VI KEELAND,

PENELOPE WARD
 Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2023
Mindkettőnk férjének, akik igazi csábító brigantik
I. RÉSZ

AUBREY
 ELSŐ
FEJEZET

Kíváncsi voltam, milyen érzés lenne, ha a lábam között dorombolna.

A nap megcsillant a pár hellyel arrébb parkoló Harley Davidson
krómfelületén. Dél volt, perzselő forróság. Megvártam, amíg a
Maroon5 száma lemegy a rádióban, addig is a kétkerekű
férfijátékszert bámultam, és előhalásztam a kistáskámból a mobilom.
A motor elég letisztult volt – magasfényű fekete és csillogó ezüst
festés, kopott bőr oldaltáskák és CB monogram a dombornyomott
koponyaminta alatt.
Milyen isteni lenne rajta száguldani! A szél belekapna hosszú
hajamba, farmerbe bújtatott combom alatt duruzsolna a motor, és
egy olyan pasit ölelnék, akinek a beceneve keményen cseng.
Csődör? Vihar? Ágyú? Várj! Nem. Acél. A képzeletbeli motorosomat
tutira Acélnak hívnák. És úgy nézne ki, mint Charlie Hunnam.
Ahogy lenéztem az iPhone-omra, fél tucat új üzenetet találtam
Harrisontól. Elmosolyodtam magamban. Biztos, hogy egyetlen
Harrison nevű pasas sem ült még Harley-n. Visszahajítottam a
telefont a táskába, leállítottam a megpakolt BMW motorját, és
hátrapillantottam. A hátsó ülésre halmozott dobozok miatt a szedán
kissé klausztrofóbbá vált.
Egy utasokkal teli busz állt be ekkor a pihenőbe. Nagyszerű! Jobb
lesz, ha most azonnal bemegyek, és veszek ebédet, különben soha
nem jutok tovább. A Chicagóból a kaliforniai Temeculába vezető
útból eddig tíz órát vezettem le, valahol Nebraska közepén voltam,
és még körülbelül húsz vagy valamivel több óra állt előttem.
Miután tizenöt percet vártam egy Pepsire és a Popeye
csirkefalatkákra, amit a kocsiban szándékoztam elfogyasztani,
beugrottam még a kis szuvenírboltba. Annyira fáradtnak éreztem
magam, és semmi kedvem nem volt további öt órát levezetni, mielőtt
megállok, és keresek egy helyet, ahol alhatok. Ásítottam, és úgy
döntöttem, inkább nézelődöm még itt pár percet. Megszemléltem a
csecsebecséket, és végül felkaptam egy Barack Obamát ábrázoló
bólogatós figurát. Vadul rázni kezdtem, és ahogy a feje fel-le
billegett, a bábu arcán virító mosolyt figyeltem.
– Vedd meg! Te is tudod, hogy ezt akarod – mondta egy mély,
reszelős hang a vállam mögött. Annyira megdöbbentem, hogy
nemcsak a térdem bicsaklott meg, de Barack Obamát is kiejtettem
az ujjaim közül. A földre esett, a feje letört a ruganyos nyakról, és
elgurult.
A pénztárosnő azonnal rám szólt:
– Sajnálom, asszonyom, de ezt ki kell fizetnie. Húsz dollár.
– A fenébe! – sóhajtottam fel. A fejet követtem a tekintetemmel.
Ahogy lehajoltam, hogy felvegyem, ismét megszólalt az a hang:
– Pedig egyesek szerint ő sohasem veszíti el a fejét. – Ausztrál
akcentussal beszélt, legalábbis annak tűnt.
– Szerinted ez vicces, seggfej? – A kérdés azelőtt csúszott ki a
számon, hogy megfordulva megpillantottam a férfit.
Megdermedtem.
Francba!
– Emiatt nem kell úgy viselkedni, mint egy picsa. – A szája gonosz
vigyorra görbült, ahogy átnyújtotta Obama alsó felét. – És csak hogy
tudd, szerintem igenis vicces volt.
Nyeltem egyet. Képtelen voltam megszólalni, miközben
szemügyre vettem az előttem álló Adoniszt. Bár legszívesebben
lepofoztam volna a pimasz kifejezést az arcáról – arról a gyönyörű,
finom vonású, borostás arcáról, amit sűrű, rézbarna haj keretezett.
Bassza meg! A pasi eszméletlenül dögös volt. Nem olyasvalaki,
akire errefelé számít az ember. Ez itt az amerikai pusztaság közepe,
nem az ausztrál vadon, az isten szerelmére is!
Megköszörültem a torkom.
– Hát, szerintem pedig egyáltalán nem volt vicces.
– Akkor ki kellene húznod a karót a seggedből, és lazítani. –
Kinyújtotta a kezét. – Add ide, Hercegnő! Majd én kifizetem azt a
vackot.
Mielőtt bármit mondhattam volna, elorozta tőlem a két törött
darabot. Ahogy a keze hozzáért az enyémhez, elátkoztam a
gerincemen végigszaladó borzongást. Mindennek a tetejébe még az
illata is elképesztő volt!
Követtem a pénztárhoz. Próbáltam a rendetlen táskából előkotorni
a pénzem, de a pasi addigra már fizetett.
Átnyújtotta a műanyag zacskót, amiben a törött figura volt.
– A visszajárón vegyél némi humorérzéket.
HUE-MOR. Így mondta.
Leesett az állam, a pasi pedig ellépett mellőlem, és kisétált a
boltból.
Micsoda segg!
Az volt. Jó kis segge volt. Kemény, izmos és kerek, amire a farmer
szorosan rátapadt. Istenem, tényleg ideje lenne szexelnem, mert ez
a pasi gyakorlatilag a képembe vágta a sértéseit, nekem mégis
tisztára átnedvesedett a bugyim.
Miután percekig bámultam a Nebraska Cornhuskers csapat
logójával díszített pólókkal teletömött polcot, mentálisan jól fenékbe
billentettem magam. Ahogy lereagáltam a dolgot, az is azt bizonyítja,
hogy túl fáradt vagyok; általában nem szoktam ennyire lobbanékony
lenni. Ideje volt túllépnem a bizarr találkozáson, és továbbindulni. A
gyomrom korgott, és alig vártam, hogy felzabálhassam végre a sült
csirkefalatkákat. Ahogy kisétáltam az épületből, kicsentem egyet a
táskámban lévő dobozból. Viszont egyből abbahagytam a rágást,
amikor megpillantottam őt. A kocsimtól két parkolóhellyel odébb lévő
motoron ült, azon, amiről korábban én magam is fantáziáltam.
Lassan közelítettem meg az autómat, reméltem, hogy nem vesz
észre. De nem volt szerencsém. Alighogy kiszúrt, máris felvillantott
egy eltúlzott mosolyt, és odaintett nekem.
Kétségbeesve keresni kezdtem a kulcsaimat, közben a szemem
forgattam.
– Már megint te – motyogtam.
A pasi felnevetett.
– Na, csak vettél humorérzéket is?
– Nem, az apródon jó modort vettem. Neked.
Kuncogva rázta meg a fejét, majd végigsimított a haján, feltette a
fényes, fekete sisakot, és beröffentette a Harley motorját. A
dübörgést még a gyomromban is éreztem.
 A kocsimba vágódva becsaptam az ajtót, de nem tudtam megállni,
hogy ne pillantsak rá még egyszer, utoljára. Valószínűleg úgysem
látom soha többé az életben. A pasi rám kacsintott a sisak
plexiüvege mögül, szánalmas kis szívem pedig nagyot dobbant.
A visszapillantó tükörből figyeltem, ahogy kitolat a helyéről. Arra
számítottam, hogy úgy húz el, ahogy denevér a pokolból röppen ki,
de ehelyett, miután lassan kissé eltávolodott, hirtelen megállt. Újra
és újra felbőgette a motort, de a jármű nem mozdult. Végül
leállította, levette a sisakját, és frusztráltan a hajába túrt, mielőtt
leszállt, hogy megvizsgálja a dolgokat. El kellett volna mennem, de
képtelen voltam levenni róla a szemem, ahogy a motorral kínlódott.
Ember, ez mekkora szívás!
Belemártottam a csirkefalatkát a mézes-mustáros szószba, és a
számba dobtam. Közben tovább leskelődtem. Jó néhány percig. A
pasi egyszer csak elővette a mobilját, és telefonálni kezdett,
miközben fel és alá járkált.
Aztán eltette a mobilt, és felém nézett. Egyenesen rám bámult.
Csak ekkor jöttem rá, hogy én is rámeredek. Idegesen elnevettem
magam. Nem akartam röhögni a helyzeten, egyszerűen csak
kibukott belőlem. A pasas felvonta a szemöldökét, amitől még
jobban kellett nevetnem. Lassan elindult felém. A sisakot az
oldalához szorította. Bekopogott az ablakon, mire leeresztettem.
– Szerinted ez vicces, Hercegnő?
– Nem igazán… Talán – horkantam fel.
– Nos, örülök, hogy végre sikerült megtalálnod a humorérzéked.
HUE-MOR.
Istenem, de szexi volt az akcentusa!
A pasi félrehajtott fejjel kukkantott be a hátsó ülésen felhalmozott
dobozokra.
– Hajléktalan vagy, vagy mi? A kocsiban élsz?
– Nem, éppen az ország egyik végéből költözöm a másikba.
– Hová mész?
– Temecula.
– Kalifornia – bólintott. – Én is.
A Harley felé pillantottam.
 – Nos, nekem úgy tűnik, te nem igazán mész mostanában sehová.
Azt hiszem, ez a bosszú, amiért lepicsáztál.
– Hát… úgy tűnik, tényleg ez a helyzet.
– Hogy ez a bosszú?
– Nem. Hanem hogy egy picsa vagy.
– Nagyon vicces.
– Tudod, mi jobb a bosszúnál? – hajolt közelebb az ablakhoz, a
kölnije elbódított.
– Mi?
Megrándult a szemöldöke.
– A karma.
– Mi van?
– Gyere, és nézd meg a Beemer hátulját!
BEE-MA.
Kiszálltam, megkerültem a BMW-t. A jobb hátsó kerekem teljesen
lapos volt.
Mi van? Ez hogy történhetett?
A kezem a homlokomra szorítva néztem vissza a pasasra, aki
önelégülten vigyorgott.
– Ugye csak viccelsz velem? Egész idő alatt tudtad, hogy defektes
a kerekem?
– Igen, akkor vettem észre, amikor rajtakaptalak, hogy a
csirkefalatokat eszegetve kiröhögsz. Utána elég nehéz volt
megőrizni a komoly arcot.
Fogalmam sem volt, hogy kell kereket cserélni.
– Tudod, hogy kell kicserélni? – El sem hiszem, hogy ilyesmit
kértem tőle.
– Persze. Miféle ember lennék, ha nem tudnám, hogy kell?
– És… segítesz nekem? Tudom, hogy semmi okod rá azok után…
szóval a szóváltásunk után, de kétségbe vagyok esve. Nem
szeretnék idekint ragadni éjszakára.
– Hadd kérdezzek valamit!
– O…ké.
Megdörzsölte az állán lévő borostát.
– Mennyire szeretnéd, hogy kicseréljék a kerekedet?
Hátrébb léptem egyet.
 – Pontosan mire is akarsz kilyukadni?
– Nyugalom, édesem. Kurvára nem arra céloztam, amire
gondolsz. Nem vagy az esetem.
– Mert pontosan milyen is az eseted?
– Általában azokra a nőkre bukom, akiknek nem pokróc a
modoruk.
– Köszi.
– Szívesen.
– Szóval, mik a feltételeid?
– Nos… Mivel kiröhögtél, feltételezem, tiszta, hogy a Harley-m
műszaki hibás. Olyan alkatrészre lenne szükség, ami per pillanat
nem áll a rendelkezésemre. Hívtam autómentőt. Viszont eléggé
szorít az idő, és ahogy te, én is Kaliforniába szeretnék eljutni.
– Ugye nem arra célzol…
– De. Igen. Ha kicserélem a kereket, elviszel.
– Te velem akarsz jönni?
– Igen, elmennék benned. Veled.
– Mi van?
– Te hallasz félre dolgokat.
Megráztam a fejem, hogy szabaduljak a képektől, amik átvillantak
a gondolataimon.
Most csak a fáradt elmém képzelte, hogy tényleg azt mondta,
vagy szórakozik velem?
– Nem tudok több száz mérföldet levezetni egy vadidegennel.
– Pedig kurvára biztonságosabb, mint egyedül vezetni.
– Nem, ha sorozatgyilkos vagy!
– Nézzenek oda, ki beszél! Te fejezted le az amerikai elnököt.
Nem tudtam megállni. A nevetés csak úgy kiszakadt belőlem. Irtó
őrült egy helyzet volt.
– Szent ég, Hercegnő! Jól látom, hogy most magadon is röhögsz?
– Azt hiszem, félrebeszélsz.
Kinyújtotta a kezét.
– Szóval, benne vagy?
Ahelyett, hogy elfogadtam volna a mancsát, összefontam magam
előtt a karom.
– Van más választásom?
 – Hát, még mindig megkérheted őt, hogy cserélje ki a kerekedet –
mutatott rá egy nagydarab, ijesztő férfira, aki úgy tűnt, minket figyel.
Az a fickó úgy nézett ki, mint Frankenstein szörnyetege.
Nagyot szusszanva beadtam a derekam.
– Rendben, benne vagyok, csak tűnjünk innen!
– Gondoltam. Most már csak legyen pótkereked!
– Van, csak át kell pakolni pár dobozt.
A pasi akkor akadt ki igazán, amikor meglátta a csomagtartót.
– A fenébe is, mi ez a sok szar?
A szemébe néztem, és őszintén válaszoltam:
– Az egész életem.
Ideiglenesen a járdára halmoztam a csomagtartóból kiszedett
dobozokat. Kivettük a pótkereket, és munkához láthatott.
Miközben kicserélte a kereket, fehér pólója felcsúszott, és kivillant
napbarnított bőre, kőkemény hasizma és a vékony szőrcsík, ami
eltűnt a nadrágderék alatt. A két combom találkozásánál egyből
bizseregni kezdtem. Figyelemelterelésre volt szükségem, ezért
odasétáltam a motorjához, felültem rá, megragadtam a gázkart, és
elképzeltem, milyen lenne a széllel szemben száguldani. De csak őt
láttam magam előtt, ami nem igazán segített.
Közben kicsúszott a kocsim alól.
– Légy óvatos, kislány, az nem játékszer!
Leugrottam a motorról, és végighúztam az ujjam a nyeregtáskát
díszítő betűkön.
– Mit jelent a C.B.?
– A monogramom.
– Hadd találjam ki… Csábító Briganti?
– Látod… Megmondtam volna a nevem, de mivel ilyen okos vagy,
hagyom inkább, hogy te találd ki.
– Nem számít, te Briganti.
Visszafeküdt a földre.
– Csak meghúzom az anyádat, és már indulhatunk is.
– Kinek az anyját akarod te meghúzni?
– A csavaranyákat… a keréken. Te és a piszkos fantáziád!
– Ó!
Felkelve felhúzta a pólóját, és azzal törölte meg a homlokát
 – Kész.
Francba!
– Ez gyors volt. Biztos, hogy jól meghúztad?
– Van itt még néhány laza csavar, de egyik sem a kocsikeréken. –
Kacsintott egyet, és most először tűntek fel a gödröcskéi. – Holnap
lehet, hogy meg kellene állnunk valahol, hogy új kereket
szereltessünk fel, mert ez a pótkerék nem hosszú távra való.
Holnap. Hűha! Tényleg nem álmodom.
– Indulnunk kéne. És mivel én vezetek, én vagyok a főnök!
– Ahogy akarod.
A nyakamba beleállt a feszültség, ahogy kitolattam a parkolóból.
Enyhén szólva is érdekesnek ígérkezett az út. A pasi nem
vesztegette az idejét, egyből rábukott a csirkefalatkáimra.
– Hé, hagyd békén a kajámat! – csaptam rá játékosan a kezére.
– Mézes mustáros? A barbecue-t jobban szeretem – nyalta le a
hüvelykujját, én pedig egyből megszidtam magam, amiért felizgultam
ettől. Hosszú útnak néztünk elébe.
Elvigyorodva felemelte az ajándékboltos műanyag zacskót.
– Kinyitottad egyáltalán?
– Nem. Mi értelme lenne? Csak egy törött bólogató figura.
Odatartotta elém.
– Tényleg?
Fél kézzel a kormányt markolva húztam elő a bábut, ami… egy
darabban volt.
– Mi… Ezt hogy csináltad?
– Úgy tűnt, megtetszett neked. Ezért kifizettem a töröttet is, és
vettem neked egyet. Túlságosan lefoglalt a táskádban való
kotorászás, hogy észrevedd.
Nem bírtam megállni, elmosolyodtam. A fejemet csóváltam.
– Nocsak-nocsak. Egy őszinte mosoly – tartotta elém a mancsát. –
Ideadod?
Amikor a tenyerébe ejtettem a figurát, lehúzta a ragasztócsík
fóliáját az aljáról, és a műszerfalra rögzítette a babát. Obama feje
most már minden döccenőnél megbillent.
Kipukkadt belőlem a nevetés. Hiszen annyira nevetséges volt!
Kedves gesztusától melegség öntött el. Talán nem is volt akkora
szemétláda.
Egy darabig csendben ültünk. Hátradöntötte a fejét, és lehunyta a
szemét. Csak amikor már az I-76-os úton jártunk, és a lemenő nap
narancssárga fénnyel izzott a távoli horizonton, akkor fordult felém.
– Chance vagyok. – A hangja elég álmos volt.
Néhány másodpercnyi csend után én is megszólaltam:
– Aubrey.
– Aubrey – ismételte meg suttogva. Úgy tűnt, elgondolkodik rajta.
Aztán újra lehunyta a szemét, és elfordult.
Chance.
 MÁSODIK
FEJEZET

– Még mindig hagyod, hogy a hangpostával beszélje meg? –

sandított rá Chance a műszerfal konzolján zümmögő mobilra. Az
átkozott telefon eddig csak kb. félóránként jelzett, de mostanra a
hívások közti szünetek lerövidültek tíz percekre.
– Igen.
A telefon végre abbahagyta a rezgést, nekem pedig nem állt
szándékomban bővebb magyarázatot adni. Azt hittem, talán így
Chance is annyiban hagyja.
Persze hogy nem hagyta. Öt perccel később, amikor a mobil újra
rákezdett, felmarkolta, mielőtt egyáltalán felfoghattam volna, mit
művel.
– Harry az. – A hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve lóbálta
meg a készüléket. Kikaptam a kezéből.
– Harrison, és semmi közöd hozzá!
– Hosszú az út, Hercegnő. Te is tudod, hogy előbb-utóbb szóba
fog kerülni.
– Hidd el, nem fog!
– Majd meglátjuk.
Ezúttal csak pár perc kellett a telefonnak, hogy újra megszólaljon.
Mielőtt megállíthattam volna Chance-t, már ismét a kezében volt. És
ezúttal el is söpörte az ikont, majd a szájához emelte a készüléket.
– ’Ello.
Rámeredtem. Majdnem le is sodródtam az útról, mégis némán
ültem a helyemen.
– Harry. Hogy vagy, haver?
Chance ausztrál akcentusa most valahogy erősebbé vált. Harrison
hangja kiszűrődött a hangszóróból, de a szavait nem tudtam kivenni.
Chance csábító arcára pillantottam, mire megvonta a vállát, rám
mosolygott, és kényelmesen belefészkelte magát az ülésbe. Ez volt
az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy a kis kirándulásunknak
vége. Az autópálya következő kijáratánál a segge szépen ki lesz
rugdosva a járdaszegélyre. Az sem érdekel, ha az a tökéletesen
gömbölyű és izmos hátsó egész kibaszott Nebraskán gyalog kell,
hogy átsétáljon.
– Igen, persze. De most épp eléggé elfoglaltak vagyunk.
A következő kérdést tisztán és érthetően hallottam. Chance
eltartotta a fülétől a telefont, amikor Harrison ordítani kezdett:
– Te meg ki a faszom vagy?
– Chance. Chance Bateman. Egyes barátaimnak Briganti –
mondta tökéletes, dallamos intonációval. A képzeletemben Harrison
nyaki vénája ettől mélylila árnyalatban lüktetett.
– Add. Oda. Aubrey-nak. A. Kibaszott. Telefont! – Minden szó egy
rövid, dühös csattanás volt, mint mikor staccatóval játszanak egy
zeneszámot.
Hirtelen már nem is Chance-re voltam mérges, amiért felvette a
telefont, sokkal inkább Harrisonra, amiért volt képe kiakadni azon,
amit én csináltam.
– Nem lehet, Harry. Aubrey most… eléggé elfoglalt.
A vonalban újabb morgásszerű káromkodás hallatszott.
– Figyelj, Harry, elárulok neked valamit, mint férfi a férfinak, mert
jó fejnek tűnsz. Aubrey udvariasságból nem vette fel. Az igazság az,
hogy egyszerűen nem akar veled beszélni.
A dühöm ide-oda pattogott a két férfi között. Mégis… AH-BREE.
Legszívesebben megfojtottam volna Chance-t, ugyanakkor
szerettem volna, ha újra kimondja a nevem. Mi a fene ütött belém?
Harrison válaszát is elszalasztottam, mert lefoglalt, hogy magamban
újra és újra elismételtem a nevem ausztrál akcentussal. Ahogy
lepergett annak a csábító brigantinak a nyelvéről a válasz, a
gyomrom is beleremegett. Kicsit. Sőt, lehet, hogy egy pillanatra ki is
kapcsoltam, mert elképzeltem, ahogy mély torokhangon a fülembe
suttogja: AH-BREE.
Pislogtam egyet, mire visszazökkentem a valóságba, pont akkor,
amikor Chance is eltúlzottan a telefonba sóhajtott.
– Rendben, Harry. De most már állj le ezzel az állandó
hívogatással. Szép hosszú út áll előttünk, és a telefon folytonos
zümmögése kezdi kiakasztani a mi lánykánkat. Úgyhogy légy jó
haver, és egy időre hagyd abba a zargatást, jó?
Lánykánk. Szerintem az az ér tutira mindjárt eldurran Harrison
nyakán.
Chance meg sem várta a választ, bontotta a vonalat.
Öt teljes percig egyikünk sem szólalt meg. Chance biztos azt
várta, hogy nekiálljak tirádázni.
– Ugye nem akarsz veszekedni amiatt, mert beszéltem Harryvel?
Az ujjperceim elfehéredtek a kormánykeréken.
– Feldolgozom.
– Feldolgozod? – ismételte meg úgy, mintha valami nagyon
mulatságosat mondtam volna.
– Igen. Feldolgozom.
– Ez meg mi a fenét jelent?
– Azt, hogy nem mondom ki az első dolgot, ami eszembe jut.
Ellentétben néhány emberrel, én átgondolom a dolgokat, mielőtt
szavakba önteném.
– Megszűröd a szart.
– Nem!
– De igen. Ha dühös vagy, mondd ki! Kiabálj, ha kell. Szitkozódjál,
ess túl rajta, de ne legyél már folyton picsa!
Az út üres volt, így nem volt nehéz beletaposni a fékbe, és
félreállni az út szélére. Három sávon vágtam keresztül, az autó
pedig egy rándulással megállt. Besötétedett, csak a kocsi fényszórói
és az időnként elhaladó járművek adtak némi fényt. Kipattantam,
áttrappoltam az utasoldali ajtóhoz, és megvártam, amíg Chance is
kiszáll.
Csípőre vágtam a kezem.
– Még van bőr a képeden? Segítek neked, hagyom, hogy beülj a
kocsimba, erre te megeszed a kajámat, átállítod a rádiót, és a
tetejébe még a telefonomat is felveszed?
Chance összefonta a mellkasán a karját.
– Nem csak úgy segítettél, oké, megettem egy darab csirkefalatot,
a zenei ízlésed pocsék, és Harry dühített fel a hülyeségével.
Rámeredtem.
Ő is rám.
 Istenem! Egy elhaladó autó megvilágította az arcát, és pont olyan
volt. Mint a tizenhármas. Haragosan fénylő szeme pont olyan színű
volt most, mint a tizenhármas. A Crayola hatvannégyes
csomagjában lévő kadétkék zsírkrétáról jóval azelőtt le kellett
hámoznom a papírját, hogy a többinek a hegye elkopott volna.
Annyira szerettem ezt a színt, hogy nemcsak az eget árnyékoltam
ezzel, hanem volt egy teljes év a kifestőkönyvemben, amikor minden
arcot ezzel a gyönyörű kékkel dekoráltam ki, amiben ott van az a
csipetnyi, titokzatos szürkeség. A való életben viszont még soha
nem találkoztam ezzel a színnel, pláne nem egy szempárban.
Félig már ettől elaléltam. Aztán a józan eszem másik fele is
odaveszett.
– Aubrey – lépett előre Chance.
AH-BREE.
A fenébe vele! Inkább nem szólaltam meg. Elfoglalt, hogy…
feldolgozzam a helyzetet.
– Én csak segíteni próbáltam. Harry megérdemelte ezt. Nem
tudom, kicsoda, de bárkid legyen is, nyilvánvalóan megbántott. És
nyilvánvalóan eleged van a bocsánatkérésekből. Te is tudod, hogy
ezek semmit sem érnek. Hadd főjön a saját levében. Hadd higgye,
hogy egy másik férfival utazol el. Harrynek tudnia kéne, hogy egy
olyan nőt, mint te, körberajonganak a férfiak. Nem kellene külön
emlékeztető.
Egy olyan nő, mint én?
Próbáltam továbbra is dühösen nézni, pedig már egyáltalán nem
éreztem magam annak.
– Akkor se nyúlj még egyszer a telefonomhoz!
– Igenis, asszonyom!
Bólintottam; szükségem volt rá, hogy érezzem a győzelem ízét.
Nem engedhetem csak úgy el a haragot azért, mert a pasinak szexi
a hangja, és olyan színű a szeme, mint a tizenhármas. Vagy igen?
– Mi lenne, ha egy kicsit én is vezetnék?
Éjszaka úgyis mindig rosszul láttam, már most homályos volt
minden előttem.
– Rendben.
 Chance kinyitotta az utasoldali ajtót, megvárta, amíg beszállok,
becsukta, majd átkocogott a másik oldalra. Mielőtt becsúszott volna
a vezetőülésbe, lehajolt, felkapott valamit a földről, bedobta a hátul
lévő táskájába. Aztán beállította magának az ülést.
– Mi volt az?
– Semmi – hessegette el a kérdésem. – Viszont a sofőr választ
zenét.
Kikanyarodtunk az úttestre.
– Amíg én vezettem, ötpercenként váltogattad az adókat.
Chance vállat vonva elmosolyodott.
– Ez az új szabály.
Az anyósülésen ülve arra is lehetőségem nyílt, hogy alaposan
megnézzem magamnak. Istenem, a gödröcskéi olyan mélyek voltak!
És az a kis borosta, ami beárnyékolta az állkapcsát, nagyon tetszett.
Tényleg nagyon. Jó esély volt rá, hogy rettenetesen sokáig hagyom
vezetni.

Három órával később, közel az éjfélhez, úgy döntöttünk, hogy

aznapra elég lesz. Eljutottunk addig, ameddig terveztem, még úgy is,
hogy jó pár órát elvesztegettünk az új gumiabroncs beszerzésére.
A nő a szálloda recepcióján nagyon el volt foglalva valami játékkal
a mobilján, alig nézett fel ránk, amikor beléptünk.
– Szeretnénk egy szobát ma éjszakára – mondta Chance.
– Két szobát – javítottam ki.
– Kétágyas szobára gondoltam.
– Én nem osztozkodom veled egy szobán!
Chance vállat vont.
– Ahogy akarod – fordult vissza a recepciós hölgy felé. – Ha egy
szobában aludnánk, nyilván fél, hogy képtelen lenne a kezének
megálljt parancsolni – kacsintott rá. A nőnek sötét volt a bőre, de
még így is látszott, hogy elpirul.
A szemem forgattam, de ahhoz túl fáradt voltam, hogy újra leálljak
vitatkozni. A recepcióshoz hajoltam.
– Tudna esetleg egy nyugatra néző szobát adni, nem földszintit,
és lehetőleg páros számút?
 – Én ággyal, klotyóval és tévével kérném az enyémet –
vigyorodott el Chance, nyilván, hogy bosszantson.
– A 217-es és a 218-as szoba szabad. Egymás mellett vannak.
– Tökéletes. A hölgy úgyis szeret közel lenni hozzám.
Nem voltam benne biztos, hogy az egocentrikus humorérzéke
kezd vajon a szívemhez nőni, vagy csak a sokórányi együtt töltött
idő ártott meg, de elnevettem magam.
Chance elégedettnek tűnt.
A recepciós átadta a szobakulcsokat és egy-egy még meleg
csokis sütit.
– Kéred a sütim? – ajánlottam fel Chance-nek a lift felé menet. –
Én tuti nem fogom megenni.
– Naná, hogy felzabálnálak.
– Mit mondtál?
– Hogy igen, kérem.
Tényleg szükségem van arra az alvásra. És talán egy hideg
zuhany sem ártana.
Chance mindkettőnk táskáját felcipelte, sőt, még maga elé is
engedett, amikor a liftbe be-, majd kiszálltunk. A csábító brigantinak
volt modora az arroganciája mellett.
– Jó éjt, Hercegnő.
– Jó éjt, te briganti.
Örültem, hogy nem mondta ki a nevemet; már az is épp eléggé
zavart, hogy úgy kell aludnom, hogy csak egy ajtó választ el minket.
Tizenöt perccel később – miután végeztem a lefekvés előtti
dolgaimmal – bebújtam az ágyba. Nagy levegőt vettem, mélyen be,
hosszan ki. Hagytam, hogy a puha matracba süllyedjek.
Ekkor kopogtak. Azonnal ülő helyzetbe löktem magam.
Fújtatva másztam ki az ágyból, és lábujjhegyre álltam, hogy
kilássak a kémlelőnyíláson. Mi a francért szerelik ezeket ilyen
magasra? Meglepődtem, hogy senki nem áll a túloldalt. Talán csak
képzelődtem.
Újabb kopogás.
Felkattintottam a lámpát. A hang nem a bejárati ajtó, hanem egy
másik felől jött, amit eddig észre sem vettem.
Chance ajtaja.
 Elhúztam a felül lévő reteszt, és csak annyira nyitottam ki az ajtót,
hogy lássam, mit akar. Chance a túloldalt ácsorgott.
Póló nélkül.
Csak egy sötétszürke bokszeralsó volt rajta, ami úgy tapadt rá,
mint egy második bőr.
Eltartott egy percig, mire felfogtam, mit szeretne, hiába
szorongatta a fogkeféjét.
– Azt hittem, azt már tisztáztuk, hogy nem vagyok sorozatgyilkos.
Szélesebbre nyitottam az ajtót.
Elmosolyodott.
Atyám! Hagyd ezt abba! Azonnal!
– Biztosan a kocsiban hagyott nyeregtáskában van a fogkrém.
Nagyot nyeltem.
– Aha.
Félrebillentette a fejét, és a szemöldökét megemelte.
– Kölcsönkérhetem a tiédet?
– Ó, igen, persze.
Ezután egyszerűen elsétált mellettem, és bement a
fürdőszobámba. Az ajtóban vártam.
– Jó sok csajos vacak van itt ahhoz képest, hogy csak egy
éjszakát maradunk – szólt ki a fürdőből fogkrémmel teli motyogással.
– Private Collection Tuberose Gardenia.
Megtalálta az Estee Lauder parfümös üvegemet.
Öblített, köpött. Aztán gurgulázni kezdett. Nyilván a szájvizemet is
használatba vette.
Persze, szolgáld csak ki magad.
Utána kisétált a fürdőből, és lekapcsolta a lámpát.
– A tubarózsa az rózsafajta?
Megráztam a fejem. Még mindig zavart voltam a kialakult helyzet
miatt.
– Akkor ezért – dünnyögte.
– Miért?
– Egész nap azon agyaltam, milyen illatod lehet. Kétlem, hogy
bárhol máshol találkoztam már a tubarózsával. – Megvonta a vállát,
és visszaslattyogott a szobájába. De aztán csak visszafordult. – Még
annak a kis fekete csipkés alsóneműdnek is tubarózsaillata van.
 Kidülledt a szemem. Amikor levettem a bugyimat és a
melltartómat, a fürdőszobai pulton hagytam őket.
– Te… te…
– Nyugi. Csak ugratlak. Úgy nézek ki, mint aki más fehérneműjét
szagolgatja?
Igen.
Nem.
Talán?
– Jó éjt, Aubrey! – Egy kis gödröcskével búcsúzott, mielőtt eltűnt.
AH-BREE. A fenébe vele!
Bezártam az ajtót, és kétszer is ellenőriztem. Azt már nem tudtam,
hogy az én biztonságomat vagy az övét féltettem. Miközben álomba
merültem, a hangja, ahogy kimondta a nevemet, újra és újra
felcsendült a fejemben, minden lélegzetvétellel halkabb és halkabb
lett, mint egy megnyugtató altató.
Amíg egy kopogás fel nem riasztott.
Talán három másodpercet, ha alhattam. Felkeltem, ajtót nyitottam.
Megint.
– Nincs kedved filmet nézni?
A szobámban koromsötét volt; az övében minden lámpa égett. A
szememnek kellett egy perc, mire hozzászokott. És amikor végre
már láttam is, rájöttem, hogy egyenesen az alsónadrágjára
fókuszálok. Ahelyett, hogy nemet mondtam volna, és becsuktam
volna az ajtót, megint vitába kezdtem. Újra.
– Nem nézek veled filmet alsóneműben.
Chance lepillantott, majd vissza rám.
– Mi van? Nincs is erekcióm!
Elkerekedett a szemem a megjegyzésre. Aztán elképzeltem őt a
nevetségesen szűk alsóban erekcióval. Hirtelen nem tudtam, hova
nézzek. Ha lenéztem, csak a csomagját láttam. Ha felnéztem,
biztosan leolvassa rólam, mi jár a fejemben.
Elnevette magát.
– Felveszek egy rövidnadrágot.
Fogalmam sincs, miért álltam bele ebbe a vitába, mert tényleg
semmi kedvem nem volt tévét nézni. Chance eltűnt, aztán egy perc
múlva rövidnadrágban tért vissza, ami lazán lógott róla. A Calvin
Klein alsógatya derékrésze kilátszott. És most, hogy nem volt a szűk
alsó, amire koncentrálhattam, rájöttem, hogy a rövidnadrág
valójában rontott a helyzeten. Tökéletesen kiemelte keskeny csípőjét
és a V alakot formázó izmokat. Mivel feszes hátsóját eltakarta, így
több figyelmet szentelhettem a mellkasának. És a nevetséges
kockáknak a hasán.
– Te jössz – szólalt meg.
A szememmel jeleztem, hogy fejtse ki.
– Ha én nem lehetek alsóneműben, akkor neked le kell venned azt
a hálóinget.
– Mi bajod vele? – A hangom védekező volt.
A tekintete a mellkasomra esett, és a szája sarka finom, gonosz
mosolyra görbült.
– Egyáltalán semmi. Mindenképpen hagyd magadon.
Ahogy lenéztem, egyből rájöttem, hogy elfeledkeztem róla:
leheletnyi, fehér hálóing van rajtam melltartó nélkül. A mellbimbóm
vigyázzban állt, szinte átdöfte a vékony anyagot.
Húsz percig veszekedtünk azon, mit kölcsönözzünk ki. Végül egy
horrorfilm maradt, amit én nem igazán szerettem volna megnézni. Öt
perccel később – a hálóingem fölött egy pulcsival – már aludtam is
az ikerágyon, miközben Chance mellettem ült.
Másnap reggel, amikor felébredtem, már a saját szobájában volt,
de a két helyiség közti ajtó tárva-nyitva állt. Chance telefonon
ecsetelte épp valakinek az aznapi terveit. Nyilvánvaló, hogy az
egész napi program egy nagy hazugság volt, mivel kételkedtem
benne, hogy az egész napot Los Angeles megyén belül töltené.
 HARMADIK
FEJEZET

Úgy döntöttünk, hogy a szállodától nem messze lévő étteremben

állunk meg reggelizni.
– Egy zsírszegény lattét kérek háromadagnyi vaníliával, kevés
habbal, extra forrón – adtam le az italrendelésem.
Chance előbb rám hunyorgott, csak utána fordult vissza a
pincérnőhöz.
– Mindent leírt? A hölgy egy extra forró valamit kér jó sok habbal.
Hogy nyalogathassa. Imád nyalni.
Bertha – a névtáblája szerint – cseppet sem tűnt úgy, mint aki
díjazza a viccet.
– Csak kávénk van, koffeinmentes vagy sima – mondta monoton
hangon, a kezében egy üvegkancsóval.
– Akkor egy sima kávét kérek, feketén.
– Legyen kettő – mondta Chance.
A nő teletöltötte a bögrénket.
– Mindjárt visszajövök, és felveszem a rendelésüket.
Chance rám vigyorgott, miközben megrázott egy csomag cukrot.
Összefűztem magam előtt a karom.
– Mi olyan vicces?
– Te.
– Mi van velem?
– Komolyan azt hitted, hogy kapni fogsz ilyen cifra italt egy ehhez
hasonló helyen?
– Latte mindenhol van, még a McDonald’sban is!
– Veszünk akkor neked lattét és egy Happy Meal menüt
vacsorára. Olyat, amihez cuki kis játék is jár. Megfelel?
A fejemet csóválva átfutottam az étlapot. Semmi olyasmi nem volt
rajta, amit megennék.
– Itt minden olyan zsíros.
– Hmmm. Bacon. Egy kis zsírba még nem halsz bele.
 – Már megettem a havi zsírmennyiséget a tegnapi
csirkefalatkákkal.
– A havit?
– Igen. Havonta egy alkalommal bűnözhetek kaja terén. – Nagyot
sóhajtottam. – Itt semmi egészséges sincs. Komolyan nem tudom,
mit egyek.
– Ne aggódj, majd én rendelek neked.
– Mi? Na azt nem!
Chance egy ujjal jelentkezett.
– Választottunk, Bertha kedves!
Istenem, még arra is képes volt, hogy pírt csaljon annak a
savanyú nőszemélynek az arcára.
– És mit szeretnének?
Chance az étlapra mutatott.
– Én ezt kérném, aminek az a neve, hogy Szívroham tálcán. A
hölgy pedig egy rozsos pirítóst kér, vaj nélkül.
– Máris hozom.
– Csak száraz pirítóst fogok enni?
– Nem. Te rövid időn belül az én tányéromról fogsz enni, csak még
nem jöttél rá. A pirítóssal csak azt akartam megmutatni, hogy nem
azt akarod, amit kimondasz. Azok a dolgok, amiket te rossznak
tartasz, valójában azokat szeretnéd a legjobban. Mélyen legbelül.
– Ó, tényle?
– Átlátok ám rajtad. Minél inkább próbálsz jó lenni, annál jobban
vágysz arra, hogy rossz lehess. És nemcsak a zsíros kajámat fogod
megenni, de a kolbászomról fogod lenyalni a kakasszószt.
– Tessék? Mi van?
Chance a fejét hátrahajtva nevette el magát, majd kicipzárazta a
kabátja zsebét, elővett egy kis műanyag palackot, és lecsapta az
asztalra. Az elején egy kakas volt.
– Kakasszósz. Más néven Sriracha. Egy thai chiliszósz. Soha nem
megyek nélküle sehova.
Bertha egy ovális tányérral tért vissza, amit jól megpakoltak
rántottával, sült krumplival, kolbászszeletekkel, szalonnával, kanadai
sonkával és kukoricás-marhahúsos vagdalt hússal. Chance elé
helyezte, majd nekem átnyújtott egy kis tányér pirítóst.
 Chance nem vesztegette az idejét, csíkokat rajzolt az étel tetejére
a piros szósszal. Miközben rávetette magát a kajára, engem figyelt,
ahogy én őt nézem.
Eltúlzott alapossággal ropogtattam a pirítósom. Eltökéltem, hogy
semmi esetre sem fogok kunyerálni, pedig bevallom: éhes voltam.
Hogy még csak véletlenül se leshessek a tányérjára, inkább a
baseballsapkájára koncentráltam. A szálloda ajándékboltjában vette,
és fordítva csapta a fejére. Jól állt neki – nagyon is –, ahogy a haja
kilógott oldalt. Az ablakon keresztül betűző nap pont kiemelte
szemének tizenhármas színét.
A francba!
– Te is tudod, hogy akarod, Aubrey.
A hangja kizökkentett a gondolataimból.
Ööö, most rajtakapott, hogy őt bámulom, vagy a kajára célzott?
Chance félbevágott egy kolbászkarikát, és elém kínálta a villáján,
miközben szexin vigyorgott.
– Gyerünk, csak egy harapást.
Fűszeres illata volt… és ínycsiklandó. Képtelen voltam ellenállni,
kinyitottam a számat, és hagytam, hogy finoman a nyelvemre
helyezze a falatot.
– Mmmm – dünnyögtem, miközben lassan megrágtam a zaftos
falatot. A szememet lehunyva élvezkedtem. Amikor újra felnéztem,
Chance egyértelműen az ajkamat figyelte.
– Kérsz még? – suttogta rekedten.
Összefutott a nyál a számban.
– Igen.
Ezúttal egy darab szalonna következett. Az ujjai közé csípve
etetett meg. Utálom beismerni, de igaza volt a szósszal
kapcsolatban: annyira jó volt mindenre.
– Még?
Megnyaltam az ajkam.
– Igen.
Chance még három falatot adott. Amikor hangosan felnyögtem,
kicsúszott a villa a kezéből, és hangosan csörrent.
– Jézus! Oké, jó a kaja, de azért nem ennyire jó.
A szám gusztustalan módon tele volt.
 – Hogy érted ezt?
– Mikor tömtek meg utoljára úgy igazából?
– Meg… tömni? Mi van?
– Megbaszni, Hercegnő. Mikor basztak meg utoljára úgy igazából?
– Mi köze ennek bármihez is?
– Kizárt dolog, hogy egy kajától így elalélj. Hacsak nem túl régóta
parlagoltatnak – mozgatta meg a szemöldökét. – Harry herceg nem
tette meg neked a szívességet, ugye?
– Ez nem tartozik rád.
– Vörösebb vagy, mint a szósz – hajolt közelebb, és suttogva
folytatta: – Aubrey… Mikor volt utoljára orgazmusod szex közben?
– Nem számít.
– Mióta… nem… volt? – A hangja valahogy határozottabbá vált.
– A fősuli. – Ez csak valahogy úgy kibuggyant belőlem. Mi a fenét
vallottam be? – El se hiszem, hogy ezt elmondtam. Totál zavarba
hozol.
Chance nagy levegőt vett.
– Ne legyél zavarban. De nem fogok hazudni: megleptél. Egy
olyan nőnek, mint te, olyan férfi kell, aki tudja, hogy mit csinál.
– Miért érdekel ez téged? Folyton azt mondogatod, hogy egy
olyan nőnek, mint én… Kétlem, hogy túlzottan kedvelnél.
Chance hátradőlt a bokszban, és kipillantott az ablakon, mielőtt a
szemembe nézett.
– Bármennyire idegesítesz is néha… kedvellek, Aubrey. Vicces
vagy. Nem olyan vicces, de azért vicces. Lelkiismeretes. Gyors
észjárású. Okos. Átkozottul aranyos… – Lesütötte a szemét, mintha
ezzel akarná elejét venni a folytatásnak. – Egyébként mi történt?
– Mivel mi történt?
– Miért menekülsz Harrison elől?
Haboztam. Chance pedig odaintett Berthának.
– Kaphatnánk még egy kis kávét, gyönyörűségem?
Fogalmam sincs, mi ütött belém. Talán a csípős szósz tehetett
róla, de egy részem ki akart tálalni.
Miután Bertha teletöltötte mindkettőnk bögréjét, beszélni kezdtem:
– Harrison annak az ügyvédi irodának a társtulajdonosa, ahol
Chicagóban dolgoztam. Ahová felvettek. Szabadalmi és védjegyjog.
Kicsit több mint egy évig voltunk egy pár. Összeköltöztünk. Aztán
körülbelül két hónappal ezelőtt rájöttem, hogy megcsal az egyik
gyakornokával. Szóval…
– Szóval elköltöztél?
– Igen. És otthagytam a munkámat. Harrison az elmúlt hetek
minden napját azzal töltötte, hogy próbált meggyőzni, hibát követek
el azzal, ha eldobom a karrierem, mert hamarabb társtulajjá léptetett
volna elő, mint hogy nekem ez egyedül sikerült volna. Mindent
hátrahagytam, és elfogadtam az első állást, amit felajánlottak,
történetesen egy kis kezdő startupnál, Temeculában. Félek. Nem
ismerek senkit nyugaton, és nem tudom, jól döntöttem-e. Még abban
sem vagyok biztos, hogy ügyvéd akarok-e lenni. Elvesztem. – Az
utolsó szavaknál könnyezni kezdtem.
Chance olyan komoly tekintettel figyelt, amilyet korábban nem
láttam tőle.
– Mit szeretsz igazán, Hercegnő?
Ahogy elgondolkodtam, csak egy dolog jutott eszembe. Idegesen
felnevettem.
– Nem sok mindent, kivéve… az állatokat. Imádok mindent, ami
velük kapcsolatos. Állatorvos szerettem volna lenni, de az apám
ügyvéd volt, és ragaszkodott hozzá, hogy lépjek a nyomdokaiba.
– Jobban megérted az állatokat, mint az embereket? Ezt érzed?
– Néha igen.
Chance megvakarta az állát, és elmosolyodott.
– Megtalálod majd az utad. Igen. Az a szarság, ami Chicagóban
történt, még túl friss ahhoz, hogy tisztán gondolkodj. Ha eljutsz
Kaliforniába, a környezetváltozás jót fog tenni. Nem kell sietned,
eldöntheted még, hogy mi az, amit igazán akarsz, aztán készíthetsz
egy tervet, amivel elérheted azt. Te irányítod a sorsodat… Kivéve
persze a következő huszonnégy órában. Mert jelenleg én irányítok. –
Rám kacsintott, és a mosolya ravasszá vált. – Velem maradsz, akár
tetszik, akár nem.
– Így van – mosolyodtam el. Kezdett a srác a szívemhez nőni, ami
nyugtalanná tett. Semmit sem tudtam róla.
– Te jössz! Ki vagy, Chance Bateman? Mióta vagy az Egyesült
Államokban?
 – Az igazság az, hogy itt születtem. Amerikai állampolgár vagyok.
Ötéves koromban költöztünk Ausztráliába. Apámat ott szerződtették
le profi focistaként. Végül edző lett. Én ebben a világban nőttem fel.
– Ez nagyon menő.
– Egy ideig az volt… utána már kevésbé. – Nyelt egyet, az
arckifejezése elkomorult.
– Hogy érted?
– Ez hosszú történet.
És a telefonom is ekkor csörrent meg. Harrison. A francba, a
francba, a francba!
Megmutattam Chance-nek is, ki hív.
Kikapta a mobilt a kezemből, és egyből beleszólt:
– Harry, te idióta vadbarom!
– Add Aubrey-t! – Harrison hangja tompának tűnt.
– Aubrey-val épp rólad beszéltünk. Reggeliztünk, és felkapott egy
kolbászkát, és azt mondta: látod? Ez pont akkorka, mint Harryé.
– Te kibaszott seggfej – csattant fel Harrison. – Mondd meg
Aubrey-nak, hogyha ilyen szemétládákkal áll össze, mint te…
Chance ekkor nyomta ki a telefont.
– Mehetünk?
– Ez lenyűgöző volt – csaptam bele a tenyerébe, amikor felemelte.
– És igen, mehetünk.
– Viszlát, Bertha – kacsintott rá a pincérnőre.
– Viszlát, dögöske.
A szememet forgatva ráztam meg a fejem, ahogy követtem
Chance dögös hátsóját kifelé.

Gyönyörű, tiszta délután volt. Mondtam is Chance-nek, hogy most

én akarok vezetni. Ha egészen őszinte akarok lenni, szükségem volt
egy kis szünetre, amíg nem a szemét és a borostáját bámulom. A
vonzalmam iránta kezdett kínossá válni. Az pedig, hogy ezúttal én
nyomkodhattam a rádió gombjait, csak a hab volt a tortán.
– Michael Bolton? Most komolyan, Hercegnő? Végig kell ülnöm?
– Mi van? Hiszen ő eszméletlenül jó! A hangja… annyira szívhez
szóló… erőteljes.
 Chance hangosan énekelni kezdte a When a Man Loves a
Women számot. Borzalmasan hangzott. Kettőjük duettjétől egyből
átkapcsoltam egy másik állomásra.
Nem sokkal később megálltunk egy benzinkútnál, és Chance
bement a boltba, hogy vegyen valami harapnivalót, miután befejezte
a tankolást.
Amikor egy nagy papírtáskával visszaszállt a kocsiba, már épp el
akartam fordítani a slusszkulcsot, amikor ránéztem. És
megdermedtem.
Fehér por volt az orra alatt.
Picsába! Kábszerezik? Kiment a klotyóra, és felszívott egy
adagot?
– Beindítod ma még a kocsit? – dünnyögte.
Alig kaptam levegőt. Felkészültem egy orbitális csalódásra.
– Mondd meg az igazat!
– Rendben…
– Azért mentél ki a mosdóba, hogy belődd magad?
– Mi a fasz? – A szeme elsötétült. Egyértelműen dühös volt. –
Miért kérdezed?
– Por van az orrod alatt.
Behunyta a szemét. Aztán nevetésben tört ki, ami legalább egy
percig eltartott. Még sosem láttam így hahotázni. Próbált volna
megszólalni, de nem ment, közben a mellkasát szorongatta.
Megnézte magát a napellenző tükrében, és letörölte a szája fölül a
fehér valamit.
Aztán gyakorlatilag a számba nyomta az ujját.
– Kóstold meg!
Eltoltam magamtól.
– Nem!
– Kóstold meg!
Tétován megnyaltam az ujjbegyét. Olyan íze volt, mint a szőlős
italpornak vagy valami ahhoz hasonlónak.
– Ez édes.
Chance kinyitotta a papírzacskót, és kivett egy csomag Pixy Stix
pálcikát, amiben ízesített porcukor volt.
– A kokainja, asszonyom!
 Megkönnyebbülés áradt szét bennem. Egyúttal hülyének is
éreztem magam.
– Pixy Stix? Te szereted ezeket?
– Imádom őket!
– Tiszta cukor. Gyerekkorom óta nem ettem ilyet.
– A Fun Dip elfogyott, úgyhogy ezekkel kell beérnünk. – Lenézett.
– Fel nem foghatom, honnan vetted, hogy kokózok. Tökéletes az
nem vagyok, de soha életemben nem drogoztam. – Komolyan
megbántottnak tűnt a feltételezés miatt.
Az autót még mindig nem indítottam be.
– Sajnálom, hogy elhamarkodott következtetést vontam le. Csak
nem igazán ismerlek.
– Akkor ismerj meg! – felelte halkan.
Egy darabig mindketten hallgattunk.
– Te miért mész Kaliforniába? – szólaltam meg végül.
– Ott élek.
Igazából nem ezt akartam kérdezni, csak éppen nem tudtam,
miért érdekel annyira. A szívem veszettül elkezdett kalapálni.
– Kivel beszéltél ma reggel telefonon?
Chance megdöbbent – legalábbis úgy tűnt – a kérdéstől.
– Mi?
– Hallottam a szobámból, hogy beszélsz valakivel. A mai napra
tervezett programodról. Hazudtál, mert azt mondtad, Los
Angelesben vagy.
Eltartott egy darabig, mire Chance végül válaszolt:
– Ez bonyolult, Aubrey. – Az ablak felé fordult, mint aki lezártnak
tekinti a témát.
– Hát, ez jó beszélgetés volt. Örülök, hogy megkérdeztem –
vágtam rá keserűen. Beindítottam a kocsit, és elindultam az
autópálya felé.
Hosszú ideig ültünk csendben. Chance feszültnek tűnt, egyesével
szopogatta el a Pixy Stix pálcikákat. Úgy fél óra elteltével úgy
döntöttem, megtöröm a jeget.
– Hogy vagy képes így kinézni, ha ilyen vackokat eszel?
– Ezzel arra célzol, hogy bejövök neked? Tetszik, amit látsz?
– Nem egészen ezt mondtam.
 – Nem, de utaltál rá.
– Seggfej!
– Sok-sok szex, Aubrey. Ez a titka.
– Tényleg? Ennyi?
– Nem. Csak látni akartam, hogy szép rózsásra pirulsz, amikor
zavarba jössz – nevette el magát. – A kérdésedre válaszolva
egyébként, sokat edzek, és nem eszem mindennap így. De útközben
a diétás szabályok kihussannak az ablakon. Azt kell enned, amit
csak akarsz, hogy ne dilizz be.
– Pedig szerintem épp elég dilis vagy, szóval nem működik.
Rám mosolygott. Viszonoztam. A korábbi feszültség maradványai
is kezdtek elhalványulni.
– Adsz egy csomag ropit?
Kivett egyet a papírzacskóból, és odaadta, majd a válla felett a
megpakolt hátsó ülésre nézett.
– Egyébként mi van ezekben a táskákban?
– Ne nyúlj a cuccaimhoz!
– Le merném fogadni, hogy a sok kacat közt olyan kincsekre is
rábukkannék, amiből többet megtudhatnék rólad, mint amiről
álmodom.
Elkezdte kipakolni a táskákat.
– Ó, egy könyv! A Boldog Ribi: útmutató barátnőknek, hogyan
hagyd hátra a terheket, és találd meg a vidám, mesés énedet.
– Tedd azt vissza, és ne nyúlj még egyszer ahhoz a táskához!
– Rendben, de mégis mit rejtegetsz ebben, ami olyan rossz?
Fenébe!
Chance tovább kutakodott.
– Ez meg mi?
Jaj, ne!
Az élethűen megformált vibrátoromat húzta elő.
– Hercegnő… Ez most egy szilikonfarok ékköves tokban? Nem
csoda, hogy nem viselt meg annyira, hogy Harry nem tudta
megtenni, amit meg kell. Megoldottad te magad…
– Add azt ide!
De Chance kihúzta a tokjából a vibrátort.
– Ó… ez a valami szánalmas. Sokkal jobbat is mutathatok.
 – Chance… Komolyan mondom, nem viccelek. Add azt ide! Most!
– Nem kell szégyellni az ilyesmit. Mindannyian szoktuk magunkat
kényeztetni.
Az események ezután valahogy szélvészgyorsan peregtek le:
Chance a vibrátorral hadonászott, én próbáltam visszaszerezni. Egy
teherautó sofőrje ránk dudált. A kocsink kifarolt. Aztán megláttam.
Az út közepén állt, rémült tekintettel, megdermedve, mint szarvas a
fényszóró előtt. Jobbra rántottam a kormányt, fel az út menti töltésre.
És nem tudtam, hogy megöltem, vagy sem.
 NEGYEDIK
FEJEZET

– Lélegzik?
Chance mellett föl-alá járva mindaddig visszatartottam a
lélegzetem, amíg észre nem vettem, hogy a kecske kis hasa
emelkedik és süllyed. Bozontos, hosszú szőre foltos volt, mint egy
tehéné, de a szeme inkább a békákra jellemző módon kidülledt.
Csak egy kis gida volt. Amit épp most csaptam el az autómmal,
miközben egy átkozott vibrátorért küzdöttem.
Először el sem hittem, hogy elütöttem. De aztán rémülten láttam,
ahogy a földre zuhan. A négy lába az égnek meredt, mint valami
rossz filmben. Mindketten felette görnyedtünk, vártuk, hogy történjen
valami, mert egyikünk sem tudta, mit kellene tenni.
Aztán a kecske minden előjel nélkül megfordult, és lábra állt.
Riadtan ugrottunk hátra. Chance széttárta a karját, mintha egy
gyilkos vadállattól kellene megvédenie.
A kecske tett néhány óvatos lépést, majd egyenesen nekiment a
BMW-mnek, mintha a kéttonnás acéltömeg ott sem lenne.
– Te jó ég! Tutira megütötte a fejét. Nézd, milyen zavarodott
szegény! – Meg akartam érinteni a sebesült állatot, de Chance
megragadta a karom.
– Mégis mit csinálsz?
– Felveszem. Nézz rá! Megsérült. Elütöttem. – Megkerültem
Chance-t, és fél térdre ereszkedve kinyújtottam a kezem az édes kis
kecske felé. – És ez mind a te hibád!
– Az enyém?
– Igen, a tiéd! Ha nem vonod el a figyelmem, jobban
koncentráltam volna az útra, és ez nem történt volna meg.
A kecske a tenyerembe dugta az orrát.
– Istenem! Nézd, milyen aranyos! – Megsimogattam kicsi fejét,
mire hozzám bújt.
 – Nem az én hibám! Ha nem lennél ennyire feszült a szexuális
igényeid miatt, akkor nem akadtál volna ki, amikor megtaláltam a
varázspálcád.
Abbahagytam a kecske simogatását.
– Én nem vagyok feszült a szexuális igényeim miatt!
Chance összefűzte a mellkasán a két karját.
– Akkor ismerd el, hogy te is szoktad kényeztetni magad. Hallani
akarom, ahogy kimondod!
– Nem fogom!
– Feszült.
– Perverz.
– Perverz az, akinek a szexuális viselkedése nem felel meg a
normáknak, éppen ezért elfogadhatatlan. És pontosan ez a te
problémád. Szerinted az önkielégítés helytelen. Én teljesen
elfogadhatónak tartom. Sőt, kifejezetten tetszik a gondolat, hogy
használod a varázspálcád.
Tutira vettem, hogy a szemem egészen úgy dülledt kifelé a
fejemből, mint a szegény kecskéé.
Épp ekkor döngetett el mellettünk egy teherautó – az a fajta dupla
pótkocsis, amik mindig idegessé tettek, ha közel kellett az autómmal
menni hozzájuk.
A jármű után süvítő szél eszembe juttatta, milyen közel vagyunk
az úttesthez.
– Menjünk! Itt nem épp a legbiztonságosabb – mondta Chance.
– És mi legyen Esmeraldával?
– Kivel?
– A kecskével. – Megvakargattam a körmömmel a füle mögötti
részt, mire a kecske halkan mekegni kezdett, ami egészen úgy
hangzott, mintha azt mondta volna, „maaaaaami”.
– Engedd el – intett Chance a mögötte elterülő erdős terület felé. –
Hadd menjen vissza oda, ahonnan jött. Kutya baja.
– De igenis van baja!
– Nekem úgy tűnik, jól van.
– Szerintem pedig fejsérülése van.
Chance megrázta a fejét.
 – Jól van. Figyelj! – Összecsapta a két kezét, és olyan cuppogó
hangot adott ki, mintha egy kutyát hívna. – Gyere ide, haver! Gyere!
Esmeraldának esze ágában sem volt megmozdulni. A testét
beékelte a két lábam közé, és a fejét elégedetten a mellkasomhoz
támasztotta.
– El kell engedned.
– Nem is fogom.
– Fizikailag nem is. De a fejét a dekoltázsodba temette, amúgy
meg a két combod közt dagonyázik. Egyetlen férfi sem fog csak úgy
kisétálni egy ilyen helyzetből.
– Látod? Megmondtam: perverz vagy!
Egy újabb teherautó suhant el mellettünk, és a sofőr ránk dudált. A
guggolásból kibillenve fenékre ültem. A kecske… hát, ő tett egy
lépést, és újra elesett. Mind a négy lába az ég felé mutatott.
Egyszerűen el sem tudtam hinni, hogy képes voltam bántani egy
ilyen imádni való kölyökállatot.
– Látod? Megsérült. Nem hagyhatjuk itt!
– És mit akarsz, mit csináljunk akkor vele? Tegyük be a hátsó
ülésre, kössük be, és vigyük el állatorvoshoz, hogy kivizsgálják?

