyzeteltem jövőbeni videókhoz ötleteket egészséges
életmódról a várandósság alatt, a terhességi csíkok
megelőzéséről és a babaszoba berendezéséről.
Jason több másodpercig hallgat, aztán a csak gyermekekre
jellemző alkalmazkodóképességgel és élénkséggel néz rám.
– Oké. Rendben.
–  Tényleg rendben vagy a dologgal? Elmondhatod, ha nem.
Beszélhetsz velem az esetleges kérdéseidről vagy az érzéseidről.
– Tudom – bólogat. – De jól vagyok. Mármint az élet már csak
ilyen, nem igaz? A dolgok csak úgy megtörténnek, mi meg
alkalmazkodunk hozzájuk. Ezt tesszük.
Úgy tűnik, nem csak az újrahasználó szeszélyem ragadt át
Jasonre.
– Szerintem jó buli lesz egy kisbaba a háznál. Egy kisöcsi vagy
kishugi, akinek taníthatok dolgokat. Szuper lesz, anya. Ne
aggódj! – teszi hozzá.
Az arcomon szétterülő mosoly széles és megkönnyebbült,
elképesztően hálás vagyok. Elszorul a torkom, szemem pedig
nedves lesz, mert a fiam csodálatos.
A vállára támasztom a fejem, és lágy hangon így szólok:
– Tudod, hogy te vagy a világon a legjobb gyerek, igaz?
– Nem vagyok rossz – von vállat.

Aznap este pizsamában mászom fel a matracomra, ölemben a

laptopommal, a telefonomon pedig halkan szól a Lumineerstől
az Ophelia. A legnagyobb hálószoba falai üresek, dobozok és
ruhával teli bőröndök sorakoznak a falnál, de a ház mégis
melegen és biztonságosan ölel át. Máris otthon érzem magam.
Ismét próbálom az interneten megtalálni Deant. Még azt a
keresési kifejezést is megpróbálom, hogy „Dean, szexi dobos
New Jersey-ben”, de csak egy rakás „szinglik a környékeden”
weboldalra jutok. Ezért megnyitom a laptopom kameráját, a
sminktelen arcomra fókuszálom, és az orrom körüli szeplőket
most nem fedi semmi. Megnyomom a felvételt, és halk, fojtott
hangon beszélni kezdek.
–  Sziasztok, drága követőim! Nem tudom, mikor állok majd
készen arra, hogy ezt megosszam. Valóságosabbnak érződik,
mint tegnap, de még mindig… teljesen szürreális. Babát várok.
Nem terveztem, teljesen váratlanul történt, de minden perccel
egyre boldogabb és boldogabb vagyok.
Magamban közben elképzelek egy kisfiút vagy kislányt, egy
kis totyogóst, napcsókolta hajjal, tengerkék szemmel és szép
mosollyal; na meg zenei tehetséggel. Olyan bizarr, hogy talán
csak ezekben a tulajdonságokban lehetek majd biztos, hogy az
apjától örökölte. De lehet, hogy kénytelen leszek ennyivel
megelégedni.
Belenézek a kamerába.
– Meg akartátok nézni, milyen az élet Lainey-vel? Hát, öveket
becsatolni, ez nem lesz semmi!
 5. FEJEZET

Dean

Beismerem, imádom az első tanítási napot, mindig is így volt.

Talán csak azért, mert stréber vagyok, de van valami izgalmas
egy új doboz ceruzában, egy tiszta füzetben és egy új,
makulátlan mappában.
Oké…, határozottan azért, mert stréber vagyok.
De ez nem változtat azon, hogy az első tanítási nap olyan,
akár az újév szeptemberben, egy teljesen új év kezdete,
végtelen lehetőségekkel.
A munkába járáshoz bizonyos saját öltözködési szabályokhoz
tartom magam; ez segít különválasztani a tanárüzemmódot a
vadabb, kötetlen nyári estéktől a zenekarral. Semmi póló,
melegítő vagy kapucnis pulcsi; csakis ing, pulóver, farmer,
meccspéntekeken pedig öltöny-nyakkendő, valamint…
szemüveg.
Szörnyen rövidlátó vagyok. A nők szeretik a szemüveget, de
általában nem a dobosokon. Nyáron kontaktlencse, az idő többi
részében pedig sötét, szögletes keretű szemüveg.
Okosnak nézek ki tőle, a legtöbben tudat alatt összekötik a
szemüveget az intelligenciával. Úgy nézek ki tőle, mint egy
tanár. A kamaszok esetében pedig a külsőségekkel a csata felét
meg lehet nyerni.

Az első óra kezdetét jelző csengő még szól, amikor becsukom az

osztályom ajtaját, mert a diákjaim már az asztaluknál ülnek.
A táblánál állva köszöntöm az okostojás osztályom.
–  Hölgyeim és uraim, üdv újra az iskolában! Biztos vagyok
benne, hogy ti is éppoly izgatottak vagytok, mint én, hogy
felfedezzük az emelt színtű számtan soha véget nem érő
csodáit. Jó buli lesz, emberek.
Végignézek buzgó, félszeg, pattanás elleni krém foltozta
arcukon, ahogy kiosztom a tájékoztatót és végigmegyek a
PowerPoint-prezentációmon az osztályozás mikéntjéről.
Minden jól ismert arc itt van: Louis, Min Joon, Hailey, Martin,
Keydon, Daisy, Quinn és Diego.
Érdekesség: Diegónak van egy lány ikertestvére az alapszintű
matekórán, akit Dorának hívnak. A szüleik nyilvánvalóan
szörnyetegek.
Van egy új arc is a csapatban: Jason Burrows.
Homokszőke haja van, és 5 Seconds of Summer-ös csinifiú
külseje, amit a mai lányok imádnak. Miután szólok az
osztálynak, hogy vegyék elő a nyári feladataikat ellenőrzésre,
Burrows felé biccentek.
– Nem várom tőled, hogy kész legyen. Nyugodtan…
Előveszi a feladatsort a mappájából.
– Már kész van, Mr. Walker. Az iskola weboldalán találtam, és
tegnap este be is fejeztem.
 Hát, igen, tökéletesen be fog illeszkedni.
Véletlenszerűen kihívom a gyerekeket, hogy válaszaikat a
táblára írják. A legtöbb válasz közel van, de hibás. Ezek a
gyerekek a legokosabbak közül is a legokosabbak, de még
mindig sok tanulnivalójuk van.
Daisy Denton, egy visszahúzódó, szeplős, vörös lány, aki
odavan a lepkékért, tökéletesen megcsinálja az egyiket.
– Szép munka, Daisy. Most szeretnéd feltenni a kérdésed, vagy
később?
A diákok, akik helyesen válaszolnak valamelyik feladatra az
órámon, kérdezhetnek tőlem valamit. Bármilyen kérdést
feltehetnek, semmi nem tilos, én pedig őszintén válaszolok,
köntörfalazás nélkül. Segít a kapcsolatépítésben, és
remélhetőleg valamiféle bizalom kialakulását is előremozdítja.
–  Kérdezek most – vörösödik el Daisy, arca akár egy érett
paradicsom. – Mi az élet titka, Walker edző?
– Könnyedén kezdjük el az évet, mi? – cukkolom.
Arca még mélyebb vörösbe vált, de mosolyog.
Megigazítom a szemüvegemet.
– Az élet titka… jó barátok, jó ételek és jó zene. Ha ez a három
megvan, minden más a helyére kerül.
– Mit tart ön jó zenének? – kérdezi Daisy.
Ez gyakorlatilag már két kérdés, de mivel Daisy az idő nagy
részében gyakorlatilag néma, nem mutatok erre rá.
Magamban hallok egy édes, igéző hangot, melyet akárhogy is
próbálkoztam, képtelen voltam elfelejteni. „Az olyan zenét
szeretem, ami történetet mesél el. Ami érzéseket vált ki belőlem.
Emlékeket idéz fel.”
 –  A jó zene történetet mesél el, Daise. Emlékeztet arra,
pontosan hol voltunk és hogyan éreztük magunkat, amikor
hallottuk.
Némelyik gyerek bólogat, és a legtöbben úgy néznek rám,
mintha egyszerre lennék Gandhi, Buddha és Nostradamus. Jó
érzés, amikor az embert bálványozzák.
– Na, a nyári feladatokkal elkészültünk – tapsolok, és leülök az
asztalom mögé, majd hátradőlök a székemen.
–  Hé, új fiú! – Jason Burrows szeme kikerekedik. Intek neki,
hogy álljon fel. – Te jössz, tudod, hogy megy ez. Mesélj
magadról!
Feláll, megnyalja az ajkát, és kissé idegesnek tűnik. De ez nem
baj, hiszen ha a csiga barátkozni akar, ki kell jönnie a házából.
–  A nevem Jason, harmadikos vagyok, Bayonne-ból
származom. Tizennégy éves vagyok…
– Tizennégy? – kérdezi Louis. – Fiatal harmadikosnak.
–  Aha – bólint Jason, mintha nem lenne jelentősége. –
Átugrottam pár osztályt még fiatalabb koromban.
Na, erre felfigyelnek.
Mert a diákjaim talán nem focisták vagy atléták; basszus,
némelyek még egyenesen sétálni sem képesek. De ez nem
jelenti azt, hogy nincs bennük versenyszellem. Vérszomj.
A saját anyjukat is eladnák az átlaguk egy tized
százalékpontos emelkedéséért. Tonya Harding és Nancy
Kerrigan? Pff, amatőrök! A diákjaim nem vesztegették volna az
idejüket egy bottal, egyenesen a láncfűrészt választották volna.
Hailey a tolla végét rágcsálja.
– Pár osztályt? Biztosan nagyon menőnek tartod magad.
 –  Nem igazán – csóválja a fejét Burrows. – Csak nagyon
szeretem az iskolát.
Ránéznek, ítélkezve méregetik, mint a farkasok, amikor
szaglásszák a magányos példányt, hogy eldöntsék, a falka tagja
lehet-e…, vagy inkább ebéd.
– Hol laksz? – kérdezi Diego.
Lakeside-ban csupán nagyjából nyolcezren élnek. Az, hogy
valaki a város melyik részén lakik, sokat elárul az emberről. A
tehetős családok a tó északi részén élnek, vagy a Watershed
Village új házaiban; az idősek, mint Nagyi, a hatodik utcától
lefelé, a többi munkásosztálybeli család pedig a kettő között.
– A Miller utca végén, a tó mellett.
Louis megugrik a székén.
–  Várjunk csak! Láttam, hogy munkálatok folynak az öreg,
bedeszkázott házon a Miller utcában. Ott laksz?
Tudom, mire megy ki a játék…, semmi jóra.
–  Aha, már nincs bedeszkázva. Anyukám lakberendezős
videókat csinál…
– Basszus, és láttad már őket? – kérdezi Min Joon.
– Kiket? – néz körül Burrows.
–  A fiúkat a padláson – mondja izgatottan Martin. Aztán
nekiáll elmagyarázni a lakeside-i kísértetjárta ház legendáját.
Azét, melyben most Burrows lakik.
–  Ha péntek tizenharmadikán éjfélkor a ház elé állsz, és
felnézel a padlásablakra, láthatod a két tizennyolcadik századi
fiú szellemét, akik a házat kísértik.
Burrows olyan sápadt lesz, mint a kréta mögöttem.
– Ez nem igaz – száll vitába Keydon.
 – Dehogynem az! – kiabálja Louis. – A nagybátyám látta őket,
mondta!
Igyekszem elterelni a témát.
– Na, srácok, térjünk vissza a…
De nem tudnak megállni.
– Én azt hallottam, öngyilkosok lettek – mondja Hailey.
–  Én azt, hogy az anyjuk elvágta a torkukat az ágyukban –
bizonygatja Min Joon.
Még a csendes Daisy is beszáll a műsorba.
–  Én úgy hallottam, hogy a dadus volt, aztán felakasztotta
magát a lépcső korlátjára.
–  Ööö… én… – Burrows most már úgy néz ki, mint aki
bármelyik pillanatban elhányhatja magát. Nem a legjobb első
benyomás.
–  Hé, srácok! – állok fel, és tapsolok. – Elég volt, rendben?
Most pedig folytassuk a munkát!
Ránézek szegény, rettegő, új diákomra, és megteszem az
egyetlen dolgot, amit tehetek.
Hazudok.
– A ház nem kísértetjárta. Csak viccelnek, húzzák az agyadat.
Olyan nagyot nyel, hogy hallom is.
– Biztos benne?
Mélyen a szemébe nézek.
– Istenre esküszöm.
Kegyes hazugság, Isten meg fogja érteni.
Jason pedig majdnem hisz nekem. De aztán Garrett besétál az
osztálytermembe.
–  Bocsánat a zavarásért, Walker edző. – Átnyújt nekem egy
dossziét. – Itt vannak az átdolgozott játékok, amikről
beszéltünk, a későbbi edzésre.
– Köszönöm.
–  D. edző! – szól neki Diego. – Ismeri a bedeszkázott házat a
Miller utca végén?
– Igen, ismerem – feleli Garrett.
– Mit gondol róla?
– Baromira kísértetjárta.
Mire az egész osztály felrobban.
– Mondtam én!
– Kísértetjárta!
– Tudtam! – mondja Jason.
Jaj, basszus! Tutira kapok egy dühös e-mailt a gyerek anyjától.
–  Walker edzővel magunk is láttuk a padláson a gyerekeket,
amikor tizenkét évesek voltunk.
Próbálom elkapni Garrett tekintetét, miközben a kezemet
végighúzom a nyakamon – az univerzális jel, hogy „haver, fogd
már be”, de nem veszi észre. Mióta megvan Will, kissé
eltompult az agya, már nem olyan éber, mint régen.
– És Louis, Roger bácsikád is velünk volt – nevet Garrett. – A
nadrágjába vizelt, és nyugodtan mondd meg neki, hogy ezt
Daniels edző mesélte.
– D! – vonom végre magamra Garrett figyelmét.
– Mi a helyzet?
– Burrows most költözött be a Miller utcai házba.
Garrett lefagy. Jasonre néz.
– Ó!
Mindig is jó volt a mentésben.
 – Nem is annyira kísértetjárta – integet. – Csak városi legenda,
mint az aligátorok a csatornában. Ne félj!
De Burrows igenis fél.
Garrett pedig nem túl meggyőző.
Louis sem segít sokat.
– Haver, abban a házban fogsz meghalni.
Jason Burrows úgy fest, mintha most azonnal készülne
meghalni. Az osztályom padlóján. A hiperventilálás és a félelem
okozta szívrohamban.
Szép kis kezdés lenne ez az iskolaévhez.
Quinn Rousey felpattan az asztalától.
– Várj, várj, várj, figyelj!
Quinn egy szép, izgő-mozgó lány, fekete, rövid hajjal és súlyos
ADHD-val.
–  Van egy ötletem, tudom, mit kell tennünk, nálunk otthon
van felszerelésem, éjjellátó kamerák és hangfelvevők, amit az
unokatestvéremtől kaptam, mielőtt még elküldték volna a
bransoni intézetbe.
– Lélegezz, Quinn! – szakítom félbe. – És beszéltünk már erről,
le kell szoknod a Red Bullról.
Burrows felé fordul, és most már úgy tűnik, eszébe jut levegőt
venni a mondatok között.
–  Elmehetnék hozzátok, és csinálhatnánk egy szeánszot.
Aztán égethetnénk zsályát, szavalhatnánk a Bibliából és a
Tórából, akár még a Koránból is, a biztonság kedvéért, mert
nem tudhatjuk, milyen vallásúak a szellemek, de… Ó!
Egyébként Quinn vagyok – nyújt kezet neki. – Szia!
Jason ránéz a kezére, aztán lassan kinyúl, és megrázza.
 – Szia!
–  Na, mit gondolsz? Szeretnél együtt lógni? Mehetek ma,
holnap, vagy akár a holnapután is jó.
Több diák is bólogat, meghívatják magukat Quinn-nel együtt.
Burrows arcán pedig látom, hogy nem hívták gyakran élete
során együtt lógni. Talán soha. Most pedig itt van egy csinos,
nyitott, energikus lány, és egy fél osztálynyi gyerek, akik
pontosan ezt szeretnénk.
Szeme meleg és reményteli, amikor elmosolyodik.
– Aha, oké. A holnap jó lesz. Jó bulinak hangzik.

A következő fél órában feladatlapot oldunk meg – főleg régi

anyag ismétlése. Majd öt perccel a csengő előtt bejelentem:
– Mára ennyi. Kifújhatjátok magatokat.
Aztán a telefonomon megnyitom a We’re Not Gonna Take Itet
a Twisted Sistertől, és elindítom, elég hangosan ahhoz, hogy
megfelelően kiélvezhessük a dalt, de nem annyira, hogy
valamelyik oktatótársam McCarthyhoz szaladjon panaszkodni.
A tavalyi diákjaim már ismerik a szokást. Némelyek
beszélgetnek. Daisy lepkét rajzol a mappájára, Diego lejjebb
húzza a sapkáját, és lehunyja a szemét.
Jason Burrows előveszi a telefonját.
–  Az óra végén nem vehetjük elő a telefonunkat – mondja
neki Min Joon.
Így hát, Burrows elővesz egy tankönyvet a táskájából.
Mire én labdává gyűrt papírt hajítok a fejének.
 – A tanulás sem engedélyezett.
– Akkor… mégis mit csináljak?
Felállok, és odamegyek az asztalához, miközben tökéletesen
légdobolok a dalra.
–  Legyetek gyerekek! Beszélgessetek egymással, nézzetek ki
az ablakon, játsszatok valamit, mit tudom én. De nem
tanulhattok, és nem babrálhattok a telefonotokon.
Még mindig zavartnak tűnik, ezért megmagyarázom:
– Az agyad egy izom…
Louis jelentkezik.
– Valójában az agy…
–  Pszt! – tartom mutatóujjamat az ajkaim elé. – A tanár úr
beszél.
Hangom visszhangzik a teremben, mint Cobra Kai sensei jobb
kiállású változata a Karate kölyökből.
– Hogyan építünk izmot, osztály?
Válaszuk ritmusára szorítom ökölbe, és lazítom el a kezemet.
– Összehúzódás, elengedés, összehúzódás, elengedés.
– Ha nem engedjük el, épül az izom?
–  Neeem – válaszol az osztály egy emberként, mint egy
kiképzett zsenihadsereg.
– Ha nem pihenünk, épül az izom? – kérdezem.
– Neeem.
– Nem – nézek le Burrowsra. – Kimerülsz, lesérülsz, kiégsz…,
és holtan nem veszem hasznodat.
Az osztály felé fordulok:
–  Pluszpontot adok a következő teszten annak, aki először
megmondja, kitől idéztem!
 Szeretem őket mindig ösztönözni. Ezek a gyerekek pedig úgy
falják a pluszpontokat, ahogy egy kiskutya habzsolja be a
kutyakekszet.
– Boba Fett-től, a Birodalom visszavágból! – kiabálja Hailey.
– Helyes!
Visszafordulok Jasonhöz.
–  Szóval, ifjú Burrows, olykor pihentetned is kell az agyadat,
hogy egyre okosabb lehess. Ezért nem tanulunk vagy babráljuk
a telefonunkat az emelt számtan végén.
Megfordulok, és az asztalomhoz sétálok. De amikor leülök,
Jason keze a magasban.
– Igen?
– Boba Fett nem ezt mondta.
– Nem?
A fejét csóválja.
–  A pontos idézet úgy szól, „holtan nem veszem hasznát”.
Mert, tudja, Han Solóról beszélt.
Lassan bólogatok.
–  Ezzel te is nyertél pluszpontot a következő tesztre. Szép
munka.
Kedvelem a kölyköt. Nem mindig mindegyiket kedvelem, ez a
tanárok piszkos kis titka. De őt igen.
– Nagy Csillagok háborúja-rajongó vagy, Burrows?
– Olyasmi – von vállat. – Anyukám szereti a régi filmeket.
Régi filmeket…, szép.
– Azt mondja, minden korombelinek meg kellene néznie őket,
mert már nem csinálnak ilyeneket.
– Anyukád okos nőnek tűnik – mosolygok. – És szerintem jól
beilleszkedsz majd az osztályba.
 6. FEJEZET

Lainey

A legtöbb blogger, instagrammer és influencer bármit

megtenne, hogy hibátlan képet mutasson a követőinek. A
tökéletes fények, háttér, smink és ruhák…, a tökéletes dupla
mokka latte, aprólékos tölgyfalevélrajzzal a habjában.
Soha nem voltam hibátlan. Vagy akár rendezett. Elég zűrös
csaj vagyok, akit szép bőrrel áldott meg az ég. De a követőim így
szeretnek, ezért megmutatom nekik a jót, a rosszat és a reggeli
rosszullét nyomorúságos valóságát.
Ezért van az, hogy amikor a konyhában készítek felvételt, és
az émelygés hulláma, mely egész nap rám telepedett, cunamivá
válik, bekapcsolva hagyom a felvételt, amíg beszaladok a kis
fürdőszobába. Később kivágom szörnyű öklendezésem hangját,
ami olyan érzés, mintha kiüríteném a gyomrommal együtt a
lelkemet is. De az előtte és az utána a videóban marad.
Mert valódi.
Néhány perccel később kilépek a „hányószobából”, és nedves
törülközővel nyomogatom az arcomat.
–  Ne haragudjatok! Ez a kölyök teljesen kikészít. Jayjel soha
nem volt reggeli rosszullétem. Ez valamiféle ómen a jövőre
nézve? Ha az, akkor megszívtam.
 Múlt héten tettem közzé a videót, melyben bejelentem, hogy
babát várok, és a követőim nagyon örülnek nekem. Néha ugyan
említem Mr. Dögös Apukát vagy Szexi Dobossrácot, viszont
minden más adatot Deanről és részvételének szintjéről
szándékosan nem tárgyalok ki.
Megfogom a fényes márványpulton fekvő ceruzát és füzetet,
majd feljegyzem az okádós esetet az utókornak. Aztán a füzetet
a kamerába mutatom.
–  Meséltem már, hogy elkezdtem naplót vezetni a
várandósságomról? Főleg saját magamnak, és persze a babának,
hogy amikor majd felnőtt lesz, bűntudatkeltéssel elérjem, hogy
öreg koromban gondoskodjon rólam.
Felmutatok egy képet, melyet tegnap készítettem a
fürdőszobatükörben; félmeztelenül, oldalra fordulva,
karommal a mellemet eltakarva, hogy látsszon a meglepő
ütembe növekvő pocakom heti változása. Ebben is más, mint
Jasonnel; még csak három és fél hónapos vagyok, de már van
hasam.
–  És Mr. Apucinak is, hogy ne maradjon le a nagy
pillanatokról. – Félreteszem a füzetet. – Na, hol is tartottunk?
Elkészült a konyha. A fehér különböző árnyalataival és fa
kiegészítőkkel dekoráltam, hogy illeszkedjen az általános
tengerparti stílushoz, és mert így könnyű variálni a kiegészítő
színeket. A pult alatt fehér konyhaszekrények szolgálnak tároló
gyanánt, de a felette lévő falaknál nyitott, vastag fapolcok
tartják a rendezett fehér porcelánedények és poharak sorait. A
rozsdamentes acél tűzhely felett hozzáillő szagelszívó, és egy
díszfal vízszintes, kopottas tölgydeszkákkal, a tetején hatalmas,
ötször hármas, LAKE feliratú táblával.
Az ötcentis díszcsempét magam tettem fel, videóban.
Aprólékos feladat volt, ugyanakkor meditatív is. A zenehallgatás
segített elütni az időt, ahogy a romantikus hangoskönyvek is,
amit az egyik követőm javasolt.
Végül pedig a fényes, fehér márványlapos konyhasziget felett
lógó kristálycsillár, mely az egész szobának igazán szofisztikált
kinézetet ad.
Felveszem az üres szórófejes flakont a pultról, és beleöntöm
az összes összetevőt.
– Összekeverünk egy pohár hidrogén-peroxidot, két teáskanál
szódabikarbónát és egy csepp mosogatószert egy kis
citromlével. Voilá, az eredmény egy hatékony, citromillatú
szőnyeg- és szövettisztító, mely biztonságos a babák, a várandós
hölgyek, az állatok és a növények számára, nem utolsó sorban
pedig, amit fillérekért elkészíthetünk otthon.
Szódabikarbóna nap van. Megmutattam nekik, hogyan
csinálhatnak otthon fogfehérítőt, fogkrémet, krémet
rovarcsípésre, gyomorégés elleni orvosságot és most
szőnyegtisztítót.
A szódabikarbóna csodálatos anyag, bármire lehet használni.
A levegőbe fújom a sprayt.
–  Mára ennyi. Minden receptet megtaláltok a videó alatt, a
kommentek között, és holnap találkozunk, amikor folytatjuk a
nappali dekorálását. Sziasztok!
Lenyomom a felvétel vége gombot, és fáradtan lerogyok egy
székre, a gyomrom pedig még mindig rendetlenkedik. Jason
kicsit később sétál be a konyhába. Néhány pillanatnyi szünet
után teszi le a táskáját az egyik fehér, fonott bárszékre, és
tudom, hogy észrevette sápadt arcomat és az ereket a
szememben.
– Szia, anya!
– Szia, szívem! Milyen volt a suli?
– Jó volt.
Jason a mosogatónál megtölt egy poharat vízzel, aztán
odaadja nekem.
– Köszönöm, drágám.
– Hogy vagytok a pocakkal? Megint hánytál?
–  Igen. Valószínűleg egy ideig rendszeresen így lesz, szóval
nem szeretném, ha aggódnál.
– Oké.
Aztán rám néz…, aggodalommal a tekintetében. Fiatal
öregemberszemével.
Kiveszi zsebéből a telefonját, és üzenetet ír. Aztán odamegy a
szemeteshez, és megköti a zsákot, hogy kivigye, kérés nélkül.
Mobilja a pulton pittyeg néhány üzenet miatt.
Belekortyolok a vizembe.
– Miről van szó?
A fiam vállat von.
– Néhányan terveztünk kimenni a ma esti focimeccsre.
Jasonnek barátai vannak. Az első tanítási napon kezdődött, és
a hat hétben, mióta itt lakunk, csak erősödött a pozíciója a
csodabogár gyerekbandában. Jó kis csapat; udvariasak, okosak,
enyhén hiperaktívak, kissé furcsák. Még azt is elhatározták,
hogy kidíszítik a padlást az Ideglelésbe illő, fellógatott amulettek
tucatjaival, mert, mint kiderült, a ház hemzseg a szellemektől.
De Jasont boldoggá teszik, mosolya könnyedebb és gyakoribb,
mint valaha, ezért amíg nem kezdenek el állati áldozatokat vagy
sátánista oltárt tervezni, én nem bánom.
–  Walker edző azt mondta, hogy pluszpontot kapunk a
teszten, ha tényleg lát minket a meccsen.
Á, a híres-neves Walker edző.
A fiam szerint Walker edző Amerika Kapitány, Eddie Vedder,
Chris Hemsworth és Albert Einstein egy személyben. Aznap,
amikor Jason elmondta, hogy zenekarban játszik, majdnem
megkérdeztem, hogy Amber Sound-e a neve, csak hogy
kínozzam magam.
– Hogy jön a foci a számtanhoz? – kérdezem.
Jay úgy mosolyog, mint amikor egy gyerek nevetségesnek tart
egy felnőttet.
– Azt mondja, hogy tágítanunk kell a látókörünket.
– Ezzel nem tudok vitatkozni – mosolyodom el én is.
Jay telefonja ismét csipog.
– De nem megyek a meccsre – mondja.
– Miért nem?
Megvonja a vállát.
– Szívesebben maradnék ma este. Itthon. Veled.
Jaj, anyám! Amikor egy tizennégy éves programokat mond le,
mert aggódik, hogy a terhes, nyomorult vesztes anyjának nincs
semmiféle interneten kívüli társasági élete, és gyakorlatilag egy
remete, amikor valamin dolgozik, az már a szánalmas egy olyan
szintje, ahova nem akartam eljutni.
– Jay…
– Jól vagyok, anya. Majd nézünk egy filmet, jó lesz.
 Az én drága Jayem makacs tud lenni, tőlem örökölte, szóval
nincs értelme vitatkoznom. Helyette taktikát váltok.
–  Igazából arra gondoltam, hogy én is elmegyek ma a
meccsre.
Jason szeme reményteljesen felcsillan.
– Tényleg?
–  Aha. Gyakorlatilag az egész város ott lesz, nem? Jó lenne
kicsit elhagyni a lakást. Te megkapod a plusz pontodat, én pedig
szívok egy kis friss levegőt. – Kezemet a hasamra teszem. –
Miért is ne?

A foci nem kis dolog Lakeside-ban. A gimnázium stadionja

nagyobb, mint hittem volna, és makulátlan; a beton üléssorok
tele rajongókkal, a büfét frissen festették kékre és aranyra, a
pontszámláló pedig első osztályú. Az októberi levegő friss és
csípős, de nem túl hideg, ezért hosszú ujjú, fekete, termo felső
van rajtam, kényelmes, farmer kezeslábas és kötött, fekete
sapka, hajam pedig göndörítve omlik a vállamra.
Jasonnel az első negyed felénél érkezünk meg, és míg
sétálunk a kerítésen kívül, az egész lakeside-i oldal felpattan és
ujjong, miközben a zenekar kitörő, diadalmas dallamot játszik,
amikor az egyik játékosunk beérkezik a végzónába.
Jason barátai közül hárman odajönnek hozzánk, a pálya körül
félúton.
– Szia, Jason! Jó estét, Miss Burrows!
– Sziasztok, gyerekek!
 – Nagyon jó a sapkája, Miss Burrows. Maga horgolta?
Mielőtt válaszolhatnék, Quinn, a virgonc, sötét hajú, fürkésző
tekintetű, élénk kék szemű lány folytatja a monológját.
– Én is horgolok, főleg akkor, amikor nem tudok elaludni, és
szinte soha nem tudok. Anyukámat régen megőrjítette a hang,
ahogy éjjel a lakásban sétálgatok, ezért azt mondta, hogy a
szobámban kell maradnom, így hát, most, amikor nem tudok
aludni, csak horgolok, és nagyon jól működik. Úgy tervezem,
hogy ha lesz időm, karácsonyra mindenkinek csinálok egy
pulóvert, és… – Jasonre néz –, ünnepelitek a karácsonyt?
Elképesztő, mennyi mindent tud mondani egyetlen levegővel.
Jason elmosolyodik, mert ő már megszokta Quinn véget nem
érő mondatait.
– Igen, Quinn. Ünnepeljük a karácsonyt.
–  Ó! – bólogat mosolyogva, és úgy tűnik, eszébe jutott, hogy
talán jobban tenné, ha becsukná a száját. – Szuper.
–  Gyere, Jay! – szól Louis. – Keydon a pálya másik felén van,
ahol van wifijel, és egy olyan algoritmuson dolgozik, ami az
ellenfél játékosainak statisztikája alapján választja ki a legjobb
játékot. Oltári. A meccs után megmutatjuk Walker edzőnek.
Jason habozva néz rám.
– Menj csak, én rendben leszek. Keresek egy helyet, és nézem
a meccset.
– Rendben. Köszi, anya.
Ahogy a gyerekek elsétálnak, Louis visszafordul hozzám.
– Fent van még néhány hely, Miss Burrows!
Köszönetet intek neki, és elindulok a jelzett irányba.
A tömeg ismét állva ujjong, amikor elérek a pálya lakeside-i
oldalára. A zenekar játszik egy dalt, a pomponlányok pedig
bemutatnak egy rövid koreográfiát a pálya mellett. A levegőben
levél és nedves fű illata terjed, de a belekeveredő, árnyalatnyi
pizzaaromától háborogni kezd a gyomrom. Kifulladok, mire
elérek a lelátó tetejére, és amikor körülnézek, nem látok
ülőhelyet.
Amikor megfordulok, hogy visszasétáljak lefelé, hurrikánként
csapódik a lábamnak egy meleg kis test, és szorosan belém
kapaszkodik. Nagyjából kétéves lehet, barna haja a babákra
jellemzően puha, nagy szeme koromfekete, mosolya pajkos.
– Bú!
Ösztönösen eltakarom az arcomat, aztán gyorsan kilesek;
mert amikor egy édes kisfiú „búzik” rád, akkor muszáj
reagálnod.
– Bú!
Elragadtatottan felkacag, amíg hátulról utána nem kiáltanak.
– Will!
Will szeme kikerekedik, és fel-le ugrál, mint egy majom, aki ki
akar szabadulni a ketrecéből.
– Fel, fel, fel, fel, fel!
Felemelem a kis szökevényt, és meleg babasúlya szépségesen
ismerős a karomban.
Aztán tekintetem találkozik a sorok között közeledő,
mosolygó, szőke nőével. Nagyjából korombeli, arca csinos és
lágy.
– Gondolom, hozzád tartozik – szólítom meg.
– Igen, köszönöm.
Átnyújtom a pattogó kisfiút.
 –  Már a pálya másik felén lenne, ha nem kaptad volna el. A
futás a kedvenc elfoglaltsága.
– Semmiség volt.
–  Nem! – fintorog Will, és összevonja apró szemöldökeit. –
Nem ülés!
–  De, ülés – mondja neki az anyukája, és puszit nyom pufók
kis öklére. – Nézzük a meccset. Nem akarhatsz erről lemaradni.
A lépcső felé nézek, amikor ismét mindenki a lelátón feláll, és
ujjong valami miatt, ami a pályán történt.
–  Ülőhelyet kerestél? – kérdezi. – A végén van egy hely
mellettünk, szívesen látunk ott.
– Az szuper lenne, köszönöm.
Követem a sorok között, és leül egy idősebb, Lakeside
gimnáziumos pulóvert viselő pár mellé.
–  Egyébként Callie vagyok. Ő pedig – csiklandozza meg a
gyerek hasát – Will.
Kezemet a mellkasomra teszem.
– Lainey Burrows.
– Örülök, hogy megismerhetlek. Új vagy a városban, Lainey?
– Igen, a fiammal, Jasonnel csak pár hete költözünk ide Észak-
Jerseyből. A régi házban lakunk, a Miller utcában.
Callie szeme kikerekedik.
– Tényleg? Az a ház…
– Kísértetjárta – bólogatok. – Hallottam róla. Még nem láttam
tizennyolcadik századi szellemeket, de nyitva tartom a szemem.
Nevet.
– Régi legenda ez errefelé.
– Észrevettem. Lakeside-i vagy?
 –  Tősgyökeres. – Will feláll a lábai között, és a kezét fogva
ugrál. – Nagyon jó kis város, ideális a felcseperedéshez és
gyermekneveléshez.
Lenézek a pályán sorfalat álló hatalmas, kipárnázott focisták
hátára, és azt kérdezem Callie-től:
– Melyik a tiéd?
–  A magas, sötét hajú, akinek Daniels edző van a meze
hátuljára írva – mutat rá.
Követem az ujja vonalát egy jóképű, headsetes férfi felé, aki
lelkesen magyaráz a két pályára lépni készülő játékosnak.
–  Garrett edzősködik és történelmet tanít, én pedig
drámatanár vagyok itt a gimiben.
Garrett Daniels mellett felismerem a mezéről a fiam
tanárhősét, Walker edzőt, aki a pálya felé néz. Magas, széles
vállú, ő is headsettel jár-kel. Walker edzőnek szuper a feneke a
farmerjében.
Egy nő előttem a lelátón feláll, és kitakarja őket.
– Gyerünk, védők! Gyerünk, Oroszlánok!
Will ellép az anyjától, megfogja a térdemet, és felmászik az
ölembe. Nagyon kellemes hajának édes illata és ölelő karja.
Jövőre ilyenkor már a saját kisfiamat vagy kislányomat fogom
tartani, és jól kiélvezem ezt a gondolatot.
– Bú! – mondja Will, és jót nevet magán.
– Igazi szívtipró, mi? – kérdezem Callie-t.
– Jaj, igen. Mint az apja.
Will kitartja a kezeit a pálya felé.
– Apu!
De a csapat túlságosan lent van ahhoz, hogy az apja
meghallja.
– Te mivel foglalkozol, Lainey?
–  Életmódblogger vagyok; lakberendezés, életmódtippek,
ilyesmi. Van egy facebookos websorozatom, a neve Lainey élete,
és ezért költöztünk ide, felújítom a házat a Miller utcában.
– Nem mondod?! Ez nagyon érdekes.
– Ja, soha nem unalmas. Szerencsés vagyok.
Callie melegen elmosolyodik.
– Megnézem majd a videóid.
A Callie melletti, ősz hajú hölgy előrehajol, és fátyolos hangon
így szól:
– Én is megnézem majd a videóid. Callie, segítened kell azzal
az internettel. Szeretném átalakítani a konyhánkat tavasszal.
Callie a pár felé int.
–  Ők a szüleim, Anne és Stanley Carpenter. Anya, apa, ő
Lainey Burrows.
Mrs. Carpenter megragadja a kezemet.
– Nagyon örvendek, Lainey. Majd beszélnünk kellene.
Mosolyogva bólintok.
–  Most fejeztem be a tóparti ház konyháját. Biztosan
szolgálhatok némi tanáccsal.
Mrs. Carpenter visszadől a székére, aztán elővesz egy szál
cigarettát a táskájából, és meggyújtja.
–  Anya, mit művelsz?! – kapja ki Callie a cigarettát az anyja
kezéből, és bedobja a mellette álló üdítősdobozba, majd
elhessegeti a füstöt. – Itt nem dohányozhatsz.
–  Kint vagyunk! Milyen világban élünk, ahol egy felnőtt nő
nem dohányozhat kültéren? Olyan sok szabálya van a mai
gyerekeknek.
–  Nem olyan sok szabály, csak kettő. Nem dohányozhatsz az
unokád vagy a várandós lányod közelében. Nem olyan nehéz.
Mrs. Carpenter elutasítóan legyint, majd visszafordul a
meccshez.
Lenézek Callie hasára a bő focimez alatt.
– Mikorra vagy kiírva?
– Március végére.
Kezemet a saját hasamra teszem.
– Én is. Vagyis április elejére.
Callie kezét a karomra teszi.
– Gratulálok! Milyen a reggeli rosszullét?
– Istenem, annyira rossz. – Nagyon jó érzés, hogy tudok kivel
beszélni, hogy valaki megérti. – És neked?
Will visszahelyezkedik az anyja ölébe.
–  Hát, én Will-lel baromira rosszul voltam mindig, de most
szinte semmi nem volt. Garrett szerint lányunk lesz, mert ez a
várandósság annyira más.
–  Ez a várandósságom határozottan más nekem is. De
tizennégy éve szültem már meg Jasont, szóval lehet, hogy csak
öreg vagyok már.
–  Drágám, ha te öreg vagy, akkor én antik – kuncog Mrs.
Carpenter. – A harminc az új húsz. – Önmagára mutatva kacsint.
– És a hetven az új negyven. Azt mondják, a nők negyvenévesen
élik a szexuális fénykorukat, és a tapasztalatom alapján
kijelenthetem, hogy nem hazudnak.
Callie eltakarja a szemét, és felnyög.
– Anya, kérlek, ne!
 Így megy a következő néhány óra. A Lakeside Oroszlánok
sorra hozzák a touchdownokat, de nem igazán nézem a
meccset. Callie-vel és Carpenterékkel beszélgetek, valamint Will
babával játszom.
Jason és a barátai megtalálnak rögtön az utolsó sípszót
követően.
– Jó estét, D. edzőné! – köszön Callie-nek Jason barátja, Louis.
– Sziasztok, srácok! – mosolyog, és csípőjén Will-lel feláll.
– Anya, elmegyünk a Dinky’s Dinerbe – mondja Jason. – Quinn
majd hazavisz. Rendben van?
– Persze. Van pénzed?
– Aha – bólogat.
– Oké, akkor otthon találkozunk.
Miután elsétálnak, Callie az üres focipálya felé biccent.
–  Lefuttatom Will-lel a felesleges energiáját a pályán, amíg
várok Garrettre, hogy ma este jól aludjon. Nagyon jó volt veled
beszélni, Lainey.
–  Szintén, jó buli volt. Hajlamos vagyok rá, hogy
hibernálódjam, amikor dolgozom, szóval pontosan erre volt
szükségem.
– Majd találkozunk – integet. – Az e-mailem pedig fent van a
suli weboldalán; ha esetleg valamikor kedved támadna ebédelni
egyet, és panaszkodni a terhesség örömeiről, csak dobj egy
üzenetet!
– Fogok, köszi, Callie.
Tényleg nagyon örülök, hogy eljöttem. Amikor az ember túl
sokat kommunikál online, olykor egyszerűen nem veszi észre,
valójában milyen magányos. Elszigetelt. Hogy napokig, vagy
akár hetekig is megeshet, hogy nem beszél valódi, hús-vér
emberrel.
De most a friss levegő, a beszélgetés, a város hangulata, a
kedves és barátságos emberek felpezsdítenek, felüdítenek.
Lakeside-ban pedig otthon értem magam.
Amikor már majdnem kiürült a lelátó, lesétálok a lépcsőn, és
az iskola felé veszem az irányt, a tornaterem előtti parkolóban
álló autómhoz.

