Rajongói fordítás

Fordította:
Burning Rebels

Lektor és korrektúra: Tony

2022
 Fülszöveg:

Boldogság Bora Borán…

Kline és Georgia Brooks friss házasok, és készen állnak egy életre szóló
nászútra.
A Csendes-óceán déli részén található luxus, privát, víz feletti
bungalójuk tökéletes környezet a szórakozáshoz, a napfény és a szexisség
pedig megkívánja, hogy megmártózzanak a kristálytiszta vízben.
De a házasság többet jelent, és Kline-nak és Georgiának talán
másképpen kell kezelnie a forróságot.
New Yorkban sem normális a helyzet…
Thatcher Kelly szereti a vad nőket, Cassie Phillips pedig éppen annyira
vad, amennyire kell. Rakd őket össze, és kész a káosz.
A macskaszitterkedés kötelezettségei miatt Cassnek és Thatchnek meg
kell találniuk a módját, hogy helyrehozzák a hibáikat – és át kell gázolniuk
a szexuális feszültség sűrű felhőjén, amely megtölti a szobát, amikor együtt
vannak.
Ellen tudnak állni?
És ami fontosabb, Walterrel minden rendben lesz?
 1. fejezet

New York, április 20., csütörtök, kora reggel

Fordította: Hannah

Georgia: Jó éjt Bora Boráról!

Ó, Georgia. Az én szép, édes, vicces, friss házas, jelenleg baromira

idegesítő legjobb barátom.
A kedves üzenete tartalmazott egy fotót is, amelyen ő és a dögös férje
ejtőznek a trópusi napsütésben, egy magánpartszakaszon Bora Borán.
Nem több mint három napja tart a nászútjuk, és már kaptam tizenöt
émelyítően boldog üzenetet.

Én: Egy. Seggfej. Vagy. Még egy fotó rólad és Nagy Pöcsről a
tengerparton, és elviszem Waltert a Humane Societyhoz.

Georgia: Kitagadlak, ha baszakodsz a macskámmal.

Én: A macskád a Sátán. Komolyan. Azt hiszem az ördög

született újra benne. Gonosz.
 Mondtam már, hogy amíg Georgia és Kline a mézeshetükön vannak,
engem illett a felelősség, hogy vigyázzak Walterre? És nem olyan lazán,
mint egy maffiózó. Georgie tényleg azt akarta, hogy gondoskodjak a
jólétéről. Nos, Thatch és én kaptuk ezt a feladatot, de én voltam a
lakásukban, hogy a seggfej macskájukkal töltsem az időmet.
Georgia talán azt hitte, hogy egy nagy cukorborsó, de az a macska épp az
ellenkezője – egy nagy macskaszerű pöcs. Annak a dögnek az volt az
életcélja, hogy pokollá tegye mindenki más életét. És ezt gyakran tette.
Eddig, negyvennyolc óra leforgása alatt, belepisilt a kedvenc pár
Chunksomba, és nagylelkű ajándékként szart – igen, a tényleges macska
szart – hagyott az utazótáskámba.
Ami megmagyarázta, miért ácsorgok kilógó mellekkel, csak a
tangámban Georgia gardróbjában turkálva. Frissen zuhanyozva, találnom
kellett valamit, amit felvegyek, és aminek nem volt macskaürülék szaga.
– Kösz szépen, szarházi – mondtam hangosan, egyenesen Walterre
nézve, aki jelenleg Georgia és Kline ágyán heverészett magát nyalogatva.
– Szép. Igazán elegáns, Diófej.
Ő csak bámult rám irritáltan, ugyanakkor teljesen közömbösen.
Gondolom így nézel ki, ha a napodnak tizenöt óráját azzal töltöd el, hogy a
saját segglyukadat nyalogatod. Szolid tíz másodpercig nézett, egyetlen
pislogás nélkül, aztán kisétált a szobából, cicamancsok tipegtek végig a
keményfa padlón. Nem tudtam megmondani a pontos okát, de minden
mozgása azt sugallta, hogy baszódj meg.
– Igen, sétálj el, haver! Menj a picsába! – kiáltottam utána, miközben a
telefonom a gardróbban lévő komód tetején rezgett.

Georgia: Nem gonosz! Csak kissé bizonytalan az

idegenekkel. Meg fog kedvelni.
 Én: Óóóóó… szóval mikor belepisilt a cipőmbe, akkor csak
,,bizonytalankodott’’ velem? Vagy ,,kezdett megkedvelni’’?

Georgia: Még huszonnégy óra, és ti ketten legjobb barátok

lesztek. Ígérem.

Én: Beleszart a poggyászomba, Georibanc. Ez azt jelenti,

hogy az ígéreteid semmit sem jelentenek. Remélem nem
haragszol, ha körülnézek a szekrényedben. Mert azt csinálom.

Georgia: Bármit felvehetsz, kivéve a kedvenc LuLaRoe

leggingsemet.

Az ördögbe, túlságosan megkönnyíti a dolgom. Úgy tűnik a mai nap

hot-dogos cicanadrágot fogok felvenni.
Tudomásom szerint, a cicanadrág egy belső vicc a Kline nadrágjában
levő hosszú csomagról, de mindegy. Magamévá teszem azt a sztreccs
nadrágot. A pokolba, még az is lehet, hogy lezserül megejtek egy 100
kilométeres kocogást a Central Parkban, hogy biztos nyomot hagyjon
benne a hátsóm.
Undorító? Határozottan.
De szükséges feleleveníteni, hogy a macskája cicaalomként használta
a személyes cuccaimat?
Ott a pont.

Georgia: Várj. Miért vittél poggyászt a lakásomra?

Én: Mert a Seggfejre vigyázok.

 Georgia: Ez nem válasz a kérdésemre. Arra kértünk, hogy
csak nézz be hozzá, és etesd meg naponta kétszer, nem pedig
arra, hogy költözz be.

Én: Igen, de az én lakásomban nem tudok kutakodni a

perverz szex dobozodban.

Így teszteltem Georgia blöffjét. Fogalmam sem volt arról, hogy van-e
incsi-fincsi kincsesládája, de nagyon kíváncsi voltam. Kissé mindig
visszafogott volt, ha szexről volt szó. Úgy értem, szűz volt, amíg be nem
engedte Nagy Pöcsöt. Ami őszintén baromira meglepett. Amikor Kline-nak
adta szüzességét, tudtam, hogy a pasi állandó szereplő lesz az életében.
Phoebe Buffay-t idézve: „Kline Brooks volt Georgie kibaszott homárja.”
Oké a káromkodást én tettem hozzá. A homár rész a Jóbarátokból.
Mondani sem kell, hogy kapcsolatunkban én voltam az, aki mindent
megosztott. Georgia elejétől fogva tartotta magát a nem fecsegek
szerephez. És nem tagadhattam, mennyire élveztem feszegetni a határait,
és hogy zavarba hozzam.

Georgia: Cassfej, NEHOGY keresgélj a cuccaim közt.

Én: De ez a vibrátor olyan jól néz ki. És a szájpecek? A

francba G, nem tudtam, hogy benne vagy ilyenekben. Le
vagyok nyűgözve. Kline farka jól áll neked.

Georgia: Fogd. Be. Befejeztem ezt a beszélgetést.

Szent szűzanyám. A legjobb barátnőmnek egy rakás szex játéka van

valahol a lakásban, és én meg fogom azt találni.
 Én: Vicceltem. De most már nem. ,,Megszabadulni Diófejtől’’
küldetés eltörölve. Új küldetés: Megtalálni Georgia perverz
dobozát. Olyan büszke vagyok rád.

Georgia: Üdvözlet Bora Boráról, seggfej!

És a csatolmányban? Egy kedves fotó, amin Georgia bemutat a középső

ujjával, egy elhagyatott partszakaszon állva, mögötte pedig a csillogó víz és
a kibaszott, sugárzó, jóképű férje.

Én: Egy kérdés mielőtt megkezdem a szerkényed

felkutatását. Kitisztítod minden egyes használat után a
műbrokis zsákocskát? Mert ha nem, venned kell egy doboz
magnumot hazafelé. Nincs gumikesztyűm, egy ilyen pedig nem
elég az egész kezemre.

Georgia: Már megnézted Kline éjjeliszekrényét?

Én: Jajj, ne csináld már. Az az első hely, ahova MINDIG

benézek. Kline tényleg kitölti az egész magnumot? Mert, ha
igen, meg vagyok győződve, hogy a farka egy mitikus
unikornis.

Georgia: Nem beszélgetek veled a férjem péniszéről.

Én: Haha! Konkrétan hallom, hogy úgy mondod ki a pénisz

szól mint egy tanárnő: ,,Pééééé-nisz’’.
 Georgia: Amint hazaértem a nászútról, kitagadlak.

Én: Csak ne feledkezz meg tejet venni hazafelé. Majdnem

elfogyott.

Georgia: Ha már otthon érzed magad. A házirend: NINCS

szex az ágyamban.

Én: Jól van, de ez a szabály mostantól érvényes, ugye? A

tegnapi nap nem számít.

Ne aggódj. Nem vagyok annyira dilis. Nem használom személyes

kuplerájnak a legjobb barátnőm ágyát. De túl vicces, hogy ezt ne
ültessem el a fejében.

Georgia: MOSD KI AZ ÁGYNEMŰMET.

Én: Szeretlek, Georibanc. Menj, élvezd ki a mézesheteket, és

lovagold meg Kline pééé-niszét a naplementében. Úgy
vigyázok itt mindenre, mintha az enyém lenne.

Georgia: Ugh. Én is szeretlek, Cassfej. Helyettesíts mindent,

amit tönkreteszel.

Esküszöm, túl könnyű felbosszantani a legjobb barátnőmet.

Valószínűleg nem kellene ennyire jól szórakozni rajta, de ez van. Senki
nincs, aki ennyire imádnivaló ha zavarba jön, mint ő. És nem én voltam az
egyedüli, aki ezt észrevette. Kline gyakran kihasználta ezt. Ez volt az egyik
oka annak, hogy szerettem. Néha jobban ismerte Georgiát, mint ő saját
magát, és tisztelte is őt, becsben tartotta, és úgy bánt vele mint egy
hercegnővel – teljesítve az összes követelményt ahhoz, hogy elkerülje az
általam végzett nemi szervi megcsonkítást.
Mivel egyedül voltam, és semmi nem volt szórakoztatóbb, mint
melltartó nélkül járkálni, abbahagytam a ruha keresést, és betettem a
telefonomat a hangszóró dokkolóba. Amint beállítottam a lejátszási
listámat, itt volt az ideje, hogy átkutassam a helyet, mint egy különleges
FBI ügynök.
Rhianna ,,pimaszsága’’ teljesen átjött, visszhangzott az egész lakásban,
és tökéletes löketet adott a felfedezői szellemiségemnek.
,,Imádom mikor megeszed’’ énekeltem, és riszáltam a csípőmet a
csábító ritmusra Georgia szekrénye felé tartva.
És aztán perifériás látásomban megpillantottam egy magas alak
sziluettjét az ajtóban.
– Áááá! – ordítottam. – A kurva anyját!
 2. fejezet

Fordította: Niky

Bassza meg
Úgy értem, basszus.
Nem.
Cicibasszus.
– Hellóóó? – Cassie tökéletes, súlyos melle mondta ezt, miközben ide-
oda hintálózott, fedetlenül, nem gátolta ruha vagy melltartó. – Hé, faszfej!
– kiabálta. – Perverz vagy, vagy csak hülye? A normális ideje annak, hogy
valakit kéretlenül megbámulj, negyvenöt másodperccel ezelőtt lejárt.
Istenem, nem csak a mérete és az alakja volt tökéletes, de kurvára okos
is volt. Teljes mondatokban beszélt, meg ilyen szarságok. Ez volt a
legtehetségesebb mell, amivel valaha is találkoztam. Kicsit izgatottnak
tűnt, de biztos voltam benne, hogy ez csak a fülemben zúgó vér
mellékhatása volt.
– Jaj! – rándultam össze, amikor Cassie megragadta a mellbimbómat a
ruhám anyagán keresztül, és megforgatta. – Jézusom! Mi a fasz van?
– Mi a fasz van? Megmondom én neked, mi a fasz van. Az elmúlt két
percben a mellemet bámultad!
Figyeltem, ahogy mozog a szája, sőt hallottam is a szavakat, de nem
tudtam nem észrevenni, hogy még mindig ott lóg, fedetlenül, a maga
teljességében, a tökéletes, krémes, rózsaszínű csúcsos dicsőségében.
Amikor újra felém lendült a lökéseivel, visszatereltem a tekintetemet a
vadítóan gyönyörű arcára.
– Nézd, sajnálom. De kint van, és tökéletes, és kibaszottul beszélt
hozzám.
Egyik kezemet a nadrágomban fékezhetetlenül duzzadó farkamra
szorítottam. Ő válaszul felvonta a szemöldökét.
Munkába menet elhatároztam, hogy teszek a macskáért, megnézem,
hátha kell ördögűzőt rendelnem, vagy ilyesmi, de nem számítottam cicire.
A farkam pedig végképp nem számított arra, hogy ilyen tökéletes lesz. De
először is, reggel, mint most is, nem csoda, hogy nem tudtam uralkodni a
merevedésemen.
– A mellem nem beszél. – Hátat fordított, és elég keményen néztem őt,
hogy a tekintetem majdnem átfúrta magát a másik oldalra. Hangját a még
mindig szóló zene kissé tompította. – Ugrál, és tökéletesen körbeér egy
méltó farkat, de nem beszél.
– Nem hiszek neked – érveltem. – Beszélt hozzám, és én ezt a valóságot
fogom a sírba vinni.
– Fejben el vagy baszva, ugye tudod? – kérdezte, miközben megállás
nélkül átsétált a szobán Kline szekrényéhez, és kihúzta. A fény felgyulladt,
megvilágítva a teret, és ő lehajolt, felemelve a csupasz fenekét, és elkezdett
kotorászni.
– Mit csinálsz? – kérdeztem, miközben a farkam tövét erősen
megszorítottam, hogy megpróbáljam visszafogni belőle a túlbuzgó életet.
– Georgie Nagypöcs perverz dobozát keresem – volt az elmotyogott
válasz.
Elfordultam, és átmentem a szobán, alig vártam, hogy valami enyhülést
találjak.
 – Ó. Az ágy alatt van – mondtam, miközben szorosan behunytam a
szemem, és leroskadtam.
Keményen és fájdalmasan, a farkam átvette a hatalmat, és abszolút nem
volt remény a megoldásra, amíg abba nem hagytam hibátlan bőrének
nézését.
– Ó, a francba – visított fel. A hang, ahogy felém szaladt, adott egy
mentális képet a mozgásban lévő testéről, ami valószínűleg a legnagyobb
próbatétel lesz, amit a szemem valaha is kapott, vagy kapni fog.
Megdermedve maradtam, kezemet összekulcsolva a könnyen
manipulálható farkamon, és a szemem szorosan le volt hunyva.
– Hogy a fenébe találtad meg ezt előttem? – panaszkodott alattam, az
ágy kissé megremegett az erőfeszítéstől, ahogy kihúzta a doboznyi fallikus
kincset.
– Hónapokkal ezelőtt találtam meg ezt a szart, úgy két nappal azután,
hogy összeköltöztek.
Kihúzta a dobozt, az ágyra dobta, közvetlenül a fejem mellé, és a teste
követte közvetlenül a csípőm mellé. Az érzésre, hogy a bőre a kezemhez ér,
a szemem feladta a harcot, és gyorsabban kipattantak, mint a dobozból
kiugró bohóc.
– Te jó ég! – kiáltottam, amikor visszatért a látásom. Négykézláb térdelt,
a fejem mellett lévő halom farkat és vibrátort kutatva, és a meztelen mellei
alig tíz centire voltak az ajkaimtól. – Halott vagyok? – suttogtam,
bámultam a rózsaszínű mellbimbót, és megnyaltam az ajkamat.
Ez a mennyország vagy a pokol?
A kezem nem cáfolta meg magát, kinyúlt, hogy megvizsgálja a fekvését.
Amikor a puha, telt, kibaszottul tökéletes húsú melle találkozott a mohó
tenyeremmel, felsikoltott, és először a kezemre, majd az arcomra csapott.
– Aú! – nyögtem fel, mielőtt megerősítettem: – A pokolba!
Határozottan a pokol.
 – Mit csinálsz? – csattant fel. – Megnézheted, de sokkal többet kell
tenned, hogy kiérdemeld az érintés jogát.
Gondolatban összeszorítottam az ajkaimat. – Megtehetném...
– Ma nem, te seggfej! – kiabálta. – Gyere, segíts elpakolni ezt a kupit.
Döbbenetemben nem tudtam mást tenni, mint amit kért, megérintettem
a legjobb barátom dolgait – olyan dolgokat, amikhez esküszöm, hogy
másképp soha nem nyúlnék –, és teljesen lemondtam arról, hogy időben
menjek dolgozni, vagy bármi másról, amit aznap el kellett volna végeznem.

És igen, biztos vagyok benne, hogy normális esetben nem nyúlnék

hozzájuk. Nézni, persze. Megérinteni nem.

Cassie otthagyott, hogy befejezzem, és átment a szobán Georgie

komódjához, a tekintetem pedig követte őt. Ő volt az egyik legdögösebb nő,
akit valaha láttam, és az első, aki meztelenül ugyanolyan magabiztosan állt
előttem, mintha fel lenne öltözve. Nem tudtam, hol találta meg ezt a fajta
önbizalmat, és nem is akartam megkérdezni. Az első szabály egy ruha
nélküli nővel való bánásmódban, hogy soha ne kérdezz tőle semmit, ami
miatt meggondolja magát.
Becsúsztattam a dobozt az ágy alá, miközben ő egy szűk pólót csúsztatott
a fejére, melltartó nélkül, és felvette a legnevetségesebbnek tűnő leggingset,
amit valaha láttam.
– Kibaszott hot dogok vannak azon a nadrágon?
– Igen – mondta, majd szembefordult velem, és egy hanyag lófarokba
ráncigálta az őrült haját. Ahogy a mellbimbói átlátszódottak a vékony
pamutszöveten, rájöttem, hogy senkit sem érdekel, mi van alul.
A folyosó felé fordult, és szó nélkül kilépett a szobából, én meg követtem.
Ezen a ponton már egy vulkánba is követtem volna.
És igen, teljesen tisztában vagyok vele, hogy ez a fajta vak izgalom lesz
az én bukásom.

– Hé, Walnuts! – kiáltotta, amikor beértünk a nappaliba, feltűnő kék

szemével átkutatta a teret. Olyan élénk volt, hogy szinte erőszakosnak tűnt,
és minden egyes alkalommal megütött, ahogy feléd fordult. A kontraszt a
krémfehér bőre és a haja gazdag csokoládé színe között megdöbbentő volt.
Mintha Isten a humoránál lett volna, amikor megalkotta őt, és
összeillesztette mindazt, ami nem illett volna össze, de amikor elkészült
– a csodálatos vadságának ragyogása felragyogott az égig. Isten vicces
kedvében volt.
– Hé! Walnuts! – kiáltotta újra. – Hozzád beszélek, te pöcsmacska! Kész
a kaja!
Összevont szemöldökkel fordult felém, és az egyszerű gesztus elég volt
ahhoz, hogy kitörjek a kábulatból.
Csatlakoztam a kereséshez, vég nélkül pásztázva a szobát, és sajnos, a
tekintetem a nyitott lakásajtón landolt, ugyanakkor, amikor Cassie-é is.
A francba!
– Te idióta! – kiáltotta, az ajtóhoz rohant, és kilőtte a seggét a folyosóra.
A sarkában voltam, és a lépcsőház ajtaja előtt megállítottam,
megpördítettem, hogy szembe forduljon velem.
Amikor bejöttem, és meghallottam a zenét, nem gondoltam másra, csak
arra, hogy megtaláljam a forrást. Nem voltam hozzászokva, hogy
háziállatom van, így az ajtók bezárása nem volt természetes. Valószínűleg
most már az lenne.
– Elvesztetted Waltert! – kiáltotta azonnal.
– Ezt nem tudhatod – érveltem. – Lehet, hogy még mindig a lakásban
van valahol.
– Nincs ott! Az a kis seggnyaló egy csomó hülyeséget csinál, de nem
hagyja ki az etetési időt. Ha segítettél volna egyáltalán etetni, ezt tudnád!
 – Cass, nyugodj meg!
– Nem fogok megnyugodni! – visította.
Kinyújtottam a kezem, hogy megnyugtatóan a karjára tegyem, amikor
egy másik lakó lépett ki a szomszédos lakásból.
A konzervatív nő illedelmesen ráncolta az orrát Cassie ruháján, és rám
kapta a szemét. – Ez a sok kiabálás. Azt hittem, hogy ebben az épületben
jobban kézben tartják az osztályokat.
Cass lendületesen megfordult, oldalra billentette a fejét, és egyenesen a
tettes arcába meredt. – Holly Holmként rúgom szét a segged!
Tettre készen ugrottam, átkaroltam, elcsípve a folyamat során.
Szemeivel égetett, én pedig igyekeztem nem mosolyogni, de ahogy
visszafordultam a még mindig nyitott lakásajtó felé, Walter szaladt ki
onnan, villámgyorsan befordult a sarkon. Elengedve Casst, utána mentem,
olyan kevés lépéssel, amennyire csak óriási lábaim engedték, de amikor
befordultam a kanyarba egy bajuszszál vagy hajszál sem maradt.
Á, bassza meg!
A pöcs macska nem tűnt el eddig, de most már kurvára biztos, hogy
lelépett.
 3. fejezet

Bora Bora, április 20., csütörtök reggel

Fordította: Sienna

Az éjjeliszekrényen lévő órára pillantva láttam, hogy reggel hét óra van;
vörösen és ragyogva világított. A belső órám még mindig a keleti parti idő
szerint járt, és az elmúlt három napban olyan rossz szokásom lett, hogy
szunyókáltam egyet délutánonként. Az óceán hangjai szűrődtek be a
nyitott teraszajtókon, meleg szellő söpört végig a szobán, megtöltve a sós
víz és a homok illatával.
Marhára boldog voltam. Alaposan megkettyintett. Boldogan kielégült.
Kétségtelenül mind igaz volt.
Az egyedüli ok mellettem feküdt, kiterülve, a puha, fehér lepedők alig
takarták el kívánatos meztelen alakját. Kline mélyen aludt, haja
felborzolódva, apró vigyor terült szét az arcán. A harmadik kör után ájult
így el – vagy az már a negyedik volt? – és ez a kis elismerés nyilvánítás az
elmúlt órában sértetlen maradt. Mivel a negyedik kör egy orális kísérlet
volt arra, hogy megmutassam neki, mennyire szeretem, azt mondanám a
szexi vigyora a számnak köszönhető. Három napja voltunk nászúton, és
még mindig meg kellett csípnem magam, hogy elhiggyem, ez a valóság.
Hogy ő – a jóképű, sármos, tagadhatatlanul romantikus férjem – igazi.
Még másfél hetünk volt hátra a nyaralásból, hogy kiélvezzük Bora Bora
magányát, de már a gondolattól rosszul éreztem magam, hogy elhagyom
ezt a trópusi mennyországot és hazatérek.
Felkaptam a telefonomat az éjjeli szekrényről, és végiglapoztam számos
e-mailt. Az egyik a főnökömtől, Kline jó barátjától Westől érkezett, és
mielőbbi választ sürgetett.

Címzett: Georgia.Brooks@Mavericks.com
Feladó: Wes.Lancaster@Maverick.com

Georgia!

Remélem élvezitek a nászutatokat Kline-nal. Ha el tudsz néhány percre

szakadni a férjedtől, örökre az adósod lennék, ha vetnél egy pillantást erre
a szerződére. Ha nagyon búskomor, küld csak hozzám. Nagyon kíváncsi
vagyok a véleményedre, mielőtt megkötnénk a szerződést.

Wes Lancaster
elnök- és vezérigazgató
New York Mavericks
Nemzeti Labdarúgó Liga

A szóban forgó szerződés egy sportital kampányáról szólt. Nem

tagadhatom, hogy az ital íze olyan, mint a benzin, de a VITAsteel márka
népszerűsége az elmúlt három évben nőtt, és a sportiparban is nagy
hírnevet szerzett magának. Világszerte hivatásos sportolók kezüket-
lábukat törnék, hogy bebocsátás nyerjenek ide. És annak ellenére, hogy a
Mavericks tavaly kiesett az első körben a rájátszásból, néhányakat
megleptem, hogy a VITAsteelnek olyan szerződést javasoltam, amely
magába foglalja az irányítókat és támadó sorunkat.
Látják? Kezdem megérteni a futball nyelvét. Természetesen, továbbra is
minden játékosunkat becéztem, de ezt senkinek sem kell tudnia.
Átolvastam a szerződést, és gyorsan küldtem Wesnek egy e-mailt,
amelyben kiemeltem azokat a részeket, amelyek nem tetszettek benne. Az
ajánlat jó volt, de lehetne jobb is. Az üzleti élet első szabálya: mindig állj
készen a tárgyalásra, és soha ne fogadd el az első ajánlatot, amit ajánlanak.
Ezt az üzlethez értő férjem tanította. Figyelembe véve, hogy a nászutam
során e-maileket kaptam a főnökömtől, azt mondanám, hogy a munka egy
kicsit intenzívebbé vált. A New York Mavericks a marketing-átalakítás és
a márkaváltás kellős közepén volt, és mivel én vezettem ezt az őrült
vállalkozást, a munkám többet követelne heti negyven óránál. Éjszakába
nyúló esték, több liter kávé, törzsutas mérföldek töltik majd ki a jövőmet.
Volt egy olyan érzésem, hogy Kline ezt nem könnyen fogja lenyelni.
A férjem túlságosan is megértő, de megszokta, hogy a kapcsolaunk
kezdetétől mellette voltam az irodában, és még így is, hogy elvállaltam a
munkát a Mavericksnél, sikerült megtalálnunk az arany középutat a
munkaóráim vonatkozásában. Nagyon igyekezett, hogy ötkor elhagyja az
irodát, és én is így tettem. De a leterheltségem vagy a tízszeresére nőtt. Ki
akar ilyen híreket hallani az újdonsült feleségétől?
És ha őszinte akarok lenni, attól sem voltam elragadtatva, hogy
kevesebb időt töltsek vele. Valójában utáltam. De a karrierem is fontos a
számomra. A vágy, hogy kikövezzem a saját utamat, mélyről fakad.
Akartam, nem, szükségem volt arra, hogy elérjem a magam elé kitűzött
célokat.
A megfelelő egyensúly megtalálása és komoly egyetértés a férjem
részéről, kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy egyikünk se őrüljön meg.
Szóba került már közöttünk a hamarosan-megterhelő időbeosztásom és
az idegenbeli meccsekre való utazás a csapattal, de az esküvői őrülettel a
nyakunkban soha nem volt lehetőségünk leülni és megbeszélni az egészet.
Majd eljön ez a beszélgetés, de most ebben a tökéletes pillanatban más
dolgok kerülnek az első helyre. Nagyfarkú dolgok.
Mielőtt belemerülnék Kline-nal a dolgokba, az órára pillantottam, és
mivel tudtam, hogy New York-ban hat órával később van, küldtem egy
gyors sms-t Cassnek.

Én: Hogy van Walter?

Cassie: Szuperül! Eszik, tojik, pisil, és csinálja a szokásos

macskás dolgait a lakásban.

Nem erre a válaszra számítottam. Valami olyasmire inkább, mint

például: „Egy kibaszott seggfej, de még mindig él.” Talán végre
összebarátkoztak Cass-szel.

Cassie: Meg kell mondanom, hogy az ágyad alatt

elraktározott perverz szex játékok mennyisége már ŐRÜLT. Az
Én Georibancom határozottan zászlót bontott.

Uhh. Azon vacilláltam, hogy elmondjam-e neki az igazat az ágyunk alatti

dobozzal kapcsolatban. Mindegyik nagylelkű és kétségtelenül furcsa
ajándék volt az anyám részéről. Miután eljegyeztük egymást, Kline és én
rendszeresen kapunk vadonatúj játékokat dr. Savannah Cummingstól. Az
én őrült anyám meg volt győződve arról, hogy együtt kell felfedeznünk a
szexualitásunkat mindenféle lehetséges módon. Anális gyöngyök,
szájpeckek, 30 cm hosszú dildók, amit elnevezel és ezt mind hozzánk
szállították ki.
Thatch megtalálta a dobozt, miközben segített nekünk beköltözni, és
Istenre esküszöm, hogy soha nem fogja elfelejteni. A fenébe is még mindig
véletlenszerűen küld szöveges üzeneteket, megkérdezve benne, hogy a
munkahelyemen viselek-e Ben Wa golyókat.
Anyám nem értette, hogy nincs szükségem több ezer perverz szex
játékokra, mióta Kline-nal vagyok. Egy vibrátor nem ér fel az ő Szexuális
képességek terén szerzett doktori fokozatához. Valójában azt javasoltam
neki egyszer szex után, hogy tartson tanfolyamot az New York-i Egyetemen.
Nevetett, de én komolyan gondoltam. Manhattan női lakosságának
szüksége volt rá. Sokszor szóba hoztam, de nem kapott utána. Azt mondta,
hogy pontosan egy punci boldoggá tétele volt az ő feladata és az a pozíció
teljesen betöltött.

És igen egyetértek. Szerencsés egy picsa vagyok. Ne aggódj, naponta

legalább százszor emlékeztetem magam erre a tényre.