Két óra múlva végre letérhettünk az autópályáról a coloradói Sterling

felé, hogy elvigyük az utasunkat az ottani állatkórházba. Chance-nek
majdnem fél órájába került, míg kipakolta és átrendezte a holmim,
hogy helyet csináljon az autó hátuljában. Nem örült neki.
– Hópihe?
– Nem!
– Ez egy gyerekkönyvből van…
– Heidi. Igen, ismerem.
– Tényleg?
– Csak nem azt feltételezted, hogy műveletlen vagyok, mert nem
egy méretes karóval a seggemben járkálok mindenfelé, mint a te
Harrisonod?
– Nem így értettem.
– Ó, tényleg? Akkor miből gondoltad, hogy nem ismerek egy
klasszikus irodalmi történetet?
 – Nem tudom. Egyszerűen nem tűnsz annak a típusnak.
– Talán abba kellene hagynod azt, hogy beskatulyázod az
embereket. Nem mindenki fér ám el olyan szűkös kis helyen.
Egy darabig mindketten hallgattunk, csak a GPS női hangja törte
meg időnként a csendet, amíg arra utasított, hogy éppen merre
forduljunk.
– Pörkölt.
– Mi van?
– A kecskének név.
– Nem fogjuk pörköltnek hívni! Az már szadizmus lenne.
Már legalább egy órája vitatkoztunk a neveken. Én vagy a görög
mitológiából, vagy a klasszikus irodalomból származókat
részesítettem előnyben, Chance viszont mindig valami kajanevet
választott, amit a kecskegidából lehetne elkészíteni.
Amikor megérkeztünk végre az állatkórházhoz, közvetlenül az ajtó
előtt volt egy szabad parkolóhely. Rávettem Chance-t, hogy ölben
vigye be a kis fickót, pedig az ajtó alig tízlépésnyire volt. Esmeralda
Hópihével a karjában… hát elég dögösen nézett ki.
Odabent ezt a megállapítást az adminisztrációt végző hölgy is
megerősítette: a szeme rátapadt Chance kidagadó bicepszére,
ahogy becipelte sérült utasunkat. Nem semmi látvány volt.
Elmosolyodtam. Ami egészen addig kitartott, amíg a pasi meg nem
szólalt:
– A barátnőm véletlenül elütötte ezt a kis jószágot a BMW-jével,
miközben próbálta a vibrátorát megkaparintani. – Előbb rám
vigyorgott, majd kacsintott egyet a nőnek, aki egyből elvörösödött.
Legszívesebben képen töröltem volna Chance-t.
– Szeretném kivizsgáltatni. Szerintem nem ütöttem el, de olyan…
furcsán viselkedik.
Chance kuncogva megjegyezte az orra alatt:
– Nem ő az egyetlen.
Tizenöt perccel később már az orvosnál voltunk. Úgy vizsgálgatta
a kecskét, mintha mindennap ezt csinálná. Az egyik kezével lefogta,
a másikkal megnyomkodta a hasát, ellenőrizte a szemét,
megmozgatta mind a négy lábát. Én alaposnak éreztem.
 – Úgy tűnik, minden rendben. Van egy veleszületett myotóniás
betegsége és tiaminhiánya. De ezek a tünetek nem az autóbaleset
miatt vannak. Nem látom semmi jelét, hogy a kis fickót elütötték
volna. Valószínűleg inkább csak elájult.
– Elájult?
Az orvos felnevetett.
– Kecskeájulásnak nevezik. Egy genetikai rendellenesség okozza,
errefelé elég gyakori. Néhány gazda még mutogatja is az állatait.
Stressz hatására egyszerűen elájulnak. A testükben minden izom
szó szerint megmerevedik, és felborulnak. Csak tíz másodpercig
tart. Nem okoz fájdalmat, de elég szokatlan lehet, ha az ember
először látja.
– De… Ő valahogy zavartnak tűnt. Amikor felállt, nekiment a
kocsimnak. És azalatt is lefejelt dolgokat, amíg idáig eljutottunk.
– Nos, az valószínűleg azért van, mert vak.
– Vak?
– Valószínűleg a tiaminhiány okozhatta. Sajnos ez egyre
gyakoribb probléma. A helytelen takarmányozás következménye. Túl
sok gabonát adnak nekik, és kevés nyers takarmányt. A
pénzéhesebb gazdák minél gyorsabban fel akarják hizlalni az
állatokat. A tiaminhiány egyik tünete a vakság.
– Csak hogy tisztázzuk – szólalt meg Chance szkeptikus hangon
–, nem ütöttük el a kecskét, ellenben elájul, ha megijed, és vak?
– Így van.
Chance nevetésben tört ki. Az elmúlt huszonnégy órában ez volt a
második alkalom, hogy így megfeledkezett magáról. A mellkasa
hullámzott, és mély torokhangja ott visszhangzott a szobában. Nem
tehettem róla, de a jókedve rám is átragadt, és a következő
pillanatban már én is hisztérikusan vihogtam. Annyira nevettünk,
hogy könny csorgott az arcunkon.
– Mit csináljunk vele? – kérdezte Chance az orvostól, továbbra is
röhögcsélve.
– Amit csak akarnak. Gondolom.
– Hová vigyük?
– Vinni?
– Van valami állatmenhely, ahová elvihetjük?
 – Egy kecskének? Nem tudok róla, hogy lenne. Bár van pár gazda
a környéken. Valamelyiket talán meggyőzhetné, hogy fogadja be.
– Egy olyan gazda, aki megpróbálta felhizlalni, hogy minél előbb
pénzzé tegye, és ezért megvakította szegényt? – fakadtam ki.
– Ugyanúgy vannak jó és rossz gazdák. Mint az élet egyéb
területein.
– És honnan tudhatnánk, ki rossz és ki jó?
Az orvos megvonta a vállát.
– Nem lehet megkülönböztetni.

Már majdnem tíz órája ültünk a kocsiban. Chance vezetett, új

utasunk mélyen aludt a hátsó ülésen. Még horkolt is. Nem tudtam,
hogy a kecskék is szoktak.
– Lassacskán meg kellene állnunk. Biztos nem lesz egyszerű
olyan hotelt találni, ahová beengednek háziállatokat.
Chance szemöldöke felszaladt.
– Háziállatokat? Szerinted találunk olyan hotelt a semmi közepén,
ahová egy kecskét be lehet vinni?
– Van más választásunk?
– A kocsiban marad éjszakára, Aubrey.
– Biztosan nem! – fontam össze a karom a mellkasom előtt. –
Nem zárhatjuk be éjszakára a kocsiba!
– Miért nem?
– Mert… – Dühített, hogy szemrebbenés nélkül otthagyta volna a
kecskét az autóban. – Mi van, ha megijed?
– Akkor elájul – röhögött fel Chance.
– Ez egyáltalán nem vicces!
– Dehogynem. Ugyan már, Aubrey! Lazíts egy kicsit. Ebbe a
helyzetbe is azért kerültünk, mert annyira feszült vagy.
Fogalmam sincs, hogy lehet, de a vallomás csak úgy kicsúszott a
számon:
– Szoktam kényeztetni magam, oké? Örülsz, hogy ezt hallod?
Chance elvigyorodott.
– Ami azt illeti, igen. Én is szoktam, Aubrey – vont vállat. – Sőt, a
legközelebbi alkalommal rólad fogok fantáziálni közben.
 Ezt most nem csak úgy mondta, ugye?
Ledöbbentem. Egyszersmind be is gerjedtem. Kinyitottam a szám,
hogy visszavágjak. Aztán becsuktam. Utána újra kinyitottam.
Chance rám pillantott, majd vissza az útra.
– Nocsak, nocsak, nocsak. Aubrey bébi! Hiszen neked bejön,
hogy a te arcodat képzelem el, miközben kényeztetem magam.
– Nem is.
– De.
– Nem. – Dehogynem.
Meglepő módon, Chance most ezt ennyiben hagyta. Lehúzódott
az útról, és beállt egy üzlet parkolójába. Egy túlméretezett
raktárépület volt, a homlokzatán kőből rakták ki: Cabela’s A világ
első számú felszerelési boltja. Szebbnek tűnt, mint némelyik Wal-
Mart.
– Miért álltunk meg?
– Kell pár dolog – állította le a kocsit. – Tíz perc múlva itt vagyok,
addig te vigyázz Billy, a kölyökre, nehogy ellopják.
Épp az autó előtt próbáltam kinyújtóztatni elmacskásodott
tagjaimat, amikor Chance visszatért. Mindkét karja tele volt
szatyrokkal. Derékból előrehajoltam, testkörzés, majd jobbra hajolva
intettem üdvözlésképp.
– Mi ez a sok minden?
Chance egy egész percig nem válaszolt.
Lassan előrehajoltam, majd vissza. Homorítottam. Aztán
felnéztem rá, hogy lássam, miért hallgat ennyire. Chance épp az
ingemre meresztette a szemét. Nem az ő hibája volt, gyakorlatilag
mindent elétártam. Az ingem felül széjjelebb nyílt, így tökéletes
rálátás nyílt a dekoltázsomra. Abbahagytam a hajlongást. Végül
Chance tekintete feljebb vándorolt, és az enyémbe kapcsolódott.
Ismertem ezt a tekintetet. Már láttam korábban is. A tükörben,
amikor megbámultam a hátsóját.
Chance megrázta a fejét, és pislogott jó néhányszor.
– Felszerelés.
– Milyen felszerelés?
– Sátor, lámpa, hálózsákok – vonta meg a vállát. –
Kempingfelszerelés.
 – És az mire kell?
– A kempingezéshez.
– Kempingezni mész?
Chance a fejét rázva pakolta be a cuccot. Mindent oda gyűrt be,
ahol helyet talált. A csomagtartó és a hátsó ülés már akkor
zsúfolásig tele volt, amikor elindultam. Most pedig már volt egy
potyautasom, egy kecském… és kempingfelszerelés is.
Kempingezni fogunk.
– Ööö… én nem kempingezem.
– Akkor Curry itt fog aludni – mutatott a hátsó ülésre, majd
lecsapta a csomagtér ajtaját, és csípőre vágta a kezét. – Mit akarsz,
Aubrey? Kempingezünk, vagy a kecske egyedül alszik a kocsiban?
Úgy látszik, kempingezni fogok. Egyszer mindent ki kell próbálni.
 ÖTÖDIK
FEJEZET

– Gondolom, csináltál már ilyet korábban is.

Még csak fél órája parkoltunk le a kemping területén, de Chance
már tüzet gyújtott, és felállította az egyik sátrat. Úgy-ahogy.
– Nyaranta a családommal – felelte. – Apám minden évben elvitt
minket kempingezni a húgommal egy isten háta mögötti helyre. Azok
a legjobb emlékeim. És az nem ilyen kamu kempingezés volt.
– Kamu?
– Ott nem voltak beszámozott kempinghelyek, mosdók, biztonsági
őrök. Azt hívják vad kempingezésnek. És veled mi a helyzet? Miért
nem szeretsz kempingezni?
– Nincs ok – vontam meg a vállam. – Csak még sosem csináltam.
Chance befejezte az első sátor felállítását, és hátralépve
megcsodálta a művét.
– Ez hatalmas – állapítottam meg.
– Nem először mondják – nevette el magát.
A fejem csóváltam.
– Miért vettél ekkora sátrakat?
– Francba! – kiáltott fel Chance, és lecsapott egy szúnyogot az
arcán. A hangjától Esmeralda Hópihe megijedt, megdermedt, majd
felborulva elájult.
Jót nevettünk rajta.
Chance dobott a tűzre fát, és letelepedett.
– Mi lesz a másik sátorral? – néztem rá a lángok felett. Nagyon
reméltem, hogy nem azt várja, én magam jöjjek rá, hogy kell
felállítani.
– Milyen másik sátor?
– Csak egy sátrat vettél?
Chance előhúzott egy Pixy-rudat a farzsebéből, hátrahajtotta a
fejét, és a szájába rázott egy keveset a porcukorból.
 – A sátrat két részre lehet osztani. Te és a kölyköd alhattok az
egyik leválasztott részben, enyém a másik.
Igazából nem volt okom panaszkodni, tekintve, hogy ő dolgozott
meg érte, és a felszerelést is ő fizette. Így a változatosság kedvéért
nem is panaszkodtam.
A tűz mellett üldögélve elrágcsáltuk a kaját, ami nekem normál
esetben egy egész hónapra elegendő szénhidrátot jelentett. Chance
a zsebkésével kihegyezett egy ágat, és a végére tűzött egy
mályvacukrot, csak aztán kínálta oda. Neki tényleg feküdt ez az
egész kempingezés dolog.
– Szóval… ma este egy sátorban alszunk, örökbe fogadtunk egy
háziállatot, pedig semmit nem tudok rólad. Mivel foglalkozol?
– Mondhatjuk, hogy nyugdíjas vagyok – felelte.
– Nyugdíjas? Huszonhat, huszonhét évesen?
– Huszonnyolc – javított ki.
– Ó, így egyből érthető.
A lobogó tűz ellenére alig láttam messzebb az orromnál.
Megnéztem a mályvacukromat, mennyire pirult meg. Az egyik
oldalán már szépen megbarnult, a másik viszont még fehér volt.
– Szóval honnan mentél nyugdíjba?
– Foci.
– Hivatásos focista voltál?
– Ausztráliában, igen. De… hát nem sokáig.
– Mi történt?
– Keresztszalag-szakadás.
– Nem tudták helyrehozni?
– Volt pár műtétem, de újra elszakadt.
– Sajnálom. Mennyi ideig játszottál?
– Csak egy meccs volt.
– Egy? Úgy érted, hogy az első profi meccsen szakadt el?
– Igen. Az első és az utolsó profi meccsen. Ami egy és ugyanaz a
nap.
– Ez mégis mikor volt?
– Mivel hároméves szerződésem volt, állományban maradtam.
Volt néhány műtét… de sosem tudtam visszatérni arra a szintre,
amire kellett volna. Huszonnégy évesen vonultam vissza.
 – Szívás.
Elmosolyodott.
– És most akkor mit csinálsz?
– Mivel ott vannak a jogdíjak, így nem kell kilenctől ötig melóznom,
vagy ilyesmi. De amúgy trash art művész lennék.
– Trash art? Szemétművész?
– Egyesek újrahasznosító művészetnek hívják.
– Voltam már ilyen kiállításon Guggenheimben. Nagyon tetszett.
Szívesen megnézném egyszer az alkotásaidat.
Chance rábólintott, bár elég bizonytalannak tűnt.
– Kérdezhetek valamit? – néztem a szemébe.
– Úgy érted, még ennél is többet?
– Te mondtad, hogy ismerjelek meg! Az autóban, mielőtt elütöttem
szegény Esmeralda Hópihét.
– Nem is ütötted el. És a neve nem Esmeralda Hópihe.
A mályvacukrom lángra kapott. Megfújkáltam, aztán lehúztam a
nyársról, és beleharaptam. Szétolvadt a számban.
– Mmmm…
Chance megfeszülve figyelt.
– Kérsz egy harapást? – nyújtottam felé, mire lassan megrázta a
fejét. – Miért nem? Te vagy cukorfüggő.
– Sokkal nagyobb öröm nézni, ahogy élvezkedsz rajta, mint ha én
enném – nyelt egyet. A látványtól, ahogy az ádámcsutkája
megmozdult, hirtelen melegem lett, és ennek semmi köze nem volt a
tűzhöz.
– Te tudod. De amúgy hogy élhetsz jogdíjakból, ha a szerződésed
csak három évre szólt?
Chance félrefordította a fejét.
– Plakátok és hasonlók.
– Plakátok? Úgy érted, rólad?
– Nem beszéltünk már eleget rólam? Harry ma eléggé eltűnt,
nem?
– Szó sem lehet róla, te Briganti, hogy lerázz! Egyszer már
megtetted, de ezúttal nem hagyom!
Hiszen ezek szerint nem csak én gondolom úgy, hogy Chance
Bateman röhejesen dögös. Még évekkel azután is, hogy
visszavonult a profi sporttól, nők ezrei vásárolták a posztereit és a
mezeit Ausztráliában, ami elég pénzt biztosított a megélhetéshez.
Volt valami egészen megkapó abban, hogy zavarban volt emiatt.
Miután még néhány órát elücsörögtünk a tűz előtt, úgy döntöttünk,
mára elég volt ennyi. Chance kibontotta a hálózsákomat, majd a
cipzárral lezárta a sátor térelválasztóját. A lámpát nálam hagyta,
hogy átöltözhessek.
A ruháimból füst szaga áradt, ezért mindent levettem. Volt valami
izgató abban, hogy teljesen meztelenül álltam, és csak egy vékony
nejlondarab választott el kettőnket. Talán egy egész percet is
elidőztem így, mielőtt visszavettem a melltartóm és a bugyim. Amikor
elkészültem, felhúztam a cipzárat a térelválasztó sarkán, és átadtam
Chance-nek a lámpát.
Ravaszul rám vigyorogva zárkózott vissza. A sátor rám eső fele
elsötétült, és ahogy bemásztam a hálózsákomba, rájöttem, hogy
gyakorlatilag mindent látni az ő oldalából. Igen, csak árnyalakokat,
de nagyon részletes árnyalakokat.
Chance szemben állt velem, teljesen mozdulatlanul. Nem voltam
benne biztos, de úgy éreztem, mintha egyenesen engem nézne.
Nyilván nem láthatott a műanyag válaszfalon keresztül, ettől
függetlenül olyan volt, mintha a tekintete égetne. Megragadta a
pólója alját, és lassan áthúzta a fején. A válla széles volt, a dereka
karcsú. Bár részleteket nem láttam, elképzeltem a hasán
végighúzódó izmokat, a V alakot formázó vonalat.
Hirtelen kiszáradt a szám.
Chance hosszú pillanatokig állt mozdulatlanul, csak utána
szabadult meg a nadrágjától. A hangtól, ahogy lehúzta a farmerja
cipzárját, izgatottan felmeredtek a pihék a nyakamon. A combja
vastag és izmos volt, a bokszeralsója pedig úgy tapadt rá, mintha a
második bőre lenne.
Visszatartottam a lélegzetem, amikor Chance beakasztotta
mindkét hüvelykujját az alsóba, és elkezdte lehúzni. Lehajolt, ahogy
letolta, majd visszaegyenesedett.
Minden csábító brigantik édesanyja! Tisztán ki tudtam venni
Chance szerszámát. Majdnem combközépig leért. Élesen beszívtam
a levegőt, és amikor rádöbbentem, hogy ezt ő is hallhatja, a számra
tapasztottam a kezem. Egészen addig le sem engedtem, amíg
Chance át nem öltözött, mert féltem, hogy még a végén kicsúszik
egy nyögés.
Amikor végre elkészült, végignéztem, ahogy bemászik a
hálózsákjába. Az oldalára fordult, a fejét felém fordította. Vajon
engem néz? Aztán lekapcsolta a lámpát.
– Jó éjt, Aubrey!
AH-BREE.
Lehet, hogy csak képzeltem, de a hangja olyan sűrűnek és
éhesnek tűnt, mint amilyennek én is éreztem magam.
– Jó éjt, Chance!
Nagy levegőt vettem, lehunytam a szemem, és próbáltam
megnyugodni. És ekkor döbbentem rá… Vajon Chance végignézte,
ahogy leadtam ugyanezt a műsort, és csak viszonozta a
szívességet?

Hol vagyok?
Ez volt az első gondolatom, amikor felébredtem. Kellett néhány
másodperc, hogy felfogjam. A napfény megpróbált átfurakodni a
sátorponyván. Végigtapogattam magam körül a földet, egyre
kétségbeesettebben.
Hol a kecske?
Kiugrottam a hálózsákból.
– Chance!
– Hm? – nyögött fel a válaszfal mögött.
– A kecske. Eltűnt! – Pánik robogott át rajtam. – Eltűnt!
Gondolkodás nélkül lerántottam a cipzárat.
– Nyugi. Velem van.
– Baaaa – mondta a kecske is, mintha meg akarná erősíteni:
túlreagálom.
A pulzusom azonnal lelassult. A kezemet a szívemhez
szorítottam.
– Ó, hála istennek!
Chance felült, végigsimított kusza haján.
Pislogva nézett fel. Aztán megdermedt.
 – Jesszus! Meg akarsz ölni?
Lenéztem magamra, és azon nyomban össze is fűztem a karomat
a mellkasom előtt. Eszembe sem jutott, amikor berontottam hozzá,
hogy csak bugyiban és melltartóban aludtam.
– Franc! Bocsánat. Úgy megijedtem, hogy nem gondolkodtam,
ezért nem vettem fel semmit.
Zavartan másztam vissza a saját térfelemre, és miközben
elkezdtem öltözni, a válaszfalon át kérdeztem meg:
– Hogy került hozzád?
– Annyira mélyen aludtál, hogy észre sem vetted, amikor elkezdett
motoszkálni, és át akart jönni hozzám. A rohadék addig nem
nyugodott meg, amíg át nem engedtem. Az éjszaka hátralévő
felében mellettem aludt. Neki van a legocsmányabb lehelete, amit
valaha is éreztem.
Ezen muszáj volt röhögnöm.
– Szerinted ez vicces, mi, Hercegnő?
– Nagyon. – Miután magamra vettem az utolsó ruhadarabot is,
ismét szétcipzáraztam a válaszfalat.
Chance szinte meztelenül állt előttem, csak a szűk bokszeralsóját
viselte.
Rám meredt.
– És még te akarsz privát szférát! Mi lett volna, ha pár
másodperce én csörtetek így át hozzád?
Soha nem nézett még ki ennyire szexin, mint most az alvástól
összekócolódott hajával és a már-már dühös tekintetével.
Gátlástalanul végiggusztáltam a felsőtestét, a vékony szőrcsíkot, ami
beleveszett az alsónadrágjába, és a… felállt neki.
Ó, anyám! Most már érthető, miért lett hirtelen ilyen szemérmes.
Megköszörültem a torkom.
– Te… Neked…
– Kemény.
– Igen.
– Ezt hívják reggeli merevedésnek. Nem tehetek róla, hogyan
ébredek, főleg, ha ilyen körülmények között.
– Egy kecske mellett aludtál. Ez izgatott fel ennyire? – nevettem.
 – A néhány másodperccel ezelőtti, rögtönzött pucérkodásodra
utaltam. Aztán újra rám rontasz, mielőtt lehetőségem lenne
lenyugodni.
– Ó!
– Látod, nekem ennyi is elég – rántotta magára a farmerét.
A tekintete az enyémbe fúródott, égetett. A farmerének feszülő
izgalmával még szexibb volt. Bármennyire is kínosan éreztem
magam, amiért ilyen helyzetbe hoztam, tetszett a gondolat, hogy
miattam áll fel neki. Egyre kevéssé tudtam kordában tartani a
vonzalmamat iránta. Minden egyes másodperccel, ami eltelt, egyre
inkább feszültem a két combom között attól, ahogy rám nézett.
Ilyenkor hálás voltam, hogy nőként legalább el tudom rejteni az
izgalmamat. De attól még a helyzet nem volt valami rózsás. Tennem
kellett valamit.
Megköszörültem a torkom.
– Mik a tervek mára?
Chance magára húzott egy pólót.
– Ennünk kéne valamit.
– Oké, akkor megreggelizünk? – kérdeztem ostobán.
– Igen. Reggelit. Mert mi mást lehetne még enni?
Uh.
– Nem, a reggeli jó – nyögtem ki nagy nehezen. – Éhes vagyok.
Te is?
– Ki vagyok éhezve.
A tekintete azt sugallta, nem feltétlenül kajára gondol.
Én is ki vagyok éhezve.
– Oké, akkor… – másztam át a saját részembe, hogy
összeszedjem magam.

Körülbelül egy órába telt, mire tábort bontottunk, és mindent

visszarámoltunk a kocsiba.
Megállapodtunk, hogy egy gyorsétteremben reggelizünk, ami
közvetlenül az autópálya felvezető szakasza előtt volt. Chance ment
be megrendelni a huevos rancherost és a kávékat. Kihasználtam az
alkalmat, elővettem a telefonomat, és beütöttem a Google-ba:
Chance Bateman Ausztrália.
Meg is volt. Képek ugrottak fel. Némelyiken felsőruházat nélkül
szerepelt, némelyiken a fehér póló a nyakába vetve lógott,
némelyiken még a formás hátsójából is lehetett látni valamennyit. A
képeken szexin vigyorgott, ami annyira jellemző volt rá. Fészkelődni
kezdtem az ülésben. Az a brigantiféle mosoly. Anyám, de jóképű! Az
egyik kép többször is felbukkant. Ez volt az, amit 19,99 dollárért
(plusz szállítási és kezelési költség) poszternagyságban meg is
lehetett venni. Olyan fotót is feldobott a Google, ahol egy lány a
poszter előtt állva úgy tesz, mintha a fenekébe akarna harapni.
Gyanítottam, hogy mások is játszanak ilyen „harapj bele Chance
barackjába” játékot, vagy legalábbis annak valami sajátos, kicsavart
verzióját.
Mivel tudtam, hogy bármelyik percben visszatérhet, olyan gyorsan
olvastam végig a régi cikkeket és a közösségi médiában kitett
posztokat, hogy megfájdult tőle a szemem. Nyilvánvalóan Chance-t
inkább a debütáló meccsen szerzett sérüléséről és a külseje miatt
ismerték sokan. Nem tehetek róla, de büszkeség dagadt bennem,
hogy amikor az élet megdobta citrommal, képes volt limonádét
csinálni belőle. Ahogy lejjebb görgettem, rábukkantam néhány
képre, ahol egy vonzó szőke modellel szerepelt különböző nyilvános
eseményeken. Piper Ramsey. A gyomrom mélyén kis – na jó, lehet,
hogy inkább nagy – féltékenység támadt.
Az ablaknál felhangzó kopogás riasztott meg. Azonnal a
vezetőülésbe löktem a telefonom. Vagyis inkább hajítottam.
– Itt a kávéd – mondta Chance az ablaküvegen keresztül. Miután
beadta nekem, megkerülte a kocsit, és behuppant a vezetőülésbe. –
Mit néztél annyira?
– Öhm… semmit. Én csak…
Franc!
Mielőtt esélyem lett volna bármiféle magyarázattal előállni,
Chance felemelte a telefont, és a hüvelykujjával végigpörgette a
képeket.
– Hát… most már mindent láttál, nem igaz?
– Igen… és… ez elképesztő!
 Chance kurta, ingerült nevetést hallatott.
– Elképesztő, mi?
– Igenis az!
– És mondd csak, Aubrey, mi abban az elképesztő, ha az egész
életedet egyetlen dologra tetted fel, és gyakorlatilag már rögtön az
első pillanatban összeomlott az egész? Mi abban az elképesztő, ha
a kudarcod miatt válsz híressé, és nem a sikereid miatt? Tudod, mi
volt annyira jó ebben az útban veled? Hogy eddig nem ismerted azt
a fickót, akit mindenki ismerni vél. Most viszont már te is csak azt
látod bennem.
Franc! Most tényleg feldühítettem.
– Sajnálom, én nem gondoltam…
– Akkor mégis mit gondoltál?
– Azt, hogy elképesztő, hogy a megpróbáltatások ellenére így ki
mersz állni, büszkén, és hogy teljesen egyedül ekkora hírnevet
szereztél, és hogy mennyire figyelemre méltó vagy, és tudod, még
mit gondoltam? Hogy ki lehet ez a Piper. Kíváncsi voltam, de nem
rosszakaratból. Egyszer sem gondoltam semmi rosszra.
Chance mélyen beszívta a levegőt.
– Induljunk inkább – mormolta.
Szörnyen éreztem magam, amiért így megbántottam, és bár az
internet nyilvános, mégis úgy éreztem, mintha beletenyereltem volna
a magánéletébe. Megbántottam, és akár beismertem, akár nem,
sajgott a mellkasom miatta. Azt hiszem, kezdtem beleszeretni, és ez
megrémített.
Kellemetlen csend ülte meg a levegőt, legalább egy órán
keresztül. Chance egyedül akkor mozdította el a kezét a kormányról,
amikor Esmeralda Hópihét kakasmártásban úszó sült krumplival
kínálta. Még a kecske is szerette azt a csípős szószt.
Aztán Chance egyszer csak rám nézett.
– Sajnálom, hogy úgy rád förmedtem.
– Semmi baj. Sajnálom, hogy kényelmetlen helyzetbe hoztalak.
– Valószínűleg én is ugyanezt tettem volna a helyedben. Csak…
ez az egész online dolog… hülyeség. Én nem az vagyok, akit ott
láttál. Ha tudni akarsz valamit, kérdezz! Azok az emberek, akik azt a
sok szarságot kiposztolták, nem is ismernek engem.
 – Szerintem én ismerem, milyen vagy igazából.
– Valószínűleg többet tudsz, mint a legtöbb ember. Veled mindig
önmagam voltam, az első pillanattól kezdve. Annak ellenére, hogy
mindig húzom az agyad, jól érzem magam veled, és ez ritkaság.
Az érzés visszatért a mellkasomba.
– Én is így érzek, még ha nem is igazán értem, miért. Csak azt
tudom, hogy örülök, amiért az útjaink keresztezték egymást.
Chance megpöccintette a bólogató figurát.
– Gondolj csak bele, ha nem veszed akkor kézbe Mr. Obamát, ki
tudja, hol lennénk mi ketten? – A hátsó ülésre bökött. – És ki tudja,
hol lenne ez a kis dög?
– Valószínűleg ájultan az út szélén.
Chance hátrapillantott a kecskére.
– Ehelyett felzabálja az ételünket, és mindkettőnkhöz odabújik
éjszaka. És ezt nem nekem köszönheti. Csakis neked – vetett rám
egy dögös pillantást. Aztán a térdemre ejtette a kezét, én meg
összerezzentem. Ugyanakkor furcsa vágyakozás töltött el. –
Aranyos vagy. Jó szíved van. Az a pöcs Harrison egy napon nagyon
bánni fogja.
Amikor elvette a kezét, legszívesebben visszahúztam volna. Amit
mondott, abba a testem legmélye is beleremegett. Leírhatatlan érzés
volt. Nem tudtam, mit válaszoljak, ezért csak bekapcsoltam a rádiót.
A Beach Boys Good Vibrations száma csendült fel.
Chance feltekerte a hangerőt.
– Nofene! Rólad és a varázspálcádról énekelnek, Hercegnő.
Eltakartam a szám, amikor kibukott belőlem a nevetés, de aztán
már mind a ketten vihogtunk. Végre eloszlattuk a korábbi
feszültséget, és ettől megkönnyebbültem.
Miután megálltunk ebédelni, és még néhány órát autóztunk,
Chance felém fordult.
– Nagyon sietsz Temeculába?
– Csak egy hét múlva kell kezdenem az új helyemen, és a ház,
amit kibéreltem, mindennel fel van szerelve, úgyhogy nem igazán.
Miért?
– Szeretnék egy kis kitérőt tenni, mielőtt besötétedik.
– Rendben, nem gond. De miről van szó?
– Olyasmiről, ami kemény és mély – kacsintott.
Nos… Ezzel igencsak felkeltette a kíváncsiságomat.
 HATODIK
FEJEZET

Onnan, ahol leparkoltunk, ráláttunk a Grand Canyon meredek

sziklafalaira. Lenyűgözően szép volt.
– Ó, istenem, Chance! El sem hiszem, hogy nekem nem jutott
volna eszembe megállni itt. Pedig mindig szerettem volna látni. Fel
sem tűnt, hogy útba esik. Annyira lélegzetelállító!
Ahogy Chance-re pillantottam, rájöttem, hogy a fenséges
sziklacsúcsok helyett engem figyel.
– Igen, nagyon szép – mondta halkan.
– Csináljunk egy képet!
Chance csinált rólunk egy szelfit a telefonjával a Grand Canyonnal
a háttérben. Aztán átküldte nekem is, hogy meglegyen. Nagyon jól
sikerült. A nap belesütött kék szemébe, és mindketten boldognak és
gondtalannak tűntünk. Azt kívántam, bár örökké tartana a pillanat,
bár soha ne kellene elhagynunk ezt a helyet.
Ahogy ott ültünk a panoráma előtt, és a lenyugvó nap vöröslő
izzását néztük, Chance hirtelen megszólalt:
– Mesélj a családodról!
– Az anyám Chicagóban él. Egyáltalán nem örült, hogy
elköltözöm. Én vagyok az egyetlen gyermeke. De mióta újra férjhez
ment, úgy érzem, már nincs rám akkora szüksége. Az apám egy
évvel azután meghalt, hogy elvégeztem a jogi egyetemet, így
legalább a szemtanúja volt, hogy megvalósítottam az álmát, hogy
ügyvéd legyek, mint ő.
– Az ő álma volt. Nem a tiéd – mondta Chance megértően.
– Nem. Én tényleg nem ezt akartam.
– Mi a te álmod?
– Csak boldog és teljes életet akarok, de már fogalmam sincs, ez
mit jelent, és hogy érhetném el. Annyi minden összejött. Úgy érzem,
válaszúthoz érkeztem.
 – Ettől még nem fog összedőlni a világ. Ez jó alkalom, hogy
megtaláld önmagad, főleg, hogy nincs senki, aki visszatartana.
– Azt hiszem, igazad van.
– Ha már itt tartunk, azt hiszem, Kigolyózott Harryt elijesztettük.
A nevetésünk végigvisszhangzott a tájon.
Kinyújtóztattam a két karomat, és felpillantottam az égre.
– Tudod mit? Most határozottan boldog vagyok. Ez… a mi kis
kalandunk jót tett a lelkemnek.
Chance arcán őszinte mosoly villant fel.
– Jó lelked van. Rögtön láttam, annak ellenére, hogy picsaként
viselkedtél. És tudod, miért vagy boldog?
– Na miért?
– Mert végre elengedted magad.
– Csak nem te húztad ki a karót a hátsómból, amíg a sátorban
aludtam?
– De. És elégettem a tábortűzben – lökött meg vállal.
– És mi van a te családoddal? – váltottam témát egy mosollyal. –
Hol élnek?
Chance megvakarta az állát.
– Ahogy te, én is elveszítettem az apámat. Hasnyálmirigyrákban
halt meg, néhány évvel a sérülésem után.
– Nagyon sajnálom.
– Van egy húgom, Adele. Két évvel fiatalabb nálam. Mikor apa
meghalt, anyámmal úgy döntöttek, hogy visszaköltöznek az
Államokba, de én Melbourne-ben maradtam. Sosem terveztem,
hogy visszajövök, de Adele elég nagy szarba keveredett. Szüksége
volt rám, ezért nem volt más választásom, mint mindent otthagyni,
hogy elintézzem az itteni dolgokat.
– Mi történt?
– Elég hosszú történet, de tömören annyi, hogy összejött egy
drogdílerrel, és ő is rászokott a cuccra. Egy kibaszott rémálom volt
az egész.
– Istenem, de szörnyű!
– Bűntudatom volt, mert apa meghalt, és nekem kellett volna
átvennem a családfő szerepét, aki vigyáz rá, de a saját seggembe
dugtam a fejem Melbourne-ben, és fogalmam sem volt róla,
mennyire rosszul állnak a dolgok Adele-lel.
– Hol van most?
– Hermosa Beach… Elég közel lakik hozzám.
– És jól van? – érdeklődtem.
– Sokat javult, de még nincs túl rajta. Nem azzal a rohadékkal van,
és ez a lényeg.
– És anyukád?
– Épp tőle jöttem, amikor összefutottunk mi ketten. Ideiglenesen
Iowában él, hogy a saját anyja közelében legyen. A mami haldoklik.
Mielőtt megbetegedett, anyám is Kaliforniában élt, a közelünkben.
– Sajnálom, ami a nagymamáddal történt.
– Köszi.
– Szerintem nagyon önzetlen volt tőled, hogy mindent otthagytál,
és visszaköltöztél ide a húgod miatt.
– Nos, az életemet addig önzőn éltem, de a család mindig is az
első. Ezt a nehezebb úton tanultam meg. Adele és az anyám
jelentenek nekem mindent.
– Szerencsések, hogy számíthatnak rád. Bárcsak nekem is
nagyobb családom lenne!
– Egy nap majd lesz sajátod.
– Szeretnék, de nem vagyok benne biztos, hogy valaha is lesz.
Eddig nem igazán volt szerencsém a férfiakkal.
– Ne mondd, hogy voltak Harrisonnál is nagyobb balfaszok!
Kuncogni kezdtem.
– De pont olyanok voltak.
– Hadd találjam ki! Miután szakítottál velük, fogadok, hogy mind
rohantak volna vissza hozzád. Igaz?
Nem azonnal válaszoltam.
– Most, hogy belegondolok… igen. Csak néhány pasim volt, de
egy idő után mindannyian újra bepróbálkoztak. Hogy jöttél rá?
– Csak tippeltem.
– Ezt nem igazán értem.
– Nehéz olyan lányt találni, mint te.
– Olyan lányt, mint én? Ezt magyarázd meg!
 – Oké. Szép nőt találni nem túl bonyolult, ugye? És biztosan nem
nehéz okosat sem. És persze vannak jószívűek. De tapasztalatom
szerint rendkívül ritka, amikor mindezt egy csomagban kapod.
– Ne is próbáld beadni, hogy te, Chance Bateman, nehezen
találsz megfelelő nőt! Bárkit megkaphatsz, akit csak akarsz.
Chance rám hunyorgott.
– Ezt gondolod?
– Tévedek? Nem tapadnak rád a csajok, mintha mágnes lennél?
– Az őrült, pszichopata ribancok tényleg tapadnak rám.
– Sosem kaptál még komplett csomagot?
– Egyszer. Legalábbis azt hittem, de aztán kiderült, hogy
hatalmasat tévedtem. Azt hittem, szerelem volt, de aztán kiderült,
hogy csak rajongás.
– Piper?
Chance arckifejezése mogorvává sötétedett, ahogy lesütötte a
szemét.
– Igen.
– Mi történt?
– A menyasszonyom volt.
– Hűha! El akartad venni?
– Igen. Három hónappal azután, hogy összejöttünk, megkértem a
kezét. Nem volt valami okos dolog.
– Piper gyönyörű nő.
– Te szebb vagy – vágta rá Chance habozás nélkül.
– Te meg egy kibaszott hazug!
– Nincs okom hazudni. Én láttam őt smink nélkül. És téged is
láttalak így. És azt mondom, hogy te sokkal szebb vagy.
A képek alapján, amit láttam, Piper szőke, vékony és a szó
konvencionális értelmében szép. Én, a rakoncátlan, vörösesbarna
hullámaimmal és a telt alkatommal egyáltalán nem hasonlítok rá.
– Hogy mondhatsz ilyet? Ő egy rohadt szupermodell! Hogy
versenyezhetnék vele?
– A te szépséged sokkal természetesebb. Nincs szükséged
sminkre. A hajad nem rendezett, hanem vad. Szexi. Az orrodon
szétszórt szeplők karakteressé tesznek. Gondolatban mindig
megpróbálom összekötni őket. Amikor mozogsz, a melled is veled
mozdul, mert nem műanyagból van. A hátsódról pedig már ne is
beszéljünk! Folytassam?
Hirtelen úrrá lett rajtam a szégyenlősség. Idegesen vigyorogtam,
és félrenézve kérdeztem:
– Mi történt vele?
– Hát… mint azt tisztességtelen úton megtudtad, Piper igazi
híresség a maga nemében. Egy szórakozóhelyen találkoztam vele
először, amikor leszerződtem a csapathoz. A sérülésem után egy
darabig még mellettem maradt. Élvezte a rivaldafényt, ami együtt jött
a hirtelen és furcsa hírnévvel. De ahogy teltek a hónapok, az
izgatottsága alábbhagyott. Már nem voltam elég neki. Amikor pedig
depressziós lettem, és nem akartam kimozdulni sem, Piper a hátam
mögött összejött az egyik csapattársammal. Most már házasok, két
gyerekük van.
– Hű! Micsoda egy picsa!
Chance nevetve hátrahajtotta a fejét.
– Hercegnő, te most tényleg a P betűs szót használtad?
– Igen. Életemben először, de megérte.
– Nem is tudtam, hogy ilyen mocskos szád van.
– Én sem, de a fenébe is, jó érzés volt kimondani.
– Tetszett, ahogy kimondtad. Szerintem a kanyonba is
leordíthatnád. Szép széles és nyílt.
– Tényleg?
– Igen. Csináld. Csináld! Add ki magadból!
– Picsa!
– Még hangosabban!
– Picsa! – visszhangzott a kiáltásom.
– Még egyszer!
– PICSA! – üvöltöttem teli torokból.
A mögöttünk parkoló autóban valami hangosan koppant. Chance
felpattant, hogy megnézze, mi történt.
– Fenébe! Úgy megijesztetted Pörköltet, hogy összetojta magát.
És leesett.
– Jaj, ne!
– Ez még nem minden.
– Mi az? – pattantam fel, és odarohantam mellé.
 – Amikor azt mondtam, hogy összetojta magát, úgy megijedt…
szó szerint értettem. A kis rohadék a hátsó ülésre szart.
– Micsoda?
Ahogy Chance megpróbálta a mocskot nedves törlőkendővel
feltakarítani, a Grand Canyon-kirándulás hangulata hivatalosan is
tönkrement. Amúgy is kezdett túl sötét lenni, hogy élvezzük a
látványt.
– Nem bánnád, ha ma este nem kempingeznénk? – kérdeztem. –
Szeretnék letusolni és ágyban aludni.
– Mit szólnál, ha keresnénk egy szállodát a közelben,
megvacsoráznánk, vennénk egy forró zuhanyt, és egy ágyban
fejeznénk be az éjszakát?
– Mi?
– Úgy értem, én is szeretnék ágyban aludni.
– Ó!
– De mi lesz, ha nem találunk helyet, ahol kecskét is fogadnak?
– Tutira nem fogunk, úgyhogy be kell majd csempésznünk.
Chance megállt egy drogériánál útközben. Én a kocsiban vártam.
Amikor visszatért, egy műanyag szatyrot nyomott az ölembe.
Palackozott víz, rágcsálnivaló, ragasztószalag és… pelenka volt
benne.
– Te komolyan pelenkát vettél?
– Igen. Eldobható. Kitaláljuk, hogy tegyük rá, aztán irány egy szép
szálloda.
– El sem hiszem, hogy nem gondoltam erre. Egész idő alatt nem
intézte el a dolgát?
Chance hátrabökött.
– Láttad, mennyit szart az előbb? Napok óta visszatarthatta.
Mindketten hisztérikus nevetésben törtünk ki. A könnyeinket
törölgettük. Amikor megnyugodtunk, Chance beindította a kocsit, és
az autópálya felé indult.
Valahol Arizona közepén járhattunk, amikor bekanyarodott egy
meglehetősen előkelő szálloda parkolójába, alig tízpercnyire a
sztrádától. Miután megkaptam a kulcsokat, kiötöltük a tervet: én
elterelem a recepciós figyelmét, amíg Chance becsempészi a
kecskét. Az állatot az egyik gyapjúsálamba csavarva robogott el a
pult mellett, a lift felé.
Amikor felértem, a szobáinkat összekötő ajtó már nyitva volt, és
Chance valahogy felügyeskedett Esmeralda Hópihére két eldobható
pelenkát, amit ragasztószalaggal rögzített, hogy a helyükön
maradjanak. Chance nem vette észre, hogy figyelem, miközben a
kecske két lábra emelkedett a karjai között, és megnyalta az arcát.
– Jól van, haver. Nyugodj meg! Jó kis krapek vagy, ugye tudod?
– Olyan édesek vagytok együtt.
Chance felém kapta a fejét. Meglepődés suhant át az arcán, hogy
ott állok.
– Kezd hozzám nőni a kis fickó.
– Ismerős érzés.
Te is kezdesz hozzám nőni.
– Arra gondoltam, hogy szerzek valami finomságot. Szereted a
bort? – kérdezte Chance.
– Igen. Igazából eléggé hiányzik, hogy megigyak egy pohárral.
– Mit szeretsz?
– Bármilyen fehéret.
– Én inkább a vöröset. Úgyhogy hozok mindkettőt.
– Jól hangzik – mosolyogtam rá. – Hová mész amúgy?
– A térkép szerint úgy két mérföldre van több étterem és egy
italbolt is.
– Jó. Én addig lezuhanyozok.
– Oké. Vacsorára valami kívánság?
– Lepj meg!
Miután Chance elment, bevettem magam a luxusfürdőbe. Ahogy a
forró víz végigfolyt rajtam, az összes érzés, ami az elmúlt napokban
feszültté tett, minden egyszerre zúdult rám. Ekkor döbbentem csak
rá, hogy az út utolsó szakaszába értünk. Nem tudtam, hogyha
odaérünk, ahol Chance-nek ki kell szállnia, az útjaink egyszerűen
különválnak majd, vagy esetleg többre vágyik ennél. A
telefonbeszélgetés alapján, amit véletlenül hallgattam ki, nyilván volt
valami, amit eltitkolt előlem. Nem kérdeztem meg, hogy jelenleg van-
e valakije, amikor azt mondta, „bonyolult” a helyzete. Még ha tudtam
is, hogy az is egy lehetőség, hogy nem szingli, akkor sem tudtam
gátat szabni az érzéseimnek. Chance volt az egyetlen dolog az
életemben, amit helyénvalónak éreztem – az egyetlen dolog, amit
otthonosnak éreztem, mióta csak az eszemet tudom.
Felvettem egy pólót meg egy pamut rövidnadrágot, és
bekapcsoltam az HBO-t, hogy azt nézzem, amíg Chance-re várok.
Esmeralda Hópihe felugrott mellém az ágyra. Eltelt egy óra, de
Chance nem ért vissza. Minden múló perccel egyre nagyobbra
duzzadt a zsigereimet feszítő érzés.
Mi van, ha soha nem jön vissza?
Ostoba gondolat volt. Chance nem adott rá okot, hogy ezt
higgyem. Mégis kezdtem bepánikolni. Talán csak kimerültem az
utazástól, és képzelődöm. Amikor újabb fél óra telt el, felhívtam a
mobilját. Nem vette fel.
A pánik percről percre nőtt, a szemem megtelt könnyel. Hiába
tudtam, hogy valószínűleg túlreagálom, már a zuhany alatt
elveszítettem a kontrollt az érzelmeim felett, és az, hogy Chance
nem válaszolt, csak olaj volt a tűzre.
Az ajtó ekkor vágódott ki, én pedig sietve elmázoltam a
könnyeimet.
– Ezt a szívást – nyögte Chance.
A két szatyrot a szobámban lévő íróasztalra tette. Ekkor vette
észre, hogy a szememet törölgetem.
– Aubrey, te sírsz? Mi történt?
– Nem, semmi, jól vagyok. Semmi baj.
– Nem úgy néz ki, mintha minden rendben lenne – lépett oda
hozzám. – Mi a fene folyik itt?
– Sokáig voltál távol, és hívtalak a telefonodon, de nem vetted fel,
én meg kezdtem azt hinni, hogy talán…
Fenébe!
Chance többször is pislogott.
– Azt hitted, nem jövök vissza?
– Csak egy futó gondolat volt. Tudtam, hogy nevetséges, de nem
tudtam mit tenni ellene. Hosszú volt az út, és azt hiszem, én csak
kimerültem.
Óvatosan, a hüvelykujjával törölte le a könnyeimet.
 – Sajnálom, hogy megijesztettelek. – A kezébe vette az államat,
és felemelte, hogy a szemébe nézzek. – Soha nem tennék ilyet
veled.
A szívem hevesen vert, ahogy magához húzott. A testem mintha
beleolvadt volna az ő kemény és meleg testébe. Olyan szorosan
ölelt, hogy a szíve dübörgése hozzáigazodott az enyémhez. Nem
akartam, hogy elengedjen. Ne engedj el!
Amikor végül elhúzódott, hideg levegő áramlott a helyére.
– Elfelejthetnénk ezt az egészet? – kérdeztem. – Csak
elvesztettem a fejem egy pillanatra. – Szipogva letöröltem az utolsó
könnyeket is. – Mi tartott ilyen sokáig?
Nem válaszolt. Még mindig komoly arccal tanulmányozott. Úgy
tűnt, mintha nagyon gondolkodna valamin. Nem rémlett, hogy
bármikor is láttam ennyire komolynak.
Végül megszólalt:
– Két étterembe is be kellett mennem. Az elsőnél azt mondták,
legalább egy órát kell várnom, és a másodiknál is hasonló választ
kaptam. A telefonom pedig lemerült, ezért nem értél el – vette elő a
zsebéből, és feldugta a töltőre.
Magamban morogva ráztam meg a fejem, amiért ilyen hülyén
túlreagáltam.
Chance átnyújtott egy papírpoharat.
– Felejtsük el ezt az egészet, és vacsorázzunk egy jót, oké?
Elővettem a legőszintébb mosolyomat.
– Remekül hangzik.
A szobámban lévő kisasztalhoz telepedtünk le, egymással
szemben. Csendben ettünk. Chance háromféle főételt rendelt az
olasz étteremben: padlizsánból készült lasagnét, parmezános csirkét
és pasta primaverát.
Chance bort töltött.
– Tudom, hogy rengeteg kaját hoztam, de talán ő is kér belőle –
tett le egy tányért Esmeralda Hópihének.
A levegőben lógó feszültség nem csökkent. Újra töltöttem a
chardonnay-ból, hogy elzsibbasszam az érzéseimet.
Miután feltakarítottunk, Chance visszament a szobájába. Üresnek
és zavartnak éreztem magam. Talán a sírásommal megijesztettem.
Mivel túl sok bort ittam, lefeküdtem, és csak bámultam a plafont, ami
mintha forgott volna előttem. A szédülés valahogy bátorságot adott.
Felkeltem, kinyitottam az átvezető ajtót.
Víz zubogott, a kecske a fürdő ajtaja előtt várakozott.
Lefeküdtem Chance ágyára, belegömbölyödtem a pehelytollal
töltött párnába. Amikor Chance kijött a fürdőből, megállt az ágy előtt.
Csak egy fehér törülközőt viselt. Sűrű haja vizesen simult hátra.
Vízcseppek araszoltak a mellkasán. Szerettem volna az ajkammal
levadászni őket. A szívem majd kiugrott a mellkasomból a vágytól.
– Mit keresel itt, Aubrey?
Hirtelen felültem.
– Nem akarod, hogy itt legyek?
Chance egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Késő van. Azt hiszem, jobb, ha visszamész a szobádba.
Ez nem ő.
A gyomrom összeszorult. A megalázottság nem a megfelelő szó
volt arra, amit éreztem.
– Ó! Rendben. Igazad van. Nem vettem észre, milyen késő van.
Chance csak állt ott, fölém tornyosulva, miközben hatalmas
kezével a törülközőjét markolta, ahogy elsiettem mellette.
Egyedül tértem vissza a szobámba, forgolódtam, töprengtem,
mitől vált ennyire hűvössé. Hiszen ma rengeteg jel azt mutatta, hogy
akar engem. Megnyíltunk egymásnak. Nevettünk. Azt mondta, szép
vagyok.
Talán mindent félreértettem?
Talán csak kedves akart lenni. Talán vonzódott hozzám
valamennyire, de nem igazán akart. Talán a bőgésemmel
kiakasztottam.
Sokkal jobban összezavarodtam, mint bármikor korábban. Az
egyetlen dolog, ami biztosnak tűnt: az út vége piszkosul fog fájni.
 HETEDIK
FEJEZET

A következő reggel kínos volt, de nem olyan izgalmasan kínos, mint

az azelőtti reggel a sátorban. Szarul aludtam, és az esti elutasítás,
ami szomorúságot hagyott bennem, mostanra haraggá változott.
Egy kamionosokkal és nyugdíjasokkal teli gofrizóban ültünk.
Megkavartam a kávémat, majd a kanalat hangosan csörömpölve
ejtettem az asztalra.
– Minden rendben, Hercegnő?
– Minden rendben.
Kerültem a szemkontaktust, az ablakon bámultam kifelé,
miközben a kávét kortyolgattam. Keserű volt… de én is az voltam.
Chance hátradőlt a boksz kanapéján, a karját a tetejére tette.
– Lehet, hogy nem vagyok szakértő a nők terén, de ahhoz eleget
tudok, hogy a rendben azt jelenti, kibaszottul nincs rendben semmi.
– Nos, úgy tűnik, engem nem ismersz, mert nálam a rendben azt
jelenti, rendben.
Chance nem törődött azzal, amit mondtam, ugyanott folytatta a
szó elemzését:
– És ha a rendőrség által kiszabott bírság egyenesen arányos a
sebesség átlépésének mértékével – itta ki a kávéját, majd felém
billentette a bögréjét –, akkor az általad kiszabott rendelet alapján
piszok gyors lehettem.
A pincérnő szakította félbe az eszmecserét.
– Minden rendben?
– Minden rendben! – csattantam. Olyan gyorsan és csípősen
sikerült rávágnom, hogy a lány meg is lepődött.
– Bocsánat. A havibaj nála ilyen – vonta meg Chance a vállát.
A pincérnő tekintetében együttérzés csillant. Szerintem tényleg
megsajnálta. Megvártam, amíg a lány odébbáll.
– Abbahagynád?
– Mit?
 – Hogy kitalálsz dolgokat rólam.
– Nem vagyok biztos benne, hogy csak kitaláció. Ma reggel
tényleg úgy viselkedsz, mint egy kibaszott dög. És talán tényleg az a
bajod. Megjött, Aubrey? Ez a baj?
– Nem vagyok dög, és nem… nem ez a baj.
– De azt elismered, hogy baj van.
– Mi ez, vallatás? Most már ügyvéd vagy? Mert én azt hittem,
hogy a feneked mutogatásából élsz.
Chance rám meredt. Én vissza rá. Legalább ahhoz eléggé
felbosszantottam, hogy amíg megreggelizünk, kussolni fog. Komor
csendben ettünk, aztán Chance elvitte a kecskét sétálni, mielőtt újra
útnak indultunk.
Ő vezetett először. Öt percre rá pedig megszólalt a telefonom.
Harrison neve villant fel a képernyőn.
– Nem akarsz beszélni a kis szeretőddel? – kérdezte Chance
tréfálkozva.
Én komolyan válaszoltam:
– Nem. Próbálok csak egyszer idióta lenni, márpedig aki már
bebizonyította, hogy milyen is valójában, akkor nem számít, hogy
utána mit mond.
Chance futólag rám nézett, majd vissza az útra. Ezután még egy
órán át csendben voltunk.
– Mit gondolsz egy újabb kitérőről? Kis kiruccanás a bűn
városába? Egy vagy két éjszakára?
Még két éjszakát vele tölteni nem tűnt valami okos dolognak. Már
így is olyasmit éreztem, amit ő nem. Az a legbölcsebb, ha
megtartom a távolságot kettőnk közt.
– Jobb lenne, ha Kaliforniába mennénk – feleltem szomorúan.
Chance is elszomorodott a választól, amivel még jobban
összezavart.
– Oké, ha ezt akarod.
Órákkal később – hiszen ez az utolsó teljes napunk együtt – levert
hangulat telepedett rám. Megálltunk tankolni, és Chance szájából –
szokás szerint – egy Pixy rúd lógott, amikor visszatért a kocsihoz.
– Kérsz te is egy kis szopogatnivalót? – húzott elő a farzsebéből
egy maréknyi lila pálcikát.
 – Kösz, nem.
– Biztos? Pedig úgy nézel ki, mint akire ráférne egy kis
szopogatás – kacsintott.
– Miért csinálod ezt?
– Miért eszek cukrot?
Mindketten beszálltunk az autóba. Ismét Chance vezetett.
– Nem. Állandóan szexuális célzásokat teszel.
– Gondolom azért, mert folyton ez jár a fejemben, amikor a
közeledben vagyok. – Kikanyarodott a kút mellől, majd a parkolóból
is.
– Kivéve tegnap este – motyogtam az orrom alatt, de nyilván
hangosabban, mint akartam.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Nem lehetne, hogy ne beszéljünk a tegnap estéről? Elég
idiótának éreztem magam. Nem kell úgy tenned, mintha
érdekelnélek, csak hogy jobban érezzem magam. Nagylány vagyok.
– Mi? – húzta össze a szemöldökét. – Azt hiszed, hogy nem
érdekelsz?
Megvontam a vállam, a szememet forgattam.
Chance káromkodva lehúzódott az út szélére. Még egy mérföldet
sem tettünk meg a benzinkúttól. Ha így haladunk, sosem szabadulok
meg tőle. Leparkolt, majd kiszállt, és keményen becsapta maga
mögött az ajtót. Az egész kocsi belerázkódott a haragjába. Bentről
figyeltem, ahogy fel-le járkál. A haját tépte, magában morgolódott.
Nem tudtam kivenni a szavait, de nem is kellett. Anélkül is biztosra
vettem, hogy csupa négybetűs szitokszó.
Mi a fenéért ilyen dühös? Mert leszóltam a béna vicceit? Mert
rosszul érzi magát, amiért visszautasított? Örültem, hogy mérges…
mert én is az voltam. Néhány perc múlva én is kiszálltam az autóból.
– Tudod mit? Tedd túl magad rajta! Valaki végre beszólt neked.
Szívás, ha visszautasítanak – gúnyolódtam. – Bár te tutira nem
ismered ezt az érzést.
Chance abbahagyta a járkálást, és rám meredt. Az állkapcsában
tikkelt egy izom, és úgy nézett ki, mint aki teljesen kiakadt. Akartam,
hogy felrobbanjon.
 – Tudod mit? Rengeteg férfi talál vonzónak, ezért cseppet sem
érdekel, ha te nem tartasz annak. Te sem vagy más, mint Harrison.
Egy dolog, amit mondasz, és teljesen más, amit teszel.
Ez volt az utolsó csepp. Chance robbant.
Bár határozottan nem úgy, ahogy számítottam rá. Felém indult.
Dühösnek tűnt. Egészen addig hátráltam, míg a kocsinak nem
ütköztem, onnan nem volt tovább hova menekülni. Chance
betolakodott a személyes terembe. A két karjával megtámaszkodott
a két oldalamon, a kocsi tetején, én közé és a jármű közé szorultam.
Lehajolt, hogy az arcunk egy vonalban legyen. Amikor megszólalt,
az orra csak egy hajszálnyira volt az enyémtől.
– Egy dologban igazad van, Hercegnő. Nem érdekelsz.
Nem voltam hajlandó megadni neki azt az elégtételt, hogy előtte
sírjam el magam, de legbelül megszakadt a szívem.
– Érdekeltél, amikor megláttalak azon az első napon a boltban, a
bólogatós figurával a kezedben. Eszméletlenül szép voltál. Sőt:
gyönyörű. De most már nem érdekelsz egy cseppet sem. Most, hogy
már ismerlek, nem.
Legszívesebben hozzávágtam volna, hogy menjen a picsába. De
még úgy is, hogy szörnyű dolgokat mondott, még így is
megbabonázott. Ahogy a szeme színe kékről szürkévé vált a dühtől.
Ahogy a mellkasa fel-le hullámzott. És a fenébe is! Olyan jó illata
volt. Csak álltam ott, és vártam, hogy befejezze a mondanivalóját.
Mert lássuk be: másra nem voltam képes.
– Most már látom, mi van a ribanc dög álarca mögött: egy nő, akit
megbántottak, mégis képes kiállni magáért, mert mélyen legbelül
romantikus. Az a szó, hogy érdekelsz, meg sem közelíti azt, amit
valójában érzek, amikor rád nézek. Tudni akarod, valójában mit
váltasz ki belőlem?
Valahogy sikerült bólintanom.
– Az egyszerű érdeklődés túl sekélyes ahhoz képest, amit én
érzek. Kurvára meg akarlak kapni. Nézni téged, miközben olyan
mélyre hatolok beléd, hogy az már a fájdalommal határos. Olyan
mélyre, hogy napokig járni se tudj tőle. Az egyetlen dolog, ami szebb
lehet az arcodnál, amikor rám mosolyog, az az, amikor úgy nézlek,
hogy közben benned vagyok.
 Lehunyta a szemét, és a homlokát az enyémhez támasztotta.
– Szóval igen, igazad van. Nem érdekelsz. Hanem rabul ejtesz.
Biztos voltam benne, hogy ő is érzi, milyen vadul dörömböl a
szívem, még úgy is, hogy a mellkasunk nem ért össze.
– Akkor nem értem.
Chance az egyik kezével megsimogatta az arcomat. Annyira
gyengéd volt! Aztán az ujjai lesiklottak a torkomra. Egy hosszú
pillanat telt el némán. A hüvelykujján érezhette a szívverésemet.
– Bárcsak másképp lennének a dolgok! – szólalt meg.
Az út következő néhány órájában az érzelmeim felbolydultak.
Mindketten hallgattunk, de ez már nem az a dühös feszültség volt.
Enyhén szólva is összezavarodtam. Amikor megpillantottam az első
táblákat, amelyeken már Las Vegas felirat szerepelt, az egyetlen
dolog, amit világosan láttam a zűrzavarban, hogy nem álltam készen
rá, hogy véget érjen ez az út.
– Ha még mindig áll az ajánlatod, akkor mégiscsak szeretném azt
a kis kitérőt. – A hangom halk volt, már-már tétova.
Chance rám pillantott. Az arckifejezése előbb komolynak tűnt,
aztán szétterült a vigyor az arcán.
– Te velem akarsz bűnözni, Hercegnő?
Bárcsak!

El sem hittem, hogy találtunk olyan állatpanziót, ahol kecskét is

fogadtak. A recepciós hölgynek még csak a szemöldöke sem
rezzent, amikor rákérdeztünk, hogy maradhat-e egy vagy két
éjszakára.
Valami azt súgta, hogy ennél sokkal furcsább dolgokat is látott már
Vegasban.
A Strip végénél parkoltunk le, és úgy döntöttünk, hogy elindulunk a
Las Vegas Boulevardon, amíg nem találunk egy alkalmas szállodát.
A nap perzselően forró volt, ahogy a hírhedt Strip egyik végéből a
másik felé sétáltunk. Levettem a fehér pólót, így csak egy nagyon
szűk, testszínű ujjatlan trikó maradt rajtam. Általában nem szokásom
az ilyesmi, de most izzadság folyt a hátamon. Nevetve a nyakamba
akasztottam a pólómat, és Chance előtt sétálva néztem vissza rá a
vállam felett.
– Nem emlékeztet ez valamire? – cukkoltam, miközben pontosan
úgy pózoltam, mint ő a poszteren, amit az interneten árultak.
– Aranyos. – A fejét csóválva kuncogott.
Ahogy sétáltunk, egyre jobb lett a kedvem. Egy utcai pantomimes
megriasztott, amikor mellette elhaladva megfogta a kezemet. Az
ingujjából egy virágot húzott elő, és miközben átnyújtotta, a kezemet
a szájához emelte, hogy megcsókolja. Chance rántott el, mielőtt a
szája a bőrömhöz ért volna.
– Hé, ezt meg miért csináltad?
– Vegasban vagyunk, nem Kansasban. Itt nem hagyod, hogy
idegen férfiak csak úgy csókolgassanak.
Első reakcióként felhorgadt bennem a bosszúság. Aztán rájöttem,
hogy Chance még mindig fogja a kezemet. Kéz a kézben sétáltunk,
és úgy voltam vele, minek vitatkozzam, ha tetszik a végeredmény.
A Mirage-ban meglátogattuk a fehér tigriseket, a Bellagióban
pedig megnéztük a zenés vízi show-t. Úgy éreztem, mérföldeket
gyalogoltunk le a tűző napsütésben, mire végre rábukkantunk a
Monte Carlóra. A toronymagas szálloda oldalán hatalmas plakát
lógott.
Arrogant Bastard. Vagyis arrogáns bunkó.
A márka egy sörhöz tartozott, mi pedig kimelegedtünk és
szomjasak voltunk. Milyen más jelre lett volna még szükségünk,
hogy tudjuk: itt kell megszállnunk?
Ahogy a légkondicionált levegő megcsapta izzadt, felhevült
bőrömet, beleborzongtam. Libabőrös lett a karom, lábam, és nem
kellett lenéznem, hogy tudjam, más is ugyanígy átüt a trikón.
Chance tekintete egy pillanatig elidőzött a kőkeményre
összehúzódott mellbimbómon, csak aztán nézett fel a szemembe.
Felvontam a szemöldököm, de nem szóltam semmit.
– Nem tudnád eltakarni őket? – rázta meg a fejét, és a bár
kínálatára kényszerítette a figyelmét.
– Nem tehetek róla. Saját akaratuk van. Akkor állnak vigyázzba,
amikor csak akarnak.
– Ismerem az érzést – motyogta, miközben rácsúszott a székére.
 – Mit hozhatok önöknek? – kérdezte egy hiányos öltözetű
felszolgáló.
Chance fel sem nézve vágta rá:
– Két Arrogant Bastardot.
Bejött, hogy Chance észre sem vette a lányt.
– Szóval… Mit szeretnél csinálni este?
– A szokásosat: blackjack, cicik és pia…
– Tessék?
– Vegasba három dologért jön az ember: kártyázni, a félmeztelen
nőkért és úgy bulizni, mint egy rocksztár.
Egy pincérfiú evőeszközöket hozott ki, és közben rám mosolygott.
Chance észrevette.
– A félmeztelen nőt már kipipálhatjuk.
– Tisztázzuk! Szereted a félmeztelen nőket, csak akkor nem, ha
az egyikük én vagyok?
Amikor a felszolgálólány kihozta a sörünket, Chance nagy
kortyokban egyből lehúzta a túlméretezett korsó felét. Istenem, mi
van velem és azzal az ádámcsutkával? Ahogy azt figyeltem, olyan
volt, mintha a gyomrom is vele együtt liftezne.
– Tetszel félmeztelenül… a kocsiban vagy egy zárt sátorban. Nem
pedig amikor a városban táncikálsz, hogy mindenki lássa.
– Még Piperrel voltál, amikor megjelent rólad az a poszter?
Chance rám hunyorgott.
– Az más.
– Tényleg? Miben?
– Az, hogy én deréktól felfelé meztelen vagyok, nem éppen
ugyanazt a hatást kelti, mint amikor te abban a kis bőrszínű trikóban
sétálgatsz úgy, hogy a formás cickód fel-le pattog.
Belekortyoltam a sörömbe.
– Akarsz fogadni?
Chance szemöldöke felszaladt.
– Hercegnő, már megint pimaszkodsz?
– Szereted a pimaszságokat, nem? – kérdeztem vissza egy
sejtelmes mosollyal.
Nevetve csóválta meg a fejét.
– Te a vesztemet akarod. Tudtam én.
 A nevetségesen nagy hamburgerünket még nagyobb korsó sörrel
öblítettük le. Ez után az utazás után legalább egy hónapos
tisztítókúrára lesz szükségem.
– Szóval mit szeretnél csinálni ma este? – kérdezte Chance,
miközben az előtér felé indultunk, hogy szobát foglaljunk.
– Amit csak akarsz.
Chance megtorpant.
– Ez veszélyes ajánlat, Hercegnő. Talán jobb lenne, ha
átgondolnád a választ, mielőtt elfogadom.
A korábbi vallomása és a sör megrészegített, talán innen a
merészség. Belemásztam Chance személyes terébe, és
rávigyorogtam.
– Amit csak akarsz. A tiéd vagyok, azt csinálsz velem ma este,
amit csak szeretnél.
Chance felnyögött, én meg úgy tettem, mint aki nem veszi észre,
hogy többször is meg kellett igazítania a nadrágját, miközben
bejelentkeztünk a szállodába.