Dean

Egy focimeccs megnyerése különös elégedettséggel tölti el az

embert. Jobb, mint egy dübörgős dalt játszani tomboló közönség
előtt, és kielégítőbb, mint megoldani egy lehetetlennek tűnő
egyenletet. Hónapokig tartó, csontropogtató munka és mentális
felkészülés eredménye, ráadásul edzőként is pont olyan
mámorító, mint játékosként volt. A győzelem, a büszkeség és az
adrenalin elárasztja az ember ereit, amitől legyőzhetetlennek
érzi magát, és ünneplésre ösztönzi; ivásra, táncolásra, valamint
hosszú, vad, egész éjszakás dugásra.
Miután Garrett elmondja a csapatnak a gratuláló beszéd rövid
változatát, és figyelmezteti őket, hogy ne legyenek hülyék,
akármilyen meccs utáni buliba is mennek, a játékosok
elhagyják az öltözőt, én pedig sporttáskámmal a vállamon
kisétálok az autómhoz. Csöpögni kezd az eső, és hideg, párás
köd lebeg.
– Jó meccs volt, edzőbá! – szól az egyik szülő.
– Szép győzelem, Walker – mondja valaki más.
Biccentek és intek az arctalan hangoknak. Majd kinyitom a
csomagtartót, beteszem a táskámat, és becsukom.
Aztán megpillantom. Egy nőt, ahogy néhány tucat yardnyira
sétál át egyedül a parkolón. Arca árnyékos, de a hátára omló,
szőke loknik az utcai lámpák fényében úgy ragyognak, mint egy
jelzőfény. Végtagjai kecsesek és hosszúak; van benne valami,
mozgásában, karjának lengésében és csípőjének ringásában,
amitől szívem a bordámhoz csapódik, a farkam pedig
megrándul.
A nedves levegő elhomályosítja a szemüvegemet, ezért
lerántom az arcomról, és megtörlöm a lencséjét a felsőmben.
Mire visszahúzom, a nő már egy furgonba mászik be, és
becsukja a vezetőülés ajtaját.
És ismét megjelenik az a furcsa, egyre növekvő érzés –
ugyanolyan, mint a boltban –, és felkúszik a gerincemen, aztán
mintha meglökne a vállamnál fogva. Hogy induljak. Rohanjak
oda. Hogy kocogtassam meg az ablakot, és lássam az arcát…,
hogy lássam, tényleg ő-e az.
Persze.
Még véletlenül sem lenne bizarr.
Basszus, kezdek becsavarodni.
A fejemet ingatva nézem, ahogy felvillan a furgon
féklámpájának pirosa, majd kitolatok, és elindulok.
A legtöbb pasinak akármilyen problémája is van az életében,
azt egyetlen forrásra vissza lehet vezetni; a farkára. Az enyém
sem kivétel. Minden az ő hibája. Az a szemét válogatós lett.
Kényes. Egyszerűen szánalmas.
Lainey az utolsó nő, akivel szexeltem.
Hónapok teltek el – a leghosszabb üresjáratom, mióta
elvesztettem a szüzességemet Samantha Perkinsszel a
mosdóban, végzős báljának estéjén, elsős koromban. Voltak
jelentkezők, mindig vannak, Pam Smeason, amikor hazajött
meglátogatni a szüleit a szomszédba, a recepciós az
autómosóban, a helyettes csapos a Houlahan’s-ban, vastag
ajkával és csodás mellével.
De a farkam most egy szellem megszállottja lett. Egy emléké.
Még amikor maszturbálok, ami mostanában átlagosan napi
háromszor történik meg, a vágy addig nem nyilall belém, amíg
nem gondolok Lainey-re. Amíg nem képzelem el hangját, illatát,
szűk, nedves puncijának szorítását, vagy azt, milyen gyönyörű
volt a farkammal teli szájával azon az éjszakán.
Az utolsó minden alkalommal működik.
Elég ebből, kézbe veszem az irányítást. Illetve… épphogy a
kezemből próbálom kiadni.
Megnyertük a meccset, érzem az édes győzelem extázisát,
szóval melegen ajánlom a farkamnak, hogy ma este tartson
velem. Ünneplünk. Szórakozni megyünk, és felszedünk egy
baromi szexi nőt, aki alig várja, hogy letéphesse rólam a ruhát.
A múltból ítélve nem fog sokáig tartani, mire megtalálom. Aztán
hazaviszem, és addig dugom, amíg el nem felejtem a nevem.
És főleg Lainey-ét.
A tanárok furcsák. Társas lények vagyunk – a tanítás szociális
mivoltából adódóan –, de az azonos lövészárokban tartózkodó
katonákon kívül szerintem nincs még egy olyan szakma, mely
ilyen szoros kötelékeket teremt a munkatársak között. A
tanárok egymás bizalmasaivá, közösségévé és legközelebbi
barátaivá válnak, még akkor is, ha személyiségük jellemzően
nem passzolna egymáshoz, ha nem egy épületben dolgoznának.
Egyetemes igazság továbbá, hogy ha itatsz néhány pohárkával
egy tanárral, akkor mindenféle fergeteges, személyes dolgot
megtudhatsz róla.
Innen tudom, hogy Lakeside kreatív írás oktatója, Alison
Bellinger odavan az ősz pasikért. A tornatanár, Mark Adams
pedig soha nem análozott még. Evan Fishler, a kémiatanár úgy
gondolja, hogy vele análoztak… a földönkívüliek. Jerry
Dorfmannek, az iskolapszichológusnak hiperérzékeny a
mellbimbója. Az angoltanár, Peter Duvale pedig rettenetesen fél
a lime-zöld színtől.
A focimeccs után hazamegyek, letusolok és elindulok a
Chubby’s-ba, Lakeside helyi bárjába. Már hagyomány. A diákok
az erdőben vedelik a sört, vagy talán valamelyik tehetősebb
családból származó felsőbb éves pincéjében, a tanári kar pedig a
Chubby’s-ba jár.
Egy éjszaka még az igazgatónőnk, Miss McCarthy és az
asszisztense, Mrs. Cockaburrow is eljött egy igazán kemény
munkával megnyert meccs után. Mint kiderült, néhány koktél
után Mrs. Cockaburrow egy állat a karaokegépnél, és nem
semmi, ahogy énekel.
Mire besétálok, az egész csapat ott van, néhány összetolt
asztal körül gyülekeznek hátul. Jerry felesége, a rajztanár,
Donna Merkle is itt van, Kelly Simmonsszel, Alisonnel, Markkal
és Evannel. Garrett is itt volt, mert baromira babonás a
fociszezonban, és soha nem húzna ujjat egy hagyománnyal, de
csak egy sörre maradt, aztán hazament Callie-hez és Willhez.
Hozok egy italt a pulttól, aztán becsusszanok a Kelly melletti
üres helyre, aki a telefonján pötyög, ujja gyors, dühös üzenetet
ír. Végül nem kerestem meg a kavarás reményében. Az agyam
és egyéb testrészeim egyszerűen nem voltak oda az ötletért. De
úgy tűnik, a házas életének idilljébe belerondító problémákkal
kapcsolatos pletykák igazak lehettek.
Lecsapja az asztalra a telefonját, aztán nagyot kortyol a
poharában örvénylő, sötétrózsaszín, gyümölcsös kotyvalékból.
– Baj van? – kérdezem.
–  Richard megint sokáig dolgozik. Célozgattam, hogy úgy
érzem, elhanyagol, de mintha egyáltalán nem érdekelné.
Kelly szereti a játszmákat, mindig is így volt. Szereti, ha a saját
viselkedése által elérheti, hogy mások úgy viselkedjenek, ahogy
ő szeretné.
–  Te mentél hozzá egy Dick nevű pasihoz, még a neve is
pöcsöt jelent.
Régen én is szerettem a játszmákat, még fiatal, önző seggfej
koromban. Szégyellem, hogy élveztem látni, hogy mi mindent
úszhatok meg, meddig bírja egy csaj, mielőtt elkattan. De
nagyjából harmadikos egyetemista koromban elvesztettem az
érdeklődésem a játszmák iránt. Gondolom, egyszerűen érettebb
lettem; attól, hogy mások érzéseivel játszottam, már nem
éreztem magam menőnek vagy okosnak, csak szarul. Most a
nyers őszinteség a stílusom.
Nagyot kortyolok a sörömből, és fontosabb dolgokra
összpontosítok; végignézek a báron a szerencsés hölgyet
keresve, aki ma este az arcomra ülhet. Amint meglátom, tudom
is. Három óránál, a pultnál, hosszú, egyenes, sötét haj és szép,
formás fenék. Tökéletes.
Felállok az asztaltól, és elindulok felé.
Működni fog. Otthagyom a kispadot, és visszamegyek a
pályára. Szuper lesz.
Letámaszkodom mellé a pultra.
– Meghívhatlak egy italra?
Aztán megfordul.
– Walker edző!
A farkam úgy konyul le, mint egy szomorú, hervadozó
tulipán.
A neve Kasey Brewster. Diákom volt nagyjából tíz évvel
ezelőtt.
– Szia, Kasey, hogy vagy?
Rubinvörös ajka vidám mosolyra húzódik.
–  Prímán. A szüleimet látogatom meg itthon. Az MIT fizika
karán dolgozom.
– Ez szuper.
Kasey mindig is okos volt. Élénk. Ez látszólag nem változott.
–  Nagyon jó újra látni. Basszus, semmit nem változott! –
Előrehajol, és kezét a karomra teszi. – Annak idején
mindannyian odavoltunk ám edzőbáért.
 Megesik az ilyen. Jókiállású, természetes sármmal rendelkező
tanárként a diákszerelmek természetesek. Általában nem
veszek róluk tudomást, de ha nagyon elharapózna a dolog,
mindig ugyanolyan kedves, de határozott beszédet mondok: „A
tanárod vagyok, soha nem lesz köztünk semmi…” Kasey jól
elrejtette a vonzalmát.
– Tényleg?
–  Aha. Vannak dolgok, amik nem változnak. –
Jelentőségteljesen bekapja az italában álló szívószálat. – Nős?
Van barátnője?
– Nem. Még mindig szólóban nyomom.
Mosolya szélesebb lesz.
–  Lenne kedve továbbállni? Valahol máshol… újra
megismerkedni? Most már mindketten felnőttként.
Még ha a libidóm nem is lenne éppen kopár sivatag, mivel
Kasey egyszer a diákom volt, az agyamban mindig az marad,
vagyis soha az életben nem lesz belőle kalandalapanyag.
Hüvelykujjammal a vállam felett hátramutatok, és finoman
elutasítom.
– Másokkal vagyok itt. De örülök, hogy újra láttalak, Kasey. A
legjobbakat kívánom mindenben. Vigyázz magadra, drágám!
Szemét enyhe csalódottság ködösíti el, de hamar felépül
belőle, és újra önmaga.
– Így lesz. Walker edzőbá is!
Ahogy szomorúan visszabaktatok az asztalhoz, Toby Keith
énekel a zenegépből egy álomba illő egyéjszakás kalandról,
melyet képtelen elfelejteni.
Átérzem, Toby.
 Amikor leülök, a kollégáim úgy méregetnek, mintha muszáj
lenne kideríteniük a súlyomat.
Tanárok vagyunk. Ez a munkánk, érzelmek olvasása és
viselkedéselemzés. Ha egy kölyök készül bődületes baromságot
csinálni, például meghúzni a tűzjelzőt, vagy kígyókat elengedni
a lányöltözőben – ami egyszer megesett, mert a végzősök
túlságosan ráérnek –, egy jó tanár megérzi, hogy valami nincs
rendben, mielőtt megtörténik.
Ennél az asztalnál pedig mindenki jó tanár.
Alison megtörli élénksárga keretes szemüvegének lencséjét,
aztán felteszi a kérdést:
– Veled meg mi a helyzet?
– Semmi.
Merkle előrehajol, drótszerű, vörös haja előreomlik.
– Nem-nem, valami határozottan van, érzem. Az érett sajt és a
kétségbeesés szaga.
– Kösz, Donna – emelem fel a söröm.
Kelly a zsúfolt bár felé mutat.
–  Rengeteg jelölt van ma itt. Ha annyira kétségbeesett vagy,
menj, vesd be a híres-neves vonzerődet!
Megdörzsölöm az arcomat.
– Azt hiszem, egzisztenciális válságon megyek át. Létezik ilyen
egyáltalán, vagy csak a puncik használják kifogásként, amikor
rossz napjuk van?
– Határozottan létezik – rugózik Alison a székén. – Imádom a
válságokat. Mi a helyzet veled?
Á, végül is miért ne mondanám el nekik? Ennél rosszabb már
úgysem lehet a helyzet.
 –  Oké – sóhajtok. – Nyáron kavartam egy csajjal, és olyan
volt…
Töprengek, hogy megfelelően átadjam Lainey valóját, hogy
képesek legyenek megérteni. Hangom elvékonyodik a
csodálattól.
– …, mint egy Hot Dog Johnny-s hot dog, minden feltéttel.
Jerry elismerően hümmög, és bólogat. Alison, Kelly és Mark
szintén, ők értik. Donna és Evan nem, ők nem Lakeside-ban
nőttek fel.
– Ez meg mit jelent? – kérdezi Evan.
– A Hot Dog Johnny egy csodálatos, lepukkant hot dogos stand
északon – válaszolja neki Jerry.
–  A gimiben nyaranta egy jó páran kempingezni jártunk –
magyarázza Kelly. – Minden alkalommal megálltunk a Hot Dog
Johnny’s-nál.
– Ha pedig az ember egyszer megízleli a Johnny-t, akkor nincs
visszaút – mondja Mark.
– Az írójuk is nagyon jó volt – teszi hozzá Alison.
Kelly kék szemét forgatja.
–  Csak te szeretted valaha is az írót, Alison. Mert nem vagy
komplett. Ki eszik hot dogot íróval?
Alisont nem hatja meg.
– Nagyon jó író volt.
– Na mindegy – sóhajtok. – Mióta vele voltam, az összes többi
nő – grimaszolok – egyszerű hot dog. Egyiküket sem kívánom.
Kelly vihog, mert ő már csak ilyen.
– Szívtipró Deannek viszonzatlan szerelme van? Amit most itt
láthatunk, emberek, az a karma működése.
 –  Szerintem tönkretett – siránkozom. – Azt hiszem,
elromlottam.
Hangtalan sajnálat veszi körül az asztalt, egy perc néma csend
áll be a libidóm eltűnése miatt.
Amíg Merkle hangja össze nem zúzza a csendet.
– Akkor pöcs vagy…
– Hé, én éppen feltárom a szívem!
– Hát, akkor a szíved is egy pöcs. Hallod te magad egyáltalán?
Fránya hot dogokhoz hasonlítod a nőket, Dean.
– Ez bók! – érvelek. – Azt mondom, ő a legjobb hot dog, amit
valaha kóstoltam.
– Igen, és most már az összes többi nő csak száj és segglyuk.
Egy pillanatra becsukom a számat.
–  Rendben…, ha így fogalmazol, akkor tényleg pöcsnek
hangzom.
–  Ezért vettem el. Az én bébim baromi okos. – Jerry átöleli a
felesége vállát. – És nagyon jól szop.
Merkle villámgyorsan belecsíp Jerry mellbimbójába, és csak
akkor engedi el, amikor a pasi már könnyezik. Aztán
visszafordul hozzám.
– Az eszedbe jutott, hogy egyszerűen talán már nem elégít ki a
random kalandok sorozata? Hogy talán készen állsz valami
kicsit mélyebb, kicsit tartalmasabb dologra életed ezen
szakaszában?
Felhajtom a maradék sörömet, mert nehéz ezt kielemezni. És
basszus, nagyon hiányzik az egyszerűség.
– Nem tudom. Talán.
–  Öregszünk – mondja Kelly. – Persze engem még mindig
simán néznének diáknak, de a ti esetetekben…, az évek nem
voltak kegyesek. Csak mondom.
–  Múltkor láttam Mr. Wendallt a postán – mondja Alison, a
fejét ingatva. – És rájöttem, hogy idősebb vagyok most, mint ő,
amikor tanított minket. És akkoriban olyan nagyon öregnek
tűnt. – Előrehajol, és úgy suttog, mint a kölyök a Hatodik
érzékből: – Hamarosan mindannyian halottak leszünk.
Jesszusom! Miért lógok ezekkel az emberekkel?
Már éppen készülök lefejelni az asztalt, hogy elájuljak, amikor
Evan felveti:
– Vagy talán ő a préripockod.
– A micsodám?
–  A préripockod; az egy hörcsöghöz hasonló, közép-nyugati
rágcsáló. Amikor ivarérettek lesznek, eszeveszetten küzdenek,
hogy a lehető legtöbb partnerrel közösüljenek, amíg meg nem
találják a párjukat. Amikor megvan, egyfajta biológiai kapocs
alakul ki közöttük, és onnantól kezdve monogámok, egész
életre párosodnak. Ha valami történik a párjukkal, cölibátusban
élnek, soha többé nem szexelnek.
Most kopasz, begerjedt kis hörcsögök képe jelenik meg a
fejemben, ahogy csuhában szaladgálnak.
Felkavaró.
–  Köszönöm, Evan, ettől sokkal jobban érzem magam. –
Körbemutatok az asztal körül. – Ha legközelebb eszembe jutna
bármit is megosztani veletek, emlékeztessetek, hogy inkább
vágjam ki a nyelvem.
Mark odahoz egy tálca shotot az asztalhoz. Ha az ember nem
szexelhet, legalább be kell rúgni, az a második legjobb dolog.
Felemelek egy felespoharat, aztán mindenki poharához
koccintom a jó szerencse érdekében. Isten a tanúm, hogy
szükségem van rá.
– Fenékig!
 7. FEJEZET

Dean

November

A legtöbb gimnáziumi oktató olcsón megússza a novemberi

szülői értekezletet. Mire egy átlagos diák eléri a kamaszkort,
gyakorlatilag önellátó az iskolai feladatait illetően, a szülei pedig
egészséges közönnyel állnak hozzá.
Az én diákjaimmal nem ez a helyzet.
Számomra a szülői értekezlet egy rossz rapidrandis estére
hasonlít. Minden szülő öt percet kap – már tanításom első
évében megtanultam, hogy be kell állítani időzítőt. Ha nem
teszem, a folyosón álló sor felfordulássá alakul, mert ha esélyt
kapnak, minden szülő egész este magyarázna a gyerekéről; az
allergiáiról, a rémálmairól, a nyolcadikban megnyert helyesírási
versenyéről. Vagy kioktatnak, hogyan tanítsam hatékonyabban
a zseniális, jövőbeni Nobel-díjas csemetéjüket.
A diákjaim ráfeszülnek a jegyeikre, és baromira nem estek
messze a fájuktól.
– Nem értem, Walker edző. Tavaly Martin két órán keresztül
írta a számtanleckéjét, idén viszont csak egy.
Mrs. Smegal, Martin Smegal édesanyja egyedülálló anyuka,
erős, észak-jersey-i akcentussal és örökké ráncba szaladt
homlokkal.
– Kihívásokra van szüksége. Be kell törni. Hétvégente otthon
kell ülnie, hogy tanuljon, mert retteg, hogy tönkremegy az élete,
ha nem lesz színötös.
Jaj, Martin… Szegény kölyök!
Bevetem a mosolyomat és a sármomat.
– Biztosíthatom róla, hogy Martin nagyon keményen dolgozik.
És ugyan a szemeszter elején korábbi leckéket ismételtünk át, a
tanterv a továbbiakban határozottan nehezebb lesz. – Martin
dolgozatai és órai aktája felé intek. – Mrs. Smegal, a fia az
osztály legjobbja, büszke lehet rá.
Minden szülő megkapja „az osztály legjobbja” szöveget.
Részben azért, mert igaz, mindegyik diákom szuper a maga
módján, de főleg azért, hogy leszálljanak róluk a szüleik.
– Ó! Helyes – bólogat Mrs. Smegal. Aztán az ujját rázza felém.
– Maradjon is a legjobb! Csak semmi lazsálás.
–  Nem, asszonyom. Nyugodjon csak meg! Odafigyelek
Martinra.
Végül elmosolyodik; mereven és kínosan, mintha nem
gyakran csinálná, de azért mosoly. Győzelem.
Az időzítő áldásos hangja töri meg a csendet. Miután Mrs.
Smegal elhagyja a termet, megnézem a listámon, hogy ki a
következő.
Burrows. Jason Burrows anyukája.
Ó, és késik. Ez újdonság.
Attól még elindítom az időzítőt, hogy tartsuk a menetrendet,
és azon töprengek, vajon eljött-e az első alkalom, hogy valaki
nem jelenik meg.
De aztán hang szűrődik be az ajtóból. Halk, habozó… és
szívbemarkolóan ismerős.
– Walker edző?
Megpördülök.
És ő az. Lainey. Ott áll az osztályomban, és hosszú pillájú
drágakőszemével néz rám. Nem tévedés, nem a képzeletem
szüleménye; a nő, aki hónapok óta jár az eszemben, akire
gyakrabban maszturbáltam, mint azt valaha is bevallanám, a
nő, aki nyáron akkora orgazmust okozott nekem, hogy
ideiglenesen megvakultam, most itt van.
–  Lainey? – Lassan lépek felé egyet, mintha attól tartanék,
hogy ha túl gyorsan mozgok, eltűnik. – Lainey?
Pont olyan döbbent, mint én.
Pillantása végigmér, nézi sötét keretes szemüvegemet, a
világosszürke pulóverem alatti ingemet – kicsit máshogy nézek
ki, mint nyáron. De aztán csillogó ajka ragyogó, gyönyörű
mosolyra húzódik, amit rögtön a farkamban is érzek.
– Dean? Te jó ég… Dean?
Pontosan így érezhette magát Danny Zuko, amikor újra
találkozott Sandyvel a Grease-ben.
– Szent Isten! – bukik ki belőlem.
Egyszerre lépünk előre, megsemmisítjük a köztünk feszülő
távolságot. Ölelésünk a lehető legkönnyedebb,
legtermészetesebb. Szorosan átkarolom a derekát, és kicsit
megemelem.
Legszívesebben soha nem engedném el.
Azt hittem, az emlékezetem eltúlozta, mennyire jó érzés volt
Lainey-t a karomban tartani; hogy az eszem túldimenzionálta
azt, hogy mennyire tökéletesen illeszkedett hozzám minden
domborulata. De nemcsak képzeltem, pontosan olyan jó, ha
nem jobb, mint emlékeimben.
Felnéz rám, és hitetlenkedve ingatja a fejét.
– Én nem…, mit csinálsz itt?
– Itt tanítok.
– Tanár vagy?
– Aha.
– Azt hittem, hogy dobos.
– Mindkettő – nevetek, mert egyszerűen őrület ez az egész. –
De te mit csinálsz itt?
– A fiam ide jár. Jason.
– Jason Burrows a te fiad? Te vagy Jason Burrows anyukája?
Tudtam a választ, nyilvánvalóan, hiszen most mondta. De
zárlatos agyamnak megerősítésre van szüksége.
– Aha – nevet Lainey is.
A nők bonyolult lények. Azt akarják, hogy akarják őket, de –
legalábbis eleinte – nem akarják, hogy túlzottan akarják őket.
Túlzott érdeklődés, elérhetőség, buzgóság…, az kiábrándító. A
tettetett lazaság mindig biztonságosabb. Egy kis rejtély, egy kis
zárkózottság csak segít, hogy fenntartsa az érdeklődésüket.
Ismerem a játékot. Jó vagyok a játékban. Tizennégy éves
korom óta csak ezt játszom. De ebben a pillanatban minden
szabály kirepül az ablakon, és kibukik belőlem a színtiszta
igazság.
–  Nem hiszem el, hogy itt vagy. Sokat gondoltam rád.
Jesszusom, fogalmad sincs… Mióta…
 Elakad a szavam.
Mert ekkor érzem, ekkor jut el a tudatomig, hogy Lainey hasa
a csípőmnek nyomódik. Hogy más, mint az a lapos has és
vékony derék, amit négy hónappal ezelőtt imádtam
nyelvemmel és kezeimmel.
Merőben más.
Duzzadt. Kemény. Kerek.
Lenézek közénk. Lainey fekete jóganadrágot és megkötött,
rétegzett fehér-tengerészkék felsőt visel, melyben csodálatosan
jól néz ki a melle, feszesen rásimul a csípőjére…, és kiemeli az
alatta keletkezett eltéveszthetetlen dudort.
–  Én is sokat gondoltam rád, Dean – tesz suttogó vallomást
Lainey.
Egy… pocak. Arra nézek éppen. Talán csak felpuffadt, vagy
úgy döntött, hogy vacsorára eszik egy kisebb focilabdát?
Megeshet.
A magas intelligencia hátulütője, hogy az ember képtelen
átverni magát, akármennyire is jólesne elmerülni a boldog
tudatlanságban. Az eszem egy tizedmásodperc alatt elveti az
ötleteket, és felismeri a nyilvánvaló tényt.
És miután ez megtörténik, az agyam kísértetvárossá változik.
Hátralépek egyet. Aztán még egyet, a biztonság kedvéért.
A hasára mutatok.
– Az egy…?
– Igen.
– Te…?
– Aha – bólogat.
Nem, még mindig képtelen vagyok felfogni.
 – Komolyan?
– Komolyan.
Magamra mutatok.
– Az én…?
Az egész világ kibillen az egyensúlyából, mint a
vidámparkban, ahol hányásig ültünk az ilyen körhintákon.
Lainey gyengéden néz rám, szeme ragyog, hangja lágy.
– Igen…, a tiéd.
Tizenhét éves koromban letarolt egy százötvenöt kilós védő,
akit a következő szezonra szerződtettek is az NFL-be. Hirtelen
jött a támadás, nem láttam; lelökte a sisakomat, kipréselte a
tüdőmből az összes levegőt, és négy percig eszméletlenül
feküdtem a pályán.
Ez a hír még keményebben letarol.
– Biztos vagy benne?
Összefonja ujjait a pocakján.
– Csak veled feküdtem le az elmúlt öt évben.
– Hű, az eléggé biztos.
– Aha – bólogat.
– De használtunk óvszert. Egy egész…
–  Egy egész doboznyi óvszert. – Lainey a magasba emeli a
kezét. – Ez az! Én is ezt mondtam. De a petesejt és a
hímivarsejtek nyilvánvalóan nem hallottak róla. Ráadásul van
egy eléggé meglepő statisztika az óvszer foggal való
kibontásáról, de… talán…, nem kellene esetleg leülnöd, Dean?
Nem nézel ki valami jól.
A terhes nő azt mondja, üljek le…, hát ide jutottunk.
– Valószínűleg az jó ötlet.
 És mégsem mozdulok. A központi idegrendszeremet
lebénította a sokk.
– Próbáltalak megtalálni – magyarázza. – Hogy elmondjam. De
a zenekarnak nincs weboldala, a bár zárva volt, és…
–  Nem reklámozzuk magunkat. – Válaszom tompa és
színtelen, robotpilóta üzemmódban beszélek. – Mivel csak
nyáron játszunk, nem vállalunk új fellépéseket.
Lainey bólogatva megnyalja az ajkát.
– Sejtettem.
Szól az időzítő, és legszívesebben kidobnám az ablakon, vagy
apró darabokra ütném az öklömmel, mint egy bal lábbal kelt
Hulk. Egy pillanattal később egy szülő, Louis apja bedugja a fejét
az ajtón.
Feltartom a kezemet, mielőtt megszólalhatna.
– Kérhetek még egy nyomorult percet, Larry?
Ez durva volt, és teljességgel szakmaiatlan, de nem is érdekel.
Zúgolódva becsukja az ajtót. Én pedig kétségbeesetten
próbálom magam összeszedni.
De Lainey már előttem jár egy lépéssel.
– Beszélnünk kellene, Dean, de nem itt, és nyilvánvalóan nem
most. – Az asztalomhoz megy, lefirkant valamit egy darab
papírra, aztán odaadja nekem. – Ez a számom. Írj vagy hívj, ha
ráérsz, és találkozunk, hogy megbeszéljünk… mindent.
– Aha, oké. Jól hangzik.
Áthelyezi a testsúlyát a másik lábára.
– Szóval… hogy megy Jasonnek a matek?
Én pedig nevetek, mint egy őrült. Megdörzsölöm az arcom.
Szedd össze magad, Walker!
 Mintha ez lenne az alapbeállításom. Még ebben a pillanatban
is, amikor az egyszerű, könnyű életem a szemem láttára hullik
szét, képes vagyok tanármódba váltani.
– Jason… ragyogóan teljesít. Szuper kölyök, Lainey.
– Igen, az.
– Tehetséges.
– Mindig annyira okos volt. Nagyon értett a sulis dolgokhoz.
–  Nem, úgy értem, Jason igazán tehetséges. Egyetemi szintű
programoknak is utána kellene nézned. A jövője érdekében.
Erről is beszélhetünk majd.
Ez látszólag meglepi, de belemegy.
– Ó! Hű, oké.
Az ajtó megint nyílik, és még soha nem akartam ennyire
seggbe rúgni egy szülőt, mint ebben a pillanatban.
– Basszus, Larry, még nem!
Amikor az ajtó ismét becsukódik, Lainey elindul felé.
– Na, én megyek. Ez…, hamarosan beszélünk, Dean.
De amikor kezét a kilincsre teszi, mintha egy pillanatra
felszállna a köd, és tisztán látnék. Eszembe jut, hogy valamit el
kell mondanom neki.
– Lainey!
Megfordul, szemöldökét felvonja, arcán kíváncsi kifejezés
jelenik meg. A lábam végre újra működni kezd, és közelebb
lépek hozzá.
–  El kellett volna kérnem a számodat, aznap reggel, el
akartam. Később, amikor felébredtem, baromira haragudtam
magamra, amiért nem tettem. Mert… újra látni akartalak. – A
szemébe nézek, és nem fogom vissza magam. – Azóta akarlak
újra látni, hogy kisétáltál az ajtón.
Lainey hosszú szempillájával pislog, ahogy befogadja a
hallottakat, mert nem tudta. Amikor elmosolyodik, a gesztus
gyengéd, kissé megkönnyebbült és olyan gyönyörű, hogy szinte
fáj.
– Oké. Hamarosan találkozunk.
Aztán kisétál az ajtón.

A következő három órát kusza gondolatok ködében töltöm. Az

értekezlet további részében csak bólogatok, mint egy zombi, aki
rájött, hogy kiszombit nemzett. McCarthy valószínűleg kap majd
e-maileket a szórakozottságomról, és rám fog szállni, de ez a
legkisebb gondom.
Amikor végre véget ér az értekezlet, egyenesen Garrett
osztályába veszem az irányt, de ő és Callie már elmentek. Így
hát, beszállok az autómba, és a házukhoz hajtok; még csak fél
tíz van. Amikor pedig őrületes, hatalmas dolgok történnek, a
pasik nem különböznek annyira a csajoktól; beszélünk a
barátainkkal.
Amikor Garrett ajtót nyit, meglepi, hogy ott talál.
– Helló, haver!
Bemegyek, és leülök a konyhaasztalhoz, mielőtt még
összeesnék.
Callie is ott van, Will babát eteti a székében.
– Szia, Dean!
Will kinyújtja a kezét, és a nevem nyálas verziójával
örvendeztet meg.
– Deeen!
Belecsapok a kezébe.
– Szia, kishaver!
Callie répadarabokat rak Will tálcájára, és aggodalommal teli
tekintettel néz rám.
– Jól vagy?
– Igen – szól hozzá Garrett mellőle. – Úgy nézel ki, mint Brian
Pataloo Kimberly Fletchers tizenhatodik szülinapján, mielőtt
lehányta a tortát.
Callie nevet.
– Ez húsz éve volt! Nem hiszem el, hogy még emlékszel rá.
– Rengeteg hányás volt. A mai napig képtelen vagyok elhinni,
hogy valaki ennyit hányt, és még él. – Garrett felém biccent. – Mi
a helyzet?
Nem tudom, hogy mondjam ki. Konkrétan képtelen vagyok
elérni, hogy a szám kimondja a szavakat. Ezért a hosszú utat
választom.
–  Emlékeztek a szőkére, akiről meséltem, hogy nyár elején
lefeküdtünk? A szexi csajra, akit nem tudtam kiverni a
fejemből, Lainey-re?
– Igen?
– Kiderült, hogy ő Jason Burrows anyukája. Ma találkoztunk,
amikor bejött a termembe az értekezletre.
–  Én ismerem Lainey Burrowst – mondja Callie. – Múlt
hónapban találkoztam vele a focimeccsen.
– Ott volt a meccsen? – kérdezem sivár hangon.
A szőke a furgonnal… Lainey volt. Végig itt volt a városban.
 – Aha. Nagyon kedves és csinos. Ráadásul nagyjából ott jár a
várandósságában, mint én.
Garrettnél nem esik le a tantusz. Még nem érti, egyikük sem
rakja össze.
–  Várjunk csak! – néz rám a legjobb barátom. – Egy terhes
nővel kavartál? Nem is mondtad.
–  Nem, drágám – mondja Callie. – Négy és fél hónapos, mint
én. Vagyis nem volt terhes egészen…
Bingó.
Garrett kiszámolja.
–… nyár elejéig.
Callie a répaeszegetésben rágás közben fagy le.
– Ó!
Garrett leül.
– Hű!
– Aha – bólogatok. – Pontosan. Hű, baszd meg!
Will nagy, barna babaszemekkel néz végig rajtunk, aztán
egyetért a véleményemmel.
– Hhhű, baszd meg!
 8. FEJEZET

Dean

Este, amikor éppen nem forgolódom az ágyon, bokszolom a

párnámat vagy Lucifer puha kis tappancsainak árnyékát nézem,
ahogy fel-alá sétálgat a hálószobám előtt, rémálmaim vannak.
Sötét, ködös álmok arról, hogy lemaradok a fellépésünkről a
zenekarral, mert nem emlékszem az időpontjára, és hogy a
radiátorhoz bilincselnek a gimnázium napközijében, pedig a
Lakeside-ban nincs is napközi.
A tudatalattim nem célozgat, nincs szükség Freudra, hogy
kitaláljuk, mit jelenthet.
Reggel felkelek és dobolok. Ész nélkül ütöm Slayer- és
Metallica-dalok ritmusát, hogy próbáljak rendet tenni az
agyamban. Életemben először nem segít. Amikor pedig órákkal
később visszasétálok az emeletre, pont annyira zavart vagyok,
mint előtte.
Írok Lainey-nek, és megegyezünk, hogy találkozunk ebédre a
Boston Marketnél, az ő kívánságára. Én érek oda először, és
figyelem, ahogy végigsétál a parkolón farmerben, szürke
csizmában, fehér trikóban és hosszú ujjú, szőrös kabátban,
melyet mintha egy rózsaszínű birka gyapjából készítettek volna.
Hosszú haját magas lófarokba fogta, szemét pedig aranyszínű
pilóta-napszemüveg takarja el.
Szokatlan öltözet, kissé összevissza, de rajta működik.
Két pasi stíröli, amikor belép az ajtón, aztán, amikor
hátrafordulnak, hogy alaposan megnézhessék a fenekét,
meglepő módon kedvem támad kivájni a szemüket egy
műanyag evőeszközzel.
Furcsa.
Ahogy megyek felé, észreveszem alhasának kicsi, de
nyilvánvaló domborulatát. És újra megcsap az érzés, hogy ez
tényleg valóság. Ez az életem. Megtörténik.
Dean Walker apa lesz.
Atya ég!
Amikor az ember a saját fejében harmadik személyben
kommunikál saját magáról, akkor lehet tudni, hogy megszívta.
– Szia, Dean! Örülök, hogy látlak. Jó, hogy írtál. – Lainey a feje
tetejére húzza a szemüvegét. Mosolya gyors és könnyed.
Istenem, de jól néz ki.
Makulátlan, fehér bőr, magas arccsont, vastag, fekete
szempillákkal szegélyezett, nagy, kerek szem, épphogy
mosolygó, csücsörítő ajkak, szuper mellek, hosszú lábak, és
olyan fenék, amilyenbe az ember legszívesebben
belekapaszkodna, és soha többé nem engedné el.
Mármint tudtam, hogy csinos, tudom, hogy néz ki, de
valahogy tegnap estétől, a nyár elejétől mostanáig Lainey
túllépett a szépen, egyenesen a tökéletességbe.
Mellkasomban sóvárgó fájdalom lüktet, ahogy ágyékomban
is, csak mert ránézek. Bizarr, soha nem történt még velem
ilyesmi, és…, azt hiszem, nem örülök a fejleményeknek.
 – Szia! Téged is jó látni.
Ez jó, az udvariaskodó körök, kellemes, normális beszélgetés,
mintha egyáltalán nem lennék kiborulva.
Michael Dillinger, egy végzős köszönt a pult mögül egy „jó
napot, edzőbá”-val, és összekészíti a rendelésünket.
Mindkettőnk ételét kifizetem, Lainey pedig engedi. Üres a hely,
ezért a sarokban ülünk le, a háttérben pedig az Eli Young Band
Even If It Break Your Heartja szól, hogy ne legyen túl nagy csend.
Lainey nekiáll a krumplipüréjének és a mártásnak.
– Hmm… – nyögi üdvözülten sóhajtva.
Emlékszem erre a hangra.
Pontosan ilyen hangot ad ki orgazmus után is.
Szégyentelen farkam bosszút forral. Figyelmeztetően nézek
az ölembe. Baromira nincs itt az ideje, öreg.
–  Köszönöm, hogy találkozhattunk itt. Mostanában olyan,
mintha a krumplipüréjük és a sajtos tésztájuk függője lennék.
Csak ettől a két ételtől nem ég a gyomrom.
Aha.
Mert a terhes nőknek égni szokott a gyomra. Lainey pedig
terhes.
Az ÉN GYEREKEMMEL.
Az illetlen farokprobléma megszűnik. A sokk és a rettegés
nem jönnek ki jól a merevedéssel.
De…, hiába érzem azt, hogy mindjárt leokádom az előttem
fekvő menüt és süteményt, képtelen vagyok levenni a szemem
a pocakjáról. A tekintetem folyamatosan odatéved.
Annyira irreális. Lenyűgöző. Rémisztő és hihetetlen, de
lenyűgöző.
 – Szeretnéd megfogni? – kérdezi Lainey.
– Megfogni?
Bólogat, megtörölgeti szalvétájával a száját, és feláll.
–  Kicsi, de érezhető. – Felhúzza a pólóját, és lejjebb tolja a
farmerjét, aztán megfogja a kezemet, és a hasára teszi. Bőre
feszes és meleg a meglepően kemény dudoron.
Odabent pedig egy igazi baba növekszik.
Tudom, hogy ismétlem magam, de képtelen vagyok
abbahagyni, teljesen elszállt az agyam, már valahol a
sztratoszférában járhat.
– Wow! – Hüvelykujjam oda-vissza simítja szirompuha bőrét.
– Nem semmi, igaz?
– Őrületes – ingatom a fejem.
Túl őrületes ahhoz, hogy ne beszéljünk róla. Hogy ne értsem
meg tökéletesen. Hogy ne fektessük le az alapszabályokat és
elvárásokat. Nem különbözik sokban egy matematikai
egyenlettől; csak tudnom kell az adatokat, hogy meg tudjam
oldani a helyzetet.
Elhúzom a kezem, mire Lainey visszaül velem szembe, és
folytatja a krumplipüré majszolását.
– Na, szóval nem akarok seggfejnek hangozni, de… pontosan
hogyan képzelted el ennek a működését? – kérdezem. – Mit
vársz tőlem, Lainey?
Mogyoróbarna szemével visszanéz rám, mélyén érzelmek
tucatja kavarog. Remény, eltökéltség, öröm, aggodalom,
vonzalom és sóvárgás; mindez ott örvénylik, fedetlenül a
szemem előtt.
Nem hiszem, hogy Lainey képes a pókerarcra.
 –  Nem várok tőled semmit. Vagy… mindent várok, ha azt
szeretnéd adni. – Leteszi a villáját, szemöldökét enyhén
összevonja. – Nekem volt időm feldolgozni, átgondolni. Amikor
azt gondoltam, hogy nem foglak megtalálni, készen álltam
megszülni ezt a babát, megtartani, felnevelni és szeretni. Az én
döntésem volt, még mindig az. Most te is választás előtt állsz, el
kell döntened, hogy szeretnél-e apa lenni. A többi már csak
szervezés kérdése.
–  Eldönteni, hogy szeretnék-e apa lenni? – A pocakja felé
biccentek. – Azzal kicsit már elkéstem, nem?
– Nem attól lesz valaki apa, hogy felcsinál valakit.
Nyakam forró és viszket, nyelvem pedig mintha feldagadt
volna, akár egy allergiás reakció esetén.
– Igen, azt tudom.
Elkezdi magyarázni a Lainey életét; a blogját, a videóit, a
facebookos megállapodását.
– Egy évre szól a szerződés, ezért Jasonnel jövő nyárig lakunk
a tóparti házban. Utána úgy gondoltam, veszek egy lakást, vagy
bérelek egy házat a városban, hogy Jay-nek ne kelljen megint
iskolát váltania. – Mély lélegzetet vesz. – Egyikünk sem tervezte
ezt, Dean. De megismerhetjük egymást, barátokká válhatunk, és
együtt felnevelhetjük ezt a babát.
Pillantása az asztalra siklik.
– De ha ezt nem szeretnéd, az is rendben van.
Feltartom a kezem.
– Mit jelent, hogy „az is rendben van”?
– Nem kényszerítelek semmire, amit nem akarsz valójában. A
szülőség nem így működik, számomra nem. Ahhoz túl nehéz és
túl fontos. Akarnod kell, Dean.
– Akkor… mi lesz? – Próbálom magamban elképzelni, az hogy
működne. – Megszülöd a gyereket, aztán idegenek leszünk?
Csak összefutunk vasárnap reggelente a Bagel Shopban? Helló,
mizu, kurva szép időnk van, mi? Mit szólsz a Giants-meccshez?
Lainey vállat von, selymes lófarka himbálózik a mozdulattól.
– Lesz, ahogy lesz.
Kissé kísérteties, milyen nyugodt ezzel az egésszel
kapcsolatban. Rögtön hátsó szándékot kezdek keresni, az érme
fájdalmas másik oldalát.
– Mi a helyzet a gyerektartással?
– Ha úgy döntesz, hogy része leszel a gyerek életének, akkor
beszélhetünk arról, hogyan intézzük a pénzügyeket. Ha nem,
akkor nem akarom a pénzedet. Tudok gondoskodni magamról
és a gyerekeimről.
Lainey-ben van egyfajta makacsság. Jelen van mogyoróbarna
szemének villanásában, orrának rángásában és felszegett
állában. Nagyon tetszik ez is.
És mégis furcsa.
Mert életem több mint felében a nők harcoltak értem. Mindig
jobban érdekelte őket a dolog, mint engem, mindig többet tettek
a kapcsolatért, mint én. Nem azért mondom, hogy egy seggfej
legyek, pusztán ez az igazság. Ők akarták az elköteleződést, az
ígéretet, a lakáskulcsot, a komódfiókot, a gyűrűt.
De most ez a nő életünk hátralévő részében magához
láncolhatna. Mégsem teszi. Lainey nem csupán az én
térfelemen hagyja a labdát, hanem a lábam elé teszi, aztán
elsétál.
 Fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel.
Lainey eltolja magától az üres tányérját, és belekortyol a
vizébe.
– Nem kell ebben a pillanatban döntened, van időnk. Gondold
át, találd ki, mit szeretnél!
Az arcomra emeli a tekintetét, nagy szeme ragyog, álla
határozottságról árulkodik.
– Az a helyzet, Dean…, hogy a gyerekekkel kapcsolatban… az
embernek biztosnak kell lennie a dolgában. Jason apja nem
része a fiam életének, soha nem is volt, és tudom, hogy ez nehéz
volt Jasonnek. De a fájdalomnak volt ideje gyógyulni. És vannak
nagybátyjai és egy nagypapája, akik szeretik, és beleléptek a
megfelelő szerepbe, amibe én nem tudtam. De ha az apja félig
mellette lett volna, félig nem, ha csalódást okozott volna neki,
ha azt mondta volna, hogy együtt csinálnak majd valamit, aztán
nem csinálta volna, ha játszott volna az érzéseivel…, az olyan
lett volna, mint folyamatosan letépkedni a vart a sebről.
Akkor…
– Heges maradt volna – fejezem be gyengéden.
Mert értem. Tudom, miről beszél. Láttam a diákjaimon, és az
én elcseszett származásomon is. A gyerekek tudják, mikor
akarják őket és mikor nem, ezért baromi fontos, hogy a
hozzájuk legközelebb álló emberek akarják.
– Így van. – Lainey átöleli a pocakját, és lebiggyeszti szép ajkát.
– Szóval, ha úgy döntesz, hogy nem szeretnéd, megértem,
tényleg nem haragszom. De ha arra jutsz, hogy benne vagy,
akkor komolyan kell gondolnod. Biztosnak kell lenned benne.
All in.
 Visszanézek rá, és tudom, hogy a világom a feje tetejére állt.
Nem tudom, mit csinálok, és fogalmam sincs, mit akarok.
– Ez teljesen érthető – bólogatok lassan. – Abszolút logikus.
Lainey finoman elmosolyodik, aztán feláll.
– Hívj csak, ha szeretnél még beszélni, vagy ha kérdésed van!
– Az ajtó felé int. – A Miller utcai kísértetkastélyban leszek.
Felnevetek. Aztán Lainey előrehajol, majd puszit nyom az
arcomra, és illata körülölel. Erre is emlékszem, bőrének illatára,
az ízére; meleg, tiszta és mézédes. Ahogy sóvárogtam az íze
után napokig…, hetekig azután, hogy együtt voltunk.
Kihúzza magát, és az ajtó felé fordul.
– Figyelj! – szólok utána gyengéden. – Kérdezhetek valamit?
– Persze.
–  Hogy lehetsz ilyen laza ezzel kapcsolatban? Hogyhogy
annyira… hogyhogy nem borultál ki?
Egy pillanatig gondolkodik, majd így felel:
– Tizenkilenc évesen szültem Jayt, nem ez az első megállóm a
nem tervezett várandósság útján. És, ugyan a családom segített,
egyedül neveltem őt fel. Minden ösztönöm azt súgja, hogy jó
ember vagy, Dean. Rendes pasi. Ezért szívesebben csinálnám
veled, de ha úgy alakul, hogy nélküled kell…, tudom, hogy
rendben leszek. – Kezét a hasára teszi. – Rendben leszünk.

A Boston Market után elugrom Garretthez. Két bátyja, Connor

és Tim is ott vannak, négyen ülünk a parton a tűz körül, és
sörözgetünk, miközben Connor három fia lent kacsázik a
kikötőről.
Összesen négy Daniels fiú van; az orvos Connor, a rendőr
Ryan, Garrett és a legfiatalabb, a tűzoltó Timmy. Az, hogy Garrett
legjobb barátja voltam, betekintést nyújtott abba, milyen egy
nagy családban élni, bátyákkal, akik vigyáznak rád, leszidnak és
persze szívatnak is. Mindig úgy kezeltek, mintha közülük való
lennék. A mai napig.
– Szerintem menekülj, öreg! Kaptál kiutat, fogadd el! Te vagy
a zseni, nem? Ne legyél akkor most meg hülye!
Ez a szívmelengető tanács Timtől érkezett.
Minden családban van egy pöcs. Timmy Danielsék pöcse.
Kedvelem a pasast, ne értsetek félre! De legfiatalabb gyerek
szindrómája van, súlyos eset. Vagyis önző, énközpontú, agyilag
nagyjából tizenhat éves. Éretlen tizenhat éves.
–  Tényleg ilyen könnyen lemondanál a gyerekedről? – néz
elítélően Connor az öccsére.
– Attól függ, anya tud-e róla – gondolja át Timmy.
– Ne legyél már ekkora pöcs! – szól Garrett. – Csak két percig!
Egyáltalán lehetséges ez?
– Valószínűleg nem – veregeti meg Tim a bátyja vállát. – De jót
beszélgettünk, bátyuskám.
Garrett meg akarja ütni, de az évek alatt Tim megtanult
gyorsan elhajolni.
–  Haver, csak viccelek – mondja nevetve. – Esküszöm, Callie
hormonjai fertőzőek, mindig, amikor teherbe ejted, túlérzékeny
és érzelmes leszel.
– Pofa be, te gyökér!
–  Nem fogok menekülni – mondom nekik, és igyekszem
visszaterelni a beszélgetést a témához. – Fizetek gyerektartást,
nyilvánvalóan. Nem hagyom egyedül – ingatom a fejemet. – De
az egész apadolog… Abban nem vagyok biztos.
A fegyelem nem az erősségem. Szerintem az ember csak
egyszer fiatal, és minél tovább érdemes kihúzni. Véleményem
szerint a bulizás jót tesz a léleknek. Szerintem a kamaszoknak
évekkel a huszonegyedik születésnapjuk előtt meg kellene
tanulniuk ésszel inni. Utálom a zöldségeket. Megeszem őket,
mert jót tesznek, de nem hiszem, hogy valaki mással meg
tudnám őket etetni.
Mindig is inkább jó fej nagybácsi alapanyagnak láttam
magam, aki majd Garrett gyerekeinek küldi a pénzzel teli
képeslapokat, és aki végül majd Floridában vonul nyugdíjba egy
folyton változó, feleolyan idős barátnőkből álló háremmel.
Nekem ez volt az elképzelésem az életemről. Gyerekek,
feleség, család; az ilyesmi soha nem szerepelt a tervben.
– El tudnátok képzelni, hogy gyereket nevelek?
Garrett az arcomba bámul, barna szeme sötét és komoly.
– Határozottan.
Connor, akinek mindig is adtam a véleményére, egyetért.
– Teljes mértékben.
– Komolyan? – kérdezem.
–  Még szép! – mondja Connor. – Láttalak már Will-lel, vele
nagyon jól bánsz.
Garrett felé mutatok a hüvelykujjammal.
– Will az övé. Vissza tudom adni neki.
Garrett a fejét ingatja.
–  De amikor van egy sajátod, őt nem akarod visszaadni.
Minden, amit csinálnak, csodálatos. Szarnak egyet, te meg
csodálod.
– Ez undorító, Gar – grimaszol Timmy.
– De igaz. – Garrett kortyol a söréből, és engem néz. – Nagyon
jól bánsz a diákjaiddal.
– Ők kamaszok – legyintek.
–  A kamaszok és a csecsemők annyira nem különböznek.
Általában a babákkal még egyszerűbb is szót érteni.
– Ez így igaz – mutat Connor az öccsére.
Connor legfiatalabb fia, a hétéves Spencer felszól az apjának,
hogy menjen velük kacsázni. Connor nagyjából két évvel
ezelőtt vált el, és csak minden második hétvégén vannak nála a
fiúk, ezért amikor velük van, mindent megtesz, hogy igazán
velük legyek. Üvegét az asztalra teszi, és elindul a stégre vezető
lépcsőkön.
– Persze ott van az anyukaelőny – jelenti ki Tim komolyan. –
Arról ne feledkezzünk meg!
Garret a fejét ingatja az öccsére nézve.
– Légy szíves, ne segíts!
Én mégis megkérdezem:
– Mi az az anyukaelőny?
Tim előrehajol.
– Gondolom, ez a Lainey-csaj jól néz ki.
– Gyönyörű – helyeslek.
–  Hát, szüksége lesz valakire, aki a következő kilenc
hónapban dugja. A terhes nők valószínűleg nem szeretnek
pasizgatni az éjszakában, ezért ez a feladat valószínűleg a te
farkadra maradna. Bármennyi, könnyen hozzáférhető szexről
beszélünk, ráadásul óvszer nélkül, hiszen kétszer nem
csinálhatod fel.
Nagyszerű felvetés. Döbbenetes, hogy én nem gondoltam rá.
Hónapok óta azzal álmodom, hogy újra Lainey-ben lehetek.
Most pedig itt van. Elérhető, mohó – láttam abból, ahogy
végignézett rajtam a szülői értekezlet estéjén és ma ebédnél,
ahogy kitágult a pupillája, és megmerevedett a mellbimbója.
Tudom, mikor érdeklek egy nőt, és Lainey határozottan benne
lenne a nyári kaland megismétlésében. Valószínűleg
számtalanszor.
Elképzelem, hogy fog kinézni néhány hónap múlva; teltebb
mellel, kerekebb, nehezebb pocakkal, és igen, kissé
helytelennek érzem, de ez még vonzóbbá teszi.
Megcsörren Tim telefonja, és a szemöldökét vonogatva néz a
képernyőre.
–  Apropó szex… – Elindul felfelé a lépcsőn a ház felé, és
felveszi: – Szia, bébi! – Garrettet és engem pedig kettesben hagy
a parton.
A tó túlpartjára nézek, és hosszasan kortyolok a sörömből.
–  Nem vagyok benne biztos, hogy megy ez nekem, D –
mondom neki halkan. – Mégis mit tudok én az apaságról? Nem
tudom, hogy bennem van-e a képesség, érted?
Garrett lassan bólogat.
Ő már gimnáziumban is mindig összeszedett volt. Ő volt az
irányító; stabil, kiegyensúlyozott, állhatatos; én pedig a
kockázatkedvelő elkapó, aki szerette feszegetni a határokat, és a
nagy játékra menni. Ezért voltunk jó csapat, és ez nem változott.
Lekörözném egy IQ-teszten, de kettőnk közül ő a bölcsebb.
 – De amit fel kell tenned magadnak, Dean, az a kérdés, hogy
egy év múlva…, vagy öt, tíz, tizenöt múlva, hogy fogsz tudni
tükörbe nézni, ha nem vállalod?