Kline egy kicsit megmozdult álmában, egyik karjával átnyúlt az ágyon,

és azonnal megállt, amint találkozott a csípőm bőrével. Egy pillanatra csak
magamba szívtam a látványát. A kócos hajával és a néhány napos
borostávalaz arcán, a férjem olyan átkozottul szexi volt, hogy alig bírtam
magammal. Az elmúlt néhány napban nem csináltunk mást, csak
egymásba feledkeztünk. A szex intenzív, őrült és hihetetlenül hedonista
volt. És gondoskodom erről, hogy így is folytatódjon a nászutunk alatt.
Letettem a telefonomat az éjjeliszekrényre, és úgy döntöttem, ideje a
férjemet felkelteni. Emlékeztem egy tegnapi beszélgetésünkre Kline-nal,
miközben a napon feküdtünk, és úgy döntöttem, hogy viszonzom a
szívességet, mint mikor meztelenül fürödtünk és sztriptízt adott nekem.
Finoman, nehogy felébresszem, kicsúsztam a karja alól, és végigmentem a
bungalónk tágas hálószobáján. Felvettem az egyetlen fekete magas sarkú
cipőt, amit magammal hoztam, rövid selyem köntösömet a testem köré
csavartam és lazán megkötöttem a derekamnál. Amikor Zayn „Pillowtalk”
című száma szólt a Bose hangrendszer hangszóróiból, felhangosítottam, a
csábító zene üteme elnyomta az óceán hullámait. Az ágy felé fordulva
vártam, hogy a férjem felébredjen szépítő csipkerózsika álmából.
Szemhéjja megrebbent, álmos kék tekintete találkozott az enyémmel, és
megdörzsölte az arcát, lassan felült és nekitámaszkodott a fejtámlának.
A lepedő lecsúszott a csípőjéről, és máris lenyűgöző erekciót villantott,
de még nem a teljes nagyságában, bár tudtam, hogy hamarosan meglesz
az is.
– Baby? – kérdezte kissé zavartan, de minden egyes pillantásával egyre
keményebb lett.
– Jó reggelt! – mondtam, és lassan mozgattam a csípőmet a zene
ütemére.
Oldalra döntötte a fejét és egyszerre nézett szórakozottan és vággyal teli.
– Ne is törődj velem – ugrattam hátat fordítva neki, és kioldottam a
köntösöm övét. A selyem egy kicsit lecsúszott, szabadon hagyva a vállamat.
Kacsintva pillantottam vissza. – Csak egy kicsit táncolni volt kedvem.
Visszaaludhatsz, ha akarsz.
A fejét csóválva kuncogott. – Nem köszönöm. Azt hiszem, ébren
maradok. – A feje mögé rakott néhány párnát, és felült, egy kicsit felhúzta
a térdét, hogy az erekciója kiemelkedjen. – Igen, csak fekszem itt és
élvezem, ahogy a feleségem gúnyolódik velem a buja fenekével.
– Akarod, hogy tovább táncoljak? – kérdeztem megfordulva, és
összefogtam a köntösömet, de még mindig a túlfűtött zene ütemére
mozogva.
– A fenébe is, igen. Csináld tovább. – Kline bólintott, és lassan simogatta
magát, miközben engem figyelt. – De enged le a köntöst, Benny.
Istenem de melegem volt. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy
folytassam a táncot, és ne másszak rá rögtön.
– Türelem, férjem. – Megráztam a fejem, és a mutató ujjammal intettem
felé. Elvigyorodott és előre ugrott, hogy leüljön az ágy szélére, és egy
„csalogató” ujjmozdulattal intett.
– Gyere ide azzal a gyönyörű testeddel.
– Terveid vannak velem, baby? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
– Ó, édes Benny. Tudod, hogy tudod erre a választ.
A szemeiben megbúvó tűztől az egész testemet elöntötte a pír. Nem
tehettem róla; ennek a férfinak még mindig megvolt az ereje, hogy
beindítson egyetlen szexi pillantásával. Elindultam az ágy felé,
mozdulataim még mindig a zene ütemét követték. Amikor már előtte
voltam, magas sarkú cipőmmel a térde mellé tettem. A köntös szétnyílt a
csípőmön, felfedve meztelenségemet, és hogy mennyire vágytam rá.
– Basszus, baby. – A szemei elepedtek értem. Kezét a csípőmre szorítva
magához húzott, feje a derekam felé közeledett, nyelve kinyújtva, hogy
végignyalja a belső combomat. A csípőm feléje rándult, képtelen voltam
bármiféle ritmust is fenntartani. A szája mindig is az én vesztem lesz. Kline
kezeivel lelökte a vállamról a köntöst, az anyag végig csúszott a testemen,
és egy selyem halomba esett a padlóra. A szája a puncimhoz tapadt,
felnyögött, ajkai a buja bőrömön vibráltak.
– Így – suttogta, miközben a nyelvével a csiklómat izgatta. – Életem
hátralevő részében így akarok minden kibaszott reggel felébredni. – A
fejem hátraesett, és nyögés tört fel a torkomból, mikor belém hatolt az
ujjaival.
– Basszus, olyan nedves vagy.
– Igen – nyögtem ki, a csípőm a keze és a szája által diktált ütemre
mozgott.
– Azt hiszem, megeszem ezt a tökéletes, finom puncit reggelire, majd
megetetem a farkamat, amikor végeztem. Jól hangzik, baby?
– Istenem, igen.
Másodperceken belül már az ágyon feküdtem a hátamon, lábaim a
vállán, miközben Kline beváltotta az ígéretét. És istenem, de még milyen
jól csinálta. A Kline és Georgie nászutas-buborékja hivatalosan is a
kedvenc helyem lett a Földön.
 4. fejezet

Fordította: Rin

– Benny? – kérdeztem, miközben a zuhanyzástól nedves hajamba

túrtam, és végigsétáltam a bungaló világos fapadlóján.
Nem válaszolt rögtön, de bassza meg, én sem tettem volna. A hely két
szintes volt, extravagáns és jóval nagyobb, mint a mi manhattani lakásunk,
szóval meghallani egymást nem éppen könnyű dolog. Amikor a
szállodában meghallották a nevemet, és azt, hogy ez lesz a nászutunk,
ragaszkodtak hozzá, hogy valami különleges legyen.
És én ezzel egyetértettem.
Georgie a lehető legjobbat érdemelte, és nem mintha én nem tehettem
volna meg, hogy ezt megadjam neki.
Viszont őszintén reméltem, hogy rájöttek arra, hogy a
menyasszonyomat látni is szeretném a nászutunkon. Néha olyan érzésem
volt, mintha két órát azzal töltenék minden nap, hogy levadásszam őt.
– Georgie? – kiabáltam, ahogy lefelé sétáltam a lépcsőkön az első
emeletre.
Biztos voltam benne, hogy egyedül nem találom meg az óceánban, de a
privát medence teljesen tisztességes játék volt. A délelőttünk nem állt
másból csak dugásból és flörtölésből, és már alig vártam, hogy a nap többi
részét is ugyanígy töltsük el.
Megpróbáltam rábeszélni, hogy szeretkezésünk után együtt
zuhanyozzunk, de átvert a szempillái rebegtetésével és a duzzogó ajkaival.
Ez a nő kibaszottul birtokolt engem.
A lépcsők aljára leérve a helység egyik végéből a másikba néztem, majd
kisétáltam a hátsó teraszra, hogy megnézzem a medencét.
Semmi.
Amikor megfordultam, hogy visszamenjek, észrevettem őt, ahogy ott ült,
nyugágyát az árnyékos sarokban elrejtve, laptopjával az ölében.
Elfoglaltan és egy hétköznapi feladatba temetkezve, amit egyáltalán nem
kellett volna a nászutunkon csinálnia, és még csak észre sem vette, hogy
ott vagyok.
– Kicsim – szólítottam halkan, és a veranda alá sétáltam az árnyékba,
közvetlenül a látóterébe. Szemei lassan mozogtak, ahogy levette tekintetét
az oldalról, de amikor végre rám szegeződtek, majdnem kiestek a helyéről.
– Kline!
– Igen, bébi – mondtam mosolyogva. – Én vagyok.
– És ez a te…
– Nagy Pöcs Brooks. És megint igazad van, édesem.
– De hát kint vagyunk! Mi van, ha valaki meglát téged? – kérdezte
hitetlenkedve, és kétségbeesetten nézett körül az üres teraszunkon, majd
vissza rám.
– Úgy érted, az óceán közepén? – kérdeztem, és bungalónk egyetlen
olyan aspektusára mutattam rá, amelyet igazán értékeltem: a privát
szférára. A víz feletti bungalók hosszú sorának végén a mi medencénk
hátulja senkivel sem nézett szembe.
Oly kevés ember, és annyi természet. Ez volt a mi saját trópusi
paradicsomunk a világ végén.
– Nos, mi van, ha valaki kajakkal jön erre?
 Felvontam a szemöldököm, és közelebb sétáltam hozzá, hogy egyenesen
a szemébe nézzek.
– Ha nagyon aggódsz amiatt, hogy valaki meglátja, akkor tudom, hol
rejtheted el.
– Kline!
– Igen. Biztosan kimondod majd a nevemet.
– Csak be kell fejeznem ennek az e-mailnek a megválaszolását –
jelentette ki, de tekintete többször is a farkamra tévedt, ahol elidőzött.
Amikor összeszorította a lábát, nem tudtam neki ellenállni.
Egy centi, majd kettő, ahogy felcsúsztattam a kezemet a sípcsontja
selymesen sima bőrén és a térdén, majd a combja belső oldalát cirógattam.
Sima volt, csúszott az almás krém és izzadság keverékétől, és minden egyes
simítás arra késztetett, hogy egy másik édes helyet kóstoljak.
Szemei hatalmasra kerekedtek, elmerültek bennem és az örömben, amit
okoztam, miközben én minden erőmmel azon voltam, hogy a szabad
kezemet másra használjam, ne az apró bikini belsejébe való bejutásra.
De megtettem, egy csattanással lezártam a laptopját és elrántottam,
mielőtt még magához tért volna az izgalom okozta transzból.
– Ezt még be kell fejeznem!
– Játszanod kell velem – ellenkeztem, és a szemei összeszűkültek, ahogy
ezt mondtam. Lassan odahajoltam, és végigsimítottam ajkaimmal az
állkapcsa vonalán, mielőtt a fogaimmal a fülcimpáját kezdtem rágcsálni.
Elmosolyodott, kinézett az óceánra, és realizálta, hogy hol vagyunk és
pontosan mi is jár a fejemben.
– Oké. Játsszunk – egyezett bele csábítóan.
Beleharaptam az ajkamba, ahogy kinyújtotta a kezét, megragadta a
kemény és várakozó farkam, és a csípőjénél lévő vékony zsinór könnyedén
megadta magát, ahogy egyetlen egyszerű rántással kioldódott.
Megfordítottam és hagytam, hogy az a falatnyi fehér anyag a fedélzetre
essen, majd hátradőltem a székben, és egy hirtelen mozdulattal magamra
húztam.
– Mmm – nyögte. A feje hátrahanyatlott, és a melleit közelebb tolta a
számhoz.
Istenem, úgy imádtam, amikor ezt csinálta. Ez volt az egyik kedvencem,
egy a sok apró, önkéntelen jelzés közül, ami azt jelentette, hogy szeret, akar
engem, szüksége van rám, ahogy nekem is rá.
– Fáj, bébi? – suttogtam, és a háta mögé nyúltam, hogy kioldjam
háromszögű bikinifelsőjének zsinórját.
– Mmhmm, istenem, igen– bólintott, és felhúzta a haját a válláról, és
egy rendetlen kontyba fogja a fején. Arca kipirult, és a levegőből néhány
sós csepp hosszú szempilláinak végére telepedett.
Megragadtam a lábait és széttártam, miközben felemeltem. Felzihált, és
mielőtt befejezhette volna, visszahúztam magamra, amíg teljesen el nem
merültem benne.
A puncija görcsbe rándult körülöttem.
– Igen, pontosan így. Fejd meg a farkamat, amíg el nem élvezek, oké?
– Kline. Kérlek.
Sosem tartott ki sokáig ilyenkor, amikor megleptem, és beleegyezést
követeltem a testétől. Az én Georgie-m szerette, ahogyan átvettem az
irányítást, amikor finoman incselkedtem vele hízelgő bókokkal és izgató
követelésekkel. De már jó ideje annak, hogy ilyen gyorsan lángra lobbant
volna.
– Már közel vagy, bébi?
Egy szédítő nyögés.
Volt egy olyan sejtésem, hogy az én félénk kis Bennym élvezte a
gondolatot, hogy valaki olyasmit láthat, amit nem kellene.
– Akarod, hogy szopogassam ezeket a tökéletes ciciket? – kérdeztem,
lehúzva róla a bikinifelsőt, és oldalra dobtam.
 A mellbimbói kemények voltak, és borzongás futott végig a testén. Az
egyiket a számba vettem, és addig szívogattam, amíg Georgie el nem
kezdett lovagolni rajtam. Gátlástalanul. Kétségbeesetten. Már túl volt azon
a ponton, hogy arra várjon, hogy megadjam neki, amire szüksége van.
Ó, igen.
– Ez az, bébi. Vigyél oda mindkettőnket – suttogtam a mellkasa bőrébe.
Megfeszült körülöttem és felkiáltott, fejét hátrahajtotta, amíg hajának vége
a combom érzékeny bőrét nem kezdte csiklandozni, és ezzel együtt engem
is átlökött a határon.
A lélegzetünk szaggatott ritmusú volt, csak kapkodtuk a levegőt, amíg
meg nem töltötte a tüdőnket.
Megcsókoltam a nyakának bőrét és a közepén lévő édes pontot,
miközben ő egyszerre fújta ki a felhalmozott levegő minden egyes
grammját.
– Most már készen állsz a játékra, Benny?
– Hmmm? – nevetett fel, kék szemei ragyogtak az árnyékban. – Most
játszani? Azt hittem, ez a játék.
– A-a – tagadtam. – Ez az volt, hogy szerelmeskedtem a feleségemmel.
Mosolya meghazudtolta a fejcsóválást, ahogy előrehajolt és rózsás ajkait
az enyémre simította.
– Szeretlek – mondta, mielőtt orrát az enyémnek dörgölte volna.
– Tudom – suttogtam. – Most pedig gyere velem az óceánba kalandozni.
Az orrát tagadólag összeráncolta. – Egészen addig jó volt, hogy az
óceánban.
Felemeltem, és talpra állítottam, aztán én is felálltam.
– Vedd vissza a bikinidet, és várj meg itt. Hozok egy fürdőnadrágot, és
kurvára nem akarlak még egyszer elveszíteni – utasítottam, teljesen
figyelmen kívül hagyva mindenféle tengeri élőlénnyel szembeni
ellenvetését. Majd rájön, hogy hülyeség, ha már bent voltunk.
 – A fenébe is – morogta az orra alatt, miközben felvette a fürdőruhája
alsóját.
– Ne aggodalmaskodj, Benny. Jó móka lesz.
– Persze, persze – értett egyet, és bekötötte a bikini oldalát.
Egy gyengéd csókot nyomtam a szája sarkára, és a mellkasomhoz
húztam.
– Maradj itt. Mindjárt visszajövök.
– Ó, ne aggódj emiatt. Nélküled nem megyek be az óceánban, az biztos.
Adtam neki még egy csókot és felkuncogtam, miközben megfordultam,
hogy felszaladjak a lépcsőn, és felvegyem a fürdőgatyámat. Amikor
visszaértem, még mindig ugyanott állt, sajnos nem meztelenül, és lábujjai
a pirosra festett körmeivel idegesen kopogtak a fedélzet deszkáin.
– Menjünk – mondtam, miközben megpördítettem, és gyengéden, de
kitartóan a hátára tett kézzel előre löktem. Megállt a fedélzet szélénél, és a
vizet fürkészte, hátha valamilyen rémlények leselkednek rá.
– Én megyek be elsőként – ajánlottam, és lefelé indultam a mellette lévő
a létrán. – Látod? – kérdeztem, amikor a víz ellepte a testem alsó felét. –
Semmi ok az aggodalomra.
A szeme összeszűkült, de a létrához sétált, és tétován elindult rajta lefelé,
majd az egyik lábujjával megérintette a homokos alját.
– Bébi – mondtam nevetve. – Látod az alját. A víz kristálytiszta. Miért
félsz?
– Nem számít, hogy tiszta a víz! Ez nem arról szól, hanem a
mennyiségről, Kline, és itt kurva sok víz van. Valami a közelembe
lopakodhat.
– Nem fogom hagyni – ígértem, és egy keresztet rajzoltam a szívem fölé,
hogy megpecsételjem az eskümet. Megrázta a fejét, aggodalom
biggyesztette le ajkait, de én mégis lehúztam a létráról, és a karjaimba
zártam.
 Könnyedén a derekam köré fonta a lábait, a kezem pedig kényelmes
otthonra talált a fenekén. A hét bármelyik napján elfogadnám a rémült
Georgiát, ha ez azt jelentené, hogy ilyen szorosan ölelhetem magamhoz.
Amikor simogatni kezdtem a puha húst, megérezte, hogy élvezem.
Valószínűleg köze volt ahhoz, hogy képtelen voltam abbahagyni a kibaszott
mosolygást.
– Tetszik, hogy berezeltem, ugye?
– Nem mondanám, hogy tetszik... – motyogtam, hogy ne tegyem tönkre
tökéletesen kidolgozott tervemet.
A szemei összeszűkültek, és a kezeivel a hátamra csapott.
– Igazad van. Nem csak tetszik neked. Te szereted ezt! – vádolt meg.
– Oké, talán igen – értettem egyet egy sokatmondó vigyorral. – A tested
gyakorlatilag összeolvadt az enyémmel, és a segged a kezemben van.
Persze, hogy szeretem.
Az ajkai sietve találkoztak az enyémmel, agresszió és elfogadás volt
benne egyszerre. A szám addig küzdött, amíg meg nem nyerte a
dominanciát, amennyire elvett, annyira elkezdett adni.
Homlokunkat egymáshoz illesztve álltunk ott, a lélegzetünk és egymás
hangja volt az egyetlen dolog, ami társaságot nyújtott nekünk a végtelen
óceán ürességében.
Legalábbis én így gondoltam.
Aztán a háta mögött láttam, hogy közeledik valami, de gondosan
figyeltem a testemre, hogy ő ne vegye észre.
Egy magányos rája volt, ahogy végigsöpört az óceán fenéken,
gyönyörűen úszott egyenesen felénk. Figyeltem, rövid pillantást vetettem
Georgiára és vártam, hogy ő is észrevegye.
Oldalra léptem, ahogy a barátságos rája közeledett, és a nyakamat
nyújtogattam, miközben mögöttünk körözött.
– Ó, a kurva életbe, édes Jézusom! – Georgie felkiáltott, amint meglátta,
és egy majom fürgeségével még magasabbra mászott a testemen. – Ó, te jó
ég! – kiáltotta. – Kline! Ó, Jézusom!
Nevetni kezdtem, de az én Bennym egyáltalán nem nevetett.
– Segítség! Segítség!
A francba!
– Georgie, nyugodj meg! – szóltam halkan, hogy megpróbáljam
megnyugtatni. De igen, aztán újra felnevettem, és tudtam, hogy ez nem
segít. A végtagjai csapkodtak, és a szemei kétszer akkorának tűntek, mint
eredetileg.
– Te nyugodj meg, te kibaszott nászutas gyilkos! Ez az egész csak egy
trükk, igaz? Láttam azokat a filmeket a Lifetime-on!
– Ó, Istenem – mondtam nevetve. – Bébi, ez csak egy rája.
– Egy kibaszott halálrája! – kiáltotta a vállamról. Még abban sem voltam
biztos, hogyan került oda, de abban eléggé biztos voltam, hogy monoklival
fog végződni. Az arcom máris lüktetett.
– Nem sok mindenre használod a pénzed, de ez azért van, mert az
egészet arra spóroltad össze, hogy lenyomozhatatlan módon megölhess,
ugye?
– Ben...
– Ó, Istenem! Segítség! Hívd a kibaszott parti őrséget!
A semmi közepén voltunk, de nem annyira a semmi közepén. A francba.
A hivatalnokok és a szálloda személyzete pillanatokon belül ránk szállt
volna.
– Georgie...
– A francba! A francba, Kline! Köröz körülöttünk. Ezt csinálják, mielőtt
lecsapnak! – sikította, és eléggé biztos voltam benne, hogy a dobhártyám
vérzik.
– Bébi – mondtam grimaszolva. – Ez egy rája, nem pedig egy cápa.
Persze, a ráják nem voltak teljesen ártalmatlanok, de már a nászutunk
lefoglalása előtt olvastam arról, hogy gyakran hajlamosak úszkálni a
turisták között. Amíg éberek voltunk, nem láttam semmi rosszat.
– ITT. VANNAK. CÁPÁK?!
Ennyit a megnyugtatásáról...
– A terved elbaszódott! Mindkettőnket meg fog ölni!
A keze ekkor már a hajamban volt, és olyan erővel rángatta a tincseket,
amiről nem is sejtettem, hogy képes rá. – Vigyél ki innen a picsába, mielőtt
végzek veled!
Mivel nem akartam addig kínozni, amíg mindkét szemem véres nem lesz,
felnevettem, és a létrához gázoltam. Azt hittem, hogy a biztonsághoz való
közelség majd megnyugtatja, hogy a menekülési útvonal gondolata elég
lesz neki, de a vállamról a fedélzetre ugrott anélkül, hogy egy lépcsőfokot
is megérintett volna, mielőtt megállíthattam volna.
– Ennyi volt! – kiáltotta rám mutatva. – Ez volt az utolsó alkalom, hogy
a vízbe mentem!
– Még másfél hétig egy víz feletti bungalóban vagyunk! Hogy érted, hogy
ez az utolsó alkalom?
– Nem. Nem. Nem fog többé megtörténni. Ha holtan akarsz látni, akkor
ki kell találnod egy másik megoldást.
 5. fejezet

Fordította: Red Ruby

A kezemet a mellkasomra szorítottam, a szívem vadul és összevissza do-

bogott az ujjbegyeim alatt, mindezt a férjemnek köszönhetően, aki még
mindig a vízben volt, és figyelte, ahogy a felette lévő teraszon kisebb – na
jó, hatalmas – kiborulástól szenvedek. A szemei jókedvűek voltak, a szája
csiklandós vigyorra húzódott.
Kristálykék tekintete egy szempillantás alatt felforrósodott, ahogy kör-
bejárta csuromvizes, bikinibe bújtatott testemet.
Ha nem a halál küszöbén álltam volna, talán beindultam volna.
De alig pár pillanatra voltam attól, hogy inkább a halakkal aludjak, mint
hogy velük ússzam, és az egyébként kedves férjem ezt nem másnak, mint
komikusnak találta.
Akármilyen brutálisan bámultam is rá, a vigyora nem halványult, játé-
kos szemei az övének bélyegeztek, és azzal fenyegetőztek, hogy fényes nap-
pal megdug.
– Ne nézz rám ilyen parázslóan! – kiáltottam le neki, miközben a lábaim
még mindig szilárdan megvetettem teraszunkon.
Kizárt dolog, hogy valaha hagynám, hogy becsalogasson a halál ten-
gerébe.
Élveztem az óceán látványát, de legfeljebb a homokból vagy a medencé-
ből élveztem a látványt. A tengeri élőlények minden fajtájától kibaszottul
kirázott a hideg. A kicsik suhantak és hivalkodtak, a lábadat csipkedték,
amikor a legkevésbé számítottál rá, és bármi, ami nagyobb volt, egészben
elnyelhetett. Kurvára nem, köszi. Egyetlen férfi sem – orgazmusszakértő
vagy sem – fog rábeszélni, hogy másképp lássam a dolgot.
– Nem nézek parázslóan, bébi. – Felemelte mindkét kezét, épp az ártat-
lanság teljes ellentétének irritáló megnyilvánulásaként. – Csak élvezem a
látványt, amit a gyönyörű, feldühödött feleségem nyújt.
Hogy tudott mosolyogni, amikor három másodpercre voltam attól, hogy
elpatkoljak?
Bosszúsan figyeltem, ahogy Kline végigfutatja kezét a haján. Vízcseppek
csúsztak le azokról a nedves tincsekről a mellkasán, amíg el nem tűntek a
hasától délre, vissza az óceánba.
Oké, annyira azért nem voltam bosszús. De mindent megtettem, hogy
fenntartsam a látszatot.
– Bemegyek, és készítek valami ebédet. – Felkaptam egy törölközőt a te-
rasz egyik nyugágyáról. – Te maradhatsz itt kint, és kockáztathatod az éle-
ted, de én nem veszek részt ebben – puffogtam a vállam fölött, miközben
a bungalónk belseje felé sétáltam. Vagyis inkább azt kellene mondanom,
hogy sasszéztam, mert igen, a seggem szupererő volt, ha a férjemről volt
szó.
– Hozd vissza ide azt a szexi seggedet!
– Esélytelen!
– De én szeretlek, Benny! Téged és a seggedet. Igazán szeretem a seg-
ged!
– Eltenni engem láb alól furcsa módja annak, hogy ezt kimutasd!
– Bébi, ne legyél dühös! – kiáltott a hátam mögül azon a hangon, amiről
tudta, hogy általában beválik, mint egy bűbáj. Bosszantóan kedves volt,
mégis olyan rekedt, amit csak Kline tudott.
Ezúttal nem fog működni, haver.
 A vállam fölött bemutattam neki, és a kuncogása követett befelé.
– Hagyj nekem egy kis kaját!
Megfordultam, és kikukucskáltam a teraszajtón. Háttal állt nekem, mi-
közben kinyújtóztatta a karját úszáshoz. A karjain, lábain, a pokolba is,
mindenhol ugyanolyan kidolgozott izmok voltak, mint mindig. Isten áldja
meg a képességét, hogy a testét csúcsformában tartsa.
Nem az a fajta fickó volt, aki az edzőteremben „edzett”. Szeretett olyan
dolgokat csinálni, amivel megőrizte a fizikumát, legyen az rögbi, futás vagy
a feleségét istenverte kómába baszni. Az energiája végtelen volt, és már a
nászutunkon is órákat töltött azzal, hogy köröket úszott a medencében, mi-
közben én a napon visszaaludtam magam harci formába. Ha a seggem volt
az én szupererőm a kapcsolatunkban, akkor a férjem állóképessége volt a
párja.
Nos, ez és a farka. Mert, igen... Nagyfarkú Brooks.
– Ha ebédet csinálok neked, legalább egy órás desszertre van szükségem
cserébe – követeltem, miközben továbbra is szemügyre vettem a bámu-
latra méltó testének látványát.
A hangom felé fordult, és a szája sarkában felgörbült a szája. – Megígé-
red?
Megvonogattam a vállamat. – Azt hiszem, majd meglátjuk, mennyire
meggyőző a szád.
– Mmm, már alig várom. Azt hiszem, a nászutunk hátralévő részében a
puncidból fogok élni.
Ezen a megjegyzésen egyszerre mosolyogtam és pirultam el.
– Készítsd elő a szerződést, Brooks. Nemsokára visszajövök – mondta
kacsintva, miközben lekopogta a terasz fáján.
Néztem, ahogy megfordult, és belevetette magát a tengerbe. A karja pre-
cíz mozdulatokkal szelte át a nyugodt vizet, ahogy a horizont felé tartott.
Ember, majdnem olyan jó volt az úszásban, mint abban, hogy kikúrja az
agyamat. És lássuk be, Kline Brooks tudott dolgozni.
Jó öt percig álltam ott, változatlan hülye vigyorral, míg a korgó gyom-
rom rá nem kényszerített, hogy az ételre koncentráljak. A konyhába tartva
bekapcsoltam a laptopomat, és egy kis Bob Marley-val lőttem be a hangu-
latot a Spotify-on. Aztán munkához láttam, és a feltöltött hűtőszekrényben
kotorásztam a hozzávalók után. Mivel valami könnyű és ízletes ételhez volt
kedvem, csirkés cézársalátát kezdtem készíteni. Persze, a szobaszerviz
rendszeresen kiszállíthatott volna, de Kline és én is jobban szerettük volna
a nászutunkat többnyire magunknak megtartani, akár apró megszakítások
fenyegetése nélkül.
Miután az étel elkészült, és én átöltöztem egy sárga pamut nyári ruhába,
a reggelizőpultnál álltam, és belekóstoltam a ropogós salátába, miközben
átnéztem néhány emailt.
Az egyetlen, ami sürgős választ igényelt, az egy újabb levél volt Westől.
Kezdtem azon tűnődni, hogy vajon szándékosan csinálja-e ezt, hogy meg-
próbálja elterelni a figyelmemet, a legjobb barátja feleségéét, miközben a
nászutamon vagyok. Nem lepődnék meg, ha ezzel játszana. A trió, amit ta-
lálóan Milliárdos Rosszfiúknak becéztek, hajlamos volt arra, hogy a lehető
leggyakrabban kiszúrjanak egymással. Csoda, hogy volt idejük másra is.
Legalább úgy tűnt, hogy mindenki más megkapta a "Hagyd békén Geor-
giát" emlékeztetőt.
Azonnal átolvastam a VITAsteel újonnan elkészített szerződését. Sokal
jobbnak tűnt, mint az eredetileg javasolt alku, de még mindig nem voltam
elragadtatva tőle. Azt akartam, hogy a játékosaink a lehető legtöbbhöz jus-
sanak ebből a támogatásból, de azt sem akartam, hogy az életükről kelljen
cserébe lemondaniuk.
Nem érdekelt, hogy a számok papíron milyen fantasztikusnak tűnnek.
Senkit sem szabadna kizárólagossággal egy szponzorhoz bilincselni. Az
ilyen fajta helyzetekben csak egyfelé vezet az út – lefelé… Egy újabb lecke,
amit az okos férjemtől tanultam. Tudta, hogyan kell meglátni a virágme-
zőben rejlő szart.
A játékosainknak szükségük volt – és meg is érdemelték – a szabad-
ságra, hogy az NFL-ben játszva más támogatásokat is elfogadjanak. A leg-
többjüknek családot kellett eltartaniuk, és lássuk be, a profi sportolói kar-
rierjük nem tart örökké.
A zene átváltott az egyik kedvenc Marley-dalomra, az "Is This Love"-ra.
Miközben a csípőm a zenére ringott, és az ajkaim a ritmust dúdolták, a
könyökömet a konyhaszigetre támasztottam, és elkezdtem megfogalmazni
egy e-mailt a javaslataimmal.

Címzett: Wes.Lancaster@Mavericks.com
Feladó: Georgia.Brooks@Mavericks.com

Wes!
Őszintén szólva, az ajánlatuk – számok szempontjából – jól néz ki, de
nem vagyok elégedett a kétéves kizárólagossággal. A srácaink jobbat ér-
demelnek. I dkmlfjiortwu4389

– Juuuuuuj! – kiáltottam, ujjaim a billentyűkhöz verődtek.