Kevesebb időmbe tellett a végzős bálra elkészülni, mint a mai

estére. Általában a hajamban lévő természetes hullámokat
próbáltam megzabolázni, de most pont arra bátorítottam, hogy
legyen csak vad. A füstös szem és a fényes rúzs szexin mutatott a
nyitott orrú magas sarkú cipővel, az egyszerű fekete ruha pedig jól
kiemelte az alakomat. Végre láttam előnyét is annak, hogy
mindenemet magammal hurcoltam.
Ahogy kinéztem, az nem igazán voltam én, és esténként
határozottan nem ilyen külsővel szoktam kimozdulni. De amikor
Chance bekopogott, én pedig kinyitottam az ajtót, minden
aggodalmam kiröppent az ablakon.
– Bassza meg! – simított végig a haján.
Belülről széttártam a pávatollaimat.
– Gyere be! Hozom a táskámat.
– Nem, kösz, inkább itt kint várok.
Ha már Chance-t nem kaphattam meg, rohadtul az orra alá fogom
dörgölni, hogy mit hagyott ki.
 Amíg a liftre vártunk, egy csoport botorkált el mellettünk. Úgy
néztek ki, mint akik legénybúcsút tartanak. Bejött, hogy Chance
visszafogott, birtokló gesztussal a hátamra simította a kezét. És az
még jobban tetszett, hogy akkor sem vette el, amikor már kiértünk az
utcára.
– Hová megyünk?
Chance leintett egy taxit, kinyitotta nekem az ajtót. A sofőrnek
válaszolt:
– A Spearmint Rhinóba, legyen szíves!
Öt perccel később bekanyarodtunk egy parkolóba. A
neonreklámon a Spearmint Rhino név állt. De az alatta lévő felirat
legalább szolgált némi magyarázattal: A Gentleman’s Club.
– Egy sztriptízbárba megyünk?
– Igen. Te mondtad, hogy én választok – kacsintott rám Chance.
Bár még sosem jártam hasonló helyen, inkább kíváncsiságot
ébresztett bennem, mintsem elriasztott. A belső tér egyáltalán nem
olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Sötét, ragacsos padlóra
számítottam. Ehelyett meglepődtem, amikor megláttam a két szintet,
a hatalmas színpadot és a pazar dekorációt. Inkább tűnt első
ránézésre egy elegáns éjszakai klubnak, mint olyan helynek, ahol a
nők levetkőznek. A színpad körül mindenütt ülőhelyek voltak, és a
nagyobb társaságok számára elhelyeztek több hosszú kanapét is.
Bizonyos részeket el lehetett függönnyel szeparálni, hogyha valaki
egy kis intimitásra vágyott. Néhány függönyt már most behúztak, de
némelyik nyitva hívogatott. Kiszúrtam két vonzó nőt, akik épp egy
férfit vezettek be kézen fogva egy ajtó mögötti privát szobába.
Mindent megbámultam magam körül, de amikor Chance-re tévedt
a tekintetem, ő csak engem figyelt.
– Jártál már itt korábban?
Bólintott.
– Egy haverom legénybúcsúján tavaly.
– Úgy érted, nem itt szoktál randevúzni?
Chance kuncogva megfogta a kezemet.
– Te vagy az első, akit idehoztam. Még mindig azt hiszed, hogy
nagy nőcsábász vagyok, ugye?
 Hagytam, hogy egy sarokbokszhoz vezessen. Csendes volt,
szinte magányos, de ez nem sokáig maradt így. Egy táncosnő indult
el felénk mosolyogva; olyan teste volt, amilyenről én csak álmodni
mertem, és mindösszesen egy madzagnál alig vastagabb tangát
viselt.
– Szeretne a párod egy öltáncot?
Chance rám nézett, és nyilván látta tágra nyílt szememet, mert
elegánsan visszautasította a nőt:
– Azt hiszem, előbb iszunk valamit – mondta, aztán felém fordult.
– Még mindig nem bánod, hogy én választom meg, mit csinálunk az
este?
– Persze hogy nem.
Nem fogok visszautasítani egy ilyen kihívást.
Megosztoztunk egy üveg boron, amit durván túláraztak, és egy
időre tényleg elfelejtettem, hol vagyunk.
Sóhajtva néztem körül.
– Honnan szedik ezt a sok tökéletes nőt?
Chance kiitta a poharát.
– Én csak egyet látok.
– Ez kedves, de én nem tudom a vállam fölé emelni a lábamat,
mint ő – mutattam egy nőre, akinek nyilván nem voltak ízületei. –
Szerintem ő lekörözött.
– Hála istennek!
– Hála istennek, hogy lekörözött?
– Hála istennek, hogy nem tudod a lábad a vállad fölé emelni. Azt
már egyetlen férfi sem élné túl. – Olyan izzás volt a szemében, hogy
úgy éreztem, ha egy kicsit is erősebben nyomulnék, megtörném.
Csakhogy én nem megtörni akartam. Egészben akartam megkapni.
– Akkor átmentem a teszten, vagy ki kell fizetnünk még száz
dollárt egy újabb kilencdolcsis üveg borért?
– Csak még egy dolog. Aztán mehetünk.
Féltem megkérdezni:
– Mi lenne az?
– Szívesen befizetnélek egy öltáncra.
– Azzal egyszer s mindenkorra bebizonyítanám, hogy nem vagyok
merev?
 – Nem, de az estémet feldobná.
Az öltánc egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam.
Valahogy… beindított, és nem tudtam, hogy dolgozzam fel.
Szerettem a férfiakat. A nők soha nem érdekeltek, így a szállodába
visszafelé menet kissé összezavarodtam.
– Mi jár a fejedben, Aubrey?
A Strip zsúfolt volt, mint Manhattan belvárosa reggel kilenc órakor,
pedig Las Vegasban már majdnem hajnal egy volt. Kicsit túl sok
igazságszérumot ittam… úgy értem, bort. A fejemet Chance vállára
hajtottam a taxi hátsó ülésén, és hallhatóan nagy levegőt vettem.
– Mondd ki még egyszer a nevemet, te briganti!
– Hercegnő.
– Nem, az igazi nevemet.
– Ó! Merev Hercegnő.
Könyökkel mellbe döftem, miközben felnevettem.
– Nem, de tényleg! Szeretem, ahogy kimondod az Aubrey-t.
– Igen?
– Igen.
– Rendben, Aubrey. – Átkarolta a vállamat, és magához húzott.
AH-BREE.
Chance oldalához simulva néhány percre el is szundíthattam a
kocsiban. Karcos hangja, ahogy azzal a hihetetlen akcentussal
kimondja a nevemet… mindenhol kimelegedtem tőle. Annyira jó
érzés volt, hogy fájt belegondolni, nemsokára már nem leszünk
állandóan egymás mellett.
 NYOLCADIK
FEJEZET

Reggel nyolckor kopogtak az ajtómon. Ébren voltam, de ahhoz

határozottan nem elég ébren, hogy edzőterembe menjek. Mégis mit
gondoltam, amikor beleegyeztem? Tegnap este túlságosan is
engedékeny voltam. Az alkohol átmenetileg kisimította az éleimet,
de ma reggel újra tüskésnek éreztem magam.
– Túl korán van még – nyögtem fel, amikor rájöttem, hogy Chance
már edzőruhában van. Pokolian szexi volt a csípőjén lógó
futónadrágban és tornacipőben, de attól még nem szívesen
vonszoltam volna le a hátsómat. Chance elkapta az ajtót, miközben
visszafordultam az ágy felé, és visszakúsztam a meleg takaró alá.
Letépte rólam.
– Mi a fene?
– Ébresztő, Hercegnő!
– Nincs kedvem felkelni.
– Jobban fogod magad érezni, miután végeztünk.
Felvontam a szemöldököm, ő pedig elvigyorodott.
– Á, azt hiszem, elrontottalak. Most akkor ki a perverz?
– Perverz az, akinek a szexuális viselkedése nem felel meg a
normáknak, éppen ezért elfogadhatatlan – ismételtem el szóról
szóra azt a definíciót, amit ő mondott, amikor azon vitáztunk, miért
nem vallom be, hogy én is szoktam maszturbálni.
Chance elnevette magát. És ezzel együtt felkapott az ágyról, és a
fürdőszobáig cipelt.
– Láttad, mekkora hamburgert ettél tegnap? Nekem most
szükségem van egy kis kondizásra, és te szépen velem jössz.
– Azt akarod mondani, hogy kövér vagyok? – duzzogtam.
– Egyáltalán nem. Azt mondom, hogy szeretem nézni a formás
hátsód, és önző vagyok. Azt akarom, hogy ugyanilyen formás
maradjon.
 A szemem forgattam ugyan, de bementem a fürdőbe, és
megmosakodtam. Amikor kijöttem, Chance az ágyamon heverészett,
mindkét keze a tarkója alatt, és kényelmesen nézett egy európai
focimeccset.
– Hiányzik a játék? – Hülye kérdés volt a részemről. Abban a
pillanatban megbántam, hogy kiejtettem.
– Igen.
– Vissza tudnál térni? Nem feltétlenül játszani. Hanem mint edző
vagy csapatfőnök vagy ilyesmi.
– Gondoltam rá.
– És…
– Igazából sosem fejeztem be a tanulmányaimat. A fősuli második
évében lettem profi, viszont a legtöbb egyetem, de még a
középiskolák is megkövetelik, hogy az edzők képzettek legyenek.
Példát kell mutatni a diákoknak.
– Akkor kezdj el újra tanulni!
– Talán. Lekötne a következő két vagy több évben.
A bőröndömhöz sétáltam, és kivettem a kis edzőtopomat és a
hozzá illő spandex leggingset.
– Egy perc. Átöltözöm.
A fürdőben hátrakötöttem a hajam, és belebújtam az
edzőruhámba. Miközben fogat mostam, az ajtón keresztül kiabáltam
ki Chance-nek:
– Mit akarsz csinálni? Én a jógára szavazok.
– A jóga nem igazi edzés. Én általában súlyzózom, és kardió
gyanánt negyvenöt percet futok a padon.
– Jó. Talán az edzőteremben lesz mindkettő, és mindenki
csinálhatja, amit akar. – Kinyitottam a fürdő ajtaját, és indulásra
készen kisétáltam.
– Ebben akarsz az edzőterembe jönni?
Lenéztem. A hasam ugyan csupasz volt, de nem gondoltam, hogy
kihívóan vagy furcsán néznék ki.
– Mi a baj ezzel?
– Semmi. – Kikapcsolta a televíziót, és az ajtó felé menet
megragadta a kezemet. – Azt hiszem, ma én is jógázom.
 Végeredményben kompromisszumot kötöttünk: ő jógázott velem,
utána fél órát futottunk két egymás mellett lévő futópadon. Mire
végeztünk, mindketten éhesek voltunk. Tegnap este ugyan
megbeszéltük, hogy még egy éjszakát maradunk, de miközben
reggelizni indultunk, még egyszer rákérdeztem:
– Komolyan gondoltad, hogy ma estére is maradni akarsz?
– Legszívesebben örökre itt maradnék.
Az ilyen apó megjegyzések reményt adtak, még akkor is, ha
jószerével a homlokára írta, hogy sosem fog megtörténni.
– Nos, akkor a mai este az enyém. Tegnap te választottad ki, mit
csinálunk. Most én fogok.
Chance rám hunyorgott, és egy hosszú szívdobbanásig nem
eresztett a tekintetével.
– Benne vagyok.
– Remek – mosolyogtam. – Először is meg akarom látogatni
Esmeralda Hópihét. Valószínűleg meg van rémülve.
– Napi nyolcvan dollárt fizetünk az állatpanziónak, hogy
vigyázzanak rá. Három négyzetméteres, légkondicionált helyen
alhat, úgy, hogy korábban kint élt a szabadban, és száguldó BMW-k
közt kóricált. És te amiatt aggódsz, hogy esetleg meg van rémülve?
– Ez az én napom! Panaszkodtam én, amikor te választhattál,
hogy mit csináljunk?
– Én csak az éjszakát kaptam meg. Miért van az, hogy te az
egész napot és az éjszakát is?
– Csak.
Chance nevetni kezdett.
– Jó válasz, ügyvédnő. Ilyen jól érvel a bíróságon is?
– Fogd be! Azért kapok egy egész napot és éjszakát, mert te
rávettél, hogy menjek sztriptízbárba, és befizettél egy öltáncra.
– Két személyre kérnénk egy asztalt – mondta Chance, amikor
beléptünk az éttermi részbe. Aztán újra felém fordult. – Tetszett
neked. Szerintem egy kicsit még be is indultál.
– Nem is! – Az arcom átforrósodott.
– Tegnap este egy sztriptíztáncos az ölében ficánkolt, és nem
akarja bevallani, hogy tetszett neki. – Chance ezt a hosztesznek
mondta. A nő valószínűleg a hatvanas évei végén járhatott, bár
Chance-t ez valószínűleg nem érdekelte.
A hosztesz mosolyogva csóválta a fejét. Jamaicai akcentusa volt,
sűrű volt tőle a hangja, amikor megszólalt:
– Nem kell szégyenkeznie, kedvesem. Ami Vegasban történik, az
Vegasban is marad. Nyugodtan élvezze ki a dolgokat, hétfőn pedig
visszatérhet a konzervatív életéhez. Hozok önöknek kávét,
egyébiránt a büféből szolgálhatják ki magukat.
Ezzel odébbállt.
– Gyerünk, ismerd be! Tetszett neked. Tetszett annak a lánynak a
popója, ahogy az öledben vonaglik – húzta fel Chance a vállát. –
Tudom, hogy bejött.
– Miért élvezed, ha bevallom a kínos dolgokat? – Egy ilyet már
bevallottam, és nem állt szándékomban újra megtenni.
– Arra célzol, amikor bevallottad, hogy szoktad kényeztetni
magad?
Az arcom totál felhevült. Felálltam, és a büféasztal felé indultam,
pedig épp csak az imént ültem le. De Chance megragadta a
csuklómat. Megállított.
– Soha ne érezd kínosnak, csak mert kényezteted magad, vagy
élvezed az öltáncot. Az ilyesmi csodálatos. És te is az vagy.

Egy kora délutáni sétát tettünk, és éppen akkor értünk vissza a

kecskelátogatásból. Az édes kis krapek nagyon izgatott lett, egyből
ráugrott Chance-re, és megnyalta az arcát, amikor megérkeztünk.
Szegényke valószínűleg azt hitte, soha többé nem megyünk vissza.
– Esmeralda Hópihe annyira aranyos volt, amikor meglátott téged.
– Az arcom még mindig ragad.
– Ismerd be, hogy hiányzott – kuncogtam.
– Egyébként, mi a terved azzal az izével?
– Izével? Ne beszélj így róla! Olyan, mintha az örökbe fogadott
gyerekünk lenne.
Chance megtorpant, felnézett az égre.
– A gyerekünk? – hördült.
– Igen! Nincs senkije rajtunk kívül az egész világon.
 – De most komolyan, Aubrey. Miután elválnak az útjaink, mit fogsz
vele kezdeni? Nem tarthatod meg!
A szívem hirtelen a gyomromig zuhant.
Miután elválnak az útjaink.
Az agyam próbálta feldolgozni a tényt, hogy Chance arra utalt,
hogy az út végleg véget ért a számunkra. Tipikus Chance: épp
amikor elcsöpögtetett egy kis reményt, hogy talán valami
kialakulóban van köztünk, akkor teszi tönkre az egészet.
Jó darabig hallgattam, mielőtt rákényszerítettem magam, hogy
mondjak valamit.
– Megpróbálok találni neki egy megbízható farmot. Addig pedig
nálam marad, bármi áron, amíg nem győződöm meg róla, hogy a
hely megfelelő.
– Rendben. A kis fickó szerencsés, hogy itt vagy neki te. – Chance
az arcomat fürkészte, mint aki a mogorva kifejezés mögé próbál
látni. – Gondolkoztál már azon, hogy a délután hátralévő részében
mit szeretnél csinálni?
– Tudod mit? Nem érdekel. Dönthetsz te.
Chance ismét megállt, felém fordult.
– Várj! Tényleg le akarsz mondani a döntési jogodról? Mi a
fenéért?
Mert épp most vallottad be lényegében, hogy semmit nem jelentek
neked, és nem szeretnék a közeledben lenni.
– Egyszerűen nincs kedvem dönteni.
– Sötét felhők gyülekeznek, Hercegnő. Nem tudom, mit tettem
vagy mondtam, de annyira már ismerlek, hogy tudjam: valami
felhúzott.
– Hagyd abba, Chance, oké? Nincs már sok időnk, ne arra
pazarold azt a keveset, hogy engem próbálsz megfejteni. Néha az
embereknek elromlik a hangulatuk. Ennyi. Csak válassz valamit!
Chance arca komollyá vált.
– Jól vagy?
– Igen. Esküszöm.
– Tudom, hogy korábban viccet csináltam a dologból, de… tényleg
megjött?
– Nem!
 Ahogy ott álltunk egymással szemben a zsúfolt utcán, Chance
megvakarta az állát.
– Azt hiszem, tudom, mire van szükséged. Valamire, ami feloldja a
feszültséget, ami az elmúlt napokban felgyülemlett benned.
– Ó, tényleg?
Chance szemöldöke rándult egyet.
– Igen. Csak várj itt! – Ezzel hallótávolságon kívülre sétált, és
telefonálni kezdett.
Ahogy ott álltam a száraz hőség közepén, megfogadtam, hogy a
továbbiakban próbálom kontrollálni a hangulatingadozásaimat. El
kellene fogadnom a helyzetet annak, ami valójában: egy kirándulás.
Sem több, sem kevesebb. Ki kellene élveznem az utolsó órákat vele,
nem pedig túlreagálni a dolgokat.
Amikor Chance visszatért, szélesen vigyorgott.
Azok a gödröcskék! Pont azok emlékeztettek rá a legjobban, hogy
nem lesz könnyű betartani az elhatározásomat.
Chance megragadta a kezemet.
– Gyere!
Fogalmam sem volt, hová visz. Azt sem tudtam volna
megmondani, fagyizni akar, vagy a szobájába cipelni. Öt perc séta
múlva a szállodában kötöttünk ki. Ahogy követtem a liftbe, feltűnt,
hogy nem azt a gombot nyomja meg, amelyik emeleten a szobáink
vannak.
– Mi van a harmadik emeleten?
– Majd meglátod – kacsintott rám.
Amikor a liftajtó szétcsúszott, megláttam a feliratot: Nyugodt Vizek
Fürdő.
– Gyógyfürdőbe megyünk?
– Hát… Kimasszíroztatunk téged.
Mielőtt magyarázatot követelhettem volna, Chance a recepcióhoz
lépett.
– Párosmasszázs-időpontra jöttünk, Bateman név alatt.
Nem bírtam ki. A fejemet csóválva nevettem fel.
– Páros masszázs?
– Igen. Együtt megyünk. Nekem sem árt egy kis feszültségoldás.
 Egy vonzó nő lépett oda hozzánk, és a szempilláját megrebbentve
nézett Chance-re.
– Erre parancsoljanak!
Ribanc!
Követtük egy hosszú folyosóra, majd onnan egy félhomályos
szobába.
– Vetkőzzenek le, csak a fehérnemű maradjon. Ezeket a
törülközőket használhatják. A masszőrök hamarosan megérkeznek.
Teljes volt a csend, csak valami megnyugtató, instrumentális zene
szólt. A levegőben menta illata szállt, és itt-ott elhelyezett elektromos
mécsesek pillogtak. Normális esetben az ember egy ilyen helyen
megnyugodna, csakhogy…
– Hallottad: vetkőzz! – szólalt meg Chance érdes hangon.
Hideg futott végig a hátamon tőle.
– Tényleg azt hiszed, hogy levetkőzöm előtted?
Válasz helyett megragadta a pólóját. Ahogy lehúzta magáról, a
hasizmai megfeszültek. Ha ezt egy gif animációban látom, újra és
újra rákattintanék.
Chance kigombolta a farmerét, és lelökte magáról, majd az egyik
székre hajította. Egy tengerészkék bokszerben állt előttem,
miközben szemérmetlenül a mellemet bámulta.
– Te jössz.
– Akkor fordulj el! – motyogtam.
– Muszáj? – viccelődött egy fanyar mosolyt villantva, de aztán a fal
felé fordult.
Ahogy levettem a felsőmet, a hátán végigfutó határozott izmokat
bámultam. Majd lepillantottam a fenekére. Pont az egyik halványan
izzó lámpa alatt állt, ami úgy világította meg a hátsóját, mint a
reflektorfény. A bokszer anyagán keresztül tökéletesen ki lehetett
venni a középen végighúzódó vonalat. Neki volt a legjobb segge.
Beleharapnék.
Amikor levettem a melltartóm, és a farmernadrágjára hajítottam,
Chance lélegzete elakadt.
Becsomagoltam magam a fehér plüsstörülközőbe, és hasra
feküdtem a masszázságyon. Normális esetben az ember egy ilyen
helyen megnyugodna, én viszont határozottan ideges voltam.
 – Megfordulhatsz.
– Nem vagy mókás – mondta, ahogy lefeküdt a mellettem lévő
ágyra.
– Mit vártál, hogy majd meztelenül állok előtted?
– Az ember néha álmodozik.
Mindketten hason feküdtünk, a fejünket egymás felé fordítva.
Chance tekintete időnként végigsiklott a testemen.
– Jól vagy, Hercegnő? – kérdezte suttogva.
Volt valami a hangjában, ami megrántotta a szívem húrjait.
Legszívesebben elvágtam volna őket egy képzeletbeli ollóval. Ha
belehalok is, akkor is ragaszkodni fogok a fogadalmamhoz, és
kordában tartom az érzéseimet!
– Igen. Jól vagyok.
Amikor Chance szkeptikusan felvonta a szemöldökét,
elmosolyodtam.
– Tényleg. Jól vagyok. Ez jó ötlet volt, köszönöm.
– Örülök, hogy tetszik.
Tíz perc múlva, amikor már épp elkezdtem rajta tűnődni, hogy
vajon elfeledkeztek-e rólunk, az ajtó lassan, nyikorogva kinyílt.
A Chance oldalára sétáló, alacsony ázsiai nőt Annának hívták, a
nekem jutó, nagydarab és izmos pasi pedig a színész Joe
Manganiellóra hasonlított.
Chance szeme elsötétült, ahogy a nő felé fordult.
– Ő fogja kezelésbe venni?
– Legalább valaki kezelésbe vesz – morogtam az orrom alatt.
– Igen. Úgy tapasztaltuk, az emberek kedvelik ezt a felállást. A
férfiak általában kellemesebben érzik magukat, ha nő masszírozza
őket, a hölgyek pedig élvezni szokták Jamest. Valami probléma van
vele?
Chance tátogva rám nézett.
– Nem, egyáltalán nincs probléma – válaszoltam, egyenesen a
szemébe nézve. – Én a férfiakat preferálom.
James hangja mély és halk volt.
– Kérem, kisasszony, lazítsa meg a törülközőt, és húzza lejjebb!
Maradhat hason.
 Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Annak a brigantinak a terve
teljesen visszafelé sült el.
Chance szeme minden mozdulatra megrebbent, ahogy
lecsúsztattam a törülközőt. Aztán a tekintete rátapadt a mellemre,
ahogy csupaszon a masszázságyhoz szorult.
Anna forró olajat csöpögtetett végig a hátán. Be kellett volna
hunynia a szemét, és ellazulni, ehelyett Jamest figyelte, ahogy ő is
beolajoz. A háta emelkedett és süllyedt, a légzése felgyorsult.
James elkezdte bedörzsölni az olajat a bőrömbe. Volt egy pont –
amikor a keze a hátam legalsó részét masszírozta –, ami úgy is
tűnhetett, mintha gyakorlatilag a fenekemet gyúrná. Chance tekintete
már halálosnak tűnt. Komolyan dühös volt, aminek nem tudtam nem
örülni.
Az, hogy egy nő ugyanígy érintette Chance-t, engem is
bosszantott, de túlságosan lefoglalt, ahogy engem figyelt, hogy azt
találgassam, féltékeny vagyok, vagy beindultam. Valószínűleg
mindkettő.
Miután néhány percig néztem, ahogy Chance James kezének
minden mozdulatát nyomon követi, nem tudtam magamban tartani a
kérdést:
– Jól vagy?
– Nem. – A hangja rekedt volt.
Komolyan féltékenység égett benne. Nem tudtam megfejteni. Ha
tudná, hogy én is arról fantáziáltam egész idő alatt, hogy ő érint…
Mindennél jobban vágytam rá.
– Meddig tart még? – kérdezte a nőtől.
– Próbáljon ellazulni, uram. Eléggé feszült.
Negyven perccel később a masszázs véget ért. Chance egész idő
alatt le sem vette a szemét James kezéről. Ezt csak azért tudtam,
mert én meg nem vettem le a szemem róla.
Csend telepedett közénk, amikor Anna és James magunkra
hagyott minket, hogy felöltözhessünk.
Chance háttal állt nekem.
– Hogy érzed magad? – kérdeztem.
– Feszültebbnek, mint amikor beléptem ide.
– Miért is?
 – Mert épp most fizettem 350 dollárt azért, hogy egy órán
keresztül nézzem, ahogy egy férfi simogat.
– Azzal nincs baj, hogy téged egy nő simogat, de azzal igen, hogy
engem egy férfi?
Chance olyan hirtelen pördült meg – még azelőtt, hogy felöltöztem
volna –, hogy a pólómmal takartam el a mellem.
– Azzal van baj, hogy egy férfi hozzád ér, én pedig kurvára nem
tudok – csattant fel, aztán visszafordult, és hagyta, hogy befejezzem
az öltözködést. Néhány másodpercnyi hallgatás után újra
megszólalt: – Sajnálom, Hercegnő. Úgy viselkedtem, mint egy
kibaszott seggfej.
Imádom, amikor féltékeny.
– Szerencséd, hogy szeretem a seggfejeket. És persze a csábító
brigantikat is – húztam át a karomat a pólón. – Megfordulhatsz,
seggfej.
– Mivel azt hiszem, engem kiütöttek, szeretném visszaadni a
lehetőséget, hogy te döntsd el, mit csináljunk a nap hátralévő
részében.
– Legyen. Azt hiszem, mindkettőnknek le kellene higgadnunk.
Ráadásul mindketten ragadunk az olajtól. Miért nem csobbanunk a
medencében?
– Benne vagyok.
– Várj… Nincs fürdőruhánk.
– Majd veszünk a földszinten lévő üzletben. Én fizetek, és én
választhatom ki a tiédet – kacsintott.
– Áll az alku.
– Tényleg? – Meglepettnek tűnt. – Megbízol bennem?
– Igen – mosolyogtam rá. – Bízom benned.
Íme az új Aubrey. Gondtalan. Nem akartam rátukmálni magam,
csak ellazulni, és jól érezni magam.
– Rendben.
Chance meglepett a bikiniválasztásával.
Volt néhány nagyon szűk, zsinóros darab, de ő olyat választott,
aminek a felsőrésze olyan volt, mint egy sportmelltartó, az alsó része
pedig a fenekem nagy részét betakarta. Fehér volt, apró fekete
pöttyökkel, és az alsó rész hátuljára kis fodrot varrtak. Chance
magának egy elegáns, fekete fürdőnadrágot vett, ami gyönyörűen
kiemelte a fenekét.
Találtunk két fehér nyugágyat egymás mellett, és hoztunk
magunkkal rágcsálnivalót meg magazinokat. Késő délután lévén
nem volt nagy tömeg. Mindketten megmártóztunk a medencében,
aztán visszatértünk a helyünkre hűsölni. Eddig talán ez volt a
kedvenc programom az utazás során.
– Mit szeretnél inni? – kérdezte Chance.
– Valami jegeset és gyümölcsöset.
Chance felkelt, a bárpult felé indult. Néhány lány a medence túlsó
feléről megbámulta. Úgy tűnt, Chance nem veszi észre, milyen
gyakran megbámulják az emberek. Vagy lehet, hogy észrevette,
csak nem érdekelte.
Miután visszatért két daiquirivel, csendben iszogattunk.
Az italomban lévő papír napernyővel játszadozva néztem rá.
– Szép.
Elmosolyodott.
– Ha bármit választhatnék a világon, amit csak akarok, akkor ez
lenne az.
– Ez a fürdő pazar.
– Nemcsak a hely, hanem a társaság miatt is.
Ahogy ebben a pillanatban rám nézett, a szemében egy egész
történet lapult. Azt súgta a tekintete, hogy teljesen komolyan
gondolta, amit mondott. Elhittem, hogy Chance akar engem, hogy
velem akar lenni, csak nem lehet. Bármi tartotta is vissza, olyasmi
lehetett, amit nem ő irányított. Azok a bosszantó érzések, amelyeket
megpróbáltam elfojtani, újra elkezdtek felfelé törni bennem, ezért
inkább beletemetkeztem az InTouch Weekly magazinba. Chance
épp egy piros Pixy rudat szopogatott, amikor hirtelen megkívántam a
cukrot.
– Van még belőle?
– Talán – kacsintott, és a zacskóba túrva átnyújtott egyet.
Szívogatni kezdtem, de alig jött belőle valami. Aztán ahogy
lepillantottam, rájöttem, hogy a pálca másik vége lyukas. A
narancssárga por kifolyt a hasamra.
Chance kinevetett.
 – Elég rendetlen egy lány vagy.
– Van nálad zsebkendő?
– Arra semmi szükség. Majd én elintézem.
Gyorsabban, mint hogy pislogni tudtam volna, Chance odahajolt
hozzám, és a fejét a hasamra hajtotta. A nyelvét lassan végighúzta a
köldökömön, aztán egyenes vonalban felfelé indult. A mellemtől alig
néhány centire nyalogatott végig.
Megvonaglottam alatta. Miközben ő felszippantotta az összes port,
én kezdtem elveszíteni a kontrollt.
– Mmmm – duruzsolta, ahogy az utolsó morzsákat is eltüntette,
aztán körbenyalta a száját.
Alig kaptam levegőt, miközben visszaült a saját nyugágyára. Ott
hagyott, felizgatva, sokkos állapotban. Nem beszéltünk arról, ami
történt. Egyszer megszólalt ugyan, de csak annyit mondott, hogy ki
kell mennie a mosdóba, és eltűnt egy időre.
Az elhatározásom, amit ma gondosan felépítettem, egyszerűen
semmivé foszlott.
 KILENCEDIK
FEJEZET

Mivel én választhattam, mit fogunk csinálni, először is úgy

döntöttem, szeretnék kipróbálni egy igazán jó éttermet, ahol
megvacsorázhatunk.
Végül a Foundation Roomban kötöttünk ki. A hatvanharmadik
emeletről gyilkos kilátás nyílott a Stripre. Az étterem tematikája egy
vidéki házra hasonlított, nagyon hangulatos volt.
Miután elfogyasztottuk a rákpogácsából álló előételt, Chance
steaket, én pedig sügért rendeltem.
Igyekeztem nem arra gondolni, milyen érzés volt, amikor lenyalta
rólam a cukrot, de hiába. Valahányszor a szájára pillantottam,
eszembe jutott, amikor rajtam járt.
Két üveg bort rendeltünk, ami a beszélgetéssel együtt végtelenül
folydogált. Legalább két órán át be nem állt a szánk. Chance
elmesélte, hogy Ausztráliában nőtt fel, és hogy több évig készült egy
olyan futballkarrierre, ami végül soha nem teljesült. Megosztottuk
egymással, hogy az apáink hogyan küzdöttek a rák ellen. Elárultam
a Harrisonnal történt szakításom részleteit.
Chance egyre közelebb került hozzám. Az este végére úgy
éreztem, mindent tudok róla. Kivéve, hogy hol tart most az élete. Az
egy fekete lyuk volt.
Az pedig csak tovább fokozta a szorongásomat, hogy vacsora
közben kapott egy telefonhívást, ami miatt felállt az asztaltól. Biztos
voltam benne, hogy akárki hívja is, köze van ahhoz, hogy távolságot
tart tőlem.
Amikor visszatért a helyére, hevesen kalapáló szívvel kérdeztem
meg:
– Ki volt az?
Chance egyenesen a szemembe nézett, a hangja komoly volt.
– Senki fontos, Aubrey.
 Ahelyett, hogy tovább faggattam volna, töltöttem még egy kis bort
magamnak. A hamis öröm minden korttyal felülkerekedett a
bizonytalanságomon. Egyre boldogabb és boldogabb lettem.
Mire távoztunk az étteremből, Chance-nek át kellett karolnia a
vállamat, hogy egyensúlyban tartson. Azt nem mondanám, hogy
totál részeg voltam, de határozottan becsíptem. Ahogy Chance is.
A semmin nevettünk. Aztán belebotlottunk egy kápolnába. Egy
táblán ez állt: Álesküvő Itt.
Chance megállított a járda közepén. Leheletének alkoholillata
beszivárgott az orromba, ahogy közelebb hajolt az arcomhoz.
– Gyere hozzám, Hercegnő!
– Mi?
– Van egy törvénytelen kecskénk… vagyis egy hamis gyerkőcünk.
Úgy lenne illő, hogy hamis esküvői fogadalmat tegyünk. Nehogy
szégyenbe hozzalak.
– Te megőrültél!
– A fenébe is, elküldhetnénk a képet Harrynek. Milyen király lenne
már? – Pajkos mosolya láttán beleremegtem a vágyba. – Gyere, jó
móka lesz! – Kézen fogva vezetett be a kis fehér kápolnába.
Egy Elvisnek öltözött, nagydarab férfi állt a bejáratnál. Egyedül
volt.
– Szép esténk van egy esküvőhöz – köszönt ránk monoton
hangon.
– Szükség van foglalásra? – kérdezte Chance.
– A ma este elég gyér, úgyhogy akár azonnal megejthetjük.
Chance rám nézett, félig részegen a szeme üvegesen csillogott.
– Mit szólsz?
Megvontam a vállam.
– Nem kell hozzá külön engedély, úgyhogy nem is igazi. Szóval
semmi baj nem származhat belőle, ugye?
Kitöltöttünk egy űrlapot néhány alapvető adatunkkal. A teljes
esküvői csomagot megrendeltük 199 dollárért, ami magában foglalta
a szertartást, öt digitális képet, emlékgyűrűket, egy selyemcsokrot és
egy általam választott kölcsönruhát. Mielőtt észbe kaphattam volna,
egy Zelda nevű, göndör vörös hajú nő már magával is rángatott. Egy
hátsó szobába vitt, ahol egy állványon különböző méretű és stílusú
ruhák lógtak. Felpróbáltatott velem néhányat, és végül egy pánt
nélküli, csipkés, sellő fazonú ruhát választottam, ami parányit hosszú
volt. A mellem pedig kicsit kibuggyant a felsőből. De ez volt az
egyetlen ruha, ami tetszett.
Zelda segített feltűzni a hajamat, pár fürtöt szabadon hagyott,
hogy keretezzék az arcomat. Fogalmam sem volt, mire számítsak,
amikor visszamegyek.
Zene szólt.
– Már kezdődik? – kérdeztem.
– A barátod biztosan kiválasztott egy dalt, szóval igen.
– Nem nekünk kellene kiválasztani a zenét?
– Általában hagyjuk, hogy a vőlegény válasszon a zenei
kínálatból, amíg a menyasszony készülődik. Így időt spórolunk.
Felismertem a dalt, Traintől a Marry Me volt az. Annak ellenére,
hogy ez az egész csak egy megrendezett dolog volt, a zeneszó
hallatán pillangók libbentek fel bennem. Hiába tudtam, hogy az
esküvő nem igazi, mégis olyan feszült voltam, mintha az lett volna.
Ez nevetséges. Miért vagyok ennyire ideges?
Zelda átnyújtott a selyemvirágokból álló kálacsokrot.
– Készen állsz?
Egy nagy szusszanás szökött ki belőlem.
– Igen. – Hirtelen úgy éreztem, mint aki kijózanodott, pedig az idő
nem volt épp a legalkalmasabb arra, hogy elveszítsem az alkohol
adta mámort.
Amikor megjelentem a kis kápolnába nyíló ajtó küszöbén, Chance
a két kezét keresztbe téve maga előtt várt rám. Ugyanazt a fekete,
végig gombos inget viselte, mint a vacsoránál, csak egy kis
csokrocskát tűztek az elejére. Olyan jóképűnek és… idegesnek tűnt.
Ez volt az eddigi legfurcsább élményem.
Ahogy a zene szólt, lassú léptekkel elindultam felé. A szívem a
mellemet ölelő szűk csipkeanyagot püfölte. A padsorok közti folyosó
felénél megbotlottam a ruhámban, és majdnem el is estem. Chance
felhorkant, és nevetni kezdett, mire belőlem is kipukkant a vihogás.
Ez határozottan feldobta a hangulatot, amíg megtettem a maradék
pár lépést.
 Zelda átlósan mögém helyezkedett, és a csokromért nyúlt. Nyilván
ő játssza a tanúm szerepét is. Elvis beszélni kezdett:
– Drága barátaim, azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi legyünk
Chance Engelbert Bateman és Aubrey Elizabeth Bloom
egyesülésének a házasság szent kötelékében…
– Engelbert?
Chance rám kacsintva súgta oda nekem:
– Nem igazi.
Elvis folytatta:
– A kötelék tiszteletet érdemel, nem szabad meggondolatlanul
vagy könnyelműen belevágni, csak tisztelettel és józanul.
– Pont hogy nem józanul – duruzsolta Chance.
– Ha bárki tud olyan okot, ami miatt ez a két ember nem kötheti
össze életét, az szóljon most, vagy hallgasson örökre.
Mindketten hátranéztünk az üres székekre. Ha valaki leejt egy
gombostűt, azt is lehetett volna hallani.
– Ki adja át a nőt ennek a férfinak?
– Én – szólalt meg a hátam mögött Zelda.
– A szokásos fogadalmat szeretnétek elmondani, vagy van saját?
Egyszerre válaszoltunk.
– A szokásosat – mondtam én.
– Nekem van sajátom – bökte ki Chance.
– Neked van saját fogadalmad? – suttogtam.
– Naná – vigyorgott.
– Akkor kezdjük a menyasszonnyal!
Elvis elmondta a szokásos fogadalmakat, én pedig szóról szóra
elismételtem.
Aztán Chance következett.
Szünet, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd egyenesen az
enyémbe nézett, miközben a kezemet a sajátjába fogta.
– Aubrey, attól a pillanattól kezdve, hogy először kinyitottad az
okos szádat, és seggfejnek neveztél az első másodpercben, ahogy
találkoztunk, már tudtam, hogy te egy roppant temperamentumos nő
vagy. Először azt hittem, hogy karót nyeltél, de aztán rájöttem, hogy
ez egyfajta védekező mechanizmus nálad. Megbántottak, ezért nem
akarsz senkit közel engedni. Pedig néha pont azok rejtegetik a
legnagyobb szívet, akik a legnagyobb pajzzsal óvják magukat. A
nagymamám mindig azt mondogatta, hogyha tudni akarom, mekkora
az ember szíve, akkor csak figyeljem meg, hogyan bánik az
állatokkal és azokkal, akik semmit sem tudnak a szívességért
cserébe adni. És te valamilyen oknál fogva úgy döntöttél, elég
sokáig megbízol egy fickóban, aki véletlenül bukkant fel melletted,
hogy rájöjjön: neked van a legnagyobb szíved. Ugyanolyan gyönyörű
vagy belülről is, mint kívülről. Egy szerencsétlen utazást életre szóló
kalanddá változtattál. El sem tudod képzelni, mennyit jelent
számomra a veled töltött idő. Ha mást nem is veszel komolyan ebből
az egészből, azt soha ne feledd, kérlek, hogy megérdemled a
boldogságot.
Könnyek szúrták a szememet.
Atya. Úr. Isten!
A beszéd váratlanul ért, elkábított. Gyönyörű volt, ugyanakkor
szörnyen is hangzott, mint valami rejtélyes búcsú.
Chance arckifejezésében nyoma sem volt a humornak. Minden
szavát komolyan gondolta. Semmi mást nem hallottam abból, amit
Elvis mondott, egészen addig, amíg:
– Nevada állam által rám ruházott hatalmamnál fogva
házastársaknak nyilvánítalak titeket, megcsókolhatod a
menyasszonyt.
Már nem néztem Chance-re. Csak többször megráztam a fejemet,
hogy tudassam Elvisszel, ez a rész átugorható, hogy Chance és én
nem fogjuk megtenni.
– Nem fogunk csókolózni!
A következő pillanatban Chance nagy és meleg keze már az
arcomon volt. Odahajolt hozzám, az ajkam felett mondta, morogva:
– Francokat nem fogunk.
Aztán a szája máris az enyémre tapadt. A lábam majdnem
felmondta a szolgálatot. A szívem összevissza vert, ahogy Chance
teste az enyémnek simult. A nyelve szemérmetlenül ostromolt, az
enyémet kereste. Mivel nem tudtam betelni lehelete édes ízével,
beengedtem őt. A számba nyögött, én pedig felfelé mozdítottam a
kezem, és megrántottam selymes haját. Chance csak annyi időre
hagyta abba a csókot, amíg beleharapott az alsó ajkamba. Aztán
jóval mohóbban folytattuk. Fogalmam sem volt, meddig faltuk
egymást, az időérzék számomra már nem létezett.
Elvis köhintett egyet.
– Rendben. Ez szép volt. De már egy másik pár is vár arra, hogy
összeházasodhasson.
Chance odébb húzódott.
Kábán néztem fel rá. A haja összekuszálódott, ahogy az ujjaimmal
beletúrtam. Áthatóan nézett, és ugyanolyan zavartnak tűnt, mint én.
Mi a franc volt ez?

A hangulat egyből megváltozott, amikor kiléptünk a kápolnából. Két

pár várt az előtérben. Az első úgy nézett ki, mint akik
legszívesebben kihagynák az esküvőt, és egyből a nászútra
ugranának – pont ott, az előtérben. A vőlegény öltönye az amerikai
zászló színeit viselte, a nadrág piros volt, a zakó kék, csillagokkal
megszórva, az inge fehér, a nyakkendője piros-fehér csíkos. Amikor
elengedte végül a leendő álmenyasszonyt, akihez piócaként tapadt,
láttam, hogy a lányon is hasonló ruha van, csakhogy az ő amerikai
zászlós együttese bikini.
– Beszélsz oroszul? – kérdezte a pasi Elvistől, aki Zeldával maga
mögött szintén követett minket az előcsarnokba.
Elvis megrázta a fejét.
– A kétnyelvű szolgáltatás már extra, és időpontot kell hozzá kérni.
– Mennyi az az extra?
– Százötven dollár, mert fizetni kell a tolmácsot is.
A hazafias vőlegény a zsebébe nyúlt, és egy kis kötegnyi
bankjegyet húzott elő. Ahogy a homloka ráncba szaladt, az
álmenyasszonya kiabálni kezdett, de csak feltételeztem, hogy
oroszul. A lábával toporzékolt, a karjával hadonászott, dühöngött.
Chance kuncogva hozzám hajolt.
– És én még azt hittem, hogy te vagy egy dög.
– Hé! – csaptam rá a hasizmaira.
Chance elmosolyodott, miközben én hol szomorú voltam, amiért a
szexuális feszültség alábbhagyott, hol megkönnyebbültem, amiért
visszatérhetünk a normalitáshoz.
 Chance a kezét nyújtotta.
– Mrs. Bateman?
Franc! Tetszik a hangzása. Nagyon is.
A tenyerébe csúsztattam az ujjaimat, miközben Zelda rohant oda.
– Kint vagy bent szeretnétek az esküvői fotókat? Van egy
gyönyörű pavilonunk és egy tó is hátul. Meg egy hattyú. Sérült a
szárnya, de a fényképek hátterében gyönyörűen mutat.
– Bent csináljuk meg őket – vágta rá gyorsan Chance.
– De az a hattyú jól hangzik.
– Nincs helyünk még egy háziállatnak. Nem engedlek a közelébe!
A szememet forgattam.
– Akkor nem kellenek képek.
– Szó sem lehet róla, Hercegnő! Harrynek kelleni fog. – Piszkos
vigyor játszott a szája sarkában, miközben a tekintete a mellkasomra
vándorolt. A mellem próbált kiszabadulni a túl szoros ruhából. –
Plusz. Te… abban a ruhában… Ki fogom tenni a képed a
fürdőmben.
– Perverz.
Négy képhez pózoltunk, amik azokra a végzős bálon készült,
borzalmas fotókra emlékeztettek. Aztán Zelda tett egy javaslatot:
– Mit szólnátok valami romantikushoz?
Én a fejemet felemelve, nevetve és kihívóan néztem Chance-re.
– Igen, édesem, mit szólnál valami romantikushoz?
Zelda megváltoztatta a hátteret, ami előtt álltunk. Már nem a híres,
régi, neonfényes Las Vegas-tábla volt mögöttünk, hanem valamilyen
nászutas lakosztály. Rózsaszirmokkal telehintett ágy, és gyertyák
égtek mindenütt. Annyira nevetségesen giccses volt, hogy muszáj
volt nevetnem rajta.
– Gyere! Ez a mi álnászéjszakánk. Az ott a nászágy. Nem akarsz
valami romantikusat mondani?
Chance hátrapillantva ihletet merített a jelenetből, aztán
visszafordult hozzám.
– Nem vagyok az a romantikus típus.
– Milyen meglepő.
Chance előbb felvonta a szemöldökét, majd egy másodpercig
csak meredt rám. Aztán a fülemhez hajolt.
 – Mit szólsz ehhez a nászéjszakai romantikához? – súgta. – Ha ez
a mi ágyunk lenne, és tényleg akkora szerencsém lenne, hogy
feleségül jönnél hozzám… – Szünetet tartott, és vett egy mély
lélegzetet, majd meleget fújt a nyakamra. – Ha akkora szerencsém
lenne, hogy te az enyém lennél, akkor a tested minden porcikáját
birtokolnám. Életedben először kénytelen lennél feladni az irányítást,
amihez annyira ragaszkodsz. Kikényszeríteném, és te készségesen
átadnád nekem. – A mondandója többi részét gyakorlatilag már
morogva ejtette ki: – Azon az ágyon… Annyira romantikusan
megdugnálak. – Hátrahúzta a fejét, hogy rám nézhessen. Az orrunk
összeért, de egyikünk sem hajolt közelebb, hogy hivatalossá tegye a
kapcsolatot. Nem is volt rá szükség.
Zelda szakított félbe minket.
– Gyönyörű. Azt hiszem, sikerült elkapnom a pillanatot. És
szerintem maga igenis romantikus típus, Mr. Bateman.
Chance elvigyorodott. Én csak álltam a helyemen, és képtelen
voltam megmozdulni.
– Szerencsére úgy tűnik, hogy a menyasszonyomnak tetszik ez a
fajta romantika.
 TIZEDIK
FEJEZET

Mindketten kijózanodtunk, mire visszaértünk a szállodába, bár egy

jókora részem még mindig nem tért magához. Részeg voltam, de
már nem az alkoholtól. Még mindketten viseltük az olcsó
fémkarikákat, a kamuesküvőnk emléktárgyaként, és amikor a
szobám ajtaja elé értünk, Chance ölbe kapott.
– Úgy szokás, hogy a menyasszonyt átvisszük a küszöbön.
Átkaroltam a nyakát, a mellkasához tapadtam, miközben ő fél
kézzel nyitotta ki az ajtót.
– Vajon miért alakult ki? – kérdeztem. – Hogy a férfi
megmutathassa, mennyire erős?
– Szerintem inkább onnan ered, mert a feleség idegessé vált,
hogy elveszíti a szüzességét.
Felhorkantam.
– Hát emiatt most nem kell aggódnunk.
Chance tekintete az enyémbe fúródott. Meg sem próbálta leplezni
a féltékenységét. Ez adta az ötletet.
– Szeretnél egy nap megházasodni?
– Egy nap? Azt hiszem, már megtettem. – Letett, ahogy belépett a
szobámba.
– Úgy értem, igaziból. Én kíváncsi vagyok, ki lesz az, aki átcipel a
küszöbön, miután valóban összeházasodtunk.
Chance tekintete komollyá vált.
– Nem akarok most erre gondolni.
Én viszont rápakoltam a rá gyakorolt nyomásra:
– Talán az új munkahelyem tele lesz alkalmas agglegényekkel.
– Úgy érted, olyanokkal, mint Harrison?
Megrántottam a vállamat, és lecsüccsentem, hogy levehessem
végre a tízcentis magas sarkút.
– Úgy döntöttem, a továbbiakban nem érdekel. Már két hónapja
lehangolt vagyok. Amint Kaliforniába értem, újra visszamászom a
nyeregbe – néztem fel vigyorogva. Chance még mindig az ajtó
mellett állt. – Mi az, semmi mocskos megjegyzés azzal
kapcsolatban, hogy visszamászom a nyeregbe, és jól meglovagolok
valakit? Azt hiszem, kicsit szétcsúsztál, te Briganti.
Megrándult az állkapcsa.
– Talán inkább vedd elő a varázspálcádat, ahelyett, hogy így
elsietnéd a dolgokat.
Felálltam, odasétáltam hozzá, majd hátat fordítva félrehúztam a
hajamat.
– Segítenél lecipzárazni?
A szobára hosszú pillanatokig csend telepedett. Aztán Chance
keze hozzám ért. Az egyikkel megmarkolta a csípőmet, mintha le
kellett volna fognia, hogy a helyemen tartson, a másikkal a cipzárért
nyúlt. A hang, amit a cipzár adott ki, egészen erotikus volt.
Most komolyan… Mi van velem?
Egyikünk sem mozdult. Csak álltunk ott, és sűrű feszültség
kavargott körülöttünk.
– Chance? – sóhajtottam. Még a saját hangomat sem ismertem
fel, olyan mély és rekedt volt.
Az ujjai erősebben a bőrömbe fúródtak. Majdnem fájt, ugyanakkor
fel is izgatott. Vártam, hogy mondjon valamit. Bármit. Vártam.
Egyikünk sem mozdult.
Még mindig semmi.
– Chance? – Próbáltam megfordulni, hogy a szemébe nézhessek,
de a keze a helyemhez szögezett.
– Ne tedd! Mennem kell, Aubrey. – Szünet. Nagy levegőt vett. –
Az a fickó, aki majd egyszer átcipel a küszöbön, egy szerencsés
flótás lesz.
Nem fordultam meg, amíg a szobám ajtaja be nem csukódott
mögötte. Nem akartam, hogy Chance meglássa a könnyeimet.

Jó két óra telt el, mire hallottam, hogy visszatér. A szobáink közti ajtó
résnyire nyitva volt, hallottam, hogy mocorog. A fejem forgott, és a
gondolattól, hogy holnaputántól soha többé nem látom őt, felfordult a
gyomrom. Több mint egy évet töltöttem Harrisonnal, de az a
fájdalom, amikor kiköltöztem tőle, feleennyire sem kínzott.
Az ágyban feküdtem, és az, hogy Chance fizikailag ennyire közel
volt hozzám, mégsem érhettem hozzá, megőrjített. Újra és újra
lejátszottam a szavait a fejemben, és minden beszélgetést, amit fel
tudtam idézni, próbáltam szétboncolni.
Azt mondta, gyönyörű vagyok. Élénk részletességgel írta le azokat
a dolgokat, amiket a képzeletében megtett velem. Azt mondta, hogy
a fickó, aki megkap, szerencsés. A szavai azt sugallták, akar engem.
A tekintete az mondta, akar engem. A teste, a lélegzete, az, ahogy
engem figyelt, olyan volt, mintha csak egyetlen szalmaszál
választaná el attól, hogy elveszítse a kontrollt.
Átkozottul biztos voltam benne, hogy kíván – ezt felfogtam.
Csak… nem tudott. Azt mondta, nem tud. Mintha helytelen lett volna,
ha megengedi magának. Tudtam, hogy engem akar megvédeni
attól, ami visszatartotta. De én már nem akartam, hogy megóvjon
bármitől is. Azt akartam, hogy addig dugjon, amíg mindent el nem
felejt.
És itt volt az ideje, hogy átvegyem az irányítást. Nő vagyok, a
fenébe is! Meg kell hallgatnia!
Az ereimben pumpáló adrenalinnal besurrantam a fürdőszobába,
megmostam az arcomat, és kiengedtem a lófarkamat. Belebújtam a
hálóingembe, és megnéztem magam a tükörben. A fehérnemű, amit
viseltem, aranyos volt – egy halvány rózsaszín, csipkés, félkosaras
melltartó a hozzá illő, fiús rövidnadrággal. De elég volt abból, hogy
csak kerülgessük a forró kását! Kibújtam az alsóból, kikapcsoltam a
melltartót, és újra szemügyre vettem magam. Morrr…
Az arcom kipirult, a domborulataim formásak voltak; hosszú idő
óta először tetszett, amit láttam. Tovább már nem húzhattam a
dolgot. Most kellett lépnem, mielőtt beijednék. A mellkasom minden
egyes emelkedésével-süllyedésével kezdett inamba szállni a
bátorságom. Még egyszer, utoljára magamra néztem, vettem egy
nagy lélegzetet, és elindultam a két szoba közti ajtó felé.
Itt jön a te nőstény oroszlánod!
Chance épp akkor jött ki a fürdőből, amikor én beléptem a
szobába. Semmi mást nem viselt, csak keskeny derekán tekert
körbe egy fehér bolyhos törülközőt. Sötét volt, de a Strip fényei
bevilágítottak az ablakon, ez elég volt, hogy lássam. Vízcseppek
csillogtak a mellkasán. Szó szerint lélegzetelállító volt, mert a szívem
vadul vert a mellkasomban, és úgy éreztem, mintha minden oxigént
kiszippantottak volna a tüdőmből, amikor Chance rám nézett.
Egy pillanatig szótlanul bámultuk egymást. Az, ahogy az állkapcsa
megfeszült, az, ahogy próbálta a tekintetét a szememen tartani,
mind-mind arról tanúskodott, mennyire keményen próbálja
visszafogni magát. De elvesztette az önmagával vívott harcot,
amikor a pillantása lejjebb rebbent. Minden másodpercben őt
figyeltem, ahogy magába itta a látványomat. Először a két mellemet
– megkeményedett, sóvárgó mellbimbóim csak rá vártak. A mellkasa
hevesen hullámzott. Miközben a tekintete lejjebb vándorolt, szinte
éreztem a bőrömön az érintése simogatását. Ráérősen
megszemlélte keskeny derekam, a csípőm ívét, lapos hasamat.
Mindketten felszínesen, szaporán kapkodtuk a levegőt, miközben a
tekintete megtalálta a vékony szőrcsíkot, ami lefelé vezetett. Már
most nedves voltam, pedig még egymáshoz sem értünk. Majdnem
elvesztettem az eszemet, amikor megnyalta a száját.
– Aubrey – nyögte figyelmeztetően. Úgy hangzott, mintha tényleg
fizikai fájdalmai lennének. – Én…
Megint vissza akart utasítani, de azt már nem bírtam volna ki.
Kétségbeesetten akartam őt – még akkor is, ha tudtam, hogy csak
egy részt kapok belőle.
A szájára nyomtam az ujjamat, hogy elhallgattassam. Aztán
döbbenet ült ki az arcára, amikor a másik kezemmel megragadtam a
dereka köré tekert törülközőt, és egyetlen rántással
megszabadítottam tőle. Felemeltem, és szertartásosan hagytam a
földre hullani.
Chance elképesztően kemény volt, és jobban akartam őt, mint
bármi mást az életben.
– Illő lenne elhálni a nászunkat.
Lehunyta a szemét.
Gyötrelmes másodpercek voltak, amíg vártam. Aztán újra rám
nézett. A pupillája kitágult, vadsággal és őrülettel volt tele,
vágyakozással és nyers szükséglettel.
 – Ülj fel az asztalra! – A padlótól a mennyezetig érő ablak felé
intett az állával. Egy hosszú íróasztalt helyeztek elé, munka közben
az ember pont rálátott a Stripre. Chance hangjában volt valami éles,
szigorú, követelődző. Még sosem hallottam így beszélni, de
elgyengült tőle a térdem, ahogy átvágtam a szobán, és a hátsómat
oda tettem, ahová utasított rá.
– Minden este rólad fantáziálok, amikor lefekszem, és minden
reggel úgy ébredek, hogy még a fejemben van a képed. És minden
reggel feláll tőled a farkam.
Tudtam, hogy akar. De a beismerése rámutatott, hogy ugyanolyan
megszállottan vágyott rám, mint én rá. Ez visszahozta a
bátorságomat.
– Mutasd meg! – kértem. – Mutasd meg, mit látsz, amikor
kettőnkről fantáziálsz! Valóságossá szeretném tenni az álmaidat.
A szeme megcsillant, a szája gonoszkás mosolyra görbült.
– Az én álmaimban nincs egyetlen szivárvány vagy galamb sem.
Csak én. A hajadba kapaszkodva duglak meg azon az asztalon.
Igazi, élő álomkép akarsz lenni, Hercegnő? – Felém lendült, és
közvetlenül előttem állt meg, ahogy az asztalon ültem.
Nyeltem egy nagyot, és bólintottam.
Megjelentek a gödröcskék az arcán. Én már ennyitől kész voltam,
a nagyágyúra semmi szükség nem lett volna.
– Tedd szét a lábad!
Ahogy rám nézett, könnyen eldobtam a gátlásaimat.
– Neked van a legtökéletesebb melled, amit életemben láttam. És
az a punci… Sokkal jobb, mint ahogy elképzeltem.
Megborzongtam.
– Mocskos szád van.
Chance a szájával a mellemhez hajolva pillantott fel rám. A
tizenhármas kék csak úgy lángolt a szemében.
– A mai este után még jobban fogod szeretni a mocskos számat.
Behunytam a szemem, ahogy a jobb mellbimbómat a szájába
vette. A nyelve körözött rajta, nyalogatta, szopogatta, majd a fogai
közé csípve megrántotta. Aztán áttért a másikra.
Halk nyögés hagyta el a számat, és kényszerítettem magam, hogy
nyissam ki a szemem. Nézni akartam. Chance szó szerint felfalt
azzal a bűnös szájával. A valóság sokkal jobb volt, mint azok a
fantáziaképek, amelyek az elmúlt héten újra és újra végigpörögtek a
fejemben. Miután Chance hosszan kényeztette mindkét mellemet, a
nyelve elindult a dekoltázsomtól a köldököm felé. Aztán térdre
ereszkedett előttem.
Széjjelebb nyitotta a combjaimat.
– Szélesebbre!
Istenem, azt akartam, hogy a szája végre ott is megérintsen.
Olyan erősen markoltam az íróasztal szélét, hogy a bütykeim
elfehéredtek.
Chance alaposan végigmért. Annyira csupaszon, kendőzetlenül
ültem előtte, hogy kezdett elhatalmasodni rajtam a késztetés, hogy
zárjam össze a lábamat és rejtsem el magam. De aztán újra
megnyalta a száját. Valósággal csorgott a nyála. Ez volt a
legerotikusabb dolog, amit valaha is láttam.
Közelebb hajolva rám fújt. Ahogy a hűvös levegő megérintette a
nedvességet, a testem minden idegszála életre kelt. A légzésem
szaggatottá vált a várakozástól. El sem tudtam képzelni, hogyan
kapok majd levegőt, ha végre megkóstol.
Chance felpillantott, a tekintetünk összekapcsolódott.
– Figyelj rám, Aubrey! Azt akarom, hogy végignézd, ahogy az
utolsó cseppet is kiszívom az édes kis puncidból.
Nem tudtam válaszolni; bármi, ami kijött volna a számon, teljesen
összefüggéstelen lett volna. Chance egyébként sem várt feleletet.
Közelebb húzott magához, a fenekem az asztal szélére került, és az
arcát a két combom közé temette. Teljesen tönkretett: szívott és
nyalt, az orgazmus szélére sodorta a testemet. Aztán visszahúzott.
Lassított a tempón, finomabban folytatta. Nem engedte, hogy
átbillenjek a határon. Valahányszor a légzésem elakadt, ő
újrakezdte. Könyörtelen és őrjítő volt. Kezdtem kétségbeesni.
A harmadik alkalommal, amikor lelassított, pedig már olyan közel
voltam a robbanáshoz, belekapaszkodtam a hajába. A sűrű, nedves
tincsek közé markolva rántottam magamhoz, hogy rávegyem a
folytatásra.
– Chance… nekem… muszáj…
– Még nem!
 Egy részem ki akarta nyírni, de ezt a vágyat felülírta az a másik,
aminek égetően szüksége volt rá, hogy végre megkönnyebbüljön.
– Kérlek! Szükségem…
– Még n…
Nem hagytam, hogy befejezze. Meghúztam a haját, közelebb
rántva magamhoz. Kuncogni kezdett, de nem kellett tovább
ösztökélni. Újra keményen kezdett dolgozni: nyalogatott, harapdált, a
nyelve ki-be járt bennem, míg ismét a határon nem billegtem. Amikor
már a legszélén egyensúlyoztam, erősen megszívta a csiklóm,
amivel belezuhantam az örvénybe. A nevét ziháltam, ahogy az
orgazmus végiggördült rajtam. Nem hagyta abba a kényeztetést,
egészen addig, míg a testem kocsonyássá nem vált. Már tartani is
alig bírtam magam.
Chance emelt le az asztalról, az ágyához vitt, és gyengéden letett
rá. Alig egy perce még alig voltam magamnál, de ahogy ott állt
előttem, meztelenül, hirtelen újra feltöltődtem. Zacskó zizegett,
ahogy feltépett egy óvszert, majd magára görgette. Ahogy
végighúzta a kezét vastag farka teljes hosszán, a testem újra életre
kelt. Gyönyörű volt, tetőtől talpig. És minden feszes centije a kettő
között.
Amikor végzett, kinyújtottam a kezem, és összefűztem az
ujjainkat. Chance mellém heverve a fejem fölé húzta a karomat, és
könnyedén leszorította. Ahogy fölém helyezkedett, a farka vége pont
a nyílásomhoz ért. Chance az arcomat figyelte, mintha
tanulmányozna. Aztán a tekintetünk összetalálkozott. Édesen
megcsókolt, miközben gyengéden belém csúszott. Néhányszor ki-,
majd befelé mozdult. Lassan. Csak aztán merült mélyre. Felnyögött.
Majd egy ideig mozdulatlanul ott tartotta magát – az arca elárulta,
hogy élvezi, hogy mélyen bennem lehet, annyira élvezte, hogy
egyetlen izmát sem akarta mozdítani.
A lábamat a dereka köré fontam, így még mélyebbre tudott
hatolni.
– Bassza meg! – Lehunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét.
Imádtam nézni, ahogy küzd, próbálja visszafogni magát.
Könnyedén megtaláltuk a közös ritmust, és ahogy szenvedélyesen
ringatóztunk, izzadságtól sikamlós testünk fel-le csúszkált az ágyon,
és addig tekergettük a csípőnket, míg végül már mindketten
remegtünk.
Felnyögtem, amikor megéreztem, hogy már közel jár. A tempója
felgyorsult, és egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt. Együtt
élveztünk el, és közben egymás szemébe néztünk.
Órákkal később, sok-sok újabb orgazmustól kimerülve végre
elaludtam. Új ígéretek, új remények feszítettek, és az utolsó dolog,
amire emlékszem, hogy álomország peremén arra gondoltam, alig
várom, hogy holnap felébredjek, és újra vele lehessek.