Másnap délután a nappaliban előveszem Nagyi antik

komódjából a régi, poros fotóalbumokat. Olyan képeket
nézegetek, melyeket nemhogy nem láttam, de még csak nem is
gondoltam rájuk évtizedek óta.
Van egy polaroid anyámról a születésem napján; feje alatt
párnahalommal, engem világoskék takaróba csomagolva tart a
kislányos arcú, sötét hajú, tizenhat éves lány, aki a világra
hozott.
Aztán otthagyta a gimnáziumot, letett egy vizsgát, majd
hároméves koromban lelépett, és Nagyinál hagyott. Egy darabig
járta az országot, csak párszor láttam, végül nagyjából tíz évvel
ezelőtt Vegasban telepedett le.
Lapozok, és következnek a szokásos etetőszékes evésről
készült képeim, valamint a pucér fürdőkádas fotók. Néhány
oldal múlva látom magamat az óvoda első napján. Emlékszem,
hogy Nagyi csinálta ezt a képet, a lakeside-i óvoda előtti fa
mellett. Mosolyogva nézek a kamerába, szögletes szemüvegben
és fehér ingben, vállamon supermanes hátizsákkal.
Szép, stréber kiskölyök voltam.
Nagyi becsoszog a nappaliba, kezében Lucyvel, és
törülközővel dörzsölgeti a szörnyeteg nedves, fekete bundáját.
A macska jobb napjain is gyűlöli a világot, de a fürdős napokon
különösen bosszúszomjas. Nagyi leül mellém a kanapéra, Lucy
pedig megrázza magát az ölében. Aztán megfordul, felemeli a
farkát, és megmutatja a segglyukát, mielőtt elugrana.
Milyen árnyalt…
– Nézzenek oda! Milyen édes kisfiú voltál – hajol előre Nagyi,
és reszkető kezét végighúzza az óvodás képen.
Átfutom a többi oldalt, és a végén, nem az albumban, hanem
csak úgy belecsúsztatva, találok egy képet az apámról.
Furcsa az apámként gondolni rá, mert csak ezen a képen
láttam, melynek készülésekor fiatalabb volt, mint a diákjaim
nagy része, a gördeszkapályán alkonyatkor, ahogy a hóna alatt
matricákkal teli gördeszkát tartva vigyorog a kamerába. Csak
egy fiú.
Megpöckölöm a képet.
– Úgy néz ki, mint egy huligán. Egy igazi nagyokos.
Az a fajta kölyök, akit minden másnap McCarthy irodája előtt
látnánk, az tuti.
Nagyi megerősíti a gyanúmat.
–  Amennyire emlékszem, elég nagy barom volt. – De aztán
rám néz, és ellágyul a hangja. – Viszont neki is szerepe volt a
létrehozásodban, ezért biztosan nem volt teljesen rossz.
Tizenhat éves korához képest magas volt, vastag, szőke haja
ismerős, de itt áll meg a hasonlóság. Az arcvonásaink mások, az
állvonalunk, az orrunk. Szerintem egyik szülőmre sem
hasonlítok…, vagy talán csak nem voltak velem elég hosszú
ideig ahhoz, hogy észrevegyem a hasonlóságokat.
– Eljött valaha hozzám?
–  Nem – ingatja a fejét Nagyi. – Már akkor sem járt iskolába,
mielőtt anyád elmondta neki, hogy terhes. Elhúzta a csíkot a
városból, már mielőtt megszülettél. A barátaival ment el egy
furgonnal; azt mondta, Hawaii-ra mennek szörfölni, vagy
valami efféle ostobaság.
Soha nem nehezteltem anyámra azért, mert elment,
valójában nem. Bizonyos szintig tudom is, hogy ez volt a
legszebb dolog, amit valaha tett értem. Tudom, hogy nem lett
volna képes a valódi anyám lenni. És tudta, hogy Nagyi majd
gondoskodik rólam, szeret engem, és jól nevel fel.
Az a pöcs egy másik történet.
– Hogy csinálhat valaki ilyet? Megértem, hogy fiatal korában
lelépett, de amikor felnőtt, vajon soha nem gondolkodott el,
hogy jól vagyok-e? Már harminc éves volt, amikor én tizennégy.
– Bőven elég idős, hogy végre felnőjön. Felelősséget vállaljon.
Hogy érdekelje, legalább egy kicsit. – Mi lett volna, ha
szükségem van egy vesére vagy vérre? Hogy lehet az, hogy
valakinek van valahol a világban egy gyereke, és egyáltalán
nem érdekli?
Nagyi megpaskolja a karomat, és vállat von.
–  Némelyik ember egyszerűen ilyen, Deany. A váratlan
fordulatoknál egyesek ott maradnak, míg mások a legközelebbi
kijárat felé veszik az irányt. Ha egyáltalán felmerül benned ez a
kérdés, akkor már tudhatod, te melyik típus vagy.
Felnövekvőben úgy sejtettem, Nagyi látnok. Egyszerűen tud
bizonyos dolgokat. Ha takarodó után osontam haza, vagy
füveztem a zenekarral az erdőben, még ha nem is kapott rajta
konkrétan, valahogy mégis tudta. Most is ezt érzem.
– Hogy merült ez most fel, Dean?
 Nem hazudok, az asszony egy ősz hazugságvizsgáló. De nem
mondom el a teljes igazságot sem. Még nem.
–  Felmerültek bizonyos dolgok, ami miatt gondolkodni
kezdtem, csak ennyi.

Később elmegyek egy körre a városban. A dobpüfölés nem

segített kiüríteni az agyamat, de talán egy kis céltalan vezetés
lesz a megoldás.
Ahogy hajtok a főúton, meglátom az öreg Mrs. Jenkinst, aki
egy púpos, barna kabátkupacnak tűnik, ahogy sétáltatja a
pattogó, karamellszínű shih-tzut, amit a dédunokái vettek neki
a kilencvennegyedik születésnapjára. Mr. Martinez éppen a
bútorboltja kirakatát takarítja egy hosszú, fekete ablaktörlővel.
Egy csapat fiú biciklizik a járdán, és a látvány azonnal
visszarepít arra a napra, amikor hatévesen megtanultam
biciklizni. Egyedül tanultam meg, folyton le volt zúzva a
könyököm és le volt horzsolva a térdem, mert senki nem volt,
akit eléggé érdekeltem volna ahhoz, hogy megtanítson.
Aztán Tara Benedictet látom, egy csajt, akivel együtt jártunk
gimnáziumba, ahogy az egyik kezével a nemrég született
kislányát tolja babakocsiban, másikkal pedig Joshua kezét fogja.
Josh Tara fia, a srác apja már nincs a képben, és Tara új férjét
szólítja apának.
Akárhány nővel is dugtam, akárhány barátnőm is volt,
akikkel később szakítottam, soha nem éreztem birtoklási
vágyat. Egyszer sem. Szerintem soha nem érdekelt senki
annyira, hogy egyáltalán felmerült volna a féltékenység
lehetősége.
Mégis, ahogy elképzelem Lainey-t Tara helyében, ha arra
gondolok, hogy a gyerekemet majd más pasival neveli fel,
akárkivel – valószínűleg egy idiótával –, egy szó visszhangzik
bennem, mint egy túlhúzott gitárhúr csikorgása, mely bármikor
elszakadhat.
Enyém, enyém, enyém.
Lainey az enyém volt aznap éjjel, minden gyönyörű porcikája.
És a baba, akit csináltunk, szintén az enyém. A miénk.
A csontomig hatol a felismerés.
A nap lemenőben van a tó nyugati oldalán, és a víz tükrén
úgy verődik vissza, mint egy narancsszín tűzgolyó, ahogy
végighajtok a Miller utcán, és felállok Lainey kocsibejárójára.
Szél csap meg, amikor kiszállok az autóból, egy kupac ropogós,
barna levél kavarog a lábamnál, ahogy hosszú, határozott
léptekkel szelem át a gyepet.
Bentről hangosan szól a Shallow abból a Lady Gaga és Bradley
Cooper filmből. Hallom, ahogy felsétálok a lépcsőkön, aztán át a
verandán, a hátsó ajtó felé.
De megtorpanok, amikor meglátom az ablakon át. Még
erősebben tér vissza a sóvárgó lüktetés a mellkasomban.
Lainey haja hosszú, laza hullámokban omlik a vállára. Puha,
szürke rövidnadrág és trikó van rajta, melyből pár centi bőr
kilátszik a kerek kis pocakja felett. Bő, bézs pulóver lobog
körülötte, ahogy körbe-körbe forog, lassan, mezítláb táncol a
fényes keményfa padlón.
És hirtelen, egyetlen szempillantás alatt minden a helyére
kerül bennem. A zuhanós, rettegős érzés eltűnik…, mert…, oké,
talán nem tudom, mit csinálok, de azt igen, hogy mit szeretnék.
Több akarok lenni, mint apám, és jobb, mint anyám. Ott
akarok lenni Lainey-nek, nekik. Nem akarok egy nyomorult,
kifakult kép lenni egy öreg fotóalbum végén.
Meg akarom csinálni, és jó akarok benne lenni, jobban
vágyom rá, mint életemben bármire.
Hangosan kopogok a tölgyfa ajtón, hogy hallja a zene mellett.
Amikor ajtót nyit, felnéz rám, rózsaszín ajka enyhén nyitva,
hosszú, szép szempillái pislognak nagy, gyönyörű szeme körül,
és legszívesebben agyoncsókolnám.
– Szia, Dean…
A zene egyre hangosabb a szobában, a két hang arról énekel,
hogy elmerülnek a mélybe, és messze maguk mögött hagyják a
biztonságos sekélyt.
A hangom tiszta az egyszerű, megingathatatlan igazságtól.
– Benne vagyok. All in.
 9. FEJEZET

Lainey

Bajban vagyok.
– Ez annyira furcsa.
– Igen. Igazad van. Nagyon furcsa.
Dean és Jason a hátsó verandán ülnek egymás mellett a
lépcsőn. A tóra néznek. Beszélgetnek. Egymás mellett, mint férfi
a férfival, tanár a diákkal, a gyerekem apja a gyerekemmel.
– Annyira… kiábrándító.
– Tényleg?
– Aha.
– Hogyhogy?
Én a konyhaablakból leskelődöm és hallgatózom a résnyire
nyitott ajtón át, mint egy terhes kukkoló.
– Maga a kedvenc tanárom…
– Ez sokat jelent nekem.
–  Most pedig megtudom, hogy maga a pasi, aki… – Jay
képtelen kimondani. Valószínűleg már a gondolattól is rosszul
van. – Hogy maga és az anyukám…
– Jobb, ha nem gondolsz rá. Csak zárd ki!
– Napról napra egyre nagyobb a hasa, elég nehéz lenne nem
gondolni a történtekre.
 – Jogos.
Azt hiszem, jól kezeltem a helyzetet. Nyugodt voltam, érett,
erős és méltóságteljes. Komolyan gondoltam, hogy egyedül is
meg tudnám csinálni, tényleg meg tudtam volna.
– Maradhatok az óráján?
– Megbeszélem Miss McCarthyval, de nem látom be, miért ne
maradhatnál.
De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem könnyebbültem
meg, hogy nem egyedül kell.
Megkönnyebbültem, és… örülök. És az öröm része aggaszt.
– Hogyan szólíthatom?
– Nem t’om. Hogyan szeretnél szólítani?
– A Dean nagyon fura lenne a suliban.
–  Egyetértek. Ha te nekiállsz Deannek hívni, akkor az egész
osztály is…, az pedig anarchiát szül.
Amikor Dean megjelent a verandámon, ragyogó, viharos kék
szemével, és megesküdött, hogy teljesen mellettem áll, mintha
az lett volna a legünnepélyesebb, legfontosabb dolog, amit
valaha tett, majdnem elájultam. Tényleg elgyengült a térdem.
Komolyan.
– De Walker edzőnek hívni itthon…
–  Túl kínos lenne – ingatja a fejét Dean. – Mint valakit
Nagyapának vagy Ezredesnek hívni. Mintha egy Cluedo játék
lenne az életünk; Walker edző a hálószobában egy konyhai
fecskendővel.
Jason felhorkan.
– Túl korai? – kérdezi Dean nevetős hangon.
Most pedig mély beszélgetést folytat az én Jayemmel, és ez a
legédesebb dolog, amit valaha hallottam. A törődés a
hangjában, ahogy a fiammal beszél. A figyelem.
Egy kamaszfiúval folytatni beszélgetést az élet
legbonyolultabb helyzeteiről nem egyszerű. Kevés férfi tudná,
hogyan kezelje az ilyesmit, és ezt a csodás példát hallgatni
mámorító. Csábító, vonzó dolog, mely egy mélyen szunnyadó,
ösztönös részemet szólítja meg.
Az a részem le akarja tépni Dean Walkerről a ruhát.
–  Oké, akkor itthon tegezhetsz, a suliban viszont magázol.
Ehhez mit szólsz?
– Részemről működik.
Máris érzem, ahogy az érzelmeim elszabadulnak, a szélben
elszálló lufiként emelkednek egyre magasabbra és magasabbra,
amíg olyan messze kerülnek, hogy már látni sem lehet őket.
Jobb, ha az ember a földön áll.
A remény ijesztő. A ragaszkodás veszélyes. A csalódás bénító
tud lenni.
A saját bőrömön tanultam meg. Egyszerűbb nem várni
semmit az emberektől, nem vágyni vagy álmodni egy jövőről,
mely talán soha nem következik be.
– Ezek szerint gyakran leszel itt nálunk?
– Ha anyukád részéről rendben van, aha. Ez a tervem.
De most szédítő, nyálas érzés támad a mellkasomban. Az
arcomon a mosoly állandósul, pusztán azért, mert Dean úgy
döntött, velem együtt csinálja. Az életünk része lesz.
–  Azért azt tudnod kell, hogy nekem nincs ám szükségem
apára, vagy ilyesmi. Voltak pasik, akik próbáltak apaszerepben
tetszelegni, és elég volt. Az a hajó már elúszott.
 Volt egy pasi, akivel néhány hétig randevúztam, aki próbált
apaszerepben tetszelegni. Vadász volt, és meg akarta osztani a
kinti sportok iránti szeretetét Jayjel, de számomra egy szarvas
kibelezése egy hatéves előtt kizáró ok.
–  Azt pedig neked kell tudnod, hogy nem hiszem, hogy
bárkinek is az apja lehetnék, legalábbis egyelőre. Még néhány
hónapom van, hogy gatyába rázzam magam a feladathoz. De
egyelőre neked én csak… a barátod szeretnék lenni, Jason.
Ez a gyengéd vallomás szirupos, édes vágypocsolyává
olvasztja a szívemet. Kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy Dean
jó ember, és minden kimondott szavával megerősíti a
feltételezésemet. Okos, tehetséges és vicces, azt pedig nem
felejthetjük el, hogy szexi. Olyan elképesztően szexi.
Az a szemüveg, te jó ég; viszlát, vad dobossrác, üdv, szexi
professzor! Rögtön fantáziák sorozata árad a fejembe.
Legszívesebben minden porcikáját végignyalnám.
– Ez részedről rendben lenne?
– Aha, a barátságnak örülnék.
– Szuper.
– Szuper.
Mégis hogyan állhatnám meg, hogy ne vágyjak egy ilyen
kívánatos férfira? Az pedig, hogy vágyom Deanre, csak bajba
sodorhat. Viharossá és kínossá teheti a viszonyunkat. Az
egyszerű jobb. Könnyű. Csak a babára összpontosítani. Közös
gyereknevelés és barátság.
Ennyi.
Távol kell tartanom a gondolataimat Dean csodás szájától,
szexi mosolyától, kezétől, kemény, markolnivaló fenekétől és
főleg a farkától. A gyönyörű farkától, melytől fényesebben
ragyogtam, mint a Rockefeller Center karácsonyfája. Azt
hiszem, biztosan állíthatom, hogy az összes többi péniszt
elrontotta, még a legjobb vibrátoromat, Charles-t is. Charles-szal
volt néhány légyottunk nyár óta, de egyszerűen nem
ugyanolyan.
–  Az a helyzet… – Jason megáll, körülnéz, aztán halkan
folytatja, mintha titkot osztana meg: – Anyám megszokta, hogy
mindent egyedül csinál. Azt mondja, így egyszerűbb. Soha nem
volt igazi segítsége, rajtam kívül. De megérdemli, hogy legyen.
Megérdemli, hogy valaki gondoskodjon róla. – A fiam Dean felé
fordul. – Ha ezt megteszed, akkor minden oké lesz köztünk.
Dean a kezét Jason vállára teszi, és visszatér a gyengéd,
ünnepélyes hanghordozása.
– Igen, Jay, ezt határozottan meg tudom tenni.
Olyan nagyon nagy bajban vagyok.

Miután a fiúk bejönnek, körbevezetem Deant a házban; a

konyhában, a félig kész projekteken, a hálószobában, ahol majd
a gyerekszoba lesz. Nagyjából egy óra múlva a rögtönzött
raktárszobában kötünk ki, mely még mindig tele van szedett-
vedett bútorokkal és alapanyagokkal.
Leül egy szürkésbarna kanapéra, melyet egy ingatlan
árveréséről szereztem, és tervezem újrakárpitoztatni.
Terpeszben helyezkedik el, egyik karját lazán a háttámlára teszi.
És engem néz. Minden mozdulatomat figyeli, ahogy a szobában
szaladgálok.
Kigöngyölítek egy tekercs ezüst, műszőrme anyagot.
–  Ezt díszpárnákhoz fogom használni a nappaliba. Talán egy
szőnyeget is készítek belőle, vagy babzsákfotelt. Szeretem a
különböző anyagokat; egyéniséget ad a helyiségnek anélkül,
hogy túlbonyolítaná.
Fecsegek, zavart vagyok a háborgó érzéstől a gyomromban,
amit átható pillantása okoz.
Mély levegőt veszek, aztán leteszem az anyagot.
– Nem igazán érdekel mindez, ugye?
Szája sarka felfelé kunkorodik, romlott, kaján vigyorra.
– Ó, eléggé érdekel. Határozottan.
Aztán a dobozok és festékes vödrök felé fordul.
–  Szerintem szuper munkát végeztél a házban, Lainey. – Pár
hosszú nyakú, pávakék borosüveg felé int, melyeket napelemes
fényfüzérrel töltöttem meg. – Az, amit csinálsz, ahogy a
semmiből valami különlegeset készítesz, egyszerűen
elképesztő. Még soha nem találkoztam hozzád hasonlóval, és
ezt komolyan mondom.
Dean feláll a kanapéról, és közelebb jön, majd a szemembe
nézve kezét a hasamra teszi. Tenyere meleg és megnyugtató
érzés a bőrömön.
–  A te kreativitásodnak, valamint az én agyamnak és fejlett
atlétikai érzékemnek köszönhetően a gyerekünk minden
szempontból kiváló lesz.
A gyerekünk.
Nem szoktam hozzá ehhez a kifejezéshez, de tetszik.
Életemben először hagyom magamnak, hogy elképzeljem,
milyen lenne nem egyedül csinálni. Hogy mindent közösen
élünk át.
A gondolat nagyon-nagyon szép.
Amikor az ember megszokja, hogy egyedül cipel minden
terhet, nem veszi észre, milyen nehéz, amíg le nem kerül róla.
Dean kezére teszem a sajátomat, és elmosolyodom:
– Igen.
–  Anyaaa! – Jason elnyújtott hangja szeli át a pillanat
intimitását. – Mi lesz a vacsi?
A világ összes kamaszfiújának a kérdése.
Dean az órájára pillant.
–  Mi lenne, ha te és Jay eljönnétek hozzánk vacsorára?
Megismerkedhetnétek Nagyival. Fel kell vennem a moziestről a
nyugdíjas klubban.
– Nagyi?
–  A nagymamám. A szüleim nincsenek benne az életemben,
és nincsenek testvéreim sem. Nagyi nevelt fel. Ő a családom.
– Ó! – Ujjaimmal dobolok a pocakomon. – Tud a babáról?
– Még nem.
– És nem gondolod, hogy először el kellene mondanod neki?
Zavartnak tűnik.
– Pontosan ezt csinálnánk, elmondanánk neki.
Úgy tűnik, ha Dean egyszer belevág valamibe, gőzerővel
halad előre. Biztosan a fociedző énje miatt végig kell vinni a
labdát a pályán. Gyerünk, csapat!
Tekintete az enyémet keresi.
– Mi a baj, Lainey?
–  Vajon jó ötlet csak így rázúdítani? Megjelenek a lakásában
terhesen, a kamaszfiammal; két gyerek, két különböző apától. A
nagymamád teljesen másik generációból származik…, nem
fogja azt hinni, hogy… egy kurva vagyok?
Dean hátravetett fejjel nevet, mély, morgó hangon. És az
ádámcsutkája ismét kísértésbe ejt a szexiségével.
Talán tényleg kurva vagyok.
Dean nevetése elhal, amikor rám néz.
–  Annak idején Nagyi ügyvéd volt. Későn szülte anyukámat,
és rengeteget dolgozott gyerekkorában, a városban lévő
irodájában. A fő szakterülete a női jogok voltak; szexuális
zaklatási ügyek, küzdelem az azonos fizetésért, abortuszjogok.
Elégette a melltartóját, és a legfelsőbb bíróság előtt érvelt. Bár
nem ugyanazon a napon.
– Ez elképesztő.
–  Aha – bólogat Dean. – De a lényeg, hogy lehetne hét
gyereked, nyolc különböző apától, azt is leszarná. Az első
unokája cseperedik a pocakodban, és veled boldog vagyok, neki
csak ennyi fog számítani.
Szavai az agyamban visszhangoznak.
– Én… boldoggá teszlek?
Kissé korainak tűnik ez a kijelentés.
De arcán playboyos mosoly jelenik meg, és mélyebb lesz a
hangja.
– Kanossá teszel.
Tekintetemet úgy vonzza Dean ágyéka, mint a mágnes a
fémet. És Istenem, tényleg merev. Hosszú, vastag pénisze a
sliccének feszül. Összefut a nyál a számban, ahogy eszembe jut
az íze és farkának meleg, selymes érzete a nyelvemen.
 – A boldog általában hamarosan követi a kanost, szóval ja, azt
hiszem, a boldog jó kifejezés.
Dean odahajol, és gyors puszit nyom az arcomra.
– Ne félj, Lainey, vigyázok rád!

Mr. Giles, a lakeside-i asztalos azt mondta, hogy van felesleges

anyaga, amit ma este átvehetek, ezért felvetem, hogy a
furgonommal menjünk, és egy szín alatt vegyük fel Dean
nagymamáját és a fát is.
Dean a kocsibeállón áll.
–  Persze. Elég magabiztos vagyok a férfiasságomban ahhoz,
hogy hátul utazzak.
Mellette Jason bólogatva egyetért:
– Én is. Magabiztos vagyok.
Eszembe jut, vajon Dean tisztában van-e vele, hogy máris van
egy kis klónja, aki bálványozza őt.
Kinyitja a furgon ajtaját, aztán becsukja mögöttem, miután
beszállok. Nem szállok ki a furgonból, amikor odaérünk Mr.
Giles boltjához, helyette a visszapillantó-tükörből meghatva
nézem, ahogy Dean és Jay bepakolják nekem hátra a hosszú
tölgyfa lapokat.
Aztán Dean a város másik felére navigál, és beállunk a
nyugdíjas klub iskolaméretű téglaépülete elé. Kiugrik az
autóból, és pár perccel később kijön az épületből egy mellette
csoszogó aprócska, ősz hajú hölggyel, aki tényleg feleakkora,
mint ő.
 Dean kinyitja az anyósülés ajtaját. A nagymamája fél arcát
eltakaró, kerek, lila szemüvege mögül zavartan néz a föld és az
ülés közötti távolságra.
– Ehhez kelleni fog egy kis segítség, Deany.
Beemeli az asszonyt a furgonba, aztán becsatolja körülötte a
biztonsági övet, miközben bemutat minket.
– Nagyi, ők itt Lainey Burrows és a fia, Jason.
Kicsit túl lelkesen nyújtom ki a kezem, nincs sok
tapasztalatom a szülőkkel, nagyszülőkkel való találkozás terén.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Walker.
Törékeny kezét az enyémbe teszi, és elmosolyodik.
Észreveszem, hogy Dean a nagymamájától örökölte a szemét.
– Hívj csak Nagyinak, mindenki így szólít!
Jason a hátsó ülésről integet, Nagyi pedig visszaint neki.
– Milyen volt a moziest? – kérdezi Dean, miközben bemászik.
Az asszony úgy csettint a nyelvével, mint egy bosszús tyúk.
–  Egyszerűen szörnyű. A Miss Daisy sofőrjét néztük. Mégis
miért szeretnék egy ilyen filmet nézni, hiszen ez az életem!
Nagyi végighúzza a kezét a műszerfalon.
–  Tetszik a járgány, Lainey. Nagyon izmos. Lefogadom, hogy
ebben a kocsiban senki nem köt beléd.
– Ez igaz. – Elmosolyodom. – És jól jön a munkámhoz.
–  Lainey lakberendező, Nagyi – magyarázza neki Dean. –
Bútorokat és lakberendezési tárgyakat készít. Felújítja az öreg
házat a Miller utcában.
–  Ó, az egy nagyon szép ház! Jó tudni, hogy megint lakik ott
egy család.
Minden szuperül megy.
 Amíg Dean azt nem mondja:
– Itt fordulj balra, Lainey, a második utcára!
De amikor befordulok, a csuklóm hozzáér a kormányon a
bluetooth-t aktiváló gombhoz. A hangszóró bekapcsol az
autóban, és a furgon automatikusan kapcsolódik a
telefonomhoz. El is indul rajta Jennifer Probst A Brand New
Ending című hangoskönyve, egy csodás romantikus regény,
melyet a konyhai csempéken való munkám közben kezdtem el
hallgatni.
A narrátor hangja hangos és tiszta.
„Végighúzta a fogát a férfi lapos hasán, és addig lehelgette
kemény hímvesszőjét, amíg már reszketett a vágytól.”
Sorra nyomkodom a gombokat, de nem találom a megfelelőt.
– Hol van a gomb? Hol van az a fránya gomb? – kérdezem, azt
hiszem, hangosan, de nehezen hallom magam a fülemben
zubogó vér lüktetésétől.
„Rámarkolt a péniszére, megszorította, majd kidugta a nyelvét,
hogy megízlelje a nedűjét…”
És… megvan! Elhal a hang, de egyedül biztosan meghallgatom
majd a jelenet maradék részét.
Kínos csend telepszik az autóra, én pedig Dean
nagymamájára nézek.
– Sajnálom. Csak egy hangoskönyv, amit hallgattam.
Felvonja vékony, rajzolt szemöldökét.
– Majd kölcsön kell kérnem tőled, miután befejezted – kacsint
rám. – Hallani akarom, mi jön ezután.
A mellkasomat szorító szorongás csökken valamelyest. Dean
és Jason tompa nevetését hallom hátulról, és egy másodperccel
később már én is csatlakozom hozzájuk.
Beállok egy szerény ház elé. Mindannyian kikecmergünk a
furgonból, és elindulunk befelé. Az előszobában egy kis, fekete
macska lépked halkan a saroktól, és Jason lába köré tekeredik.
A fiam lehajol, és a karjába veszi a bolyhos gombolyagot.
– Óvatosan a macskával, Jay! – figyelmezteti Dean. – Ő nem…
A macska imádja Jasont, fejét a kulcscsontjához dörzsöli,
hangosan, boldog minioroszlánként dorombol, és hódolatos,
nyelves puszikat nyom az állára.
– Ez a szemét – dünnyögi Dean.
– Mi az? – kérdezem.
Duzzogva a fejét csóválja.
– Majd később elmesélem.
Amikor pedig a macskára nézek, esküdni mernék, hogy
kárörvendő vigyorral néz egyenesen Deanre.
–  Ő az én Lucym – mondja Nagyi, a fejét vakargatva. – Jó
háziállatot tartani. Felelősségre és gondoskodásra tanítja a
fiúkat.
– Kivéve akkor, ha a háziállat meg akar ölni – morogja Dean.
Mielőtt eljöttünk otthonról, a pamut rövidnadrágomat
tengerészkék jóganadrágra cseréltem. Kényelmes, de ráfeszül
és kiemeli a hasamat. A pulóverem feljebb csúszik, amikor
befelé sétálunk a nappaliba, mire Nagyi hirtelen megtorpan.
Kezét a vállamra teszi, és úgy beszél, mintha nagy hírei
lennének számomra, hátha nem tudok róla.
– Lainey, drágám, terhes vagy.
Dean némán nevet.
– Ööö, igen – mocorgok. – Tudom.
 Dean megkerüli a nagymamáját, hogy mellém álljon, és
megfogja a kezemet.
–  Lainey-vel nyáron ismerkedtünk meg, Nagyi. És kisbabánk
lesz.
Várok a reakciójára, az asszonyéra, aki felnevelte Deant, aki
nyilvánvalóan mindent jelent neki. Felkészülök a szemében
esetlegesen megjelenő gyanakvásra vagy helytelenítésre. De
tekintete csak az unokája és köztem jár. Majd enyhén reszkető
kézzel takarja el a száját.
– Jaj, de csodás!
Aztán átölel; meleg, szívélyes és meglepően erős ölelésébe
von. Majd Deannel ugyanezt teszi.
–  Olyan szép lesz a gyereketek! Ez pezsgőt kíván. Az élet
rövid, igyatok minden adandó alkalommal pezsgőt! Jason – szól
neki könnyed bizalmassággal –, abban a bárszekrényben van. A
kulcs a fenti elefánt alatt. Nyisd ki, és hozd az üveg pezsgőt!
Dean, vedd elő az üvegpoharakat az étkezőből!
Én az almalét választom, aztán amint Dean, Nagyi és még
Jason is megkapja a maga pohár pezsgőjét, Nagyi feltartja
gyöngyöző poharát.
– Üdvözöllek titeket a családban, Lainey és Jason! A legszebb
napok a gyermekáldás napjai. Igyunk a közelgő legszebb napra!
Mindannyian koccintunk, és a fiam egyetlen hajtással kiissza
a pezsgőjét.
Aztán grimaszol.
– Egyáltalán nincs csillagíze. John Green kamuzik.
Leülünk a kanapéra, és Nagyi megpaskolja a térdemet.
– Hányadik hónapban jársz?
 – Nagyjából a négy és feledikben.
– Akkor kezd érdekessé válni a dolog. – Nagyi a másik kezével
Dean lábát paskolja meg. – És ha a baba olyan kis bajkeverő
lesz, mint te voltál, hamarabb fogod tudni, mire készül, mint ő
maga.
– Dean bajkeverő volt? – kérdezem.
– Ó, de még mennyire. De Istenemre mondom, belőlük lesz a
legjobb apa.
Nagyi tölt magának még egy pohár pezsgőt, Dean pedig
összedörzsöli a kezét.
– Mit eszünk vacsorára?
– Megfőzhetnéd a spagettidet – válaszolja Nagyi.
Deannel találkozik a tekintetünk.
– Te főzöl?
– Igen. Spagettit, paradicsomszószt. Csak azt.
– De isteni finom – teszi hozzá Nagyi büszkén.
–  Tényleg mennyei. Nem hazudik. De nem csinálhatok
spagettit, Nagyi, Lainey-nek ég a gyomra.
Emlékezett. Furcsa, hogy ez beindít? Mert be. Nagyon is.
–  Még mindig sóvárogsz a Boston Market után? – kérdezi. –
Elmehetek érte, és megehetjük itt.
– Jól hangzik.
Miután megbeszéljük a rendelésünket, Nagyi feláll a
kanapéról, és a szekrénytől visszasántikál egy adag
fotóalbummal a karján.
– Hadd mutassak képeket Deanyről, olyan szép baba volt!
Dean feláll, aztán felém biccent.
– Lainey, kulcs? – Kiveszem a kulcscsomót a táskámból, Dean
pedig egy kézzel elkapja. – Hé, Jay, velem jössz, vagy itt maradsz
a lányokkal, és a pucér, fürdőkádas babaképeimet nézegeted?
Jay grimaszol.
– Veled megyek, haver.
– Jó döntés.
Olyan fesztelennek érződik minden. Kényelmesnek. Mintha
egyszerűen belecsusszannánk ebbe az új, ismeretlen, őrült
életszakaszba…, egy családba.
Amint becsukódik az ajtó Dean és Jason mögött, a gyomrom
úgy fordul fel, mint egy horgony nélküli csónak; az almalé, amit
ittam, sósavként habzik benne.
Olykor megesik, a „reggeli” rosszullét a semmiből tör rám,
gyorsan és intenzíven, aztán miután hányok, teljesen rendben
vagyok. A testem viccel velem: oké, kidobtuk a taccsot, mi lesz a
vacsi?
Nagyi biztosan látja az arckifejezésemen, mert előrehajol, és
fakó nagymamahangján azt kérdezi:
– Rókázni fogsz, kedvesem?
Hunyorogva nézek rá.
– Tessék?
–  Rókázni, okádni, hányni. Múlt héten a Wayne világát
játszották a klubban; na, az nem semmi film. Az a Garth nagyon
kedves fiú.
Nevetnék, de nedves a tenyerem, és az egész testemet hideg
verejték borítja. A terhesség kemény menet.
Nagyi a folyosó felé int.
– Ott van a fürdőszoba.
Reszketegen felállok, és még épp időben elérek a fürdőbe,
mielőtt az almalét kiadom magamból. Kiöblítem a számat a
mosdókagylónál, és hideg vizet fröcskölök sápadt arcomra.
Mire visszaérek a nappaliba, Nagyi már egy pohár hideg
vízzel vár.
– Köszönöm. Bocsánat.
A fejét ingatja, és mögém rak egy párnát a kanapén.
–  Ne kérj bocsánatot! Régen azt mondogatták, hogy minél
rosszabbul van valaki, annál egészségesebb a terhesség. De
szerintem ez baromság, csak azért mondták, hogy jobban
érezzük magunkat, mint hogy az eső szerencsét hoz az esküvő
napján.
Nagyi az ölébe húz egy fotóalbumot, és bepillantást nyerek
Dean Walker ifjúéveibe.
Tényleg nagyon szép baba volt, és a képek alapján vad kisfiú
és jóképű gimnazista. Készültek képek Deanről, ahogy dobol,
ahogy touchdownt szerez, ahogy kitüntetést kap az iskolai
teljesítményéért, ahogy summa cum laude diplomázik. Az elért
eredményein kívül pedig vannak képek Deanről lányokkal is.
Majd még több lánnyal.
Lányok tőle balra, tőle jobbra, a bálon, autóban, kanapén, a
tónál, tábortűz előtt. Vannak szőkék, vörösek és barnák,
mindegyik nagyon szép, de semelyik nem marad meg oldalakon
át. Látszólag egyikük sem volt túl tartós.
Megköszörülöm a torkomat.
– Deannek sok barátnője volt.
– Ó, igen, nagyon népszerű volt. A lányok álma.
Nem tudom, mit mondjak erre, hogy hogyan kellene éreznem
magam. Nem tudom, egyáltalán kellene-e valamit éreznem,
ezért inkább semmit nem mondok.
Nagyi ismét megpaskolja a térdemet.
– Süteménytészta.
Agyamban kutakodom valamilyen süteménytésztával
kapcsolatos Wayne világa-idézet után.
– Hogy érti?
–  Az unokám olyan, mint egy adag süteménytészta. Minden
összetevő ott van, és csak vár a megfelelő lángra, hogy
elkészüljön. Amint megsül, tökéletes sütemény lesz belőle. Öreg
vagyok már, tudom az ilyesmit. Csak várd ki!

Kilenc óra után érünk haza. Dean visszajön velünk az autójáért,

de bejön, miután beállunk a felhajtóra. Jason magától felsétál a
lépcsőn.
– Le kell zuhanyoznom, aztán szunya. Hétköznap van.
Igazi jó gyerek, baromi szerencsés vagyok vele. De persze ez
valószínűleg azt is jelenti, hogy a sors majd kiegyenlíti a számlát
a második babával. Nagy eséllyel igazi ördög lesz.
– Na, milyen volt a számtanlecke? – szól utána Dean. – Sokat
szívtál vele?
– Á, nagyon könnyű volt.
– Akkor be kell keményítenem.
Jason int neki.
–  Holnap találkozunk a suliban… – kínos szünetet tart –…,
Dean. – A fejét ingatja. – Még mindig fura.
– Majd megszokod. Holnap találkozunk, Jay.
 Miután Jason szobájának ajtaja becsukódik, besétálok a
konyhába, a sarkamban Deannel. Töltök egy pohár vizet a
hűtőből.
– Kérsz valamit inni? Tea, víz, limonádé?
– Köszönöm, nem.
A koromfekete éjszaka elől a félhomályos konyha otthonos és
biztonságos menedéket nyújt. Az, hogy kettesben vagyunk itt
Deannel, ismerős intimitással tölti meg a levegőt. A pultnak
támaszkodik, karba teszi a kezét, és tekintetem végigszánt
szálkás, erős alkarján, fekete pulóverének feltűrt ujja alatt.
Hosszasan kortyolok a vizemből, miközben tekintetem tovább
vándorol nagy, határozott kezére. Végigfut a bőrömön az emlék,
ahogy hozzám ért, és a mellem fájdalmas sóvárgástól bizsereg.
Leheletfinom mosoly jelenik meg Dean arcán, mintha érezné,
milyen irányba kóborolnak a gondolataim.
– Valamit meg akartam kérdezni – jelenti ki.
– Hajrá!
– Tényleg csak velem szexeltél az elmúlt öt évben?
– Aha – nevetek.
Dörmögő hang tör fel a torkából.
–  Ez egy bűn. Sírhatnékom támad tőle. – Leengedi a kezét,
közelebb hajol, lehajtja az állát, hangja pedig érdes: – Egyáltalán
hogy lehetséges ez?
– Hát…, elfoglalt voltam.
– Senki nem ennyire elfoglalt.
– Két állásom volt, saját lakásra gyűjtögettem. A szüleim soha
nem piszkáltak azzal, hogy velük lakok, de tudtam, hogy nem
így akarják tölteni a nyugdíjas éveiket. A saját gyerekeiket már
felnevelték, és amikor Jason megszületett, elölről kellett
kezdeniük az egészet. A babák pedig basáskodók. Majd
meglátod.
Dean leveszi a szemüvegét, és a pultra teszi. Aztán lenéz a
pocakomra közöttünk, de semmi gyengédség vagy atyai ösztön
nincs a szemében.
Csak tűz. Birtoklási vágy.
Ismerem ezt a tekintetet. Emlékszem rá. Láttam felettem,
mögöttem; ilyen tekintettel nézett rám mindig, amikor már nem
bírta tovább, hogy ne hatoljon belém. Hogy ne kapjon meg,
hogy ne tegyen magáévá.
Fogait végighúzza az alsó ajkán, az én ajkam pedig válaszul
szétnyílik. Tekintete a mellemen és a nyakamon át a számra
vándorol.
– Mi a terved az este további részére?
Próbálok lazának tűnni, hiába feszültek túl az izmaim, hiába
vágyik minden sejtem rá.
– Átöltözöm, ágyba bújok…
– Tetszik az irány…
Elmosolyodom.
–  Aztán meg kell vágnom néhány videót. Be kell fejeznem a
vázlatokat a babaszobához.
Dean még egy kicsit közelebb jön. Olyan közel, hogy érzem a
mellkasából áradó hőt, látom a pólója alatt rejtőző, szálkás
izmait, és érzem bőrének csábító illatát.
Felemelem az államat, és épphogy csak előrehajolok; akár
azonnal meg is csókolhatnám.
Az ujja hegyével érint meg, finoman végighúzza a
kulcscsontomon, és erre a gyengéd érintésre majdnem
felnyögök.
– Esetleg jólesne a társaság, Lainey?
Igen. De még mennyire. Kérlek, könyörgök.
A szavak már a nyelvem hegyén vannak. Mert vágyom a
társaságára az ágyamban, a zuhanyzóban, itt a konyhapulton;
elsőkézből tudom, milyen csodás tud lenni Dean Walker
társasága.
– Én…
Kalapál a szívem, megnyalom az ajkam…, de aztán megrázom
a fejem.
Mert bölcsnek kell lennem. Nekünk bölcsnek kell lennünk.
Felnőttnek. Felelősségteljesnek.
Akármennyire is szívás.
–  Dean, szerintem hiba lenne romantikus kapcsolatba
bonyolódnunk.
Ráncba szalad a homloka.
–  Már megint csak azzal tudok érvelni, hogy erre hamarabb
kellett volna gondolnod, nem?
– Milyen kedves vagy – vonom fel a szemöldököm.
– Ha akarok, nagyon cuki tudok lenni.
–  Akkor átfogalmazom: szerintem hiba lenne most
romantikus kapcsolatba bonyolódnunk.
– Á, értem – töpreng. Aztán vállat von. – Akkor csak dugjunk!
A medencémben az összes izom összerándul, a hüvelyem
teljesen el van ragadtatva az ötlettől.
Eltűnik közöttünk az utolsó néhány centiméter, ahogy Dean
homlokát az enyémnek támasztja, majd hüvelykujjával
végigsimít az államon és az alsó ajkamon. Hangja egyszerre
kérlel és ígér.
– Jó lesz, Lainey. Baromira jó lesz.
Tudom, hogy az lesz.
Lehunyom a szemem.
–  Te képes lennél rá? Teljesen függetleníteni magad tőle?
Pusztán a fizikalitásnál maradni?
–  Simán. – Érzem, ahogy bólint. – Nem fogod megbánni.
Szuper dugópajti vagyok.
Kinyitom a szemem, és belenézek Dean pillantásának tüzes,
kék vizébe.
–  Én nem. Mármint dugópajti nem vagyok. Igazat beszéltem,
hogy nem szoktam egyéjszakás kalandokba bonyolódni. Egész
életemben csak négy férfival szexeltem, te voltál a negyedik. Én
kapcsolatra való lány vagyok. Nekem a szex érzelmes dolog.
– És az olyan szörnyű lenne?
– Nem tudom. Ez a baj. Konkrétan csak az imént döntötted el,
hogy mellettem leszel, Dean. Örökre egymás életének a részei
leszünk, és még csak most kezdődött a dolog. Ha most
belekevernénk a szexet is a dologba…, az nem lenne túl bölcs. –
Kezemet a hasamra teszem; az érintés segít, hogy a fontos
dolgokra összpontosítsak. – Katasztrófával is végződhetne,
mindannyiunk számára.
Dean egy pillanatra lehunyja a szemét, aztán kihúzza magát,
és hátralép egyet, majd arcát a plafon felé fordítva mély,
frusztrált sóhajt hallat. Megdörzsöli az arcát, mintha próbálna
magához térni.
– Oké, értem, miről beszélsz. Igazad van.
 Az ajtó felé fordul, de aztán meggondolja magát, és
megpördül a tengelye körül.
– De azért ezt elmondom… Ha bármikor úgy érzed, hogy nem
akarsz már bölcs lenni, én vagyok a te embered. Ha
meggondolod magad, és együtt töltenél velem egy éjszakát…
vagy tízet…, én jelentkezem a feladatra. – Az ágyékára mutat. –
Egy szavadba kerül.
Nevetés bujkál a torkomban.
– Milyen szavamba?
–  Igen. Kérlek. Most.
Megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért. Ne légy félénk,
engem bármikor megkaphatsz. Oké?
Ekkor fel is nevetek, és nemcsak azért, mert vicces, hanem
mert engem is boldoggá tesz már Dean.
– Oké.
–  Helyes. – Mozdulatai feszültek és gyorsak, begerjedtek,
ahogy leveszi szemüvegét a pultról, majd visszahelyezi az
orrára.
Aztán lazán odahajol, és puszit nyom az arcomra. Kiélvezem
erős, telt ajkának érintését, ő pedig mintha a kelleténél egy
pillanattal tovább maradna ott, és mélyen beszívná az illatomat.
Aztán hátrafelé lépked az ajtó irányába.
–  Ne vágj túl sokáig! A gyermekünk növekszik a hasadban,
ahhoz sok energia kell. Szükséged van az alvásra.
– Oké – mosolyodom el. – Szia, Dean!
– Jó éjszakát, Lainey!
Aztán a vad dobosfiúm, a szexi tanárbácsim, a gyerekem apja
kilép az ajtón.
 10. FEJEZET

Dean

Lainey teljesen megőrjít.