Nagy, hűvös kezek már a derekamig felhúzták a ruhámat, szabadon
hagyva a csupasz seggemet.
– Nincs bugyi? Jóváhagyom, Mrs. Brooks – suttogta Kline a bőrömbe,
miközben ajkai csókokat hintettek végig le a testemen. – Esküszöm, a seg-
ged olyan, mint egy fejemhez tartott pisztoly. Nincs semmi más lehetőség.
A saját túlélésem érdekében kénytelen vagyok a kedvében járni.
– Kline – mondtam, miközben megpróbáltam megfordulni, de a kezei
megragadták a csípőmet, és a helyemen tartottak.
 – Pszt – dorgált meg, ajkai még mindig a bőrömön voltak. – Ebbe a be-
szélgetésbe nem vagy bevonva. – Mögém térdelt, kezei a lábamba markol-
tak, és szétlökte őket. – A szám van bevonva – mormolta, nyelve végigcsú-
szott a belső combomon. – És a finom puncid. – A kijelentést azzal nyo-
matékosította, hogy megragadta a farpofáimat, és az arcát hozzám szorí-
totta. – És fizetség az ebédért nyújtott szolgáltatásokért.
– Ó! Baszd meg! Engem! – nyögtem, a fejem hátraesett, ahogy Kline há-
tulról ette a puncimat. A csípőm előrebukott, amint a szája rátapadt a csik-
lómra, nyelve őrületbe kergette az idegeimet.
– Ha a farkamat akarod, bébi, várnod kell – utasított, miközben egy ujját
belém csúsztatta. – Mert a következő egy órában, a te követelésedre, csak
az érdekel, hogy a nyelvemmel dugjam ezt a tökéletes pinát. – Éreztem a
mosolygását a fenekem bőrén. – Vagy amíg el nem élvezel. Szerinted me-
lyik fog előbb bekövetkezni?
– Te jó ég – nyöszörögtem. A testem remegett az intenzív érzésektől, a
bizsergéstől, a szívástól és a legfinomabb égéstől. Aztán a csípőm elkezdett
őrölni a mozdulataival, a csúcspontom őrülten gyors ütemben épült. A ke-
zem próbált támasztékot találni, ujjaim a laptopom billentyűin csattogtak,
amíg meg nem találtam a pult szélét, hogy megkapaszkodjak benne.
Mert szentséges pokol, ez egy kurva őrült menet volt, és a férjem nem
lassított le semmiért. Semmi sem tarthatta volna távol attól, hogy meg-
kapja az adagját.
Az ördögi szája gyorsan kielégített, ahogy letérdelt a földre, és hátulról
felfalt.
Csak amikor már állt, mellkasa a hátamhoz szorítva, farka keményen és
máris néhány centiméter mélyen bennem, akkor jutott végre eszembe,
hogy ki kéne akadnom rá.
– Mérges vagyok rád – lihegtem, és a vállam fölött átpillantva találkoz-
tam a félig lehunyt tekintetével.
 – Még mindig? – kérdezte, és egyetlen kemény, mély lökéssel csúsztatta
be a maradékot.
Felnyögtem.
Bassza meg, ez annyira jó érzés. De te fel vagy háborodva, emlékszel?
Annyira dühös vagy... ohhhhh... igeeeeeeeeeeeennnn...
Elkezdte fokozni a tempót, és a nyögésem egyre erősödött minden egyes
előre irányuló csípőmozgással.
– Benny?
– Hmmmm – motyogtam, az agyam túl zavaros volt ahhoz, hogy valódi
szavakat formáljak.
– Még mindig haragszol rám?
– Igen – mondtam reszelős, átkozottul pornós hangon. Ha nem lettem
volna olyan kibaszott közel ahhoz, hogy megint elélvezzek, csalódtam
volna az önuralmam hiányában. De az agyam túlságosan arra összponto-
sított, hogy elérjem a tökéletes kanos boldogság testet rázó pillanatát.
– Nem bánod, ha később veszekszünk ezen, bébi? – kérdezte, és szinte
megállásra lassította a tempóját. – Vagy inkább most akarod?
– Ha abbahagyod a dugást, megöllek – fenyegetőztem, miközben telje-
sen visszapréseltem magam a farkára, hogy nyomatékosítsam a lényeget.
– Bassza meg. Igen – nyögte, és ismét felvette a sebességet. – Imádom,
amikor ilyen vagy. Olyan kibaszott mohó vagy, hogy elélvezz.
Kline kezei végigcsúsztak az oldalamon, és lehúzták a ruhám elejét, így
a melleim szabadon maradtak az ő mindentudó érintése előtt. Abban a pil-
lanatban, ahogy ujjai megcsípték a mellbimbóimat, és a lökései ritmusá-
ban rángatták őket, elvesztettem minden idő-, tér– és hangerőérzékemet.
A nyögéseim torokhangokká váltak, és orgazmusom minden egyes lüktető
hullámával majdnem leordítottam az egész helyet. – Bassza meg, bassza
meg, bassza meeeeeeeeeg – morogta Kline, miközben átlendült a peremen.
Mozdulatai vaddá és kontrollálatlanná váltak, ahogy végigvezette az orgaz-
musát.
Az ajkamnal az Isten fülébe súgom, a férjem talán tényleg halálra ke-
fél, mielőtt véget ér ez a nászút. Ó, és köszönöm, Istenem! Köszönöm,
hogy elküldted nekem ezt a tökéletes férfipéldányt.
Miután lelassult a légzésem, és az elmém végre összefüggő gondolatokat
tudott formálni, rájöttem, hogy haragudnom kellene a férjemre. Elkezd-
tem elhúzódni tőle, de a karjai úgy szorultak a testem köré, mint egy satu
szorítása.
– Szó sem lehet róla, Benny. Te itt maradsz. – Előrehajolt, és végigcsó-
kolt egy utat a lapockáim között.
A testem megremegett. – Haragszom rád – suttogtam.
– Hazug. – Éreztem, ahogy a szája sarka felfelé mozdulnak a bőrömön.
– Nem hazudok – vágtam vissza.
– De igen, hazudsz – mondta, és a csípője néhány apró lökésével nyo-
matékosította a kijelentést. A farka még mindig bennem volt, és valahogy
még mindig dicsőségesen kemény. – Tudod, mit gondolok?
– Mit?
Az ajkai végigsimítottak a fülcimpámon. – Szerintem csak úgy teszel,
mintha dühös lennél rám. Szerintem csak arra akarsz rávenni, hogy őrült-
vad módon dühös-szexeljek veled, mert telhetetlen vagy. Az egész nászút
alatt a farkamat akarod magadban tartani.
Bingó.
– Ez nem úgy hangzik, mintha én ilyet tennék.
– Persze, hogy nem. – Nevetett. – Maradj ott, bébi – utasított, miközben
kicsúszott belőlem.
Néhány perccel később, miután feltakarította a mocskát, a férjem a
konyhasziget tetejére helyezett. A haja még nedves volt az úszástól, de ma-
gára kapott egy drapp nadrágot, amelynek felső gombja ki volt nyitva, és
felfedte a kedvenc – boldogságomhoz vezető – ösvényemet. A keze a com-
bomat cirógatta, miközben előrehajolt, és egy lágy, édes csókot nyomott az
ajkamra. – Biztos, hogy még mindig veszekedni akarsz?
Vállat vontam.
A fogai az alsó ajkamra tapadtak, és finoman megrántotta. – A tested
talán igent akar mondani, de a szemed mást mond.
– Mit mondanak a szemeim?
– A férjem úgy kefél, mint egy isten.
Kuncogás tört ki az ajkaimból. – Vigyázzon, Mr. Brooks, az egója meg-
mutatkozik.
Vigyorgott. – Megfeleltem a szerződéses kritériumoknak?
Bólintottam. – Van egy kis csirkés cézársaláta a hűtőben.
– Én. Szeretlek. Téged – mondta, minden egyes szót játékos csókokkal
tarkítva, mielőtt elindult az étel felé.
A combomra húzva a laptopomat, az egérre koppintottam az ujjamat, és
a képernyő életre kelt. Egy új e-mail várt Westől a postaládámban.

Címzett: A: Georgia.Brooks@Mavericks.com
Feladó: Wes.Lancaster@Mavericks.com

Georgia!
Ez az e-mail erősen indult, de furcsán végződött.... Van egy olyan érzé-
sem, hogy nem akarom tudni a részleteket, de egyetértek a kezdeti meg-
jegyzéseddel, hogy nem tetszik a kizárólagosság. Ezt a szerződést addig
tárgyaljuk, amíg nem kapják meg a srácok az ajánlatot, amit megérde-
melnek. Üdvözlöm Kline-t.

Wes Lancaster
Elnök-vezérigazgató
 New York Mavericks
Nemzeti Futball Liga

Tetőtől talpig elpirultam. Az egy dolog, hogy Wes, a főnököm, a férjem

egyik legjobb barátja volt, de az már más dolog, hogy tudta, hogy emaileket
írok, miközben a férjem szexelt velem.
– Nagyon köszönöm – motyogtam, amikor Kline leült a reggelizőpult-
hoz, és a tányérját a combom mellé tette.
– Mit köszönsz? – kérdezte egy falat salátával a szájában.
– A sunyi támadásod miatt elküldtem egy félig megírt emailt Wesnek. –
A szeme elé tartottam a laptopomat, és a véletlenül elküldött üzenetre mu-
tattam. – És most valószínűleg azt hiszi, hogy csak úgy emaileket gépelek,
miközben te dugsz velem.
– Megérdemli – felelte Kline bosszúsan. – Ha nem akar szexuális okok-
ból hiányos válaszokat tőled, akkor nem kellene a feleségemnek szerződé-
seket küldenie, miközben a nászútján van.
Korábbi aggodalmaim, miszerint a férjem nem viseli jól a sűrű munka-
beosztásomat, most igazolódtak be. Persze, a reakciója a legtöbb emberhez
képest enyhe volt, de Kline nem volt az a fajta fickó, aki elveszíti a türelmét.
Ez a reakció, bár nem volt túl látványos, azt mutatta, hogy nem tetszik neki
a helyzet.
– Ó, majdnem elfelejtettem mondani – mondta, miután nagyot kortyolt
a vízből. – Anyukád küldött egy csomagot. A teraszon volt, amikor vissza-
jöttem az úszásból.
– A francba – motyogtam. – Nem biztos, hogy ki akarom nyitni.
Kline vigyorgott, jól tudta, hogy anyám nem arról volt híres, hogy éte-
lekkel vagy Target-ajándékokkal teli csomagokat küldözget.
 Leugrottam a konyhaszigetről, és a terasz felé indultam, ahol egy nagy
kartondoboz állt a nyitott ajtók mellett. A doboz Mr. és Mrs. Brooksnak
volt kiállítva, alatta az üdülőhely címével. A feladó? Dr. Dilinyós.
– Hogy a fenébe sikerült neki Bora Borán csomagot küldenie nekünk?
Éppen ezért kerültem el, hogy megadjam neki a szállodánk adatait.
– Nagyon kitartó.
Fújtam egy nagyot. – Igen, ezen a téren még téged is meg tudna futtatni
a pénzedért.
Az ujjaimmal eltávolítottam a ragasztószalagot, és tétován felfeszítettem
a kartonlapokat.
– A kurva életbe – nyögtem fel.
– Játékok? – kérdezte Kline lelkesen, mögém állt, és a vállam fölött át-
kukucskált. Lehet, hogy nem volt szüksége a segítségre, de anyám nagylel-
kűségének szórakoztató értéke sosem kerülte el a figyelmét.
A csomagban? Három üveg Anal-Eze – más néven érzéstelenítő síkosító
– négy különböző méretű análdugó, és egy csomó egyéb furcsa szar, amiről
még csak nem is akartam tudni, hogyan kell használni.
– Anyám egy kibaszott őrült.
– Nos, nyugodtan mondhatjuk, hogy análpárti – tette hozzá Kline szó-
rakozottan.
 6. fejezet

New York, április 20., csütörtök, délután

Fordította: Szilvi

– Nem hiszem el, hogy elvesztetted a macskájukat! – kiabáltam, a

lábammal a járdára toppantva. Körbe-körbe sétáltunk, bejártuk a Central
Park, és a Georgia és Kline házát körülvevő tíz háztömb minden
négyzetcentiméterét. És bár Thatch azt javasolta, hogy először fésüljük át
a lakóházat, egyszerűen tudtam, hogy amilyen élvezettel nyalogatja magát
az a kis köcsög nap mint nap, nem vesztegetné az időt a közelben lógva, és
valószínűleg az utcán keresett magának egy cicust.
Thatch megtorpant, és szembefordult velem. Istenem, de magas volt. És
nagydarab. Ahogy közeledett, rájöttem, milyen hatalmas is valójában
– legalább 190 centi, és minden egyes átkozott centiméterét nagy,
gusztusos, állandóan-meztelenül-kellene-mutogatnia típusú izmok
borították.
Barna szemei csillogtak a napfényben, ahogy egyik szemöldöke
felemelkedett, és egy tudálékos mosoly görbítette az ajkait, kiemelve az
erős állkapcsát borító sötét borostát. Körülbelül egy hétre volt attól, hogy
valódi szakálla legyen.
– Elvesztettem a macskájukat? – kérdezte láthatóan szórakozva. – A jó
öreg Thatch filmtekercsén látszik, ahogy a macska kiosont, amikor
visszatartottam egy bizonyos valakit, aki éppen a Harcosok Klubjába
készült egy idős nővel.
– A nő nem volt idős! – forgattam meg a szemeim. – Legfeljebb olyan
ötven körüli lehetett.
Hangosan és szívből nevetett. Valahogy utáltam, ahogy ez a nevetés az
ajkaira kényszerítette a figyelmemet. Vastagok, teltek és egyenesen
csókolnivalók voltak.
– A neve Mrs. Thomas, és öt évvel fiatalabb, mint Kline nagyanyja,
Marylynn.
A francba! Azt hiszem, egy kicsit idősebb volt, mint gondoltam. Na,
mindegy. A ribanc – kedves, idős nőszemély – magának kereste. Úgy
értem, kilépett a lakásából, és lényegében azt mondta, hogy nem vagyok
előkelő. Pffffffff! Én voltam a legelőkelőbb ribanc, akit ismertem. De még
ha nem is voltam az, határozottan én voltam a legkirályabb, és ez-kurvára-
elég-közel volt.
– Honnan tudod, hogy ki volt az a hölgy?
– Mert mindent tudok, édesem! – Megkocogtatta a fejét, és
felvillantotta egyikét a jellegzetes kacsintásainak. – Ha valami látható,
akkor látom, és bármi, amire rá tudom tenni a kezem, azt megteszem! – A
szemeiben céltudatosság és magabiztosság parázslott. – Itt az ideje, hogy
ezt te is megértsd!
– Istenre esküszöm, ha még egyszer egy kurva kacsintást villantasz rám,
vagy valamelyik begerjedt utcai hódolóra, levágom a golyóidat!
Megint felnevetett, aztán a szemei a mellkasomra szegeződtek.
– Ah, ne légy féltékeny! A múlt csütörtök óta csak-egy-lányt szeretek! És
a melleiddel folytatott beszélgetésem után te vagy az első számú lány a
listámon!
Jézusom! Ez a fickó. Talán ő volt a legnagyobb flörtölő, akivel valaha
találkoztam. Rajtam kívül.
 Kinyomtam a melltartó nélküli mellkasomat, jól tudva, hogy a
mellbimbóim majdnem lyukat ütnek a pólómon.
– Ezek a mellek? Neked is megteszik, bébi? – doromboltam.
– Bassza meg! Igen! – bólintott, és úgy hajolt felém, mint egy hatalmas
fa a szélben.
Az ujjammal végigsimítottam a dekoltázsom szélén, majd hívogatóan
feléje görbítettem a mutatóujjam.
Követte, mint egy kibaszott kiskutya, amíg szinte össze nem ért a
mellkasunk. A tekintete találkozott az enyémmel, én pedig egy olyan
mosolyt villantottam rá, ami azt mondta: „Akarlak”.
Thatch ezt pokolian igennek vette, és az arca sokkal komolyabbá
változott, mint amire számítottam.
A szája az enyémre tapadt, és ekkor abbahagytam a csábító színjátékot.
Kinyúltam mindkét kezemmel, és az ujjaim rátaláltak a mellbimbóira az
ingén keresztül. Mindkét mutatóujjammal és hüvelykujjammal csapatban
dolgozva, teljes erőmből megcsíptem és megcsavartam azokat a kicsikéket.
Valószínűleg elég erősen ahhoz, hogy zúzódások maradjanak utána.
– Á, a francba! – kiáltotta, és elugrott tőlem, miközben a kezemre
csapott. – Ez meg mi a faszért volt?
Megvontam a vállamat, és az alsó ajkamba haraptam.
– Azt hittem, szereted a durva dolgokat!
– Micsoda? – Nagy kezei a mellkasára borultak, miközben az arca
grimaszba torzult. – Szó szerint te vagy a legőrültebb nő, akivel valaha
találkoztam!
– Itt az ideje, hogy ezt te is megértsd! – dobtam vissza neki a korábbi
szavait. – És talán kétszer is meggondolod majd, ha legközelebb kedved
támad a fantasztikus melleim után leskelődni!
– Talán ha viselnél melltartót, nem lennék ekkora kísértésben! A
mellbimbóid azóta meredeznek előttem, és minden más faszfej előtt a
városban, mióta elhagytuk a lakást!
Lenéztem, és nem igazán tudtam ellentmondani. Az egyetlen ok, amiért
nem viseltem melltartót, az az volt, hogy Walnuts úgy döntött, a táskámat
használja alomtálcának, Georgia melltartói pedig körülbelül három
számmal voltak kisebbek a szükségesnél. A melleim nagyok voltak, mindig
is nagyok voltak, és bár lehet, hogy az a típus voltam, aki mutogatott némi
bőrt, soha nem teremtettem precedenst arra, hogy megpróbáljam kiszúrni
az emberek szemét a mellbimbóimmal.
– Oké, mivel alapvetően szánalmas vagy, és nem tudod abbahagyni a
melleim bámulását, el kell szaladnunk a lakásomba, hogy átöltözhessek.
– Hála az égnek! – motyogta, és követett az utca felé.
Öt perccel és egy Thatch által kiadott fülsértő füttyszó után már egy
taxiban ültünk, és Chelsea felé tartottunk.
– Állandó szokásod ilyen kicsúcsosodó cicikkel ficánkolni? És ha igen,
miért nem lógunk mi többet együtt?
– Állandóan! – hazudtam. – És azért nem lógunk együtt, mert nem
tudom ezt csinálni melletted, hacsak nincs kedvem egész nap a
merevedésedet bámulni!
– Amit nyilvánvalóan meg is teszel! Szóval ezzel nincs probléma.
– Csak szeretnéd!
– Nem szeretném, édesem! Soha! Én akarom, és mindig meg is kapom!
Ha továbbra is ezt csinálod a közelemben, feleségül kérem a cicidet, és
fogadhatsz az édes puncidba, hogy el is fogadja!
– Nem fogadnak el kevesebbet, mint húsz centit és egy négykarátos
rózsaszín gyémánt eljegyzési gyűrűt!
– Akkor még jó, hogy húsznál nagyobb a csomag! – kacsintotta.
Több, mint húsz? Oldalra billentettem a fejem, miközben a szemem a
nadrágja lágyékrészére vándorolt. Szerettem volna azt mondani, hogy
kamuzik, de igazából nem voltam benne biztos, hogy tényleg úgy van-e.
 Bassza meg! Nincs értelme töprengeni. Kinyújtottam a kezem az öle felé,
amíg el nem értem a cipzárjáig. Az ujjaim kutatóan a farkára fonódtak,
felmérve a méretét és a kerületét a nadrágján keresztül. „Ez most ekkora,
vagy még növekedik? – tűnődtem magamban, de gyorsan meghiúsult
minden további vizsgálódásom, amikor Thatch a taxisofőr és az én fülembe
ordított.
– Mi a fasz? – kérdezte, nagy kezével eltakarva vastag, félig begerjedt
farkát.
És csak hogy tudd, határozottan vastag volt, és nem hazudott. Ennek a
férfinak rengeteg centije volt, és abból a félduzzadt állapotból ítélve,
amibe sikerült belehajszolnom, még több centi tartalék volt benne.
– Először is, ez volt a bosszú a korábbi cicimegragadásért! Másodszor,
nem mondhatsz ilyen szarságokat, és nem várhatod el, hogy ne tegyek fel
kérdéseket!
– Kérdéseket? – kérdezte hitetlenkedő nevetéssel – Cass, te szart se
kérdeztél! Kurvára megragadtad a farkamat, és... – Elhallgatott a mondat
közepén, majd gyorsan hangnemet változtatott. Mindkét kezét elvette az
ölétől, és a nadrágja eleje felé biccentett. – Tudod mit? Csak rajta, édesem!
Tegyél fel annyi kérdést, amennyit csak akarsz!
Elnevettem magam a merészségén. Ez a férfi meg tudott volna verni
engem a túlságosan megosztó részlegben.
– Gyakorlatilag már a lehetőségtől csorog a nyálad, hogy megint
megfoghatod a melleimet!
– Kurvára fogalmad sincs, mennyire!
– Ne is törődjenek velem! – vágott közbe a taxis sűrű, New York-i
akcentussal. – Még csak felárat sem számolok fel, csinibaba! – ajánlotta
fel, belevigyorogva a visszapillantó tükörbe.
A műszerfalra pillantottam, és megtaláltam a New Yorkban kiállított
jogosítványa laminált másolatát, és épphogy csak észleltem a perifériás
látásomal, ahogy Thatch szeme összeszűkül. – Talán legközelebb, Paul!
– incselkedtem, mielőtt a hüvelykujjamat nagytermetű útitársam arca elé
tettem volna. – Egyszer már levetkőztem előtte, és soha többé nem
követem el ezt a hibát!
– Vond vissza! – követelte Thatch, elfeledve kíváncsiskodását a
taxisofőrrel való kapcsolataim felett.
– Tekintsd a kíváncsiságomat megfékezettnek, Thatcher! Menj csak, és
tedd el a merevedésedet!
– Alig várom a napot, amikor megeszed ezeket a szavakat! – A vigyora
pimasz és magabiztos volt.
– Ne tartsd vissza addig a lélegzeted! – gúnyolódtam.
Amúgy meg teljesen kamuztam. A kíváncsiságom nem csillapodott; a
tapogatózásom után minden eddiginél nagyobb volt. Thatcher Kellynek jó
nagy csomagja volt, és puncim gyakorlatilag könyörgött, hogy
meglovagolhassa a vaskos póniját.
– Ó, tényleg? – kérdezte.
– Igen!
– A szavaid továbbra is üresnek fognak hangzani, amíg tényleg le nem
veszed a kezed a farkamról, Pinokkió!
Lenézve láttam, hogy igaza van. A kis kezem szilárdan és megtelve
helyezkedett el a nadrágja lágyékrészénél.
Hogy a picsába került oda vissza az a cucc?