A hatalmas ablakon besütött a nap, kellemesen meleg sugarak

cirógatták meztelen testemet. Fogalmam sem volt, mennyi az idő, de
azt tudtam, hogy legalább kora délután lehet. A karomat a fejem fölé
emelve kinyújtóztam. Fájtak az izmaim, bár imádtam ezt a fajta
fájdalmat. Voltak korábban is fiúim, sőt: egészségesnek mondható
szexuális életem is. Egészen tegnap estig azt mondtam volna, az
eddigi kalandjaim kielégítőek. De az, ami köztem és Chance között
történt, az minden korábbit elhomályosított.
Elmosolyodva érintettem meg az ágy másik felét. Alig vártam,
hogy újra eggyé forrjon a testünk. De Chance helye üres volt.
Megfordulva fülelni kezdtem, hátha rájövök, hol van. Csend. De egy
perccel később a kopogás az ajtón megadta a választ a kérdésemre.
A lepedőt magam köré tekerve sétáltam oda. Chance helyett viszont
egy egyenruhába öltözött takarítónőt találtam kint a tisztítószeres
kocsija mellett.
– Ööö… – Szorosabbra húztam magam körül a lepedőt. – Vissza
tudna jönni picit később? Kicsit csúszunk a kijelentkezéssel.
A nő az órájára nézett, majd vissza rám.
– Tizenöt perc?
Nem volt kedvem kapkodni, de azért bólintottam. Miután
becsuktam az ajtót, mindkét szobában körülnéztem, bár tudtam,
hogy egyedül vagyok. A gyomromat baljós érzés mardosta – nem
akartam, hogy véget érjen ez az utazás. Chance ugyan soha nem
adott rá okot, hogy azt higgyem, a dolgok Kaliforniában is
folytatódnak majd köztünk. Valójában ő elég világosan megmondta
az elején is, hogy az út egyszer véget ér. De a tegnap este nem
változtatott meg mindent? Szerettem volna hinni, hogy igen, de
akkor is ott volt az az érzés.
A zuhany alatt behunytam a szemem, és magam előtt láttam,
ahogy Chance a hajnali órákban felettem mozog. Ez már a harmadik
alkalmunk volt, és teljesen más, mint az előtte lévő kettő. A
kétségbeesett, eszeveszett késztetés, hogy együtt legyünk, már
elmúlt, a lassú mozdulatokba érzelmek költöztek. Szeretkeztem már
korábban is, de egészen addig a pillanatig nem szerelmeskedtem
még soha.
A meleg víz végigcirógatta a bőrömet, és újra meg újra
lejátszottam magamban az utolsó néhány pillanatot.
– Csodálatos nő vagy – mondta Chance. – Köszönöm, hogy életre
keltetted azt, amit elképzeltem. Remélem, minden álmod valóra
válik. Megérdemled, Aubrey.
Abban a pillanatban azt gondoltam, hogy csak gyönyörű
gondolatok. De most hányinger bugyogott fel bennem. A szemem
előtt megvillant az igazság. Chance elbúcsúzott tőlem.
 TIZENEGYEDIK
FEJEZET

Mindkét szobából kijelentkeztem, és hat órán át ültem az

előcsarnokban. Nevetséges. Az összes ruhája eltűnt, nyilvánvalóan
nem állt szándékában visszatérni, amikor kiosont, míg én aludtam.
Valamiért mégsem voltam hajlandó távozni. Egy bőrkanapén ülve
bámultam a szálloda bejáratát, az üvegtetejű előtér nyüzsgött az
emberektől. Talán meggondolja magát. Talán felpattant egy buszra,
eljutott félútig, de megbánta, hogy elment. Mi van, ha visszajön, és
nem vagyok itt?
Aztán eszembe jutott, hogy megvan neki a telefonszámom, de
nem hívott fel. A valóság még mélyebbre taszított.
Egy pár lépett be karon fogva a bejáraton. A nő szűk fehér ruhát
viselt, hosszú fátylat, a kezében kerek, vörös rózsákból álló csokrot
szorongatott. A férfin öltöny volt, a nyakkendője meglazítva lógott, a
gallérjára rózsát tűzött. Magához húzta a lányt, és hosszan,
szenvedélyesen megcsókolta, csak aztán fordult mosolyogva a
recepció felé. Könnyek csorogtak az arcomon. Nem ez volt az első
alkalom ma, hogy sírtam.
– Most esküdött? – Egy idősebb nő ült le velem szemben.
Negyeddollárosokkal teli vödör volt nála, és ősz haját olyan kerek
kontyba tekerte, hogy talán egy tájfunnak is ellenállt volna.
Üres tekintetem elárulhatta, hogy a gondolataim máshol járnak.
– Tessék?
Jelentőségteljesen a kezemre nézett. Szórakozottan csavargattam
a gyűrűt az ujjamon. A jegygyűrűmet.
– Ööö, nem. Ez nem igazi. Csak mókáztunk.
Rajtam.
A nő bólintott.
– Jövő héten lett volna az ötvenedik házassági évfordulónk.
Nyilván elveszítette a férjét.
– Sajnálom.
 – Mit?
– Azt mondta, „lett volna”. A férje… meghalt?
– A pokolba is, dehogy! Nem vagyok olyan szerencsés. Arról a
szemétládáról kiderült, hogy egy hazug, csaló szerencsejátékos.
– Mit tett vele?
– Továbbléptem. Kirúgtam, és elváltam tőle majdnem negyven
évvel ezelőtt.
Elmosolyodtam. A reggel kapott hidegzuhany óta először.
– Nocsak. Egy olyan csinos lánynak, mint maga, mindig
mosolyognia kellene.
– Köszönöm.
– Szóval mit csinált az a briganti?
Nem tudtam nem észrevenni, milyen kifejezést használt a férfira,
aki megbántott.
Megráztam a fejem.
– Elment, anélkül, hogy elköszönt volna.
– Úgy hangzik, mintha beijedt volna.
Összetörtem, és bolondnak éreztem magam. De igaza volt, semmi
értelme itt ülni és várni – tudtam, hogy nem jön vissza. Utáltam
beismerni, de Chance gyáván viselkedett. Egy önző pöcs, akinek
még ahhoz sem volt mersze, hogy elköszönjön. Csalódottan
sóhajtottam egyet, és felálltam.
– Köszönöm!
– Mit?
– Hogy emlékeztetett rá, ideje nekem is továbblépni.

Az állatpanzió tulajdonosa mosolyogva fogadott.

– Összességében jól viselkedett. Csak egyszer hozta ránk a
frászt, amikor összeesett. De aztán eszünkbe jutott, amit az
ájulásokról mondott. Megfürdettük, úgyhogy friss és tiszta.
Esmeralda Hópihe előbb az ölelésembe vetette magát, aztán
többször is megkerült. Zaklatottnak tűnt. Pórázon vezettem ki a
parkolóba, ahol a telepakolt autómat hagytam. Ez volt az utolsó
megállóm, mielőtt elhagyom Vegast.
 Csak kábultan lézengtem. Semmi sem tűnt valóságosnak. Minden
pillanatban azt vártam, hogy meghallom a hangját magam mögött.
AH-BREE.
Ugye nem gondoltad, hogy tényleg elhagylak, Hercegnő?
A mellkasom feszített, mintha bármelyik pillanatban
felszakadhatna, de a sokk felülírta a szomorúságot és a
kétségbeesést is.
Betettem Esmeraldát a hátsó ülésre, és pedig a volán mögé ültem,
de annyi erőm sem volt, hogy elindítsam a kocsit. Hátrapillantottam.
– Ennyi. Most már csak mi vagyunk. Készen állsz?
A kecske ekkor – engem is megriasztva – átugrott a
középkonzolon, és az első ülésre érkezett. Többször is
megszaglászta a huzatot, és hangos, kétségbeesett „baa” hangon
panaszkodott. Tisztára, mintha mondani akart volna valamit.
Vajon érzi, hogy Chance eltűnt? Az állatok különösek.
– Elment. Chance lelépett. – Gyengéden megsimogattam szőrös
nyakát, és lenyelve a fájdalmamat, megismételtem: – Elment.
Esmeralda körözni kezdett az ülésen, végül megállt, és lehajtotta
a fejét.
Nem készültem fel arra, ami ezután történt.
Nyüszítésre hasonlító hang szakadt ki belőle. De hát az állatok
képtelenek sírni.
Viszont amikor a nyöszörgés felerősödött, arra a következtetésre
jutottam, hogy igenis képesek. Ez az édes kis jószág Chance-t
akarta, és vagy megértette, amit mondtam neki, vagy rendelkezett
hatodik érzékkel.
Amikor szomorúan rám nézett, akkor tört ki belőlem az, amit addig
elnyomtam. Homlokomat a kormánykeréknek támasztva hagytam,
hadd zubogjon. Bőgtem. Alig több mint egy hét alatt megtaláltam a
legnagyobb boldogságot, és megtapasztaltam a legnagyobb
szenvedést. Úgy éreztem, mintha újjászülettem volna, és aztán pont
az semmisített meg, aki új életet adott nekem.
Bár alig huszonnégy órája még együtt aludtunk, Chance most
olyan távolinak tűnt, mintha álom lett volna az egész. A lábam közt
zsibongó fájdalom emlékeztetett egyedül rá, hogy az együtt töltött
éjszaka – az első és egyben az utolsó is – valóságos volt.
 Megtöröltem a szemem.
Továbblépni továbbtovábbtovább.
Amikor végre összeszedtem magam annyira, hogy elinduljak,
rájöttem, hogy új másodpilótám van. Esmeralda ott maradt az
anyósülésen.
Amikor elhagytuk a Las Vegas végét jelző táblát, azt kívántam, bár
igaz lenne a mondás, hogy ami Vegasban történik, az ott is marad.
Ami viszont velem történt Vegasban, az még nagyon sokáig velem is
marad.
 TIZENKETTEDIK
FEJEZET

Két hónappal később, miközben mindent megtettem, hogy

berendezkedjek a bérelt házba, arra a következtetésre jutottam,
hogy Chance elvesztésével kicsit én is meghaltam. És nemcsak ezt
éreztem, hanem keresztülmentem a gyász mind az öt szakaszán:
tagadás, düh, alkudozás, depresszió és elfogadás.
Vegasban, amikor először tudatosult bennem, hogy elment,
határozottan a tagadás fázisban voltam. A Kaliforniába vezető út
hátralévő részében azonban egyre inkább eluralkodott rajtam a düh.
Már nem úgy éreztem, hogy elveszítettem, hanem az volt az
igazság, hogy elhagyott.
Alkudozni nem sokkal azután kezdtem magammal, hogy
megérkeztem Temeculába, és körülbelül egy hétig tartott. Bár ne
vetettem volna rá magam! Bár elmondtam volna, mennyit jelent!
Magamat hibáztattam azért, mert elment.
A negyedik szakasz nem tartott olyan sokáig, hogy beárnyékolja a
többit. De a depresszió volt a legnehezebb. Legalább másfél
hónapig teljesen átvette felettem az irányítást. A munkán kívül nem
csináltam mást, csak hazajöttem, és azon keseregtem, hogy soha
többé nem lesz olyan, akivel úgy érezném magam, mint vele. Annak
ellenére, ahogy a dolgok végződtek, tényleg úgy éreztem, egyetlen
férfi sem ér fel hozzá. Az éjszaka közepén leizzadva ébredtem, az
élénk visszatérő álmok fájdalmasan felizgattak. Azt álmodtam, hogy
miközben keményen megdug, újra és újra elismétli, mennyire
sajnálja, elmondja, mennyire szeret, azt szajkózza, hibát követett el.
Általában mindig visszasírtam magam az álomba. Bár a depresszió
sosem múlt el teljesen, minden múló nap, ami anélkül telt el, hogy
hallottam volna felőle, egyre inkább átadta a helyét a gyász utolsó
szakaszának: az elfogadásnak.
Akármennyire nehéz volt is, végül eljutottam arra a pontra, hogy
elfogadtam a tényt: soha többé nem jön vissza hozzám. Nem volt
más választásom, mint továbblépni. Ami azt is jelentette, hogy
fontolóra kellett vennem: újra randizni kezdek. Még akkor is, ha
belehalok. Egy dolog viszont biztos: úgy nem fogom túltenni magam
rajta, ha éjjelente arról álmodom, milyen érzés volt, amikor bennem
járt.
Még mindig vágyom rá. És ez talán sosem fog elmúlni.
Ha létezett volna hatodik szakasz, akkor találóan úgy kellett volna
elnevezni, hogy kidobni a szart. Mivel a kapcsolatunk felét a BMW-
mben töltöttük, kocsiba ülni is túl fájdalmas volt. Valahányszor jobbra
pillantottam, hallottam a nevetését, láttam, ahogy Pixy rudat
szopogat. Meg mertem volna rá esküdni, hogy néha még az illatát is
éreztem. Chance szelleme tovább élt és virult az autóban.
Amikor egy napsütéses délután elmentem az autókereskedésbe,
hogy elcseréljem a kocsit, nagyon érzékeny hangulatban voltam.
Végül egy Audi S3 mellett döntöttem. Amikor épp be akartam
szállni az autóba, a nő, aki segített az ügyletben, utánam szólt:
– Asszonyom!
Ahogy megfordultam, észrevettem, hogy a Barack Obama babát
tartja a kezében. Összeszorult a mellkasom.
– Ezt elfelejtette. A régi kocsijában volt. Egy kis ragasztó a
műszerfalon maradt, de azt eltávolítjuk. Erre viszont még szüksége
lehet.
Majdnem elvettem tőle. Majdnem! A szememet szúró könnyekkel
küzdve kinyújtottam a kezem.
– Tartsa meg!

A Chance utáni hónapokban nagyobb kihívást jelentett, hogy új

dolgokat engedjek be az életembe, mint a régiek kihajigálása.
Jeremy Longthorpe egy műszaki vállalat vezérigazgatója volt, és
egyben az ügyfelem is. Számtalan órát töltöttünk együtt, míg
kidolgoztuk a legújabb találmánya szabadalmi jogait.
Bár világossá tette, hogy érdeklem, úgy csináltam, mintha nem
venném észre a célzásokat. Kedves volt, és jóképű is a maga
furcsa, szemüveges módján. Viszont ha randizom vele, az még úgy
is összeférhetetlenséget jelentett volna, ha a cég nem foglalja
írásba, hogy tilos az ügyfelekkel való liezon.
Az igazság az volt, hogy nem éreztem azt, készen állnék. Az
agyamban még mindig élénken ott éltek a Chance-ről szóló
emlékek. Bármennyire próbáltam is megszabadulni a fizikai
bizonyítékoktól, amik utána maradtak, a közös perceket nem lehetett
olyan könnyen semmissé tenni, bármennyire próbálkoztam is. Bár
megbántott, Chance még mindig ott volt a gondolataimban és
összetört szívemben is.
De a Jeremyvel töltött idő legalább elterelte a figyelmem. Úgy volt,
hogy péntek este az irodában találkozunk egy kései
munkamegbeszélésre. Útközben felhívott, hogy késni fog, kérdezte,
mit ennék.
– Valami gyorséttermi egészségtelen kaját – feleltem. – Mert ez
egy ilyen nap.
– Megkapod.
Olyan kedves.
A sült illatát hamarabb megéreztem, mint hogy Jeremy kibukkant
volna a munkaállomások közti labirintusból, és belépett a sarki
irodámba. Két zsíros kajával teli táska volt nála.
– Mivel nem mondtál konkrétumot, többfélét is hoztam.
– Kösz. Éhen halok.
Jeremy félretolt néhány papírlapot, hogy helyet csináljon.
– Miért nem élvezzük ki a vacsorát, mielőtt munkába állunk?
– Legyen.
Áttúrtam a két táskát. A Taco Bellből, a Pizza Hutból és a
Popeyes-ból is hozott.
Popeyes.
Egyszerűen nem tudtam megszabadulni tőle. Chance mindenhol
ott volt. A csirkefalatkákat választottam, és már épp nekiláttam,
amikor Jeremy odanyúlt, és elorozott egyet.
– Hé, hagyd békén a falatkáimat! – viccelődtem. Chance-nek is
valami hasonlót mondtam a találkozásunk napján. Az ilyen váratlan
emlékeztetők mindig visszahozták a fájdalmat.
Abbahagytam az evést.
Jeremy is letette a szendvicsét.
 – Jól vagy? – kérdezte teli szájjal.
– Igen. Jól.
– Mérges vagy, amiért elvettem egy csirkét?
Félig elmosolyodtam.
– Nem, nem, egyáltalán nem erről van szó.
Közelebb hajolt.
– Akkor?
Lenéztem.
– Semmi.
– Aubrey, nyilvánvaló, hogy van valami. Úgy ettél, mint egy gép,
aztán hirtelen abbahagytad. Mi történt? – Nem feleltem, de az
arckifejezésem valószínűleg így is elárult. – Nyugodtan
elmondhatod.
El akartam mesélni valakinek. Eddig még senkinek nem
beszéltem róla. Egyetlen ember sem tudta, mi történt velem.
– Tényleg tudni akarod?
– Igen.
A következő egy órában mindent elmondtam Jeremynek arról, ami
Chance és köztem történt. Figyelmesen végighallgatott, anélkül,
hogy ítélkezett volna, és olyan jó volt végre kiadni magamból.
Lassan bólintva összefűzte a két karját. A száján együttérző
mosoly játszott.
– Nos, ez sok mindent megmagyaráz.
– Vagyis?
– Hogy miért zárkózol el, amikor célzok rá, hogy elmehetnénk
együtt valahová.
– Észrevetted?
– Igen. Mindent észrevettem. – Lesütötte a szemét, mintha
zavarba jött volna attól, hogy közvetve ugyan, de bevallotta az
érzéseit. – Nagyon kedvellek, Aubrey – pillantott fel.
– Én is kedvellek téged. Nem akarom, hogy azt hidd, miattad
vonakodom.
A karomra tette a kezét.
– Nézd… Most, hogy tudom, miért vagy ilyen zárkózott, még
fontosabbnak tartom, hogy elmenjünk valahová. Ígérem, semmit
sem várok el. Hadd legyek csak a barátod. És ha a dologból több
lesz, az is rendben van. Ha pedig nem, legrosszabb esetben akkor is
jól érezzük magunkat együtt.
Elmosolyodtam.
– Akkor ezúttal már nyíltan hívsz randira?
– Igen. Arra kérlek, adj egy esélyt, és gyere el velem.
Adj egy esélyt. Nem árultam el Chance nevét, amikor elmeséltem
a történetet. Jeremy szóhasználata pont ezért ironikus.
– Esélyt, mi?
– Igen.
– Rendben, Jeremy. Legyen.
 II. RÉSZ

Két évvel később

CHANCE
 TIZENHARMADIK
FEJEZET

CHANCE

Ökölbe szorult a kezem, ahogy az ágyamon ültem, a lábam fel-le

járt. Épp annyira rettegtem ettől a naptól, mint amennyire vágytam
rá. Minél közelebb volt, annál jobban aggódtam amiatt, hogy
elhagyom ezt a helyet. Végignéztem a spártai szürke falakon, és alig
tudtam elhinni, hogy tényleg elérkezett. Ma volt az a nap.
Az ujjaimat ropogtatva felálltam, és járkálni kezdtem. Fel és alá.
– Mi a fene bajod van? – kérdezte Eddie, a cellatársam. – Erre
vártál.
– Majd te is megtudod, milyen érzés, ha eljön a te napod.
– Igen. Kibaszottul eksztázisban leszek. Akarsz helyet cserélni? A
tökömet is odaadnám, ha most a helyedben lehetnék.
– Tudom. Nem arról van szó, hogy nem örülök neki, hogy vége.
Csak semmi sem olyan, mint amikor idejöttem. Ez a hely… Most már
ez a normális. Ha kisétálok innen, az olyan lesz, mintha egy nagy
fekete lyukba sétálnék bele. Itt legalább tudom, hogy mire
számíthatok.
– Két év telt el, nem negyven.
– Két év alatt sok minden történhet, haver. Ezt túlságosan is jól
megtanultam. – Ahogy a szavak elhagyják a számat, a szívem
egyből elnehezül. Két évvel ezelőtt volt egy anyám. Most nincs. Az
anyám meghalt. Istenem, annyira fájdalmas arra gondolni, hogy már
nincs. Akár maradhatnék is, és elbújhatnék a valóság elől.
Anyunak körülbelül egy évvel ezelőtt, vezetés közben elrepedt egy
aneurizmája. Azt, hogy épp a kóterban ültem, amíg ő a kórházban
az életéért küzdött, sosem fogom megbocsátani magamnak.
Sok minden van, amit sosem fogok megbocsátani magamnak.
– Megpróbálod megtalálni? – Eddie kérdése rántott vissza az
örvénylő gondolataimból.
 – Kit?
Tudod, hogy kit.
– Ne játszd a hülyét!
Csalódottan végigszántottam a hajamon.
Miért kellett szóba hoznia?
– Nem – mondtam eltökélten.
– Nem?
– Nem! – A hangom még határozottabb volt.
– Miért nem?
– Mert eltelt két kibaszott év. Mostanra valószínűleg férjhez ment,
talán már gyereke is van. Ja és nem elhanyagolható részlet, hogy
utál, nyilván azt kívánja, bár meghalnék, mert összetörtem a
kibaszott szívét.
Soha nem akartam Eddie-nek mesélni Aubrey-ról. Soha nem
akartam senkinek sem beszélni róla, főleg nem arról, hogyan
hagytam el.
Egyik éjjel viszont nyilván dumáltam álmomban, és olyasmiket
mondtam, hogy „Aubrey, sajnálom. Kurvára sajnálom”. Eddie is
felriadt, ő pedig kiszedte belőlem az igazat. Az álmok pedig vissza-
visszatértek, olyan sűrűn, hogy Eddie el is nevezte őket „Aubrey”-
nak. Tegnap éjjel megint volt egy Aubrey-d.
– Nem tudhatod biztosan, hogy rosszat akar neked.
– Mit számít, Eddie? Még ha nem is ment férjhez, azért
sunnyogtam így el mellőle, hogy továbblépjen, és ne kelljen két
teljes évet várnia rám, amíg én ebben a pokolban rohadok.
Szerinted mégis mi a frászért törtem volna össze szándékosan a
szívét? Hogy aztán visszamenjek hozzá, és megpróbáljam
visszaszerezni?
– Még csak nem is vagy rá kíváncsi?
Baszd meg!
Persze hogy kíváncsi vagyok.
Megvontam a vállam, nagy levegőt vettem, és visszaültem az
ágyra a falat bámulni.
– Remélem, hogy boldog, és továbblépett. Tényleg nagyon
remélem. De az biztos, hogy nem akarom kitenni magam annak,
hogy első kézből legyek ennek a tanúja.
 – Nos, ez a te döntésed. Csak nem akarom, hogy később
megbánd. Ahogy látom, ez a szarság eléggé traumatizált téged.
– Ó, most már pszichiáter is vagy, Ed?
– Nem kell szakembernek lennem, hogy ezt lássam. Nézd, te jó
srác vagy. Büszke lenne rád, ha úgy látná a dolgokat, ahogy én.
Jobban kihoztad a legjobbat az itt töltött időből, mint bárki más, akit
korábban láttam bejönni és távozni.
Átkozottul igyekeztem. Elvégeztem néhány órát, ami a diplomám
megszerzéséhez kell, és megszerveztem a fiatalkorúak szomszédos
börtönében, hogy focizhassanak a rabok. Elhatároztam, hogy nem
fogom engedni, hogy kárba vesszenek ezek az évek, hogy kihozok
belőlük valami jót. Ha az ittléttel együtt mindent fel is kellett adnom,
ne legyen hiábavaló! Nem volt kérdéses, hogy más emberként
hagyom el a börtönt, nem boldogabb, de erősebb emberként.
– Hadd kérdezzek valamit – szakította félbe Eddie a
gondolataimat. – Mi lenne, ha rájönnél, hogy a csaj még mindig
szingli? Nem gondolod, hogy megéri kockáztatni a csalódást egy
második esélyért?
Mielőtt válaszolhattam volna, a börtönajtó lassú nyikorgása
végigvisszhangzott a folyosón.
Eddie-re néztem.
– Azt hiszem, ennyi volt.
Átölelt, megveregette a hátamat.
– Ha rosszul éreznéd magad, gondolj arra, Chancey fiú, hogy te
vagy az egyik legjobban kinéző fickó, aki ép seggel hagyta el a
börtönt.
Szinte hisztérikus röhögésben törtem ki. Eddie határozottan
hiányozni fog.
– Jó fej vagy. Mindig is értettél hozzá, hogy rávilágíts a dolgok jó
oldalára.
– Örülök, hogy ezt megtehettem neked.
– Majd jelentkezem, jó? – léptem ki a cellából.
Mélyen leszívtam a levegőt, miközben követtem az őrt a folyosón,
a rabtársaim heccelése, káromkodása, tapsolása közepette.
Az őr egy szobába vezetett, ahol aláírtam a felmentési papírokat.
Szürreális érzés volt.
 Azt hittem, boldogabb leszek, ha távozhatom. Ehelyett a tény,
hogy szabad emberré váltam, csak elzsibbasztott.
Egyedül vártam, amíg a fickó visszatért egy műanyag zacskóval,
benne a holmimmal. A nejlonnal mintha egy letűnt élet
időkapszuláját nyitottam volna ki. Ott volt a farmerem, a
tengerészkék pulóverem, amit akkor viseltem, amikor feladtam
magam, valamint a pénztárcám, a telefonom és az órám.
Az iPhone-om lemerült, ezért megkértem az őrt, nem tudna-e
töltőt keríteni. Mivel a telefon egy régebbi típus volt, senkinek sem
volt hozzá való töltője. Mióta bevarrtak, az Apple legalább két új
verziót piacra dobhatott. Feltételezhetően. Végül az őr talált valakit
az irodán, akinek volt olyan töltője, ami passzolt a telefonomhoz.
– Itt feltöltheti a telefonját, átöltözhet, aztán szabadon távozhat.
Bólintottam.
– Köszönöm, uram.
Bedugtam a töltőt a konnektorba, átöltöztem. Néhány perc múlva
a képernyő felvillant, ahogy a telefon bekapcsolt. Vártam még egy
kicsit, hogy a készülék feltöltsön annyira, hogy kibírja az utat. Meg
akartam lepni a húgomat. Eredetileg úgy volt, hogy ő jön el értem, de
úgy döntöttem, inkább hallgatok róla, mikor engednek ki.
Amikor végre kisétálhattam, úgy éreztem magam, mint hal a
vízben. Szándékosan lassan haladtam el az őrbódé mellett.
A kapukon túli ragyogó napsütés valósággal sokkolt. Ott álltam a
hatalmas börtönépület előtt, a két évvel ezelőtti ruhámban, és
fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Úgy éreztem, mintha a
nap, amikor feladtam magam, egyszerre lett volna tegnap és egy
örökkévalósággal ezelőtt.
Hogy ismerkedjen meg az ember újra a saját életével? Olyan volt,
mintha azt kérdezném magamtól: hol is hagytuk abba?
Körülnéztem. Kellett volna egy útikönyv, hogy mi a faszt kezdj
magaddal, ha kiengednek a dutyiból.
Amikor be vagy zárva, úgy érzed, mintha az életed szünetelne.
Úgy jössz ki, hogy azt várod, minden ugyanolyan lesz, mint régen,
de átkozottul jól tudod, hogy ez nem így van.
Én akkoriban csak arra vágytam, hogy az életemet pontosan ott
folytathassam, ahol abbahagytam.
 Aubrey volt az, ahol abbamaradt.
Mit meg nem adtam volna érte, ha csak csettintenem kell, és a
börtön előtt terem a BMW-jével meg azzal a büdös döggel a hátsó
ülésen. De erről csupán álmodozhattam.
Az elmém tévképzetekkel teli, veszélyes területre tévedt.
Megráztam a fejem, és elővettem a telefonom, hogy rákeressek az
autószerviz számára. Aztán eszembe jutott, hogy nincs
adatforgalmam. Viszont az internet – csodálatos módon – mégiscsak
működött. Az előfizetésem a húgommal közös családi csomag része
volt, nyilván ő fizette tovább a számlát. Úgy döntöttem, a taxizás
helyett inkább elsétálok a legközelebbi vasútállomásra. Mielőtt
elindultam, véletlenül rákattintottam a fotótárra.
Kibaszott. Nagy. Hiba volt.
A legutolsó kép jött fel Aubrey-ról. Ő volt az.
Ó. Istenem!
Úgy éreztem, mintha a szívem két év kihagyás után újra életre kelt
volna.
Hercegnő.
Hirtelen az érzelmek, amelyeket annyira el akartam fojtani, teljes
valójukban jelentek meg, és elnyomták a percekkel korábbi
zsibbadtságot.
Majdnem elfelejtkeztem róla, mennyire gyönyörű. Aubrey nem is
tudott róla, hogy létezik ez a kép. A hotelszobában készítettem róla,
miközben békésen aludt. Közvetlenül azelőtt, hogy eltűntem. Mindig
emlékezni akartam arra a pillanatra.
A kibaszott nászéjszakánkra.
Hiába tudtam, hogy nem igazi, én túlságosan is annak éreztem.
Semmit sem éreztem még ennél valóságosabbnak az életemben.
Most már átkoztam magam, amiért valaha is azt gondoltam, jó
ötlet elkészíteni azt a fotót. Ki kellett volna törölnöm minden egyes
képet róla, hogy soha többé ne lássam, mit veszítettem – egy szívet,
amit pontosan tudtam, hogy millió darabra törtem.
Akkoriban tényleg úgy éreztem, hogy a saját érdekében hagyom
el. Ismertem mint embert. Annak a két évnek minden egyes napján
képes lett volna várni rám. És ez nem lett volna fair.
 Azok után, amin keresztülment, megérdemelte az újrakezdést. Új
város, új élet… Már a küszöbén állt annak, hogy elkezdje élni azt az
életet, amit akart. Nem ránthattam le magammal a mélybe, nem
tehettem meg, hogy két évet magányosan és szomorúan töltsön el.
Jobbat érdemelt.
A dugás határozottan nem volt a terv része. Az út során többször
is majdnem elveszítettem az önuralmamat, de az a vegasi éjszaka
volt az utolsó csepp a pohárban. Minden erőmmel próbáltam
elkerülni a dolgot. De nem voltam elég erős. Egyszerűen szétestem,
amikor Aubrey berontott a szobámba. Soha senkivel nem
szeretkeztem még így, és a mai napig nem bánom. Az a vele töltött
éjszaka jelentett nekem mindent.
Az ujjam elidőzött a fényképen. Nem tudtam rávenni magam, hogy
visszalökjem a többi közé. És azt is tudtam, hogy amíg élek, nem
fogom kitörölni őket.
Amikor visszadugtam a telefont a zsebembe, az ujjam valami
fémdarabhoz ért. Kihúztam. A hamis arany jegygyűrű megcsillant a
nap fényében. Akkor viseltem, amikor feladtam magam. A hüvelyk-
és mutatóujjam közt forgatva düh kezdett formálódni bennem.
Ott álltam, a gyűrűt bámulva, és próbáltam rájönni, miért lettem
hirtelen ennyire kurvára mérges. Azért, mert elkezdtem kételkedni
abban, hogy jól döntöttem.
Eddie korábbi kérdése – amire nem válaszoltam – újra lejátszódott
a fejemben. Hadd kérdezzek valamit. Mi lenne, ha rájönnél, hogy a
csaj még mindig szingli? Nem gondolod, hogy megéri kockáztatni a
csalódást egy második esélyért?
A gyűrűt az ujjamra húzva válaszoltam meg a kérdést:
– Kurvára megérné.
Újra elővettem a telefont a zsebemből. A szívem a mellkasomban
dübörgött, ahogy beírtam a Google-ba: Aubrey Bloom Temecula.
 TIZENNEGYEDIK
FEJEZET

KÉT ÉVE ÉS KÉT HETE

– Kérem a vádlottat, hogy álljon fel!

Felálltam. Az ügyvédem velem együtt emelkedett fel.
– Mr. Bateman, az ügyvédje elmagyarázta a vádakat, amelyekben
bűnösnek vallja magát?
– Igen, bíró úr.
– Mielőtt elfogadnám a bűnösségét, meg kell győződnöm arról,
hogy megértette az ön ellen felhozott vádakat, a következményeket,
és azt, hogy joga van a tárgyaláshoz. A mai eljárást úgy nevezzük,
hogy allokáció. Kérdéseket teszünk fel, majd az ítélethirdetés előtt
lehetőséget kap arra, hogy a saját nevében nyilatkozzon. Van
kérdése ezzel kapcsolatban?
– Nincs, bíró úr.
– Önt a Kaliforniai Büntető Törvénykönyv 242. szakasza alapján
súlyos testi sértés vétségével vádolják. Az ügyvédje elmagyarázta a
bűncselekmény részleteit?
– Igen, bíró úr. Elmondta.
– És megértette, hogy joga van esküdtszék előtti tárgyaláshoz?
Azzal, hogy bűnösnek vallja magát, gyakorlatilag lemond erről a
jogáról.
– Igen. Igen, megértettem.
– És le kíván mondani erről a jogáról, valamint bűnösnek vallja
magát a fent említett bűncselekményben?
– Igen.
– El tudná mondani a saját szavaival a bűncselekmény részleteit,
amellyel vádolják?
– Azzal vádolnak, hogy fizikálisan megsebesítettem egy másik
személyt, és ezzel súlyos testi sértést okoztam.
 – Rendben, Mr. Bateman. A bíróság megállapította, hogy ön
megértette a bűncselekményt, amellyel vádolják, és a mai
vallomástételének a következményeit. A kerületi ügyész és az ön
ügyvédje vádalkut terjesztett elő a bíróság számára. A vádalku
része, hogy részletesen ismerteti az ön által elkövetett
bűncselekményt és a bűncselekmény elkövetésének okát. Ezzel
minden kétséget kizárhatunk a bűnösségét illetően. Készen áll rá,
hogy vallomást tegyen?
Elfordítottam a fejem, és végignéztem a majdnem üres termen.
Egy bírósági végrehajtó a körme alatti koszt piszkálta. Néhány férfi,
akik szürke öltönyt viseltek, lehajtott fejjel nyomkodták a
telefonjaikat. Mintha semmi világrengető nem történt volna; mintha
az, ami itt folyik, teljesen hétköznapi lenne. Csak egyvalaki volt, aki
valóban megtörtnek tűnt. Mindent megtettem, hogy rávegyem, ne
jöjjön el, de ragaszkodott hozzá. A tárgyalóterem harmadik sorában,
egyedül ült a kopott fapadon. A húgom, Adele. Az orra vörös volt, és
csendben folytak a könnyei az arcán. Gyűlöltem, hogy újra végig kell
hallgatnia a történetet.
Visszafordítottam a figyelmemet a válaszomra váró bíróra,
bólintottam, és halkan azt mondtam:
– Igen, bíró úr. Készen állok.
– Rendben. Mondja el akkor a bíróságnak, mi történt július 10-én
éjjel!
Nagyot nyeltem.
– Július 10-én este elmentem egy drogdíler otthonába, és
megfenyegettem őt…
– Állítólagos drogdíler, igaz? – kérdezte a bíró az ügyvédemtől,
félbeszakítva ezzel engem is. – Az áldozatot nem ítélték el a
bűncselekményért?
– Így igaz, bíró úr – felelte az ügyvédem. – Az áldozatot nem
ítélték el bűncselekményért.
Ez az igazi szívás.
Előbb ítélnek el, mint az igazi bűnözőket.
– Mr. Bateman – szólított most meg engem a bíró –, az áldozatot
vagy nevezze áldozatnak, vagy állítólagos drogdílernek, vagy a
nevén. Más megszólítás nem elfogadott. Megértette?
 Olyan erővel szorítottam az állkapcsomat, hogy azt hittem,
elpattan a fogam is, de bólintottam. Kibaszottul kizárt, hogy azt a
szarházit áldozatnak nevezzem. Ebben a tragédiában Adele volt az
egyetlen áldozat.
– Folytassa!
– Ahogy már említettem, elmentem az állítólagos drogdíler, Darius
Marshall otthonába, és megfenyegettem. Az állítólagos drogdíler a
húgom barátja volt. Úgy tudtam, hogy összeszólalkozott egy másik
állítólagos drogdílerrel. Megfenyegettem Dariust, hogy kiszedjem
belőle, hol van ez a másik drogdíler. A rendőrség akkor már két hete
kereste, de semmire sem jutottak. Segíteni akartam. Darius nem volt
hajlandó megmondani, hol van a fickó.
– Miért kereste a rendőrség ezt a másik állítólagos drogdílert?
A padra néztem, majd a húgomra. Megtörtnek tűnt. Nagy levegőt
vettem, és folytattam:
– Megerőszakolta a húgomat. Hogy bosszút álljon Dariuson. És
miután megverte és bántalmazta, úgy hagyta ott, hogy azt mondta,
még visszajön.
Ez volt az első alkalom, hogy a bíró arca megenyhült.
– És mit tett, amikor Darius Marshall nem volt hajlandó megadni
önnek a kért információt?
Apró győzelem, de végre a bíró sem nevezte már áldozatnak
Dariust.
– Megtámadtam.
– A támadás során használt fegyvert?
Az ügyvédemre pillantottam, majd vissza a bíróra.
– Nem hiszem, bíró úr.
– Nem hiszi? Úgy érti, nem biztos benne?
– Nos… a helyszínen nem találtak fegyvert, és nem emlékszem,
hogy lett volna nálam fegyver. De nem lehetek biztos benne.
– Miért nem, Mr. Bateman?
– Mert a támadás nagy részére nem emlékszem.
– Értem. Mi az utolsó dolog, amire képes visszaemlékezni?
Tudtam. De rohadtul nem akartam hangosan is kimondani. Adele
már így is összetört.
– Ezt meg kell tenned, Chance – súgta oda az ügyvédem.
 Megköszörültem a torkomat.
– Darius mondott nekem valamit. Ez az utolsó dolog, amire
emlékszem.
– És mit mondott, Mr. Bateman?
Az ügyvédem figyelmeztetett, hogy ne mutassam ki a haragomat.
Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy szétnyissam az
öklömet, és megszólaljak.
– Azt mondta, hogy… a húgom egy kábszeres kurva, és akár
tekintheti úgy is, hogy ez volt az első, mert jövő héten már egy kis
zacskó kokóért is leszopja valaki farkát.
A bíró szemében együttérzés villant.
– Tudja, milyen jellegű sérüléseket szenvedett Darius Marshall?
– Amennyire én tudom, eltört az orra, elrepedt a szemüregcsontja,
agyrázkódást kapott, és néhány bordája is eltört.
– És nem emlékszik arra, hogy szerezte a sérüléseit?
– Nem, bíró úr. Nem emlékszem. Arra emlékszem, amit már
elmondtam, utána már csak arra, hogy azt mondja, Harmon Street
1925.
– Rendben, Mr. Bateman. Már majdnem végeztünk. Van még
néhány kérdésem, aztán szünetet tartunk. Ítélethirdetés délután lesz.
Bólintottam.
– Megbánta a tettét, Mr. Bateman?
Leginkább e miatt az utolsó kérdés miatt vitáztunk sokat, az
ügyvédem és én. Bár nem mondta ki nyíltan, hogy hazudjak, tudtam
olvasni a sorok között. De idáig eljutottam. A sarkamra akartam állni.
Három órával azután, hogy Dariust elszállították, letartóztatták a
dílert, aki bántalmazta Adele-t. Egyenesen a bíró szemébe néztem,
és kimondtam az igazat:
– Nem. Nem bántam meg, amit tettem.

Már majdnem négy óra volt, amikor a bíró visszahívott minket a

terembe. Levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemét, mielőtt
megszólalt.
– Mr. Bateman! Tisztában van vele, hogy ha bűnös, akkor értékes
polgári jogokat is veszít, mint például a választójog, nem lehet
közhivatalnok, nem lehet esküdtszék tagja, és nem birtokolhat
lőfegyvert?
Hiába volt három hónapom, hogy átgondoljam a tetteim
következményeit, nem érdekelt, hogy mit veszítek. Csak az érdekelt,
hogy Adele újra képes volt aludni éjszakánként.
– Megértettem, bíró úr.
– Rendben. Mr. Bateman, a kerületi ügyésszel kötött vádalku,
miszerint két év letöltendő börtönbüntetést kapjon, megfelelő
büntetésnek minősül, ezért a bíróság azt elfogadja. Bár a bíróság
együttérez azzal, amin a családja keresztülment, meg kell bízni a
jogrendszerünkben, hogy az rendeltetésszerűen működhessen. Nem
engedhetjük az utcáinkon az önbíráskodást, nem engedhetjük, hogy
úgy álljanak bosszút emberek egy bűncselekményért, ahogy azt
jónak látják. A kérésének, hogy kapjon elég időt az ügyei
rendezésére, azzal a feltétellel adunk helyt, hogy leadja az útlevelét,
és nem hagyja el Kalifornia államot. És ezennel elrendeljük, hogy
tizennégy napon belül adja fel magát a Los Angeles megyei
büntetés-végrehajtási intézetben. – A bíró lecsapott a kalapácsával,
és ezzel elítélt bűnöző lettem.
 TIZENÖTÖDIK
FEJEZET

Bár a lakásom több háztömbnyire volt a parttól, az óceán illata mégis

átjárta a levegőt. Mélyen leszívtam, megtöltve a tüdőmet a
szabadsággal. A fenébe is, jó illata van.
Az utolsó dolog, mielőtt feladtam magam, és két évre bevonultam
a pokolba, az volt, hogy bejelentettem a húgomat elvonóra. Tudtam,
hogy jól halad; láttam az arcán, amikor minden második szombaton
meglátogatott. Valamiért mégis ideges voltam, hogy csak úgy
váratlanul megjelenek és meglepem.
Amikor kinyitottam a nehéz fémajtót az egybenyitott térben – amit
otthonomnak neveztem –, a dübörgő popzene egyből lecsapott rám.
Elmosolyodtam, még akkor is, ha a húgom szar zenei ízlésétől a
falra tudtam volna mászni.
– Adele?
Egy felújított raktárépületben laktam – a magas mennyezet
általában tompította a hangokat, de ez most mit sem ért, amikor a
hangszórókból Taylor Swift üvöltött.
– Adele? – szóltam kicsit hangosabban. Azok után, amin
keresztülment, nem akartam a frászt hozni rá. Fogalmam sem volt,
mennyire sikerült leküzdenie a nyugtalanságát. A támadás után már
attól megugrott, ha valaki a szobába lépett, még akkor is, ha tudta,
hogy nincs egyedül. A kulcsomat az ajtó melletti asztalon lévő
tálkába ejtettem, és a konyha felé vettem az irányt.
A gránitpulton egy inget és bokszeralsót viselő fickó vasalt épp.
Egyszerre vettük észre egymást. Ő egyből felkapta a vasalót, mint
valami fegyvert, én pedig megadóan felemeltem a kezem.
– Adele itt van?
– Ki maga?
– Nyugi, haver. – Nyugodtan beszéltem, és a kezemet végig
feltartottam, hogy lássa. Ha volt valami jó abban, hogy két évet
töltöttem a börtönben, akkor az az volt, hogy megtanultam, hogyan
kell kezelni egy veszélyes szituációt. – Adele bátyja vagyok… Itt
lakom.
Bokszerfiú szeme felcsillant.
– Chance?
Legalább valakit felvilágosítottak.
– Igen, én lennék.
– A francba! Bocsánat! Azt hittem, csak a jövő héten szabadulsz.
– Kellett a hely. – A vasalóra sandítottam, amit még mindig a
kezében tartott. – Nem szeretnéd letenni azt az izét?
– De. Persze. Bocsánat! – A pultra helyezte, majd két lépéssel
előttem termett, és a kezét nyújtotta. – Harry. Harry Beecham. Sokat
hallottam már rólad.
Ugye ez most csak valami vicc? Harry?
– Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt!
– Szerinted megállhatunk a… – A húgom abban a pillanatban
hallgatott el, ahogy befordult a konyhába. – Ó, istenem! – Ahogy a
karomba vetette magát, majdnem feldöntött. – Itt vagy! Itthon vagy
végre!
– Itt vagyok.
Adele olyan erősen szorított, hogy majdnem a szuszt is kipréselte
belőlem. Sírt, de a legutóbbi alkalommal szemben ezek most
örömkönnyek voltak.
Hátrébb húzódtam, hogy szemügyre vehessem az én kishúgomat.
Hiába találkoztunk minden második héten, akkor csak azt láttam,
amit ő látni engedett magából. Most, huszonnyolc évesen szoknyát
és nőies blúzt viselt, a haját a feje tetejére tűzte. Nagyon hasonlított
anyára.
– Nagyon… másképp nézel ki. Felnőttnek.
Adele letörölte a könnyeit, és lesimította a szoknyáját.
– A munkába általában így öltözöm. Mondtam: titkárnő vagyok.
Harry megköszörülte a torkát.
Még mindig bokszeralsóban állt.
– Elkések. Mennem kéne. Örülök, hogy végre találkoztunk,
Chance.
Szemügyre vettem.
– Remélem, előbb azért felveszel egy nadrágot.
 Ahogy ellépett Adele mellett, gyengéden a vállára tette a kezét.
– Vedd ki a délelőttöt – súgta oda neki. – Délután találkozunk.
Adele rámosolygott Bokszerfiúra, majd rám pillantva az alsó
ajkába mélyesztette a fogait.
– Bocs, én nem tudtam… Harold üzlettárs annál a
könyvelőcégnél, ahol dolgozom.
– Könyvelő?
– Igen – mosolyodott el Adele. – Nem éppen az a típus, aki mellett
általában kikötök, igaz?
A húgomnak külön érzéke volt hozzá, hogy egyik lúzert válassza
ki a másik után. A társaság, akikkel együtt lógott, nem igazán
kedvezett annak, hogy összefusson bármilyen pénzügyi
szakemberrel.
– Amíg jó hozzád, nem számít. – Nem tudtam megállni,
hozzátettem: – És ha nadrágot húz, ha velem van.
Adele és én az egész délelőttöt azzal töltöttük, hogy
beszélgettünk. Anyáról volt a legnehezebb. A két évvel ezelőtt
történtek után akárhogy alakulhatott volna Adele élete. Anyánk
halála nagyon visszavethette volna. Megkönnyebbültem, amikor
rájöttem, hogy az élete valóban megváltozott. Így legalább megérte
mindaz, amin keresztülmentem. Ő… boldognak tűnt.
– Szóval… – tette be Adele a bögréinket a mosogatóba. A
fenekével a pultnak támaszkodva összefonta a két karját a mellkasa
előtt. – Meglátogatod?
– Kit?
Miért kell megjátszani magad? Átkozottul jól tudod, kire céloz!
– A feleségedet. – Tekintetét a gyűrűmre szegezte, amiről meg is
feledkeztem, hogy az ujjamon van. Zsebre vágtam a kezem.
– Nem a feleségem.
Adele a szemét forgatta.
– A kamufeleséged. Tök mindegy. Elmész hozzá?
– Ne kezdd, Adele!
Az egyik látogatása alkalmával valahogy Maryvé vedlettem, és
kiöntöttem a szívem Aubrey-ról. Azonnal megbántam. Adele a
következő huszonhárom hónapban próbált meggyőzni, hogy írjak
neki, és mondjam el neki, hol vagyok. Még azt is felvetette, hogy ő
elmegy Aubrey-hoz, hogy beszéljen vele, és életben tartsa a
reményt.
– Utánanéztél már?
– Csak három órája vagyok szabad.
A húgom rám hunyorgott.
– Akkor ez egy igen. Igaz?
A fejemet csóválva hallgattam, de attól még levágta a választ.
– Megyek, veszek egy hosszú, forró zuhanyt – mondtam. – Rég
volt már ilyen.
Adele arcáról lehervadt a remény. Odaléptem hozzá, felemeltem
az állát, hogy a szemébe nézhessek.
– Hé! Büszke vagyok rád. Hagyjuk a múltat! Szabad vagyok.
Francos kontyban viseled a hajad, és egy olyan sráccal jársz, aki
tudja, hogy a kanalat keverésre használja. Végül minden jóra fordult,
nem igaz?
Adele szemében megcsillant a fény, és újra megölelt. A húgom jól
van. Ma este nyugodtan alhatok. Mióta Aubrey-t otthagytam Las
Vegasban, talán ez lesz az első alkalom. A gondolat a mellkasomon
belül fájt, odanyúltam, és megdörgöltem, hátha elmulaszthatom.
– Itt leszel, amikor hazajövök este?
– Igazából úgy gondoltam, felmegyek északra, hátha találok
valami munkát – hazudtam. Hirtelen valahogy kedvem szottyant egy
újabb autós kiránduláshoz.

Ahogy a 91-es útról rátértem az I15-re, és a Temeculát jelző táblák

megszaporodtak, úgy váltam egyre idegesebbé. Fogalmam sem
volt, hova megyek, és mi a faszt fogok csinálni, ha odaérek, de
látnom kell, hogy Aubrey jól van.
Megálltam egy benzinkútnál, és a kisboltjában feltankoltam a
szokásos elemózsiával: cukorka, gumicukor, pattogatott kukorica. És
persze Pixy Stix. A pénztáros úgy nézett rám, mintha gyerekeket
akarnék az általános iskola sarkánál leparkolt furgonomba csábítani.
– Édesszájúak – rántottam meg a vállam. Igazából le sem
szartam.
 Lehet, hogy Kaliforniának ebben a részében háromszázhatvanöt
napból háromszázharmincban süt a nap, mégis esni kezdett az eső,
amikor a kisteherautómmal bekanyarodtam Temecula belvárosában
a Jefferson Avenue-ra. Már majdnem öt óra volt. Az utca mentén álló
irodaházakból öltönyös emberek kezdtek szállingózni. Amikor
megtaláltam a 4452-es számú hatalmas épületet, leparkoltam egy fél
háztömbnyire, és az ülésen hátradőlve vártam. A halk zenével és a
halomnyi édességgel egy fél éjszakán át is itt ücsöröghetnék, és
csak élvezném az egyszerű dolgok szépségét. Ki gondolta volna,
hogy ilyen profi kukkoló vagyok?
Két óra telt el, mire végre megpillantottam. Kilépett az épületből,
és megállt az előtető alatt, miközben eső záporozott előtte a járdára.
Mivel nem akartam, hogy meglásson, még jobban az ülésbe fúrtam
magam, és a kormánykerék fölött elpillantva figyeltem.
Gyönyörűen nézett ki. Vörösesbarna haja hosszabb volt, a
hullámok lazábbak, félig a hátára omlottak. Smaragdzöld
selyemblúza kiemelte alabástrom bőrét. Fekete szoknya feszült a
csípőjére, és bár nem láttam hátulról, elképzeltem, ahogy az anyag
formás fenekére simul. Káprázatosan festett. Kifinomult és pimasz,
ami annyira jellemző rá. Két év telt el, de amit iránta éreztem, az
cseppet sem halványult el. Ahogy a kormányt markoltam, az
ujjperceim kifehéredtek, amikor egy férfi ölelte át a derekát.
Azt a kurva! Nem vártam, hogy szingli marad, de amit láttam, arra
nem voltam felkészülve. Az a seggfej tengerészkék öltönyt és olyan
szemüveget viselt, mint Clark Kent. Kinyitotta az esernyőjét, és
magához ölelte Aubrey-t. Az én Aubrey-mat. Nem kaptam levegőt,
miközben a fószer az utca túloldalára navigálta, miközben fölé
tartotta az ernyőt. Aztán eltűntek a szemem elől. Pár pillanattal
később egy autó jelent meg, és megállt, hogy besorolhasson a
forgalomba. Már azelőtt tudtam, hogy ők azok, hogy megláttam
mosolygós arcukat a szélvédő mögött. Egy istenverte fekete BMW-
ben ültek. A faszi neve meg nyilván Biffy.
Lesújtottan gubbasztottam a kocsimban. Még két órát. Ahelyett,
hogy követtem volna őket. Már az taccsra tett, hogy egy másik
férfival sétált, nem szerettem volna ennél többet is látni. De arra sem
álltam készen, hogy feladjam.
Nem szerepelt az útitervemben, hogy berúgok. Persze néhány
órával ezelőtt még a kukkolás sem. Bejelentkeztem egy motelbe,
ami csak néhány háztömbnyire volt Aubrey Jeffersonon lévő
irodájától, és anélkül átsétáltam a szomszédos bárba, hogy
megnéztem volna a szobámat. Most, három órával később már
kellőképpen eláztam. Carla, a csapos és én rögtön megkedveltük
egymást.
– Készen állsz az újabb körre, Ausztrál Fiú?
Felemeltem a poharam, és megráztam a benne lévő jégkockákat.
– Hadd szóljon, Carla baba!
Carla odalépett, és fülledt mosollyal újratöltötte a poharamat. Ez a
nő nagyon komolyan szexi volt. Mint egy 1940-es évekbeli pin-up
modell. A haját régimódi fürtökbe rendezte a feje tetején. Nyaktól
felfelé úgy nézett ki, mint egy klasszikus amerikai szépség. De a két
karját színes tetoválás borította. Egy modern kori, rocker Jessica
Rabbit.
Általában is a könnyebb italokat preferálom, a sört vagy a bort,
mintsem a kemény dolgokat, ráadásul két év telt el azóta, hogy
hasonló mérget fogyasztottam volna. A negyedik rumos kóla után
jöttem rá, hogy részegebb vagyok, mint hittem. A szavaim kezdtek
összegabalyodni. És… a problémáimat egy olyan csaposra
zúdítottam rá, akivel még soha előtte nem találkoztam. Kevesebb
mint két óra kellett, hogy az egész életemet elmeséljem Carla
babának.
– Szóval mitől félsz? – támasztotta le az alkarját a pultra.
– Nem akarom megbántani.
– Pedig mintha már megtetted volna. – Igaza volt. – Akarod tudni,
mit gondolok?
– Mi másért lennék itt ma este?
Carla elnevette magát.
– Szerintem attól félsz, hogy téged bántanak meg.
Másnap reggel pokolian másnapos voltam. Nemcsak a fájdalom
üvöltött a fejemben, de a szám is olyan száraz volt, mint a sivatag,
miközben hajnalok hajnalán kivonszoltam a testemet az ágyból.
Aubrey valami öltönyössel távozott, és olyan meghittnek tűnt az
együttesük, hogy meg kellett néznem, együtt is érkeznek-e.
Az irodától három ajtóval lejjebb volt egy Starbucks, úgy véltem,
munka előtt Aubrey talán beugrik. Úgyhogy leparkoltam egy olyan
helyen, ahonnan az egész háztömböt láthattam, és belesüppedtem
az ülésbe. Három óra telt el. Égetően szükségem lett volna egy
második kávéra, és Aubrey-nak nyoma sem volt.
Benyúltam a kesztyűtartóba, elővettem egy baseballsapkát, az
orromra biggyesztettem egy napszemüveget. Nem volt valami nagy
álca, de annak az esélye, hogy ilyenkor összefussunk, elég
csekélyre apadt. Abban a pillanatban láttam meg befordulni a
sarkon, ahogy a lábam a betonhoz ért. Bassza meg! Egy pillanatra
megdermedtem, de szerencsére aztán az ösztöneim átvették az
irányítást.
Visszaugrottam a furgon volánja mögé, és lekuporodtam.
Aubrey vadul pötyögött a telefonján, fel sem nézett, amíg a
Starbucks ajtaja elé nem ért. Ez közel volt.
Néhány perccel később fehér pohárral bukkant fel. Nem nézett
felém. A franc esne belé! Pont olyan jól nézett ki, mint az
emlékeimben. És egyedül volt.
A délután ugyanott talált. Megérte az egész napos várakozás,
még ha csak öt percig láthattam is. Másnap ugyanezt csináltam.
És… utána is. Aubrey pontos rutin szerint működött. Meg sem
lepődtem rajta. Fél tízre érkezett, hétkor távozott. Három estéből
kétszer a seggfejjel távozott.
Én is belerázódtam egyfajta rutinba. Hajnalban kezdtem,
alkonyatkor fejeztem be a napomat. Közben néhány órát eltöltöttem
egy edzőteremben, két várossal odébb. Az estéim azzal teltek, hogy
Carla babának elsírtam a bánatom.
A mai reggelen viszont a szálloda még nem készítette ki a kávét,
amikor indulni szándékoztam. Mivel Aubrey rutinját már kiismertem,
kisurrantam a kocsimból, és beléptem a Starbucksba. Izgalommal
töltött el a gondolat, még akkor is, ha Aubrey csak órák múlva
érkezik.
Megrendeltem a jó öreg feketekávémat. A pult mögött álló fiatal
lány rám mosolygott.
– Kér még valamit?
– Nem, ennyi lesz, köszönöm. – Utána viszont felötlött bennem
egy gondolat. – Vagyis… Nem ismeri véletlenül azt a nőt, aki minden
reggel kilenc óra húsz körül jön be? Vörösesbarna haj, és
valószínűleg valami zsírszegény, vaníliás lattét rendel kevés habbal
és extra forrón.
– De. Aubrey-nak hívják.
Előbányásztam a zsebemből egy húszdollárost, és odanyújtottam
a lánynak.
– A kávéját ma én állom.
A lány eléggé zavartan nézett rám.
– Tartsa meg a visszajárót. És ne árulja el neki, hogy néz ki a
fickó, aki a kávét állja, oké?
A lány megvonta a vállát, és a húszast bedugta a farmerja első
zsebébe.
– Rendben.
Néhány órával később Aubrey menetrend szerint megérkezett.
Éppen üzenetet írt a mobilján, amikor belépett. De amikor hatalmas
mosollyal az arcán kijött, és a kezében ott volt az ajándék extra
forró, kevésnyi habbal megkoronázott, zsírmentes vaníliás latte,
tudtam, hogy nem ez az utolsó alkalom, hogy ezt tettem.
 TIZENHATODIK
FEJEZET

Néhány nap múlva úgy döntöttem, változtatok a terven. Aubrey

házát eddig elkerültem. Ha elnézek arrafelé, amíg dolgozik, talán
megtudok ezt-azt az életéről; nevezetesen, hogy együtt él-e Clark
Kent kocka ikertestvérével. Úgy voltam vele, hogy mielőtt Aubrey elé
állok, a lehető legtöbb infóra van szükségem, még ha némelyiktől
hányingert kapok is.
Amikor megálltam a kis, barnára festett ház előtt, azt meglepően
aubrey-snak találtam: furcsa, kissé rendetlen, ugyanakkor
rendhagyóan és lenyűgözően szép. Az első dolog, amin megakadt a
szemem, az a ház előtti füves rész. Úgy nézett ki, mintha hónapok
óta nem nyírták volna le. Mégis miféle férfi hagyja, hogy a nője háza
előtt a fű ekkorára nőjön?
Egy hülye.
A baseballsapkámat és a napszemüvegemet magamon hagyva
néztem körbe, hogy megbizonyosodjam róla, nincsenek kíváncsi
szomszédok. A ház ablakán bepillantva láttam, hogy odabent sokkal
rendezettebb a hely, mint kívülről. A nappaliban krémszínű bútorokat
helyeztek el, a dohányzóasztalon selyemvirág állt. Semmi sem utalt
rá, hogy férfi lakna itt.
Aztán megláttam az árnyékot, és majdnem hanyatt vágódtam a
bokrok közé. Nem lehetett Aubrey, mert mielőtt ide indultam,
megvártam, hogy bemenjen az irodaépületbe.
De akkor ki a faszom van a házában?
Adrenalin száguldott keresztül rajtam. Úgy döntöttem, átsétálok a
ház túlsó felén lévő ablakhoz. Miközben keresztülvágtam a gazos
füvön, magamban morogtam.
Aztán majdnem kiugrottam a saját bőrömből, amikor megláttam,
hogy az ablaküvegen bámul kifelé valaki. Nem is akárki.
– Ez kurvára nem lehet! – ordítottam el magam.
A hangom bizonyára megriasztotta, mert összeesett.
 Pörkölt! Szentséges ég, az ott Pörkölt!
Az ablakon keresztül néztem be a földön heverő kecskére. Elájult.
Hát persze. A francba! Az üvegen kopogva próbáltam felébreszteni.
– Gyerünk, kishaver, ébresztő!
Néhány perc múlva a kecske megrándult és felállt. Körbe-körbe
karikázott, eléggé zavartnak tűnt. Be kell jutnom hozzá!
Megpróbálhatnám betörni az ablakot. Ha kell, utána kicserélem.
Meglepetésemre azonban az ablak első lökésre kinyílt.
Mi a fenének hagyta nyitva Aubrey az ablakot? Talán éjszaka is
nyitott ablaknál aludt. Így bármelyik holdkóros könnyedén bejuthatna
hozzá, aki csak akar.
Ezt azért nem árt észben tartani a későbbiekre!
Félig bemásztam, és intettem a vak kecskének.
– Kispajtás, én vagyok az, gyere ide!
Azonnal odajött, és a tenyerembe nyomta a fejét.
Óvatosan megvakargattam, ahogy régen is.
– Jó fiú. El sem hiszem, hogy még mindig itt vagy. – Csak
magamban dünnyögve tettem hozzá: – Megőrültél, Hercegnő!
Koronás főhöz méltóan, de megőrültél! Viszont örülök, hogy
megtartottad.
Nyugodtan nevezzetek hülyének, de nekem úgy tűnt, a kecske
emlékszik rám. Azt mondta hosszan, hogy „Baaaaa”. Amikor
másodjára is megismételte, akkor pedig már határozottan úgy
hangzott, hogy „Apaaa”.
– Elárulsz nekem valamit? Lehetnél az én kicsi kémem. Boldog?
Utál engem? Mondd el szépen!
– Baa.
Újra megvakartam a fejét.
– Nem segítesz?
Erre nyalogatni kezdte az arcomat.
– Ó, istenem! Soha nem gondoltam volna, hogy még a büdös
leheletednek is örülni fogok.
Pörkölt nem nagyon hagyta, hogy megmozduljak. Eszembe jutott,
hogyha valamelyik szomszédban esetleg felötlik, hogy betörtek a
lakásba, akkor letartóztatnak, márpedig jelenleg az az utolsó dolog,
amire most szükségem lett volna. Ahogy körbepillantottam a
szobában, megpillantottam egy férfiöltönyt. A szekrényajtóról lógott.
A szívem egyből a gyomromig süllyedt.
Nyomtam egy csókot Pörkölt homlokára.
– Mennem kell. De visszajövök, és újra meglátogatlak. Ígérem!
Erre morogni kezdett.
– Tudom, már nem bízol bennem. Nincs rá okod. A bizalmat újra ki
kell érdemelnem.
Most vettem csak észre, hogy kis fémbiléta lóg a nyakában.
– Mi a fene? Nyakörved van? – Közelebbről is megnéztem.
Pixy.
Remény töltötte meg a szívemet, ami hirtelen gyorsabban kezdett
verni. Végighúztam a hüvelykujjamat a gravírozott betűkön. Azok
után, amin az elmúlt két évben keresztülmentem – ne kérdezzétek,
miért! –, ez volt az a pillanat, amikor majdnem könnybe lábadt a
szemem. Pontosan ez volt az a lökés, amire szükségem volt, hogy
folytassam – egy kis reménysugár, hogy Aubrey talán mégsem a
halálomra áhítozik.
Beletelt néhány percbe, mire rávettem a kis gazfickót, hogy
elengedjen. Megpróbált kiugrani utánam az ablakon. Végül sikerült
bezárnom.
Amikor visszafordultam hozzá, az üveghez nyomta a fejét. Lett
volna rá lehetőségem, hogy jobban is körbeszimatoljak a házban,
hátha találok még mást is, de azt már túlzásnak éreztem. Ahogy
Pörköltnek… Pixynek is mondtam: Ki kell érdemelnem, hogy újra
Aubrey életének a része legyek, nem pedig kikényszeríteni.
Mielőtt visszamentem a belvárosba, egy dolgot el akartam intézni.
Rémlett, hogy útban idefelé elhaladtam egy barkácsáruház mellett.
Csak elugrottam oda, és egy Craftsman fűnyíróval tértem vissza.
Körülbelül negyven perc alatt lenyírtam az Aubrey háza előtti
gyepet. Amikor a ház oldalához értem, láttam, hogy Pixy még
ugyanott várakozik. Néhány szomszéd elsétált mellettem, én pedig
hatalmas mosollyal a képemen integettem. Nagyon reméltem, hogy
azt hiszik, Aubrey kirúgta Biffy Clark Kent lusta seggét, és lecserélte
egy igazi férfira, aki kertészkedni is tud. De lehet, hogy csak úgy
gondolták, én vagyok a kertész.
 A füvön végigfutó sima nyomokat csodálva kézfejjel letöröltem a
homlokomat. Ezzel itt végeztem, de az igazi munka csak most
kezdődik.