Ő egy gyógyíthatatlan, mégis gyönyörű betegség.
Miután tegnap este eljöttem tőle, illata követett, kísértett.
Háromszor kellett kivernem, mire végre el tudtam aludni hason
fekve, és nem akarta átszúrni a hasamat a farkam. Ezzel új
rekordom született, és nem vagyok rá túlzottan büszke.
Elég baj volt már akkor is, amikor csupán emlék volt, de most,
hogy valósággá vált, ráadásul ilyen közel van, folyamatos
kangörcsöm lesz, és a péniszem ki is fog dörzsölődni a sok
maszturbálástól, mire a gyerekünk a világra jön.
Minden orgazmus erőteljesebb volt az előzőnél, és minden
alkalommal Lainey neve járt az eszemben – na meg persze telt,
tökéletes melle, csücsörítő szája és szép puncija. Olykor
mindegyik egyszerre. Aztán bevillantak emlékek a szeméről, a
mosolyáról – tegnap csodás volt, amikor elértem, hogy
mosolyogjon –, hajának illatáról és hangjáról. Mind annyira jó.
Túl jó.
Függőséget vált ki.
Szörnyű, hogy ilyen közel van, mégsem lehet az enyém, talán
soha. Ebből nem keveredem ki élve. Mindezt pedig azért, mert
anyuci a kapcsolatokat kedveli. Nem igazán lep meg; hiába
tűnik igazi vadmacskának az ágyban, azon kívül inkább
jókislány.
Még csak nem is arról van szó, hogy soha ne lett volna még
barátnőm. Rengeteg volt. Voltam kapcsolatban.
Pusztán szörnyű vagyok benne. Elrontom. Minden
alkalommal.
Egyfajta mintázat lett belőle, végig a gimnáziumban és a
húszas éveimben. Az első pár napban tökéletesen viselkedtem,
igazi mintapasiként. De aztán jött az elégedetlenség, elkezdtem
unatkozni.
Kezdett a punci rózsaszínebbnek tűnni az út másik oldalán.
Aztán játszadozni kezdtem. Nem akartam bunkó lenni, soha
nem az volt a célom, hogy megbántsak valakit. Az utána
következő dráma, könnyek és fejfájás nem is volt éppen jó buli.
Ezért amikor idősebb, bölcsebb és érettebb lettem, le is
mondtam a párkapcsolatokról. Őszinte lettem, nyílt és egyenes.
Rájöttem, hogy még egyszerűbb is egyenesnek lenni a nőkkel,
rögtön elmondani, hogy nem akarok kapcsolatot, mint
titkolózni, aztán elkerülhetetlenül lebukni.
Most pedig elérkeztünk ide, hölgyeim és uraim.
Az általam létrehozott, pokoli helyzethez, ahol a csak szexre
alapuló, laza kapcsolat nem megfelelő.
Még ha Lainey hajlandó is lenne megfontolni velem a
párkapcsolatot, nem vagyok benne biztos, hogy az egy jó út
lenne. Nem bízom magamban, hogy nem térnék vissza a régi
szokásaimhoz, és ezt Lainey-vel nem tehetem meg. Nem
kockáztatnám meg, hogy olyasmibe kezdek vele, amit nem
tudok biztosan végigcsinálni. Ahogy ő is mondta, örökké egymás
életének részei leszünk; ha tényleg vállalom az apadolgot, az ő
szívét soha nem törhetem össze.
És nem is akarom. A puszta gondolattól is fájdalmasan
görcsbe rándul a gyomrom. Hamarabb verném magam tökön,
mint hogy Lainey-t bántsam.
A baj csak az, hogy vágyom rá. Szörnyen. Jobban, mint
bármilyen nőre életem során. Vártam rá, hónapokig tartó
üresjáratot okozott, ami velem soha nem történt még meg.
De akkor is túl kockázatos. A stabil alapok létrehozása Lainey-
vel, a gyerekünk érdekében, fontosabb, mint a merevedésem és
a libidóm. Szóval, amíg helyre nem áll az agyam, vagy a farkam
úgy nem dönt, hogy hajlandó másokkal is együttműködni, addig
a közeljövőben határozottan a kezemre kell bíznom magam.
Az istenit!

Másnap, iskola után szólok Garrettnek, hogy késni fogok az

edzésről. Aztán elugrom a boltba venni pár dolgot, majd Lainey
házához hajtok. Jason beenged, Lainey-t pedig a nappaliban
találom, ahol hosszú, formás lábai jól látszanak aprócska, fekete
pamut-rövidnadrágjában, és kezében fúróval áll egy létrán,
miközben a sarokban álló hangszóróból Bruce Springsteen
énekli az I’m Goin’ Downt.
Édes Istenem, mi mindent tehetnék vele azon a létrán.
Csodálatos, mocskos dolgokat, melyek puszta gondolatára is
kalapálni kezd a szívem, a farkam pedig lüktetni. Tökéletes
magasságban van ahhoz, hogy egyszerűen odasétáljak, és
számat a lába közé tegyem. Elképzelem, szinte látom magam
előtt; ahogy a hajamba markol és a nevemet zihálja, homorít és
az arcomhoz simulva vonaglik…
De aztán megpillantom a kis pocakját, és a valóság fejbe
kólint. A babára gondolok, és arra, hogy nem lenne túl
biztonságos dolog egy méterrel a föld felett elcsábítani Lainey-t.
A védelmező ösztönöm felülírja a vágyat, hogy bolondozzunk a
létrán.
–  Szia, Dean! – Leteszi a fúrót, aztán megfog egy csipogó,
világoszöld kábeldetektort, majd végighúzza a fal előtt.
– Te meg mit csinálsz ott fent? – kérdezem.
–  Készülődöm a felvételre, hogy megmutassam a
követőimnek az utolsó simításokat a nappaliban.
Abszolút nincs érzékem a lakberendezéshez, de a szoba jól
néz ki; világosszürke falakkal, tengerészkék kordbársony
borította kanapéval, újrahasznosított fából készült asztalokkal
és egy tucat különböző méretű gyertyával a fehérre meszelt
téglakandallón. Tiszta és egyszerű, de meleg; olyan ház, ahová
az ember szívesen térne haza mindennap.
– Felakasztom azokat a deszkákat – int Lainey a három, díszes
nyilakkal teleégetett fadeszkára. – Csak biztosra akarok menni,
hogy a műszer működik.
–  Hát, ha működő műszert akarsz – kacsintok rá –, itt állok
előtted.
– Ha-ha! Majd észben tartom.
Visszafordul a fal felé, aztán a feje fölé nyúl, és lábujjhegyre
áll a létra keskeny fokán. Odamegyek, hogy elkapjam, ha
eldőlne, és belém nyilall a félelem a gondolatra, hogy Lainey
akkor is ezt csinálná, ha nem lennék itt. Egyedül. Úgy, hogy még
Jason sem lenne a szobában, amikor bekövetkezne az esetleges
baleset.
Ez meg mi a fene?
–  Azt olvastam, hogy várandósan nem szabad az ember feje
felé nyúlni.
– Ez csak dajkamese.
Megfogom a csípőjét, és stabilan tartom.
– Talán a dajkák tudták, miről beszélnek. Na, gyere le!
Lainey lassan leengedi a karját, és megfordul a karomban. A
csípőjénél fogva leemelem a létráról, hátrahajtott fejjel, és egy
pillanatig megtartom fent, mielőtt lassan leengedném. És ahogy
pihepuha teste végigsimít rajtam, a súrlódás egyszerűen
mennyei.
Amikor a lába földet ér, lehajtom a fejem, arcunk csupán
milliméterekre van egymástól. Elég közel ahhoz, hogy akár
megszámolhatnám az orrát borító bájos, halvány szeplőket.
–  Így már jobb – mondom gyengéden, és kiveszem a
kábeldetektort a kezéből. – Majd én megcsinálom.
– Oké. – Lainey nyelve előbukkan, és benedvesíti alsó ajkát. –
Köszönöm.
Mint már mondtam… Megőrjít.
Türtőztetem magam, és felmászom a létrára, amikor Lainey a
szatyorra mutat, melyet a boltból hoztam.
– Ez meg mi?
–  Nagyi azt mondta, hogy tegnap este rosszul voltál, ezért
meginterjúvoltam az összes tanárt, aki szült már, hogy nekik mi
segített reggeli rosszullét esetén. – Ceruzával jelölöm a
kábeleket, aztán befúrom a csavarokat, hogy ne neki kelljen. –
Van gyömbérsör és kóla, keksz, kamilla- és mentatea, meg
valami tabletta, amit a nyelven kell hagyni szétolvadni. Valaki
azt mondta, hogy a csokimázas Oreo segített a gyomrán, amit
nem értek, de vettem azt is.
– És ezek?
A vállam felett hátrapillantok, és Lainey a csokor vadvirágot
szagolgatja, amit szedtem. Rá emlékeztettek; élettel teli, vad és
különleges.
– Azokat neked hoztam.
Lelépek a létráról, és elé állok.
– Úgy gondoltam, ez a minimum, amit megtehetek, ha már az
összes hányás rád hárul.
Lainey csillogó, meghatott szemekkel mosolyodik el.
– Köszönöm. Nagyon édes vagy.
–  Ja, én már csak ilyen édes vagyok. De… te már kóstoltál,
szóval ezt tudod.
Lainey arca a rózsaszín legszebb árnyalatát ölti, és
legszívesebben azonnal megfordítanám, majd hátulról
megdugnám azon a kényelmes, kék kanapén.
Jesszusom, elég már az ilyen gondolatokból! Csak
mindkettőnket kínzom ezzel.
Megköszörüli a torkát, és leteszi a virágokat.
–  Ha már itt vagy, meg akartalak kérdezni, hogyan állnál a
Lainey élete videókban való szerepléshez. Nem kötelező, Jay
arcát sem mutatom a videókban. Említettelek, de a követőim
nem tudják az igazi neved.
 – Minek nevezel?
Vállat von, és a kezével babrál.
–  Apucinak, Szexi Dobossrácnak és egyszer… Mr.
Szexbombának.
Felnevetek.
– Roppant találó becenevek.
– Aha.
–  De rendben van, szívesen szerepelek a videókban, és
használhatod a nevemet. Soha nem voltam félénk típus.
–  Szuper. Szeretnél… most élőzni egyet? Bemutathatnálak –
mosolyog. – Elég pajkosak tudnak lenni, de jópofák.
– Jól hangzik.
–  Oké. – Lainey a hajába túr, megrázza a loknijait. Aztán
laptopját az asztalra teszi, felénk irányítja, majd megnyom
néhány gombot, és mellém lép. – Adásban is vagyunk.
Boldog izgatottsággal a kamerába mosolyog, és egy pillanatra
megfeledkezem a felvételről, csak őt nézem. Lehetne a hobbim
az, hogy csak nézem ezt a csajt.
–  Sziasztok! Ma különleges meglepetéssel készültem nektek!
Mr. Apuci is itt van ma velem, hogy találkozzon veletek! És nem
fogjátok elhinni, de ő Jay tanára! Őrület, mi? – Felém int. – Ő itt
Dean Walker. Dean, ők az én drága követőim.
Intek a kamerának, és a legmegnyerőbb mosolyomat
villantom felé.
– Helló, mindenki! Örülök a találkozásnak.
A telefon szinte felrobban. Mosolygó arcok, lájkok és szívek
árasztják el a képernyőt. Oldalt kommentek is megjelennek.
Főnyeremény!
 Ú, csinifiú.
Lainey, csajsziii!!
Lehetne az én gyerekem apja is.
Meghaltam. Kipurcantam, csak hagyjatok itt a padlón!
Lainey nevetve néz fel rám.
– Azt hiszem, tetszel nekik.
A kamerába nézek.
–  Még szép, hogy tetszem nektek. Hiszen szeretitek Lainey
műsorát, nem? Ez nyilvánvalóan azt bizonyítja, hogy szuper az
ízlésetek.

Mint kiderült, nem gondoltam át tökéletesen az egész

„szerepelni Lainey websorozatában” dolgot. Vannak váratlan
következményei, melyekkel nem számoltam; az egyikük három
nappal később vág pofon, az emelt számtan közepén.
Hailey megoldását ellenőrzöm éppen a táblánál, egy
különösen nehéz feladatot oldott meg.
–  Szép munka, Hailey, jó válasz. Most szeretnéd feltenni a
kérdésed, vagy később?
Füle mögé simítja a haját.
– Lenne most egy kérdésem, de nem tudom, feltehetem-e.
Széttárom a karomat.
– Bármit kérdezhetsz, ez a lényege. Hadd halljam!
Tekintetét Jasonre fordítja, ami aktiválja a hatodik érzékemet.
–  Anyukám szokott nézni egy websorozatot, a Lainey életét,
Jason anyukájáét – mosolyog Jayre. – Nagy rajongója.
 Jay nevetve biccent.
– És múltkor azt mondta, hogy önt látta az egyik élőben. Meg
azt is, hogy Lainey-vel gyerekük lesz. Ez igaz, Walker edző?
Végignézek az arcukon, és rögtön látom, kit avatott be Jason,
és kit nem. Quinn tudta, ahogy Diego és Louis is. Daisy, Min
Joon, Martin és Keydon viszont nem hallott róla.
Aztán Jasonre pillantok, hogy lássam, hogy reagál. Látszólag
nincs zavarban, inkább… elmerengett. Rám vár, a szavaimat és
a reakciómat mérlegeli, figyel, hogyan kezelem. Ami pedig még
fontosabb, hogy hogyan beszélek az anyukájáról.
– Igen, igaz. Gyerekem lesz. Miss Burrowsnak és nekem közös
gyerekünk lesz.
Mosolyogva mondom. Mert akárhányszor kimondom, egyre
jobban hangzik, egyre izgalmasabbnak és szuperebbnek.
–  Szóval akkor… együtt vannak? – kérdezi Hailey. –
Kapcsolatban?
A kisváros sok szempontból csodás hely, de kegyetlen is tud
lenni. Mert a vélemény olyan, mint a segglyuk; mindenkinek
van. Ez pedig egy olyan városban a legigazabb, ahol mindenki
mindenkit ismer, és a pusmogás szinte üvölt, az ítélet örök, a
címkék pedig lemoshatatlanok.
Nem adok esélyt senkinek, hogy Jasont piszkálja az anyja
miatt, vagy rossz véleménnyel legyen Lainey-ről, azt nem
engedem.
–  Igen, együtt vagyunk. Kapcsolatban. Azelőtt ismerkedtünk
meg, hogy Jason és az anyukája Lakeside-ba jöttek.
Quinn elmosolyodik, és „én megmondtam”-tekintettel néz
Jasonre, amihez a nők annyira értenek.
 –  Pár hónapig nem akartunk róla beszélni – mondom. – De
most már nyíltan elmondjuk. Nagyon fontos nekem, és… ő a
préripockom.
A gyerekek csak bámulnak rám.
– A micsodája? – kérdezi Louis.
–  A préripockom, nézzetek utána, legalább tanultok valamit.
De a lényeg az, hogy együtt vagyunk, és nagyon boldog vagyok.
Jason helyeslően biccent, és úgy érzem, mintha ötöst
szereztem volna az első apaalapanyag-vizsgámon. Hála az
égnek.
– Ez olyan romantikus – sóhajt fel Daisy.
– Olyan szép, amikor az öregek randiznak – mondja Keydon.
–  Igen – teszi hozzá Min Joon. – Olvastam egy cikket egy
párról, akik a nyugdíjasotthonban találkoztak, és csak pár
hónappal a haláluk előtt házasodtak össze. Nagyon cukik
voltak.
– Remélhetőleg még van pár évünk a nyugdíjasotthon előtt –
válaszolom szárazon.
– Várjunk csak! – jelentkezik Louis. – Az, hogy Jay anyukájával
van, nem befolyásolja majd a kurzust, igaz?
Mindannyian feszült figyelemmel várják a válaszom, mert a
kurzus éppoly fontos az életben, mint a wifi.
– Nem, srácok, nem befolyásolja a kurzust.
Mindenfelé megkönnyebbült sóhajokat hallok.
Aztán Martin hozzáteszi:
–  Örülök edzőbának. Jó látni, hogy végre megállapodik. És
gratulálok a babához!
Magamban feljegyzem, hogy e-mailt kell írnom Mrs.
Smegalnek, hogy emlékeztessem, szuper gyereke van.
Még nagyobb feljegyzést készítek arról, hogy beszélnem kell
Lainey-vel, hogy elmondjam neki, Lakeside szemében egy pár
vagyunk.
Majdnem egy évtized kihagyás után újra barátnőm van…,
vagy valami olyasmi.
Ez érdekes lesz.
 11. FEJEZET

Lainey

– Randevúznunk kell.
Tekintetemet felemelem a függönyről, melyet a
gyerekszobába varrok fodros, krémszínű anyagból, mely olyan
hatást fog kelteni, mintha kövér felhők libegnének az ablak
körül.
Dean fiatalabbnak tűnik, amikor ezt kimondja; huncut és
játékos arckifejezése olyan, mint amilyet egy fiú akkor vágna,
amikor próbál meggyőzni egy lányt, hogy lógja el az óráját és
helyette smároljon vele a tornaterem mögött. Egyszerűen
ellenállhatatlan.
–  Vagy…, tudod, álrandiznunk. Úgy kell tennünk, mintha egy
pár lennénk. Tettetnünk kell.
–  Álrandi? Úgy hangzik, mint egy romantikus regény
cselekménye.
Dean végigsimít a függöny szegélyén.
–  Talán. De a helyzet továbbra is az, hogy el kell járnunk
együtt ide-oda a városban, hogy lássanak együtt.
– Eddig sem rejtőzködtünk.
–  Oké, de párként kell viselkednünk. El kell mennünk
étterembe, a Bagel Shopba, moziba; kézen fogva kell sétálnunk,
vagy úgy, hogy átölellek…, csókolózni.
Csalfa szemem rögtön a szájára néz; szépséges, bűnös szájára.
– Csókolózni? – tör fel belőlem vékony, fojtott hangon.
Dean elvigyorodik.
– Aha. Mármint, ha neked is megfelel.
Nekem ijesztő mértékben megfelel. Valójában szívesen
gyakorolnék akár már most is.
Helyette megköszörülöm a torkomat.
– Miért kell így tennünk?
Dean elmondja, milyen kérdést kapott az órán az egyik
diákjától, és hogy milyen választ adott rá.
–  Szóval szeretnéd… megvédeni a becsületemet? Milyen
régimódi! – nevetek.
–  Igen, a tiédet és Jayét. Megvan rólam az emberek
véleménye, és mások kibeszélése is még mindig divatban van.
Az „anyukád Walker edzővel van együtt” sokkal gyengébb
sértés, mint a „Walker edző megdugta anyádat, és teherbe is
ejtette, pedig még a vezetéknevét sem tudta”. Ez erős lenne.
Jogos a felvetése.
Vagy talán csak átverem magam. Hagyom, hogy megingasson
az ahhoz vezető érveléssel, hogy megfoghatom Dean kezét,
randevúzhatom vele, és megcsókolhatom bárhol, bármikor –
mert másra sem vágyom jobban. Mert minél jobban
megismerem, annál jobban vágyom rá, és mintha folyamatosan
fogynának az okok, melyek segítségével meggyőztem magam,
hogy nem kellene testi kapcsolatot létesítenünk.
Dean közelebb lép, és hátrasimítja a hajamat a vállamról,
miközben tollas fülbevalómmal játszik. Megváltozik a hangja,
részben eltűnik a játékosság, és mélyebb, csábítóbb tónusba
vált.
–  De persze ha bármikor abba akarod hagyni a tettetést, és
valósággá váltani a dolgot, csak szólnod kell, szépségem.
Felgyorsul a pulzusom, hangja és csábító szavai hallatán; ez a
pasi halálos. Dean Walker hangját tömegpusztító fegyverré
kellene nyilvánítani.
De nem szeretném, ha a döntéseim Jasont bántanák, és ezzel
megelőzhetnénk azt. Kielégítené a sóvárgásomat is,
megízlelhetném, milyen lenne párkapcsolatban lenni Deannel.
Gyakorlatilag az összes előnyét megkapnám, és a hátrányaiból
semmit.
A kockázatból semmit.
Mert nem valóság.
– Oké. Benne vagyok. Mivel kezdjünk?

A következő két hétben működésbe lép az álrandi-hadművelet.

Elmegyünk moziba, bevásárolni, bölcsőket nézegetünk a helyi
bútorboltban, és édes, babaméretű focimezeket az iskola
gyepén felállított standnál. A Dinky’s Dinerben vacsorázunk,
vasárnap reggel pedig Jasonnel és Deannel meleg bagelt
veszünk a Bagel Shopban, akár egy igazi pár, egy igazi család.
Dean népszerű pasas, mindenki ismeri a városban, és
mindenkinek be is mutat. A barátnőjeként.
Ő itt Lainey, a barátnőm.
Örülök, hogy látlak. Találkoztál már a barátnőmmel, Lainey-
vel? Tavasszal babánk születik.
Ne nézd már a barátnőm fenekét, Schwartz, már foglalt!
Hiába tudom, hogy nem valódi, kellemesen megmelengeti a
szívem minden alkalommal. Régóta nem voltam már senki
barátnője. Nem éreztem, hogy tartozom valakihez. Dean pedig
szuper álpasim. Figyelmes és kedves, amikor elmegyünk
valahova; a kezemet fogja és kihúzza nekem a széket.
Amit viszont nem tesz, leszámítva néhány gyors arcra adott
puszit, az a csók. Csak ezt nem tartja be, és azon kapom magam,
hogy kétségbeesetten várom a pillanatot, amikor ajka az
enyémmel találkozik. Várakozom, és jobban vágyom rá, mint
azt szavakkal kifejezhetném.
December második hetében tartják az éves St. Bart’s-os
karácsonyi vásárt, mely látszólag nagy dolog Lakeside-ban.
Mindenki eljön, aki számít, sőt, még az is, aki nem. Kültéri és
beltéri esemény, a főúton és a St. Bart’s iskola menzáján tartják;
tele kézműves cikkekkel és finomságokkal megrakott
asztalokkal.
Van Télapó a sarokban, akinek az ölébe lehet ülni és lehet
fényképezkedni vele, és akiről Dean azt suttogja, hogy ő az
iskolapszichológus, Jerry Dorfman. Én még nem találkoztam
vele, de Dean szerint a télapójelmezben parádézó Jerry
egyszerűen fergeteges. Fényképet is készít a telefonjával az
évkönyvhöz.
A menzát girlandok és fényfüzérek borítják, a négy sarokban
pedig feldíszített, örökzöld karácsonyfák. A terem egyik oldalán
kis színpadot emeltek, ahol Dean elmondása szerint az iskola
kórusa majd karácsonyi dalokat énekel az este végén. Az utcai
lámpákat koszorúval és masnival aggatták tele, és akármerre
nézek, mindenütt nevető, csevegő embereket látok.
Tudtam, hogy Lakeside gyönyörű város…, de ez más. Ez festői,
lenyűgöző, Norman Rockwellhez méltó; mintha a barátságos
melegség és az ünnepi hangulat már a levegőt is átitatta volna.
Jason nem sokkal azután tűnik el egy csapat gimnazistával,
hogy megérkezünk, Dean pedig megfogja a kezemet, és
végigvezet a benti asztalok mellett.
–  Jövőre felállíthatnál itt egy asztalt – veti fel Dean. – A te
cuccaidat úgy vennék, mint a cukrot.
– Tavaly egész videósorozatot osztottam meg a házi készítésű
karácsonyi ajándékokról. És jó ajándékok voltak, semmi bóvli.
Talán jó buli lenne valami ilyesmit csinálni.
Összefutunk Garrett és Callie Danielsszel, valamint a közöttük
ugráló kis Will-lel. Callie-vel összehasonlítjuk a pocakunkat;
még egy kicsit vezet, de már megközelítem a méretét. Dean
sokat mesélt Garrettről; hogy olyan neki, mint egy báty, hogy az
ő házuk volt kamaszként a második otthona.
Ezért jó érzés, amikor Garrett mosolyogva így szól:
–  Örülök, hogy végre találkozunk, Lainey. Szuper dolgokat
hallottam rólad.
Még több helyivel találkozom. A legtöbben kíváncsinak
tűnnek, de barátságosan, hogy megismerhetik a nőt, aki végül
megszerezte a lakeside-i legendát, Walker edzőt.
A legtöbben egyszerűen odajönnek és bemutatkoznak.
Például Lara Simmons, aki végzős évükben járt Deannel, és
akinek még mindig a bekeretezett báli képük ékesíti a
nappaliját.
 Debbie Christianson harmadikos korukban járt Deannel,
mielőtt rajtakapta volna a legjobb barátnőjével, a saját ágyában.
Most már tud rajta nevetni.
Peggy Gallow egyetem első évében randevúzott Deannel, és
állítása szerint még mindig nem tette magát túl rajta.
Jenny Dunkin, egy háromgyerekes anyuka esküdözik, hogy
Dean apró darabokra törte a szívét.
Aztán odajön Mrs. Jenkins.
Ő nem járt Deannel. De megsimogatja a pocakomat, és
minden jót kíván, aztán kedves mosollyal ingatja a fejét:
–  Alicia biztosan majd’ kiugrik a bőréből. Soha nem
gondoltam volna, hogy egy nap láthatom, ahogy a vad unokája
végre lenyugszik.
Kezdem látni az összefüggéseket.
Megfogom Dean kezét, és kihúzom a nyüzsgő tömegből egy
sarokba.
– Van egy kérdésem.
Végigsimít szürke, kötött barettem szélén, és csábító, flörtölő
tekintettel néz le rám.
– Van egy válaszom.
– Az összes nővel lefeküdtél?
Hunyorítva habozik.
– Az összes nagyon erős szó.
Nevetek. Nem vagyok féltékeny, inkább… kíváncsi. És talán
egy kicsit megijedtem. De meg akarom ismerni, ahogy látszólag
a városiak ismerik. Az apróságokat és a történeteket, minden
darabkát, melyek mind azzá a férfivá tették, aki lett.
– Mi lenne jobb szó?
 Dean felemeli a tekintetét, végignéz a termen, és azt hiszem,
számol.
– A felével? Maximum a kétharmadával.
– A kétharmadával?! – akad el a lélegzetem.
Lehorgasztja a fejét, és ekkor látom először enyhén
szégyenlősnek. – Sokat kalandoztam fiatal koromban.
–  Meghiszem azt. De legalább úgy fest, mindegyik volt
barátnőd kedvel még. Ez jó jel.
Dean hirtelen magához tér.
–  Nem mindegyik. – Hangja ellágyul, gyengédebbre vált. –
Lehet, hogy fogsz hallani egyet s mást.
– Mifélét?
–  Hogy szoknyapecér voltam. Disznó. Szívtipró. Hogy
hazudtam, hogy megcsaltam mindegyik barátnőmet.
Az a fajta érzés kerít hatalmába, amelyik akkor piszkál,
amikor tudom, hogy valami rossz fog történni.
– És ha ilyesmit hallok, el kellene hinnem?
Dean lábujjhegyével belerúg a földbe.
– Akármit is hallasz rólam, valószínűleg a teljes igazság.
– Ó! – sóhajtok. – Értem.
–  De, Lainey – Dean egyik kezével megfogja az arcomat, a
másikat pedig kerek pocakomra teszi, mintha esküre készülne
–, már nem vagyok olyan, oké? Már nem csinálok ilyet.
Senkivel, de főleg nem veled.
A fejemben a hang azt sziszegi, hogy egy szoknyapecér
pontosan ezt mondaná. De nem veszek róla tudomást.
Mert talán a hormonok vagy a hülye, reménykedő szívem
miatt…, de hiszek neki. A süllyedő, szorongó érzést elűzi
ajkának érintése a homlokomon, és karjának érzete, ahogy
közelebb húz. Gyapjúkabátja meleg, és olyan illata van, mint
neki; a férfias és ínycsiklandozó szantálfa illat, melyre
álmaimban emlékeztem.
Hátrahajtom a fejem, és lábujjhegyre állok, aztán számat az
övére nyomom. És Istenem, szájának érintése csodás
elektromossággal tölt fel, és éppolyan elképesztő, mint
emlékeimben. Mellem nehéz, sóvárog kezének érintése után, az
alhasi izmaim pedig egyre csak feszülnek.
Egy pillanatig Dean nem reagál, mintha megleptem volna
azzal, hogy én kezdeményeztem. De aztán összeszedi magát, és
megajándékoz ajkamon végigsimító, nedves nyelvének szédítő
érzetével, mielőtt hevesen behatol a számba. Lehúzza a
sapkámat, megfogja a fejemet, szorosabban tart, közelebb húz,
és torkából mély nyögés hatol az enyémbe. Dean átfordít
minket, és a falhoz présel, majd szélesebbre nyitja a száját,
megszívja az ajkamat, aztán végighúzza rajta a fogát. Szédülök,
bágyadt vagyok, és kétségbeesetten többre vágyom.
Dean a fülembe zihál.
–  Jesszusom, teljesen megőrjítesz. Hogy én mi mindent
akarok veled tenni…, elképzelésed sincs róla.
Találkozik a tekintetünk, és megérintem az állát, amitől
bizseregni kezd a tenyerem a szexi, karcos borosta miatt.
– Arról nincs. De a saját ötleteim is egészen érdekesek.
Mégis miért lennénk nyíltak, ha viselkedhetünk folyamatosan
kétértelműen is?
De vágyom rá. Helyes, vagy nem, bölcs vagy buta, egyszerűen
ez van. Azóta vágytam rá, hogy hozzám simuljon, belém
hatoljon, felém kerüljön és körülöleljen, mióta először
megpillantottam, és ezen semmi nem változtatott. Feltételezem,
hogy semmi nem is fog.
–  Hé, ez egy családi esemény, tartsátok a nyelveteket a saját
szátokban! – szól Dean háta mögül egy mély, tréfás hang.
Megfordul, és egy magas, jóképű, sötét hajú,
rendőregyenruhás férfit látok meg, mellette egy aprócska,
mosolygós nővel, akinek fekete, göndör haja van, a bőre pedig a
legszebb, amit valaha láttam. A mellette álló, nagyjából
kilencéves, fogszabályzós, bociszemű kislány kiköpött anyja.
Dean kelletlenül kezet nyújt.
– Ryan, örülök, hogy látlak.
Ryan kedvesen ráz kezet Deannel.
–  Dean egy csajjal smárol a sarokban, ez nagyon ismerős
helyzet.
A göndörhajú nő a mellkasára csap, és megszólal erős,
brooklyni akcentusával:
–  Elég, Ry! Ne hozd zavarba szegény lányt, együtt vannak. –
Aztán int nekem. – Szia!
–  Lainey, ő Ryan Daniels, Garrett bátyja – mutat be minket
Dean –, és a felesége, Angela; mindannyian együtt nőttünk fel. –
Dean a kislányra kacsint. – Ő pedig a lányuk, Frankie.
–  Nagyon örülök, hogy megismertelek, Lainey – szól Angela
izgatottan. – Te jó ég, annyira kedves vagy! Elég sok idődbe telt,
Dean, de végül jól választottál. Olasz vagyok, van érzékem az
ilyesmihez.
–  Mintha meg akarták volna enni egymás arcát! – kiált fel
Frankie, mire égni kezd az arcom. Talán nem egy templom
alagsora egy ünnepi eseményen volt a megfelelő hely ahhoz,
hogy rávessem magam Deanre…, mégsem bántam meg.
Nagyszerű csók volt.
–  Én soha nem hagyom majd egyetlen fiúnak sem, hogy így
nyalogassa az arcomat.
Ryan ökölpacsizik a lányával.
– Ezt már szeretem!

Kicsit később Callie a mosdóban van, Dean pedig hagyja, hogy

Will felrángassa az üres színpad sarkában kihasználatlanul álló
dobfelszereléshez.
– Jó hatással vagy ám rá.
Megfordulok Garrett hangjára, és felnézek rá, miközben ő
figyeli, ahogy a legjobb barátja az ölébe ülteti a fiát, hogy aztán a
kezébe adja a dobverőket, és megtanítsa játszani.
– Úgy gondolod?
Garrett bólogat.
–  Dean nyughatatlan pasi volt. Képtelen volt megülni a
seggén, és csak… lenni. Már gyerekkorunkban is, sőt, főleg
akkor, mindig ő volt az, aki többet akart; nagyobb bulit,
nagyobb meccset, hangosabb zenét, lányokat, italozást; mintha
mindig valami után szaladna. Valami után, ami kitölti az űrt. Azt
hiszem, nem is tudta, hogy ezt teszi. De mióta megismert téged
és megtudta a híreket a babáról, az elmúlt hetekben
nyugodtabb lett. Elégedett. Boldog. A barátjaként nagyon jó így
látni őt.
 Visszagondolok az elmúlt hetekre; arra, ahogy Dean
focilabdát dobál Jasonnel a tó mellett. Nem éppen az a fiam
erőssége, de jól érezte magát. Arra gondolok, milyen jó, hogy
van valaki, akivel beszélhetek és nevethetek, továbbá, hogy
most már várom az alkonyatot, mert Dean mindennap akkor
jön át hozzánk.
Eszembe jut a múlt heti orvosi vizsgálatom, amikor eljött
velem, és meghallgattuk a baba szívverésének suhogását, mely
a világ legszebb hangja. Más érzés volt, mint amikor Jasonnel
voltam terhes, még boldogabb voltam, mert megoszthattam
valakivel.
Illetve nem valakivel…, vele.
– Ő is jó hatással van ránk.
Találkozik Deannel a tekintetünk a termen keresztül, ahogy a
kis Will Daniels az ölében ül, és a dobverővel püföli a bőrt. Dean
rám mosolyog és kacsint, mire mély, gyengéd melegség önti el a
mellkasomat, ami jelentősebb a vonzalomnál és hevesebb a
vágynál. Egyszerre ijesztő és mámorító. Átható, meghitt,
szeretetteljes érzés, mely száz százalékban valódinak tűnik.
 12. FEJEZET

Dean

A karácsonyi szünet előtti héten a középiskolákra sűrű,

láthatatlan köd száll, mely kiszívja mindenkiből a motivációt és
lelassítja az időt. Mindenki érzi, én el is fogadom, és terápiás
jelleggel színezős feladatokat adok a diákjaimnak minden óra
végén. A lyukasórámban, a fénymásolásból visszafelé menet
elsétálok az előadóterem nyitott ajtaja előtt, és látom, hogy
Callie Rockstetterrel dolgozik, a focistával, akinek komoly
korrepetálásra és könnyen megszerezhető drámaötösre volt
szüksége.
Garrett azt mondta, hogy Callie külön is foglalkozik vele, hogy
felkészítse a februári musicalben való debütálására.
Idén A kis hableányt mutatják be.
Végigsétálok a széksorok között oda, ahol Callie áll, és
instruálja a színpadon álló, piros, nagy ollójú jelmezt viselő,
hatalmas kölyköt.
A zenekari árokban rázendít néhány diák, a levegőben
örvénylik a stíldob, a vonósok és a fafúvósok hangja.
Karba teszem a kezem.
– Na, hogy megy?
Callie duzzadó pocakjára teszi a kezét, és félrebillentett fejjel
válaszol:
– Hát…, ennél rosszabb már nem lehet. Ez is valami.
– Optimizmusból ötös.
– A pohár mindig félig tele van.
Tölcsért csinálok a kezemből, a számhoz emelem, és
ugyanúgy instruálom az elkapómat, mint a pályán szoktam.
– Áss mélyre, Rockstetter! Meg tudod csinálni!
Int nekem ollós kezével.
–  Engedd el a szégyenérzetet! – szól Callie. – Érezd a vizet
magad körül, mozogj vele együtt! Gondolkodj úgy, mint egy
tarisznyarák, légy a rák!
–  Várjunk csak! – ingatja a fejét Rockstetter. – Én azt hittem,
homár vagyok.
– Nem, Sebastian egy tarisznyarák – feleli Callie.
– Jaj, basszus! – emelkedik az égbe Rockstetter ollója. – Végem
van.
Callie lehorgasztja a fejét. Én pedig kimondom azt, amit
minden tanár átél karrierje során legalább egyszer:
– Ja, ez nem lesz sétagalopp.

Másnap, szombaton délelőtti hóvihar hatol be a környékre, és le

is cövekel itt, majd nagyjából óránként hét centiméter hóval
áraszt el minket. Én letakarítom Nagyi kocsibejáróját, és
biztosra megyek, hogy jól meglesz a nap további részében,
ahogy Luciferrel az ölében hangoskönyvet hallgat, aztán
indulok Lainey-ékhez.
 A konyhában pillantom meg trikóban és csipkés pizsama-
rövidnadrágban, ahogy ellenállhatatlan fenekét és egyre
terebélyesedő pocakját riszálja egy Adele-nótára, miközben
süteménytésztát kever egy fakanállal. A pult tele van
fémtálcákon hűlő kekszekkel, és a levegőben isteni, édes illat
terjeng.
Ugyan nem olyan isteni, mint Lainey Burrows, de szoros
második.
–  Hadd találjam ki! – kezdem. – A Boston Market már nem
érdekel, és a csokidarabos kekszre kezdtél vágyni?
Kuncog, és mint szinte mindent, amit tesz, egyenesen a
farkamban érzek.
– A hóvihartól sütős leszek.
– Sütős?
Basszus, túl kedves. Túl dugnivaló.
–  Aha, kóstold csak meg! – Harap egyet a kekszből, a másik
felét pedig a számba dugja. És igen, a tudattól, hogy előtte az ő
száját érintette, komolyan jobb íze van.
Mennyire szánalmas vagyok már?
– Az út elég rosszul festett a hírekben – mondja Lainey. – Mit
csinálsz itt?
–  Az út szörnyű – erősítem meg. – Összevissza csúszkáltam,
köszi, Jersey! Elvileg egész nap havazni fog.
Mögé állok, mellkasomat a hátához préselem, ágyékom pedig
kellemesen nyomódik a fenekének, mert képtelen vagyok
uralkodni magamon.
–  Azért jöttem, hogy eltakarítsam a bejáródat, bébi.
Nyugodtan értsd úgy, ahogy szántam.
 Nevet, és kényelmesen, melegen nekem dől. Itt tart a
kapcsolatunk. Egy szexuálisan frusztráló, de jó hely ez. Gyorsan,
de mélyen magamba szívom hajának illatát, mint egy
kokainfüggő, akinek gyors adagra van szüksége, hogy kibírja a
napot.
– Jason még alszik? – kérdezem.
–  Ööö, nem. A szüleimnél van. Le kellett vágni a haját, és a
szokásos bayonne-i fodrászához akart menni. Apám ma kora
reggel érte jött, még a havazás előtt.
Testem erre a hírre azonnali, kőkemény merevedéssel felel.
Beteges, tudom.
De a tudat, hogy gyerekmentes övezetben vagyunk Lainey-vel
kettesben, ebben a nagy házban, hogy bármit és mindent
megtehetünk, amelyik szobában csak szeretnénk; szinte
elviselhetetlen.
Nagyot nyelek és mély lélegzetet veszek, aztán az ajtó felé
szökkenek.
– Jól hangzik. Odakint leszek.
Nagyjából másfél órámba telik, hogy megfelelően
letakarítsam a felhajtót, a veranda lépcsőit és a bejárat felé
vezető utat. A jeges szél az arcomba csap, a nedvesség pedig
átitatja a kesztyűmet. És hiába van farkasordító hideg, pontosan
ugyanolyan tüzes érzéseim vannak Lainey iránt, amikor
belépek a konyhába, mint amikor kimentem.
A mosogató mellett telefonál, én pedig leveszem a
bakancsomat, és felakasztom a kabátomat a hátsó ajtó melletti
kampóra.
–  Nem, Apa, rendben van. Ne menjetek az utakra, maradjon
csak ott Jay hétvégére! Én jól vagyok. Itt van Dean.
Nem tudom, mit mond az apja, de olyan kedvesen forgatja rá
a szemét, hogy legszívesebben a szuszt is kicsókolnám belőle.
–  Igen, apa, Dean az a pasi. Hamarosan találkozhatsz vele.
Oké, szia!
Lainey a pultra teszi a telefonját, és az utolsó adag süteményt
is a tálcára helyezi.
–  Jay Bayonne-ban tölti a hétvégét? – Igyekszem lazának
tűnni, elkendőzni a bennem felgyülemlett kéjvágy hurrikánját.
– Igen, holnap estig. – Tekintete lassan végigmér a vállamtól a
lábamig, semmit nem hagyva ki az úton. – Vizes a pólód. Le
kellene venned.
Levenni a pólómat? Szuper ötlet! Neki is csatlakoznia kellene.
Hátranyúlok a lapockáim közé, áthúzom a Henley-t a
fejemen, majd a földre dobom.
Aztán egymás felé indulunk, mint két vonat ugyanazon a
pályán, akik alig várják az ütközést. Csupán néhány
centiméterre állunk meg egymástól, Lainey pedig úgy nyúl ki,
mintha hipnotizálták volna, mintha teljesen megszállott lenne,
és végighúzza ujját a vállamon és a karomon.
Az arckifejezése majdnem megöl. Kendőzetlen szenvedély és
mohó vonzalom elegyével nézi, ahogy keze végigsimít a
mellizmomon, és lefelé a mellkasom közepén.
Szívem kalapálását a bordáimon érzem, de nem akarok
semmi olyasmit mondani, ami megtörheti a varázslatot, arra
vágyom, hogy érintsen még. De amikor keze elér a hasizmomig,
és a csípőmnél megpihen, kínzóan közel a fájdalmasan kemény
farkamhoz, felnyögök:
 – Lainey!
Szeme az enyémbe fúródik, mellkasa pedig finom zihálásának
ütemére mozog.
Néhány másodpercig így maradunk, szinte felfaljuk egymást a
tekintetünkkel. Aztán kissé megváltozik az arckifejezése –
enyhén szétnyílik az ajka és megemeli az állát –, mintha készen
állna elrugaszkodni az ugródeszkáról.
– Dean?
– Igen?
– Megszentségtelen…
Már azelőtt rávetem magam, hogy befejezhetné a szót.
Számat a szájára nyomom, nyelvem dárdaként bukkan elő, és
végigsimít az övén, kezemmel a csípőjénél fogva közelebb
húzom, aztán felteszem a pultra. Lainey pedig átveszi a
stílusomat; szinte erőszakosan támadjuk le egymást. Körme a
hátamba mélyed, hosszú lábait pedig a derekam köré fonja, és
közelebb húz, foglyul ejt a combjai között.
Csókunk durva kétségbeesés, színtiszta vágy; egymás
szájának heves, esedező felfalása. Életem legjobb csókja lesz ez.
Már most tudom.
Végignyalok a nyakán, megszívom, elég erőteljesen ahhoz,
hogy bekéküljön. Oldalra billenti a fejét, hogy jobban
hozzáférjek, pedig közben lihegve azt kérdezi:
–  Dean, tényleg bölcs dolog ezt tennünk? Összezavarhatja a
dolgokat.
–  Én már így is annyira zavart vagyok, hogy azt sem tudom,
merre van előre – morgom a nyakába.
Lainey nevetve húzódik finoman hátra. Bámulom duzzadt,
rózsaszín ajkát, és végigsimítok az alsó bársonypuhaságán.
–  Nem, ez nem igaz. Egyáltalán nem vagyok zavart ezzel
kapcsolatban. Hogy mennyire vágyom rád, Lainey. Az
folyamatos, megingathatatlan. – Homlokomat az övének
támasztom, és úgy zihálok, mintha maratont futottam volna. –
Mondj igent! Hallanom kell, hogy te is akarod. Istenem, Lainey,
kérlek, mondj igent!
Könyörgök, és nem is bánom. Éreznem kell, meg kell
dugnom, lábát át kell vetnem a vállamon, és ki kell nyalnom. El
akarok merülni, elveszni benne, annyiszor akarom elélveztetni,
hogy elveszítjük a fonalat, ő pedig az eszét.
Mindezt most akarom.
Ujjával végigsimít az államon, és a szemembe néz.
Majd bólint.
– Igen.
Nem vagyok imádkozós pasi, de halleluja!
Visszatérek a szájához, mohón csókolom, amíg el nem akad a
lélegzete, amíg már nincsenek szavak, és csak vágyakozó,
vékony nyöszörgés búg a torkában.
Kezének érintése rajtam, ahogy karmolja a mellkasomat, a
hátamat, végigsimít a hasamon, és úgy rántja meg a nadrágom
gombját, mintha személyesen őt sértené…
– Annyira jó! – morgok. – Ez olyan jó.
Meghúzom a trikóját, át a fején, aztán gyorsan lerántom a
melltartóját.
A melltartócsatok Houdinije vagyok.
Amikor sikerül tőle megszabadulnom, amikor deréktól felfelé
meztelen, kényszerítem magam, hogy egy pillanatig csak
nézzek rá. Befogadjam a látványát. Értékeljem csodás, reszkető
látványát. Annyi értékelnivaló van rajta!
Mellének sápadt félgömbjei nagyobbak, mint múlt nyáron,
fakó rózsaszín, érmenagyságú mellbimbója pedig egy
árnyalattal sötétebb. Szinte áhítatosan markolom meg, és a
torkom mélyéről felmordulok. Elnehezült szemhéjjal nézi,
ahogy behajlítom a térdemet, hogy a számba vehessem;
ajkammal lassan közrefogom a mellbimbóját, és addig
szívogatom, amíg nyöszörögni nem kezd. Nyelvemmel
megpöccintem a hegyes, finom kis dudort, és puha bőrén
végighúzom a fogamat.
Olyan szépséges. Szinte elviselhetetlenül szexi.
–  Dean, Dean, Dean, Dean… – kántálja Lainey, és a vállamba
kapaszkodik.
–  Én vagyok az, bébi. Itt vagyok. – Tenyerembe veszem a
mellét, és ráfújok a hegyes bimbójára. – Vigyázok rád.
–  Kérlek – nyöszörög. Csípője lecsúszik a pultról, és a lábai
közé ékelődött combomhoz dörgölőzik; az áldásos súrlódást
keresi ott, ahol a legnagyobb szüksége van rá. – Kérlek, Dean,
nekem… olyan sokra van szükségem.
Ó, igen!
Összefüggéstelenül beszél, de tudom, értem, mert nekem is
szükségem van rá.
Megragadom rövidnadrágjának derekát, és megrántom,
miközben Lainey felemelkedik, és teljesen meztelen lesz. Annyi
a gyönyörű, érinteni- és nyalnivaló bőrfelület, én pedig minden
porcikájának tervezek hódolni.
Kihúzom magamat, és hátralépek, aztán kigombolom a
nadrágomat, és kilépek belőle, akár egy pocsolyából a földön.
Lainey szinte felfal a tekintetével, aztán szép kis kezével
megfogja a farkamat, és határozott, magabiztos mozdulatokkal
kezdi simogatni.
– Hiányoztál – sóhajt fel.
Kissé hátrahúzódom nevetni.
– Hozzám beszélsz, vagy a farkamhoz?
Mogyoróbarna szeme sötétebb a kéjtől, csodás aranyzöld.
Ártatlanul néz fel rám, és legszívesebben szanaszét tépném.
– Mindkettőtökhöz.
Aha, ez megfelel.
A számba sóhajt, amikor számat a szájára nyomom, és
nyelvemmel végigsimítok nyelvén. Csodás megkönnyebbülést
ad, hogy ismét a karomban tarthatom, ennyi idő után újra
érezhetem a testét. Jó és helyes érzés, hogy az enyém. Ez egy
tökéletes, örömből és élvezetből álló hely, mely csak a kettőnké,
és sosem akarom elhagyni.
Közelebb csúszik a pult széléhez, és szélesebbre tárja a lábait,
ahogy csípőm ismét közéjük férkőzik. Annyira szexi a
nyitottsága, magabiztossága, szemérmetlensége és bizalma.
Végigsimítok a farkamon, aztán incselkedve végighúzom
gyöngyöző, vastag makkomat sikamlós bejáratán. Annyira
nedves, és amikor körülölel, a hőtől, amit áraszt, elvesztem az
eszem. Belécsúsztatom a hegyét, és a számba harapva próbálom
megállni, hogy teljesen bevágjam.
Lainey homorít, én pedig lassacskán teljesen elmerülök
benne; drága puncija szépen szorosan ölel.
– Ó, igen! – nyögöm a hajába.
 Megragadom a combját, szorosan tartom, és hátrahúzom a
csípőmet, csak hogy aztán újra belévágjam.
– Igen, ó, igen! – nyöszörög.
A derekánál fogva tartom, és zakatolok benne. Csípőm újra és
újra hátrahúzódik, köröz és elmerül benne, amíg reszketni nem
kezd a karomban; a hátamat karmolja és a nevemet kántálja.
Gyorsabban és keményebben nyársalom fel, ahogy az élvezet
egyre növekszik, leheletünk keveredik, és szívünk egy ritmusra
ver az észbontó csúcs felé tartva.
Istenem, érzem, amikor elélvez. Amikor összeroskad a
karomban, és nedves hője rángatózva szorongatja a farkamat.
Követem őt, még egy lökéssel beleélvezek, a nevét nyögve
megtöltöm; és tüzes, állatias öröm árad szét a testemben,
mintha az orgazmusom egyenesen a lelkem egy darabját tépné
ki.
Egy ideig nem mozdulunk. Abban a helyzetben maradunk,
lassú csókokat és gyengéd érintéseket váltunk, szorosan
ölelkezve. Aztán, amikor újra érzem a térdemet, kiszállok
belőle, felemelem őt, és a nappaliba viszem.
Mert hosszú időt kell bepótolnunk, és még csak most
kezdtem.