– Gondolod, hogy van egy olyan mikrochip Walterben? – kérdezte

Thatch, amikor kiléptünk a liftből, és elindultunk a lakásom ajtaja felé.
– Mikro-mi? Miről beszélsz? – Becsúsztattam a kulcsot a zárba, és
kinyitottam az ajtót.
 – Mikrochipek – válaszolta, követett befelé, és halk kattanással
becsukta az ajtót. – Tudod, amikor az állatorvos egy tűvel egy kis chipet
helyez a háziállatod bőre alá. A chipen van egy egyedi szám, és ha a
háziállatod elveszik... – elhallgatott, felmérve a zavart tekintetemet.
– Fogalmad sincs, miről beszélek, ugye?
– Fogalmam sincs! – ráztam meg a fejem, és végigsétáltam a folyosón a
hálószobámba. – Bár hallottam a szavakat, ha a háziállatod elveszik, szóval
remélem, hogy kitaláltál valamit!
– Még sosem hallottál a mikrochipekről? – Thatch közvetlenül a
sarkamban maradt, láthatólag otthonosan érezte magát, és gusztusos
hátsóját az ágyamra pottyantotta.
– Ööö, nem! De ez valószínűleg azért van, mert nincs is háziállatom,
hogy szükség lenne rá – motyogtam, miközben a szekrényemben
turkáltam, és egy fehér csipkemelltartót húztam ki a fiókból.
– Volt valaha is háziállatod?
Kezemet a csípőmre téve, szembe fordultam vele.
– Mi köze van ennek bármihez is?
– Csak nem igazán tűnsz állattartó típusnak. – Megvonta a vállát,
hatalmas kezeit a feje mögé csúsztatta. A bicepszei meghajlottak a
mozdulattól, így azok a gusztusos izmok kidudorodtak, és kiálltak az
elismerő szemeim elé.
Mindig is odavoltam a bicepszekért. A nagy, vastag, izmos karok voltak
a mániám. És a pornó GIF-ek szerelmére, ennek a férfinak kibaszottul
dicsőséges bicepsze volt. Legszívesebben megcirógattam volna őket,
megsimogatva, végigdörzsölve rajtuk a nyelvemet, a melleimet és a
puncimat.
Igen, én sem értem az egész dinamikáját annak, hogy a vaginámat a
karjaihoz dörzsölöm, de eszembe jutott, szóval tessék!
– Cass? – A hangja kirángatott a bicepszes álmodozásból.
 – Hmm?
Egy tudálékos vigyort villantott felém. – Nem válaszoltál a kérdésemre!
– Nyilvánvalóan nem tűnt olyan fontosnak számomra! Különben
válaszoltam volna – vágtam vissza, miközben Houdiniként igyekeztem
felvenni a melltartómat anélkül, hogy levettem volna a pólómat. Őszintén
szólva nem tudtam, mit tenne Thatch, ha még egy pillantást vethetne a
csupasz mellkasomra.
– Tudod, megérintheted őket! – Behajlította az egyik vaskos karját, és
kacsintott. – Bármit megérinthetsz, amit csak akarsz!
Nyilvánvalóan Mr. Egónak nem kerülte el a figyelmét, ahogy csodálattal
szemügyre vettem a karjait.
Felsóhajtottam. – Csak azért, mert értékeltem a kibaszott dögös testedet,
még nem jelenti azt, hogy kolbász rejtegetőst akarok játszani.
Vérvizsgálatra lenne szükségem, mielőtt még csak eszembe jutna
beengedni téged a szűk, forró puncimba.
– Bizonyítsd be, édesem!
– Mit bizonyítsak?
Megpaskolta a mellette lévő üres helyet az ágyon.
– Pontosan tudnom kell, mennyire szűk és forró, mielőtt átadnék neked
egy fiolányit a véremből és az orvosi kartonjaimat.
– Tedd túl magad rajta! – mondtam nevetve. – Mit is kérdeztél az előbb?
– Volt már valaha is háziállatod?
Gyermekkori emlékek árasztották el az agyamat.
– Úgymint gyerekkoromban?
– Igen, volt kutyád vagy macskád, esetleg aranyhalad?
Bólintottam, és eszembe jutott Apa, amint a hátsó udvaron szaladgál.
– Ami azt illeti, tényleg volt egy háziállatom, mielőtt felnőttem.
Várt egy jó harminc másodpercet, mielőtt azt mondta: – Oké, szeretnéd
megosztani velem?
 – Amikor nyolcéves voltam, volt egy mini disznóm. Ő volt a legkirályabb
háziállat a környéken. Imádtam azt a malacot. Valószínűleg még a
kisöcsémnél, Seannál is jobban.
– Mi volt a neve?
– Apa.
Összevonta a szemöldökét. – Apa?
– Igen, Apának hívták. Apa, a mini disznó. Fehér volt a... – kezdtem
volna válaszolni, de Thatch felemelte a kezét, és nevetés szökött ki az ajkai
közül.
– Várj csak! A malacodat Apának hívták?
– Ööö, igen. – A jobb szemöldököm bosszúsan emelkedett magasra.
– Hányszor kell még elmondanom a malacom nevét?
– Ki nevezte el?
– Én. Én adtam neki nevet. Ő az én malacom volt! – meredtem rá,
frusztráltan a vallatása miatt. – Angol az anyanyelved, ugye?
Ezen felkacagott. – Ugye tisztában vagy vele, hogy milyen kibaszottul
abszurd, sőt egyenesen vicces, hogy te, kis fogatlan, copfos Cassie, Apának
nevezted el a malackát?
– Úgy nézett ki, mint egy Apa. Én pedig sosem voltam elég ártatlan
ahhoz, hogy copfot viseljek.
– Basszus, te fantasztikus vagy! – Óriási vigyor jelent meg az arcán. – Mi
történt Apával?
– Anyám megunta, hogy állandóan szétveri a házat, ezért elküldték egy
farmra.
– Egy farm farmra? Vagy mint „egy farmra”? – kérdezte, és az ujjaival
idézőjeleket mutatott.
Hunyorítottam. – Nem értem a különbséget. Azt hittem, a farm az egy
kibaszott farm!
Lassan oldalra billentette a fejét, felmérve hitetlenkedő arckifejezésemet.
Néhány másodperc múlva csak elmosolyodott, és felállt az ágyamról,
körbejárta a hálószobámat, és belemászott a személyes szarságaimba.
Követtem a nagyméretű lábát a szobán keresztül, és kirántottam a
kezéből a képkeretet.
– Ne olyan gyorsan, Thatcher. Milyen másfajta farmról beszélsz?
A másodperc töredékéig figyeltem, ahogy a szemei elkerekednek,
mielőtt idegesítően semlegesre váltotta volna az arckifejezését.
Aztán bekattant. A szemétláda arra célzott, hogy anyám megölette Apát.
Nem tette – utánanéztem, és még anyámat is rávettem, hogy készítsen
képeket Apáról az új farmbeli családjával. Nos, ketten is játszhatták ezt a
játékot. Rá fogom venni Thatch-t, hogy kétszer is meggondolja, hogy
kinyissa a kibaszott nagy száját, mielőtt végzek vele. Még jó, hogy mindig
is fantasztikus színésznő voltam.
– Ó, Istenem! – kaptam a kezem a számhoz. – Ugye nem gondolod,
hogy az én...
– Nem – válaszolta tágra nyílt szemekkel, és hajthatatlanul rázta a fejét.
Majdnem abba akartam hagyni a színjátékot, amikor megláttam a
kétségbeesett arckifejezését. Majdnem.
– Én nem ezt mondtam. Biztos vagyok benne, hogy a szüleid egy igazi
farmra küldték Apát. Egy igazán szép farmra. Lefogadom, hogy Apa jól
érezte magát azon a farmon. Lefogadom, hogy vadul viselkedett, őrült
disznóságokat csinált, és tombolt a mezőkön. Lehet, hogy abban a
hónapban sok sonkát ettél, de biztos vagyok benne, hogy ez csak véletlen
volt.
Sonka. Nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy ne törjön ki nevetésben. Még
akkor sem tudott uralkodni magán, amikor komoly próbált lenni. A pasi
ízig-vérig szarkasztikus volt, és ez nagyon furcsa déjà vu érzést keltett
bennem.
– Ó, te jó ég! – Erősen megböktem a vállát, és ezzel arra kényszerítettem,
hogy elhátráljon egy lépést. – Azt hiszed, hogy az anyám megölette Apát?!
A tekintete játékosból pánikba váltott.
– Nem! Nem! Nem ezt gondolom! Szerintem boldogan öregedett meg
azon a gyönyörű farmon. Fogadok, hogy Apa úgy halt meg, hogy azt
csinálta, amit szeretett, szarban hempergett, és komoly malacfarkat húzott.
– Ezt nem hiszem el! – mondtam, a semmibe bámulva, és a tőlem
telhető legjobb kétségbeesett kinézetet felöltve. – Nem tudom elhinni,
hogy anyám megölte Apát! Úgy érzem, mintha az egész gyerekkorom egy
hazugság lenne! Az egész életem egy kibaszott nagy hazugság! Nagyon
köszönöm, Thatch! – A mellkasába böktem a mutatóujjammal. – Mindent
tönkretettél!
– Bassza meg! – Beletúrt a hajába. – Biztos vagyok benne, hogy Apa
még életben van. Lefogadom, hogy az a köcsög még a száz évet is meg fogja
élni!
– Fogd be! Csak... Halgass! Fogd be! – Elfordultam tőle, küzdve a
mosollyal, amely az egész arcomat készült elborítani, és a matracomra
vetettem magam. – Egész idő alatt azt hittem, hogy Apa boldog egy másik
családdal egy farmon, pedig a valóságban meghalt. – A hangomat
elfojtotta a párna. – Apa halott volt, és még csak nem is tudott róla senki!
Anyám kibaszottul kinyírta Apát, mert, úgy tűnik, túl sok gondot okozott.
Halk kuncogás ütötte meg a fülemet, én pedig a hátamra fordulva láttam,
ahogy Thatch remeg a néma nevetéstől. Az arckifejezésétől – a vidámság
és a székrekedés finom keveréke – majdnem megtörtem.
– Te nevetsz? – Égett az ajkam, ahogy megpróbáltam színlelt undorral
leplezni a vidámságom.
– Egyáltalán nem! Az igazi seggfej dolog lenne! – motyogta, és pokolian
igyekezett leküzdeni a mosolyt. Az arcomat vizsgálta, és vigyorogni kezdett.
– Várj egy percet... – elhallgatott, és ujjával az arcomra mutatott. – Te
most szórakozol velem?
 – Arra célozgatsz, hogy nem vagyok feldúlt Apa miatt?
Bólintott. – Pontosan ezt mondom! És abból a mosolyból ítélve, ami
próbálja ellepni az arcodat, azt mondanám, igazam van. Úgy nézel ki, mint
a kibaszott Joker! – A fejét ingatva nevetett. – Igazából megijeszt, hogy
milyen jól tudsz színészkedni! Sajnálom az összes köcsögöt, aki beleesett a
csapdádba. Figyelmeztető feliratot kellene rád ragasztani, édesem!
Bár száz százalékig igaza volt, mégis felkaptam a tévé távirányítóját az
éjjeliszekrényről, és hozzávágtam, amiért volt képe azzal vádolni, hogy túl
sok vagyok. Az voltam, de csak én mondhattam, hogy igényes vagyok.
Sajnos Thatch sokkal gyorsabb volt, mint amilyennek látszott, leguggolt,
és szabad utat adott a távirányítónak, nem máshová, mint egyenesen az
ablakomnak. Az impozáns csattanással repedt meg és tört össze, az üveg
pedig konfettiesőként hullott a keményfa padlóra.
Nos, bassza meg!
Felegyenesedett guggoló helyzetéből, és felmérte a kárt. Ujjai
végigfutottak a törött üvegen, és felmérték a hatalmas lyukat a közepén.
Thatch szembe fordult velem.
– Vállalom a felelősséget, amiért én közöltem veled az Apa haláláról
szóló hírt, de ez – mutatott hüvelykujjával a válla mögé –, ez a te hibád, te
bolond!
Felsóhajtottam. – A. Kurva. Életbe!
És így sikerült elérnem, hogy Thatcher Kelly póló nélkül, izzadtan,
szögeket kalapáljon egy darab falemezbe, amellyel befedte a törött
ablakomat.
– Őszintén, Cass, ha sztriptízre vágytál, csak kérned kellett volna!
Megtettem volna, és nem kellene kicserélned az ablakot! – pillantott vissza
vigyorogva a válla fölött.
Én a hasamon feküdtem, az állam a kezembe támasztva, és az ágyam
kényelméből élveztem a műsort. Néhány kóbor izzadságcsepp gördült le a
hátán, végigcsúszott izmos alakjának gyönyörű mélyedésein és völgyein. A
fenébe, ennek a pasinak komoly órákat kellett eltöltenie az edzőteremben,
hogy ilyen jól nézzen ki.
– Hallottad, amit mondtam? – kérdezte, miközben egy újabb szöget
illesztett a fához. – Legközelebb kerüljük el az összes alantas munkát, és
összpontosítsuk mindkettőnk energiáját valami szórakoztatóbbra! Valami
olyasmire, amiben a melleid és én mélyen szántó beszélgetésbe
bonyolódunk.
– Miért dumálsz mindig? – szívtam meg a kólás dobozomban lévő
szívószálat. – Neked csak ott kéne állnod, kalapálni a fát, és jól kinézni.
Nem azért fizetlek, hogy cseveréssz!
– Egészen biztos, hogy egyáltalán nem fizetsz semmit! – mutatott rá.
– A te őrült segged betörte az ablakot, és most itt ragadtam, hogy egy
ideiglenes megoldást rakjak fel, amíg nem találsz valakit, hogy kicserélje.
– Eh, ezek már csak apróságok ezen a ponton!
– Oké! Itt az ajánlatom – mondta, és egy újabb szöget készült beverni.
– Fond a gyönyörű ajkaidat a farkam köré, és kvittek vagyunk!
– Kurafi – válaszoltam köhögve.
– Soha nem mondtam, hogy a mocskos beszéd követelmény, de ha ez az,
ami felizgat, akkor azt hiszem, belemegyek a dologba. – Átpillantott a válla
fölött, és vonogatni kezdte a szemöldökét.
– Tudod – válaszoltam az államat kocogtatva –, tekintve, hogy rajongok
a faszszopásért, valószínűleg belementem volna. De mivel elvesztetted
Waltert, és még nem találtuk meg magát a Sátánt, kénytelen leszek
passzolni.
– A francba! Majdnem elfelejtettem azt az istenverte macskát!
– motyogta Thatch.
– Igen, én is úgy valahogy – mondtam, a szemem még mindig a
bicepszére szegeződött, miközben beverte az utolsó szöget. Kezdtem azt
hinni, hogy szörnyű barátai vagyunk Kline-nak és Georgie-nak.
Valószínűleg inkább Walnutsot kellett volna keresnem, mintsem
lustálkodni, és nézni Thatch nagy izmait munka közben.
Határozottan itt volt az ideje, hogy folytassuk a keresést. Kizárt dolog,
hogy Georgia arra érjen haza, hogy eltűnt a macskája.
Felkeltem az ágyamból, és elindultam a folyosó felé.
– Vidd azokat a kibaszott bohóclábaidat a fürdőszobámba, és mosakodj
meg. Egyre kevesebb az idő a Seggfej megtalálására! – kiáltottam hátra a
vállam fölött.
Néhány méternyit megtéve a folyosón, meghallottam, hogy Thatch azt
mormolja: – Jézusom! Az a kis faszszopó. Mégcsak nem is az én macskám,
és máris mindent tönkretesz!
 7. fejezet

Fordította: Szilvi

– Nem gondolod, hogy inkább a házat kellene átvizsgálnunk, ahonnan

eltűnt, mielőtt Manhattan többi részét kutatnánk át? – kérdeztem, ma már
másodszor.
Az őrült Cassie, rögtön Walter eltűnése után meg volt győződve arról,
hogy Walter kiment, és, nem is tudom, kurvára átteleportálta magát a
Central Park másik oldalára. Kirángatott a járdára, és a cicijeinek segítő
irányítása által vezetve én is követtem a hullámvasúton, egyenesen a
pokolba. Fel és alá a park járdáin, az egyik oldalról a másikra, és vissza, egy
Alkonyzónába illő taxizás, majd egy kis könnyű fizikai munka a lakásában,
és most itt voltam, hogy ismét kövessem őt a manhattani fitnesz és
paráznaság mélységeibe.
Azt hiszem, ezért én vagyok az őrült.
– Abbahagynád, hogy ellenkezel minden kibaszott szavammal?
Használd azt a babszemnyi testedet, és kutasd át a környéket!
Elegem lett, és megállítottam a kezemmel, aminél fogva eddig rángatott.
– Visszamegyek, hogy átkutassam az épületet, és ha nem találom meg,
felhívom Kline-t!
– Thatcher…
– Nem, Cass! Maradj itt kint, és kutass, ha akarsz, de a Central Parkban
kóborló csavargók között nem fogod megtalálni Walnutsot. Istenem,
amennyire mi tudjuk, a kis pöcsnek kulcsa van a lakásukhoz, és a délutáni
fürdés felénél ott van az istenverte ágyuk közepén.
– A francba! – kiáltotta, és futni kezdett abba az irányba, amerről
jöttünk, menet közben félrelökdösve az embereket az útból.
– Mi van? – kérdeztem, én is kocogni kezdtem, hogy tartsam a lépést
vele.
– Az ajtó! – kiáltotta. – Nyitva hagytuk a lakásuk ajtaját!
Ó, bassza meg!
Igen, biztos, hogy nem fognak többet megkérni minket, hogy
vigyázzunk a lakásukra vagy a macskájukra.
A lábaim kétszer olyan hosszúak voltak, mint az övéi, így könnyedén
megelőztem, és átsprinteltem a zsúfolt járdán. Becsaptam az ajtót, menet
közben odabiccentettem a portásnak, és hálát adtam a kurva életnek, hogy
az épületüknek van portása.
Túl türelmetlen voltam, hogy várjak a liftre, így egyszerre három
lépcsőfokot véve nekiiramodtam a lépcsőháznak. Tizennégy emelet után,
miközben a verejték úgy folyt a halántékomról, mint egy kibaszott csap,
végül berobbantam a lépcsőházból a folyosójukra.
Az ajtó nyitva volt, ahogy Cass is mondta, ezért némán imádkoztam
magamban, hogy nem fosztottam meg a legjobb barátomat és az új
menyasszonyát az összes holmijuktól.
Belökve az ajtót, megálltam benn, és mániákus szemmel vizsgáltam a
nyitott teret. Úgy tűnt, minden bútor a helyén van, és semmi értékes nem
tűnt fel, ami hiányzott volna, de nem is volt egy kurva, tényleges
leltárlistám.
Épp csak elkezdtem volna levegőt venni, amikor egy a vállamra
koppintás majdnem szívrohamot okozott.
Cassie úgy beszélt, mintha semmi baj sem lenne.
 – A cuccok mind itt vannak, de nincs az ördögi macska. Az ajtó
egyébként zárva volt. Hoppá!
A homlokomra tettem a kezem, és megpróbáltam elfojtani az átható
késztetést, hogy megfojtsam.
– Mi tartott ilyen sokáig? – folytatta, miután a lifttel megelőzött.
Fehéren izzó düh emésztette fel a belsőm minden egyes köbcentiméterét,
de igyekeztem mindent megtenni, hogy lecsillapítsam.
Ilyen érzés lehet az aneurizma?
– Hé, Thatcher, jól vagy? – kérdezte, és az arca komolyra fordult,
miközben a padlóra ereszkedtem, és dörzsöltem a halántékomban lévő
feszültséget. A melltartóval fedett mellei a pólója anyagához nyomultak,
ahogy leült mellém.
Hogy a faszba találhattam még mindig vonzónak ezt az őrült seggfej
nőt? Mi a baj velem?
– Jézusom! – motyogtam, a szememet dörzsölve, és reméltem, hogy van
valami kapcsolat a tetteimhez. – Fel akarom ajánlani az agyamat a
tudomány számára!
– Hmm?
– Ahogy a focisták teszik az agyrázkódás miatt. Szerintem ez is érdemes
kutatás lenne. – Ahogy a fejem hátratámasztottam a mögöttem lévő falnak,
durván meglökött az egyik lábával.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz most, de hagyd abba! – követelte.
– Megijesztesz, és ez felbosszant!
Elfordítottam a fejem, és a szemébe nézve láttam, hogy valóban dühös,
kék lángokat lövell, amitől az orra vége kissé ferdén húzódott. Túl könnyen
lavírozott az angyali és a gonosz közötti határon. Ezt a határt megszakította
barackszín bőrének és erőteljes, tudálékos szemének titokzatos
keverékével.
Túl vad ahhoz, hogy ártatlan legyen, túl hiteles ahhoz, hogy gonosz
legyen!
Világos rózsaszín ajkai összeszorultak, és gondolkodás nélkül rájuk
tapasztottam az enyémeket. Maguktól cselekedtek, könyörögtek, hogy ő
vagy én, vagy mindketten, de lépjünk tovább. A gondolkodás és cselekvés
nélküli egyik pillanat átcsapott a másikba, amíg az ajkai meg nem
mozdultak az enyémek alatt. Nem messze és nem nyíltan, de nem is távol.
Döbbenten húzódtam vissza. Nem értettem, de valami bennem nem
akarta hallani, hogy nemet mond – így hát én szólaltam meg.
– Hála az égnek! – mondtam rekedten. – Végre megtaláltam a módját,
hogy elhallgattassalak!
Élénk kék szemét elhomályosította a gúny, és elhúzódott, hogy felálljon.
Bár el volt rontva, még mindig kifejezetten erősen magához láncolt engem.
Még ha tudtam is, hogy a mellei biztosan megugranak a mozdulattól, a
tekintetem nem hagyta el az arcának zavart vonalait. Annyira nem volt
jellemző rám; még én magam sem ismertem saját magamra.
– Soha többé ne csókolj meg az engedélyem nélkül! – suttogta remegve.
A parancs durva éle úgy vágott, mint a kés. A felszínes játékosság minden
nyoma eltűnt, és a tekintete több réteg húson keresztül égette át magát,
amíg nem találkozott a lelkemmel.
Valamilyen ideg elszakadt, és nem voltam benne biztos, hogy elég
tehetséges sebész vagyok-e ahhoz, hogy elvégezzem a javítást. Az egyetlen
lehetőség a továbblépés volt, és az egyetlen taktika, amit alkalmazni
tudtam, a kerülés volt.
Feltápászkodtam.
– Keressük meg még egyszer Waltert. Itt, a lakáson belül, és ezen az
emeleten körben. Ha nem találjuk meg a következő harminc percben,
akkor hívom Kline-t.
– Azt a léhűtőt ez nem fogja érdekelni! Georgie-t érdekli. Basszus, dühös
lesz!
 – Ne aggódj! – vigasztaltam, de nem léptem közelebb. – Kline leszarja
Waltert, de Georgie-t semmiféleképpen sem. Ha kell, felbérel egy kibaszott
magánnyomozót.
– Egy macskadetektívet? – kérdezte, miközben elgondolkodott a
szavaimon, oldalra billentette a fejét, és épp csak annyira vigyorodott el,
hogy újra normálisnak tűnjön.
Megvontam a vállamat, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
– Igen. Ha vannak macska betörők, akkor biztosan vannak macska
detektívek is, nem igaz?
– Te egy idióta vagy!
– Igen! – Nem sok mindenben értettünk egyet, de ebben kurvára egy
húron pendültünk.
Olyan dolgokra gondoltam, amikre nem kellett volna. Olyan dolgokra,
amik valószínűleg sosem fognak megtörténni. Olyan dolgokra, amiket nem
is biztos, hogy akartam, hogy megtörténjenek.
És ettől én lettem a királyi módon elbaszottak királya.
 8. fejezet

Bora Bora, április 20. csütörtök délután

Fordította: Christina

A nyitott fürdőszobaajtón keresztül a zuhanyzóból áradó gőzre

pillantottam, majd vissza a telefonom képernyőjére, hogy megerősítsen
abban, hogy az a név áll a bejövő híváson, amire gondoltam.
Az volt, a picsába is.
A zöld telefonikon megérintésével és egy frusztrált nyögéssel
válaszoltam, és nem apróztam el a szavakat. – Jobban teszitek, ha Te,
Cassie, Wes vagy Walter halottak vagytok, vagy éppen azon ügyködtök,
hogy azok legyetek.
– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy Wes jól van, Cassie megőrült, én
majdnem meghaltam, és a macska eltűnt? – mondta Tatch egy
lélegzetvétellel a fülembe.
– A francba! – A bosszankodás szúrós fájdalma arra késztetett, hogy a
hüvelyk- és mutatóujjam közé szorítsam az orrnyergemet.
– Igen – helyeselt.
Elfordultam a fürdőszobától, és az ágy előtt kezdtem el járkálni.
– Az első hármat megértem, de hogy a faszba jutottunk el a negyedikhez?
Walter a létezésem átka, de azon kívül, hogy lusta és mogorva, meglepően
könnyű vigyázni rá.
– Nos, úgy gondoljuk, hogy ez akkor történt, amikor Cassie melleivel
beszélgettem – és komolyan, erről később még beszélnünk kell –, de
valójában akkor történt, amikor azzal fenyegetőzött, hogy a Fight Clubba
megy a szomszédoddal.
– Igazából most fájdalmas a barátodnak lenni.
Elkeseredett nevetés lüktetett a fülemben. – Ezt már felfogtam. A
telefonvonalon keresztül most igazán nehéznek érzem az aurád.
– Tudod, hogy mi következik máris az aurám után? – kérdeztem.
– Valami azt súgja, hogy nem akarom tudni, ugyanakkor tudnom kell.
– A kezem. Hogy kibaszottul megfojtsalak.
– Kline…
– Éppen nászúton vagyok – mutattam rá a nyilvánvalóra. – A vakáción,
ami kifejezetten azért van, hogy az őrülten dögös feleségemmel szexeljek
megállás nélkül. És Te meg kibaszott Wes egyfolytában félbeszakítjátok
valamivel.
Leültem az ágy szélére, és ismét a fürdőszoba felé pillantottam.
– Nem tudom, Wes hogy van vele, de nekem ez az első és utolsó alkalom,
haver. Én csak tudni akarom, hogy a macskában van-e nyomkövető chip.
Egyik kezemet a torkomra tettem, hátrahajtottam a fejemet, és
becsuktam a szemem. – Nem vagyok teljesen biztos benne, de anyám
tudná. Ő csinálta az összes az állatorvosi dolgot.
– Köszi, baszd meg – motyogta. Valójában kiégettnek és furcsának
hangzott. De nem érdekelt. Azt terveztem, hogy minden energiámat
sokkal-sokkal kellemesebb tevékenységekre tartogatom, és nem engedtem,
hogy a törődésre való hajlamom ennek útjába álljon.
– Valószínűleg pokollá teszi az életedet, ha egyenesen beszélsz neki az
eltűnt, szeretett macskájáról – tanácsoltam. – A legjobb lesz, ha Bobbal
beszélsz.
Thatch kuncogott. – Nem tudom, miért döntöttél úgy, hogy
engedékenységet tanúsítasz velem szemben azzal, hogy ezt elmondtad, de
köszönöm. Csak egyetlen irracionális nőt tudok kezelni egyszerre.
– Szívesen. És tartozol nekem. – Újra felálltam az ágyról, és kinéztem a
türkizkék vízre. Ha nem sütött volna a nap, úgy tűnhetett volna, mintha
örökké tartana ez az egész.
Felsóhajtott. – Teljesen elbizonytalanodtam amiatt, hogy a macskádra
való felügyeletem hogyan végződött azzal, hogy újabb szívességgel
tartozom neked, de nem is érdekel. Amíg ez a nap vérontás és kék
heregolyók nélkül ér véget, nagyon nehéz győzelemnek fogom tekinteni.
Összevontam a szemöldököm, és megfordultam Georgia hangjára, aki a
fürdőszoba ajtajában állt. – Nem tudom, nem akarom tudni, nem kell
tudnom. Csak intézd el nekem – mondtam elutasítóan, ködösítve.
Thatch ismét a fülembe nevetett. – Nyugodtan mondd el neki, K.
Valószínűleg a legjobb, ha akkor mormogod, amikor a szád éppen fogl…
– Csá – szakítottam félbe, elhúztam a fülemtől a telefont, és letettem,
mielőtt még bármi mást mondhatott volna.
– Ki volt az? – kérdezte Georgie, szorosabbra húzva a törölközőjét maga
körül. Határozottan nem így akartam kezdeni a napunk második felét.
Különleges vacsorát terveztem, és azt akartam, hogy a feleségem csakis
jóllakott, pimasz és csábító legyen. Ha tudna Walterről, ezek mind
mennének a levesbe.
– Thatch – motyogtam, megfordultam, hogy letegyem a telefonomat az
éjjeliszekrényre, és összeszedtem a gondolataimat azzal kapcsolatban,
hogyan kezeljem ezt a helyzetet.
– Minden rendben van? Cass jól van? Walter megölte őt? – kérdezte
villámgyorsan, máris idegesen. Az utolsó kérdésen mosolyognom kellett.
– Megölte őt? – kérdeztem kuncogva. – Tudod, Benny, kutatok az
agyamban, de csak arra emlékszem, hogy Te védted őt. Azt mondogatod
mindenkinek, hogy milyen aranyos. Miért gondolod, hogy a nyájas kis
Walter bármi mást tenne, mint hogy szereti és megvédi a legjobb barátodat?
 Szemei összeszűkültek, és egyik lábát harcos pozícióba fordította.
Megharaptam az ajkamat, hogy visszafogjam a mosolyomat. – Ez nem
Walterről szól. Hanem Cassie-ről. Nagyon szeretem őt, de nagyon jól tud
uszítani és dühíteni. Nem kell sok ahhoz, hogy a mi lágyszívű macskánk
átváltozzon.
Megráztam a fejem, és nekiugrottam, a karjaimba kaptam, éreztem
nyakának friss illatát. Felvisított, de a karjait a vállam köré fonta.
Megrántottam a törölközőjét, miközben megszólaltam. – Istenem, de jó
vagy! Biztos, hogy nem jöhetsz vissza velem dolgozni?
Visszahúzódott, finoman ellökött magától, és felvonta a szemöldökét.
– Kline…
– Tudom, tudom. Boldog vagy ott, ahol vagy. Megértem – adtam meg
magam, és azonnal visszahúztam a karjaimba.
– Kline, beszélnünk kellene erről. Láthatóan zavar ez téged.
– Nem akarok beszélni róla – mondtam őszintén. – Ki akarom zárni,
akárcsak minden mást, kivéve téged, minket és a nászutunkat.
Az állkapcsomra tette a kezét, és a szemembe nézett.
– Zavar engem? – folytattam. – Igen. Nyilvánvalóan zavar. De nem úgy,
mint ahogy gondolod, és nem annyira, hogy ne tudnék kibaszottul
felnőttként viselkedni és túllépni rajta. Ha vége a nászutunknak, majd
beszélünk róla. Kompromisszumokat kötünk, ha kell. De egyelőre az
egyetlen feszültség, amit kettőnk között akarok, az a lepedők között, a
fedélzeten, a medencében, a zuhanyzóban legyen – bárhol, amíg a ruháink
nincsenek rajtunk, és a testünk olyan közel van egymáshoz, amennyire
csak lehet.
– Bébi – suttogta, barna, csupasz lábait a derekam köré csavarta, és
szorosan magához ölelt.
– Kezdjünk bele, Benny. Vitatkozz velem az egyetlen módon, ahogy
szeretem.
 – Miért bánsz ennyire jól a szavakkal? – válaszolta halkan, miközben a
testét gyengéden közelebb húzta az enyémhez.
– Üzlet – mondtam neki kacsintva. Felnevetett. – És eszközként
használom, hogy udvaroljak Neked.
– Máris el vagyok csábítva – felelte vigyorogva. – Mire fogod használni
a szádat?
Mögé és a feneke alá nyúlva, az ujjaim hegyét egyenesen
belemélyesztettem a lábai közé, és megrágcsáltam a vállát. – Arra akartam
használni, hogy felkészítsem a puncidat, hogy készen álljon rám, de már
készen áll.
– Hmm – mormogta egy nyögésen keresztül. – Mi van készen? Úgy
értem, bármikor is tényleg készen állsz?
– Igazad van – értettem egyet vele, miközben óvatosan az ágyra
fektettem, és letoltam a boxeralsómat a lábamról, majd kiléptem belőle.
Megsimogattam a farkamat a tövétől a hegyéig és vissza, mielőtt a másik
kezem ujjaival egyenesen végigsimítottam a nedves punciján. – Kizárt
dolog, hogy készen álljon erre – gúnyolódtam. – A nyelvem addig fog
izgatni, amíg azt nem hiszed, hogy felkészült. Jól hangzik, Rose?
Mindig elpirult, amikor így szólítottam, és amikor teljesen meztelen volt,
a szín nemcsak az arcán virított.
Térdre ereszkedtem, felkaptam a lábait a vállamra, teljesen
beletemettem az arcomat. A csípője kergette a nyelvemet, mire még jobban
előrenyomultam, hogy ne kelljen messzire mennie.
– Mmm – nyögtem, mélyen beszívva minden édességét. – Az én kis
virágomnak jó íze van.
– Istenem, Kline – mormogta.
Csodálatos volt minden élvezetében, ahogy nyaltam az ajkait, és ahogy
állandó ütemben mozgatta a csípőjét. Nem akart se többet, se kevesebbet,
és én mindent meg akartam adni neki, amit akart, még ha ez lehetetlen is
volt. A napsütötte bőrének színe kiemelte a szemét, és minden másodperc,
amit azzal töltöttem, hogy a punciját néztem, éreztem őket magamon.
Nézett, könyörgött – kibaszottul kényszerített, hogy erősebben,
gyorsabban, lassabban, lágyabban dolgozzam meg. Mindent, amit kért,
éreztem, és nem tudna senki sem meggyőzni arról, hogy van ennél jobb
érzés a világon, mint ilyen összhangban lenni egy másik emberrel.
– Gyerünk, bébi – bökdöstem, miközben a hüvelykujjammal a fenekét
izgattam, a csiklóját pedig a nyelvemmel. – Készülj fel. Legyél kibaszottul
lucskos.
Két ujjamat pumpáltam ki és be, mire összeszorult körülöttem, de
csendben tette. Eufóriájában elveszve a feje hátraesett, a szája tátva
maradt. Utáltam, hogy nem láttam a szemét, de a torkának vonala, a
megfeszült combjai, és a hajamba markoló keze minden istenverte dolgot
elmondott, amit valaha is tudni akartam vagy tudnom kellett.
– Készen állsz? – kérdeztem, feltápászkodtam, és az egyik kezemmel
átfogtam a fájó farkam tövét.
A szemével követelte az izgalmamat, a szavaival pedig a szívemet.
– Mindig.
Mindig.
 9. fejezet