Aznap este valahogy elkerültem Aubrey-t. Vagy elment a délután

közepén, vagy bent maradt, és késő estig dolgozott. Miután fél
kilencig vártam, végül feladtam, és vonakodva elindultam a bárba.
Csalódottság mardosott belülről. A nap végén Aubrey-t látni
mindig felért egy jutalommal, és most úgy éreztem magam, mint akit
átvertek.
– Carla baba, tölts egyet! – foglaltam el a szokásos helyem a
bárszéken.
Carla épp a pultot törölgette.
– Ausztrál Fiú! Késtél. Csak nem túlóráztál?
– Eh. A mai nap nem volt annyira jó.
Carla abbahagyta a törölgetést, és töltött nekem egy italt.
– Mi történt?
– Valahogy elkerültük egymást.
– A dolgok kezdenek kicsúszni a kezedből – csapta le elém a
rumos kólát a sötét fapultra.
– Kicsúszni… Inkább az eszemet kezdem elveszíteni.
Carla a pultra könyökölt, így tökéletes belátás nyílt figyelemre
méltó dekoltázsába.
– Történt ma valami jó is?
Felnevettem.
– Igazából valami nagyszerű történt ma. Megtaláltam a
kecskémet.
– A… fecskédet?
Kuncogni kezdtem.
– A kecském. K-val.
Carla szeme tágra nyílt.
– Mi?
Elmeséltem neki az egész sztorit, onnan kezdve, hogy Aubrey-val
hogyan találtunk rá Pixyre, és minden szarságot – szó szerint –, ami
útközben történt.
 – Ah, ez annyira cuki! Szóval olyan, mintha a gyerkőcöd lenne.
– Aubrey is ezt mondogatta.
Carla nyilván észrevette, hogy melankolikussá válik az
arckifejezésem.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Egy férfikabát volt a szobájában. Azt hiszem, a pasi vele él.
Lehet, hogy jegyesek vagy házasok. Mit tudhatom én?
– Ez az: nem tudhatod. Mert nem beszéltél vele. – Carla fogta a
rongyát, és játékosan a fejemre csapott vele.
– Ezt óvatosan kell intézni. Nem akarom elbaltázni.
– Van az óvatosság, és van a megfutamodás. Mégis meddig
akarsz itt táborozni? Csak tépd le végre a ragtapaszt, ember!
Az utolsó kortyot is felhajtottam, és lecsaptam a poharat az
asztalra.
– Utálom, amikor igazad van, Carla baba.
– Akkor biztosan állandóan utálsz – kacsintott rám.

Aubrey olyan hihetetlenül gyönyörűen nézett ki, amikor másnap

reggel besétált a munkahelyére. Szeles volt az idő, amitől a haja
különösen kócosan festett. Szokása szerint beugrott a Starbucksba,
hogy kávét vegyen, mielőtt elindul az irodába.
A mellkasom fájdalmasan feszített – jobban, mint valaha –, mert
tudtam, hogy közeledik a D-nap. Bár megfogadtam, hogy napokon
belül „letépem a ragtapaszt”, még mindig nem találtam ki, hogyan
közelítsem meg.
Amikor Aubrey végre belépett az irodaházba, kifújtam a levegőt,
és kiszálltam a kocsimból, hogy én is megvegyem a saját kávémat a
Starbucksban. Reggel megint másnaposan keltem, nem ébredtem
fel az ébresztőre, túl későn érkeztem, és nem mertem
megkockáztatni, hogy bemenjek kifizetni a kávéját.
Úgy döntöttem, ma kipróbálok valami újat. Bár jó lett volna
Aubrey-t megkóstolni – na jó, ez csak egy kívánság volt –, helyette
megrendeltem azt az extra-extra valamit, amit ő szokott inni, hogy
megtudjam, milyen az íze.
 – Egy zsírmentes lattét kérek háromadagnyi vaníliával, kevés
habbal, extra forrón.
A fiatal pénztároslány arca mindig felderült, amikor meglátott.
– Ma azt rendeled, amit ő szokott… magadnak?
– Változtatok a dolgokon, igen.
– Akkor elkérném a neved.
– Miért kellene elárulnom?
– Így szoktuk a különleges rendeléseknél. Ráírjuk a pohárra.
– Ó… Chance.
Fekete filccel ráírta a pohárra, én pedig átsétáltam a másik
pulthoz, ahol át lehet venni a rendeléseket.
A baristát figyeltem, ahogy elkészít pár korábban megrendelt italt,
mielőtt az enyémnek is nekilát. Elég macerásnak nézett ki a sok
gőzölés és habosítás, bár öt dolcsiért megérte, hogy ennyit kelljen
bajlódni vele.
Ekkor hallottam meg a pénztáros hangját.
– Aubrey! De hamar visszajöttél.
Odakaptam a tekintetem, majd a baseballsapkám lejjebb rántva a
hátsó fal felé fordultam. A szívem hevesen dobogott. A mellkasom
összeszorult. A gyomrom émelygett. Adrenalin vágtázott az
ereimben.
Bassza meg!
Bassza meg!
Bassza meg!
Bassza meg!
A szívem még soha nem dübörgött ilyen gyorsan. Meghallottam a
hangját:
– A barátom bejött, és a könyökével véletlenül leverte a kávémat.
Szétfolyt az egész az asztalon.
Az a kibaszott hülye!
– Sajnálom. Mindjárt hozok egyet. Ingyen.
– Köszi szépen, Melanie. Nagyra értékelem.
Úgy éreztem, mintha a falak bezárulnának körülöttem. A gőzölő
hangja hirtelen fülsüketítőnek tűnt. Vajon megúszhatom a találkát, ha
lassan, a fal mentén elsurranok, és amikor már nem lát, irány kifelé?
A baristasrác épp akkor kiáltotta a nevemet, amikor el akartam
indulni.
– Chance!
– Azt mondtad, Chance? – nyögött fel Aubrey.
Pont mögötte álltam.
Melanie, aki valószínűleg azt hitte, hogy fülig belezúgtam
Aubreyba, úgy döntött, ez a pillanat épp megfelelő, hogy eljátssza a
házasságszerző szerepét.
– Chance fizette múltkor a kávédat. Ott van.
Aubrey olyan hirtelen pördült meg, hogy véletlenül meglökte az
egyik jegeskávés poharat, és a többi dominóként dőlt le a földre.
Úgy tűnt, az általa okozott katasztrófa kevésbé zavarja, viszont
úgy bámult rám, hogy közben a mellkasát markolta, mintha a szívét
akarná visszatartani attól, hogy kitörjön.
Levettem a baseballsapkámat, és magamhoz szorítottam.
– Hercegnő – suttogtam könyörgő tekintettel.
Aubrey úgy nézett ki, mint aki szellemet lát. Lassan megrázta a
fejét, mintha azt mondaná: „ilyen nincs”.
Egy lépést tettem felé.
Kinyújtotta a kezét, amivel megállított.
– Ne! Ne merészelj a közelembe jönni!
A szívem a gyomromig zuhant, és a beleim összecsavarodtak.
Nem pont így képzeltem.
Mindkét tenyeremet felmutattam.
– Nem megyek, de kérlek, hallgass meg!
– Követtél?
– Nem egészen.
Mindketten elhallgattunk. Megalázottan lehajoltam, és elkezdtem
összeszedni a poharakat, amiket lelökött. Aubrey dermedten állt
tovább.
– Miért nem hallgatod meg, amit mondani akar? – kérdezte a kis
kíváncsi Melanie a pult mögül.
Aubrey mellkasa még mindig vadul emelkedett-süllyedt. Végül
megszólalt:
– Hadd kérdezzek valamit, Melanie. Ha egy pasi elhitetné veled,
hogy törődik veled, aztán megdugna, és másnap reggel úgy lépne
le, hogy még egy búcsúcetlit sem hagyna, te meghallgatnád?
– Valószínűleg nem – nevetett fel Melanie, majd hozzátette: – De
ha olyan segge lenne, mint Chance-nek, akkor talán.
Egy másik női alkalmazott is kuncogni kezdett.
Aubrey villámló tekintettel meredt rám.
– Oké, és ha utána két teljes évig rád sem bagózna, aztán
egyszer csak felbukkanna a városban, és zaklatna? Meghallgatnád
őt?
– Biztos, hogy nem – vágta rá Melanie. – Az rém fura lenne.
– Ennyi. – Aubrey elviharzott mellettem, ki az ajtón. Aztán már el
is tűnt.
Úgy éreztem magam, mint akinek kitépték a szívét, és megetették
vele. Leforrázva álltam a Starbucks közepén.
Miután egy teljes percig csak bámultam kifelé az ablakon, egy
hang szólalt meg a fejemben, ami szörnyen hajazott anyáméra.
Növessz végre tököt, és harcolj érte!
Ennyit arról, hogy óvatosan intézzük ezt az ügyet.
Kirohantam az ajtón, végig az utcán, remélve, hogy elcsíphetem,
mielőtt bemegy az irodájába.
Aubrey-nak azonban nyoma sem volt.
Az irodaház forgóajtaját belökve pont kiszúrtam: a liftbe készült
beszállni. Ahogy belépett, és az ajtók kezdtek összezáródni, közéjük
dugtam a kezem.
Aubrey egyedül volt a felvonóban.
Könnyek folytak az arcán.
Sírt.
Ahogy a lift elindult felfelé velünk, megnyomtam a STOP gombot.
– Mi a frászt csinálsz? – sikoltott fel Aubrey.
Zihálva válaszoltam:
– Ha csak így tudlak rávenni, hogy meghallgass, akkor legyen.
– Felőlem akár be is zárhatsz, nem is tudom, akár KÉT évre is,
akkor sem beszélek veled. Talán akkor majd megtudod, milyen
érzés. – A falnak feszülve, remegve állt, két karját az oldalához
szorítva.
– Örömmel látom, hogy még mindig makacs vagy, Hercegnő.
Aubrey látszólag kényelmetlenül érezte magát velem. Nyelt egyet.
 – Vissza kell mennem az irodába. Indítsd el a liftet, vagy hívom a
rendőrséget.
– Értem, sokkoltalak. Nem így akartam, hogy megtudd.
– Mert létezik jó módja annak bejelentésére, hogy az a személy,
aki darabokra törte a szíved, most zaklat?
Igaza van.
– Valószínűleg nem. De hadd magyarázzam meg!
A következő szavait alig hallottam meg.
– Felfogtad, mennyi időbe tellett, mire túltettem magam rajtad? Az
életem végre visszatért a normális kerékvágásba. Nem jöhetsz
vissza csak úgy két év után, és nem várhatod, hogy
visszaengedjelek az életembe, amikor keményen megküzdöttem
azért, hogy elengedjelek. Végre elengedtelek! Kérlek. Könyörgöm!
Menj el!
A mellkasom annyira feszített, hogy azt hittem, felrobban.
Elengedett.
Hát… kurvára nagy kár. Mert visszajöttem.
– Elmegyek. Egyelőre. De addig nem hagyom itt a várost, amíg
bele nem egyezel, hogy elmagyarázhatom, mi történt. Ha még
azután is azt akarod, hogy elmenjek, hogy mindent hallottál, akkor
Istenre esküszöm, Aubrey, hogy amíg élsz, soha többé nem fogsz
látni engem.
A szeme ismét megtelt könnyekkel, ahogy az enyémbe nézett.
Anélkül, hogy levettem volna róla a tekintetemet, újra megnyomtam
a STOP gombot, majd a következő emeletét is.
– A Sunrise Motelben szálltam meg, nyolcas szoba. A
mobilszámom ugyanaz, mint régen. Hívj, ha készen állsz rá, hogy
meghallgass.
Amikor az ajtó szétnyílt, kiszálltam. Aubrey-t a liftben hagytam a
tökeimmel a kezében, és csak remélni mertem, hogy nem morzsolja
szét őket.
 TIZENHETEDIK
FEJEZET

Vajon leselkedésnek minősül, ha az áldozat egyértelműen tudatában

van a kukkoló jelenlétének? Most, hogy Aubrey tudta, a városban
vagyok, egészen más élmény volt, mivel már nem kellett aggódnom
a lebukás miatt.
A következő héten gyakorlatilag ki sem mozdultam Temeculából.
Csodában reménykedtem. Egyedül amiatt stresszeltem, hogy
várnom kellett. Folyamatosan a telefonomat lestem, féltem, hogy
esetleg elmulasztottam a hívását. De nem hívott.
Nem akartam még ennél is jobban felbosszantani, ezért úgy
döntöttem, néhány napig hanyagolom az irodáját. Helyette egész
délelőtt keményen edzettem a konditeremben, a saját testemen
vezettem le a frusztrációmat. Több mint két éve nem nyúltam nőhöz,
az egyetlen, akit akartam, foglalt volt, és utált engem. Így hát a
vasrudat emelgetve próbáltam megbirkózni a helyzettel, amíg vissza
nem kapom. Csak álmodhattam arról, hogyan vezetném le a feszkót
Aubrey-val.
Az edzőterem után, kora délutánonként a házához mentem, és
folytattam a kertészkedést. Valakinek gondoskodnia kellett róla, az
isten szerelmére is! Mulcsot terítettem le, ültettem és elhelyeztem
két hercegnővirágot is. Ki gondolta volna, hogy létezik olyan, hogy
hercegnővirág? Tökéletes választás volt.
A szomszédok hozzászoktak, hogy dolgozni látnak. A
kisteherautómmal és a platón lévő fűnyíróval simán azt hihették,
hogy a kertépítés a munkám. Miután napokig dolgoztam a tikkasztó
hőségben, a bőröm több árnyalattal barnább lett. Mostanában
valahogy egyre több babakocsis anyuka sétált arrafelé. Koszos
kézzel integettem nekik. A női nézők napról napra megszaporodtak.
A legjobb része azonban annak, hogy a délutánokat Aubrey-nál
töltöttem, hogy találkozhattam a kecskével. Mindig az ablaknál várt,
mint aki számít rá, hogy jövök.
 Pixy.
Még hozzá kellett szoknom, hogy így hívjam.
Hoztam neki ebédet. Együtt ettünk. Kezdtem egészségtelenül
ragaszkodni leheletének az illatához, ami a frissen nyírt fűre
hasonlított.
Büdös Kishaver.
Az éjszakai programom ugyanaz volt, mint korábban: elmentem a
bárba, és Carla babára zúdítottam minden bajomat.
Az egyik péntek este azonban meglepő változás történt a
rutinomban. A bárpultnál ültem, amikor Carla megkérdezte:
– Mit mondtál, hogy néz ki Aubrey?
– Miért?
– Csak írd le a külsejét!
– Alacsony, de formás, hullámos, vörösesbarna haj, nagy
szempár, krémszínű bőr…
– Nincs véletlenül egy leopárdmintás kabátja?
Megvakartam az állam, de aztán eszembe jutott, hogy valamelyik
reggel az irodába menet is ilyet viselt.
– De… van. Miért?
– Azt hiszem, épp most volt itt. Egy csaj, akire illik a leírás,
benézett a bejárati ajtón. Pont ránk. Én éppenhogy csak felvettem
vele a szemkontaktust, amikor már le is lépett.
Megpördültem.
– Mi?
Carla az ajtó felé intett.
– Menj utána!
Gondolkodás nélkül ugrottam le a székről és rohantam ki. Aubrey
Audija éppen akkor kanyarodott ki a parkolóból. A szívem hevesen
vert, ahogy a kocsi elhúzott az úton. Mivel gyalog jöttem a bárba,
még csak követni sem tudtam.
– Az én kis nyúlcipellős Hercegnőm túl gyors volt ahhoz, hogy
megállítsam.
Elővettem a telefont, és a nevéhez görgettem, hogy küldjek neki
egy üzenetet.

Chance: Most akkor ki követ kit?

 Semmi válasz. Néhány perc múlva azonban üzenet érkezett. A
szívverésem felgyorsult.

Aubrey: Véletlen volt.

Chance: Ne írogass vezetés közben!
Aubrey: Akkor miért írtál nekem? És ne mondd meg, mit
tegyek!
Chance: Húzódj félre, Hercegnő.
Aubrey: Nem követtelek.
Chance: Ne írj nekem, amíg nem álltál félre.

A telefonom képernyőjét bámulva álltam a parkolóban. Néhány

perc múlva újra megrezzent a készülék.

Aubrey: Minden este ezt csinálod? Nők után kajtatsz a

városban lévő bárokban?
Chance: Leparkoltál?
Aubrey: Igen.
Chance: Csak egy nő után kajtatok a városban. Az a nő juttatott
oda, hogy italba fojtsam a bánatomat. Így kerültem a bárba.
Aubrey: Szeretném, ha hazamennél. És ne írj nekem többé.
Chance: Ne írjak? Azt hittem, szereted a rezgő dolgokat.

Nincs válasz.
Talán túl messzire mentem ezzel. Túl korai volt úgy viccelődni
vele, mint régen. Újabb üzenetet küldtem, és ezúttal őszintén
feleltem a kérésére, hogy menjek haza.

Chance: Az otthonom ott van, ahol te vagy.

Aubrey: Az otthonunkat felégetted Vegasban, miután
megdugtál és elmentél.

Kurvára fájt, hogy ezeket a szavakat kellett látnom. Majdnem egy

teljes percig bámultam őket, mielőtt válaszoltam volna.
 Chance: Oka volt annak, amit tettem, de ezt személyesen
szeretném elmagyarázni neked. Nem fogom üzenetben
megtenni.
Aubrey: Nincs mentség arra, amit tettél.
Chance: Hol vagy? Elmegyek hozzád.
Aubrey: Ne. Kérlek, ne tedd!
Chance: Ha meg akarsz szabadulni tőlem, akkor előbb-utóbb
találkoznod kell velem.
Aubrey: Miért csinálod ezt?

Mert szeretlek.
Baszd meg!
Ez meg honnan jött?

Chance: Kérlek, gyere vissza a bárba, vagy elsétálok oda, ahol

vagy. Nem tudok vezetni, mert ittam.
Aubrey: Ma este nem tudunk találkozni. Még nem vagyok kész
rá.
Chance: Leszel valaha is?
Aubrey: Nem hiszem.
Chance: Ki ő?
Aubrey: Ki?
Chance: A barátod.
Aubrey: Úgy érted, még nem tudod? Miféle zaklató vagy te?
Chance: Áruld el a nevét.
Aubrey: Richard.
Chance: Veled él?
Aubrey: Ez nem tartozik rád.
Chance: Láttam a kabátját a szekrényajtón lógni.
Aubrey: Te belestél a hálószobámba?
Chance: Igen. De akkor, amikor nem voltál otthon. És soha nem
léptem be a házadba. Nem is tenném.
Aubrey: Ez beteges.
Chance: Egyébként nem hiszem el, hogy megtartottad a kis
fickót.
 Aubrey: Én nem hagyom el azokat a dolgokat, amikről egyszer
azt mondtam, hogy fontosak.
Chance: Én sem. Ezért vagyok itt.
Aubrey: Két év után?
Chance: Az első adandó alkalommal idejöttem.

Még ha igaz volt is, biztos vagyok benne, hogy ezzel sikerült
összezavarnom.
Nem válaszolt. Ezért én írtam neki újra:

Chance: Pixynek nevezted el. Ez a bizonyíték, hogy nem utálsz

engem.
Aubrey: Nem tudom ezt tovább csinálni.

Nem akartam még jobban felzaklatni. Ezért abbahagytam az

írogatást.
Úgyhogy igencsak meglepődtem, amikor negyedórával később a
bárban újra megrezzent a telefonom.

Aubrey: Mikor csináltad meg a kertet?

Chance: A nap folyamán, amíg te dolgoztál.
Aubrey: Köszönöm.

Ha lehetséges lenne, hogy egy szív mosolyogjon, esküszöm, hogy

az enyém ebben a pillanatban megtette.

Chance: Szívesen.
Aubrey: Kérlek, ne etesd többé kukoricával. Nem emészti meg,
és nem szép látvány.

Felnevettem.

Chance: Hoppá.

Aznap este ezzel véget ért a beszélgetésünk. Több volt, mint amit
valaha is remélhettem.
Aubrey még mindig kerülte, hogy találkozzunk. Amikor eltelt egy
újabb hét, tudtam, hogy eltökéltebbnek kell lennem. Minden nappal
egyre jobban zavart, hogy nem tudja, miért mentem el. És még
mindig nem voltam hajlandó ezt a beszélgetést másképp, csak
személyesen lefolytatni.
Persze megértettem, hogy fél, de egyre inkább szükségesnek
éreztem, hogy kettesben beszélhessünk.
Az egyik csütörtök délután aztán az ügynököm felhívott
Ausztráliából, egy új, potenciális marketinglehetőséggel
kapcsolatban. Így hát tettem, amit bárki tett volna a helyzetemben,
mielőtt új üzletet kötne: ügyvédet fogadtam.
 TIZENNYOLCADIK
FEJEZET

– Tizenegyre van időpontom Ms. Bloomhoz.

A recepciós rám mosolygott, majd belepillantott a
határidőnaplójába.
– Mr. Brigante?
– Az egyetlen. – A vigyorom fültől fülig ért, mint egy idiótának. A
nő valószínűleg azt hitte, miatta vagyok ilyen izgatott. Csinos lány
volt, lefogadom, hogy rengeteg férfi érdeklődését felkeltette. De
engem csak egyetlenegy nő érdekelt. Már attól felgyorsult a
szívverésem, hogy beleszólt a kihangosított telefonba.
– Igen, Kelly? – kérdezte Aubrey.
– Itt a tizenegy órás ügyfél.
– Köszönöm. Bekísérnéd öt perc múlva? Van pár dolog, amit
össze kell még rendeznem.
Elképzeltem az íróasztalán, amit beborítottak a szétszórt papírok.
Kelly elengedte a gombot.
– Addig üljön le nyugodtan! Szerintem lesz az tíz perc is. Ő az
egyik legjobb ügyvéd a cégnél, de az íróasztala kész katasztrófa.
Amíg vártam, leültem, és elkezdtem egy magazint lapozgatni, de
nem igazán tudtam koncentrálni. Egy hete vártam ezt a találkát.
Tegnap elmentem az új öltönyömért. Méretre szabták, és
tökéletesen állt rajtam. Amikor tükörbe néztem, talán két év óta
először éreztem azt, hogy nem utálom a férfit, aki visszabámul rám.
Megigazgattam a nyakkendőmet, és nagyon reméltem, hogy az
eladóhölgynek igaza van. Azt mondta, a kék kiemeli a szemem
színét, lehetetlen, hogy ne ejtse rabul a nőket. Furcsamód a
szóválasztása tökéletesen lefedte azt, amit Aubrey-val szerettem
volna tenni… rabul ejteni. Lehetőleg életünk végéig. Bár csak nyolc
napot töltöttem el vele, de annyi mindent megtudtunk egymásról,
amit mások csak hat hónapnyi randevúzás után. Azzal, hogy
Temeculába jöttem, csak megerősítettem azt, amin két éve rágódom
– elvesztem, ha Aubrey Bloomról van szó.
Kelly megkerülte az asztalát.
– Mr. Brigante! Ha készen áll, bekísérném.
Nagy levegőt vettem.
– Nagyon is készen állok.
Két hosszú folyosón sétáltunk végig, és elhaladtunk néhány
öltönyös alak mellett. Ez a hely egy átkozott svédasztal volt kocka
Biffykből összeállítva. Még egy kanyar, aztán Kelly megállt az egyik
ajtónál. Sarokiroda.
Szép, Hercegnő. Itt megbecsülték. Büszkeség feszített belülről.
– Aubrey, Mr. Brigante megérkezett.
– Köszönöm!
Kelly félreállt, hogy beléphessek.
– Örülök, hogy… – Aubrey ekkor nézett fel.
És megdermedt. Meg mertem volna esküdni, hogy izgalom villant
a szemében. De aztán az érzés gyorsan kihunyt… a helyét düh vette
át. Pont erre a reakcióra számítottam.
– Mr. Brigante? – A szemét forgatta. – Hogyhogy nem jöttem rá
hamarabb?
– Mert nem beszélsz olaszul – mosolyodtam el, bár ő nem
nevetett.
– Chance. Dolgozom. Itt nem játszhatom a kisded játékaidat. El
kell menned.
Begomboltam a zakómat.
– Üzleti ügyben vagyok itt.
– Szép próbálkozás. Csakhogy én szerzői jogokkal foglalkozom.
Ha ittas rendbontásért vagy fajtalankodásért kaptak el, akkor három
ajtóval lejjebb, a Celino és Barnes ügyvédi irodához fordulj, kérlek.
– De nekem pont olyan ügyvédre van szükségem, aki szerzői
jogokkal foglalkozik.
– Valóban? – Egy szavamat sem hitte el.
– Igen.
– Nos ez esetben másik ügyvédet kell keresned. – Megkerülte az
íróasztalát, és összefonta a karját a mellkasán.
 Basszus, a keménykedése volt a legszexibb dolog, ami az utóbbi
időben velem történt.
– Nem akarok másik ügyvédet.
– Az nagy kár.
Egy pillanatig csak bámultuk egymást. Aztán elmosolyodott. Nem
egy vidám mosoly volt, hanem egy amolyan mindjárt feldugok
valamit a seggedbe, hogy azon élvezkedj mosoly. Nem számít. Már
annak is örültem, hogy mosolyogni látom. Én is rávigyorogtam –
kétszer olyan szélesen.
Aubrey erre fújtatva kisétált az irodából.
Néhány perccel később visszatért. Addig is kényelembe
helyeztem magam az íróasztala előtti székben. Amikor belépett,
felpattantam. Egy férfi volt vele. A hercegnőbaszó.
Aubrey elégedettnek tűnt, amikor megszólalt.
– Richard, ő itt Mr. Bateman. Mr. Bateman olyan ügyvédet keres,
aki a szerzői jogokra specializálódott, de véletlenül délutánra más is
be van írva a naptáramba. Arra gondoltam, átvállalhatnád.
A Clark Kent-utánzat kezet nyújtott.
– Richard Kline.
Biccentettem.
– Örülök, hogy megismerhetem, Dick. – Úgy megszorítottam a
kezét, hogy az már-már testi sértésnek is elment volna.
Aubrey állkapcsa megfeszült.
– A neve Richard – javított ki. A szavakat összeszorított fogain
keresztül préselte ki.
– Semmi baj – intett Dick. – Már megszoktam. Én nem használom
ezt a rövidítést, de az apám is Richard volt, és őt mindenki Dicknek
hívta.
Apró mosolyt villantottam Aubrey felé, mire ő felszisszent.
– Miért nem megyünk le az irodámba, és megbeszéljük, miben
tudok segíteni.
– Igazából megvárnám, amíg Ms. Bloom végez. Kifejezetten
hozzá irányítottak.
– De én most nem érek rá! – csattant fel Aubrey.
Úgy tűnt, még Dick is meglepődött a viselkedésén. Ez valamiért
felmelegített belülről. Tetszett, hogy Dick elől eddig titkolta ezt a
pimasz oldalát. Azt tartsd meg nekem, bébi! Kell a pimaszságod és
az a feleselő nyelved is.
– Nos akkor – fordult Dick Aubrey-hoz. – Milyen más dolgod van
délutánra? Talán elintézhetném a délutáni megbeszélésedet.
– Jobb szeretném, ha Mr. Batemant intéznéd el.
Dick bocsánatkérő pillantást vetett rám, majd közelebb hajolt
Aubrey-hoz.
– Úgy tűnik, Mr. Bateman azt szeretné, ha személyesen te
rendeznéd el az ügyeit. – Enyhén lekezelőnek tűnt a hangja.
Rámosolyogtam Aubrey-ra.
– Már alig várom, hogy elrendezzen.
– Miért nem megyünk át az irodámba – próbálta menteni Dick a
helyzetet –, és nézzük át az időpontjaidat, hogy melyikben tudnék
segíteni? Akkor elkezdhetnél Mr. Bateman dolgaival foglalkozni.
Dick és Aubrey kimentek az irodából. Aubrey öt perc múlva a
recepciós Kellyvel tért vissza.
– Foglalj helyet, Kelly!
Oké, hozott magával gardedámot.
Kicsit csalódtam, amiért nem lehetünk kettesben, de ez távolról
sem riasztott vissza. Aubrey viszont nem tűnt boldognak. Ingerülten
előrántott egy sárga jegyzettömböt a fiókból, majd az asztalára
csapta.
– Szóval, Mr. Bateman, elmondaná, miben szeretne jogi tanácsot
kérni?
A tollát írásra készen tartotta. Nem pillantott fel. Kelly zavartan
nézte, mi folyik előtte.
– Igazából két dologra lennék kíváncsi. – Kinyitottam a nálam lévő
mappát, elővettem a nagy méretű manilaborítékot, és Aubrey elé
csúsztattam. – Kaptam egy ajánlatot egy cégtől, akik szeretnék
felhasználni a rólam készült fotókat a reklámkampányukban.
Aubrey elvigyorodott.
– Ó, hát persze! Maga az a fenékmodell.
Nem vettem tudomást róla.
– Az lényegtelen. A cég, ami fel akarja használni a képeket,
kizárólagos jogokat akar, viszont egy amerikai vállalat engedély
nélkül használja a fotót a weboldalán. Egy felszólító levelet
szeretnék nekik küldeni, hogy távolítsák el a képeimet, mielőtt
aláírnám a szerződést.
– Rendben.
– És szeretném, ha a szerződést is átnézné.
– Még valami?
– Talán átbeszélhetnénk a szerződés részleteit egy vacsora
mellett?
– Azt kétlem.
– Reggeli?
– Kifelé, Mr. Bateman!
Felálltam. Úgy tűnik, eléggé felhúztam, és nem akartam kipróbálni,
meddig mehetek el.
– Ha átnézte az iratokat, tudja, hol érhet el?
– Igen. – Végre felnézett rám. – Úgy tűnik, most már mindig
elérhető vagy.
Dühös volt. De valahogy az, hogy ennyire képes voltam magamra
haragítani, reményt adott. Ha nem érdekelném, akkor nem lenne
ennyire indulatos.
– Köszönöm, hogy időt szakított rám.
– Kelly, megtennéd, hogy kikíséred Mr. Brigantét?

A következő három napban minden haladt az eddigi kerékvágásban.

Vagyis nagyjából. A szokásos reggeli időben leparkoltam a Jefferson
Streeten, csak most már bementem a Starbucksba, elfogyasztottam
a kávémat, és közben újságot olvastam. Mindennap kifizettem
Aubrey kávéját, és egy kis aprósággal is mindig kiegészítettem.
Tegnap banános-diós muffin volt, ma a csokis kávétortaszelet mellett
döntöttem. Ugyanazt ettem én is, és ugyanazt a kávét kértem
magamnak is. Így kicsit olyan volt, mintha Aubrey-val reggeliztem
volna.
Melanie-val gyorsan összebarátkoztunk.
– Tudod… mindig mosolyog, amikor elárulom neki, hogy már
kifizetted – nyújtotta át a lattémat.
– Tényleg?
Melanie bólintott.
 – Igyekszik gyorsan eltüntetni az arcáról, de én látom.
Fogalma sem volt róla, hogy éppen most tette szebbé a napomat.
– Köszönöm, Melanie!
Áthajolt a pulton, mintha egy titkot akarna megosztani.
– Mindannyian drukkolunk neked.
Aranyos. De nem tudták, mit tettem Aubrey-val.
Nyolc órakor visszaültem a kocsimba. A közelében szerettem
volna lenni, de nem akartam felbosszantani azzal, hogy a személyes
terében lebzselek. Aubrey nem vett tudomást rólam, de tudta, hogy
minden reggel ott vagyok.
Mint egy óramű, fél tízkor besétált a Starbucksba. Néhány perccel
később pedig ki. Kávéval és a csokis-kávés sütivel a kezében
elindult az irodája felé. Aztán két lépés után megállt, és egyenesen a
kocsim felé vette az irányt. A szar is meghűlt bennem.
Letekertem az ablakot.
– Megtennéd, hogy a jövőben zsírszegény reggelit kérsz?
Vissza kellett fognom magam, hogy ne mondjam ki azt, amit
valóban mondani akartam: hogy minden reggel azt kérhet tőlem,
alólam, amit csak megkíván. Ehelyett annyit mondtam, hogy:
– Persze.
Aubrey bólintott, majd elfordult. De két lépés után újra megtorpant.
– Ma reggel virágozni kezdett a hercegnővirág – mondta háttal
állva. – Gyönyörűek.
Ezután újabb tíz órára eltűnt.
Elmentem az edzőterembe, majd néhány órát eltöltöttem a Home
Depot-ban, ahol összeszedtem a szükséges kellékeket a következő
projektemhez, amit Aubrey-nál terveztem. Amikor úgy döntöttem,
hogy Temeculába jövök, azért választottam a kisteherautómat a
motor helyett, hogy ne legyek olyan könnyen felismerhető. Most
kifejezetten jól jött a teherautó.
Perzselően forró délután volt. Levettem a pólómat, és beletöröltem
a homlokomat, amiről csöpögött az izzadság. Nyolc forduló kellett,
hogy az összes cédrust elhozzam és kipakoljam Aubrey kertjébe,
mindezt több mint harmincfokos hőségben. Ahogy felhajtottam a
kisteherautóm platóját, egy nő állt meg mellettem, aki gyakran
megfordult arra.
 – Üdv, Philomena vagyok – szólított meg. Rövid, fehér
teniszszoknyát viselt, térdig érő gumicsizmát és egy testhez tapadó,
mélyen dekoltált pólót. Az ég kék volt, és napok óta nem esett az
eső. A tekintetem a dekoltázsára esett; nem lehetett nem
észrevenni. Hatalmas melle volt.
– Chance – bólintottam.
Philomena felemelte a begipszelt kezét, és az utca felé mutatott.
– A háztömb végén lakom, Chance. Már egy hete figyellek téged.
Arra gondoltam, nem szeretnél-e engem is megcsinálni.
Biztosra vettem, hogy nem azt akarja, hogy a pázsitját nyírjam le.
Lehet, hogy két éve nem voltam nővel, és lehet, hogy nézelődtem,
de semmi egyéb nem érdekelt.
Elkaptam a tekintetét.
– Köszönöm. De én csak Aubrey-nak csinálom.
– Szerencsés nő. Te… jól feldobtad a környéket.
Visszanéztem az egykor gyászos házikóra. Most már elég jól
nézett ki.
– Köszönöm. Ezek amúgy hercegnővirágok.
– Nem a kertészkedésre gondoltam.
Megpróbáltam témát váltani.
– Remélem, nem súlyos a kezed.
– Megbotlottam a malacomban az éjszaka közepén. Csak én és ő.
Ő a ház ura. – Kacsintott, majd elindult, de azért a válla felett még
visszaszólt: – Ha meggondolnád magad, a 41-ben lakom. Ugorj be
hozzám! Bármikor.
Később, este éppen a napomat meséltem Carla babának, amikor
a telefonom megrezzent a pulton. Korábban Adele-lel pötyögtünk
egymásnak, és azt hittem, ismét tőle jött valami. Megborzongtam,
amikor kiderült, hogy ezúttal Aubrey az.

Aubrey: A fényképedet ma eltávolították a honlapról.

Kártérítésről is tárgyaltam.
Chance: Hűha. Ez nagyszerű. Jól csináltad.
Aubrey: Jó vagyok a munkámban. Alá kell írnod egy
nyilatkozatot. Van néhány változtatási javaslatom a
szerződéshez.
 Chance: Hol vagy? Akár most is be tudok ugrani.
Aubrey: Gyere be az irodámba holnap 9:30-kor.
Chance: Viszem a kávénkat.

A rezgés abbamaradt. Azt hittem, ezzel vége a

beszélgetésünknek. Egy perccel később a telefonom ismét
megugrott a pulton, és a szívem is táncra perdült. Egészen
elképesztő, milyen apróság is reményt adhat, amikor
kétségbeesetten keresed.

Aubrey: Csinálsz egy házat Pixynek?

Chance: Igen.
Aubrey: Imádni fogja.

A telefonom ezután már tényleg elhallgatott, de le sem szartam.

Reggel randim volt Aubrey-val.
 TIZENKILENCEDIK
FEJEZET

A zöld lett az új kedvenc színem. És nyilván Aubrey is rajong érte,

mert már második alkalommal viselt zöld blúzt, hogy elkezdtem
leskelődni utána. A sötét szín krémessé tette a bőrét, a szeme zöldje
pedig a peridotra emlékeztetett – édesanyám születési kövére. A
gondolat kétszeresen is ütött, amikor eszembe jutott anya. Arra is
rájöttem, hogy Aubrey két születésnapjáról is lemaradtam.
Megköszörültem a torkom.
– Gyönyörű vagy.
– Hallottad, amit mondtam?
Nem igazán. Túlságosan lefoglalt, hogy gondolatban épp
levetkőztettem. Istenem, mi mindent akartam vele csinálni! Az
íróasztal lehetetlenné tette, hogy rendesen koncentráljak. Igaz, hogy
Aubrey mögötte ült, de én arról képzelegtem, ahogy rajta ül, és a
fejem a két lába közt van.
Amikor a pillantásunk összetalálkozott, nyilván látta rajtam, mire
gondolok.
– Ne! – A tekintete könyörgött, és felkapta az egyik kezét.
De nekem ma nyomást kell rá gyakorolnom!
– Beszélnünk kell, Aubrey!
– Nem. Nem kell. Dolgozom, és ez egy üzleti megbeszélés. Ezért
van itt Kelly – mutatott a recepciósra, aki ismét mellettem ült. Ha
Aubrey azt hitte, hogy nem fogom Kelly előtt kiönteni a lelkem, akkor
rosszul mérte fel a kétségbeesésem mértékét.
– Akkor találkozzunk munka után! Vagy reggelinél. Hajnali
kettőkor. Leszarom, hol és mikor. Csak találkozzunk, Aubrey!
Beszélnünk kell! Mindkettőnknek rendbe kell tenni a dolgokat.
– Én már rendben vagyok. És úgy döntöttem, hogy az együtt
töltött időnk erre az irodára korlátozódik.
Egy percig csak bámultuk egymást.
 Egyedül szegény Kelly érezhette magát kényelmetlenül. Úgy
ficergett a székében, mintha ki kellene mennie a mosdóba. Végül én
oldottam fel a patthelyzetet:
– Rendben, Aubrey. Akkor nem hagysz más választást.
– Miről beszélsz?
– Arról, hogy akkor itt és most fogunk beszélni.
Aubrey felpattant, és összefonta a két karját a mellkasa előtt.
– Nem fogunk!
Én is felálltam, és felvettem ugyanazt a testtartást.
– De igen.
Kelly aggodalmas hangon szólalt meg:
– Szeretnéd, hogy elmenjek?
Aubrey és én pontosan egyszerre válaszoltunk. Én igent
mondtam, ő pedig nemet. Ordítva.
Kelly felállt. Aztán visszaült, amikor Aubrey tekintete rávillant.
– Akkor hol kezdjük, Aubrey? Mivel Kelly nem ismeri az egész
történetet, talán kezdhetnénk ott, amikor utoljára voltunk együtt? A
szobai íróasztalon?
Aubrey szeme szikrákat szórt.
Kellyhez fordultam.
– Járt már Las Vegasban? Van egy szálloda a…
– Elmehetsz, Kelly.
Nem kellett kétszer mondani neki. Szó szerint kirohant a szobából,
és becsukta maga mögött az ajtót. Ne felejtsem majd el
megköszönni neki!
– Miért csinálod ezt, Chance? – Aubrey próbált szigorú maradni,
de a hangja rekedt volt.
– Csak szeretném, ha meghallgatnál. Utána békén hagylak, ha
akarod. A szavamat adom!
– A szavadat? – gúnyolódott.
– Tizenöt perc. Ennyit kérek.
– Tíz.
Ez a pimaszság! Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.
– Rendben. Tíz. Leülhetünk?
Aubrey vonakodva leült. Több mint két éve vártam erre a
pillanatra, hirtelen mégsem tudtam, hol kezdjem. Így hát ott kezdtem,
ahol a történet kezdődött.
– Emlékszel, hogy meséltem neked a húgomról, Adele-ről?
Bólintott.
– Mondtam, hogy nehéz időszakon ment keresztül. De azt
kihagytam, hogy valójában mennyire volt kemény a helyzet.
Aubrey arca kissé megenyhült. Kifújtam a levegőt, beletúrtam a
hajamba. A gyomrom mélyéről kiindulva perzselő érzés kúszott fel a
torkomon. Az idő egy cseppet sem enyhített azon, ami történt.
Mintha két évvel ezelőtt lett volna, és a nyomozóval folytatnám le
épp a beszélgetést. A szavak ugyanolyan nehezen jöttek.
– Adele-t megerőszakolták.
Aubrey szája tátva maradt, és a mellkasára tapasztotta a kezét.
– Nem voltam ott mellette. Rossz társaságba keveredett.
– Annyira sajnálom. Jól van?
Elmosolyodtam, ahogy felidéztem magamban a húgom képét. Egy
átkozott kontyot viselt a feje tetején.
– Igen. Most már egész jól van.
Aubrey bólintott.
– Szóval ezért mentél el?
– Igen. De van más is.
– Más?
– Ez egy hosszú történet. A rendőrség nem igazán találta a fickót,
úgyhogy tettem ezt-azt.
– Mégis mit?
Továbbra is Aubrey szemébe néztem, ahogy kimondtam, ami
ezután történt:
– Megvertem egy férfit, hogy árulja el, hol találom azt a seggfejet,
aki megtámadta a húgomat.
Az egyik dolog, amitől igazán féltem, hogy a beismerésemmel
megrémítem őt. De Aubrey meg sem rezzent. Ez az én csajom. Nem
ismeri a félelmet.
Ez felbátorított, hogy folytassam.
– Súlyosan megsérült. Meg kellett fizetnem azért, amit tettem.
Miután elmentem tőled, délután megkezdtem a kétéves
börtönbüntetésemet.
Aubrey rám meredt.
 Adtam neki egy percet, hogy megeméssze mindazt, amit
elmeséltem. Aztán befejeztem a mondandómat:
– Egy nappal azelőtt szabadultam, hogy megjelentem volna itt,
Temeculában. Mielőtt bevonultam a börtönbe, nem terveztem, hogy
megkereslek. Ezért próbáltam az út alatt is távolságot tartani kettőnk
közt. De nem sikerült.
– Miért nem mondtad el?
– Mert jobbat érdemeltél. Nem akartam, hogy két évig várj rám.
Épp akkor dobtál egy lúzert, és készen álltál, hogy továbblépj. Nem
akartam még több terhet rád pakolni.
– Szóval ehelyett összetörted a szívemet? – A kérdést nem
rosszindulatból tette fel, próbálta megérteni ezt az egészet.
Bólintottam. És az enyémet is összetörtem.
Hosszú ideig hallgattunk mindketten. Ő az asztalán összekulcsolt
kezét bámulta. Nekem viszont még valamit el kellett mondanom,
amit hallania kellett. Megmozdultam a székemben, előrehajoltam,
rátettem a kezem az övére.
– Rám tudsz nézni?
Habozott, de megtette.
– Sajnálom, Hercegnő. Mindent. Hogy megbántottalak. Hogy
magadra hagytalak. Hogy nem voltam ott, amikor felébredtél. Hogy
azóta nem voltam ott mindennap.
Aubrey lehunyta a szemét. Az arcán fájdalom tükröződött, és
utáltam, hogy miattam szenved. Annyira szerettem volna átkarolni és
szorosan magamhoz ölelni, de nem tettem. Épp eleget zúdítottam
rá, minden további dolog már önzőség lett volna. A szívem a
mellkasomat püfölte, és amikor Aubrey végre újra kinyitotta a
szemét, a kezemre meredt, amit az övén tartottam – a gyűrűre, amit
még mindig az ujjamon viseltem. A jegygyűrűm.
Könnyek tolultak a szemébe. A csend kínszenvedés volt.
– Sajnálom, hogy neked és Adele-nek keresztül kellett mennetek
ezeken – szólalt meg végül fátyolos hangon.
– Én is. Csak szeretném magam mögött hagyni, és továbblépni.
A csend újra közénk telepedett.
– Végre boldog voltam. Richard boldoggá tesz.
Ez kurvára fájt.
 Folytatta:
– Időre van szükségem, hogy feldolgozzam. Az elmúlt két évet
azzal töltöttem, hogy gyűlöltelek.
– Megértem.
Hadd tegyem jóvá, Hercegnő.
– Meddig maradsz a városban?
Amíg vissza nem kaphatlak.
– Még nem igazán van tervem. De épp egy projekt közepén
vagyok.
Ettől Aubrey szájának a csücske kissé megrándult. Bár utána
gyorsan visszaöltötte magára a komolyságát.
– Szükségem van egy kis időre – ismételte.
Két hosszú év telt el, de végre elmondhattam, ami a szívemet
nyomta. Most már csak ki kellett várnom, amíg Aubrey is megbékél.

Nem tudom, mit gondoltam, hogy mit fogok érezni, ha végre mindent
elmondhatok Aubrey-nak. Talán megkönnyebbülést. De a
valóságban csak még nyugtalanabb lettem, mint korábban.
Korábban volt egy befejezetlen ügyünk. De most… Mi van, ha a
történtek ismeretében megbocsát nekem, de mégsem akar velem
lenni? Vagy épp most nyitottunk ki egy új ajtót, vagy végre lezártuk
egymással a dolgainkat.
Két órán át ültem a kocsimban az irodája előtt, bár megígértem,
hogy hagyok neki némi teret. De látnom kellett, hogy jól van. A fejem
zúgott, és hátratoltam az ülésemet, hogy néhány percre lehunyjam a
szemem. De közvetlenül azelőtt, hogy a szemhéjam lecsukódott
volna, egy zöld villanás ragadta meg a figyelmemet. Aubrey az
épület előtt állt, kezében aktatáska. Napszemüveget viselt, és lefelé
bámult, ahogy átsétált az utca túloldalára. A legtöbb naptól eltérően
nem a telefonját nézegette, és nem is járt energikusan. A testtartása
legyőzöttnek tűnt, és a járása inkább csak vánszorgás volt. Egy
perccel azután, hogy eltűnt a parkolóban, ahol az autóját hagyta,
kikanyarodott az Audi, és hazafelé indult.
Magamat is meglepve nem követtem.
 Ehelyett úgy döntöttem, hogy új fókuszt találok az energiámnak. A
harcra való felkészülés azt jelentette, hogy meg kell ismerni az
ellenfelet. Itt volt az ideje, hogy egy kicsit többet tudjak meg Dickről!
Majdnem hét volt, amikor megjelent. Beugrott a BMW-jébe, és
elindult az Aubrey lakásával ellentétes irányba. Gyorsan
megfordultam, és követtem. A hercegnőbaszó közel fél óráig
vezetett, mielőtt lehajtott volna az autópályáról. Nem ismertem
Kaliforniának ezt a részét, de nem kellett földrajzszakértőnek lenni
ahhoz, hogy tudjam, nem éppen idilli környéken járunk.
Ott voltak a nyilvánvaló, látható jelek: épületek betört és
bedeszkázott ablakokkal, graffitik, rendetlen udvarok, elnyűtt autók,
amiket mintha ott hagytak volna. Volt ugyan néhány üzlet, de rácsok
fedték az ajtókat és az ablakokat. Egy négyes útkereszteződés
sarkán, jól látható helyen rendőrautó parkolt.
Hol a faszomban lakik ez a Dick?
Fél háztömbnyire maradtam le mögötte, vigyázva, nehogy kiszúrja
a kocsimat. Olyan durva mellékutcákban kacskaringózott ki és be,
hogy legszívesebben bezártam volna az ajtókat. Végül lelassított, és
a járdaszegély mellé húzódott. Én az utca túloldalán parkoltam le,
vagy öt autóval hátrébb. Ha továbbra is ezt a szarságot akarom
csinálni, akkor szükségem lesz egy kibaszott távcsőre. Dick
hátranyúlt, előkotort egy táskát, és nekiállt átöltözni. Igen, ott, a kocsi
első ülésén.
Mi a frászt csinált ez?
Az utcát, ahol parkoltunk, romos családi házak szegélyezték. Vagy
féltucatnyi kendős fickó lebzselt a közeli lépcsőkön. Biztos voltam
benne, hogy párat közülük az állami börtönben hagytam hátra. Dick
kiszállt, idegesen körülnézett, és az egyik lepukkant épület felé vette
az irányt. Lefelé indult egy betonlépcsőn, ami talán egy alagsori
bejárathoz vezetett.
Néhány perccel később egy másik férfi is elindult ugyanezen ajtó
felé. Ennek a fickónak hosszúra növesztett, fénytelen szakálla volt,
és gyapjúsapkát meg nehéz katonai kabátot viselt, pedig még mindig
közel harminc fok volt. A fószer szüntelenül az arcát vakargatta, és
kétségbeesetten ide-oda pillantgatott, miközben haladt.
Dick valami crackbarlangba ment?
 Ez a nap kezdett sokkal érdekesebbé válni.
Miután két évet lehúztam egy bűnözőkkel teli börtönben, jó lett
volna az éj leszállta előtt elhúzni innen a picsába. A kietlennek tűnő
környék hirtelen kezdett életre kelni – olyan emberekkel, akik addig
nem bújtak elő, amíg a sötétség leple el nem rejti őket.
Vártam. Ha Dick kint lehetett, akkor én is. Több mint egy óra telt
el, mire a hercegnőbaszó felkocogott a lépcsőn, és kilépett az
utcára. Egy barna papírzacskó volt a kezében, és nem vesztegette
az időt, beült a kocsijába. Alig csukta be az ajtót, máris elhúzott a
puccos járgányával.
Nem követtem.
A kíváncsiság maga alá gyűrt, és mire észbe kaptam, már be is
zártam a kisteherautómat. Nem tervezgettem, mit fogok csinálni, ha
már az ajtónál leszek – valószínűleg nem a legokosabb dolog lett
volna, ha bizonyíték gyanánt veszek valami szar minőségű kokót,
csak hogy megmutassam Aubrey-nak, Dick mekkora pöcs. Be kellett
érnem azzal, hogy én megtudom, mivel van egyáltalán dolgom. Majd
később kitalálom, mihez kezdhetek az információval.
A lépcső keskeny volt, és alig néhány fokot kellett lemenni az
ajtóig. Mikor leértem, akkor láttam, hogy résnyire nyitva hagyták.
Bentről zene szólt. Kinyitottam az ajtót. Először csak egy kicsit.
Aztán egy kicsit jobban. Aztán az ajtót hirtelen berántották, én meg
majdnem hatalmasat taknyoltam.
Ahogy felpillantottam, arra számítottam, hogy egy pisztolyt fognak
a fejemhez szegezni, amiért betörtem. De amit láttam, az ennek pont
a szöges ellentéte volt. Egy pap markolta az ajtót, és a másik
kezével a mögötte lévő szoba felé intett, mintegy üdvözlésképp.
– Jöjjön be! A Szeretet Ízeiben örömmel látják.
Eltartott egy percig, míg rájöttem, hová sétáltam be. Egy
ingyenkonyhára. A hercegnőbaszó nem cracket vett, hanem a
rászorulókon segít.
Baszd meg!
Határozottan kell valami komolyabbat tennem, hogy játékban
maradhassak.
 HUSZADIK
FEJEZET

Úgy tűnt, Aubrey és Dick igazi filantrópok.

Néhány nappal később, a kocsimban ülve a Jeffersonon
kinyitottam a helyi újságot, és a közösségi rovat legkellősebb
közepén ott volt Aubrey gyönyörű mosolya. A cikk az új
állatmenhelyről szólt, ami épp most nyílt meg.

A Park Street-i állatmenhely megnyitóján Aubrey Bloom és

Richard Kline helyi ügyvédek is részt vettek a Sherman, Kline és
Lefave Ügyvédi Irodától. Kline és Bloom a Park Street
igazgatótanácsának tagjai, ezenkívül több mint ötszázezer
dollárt segítettek összegyűjteni a menhely új létesítményének
támogatására.

A cikk végén szerepelt a menhely telefonszáma. Azonnal

tárcsáztam.
Egy lány vette fel:
– Park Street Állatmenhely.
– Üdvözlöm, azért telefonálok, mert érdekelne, hogy keresnek-e
önkénteseket.
– Tulajdonképpen igen, uram. Sürgősen szükségünk lenne
kutyasétáltatókra. Ez érdekelné önt?
– Abszolút. Ma délután be tudok menni.
– Ki kell majd töltenie néhány papírt, amire szükségünk lesz, csak
ezután tud kezdeni.
– Nem probléma. Alig várom, hogy segíthessek.
Ezt kapd ki, hercegnőbaszó!

Kukkoló, kertész, kecskebébiszitter… és persze vegyük hozzá a

kutyasétáltatót is a Chance Bateman által Temeculában végzett új
foglalkozások listájához.
A napi rutinom mostantól abból állt, hogy elfogyasztottam a
távkapcsolatos starbucksos reggelit Aubrey-val, bementem az
edzőterembe, kertépítettem (azaz Pixy-idő), majd késő délután
három–öt kutyával sétáltam egyszerre. Ahhoz képest, hogy nem volt
igazi munkám, ez az egész több elfoglaltságot jelentett, és jobb
formában voltam, mint valaha életemben.
Az egyik péntek délután épp egy parkban sétáltattam egy dán
dogot, egy németjuhász-keveréket és egy agarat, amikor sms jött
Aubrey-tól.

Aubrey: Ma kaptam meg az új szerződésedet. Délután alá kell

írnod, hogy tartani tudják a határidőt.

Egy kézzel próbáltam irányítani mindhárom ugató kutyát, ezért a

válaszadáshoz a telefon hangból szöveget funkcióját használtam.

Chance: Kutyát sétáltatok a Slater Parkban. Rögtön utána

bemegyek hozzád.
Aubrey: Kutyasétáltatás?

Tudtam, hogy ez felkelti az érdeklődését. Ami azt illeti,

számítottam is rá. Soha jobb alkalmat, hogy megtudja, milyen új
dologba vágtam a fejszém.

Chance: Önkéntes vagyok a menhelyeden. Láttam a cikket.