Innentől kezdve igazi dugóbulit rendezünk. Túl sokáig vontuk

meg ezt magunktól, ezért most alaposan kiélvezhetjük,
lakomázhatunk minden szexuális tevékenységből, ami csak
eszünkbe jut, a leghétköznapibbtól a legperverzebbig. Addig
tervezem folytatni, amíg meg nem dugtam a ház összes
szobájának minden szabad felületén.
Lehet, hogy túl sem élem, talán az utolsó tettem ezen a földön
az lesz, hogy Lainey-t dugom, és ezzel semmi problémám nincs.
Ráülök a kanapéra, terpeszben. Lainey térde a derekam
mellett van, ahogy meglovagol; kerek pocakja csípőjének
minden mozdulatára a mellkasomhoz ér.
Belemarkolok csodás hajtincseibe, majd meghúzom – pont
annyira, hogy érezze –, és alulról belévágom.
– Ezt szereted, bébi?
Reszketegen bólint, és hosszan, édesen felnyög. Csípőjének
mozgása felgyorsul, ahogy először lassan megnyalom a
mellbimbóját, aztán fáradhatatlanul nyalogatom a kemény
dudort. Az ajkába harap, és elakad a lélegzete, miközben
puncija szorosan összehúzódik a hatalmas orgazmusára.
Amikor Lainey zihálva a vállamra omlik, a gerincét
simogatom.
Aztán felnevetek.
– Ó, határozottan szeretted.

Késő délután, amikor odakint a hó még mindig zuhog,

begyújtok a kandallóba, és Lainey-vel szendvicset meg kekszet
eszünk, meztelenül, takaróba bugyolálva a földön.
–  Nyami, annyira finooom! – forgatja a szemét, miközben
lenyalogatja az ujjáról az olvadt csokoládécsíkot.
Minden erőmmel küzdenem kell, hogy ne vessem rá magam,
de megoldom. Egy emberi inkubátor, ennie kell.
Ölelkezve beszélgetünk. A szüleinkről, illetve esetemben a
hiányukról. Elmesélem neki azt, amikor csatakos, támolygó
részegen mentem haza, mire Nagyi olyan erősen húzta meg a
fülemet, hogy elszakította a bőrt – aztán el kellett vinnie a
kórházba, ahol két öltéssel összevarrták. Semmiféle bűntudata
nem volt.
Lainey elmeséli, hogy a szülei egyszer a tengerparton
felejtették – és Bayonne-ig elmentek, mire rájöttek, hogy
hiányzik az egyik lányuk.
Mesél Jason kiskoráról, az örömekről és a félelmekről. A
hasára támasztom a kezem, miközben a babánkról
beszélgetünk; hogy vajon fiú lesz vagy lány, ugyanis úgy
döntöttünk, hogy nem akarjuk tudni a nemét, mert Lainey
szerint ez az egyik legszebb meglepetés, és várni szeretne a
szülésig, hogy megtudja. Spekulálunk arról, hogy vajon hogy
fog kinézni, az ő szemét örököli-e, vagy az enyémet, és hogy
milyen lesz a kezünkben tartani, végre idekint találkozni vele.
És őrületes, hogy a halk szavak és csendes, intim pillanatok
éppoly csodásak, mint a szex.

Este, miután lement a nap, ráveszem magam, hogy felöltözzek

és kimenjek még egy kör hólapátolásra. Nem akarom, hogy jég
keletkezzen, nehogy Lainey elcsússzon a következő napokban.
Amikor visszaérek, ő éppen az emeleti hálószoba falait festi.
Ismét pizsamában van, és kitölti a ceruzával függőlegesen a
falra húzott vonalakat, vastag, sötétkék és fehér csíkokkal,
melyek tapétahatást keltenek. A videó része, melyet a héten
feltölt majd, a különböző festési technikákról és a felületekről.
Alsónadrágra vetkőzöm, és amíg Lainey fest, én a falnak
támaszkodva leülök, és a fenekét bámulom. Na így kell jól
eltölteni egy szombat estét.
– Egész nap tudnám nézni, ahogy ezt csinálod.
Válla felett rám mosolyog.
– Egész nap tudnád nézni, ahogy vonalakat festek?
– Naná!
– Ez nagyjából annyira hangzik izgalmasan, mint azt bámulni,
ahogy nő a fű. Azt is néznéd?
– Ha ebben a rövidnadrágban előrehajolnál? Még szép, hogy
nézném.
Lainey odaér a sarokba, és a farkamnak szuper ötlete támad.
Újra jóban vagyunk, igazi zseni a srác.
Elindulok felé.
– Mi lenne, ha úgy festenél, hogy közben én kényeztetlek?
Ecsete megdermed félúton.
–  Nem hiszem, hogy akkor egyenesen tudnám tartani az
ecsetet.
– Csak egy mód van rá, hogy kiderítsük.
A lábai közé csúszok, félrehúzom a rövidnadrágját, és a
nyelvem nekilát a munkának.
Nem tudja egyenesen tartani az ecsetet.
Az ajtó mögött van egy letörölhetetlen hullám az egyik kék
vonalon. Olyan, mint egy vizuális Viagra; ettől az estétől fogva
akárhányszor ránézek, azonnal merevedésem lesz.
Később, az éjfekete ég alatt, amikor a tó üveges medence, a
hókupacok pedig az ezüstös holdfényben szikráznak, Lainey-vel
a hálószobájába sétálunk csókolózva. David Gray a The Year’s
Love-ot énekli lágyan a hangszórókból, Lainey pedig elengedi a
kezemet, aztán papucsos lábával kilép a duplaszárnyú ajtón, a
hóval borított, hátsó udvarra néző erkélyre. Apró pelyhek
lebegnek körülötte, és haja aranyló hullámokban keretezi arcát,
ahogy lassan pörögve táncol a dalra.
Ahogy nézem, az érzelmek gyomorszájon találnak. Mert
mosolya, hosszú pillájú, ártatlan szeme, nevetése, elméje, szíve;
mind olyan szépséges, olyan értékes nekem. Ebben a
pillanatban döbbenek rá, hogy nem is emlékszem, milyen volt
az életem, mielőtt megismertem. És képtelen vagyok elképzelni
az életemet nélküle. Meg sem akarom próbálni.
Kisétálok az erkélyre, aztán a karomba fogom, és forgok,
ringatózom a csajommal, mert ezt szereti.
Egy ideje már sejtettem, hogy Lainey-é vagyok, de most már
biztos vagyok benne.
Végem. Ennyi volt, az övé vagyok.

Másnap reggel fájnak a golyóim az éjszakai aktivitás miatt, de a

farkam teljes reggeli merevedéssel köszönt, ami jobban
belegondolva egy valóságos csoda.
Lainey-hez simulok, mire ő megmozgatja a fenekét, és
hátrafelé nyúlva megfogja a tarkómat, ezzel jelezvén, hogy
nyitott a közeledésre. Megcsókolom a vállát és a nyakát, aztán a
fülébe súgom:
– Nem is tudok dönteni, hogy mit csináljak először. Éjjel nem
élveztem a szádba, pedig az jó buli lenne. De olyan szexi vagy,
amikor rajtam lovagolsz…, és olyan jól nézel ki térden állva,
égnek meredő fenékkel.
Megmarkolom a mellét, és érzem a kalapáló szívverését.
– Nehéz döntés…
Végül oldalt fekve lazán megdugom hátulról. Utána, amikor
mindketten kissé ragacsosak és izzadtak vagyunk, ugyanaz a
mély bizonyosság áraszt el. Azt mondja, hogy ami Lainey és
köztem van, amilyenek együtt vagyunk, igazán jó dolog – a
legjobb –, olyasmi, amire vigyázni kell, amit nagy becsben kell
tartani. Ismét biztos vagyok benne, jól tudom, mit akarok.
– Veled akarok lenni – suttogom a nyakába.
– Velem vagy.
– Párkapcsolatot akarok veled.
Ezeket a szavakat több százszor, tán ezerszer is hallottam
már. De soha nem vágytam rá, soha nem volt még ekkora
szükségem rá, mint most.
–  Már itt tartunk. Nem vágyom senki másra, és te sem.
Kisbabánk lesz…, miért gondoljuk túl?
Egy pillanatig csendben van, aztán a hátára fordul, és rám
néz, a maga reggeli kócos gyönyörűségében.
– Azt mondtad, nem vagy jó a kapcsolatosdiban.
– Veled jó lehetek – esküdözöm.
Gyengéden végigsimít a hajamon.
 –  Én is erre vágyom. Kicsit ijesztő is, mennyire vágyom erre
veled, Dean.
Boldogsághullám árad végig a testemen; olyan, mint amikor
touchdownt szerzek, de sokkal jobb.
Felé hajolok, csípőmet a levegőben tartom.
– Rendben.
– Rendben – mosolyog vissza.
Aztán hosszú, bágyadt csókot adok neki, ismét teljesen
elmerülök abban, aki ő, és mindenben, amit nekem jelent.
Istenre és saját magamra esküszöm, hogy soha semmit olyat
nem teszek, amivel tönkretenném ezt.
De nem véletlenül lesznek híresek sokszor az utolsó szavak.
Mert… utóirat… tönkreteszem.
 13. FEJEZET

Lainey

Mióta úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk az igazi

párkapcsolatot, Dean és köztem minden nagyszerűen alakul.
Nem, még annál is jobban; jobban, mint arról valaha is álmodni
mertem. Az, hogy Deannel vagyok, életem második legjobb
döntése, Jason után. A testem határozottan egyetért, hiszen
alaposan, kimerítően kielégült. És akármilyen nyálasan is
hangzik, a szívem is egyetért.
Dean és Nagyi eljönnek velem és Jasonnel a szüleimhez
karácsonykor. Úgy tekintek rá, mint egy videójáték végén a
csata a főgonosszal, vagy az utolsó kihívás az Amerikai
gladiátorokban. Ha az egész családom egy kis házban nem
ijeszti el Deant, akkor szoktathatom magam a gondolathoz,
hogy talán semmi nem fogja.
Az előszobában fogadnak minket, elveszik a kabátunkat,
ölelésükbe burkolnak és puszit adnak. Jasont elnyeli az
unokahúgaim és unokaöcséim tengere.
–  Lainey! – rikkant Linda nővérem, Deanre nézve. – Nem is
mondtad, hogy szexi! Olyan, mint egy életnagyságú Ken-baba! –
Tekintete vizslatóan az ágyékára téved. – Egy anatómiailag
megáldott Ken-baba.
 Te jó ég.
Közéjük vetem magam.
– Igen, Linda, szexi.
–  Ezt a nővért kedvelem – súgja Dean a fülembe, amitől
végigfut rajtam a hideg. – Úgy tűnik, ő az okos testvér.
– Én a leszbikus vagyok – jegyzi meg Linda kacsintva. – De az
nem jelenti azt, hogy ne tudnék értékelni egy ilyen csinos
példányt, mint te. – Emeli anyám házikészítésű tojáslikőrjével
teli poharát. – Egészségetekre!
Ezután Judith jön oda.
– Annak kellett volna öltöznötök halloweenra, Ken-apukának
és felcsinált Barbie-nak – csettint. – Elvesztegettetek egy szuper
jelmezlehetőséget.
– Jövőre próbálom nem elfelejteni.
Judith kezet ráz Deannel, tartózkodó és enyhén elítélő
pillantással.
Brooke előrelép, és bemutatja a gyerekeit, szokás szerint
tökéletes udvariassággal.
Aztán Erin jelenik meg, az ajtókeretnek támaszkodik, és
kimérten integet.
– Jó újra látni, dobossrác.
Dean biccent; nyugodt, laza és pusztítóan szexi.
– Én is örülök, Erin.
Anyukám átöleli Deant, ő az egyetlen családtagom, aki
azonnal teljesen elfogadja, amíg nem ad okot az ellenkezőjére.
Ő egyszerűen ilyen.
Apámmal ellentétben.
Bemutatkozik Nagyinak, régimódi udvariassággal és Jimmy
Stewart-os sármmal. Anyám a konyhába vezeti Nagyit, és
megkérdezi, hogy kér-e egy pohár sherryt.
–  Az nagyszerű lenne, Desiree – válaszolja Nagyi. –
Karácsonykor mindig szeretek berúgni.
Aztán Dean bemutatkozik apámnak; kezét nyújtva bemutatja
a tökéletes, „először találkozás a szülőkkel” üdvözlést:
– Mr. Burrows, uram, nagyon örülök, hogy megismerhetem.
Apám viszont úgy néz a kezére, ahogy tavaly a büdösbogár-
kolóniára a pincében tartott antik kalapdobozomban.
– Ez a pasi? – kérdezi felém fordulva.
– Igen, apa, ő Dean, most mondta. Kérlek, legyél kedves!
Apám puszit ad nekem, megpaskolja a fejemet, és úgy dönt,
hogy tudomást sem vesz az új pasimról.
– Hogy vagy, szívem?
– Jól – simogatom a pocakomat. – Mindketten jól vagyunk.
– Ennek örülök.
Aztán még egyszer Deanre emeli a tekintetét. Majd egy
hümmögés után elsétál.
Végigsimítok Dean karján.
– Ne foglalkozz vele! Csak azért dühös, mert szexeltél velem.
– Aha, szuper. – Csettint a nyelvével. – Ez jó buli lesz.
Jack kisétál az előszobába, és megpaskolja Dean hátát. Ezúttal,
amikor Dean kezet nyújt, kézfogás lesz az eredménye.
– Jack, ugye? – szól Dean. – Jó újra látni.
–  Téged is, haver. Gratulálok a babához! Már első éjszaka
telitalálat, mi?
– Mindig is jól céloztam.
Jack arcra puszival üdvözöl, aztán visszafordul Deanhez:
 – Az öreg miatt pedig ne aggódj! Engem is évekig utált, hiszen
Erinnel bűnben éltünk, meg ilyesmi. De most itt vagy te, szóval
legalább az én életem egyszerűbb lesz. Üdv a Burrows-
dzsungelben! Kérsz egy sört?

Anyám marhasültet csinál vacsorára, és mindannyian együtt

eszünk a hosszú, kinyitható asztalnál az étkezőben. Jay nem
panaszkodik, de tudom, hogy nem örül, hogy már megint a
gyerekasztalnál kell ülnie az alagsorban, viszont megígérem
neki, hogy ez lesz az utolsó alkalom. A desszert után
mindannyian bezsúfolódunk a nappaliba, hogy kibontsuk az
ajándékokat.
Látszólag a nővéreim örülnek az ajándékaiknak, a mozaikos
üveg képkereteknek és kötött sapkáknak. Én pedig szuper
kismamaruhákat és néhány babaholmit kapok; egy
emlékkönyvet, egy antik hintalovat a gyerekszobába és egy
előkét, melyen az áll: „Az én anyukám dögösebb, mint a tiéd.”
A szoba a családi csevejtől hangos, amikor Jack odamegy
Deanhez, és kezét idegesen a nadrágjába törölve így szól:
– Figyelj, ha rosszul sül el, kérlek, verj pofán, oké? Üss ki!
– Ha mi sül el rosszul? – kérdezi Dean.
– Majd meglátod. – Ennyit válaszol Jack.
Aztán visszamegy Erin mellé, és egy vajazó késsel megütögeti
sörösüvegét, hogy mindenki figyelmét magára vonja.
Megköszörüli a torkát.
–  Tudom, hogy kérdeztem már, de csak félig volt komoly,
igazából csak baromkodtam. – Jack arca ellágyul, ahogy a
nővérem szemébe néz, és féltérdre ereszkedik. – Most már nem
baromkodom.
Szürke zakójából elővesz egy gyűrűt. Hatalmas, kerek
gyémánt, mely csillagként ragyog a fehérarany gyűrűn.
– Szeretlek, Erin. Soha nem fogok mást annyira szeretni, mint
téged. Nélküled egy káosz lenne az életem. Hozzám jössz
feleségül?
Erin a szájához kap, és könny szökik a szemébe. Néhány
pillanatig nem mond semmit, és szinte tapintható a szobában a
kollektív szorongás, hogy nehogy nemet mondjon.
De aztán reszketegen levegőt vesz:
– Én is szeretlek, Jack. Boldoggá teszel, megnevettetsz, és én is
szeretnélek életem végéig boldoggá tenni. Szóval… igen, hozzád
megyek.
Mindenki tapsol, „ó-zik” és ölelkezik, Jack pedig felhúzza a
gyűrűt a nővérem ujjára. Aztán feláll, és hatalmas csókot ad
neki, majd a levegőbe emeli.
Gondolkodás nélkül Dean felé nyúlok, belekarolok, és fejemet
a bicepszének támasztom. Érzem, ahogy puszit nyom a
hajamba, és amikor felpillantok, szexi mosollyal, gyengéd
tekintettel néz rám.
–  Te jó ég, igent mondtam!! – ugrándozik Erin. –
Összeházasodunk!
Nagyi emeli sherrys poharát:
– Gratulálok mindenkinek!
Aztán csuklik.
Még mindig Jack és Erin eljegyzés utáni ragyogásában
sütkérezünk, amikor dudát hallunk kintről. Aztán még egyet,
majd még egyet, végül még egyet, fülsiketítőn és utálatosan.
Kinézek az ablakon, és Chetet pillantom meg, a szörnyű
szomszédsrácot, aki részeg, bizonytalan lábakon áll, az utca
közepén pedig lime-zöld tuningverdája dörmög.
– Burrows! Azonnal tüntesd el valamelyik autót a helyemről!
A parkolóhelytalálás nem egyszerű Bayonne-ban, gyakori
értük a harc, főleg az ünnepek környékén.
Apám kilép a bejárati ajtón át a verandára, és az egész család
vele tart.
– Az nem a te helyed, seggfej! – A családunk autóinak sorára
mutat a ház előtt. – Az én telkem előtt van.
Érzem, amikor Chet tekintete rám szegeződik. Olyan, mint a
sírom körül ólálkodó kígyó.
– Ez valami vicc? Lainey, már megint terhes vagy? Néha nem
ártana csukva tartanod a lábaid, bébi. Tanulj meg nemet
mondani!
Utálom, hogy szégyentől ég a nyakam. Nincs okom
szégyenkezni, én tudom, és a szeretteim is. De hallani, hogy
ilyesmit mond a fiam és a szüleim előtt, tudni, hogy ezt gondolja
rólam, még ha nem is érdekel, mit gondol, elég rémes érzés.
A nővéreim gyorsabban reagálnak, mint én; beintenek
Chetnek és szitkozódnak, még Brooke is, aki szinte soha nem
káromkodik, azt mondja neki, hogy dögöljön meg. A saját
„baszd meg” reakcióm csőre töltve vár az ajkamon, de mielőtt
kimondanám, meghallok még egy hangot a felháborodott
zsivajon keresztül.
– Hogy mit mondtál?
Mindenki elhallgat. Ugyanis Dean hangjából egyszerre árad a
harag és a tekintély, mintha az ő joga lenne megvédeni engem.
Hangja ostorként csattan a levegőben, és követeli, hogy
odafigyeljenek rá.
Követem lefelé, ahogy lesétál a ház elé.
– Dean, minden rendben.
– Nem, semmi nincs rendben. Egyáltalán nem.
Megragadom a karját.
– Ő nem ér ennyit.
Dean megáll, és tüzes tekintettel fordul meg. Aztán megfogja
az államat.
– Nem, ő nem. De te igen.
Azt hiszem, a szívem elalél.
A nővéreim a tornácon egyetértenek.
– Ú, kezdem megkedvelni – mondja Brooke gyengéden.
–  Lassan engem is megnyer. Mint a sós-ecetes chips – teszi
hozzá Judith.
– Ez jó duma volt – von vállat Erin. – Majd meglátjuk.
Linda kivesz egy ceruzát a hajából:
– Ezt használni fogom.
Egy pillanattal később Dean már Chet arcába mászik, és
puszta jelenlétének erejével hátratántorítja azt a seggfejt.
–  Kérdeztem valamit, te fasz. Mit mondtál, és mégis hogy
gondolhatod akár csak egy pillanatra is, hogy jogod van ilyet
mondani?
 – Te vele vagy, haver? Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod,
de Lainey egy ribanc. A gimiben ő…
Linda ennyit írt. Chet csak ennyit mondhatott, mert Dean
bever neki egyet, egyetlen ütéssel eléri, hogy seggre essen. Vér
spriccel az orrából, és esküszöm, hallom a reccsenést onnan,
ahol állok.
– Ez az! – ugrik fel Judith; mindig is ő volt a vérszomjas. – Szép
munka!
Dean leguggol, és pólójánál fogva felrántja Chetet.
–  Ha még egyszer így beszélsz róla, az összes csontodat
eltöröm. Ne kelljen visszajönnöm, mert nagyon megbánod.
Általában nem támogatom az erőszakot, de nem fogok
hazudni, Dean Walker egyszerűen csodásan csinálja.

A ház előtti csatajelenet után Dean és Jason a hátsó verandán

beszélgetnek megint kettesben. Én pedig ismét a
konyhaablakból leskelődöm, nézem és hallgatózom. De ezúttal
nem egyedül. A családom nagyon szeret kémkedni, ott van
mindegyik nővérem és az anyukám.
– Ez szuper volt! – kiált fel Jay.
– Nem, Jay. Nem volt az.
– Miről beszélsz? Azt mondta…
–  Tudom, mit mondott. Nagyon gáz volt, egyértelműen
helytelen…, de csak szavak. A felnőttek nem verekedéssel
oldják meg a problémáikat. Szeretném, ha ezt megértenéd.
Letartóztathatnának testi sértésért. Elveszíthetném a tanári
engedélyemet.
–  Ez sosem fog bekövetkezni – nevet Jason. – Túlságosan
balek ahhoz, hogy valaha is beismerje, hogy megverték.
– Nem ez a lényeg, kölyök.
– Akkor mit mondasz? Megbántad?
– Egyáltalán nem – horkan fel Dean.
Jay felnevet.
– Az anyukád megérdemli, hogy olyan ember álljon mellette,
aki kész seggbe rúgni bárkit, aki így beszél róla, és örülök, hogy
én lehetek az a pasi. De nem akarom, hogy te ilyesmit csinálj.
Soha. A szavaidat használd! Világos?
Szinte hallom a fiam szemforgatását.
–  Szóval gyakorlatilag azt mondod, hogy azt csináljam, amit
mondasz, nem azt, amit teszel?
– Igen. Ezt mondom.
– Hű, Dean… Azt hiszem, ezzel hivatalosan is apukává váltál.
Gratulálok!
– Azt hiszem, te pedig ezzel hivatalosan is okostojássá váltál –
nevet Dean, és meglöki Jay vállát. – De köszönöm.
Az apám lép ki legközelebb a verandára, és átnyújt Deannek
egy sört meg egy zacskó fagyasztott borsót.
– A kezedre – mondja mogorván.
Dean kortyol egyet a söréből, és bütykeire teszi a borsót.
–  A lányaim azt mondják, dobos vagy – mondja apám,
miközben leereszkedik az összecsukható székre.
– Igen, így van.
–  Ő a támadóedző is, papus. És a matléták vezetője – teszi
hozzá Jason. Aztán azt kérdezi Deantől: – Kaphatok a sörödből?
 Dean átnyújtja az üveget.
– Csak pár kortyot. Ne húzd meg!
Apám szivarjának illata beszáll az ablakon.
–  Én gitáros voltam annak idején. Amikor a Fender még új
volt.
– Komolyan? – kérdezi Dean.
Hallani, ahogy életem három legfontosabb férfija beszélget, és
a tudat, hogy apám elfogadja Deant – ugyanis nem mondja ám
el akárkinek a gitáros történeteit –, a legjobb karácsonyi
ajándék, amit csak kívánhattam volna.

Dean

Nem tudom, mire ébredek fel, de valami felkelt. Tudtuk, hogy

későn érünk majd haza Lainey szüleitől, ezért Nagyi éjszakára is
pakolt, és úgy döntünk, hogy karácsony estéjét Lainey-éknél
töltjük. De mindenki már órák óta alszik, a házban néma csend.
Lainey fejének súlyát érzem a karomon. Végigsimítok az
oldalán, egészen a hasáig, ahol a baba pihen.
Ekkor történik meg. A kis lökés, a bökés, a rúgás; érzem,
ahogy a baba a tenyerem alatt mozgolódik.
Egyszerűen elképesztő, igazi csoda. Elhomályosul a
tekintetem, ahogy figyelem, és várakozom, hogy újra
érezhessem.
 –  Szia, pocaklakó! – suttogom. – Boldog karácsonyt!
Mindannyian alig várjuk, hogy találkozhassunk veled.
Mintegy válaszul, újabb kis ütés éri a kezemet.
Annyira menő!
Csak fekszem ott, várok a további mozgásra, de fél óra múltán
arra jutok, hogy a baba biztosan visszaaludt. Így hát, kimászom
az ágyból, melegítőt húzok, és lemegyek megnézni, hogy
minden rendben van-e.
Lainey sokat haladt a dekorálással az elmúlt hetekben. A
konyha, a nappali, Jay szobája és két fenti hálószoba is elkészült.
A karácsony pedig a kedvenc ünnepe, ezért a ház valóságos
csodaország, tele koszorúval, masnival és finom fényű izzóval.
Igazi örökzöldfüzért rakott a kandalló fölé, a nappali sarkában
pedig két és fél méteres fenyő áll, tele ezüst és arany
csillagokkal, valamint pattogatott kukoricás füzérrel.
Körbejárom az alsó szintet, kinézek a hátsó ablakon az
árnyékba burkolózott fákra, ellenőrzöm, hogy zárva van-e
minden ajtó és ablak. Visszasétálok az emeletre, és belesek
Jason szobájába, ahol ő paplanburritóként alszik. Aztán ránézek
Nagyira, aki az egyik elkészült vendégszoba franciaágyán
horkol.
Becsukom az ajtót, visszamegyek a mi szobánkba, leveszem a
melegítőmet és visszabújok az ágyba. Lainey mozgolódik,
megfordul, aztán hozzám simul, ahogy átölelem.
– Dean?
Bőre meleg és puha, az illata pedig isteni.
–  Igen, bébi, én vagyok. – Megpuszilom a homlokát. – Aludj
csak vissza!
 14. FEJEZET

Dean

Január

Egy vasárnap este otthagyom Lainey-t videót szerkeszteni,

Jasont pedig olvasni a szobájában, és hazamegyek. Nagyi
büszkén hirdeti, hogy önellátó, és mostanában a társasági élete
is aktívabb az enyémnél, de nem szeretem túl sok éjszakán át
kettesben hagyni Luciferrel. Most pedig péntek és szombat este
is Lainey-nél aludtam, és mindenféle kreatív módon dugtam
meg, hogy elférjen terebélyesedő pocakja. Isten áldja az
anyatermészetet!
Volt, amikor Lainey lovagolt meg gyorsan, kajánul, miközben
én érzékeny, rózsaszín mellbimbójával játszadoztam. Dugtunk
állva a zuhany alatt, én hajlított térddel, Lainey pedig a
fenekemet markolva, és kevés szexibb látvány van az életben,
mint a lucskos, szappanos Lainey Burrows. Az utolsó kör az ágy
szélén történt; ő a matracba kapaszkodott, míg én hátulról
vágtam belé – ez mindkettőnk kedvence volt.
Halknak kellett lennünk a házban lakó kamaszfiú miatt, de
nem túl halknak, mert Jason elég jó fej volt ahhoz, hogy a mi
hálószobánktól legtávolabb eső szobát válassza ki. Szerintem
valami ajándékot is veszek majd neki ezért.
Mindenesetre hétfő reggel egy órával korábban érek a suliba,
hogy megcsináljak némi papírmunkát, amit Lainey drága
puncija miatt nem csináltam meg a hétvégén. Egy ideig
beadandókat osztályozok az asztalomnál, aztán felállok, és
nekilátok felírni a mai órára szánt feladatokat a táblára.
Hallom, ahogy nyílik az ajtó, és a vállam felett hátrapillantva
Kellyt látom meg, ahogy bejön és becsukja az ajtót maga
mögött.
–  Szia, Kel, mi a helyzet? – kérdezem, visszafordulva a tábla
felé.
– Azt akarom, hogy addig dugj, amíg jobban nem leszek.
A kezem lefagy a pi jele közben. Kizárt, hogy jól hallottam.
– Tessék?
Amikor megfordulok, Kelly fekete, magas nyakú ruhája már a
földön hever, ő pedig roppant áttetsző, fekete melltartóban és
hozzá illő bugyiban áll előttem.
– Hú! – tartom fel a kezemet. – Mi a fenét csinálsz?
Nagy, kék szemével rám néz, és ekkor veszem észre, hogy
könny és fájdalom áztatja.
– Richard elhagyott.
– Tessék?
Egy könnycsepp végigfolyik sápadt arcán. Tizennégy éves
korunk óta ismerem Kellyt, és most látom először sírni.
–  Megcsalt. A titkárnőjével. Mennyire közhelyes már? –
Grimaszba torzul az arca. – Még csak nem is olyan csinos.
– Jaj, basszus!
– El tudod ezt hinni? Ő csalt meg engem! Engem! – Végigsimít
a testén. – Csak nézz rám! Nála sokkal jobbat is megkaphattam
volna. Hozzámehettem volna valami vezérigazgatóhoz vagy
kosárlabdázóhoz! De én rangon alul házasodtam, hogy ne
kelljen ilyesmivel megküzdenem, erre el akar válni.
– Sajnálom, Kelly.
Tényleg sajnálom.
Kívülről talán Kelly nem tűnik olyan jó embernek, de ha
valakit olyan régóta ismerünk, mint én Kellyt, akkor látjuk,
milyen legbelül. Érezzük, nem mindig abban, amit mond vagy
tesz, hanem abban, aki. Bárki, aki öt perccel több időt eltölt
Kelly óráján, aki megnézi őt a diákjaival, biztosan tudja, hogy jó
ember. Határozottan elég jó ember ahhoz, hogy ne érdemelje
meg, hogy megcsalják.
– Nagyon sajnálom.
–  Nem a sajnálatodat akarom, Dean… A farkadra vágyom. A
régi szép időkben mindig jobban éreztem magam tőle.
– Kelly…
De már elindul, gyorsabban lép előre, mint Lucifer valaha, és
átöleli a nyakamat, testemet a sajátjához préseli, vadul
csókolgatja az államat, és egyenesen a szám felé tart.
Megragadom a karját, és gyengéden leveszem magamról.
– Kel, Kelly, állj!
A szemét forgatja, mintha azt hinné, csak játszadozom, csak
cukkolom.
–  Na, Dean! Ebben a teremben volt régen Miss Everstein
angolórája. Mindig azt mondogattad, hogy arról fantáziáltál,
hogy az asztalán dugsz meg. Itt az esélyed valóra váltani az
álmod. – Lábujjhegyre áll, és ismét megcélozza a számat. –
Senkinek nem kell megtudnia, kettőnk között marad.
Elhúzom a fejemet oldalra.
– Én tudnám. És nem tehetem. Ez most más. Én más vagyok,
minden más.
Egy időben azt gondoltam, Kelly Simmons a tökéletes lány, és
tényleg nagyon szép, ne értsetek félre! De már csak egy nő
tökéletes a szememben.
Jelenleg éppen kosárlabdaméretű hasa van, és ez is tökéletes.
A mosolya teljesen lefegyverez, nevetésétől elakad a lélegzetem,
és mindene boldoggá, kanossá, baromira elégedetté tesz.
Lainey az egyetlen csaj, akit meg akarok dugni Miss Everstein
asztalán. Az egyetlen nő, akit akarok, ennyi.
Kinyújtom a karomat, és ellépek Kellytől. Tekintetét zavar
árnyékolja be, és szája morcos grimaszba fordul. Most először
utasítottam vissza, és még csak nem is volt nehéz.
– A csaj miatt, akivel együtt vagy?
– Lainey. Igen.
Kelly összefonja a karját meztelen hasa előtt.
– Szóval tényleg odavagy érte?
Az igazat mondom, és ez is egyszerű.
– Tényleg odavagyok. Nem teszem tönkre semmi pénzért.
Reszketegen bólint, és az ablak felé nézve haját a füle mögé
simítja.
– Örülök neked, Dean. Mintha véget ért volna egy korszak, de
örülök neked. Szerencsés csaj. – Arcát a tenyerébe temetve sírni
kezd. – Én azt hittem, Richard is annyira odavan értem.
– Basszus, gyere ide! – tárom szét a karom.
Kelly zokogva lép az ölelésembe.
 – Mindent újra kell kezdenem…, és olyan öreg vagyok már!
Könnyel és takonnyal áztatja el az ingemet, de semmi baj,
erre vannak a barátok.
– Dehogy vagy öreg – paskolom a hátát. – Gyönyörű vagy, és
okos, hamarosan valami Chris Evans-hasonmás fogja a
fenekedet nyalni, szó szerint. Richard pedig saját magát fogja
tökön rúgni azért, mert elengedett.
Szipogva néz fel rám.
– Tényleg így gondolod?
– Tudom.
Reszketeg lélegzetet vesz.
–  A gondolat, hogy Richard tökön rúgja magát, kicsit jobb
kedvre derít.
Hüvelykujjammal letörlök egy könnycseppet az arcáról.
Aztán felveszem a ruháját a földről.
–  Na, öltözz fel! Aztán megkeressük Merkle-t, Jerryt, Alisont,
Garrettet és Callie-t, majd megbeszélünk egy ma esti találkát a
Chubby’s-ban. Teljesen leitatunk, és arról beszélgetünk,
mekkora pöcs Richard. Ettől biztosan még jobban leszel.
Kiveszi a ruhát a kezemből.
– Oké.
Mint kiderült, jó vagyok a kapcsolatosdiban. Nem is
emlékszem, miért hittem, hogy nehéz lesz. A farkamat a
nadrágomban tartom, kivéve Lainey-vel, időt töltök vele, és
megteszek mindent, hogy ő és Jay boldogok legyenek. Szuper.
Gyerekjáték.
A párkapcsolat a világ legegyszerűbb dolga, ha az ember
készen áll, a kapcsolat pedig jó döntés.
A Kelly-ügy után gyorsan eltelik a reggel, és mire észbe kapok,
az első óra végét jelző csengő már meg is szólal. A gyerekek pár
percig dolgoznak a padjukban a táblára írt feladatokon.
Aztán tapsolok.
–  Na, ceruzát le! Lássuk, hogy teljesítettetek, okostojások!
Jason, mi lenne, ha te küzdenél meg az első feladattal?
Első intő jel: Jason nem emeli fel a fejét, nem néz rám, csak az
asztalára bámul.
Második intő jel:
– Kapd be!
A levegő mintha megfagyott volna, hirtelen döbbent csend
borul az osztályra. A teremben minden kikerekedett szem Jason
felé fordul, mert ezek a gyerekek, az én gyerekeim nem
beszélnek így a tanárokkal.
– Tessék?
Felemeli a fejét, találkozik a tekintetünk, és nem is tűnik
önmagának. Arca feszült, szája grimaszba torzult, mintha egy
dühös földönkívüli átvette volna a hatalmat az arckifejezése
felett.
– Azt mondtam, kapd be, Dean!
Körülnézek a teremben.
– Ez most valami vicc?
Jason a fejét ingatja.
– Csak hagyj békén!
Felállok az asztalomtól.
– Menjünk ki beszélgetni a folyosóra, Jay! Csak mi ketten.
 – Talán süket vagy? Kopj le!
– Jason! – szól rá Quinn, rémült hangon.
De Jay vérszomjas tekintetét le sem veszi rólam.
Tudom, hogy kellene az ilyen diákokat kezelni. Tipikus
figyelemre vágyó viselkedés. Át kellene küldenem a többieket
az előadóterembe, elvenni a közönségét.
De nem ezt teszem.
Mert idióta vagyok.
És mert Jason Burrows sokkal több számomra egy egyszerű
diáknál.
– A folyosóra, most! – förmedek rá az edzős hangomon, mely
azt sugallja, hogy tedd, amit mondtam, és ne is gondolj az
ellenszegülésre. – Ez nem kérés.
Jason hátradől a széken, és karba teszi a kezét.
– És én mégis nemet mondok. Érdekesen működnek a dolgok.
Te pedig semmit nem tehetsz ellene.
–  McCarthy irodájába kísértethetlek a biztonságiakkal. Ha
velem nem akarsz beszélni, akkor megmagyarázhatod neki is
ezt a hisztirohamot. Ezt szeretnéd játszani?
Hirtelen becsukja a száját, és összeszorítja az állkapcsát.
Az istenit!
A falra szerelt telefon felé indulok, de közben nem tudom,
tényleg tárcsázni fogok-e. Hiszen ha egyszer belevonom a
vezetőséget, kikerül a kezemből a dolog, már nem védhetem
meg, nem oldhatom meg. Rengeteg rossz következménye lehet,
és semmit nem tehetnék, hogy megállítsam.
Jason széke nyikorog a padlón, ahogy hátratolja.
–  Tudod, mit? – Az asztala mellett áll, és úgy néz ki, mintha
szőlőszemként akarná szétroppantani a fejemet pusztán a
tekintete erejével. – Rendben, menjünk ki a folyosóra!
A szívemet szorító satu lazulni kezd.
– Helyes.
– Csak még valami.
– Mi?
Túl korai volt a lazulás.
Ugyanis ez a jólelkű, okos, csodás gyerek, akinek még késés
sem volt soha az aktájában, felkapja a székét, és áthajítja az
ablakon. Betörik az üveg, mindenfelé repedés és pókhálós törés
keletkezik, majd csörömpölő üvegdarabok lepik el a földet.
A szilánkokra bámulok.
– Bassza meg!

Mindannyian McCarthy irodájában kötünk ki. Én, Lainey és

Jason ülünk az asztalával szembeni székeken.
– Mit tudsz felhozni a mentségedre, fiatalember?
Jason lazán ül a székén.
– A tanárom egy seggfej, ehhez mit szól?
– Jason! – kap levegő után Lainey.
Az igazgatónő Lainey felé fordul.
– Mindig ilyen kis bunkó volt?
– Nem! Nem, még soha nem csinált ilyesmit.
–  Hát, határozottan mindent megtesz, hogy bepótolja a
mulasztást. – McCarthy papírokat rendezget az asztalán. –
Függetlenül Walker edző seggfejségétől, te rongáltad az iskola
tulajdonát.
– Abban pillanatban jó ötletnek tűnt – von vállat.
Miss McCarthy kemény és kissé őrült, de minden diákkal
törődik ebben az épületben. David Burke, egy pár évvel ezelőtt
hatalmas hibát elkövetett diák a fogadott gyereke lett, és most
egy szuper egyetemen másodéves, az igazgatónő jóvoltából. De
mindig van egy határ, melyet nem lehet átlépni, különben jön a
kemény büntetés. És mivel én magam annak idején nem is
egyszer átléptem azt a határt, biztosan tudom, hogy elérte.
– Megsérülhettek volna az osztálytársaid. Ezt nem tűröm.
Próbálom védeni őt.
– Az én hibám volt, Miss McCarthy.
– Valóban? Az ő kezét használtad, hogy felemeld a széket, és
átdobd az ablakon?
–  Nem, de máshogy kellett volna kezelnem a helyzetet. Ha
én…
Az igazgatónő visszafordul Jayhez.
–  Kicsapás lesz a sorsod, ha nem kezded el azonnal
megmagyarázni a történteket.
– Kicsapás? – kap levegő után Lainey. – De ő még soha…
– Dean megcsókolta Miss Simmonst.
Ereimben megfagy a vér, az ujjaim hegye pedig zsibbadni
kezd. Teljesen lesápadok.
Ne, ne, ne, ne, ne… Ez nem lehet igaz.
–  Tessék? – Lainey hangja fojtott, mintha gyomorszájon
ütötték volna, mintha minden levegő kiszaladt volna a
tüdejéből. Olyan gyorsan fordul felém, hogy aranyhaja
körülötte repked. – Miről beszél?
 – Láttam. – Jason arcáról árad a fájdalom és a düh. – Láttalak.
A fejemet ingatom.
– Nem ezt láttad, Jay, esküszöm.
Lainey vállára teszem a kezemet, mire rám emeli a tekintetét.
– Meg tudom magyarázni.
Rossz válasz, seggfej.
Nem áll jól a szénám. Hiszen a magyarázkodás a csalók
fegyvere. Ő nem magyarázatot akar hallani, hanem azt, hogy
soha meg sem történt, hogy nem én voltam, hanem valaki más.
De ezt nem mondhatom. Így nem. Most nem.
–  Anya – lágyul el hirtelen Jason hangja. Fáradtan és
szomorúan beszél. – Láttam őket. A teremben voltak, teljesen
összesimulva. Bárcsak ne láttam volna, de így volt.
–  Nem ez történt – próbálkozom, de olyan, mintha a falnak
beszélnék.
Neki fog hinni.
Hát persze, hogy neki fog hinni. Lainey jó anyuka. Jason pedig
szuper gyerek.
Én pedig baromira megszívtam.
Lainey egy pillanatra lenéz a kezére. Aztán felemeli a fejét,
összeszorítja az állkapcsát, majd egyenesen McCarthy szemébe
néz.
– Szerintem Jasont ki kellene venni Walker edző órájáról.
Walker edző? Azt a kurva!
Az igazgatónő bólogat.
–  Egyetértek. Ez egy személyes probléma, személyes
ellentétek. Nem lehet egyről a kettőre megoldani, ezért
mindenki számára az lesz a legjobb, ha Jason másik osztályba
kerül.
– Várjunk csak! – Annyira előrehajolok, hogy majdnem kiesek
a székemből. – Ezt nem teheti. Csak én tanítok emelt számtant,
ez a kölyök pedig egyetemi szintű órákra való. Mégis hova fogja
tenni, kettes algebrára? Elsorvad az agya!
–  Akkor szerzek magántanárt – mondja Lainey abszolút
szenvtelen hangon, és alig néz rám. – Nem a te problémád.
– Ez meg mit jelent? Még szép, hogy az én problémám!
Miss McCarthy ismét lecsapja a papírokat az asztalára.
– Hat napos felfüggesztés. Három iskolán kívül, három itt. Ha
nem keveredsz újra bajba, Jason, akkor nem kerül bele az
aktádba. Ha viszont bármilyen szabálysértést elkövetsz, véged
van. Megértetted?
– Igen, Miss McCarthy – bólogat.
Az igazgatónő felém fordul, hangjából pedig árad az általam
jól ismert csalódottság. Régóta ismer, ezért ő is hisz Jaynek.
–  A személyes problémáidhoz pedig semmi közöm. Leszel
kedves nem behozni őket az iskolába, Dean.