Bora Bora, április 21., péntek délután

Fordította: BaBett

Arra ébredtem a délutáni szunyókálásból a csendes tengerparton, hogy

erős kezek gyúrják a hátamat. A vállam fölött átpillantva Kline-t találtam,
amint a fekvő alakom mellett térdelt, egy naptejet tartott az egyik kezében,
miközben még több krémet spriccelt a nyitott tenyerébe.
Egy percig gyönyörködtem a kilátásban. A teste meztelen dicsőségben,
csak egy fürdőnadrág ült alacsonyan a derekán. Nemrég úszott, sötét haja
hátra volt fésülve, és néhány huncut vízcsepp lecsúszott a mellizmaira, és
ha a kezei folytatják a finom kínzást, akkor nem ő lesz az egyetlen, aki
nedves lesz.
– Mennyit aludtam? – kérdeztem, hangom reszelős volt a napon
szunyókálástól.
Mentségemre szóljon, hogy fáradt voltam a tegnap esti megerőltetéstől,
ami több mint egy kör forró, nászutas szexet is tartalmazott. Mielőtt a
tengerparton vacsoráztunk, Kline kézzel etetett engem nagyjából végig.
Igen, tagadhatatlan, hogy a férjem egy szédült rohadék volt. Jól kiudvarolt
a bugyimból rá az orgazmus-indukáló farkára.
– Talán egy órát – mondta mosollyal a hangjában. A kezei lassan
haladtak lefelé a hátamon, puha, lágy, bársonyos köröket simított a
bőrömbe. – Ez kezd szokássá válni, Benny lány. Délre elalszol.
– Az egész a te hibád – mormoltam, és oldalra fordítottam a fejem, és
összekulcsolt kezeimre támasztottam.
– Az én hibám? – kérdezte, miközben fondorlatos ujjai eltolták a
bikinialsómat az útból.
– Aha. – Lehunytam a szemem, és lenyeltem egy nyögést. Hatalmas
kezei a fenekemet markolták, és úgy tett, mintha a naptejet kenné.
– Biztos vagyok benne, hogy ott nincs szükségem napvédőre.
– Alapos vagyok, Georgie. – Nem tántorodott el, még mindig tapogatta
a testemet a leégés megelőzése érdekében.
– Ez kevésbé olyan érzés, mintha naptejet kennél rám, inkább olyan,
mintha le akarnál vetkőztetni.
A fenekemre csapott, én pedig meglepetten felsikoltottam. Amikor a
tekintetem találkozott az övével, nem lepődtem meg, hogy pozitívan
ragyogott.
– Fordulj meg, hadd kenjelek be ott is.
Kuncogva fordultam a hátamra és hunyorogtam, ahogy a ragyogó nap
közvetlenül a szemembe sütött.
Kline letérdelt a szétterpesztett lábaim közé, kezei felfelé csúsztak az
oldalamon, amíg az ujjai meg nem álltak, hogy játsszanak az bikinifelsőm
szélével.
– A francba, de kibaszottul gyönyörű vagy. – A könyökét a fejem mellett
pihentette, és lágy, édes csókokat nyomott az ajkaimra. – A következő
ötven évet azzal tudnám tölteni, hogy csak az én gyönyörű feleségemet
bámulnám, és sosem telnék be vele.
– Ötven év múlva sokkal kevésbé leszek gyönyörű, inkább ráncos és ősz
– leheltem a kitartó szájára.
Épp csak annyira dőlt hátra, hogy találkozzon a tekintetemmel. – A
szememben mindig te leszel a leglenyűgözőbb, legapróbb, legtökéletesebb
lény.
– Még akkor is, ha megöregszem?
– Különösen akkor, ha öreg leszel. – Egy nedves, mély csókot nyomott
az ajkaimra.
Látod, mire gondolok? Kibaszottul szédült rohadék.
Az ajkai az enyémhez simultak, amikor újra megszólalt. – Az én
elvárásaim csökkenni fognak, és biztos vagyok benne, hogy szépen fogsz
öregedni.
Hmm... Oké, lehet, hogy csak egy szemétláda.
Saját humorán jót szórakozva a bőrömbe kuncogott.
– Nyugi, bébi. Csak vicceltem.
– Jobb is, ha vicceltél – motyogtam szuszogva és fújtatva a székemen,
miközben ellöktem magamtól. Folytatta a naptej felkenését, és még több
naptejet spriccelt a tenyerébe, és a hasamba gyúrta az erős ujjaival.
– Mit akarsz ma csinálni?
A pokolba is, a keze afrodiziákum volt.
Átgondoltam a dolgot, de nem kellett sokat gondolkodnom.
– Maradjunk itt, és hagyom, hogy a férjem ötcsillagos kezelésben
részesítsen.
A szemöldökét ráncolva kuncogott. – Minden masszázsom happy
enddel végződik.
– Azt hittem, ez a naptej felvitele?
– Oké. Minden olyan tevékenység, amiben a kezemmel érintelek
boldogan végződik. – Kacsintott, és tovább mozgatta azokat a mohó
kezeket a hasamon felfelé, amíg éppen a melleim alatt pihentek meg.
Ó, haver, ez az ember tökéletes volt. Ha így folytatná, elkezdenék
dorombolni, mint egy kibaszott macska.
Dorombolni, mint egy macska? Valamiért úgy éreztem, mintha már
jártam volna ezen a gondolatmeneten.
 Ó, a francba! Macska! A macska!
Hirtelen felültem, kényszerítve Kline kezét, hogy leessen a bőrömről.
– Hé, én még nem végeztem – válaszolta, kezei ismét felém mozdultak.
Megtalálták a bordáimat, és elkezdtek csiklandozni, amíg kuncogni
kezdtem.
– Hagyd abba! – Játékosan elpofoztam őt, és megragadtam a
strandtáskámat, és a telefonomat keresve kotorásztam benne.
– Hoztál játékokat a strandra, Benny?
– Nem, te perverz szemétláda – mondtam nevetve. Kihúztam a
táskámból a telefonomat és felemeltem, hogy lássa. – Elfelejtettem felhívni
Casst, hogy megkérdezzem, hogy van Walter.
Az arckifejezése ördögi vigyorból valami sokkal kevésbé izgatottá
változott egy szempillantás alatt.
– Mi a baj? – Oldalra billentettem a fejem, meglepődve a hirtelen
hangulatváltozásától.
Csendesen és merengve bámult a szemembe, és kereste a választ egy
ismeretlen kérdésre.
– Kline?
Grimaszolt, mielőtt megszólalt. – El kell mondanom neked valamit.
Az orrom önkéntelenül is összeráncolódott. – Minden rendben van?
– Beszéltem Thatch-csel, és...
– Ó, Istenem! – A kezem a szám elé kaptam. – Tényleg... történt valami?
Történt valami Cass-szel?
Megrázta a fejét. – Nem, kicsim. Cassie jól van.
A mellkasomra tettem a kezem, próbáltam lelassítani a szapora
szívverésemet.
– Ne ijessz meg így! Azt hittem, valami szörnyűség történt.
– Bébi, Thatch tegnap felhívott, hogy elmondja, hogy... – Elhallgatott,
aggódó és óvatos szemekkel figyelt engem. Vett egy mély lélegzetet, majd
végül hozzátette: – Walter kijutott a lakásból, és nehezen találják meg.
– Mi? – A szemeim kikerekedtek és felpattantam, vádló ujjal mutattam
Kline arcába. – Walter eltűnt, és te kurvára nem szóltál nekem?!
Az arcán a szégyen maszkja keveredett az Ah, a francba, igen-nel és a
kettő kombinációja miatt rohantam a bungalónk felé.
– Georgia! – Hallottam, ahogy utánam kiált.
De én szinte sprinteltem, hogy bejussak a házba, és összepakoljam a
cuccaimat. Hívjatok őrültnek, nem érdekelt. A gyerekem eltűnt, és átkozott
legyek, ha még egy magányos éjszakát kell eltöltenie egy lepukkant New
York-i sikátorban. Könnyek lepték el a szememet, ahogy elképzeltem,
ahogy az utcán sétál ázva, fázva mindenféle istenverte kaja nélkül.
A férjem a hálószobában talált rám, amint a bőröndömet a matracra
dobtam.
– Bébi – mondta tétova hangon – Mit csinálsz?
– Minek látszik, hogy mit csinálok? – Kinyújtottam a kezem magam elé
egy vad, kiszámíthatatlan mozdulattal, mintha nem lenne kibaszottul
nyilvánvaló. – Összepakolom a cuccaimat. Haza kell mennem! Walter
eltűnt, fázik, vizes és magányos, és csak sétálgat New York utcáin és engem
keres.
A szekrény felé indultam, hogy kivegyem a ruháimat, de megálltam,
amikor az agyam elkezdte felidézni a legrosszabb forgatókönyveket. – Ó,
Istenem! – A kezemmel eltakartam a számat, miközben egy döbbent
zihálás hagyta el a tüdőmet. – Mi van, ha kétségbeesik, Kline? Mi van, ha
nem marad más választása, minthogy prostituálja magát az ételért? Tudod,
hogy nem jó abban, hogy új barátokat szerezzen! Kizárt dolog, hogy
befogadták volna a jó társaságba. Valószínűleg már heroinfüggő!
– Georgie – nyávogta Kline a fülembe, karjaival átkarolva a testemet és
a mellkasához húzta a hátamat. – Biztos vagyok benne, hogy Walter jól van.
Ismered Maureent. Gondoskodott róla, hogy legyen neki egy olyan GPS
nyomkövető chipje. Fogadok, hogy Cass és Thatch már megtalálták.
– Ezt nem tudhatod! Hívtak volna, ha megtalálták volna.
Ellöktem a karját, és a szekrényhez mentem, ruhákat rángattam le a
fogasról.
Kline ott állt a bőröndöm mellett, amikor visszasétáltam mindkét karom
tele volt nyári ruhákkal és bikinikkel.
– Hívd a légitársaságot! Fel kell szállnunk a következő járatra.
– Bedobtam mindent a bőröndömbe, és elindultam a fürdőszobába a
piperecuccaimért.
De a férjem megállította a lendületemet, átkarolva a karjaival újra átölelt,
és szoros medveölelésbe húzott.
– Erre most nincs időnk! – Továbbra is szorított, a karjaiba emelt, és
kivitt a folyosóra.
– Tegyél le! – Pokolian próbáltam kiszabadulni a szorításából, ahogy
lefelé ment a lépcsőn, de hiába. Túlságosan erős volt, nem számított,
mennyi adrenalin volt a szervezetemben. Leültetett a konyhaszigetre, a
térdeim közé állt, és a kezeivel a combomat markolta, hogy a helyemen
tartson.
– Szeretném, ha mély levegőt vennél, és megnyugodnál egy percre. – A
hangjának nyugtatónak kellett volna lennie, de csak még jobban
felbosszantott.
– Nem tudok megnyugodni! – kiáltottam. – Minden el van baszva!
Eltűnt a macskánk, és te nem szóltál nekem. Hazudtál nekem, Kline! Úgy
érzem, mintha egy csomó szarságról hazudnál nekem.
A szemei bűnbánóvá váltak a vádaskodásom hallatán, de nem voltak
teljesen önelégültek. – Tudom, hogy szólnom kellett volna Walterről, de
nem akartam, hogy pánikba ess.
– Azt mondtad, hogy minden rendben van, és hogy Walter jól
van, de a valóságban egy sikátorban ül és heroinnal lövi
 magát!
– Bébi, én...
– Ne bébizgess itt engem! – mutattam rá a mutatóujjammal.
A szemei összeszűkültek, és egy dolog világossá vált. Az édes, türelmes
Kline egy kicsit mindkét tulajdonságából veszített.
Tudtam, hogy valószínűleg egy kicsit – oké, nagyon is – irracionális
vagyok, de nem tehettem róla. Mióta az egész Rose-ügy történt, a férjem
azóta mindig is arra törekedett, hogy mindig nyílt és őszinte legyen velem,
de mostanában pont az ellenkezőjét tette. Tudtam, hogy nem örül a
munkahelyi helyzetemnek, de ő mégis csak hárította a dolgot, és nem volt
hajlandó beszélni róla.
De zavarta őt. Nagyon. És legyünk őszinték, a tény, hogy zavarta őt,
engem is nagyon zavart. És most hazudott nekem a macskáról. Úgy
éreztem, mintha ez lenne a cukormáz a becstelenség tortáján.
– Georgia – kezdte mondani, de én felemeltem a kezem.
– Most ne kezdjük. Fel kell hívnom Cassie-t, és megkérdeznem, hogy
megtalálták-e Waltert.
Körbepillantottam a konyhában, de eszembe jutott, hogy a telefonom
azelőtt volt nálam, mielőtt elvonszoltam a seggemet a bungalónkba.
– A francba! Azt hiszem, a parton hagytam a telefonomat.
Kline megragadta a táskámat – amit nyilvánvalóan ő hozott utánam
– az egyik bárszékről, és belenyúlt.
– Tessék. – Átnyújtotta nekem a telefont. – Hívd fel Cassie-t, és kérdezd
meg, hogy megtalálták-e Waltert.
Nem is haboztam. Három csörgés után leugrottam a konyhaszigetről, és
elkezdtem mászkálni. A negyedik csörgésre végre felvette.
– Helloooooooo, Georibanc! Milyen Bora Bora? Kline legalább megetet
téged a...
– Megtaláltátok Waltert? – Túlságosan aggódtam ahhoz, hogy hagyjam,
hogy tovább fecsegjen.
– Uh... Gondolom, Kline mesélt neked róla, ugye?
– Megtaláltad a macskámat? – csattantam fel.
– Van egy nyomkövetője, Georgie. A Holdon is megtalálhatjuk azzal a
GPS-szarral, amit az anyósod beágyazott a bőre alá.
– Ó, hála Istennek. – Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. – Már egy
percre voltam attól, hogy lefoglaljak egy repülőjegyet hazafelé.
– Azért akartad otthagyni a nászutadat, mert a faszfej... eltűnt?
– Most viccelsz velem? A kicsikém eltűnt! Persze, hogy hazarepültem
volna, hogy megtaláljam!
– Lassíts a tempón, Susie. Nem kell megsüketítened – motyogta a
fülembe.
– Jól van?
– Uh... igen... biztos vagyok benne, hogy jól van.
– Nem sérült meg? Megijedt? Nem tudom elhinni, hogy elveszett, és
New York utcáin bolyongott egyedül.
– Walter egy kemény kis seggfej. Nincs miért aggódnod.
– Ottmaradsz a lakásunkban az utunk hátralévő részében? Azt hiszem,
jól jönne neki a társaság.
– Már el is terveztem. Sajnálom, hogy rövidre fogom, de nekem
mennem kell. Harminc perc múlva fotózásom lesz. Majd később felhívlak,
oké?
– Jól hangzik. Ó, hé, Cass?
– Igen?
– Ha még egyszer elveszíted a macskámat, megöllek.
Gúnyosan válaszolt. – Biztosra veheted, hogy nem fogom elveszíteni
másodszorra a kis rohadékot.
– Jó.
– Georgia, ne duzzogj tovább, hanem menj, és szopd le a férjedet. Isten
tudja, hogy valószínűleg szüksége van az extra figyelemre, miután látta
ahogy elvesztetted a fejed.
– Nem vesztettem el a fejem.
Kline horkantott a háttérben.
– Persze, hogy nem. – Cass felnevetett. – Fogadni mernék, hogy a
cuccaid felét összepakoltad, és már szóltál Kline-nak, hogy foglaljon egy
repülőjegyet.
Jézusom, kurvára túl jól ismert engem.
– Fogd be! Menj, és készíts perverz fotókat meztelen férfiakról.
– Később, Georibanc!
Letettem a telefont, és találkoztam Kline tekintetével. Még mindig a
konyhasziget mellett állt, és bizonytalanul figyelt engem, boldogtalanság
tompította kék szemeit.
– Minden rendben?
Bólintottam, és megpróbáltam összeszedni magam. – Megtalálták.
– Ez jó hír.
– Igen, az – értettem egyet.
Csak bámultuk egymást, elmerülve a korábbi tébolyomban és az általa
felszínre hozott mélyebb problémákba. A fájdalom felhője és durva
vádaskodások fátyla lepte be az egyébként boldog nászútunkat.
– Nos... azt hiszem, jobb, ha megyek, és kitakarítom a
katasztrófaövezetet. Majd csinálok magunknak ebédet, amint végeztem,
oké? – mondtam neki a vállam felett, miközben felmentem a lépcsőn a
hálószobánk felé remélve, hogy lesz pár percem, hogy visszataláljak az
ötösre az érzelmi skálán.
Meglepetésemre Kline követett engem.
Leült az ágyra, amikor elkezdtem kiüríteni a bőröndömet.
– Gyere ide, édesem. – Amikor ránéztem, de meg sem mozdultam, intett,
hogy jöjjek közelebb. Amint karnyújtásnyira voltam tőle, magához húzott,
és átkarolta a hasamat. Az arcát a nyakamhoz nyomta, ajkai azt az érzékeny
pontot súrolták a fülem alatt. A meghitt csend begyógyította a fájdalom
felét, de egy része mélyen eltemetve maradt.
Néhány csendes pillanat után azt suttogtam: – Sajnálom, hogy egy kicsit
megőrültem az előbb.
Forró, megkönnyebbült sóhaj borította be a bőrömet.
– Sajnálom, hogy hazudtam neked.
Hátradőltem, megragadtam az állát, és rákényszerítettem, hogy a
szemembe nézzen. – Tényleg sajnálod ezt?
– Igen. Persze, hogy sajnálom, Ben. – Bűnbánó szemei mélyen fúródtak
az enyémbe.
– És mi van a munkámmal?
Felvonta az egyik szemöldökét. – Mi van a munkáddal?
– Elkezdesz őszinte lenni velem arról, hogy valójában mit érzel vele
kapcsolatban?
Sóhajtott, és megszorított. – Nem vagyok boldog attól, hogy mennyi időt
fog ez követelni tőled, de megbirkózom vele.
– Nem hiszem, hogy az, hogy azt mondod, hogy megbirkózol vele,
megoldás, Kline. Mi lesz, ha elkezdesz neheztelni rám, amiért ilyen sokat
utazom? Amiért túl sokat foglalkozom a munkával? Hová fog ez vezetni
minket?
Istenem, a szavak már akkor csíptek, amikor kimondtam őket.
Mi van, ha a munkám elkezd egy hatalmas éket verni közénk?
Sietve jöttünk össze. Túlságosan elfoglalt minket, hogy túl mélyen
szerelmesek voltunk egymásba, hogy ne ugorjunk fejest a kapcsolatunkba.
Néhány éve ismertük egymást, de valójában még nem voltunk együtt, nem
voltunk egy pár, olyan régóta.
Mi van, ha a munkám megterheli a házasságomat?
Ennek a szörnyű forgatókönyvnek a puszta gondolata is könnyeket csalt
a szemembe.
 10. fejezet

Fordította: Tony

Könnyeket látni a szemében amiatt, hogy a kibaszott munka

tönkreteheti a megálmodott házasságot, ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Fenn akartam tartani az „evés, dugás, ölelkezés, alvás, émelyítő boldogság”
buborékunkat a következő két hétben, de ez a buborék kurvára nem volt
jó, ha neki fájdalmat okoz.
És most? Az elszigeteltség részemről nagyon is bántotta az én drága
feleségemet.
– Rendben – jelentettem ki, felemeltem az ölemből, és letettem az ágy
szélére. Megálltam előtte, és felemeltem az állát, amíg a gyönyörű szomorú
szeme megtalálta az enyémet. – Most tényleg beszélünk. – Megacélozta
magát azzal szemben, aki szerinte következett. – Először is, nincs több
könny, oké?
– Kline…
– Megszakad tőle a kibaszott szívem, Benny. Nem tudok elképzelni
olyan helyzetet, amikor tetszik, hogy sírni látlak, de kifejezetten utálom,
amikor én vagyok az oka.
Miközben én folytattam, ő mindent megtett, hogy abbahagyja a sírást.
Nem az volt a legfontosabb, hogy ténylegesen abbahagyja a sírást, hanem
az, hogy tudja, hogy én ezt akarom.
 – Milyen gyakran van nekem igazam, mikor te tévedsz? – kérdeztem, és
ez felkészületlenül érte. Láttam, hogy először nem tudta, hogyan
válaszoljon, de szelíd tekintetemmel és gyengéd mosolyommal arra
buzdítottam, hogy legyen őszinte.
– Nem gyakran.
Bingó.
– Tehát nem gyakran – ismertem el. – Én teljesen felkészültem az
elkerülhetetlenre. Mivel én vagyok a férfi, te pedig a nő, az igazságosság
ebben a kapcsolatban mindig neked fog kedvezni. Így működik a világ
évszázadok óta, de a legtöbb pasas túl kibaszott bizonytalan, hogy ezt
beismerje. – Meglepett köhögéssel álcázta a kuncogását. – Én nem. Ha
rólad, és rólunk van szó, sokkal többször el fogom szúrni, mint szeretném.
Elkezdte rázni a fejét, de felemeltem a kezem, hogy megállítsam.
– Ez azért van, mert melletted irracionális leszek.
Az álla megrándult, a könnyei pedig teljesen felszáradtak. Félúton
jártam. – Te vagy az egyik legokosabb, legésszerűbb ember, aki ismerek.
– Az üzletben – értettem egyet. – Veled azonban elveszítem minden
érzékemet, csak mi számítunk.
Félrebillentette a fejét, de én folytattam. – Nézd meg a lejátszási listámat.
Tudod, hogy igaz.
– Kline. – Felém nyúlt, de én elkezdtem járkálni kartávolságon kívül,
aztán újra felé fordultam, és letérdeltem a fapadlóra a lába előtt.
A keze kétségbeesetten nyúlt az enyémért, és ezúttal nem akadályoztam
meg.
– Nem akarlak visszafogni.
– Tudom, hogy nem – vágott közbe.
– Lenyűgöző vagy, és megérdemled a siker minden oldalát, amit csak
meg tudsz kaparintani.
– Bébi – suttogta.
 Elmosolyodtam, és kinyújtottam a kezem, hogy elsimítsak egy tincset az
arcából, a másik kezét pedig a dübörgő mellkasomra húztam. A hangom
bensőséges suttogássá halkult, mikor beismertem: – De azt hittem, én is
ott leszek veled az úton. Azt hittem, hogy sikered velem fog kivirágozni. Az
én cégemnél. – Vállat vontam, és azzal fejeztem be, ami a legjobban zavart.
– Hogy végignézhetem.
– Ó, Kline. – Az ajkához húzta a tenyerem, és belecsókolt.
– Kibaszott büszke vagyok rád. Nem szerencse vagy véletlen miatt vagy
ott. Azért vagy ott, mert megérdemled. Kitartó vagy és okos, és Istenem,
már hozzászoktam, hogy csak azért ülök be a szarságokra, hogy lássam.
– De már hónapok óta nem vagyok ott – mutatott rá óvatosan. – Ha
tényleg erről van szó, miért csak most zavar?
Vállat vontam. – Nászúton vagyunk. Többezer mérföldre, csak te és én.
Tudom, hogy jön az utazás, és bébi, hiányozni fogsz, de fel vagyok rá
készülve. Tényleg.
Zavartan felhúzta a szemöldökét.
– De én tényleg azt hittem, hogy ez a mi időnk lesz. A vihar előtti csend.
Te, én és abszolút semmi más. De nem így lett. Most te vagy, én és Wes, és
ő közel sem olyan jó.
Nevetett egy kicsit, alig látható mosollyal emelte fel a felismerés a
válláról az elviselhetetlen súlyt.
– Egy kicsit úgy érzem, mintha az idősödő feleséged lennék, az új
munkád pedig a szeretőd. Sajnos kiderült, hogy nem áll távol tőlem, hogy
feltűnjek nálad meztelenül, egy szál ballonkabátban, hogy felkeltsem az
érdeklődésedet.
– Nem vagy idősödő feleség. Saját multimilliárdos vállalatodat vezeted,
az isten szerelmére.
– Nem, itt nem. Itt semmi más nem vagyok, csak az újdonsült férjed. És
önző módon azt kívánom, hogy te is csak a feleségem lennél itt.
 – Nem lehetne, hogy ez csak egy lehetőség, hogy figyelj engem? –
kockáztatta meg, én pedig elmosolyodtam.
– Ben.
– Huh. Oké. Igazad van. Valószínűleg tényleg nem kéne mással
foglalkoznom, amíg itt vagyunk.
– Én – javítottam ki játékosan. – Nem kéne mással foglalkoznod, rajtam
kívül.
– Igaz, igaz. Ne aggódj! Kiemeltelek a teendőlistámon.
– Hála Istennek! – mondtam egy kacsintással.
– Felhívom West, és meglátom, nélkülözni tud-e az ittlétünk idejére –
ajánlotta fel.
– Ó, kérlek, hadd tegyem meg én – mondom egy kicsit túl vidáman.
– Ne! Ne már. Ő a te barátod, de az én főnököm. Hadd őrizzem meg
legalább egy csöppjét a professzionalizmusnak.
– Az a hajó már elment, szívem. Vissza a Szexuálisan-Befolyásolt-Email-
szigetre – ugrattam.
Elpirult, és felületesen a mellkasomra csapott. – Az is a te hibád volt!
Elmosolyodtam, és diadalittasan húzkodtam a szemöldökömet. Próbált
ellenállni, de aztán nem tudtam visszatartani a mosolyát.
– Kline!
– Ő a főnököd, de higgy nekem, ez nem Wes, a főnököd. Ő Wes, a
barátom, és ott ül New Yorkban, vígan figyelve, hogyan tud kiszúrni velem.
Hadd hívjam én!
– Kline.
– Ezt igennek veszem. Ugyanígy mondod a nevem szex közben is, és
tudom, hogy ez igent jelent.
Felkaptam a telefonját az ágyról, és végigpörgettem a kontaktlistáját,
amíg meg nem találtam Wes irodai számát. Nyújtózkodott, hogy elérje, de
még lábujjhegyre állva sem volt esélye, a kinyújtott karom pedig jókora
távolságra tartotta a fülemtől.
Két csengés után az asszisztense felvette. – Wes Lancaster irodája.
Egy oktávval magasabb hangon szóltam bele, és a lehető legjobban
igyekeztem utánozni a feleségemet. – Helló, Gail, Georgia vagyok. Tudná
kapcsolni?
– Kline Brooks! – visított Georgia mögöttem.
Nevettem, és kikocogtam a hálószobából a teraszra, becsuktam az
üvegajtót magam mögött, és csukva tartottam. Az én kis Bennym eszelősen
integetett a másik oldalon.
– Georgia? – kérdezte Gail. Nem ártott volna neki egy kis fejtágítás.
Egyáltalán nem hangzottam Georgiának, de biztos, hogy az ő
hívóazonosítóját írta ki a telefon.
– Én vagyok – válaszoltam.
– Ó. Oké. Kapcsolom – motyogta Gail rejtélyesen. Georgiára
kacsintottam az üvegen keresztül, ő pedig összehúzta a szemét.
– Köszönöm!
Öt másodperccel később Wes hangja csendült a vonalban. – Georgia?
– Majdnem – mondtam a normál hangomon.
– Kline! Szia, haver! Milyen a nászút?
– Kibaszott fantasztikus – mondtam, az igazat szólva, de a szavaimban
volt egy kis extra él.
– Remek, remek – motyogta válaszul.
– Nézd! Tudom, hogy a feleségem kurva nélkülözhetetlen a csapatodban
– kezdtem, egyenesen a közepébe vágva, és közben az óceán felé fordultam,
hogy Georgia ne tudjon a számról olvasni.
– Kline…
– Kibaszott ezüsttálcán nyújtottam át neked, szóval tudom. –
Felsóhajtott, én pedig hallottam, hogy mögöttem kivágódik az ajtó.
Folytattam tovább. – Nem tudom, hogy tényleg szükséged van-e rá, vagy
csak velem akarsz szórakozni, de az utazásunk további részében
hivatalosan is szabadságon van.
– Rendben, értem – értett egyet. – És mindkettő benne volt. Veled is
szarakodtam, és szükség is volt rá.
Behunytam a szemem, és rávettem magam, hogy megtegyem az
ajánlatot, amit nem igazán akartam. – Akarsz vele beszélni, mielőtt
elvágjuk a kommunikációt?
– Igen! – követelte Georgia a hátam mögött. – Add oda a telefont!
– Aha – válaszolta Wes. – De ez nem munka. Jövök neked eggyel, és van
egy olyan erős megérzésem, hogy forró a lábad alatt a talaj.
Felnevettem. – Ez a megérzésed azon a tényen alapul, hogy hallod a
feleségemet a háttérben?
– Lehetséges – mondta kacagva.
– Rendben. Hozd helyre, és kvittek vagyunk.
– Megtörtént.
Megtörtént. Mert férfiak között így megy a problémamegoldás.
Illetve, vagy ez, vagy pofán vágják egymást, és jelen pillanatban
egyikünk sem akart utazni.
 11. fejezet