Tudom, hogy az a hely sokat jelent neked. Segíteni akartam.
Aubrey: Komolyan mondod?
Chance: Miután végeztem a sétáltatással, beugrom az
irodádba. Öt körül jó?
Aubrey: Ma estére már van programom, akkor már nem leszek
az irodában. Leugorhatnék a parkba, és gyorsan aláírhatnád.
Chance: Hol találkozzunk?
Aubrey: A bejáratnál lévő kioszknál negyed öt körül.
Chance: Ott találkozunk.
 Tökéletes.
Ha őszinte akarok lenni, a kutyák sétáltattak engem. Hagytam,
hogy oda vezessenek, ahová csak akartak, a menhely által
biztosított rózsaszín műanyag zacskókkal pedig felszedtem utánuk a
szart, és kidobtam a nyilvános szemetesbe.
Mit meg nem teszek érted, Aubrey Bloom.
Amikor eljött a találka ideje, úgy kellett átvennem az uralmat a
kutyáktól.
– Fogjátok már vissza azokat a lóerőket, srácok! Erre menjünk!
A két nagyobb amúgy is inkább ló volt, mint kutya.
Megálltam, amikor megláttam Aubrey-t. Ő még nem vett észre.
Egyedül állt, a hóna alatt manilamappa, és fagyit evett. Összefutott a
nyál a számban, ahogy a fagylalton végigcsúszó nyelvét figyeltem. A
napfény kiemelte a természetes vörös árnyalatot a hajában. Egy
enyhe szellő ingerlően megemelte a szoknyáját. Hiányoztak azok a
lábak.
Hiányzott, hogy a hátam mögött összekulcsolja őket, miközben
mélyen benne vagyok.
A farkam megrándult a gondolatra. A kutyák nem örültek annak,
hogy megálltam Aubrey-t bámulni. Azzal vágtak vissza, hogy rohanni
kezdtek arrafelé, ahol ő állt, és engem is maguk után rántottak.
Aubrey nevetésben tört ki, amikor meglátta, mekkora küzdelmet
kell lefolytatnom a három csaholó fenevaddal.
– Tele van a kezed – mosolygott.
Mindez már csak azért is megérte, mert most őszintén mosolygott,
ami egyébként ritkaságszámba ment nála. Az alsó ajkán elkenődött
némi fagyi. Szívesen lenyalogattam volna onnan. Úgy tűnt, a kutyák
ugyanolyan szerelmesek Aubrey-ba, mint én. Elkezdtek ugrálni
körülötte. A dán dognak sikerült megkóstolnia a fagyiját, és mivel
csupa nyál lett, Aubrey neki adta a maradékot is. Imádta a figyelmet.
Nem zavarta, hogy a három kutya gyakorlatilag eltapossa és az
arcát nyalja. A németjuhász-keveréket kevés választotta el tőle,
hogy megdöngesse a lábát.
És a kutyáknak mindent szabad volt.
Soha életemben nem kívántam még, de most nagyon szívesen a
helyükben lettem volna.
 Megrántottam a pórázt.
– Srácok, elég legyen! Adjatok egy kis teret szegény Aubrey-nak!
– Érdekes tanács, és pont öntől, Mr. Brigante?
– Én legalább nem próbáltalak megnyalni – vonogattam a
szemöldököm. – Pedig eszembe jutott.
– Tényleg?
– Igen. Épp most, ami azt illeti. De vissza tudom fogni magam, ha
akarom. Ezért jár a piros pont, nem? – kacsintottam.
– Hát, gratulálok, hogy nem viselkedsz úgy, mint egy állat.
– Néha nem könnyű, mert tudom, hogy mit hagyok ki. Hiszen én
már kóstoltam a jutifalatot, amit te adsz.
Aubrey megrázta a fejét.
– Közönséges vagy.
– De te szereted.
– Nem, nem szeretem – forgatta a szemét, de az arckifejezése azt
mutatta, jól szórakozik.
Az én mocskos nőm.
Kinyitotta a mappát, és elővett egy tollat a táskájából.
– Alá kéne akkor írnod a szerződést. Alaposan átnéztem. Minden
benne van, amit kértünk, semmi meglepetés, de nyugodtan nézd át,
mielőtt aláírod.
Olyan gyorsan firkantottam oda az aláírásomat az aljára, ahogy
csak tudtam, majd visszaadtam neki a tollat.
– Nem szükséges. Teljesen megbízom benned. – Egyenesen a
szemébe nézve hozzátettem: – Bár kétlem, hogy ugyanez fordítva is
elmondható, de dolgozom rajta.
Úgy tűnt, erre nem tud mit mondani.
– Igazad van. Nem mondható el ugyanez. – A mappát újra a hóna
alá csapta. – Jobb, ha indulok. Még dolgom van.
– Dicksterrel van randevúd?
– Ne hívd így! Utoljára mondom, a neve Richard.
A hangom komollyá vált.
– Ugyan már, Hercegnő. Csak vicceltem… a jutifalattal…
Dickkel… mindennel. Ismered, milyen mókás vagyok. Régebben
szeretted.
 – Tényleg? Szerettem? Vicces, mert nem sok mindenre
emlékszem, ami azelőtt történt, hogy felébredtem, és rájöttem, hogy
sajog a lábam közt, te meg eltűntél.
Bassza meg!
Mintha gyomorszájon vágott volna.
Mikor lesz ez valaha is könnyebb?
Tettem egy lépést felé.
– Beszélnünk kellene arról, ami történt. Én…
– Tényleg mennem kell – pillantott Aubrey az órájára, és hátrébb
lépett.
A kutyák felajzva húzni kezdtek egy pár kis yorkshire terrier
irányába, akik szabadon szaladgáltak. Rájuk kiáltottam:
– A francba! Lassabban már!
Szép kis szárnysegédek.
Mire újra megfordultam, Aubrey eltűnt.

A fiaskó után egyenesen a bárba mentem, és az egész történetet

rázúdítottam Carla babára.
A fejét csóválva töltött nekem egy második italt.
– Akarod tudni, mit gondolok? Ő is ugyanolyan rossz, mint te.
– Ez mit is jelent?
– Mindketten játszadoztok.
Körbelötyböltem az italomat a pohárban.
– Nos, ha ez egy játék, akkor a móka kezd megkopni.
– Úgy tesz, mintha nem akarná, hogy itt legyél, de ő maga is
koslat utánad. Ha tényleg nem akarná, hogy köze legyen hozzád,
soha nem vállalta volna el az ügyedet. Elmondhatta volna a
barátjának az igazat, ő meg ügyfél ide vagy oda, pikk-pakk kirúgott
volna téged. Azért rejteget téged előle, mert még mindig érez irántad
valamit, és nem akarja, hogy a férfi megtudja. Vak vagy, Ausztrál
Fiú?
A szívem gyorsabb tempóra váltott, új remény áradt szét benne.
– Soha nem gondoltam erre így.
– Véget kell vetned ennek a macska-egér játéknak. Derítsd ki, mik
a szándékai! Te jó ember vagy, Chance. Tudom, hogy nagyon
megbántottad őt, de téged is bántott. Ezt neki is tudnia kell. Ne tégy
úgy, mintha neked mindez rendben lenne.
– Mit javasolsz?
– Hagyd abba, hogy a türelmes hőst játszod! Hány bokrot akarsz
még ültetni, Kertészmester uraság? Ezzel nem érsz el semmit.
Amire igazán szükséged van, hogy magadat ültesd bele az ő kis
kertjébe! Ne vesztegesd tovább az időt, mondd meg neki, mit
akarsz!
Felhördültem.
– Nem csak az ő kertje zöld! Szerintem mostanra már a farkam is
rügyet bontott a várakozástól.
– A zöld óriás – viccelődött.
– Shrek – vágtam rá.
Mindketten vihogni kezdtünk. Amikor a nevetés alábbhagyott,
felnéztem rá – a lélekdokimra. A barátsága tényleg sokat jelentett.
– Mihez kezdenék nélküled, Carla baba?
Úgy tűnt, mintha elpirult volna erre a megjegyzésre, pedig ez nem
vallott rá.
Megköszörülte a torkát, és letámaszkodott a pultra.
– Nézd, most komolyan, el kéne menned hozzá este. Mondd meg
neki, hogy érzel, mindenféle baromkodás nélkül. Aztán hitesd el
vele, hogy nem maradsz itt örökké. Az idő értékes. Rengeteg más
nő van, aki örömmel venné a lehetőséget, hogy boldoggá tegyen, ha
már ő nem akar.
Egy másodperc töredékére a tekintete elgondolkodtatott. Vajon
magára célzott?

A hétvége hátralévő részében nem követtem Aubrey-t. Ez volt az

első alkalom, hogy egy egész nap eltelt anélkül, hogy legalább egy
pillantást vetettem volna rá. De tényleg szükségem volt egy kis
időre, hogy gondolkozzak. Az a gyönyörű arca és kerek feneke csak
összezavart.
Bár a Carlával folytatott legutóbbi beszélgetés megerősítette az
önbizalmamat, minél több időt töltöttem egyedül, annál több kétség
ütötte fel bennem a fejét.
 A vasárnap nagy részét a mosodában töltöttem. Ahogy a ruháimat
néztem, miközben körbe-körbe forogtak a szárítóban, segített
kikapcsolni és átgondolni a dolgokat.
Bár korábban azt mondtam, hogy addig maradok a városban,
ameddig csak kell, ha Aubrey már leírt engem, akkor fölösleges lett
volna. Ha Dickkel akart maradni, akkor tudnom kellett. Az egy dolog,
hogy megbocsát. Más dolog, hogy megbocsát és ad még egy esélyt.
Hogy elhagy egy olyan srácot, aki állítólag boldoggá tette, és ott volt
neki, amikor én nem voltam.
Elhatároztam, hogy holnap este, miután Aubrey hazaért a
munkából, megpróbálok egyszer és mindenkorra választ kapni a
kérdéseimre.
 HUSZONEGYEDIK
FEJEZET

Hétfő reggel kihagytam a Jeffersont a programomból, helyette

egyenesen Aubrey házához mentem. Hosszabb napra számítottam
a szokottnál, el akartam végezni az utolsó simításokat Pixy házán,
és gondoskodni róla, hogy minden rendben legyen, ha a dolgok ma
este nem az én javamra fordulnának.
Megálltam két burritóért – kukorica nélkül –, ami a kecske
kedvence volt, és az ablakhoz fuvaroztam az ebédjét.
Miközben figyeltem, ahogy néhány harapással eltünteti,
megvakartam a fejét.
– Figyelj, valami fontosat kell mondanom neked.
Pixyt túlságosan lefoglalta a burrito csomagolópapírjának
nyalogatása ahhoz, hogy felnézzen rám.
– Tudnod kell, hogy ha elmegyek, az nem miattad lesz. Rendben?
– Baa.
– Semmit sem akarok jobban, mint hogy mindennap láthassalak,
és hogy mi hárman együtt legyünk. Csak már nem tudom, hogy ez
lehetséges-e. Ha nem, akkor megint el kell tűnnöm. Mert túl
fájdalmas lenne maradni.
Pixy félig leeresztett szemhéja alól nézett rám. Bár állítólag vak
volt, néha esküdni mertem volna, hogy lát engem.
– De ígérem, hogy soha nem felejtelek el téged, pajti, oké?
Pixy a kezemre támasztotta az állát, én pedig olyasmit tettem,
amit még soha. Lehajoltam hozzá, és megcsókoltam a homlokát.
Nem az a fajta csók volt, amiben Temeculába jövet reménykedtem,
de ez volt a második legjobb dolog. Pixy volt az Aubrey-val töltött
időm hivatalos kabalája, a közös szép emlékeink középpontjában
állt. Soha nem felejtem el őt. Készítettem egy szelfit kettőnkről. Most
már kihúzhattam a bakancslistámról a „megcsókolni egy kecskét”
tételt.
 A délután hátralévő részében hercegnővirágot kerestem. Nem
akartam ellopni őket a bokorról, amit én ültettem, ezért keresnem
kellett egy virágüzletet, ahol volt ilyen. Végül sikerült csináltatnom
egy csokrot, amit magammal vittem a motelbe.
Lezuhanyoztam, felvettem egy sötét farmert és egy fekete inget,
és beillatosítottam magam kölnivel. Fontosnak éreztem, hogy ma
este a lehető legjobban nézzek ki, és illatozzak. Úgy döntöttem,
hogy nem hívom fel előtte Aubrey-t. Nem akartam, hogy
megpróbáljon lebeszélni arról, hogy meglátogassam. Szóval azzal,
hogy csak úgy megjelenek az ajtajánál ma este, reszkírozok.
Tiszta idő volt. A lakásának fényei bevilágították az egyébként
sötét utcát.
Itthon van.
Itthon vagyok.
Szívdobogva parkoltam le a teherautóval a sarkon, és legalább
húsz percig ültem ott, próbálgattam, mit fogok mondani. Valaki kijött
a házból, amely előtt leparkoltam.
A nő a fenekét riszálta, a melle pedig majd kiesett a lenge
hálóingből, ahogy papucsban a kocsimhoz jött. Amikor megláttam a
gipszet a kezén, rájöttem, hogy Aubrey lotyós szomszédja az,
Philomena. Ezúttal már a lábán is gipsz volt. Mi a franc? Ez a csaj
kész káosz.
– Szia, szépfiú. Láttam a kocsidat.
– Bocs, nem tudtam, hogy itt laksz. Nem kellett volna a házad előtt
parkolnom.
– Viccelsz? Teljesen felizgultam, azt hittem, talán mégis
meggondoltad magad.
– Nem. Üzleti ügyben jöttem.
– Attól még bejöhetsz és megdughatsz.
– Hűha, nos… ööö… bár ez egy csábító ajánlat, tekintve a szép…
gipszeidet… meg minden, de nem igazán vagyok kapható az
ilyesmire. De köszönöm.
– Akkor miért nem jössz be egy italra? Ígérem, nem harapok.
– Nem. Igazából Aubrey-hoz akartam menni.
Philomena csípőre tette a gipszét.
– Ugye tudod, hogy Aubrey-nak van barátja?
 – Igen, tisztában vagyok vele.
– Nos, ha meggondolnád magad, tudod, hol találsz meg.
Feltűnt egy autó, mire Philomena félrebillentette a fejét.
– Pont most fordult be a sarkon. Ez érdekes lesz.
– Ki?
– Aubrey barátjának a BMW-je. Most húzott el mellettünk.
A gyomrom egyből elnehezült. Baszd meg!
Miután Philomena végül magamra hagyott és visszament a
házába, sokáig csak ültem ott, és nem tudtam, mitévő legyek. A
virágokat megmarkolva végül kiszálltam a kocsiból. Úgy terveztem,
egyszerűen otthagyom őket a küszöbén.
Ahogy a lakásához közeledtem, attól, amit az ablakon keresztül
láttam, majdnem megállt a szívem. Aubrey a kanapén ült Richarddal,
a fejét a vállára hajtotta. Elégedettnek tűnt. Nyugodtnak. Úgy tűnt,
mintha filmet néznének.
Bármennyire fájt is látni, nem tudtam félrenézni. Ez a látomás
tökéletesen leírta az álmaimat. Semmit sem akartam jobban a
világon, mint minden este hazajönni hozzá, és pontosan ezt tenni –
csak vele lenni. Minden egyes múló másodperccel, ahogy ott álltam,
a kételyeim magva egyre nagyobbra duzzadt. Hirtelen, a
Temeculába érkezésem óta először – még a kukkolást is
beleszámítva – tényleg kívülállónak éreztem magam, aki befelé néz.
Ez ütött. Bár a börtönben kialakult nálam egyfajta időzavar, az idő
valóban eltelt. Aubrey továbblépett.
Ő továbblépett.
Kibaszott egy bolond vagy, Chance.
Ezért tetted, amit tettél, emlékszel? Állítólag ezt akartad.
Legalább húsz percnek kellett eltelnie a felismerés után, és én
még mindig ugyanott álltam a gyepen, amit én ápoltam. Tudtam,
miért érzem magam rosszul.
Gyászoltam őt.
Az első alkalommal, amikor eljöttem tőle, őt törtem össze. Ha most
másodszor is megtenném, az engem törne össze… És ezúttal nem
tudtam, hogyan távozzam. Nem tudtam nem elbúcsúzni. Egyelőre az
ajtóban hagyom a virágokat, talán küldök neki egy üzenetet, vagy
holnap felhívom, hogy elmondjam: hazamegyek Hermosa Beachre.
 Letérdeltem, hogy a virágokat a lábtörlőre helyezzem. Egy
puffanás riasztott meg. Pixy biztos megérezte a szagomat, vagy
valami ilyesmi. Megjelent az ebédlő ablakában, amely éppen a
bejárati ajtó túloldalán volt.
És folyamatosan csak mekegett, hogy „baa”.
– Shh! – szóltam rá.
Éppen amikor el akartam indulni, a külső lámpa felvillant, és a
bejárati ajtó kinyílt. Megfordultam.
Aubrey állt ott.
– Chance…
Lassan felemeltem a kezem.
– Szia.
– Mit keresel itt? – Lenézett, és meglátta a virágokat, lehajolt,
hogy felvegye őket. – Ezeket te hagytad itt?
– Így van. Nem akartam bejönni.
Dick is feltűnt ekkor, és a kezét birtoklóan Aubrey karcsú dereka
köré kanyarította. A tekintetem akaratlanul is odaugrott. Aztán
felnéztem, és megláttam Aubrey rémült arckifejezését.
– Mr. Bateman – mondta Dick. – Miben segíthetünk?
Segíthetünk. Mi.
Baszódj meg, te hercegnőbaszó!
– Csak beugrottam egy kis ajándékkal, hogy megköszönjem
Aubrey segítségét a szerződésemmel kapcsolatban.
– Ez kedves, de az irodába is beugorhatott volna, ahelyett, hogy
idejön.
Pöcs.
– Igazából korán reggel indulok. Szóval ez volt az egyetlen
lehetőségem.
Aubrey a virágokat bámulta, de most felkapta a fejét, és a
tekintete az enyémbe fúródott.
– Elmész a városból?
– Így van. Elintéztem itt, amit akartam. – Továbbra is egyenesen a
szemébe néztem, hogy megértse, mennyire komoly a dolog. – Nem
akartam búcsú nélkül elmenni.
Aubrey szótlanul állt ott. Pixy a lába mellett. Mivel tudtam, hogy
mit szeretne, lehajoltam, lehunytam a szemem, hagytam, hogy
utoljára megnyalja az arcomat. Amikor felálltam, Dick tekintete, akit
láthatóan zavart a kecskéhez való azonnali kötődésem, ide-oda járt
az állat és köztem.
Megszorította Aubrey derekát, és megszólalt:
– Nos, a legjobbakat kívánjuk.
– Köszönöm. – Elindultam, de még egyszer utoljára megfordultam.
A hangom feszült volt. – Vigyázzon rá!
Nem érdekelt, mennyire nem volt helyénvaló ez az utolsó
megjegyzés. Ki kellett mondanom. A fájdalmat nyeldekelve
átsétáltam a füvön, anélkül, hogy visszanéztem volna Aubrey-ra.
Képtelen voltam rá. Miután befordultam a sarkon, beültem a
kocsimba, és elhajtottam.

Egyenesen a motelszobámba mentem. El akartam a bárba is

látogatni, hogy elbúcsúzzak Carlától, de féltem, hogy addig fogok
vedelni, amíg el nem felejtek mindent. Egyszer majd írok neki egy
levelet vagy valami hasonlót, hogy tudja, milyen sokat jelentett
nekem a barátsága.
Aubrey nem hívott vagy írt. Ez csak megerősítette azt a tényt,
hogy a távozás a legjobb, amit tehetek.
Csak forgolódtam és hánykolódtam az ágyban, de aludni nem
tudtam. Mivel képtelen voltam megszabadulni a testemet kínzó
fizikai fájdalomtól, amit a tudat okozott, hogy soha többé nem
érhetek hozzá, engedtem az álmatlanságnak. Kiültem az ágy
szélére, és frusztráltan a hajamat téptem, miközben vagy a bepakolt
bőröndömet bámultam, vagy a telefonomat vizslattam, már vagy
századszorra.
Lepillantottam a kezemre, levettem a vegasi hamis aranygyűrűt,
és dühösen a szemetesbe vágtam. Bár egy részem tudta, hogy nem
fog hívni, egy nagyobb részem összetört, amiért nem tette meg. Az
zavart a legjobban, hogy még mindig nem tudtam elképzelni a
jövőmet nélküle.
Az ajtón hallatszó kopogás riasztott meg.
A motel egy lepukkant környéken volt, ezért mindenképpen
ellenőriztem a kukucskálónyílást, mielőtt kinyitottam volna. Egy
zaklatott Aubrey torz változatát láttam. Zavart szívem felgyorsult,
annak ellenére is, hogy korábban minden remény elszállt belőlem.
Kinyitottam az ajtót, de nem szóltam semmit. Aubrey belépett,
elment mellettem, és leült az ágyra. Én vele szemben állva
maradtam. Fülsiketítő volt a csend, ahogy csak néztük egymást.
Aztán beszélni kezdett:
– Hat órát vártam aznap az előcsarnokban…
Amikor egy könnycsepp csordult le az arcán, fogtam egy
zsebkendőt, és odaadtam neki, aztán leültem mellé. A testem
megfeszült a várakozástól, hogy mivel folytatja.
– Annyira biztos voltam benne, hogy visszajössz. Folyton azt
hallottam a fejemben, amit akkor este mondtál, amikor későn jöttél.
Amikor Arizonában elugrottál vacsoráért, és én annyira megijedtem.
Azt mondtad: „Soha nem tennék ilyet veled”. Szóval, egy darabig
még reménykedtem. Bolondnak éreztem magam, mert annak
ellenére, hogy minden holmid eltűnt, még mindig hittem benne, hogy
visszajössz. Tudom, hogy csak nyolc napot töltöttünk együtt, de
közelebb éreztem magam hozzád, mint bárki máshoz. Láttam a jövőt
veled.
Összeszorult a mellkasom.
– Mondd el, mi történt, amikor Temeculába értél – kértem. –
Mindent tudnom kell, még ha fáj is hallanom.
– Hosszú ideig nagyon depressziós voltam. Belevetettem magam
az új munkába. Néhány hónappal a költözés után találkoztam egy
sráccal. Nagyon jó barátom lett. Jeremynek hívták. Nagyon kedves
és jó volt hozzám. Hat hónapig voltunk csak barátok, aztán
összejöttünk. Mindent tudott arról, ami köztünk történt. – Kicsit
felnevetett, és először nézett rám. – Utált téged.
Elmosolyodtam, bár legbelül fájt a szívem.
– Falat emeltem, nem engedtem be – folytatta Aubrey. – A tiéd
voltam, még akkor is, ha te elhagytál és megbántottál. Még mindig te
jelentettél mindent, amire vágytam, mindent, ami után sóvárogtam.
Bárhová mentem, minden rád emlékeztetett. Jeremy tudta ezt.
Többet akart tőlem, mint amit én adhattam neki. A szívemet akarta,
és bár összetörted, az még mindig hozzád tartozott.
– Hogyan találkoztál végül Richarddal?
 – Miután a dolgok véget értek Jeremyvel, úgy döntöttem, hogy
tényleg segítségre van szükségem. A karrierem, a kapcsolataim,
még a családi ügyeim mellett is… úgy éreztem… megrekedtem.
Elkezdtem terapeutához járni. Ő segített, hogyan változtassak, és
abban, hogy ne magamat hibáztassam a távozásod miatt. Segített,
hogy valamennyire túl tudjak lépni a bizalmi és elhagyási
problémákon. Még mindig dolgozom rajtuk. Azt is megértette velem,
hogy el kell fogadnom, nem jössz vissza. Mikor Richard hét
hónappal ezelőtt belépett az életembe, már készen álltam arra, hogy
újra beengedjek valakit. Üzlettársként került a céghez, ahol
dolgoztam. Így találkoztunk.
– Bárhogy nevezzem is, kedves fickónak tűnik.
– Sosem beszéltem neki rólad. Igen, csodálatos ember. Sok közös
érdeklődési körünk van. Bátorít, hogy azt tegyem, amit szeretek. Ő
az oka annak, hogy elkezdtem az állatmenhelyen dolgozni.
– Ez jó dolog.
– Nem ő volt az első ember, aki így inspirált. Ez volt az egyetlen jó
dolog, amit tettél, Chance. Rövid idő alatt sok mindent megtanítottál
arról, hogyan kell élni az életet. Még ha összetörted is a szívem,
sosem bántam meg, hogy találkoztam veled. Még mindig nem
szeretnék visszamenni a múltba, és megváltoztatni azt. Ez volt az a
dolog, ami mindig is olyan elbaszottnak tűnt számomra. Sok
mindent, ami most vagyok, neked köszönhetek.
– Szereted őt?
Habozás nélkül vágta rá:
– Igen.
A válasza olyan volt, mint egy pisztolylövés a mellkasba, közvetlen
közelről.
– Oké – nyögtem ki nagyot nyelve.
– Nagyon össze voltam zavarodva. Bármennyire kedvelem is
Richardot, nem fogok hazudni. A felbukkanásod felforgatta a
világomat. Soha nem tudtam volna kitalálni a valódi okát annak,
hogy miért tűntél el. Minden, amiről hittem, hogy igaz… kiderült,
hogy nem az. Azt feltételeztem, más okokból hagytál el engem.
– Azt hittem, szívességet teszek neked.
 – Miért nem akartad, hogy várjak rád? – kérdezte. – Minden egyes
napot megvártam volna – tette hozzá fájdalmas hangon.
Megcirógattam a haját. Nem tudtam megállítani magam.
– Soha nem kételkedtem ebben. De azt hittem, hogy neheztelni
fogsz rám. Nem tudtam, mit tesz velem a börtön, és nem akartam,
hogy egy olyan férfira várj, akiről nem voltam meggyőződve, hogy
megéri. Valójában mindaz, ami történt, csak erősebbé tett, de ezt
akkor még nem tudhattam. Mindennél jobban megérdemelted, hogy
ne kelljen félretenned az életedet, amikor megpróbálsz mindent
újrakezdeni.
– Még ha most már tisztábban látom is a dolgokat, az, ahogyan
elmentél, sokkoló volt. Még ha a dolgok másképp is alakulnának
Richarddal, nem tudom, hogy valaha is teljesen meg tudnék-e bízni
benned, és abban, hogy nem hagysz el újra.
Ezt hallva nyugtalanság lett rajtam úrrá. Abbahagytam a
mellébeszélést.
– Csak egy dologra válaszolj! Tényleg elkéstem?
A szívem hevesen kalapált. Aubrey tétovázott, és valami a
szemében felcsillantotta bennem a reményt. Ez a pillanat volt az
utolsó lehetőségem, és nem voltam túl büszke ahhoz, hogy
könyörögjek.
Aubrey még mindig az ágyon ült, amikor térdre estem előtte, és a
fejemet a hasához nyomtam.
– Csak mondd meg, mit tegyek, Aubrey! – Megismételtem: – Csak
mondd meg, mit kell tennem ahhoz, hogy adj még egy esélyt!
Több mint két éve nem ért hozzám nő, így amikor Aubrey ujjai
végigszántottak a hajamon, úgy tűnt, ez bármi másnál jobb érzés,
amit az életben tapasztaltam. A lélegzetem elakadt. Az ő légzése
szaggatottá vált. Minden hang, ami kiszabadult belőle, egyenesen a
farkamig ért. Ilyen közelségben kétségbeesetten vágytam rá, hogy
megkóstolhassam. Kész voltam kihasználni a szexuális vonzalmát.
Ha mocskosan kell játszanom, hát legyen. Lassan a hasába
dünnyögtem:
– Hadd tegyem jóvá! Esküszöm, hogy minden fájdalmat el fogsz
felejteni. Még a saját nevedre sem emlékszel majd.
– Nem – lehelte.
 Lejjebb csúsztam, a lélegzetem már a köldöke alatt járt.
– Kényeztet téged? Megadja neked, amire igazán szükséged van?
Aubrey lába megremegett.
– Chance, hagyd abba!
Amit a teste felelt, az elegendő válasz volt számomra.
Újra játékban.
– Hercegnő, nézd! A bőröndöm becsomagolva. Reggel indulásra
készen állok. Van bármi okom arra, hogy maradjak? Mondd meg te!
Aubrey csinos arcán kínkeserves kifejezés suhant át.
– Nem ígérhetek semmit.
– Nem kértem, hogy bármit is megígérj. Egy esélyt kértem.
Szeretném azzal kezdeni, hogy újra csak a barátod vagyok… ahogy
kezdtük.
Felállt, és járkálni kezdett.
– Még mindig Richarddal vagyok. Nem fogom megcsalni.
– Nem kértelek rá. – Lassan felé léptem. Próbáltam nem egy
oroszlánnak tűnni, aki a prédát cserkészi épp be, annak ellenére,
hogy a ragadozó ösztöneim feltámadtak bennem. – Szóval, hadd
kérdezzem meg újra. Akarod, hogy maradjak?
Felnézett a szemembe.
– Igen – suttogta.
– Akkor maradok.
– Nekem mennem kell – kezdett el hátrálni. – Azt mondtam
Richardnak, hogy elmegyek fagylaltért, és tankolok a kocsimba.
– Akkor jobb, ha tényleg veszel fagyit. Légy óvatos! Későre jár.
Mikor látlak újra?
– Richardnak korán van egy megbeszélése. Találkozzunk holnap
reggelire a Starbucksban kilenckor.
– Mi? Együtt? A Starbucksban?
– Igen. Csak ne ugyanazt rendeld, amit én. Az hátborzongató.
Elmosolyodtam.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, az addig szelíd mosolyom
sugárzóvá változott.
Odasétáltam a szemeteshez, előkotortam a gyűrűmet, és
visszahúztam az ujjamra.
Lassan járj, tovább érsz.
 HUSZONKETTEDIK
FEJEZET

A fél éjszakát ébren töltöttem, és próbáltam kitalálni valami

nagyszerű tervet, hogy Aubrey újra megbízzon bennem. Két hosszú
év telt el, és annyira akartam – képletesen és szó szerint is –, hogy
úgy éreztem, felrobbanok. De végül rádöbbentem, hogy nincs nagy
terv. Mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. Csak úgy, hogy
magunkat adjuk, egyszerre csupán egy kicsit.
Ez nem jelentette azt, hogy nem próbáltam meg minden előnyt
kihasználni, ami eszembe jutott. Csak azt jelentette, hogy ezeket az
előnyöket apránként kell csepegtetnem.
A zuhany alatt átgondoltam minden olyan dolgot, amitől Aubrey
szeme csillogni kezdett. Amikor először láttam, egy étteremben
voltunk, és a tányéromról etettem. A zsíros tojásról és a kolbászról
Sriracha szósz csöpögött, és miután láttam, hogy eszik a kezemből,
csak arra tudtam gondolni, hogy soha többé nem fogom élvezni az
étkezéseket, ha egyedül kell elköltenem. És egészen biztos voltam
benne, hogy az akcentusom is tetszik neki. Ezzel a két aprósággal a
fejemben a zuhanyzásom talán kicsit tovább tartott, mint amire
számítottam. De készen álltam a reggeli randevúra. És rohadtul
éhes voltam Aubrey-ra.
Beugrottam egy helyi csemegeboltba, és összeszedtem néhány
dolgot, hogy felkészüljek az ausztrál reggelire. Mielőtt elindultam
volna otthonról, elcsentem néhány kedvencemet a húgom
kajakészletéből. Korán elindultam a Starbucksba, egy nagy barna
táskával felszerelkezve, mert Aubrey érkezése előtt le akartam
tisztázni Melanie-val a reggelit.
– Késtél. – Melanie levett egy poharat, és filccel írni kezdett rá a
mögötte álló baristának.
– Nem tudnál abból kettőt csinálni? Együtt reggelizem valakivel.
A pimasz mosoly nyilván elég volt, hogy Melanie levágja, ki az a
valaki. A szeme tágra nyílt. Tényleg izgatottnak tűnt.
 – Úgy érted, ma reggel együtt kávézol vele, ahelyett, hogy csak a
számlát állnád?
– Igen.
Melanie összecsapta a két kezét.
– Tudtam! Richard kedves fickó, meg minden. De az nem
ugyanaz. Aubrey-nak egy olyan oldalát hoztad felszínre, amit még
sosem láttunk.
Reméltem, hogy ez az igazi Aubrey, csak eddig rejtegette előlem.
Kíváncsi voltam, vajon a jó öreg Dick tudja-e, hogy az én csajom
szeret vitatkozni, és hogy van egy mocskos oldala is. Biztosra
vettem, hogy kurvára fogalma sincs róla.
– Figyelj, Melanie! Nem bánod, ha ma reggel hozok egy kis
reggelit? Van nálam pár dolog, amit Aubrey-nak szánnék.
– Persze hogy nem. Mindenképpen. Tegyél meg mindent, ami
csak szükséges!
– Köszönöm, Melanie.
Kiválasztottam a legmeghittebb ülőhelyet. A sarokban lévő két
barna, sérült bőrfotelt néztem ki, közöttük kis asztallal. Közelebb
húztam egymáshoz a székeket, mielőtt megterítettem a reggelihez.
Aubrey pont kilenckor jelent meg.
Felálltam, amikor megállt az asztalunk mellett. Először volt egy
kínos pillanat. Legszívesebben odahajoltam és megcsókoltam volna,
még ha csak az arcán is. De a testbeszéde elég merev volt – szinte
idegesnek tűnt.
– Jó reggelt – biccentettem.
Aubrey kikényszerített magából egy óvatos mosolyt.
– Szia.
Az asztalra böktem.
– Már kikértem a kávét, és vettem reggelit is.
Leült.
– Mi ez az egész?
– Egy ausztrál reggeli.
– Ausztrál reggeli? Itt, a Starbucksban?
– Én hoztam. Melanie megengedte.
Aubrey a kassza felé pillantott a válla felett. Melanie és még két
másik alkalmazott szemtelenül hatalmas mosollyal az arcukon figyelt
minket. Aubrey a szemét forgatva nézett vissza rám.
– Áruld el, mivel akarsz megetetni!
Vigyorogtam. Ő a homlokát ráncolta.
– Le kell fektetnünk néhány alapszabályt – mondta.
– Akkor tuti elbukom.
– Miről beszélsz?
– Tudod, ha szabályokat állítasz fel, akkor kénytelen leszek
megszegni őket.
– Első számú szabály: nincs szabályszegés!
– Ez azért kicsit túlzás, nem? Ha megszegem a négyes számú
szabályt, akkor már két szabályt is megszegtem. Már így is nehéz
eset vagy.
– El is mehetek.
– Miért tennél ilyet? Akkor szeretlek a legjobban, amikor nehéz
eset vagy.
– Te is elmehetsz.
– Miért nem eszel valamit? Szerintem azért vagy ilyen extra
morcos, mert még nem ettél.
– Jó, legyen – nézett az asztalon lévő ételre, és körbenyalta az
ajkát.
Baszd meg. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.
Felemeltem egy megkent pirítóst.
– Ez Vegemite. Az ausztrálok nagy kedvence.
Lehet, hogy a húgommal magunk mögött hagytuk Ausztráliát, de
voltak bizonyos dolgok, amiktől nem tudtunk megválni.
– Ez eléggé… undorítóan hangzik.
– Ha magában eszed, az is. De ha vajas pirítósra kened, akkor
kibebaszottul finom.
Odakínáltam Aubrey-nak a pirítóst, hogy harapjon bele. Ő
megpróbálta kivenni a kezemből. Egyből visszahúztam a
kenyérszeletet.
– Ausztrál hagyomány, hogy más etet meg a Vegemite-tal. Ez
egyfajta békeajánlat az új barátok között.
Oké, ezt a részt én találtam ki. De kimaradt a köszönőpuszi,
úgyhogy kellett valami.
 Aubrey megrázta a fejét, de úgy tűnt, mint aki szórakoztatónak
találja a dolgot.
– Rendben. – A száját kinyitotta, a szemét becsukta.
Jézus Krisztus. Ez a nő meg akart ölni. Két év. Ennyi ideig
álmodtam róla, a nőről, aki most kifestett ajkakkal, nyitott szájjal és
lehunyt szemmel vár rám. És én még azt hittem, a börtön az
önuralom próbája.
A legtöbb amerikaival ellentétben Aubrey-nak ízlett a Vegemite.
Valami furcsa oknál fogva tudtam, hogy így lesz. Együtt faltunk fel
mindent, amit hoztam, miközben a valódi beszélgetést csevegéssel
kerülgettük. Tudtam, hogyha vissza akarom szerezni a bizalmát,
akkor látnia kell, mit jelent nekem Adele. Meg akartam nyílni előtte –
az őszinteség bizalomra ösztönöz. A Dr. Phil az egyike volt azon
műsoroknak, amit engedtek nézni a börtönben.
– Amikor Adele és én gyerekek voltunk, szerettem tréfát űzni vele.
Folpackkal az ágyhoz kötöttem, miközben aludt. Körbetekertem a
vécécsészét, úgyhogy minden pisis lett. Elbújtam az ágya alá,
amikor pedig lefeküdt, és leoltotta a lámpát, kiugrottam, és halálra
ijesztettem.
– És én még sajnáltam, hogy nincs testvérem.
– Igen, nos. Egyszer bosszút állt rajtam.
Odakínáltam neki a pirítós utolsó falatkáját, és Aubrey nem
habozott kinyitni a száját. Vajon miért szerettem a gondolatát, hogy
salátákat rendelt Dickkel, nekem meg hagyta, hogy szénhidrátokkal
és üres kalóriákkal tömjem?
– Mit csinált?
– Talán nyolc- vagy kilencéves lehetett, én pedig tíz vagy tizenegy.
Épp akkor találtam rá a focira és a lányokra is. Volt egy lány, aki
tetszett, és úgy tűnt, én is neki. Izzy. Egyik nap az oldalvonal mellett
állt, én pedig direkt produkáltam magam… pattogtattam a labdát a
térdemen és a fejemen. Izzy le volt nyűgözve. Pont úgy, ahogy
akartam. Amíg meg nem fordultam.
– Mit csinált Adele?
– A fehér focimezem hátulját bekente Vegemite-tal. Te úgy etted,
hogy két szelet pirítós között volt. De egyébként nem szép látvány.
Aubrey felnevetett.
 – Örülök, hogy ezt azt követően árultad el, hogy befejeztük az
evést.
– Izzy elvesztette az érdeklődését, és én lettem Chance barna
nadrág.
Mindketten nevetni kezdtünk.
– És ha belegondolok, hogy évekkel később ez a barna nadrágos
segg milyen híres lett.
– Ugye tudod, hogy azon a plakáton az arcom is rajta van? Csak
egy kicsit látszik a seggem.
– Hidd el, a hátsód miatt veszik.
– Azt mondod, hogy jobban tetszik a fenekem, mint az arcom?
Aubrey megrázta a fejét, de nem válaszolt. Az arca ellenben kicsit
rózsaszínűvé vált.
– Szóval, hogyan álltál bosszút a húgodon?
– Nem tettem – vontam meg a vállam. – Igazából büszke voltam
rá.
Még két órán át beszélgettünk. A semmiről. Mindenről. Napokig
tudtam volna ott ülni. Amikor Aubrey telefonja megrezzent az
asztalon, mindkettőnk tekintete a felvillanó névre tévedt, aztán
összenéztünk. Richard. Dick.
– Mennem kell. Nem hiszem el, hogy már majdnem két és fél
órája itt ülünk. Az irodába sem szóltam be, hogy késni fogok.
Mindketten felálltunk.
– Mik a terveid mára? – kérdezte.
– Megsétáltatok néhány dögöt, kigyomlálom a virágágyást az
ügyvédemnek. Csak a szokásos.
Aubrey beletúrt a kistáskájába, és elővett egy kulcscsomót. Az
egyik kulcsot levette a karikáról, és nekem nyújtotta.
– Tessék! Arra az esetre, ha munka közben ki kell menned a
mosdóba. Vagy ha bármi kell.
Ez sokkal többet jelentett, mint egy helyet, ahol könnyíthetek
magamon. Elvettem a kulcsot a kezéből, majd az ujjaimat az övébe
fűztem.
– Köszönöm.
Egy lépéssel közelebb léptem. Baszki, de jó illata van.
 – Private Collection Tuberose Gardenia – motyogtam. Maga
Pavlov is csorgatta volna a nyálát, ahogy az az illat kondicionált
engem. Visszahozta az első éjszakát, amit szállodában töltöttünk. Az
illat átjárta a fürdőszobáját, és azok a fekete csipkés fehérneműk ott
voltak a pulton. Picsába! Az, hogy kielégítettem magam, mit sem ért
a szomjúság ellen, amit mellette éreztem. A nadrágom kezdett
szorítani.
– Emlékszel a parfümöm nevére.
Ezúttal nem tudtam megállni. Átkaroltam a nyakát, és szorosan
magamhoz húztam egy ölelésre.
– Mindenre emlékszem, ami veled kapcsolatos – suttogtam a
fülébe.
Amikor elváltunk, még csak rózsás volt az arca, de amikor
lenézett, hogy kikerülje a tekintetemet, és megpillantotta a
farmeromban lévő nyilvánvaló dudort, egyből bíborvörössé vált.
– Több mint két év telt el – mondtam halkan, magyarázatként.
– Te nem…
– Két éve nem voltam nőben. – Aztán jobban átgondoltam a
megfogalmazásomat. – Nem nyúltam más nőhöz, mióta
megismertelek. És nem is tervezem.
Aubrey nagyot nyelt, mielőtt megszólalt.
– Köszönöm a reggelit.
– Mikor látlak újra, Hercegnő?
– Holnap reggel el kell utaznom a városból. Valószínűleg korán
indulok, és későn jövök vissza. Holnapután írok neked üzenetet.
Talán.
Utáltam ezt a választ. De elfogadtam.
– Jó utat!

Megsétáltattam néhány kutyát, elmentem a konditerembe, és úgy

döntöttem, hogy mára kihagyom Aubrey-t. A ma reggel vele töltött
idő után nem akartam elrontani a dolgokat azzal, hogy a házában
keresgélek, amikor hazaér. Márpedig nem volt kétséges, hogy amint
besétálok, mindent át fogok vizsgálni. Így ehelyett lezuhanyoztam,
és elindultam, hogy eltöltsek egy kis időt a kedvenc csaposommal. A
hely ilyenkor mindig üres volt.
– Ma különösen gyönyörű vagy, Carla baba.
Egy piros, nagy fehér pöttyökkel díszített pólót viselt, amit éppen
hatalmas melle alatt kötött meg, és jó sok mindent fedetlenül
hagyott. Pin up girl stílusú haját egy piros sállal kötötte fel.
Töltött nekem egy italt.
– Jó hangulatban vagy ma. Végre tököt növesztettél, és a nőre
vetetted magad?
– Dolgozom rajta.
– Már két hete dolgozol rajta.
– Ez egy maraton, nem sprintfutam – kortyoltam bele az italomba.
– Mi vagy te, a dalai láma?
– Hát igen, kezdem magam buddhista szerzetesnek érezni. Ők
sem fekszenek le senkivel, ugye?
– Hadd kérdezzek valamit! Miért nem mész el egy bárba, szedsz
fel egy nőt, és kefélsz vele egy jót? Már régen volt. Csak szexelj!
Izzadós, testcsapkodós, értelmetlen, mocskos szex. Talán jobban
éreznéd magad tőle.
Őszintén szólva, mostanában azért én is felfigyeltem pár nőre.
Halottnak kellett volna lennem, hogy ne tegyem. De a testemben
nem volt meg a vágy, hogy mással legyek.
– Úgy érezném, mintha megcsalnám.
– Még akkor is, ha ő valaki mással dug?
Ez kurvára fájt.
– Köszi, Carla.
– Bocs – vigyorgott. – De szólj, ha meggondolnád magad.
Lenéztem a gyűrűre az ujjamon. Lehet, hogy csak egy ál-Elvis
előtt mondtuk el a fogadalmakat, ettől függetlenül elköteleztem
magam. Kíváncsi lettem volna, most, hogy visszatértem az életébe,
Aubrey vajon emlékszik-e még, milyen fogadalmakat tettünk.
 HUSZONHARMADIK
FEJEZET

Azt mondják, hogy a bűnözők visszaesési aránya meghaladja az

ötven százalékot. Egy rohadt statisztikává váltam. Bár kaptam
kulcsot Aubrey-tól, és technikailag nem voltam bűnöző, a kis
szaglászásom miatt mégis úgy éreztem magam, mint egy betörő.
Elég ártatlanul kezdődött. Bementem a házába, hogy
használhassam a mosdót, aztán Pixy szomjasnak tűnt. Így hát
átkutattam a fél konyhaszekrényt, hogy találjak egy tálat. Semmi
terhelőt nem találtam. Néhány díszes borospohár, kávésbögrék,
amelyekbe ügyvédi irodák nevét gravírozták, konzervek, amelyeket
úgy állítottak be, hogy a címke előre nézzen. Elmosolyodtam, amikor
megláttam két üveg vörös szószt, amelynek az elején büszkén
díszelgett a nagyképű kakas. Megszerette a kakasszószt.
Innen aztán komolyabb kutatásba kezdtem. A fürdőszobában csak
egy rózsaszín fogkefe volt. A kád széle csak lányos szarokkal volt
tele. Lehet, hogy letekertem a pulton lévő krémesdoboz tetejét, és
egy hatalmasat szippantottam belőle. Olyan illata volt, mint Aubrey-
nak. Megint úgy vigyorogtam, mint egy idióta. Egészen addig, amíg
ki nem nyitottam a tükrös fürdőszobaszekrényt. Tylenol, dezodor,
borotva, extra ez meg az és… fogamzásgátló tabletták. Kinyitottam a
kis ovális dobozt, és láttam, hogy a hétfő, a kedd és a szerda már ki
volt pattintva az ezüstfóliából ezen a héten. Erős késztetés viszketett
bennem, hogy lehúzzam a többit a vécén. De ennek a
következményeire még gondolni sem akartam. Tovább
merészkedtem a folyosón.
A hálószobájában elhúztam a tolószekrény ajtaját. Az egyik ajtó
kiugrott a sínből, és majdnem a fejemre zuhant. Látom már, hogy az
a hercegnőbaszó semmit sem javít meg. A szekrényben nyoma sem
volt férfiruháknak, ami némi vigaszt jelentett a fürdőszobai
gyógyszeres szekrény után.
 Aubrey komódján volt néhány bekeretezett fénykép. Az egyik
gyaníthatóan őt és az apját ábrázolhatta a jogi diplomaosztóján.
Aubrey a férfit nézte, az apja pedig büszkén bámult bele a
kamerába. Eszembe jutott, hogy ő is ügyvéd. Volt még néhány
másik kép is. Az egyiken Aubrey lehetett egy barátjával,
tinédzserként. Egy másikon egy idősebb nő és Aubrey. Egyformán
néztek ki, a nagymamájára tippeltem. Az utolsó kép összeszorította
a mellkasomat. Ő és Dick volt rajta… Pixyvel, aki köztük ült. Pörkölt,
te nyavalyás áruló! Bármennyire fájt is ránézni, öt teljes percig
képtelen voltam levenni róla a szemem. Aubrey szélesen
mosolygott. Olyan… boldognak tűnt. Nekem kellett volna mellette
lennem.
Épp eleget láttam.
Már éppen ki akartam menni a hálószobájából, amikor megálltam
az utolsó fiókos szekrény előtt. A tekintetem a legfelső fiókra
szegeződött. Olyannak nézett ki, mint amiben az alsóneműket
tartják. Mivel ma már úgy is átmentem seggfejbe, kihúztam.
Mindenütt csipke. És volt ott egy cetli is.
Ha már nincs jobb dolgod, te briganti, mi lenne, ha megjavítanád a
szekrényajtót?
Öt percig röhögtem. Olyan jól ismertük egymást. Aztán
megjavítottam a szekrényajtót.

Tegnap reggel óta nem hallottam felőle. Reménykedtem, hogy talán

holnap írni fog, és pokolian izgalomba jöttem, amikor a telefonomon
este kilenc környékén felvillant a neve.

Aubrey: Köszönöm, hogy megjavítottad az ajtókat, perverz.

Chance: Érted bármit.

Eltelt néhány perc.

Nem voltam biztos benne, hogy bocsánatot kellene-e kérnem a
nyilvánvaló szimatolásomért, vagy sem.

Aubrey: Ugye nem próbáltál fel semmit?

 Chance: Inkább szaglászom a női ruhákat, mint próbálgatom.
Ráadásul a te hátsódat szeretem csipkében, nem az enyémet.
Aubrey: Nagyon vicces.
Chance: Nem vicceltem azzal, hogy szeretem a csipkés
fenekedet.

A telefonom ezután csendben volt. Nyilvánvaló, hogy ez a

beszélgetés már túl van a baráti csevejen. Gondoltam, miért ne
próbáljam ki, meddig ér a szerencsém.

Chance: Hiányzol. Mikor láthatlak újra?

Aubrey: Mit szólnál egy kutyasétáltatáshoz holnap délután? Az
utolsó találkozómmal az irodában 4-re végzek.
Chance: Fél ötkor találkozzunk a menhelyen.
Aubrey: Oké.
Chance: Jó éjt, Hercegnő.
Aubrey: Jó éjt, Chance.

Másnap délután a menhelyen találkoztunk. Aubrey utánam

érkezett, és a csinos kosztümben ugyanolyan gyönyörű volt, mint
mindig. De amikor eltűnt a mellékhelyiségben, és farmerben, fehér
pólóban, papucsban és lófarokba kötött hajjal jött ki, kibaszottul
fenomenálisan nézett ki. Egyfolytában őt bámultam, miközben
mindketten pórázra kötöttünk két-két kutyát, és elindultunk a park
felé.
– Mi az? Valami baj van? Mert úgy nézel rám.
– Csak nézlek. Nem tudom, lehetséges-e, de szerintem minden
alkalommal, amikor látlak, egyre szebb leszel.
Aubrey csendben maradt. Közben besétáltunk a parkba.
Mászkáltunk egy darabig, majd leültünk egy padra.
– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg.
– Bármit.
– Milyen volt? Mármint a börtönben?
Tökéletesen megértettem, hogy kíváncsi, mivel töltöttem valójában
az elmúlt két évet. Mivel két éven át csak azon tűnődtem, vajon mi
lehet vele. Megfogott a kérdésével.
 – Az… megalázó volt. Túlzsúfolt, ugyanakkor a közösség
szolidáris.
– Meglátogattak?
– Adele minden második szombaton eljött hozzám.
– És mi van anyukáddal? Még mindig ő ápolja a beteg
nagymamádat?
– Nem, már meghalt.
Aubrey rám nézett. Az arca megnyúlt.
– Sajnálom. Ostobaság ilyet kérdezni. A nagymamád beteg volt.
Tudnom kellett volna.
– Nem tudhattad. – Megköszörültem a torkomat. –
Tulajdonképpen már mindketten meghaltak. Anya az első évben.
Aneurizma.
– Ó, istenem, Chance! Annyira sajnálom!
– Köszönöm.
Kinyitottam a vizespalackot, amit magammal hoztam, és
megitattam a lihegő kutyákat. Aubrey még akkor is engem nézett,
amikor a palack kiürült. Én is teljes figyelemmel felé fordultam,
vártam, hogy elmondja, mire gondol.
Egy könnycsepp gördült végig az arcán, mielőtt megszólalt.
– Annyi mindent elvesztettél.
Letöröltem a könnycseppet, és megsimogattam az arcát. Ő
belesimult az érintésembe. Alig kaptam levegőt, amikor rájöttem, mi
mindent vesztettem.
– Igen, így igaz. – Lehunytam a szemem egy rövid időre, hogy
összeszedjem magam. Amikor újra felnéztem, Aubrey még mindig
engem figyelt. Így hát folytattam: – Néha mindent el kell veszíteni
ahhoz, hogy rájöjj, mire van igazán szükséged.
Aubrey összefűzte az ujjainkat, és megszorított. Még egy órát
ültünk így a padon, mire a négy kutya, akiket sétálni hoztunk le, úgy
döntött, hogy ideje felállni. Meséltem a fociprogramról, amit a
börtönben indítottam. Aubrey pedig elmesélt mindent, amit az
állatmenhely létrehozásáért tett. A cége jóvoltából rengeteg pro bono
munkát is elvégzett, ami boldoggá tette. Úgy hangzott, mintha
megtalálta volna azt a fajta egyensúlyt, amire két évvel ezelőtt még
azt sem tudta, hogy vágyik.
 Miután visszavittük a kutyákat a menhelyre, még nem voltam kész
elengedni őt. Odakint álltunk, és úgy éreztem, mintha egy első randi
kínos végéhez értünk volna.
– Elmehetnénk enni valamit?
Aubrey beleharapott az alsó ajkába.
– Ma estére terveim vannak.
Dick. Bólintottam, lesütöttem a szemem.
– De…
Reménykedve pillantottam fel.
Amolyan kiskutyaszemekkel.
– Végül is semmi sincs még lefixálva. Talán lemondhatom.
Őszintén válaszoltam:
– Nagyon örülnék neki. Nem állok rá készen, hogy visszaadjalak
estére.
Bólintott, kimentette magát, majd odébb sétált, hogy
hallótávolságon kívül telefonáljon. Amikor visszatért, a táskájába
dobta a telefonját.
– Mihez lenne kedved? Annyi, hogy haza kell mennem, hogy
átöltözzek, bárhová is megyünk. A kutyák összekentek, és nem
akarom visszavenni a munkaruhámat.
– Mi lenne, ha rendelnénk valamit?
Néhány másodpercig gondolkodott.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Chance.
Felemeltem három ujjamat.
– Jól fogok viselkedni. Cserkészbecsületszóra.
Hunyorogva nézett rám, miközben átgondolta.
– Rendben.
A másik kezemet természetesen a hátam mögött tartottam, és két
ujjamat keresztbe tettem.

Spagetti carbonarát és rakott padlizsánt rendeltünk csirkemellel

abból az olasz étteremből, ami alig néhány saroknyira van Aubrey
házától. Amint megérkezett az étel, azonnal szétosztottuk, és
rávetettük magunkat. Miután gyakorlatilag fényesre nyaltuk a
tányérjainkat, Aubrey kenyeret kezdett el a szószba mártogatni.
 – Látom, feloldottad a szénhidráttilalmadat. Úgy emlékszem, hogy
havonta csak egyszer engedélyeztél magadnak ilyesfajta bűnözést.
– Úgy döntöttem, hogy túlságosan szeretem az ételt. Ezért a
kenyeret és a tésztát szigorú edzőtermi rendre cseréltem. Richard
rávett a futásra, és rájöttem, hogy egy szelet sajttortát kevesebb mint
harminc perc alatt elégetek. Teljesen megéri azt a fél órát.
Elfordítottam a tekintetem. Hallani, ahogy Dickről beszél, és
mindarról a jóról, amit érte tett, összezavart. Örültem, hogy Aubrey
jobban élvezi a dolgokat, ugyanakkor szomorú voltam, mert nem én
voltam az a személy, aki segített neki megtanulni élvezni az élet
örömeit. Ha őszinte akartam lenni, az, hogy Dick nevét hallottam a
szájából, mogorvává tett.
– Sajnálom – mondta Aubrey. Nyilván észrevette savanyú
ábrázatomat.
– Seggfej vagyok. Örülök, hogy eszel és edzel.
Szükségem volt egy percre, ezért felálltam, és a mosogatóhoz
vittem a tányérjainkat. Aubrey letakarította az asztalt, míg én
bepakoltam és elindítottam a mosogatógépet.
Olyan… családias érzés volt. Helyénvaló. Kíváncsi lettem volna,
vajon ő is így érez-e.
Még csak nyolc óra volt, amikor befejeztük a romeltakarítást. Nem
szerettem volna túl sokáig maradni, de elmenni sem akartam. A
konyha padlóját bámultam. Volt néhány repedés a fugán – egy
másik napra való projekt.
– Akarod, hogy lelépjek? – A fejemet még mindig leszegve
tartottam, de a szememmel reménykedve néztem fel rá.
Megrázta a fejét, és halkan megszólalt:
– Mi lenne, ha megnéznénk egy filmet?
Pixy csatlakozott hozzánk a nappaliban. Amint leültünk a
kanapéra, a kis gazfickó felugrott a szomszédos fotelbe. A fejét a
karfára tette, és minket bámult.
– Az a hely… mondhatjuk, hogy az övé – magyarázta Aubrey.
Vitatkozni kezdtünk azon, hogy mit nézzünk, és végül egy netflixes
sorozatban állapodtunk meg, amiről Aubrey elég sokat fecsegett.
Egy motoros bandáról szólt, és szerepelt benne egy régi
tévésorozat, az Egy rém rendes család anyukája is. A börtönben a
közösségi helyiségben volt ugyan televízió, de egy motorosokról
szóló sorozat semmiképp sem lehetett volna a jóváhagyott műsorok
listáján. Néhány évvel le voltam maradva még az olyan értelmetlen
dolgoktól is, mint a tévéműsorok.
– Tudod, amikor aznap először megláttam a motorodat a pihenő
parkolójában, azt képzeltem, hogy azt a pasit ölelem, miközben
döngetünk. – Valami szőke fickóra mutatott a tévében, aki egy
Harley-n ült, ragyogó fehér tornacipőben. – Kíváncsi voltam, milyen
érzés lenne motorozni.
– Tényleg?
Feltette a lábát a kanapéra, és kinyújtotta. A térdét ugyan nem
egyenesítette ki teljesen, de a lábfeje így is a combomhoz ért.
Gondolkodás nélkül a kezembe vettem az egyik lábát, és
dörzsölgetni kezdtem. Először úgy tűnt, mint aki tépelődik, de a válla
hamar ellazult.
– Jó?
– Mmmm… hmmm.
– Azt hiszem, visszamegyek a Hermosa Beachre.
– Miért?
– A motoromért. Tartozom neked egy fuvarral.
Behunyta a szemét, miközben a lábát gyúrtam.
– Az jó lenne.
Nekem is, Hercegnő. Nekem is.
– Akarod tudni, én mit gondoltam, amikor először megláttalak?
– Valószínűleg nem – kuncogott.
– Nem tudtam levenni rólad a szemem. Gyönyörű voltál, de az a
mosoly, ahogyan azzal a bábuval játszottál, valamiért nagyon
megfogott.
– Azt hittem, utálsz.
– Kíváncsivá tettél, milyen érzés lenne veled döngetni. Csak én
kicsit sem a motorra gondoltam.
A tekintetünk összeakadt, és Aubrey pupillája valósággal kitágult.
A franc belé! Kezdett beindulni. A hüvelykujjamat belenyomtam az
egyik lábfejének boltozatába, mire ő lehunyta a szemét, és egy apró
nyögés csúszott ki a száján.
 – Istenem, imádom ezt a hangot. – Még én is kihallottam,
mennyire sűrű volt a sajátom. És a farkam is egyre jobban
megkeményedett.
Ahogy masszírozgattam, éreztem, hogy kiszáll a feszülés az
izmaiból. A helyét egy másfajta feszültség vette át. Nyers szexuális
energia töltötte meg a levegőt körülöttünk. Aubrey élvezte az
érintésemet, és lassan átadta magát az érzéseinek. A kezem
felvándorolt a vádlijára. A légzése minden egyes nyomásra
szaggatottabbá vált. Istenem, mennyire hiányzott a bőre érintése az
ujjaim alatt. Annyira szerettem volna magam alá gyűrni az egész
testét, hogy fájt, amikor fegyelmeztem magam, nehogy túl gyorsan
nyomuljak. A kezem felcsúszott a térdére. Közelebb araszoltam
hozzá. Annyira érzékenyen reagált az érintésemre.
– Chance – nyögte csukott szemmel.
Lassan odahajoltam hozzá.
– Aub…
A csengő hangja olyan volt, mintha egy vödör jeges vizet
zúdítottak volna Aubrey-ra. Felpattanó szeme kidülledt, a teste pedig
megmerevedett. Nem kellett rakétatudósnak lenni ahhoz, hogy
rájöjjön, ki állhat az ajtóban.
– Mi van, ha ez… Richard?
– Mi lenne? Nem csináltunk semmi rosszat.
– De… Nem beszéltem neki rólunk. Már a múltkor is, amikor
megjelentél a küszöbömön, és azt mondtad, hogy elhagyod a várost,
már akkor tutira felkeltetted a gyanakvását. Ha itt talál téged, azt
fogja hinni, hogy van köztünk valami.
Hirtelen védekező álláspontra helyezkedtem. Felálltam.
– De hát van köztünk valami!
– Tudod, hogy gondolom.
A csengő újra megszólalt. Semmit sem akartam jobban, mint
odatrappolni a bejárati ajtóhoz, kivágni, és megmondani Dicknek,
hogy húzzon el. De Aubrey úgy nézett ki, mint aki bepánikolt.
Beletúrtam a hajamba.
– Mit akarsz, mit tegyek? Slisszoljak ki a hátsó ajtón? – kérdeztem
szarkasztikusan. Bár az, ahogyan Aubrey rám nézett, elárulta, hogy
pontosan ezt akarta. – Most csak viccelsz velem.
 – Sajnálom. Tényleg sajnálom. Én… én… csak nem hagyhatom,
hogy itt találjon téged.
Egy hosszú pillanatig bámultuk egymást. Az, hogy így kell
távoznom, eléggé egyértelművé tette a dolgokat. Mintha én lettem
volna a másik srác. Nem Dick. Pokolian fájt, de tettem, amit Aubrey
akart. Szó nélkül kimentem a hátsó ajtón.
A hátsó ablaknál vártam, amíg meg nem pillantottam Dicket. Aztán
előrementem. Képtelen voltam tovább nézni. Belehaltam volna. És
semmi pénzért nem akartam megtudni, hogy az autója egész
éjszakára itt marad. Így hát elmentem. Lehet, hogy keréknyomokat
hagytam az utcán Aubrey háza előtt… de elmentem.
Magamban füstölögve hajtottam fel az autópályára, és elindultam
vissza Hermosa Beach felé. Vagy ez, vagy a saját önsajnálatomban
fogok fetrengeni Carla mellett, és ebben a pillanatban nem bíztam
magamban, hogy maradjak. Körülbelül egy órával azelőtt értem oda,
hogy a tank lámpája felvillant. Behúzódtam a benzinkút pihenőjébe,
és néhány percre a kormányra hajtottam a fejem.
Mit csináltam? Aubrey boldog volt. Legalábbis azelőtt az volt, hogy
önző módon visszatértem az életébe. Annyira akartam, hogy vissza
akarjon kapni, hogy megkérdőjeleztem, nem látok-e olyasmit bele
ebbe az egészbe, ami már nem létezik. Az egyórás út alatt ide-oda
ingadoztam a két válasz között – egyszer biztos voltam benne, hogy
csak időre van szüksége, és újra megtanul bízni bennem, máskor
meg abban voltam biztos, hogy rosszul teszem, ha maradok.
Épp amikor ki akartam szállni a kocsiból, megnyílt az ég. Az eső
zuhogni kezdett, és a forró, kaliforniai fekete aszfalton úgy gőzölgött,
mint a szárazjég. Kísérteties volt, tényleg. Magányos. Talán ez egy
jel volt.
Berohantam a benzinkútra. Mivel nem tudtam legyőzni az
esőcseppeket, a ruhám átázott. A mosdó felé vettem az irányt. Vizet
fröcsköltem az arcomra, belenéztem a tükörbe, és próbáltam
felvidítani magam. Még a saját szánalmas seggemet sem tudtam
meggyőzni arról, hogy minden rendben lesz, hogyan próbáljam
meggyőzni akkor Aubrey-t? A telefonom megrezzent a zsebemben,
és egy pillanatra felcsillant bennem a remény. De csak egy sms volt
a szolgáltatótól, amiben közölték, hogy majdnem elértem az
adatforgalmi keretem végét. Na, ez aztán a rohadt jel. Kifutottam az
időből.
Morogva sétáltam ki a mosdóból, és úgy döntöttem, hogy bekapok
valamit, mielőtt feltöltöm a tankot, és újra útra kelek. Elnevettem
magam, amikor megláttam a választékot: Starbucks vagy Popeyes
Chicken. Ironikus, tényleg. Talán még a kis ajándékboltban is
megállok kifelé menet, és keresek egy obamás bólogató babát.
Magamban jól lecsesztem a fejem, amiért ilyen szánalmas fasz
vagyok.
Alig vártam, hogy eltűnjek onnan, rendeltem egy kis csirkét, és a
zsebembe nyúltam a pénztárcámért. Valami kiesett, és hangosan
csattant a padlón. A kulcs volt, amit Aubrey adott. Felvettem, és a
tenyerembe zártam. Kifizettem az ételt.
Ekkor döbbentem rá. Egy hülye jelet kerestem, holott a kulcs végig
nálam volt. Dick csengetett. Hét hónapja voltak együtt, és Aubrey
még nem adott kulcsot a hercegnőbaszónak. Én nem a másik fickó
vagyok. Csak még nem vallotta be magának. Na, ez volt az, amiben
segíthettem neki.
 HUSZONNEGYEDIK
FEJEZET

Adele keresztbe tett lábakkal ült a kanapén.