Kikísérem Lainey-t és Jasont a parkolóba. Vissza kell mennem

órára, de nem hagyhatom, hogy így menjenek el. És semmi
esetre sem engedem, hogy kivegyék Jasont az órámról. Ami azt
jelenti, hogy három napom van arra, hogy megértessem vele,
mit látott, ahelyett, amiről azt hiszi, hogy látta. Minek
halogassam?
– Kelly beugrott a termembe. Feldúlt volt. A férje…
 Lainey megáll a furgonja mellett.
–  Kelly? Az a nő, akivel régen kalandoztál, még akkor is,
amikor éppen mással voltál?
Tekintete óvatos, mintha egy idegenre nézne; egy olyan
idegenre, aki talán most vágta szét a kerekét és rúgott bele a
kutyájába. Olyan idegenre, akit legszívesebben tökön rúgna.
– Még a gimiben, igen, de…
– Tudod, miket mondanak rólad? – kérdezi Jason Lainey válla
fölül. – Hogy mit mesél a többi diák a sok megcsalt barátnődről,
az őrült kalandjaidról, és arról, hogy te vagy a város hírhedt
szoknyapecére?
A karma szívás. Ha lenne időgépem, visszamennék az időben,
és jól seggbe rúgnám ifjabb énemet. Az egész annak a kis
hülyének a hibája.
–  De engem nem zavart. Mert elhittem, hogy fontosak
vagyunk neked. Úgy gondoltam, már biztosan nem vagy ilyen,
hiszen odavagy az anyukámért, ezért soha nem bántanád.
A szavak karcosan törnek fel a torkomból.
– Nem tettem, Jason. Nem tenném.
De csak a fejét ingatja, és rám mutogat.
– Baszd meg, mert elérted, hogy higgyek neked!
Különös békét okoz, ha az ember, főleg egy fiú biztonságban
tudhatja az édesanyját. Ha nincs senki, aki gondoskodna erről,
akkor az egész felelősség az ő vállát nyomja, még ha papíron
nem is kellene, mégis ilyen érzés. Biztosan megkönnyebbülést
jelentett Jaynek a tudat, hogy életében először az anyja nincs
egyedül. Hogy valaki gondoskodik róla, vigyáz rá…, szereti.
De mindez elszállt, viszont a saját életemre esküszöm, hogy
visszaadom majd neki. Mindkettőjüknek.
Lainey felemeli közöttünk a karját, mintha attól tartana, hogy
a kölyök bever egyet nekem, és őszintén szólva már nem
lennék meglepve.
– Jason, szállj be a kocsiba! Most.
Vet rám még egy átható pillantást, aztán beszáll és becsapja
maga mögött az ajtót.
Lainey mereven és távolságtartóan áll, keze a hasán, válla és
háta bizalmatlanságtól és fájdalomtól feszes. Nem tudja
elkendőzni, és nem is próbálja, úgy árad belőle, mint egy
nagydob rezgése. Én pedig csak meg akarom oldani, mindent
jóvá tenni. Vissza akarok térni a tegnap estébe, amikor puha,
odaadó, nevető szájjal csókolt, amikor még testének és lelkének
minden része az enyém lehetett.
Kinyúlok, és próbálom szétnyomogatni a vállában a
feszültséget. Homlokomat az övének támasztom, és azt
suttogom:
– Tudom, hogy rosszul áll a szénám, bébi. De esküszöm, hogy
semmi nem történt. Csak egy félreértés.
Egy pillanatig nekem dől, én pedig mohón szívom magamba
az illatát és közelségét. De aztán mély levegőt vesz, majd ahogy
kifújja, hátralép, felszegi a fejét, és megkeményíti a tekintetét.
– Haza kell vinnem Jasont, most ő a legfontosabb.
– Tudom.
–  Beszélnem kell vele, le kell nyugtatnom, ki kell találnom…
Sok mindent kell kitalálnom, Dean.
– Rendben. Suli után átmegyek, és mindent megoldunk.
Egy pillanatig úgy tűnik, Lainey azt fogja mondani, hogy ne
menjek, ami szívás lenne, mert esélytelen, hogy betartanám.
De aztán lesüti a szemét, és bólint.
– Oké.
Oké. Jó. Még menthető az ügy. Talán vesztésre állok, de még
nincs vége. Közel sem.
Kezem a tarkójára vándorol, közelebb húzom, és puszit adok
az arcára.
– Ne mondj le rólam, Lainey! Még ne!

Henry, a gondnok összetakarítja az üvegszilánkokat az

osztályomban, és bedeszkázza az ablakot, de így is túlságosan
zavaró. Időhúzó feladatokat írok a táblára, és a gyerekek
megjegyzés vagy panasz nélkül megoldják őket. Mivel a
gimnázium a pletyka Petri-csészéje, a stréberórás betört ablak
története, a Jay és köztem kialakult dráma, a Lainey-vel
történtek és basszus, még talán a Kellyvel kapcsolatos
pusmogások is futótűzként terjednek a folyosókon.
Garrett az ebédszünetében beugrik a termembe, de
túlságosan zaklatott vagyok ahhoz, hogy beszéljek róla. Mintha
a tüdőmet betonnal töltötték volna meg. Lainey az egyetlen,
akivel beszélni akarok, és ha belegondolok, mi járhat a fejében
ebben a pillanatban, teljesen megőrülök.
Garrett megveregeti a vállamat.
– Itt vagyok, ha szükséged van rám, haver. Ha bármit tehetek,
csak szólj!
Aztán végül, miután érzésem szerint nagyjából egy hét eltelik,
az óra hármat üt. Átfurakodom a diákok tömegén, és amikor
kilépek a kapun, még mindig visszhangzik az utolsó csengő a
folyosón. Aztán bepattanok az autómba, és egyenesen Lainey
házához hajtok.
Amikor felállok a bejáróra, látom, hogy erősítést hívott.
Három nővére vár rám a verandán, és lefogadom, hogy a
negyedik bent van.
Ez gyors volt. Arra gondolok, vajon mind együtt buszoztak-e.
Felsétálok az ajtóhoz vezető lépcsőn.
– Még nem akar látni – mondja Judith.
– Akkor majd ő elmondja ezt.
Kinyitom az ajtót, és besétálok. Lainey a konyhában ül a
pultnál. Nem túl fényes a helyzet. Összetörtnek tűnik, olyan
szörnyen szomorúnak.
Linda, az írónővér közénk lép, és teáscsészéje felett szúrósan
néz rám.
–  Ezt elcseszted, cowboy. A húgom nem hülye, egy Burrows-
lány szívét csak egyszer lehet összetörni.
–  Semmit nem tettem, amivel bárki szívét is összetörhettem
volna.
– Én nem így hallottam.
Szemem sarkából látom, ahogy a másik három a sarkon
leskelődik, szőke totemoszlopként.
–  Figyeljetek, értem, hogy Lainey nővérei vagytok, de
megkérhetlek titeket, hogy csak két percre tűnjetek el?
Linda lassan leteszi a csészéjét a pultra, és bánatosan
elmosolyodik.
–  Tényleg kedvellek, Ken-baba. Remélem, nem az derül ki a
végére, hogy egy seggfej vagy, nagy kár lenne érted.
Aztán kimegy a szobából, és magával viszi a másik három
muskétást is.
Lainey felé nyújtom a kezem.
– Na, gyere!
Hagyja, hogy kivezessem a hátsó kertbe. Leveszem a
rózsaszín, bolyhos kabátját az akasztóról, mert hideg van.
Lainey karba tett kézzel néz a tó felé, miközben a szellő a
haját borzolja.
– Beszéltem Jasonnel. Elmondta, mit látott.
–  Kellyt megcsalta a férje. Elhagyta. Odajött hozzám, le akart
feküdni velem, én pedig visszautasítottam. Ezt látta Jason.
Lainey izeg-mozog és az ujjait babrálja, mint mindig, amikor
ideges, feszeng vagy dühös, és utálom, hogy ezt én okoztam.
–  Szerintem vissza kellene vennünk egy kicsit, Dean.
Lelassítani köztünk a dolgokat. A babára figyelni.
Nevetésem keserű. Mert a „visszavenni” női nyelven annyit
tesz, szakítani.
– Nem hiszel nekem?
– Átgondoltam, feldolgoztam…
Szavaim szaggatottak, és hűvösebbek, mint a tó felől fújó szél.
– Ja, hogy feldolgoztad? Ettől sokkal jobban érzem magam.
– Minden rendben, Dean. Megértem.
– És pontosan mit is értesz meg?
– Lehetünk barátok.
– A fenébe a barátsággal! Nem akarok a barátod lenni.
A mindene akarok lenni. Mert valamikor Lainey, Jason és a
babánk a mindenemmé váltak.
 Megváltozik a kisugárzása, előrehajol, és kilép a passzív
elfogadás páncéljából, melybe visszavonult. Szemében tűz gyúl,
dühtől szikrázik.
– Szoknyapecér vagy. Bevallottad.
– Veled soha nem voltam az.
– Hazudtál. Csaltál. Ezt mesélted.
– Csak őszinte próbáltam lenni. – Bakker, mekkora hiba volt! –
Neked soha nem hazudtam, téged soha nem csaltalak meg.
– Amúgy sem kellett volna kapcsolatba kezdenünk.
– De belekezdtünk. És annyira jó, Lainey. Istenem, annyira jó
köztünk minden, és annyira vágyom erre, hogy olykor alig
bírom.
Teljesen elmerül a dühében, és megböki a mellkasomat.
Örülök neki. Azt akarom, hogy szabadjára engedje a fájdalmát
és a kételyeit, hogy megharcolhassunk, aztán
továbbléphessünk. Magunk mögött hagyhassuk.
– Megcsókoltad Kelly Simmonst! Rajta csak fehérnemű volt!
– Ő csókolt meg engem!
Lainey tekintetét a két szemem között kapkodja, aztán
felnevet, szintén keserűen.
– Hallod magad egyáltalán? Komolyan beszélsz?
Közelebb lépek, fölé magasodom.
–  Ez az igazság. Tudod, mi még az igazság? Csak félsz. Erről
szól ez az egész.
– Nem félek.
–  Ugyan már! Annyira félsz, hogy alig látsz tőle. Úgy éled az
életed, hogy próbálod magad meggyőzni, hogy laza, szabad
szellem vagy, és minden a világon rendben van. Ha én le akarok
lépni, ha nem akarok a baba életében lenni, rendben. Ha
megcsallak és nem bízol bennem, az is rendben van, legyünk
csak barátok! Mindez azért van, mert túlságosan rettegsz ahhoz,
hogy kockáztass. Jesszusom, Lainey, kiszedsz egy ronda, törött
asztalt a szemétből, mert látod, milyen szép lehetne…, de a
kapcsolatunkat annyira el akarod dobni. Méghozzá azért, mert
meggyőzted magad, hogy akkor nem fáj, ha te hagysz el engem.
Előrelépek, felé hajolok, olyan közel, hogy érzem zihálását a
nyakamon. A hangom kínlódó, kétségbeesett:
– De nem megyek sehová. Én nem mondok le rólad, soha, hát
miért nem látod? Velem megéri kockáztatni, Istenre esküszöm.
Amikor kinyitom a szememet, és lenézek rá, bőre hófehér, és
teljesen lemerevedett, mintha az ájulás szélén állna.
– Lainey?
Megfogom a csípőjét.
– Mi a baj?
Hátralép egyet, egyik kezével a pocakját fogja, a másikkal
feljebb húzza virágos kismamaruháját annyira, hogy látsszon a
combja.
– Dean?
Mire a szívem, a gyomrom, az egész lényem elnehezül.
Ugyanis vérzik.
 15. FEJEZET

Dean

Egészen különleges poklot él meg az, akinek a gyereke

megsérül vagy veszélyben van, akkor is, ha még meg sem
született. Ezt nem tudtam, nem értettem; csupán egyike ez azon
dolgoknak, melyeket nem tudtam, amíg meg nem ismertem
Lainey Burrowst.
Most viszont tudom.
Lainey-t azonnal az autómba dugom, és megmondom a
nővéreinek, hogy nem várok mentőre, hogy gyorsabb, ha
magam viszem a Lakeside Memorialbe.
Nem pánikolok be. Azzal semmire nem megyek. Lainey-nek
arra van szüksége, hogy mellette álljak, segítsek neki, mentsem
meg…, hogy segítsek a babánkon. Pontosan ezt fogom tenni.
Connor, Garrett bátyja sürgősségis orvos, és amikor
felvesznek minket, őt kérem. Egy elfüggönyözött részre
terelnek minket, kórházi ruhát adnak rá, és megvizsgálják. Egy
ápoló ráköti egy gépre, mely a fájásokat méri, egy másik pedig
Doppler-vizsgálatot végez, mely a hasfalán keresztül érzékeli a
magzati szívhangot.
A szobát betöltő erős, egyenletes, susogó hang jobban
megnyugtat, mint valaha is gondoltam volna, hogy egy hang
képes lehet. Néhány perc múlva Connor Daniels sétál be, teljes
orvosüzemmódban; fehér köpenyben, higgadtan, kedvesen és
magabiztosan.
Találkozik a tekintetünk.
– Hogy vagy, Dean?
– Voltam már jobban – nyelek nagyot.
Biccentéssel jelzi, hogy megérti. Aztán Lainey-hez fordul.
– Szia, Lainey, én dr. Daniels vagyok.
Lainey mosolya gyenge, arcát csendes könnycseppek
csíkozzák.
– Garrett bátyja vagy.
– Az okosabb, jóképűbb bátyja, igen.
A Lainey arcán megjelenő mosoly ezúttal kevésbé erőltetett.
– Ugyanolyan a szemetek.
Connor lenéz Lainey duzzadt hasára.
– Szóval a kicsike máris bajt okoz, mi? Fájásaid voltak?
–  Ööö, igen, volt valami nyomás. Azt hittem, hogy csak azért
fáj – néz rám, mintha úgy gondolná, magyarázattal tartozik –,
mert sokat dolgoztam a ház körül. Izomgörcs. De visszatekintve
valószínűleg fájások voltak, igen.
Connor bólint.
– Megnézem, mi a helyzet, oké?
– Oké – felel Lainey, és úgy tűnik, retteg.
Megfogom a kezét, és szorosan tartom.
Connor egy székre ül, és egy fiatal, sötét hajú, szemüveges
ápoló átad neki egy pár gumikesztyűt, aztán zselét nyom az
ujjára.
És talán furcsa érzésnek kellene lennie, hogy a pasi, aki szinte
a bátyám, a csajom lába között nyúlkál, mégsem az, egyáltalán
nem. Senki másra nem bíznám szívesebben, hogy
gondoskodjon Lainey-ről és a gyermekünkről.
Lainey megrándul a vizsgálat közben.
– Bocsánat – mondja Connor kedvesen.
Lainey a fejét ingatja.
– Semmi baj.
– Hányadik hétben vagy?
–  Ööö… huszonöt. Még korán van. – Aztán kezd kiborulni,
szemébe könny gyűlik, arca grimaszba torzul. – Dean, még
nagyon korán van.
Hátrasimítom a haját, és olyat ígérek, amit tudom, hogy nem
tudok betartani, de mégis megteszem.
–  Minden rendben lesz, Lainey. A baba rendben lesz,
esküszöm.
Connor feláll, leveszi a kesztyűt, aztán elindul megmosni a
kezét.
–  Na, Lainey, nagyjából két centiméternyit tágultál, és úgy
tűnik, megindult a szülés. De beadunk valamit, ami megállítja.
Connor lejegyez valamit egy csiptetős táblára, és szól az
ápolónak, hogy adja be a gyógyszert. Az ápolónő serényen
bólint, és bálványozó tekintettel néz fel Connorra, szinte csüng
a szavain, mintha orvosisten lenne. De Connor nem veszi észre.
Normális esetben szólnék neki, hogy azért nézze már meg
alaposan azt a csinos, fiatal ápolót. De most csak a mellettem
fekvő nőre figyelek, szóval Connor magára maradt.
–  Felküldünk a szülészetre, és ott mindkettőtöknek
nagyszerűen gondját viselik majd. Rendben, Lainey? – mosolyog
Connor bíztatóan.
Lainey pedig reszketegen bólintva horgasztja le a fejét.
–  Beadjuk az infúzióban a gyógyszert, és hamarosan
megnézem, mi a helyzet – mondja Connor.
– Oké – válaszol Lainey. – Köszönöm.
Amikor Connor kilép a függönyön át, megpuszilom Lainey
kezét.
– Mindjárt jövök.
Aztán otthagyom az ápolóval, és kimegyek utána.
– Connor!
Már vár rám. Hangom rekedt és halk, mert nem akarom,
hogy Lainey hallja.
– Rendben lesznek, ugye? Szükségem van rá, hogy azt mondd,
rendben lesznek. – Gombóc nő a torkomban, és azzal fenyeget,
hogy megfojt. A szemem ég a szemhéjam mögött. – De ha nem
lesznek rendben, azt is tudnom kell.
Garrett bátyjai közül Connor volt mindig az, akihez a komoly
dolgokkal fordultunk, amikor igazán elrontottunk valamit.
Amikor mindannyian az autómban voltunk tizenhét éves
korunkban, és nekimentem a padkának, majd defektet kaptam,
mert ittam pár sört, mielőtt volán mögé ültem, Connort hívtuk.
Nagyon megdorgált, aztán segített megoldani. Amikor Garrett,
Callie, Debs és én lekéstük az utolsó New York-ból hazatartó
vonatot, amikor papíron egyáltalán nem New York-ban voltunk,
Connor jött el értünk.
Igazi kőszikla ő, több, mint egy báty, a legnagyobb
példaképem egész életemben. Ezért ha azt mondja, hogy Lainey
és a baba rendben lesznek, én hiszek neki.
 Kezét a vállamra teszi.
–  A fájásoknak nem örülünk, de ő egészséges, a magzatvize
nem folyt el, a baba pedig jól van, nincs jele károsodásnak. Ez
mind bíztató jel.
Megkönnyebbülten felsóhajtok.
– Oké. Jó.
–  Láttam már korán megindult szülést, még Lainey eseténél
pár héttel korábban is. Azokat a babákat gyógyszerekkel és
ágynyugalommal kihordták; mind a baba, mind az anyuka
egészségesek voltak. – Megpaskolja a vállamat. – Ki tudsz
tartani?
Semmiféle kétely nincs bennem, semmiféle
bizonytalanságmorzsa. Egykor azt hittem, hogy ha teljesen
odavagyunk valakiért, akkor ki vagyunk szolgáltatva neki.
Gyengévé tesz.
Hú, egy okos pasihoz képest elég nagy hülye voltam.
Attól, hogy teljes szívből törődünk valakivel, csak erősebbek
leszünk, képessé tesz olyan dolgokra, melyekről soha nem
hittük volna, hogy képesek lehetünk.
–  Igen, megvagyok. Itt vagyok. Akármire is legyen szüksége,
megkapja.

Felveszik Lainey-t a szülészetre, privát szobába viszik, és

terbutalint adnak neki, hogy megállítsák a fájásokat. Lainey
felhívja a szüleit és a nővéreit, hogy tájékoztassa őket a
helyzetről. Én Nagyit hívom fel, és beavatom, mire ő felhívja
Garrettet, hogy megkérje, vigye el Lainey-ékhez, hogy
vigyázhasson Jasonre, pedig Lainey nővérei már ott vannak
vele.
Ahogy az idő éjfélhez közeleg, elcsendesednek a kórházi
folyosók, leszámítva egy-egy elsétáló ápolót, akik közül
némelyik bejön Lainey állapotát ellenőrizni. Vége a látogatási
időnek, de senki nem néz rám rossz szemmel, amiért a kórházi
ágy melletti bőrszéken ülök, ami jó, ugyanis le kellene ütniük,
és kivonszolni az eszméletlen testemet a szobából, ha azt
akarják, hogy otthagyjam.
Félhomály van, a szobában csak a TV szürkés fénye világít, de
egyikünk sem nézi a műsort.
– Nem kell itt maradnod, Dean.
Hangja lágy és szipogós, szeméből még mindig az aggodalom
könnyei folynak. Bármit megtennék, hogy elvegyem a
fájdalmát.
– Jól vagyok én itt – paskolom meg a szék karfáját. – Nagyon
kényelmes.
Talán soha többé nem tudok majd egyenesen állni ezután.
De megéri.
–  Ez tényleg a rosszabbik fajta – suttogja Lainey, és utálom
hangjának tompaságát. Legyőzöttségét. Egyáltalán nem úgy
hangzik, mint önmaga, ahogy kellene, hogy hangozzon.
– Rosszabbik fajta micsoda?
A fejét csóválja, és az összegyűrt zsebkendőjével
megnyomkodja feldagadt szemét.
–  Van egy teóriám, de butaság. Az élet tele van
meglepetésekkel, jókkal és rosszakkal. Ez pedig… – Hangja
sírásba fúl, és érzem, ahogy megszakad a szívem, mintha
szomorúságának hangja széttépné.
Mellébújok az ágyba, átkarolom, és lassan ringatom, míg ő
reszketve sír, hozzám simulva.
– Dean, ha a baba túl korán megszületik, talán nem…
– A baba rendben lesz, Lainey. Mindketten rendben lesztek.
– Ezt nem tudhatod.
– Dehogynem.
Szívemet és lelkemet is beleteszem ezekbe a szavakba, ahogy
nedves arcához préselt ajkammal megesküszöm.
– Honnan tudod?
– Egyszerűen csak tudom.
Azért, mert így kell lennie. Mert el sem tudok képzelni másik
kimenetelt. Mert annyira akarom ezt a babát vele.
És még annál is jobban vágyom még több gyerekre ezután. Az
efféle rádöbbenés hirtelen köszönt az emberre. Amikor nem
tölt el hosszú órákat a töprengéssel, mégis azonnal, teljes
szívével elfogadja, egyszerűen azért, mert igaz.
Soha nem vágytam rá, hogy családot alapítsak, soha nem
álmodoztam gyerekekről, de most már igen. Mert arra vágyom,
ami Garrettnek és Callie-nek van. Meg a szüleiknek. Lármás
léptekkel és nevető hangokkal teli házra, hosszú éjszakákra és
hajnali kelésre. Meg akarom tanítani Jasont vezetni, mesélni
akarok neki a lányokról, a munkáról és az életről. Én akarok
lenni az a pasi, aki átöleli Lainey-t, amikor sír, mert Jay
egyetemre indul.
Az egészet akarom, méghozzá vele.
Csakis vele.
 – Nem várom el, hogy maradj, ha a baba nem…
– Pszt…, elég, ne is fejezd be ezt a mondatot! – Végigsimítok a
haján, aztán a hátán, finoman és gyengéden. – Miért próbálsz
folyamatosan megszabadulni tőlem? Nem tesz ám jót az
egómnak. Még jó, hogy az enyém az átlagosnál nagyobb, és meg
tud vele küzdeni.
Apró nevetést hallat.
–  Nem megyek sehova, Lainey – suttogom a hajába. – Benne
vagyok, itt vagyok, nem lépek le. Csak te vagy nekem. Ígérem,
esküszöm, csak te vagy nekem.
Nem mondom neki, hogy szeretem, pedig ez az igazság.
Lélekperzselő szerelem ez, mely örökké nyomot hagy az
emberen, egy életre megváltoztatja. Soha nem éreztem még
ilyet, és tudom, hogy nem is fogom soha mással. De nincs itt az
ideje a vallomásnak. Szeretném, ha amikor először kimondom,
szép élmény lenne neki, a legapróbb kétely nélkül azzal
kapcsolatban, hogy egyenesen a szívemből szólok, hogy a
színtiszta igazat mondom.
Lainey nem felel, csak finoman lélegzik. De aztán
szorosabban ölel, közelebb ficánkol, és olyan szorosan bújik
hozzám, hogy még levegő se férkőzhessen közénk. Vigaszra
lelünk az ölelésben. Enyhülést hoznak az elsuttogott szavak és
gyengéd érintések.
Megadom neki ezt, ő pedig hagyja. Egyelőre ez elég is.
– Tudom, hogy még rengeteg megbeszélnivalónk van, Lainey,
és meg is fogjuk tárgyalni. Ha ezen túlleszünk, befejezzük a
beszélgetést. De most csak ölelni akarlak. Rendben?
Eltelik egy pillanat, aztán Lainey kezét a hasamra teszi, és a
mellkasomhoz érve bólint. Ajkamat a feje búbjára nyomom, és
biztonságos melegben tartom az ölelésemben.
– Próbálj aludni, bébi! Itt leszek, amikor felébredsz.
 16. FEJEZET

Lainey

Két nappal később engednek haza a kórházból, baromi szigorú

ágynyugalomra ítélve, és ezek az én szavaim, nem az orvosé. Ez
a gyakorlatban azt jelenti, hogy felkelhetek pisilni és a
nőgyógyászati vizsgálatra. Ennyi. Semmiféle hosszú séta a tó
körül, semmilyen séta, pont. Tíz teljes hétig.
Ez pedig rendben is van, a következő tíz hétben akár fejen is
állnék, ha attól a babánk rendben lenne. Az első este a
kórházban, amíg Dean aludt, átkaroltam a pocakomat és
finoman beszéltem a babához. Elmondtam neki, mennyire
szeretjük, mennyire akarjuk őt az apukájával, és megkértem,
hogy próbáljon még bent maradni egy kicsit.
A szüleim másnap behozták Jasont látogatóba, és hallottam a
megkönnyebbülést a hangjában, amikor látta, hogy a fájások
megszűntek, én pedig jól vagyok. A nővéreim is azon a
délutánon látogattak meg; nyüzsgő, élénk és jó figyelemelterelő
nap volt.
De most, hogy itthon vagyok, kezdem felfogni. Hogy milyen
lesz valójában a következő tíz hét. Így hát, most a hátamon
fekszem, párnáknak dőlve a befejezetlen hálószobám matracán,
kezemben a telefonommal, smink nélküli arccal, és sírva veszek
fel egy élő videót.
–  Vannak jó és rossz híreim. Itthon vagyunk. A fájások
megszűntek, és mind a görögdinnye, mind én jól vagyunk. De
ágynyugalomra ítéltek a várandósságom maradékára. És
fogalmam sincs, mit fogok csinálni. Mármint a baba jól van, és
tudom, hogy csak ez számít. Baromira bűntudatom van, amiért
más miatt is aggódom, de olyan sok teendőm van. Nem tudom,
hogy fogok gondoskodni Jayről, a ház pedig alig félig készült el.
Az ágyból nem tudok dekorálni, és nem…
Dean sétál be a szobába, és rövid ujjú pólója alatt az izmai a
hátára vetett hatalmas sporttáska súlya alatt feszülnek.
Huppanással a földre dobja.
– Szia!
– Szia! – szipogok. – Éppen élőzöm.
Dean felé fordítom a kamerát. Ő integet.
–  Sziasztok! – Aztán rám néz. – Hozhatok valamit? Teát,
valami ennivalót?
– Köszönöm, nem.
– Oké.
Erre hátat fordít, és kisétál az ajtón.
Visszanézek a kamerába.
– Ha lesz még fejlemény, mesélek. A legrosszabb esetben…
Dean visszajön a szobába, ezúttal egy teletömött, fekete
szemeteszsákkal, mint egy Tesco gazdaságos Télapó. Szó nélkül
dobja le a táska mellé, aztán ismét kimegy.
Másodpercekkel később visszajön, két dobbal, és leteszi őket
a sarokba.
Kihúzom magam ültömben.
 – Dean?
– Igen?
– Mit csinálsz?
Úgy válaszol, mintha teljesen nyilvánvalót kérdeztem volna,
mintha tudnom kellene a választ.
– Beköltözöm.
– Beköltözöl?
– Még szép. A ház még félig sincs kész, és az ágyból nem tudsz
dekorálni. Aztán ott van Jay is, valakinek oda kell rá figyelni,
hogy ne csak kekszet egyen, és ne tanuljon túl sokat. Neked
szükséged lesz fuvarra a nőgyógyászati vizsgálatokra, bármikor
kellhet valami az éjszaka közepén is akár. Ezért… beköltözöm.
Odahajol hozzám az ágyon, és határozott, meleg csókot nyom
az ajkamra, mintegy ellentmondást nem tűrően. Aztán ismét
kimegy az ajtón, mint egy csókosztó hurrikán.
A kamerába nézek, aztán vállat vonok.
– Beköltözik.
Mire az én drága követőim szívekkel árasztják el a
képernyőmet.

Dean

Miután beviszem minden holmimat, és Lainey nyugalomban

van az emeleten, a konyhába megyek, hogy megnézzem, hogy
van Jay. Amikor bejött meglátogatni Lainey-t a kórházba, rám
sem nézett. De nem volt nyíltan ellenséges sem, és minden
környékbeli szék távol maradt az ablakoktól. Ma a ház körül
udvarias volt, de rideg; minden erejével azon volt, hogy ne
kelljen hozzám szólnia, úgy tett, mintha nem is léteznék.
Most az egyik konyhai széken ül, a pulton egy pohár
narancslé, kezében könyv.
Az étel témakörével kezdem a beszélgetést, a kamaszok
odavannak az evésért.
– Éhes vagy?
– Nem.
– Azt terveztem, hogy spagettit csinálok vacsorára.
Tekintetét fel sem emeli a Salemi boszorkányokról.
– Majd csinálok magamnak szendvicset.
Megpróbálom a laza bájomat, mely még soha nem okozott
csalódást.
–  Na, haver, muszáj megkóstolnod a spagettimat és a
paradicsomszószomat. Megváltoztatja az életed.
Jason feláll, és betolja a székét a pult alá.
– Köszönöm, nem kérek.
Amikor kifelé indul a szobából, kissé erőteljesebben szólok
utána.
– Jason, várj!
Megáll és megfordul, és ugyan tekintetét az arcomra emeli,
mintha szellem lennék, átnéz rajtam.
– Figyelj, Jay, szerettem volna…
–  Itt kell lenned – szakít félbe. – Anyáért. Szüksége van rád,
megértem. A baba pedig félig a tiéd. – A saját mellkasára mutat,
majd az enyémre. – De mi ketten nem vagyunk barátok.
Aú!
Egyszer láttam egy vikingekről szóló műsort a történelmi
csatornán. Egy pasit végigvágtak középen, csak úgy ömlöttek ki
a belső szervei. Ilyen érzést okoznak Jason szavai.
Kizsigerelőek.
Még csak nem is tudom megvédeni magamat. Hiszen ő egy
kamasz, aki dühös, ráadásul bántották már, ami pedig még
rosszabb, látta, ahogy az anyukáját bántják. Szóval még ha le is
ültetem, hogy figyeljen rám, nem fog meghallani.
Az egyetlen, ami meggyőzheti Jayt, hogy az a férfi vagyok,
akinek hitt…, az idő. A puding próbája az evés, meg ilyesmi.
Semmi más nem győzheti meg. Ezért egyelőre elengedem.
Mert az idő majd igazol, és ha rajtam múlik, idővel tisztán
látszani fog az eredmény.

Lainey

Két nap múlva, amikor Dean visszamegy dolgozni, Jason pedig

iskolába, a szüleim eljönnek, hogy velem legyenek, és
segítsenek a lakberendezésben, ahol tudnak. Az apám nem
szeret annyira a kamera előtt állni, de tudja, hogy a munkám
része, ezért nem panaszkodik, hogy miközben lecsiszol egy régi,
a hálószobámba szánt komódot, a laptopom kamerája minden
mozdulatát figyeli. Anyám függönyöket akaszt fel az étkezőben,
míg én a kanapén fekszem, és egy magas kerámiavázát festek,
majdani asztaldísznek.
Kopogtatnak a bejárati ajtón, és hallom anyám lépteit, ahogy
az ablakhoz sétál megnézni, ki az.
– Lainey, egy busz áll odakint.
Kimosom az ecsetemet a pohár vízben, aztán a tálcára teszem
az ölemben.
– Egy busz? Miféle busz?
– A leszállókat nézve valamiféle nyugdíjas kirándulás lehet.
Ismét kopognak, mire anyám ajtót nyit.
Nyüzsgő beszélgetés árad be az előszobából, aztán Nagyi jön
be a nappaliba, mögötte a bandájával.
– Szia, Nagyi!
Odacsoszog hozzám, és megpaskolja a fejemet.
– Szia, drágám! Hogy vagytok a kis pocaklakóval?
–  Jól vagyunk. Mi… – Az élénk nyugdíjascsoport mögötte
ámuldozva nézi a haladásomat a házban. – Mit csináltok itt?
– Összehívtam az ősz hadsereget.
– Az ősz hadsereget?
Azon töprengek, vajon milyen filmet néztek a héten a
nyugdíjas klubban.
– Azért jöttünk, hogy segítsünk befejezni a ház berendezését,
a műsorodhoz, Dean mesélt róla. A busz majd hetente kétszer
elhoz minket ide. Ő Florence Reynolds, Broadway-musicalekre
varrt ruhákat. Az öreg Dirk Despacio pedig vízvezeték-szerelő
volt.
Egy hajlott hátú, kopasz férfi lép oda Nagyihoz.
 –  Afféle ezermester voltam fénykoromban. Csak mondd, mit
kell megjavítani, és megoldom.
Ezután egy mosolygós, ráncos arcú hölgy mutatkozik be.
–  Lánykoromban repülőgépeket építettem a gyárban a
második világháború alatt.
Egy másik, dús, ősz hajú férfi összedörzsöli a tenyerét.
– Én tetőfedő voltam, hol van a létrád?
Nagyi elvigyorodik.
–  Talán öregek vagyunk, de még nem halottak. – Egy
rokonszenves, szerszámöves, kockás inges úr felé int. – Ő a
pasim, özvegy Anderson.
A férfi elindítja a kezében tartott fúrót.
– Hoztam a szerszámaimat, fúrjunk, bébi!

Nagyi és az ősz hadsereg nem az egyetlen meglepetéslátogatás

aznap. Miután egy óra körül elmegy a nyugdíjasbusz, hogy
korai vacsorára vigye a csapatot a Dinky’s Dinerbe, Debbie
Christianson, Dean régi barátja ugrik be a kislányával.
Debbie kedves és nagyjából korombeli. Nagyon jó videót vesz
fel arról, ahogy anyukámmal fellógat egy csillárt, és segít
apámnak befejezni a komódot. Kifelé menet azt mondja, hogy
hétfőn visszajön pár órára.
Valamivel később Angela Daniels, Garrett sógornője is átjön –
akivel a karácsonyi vásáron találkoztam – egy hatalmas tálca
lasagnével, szósszal és cacciatore csirkével, amit a fagyasztóba
tesz nekünk jövő hétre.
 Anyukám főz kávét, és hármasban leülünk a nappaliba.
–  Köszönjük az ennivalót, Angela – mondom. – Nagyon
kedves tőled.
–  Semmiség – legyint. – Dean csaja vagy, így hát családtag.
Lakeside-ban pedig így csináljuk, gondoskodunk egymásról. – A
hasamra néz. – Megfoghatom?
– Hát persze.
Közelebb jön, és megsimítja a pocakomat; sóhajából a
vágyakozás és a megkönnyebbülés elegyét vélem kihallani.
– Azok a fránya kölykök, mi? Kis csodák, de hamar meg lehet
tőlük őszülni. Az aggodalom már ilyenkor elkezdődik, és soha
nem ér véget.

Az ágyban szerkesztem éppen a videót, melyet holnap tervezek

közzétenni, amikor Dean és Jason hazaérnek, nagyjából fél
tízkor, egy matlétaversenyről. Jason bejön beszélgetni néhány
percet, aztán megölel, és elmegy aludni. Tudom, hogy feszült a
viszonyuk Deannel, de alkalmazkodik és jól viselkedik vele – jól
tudom, hogy csak értem teszi. Úgyhogy nem aggódom. És már
vagy ezredszerre teszem fel a kérdést, hogy mivel érdemeltem
ki egy ilyen csodás gyereket.
Hallom, hogy Dean bezárja az ajtót odalent, aztán lekapcsolja
a folyosón a villanyt, és bejön a szobába.
A szex, az orgazmus, és bármiféle derék alatti történés
szigorúan tilos, amíg ágyban kell lennem. Még mindig nem
beszéltük meg igazán a Kelly-ügyet, és tudom, hogy muszáj lesz,
de tudatosan úgy határoztam, hogy egyelőre nem gondolok rá.
Dean meglazítja zöld nyakkendőjét, miközben besétál. Az
egyetlen látvány, mely überelheti Dean Walkert egy széles
vállát, keskeny derekát és tökéletes fenekét kiemelő
öltönyben…, az, amikor leveszi az említett öltönyt.
Végignézem. Félreteszem a laptopomat, és szemérmetlenül
bámulom, ahogy kigombolja az ingét, aztán lehúzza magáról,
ezzel felfedve bronzos, feszes bőrét, jól megmunkált izmait és
nyalogatnivaló hasát. Majd leveszi a nadrágját is – határozott,
magabiztos mozdulatokkal –, míg végül Dean egyetlen feszes,
fekete boxerben áll előttem, mely nem bíz sokat a képzeletre.
Egy oroszlán méltóságteljességével pattan fel az ágyra, amitől
pattogok a matracon mellette. Aztán egyik kezére támasztja a
fejét, a másikkal pedig végigsimít a karomon, játszadozik egy
loknimmal és cukkoló hangon azt kérdezi:
– Milyen napod volt, kedvesem?
Dean nagy kezét a pocakomra teszi, és simogatni kezdi.
– Mindkettőtöknek.
– Meglepően eseménydús. Sok látogatónk volt.
Szemének vidám csillogása nem kerüli el a figyelmem.
– Csakugyan?
– De ezt már tudtad.
– Valóban tudtam – bólint. – Sikerült haladnotok?
–  Aha, befejeztük a harmadik hálószobát, és az étkező is
szépen alakul. Két videóra elég nyersanyagot vettem fel, éppen
most szerkesztem őket.
–  Helyes. – Dean szája sarka arra a mosolyra húzódik, amit
annyira szeretek. – Holnap suli után átjön a focicsapat, ezért ha
bármit át kellene hozni a raktárból, itt az ideje.
– A focicsapat?
Odahajol, és hümmögve puszit nyom a homlokomra.
–  Mm-hmm, a matléták pedig hétvégén. Korlátlan
mennyiségben férek hozzá ingyen gyerekmunkához, szóval
nem kell aggódnod. Irányíthatod őket ebből az ágyból, egy
székről vagy egy kanapéról, és mindent elintézünk.
– Mi intézzük el?
Mélyen a szemembe néz, és ujjbegyével végigsimít az
arcomon.
– Igen. Ez a közös ügyünk. Még nem jöttél rá?
Bennem pedig minden megmelegszik és cseppfolyósodik.
Könny gyűlik a szemembe, és elszorítja a torkomat. Mert soha
nem engedtem magamnak, hogy igazán valaki másra
támaszkodjam. Mindig túl kockázatos volt. Túl ijesztő. Túl
nehéz.
De Deannel egyszerű. Számítani rá. Hinni benne…, bennünk.
–  Azt hiszem, kezdem megérteni – mondom lágyan. – Talán
beletelik még egy kis időbe.
Karjába von, a mellkasához húz, és puha bőrének melege
átölel.
–  Ha tehetek bármit, hogy elősegítsem a folyamatot, akkor
szólj! Egyébként pedig megvárom.
Felemeli az államat, aztán lassan lehajol, és megcsókol, nyelve
hegyét végighúzza az ajkamon, amitől az egész testem
bizseregni kezd. Dean remény- és otthonízű.
– Rád megéri várni, Lainey.
 17. FEJEZET

Dean

Még soha nem éltem nővel, mármint Nagyit leszámítva.

Meglepően egyszerűen hozzászokom. És mivel Lainey-ről van
szó, minden szuper. Az intimitás, az apróságok, mint nézni,
ahogy fogat mos, mellébújni az ágyba, éjszaka magamhoz
ölelni, kora reggel látni álmos szexisségét; mindez tényleg
csodálatos.
Beszélünk, nevetünk, hagyja, hogy megcsókoljam,
megérintsem, és olykor, amikor azt hiszi, nem látom, mohó,
vágyakozó pillantással néz szép szemével, mintha
legszívesebben letépné rólam a ruhát.
Ami részemről rendben van.
A baj csak annyi, hogy aggódik a babáért, stresszel a műsor
miatt és hálás mindenkinek a sok segítségért, de rosszul érzi
magát, hogy nem viszonozhatja, ráadásul olykor tartózkodó
arckifejezéssel néz rám, ezért tudom, hogy még mindig nem
döntötte el, hogy hisz-e nekem a „Kelly-üggyel” kapcsolatban.
Jason határozottan nem hisz nekem. Kapcsolatunk akár egy
befagyott tó; hideg és mozdulatlan. A kölyök figyelemreméltóan
haragtartó. De remélem, hogy a mindennapos tetteim majd
enyhítik a feszültséget, és látja, hogy milyen sokat jelent nekem
ő és az anyukája.
Sikerült meggyőznöm McCarthyt, hogy adjon még egy esélyt
Jaynek az osztályomban. Minden cseppnyi sármomat és
intelligenciámat be kellett vetnem. Megígértem, hogy teljes
felelősséget vállalok, ha Jason még egyszer rosszul viselkedik az
órán, érzelgősködve emlékeztettem, hogy tizennégy éves
korom óta ismer már, valamint hogy sokkal kevésbé vagyok
idióta, mint annak idején, és ezt mind neki köszönhetem. Mint
kiderült, még Miss McCarthy sem immunis a hízelgésre és a
kétségbeesésre.
Olykor úgy érzem, mindez a nehézség tulajdonképpen
vezeklés, bűnhődés a múltbéli önző tetteim miatt. És olykor
örülök is neki, még ha szívás is, mert az életben a legjobb
dolgok nem egyszerűek. Akarni kell őket, dolgozni kell értük.
Ha ez azt jelenti, hogy a végére jobb, erősebb, méltóbb leszek
Jayhez, Lainey-hez és a gyerekünkhöz, akkor bőven megéri.

A következő héten a tanári kar babavárót tart nekem a

tanáriban, vagyis a barlangban. Mindig csak vendégként vettem
részt az efféle munkahelyi partikon, soha nem az én
tiszteletemre adták, és nem fogták vissza magukat.
Meghatódtam.
Vannak lufik, zászlók és egy hatalmas rózsaszín-kék torta.
Vannak ajándékok is.
Egy apukás pelenkázótáska, egy játék dobverő, egy focis
rágóka és nagyjából száz pelenka, ami a gyerekkel rendelkezők
véleménye szerint elég lesz az első három napra. Talán.
Garrett-től és Callie-től futóbabakocsit kapok, hogy
magammal vihessem a babát futni a tó körül.
Alison hatalmas, gyönyörűen illusztrált mesekönyvet ad.
–  Érdemes lehet előre átolvasnod – mondja. – Némelyik elég
zord.
Jerrytől egy üveg whiskyt kapok.
–  Azokra az éjszakákra, amikor a baba nem hagy aludni. Ha
iszol pár pohárral, úgy alszol majd, mint a bunda; ahogy a baba
is, a gőzétől.
Evan két bolyhos plüssállatot ad – préripockokat –, a
mancsuknál összetépőzárazva.
Merkle-től pedig… Nem is tudom, mi a fenét kapok tőle.
Valami fura, pántos szerkezetet csövekkel és… mellbimbókkal.
Feltartom.
– Kérlek, mondd, hogy ez egy szexjáték!
– Ez egy férfi szoptatókészülék. Hogy te is átélhesd a babával a
szoptatás örömeit.
Garrett annyira nevet, hogy majdnem leesik a székről.
– Haver, könyörgök, küldj majd képet! Kérlek.
Beintek neki.
Szó sem lehet róla. Akár egész nap pelenkázok. Vállalom az
éjszakákat, éneklek a gyerekemnek, és minden általam ismert
dalt elkopogok a pelenkás fenekén.
De nem csatolok magamra melleket. Itt húzom meg a határt.
Másnap a barlangban ebédelem a maradék tortát.
– Mi az? – mutat Kelly az előttem fekvő papírra.
– Listát írok az összes lányról, akit az évek alatt megszívattam.
–  Mint az anonim alkoholistáknál az első lépés? – kérdezi
Mark.
– Így van – bólogatok.
– Miért? – kérdezi Kelly.
– Mostanában gondolkodtam a… karmán. Mi van, ha lányom
lesz? Mi van, ha valami kis szemétláda összetöri a szívét, mert
én annak idején egy pöcs voltam? Én csak… jobb ember akarok
lenni, értitek? Valami kézzel foghatót akarok tenni, hogy
megmutassam Lainey-nek, képes vagyok rá. – Megemelem a
hangom, hogy szóljak a többi tanárhoz is a teremben, akik
amúgy is hallgatóztak: – Így hát, ha bárkinek van bármilyen
javaslata azzal kapcsolatban, hogyan tehetném jóvá, amit a
csajok ellen elkövettem, nyugodtan mondjátok.
– Esetleg csokoládé? – veti fel Peter Duval.
– Szánalmas – ingatom a fejemet.
– Belga csokoládé? Plüssmackó? – teszi hozzá.
– Még mindig amatőr.
Az asztal túloldalán Merkle önelégülten vigyorog rám.
– Mindig is tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap.
–  Jól van, Wonder Woman, kérdést tettem fel: Hogy tegyem
jóvá az éveket, amikor önértékeléseket romboltam le, és
bizalmakat? Hogy kérjek bocsánatot valami ilyesmiért?
Megpöcköli a fejem oldalát.
– Egyszerűen bocsánatot kérsz. Szívből. Ennyire van szüksége
azoknak a nőknek tőled. Mondd el nekik, hogy önző kis
szemétláda voltál!
– Az voltam – bólogatok.
– És képtelen voltál nem a farkaddal gondolkodni.
– Jesszusom, mintha olvasnál a gondolataimban!
– Ismerem a férfiakat – von vállat.
Jerry a szemöldökét vonogatva bólogat.
– Jól ismer minket.
Kettejükre mutogatok.
– Végre értem a kapcsolatotokat.
Aztán visszatérek a listaíráshoz.