New York, április 24., hétfő, kora délután

Fordította: Maya

– Négy éjszakával ezelőtt tűnt el – mondta Cassie a fülembe a telefonon

keresztül. Mivel egy napnál tovább nem tudtam elkerülni az irodát,
megadtam neki a munkahelyi számomat vészhelyzet vagy áttörés esetére.
Úgy látszik, nagyon félvállról vette ezeket a paramétereket. Ma ez volt a
tizedik hívása.
Igen, értem. Mégis megint én vagyok az, aki felveszi a hívásait. Tehát
még mindig én vagyok itt az idióta.
– Tudom, drágám. De biztos vagyok benne, hogy jól van. Veszekedős.
Egy igazi utcai macska. A seggfejsége talán még hasznosnak bizonyulhat.
Kapcsolatba léptem Kline apjával, és mint mindig hatékony volt, így
Bobnak volt állatorvosa a vadászat alatt. De négy hosszú éjszaka valódi
befogás nélkül, és még nekem is kezdett hiányozni a kis korcs. Vagy talán
mégsem, de elképzeltem a fájdalmat az édes Georgie szemében, amikor
meghallotta a hírt, és hallgattam, ahogy a legjobb barátja abban a
pillanatban majdnem hisztériába esett. Az ő fájdalmukat nagyon
hasonlónak éreztem, mint az én fájdalmamat.
– Szerinted a megfelelő macskák közé sorakozik fel? – kérdezte
nevetségesen. – Georgie nagyon dühös lesz, ha hazajön, és egy
szökevénybandában találja.
 Megdörzsöltem a homlokomban lévő feszültséget, és úgy fordítottam a
székemet, hogy az irodám padlótól a mennyezetig érő ablakai felé nézzek.
– Nos, ha mégis, akkor itt leszünk, hogy beavatkozással rehabilitációra
kényszerítsük.
– Igaz – gúnyolódott, mintha én lennék az őrült. – Mintha lenne egy
macska elvonó. Szép volt, Thatcher. Biztos a macskadetektív mellett van.
– Cass...
– Hazudtam neki.
– Kinek? A macskadetektívnek? Mit? – kérdeztem teljesen elveszetten.
– Georibancnak, te tökfej! Meséltem neki a microchipről, de azt nem
mondtam el neki, hogy valójában nem találtuk meg a macskát.
– Az állatorvos fogta a jelet – mondtam neki, bár ő már tudta. Reméltem,
hogy ha újra hallja, az talán segít megnyugtatni. – Csak túl sokat mozgott
ahhoz, hogy pontosan meg tudjuk határozni, hol foghatjuk be.
– Igen, Thatcher. Mindent tudok ezekről a dolgokról. Jézusom.
Lehunytam a szemem, hátradőltem a bőr írószékemben, és
felsóhajtottam. – Te hívtál engem. Mit is szeretnél pontosan? Istenemre
esküszöm, próbálkozom. – Keményebben, mint bárki mással tenném,
gondoltam magamban. – De az életem árán sem tudok rájönni, mit akarsz.
– Én sem tudom – mondta, de bassza meg, a bizonytalanság, a
vágyakozás – egyszerűen a szavai úgy hatottak, hogy mást sem akartam,
csak veled beszélni.
– Cass…
– Mennem kell, Töki. Szólj, ha hallasz valamit Walnutsról – hadarta.
Aztán egy gyors kattintással eltűnt a vonalból.
Az asztalom felé fordultam, és a tartóba dobtam a telefonom, mielőtt
mérgemben megdörzsöltem az arcom. Mindent idegennek éreztem
kettőnk között, mintha nem tudnám irányítani. A legfurcsább az volt, hogy
nem tudtam, hogy akarom-e.
 – Mr. Kelly – szólt az asszisztensem, Madeline a házi telefonon.
Előrenyúlva megnyomtam a gombot a telefonom paneljén, hogy
válaszoljak.
– Igen?
– A Green Gardensből keresi valaki, a New York-i Frogsneckből?
Bassza meg! Ez volt a szüleim jövő hónapban esedékes negyvenedik
évfordulós meglepetéspartijának helyszíne. – Kapcsold őket, Mad!
– Rögtön.
Két gyors telefoncsörgés megerősítette a válaszát, mielőtt a fülemhez
tettem a telefonom. – Szia, Tom – üdvözöltem. A szülővárosom akkora
volt, mint egy csirkefalatka, és csak egy ember hívhatott Green Gardensből.
– Thatcher? Tom vagyok.
– Igen, Tom. Tudom. Ezért mondtam, hogy "Szia, Tom!"
– Ó!
– Mi okból hívsz? – sürgettem, amikor majdnem fél percig csend volt a
vonalban. Az ilyen pillanatok miatt nem is hiányzott igazán az otthonom.
– Ó, igen. Tudom, hogy azt mondtad, hogy nyitott bárt szeretnél, meg
homárt és steaket, de az elég drága lesz, haver. Csak még egyszer
ellenőrizni akartam, mielőtt megrendeltem volna, mert amint elküldtem,
nincs visszaút. Nem tehetek neked szívességet, még akkor sem, ha
kedvellek.
– Köszönöm, Tom, de jó lesz így. Nyitott bár, homár és steak. Ne aggódj
a rendelés miatt, nem hagylak cserben.
– Ó, persze, persze – értett egyet Tom, és olyan hangnemet ütött meg,
amit jól ismertem, és abszolút utáltam. – Azt hiszem, megfeledkeztem
arról, hogy te mostanság egy dögös nagymenő milliomos vagy hogyishívják
vagy a városban.
Kezdett fogyni a türelmem, de keményen küzdöttem, hogy úgy tegyek,
mintha lenne. – Igen, nem erről van szó, Tom. Csak a szüleim negyvenedik
házassági évfordulója lesz. Megérdemelnek egy kellemes estét.
Mad gyorsan kopogott, és elpirulva bekukucskált az ajtón. – Valaki jött
önhöz – tátogta.
Bólintottam, és igyekeztem lerázni Tomot. – Figyelj, nekem most
mennem kell. De köszönöm, hogy bejelentkeztél. Nagyon hálás vagyok érte.
– Rendben. Azt hiszem, ha biztos vagy benne, elküldöm a rendelést.
Mad ismét bekukkantott, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
Lendületesen intettem, hogy engedjem be, bárki is legyen az.
– Biztos vagyok benne. Köszönöm, Tom.
Összevontam a szemöldökömet, amikor Cassie berontott az irodámba,
miközben Mad tartotta az ajtót. Szűk farmert és rövid topot viselt, és
bevallom, a tekintetem a felsője aljára – vagy a felére – vándorolt, abban a
reményben, hogy többször fogok melleket látni.
– Még szép. Gondolom, ez azt jelenti, hogy hamarosan hazajössz, ugye?
– kérdezte Tom, kurvára nem volt hajlandó letenni a kibaszott telefont. És
az új szomszédom miatt, nyilvánvalóvá vált, hogy ma semmit sem fogok
haladni a munkámmal.
– Igen – mondtam kelletlenül. – Ez azt jelenti.
– Hány éve is?
Öt éve. Öt év telt el.
– Néhány év – mormoltam, miközben próbáltam megérteni Cassie
barkóbázását. A karja hullámzott, a mellei ugráltak, és épp most kezdett el
a földre ereszkedni, és négykézláb mászni.
A kézfejét nyalogatja és dorombol?
– Mennem kell, Tom – ismételtem meg. – Kösz, hogy bejelentkeztél.
Hamarosan találkozunk.
Alig tettem vissza a telefont a helyére, amikor Cassie máris talpra ugrott.
– Köszönöm, bassza meg! Már azt hittem, sosem teszed le a telefont.
– Mit keresel itt, Cass? Honnan a faszból tudtad, hol van az irodám? És
mi a faszért mászkálsz a padlómon?
– Nos, neked is szia – mondta, és ez villámcsapásként ért. Annyira
hasonlítottunk egymásra, annyira egyformák voltunk. Annyira, hogy
egyikünk sem tudta, hogyan kezelje ezt. – És úgy hívják, hogy Google,
Thatcher.
– Mi folyik itt? – kérdeztem újra. – Azt hittem, hogy valahol máshol kell
lenned. És hogy a fenébe értél ide ilyen gyorsan? Van valami teleportáló
eszközöd, amit ki kéne próbálnom?
– Bob hívott. Azt mondta, nem tudott elérni téged. Walnuts az
állatorvosnál van. – A szeme kurvára ragyogott.
– Mikor hívott Bob? Nem épp most sírtál nekem, hogy eltűnt az a kis
szarházi?
Megvonta a vállát. – Igen, de az csak a vicc kedvéért volt. Már úton
voltam idefelé.
– Ez csak színjáték volt? Egy próba arra, hogy bosszants engem?
– kérdeztem.
Bólintott és mosolygott.
– Ijesztő vagy.
A szemöldöke csak ugrándozott.
– Hát, a francba. Legalább megtalálták. – Levegő töltötte meg a tüdőmet
a megkönnyebbüléstől, hogy nem kell elmondanom Kline-nak, hogy
végleg elvesztettem a felesége macskáját. – Szent szar, ugye?
Megkönnyebbültnek tűnsz, és biztos vagyok benne, hogy Georgie is az lesz.
– Igen – értett egyet egy pattogással. – Kibaszottul izgatott vagyok!
– Túl sokat ugrált.
– Miről maradtam le?
– Maradjunk annyiban, hogy Kline Brooksnak aranyere lesz, miközben
igyekszik kitolni magából ezt a sok szart.
– Bassza meg!
 12. fejezet

Fordította: Mandy

– Keleti 80. utca 240 – közöltem a taxisofőrrel, mikor Thatch is

becsusszant mellém. A sofőr a negyvenes évei közepén járhatott, hanyagul
öltözött, és kibaszott mogorván nézett. Rápillantottam a vezetői
engedélyére a műszerfalon és láttam, hogy Jenknek hívják. Azt mondanám,
az öreg Jenkie fiúnak láthatóan szar napja volt.
– Keleti 80. utca 240? – nézett ránk a visszapillantóból, majd sóhajtott
egyet, és vasmarokkal rászorított a kormányra.
– Igen, kérem – válaszoltam, próbáltam kedves lenni, habár úgy
éreztem, hogy inkább mondanám azt neki, hogy hűtse le magát.
– Az nem egy istenverte állatkórház? – fakadt ki hirtelen valami
ismeretlen okból. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy miért borította
ki az, hogy elvigyen minket egy állatkórházba, de azt tudtam, hogy a faszfej
Jenknek nem csak egy szar napja volt, hanem inkább egy szar éve… vagy
élete.
– A francba. Kinek kell a Google Maps, ha olyan emberek szaladgálnak
a világon, mint te? – vágtam vissza elég hangosan ahhoz, hogy meghallja.
Azt akartam, hogy hallja. A pokolba is, muszáj volt hallania. Ennek a
fickónak szüksége volt arra, hogy szembesítsék a valósággal.
 Thatch megbökött a könyökével, remélve, hogy veszem az üzenetet és
befogom a számat. Felé fordultam és folytattam.
– Tudomásom szerint a faszfej Jenk a taxisofőr. Nem te vagy én.
Bocsánat, ha nem neki tetsző helyre megyünk, de így jártál, ha az a
munkád, hogy embereket furikázzál.
– Mi van? – kérdezte Jenk, rám szegezve szúrós tekintetét a
visszapillantó tükrön keresztül.
– Azt mondtam…
Thatch a számra tette a kezét.
– Azt mondta, hogy imádja a kalapodat. Hajrá, Mavericks!
Ez sem tartalmában, sem hosszában nem hasonlított arra, amit
mondtam, de a sofőr bólintott, és megpróbált mosolyogni. Úgy nézett ki,
mint egy grimasz, de gondolom, ez történik az arcoddal, ha sohasem
mosolyogsz.
Villantsátok a híreket, gyerekek. Láthatóan ez így fog befagyni.
– Jól néznek ki a srácaink. Azt hiszem, idén pokoli szezonunk lesz.
– Én nem ezt mondtam, seggfej – motyogtam Thatch-nek.
– A Harcosok Klubja első szabálya, Cass. Ne kezdj szarakodni azzal, aki
a kormány mögött ül. Főleg, ha az ő kocsijában ülsz, és ki vagy szolgáltatva
neki.
– Tökmindegy, Thatcher – füstölögtem, elhelyezkedve a bőrülésben,
miközben véletlenül a mellem hozzáért Thatch bicepszéhez. Esküszöm,
véletlen volt. A Vidám Zöld Óriás gyakorlatilag az egész hátsó ülést
elfoglalta.
Válaszként felsóhajtott, becsukta a szemeit, és megfogta az orrnyergét a
mutató- és hüvelykujjával.
– Mondd, hogy megint kint vannak a melleid. Kérlek. Már a
tűréshatárom végén járok, de a melleidnek megvan az a képessége, hogy
mindenféle dolgok növekedni kezdenek tőlük.
 Lepillantottam a mellkasomra. Basszus.
– Ö, ez tényleg vékony melltartó.
Hát igen, nem volt rajtam melltartó, és a taxi légkondijától a
mellbimbóim teljes figyelmet kaptak. Nem volt szándékos. Épp tusoltam,
mikor Bob felhívott, és amikor mondta, hogy az állatorvos megtalálta
Waltert, abban a pillanatban Thatch irodájába vonszoltam a seggem.
– Kibaszott levegőből van? – kérdezte, hangja egyszerre volt
reménykedő és ingerült. Úgy tűnt, hogy Thatcher kezdte elveszíteni a
türelmét az egész Walter, Cassie és Thatch cirkusz miatt.
– És mi a fasz közöd van hozzá? – vágtam vissza. – Ha melltartó nélkül
akarok rohangálni, az az én dolgom, faszikám.
– Higgy nekem, ez mindenki dolga, ha hatalmukban áll megmenteni az
emberiséget a mentális összeomlásomtól.
– A mellbimbóim nem beszélnek, és nem áll módjukban életeket
menteni.
Rám nézett a szeme sarkából.
– Édesem, dehogynem. Most például integetnek, és máris milliószor
jobban érzem magam, mint öt perccel ezelőtt. Fogadok, hogy Jenk is
jobban érzi magát.
Jenk nem válaszolt. És őszintén szólva, ezen megsértődtem. Thatch is
észrevette a változást rajtam, és visszairányította a figyelmemet magára.
– Igazából most a melleid egy “itt ragadtunk egy lakatlan szigeten és
megpróbálunk egy repülőgépet leinteni” típusú integetést produkálnak.
Nem csak egy sima üdvözlő integetést. Ami azt jelenti, hogy a hatalmuk
megduplázódott.
Az egész beszélgetés képtelensége megnevettetett.
– Baszki, ahhoz képest, hogy a számok embere vagy, eléggé nagy
képzelőerővel bírsz. Ezt meg kell hagyni.
Vigyorgott.
 – A cicijeid tolnak ennyi kreatív ötletet a fejembe, édes.
Jó tíz másodpercig dugtam a szemeimmel, az öltönynadrágja ágyékára
koncentrálva, mielőtt a szemébe néztem.
– Tedd el a merevedésedet, Thatcher.
Rápillantott a melleimre, aztán a sötétbarna szemei fogva tartották a
tekintetemet, ahogy feléjük bólintott.
– Tedd meg nekem, Cassie.
Patthelyzetben voltunk, csak bámultunk egymásra, és az a “dugjunk”
feszültség minden másodperccel nőtt, és nem voltam biztos benne, hogy
úgy fog végződni, hogy kiverem a szart is belőle, vagy a farkát kapom ki. A
pokolba is, talán mindkettő.
A taxi fékei csikorogtak, ahogy hirtelen megálltunk, majdnem lefejeltem
a sofőrülés háttámláját.
– Itt vagyunk! – kiáltott Jenk a válla fölött. – Tizenöt dolcsi, és nincs
kibaszott apróm.
Amíg Thatch elővette a tárcáját a hátsó zsebéből, és pénzt dobott az első
ülésre, én kiugrottam a kocsiból, és a vezető oldal nyitott ablaka felé
fordultam, készen arra, hogy megmondjam a sofőrnek a véleményemet.
– Hű, te aztán kibaszott béna vagy a… – kezdtem mondani, de erős
karok fonódtak körém, és cipeltek az állatkórház bejárata felé.
– Baszd meg, Thatcher! Annak a fickónak tudnia kell, hogy egy kibaszott
seggfej! – Elég hangosan kiabáltam ahhoz, hogy Manhattan nagy része
hallhatta.
Thatch csak nevetett a fülembe, amíg az ajtók felé cipelt. Minden egyes
kuncogás csak tovább szította az ál-haragomat.
– Abban a pillanatban, hogy leteszel, a helyedben egyből védeném a
golyóimat.
Az ajkai a fülem közelében voltak.
– Imádnék veled birkózni, talán belevesznék a csodálatosan szabad
melleidbe, de azért vagyunk itt, hogy elvigyük Waltert, és ha úgy viselkedsz,
mint egy elmebeteg, akkor valószínűleg nem engedik, hogy hazavigyük őt.
És ha nem vihetjük haza azt a kis seggfejet, akkor te leszel az, aki ezt a hírt
Georgiával közölni fogja.
Erős volt és gyengéd is egyszerre, és úgy tűnt, csak szórakozott a
trükkjeimen. Figyelmen kívül hagytam a puncim párzási hívását. Ha rajta
múlott volna, már a taxiban megThatch-eltem volna őt.
– Rendben. Csak tegyél már le, te faszfej.
Elengedett, én pedig besétáltam az irodába időt sem vesztegetve arra,
hogy megtartsam neki az ajtót.

– Megpróbáltuk elválasztani őket, de Walter nem igazán viseli el

– mondta az állatorvos technikus bizonytalanul, a hátsó szoba felé vezetve
minket, ahol ketrecek voltak felállítva és egymásra sorakoztatva.
– Hogy érti, hogy Walter nem igazán viseli el? – kérdezte Thatch, kezét
a zsebébe csúsztatva, ahogy álltunk egy ketrec előtt, amiben egy kibaszott
nagy kutya volt.
– Hát… – A lány tétován elhallgatott. – Csak nagyon ideges lesz.
Csípőre tettem az egyik kezem.
– Ideges? El kellene magyaráznia, milyen az, amikor Walter ideges lesz.
A macskák általában kétféle érzelmet mutatnak ki – a teljes közönyt vagy
az elégedettséget, miután három órát töltöttek a seggük nyalogatásával.
Thatch bólintott. – Igen, ő eléggé odavan a seggnyalásért. Ez normális?
– Hát, igen. Igazából ez teljesen normális – válaszolt a lány, ahogy
kinyitott egy fiókot a kutya ketrecénél.
– A macskák ragadozók. Ösztönösen tisztítják magukat, így kerülik el,
hogy a zsákmányuk kiszagolja őket.
Thatch rám vigyorgott, míg Julie, a technikuslány elfoglalta magát a
nyakörvekkel és pórázokkal teli fiókban turkálással.
– Talán el kéne kezdenünk nekünk is nyalogatni a melleidet, hogy
megnézzük, vajon segít-e elijeszteni a kanos faszfejeket a bámészkodástól
– suttogta.
Felhúztam a szemöldököm – Nekünk?
Megvonta a vállát. – Gondoltam, szükséged lesz segítségre. A legtöbb
tyúk nem tudja a nyelvét a mellbimbóihoz érinteni anélkül, hogy közben
ne húzódna meg egy izma.
– Milyen önfeláldozó vagy, de nem áll fenn semmilyen sérülés veszélye,
ha a saját melleimet szopogatom.
A szemei lángoltak, és közelebb lépett.
– Bizonyítsd. Be.
Elvigyorodtam. – Kényszeríts.
– Itt is van – kiáltott fel Julie diadalmasan, egy nyakörvet és pórázt
lengetve a levegőben.
– Ennek a beszélgetésnek még nincs vége, édesem – motyogta Thatch.
– Hú, részemről vége van – vágtam vissza, mielőtt Julie-ra fordítottam
a figyelmemet.
– Az a nyakörv kicsi lesz annak a kutyának – bólintottam a ketrec felé,
amit éppen kinyitni készült.
– Nem neki lesz, hanem Walternek – mondta Julie nevetve. Mielőtt
kiakasztotta volna az utolsó zárat, hirtelen megállt.
– Majdnem elfelejtettem a kesztyűt – mondta, megragadva egy pár
túlméretezett kesztyűt a mellette lévő pulton.
– Kesztyű? – kérdezte Thatch, felhúzva a szemöldökét.
– Amikor Walter ideges, hajlamos sokat karmolászni.
– Jó… de miért a kutya ketrecét nyitod ki? Tudod, hogy Walter egy
macska, ugye?
Thatcherre pillantottam, és láthatóan nem én voltam az egyetlen, aki
össze volt zavarodva.
– Walter ebben a ketrecben van – válaszolt Julie.
– Hogy mi? – kérdeztük mindketten egyszerre.
Julie bólintott, és kinyitotta a ketrec ajtaját. Oldalra fordította az óriás
kutyát és valóban, ott volt az a kis pöcsfej, a kutya hátán összegömbölyödve.
– Ez Walter új barátja? – kérdeztem tágra nyílt szemmel és
megdöbbenve.
Amikor Bob hívott, mondta, hogy az állatorvos figyelmeztette, hogy a
Seggfejnek új barátja van, és nem volt túl lelkes, mikor el akarták távolítani.
Arra számítottam, hogy egy macska az, egy nőstény macska, de úgy tűnt,
hogy Georgia kis haverjával kapcsolatos feltételezéseim rosszak voltak. És
a kutya golyóinak méretéből ítélve ez a kis pöcsfej a Dean csapat1 tagja volt.
– Igen – jelentette ki Julie suttogva, ahogy megpróbálta Walnutsot
óvatosan felemelni, nehogy felébredjen.
– Walter tényleg megkedvelte Stant.
Thatch-re pillantottam, és pillanatra pontosan tudtam, hogy mikor
nézett Stan nemi szervére.
– Úgy tűnik, nagyobb ok van Walter seggnyalós élvezete mögött.
Felhorkantottam a nevetéstől, és Julie hátranézett a válla mögött,
zavartság ült ki az arcára.
Szegény lány. Olyan édes volt, és mégis sikerült a rövidebbet húznia, itt
ragadt Thatch-csel és velem. Két seggfejjel, akiknek nincs szűrő az agyuk
és a szájuk között.
És akkor hirtelen fejbe csapott a felismerés.

1
Utalás a Szívek szállodája sorozatra – Dean csapat, Jess csapat, Logan csapat
– Rory 3 fiúja, a családtagok és barátok voltak a “csapat” tagjai, aszerint, hogy ki melyik
fiú volt a legjobb választás. Dean volt a tapadós hisztikirály, Jess a veszélyes rosszfiú és
Logan a gazdag szépfiú.
 Thatch és én nagyon hasonlóak voltunk. Majdnem túlságosan is
hasonlók.
Rápillantottam, elkapva a hülye, szexi vigyorát. Jézusom. Ő az én férfi
változatom volt.
– Rendben vagy, édes? – kérdezte, tekintete elkapta az arcomra kiülő
zavart kifejezést.
– Igen – válaszoltam, és elfordítottam a szemem, megpróbálva kurvára
elfelejteni ezt a kinyilatkoztatást.
De nem tudtam.
Ha az ellentétek vonzzák egymást, akkor mi a pokol történik a tökfej és
köztem?
Egy fülsértő sikítás vonta el a figyelmemet.
– Rendben van, Walter – gügyögött Julie, ahogy megpróbálta leszedni a
tappancsait a ketrecről.
Ez most kurvára belekapaszkodott a ketrecajtóba?
Újabb visítás és karmolás visszahangzott a nagy teremben. A többi
kisállat is elkezdett felfigyelni, felálltak a ketreceikben és figyelték, ahogy
beütött a ménkő kíváncsi szemeik előtt.
Stan is felébredt a szunyókálásból, és elkezdett ugatni, mint egy sikoltó
kísértet. És perceken belül megtelt az egész terem ugatással, morgással és
ketreczörgéssel.
– Szentséges Atyaúristen – fogtam be a füleimet.
– Úgy tűnik, akad egy kis probléma, Julie – kiáltott oda neki Thatch az
egyre növekvő zajon keresztül.
Az csak bólintott, izzadtság csöpögött le a homlokán és újrakezdte a
birkózást Walterrel, akit már az új barátja is támogatott. Stan fogai a
Walter nyakörvéhez csatlakoztatott pórázba mélyedtek, és rángatta vissza
a macskát a ketrecbe.
– Hé, Julie, nem kínáltok véletlenül állatpanziós szolgáltatást, ugye?
– Thatch hangja ütött át az ugatáson.
– De igen, uram.
– Fantasztikus! – csapta össze a kezeit. – Akkor gyerünk, és hadd
töltsön Walter még egy kis időt a jó öreg Stannel itt, én pedig fizetem a
panziót, amíg a cimborám és a felesége visszajönnek a nászútjukról.
Igazából hallottam a megkönnyebbült sóhaját az ugatáson keresztül.

– Olyan furcsa. Igazából csak a melleimről és a merevedéséről

beszélgettünk, de van itt valami különleges kapcsolat is – mondtam
Georgiának a telefonba egy szalvétát hajtogatva a bisztró asztalánál.
Azért hívtam fel őt, hogy bevalljam a kegyes hazugságomat, és
elmondjam neki, hogy Walnuts a barátjánál marad, míg nem jönnek vissza
a nászútról. De úgy döntöttem, hogy sokkal könnyedebb témával indítom
a beszélgetést. És valamiért a Thatch és köztem kialakult furcsaság tűnt a
legjobb bevezetőnek.
– Csak erről beszélgettetek? – kérdezte megdöbbenéssel a hangjában.
Megakadt a tekintetem Thatch-en, aki a kávézó pultjánál állt, és leadta
a rendelésünket. Az állatorvosi cirkusz után úgy döntöttünk, hogy
bekapunk valamit tíz tömbre a lakásomtól. Vagyis, én döntöttem így, ő
csak nyafogott, hogy messze van az irodájától, de ettől függetlenül eljött.
Hogy miért csináltuk, rejtély volt, de itt voltunk.
– Lényegében igen – válaszoltam. Ez volt az igazság. A merevedése és a
melleim tűntek az egyes számú beszédtémának, bármikor is voltunk együtt.
Egy újabb rejtély, amit meg kellene oldani.
– Az Isten szerelmére, miért?
Megvontam a vállam.
– Többnyire, mert kint vannak, gondolom. A melleim és a merevedése.
– Jézusom. Legközelebb, ha vele vagy, viselkedj úgy, mint egy
evangélikus, és takard el ezeket a dolgokat. Aztán meglátod, hogy segít-e…
Elhallgatott, aztán még hozzátette.
– Várj… mit jelent az, hogy kint vannak?
Thatch rávigyorgott a pultosra, akinek erre elpirult az arca. A kurva
életbe, valamiféle mágikus erővel rendelkezett a nők felett. Egy mosoly, és
a kávénkat készítő lány két másodpercre került egy spontán orgazmustól.
Milyen lehet az ágyban?
Az agyam zöld utat kapott, hogy felidézze a lehetőségeket – én, ahogy
lovagolok az arcán, ő, ahogy dug engem, miközben a lábaim égnek állnak,
a nyelvem végigcsúszik a farkán, a melleim a farka között… Igen, ezek
roppant mocskos fantáziák voltak.
Az agyam és a puncim meg voltak győződve arról, hogy ez egy
fantasztikus dugás lenne, és ez csak még jobban felkeltette az
érdeklődésemet Thatcher Kelly iránt.
– Cass? Itt vagy még? – Georgia hangja töltötte be a fülemet.
– Ja, igen.
– Teljesen elmerültél a “Thatch-ezni fogok” fantáziavilágban.
– Igen – értettem egyet.
– Csak ígérd meg nekem, hogy vársz azzal, hogy szétkeféled az agyát,
míg elhagyjátok az éttermet. Élvezni szeretném a nászutam maradékát
anélkül, hogy óvadékot utaljak át neked.
– Nem fogok dugni Thatch-csel – hazudtam.
Várjunk csak… mi? Már azt tervezem, hogy ádámkosztümbe bújok?
Ezt a kérdést elmentettem későbbre, hogy majd rágódjak rajta. Majd
inkább akkor, ha nem kávéval és áfonyás muffinokkal tele kézzel jön felém.
Georgia nevetve felhorkant.
– Persze, én sem fogok öt perc múlva a férjem farkán lovagolni.
– Ott áll az arcod előtt a hatalmas dákójával, mi?
Georgia kuncogott.
 – Rendben, nos, mielőtt tele lesz a szád farokkal, el kell mondanom
neked valamit Walnutsszal kapcsolatban.
– Oké – motyogta, és már zavartnak tűnt.
Tökéletes.
Vettem egy mély levegőt, és egy huzattal elmesélt mindent.
– Igazából csak pár órája találtuk meg. De jól van. Bocsánat, hogy
hazudtam. Most állatorvosnál van. Ott is marad, míg ti vissza nem jöttök,
mert nekem fotózásom van, és nyilván mi elég rossz bébiszitterek vagyunk.
Szóval így jobb lesz. Rendbenszeretlekszia.
Kinyomtam a hívást, ahogy Thatch szemben velem leült az asztalhoz, a
kávémat és a muffint elém téve.
– Jól fogadta? – kérdezte, hosszú ujjaival meglepően finoman csúsztatta
le a csomagolást a muffinról.
Igen, határozottan meg tudná kenni az én muffinomat is. A hét minden
kibaszott napján.
– Nem tudom – vontam meg a vállam.
Thatch kuncogott. – Letetted, mielőtt még válaszolt volna, igaz?
– Aha – válaszoltam, belekortyolva a kávémba. – Te is ezt a taktikát
alkalmazod Kline-nal, nem?
Bólintott. – Minden kibaszott alkalommal.
Atyaisten, annyira hasonlítottunk egymásra, hogy az már ijesztő volt.
A telefonom rezgett az asztalon, SMS üzenetet jelezve.

Georgia: Szerencséd, hogy másik időzónában vagyok. Küldd

el az állatorvos elérhetőségét.
Én: Meglepően jól tudod megosztani a figyelmedet.

Georgia: Miért vagyunk barátok?

 Én: Kevesebb gépelés. Több szopás. Utóirat: A barátok nem
hagyják a másikat szopni és írogatni egyszerre, Georibanc. Az
veszélyes.

Georgia: Vegyél fel melltartót.

Ennél már hangosan felnevettem. Thatch oldalra fordította a fejét.