– Szóval, ma este visszamész?
Bólintottam.
– Nincs vesztegetni való időm. Minden itt töltött másodperccel
Dick kerül fölénybe. Csak azért jöttem vissza, hogy feldobjam a
motoromat a kocsim hátuljára. – A homlokomat ráncoltam. – Ki
akarja próbálni, milyen a motorozás íze.
– Ez nagyszerű meg minden. Csak remélem, hogy nem csak
kóstolgat téged.
– Én viszont pontosan erre vágynék, hugi.
– Tudod, hogy értem! Nem akarom, hogy átverjen téged. Az a
tény, hogy barátja van, aki ráadásul jó srácnak tűnik, bonyolítja a
dolgot. Nem akarja majd megbántani őt.
– Tisztában vagyok vele, hogy ez nem ideális. De itt a kulcs
ahhoz, amit tudnom kellett. – A hátsó zsebembe túrtam, és
előhúztam Aubrey lakáskulcsát. – Itt van.
– Ez egy kulcs. Szó szerinti…
– Pontosan. – Rákacsintottam. – Dick nem kapott. Nekem adott
egyet. Igaz, azért, hogy nyugodtan használhassam a vécét, amikor a
füvet vágom. De mit árul el az a tény, hogy Dick nem kapott?
– Azt, hogy nem ő nyírja a füvet – nevette el magát Adele. – Hidd
el, szeretném azt hinni, hogy a végén megkapod a nőt, de az
alternatíva idegesít. Ennyi az egész. Mi történik akkor?
– Akkor a kedves, öreg, összetört szívű bátyád egész nap a
kanapéján fog dekkolni, és egy rakás ausztrál csokis kekszet eszik
pizsamában.
Hozzám vágott egy párnát.
– Ettől félek.
– Aggódsz értem. – Visszadobtam a párnát. – Ez aranyos, de
felesleges.
 – Nagyon remélem, hogy igazad van – sóhajtott Adele.

Visszamentem Temeculába, a motorom feltankolva, és alig vártam,

hogy láthassam Aubrey-t. Péntek délután volt, még dolgozott. Mivel
nem tudtam visszafogni az izgatottságomat, küldtem neki egy
üzenetet.

Chance: Na, van kedved döngetni?

Aubrey: Tessék?
Chance: Piszkos a fantáziád, kislány. Visszahoztam a Harley-t
Hermosa Beachről. Ki akarod akkor élni velem a kis motoros
fantáziádat?
Aubrey: El akarsz talán vinni valahova?
Chance: Többek között, igen.
Aubrey: Mikor?
Chance: Valamikor a hétvégén, ha ráérsz. Arra gondoltam,
hogy kiruccanhatnánk.
Aubrey: Legutóbb, amikor kiruccantam veled, bajba kerültem.
Chance: Gyerünk, Hercegnő. Megengedem, hogy Charlie
Hummernek hívj.
Aubrey: Hunnam. LOL. Charlie Hunnam!
Chance: A Hummer jobban tetszik.
Aubrey: Biztos vagyok benne, te perverz.
Chance: Ki a perverz? Én a járműről beszéltem. Te miről is?
Vagy talán jobb lenne… meg tudod mutatni?
Aubrey: Hihetetlen vagy.
Chance: Mosolyogsz?
Aubrey: Talán.
Chance: Jól van. Szóval, mit mondasz?
Aubrey: A holnap nem jó. Mit szólsz a vasárnaphoz?

Mivel nem akartam egy egész napot várni, hogy időt tölthessek
vele, csalódottság fogott el.

Chance: Vasárnap történetesen ráérek.

 Aubrey: Vigyek valamit?
Chance: Majd én gondoskodom mindenről.
Aubrey: Ez azért megrémít.
Chance: LOL. Meg is kellene.
Aubrey: Akkor vasárnap találkozunk.
Chance: Mikorra menjek érted?
Aubrey: Délben?
Chance: Jól hangzik.

Aubrey nem válaszolt. Nem tudtam megállni, hogy ne küldjek egy

utolsó üzenetet:

Chance: Alig várom.

A péntek délután és este hátralévő részét azzal töltöttem, hogy

felkészültem a vasárnapi kirándulásra. Az első dolgom volt sisakot
venni Aubrey-nak. A boltban majdnem belehaltam a nevetésbe,
amikor megláttam egyet, amelyik úgy nézett ki, mint egy
görögdinnye zöld héja. Még egy háromszög alakú metszés is volt
rajta, amitől úgy tűnt, mintha kivágtak volna belőle egy darabot.
Aubrey megölne, ha azt kellene felvennie. Úgyhogy egy másikat
választottam, ami tökéletesen illett hozzá.
Mivel nem szoktam másokat fuvarozni, a motor hátsó
felfüggesztésén is állítottam, hogy bírja a plusz terhet.
A motelbe visszatérve kikerestem a neten egy útvonalat, amelyen
jól lehet motorozni, és egy jó helyet, ahol megállhatnánk. Találtam
egy Julian nevű várost, ami körülbelül hetvenhat mérföldre volt. Ez
úgy kétórás utat jelentett. A város hegyvidéki területen helyezkedett
el, körülbelül egyórányira keletre San Diegótól, és az almás pitéiről
volt híres. Almás pite az én almafenekű csajomnak. Julian lesz.
Folyton arról fantáziáltam, hogy keresek egy panziót, ahol
éjszakázhatnánk, de tudtam, hogy ebbe Aubrey sosem menne bele.
Tehát olyan úti cél kellett, ami könnyen elérhető, hogy az oda-vissza
utat Temeculába tisztességes idő alatt megtegyük.
Végre eljött a vasárnap. Gondoskodtam róla, hogy úgy nézzek ki,
mintha Aubrey fantáziájából léptem volna elő. Elnyűtt, barna
bőrdzsekit, kék farmert és a fényes fekete sisakomat viselve készen
álltam arra, hogy az egyetlen nőt, akit valaha is akartam, a motorom
hátuljára ültessem. Charlie Hummer jobb, ha vigyáz!
Ahelyett, hogy bekopogtam volna, inkább felpörgettem a motort
közvetlenül a háza előtt. Az egész környék tudott az érkezésemről.
Amikor Aubrey kijött, átmelegedett a szívem, hogy mosolyogni
látom. Rövid, szűk, fekete bőrdzsekit viselt, ami a mellét is
leszorította. Basszus! A haja leengedve, és magas fekete bőrcsizmát
húzott a farmerja fölé.
Ahogy odanyújtottam neki a sisakját, a szám hatalmas mosolyra
nyílt.
– Istenem, kurva dögösen nézel ki.
A száját eltakarva nevetett fel, ahogy lenézett az általam
kiválasztott rózsaszín sisakra, aminek az oldalán a Motoros
Hercegnő felirat állt.
– Motoros Hercegnő? Ezt te csináltattad?
– Nem. A motorboltban volt. Hát nem tökéletes? A sors akarta így.
– Akkor lenne csak igazán tökéletes, ha a tiédre az lenne írva,
hogy Csábító Briganti – kacsintott.
Izgatottan láttam, hogy ma a tüzes Aubrey változata volt terítéken.
A farkam még nálam is izgatottabban reagált.
– Készen állsz, Hercegnő?
– Őszintén szólva, egy kicsit félek. Még soha életemben nem
ültem ilyenen.
– Tudod, milyen érzés kabrióban utazni?
– Igen.
– Nos, ez is olyan, csak a tízszeresére növelve. Kibaszottul király
lesz, Aubrey.
Még mindig zaklatottnak tűnt.
– Ideges vagy, bébi?
– Nem tehetek róla.
– Ne félj! Csak ne engedj el! Ez a legfontosabb, amit nem szabad
elfelejtened. Kérlek, soha ne engedj el!
– Higgy nekem! Nem foglak.
 – Ez egy ígéret?
Aubrey elpirult, mert tudta, mire akarok valójában kilyukadni. Nem
válaszolt a kérdésre.
– Tudod, nekem is ez az első alkalom – mondtam.
– Hogy érted ezt? Te már rengetegszer ültél motoron.
– Igen, de te vagy az első nő, aki mögöttem ül.
– Tényleg?
– Tényleg – húztam rá a fejére a sisakot. – Hadd segítsek! –
Megigazítottam a szíjat, belenéztem gyönyörű szemébe: – Most
megtanítalak pár dologra, mielőtt elindulunk. Utánaolvastam, hogyan
biztonságos.
– Rendben.
Imádni valóan nézett ki azzal a hatalmas, rózsaszín sisakkal a
fején.
Felültem a motorra.
– Ugorj fel mögém!
Megtette.
– Karold át a derekam!
Egy pillanatra elhallgattam, ahogy szorosan körém tekerte a
karját.
– Látod, mit csinálsz épp? Pontosan ezt kell tenned. Kapaszkodj
belém, amilyen szorosan csak tudsz.
– Oké.
Hátranéztem rá.
– Ez most nagyon fontos. Amikor kanyarodunk, csak lazítsd el a
tested. Ne próbálj ellentartani! Az ösztöneid ezt diktálnák, de ne
tedd! Rendben?
– Rendben.
– A másik dolog, hogy nem fogjuk hallani egymást, hacsak nem
kiabálunk. Szóval, ha nem akarsz kiabálni, de szeretnéd, hogy álljak
meg, csak koppints a vállamra. Ez az egyetlen alkalom, amikor
elengedhetsz.
A szabályaim, hogy úgy kapaszkodjon, mintha az élete múlna
rajta, kissé túlzóak voltak. De ki akartam használni – amennyire csak
lehetett –, hogy közel lehetek hozzá.
– Akkor indulhatunk is. Készen állsz?
 Megvonta a vállát.
– Amennyire csak lehet.
Beindítottam a motort, és elindultunk a mellékutakon, mielőtt
felhajtottunk volna az autópályára. Aubrey nem engedett el. Egyszer
sem. El sem tudtam képzelni, milyen jó érzés, hogy van mögöttem
valaki. Nos, azt hiszem, azért, mert ő volt az a valaki. El is
felejtettem, mennyire hiányzott már a motorozás, az érzés, ahogy
sebességet váltok, ahogy a szél az arcomba csap, és hogy minden
érzékszervem telítődik. Ez volt a legjobb dolog a szex után – az
abszolút erő érzése. Az, hogy az útra és minden egyébre is
koncentrálnom kellett, ami körülöttem volt, a nyugalom különös
érzését keltette bennem.
Bármennyire is élvezetes volt, végig a tudatában voltam annak,
mennyire óvatosnak kell lennem. Hiszen Aubrey élete volt a
kezemben. Motorozás közben az ember túlzottan is tudatában van
saját halandóságának, különösen a főutakon. Mi hol az autópályán
haladtunk, hol nyílt, hegyekkel körülvett országutakon. Bár a táj
lélegzetelállító volt, hiányzott Aubrey gyönyörű arca. Alig vártam,
hogy újra láthassam őt szélfútta, összekócolt hajjal.
Az út egyik legszórakoztatóbb része számomra az volt, hogy
megpróbáltam kommunikálni vele. Nem igazán hallotta meg, amit
mondtam. Így aztán olyasmiket kiabáltam, amiket vele szerettem
volna szeretkezés közben megtenni.
Már majdnem az úti célunkhoz értünk, amikor azt ordítottam:
– Alig várom, hogy ráülj az arcomra.
– Mi van?
– Azt mondtam, ha nem baj, akkor itt lesz a vacsora.
Máskor meg:
– Szerintem össze kéne házasodnunk rendesen.
– Mi?
– Szerintem a házad előtti gyep nő rendesen.
Amikor megérkeztünk Julianbe, Aubrey pontosan úgy nézett ki,
ahogy vártam. Az arca vörös volt a széltől, a haja vad. Minden
erőmre szükségem volt, hogy ne nyomjam az ajkamat az övére.
Kicsit szétrázta a haját:
– Mit csináljunk először?
 Annyira rá koncentráltam, hogy a kérdést fel sem fogtam elsőre.
– Huh?
Megismételte:
– Merre menjünk?
– Úgy hallottam, a hely híres az almás pitéjéről. Miért nem nézzük
meg?
Aubrey kuncogni kezdett.
– Közel két órát motoroztunk egy almás pitéért?
– Hát, igen.
– Csak te csinálsz ilyet. Ez az egyik dolog, amit a legjobban
szeretek benned. Minden kalandnak tűnik melletted. Még az is, hogy
almás pitéért megyünk.
– Ez most bók volt?
– Az – villantotta rám a legédesebb mosolyát. – És semmit sem
szeretnék jobban, mint almás pitét enni veled.
Valami határozottan megváltozott benne. Meglágyította. Talán a
motorozás miatt. Ez az egész élmény nagyon intim, különösen az
utas számára, tekintve, hogy valaki más kezébe helyezi az életét.
Azt hiszem, sikerült lenyűgöznöm.
Egy pont, Bateman.
Dick… nulla.
Elsétáltunk a Julian Caféba, ahol az egész város legjobb almás
pitéjét lehetett kapni. Leültünk egy hangulatos sarokasztalhoz, a
téglafalnak támaszkodva. Hatalmas szelet vajas kéregbe sült, meleg
fahéjas almás pitét kaptunk, a tetején vaníliafagylalttal. Nem
vicceltek; ez volt a legjobb, amit valaha is ettem. Legalább a nap
tartalmazott valami orgazmikusat.
Könnyed dolgokról csevegtünk közben. Beszéltünk a menhelyről,
a terveiről, hogy a vendégszobáját irodává alakítja át, és egy újfajta
jógáról, amit kipróbált. Nagyon reméltem, hogy egy nap én is
részesülhetek ennek az előnyeiből. Meséltem neki a Hermosa
Beachre tett rövid látogatásomról és a terveimről, hogy felállítok egy
kis fészert a telkén, ahol a kerti felszerelésemet tárolhatom. Aztán
valahogy elrontottam a hangulatot.
– Szóval, mit gondol Dick… ööö… Richard, hogy hova mentél
ma?
 – Azt, hogy egy barátommal találkozom.
Kicsúszott belőlem egy gúnyos nevetés.
– Oké. Egy kicsit szabadon értelmezted az igazságot.
– Mi olyan vicces ebben? Nem barátok akarunk lenni? Ez a te
ötleted volt.
– Én lazán kezelem a barát kifejezést. Olyasmire gondoltam,
mint… ó, nem is tudom, mint a barátnő.
– Nem vagyok a barátnőd.
– Nem, te a kibaszott feleségem vagy.
– Chance…
– Nyugi. Csak vicceltem.
Nem is.
– Nézd, a lényeg az, hogy meggyőzheted magad, hogy ez a dolog
köztünk egyelőre ártatlan, de kétlem, hogy Dick azt akarná, hogy
egy olyan állítólagos barátoddal töltsd az idődet, akinek az a célja,
hogy elhódítson tőle. Az említett barátnak történetesen kulcsa is van
a lakásodhoz, amikor neki nincs. Ne hidd, hogy nem vettem észre.
Ne ámítsd magad, Aubrey! Az, hogy elhódítsalak, feltett szándékom,
ha esetleg nem tettem volna ezt kristálytisztán világossá. Egyelőre a
barátod vagyok, de ez nekem nem elég. Soha nem is lesz. Azt
akarom, hogy esténként magam alatt érezzelek, reggelente pedig
együtt üljünk le reggelizni. Baszd meg, én téged akarlak reggelire.
Addig nem nyugszom, amíg az enyém nem leszel mindenestől.
Dühös voltam magamra, amiért elvesztettem a hidegvéremet egy
olyan napon, aminek a nyugis kirándulásról és a pitéről kellene
szólnia. A hajamba túrva pillantottam le az üres tányéromra.
Lehalkítottam a hangom.
– Sajnálom. Csak kurvára nem tudom megjátszani magam.
Aubrey meglepetten hallgatott, és megértően bólintott.
– Semmi baj.
A kínos kirohanásom után szükségét éreztem, hogy mozduljunk
valamerre.
Felálltam a helyemről.
– Nem akarsz sétálni egyet? Megnézni a látnivalókat, mielőtt
elindulunk visszafelé?
– Szívesen.
 Sétáltunk, és végül megálltunk egy kis könyvesboltban, amely
csecsebecséket is árult. Aubrey alaposan megszemlélt egy karkötőt,
amin valami buddhista békeszimbólum volt. Amikor belemerült egy
Deepak Chopra-könyvbe, a karkötőt a pénztárhoz vittem, és
megvettem.
Miután kiléptünk a boltból, átnyújtottam.
– Tessék! Szerettem volna venni neked valamit, hogy emlékezz az
első motoros utadra. Remélem, nem ez lesz az utolsó.
– Mintha valaha is el tudnám felejteni ezt a napot – mondta. – De
nagyon kedves tőled. Köszönöm szépen. Nagyon tetszik.
– Tudom. Láttam, hogy nézegetted. Én téged néztelek, mert
egyszerűen képtelen vagyok levenni rólad a szemem. Szóval… –
Zsebre vágtam a kezem, és körülnéztem, a szavaim pedig elfogytak.
Aubrey felcsatolta az ékszert karcsú csuklójára.
– Talán ez segít bevonzani némi békét az életembe. Nagy
szükségem lenne rá.
Ahogy ott álltunk a járdán, rádöbbentem, hogy ez a helyzet neki is
ugyanolyan nehéz. Annyi időt töltöttem a saját félelmeimben
elmerülve, hogy hajlamos voltam elfelejteni, milyen lehetett mindez
Aubrey számára. Az, hogy gyakorlatilag a halálból jöttem vissza,
amikor ő épp kezdte rendbe tenni az életét. Teljesen felforgattam a
világát.
Nagy volt a kísértés, hogy megfogjam a kezét, de
összeszorítottam a fogaimat, és visszafogtam magam. Ehelyett azt
mondtam:
– A túrázás elég népszerű errefelé. Ha több időnk lett volna,
megszállhattunk volna az egyik kunyhóban, és egy hétvégét
tölthettünk volna itt. De tudom, hogy neked vissza kell menned.
– Talán majd máskor – mosolyodott el.
– Igen.
Körülbelül egy órával később már újra úton voltunk. Valamiért a
hazafelé vezető út hangulata nagyon más volt, mint idefele jövet.
Ahogy a vörös nap lebukott a horizont mögött, Aubrey szorítása
határozottan fellazult kicsit. Mindketten hallgattunk, és körülbelül
félúton Aubrey a hátamra támasztotta az állát. Apró gesztus volt, de
mintha elektromosság cikázott volna keresztül rajtam. Mindent
jelentett. Könnyen el tudtam képzelni, hogy hétvégente ugyanígy
kiruccanjunk. Semmi sem hasonlítható ahhoz az érzéshez, amikor a
nőd mögötted ül a motoron.
Ő az én nőm. A kérdés már csak az volt, hogy engem a férjének
tekint-e.
Amikor megálltunk a lakása előtt, tücskök hangja váltotta fel a
motor duruzsolását, amikor leállítottam. Mindketten csendben ültünk.
Nem szállt le, és nem engedte el a derekamat, ezért én sem
mozdultam.
Végül megszólalt. A hangja halk volt.
– Nem foglak örökké húzni, Chance. Megígérem. Ez nem
igazságos. Ki fogom találni, mi legyen.
Ahogy a karja még mindig a derekam köré tekeredett, feljebb
húztam, és szorosan a mellkasomhoz szorítottam.
– Nem megyek sehova egyhamar, Hercegnő.
Nagy levegőt vett, és leugrott a motorról, míg én rajta maradtam.
Pixy az ablakból figyelt minket. Egy nagy fenéket vak az a kecske.
Kacéran megrántottam Aubrey bőrdzsekijének az elejét.
– Mikor látlak újra? – kérdeztem.
– Nem tudom biztosan…
– Gondolkodj rajta!
– Köszönöm a mai napot. Soha nem fogom elfelejteni.
Az utolsó megjegyzése elnehezítette a gyomromat.
Soha nem fogom elfelejteni.
– Nagyszerűen csináltad, Hercegnő. Alig várom, hogy
megismételjük.
Aznap este hazafelé menet nehéz döntést hoztam. Eddig
meghúztam magam, hogy adjak neki egy kis teret. Azt mondják, ha
elengedsz valamit, és nem tér vissza hozzád, akkor az igazából
sosem volt a tiéd. De tekintve, hogy én voltam az, aki elhagyta, így
teljesen kiszámíthatatlan volt, mi sül ki ebből.
 HUSZONÖTÖDIK
FEJEZET

Két nappal később nekikezdtem az új fészernek Aubrey telkén. Jó

volt, hogy az összes, a kertészkedéshez szükséges felszerelésemet
egy helyen tarthattam, anélkül, hogy oda-vissza kellett volna
szállítani. El kellett ismernem, hogy mostanra Aubrey-nak lehetett a
legszebb kertje egész Temeculában.
Különösen forró volt az idő, jól jött volna egy kis lehűlés. Kezdtem
kiszáradni, és azon gondolkodtam, hogy itt be is fejezem a napot.
A kulcsommal bementem a házba, hogy igyak valamit, és
használjam a mosdót, mielőtt elmegyek. Pixy már annyira
megszokta a jövés-menésemet, hogy már meg sem rezzent, amikor
beléptem.
A kis kiruccanásunk óta egyáltalán nem írtam Aubrey-nak, és
fogalmam sem volt, hol járhat a feje. Mintha egy örökkévalóság telt
volna el, mióta nem beszéltünk. A házon belül persze szétnézhettem
volna, de a szaglászástól szarul éreztem magam. Szerencsére nem
volt nyilvánvaló nyoma annak, hogy Dick itt járt volna az elmúlt
napokban, úgyhogy ez jó jelnek számított. A ház pöcsmentes volt,
pont, ahogy szerettem.
Izzadság csorgott rólam, a kecske követett. Vajon Aubrey-t
zavarná, ha gyorsan lezuhanyoznék a fürdőszobájában? Mivel
megfogadtam, hogy nem lépek kapcsolatba vele, az, hogy
üzenetben megkérdezem, nem volt opció. Bár nem értettem, miért
lenne ez probléma.
– Ugye nem árulod el, Pörkölt?
– Baa.
– Jó fiú.
Levetkőztem, és a piszkos ruháimat egy kupacban hagytam a
fürdőszoba előtt. A langyos víz alatt a gondolataim természetesen
egyből Aubrey körül kezdtek keringeni. A gyümölcsös szappanját és
a samponját használva olyan volt, mintha Aubrey tengerében
fürödtem volna. Édes, édes kínzás. Megmarkoltam a farkamat, és
elkezdtem kényeztetni magam, de miután jobban átgondoltam a
dolgot, abbahagytam. Bár a késztetés heves volt, kizárt, hogy a
zuhanyzójában csináljam! Az én szerencsémmel még a végén egy
kis spermanyomot hagynék magam után. Geci hozott, Aubrey! Tudni
fogja, hogy én voltam. És ez nem segített volna az ügyemen.
Pokolian kanos voltam. A motelben muszáj lesz kivernem.
Ahogy kiléptem a zuhany alól, a fürdőszoba megtelt gőzzel.
Megtörülköztem, a tükörben megszemléltem kidolgozott testem,
megmozgattam az izmaimat.
A francba, jól néztem ki.
A sok napozás és testedzés miatt a testem életem legjobb
formájában volt. Sajnos, jelenleg nem igazán tudtam kin használni.
A törülközővel a hajam dörgölve bevonultam Aubrey
hálószobájába. A szemem egyből megakadt egy festményen: egy
nőt ábrázolt fedetlen mellel. Amikor legutóbb itt jártam, ez nem volt
még itt. Új lehetett. Szent egek! A kép ízléses volt, mégsem olyasmi,
amire Aubrey-tól számítottam.
Ahogy a festményt bámultam, eszembe jutott, mennyi mindent
nem volt alkalmam megtudni róla. Aubrey határozottan szexuális
lény volt, és elszomorított, hogy nem tudtam jobban kibontani ezt az
oldalát, feszegetni vele a határokat, és olyan helyekre vinni
szexuálisan, ahol még soha nem járt. Mindaz, amit abban a két
évben megtehettünk volna.
Baszd meg!
Megint kezdett felállni. A farkam hegyén előváladék gyöngyözött.
Totál bekeményedtem.
A hangja hallatán aztán megremegett a testem.
Azt kiáltotta:
– Ó, istenem!
Megpördültem, így teljes pompájában láthatta a farkamat.
– A francba! – Gyorsan a derekam köré tekertem a törülközőt,
hogy eltakarjam. Nemcsak a fenekemet látta, amikor belépett,
hanem a teljes frontális élményt is megkapta, amikor megfordultam.
– Mit csinálsz itt? – A hangja légszomjról árulkodott.
 – Én… ööö… oké… szóval, nagyon melegem volt. Le kellett
hűtenem magam. Lezuhanyoztam. – Idegesen felnevettem. –
Gondoltam, nem bánnád.
– Azt hiszem, nem bánom, de Jézusom, te máskor is ezt csinálod?
Csak állsz a szoba közepén teljesen pucéran, és bámulod a falat?
– Igazából a szép festményedet bámultam – néztem végig a
testén. Az edzőruháját viselte, egy lila sportmelltartót, ami
leszorította azt a gyönyörű mellét, és egy szűk cicanadrágot.
Tekintve az öltözékét, nyilvánvalóan nem számított arra, hogy ilyen
késő délután itt leszek. Általában nem is maradtam ilyen sokáig, de
mióta a fészert építettem, elvesztettem az időérzékemet. Soha nem
jött haza ilyen korán.
– Miért vagy itt?
– Ezt inkább nekem kéne kérdeznem, nem? Ez az én házam.
– Tudom, de általában csak valamikor öt után szoktál hazajönni.
– Orvoshoz volt időpontom, és utána már nem mentem vissza az
irodába. Helyette elmentem a konditerembe, és korán hazajöttem
zuhanyozni.
– Akkor pont elkerültük egymást. Ezt együtt is csinálhattuk volna.
Aubrey a szemét forgatta, de egy aprócska mosoly bújt meg a
szája sarkában.
Semmi sem volt dögösebb, mint Aubrey izzadt látványa. A
merevedésemet lehetetlen volt kordában tartani. Ahogy az
érzéseimet is. Ahogy ott álltam még mindig a törülközőbe
burkolózva, a farkam pedig majdnem átdöfte az anyagot, lassan
közelebb léptem hozzá. Aubrey teste megfeszült, és valamiféle
védelmi üzemmódba kapcsolt.
– Hiányoztál, Aubrey. Valószínűleg észrevetted, hogy próbáltam
teret adni neked.
A mellkasa megemelkedett.
– Tudom. De most nem igazán adsz.
– Így van. Most nem.
A tekintete letévedt a hasizmaimra, majd újra fel. Nem csak lopva
nézett oda. Teljesen szemérmetlenül mustrált végig. A pupillája
kitágult.
 Még közelebb léptem. És képtelen voltam magamban tartani az
érzéseimet.
– Tudni akartad, miért bámulom a falat. Tudod, hogy mire
gondoltam, amikor bejöttél?
– Mire?
– Arra, hogy milyen rendes és illedelmes lánynak mutatod magad,
de titokban egy kis boszorkány vagy. Az a kép ott a falon ezt
bizonyítja. A természetednél fogva szexuális beállítottságú vagy,
olyan, akit a vanília szex sosem elégít ki teljesen. Olyan, aki, akár
beismered, akár nem, mindent ki akar próbálni, feszegetni a
határokat. Tudom, hogy ha együtt lennénk, bármit megtehetnék a
testeddel, amit csak akarok. Hagynád. És kurvára imádnád.
– Miféle dolgokat? – suttogta. A kérdése meglepett.
Jó kislány. Játssz csak, bébi!
– Beszéljünk arról, hogy mit tennék most, ha megtehetném.
Lassan akarom lenyalni a testedről a sós izzadság minden egyes
cseppjét, kezdve azokkal a gyönyörű melleiddel. Tisztára nyalnálak a
nyelvemmel, és addig dugnálak keményen, amíg még keményebben
el nem élvezel, az ondóm minden cseppjét magadban tartva, ahol a
helye van.
Úgy tűnt, mintha vonaglott volna egyet.
– Mit még? – kérdezte, miközben hátrálni kezdett, amivel arra
késztetett, hogy odalépjek hozzá, hogy az arcom csak centikre
legyen az övétől.
– Aztán újra megdugnálak a számmal. Szívesen kipróbálnám,
hogy miközben fallak, te szépen leengeded a torkodba a farkam.
Szerintem tetszene neked. Szeretnélek mindenféleképpen
kipróbálni: rajtam, alattam és a térdemen, rózsaszínű kéznyomokkal
azon a gyönyörű, hófehér seggeden. Alig várom, hogy újra
megdugjalak. És amikor azt mondom, hogy dugni, akkor tényleg úgy
értem, hogy keményen szeretkezni, mert velünk nem lehet másképp:
csak keményen szeretkezni és keményen dugni.
– Ó, istenem! – motyogta Aubrey, és lehunyta a szemét.
Kihasználtam a gyengeségét, és a számat mohón az övére
tapasztottam. Szégyentelenül elvettem azt, amire két éve éheztem,
hogy megkóstolhassam. Aubrey egyből megnyílt előttem, ahogy a
nyelvemmel a két ajka közé hatoltam. Az ő nyelvét kerestem. A
nyögés, ami kiszakadt belőle, mintha egyenesen a torkomon
keresztül a farkamig csúszott volna. Az ujjaival nedves hajamba túrt,
miközben a falnak döntöttem, és majdnem levertem a lámpáját az
éjjeliszekrényéről. Még mindig csak egy törülköző volt rajtam, és
tudtam, hogy hátrébb kellene lépnem tőle, de nem tudtam, hogyan.
Végül Aubrey szakadt el tőlem.
– Kérlek. Hagyd abba!
Zihálva ordítottam rá:
– Nem látod, hogyan reagálsz rám? Hát nem nyilvánvaló, hogy
összetartozunk?
Aubrey a szoba túlsó végébe menekült, és járkálni kezdett.
– A kapcsolatok nem csak a szexuális kémiáról szólnak, Chance.
– Baromság. Pont az rendkívül fontos. Nem érdekel, milyen
kedves veled Dick, ha nem tudja, hogyan használja a farkát, hogy
örömet szerezzen neked, akkor a boldogság nem tart örökké. Ez
amúgy is mellékes. Nagyon jól tudod, hogy minden szempontból
megvan köztünk a kémia. Ez sokkal több, mint fizikai vonzalom.
Valójában a köztünk lévő érzelmi kapcsolat az, ami a legjobban
megrémít téged. Szóval, mi hiányzik itt? A bizalom? Mert akár a bal
karomat is odaadnám, itt és most, csak hogy bebizonyítsam,
bízhatsz bennem.
Aubrey felemelte a kezét, és megrázta a fejét.
– Ez most túl sok. Nem számítottam rá, hogy itt leszel.
– Mikor nem lesz már túl sok? Eljön valaha a megfelelő idő? –
kiabáltam, de azonnal meg is bántam, hogy felemeltem a hangomat.
Pixy mekegni kezdett. A sarokban ült, és úgy nézte, hogy mi zajlik
előtte, mint egy filmet.
– Megrémíted – mondta Aubrey.
– Ha nem ájult el, akkor jól van.
Elindult a fürdőszobába, én pedig a nyomába szegődtem.
– Ne menekülj el előlem, amint elkezdesz érezni valamit. – A
vállára tettem a kezem, hogy megállítsam. – Nézz rám, Hercegnő!
– Mi van? – pördült meg, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja
magát.
 Ez az. Most vagy soha. Lehunytam a szemem, majd kinyitottam,
nagy levegőt vettem.
– Szeretlek, Aubrey. Nem látod? Teljesen, totálisan beléd estem,
baszd meg! Jobban szeretlek, mint bármit ezen a világon. Amikor a
szemedbe nézek, nemcsak téged látlak, hanem a gyerekeimet is. A
pokolba is, egy egész farmra elegendő gyereket és süket, néma, vak
kecskét látok. Az egész jövőmet látom. Nélküled nem látok semmit.
Semmit. Még abban a két évben is, amikor be voltam zárva, a rólad
szóló emlékek adtak erőt, hogy túléljem a napokat. Tudom, hogy
meg kell oldanod Dickkel is a dolgokat, és nem várom el, hogy
bármibe is beleegyezz, amikor egy szál törülközőben állok itt. Várni
fogok. És addig is, én itt vagyok. Itt vagyok neked. A kérdés csak az,
hogy meg akarsz-e tartani, vagy eldobsz.
Amikor kinyitotta a száját, az jött ki belőle, amire a legkevésbé
sem számítottam.
– Richard nemrég árulta el, hogy a cég feloszlik. Még év vége előtt
felszámol mindent. Állást ajánlottak neki egy bostoni szabadalmi jogi
cégnél, mint ottani üzlettárs. Ezt csak tegnap tudtam meg.
Megpróbál nekem is helyet szerezni ott. Akárhogy is, megkért, hogy
menjek vele.
Adrenalin vágtázott keresztül rajtam. A testem harcra készült.
Lenyeltem a torkomat feszítő hatalmas gombócot.
– Mikor megy el?
Egy könnycsepp gördült végig Aubrey arcán.
– Két hét múlva.
 HUSZONHATODIK
FEJEZET

Alig aludtam a tegnap esti bomba után, amit Aubrey ledobott.

Tudtam, hogy sikerült a közelébe férkőzni, bár még mindig küzdött
ellenem. Két hét nem sok idő, hogy visszanyerjem a bizalmát. De mi
más választásom volt ezen a ponton?
Tizenhárom nap. Kézbe vettem a mobilomat, és az időt bámultam
rajta. Az átkozott percek gyorsabban peregtek, mint valaha. A
börtönben egy nap egy örökkévalóságnak tűnt. Most mégis úgy
éreztem, mintha az óra mutatói hipersebességgel pörögnének.
Elmotoroztam a Starbuckshoz, vettem egy kávét, és kifizettem
Aubrey-ét. Rendeltem egy bundás almát is, és meghagytam
Melanie-nak, hogy melegítse meg, mielőtt odaadná Aubrey-nak.
Reméltem, ez tudat alatt a motoros kirándulásunkra fogja
emlékeztetni, amit az almás pitéért tettünk.
Az agyam még mindig kimerült volt, és le kellett valahogy
vezetnem az egyre növekvő frusztrációt, ezért elindultam az
edzőterembe. Már dél volt, mire végre eléggé megmozgattam az
izmaimat ahhoz, hogy ne csak a tizenhárom napra gondoljak.
Mivel nem tudtam, mi mást kezdjek magammal, Aubrey-hoz
indultam egy tucatnyi virággal.
Elég sokat melóztam a kertjén, és alig két hét múlva már valaki
más fogja élvezni. De most nem engedhettem meg magamnak, hogy
erre gondoljak.
Éppen a hátsó udvarról talicskáztam ki egy adag mulcsot, amikor
megláttam, hogy Dick leparkol Aubrey háza előtt. Egyenesen rám
nézett, és amúgy sem volt kedvem tovább bujkálni.
Talán a hercegnőbaszó nem ismer fel póló nélkül és izzadtan.
Végigmentem a felhajtón, ahogy ő közeledett.
– Mr. Bateman? – Hunyorgott, láthatóan zavarba jött a
jelenlétemtől.
– Én vagyok. Mit tehetek önért?
 – Mit keres itt?
Lenéztem a talicskára, majd vissza Dickre, olyan arccal, ami azt
sugallta: nem egyértelmű, mi a szart csinálok?
– Virágokat ültetek – vontam meg a vállam.
– Azt látom. De miért ültet itt virágokat?
– Gondolom, azért, mert Aubrey szereti a virágokat.
Valami, amiről te nyilvánvalóan nem tudtál, vagy tojtál rá, ahogy ez
a hely kinézett, amikor megérkeztem.
Dick összefonta a karját a mellkasán.
– Azt hittem, visszament Ausztráliába.
Összeszorítottam az állkapcsom. Két dolog közt vacilláltam: vagy
leteremtem ezt a seggfejet, amiért nem gondoskodott arról, ami
Aubrey-é, vagy pofán vágom, amiért megpróbálta elvenni tőlem a
nőt, akit szeretek. Aubrey autója épp ekkor fordult be a sarkon.
Bármennyire szerettem volna is lerombolni kettőjük közt a dolgokat,
nem tehetem ezt Aubrey-val.
– Ó! – Bólintottam, mintha most döbbentem volna rá valamire. –
Biztos azt hiszed, hogy a bátyám vagyok, Chance.
– Tessék?
– Chance. Ő a jobban kinéző testvér, az biztos. De egypetéjű ikrek
vagyunk. Az én nevem Harry – nyújtottam ki a kezem.
Dick egy pillanatig szkeptikusan szemlélt, de a hülye fickó
könnyen bedőlt a dumámnak. A tenyerem forró, izzadt és piszkos
volt. Miután kezet ráztunk, az az öltönyös sznob úgy nézett ki,
mintha legszívesebben megtörölné a mancsát. Nem szoktál hozzá a
férfikézhez, mi, Dick?
– Nos, akkor ez megmagyarázza a dolgokat. A bátyja Aubrey
ügyfele volt. Az irodában találkoztam vele.
– Igen. Én küldtem Aubrey-hoz. A Bateman testvérek senki
másnak nem engednék meg, hogy hozzányúljon a nemesebb
részükhöz. Kivéve Aubrey-t.
– Tessék?
– Nemesebb rész, ez egy ausztrál kifejezés a fontos
papírmunkára.
Dick bólintott, és a beálló felé pillantott, amikor Aubrey leparkolt.
Hülye pöcs. Szopd le a nemesebb részemet!
 Most, hogy elméletileg nem tudtam, ki is ő, kicsit megszívathattam
a fickót.
– Szóval, mi a véleményed a kertről? Nagyon jól halad, nem
gondolod? Amikor idejöttem, még nagy volt a felfordulás. Meglep,
hogy Aubrey-nak nincs pasija, aki rendesen gondoskodna a ház
körüli munkákról.
Dick megköszörülte a torkát.
– Van neki. Csak olyan nincs, akinek ideje vagy kedve lenne az
ilyen munkák elvégzéséhez.
– Nagy kár. Aubrey-nak jól jönne egy férfi, aki minden igényéről
gondoskodik.
Dick összehúzta a szemét, miközben Aubrey kirobbant a
kocsijából. Sápadtnak és fáradtnak tűnt.
– Nem is mondtad, hogy Mr. Bateman bátyja a kertészed –
mondta Dick.
– A testvére? – Aubrey rám nézett, én pedig elvigyorodtam.
– Amikor megláttam, azt hittem, hogy Harry Chance. – Aztán az
idióta még hozzátette: – Most már persze látom a különbséget. Az
ikrek mindig másképp néznek ki a szemük körül.
– Harry? – Aubrey döbbent arcán apró mosoly jelent meg.
– Aubrey-nak persze Harrison – magyaráztam Dicknek. –
Ragaszkodik a megfelelő névhasználathoz, nem igaz?
Dick figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet. Az volt az
érzésem, hogy ez a pöcs mindenkit figyelmen kívül hagy, aki nem
öltönyt visel. Ehelyett inkább Aubrey-nak válaszolt:
– Épp most akartam közölni Harryvel, hogy a továbbiakban nincs
szükség a szolgálataira. Tekintve, hogy hamarosan Bostonba
megyünk.
– Ez még nem dőlt el – mondta Aubrey halkan.
– Már mondtam neked. Ez csak formalitás. Beszéltem a
tulajdonostársakkal. Ők akarnak téged. – Dick Aubrey hátára tette a
kezét.
Alig tudtam megállni, hogy fizikailag ne rántsam el tőle.
– Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Bateman. – Nem vette a
fáradságot, hogy rám nézzen. – Jobb, ha fogjuk azt az aktát,
édesem, különben elkésünk a meghallgatásról.
 Aubrey bólintott.
Kétszer is visszanézett a válla fölött, mielőtt eltűnt a házban.
Néhány perccel később együtt jöttek ki. Dick biccentett nekem,
Aubrey pedig lesütötte a szemét, ahogy elhaladtak mellettem.
Amikor bementek, elkezdtem ásni egy lyukat, hogy virágot ültessek
bele, de elfelejtettem megállni. Arra eszméltem, hogy egy akkora
kráter van előttem, amibe ha beleállok, a derekamig ért volna. Nem
néztem a feljáró felé, ahogy beszálltak az autójukba. Az önuralmam
így is egy hajszálon függött.
Az egyik autó elhúzott. A másikat nem hallottam, hogy elindult
volna, úgyhogy kinéztem az utcára. Dick eltűnt, de Aubrey még
mindig a kocsijában ült. A fejét a kormánykeréknek támasztotta.
Odasétáltam, és beültem az anyósülésre.
Egy percig egyikünk sem szólt egy szót sem.
– Mit kellene tennem? – kérdezte végül suttogva.
Erősen kifújtam a levegőt.
– Tedd azt, amit a szíved diktál, Aubrey. Ha az nem az, hogy
velem legyél, szívás. Nem fogok hazudni. De azt akarom, hogy
boldog légy. És pontosan ezért vagyok benne biztos, hogy
szerelmes vagyok beléd. Ha aközött kell választanom, hogy te legyél
boldog, vagy én… akkor nem is kérdés a döntés. Mindig te leszel az
első.
Megrázta a fejét.
– Tudod, én hiszek neked.
Lefejtettem az ujjait a kormánykerékről, a számhoz húztam a
kezét, és megcsókoltam.
– Jól teszed. Mert komolyan gondolom. Nincs olyan, amit ne
tennék meg érted, Hercegnő.
Elmosolyodott. Egy lépés a jó irányba. Hisz nekem.
– Jobb, ha megyek. Negyedóra múlva vallomástételen kell
lennünk a város túloldalán, és annyira elfoglalt voltam, hogy észre
sem vettem, hogy az aktát itthon hagytam.
Kinyitottam a kocsi ajtaját. Ha több időnk lett volna, nem most
hoztam volna fel. De tizenhárom nap. Meg kellett kérdeznem:
– Hazajössz velem a hétvégén?
– Chance…
 – Tudom. De már nem adatott meg nekem az idő luxusa. Döntést
kell hoznod. És az idő nagy részében Dickkel vagy. Haza akarlak
vinni. Megmutatni, milyen lehetne az életünk. Semmi őrült
kirándulás. Semmi, ami zavarna minket. Csak te és én. Adj nekem
egy tisztességes esélyt, mielőtt meghozod a döntést.
– Már mondtam neked. Nem tudok így veled lenni. Richard jó
ember. Nem lenne tisztességes, ha megcsalnám. Már az a múltkori
csók is elég rossz.
– Rossz? Szerintem kurvára fenomenális volt.
– Nem így értettem, és ezt te is tudod.
– Rendben. Nem nyúlok hozzád. Mármint szexuálisan. Nem
fogok.
Úgy nézett rám, mintha nem hinné el, hogy a szándékaim
őszinték.
– Bízz bennem! A szavamat adom. Egy ujjal sem nyúlok hozzád
szexuális értelemben. – Úgy tűnt, mintha fontolgatná a dolgot.
Valószínűleg be kellett volna fognom a számat. De nem én lennék,
ha befognám. – És amikor te mozdulsz rám, én visszautasítom.
Megugrott a szemöldöke.
– Amikor?
– Így van. Amikor.
– Eléggé biztos vagy magadban. Ugye, te briganti?
Fogalma sem volt róla, mennyit jelentett számomra, hogy így hív.
– Az vagyok. Úgy tűnik, csak te nem tudsz uralkodni magadon.
– Teljesen ura vagyok magamnak melletted.
Közelebb hajoltam hozzá.
– Akkor gyere velem! Adj nekem egy hétvégét, mielőtt döntesz.
Kérlek!
Úgy tűnt, hezitál.
– Hadd gondolkozzam rajta!
Ez jobb, mint egy nem.
– Rendben.
– Most már tényleg jobb, ha megyek.
Kiszálltam a kocsiból, és megálltam mellette, miközben beindította
a motort. Mielőtt elhajtott volna, letekerte az ablakot.
– Egyébként szép név.
 Aztán eltűnt.

Már két nap telt el azóta, hogy beszéltem Aubrey-val a pázsiton, és

még mindig nem hallottam felőle. Tizenegy nap. Az idő ketyegett, és
szart sem tehettem ellene.
Kivéve, hogy berúgok.
Könnyen lehet, hogy már többet ittam abban a kis bárban a
motellel szemközt, mint az elmúlt öt évben az életemben.
– Carla baba. Töltsd újra!
– Nem gondolod, hogy már eleget ittál, szépfiú?
Az agyam még mindig ezerrel pörgött.
– Nem. Közel sem. – Felemeltem a poharat, és körberáztam a
jeget.
Carla elvette, megtöltötte valamivel, amiről a színe alapján
gyanítottam, hogy tiszta szódavíz, majd átjött a bárpult másik
oldalára, és leült mellém. Közeledett a záróra, és én már majdnem
hat órája ültem azon a széken. Csak ketten maradtunk a bárban.
Carla megvárta, amíg egyenesen a szemébe nézek, csak aztán
szólalt meg:
– Az a csaj idióta. Te egy nagyszerű fickó vagy. Még csak
ismernem sem kell Dicket ahhoz, hogy biztos legyek benne, a nő
nagy hibát követ el. És nemcsak azért, mert kurva dögösen nézel ki,
és olyan a tested, ami tutira passzol ahhoz a tökéletes arcodhoz.
Hanem azért, mert elkötelezett vagy.
Felhorkantam.
– Elkötelezettnek kéne lennem, rendben.
– Komolyan mondom, Chance. Ha egy srác feleannyi erőfeszítést
tenne, mint te, én már teljesen le lennék nyűgözve. Hajlandó vagy
nap mint nap mindent beleadni, még akkor is, ha tudod, hogy az a
lány eltaposhatja a szívedet.
– Kösz, Carla baba.
– Szívesen. De ez az igazság. Ráadásul… láttam ám, hogy
legalább tucatnyi nő próbált felszedni téged ezen a helyen, és te
egyszer sem csábultál el. Tekintve, hogy több mint két éve nem
feküdtél le senkivel, ez már önmagában is hőstett.
 – Tizenegy nap. Azt hiszem, talán mégiscsak ki kellene találnom,
hogyan szálljak vissza a nyeregbe, ha nem jönnek össze a dolgok.
– Tudod mit? Tizenegy nap múlva. Zárórakor. Ha nem jönnek
össze a dolgok. Itt találkozunk. Megtiszteltetés lenne, ha segíthetnék
neked. Nem kell semmi duma. Semmi kötöttség. Csak átsétálunk a
szobádba, és hagyom, hogy minden frusztrációdat levezesd rajtam,
cowboy.
– Tényleg megtennéd ezt értem, Carla baba?
– Érted? Azóta gondolkodom azon, mi mindent tennék veled,
mióta beléptél az ajtón. – Adott egy gyors puszit a számra, aztán
elzavart.
 HUSZONHETEDIK
FEJEZET

Másnap reggel elaludtam, ezért rohannom kellett a Starbucksba.

Már majdnem kilenc óra felé járt, amikor odaértem, és a sor
hosszabb volt a szokásosnál. Még nem néztem meg a telefonomat,
ezért miközben vártam, hogy sorra kerüljek, bekapcsoltam. Az az
átokverte készülék egyből elkezdett zümmögni a kezemben.
Izgatott lettem, amikor megláttam, hogy új üzenet érkezett Aubrey-
tól.

Aubrey: OK. Péntek este 6 óra. A tiéd vagyok hétvégére.

Mély levegőt vettem. Úgy éreztem, mintha napok óta

visszatartottam volna. Melanie a nevemen szólított, miközben én
továbbra is a telefonomat bámultam.
– Két kávé lesz?
Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak.
– Még szép.
– És mit fog Aubrey reggelire enni ma?
Megdőlve vetettem egy pillantást a kínálatra.
– Kettőt abból a csokis muffinból, egy jeges citromos tortaszeletet,
hármat abból a sós karamellás, pekándiós szeletből, egy zabpelyhes
sütit és egyet abból a csicsás joghurtparféből, ami ott van.
Melanie úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Ekkorra már
nagyjából tényleg elvesztettem az eszem, szóval nem járt messze
az igazságtól.
– Mind egy dobozba rakjam? Mindet Aubrey-nak gondoltad?
– Aha.
Fizettem, ellenőriztem az időt a telefonomon. Általában Aubrey
csak fél tízkor szokott bejönni.
– Mel, félretennéd a kávémat? Mindjárt jövök. Oké?
 Elnyargaltam a virágüzletbe, amit pár házzal arrébb már korábban
kiszúrtam, és egy óriási csokorral tértem vissza; már-már
nevetséges volt. De nem érdekelt. Aubrey az enyém lesz egy
hétvégére. Ez ok volt az ünneplésre.
Melanie olyan szélesen vigyorgott rám, hogy láttam a teljes
fogsorát, alul és felül egyaránt.
– Odaadnád neki ezt is a reggeli mellé?
– Persze.
Leparkoltam a teherautómmal a sarkon, és a Starbuckstól néhány
üzlettel lejjebb lévő ajtóban álltam meg. Ha nem lettem volna annyira
elszállva, talán kicsit hátborzongatónak éreztem volna ezt az újfajta
taktikát. Pont fél tízkor Aubrey kisétált a Starbucksból egy dobozzal
és az óriási virágcsokorral. Nagyon mosolygott.
Még tíz percig álltam ott. Végül jött egy újabb üzenet.

Aubrey: Különösen éhesnek tűntem ma reggel?

Chance: Bocsánat. Elragadtattam magam. Ünneplünk.
Aubrey: Mit ünneplünk?
Chance: Téged. Hogy hazajössz velem a hétvégén.

A telefonom elhallgatott. Néhány perccel később viszont újra

megszólalt.

Aubrey: Idegesnek érzem magam. Nem vagyok benne biztos,

hogy ez jó ötlet.

Én is ideges voltam, de ezt nem akartam bevallani. Túl sok múlott

azon, hogy ne szúrjam el, úgyhogy még csak bele sem akartam
gondolni.

Chance: Bízz bennem. Kérlek!

Néhány perccel később egy utolsó üzenet érkezett:

Aubrey: OK.
Amikor pénteken hatkor megérkeztem hozzá, készen álltam a
hétvégére. Kopogtam, az ajtóhoz jött, és szinte pontosan úgy nézett
ki, mint ahogy az elmúlt két évben fantáziáltam róla. Szűk, fehér
trikót és apró, fehér rövidnadrágot viselt, és ezüstszínű szandál volt
rajta. Különösen párás nap volt, a haját kiengedve hagyta, ami így
vadabbnak nézett ki, mint általában. Bízol bennem? Ígéretet tettem
neki. Fraaaanc!
– Mi a baj? – Nyilván rajta volt az arcomon, mit gondolok. –
Mégiscsak a motorral megyünk? Át kell öltöznöm?
– Nem. Igen. Nem.
Aubrey lejjebb eresztette a szemöldökét, ezért gyors
magyarázatba kezdtem:
– Nem. Nem megyünk a motorral. De igen, át kell öltöznöd.
Lenézett a ruhájára.
– Mi a baj azzal, ami rajtam van?
– Egyáltalán semmi. Tökéletes.
– De…
Végigszántottam hajamon.
– Kivéve, hogy visszatérő fantáziám, hogy teljesen fehérben vagy.
Elmosolyodott.
– Ez kedves. Mintha angyal lennék?
A szám gonosz vigyorra húzódott.
– Nem egészen.
Elpirult.
– Ó!
Kuncogtam.
– Nem kell átöltöznöd. De tudnod kell, hogy ha csendben vagyok
az úton, az azért van, mert újra és újra lejátszom a fejemben ezt a
fantáziát – kacsintottam rá.
Az ajtó mellett egy piros bőrönd állt, úgyhogy felkaptam.
– Csak kell még a táskám.
Pörkölt a lábamhoz dörgölőzött, figyelmet akart.
– És Pörkölt póráza. Nekem nincs olyan nagy udvarom, mint
neked. Sétáltatnunk kell majd.
Aubrey megfordult.
 – Te hozni akarod Pixyt is?
– Persze. Egy család vagyunk.
Mintha az az átkozott kecske megértette volna, miről beszélünk.
A kezembe simult, és halkan felmekegett:
– Baaaa.
– Így van, haver. Csak én, te és anyu. – Megvakartam a feje
búbját. – Ezt szereted, ugye?
– Kész vagyok – jött vissza Aubrey a táskájával és a pórázzal. –
Csak álljunk meg Philomenánál, hogy megmondjam neki, nem kell
vigyáznia Pixyre.
– Philomenánál?
– A szomszédomnál. Ő vigyáz Pixyre, amikor néha sokáig
dolgozom. Amikor tegnap átmentem hozzá, hogy megkérjem, csak
úgy áradozott a kertemről. Azt mondta, hogy szívesen ellopná. Aztán
valóságos tirádába kezdett arról, hogy a postás hozott neki négy
Varázsgolyót, amit nem ő rendelt, és ragaszkodott hozzá, hogy
egyet nekem adjon – mutatott egy bontatlan dobozra a pulton. –
Kicsit furcsa nő, de nagyon kedves.
– Varázsgolyó? Az olyan, mint a varázspálcád? Még mindig
szoktál vele játszadozni?
– Nem! Ez egy turmixgép… turmixokhoz.
Temeculából Hermosa Beachre általában két óra az út, de most a
csúcsforgalom miatt majdnem kétszer annyi időbe telt megtenni.
Szartam rá. Süt a nap, szabad vagyok, és a barátnőm eljön hozzám
a hétvégére. Mivel azt nem tehettem vele, amit a leginkább
szerettem volna, úgy döntöttem, megmutatom Aubrey-nak, milyen
lenne egy normális hétvégénk. Mindketten tudtuk, hogy működik
köztünk a kémia, de valami azt súgta, hogy a bizalmon kívül az egyik
dolog, ami visszatartotta, hogy nem volt meggyőződve arról, több is
van köztünk, mint kémia.
Adele még nálam volt, amikor megérkeztünk. Úgy tett, mintha
késésben lenne, de tudtam, hogy valójában Aubrey-val akar
találkozni.
– Bocsánat. Reméltem, hogy már Harrynél leszek, mire hazaérsz.
Csak egy kicsit takarítottam.
Aubrey hitetlenkedve nézett rám.
 – Harry?
– Én is alig hittem. Amikor szabadultam és hazajöttem, egy
bokszeralsós fickót találtam itt. A konyhapultomnál vasalt. Azt
mondja, Harrynek hívják.
Aubrey és én felnevettünk. Adele nem értette a viccet, de azért
fülig érő szájjal vigyorgott. Kinyújtotta a kezét.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Aubrey. Már olyan sokat
hallottam rólad.
Aubrey és Adele egy hosszú pillanatig egymást figyelték.
Fogalmam sem volt, mi folyik itt, de úgy tűnt, valami furcsa dolog.
Aztán gyakorlatilag egymás nyakába vetették magukat. Olyan volt,
mintha rég nem látott legjobb barátok lennének. Hosszú ideig nem
engedték el egymást.
Ahogy őket figyeltem, egy kicsit elszorult a torkom. Mindkettőjük
szemében könnyek csillogtak, amikor elengedték egymást.
– Mindketten sokat veszítettünk – súgta oda neki a húgom. – Én
visszataláltam a saját utamra. Remélem, te is megtalálod a tiédet.
Megköszörültem a torkomat, és néhány perccel később én is
megöleltem búcsúzóul Adele-t. Egy kis kézitáska volt nála. A
hétvégét Harryéknél töltötte.
– Feltöltöttem a szekrényeket a legszükségesebb dolgaiddal.
– Rágcsák, csokis keksz és Pixy sticks?
– Hát persze. És ennek a kisfickónak is vettem néhány
finomságot. – Jól megdörzsölte Pixyt, mielőtt elment.
Amikor kettesben maradtunk, körbevezettem Aubrey-t. A lakásom
egy régi, átalakított raktárépület volt. Magas belmagasság, tágas,
nyitott alapterület. Három hálószoba volt benne, de az egyiket
átalakítottam művészeti stúdióvá. A húgom használta a másikat,
mióta hozzám költözött. Amikor mondtam neki, hogy Aubrey a
vendégszobában fog aludni, úgy tűnt, nem nagyon hisz nekem, de
azért előkészítette a szobát egy vendégnek.
Először a hálószobámnál álltam meg.
– Ez a hálószobánk.
– Chance…
– Tudom. Ma este nem. De ha úgy döntünk, hogy itt fogunk élni a
tengerpart közelében, akkor ez lesz a mi szobánk. – A dolog
elcseszett része az volt, hogy én már most is úgy gondoltam rá, mint
a mi hálószobánk.
– Nagyon szép. Ez egy Klimt-festmény?
Elmosolyodtam. Szeretem ezt a mocskos nőszemélyt.
– Az. A nő három kora. Látod, sok közös van bennünk. Mindketten
szeretjük a női melleket a festményeken. Bár amikor itt vagyunk,
csak azokat a babákat látom. – A tekintetem letévedt hatalmas
mellére.
– Perverz vagy.
– És te imádod.
Végigvezettem a ház többi részén, és sajnálkozva dobtam le a
táskáját a vendégszobában. A túra utolsó szobája a műtermem volt.
Már nagyon-nagyon régóta nem csináltam semmit. A legtöbb
projektet, amin dolgoztam, mielőtt az életem összeomlott,
vászonterítők takarták. Felkapcsoltam a villanyt, és el akartam menni
a szoba mellett, de Aubrey belépett.
– Ezt te csináltad? – Egy újrahasznosított alkatrészekből készült
nagy motorkerékpárra mutatott. Már szerepelt néhány művészeti
kiállításon, de most egy centiméter vastag por borította.
– Igen.
– Hűha. Ez… hihetetlen. – Körbejárta, és alaposan szemügyre
vette. – Itt minden szemétből van?
– Nem használok vásárolt anyagokat. Csak újrahasznosított
dolgokat, amiket találok.
– Nagyon ügyes vagy. Nem is tudom, mire számítottam. De úgy
tűnik, ebben egy egész történet van.
Elmosolyodtam. Persze hogy Aubrey teljesen megértette. Mindig
is úgy éreztem, hogy minden egyes darab, amit összegyűjtök, más-
más történetet mesél el. Ahogyan összeolvadtak, az olyan volt,
mintha egy könyvet olvasnék. Átsétáltam a motor másik oldalára, és
ahogy elkezdtem mutogatni, azt is elmondtam, melyik darab honnan
származik.
Ha ez lehetséges, még jobban belezúgtam Aubrey-ba.
Aznap este kínai kaját rendeltünk, és egyenesen a dobozból
ettünk. Aubrey a fejével az ölemben aludt el, miközben filmet
néztünk. Az ígéretemhez híven betakartam egy pokróccal, én pedig
a saját ágyamban tértem nyugovóra.
Másnap reggel, amikor kisurrantam, hogy elvigyem Pixyt sétálni,
még mindig aludt. De akkor már ébren volt, amikor visszaértem két
kávéval meg az összeválogatott, túlárazott vackokkal a
Starbucksból.
– Jó reggelt.
Felült a kanapén, a feje fölé nyújtotta a karját. Az inge felcsúszott,
felfedve gyönyörű, puha bőrét. Legszívesebben beleharaptam volna.
El kellett fordulnom a másik irányba.
– Az emberek furán néznek, ha kecskével sétálsz.
Aubrey kuncogott.
– Igen, tudom.
Bejött a konyhába, és leült a konyhasziget másik oldalán lévő
bárszékre.
– Hadd kérdezzek valamit! Arról az ígéretről, amit ostoba módon
tettem. Csak az érintés tartozik bele, ugye? Mondani azt mondok,
amit csak akarok?
Belekortyolt a kávéjába.
– Félek igent mondani. De… igen. Gondolom, a szavak nem
tiltottak.
– Jó. Mert el kell mondanom neked: a cicid, ahogy nyújtózkodsz,
sokkal jobb látvány, mint reggel a napfelkelte.
Aubrey a fejét csóválta.
– Magának elég pajkos nyelve van, Mr. Bateman.
– Ó, bárcsak megmutathatnám, mennyire, Mrs. Bloom-Bateman!
– Mrs. Bloom-Bateman, mi?
– Nos, mivel a feleségem. Gondoltam, meg akarja tartani a nevét.
Hiszen maga egy dolgozó nő, meg minden.
– Úgy beszélsz, mintha kurva lennék.
– Prostituált… ügyvéd. – Elvigyorodtam. – Ugyanaz.
– Nagyon szép. És ha belegondolok… úgy volt, hogy feladom a
Bloom nevet, és felveszem a férjemét. Most már nem vagyok benne
olyan biztos.
– Ó, tényleg? Pedig kötőjelesnek néztelek volna.
Aubrey közelebb húzta a pulton lévő táskát, és belekotort.
 – Nem, én nem. Inkább régimódi vagyok. Azt tervezem, hogy
mindent a férjemnek adok.
– Ezt örömmel hallom, Mrs. Bateman. Mert én azt tervezem, hogy
mindent elveszek. Méghozzá mindennap.