Az ágynyugalom harmadik hetében Lainey mélypontra kerül. A

ház szépen alakul, és korábban úgy tűnt, Lainey rendben van,
amikor felvette, ahogy összerakom a könyvespolcokat a
babaszobában.
De később, amikor kijövök a zuhany alól, felveszek egy
alsónadrágot, és bebújok az ágyba, csendes. Szomorú. Nem
önmaga.
Lefogadom, hogy szexuálisan frusztrált, én biztosan az
lennék. Basszus, legalább napi kétszer kiverem, és még így is
szexuálisan frusztrált vagyok.
Néhány tizenkettes karikás ölelkezésen és csókolózáson kívül
nem igazán voltunk testi kapcsolatban. Neki tilos az orgazmus,
és ugyan álmodozni szabad, nem várom tőle, hogy segítsen
ezen a téren. Ezért adott isten kezet. Kettőt is, mert nagyon
akarta, hogy használjam őket.
 – Hé! – rázom meg kicsit a lábát. – Hogy vagy?
– Jól – feleli fásult hangon.
– Szeretnél tévézni?
– Nem.
– Szeretnél… kártyázni? Én nyitott vagyok a vetkőzős pókerre,
ha te is.
– Köszönöm, nem – sóhajtja.
– Szeretnéd, hogy zenéljek neked?
Lainey szereti, amikor dobolok és énekelek neki; egyik este
elénekeltem neki Eric Clapton Wonderful Tonight-ját. A baba is
szereti a dobot, a kisfiú vagy kislány rugdalózik és nyújtózkodik,
amikor dobolok, és teljesen bepörög, amikor hosszú, hangos
szólót játszom, szóval sejtésem szerint metálos lesz.
Lainey a fejét ingatja, és durván a hajába túr.
–  Fel akarok kelni, Dean. Nem bírom ezt, teljesen
becsavarodom! Mozogni akarok, szaladni és ugrálni. Istenem,
annyira hiányzik az ugrálás! Miért nem ugráltam többet, amíg
még tehettem?
Annyira kedves és sajnálatra méltó, hogy nevetés készül
feltörni a mellkasomból, de lent tartom.
–  Elegem van a fekvésből, és tudom, hogy ennek nincs
értelme. De… annyira unatkozom, hogy sírhatnékom támad
tőle.
Lennének ötleteim, hogy mivel foglalhatná el magát. Hosszú-
hosszú órákon át. De nem, tilos, tilos, tilos.
Figyelemelterelésre van szüksége. Valami váratlanra.
Spontánra.
Egy meglepetésre.
 Hirtelen azt kérdezem:
– Miért nincs a halnak haja?
Lainey úgy néz rám, mintha megőrültem volna.
– Tessék?
– Jól hallottad; miért nincs a halnak haja?
– Miért?
– Mert sosem tudná megszárítani.
Nagyon zavartnak tűnik, de kevésbé levertnek, mint egy
perce, ezért folytatom.
– Mi az? Kék és 3 betű?
– Mi? – kérdezi Lainey habozva.
– Kék.
Csinos, csücsörítő szája megrándul. Közeledünk.
– Hogy van más szóval a lyukas óvszer? – kérdezem.
Őszinte mosoly terül szét az arcán.
– Hogy?
– Kinder Meglepetés!
Erre felnevet. Az a gyönyörű nevetés…, határozottan a
kedvenc hangom.
–  Kérsz még? Egész éjszaka tudom csinálni. Sok mindent
tudok egész éjszaka csinálni.
Közelebb bújik, fejét a mellkasomra támasztja, és szerencsére
úgy tűnik, elmúlt a hatalmas ugrálási vágy.
– Jöhet.
– Hogy hívják a beteg hableányt?
– Hogy?
– Hablehány.
Lainey nevetve nyög fel, mert ez elég rossz volt.
 – Hadd próbáljam én is! – mondja.
– Oké, hajrá! – bólogatok.
– Mit csinál a béna origamis?
– Mit?
– Mindig ugyanazt hajtogatja!
Kacagva húzom végig az ujjaim selymes loknijain. Ezt
csináljuk az este további részében, borzasztó viccekkel
nevettetjük egymást. Bugyuta dolog, de mire eloltjuk a villanyt,
hogy nyugovóra térjünk, tudom, hogy ezt az estét soha nem
fogom elfelejteni.
A hálószoba sötétjében Lainey suttogását hallom:
– Dean?
– Igen?
– Milyen a nyugodt cipzár?
Szinte félek megkérdezni.
– Milyen?
– Nem lehet felhúzni.
 18. FEJEZET

Lainey

Hat hét elteltével még mindig nem szoktam hozzá az

ágynyugalomhoz. Bár nem hiszem, hogy hozzá kellene
szoknom.
Megszoktam, mennyire nehéz, ez már nem lep meg; a vágy,
hogy fussak, ugráljak és táncoljak folyamatos zümmögésként,
háttérzajként jelen van. A stabil ismerősségtől kicsit
egyszerűbbnek hat.
Persze az öröm is segít. Minden nap, amíg várandós maradok,
egy nappal közelebb visz ahhoz, hogy a babám egészségesen és
erősen szülessen. Most pedig már csak négy hétnyire vagyok a
célegyenestől, ebben rengeteg az öröm.
A babaszoba majdnem kész. A földön ülök, párnáknak
támaszkodva, és felveszem Erint, ahogy az utasításaimnak
megfelelően pakolja a dolgokat. Dean festette ki ezt a szobát; a
krémszínű falakat és a csokoládébarna díszítőelemeket.
Felrögzítette a polcokat a falra, és elhelyezte a hintaszéket meg
a pelenkázóasztalt pontosan oda, ahova akartam. Még nem
rakta össze a kiságyat, babonából. Általában nem hiszek az
ilyesmiben, de mivel a kisbabánk annyira ki akar bújni, úgy
gondoltam, hogy nem árt mindent megtenni a jószerencse
érdekében.
Erin felakasztott a falra egy általam készített, bekeretezett
hímzést és néhány szép, fekete-fehér képet a tóról és a
felhőkről. És örülök neki, hogy ha már én nem tudom, a
nővérem végzi el az utolsó simításokat.
– Azok a felső polcra kerülnek – instruálom.
Lenéz a két fehér zokninyuszira.
– Tényleg zokniból csináltad őket?
– Aha, egyszerű. Majd elküldöm a videó linkjét.
Leteszi az állatkákat a polcra, aztán leül mellém.
– Na, hogy érzed magad?
– Mint Jabba, a hutt. Vagy inkább úgy, mint Jabba és egy bálna
gyermeke. Így érzem magam.
Erin nevet.
– Jabbánál sokkal szebb vagy.
– Nem túl magas léc, de köszönöm.
Elhal a nevetésünk, aztán halkan elmondom, mi jár valójában
a fejemben mostanában.
– Hiányzik Dean.
– Hiányzik? Hiszen vele laksz, Lainey.
– Tudom. – A bézs szőnyeg szálait piszkálom. – De mi nem…
– Csináltátok? Szexeltetek?
Nevetve mutatok a pocakomra.
– Én nem csinálhatom. De nem, nem voltunk együtt Deannel
a Kelly-eset óta, és hiányzik. Az is és ő is.
Mély, epekedő, fájdalmas vágy. Sóvárgom utána. Éreznem
kell, ahogy izmai megfeszülnek az érintésemre, ahogy ujjait
belém mélyeszti, mert annyira jó érzés, és képtelen uralkodni
magán, ahogy meleg és kemény lesz a kezemben, ahogy a
nevemet morogja.
–  Hiszek neki, Erin. Még ha nem is tette volna meg mindazt,
amit csinált az elmúlt hetekben, akkor is hinnék neki. Mert
bízom benne. Teljesen bízom benne, már amióta megismertem.
Egyszerűen ez a helyzet. És nem vagyok hajlandó tovább
aggódni amiatt, hogy buta vagyok-e emiatt.
–  Te soha nem vagy buta – játszik Erin a hajammal. – Benne
már bízol, hát bízz magadban is! Aztán mondd el szépen neki,
szabadítsd meg a szenvedésétől!

Miután Erin hazamegy, a nappali kanapéján ülök Jasonnel. Ő

tévét néz, én pedig a holnapi teendőket tervezem. A fiamra
nézek, és akaratlanul elmosolyodom, mert olyan nagy már;
olyan erős, jóképű és okos. A költözés Lakeside-ba és minden,
ami azóta történt, annyira jót tett neki, mindkettőnknek.
Ekkor érzem, hogy beszélnünk kell.
– Ráérsz egy kicsit?
Megállítja a műsort.
– Persze. Mi a helyzet?
A fiamra nézek, és egyenesen kimondom, hiszen már
majdnem felnőtt.
– Szeretem Deant, Jay. Szerelmes vagyok belé.
Jason lenéz a kezére, és életében először nem tudom, mire
gondol. Talán még ő sem tudja. A hetekkel ezelőtti, átható
haragja elpárolgott. Mostanra úgy tűnik, rideg, óvatos
bizalmatlanság maradt a helyén.
Kezembe fogom Jason kezét, mire tekintetét visszaemeli az
arcomra.
–  Olyan sok szeretnivaló van Deanben. Okos, vicces,
tehetséges, és jó ember, őszinte, ráadásul törődik velünk, Jay.
Ezt látnod kell, mindent megtesz, hogy bebizonyítsa, és hogy
gondoskodjon rólunk…, mindannyiunkról. És szerintem te is
szereted, ezért fájt annyira, amikor úgy tűnt, megcsalt engem.
De szerintem nem tette. Én hiszek neki, Jay, elhiszem, hogy az
történt, amit ő mondott. És szerintem, ha kicsit megállsz,
elengeded a fájdalmat, és alaposan megvizsgálod a helyzetet, te
is el fogod hinni.
Megszorítom a kezét.
–  Nem mondom meg, mit csinálj. Minden jogod megvan az
érzéseidhez és a véleményedhez. De nem szeretném, ha úgy
élnéd le az életed, hogy félsz bízni magadban és másokban.
Hogy félsz kockáztatni. Nem akarom, hogy lebeszéld magad a
kockáztatásról, hogy engeded magadnak, hogy szeress valakit
és ő is szeressen. – Ellágyul a hangom, kissé fojtott lesz. – Mert a
szeretet, Jay, az igaz szeretet, az a fajta, ami belénk nyilall, és
még akkor is kitart, amikor nem hinnénk. És mindent megér.
Mielőtt bármit is mondhatna, csengetnek. Jason kinyitja az
ajtót, és néhány pillanattal később az utolsó emberrel jön vissza,
akire számítottam volna: Kelly Simmons.
Meglepetés!
Megnéztem a képét az iskola weboldalán, de élőben még
szebb; tökéletes az alakja, és makulátlan a bőre.
– Szia! – Egy szőke tincsét a füle mögé tűri, és megköszörüli a
torkát. – Gyors leszek. Nem szoktam kedves lenni. Nem vagyok
ilyen. Fiatalabb koromban a kedvességgel soha nem mentem
semmire, most pedig a diákjaimnak sem kedvességre van
szükségük, hanem valaki olyanra, aki kihívások elé állítja őket,
és küzd értük, ezért hát ezt teszem.
Tekintetét rólam Jasonre viszi, majd vissza, hangja pedig erős
és határozott, ahogy ezt mondja:
–  Semmi nem történt Dean és köztem, ezt tudnotok kell.
Megcsókoltam, amikor nem számított rá…, aztán határozottan
elutasított. Nem azért mondom, hogy kedves legyek, hanem
mert ez az igazság. – Karba teszi a kezét. – Dean jó barát és jó
ember. A városban minden nő régóta sejti már, hogy ha Dean
Walker egyszer beleszeret valakibe, akkor a jónál is jobb lesz,
elképesztő. És beléd szeretett, mindkettőtökbe. Ha ezt nem
látjátok, akkor hülyék vagyok. És nem érdemlitek meg.
Mély levegőt vesz, aztán vállat vonva fújja ki.
– Ennyi. Csak ezért jöttem. Már megyek is.
Ezzel Kelly Simmons hátat fordít, és kisétál az ajtón.

Majdnem tíz óra van, mire Dean visszaér Nagyitól. Vacsorázni

ment át hozzá, továbbá kis ház körüli munkákra, és azért, hogy
segítsen elolvasni neki a számlákat, hogy befizethesse őket.
–  Milyen volt az estéd? – kérdezi Dean, ahogy besétál a
fürdőszobába fogat mosni, és sötétkék boxerétől összefut a nyál
a számban, mert annyira szexi, annyira nagy és már félkemény,
én pedig ma este végre teszek valamit az ügy érdekében.
 Amikor egy perccel később kijön, én térdre állok, és az ágy
széle felé indulok. Esetlennek és idétlennek érzem magam, de a
Dean szemében fellobbanó tűz és az állát megfeszítő mohóság
láttán úgy sejtem, eléggé csábító lehetek.
Érzem, mennyire vágyik rám. Mindig is éreztem. És Dean
szokás szerint nagyon vágyik rám.
Kezemet a vállára teszem, és tengerkék szemébe nézek.
–  Kelly Simmons átjött ma. Azt mondta nekem és Jasonnek,
hogy megcsókolt, mire te visszautasítottad. – Végighúzom az
ujjaim a selymes hajszálakon a tarkóján. – De már azelőtt
eldöntöttem, hogy hiszek neked, hogy ő átjött volna. El is
akartam mondani, amikor hazaérsz. Fontos nekem, hogy tudd,
hiszek neked. Tudod?
Sóhajtva húz közelebb magához.
– Igen, Lainey.
– És hiányoztál.
Dean végigsimít a karomon, a nyakamon, a hajamon.
– Te is hiányoztál. Baromira.
Megfogja az arcomat, aztán megcsókol, és mintha az egész
testemből kiszállna az erő a megkönnyebbüléstől, hogy újra
közel lehetek hozzá. Nyelvének érintésére már összeszorulnak
az izmaim. És ugyan részemről semmit nem lehet tenni, róla
gondoskodni fogok. Meg akarom neki mutatni – a kezemmel, a
számmal, a nyelvemmel –, hogy mennyire vágyom rá, hogy
milyen sokat jelent nekem.
Csókokat lehelek a kulcscsontjára és a mellkasára.
Lenyalogatom bőréről a vízcseppeket, és az ízétől felnyögök.
Négykézlábra helyezkedem, és nyelvem hegyét végighúzom a
kockákon a hasán. Keze a hajamba csusszan, olykor
belemarkol, mintha képtelen lenne megállni, és ingatag
önkontrollja még inkább beindít.
Dean farka kemény és vastag alsónadrágja sötétkék pamutja
alatt. Számmal érintem a vékony anyag felett, hogy érezze szám
melegét és nyelvem érintését.
Hátracsuklik a feje, ahogy letolom a boxerét. Hangja fojtott,
mintha lenyelte volna a nyelvét.
Pedig a nyelés az én dolgom.
– Lainey…
–  Akarom, Dean. Hozzád akarok érni, meg akarlak ízlelni,
annyira vágyom rá… – Felnézek rá, tekintetünk találkozik. – Te
is akarod?
Keze ismét ökölbe szorul a hajamban, és erősebben húzza.
– Jesszusom, persze!
Elmosolyodom, majd a kezembe veszem, és végignyalom
farkának sima, meleg végét. Nem incselkedem vele, eleget várt
már. Számba veszem a péniszét, és teljesen lecsúszom rajta,
amíg az egész el nem tűnik a számban.
Annyira jó. Olyan isteni az íze, hogy erősen felnyögök rajta.
Lassan emelem fel a fejemet, végigsimítok a tövén, aztán ismét
elmerítem a számban, amíg a torkom mélyén érzem a vastag
farkát. Majd újra és újra megismétlem, egyre gyorsabban és
nedvesebben, keményen szopom.
Nemcsak Deanért teszem, mindkettőnkért. Mert annyira
boldoggá tesz, és imádok örömet okozni neki.
A csípőjébe markolok, és előre-hátra mozgatom; engedélyt
adok neki, hogy megdugja a számat.
 – Bassza meg!
Zihálva lélegzik, hangja morgássá válik. Megfogja a vállamat,
és gyors, felületes mozdulatokkal pumpál.
– Lainey! – nyögi. – Elmegyek…
Tényleg, melegen és sűrűn a számba, és egyszerűen csodás.
Lenyelem, és pajkos elégedettség önt el, amikor Dean arccal
előredől le mellém az ágyra, mintha minden élet elhagyta volna
a testét.
Csókokkal borítom a hátát és a karját, aztán előrehajolok, és
fogaimat csodás, kemény fenekébe mélyesztem.
Nevetve fordul meg, és felágaskodik, hogy a nyakamba
haraphasson.
– Számolom ám, és biztosra veheted, hogy minden orgazmust
és harapást visszafizetek, amint az orvos engedélyt ad.
A párnáknak dől, és magához húz.
– Ezt vehetem ígéretnek? – kérdezem, újabb csókért indulva.
Az ajkamhoz érve mosolyog.
– Akár még garanciának is, bébi.

Dean

Miután Lainey elmondja, hogy hisz nekem a Kelly-vel

történtekkel kapcsolatban, hogy mindezt magunk mögött
hagyhatjuk – aztán a világ legjobb szopásával ajándékoz meg –,
másnap újkeletű, különös magabiztossággal a mellkasomban
kelek. Egyszerre vérpezsdítő és békés. Legjobban talán úgy
tudom leírni, hogy olyan, mint amikor a végzóna már csak pár
lépésre, néhány centiméterre van, a hegycsúcs már látszik.
És az ember tudja – tudja –, hogy menni fog. Hogy minden
rendben lesz. Jobban is, mint rendben. Hogy az élet hamarosan
igazán boldog lesz, egyszerűen csodás.
Amikor már azt gondolom, hogy a nap nem is lehetne ennél
jobb, kiderül, hogy tévedtem. Éppen a babaszobában rakom
össze a kiságyat. Jason pedig besétál a szobába, és úgy néz rám,
ahogy már hetek óta nem tette; mintha nem egy seggfej lennék,
nem az ellensége. Mogyorószínű szeme, mely ugyanolyan
árnyalatú, mint az édesanyjáé, lágy, nyílt és kissé tétova.
– Szia! – biccent zsebre dugott kézzel.
– Szia! – köszönök vissza a földről, kezemben csavarkulccsal.
– Mi a helyzet? – kérdezi Jay.
– Semmi. És veled?
– Semmi különös – von vállat.
A krémszínű kiságy darabjaira mutat a földön.
–  Szükséged van, izé, egy kis segítségre? Csinálhatnánk
együtt…, ha szeretnéd.
Összeszorul a torkom, és a szemem égni kezd. Mert a kérdés
egyszerű, de sokkal többet jelent a szavak szintjénél. Pasik
vagyunk, nem kell minden részletet és érzést kibeszélnünk és
elemeznünk. Történt, ami történt, de most Jason túl szeretne
lépni rajta. El akarja engedni. Azt szeretné, hogy újra barátok
legyünk.
–  Én, ööö… – Megköszörülöm a torkomat. – Az nagyon jó
lenne, Jay.
– Oké.
Leül mellém, és átolvassa a használati utasítást. Pár percnyi
csavarszorítás után Jason így szól:
–  Én azon gondolkodtam, hogy elhívom Quinnt a bálba.
Szerinted túl korai lenne?
– Soha nem túl korai párt szerezni a bálra.
Jay töprengve bólint.
–  Barátként vagy több mint barátként hívod el? – kérdezem,
de nagyjából biztos vagyok a válaszban.
–  Utóbbi – erősíti meg a gyanúmat Jay. – De nem vagyok
benne biztos, hogy ezt el kellene-e mondanom neki. Nem
akarom elveszíteni a barátságát, érted?
Pontosan olyan jó érzés így beszélni Jasonnel, mint ahogy
elképzeltem. Határtalan tudásomat és tehetségemet méltó
diáknak adom tovább.
– Te nem akarnál többé a barátja lenni, ha nem tetszel neki? –
kérdezem.
– De, akkor is Quinn barátja akarnék lenni.
Felállok, és felhelyezem a kiságy utolsó oldalát, míg Jason a
másik darabot tartja.
–  Quinn nem tűnik olyan lánynak, aki nem akarna veled
barátkozni azért, mert tetszik neked – mutatok rá. – Még ha
nem is viszonozza az érzéseid.
Jason ráncba szaladt homlokkal gondolja át a hallottakat.
– Nem, tényleg nem tenne ilyet.
Meghúzom az utolsó csavart, aztán Jay vállára teszem a
kezem.
 – Akkor meg hajrá! Legyél merész! – kacsintok rá. – A csajok
szeretik a bátorságot.
Jason boldogan és magabiztosan mosolyodik el, és ismét
belém hasít az elégedettség és lelkesedés elegye, még
erősebben, mint korábban. Nem marad kétségem afelől, hogy
rendben leszünk.
 19. FEJEZET

Lainey

A tavasz korán köszönt Lakeside-ra. Felveszek és közzé is teszek

egy videót a tavaszi nagytakarítási tippjeimről, és Dean kivisz az
udvarra, ahol overállban ülök a virágágyásban. Vele meg
Jasonnel ültetünk tulipánokat, jácintokat, nárciszokat és
bazsarózsákat, melyek üde színfoltokkal árasztják el a ház
környékét. A cseresznyefák virágoznak és minden széllökésre
sápadt rózsaszín sziromzáporral terítik be a hátsó kertet. Nagyi
és az ősz hadsereg befejezik a stéget, és vicces videóikért
teljesen odavannak a követők. Dean és Garrett építenek hátul
egy tűzrakóhelyet téglából, és mivel félmeztelenül dolgoznak, a
követőknek nagyon tetszik. Március végére megduplázódik a
Lainey élete feliratkozóinak száma a facebookos szerződés
aláírásának időpontjához képest.
Csodálatos időszak ez nekem, Deannek és Jasonnek; a
családunknak. Békés, gyönyörű időszak.
Várandósságom harmincnyolcadik hetében időpontom van a
nőgyógyászomhoz, és – hála az égnek – felment az
ágynyugalom alól! Minden tiltás alól. Olyan érzés, mintha
egyszerre lenne karácsony, a születésnapom és július
negyedike. Persze semmi túlzottan vad és őrült dolgot nem
tervezek, hiszen hatalmas vagyok, de a tudat, hogy állhatok,
sétálhatok, táncolhatok és igen, ugrálhatok is, izgalmasabb,
mint azt valaha is szavakba tudnám önteni.
Van egy további csodálatos előnye…, amit Deannel azonnal ki
is használunk, amint besétálunk a konyhába, és meglátjuk
Jason üzenetét, hogy egész nap ellesz Quinn-nel.
Belenézek Dean heves, mohó szemébe, és tudom, hogy
ugyanarra van szüksége, mint nekem, mert ha nagy, telhetetlen
elmék találkoznak…
Kiveszi a kezemből az üzenetet, összegyűri és áthajítja a válla
felett.
Aztán csókolózunk; tüzesen, hevesen, vadul, nedvesen. A
szájába nyögök, ahogy a karjába kap, és felcipel a hálószobába.
A nyelvét szopogatom és a hajába túrok. Megfeszülnek az
izmaim, és ruháimat durvának érzem tüzes bőrömön, mert azt
akarom, hogy lekerüljenek, Dean pedig belém. A hálószobában
Dean úgy tesz le, hogy le sem veszi száját az enyémről, majd
lehúzza a leggingsemet. Én letépem a felsőjét, és nyalogatom,
harapdálom szépséges mellkasának feszes, meleg bőrét.
Dean tenyerébe fogja az arcomat, és hangosan fújja ki a
levegőt.
– Lainey, biztos vagy benne, hogy ez rendben van? Szeretnéd?
– Miért kérded? – kérdezem. – Mert százhetes terhes vagyok?
Dean puszit nyom a halántékomra.
– Igen. Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad.
–  Nem, jól vagyok – bólintok. – Kivéve… – Lenézek a kiálló
köldökű, hatalmas, kerek pocakomra közöttünk. – Kivéve, ha te
nem szeretnéd.
 Érces nevetés szakad fel Dean torkából, mintha valami
nevetségeset mondtam volna.
Finoman, lassan és megfontoltan húzza át pamut
kismamaruhámat a fejemen, aztán kicsatolja a melltartómat, és
lehúzza a karomról. Ezután alaposan megnéz magának;
tengerkék szeme ugyanolyan átható pillantással néz végig
meztelen testemen, mint az első közös éjszakánkon.
Összekulcsolom a kezemet.
– Tudom, hogy én…
–  Gyönyörű vagy – suttogja nyers, áhítatos őszinteséggel. –
Rohadtul gyönyörű vagy.
És nem pusztán hallom a szavakat, érzem is őket, a bőröm
alatt és a szívemben.
Mosolyra húzódik a szám, ahogy Dean közelebb lép, és olyan
csókot ad, amitől forogni kezd velem a világ. Kezemet
lecsúsztatom a hasára, és kigombolom a farmerjét, hogy
megérinthessem, végigsimíthassak vastag keménységén.
Aztán erős karjába kap, és az ágyhoz visz.

A szenvedélyes, kétségbeesett, vad szexből végül intenzív, lassú,

mély szeretkezés lett. Dean nem volt hajlandó abbahagyni a
harmadik orgazmusomig – azt mondta, még több tucattal
tartozik –, aztán hosszú nyögéssel a hajamba, a combomat
markolva átadta magát az élvezetnek velem.
Most összefonódva, ernyedten fekszünk az ágyban. Ezt
imádom; mellkasa az arcom alatt, ez a hely, Dean ölelése, a
világon a legcsodálatosabb.
Körbenézek a majdnem befejezett hálószobánkban, nézem a
sötétkékre festett falakat, a romantikus műszőrme szőnyeget a
cseresznyepadlót és az egyedi, kézzel készült bútorokat.
Nagyot sóhajtok.
Dean keze megáll hajam simogatása közben.
– Ez nem boldog sóhaj volt.
Felemelem a fejemet, és államat a mellkasára támasztva
elmosolyodom.
– Meg tudod különböztetni a sóhajaimat?
–  Magamban listát készítettem mindegyikről. Van boldog
sóhajod, frusztrált sóhajod, begerjedt sóhajod; valamiért ez a
kedvencem; és szomorú sóhajod. Ez most szomorkás volt. Mi
volt az oka?
Ujjam hegyével apró köröket rajzolok a mellkasára.
– Tegnap felhívtam a bankot, hogy utánajárjak a ház ismételt
ingatlan-értékbecslésének…
Gyakorlatilag még mindig a banké ez a ház, a Miller utcai. A
Facebook csak egy évre vette ki, alacsony bérleti díjjal, mert
megegyeztek, hogy ők állják minden, a Lainey élete forgatása
alatt történő javítás és fejlesztés költségét. A végére a banknak
értékesebb ingatlanja lesz, mint amilyennel kezdtek.
De még mennyire…
– És? – kérdezi Dean.
– És komikusan a büdzsém fölött áll.
Együttérző hümmögés rezgeti meg Dean mellkasát. Ujjai
lustán mozognak fel és alá a gerincemen.
–  Hát, mindig is úgy tervezted, hogy a szerződés idejének
leteltével máshova költözöl.
Beszéltünk is róla, hogy közösen keresünk lakást a városban,
vagy Jay, a baba és én beköltözünk Nagyihoz, amíg nincs meg a
lakás.
– Tudom. Csak most már minden befejezett projekt keserédes
– sóhajtok ismét, és szavaim bánattól nehezek. – Annyira
szeretem ezt a házat! És nemcsak azért, mert szívemet-lelkemet
beleadtam a berendezésébe, vagy mert a fél város segített
befejezni, hanem az itt keletkezett emlékek miatt is. Most már
sokkal több, mint egy ház…, ez az otthonunk. A tied, Jasoné és
az enyém.
Dean gyengéden végigsimít az arcomon.
–  Csinálunk még emlékeket, Lainey. Jókat, boldogokat… – a
szemöldökét vonogatja –, pajzánokat.
Erre felnevetek, és puszit nyomok tenyerének közepére.
– Tudom. Csak… nem tudom elképzelni, hogy valaha valahol
annyira otthon érezném magam, mint itt.

Másnap délután Callie Danielsnél beindul a szülés, és estére

Garrett-tel már köszönthetik családjuk legújabb tagját, egy édes
kislányt, akit Charlotte-nak neveznek el. Pár nappal később,
amikor hazaérnek a kórházból és kipihenik kicsit magukat,
átmegyünk látogatóba. A kis Will szökdécselve dicsekszik a
kishúgával, mintha ő lenne a legjobb játék, amit valaha kapott,
és folyamatosan az arcocskáját puszilgatja, amikor csak teheti.
Dean azt mondta, hogy amikor Will született, még feszélyezte
a gondolat, hogy egy olyan apróságot a kezébe vegyen, de most
gyakorolnia kell. Ezért Garrett előadást tart neki az összes fogási
technikáról, majd odaadja Charlotte-ot a legjobb barátjának.
–  A válltartás jó a büfiztetéshez és a fenékpaskoláshoz, csak
biztosra kell menni, hogy a baba kap levegőt, és stabilan tartod
a fejét. A bölcsőtartás mindig jó választás, de fontos
megtámasztani a nyakat. Az egykezes tartásnál a babát az
oldalunkhoz szorítjuk, a testét az alkarunkra fektetjük, a fejét
pedig a tenyerünkbe fogjuk.
Dean magabiztosan elmosolyodik, miközben Charlotte
mélyen alszik az egykezes tartásban.
– Olyan, mint egy focilabdát tartani.
– Így van – bólogat Garrett.

Április második hetében befejezem a ház utolsó helyiségét is; a

raktárszobát. Mint később kiderül, tökéletes időzítés, mert
aznap éjjel arra ébredek, hogy sürgősen pisilnem kell. Négy
nappal későbbre vagyok kiírva, úgyhogy ez mostanában
megszokott.
A ház sötét és csendes, az éjjeliszekrényen az óra pedig
hajnali kettőt mutat. Miután elintézem a dolgomat és
megmosom a kezemet, egyre fokozódó nyomás terjeszkedik az
alhasamban, amitől összeroskadok, és a hasamhoz kapok.
A nyomás éppoly gyorsan megszűnik, mint amilyen gyorsan
keletkezett…, miután a magzatvizem beteríti a padlót.
–  Ah! – Lenézek a nedves padlóra, és törülközőért nyúlok.
Aztán a hasamra pillantok. – Oké, kisöreg. Vettem az adást.
Kinyitom az ajtót.
– Dean!
Pár másodperccel később megjelenik az ajtóban, az erős
fénytől hunyorog, ásítozik, sűrű, szőke haja pedig a szélrózsa
minden irányába meredezik.
– Mi a helyzet?
Aztán észreveszi a csuromvizes törülközőt a lábaim között, és
a még mindig vizes padlót.
–  Basszus! A ma délután miatt történt? Valamit
kipattintottunk?
–  Nem. – Feszülő pocakomat simogatom. – Elfolyt a
magzatvizem. Itt az idő.
Hirtelen teljesen magához tér.
– Itt az idő…, hű…, oké…, itt az idő. – Dean megfog egy száraz
törülközőt, és feltörli a padló többi részét. Aztán visszaterel a
hálószobába, leültet a párnázott székre a sarokba, majd segít
átöltözni száraz melegítőbe és pólóba. Hüvelykujjával
hátramutat a válla felett. – Felébresztem Jayt. Aztán felhívom
Nagyit. Szólok neki, hogy úton vagyunk oda.
Tudom, hogy Jason elég idős ahhoz, hogy egyedül itt
maradjon, de jobb érzés tudni, hogy van társasága ahelyett,
hogy egyedül ébredne fel, egy üzenetre, hogy elmentünk a
kórházba megszülni a testvérét.
És mivel az elmúlt hónapokban egy vadonatúj embert
növesztettem a pocakomban, jogom van meghozni ezt a
döntést.
– Oké.
 Dean lép kettőt az éjjeliszekrényen fekvő telefonja felé, de
aztán megáll és visszafordul. Odahajol, és lassan, gyengéden
megcsókol.
Aztán a kedvenc fajta mosolyom jelenik meg az arcán, amivel
megmelengeti a szívem.
– Ma találkozunk a kisbabánkkal, Lainey.
– De még mennyire – nevetek. – Pánikolsz?
Egy pillanatig töpreng rajta.
– Nem, jól vagyok. És te?
Az érzéseim között kutakodom; van zakatoló izgatottság,
enyhe idegesség, mert a szülés nem sétagalopp…, és mindent
elöntő békeérzet, mert van, aki vigyáz rám, törődik velem… és
szeret. Mert Dean velem van, végig az úton.
– Én is jól vagyok.
Megszorítja a kezemet.
– Na, hajrá!

Jasonnel huszonnyolc órán át vajúdtam, de ez a baba ismét más

akar lenni. Gyors szülés, a fájások durva, lélegzetelállító
hullámokban törnek rám, és egyre kevesebb a pihenőidő.
– Az istenit…, ez fáj – nyögöm egy különösen erős szúrás után,
amire vagy századszor is felteszem magamnak a kérdést, hogy
mégis miért akartam természetes szülést.
Átmeneti elmezavar. Nincs más magyarázat.
Dean a hátamat dörzsöli, és minden fájásnál velem lélegzik.
Jégkockákat ad a számba, és nedves ronggyal törölgeti a
homlokomat. Amikor sétálnom kell, mögöttem van, hátha el
kell kapni, amikor pedig szükségét érzem, hogy behajlítsam a
térdemet és kinyújtsam a karomat, belekapaszkodom,
összefonom az ujjaimat a tarkóján, és úgy lógok róla, mintha a
saját, szexi mászókám lenne.
–  Zenét – zihálom egy fájás alatt. – Dean, zenére van
szükségem.
Ellép tőlem, de csak annyi időre, hogy a telefonját nyomkodja,
mire felcsendül a közösen létrehozott, változatos, „szülős
zenék” címmel ellátott lejátszási listánk. Némelyik dal nyugtató
és lágy, mások romantikusak és érzelmesek, ott vannak a
kedvenc dalaim, némelyik viszont pörgős, rockos, Eye of the
Tiger-szerű lelkesítő.
Amikor nyomnom kell, az ágyra esik a választásom; lehajtom
az államat, felemelem a lábamat, kezemet a térdhajlatomon
tartom, és morgok, zihálok, mellettem a szülésznővel, a
nőgyógyász lent elkapásra készen áll, Dean pedig félig
mellettem van az ágyon, és tart, miközben belém hasít a
fájdalom. Elsuttogott szavaitól nyugodt vagyok, és
összpontosítok, karjától és illatától pedig biztonságban érzem
magam, legyőzhetetlennek.
Egy újabb fájás végén levegőért kapkodva dőlök Deannek.
Kisimítja a hajamat az arcomból, én pedig csak suttogok neki.
–  Annyira fáradt vagyok, Dean. Még soha nem voltam ilyen
fáradt.
–  Már csak egy nyomás, Lainey – mondja vidáman a
nőgyógyászom. – Egyetlenegy. Képes vagy rá.
Egyszerűen gyűlölöm. Bassza meg az egy nyomását!
 – Dean… – nyöszörgök.
Hallom, hogy az Almost Paradise szól Dean telefonjáról,
amikor homlokát a halántékomnak nyomva azt suttogja:
–  Annyira ügyes vagy, Lainey. Majdnem vége, már annyira
közel vagy.
A fejemet rázom, mert nem vagyok benne biztos, hogy képes
vagyok rá.
Puszit nyom nedves arcomra, és meleg, érdes hangja a
fülemet súrolja.
– Itt vagyok veled, együtt csináljuk. Szeretlek, Lainey. Annyira
szeretlek…
A meglepetés, a szavai okozta öröm megadja az utolsó lökést,
hogy folytatni tudjam. Bólogatok neki, és hagyom, hogy tartson.
Ezért amikor a fájdalom indái ismét kinőnek a derekamból, és
körbefonnak, egyre szorítanak, feszülnek, amíg már úgy érzem,
menten kettészakadok, szorosan kapaszkodom Dean kezébe, és
mélyeket lélegezve dőlök neki.
Aztán mindent beleadok a nyomásba…, az utolsóba. Így
történik, így jön világra a gyönyörű kisbabánk.

Dean

Amikor kisétálok a váróba, több emberrel találom szemben

magam, mint amire számítottam, főleg ahhoz képest, hogy még
csak reggel hét óra lesz pár perc múlva. Itt van Nagyi és Jason,
valamint Lainey szülei, a nővérei, a két sógora és egy
unokaöccse. Én nem nagy családban nőttem fel, de azt hiszem,
itt az ideje hozzászoknom, mert most már nagy a családom.
Lainey szüleihez fordulok:
– Jól van. Lainey és a baba is egészségesek.
Nagyi odacsoszog és szorosan átölel.
– Annyira örülök neked, Deany.
– Köszi, Nagyi – puszilom meg.
Aztán Jasonhöz sétálok oda, mert neki akarom először
elmondani. Kezemet a vállára teszem.
– Szeretnéd látni a kishúgodat?
Mosolya fokozatosan nő, amíg már egészen a szeméig ér.
– Kislány?
– Kislány – bólogatok.
Az arcomra bámul.
– Öreg, te sírtál?
–  Hú, de még mennyit! Várj csak, amíg meglátod a kicsit,
annyira aranyos, hogy te is sírni fogsz.
Jay hangosan, lazán felnevet, aztán mámoros, hátveregető
ölelésébe von.
– Mi a neve? – kérdezi Judith.
– Ava. – Teljesen ok nélkül nevetek. – Ava Burrows Walker.

Miután Avát családtagról családtagra adják, mint egy édes,

meleg krumplit, végül mindenki elindul haza, és este már csak
Lainey, a baba és én vagyunk a kórházi szobában. Amikor
Lainey befejezi a szoptatást, odaviszem Avát a bölcsőhöz, és
kicserélem a pelenkáját. Most, hogy kellemes melege van,
száraz, és a pocakja is tele van, kerek, sötét szeme lassan
lecsukódik, és apró, édes szája széles, csodás ásításra nyílik.
Szorosan tartom meztelen mellkasomon, hogy érintkezzen a
bőrünk, mert mindenhol azt írják, ez megnyugtató a babáknak.
Aztán elringatom, finoman paskolgatom pelenkás fenekét, és
éneklem is a dalt, melyet a pelenkáján dobolok, Toto Africáját.
Lainey ébren van az ágyban, és érzem, hogy nézi, ahogy
tartom a lányunkat.
A lányunkat. Ez elképesztő!
– Én is szeretlek ám – mondja lágyan.
Pillantása csillogó és annyira édes; tele érzelemmel és a
jövőnkkel.
–  Mégis hogy tudnék nem szeretni egy szexi, félmeztelen
pasit, aki a világ valaha volt legjobb dalát énekli egy
újszülöttnek? – Felnevet, majd folytatja. – Jó ideje szeretlek már,
Dean. Igazad volt, féltem. De most már jól vagyok.
Mellébújok az ágyra, egyik karomban Avát tartom, a másikkal
pedig átölelem Lainey-t, és közelebb húzom. Az elégedettség és
öröm egyre fokozódó érzete ismét rám köszönt, gyengéden
megszorítja a mellkasomat, és teljesen biztos vagyok benne,
hogy ennél nem is lehet jobb. Hogy minden, amiről nem
tudtam, hogy mindig is vágytam rá, ebben a pillanatban itt van a
kezemben.
Hosszú, édes csókot adok Lainey-nek, mert annyira gyönyörű,
tökéletes és az enyém.
 –  Szeretlek, Lainey. Azt hiszem, első éjszaka kezdődött.
Amikor felébredtem, és rádöbbentem, hogy hagytalak elmenni,
én… összetörtem. Aztán, amikor újra rád találtam, az az érzés, a
szeretet még mindig ott volt, és minden nappal egyre nőtt. –
Ismét megcsókolom, ígéretként.
–  És továbbra is csak nőni fog. – Szép, rózsaszín ajkai
mosolyra húzódnak, és fejét a vállamra támasztja. Együtt
bámuljuk a csodát, melyet együtt teremtettünk, és eltervezzük,
milyen életet fogunk élni innentől kezdve.
 EPILÓGUS

Lainey

Június

Végigsétálok a Miller utcai házon – a mi házunkon –, és

videózom a telefonommal. Búcsúvideó készül, amit később
tervezek összeállítani. A követők valószínűleg örültek volna egy
élő bejelentkezésnek, de végül elvetettem az ötletet, mert
roppant nagy esély volt rá, hogy a végére zokogtam volna.
A ház minden szobájában születtek emlékek. Jason
szobájában mondtam el neki a hírt a babáról, és a padláson
köttettek a barátságai a ház szellemtelenítése közben. Dean és
én többször szeretkeztünk a hálószobánkban, mint azt számon
tudnám tartani, és azt is ott mondta el, hogy mellettem áll.
Átsétálok a szépséges babaszobán, melyet a családtagjaim
segítettek befejezni, és Ava itt aludt először, miután hazahoztuk.
Megérintem az egyik vendégszoba sötétkék-fehér csíkos falát,
és eszembe jut Dean kaján hangja és szexi javaslatai. Besétálok
a szobába, ahol Nagyi aludt karácsonykor, és ahol azóta már
több ízben megszállt, amikor átjött segíteni a babával.
Lent a nappaliban végighúzom a kezemet a kandalló
párkányán, és lehunyt szemmel idézem fel a frissen sült
sütemény illatát, valamint az érzést, ahogy Deannel ölelkezünk
a takaró alatt, miközben odakint hóvihar tombol. A konyhában
annyi csók csattant el és olyan sok nevetés harsant fel, hogy a
márványpult mellett állva szinte hallom visszhangját.
Odasétálok a hátsókertbe vezető tolóajtóhoz, és kezemet az
üvegre teszem. Tekintetemet a gyönyörű, hercegnő stílusú
eljegyzési gyűrűm és az udvar között kapkodom, ahol múlt
hónapban Dean féltérdre ereszkedett, és megkérte a kezemet; a
tűz meleg ragyogásában, háttérben a tóval.
Gombóc nő a torkomban, látásomat pedig könnycseppek
homályosítják el. Mert annyira hiányozni fog ez a ház, minden
szoba, lámpa, függöny… és minden itt született emlékünk.
Erős kar ölel át hátulról, Dean kemény mellkasához húz, és
arcát a nyakamhoz nyomja, majd csókot lehel a bőrömre.
– Ideje indulnunk, Lainey.
A Facebook felajánlotta, hogy megújítják a szerződésemet a
Lainey életére, én pedig elfogadtam. Most, hogy a ház elkészült,
terjeszkedünk, más emberek szobáit fogjuk kidekorálni, és az
első projektem őszre Callie anyukájának, Mrs. Carpenternek a
konyhája. De nyáron utazni visszük a Lainey életét; hathetes
sorozatot forgatok a jersey-i partvidék legjobb helyeiről –
bárokról, tengerpartokról, családi programokról –, ugyanis
Avával turnézni megyünk Dean zenekarával, az Amber
Sounddal. Kalandos időszak lesz, de Ava nyugodt, laza baba, és
imádja a zenét – főleg Dean dobját –, szóval szerintem túléljük.
Jason nem akarta itthagyni a barátait, hogy turnézni jöjjön
velünk, ráadásul munkát is szerzett nyárra a Bagel Shopban, és
matekórára is jár a helyi egyetemre, hogy próbára tegye magát.
Szóval azokban a hetekben, amikor Dean, Ava és én a parton
leszünk, Jason Nagyival lakik majd. Ugyan Nagyi azt mondja,
hogy jót tett a társasági életének, hogy csak az övé a ház, mióta
Dean beköltözött hozzám, mégis izgatottan várja, hogy Jay vele
és Lucyvel lakik egy ideig.
Dean megfordít, hogy ránézzek, és határozott, meleg csókot
ad az ajkamra, figyelemelterelés céljából, és működik is.
– Ne légy szomorú! – simít végig az arcomon. – Minden szuper
lesz, ígérem. De most menjünk, indulunk kell. El fogunk késni.
Dean kézen fog, és az ajtó felé húz. Mert ugyan még van egy
egész hetünk, mielőtt indulunk a zenekarral, és egyelőre nem
kell kipakolnunk a Miller utcai házból, Dean talált egy házat,
amit szerinte meg kell néznem. Amiről úgy gondolja, tökéletes
otthonunk lesz, egy életen át.
Dean kiemeli Avát az ágyból, és attól, ahogy beszél hozzá,
mintha cseppfolyósodnának a csontjaim.
– Igaz, Ava-baba? Mondd meg anyának: ne legyél szomorú!
Átnyújtja nekem a kislányunkat, én pedig szorosan átölelem,
és mosolyogva puszilom meg az arcát, szívom be puha bőrének
illatát és érintem meg szőke hajának babapuhaságát. Az
apukája szemét örökölte; szépséges tengerkék, aranyszín
pöttyökkel.
Kimegyünk az autóhoz, ahol Jay már vár ránk. Becsatolom
Avát az ülésbe, ahol öt percen belül aludni fog – úgy hat rá az
autózás, akár a kloroform. Jay beszáll mellé hátra, én pedig az
anyósülésre.
A volán mögül Dean rosszfiús, szívtiprós vigyort villant rám,
aztán zsebéből előhúz egy szaténkendőt, majd kirázza azzal az
imádott kezével.
A szememet forgatom.
– Ez most komoly?
– Teljes mértékben. Meglepetés. Imádod a meglepetéseket, és
ez jóféle lesz, ugyanis odaleszel a házért. Na, kérlek!
Hagyom, hogy bekösse a szememet, aztán leheletét érzem a
fülemen, ahogy azt suttogja:
–  Szexi vagy bekötött szemmel. Este is használhatnánk a
kendőt.
– Jesszusom, én is itt vagyok – nyög fel Jason. – Hallak ám.
– Bocs, haver – szabadkozik Dean.
Beindítja az autót, és érzem, ahogy elindulunk. Dean
megfogja a kezemet, és kavarogni kezd a gyomrom – hiszen ez
egy új kezdet. Nagyjából tíz perc múlva érzem, hogy a sima
útról kavicsos talajra hajtunk fel, aztán megállunk. Dean
leállítja a motort.
– Odamegyek, és segítek kiszállni – mondja Dean. – Ne vedd le
a kendőt!
Pár pillanattal később kisegít az autóból…, aztán felkap, és
cipel. Szorosan kapaszkodom a nyakába, és nevetek.
Felmegyünk néhány lépcsőn – talán kettőn –, majd letesz.
– Készen állsz, Lainey?
Mély lélegzetet veszek, és bólintok.
– Készen állok.
Erre kiköti a kendőt, és leveszi rólam. Kinyitom a szememet,
és nézem a vajsárga zsalukat, a nagy tölgyfa ajtót, a körbefutó
verandát és a nyugodt, gyönyörű tavat, valamint a túloldalán
hemzsegő ludakat. Visszajöttünk a Miller utcai ház elé.
 Teljesen összezavarodtam.
Dean lágy, édes csókot ad, mintha azt hinné, tudom, mi
történik.
– Üdv itthon, bébi!
Felnézek a szemébe.
– Én… nem értem.
Arcán pimasz vigyor jelenik meg, mint amilyennel rabul
ejtette a szívemet.
– Megvettem.
– Hogy… megvetted? A házat…, megvetted ezt a házat?
– Megvettem ezt a házat – bólogat.
Bimbózó izgalmat érzek.
Te jó ég!
– Van rá pénzed?
–  Persze, hogy van – horkan fel Dean. – Húsz teljes éve a
nagymamámmal élek, szerinted mégis mit csináltam a
pénzemmel? Befektettem. Minden oké. – Tekintete végigfut az
arcomon, és lehalkítja a hangját. – Itt szeretnék élni veled,
Lainey. Itt akarlak téged szeretni, itt szeretnék veled szexelni,
nevetni…, és közös életet építeni. Te, én, Jay, Ava és a jövőbeni
gyerekeink. Itt szeretném csinálni, ebben a házban.
A számhoz kapok. Fel-le ugrálok.
– Te jó ég!
Jasonhöz fordulok, aki az autó mellett áll, karjában Avával.
– Te tudtál erről?
– Tudtam hát – válaszol vigyorogva. Aztán grimaszol Avának.
– Így van, ugye? Mi tudtuk. – Ava tenyeréhez érinti a sajátját. –
Babapacsi!
 Dean átöleli a derekamat, és közelebb húz.
– Na, mit mondasz?
Ismét sírok; nagy, életem legboldogabb pillanatához méltó
könnycseppek folynak az arcomon.
Dean karjába vetem magam; karommal a vállát ölelem,
lábammal pedig a derekát. Homlokomat az övének nyomom, és
szenvedélyesen válaszolok:
–  Azt mondom, hogy szeretlek, Dean. És bárhol tökéletesen
boldogan szeretnélek és építeném veled a közös életünket…, de
annyira nagyon örülök, hogy itt tehetem.
Aztán számat az övére nyomom, és mindent beleadok ebbe a
csókba.
Ez az a történet, melyet Deannel évekkel később mesélünk a
gyerekeinknek. Arról, hogyan találtunk rá, pedig egyikünk sem
kutatta, aztán mégis együtt köszöntött ránk ez a meglepetés: az
igazi otthonunk, a családunk, a szerelmünk.

VÉGE
 ELSŐ FEJEZET

Jessica

Sípoló hang hallatszik a pilótafülkéből. A vészjelzés, melyet a

gyakorlatról olyan jól ismerek. A szívem a torkomban dobog,
mert tisztában vagyok vele, hogy mostantól minden
megváltozik. A szimulátoros gyakorlat meg sem közelíti a
valóságot. Erre nem lehet felkészülni.
Gond van a géppel.
A fülemhez emelem a rádiót, és a kapitány hangját hallgatom.
–  Motorhiba. Kényszerleszállás. Ez durva lesz, Jessica.
Biztonsági pozíció.
Nem válaszolok Elliotnak. Egyszerűen túlélő módba
kapcsolok. Csak egyetlen utas van a gépen, és mindent meg kell
tennem, hogy mindketten a lehető legnagyobb biztonságban
legyünk. Naná, hogy egy celebről van szó, úgyhogy öröm az
ürömben, hogy ha már meg kell halnom, akkor legalább Jacob
Arrowooddal együtt távozom e világról. – Mi a franc folyik itt? –
kérdi Jacob, amikor odamegyek hozzá.
Valahogy sikerül nyugodt hangon válaszolnom.
–  Motorhibát észleltünk. Kényszerleszállást fogunk
végrehajtani. Kérlek, vedd fel a biztonsági pozíciót, és próbálj
nyugodt maradni!
Legszívesebben felnevetnék, mert valójában minden vagyok,
csak nyugodt nem. De ha nem úgy cselekszem, ahogy a
gyakorlat során megtanultam, akkor egész biztosan meghalunk.
Van egy kis esély arra, hogy Elliot és José szépen leteszik a
gépet. Persze annak is megvan a valószínűsége, hogy nem így
történik majd, úgyhogy közölnöm kell Jacobbal, mi a teendő.
– Most hova mész? – kérdi.
Mélyen a szemébe nézek, igyekszem magabiztos és világos
választ adni, amennyire csak lehetséges.
–  Le kell ülnöm a pótülésre, de végig itt leszek melletted!
Fontos, hogy egyedül is kijuss a gépből, ha velem történne
valami. Ez itt az ajtó. Előbb felfelé kell húzni a kart, aztán
megnyomni. Abban az esetben, ha nem lennék magamnál,
kérlek, oldozz ki, és vigyél ki a gépből!
– Lezuhanunk?
– Kényszerleszállást hajtunk végre.
Leülök, bekötöm a két biztonsági öv közül az elsőt, közben
hálát adok az úrnak, hogy ha meghalok, nem hagyok hátra sem
férjet, sem gyermeket.
De a szívem sajog, mert eszembe jut, hogy a húgomnak
egyedül kell majd megbirkóznia anyámmal. Csak reménykedni
tudok benne, hogy talál valakit, aki elég erős ahhoz, hogy
legalább részben levegye a válláról a terhet. Igyekeztem
támogatni anyagilag, de évek óta nem voltam Willow Creek
Valley-ben, és most nagyon úgy tűnik, hogy soha többé nem
jutok haza.
 Aztán ott van Grayson. Grayson Parkerson az egyetlen dolog
az életemben, amit bánok. Olyan nagyon szeretem, és most
végleg el kell engednem. Meghalok, és ő már sosem tudja meg,
hogy életem legnagyobb baklövése volt, hogy elhagytam. Ezt
sajnálom a legjobban.
Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, mielőtt
megpróbálom becsatolni a második övet is. Remegő kézzel
matatok a reteszen.
Lehunyom a szemem, és megpróbálok összpontosítani.
Muszáj becsatolnom az övet, vagy egészen biztosan meghalok.
Tekintetem végigfut az összes panelen, hogy
megbizonyosodjak róla, valóban mindegyik rögzítve van. Az
ajtónyitó szerkezetre pillantok, és gondolatban előre lejátszom
az összes mozdulatot. Nem szabad azzal foglalkoznom, hogy mi
mindent kellett volna még megtennem az életben, és arra sincs
értelme gondolni most, hogy mi mindent veszítettem. Ki kell
jutnom a gépből, ez a legfontosabb, semmi más nem érdekes!
–  Jacob? – kérdem, mert azt szeretném, ha ő is a lényegre
összpontosítana. – Ugye emlékszel, mit mondtam az ajtóval
kapcsolatban?
Bólogat. Látom a szemében a rettegést, és imádkozom, hogy ő
ne vegye észre a félelmet az enyémben.
–  Kérlek, próbáld megőrizni a nyugalmad, és kövesd az
utasításaimat! – figyelmeztetem.
– Hogy hívnak? – kérdi egyenesen a szemembe nézve.
– Jessica.
A szívem hevesen ver, és most csak a gyakorlat miatt vagyok
összeszedett. Ha pánikba esem, nem jutok ki innen. Csapatként
kell együttműködnünk, és ez azt jelenti, hogy valakinek ép
ésszel irányítania is kell a dolgokat. Remeg az egész testem, és
olyan félelmet érzek, mint még soha életemben, de mindössze
annyit tehetek, hogy imádkozom.
– Rendben, Jessica! – szólal meg Jacob határozottabb hangon.
– Örülök, hogy megismerhetlek! Most valószínűleg lezuhanunk
és meghalunk. Ha mégis sikerül túlélni a zuhanást, akkor
életünk végéig barátok maradunk!
–  Vedd fel a biztonsági pozíciót, Jacob! – válaszolom, és
próbálok mosolyogni, de elég erőltetettnek tűnhet.
Bólogat.
–  Ha nekem nem sikerülne túlélni, kérlek, mondd el
Brennának, hogy nagyon szerettem, és végig rá gondoltam! –
könyörög Jacob.
– Ez most eszedbe se jusson!
– De a családom! Muszáj tudniuk, hogy szerettem őket!
–  Összpontosíts, Jacob! Ne felejtsd, most az a legfontosabb,
hogy kijussunk a gépből!
– Ugye megmondod nekik?
Ezt képtelen vagyok most megígérni. Szóba sem jöhet, hogy
ezt megvitassuk. Újabb vészjelzés, az utolsó, amely arra
figyelmeztet, hogy itt az idő, közeledünk a szárazföldhöz.
– Jacob! – kiáltom határozottan.
– Készen állok!
Jacobra pillantok, és rajta tartom a szemem. Hozzám
hasonlóan lehajtja a fejét, én pedig kényszeresen ismételgetem
az utasítást, közben egyfolytában imádkozom, hogy ne ez
legyen az utolsó pillanatunk ebben a földi létben.
 – Biztonsági pozíció! Biztonsági pozíció! Biztonsági pozíció!
Hirtelen felülök, és a torkomra teszem a kezem, mert
nehezen kapok levegőt. Az izzadtságtól átázott a pólóm, és a
szívem majdnem kiugrik a helyéről.
Csak egy álom volt.
Minden rendben! Minden rendben! Élek!
A szobámban vagyok. Az ágyban fekszem, és biztonságban
vagyok.
Addig mantrázom ezt a mondatot, míg a szívverésem le nem
csillapodik kissé. Minden éjjel ez az álom kínoz. Ugyanaz a
pánik, amitől aztán nehezen kapok levegőt. Az éjszaka további
részében aztán megint nem vagyok képes visszaaludni.
A poklok poklát éltem át az elmúlt három hétben. Abból is
olyan elegem van már, hogy ennyire fáradt vagyok! A zuhanás
kísért engem. Az emlékek, a rettegés és a sötétség nem engedik,
hogy túllépjek a történteken, pedig az égvilágon semmi másra
nem vágyom jobban!
Ledobom magamról a takarót, és elindulok lefelé a lépcsőn.
Anyám úgy hozzászokott a rémálmokhoz, hogy már hetek óta
fel sem ébred a kiáltásomra, de az is lehet, hogy már nem
kiabálok. Azon tűnődöm, ha az utóbbi igaz, akkor vajon a
rémálmoknak is ugyanígy vége szakad-e egyszer…
Mindenesetre még ha így is lesz valaha, ez nem az az éjjel, ezért
be kell érnem azzal, ami ma jutott: pár óra pihenéssel.
Készítek egy bögre teát, felkapom a kanapéról a takarót, és
elindulok a tornác felé. Még mindig ott a hívogató hintaágy,
melyet apám szerelt fel azon a hétvégén, mielőtt kisétált az
életünkből. Innen a legjobb tojni a világra.
 Összekuporodom és a forró bögrét szorongatom. Lassan
szürcsölgetem a teát a csendben.
Willow Creek Valley mindig is a kedvenc helyem volt az egész
földkerekségen. Csendes és gyönyörű, ideális hely a
visszavonulásra. Erdő vesz körbe minket, és a falu
legszegényebb lakói – köztük a családom is – azt érezhetik, hogy
nekik is jutott egy kis magánélet, ha más nem is.
A hintaágyban üldögélek, és arról az életről álmodozom,
amilyen anyának és apának is volt. Férjhez szerettem volna
menni, gyereket szülni és a déliek csodás, nyugodt életét élni.
Mindenünk megvolt ehhez. Ebben az álomszerű, tökéletes
világban Graysonnal nyitottunk volna egy szállót, és
megvalósítottuk volna az álmot, amelyről olyan gyakran
beszélgettünk. Minden karnyújtásnyira volt csupán. Aztán
rájöttem, hogy minden álom hazugság, és én jól bekajáltam az
összeset.
Ugyanis a férjek előbb-utóbb mind lelépnek.
Az apák sosem telefonálnak többé.
És a gyerekek iszonyúan szenvednek ettől.
Tudtam, hogy én ebből nem kérek.
Ehelyett azt választottam, hogy világot látok, és jól is ment
minden a repülőgép-szerencsétlenségig.
Fájni kezd a fejem, a halántékomat dörzsölöm.
Jaj, csak ne migrén legyen!
A telefon jelzi, hogy üzenet jött az egyetlen Willow Creek-i
barátomtól, akivel végig tartottam a kapcsolatot a távollétem
alatt.

Delia: Egy reggeli?

 Én: Hát te meg hogyhogy ébren vagy?

Delia: Le sem feküdtem. Szóval? Kaja?

Delia egy gyárban melózik pár várossal odébb. Nem sok a

munkalehetőség errefelé… Az igazság az, hogy már a
gondolattól is elbőgöm magam, hogy el kell hagyni a házat.
Mióta visszatértem Willow Creek Valley-be, vagyis pár hete, ki
sem tettem a lábam, csak ha az orvoshoz kellett menni. Végig a
házban voltam, és tulajdonképpen anyámon, Delián és a
nővéremen, Winnie-n kívül senkinek nincs tudomása róla,
hogy itt vagyok. Ha kilépnék a házból és találkoznék másokkal,
akkor el kéne mesélnem, hogy mi történt. Mindenki számára
egyértelművé válna a hazatérésem oka: kudarcot vallottam az
életben.
De egy reggeli nem árthat, ilyen korán talán nem fogok
összefutni senkivel.
A terapeutám arra biztat, hogy kis lépésekben haladjak, a
fejemben visszhangzanak a szavai: „Amikor gyengének érzed
magad, csak nyújtsd ki a kezed, és érezd az erőt!”
A hüvelykujjamba harapok, veszek két mély levegőt, és csak
ezután válaszolok.

Én: Persze, de gyere értem! Tudod, a fejsérülés miatt nem

vezethetek!

Egészen addig nem ülhetek volán mögé, még biciklire sem

ülhetek, amíg az ájulások, a bénító migrének és a zavartság el
nem múlik. Tulajdonképpen minden tevékenység tilos, ami
veszélyes lenne, ha elveszíteném az egyensúlyomat. A
repülőgép-szerencsétlenség egyik kellemes következménye ez
is.

Delia: Ott leszek tizenöt perc múlva!

Ismerem a vezetési stílusát, inkább tíz perc lesz az. Bemegyek

a házba, felkapok magamra egy pulóvert, megmosom a fogam
és megfésülködöm. Nagyot sóhajtok, amikor meglátom magam
a tükörben. A rémálmok miatt azt érzem, mintha csak tegnap
történt volna, de a sebek valójában már begyógyultak.
Az arcomon nincs már véraláfutás, a fejemen lévő sebhely
még gyógyulgat ugyan, de már haj fedi; csak ennyi maradt az
agyamban lévő vérömleny eltávolítása után. A repedt bordák is
összeforrtak, bár még nem teljesen, de mint említettem, ezeket
ránézésre senki nem venné észre. Szerintem az utcán bárki
menne el mellettem, a régi Jessica Walkert látná, akinek a lábai
előtt hevert a világ.
De ezek csak a külső, látható nyomok, legbelül egészen más a
helyzet.
Csupán halvány árnyéka vagyok egykori önmagamnak.
Nem mindig sikerül jól kifejeznem magam, nem vagyok
képes autót vezetni, és valószínűleg soha többé nem is
repülhetek a légnyomáskülönbség miatt.
Itthon egy teljesen új helyzettel is szembe kell néznem. A
hazatérésem egy újabb szorongást hozott elő, mégpedig a férfi
miatt, akit elhagytam. Nem tudom, hogy idő közben milyen
emberré vált. Az ismerősök is aggasztanak, mert mindenki itt él
a városban, aki egykor. A kisebbségi érzés folyton erősödik
bennem, és csak arra tudok gondolni, az emberek alig várják,
hogy kegyetlenkedhessenek velem.
„Nem elég jó a csaj! Sose fog elérni semmit, mindig a padlót
fogja súrolni! Meglátod! Sose lesz belőle semmi! Pont ott fogja
végezni, ahol az anyja!”
A fejemben visszahangoznak a szavak. Különösen egy női
hang égett belém, mint egy fülbemászó dallam, egy nőé, aki
nem bírta elviselni, hogy egy levegőt kelljen szívnia velem.
Kopogtatnak a fürdőszoba ajtaján. Kinyitom, és megpillantom
anyámat.
–  Ó! – kiált fel riadt szemmel. – Nem tudtam, hogy már fent
vagy.
– Megint rémálmom volt.
– Azt hittem, hogy már elmúltak – mosolyog rám szomorúan.
– Bárcsak így lenne! De nem ez a helyzet.
–  Hova igyekszel ilyen korán? – kérdi, és végignéz az
öltözékemen.
–  Delia elhív. Evés – kezdek bele, de hirtelen elakadok, mert
tudom, hogy nem ezek a megfelelő szavak, nem ezt akartam
mondani. Pár másodperc szünetet tartok. Nagyon rosszul
kezelem ezt a helyzetet. Az agyam azt akarja mondani, hogy
Delia felhívott, és átjön, hogy elvigyen reggelizni, de aztán a
számon valami teljesen más jön ki. Anyám egy szót sem szól,
csak türelmesen megvárja, míg összeszedem magam és újra
megpróbálom összerakni a mondatot.
– Delia elvisz reggelizni – nyögöm ki végül.
–  Biztosan jó ötlet? Mármint belefutni pár ismerősbe a
városban?
 Éppen ez az, amivel meg kell küzdenem. Az elmúlt tizennégy
évben egyedül éltem. Attól a naptól fogva, hogy elhagytam a
várost, megtanultam a saját lábamon megállni, és egyedül is
boldogultam. Gondoskodtam magamról, és bebizonyítottam,
hogy nincs szükségem senki másra.
Most pedig napról napra jobban vagyok. Nem akarok ebben a
börtönben élni, minél előbb vissza akarok térni abba az életbe,
amelyet elképzeltem magamnak.
– Anya…
–  Tudom, tudom – emeli a kezét a magasba. – Tudom, hogy
felnőttél és már nem szükséges aggódnom érted! Csak annyi,
hogy nem szeretném, ha bármi bajod esne, édesem! Ennyi,
semmi több! Ismerem az ittenieket, és az emberek pletykálnak a
hazatérésedről…
–  Akkor is meg kell próbálnom – lépek ki a fürdőből az
előszobába, és a falnak támaszkodom.
–  Igen. Ez így van – helyesel, és bár van némi visszakozás a
hangjában, valamennyi büszkeséget is kihallani. – Bevetted a
gyógyszereket?
Mintha azt mondta volna az imént, hogy már nem szükséges
aggódnia értem…
– Igen, bevettem.
Ha nem tettem volna, magzatpózban fetrengenék
könyörögve, hogy valaki mentsen ki ebből a szorult
helyzetből…
– Nos, akkor érezd jól magad!
– Köszönöm, anya! – mondom mosolyogva, és megszorítom a
kezét.
 – Én próbálkozom, édes kislányom! – sóhajtja.
– Tudom, anya. Mindketten így vagyunk ezzel.
–  Most pedig menj! – mondja, és puszit nyom az arcomra. –
Szeretlek!
– Én is szeretlek!
Anyám sok mindenen keresztülment az életben, de mindig
képes volt szeretet adni nekünk. Sosem épült fel igazán abból a
megrázkódtatásból, hogy apám elhagyta. De a nővérem, Winnie
és én tisztában voltunk vele, hogy anyaként megállta a helyét.
Mindig szeretett minket, és minden tőle telhetőt megtett, hogy
felneveljen minket. A szíve összetört ugyan, de mi csak annyit
láttunk az egészből, hogy mennyire erős.
Apám viszont egy kalap szart sem ér. Úgy hagyta el anyámat
és a két lányát, hogy vissza se nézett.
Mikor leérek a földszintre, az ablakon át megpillantom a
fényszóró erős fényét. Delia még a tíz percet is alulmúlta, ez
azért elég lenyűgöző.
A családomat leszámítva ő az egyetlen ember, akivel
találkozom. Az első napok borzasztóan teltek, mert nagy
fájdalmaim voltak, a testem tele volt sebekkel. Aztán ahogy
teltek-múltak a napok, a sebek gyógyulni kezdtek ugyan, de én
bezárkóztam a csigaházamba. Nem mozdultam ki innen, így
nem kellett magyarázkodni a történteket illetően.
Bemeséltem magamnak, hogy mindössze egy hosszúra nyúlt
vakációról van szó.
Beszállok a kocsiba. A kezem megremeg, mert kezd
eluralkodni rajtam a szorongás.
Delia a tenyerébe veszi a kezem.
 – Minden rendben lesz! Csak elfogyasztunk egy jó kis reggelit
egy szokványos, hétköznapi kedd reggelen…
–  Igen, minden rendben lesz! – sóhajtok egyet, és mosolyt
erőltetek magamra.
– Így van!
Delia vezet, én pedig légzőgyakorlatokat végzek. Behunyom a
szemem, és az elmúlt hetekben tanult gyakorlatokra
összpontosítok.
Hála az égnek nem jut idő arra, hogy a szorongás
eluralkodjon rajtam, mert kis idő múlva elérjük az éttermet.
Willow Creek Valley szegényebb negyedében nincsenek nagy
távolságok. A jómódú családok házai sokkal messzebb vannak a
városközponttól, de mi Deliával nem abban a negyedben
nőttünk fel. Mi a város ezen részében éltünk. A gazdag családok
gyermekei messziről elkerülik ezt a városrészt, mert egyáltalán
nem akarnak keveredni velünk.
De azért akadt egy fiú, aki egyáltalán nem így viselkedett.
Noha a szülei utálták még a gondolatát is, hogy velem hozta
össze a sors, Grayson Parkerson tojt az egészre. Szeretett engem
annak ellenére, hogy anyám hol az élelmiszerboltban dolgozott,
hol pedig a szálló szobáit takarította, vagy a kocsmában szolgált
fel, hogy fizetni tudja a számlákat. Grayson nem tett
különbséget szegény és gazdag között, őt nem a vagyoni
helyzetem érdekelte, hanem én.
Bárcsak most is így lenne!
Utoljára annyit hallottam róla, hogy megházasodott, született
egy gyönyörű kislánya, és a család tulajdonában lévő egyik
szállót üzemeltette valahol az országban.
 Neki szívesen megmutatnám magam.
Kérdezhetnék róla Deliától, de korábban megegyeztünk, hogy
sosem teszünk fel egymásnak olyan kérdéseket, amire nem
igazán akarunk választ kapni – és ez egészen biztosan olyasmi,
amit nem szívesen hallanék.
Életem legnehezebb döntése volt elhagyni őt, de számomra
akkor vált bizonytalanná kettőnk jövője, mikor az anyja
kijelentette, hogy az ő szemében sosem leszek családtag. Arra
számítottam, hogy ezért előbb-utóbb úgyis elhagy, úgyhogy én
tettem meg az első lépést, és ezzel önmagamnak ártottam a
legjobban.
Delia leparkol. – Na, akkor irány, tömjük meg a hasunkat,
mert mindjárt éhen halok! – fordul felém a kocsiban.
Belégzés. Öt, négy, három, kettő, egy. Kilégzés. Megismétlem
háromszor a légzőgyakorlatot, majd bólintok egyet.
– Rendben. Mehetünk!
Belépünk a helyiségbe, és azzal szembesülök, hogy Jennie
még mindig pincérként dolgozik itt.
–  Kit látnak szemeim? Csak nem Jessica Parkert? Micsoda
meglepetés, atyám! Pont olyan szép vagy, mint mikor utoljára
láttalak!
Elmosolyodom, mert valami melegség sugárzik belőle. Mindig
annyira kedves, és a szíve csordultig tele szeretettel! Kétlem,
hogy bárki bármi rosszat tudna mondani róla.
–  Te vagy a legjobb dolog a városban – válaszolom
mosolyogva.
– Vernon! – kiáltja a konyha felé. – Gyere csak! Ide süss, ki jött
hozzánk a világhírű reggelidért!
 – Jó reggelt kívánok, Miss Jessica! – dugja ki a fejét Vernon a
konyha ajtaján.
Hirtelen nyugalom száll meg, és hatalmas megkönnyebbülést
érzek. Rájövök, feleslegesen aggódtam a kimozdulás miatt,
hiszen ez a város mindig jó szándékkal fogadott, és annak
ellenére is szeretnek, hogy én elfutottam a szívfájdalom elől.
– Jó újra látni, Mr. Vernon!
Rám kacsint, majd egy szempillantás alatt újra eltűnik a
konyhában.
–  Tiétek a legjobb asztalom. Kövessetek, lányok! – mondja
Jennie, majd felkap két étlapot, és az egyetlen szabad asztalhoz
kísér.
– Semmit sem változott ez a hely – állapítom meg, és alaposan
körbenézek.
Mélyvörös támlás padok, fekete, lakkozott asztalok és fekete-
fehér kockás padló. A falon futballmezek lógnak.
– Nos, minek megjavítani azt, ami el sem romlott? – mosolyog
Jennie. – Ez a város azért nem változott semmit, mert
egyszerűen nem volt szükség változásra!
–  Olyan jó látni téged! – válaszolom neki mosolyogva, és
elveszem a kezéből az étlapot.
– Téged is nagyon jó látni, édesem!
– Hármas asztal! – kiabálja Vernon a konyhából.
– Nemsokára hozom az ételt. Tudom, a szokásos – siet Jennie
a konyhába, mielőtt még válaszolhatnék.
Nem csodálkoznék, ha még mindig emlékezne rá, hogy a
palacsinta a kedvencem. Ahányszor betértünk ide, minden
alkalommal azt kértem.
 Grayson meccsei után mindig beültünk a kocsijába, és
egyenesen ide jöttünk, hogy feltöltsük a szénhidrátraktárakat
édességgel. A sarokboxot választottuk, Grayson átkarolt, én
pedig állandóan a kabátját viseltem. Ha történeseten
pomponlány lettem volna, akkor mi lettünk volna a tipikus
amerikai álompár, akiről az egész város beszél. Nekem nem volt
lehetőségem a sportolásra, és a közönség soraiban sem
foglaltam helyet péntekenként, mert melóznom kellett, de
Grayson mindig értem jött, amikor végeztem a műszakkal.
Nem kellett szégyellnem magam, mert szeretett és kész.
Akkor is, ha szegény, szomorú vagy épp dühös voltam. Ő volt az
oka, hogy nem estem szét.
Csak a végén aztán ez nem volt elég.
– Mire gondolsz? – néz a szemembe mosolyogva Delia.
– A múltra – válaszolom, és összekulcsolva tartom a kezem az
étlapon.
–  Itt nem nehéz. Minden négyzetcentiméter a múlt emlékeit
hívja elő.
– Így van.
Delia múltja sajnos nem valami tovatűnt emlék. Gyerekkora
óta Joshua Parkersonba szerelmes. Joshua a Parkerson fiúk
legidősebbike, és a legmegfoghatatlanabb a testvérek közül.
Delia türelmesen várt, és közben arról álmodozott, hogy egy
napon talán többet fog jelenteni a srác számára. De Joshua
mindig ellökte magától, kivéve azt az egy alkalmat, amikor
egyszer megcsókolta itt, a kávézó folyosóján, a nyilvános
telefonnál. Delia ehhez a mágikus pillanathoz ragaszkodott
képzeletben évekig.
 Látom, hogy arrafelé siklik a tekintete, mintha mindkettőnk
szeme előtt egyszerre elevenedne meg az emlék.
– Mi van Joshsal? – kérdem.
– Honnan tudjam?
– Ő is elment?
– Is? – kérdezi hunyorogva.
–  Igen – bólogatok. – Nem úgy volt, hogy a Parkerson fiúk
szanaszét szóródtak az országban? Elvégre nem kell egy család
minden tagjának ugyanabban a városban dolgoznia… A
szülőknek mindig nagy álma volt egy szállodalánc. Anyám
legutóbb mintha említette volna, hogy Wyomingban is nyitottak
egy szállót, amelyet Oliver vezet.
–  Igen, de… – rázza meg a fejét Delia finoman. – Úgy értem,
nem mindenki ment el.
– Igaz, Stella biztos itt maradt – vágom rá.
Stella a legfiatalabb a testvérek közül, még ha mindössze hat
perccel később jött is a világra az ikertestvérénél, Olivernél.
Nagyon elkényeztették. El sem tudom képzelni, hogy az apja
valaha elengedte volna maga mellől.
– Winnie-vel elég gyakran találkoznak – teszem hozzá.
– Hát, Stella maradt, igen. De… – harap az ajkába Delia.
– És Alex? Vele mi a helyzet? – vágom rá.
– Nem, Alex a savannah-i szállót irányítja – válaszolja.
El tudom képzelni, mennyire szeretheti! Alex egyidős velünk,
és mindig imádott bulizni. Savannah a tökéletes helyszín, ha az
ember bulira és némi komolyságra is vágyik.
– És mi újság vele? – kérdem.
– Mikor legutoljára beszéltem vele, remekül volt – válaszolja
mélyen a szemembe nézve Delia, és hátradől a széken.
– Mindig csíptem.
– Alex a legjobb fej – vigyorog Delia.
Ezzel azért vitába szállnék. Az én szívemben Grayson volt a
legjobb, viszont Delia nagyon jóban volt Alexszel, és folyton
náluk lógott. Persze ennek részben az volt az oka, hogy így Josh
közelében lehetett, de ez mindegy is. Alex jó haver volt. Klassz
kis csapat voltunk. Kicsit idegesítőek, gyerekesek és ostobák.
–  Igen. Amúgy nemsoká hazajön. Minden testvér egyébként.
A szülők házassági évfordulójára.
– Mindig nagy ramazurit csaptak ebből az alkalomból.
– Kérdezhetek tőled valamit? – tologatja Delia a sótartót maga
előtt.
– Persze!
– Miért szakítottál Graysonnal?
– Pontosan tudod, miért – válaszolom elsápadva.
–  Csak annyit tudok, amennyit innen-onnan hallottam.
Egészen pontosan azt, hogy te elmentél egyetemre. Azért
szakítottál vele, mert azt gondoltad, hogy hosszú távon nem
működött volna a távkapcsolat. Főleg így, hogy másik államban
éltetek…
Grayson két évvel idősebb nálam, és én akkoriban biztosra
vettem, hogy örökké együtt leszünk, mégpedig azért, mert
nagyon szerettük egymást. És akik ennyire szeretik egymást,
azokkal nem fordulhat elő, hogy a kapcsolat nem működik…
Egyszerűen elképzelhetetlen volt.
De olyasvalakit szerettem, akinek a családja lenézett engem.
Így teljesen más. Grayson ugyan a pártomat fogta, legalábbis
megpróbált megvédeni, de én akkor is éreztem a belőlük áradó
megvetést. A nyomás aztán egyre inkább érzékelhetővé vált.
Elképzeltem, hogyha egyszer választania kell, akkor mellettük
dönt majd. Függött tőlük minden szempontból, náluk volt a
jövője kulcsa. Azt gondoltam, hogy apámhoz hasonlóan
Grayson is a saját boldogságát és érdekét választja helyettem.
Fiatal voltam, és ostoba. Úgy okoskodtam, hogy ha én hagyom
el, nem fog fájni.
Ennek épp az ellenkezője történt. Rettenetesen fájt, és
túlságosan éretlen voltam, hogy belássam a hibámat, és
visszamenjek hozzá.
–  Mit számít? A gimis szerelem amúgy sem tart örökké –
vágom rá. – Már vége, és biztos vagyok benne, hogy tökéletes az
élete.
Delia lehajtja a fejét, és hosszan kifújja a levegőt.
–  És az hogyan lehet, hogy a nővéred minden másnap
Stellával lóg, és te semmit sem tudsz az égvilágon?
Mielőtt erre bármiféle választ adhatnék, Jennie kihozza a
rendelést. Korog a gyomrom, és az idejét sem tudom, mikor volt
utoljára részem ilyen fejedelmi reggeliben.
A tányért bámulom, megérintem a peremét, és azt sem
tudom, hogyan kezdjek hozzá.
Ez most tényleg a valóság? A baleset előtti életem a hatékony
időbeosztásról szólt. Gyakran kora reggel repültem, előtte
edzeni mentem. Előkészítettem a kirándulást, ahogy a
megrendelőm kívánta. Az ügyfeleim többsége hírességekből
állt. Nem emlékszem olyan esetre, amikor úgy tudtam volna
elfogyasztani egy reggelit vagy egy ebédet, hogy ne kelljen
közben csinálni valamit vagy rögtön utána rohanni valahová.
Arról nem is beszélve, hogy ilyen kiszolgálásban soha nem volt
részem.
–  Mit tervezel? Meg is eszed, vagy csak szerelmesen
nézegeted? – horkan fel Delia.
– Mindkettő!
Kacagunk egy jót, mire megszólal a csengettyű az ajtón.
Hirtelen felkapom a fejem, bár ekkor még fogalmam sincs,
miért olyan érdekes számomra, hogy mi történik épp a
bejáratnál. Amikor aztán tudatosodul, olyan érzés fog el, mintha
nem pusztán egy repülőgépen száguldanék a föld felé, hanem
az egész bolygó zuhanna velem. Előttem áll a férfi. Egy kék
szempár, a barna fürtök, a felejthetetlen mosoly, és én máris
gyorsabban veszem a levegőt.
Grayson Parkerson nemcsak hogy a városban van, hanem
éppen előttem áll, és nagy szemekkel mered rám.
 MÁSODIK FEJEZET

Grayson

Csak állok és bámulom a nőt, akit valaha szerettem. Egyáltalán

nem vagyok benne biztos, hogy nem csak képzelődöm. Stella
említette ugyan, hogy visszatért, és én három hete minden nap
arra a pillanatra vártam, hogy egyszer csak megpillantom, de…
semmi nem történt. Végül megállapítottam magamban, hogy
biztos ugyanolyan gyorsan távozott, mint ahogy érkezett.
Egy kéz érintését érzem a vállamon, erre rögtön elfordítom a
fejem. Nem is kéne, hogy érdekeljen, hogy Jessica itt van!
Elvégre eltelt tizennégy év, és mindketten továbbléptünk. Ha
valóban így van, akkor egyáltalán nem kéne úgy éreznem
magam, mint akit gyomorszájon vágtak.
– Készen állsz a falatozásra? – kérdi Jack.
– Naná!
– Akkor jó! A mostani bevetés miatt mindjárt éhen halok!
– Te mindig éhen akarsz halni! – kuncogok.
Teljesen mindegy, hogy téves riasztásra vagy négyes riasztási
fokozatra reagálunk, Jack határozottan meg van róla győződve,
hogy már az is jutalmat érdemel, hogy egyáltalán kikászálódott
az ágyból. Ez a jutalom neki mindig a kaja. Ma este bozóttűzhöz
riasztottak minket, de szerencsére még azelőtt kivonultunk,
hogy kontrollálhatatlanná vált volna a helyzet. Valószínűleg a
focisták ott gyújtottak tábortüzet, ahol nem kellett volna. Persze
arról szó sincs, hogy Jackkel ne követtünk volna el hasonló
ostobaságokat gyerekkorunkban…
– Ez tény.
Minden erőmet össze kell szednem ahhoz, hogy ne nézzek
oda. Nem mintha enélkül nem lennék képes a legapróbb
részletekig felidézni a külsejét. Egyenes, sötétbarna haj, élénk,
mézszínű szempár és szeplős orca, melyet megpróbál elrejteni a
világ szeme elől. Hogy lehet, hogy most még annál is sokkal
gyönyörűbb, mint ahogy az emlékeimben élt?
Az asztalunkhoz megyünk, és én szándékosan úgy foglalok
helyet, hogy háttal legyek neki. Ha nem így tennék, le sem
tudnám venni róla a szemem, és meghiúsulna az eredeti
tervem, hogy semmibe veszem.
Elhagyott engem!
Úgy határozott, hogy a kettőnk kapcsolata nem éri meg az
erőfeszítést. Négy teljes éven át szerettem, és ő négy perc alatt
romba döntött mindent.
– Jól vagy? – legyint meg Jack az étlappal.
– Persze, jól!
– Tényleg? Ugyanis elég furán viselkedsz. Nyilván semmi köze
ahhoz, hogy Jessica pont három asztallal arrébb ül mögötted,
ugye?
–  Semmi – rázom meg a fejem, és kissé összeszorítom az
ajkam.
 – Egyértelmű. Nem úgy volt, hogy megszökött?
– Nem megszökött. Elment.
– El. Most meg visszajött.
–  Úgy tűnik. De kit izgat? – vágom rá gyorsan, közben
mereven bámulom az étlapot.
– Igen, pont úgy nézel ki, mint akit nem érdekel – nevet fel. –
Te vagy a nemtörődömség mintapéldánya!
– Váltsunk témát, Jack!
Ehhez most tényleg nincs kedvem. Jessica Walker már nem az
én gondom! Ő döntött így. Úgy futott el, mintha égett volna a
lába alatt a talaj. Semmi nem tudta visszatartani. Sem az, hogy
mindent megadtam volna neki, sem pedig az, hogy iskolás
korunk óta éjjel-nappal együtt voltunk.
– Úgy hallom, végleg hazajött – kuncog Jack, miközben átfutja
az étlapot.
Nagyot sóhajtok. Jack jól szórakozik: ő a kutya, én meg a
csont…
– Stella is mondta, ennyit én is tudok.
–  Ja – bólogat, miközben fel sem emeli rám a tekintetét. – És
hagytad, hogy többet is mondjon, vagy elvágtad a beszélgetést?
–  Nem tök mindegy, hogy egy órára jött, vagy egy napra,
esetleg a hátralévő életét itt tölti majd? Zéró különbség!
– Hülye idióta – kuncog magában.
Épp arra készülök, hogy elküldjem melegebb éghajlatra,
amikor megérzem, hogy Jessica mellettem áll. Felé fordítom a
fejem, és vissza kell fognom magam, mert legszívesebben
tetőtől talpig végigmérném.
Mosolyog, de némi bizonytalanság tükröződik a tekintetében.
 – Szia, Gray!
– Jess!
–  Én… én csak köszönni szerettem volna neked. Hogy… –
kezdi, majd tart egy kis szünetet, lehunyja a szemét, vesz egy
mély levegőt és folytatja. – Hogy s mint vagy?
–  Jól, kösz! – vágom rá. Gyors pillantást vetek rá, majd
igyekszem másfelé fordítani a tekintetem. Nem kell erőltetni a
dolgokat. Élhetünk egy városban úgy is, hogy nem
beszélgetünk. Elvégre az elmúlt tizennégy évben sem szóltunk
egymáshoz, úgyhogy menni fog!
– Ó! Az jó! – pillant Jessica Jackre, majd újra rám.
–  Jess! De jó, hogy látlak! – mondja Jack, majd feláll és
megöleli.
Jessica teste kissé megremeg, majd hátrébb lép.
–  A francba! Ne haragudj! Megfeledkeztem róla, hogy
megsérültél! – sajnálkozik Jack rémült tekintettel.
– Semmi baj! Örülök, hogy látlak, Jack!
Jack visszaül a helyére, vet egy pillantást rám, majd Jess felé
biccent.
–  Szóval? Te hogy vagy? – kérdem, de egy porcikám sem
kívánja ezt a beszélgetést. Seggfejnek érzem magam, de nem
bírok másként viselkedni. Haragszom rá! Ennyi idő után
hirtelen feltűnik, és visszarepít a múltba. Évekbe telt, míg
túlléptem rajta, és most egyetlen pillanat alatt újra itt ez a
szívdobogás…
– Minden rendben!
– Örülök!
Delia is az asztalunkhoz sétál, és Jess vállára teszi a kezét.
 –  Sziasztok, srácok! Jess! Anyám hívott, hogy menjek haza.
Segítenem kell neki. Szóltam Jennie-nek, hogy elvitelre kérjük a
kaját.
Jess bólint egyet, majd felém fordul.
– Jó, hogy láttalak, Grey!
– Ja! Úgyszintén!
Nagyot sóhajtok. A legjobb barátom le sem veszi rólam a
szemét. Eltelik pár másodperc, és még mindig mereven bámul
rám.
– Mi van? – kérdem.
– Mekkora seggfej voltál!
–  Miért? Tán megérdemli, hogy kedves legyek? Elhagyott, a
rohadt életbe!
– Úgy viselkedsz, mint egy kamaszlány – nevet fel. – Lépj túl a
sérelmeken, és viselkedj felnőttként, tökfej! Iszonyú dolgokon
ment keresztül ez a csaj, te meg kifejezetten szemét voltál. Nem
jellemző rád… Mikor vetted fel ezt a stílust?
A bejárat felé nézek. Jessica és Delia kisétálnak a kávézóból,
és Jess integet nekem. Nem tudom, mit várt ettől a találkozástól.
Szerettem. Mindent megadtam volna neki, ő meg sarkon fordult
és elhagyott. Vissza se nézett!
Most pedig, hogy nem úgy alakult az élete, ahogy elképzelte,
hazatér. Én meg felejtsek el mindent, ami történt? Kötve
hiszem! Nekem sem alakult túl fényesen az életem…
De van itt valami, ami zavar.
– Hogy érted, hogy iszonyú dolgokon ment keresztül?
Jack keresztbe teszi a karját és vigyorog. Úgy tűnik, hogy tud
valamit, amiről nekem fogalmam sincs.
 – Emlékszel arra a repülőgép-szerencsétlenségre, amiben az a
színész is benne volt, aki a Navigatorban játszik? Pár hete
történt…
– Jacob Arrowood? – kérdem.
Ez a pasas a legmenőbb celeb, mindenki megőrül érte! Az
utolsó akciófilm, amit forgatott, hetekig vezette a nézettségi
listát, és a szerencsétlenség csak növelte a népszerűségét.
Napokig csak róla szólt minden híradás, amikor a személyzet és
az utasok után kutattak a baleset után.
Jacob bólogat.
– És azt tudod, hogy ki volt még a gépen?
Eltart kis ideig, míg a fejemben összeáll minden mozaik.
Jessica légiutas-kísérőként dolgozott. Ennyit sikerült leszűrnöm
Stella és Winnie csevegéséből. Mindig igyekeztem kerülni a
témát, de olyan lelkesedéssel beszéltek Jessről, hogy kénytelen
voltam hallgatózni. Milyen menő, mondták, hogy csupa
hírességgel repül… Akkor épp Stella kedvenc zenésze volt az
ügyfele, és Jessica küldött Winnie-nek egy közös fotót.
– Tessék? – kérdem, és közben majdnem kilöttyintem a kávét.
– Ő is gépen volt? És nekem miért nem szólt senki?
Jack vigyorgó képe úgy felhúz, hogy legszívesebben
bemosnék neki egyet.
–  Hékás! Ha jól emlékszem, te mondtad, hogy nem akarsz
tudni róla semmit. Minden Jessica Walkerrel kapcsolatos
információ tiltólistára került, nemdebár? Csakúgy, mint…
–  Igen, pontosan – vágok közbe, mert nem szeretném, ha
kiejtené a nevét a száján. – És ő is!
– Haver! Arra nem gondoltál még, hogy te vagy a közös pont?
Úgy értem, két csaj, két borzalmasan végződő szerelmi történet.
Mintha volna valamiféle mintázat…
Csak az asztalt nézem szótlanul, mert az igazság az, hogy ez
nekem is megfordult már a fejemben. Tulajdonképpen
mindennap gondoltam rá. Összesen két nő volt az életemben, és
mindkettő elhagyott. Jessicával még gyerekek voltunk, amikor
jártunk, és én feleségül akartam venni őt. A csillagokat is
lehoztam volna neki az égről, de nem álltunk készen a
házasságra. Amikor találkoztam Yvonne-nal, minden más volt.
Egyetemista voltam, ő pedig az énekesi karrierjét építgette.
Hasonló anyagi körülmények között éltünk, vagyis ő volt
anyám minden álma. De harcoltam ellene, mert csak én tudtam,
hogy nem állok készen a randizásra, aztán mégis járni kezdtem
vele.
–  Legalább Yvonne nem vitt magával mindent, amikor
elhagyott. Sőt kifejezetten megérte a szenvedés!
– Amelia miatt tényleg megérte – vigyorog Jack.
Bár korábban sosem gondoltam magamra egyedülálló
apaként, a lányomat semmiért nem adnám!
– Amikor Jessica elhagyott, semmim sem maradt!
–  Ha nem így történt volna, most nem lenne Melia – vonja
meg a vállát Jack.
– Ez igaz! – válaszolom.
– Stellával van? – kérdi Jack.
– Igen. Ott alszik. Így tudtam vállalni az esti műszakot.
Megérkezik a rendelésünk, és Jennie melegen mosolyog ránk.
–  Egyetek, fiúk! Muszáj erősnek lenni, ha meg akarjátok
menteni a várost!
 – Látod? Jennie tudja, mi a dörgés! – vágja rá vigyorogva Jack.
–  Jennie meg van róla győződve, hogy a főztjével minden
probléma megoldható!
–  Így is van! – mosolyog rám Jennie, és felhúzza a
szemöldökét. – Vernonnal ötvenhárom éve vagyunk házasok.
Nincs az a baj, amelyik nem orvosolható némi szeretettel,
megértéssel és egy kis szívvel-lélekkel készített házi koszttal!
Arrafelé fordítom a fejem, ahol az imént Jessica ült.
– Úgy hiszed?
– Ó, fiam! Nemcsak hiszem, hanem biztosan tudom! – kacsint
Jennie. – Megbocsátani tudni kell! – teszi hozzá nevetve. –
Mondjuk, ha nem tudsz főzni, akkor lehetnek bajok…
Jackkel elnevetjük magunkat.
–  Nos, Gray és én hálásak vagyunk, hogy ide mindig
betérhetünk egy kis harapnivalóért – mondja Jack, és nekilát a
tojásrántottának.
– Mindig! Nemcsak finom reggelivel, de egy-két jó tanáccsal is
szolgálhatok. Ma például az jutott eszembe, hogy olykor éppen
akkor találsz rá arra, amire szükséged van, amikor egyáltalán
nem keresed – mondja Jennie, majd sarkon fordul, és eltűnik a
konyhában.
Én meg csak ülök magamba roskadva. Négy éve először
fordul elő velem, hogy valami kibillent az egyensúlyomból.
Azon a napon jött helyre az életem, amikor Ameliát először a
karomban tartottam. Yvonne a szülés után rohant, hogy elérje a
Franciaországba tartó gépet.
–  Reggeli, életvezetési tanácsadással egybekötve – viccelődik
Jack. – Több borravalót érdemel!
 – Nem hinném, hogy ez működik.
–  Persze, hogy nem! Te és a főzés… – csipkelődik Jack. –
Tudom, miről beszélek, hiszen kóstoltam már azt a szart, amit te
ételnek hívsz…
– Én a megbocsátásra gondoltam – mondom tűnődve.
Jack hátradől, és a tányérra teszi a villát.
–  És mégis mi a franc tart vissza, Gray? Semmi! Mi értelme
cipelni a harag terhét? Ez a düh, ami folyton benned tombol…
–  Pontosan tudod, hogy miért! És egyáltalán nem vagyok
mindig dühös…
A legtöbbször azért sikerül leküzdeni. Elhagyott mind a két
nő, akit szerettem. Az is igaz, hogy pár éve nem járok senkivel,
lassan olyan leszek, mint egy szerzetes. Egyedül nevelem a
lányomat, és csak ő van nekem, meg a meló. De jó ez így.
Minden úgy jó, ahogy van.
–  Persze, értem én! Ott van neked Amelia – veszi a kezébe a
villát, és felém mutogat vele. – Ha engem kérdezel, ami veled
történt, az egy áldás! Yvonne nem akart mást, csak a pénzedet
meg a kapcsolataidat. Mindent elvett, amit csak lehetett… Nem
volt könnyű, de az az önző szajha tett neked egy szívességet
azzal, hogy elhagyott!
Nem először hallom ezt… A barátaim is többször
hangoztatták, a testvéreim is, sőt még Yvonne családjától is
megkaptam. Nem voltunk egymáshoz valók, de ezt akkoriban
nem vettem észre. Vagy inkább nem akartam tudomásul venni.
Jess tátongó űrt hagyott maga után, ezért könnyen elhittem
Yvonne hazugságait.
–  Lehet, hogy így van. De majd meséld el ezt Ameliának,
amikor felnő, és arról kérdezget, hogy neki miért nincsen
anyukája!
Jack szereti a lányomat. Mindenki szereti. Okos, vicces és
makacs, mint az öszvér. Mindenkit képes megnevettetni. A
sírása viszont szívfacsaró.
– Értem én. Hát… Nem én leszek az, aki bántja! De egyszer ő is
meg fogja látni a valóságot. Az anyja nem érdemelt meg téged,
és sosem volt számodra az igazi!
– Mindenki ugyanezt mondta arról a másik bizonyos valakiről
is – sóhajtok egy nagyot.
Jessica… Anyám ugrált örömében, mikor véget ért a
kapcsolatunk.
– Hogy is van az a mondás? Ha valami nem a tiéd, engedd el…
– mondja Jack.
–  … és ha mégis, úgysem veszítheted el! – egészítem ki a
mondatot, és az ajtó felé pillantok, ahol Jessica nemrég távozott.
Jessica valóban visszatért, de én nem vagyok biztos benne,
hogy egymásnak teremtett minket az ég.