– Mi olyan vicces?
Odatartottam neki a telefonomat, hagytam, hogy elolvassa a
beszélgetést. Néhányszor felkuncogott, majd elvette a telefonomat, és
elkezdte átpörgetni a szarságaimat.
– Ó, szóval így megy ez, ugye – nyújtottam ki a kezemet. – Ha kíváncsi
akarsz lenni, akkor az egyenlő feltételekkel legyen.
A szeme sem rebbent a követelésemre, kihúzta a telefonját a zsebéből,
és az asztalra tette. Őszintén szólva kicsit meglepődtem a nyitottságán, de
talán nem kellett volna. Nem volt semmim, amit rejtegetnem vagy
szégyellnem kéne. Így hát valószínűleg a férfi-változatomnak sem volt.
Basszus. A seggfejnek még PIN-kód sem volt beállítva a telefonján. Az
ujjaim a fényképekre koppintottak először, végiggörgettem számtalan
fényképet meccsekről, a barátairól készült vicces pillanatokról. Egynél
megálltam, ami megmosolyogtatott.
– Ezen a képen olyan póló van rajtad, ami az a felirat van, hogy “Facér
vagyok és kacér”?
– Baszki, igen. Ne szóld le, az a kedvencem.
– El fogom lopni azt a pólót. Még kurvára meg is küzdök veled érte, ha
kell.
– Nem kell ilyen kifogásokkal jönnöd, ha küzdeni akarsz velem, édes.
Mondd meg az időt és a helyet, és vedd le a felsődet, aztán már ott is vagyok.
Felnevetettem.
 – Álmodozz csak.
– Minden álom valóra válhat, ha van bátorságod követni őket.
– Te most Walt Disney-t idéztél azzal összefüggésben, hogy
levetkőztetsz?
– Persze, hogy azt – mondta, és visszanézett a telefonomra.
A névjegyzékéhez léptem ezután, és egy sereg női nevet találtam.
– Ki az a Tasara? – kérdeztem, a névre kattintva egy rendkívül csinos
barna hajú lány képét találtam.
A szemembe nézett.
– Ki az a Sean?
– A bátyám – válaszoltam őszintén.
– A bátyád? Az megvan, hogy fekete, ugye?
Összehúztam a szemöldököm, és bemutattam neki. Csak vigyorgott.
– Mesélj Tasaráról – követeltem. – Fontosnak tartod, hogy minden
ismerősödről fényképet csinálj?
– Tasara a húgom, és igen, fontosnak tartom. Ez az egyik kedvenc
dolgom.
– Ő nem is a húgod – mondtam nevetve.
– Jó, nem, de egy nagyon kedves lány.
– Mennyire kedves? – kérdeztem részleteket akarva. Kíváncsi voltam
erre a pasira és arra, hogy kezeli a kapcsolatokat.
– Ő kibaszott gondoskodó.
Rákoppintottam egy másik névre, és egy másik gyönyörű arc képe
bukkant elő.
– És mi a helyzet Rachellel?
– Ő egy jótét lélek. Egy igazi, két lábbal a földön járó, jófej csaj.
A következő név.
– És Samantha?
– Ő egy baba. Határozottan egy kicsit vad.
 – Nem szereted a vadakat? – kérdeztem.
Vigyorgott, és felhúzta a szemöldökeit, majd visszaült a székébe.
– Imádom a vadakat.
Naná, hogy imádta.
– És mi van JoAnnával?
– Ő egy összetett fajta lány.
– És Ella, ő is egy vad jótét lélek?
– Mindegyik lány jótét lélek – javított ki. – Másra nem vesztegetem az
időmet. De Ellának is volt egy kis vad oldala. Hajlamos vagyok az ilyen fajta
nők irányába tendálni – válaszolta egy jelentőségteljes pillantással.
Beleszúrt a mellkasomba – mint egy valóságos szúró, égető érzés –, és
azon kaptam magam, hogy a kezemmel dörzsölöm, enyhülést keresve.
Ennyi lány, és ő még csak nem is gondolkodott, hogy részleteket fűzzön
egy-egy névhez.
Nem arctalan numerák voltak, ez világos volt.
Most épp szívinfarktust kaptam?
Ez határozottan olyasmi volt, ami eddig még soha nem éreztem. Basszus,
ezt utáltam. Annyit már tudtam. És minél tovább görgettem, annál
rosszabb lett a kín. Elfordítottam a tekintetemet, szüneteltetni akartam ezt
a gyötrő érzést, vagy mi a pokol volt ez.
Gondolom, ha felfordulok, miközben épp tömöm a fejem, tudni fogom,
hogy az eldugult artériák voltak az oka.
– Szóval, ezek a lányok, hogy működik ez? Rendben van nekik a tény,
hogy te nem egy egy-barátnős fickó vagy? Vagy ez olyasmi, amit nem
mondasz el nekik? – kérdeztem, a hangomban nem volt megvetés. Tényleg
csak kíváncsi voltam.
– Természetesen ismerik a dörgést, szivi. Mindig nyitott és őszinte
voltam minden nővel, akivel együtt voltam. Nem etetem a nőket
mindenféle hazugságokkal, hogy bejussak a bugyijukba. Soha nem tettem,
és nem is fogom.
Letette a telefonomat az asztalra.
– És ki mondta, hogy nem vagyok monogám típus?
Felvontam a szemöldököm, és a telefonját felé csúsztattam.
Megállította a telefont, nagy keze majdnem az egész kicsi asztalt átérte.
– Senki nem mondta. Csak azt feltételeztem, hogy inkább játszadozol,
mint a Nagy Őt keresed.
Nehezen megfejthető érzelem árnyékolta az arcát, de azt tudtam, hogy
nem a boldogság volt. Egyfajta szomorúság bujkált barna szemeiben.
– Én nem ítélkezem, Thatch. Őszintén. Én sem pont arról vagyok híres,
hogy megállapodjak.
Megpörgette a telefonját az asztalon, aztán rápillantott.
– Gondolod, hogy valaha leszel?
Megvontam a vállamat. – Nem vagyok benne biztos. Gondolom, ha
megtalálom a megfelelő embert, akkor meg fogok. És te?
– Ugyanígy. Nem terveztem meg a jövőmet, de mindig nyitott vagyok a
lehetőségekre.
Rápillantottam a telefonomon az időre, és rájöttem, hogy már csak
körülbelül egy órám van, hogy hazamenjek, összepakoljak és kiérjek a
reptérre.
– Basszus, jobb, ha lelépek – jelentettem ki, és felálltam a székből.
Thatch zavartan nézett körül.
– Máshol kell lenned?
Felkaptam a táskámat a földről, átdobtam a vállamon.
– Igen, el kell érnem a gépemet.
– Gépedet? – állt fel, felkapva az üres poharainkat és összegyűrt
csomagolásokat, és bedobta az asztalunkkal szembeni kukába.
– Néhány hirtelen jött fotózás a Bahamákon. Csak ma reggel tudtam
meg.
 Meglepettnek tűnt.
– A Bahamákra repülsz? Ma? Fotózásra?
– Igen, az ESPN kért fel néhány sorozatra... Biztos vagyok benne, hogy
angolul beszélek most…
Figyelmen kívül hagyta a szarkasztikus visszavágásomat.
– Miért nem szóltál erről semmit?
– Csak kiment a fejemből – mondtam, mellette sétálva, ahogy
elindultunk kifelé a kávézóból.
Tartotta nekem az ajtót.
– Mennyire időre mész el?
– Nem tudom. Három, talán négy hét maximum.
Thatch hirtelen megállt a járda közepén.
– Egy egész hónapra elmész?
Összeráncoltam a szemöldököm zavaromban.
– Igen, ez így rendben van?
Beletúrt a hajába a kezével.
– Azt hiszem, igen.
– Hiányozni fogok a merevedésednek, Thatcher? – ugrattam.
Kuncogott, de közelebb lépett. – A melleid? Kibaszottul. Te? Á, azt
hiszem, rendben leszek. Talán még egy kis munkát is el fogok tudni intézni
anélkül, hogy naponta tizenötször hívnád fel az irodámat.
Vigyorogtam, majd lábujjhegyre állva megcsókoltam az arcát.
– Ne aggódj, Töki, szakítani fogok időt a sűrű beosztásomból, hogy
beragyogjam a napodat a csodálatos hangommal.
Thatch visszamosolygott, szemei is nevettek.
– Legalább dobj egy üzenetet, hogy tudjam, épségben megérkeztél.
– Megkapod – értettem egyet. – Szia, Thatch – mondtam, majd
megfordultam, és elindultam a lakásom felé.
Rácsapott a fenekemre, amitől felsikítottam, és hirtelen megálltam.
Megfordultam és láttam, hogy vigyorogva hátrál az ellenkező irányba.
– Jó légy, Cass!
– Nem is tudom, Thatcher. Kissé vadnak érzem magam!
– Légy. Jó. – követelte, aztán sarkon fordult, és eltűnt a tömegben.
Légy jó?
Mi a faszt akart ezzel mondani? És ami sokkal fontosabb, miért érdekel
ez engem?
Semmi köze nem volt hozzá, hogy mit tegyek vagy ne tegyek. De bassza
meg, ahhoz biztosan köze volt, tetszik vagy sem, hogy belopta magát a
fejembe. Mint egy pióca, megtelepedett a gondolataimban és nem tudtam,
hogy tudnék megszabadulni tőle.
Meg akartam egyáltalán?
 13. fejezet

New York, május 1., hétfő, késő délután

Fordította: Tobys

Majdnem ugráltam a kocsiban, amikor Frank elvitt minket az állatorvosi

rendelőbe Walterért. Az elmúlt két hétben, kénytelen volt Cassie-vel és
Thatch-csel tölteni az idejét, és eltűnt. Alig tudtam elképzelni a város
utcáin egyedül kóborolni, de valószínűleg Cassie megvetését elviselni sem
volt sokkal jobb.
– Kicsit izgatott vagy, Benny? – kérdezte Kline kezét nyugtatóan a
combomra téve, így csillapítva a lábam pattogását.
Hüvelyk- és mutatóujjamat kinyújtva válaszoltam: – Csak egy kicsit.
Elvigyorodott, vállamat átkarolva szorosan magához húzott.
Ahelyett, hogy hazamentem volna, és egy kicsit kialudtam volna magam
a hosszú repülőút után, meggyőztem Kline-t, hogy a reptérről egyenesen a
kis haveromért menjünk. Nos, talán kevésbé meggyőztem, mint inkább azt
mondtam neki, hogy ha ő nem, én akkor is megyek. Walternek nem kellett
még egy éjszakát a hideg ketrecben töltenie. Otthon volt a helye a
családjával.
Kline megcsókolta a homlokomat. – Köszönöm a csodálatos nászutat,
Mrs. Brooks.
 Szerelmes pillantással néztem fel rá. – Ugyanígy, Mr. Brooks.
Valószínűleg a következő három hónapban nem tudom kiegyenesíteni a
lábam, de csodálatosan éreztem magam. Maga igazán jó a nászutakban.
Elvigyorodott, és egy kósza fürtöt a fülem mögé simított. – Ki mondta,
hogy a nászút után felhagyok vele? A következő száz évben számíts rá, hogy
olyan alaposan meg leszel dugva, hogy nem tudod majd kiegyenesíteni a
lábad.
Nevettem, és visszavigyorogtam rá. – Ha még kilencvenévesen is így
tudsz dugni velem, akkor nem is vagy valódi.
– Vérvizsgálatra számítsak? Sebészeti vizsgálatra?
– Undorító.
Egyik tökéletes szemével rám kacsintott. – Én valódi vagyok, Benny.
Tényleg kibaszottul szerelmes vagyok a feleségembe, és a szerelem őrült
dolgokra képes. Csak remélem, hogy ezek közé a dolgok közé tartozik az is,
hogy egy kilencvenéves férfinak olyan állóképességet adjon, hogy
kielégítse a csinos kis feleségét.
– Jézusom. Hagyd abba az ömlengést, te szemétláda. Még a végén
elájulok tőle.
Bár nem hűlt le – a kék szemei még mindig parázslottak.
– Kline! – Megütöttem a mellkasát. – Komolyan mondom.
– Nem, nem gondolod komolyan – hajolt közelebb, és a fülembe
suttogott. – Imádod, amikor ömlengek. Sőt, már azon gondolkozol,
hogyan vetkőztethetnél le, amint hazaérünk.
– Fogd be – mondtam kuncogva. Bár ezzel nem tévedett túlságosan
nagyot. A gondolataim a kocsi hátsó ülésén jártak, de ezt megtartottam
magamnak.
Nevetett, és egy lágy csókot nyomott az ajkamra. – Nem kell nagyon
megerőltetned magad. – Orrát az enyémet dörzsölte, és a hangja
suttogásig süllyedt. – Még kérned sem kell.
 Ahogy mondtam, nyálasan ömlengő kibaszott szemétláda.
Istenem, de szerettem őt.

Tudhattam volna, hogy a dolgok nem fognak simán menni, amint

beléptünk az állatorvosi rendelőbe. A recepcióssal kevés szót váltottunk,
de amint megemlítettük, hogy Walterért jöttünk, teljes pánik öntötte el az
arcát. Motyogott valamit arról, hogy keressük meg Julie-t, majd szó nélkül
elsétált. Rossz ómen.
Tizenöt perccel később egy rövid videót követően az állatorvosi rendelő
biztonságáról már egy Stan nevű dán dog ketrece előtt álltunk. Tudtam,
hogy a videó nem a szokásos eljárás.
– Valójában Walterért jöttünk – magyarázta Kline. – Walter egy macska.
Julie a ketrecre mutatott. – Igen, nos, Walter valójában ott van bent.
Zavartan néztünk egymásra.
– Hogy érti azt, hogy odabent van? – kérdeztem.
– Nagyon megkedvelte Stant, és eléggé hajthatatlanul ragaszkodik
ahhoz, hogy csak Stan hátához gömbölyödve hajlandó létezni.
– Megkedvelte ezt az óriási kutyát? Ezt az óriási, kan kutyát? – kérdezte
Kline tágra nyílt szemmel.
– Őszintén szólva, még sosem láttam ilyet – vallotta be Julie. – Úgy
tűnik, nagyon ragaszkodnak egymáshoz.
– Jézusom. – Kline végigsimított a haján, láthatóan zavarta az egész
forgatókönyv.
A ketrec felé hajoltam, belekukucskáltam, amíg meg nem láttam a tarka,
sötét és világos szőrzetből álló bolyhos bundát, ami Walter volt. – Szent ég,
tényleg odabent van.
– Igen, tényleg ott van – mondta Julie elkeseredetten.
– Akkor szedjük ki, hogy hazavihessük. – Nyilvánvaló volt, hogy Kline
készen állt arra, hogy hazamenjen, és végre pihenjen. A több mint
tizenhárom órán át tartó repülés képes volt ezt tenni az emberrel.
– Ezt valójában könnyebb mondani, mint megtenni, Mr. Brooks
– válaszolta Julie mindkettőnkre nézve. – A barátai nem mondták el, mi
történt, amikor megpróbálták elvinni?
– Nem – ráztam meg a fejem. Volt egy olyan érzésem, hogy Cassie okkal
hagyta ki a fontos részleteket – például azért, hogy minden előzetes
figyelmeztetés nélkül szenvedjük végig ezt az egészet.
– Mi történt pontosan? – kérdezte Kline ingerülten.
Thatch később biztosan kapni fog ezért. Kline Brooks nem az a fajta fickó
volt, akit csőbe lehet húzni. A következményeket azonban valószínűleg
szórakoztató lesz végignézni.
– Walter nagyon... heves lesz, amikor megpróbáljuk kivenni Stan
ketrecéből.
– Heves? – A szemeim majdnem kikerekedtek a fejemből.
Julie bólintott. – Erőszakosan heves.
Ez nem hangzik jól.
– Minden tiszteletem, Julie, de a feleségem és én egész nap egy repülőn
ültünk. Nagyon szeretném, ha egyszerűen csak megkaphatnám Waltert, és
indulhatnánk haza. Szóval mit kell tennünk pontosan, hogy ez
megtörténjen?
– Felöltözöm, és adhatunk ennek még egy esélyt – mondta, majd sarkon
fordult, és egy ajtón át egy hátsó szoba felé lépkedett.
– Felöltözik? – kérdeztem, percről percre növekvő aggodalommal.
Kline csak sóhajtott, és megrázta a fejét. – Bassza meg, ha tudom, hogy
ez mit jelent, de kurvára nem tetszik a hangzása.
Igen, a férjem nagyjából torkig volt ezzel a helyzettel, de volt egy olyan
érzésem, hogy még igazából nem is láttunk semmit. Amikor elkezdett B-
bombákkal dobálózni, tudtam, hogy a szilárd türelme a végét járja.
 Julie sokkal több ruhában jött ki a hátsó szobából, mint amennyiben
bement oda. Úgy nézett ki, mintha egy matracot tekert volna maga köré,
amire valami strapabíró, védőöltözetet húzott. A kezét óriási kesztyűk
borították, és egy sisak díszítette a fejét.
– Most csak szórakozol velem – motyogta magában Kline.
– Uh... Julie? Ennyi... felszerelésre van szükséged? Csak hogy kiszedd a
macskánkat a ketrecből?
– Igen – bólintott elszánt arccal. – Majd meglátod.
Majd meglátod? Ha már a baljóslatoknál tartunk; a helyzet egyre
rosszabb és rosszabb lett.
Megállt a ketrec előtt, mély levegőt vett, és motyogott valamit magában.
Úgy nézett ki, mintha terroristákkal készülne tűzpárbajra. Remegő kézzel
kinyitotta az ajtót és benyúlt, hogy oldalra lökje Stant.
Kezdtem azt hinni, hogy ez az egész dolog egy kicsit túl van dramatizálva,
de aztán, ahogy a kesztyűjét Walter teste köré tekerte, rájöttem, hogy
egyáltalán nem. Egy cseppet sem. A pokolba is, talán több felszerelést
kellett volna viselnie.
Walter nyávogott és karmolt, még sosem hallottam olyan fülsüketítő
hangot, mely a szobában visszhangzott, miközben hősiesen küzdött a lány
erőfeszítései ellen.
– Semmi baj, Walter – nyugtatta a nő, de ez neki egy cseppet sem
tetszett. A karmai belevájtak a karjain lévő párnába, és ezzel minden
kétséget eloszlatott annak szükségességéről.
Döbbentem emeltem a kezem a szám elé, Kline pedig csak annyit
mormolt: – Ó, a kurva életbe.
– Gyere, Walter, anyukád és apukád itt vannak érted – csitította Julie,
és mindent megtett, hogy megnyugtasson egy macskát, aki kurvára nem
akart megnyugodni.
Újabb visítás és karmolás.
 A ketrecbe kapaszkodott?
Stan ebben a pillanatban felébredt, és ugatni kezdett – hangos, mély
ugatással, amely betöltötte a szobát, és felébresztette a többi kutyát.
Perceken belül minden állat elvesztette a fejét.
Walter mancsai elvesztették a fogást a ketrecen, de valahogy mégis
sikerült Stanbe kapaszkodnia, és az életéért kapaszkodott. Stan tekintete
összekulcsolódott az övével, de ez nem egy megkarmolt kutya dühös
nézése volt, hanem egy olyan társé, aki bátorítást kínál.
Óh. Én. Istenem. A kis haverom szerelmes volt!
Ezért nem akarta elhagyni Stant. Könnyek csordultak a szemembe,
miközben néztem, ahogy Julie kirángatja Waltert a ketrecből, és becsapja
az ajtót. Stan felállt a lábára, és üvöltött kétségbeesésében. Megtalálta Az
Igazit, amíg Kline és én nászúton voltunk.
– Nem szakíthatjuk el őket egymástól, Kline! – kiáltottam.
– Szerelmesek!
Kline elfordította tekintetét a látványtól, ahogy Julie egy utazóládába
birkózta Waltert, és pillantása találkozott az enyémmel. Úgy bámult rám
összevont szemöldökkel, mintha elvesztettem volna a józan eszemet.
– Kline, most komolyan beszélek. Szeretik egymást. Nem szakíthatjuk
szét őket.
Egyik kezével végig dörgölte az arcát, és azt mormolta: – Kurvára
kinyírom Thatch-et.
Julie-nak sikerült bevadásznia Waltert az utazóládába, és rázárni az
ajtót, én pedig csak annyit tehettem, hogy nézem, ahogy a macskám és az
új barátja sírnak egymás után. Stan üvöltött. Walter visított. Ez volt a
legszomorúbb dolog, amit valaha láttam.
– Hazavihetjük Stant? – kérdeztem Julie-t.
– Nem – szólt közbe a férjem. – Bébi, szeretlek, tényleg szeretlek, de azt
a kutyát nem visszük haza magunkkal.
 – De Kline – kezdtem könyörögni, de ő nem hagyta magát.
Megrázta a fejét. – Ő egy dán dog, Georgia. És még nem is teljesen
kifejlett. Valószínűleg vagy még húsz kiló hátra van neki. Kizárt dolog,
hogy hazavigyük.
Bár tudtam, hogy igaza van, mégsem voltam boldog. Tudtam, hogy a
lakásunkban csak huszonöt kiló alatti háziállatokat lehet tartani, de ettől
még irracionálisan dühös voltam Kline-ra, amiért nem engedte, hogy
elvigyük Stant.
– Nálunk is van egy kéthetes várakozási idő – közölte fel Julie,
megpróbálva elsimítani a dolgokat. Amikor a tekintetem az övére ugrott,
magyarázni kezdett: – Hogy lássuk, igényt tart-e rá valaki. Vélhetően ő is
egy elveszett háziállat.
Kline tekintetén látszott a megkönnyebbülés. Így már nem volt vita
köztünk.
– Rendben – kiáltottam, aztán megragadva Walter ládáját a kijárat felé
trappoltam.
Kline gyorsan követett, de amint az ajtóhoz értünk, felé fordultam, ujjam
esztelenül az arcába tolva. – Lehet, hogy nem akarsz kutyát, de szükséged
lesz egy kibaszott kutyaházra.
Mikrofon ki. Georgia ki.

New York, május 7., vasárnap, késő délelőtt

Már vagy egy hete itthon voltunk az állatorvosi balhé óta, és sikerült
abbahagynom Kline hibáztatását, amiért Stan nem volt itthon velünk, de
Walter még mindig duzzogott.
Igazából mindketten duzzogtunk.
 Az elmúlt hat napban, ha nem dolgoztam, akkor Walterrel feküdtünk az
ágyban, és együtt néztük a Jóbarátok ismétléseit. Úgy tűnt, csak akkor
kezdett felélénkülni, amikor az a rész ment, ahol Phoebe a "Büdös
macskát" énekli. A "Baba a buszon" című részt vagy tizenötször néztük
meg.
A férjem mindent megtett, hogy felvidítson, de én még mindig nem
tudtam túltenni magam azon, hogy Walter kis cicaszíve megszakadt. Ez
volt az első igaz szerelme, és úgy játszódott le, mint a Rómeó és Júlia állati
változata. Nos, a háborúban álló családok, a méreg, vagy az egész fiú és
lány forgatókönyv nélkül, de igen, ez határozottan egy tragikus, csillagok
között született szerelmi történet volt.
Amint Julie elmesélte, hogy ahogy Stan belépett az irodába, Walter
odalépett a nagy kutyához, és elkezdte tisztogatni a szőrét, kétségkívül
tudtam, hogy ez szerelem volt első nyalásra.
Szegény kis pajtásom.
És most magára kellett hagynom, hogy egyedül gyászoljon.
Wes megkért, hogy tartsak vele a Mavericks toborzóútjára, és bár sokkal
szívesebben maradtam volna otthon, és vigasztaltam volna megtört szívű
macskámat, minthogy Phoenixbe utazzak a következő hétre, mennem
kellett. Meg kellett vetnem a lábam a Mavericks szervezeténél, és fejest
ugrani a munkámba.
Bedobtam a piperecuccaimat a bőröndömbe, és behúztam a cipzárt.
Leültem Walter mellé az ágyra, a füle mögé simítottam az ujjaimat, és azt
mondtam: – Minden rendben lesz, haver. Ígérem, minden rendben lesz.
Dorombolt, de a szeme még mindig szomorú volt.
Kline besétált a hálószobába, az ajtókeretnek támaszkodott. – Minden
kész?
Bólintottam, felálltam az ágyról, és megcsókoltam Walter feje búbját.
– Egy hét múlva visszajövök, haver. Légy jó Kline-hoz, amíg távol vagyok.
 A férjem megragadta a bőröndömet, én pedig követtem az előszobába.
– Ígérd meg, hogy gondoskodsz Walterről, amíg távol vagyok
– mondtam, amikor beléptünk a liftbe.
– Megígérem, kicsim.
– Az én fajta jó gondoskodásomra gondoltam – pontosítottam.
– Csak a legjobbat a mogorva macskának – biztosított.
– És ígérd meg, hogy elviszed őt mindenhová. Szüksége van rá, hogy
kiszabaduljon a lakásból. Szerintem jót tenne neki, amíg távol vagyok.
Vigyorgott, nevetett és halkan felnyögött. – Megígérem. Nincs miért
aggódnod, édesem. Walter és én úgy kötődünk majd egymáshoz, mint a
kibaszott hidrogén, amíg távol vagy.
Közelebb húzódtam hozzá, átkaroltam a derekát, és felnéztem kék
szemébe. – És mi lesz veled? A férjem is rendben lesz?
Lágy csókot nyomott az ajkamra. – Hiányozni fogsz a következő egy
hétben, de csak egy dolgot kell hallanom, hogy rendben legyek.
Elmosolyodtam. – Nekem is hiányozni fogsz.
 14. fejezet

New Jersey/New York, május 10., szerda, késő reggel

Fordította: Dandelion

A napfény beszűrődött a szélvédőn, amikor megálltam, és leparkoltam a

bérelt autót. Előbb-utóbb valami maradandóbbat kellene tennem a
járműhiányunk ellen, de szerettem volna hagyni valamit arra az időre,
amikor Georgie hazaér. Megvolt a veszélye annak, hogy a szokatlanul nagy
meglepetéseimnek köszönhetően úgy érzi majd, hogy kirekesztették vagy
kiszorították, és azt akartam, hogy legalább ez az egy dolog teljesen az ő
dolga legyen. Néhány autó kiválasztása jó kezdetnek tűnt.
Az elmúlt két napban tizenöt házat láttam, és egyik sem volt az igazi. Túl
nagy, vagy túl kicsi, egy kicsit kezdtem magam úgy érezni, mint Aranyhaj
– elveszve és fáradtan, és abban reménykedve, hogy valaki felbukkan
néhány ággyal. De az ingatlanügynököm azt mondta, van egy megérzése
ezzel az egyel kapcsolatban, és kevesebb, mint harminc percre volt Georgie
szüleitől, Dicktől és Savannah-tól, egy csinos kisárosban New Jersey-ben.
Nem voltam benne biztos, hogy ez igazából előny-e, vagy hátrány, de
harminc perc így is biztonságos – elég messze, ha nem akar közel lenni, de
csak egy ugrás, ha mégis. És az ingázás a munkába a városba sem okozna
traumát. A város egyik végéből a másikba eljutni gyakran egyébként is
többe telt, mint harminc perc.
– Nos, mit gondolsz? – kérdeztem az egyetlen társamtól és segítőmtől a
tökéletes otthon keresésében.
Nem sokat mondott, de nem is igazán vártam el tőle. Valójában csak
most kezdtünk kibékülni egymással, és ő még mindig krónikus
ellenségeskedést érzett a legutóbbi nézeteltérésünk miatt. De Georgie
bízott benne, így tudtam, ha igyekeznék megmutatni, hogy én is, az
nagyban hozzájárulna ahhoz, hogy otthonosan érezze magát az új,
normális életünkben. Annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen, aki jelentős
szakmai változáson ment keresztül, mi még most is nagyon is mi voltunk,
és én azt akartam, hogy a változást éppen elég jelentőséggel bírjon.
– Még én sem vagyok biztos benne – mondtam Walternek. – Talán
egyszer megtudod, ha végignyalogatod magad néhány szobában.
Egyetértően nyávogott, ami hatalmas lépés volt a helyes irányba, majd a
fejét felém nyújtotta, így rá tudtam akasztani a vékony pórázt a
nyakörvére.
Én ugrottam ki először, és lesegítettem a földre, így nem sértse meg a
mancsait. Az összképünk nevetséges volt – az ingatlanügynök arca
megerősítette az első napon. Kline Brooks, a kölönc milliárdos, aki sehová
nem megy a macskája nélkül.
Messze állt az igazságtól, de szerencsére csak annyit kellett volna
mondanom, hogy „a feleségem szereti ezt a macskát”, hogy az édes,
középkorú nő megértse.
– Mr. Brooks – üdvözölt minket, ahogy Walterrel felkapaszkodtunk a
kocsifelhajtó kis dombján.
– Helló, Helen – válaszoltam, és végtelenül elbűvölt tekintettel
figyeltem, hogy térdre ereszkedik, és simogatással és csókokkal üdvözli
Waltert.
– Szia, Walter – turbékolta a kis cica fülébe. Esküszöm, ez a cica
macskamenta a nőknek. De azt hiszem, a legtöbben szeretik a jó
seggfejeket.
Kinyújtottam a kezem, felsegítettem Helent, és elindultunk a bejárati
ajtó irányába. Egy hatalmas tornác terült el a ház teljes vonalában, és egy
hinta lógott a jobb szélső sarokban. Puha cserszínű deszkaburkolat
borította a belsejét, és ízléses fekete-fehér ékek díszítették a szegélyt, a
redőnyöket és az ajtót. Eddig egész jó.
– Abból, amit elmondott, ez valóban passzol Georgie ízléséhez. Egyszerű,
felújított, de rengeteg karakterrel a díszléceken és a berendezési tárgyakon
– magyarázta Helen, miközben a kulcsosdobozzal babrált, hogy
megszerezze a kulcsot. – Csak most került a piacra, és szerintem az ára elég
tisztességes, úgyhogy jó eséllyel hamar el fog kelni.
– És mekkora a birtok? – kérdeztem, ahogy lenéztem Walterre.
– Valamivel több, mint négy hektár. A hátsó udvar nagy, és jól
karbantartott, de majd erre is rátérünk. Szerintem sok lehetőséget tartogat,
ha több kis kedvencben gondolkodnak. – Önelégülten vigyorgott, és
megvonta a vállát. – Vagy talán néhány gyerekben.
Csak nevettem, nem akartam Helennel megvitatni a családom jövőbeli
terveit, mielőtt megbeszélném a feleségemmel, de megértettem a nő
érzelmeit. Tudta, hogy olyan otthont akarok teremteni Georgie-nak,
amiben van hely minden eshetőségre.
Semmi nem tett boldogabbá, mint boldoggá tenni Bennyt, és mellettem
Walter egy kibaszott pórázon ezt kurvára nyilvánvalóvá tette.
– És szólt az eladónak, hogy sürgős?
– Igen. Teljesen benne vannak. Ha érdekli, és felárat fizet – mondta,
félrebillentette a fejét, és mosolygott. Szinte mindenki motivált, ha többet
fizetsz. – A hét végén boldogan kiköltöznek. De ez azt jelenti, hogy valóban
gyorsan kell döntenünk.
Egyetértően hümmögtem. A látogatás végére megtudom. Georgie
rengeteg információt fektetett le arról, hogy mit preferál, és mit nem,
amikor segített a szüleim hamptoni házában, én pedig eltároltam mindet,
mint egy kibaszott könyvtár.
Ahogy beléptünk a bejárati ajtón, Walter elindult, és kihúzta a pórázt a
kezemből. Egyenesen átment a nagy, nyitott téren, azonnal letelepedett
hátul a faltól falig érő üvegablakok előtt, és nyalogatni kezdte magát. Ezt
úgy értelmeztem, hogy tetszett neki.
– Hát nem elragadó? – kommentálta Helen mellkasára téve egy kezét,
és felsóhajtott. Úgy látszik, Walter tudta, hogyan érje el, hogy elájuljanak
tőle. Én személy szerint kurvára nem láttam, de hát mit tudtam én?
– Szóval öt hálószoba, nyitott terek, ahogy látja. A konyha hatalmas,
talán egy kicsit túlzás a többi részhez képest, de gyönyörű. Antik fehér
szekrények és új kvarc pultok.
Ő beszélt, én pedig hallgattam, ahogy sétáltam a teret fürkészve, és
rögtön elképzeltem, hogy ott élünk. Mindenből Georgie árad, a sötét
fapadlótól kezdve a falak derűs kék-szürkés színéig, és amikor megláttam
a konyhát, az betalált. Ő és én, és a kis kékszemű lurkók, gondosan a pult
szélére ültetve. Látom a kiömlött tejet és a lusta vasárnapokat, és több
átkozott boldogságot, mint amennyit a mellkasom elbírt volna.
– A padló…
– Ez az – vágtam közbe tudva, hogy életem legjobb éveit fogom itt
eltölteni.
– Nem akarja látni a hálószobákat? És az alagsort? És a hátsó kertet?
– kérdezte gyorsan Helen.
– Persze – mondtam, mert tudtam, hogy nem kellene megvennem egy
házat, amit még nem is láttam teljes egészében, de ez volt az. Minden
porcikámmal tudtam.
Ez. Ez az az otthon, amit a feleségem szeretne, de sosem kérte. Minden,
amit reméltem, hogy valaha megtalálok egy nőben, benne élt. Amikor rám
nézett, semmi más nem látott, mint szerelmet, és az egyetlen igaz párját
– és talán egy nagy farkat.
– Miért nem megy előre, és hívja fel az eladót, amíg a hátralevő részen
sétálunk?
– De mi van, ha valami olyat lát, ami nem tetszik? – kérdezte Helen.
A könyökét gyengéden megfogva próbáltam érzékeltetni, mennyire
biztos vagyok benne. – Helen, az egyetlen dolog, ami eltántorítana attól,
hogy megvegyem ezt a házat, egy hulla az alagsorban. És még akkor is
lehet, hogy figyelmen kívül hagyom, ha mondanak egy jó okot.

– Oké, Walt. Ehhez a kocsiban kell maradnod.

Egy sziszegés és egy karomcsapás.
– Értem. Tudom, hogy tudod, hol vagyunk. Nem igazán tudom, hogy
honnan tudod, mert macska vagy, de tudom, hogy tudod.
Gyanakvó, nyivákoló nyávogással elengedte magát.
– Azok után, ahogy a dolgok mentek, mikor magukhoz vettek,
megtiltották, hogy visszamenj. De megígérem, mindenki nagyon boldog
lesz, amikor én visszamegyek. – Némiképp kiengeszteltnek tűnt. – Nos,
valószínűleg mindenki, kivéve engem – tettem hozzá, amitől a cicás
arckifejezése elégedetté változott.
– Rendben – mondtam neki és magamnak, és reméltem, hogy egy nap
vagy abbahagyom a macskámmal való társalgást, vagy nem érzem magam
miatta ennyire nevetségesnek.
Egy csattanással becsuktam a kocsiajtót, és odasétáltam az épülethez, az
ajtó fölötti csengő megkondult, amikor beléptem.
A recepciós mosolyogva nézett fel a papírjaiból, készen, hogy
üdvözöljön, de amikor meglátta, ki vagyok, az arcáról rögtön lehervadt a
mosoly.
 – Walter a kocsiban van. Lehúzott ablakokkal – mondtam, nem
vesztegetve az időt arra, hogy mindenkit megnyugtassak. A feszültség a
vállaiban azonnal enyhült, és megmutatta, hogy van nyaka. – Felhívtam és
beszéltem Julie-val, és azt mondta, hogy nem volt senki, aki igényt tartana
Stanre.
Julie hátulról lépett be az ajtón. Felszabadultan mosolygott, de
valósággal megriadt az érkezésemtől – és volt alkalma emlékeztetni, hogy
Walternek szigorúan tilos belépnie az épületbe.
– Üdv, Mr. Brooks. Jöjjön hátra. Biztos vagyok benne, hogy Stan örülni
fog, hogy látja magát.
Egy biccentéssel Recepciós Melanie felé, átléptem az ajtón, miközben
Julie nyitva tartotta. Ugatás töltötte meg a fülemet, de nem Stan volt az. A
kibaszott hatalmas dán dog kiskutya a ketrece közepén aludt, olyan szoros
tekercsbe gömbölyödve, amennyire csak tudott.
– Amióta elmentek, igazából csak alszik – magyarázta Julie.
– Szerintem depressziós.
Úgy tűnt, a homlokát ráncolta álmában, és én örültem, hogy Georgie
nem látta így.
– Kinyithatom önnek a ketrecet – ajánlotta fel Julie, magára vonva a
figyelmemet. – Tényleg nagy, de nagyon szelíd. Kettőjük közül Walter tűnt
erőszakosabbnak.
Ezt el is tudtam hinni.
Egyetértően bólintottam, ő pedig felhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót.
– Szia, Stan – suttogtam, hogy figyelmeztessem, hogy ott vagyok. Éppen
akkor nyitotta ki a nagy fekete szemeit, amikor kinyújtottam a kezem, hogy
megérintsem, a kezemhez hajolt, és kifújt egy nagy kutyalevegőt. – Készen
állsz, hogy hazagyere?
 15. fejezet

Phoenix, május 12., péntek, nagyon késő este

Fordította: Aiden

Öt napig távol lenni Kline-tól már túl sok volt. Telefonhívások, szöveges
üzenetek, videócsevegések, emailek, egyik sem volt az igazi. Ezért is ültem
most a Phoenixből New Yorkba tartó repülőn. Az üzleti utam még épp csak
elkezdődött, de máris tudtam, hogy ez sosem lesz a karrierem csúcspontja.
Amikor elmondtam Wesnek, hogy nem repülök haza a többiekkel, csak
nevetett, viccesnek tartotta, hogy már öt nap után ennyire hiányzik a
férjem. Szerencsére abbahagyta a röhögést, és támogatta a döntésemet,
még ha tudatta is velem, mennyire nevetségesnek tartja a dolgot.
De engem cseppet sem érdekelt, hogy egy kényelmetlen ülésben kell
nyomorognom a turistaosztályon, szemben a csapat repülőgépének luxus
bőrfoteljeivel. Nem érdekelt, hogy holtfáradtan alig álltam a lábamon, és
egy szempillantásnyira voltam attól, hogy kómába essek. Csak haza
akartam érni a férjemhez.
Fülembe dugtam a fülhallgatómat, és hátradöntöttem az ülésemet arra
a nyomorult két centire, amire csak tellett tőle. Felkészültem, hogy
elüssem az időt minél hamarabb, hogy végre az ágyamban lehessek, Kline
karjai között. A hazafelé tartó repülőúton A bambanő-t tűzték műsorra, és
le sem tagadhattam volna, mennyire örültem neki.
Bár ez a film már egy örökkévalósággal ezelőtt készült, mindig is az
egyik kedvenc befejezésem lesz. Sam Coulson lefut a stadion lépcsőjén. A
háttérben szól a „Ne aggódj, Bébi” a Beach Boys-tól. A tömeg éljenez.
Josie Gellar figyeli, ahogy a pasi közeledik felé.
És aztán következik a csók. Megragadja a lányt, és kurvára
megcsókolja. Igen... Ilyen a tökéletes film befejezése.
Emlékszem, amikor fiatalon láttam ezt a filmet, és csak kívántam,
reméltem, még kibaszottul imádkoztam is érte, hogy bárcsak nekem is
lehetne részem egy ilyen „Ne aggódj, bébi” pillanatnak, mint Josie
Gellarnek. Őszintén hittem benne, hogy egyszer az életben mindenki
átélhet egy ilyen epikusan romantikus pillanatot.
Az én pillanatom Kline-nal esett meg, amikor ott állt az irodájában, és
bebizonyította, hogy minden porcikájában az a férfi, akinek megismertem,
mikor féltérdre ereszkedett, és arra kért, töltsem vele az életem hátralévő
részét. Valóra váltotta az álmomat, sőt, még annál is többet. Persze, voltak
más csodálatos, alélt pillanataink is, de ez az egy túltett mindegyiken.
A fenébe, annyira hiányzik a férjem.

A repülőút hosszú volt, és hiába küzdöttem hősiesen, hogy el tudjak

aludni, egész úton tágra nyílt szemmel és nyugtalanul néztem ki a fejemből.
Miután magamhoz vettem a csomagjaimat, taxiba pattantam, és hazafelé
vettem az irányt.
Majd’ kiugrottam a bőrömből, hogy meglepem Kline-t.
A taxiút a korai időpontnak köszönhetően rövid volt és kellemes, és
mivel a csúcsforgalom és a random építkezések miatti késések sem
akadályozták a haladásomat, 30 percen belül már ki is szálltam a taxiból,
és beléphettem a liftünkbe.
 Besurrantam az ajtón, levetettem a tűsarkúm, és halk kattanással
bezártam magam mögött a reteszt. A bőröndömet és a táskámat az
előszobában hagyva, lábujjhegyen végigsétáltam a sötét folyosón, és
megálltam a hálószobánk ajtajában. Eltartott egy másodpercig, amíg a
szemem hozzászokott a sötétséghez, de amikor ez megtörtént, és nem
tartott sokáig, nagyon-nagyon zavarba ejtett az ágyunkban fekvő alakok
sokasága. Ahogy beléptem a szobába, már egész jól láttam a sötétség
ellenére is, és amit láttam, attól földbe gyökerezett a lábam.
Kline a hátán feküdt a megszokott alvó pozitúrájában – egyik lába
kilógott a takaró alól, egyik karját pedig a hasán nyugtatta. Walter a
megszokott helyén, az ágy végében kuporgott.
Ám nem volt egyedül.
Nem.
Az én helyemen az ágyban Stan aludt mélyen, busa feje a párnámon
pihent. Kis haverja, Walter pedig a kinyújtott lábaihoz simult.
Kline Brooks hivatalosan is beadta a derekát Stannek.
Jézusom. Lehetne ennél cukibb?
Muszáj volt megköszönnöm neki. Nagyon is. Mert a pokolba is, tuti,
hogy épp most élek át egy újabb "Ne aggódj, bébi" pillanatot.
Csendesen, hogy ne zavarjam a férjemet, felébresztettem Waltert és
Stant, és arra biztattam őket, hogy huppanjanak le az ágyról, és hagyják el
a hálószobánkat.
Stan kölyökkutya-szerű mozdulatokkal követte a példámat, hosszú
farkát csóválta, és mancsaival ügyetlenül kopogott a keményfa padlón.
Walter kevésbé volt lelkes, de azért követte. Volt egy olyan érzésem, hogy
ennek inkább a cimborájának volt köze, mint hozzám, de elfogadtam, mint
tényt.
Átkísértem őket a nappaliba, egy régi paplant dobtam a kanapéra, és ők
arra telepedtek le. Néhány percen belül a két pernahajder újra az igazak
álmát aludta, imádnivalóan egymás mellé gömbölyödve.
Visszasettenkedtem a hálószobába, Kline még mindig ott volt, ahol
hagytam, mélyen aludt, és pokolian szexisen nézett ki, majdnem teljesen
meztelenül, mindössze a boxeralsója és egy vékony takaró fedte a testét.
Gyorsan levetkőztem, felmásztam az ágy végére, bebújtam a takarója alá,
és megálltam, amint elértem a boxeralsó derekát. Amikor az ujjaim
elkezdték lefelé csúsztatni, Kline felébredt, zavartan pislogni kezdett.
– Mi a...? Georgie?
– Szia, szívem – suttogtam, és éppen csak annyira húztam le az
alsónaciját, hogy felfedjem a... ó, igen.
– Mit keresel te itthon ilyen korán? – kérdezte, álmosan dörzsölgetve a
szemét.
– Túlságosan hiányoztál.
– Mennyi az idő? – érdeklődött rekedten.
– Pontosan annyi, hogy köszönetet mondjak a csodálatos férjemnek.
Felvonta a szemöldökét.
– Díjazom, amit művelsz, de pontosan mit is köszönsz meg nekem?
Átöleltem a csípőjét, előrehajoltam, és a számat az övére simítottam.
– Beadtad a derekad Stannek – feleltem, és megcibáltam az alsó ajkát.
Elvigyorodott.
– Jahogy Stan.
– Jahogy, ő. Az óriási eb, aki az előbb még a párnámon aludt.
Kline elnevette magát, és az ujjai a hajamba túrtak, belegabalyodtak laza
fürtjeimbe.
– Walter haverja egyébként horkol. Sokszor.
Kuncogtam, de muszáj volt megkérdeznem:
– Mi vitt rá, hogy meggondold magad?
– Ha boldog vagy, én is az vagyok – felelte úgy, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga. – Szóval boldog vagy?
 Hátradőltem, és a furcsán romantikus férjemet bámultam.
– Igen, Mr. Brooks, kibaszottul boldog vagyok. Szó szerint én vagyok a
világ legszerencsésebb csaja, és mindezt az édes, csodálatos, tökéletes
férjemnek köszönhetem – simogattam meg az arcát. – Szeretlek. Annyira
nagyon szeretlek.
– Bassza meg, annyira hiányoztál, Benny – húzta a számat a szájához,
majd durván és mélyen megcsókolt. Addig csinálta ezt, amíg a
nyögdécselni nem kezdtem, és a csípőm ösztönösen az övéhez dörzsölődött.
– Szóval... hogy is van ez az egész meg kell köszönnöd a férjednek dolog?
– kérdezte, és úgy vigyorgott, mint az ördög.
– Ja, igen, az – feleltem, miközben lefelé csúsztam a testén. Az ajkaim a
bőrére tapadtak, és lassan, csábítóan haladtak a hasán lefelé. – Ma reggel
mindenféleképpen nagylelkűnek érzem magam.
– Imádom ezt hallani – mondta, s a hangja el-elcsuklott.
– Ma reggel – kezdtem, miközben az ujjaimat a farkára kulcsoltam – a
boldogságom a férjem boldogságáról fog szólni.
– Micsoda pokoli körforgás!
Abban a pillanatban, ahogy megnyaltam a farka hegyét, felnyögött.
– Bassza meg, igen, ez határozottan boldoggá tesz.

New York, május 14., szombat, reggel

– Gyerünk, Stan – suttogtam a hálószobánk késő reggeli napfényében.

– Bújj közelebb. Gyerünk, menj már közelebb. Nyomorgasd meg.
Hajnalban Georgie-ra ébredni az egyik legjobb váratlan élmény volt,
amit valaha is átéltem. Borzasztóan hiányzott – olyannyira, hogy már
kezdtem idegessé válni. A hosszú, elhúzódó beszélgetések Walterrel és
Stannel nem volt épp a saját elképzelésem az ideális valóságról. Szükségem
volt a feleségemre, szükségem volt arra, hogy meglepjen, és most alig
vártam, hogy én okozzak neki meglepetést.
Megfordultam, hátranéztem, és Waltert pillantottam meg, aki a szőnyeg
széléről bámult rám, teljesen bambán.
– Gyere csak fel ide te is! – súgtam neki. – Muszáj segítened.
Rám hunyorgott, én pedig visszahunyorítottam rá.
– Nem akarod megmutatni neki a másik meglepetésünket?
Még kétszer megnyalta a mancsát, majd komótosan elindult, és felugrott
az ágyra.
– Köszönöm.
Most már macskáknak is köszönetet mondok? Jézusom!
– Bújjatok közelebb, srácok – utasítottam ismét őket, és most az egyszer
szót fogadtak.
Stan orrát Georgie nyakának íve alá dugta, Walter pedig a másik oldalon
a mancsát tette az arcára. Ő hessegetni, csapkodni kezdett, és megpróbálta
elzavarni őket, de a fiúk könyörtelenek voltak.
– Georgie – suttogtam, és próbáltam segíteni neki hazatalálni
Álomországból az Ébrenlét Földjére.
– Sültkolbász – motyogta.
– Savanyúsággal – folytatta.
Elnevettem magam.
– A nagyfarkú...
A pokolba is, rólam álmodik!
– Thor.
Bassza meg, mégsem.
– Benny, ébredj fel.
 Nyöszörögve próbált megmoccanni, de az állatok satuba szorították, és
végül frusztráltan felpattantak a szemei.
– Kurva térelosztás, ti kis mocskok, nagyobb a probléma veletek, mint
gondoltam – jelentette ki azonnal, mivel őket látta, engem pedig nem.
– Próbáltam elmondani neked.
– Az istenit! – sikított fel, és egyik kezét ijedten kapta maga elé, mint
valami pajzsot. – Halálra rémítettél.
Elmosolyodtam, és felhúztam a szemöldökömet.
– Durva erre kelni, ugye?
– Nem – nyikkant. – Csak meglepődtem, ennyi az egész.
– Mancsokba fulladni?
– Na jó – hárította a kérdést. – Talán egy kicsit, de nem nagy ügy.
Attól félt, hogy visszaadom az ebet. Stan úgy ugatott, mintha érezte
volna.
– Nem is tudom – piszkáltam tovább, kétségbeesetten próbáltam jól
felbosszantani. – Tartottam tőle, hogy ez lesz. Nincs helyem ebben az
ágyban, és ez nincs ínyemre.
– Kline…
– Nem, Benny. Ha te ágyban vagy, én is ott akarok lenni veled.
– Majd szerzünk egy nagyobb ágyat – ajánlotta fel sietve.
– Ez a hálószoba tényleg nem elég nagy, hogy beleférjen egy franciaágy.
Arra számítottam, hogy dühös lesz, de csak letaglózottnak tűnt. A
picsába. Könnyek gyűltek szép kék szemei sarkába, és én tudtam, hogy
bármit megtennék, hogy megvigasztaljam. Odaléptem az ágyhoz,
félretoltam Waltert az útból, és megsimogattam a nejem arcát.
– Ne sírj, babám. Csak vicc volt. Stan itt van, és itt is marad, eskü.
A melankolikus könnyfolyam gyorsabban elállt, mint a nyári zápor.
– Mi a…? Csak tetetted, hogy sírsz?
– Talán – ismerte el kaján vigyorral.
 Basszameg! Esküdni mertem volna rá, hogy azok valódi könnyek voltak.
– Nem tetszik ez nekem. Egy kicsit sem tetszik.
– Sajnálom – tört ki belőle a nevetés. – Ígérem, hogy soha nem foglak
hamis könnyekkel csapdába ejteni, ha te is megígéred, hogy Stant örökké
itt maradhat.
Nem terveztem, hogy megszabadulok Stantől. Őszintén szólva, valahogy
megkedveltem őt. – Megegyeztünk.
Ismét elmosolyodott, és átkarolta a nyakamat, és harminc másodpercbe
telt, mire rájöttem, hogy a tökéletesen kidolgozott tervemmel még csak a
tervezőasztalig sem jutottam el.
– A picsába.
– Tessék? – kérdezte, és hátradőlt, hogy a szemembe nézzen.
– Semmi. Csak... ez egyáltalán nem a terv szerint alakult a dolog. Nem
véletlenül kezdtem el ezt az egész drámát.
– Volt rá okod?
– De még mekkora – bólogattam, és játékosan összerezzentem.
– Nyögd már ki! – kiáltotta nevetve, és a mellkasomra csapott. Így is
tettem.
– Megnézzük az új házunkat?
– Házat? Úgy érted... egy egész házat?!
– Ez a legotthonosabb ház, amit valaha láttam – viccelődtem.
– Ó, Istenem! Kibaszottul imádom az otthonos házakat! – kiáltotta, és
egyenesen kiugrott az ágyból, és még mélyebbre a szívembe.
Tökéletes volt, ahogy belelkesült, én pedig pusztán csak rajongani
tudtam ezért a nőért.
– Szeretlek – mondtam neki, amint a szája találkozott az enyémmel.
– Én is – felelte. – Nem tudom elhinni, hogy ezt csináltad. Miért? Miért
csináltad ezt?
– Mert te szeretnéd ezt a kutyát, és Walter is odavan ezért a kutyáért, és
ez azt jelenti, hogy én is szeretném Stant. Stannek viszont hely kell. Hát
teremtek neki.
– Kline.
– Mindig hiányozni fogsz nekünk, ha elutazol, de amikor visszajössz,
mindig tudni fogod, hogy mindannyian boldogok és egészségesek vagyunk,
és izgatottan várunk haza.

New York, május 16., kedd, nagyon korán reggel

Még két hete sincs, hogy Kline és Georgia hazatértek a nászútjukról, az

a hülye máris elment, és vett neki egy házat meg egy kutyát. Nagy baj az
agybaj, de ha engem kérdeztek, ez lehet a szerelem definíciója. Utáltam,
hogy itt hagyják a várost, de még mindig itt dolgoztak, és Kline amúgy sem
dugta ki az orrát soha. Csak egy kicsit kellett messzebbre utaznom, ha
kedvem támadt a kanapéjukon meghúzni magam. Egyébként az életem
nagyjából ugyanolyan maradt.
A telefonom pittyegése zökkentett ki a tű zümmögéséből, és elterelte a
figyelmemet a barátom, Frankie legújabb portrétetoválásáról. Valami
detroiti srác egészen idáig autózott Frankie egyedülálló tehetségéért. Még
mindig nagyon élveztem ezt a szart.
Amikor felemeltem a telefonomat, egy számomra ismeretlen számról
érkező sms olyan hosszú volt, mint valami kibaszott regény.

Ismeretlen: A Mingan-szigeti cetkutató csoport az elmúlt 16

évben figyelemmel kísérte a púpos bálnák szokásait. Ez idő
alatt rájöttek, hogy a nőstény púpos bálnák nemcsak
barátkoznak egymással, hanem minden évben újra
összejönnek. Hát nem imádnivaló! Milyen aranyosak!

Ha tévedésből kapta ezt az üzenetet, kérjük, küldje el a

Leiratkozás szöveget. Ha érdeklik az újabb felfedezések a
dolog kapcsán, küldje el a Whale Lover (Bálnarajongó)
üzenetet.

Mi faszom ez?

Én: LEIRATKOZÁS

Ismeretlen: Ha le szeretne iratkozni a Nap érdekes

bálnatényei című hírről, küldje el az IGEN üzenetet. De bízunk
benne, hogy nem teszi, mert biztosan hiányozna nekünk!

Én: IGEN.

Ismeretlen: IGEN, KÉREM! Ön most kapott egy

szuperkülönleges előfizetést a Nap legdögösebb mondásai-ra.
Nincs is annál erotikusabb, mint amikor egy férfi azt suttogja
egy nő fülébe, hogy „gyönyörű vagy”.

Mi a fasz van? Az ujjaim hevesen kopogtattak a kijelzőn.

Én: Az istenit! Nem akarom ezt.

Ismeretlen: A kérése feldolgozásával akadt egy kis gond. Ha

szeretne leiratkozni a Nap legdögösebb mondásai-ról, küldje el
az IGEN szót.
 Én: IGEN BASSZÁTOK MEG. TÖRÖLJETEK ARRÓL A
LISTÁRÓL, TI HÜLYE FASZSZOPÓK.

Ismeretlen: Ejj-ejj, ön egy mocskos, trágár fiú, aki épp most

kapott egy ingyenes képes előfizetést a Náspángolj el, Apuci-ra.
Küldhetjük az első képet? Küldje az IGEN szót, ha igen.

Oké. Frusztrált voltam, de rohadjak meg, ha nem voltam kíváncsi erre a

fordulatra.

Én: IGEN

Ismeretlen: Ön leiratkozott a Náspángolj el, Apuci-ról.

Nagyon szomorúak leszünk, ha elmegy.

Én: Azt mondtam IGEN, faszszopó. A kurva életbe, jobb

programozóra lenne szükséged.

Ismeretlen: Valaki kimondta a titkos jelszót?

Ó, igen! Most már ugyanazt a nyelvet beszéltük.

Én: Faszszopó? Ez a titkos jelszavam?

Ismeretlen: Igen, kimondta! Ön nyert egy 30 napos

előfizetést, ami arra jogosítja, hogy nézheti Cassie-t
maszturbálni anélkül, hogy megérintené. Gratulálok, faszfej.
 Ismeretlen: Egyébként új számom van.

Az istenit, ez a csaj egy ribanc! Tisztára gonosz volt. Nem hallottam

felőle, mióta a kávézó előtt elváltak útjaink. Körbelestem a zsúfolt
tetoválószalonban, és rájöttem, hogy senki sem fordít rám vagy a
profilomra figyelmet. Hajnali egy felé járt az idő, de ilyenkor volt igazán
nagy a nyüzsgés. Minden tetováló foglalt volt.
Hozzáadtam a nevét ehhez a számhoz, és lőttem neki egy választ.

Én: *a füledbe suttogom* Gyönyörű vagy, Cassie.

Cass: Tudom. Látnod kéne most engem. Derékból

előrehajolva. Széttett lábakkal. És...

Jézusom.

Én: És mi? Mit csinálsz, bébi?

Cass: Megérintem a... sokszor megérintem a …

Ezazzz. A pokolba is, ezaz.

Cass: Telefonom. A telefonom érintem meg, te perverz. A

Verizonnak szigorú dresscode-ja van.

Verizon? Mi a fene? Még egyszer körbepillantottam, mielőtt kiléptem a

járdára, és megnyomtam az üzenete felett lévő kis telefonikont.
Az első csörgésre felvette.
– Hát, helló, Thatcher. Te aztán egy huncut kisfiú vagy, apuci.
 Elröhögtem magam.
– Csak annyira vagyok huncut, amennyire te szeretnéd, hogy az legyek,
édes.
– Hogysmint? Odakinn kergeted a puncikat? – kérdezte, mire
összevontam a szemöldököm. Úgy hangzott, mintha figyelne.
Visszapillantottam az üzletbe az üvegajtón keresztül, majd vissza a
járdára.
– Nem. Igazából dolgozom.
– Dolgozol? – jajdult fel. – Ott is olyan éjfél körül jár az idő, igaz?
– Á, de én csupa meglepetés vagyok ám. Ugye nem gondoltad, hogy csak
egy állásom van?
– De, igen. Kurvára azt hittem.
Felnevettem.
– Én szóltam előre. Mindenben benne van a kezem.
– Csak azt hittem, hogy ez egy eufemizmus a puncira.
Frankie felkapta a fejét az ajtón keresztül is beszűrődő harsogó
nevetésem hallatára, én pedig megráztam a fejemet.
– Miért lett új számod? Ha elhagytad a telefonodat, egyszerűen kérhetsz
egy újat, tudod.
– A franc essen ebbe a szarba. És nem vesztettem el a telefonomat.
Kurvára én akartam másik számot.
– Rendben – hagytam rá.
– Igen, én változtattam meg a számom. Az utolsó négy számjegy most
már azt adja ki, hogy 'Cass'. Mennyire menő már, nem?
Ismét ráncolni kezdtem a szemöldökömet.
– Szóval te azért változtattad meg a számodat, hogy a végén legyen egy
szöveg?
– Aha! Volt egy késő délutáni forgatásom, aztán utána elmentem a
srácokkal inni.
 – A srácokkal?
– Beszélgettünk, iszogattunk, és egyszer csak eszembe jutott. Meg
kellett változtatnom a számomat.
Kíváncsi voltam, kik azok a „srácok”. Veszettül kíváncsi. De most már
más is nagyon érdekelt.
– Te most részeg vagy?
– Részeg – ismerte be.
Jézusom. Az a sok bálnaszar és csel.
– Valószínűleg te lehetsz a legügyesebb részeg üzenetíró, akivel
életemben találkoztam – közöltem vele, és felnyerítettem.
– Kicsim – nyögte a részeg Cassie, és a farkam félállásból teljesen állóra
duzzadt. – Én mindenféle dologhoz értek.

Bahamák, kedd, május 16., nagyon kora reggel.

– Csupa fül vagyok, szivi – búgta a telefonba az arcom közvetlen

közelében.
Ujjamat végighúztam a margaritás poharam peremén, majd a számba
dugtam, és leszopogattam róla a sót. Még mindig fogalmam sem volt, hogy
miért Thatch-nek küldtem üzenetet az új számomról, de valami furcsa
oknál fogva neki írtam először.
Nem bírtam ki, hogy ne írjak rá. Egyszerűen csak rettenetesen szerettem
húzni az agyát – minden lószart, amit adtam, könnyen vett, és azonnal
visszapasszolta a labdát. És ha őszinte akarok lenni, ez nekem kurvára
bejött. Nem sok pasi tudott mit kezdeni a szarkazmusommal. De Thatch?
Igen, ő jól tűrte, sőt, látszólag remekül szórakozott, bármi is bukott ki a
számon.
 Nos, ez a melleimre is igaz volt. Igen, rajtuk is elszórakozott.
– Tedd el a farkad, Thatcher – ugratom viccelődve. Egy kurva vicc, amit
kizárólag ketten értünk Thatcher Kellyvel. Hova jutott a világ?
– Te kezdted – feleli, és szinte látom, hogy szexisen elvigyorodik.
– Hogy vannak a cickóid, Cass?
– Semmi közöd hozzájuk – nevettem el magam. Csak vigyorogtam, mint
akit dugni visznek.
– Ó, hát már miért ne lenne? A csöcseid meg én már a keresztneveinken
szólítjuk egymást. Olyanok vagyunk, mint Pam és Jim. P, B és a kibaszott
J.
Továbbra is vigyorogtam.
– Te nézed a The Office-t?
– Kline a kutyaszart is képes lenne megenni Georgiáért? Persze, hogy
nézem a The Office-t.
– Gondolom, hallottál Stanről.
– Persze – felelte kuncogva. – Sokkal tartozom Kline-nak, hála neked,
amiért elhagytad a macskájukat.
– Nem én hagytam el a macskájukat! – kiáltottam fel, mire a bárban
szinte mindenki felém fordult. – Ó, baszki! Hát mi ez? Egy kocsma, vagy
valami egy istenverte könyvtár? – ordítottam a bámészkodók felé.
– A Bahamákon kezdeni a UFC-karrieredet nem valami okos dolog, Cass
– közölte Thatch. – Azt hittem, megesküdtél, hogy jó leszel. – Volt valami
a hangjában, amit alkoholgőztől tompult agyam nem tudott megfejteni.
– Igen, de ez a te verziód a jóról. Ez a szó sok lehetőségnek enged teret.
Figyelmen kívül hagyta az oltást.
– Ígérj meg nekem valamit, szivi.
– Na, mi lenne az?
– Semmi balhéba nem keveredsz, hacsak nem vagyok ott veled.
– Ohhh... Thatcher szerint nem vagyok elég tökös ahhoz, hogy vigyázzak
magamra? – feleltem gúnyosan.
– Tudom, hogy az vagy, Cass – válaszolta rögvest.
– Akkor miért is lenne szükségem rá, hogy itt legyél?
– Mert ott szeretnék lenni. Nem akarom, hogy bármi történjen veled.
A mellkasom bizseregni kezdett, és furcsán éreztem magam.
– Hát... igazán kedves tőled, hogy ezt mondod.
– Tudok én kedves is lenni, cukorborsó. Kurva édes tudok ám lenni, ha
akarok.
– Cass! Indulunk. Jössz? – szólt oda nekem Arnoldo a pult mellől,
miközben fizetett.
– Ki volt az? – kérdezte Thatch.
– Arnoldo – feleltem. – Ő az egyik modellsrác, akivel idelent dolgozom.
A vonal másik fele néhány másodpercre elcsöndesedett, és valami furcsa
oknál fogva úgy éreztem, hogy még néhány részletet hozzá kell fűznöm.
– Arnoldo őrülten jóképű... és éppen túl van egy durva szakításon a
barátjával. Felajánlottam neki, hogy töltse az éjszaka hátralévő részét a
szállodai szobámban, rendelhetnénk valamit a szobaszervíztől, és
szapulhatnánk hülye pasikat.
Felnevetett.
– Micsoda buli!
– Hát, tudod, hogy megy ez – álltam fel a bárszékről, és felkaptam a
táskámat. – Jobb, ha indulok. Adott egy srác, akit meg kell vigasztalnom,
megetetnem, és ágyba dugnom, majd masztizom egyet, és én is lefekszem.
– Üzenem a cickóidnak, hogy hiányoznak.
– Tuti átadom nekik!
– De akkor, mikor széttárt lábakkal fekszel az ágyadon, és rám gondolsz,
mikor elélvezel.
– Szeretnék rád gondolni, de nem kaptam tőled semmi olyasmit, amin
gondolkodnom kellene.
 Igen, persze, tudom, hogy ez kamu volt.
Igen, kaptam tőle ezt-azt, amin gondolkodnom kellett volna. Mondjuk
a farkára. Hidd el, kurva sokat gondoltam erre a gazemberre.
– Elfogadom a kihívást.
Istenem, olyan volt, mintha maga lenne az oltások királya.
– Jó éjt, Cass. Légy jó.
– Te meg legyél édes, Thatch – feleltem, majd befejeztem a hívást.
Legyél édes? Most komolyan ezt mondtam?
A pokolba is, Thatcher Kelly nem férkőzött be az agyamba, és nem
kezdett el figyelmet követelni. És kétségkívül tudtam, hogy ennek a
dolognak nincs más megoldása, mint lefelé... és felfelé... majd újra lefelé
csúszni... az óriási Jolly Greenen.

VÉGE