Meg akartam mutatni Aubrey-nak a környéket. Most, hogy a cége

bezár, talán Hermosa Beachen fogunk élni. Nekem mindig is fontos
volt, hogy közel legyek a vízhez. Bár a sivatagban is megélnék, ha
ez azt jelentené, hogy Aubrey-val lehetek. Ebéd után elindultunk a
sétányon. Gyönyörű nap volt, és ő nem húzódott el, amikor a
kezembe fogtam az övét.
– Mit szólnál egy úszáshoz?
Örültem, hogy szóltam neki, amikor reggel elindultunk, hogy
vegyen fel fürdőruhát.
Pokoli meleg volt.
– Oké.
Lesétáltunk a partra, és lehúztam a pólómat. A példámat követve
ő is levette a sajátját, mire a két szemem majdnem kiesett a
fejemből. Basszus! Talán mégsem volt ez olyan jó ötlet. Egy kis
piros, zsinóros bikinifelső volt rajta, és az a fantasztikus melle úgy
nézett ki, mintha ki akarna belőle buggyanni. Amikor kibújt a
rövidnadrágjából, szemtelenül megbámultam, és nem érdekelt. Ha
már megérinteni nem tudtam, legalább vizuálisan hadd lakjak jól.
– Majdnem rosszul érzem magam miattad.
– Miattam? Miért?
– Mert amikor végre hagyod, hogy megkapjalak – a tekintetem fel
és le bejárta buja testét –, olyan leszek, mint egy barbár, aki
bepótolja az elvesztegetett időt.
Le kellett hűtenem magam, és Aubrey velem tartott. Lehajoltam,
felkaptam, és tűzoltó módjára átdobtam a vállamon, amivel igencsak
megleptem. Aztán már rohantam is a vízhez. Aubrey egész idő alatt
sikoltozott és rúgkapált, de a hangjából kiéreztem, hogy mosolyog.
Keményen megpaskoltam a fenekét, mielőtt a vízbe vetettem
magam, vele együtt.
 Együtt úsztunk, és együtt sétáltunk a parton, amíg el nem jött az
alkony. Soha nem akartam, hogy véget érjen ez a nap.
– Vissza kellene mennünk – mondta. – Pixynek valószínűleg ki
kell mennie.
– Gyerekek. Mindig elrontják a szórakozást – viccelődtem.
A hazafelé vezető úton a beszélgetésünk komolyra fordult.
– Akarsz gyereket? – kérdezte.
Őszintén válaszoltam:
– Soha nem gondoltam rá igazán. Amíg nem találkoztam veled.
De most már igen. Semmit sem akarok jobban, mint hogy te szülj
nekem utódokat.
Nevetett.
– Hányat akarsz?
– Hatot – vágtam rá.
– Hatot? – torpant meg.
– Fogalmam sincs, miért. De a gondolat, hogy terhes vagy, tesz
valamit velem. Már attól is beindulok, hogy elképzelem.
– Neked tényleg segítségre van szükséged. Szerintem lehet, hogy
szexfüggő vagy.
– Én lennék az első szexfüggő, aki néhány éve nem feküdt le
senkivel.
Őszintén nézett rám.
– Bocsánat. Biztos nehéz lehet.
– Amikor rád nézek abban a fürdőruhában… nagyon az.
– Tudod… tudod…
– Mit?
– Tudod.
– Nem tudom. – Pedig tudtam.
– Tudod. Gondoskodhatsz magadról.
– Úgy érted, zuhanyozni, fodrászhoz járni? Igen. Szoktam
gondoskodni magamról. Még tornázom is.
Nevetett.
– Azt akarod, hogy kimondjam, ugye?
– Teljesen feldobnád a napomat, Hercegnő.
Megérkeztünk a háztömbömhöz. Én fogtam a bal kezét, de
Aubrey megfordult, és hátrafelé sétálva megragadta a másik
kezemet is. Oldalra hajtotta a fejét, amikor megszólalt.
– Szoktál maszturbálni, Chance?
Kibaszottul igen. Imádtam, ahogy kimondta azt a szót.
– Igen. Mostanában gyakran. Elég, ha megérzem az illatodat, és a
farkam máris begerjed. Ha nem csinálnám, akkor randa kék
golyókkal kellene mászkálnom.
– Sajnálom.
Közelebb húztam magamhoz.
– Akarsz tudni még valamit?
Az ajkába harapott, de bólintott.
– Minden szenvedés megéri, ha újra benned leszek, Hercegnő.
Bementünk a házba, felajánlottam Aubrey-nak, hogy először ő
zuhanyozzon. A tengerparton töltött nap után olyan helyeken is
homokos voltam, ahol nem kellett volna. Amíg ő letusolt,
felhangosítottam a zenét, betettem két Coronát a fagyasztóba, és
talán a kecskével is táncoltam.
A versszakok között egyszer csak meghallottam Aubrey halk
hangját:
– Chance?
A fürdő a hálószobában volt. A résnyire nyitott ajtón keresztül
válaszoltam:
– Minden rendben?
– Elfelejtettem behozni a törülközőt. Van itt bent is?
A víz még mindig folyt.
– Nem, a szekrényben vannak odakint. Hozok neked egyet.
Kiválasztottam a legbolyhosabb, leglányosabb törülközőt, amit
találtam. Gondolkodás nélkül nyitottam ki az ajtót. A zuhanyzónak
üvegfala volt, ami sínen mozgott. Az üveg párás volt a gőztől, de
még így is láttam Aubrey szexi sziluettjét. Háttal állt nekem, így
kibebaszott jó rálátást kaptam a fantasztikus fenekére. Nem tudtam
megmozdulni. Az önuralmam szélsebesen elkezdett kicsúszni az
irányításom alól.
Amikor megfordult, és észrevette, hogy bámulom, nem takarta el
magát. Ehelyett felnyúlt, és elkezdte bedörzsölni a két mellét.
Kibaszottul hihetetlen.
 Tettem egy lépést a zuhanyzó felé, de megálltam, és nem mentem
tovább. A mögöttem lévő ajtó nyitva volt, a hűvös levegő bekúszott,
a pára egyre jobban megült a zuhanyzó ajtaján.
– Hercegnő… – A szó valahol a nyögés és a könyörgés között
volt. – Megfogadtam, hogy nem nyúlok hozzád.
Alig hallottam a zuhogó víztől az elsuttogott választ.
– Tudom. Arra gondoltam, hogy talán… tetszene, ha… én… –
Szünetet tartott.
Omladozni kezdtek a falai. A határokat feszegette. Ő. És ez volt a
legszexibb dolog, amit valaha is láttam életemben. Az utolsó
mondatát már hangosabban és meggyőzőbben mondta ki:
– Arra gondoltam, talán szeretnéd látni, ahogy magamhoz nyúlok.
Itt is van. Az én gyönyörű, édes és mocskos nőszemélyem.
– Ó, bébi! Akár meg is vakulhatnék, miután ezt láttam, és soha
nem érezném úgy, hogy lemaradtam valamiről. Megengeded, hogy
segítsek? Elmondom, hogy mit szeretném, hogy csinálj magaddal,
és te megteszed. Így együtt fogjuk csinálni. Benne vagy?
Bólintott.
– Ez így jó, bébi. Annyira kurva jó! Szeretnéd, ha én is
simogatnám magam, miközben téged nézlek?
– Igen.
Ledobtam a rövidnadrágomat, és megálltam előtte. Ha eddig nem
lettem volna teljesen merev, akkor most tuti bekeményedtem volna
attól, ahogyan rám nézett. A tekintete a farkamra tapadt. Figyeltem,
ahogy követi a kezemet, miközben lazán fel-le húzogattam.
– Ezt teszed velem. Mindennap. Egyfolytában arról álmodom,
hogy benned vagyok. Mélyen. A szívedben és a testedben.
Szeretném azokat a gyönyörű mellbimbókat szopogatni, amiket most
te érintesz. Addig cibálni őket a fogammal, amíg édes fájdalom nem
lövell végig gyönyörű tested minden idegszálán.
Aubrey kissé hátraejtette a fejét. Kezdett ellazulni a hangomtól és
a saját érintéseitől. A keze, ahogy finoman körözött a mellbimbója
körül, lelassult. Összecsípte.
– Keményebben! Csípd meg erősebben!
Amikor megtette, az ajkai szétnyíltak. Aztán a keze elindult lefelé.
– Tedd szét egy kicsit a lábad!
 Habozás nélkül megtette, amit kértem.
– Szeretnélek az ágyamon szétterülve látni, és minden
centiméteredet végignyalni, egészen addig, amíg már alig kapsz
levegőt. Hallani akarom, ahogy a farkamért könyörögsz. Megtennéd
ezt, Aubrey? Könyörögni fogsz értem?
– Igen. Könyörögni fogok érte.
– Tedd meg! Tedd meg most! Mondd, hogy akarod a farkamat, és
engedem, hogy beledugd az ujjaidat magadba.
A keze fájdalmas lassúsággal haladt lefelé a testén. Nagyon
kellett figyelnem, hogy halljam a hangját.
– Arról álmodom, hogy újra bennem vagy. Hogy úgy jársz bennem,
mintha nem tudnál elég mélyre hatolni. Kérlek! Hiányzik, hogy
bennem legyél. – A hangja akadozóvá vált, a keze pedig remegett,
ahogy édes puncija fölött lebegett.
– Dörzsöld meg az ujjaiddal a csiklód! De még ne tedd be őket.
Majd én megmondom, mikor.
A teste pírt kapott a strandon eltöltött naptól, az arca pedig
rózsaszínűvé vált az izgalomtól. Az elém táruló kép jobb volt, mint
bármi, amit el tudtam volna képzelni. Keményebben rászorítottam a
farkamra, és gyorsabban kezdtem mozgatni a kezem. Egyre
nehezebben tudtam beszélni.
Két lépést tettem a zuhanyzó ajtaja felé. Minden akaraterőmre
szükségem volt, hogy ne nyissam ki. De közelebb kellett lennem,
hogy halljam szaggatott légvételeit.
– Kérlek, Chance!
Megvadított a tudat, hogy hajlandó könyörögni értem. Hogy
annyira magában akar érezni, mint amennyire én vágytam arra,
hogy belé merüljek.
– Csúsztasd magadba két ujjadat! Tartsd csukva a szemed, és
tégy úgy, mintha én lennék benned. Érezd a farkamat magadban!
Amikor az ujjai eltűntek, nem tudtam tovább visszatartani magam.
Két perc sem telt el – Aubrey olyan gyorsan mozgatta a kezét ki és
be, ahogy én rángattam a farkamat. A szája szétnyílt, és tudtam,
hogy már közel jár.
– Chance…
– Gyere, bébi! Együtt.
 A világ leggyönyörűbb látványa volt, ahogy a szemem láttára esett
szét. A hang, ahogy a nevemet nyögte, miközben a csúcspontra
jutott, tisztán erotikus volt.
Miután mindketten elélveztünk, eltartott egy darabig, amíg
visszanyertük az uralmat ziháló légvételeink felett. Végül Aubrey
teste elernyedt, és a zuhanyzó csempézett falának dőlt. Nem nyitotta
ki a szemét, amikor benyúltam, és elzártam a vizet. A karjaimba
kaptam, és az ágyamhoz vittem. Mögé másztam, a takaró alá
csusszantam, ügyelve, hogy ne simuljak hozzá. Azzal megszegném
a szabályokat. És furcsa módon kielégültnek éreztem magam.
Nem telt el tizenöt perc, és Aubrey valami olyasmit motyogott,
hogy „sajnálom”. Közvetlenül azelőtt, hogy álomba szenderedett.
Nem sokkal utána én is elaludtam. Megkönnyebbültem, és
elégedettség feszített, hogy a nő, akit szeretek, mellettem alszik az
ágyunkban.
Sajnos az érzése másnap reggelre, amikor felébredtem, elmúlt. És
nem volt nehéz kitalálni, hogy miért.
 HUSZONNYOLCADIK
FEJEZET

Beszéljünk arról, hogy jutottam el a legmagasabb csúcsról a

legmélyebben fekvő mélypontra! Most először tudatosult bennem,
hogy Aubrey pontosan mit érezhetett abban a pillanatban, amikor
felébredt, és megtudta, hogy otthagytam őt a vegasi szállodában.
Elment.
Ahogy Pixy is.
A reggeli nap besütött a lakásba. A szívem megugrott, amikor a
tekintetem megakadt a konyhapulton hagyott fehér papírdarabon.
Kihajtogattam, és megdörzsöltem álmos szememet, hogy minden
egyes szót tisztán lássak.

Chance!

A tegnapi nap több volt, mint csodálatos. De tegnap este

elragadtattam magam. Ismét bebizonyosodott, hogy nincs
akaraterőm, ha az irántad érzett vonzalmamról van szó. Amíg
Richarddal vagyok, addig nem fair vele szemben, hogy így
viselkedem. Nem akartam kockáztatni, hogy a dolgok tovább
fajuljanak, ha még egy napot maradok. Biztos vagyok benne,
hogy fizikailag már nem tudok ellenállni neked. Sajnálom.
Sajnálom. Tudom, hogy megígértem neked az egész hétvégét.
Csak próbálok helyesen cselekedni.

A levelet összegyűrve hajítottam át a szobán.

– Bassza meg! – üvöltöttem. A hangom visszhangzott az üres
konyhában. Szóval ennyi volt? Tegnap volt az utolsó esélyem, hogy
bármilyen maradandó benyomást tegyek rá, mielőtt döntést hoz, és
az utolsó dolog, amit tettem, hogy kivertem magamnak, mielőtt
elaludtunk. Mindezek után ez lett volna a vége? Szép munka volt,
Bateman. Hogy a fenében tudott ilyen gyorsan fuvart szerezni vissza
Temeculába egy kecskével? Biztos megvolt már akkor a menekülési
terve, amikor beleegyezett az útba. Aubrey valószínűleg
készenlétben tartott egy bérelt autót. „Chance farka kint, szóval most
már értem jöhet!”
Reményvesztettnek éreztem magam, a könyökömet a pultnak
támasztottam, és megdörzsöltem a halántékomat. Azon vívódtam,
felhívjam-e, és egyelőre úgy döntöttem, nem teszem. Ez volt az első
alkalom, mióta újra beléptem az életébe, hogy nem volt tervem.
Őszintén szólva nem tudtam, mihez kezdjek innentől.
Néhány órával később Adele eljött, miután felhívtam, és
elmondtam, hogy Aubrey elment.
A lakásban járkálva végigsimítottam a hajamon.
– Arra gondoltam, hogy ma este visszamegyek Temeculába.
– Ne tedd!
– Ne?
– Ne. – A karomra simította a kezét, hogy megállítson a
járkálásban. – Nézd, én tényleg kedvelem őt. Remélem, hogy
összejön, de te mindent megtettél, amit csak tudtál, hogy
megmutasd neki, mit érzel. Ideje hátralépni, és megadni neki azt a
teret, amire szüksége van, hogy döntésre jusson. És remélhetőleg
helyes döntésre fog jutni, és rájön, hogy te vagy az igazi. Láttam a
szemében, mennyire törődik veled. Sírt, az isten szerelmére! Az
egyetlen dolog, ami visszatartja, az a félelem, hogy bántani fogják.
– De mi van, ha hagyja, hogy a félelem győzzön, és a pöcsfej
mellett köt ki?
– Akkor tovább kell lépned.
Képes lennék vajon továbblépni?
Nem tudtam elképzelni, hogy még egyszer az életben valakit
ugyanígy vagy ugyanilyen nagyon akarjak.
De ha Aubrey Dicket választja, tudtam, hogy előbb-utóbb tovább
kell lépnem, más nőkkel randiznom, és végre véget kell vetnem a
kétéves cölibátusomnak.
Adele kinyitott egy csomag ausztrál csokis kekszet, és töltött
mindkettőnknek tejet. Mivel Amerikában nem lehetett kapni ezt a
fajta nyalánkságot, Adele-nek volt egy melbourne-i barátja, aki nagy
mennyiségben szállította neki.
 Belemártottam az egyik ostyát a poharamba, és beleharaptam.
– Hogy a faszba maradjak Hermosa Beachen – mondtam teli
szájjal –, tudva, hogy talán soha többé nem látom Aubrey-t, ha úgy
dönt, hogy elköltözik vele? Napokon belül elutazik.
Adele zavartan nézett.
– Ilyen gyorsan el tudna Bostonba költözni? Nem kell eladnia a
házát, megszabadulni a vackoktól?
– Bérli a házat, és említette, hogy a bútorok nagy része ott volt,
amikor beköltözött. A legnagyobb gondot a kecskénk elszállítása
fogja okozni.
– Ugye tudod, hogy azt mondtad, kecskénk? Mintha a te kecskéd
is lenne?
– Bassza meg! Az ő kecskéjére gondoltam.
Adele értőn elmosolyodott.
– Nem, te nem úgy értetted.
– Igazad van. Nem úgy értettem.
Később aznap este, miután Adele visszament Harryékhez, a düh
kezdte felülírni az összes többi érzelmemet. Küldtem egy üzenetet
Aubrey-nak.

Chance: Ennyi volt. Megadom neked azt a teret, amit szeretnél.

Ha szükséged van rám, tudod, hol találsz meg.

Egyszerű választ küldött:

Aubrey: Köszönöm.

A következő hét első napjaiban nagyon büszke voltam magamra.

Nem hívtam és nem küldtem üzenetet Aubrey-nak. Elfoglaltam
magam otthon, Hermosa Beachen: egy új művészeti projekten
dolgoztam, és elintéztem néhány javítást a ház körül, ami már régóta
váratott magára. De annak ellenére, hogy volt dolgom, mélyen belül
nyomorultul éreztem magam.
Nehéz volt nem felvenni vele a kapcsolatot, de megfogadtam a
húgom tanácsát, és távolságot tartottam, abban a reményben, hogy
Aubrey majd magától meghozza a helyes döntést.
Ahogy viszont közeledett a hét vége, kezdtem türelmetlenkedni.
Egyik este, miközben sikertelenül próbáltam lekötni a figyelmemet a
Top Gear egyik epizódjával, hirtelen megszegtem a fogadalmamat,
és mégiscsak írtam neki.

Chance: Vagy?
Aubrey: Itt vagyok.
Chance: Szia.
Aubrey: Sajnálom, hogy nem jelentkeztem.
Chance: Semmi baj. Szándékosan távol maradtam, hogy
rendbe tudd szedni a fejed.
Aubrey: Visszajöttél Temeculába?
Chance: Nem. Nincs ott semmi számomra rajtad kívül, és
neked teret akartam adni. Az én otthonom itt van. Bár most,
hogy már voltál itt, nem tűnik teljesnek nélküled.
Aubrey: Sajnálom, hogy megbántad, hogy hazavittél.
Chance: Az egyetlen dolog, amit megbántam, hogy nem törtem
be a zuhanyzó ajtaját, Hercegnő.

Aubrey nem reagált azonnal. Néhány perccel később viszont

megrezzent a telefonom.

Aubrey: Köszönöm, hogy nem tetted meg.

Chance: Még mindig itt lennél, ha megtettem volna.
Aubrey: Tényleg?
Chance: Lehet, hogy nehezen járnál, de még mindig itt lennél.
Aubrey: Értem.

Nem írt vissza, úgyhogy újra pötyögni kezdtem.

Chance: Jól vagy?

Aubrey: Igen. De most nem tudok többet írni. Megígérem, hogy
a hétvégén felhívlak.
Chance: Ott van veled?
Aubrey: Igen.
 A féltékenység úgy vágott tarkón, mint egy tonna tégla. Megint ott
volt az a hang, ami szörnyen hasonlított anyáéra. „Emeld fel a
segged, és szerezd meg a nődet!” Hirtelen, csak úgy csattant. Mi
tartott itt? A büszkeség? Baszd meg a büszkeséget! Csak ő
számított. Visszaszerezni őt sokkal fontosabb volt.
Nem voltam jól.
Nem voltam jól. Ez az egész nem volt jó így. A szívem mélyén
tudtam, hogy szeret engem. Láttam a szemében. Csak félt, hogy
megint megbántom. Azzal, hogy így hátraléptem, csak Dick került
fölénybe. Ha el kell engednem, az biztos, hogy nem harc nélkül
fogom megtenni. A közelében kell lennem.
Változott a terv.
Felkaptam a kulcsaimat, beültem a kocsimba, és elindultam az
autópályán Temecula felé. Az úton alig voltak, így körülbelül
nyolcvanöt mérfölddel tettem meg óránként.
A terv az volt, hogy a motelben töltöm az éjszakát, és korán kelek,
hogy frissen lássak neki annak, amit a nap tartogat. Nem voltam
benne biztos, hogy mit hoz a holnap. Csak azt tudtam, hogy ott
leszek vele a végsőkig, függetlenül attól, mi lesz a vége.
Kibaszottul hosszú távra tervezek, Hercegnő.
A rádión egy olyan csatornát kerestem, ahol instrumentális zene
szólt. Egész út alatt azt hallgattam. Úgy tűnt, az idegeimet semmi
más nem nyugtatja le.
Későre járt, mire végre a motelhez értem.
Valami csoda folytán el tudtam aludni. Reggel jó korán akartam
kelni, hogy leparkoljak a Jeffersonon, és szerezzek neki reggelit. A
holnap nem jöhetett elég gyorsan.

A következő nap normálisan kezdődött. Aubrey irodaháza előtt

ugyanolyan nyüzsgés volt, mint máskor. Amikor viszont besétáltam a
Starbucksba, hogy leadjam a reggeli rendelését, világossá vált, hogy
ez nem egy átlagos reggel.
– Szép jó reggelt, Melanie!
– Chance! Azt hittem, elmentél a városból.
 – Visszajöttem.
– Ez igazán meglepő.
– Miért mondod ezt?
– Nem tudod?
– Mit nem tudok?
– Aubrey tegnap volt utoljára. Bejött, hogy elbúcsúzzon tőlünk.
Mi?
– Már nem jön többet?
– Nem. Sajnálom. Azt hittem, már barátok vagytok. Gondoltam,
tudod, hogy kilépett a cégtől.
– Barátok. Igen. Azok vagyunk. De ezt az apró információt biztos
elfelejtette megemlíteni. Mondta, hogy hová megy?
– Csak annyit mondott, hogy kilép, és innentől nem fogunk
reggelente találkozni.
Megvakarva az államat, a semmibe bámultam, és próbáltam
feldolgozni a hírt.
Melanie szakította félbe a gondolatmenetemet.
– Te kérsz valamit?
Anélkül, hogy odafigyeltem volna, azt mondtam:
– Persze. Egy zsírszegény lattét kérek háromadagnyi vaníliával,
kevés habbal, extra forrón.
– Aubrey italát?
– Uh… igen. – Észre sem vettem, mit rendeltem. – Miért ne? –
Megvontam a vállam. – A régi idők emlékére.
Miközben a sarokasztalnál ültem, és a habos tejet kavargattam,
próbáltam meggyőzni magamat, hogy az, hogy otthagyta a munkát,
és nem szólt nekem róla, nem feltétlenül jelenti azt, hogy azt
választotta, Dickkel együtt Bostonba költözik. Írhattam volna neki
üzenetet, de egy részem még nem állt készen a válaszra. Talán csak
azért döntött úgy, hogy felmond, mert a céget úgyis bezárják.
Akárhogy is, valószínűleg ez lesz az utolsó kalandom a
Starbucksban, amely az Aubrey-val töltött időm hátteréül szolgált.
Nem fogok több reggelt azzal tölteni, hogy a Jeffersonon leskelődjek
utána, ha már nem dolgozik itt. Kiszedtem a pénztárcámból a benne
lévő készpénzt, és a több mint száz dollárt beletömtem a borravalós
üvegbe.
 – Hálával tartozom nektek. Az elmúlt hetekben rengeteget
köszönhettem nektek.
Melanie szeme tágra nyílt.
– Hű, köszönöm. Nem jössz vissza?
– Attól tartok, nem.

Amikor megálltam Aubrey háza előtt, az első dolog, amin megakadt

a szemem, az egy fehér és kék tábla volt a pázsiton. A szívem
hevesen kezdett verni.
Mi a pokol?
Amikor elég közel értem, hogy elolvashassam, láttam, hogy az állt
rajta: Kiadó. A szívem mintha a gyomromba zuhant volna. Elővettem
a kulcsomat, a bejárati ajtóhoz siettem, és kinyitottam. Pörkölt vizes
edénye még a konyhában volt, de üresen. A kecskének sehol semmi
nyoma. A bútorok még a helyükön álltak, de Aubrey összes
személyes holmija eltűnt.
Gyakorlatilag végigszáguldottam a házon. A hálószobája
megerősítette a legrosszabbat. A szekrényében egyetlen ruhadarab
sem maradt. Az ágyán ülve körbenéztem, és kezdett elhatalmasodni
rajtam a valóság. Adrenalin vágtatott bennem.
Higgadj le, Chance!
Kábultan másztam ki a vakító napsütésbe. Kinyitottam a fészert,
és elkezdtem bepakolni a felszerelésemet a teherautó hátuljába.
Ekkor hallottam meg a füttyszót.
Ahogy megfordultam, rájöttem, hogy Aubrey bolondos
szomszédja, Philomena az. Kiszaladt a UPS-es fickó elé, egy barna
doboz volt nála. A papucsában csoszogva odasétált hozzám. A
hajában csavarók voltak, és az ajkát hanyagul, élénk rózsaszín
ceruzával húzta körbe, de rúzs nélkül.
– Hé, szépfiú!
A rosszkedvem ellenére próbáltam barátságosan viselkedni.
– Örülök, hogy újra látlak, Philomena. Mi van a dobozban?
– Ki tudja? Álmomban rendelek dolgokat, és nem is emlékszem
rá. – Felhorkant.
 – Á, így már értem. A négy varázsgolyót. Amiből az egyiket
Aubrey-nak adtad.
– Akarsz egyet? Elcserélem egy fuvarra a fűnyíróddal.
– Kedves. De visszavonultam a kertészkedésből.
– Úgy érted, most, hogy Aubrey elment?
A tekintetem találkozott az övével.
– Tudod, hova ment?
– Nem volt alkalmam beszélni vele, tegnap láttam távozni a
barátjával. Összepakolt odabent. Megkérdeztem a barátját, mi a
helyzet, és azt mondta, hogy Bostonba költözik vele. A következő
dolog, amire emlékszem, hogy ma reggel ki volt téve egy tábla a ház
elé.
Lángolni kezdett a fülem.
– Tényleg…
– Igen.
Nem emlékeztem, mit mondtam Philomenának ezután. Arra sem
emlékeztem, hogy jutottam vissza a motelbe. Azt vártam volna, hogy
dühös vagy zavarodott leszek, de mindenem csak zsibbadt volt.
Az ágyon ülve a kezemben tartottam a telefonomat. Üzenni
akartam neki, de minél többet gondolkodtam rajta, annál kevésbé
tűnt jó ötletnek. Ha tényleg Bostonba költözött, akkor még csak arra
sem vette a fáradságot, hogy közölje velem, meghozta a döntését.
Már ott volt? Fel fog egyáltalán hívni a hétvégén, ahogy ígérte? A
zsibbadtság hirtelen múlt el, a helyét pedig színtiszta düh vette át.
Felkaptam a pénztárcámat, és átsétáltam a bárba. Nem akartam
átélni az érzéseket, hogy elveszítem őt. Nem akartam semmit sem
érezni ma este.
– Carla baba, tölts egyet! – A szavak keserűen gördültek le a
nyelvemről.
Carla teljesen megdöbbenve nézett rám, ahogy ott ültem a
szokásos helyemen.
– Nem hittem, hogy valaha is újra látlak, Ausztrál Fiú.
– Hát, azért jöttem, hogy elbúcsúzzak. Holnap indulok haza, és
nem jövök vissza.
Carla gyorsabban töltötte ki az italomat, mint valaha, nyilván
érezte, hogy nagy szükségem van rá.
 – Mi történt?
Belekortyoltam az italba, majd lecsaptam a poharat a pultra.
– Vége van.
– Ennyi? Vége? Aubrey Dickkel maradt?
Örültem, hogy ő is átvette a becenevet.
– Igen. Ma elmentem hozzá, és mindent elvitt. Egy tábla van a ház
előtt, hogy kiadó. Az a pöcsfej azt mondta a szomszédnak, hogy
Aubrey vele megy Bostonba.
– Te most szórakozol velem, baszd meg?
– Ez a sztori vége.
– Szóval még annyi tisztesség sem volt benne, hogy ő maga
mondja el neked?
– Tisztesség vagy bátorság, nem tudom, melyik.
– Mi történt pontosan utoljára?
– Visszamentem Hermosa Beachre egy időre. Azt hiszi, még
mindig ott vagyok. Mondta, hogy a hétvégén felhív, de én úgy
döntöttem, hogy visszajövök, és megnézem, mi van. Most már
tudom, mit fog mondani, ha felhív.
– Nagyon sajnálom.
– Nem a te hibád.
– Pedig annyira reménykedtem benne, hogy a dolgok jól alakulnak
majd. Megérdemelted volna a boldog befejezést.
– Befejezhetnénk ezt? Nem szeretnék többet beszélni róla. –
Nyeltem egyet, de fájdalmasan nehezen csúszott le.
– Oké. Ahogy akarod.
Carla csendesen egyik italt a másik után tette elém. Vágta, hogy
nincs kedvem beszélgetni, ezért békén hagyott. De egyszer csak
elfogytak az italok, és nem volt hajlandó többet adni. A pultra
hajtottam a fejemet, miközben ő letörölgette az asztalokat. A bár
zárni készült. Fogalmam sem volt, hogy egyáltalán hány óra van. A
tévé és a vendégek hangja eltompult körülöttem.
Carla megkocogtatta a vállamat.
– Gyere, nagyfiú! Átviszlek az utca túloldalára.
Beültem a piros Priusba, és lehunyt szemmel hátradöntöttem a
fejem az ülésen. Még mindig részeg voltam, de már kezdtem
kijózanodni. Halálra kellett volna innom magam, hogy elérjem az
ittasságnak azt a szintjét, ami ahhoz szükséges, hogy elfelejtsem ezt
a napot. Úgyhogy bizonyos értelemben dühös voltam Carlára, amiért
nem volt hajlandó több italt adni nekem, de hálás is voltam neki,
amiért vigyázott rám.
Elkísért a szobámig, és csendben követett befelé. Hátradőltem az
ágyamon, keresztbe tettem a karom, és lehunytam a szemem.
Amikor kinyitottam, Carla nem volt sehol. Víz csobogott valahol,
amiből rájöttem, hogy a fürdőszobában van.
Újra lehunytam a szemem. Amikor újra kinyitottam, Carla az
ágyam mellett állt. Leengedte a haját, amit általában retró stílusban
feltűzve viselt. Lemosta az erős, vörös rúzst magáról. A
legszembeötlőbb az volt, hogy minden ruháját levette, kivéve a piros
csipke melltartót és a hozzá illő bugyit. A melle átsejlett az anyagon,
az alsó pedig alig takarta gömbölyű fenekét.
– Mit csinálsz? – kérdeztem álmos hangon.
– Emlékszel, miről beszéltünk? Az ajánlat még mindig áll. Hadd
felejtessek el veled mindent! Semmi kötöttség, Chance. Csak te és
én, és egy igazán jó dugás.
A farkam megrándult. A testem képtelen volt kontrollálni a
természetes reakciót erre az ajánlatra.
– Carla baba, nem kell ezt csinálnod.
– De akarom. Istenem, Chance, annyira akarom! Fogalmad sincs,
mit teszel velem.
Franc!
Mielőtt bármit is kinyöghettem volna, Carla rám ült, és a farmeron
keresztül a félig merev farkamhoz dörgölődzött.
– Azt hiszem, készen állsz rám – dünnyögte a számhoz közel.
Aztán megcsókolt, én pedig vonakodva, de viszonoztam. Nem
tudtam, hogy most akkor elfogadjam az ajánlatát, vagy lökjem le
magamról.
– Van nálad óvszer? – suttogta.
– Nincs.
– Semmi baj. Nem kell aggódnod. Szedek tablettát, és tiszta
vagyok.
Carla lehúzta a fejemen át a pólómat, miközben újra lehunytam a
szemem. Végigcsókolta a mellkasomat, miközben bódult elmém azt
képzelte, hogy Aubrey az.
Aubrey.
Aubrey.
Aubrey.
Carla gyengéden visszalökött az ágyra. Elkezdte az övcsatomat
rángatni, miközben én tovább feküdtem. Amikor a farkam
kiszabadult, hideg levegő érintette, Carla pedig elkezdett simogatni,
és tudtam, hogy mindjárt a szájába vesz. És valami mélyen bennem
felüvöltött: Ne csináld!
Hirtelen hátralöktem magam, aztán felrántottam magamra az
alsógatyámat. Felálltam, felhúztam a nadrágom cipzárját.
A hajamba markolva a földre szegeztem a tekintetemet, és
megráztam a fejemet.
– Ezt nem tudom megtenni. – Felvettem a pólómat, és átbújtattam
rajta a fejemet: – Nagyon sajnálom.
Carla csípőre tett kézzel az alsó ajkába harapott, és megértően
bólintott.
– Semmi baj, Ausztrál Fiú.
– Nem miattad… csak.
– Miatta. Tudom. Miatta nem akarod.
– Csak még nem állok készen arra, hogy…
– Nem kell magyarázkodnod, Chance! – Ezt már hangosabban
mondta.
Szomorúnak tűnt. Utáltam, hogy megbántottam, de egyáltalán
nem éreztem helyesnek, hogy így legyek vele.
– Felöltözöm, és elmegyek, oké?
– Nem kell elmenned.
– De el kell.
Miután felöltözött, Carla odajött, ahol álltam, és gyengéden arcon
csókolt.
– Egy nap felébred az a lány, és bánni fogja. Remélem, addigra
megtalálod azt, akivel tényleg együtt kell lenned. Mert az nem ő.
– Köszönöm, Carla baba. Köszönök mindent!
– Kérlek, gyere vissza egy nap, amikor ismét egyenesbe kerültél,
jó, Ausztrál Fiú? Szeretném tudni, hogy boldog vagy.
– Úgy lesz. Ígérem.
 Aztán Carla csak úgy elhajtott az éjszakába.
Valósággal elkékült golyókkal vonultam a zuhany alá. Hagytam,
hogy a meleg víz lecsorogjon rólam, egy kis sampont nyomtam a
tenyerembe, és a kezembe fogtam a farkamat. Durván
megrántottam. Minden igyekezetem ellenére, hogy száműzzem őt a
gondolataim közül, csak Aubrey-ra tudtam gondolni, miközben
kivertem magamnak. A látvány, ahogy a csiklóját dörzsöli, miközben
együtt maszturbáltunk a fürdőszobámban, beszivárgott az agyamba.
Egyre erősebben rángattam magam, és elképzeltem, ahogy a
kezem helyett benne élvezek el. Ahogy befejeztem, a gondolataim
kicsúsztak az irányításom alól. A csempefalnak dőltem, és miközben
az orgazmus megrázott, eluralkodtak rajtam az érzelmek.
Baszd meg, Aubrey!
Baszd meg!
Gyűlöllek.
Szeretlek.
Gyűlöllek.
Szeretlek.
Franc!
Még mindig nagyon szeretlek.
 HUSZONKILENCEDIK
FEJEZET

A következő vasárnap visszatértem Hermosa Beachre. Még mindig

nem hallottam felőle. Nem voltam hajlandó rá, hogy én keressem őt,
különösen annak tudatában nem, amit kiderítettem. Ha őt nem
érdekeltem annyira, hogy legalább felhívjon, és tudassa velem, mi a
helyzet, akkor nem akartam megadni neki azt az elégtételt, hogy
kapcsolatba lépek vele.
Egy csapat sirály követett, ahogy a lakásomhoz közeli parton
sétálgattam. A homokot rugdosva azon tűnődtem, vajon mit kezdjek
az életemmel, hogyan fogom eltölteni a napjaimat anélkül, hogy
Aubrey visszaszerzésére összpontosítanék. Leginkább azt lett volna
jó tudni, hogyan tudnám elfelejteni őt, és továbblépni.
Kiválasztottam egy helyet, leültem, és az óceánt figyeltem. A víz
elég viharos volt. Az élénk szél homokot fújt a szemembe. A
távolban néhány szörfös lovagolt a háborgó hullámokon. Néhány
méterre tőlem egy csapat ember röplabdázott. Az egyik lány
odaszaladt hozzám.
– Hé, szükségünk lenne még egy játékosra. Akarsz csatlakozni?
Mi a fenéért ne? Egy kis figyelemelterelés biztosan nem árt meg.
– Jó. Rendben.
Felrángattam a földről a testemet, amit túl nehéznek éreztem, és
csatlakoztam egy sráchoz meg egy lányhoz a háló egyik oldalán.
Több játszmán keresztül sikerült a csapatomat előnyben tartani
azzal, hogy folyton lecsapdostam a labdát.
Amikor szünetet tartottunk, az egyetlen másik srác elment, hogy
hozzon nekünk vizet a strandon lévő büféből. Nagyon jókedvűen tért
vissza.
– Haver, nem fogod elhinni, mit láttam.
– Mi az?
– Egy csaj állt a sorban egy pórázra kötött kecskével.
A labda kifordult a kezemből.
 – Mit mondtál?
– Egy kecske. Pórázon! Ráadásul a csaj baromi dögös. Ő…
– Hol?
A srác abba az irányba mutatott, ahonnan jött.
Azonnal arrafelé lódultam. Az egyik lány utánam kiáltott:
– Hé, ne menj el! Újabb játékot kezdünk.
– Játsszatok nélkülem! – kiáltottam anélkül, hogy hátranéztem
volna.
A szívem mintha természetellenesen gyorsan vert volna.
Amikor a büfésorhoz értem, senki sem állt sorba. Eszeveszetten
néztem körbe, és közben azon kattogtam, tényleg lehetséges-e,
vagy csak véletlen egybeesés. Egy kecske pórázon? Kizárt dolog. Itt
van!
Aztán megláttam őt.
Aubrey.
Istenem…
Ő és Pörkölt egyedül ültek a homokban.
Aubrey fagylalttölcsért etetett vele, miközben a vizet bámulta. A
szél szétfújta a haját. Szívszorítóan gyönyörű volt. Hitetlenkedve
bámultam őt. És csak álltam ott, és képtelen voltam megszólalni.
Valahogy a kecske vett észre engem először.
A „vak” kecske hirtelen felém iramodott, és majdnem elütött.
Mivel nem tudta, miért szaladt el tőle az állat, Aubrey
pánikszerűen felugrott. Csak utána vette észre, hogy én tartom a
karomban.
Lesöpörte a homokot halványsárga strandruhájáról.
– Chance!
– Hercegnő! Mit keresel itt?
– A házadnál parkolok. Nem kaptad meg az üzenetemet?
Kivettem a telefonomat a zsebemből, és rájöttem, hogy nem
vettem észre, amikor az üzenet megérkezett. Biztos a
röplabdameccs alatt küldhette.
– Nem, de most már látom.
Próbáltam nem túlságosan izgatottá válni, és emlékeztettem
magamat arra, hogy lehet, csak azért jött ide, hogy személyesen
közölje a rossz hírt. Annak ellenére, hogy a legszívesebben
kinyújtottam volna a kezemet és megérintettem volna, a testem
megmerevedett, mintha védeni akarná magát.
– Elsétálhatunk a házadhoz? Nem akarom ezt a beszélgetést itt
lefolytatni. – Nem mosolygott. Az arckifejezése csak megerősítette a
legrosszabb félelmeimet.
A gyomrom mélyén rettegés kezdett körvonalazódni.
– Persze.
A rövid séta a lakásomig csendben telt. Amikor megérkeztünk,
Aubrey kocsija kint parkolt a ház előtt. Kint ültünk le, a lakásba
felvezető lépcsőre. Pörkölt a mellettünk lévő füvet rágcsálta. Aubrey
idegesen összedörzsölte a tenyerét.
– Gyerünk, Aubrey! Csak essünk túl rajta!
Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát, pont ezért a kérdése
váratlanul ért.
– Találkozgatsz valakivel?
– Hogy én találkozgatok-e valakivel? – kérdeztem vissza
hitetlenkedve.
– Csak válaszolj!
– Nem, Aubrey. Hetek óta csak miattad eszem, miattad alszom és
miattad lélegzem. – A hangom a düh határát súrolta. – Miért
kérdezed ezt tőlem?
– Az egyik este visszamentem a házamba, hogy elhozzak néhány
dolgot, amit a költözés során elfelejtettem. Philomena meglátta a
kocsimat, és kijött, hogy elmondja, korábban te is ott jártál. Úgyhogy
aznap este elmentem a motelbe. Egy autó állt odakint. Amikor
bekukucskáltam az ablakon, egy nő volt veled, épp a pólóját vette
fel. Azt hiszem, az a csapos volt az.
Bassza meg!
Bassza meg!
Bassza meg!
Most viccelsz velem?
Bassza meg!
– Hercegnő, figyelj rám! – Az álla alá tettem a kezem,
kényszerítettem, hogy rám nézzen. – Ígérem, hogy soha nem fogok
hazudni neked. Hiszel nekem?
– Csak mondd el az igazat!
 – Carla volt. Ő egy barátom. Igazad van. Ő a csapos a bárban,
ahová gyakran jártam. Túl sokat ittam aznap este, ő vitt be a
szobába. Levetkőzött, és rám mászott, de leállítottam. Nem történt
semmi.
– Tényleg?
– Anyám sírjára esküszöm. Carla megcsókolt, és elkezdett
levetkőztetni, de mondtam neki, hogy nem vagyok rá képes. És nem
is akartam.
Aubrey hatalmas levegőt vett.
– Ó, istenem! Nem tudtam aludni. Tudom, hogy nincs jogom
dühösnek lenni azok után, ahogyan veled bántam.
– Aznap este nem voltam józan. Összetörtem, miután megtudtam,
hogy úgy döntöttél, Bostonba mész. Úgy éreztem, vége az
életemnek.
– Boston? Soha nem döntöttem úgy, hogy Bostonba megyek.
– Mi? De az összes cuccod eltűnt.
– Igen. Elköltöztem… de nem azért, hogy Bostonba menjek.
– Philomena beszélt Dickkel, amíg pakoltál. Azt mondta neki, hogy
döntöttél, és vele mész.
– Nem. Ez nem igaz.
– Bassza meg, Hercegnő! Ezért voltam olyan részeg aznap este.
Azt hittem, elvesztettelek.
– Richard reménykedett. Talán ezért mondta Philomenának, hogy
vele megyek. Azt hitte, meg tud győzni, a munka ígéretével meg
minden. Másnapig nem is beszéltem neki rólad. Össze akartam
pakolni a cuccaimat, mielőtt a dolgok eldurvulnak.
– Várj! Azt akarod mondani…
– Sosem állt szándékomban Bostonba menni, Chance.
Alapvetően már jóval azelőtt eldöntöttem, de még mindig féltem,
hogy teljesen átadjam magam neked. A félelem mindig ott lesz.
Mindig félni fogok attól, hogy elveszítelek, mert szeretlek. De az az
egy nap, amit itt töltöttem veled, annyira jó érzés volt. Soha
életemben nem voltam még ennyire biztos semmiben. Tudtam, hogy
vissza kell mennem, és elintéznem a függőben lévő dolgaimat.
Tudtam, hogy Richarddal be kell fejeznem.
– Szakítottál Dickkel?
 – Igen. Nagy volt a zűrzavar. Mindent elmondtam neki. Megvádolt,
hogy nemcsak veled dugtam, de az ikertestvéreddel, Harryvel is. A
kertésszel.
Mindketten nevetésben törtünk ki, megijesztve ezzel a kecskét is,
aki csodával határos módon most az egyszer eszméleténél maradt.
– Bárcsak kettő lenne belőlem, akkor kétszeresen is meg tudnálak
dugni. Mondtad neki, hogy valójában nincs is ikertestvérem?
– Nem. Miután azzal vádolt, hogy ribanc vagyok, már nem
akartam tisztázni.
– Seggfej!
– Ő tényleg jó ember, de attól a pillanattól kezdve, hogy
visszajöttél, Chance, tudnod kell, hogy igazából soha nem volt
semmilyen verseny.
Hatalmasat sóhajtottam, ahogy az agyam kezdte összerakni a
történteket.
– Otthagytad a munkádat… nem azért, hogy Bostonba menj,
hanem hogy…
– Ott amúgy sem voltam boldog. Ráadásul, ha Hermosa Beachre
költöznék, én…
– Ide költözni?
Hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Hunyorogva jobban is
szemügyre vettem Aubrey Audiját, és csak most vettem észre, hogy
teljesen tele van pakolva a sok vackával, mint az első alkalommal,
amikor megismerkedtünk. Szent egek! Befejeztük a körforgást.
– Az összes szarod benne van?
– Igen. – A szívemre tette a kezét. – De nincs szükségem másra,
csak erre.
Odahajoltam hozzá, és minden szenvedéllyel, ami bennem volt,
megcsókoltam. Aztán felkaptam.
Ahogy az emberek elhaladtak mellettünk, dudáltak.
Amikor letettem, könnyes volt a szeme. A nyakam köré fonta
mindkét karját.
– Remélem, errefelé engedélyezett a kecsketartás.
– Ha bárki szarozni mer, egyszerűen elköltözünk. Úgyis
szükségünk van egy házra, ahol csinálhatok neked egy másik kertet.
 A légzésem felgyorsult, ahogy kezdtem felfogni a dolgok
nagyságát. Állatias ösztön kerített a hatalmába, szerettem volna
magamhoz szorítani, amiről végre teljes bizonyossággal tudtam,
hogy az enyém. Egy másodperccel sem tudtam tovább várni. Benne
kellett lennem!
– Hercegnő, remélem, momentán nincs semmi terved.
Felhúzta a szemöldökét.
– Miért?
– Mert kétévnyi dugás vár ránk.
Kézen fogtam Aubrey-t, és ő követett a lakásba. Gyakorlatilag
keresztülbotladoztunk az ajtón. Mivel a farkam tudta, mi vár rá, már
most elviselhetetlenül megkeményedett.
Felkaptam a legnagyobb tálat, amit találtam, és megtöltöttem
vízzel, hogy Pixy ne száradjon ki, ha esetleg órákig nem jövünk ki a
szobánkból.
– Szórakoztasd el magad, kishaver – tettem le elé a tálat. –
Anyáddal én is pontosan ezt szándékozom tenni.
Ahogy Aubrey megállt előttem, úgy éreztem, mintha egy hatalmas
súlytól szabadultam volna meg. Ez volt az első alkalom, hogy igazán
együtt lehettem vele, félelem és bizonytalanság nélkül.
A hajamba túrva néztem végig rajta, aztán megcsóváltam a fejem.
– Azt sem tudom, hol kezdjem. Annyi mindent szeretnék veled
csinálni.
– Mindenre készen állok.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
– Akkor azt hiszem, keményen meg kell dugnom téged. Nem
bánod?
Aubrey válaszul áthúzta a fején a strandruháját. Miközben a
bugyiját a földre rúgta, én is leszórtam magamról a ruháimat. Az,
ahogy a testemet bámulta, még jobban felizgatott. Az elmúlt
hetekben tanúsított önuralmam sehol nem volt.
– Jó ég – kaptam levegő után, ahogy ott állt a tiszta napfényben
teljesen meztelenül. A gyönyörűséges dombocskája közepén csak
egy vékony szőrcsíkot hagyott, minden mást leborotvált. Annyira
szerettem volna kiélvezni őt, de az nem most lesz. Arra majd később
kerül sor. Most kétségbeesetten szükségem volt rá.
Megragadtam a derekát, és magamhoz húztam. Másodpercek
múlva már fel is kaptam, a két lábát körém fonta. A farkam ki volt
éhezve.
– Aaagh – kiáltottam fel. Hihetetlen érzés volt, amikor végre
mélyen belé hatolhattam. Jobb érzés volt, mint bármi, amire előtte
emlékeztem.
Nem mozdultunk onnan. Aubrey a hálószobám ajtajának vetette a
hátát, én pedig könyörtelenül újra és újra mélyre löktem magam,
miközben ő azért könyörgött, hogy még keményebben csináljam.
Nem tudom, hogy azért hittem-e, mert azzal a nővel lehettem, akit
szeretek, vagy mert már olyan régen voltam nővel, de soha
életemben nem éreztem még a farkam köré feszülő puncit
feszesebbnek, forróbbnak, nedvesebbnek… Tökéletes volt. Nekem
teremtették.
A fenekét markoltam, és percek kellettek csak, máris éreztem,
hogy az izmai összerándulnak körülöttem.
– Gyere, Aubrey! Élvezz el a farkamon, Hercegnő! Engedd el
magad!
– Mondd ki a nevem, amikor elmész. Imádom, ahogy a nevemet
mondod – suttogta a számra.
Ahogy felrobbantam benne, minden egyes lökésemnél kimondtam
a nevét:
– Aubrey… Bassza meg… Aubrey… Istenem… Aubrey…
Aubrey… Aubrey.
Úgy maradtunk összetapadva. Egymásnak támasztottuk a
homlokunkat.
– Szeretlek, Aubrey.
– Hosszú volt az út idáig, de megérte – mondta.
– Minden másodperc megérte.
Sokáig öleltük egymást, mielőtt végül letettem őt.
– Éhes vagy?
– Egy kicsit.
– Akkor adjunk neked valamit… rajtam kívül. Szükséged lesz az
energiára a második menethez.
 Magamra kaptam az alsómat, Aubrey-ra pedig ráhúztam a
pólómat. Imádtam nézni a mellbimbóit, ahogy a ruhám anyagát
átszúrják. A konyhába menet Aubrey hitetlenkedve a szájára csapta
a kezét, miközben a valóság beléhasított.
– Te jó ég! Nekem nincs munkám. Még sosem voltam
munkanélküli.
– Szerencséje van, Mrs. Bateman. Épp van egy betöltetlen
állásom egy szexrabszolga számára.
– Azok után, amit odabent művelt velem, szívesen jelentkezem
erre a pozícióra, Mr. Bateman.
– Találunk majd neked valami olyan munkát, amit szenvedélyesen
szeretsz – váltottam komoly hangra.
– Szenvedélyesen szeretlek, és szívesen megdolgoználak téged.
Újra és újra.
– Akkor ez eldőlt. Szexrabszolga leszel.
– De most komolyan, nem akarok mástól függeni. Akkor szó
szerint úgy érezném magam, mint egy picsa, aki csak a pénzedért
van veled.
– Tekintve, hogy arra a testrészedre a későbbiekben is igényt
tartok, nem is hangzik rosszul.
 EPILÓGUS

AUBREY

VEGAS – EGY ÉVVEL KÉSŐBB

Chance és én a kis fehér kápolna ajtajában álltunk, ahol több mint

három évvel ezelőtt a hamis esküvőnket tartottuk. Libabőr futkosott
rajtam, mert minden olyan volt, mintha csak tegnap történt volna.
Nosztalgikus érzés volt itt lenni, ugyanakkor egy kicsit
elszomorítottak a közben elvesztegetett évek.
Vörös, göndör hajával és túlságosan sokszínű ruhájával Zelda
majdnem pontosan ugyanúgy nézett ki, mint ahogyan emlékeztem
rá.
Hunyorogva egyenesen Chance-re nézett.
– Nem jártál már itt korábban?
Chance valósággal ragyogott. Az ő ötlete volt, hogy jöjjünk ide
vissza.
– Nagyon jó a memóriája. Ezúttal időpontra jöttünk. Bateman. Hat
órára – emelte fel a papírt. – És egy valódi házassági kérvénnyel.
Ezúttal igazi lesz az esküvő.
Zelda csettintett egyet az ujjával.
– Megvan. Te vagy az ausztrál srác… azok a fogadalmak… hogy
is felejthetném el? Tudnom kellett volna, hogy ti ketten tényleg
komolyan gondoljátok. Azon kevés pár közé tartoztok, akikben
tényleg hittem, miután elmentek. Mi tartott ilyen sokáig?
– Eh, volt néhány bukkanó az utunk hátralévő részében. De talpra
álltunk, nem igaz, Hercegnő?
Keserédes volt ezt hallani tőle.
Bármikor, amikor eszembe jutott az a két év, amit külön töltöttünk,
hihetetlenül elszomorodtam. Chance rajongó pillantást vetett rám. Jó
ég, mekkora mázli kellett ahhoz, hogy találjak egy férfit, aki ennyire
szeret?
 – Készen álltok? – kérdezte Zelda.
– Igen. – Elmosolyodtam, még mindig Chance tizenhármas számú
kék szemébe feledkezve.
Adele és a barátja, Harry jött el velünk, hogy ők legyenek a
tanúink. Mivel kocsival jöttünk, Pixyt is magunkkal hoztuk. Ő volt a
tiszteletbeli tanú.
Ezúttal készültem, és a ruha, amit kiválasztottam, már rajtam volt.
Chance hihetetlenül szexin nézett ki az ujjainál feltűrt fehér
vászoningben és az öltönynadrágban, ami jól ráfeszült gyönyörű
fenekére – arra a fenékre, amely a mai napig eltart minket. Feladtam
a jogi karrieremet egy olyan munkáért, amit sokkal jobban élvezek: a
helyi állatmenhelyet vezetem Hermosa Beachen. A fizetés szar, de
mindennap alig vártam, hogy felkelhessek és az állatokkal lehessek.
Nem rettegtem attól, hogy munkába kellett mennem. Chance még
mindig jól élt a futballmodell-karrierjéből származó jogdíjakból, de
emellett megnyitotta a saját kertépítő vállalkozását, ahol
alkalmazottakat is foglalkoztatott. Mellékesen még mindig
foglalkozott junk arttal.
Ahogy a padsorok közé léptem, a dal, amit Chance választott,
váratlanul ért: The Long and Winding Road volt a Beatlestől. Nem az
a szokványos esküvői zene, de a jelentése tökéletesen illett
hozzánk.
Azt gondolná az ember, hogy ennyi idő után már nem fogok
idegeskedni, de a kezem remegett, amikor a szertartás elkezdődött.
Minden ugyanolyan volt, mint az első alkalommal.
Elvis így szólt:
– Ha bárki tud olyan okot, ami miatt ez a két ember nem kötheti
össze életét, az szóljon most, vagy hallgasson örökre.
Mintegy végszóra Pixy megeresztett egy hosszú „Baaaaaaaa”-t.
Chance megfordult és viccelődött:
– Te pont most akarsz galibát, kishaver?
– Ki adja át ezt a nőt a férfinak?
Adele szólalt meg a hátam mögött:
– Én fogom.
Mi ketten olyanok lettünk egymásnak, mint a testvérek. Hálás
voltam az új családomért.
 Meghatott, amikor Chance a kezébe fogta a kezem, és azt
mondta:
– Bárcsak anyu megismerhetett volna téged!
Elvis zavarta meg a meghitt pillanatot:
– A szokásos fogadalmat szeretnétek elmondani, vagy van saját?
Pontosan egyszerre válaszoltunk.
– A szokásosat – mondta Chance.
– Nekem van sajátom – mondtam én.
Döbbenten hajolt oda hozzám.
– Hercegnő, te írtál fogadalmat? – suttogta. – Én csak azt
akartam, hogy minél hamarabb hivatalosan is összeházasodjunk.
Ezúttal nem is gondoltam, hogy kellene.
Bólintottam.
– Most én jövök. Valamit el kell mondanom
Amikor Chance elismételte Elvis után a szokásos fogadalmakat,
megköszörültem a torkomat.
Hogyan is tudnám szavakba önteni, amit ő jelentett nekem?
Mély levegőt vettem, és összeszedtem a gondolataimat, mielőtt
megszólaltam.
– Chance, amikor találkoztunk, nem tudtam, mi ütött belém. Csak
annyit tudtam, hogy életemben először a pillanatnak éltem. Alig több
mint egy hét alatt rengeteg mindent megtanítottál nekem arról, mi a
fontos az életben. Megtanítottál arra, hogyan élvezzem a napokat,
és nem kell mindig komolynak lenni. Olyan őrülten beléd szerettem,
hogy még később is, amikor úgy éreztem, megbántottál, még akkor
sem tudtam lerázni magamról az érzelmeket. Csak úgy tettem,
mintha már nem érdekelnél. Akkor azt hittem, hogy szeretlek. Nem
tudtam, hogy az igazi szerelmi történetünk még el sem kezdődött.
Soha nem szerettelek jobban, mint amikor visszajöttél és
mindeneddel küzdöttél értem. Nap mint nap eldobtad a
büszkeségedet, és nem mondtál le rólam, még akkor sem, amikor
nagyon nehezen hittem el, hogy valaha is működni fognak közöttünk
a dolgok. De visszaszerezted a bizalmamat. És még többet is. Azt
mondtad, bárcsak az anyukád is találkozhatott volna velem. Nos,
bárcsak itt lenne, hogy megköszönhessem neki, ahogyan felnevelt
téged! Ha belegondolok, elég lett volna egyszer rossz felé
kanyarodnom, és talán soha nem találkozom veled a nebraskai
pihenőhelyen. Egyetlen perc megváltoztathat egy egész életet.
Mégis úgy érzem, hogy valahogy úgyis találkoztunk volna. Azért,
mert most már tudom, hogy te vagy a lelki társam. Az út, ami idáig
vezetett, nem volt mindig könnyű, de erősebbé tett minket, és
felkészített, bárhová vezet is ez az út később. Alig várom a
következő kalandot. Szeretlek, Chance!
Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna Chance-t sírni, de a
szeme csillogni kezdett.
– Szeretlek, Hercegnő – motyogta halkan.
Elvis megkért minket, hogy adjuk át egymásnak a gyűrűket.
Chance soha nem volt hajlandó levenni a régi hamisat, még akkor
sem, ha zöld lett tőle az ujja. Ezúttal egy új platinagyűrűt csúsztattam
az ujjára. Chance néhány hónappal ezelőtt meglepett – mi mással?
– egy hercegnő csiszolású gyémántgyűrűvel. Most egy
gyémántokkal kirakott örökké gyűrűt csúsztatott mellé.
– Nevada állam által rám ruházott hatalmamnál fogva
házastársaknak nyilvánítalak titeket, most megcsókolhatod a
menyasszonyt.
Chance a karjába kapott, és úgy csókolt, mintha nem lenne
holnap. Az érzéstől, ahogy meleg ajka beborította az enyémet, és a
tudattól, hogy hivatalosan is a férjem, a mennyországban éreztem
magam. Pixy egyre türelmetlenebb lett, és megint mekegni kezdett,
miközben Adele és Harry tapsolt.
Amikor Chance letett, Zelda megszólalt mögöttünk:
– Az a csók! Most már pontosan tudom, miért emlékszem rátok.
Lefényképezett Chance-t és engem kettesben, majd készített
néhány képet Adele-lel és Pixyvel.
Ugyanabban a szállodában foglaltunk szobát, ahol három évvel
ezelőtt, és úgy terveztük, hogy Vegasban maradunk egy
mininászútra. Adele és Harry visszavitte Pixyt az utcai
terepjárójukba. Búcsúzóul megöleltük őket, aztán ők visszamentek
Hermosa Beachre.
Ahogy kiléptünk a száraz hőségbe, miközben a vegasi nap
lenyugodott, a kápolna előtt különleges meglepetés várt Chance-re.
 Nevetésben tört ki, amikor meglátta a fekete BMW-t – ugyanaz a
típus és modell volt, amivel végigautóztuk az első utunkat.
– Béreltél egy Beemert?
BEE-MA. Még mindig imádtam, ahogy kimondta.
– Tudom, hogy úgy volt, repülővel megyünk haza, de gondoltam,
hogy ez egy cuki kiegészítő lenne.
Adele-lel feldíszíttettem a kocsi hátulját csillámos felirattal, amin ez
állt: Most házasodtunk… újra. Izgatottan vártam, hogy
megmutassam, mi van az autóban.
– Ez tökéletes. Vezessek, Mrs. Bateman?
– Igen. Azt hiszem, szeretném mindenféle zavaró tényező nélkül
bámulni a jóképű férjemet.
Amikor beszálltunk, széles mosoly terült szét az arcán, amint
meglátta a műszerfalat.
– Obama! Ennyi éven át megtartottad?
– El kell mesélnem egy történetet. Amikor Temeculába érkeztem,
és elcseréltem a BMW-t, benne hagytam a babát. A kereskedés
eladója szaladt utánam, ő kérdezte, hogy nem akarom-e magammal
vinni. Mondtam neki, hogy tartsa meg. Próbáltam megszabadulni
minden fizikai dologtól, ami rád emlékeztet, mert az elvesztésed
szörnyen fájt. A szívembe loptad magad, és nem akart elmúlni, ezért
mindent elkövettem, hogy minden más emléket eltüntessek. Néhány
héttel később egy benzinkútnál parkoltam. Egy tizenkét év körüli fiú
várt a mellettem lévő autóban, hogy az apja kijöjjön a kisboltból.
Észrevettem a műszerfalon lévő bábut. Egyszerűen nem tudtam
elhinni. Tudtam, hogy a miénk. Megkérdeztem a fiút, honnan
szerezte. Azt mondta, az apjától kapta. Kiderült, hogy az apja a
kereskedésben dolgozott. Nem tudtam, mit jelent, de valahogy úgy
éreztem, hogy ez egy jel, hogy nem szabad elengednem téged.
Megkérdeztem tőle, mennyit kér érte, hogy visszaadja. Tíz dolcsit
kért, de én bármennyit kifizettem volna. Aznap teljesen ki voltam
borulva. Bár kényszerítettem magam, hogy továbblépjek, amikor újra
felbukkantál, visszagondoltam a figurára, és tudtam, hogy az
univerzum akarta üzenni, hogy várjak rád, és ne adjam fel.
Könnyek kezdtek hullani a szememből, ahogy rájöttem, milyen
szerencsés vagyok, hogy visszakaptam őt. És még annyi mást is.
 – Ez a történet elképesztő, Hercegnő. – Chance végigsimított az
arcomon a szememből potyogó könnyek útján. – Köszönöm, hogy
adtál nekem egy második esélyt! – Lehajolt, és megcsókolta az öt
hónapos pocakomat, ami kidudorodott a mell alatt húzott ruhám
csipkés anyagából. A kisfiút az apukájáról neveztük el.
Ő az én második Chance-em.
Chance a hasamon tartotta a fejét. Végigsimítottam az ujjaimmal a
haján.
– Ez így fair. Én is adtam neked egy második esélyt, és te is adtál
nekem egyet.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Köszönjük az összes csodálatos bloggernek, akik segítettek az első
együttműködésünk hírét terjeszteni. Örökké hálásak leszünk a
kemény munkáért, amivel mindennap új olvasókat szereztetek
nekünk.
Julie-nak – te vagy a mi előolvasónk. Köszönjük, hogy időnként
elviselted a butaságainkat ezzel a projekttel kapcsolatban!
Dallisonnak és Kimnek – köszönjük, hogy a részletekre is
odafigyeltetek, hogy Chance szép és érthető legyen a nyilvánosság
számára.
Lunának – te biztosítottad, hogy Chance a lehető legjobb ausztrál
legyen. Alig várjuk, hogy meglássuk, milyen kecskés dolgokkal állsz
elő!
Lisának – a megjelenési turné megszervezéséért és minden
támogatásodért!
Letitiának – minden borítód király, de ez a kedvencünk! Köszönjük,
hogy tökéletesre csiszoltad!
Ügynökeinknek, Kimberly Browernek és Mark Gottliebnek – a
kemény munkátokért, és előre is köszönjük a szerepeteket abban,
hogy a Cocky Bastard vászonra kerüljön. (Álmodozhatunk, nem
igaz?)
Olvasóinknak – köszönjük, hogy lehetővé tettétek számunkra,
hogy Chance és Aubrey társaságában utazhassunk, és köszönjük a
folyamatos támogatásotokat és lelkesedéseteket a könyveink iránt!
Nélkületek semmik lennénk!

Sok szeretettel:
Penelope & Vi
 Tartalom
I. RÉSZ – Aubrey
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
II. RÉSZ – Chance
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
EPILÓGUS
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS