El a Ste l

Vágyak dal ama

Jártam mindenhol lassan
Voltam már hátul a sorban
Volt úgy, hogy térdre borultam
Az összetört szívemet húztam a porban
Nekem azt mondták, van, hogy az élet
Kihúzza néha alólam a széket
Ha esni kell, hadd essek
Legalább megélem, amit ők sohasem mertek Mindegy, ki mit
mondott
Velem együtt jártak a gondok
Én a szakadék széléről
Álmodtam nagyot
Minden egyes tévedésem
Erősebbé tett, mint régen
Már tudom, nem hordhatom
A világ súlyát a vállamon
 Én semmit nem kaptam meg ingyen
Senki nem virrasztott értem
Mégis ember lett belőlem.
(Soulwave – Minden tévedésem ft. Szakács Gergő)
A történetet ihlető és a jelenetekben szerepet kapó dalok: 1.
Faydee ft. Miracle – Unbreakable
2. Nickelback – Lullaby
3. Cascada – Dangerous
4. Ariana Grande, Jessie J és Nicki Minaj – Bang Bang 5. My
Darkest Days: Casual Sex
6. Avril Lavigne – Keep Holding On
7. Charlene Soraia – Wherever You Will Go 8. Emeli Sande – My
Kind Of Love
9. Christina Aguilera – Fighter
10. Britney Spears – Everytime
11. Avril Lavigne – Dont’t Tell Me
12. Lana Marlin: Sitting Down Here
13. Beyoncé – Listen
14. Within Temptation – All I need
15. Király Linda – Can’t Let go
16. Hoobastank – The Reason
17. Király Linda – Runaway
18. Chris Rea – Road To Hell
19. Apocalyptica – Not Strong Enough
20. Kelly Clarkson: People Like Us
21. Lewis Capaldi: Someone You Loved
22. Zendaya: Neverland
23. Shawn Mendes – Mercy
24. Jason Derulo: Savage Love
 Logan
PROLÓGUS

Csak ültem, és néztem a tányéromra pakolt ételt. Meg akartam

várni apát. Nem volt kedvem ma is nélküle enni.
– Logan, egyél! – szólt rám a dadusom. – Akkor nősz nagyra, ha
mindig változatosan étkezel – folytatta az okítást.
– Igenis… – motyogtam az orrom alatt.
Megemeltem a villámat és beletúrtam az ételbe. Időt akartam
nyerni.
– Egyél rendesen, vagy menj szépen a szobádba! – csattant fel
anyám élesen.
– Meg szeretném várni apát – fordultam felé reménykedve.
– Tudod, hogy az nem fog menni. Apád késő éjszaka érkezik.
– Amélia asszony! – lépkedett felénk sietősen az egyik szobalány.
– Mr. Kenward telefonált, miszerint hamarosan hazaér.
– Nagyszerű – csapta össze anyám a tenyerét. – Logan! A
szobádba! – váltott hangnemet.
– De még nem is ettem – néztem rá megdöbbenve.
– Megtehetted volna, de a jelek szerint nem voltál éhes – reagált
idegesen. Nem értettem anya viselkedését. Olyan furán nézett ki.
– Sziasztok! – hallottam meg magunk mögül apa hangját.
– Apaaa! – kiáltottam vidáman. Olyan lendülettel ugrottam fel,
hogy a széket is feldöntöttem. Izgatottan vetettem magam apa karjai
közé. – Hiányoztál! – fúrtam az orromat a mellkasába.
– Te is nekem, fiam – viszonozta az ölelést.
– Korán érkeztél, Richard… – hasította félbe a szobára ereszkedő
csendet anyám hangja.
– Logan… – szólalt meg újra apa, és lassan kibontakozott a
karjaim közül. – Megtennéd nekem, hogy felmész egy kicsit a
szobádba? Menj és játssz egy vidám dalt, amit idelenn is hallhatunk
– mosolygott rám kedvesen. – Megteszed ezt nekem?
 Szeretnék anyáddal megbeszélni valamit – adott magyarázatot az
előbbi kérésére.
– Megyek – bólintottam, elfeledve a gyomromat kínzó éhséget.
Anya csak ritkán engedi meg, hogy azt tegyem, amire vágyom,
ezért fülig érő mosollyal indultam az emeletre. – Végre anélkül
játszhatok, hogy félnék a lebukástól – simítottam végig a szobámat
uraló hangszeren.
Alig vártam, hogy végre leüljek a zongorámhoz. A fekete
lakkozású hangszerhez, amit apától kaptam a nyolcadik
születésnapomra. Eddig egy régi zongorán gyakoroltam, de ez végre
az enyém, csak az enyém.
Felnyitottam a fedelét, és izgatottan ültem le az előtte lévő székre.
Imádok játszani.
Imádom a zongora hangjait.
Anya szerint túl komoly vagyok a koromhoz képest, de nem
érdekel. A zene nekem azért kell, hogy elvonja a figyelmemet a
házban uralkodó rossz légkörről, ahogy apa nevezi. Anya és apa
sokat veszekednek. Sokszor nem értenek egyet. Anya sokszor
gyengélkedik, és ilyenkor apa idegesebb, mint máskor. Nem értem.
Ha valaki beteg, azt ápolni kell, nem megszidni – emlékeztem vissza
megint a legutóbbi veszekedésre.
Nem érdekel.
Én még gyerek vagyok, nem kell értenem a felnőtteket.
Megráztam a fejemet és leütöttem az első billentyűt, amit egy
második, majd egy harmadik követett. A dalok vidámsággal töltötték
meg a szobát. A szívembe boldogság költözött, mint mindig, amikor
zongorázok. Egész délután játszottam, így – amennyire csak lehetett
– elnyomtam az újabb veszekedés zaját. Amikor megváltozott apa
hangja, tudtam, hogy mi fog következni – ingattam a fejemet
szomorúan. Utálom, amikor ezt csinálják. Nem foglalkoznak vele,
hogy én mit érzek ilyenkor.
Nem törődnek velem. Nem értik, nekem mennyire rossz ez az
egész – töröltem le az arcomról egy kósza könnycseppet, amikor a
dadusom csendre intve beküldött a fürdőszobába.
– Mielőtt lefekszel, ezt edd meg szépen – tett az
éjjeliszekrényemre egy tál ételt, pont akkor, amikor megkordult a
gyomrom. – Ne állj ellen. Egyél! Szükséged lesz rá, hidd el! –
simította meg a fejemet.
– Köszönöm, dadus – ragadtam meg a tányért és leültem vele az
asztalomhoz, hogy egyedül ehessem meg a vacsorámat.
Lefekvés után halkan szipogtam és vártam, hogy végre elaludjak,
de sehogy sem sikerült. Nem tudtam álomba merülni.
Halkan sírtam, hogy senki ne hallja, mert féltem, hogy akkor még
idegesebbé válnak. Órák teltek el, de az álom nem talált rám.
Felültem az ágyon és megdörzsöltem fáradt szemeimet.
Óvatos léptekkel az ajtóhoz sétáltam és kilestem a folyosóra. A
ház elcsendesedett. A szívem üresen kongott. A gyomromat
megtöltötték ugyan a drága falatok, de a magány megszüntetéséhez
nem voltak elegendőek. Szükségem volt egy kis melegségre elalvás
előtt, ezért nesztelenül elindultam a húgom szobája felé. A
kiságyához lépve végignéztem apró testén. Olyan békés, olyan
nyugodt, olyan tudatlan! Ő még nem érzékeli, amit nekem
mindennap át kell élnem. Remélem, soha nem is fogja megismerni
azt az érzést, ami engem oly sokszor késztet sírásra. Benyúltam az
ágy rácsai között, és az egyik ujjamat végighúztam Megan
bársonyos bőrén. Amikor a kicsi tenyeréhez értem, az ujjai reflex-
szerűen záródtak az enyém köré. Ez a semmiségnek tűnő mozdulat
nekem mindennél többet jelentett. Ordíthatott bármennyit, én
szerettem.
Felálltam a kiságy szélére, és az arcához közel hajolva nyomtam
rá egy puszit. A szája mosolyra húzódott. Ő is szeret – mosolyogtam
már én is. Hosszú percekig álltam felette és őriztem az álmát,
miközben ő erősen szorította az ujjamat. Még egyszer lehajoltam
hozzá, és egy újabb puszit nyomtam a homlokára. Gyengéden
kiszabadítottam magam a szorításából és elindultam vissza a
szobámba, de mielőtt kiléptem volna a folyosóra, még vetettem a
húgomra egy utolsó pillantást.
A szobámba érve bebújtam a paplan alá. Végül elnyomott a
fáradtság, de nem sokat aludhattam, amikor anya hangja felriasztott.
– Gyere gyorsan! Fel kell öltöznöd, mert indulnunk kell.
– Tessék? – néztem rá nagyokat pislogva. Semmit sem értettem.
Mégis hova kellene mennünk az éjszaka közepén?
Mindegy. Nem gondolkoztam rajta tovább, hiszen ő az anyukám, ő
tudja, hogy mikor és mit kell tennem, ezért hát tettem, amit kért.
Felöltöztem, magamhoz vettem az egyik legkedvesebb plüssömet és
indulás előtt még a zsebembe süllyesztettem a polcomat díszítő pici,
fémből készült zongorát.
Nem tudtam, hova és mennyi időre megyünk, de úgy éreztem, azt
magammal kell vinnem.
– Gyere! – szorította meg anya a kezemet, és elindultunk a kijárat
felé.
– Megan? – érdeklődtem a húgom után.
– Ő itt marad – vágta rá azonnal.
– Megan… – suttogtam, miközben a szemeimet elborították a
szomorúság könnyei. Nem akartam magára hagyni…
Az eget sötét felhők takarták, ami furcsa félelmet váltott ki
belőlem. Megtorpantam, de anya nem törődött vele, továbbrángatott.
– Gyere már! – szólt rám idegesen.
– Apa hol van? – kérdeztem sírásra görbülő szájjal.
– Üzleti úton.
– Megint elment?
– Csodálkozol?
– Nem… – mondtam összeszorult torokkal. – Ő sem jön velünk?
– Nem! – vágta rá további felelet nélkül.
– Ő fog a húgomra vigyázni? Szóltál Nancy dadának?
Megálltunk. Anya rám nézett. A pillantása megrémített, de nem
mondott semmit. Nem mertem megismételni a kérdést.
Várt még egy kicsit, majd előrefordult és folytattuk az utunkat.
 – Hova megyünk? – próbálkoztam újra, de válasz erre sem
érkezett.
– Asszonyom – hallottam meg a sofőrünk hangját. – Hova
mennek?
– A reptérre.
– Az úr tud róla?
– Nem, és nem is fog.
– Tessék? Na de miért?
– Ne kérdezősködjön, hanem tegye, amit mondok.
– Ne haragudjon, de nekem az úr a főnököm.
– Azt teszi, amit mondok, különben a férjem megtudja, hogy
kikezdett velem.
– De, hölgyem én… Én nem…
– Itt nem az a lényeg, hogy maga mit tett, hanem az, kinek hinne a
férjem – suttogta az anyám szigorúan a sofőrünk arcába. – Vigyen ki
minket a reptérre, mégpedig azonnal! – ismételte meg az előbbi
parancsát.
– Rendben – bólintott.
– Hidd el, kisfiam, így lesz nekünk a legjobb – simította végig anya
az arcomat mosolyogva. Még egy utolsó pillantást vetettem a
szobám ablakára, amin keresztül pont ráláttam a zongorámra.
Tudtam, hogy hosszú ideig nem fogok rajta játszani és ez nagyon
elszomorított, de ami még ennél is rosszabb érzéssel töltött el, az
Megan ablakának látványa volt.
Nem fogom látni, ki tudja meddig… És apa… Még csak el sem
köszönt tőlem. Valami nincs rendben. Apa mindig minden helyzetben
higgadtan beszélt velem. Elmagyarázta a dolgokat.
Beszélni akartam vele. A saját szememmel akartam látni, hogy itt
hagyott minket. El akartam tőle köszönni. Szóra nyitottam a számat,
de anya nemet intett a fejével. Sírás fojtogatott. Az éjszaka jeges
fuvallata a csontomig hatolt. Nem értettem semmit, de hittem
anyának.
Hittem neki. Egészen addig a napig…
 Kíra
– Emlékszem arra az estére. Valami összetört bennem legbelül.
Mindig is én voltam a társaságban a fura lány. Az ajtó előtt talált
zabigyerek. De azon estén ez az érzés még tovább fokozódott
bennem. Nem foglalkoztam semmivel, csak egyik pohárkával
öntöttem magamba a másik után. A gondolataim kezdtek
megszűnni. Egy idő után már nem agyaltam tovább, csak lebegtem
a semmiben. Ott voltam a bulin, mégsem reagáltam a körülöttem
zajló eseményekre. Hogy megerőszakolt-e Dan?
Nem… Hogy kihasználta-e a tehetetlen állapotomat?
Bizonyára… Mégis ki hagyna ki egy ekkora ziccert? Végre
egyedül voltam. Nem volt mellettem a testőröm.
Jesse Keller{1}. Igen. Ő volt az én megmentőm. Többször sietett a
megmentésemre, mint megérdemeltem volna. Jesse, a Keller’s Rock
frontemberének a fia. Egy nagyképű és arrogáns pasi, akire ennek
ellenére baj esetén mindig lehet számítani.
Amolyan romantikus regényekbe illő férfi. Ezt nem mondtam ki
hangosan, de tudom, hogy Haley{2} tisztában van vele, kiről
beszélek. Ismerte az érzelmeimet, amiket a fia ébresztett bennem.
Az egész akkor kezdődött, amikor tizenöt éves voltam. Jobban
mondva, akkor lobbant lángra bennem valami. Addig is tetszett
Jesse, de amikor a semmiből a segítségemre sietett, megváltoztak
az érzelmeim iránta. Vágytam rá, arra, hogy valakinek én legyek az
a lány, akit akar. Akit igazán akar.
Azon az estén ismét engem pécéztek ki. Elszöktem egy házibuliba
– de bár ne tettem volna! Megkínáltak egy pohár alkohollal, amire
nem mertem nemet mondani. Attól féltem, akkor sosem fogadnak
majd be.
Megittam. A következőt is. És az azutánit. Azelőtt még sosem
ittam, ezért gyorsan a fejembe szállt. Már csak arra eszméltem fel,
hogy Dan maga után vonszol. Aztán megjelent Jesse.
 Megmentett. Másnap elbeszélgetett velem. Fura volt az egész, de
tetszeni akartam neki, ezért azt tettem, amit mondott. Ez egy darabig
távol tartott azoktól, akiknek meg akartam felelni. A másnapi
macskajajom pedig messzire űzte az alkohol iránti vágyamat. De a
napok, a hetek, a hónapok csak teltek, és Jesse érdeklődését
semmivel sem tudtam felkelteni. Rá kellett döbbennem, hogy
számára nem vagyok más, csak egy lány, egy barát, akit
megmentett attól, hogy megerőszakolják. Ahogy telt az idő, úgy
süllyedtem egyre mélyebbre az önsajnálatomban…
Bulizni kezdtem. Ám egy ideig volt elég erőm, hogy egy ponton
megálljak. Még azelőtt letettem a poharat, mielőtt öntudatlanságba
ittam volna magamat.
Ezt a részt ki akartam hagyni a Haley felé intézett monológomból,
de végül a belső késztetés győzedelmeskedni látszott, amikor újra
szóra nyitottam a számat.
– Már hónapok óta tartott nálam a lázadás, a buli, az ivászat –
folytattam újra hangosan a kitárulkozást. – Többször nyúltam
alkoholhoz a bódító hatása miatt, de mindig volt egy határ, amit nem
léptem át. Vagy ez lehet, mind csak azért volt, mert ott volt a
védelmezőm? Még ha legtöbbször csak gondolatban is. A lényeg,
hogy úgy éreztem, ott van velem. Kivéve persze azokat a
pillanatokat, amikor szexszel akartam csillapítani a bánatomat.
A szüzességemet sem éppen úgy vesztettem el, mint azt kellett
volna… Röviden összefoglalva, csak akkor képzeltem magam mellé
Jesse-t, amikor nekem az megfelelt. A képzelgésnek épp ez a
lényege – húztam el a számat. – Mindegy. Aznap este nem volt ott.
Sem a valóságban, sem a képzeletemben. A testem olyan volt,
mintha nem én uraltam volna, de lélekben mégis ott voltam. Minden
apró mozdulatra, minden piciny rezdülésre tisztán emlékszem,
pontosan úgy, mintha kívülről szemléltem volna az eseményeket. Ha
lehunyom a szememet, a mai napig látom magam előtt, ahogy Dan
megragadja a karomat és maga után vonszol. Nem próbáltam meg
elmenekülni, nem tettem ellene semmit. Csak vártam. Hagytam neki,
hogy azt csináljon, amihez csak kedve támad. Nem történt tényleges
erőszak, még csak durvának sem nevezhetném a mozdulatait.
Sokkal inkább volt elkeseredett. Nem azt kapta, amit várt. Elmaradt
a szokásos tüzes énem. A láng kihunyt és őt lelohasztotta az a
marék hamu, ami belőlem maradt. Tisztán emlékszem a megvető
pillantására, amikor kihúzódott belőlem. Azóta is fülemben
csengenek gúnytól csöpögő szavai. – Sokkal jobbra számítottam.
A többieknek volt igazuk. Téged még megbaszni is kín. Most
megyek. Félek, ha tovább maradok, én is olyan depressziós idióta
leszek, mint amilyen te vagy.
– És te elhitted neki, amiket mondott?
– Igen… Tökéletesen igaza van. Semmire sem vagyok jó. Egy
selejt vagyok, akit senki sem akart igazán.
– Na, itt várjunk egy kicsit. Szeretném, ha tudnád, hogy a nem
tervezett gyerek és a nem szeretett gyerek között hatalmas
különbség van.
Haley felé fordultam és elgondolkoztam a szavain.
– Kérlek, tedd fel magadnak a benned kavargó kérdéseket.
Tedd fel a kérdéseket, és ezúttal válaszold is meg azokat.
Visszafordultam előre és lehunytam a szememet.
– Hogy ki vagyok én? Egy fiatal lány, akit eldobott az anyja –
adtam meg a választ saját kérdésemre. – Hogy miért dobott el?
Mert az apám nem fizetett neki. Hogy miért nem fizetett? Mert
tudta, hogy az anyám nem adna annyi szeretetet, törődést és
gondoskodást, amennyit a pénzért ígért. Apám engem akart, őt nem.
Anyám a pénzt akarta, engem nem. De apám nem volt hülye, és ezt
anyám is belátta. Így hát többszöri próbálkozás után feladta. Aztán
fogott és letett apám küszöbére, majd szó nélkül elsétált. Azóta nem
láttam… Igazából nem is tudom, ki ő.
Apám sosem beszélt róla, csak ennyit tudok. Mit is? Semmit –
merültem el újra a saját gondolataimban.
A nagy büdös semmit, de talán jobb is így. Nem érdemli meg,
hogy emlékezzek rá, még csak annyit sem érdemel, hogy tudjam, ő
az anyám…
– Eddig nagyon jó. Akkor folytassuk! – riasztott fel újra a
pszichológusom. – Sokszor említetted, hogy úgy érzed, egyedül
vagy. De tényleg egyedül lennél?
– Nem – suttogtam magam elé, mert az utóbbi napokban tényleg
kezdtem így is érezni.
– Most meséld el nekem, hogy mi az, amit szerinted az apád adott
neked. Aki egyik percről a másikra vált apáddá. Akinek nem volt
felkészülési ideje. Egyik percben még agglegény volt, a
következőben pedig már a te apád.
– Arra vagy kíváncsi, hogy miket kaptam tőle? – ismételtem Haley
szavait időhúzás gyanánt.
– Igen – bólintott mosolyogva.
Vettem egy mély levegőt.
– Szeretetet. Megbecsülést. Otthont. Családot. Mindent.
– Számodra ez mégis kevés. Miért?
– Talán a társadalom hibája, vagy az is lehet, hogy egyszerűen
selejt vagyok.
– A társadalomé? Miért érzed így?
– Mert azt szajkózzák, hogy a gyereknek szüksége van egy
anyára. De nekem nincs olyanom.
– Úgy érzed, ettől kevesebb vagy, mint a többi gyerek?
– Talán…
– Akkor most sorold fel nekem, hogy ki az, akikre ebben a
pillanatban számíthatsz. Vedd sorra azokat, akiket egy felmerülő
problémával kapcsolatban felhívhatsz.
– Az apám… Te… – halkult el a hangom teljesen.
– Mondd bátran. Ne szégyelld!
– De olyan hülyének érzem magam – suttogtam, miközben fejben
átszámoltam, kik azok, akiket baj esetén hívhatnék.
– Miért érzed magad hülyének?
– Mert sok mindenkire számíthatok, és ezt eddig nem láttam.
Nem ismertem be.
 – De most már látod?
– Igen… – feleltem bizonytalanul.
– Ez remek hír. Sok időbe került, de végre elértünk oda, hogy te is
lásd, amit én. A környezetedet már látod, de hogy állsz a saját
értékeidhez?
– Öhm… Témánál vagyunk – sóhajtottam, és újra elmerültem az
első beszélgetésünk emlékében.
– Kérlek, mesélj magadról! – kezdett bele Haley, amikor
elhelyezkedtem a kanapén. Kérdő pillantással fordultam felé, mert
nem hittem el, hogy mennyire megváltozott az előbbi légkör.
– Ha gondolod, szólhatok egy kollégámnak.
– Tessék? – kaptam felé a tekintetemet.
– Ha zavar az ismeretségünk – tette le az ölébe a jegyzetfüzetét,
hogy a szemembe tudjon nézni.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Kérlek, maradj!
– Rendben, de tudd, hogy nem kötelező pont velem
megbeszélned a dolgokat.
– Tudom, de én veled akarom – dőltem vissza a kínpadra.
– Szóval… – váltott át újra pszichológusba.
– Aj, nekem ez nem megy – pattantam fel idegesen.
– Várj – lépett elém és megfogta a kezem. – Akkor ne arról
beszélj, ami fájdalmat okoz. Beszéljünk arról, amiben örömöd leled.
– Tessék? – vontam fel a szemöldökömet.
– Mesélj az éneklésről!
– Te meg ezt mégis honnan tudod? – tátottam el a számat.
– Onnan, hogy nem vagyok már fiatal, és bármilyen fura ez neked,
hülye sem – mosolygott.
– De, én… Nem is azért… – makogtam.
– Tudom. De hidd el, van érzékem ahhoz, hogy rájöjjek, kinek mi a
mentsvára. Pláne, ha zenéről van szó. Ismerek pár embert, aki ezen
a vonalon mozog – kacagta el magát.
– Ja… Tényleg… – próbáltam elnyomni az arcomra kiülő mosolyt.
Haley-vel valahogy mindig olyan könnyen ment. Hiába volt tökéletes
családja, ő mégis annyira kedves volt velem. Vele kapcsolatban
sosem éreztem azt, hogy lenézne, vagy szerencsétlen
zabigyerekként kezelne. Jó, persze, a család többi tagjával sem, de
velük mégsem tudtam olyan közvetlen kapcsolatot teremteni, mint
vele. Még az apámmal, a nagynénémmel és az unokatestvéreimmel
sem. Sőt szinte senkivel…
– Kíra… – simította meg hirtelen az arcomat, amivel visszarántott
a valóságba.
– Bocsi… – suttogtam.
– Semmi gond – mosolygott őszintén.
– Nem tudom… Eddig nekem soha semmi sem sikerült – ráztam a
fejem. – Engem mindig mindenhonnan kiutáltak, megaláztak,
kirekesztettek.
– És ezért titkolod azt, hogy mennyire szeretsz énekelni, mert
félsz, ha ez napvilágot lát, akkor valaki beléd köt és elveszíted az
utolsó fontos dolgot is, ami még boldogságot hoz az életedbe –
mondta ki a gondolataimat, amelyek hosszú évek óta kínoztak.
– Igen – suttogtam, és végiggurult egy könnycsepp az arcomon.
– Ó, basszus – töröltem le az árulkodó nyomokat.
– Sírni nem szégyen, sőt. Mindenkinek szüksége van rá, hogy
néha könnyítsen a lelkén.
– De… én… sosem szoktam – töröltem le az újabb cseppeket az
arcomról.
– És ez okozza azt, hogy néha már alig kapsz levegőt. A
fájdalomnak is utat kell engedni. Ne zárd magadba! Hidd el, ha
hagyod, hogy az érzelmeid a felszínre törjenek, akkor utána sokkal
szebbnek fogod látni a világot.
– Lehet – töprengtem el.
– Arra még sosem gondoltál, hogy megmutasd a világnak, mit
tudsz?
– Nem. Vagyis…
– Ne félj! Tehetséges vagy.
– Persze, tudom, mint az apám – forgattam a szemem.
 – Te attól félsz, hogy nem tudsz kilépni a banda árnyékából? –
találta el az újabb félelmemet.
– Én…
– Ha valaki meghallja a hangodat, akkor nem mondhatja rád, hogy
csak apád hírneve által akarsz ismertté válni. Jó vagy, Kíra, nagyon
jó. És ezt, akinek van hallása, el fogja ismerni. A többieket pedig
magasról le kell…
– Haley – vágtam a szavába, mielőtt befejezhette volna.
– Mi van? Azt hiszed, én nem használok ilyen szavakat? –
vigyorgott.
– Igazad van… Csak…
– Szerintem jelentkezz! – fordult az asztala felé.
– Ez? Te erre is felkészültél? – döbbentem meg újra.
– Mondtam, hogy értem a dolgomat – nyomta a kezembe a
jelentkezési lapot.
– Én erre viszont még nem vagyok felkészülve – ráztam a fejem.
– De, igenis fel vagy!
A Dannel való megalázó szexet követően magamba zárkóztam.
Mást nem is tehettem volna. Megalázott, ráadásul bizonyos
pillanatokat meg is örökített. Azt a mocskot sosem fogom tudni
teljesen lemosni magamról, ami akkor zúdul a nyakamba, ha Dan fel
akarja majd használni azokat az átkozott fotókat. Igaz, a képeken
talán sokan fel sem ismernének, mert az arcom nem látszik
rendesen, de én tudom. És látom… És megalázó, szégyenteljes
még csak belegondolni is, hogy hagytam magam így kihasználni.
Apámat is kirekesztettem az életemből. Nem tettem mást, csak
vegetáltam. Még ahhoz is gyenge voltam, hogy eldobjam magamtól
az életet. Végül beláttam, hogy ez így nem mehet tovább. Vagyis…
mindig is tudtam, csak éppen nem volt bennem elég erő, hogy
megtegyem a gyógyulásomhoz szükséges első lépéseket.
Az, hogy rávegyem magam, hogy eljöjjek Haley-hez négy évembe
telt. Az, hogy megnyíljak előtte és tisztán lássam a saját
helyzetemet, három évünkbe. Hosszú út van mögöttünk, de végre
sikerült tisztázni magamban az érzéseimet. Végre helyretettem
magamban a múlt fájó emlékeit. Eljött az idő, be fogom bizonyítani,
hogy igenis érek annyit, mint bármely más ember.
– Elmeséled, mi az, ami ennyire elvonta a figyelmedet?
riasztott fel Haley érdeklődő hangja.
– A múlt. Az első nap, amikor leültem ebbe a székbe.
– Remélem, jó érzéssel gondolsz vissza az együtt eltöltött időre.
– Igen. És nem lehetek neked elég hálás azért, hogy segítettél
nekem talpra állni.
– Én csak mankót nyújtottam, az erő mindig is benned volt –
mosolygott kedvesen. – De ne térjünk el a tárgytól! – bökött a
kezemben lévő papír felé. – Látod már a saját értékeidet? Érzed
magadban azt az erőt, ami ahhoz kell, hogy kiállj a színpadra?
– Talán – motyogtam alig érthetően. – Hihetetlen, hogy a legelső
beszélgetésünknek már három éve – forgattam a kezemben az idei
verseny szórólapját.
– Na és? – tette karba a kezét Haley. – Rómát sem egy év alatt
építették.
– A mondásban nem egy nap szerepel? – kérdeztem mosolyogva.
– Nem ez a lényeg, hanem az, hogy ma elküldöd végre azt az e-
mailt.
– Ühüm… – nyöszörögtem, és a laptop elé léptem.
– Segítesz? – néztem rá esdeklően.
– Igen – lépett mellém, és egy váratlan pillanatban lenyomta az
entert.
– Úristen! – kaptam a szám elé a kezemet. – Ezt nem nekem
kellett volna? Úristen, nem is vagyok még erre felkészülve! –
jajveszékeltem egyre hangosabban.
– Kíra! – szólt rám Haley szigorú hangon. – Az anyagot te raktad
össze. Készen állsz! Tudod, hogy eljött a te időd. Én csak megadtam
neked a végső lökést – ölelt át szorosan. – Gratulálok!
 Logan
Még hogy nem tehetem… Én bármit megtehetek. Én, Logan
Kenward megengedhetem magamnak, hogy szarjak az egész
világra, ha úgy tartja kedvem. Elegem volt a sok kis idiótából –
azokból, akik azt hiszik, csak mert el tudnak énekelni egyetlen dalt,
máris leborul a lábuk elé mindenki. Szart sem tudnak ezek a valódi
életről.
Ahogy hazaértem, bevágtam magam után a bejárati ajtót; a nehéz
faajtó hangos puffanással zárult be mögöttem. A zakómat levettem
és az elefántcsontszínű kanapémra hajítottam. A bárpulthoz léptem,
meglazítottam a nyakkendőmet és töltöttem magamnak egy italt.
Élveztem, ahogy a whisky végigégeti a torkomat. A poharat letettem
a nappali közepén helyet foglaló kis asztalra és odaléptem a
zongorámhoz. A hangszerhez, ami oly sokat jelent számomra.
Amikor leülök elé, levethetem magamról a világ felé mutatott
szívtelenség álarcát. Ilyenkor átadhatom magam a lelkemet gyötrő,
fájó emlékeknek. Ilyenkor újraélhetem a múltam kínzó pillanatait.
Hogy ezt miért teszem?
Nem tudom. Talán mazochista hajlamaim vannak. Talán ez
emlékeztet arra, hogy ki vagyok, hogy honnan indultam. Vagy – ami
a legvalószínűbb – nem ismerek más emberi érzelmet a
keserűségen kívül. A magány olyan mélyen vert gyökeret a
szívemben, amit még apám támogatása sem volt képes semmivé
tenni.
Igen. Ő az egyetlen, aki igazán ismer, a húgomon kívül persze.
Apámmal jóban vagyunk, de lehet, hogy túl sok időt töltöttünk el
egymás nélkül ahhoz, hogy igazi apa-fia kapocs alakuljon ki
közöttünk. Sokkal inkább váltunk üzleti partnerekké, barátokká, mint
családdá. Igen, Richard Kenward rendes fickó, a jó szándék hajtja
előre, mindig is az vezérelte, ennek ellenére még nálam is
merevebb. Legalábbis ami az érzelmeit illeti. Az élet egyszerűen
megkeserítette. Őt is. Pont, mint engem. Nekem annyi előnyöm van
vele szemben, hogy én még fiatal voltam.
Könnyebb volt új életet kezdenem, mint neki. Új életet kezdtem, az
lettem, aki akartam, de a szívemen ütött sebeket nem sikerült
meggyógyítanom.
Megan pedig… Előtte, azt hiszem, kevés titkom van. Fiatalon
szakítottak el tőle, de ő még akkor is kicsi volt, amikor újra
megjelentem az életében, ezért a testvéri kötelék igencsak erőssé
fonódott kettőnk között.
Leültem a zongora elé és játszani kezdtem. Nem gondolkoztam,
csak hagytam, hogy az ujjaim önálló életre keljenek. Imádom
megeleveníteni a rádiókban is sokszor hallható dalokat. Az eredetiek
is szépek, de zongorán eljátszva még hangsúlyosabbá válnak az
érzelmek. A hangszerből áradó komor dallamok körülölelnek és
magukkal rántanak, le, a feneketlen mélységbe, hogy megmutassák
neked a rég eltemetett érzéseidet. A lezárt szemhéjam mögött
lejátszódó képek visszarepítettek a múltba, hogy újra és újra átéljem
azokat a bizonyos eseményeket. Sokak számára valószínűleg
hihetetlenül hangzik, de minél mélyebben ereszkedem alá, annál
erősebben állok fel a dallamok elnémulása után. A velem történtek
emlékei megerősítenek abban, hogy elvárjam a tiszteletet, amit
kivívtam magamnak. Nem csak beleszülettem a gazdagságba, nem
tálcán nyújtották felém a rangot és a hírnevet. Tettem is azért, hogy
az lehessek, aki ma vagyok.
Kemény és kitartó munkával, a tudásommal jutottam el erre a
szintre. Ha valaki szar, azt ezek után is kertelés nélkül meg fogom
mondani, ugyanakkor ha valaki tehetséges és megvan benne a kellő
alázat, az megkapja tőlem a támogatást és mindent, amire szüksége
van, hogy elérhesse a kitűzött céljait.
– Már megint temetésre készülsz, fiam? – riasztott fel apám
számonkérő hangja merengő gondolataimból.
– Sosem készültem arra – feleltem, miközben visszazártam a
zongora fedelét és felálltam, hogy üdvözölhessem az öreget.
 – Az életem szar, ezt mind a ketten tudjuk, nem kell mindig ilyen
siratós nótákkal várnod.
– Egy. Nem vártalak, mert mindig bejelentés nélkül jössz.
Kettő. Én szeretem a komor dalokat. Segítenek a
gondolkozásban.
– Ja, el tudom képzelni. Behunyod a szemed és közben
elképzeled, ahogy egy kötélről lógsz lefelé – reagált egy mosollyal a
szája szélén.
– Hagyjuk is most ezt! – tereltem el a témát. – Mi szél hozott ma
erre? Egy italt? – kérdeztem, miközben töltöttem magamnak egy
újabb kört.
– Autóval jöttem. Sofőr nélkül – tette hozzá, mielőtt közbeszóltam
volna.
– Ja, világos – biccentettem. – Szóval?
– A tehetségkutatóról lenne szó.
– Azt ne mondd, hogy téged is megkerestek.
– De. De nem úgy – folytatta. – Rajtam keresztül akarnak hatni
rád. Kellesz a népnek – tárta szét a karját. – Ezek imádják a faszfej
Logan Kenwardot.
– Na, azt lehet is – morogtam, és kortyoltam egyet az italomból.
– Mi mást imádnának, ha csak ennyit ismernek belőled?
– Igaz, ami igaz – értettem vele egyet. – Na, nem mintha te mást
mutatnál – vágtam vissza enyhe éllel a hangomban.
– Az én munkámban legalább olyan fontos a szigor, mint a
tiédben.
– Igen. A munkádban. Jól fogalmaztál. De a magánéletben simán
engedhetnél az érzelmeidnek.
– Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű, mi?
– A mai nők nem érdemesek semmire – rántottam meg a vállamat.
– A pénzem motiválja mindet.
– Na, mert az én korosztályom olyan hú, de fasza – húzta el a
száját.
 – Jó, akkoriban is akadtak szemétre valóak, de lássuk be, több a
használható. Mármint. Érted te, hogy kire gondolok.
– Aha. Mi? Hogy kire? Hogyhogy kire? – értetlenkedett.
– Apa… – néztem rá sokatmondóan.
– Miért, kire? – kérdezte magasba szaladt szemöldökkel.
– Már megint elterelődött a téma az érkezésed okáról.
– Logan!
– Igen, apám?
– Most nem vagyok vevő a szarkazmusodra. Miről beszéltél az
előbb?
– Hogyhogy miről? Te beszéltél nekem arról, hogy téged is
megtaláltak azok a majmok.
– Logan!
– Csak annyit mondok, járj nyitott szemmel és szívvel, apám –
veregettem finoman hátba, miközben elléptem mellőle. – Mi az
ajánlatuk?
– Nincs ajánlatuk. Akarnak téged. Mondj nekik valamit, és
vállalják.
– Hm… Meggondolandó. Rendben. Hamarosan felhívom azt a
pöcsfejet.
– Kíváncsi vagyok, mit találtál ki.
– Semmi olyat, ami hátrányomra válhatna.
– Abban biztos voltam – engedett el egy hamis mosolyt felém.
– Csak azért, mert ismersz – húztam én is lusta mosolyra a
számat. – Jó volt a mesterem – legyezgettem kicsit az öregem
hiúságát.
– Vannak dolgok, amikkel kár lenne vitatkozni – értett velem egyet.
A másnap reggelem a szokásos rutinommal telt. Reggeli
testedzés, ami megerősíti testet és felvértezi a lelkemet is. Gyors
zuhany, hogy az elmém kitisztuljon. Kávé, hogy éber legyek.
A szekrényemhez léptem és leakasztottam a soron következő
Armani-öltönyömet. Tökéletes külső, hogy minden bennem kavargó
szemetet elfedjek – gomboltam végig fehér ingemet, ami mindig
elegáns külsővel ruházott fel. Belebújtam az élére vasalt
nadrágomba és magamra kaptam a zakómat.
Begomboltam és a mobilomért nyúltam, majd elindítottam egy
hívást.
– Jamie – szóltam bele a telefonba köszönés nélkül, amikor a
csatorna producere felvette.
– Mr. Kenward, micsoda meglepetés!
– Nem kell feleslegesen segget nyalni. Ajánlatom van a számodra.
– Megtisztelő – váltott komolyabb hangszínre.
– Tízre ott leszek, hogy személyesen is egyeztessünk. E-mailben
átküldöm a feltételeimet. Addig készítsd el a szerződést – soroltam a
tudnivalókat, miközben leültem a laptopom elé.
– Remek. Tízre minden készen fog várni – válaszolt jókedvűen.
– Nagyszerű. Akkor tízkor, viszlát – tettem le a telefont.
A megbeszélés simán ment. Bármit mondhattam, ők bólogatva
egyeztek bele. Ez van, ha az ember kell a népnek – dőltem hátra
elégedetten a székemben. Úgy ugráltak körbe, mintha valami király
lennék. Hogy milyen érzés, amikor ennyire körülrajongják az
embert? Tagadhatatlanul rohadt jó, engem hosszú ideje mégsem tölt
el semmilyen érzéssel. Valami hiányzik. Vagy valaki – fújtam ki
hangosan a tüdőmben rekedt levegőt. Felálltam és az ablakhoz
sétáltam, hogy kinézzek a huszonhetedik emeleten lévő irodámból.
A kilátás pazar volt. A távolság ártatlannak, tisztának mutatta a
bűnnel teli utcákat. Az emberi rosszindulat, a felszínesség nem
látszik ilyen magasból.
A távolság jótékonyan hat a szemed elé táruló látványra – pont
ahogy egy drága ruha takarja el a romlott belsőt ebben a pénzéhes
világban. Elfedi, amit el kell. A csillogás legtöbbször velejéig hatoló
rothadást takar. Nem véletlenül kaptak szárnyra azok a bizonyos
mondások.
 A távolság megszépít.
A ruha öltöztet.
…és a többi, és a többi.
De vajon meddig? Egyszer mindenről lehull a lepel. Egyszer
mindenkinek kibukik a valódi énje…
Az előválogató napja hamar elérkezett. A tömeg most is, mint
minden évben, hosszú-hosszú sorokban kígyózott végig az utcán.
Megálltam az épület előtti parkoló nekem fenntartott helyén és
kiszálltam BMW X6-omból. Talán okosabb lett volna, ha kikerülve a
tömeget lemegyek a mélygarázsba, de túl akartam esni a kötelező
pofaviziten – és persze a nyilatkozatokon is. Jobb ezt időben letudni.
Dobni kell némi húst a hiénáknak és amíg azon rágódnak, addig
legalább nyugtom lesz.
– Mr. Kenward, elárulná nekünk, hogy az idei versenyben miért
nem vállalta a versenyzők mentorálását? – ugrott elém szinte
azonnal egy hülye kis firkász.
– Persze, hiszen nem titok. Az elmúlt években sajnos nagyon
kevés versenyzőben láttam azt az alázatot és elszántságot, amire
igazán szükség lenne. Ezért úgy döntöttem, nem fecsérlem az
időmet olyanokra, akikből pont az hiányzik, amit ebben a versenyben
keresünk. Nem sokan érdemlik meg, hogy időt szakítsak rájuk. A
mai jelentkezőkön is – néztem végig a tömegen – jól látszik, hogy
többen vannak elszállva maguktól, mint akinek lenne bármiféle köze
is ehhez a szakmához.
– És akkor mégis miért van itt? – tette fel az újabb kérdést.
 – Mert szeretnék pozitívan csalódni. Ha megpillantok egy
tehetséget, aki meg is érdemli, hogy foglalkozzam vele, akkor ezer
örömmel fogom segíteni, hogy megtalálja az útját ebben a zord és
kietlen világban.
– Ez azt jelenti, talán lesz olyan, akivel kivételt tesz és a szárnyai
alá veszi?
– Igen. Ez pontosan azt jelenti – néztem egyenesen a firkász
mögött álló kamerába.
– De… Ezt eddig még sehol nem lehetett hallani.
– Ez így van. Eddig szigorú hírzárlatot rendeltem el, de ezt most
ünnepélyesen is megszüntetem. Ha megengeded – tegeztem le
kérdés nélkül – megragadnám az alkalmat – folytattam heves
bólogatását látva –, hogy bejelentsem, idén is ott fogok ülni a
mentorok között. Ha lesz olyan versenyző, aki felkelti az
érdeklődésemet, akkor az elmúlt évekhez hasonlóan én is hétről
hétre átadom majd valakinek vagy valakiknek a tudásomat.
– Köszönöm, hogy ezt az információt velem osztotta meg
elsőként. Hálás vagyok, hogy időt szakított rám és a kérdéseimre.
Bízom benne, hogy megtalálja a személyt, akit keres, aki talán már
épp itt áll a tömegben és várja a pillanatot, hogy önök elé állva
megmutathassa, mit tud. Hogy megvillanthassa istenadta tehetségét
a zsűri előtt, amelyről most tudtuk meg, hogy Logan Kenwarddal
válik teljessé.
Köszönöm még egyszer – nyújtotta felém a kezét a riporter.
Kezet ráztam vele, biccentettem még egy utolsót a kamerába,
majd pillanatok alatt eltűntem a tömegben.
Akkor ezzel meg is vagyok – jegyeztem meg némán, majd
folytattam az utamat a bejárat felé. Nem néztem körbe, nem
érdekelt, kik állnak körülöttem. Majd, ha elérkezik az idejük,
szentelek nekik némi figyelmet.
 Kíra
Nem! Nem! Nem! Nem és nem! – ordítottam kétségbeesetten,
nyilván csak magamban. Bár, belegondolva, akkor elmezavarra
hivatkozva talán kiraknák a szűrömet. Nem is olyan elvetendő ötlet –
morfondíroztam tovább.
– Úristen, Kíra, hallottad? – ragadta meg a karomat a mellettem
álló lány.
Szerintem még az is hallotta, aki süket – ráztam a fejemet
rémülten. Az eddigi magabiztosságom úgy párolgott el, mint egy
nyári napon a forró aszfaltra borított pohár víz. Nyomtalanul.
– Nem lesz semmi gond. Ne aggódj! – ölelt magához Liz. A csaj,
akit alig pár órája itt, a tömegben ismertem meg, és aki vállalta, hogy
hoz nekem egy üveg üdítőt, amíg én tartom neki a helyet.
– Nem hát, mivel én most azonnal hazamegyek – fordítottam neki
hátat.
– Dehogy mész! Te hülye vagy? – kérdezte megdöbbenve. – Ez
állati. Higgy magadban! Az a fickó egy zseni. Hallottad már
énekelni? Jézusom! Elég rágondolnom, hogy kirázzon a hideg.
Az a bizsergetően mély hangja! Anyám, borogass! Persze engem
is kiver a víz, ha arra gondolok, hogy elrontok valamit és porig aláz,
de könyörgöm, higgy magadban! Nem lesz gond, ígérem – szorított
újra magához.
– Hallod, még azt sem tudod, milyen a hangom. Lehet, hogy
rosszabb, mint a repedt fazék.
– Ugyan már! Ne beszélj bolondokat! Érzem, hogy kurva jó vagy!
– kacsintott rám.
– Én… Én nem tudom – motyogtam alig hallhatóan. – Haza
akarok menni. Haza, ahol nem érhet el Logan lekicsinylő véleménye.
– Azt márpedig én nem engedem meg. Itt maradsz – szorította
meg a kezemet. – Ja, amúgy láttam. Pont a nyilatkozata előtt,
amikor kiszállt az autójából. Uram, atyám, az a verda… Egy BMW
X6, ami köztudottan az autók királya, vagy még attól is több. Egy
csúcsragadozó, egy falkavezér. Olyan az az autó, mint Logan
Kenward az egyszerű emberek között: kiemelkedő, veszélyes. És a
színe… Esküszöm, olyan, mint a szeme színe.
– Viharkék? – szökött magasba a szemöldököm.
– És tudja! – vágta rá. – Tudod, milyen színű a szeme – vigyorgott,
mint egy idióta.
– Persze…
Már hogy a picsába ne tudnám, amikor évekig álmodtam azokról a
szemekről? Engem nézett. Egyenesen a szemembe, pont mint
amikor a kamerába néz. Ijesztően villantak felém a szemei… Az a
viharkék tekintet… Mosolyra húzta a száját, és elküldött a jó büdös
francba.
Az álmom emlékétől megborzongtam. Nem. Ez nem történhet
meg. Az csak egy buta álom. Én tehetséges vagyok. Tudom, hogy
az vagyok, elvégre azért vagyok itt.
– Jó, hagyjuk is – rántott vissza a jelenbe Liz hangja.
– Szerintem is – bólogattam hevesen, olyan mélyre zárva azt a
szörnyű rémálmot, amennyire mélyre csak tudtam.
– Most pedig: ő Kíra Wells, én pedig Aliz Mays vagyok.
– Hogy mi? – fordultam rémültem hátra, de már csak annak
lehettem a szemtanúja, ahogy az előttünk ülő kiscsaj felírja a
nevünket és megírja a sorszámunkat.
– Parancsoljatok – nyújtotta felénk a matricát, amit egy másik
mellénk lépő csaj ráragasztott a ruhánk egy jól látható részére.
– És innen már nincs visszaút – trillázta mellettem boldogan.
– Pompás – morogtam az orrom alatt, miközben beléptünk az
emberekkel teli aulába.
– Úristen, mennyi ember! – ámult el Liz is.
– Nekem mondod? – kapaszkodtam a karjába.
– Pff… Neked ez nem újdonság.
– Mi? Miért mondod ezt?
– Azt hiszed, nem tudom, ki vagy? – kérdezte játékosan
emelgetve a szemöldökét. – Az apád a híres Keller’s Rock tagja.
 Bizony. Tudom… – suttogta.
– Az gáz.
– Ezt miért mondod?
– Mert pont azért vagyok itt, hogy… Szóval, érted. Ki akarok törni
az árnyékából. Azt akarom, hogy a közönség engem lásson –
sóhajtottam.
– Téged fog. Már csak azért is, mert az apád sosem énekelt túl
sokat. Máris van valami, amiben te más vagy. Alig várom, hogy
hallhassam, amikor kiereszted a hangodat.
– Én is kíváncsi vagyok arra, hogy mit tudsz – löktem meg
finoman. Csak bízni tudtam benne, hogy Liz tényleg tehetséges.
Sajnálnám, ha elveszíteném, mielőtt jobban megismerem.
Rendes csajnak tűnik. Kicsit talán flúgos, de rendes – néztem
végig a lilával tarkított fekete haján és a tetoválásokkal borított
karján. Határozottan zizi egy kicsit, de talán pont ezért ennyire
szimpi nekem. – Köszönöm – szaladt ki a számon.
– Ugyan már, hát azért vagyunk, hogy támogassuk a másikat.
– Örülök, hogy van valaki, akiben még van egy kis jóság ezen a
világon – engedtem szabadjára a lelkemet kínzó gondolatok egyikét.
– Na, nem szomorkodunk! Gyere, nézzünk körül, még úgy is
rengeteg időnk van, amíg mi következünk.
– Menjünk – egyeztem bele.
A várakozást igyekeztünk a legváltozatosabban eltölteni. Volt,
amikor a színpad mellé lopakodtunk, hogy lássuk a soron következő
versenyzőt, de ezt rövid időn belül jobbnak láttuk nem folytatni, mert
nem csak a színpadon hamisan kornyikáló jelentkezőket leshettük
meg, hanem betekintést nyerhettük Logan kíméletlen, nyers
modorába. Habár eddig is tisztában voltam vele, milyen tud lenni, a
képernyőn látva kevésbé tűnt ijesztőnek. Pedig nekem elhiheti
mindenki, úgy is marha rémisztően hatott, nem véletlenül odáztam
évekig a jelentkezésemet. Na, meg persze nem véletlenül kísértett
oly sokszor az álmaimban. És most alig pár méterre álltam tőle,
amikor a versenyzőket megszégyenítő szavak elhagyták a száját. A
gyomrom apró csomóvá zsugorodott, így jobbnak láttam, ha
egészen messze elkerüljük a színpad környékét. Ezért inkább
elindultunk, hogy feltérképezzük az épületet, ami otthont adott a
műsornak.
Logantől eltávolodva engedett a testemet görcsbe rántó félelem.
Liz gondoskodott róla, hogy kiengedjek. Hihetetlen, de elérte, hogy
teljesen felszabaduljak. Évek óta nem voltam ennyire fesztelen, mint
az elmúlt pár órában. És ha figyelembe veszem, hogy milyen
események várnak még ma rám, ez több, mint hihetetlen. Liz
tagadhatatlanul jó hatással van rám.
Ráadásul nemrég újabb taggal bővült a duónk, így már trió lettünk.
Csatlakozott hozzánk a szőke, kék szemű Cintia Leila Scott is. Szép
hosszú neve van. Nem csodálom, hogy egyszerűen csak Tiának
becézi magát.
Több mint öt órával később lépett mellénk az egyik szervező, aki
szólt, hogy készüljünk, mert hamarosan mi fogunk következni.
 Logan
Több mint öt órája ülök itt, de még mindig nem jött egy olyan
énekes sem, akit tényleg lehetett volna ezzel a minősítéssel illetni.
– Milyen paprikás hangulatban vagy ma – szólalt meg a mellettem
ülő mentortársam.
– Tévedés. Teljesen nyugodt vagyok. Egyszerűen csak
elmondom, amit gondolok. Ez olyan nagy probléma lenne?
– Nem. Nem, ha tényleg olyan botrányos lenne mindenki, ahogy te
mondod. Azért volt egy-kettő, aki megérdemelte volna a
továbbjutást.
– Én nem így gondolom. Az eddigiek közül már átengedtünk
harmincat – ha rajtam múlna, ez a szám nem lenne több ötnél.
Komolyan. Mégis mit akartok egyesekkel kezdeni? Rémes volt
némelyik. Mindegy. Szerencsére védve vagyok. Még véletlenül sem
sorsolhatják nekem egyiket sem. Most én fogom megmondani, hogy
ki az, akit mentorálni szeretnék.
– Ha rajtad múlna, műsor sem lenne – nevetett fel Elis.
– Jogos – kacsintottam rá.
– Hé! Állj! Vele miért vagy ilyen fesztelen?
– Azért, mert ő érti, amit mondok. Felfogja, mit miért teszek.
– Most lehülyéztél?
– Én? Biztosan nem. Csak arra kérlek, ne akadékoskodj és ne
akard megmondani, kinek mit mondjak.
– Oké. Bocs. Tényleg – húzta fel az orrát Alya. A nő, aki egyszer
bemászott az ágyamba, de másodjára még az ajtómig sem
engedtem el. Barátok lennénk? Ő biztosan szeretné. Még az
extrákat is. Az én szemembe viszont nem több, mint egy kolléga.
Ennyi bőven elég belőle.
– Még csak megtippelni sem tudom, hogy mivel érted el ezt náluk.
– Ne is próbálkozz, mert nem fog összejönni. De neked
megsúgom – intettem Ramonnak, hogy hajoljon közelebb –,
tudással. Szakértelemmel, és az asztalra letett rengeteg
munkámmal – mondtam hamis mosollyal a szám szélén.
– Beképzelt vagy.
– Nem. De ismerem az értékeimet – villantottam felé egy őszinte
vigyort. – És tudod mit? A műsor készítői is ismerik – mondtam
önelégülten.
– Mindegy – fordult vissza a színpad felé.
– Imádom, amikor kakaskodtok, még ha az erőviszonyok messze
nem is egyenlőek, de mára elég – nézett ránk Elis jókedvűen.
– Most megint nekem szóltál be? – reagált Ramon felháborodva.
– Mind tudjuk, amit tudnunk kell – oltotta le a legidősebb mentor. –
Most pedig jó lenne, ha végre a munkára koncentrálnánk – vetett
véget az előbbi szóváltásunknak.
Ramon erre már nem reagált, de látszott rajta, mennyire utálja a rá
kiosztott szerepet.

Kezdett tele lenni a hócipőm a beképzelt hülyékkel, erre megjelent

még egy. Már első ránézésre is messze lerítt róla, hogy egy
semmirekellő. Nincs mit tenni, hihetetlenül jó emberismerő vagyok –
forgattam a szemem, miután a kérésemre Alya leintette ezt a
szenzációsan szar produkciót.
– Áruld el, fiam, hogy te milyen indíttatásból jelentkeztél erre a
versenyre? – tettem fel egy ártalmatlannak tűnő kérdést a színpadon
álló srácnak.
– Mert meg akartam mutatni a világnak a tehetségemet.
– Aha… – reagáltam gúnyosan.
 – És persze kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is.
– Először is. Nem tegeződünk. Illetlen, és nem mellesleg nagy
pofára vall egy nálad idősebb és rangban feletted állót haverként
kezelni. Másodszor. Szerintem mindenkinek jobb a békesség. Fogd
meg a motyódat és vonulj le a színpadról, amíg még szépen
mondom.
– Mi van? – fakadt ki azonnal.
– Ahogy az előbb is elmondtam… Távozhatsz – mutattam a kijárat
felé. – A tehetségedet minden bizonnyal otthon felejtetted, mert
abból itt semmi sem került bemutatásra.
– De…
– Semmi de. A soha viszont nem hallásra – intettem neki.
– Logan! – csattant fel mellettem Alya, miután a versenyző eltűnt a
színfalak mögött. – Miért kell neked mindig ilyennek lenni?
– Milyennek? Őszintének? Olyannak, mint akinek vannak fülei? Mi
van, neked nincs hallásod? Ez a srác tipikusan az az eset, aki
szerintem egy rohadt fogadás miatt jött ide. Ilyen a világon nincs. Ha
nem is a családjában, de a közvetlen környezetében valakinek csak
van füle… – ingattam a fejemet bosszankodva. Már órák óta
hallgattuk a sok szerencsétlent és csak egy-egy olyan akadt, aki
megérdemelte, hogy továbbengedjük. Nem véletlenül akartam itt
hagyni ezt a műsort. Az idegsejtjeim egyesével adják fel a harcot
minden ilyen balfasz után. És én tökéletesen megértem őket. Én is
szívesen a kardomba dőlnék néhány produkció után.
Az előttem heverő papíron kopogtam a kezemben lévő tollal és
újra feltettem magamban a kérdést: Miért vagyok egyáltalán itt?
Miért?
Kiért?
Igen, az idei felkérést már nem akartam elfogadni, ez tény.
Végül mégis belementem. Jobban mondva felajánlottam egy
kompromisszumot a producernek, ő pedig elfogadta a feltételeimet.
Hogy mégis miért maradtam, amikor semmi kedvem nem volt
hozzá? Akkor még magam sem tudtam, de aztán történt valami.
Megemeltem a fejemet, pont akkor, amikor egy fiatal nő lépett a
színpad közepére.
– Mi a neved? – kérdezte a mellettem helyet foglaló díva, aki
anyatigrisként védte az általam megalázott szarkupacokat. Sok
mindenben nem értettem vele egyet, de a vita elkerülése érdekében
nem sokszor szóltam be neki. Én elmondtam a saját véleményemet,
a többiekére pedig magasról tettem. Ellenben ők – főleg Alya –
többször akartak meggyőzni engem a saját igazukról…
A figyelmemet már akkor megragadta a színpadon álló nő, amíg
várta, hogy elérkezzen a pillanat, amikor végre bizonyíthat.
– Kíra Wellsnek hívnak – adta meg az előbbi kérdésre a választ.
Kíra… ízlelgettem a nevét.
– És mit szeretnél ma előadni nekünk? – jött a következő kérdés,
ezúttal a Ramon mellett ülő Elistől. Az idősödő asszony ritkábban
hallatta a hangját, mint Alya és Ramon, de ez nem azt jelentette,
hogy ne lenne véleménye. Sőt, ahogy a reggeli beszólása is mutatta,
igencsak csípős tudott lenni a nyelve, ha úgy tartotta kedve.
– Faydee és Miracle közös dalát hoztam el saját feldolgozásban.
Az Unbreakable-t (Összetörhetetlen).
– Halljuk! – mutatott ezúttal Alya a színpad felé.
– Köszönöm – hajtotta le a fejét Kíra és várta, hogy a dal
megszólaljon. Az eredeti verzióhoz képest a zenei aláfestést most
egyetlen árva zongora szolgálta. Ismerve a dalt, azonnal a szívembe
markolt egy érzés. Tudtam, hogy ez vagy átkozottul jó lesz és a
felhők fölé emel minket, vagy annyira nevetségesen szar lesz, hogy
nem fogom csendben kibírni. Nem ismertem a lányt, de a szemében
megvillanó fény mégis azt súgta, ő csakis jó lehet.
– Néha annyira meg vagy rémülve. Azt kívánod, valaki bárcsak
meghallana. Bárcsak valaki meghallgatna – suttogta a dalt felvezető
sorokat. – Ne mondd, hogy nem vagyok elég jó. Aztán azt gondolod,
hogy majd elmúlik. És mielőtt rájönnél, már túl késő. Néha azt
kívánom, bár ne is léteznék – ennél a sornál Kíra megemelte a fejét
és egyenesen rám nézett. Mintha nekem szánta volna az előbb
elsuttogott szavakat.
Faydee ft. Miracle – Unbreakable
Senki sem akar meghallgatni,
Segítségért kiáltok,
Ilyenkor azt kívánom, bárcsak elengedhetném, Kinyithatnék egy
ablakot,
És szabadon önmagam lehetnék.
De ott vagy te,
Fölém magasodsz, próbálsz bolondot csinálni belőlem,
Megpróbálod elvenni belőlem a jó dolgokat, Oh, ott vagy,
Megpróbálsz lelökni, belém akarsz rúgni,
Mikor padlón vagyok,
Megpróbálsz megállítani.
Minden egyes sorával egyre nagyobb pofonokat adott. Ez a dal…
Megráztam a fejemet és visszatértem a jelenbe. Most Kíra a
fontos. Rá kellett koncentrálnom. A hangjára. Istenem, micsoda
hangja van! És az a fájdalom, ami áradt a sorokból, az, ami a
szeméből sugárzott, letarolt. Újra és újra ott találtam magamat a
koszos padlón.
Milyen érzés tudni, hogy nem érdekel?
A szavaidnak nincsen értelmük,
Úgy döntöttem, felállok, te pedig elbuksz,
Milyen érzés, tudni, hogy többre vagyok képes,
Mint amire te valaha is leszel?
Ne mondd nekem, hogy nem vagyok elég jó!
Ez a lány magáról énekelt. A megélt fájdalmát tárta elénk. A szívét
gyötrő kétségek közé engedett betekintést, és ez hatalmas lépés. A
tekintetemet foglyul ejtette, nem tudtam levenni róla a szememet.
Minden figyelmem ráirányult. Tudni akartam, miért ezt a dalt
választotta. Hogy egy ekkora tehetségnek ki mondhatta azt, hogy
nem elég jó. Vajon mi történt vele a múltban? Nem érdekes. A
lényeg az, hogy itt van és végre megmutatja, bárki is bántotta, ő
talpra állt. Összeszedte minden bátorságát és kilépett a félelmei
fogságából.
Nem fogsz ledönteni,
Továbblépek, és véged,
Feltüzeltél, akárhányszor a közelembe jöttél,
Biztos talajon állok,
És nem tudsz ledönteni!
Soha többé… Most már törhetetlen vagyok,
Törhetetlen vagyok!
Újra megemelte a fejét, és tekintetét körbevezette a közönségen.
Rajtunk. Magabiztosság áradt belőle. Látszott rajta, hogy maga
mögött hagyta a gyenge, sérült énjét. Ebben a pillanatban egy erős
és határozott nő nézett szembe velünk.
Ilyenkor felszedem a darabkákat,
Okot teremtek, hogy ne beszéljek a lelkemről,
Ilyenkor inkább nem beszélek senkivel,
Csak el akarok menni, és saját magam talpra állni.
Legszívesebben felmentem volna a színpadra, hogy elé állva
közöljem vele: SIKERÜLT! Bármi is történt vele a múltban, ő
legyőzte a lelkét marcangoló démonokat és talpra állt. Egyedül vagy
segítséggel, teljesen mindegy. A lényeg, hogy itt van.
Behunytam a szememet és megpróbáltam visszaszorítani az
előtörni készülő érzelmeimet. Kíra Wells produkciója után végre azt
éreztem, van értelme ennek az egésznek. Ez a lány a hangjával
megrengette az egész épületet. Elvarázsolt az erejével, és teljesen
magába szippantott a dalszövegből áradó fájdalom.
Ezt a lányt csak és kizárólag én mentorálhatom.
Nem engedhetem át másnak – döntöttem el, amikor a dalban
ismét a refrén következett és olyat énekelt, hogy azt hittem,
ottmaradok. A lelkemig hatolt. A tekintetünk egy fél pillanatra
találkozott és éreztem, ahogy segítségért kiált; éreztem, ahogy a
lelkét nyomasztó keserűséget kiénekli magából, bele a nagyvilágba.
Akkor, ott, abban a percben éreztem, hogy ő az, akiért itt vagyok. Rá
vártam. Az egészet csak még szebbé tette az, hogy amikor fellépett
a színpadra, alázatos és megszeppent volt. Ennek ellenére, ahogy
belenéztem a szemébe és a tekintetemet végigfuttattam rajta,
egyértelművé vált számomra, hogy ő egy igazi harcos: hogyha egy
célt kitűz maga elé, akkor azt véghez is viszi, mégsem volt beképzelt
és pökhendi. És a dal erre csak még jobban ráerősített. A
megérzéseim beigazolódni látszódtak. Nem beképzelt. Nincs
elszállva magától. Ő csak egy lány, akinek az éneklés a mentsvára.
A kurva életbe!
Ő a tökéletes versenyző.
A sebzett lelkű lány, aki még engem is meghajlásra késztet.
Neki még azt is elnézném, ha fenn hordaná az orrát. De nem
teszi. Ő nem olyan. Amilyen alázat volt a szemében a színpadra
lépésekor, épp olyan harcias tűz lobogott benne, amikor rám emelte
smaragdzöld tekintetét.
A dal véget ért. A nézőtérre egy pillanatra teljes némaság borult,
majd másodpercekkel később gyakorlatilag felrobbant a csarnok.
Mire észbe kaptam, már állva tapsoltam a másik három zsűritaggal
együtt. Még sosem csináltam ilyet…
Miután a tapsvihar elcsendesült, helyet foglaltunk. Elsőként Alya
vette magához a szót.
– Ez valami fantasztikus volt. Alig jutok szóhoz. Az, hogy a hangok
a helyükön voltak, csak egy dolog. De az érzés, amit kiváltottál
belőlem – mutatott végig a libabőrös karján –, még mindig remegek.
Köszönöm az élményt. Ha rajtam múlna, azonnal az élő showba
juttatnálak.
– Köszönöm! – felelte Kíra az őt ért dicséretre. A mikrofonra
fonódó ujjai már teljesen elfehéredtek. – Köszönöm – ismételte újra
és anélkül, hogy megvárta volna a többiek véleményét, lesietett a
színpadról. Nem baj, így a legjobb. Majd ha eljön az ideje, beavatom
az őt ért megtiszteltetésbe. A következő lány, Aliz Mays is
kifejezetten színvonalas produkciót adott elő, de meg sem közelítette
azt, amit Kíra képviselt. Az a lány úgy tökéletes, ahogy van. Míg Liz
egy jól betanult koreográfiát és hibátlanul elénekelt dalt hozott el
nekünk, addig Kíra a lelke egy darabját nyújtotta felénk. Kockáztatott
és nyert. Az elismerésemet már mindenképpen magáénak tudhatta.
A nap hátralévő részében személy szerint már csak két
versenyzőt juttattam volna tovább, de a többiek nem így gondolták.
Nem számoltam, de megközelítőleg még tizenöten kapták meg a
három igent, ami egyet jelentett azzal, hogy holnap is
megmutathatják, mit tudnak. Vagy sokkal inkább, mit nem tudnak…
Kíváncsi vagyok. Hamarosan kiosztják nekik a holnapra
megtanulandó szöveget, amit legjobb tudásuk szerint kell előadniuk.
Rájuk bíztuk, átdolgozzák-e vagy az eredeti verziót adják elő, de
természetesen előnnyel indul, aki veszi a fáradtságot és saját képére
formálja a kapott dalt.
Az idő rövid.
Az élet kemény.
Nyerni akarsz?
Kilépni a hétköznapok mókuskerekéből?
Akkor az a minimum, hogy egy ilyen feladatot megoldasz.
Nem alszol éjszaka? És? Egy alvás nélkül töltött napba még senki
sem halt bele. A legszívesebben felpofoznám, amikor valaki azzal
jön, hogy azért rontotta el a feladatát, azért nyávogott kiherélt
macska módjára, mert nem aludt eleget. Bízom benne, hogy sokan
megugorják a szintet. Egy versenyzőben viszont egészen biztos
vagyok . Kíra Wells. Ő el fog kápráztatni. Tudom.
Egyszerűen csak érzem. És már alig várom, hogy holnap elénk
álljon.
 Kíra
Túl vagyok rajta. Hihetetlen, de sikerült. Megtettem. Kiálltam a
színpadra és elénekeltem a dalt, ami oly sokat jelent számomra.
Hirtelen fel sem fogtam, mi történt velem. Euforikus állapotban
lebegtem. Jól láttam? Logan Kenward állva tapsolt?
Nem…
Tuti csak hallucináltam. Biztos csak az izgalom egyik mellékhatása
– bizonytalanodtam el.
Mindegy. Most nem ez a fontos. Vagyis de! Ez is! Mivel ez egy
kurva nagy dolog! – topogtam egyre idétlenebbül. De várjunk csak!
Mi a francot csináltam? Úgy berezeltem, hogy még azelőtt
lerohantam a színpadról, mielőtt még a többiek is elmondták volna a
véleményüket. És ha mégsem jutottam tovább? Úristen, ekkora egy
hülyét, mint én! – temettem az arcomat a tenyerembe.
– Kíra! A mentorok üzenik, hogy bár kicsit gyorsan távoztál,
mindenesetre továbbjutottál! – szólalt meg valaki egészen közelről.
Lassan felemeltem a fejemet és belenéztem az előttem álló csaj
szemébe, aki bizonyára az ott dolgozók egyike lehetett.
– Jól hallottad. Holnap ismét bizonyíthatsz! És most már
nyugalom! – érintette meg gyengéden a vállamat.
– Köszönöm! – mosolyogtam félszegen.
A csaj távozása után az épület hátsó kijárata felé indultam, és
vettem egy mély lélegzetet, amint kiértem a friss levegőre.
Magam elé emeltem a kezemet, ami szemmel láthatóan még
mindig remegett.
– A lényeg, hogy továbbjutottam – nyugtatgattam magam,
miközben a telefonomért nyúltam. Fel kellett hívnom apát, mert
biztosra vettem, hogy már reggel óta tűkön ülve várja a
jelentkezésemet.
– Na, mondd! – szólt bele izgatottan a harmadik csörgés után.
– Továbbjutottam! – igyekeztem visítás nélkül kipréselni magamból
ezt az egyetlen szót, de még mindig túl magasan lebegtem valahol
az atmoszféra határán, hogy emberi hang törhessen fel a torkomból.
– Gratulálok!
– Gratulálunk! – hallatszott be a telefonba egy kisebb tömeg
moraja.
– Apa… Most ki vagyok hangosítva? – érdeklődtem nagyokat
pislogva, és körülpásztáztam az eddig üresnek hitt teret, hogy vajon
hány ember előtt csináltam magamból hülyét, mert biztosra vettem,
hogy az előbb elvisított szó mellé még ugrottam is egyet. Hál’
istennek mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, vagy csak nagyon
profin álcázták a röhögőgörcsöt.
– Bocs’, szívem, de igen – rántott vissza apa hangja a valóságba.
– Az egész banda izgatottan várta a hívásodat – felelte bátortalanul.
– Semmi gond, örülök, hogy mindenki hallja, ugyanis… – tartottam
egy lélegzetvételnyi szünetet –, most figyeljetek!
– Naaa! – visított Ashley. Legalábbis úgy sejtettem, ő volt az.
– Logan… Kenward… állva… tapsolt – nyögtem ki kisebb
szüneteket tartva.

– Tudtam. Én megmondtam! Faszfej, de van füle! – szólalt meg

Mr. Keller határozottan. – Most mit néztek? Ez az igazság.
Sosem rejtettem véka alá a véleményemet.
– Na, puff neki… A végén még kiderül, hogy Kenwarddal akár
országos cimborák is lehetnétek – szólt közbe Haley. Az ő hangját is
bármikor, bárhol felismerném.
– Most, hogy mondod, jogos a felvetés… Nem tudja valaki a
telefonszámát?
 Az éteren keresztül átjutó rövid párbeszéd egy pillanatra
elfeledtette velem a vállamat nyomó teher súlyát. Némán hallgattam
a családom beszélgetését. Igen, a családom. Ma már tudom, hogy
ők mind a családom tagjai. És én imádom őket.
Minél tovább figyeltem a háttérben zajló adok-kapokra, annál
szélesebb mosoly terült szét az arcomon, ami a végére már
csaknem körbeért a fejemen.
– Kíra Wells? – kapott el egy másik csaj, miután visszasétáltam az
aulába, ahol a többiek várakoztak.
– Igen? – fordultam felé még mindig önkívületi állapotban.
– Itt van a dal, amit holnapra meg kell tanulnod. Minden infót
leírtunk.
– Kösz – motyogtam, de még szükségem volt egy kis időre, hogy
feldolgozzam a velem történteket.
– Hol az istenben voltál? Már mindenhol kerestünk! – fortyogott Liz
totál sápadtan. – Eskü’, azt hittem, leléptél – ingatta fejét.
– Csak szívtam egy kis friss levegőt és felhívtam az apámat.
Neked hogy ment? – kérdeztem, elterelve magamról a témát.
– Minden sikerült, amit elterveztem. Nem vétettem hibát és négy
igennel engedtek tovább. Nem álltak ugyan fel, mint nálad, de egész
lelkesek voltak – hadarta.
– És Tia? – néztem most a Liz mellett álló szőkeségre.
– Szintúgy – vigyorgott boldogan.
– Gratulálok, csajok!
Este a közeli szállodában kellett megszállnunk, hogy holnap
időben megjelenhessünk a következő fordulón. Hiába teltek el
hosszú órák, még mindig nem voltam teljesen magamnál, ezért nem
kerestem senkinek sem a társaságát. Lizzel és Tiával a gratulációk
után megbeszéltük, hogy az estét külön töltjük és mindenki a saját
feladatára koncentrál. Szerencsére nem ellenkeztek; őket is éppúgy
hajtotta a bizonyítási vágy, a versenyszellem, mint engem.
Egyedül kellett feldolgoznom a mai nap eseményeit. Kikértem a
szobám kulcsát és elindultam, hogy elfoglalhassam.
 – Ó, nézd már! Az nem a Keller’s Rock egyik tagjának a
zabigyereke? – hallottam meg egy csajt a hátam mögül.
– Hogy fordulnál fel, te büdös kurva… – suttogtam magam elé.
– De, ő tényleg az a csaj! – jött a válasz egy másik ribanctól.
– Nem, Kíra, nem. Ne add meg nekik azt, amire vágynak! Ne
csinálj botrányt! Nem éri meg. Magadért vagy itt és nem azért, hogy
balhézz. Nagy levegő – motyogtam magamban a betanult
mondataimat.
– Látjátok, hogy rohan? Biztos keresi a rég elhagyott anyját.
Ja, nem, bocs’. Hisz’ őt hagyták el – nevettek fel fülsértően.
– Bocs’, Haley – mondtam inkább csak magamnak. Egy határozott
mozdulattal megfordultam és célba vettem azokat az átkozott,
beképzelt idiótákat, azzal a szándékkal, hogy beverjem a képüket.
Már csak pár lépésre voltam tőlük, amikor valakinek teljes erőből
nekiütköztem.
– E… e… elnézést… – nyögtem.
– Semmi probléma. Kíra, igaz? – nézett rám pajkos mosollyal az
arcán a világ legszexibb férfija, akit volt szerencsém…
letapizni. Hirtelen fel sem fogtam, hogy kivel állok szemben.
Egyszerűen megbénított a belőle áradó szexualitás.
– Bo-bo-bocsánat – dadogtam újra, és elkaptam a kezemet a
mellkasáról. El sem akartam hinni. Itt állt előttem Logan Kenward, én
meg fogtam magam és végigtapiztam az izmait. Jó, nem, ez nem
igaz. De ahogy hozzáértem… Határozottan éreztem a tenyerem alatt
ütemesen süllyedő és emelkedő mellkasát. A mellizmait, amik olyan
kemények voltak, akár az acél. Te jóisten, micsoda test…
– Ugye jól emlékszem? – kérdezte újra, kirántva testének
fixírozásából.
– Igen, a nevem Kíra – mondtam ki nagy nehezen.
Nyelnem kellett egyet, hogy megnedvesítsem a sivataggá száradt
torkomat, amit csak és kizárólag Logan látványának tudhattam be.
Arcának vonásai határozottak és férfiasak voltak, amit pár napos
borostája csak még jobban kihangsúlyozott. A haja olyan precízen
volt beállítva, mintha egy címlapfotózásról érkezett volna. Mondjuk, a
világ legszívdöglesztőbb pasijának a fotózásáról – mélyültem el a
rám törő gondolatban. Fekete inge kívánatosan emelte ki testének
minden porcikáját, kidolgozott izmait. Az illata pedig úgy láncolt
magához, hogy azt hittem, sosem tudok kilépni az őt körülvevő
felhőből.
– Hahó, Kíra. Itt vagy? – tört át a felhőn egy érdes hang,
kiszakítva ezzel a kábulatomból.
– I-igen… Bocsánat, én csak… A szobámat keresem – fordultam
volna meg.
– Gyere! – ragadta meg a karomat és kivette a kezemből a
bőröndömet –, megmutatom, hol találod, úgyis szeretnék
megbeszélni veled valamit. – Miii, hogy velem? – sikította a
fejemben egy rémült hang. Annyira tudtam, annyira tudtam, hogy
nem szabad jelentkeznem erre a versenyre. Ki fog baszni.
Meg fogja mondani, hogy semmi keresnivalóm itt. Úristen! –
sopánkodtam magamban egyre kétségbeesettebben. – Higgy
magadban! – törtek át a pánikon Haley szavai. Állva tapsolt, te
nagyon hülye! Nem engedheted, hogy megtörjön. Azért jöttél, hogy
bizonyíts! – emlékeztettem magam. Összegyűjtöttem az erőmet és
megtorpantam.
– Tessék? Velem? Miről? – bukott ki belőlem. Nem pont így
terveztem, de kezdésnek így sem volt rossz. Legalább megszólaltam
– veregettem magam vállon gondolatban.
– Igen, veled. Gyere – rakta ezúttal a derekamra a karját, amitől
azonnal apró lángnyelvek csaptak fel a csupasz bőrömön, ami
kilógott a rövid felsőm alól. Tehetetlen voltam határozott fellépésével
és irányításával szemben. A lábaim önálló életre keltek, és csak
tettem egyiket a másik után, amíg meg nem álltunk a 248-as szoba
előtt. Logan kivett a zsebéből egy kártyát, végighúzta a zárban, és
az ajtó kinyílt. Egy pillanatra lemerevedtem. Miért van kártyája a
szobámhoz? Mi a szart akarhat tőlem? – váltam egyre idegesebbé.
Annyira csak nem lehettem pocsék, hogy megfojtson egy párnával a
négy fal között… Nem voltál az, állva tapsolt! – emlékeztettem
magamat.
– Csak utánad – mutatott be az ajtón, kirántva ezzel idióta
elméleteim világából.
Bizonytalanul felnéztem rá, mert már semmit sem értettem.
Na, nem mintha az elmúlt tíz percben értettem volna bármit is.
Annyiban voltam biztos, ha valaki meglát vele, akkor ezer
százalék, hogy már ezért is szívni fogják a vérem. Már csak az
hiányozna nekem, hogy azelőtt hírbe hozzanak vele, mielőtt bármi is
elkezdődne. Mármint a verseny. A versenyre gondoltam – ráztam
meg a fejem, hogy kitöröljem belőle nem ideillő gondolataimat.
Türelmesen megvárta, míg végre átléptem a szobám küszöbét, majd
utánam lépett. Megfordultam, és csak akkor vettem észre, hogy
bezárta maga mögött az ajtót. Mi van, ha mégis ki akar nyírni? Már
megint hülye vagy, Wells! – figyelmeztettem magamat.
– Szóval… – támaszkodott neki az ajtónak karba tett kézzel,
megakadályozva ezzel, hogy magára hagyhassam. Na nem mintha
menekülni akartam volna. Sosem voltam az az ijedős típus. Lelki
roncs talán, de ijedős… Az nem. Legalábbis akkor, ha többé-
kevésbé otthon éreztem magam egy szituációban. De most… Logan
Kenwarddal szemben… Hogy is mondjam…
Mintha kissé összementem volna. Egy félős kislánynak éreztem
magam. Mégsem akartam kimutatni. Az egyik, amiért eddig nem
jelentkeztem a versenyre az ő volt.
Logan Kenward.
Rettegtem attól, hogy esetleg őhozzá kerülök. Elismert
szakember, kegyetlenül dögös hanggal, de a stílusa… Nem, az nem
az én frissen összerakott lelkemnek való. Amikor meghallottam a
hírt, hogy idén nem vállalja a mentorálást, vettem egy nagy levegőt
és Haley-vel karöltve elküldtem a jelentkezésemet. Már késő volt
visszakozni, amikor kiderült, Logan mégis zsűritag lesz. Na igen.
Kurva jól kiszámolta. Pont akkor adta hírül, amikor már Liz mellettem
állt. Én menekültem volna, de ő nem engedte. Azért az
megnyugtatta a lelkem, hogy neki nem lesznek kisorsolt mentoráltjai,
ő valaki különlegeset keres – visszahangzottak a fejemben a pár
órával ezelőtti riportjának szavai. Én minden vagyok, csak
különleges nem – tört utat a felszínre a pesszimista énem. Oké…
Kibasz…
Ejtsük a témát. Állj hozzá úgy, mint egy pasihoz, ne úgy, mint egy
mentorhoz. Oké… Menni fog. Ne félj a szakembertől, legyél nő.
Csak határozottan. Nőként nem kell tőle tartanod, hisz’ ő is csak egy
lába közötti aggyal rendelkező egyed. Ez az… – biztattam magam. –
De ő nem egy pasi, hanem egy férfi! – sikította egy rémült hang a
fejemben. – Ez nem igaz… Mégis, hogy képzeltem, hogy
szembeszállhatok vele, ha nem a mentort látom benne? Úristen!
Menten összepisilem magam már csak attól a látványtól, ahogy
lazán az ajtómnak támaszkodik. – Na kapd össze magad! –
rántottam felszínre a magabiztos énemet.
Azt az énemet, aki hosszú évek eltelte után rájött, miként
használhatja a férfiakat búfelejtőként. Igen, rá van szükségem.
A másikat, a lelki sérültet pedig igyekeztem lecsitítani. Azt, akiben
a gyermekkori bántások miatt azok a gátak épültek, azok a magas
falak emelkedtek, amik megakadályoztak az előrelépésben. Igen.
Szomorú, de igaz… Eljön a pillanat, amikor már azt is meg fogod
kérdőjelezni, amiről tudod, hogy jó vagy benne. Az éneklés
számomra olyan, akár a járás. Nélküle sehová sem jutnék. Szeretek
énekelni, tudok énekelni. Igen, tisztában vagyok vele. Mégis van egy
hang, ami újra és újra elismétli a kérdést: tetszeni fog az
embereknek? És most nem is a hangomról van szó. Sokkal inkább a
lényemről. Az emberi valómról. Mert soha nem abba kötöttek bele,
hogy épp mit teszek, vagyis nem ez volt az első számú támadási
felület.
Sokkal inkább azt a lányt támadták, aki én vagyok. Lehettem szép,
csinos, tehetséges, ha belém akartak rúgni, megtették. És most,
hogy ezt tisztáztam magamban, hagytam, hogy az új énem átvegye
az irányítást.
 – Igen? – ültem le végül lazán vele szemben az ágy szélére.
Legalábbis reméltem, hogy lazának tűntem, miközben a lábaim
annyira remegtek, hogy valószínűleg meg sem tudták volna tartani a
súlyomat.
– Szóval az ok, amiért itt vagyunk, az az… – kezdett volna bele,
de én félbeszakítottam.
– Amikor a színpadon voltam… – kerestem a szavakat –, nem
mondott semmit. Az előadásomról van szó? – kérdeztem remegő
hanggal.
– Úgy érted, nem rohantam utánad, miután eliszkoltál? – emelte
magasba az egyik szemöldökét.
Basszus! Tényleg. És már megint hülyét csináltam magamból.
– Szóval, arról – motyogtam.
– Igen. Mégis mit gondoltál? Egyébként a továbbjutók közül még
senki sem rohant így el. Még csak esélyt sem adtál a megszólalásra
– vigyorgott jókedvűen.
Még egyszer mondom: Logan Kenward jókedvűen vigyorgott,
tőlem alig két méterre. A szívem valószínűleg felmondhatta a
szolgálatot, mert úgy éreztem, menten lefordulok az ágyról.
– Oh… Elnézést, ha tiszteletlen voltam – pattantam fel, mert
kezdtem magam kényelmetlenül érezni ülő pozícióm miatt.
– Ne szabadkozz, nekem tetszett az őszinte reakciód – reagált
kedvesen. Kedvesen. Vajon tuti, nem aludtam be várakozás alatt? –
Remélem, tudod, hogy milyen tehetséges vagy – kezdett bele
megint, aztán a mondata felénél ellökte magát az ajtótól és tett felém
egy lépést –, nagyon sokra viheted még ebben a szakmában.
A szavai hatására egy pillanatra megbénultam. Mindenre
számítottam csak erre nem. Megdicsér? Szemtől szemben? Most
már több, mint valószínű, hogy csak álmodom.
– Kö-köszönöm – böktem ki végül nagy nehezen. Mert ha tévedek
és mégsem álmodom, akkor gáz lenne, ha megint hülyét csinálnék
magamból előtte. – De miért itt mondja ezt nekem? – kérdeztem a
határozottságom morzsáit összegyúrva, de hiába a szavak, a testem
nem akart engedelmeskedni, aminek az lett a következménye, hogy
hátrébb léptem egyet.
Tudni akartam, hova akar kilyukadni, és hogy mégis mi a fenét
keresünk mi egy bezárt szobában, kettesben. Az előbbi szavai
hallatán a mellkasomat majd’ szétfeszítette a büszkeség,
ugyanakkor meg is rémültem a helyzettől.
– Látom, nem vagy egy elesett, félős lélek – tett felém még egy
lépést, amivel újra magába szippantott parfümjének illata. – Tudod,
ez a szakma csak az erős embereknek való. Itt vagy eltaposod a
gyengébbet, vagy téged taposnak el. Átmenet nincs – lépett hozzám
még közelebb. Észre sem vettem, hogy újra elértem az ágyat. A
lábam megremegett, és lehuppantam a matracra. Ő nem szólt, csak
tett felém egy újabb lépést. Már annyira közel állt, amitől újra
elkezdett bennem felfelé kúszni a torkomat összeszorító félelem. Mi
van velem? Ez csak egy pasi, az istenért! De akkor is! Konkrétan a
farkával néztem volna farkasszemet, ha nem billentem fel a fejemet.
– Akkor sem értem, mit akar – próbáltam megtartani a távolságot,
ezért egy gyors mozdulattal oldalra fordultam és felpattantam, hogy
ha nem is szembe, de legalább a mellkasával egy szintbe kerüljek. A
farkánál azért már az is sokkal jobb…
Legalábbis ebben a szituban. Kíra, cseszd meg!
– Adnék pár jó tanácsot – lépett megint túl közel hozzám.
– Mégis minek? Az is meglehet, hogy a holnapi fordulóban
kiejtenek… Akkor miért fecsérelné rám a drága idejét? – vetettem
egy pillantást a csuklóján ékeskedő Rolexére.
– Drága vagy, amiért aggódsz az időbeosztásom miatt, de hidd el,
senkinek sem tartozom elszámolással – hajolt olyan közel, hogy az
arcomon éreztem leheletének forróságát. Nem akartam gyengének
tűnni, ezért tovább csökkentettem a már így is leheletnyi távolságot
közöttünk, és igyekeztem a hidegvéremet megőrizve az ajkai közé
suttogni.
– Minden elismerésem a magáé és gratulálok az önállóságához,
de ha megengedi – mutattam a fürdőszoba felé –, lezuhanyoznék.
Fárasztó volt a mai napom. Ráadásul hosszú éjszaka vár rám –
indultam el a fürdő irányába, és menet közben ledobtam magamról a
felsőmet és egy laza mozdulattal kikapcsoltam a melltartómat.
Hagytam, hogy a földre hulljon, majd amilyen gyorsan csak tudtam,
magamra zártam az ajtót.
Tudtam, nem követne, de azért biztosra akartam menni, az „ördög
nem alszik” alapon. Miután elfordítottam a kulcsot a zárban,
kiengedtem a hosszú percek óta benntartott levegőt.
Úristen, mit tettem! – szakadt fel belőlem egy mélyről jövő sóhaj.
A hátamat az ajtónak támasztottam és lassan lecsúsztam a hideg
kőre. Próbáltam ugyan nyugalmat és lazaságot erőltetni magamra,
de az az igazság, hogy minél közelebb jött, az érzékeim annál
jobban megbolondultak. Az erő, a férfiasság, ami belőle áramlott,
egyszerűen elvette az eszemet. A pillantása, a testtartása a
szigorúság és a lazaság tökéletes elegyét alkotta meg. A
tekintetéből sugárzott az ellentmondást nem tűrő dominancia, mégis
volt benne valami. Valami, amit eddig még soha, egyetlenegyszer
sem láttam. A keménysége mögött megvillant az, amiről azt hittem,
hiányzik belőle. Most mégis egyértelműen ott bujkált. Kedvesség?
Jóindulat? Azt hiszem, nem tudnám pontosan megfogalmazni, mégis
elérte, hogy csökkenjen bennem a félelem, amit eddig az ő jelenléte
okozott.
És ha ezt figyelembe veszem, kijelenthetjük, miszerint totál elment
az eszem, amikor beszóltam neki – döntöttem hátra a fejemet, hogy
egy párszor nekiüthessem az ajtónak. Az már csak a hab volt a
tortán, amit utána tettem. Az lenne a minimum, hogy kihajítsanak a
műsorból. Uramisten! – kaptam a szám elé a kezemet. Tényleg
elment az eszem… De képtelen voltam uralkodni magamon, amikor
csak pár centi választott el tőle. Teljesen megbabonázott és magába
szippantott. Az illat, ami körüllengte, minden maradék józan
gondolatomat száműzte. Meg kellett szakítanom a kettőnk közti
vibrálást és jobb nem jutott eszembe – rántottam meg végül a
vállamat.
 Vajon ő is érezte, amit én?
Mindegy. Biztos ezt is csak a képzeletem láttatta velem. Újra az
orrom elé emeltem a karomat, hogy megbizonyosodhassak róla,
nem csak álmodtam az előbbi jelenetet. Még most is érzem
magamon, ahol hozzám ért. Ezek szerint tényleg megtörtént –
nyugtáztam. Ezt még lemosni is vétek lenne – szívtam magamba
még egyszer utoljára a bőrömre került illatot. Vétek ide vagy oda,
akkor is meg kell tennem – biggyesztettem le a számat.
De mégis miért itt akart velem beszélni? – bújt elő zavaros
elmémből újra a kérdés.
 Logan
Hát ez meg mégis mi a büdös franc volt? Hogy esett volna le a
Rolexem a csuklómról és vágódtam volna hasra, minthogy
betegyem oda a lábam és teljesen hülyét csináljak magamból! –
káromkodtam az értelmetlen faszságom miatt. Egy dolog, hogy a
kiscsaj istenadta tehetség, de ez még nem hatalmaz fel arra, amit
tettem. Nem kellett volna így rátörnöm, és pláne nem hozhatnám
ilyen kellemetlen helyzetbe. Ezt még férfiként sem tehetném meg,
nemhogy mentorként.
Igaz, talán az ő tettén még jobban meglepődtem, mint a
sajátomon. Rendesen kivágta magát a szorult helyzetéből, bassza
meg – igazítottam meg a farkamat. Ahelyett, hogy én szorítottam
volna őt sarokba, ő okozott nekem szorító érzést. A nadrágom
fájdalmasan feszült neki egyre jobban lüktető férfiasságomnak.
Hazaérve berontottam a fürdőszobába, ledobáltam magamról a
ruháimat, megnyitottam a hideg vizet és beálltam alá. Kellett valami,
ami kitisztítja az elmémet, és jelen pillanatban nem tudtam ennél
jobb megoldást. Hagytam, hogy a jeges zuhatag elmossa a
gondolataimat, amiknek meg sem kellett volna születniük. Hosszú
percekig fagyasztottam a testemet, hátha ezzel együtt az elmém is
hibernálódik.
Amikor úgy éreztem, már az ereimben csordogáló vér is jéggé
dermedt, a tusfürdőért nyúltam és egy gyors zuhanyzást követően
felöltöztem. Muszáj volt tennem valamit, ami lefoglalja a
gondolataimat. Már éjfél is elmúlt, de még ennek ellenére is
túlságosan pörgött az agyam ahhoz, hogy aludni térjek. Kíra járt a
fejemben. Riadt, mégis határozott tekintete.
Bársonyos bőrének érintése. Az illata, ami bekúszott az orromba.
Telt, hívogató ajkai… Be kellett látnom, a zuhany nem hozta el a várt
hatást.
Megragadtam az autóm slusszkulcsát, és elindultam az egyik
szórakozóhelyre.
 A saját szórakozóhelyemre a sok közül. Ellenőriznem kellett
néhány dolgot, és ennél jobb figyelemelterelést keresve sem
találhattam volna. Kimutatások, fogyások, jelentések, számok és
grafikonok… Nincs is ennél jobb elfoglaltság.
– Jó estét, Mr. Kenward – biccentett a bejárat mellett álló Steve,
az egyik legjobb biztonsági őr, akivel valaha dolgoztam.
Erre a környékre kell. Egyre több a rendbontást élvező nyikhaj, és
ő tökéletesen a helyén kezeli ezeket az eseteket. Mindig átgondoltan
és precízen cselekszik.
– Jó estét, Steve – fogadtam el a felém nyújtott kezét és
megráztam. – Van valami híred számomra?
– Nincs, uram. Szerencsére semmi említésre méltó nem történt az
utóbbi pár napban.
– Ezt örömmel hallom – biccentettem. – Akkor megyek
megnézem, mi a helyzet a többi fronton.
– Kellemes estét, Mr. Kenward.
– Neked pedig eseménymenteset – bólintottam és magára
hagytam.
– Mr. Kenward, nem is értesített az érkezéséről – ugrott elém
Joyce a pult mögül. – Ha tudom, akkor előkészítettem volna, amire
szüksége van.
– Hirtelen ötlet volt – feleltem.
– Áh… – vette tudomásul tátott szájjal. – És miben lehetek a
szolgálatára? – kérdezte elbűvölően, miután összeszedte magát.
– Át akarom nézni az elmúlt hónapok bevételeit, a fogyásokat, és
a további kimutatásokat.
– Rendben. Hamarosan beviszem magához, amikre szüksége
lehet azok közül, amiket mi dokumentálunk, de a fontosabb dolgokat
megtalálja az e-mailjei között is.
– Nagyszerű – biccentettem.
– Egy italt kér esetleg? – kérdezte bájosan.
– Igen, az jól hangzik – reagáltam.
– Akkor tíz perc és érkezem, uram – felelte.
 Megfordultam és elindultam a lépcsők felé, hogy felmehessek az
emeleten lévő irodámba. A korlátnál megfordultam és lenéztem a
tánctéren hullámzó tömegre. Gondtalan fiatalok.
Vagy sokkal inkább gondjukat elnyomó fiatalok, akik azt hiszik,
hogy az alkohol és a féktelen szórakozás majd kisegíti őket a bajból.
Mindegy, ők nem az én problémáim, van én nekem nélkülük is épp
elég – fordítottam hátat a szórakozni vágyó sokaságnak. Az irodába
lépve felkapcsoltam a lámpát és végignéztem a luxust árasztó
berendezésen. Igen, ma már ez az én világom. A pénz és a csillogás
– simítottam végig fekete lakkozású, tömör fa íróasztalomon.
Leültem és felnyitottam a laptopomat, hogy átfuthassam az elmúlt
időszak elszámolásait.
Talán megtehetném, hogy ezeket mással csináltassam meg, de az
nem én lennék. Én szeretek mindent kézben tartani. Akkor tudom,
hogy minden az elképzeléseim szerint megy, ha azt én csinálom.
Percek alatt elmélyedtem a számok világában.
Gyorsan átnéztem a táblázatokat és megírtam a következő
megrendelésekhez szükséges változtatásokat. A számolásomat halk
kopogás zavarta meg.
– Gyere be! – szóltam ki.
– Amiket kért, uram – Joyce mellém lépett és letette elém az
italomat, majd mellé helyezte a fekete mappát, ami a kért
információkat rejtette.
– Köszönöm, elmehetsz – biccentettem. Nem várt. Megfordult és
magamra hagyott.
Hosszú órákon keresztül bújtam a számokat és hajnali kettőkor
végre úgy éreztem, elég fáradt vagyok ahhoz, hogy további
elmélkedés nélkül elaludjak. Kikapcsoltam a gépet, felálltam a
kényelmes székemből és elpakoltam az iratokat. Már éppen
indultam, amikor az ajtóm újra kinyílt, ezúttal kopogás nélkül, de
azonnal megértettem ennek hiányát, amint megpillantottam a belépő
személyt. A húgom állt meg előttem.
– A csajok mondták, hogy idefenn vagy – ugrott a nyakamba.
 – Neked is szia, Megan – köszöntem és magamhoz öleltem. – Mi
járatban erre? – kérdeztem gyanakvóan.
– Semmi – legyintett. – Kiderült, hogy Greg egy barom – húzta el a
száját. Az asztalomhoz sétált és felkapta a rajta heverő üres
poharamat. – Mindet megittad? – kérdezte lebiggyesztett ajakkal.
– Igen. Általában nem megposhadni szoktam kitöltetni, hanem
azért, hogy megigyam – reagáltam enyhe jókedvvel a hangomban. –
Mesélj! Mit tett megint az a barom? Remélem, ez nem amolyan
Megan-hiszti… – tettem hozzá alig hallhatóan.
– Azért, mert összetört a szívem, még nem süketültem meg –
emelte rám haragos tekintetét.
– Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni.
Vele nem. Tényleg nem.
– Szóval? – érdeklődtem, miközben visszasétáltam az asztalom
mögé és leültem, majd intettem neki is, hogy foglaljon helyet velem
szemben.
– Megcsalt. Kiderült, hogy sokkal inkább vonzotta a Kenward-
vagyon, mint én magam – dünnyögte csodásan csillogó műkörmeit
piszkálva.
– Sajnálom – mondtam együttérzően.
– Mindegy – legyintett.
– Értem. Nem velem szeretnél lelkizni, amit külön köszönök, de
akkor mit szeretnél, mit tegyek?
– Öhm… – nézett rám félénken.
– Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül jelentél meg itt az
irodámban hajnali kettőkor – jegyeztem meg felvont szemöldökkel.
– Ha tudni akarod, de. Igazából csak inni akartam. Már rendeltem
magamnak abból az isteni koktélból, ami csak itt kapható, amikor
Joyce említette, hogy fenn vagy.
– Aha… – tettem karba a kezemet.
– Jó, oké – habozott. – Végül is – nézett rám áthatóan –
kicsinálhatnád.
– Verjem meg vagy juttassam koldusbotra?
 – Nem lehetne mindkettő? – rebegtette felém a szempilláit.
– Megan… – ingattam a fejemet.
– Jól van. Nekem már annyi is elég, ha kirakod a cégből – túrt bele
göndör hajába.
– Ezt a kérésed nélkül is megtettem volna, már csak azért is, mert
meg akart lopni az a szemét. De nyugi, nem jött össze neki.
– Szóval ez mindenképpen bekövetkezett volna? – hajolt hozzám
közelebb.
– Igen. Attól tartok.
– Hm… Akkor a verést választom – bólogatott elszánt tekintettel.
– Nem akarlak elkeseríteni, de ez nem így működik.
– Kérlek… – meresztett rám hatalmas kutyaszemeket.
– Megan… – suttogtam reményvesztetten és hátradőltem a
székemben. – Tudod mit? Ma a vendégem vagy. Rendelek valamit –
nyúltam a telefonért. – Jobban mondva szólok Joyce-nak, hogy
hozza fel a koktélodat.
– Hagyd! Majd indulás előtt megiszom. Ma inkább adj szállást –
kezdte újra a körmét piszkálni. – Semmi kedvem hazamenni oda,
ahol azt a szőke kurvát kefélte…
– Az ágyatokban?
– Ja, nem. A kanapén. De számít az? Tudod te, milyen arra
hazamenni… Pfuj! Jobb, ha nem idézem fel többször – rázkódott
meg.
– Nem kell részletezni. Sajnos túl élénk a fantáziám – ráztam meg
én is a fejemet.
– Szóval? Alhatok ma nálad? Csak ma. Most még nincs elég erőm
az apa előtti megszégyenüléshez. Ő figyelmeztetett, hogy Greg nem
az, akinek mutatja magát. És én nem hittem neki.
Nem is tudom, mi fáj jobban. Hogy Gregnek hittem apával
szemben, vagy az… Ahj… – sóhajtott. – Mindegy is. A lényeg…
– Nem szoktam nőket engedni a lakásomba – szakítottam félbe a
mondandóját –, de oké, veled kivételt teszek – kacsintottam rá.
 – Köszi! – pattant fel. – Te vagy a világ legjobb bátyója! Ettől már
csak akkor lehetnél menőbb, ha megveretnéd azt a rohadékot –
ragadta meg a táskáját.
– Ezt felejtsd el, de azért kösz a bókot, hugi – álltam fel én is a
székből.
– Tudod, talán többre mennél a nőknél, ha nem csak nekem
tartogatnád ezt az énedet – suttogta alig hallhatóan.
Nem reagáltam. Magamra kaptam a zakómat, begomboltam, és
már indulhattunk is.
– Csak utánad – nyitottam ki előtte az ajtót.
Hazaérve gyorsan bekísértem az egyik vendégszobába, de nem
húztam az időt.
– Hosszú napom volt, és holnap korán kelek.
– Persze. Menj csak. És még egyszer köszönöm – mosolygott rám
kedvesen.
– Neked, hugi, bármit – erőltettem mosolyt én is az arcomra.
– Jó éjt, Logan.
– Aludj jól, Megan.
A reggeli ébredés kissé nehezebben ment az éjszakázás miatt,
mint általában, de nem panaszkodhattam, mert a húgom
villásreggelivel várt a konyhában, amikor zuhanyzás után
megjelentem.
– Tessék – nyomta a kezembe a csészét, amiben még gőzölgött a
frissen lefőtt kávé.
– Kösz – biccentettem, és elvettem tőle.
Belekortyoltam a fekete nedűbe és pár pillanatig némán figyeltem
a húgom mozdulatait. Vidámnak tűnt, de tudtam, legbelül valami
összetört benne, amikor rányitott a vőlegényére és annak
szeretőjére. Érdekes, mennyire hasonlítunk, ami az érzelmeink
elzárását illeti. Illetve… Én elzárom őket, ő mosollyal leplezi.
Teljesen más körülmények között nőttünk fel, de lehet, pont
ugyanolyan megtörtek vagyunk mind a ketten a lelkünk mélyén. Őt
egy magányos apa nevelte fel, engem pedig… Nos… Mindegy. Erre
jobb, ha most nem is gondolok.
Megemeltem a csészét és újabb kortyot ittam a kávémból.
– A reggeli tálalva – trillázta vidáman.
– Nem is tudtam, hogy ilyen korán kelő típus vagy – jegyeztem
meg két újabb korty között.
– Nem vagyok. De a szívességet meg kell hálálni – rántotta meg a
vállát és leült mellém. Megragadta a villáját és hatalmas falatot
tömött a szájába, amit abban a másodpercben ki is köpött. –
Basszus! Meg ne edd! Cukrot tettem bele só helyett.
Jézusom, még soha nem csináltam ilyet. Az a sok egyforma
tartókád!
– Felejtsd el, hogy ezt is az én nyakamba varrod – vigyorogtam a
zavarán.
– Azt az eget, ekkora égést! – sopánkodott, miközben kiborította a
kukába a tányérunk tartalmát. – Ne haragudj!
Tényleg nem szoktam ilyet csinálni. Mármint főzni tudok. De ilyen
amatőr hibát még soha életemben nem vétettem.
– Maradt még tojás? – kérdeztem reménykedve.
– A-a – ingatta a fejét szomorúan.
– Rá se ránts, majd beugrom forgatás előtt egy boltba. Úgyis
rohannom kell – néztem rá az órámra. Gyorsan magamra kaptam az
egyik öltönyömet és már indultam is.
Beléptem a szupermarketba és a pékáruk felé vettem az irányt.
Megan előtt nem akartam mutatni, de feszült lettem annak a
gondolatától, hogy nem tudok indulás előtt enni…
Talán ez is valami régi berögződés: ha reggel eszem, túl nagy baj
már nem érhet, történjen aznap bármi… Egy ősrégi szokás, amitől
ha tudnék sem akarnék megválni, mert sosem árt emlékeztetni
magam arra, hogy az élet bizony nem mindig fenékig tejfel… Sőt. Az
életnek számtalan árnyoldala is van.
Mindegy – ráztam meg a fejemet, és folytattam az utamat.
 Kíra
Másnap összeszedtem magamat és elindultam a közeli boltba
beszerezni a legszükségesebbeket. A kaját. A kávét. Igen, azt
hiszem, ennyi elég is lesz. Ja, nem. Vennem kell csokit.
Szükségem van a csokira. Olyan régen nem jutottam hozzá, közel
két napja… Lassan már gondolkodni sem tudok nélküle.
Igen, biztos vagyok benne, hogy ez okozta a tegnapi elmebajt is
nálam… Logan Kenward előtt ledobni a melltartómat… Hát, azt
hiszem, már én sem lehetek ennél ostobább. Ha ezt részegen
teszem, akkor még csak-csak megértem magam, de tökéletesen
józanul… kész agyrém. Ez a pasi teljesen, totál kikészített, és kisült
az agyam a testéből áradó forróságtól. Százszázalék, hogy mindenki
hibás a tegnapi baromságom miatt, kivéve persze engem.
Nevetséges. Persze, hogy én voltam az idióta. Mindegy – ráztam
meg a fejemet. Jobb, ha nem is rágódom ezen tovább.
Na, lássuk – álltam meg a gabonapelyhes polc előtt, hogy
megkeressem azt az egyet, amit meg tudok emészteni, ami nem
készíti ki a gyomromat. Hogy miért a boltot választottam a szálloda
étterme helyett? Ez egyszerű. Biztosra veszem, hogy hülyének
néztek volna, ha kikérem az egyetlen dolgot, amit el tud viselni a
gyomrom a korai órákban. Jobb ez így. Gyorsabban visszaérek, mint
ahogy a többiek magukhoz térnek.
Oh, remek – sóhajtottam a kínálatot nézve. Mindegyikből van alul-
felül, csak abból az egyből nincs. Újra végignéztem a polcokat, és
akkor megpillantottam a legutolsó darabot. Hát hol máshol, ha nem
legfelül… Remek. Ez az én formám. Ráadásul pont ma kellett
ennyire sportosra vennem a figurát – ha legalább a magassarkú
cipőmet vettem volna fel, lenne némi esélyem, de így nincs. Kérjek
meg valakit? A frászt! Nekem ne segítsen senki. Amúgy is mindig
olyan lenézőek velem, ha ilyesmiben kérek segítséget. Jó, persze,
rám csak lefelé lehet nézni, de akkor is… Megoldod, Kíra! –
biztattam magam. Húzd ki magad! Állj a lábujjhegyed
legesleghegyére! Így! Ez az! Csak közben ne ess be a polcba!
Gyerünk, már a sarkát meg tudtad érinteni. Még egy mozdulat és
megvan. Ne add fel!
Már csak egy hajszálnyit kellett volna feljebb nyúlnom, amikor
hirtelen valami vagy valaki eltakarta előlem a fényt.
Ijedtemben nekiestem a polcnak, és csak a mögöttem álló gyors
reakciójának köszönhettem, hogy nem vágtam be az arcomat is.
Egy pillanatra némán álltam és szemeztem az előttem álló
dobozokkal, miközben próbáltam visszaszorítani a kikívánkozó
szitkokat. Nem mordulhatok fel úgy, mint egy kocsis, amikor egy
idegen férfi keze simul a derekamra. Uramisten, még mindig nem
engedett el. Miért fog még mindig? És miért bizsereg tőle az egész
testem? És miért olyan ismerős az illata?
– Köszönöm! – nyögtem, ahogy hátrafordultam, de amint ezt
megtettem, az előbb beszívott levegő bennrekedt a tüdőmben.
Logan Kenward állt mögöttem, most is, mint mindig, tökéletes
öltönyében és kifogástalan kinézettel.
– Ezt szeretted volna? – vette le játszi könnyedséggel a dobozt,
amiért nekem vért kellett izzadnom még ahhoz is, hogy csak egy
kicsit hozzáérjek.
– Igen, ezt – mondtam, és közben az átkozott lapos talpú cipőmet
vizslattam.
– Örülök, hogy segíthettem – hallottam meg mély, karcos hangját.
– Öhm… Én… Csak… Nem hittem volna… – dadogtam
összevissza.
– Mit nem hittél volna? Hogy én is járok boltba? – nézett rám a
szemében megcsillanó jókedvvel.
– Nem… Nem ezt akartam mondani. De mindegy is, még
rengeteg mindent kell megvennem. Ezt pedig még egyszer
köszönöm! – mutattam felé a dobozt és minél gyorsabban
menekülőre fogtam volna, de az utolsó pillanatban megragadta a
karomat. – Remélem megtanultad a dalt, amit kaptál – emelte meg
kérdőn az egyik szemöldökét.
 – Persze. Első a kötelesség.
– Remek. Jobb, ha tudod, hogy tegnap kurva magasra tetted a
lécet saját magadnak, de hamarosan bizonyíthatsz.
– Öhm… – kerestem a megfelelő szavakat, de egy értelmes hang
sem jött a torkomon.
Megdicsért? Logan „porigalázlak” Kenward megdicsért?
Nyíltan? És nem is először? Vagy bóknak szánta? Esetleg
megrovásnak, amiért eljöttem a boltba?
– És én hiszek benne, hogy megugrod a szintet – folytatta,
meggyőző mosolyra húzva az ajkait.
Hisz bennem? Na várjunk csak, itt valami nem stimmel. Vagy ez
valami kandikamera? Lopva körbepillantottam, de semmi gyanúsat
nem láttam. A tekintetemet újra az előttem tornyosuló férfira
szegeztem. Ittam magamba a látványát. Mindig is tudtam, hogy
milyen… milyen… – kerestem a megfelelő szavakat, de csak
egyetlen ismétlődött újra és újra a fejemben: tökéletes… És egyre
biztosabb, hogy Logan Kenward médiában mutatott arca nem
egyezik a valódi énjével. Oké… Ez még önmagában nem akkora
dolog, de miért bizsereg tőle ennyire a bőröm? Ja, mert az ujjai
továbbra is a karomra kulcsolódnak.
Érthető – pillantottam le oda, ahol a testünk hosszú percekkel
ezelőtt összekapcsolódott.
– Köszönöm – próbáltam érthetően kinyögni ezt a rövid és tömör
választ.
– Ne nekem köszönd, csakis saját magadnak. És ne felejtsd,
számítok rád. Kíváncsian várom, mivel lepsz meg minket.
– Ígérem, igyekezni fogok – motyogtam.
– Ahogy mondtam, hamarosan. Most pedig nyomás gyakorolni! –
adta ki az utasítást, de ezúttal nem vettem zokon.
– Köszönöm – préseltem ki magamból újra, és gyors léptekkel
eltűntem a következő soron. – Jesszusom! – engedtem ki a régóta
benntartott levegőt.
 Amikor a szívverésem normalizálódott, körbefordultam, hogy
hányan nézhették végig a szenvedésemet, de szerencsére egyedül
voltam ezen a soron. Gyorsan összeszedtem még pár dolgot, amire
szükségem volt, és már mentem is a pénztárak felé. Már csak pár
lépés választott el a sorban álló utolsó embertől, amikor egy erő
megtorpanásra késztetett. Felemeltem a fejemet és a tekintetem az
éppen fizető vásárlóra szegeződött.
Logan…
Az egész kép olyan abszurdnak hatott. Logant eddig
elérhetetlennek képzeltem. Most pedig itt van. Itt van előttem és
olyan, mint egy ember. Mint egy hétköznapi ember. Egy hétköznapi
ember, aki… a nap minden egyes percében tökéletesen fest. Jó,
persze eddig is tudtam, hogy nem földönkívüli, de ez így mégis
annyira… nem tudom.
– Kedveském, magának csak ennyi lesz? Jöjjön elém – riasztott
fel az előttem álló néni, hogy maga elé engedjen.
– Köszönöm – mosolyogtam rá illendően.
– A franc essen belé, pont azt nem vettem, amiért jöttem –
csattant fel a nő, aki mögé beálltam. – Ahj! – folytatta az
elégedetlenkedést. – Elnézést – motyogta, és kitolatott a sorból a
hiányzó árucikkért.
Utánanéztem, de eközben már ki is pakoltam a kosaram tartalmát
a futószalagra. Léptem egyet, de óvatlan voltam, és majdnem
nekiütköztem az előttem állónak. – Bocsánat – nyögtem elfúló
hangon az orromba kúszó parfüm hatására.
Behunytam a szemem, és egy egészen rövid ideig újra magamon
éreztem forró tenyerének érintését. Bárcsak újra megérintene, és
nem állna meg a derekamnál! Mi van? Basszus!
Amikor rájöttem, mit teszek, kipattantak a szemeim. Úristen,
nekem elment a maradék eszem is. Észrevétlenül hátrébb léptem,
hogy ezzel valamelyest megnöveljem a Logan és köztem lévő
távolságot.
– Janet! Mi tart ennyi ideig?
 – Maradj már! Úgy látszik, az volt az utolsó.
– Nos, mi legyen? – fordult a pénztáros Logan felé.
– Ha nincs ára, akkor nem tudom megvenni. További várakozásra
sajnálatos módon nekem nincs időm, így kérem, tegye csak le.
Mondja az összeget és haladjunk.
– Rendben – bólintott az eladó, és pár másodperccel később már
rajtam volt a sor, hogy fizessek. Fel sem fogtam, mi történt, olyan
gyorsan elviharzott. Biztos sietett. Jó, mert mégis mit vártál? Azt,
hogy elvisz? Esetleg fizet helyetted? Nevetséges vagy már megint.
– 7,40 lesz, drága – riasztott fel a pénztáros az előbbi
elmélkedésemből.
– Elnézést és köszönöm – nyomtam a kezébe az összeget.
Betuszkoltam a táskámba, amiket vettem, és már indultam is.
Nem akartam sokáig kimaradni, nehogy ezzel bajt hozzak a
fejemre. Egyik lábamat tettem a másik után. Nem siettem, mégis
gyorsan fogytak az előttem álló méterek. A szállodához érve
megálltam és felnéztem a hatalmas épületre. A gyomrom
összerándult. Hatalmas fába vágtam a fejszémet. Talán akkorába,
mint ez a monstrum itt előttem. Vettem egy nagy levegőt és
beléptem a gyönyörű előtérbe. Elindultam a liftek felé, de végül
meggondoltam magam és a lépcsőt választottam.
Gyorsan felértem a másodikra és már alig vártam, hogy a szobám
biztonságában lehessek. Még át kellett néznem a tegnap megkapott
dalt, hogy tökéletesen adhassam elő. Szerencsére a szövegtanulás
sosem okozott gondot, így már tegnap este tökéletesen tudtam
minden egyes szót. A dal nem volt teljesen ismeretlen, de nem is
tartozott a kedvenceim közé. Egy olyan emléket juttatott az
eszembe, amiről a mai napig nem tudom, hogy valóban megtörtént-
e, vagy csak álmodtam. A Dannel való szexet követően bódultan
feküdtem az ágyban, fel sem akartam kelni.
A reggel erőtlenül kúszott be a szobámba, de én legszívesebben
kizártam volna a nap aranyló sugarait. A lelkemben sötétség honolt,
és én egyáltalán nem vágytam világosságra. El akartam tűnni.
Eggyé akartam válni a lelkemben tomboló fájdalommal.
A lelkemet a szégyen démonai marcangolták, a testemet pedig az
előző este elfogyasztott, nagy mennyiségű alkohol utóhatásai.
Hasogatott a fejem. Lüktetett minden sejtem. A szememet sem
bírtam nyitva tartani, forgott velem az egész szoba. Erős hányinger
kínzott.
A párnát a fejemre szorítottam. Ezekre a mozdulatokra tisztán
emlékszem. Ami utána következett, viszont már csak homályos
emlékfoszlány vagy nem több, mint egy egyszerű álomkép. Tudom,
hogy az apám mennyire szeret, de sosem volt a szavak embere, az
pedig, hogy lelket öntsön belém egy dallal, valahogy
elképzelhetetlennek tűnt, mind a mai napig.
Elővettem a szintetizátoromat és leültem vele az ágyra.
Behunytam a szememet és játszani kezdtem.
Nickelback: Lullaby
Tudom, milyen érzés
Egyedül a párkányon ragadva.
Nincs gyógyír,
Nem tudod kiszabadítani magad.
Hidd el nekem,
Nem olyan rossz a helyzet.
Higgy annak, aki már átment ezen!
Lefekszel és azt gondolod,
Hogy nem bírod tovább.
Adj még egy esélyt az altatódalnak!
Hangosítsd fel a rádiót!
Ha hallasz, akkor tudod,
Hogy nem vagy egyedül.
De ha nem válaszolsz a hívásaimra,
Halálra rémítesz.
Csak hunyd le a szemed!
Édesem, itt jön az altatódalod.
 A saját altatódalod.
Engedd, hogy átvezesselek
A sötétségből a fénybe.
A dal hatására akaratlanul is kicsordult egy árva könnycsepp a
szememből, ami végigszántotta az arcomat.
Hiszek benned!
Túl fogod élni az éjszakát.
Felejtsd el a könnyebb utat.
Nem olthatod még el a gyertyád.
Még nem végeztél,
Előtted áll az élet.
Még csak most jön a java.
Az ujjaim könnyedén siklottak a billentyűkön, miközben a szemem
előtt megelevenedett annak a napnak az emléke. Olyan tisztán
láttam, mintha épp most történne. Nem tegnap és nem is hét évvel
ezelőtt, hanem most, ebben a pillanatban. Apát láttam magam előtt,
ahogy az ágyamra ül.
Leült mellém, levette a fejemről a párnát és kisimította az
arcomból a hajamat. Kérges ujjaival megérintett. Az ajkai elnyíltak,
és alig hallhatóan énekelni kezdett nekem. Aznap a fejemben
tomboló démonoktól nem láttam, amit kellett volna.
Ott volt mellettem és arra biztatott, hogy ne adjam fel. Ott volt és
biztosított róla, hogy nem vagyok egyedül. És sohasem leszek
egyedül. Csak most, ebben a másodpercben fogtam fel, miszerint
hiába a közömbösségem, az, hogy nem emlékeztem erre a napra. Ő
nem távolodott el tőlem. Nem rótta fel kicsapongásaimat, nem vágta
sértődötten a fejemhez, hogy milyen hálátlan vagyok. Ő egyszerűen
csak ott volt nekem, mint a mentsváram.
Az emlékeim végre összeálltak. Több száz darabka, ami eddig
nem találta a helyét, ami egészen mostanáig csak rendezetlenül
lebegett körülöttem, most meglelte, amit keresett. Már tudtam, hogy
ez az egész megtörtént. Nem csak álmodtam. Minél élénkebbé vált
a kép a fejemben, annál több könnycsepp hullott a szememből,
benedvesítve ezzel a bőrömet.
A játékot nem hagytam abba egy pillanatra sem. Hittem benne,
hogy a dal segített feltárni az elmém egy titkos ajtaját, ami végre
megmutatta nekem a valóságot. Már nem létezett számomra semmi,
csak a dal, ami teljesen körülölelt. A hangszeremből áradó dallamok,
amik megtöltötték a szobát, amik megelevenítették előttem a múltat.
Néha mindenki feladja egy kicsit.
Néha mindenkit elfelejtenek egy kicsit.
Jézusom – tört rám a lelkiismeret-furdalás. Én teljesen
kirekesztettem az apámat. Hogy lehettem ennyire önző
hülyegyerek?
Néha mindenki belefárad az egyedüllétbe.
A születésem magányra ítélte… Vajon hány magányos napot,
hetet, évet köszönhet nekem? – tört fel belőlem az önvád
keserűsége.
Igen, mindenki volt már elhagyatott.
Mindenkit hagytak már üres kézzel.
Szóval, ha hallasz…
Akkor tudod, hogy nem vagy egyedül.
De ha nem válaszolsz a hívásomra,
Halálra rémítesz…
Ennél a sornál mintha villám csapott volna belém, ledobtam az
ágyra a fekete hangszert és olyan gyorsan tárcsáztam apát, mint
még soha.
– Szia, életem! Mondd, mit szeretnél?
– Szeretlek! Mindennél jobban szeretlek. Köszönöm! – zokogtam
fel hangosan.
– Én is szeretlek! Mindig is szerettelek! – válaszolt elérzékenyülve.
– Bocsáss meg, amiért eddig olyan idiótán viselkedtem veled.
Kérlek, ne haragudj az önzőségemért. Szeretlek, apa! Szeretlek!
– hadartam egy levegővétellel.
 – Én is szeretlek, de kérlek, most már mondd el, hogy mi történt,
drágám, mert a végén még halálra rémülök.
– Semmi. Csak eszembe jutott a nap, amikor énekeltél nekem.
Magam előtt láttam az egészet.
– De…
– Semmi de, ne is tagadd! Tudom. Most már tudom!
– Ennek nagyon örülök. Akkor most menj, gyakorolj, mert
mindenkinek büszkén akarom mutogatni, hogy ott, a tévében az a
gyönyörű, tehetséges fiatal nő az én lányom, az a fantasztikus
énekes, aki felállásra késztette Logan Kenwardot is – reagált
elakadó hanggal.
– Még most sem tudom elhinni – elevenedett meg előttem az a
bizonyos emlékkép.
– Pedig el kell, hogy hidd! Megcsináltad! Megmutattad nekik, mit
jelent tehetségesnek lenni. Olyan boldog vagyok, hogy végre
rászántad magad, de sajnálom, hogy arra kértél, maradjak távol.
– Én is, de tudod…
– Persze, és megértem, de ettől függetlenül még sajnálom.
– Szeretlek – nyögtem, mert semmi másra nem futotta.
– Én is szeretlek! Most pedig nyomás gyakorolni!
– Köszönöm. Megyek is! Ja, de várj!
– Igen?
– Tudod, melyik dalt kaptam a következő fordulóra?
– Nem. De elmondod, ugye?
– A Nickelbacktől a Lullaby-t.
 – Fogadni mertem volna – felelte, és szinte láttam magam előtt,
ahogy lusta mosolyra húzta a száját. Lusta, de büszke mosolyra.
Ebéd után már várt minket a busz, hogy elvigyen a következő
forduló helyszínére.
– Neked sikerült megtanulnod a szöveget? – lépett mellém az
egyik lány, miután megérkeztünk.
– Elmegyek pisilni – hallottam meg közben Tia hangját magam
mögül.
– Veled megyek – reagált Liz is.
– Bocsi – fordultam az előbbi kérdező felé. – Igen – bólintottam,
megadva neki a választ.
– Nekem is, de most mégis úgy érzem, mintha egy árva betűre
sem emlékeznék belőle. Teljesen kikészültem. Leblokkolok, ahogy
végignézek a zsűrin. Ez parább, mint amikor mögöttük ültek a nézők.
– Szerintem ezt mindenki így érzi – nyúltam a keze után
megnyugtatásként.
– Te is izgulsz? – kérdezte riadt tekintettel. Úgy nézett ki, mint aki
pillanatokon belül elájul.
– Persze – bólintottam, mert tudtam, ha az igazat mondom, azzal
csak még jobban kikészítem. Bár a továbbjutásom pillanata okozott
némi sokkot, az igazság az, hogy engem nem leblokkol a zsűri
jelenléte, hanem épp ellenkezőleg. Feltüzel. Ég bennem a
bizonyítási vágy, az akarat. Meg akarom mutatni, mire vagyok
képes. Azt szeretném, hogy lássák: nem véletlenül jutottam el idáig.
– Ez… ez jó hír. Akkor nem vagyok egyedül – hebegte.
– Hidd el, soha semmilyen problémáddal nem vagy egyedül –
mosolyogtam rá kedvesen.
– És te átdolgoztad a dalt? – tette fel a következő kérdést.
– Igen – feleltem visszafogott lelkesedéssel.
– Oh… Én maradtam az eredetinél. Hogy volt neked erre időd
egyetlen nap alatt? – kérdezte nagyokat pislogva. Nem tudtam, mit
lehetne erre felelni, mert nem akartam magamra haragítani.
– Lana Smith.
 – Ó, bassza meg! Én jövök… El fogom magam hányni…
Hánynom kellett volna reggel… – mímelt öklendezést, vagy lehet,
hogy tényleg ennyire szétesett?
– Sok sikert! Menni fog – öleltem gyorsan magamhoz, ami tőlem
igazán szokatlan gesztusnak számított.
– Köszi – nyögte. Még utoljára biztatóan rámosolyogtam és útjára
engedtem. Megfordultam, és elindultam megkeresni a többieket. Már
mindenki elfoglalta a helyét az aulában, ahonnan nem láthattuk
egymás produkcióját, de hallani kristálytisztán hallottuk.
A várakozás rövidebbnek bizonyult, mint képzeltem. A több mint
harminc versenyzőből öt lány kapásból elbőgte magát. Két srác
pedig totál elfelejtette a szöveget, és a többiek is hamar túlestek az
előadáson. Én maradtam utoljára, ami a végére már ébresztett
bennem egy kis feszültséget. Nem attól féltem, hogy elrontom, de
már nagyon szerettem volna túllenni rajta.
– Kíra Wells – szólított meg az egyik egyenruhás szervező –, te
következel. Egy kalappal. A zsűri ma kissé szőrösszívűnek tűnik.
– Áh, köszi. Ezt lelkesítő beszédnek szántad? – kérdeztem
magasba szökött szemöldökkel.
– Upsz. Bocsi – fintorodott el, amikor rájött, hogy jobb lett volna,
ha meg sem szólal.
– Mindegy – legyintettem. – Készen állok – húztam ki magam
magabiztosan.
– Ez a beszéd! – kacsintott rám, majd a kijárat felé mutatva
előreengedett.
Felszegtem az államat és elindultam a kivégzőosztag elé. Mint
minden évben, most is egy gyönyörű szép, kastélyszerű épület hátsó
kertjében foglalták el a helyüket. A környezet igazán pompásan
festett. A zöldellő növények, a virágokkal borított fák. A gyönyörűen
megmunkált fa díszítőelemek csak még tovább fokozták az
összhatást. Mire eléjük értem, már be volt készítve egy elektronikus
zongora a színpadként kijelölt hely közepére.
 – Szia! – köszöntött elsőként a ma is csodálatosan kinéző Alya
Daemon, aki világokat megrengető hanggal rendelkezett.
– Sziasztok! – köszöntöttem mindenkit barátságosan, mert a
legutóbbi alkalommal közölték, hogy tegeződhetünk, hiszen ha jól
teljesítünk, sok időt fogunk együtt tölteni.
– Látom, ma tovább fokozod az előadásod minőségét. Már ha ez
lehetséges egyáltalán – szólalt meg most a Logan mellett helyet
foglaló idősebb nő, Elis Monic.
– Igen. Habár… – kezdtem volna, de jobbnak láttam, ha nem
húzom tovább az időt.
– Mondd csak bátran! Nem sietünk sehova. Igaz? – kérdezte Alya,
és körbepillantott a többieken.
– Ahogy mondod – bólintott Logan, magára vonva ezzel a
figyelmemet. Eddig igyekeztem elkerülni a tekintetét, de most
képtelen voltam rá. Belenéztem abba a viharkék szempárba, ami
egyenesen rám szegeződött. Olyan érzésem támadt, mintha képes
lenne a gondolatolvasásra. – Mit is szerettél volna hozzáfűzni a
kolléganőm előbbi megjegyzéséhez? – érdeklődött mély, minden
érzékemet beindító karcos hangján. Nyelnem kellett egyet, hogy
megnedvesítsem porrá száradt torkomat.
– Csak annyit akartam mondani, hogy az első produkcióm aláfestő
zenéjét is saját magam játszottam.
– Oh… – csúszott ki Alya száján.
– Akkor lássuk, ezúttal élőben mire vagy képes – bólintott
elismerően Elis, de én továbbra is Logan tekintetében bolyongtam
elveszetten.
– Köszönöm – mosolyogtam bátortalanul, elszakadva végre attól a
bizonyos szempártól és elfoglaltam a helyemet.
A kezemet a hangszer fölé emeltem és vettem egy utolsó mély
levegőt, amit kifújva elengedtem minden kétséget, ami mostanra
kezdett felszínre törni bennem. Behunytam a szemem és játszani
kezdtem, hagytam, hogy a múlt nemrég megismert pillanatai teljesen
magukkal ragadjanak. Újra a szobámban találtam magam, ahogy az
ágyon fekve hallgatom apa hangját.
Apámat, akinek annyi mindent köszönhetek. A szavak, követve a
leütött hangok ritmusát, egy elevenen lélegző csodává álltak össze.
Beleadtam mindent. A tekintetemet csak néha emeltem a zsűri felé,
és megpróbáltam a pillantásommal is tükrözni a bennem lejátszódó
érzelmek sokaságát.
A lelkem törött darabkái a zongorából áradó dallamok szárnyán
táncra perdültek, hogy a magasba emelkedve újra egyesülhessenek.
A dal lassan a végéhez közeledett. A szemem újra lezárult, amikor
az ajkam az utolsó szavakat formálta.
– A saját altatódalod… – suttogtam, és leütöttem az utolsó hangot
is. A karomat magam mellé ejtve lassan megemeltem a fejemet,
hogy szembesülhessek az előadásom hatásával, de amit akkor
megpillantottam, hihetetlennek tűnt. Alya és Elis a szemét törölgette.
Ramon elégedetten mosolyogva nyugtázta a látottakat. A
legnagyobb döbbenetet mégis Logan elfelhősödött tekintete okozta.
– Gratulálok! – mondott ki egyetlen egy szót, amit egy szolid taps
követett. Ez a nyílt dicséret teljesen sokkolt, de a meglepetések sora
még nem ért véget. Felállt a kényelmes fotelból és állva is
megismételte. – Gratulálok, Kíra!
– Kö-köszönöm – reagáltam, visszanyelve a testemet elöntő
remegést.
– Fáradj a többiekhez. Holnap találkozunk – állt Logan mellé Elis
is.
– Holnap… – suttogtam magam elé. Még mindig nem tudtam
napirendre térni az előttem lezajló képsoron.
– Úristen! Ez… Ez fantasztikus volt! Úristen, te nő! – ugrott a
nyakamba Liz, amikor beléptem az aulába.
– Köszönöm – nyögtem válaszként, de többre nem voltam képes.
Én még mindig valahol a testemen kívül lebegtem.
– A fejemet teszem rá, hogy te bekerülsz az élő showba! – ugrott
mellénk Tia is.
 – És ti is ott lesztek! – mosolyogtam rájuk önfeledten.
– Pff… Az majd holnap kiderül. Nem kell előre inni a medve bőrére
– szólalt meg mögöttünk Leona, aki az első napon mindent megtett,
hogy a provokálásai miatt elveszítsem a fejemet és kizárjanak a
versenyből.
– Annak, aki annyi hamis hangot hallat, mint te, annak tényleg
nem szabad előre örülnie – vágtam vissza határozottan.
– Na de… – ugrott talpra idegesen, ám hang nem jött ki a torkán,
csak idegesen tátogott.
– Csak nem elvitte a cica a nyelvedet? – kérdezte Tia karba tett
kézzel. A lány, akivel tegnap délután találkoztam először, úgy állt
mellettem, mint a testőröm; mintha évek óta elválaszthatatlan
barátnők lennénk. Akárcsak Liz. Két lány, akivel alig egy napja
ismerjük egymást, mégis olyan, mintha évek óta barátnők lennénk.
– Idióta csürhe – dobbantott a lábával Leona, mielőtt elsietett.
– Na, gyertek! Vár ránk a jól megérdemelt pihenés – karoltam át
mind a kettőjüket és elindultunk a busz felé, ami már várt ránk, hogy
visszavigyen minket a szállodába.
– Jöttök? – álltam meg a szobám ajtaja előtt, hogy behívjam őket.
– Persze! Ez az este a miénk! – vigyorogtak lelkesen.
A küszöböt átlépve egyszerre sóhajtottunk fel. Ezen is túl vagyunk
– dőltünk hanyatt egymás mellé az ágyamon.
– Izgulok – suttogta Liz.
– Én is – szólalt meg Tia is.
– És én is – értettem velük egyet.
– Van is miért. A tét óriási – folytatta Liz.
– Az – nyugtáztam a barátnőm összegzését.
Barátnő…
Még sosem volt barátnőm. És most hirtelen kettő is lett.
Haley-nek igaza volt. Ezzel a versennyel már most nyertem.
 Logan
Igazán meglepő volt a mai nap. Mindig van egy-két versenyző, aki
még azelőtt elvérzik, hogy bármit is megmutatna magából, de ennyi
még sosem volt. Arról nem is beszélve, hányan rontották el a
szöveget. És máris jött a szokásos nagyon fáradt vagyok duma.
Szerencsére ezt a többiek sem díjazzák, így nagyobb vita nélkül
zajlott a délutáni meghallgatás. Egész álló nap izgultam Kíra miatt,
holott tudtam, hogy bízhatok benne.
Helyesbítek: nem izgultam, sokkal inkább izgatott voltam.
Sosem vártam még senkit ennyire feszülten. Volt benne valami,
ami felébresztette az érdeklődésemet. És ami a legszörnyűbb, nem
csak mint énekes keltette fel a figyelmemet. A kisugárzása, a
szépsége, és a belőle áradó fény egyből megragadott. Nem
értettem, de tehetetlen voltam a testemet uraló sóvárgás ellen.
Azt hittem, már sosem jön el a perc, amikor ő következik, mert
miért is ne utolsónak hagyták volna, de a produkciója kárpótolt
minden egyes várakozással eltöltött percért. Megérte várni rá.
Hihetetlenül tehetséges és káprázatosan szép. Amikor a dal
hangulata magával ragadja, eszméletlen – villant fel előttem ismét a
jelenet, ahogy a tekintetét rám emelte és úgy énekelte a következő
sorokat: Szóval, ha hallasz… Akkor tudod, hogy nem vagy egyedül.
Mintha csak nekem címezte volna.
Mintha tudná, milyen, ha az ember mélyen legbelül magányos.
Amikor tudod, hogy hiába van körülötted annyi ember, mégis
egyedül vagy a nagyvilágban a lelked fájdalmával. Azzal az éneddel,
akit mindenki elől rejtegetsz. És igen… Nem tudom még csak
tagadni sem, hogy vonzódom hozzá.
A francba! Nekem ilyesmit nem lehetne éreznem, főleg nem
iránta, egy versenyző iránt. Egy lány iránt, akit mentorálni
szeretnék…
– Mi van, haver? Mitől lágyultál el ennyire? – riasztott fel
aggodalmas gondolataimból Ramon. – Azt hittem, ez itt – kopogtatta
meg a mellkasomat a szívem fölött – kőből van.
– Nem lágyultam el, csak kinyilvánítottam a véleményemet.
Azt hiszem, ez nincs megtiltva – sepertem le magamról a kezét.
– Ja, nincs – nézett rám szúrós tekintettel.
– Helyes – biccentettem.
– Egyébként, ha már itt tartunk, lassan elárulhatnád, hogy milyen
egyedi ajánlattal vettek rá arra, hogy maradj.
– Az ajánlatot nem ők tették, hanem én – mondtam lekicsinylően.
– Tudod, vannak, akiért bármit megtennének – közöltem vele
felsőbbrendűen.
– Nem értelek. Kevesellted az eddigi lóvét?
– Kevesellte a bánat. Engem nem érdekel a pénz.
– Akkor meg?
– Keveselltem a tehetségeket. Elegem lett a sok kis beképzelt
idiótából. Amúgy már lenyilatkoztam ezt az egészet.
– Tudod, hogy nem olvasok bulvárt. Nem tud meghatni a celebek
nyávogása.
– Akkor felvilágosítalak, hogy te is az vagy.
– Az… Pont ezért. Bőven elég vagyok én magamnak – vigyorgott
pofátlanul.
– Na, látod. Ezt elhiszem – jegyeztem meg végignézve rajta.
Ramon az a tipikus beképzelt sztár. Na, pont az ilyenekből nem
akarok többet ezen a világon.
– Mintha te más lennél.
– Mert az is vagyok, de ebbe most ne menjünk bele.
– Ahogy akarod – rántotta meg a vállát.
– Lesz, akit te viszel magaddal az élő showba? – tette fel az újabb
kérdését.
– Talán igen. Talán nem. Holnap kiderül.
– Szóval az információ hétpecsétes titok. Milyen kis bizalmatlan
vagy. Azt hiszed, eljárna a szám?
– Tudom – vetettem felé.
– Nem tudom, miről beszélsz – nézett rám sértődötten.
 – Az engem egyáltalán nem zavar. Most viszont mennem kell.
A holnapi viszontlátásra – fogtam vele kezet, és megfordulva
magára hagytam.
Az idei évben sok szabályt megváltoztattak a verseny menetével
kapcsolatban. Az egyik változtatás talán pont nekem köszönhető, de
azért nem minden. Már a legelső meghallgatások idejét is egy napra
redukálták a tavalyi néggyel szemben. Aki részt akart venni, annak
e-mailben kellett jelentkeznie egy házilag összeállított
videóanyaggal. Ezt a stáb átnézte, és sok szempontot figyelembe
véve kiválasztottak megannyi embert. A szerencsések
meghallgatása több mint tizenkét órán keresztül tartott. És ahogy az
előbbi forduló alkalmával kiderült, egyelőre nem osztották fel a
versenyzőket kategóriák szerint. Mindenkit együtt hallgattunk meg. A
felosztás csak azután fog megtörténni, ha kiválasztjuk azt a tizenkét
tehetséget, aki esélyt kap, hogy tíz héten keresztül, szombatról
szombatra megmutassa nekünk a tudását és a sokszínűségét. És
amíg a többiekhez sorsolással kerülnek a versenyzők, addig én
hátradőlve rábökhetek azokra, akiket én akarok. Azt, hogy én kivel
fogok együtt dolgozni, nem a sors dönti el, hanem én. Igen, minden
az én döntésemtől függ. Attól, kit vagy kiket választok… És hogy
miként döntöttem? Az holnap kiderül… – indítottam be az autómat.
Most pedig itt az idő, hogy felhívjam a húgomat. Lehalkítottam a
rádiót és vártam, hogy Megan felvegye a mobilját.
– Logan, szia! – szólt bele a harmadik csörgésre.
– Szia.
– Baj van?
– Nem. Csak gondoltam rákérdezek, milyen napod volt.
– Szuper. Már attól eltekintve, hogy Greg megfenyegetett, bosszút
áll, amiért kirúgták miattam a cégtől – sóhajtott.
– Ő is tudja, hogy ez nem miattad történt. Részletes magyarázatot
kapott a felmondólevelében. Csak bántani akar, de ne hagyd neki!
– Igyekszem – nyögte megtörten.
– Mit szólnál ahhoz, ha ma együtt buliznánk?
 – Buli buli, vagy nyugdíjas iszogatás?
– A második. Tudod, hogy sosem bulizok.
– Szerencse. A legtöbb szórakozóhelyen már tök öregnek érzem
magam.
– Nem is vagy öreg, még csak harminc leszel.
– Vénlány vagyok, és hamarosan macskás nénivé válok –
motyogta.

– Ne kezdd, kérlek! Érted megyek kilencre.

– Oké, köszi.
– Nincs mit, hugi. Szia!
– Szia! – szakította meg a vonalat.
Mielőtt elindultam volna, egy pillanatra behunytam a szememet és
magam elé képzeltem Kírát. De nem. Ezúttal nem a mai
produkcióját, hanem a boltban történteket idéztem fel. A pillanatot,
amikor Kíra teste az enyémnek ütközött. Kerek fenekét, ami a
combomhoz simult, amikor megakadályoztam, hogy beessen a
polcba. Az illatát, ami most is körüllengte. Ijedt, vággyal teli
pillantását, amivel többször is végigmért, amíg váltottunk pár szót.
Igen, tudom, hogy mit láttam, és képtelen voltam figyelmen kívül
hagyni a szemében megcsillanó sóvárgást.
Vékony vonallá préseltem a számat, és a fejtámlának döntöttem a
fejemet.
Muszáj uralkodnom magamon, mert ennek nem lesz jó vége.
Kinyitottam a szememet és csak akkor vettem észre, hogy
mindkét kezem erősen markolja a kormányt. Olyan erősen, hogy az
ujjaim vége már teljesen elfehéredett. Nem! Ez így nem jó. Le kell
állítanom a fejemben zakatoló gondolatokat!
A húgommal töltött este egészen kellemes volt. Neki valahogy
mindig sikerül elérnie, hogy elterelje a gondolataimat. Boldog
vagyok, amikor mosolyogni látom. Tegnap este megijedtem, hogy
talán Gregnek sikerült megtörnie az én mindig vidám húgocskámat.
De nem így lett. Vagy még annál is jobb színész, mint gondoltam…
Másnap frissen és kipihenten ébredtem. A reggeli rituálém
zavartalanul zajlott, de szokatlanul izgatott voltam a mai nap miatt.
Három versenyzőnek mondom el a jó hírt, és négyet küldök haza.
Három embernek bearanyozom a napját, de ez még nem jelenti azt,
hogy a verseny további részében is együtt fogunk dolgozni. Sőt!
Talán egyiküket sem én fogom mentorálni. Az utolsó pillanatig teljes
a titoktartás. Még a mentortársaim előtt is. Tulajdonképpen még én
magam sem tudom, hogy kikkel kell közölnöm a jó, illetve rossz hírt.
Ez csak a felvétel alatt, egy boríték felnyitása után derül ki még
számomra is. Emiatt talán még én magam is érzek némi izgalmat.
Nincs előre megírt beszéd, nincs felkészülés. Ott és akkor kell
rögtönöznöm.
A forgatás helyszínéül egy gyönyörű kastélykertet választottak a
rendezők. Bár a hely tökéletes volt, nem merném azt állítani, hogy
ez bármit is javít a kiesők hangulatán… Pláne, ha én vagyok az a
személy, aki elmondja nekik, miért nem jutottak tovább. Szívtelen
volnék? Nem hiszem. Egyszerűen csak őszinte. Aki nem tudja
elviselni a kritikát, az ne álljon ki a nyilvánosság elé. Ennyi az egész.
– Amint megérkezel, keress meg! – hadarta köszönés nélkül a
rendező a telefonba, amikor felvettem.
– Ne izgulj, most parkolok. Öt perc és ott vagyok, bár fogalmam
sincs, mi lehet ennyire sürgős – állítottam le a motort. Nem reagált.
Rám tette. Na, ezért viszont haragszom.
Engem ne kezeljen úgy, mint a többieket. Szívességet tettem neki.
Pénzt hozok a kasszába… – morogtam, miközben kiszálltam az
autóból.
 Beléptem az épületbe és a tekintetemet végigvezettem az
impozáns berendezésen. A stáb már szorgos hangyabolyként
sürgött-forgott, hogy mindennel elkészüljenek, mire a versenyzők
megérkeznek. Szó se róla, profi munkát végeztek, ami őket illeti –
dicsértem meg a stábot némán.
– Oh, végre, hála az égnek! – ugrott elém az egyik kiscsaj. –
Azonnal jöjjön, kérem – topogott egyre idegesebben.
– Megyek. Nem kell izgulni – hagytam magára. Tudtam, merre
keressem Jamie-t.
– Na végre!
– Mi van? Mi olyan életbevágóan fontos? – vontam fel kérdőn a
szemöldökömet ideges járkálását figyelve.
– Mi? Mégis mi? – torpant meg, hogy rám emelje riadt tekintetét.
– Szerintem ülj le, mert már csak pár pillanat választ el attól, hogy
elterülj előttem a padlón – húztam enyhe mosolyra a számat.
– Nem vagyok vicces kedvemben – mordult rám.
– Beavatsz a problémádba, aminek a megoldását tőlem várod,
vagy mehetek a dolgomra?
– Beavatlak. Már hogy a picsába ne tenném! – túrt idegesen a
hajába. – Válaszolj a tegnapi e-mailre!
– Melyikre? – néztem rá értetlenül.
– Ne nézz hülyének! – ugrott a gépe elé. – Erre itt – bökött a
monitorra –, amit… 22:34-kor küldtem – mondta ki kis szünetekkel,
amikor benne is tudatosult, hogy mire fel pattog, mint egy ócska
gumilabda.
– Folytasd, kérlek – tettem karba a kezemet.
– Az… Ez… Erre… Amire… válaszoltál – nyögte a monitort
bűvölve.
– Olvasd el a válasz e-mailt, engem pedig hagyjál, hadd menjek a
dolgomra – fordítottam neki hátat.
– Hát komolyan mondom, széjjelverem ezt a szart! Nekem miért
nem jelzett semmit?
 – Azt talán az informatikusaiddal kellene megbeszélni – intettem
még neki kifelé menet.
– Hééé! Kenward! Ebben az e-mailben semmi konkrétat nem írtál!
Hallod?!
Hogyne hallottam volna? Nem vagyok süket. De cseppet sem
érdekelt. Főjön csak a levében még egy kicsit – vigyorogtam a
folyosón lépdelve.
A stáb felkészült. A kamera elindult. Elém lépett az egyik
munkatárs és átnyújtott nekem egy borítékot. Elvettem tőle, és
kényelmesen hátradőlve felnyitottam.
Vettem egy mély lélegzetet, és kifújtam magamból az izgalom
utolsó morzsáit is. A tekintetemet végigfuttattam a neveken. A
továbbjutók és a kiesők neve nem lepett meg, hiszen ezt a döntést
közösen hoztuk meg a többiekkel. Az, hogy kikkel beszélek ma, az
viszont most vált számomra is láthatóvá.
Cintia Leila Scott: továbbjutó
David Branson: kieső
Chris Gilbert: kieső
Donna Potter: kieső
Sean Lawson: továbbjutó
Edward Hale: kieső
Kíra Wells: továbbjutó
És igen. A tekintetemet az égre emeltem. Tudtam, hogy bizonyos
szempontból már régóta élvezem az égiek szeretetét, még ha anno
egy időre meg is feledkeztek rólam.
Egy jó időre… Behunytam a szememet és visszaszorítottam a
feltörni készülő emlékeket. Miután elhessegettem a borús
gondolataimat, gyorsan felelevenítettem a nevekhez kapcsolódó
produkciókat. Szerencsére a memóriámmal sosem volt gond, így ez
nem okozott nehézséget. Nem adtak túl sok időt, mert ahogy a
gondolatmenetem végére értem, már meg is jelent az első lány,
akivel közölhettem, hogy sikerült, bejutott az élő showba. Cintia Leila
Scott. Szőke haját lófarokba fogta. Kék szeme félénken csillant
felém, ahogy helyet foglalt velem szemben. Egy visszafogott, de
mégis elegáns öltözetet választott a mai napra.
– Mr. Kenward – üdvözölt tisztelettudóan, amit azonnal jó pontnak
könyveltem el. A közösmunka során, amennyiben lesz ilyen,
tegeződni fogunk, de ez a pillanat hivatalos hangnemet kíván.
Legalábbis, ami engem illet. A többiek úgy viszonyulnak a
jelentkezőkhöz, ahogy akarnak.
– Ms. Scott. Tudja… Amikor megjelent a színpadon, úgy véltem,
már láttam magát. Ne értse félre, ezt nem rosszindulatból mondom.
Egyszerűen csak azt éreztem, a műsor készítői nem önt keresik.
Aztán elkezdett énekelni, és a véleményem megváltozott. Szép
hangja van, és ami még ennél is fontosabb, jól használja, de kissé
félénk. Vannak még önben tartalékok, amiket ha kienged, higgye el,
messzire juthat.
Ugyanakkor ehhez a szakmához kell egyfajta vakmerőség, amiről
nem tudom, megvan-e magában. Az a pár hét, ami az élő showig
rendelkezésünkre áll, talán kevés, hogy leromboljuk magában ezt a
fajta visszafogottságot.
– Értem – nyögte megtörten. Látszott rajta, hogy igazam van.
A küzdeni akarás nem ég benne elég nagy lángon, ezért úgy
döntöttem, nem kínzom tovább. Ártatlan lélek. Nem érdemli meg. –
Akkor… – szólalt meg alig hallhatóan, de egy gyors kézmozdulattal
félbeszakítottam.
– Mi mégis úgy döntöttünk, teszünk egy próbát. Jön velünk az élő
showba. Hogy ki fogja magában lerombolni a gátat? Az csak holnap
derül ki, de egy biztos: továbbjutott! – nyomatékosítottam a
döntésünket, hogy elhiggye.
– Tényleg? Komolyan? Köszönöm! – ugrott fel, de nem tett felém
egyetlen lépést sem. A többieknek talán már a nyakába ugrott volna,
de én nem vagyok az az ölelkezős típus, és ezt mindenki tudta
rólam. Kezet nyújtottam felé, amit viszont elfogadott.
– Gratulálok, Ms. Scott.
 – Köszönöm – mosolyogott szélesen és elindult az épület felé,
ahol a továbbjutók gyülekeztek.
A következő David Branson volt, a srác, aki totál elbaszta a
tegnapi dalt. Nem elég, hogy a szöveget nem tanulta meg rendesen,
de sem az ütemet, sem a hangot nem találta. Még egy bizonyíték
arra, hogy értek ahhoz, amit csinálok. Én már akkor megmondtam,
amikor először ránéztem. Jók a megérzéseim, de erre még rá is
erősített azzal, amikor megszólalt. Egyértelműen látszott rajta, hogy
egy link alak, aki nem ide való. Nem lepődött meg, amikor közöltem
vele a zsűri döntését.
– Ez van – ugrott fel, és minden további nélkül magamra hagyott.
Ezt már szóra sem méltattam.
Chris Gilbert valamivel értelmesebb reakcióval fogadta a
kiesésének hírét. Felállt, és kezet nyújtott felém.
– Köszönöm, viszlát.
– Viszlát, jövőre – ráztam meg a kezét, és biztatóan hátba
veregettem.
Donna Potter kiborult. Ritkán vesztik el ennyire a fejüket, és ő
biztos, hogy minden eddigi előadást felülmúlt. Pedig semmi olyat
nem mondtam, ami hazugság lett volna. Az igazság néha fáj, de mit
tegyek? Az élet már csak ilyen. Kegyetlen… Ő kérdezte, mi a
véleményünk, én csak megmondtam, hogy keressen más szakmát,
mert énekesként nem fog tudni megélni, és fellépései is max egy
körbehugyozott aluljáróban lehetnek.
Jó, talán nem így fogalmaztam, de az arcát elnézve értette a
célzást. Nem szakítottam félbe a hisztijét, csak vártam, amíg az
egyik munkatárs arrébb tessékeli.
Sean Lawson volt a következő a listán. Az egyetlen valamirevaló
srác mind közül. Örültem, hogy hozzám került.
– Üdv – ráztam vele kezet. Eddig nem volt alkalmam szóba
elegyedni vele, így külön örültem a lehetőségnek.
– Mr. Kenward – viszonozta az üdvözlést, és a többiekhez
hasonlóan helyet foglalt.
 – Van valami, amit tudnia kell – dőltem kicsit előrébb a hatás
kedvéért.
– Hallgatom – nézett rám kíváncsian.
– Maga számos tudás birtokosa, de – tartottam egy pár
másodperces szünetet – ez önmagában még nem elég. Az, amit a
színpadon művelt, sok volt. Túltolta, ami azt illeti. Ezen változtatnia
kell. Meg kell tanulni kontroll alatt tartania a mozdulatait. Vannak
dalok, produkciók, ahol elfér, ami megkívánja, de nem mindegyik. Ez
egy olyan probléma, aminek a megoldásához egymaga kevés.
Segítségre van szüksége.
Nem reagált. Várta, hogy a mondandóm végére érjek.
– És ezt a segítséget tőlem vagy az egyik mentortársamtól meg
fogja kapni. Gratulálok!
Felálltam és újra felé nyújtottam a kezemet, amit erőteljesen
megrázott.
– Köszönöm. Igyekezni fogok, ígérem.
Miután egy szép beszédet követően hazaküldtem Edward Hale-t
is, vártam az utolsó versenyzőt. Azt a lányt, aki fura érzéseket keltett
bennem. Azt a lányt, aki talán túlságosan is felkeltette az
érdeklődésemet.
Elfojtottam ezt a gondolatmenetet, hiszen túl sok szögből vett
minket a kamera.
– Ms. Wells – kezdtem rezzenéstelen arccal –, öröm, hogy
láthatom – mutattam az üres fotel irányába, de ahogy ránéztem, a
hidegvérem semmivé lett. Sőt forrni kezdett. A gondolataim messze
kalandoztak. Újra magamon éreztem formás fenekét, és a helyzetet
nem könnyítette meg, hogy még ilyen távolságból is éreztem az őt
körüllengő illatfelhőt, ami azt a pillanatot juttatta az eszembe, amikor
oly szorosan simult a mellkasomhoz. A ruhából kilógó bőrének
látványa felidézte, milyen volt hozzáérnem, végigsimítanom
bársonyos derekát, látnom meztelen hátát. Megköszörültem a
torkomat és a szemébe néztem, elűzve vágyforraló emlékeimet.
 – Mr. Kenward – biccentett és gyorsan leült, majd az egyik lábát
átemelve a másik felett kecses pózt vett fel.
– Mint azt tudja – kezdtem bele a felvezető monológomba –,
minden forduló alkalmával meg voltam magával elégedve, sőt.
Fogadja őszinte elismerésemet, mert maga nem csupán
tehetséges, de jól is használja az adottságait – ennél a résznél a
tekintetem akaratlanul is végigsiklott tökéletes alakján, de erőt
vettem magamon és visszatértem a szeméhez. – Tudja, hogyan kell
egy produkciót felépíteni, tud érzelmet közvetíteni, mégis…
– haboztam egy kicsit mielőtt folytattam volna – maradtak bennem
kérdések önnel kapcsolatban. Olyanok, hogy képes-e az éppen
aktuális hangulatát figyelmen kívül hagyva énekelni, mert lássuk be,
az első és a második produkciójának az érzelmi világa hasonló volt.
Vajon képes végig kitartani egy koncerten, amikor valami szörnyű
hírrel szembesül? Képes egész nap talpon maradni, amikor
magánéleti problémái akadnak? Tudja, én személy szerint olyan
énekest keresek, aki nem a privát életével akar kitűnni a tömegből,
hanem a tudásával.
Itt megakasztottam a mondandómat és vártam, hogy elteljen pár
feszültséggel teli másodperc. Az előbbi magabiztossága kezdett
gyengülni. Éreztem a belőle áradó izgalmat. A lába, amire az előbb
oly kecsesen ráfektette a másikat, lassú, de jól látható mozgásba
kezdett. Újra végignéztem rajta, majd ott folytattam, ahol az előbb
félbeszakítottam a gondolatmenetemet.
– Ezek olyan kérdések, amikre a választ – egyenesen a szemébe
néztem – az élő showban fogjuk megkeresni – pillantottam rá
áthatóan, és még az én szám is büszke mosolyra húzódott. A zsűri
tökéletesen egyetértett abban, hogy Kírának tovább kell jutnia.
Felálltam, hogy gratuláljak neki, de teljesen ledöbbentem, amikor
kérdés nélkül a nyakamba vetette magát.
Ezt rajta kívül még senki nem merte meglépni. – Gratulálok –
suttogtam a fülébe több érzékiséggel a hangomban, mint azt kellett
volna, és éreztem, ahogy megmerevedik. És nem csak ő…
 Zavarba jött. És én is… De még ennek ellenére is ösztönösen
viszonoztam a mozdulatát. A tenyeremet a hátára simítottam és
szorosabban vontam a mellkasomhoz. Még a testünket elválasztó
anyagok ellenére is éreztem egyre ütemesebben doboló szívét, amit
csak részben tulajdonítottam a továbbjutásának. Titkon bíztam
benne, hogy ezt a heves reakciót az én közelségem váltotta ki. Nem
tudom mennyi idő telhetett el, de még mindig erősen kapaszkodott
belém, mélyeket lélegezve és forró leheletét a bőrömre engedve.
Élveztem a pillanatot, de elérkezett az idő, hogy megszakítsam a
kettőnk közti testi kontaktust, mielőtt felhívnám magunkra a bulvár
pletykára éhes hiénáinak a figyelmét.
– A világért sem akarlak megzavarni, de három állásból is vesz
minket a kamera. Ha kettesben lennénk, nem szakítanám meg ezt a
meghitt pillanatot, de így kénytelen vagyok – suttogtam a nyakába,
és finoman leemeltem a nyakamból vékony karjait.
– Elnézést… – lépett hátrébb zavartan. – Én csak annyira…
annyira… Köszönöm – mosolyogott rám boldogságtól ragyogó
arccal. Még életemben nem láttam nála szebb nőt, és most, ahogy
érzelmei elárasztották arcának minden egyes apró részletét, a
szépsége még tovább fokozódott.
– Semmi probléma. Megértem a tetteidnek a miértjét – mondtam
kissé félreérhetően. – Akkor azt hiszem, hamarosan újra találkozunk
– mutattam abba az irányba, amerre a másik két versenyző is
távozott. Megvártam, amíg lekapcsolták a kamerát és sietős
léptekkel Kíra után mentem.
– Gratulálok, őszintén – mondtam barátságosan, oldva az előbbi
kimért hangnemet. Azt akartam, hogy tudja, őt másképp kezelem,
mint eddig bárkit. De várjunk. Mégis miért tennék én kivételt vele?
– Tessék? – fordult felém zavart tekintettel. Ezek szerint nem
hallotta. Remek. Ennek így kellett lennie.
– Semmi. Csak gratuláltam. Kíváncsian várom, mihez értesz még
olyan kitűnően az eddig megismert műfajok mellett.
 – Öhm… – nézett rám egyre jobban elpirulva. Csak tippelhettem,
milyen képek lepték el a fejét, de inkább nem tettem. Nem akartam
magamat is kellemetlen helyzetbe hozni.
– Ne gondolj semmi rosszra, de azt jobb, ha már most tudod, hogy
ha rajtam múlik, én ki fogom hozni belőled a maximumot.
Nem adtam neki időt a reagálásra. Gyorsan elsiettem mellette,
mert még rengeteg munka várt rám.
Azt hittem, a mai napon már semmi említésre méltó nem
történhet. Tévedtem.
 Kíra
Még mindig hihetetlen volt számomra, de bekerültem az élő
showba. Büszke voltam magamra, mert eljött a perc, hogy rálépjek
arra az útra, amire eddig még csak álmomban volt bátorságom.
Sajnáltam ugyan a kiesőket, de nagyon örültem annak, hogy Liz és
Tia is a továbbjutók között vannak. Amint melléjük léptem, a
nyakamba ugrottak és egymásba kapaszkodva ünnepeltük a
pillanatot.
A csajok elhívtak bulizni, és én örömmel mondtam igent. Csak
holnap derül ki, hogy ki melyik mentorhoz kerül, és egyelőre nem is
akarok ezen rágódni. Egyáltalán nem akarok a versenyen agyalni.
Elértem azt, amit évekkel ezelőtt még csak nem is reméltem. Most
már elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy a múltamat magam mögött
tudva, emelt fővel állhassak a közönség elé és megmutathassam
nekik, mit tudok.
A délelőtti eredményhirdetést követően minden továbbjutót elvittek
a műsor által bérelt lakásba, hogy még ma elfoglalhassuk a
szobánkat. A társasház hat kisebb lakásra volt felosztva, aminek
elosztását ránk bízták. A döntés viszonylag könnyen ment, hisz’ mi a
csajokkal egyértelműen egy helyre akartunk beköltözni. Így a
többieknek fennmaradt még öt választási lehetőség. A lakásokat
külön bejárattal látták el, így ha egy épületben is voltunk, mégis
minden lakásnak volt egy kis magánszférája.
 Az estére készülve felnyitottam a bőröndömet és kipakoltam
belőle pár csinosabb ruhát.
– Azta! Ezt! Ezt! Ezt! – kapta fel az ágyról a legrövidebb,
legkihívóbb darabot Liz, amikor mellém lépett.
– Egek! Azt sem tudom, ezt miért hoztam magammal – néztem
elkerekedett szemekkel az elém tartott ruhát.
– Oh, én tudom! – trillázta Tia is. – Mert pasit szeretnél fogni.
Na, bújj csak bele!
– Azt mondjátok? – néztem előbb az egyikre, majd a másikra.
– Ha valaki nem ellenkezik, az azt jelenti, hogy már beleegyezett.
Sipirc átöltözni – mutattak a fürdőszoba felé.
A csajoknak határozottan igazuk volt, a versenyben elért sikereim
minden bizonnyal helyre tették az önbizalmamat, ami a
ruhaválasztásomon is egyértelműen meglátszott.
– Aztaaa, micsoda segg! – csapott a hátsómra Liz, amikor
kiléptem a fürdőből.
– Kösz a bókot – fogadtam vigyorogva a megjegyzést. – Azért ti
sem panaszkodhattok – mutattam előbb Tiára, majd Lizre.
A szórakozóhelyen több szem szegeződött ránk, mint a többiekre
összesen, legalábbis úgy éreztem. Az ilyesfajta figyelem eddig sem
zavart túlzottan, mert tisztában voltam az adottságaimmal, amik a
kerek fenekemből és a formás melleimből álltak. Ha már hosszú
combokkal nem áldott meg a Teremtő, legalább ennyim legyen.
A figyelem ugyan nem volt számomra teljesen új, ma mégis
másképp láttam a helyzetet. Sokáig a külsőmmel akartam felhívni
magamra a figyelmet, de ma már – Haley-nek, és persze a verseny
eddigi fordulóinak köszönhetően – tudom, hogy a belső értékeim is
sokat érnek. Volt, amikor elhittem, semmit sem érek, de ma már
tudom, hogy ez nem így van. A felém forduló fejek, a testemet
mustráló tekintetek határozottan jót tettek a frissen újjászületett
önbizalmamnak, de hiába a félreérthetetlen pillantások, továbbra
sem tudtam megfeledkezni Logan szavaitól: „ A világért sem akarlak
megzavarni, de három állásból is vesz minket a kamera. Ha
kettesben lennénk, nem szakítanám meg ezt a meghitt pillanatot, de
így kénytelen vagyok.”
Vajon komolyan gondolta, amit mondott? Tényleg élvezte, amikor
magamról megfeledkezve a nyakába vetettem magam?
Belőle is olyan érzéseket váltott ki az a mozdulat, mint belőlem?
Élvezte a testünk egymáshoz simulását? A gondolatra a bőrömön
ezer és egy tűszúrás szántott végig. A testemben lévő összes sejt
életre kelt. Forróság öntött el már csak a gondolatától is, hogy Logan
tenyere újra végigsimít a meztelen hátamon. A mellem bizseregve
feszült a ruhám alatt észrevétlenül megbúvó melltartómhoz. Jóleső
remegés járta át a belsőmet, amikor tánc közben finoman
végigsimítottam magamon.
– Hozom a következő kört – szólalt meg Liz, kirángatva ezzel
kéjjel teli gondolataimból.
– Hozzad! – kiáltottuk egyszerre a tánctól kifulladva.
Miután legurítottuk a harmadik italunkat is, a tömeg közepe felé
indultam. Végre igazán jól éreztem magam a bőrömben, ráadásul
ezt nem egyedül tettem, és nem is csontrészegen.
Ittam, de nem léptem át azt a bizonyos határt, mint akkor éjjel.
– Kíra! – hallottam meg magam mögül újdonsült barátnőim közül
az egyiknek a hangját és gondolkodás nélkül hátrafordultam, de
abban a pillanatban, elvesztve az egyensúlyomat, megbillentem. Fel
sem fogtam, hogy mi történt, amikor két erős férfikéz támasztott meg
a vállamnál fogva.
Fátyolossá vált tekintettel néztem fel rá, de nem volt lehetőségem
jobban szemügyre venni, mert egy gyors mozdulattal finoman arrébb
helyezett és elsietett. Egy futó pillantást tudtam ugyan vetni az
arcára, de a stroboszkópok villogása megnehezítette, hogy
felismerjem az oly ismerős vonásokat. Nem hittem a szememnek.
Logan lett volna? Logan Kenward? Kapucniban és napszemüvegben
egy olyan helyen, ahol semmi sem indokolja ezt a viseletet? Az
elsuhanó férfi után fordultam, de nem láttam belőle többet, csak a
kanyargós lépcsősoron felsiető gyors lépteit.
 Határozott és összetéveszthetetlen, felsőbbrendű lépteit. Tátott
szájjal néztem mindaddig, amíg az emeletre érve el nem tűnt a
hosszú folyosón. Eddig nem is vettem észre, hogy van emelet.
Biztosan privát szobák vannak odafenn, vaaagy… csak egyszerűen
egy iroda. Mindegy – rántottam meg a vállamat és elindultam, hogy
megkeressem a lányokat.
– Hát ez meg ki volt? – kérdezték egymást lökdösve.
– Nem tudom – ködösítettem, pedig egyre biztosabb voltam
benne, hogy ismertem a megmentésemre siető férfit. A kezének
érintése, a szorításának ereje összetéveszthetetlen volt, hisz’ ezt én
már átéltem egyszer; amikor magához rántva megakadályozta, hogy
beessek a gabonapelyhek közé a polcra.
– Pff… Na, mindegy! – legyintett Liz. – Legalább nem hagyta,
hogy elterülj, mint az országúton kilapított béka.
– Brr! – húztam fel az orromat a szemem előtt megjelenő képre.
– Lényegtelen! Gyertek! – ragadta meg a kezünket Tia, hogy a
tánctér közepére rángasson mindkettőnket.
Próbáltam kiverni a fejemből az előbbi bizarr jelenetet, de a
fejemben suttogó hang nem engedte. Lehet, hogy az övé ez a
hely… Már ha tényleg ő volt az, akit láttam.
Tudom, hogy ő volt az…
A lelkemet körülölelő fesztelenség a távolodó léptekkel tűnt el a
semmibe. Egyetlen óvatlan másodpercre sem hagytam, hogy a
tekintetem az emelet felé tévedjen. Nem engedtem meg magamnak,
hogy megforduljak, de még csak hátra sem pillantottam. Mégis
tudtam; a gerincemen végigfutó érzés összetéveszthetetlen jele volt
annak, hogy ott áll a hátam mögött és engem figyel. Új dal kezdődött
és én minden erőmmel azon voltam, hogy kizárjam az előbbi
jelenetet az elmémből. A többiek közé léptem, és felvettem velük a
ritmust. Nem foglalkoztam a dalszöveggel, legalábbis rohadtul nem
akartam, de a fülembe kúszó szavak teljesen körülfontak, és nem
tudtam lerázni őket magamról.
Cascada: Dangerous
 Nem tudok rólad semmit.
Nagyon közel vagy, csak egy karnyújtásnyira, A szerelmed
megragadott, úgy, mint semmi más.
Na, neeem! Az tuti, nem! – ráztam meg a fejemet az idétlen
gondolatok száműzése érdekében.

Azt mondják, hiszékeny vagyok

Tudom, hogy valami most átveszi a hatalmat
Futni akarok, de nem tudom, hogyan
Most lépted át nálam a határt
Csak egy csóknyi távolságra
Adj nekem egy kis szünetet
Elolvadok
Te nagyon veszélyes vagy.

Ez viszont biztos – bólogattam, egyetértve a megállapítással.

Logan Kenward egészen más kategóriába tartozik, mint én. Ő
jobb. Kivételesebb. Felsőbbrendűbb. Mégis… Amikor rám nézett,
ahogy megérintett, a szavak, amiket nekem suttogott…
Vagy már túl késő?
Tudnom kell, mi jár a fejedben.
Egyáltalán nem biztos, hogy nekem arra van most szükségem.
A testem a pörgős ütemre hullámzott. Tökéletesen lazának és
gondtalannak tűnhettem, de csak kívülről. Belül eközben már a
csontomig rágtam magam. Túl sokat képzelek bele egyes
pillanatokba. Igen. Biztos, hogy csak a képzeletem játszadozik
velem.
A csípőm és a fenekem vad táncot járt a dal ritmusára.
Behunytam a szememet, hátha az segít elszakítani a külvilágtól.
– Ez az, Kíra, toljad! – sikította Tia, aki mellettem állva élvezte a
bulit.
Annyira belemelegedtem a táncba, hogy fel sem fogtam, amikor
valaki mögém lépve a csípőmbe markolt. Vagyis éreztem, de még
csak fel sem merült bennem, hogy elzavarjam.
Hosszú évek óta először végre igazán jól akartam magam érezni.
– Gyerünk, bébi! – suttogta a nyakamba. Vagy kiabálta? Lehet.
Ezen sem akartam feleslegesen agyalni.

Teljesen megőrültem
Mert te mindent akarsz
Te nagyon veszélyes vagy
A legnagyobb hibám, hogy
Elvakítanak a szemeid

A szemei… Igen, azok a viharkék szemek, amelyek oly

mélyrehatóan vizslatnak; azok, amelyek a lelkemig hatolnak és azt is
látják, ami mások számára láthatatlan.
Veszélyes
Teljesen megőrültem.
– Veszélyes – ismételtem a hangszórókból üvöltő énekesnővel
együtt.
Ne feszegesd a határokat,
Mert tudod, hogy éhezem az érintésedre.
Nincs kétség, a kedvesed akarok lenni.
Ennél a sornál hátrafordultam, de elmaradt a lányregényekből is
ismert pillanat. Nem Logan állt mögöttem. Na, nem mintha rá
számítottam volna. Áh, úgy néz ki, a pia mégiscsak beütött egy
kicsit. A karomat a velem szemben álló pasi nyaka köré fontam és
nem álltam le.
Azt mondják, csak egy színlelő.
Tudom, hogy valami most átveszi a hatalmat, Futni akarok, de
nem tudom, hogyan.
A pasi megragadta a derekamat és megpördített. A hátam a
mellkasának ütődött. A fenekem kemény férfiasságához simult.
A kezét a hasamra fektette és elindult felfelé, de még mielőtt elért
volna a mellemig, elléptem előle, pont akkor, amikor a szöveg a
következő sorokhoz ért:
Most lépted át nálam a határt,
Szemtől szembe állunk egymással.
Idegesen felszegtem a fejem… A tekintetem meg sem állt a felső
szint körül végigfutó korlátig. Elkéstem, de még éppen láttam az
idegesen hátat fordító, fekete árnyba burkolózott alakot. Azt a
valakit, akivel nem is olyan rég egymásnak ütköztünk. Azt a valakit,
akiről minden idegsejtem azt ordította, hogy ő volt az.
Logan Kenward. Ezen az estén nem csak az előbbi srác, de ő is
átlépett bizonyos határokat. Mit képzel magáról? Mit akar egyáltalán
tőlem?
Lehet, hogy nem is ő volt! Állítsd le magad! – ordítottam magamra.
Kezdett eluralkodni rajtam a düh, de Liz megrántotta a karomat.
– Gyere karaokézni – vonszolt maga után.
– Tessék? – torpantam meg.
– Azt ne mondd, hogy attól félsz, nincs elég jó hangod ahhoz,
hogy kiállj a közönség elé – emelgette a szemöldökét.
– Jogos, de előtte igyunk még egy kört – adtam be a derekamat.
Nem mondtam a csajoknak, de még mindig volt bennem egy
leheletnyi félelem, habár a kellemetlen érzés napról napra
fogyatkozott. Elég volt visszagondolnom a mentorok szavaira,
elismerő pillantásaira, hogy tudjam, itt a helyem. Már nem abban a
közegben mozgok, amely annyi fájdalmat okozott. Új emberek, új
vélemények. El kellett hinnem, hogy szeretni fognak.
– Gyere, Tia – húztuk magunk után a szőkeséget is.
– Akkor most a csajok megmutatják, mit tudnak – kiáltott a
mikrofonba a DJ-pult mögött álló srác, és cinkosan ránk kacsintott.
– Fogadjunk, meg fog minket szívatni – néztem rá a csajokra.
– Oh, engem bármikor megszívathat – csapta le a magas labdát
Liz.
– Na, de kérlek! – kerekedett el Tia szeme.
– Most mondd azt, hogy nem oltári dögös – kacsintott vissza Liz a
pasira.
 – Na, halljuk! – szólalt meg Tia. Kicsit becsiccsentett – állapítottam
meg.
– Na, hajrá! Nyomjátok! – szólt újra a szakállas srác és elindította
a zenét. Azonnal megismertem Ariana Grande, Jessie J és Nicki
Minaj Bang Bang című számát.
– Az enyém Ariana! – kiáltott Tia.
– Az enyém Jessie!
– Na nem! Nem fogom magam szénné égetni. Én nem tudok
rappelni – néztem rájuk kétségbeesve. – Legalább egy kis részt
adjatok a tiétekből – esdekeltem.
– Oksi. Az enyémből viheted az első pár sort, nekem még rá kell
hangolódnom – egyezett bele Liz.
– Kösz – vigyorogtam, és megragadtam a mikrofont.
A lüktető ritmus már betöltötte az egész szórakozóhelyet.
Minden szem ránk szegeződött. Előrébb léptem. Beletúrtam a
hajamba és hagytam, hogy a barna zuhatag szexin omoljon vissza a
vállamra. Liz és Tia is elfoglalta mellettem a helyét, és csábító
pillantást vetettek az előttünk álló férfiakra. A vér pezsgett az
ereimben. Tagadhatatlanul élveztem a pillanatot, a reflektorfény
simogatását a csajok társaságában.
Homokóra alkata van a csajnak,
De ezt tőlem is bármikor megkaphatod.
Olyan a lökhárítója, mint egy Cadillacnek, De én is bármikor
túlhajszollak téged.
Végigsimítottam a testemen és finoman megpaskoltam a
fenekemet. Sosem csináltam még ilyet, de mi tagadás, élveztem a
helyzetet.
Állj és várj!
Várj még rá!
Tartóztasd fel magad
És rázd meg a lompost!
Az utolsó soromnál megpördültem, megemeltem a karomat és
rámutattam valakire. Csak akkor tudatosult bennem, hogy a pörgés
nem volt 360 fokos, amikor kinyitottam a szememet és az ujjamat
követve rádöbbentem, melyik irányba mutatok.
Pontosan az engem vizslató idegen alakra, aki újra a korlátnál állt,
aki talán nem is olyan ismeretlen… Gyorsan leengedtem a kezem,
megfordultam és néztem, ahogy Liz beveti magát. Ultra dögös volt,
ahogy a színes haján játszottak a fények. A tudat, mit tettem, sokkal
kevésbé feszélyezett, mint az, hogy hamarosan rappelnem kell.
Kell? Igen, nem fogok megszégyenülve lesétálni a színpadról.
Ismertem a dalt, de élesben még sosem próbáltam kimondani a
szöveget. Na, majd most – szegtem fel az államat elszántsággal a
szememben. A tekintetemet a csajokra irányítottam és mosolyogva
néztem, ahogy egymást váltva szántják fel a színpadot. Még az
eddiginél is erősebben fonódtak az ujjaim a mikrofonra, de úgy
éreztem, készen állok. Vettem egy nagy levegőt, hogy végig bírjam
rappelni, és felkészültem a néhol zagyva, néhol pikáns részekre. És
már el is érkezett a pillanat…
Ez Myx Moscato,
Egy kis bódítás az üvegben.
Ez itt Kíra teljes gázzal, ez az oh,
Oh!
Barlangban úszva,
Lottón nyerve.
Kék habos edényben mártogatunk,
A kiscica is élvezi.
A fáról csöpögve,
A motoron pörögve.
Batman ellopja.
BANG! BANG!
Kíra a királynő, a kiemelkedő.
Ők, Tia és Liz
Rámutattam vigyorogva a barátnőimre, akik kihívó mozdulatokkal
reagáltak a szavaimra.
De ha tesztelnek, megbánják
 – kapcsolódtam be én is a táncukba, hogy minden eddiginél
erotikusabb mozdulatokkal ajándékozzuk meg a produkciónkat néző
közönség férfitagjait.
Úgy ülj erre a faszra, mint egy Harley-ra.
Ennél a sornál a legszívesebben elsüllyedtem volna
szégyenemben, de mire meggondolhattam volna magam, már ki is
mondtam.
Már fogytán volt a levegőm, de nagy meglepetésemre a csajok is
beszálltak, így hárman nyomtuk el Nicki Minaj rapjének utolsó sorait,
és onnantól az egészet.
Látod, bárki tud jó lenni veled,
De neked egy rossz kislány kell,
Hogy eldobd az agyad.
A férfiak szemében vágy lobbant a táncunkat nézve és mi nem
álltunk le, tovább tüzeltük a nézőtéren eluralkodó forró hangulatot.
BANG! BANG!
…be a szobába!
Tudom, hogy akarod.
…az egész rád megy!
A tiéd lehet!
Újra végigsimítottunk rövid ruhába bújtatott testünkön, és
egyszerre csaptunk a fenekünkre.
Várj egy percet, amíg elrepítelek oda…
Várj egy percet, míg te…
A dal véget ért, és mi totál eufórikus állapotban, egymásba karolva
ugráltunk le a színpadról.
– Az a rap, baszd meg! Még hogy nem tudsz! És az, hogy egy
kicsit változtattál a szövegen… Jó ég! Úristen, még én is
megkívántalak – visított Liz, és megpróbálta leutánozni a színpadon
előadott mozdulataimat.
– Tényleg ezt műveltem ott fenn? – böktem arra, ahol pár perce
álltunk.
– Ahaaa! – vinnyogták egyszerre.
 – Egek! – temettem az arcomat a tenyerembe.
– Ne parázz! Irtó dögösen csináltad! Kár, hogy az a pasi nem
nézhette végig, aki miatt egész délután olyan búval baszott voltál.
– Ja… – motyogtam.
Ha tudná, hogy első sorból élvezhette, amit az előbb műveltem…
Jesszusom! Nekem elment az eszem… Mindegy. A pillanat számít,
és én az elmúlt percekben nagyon jól éreztem magamat. A holnap
pedig legyen a jövő problémája.
Reggel, amikor felébredtem, nem voltam másnapos. Nem ittam
annyit, hogy ez meglátszódjon rajtam. Vagy a tegnapi események
emlékei józanítottak ki hirtelen. Az elmém tiszta volt, ellenben a
testemet elöntő idegességtől szemmel láthatóan remegtem. Nem
tudtam, miért, de rettegtem. Ezt akartam. Most mégis megijedtem a
rám váró feladatok súlyától. Hamarosan együtt kell dolgoznom egy
számomra vadidegen emberrel. Be kell engednem őt a
magánszférámba, hogy segíthessen kihozni belőlem a maximumot.
Hagynom kell neki, hogy átlépjen a körém húzott vastag falakon és
átadhassa a tudását, a tapasztalatait.
– Ha eddig izgultam, akkor nem tudom, létezik-e arra megfelelő
szó, ahogy most érzek – szólalt meg Tia.
– Nem értelek titeket – állt mellénk Liz is. – Szerintem mind a
ketten – elnézést, mind a hárman – hatalmas tehetségek vagyunk –
vigyorgott. – Tök mindegy, kihez kerülünk, mert itt nem a
mentorokon van a hangsúly, hanem rajtunk.
Ezzel a megállapításával nem értettem teljesen egyet, de nem
akartam vitát generálni, így csak némán bólintottam az előbbi
szavaira.
– Jó neked, hogy ennyire laza vagy – morgott Tia. – Mi van, ha az
öreg spinét kapom?
– Mármint a világhírű Elis Monicot? – kérdeztem tátott szájjal.
– Ja, az, persze. De érted… Már vagy hatvanéves… – forgatta a
szemét. – Mit tudhat ő a mai életről?
 – Hahó! – integettem a szeme előtt. – Hatvan éves, nem hatvan
éve halott. Hidd el, tudna ő neked mit tanítani – ingattam a fejem a
hülye beszólására. – Amúgy meg hallottad már nyilatkozni? Állati
laza, totál meghazudtolja a korát, nekem elhiheted.
– Tényleg? Akkor lehet, keverem valakivel – húzta el a száját.
– Atyaég! – forgattam a szememet Tia tájékozatlansága miatt.
– Szerintem vele sem járnánk rosszul – tettem még hozzá.
– Gondolod?
– Gondolom – bólogattam határozottan.
– Oké. Na és ha egyikünket kiválasztja Mr. Kenward?
Úristen! Ez eddig eszembe sem jutott. Hazug liba! Mégis hányszor
gondolkodtál már el ezen? Napi százszor? Ó, bassza meg!
– Föld hívja Kírát! – rázta meg a vállamat Tia.
– Bocsi.
– Látom, téged már a pasi gondolata is megdermeszt.
– Hát. Öhm. Ja – nyögtem. Senkinek sem meséltem az apró kis
véletlenekről, amikor egymásba futottunk. Arról pedig végképp, hogy
első este bejött a szobámba, hogy a tegnap esti kukkolását már
szóba se hozzam.
A stúdióba érve gyorsan szemügyre vettem a többieket, akik az
elkövetkezendő hetekben a vetélytársaim lesznek. Fura
belegondolni, de igen. Ez egy verseny, és itt mindenkinek az a célja,
hogy ő legyen a legjobb. Nem volt lehetőségem mindenkit rendesen
megfigyelni, mert gyorsan elkülönítettek minket, de még az a négy-öt
ember is elég volt ahhoz, hogy tovább fokozódjon az idegességem.
– Ti mindenkinek tudjátok a nevét, aki benne van a tizenkettőben?
– érdeklődött Liz, miután bezáródott az ajtó.
– Öhm. Ja. Asszem. De eszemben sincs mindenkivel barátságot
kötni. Így is tök gáz, hogy egymás ellen küzdünk majd –
sopánkodott.
– Igazad van – értettem egyet.
– Ahogy mondjátok – bólogatott Tia is.
 – Azért végigvehetnénk majd, kiket kell magunk mögé utasítanunk
az elkövetkezendő hetekben – szólalt meg újra Liz.
– Ha visszaértünk? Legalább akkor már a mentorokkal együtt
elemezhetjük ki őket – agyaltam hangosan.
– Benne vagyok – csapta össze a tenyerét Tia.
– És én is! – lelkesült Liz.
– Lányok! Itt az idő! Gyertek és ismerkedjetek meg a
mentorotokkal, akivel az elkövetkezendő hetekben együtt fogtok
dolgozni – hallottuk egy gyors kopogást követően.
– Tia, Liz arra – mutatott a csaj balra. – Kíra, te pedig utánam –
indult el végül jobbra.
– Mi? Hogy? De miért? – néztem kétségbeesetten a folyosón
elinduló lányok után.
– Kíra – szólított meg ismét a csaj.
– Megyek – feleltem és elindultam, hogy megtudjam, mi – vagy
sokkal inkább ki – vár rám.
– Fáradj be – nyitotta ki előttem az ajtót.
– Köszönöm – biccentettem és beléptem, de a szó a torkomra
forrt, amikor megpillantottam a hatalmas íróasztal mögött a
tekintélyes főnöki széket, aminek egyelőre csak a háttámláját
vizsgálhattam meg. Közelebb léptem, de továbbra sem tudtam
megszólalni. A szék megmoccant, és pillanatokkal később szembe
találtam magam a híres Logan Kenwarddal. Az eddigi találkozóinkat
úgy fújta el a nyitott ablakon beáramló nyári szellő, mintha sosem
létezett volna. Megint azt az embert láttam benne, akitől annyira
rettegtem. Aki sosem rejtette véka alá a meglátásait. Aki kíméletlen,
ha az őszinte véleményéről kérdezik. Aki miatt három éven keresztül
halogattam a jelentkezésemet. A férfi, aki mától a mentorom. A
térdem megrogyott, amikor felállt hatalmas, bőrrel borított székéből.
Begombolta a zakója felső gombját és kilépett az asztala mögül.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy minden rezdülésemet
alaposan szemügyre vette, amíg elém ért. Nem volt több öt
másodpercnél, de én mégis óráknak éreztem. Most annyira
szigorúnak tűnt, hogy legszívesebben a föld alá süllyedtem volna
szégyenemben a legelső napon elkövetett tettem miatt.
Próbáltam megszólalni, de képtelen voltam akár egyetlen árva
szót is kipréselni magamból.
– Azt javaslom, felejtsük el, ami eddig történt, és kezdjünk tiszta
lappal. Logan Kenward – nyújtotta felém a kezét.
– Kíra Wells – hebegtem és figyeltem, ahogy a kezemet elnyelte a
tenyere. Forró bőrének érintése elektromosággal árasztotta el az
egész testemet.
Megijedtem. Bepánikoltam. Ha ennyire merev és kimért lesz, hogy
fogunk együtt dolgozni? Milyen lehet így a közös munka?
Jó, nem azt várom, hogy felkapjon és a mellkasához szorítson, de
ez… Megráztam a fejemet, hogy magához térítsem a józanabbik
énemet.
– Ne nézz már így! Csak vicceltem. Szerinted lehet ilyen
hangulatban együtt dolgozni? – váltott át lazább hangnemre.
Na, ez volt az a perc, amikor már tényleg semmit sem értettem.
Ezt úgy érti, hogy semmit nem felejtünk el, vagy csak a merev
részeket száműzzük? Merev… – ismételtem el magamban. A szó
erotikus vonatkoztatásait most igyekeztem száműzni a fejemből.
Igen, erre a pasira ez a szó tökéletesen illett.
Minden értelemben.
A kiállása.
A testtartása.
A vonásai.
És a… Nem! Nem nézhetek oda – szóltam magamra. És a
pillantásomat újra viharkék tekintetébe fúrtam.
Áradt belőle a dominancia, a határozottság és a szigor.
– Na, ne legyél már ennyire megilletődve. Nem szoktál te ennyire
visszafogott lenni – rántott vissza a jelenbe már-már játékos
hangnemben.
– Mintha az előbb azt mondtad volna, hogy felejtsük el az
eddigieket.
 – Egyet jobb, ha már most megjegyzel rólam. Én soha semmit
nem felejtek el, pláne nem egy szemet gyönyörködtető látványt –
húzta mosolyra a száját.
– Ez… ez pompás – nyeltem vissza a torkomban növekvő
gombócot.
– Az bizony. Kiemelkedő Kíra királynő – mondta mosolyra húzva a
száját.
Ezek szerint nem tévedtem. Tegnap ő volt az a kapucnis fickó.
És ő volt az, aki páholyból nézte végig az előadásomat.
– Először is engedd meg, hogy gratuláljak, mert az, hogy
kiemeltelek a tömegből, nagy szó, és ezt jól vésd a fejedbe! Te más
vagy, mint a többiek. Különb. Tehetségesebb. Elragadóbb.
Megértetted?
– Meg… – pislogtam megilletődve.
– Remek.
– Szerintem is – motyogtam.
– Akkor most foglaljunk helyet, és beszéljük meg az első fordulót
illető kérdéseket – váltott újra hangnemet.
– Rendben – indultam el az egyik szék felé, ami sokkal inkább volt
fotelnak nevezhető. Megtettem mindent, hogy leplezzem a
zavaromat. Kizártam az elmémből a tegnapi produkciómat, mert
tudtam, hogy annak a táncnak az emléke pillanatok alatt vörösre
festené az arcomat a szégyentől.
– Öhm… Csak egy kérdés – kezdtem bátortalanul.
– Igen? – nézett rám kíváncsian.
– Az első nagy találkozásunkat nem kellett volna legalább ötven
kamerának vennie?
– Nem. Erre semmi szükség. Nem szeretem a felesleges
bohóckodást – reagált kimérten.
– Aha… – nyögtem.
Kezdtem totál összezavarodni a percenkénti hangulatváltozásaitól.
– Nos, ez volna a legelső megoldandó feladat – tolt elém egy
papírt, de a pillantása nem eresztett. Többször is megpróbáltam, de
képtelen voltam elfordítani róla a tekintetemet. Elmélyülten figyeltem
tökéletes arcának minden egyes vonását. Eddig is tudtam, hogy
kivételes adottságokkal rendelkezik, de ilyen közelről, ennyi ideig
még sohasem volt lehetőségem szemrevételezni.
– Nem nézed meg? – érdeklődött.
– De, hogyne – nyúltam a lapért ijedtemben.
– Érdekes szövege van, de azt hiszem, neked ez nem fog gondot
okozni. Sőt. Már most szívesen megnézném, mit kezdesz bizonyos
sorokkal – dőlt hátra kényelmesen. Az ujjaim görcsösen szorították a
lapot. Gyorsan átfutottam, és… Nem volt időm megszólalni, mert az
iroda csendjét felváltották a dal első hangjai.
– Hallgasd meg! Aztán meglátjuk mire mész elsőre.
– De…
– Semmi de. Ez csak egy próba. Nem kell kétségbeesni, ha elsőre
belebuksz – közölte, de a hangjában volt valami kihívó, valami, ami
arra ösztönzött, hogy ne adjam fel, hogy mutassam meg neki, mire
vagyok képes. A tekintetemet újra a sorokra irányítottam.
My Darkest Days: Casual Sex
Alkalmi szex – ismételtem magamban, és egy gyors pillantást
vetettem a velem szemben ülő férfira. Vajon ezzel célozni akar
valamire vagy ez nem több, mint véletlen egybeesés? Basszus!
Még véletlenül sem gondolhatok erre – szidtam magamat, és
erősen koncentráltam a dalszöveget alkotó szavakra.
– Sosem fogod megismerni az anyámat. Na, mondjuk ez
mindenkire igaz, nem csak az alkalmi kapcsolataimra – dünnyögtem
kissé hangosabban, mint kellett volna.
– Tessék? – kérdezte élesen.
– Ja, semmi. Csak tudja. Tudod. Az anyám. Lelépett, miután
lerakott apám ajtaja elé – feleltem egy apró legyintéssel, mintha ez
semmit sem jelentene nekem.
– Nos, talán így jártál a legjobban – fűzte hozzá, de látszott rajta,
hogy azonnal megbánta. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni,
ezért újra beletemetkeztem a feladatomba.
 – Sosem fogok beléd esni, de nem nehéz elkapni – motyogtam
alig hallhatóan, de a szemem sarkából tökéletesen érzékeltem
Logan zavart mozdulatait. Na hiszen… Mintha ezt a pasit zavarba
lehetne hozni. Mindegy. – Azt mondja, hogy jó vele, hogy benne van,
semmi baj nincs vele, mert így könnyebb – memorizáltam a fülembe
kúszó lüktetéssel együtt. – Ez csak egy tipikus, kemény, alkalmi
szex. Mindenki akar egy olyan szeretőt, mint Ő – ennél a résznél
akaratlanul is felnéztem, de majdnem megfulladtam, amikor a
pillantásom beleütközött Logan vágytól éhes íriszébe. Az ő tekintete
mellett a háborgó tenger föléd tornyosuló, vad hullámai is semmivé
lesznek… Egy másodpercre úgy éreztem, elvesztem.
Megköszörültem a torkomat és vettem egy mély lélegzetet, hogy
legyen időm összeszedni magamat.
– Megvagyok – tettem le a lapot könnyed mozdulattal az asztalra,
mintha az előbbi jelenet meg sem történt volna.
– Hogy mondtad? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Megvagyok – ismételtem el. – Azt mondtad, próbára akarsz
tenni. Mármint a tudásomat. Az ének tudásomat – egészítettem ki
farkasszemet nézve vele.
– Értem én, nem kell pánikba esni. Lássuk, mit tudsz , Kíra Wells,
aki olyan profin üli meg azt a Harley-t – villantott felém egy
félreérhetetlen mosolyt. Bunkó… – fortyogtam némán.
– Indítsd el és megmutatom – böktem az előbb elhalkuló lejátszó
felé.
– Oh, nem. Aláfestő zene nélkül akarom hallani – tette karba a
kezét. – Állj fel, kérlek.
Állj fel te, te faszkalap!
A kezem ökölbe szorult, de tettem, amit mondott.
Lehunytam a szememet és koncentráltam. Direkt nem az elején
kezdtem, hanem a refrénnél.
– Azt mondja, jó vele, benne van, semmi baj nincs vele, nem
akarnám sehogy máshogy – néztem rá határozottan, miközben a
hangom egyre erőteljesebbé vált. – Ez csak egy tipikus, kemény,
alkalmi szex. Szinglik vagyunk, de szeretők. Megbolondulunk
egymásért – nyomtam meg a következő sort. – Nem kell elmennünk
randizni. Nem kell kedvelned a barátaimat. Nem foglak megállítani,
ha más terveid vannak.
A hangom egyre keményebbé vált, pótolva a dob és gitár hangját.
A mozdulataim is fesztelenebbek lettek. A falak ütemesen verték
vissza a torkomon kieresztett szavakat.
– Hogyha unod már ezt az ízt, kereshetsz egy másik keveréket.
A szívem sosem fog összetörni, azért vagyok itt, hogy leizzadjak.
– Elég! – szólt rám Logan.
– Mi? – szakadt bennem a következő szó.
– Még a végén azt hiszik, valami privát szexpartit tartunk a zárt
ajtók mögött.
– Tessék? – pislogtam értetlenül.
– A hangod vibrált az erotikus feszültségtől. Teljesítetted a
feladatodat. Ha ma már nem találkoznánk, akkor pár hét múlva látjuk
egymást és kezdetét veszi az igazi felkészülés – állt fel.
Nem feleltem, csak megrészegülve figyeltem a fölém magasodó
férfit. – A mihamarabbi viszontlátásra – biccentett még felém.
Felkapta az asztalról a mobilját és kiviharzott az irodából.
Csak némán pislogtam, és néztem az ajtón kisiető lépteit. Most
komolyan túltoltam? Nem akartam semmi rosszat – biggyesztettem
le a számat.
– Azt a kurva élet! – dörrent egy ismeretlen hang mögöttem.
– Jézusom! – kaptam a szívemhez.
– Megijesztettelek? Elnézést. Nem akartam. De a rohadt életbe.
Kurva jól nyomtad. Nem csoda, hogy Kenward kiemelt a többi csaj
közül.
Kellett pár másodperc, amíg rájöttem, hogy az egyik versenyző,
Sean Lawson áll mögöttem. A srácok közül a legjobb.
A legjobb és a legtöbb. A színpadon olyan táncot lejtett, hogy még
az is zavarba jött, aki a kivetítőn keresztül nézte.
Lassan felé fordultam, és a tekintetemet végigvezettem rajta.
 Helyes pasi. Sőt kifejezetten szexi – fixíroztam tovább. Széles
vállain minden mozdulatára megfeszült a pólója.
– Köszönöm. Azt hiszem – reagáltam végre a dicséretére.
– Nincs mit. Magadnak köszönd.
– Téged is próbára tett? – csaptam le a váratlan lehetőségre.
– Ja. De én elcsesztem. Vagyis… Te ismerted már ezt a dalt?
– Nem – ráztam meg a fejemet.
– Akkor emelem kalapom. Szerintem neked szivacs van az agyad
helyén – jegyezte meg jókedvűen.
– Nem hiszem. Bár sosem lehet tudni – mosolyogtam kedvesen. –
Neked mit kellett előadnod? – tértem vissza az eredeti kérdéshez.
– Ugyanezt. Talán azért basztam el, mert hirtelen azt hittem,
Kenward buzi és így akar felszedni.
Erre a kijelentésére hangosan felkacagtam.
– Ezt te sem gondolhattad komolyan – törölgettem könnyes
szemeimet.
– Jól van, na. Meglepett. Egyébként… Most már tudom, hogy száz
százalékig hetero. Amilyen állapotban kirohant az előadásod után…
Azon sem lepődnék meg, ha kiverni ugrott volna el.
Erre a megjegyzésre már elnémultam.
– Ne már… – nyögtem zavartan.
– Jó, lehet, a saját vágyaimat vetítettem az ő reakciójára.
 Mondjuk szerintem az összes hetero pasiból hasonló hatást
váltanál ki egy ilyen produkcióval. Igaz, egy szexi fűzőben még
hatásosabb lehetnél – kacsintott rám.
– Kösz a tippet – mosolyogtam elvörösödve.
– Ugye, ugye, még te is beindultál a fantáziálgatásomra?
– Kérlek, fejezd be – léptem hozzá közelebb. – Ez csak egy
teljesítendő feladat volt. Semmi több.
– Szeretem az ilyen feladatokat – hajolt közelebb. – Bang…
Bang…
– Ó, ne már! – temettem az arcomat a tenyerembe. Azt hiszem ez
a mozdulat lassan a hobbimmá fog válni.
– Ó, de már. Láttalak tegnap – suttogta még közelebbről.
– Örülök, hogy beszélhettünk, de nekem most mennem kell. A
csajok már várnak – hadartam, és megkerülve otthagytam Logan
irodájában.
– Ilyen nincs! Ilyen nincs! Ilyen nincs! – ismételtem egyre
idegesebben. Miért kellett mindenkinek végignéznie azt a botrányos
műsort? Most lefogadom, mindenki azt hiszi, hogy nem vagyok több,
mint egy olcsó kurva. De várj! Aki azt hiszi, az egy büdös nagy
paraszt. Az, hogy milyen vagy a színpadon, az nem jelent egyet a
valódi személyiségeddel. Ez csak egy szerep. Legalábbis az én
esetemben. Jó, oké. Volt pár egyéjszakás kalandom, de a két kezem
elég hozzá, hogy összeszámoljam, mennyi pasi járt már bennem.
Asszem… Pff, Kíra. Ezt azért ne sűrűn hangoztasd. Anno tök gáz
voltál.
Mindegy, azt az énemet már magam mögött hagytam, így
lehetetlen, hogy bárki is tudjon róla. Remélhetőleg ez így is van –
morgolódtam tovább. Szóval, ha majd lesznek saját dalaim, ha
megtalálom a saját stílusomat, akkor már egy leszek a színpadi
énemmel, de addig… – Addig nem! – toppantottam dühösen.
– Hé, hé, hé! – ragadta meg valaki a vállamat, amitől úgy éreztem,
mintha megcsapott volna az áram.
Persze. Mégis ki más lett volna, ha nem ő?
 – Mi van? – szakadt fel belőlem. – Elnézést – motyogtam
bocsánatkérően.
– Mi történt? Sean bepróbálkozott nálad?
– Mi? Nem. Dehogy. Vagy nem tudom – hadováltam összevissza.
– Akkor kitől kérdezzem? Vonjam őt kérdőre? – vonta fel a
szemöldökét.
– Jaj, isten ments! Nem csinált semmi olyat. Én csak…
mindegy. Tényleg. Felejtsük el, kérlek – néztem rá reménykedve.
– Rendben. De ha bármi olyat tenne, értesíts!
– Mindenképpen – bólintottam.
– Most pedig menj! A lányok már biztosan várnak – szorította meg
finoman a vállamat.
– Köszönöm – hebegtem, és gyors léptekkel magára hagytam.
– Alya lesz a mentorunk – fogadtak a csajok ujjongva.
– Nekem Logan… – dünnyögtem.
– Wow! Te egy kivételes tehetség vagy, mondtam én. Volt más is,
akit kiválasztott?
– Nem. Vagyis először azt hittem, hogy nem. Aztán kiderült, hogy
előttem volt már nála valaki. Szóval, na. Értitek. Nem egyszerre
hívott be minket – hadartam gyorsan a csajok értetlen arcát látva. –
Sean Lawson – tettem hozzá kíváncsiságuk csillapítása érdekében.
– Úriiiisten! – visított fel Liz. – Az a pasi, te jó isten! Ha csak
ránézek, elélvezek, és te vele fogsz próbálni.
– Én azt nem hiszem. Amennyire külön kezelt minket az előbb,
szerintem Logannél ez így működik – tártam szét a karomat.
– Azért kicsit irigykedem – bökött oldalba Tia is.
– Mégis mire?
– Arra, hogy téged elég jónak tart Logan arra, hogy időt szakítson
rád… Ah… – sóhajtozott színpadiasan.
– Oh…
– Oh bizony – tette karba a kezét Tia.
– Jól van már, azért remélem, emiatt nem fogtok kiutálni.
– Jaj, menj már! Dehogy fogunk!
 – Azért viszont azonnal, ha Sean is téged akar majd megdugni.
– Is? – kaptam fel a fejemet.
– Ez csak egy szófordulat volt, nyuszó, vagy te tudsz valamit,
amiről eddig minket elfelejtettél tájékoztatni? – emelgették
sokatmondóan a szemöldöküket.
– Nem is foglalkozom veletek – legyintettem. – Egyébként Seanra
visszatérve, nem tudom. Szerintem ő az a fajta pasi, aki végigmenne
mindhármunkon, de ne nekem legyen igazam – feleltem egy
vállrándítás kíséretében.
– Na, ha így állunk, akkor én simán rávetem magam, hogy titeket
békén hagyjon – ugrott fel Liz a kanapéról, ahová alig fél perce ült
csak le.
– Egyébként mikortól kell kötelezően odaköltöznünk a döntősök
házába? – töprengett hangosan Tia.
– Mármint oda, ahová tegnap becuccoltunk?
– Úgy értem… Oké, már tudjuk, hogy az a miénk meg minden, de
na. Ne szívass már! Te is tudod, hogy van még időnk…
– Én úgy tudom, még két hetünk van. Most, hogy mindenki tud
mindent, hazamehetünk, felkészülhetünk és két hét múlva…
megkezdődnek a próbák. Mi pedig végérvényesen elfoglaljuk a csaj-
lakot! – adta meg a választ Liz, én pedig egyetértően bólogattam.
– Csaj-lak, ez tetszik – vigyorogtam. – És ki került még Alyához? –
néztem fel a csajokra.
– Nina Morgan és Abby Parker.
– Ööö… Melyik hogy néz ki? – próbáltam beazonosítani őket.
– Nina az afro csaj, tudod. Nem a legszebb, de mégis van benne
valami, ami vonzza a tekintetet.
– Ja, a melle, ami akkora, mint a fejem – húzta el a száját Tia.
– Jó, oké. Ne kapd fel a vizet. Így már tudom – nevettem.
– Abby pedig az barna hajú, magas csaj, szerintem simán üti a
175 centit.
– Ja, vágom – bólogattam. – A többiekről van infótok?
– Figyi, nyuszkó, én mindent tudok.
 – Akarod mondani, mindent is – ingattam a fejemet.
– Úgy bizony – csettintett Liz. – Én, akit nem különítettek el a
kiváltságosok közé.
– Hééé!
– Magas labda volt, bocs – vigyorgott.
– Akkor mesélj, ne én legyek az egyetlen tudatlan – tettem karba
várakozóan a kezemet.
– Ramonhoz került Joshua Andersen. Szegény kicsit csúnyácska.
Amolyan barátzónás ürge – kocogtatta a körmét Liz, miközben
tovább sorolta a tudnivalókat. – Aztán ott van még Owen Doan,
tipikus szomszédfiú. Szőke haj, kék szem, csak a testfelépítése nem
az a filmbe illő. A harmadik, aki hozzákerült, Gaia O’Leary.
– Úristen, az a csaj! Szerintem még életében nem hordott olyan
ruhát, ami elfedné azt, amit el kell fedni nyilvános helyen – szólt
közbe Tia elfintorodva.
– Akkor ők hárman vannak?
– Aha. Ahogy Elis csapata is. Ő kapta Bradley Royt. Vöröses haj,
pattanásos arc, idióta szemüveg – adta tudtomra az ismertetőjegyeit.
– A hangja sem valami kiemelkedő, ha engem kérdeztek. Elisnek
csodát kell tennie, ha el akar vele jutni valameddig.
– Szerintem megoldja – reagáltam az előbbi megjegyzésre. –
Tudom, te nem vagy otthon Elis munkásságában, de hidd el, nem
véletlenül van a mentorok között.
– Jó, most nem kell ennyire kiakadni. Ha Ramonból indulok ki,
sorsolás útján is bekerülhetett… – tárta szélesre a karját. – Az a
pojáca hülyébb, mint a sokévi átlag.
– Ebben igazad van, de Elis akkor is teljesen más kategória.
Pont, mint Alya és Logan. Amúgy meg ennyi zseni közé már csak
a műsor hangulata miatt is kellett egy Ramon-féle fickó – rántottam
meg a vállamat.
– Igaz. Alya is kurva jó. Egy díva – szúrta közbe Tia.
– Az – biccentettem. – Kik vannak még?
– Öhm… Hallod, Tia! Kiket nem mondtam?
 – Uh, várj!
– Marco Kavanagh és Lana Smith, nem? – számolgattam az eddig
elhangzott neveket az ujjamon.
– Ja, aha. Tényleg. Lana egy átlagos csaj. Semmi kirívó nincs a
kinézetében. Hogy a viselkedésében van-e, az majd idővel elválik.
– Igen. Őt tudom, ki. Váltottunk pár szót a második forduló előtt.
Szegény nagyon be volt parázva, de ahhoz képest jól tolta.
– Marco pedig egy helyes pasi. Jól áll neki a tejeskávé szín –
vigyorgott Tia. – És kellően magas is, bár némi gyúrás ráférne.
– Nem vagytok ti egy kicsit túlságosan is nagyigényűek?
– Én? Egy cseppet sem. Totál megelégednék Seannel. Simán
elviselem az idióta viselkedését azért a testért, na meg a szemeiért –
áradozott Liz.
– Amúgy meg a te helyedben meg sem szólalnék. Te, aki
egyenesen Logant nézted ki magadnak. Nála nincs feljebb –
kacsintott rám fülig érő szájjal Tia.
– Te szívtál valamit? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
– Mielőtt erre bármit is reagálok, válaszolj már nekem valamire –
csattant fel sértetten.
– Igen, mire? – vontam fel a szemöldökömet.
– Arra, kérlek, hogy mégis mi a jó büdös francért vetődött fel
benned ez a kérdés? – folytatta élesen.
– Az előbbi kérdésed miatt.
– Ccc… – ingatta az ujját a szemem előtt. – A vak is látja, hogy
bejön neked. És nem csak olyan átlagosan, de jó lenne, ha
megrakna stílusban, hanem olyan… – kereste a szavakat. – Na,
tudod te.
– Ahaaa… – néztem rá továbbra is értetlenül. Létezik, hogy
ennyire ki szoktak ülni a fejemre az érzelmeim? Ezek szerint igen.
– Oksi. Lapozzunk – törte meg a ránk ereszkedő némaságot.
– Köszi! – néztem magam elé.
– A lényeg, hogy két hét múlva kezdődik a buli! – ugrott fel Liz
lelkesen.
 – Uh, de izgi… – csapta össze a tenyerét Tia.

– Az – fújtam ki hosszan a levegőt.

Eddig bele sem gondoltam, mire vállalkoztam, és most, hogy
megtenném, már késő. Jó, persze, feladhatnám, de azt biztos, nem
fogom megtenni, még akkor sem, ha gondolatban már tízszer
összecsináltam magamat a rám váró feladatok sokaságától.
Miután hazaértem, nem vágytam másra, csak a szobám
megnyugtató, csendes magányára. Beléptem a házba,
felakasztottam a táskámat a fogasra és a folyosón végigsétálva
bementem a nappaliba, ahol apa már várt rám.
– Szia! – léptem elé, és akárcsak kislánykoromban, erősen
átöleltem a nyakát.
– Szia, drágám! Örülök, hogy ennyire jó hangulatban vagy.
Mesélj! Mi történt?
– Nem fogod elhinni.
– Logan Kenward lesz a mentorod.
– Tessék? Ezt meg honnan tudod? Direkt nem hívtalak, hogy…
– Kíra… – szakított félbe. – Tudom, mekkora tehetség vagy –
nézett rám büszke mosollyal a szája szélén. – Biztos voltam benne,
hogy ha valakit kiemel a tömegből, az te leszel – kacsintott rám
biztatóan.
– Apa… – suttogtam elérzékenyülve, mert hosszú éveken
keresztül még neki sem mertem megmutatni a hangomat.
Legtöbbször csak akkor engedtem meg magamnak, hogy
énekeljek, ha teljesen egyedül voltam a házban. Miért?
 Valószínűleg az elcseszett gyerekkorom lehet az oka. Nem. Ez
nem apa hibája. Ő tökéletes apa volt már a legelső perctől kezdve. A
problémáimat a környezetemben élő emberek, az osztálytársaim
okozták. Igen, talán sokak számára hihetetlen, de sajnos a
kisgyermekkorban elszenvedett kiközösítés és csúfolás bizony
súlyos traumákat tud okozni a gyerekekben.
Olyan mély lelki sebeket kaphatnak, melyeknek a gyógyulása egy
egész életén át kitart. Sőt, valaki nem is tudja, miért alakulnak ki
benne bizonyos gátak. Én tudom. Sokáig hagytam magam sodródni
az árral. Hittem a hátam mögött elsuttogott gonosz szavaknak.
Elérték, hogy hosszú éveken keresztül értéktelennek tartsam
magam. Talán olyan is volt, hogy legszívesebben feladtam volna.
Mégsem tettem, és most már nem is tenném. Igen, még mindig van
bennem némi félelem, ha belegondolok, hogy pár hét múlva egy
egész ország előtt kell majd bizonyítanom, de úgy érzem, készen
állok.
Felnyúltam az arcomhoz és csak akkor vettem észre, hogy a
boldogságtól, a tudattól, hogy apa ennyire hisz bennem, kicsordultak
a könnyeim.
– Kíra – nézett rám apa kissé zavartan.
Az érzelmek kinyilvánításában sosem volt igazán profi, de a
pillantása többet mondott ezer szónál. Nem mondtam semmit, csak
a nyakába borultam, hogy hosszú percekig érezhessem apa
ölelését. Hogy magamon tudhassam azokat az óvó, erős karokat,
amik segítettek a talpra állásban, ha elestem. Mert igen. Sokszor
magányosnak éreztem magam, de visszanézve tudom, hogy sosem
voltam teljesen egyedül.
 Logan
Már csak egy hét, és megkezdődnek a próbák… Lassabban telt el
ez a pár nap, mint szokott. Hogy miért? Mert nem szoktam várni, de
ezúttal izgatottan nézek a rám váró események elébe.
– Nem értem, miért van erre szükség. Nem elég, hogy átutaltam
nekik egy kisebb vagyont? – néztem apámra, aki mindig is szívén
viselte az efféle összejöveteleken való megjelenést. Szerinte a
személyes pofavizit csak még tovább lendíti a már így is szárnyaló
üzletünket. És ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem az ő
meglátásait? Talán megtehetném, de tisztelem annyira, hogy nem
forszírozom tovább a dolgot.
Legtöbbször. És ez is egy ilyen eset a sok közül. Az előbbi
kérdésem is csak amolyan elmaradhatatlan kötözködés volt a
részemről. Tudtam, bármi is legyen a válasza, ma este megjelenünk
azon a bálon.
– Logan… – kezdett volna bele, de én félbeszakítottam.
– Ne is folytasd. Tudom.
– Örülök – biccentett.
– Indulhatunk – mutattam az autóm felé.
– Ezzel megyünk? – nézett magasba szökött szemöldökkel a pár
hete vásárolt BMW-re.
– Igen. Talán probléma?
– Nem. Csak…
– Ne aggódj! Ma nincs hangulatom az ivászathoz.
Biztonságban leszel – mutattam az autóm felé. Rám nézett, de
nem szólt, csak elindult, hogy beülhessen az 580 lóerős
szörnyetegbe.
A parti a szokásos tiszteletkörökkel kezdődött. Mindenkit
üdvözöltünk, váltottunk velük pár szót, és persze biztosítottuk őket a
jövőbeni hozzájárulásunkról. Igen. Számos cég élvezhette a
támogatásunkat, és még annál is több alapítvány.
– Mr. Lawson – fogtam kezet az ötvenes éveiben járó férfival.
 – Mr. Kenward, örömömre szolgál, hogy elfogadta a
meghívásomat.
– Ez csak természetes – reagáltam a tőlem telhető legkedvesebb
hangnemben.
– Bizonyára sokkal tartozom önnek.
– Mire gondol? – kérdeztem, mert elsőre nem igazán értettem,
mire céloz.
– Nos… – kezdte kissé bizonytalanul. – Szeretném önnek
megköszönni, hogy lehetőséget adott a fiamnak. Tudja, Sean… –
biccentett finoman a háta mögé – mindig is problémás gyerek volt,
de most talán a verseny által végre benő a feje lágya.
Elnéztem mögötte, de a tekintetem nem Seanen állapodott meg,
hanem a mellette álló gyönyörű, fiatal nőn. A felismerés mellbe
vágott, a jelenléte letaglózott, a látványa elbűvölt. Sok szépséggel
találkoztam már életem során, de ilyen ártatlanságot sugárzó nővel
még sohasem. Pláne nem a mi világunkban. Most is, akárcsak a
legelső alkalommal, áradt belőle lelkének tisztasága. Hiába öltötte
magára az ilyenkor elvárt öltözetet, őt ez nem változtatta meg. A
tekintete most sem sugallt felsőbbrendűséget, de még csak
beképzeltséget sem. És ez belőlem azonnal elismerést váltott ki
most is, mint az első pillanatban, amikor belenéztem igézően zöld
szemeibe. Vajon rá is jellemző, amit a zöld szemű nőkről
mondanak? Az, hogy szexi és kívánatos, minden bizonnyal igaz rá.
Ezt egyedül is meg tudom állapítani – nyugtáztam, miközben
alaposan végigmértem karcsú alakját, amit egy csillogó, aranyszínű
koktélruhába bújtatott. A ruha színe feltűnő, a stílusa kihívó, de Kíra
még ezt az öltözetet is finommá és visszafogottá tudta varázsolni
kislányos bájával. Az, hogy mennyire kreatív és megbízható,
napokon belül kiderül – mentem tovább a listán, amit egy idióta
cikkben olvastam valamelyik nap, amikor arra vártam, hogy Megan
elkészüljön. Mindig ezt csinálja. Odahív magához, aztán várhatok rá
jó esetben csak egy órát, mire méltóztatik megjelenni indulásra
készen.
 – Mr. Kenward – riasztott fel Kíra elemezgetéséből Sean apja.
– Elnézést. Csak egy pillanatra elgondolkoztam.
Igyekeztem ugyan a velem szemben állóra koncentrálni, de a
mögötte lejátszódó jelenet folyamatosan elvonta a figyelmemet.
Sean már átlépte a jó modor határát és Kírán egyértelműen
látszott, hogy feszélyezi a helyzet. Nem akartam udvariatlannak
tűnni, ezért megvártam, amíg Lawson a mondandója végéré ér, majd
elnézést kérve magára hagytam.
– Szép estét! – léptem Sean mellé, aki azonnal távolabb lépett a
vele szemben álló Kírától.
– Magának is, uram – üdvözölt Sean tisztelettudóan. Ennyi.
Engem tisztel. Egyértelmű.
– Üdv – mosolygott felém Kíra is félszegen.
– Nem hittem volna, hogy ezen az estélyen ti is itt lesztek.
– Kicsi a világ – jegyezte meg Kíra.
– Az bizony – értettem vele egyet. – Ha már így összehozott
minket a sors, hadd kérdezzem meg, hogy álltok a felkészüléssel?
– A mivel? – sápadt el mellettem Sean.
– Csak viccel – szólt közbe Kíra, miközben vékony ujjait
rásimította Sean vállára.
– Oh, bakker. Majdnem szívinfarktust kaptam. Innom kell,
elnézést. Erre pedig még visszatérünk – fogta meg Kíra kezét és egy
gyors csókot lehelt rá, majd sietősen távozott.
– Élvezed, ha másokat szenvedni látsz? – kérdezte szenvtelen
arccal.
– Tagadjam?
– Nem.
– Aki nincs tisztában a teljesítendő feladatokkal, azt könnyű
megviccelni. Ellenben egy jól felkészült embert képtelenség zavarba
hozni – biccentettem a barna szépségre.
– Jogos – mosolygott vidáman.
– Megkérdezhetem, hogy mi járatban errefelé?
 – Persze, hisz’ nem titok. Az apám is egyike azon embereknek,
akik adakoztak, hogy újabb gyermekotthonok kerüljenek felújításra
Austinban. És te?
– Bevallom férfiasan, én is adakoztam. Talán sokan nem tudják,
mert nem szokásom világgá kürtölni, de én is szívemen viselem az
elárvult gyerekek sorsát – léptem hozzá közelebb, mert a hangom a
mondat végére suttogássá vált.
– És mi az oka annak, hogy ezt az oldaladat elrejted az emberek
elől?
– Mint látod, nem rejtegetem – néztem körbe a hatalmas
báltermen.
– De ahogy az előbb fogalmaztál, világgá sem kürtölöd.
– Véleményem szerint egyetlen árvának sem okoznék azzal plusz
örömöt, ha ezen cselekedeteimmel lenne tele a sajtó.
– Nem is erre gondoltam. De a tetteiddel talán példát mutathatnál
a többi vagyonos embernek.
– Hidd el, aki szeretne, az nélkülem is segít. Aki pedig nem akar,
az a nevem említése után sem fog a zsebébe nyúlni.
– Lehet.
– Biztos – bólintottam. – De ne is menjünk ebbe bele, mert csak
felidegesítem magam, és az senkinek sem lenne jó.
– Miért? Mi történik, amikor ideges leszel?
– Szerintem te sem akarod megtudni – húztam sokat sejtető
vigyorra a számat.
– Talán nem akarom, de attól tartok, csak idő kérdése és meg
fogom tudni – felelte hasonló mosollyal a szája sarkában.
– Minél később, annál jobb – hajoltam hozzá talán túlságosan is
közel. Bódító illata azonnal az orromba kúszott, ami cseppet sem tett
jót a hetek óta tartó önmegtartóztatásomnak.
– Magamat ismerve ez a perc hamarabb el fog érkezni, mint
gondolnád – szólalt meg alig hallhatóan.
– Ezek szerint kemény fába vágtam a fejszémet, amikor
kiválasztottalak magamnak. Nem baj. Szeretem a kihívásokat.
 Főleg, ha annak az a vége, hogy mosolyogni látlak – emeltem
meg a kezemet, hogy végigsimíthassak az arcán, de szerencsére
még időben észbe kaptam és visszaejtettem magam mellé a
karomat.
– Szereted boldoggá tenni az embereket?
– Csak azokat, akik megérdemlik.
Akik érdekelnek – tettem hozzá gondolatban.
– És miből gondolod, hogy én megérdemlem?
– Nem gondolom, hanem látom.
– Látod?
– Igen. Elég volt egyszer belenéznem a szemedbe, hogy tudjam,
te megérdemled a boldogságot. A pillantásod többet árul el rólad,
mint gondolnád.
Nem felelt, csak némán figyelt. Ökölbe kellett szorítanom a
kezemet, hogy ellenálljak a késztetésnek, miszerint azonnal
magamhoz vonjam. A kezem bizsergett érte. Meg akartam érinteni.
Végig akartam simítani bársonyos bőrén. Magamon akartam érezni
gyengéd érintését. Úgy vonzott ez a lány, mint a szirének hangja,
ami még a legkitartóbb, legerősebb akaratú matrózt is bűnre
csábítja.
– Tudod, ez nem csak rám igaz. Sőt. A te tekinteted talán még az
enyémnél is beszédesebb.
– Igen? És miket mond a tekintetem? – mentem bele a játékba.
– Ha én azt megmondanám, nem vehetnék részt a versenyen –
lehelte a bőrömre. A pimaszsága meglepett. Megköszörültem a
torkomat és távolabb húzódtam tőle. Zsebre dugtam az egyik
kezemet és kihúztam magam, hogy azzal is megnöveljem a kettőnk
közti távolságot. – Nem gondoltam, hogy ennyire ijedős vagy –
nevette el magát.
– Ne sérts meg! Egyébként pedig egyszerűen csak vigyázok a jó
híredre. Mit szólnál hozzá, ha már azelőtt hírbe hoznának minket,
hogy megkezdődne a verseny? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
– Ennyire azért ne essünk túlzásba! – nézett rám dacosan.
 – Kíra, drágám, te még nem ismered a közszereplők életét –
simítottam végre végig arcának bársonyos bőrén. A farkam
megugrott, amikor a bőrünk összeért egy pillanatra. Megemelte az
állát és elindult, de mielőtt elhaladt volna mellettem, megtorpant. A
kezét a vállamra tette, és alig hallhatóan reagált az előbbi
megjegyzésemre.
– Sajnos sokkal jobban ismerem, mint szeretném. Szerinted miért
tartott olyan hosszú ideig, hogy rávegyem magam a jelentkezésre?
Nem várt választ. Egyszerűen továbbindult. Nem tudtam, mire
gondolt, mert hiába tudom, ki az apja, hiába tudom, mennyire
híresek, mindenkiről azért én sem tudhatok mindent, de egy biztos:
ahogy hazaérek, utánaolvasok ennek a lánynak.
Eddig is érdekelt, miért azt a dalt választotta az előválogatón, de
ezzel pláne felkeltette az érdeklődésemet.
Hogy befolyással van-e rám az, hogy tudom, az apja milyen
karriert futott be?
Nem.
Miért is lenne? Magasról teszek arra, egy szülő milyen életet él,
mert tapasztalatból tudom, hogy ez a gyerekre – legalábbis egy
erősebb jellemre – nincs kihatással. Jó, ez talán hazugság, ha
figyelembe veszem a bennem kavargó érzelmeket, de ettől
függetlenül elértem, amit akartam. Elértem, amiről álmodtam.
Többnyire.
Az, ha a szüleid sztárok vagy épp totál elbaszták az életüket, az
nem téged határoz meg, csakis őket. Előre akarsz jutni?
Akkor tedd saját erőből, saját tudással. Persze nem baj, ha segítő
kezet nyújtanak, ha tudnak, de a feladatokat neked kell teljesítened,
az eredményekért neked kell megküzdeni. Elvből elutasítom a
pénzért megvásárolt sikereket. Az olyan embereket szarba sem
nézem, nemhogy emberszámba vegyem őket. Ez az egyik a sok
közül, amit Kírában csodálok. A ranglétra aljáról akar elindulni, hogy
onnan jusson egyre feljebb és feljebb. És ez dicséretes.
 Kiléptem a teraszra és körbenéztem a kivilágított udvaron. A
látvány magáért beszélt. Elsétáltam a korlátig és úgy álltam meg,
hogy az udvart és a teraszra kilépőket egyaránt jól lássam.
Szeretem nézni az embereket, az arcukat, a testbeszédüket.
Igaz, a legtöbbször felidegesítenek, pláne az ilyen
rendezvényeken tiszteletüket tévő nők. Na és persze a férfiak.
Ők sem jobbak. Egy hajszállal sem. Sokszor elképesztő, milyen
felszínes beszélgetéseknek leszek fültanúja. Hallgatom, de nem
értem. Az emberek tényleg ennyire ostobák, vagy csak ennyire
kiválóan színészkednek annak érdekében, hogy előrébb jussanak
ebben a pénzéhes világban? Minél butábbnak állítod be magad,
sokszor annál magasabbra juthatsz. De megéri ez a nőknek?
Tárgyként kezelik őket, persze eközben mindent megkapnak, de
tényleg olyan jó üzlet ez? Egyeseknek biztosan.
Engem viszont kezdettől fogva kiborítottak ezek a nők.
Felnéztem és a tekintetemet végigjárattam a csillagokon, amik ma
sokkal szebben ragyogtak, köszönhetően a felhőmentes égboltnak.
Zavart, hogy nem tudtam tisztázni a helyzetet Kírával, zavart, hogy
olyan következtetést vontam le, amilyet nem szoktam.
Elhamarkodottan ítéltem meg egy helyzetet, pedig ez rám egyáltalán
nem jellemző. Idegesített a kettőnk között kialakuló vonzalom,
amivel szemben tehetetlen voltam.
Akárhogy is próbálkoztam, nem tudtam kizárni az elmémet
elborító képeket. Ezért mit tettem? Belerúgtam egyet.
Gratulálok, Kenward! Legalább Kíra is gyorsan rájön, miért is
aggatták rád a „faszfej” megnevezést.
– Bocs, Sean, de ezt a problémádat egyedül kell megoldanod.
Nem lehetek mindenben a segítségedre – hallottam meg azt a
hangot, amit bárhol és bármikor felismernék.
– Undok egy nőszemély vagy te, hallod.
– Hallom, és tényleg bocs, de azt hiszem, elég nagyfiú vagy, hogy
orvosolni tudd a dolgot. Amúgy is magadnak köszönheted.
– Na, kösz, muci.
 – Ha megkérhetlek, ne nevezz így! Kösz-pusz. Menjél inkább,
igyál egy kis lélekerősítőt, aztán intézkedj felnőttekhez méltóan.
Vagy várj! Ahhoz innod sem kéne. Most még viszonylag normális
állapotban vagy.
– Kösz a tanácsot – érkezett még Sean lemondó válasza.
Nem tudtam, pontosan miről is diskurálhattak, de egy biztos: Kíra
nem akar Seantől semmit, és ez bizony határozottan jót tett a
hangulatomnak.
– Mitől lett ilyen jó kedved? – riasztott fel az előbb említett személy
elégedett gondolataimból.
– Miből gondolod, hogy jó a kedvem?
– Látom rajtad. Már az előbb is mondtam. Nem csak te tudsz
mások arcáról olvasni – felelte hanyagul megvonva a vállát.
– Várod már a próbákat? – fordultam felé, elterelve magamról a
témát.
– Várom. Félek. Izgatott vagyok.
– Félsz?
– Igen – mondta határozottan.
– Mitől?
– Inkább kitől – sütötte le a tekintetét.
– Ez most komoly?
– Igen.
– Ugye azt tudod, hogy a tehetségekkel nem bánok rosszul?
– Tehetségesnek tartasz? – lépett felém félénken.
– Kiválasztottalak, nem?
– A hangom miatt?
– Mi másért? – szökött magasba a szemöldököm.
– Elnézést – fordította újra a cipőnk felé a tekintetét.
– Nem kell bocsánatot kérned – nyúltam finoman az álla alá, hogy
felbillenthessem a fejét.
– Igazad van. Több szempontból keltetted fel a figyelmemet.
De igyekszem elkülöníteni a munkát a magánéletemtől. Ne érts
félre! Mindegy. Már megtetted – suttogtam elkerekedett szemeit
nézve. Azt sem tudtam, miért kezdtem bele ebbe az egészbe, sőt
visszagondolva még az ő kérdését sem tudtam mire vélni.
– Ne haragudj, hülyeség volt megszólalnom, és még ennél is
rosszabb ötlet volt, hogy éhgyomorra megittam azt a vackot… –
próbált hátrébb húzódni, de nem engedtem neki.
– Nem. Jobb, ha előre tisztázzuk a dolgot, ha már a sors
összehozott minket – nyúltam finoman a háta mögé, hogy
egyhelyben tarthassam.
– Mit akarsz tisztázni? – mocorgott az érintésem nyomán.
– A kettőnk közötti vonzalmat, amit te is érzel. Érzed, különben
nem hoztad volna szóba.
– Én…
– Tudom, de ne aggódj, nem engedem, hogy bárki a szájára
vegyen emiatt.
– Én… – próbált újra megszólalni.
– Sss – suttogtam egyre közelebb hajolva hozzá. Az ajkai
csábítóan hívogattak. Meg akartam ízlelni. Már csak egy leheletnyi
távolság választott el minket. Ő is akarta. Nem húzódott el, nem
hadakozott. A légzése kezdett izgatott zihálássá változni. Magamba
akartam szívni a testét elöntő izgalmat. A sajátomon akartam érezni
kéjtől megduzzadt ajkait.
– Kíra! – hallottunk meg Sean hangját.
A minket körülölelő mámor buborékja kipukkant.
A varázs semmivé lett.
Elengedtem és távolabb léptem, mielőtt Sean felbukkant volna.
Ennyit a tisztázásról. Most aztán igazán jól megkevertem a szart –
morogtam hangtalanul.
A Kíra iránti vonzalmam teljesen elborította az elmémet.
Egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni, csak rá. Még csak az
sem jutott el az agyamig, amit Sean zagyvált neki. Hiába hallottam,
ahogy folyamatosan beszél, a szavak nem nyertek értelmet. Már épp
azon elmélkedtem, hogy félbeszakítom és elzavarom melegebb
éghajlatra, amikor váratlanul megfordult és elviharzott. Végre. De
alig telt el egyetlen másodperc, Kíra is menekülőre fogta. El akart
lépni mellőlem, de ezt nem hagyhattam. A terasz addigra teljesen
üressé vált. Mindenki bevonult, hogy elfoglalja a helyét, mire
feltálalják a vacsorát.
– Te nem mész sehová, mert nekünk még van egy befejezetlen
ügyünk – ragadtam meg a karját és visszarántottam.
– Nekünk? Milyen ügyünk?
– Ez! – vágtam rá. A háta mögé nyúlva szorosan magamhoz
öleltem. A számat visszautasíthatatlanul préseltem az övéhez.
Pár másodperc erejéig még megpróbált harcolni a testünket elöntő
szenvedély ellen, de hamar feladta a küzdelmet. A csókunk
egyszerre volt érzéki és vad. Remegve kapaszkodott a zakómba. A
nyelvem akadály nélkül siklott a szájába.
Belenyögött a számba. A nyelvünk kétségbeesetten fonódott
egymáséba. Képtelen voltam elszakadni tőle. Egyre többre és többre
vágytam. A csók nemhogy csillapította volna az éhségemet, sokkal
inkább felkorbácsolta azt. A nyugodt és kimért énem megszűnt
létezni. Nem volt elég erőm ahhoz, hogy megszakítsam ezt a
gyönyörrel teli pillanatot. A szánk szinte eggyé olvadt. A nyelvünk
érzéki táncot lejtett a másikéval. Az íze elbódított. Az illata körülölelt,
messzire űzve a józan eszemet. Ebben a pillanatban nem voltam
más, mint egy férfi, aki túl régóta kívánt egy nőt. Nem. Nem egy nőt,
hanem a nőt.
Tudtam, hogy hibát követek el, mégsem tudtam gátat szabni
magamnak. A tenyeremet ráfektettem a fenekére, és finoman
rámarkolva vontam kőkemény farkamhoz. Jóleső sóhaj szakadt fel a
torkából, ahogy megérezte vágyam hozzásimuló bizonyítékát.
Gondolatban már nekitámasztottam a masszív korlátnak, de akkor
megéreztem a zsebemben rezgő telefonomat.
Villámcsapásként ért a felismerés. A tény, hogy kis híján letéptem
a ruháját a mentoráltamnak, mellbe vágott. Mert bármennyire is
próbáltam tagadni, ez így van. Igaz, semmilyen szabály nem tiltja az
efféle kapcsolatokat, mégsem lenne szerencsés így kezdeni a
versenyt. Megráztam a fejemet és hátráltam egy lépést, hogy
megnöveljem a kettőnk közti távolságot.
– Ezt nem kellett volna – dugtam zsebre mindkét kezemet, nehogy
valami hülyeséget műveljek. Újra.
– Hát nem – törölte meg duzzadt ajkait az előttem álló nő, akit
minden bizonnyal vérig sértettem.
– Ez többé nem ismétlődhet meg – folytattam. Kár volt –
állapítottam meg, amikor Kíra tenyere élesen csapódott az
arcomhoz.
– Örülhetsz! Mert többé nem engedem meg, hogy hozzám érj!
– tartotta felém az ujját idegesen.
Nem feleltem, csak némán néztem, ahogy magamra hagy. A
következő néhány órát úgy éltem meg, mint aki ott sincs.
Értetlenül álltam az előbbi tettem előtt. Képtelen voltam felfogni,
hogy eshetett meg, hogy ennyire elveszítsem magam felett a
kontrollt. Ráadásul egy mentoráltammal. Azt hiszem, hosszú és
kínos hetek várnak ránk, de mindent meg kell tennünk, hogy ez az
apró incidens ne zavarhasson be a közös munkánkba.
Megráztam a fejemet és elindultam a bálterem felé, hisz’ az estély
még messze nem ért véget. Az aukció és az adománygyűjtés még
csak ezután fog kezdődni. Az, amiért ma itt vagyunk. Az egyik felém
sétáló pincérlány tálcájáról leemeltem egy whiskys poharat és még
azelőtt felhajtottam a tartalmát, hogy meggondolhattam volna
magam.
– Logan… Azt hittem, ma nem iszol – lépett mellém tökéletes
időzítéssel az apám.
– Én is. De mint tudjuk, ember tervez, Isten végez – emeltem felé
a poharat, és kiittam belőle az utolsó cseppeket is.
– Kérdezném, hogy mi történt, de tudom, úgysem válaszolnál rá,
így kihagyom ezt a tiszteletkört. Gyere, menjünk, vacsorázzunk!
– Menjünk – bólintottam.
Az asztalhoz léptem és kihúztam a széket, kigomboltam a
zakómat és elfoglaltam az ülésrendben nekem szánt helyet.
 Gyorsan körbepásztáztam a termet, de a következő
másodpercben Kíra fátyolossá vált tekintete rántott magához.
Amint észrevette, hogy figyelem, dölyfösen villantotta rám a
szemeit, és felszegett állal elfordította a fejét.
A vacsora számomra érdektelen témák elemezgetésével telt.
Az étel finom volt, de engem jelen pillanatban semmi más nem
érdekelt, csak a tőlem alig három méterre ülő nő. Többször is
érzékeltem a szemem sarkából, hogy engem figyel, de még azelőtt
elkapta rólam a tekintetét, mielőtt a pillantásunk találkozhatott volna.
A vacsora végeztével felálltam, hogy az egyik köztünk cirkáló csaj
tálcájáról leemelhessek egy újabb pohár italt, de apám épp a
legrosszabbkor lépett mellém, keresztülhúzva ezzel a
számításaimat.
– Gyere, nézzük meg, kik ajánlották fel az első táncukat újabb
árvaházak felújítása érdekében – mutatott a terem végében felállított
színpad felé.
Biccentettem és megindultam abba az irányába, ahol már ott
várakoztak a lányok, nők, asszonyok. És persze az egyik közülük ki
más lett volna, mint Kíra Wells… Felemeltem a fejemet, és átható
pillantásomat mélyen az övébe fúrtam. Az akartam, hogy tudja,
semmit nem bántam meg, és ha tehetném, újra megismételném.
Figyeltem minden mozdulatát és jól láttam, amikor valakit kiszúrt a
tömegben és attól teljesen megváltozott a testtartása.
Lefagyott. Az arcára kiült a pánik. Elnéztem abba az irányba,
amerre ő nézett, de nem láttam senki olyat, aki egy messze híres
zaklató lehetne. Igaz, ebben a közegben több az úri álcát viselő
féreg, mint egy lepukkant bárban. Ez van, ez az igazság – fordultam
újra Kíra felé, akinek az arca lassan hófehérré vált.
Legszívesebben felléptem volna a színpadra, hogy
megkérdezzem tőle, melyik az a barom, aki ilyen hatással volt rá, de
sajnos nem tehettem meg. Az egyik kezemet a zsebembe
csúsztattam és párszor ökölbe szorítottam, majd ellazítottam, hátha
ezzel sikerül kiengedni némi feszültséget magamból. Újra a színpad
felé fordultam, pont időben, hogy lássam, Kíra is engem figyel. Most
azt kívántam, bár ne lettem volna vele ekkora tahó. Talán akkor nem
értené félre, ha küldenék egy-két megnyugtató mosolyt. Mosolyt…
Az nálam minden szokott lenni, csak megnyugtató nem. A francba
Logan „faszfej”
Kenwarddal… – szidtam magamat, és tehetetlenségemben a
másik kezemet is a zsebembe mélyesztettem.
Felnéztem a színpadra és döntésre jutottam.
A lányok gyorsan eladásra kerültek és hamar Kírára került a sor.
Az előbbi bátorításom nem ért célt, mert akárhányszor a tömeg felé
nézett, egyre fehérebbé és riadtabbá vált. Én pedig ezzel
egyidejűleg lettem egyre biztosabb abban, hogy jó döntést hoztam.
A licitálást vezető fickó közelebb lépett hozzá.
– Kérem, meséljen nekünk arról, hogy miért ajánlotta fel a ma esti
első táncát ezen nemes célért – tette fel a szokásos kérdését, és
Kíra elé tartotta a mikrofont.
– Ahogy maga is fogalmazott, ma egy igazán nemes célért
adakozunk és szeretnék annyival hozzájárulni az este folyamán
gyűjtött összeghez, amennyivel csak tudok.
– Önt elnézve biztos vagyok benne, hogy igencsak nagy
összeggel fogja megtoldani a végösszeget.
– Köszönöm, ez hízelgő, és titkon én is ebben bízom. Mert azok a
gyerekek, akik ezekben az otthonokban élnek, igazán megérdemlik
a segítséget. Ha más formában nem is tudok, akkor az aukciókon
való részvételemmel mindenképpen szeretnék segíteni rajtuk –
fejezte be megható válaszát.
– Egy gyönyörű, fiatal nő, akinek még a lelke is csodálatos.
Lássuk, kinek mennyit ér, hogy ma este táncra perdítse a
mellettem álló hölgyet. Ne is húzzuk tovább az időt, hanem vágjunk
is bele. A kikiáltási ár: 15.000 dollár. Ki ajánl érte többet? Uraim?
Kezeket a magasba!
– 18.000 dollár – szólalt meg valaki az első sorban.
– 22.000 dollár – emelkedett egy újabb kar a magasba.
 – 35.000 dollár – jött valahonnan mögülem.
– 47.000 dollár – hasított a halk morajba a következő licit.
Egy pillanatra néma csend telepedett a hatalmas teremre.
– 47.000 dollár először… 47.000 dollár másodszor.
– 60.000 dollár! – hangzott egy öblös férfihang tőlem pár lépésre.
Figyeltem Kíra arcát, de úgy láttam, kezdi visszanyerni a színét.
Mintha az, akitől annyira tartott, már nem lenne a tömegben.
– 60.000 dollár először! 60.000 dollár…
– 99.000 dollár! – szólalt meg egy újabb hang.
Felnéztem a színpadra. Szinte látszott, ahogy Kírából kifut minden
erő. Tudtam, hogy ő volt az, akitől annyira tartott.
Megfordultam, hogy szemügyre vehessem azt, aki ekkora
rémületet okozott neki, de a legnagyobb megdöbbenésemre egy
egészen fiatalnak mondható gazdag ficsúrral találtam szemben
magamat. Újra a színpad felé fordultam, ahol Kíra minden erejét
összeszedve próbált higgadtságot erőltetni az arcára, de én láttam,
hogy mennyire kell küzdenie ezért az álcáért.
– 99.000 dollár másodszor…
A francba! – kaptam gyorsan észbe.
– 150.000 dollár! – emeltem magasba a kezemet. A diadalittas
mosollyal még vártam – és milyen jól tettem!
– 200.000 dollár – érkezett a válaszlicit.
Ha harc, hát legyen harc. Nehogy azt higgye, hogy ilyen könnyen
feladom.
– 250.000 dollár – emeltem újra az összegen.
– 280.000 dollár!
Aha. Most megvagy. Kezdett kifogyni a licitre fordítható pénzéből.
Hamis mosolyra húztam a számat.
– 285.000 dollár – szólaltam meg néhány másodperc elteltével.
– 287.000 dollár – reagált szinte azonnal.
Vártam pár pillanatot, azt akartam, hogy azt higgye, ő győzött.
– 287.000 dollár először… 287.000 dollár másodszor.
 Felé fordultam. Látni akartam az arcát. Már ugrásra készen állt.
Várta, hogy becserkészhesse szegény áldozatát.
– 287.000…
– 500.000 dollár! – emeltem újra a magasba a karomat, és ezúttal
tudtam, hogy nyertem. A percek óta kikívánkozó mosoly végre
elterült a képemen. Az úri ficsúr hitetlenkedve rázta a fejét.
– 500.000 dollár először… 500.000 dollár másodszor… és
500.000 dollár harmadszor. Elkelt! – ütötte le a kalapácsát a licitálást
vezető férfi.
Hogy továbbra is fenntartsam a lazaság látszatát, a kezeimet újra
a zsebembe csúsztattam. Pléhpofával vártam végig az utolsó két
lányért folyó versengést. Szegények… Biztos fájt nekik, hogy
kevesebb mint negyedét ajánlották értük, mint Kíráért.
– Azt hiszem, öt perc erejéig a tiéd vagyok – nyújtotta felém a
kezét, amikor elindult a lépcsőn lefelé.
– A döntés a tiéd. Ha nem szeretnéd velem tölteni az
elkövetkezendő néhány percet, akkor kosarazz ki bátran! – fogtam
meg a kezét.
– Eladtam a táncomat, te pedig megvetted. Ekkora összegért jár
neked ennyi – felelte flegmán egy hamis mosoly kíséretében,
miközben elém lépett. Már nyoma sem volt a színpadon falfehérré
vált rémült kislánynak. Újra az a magabiztos nő állt előttem, aki az
elcsattant csókunk után felpofozott.
– Ez igazán megtisztelő – rántottam magamhoz egy hirtelen
mozdulattal.
– Csak ne ilyen hevesen! – lépett hátrébb, és két tenyerével
megtámaszkodott a mellkasomon. Figyeltem minden rezdülését és
mosolyogva nyugtáztam erős reakcióját, amit az izmaim kitapintása
okozott nála. Határozottan megleptem, bár tény, nem ez volt az első
eset, hogy megérintett – és biztos vagyok benne, hogy nem is az
utolsó.
– Talán illendőbb volna, ha a kezedet a vállamra fektetnéd –
ragadtam meg az ujjait, hogy finoman végighúzva az öltönyöm
anyagán a vállamra tegyem. – Így – biccentettem, és tenyeremet a
derekára tettem.
– Remélem, hogy jó számot fognak játszani – motyogta maga elé.
– Biztos lehetsz benne, hogy egy romantikus dal következik –
fogtam meg az eddig szabadon lógó karját, hogy az ujjainkat
összekulcsolhassuk.
A terem elnémult, majd a következő pillanatban felcsendültek az
első dallamok.
Avril Lavigne – Keep Holding On
Finoman, szinte alig észrevehetően még közelebb vontam
magamhoz Kíra karcsú alakját és magamba szívtam finom illatát.
Lassan ringatózni kezdtünk a zene lágy ütemére. A testünk azonnal
összhangba került. Felnézett, egyenesen a szemembe, pont akkor,
amikor a hangfalakból felhangzott az énekesnő hangja.
Nem vagy egyedül.
Együtt kibírjuk.
Melletted leszek,
S fogom majd a kezed.
Ennél a sornál a pillantása összefonódott ujjainkra siklott.
Akaratlanul is szorosabbra fűztem őket. A derekán pihenő kezem
is erősebben feszült a testéhez. Vállamra simuló keze megrándult.
Reagált az érintésemre. A közelségem zavarba hozta.
Amikor hideg lesz,
És úgy tűnik, mindennek vége.
Nincs hová menned,
De én nem fogom feladni.
Nem, nem fogom feladni.
Nem engedtem, hogy kibontakozzon a karjaim közül.
Megnyújtottam a lépteimet, és egymás testének ritmusát felvéve
leírtunk egy nagyobb kört a teremben. A tekintetünk összeforrt.
Ebben a pillanatban úgy éreztem, csak mi vagyunk ezen az
estélyen, csak mi vagyunk a világon.
Tarts ki!
 Mert túljutunk rajta.
Csak maradj erős!
Hiszen itt vagyok neked!
A pillantását megragadva suttogtam felé a dal következő sorait.
Nem értettem, mi történik, de a testem önálló életre kelt.
Lágyan ringó csípője életre keltette nyugvó férfiasságomat, a
szemében tükröződő érzelmek sokasága elért a szívemig. A testem
ösztönösen reagált a mozdulataira… mintha mindig is ezt csináltuk
volna.
Nincs mit mondanod,
Nincs mit tenned,
Nincs más választás,
Ha eljön az igazság.
Ehhez hasonló bensőséges pillanatban sosem volt még részem,
és talán nem is lesz többé. Nem akartam, hogy véget érjen. Ki
akartam élvezni a táncunk minden egyes másodpercét. A
tenyeremet lejjebb csúsztattam, és egészen közel vontam
magamhoz.
Oly’ távol vagy…
Bárcsak itt lennél!
– Ez egy különleges pillanat és tudom, hogy te is érzed –
suttogtam a füléhez hajolva. A szavaim hallatán megremegett a
teste.
De mielőtt még bezárulna az ajtó,
És minden véget érne,
Veled az oldalamon fogok küzdeni,
És megvédelek.
A tekintetünk újra egymáséba kapaszkodott. A levegő vibrált
körülöttünk. Legszívesebben örökké ebben a pillanatban ragadtam
volna, távol mindentől és mindenkitől. Újabb kört írtunk le, és Kíra
váratlanul a vállamra hajtotta a fejét. Az illata azonnal az orromba
kúszott és elárasztotta minden érzékemet.
 A testünk szinte eggyé vált, és még csak eszembe sem jutott
ellökni magamtól. Ez a nő olyan hatással volt rám, mint még soha
senki, és azon kívül, hogy ez meglepett, jó érzéssel árasztott el.
Talán… Mindegy.
Hallgass rám, amikor azt mondom,
Amikor azt mondom:
Én hiszek,
Semmi sem fogja megváltoztatni,
Nem fogja megváltoztatni a végzetet.
Tarts ki, mert túljutunk rajta…
Az utolsó sor elhangzása után elhalkultak a hangszórók. A
teremre nehezedő némaság megtörte a meghitt pillanatot.
Megemelte a fejét és rám nézett. A vonásai megkeményedtek.
Elengedte a kezemet és hátrébb lépett.
– Végre túl vagyunk rajta – vetette felém felszegett fejjel.
Megfordult, és minden további magyarázat nélkül magamra
hagyott. – Gratulálok, Kenward – veregettem magam vállon Kíra
egyre távolodó alakját figyelve. A testem mellett lógó kezemet újra a
zsebem mélyére rejtettem. Az izmaim megfeszültek, az ujjaim
ökölbe szorultak. Behunytam a szememet, vettem egy mély
lélegzetet és elengedtem a lelkemet gyötrő érzéseket.
Felnéztem, körbefordultam, és apám keresésére indultam. Itt volt
az ideje, hogy hazamenjünk.
– Ki volt az a kislány? – kérdezte, amikor mellé léptem.
– Milyen kislány? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
– Akit megvettél. Akivel táncoltál, az a bájos kis barna.
– Azért ne ess túlzásba! Nem olyan fiatal ő.
– Egy tízessel biztos, hogy kevesebb, mint te.
– Kösz, hogy felhívod rá a figyelmemet.
– Öregszel, fiam. Mondtam már korábban is – nézett rám
összehúzott szemöldökkel. – Tetszik neked az a lány? Nő… –
javította ki magát azonnal.
 – Nem fogok neked magyarázkodni. Csak lovagias voltam, mert
az egyik licitálótól felállt a hátán a szőr.
– Még szerencse, hogy ilyen gáláns vagy – vigyorgott
félreérthetetlenül.
– Látom, ízlett a pezsgő – néztem rá gúnyosan.
– Viccelődj csak bátran, de ismerlek.
– Ezt örömmel hallom – vágtam rá kedélyesen.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha indulunk, mielőtt még leharapod a
fejem egy ártatlan megjegyzés miatt.
– Talán ha nem arra céloztál volna, hogy öreg vagyok egy
tánchoz, nem vettem volna annyira a szívemre – feleltem színpadias
sértettséggel a hangomban.
– Nem te vagy öreg, a kislány volt fiatal.
– Kérlek…
– Jó, jó. Talán tényleg sokat ittam – emelte maga elé a kezét
védekezően.
– Egyébként ő az egyik mentoráltam. Kíra Wells.
– Aha…
– Most pedig hazaviszlek – indultam el a kijárat felé.
A tekintetemet az égre emeltem, ameddig arra vártam, hogy apa
beszálljon az autóba.
– Végre – dünnyögtem, amikor behúzta maga után az ajtót.
 Kíra
Sajnos a napok gyorsabban követték egymást, mint szerettem
volna. Hogy miért nem örültem annyira az idő múlásának?
Mert minden egyes újabb eltelt órával közelebb kerültem a
viszontlátás pillanatához. Irtó kínos lesz a találkozó Logannel.
Tudom. Érzem. Gáz volt, ahogy magára hagytam a táncparketten.
De az is gáz volt, ahogy ő viselkedett. Mégis mit képzelt? Egyáltalán
miért csókolt meg, és mi volt az az egész kettőnk között? Jó, tudom,
az is ciki, hogy hozzásimulva a vállára hajtottam a fejemet, de
annyira hihetetlenül jó érzés volt. Abban a percben úgy éreztem,
örökké bánni fogom, ha nem teszem meg. Ezúttal hallgattam a belső
hangra és tettem, amit a szívem diktált.
Hogy hülyét csináltam-e magamból?
Minden bizonnyal.
De megbántam-e?
Nem, semmi esetre sem.
Sőt attól tartok, újra és újra megtenném, ha lehetőségem nyílna
rá, pedig tudom, hogy nincs jogom hozzá. Mégis… A testének
közelsége egészen új érzéseket váltott ki belőlem. A Logant
körülvevő illatfelhő, a testéből sugárzó férfiasság megbabonázott. Az
értintése, a fülembe suttogott szavai messze repítettek a valóságtól,
most mégis úgy érzem, hibáztam.
Hibáztunk… Ő hibázott, mert ő kezdeményezett… De a
legszörnyűbb, hogy én ezt egyetlen percig sem bánom. Csak az a
kurva nyilvánosság… az ne venné körbe ennyire! Mennyivel is
egyszerűbb azoknak az embereknek, akiket nem figyel ország-világ
minden lépésében – motyogtam elgyötörten, és tovább
elemezgettem azt a bizonyos estét.
Nem tudom, és akárhogy gondolkozom, nem tudok rájönni, melyik
reakciómat vette biztatásnak. Egyáltalán kell biztatás egy ilyen
kaliberű férfinak, vagy ő csak simán elveszi, amit akar? Attól tartok,
ez hamarosan számomra is ki fog derülni. A kérdés már csak az, én
hogy fogok hozzá viszonyulni. Kár lenne tagadni, élveztem a
közelségét, az pedig, hogy egy vagyonért vette meg a táncomat,
nem kicsit legyezgette a hiúságomat.
Lássuk be, biztosan nem tette volna meg mindenkiért.
Legalábbis az a Logan, akit a tévéből ismerek, száz százalék. De
mi van, ha Logan Kenward nem is akkora faszfej, mint amilyennek
sokan – köztük én is – tartják? Jobban mondva, tartottam pár héttel
ezelőttig… Ó, Kíra… Jobb lenne, ha most azonnal belefojtanád
magad a párnádba – fordultam hasra, hogy véghez vigyem a
nagyszerű tervemet. Még egy utolsó lélegzetvétel és…
– Nem akarok beleszólni, de ha kioltod az életedet, tutkó, hogy mi
leszünk az első számú gyanúsítottak – riasztott fel Tia hangja. A
matracom besüppedt, ahogy mellém ugrott.
– Már miért ti lennétek? – néztem rá hunyorítva, hogy ne égesse
ki a retinámat a felkapcsolva hagyott lámpa.
– Mert… – mímelt gondolkozást –, te vagy a legesélyesebb a
győzelemre, és ha kinyiffansz, végre mi is esélyesekké válunk.
– Tök hülye vagy, már ne is haragudj. Nektek kettőtöknek –
járattam gyors egymásutánban köztük az ujjamat – legalább akkora
esélyetek van, mint nekem. Sőt mint mindenkinek, aki még
versenyben van.
– Aha, persze. De nem minket akar megkettyinteni Mr.
Kenward.
– Ó, cseszd meg! Tudtam, hogy hiba elmesélni nektek azt a
rohadt megjegyzést.
A tánc közben elejtett mondatait megemlítettem a csajoknak, de
az előtte elcsattanó csókot és az azt követő pofont viszont már nem
kötöttem az orrukra.
– Ó, nyuszi! Elfelejted, hogy ott volt a mi jó öreg Sean haverunk.
Tök sokat pletykált arról az estélyről… Többek között az ultra
romantikusra sikeredett táncotokról, hogy a licitálásról már ne is
beszéljünk – kacagtak össze cinkosan.
– Ultra romantikus? – nyüszítettem elsápadva.
 – Most mondd meg! Ha ez egy Sean-féle pasinak feltűnt… az
már…
– Gáz… – fejeztem be Tia mondandóját. – Amúgy meg amennyi
piát magába döntött… Azon sem csodálkoznék, ha egymást kergető
tündéreket látott volna a parketten – húztam el a számat és végre
felültem, hogy szembe kerüljek a barátnőmmel.
– És mivel készülsz holnapra?
– Hogyhogy mivel? – kérdeztem oldalra billentett fejjel.
– Hülye! Ne csinálj már így! Úgy nézel ki, mint egy ostoba
mesefigura – lökte meg finoman a halántékomat, hogy újra
egyenesbe hozza a fejemet.
– De most komolyan. Mire gondolsz?
– Jaj, ne legyél már ennyire… Ahw! – morgott. – Ugye beszereztél
valami extra szexi rucit? Valamit, amivel kiugraszthatod a nyulat a
bokorból? Tudod, hogy utána a maci becammogjon a málnásba… –
mutogatott a kezével, ha esetleg nem lett volna mindenkinek
egyértelmű, mire is célozgatott olyan lelkesen.
– Cammogjon? Gondolod, Logan cammogni szokott?
– Te kis perverz – sikkantott fel. – Tudtam, hogy te is rajta agyalsz.
Ugye, hogy piszkálja a fantáziádat?! – ugrott egyet. – Tuti kemény az
ágyban.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de tudtommal löttyedt farokkal
nem sokra mennek a férfiak, és ha már itt tartunk, a nők sem tudnak
vele mit kezdeni – fejeztem be, visszaszorítva a feltörni készülő
kacagásomat.
– Nem úgy kemény! Hanem… Te most csak szívatsz, ugye? –
esett le neki, hogy csak szívom a vérét. – Ba’meg… Talán jobb, ha
én is aludni térek, de egy percig se aggódj, reggel alaposan
felkészítelek a nagy találkozóra. Segítesz te is, ugye, Liz? – fordult a
másik szobatársunk felé, aki most is, mint az utóbbi pár napban,
Seannel chatelt.
– Még szép! Kírát megdugatjuk Kenwarddal! – csapott a levegőbe.
– Tiszta sor – fordult felénk bólogatva.
 – Muszáj ezt ennyire hangosan? – sápadtam el hirtelen. – Amúgy
meg nem akarom, hogy megdugjon – ráztam a fejem hitetlenkedve.
– Az arcod nem erről árulkodik. Vörös lettél, mint az országút
szélét szegélyező pipacsok.
– Hallod, ti mennyit szoktatok utazni?
– Mer’ mér’?
– Azé’, mert minden hasonlatodnak köze van az országúthoz.
– Micsoda észrevétel! Amúgy ennek semmi köze ahhoz, hogy
mennyit utazok, mert ritka keveset. Ezek csak úgy jönnek –
biggyesztette le az ajkát.
– Na, jó éjt, marhák! – rántottam meg a paplant, hogy Tia végre
észrevegye magát és leszálljon az ágyamról. – Szép álmokat! –
rántottam a fejemre a takarómat.
– Aludj nedvesen, nyuszi! – cuppantott felém Tia.
Akárhogy próbálkoztam, nem tudtam rá haragudni. Nekem sosem
voltak barátnőim, és most hirtelen ketten is lettek.
Idegen volt számomra a helyzet, mégis már az első perctől kezdve
természetesnek tűnt, hogy minden eddiginél közelebb engedjem
őket magamhoz. Ha másért nem is, ezért már megérte jelentkezni a
versenyre – állapítottam meg már sokadjára a tényeket.
– Logan… – motyogtam magam elé, de a következő pillanatban
úgy tértem magamhoz, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges
vízzel. Vele álmodtam. A táncról. Mélyen búgó hangjáról, gyengéd,
férfias érintéséről. – Basszus! – temettem az arcomat a tenyerembe
és gyorsan körbenéztem a szobában. A csajok mélyen aludtak.
Mázli… – sóhajtottam egy nagyot, és visszahanyatlottam a
párnámra.
Reggel Tia az ígéretéhez hűen ezres fordulaton pörgött és
mindent megtett annak érdekében, hogy rábeszéljen egy extra szexi,
extra kihívó, ultra dögös rucira, de én elvből elutasítottam mindet.
Nem akartam kivetkőzni magamból. Az akartam lenni, aki mindig is
voltam. Aki normál esetben vagyok. Pia és lázadás nélkül.
 – Oké. Oké. Tegyük fel, hogy megértem az álláspontodat, de
akkor is – vágott fancsali képet.
– Akkor sem! Ebben megyek, és kész – mutattam végig
magamon.
– Végül is ebben is tök csini vagy, de…
– Semmi de! – ráztam a fejemet, és összeszedve a cuccaimat
elindultam az ajtó felé. – Ti nem jöttök? – néztem hátra a
barátnőimre.
– Dehogynem! – léptek mögém azonnal.
Az épület elé érve, ahol a próbatermek is helyet kaptak, apró,
kibogozhatatlan csomóvá ugrott össze a gyomrom.
– Ügyes legyél! – ölelt meg szorosan Liz, akinek végre sikerült
megválnia a telefonjától. Nem sokat tudok a Seannel való
kavarásukról, de annyi szent, hogy nagyon vonzódnak egymáshoz,
csak az a seggfej mindig a legrosszabbkor cseszi el az egészet.
– Ti is! – néztem a csajokra. – Mutassátok meg Alyának, hogy
milyen, ha valaki igazán tehetséges.
– Úgy lesz, te meg ne parázz már ennyire! Nem fog megenni! –
próbált lelket önteni belém.
– Nem lesz baj, képes vagy rá – ölelt magához Tia is, mielőtt
magamra hagytak volna a hosszú és végeláthatatlan folyosón.
– Nem hát – motyogtam.
Mert nektek nem az erotikus álmaitokat előidéző férfival kell
próbálnotok – sóhajtottam egy nagyot, hogy megpróbáljak minden
kétséget kifújni magamból. Hát ez nem jött össze.
Kurvára nem – vetettem egy pillantást remegő kezeimre.
Csak még egy utolsó mély lélegzet és belépek az ajtón.
Eskü.
Mindjárt.
Na jó, csak még egy perc.
Lassan, óvatosan lenyomtam a kilincset és vártam, hogy az ajtó
ráérősen kitáruljon előttem.
Fejeket fel! Ideje, hogy színre lépj!
 – Jó reggelt, Miss Wells – riasztott fel Logan hangja a lélekerősítő
mantrámból.
– Üdv… Logan… – néztem rá értetlenül. – Mr. Kenward –
javítottam ki magamat. Most akkor megint magázódunk, vagy csak
szimplán jópofáskodik? Hál’ isten, úgy néz ki, a múlt eseményei
homályba vesztek – eresztettem ki hangosan a tüdőmben rekedt
levegőt, hogy frissel tölthessem meg.
– Esetleg ha bejönnél és megtisztelnél a jelenléteddel,
egyszerűbben menne a dolog – riasztott fel szigorú hangja a
hosszúra nyúlt mélázásomból.
– Persze. Jövök. Itt vagyok – léptem be a próbaterembe. – Sean?
– kérdeztem körbefordulva.
– Jön, de csak később.
– Értem – bólintottam.
– Akkor nézzük, mi lesz az első dal – vett elő egy lapot, hogy
gyorsan végigolvashassa.
– Még meg sem nézted?
– Nem. Kellett volna? – nézett rám összevont szemöldökkel.
– Ja, nem azért, csak…
– Érdekes, időnként milyen könnyen zavarba lehet téged hozni.
Olykor pedig… – húzta mosolyra az ajkait. Azokat az ajkakat, amik
azt a gyengéd, édes, mégis vad, mohó csókot adták. Ez így nem
lesz egyszerű… A csókunk emlékére, a lábam is megremegett. –
Van valami, ami esetleg az eszedbe jutott? – kérdezte szenvtelenül.
Elsápadtam. Ez játszadozik velem. Kóstolgat. Erősnek kell
maradnom! Nem szabad hagynom, hogy megtörjön.
– Azt hiszem, ez nem csak rám érvényes, de én nyerni jöttem ide.
Mit kell előadnom? – tettem karba a kezemet.
– Szeretem a hozzáállásodat – reagált érzelemmentes arccal.
Az előbbi félreérthető mosolya teljesen köddé vált. Semmi nem
látszott rajta. Semmi. Mintha mi sem történt volna kettőnk között, és
ez mélyen, legbelül nagyon is bántott. Jó, persze nem azt vártam,
hogy álló farokkal fogadjon, de azért valami emberi reakciója igazán
lehetne – morgolódtam magamban. Jobban mondva, pár
másodperccel ezelőtt még volt… Hogy a francba képes ilyen
gyorsan ennyire összezavarni? Fogadjunk, élvezi…
– Akkor kezdjük. Ismered a dalt? – kúszott a látóterembe Logan
arca.
– Mi? Melyiket? Persze! – vágtam rá, pedig fogalmam sem volt
róla, hogy mit mondhatott az elmúlt pár percben.
– Nagyszerű. Akkor most, hogy elmondtam, mire kell figyelned,
meghallgatnám, hogy tudjuk, min kell javítanunk.
Felnéztem rá és zavartan pislogtam.
– Ez egy viszonylag nehéz dal, de ha tartod magad az előbb
hallottakhoz, simán megoldod.
Nyeltem egyet, és egy óvatlan pillanatban megpróbáltam leolvasni
a papíron virító dal címét.
Charlene Soraia – Wherever You Will Go A cím ismerős volt, de
az előadót nem tudtam hirtelen hová tenni és az sem segített, hogy
Logan minden további nélkül leült a zongora elé és leütötte az első
hangokat. A dallamok a fülembe kúsztak és azonnal érzéki
bizsergés árasztotta el minden sejtemet, ahogy a fejemben
meghallottam Logan mély baritonját. Meg sem szólalt, mégis az ő
hangját hallottam.
Amilyen gyorsan csak tudtam felidéztem a szöveget magamban,
és lesz, ami lesz alapon, magamba szívva a zongorából áradó lassú
dallamokat, szívszaggatóan szomorú éneklésbe kezdtem.
A szemhéjam lezárult. Nem figyeltem semmire, csak átadtam
magam a teremben vibráló hangulatnak. A szavakat érzelmekkel
megtöltve engedtem ki a torkomból. Könnyű volt a dolgom, mert
egyszerűen csak követnem kellett Logan ujjainak játékát.
A szívedben, az emlékezetedben,
Mindig ott leszek veled…
A zongorából áradó gyönyörű hangok megérintettek mélyen,
legbelül. Élveztem a pillanatot és tudtam, hogy még számos
ilyenben lesz részem Logan mellett, és ez boldogsággal árasztott el.
 Ha az enyém lehetnél,
Mennék bárhová, ahová te mész…
Logan hangja váratlanul ért, de tudtam, hogy nem eshetek ki a
szerepből. És nem is tettem. A szívemet mégis melegség árasztotta
el. Nem lehet, hogy csupán szórakozásból kapcsolódott be ezeknél
a soroknál. Nem…
Fel a magasba, vagy le a mélybe.
Mennék bárhová, ahová te mész…
Az utolsó sort is együtt énekeltük, és a hatás nem maradt el. A
szemem sarkában lassan összegyűlő könnycsepp végre utat talált
magának, és végigszántotta az arcomat.
– Tökéletes – riasztott fel Logan hangja az előbbi melankolikus
hangulatomból.
– Az érzelmek átadásával nincs gond. Még én is elhittem, hogy
szerelmesen vágyódsz valaki után. Ha a szemedből kicsorduló
könnyekre pillantok tudom, hogy szívedet is beleadtad. Ha csak nem
az én soraim váltották ki belőled – fejezte be a mondandóját, hamis
mosolyra húzva a száját.
– Ne akarj többet látni a dolgok mögé – feleltem felszegett fejjel.
Erre nem reagált, csak könnyedén felállt a zongora elől és elém
lépett.
– És ha én többet akarok? – kérdezte, és gyengéden az állam alá
nyúlt.
– Akkor sajnállak. Engem csak a győzelem hajt – préseltem ki
nagy nehezen a válaszomat.
– Akkor győzni fogunk – engedte le a kezét, és hátat fordítva
elindult az íróasztala felé. A zavaromat az ajtó felől érkező kopogás
szakította félbe.
– Gyere be! – szólt ki Logan, mire Sean azonnal belépett.
– Sziasztok! – intett először felém, majd Logan irányába. – Ma is
gyönyörű vagy – bókolt vidáman, és a kezemért nyúlva gyors csókot
nyomott a kézfejemre.
– Kösz, te bolond! – rántottam ki a szorításából az ujjaimat.
 – Az őszinteség még nem egyenlő a bolondsággal – kacsintott
rám.
– Jogos – mosolyogtam, messzire űzve az előző percek
feszélyező hangulatát.
– A következő egy óra Seané. Addig, Kíra, nézd át ennek a dalnak
a szövegét. Az előbbi szép és érzelmes volt, de az első élő showban
robbanni fogsz! – nyújtott felém Logan egy lapot, amit meglepődve
vettem át tőle.
– De az előbbi…
– Arra csak szimplán kíváncsi voltam a te előadásodban, de nem
azt szántam neked az első fordulóra – mondta komolyan és tudtam,
hogy nem viccel.
– Rendben – bólintottam.
– Akkor egy óra múlva – reagált, de a következő pillanatban már
Seannek osztotta az utasításait.
– Basszus, Kíra… – lépett mellém Liz a mai próba után…
– Mi van? – kérdeztem közelebb lépve.
– Ez nézd! – tartotta felém a telefonját.
– Logan Kenward összeszűrte a levet az egyik mentoráltjával –
olvastam fel hangosan a szalagcímet. – Mi vaaan? – tátottam el a
számat.
– Mégsem Sean látott bele többet – húzta el a száját.
– Mibe? Te meg miről beszélsz?
– Erről! – húzta végig az ujját a képernyőn, hogy megmutathassa
a cikkben szereplő képet. – Íme…
A képen az a pillanat volt megörökítve, amikor a fejemet Logan
vállára hajtottam. A fotó újra felidézte bennem az akkor kavargó
érzelmeimet és ez teljesen összezavart.
Mici73: Logan Kenward tuti ezzel akar kitűnni. Uncsi lett a
faszfejség… – olvastam el akaratlanul is az egyik kommentelő
szavait.
Dave97: Logan így akarja megnyerni a versenyt. Minél nagyobb
botrányt kavar, annál többen lesznek kíváncsiak rá.
 Lana89: Csóri csaj, ha tudná, mi lesz vele, ha már nem lesz rá
szükség…
Megráztam a fejemet és hátrébb léptem, hogy még csak véletlenül
se tudjak többet felolvasni. Tudtam, hogy nem kellene párhuzamot
vonnom Logan és Dan között, de mire észbe kaptam, az agyam már
sorra gyártotta az elméleteket.
Kizárt, hogy hagyom magam még egyszer olyan helyzetbe hozni.
Kizárt, hogy megengedem bárkinek is, hogy kihasználjon. Nem azért
jelentkeztem a versenybe, hogy egy újabb férfi játékszerévé váljak;
azért vagyok itt, hogy megmutassam, mire vagyok képes saját
erőmből. És ehhez nincs szükségem senkire. Nem érdekel, ki az a
Logan Kenward, és jobb, ha még az elején megtudja, velem nem
szarakodhat.
Nem leszek a játékszere! Nem leszek a címlapokon mutogatható
nőcskéje! Nem, nem és nem!
Túlságosan is elragadtak az érzelmeim és bármennyire is
próbálkoztam, nem tudtam megálljt parancsolni magamnak.
Még fel sem ocsúdtam a szívemet összeszorító érzésből, amikor
kérdés nélkül feltéptem Logan irodájának ajtaját. Felkapta a fejét és
magasba szökött szemöldökkel végigvezette rajtam mélykék
tekintetét. Megragadtam az ajtót és teljes erőből bevágtam magam
mögött, hogy tudja…
Mit is? Fogalmam sincs, hisz’ még én magam sem tudtam, hogy
miért viselkedtem ilyen hisztériás idiótaként. Talán azért, mert a
lelkem legmélyén bíztam abban, hogy őt tényleg én érdeklem… Én,
és nem valami érdek.
A vérem a fülemben lüktetett.
Az izmaim megfeszültek.
A lábamat megvetettem a padlón, mert úgy éreztem, a viharkék
szemében keletkező örvény bármelyik másodpercben magával
ránthat le, a feneketlen mélységbe. Oda, ahol nem létezik más, csak
ő és én… És a köztünk vibráló, kiolthatatlan szexuális feszültség.
 Ki akartam engedni a lelkemet kínzó fájdalmat, de képtelen voltam
szóra nyitni a számat. Logant figyeltem.
Letette a kezében tartott tollat.
Lassú, megfontolt mozdulattal hátrébb tolta a székét.
Felállt.
Begombolta a zakóját és méltóságteljes lépteivel elém sétált.
Mindig annyira rohadtul ura a helyzetnek…
Mégis miért vagyok itt? – estem pánikba.
– Van egy olyan érzésem, hogy szeretnél velem megbeszélni
valamit – nézett továbbra is áthatóan.
– Rohadtul nem akarok veled beszélgetni – csattantam fel. –
Tényeket közölni jöttem.
– Na, tényleg? És mivel kapcsolatban?
– Velem, veled, velünk. Hagyj békén, ne érj hozzám, ne akarj
tőlem semmit, és főleg ne akarj kihasználni!
– Na, itt álljunk meg egy szóra. Ki mondta, hogy én ki akarlak
használni?
– Hogy ki? A média, az emberek… Mindenki! Érted? Még meg
sem kezdődött a verseny, de máris velem van tele az összes rohadt
hírportál! A kurva életbe! Ezért nem akartam jelentkezni. Soha nem
kellett volna megtennem!
– Kérlek, ne beszélj hülyeségeket és fejezd be az ordítozást!
Nyugodj meg! – reagált mély, megnyugtató hangon, de még ezzel
sem ért célt.
– Nem, és ne is kérj tőlem ilyet! Nem fogok megnyugodni, mert
képtelen vagyok rá. Kihasználtad az alkalmat, de nem fogom hagyni,
hogy ez megismétlődjön.
– Azt hiszem, valamit nagyon félreértettél.
– Nem értettem félre semmit – löktem el magamtól a kezét. –
Soha senki szemében nem voltam több, mint egy utolsó kolonc.
Azt hiszed, meghat, hogy rólad is kiderült, mik a hátsó
szándékaid? Azt hiszed, lehetek még ennél is nyomorultabb?
 Szerinted törhetek még ennél is apróbb darabokra? Hm? Mit
gondolsz? – zúdítottam rá minden eddig eltemetett keserűségemet,
miközben igyekeztem visszaszorítani a feltörni készülő
zokogásomat. – Miért vettél meg? Azért, hogy játszadozhass velem?
Azért, hogy utána eldobhass? És a csók?
Hülyét akarsz csinálni belőlem? Mondd, mire megy ki a játék?
– Nem tudom, mi történt veled a múltban, de biztos vagyok benne,
hogy valamit nem kezelsz a helyén.
– Engem te ne analizálj, csak tégy egy szívességet! Hagyj békén!
– ismételtem újra.
– Arra képtelen vagyok.
– Igen? És miért? Miért akarsz kihasználni? Mire megy ki a játék?
– Én nem játszadozom senkivel – ragadta meg az előtte
hadonászó kezemet.
– Akkor miért vetted meg a táncomat? Mit akartál vele bizonyítani?
– Segíteni akartam. Ennyi.
– Segíteni? Miért? Mit vársz cserébe?
– Az fel sem merült benned lehetőségként, hogy törődöm veled?
– Már miért törődnél te velem?
– Talán azért, mert érdekelsz. Mert azt akarom, hogy… – hallgatott
el egy pillanatra.
– Mit? Mégis mit akarsz tőlem?
Nem reagált azonnal, csak mélyrehatóan figyelte minden
lélegzetvételemet, ami már attól felgyorsult, hogy ennyire feszülten
nézett.
– Nem akarok tőled semmit – szólalt meg pár perc hallgatás után.
Már majdnem szóra nyitottam a számat, amikor folytatta.
– Téged akarlak – nyúlt váratlanul a hátam mögé, és már
magához is rántott. Az ajkait csak milliméterek választották el az
enyémektől. Éreztem az arcomra csapódó forró, mentolos leheletét.
A közelségétől, a testéből áradó hőtől megremegett a lábam. Azt
akartam, hogy igaz legyen, amit mondott, hogy ő tényleg engem
akar. Úgy akarjon, ahogy egy férfi akarhat egy nőt.
 – A kérdés már csak az, te mit akarsz? – kérdezte felvont
szemöldökkel.
– Én… – nyögtem alig hallhatóan. A vágy összeszorította a
torkomat. Csillapítani akartam a testemet elöntő sóvárgást.
Erősnek kellett maradnom, mert tudtam, hogy ez nem helyes…
De mire megállíthattam volna magamat, már éhesen tapadtam a
szájára.
Hirtelen felriadtam. Körülnéztem és döbbenten vettem tudomásul,
hogy a szobánkban vagyok. A többiek mozdulatlanul aludtak.
Álmodtam.
Álom volt, de a lábam még mindig remegett. Az ölem fájdalmasan
lüktetett. Felizgultam. Logantől. Jobban mondva egy nyavalyás
álomképtől. De várjunk csak! – nyúltam gyorsan a telefonomért.
Akkor a cikk sem létezik. Kérlek, Istenem! Add, hogy az is csak az
álmom része legyen! Kérlek! – fohászkodtam, miközben vadul
pötyögtem a mobilomon.
Logan Kenward a jótékonysági esten
Tánc Logan Kenwarddal
Logan Kenward és a mentoráltja
Minden lehetséges variációt kipróbáltam, de semmi számomra
kompromittálót nem dobott ki a Google. Igazából Loganről sem.
Semmi botrány. Csak egy makulátlan, sikeres, arrogáns üzletember
képei sorakoztak a találatok között.
Minden egyes képen tökéletesen festett.
Megkönnyebbülten szorítottam a szívemhez a készüléket és
hangosan felsóhajtottam. Szerencsére a lányok meg sem
pisszentek. Hanyatt dőltem és lehunytam a szememet, de akkor újra
Logan arca jelent meg előttem. Összeszorítottam a combomat és
próbáltam elterelni róla a gondolataimat, de képtelen voltam másra
összpontosítani. Szinte magamon éreztem erős kezének érintését. A
bőröm bizseregni kezdett, ahogy elképzeltem, milyen lenne, ha az ő
keze kalandozna a combjaim között.
 – Téged akarlak! Téged akarlak! – hallottam a fülembe csengeni
újra és újra. Ezután hosszú órákig forgolódtam.
Gyenge voltam még ahhoz is, hogy kizárjam az elmémből Logan
arcát. Ott lebegett előttem. Akárhányszor lehunytam a szememet,
megjelent, hogy viharkék tekintetével egyre közelebb és közelebb
csábítson magához. Nem tudom, hány óra lehetett, amikor végül
elnyomott a fáradtság.
Másnap karikás szemmel pislogtam magamra a tükörből.
Botrányosan néztem ki. Mint akinek egész éjszakára a seggébe
szorult a feje.
– Jesszus, Kíra! Te meg hogy nézel ki? – ugrott mellém Liz.
– Annyira gáz? – fújtattam magam elé.
– Öhm… nem! – rázta a fejét nem túl hihetően.
– Ultra gáz – fordultam vissza a tükör felé.
– Nem, nem az. Komolyan. Egyébként meg állati nagy szerencséd
van, mert itt vagyok neked én! – mutatott magára. – Adj tíz percet,
teljhatalmat, és jobb leszel, mint valaha – ragadta meg az arcomat,
hogy kicsit sem nőies mozdulatokkal jobbról és balról is szemügyre
vehesse a megviselt ábrázatomat.
– Rendben – bólintottam. – Tégy csodát! – sóhajtottam
beletörődve.
– Ez a beszéd! – visított tapsikolva.
Percekkel később már a szobában ültem az egyik forgószékben
Liz íróasztala mellett, amire kipakolt számtalan sminkcuccot.
Szeretek sminkelni, de ez a mennyiség megdöbbentett.
– Remélem, jól megnézted magad a tükörben az előbb.
– Jobban is mint kellett volna – húztam el a számat.
– Nagyszerű, mert percek kérdése és újra kell ismerkedned a
tükörképeddel – mondta vigyorogva, közben kezei máris
szélsebesen munkához láttak. Egyik krémet kapta fel a másik után.
Rövid idő elteltével már nem is figyeltem, mikor mit vett magához.
Csak vártam az eredményre. A csodára.
– Na, már csak egy utolsó vonás – magyarázta. – És tádááám!
 – tartott elém egy tükröt.
– Úristeeen! – kaptam a számhoz a kezemet.
– A-aaa! Le a kezekkel! Ne piszkáld az arcodat, mert ideges
leszek! – ütötte félre a karomat. – Tetszik? – kérdezte néhány
másodperccel később.
– Gyönyörű, de nem túlzás ez egy kicsit? – néztem rá érdeklődve.
– Nem. Elvégre ma van az első főpróba napja – villantott felém
egy meggyőző vigyort.
– Igaz – bólogattam.
Az alapozóval sikerült eltüntetni a hosszúra nyúlt éjszakám
nyomait, a szemhéjamat színező púder pedig hihetetlenül zölddé
varázsolta a tekintetemet. Meg voltam elégedve az eredménnyel.
– Most pedig kapd fel ezt a rucit – dobott felém egyet a saját
szekrényéből.
– Na jó, ez így már azért tényleg túlzás. És rövid. Nagyon rövid –
tartottam magam elé a fekete csodát. Ami egyébként meseszép volt.
– Vedd csak fel! Higgy nekem! – nyomta vissza a kezembe,
amikor át akartam adni neki.
– Biztos?
– Tuti! – reagált határozottan.
– Rendben – adtam be végül a derekamat.
– Most nézd meg, milyen ellenállhatatlanul dögös ez a ruci –
vigyorgott mögöttem Liz, amikor megálltam a tükör előtt.
– Igen, az – értettem egyet a megállapítással.
– Tökéletesen fogsz festeni a színpadon, mert a rucinál már csak
te vagy dögösebb – ölelt váratlanul magához.
– Köszi – fogadtam szégyenlősen a bókot.
– De most nyomás, mert a mentorod időnként egy faszkalap!
– Időnként… ja… – motyogtam a szobából kifelé menet.
Volt még félórám, hogy a fejem után a lelkemet is rendbe kapjam.
Azt hiszem, végül sikerült. Többé-kevésbé legalábbis.
Felszegett fejjel sétáltam végig a stúdió folyosóján, hogy végre
elérjek Logan irodájáig. Azt kérte, nála találkozzunk a színpadra
lépés előtt, hogy még utoljára átbeszélhessük a koreográfiát és
felmerülő kérdéseket, amik esetleg rontáshoz vezethetnek.
– Szia, csinike! – lépett mellém Sean pajzán vigyorral a fején.
– Szépfiú! – viszonoztam az üdvözlést.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb beismered, hogy mennyire odáig
vagy értem.
– Ezt meg miből szűrted le?
– A megszólítás egyértelművé teszi – kacsintott rám.
– Csak viszonoztam a kedvességedet, ennyi. Semmi több –
tártam szét a karomat.
– Kár… – biggyesztette le a száját színpadiasan.
– Hülye vagy már megint – löktem finoman oldalba.
– Lehet. Na, menjünk, mert vár a góré.
– Ezt előtte inkább ne mondd! – kacagtam el magam.
– Milyen jó a hangulat kora reggel. Remélem, a teljesítményetek is
annyira bámulatos lesz, mint Miss Wells mosolya – jegyezte meg
Logan, mikor ellépett mellettünk.
– Ez megint karóval a seggében ébredt – morogta Sean,
miközben maga elé engedett.
– Csend már! – könyököltem finoman a hasába.
– Egyre biztosabb vagyok benne, hogy odáig vagy értem. Nem
hagysz ki egyetlen alkalmat sem, hogy hozzáérj a tökéletes
testemhez.
– Ha az önteltség fájna, szerintem kilométerekről is hallani lehetne
a vonyításodat – ingattam a fejemet.
– Ha szabad kérnem egy kis komolyságot – szakította félbe
játékos szóváltásunkat Logan szigorú, ellenkezést nem tűrő hangja.
Nem feleltünk, csak felé fordultunk és egyetértően bólintottunk.
– Helyes. Foglaljatok helyet – mutatott az asztalával szemben lévő
székekre.
A megbeszélést követően mindenki az arénába vonult. Oda, ahol
a színpad állt. A stábtagok szorgos hangya módjára sürögtek-
forogtak, hogy a holnapi élő adás előtt mindennel elkészüljenek.
 A csajokkal azonnal izgatott csacsogásba kezdtünk, amibe a
többiek is bekapcsolódtak egy-egy mondat erejéig. Mindenki
kíváncsi volt a többiek teljesítményére, hisz’ most először láthattuk
egymást a színpadon énekelni.
– Sziasztok – lépett közénk Alya. A nő nagyon laza, de
ugyanakkor hatalmas szaktekintély. Hasonló, mint Logan, attól
eltekintve, hogy tőle nem rettegnek úgy a versenyzők. Hogy ez jó-e?
Majd kiderül.
– Szia! – köszöntünk mi is.
– Remélem, mindenki tudja a közös dal rá kiosztott sorait.
– Persze – bólogattunk.
– Nagyszerű. Akkor, ha megkérhetlek titeket, vonuljatok a LED-fal
mögé, mert máris kezdődik a próba – csapta össze a tenyerét.
Én és a csajok azonnal elindultunk a helyünkre, de voltak, akik
teljesen elmélyülten folytatták a beszélgetést.
– Ha valaki húsz másodperc múlva még nincs a helyén, az kiesett
– hallottuk meg Logan erőteljes hangját, mire az ottmaradt énekesek
is mind mellénk siettek.
– Na látod, ez a baj veled, Alya. Nem tudsz parancsolni.
– Nekem nem is kell, amikor itt vagy nekem te – felelte a díva.
Észrevétlenül hátrapillantottam, de azonnal meg is bántam, amikor
pillantásom rátalált Alya ujjaira, amik ebben a pillanatban fonódtak
Logan karjára. A szívem szomorúan facsarodott össze, pedig
tudtam, hogy nincs jogom féltékenynek lenni, mégis rettenetes érzés
volt így látni őket.
Összeszorított foggal lépkedtem tovább. A testemet elárasztotta a
csalódottság. Ezernyi kép jelent meg előttem és hiába próbáltam,
nem tudtam elfojtani a testemet elöntő keserűséget. Az álmommal
ellentétben ezúttal Alya gyönyörű testét vonta magához Logan. Ő az
a nő, aki igazán illik hozzá.
Még egyszer rájuk néztem, de gyorsan el is fordultam.
Lenyeltem a torkomon felkúszó keserűséget és folytattam az
utamat.
 Megráztam a fejemet. Ha így folytatom, még hasra esem a saját
lábamban – motyogtam előrefordulva.
– Valami gond van? – kérdezte Tia, figyelve esetlenné vált
lépéseimet.
– Ja, nem – legyintettem. – Csak elkalandoztam egy kicsit.
– Akkor jó. Kezdődik – sikkantott alig hallhatóan.
Mindenki felsorakozott, és izgatottan vártuk a megfelelő pillanatot.
A körénk ereszkedő csendet a hangfalakból áradó dallamok
váltották fel.
Emeli Sande – My Kind Of Love
Nem vehetem meg a szerelmedet,
Nem is akarom megpróbálni.
Liznek lettek kiosztva a dal első sorai. A hangja igazi fájdalomról
beszélt. A szemében a be nem teljesült szerelem könnyei csillogtak.
Sokat fejlődött az első meghallgatás óta.
Igen, ezt Logan mondta két napja, de még én is látom rajta a
változást.
Néha az igazság sem segít, azon
Hogy boldog légy…
Szóval nem fogok hazudni.
Folytatta Tia, akinek hangja betöltötte az egész teret. Kecsesen,
légies könnyedséggel lépkedett tíz centis sarkú cipőjében.
Gyönyörű szőke haja szemet gyönyörködtetően hullámzott
mozdulatai hatására.
De soha ne kételkedj abban,
Hogy a szívem csak érted dobban!
Mert a szívem csak érted dobban!
– kapcsolódtunk be mind, hogy a következő sorokat együtt
énekelhessük el.
Tudom, hogy messze vagyok a tökéletestől, Nem úgy, mint az
ismerőseid…
Nem tudom garantálni,
Hogy valóra válnak a kívánságaid,
 Nem fogom neked lehozni a csillagokat.
A következő pillanatban Marco Kavanagh lépett mellém, és most ő
folytatta a dalt egyedül.
De soha ne kételkedj abban,
Hogy a szívem csak érted dobban!
Sötét hajával, sötéten csillogó szemével ő volt az egyik
legsármosabb a versenyzők közül. Boldog mosoly szökött a szám
szélére, ahogy a szemébe néztem. Az arcáról igazi érzelmeket
lehetett leolvasni. Hittem volna neki, ha nem tudom, hogy az ő szíve
már több éve foglalt.
Megragadta a kezemet és maga felé fordított. Összekulcsolt
ujjainkat a szíve fölé helyezte.
Mert a szívem csak érted dobban!
– ismételte a dal refrénjét, miközben mélyen a szemembe nézett.
Mert, amikor már feladni készülsz mindent,
Amikor nem számít, mit teszel,
Soha semmi nem lesz elég jó…
Sean hangja váltotta fel Marco baritonját. Sean ezúttal Liz felé
fordulva formálta a rá kiosztott szavakat. Liz szemei szerelemtől
csillogva villantak Sean felé, akinek mozdulatai már kevésbé voltak
túltolva. Ő is megfogadta Logan tanácsait, és ez akaratlanul is
mosolyt csalt az arcomra.
Soha nem gondoltad volna,
Hogy ez ilyen kemény lesz.
Abby Parker megragadta Sean vállát, és egy finom mozdulattal
arrébb tessékelte. Kinyújtotta a kezét és maga elé húzta az eddig
mellette álló Joshua Andersent, aki némi habozást követően keretbe
foglalta Abby arcát és hüvelykujjával végigsimította.
Majd akkor fogod igazán érezni a szerelmemet,
Amikor fájdalmadban felkiáltasz,
Amikor zuhansz és nem tudsz felállni,
Olyan nehéznek érzed magad a földön.
 Együtt énekelték a következő részt, bizonyosságot adva ezzel
erős szerelmükről. Őket Bradley Roy és Nina Morgan párosa
követte.
Amikor a barátaid,
Akikről azt hitted, veled vannak,
Nem keresnek többé.
Majd akkor fogod igazán érezni a szerelmemet!
Velem nem fogsz összefutni a buliban,
Nem vagyok túl szórakoztató…
– lépett középre Gaia O’Leary, hogy most ő kerülhessen a
reflektorfénybe. Vörösen hullámzó tincsei körülölelték jellegzetes
vonásait.
Én nem fogom felhangosítani a rádiót,
És énekelni, hogy „Baby, te vagy nekem az igazi”
– pördült a színpad közepére Lana Smith, akinek azonnal
megragadta a kezét Owen Doan, hogy Marco mozdulatához
hasonlóan a szívére tehesse a vele szemben álló lány ujjait.
De soha ne kételkedj abban,
Hogy a szívem csak érted dobban!
Mert a szívem csak érted dobban!
– hangzott újra mindenkitől. Egymás mellé léptünk. A szánk elé
rögzített mikrofonnak köszönhetően szabadabban mozoghattunk és
megfoghattuk egymás kezét.
Tudom, olykor én is dühös leszek,
És olyanokat mondok, amiket nem gondolok komolyan.
Ezúttal én léptem ki a többiek közül, hogy minden tekintet rám
szegeződhessen.
Tudom, túlságosan is védem a szívemet,
És elrejtem az érzelmeimet.
A kezemet most a saját szívem fölé tettem. Mindent
megpróbáltam, de elbuktam. A pillantásom – még ha csak egy
egészen rövid időre is – Logan arcán állapodott meg. Azon a férfias,
markáns arcon, ami még álmomban sem ereszt.
 Elkaptam róla tekintetemet és visszaléptem a sorba.
A következő sorokat hol együtt, hol egyedül, hol párban
ismételtük. A szavak mögött megbúvó mély mondanivaló mázsás
súlyként nehezedett a vállunkra. Mindenki át tudta adni a sorokkal
közvetített, szívekig hatoló érzelmeket, hisz’ a dalban elhangzottakat
már mindenki átélte valamilyen formában.
A közös dalt követően mindenki elénekelte a saját dalát.
Voltak ugyan kisebb bakik, de összességében mindenki
tökéletesen teljesített, már ha figyelembe vettem a tudásukat.
Már előre féltem, ki lesz a kieső, és csak bízni tudtam benne, hogy
nem én leszek az első, akinek távoznia kell.
– Még mindig remegek – tartotta elém Tia a kezét, hogy én is
alaposan szemügyre vehessem.
– Tudom, mit érzel. Majd’ kiugrik a szívem – karolta át Liz is.
– Dettó – sóhajtottam.
– Anyám, hallod. Amit a színpadon csináltál… Csodálom, ha
Logan nem élvezett bele abba a méregdrága nadrágba.
– Ne már! Annyira hülye vagy, Liz – nevettem el magam.
– Hidd el, láttam, milyen szemekkel nézett.
– Jaj, már azt hittem, a farka elemzésében akarsz elmerülni.
– Te kis huncut! – legyintett játékosan. – Azt meghagyom neked –
bökött oldalba. – A lényeg, hogy ilyen erős vágyat ritkán látni… –
folytatta.
– Aha. Persze. Gondolom, majdnem olyan lelkes volt, mint amikor
Alya a karját szorongatta – szaladt ki a számon.
– Ajaj…
– Mi van? – néztem rá elvörösödve.
– Te féltékeny vagy – suttogta a fülemhez hajolva.
– Nem. Na jó, lehet. De csak egy kicsit – vallottam be.
– Jó, ez jó. Legalább nem tagadod. Amúgy Alya nem érdekli.
Biztos forrásból tudom – kacsintott rám.
– Úgy van, ezt én is tudom – lépett ki a fürdőből Tia is.
– Te hallgatóztál?
 – Nem az én hibám, kurva vékonyak a falak – rántotta meg a
vállát.
– Te szegény áldozat – vetettem felé.
– A-a! Nem térünk el a tárgytól! – ingatta a fejét vigyorogva. –
Mesélj! Milyen egy olyan csúcskategóriás pasi figyelmét élvezni,
mint Mr. Kenward?
– Csúcskategóriás? Mint az autóknál?
– Bocs, most jobb megnevezés nem jutott eszembe.
– Hm… Talán megterhelő?
– Ezt most komolyan mondtad? Azt hittem, minimum azt mondod,
überfasza – nézett rám kétkedően.
– Akkor helyesbítek. Bonyolult. Fogalmam sincs, mit gondolhat
rólam. De akkor az tuti, hogy Alya nem érdekli? Mert hogy Alyát
rohadtul érdekli Logan, az fix – húztam el a számat.
– Ezer százalék – bólogattak egyszerre. – Az a nő totál nyílt, ha
pasikról van szó. És már nem egyszer említette, hogy Logan
többször is kikosarazta vagy figyelembe sem vette a flörtölési
próbálkozásait az első menet után.
– Tessék? – kaptam felé a fejemet.
– Izééé, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
– Tia, baszd meg! – vágta tarkón Liz.
– Oh, nem baj az, ha tud róla – lökte hátra az előrebukott
hajzuhatagot.
– Igaza van – védtem meg Tiát. – Visszatérve az elutasításra.
Az kemény, ha azt veszem figyelembe, hogy Alya is egy
csúcskategóriás nő – használtam Tia előbbi szófordulatát.
– Talán csak jó a sminkese – tette hozzá Liz a körmét
piszkálgatva. – Amúgy meg nem minden a külső, és ezt most ne úgy
értsd, hogy te csúnya lennél. Mert te is gyönyörű vagy, csak te még
smink nélkül is.
– Kivéve, ha egész éjszaka nem alszom – idéztem fel a reggeli
tükörképemet.
 – Jó, hát na! Mutass nekem olyan nőt, aki az év minden napjának
minden egyes percében kurva jól néz ki – tárta szét a karját.
– Igazad van.
– És most mi lesz?
– Mármint mivel? – néztem Tiára.
– Izgulok a holnap miatt. Tuti, hogy a színpadra lépésemig
legalább tíz infarktusom lesz. Baromira félek.
– Ne izgulj, mert nincs mitől félned! Tudod, a félénkség nálad
komoly visszahúzó erő. Légy elszánt, és higgy magadban!
– Mintha az olyan könnyen menne…
– Akkor mára hagyjuk is a holnapot – szólt közbe Liz. Iszunk
valamit? – nézett ránk érdeklődve.
– Hülye vagy? Neeem. Én tuti nem. Nem akarok másnaposan
színpadra állni.
– Nem azt mondtam, hogy igyuk magunkat csontrészegre, bár, ha
belegondolok, csábító a gondolat – kocogtatta meg az állát.
– Akkor sem – ráztam a fejemet.
– Akkor egy vacsi?
– Étterem vagy itthon?
– Itthon! – felelték egyszerre.
– Oké. Akkor elugrom a boltba, úgyis rám fér egy kis friss levegő.
– Segítsünk?
– Nem. Inkább készítsétek elő, amit tudtok.
– Remek ötlet – ugrottak a hűtő elé. – Mit is fogunk enni? –
fordultak felém kérdő tekintettel.
– Mi van itthon?
– Nézd meg inkább te.
– Ne már, hogy még ezt sem tudjátok.
– Lássuk be, te azért jobban értesz ehhez.
– Jó, megnézem. Engedjetek – lökdöstem félre őket az útból. –
Aha. Rohadtul nincs itthon semmi. Mindegy. Akkor veszek, amit kell.
Mit szólnátok egy jó kis házi hamburgerhez?
– Köszi, nem… – vágta rá Liz.
 – Miért? Még azt sem tudod, milyen isteni az enyém – csattantam
fel sértetten.
– Hát milyen? Paradicsom, uborka, saláta, meg az a bolti hús…
Jó, tudom, az van a kajáldákban is, de fagyasztottan olyan undi,
mikor úgy natúron látom. Brrr!
– Egy: nem minden kajáldában olyat tesznek bele. Kettő: én saját
magam csinálom a húst is.
– Aztaaa… Olyat lehet?
– Úristen, Liz… Te hol éltél eddig?
– Hát nem a konyhában, azt elhiheted – nevette el magát.
– Akkor ma megtanítalak egy új dologra – csettintettem a
nyelvemmel és elindultam a szoba felé, hogy felkaphassam a
táskám. – Megyek, egy órán belül itt vagyok. Sajt legalább van, azt
reszeljétek le – szóltam még oda a csajoknak és kiléptem a lakásból.
Lesiettem a lépcsőn, és a lépcsőházból kiérve mélyen magamba
szívtam a kora esti friss levegőt.
 Logan
A főpróba Kírának, de még Seannek is rohadt jól sikerült. A
dicséretüket mégsem vittem túlzásba. Nem kell, hogy azonnal
elszálljanak maguktól. Igaz, Kíra szerintem akkor sem tenné, de
biztosra megyek. Az első forduló kifejezetten fontos. Élőben, több
millió tévénéző előtt kell helytállniuk, ami, lássuk be, mindenkinek
nehéz feladat, hát még az olyan kezdőknek, mint ők.
A gondolataimat rendezgetve lépkedtem a sorok között. Ideje
lenne eldöntenem, mit akarok. Na, nem mintha nem tudnám.
Kírát akarom. Azóta akarom, hogy először megpillantottam a
színpadon állva.
Elmélyülten néztem magam elé, kicsit sem törődve a körülöttem
sürgő-forgó emberekkel. Kerüljenek ki, ha nem tetszik nekik, hogy itt
vagyok – morogtam, amikor újabb kar ütközött nekem.
– Elnézést – riasztott fel egy ismerős hang. – Bátyó – pislogott
Megan értetlenül. – Hát te? – kérdezte, de a következő pillanatban
már a nyakamba is ugrott, hogy szorosan magához vonhasson.
– Csak beugrottam valami kajáért – rántottam meg a vállamat, újra
a polcokra irányítva a tekintetemet.
– Mióta eszel te ilyesmit? – emelt le egy vákuumcsomagolású
felvágottat a sok közül.
– Időnként. Ez legalább eláll – néztem rá vissza.
– Az biztos. Ki tudja, mi a franc van ezekben, mert hús semmi, az
tuti.
– Jól van, hugi, örülj, hogy neked minden egyes pillanatban
megadatott, hogy bélszínt tegyél a pocidba – ingattam meg a
fejemet.
– Pöcs vagy, bátyó. Amúgy nem bélszínnek kellene lennie ebben
a pocakban – ragadta meg a kezemet, hogy a hasára vonja –,
hanem egy babának. Tisztára öreg vagyok, és most már pasim sincs
– biggyesztette le pirosra mázolt ajkait.
 – Nem vagy öreg, de azt hiszem, ezt már a múltkor is
megbeszéltük – rántottam ki az ujjai alól a kezemet.
– Te ezt nem érted… te pasiból vagy. Te simán öregebb lehetsz
egy csajnál akár tíz évvel is. Ez visszafelé már gázosabb, és nem is
akarok fiatalabb faszit. De aki nálam idősebb, az már lassan
impotens.
– Úristen, te hülye vagy! Mondd, ittál valamit?
– Nem. Ma csak kokót szívtam – húzta végig a karját az orra alatt.
– Na, jól van. Tényleg hibbant vagy – ingattam a fejemet és arrébb
léptem, hogy ezúttal én ronthassak valakinek teljes erőből. A karom
reflexszerűen nyúlt a mellkasomról lepattanó test után, sikeresen
meg is akadályozva ezzel azt, hogy a földre zuhanjon. – Elnézést –
nyögtem automatikusan, amikor a tekintetem találkozott Kíra ijedt
pillantásával. – Kíra… – húztam magamhoz közelebb.
– Logan. Bocs. Nem láttalak – szabadkozott.
– Ne viccelj, én voltam figyelmetlen.
– Aztaaa! Húúú! Te meg ki vagy? Ki az, akitől az én fafejű
testvérem bocsánatot kért? Megan Kenward – nyúlt közénk, hogy
megragadhassa Kíra alkaromat szorító ujjait.
– Kíra Wells – motyogta, de továbbra sem lazított a szorításán.
– Megan, megtennéd, hogy hátrébb lépsz? – kérdeztem, oldalra
taszítva a kellemetlenkedő húgomat.
– Hupsz, bocsi – vette magát végre észre, és adott egy kis teret
nekem és Kírának.
– A húgom – böktem felé, amikor Kíra is összeszedte magát és
kibontakozott a karomból – hatalmas bánatomra. Ha tehettem volna,
egész éjszaka ilyen közel tartom magamhoz . Súlyosabb a helyzet,
mint eddig gondoltam – vágott pofán a felismerés.
– Nos… nekem dolgom van. Sziasztok! – hallottam meg Megan
elvékonyodó hangját, de már nem tudtam viszonozni a köszönést,
mert mire felé fordultam, eltűnt a sorok között.
– Szóval ő a húgod – nézett Kíra is a szélsebesen tovatűnő barna
nő után.
 – Igen. Gondolom, ezek után kár lenne tagadni.
– Ne is tedd, állati jó fej. Mondjuk, kissé flúgos, ha mondhatok
ilyet.
– Mondhatsz, mert ez az igazság – értettem vele egyet. – Mi
járatban? – kérdeztem témát váltva, na meg azért, hogy egy rövid
időre még élvezhessem a társaságát.
– Este hamburgert készítek a csajoknak, de a hűtő totál üres.
– Te csinálod a vacsorát és még a boltba is te jöttél? Ne hagyd,
hogy bárki is kihasználjon! A jószívűség sokszor megbosszulja
magát.
– Tudom. Egy ideje legalábbis. De ők nem olyanok. Egyébként is,
én akartam. Szükségem volt egy kis sétára, friss levegőre a holnapi
nap előtt.
– Nem kell aggódnod. Te leszel a legjobb – szaladt ki a számon.
– Ez kissé elhamarkodott kijelentés, de köszönöm a bizalmat –
sütötte le a szemét.
– Soha nem tagadtam, hogy hatalmas tehetségnek tartalak. Ez az
igazság, és ezt hamarosan neked is be kell látnod, amikor elsők
között jutsz majd tovább a holnapi fordulóban.
– Úgy legyen – motyogta. – De most jobb, ha megyek. A csajok
már várnak.
– Ne vigyelek el? – ajánlottam fel, magamat is meglepve ezzel.
– Öhm, nem szükséges. Ne fáradj!
– Ez nem fáradtság, és pont ráérek – vetettem egy gyors pillantást
az órámra.
– Akkor köszönöm, elfogadom, kicsit talán túlzásba estem – bökött
a tőlünk másfél méterre álló bevásárlókocsija felé.
– Az szép – néztem végig a felhalmozott készleten.
– Igen.
– Akkor csak utánad – mutattam a kasszák felé.
Tőlem egészen szokatlan volt ez az egész, mégsem éreztem
kellemetlenül magam, amíg Kírának segítettem. Elvégre én is csak
emberből vagyok, és ez a bevásárlósdi egy tök hétköznapi dolog –
járt az agyam, miközben felpakoltunk a szalagra.
– 46,87 dollár lesz – szólalt meg az eladó az utolsó vonalkód
leolvasása után. Kíra még az utolsó szatyrot pakolta, és én ezt
kihasználva átnyújtottam a kártyámat az idősödő asszony előtt a
leolvasóhoz.
– Köszönöm – biccentettem neki, amikor a kezembe adta a
hosszú blokkot.
– Szép estét!
– Magának is! – ragadtam meg az utolsó szatyrot és rátettem a
többire. – Mehetünk.
– Na, de… – mutogatott Kíra értetlenül.
– Már fizettem. Erre – indultam el jobbra az áruházból kilépve az
autóm felé.
– Nem kellett volna – hallottam magam mögött Kíra cipőjének
kopogását.
– Nem tesz semmit – legyintettem, és felnyitottam a BMW-m
csomagtartóját. Bepakoltam, átsétáltam az utas felőli oldalára és
kinyitottam a zavartan topogó Kíra előtt az ajtót. – Ülj csak be bátran.
– Köszönöm még egyszer – motyogta, befészkelve magát a
hatalmas ülésbe.
Miután én is beültem, beindítottam az autót, de nem indultam el
azonnal. Vártam. Hogy mire? Az egy briliáns kérdés.
– Kicsit furcsállom, hogy egy ilyen helyen senki nem akart tőled
aláírást kérni, hogy a közös fotóról már ne is beszéljek – motyogta
zavartan.
– Talán a barátságos kisugárzásom tartja távol a rajongóimat –
néztem rá olyan igazi Kenwardosan.
– Jaaa, már értem – próbálta elfojtani a mosolyát.
A következő másodpercek ismét csendben teltek.
– Nem akarok bunkónak tűnni, de a lányok várnak rám –
ébresztett fel Kíra bátortalan hangja mély merengésemből.
– És tudod, ki vár még rád? – hajoltam hozzá közelebb.
 – Ki? – nézett rám nagyra nyílt szemekkel.
– Én – suttogtam elnyíló ajkai közé. A kezemet a hajába
csúsztattam, és még jobban lecsökkentettem a köztünk lévő
távolságot. – Várok – suttogtam újra. Nem válaszolt, ezért hátrébb
húzódtam, hogy jól lássam arcának minden rezdülését.
Behunyt szemmel várta a folytatást. Kívántam. Istenem, mennyire
meg akartam csókolni ezt a lányt! Ezt a nőt, aki, biztosra veszem,
épp úgy vágyott a csókomra, ahogy én az övére. De ennek még
nem jött el az ideje. Azt akarom, hogy tudja, tényleg őt akarom.
Jobban akarom, mint eddig bárkit.
Lassú mozdulatokkal kihúztam az ujjaimat barna tincsei közül, és
előre fordulva az útra szegeztem a tekintetemet.
– Indulhatunk – szólaltam meg, hogy kirántsam az előbbi bódult
pillanatból. Riadtan és csalódottan kapta rám gyönyörű szemeit, de
én nem bántam, sőt. Ez pont elég bizonyíték volt arra, hogy tudjam,
az irántam érzett sóvárgása minden egyes eltelt másodperccel egyre
csak nő. A fejét nekitámasztotta az ülésnek és mély lélegzetet vett.
Nehezen ugyan, de sikerült az útnak szentelnem a figyelmemet, de
még ezután is tökéletesen hallottam az ajkai közt kiszökő levegőt. A
levegőt, ami pár másodperccel ezelőtt még az én bőrömre
csapódott. A kormányt a kelletténél talán jobban szorítottam, mert
biztosra akartam menni. Muszáj volt megtartanom ezt a minimális
távolságot kettőnk között. Most még…
– Megérkeztünk – állítottam le a háztömb parkolójában az autót.
– Köszönöm a fuvart, innen egyedül is menni fog – nyúlt a kilincs
után.
– Tévedsz, ha azt hiszed, hagylak egyedül cipekedni.
– Te pedig tévedsz, ha azt hiszed, hogy ezzel bármit is elérsz
nálam – mondta nyomatékosabbá téve a kimondott szavakat.
– Majd kiderül – pattantam ki az autóból.
A lépcsőn felfelé haladva le sem tagadhatta volna, hogy ideges.
Rohadt ideges. Félt, mit fog mondani a lányoknak az ittlétemről. A
lakásba lépve azonnal a konyhába ment. Én megálltam és vártam
egy kicsit. Még az ajtónál is hallottam felszabadult sóhaját.
– Nincsenek itthon, elugrottak sütiért. Gyere!
– Csak nem szégyellsz? – kérdeztem, miközben a konyhapultra
helyzetem a szatyrokat.
– De igen. Szégyellem a helyzetet. Mégis mivel magyaráznám azt,
hogy itt vagy?
– Talán… – tettem egy lépést felé. – Azzal… – léptem még
közelebb. – Hogy… – léptem még egyet. – Találkoztunk és
kisegítettelek, ha már ők nem tették? – álltam meg előtte pár centi
távolságra.
– Aha… – emelte fel a fejét és a szemembe nézett.
– Vagy mondhatnád nekik azt is, hogy képtelen vagyok ellenállni
neked, és muszáj a lehető legtöbb időt a közeledben töltenem.
A háta mögé nyúltam és a kezemet a derekára simítottam.
Éreztem egyre gyorsuló lélegzetvégtelét, és ezzel egyidőben a
nadrágom is kezdett szűknek bizonyulni.
– Ismerd be, te is így érzel – morogtam az ajkai közé.
– Nem. Ezt nem lehet – motyogta.
– Nekem senki nem mondhatja meg, hogy mit tehetek és mit nem
– vágtam rá azonnal, és megszüntetve a köztünk lévő távolságot
magamhoz rántva szenvedélyesen megcsókoltam.
Egy pár pillanatig megpróbált hadakozni, kitámasztott a karjával,
hogy messzebb taszítson, de ahogy a nyelvem körülölelte édesen
ficánkoló nyelvét, teljesen megszűnt az ellenállása. Úgy olvadt a
karjaimba, mintha évek óta erre vágyna. Érzékien fedeztem fel
minden milliméterét. A kezem bejárta tökéletes testét. A csók egyre
intenzívebbé vált. Az ujjaimmal végigszántottam a haját, és finoman
belemarkolva a barna tincsekbe hátrébb húztam a fejét, hogy
hozzáférhessek gyönyörű nyakához.
– Logan… Logan… – nyögdécselt. Úgy formálta a nevemet,
ahogy még senki. Dús ajkaival mintha gyengéden simogatta volna a
nevemet alkotó betűk mindegyikét.
 – Akarlak – hördültem fel, amikor forró ölét hozzám préselte.
– Megjöttünk! Hoztunk desszertet! Kíra! Itthon vagy már? –
hallottuk meg az egyik lány hangját. Elengedtem. Hátrébb léptem.
Magamra öltöttem az érzelemmentesség álarcát és sietős léptekkel
távoztam. Még csak el sem köszöntem tőle. A folyosón lépkedve
megigazítottam magam a nadrágban.
Szerencsére a mozdulatot még időben sikerült befejeznem.
– Hölgyeim! – biccentettem a kiguvadt szemekkel vizslató Cintia
és Aliz felé.
– Mr. Kenward… – nyögték szinte egyszerre. – Kíraaa! –
sikították, de ezt már csak a bezáródó ajtón keresztül hallottam.
Miután beültem az autóba, kifújtam a levegőt. A tüdőm
megkönnyebbült. A farkam már kevésbé. Majd’ felrobbant az előbbi
kis közjátéknak köszönhetően.
Igen, az autóban még azt hittem, menni fog, hogy ellen tudok állni
neki, de amikor azt mondta, nem tehetem, eldurrant az agyam.
Nincs olyan, amit én ne tehetnék meg, ha meg akarom – húztam
lusta mosolyra a számat.
Már csak alig félóra volt a kezdésig és én ahelyett, hogy izgultam
volna, újra átéltem a pillanatot, amikor Kíra Sean távozása után
nekem esett.
– Ezt te sem gondoltad komolyan! – lebegtette előttem a nemrég
átadott lapot.
– Mert még nem ismersz eléggé. Amit én egyszer kimondok, azt
komolyan is gondolom – tettem karba a kezemet.
– Christina Aguilera? A legelső fordulóban? Normális vagy?
Tudod te, mit tud az a nő?
– Igen. Semmi olyat, amit te ne tudnál – emelkedett meg a
szemöldököm, várva az újabb reakcióját.
– Hát ebben most rohadtul nem értünk ám egyet – roskadt le az
előttem lévő székre, és hangos sóhajtozásba kezdett. – Már az első
alkalommal kinyírsz. Tudod mit, Kenward? – emelte rám félelemtől
csillogó gyönyörű szemeit.
 – Igen, Ms. Wells? – vettem fel a stílusát.
– Te nem vagy más, mint egy szadista állat! – gyűrte össze a
megtanulandó szöveget rejtő papírt.
– Jó nézni, amikor ennyire átadod magad az érzelmeidnek.
Nincs is más dolgunk, mint ezt a hevességet felhasználni az
előadásodban – fordítottam neki hátat, hogy helyet foglaljak az
íróasztalomnál.
– Akkor nem szívod vissza? Ez komoly? Nem vicceltél?
– Nem szívom, mert nem szokásom. Igen, komoly, mert én már
kisgyerekként is igencsak komoly voltam. És nem, nem vicceltem,
mert azt ritkán szoktam. Kielégítő válaszokkal szolgáltam, Ms.
Wells?
– Ja. Totál kielégültem… – engedte ki kívánatos ajkain az előbb
beszívott levegőt.
Reagálhattam volna, de ezúttal kihagytam ezt a ziccert. Nem
akartam a kelleténél is jobban elterelni a témát.
– Nos? – kérdeztem rá kíváncsian.
– Rendben. Megcsinálom – nézett mélyen a szemembe –, de
ennél a dalnál ne várd el tőlem, hogy azonnal eltolom neked – vált
kissé bizonytalanabbá a hangja.
– Nem, persze. Kapsz rá egy napot. Reggel viszont elvárom, hogy
eltold – használtam ugyanazt a szót, amit ő is.
– Yeah! – csapott a levegőbe. – Ezt akartam hallani – komorult el
a tekintete.
– Remek. Akkor reggel 8-kor várlak – kacsintottam rá.
– Pazar. Azért beavatsz pár dologba?
– Egyértelműen – bólintottam, és már bele is kezdtem a dal
bemutatásába, a legfontosabb tudnivalókba és a felmerülő
hibalehetőségek feltárásába.
Kíra már a próbák alatt bebizonyította, milyen kitartás lakozik
benne. Addig ismételte újra és újra, amíg véget nem vetettem a
gyakorlásnak, sőt biztosra veszem, hogy otthon tovább folytatta.
Bármilyen keveset is aludt éjszaka, másnap lelkesen és
céltudatosan jelent meg a teremben.
Az emlékidézésemet Misty hangja szakította meg.
– És ahogy a reklám előtt is elmondtam, az idei év első élő
showját Kíra Wells fogja megnyitni. Logan, kérlek, mondj pár szót a
versenyződről. Arról a különleges lányról, akit te magad választottál
mentoráltadnak. Számomra már ez is elég bizonyíték arra, hogy Kíra
igazán nagy tehetség, hisz’ eredetileg nem is akartál magadnak
mentoráltat, őt mégis kiemelted a tömegből. Halljuk most Logan
Kenwardot! – adta át a szót Misty.
– Köszönöm – biccentettem felé, és határozottan néztem az
engem vevő kamerába. – Ahogy már te is említetted, Kíra
különleges, és ez hamarosan mindenki számára egyértelművé válik.
Nem véletlenül kértem, hogy ő nyissa meg a műsort. Igen, ez is az
én egyik személyes kérésem volt, mert egy perccel sem akartam
többet várni arra, hogy megismerjétek ezt a fiatal nőt, aki a hangjával
hamarosan felszántja a színpadot. Nem is húznám tovább az időt.
Ismerjétek meg ti is Kírááát! – mondtam ki a shownak megfelelően,
elnyújtva a nevét.
A színpad elsötétült. A LED-falon cikázó fények vészjóslóan
kergették egymást. A dal első dallamai felcsendültek, hogy lassan
körbefonják a közönség soraiban helyet foglaló nézőket.
Ha eddig nem izgultam, akkor most elkapott a gyermeki
izgatottság, de nem azért, mert attól féltem, hogy Kíra bármit is
elront, hanem mert rohadtul vártam, hogy végre a többiek is
megtudják, amit én már hetek óta tudok.
Christina Aguilera – Fighter
A hangfalakból áradó zene egyre hangosabbá vált, és amikor Kíra
megszólalt, szétnyílt előtte a fényjátékokért is felelős LED-fal.
Felnézett. A zsűrire és a mögöttünk ülőkre fordította a figyelmét.
Baljós hanggal suttogta a dal első sorait, lassú léptekkel közelítve a
színpad közepe felé. Az egyik kezét a mikrofonállvány köré simította,
és egy ügyes mozdulattal a helyére csúsztatta a mikrofont.
 Amikor egy pillanatra több fény is rávetült, a szemem elé táruló
látvány hatására nyelnem kellett egyet. Nem engedte, hogy lássam
a fellépőruháját, és már értem is, hogy miért. Egy fekete, bőr
rövidnadrág és az ahhoz tartozó, dekoltázst kivillantó bőrtop feszült
a testére. A nadrág alatt egy vágykeltő harisnya simult a bőrére, a
lábán pedig egy több mint tíz centi magas sarokkal megáldott cipő
díszelgett. Az összhatás szemet gyönyörködtető volt. Még el sem
kezdte igazán a műsort, de máris áradt belőle a dög. Az, amit nem is
lehet más szóval jellemezni. A szexualitás, ami körüllengte,
akaratom ellenére a székemhez szegezett. Mozdulatlanul figyeltem
az előadását. A dal felvezető sorait követően még engem is
meglepett a torkából felszakadó rekedtes hang. A pillanat, amitől
annyira megrettent az elején, nem is sikerülhetett volna ennél
jobban. Eszméletlen erő áradt ebből a törékeny nőből. A pár
másodperce a helyére csúsztatott mikrofon most ismét az ujjai
érintését élvezhette.
Kikapta a helyéről és átadva magát a dal erejének, követve a
ritmust járta körül az állványt.
– Úgy néz ki, nem bízhatok benned. Lelepleztelek. Itt a vége.
Elég volt – folytatta határozottan az előadását.
Minden mozdulata természetesnek hatott, pedig tudtam, hogy
eredetileg mennyire ki akart hátrálni ebből a feladatból.
Mennyire félt ezt az arcát színpadra vinni, pedig a dög benne van.
Az, amit ha akarna sem tudna tovább titkolni, mindenkit sokkolt
körülöttem. Ramon tátott szájjal szemlélte az eseményeket, engem
pedig büszkeség árasztott el, mert én már az első percben tudtam,
hogy Kíra Wells képes erre. És minél tovább néztem, annál jobban
fokozódott a büszkeség, amit ő váltott ki belőlem. Megfogadta a
tanácsaimat. A makacssága ellenére belátta, hogy nem beszélek
ostobaságokat, hogy értem a dolgomat. A saját arcára formálva, de
tette, amit tőle kértem.
A dal a végéhez közeledett és amikor a többiek már azt hihették,
Kírából lassan elfogy a lendület, ő még feljebb kapcsolt. A színpad
szélén elhelyezkedő, a hangulat fokozásáért felelős tűzijátékok sorra
robbantak fel, tovább szítva a már így is vibráló légkört.
– Sokkal bölcsebb lettem. Köszönöm, hogy harcossá tettél! –
nyomta meg még rekedtebbé változtatva a hangját, és az utolsó
szónál minden kétséget kizáróan rám emelte a tekintetét, hogy
mélyen a szemembe nézhessen. Fogva tartva hálás pillantását
megemeltem a kezemet és tapsolni kezdtem. A mentortársaim
követték a példámat és pillanatokkal később a színpadot körülvevő
emberek közül sem maradt ülve senki. Állva ünnepeltünk Kíra
kirobbanó sikerét. A produkciót, amivel megnyitotta az idei év
műsorát.
– Úúúúriiisteeeen! – visított fel Misty, megszakítva az ovációt.
– Ez brutális volt. Most már értem Logan rajongását – lépett Kíra
mellé. – Ha meg tudsz szólalni, akárcsak két szó erejéig is…
Mit mondanál? Mit érzel?
– Egyetlen szó van, amit most mondanék, és az nem más, mint a
köszönöm – felelte pihegve.
– Elfáradtál, de nem is csodálom. Brutál voltál. Ne haragudj, de
ennél nem találok rád jobb szót. Szenzációs. Hatalmas erő lakozik
benned. Nem találom a szavakat, ezért nem is erőlködnék tovább.
Hallgassuk most azokat az embereket, akik talán értelmesebb
kommentárt is fűznek majd az elmúlt percek eseményeihez. Alya,
hallgatunk – kapta meg a lehetőséget a mellettem ülő díva.
– Hasonlóan érzem magam Mistyhez, és csak egyetérteni tudok.
A brutális szó tökéletesen leírja az előbb látottakat.
Minden hang a helyén volt, minden hajlítás, minden… Minden.
Nem találok szavakat, hibákat pedig ezek után keresve sem…
Gratulálok, és az előbbi megszólalásodra reagálva, mi köszönjük
neked ezt a pár percet – zárta le a mondandóját egy újabb rövid
tapssal.
– Ramon? Halljuk, te hogy láttad!
– Alyhoz hasonlóan. Nem tudom, találnék-e benne hibát, mert
meg sem fordult a fejemben, hogy keresni kezdjem. Kíra kezdő
létére úgy tolta el ezt a nehéz dalt, mintha évekig gyakorolta volna.
Ennyi, mást nem is fűznék hozzá, mert felesleges. Kíra előadása
magáért beszélt – tárta szét a karjait.
– Elis? Te mit tudnál még hozzáfűzni a többiek mondandójához? –
nézett Misty a harmadik mentorra.
– Hogy az anyámba jöttek ki belőled ilyen hangok? Elnézést, de
azt hiszem, ez kikívánkozott – kacagott fel az idősödő nő. Elis
sosem arról volt híres, hogy visszafogta volna magát, de ezzel a
kérdésével még engem is meglepett. Alya visszafogottan nevetgélt,
Kíra pedig kezdett zavarba jönni az őt ért dicséret-
áradattól.
– Úgy gondolom, ebben a kérdésben minden benne volt.
Akkor már csak egyvalaki maradt hátra. Logan? Te hogy láttad ezt
a produkciót? Milyen érzéseket váltott ki belőled a mentoráltad?
– Büszkeséggel néztem végig…
És a reakció, amit kiváltott? Egyértelműen az erekció… – tettem
hozzá gondolatban.
– Nekem, mint mentornak, azt hiszem nincs szükségem ennél
nagyobb elismerésre, amikor egy mentorált ilyen módon adja vissza
az elsajátított tudást. Na, de mielőtt bármelyikőtök belém kötne,
hozzátenném, hogy Kíra tehetsége nélkül semmire sem mennék a
napestig tartó papolásommal, szóval egy a lényeg: mi ketten –
mutattam először Kírára, majd magamra – ütős csapatot alkotunk.
És bízom benne, hogy még nagyon sokáig élvezhetjük egymás
társaságát – fejeztem be egyértelműen a köztünk vibráló szexuális
feszültségre célozva, amit csakis kizárólag Kíra érthetett. És értett is,
mert szép lassan fülig vörösödött.
– Azt hiszem, ennél tökéletesebben nem is kezdődhetett volna ez
a műsor. Most szaladj, fújd ki magad és élvezd a többiek
produkcióját! – mondta Misty Kíra felé fordulva. – Akinek tetszett
Kíra Wells produkciója, az most leadhatja rá a szavazatát. Tegyétek
meg, mert egy ilyen tehetségért érdemes hétről hétre a tévé elé
telepedve végignézni a műsort. Vegyétek a kezetekbe a telefonokat
és segítsétek egy fiatal lány karrierjének kezdetét.
Az este további részében már nem volt senki, aki ilyen és ekkora
hatással lett volna rám, mint Kíra, és ezt most egyedül a tudására
értem. A többiek között is vannak, akik hatalmas hanggal vannak
megáldva, de valami mindig hiányzik. Olyan, mintha Ramon és a
többiek nem a megfelelő módon tanítanák őket. Engedik, hogy ők
döntsenek bizonyos kérdésekben, és ez határozottan a hátrányukra
válik. Hogy ezt miből szűrtem le?
Egyszerűen csak látom. Emlékszem az előválogatókon látottakra
és tudom, hogy mi az, amit a mentoroknak már rég el kellett volna
velük felejtetniük. Olyan manírok, amik sokszor nevetségesnek
hatnak, mintsem lehengerlően. Sean? Rá pedig kibaszott mérges
vagyok. A tegnapi próbával ellentétben most rohadtul ellazáskodta.
Ekkora hibát elkövetni nem lett volna szabad… Ha ma nem esik ki,
az nem a produkciójának lesz köszönhető, hanem a pofijának és a
sok ezer rajongó csajnak, akik már így is levakarhatatlanul tapadnak
rá, megnövelve ezzel is az egóját, és feledésbe taszítva a tudás és a
fejlődés iránti vágyát. Kíra barátnői, Tia és Liz meglepően jól
teljesítettek. Ennek kifejezetten örülök, mert tudom, ameddig ők
versenyben vannak, addig Kíra nem lesz egyedül. Márpedig egy
ilyen kiélezett versenyhelyzetben jól jönnek a barátok…
Igaz, egy idő után ők is riválisokká fognak válni, de ha ügyesek,
addig még van jó pár hetük. És az eddig látottak alapján azt
mondom, hogy erre minden esély megvan.
A kieső személye nem mondhatnám, hogy váratlanul ért.
Joshua Andersen nem teljesített kimagaslóan, sőt mondhatnám,
pocsék produkciót nyújtott. A mozdulatai bátortalanok voltak, a
hangokat csak nagy nehézségek árán találta el, és Seannel
ellentétben még a külső adottságai sem nyújthattak mentőövet a
továbbjutáshoz. Az élet kemény, az emberek felszínesek…
Pont ezért utáltam meg ezt a műsort az évek alatt. De Kíra
visszaadta a hitemet. Na, nem mintha az ő adottságai nem lennének
tökéletesek. Kívül-belül…
Kíra, Kíra, Kíra…
Mindig csak ő jár a fejemben…
– Logan… – lépett mellém Ramon a műsort követő napon. –
Válthatnánk néhány szót?
– Persze. Mit szeretnél? – vettem elő a kedvesebbik énemet,
merthogy nekem olyanom is van.
– Kíra… nos… mit tudsz róla? Van valakije?
– Mi? Neked meg mi közöd van ehhez? – néztem rá felvont
szemöldökkel.
– Egyelőre semmi, de épp azon dolgozom, hogy ez a dolog
megváltozzon.
– Kár a gőzért. Kíra nem bukik a fajtádra – néztem rajta végig
lekicsinylően.
– Azt majd meglátjuk! – vágta rá sértődötten.
– Ramon! Hagyd őt békén! Ne vond el a figyelmét a feladatáról a
zaklatásoddal! Neki most ez a legfontosabb!
Világos voltam?
Nem felelt, csak döbbenten méregetett. Mondani akart valamit, de
végül mégsem tette.
– Azt kérdeztem, világos voltam-e?
– Igen. Tökéletesen.
– Komolyan mondom, hagyd békén, különben nem állok jót
magamért! – emeltem felé fenyegetően az ujjamat.
– Jól van na! Már az előbb is mondtam, hogy megértettelek –
vetette felém legyőzötten.
– Egyébként lenne egy tanácsom.
– Mégpedig?
– Csak annyi, hogy az én mentoráltam helyett foglalkozz inkább a
tieiddel… Joshua sem véletlenül esett ki. Te nem végezted el
maradéktalanul a munkádat. Kibasztál szegény kölyökkel – közöltem
vele élesen.
 Erre sem reagált, mert tökéletesen tisztában volt vele, hogy
igazam van.
Logan Kenward kiütéssel győzött – veregettem magam hátba
gondolatban, miközben letörölhetetlen mosoly terült szét a képemen.
A következő estét az apám és a húgom társaságában töltöttem.
Legalábbis ez volt az eredeti terv… Hogy mi történt valójában, azt
valószínűleg Richard Kenward is szerette volna tudni. Azt hiszem,
míg élek nem felejtem el az apám arcát, amire kiült a meglepődéssel
átitatott döbbenet, amikor a húgom felpattant a székéről, hogy
köszönthesse az asztalunkhoz lépő Mrs. Perezt.
– Margaret! – üdvözölte elsőként Megan az idősödő asszonyt, aki
öt éve veszítette el a férjét. És nem utolsósorban húsz éve apám
asszisztense, vagy sokkal inkább jobb keze.
– Margaret! – pattant fel azonnal az apánk is, csaknem lerántva
magára az egész terítéket.
– Megan! Richard! Logan! – fogadta Margaret mindhármunk
köszönését.
– Lenne kedved velünk vacsorázni? – tette fel az apám a
legkézenfekvőbb kérdést.
– Tessék? – nézett rá Margaret kikerekedett szemekkel.
Megan felé fordultam, aki akkor már bőszen aktivitizett, aminek a
megfejtésére igen hamar rá is jöttem. Megböktem apám vállát és
megpróbáltam az értésére adni, hogy mi a helyzet.
– Elnézést. Azt akartam mondani, hogy foglalj helyet, már vártunk
téged, hogy együtt vacsorázhassunk. Ne haragudj, kicsit sok volt ma
a munka és…
– Jaj, Richard! Inkább én kérek elnézést, mert kivettem a mai
napot – mondta szégyenlősen az asszony.
– Kérlek, ne szabadkozz, ha valaki, akkor te megérdemelted a mai
napot, amit most szépen megkoronázunk egy jó hangulatú
vacsorával. Ugye? – nézett először Margaretre, aki vidáman
mosolygott apámra. Ezzel egy időben Megan is lelkes bólogatásba
kezdett és számomra teljesen egyértelművé vált, hogy ő volt az, aki
meghívta ma Margaretet. Apa elmosolyodott, majd lassan felém
fordult.
– Nincs semmi kifogásom egy jó hangulatú vacsora ellen –
néztem végig az asztaltársaságon.
Apa most ismét a vele szemben helyet foglaló nőre nézett. Az
idősödő nő tekintete igencsak beszédes volt számomra, ahogy
hosszú-hosszú évek óta minden tette.
Margaret apám mellett van több, mint 20 éve. Sokszor segítette ki
gyereknevelés terén is. Megan sok időt töltött Margarettel, de ezidáig
apám képtelen volt meglátni, ami mindenki számára egyértelmű volt.
Amíg élt Mr. Perez, ez érthetőnek is tűnt, de az évek teltek, és a férfi
halálával felszabadult az asszony. Felszabadult, igen. Mert nyílt titok
volt, hogy Margaret nem szerette a férjét. A szülei kényszerítették
hozzá, és a házassága alatt sosem lelt boldogságra.
– Margaret néni, milyen volt a mai napod? – vágott a közepébe a
húgom.
– Köszönöm a kérdésed! Pihentető volt, ugyanakkor unalmas.
Hiányoztak a megszokott teendőim – pillantott újra apánkra, aki
zavartan mocorgott a székén.
Végre. Most talán ő is megérti, amit Megannel már évek óta
sugallunk neki. Margaretre van szüksége és nem csak az irodában,
hanem a magánéletében is. Ráadásul biztosra veszem, hogy ezt
Margaret sem utasítaná el.
A vacsora jó hangulatban telt, szóba kerültek a közeljövőben
aktuálissá váló beruházások és természetesen kikérdeztek a
verseny kulisszatitkairól is. Megadtam a kérdéseikre a választ – már
azokra, amikre megtehettem. Vannak ugyanis dolgok, amikről még
én sem nyilatkozhatok mások engedélye nélkül.
Pontosabban Kíra engedélye nélkül, a többiekre magasról teszek.
A desszert elfogyasztása után Meganre néztem és egyértelműen
felszólítottam az asztaltól való távozásra.
– Ne haragudjatok meg, de ki kell szaladnom a mosdóba.
 – Veled tartok, legalábbis egy darabon, mert az asztalok után én a
bár felé fordulok – közöltem a többiekkel.
– Persze, menjetek csak. Várunk vissza titeket – tette hozzá apám
felénk sem fordulva. A vacsora előtt elfogyasztott alkohol, azt
hiszem, megtette a hatását – húztam mosolyra a számat.
– Rendben. Rendeljek nektek is valamit? Egy italt? Egy koktélt? –
néztem Margaretre, mert apám tekintetét továbbra is az asszony
foglalta le.
– Én elfogadom – bólintott a nő.
– Intézkedem.
– Köszönjük, Logan – mosolyodott el szélesen.
Megfordultam, karon ragadtam Megant és magam után húztam.
– Ez a te műved, hugi?
– Igeeen! – felelt szélesen vigyorogva. – Végre elfogadta a
meghívásomat és nem az irodában érte a hajnal, nem hagyhattam ki
ezt az alkalmat.
– Okos húzás, Megan – kacsintottam rá. – Kérsz egy italt? Én
állom – viszonoztam az arcán elterülő mosolyt, ami a következő
pillanatban úgy vált köddé, mintha sosem létezett volna.
– Mégis hogy van képe betenni ide a lábát? Mocskos szarházi!
– sziszegte ökölbe szorult kézzel.
– Kinek? – néztem a hátam mögé, és azonnal meg is értettem őt.
Greg Moore, a húgom ex-vőlegénye épp akkor lépte át az étterem
küszöbét. – Megan… Nyugalom. Csak figyelj! – suttogtam, miközben
magamhoz húzva tartottam, hogy takarhassam őt a testemmel.
– Engedj, hadd nyomjam ki a szemét annak az utolsó rohadéknak!
És nézz oda, még azt a szőke kurvát is magával hozta! – sziszegte
indulatosan.
– Nyugalom! – ismételtem.
– Uram, még egyszer megkérem, hogy távozzon, de a következő
felszólítást ne várja meg! – jutott el hozzánk a biztonságiak hangja.
– Mi van? Mégis kinek képzeli magát?
 – Pont az vagyok, akinek látszom. A hely biztonságáért felelek, és
megakadályozom a magához hasonló rendbontók bejövetelét.
– Mi van? – csattant fel.
– Ismét megkérem, hogy távozzon, vagy a következő
felszólításnál…
– Fel foglak jelenteni, te semmirekellő!
– Úristen… és én ehhez akartam hozzákötni az életemet. Ez
megalázó.
– De nem rád nézve, hanem rá nézve – nyugtatgattam a húgomat.
– Nem. Ez rám nézve az.
– Az elején nem így viselkedett. Ne ostorozd magad.
– Rendes vagy, hogy ezt mondod. Juj… elkapták a nyakát és
annál fogva vágták ki az ajtón. Ez meg hogy lehet?
– Talán kiadtam a biztonságiaknak, hogy Mr. Moore ide többé a
lábát be nem teheti, ha meg akarják tartani a munkájukat.
– De hisz’ ő egy sokat fizető vendég.
– Nem minden a pénz, hugi. Ráadásul ki tudja, kitől lopta, amit
később elherdált?
– Jogos, teljesen jogos… Ezt még nézni is izgató volt – motyogta.
– Örülök, hogy segíthettem – reagáltam a lelkesedésére.
– Ilyenben máskor is elfogadom a segítségedet. De most te jössz!
Mesélj, mi az, amit apánk előtt nem mondtál?
– Mire célzol? – kérdeztem, miközben megrendeltem az italokat
az előbb említettek asztalához.
– Fura vagy – nézett mélyen a szemembe. – Titokzatos.
Rejtegetsz valamit? Vagy valakit? – húzta fel kérdőn a
szemöldökét.
– Képzelődsz, Megan Kenward.
– A teljes nevemen szólítottál, lebuktál – kortyolt az előbb kitöltött
színes löttyébe.
 Kíra
Az események rohamtempóban váltották egymást. Mindig volt egy
újabb és újabb teljesítendő feladatunk. A munka egy percre sem állt
meg. A Logan és a köztem lévő távolság ingadozott. Hol közelebb,
hol távolabb került. Minden az aznapi hangulatától függött. Ha
akarta, tök jól elbeszélgettünk, ha olyan kedve volt, viszont sistergett
köztünk a levegő az elfojtott indulatoktól.
Aztán megtörtént, amitől kezdetektől féltem… Megtaláltak a
kedves kommentelők. Nem tettem semmi mást, csak előadtam az
arra a hétre kiosztott dalomat. A zsűri imádta a produkciómat.
Azt hiszem, nekem az az erősségem, hogy éneklés közben úgy
érzem, mintha kívülről szemlélném magamat, miközben újraélem az
elmúlt napok eseményeit. A dalok, a szöveg, a dallam egészen más
megvilágításba helyez egyes tetteket.
Sokszor talán pont erre van szükségünk, hogy megértsünk
bizonyos mondatokat, hogy megértsük a szavak mögött megbúvó
jelentéseket. Azokban a percekben is ezt tettem. És igen, a zsűri
ódákat zengett az előadásmódomról, az érzelmek közvetítéséről…
Mégis volt valaki, aki az elevenembe vágott a szavaival… A Roxette
Listen to you heart című dalát énekeltem zongorakísérettel. A
szemem előtt megjelenő képek, a fülembe csengő szavak végre
értelmet nyertek… Logan jelei… Talán hibáztam, amikor egyes
részeknél rajta felejtettem a tekintetemet, de sosem gondoltam, hogy
valaki ilyen messzire képes elmenni azzal, hogy bizonyítsa a maga
igazát. Vagyis tudtam, mégis bíztam abban, hogy ezúttal elkerülnek
az ehhez hasonló idióták. Olyan lavinát indított el, amit már képtelen
voltam figyelmen kívül hagyni. Véget értek a békés napok.
Onnantól kezdve folyton azt figyeltem, hogy minden lépésem
kikezdhetetlen legyen. Logan és köztem megnőtt a távolság.
Erős falakat vontam magam köré. Nem reagáltam a kétértelmű
megjegyzéseire, csak arra koncentráltam, amiért itt voltam. A
versenyre. A dalokra. A tanulásra. A fejlődésre.
 – Na, jól van, csajszim, ebből most lett elegem. Hagyd már azt a
faszt és válts vissza arra a Kírára, aki maga mögött hagyta a múltat
és mert nagyot álmodni! – ragadta meg a karomat Tia. – Vedd le ezt
a vackot, és öltözz fel vidám színekbe. Legyél fiatal és élettel teli!
Mutasd meg annak a kreténnek, hogy csinálhat bármit, téged nem
érdekel.
– Tessék, nézd! – toltam a képébe a telefonom kijelzőjét.
Pörgesd végig – hadonásztam az orra előtt. – Nézd meg, miket
csinált egy éjszaka alatt, és utána mondd, hogy hagyjam figyelmen
kívül – roskadtam le a fotelba.
– Valahogy meg kellene találni ezt a balfaszt – ült mellém Liz is.
– Aha. És utána mit csináljak vele?
– Hm… Kaphatna pár fenyegető levelet – kocogtatta meg az állát
finoman.
– Ezt nem akarom elhinni – döntöttem hátra a fejemet.
– Én akkor is csak azt tudom javasolni, hogy küzdj ellene! –
magasodott fölém Tia, elszántsággal a szemében. – Sose engedd
meg, hogy bárki is eltaposson! Te sokkal többet érsz annál, minthogy
meghajolj egy ilyen balfasz előtt. Erős vagy! És mondhat bármit, te
védve vagy! Semmi olyat nem tettél, amit törvény tiltana, sőt még a
verseny szabályzatában sem szerepel hasonló kikötés! Ott és akkor
dughatnál Mr. Kenwarddal, ahol és amikor akarsz, és még ez is tök
rendben lenne.
– Tiaaa – vörösödtem el az előbb említettek gondolatára. – Jó.
Átgondolom, hogy mit tehetnék – fújtattam egy nagyot és a
telefonomért nyúltam, amit időközben Tia mellém dobott. – De most
mennem kell. Vár a próba. Nektek nem kellene menni? – néztem a
barátnőimre.
– De, de, csak tudod, Alya nem olyan szigorú, mint Mr.
Kenward – kacsintottak rám szinte egyszerre.
– Ha-ha – húztam el a számat.
Amióta Sean két hete kiesett, tovább bonyolódott a helyzetünk, és
akkor még itt van ez a botrány is. Logan annyi időt tölt velem
kettesben, amennyit nem szégyell. És hazudnék, ha azt állítanám,
hogy ő az a szégyenlős fajta – morogtam magam elé, miközben
folytattam az utam a próbaterem felé.
– Már azt hittem, el sem jössz – fogadott egy gúnyos
megjegyzéssel a mentorom. Muszáj, hogy ebben a státuszban
maradjon. Nem engedhetek neki. Ki kell tartanom.
– Megfordult a fejemben – vágtam vissza gondolkodás nélkül.
Igazából eszembe sem jutott feladni a versenyt, de ezt neki nem
kellett tudnia.
– Tessék? – fordult felém döbbentem.
– Jól hallottad – rántottam meg a vállamat. – Elgondolkodtam
rajta, hogy mi lenne, ha engednék a nyomásnak és feladnám ezt az
egészet. Unom ezt az értelmetlen harcot és belefáradtam, hogy
idiótákkal hadakozzak.
– Akkor ne hadakozz, csak győzd le őket! – dörrent rám
szigorúan.
– Könnyű ezt annak mondani, akinek minden az ölébe hullott –
csúszott ki a számon.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha úgy teszek, mintha ezt meg
sem hallottam volna – nézett rám dühösen.
– Tök mindegy – rántottam meg újra a vállamat.
– Na, idefigyelj! – lépett felém. A mutatóujjával az állam alá nyújt,
feljebb billentve a fejemet. – Kapd össze magad, mert ha nem… –
emelte felém fenyegetően az ujját.
– Mert ha nem? – ismételtem az utolsó szavait. – Mégis mit
csinálsz, ha nem változom?
– Jobb, ha nem feszíted túl a húrt.
– Tényleg? Most már kíváncsivá tettél – néztem mélyen a
szemébe.
– Aki kíváncsi, hamar megöregszik – vetette felém.
– Szar duma – folytattam azt, amit rohadtul nem kellett volna, de
őszintén, olyan jólesett kiadni a felgyülemlett frusztrációmat, amit az
az idióta netes zaklató okozott.
 – Kíra! – lépett hozzám még közelebb, amivel hátrálásra
késztetett.
– Igen?
– Jobb lenne, ha elkezdenénk a próbát. Már így is rohadt sok időt
pazaroltunk el teljesen feleslegesen.
– Szóval a velem töltött idő számodra teljesen felesleges.
– Ne forgasd ki a szavaimat!
– Tudod mit? Feladom a versenyt, és akkor már nem kell miattam
aggódnod. Sőt! Lesz végre szabadidőd is! – csattantam fel,
magamat is meglepve ezzel.
– Nem adhatod fel! – lépett újra elém, fölém magasodva ezzel.
– Mégis miért nem? Miért? – böktem a mellkasára.
– Mert az nem te lennél! Te egy harcos vagy! Neked küzdened
kell, megértetted? – hajolt már túlságosan is közel.
– Ó, értem én. A karriered mélypontja lenne, ha én most
bemondanám az unalmast, igaz? – néztem bele határozottan
viharkék szemébe, hogy érezze, nem tud irányítani.
– Most nem rólam van szó – suttogta határozottan,
kihangsúlyozva minden egyes szót. – Be kell bizonyítanod a
világnak, hogy érsz annyit, mint a többi ember – folytatta, majd a
következő pillanatban a derekam mögé nyúlva közel rántott
magához. – Nem. Várj! Rosszul fogalmaztam. Nem a világnak kell
bizonyítanod, hanem saját magadnak! Mondjon bárki bármit,
kössenek beléd bárhol, te akkor sem leszel kevesebb!
Sok mindenkinek fáj, ha valaki jobb náluk. Ha összejön az, ami
nekik nem sikerült. Ja, és a legszebb ezekben az emberekben, hogy
őket nem a kudarc tette rosszindulatúvá, hanem a félelem.
Bennük nem volt annyi bátorság, mint benned. De ettől te nem
leszel kevesebb, sőt! Nem azt mondom, hogy szarj az emberekre,
de egyetlen rosszakaró miatt ne törj meg! Küzdj!
Énekelj azoknak, akik imádnak, a bántó szavakat pedig engedd el
a füled mellett. Az emberek imádnak, és az ő szeretetük nem egy-
két negatív beszólásig tart. Kérlek, higgy nekem! Higgy magadban! –
nézett mélyen a szemembe.
Igazat mondott. Nem hagyhatom, hogy egyetlen ember
tönkretegye, amit hosszú évek alatt felépítettem magamban.
Ennél többre vagyok hivatott, mintsem az első beszólásnál
bedobjam a törölközőt.
Logan érintésére magabiztosság járta át a testemet és ez
megrémített.
– Engedj el! – nyögtem, de az erőm hirtelen elhagyott, ahogy az
orromba kúszott isteni, férfias illata. A térdem megrogyott, amikor
hozzám préselődött izmos, erőtől dagadó mellkasa. – Engedj… el…
– próbálkoztam újra.
– Miért? – húzott magához még közelebb.
Tudtam, hogy már nem sok választ el attól, hogy megadjam
magam a köztünk vibráló szexuális feszültségnek, ezért az egyetlen
dolgot tettem, amit tudtam: belerúgtam. Szavakkal estem neki.
– Azért, mert tudom, mi vezérel, és azért, mert undorodom a
fajtádtól – köpködtem felé a szavakat.
– Igen? Mesélj, kérlek! – billentette fel a fejemet az államnál fogva.
– Azt hiszed, nem tudom, miért küzdesz ennyire? Azt hiszed, nem
tudom, miért vagy még itt?
– Úgy látszik, te nálam jobban tudod – felelte kimérten.
– Még az is lehet, hogy ez az egész a te műved – szaladt ki a
számon.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan – háborodott fel, és a
szemében megvillanó döbbenettől úgy éreztem, mintha szíven
ütöttek volna, de már túl késő volt visszakozni.
– Talán az is része a tervednek, hogy megfektess? Persze, hisz’
kezdetektől fogva ezen dolgozol. Jobban mutatna a címlapokon?
Több bevételt hozna? – taszítottam rajta egyet két kézzel, amint a
számat elhagyó szavaktól rátaláltam rég elveszett erőmre.
Próbáltam megtartani a lökésem okozta távolságot, de minden
erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult. Nem okozott ugyan fájdalmat,
mégis olyan könnyedén rántott vissza magához, mintha nem lenne
súlyom. És a legszörnyűbb, hogy még csak nem is tiltakoztam.
Folyamatosan ott volt a nyelvem hegyén, hogy elküldjem, hogy
folytassam a szitkozódást, mégsem hagyta el a számat még csak
egy nyüves „ nem” sem. Egyre dühösebb voltam, de sokkal inkább
magamra, mintsem rá. A tehetetlenségem felidegesített.
– Azt mondtam… engedj el! – próbáltam meg végre kibontakozni
a karjai közül.
– Csak egy jó okot mondj, miért tegyem meg! – szorította magát
hozzám, hogy tisztán érezzem, mennyire kíván engem.
– Mert nem lehet közöttünk semmi – tört fel belőlem a keserű
valóság.
– Miért? Miért gondolod, hogy az hiba lenne? Miért? – nyomott
neki a falnak.
– Azért, mert már nem akarok az a balhés kiscsaj lenni, aki voltam
– préseltem ki magamból a szavakat.
– Attól még, hogy nyitsz a világ felé, nem leszel balhés – nyögte
egyre szaggatottabban.
– A világ felé nyissak vagy elég, ha előtted nyitom ki a lábam?
Esetleg a karrierem szempontjából jobb, ha minden
szembejövőnek tárogatok? – zúdítottam rá megállás nélkül az epés
megjegyzéseimet.
– Te nagyon el vagy tévedve, ha azt hiszed, hogy magamon kívül
bárkihez is közel engednélek – hördült fel birtoklóan, még közelebb
lökve magát egyre jobban lüktető, érzékeny részeimhez. Az
alhasamban fájdalmasan rándultak össze az izmok, ha arra
gondoltam, milyen közel van hozzám kemény férfiassága. Az egész
testemet elöntötte a forróság, ahogy elképzeltem, milyen érzés
lenne, ha nekem feszülő merevedését közelebb engedném lüktető
belsőmhöz és hagynám, hogy hatalmas magaslatokba repítsen,
ahogy újra és újra elmerül bennem. – Értsd már meg, hogy az, ami
köztünk van, nem arról szól, amire most gondolsz!
– Akkor mégis miről? – préseltem ki a számon.
 – Arról… – kereste a szavakat. – Arról, hogy akarlak. Csak téged
– mordult fel, és a következő pillanatban már szenvedélytől fűtve
tapadt az ajkamra.
A csókja villámcsapásként ért. Ebben a percben szabadjára
engedtem minden eddig elfojtott vonzalmamat. Kívántam a
folytatást. Azt akartam, hogy beteljesüljön az, amit már oly sokszor
megálmodtam. Érezni akartam Logan testét az enyémhez simulni.
Érezni akartam minden rezdülését, amit én váltok ki belőle.
– Tudom, hogy te is akarod – simított végig meztelen karomon. –
Pont annyira akarod ezt, mint én – suttogta elnyíló ajkaim közé.
– Tévedsz! – tettem két kezemet erős mellkasára, és egy
határozott mozdulattal távolabb toltam magamtól. Hagyta.
Hátrébb lépett, de a tekintetében továbbra is ott izzott a vágy
kiolthatatlan tüze. – Próbálni jöttem, és most próbálni is fogunk –
léptem el mellőle, hogy helyet foglalhassak a zongora előtt. A
szívem ki akart ugrani a mellkasomból. Az ölem fájdalmasan
lüktetett, de nem akartam ilyen könnyen megadni magam Logan
akaratának. Látni akartam rajta azt, hogy tényleg, igazán engem
akar, és nem valami érdek vezérli. Az ujjaimat a billentyűk fölé
emeltem, és lassan leütöttem az első hangokat. A remegésem
azonnal elmúlt, ahogy a dallamok áradni kezdtek a hangszerből.
Behunytam a szemem, és átadtam magam a dalnak.
Britney Spears: Everytime
– Vegyél észre. Fogd meg a kezem! Miért vagyunk idegenek,
amikor szerelmünk oly erős? Miért folytatod nélkülem?
Minden egyes szó a saját érzelmeimet tárta elém. Én is pont így
éreztem Logannel kapcsolatban… A felismerés kipattintotta a
szememet, de gyorsan vissza is zártam, mert nem akartam, hogy
észrevegye a változást. Egyik ütem követte a másikat, és a szavak
észrevétlenül hagyták el a számat. – Mindig, amikor repülni próbálok
a szárnyaim nélkül, lezuhanok… Gyengének érzem magam. Azt
hiszem, szükségem van rád… És mindig, amikor megjelensz az
álmomban, látom az arcodat. Kísért engem. Azt hiszem, szükségem
van rááá… – képtelen voltam újra kimondani azt a szót.
– Folytasd – hallottam meg magam mögül Logan érzékien búgó
hangját. – Hallani akarom a szádból, hogy szükséged van rám.
Nyeltem egyet. És tettem, amit kért tőlem.
– Azt hiszem, szükségem van rád – formáltam remegő ajkakkal a
következő szavakat, miközben a szemem előtt láttam Logan igéző,
viharkék tekintetét. Már épp ismét szóra nyitottam a számat, amikor
Logan hangja félbeszakított, de az ujjaim egyetlen pillanatra sem
álltak meg.
– Nem kell elhitetned magaddal, hogy itt vagyok, mert ez a
valóság – húzta végig az egyik ujját a gerincem mentén, amitől
azonnal működésbe lépett minden sejtem. A mutatóujja elért a
nyakamig, majd lassan elindult lefelé, miközben egyre közelebbről
éreztem Logan leheletét. Az ajkai közül kiszökő forró levegő a
bőrömre csapódott. – Láss végre tisztán! – utasított a dal saját
képére formált soraival. – Nem csak álom – éreztem meg újra a
bőrömön végigsiklani Logan ujjait.
Remegtem a mozdulataiban rejlő ígéretektől. Kívántam. Azt
akartam, hogy folytassa. Azt, hogy fejezze be, amit elkezdett. –
Hagyd abba a játékot! – utasított újra.
A kezeim megálltak a levegőben, majd lassan a testem mellé
hullottak.
– Fordulj meg!
Szó nélkül tettem, amit kért.
– Így. És most állj fel! – nyúlt a kezem után és felsegített. – Ne
menekülj az érzelmeid elől és ne tagadd, ami köztünk van – vont egy
gyors mozdulattal magához. – Tudom, hogy te is akarod – suttogta
az előbbi szavakat a nyakamba. Önkéntelenül is félrebillentettem a
fejemet, hogy kényelmesen hozzám férhessen. Felmordult,
miközben az ajkai végigsimították a nyakam ívét. – Istenem, de
kívánlak! – húzta végig az ujját az oldalamon. A pillantásommal
követtem a mozdulatát. Olyan érzékien érintett, mintha egy
különleges, drága hangszer lennék. – Ennyire tetszik a látvány? –
suttogta az ajkaim közé.
– Igen – pihegtem. A szívem egyre gyorsabban, egyre
ritmusosabban dobbant. Az ereimben lüktető vér a fülemben dobolt.
– Nézz rám! – kérte határozottan. Engedelmeskedtem neki.
Megemeltem a fejemet és hagytam, hogy a tekintetünk eggyé
váljon. – Mondd ki! Mondd ki, amit hallani akarok!
– Szükségem van rád! – suttogtam gondolkodás nélkül.
– Tudom. Érzem. Látom. A vágy ott bujkál a szemedben.
Mindig, amikor rám nézel. Szükséged van rám, pont annyira, mint
nekem rád – markolt a fenekembe, és váratlanul felkapott az ölébe.
– Az enyém vagy. Csak az enyém – csókolt meg birtoklóan.
Hagytam. Engedtem neki. A nyelve körülölelte az enyémet. A
testünk egyre több ponton kapcsolódott össze. Tett előre pár lépést,
és finoman felültetett a zongora tetejére. – Amikor a két
szenvedélyem eggyé válik – morogta elismerő tekintettel. –
Legközelebb a saját zongorámon foglak magamévá tenni.
Újabb ígéret, amit egyre jobban reméltem, betart. Már nem volt
erőm hadakozni, sőt ebben a pillanatban még csak fel sem merült
bennem ennek a lehetősége.
– Jó látni, hogy végre jobb belátásra tértél – lépett a combjaim
közé, miközben a tenyerét csupasz bőrömre fektette. Áradt belőle a
forróság. A mozdulatai tele voltak szexualitással. Fölém hajolt és
lassan végiggombolta a ruhámat, feltárva maga előtt szexi
fehérneműbe bújtatott testemet. – Remélem, nekem készültél ezzel
– húzta meg a melltartóm egyik pántját, ami visszacsapódva enyhén
megcsípte a bőrömet.
– Csakis… – húztam mosolyra a számat.
– Helyes.
Mögém nyúlt, belemarkolt a csípőmbe és közelebb húzott
magához. A testem összerándult, amikor megéreztem nekem
feszülő, kemény férfiasságát.
 – Csodaszép vagy – csókolt meg újra szenvedélytől fűtve. Az
egyik ujját a tangám anyaga alá vezette és arrébb húzta a vékony
anyagot, szabaddá téve ezzel lüktető résemet.
– Gyönyörű – simított végig nedvességtől síkossá vált húsomon.
Képtelen voltam tovább figyelemmel kísérni, amit velem tett. A
folytatásért remegve elterültem a zongorán. – Farokállító a látványod
– suttogta, és váratlanul, minden előzetes figyelmeztetés nélkül
belém mártotta két ujját.
– Lo…gaaan… – szakadt fel a torkomból a testemet elárasztó
érzéstől.
– Milyen nedves vagy! – morogta, miközben gyorsított a tempón.
– Kérlek! – nyögtem szaggatott lélegzetvétellel. – Téged akarlak
magamban érezni.
Olyan sokszor álmodtam már erről a pillanatról, hogy a testem
pillanatok alatt robbanásra kész állapotba került.
Tudtam, nincs szükségünk hosszú előjátékra, hogy elérjük a
beteljesülést.
– Szóval nem ezekre vágysz? – húzta ki belőlem az előbb még oly
élvezettel bennem mozgó ujjait. Megemeltem a fejemet és félénken
megráztam.
– Nem.
– Ezt akarod? – kérdezte, miután kiszabadította magát a nadrágja
fogságából. A könyökömre támaszkodva néztem, ahogy lassan
végigsimít vastag erekcióján.
– Oh, igen – nyaltam meg a szám szélét. – Várj! Gumi? –
nyögtem, ahogy fejbe vágott a védekezés gondolata.
– Tiszta vagyok. Gumi nélkül akarlak, és tudom, hogy szedsz
fogamzásgátlót – húzott magához közelebb. Nem érdekelt, honnan
tudja; én is úgy vágytam rá, mint ő énrám. – Szeretnéd?
– kérdezte, de a testemet átjáró kéjtől képtelen voltam
megszólalni. Beharaptam az alsó ajkamat és bólintottam. – Akkor a
tiéd – helyezte kőkemény férfiasságát egyre ütemesebben lüktető
ölemhez. Nem kapkodta el. Először finoman végigsimított a résem
körül. A tenyereim a zongora fedelére simultak. A kéj teljesen maga
alá temetett.
– Kérlek! – ziháltam.
– Mit szeretnél? – igazította magát a bejáratom elé.
– A farkadat! – bukott ki belőlem minden szégyenérzet nélkül.
– Ezt? – csusszant belém pár centi mélyen. Kezdtem elveszteni a
türelmemet. Játszadozott velem.
– Az egészet! – nyögtem szaggatott lélegzetvétellel.
– Akkor megkapod!
Nem bajlódott a tangám levételével, egyszerűen csak elhúzta az
útból, ahogy az előbb is tette, és tövig merült bennem.
Egyszerre nyögtünk fel. Megtámaszkodott mellettem a fényesre
lakkozott hangszeren és száját az enyémhez préselte. Az ajkaim
kérdés nélkül adtak bebocsátást Logan érzékien simogató
nyelvének, ami szenvedélyes táncba hívta az enyémet.
Belemarkoltam a testére simuló ingbe és olyan közel húztam
magamhoz, amennyire csak tudtam. Érezni akartam minden egyes
pontomon. Azt akartam, hogy teljesen eggyé váljunk. Az ujjaimmal a
gombokat kerestem és gyors, egymást követő mozdulatokkal
elkezdtem kigombolni azokat. Amikor elértem a harmadikhoz, Logan
megmerevedett. Megállt. Megragadta a kezemet és nemet intett a
fejével.
– Ezt most nem – suttogta értetlenkedő tekintetem láttán. Az ujjai
a csuklómra simultak, és a fejem mellé szorította mind a két
karomat. Nem értettem az előbbi jelenetet, de amint újra mozogni
kezdett, el is felejtettem ezt az apró, kellemetlen kis közjátékot.
– Istenem – forgattam a fejem a zongora kemény burkolatán.
A vágy tüze egyre több pontomon szántott végig. Éreztem, ahogy
Logan egyre keményebbé válik. Vastagságát körülölelték belső
izmaim.
– Túl régóta várok erre – nyögte, újra és újra belém mártva
férfiasságát.
 – Csókolj meg! – sikkantottam két mozdulat között. Nem kellett
kétszer mondanom. Az ajkai máris az enyémet kutatták.
Szívott, harapdált, kényeztetett, és közben egyre közelebb lökött a
csúcshoz. A nyelve finoman simult az enyém köré, őrjítően fokozva
ezzel a pillanatot.
– Lo… gaaan… – szakadt fel a torkom mélyéről és a szemem előtt
több millió szikra pattogott a testemet átjáró gyönyörtől.
– Kíraaa – hörögte, és a következő mozdulattal ő is elélvezett,
belém ürítve magjának minden egyes cseppjét. Gyengéden a
mellemre borult és apró, forró csókokkal hintette végig érzékennyé
vált bőrömet. Minden mozdulatra újabb kéjhullám árasztotta el a
testemet. Bennem pulzáló farka megugrott, amikor finoman
rászorítottam. Neki sem volt elég. Többet akartunk mind a ketten.
Akartam ezt a férfit és ebben a pillanatban nem érdekelt semmi, ami
közénk állhat. Az ujjaimmal végigsimítottam karakteres arcán és
esdekelve reménykedtem abban, hogy ezúttal nem riadok fel. Hogy
ez tényleg megtörtént.
– Itt vagyok. A tiéd vagyok – suttogta egy-egy csók között.
Ezekre a mondatokra a szívem eszeveszett kalapálásba kezdett.
A vérem dübörgött az ereimben.
Finoman a hátam alá nyúlt, és a fenekemnél fogva megemelt.
Nem húzódott ki belőlem. Elsétált a kanapéig, megfordult, és úgy,
ahogy voltunk, leült velem a puha párnák közé. A fejem akaratlanul
is a vállára borult. Nem tettem mást, csak mély lélegzeteket véve
magamba szívtam jellegzetes illatát. A parfümjének és a
szeretkezésünk bódító elegyének aromáját.
– Remélem, nem bántad meg – szólalt meg jó pár perc elteltével.
– Soha – nyögtem az orgazmustól fátyolossá vált hangon.
Életemben nem éltem még át ilyen hihetetlen gyönyört.
– És most már elhiszed, hogy ez valami egészen különleges
dolog, ami köztünk van?
– Talán – néztem incselkedve a szemébe.
 – Több győzködésre van szükséged? – emelte feljebb a csípőjét,
hogy belém döfhesse újra keményedő férfiasságát.
– Ah… – szakadt fel a torkomból akaratlanul.
– Gyönyörű vagy! – foglalta keretbe az arcomat.
Nem válaszoltam, egyszerűen csak elmerültem azokban a
szemekben, melyektől oly sokáig oly nagyon rettegtem. És most…
ebben a pillanatban nem láttam benne mást, csak leküzdhetetlen
vágyat, amit én ébresztettem benne.
Hogy mi történt az első együttlétünk után? Azt hiszem, semmi.
Legalábbis semmi említésre méltó. Azon kívül, hogy most már
nem csak elképzeltem, milyen lehet, amikor Logan farka bennem
van, most már pontosan tudtam, és áruló testem nem szégyellte a
nap minden pillanatában felidézni bennem az érzést. Elég volt
ránéznem, hogy újra eszembe jusson, milyen volt, amikor tövig
mártózott forró hüvelyemben.
Azon a délutánon hosszú óráknak tűnő pillanatokat töltöttünk még
egymásba fonódva, de az élet nem állt meg. Nem akartuk
megváltoztatni a köztünk működő tökéletes egységet.
Féltem magam teljesen átengedni az érzelmeimnek. Féltem,
nehogy túl sok legyen, túl hirtelen. Inkább hátrébb léptem és vártam,
hogy ismét ő nyisson felém, de az, amire igazán vártam, mindeddig
elmaradt. Öröm az ürömben, hogy az internetes zaklatóm kezdett
elcsendesedni. Pedig ha tudná, mennyire rátapintott a lényegre…
Mindegy. Így a legjobb.
Egyik nap jött a másik után, aztán végre rám mosolygott a
szerencse. Kiosztották a következő feladatot, és nekem azonnal
összeállt a fejemben a haditerv.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Tia, elmélázva
figyelve a Facebookon megnyitott profilok egyikét.
– Hidd el, tudom, mit csinálok – mosolyogtam hamisan.
– Jó. Vedd úgy, hogy meg sem szólaltam – lapozott tovább a
képek között.
 Logan
Megtettük. Megtettem. Megdugtam. Nem. Ez annál sokkal
bensőségesebb volt. Szeretkezésnek talán nem nevezhető, de
mégis több, mint egy egyszerű dugás. És hiába kaptam meg, nem
volt elég. Több kell belőle. Akarom. Újra és újra magamévá akarom
tenni, mégis visszafog valami. Nem akarom elbaszni.
Ezt nem. Vele nem. Időt akartam neki adni arra, hogy tisztázni
tudja magában az érzéseit, és ezt is tettem. A tegnapi és a mai
próbán megtartottam tőle a két lépés távolságot, még ha nehéz is
volt. De tudtam, hogy erre van szüksége.
És nekem mire van szükségem? Rá. De kibaszottul!
Az irodában ülve képtelen voltam nem rá gondolni. Szinte
erőszakot kellett alkalmaznom magamon, hogy ne a testünk eggyé
válását lássam magam előtt. Az elmúlt hetek eseményeit kellett
újragondolnom. Annyira Kírával voltam elfoglalva, hogy nem tudtam
Seant benntartani a versenyben. Csődöt mondtam.
Tessék: pont erről beszéltem a műsor elején. A tehetség még nem
minden. Ha valakiből hiányzik az alázat, a tudás, a fejlődés iránti
vágy, akkor baszhatja. Sean elbaszta. De legalább nem elsőnek
esett ki. Szégyen, amit a kiesése estéjén művelt. Szégyen nem csak
rá, de rám nézve is. Totál semmibe vette az utasításaimat, annyira a
saját feje után ment, hogy az már nevetséges…
Sean kiesése – bár fel voltam rá készülve – váratlanul ért, de
mégis mit gondoltam? Elvégre ez nem csak egy tehetségekkel
foglalkozó műsor, hanem egy verseny is egyben. A mentortársaim
tudják, hogy Kíra kikezdhetetlen, így elvették tőlem a másik
énekesemet, akit – teszem hozzá – nem volt nagy feladat kiejteni…
Eddig gyakorlatilag egyik kieső sem okozott meglepetést. Ha
fogadásokat kötök rájuk, minden eltelt héttel tovább gyarapodott
volna a vagyonom.
Ezt jelenti, ha valaki ért ahhoz, amit csinál.
 Joshua Andersen után Abby Parker esett ki. Őt Bradley Roy
követte. A negyedik héten pedig megváltunk Sean Lawsontól.
Az ő eltűnése hatással volt a Kírával való kapcsolatomra is.
Lelkiismeret-furdalás nélkül tölthettem vele annyi időt, amennyit
nem szégyelltem, csakhogy a dolgot nehezítette az időközben
felbukkanó netes zaklató. Hiába töltöttünk több időt együtt, Kíra
folyamatosan kihátrált az egyértelmű jelzéseim elől. Féltettem az
összeomlástól. Napról napra távolodott.
Egészen addig a pillanatig…
Amikor felháborodva rám törte az iroda ajtaját, elszállt minden
akaraterőm. Felindultságtól kipirult arca felizgatott.
Jobban kívántam, mint eddig bármikor. Hagytam, hogy félrelökjön,
hagytam, hogy leüljön a zongora elé, de a hangja, a hangszert érintő
ujjai folytatásra sarkalltak. A férfiasságom szét akarta feszíteni a
nadrágomat. Félő volt, hogy egy óvatlan pillanatban eldurranok.
Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak.
A kezem akaratlanul is a farkam felé indult és csak akkor
döbbentem rá, hogy hol vagyok. Most nem ott vagyok, az a pillanat
már elröppent. Most az irodában ülök és áll a farkam, mint a cövek!
Bassza meg!
Valamit tennem kell! El kell terelnem a figyelmemet.
– Megan! – szóltam bele a telefonba, amikor felvette. – Ráérsz ma
este?
– Gond van?
– Nem. Semmi. Csak gondoltam…
– Persze, hogy van időm rád, bátyó! – szakított félbe.
– Akkor kilencre érted megyek.
– Várni foglak! – trillázta vidáman.
Megan az egyetlen, aki elterelheti a figyelmemet.
A szórakozóhelyre lépve azonnal a fülembe kúsztak a
hangfalakból áradó dal első taktusai.
– Menj, rendelj egy italt. Nekem még fel kell ugranom az irodába
pár percre – hadartam Megannek, de a következő szavak a
torkomra forrtak.
Kíra állt a színpadon.
Az én színpadomon.
És a dal…
Avril Lavigne: Dont’t Tell Me
– Logan… Logan… – hallottam a húgom többszöri megszólítását,
de képtelen voltam reagálni. Minden idegsejtemmel a színpadon
éneklő, a lelke fájdalmát előadó nőre koncentráltam.
A szépsége letaglózott. Nem viselt semmi feltűnőt, mégis vonzotta
a jelenlévő férfiak éhes tekintetét, amitől azonnal feléledt bennem a
féltékenység. Igen. Féltékeny voltam azokra, akiket kitüntetett a
figyelmével, még ha csak pár másodperc erejéig is élvezhették azt…
Nem mondtam, hogy
Én nem vagyok olyan lány,
Az a fajta, aki mindent könnyen odaad?
Tudom. Rohadtul tudom, hogy te nem olyan vagy, mint a többség.
Te különleges vagy – próbáltam telepatikusan magamra vonni a
figyelmét. Erősen koncentráltam, miközben a már oly megszokott
taktikát alkalmazva igyekeztem fenntartani a lazaság látszatát. A
kezeimet a nadrágom zsebébe süllyesztettem, de a tekintetemet
egyetlen másodpercre sem vettem le Kíra gyönyörű testéről.
És akkor… rám nézett. Mások előtt biztosra veszem, hogy
észrevétlen maradt, de én láttam a reakcióját, amit én váltottam ki
belőle; hallottam a hangján a döbbenetet, amit a jelenlétemmel
okoztam, de nem hátrált meg, nem fordította el a fejét. A pillantása
elfojtott könnyektől csillogott, amikor a következő szavak elhagyták
csókolni való ajkait.
Azt gondoltad, hogy mindent odaadok neked?
Azt gondoltad, hogy megteszem,
Aztán meg sírok majd?
Nem, nem és nem! Nem akarom, hogy miattam sírj! Azt akarom,
hogy miattam nyögj! Hangosan. Azt akarom, hogy újra és újra a
számba sikíts, amikor keményen magamévá teszlek.
 Ne próbáld megmondani, mit tegyek!
Ó, de még mennyire, hogy megmondom! Megmondom, és te meg
is teszed. És ezúttal nem az éneklésre gondolok. Nem bizony. Azt
akarom, hogy…
Ne próbáld megmondani, mit mondjak!
Jobb, ha nem mondasz semmit! Nekem az is elég, ha
artikulátlanul nyögdécselsz, amikor a kemény farkamat beléd
mártom.
Jobban teszed, ha lekopsz!
Nem! Sosem fogok lekopni! Nem adom fel. Talán egy időre
háttérbe vonulok, adok neked időt, de sosem hagylak magadra.
Te az enyém vagy!
Ne hidd, hogy a sármod,
Ennél a sornál féloldalas mosoly kúszott a szám szélére. Már
akkor éreztem, hogy vonzódik hozzám, amikor a tekintetünk
legelőször egymáséba ütközött.
Vagy az, ahogy a karoddal a nyakamat öleled,
Erre a sorra megelevenedett bennem az együttlétünk emléke. A
pillanat, amikor bársonyos karjai a nyakam köré fonódtak, amikor
szorosan a mellkasomhoz vontam. Amikor a farkam elmerült
benne…
Beenged a nadrágomba, úgy tűnik,
Pedig beengedtél… – hagytam, hogy egy újabb emlékkép
ragadjon magával, de a következő sorok azonnal magamhoz
térítettek.
Seggbe kell rúgjalak, hogy ezt el ne felejtsd.
Meg foglak kérni, hogy állj le,
Azt hittem, tényleg kedvellek, de feldühítettél.
Tűnj el a fejemből, húzz az ágyamból!
Igen, tényleg ezt mondtam…
Igen, tényleg ezt mondta, és én el is hittem, hogy komolyan
gondolja. Rám nézett, a pillantása megbénított. Éreztem a szeméből
áradó csalódottságot, amit a szeretkezésünket követő tetteimmel
váltottam ki belőle. Végigsimított a testén, lassan, érzékien, mintha
csak az én ujjaim kalandoznának karcsú alakján. A farkam
megrándult a nadrágomban. Erősen kellett koncentrálnom, hogy a
testemben dúló féktelen vihar ne tűnjön fel még a húgomnak se. De
tudtam, láttam rajta, hogy ő tisztában van azzal, hogy miket vált ki
belőlem a tetteivel. És ez csak még elszántabbá tett.
Nem fogsz összezavarni,
Semmi rosszat nem tettem,
Nem, tényleg nem tettél semmi rosszat. Sőt. Életem legszebb
pillanata volt, amikor a színpadon éneklő nő magába fogadott.
Amikor bizonyítékot adott arról, hogy igenis van még miért élnem.
Hogy még számomra is van remény a boldogságra. De elbasztam…
A tekintete összekapcsolódott az enyémmel. Határozottan és
minden kétséget kizáróan nekem énekelte a következő sorokat.
Minden közös gondolatom
Rólad és rólam feledésbe merült…
Talán most még azt hiszed, sikerülni fog, de majd én teszek róla,
hogy kudarcba fulladjon.
Ezt meg kell oldanom. Helyre kell hoznom – döntöttem el épp
akkor, amikor Megan megragadta a karomat.
– Szegény lány. Biztos jól megszívatta valami faszfej…
– Tessék? – fordultam végre a húgom felé. – Kíra képes átadni a
dalok mondanivalóját. Miből gondolod, hogy tényleg átélte, amiről
most énekelt?
– Igazad van. A csaj egy zseni. Egy őstehetség. A hangja, a
mozdulatai minden esetben tükrözik az éppen előadott dal
mondanivalóját, de a szemében megbúvó érzelmek… most még a
szokásosnál is erősebbek. Ezt a csajt sárba tiporta egy balfasz,
higgy nekem! – bólogatott, mintegy megerősítve az álláspontját.
Ha tudná, hogy az a faszfej nem volt más, mint az ő szeretett
bátyja, akkor biztosra veszem, úgy bokán rúgna, hogy az este
további részét a sürgősségin tölteném…
 – Szegény – szólalt meg a dal elnémulását követően. Reagálni
akartam a rövid és tömör megállapítására, de végül meggondoltam
magamat.
– Vissza! Vissza! Vissza! – kiabálták az első sorban álló fiatalok,
akiknek nagy részét srácok alkották.
– Kíra, nem jöhetsz le! – állította meg a színpad oldalán
elhelyezkedő lépcsőn Tia a barátnőjét. – A nép téged akar! –
harsogta túl a köréjük gyűlt tömeget.
Csak most, ebben a másodpercben vettem észre, hogy mennyivel
közelebb kerültem hozzá a dalt hallgatva. Azt hittem, egyhelyben
állok, de valójában több métert is megtettem felé, ráadásul ezt még
csak észre sem vettem.
– Jó, legyen! – adta be végül a derekát, amire a szórakozó fiatalok
hatalmas ovációban törtek ki. – Élvezzük együtt ezt az estét! –
fordult a tömeg felé.
– Bárcsak velem élveznél ezen az estén – morogtam magam elé,
pulzáló farkammal a nadrágomban.
– Bocs, Meg, de most már tényleg el kell intéznem egy fontos
hívást.
– Mi? Este tízkor?
– Igen, van, ami nem várhat – indultam el sietősen az emeletre
vezető lépcső felé. Igen, az én szakmában vannak dolgok, amik
tényleg nem tűrnek halasztást, de jelenleg csak kifogást kerestem,
hogy eltűnhessek Kíra szeme elől. Nem akartam neki több fájdalmat
okozni a kelleténél. És most mit csinálok? Ülök az irodámban és
hallgatom a gyönyörű hangját, a dalt, amit úgy érzek, megint nekem
címzett. Az iroda nyitva hagyott ajtaján akadálytalanul hatolnak be a
száját elhagyó szavak, amiket a szívét gyötrő érzelmek ölelnek
körbe.
Lana Marlin: Sitting Down Here
Egy vidám és lendületes dal, aminek ennek ellenére komoly a
mondanivalója. Lehet, hogy a közönség számára ez csak egy
aranyos szám, de nekem ennél sokkal többet jelent. Kírának talán
még többet. Aki ismeri, az tudja, hogy minden dallal üzenni akar
valamit. És ezúttal az üzenetét nekem címezte.
Úgy tűnik, bántani akarsz,
Nem számít, mit teszek.
Csak négyszemközt beszélek,
De valahogy eljut hozzád.
Persze, hogy eljut hozzám, hisz’ az én szórakozóhelyemen, az én
színpadomon, nekem énekled ezt a dalt. Ezt, ami nem tükrözheti a
valódi érzéseidet. Nem!
– Logan! Te munka közben nyitva hagytad az ajtót? Mondd meg,
hogy mit titkolsz! – tette karba a kezét Megan számonkérően.
– Semmit! – reagáltam talán túlságosan is nyersen.
– Hazudsz! Mi van veled és Kírával? Mesélj! Mi van köztetek?
– Semmi. És ezt kérlek, most fejezd be. Ha lesz valami, majd
beavatlak.
– Ajaj… A bátyám…
– Ki ne mondd ezt a hülyeséget! – csattantam fel.
– Jól van, na. Csak már kezdtem megörülni – biggyesztette le
látványosan a száját.
– Inkább kezdesz megőrülni, drága kis húgom – fújtattam magam
elé.
– Oké, befejeztem, de csak, hogy tudd – tartotta felém az ujját –,
figyelni foglak!
– Kösz, de elég nagy vagyok már ahhoz, hogy ne legyen
szükségem bébiszitterre.
– Nem is attól akarlak megóvni, hogy összerondítsd a gatyádat,
habár…
– Megan!
– Jó, jó tényleg befejeztem.
 A szórakozóhelyen elhangzott dalok után továbbra is úgy
gondoltam, időre van szüksége. Vagy csak rá akartam fogni,
miközben az időt magamnak szántam. Megan szavai
elgondolkodtattak, de meg is rémítettek. Lehet, hogy Kíra
személyében megtaláltam azt a nőt, aki előtt igazán önmagam
lehetek? Nem tudom, de bízom benne, addig is folytattam a kettőnk
közti vágyforraló harcot.
– Ms. Wells, üdvözlöm – köszöntöttem a próbaterembe belépő
Kírát.
– Mr. Kenward – biccentett viszonozva a játékos magázódást.
– A legutóbb már említettem, hogy a kilencedik fordulóban lesz
egy különleges feladat. Ma annak a részleteit szeretném
megbeszélni veled – váltottam át tegeződésre.
– Csak azt? – kérdezte némi habozás után.
– Tessék?
– Semmi. Csupán aziránt érdeklődtem, hogy tényleg csak ez az
egyetlen dolog-e, ami tisztázásra szorul kettőnk között – hadarta,
miközben az ujja oda-vissza járt köztem és közte.
– Tudtommal nincs más – vetettem felé közömbösen.
– Ééérteeem… – nyújtotta el a válaszát.
– Remek. Akkor a dal…
– Kiválaszthatom én? És ha már itt tartunk, lenne ötletem a
segítőim személyére is.
– Igen? Mesélj!
– Szeretném különlegessé tenni azt a dalt, ha beleegyezel.
Remélem bízol bennem annyira, hogy…
– Persze, hogy bízom. Hiszen a holnapi dalok közül is egyedül
raktad össze az egyiket. Kíváncsian várom, mivel lepsz meg.
Intézkedj, és a szombati forduló után avass be a részletekbe, de
addig is… – nyújtottam felé az asztalról felkapott mikrofont. – Mutasd
meg, sikerült-e kijavítani a tegnapi bakit.
Hogy sikerült-e neki? Hát hogy a viharba ne sikerült volna?! A
teljesítménye most is kikezdhetetlennek bizonyult, és nem csak
szerintem. A többieknek is csak dicséretekre futotta.
Kíváncsian vártam, mivel rukkol elő a következő körben.
Annyi kikötést kaptak a versenyzők, hogy valamilyen szinten írja le
a dal a mentoraik és a köztük lévő kapcsolatot. Hogy féltem-e a
dalválasztásától? Valamilyen szinten igen, de tudtam, hogy Kíra nem
egy buta fruska.
– És most eljött a pillanat, hogy Kíra is megmutassa, mivel készült.
Gyerünk! Kápráztass el minket és lepd meg azt az embert, akit
rajtad kívül még senki nem késztetett felállásra.
Köszi, Misty… Ettől pontosabban le sem írhattad volna, mit vált ki
belőlem a színpadra lépő nő. Behunytam a szemem, és néma
káromkodások közepette megpróbáltam lenyugtatni izgalmi
állapotba került férfiasságomat.
Vettem egy mély lélegzetet.
Kinyitottam a szemem.
Felnéztem.
És akkor a nézőtér elsötétült. Csak egyetlen lámpa gyulladt fel,
ami tökéletes megvilágítással szolgált Kíra kívánatos alakjára. Az
előző produkciója óta átöltözött és új frizurát is kapott. Barna tincsei
lágy hullámokban omlottak a vállára. A testét sejtelmesen áttetsző
anyag borította. A csillámokban gazdag selyem kiemelte minden
farokállító vonását. A dal pedig…
Beyoncé – Listen
Most sem kellett csalódnom benne. Nem akart biztonsági játékot
játszani: egy igazán nehéz dalra esett a választása, amivel máris
kivívta a tiszteletemet. Ránéztem pont akkor, amikor az ujjai
körülfonták a mikrofonállványt. A tekintetét megemelte és egyenesen
a szemembe nézett, amikor a dal első sorai elhagyták az ajkait. És
ezúttal senki nem szólhatott be neki, hisz’ valamilyen szinten ez is
része a feladatának.
Legálisan élvezhettem kitüntető figyelmét, amit most tényleg csak
nekem szentelt.
Hallgasd meg ezt a dalt,
 Mely a szívemből szól!
A dallam, amely befejezetlen maradt!
Hallgasd meg a hangot,
Mi mélyen a lelkemből szól!
S mely most utat tör magának.
Észrevétlenül fészkelődtem a kényelmes mentori székemben.
Kíra egy jelenés, amit mindenkinek látnia kell. Ez a nő egy csoda.
A hangja pedig eszméletlen. Olyan produkciót rakott össze, amit
még a legprofibbak is megirigyelhettek volna tőle.
Lassan hátradőltem és úgy élveztem tovább nekem szánt
műsorát.
Itt az idő, hogy az álmaimat meghallgassák,
Nem fogom félredobni őket,
A te álmaid kedvéért
Csak azért, mert te nem hallgatsz meg…
Hallgass meg!
Egyedül állok az útkereszteződésben
Nem érzem magam otthon a saját házamban Annyiszor próbáltam
már elmondani, mit gondolok Tudnod kellett volna…
Többé már nem hiszek neked,
Fogalmad sincs róla, hogy mit érzek,
Több vagyok annál, mint akivé te tettél, Azt a hangot követtem,
amit te adtál nekem De most már meg kell találnom a sajátomat…
Te már rég megtaláltad a saját utadat – ingattam a fejemet a
dalszöveget hallgatva. A sorok a szívembe martak. Hinni akartam
benne, hogy ezt az egészet ő sem gondolja komolyan, de a
tekintetéből áradó érzelmek másról árulkodtak. Tudtam, hogy erről
minél hamarabb beszélnem kell vele. Tisztáznunk kell a kettőnk
viszonyát – már ha ezt annak lehet nevezni.
A dal lassan a végéhez közeledett, ő pedig minden egyes
elhangzott szó után előrébb lépett. A köztünk feszülő távolság egyre
jobban lecsökkent. Amikor már alig egy karnyújtásnyira volt az
előttünk húzódó asztaltól, megállt.
 A pillantását végigvezette a mellettem helyet foglaló
mentortásaimon, végül megállapodott rajtam. Még utoljára
kieresztette a hangját, hogy érezzem, tényleg komolyan gondolja a
dal által felém intézett szavait.
De most meg kell találnom a sajátomat!
A sajátomat…
– mondta ki az utolsó sort is, miközben a kezét a szíve fölé
helyezte. A szemem sarkából láttam, ahogy Alya és Elis a könnyeit
törölgeti, Ramon pedig… Arra már nem is vagyok kíváncsi, benne
milyen folyamatokat indított el Kíra előadása.
– Te szentséges isten! Ez megint és ismét bámulatosan sikerült –
lépett Kíra mellé Misty, hogy együtt várhassák a dal értékelését. –
Logan? Most tied a lehetőség, hogy elsőként kinyilvánítsd a
véleményedet – adta át a szót a műsorvezető.
– Igen… – mondtam egy taps kíséretében. – Az elmúlt hetek alatt
már mind megismerhettük a kishölgy csípős humorát. És azt is, hogy
bizony segítség nélkül is olyan produkciót tud elénk tárni, amire csak
kevesen képesek. De hogy a dalválasztásról is mondjak egy-két
szót, igen, van, amiben igazat adok; egy idő után el kell engednem a
kezedet, és neked kell megtalálnod az utadat. Mégis azt mondom,
valamit félreértettél – céloztam a dal mögöttes tartalmára –, ezért
most arra kérlek, egyvalamit ne felejts el: én soha – még egyszer
mondom, én soha – nem akartam rád erőltetni a saját vágyaimat.
Mindig mindenekelőtt azt tartottam szem előtt, neked mi a jó, hogy
neked könnyebb legyen. Azt tettem, azt teszem, és azt fogom tenni,
amit szeretnél – adtam választ a szemében megvillanó kérdésekre.
Akarlak, és meg is szerezlek – üzentem neki némán. Bólintott,
mint aki pontosan tudja, mire gondoltam. Végighallgattuk a többiek
dicshimnuszait is, majd átadta a szerepet a soron következő
versenyzőnek.
Kírával ellentétben a többiek már sokkal kevésbé voltak
bevállalósak. Könnyedebb dalokat hoztak, amikben nem volt semmi
kihívás, a feladat humorosabb oldalát ragadták meg.
 Ezen az estén Owen Doantól búcsúztunk. Már csak hatan
maradtak. A helyzet kezdett egyre élesebbé válni.
 Kíra
– Beszélnünk kellene – kapta el a karomat Logan az
eredményhirdetés után.
– Már gratuláltál – néztem rá fapofával.
– Most másról van szó.
– Szerintem nincs miről – rántottam meg hanyagul a vállamat.
– Tévedsz! – vont magához. Olyan közel kerültem hozzá, hogy
száján kiszökő lehelete az arcomra csapódott. A testéből áradó hő
elektromossággal töltötte fel a sejtjeimet. Remegtem az érintéséért.
– Látom rajtad, hogy te is vágysz rám – suttogta a bőrömbe.
Igen, vágytam rá. Kívántam, de az elmúlt napokban tanúsított
viselkedése miatt semmi kedvem nem volt az egóját fényezni.
Sőt. Meg akartam azt taposni. Érezze csak azt a fajta törődést,
amit én éreztem mostanában.
– Ebben viszont te tévedsz! – ráztam le magamról. Felszegtem az
államat és otthagytam. Vissza sem néztem. Hadd főjön csak a
levében! Elvégre mindezt magának köszönheti – győzködtem
magamat, miközben a szívemen számtalan repedés keletkezett a
szemében megvillanó fájdalomtól. Tudom, hogy a szavai nem
kizárólagosan a produkciómat értékelték, de akkor is fájt az a
közömbösség, amit felém mutatott az első együttlétünk óta. Ha
igazán fontos vagyok számára, lépni fog.

– De biztos, hogy ebből nem lesz bajom? – néztem kíváncsian

Seanre, miután beléptünk a raktárépületbe, ahol már megannyi fény-
és hangtechnikai felszerelés volt felállítva az üres tér közepén.
– Tutkó! Csak szórakozunk egy kicsit – kacsintott rám.
– Jó. De előre szólok, hogy nem használhatod fel a felvételeket az
engedélyem nélkül.
– Sosem tennék olyat – nézett rám sértődötten.
– Biztos? – hajoltam hozzá közelebb, hogy szemügyre vehessem
az arcának minden rezdülését.
– Mondom. Sőt esküszöm, ha arra van szükséged – győzködött
tovább.
– Ne foss már, csajszi! – csapkodta meg a vállamat Liz, miközben
felkapta az egyik mikrofont a kezébe. – Ez milyen állat! Hamarosan
saját videóklipem lesz, ha ügyes vagyok. Ja, bocs, ezt csak úgy, az
esélytelenek nyugalmával jegyeztem meg – fordult felém vigyorogva.
– Még semmi sem biztos – rántottam meg a vállamat, de valahol
mélyen jólesett, hogy elismeri a tehetségemet.
– Akkor, csajok, irány a színpad! – harsant fel mögöttünk egy
vékonyabb férfihang.
Felé kaptam a tekintetemet és végignéztem rajta. Valami nem
tetszett a fickóban. Volt valami fura a kisugárzásban, és a testemet
elöntő kényelmetlen érzéstől sem tudtam megszabadulni.
– Ez ki? – böktem az idegen felé, miközben Sean mellé léptem.
– Ő az egyik ismerősöm. Garancia a minőségre.
– De minek kellett ő ide? Elvégre most csak szórakozni jöttünk,
nem?
– Öhm… Gondoltam, ha jól sikerül… még…
– Ne, Sean! Ne! Szerintem ezzel nem jutunk előrébb, csak
megütjük a bokánkat. Nem kellene – ráztam a fejemet ijedten.
– Tényleg, Sean, a haverodat korai volt még idehívni. Amíg
versenyben vagyunk, pláne nem kéne magánakciózni – álltak
mellém a csajok is.
– Okés, igazatok van – fújta ki hosszan a levegőt. – Garret!
Leléphetsz! – szólt oda Sean a fura, szerintem meleg haverjának.
 – Vettem az adást, de azért én maradnék – ült le grimasszal a
fején egy, a rendezőkéhez hasonlító székre.
Hiába Sean utasítása, engem továbbra is frusztrált a fickó
jelenléte, de a kezdeti feszélyező érzés csakhamar tovatűnt. A zene
elindítása és a koreográfia első lépéseinek betanulása után teljesen
elfeledkeztem mindenről. Ha csak pár perc erejéig is, de nem
gyötörtek a Logannel kapcsolatos problémák, a verseny kiélesedése
miatt nyomasztó kételyek. Nem tettem semmit, csak énekeltem,
táncoltam, bolondoztam, és ugráltam a barátnőimmel.
Pár órával később kifulladva álltam fel ismét a kezdőpozícióba,
mert Garret ragaszkodott hozzá, hogy újra megnézhesse a koreót
elölről. A tekintete láttán feléledt ugyan bennem egy kis kétely, de a
többiek lelkesedése gyorsan elnyomta a fejemben megszólaló,
aggodalmaskodó hangokat.
– Mennyibe került ennek a szarnak a bérlése? – hasította ketté a
mámoros hangzavart Logan ideges hangja.
Mozdulatlanná dermedtünk. A zene elnémult. Nem mertem
megszólalni. A gyomrom apró csomóvá ugrott össze. – És mennyit
adtak az itt jelenlévő összes embernek? – kérdezte határozottan,
miközben elővett a zsebéből egy nagy köteg pénzt. Csak akkor tűnt
fel, hogy rajtunk kívül még három idegen fickó is áll a raktárban.
Biztos nemrég érkeztek.
Túlságosan magába szippantott a dal, és nem voltam elég
figyelmes…
– Talán ennyi fedezi az összes kiadásotokat – dobott a köztünk
álló kis asztalra egy kisebb vagyont. – De hogy lássátok, kivel van
dolgotok, itt a duplája – dobott mellé még egyszer annyit. – Most
pedig gyere, Kíra! Te sokkal több vagy annál, minthogy ilyen
senkiháziak nyerészkedjenek belőled. Gyere! – emelte meg felém a
kezét.
– De…
– Nincs de! Majd később megbeszéljük, most gyere! – mondta
most már kissé erélyesebben.
 – Rendben – bólintottam, és megkerülve a többieket elé léptem.
Szúrós pillantásokat küldtem felé, holott valószínűleg sokkal inkább
hálával tartoztam neki.
– Cintia! Aliz! Indítsatok ti is, ha nem szeretnétek, hogy Alya
haragja lesújtson rátok! Sean! Veled még számolok ezért a
ballépésért!
Elindultam a kijárat irányába. Alig észrevehetően hátrafordultam,
és nem akartam elhinni, amit láttam. Logan a kamera elé lépett,
megnyomott rajta egy gombot és kihúzta belőle a memóriakártyát,
amit egy laza mozdulattal a nadrágjának zsebébe süllyesztett,
megakadályozva ezzel, hogy a felvétel kikerülhessen a nagyvilágba.
– Azt hiszem, ennek sokkal jobb helye lesz nálam – vetette az
elkerekedett szemmel, döbbenten álló Garret felé.
Csak álltam ott, és nem tudtam szóra nyitni a számat. Nem
akartam elhinni, hogy csőbe húztak, hogy Sean átvert. Vajon mire
ment ki ez az egész?
– Ne bámészkodj, hanem haladj az autó felé! – mutatott Logan a
kijárat irányába. Nem reagáltam, csak tettem egyik lábamat a másik
után, amíg a BMW mellé nem értem. Megvártam, amíg kinyitja, és
szó nélkül süppedtem bele a kényelmes ülésbe. Az autót uraló illat
megtöltötte az érzékeimet és átvette felettem a hatalmat. A
szememet behunyva olyan érzésem volt, mintha Logan tartana a
karjaiban.
– Én… – szólaltam meg hosszú percekkel később.
– Tudom. Ez a világ tele van hiénákkal – fojtotta belém a
magyarázkodásomat. – Te még nem ismered ezt a világot úgy,
ahogy én. Ezért kellene néha azt tenned, amit kérek tőled – mondta,
miközben kifelé meredt a szélvédőn.
– Ha azt akarod, hogy azt tegyem, amit mondasz, akkor néha
igazán viselkedhetnél normálisabban is – böktem ki, összeszedve
minden bátorságomat.
– Én mindig normális vagyok – szűrte ki a fogai között.
– Ja. Abnormális – fordultam az ablak felé.
 – Erről nem nyitok vitát. Van ennél sokkal fontosabb dolgunk is.
Éreztem, hogy felém fordul, de nekem eszem ágában sem volt
ránézni. A szemében pedig még úgy sem kívántam elmerülni.
Talán köszönettel tartoztam neki, de jelenleg nem éreztem
magamban annyi erőt, hogy ezt szavakba is öntsem előtte.
Inkább némaságba burkolóztam és vártam, hogy hazavigyen, mert
gondoltam, odavisz…
– Szeretem ugyan a hangodat, de most kifejezetten örülök, hogy
nem akarod idióta kifogásokkal alátámasztani a hülye ötletedet,
miszerint csináljanak belőled tucatcsitrit, aki egy sláger után eltűnik a
süllyesztőben – fordult felém, feltehetően vádló tekintettel, de nem
volt bennem annyi bátorság, hogy erről meg is bizonyosodjak.
– Válaszolnék, de nem fogok – morogtam az orrom alatt.
– Helyes, ne is, mert faszságokra nincs időm.
Erre a mondatára már felé fordultam. Szigorúan nézett rám, és
pechemre nem voltam elég gyors. A tekintete foglyul ejtett, és nem
eresztett hosszú másodperceken keresztül. – Remélem, világosan
fogalmaztam. Bárki is keresne fel téged, válaszadás előtt kérdezz
meg engem! Kérd ki a véleményemet, és hallgasd meg a
tanácsaimat! Hidd el, az évek rengeteg tapasztalattal gazdagítottak.
– Jó neked – motyogtam.
– Az… – felelte komoran. A hangja egyszerre volt keserű és
reményvesztett, mégis, amikor rám nézett, mintha valami
megváltozott volna abban a viharkék szempárban.
Behunytam a szemem és újra elképzeltem a ránk váró jelenetet.
Már csak pár nap választott el attól, hogy Logan megtudja, milyen,
ha a fegyvere fordítva sül el… Talán le kellene mondanom.
Tulajdonképpen megmentett önmagamtól, attól, hogy idő előtt
elbasszam a karrieremet.
– Mondjuk, az a csípőmozgás… Hmm… – rántott ki pajkos
beszólásával az előbbi komor gondolataimból. A tekintetem újra
találkozott a pillantásával, ami ezúttal keserűség helyett vággyal telin
csillogott. – De az a dal nem volt hozzád méltó – váltott gyorsan
ridegebb hangnemre, amire már csak azért sem voltam hajlandó
válaszolni, mert tudtam, most aztán teljesen nyeregben érzi magát.
Majd én teszek róla, hogy Mr. Kenward fejre álljon – húztam hamis
mosolyra a számat.
Az utazás utolsó tíz percében már egyikünk sem szólalt meg.
Leparkolt, leállította a motort és várt. Én is vártam.
Mozdulatlanul ültünk egymás mellett, kifelé meredve a BMW
szélvédőjén. Vettem egy mély levegőt, és hirtelen ötlettől vezérelve
odafordultam hozzá.
– Köszönöm! – hajoltam az arcához és egy gyors puszit nyomtam
rá, mielőtt kipattantam az autóból. Hátra se néztem, csak besiettem
a lépcsőházba.
A következő dalt hangszerkísérettel kell majd előadnom, ráadásul
nem egyedül. Az egyetlen kikötés, hogy magamat nem kísérhetem.
Hogy ez nekem megfelelt-e? Ó, de még mennyire!
Már előre vigyorogtam, amikor magam elé képzeltem Logan arcát,
ahogy beállítok majd a segítőimmel. Nos… Talán sosem voltam túl
szoros viszonyban az unokatestvéreimmel, de ez nem jelenti azt,
hogy ennek örökre így is kell maradnia.
Számukra nem lételem a zenélés, de a Jóisten kegyes volt velük
mind tehetségben, mind külső adottságokban. Így valamennyire
talán érthető is, miszerint semmi pénzért ki nem hagynák a
lehetőséget, hogy élő adásban mutogassák magukat.
Apával pár nappal ezelőtt már megosztottam a tervemet, és ő
támogatott benne. Megígérte, hogy segít intézkedni. Beszélt Jake
bácsival, az ikertestvérével, de tudtam, nekem is beszélnem kell a
fiúkkal – főleg ha azt nézzük, mekkora horderejű közös projektre
akarom felkérni őket.
– Mikor írsz rájuk? – topogott mellettem Tia türelmetlenül.
– Még ma este – feleltem a kérdésére.
– Kenneth-re vagy Keithre?
– Kenneth-re. A két bunkó közül ő a jobb fej – húztam el a számat.
– Annyira szemetek?
 – Nem. Egyébként annyira nem. Csak fiúk. És a rokonaim, ami
ugye súlyosbító körülmény.
– Ja, vágom. Na, csináld! – vetődött mellém a barátnőm.
– Csinálom – nyitottam fel a laptopomat.
Még csak hasonló dologra sem kértem meg őket soha ezelőtt, így
hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgultam. Igazság szerint
rohadtul paráztam, de velük nőttem fel… Nagy baj nem érhetett.
Kíra: Szia, Kenny!
Kenneth: Szia, Pocok!
Kíra: Ne nevezz így!
Kenneth: Bocccccs!
Kenneth: Mi a szitu?
Kíra: Pontosan tudod, mit szeretnék.
Kenneth: Attól még leírhatod.
Kíra: Pfff…
Kíra: Szükségem lenne a segítségetekre…
Kenneth: Mondd még egyszer!
Kíra: De hisz’ csak írtam…
Kenneth: Akkor is!
Kíra: Ahj!
Kenneth: Halljam!
Kenneth: Akarom írni, lássam!
Kíra: Szükségem van rátok!
Kenneth: Zene füleimnek.
Kíra: Apáék már beavattak a részletekbe, nem?
Kenneth: Igen, be. Nem akarlak sokáig szívatni.
Kíra: Kösz, ez megható.
Kenneth: Nem tehetek róla, ilyen gáláns vagyok.
Kíra: Cukker fiú…
Kenneth: Vond vissza!
Kíra: Megtettem. Szexisten?
Kenneth: Alakul, de rokontól kurva gáz.
Kíra: És az egyik szexi barátnőmtől?
 Kenneth: Részleteket!
– Most ezzel mégis kire céloztál? – kérdezte Tia magas hangon,
miközben az ujjait a bordáim közé nyomta.
– Öhm… Rád? – néztem rá hunyorítva.
– Na, kösz. Megkérdezhettél volna előtte.
– De hisz’ te magad mondtad. Idézlek: Az unokabátyáid olyanok,
mint a szexistenek – vinnyogtam, utánozva a pár nappal ezelőtti
megszólalását.
– Hmm… Talán igazad van – mélázott el egy pillanatra.
– Akkor mégsem hazudtam.
– Nem, tényleg nem. Ráadásul nem neveztél meg…
– Ahogy mondod, ebből még simán kihátrálhatsz.
– Na, majd meglátjuk, mit akarok. Most pedig jobb, ha válaszolsz!
– bökött a képernyőre pont akkor, amikor felvillant Kenneth újabb
üzenete.
Kenneth: Most!
Kíra: Majd ha itt lesztek.
Keith csatlakozott a beszélgetéshez:
Kenneth: Már indulok is!
Keith: Hova megyünk?
Kenneth: Dalolni és csajozni.
Keith: Benne vagyok!
Kíra: Akkor két nap múlva várlak titeket! Vegyétek elő a jobbik
éneteket!
Kenneth: Nekünk csak az van!
Kíra: Igaz…
Kenneth: Ugye, ugye!
Kíra: És fiúk!?
Kenneth: Igen, Pocok?
Kíra: Ahw…
 Kenneth: Kíra… Bocs félrenyomtam :P
Kíra: Köszönöm!
Kenneth: Akkor köszönd, ha teljesítettük a küldetést Kíra: Oksi.
Két nap… Jó éjt!
Keith: Pápuszi!
Kenneth: Csáó!
– Pfúú – fújtam ki hosszan a levegőt. – Ez nem is volt annyira gáz.
– Nem. Annyira tényleg nem.
A két nap viszonylag gyorsan elröppent. Logan továbbra sem
akadékoskodott, ami a szervezkedésemet illeti, bár ez valószínűleg
a köztünk zajló hidegháborúnak volt köszönhető.
A legutóbbi kikosarazásom egyáltalán nem segítette elő az újabb
egymásra találásunkat… Nehéz volt, de innen már nem volt
visszaút. Végig akartam csinálni, ha már ennyire könnyen belement.
Rábólintott, mert még nem tudta, amit én már igen – mosolyogtam
gonoszul. Távolságtartás? Ezt kapd ki, Kenward!
A srácok tökéletes pontosággal érkeztek meg hétfő délután.
 – Csajok! Ők itt Keith és Kenneth Wells, az én drága jó
unokatestvéreim, de erről senkinek egy szót se! – emeltem az
ujjamat a szám elé. – A többiek elég, ha annyit tudnak, hogy közeli
ismerőseim.
A tekintetemet körbefuttattam a szobában állókon és
megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, miután mindenki
beleegyezően bólintott.
– Sziasztok… Cintia Leila Scott – nyögte Tia nagy zavarában. A
csaj totál szétesett, amit meg is értek. A srácok az utóbbi időszakban
igencsak felkaptak magukra jó pár kiló izmot – néztem végig rajtuk
én is.
– Aliz Mays! – lépett eléjük Liz is, hogy kezet nyújtson feléjük.
– Heló.
– Csáó! – reagáltak a fiúk, miközben leplezetlenül vizslatták a
barátnőimet.
– Kíra, gyere csak egy kicsit! – ragadta meg a karomat Tia.
– Egy perc, skacok! – tartottam fel az ujjamat, és követettem Tiát a
szobába.
– Kíra, baszd meg! Láttam ugyan a képeket róluk, de baszd meg!
– Ugye, milyen okosan kiterveltem?
– Mit? Hogy miként okozz spontán öngyulladást a barátnődnek?!
Egek, ezek a gének! És… és… ha ez még nem lenne elég, kettő is
van belőlük! – mutogatta felém két ujját. – Hát most nem Logan fog a
gatyájába élvezni, hanem én! – roskadt le az egyik ágyra. – De ha
már Logannél tartunk…
agyvérzést fog kapni. Te nem aggódsz miatta?
– Viselkedjen normálisan, és akkor színt vallok neki. Ha meg
hülye, akkor megérdemli a szenvedést – vetettem felé egy
vállrándítás kíséretében.
– Jogos – értett velem egyet.
– Kíraaa! – szakította félbe fontos diskurzusunkat Keith erőteljes
hangja.
– Megyünk már! – kiáltottam vissza.
 – Mondd, hogy szar hangja van.
– Hülye vagy? Szerinted akkor idehívtam volna őket?
– Bassza meg! Végem van… Totál benedvesedtem – fonta össze
látványosan a combjait.
– Akkor én megyek, és megmondom, hogy te elmentél…
– Na, hogy kapd be! – csapott finoman a vállamra.
– Magas labda volt – visszakoztam bűnbánóan.
– Jó, mindegy. Menjünk! – mutatott az ajtó felé.
– Na, gyere! Majd én húzlak – ragadtam meg a karját, hogy
magam után tudjam vonszolni.
– Ne már! Engedj el! Nem szükséges a kelleténél is nagyobb
hülyét csinálnod belőlem.
– Jól van már, tudod, hogy szeretlek! – öleltem magamhoz a
szeleburdi szőkeséget.
– És mikor avatsz be minket a szaftos részletekbe? – érdeklődött
Keith kíváncsian.
– Vacsoránál.
– Csak nem te főztél? – csillant fel a szemük.
– De igen, én – húztam ki magamat.
– Máris lekenyereztél – vigyorogtak egyszerre.
– Amúgy ti tudtok főzni? – járatták a tekintetüket Tia és Liz között.
– Annyira nem erősségem a szakácsmesterség – felelte unottan
Liz a körmét piszkálva.
– Én már sokat fejlődtem – szólalt meg büszkén Tia is. – Hála
Kírának! – karolta át a vállamat.
– Az egyik legjobbtól tanulsz – kacsintott felé Kenneth, amitől Tia
jókora tócsává olvadt a lábunk előtt.
Másnap korábban keltem, mint indokolt lett volna, de képtelen
voltam tovább várni. Meg akartam kezdeni a felkészülést, hogy ne
totál tudatlanul álljunk Logan elé. Meg kellett tartanom a kezdeti
előnyömet.
– Akkor most mutasd meg, mit kéne előadnunk. Remélem, valami
ütős dalt választottál – lapogatta meg a hátamat Kenneth, miközben
elsétált mellettem.
– Ütősnek ütős…
– De?
– Semmi de. Ütős és érzelmes. Nagyon érzelmes – ringatóztam a
fejemben lejátszódó dallam ritmusára.
– Fuck…
– Ne aggódj, a tévé előtt ülő csajok imádni fognak titeket.
– Te most hízelegsz, kis pocok?
– Ne nevezz így, mert bokán rúglak – mordultam rá.
– A vadságod a régi, ez totál megnyugtató – nézett végig a
sípcsontján, amin hosszú évek elteltével is ott virított az egyik
rúgásom nyoma. Pedig én időben szóltam, hogy fejezze be a
piszkálódást, de ő folytatta. Hát az lett a vége, hogy amilyen erősen
csak tudtam, belerúgtam, amivel még nem is lett volna akkora gond,
de a szandálom egyik meglazult díszítőeleme mélyen belemart a
bőrébe. Amúgy meg tök szexi az ilyen sérülés, és soha senkinek
nem kell megtudnia, hogy hétévesen szerezte az akkor ötéves
unokahúgától. – Na, mutasd, hogy ne érhessen minket meglepetés,
amikor Kenward előtt kell bohóckodnunk.
– Hééé! Megígértétek, hogy normálisan fogtok viselkedni.
– Meg, de most még nincs itt rajtunk kívül senki más. Ilyenkor
szerintem belefér ennyi seggfejség – vigyorogtak idétlenül.
– Ja. Legalább van önkritikád, ez is valami – néztem rá megrovón.
– Jól van már, kezdjük, mert ránk esteledik.
A lejátszó elé léptem és elindítottam a dalt, de a srácok arcára
pillantva le is állítottam.
– Jaj, Kíra ne már! Mindenképpen ilyen nyálas maszlagot kell
előadnunk?
– Igen – bólogattam hevesen. – És ez még nem minden! –
tartottam fel az ujjamat.
– Tessék? Ez már a személyünk ellen elkövetett erőszak –
háborogtak egymást félbeszakítva.
 – Ne essetek túlzásba! De számodra – mutattam Kenneth-re –
fontos feladatom lesz. Az egyik részt együtt fogod velem énekelni.
Jobban mondva te fogod nekem, miközben romantikusan a
karjaidba zársz.
– Állj! Állj! Állj! Ezért legalább öt puncit kell felszolgálnod!
– Hülye!
– Nem vicceltem! Ennek az ölelésnek – mutatott végig a két karján
– súlyos ára van. – De lásd, kivel van dolgod: elég, ha átadod a
szöszke barátnődet.
– Ne haragudj, de ő szabad ember. Ha akarod, dolgozz meg érte!
– kacsintottam rá. – De ha ettől jobban érzed magad, szabad utat
engedek hozzá. Viszont ha megbántod, letépem a töködet és a
megetetem veled – fenyegettem meg játékosan, mégis komolyan.
– Ennyit arról, hogy a család mennyivel fontosabb a barátoknál –
tette karba a kezét.
– Légy rendes uncsi és ígérem, segítek – veregettem hátba. –
Keith! Dobok! Kenneth! Gitár, ének és…
– Ölelgetés, tudom, tudom – húzta el a száját.
– Gondolj arra, hogy egy nemes ügyért teszed.
– Nemes vagy nedves?
– Nézőpont kérdése. Ha ügyesek vagyunk. Külön-külön ugyan, de
mindenki jól fog járni.
– Csapjunk bele! – szólalt meg Keith a dobok mögül.
– Imádom, amikor ennyire együttműködőek vagytok.
– Csak azért teszem ezt, mert életveszélyesen megfenyegettél –
nézett rám Kenneth összevont szemöldökkel.
– Hülye! Inkább kezdjük – lökdöstem a kottatartó állvány felé,
hogy szemügyre vehesse a rá kiosztott részeket. – Memorizáljátok,
addig elindítom az eredeti verziót, hogy legyen némi fogalmatok a
dalról – indítottam el újra.
Behunytam a szememet és magam elé képzeltem, milyen lesz,
amikor végre a színpadon is előadhatom ezt a dalt. A szöveget
hallgatva akaratlanul is összeszorult a szívem. Olyan tökéletesen
írta le a Logannel való kapcsolatomat, mintha a dalszerző rólunk írta
volna.
– Szóval ez valami bosszúszerűség lesz? – szakított ki szerelmes
álmodozásomból Keith érdeklődő hangja.
– Bosszúnak nem nevezném. Inkább olyan…
– Ébredj már fel és kapj a tökeidhez nóta, világos – reagált
Kenneth.
– Annyira jó, hogy így átérzitek a dolgok súlyát – fújtam magam
elé gondterhelten.
– Azt azért nem mondhatod, hogy nem vagyunk segítőkészek.
– Nem is akartam, egy szóval sem – vágtam rá.
– Na azért! A velünk járó apró kis kellemetlenséget pedig viseld el!
Mindennek megvan a maga ára. A miénk, azt hiszem, ennyi.
– Oké, oké, felfogtam, ne magyarázd tovább. Inkább fogd azt a
gitárt és játssz! Te meg püföld a dobokat!
– Ahogy a főnökasszony parancsolja!
– De ne így, te nagyon okos! – szakítottam félbe a hátunk mögött
ülő idiótát.
– Azt mondtad, püföljem, nem azt, hogy játsszam el az érzelmes
nyivákolásodhoz tartozó, rám kiosztott részt.
– Talán túl nagy fába vágtam a fejszémet.
– Ugyan, pocok! Tudod, hogy csak szívatunk – rántott magához
Kenneth. – Most pedig nyomassuk, tesó! – fordult a testvéréhez, és
a következő pillanatban csoda történt. Tátott szájjal néztem és
hallgattam a játékukat, amit Kenneth még némi énekléssel is
kiegészített.
– Te… ti… – makogtam, miközben hol az egyikükre, hol a
másikukra néztem.
– Ahogy mondod… Larry bácsi elkotyogta, melyik dalt akarod
betanítani nekünk, ezért előre felkészültünk, hogy sokkal kevesebb
gondod legyen velünk, mint azt képzelted.
– Srácok… én… csak… köszönöm – motyogtam meghatódva.
 – A háládat majd kifejted egy extra kalóriagazdag vacsival, de
most ha beszállnál és eltolnád a te részedet – böktek az asztalon
heverő mikrofon felé.
– Csapassuk! – léptem Kenneth mellé izgatottan.
És végre elérkezett a pillanat. Logan Kenward megismeri a
segítőimet…
– Még egyszer kösz, fiúk – ugrottam közéjük vidáman.
– Na mi van, csajszi? Olyan vagy, mint akit kicseréltek – nézett
rám Kenneth vizslató tekintettel.
– Jaj, Kenneth! Ez csak egyet jelent! Eltűnt a lába közül a pókháló,
de ami ettől is fontosabb, úgy véli, hamarosan megismétlik… Hát
nézd azt a csuda boldog vigyort a fején – csípte meg az arcomat a
kelleténél talán kissé erősebben.
– Akkora egy gyökér vagy! – rúgtam bokán.
– Ezt már sosem növöd ki? – simított végig a rúgásom nyomán.
– Nem. És ez csakis a ti hibátok!
– Most mondd azt, hogy tévedtem – vonta fel Keith a szemöldökét.
Válaszként csak haragosan meredtem rá, mire ő hangosan
felröhögött. – Ne is izgasd magad! Jaj, várj, hiszen azt már nem
magadnak csinálod. Látom én, amit kell! – lökött ezúttal oldalba.
– Bunkó vagy! – forgattam a szemem.
– Kíraaa! – hallottam meg Logan mennydörgő, szigorú hangját.
– Egy perc! – kiáltottam be az ajtón. – Szóval… Nem vagytok a
rokonaim. Értitek?
– Nem vagyunk – rázták tökéletes szinkronban a fejüket fapofával.
 – Ja, és ha lehet… – tartottam egy rövid szünetet, mire Kenneth
belém fojtotta a szót.
– Többször is megdugunk a szemünkkel, míg odabent vagyunk –
vigyorgott, mint valami félkegyelmű.
– Istenem! – fordítottam a fejemet az ég felé.
– Beteg dolog, de mindent a jó cél érdekében – öklöztek össze.
– Ühüm – fogtam meg a kilincset, hogy beléphessek a
próbaterembe.
– Na végre, már azt hittem – szólalt meg Logan idegesen –, hogy
sosem jööössz – nyújtotta el az utolsó szót, amikor beléptek
mögöttem a fiúk is. Mélykék szeme azonnal háborgó óceánná
változott, aminek gyilkos hullámait mind a fiúkra zúdította. A
testében minden egyes izom megfeszült, ami annak ellenére is
látszott, hogy most is nyakig begombolt, hosszú ujjú ingben várt rám.
Sosem vétett hibát tökéletes megjelenésében, most mégis úgy
nézett ki, mint akit feszélyez a helyzet. 1-0
nekem – vigyorogtam magamban. Még hogy ő irányít –
somolyogtam ideges ábrázatát szemlélve. Ilyen, amikor visszanyal a
fagyi, Mr…
– Kíra, drága – köszörülte meg a torkát, amivel visszarántott a
valóságba. – Megtennéd, hogy bemutatod nekem a fiatalembereket?
– állt fel a székéből, hogy közelebb sétáljon és kezet nyújtson az
unokatestvéreimnek. Néztem, ahogy eléjük lép és meg kellett
állapítanom, hogy hiába Kenneth és Keith kidolgozott teste, hiába az
istenadta magasságuk, Logan mellett labdába sem rúghatnak. Hiába
rendelkeztek közel azonos testfelépítéssel, Logan kisugárzása
messze felülmúlta a fiúkét.
Számomra legalábbis, és ennek semmi köze nincs a családi
kötelékhez.
– Persze! – léptem közéjük. – Logan, ő itt… – estem pánikba, mert
nem beszéltünk meg vezetéknevet.
– Will Shane – fogta meg a kezét Keith.
– Wes Shane – mutatkozott be ezúttal Kenneth.
 – Will, Wes, ő itt Logan, a mentorom – mutattam Logan felé,
akinek még mindig villámokat szórt a szeme.
– Maga igazán szerencsés, hogy egy ilyen dugni való csajt
mentorál – húzott a seggemre Kenneth. Ez tényleg komolyan
gondolta – forgattam a szemem észrevétlenül. Lopva Loganre
néztem és meg kellett állapítanom, hogy Kenneth érti a dolgát.
Több mint valószínű, Logannek minden akaraterejére szüksége
van ahhoz, hogy ne törje el az unokabátyám ujjait egyesével.
– Ha kérhetem, ezt hanyagolja előttem és intézzék el kettesben –
sziszegte a fogai között Logan, de láttam, mennyire nehezére esik
kimondani ezeket a szavakat, és ezt alátámasztotta ökölbe szorított
keze is, amit ezúttal elfelejtett a nadrágjának zsebébe rejteni.
– Vagy hármasban – kontrázott rá Keith, amitől Logan haja szó
szerint égnek meredt. Itt a vége. Mind meghalunk – néztem szikrákat
szóró szemeit.
– Ó, csak hajrá! – szűrte ki a fogai között, de a felindultságát nem
tudta eltitkolni.
– Már hogy most? Vagy már kezdünk, és várjuk meg a próba
végét? – lépett mellém Keith, hogy látványosan megérinthessen.
– Eszedbe se jusson hozzányúlni! – dörrent rá Logan
fenyegetően, miközben elrántott a fiúk közül.
– Ja, vagy úgy! Neked már megvolt – csapta össze a tenyerét
Keith.
– Kíraaa! – fogta meg Logan a karomat, hogy kirángasson az
ajtón.
– Most azonnal zavard el őket innen! Értem, miért csinálod, de ez
kurvára nem vicces. Az ilyen gyerekes előadás helyett jobb lett
volna, ha leülsz velem beszélgetni, amikor felajánlottam – mordult
rám idegesen. És én ahelyett, hogy összerezzentem volna a
haragjától, lángra lobbantam. Olyan izgató volt a hangja, a
testtartásából sugárzó dominancia, hogy azt hittem, már attól
elélvezek.
 – Megengedted, hogy én válasszak társakat – rántottam meg a
vállamat olyan lazán, amennyire csak tőlem tellett. Nem volt könnyű,
mert a testemben lévő összes sejt vigyázzállásban várt Logan
érintésére.
– Mégis ki a faszom ez a két kis pojáca? – kérdezte vicsorogva.
– Ők a következő produkcióm részei – tettem karba a kezem.
– Igen? És mégis milyen produkcióra készülsz? Orgia a
színpadon? – kérdezte és olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem
a belőle áradó hőt.
– Először nézd meg, mire képesek, aztán ha nem tetszik, még
mindig elzavarhatod őket.
– Nagyszerű! És mit nézzek rajtuk? Hogy melyik hányszor tesz
magáévá a szemével? – kérdezte, és rácsapott a falra a fejem
mellett.
– Azt nézel, amit akarsz – vágtam rá.
– Igen? Akkor én téged nézlek – ragadta meg a tarkómat, hogy
mozdulatlanságra ítéljen. Kénytelen voltam a szemébe nézni,
miközben válaszoltam.
– Nézzél! A lényeg, hogy használd a füledet is! Hallgasd meg,
amivel készültünk – ráztam le magamról a kezét, amit ezúttal
hagyott. Még utoljára ránéztem, és minden további magyarázkodás
nélkül visszamentem a fiúkhoz.
– Gyors menet a sufniban?
– Most ne! – állítottam le Keith-t.
– Oksa-moksa.
– Ó, Jézus, ezt most muszáj?
– Micsoda perszóna, minden örömöt elragad tőlünk – kapott a
szívéhez.
– Kaptok három percet, hogy meggyőzzetek! – vetette felénk
Logan, miközben elsétált mellettünk. Az asztala elé lépett,
megfordult és nekitámaszkodott. Felvont szemöldökkel várta, hogy
hozzálássunk a kiadott feladat teljesítéséhez.
– Készen álltok?
 – Melletted mindenre készen állunk! – nyomta meg Kenneth az
utolsó szót.
– Remek – fújtattam magam elé és megragadtam a mikrofont.
A fiúk is hamar feltalálták magukat, nem kellett kiselőadást
tartanom, hála annak a jó égnek.
Kenneth mellettem állva pengetni kezdte a húrokat. A gitár hangjai
azonnal megtöltötték a teret, az erotikus rezgés felváltotta a köztünk
feszülő némaságot.
Within Temptation – All I need
– Alig várom, hogy levegőhöz jussak. Ó, miért nem tanulok? –
néztem mélyen Logan viharkék íriszébe. – Elvesztettem minden
bizalmamat. Bár biztosan megpróbálom visszaszerezni.
Miután a sor utolsó szavai is elhagyták a számat, Keith is
megszólaltatta mögöttünk a dobokat, még több érzékiséget adva
ezzel a dalnak, még erősebb nyomatékot adva ezzel a
mondanivalónak. – Még mindig látod a szívemet? Minden
gyötrelmem elhalványul, mikor ölelve tartasz engem.
Ennél a résznél hatalmasat dobbant a szívem és tisztán láttam,
hogy Logannek is nehezére esik egyhelyben maradnia, de nem
álltam le. Folytattam. Azt akartam, hogy tudja, mit érzek. Hogy mit
okozott a távolságtartásával.
– Minden, amire szükségem van, hogy ne rombolj le! Tedd a
szívemet egy jobb hellyé! Adj nekem valamit, amiben hihetek! Ne
rombolj le engem!
A teremben lüktető dal taktusai még erősebbé váltak. A fiúk
remekeltek. Logan egyre zaklatottabbá vált. Újra ráemeltem a
tekintetemet, és neki énekeltem a következő sorokat.
– Már kinyitottad az ajtót, ne engedd bezárulni!
Kenneth elengedte a gitárt. Most a dal alapját csak Keith dobjának
hangjai egészítették ki. A következő pillanatban Kenneth a karjai
közé vont, de bárcsak ne tette volna… Mire szóra nyithattam volna a
számat, hogy folytassam az éneket, Logan ellökte magát az asztaltól
és kiviharzott a teremből.
 Kibontakoztam az unokatestvérem öleléséből és elléptem előle.
– Kösz, fiúk, azt hiszem, mára ennyi – hadartam.
Ledobtam a mikrofont az asztalra és Logan után indultam.
– Várj! – nyúltam a karja után, de nem értem el. – Állj már meg! –
siettem utána.
– Minek? – fordult felém váratlanul, aminek következtében
egyenesen a mellkasának vágódtam.
– Ezért! – vágtam rá. A kezeim önálló életre keltek. A karomat a
nyaka köré fontam és lehúztam magamhoz, hogy szenvedélyesen
megcsókolhassam.
– Kíra… – nyögte a számba, de nem lökött el magától. – Kíra –
mordult fel, amikor az ölébe kapott, hogy karjaiban tartva
elindulhasson velem az irodája felé. A folyosón lépkedve nem
szakította meg a csókot. Élveztük egymás ízét, egymás nyelvének
érintését. Keményen ágaskodó farka nekem feszült.
Izzott körülöttünk a levegő.
Az asztalára ültetett és nem kérdezett. Olyan gyorsan és
határozottan tett magáévá, mintha napok óta erre a pillanatra várt
volna. Erőteljes lökései a magasba emeltek, de féltem, mi lesz,
amikor kihúzódva belőlem zuhanni kezdek. Vajon megakadályozza a
becsapódást vagy végignézi, ahogy megsemmisülök a rám zúduló
érzelmektől, amit iránta érzek?
Még mindig a karjai között tartott. Pihegtem az előbb átélt
észveszejtő szex utóhatásaitól.
– Új csapatot keresünk neked… – szűrődött át a körém ereszkedő
ködön Logan határozott hangja.
– Mi? – toltam magamtól távolabb, miután értelmet nyertek a
szavai. – Nem! – vágtam rá. – Te is láttad, milyen tökéletesen
kiegészítjük egymást a srácokkal!
– Nem! Én azt láttam, milyen tökéletesen illek beléd. Te az enyém
vagy, Kíra Wells! Csak az enyém! Csak én lehetek benned! Csak
nekem énekelhetsz, csak az én karjaim ölelhetnek körül!
 – Logan… – motyogtam. Váratlanul ért a kitárulkozása, de féltem,
ez csak egy fellángolás, az előbbi egymásnak esésünk
következménye.
– Nem kell féltékenykedned…
– Nem teszem, ha elküldöd őket innen messzire!
– Logan! Nem fogom sutba vágni az eddigi eredményeinket csak
azért, mert féltékeny vagy!
– Nem vagyok féltékeny!
– Nem?
– Nem!
– Na, azt majd meglátjuk!
– Kíra!
– Semmi Kíra! – bontakoztam ki a karjai közül. – Ez a hét még a
tied. A te dalodé. De a jövő hetet a fiúkkal fogom végignyomni.
– Csak a próbákon, vagy az ágyban is? – fordított maga felé. –
Hm? Kipróbáltad velem, aztán velük? Hagytad, hogy keményen
megbasszalak és most ők jönnek? Egyesével, vagy egyszerre a
kettővel?
Nem válaszoltam. A testemet elárasztó fájdalom megnémított.
– Kérdeztem valamit! Külön-külön vagy egyszerre baszatod meg
velük magadat?
Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Akkora pofon
csattant az arcán, hogy az én kezem is lüktetni kezdett. A feje
oldalra billent. A szemében villámok millió cikáztak.
– Fordulj fel! – köptem felé a szavakat és magára hagytam.
 Aznap este nem szóltam senkihez. Magamba zárkóztam. A
fiúknak adtam pár nap szabadságot. Élvezzék csak ki a város adta
szórakozási lehetőségeket. A lányoknak sem meséltem semmit. Ezt
magamban kellett helyretennem. Ez a kapcsolat valamiért túl sok
akadályba ütközik. Logan nem képes bántás nélkül szeretni –
zokogtam fel fájdalmasan. Azért, mert te is megbántottad! – szóltam
magamra. Lehet… De több mint valószínű, hogy ezt már sosem
tudom meg. Tia is figyelmeztetett, hogy ez balul is elsülhet, de akkor
is végigcsináltam, hát most meg kell ennem, amit főztem – töröltem
ki egy újabb kibuggyanó könnycseppet a szememből.
A hét hátralévő részében minden zavartalanul zajlott. A próbák, a
köztünk zajló beszélgetések… Mintha semmi sem lenne kettőnk
között.
– Attól tartok, mind a kettőnkkel súlyos problémák vannak –
sóhajtottam, miközben az ujjaimat végigfuttattam az asztal lapján,
amin pár nappal ezelőtt keményen magáévá tett.
Igaz, nem ezt a dalt gyakoroltuk a mai műsorra, de jogom van
másikat választani. Ez a verseny egyik újdonsága. Ha az énekes
úgy dönt, akkor akár a mentorát is meglepheti egy másik dallal, hogy
bizonyítsa, mennyire felkészült, hogy megmutassa, milyen
produkciót tud nyújtani egy váratlan helyzetben. Az előző fordulóban
is bizonyítottam, hogy egyedül is fel tudok készülni.
Az után a sikerem után egy csepp félelem sem volt bennem.
Tudtam, hogy ma este nekem ezt a dalt kell előadnom.
Elérkezett a pillanat, hogy színpadra vigyem a dalt, amiben a
lelkem minden keserves sóhaja, és a szívem minden fájdalmas
dobbanása benne van.
Még a fellépőruhámat is megváltoztattam. A felsőm alját
elszakítottam, hogy tükrözze a megtépázott lelkemet. A rövidebb,
combomat kivillantó szoknyát lecseréltem egy hosszú, lágy esésű
darabra, ami az engem körüllengő fájdalmas érzéseket
szimbolizálta.
 Kiléptem a színpad középre és vártam, hogy felcsendüljön az első
dallam. Vártam, hogy Logannek leessen, nem a megbeszéltek
szerint cselekszem. Vártam a reakcióját.
Magamban felidéztem a pár nappal ezelőtti forró és szenvedélyes
szeretkezésünket, amit egy még hevesebb veszekedés követett. A
további gondolatokat visszaszorítottam, mert azt akartam, hogy a
fájdalom, a kétségbeesés a dal alatt bontakozzon ki.
Király Linda – Can’t Let go
A zongora lágy hangjai elkezdtek bekúszni a nézőtérre. A jobb
kezemmel megfogtam a mikrofont, ami az állványra volt erősítve.
Logan már itt is érezhette, hogy valami gubanc van, de még nem
néztem rá. Nem akartam elhamarkodni a pillanatot. A bal kezemmel
a dal finomságához hasonlóan végigsimítottam a testemet.
Amikor az első szavak elhagyták a számat, a kezemet
megállítottam a szívem felett.
Azt akarom, hogy eljöjjön a vég, De nem nélküled…
Az utolsó szónál végre megemeltem a fejem, és pillantásomat
Logan viharkék tekintetébe fúrtam. Az arcán ezernyi érzelem futott
végig: értetlenség, kétségbeesés, félelem, és talán még valami…
Olyan könnyű beszélni cselekvés helyett…
Egyik részem szeret, a másik gyűlöl téged.
A hangom egyre erőteljesebbé vált, minden érzelmet igyekeztem
megmutatni, ami a sorok mögött rejlett.
Vívódom, hogy maradjak,
Vagy magam mellett tartsalak-e.
Kikaptam az állványból a mikrofont és színpad szélére sétálva
folytattam az éneklést. A pillantásomat egy másodpercre sem
szakítottam el Logan egyre felhősebb tekintetétől.
Nem tudlak elengedni,
Ez a szerelem nem nekünk való.
Nem tudom folytatni, de nem tudom elengedni.
Nem tudom, nem tudom.
Nem tudlak elengedni…
 Próbálok szabadulni, ahogy csak tudok,
Be vagyok zárva, és nálad a kulcs.
Egyre mélyebbre zuhanok, És nem tudlak elengedni…
A következő mondatnál végre sikerült elszakítanom Logan fogva
tartó tekintetétől a pillantásomat. Bejártam a színpadot. A szívemet
és a lelkemet is átadtam a közönségnek. Azt akartam, hogy ők is
érezzék a szívemet marcangoló, a mellkasomra ólomként nehezedő
súlyt. A keserűség gyötrő fájdalmát. A szerelem kínzó, szívet tépő
be nem teljesülését.
Átverés volt,
És bánom a napot, amikor megismertelek.
Nem hittem volna, hogy képes vagyok valakit
Egyszerre gyűlölni és szeretni.
Túlságosan beléd estem,
És most fuldoklom. Ments meg!
Ennél a sornál újra megkerestem Logan pillantását.
El akarlak hagyni, de a szívem azt súgja: Nem tudlak elengedni…
Minden egyes szót Loganre nézve mondtam ki. Azt akartam, hogy
értse, ez a dal neki szól, ez a dal rólunk szól, miattunk adom elő. Azt
akartam, hogy értse meg, ennek az egésznek nincs értelme,
mégsem tudok nélküle élni. A dal következő soraira végre
elengedtem az eddig láncon tartott fájdalmamat és hagytam, hogy
átjárja a testem minden egyes porcikáját;
hagytam, hogy végre kiteljesedjen és elvegyen tőlem mindent,
hogy a dal végén csak én maradjak és az egyre jobban lüktető
fájdalom, amit a szerelem okoz, amit érzek, amit végre ki merek
mondani. Igen! Szívem minden dobbanása azért a férfiért kiált, aki
ott ül velem szemben, és mégsem lehetek az övé. Nem tehetem.
Nem! – sikította egy belső hang a fejemben, de az ész mit sem ér a
szív ellen – éreztem meg egy kibuggyanó könnycseppet végiggurulni
az arcomon.
Egyre mélyebbre zuhanok,
És nem tudlak elengedni.
 – nyomtam meg megint az utolsó sort, aztán elhalkult a hangom.
A pillantásunk újra összefonódott… A bal tenyeremet újra zakatoló
szívem fölé helyeztem és próbáltam megakadályozni, hogy
átszakítsa a mellkasomat. Végignéztem a közönségen, de végül újra
elmerültem abban a viharos szempárban…
Nem számít, mennyire küzdök,
Ez úgysem fog elmúlni.
Az a sok emlék mind kísért…
A dal újra erősödni kezdett, a fejemet az ég felé fordítva hagytam,
hogy a lelkemből távozó keserűség megtöltse az egész arénát.
Nem akarok többé találgatni.
Tudom, hogy ott kéne hagyjalak.
De egyszerűen nem tudlak elengedni.
A dal folytatódott, és az arcomat egyre több könnycsepp borította
be. Képtelen voltam kontrollálni az érzéseimet.
Átadtam magam a megsemmisülésnek, a szerelem lelket
szaggató érzésének.
A dallamok lassan elhalkultak, a mikrofont visszatettem a helyére,
a fejemet megemeltem, körbepillantottam a sok ezer engem figyelő
emberen, majd a tekintetem újra Loganen állapodott meg.
Nem tudlak elengedni…
– suttogtam a dal záró szavait, miközben a zene teljesen
elcsendesedett. Egy utolsó sós csepp még végiggördült az arcomon,
végül lehunytam a szemem, hogy várjam a produkcióm
értékelését…
Annak a dalnak az értékelését, ami számomra sokkal több volt,
mint egy műsorszám. Amíg nekik ez csak egy dal, addig nekem egy
vallomás, egy beismerés. De hiába minden, mert tudom, hogy a
közönség számára ez nem volt más, mint egy teljesítendő feladat,
de nekem… – remegett meg az egész belsőm. Egy kicsit megráztam
a fejem, hogy ne essek szét ennél is jobban. Erőt kellett vennem
magamon.
 A teret betöltő csend arra késztetett, hogy lassan kinyissam a
szemem, és amikor felnéztem, a nézőtér felrobbant: mindenki állva
tapsolt, sikították a nevem, a mentorok állva tapsoltak és Logan…
Nem volt a helyén…
A hiányára úgy éreztem, mint akit gyomron vágtak, és a
torkomban hatalmas gombóc keletkezett.
A hangzavar hirtelen elnémult, és a nézőtérre, a színpadra súlyos
csend telepedett. De a következő másodpercben újabb váratlan
dolog történt. A háttérből megszólalt a dal, amit eredetileg elő kellett
volna adnom. Nem értettem semmit. Csak dermedten álltam, mert
fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene tennem. Ijedten fordultam
a zsűri felé, de az ő szemükből sem tudtam semmi segítséget
kiolvasni: ők is értetlenül álltak a dolgok előtt. A dallamok egyre
erőteljesebbé váltak, körbefontak és elkezdték emlékekkel
megtölteni a tudatomat.
A dal…
Ez nem lehet…
Nem…
Ez nem lehet az, amire most gondolok…
A szöveg…
A próbák…
Nem… – ráztam meg a fejemet.
Hoobastank – The Reason
Nem vagyok tökéletes.
Sok mindent bárcsak ne tettem volna meg.
– csendült fel Logan észveszejtően szexi, mély hangja. És ahogy
a LED-fal ketté nyílt, végre megpillantottam egy mikrofonnal a
kezében. Tett egy lépést felém és folytatta az éneklést.
De én folyamatosan tanulok.
Soha nem akartam azokat a dolgokat megtenni veled.
Így, mielőtt elmennék, azt kell mondanom: Jóleső borzongás járta
át a testemet, és egy új, ismeretlen érzés kezdett ébredezni a lelkem
mélyén. Ahogy a pillantásomat végigvezettem ezen a férfin, az
egész testem remegő kocsonyává vált. Logan egészen más szinten
mozgott, mint az általam eddig ismert pasik. Ebben a férfiban
összpontosult minden, ami csak lehetséges, hogy tökéletes legyen a
végeredmény. Határozott, szigorú tekintete, amit pillanatok alatt fel
tudott oldani rosszfiús, pajkos mosolya. A szemöldökének íve,
borostájának szabályos vonala, a testtartása és a hangja… A
szívem olyan hevesen zakatolt, hogy azt hittem, rögtön szívinfarktust
kapok.
Csak azt szeretném, hogy tudd!
Találtam egy okot magamnak arra,
Hogy más legyek, mint amilyen voltam.
Egy okot arra, hogy újrakezdjem.
Az érzelmek folyamatosan váltakoztak bennem. Egyrészről, ahogy
felém fordulva énekelt, a szavak a szívemig hatoltak.
Másrészről rettegtem attól, hogy mi lesz, ha kitudódik a közöttünk
kialakult titkos viszony. Nem akartam, hogy azt higgyék, ez valami
marketingfogás. Az én érzelmeim tiszták voltak és szívből jöttek.
És ez az ok…
Te vagy!
Vártam, hogy folytassa, de ahelyett, hogy megtette volna, rám
mutatott és tudtomra adta, nekem kell befejeznem a dalt. A
lelkemben ébredező érzést szigorú pillantása úgy rombolta le,
mintha ott sem lett volna. Egy röpke másodperc alatt megértettem,
hogy ez részéről nem volt több, mint egy figyelmeztetés.
Teljesítenem kellett az adott feladatot, amit erre a hétre nekem
szánt. Az előbbi zavaros elméleteim olyan magaslatokba repítettek,
hogy teljesen váratlanul ért a tette, de a bizonyítási vágy továbbra is
ott égett bennem, ezért kizártam az elmémbe bekúszó keserű
valóságot és folytattam a dalt.
Annyira sajnálom, hogy megsebeztelek.
Ezzel most már mindennap együtt kell élnem.
És minden fájdalom, amit okoztam neked, Kívánom, bár
magammal vihetném.
 A szavak, amik elhagyták a számat, éles pengeként hasították
végig már így is sajgó szívemet. Nem értettem, miért teszi ezt velem.
Mintha én bármi rosszat is tettem volna vele… Hisz’ épp
ellenkezőleg.
Mégsem mutathattam ki a bennem dúló vihart. Játszanom kellett a
szerepemet. Az előző dallal ellentétben most nem egy szerelmes nő
voltam, hanem egy olyan személy, aki rájött, mennyire megbántotta
a személyt, aki mindennél jobban szereti. Minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy az érzelmeimet elrejtve a dal mondanivalóját
adhassam át a közönségnek. Nem fájdalmat, hanem megbánást
kellett tükröznie az arcomnak.
Találtam egy okot arra, hogy megmutassam Egy olyan oldalamat,
amit eddig nem ismertél.
Egy okot mindenre, amit teszek,
És ez az ok te vagy…
– mondtam ki az utolsó szavakat, de vigyáztam rá, hogy még a
szemem sarkából se nézzek Loganre. Nem akartam, hogy bármit is
leolvashasson az arcomról. És akkor a tömegben észrevettem az
unokatestvéreimet. Minden figyelmemet nekik szenteltem, a
pillantásommal fogságba zártam őket, és édesen mosolyogtam
feléjük…
Amikor a dal véget ért, meghallottam Logan erőteljes, határozott
hangját, amibe talán egy enyhe flegmaság is vegyült.
– Hogy ki az, aki jó előadóvá válik? Az, aki át tudja adni azokat az
érzéseket, amik lejátszódnak benne, amikor énekel.
De igazán profivá csak az válhat, aki olyan dalok mondanivalóját,
érzelmeit is képes átadni, amit ő maga az adott pillanatban talán
nem érez. És amit itt láttak, kedves közönség, kedves tévénézők, az
az volt, ahogy Kíra Wells – mutatott felém – elénekelt egy dalt
önöknek szívből, igaz érzelmekre építve, majd egy másodikat,
aminek hátterében nem volt más, mint színtiszta profizmus – zárta le
mondandóját mellém lépve.
Átfogta a derekamat, és közel hajolva a fülembe suttogott:
 – Gratulálok az előadáshoz. De még egyszer meg ne próbálj
ellenszegülni a megbeszélteknek!
A szavai a szívemen keletkezett, vérző sebet még jobban
elmélyítették.
– Nem tudom, mennyire szabályos két dalt is elénekeltetni egy
versenyzővel ebben a fordulóban, de azt kell mondanom, hogy:
huuuh! – sikított bele a mikrofonba a műsorvezető, akinek
megjelenése miatt sikerült visszafojtani a feltörni készülő
zokogásomat.
A szavazást toronymagasan én nyertem meg, mégsem éreztem
boldogságot. Számítottam arra, hogy Logan leszid, hogy lehord
mindenféle meggondolatlan kis csitrinek, de ilyen nyilvános
megalázásra még álmomban sem gondoltam. Nem értettem a
miérteket, nem értettem semmit. Persze mások számára ez akár egy
jól felépített produkció is lehetett, de számomra…
Mióta magamra zártam a szobám ajtaját, azóta folyamatosan fel-
alá járkáltam. Nem bírtam tétlenül ülni, de az erőm kezdett elhagyni.
Az estét nem tette könnyebbé, hogy ezúttal Liztől búcsúztunk. A
szülei a műsor után hazavitték, bár ő még maradt volna egy utolsó
bulira, de azt hiszem, jobb is így.
Képtelen lettem volna egész este a vidám, jókedvű barátnőt
játszani, amikor a szívem darabokra hullott. Tia szerencsére nem
akadékoskodott, amikor nemet mondtam a meghívására.
Vidáman vágott neki az éjszakának az ikrekkel. Holnap beszélek
Lizzel és persze Tiával is, de most… – sóhajtottam szaggatottan.
Kimerülve ültem le az ágy szélére, a telefonomat ledobtam a
matracra. Nem vettem fel senkinek még Haley-nek és az apámnak
sem. Nem akartam hallani a lélekemelő baromságokat. Nem
akartam semmit. Az éjjeliszekrényem felé pillantottam, ahol napok
óta ki volt készítve egy üveg alkohol.
Nem akartam visszaesni, de most nagyon közel álltam hozzá.
Nem akartam megtenni, mégis többször nyújtottam felé a kezem,
de végül mindig visszarántottam.
 Sosem voltam kimondottan az alkohol rabja, de azt nem tagadom,
hogy többször nyúltam italhoz a bódító hatása miatt.
Pótolni akartam vele valamit, most viszont… Nem egy üveg
alkohollal akarom betömni a szívemen sajgó lyukat…
Másra van szükségem.
A telefonom újabb üzenet érkezését jelezte. Unottan emeltem fel,
hogy megnézhessem, ki az már megint, de ahogy megláttam a
kijelzőn megjelenő nevet, megremegett a belsőm… Jesse…
Ijedtemben lecsaptam a telefont az ágyra. A szívem ki akart ugrani
a mellkasomból, és a gyomrom hányingerkeltően liftezni kezdett.
Mintha eddig nem szenvedtem volna eléggé… Pár perc
gondolkodás után végül újra megemeltem a mobilomat, mert úgy
döntöttem, elolvasom, mit írt. Abból még nem lehet bajom, hiszem
már kigyógyultam Jesse-ből… Mióta Logan belépett az életembe,
nem lebegett a szemem előtt fiatalkori szerelmem, már nem
ábrándoztam arról, hogy csapot-papot otthagyva felkeres, hogy
szerelmet valljon.
Vettem egy mély lélegzetet és feloldottam a telefonomat, hogy
megnyithassam azt a bizonyos üzenetet…
„Gratulálok, Kíra! Ma este odatetted magad, te vagy a legjobb!
Viszont ha az a barom fájdalmat okoz, csak egy szavadba kerül és
laposra verem a pofáját… Tudnod kell, hogy barátként, támaszként
rám és az egész bandára számíthatsz. A családodra”
Fura volt ugyan olvasni az üzenetét, mégsem éreztem azt, amit
eddig. Nem fájtak a szavai, nem bántott, hogy a barátjaként tekint
rám. Nem éreztem, hogy a mondatai késeket döfnének a vérző
szívembe, sőt… Még el is mosolyodtam a védelmező Jesse
gondolatára. „Gondolkodj pozitívan! Azt vedd számításba, amid van,
ami megadatott neked, és ne töprengj azokon a dolgokon, amik
most nincsenek a birtokodban. Ne szenvedj, hanem élvezd az élet
adta lehetőségeket!” – ismételtem Haley szavait. És ebben a
percben végre megértettem, és megpróbáltam erőt meríteni a
mondataiból, a tanításából.
 „Köszönöm! Szólok, ha segítségre lesz szükségem.
”
Elküldtem rövid válaszomat, végigdőltem az ágyon, és
mosolyogva helyeztem a szívemre a telefont. Lehunytam a szemem
és hagytam, hogy még egyszer utoljára magával ragadjon a
fájdalom, amit Logan érthetetlen tette okozott.
Lecsukott szemhéjam mögül egyre több könnycsepp szökött ki,
hogy végigszántson az arcomon. Felrémlett előttem a szigorú,
viharkék szempár, ahogy rendre utasít, akár egy gyereket, és
képtelen voltam megálljt parancsolni órák óta visszafojtott
zokogásomnak. Végre a felszínre tört…
Sírásomat a telefonom csörgése szakította félbe. A kezembe
vettem, de ahogy a könnyeimen keresztül megláttam, ki keres,
meggondolatlanul kinyomtam. Abban a pillanatban tudtam, hibát
követek el, de már nem volt lehetőségem változtatni rajta.
– Hagynom kellett volna – motyogtam magam elé, amikor újra
csörögni kezdett… Baszd meg! – nyomtam ki megint.
Érdekel is engem, hogy mit akarsz… – kapcsoltam ki az újabb
hívás jelzésekor a mobilt. Oldalra fordultam és igyekeztem nem
tudomást venni arról, hogy holnapután hétfő, és délelőtt kilenckor
jelenésem van Logan előtt…
Miért? Miért mindig ilyen vadbarmokba szeretek bele?
Miért? – töröltem le a könnyeimet. Nem, ez nem igaz – szidtam le
magamat szégyenemben. Jesse sosem volt velem ekkora utolsó
szemét. Talán néha elkerült, de ha szükségem volt rá, akkor ott volt
és nem megalázott, hanem megvédett. Még akkor is, amikor nem
volt kötelessége.
Logan… Vele már más a helyzet – ő egy beképzelt fasz, aki azt
hiszi, minden úgy van, ahogy ő akarja, mert gazdag és híres –
zokogtam fel újra.
A fájdalom újra és újra belemart a szívembe, de kezdtem megunni
az elesett kislány szerepét.
Szedd össze magad, az istenért! – ültem fel, hogy erőt gyűjtsek.
 Mi az, ami mindig segített? Hát nem a sírás… Nem! – ráztam meg
a fejemet. Az talán segíti meggyászolni a tönkrement dolgokat, de
megoldani nem fogja. Vettem egy mély lélegzetet és az tettem, ami
mindig átsegített a mélypontokon. Énekelni kezdtem…
Király Linda – Runaway
A szerelem mindig bolondot csinált belőlem.
Én fiatal voltam, ő pedig vad és szabad.
Azt mondta: ő az egyetlen, aki segít majd nekem.
Ez a dal egy az egyben visszaadta az érzéseimet. A szövegétől
erőre kaptam. Felálltam az ágyon és átadtam magam a pillanatnak.
Úgy énekeltem, mintha ez lenne az utolsó lehetőségem.
Most már magam vagyok…
Én most már a saját helyemen vagyok.
Nincs több sírás!
Én már mindent magam mögött hagytam.
Egyre jobban beleéltem magam, már az sem érdekelt, hogy tőlem
zengett az egész épület…
 Logan
Nem, nem és nem! Ekkora baromságot még sohasem tettem csak
azért, hogy az enyém legyen az utolsó szó. Én és az idióta
irányításmániám… – emeltem a számhoz a poharat. Mégis mit
képzeltem? Mégis miért tettem, amit tettem? Talán mindennek köze
van az egész heti idegállapotomhoz, amit csakis Kírának
köszönhetek. Kíra tette ezt velem és a két kis balfasz színre
lépése… De akkor is, hogy lehettem ekkora sértődött fasz? És miért
nem mentem utána?
Letettem a poharat az asztalra, és helyette a telefonomat vettem a
kezembe. Volt egy olyan érzésem, hogy teljesen felesleges, mégis
elindítottam a hívást. Nem kellett csalódnom.
Két csörgés után kinyomta. A francba – vágtam a telefont a falhoz,
amikor az benyögte, hogy a hívott szám nem kapcsolható. Én ezt
nem így akartam. Azt sem tudtam, mitévő legyek a produkciója
láttán… Azt meg pláne nem, mit reagáljak a vallomására, amit
előadott nekem a színpadon… mert igen, tudom, hogy nekem szólt,
mégsem tudtam vele mit kezdeni.
Már a legelső pillanatban olyan érzéseket ébresztett bennem,
amiket eddig még soha nem éreztem egyetlen nő iránt sem. De
ahogy a dalunk végén azokra a taknyokra nézett… – ébredt fel
bennem újra a harag a pillanat felidézésekor. Először Sean, aztán
azok a kis senkiházik. Na, ne már! Most komolyan ennyire féltékeny
vagyok? Úristen, Logan, szedd már össze magad! A versenyből még
hátravan négy forduló, nem teheted meg, hogy tönkreteszed az
eddig elért sikereit. Nem teheted tönkre egy fiatal tehetség jövőjét
csak azért, mert valamit nem úgy csinált, ahogy te kérted. Mert
bassza meg! Kurva jól csinálta, amit csinált. Én sem taníthattam
volna ennél többet neki. A kurva életbe! – kaptam fel a kulcsokat és
indultam a kijárat felé. Ezt rendbe kellett hoznom. Hiszen még meg
sem dicsértem. De ki akarja megdicsérni? Végkimerülésig akarom
élvezni, ahogy újra és újra elmerülök benne, érinteni akarom édes
testének minden porcikáját, végig akarom simítani selymes bőrének
minden milliméterét… Egész éjszaka megállás nélkül akarom kefélni
– tapostam bele a gázba, hogy minél hamarabb megérkezzek
hozzá.
Jelenleg semmi sem érdekelt. Nem az volt a fontos, mit gondolnak
rólam. Pont úgy leszartam, ahogy mindig is. Engem nem tudnak
sakkban tartani a pletykalapok, engem nem tudnak megfélemlíteni.
Túl sok mindenen vagyok már túl, hogy szavakkal bánthassanak, de
Kíra más… És őt én bántottam meg.
A lelkébe tiportam.
A ház elé érve beletapostam a fékbe. Kipattantam az autóból és a
kulcskártyámat használva feltéptem a lépcsőház ajtaját.
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat. A folyosóra érve
megtorpantam. Kíra lakásából eszméleten előadás hallatszott.
Sok tehetséggel találkoztam már életemben, de ilyen istenadta
tökéletes hanggal még sosem volt dolgom. Mindenféle zenei
aláfestés nélkül énekelt, mégis többet adott, mint bárki egy jól
megtervezett koncerten. Ebben a dalban benne volt minden
fájdalma, minden, amit egyértelműen én okoztam neki.
Most már magam vagyok…
Én most már a saját helyemen vagyok.
Nincs több sírás!
Én már mindent magam mögött hagytam.
– rázta meg újra az épületet erőteljes, de hibátlan hangja.
Eredetileg vergődni akartam, rátörni az ajtót, ahogy azt a jó
szokásom tartja, de a hangja olyan mértékben sokkolt, hogy
kénytelen voltam átgondolni a helyzetet. Nem szabad azt tennem,
amit mással tennék, mert ő nem csak egy nő. Ő a nő számomra.
Egy különleges nő, akit mindennek ellenére sárba tiportam és
megaláztam.
Figyelve arra, hogy még véletlenül se zavarjam meg, lassan
kinyitottam az ajtót és halk léptekkel végigsétáltam a folyosón a
szobája felé. Nesztelenül lenyomtam a kilincset és belöktem az ajtót.
Benéztem. Látni akartam az előadását. Hallani is elképesztő volt, de
látni a mozdulatain, az arcán az érzelmeket, az elszántságot,
leírhatatlan…
Én tudom, én tudom, hogy egy nap elér majd a vihar.
Én tudom, most mit akarok!
Egy mérget, ami lassan megöl…
A szöveg megdöbbentett. Nem gondolhatja komolyan. És mégis,
ahogy én ismerem, igenis így érzi. Ellöktem magam az ajtótól és
beljebb léptem. Még akkor sem vett észre, amikor már egészen
közel jártam. Egyszerűen nem tudtam, hogy kezdhetnék bele…
Még életemben nem kértem bocsánatot senkitől – vágott fejbe a
felismerés.
– Kíra – nyúltam a dereka felé, és milyen jól tettem, mert
hatalmasat esett volna, ha nem kapom el.
– Úriiisteeen! – sikított. – Te normális vagy? Mi a francot csinálsz
itt? – sápítozott elégedetlenül. – Azért jöttél, hogy még egyszer
földbe tiporj? Nem volt elég, hogy megaláztál egy egész világ előtt?
Mit akarsz? Mit? – zúdította rám a kérdéseinek áradatát.
– Én nem akartam… – morogtam, mert hiába minden, az a fránya
szó nem akarta elhagyni a számat.
– Mit? Mit nem akartál? Porig alázni? Csak véletlenül történt
minden, mi? Te csak úgy megbotlottál és felestél a színpadra, ugye?
Fájt volna három szóban megdicsérni? Miért kellett ezt tenned?
Miért?
– Nem tudom, jó? Nem tudom. Egyszerűen csak… Nem tudom.
– És mit keresel itt? Mit akarsz még tőlem? Szeretnél még egy
kést döfni a szívembe? Hm? – kalimpált az ölemben, hogy
kiszabaduljon, csakhogy nekem eszemben sem volt elengedni.
Még így, ilyen idegesen is úgy vonzott, mint soha senki. Meg
akartam ízlelni kívánatos, dús ajkait. Azt akartam, hogy érezze,
büszke voltam ma rá. – Engedj már el, és takarodj ki a szobámból! –
püfölte a mellkasomat ököllel.
 – Nem foglak itt hagyni, mert… – kezdtem bele, de képtelen
voltam befejezni, mert ilyen helyzetben még sosem voltam.
Képtelen voltam megszólalni, ezért inkább azt tettem, amihez
értek. Éreztetni akartam vele, hogy mennyire fontos nekem.
Még közelebb rántottam magamhoz és vadul a szájára tapadtam.
Éhesen szívtam be édes ajkait. A sajátom körül akartam érezni
feleselő nyelvét, de újra meg tudott lepni, mert akkora pofon csattant
az arcomon, hogy azt hittem, kiesik a szemem. Pofon vágott. Megint.
Már harmadjára…
– Hülye, beképzelt fasz! – fröcsögte az arcomba.
– Kíra, elég! – fogtam meg a kezét, mielőtt újra lesújtott volna.
Egy negyediket már nehezen viselne el az egóm. – Azért jöttem,
hogy… bocsánatot kérjek – nyögtem ki végül. – Amit ma a
színpadon műveltél, eszméletlen volt. Sosem éreztem még ilyen
büszkeséget, pedig ehhez aztán tényleg semmi közöm. Ezt csak
magadnak köszönheted – mondtam határozottan. Úgy látszik, a
szavaim hatással voltak rá, mert egy pillanatra abbahagyta a
kapálózást.
– Azt hiszed, mindent megoldhatsz egy ilyen gyenge szöveggel? –
kérdezte gúnyosan.
– Nem. Tudom, hogy rohadtul elbasztam. De meg kell értened!
Teljesen lesokkoltál. Az a dal… – némultam el teljesen.
– Mi van vele? Mi?
– Az, hogy bassza meg! – rántottam megint magamhoz.
Olyan hévvel csókoltam, mintha nem lenne holnapunk. Az agyam
egyszerűen csődöt mondott. Tettekkel kellett bizonyítanom, amit
éreztem.
– Egy istennő voltál ma este azon a színpadon – nyögtem az ajkai
közé. A derekánál fogva tartottam, mert azt akartam, érezze,
mennyire kívánom.
– Engedj el, te utolsó, hazug seggfej! – fordította el hirtelen a fejét,
megszakítva ezzel a csókunkat.
 – Nem foglak elengedni, mert meg kell értetnem veled – mondtam
egyenesen a szemébe nézve, miközben szorosan tartottam, hogy ne
tudjon kiszabadulni a karjaim közül, de még azelőtt közbevágott,
hogy befejezhettem volna.
– Nem kell velem megértetni semmit. Eleget mondtál a mai
nappal. Szóval felőlem akár meg is baszódhatsz – köpködte felém a
szavakat.
– Aki ma itt megbaszódik, az nem én leszek – vontam magamhoz
még közelebb, hogy újra a szájára tapadhassak.
– Hogy mondhatsz ilyet, te aljas… – kezdte megint a szitkozódást,
de a következő szavakat beléfojtottam. – Lo-gan…
– nyögte, ahogy újra összefonódtak a nyelveink. – En-gedj… el…
– nyögdécselt, de a mozgása egyre kevésbé volt elutasító, lassan
feladta a küzdelmet a vágyai ellen.
– Én ismerlek. Tudom, mire vagy képes és azt is tudom, hogy
most miért remegsz olyan kétségbeesetten. Azt akarod, hogy
megérintselek. Itt – simítottam végig a testén, és apró köröket írtam
le nedves rése körül. – Azt akarod, hogy újra hozzád érjek – húztam
végig az ujjam lüktető csiklóján.
– Lo-gan… – nyögte szaggatottan hátravetett fejjel, amivel
hozzásegített ahhoz, hogy végigcsókolhassam kívánatos,
bársonyosan puha nyakát.
– Szeretnél érezni? – húztam félre a bugyiját, hogy két ujjamat
belemárthassam. – Szeretnéd, ha a farkam felváltaná őket? –
mozgattam benne kínzó lassúsággal az ujjaimat.
Éreztem, ahogy forró hüvelye egyre jobban körülölel.
– Oh, igen – nyögött fel hangosan. – Kérlek! – nyöszörgött egyre
szaggatottabban, közben megpróbálta letolni a vállamról a zakómat.
Engedtem neki. Az anyag a földre hullott, de amikor az ujjai az
ingem gombjait kezdték kutatni, megállítottam.
– Ezt ne – állítottam meg a mozdulatban, megszakítva ezzel
érzéki kínzását.
 – De miért? Látni akarlak! Miért rejtegeted magad? – kérdezte
nyöszörögve.
– Csak megvédelek a múltamtól.
– Miért? – próbálkozott újra.
– Shh – tettem az ujjam a szájára, és egy gyors mozdulattal
előkaptam kőkemény farkamat. – Ma nem beszélünk többet –
nyomtam a hátát a falhoz, és a következő pillanatban felnyársaltam.
– Úristen! – szakadt fel a torkából.
– Ugye milyen jó? Remélem, már te is belátod, hogy ide nem
kellenek szavak! – húztam magamra még erősebben.
– Akkor fogd be és kefélj meg! – sikított fel két mozdulat között.
Megfogta a nyakkendőmet és magához húzott. Olyan erővel
csapódott egymásnak a szánk, hogy a fogunk is hangosan koccant
össze.
– Teljesen megvadítasz – hörögtem két csók között. – Kellesz
nekem – merültem el benne még egyszer.
– Azt mondtad, ne pofázzak. Akkor te se tedd! – rántott újra
magához.
– Nekem nincs ilyen mocskos szám – mordultam rá.
– Csak csináld! – nyögött fel.
– Hmm… – dünnyögtem, ahogy két keze közé fogta, és
végigsimított borostával fedett arcomon. A csókja olyan mámorító
volt, amiért képes lettem volna bármit feladni, hogy érezhessem.
Felnyúltam a ruhája alá, és rámarkoltam izgatóan ugráló mellére.
Két ujjam közé fogtam hegyesen meredő bimbóját és finoman
izgatni kezdtem. Éreztem, ahogy egyre jobban megfeszül. Éreztem,
ahogy egyre jobban rászorít lüktető farkamra, s az orgazmus
mindent elsöprő hurrikánként söpör rajta végig. Az egész testét
átjárta a mámorító kéj és vadul kapkodta a levegőt. A fejét a
vállamra fektette és próbálta normalizálni a légzését. Egy pillanatra
megálltam. De amikor megéreztem érzékien simogató nyelvét a
fülem mögött, a következő mozdulattal magamat is átbillentettem a
határon, és egy végső lökéssel beleürítettem felhalmozott
feszültségemet.
– És ez az ok te vagy… – suttogtam szinte öntudatlan állapotban.
A testemet elhagyta minden rossz érzés, és már csak a jóleső
remegés maradt utána.
 Kíra
A legutóbbi szenvedélyes kefélésünk óta – szebb szóval nem
tudom leírni, mert ez aztán tényleg az volt – normalizálódni látszott a
kapcsolatunk. Bár a nagyvilág előtt még nem vállaltuk fel a
kapcsolatunkat – megeshet, Logan még nem is akarja. Erre még
nem tértünk ki. Igazából fogalmam sincs, hogy mit gondol, mégis
úgy érzem, ő is többre vágyik. Tudom. Mi sem bizonyítja ezt jobban,
mint a kielégülése után fülembe suttogott szavai.
Talán ő maga nem is emlékszik arra a pillanatra, de nekem örökre
a tudatomba égett, ahogy a testét átjáró mámortól rekedtté váló
hangon elmormolta azokat a bizonyos szavakat.
Mindenesetre egyelőre várok. Várok a következő lépésére. De
talán majd ma este… Igen, ez az este érzem, hogy különleges lesz
számunkra.
– Gyereee mááár! – riasztott fel Liz az elmélkedésből. –
Fogadjunk, már megint körülötte forog minden gondolatod.
– Ha azt mondom, hogy nem, akkor elhiszed?
– Nem! – vágta rá vigyorogva.
– Jó. Őszinte leszek. Igen, eltaláltad.
– Semmi gond. Megesik, ha szerelmes egy nő, de kérlek, kérlek,
kérlek, legalább pár órára kapcsolj ki! Ez a délután a miénk és ha
van kedvetek az este is!
– Na, azt már nem! Nem leszek sem neked, sem Tiának a
gyertyatartója. Este a fiúkkal mentek bulizni, nekem úgyis dolgom
van, mondtam már.
– Ja, igaz. Amúgy tökre megértelek – nyomott le az egyik székre,
hogy gyors, gyakorlott mozdulatokkal kisminkeljen.
– Örülök, hogy megértesz. Fél siker, hogy nektek nem kell órákig
járatni a számat.
– A szádat, szívem másra használd ma este – vihogott, miközben
két ujja közé fogta az arcomat, hogy jobbról és balról is
megszemlélhesse az elkészült művét. – Fain lettél, csajszikám –
kacsintott rám.
– Számomra öröm, ha meg vagy magaddal elégedve – kacagtam
fel jókedvűen.
– De meg ám! Még akkor is, ha a versenytől búcsúznom kellett.
Azért az ötödik hely is menő.
– Igen, az. Büszkék is vagyunk rád! – ugrott Tia Liz nyakába.
– Én is rátok, tökfejek!
– Nem, kösz. Nekem jó lesz itt, tényleg… Komolyan. Menjetek
csak! – mutattam az út túloldalán lévő szórakozóhelyre.
– Itt? – néztek össze a többiek.
– Igen, itt. Bemegyek, iszom valamit, megvárom a taxit és
hazamegyek. Ma nincs kedvem bulizni – rántottam meg a vállam. –
Menjetek már! – hessegettem őket arrébb. – Nem kell vigyázni rám.
Megleszek egyedül is – tettem karba a kezem. – Amúgy meg ha baj
van, úgyis hívlak majd titeket vagy másvalakit. Húzzatok már el! –
fakadtam ki. – Az eredeti terv is ez volt. Most miért néztek olyan
furán?
– Ja, semmi. Semmi – ingatták a fejüket, de végre-valahára
folytatták az útjukat. Néztem, ahogy egyre messzebb kerülnek tőlem,
és amikor eléggé eltávolodtak, lassú léptekkel a zebrához sétáltam.
Megálltam, megvártam, amíg a lámpa zöldre vált és átgyalogoltam a
szórakozóhely oldalába.
Ideje volt eltűnniük – néztem még utoljára a barátaim után. A
papírra 22:30 volt írva… Még van három percem, bármi is kezdődjön
odabenn.
Talán segíthet megoldani a Logan-rejtélyt.
Talán segíthet jobban megismerni.
Talán örökre kiábrándulok belőle attól, amit bent fogok találni –
fintorodtam el egy pillanatra.
Újra ránéztem az épületre és elmormoltam egy halk imát,
miszerint ne vétsek orbitális hibát azzal, amire most készülök.
 Amikor Logan tegnap este kiszaladt a fürdőszobába rendbe kapni
magát, rendszerető nőként normálisnak tűnt felvenni a földre
száműzött zakóját. Arra viszont nem számítottam, hogy az anyagot
megemelve az egyik zsebéből kiesik egy kártya. Egy meghívó, vagy
valami ahhoz hasonló. Nem gondolkodtam, gyorsan zsebre vágtam,
nehogy idő előtt lebukjak. Meglehet, simán rákérdezhettem volna, de
úgy voltam vele, ha ő titkolózik, én miért ne tehetném.
Még egyszer körülnéztem, de nem láttam semmi gyanúsat.
– Szuper! – sóhajtottam, és előrefordulva beléptem a kissé bizarr
külsejű épületbe. Az egésznek olyan régi, évtizedekkel ezelőtti
stílusa volt. A cigarettafüst mindent körüllengett.
Mintha egy ősrégi fekete-fehér filmbe kerültem volna, ahogy
átléptem a küszöböt.
– Segíthetek, kisasszony? – állt meg előttem egy idősebb férfi.
– Nem. Köszönöm – ráztam meg a fejem és felmutattam a Logan
zsebéből elcsórt belépőkártyát. Vagyis… onnan esett ki.
Én csak elfelejtettem visszatenni. Nos, igen… A cél ismét
szentesítette az eszközt – győzködtem magam arról, hogy teljesen
normálisan cselekedtem.
– Szóljon, ha mégis szüksége lenne valamire – biccentett, de
szerencsére magamra hagyott.
Idegennek, betolakodónak éreztem magam ezen a helyen.
Olyan fura érzés töltött el, mintha leskelődnék valaki után, valami
után, amihez egyáltalán nincs közöm. Kikerültem az egyik utamba
akadó asztalt és pár lélegzetvételre a falnak támaszkodtam.
Megpróbáltam rendezni a rám törő fura gondolatokat. Mit keresek én
itt? Mindjárt idejön valaki és elzavar. Annyira látszik, hogy nem az én
világom. Én meg a hülye kíváncsiságom… – szidtam magamat. El
kell tűnnöm innen… – szólalt meg a józanabbik énem. Nem. Ha már
itt vagy, maradj még pár percet – szólt vissza a kíváncsi felem.
Remek.
Már saját magammal veszekszem… – forgattam a szemem. Jó.
 Még fél percet várok, de ha nem történik semmi említésre méltó,
akkor leléptem – határoztam el magam. Tovább viszont már nem volt
időm ezen rágódni, mert a hangszórókból hirtelen felharsant Chris
Rea Road To Hell című száma. Na, zsír.
Mindjárt közrefognak, és egy dal kíséretében löknek ki az épület
mögötti sikátorba – törtek rám az elmém által kreált rémisztő képek.
Jól van, Kíra… Úgy látom, végérvényesen is meghülyültél. Nem baj.
Végül is várható volt már egy ideje… – morogtam magam elé.
Menekülj! Maradj! Menj! Maradnod kell!
– szálltam újra vitába magammal, és közben egyik lábamról a
másikra álltam. Már éppen megtettem volna az első lépést, amikor
megütötte a fülemet az egyik legizgatóbb férfihang, amit valaha
hallottam. Az nem lehet – fordultam a színpad felé.
Hát persze, hogy nem – néztem az elém táruló látványt. Vagy
várjunk csak… Lehet, hogy mégis – koncentráltam a színpadon álló
férfira. Nem. Nem lehet Logan. Ez a férfi egyáltalán nem hasonlított
arra a Logan Kenwardra, akit én ismerek. Egyáltalán nem hasonlított
arra, akit a világ ismer. Megdermedve álltam és hallgattam, ahogy
énekel.
Az utcai lámpák alatt állok,
De az öröm fénye, amit ismerek,
Messze tűnt
Az árnyékok között.
A falnak támaszkodva néztem az előadást és többször
elbizonytalanodtam, hogy vajon tényleg őt látom-e, vagy csak a
képzeletem játszik velem. A haja most nem volt hátranyalva, ahogy
Jesse mondaná… Kócosan, összevissza állt, mindenféle precizitást
kerülve. A ruhája… egyáltalán nem vallott rá. Soha nem láttam még
másban, mint a jól megszokott öltönyei, most viszont egy fekete
farmernadrág ölelte körbe a lábait, a felsőtestét pedig egy bőrkabát
alá rejtette. És az összhatás növelése érdekében igéző kék szemeit
is eltakarta a nyilvánosság elől egy fekete napszemüveggel.
Ez nem egy felfelé vezető autópálya,
 Ó, nem… Ez az út…
Ez az út…
Ez az út a pokolba visz…
A dal lassan a végére ért és egy pillanatra megemelte a
szemüvegét, megvillantva felém a szemeit. Ott, akkor lettem benne
száz százalékig biztos, hogy ő az. Azt a viharkék tekintetet ezer
álarcos férfi szeme közül is megismerném. Hiába a távolság, hiába a
bár levegőjét belengő füst és félhomály, így csak ő tud nézni, csak ő
képes így nézni rám – vágott mellbe a felismerés. Észrevett. Tudja,
hogy itt vagyok. Akkor azt is tudja, hogyan kerültem ide – szorította
össze a torkomat a félelem.
Lebuktam. El kell tűnnöm innen… – rázott fel révületemből egy
belső hang. – Mozdulj már meg, te szerencsétlen! Nem látod?
Feléd tart! És villámokat szór a szeme. Lépés indul, kisanyám!
Fuss!
– Kíra! Ha volt igazság abban, amit a legutóbb mondtál, akkor
nem mész most sehova – ért el hozzám Logan szigorú hangja. –
Kíra! – hallottam meg újra. – Kíra… – éreztem meg hirtelen
forróságot árasztó tenyerét az arcomon. – Kíra, megijesztesz! Jól
vagy? – simított végig az ajkaimon. Úgy éreztem, mint aki
megfagyott. A szívem ütemes dobolásán kívül alig jutott el hozzám
valami. Képtelen voltam megmozdulni. A testem felmondta a
szolgálatot.
– Gond van? – léptek mellénk – legalábbis gondolom.
– Nem. Semmi. Adjatok öt percet – jött Logantől ismerős, utasító
hangnemben.
– Rendben, uram – biccentettek felé, és otthagytak bennünket.
Még szerencse, hogy egy viszonylag rejtett sarokban álltam meg.
Az egyetlen kérdés már csak az, Logan hogy a francba vett itt
észre…
– Kíra, az Isten verje meg! – káromkodott, és hirtelen megcsókolt.
Az ajkai érintésére a testem új életre kelt. A szívem még
hevesebben kezdett verni, a gyomromban ezer pillangó kapott
szárnyra. – Kíra – nyögött a számba, és még közelebb vont
magához. Megdermedt testem kiolvadt a belőle áradó hőtől. A
vérem elemi erővel száguldott végig az ereimen.
Behunyt szemeim előtt milliárdnyi csillag szikrázott. Olyan érzés
volt, mint a filmek végén, amikor a szerelmespár megcsókolja
egymást, és pont akkor kezdődik el a tűzijáték.
Csak ezt a játékot én nem láttam, hanem éreztem. A testemben
játszódott le az egész. Nem akartam, hogy bármi is félbeszakítsa a
csókunkat. Szükségem volt rá. Éreznem kellett az érintését,
szívének erős ütemét. Felnyúltam a tarkója mögé és beletúrtam a
hajába, hogy egyhelyben tartsam, amennyire csak tudom. A testem
szorosan préselődött az övéhez, egy csepp bizonytalanságot sem
hagyva afelől, hogy mennyire kíván engem. Ott helyben odaadtam
volna neki magam. Meg akartam semmisülni a karjai között. A
lelkem milliónyi atomra hullott szét az érintésétől. Már nem voltam
magamnál. Hagytam, hogy a nyelve körülölelje az enyémet, és ettől
újra önkívületi állapotba kerültem.
– Maradj itt, kérlek – suttogta elnyílt ajkaim közé. – Nézd végig a
műsort, utána hazaviszlek – fogta finoman a fogai közé az alsó
ajkamat.
– Nem mozdulok innen egy tapodtat sem – vigyorogtam, mint egy
szerelmes fruska.
– Helyes – bólintott lusta mosollyal a szája szélén.
Az este hátralévő részében szívritmuszavarral küszködtem.
Logant nézve volt, hogy a szívem kihagyott egy-egy ütemet, majd
a következő pillanatban felgyorsult, hogy pótolja az elmaradt
dobbanásokat.
– Mehetünk. Jössz? – kaptam fel a fejemet Logan hangjára.
Felnéztem rá és meglepődve vettem tudomásul, hogy újra a
tévéből is jól ismert énjével állok szemben: tökéletesen beállított haj,
makulátlan öltöny.
– Ahová csak szeretnéd – motyogtam magam elé.
Logan a város elit negyedében lakott. Hol máshol is élne Mr.
 Kenward? – néztem az egymás mellé épített, grandiózus
luxusházakat. Mind egytől egyig szemet gyönyörködtetően szép volt.
Áradt belőlük az elegancia és a felsőbbrendűség. Jó, persze, én
sem panaszkodhatok, mert sosem szenvedtünk pénzhiányban, de
ez a ház egészen más kategóriába tartozik, mint amiben én
felnőttem.
A nappaliba érve még mindig képtelen voltam megszólalni. A
látvány letaglózott.
– Csukd be a szád – érintette meg gyengéden az államat.
– Ez káprázatosan szép – ámultam el az elénk táruló látványtól.
– Tudod… van az a mondás, hogy a pénz nem boldogít. Azt
hiszem, nem volt hülye, aki ezt kitalálta – térített magamhoz a
hangjából áradó keserűség. Felé kaptam a tekintetemet, mert a saját
szememmel is látni akartam, amit az imént hallottam.
Logan álarca megrepedt. Ha kitartó vagyok, talán még ma este
lehullik róla pár réteg, ami hosszú évek alatt szinte teljesen a
részévé vált.
– Igazad van – léptem elé, és a tenyeremet az arcára fektettem.
Azt akartam, tudja, én itt vagyok neki és itt is maradok, ha ő is
akarja. – Szeretném, ha mesélnél magadról. Ki az a Logan Kenward
valójában? Honnan indult az a férfi, akitől mindenki retteg? –
kérdeztem kíváncsian.
– Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet erre válaszolni –
fordította el a tekintetét. – Attól félek, a múltam hamar meghátrálásra
késztet majd téged is.
– Ebben tévedsz. Akarlak. A múltaddal együtt akarlak.
Engedd, hogy megismerjelek! – kértem, miközben apró csókokkal
hintettem keskeny vonallá préselt ajkait. Nem szólt, nem reagált,
csak hagyta, hogy gyengéden ízlelgessem. A karjai körém fonódtak,
és szorosan magához vont.
 Logan
Még saját magamat is megleptem azzal, hogy szóra nyitottam a
számat. A múlt eseményeinek képei kiszabadultak az eddigi
fogságukból, hogy újra emlékeztessenek arra, hiába az eltelt évek,
hiába a megélt sikerek, én még mindig ugyanazt az életet élem, amit
harminchét évvel ezelőtt megkezdtem…
– Ahhoz, hogy megértsd a történetemet, az elején kell kezdenem.
A legelején. Ami azt jelenti, hogy vissza kell repülni a múltba közel
negyven évet. Előre szólok, hosszú lesz.
– Szerencsére nem sietek sehová – mosolygott biztatóan.
Bólintottam, megfogtam a kezét és magam után húztam a
kanapéig. Kigomboltam a zakómat, levettem, és a mellettünk lévő
fotelra dobtam. Meglazítottam a nyakkendőmet és leültem a bőrrel
borított bútorra.
– Hallgatlak – mászott Kíra az ölembe, hogy figyelmesen
végighallgathassa a mesémet, ami sokkal inkább dráma, mint
tündérmese… Igaz, a happy end még összejöhet, talán… de ne
szaladjunk ennyire előre – szóltam magamra, mielőtt túlságosan is
elragadna a hév. Kíra meg sem szólalt, nem sürgetett. Némán várta,
hogy belekezdjek. Vettem egy mély levegőt és beszélni kezdtem.
– Apám az egyik üzleti útja során találkozott az anyámmal
Spanyolországban. Amélia akkoriban táncosként kereste a kenyerét.
Szegény családból származott, de szép volt és tehetséges. Az élet
mégis megtörte, huszonéves korára drogfüggő lett. Apám ennek
ellenére beleszeretett. Talán eleinte anyám is szerette a jóképű
Richard Kenwardot. Talán a kapcsolatuk elején ő is a szerető férfit
látta benne, és nem a kifogyhatatlan zsebbel rendelkező balekot.
Apa kiemelte anyát a szegénységből, de a függőséggel már
korántsem volt annyira könnyű dolga. Hogy mi taszította anyámat
újra és újra a drogok világába? Ezt már sosem tudjuk meg – fújtam
magam elé csalódottan.
– Oh, részvétem… – motyogta alig érthetően.
 – Köszönöm – néztem mélyen az engem fürkésző zöld
szempárba. A tekintete a lelkemig hatolt. Ott, abban a pillanatban
tudtam, éreztem, hogy tényleg szeretné tudni az igazat. És nem
azért, mert kíváncsi, hanem azért, mert tudta, szükségem van arra,
hogy végre megnyíljak valaki előtt. Eljött az idő, hogy beengedjek
valakit a szívembe. Valakit, aki nem lehet más csak ő.
– Folytasd, kérlek – simította meg az arcomat bársonyos ujjaival.
A következő pillanatban a gondolataim megszakíthatatlan
szóáradattá váltak.
– Az első pár évem sem volt felhőtlen, de az biztos, hogy mindent
megkaptam, ami pénzért megvehető. De, mint azt tudjuk, van, ami
megfizethetetlen. Apám gondokoskodó és figyelmes férfi volt, de
sokat utazott a munkája miatt. Anyám kedves asszony volt, de
visszaeső drogfüggő. Apám rengetegszer elérte nála, hogy letegye,
de valamiért mindig újrakezdte. Valószínűleg nem volt meg benne a
kellő akarat.
Sokan gyenge jelleműnek nevezik az ilyen embereket. Neki nem
volt elég az, hogy én megszülettem. Neki nem volt elég az, hogy a
férje mindent a lába elé tett. Hogy szeretve volt. Többet akart, és
nem tudta, hogy a legtöbb, amit egy nő kaphat az élettől, már az
övé. Hogy az a valaki ott ül szomorúan és magányosan az ő
szobájától pár méterre eső ajtó mögött. A fia. A gyermeke. Én…
Szerettem. Csodáltam a szépségét, de sosem volt igazi anya, és
ez már kisgyerekként is feltűnt nekem. Sokszor éreztem egyedül
magamat. A magányos napjaim megszűnni látszottak, amikor
megszületett a húgom, Megan. Imádtam már akkor, amikor
hazajöttek vele a kórházból. Egész nap képes voltam a szobájában
ülni és csak nézni. És ő is szerette, amikor gagyogtam neki. Olyan
édesen tudott kacagni, főleg rám – húzódott a szám mosolyra az
emlék felidézésekor.
– Már most sajnálom azt a kisfiút, akiről a meséd szólni fog – bújt
a mellkasomhoz, hogy a történetemet a szívem dobbanásai
egészíthessék ki.
 – Amikor nem Megannel voltam, akkor a zongora jelentette
számomra a társaságot. Akkoriban még nem énekeltem. Nem
akartam magamra a kelleténél is jobban felhívni a figyelmet.
Minden vágyamat, érzelmemet a fehér és fekete billentyűk
leütésével közvetítettem. Apa nem bánta, hogy annyiszor
kölcsönvettem tőle a zongoráját. Sőt büszke volt rám. De a nyolcadik
születésnapomra végre megkaptam álmaim hangszerét. Órákig
ültem előtte, gyakorolva a kedvenc dalaimat.
Ám egy napom az anyám azt is elvette tőlem. Alig töltöttem be a
nyolcat… – ingattam a fejemet. – Az egyik éjszaka, amikor apa
külföldön tartózkodott, anyám berontott a szobámba és kirángatott
az ágyból. Sietve a repülőtérre vitetett minket.
Akkor még nem tudtam, mi a célunk. Már késő volt, amikor
megtudtam, hogy Spanyolországba indultunk. Oda, ahonnan apa
magával vitte. Jobban mondva csak annak a helynek a közelébe…
29 évvel korábban
– Ez lesz az új otthonunk, kicsim – mutatott körbe anya a lakáson.
– Szép – motyogtam körbefordulva, de be kellett fognom az
orromat, mert valahonnan borzasztó bűz áradt.
– Kitakarítok és szebb lesz, mint volt – mondta kedvesen.
Erre már nem válaszoltam. Anya lelkes volt, és az arcán
megvillanó mosolya elégnek bizonyult szeretetre és odafigyelésre
éhező lelkemnek. Legalábbis egy ideig.
– A napok hetekbe fordultak, a hetek pedig hónapokká álltak
össze, de a helyzetünk ahelyett, hogy javult volna, egyre csak
rosszabb lett. Az otthonról hozott pénz lassan semmivé lett. Pár
hétre rá anya elveszítette a munkáját, és ezt követően az apró
lakásból is ki kellett költöznünk. Már csak egy rossz konténerszobát
tudtunk bérelni egy büdös öregembertől, akitől felállt a szőr a
hátamon. Anya egyre kevesebbszer volt magánál.
Valahogy mindig elérte, hogy újabb adaghoz jusson.
Legszívesebben menekültem volna, de gyermeki szívem nem
bírta magára hagyni az anyámat. Évek teltek el így, a nyomorban.
Utcai zenéléssel, koldulással kerestem meg a napi betevőre
valónkat. Azokon a napokon, amikor nem akadt annyi adakozó
ember, hogy elég legyen a kalapomba dobott pénz a kettőnk ételére,
akkor lopással egészítettem ki az összegyűjtött összeget. Szomorú,
de a környékünkön nem én voltam az egyedüli gyerek, aki ilyesmire
kényszerült. A tehetségem már akkor is megmutatkozott, de sokszor
jobbnak láttam eltitkolni a tudásomat, mintsem megveressem
magam a zenélésért kapott pénz miatt. Ha több bevételhez jutottam,
valaki mindig kiszagolta és elvette tőlem. Jobb esetben csak elvette,
rosszabb napjaimon jól meg is vertek – motyogtam magam elé. Nem
néztem Kírára. Az előttem húzódó falat szuggeráltam és hagytam,
hogy a szavak egymást követve bukjanak ki belőlem. – Sosem
voltak nyugodt pillanataim, valamiért mindig küzdenem kellett.
Barátaim sem igen voltak. Egyetlen fiú volt, aki egy párszor kiállt
értem… Carlos… A srác, aki a végső löketet adta azon a tragikus
napon.
21 évvel korábban
– Logan, fiam! Végre itthon vagy! – ragadta meg a karomat Omar,
akitől a szobának sem nevezhető lyukat béreltük. – Anyád eladott
egy adag drogért. Mától nekem dolgozol.
– Tessék? – téptem ki magam a szorításából.
– Jól hallottad, te kis szarházi! Az enyém vagy. Nekem dolgozol!
– röhögött a képembe.
– Nem! – vágtam rá. – Hol van anya? – kérdeztem elhomályosult
tekintettel.
– Azt hiszem, kicsit túlbecsültem az értékedet, amikor az adagját
számoltam. Ő pedig mindet bevágta. Falánk egy kurva, azt meg kell
hagyni. Talán már akkor belefulladt a fehér porba, amikor a farkam
még benne volt – röhögött újra a képembe.
Elkapott a hányinger. Elfordultam, de az üres gyomromnak
köszönhetően csak a keserű epe buggyant ki a számon. Nem
akartam elhinni, amit Omar mondott. Tántorgó léptekkel indultam
anyám szobája felé, de bár ne tettem volna. Azt a képet, míg élek,
nem fogom elfelejteni.
Megráztam a fejemet, hogy visszaszorítsam a fejembe tóduló
képek tömkelegét. Anyám holtan, szétfeszített lábakkal,
meggyalázva… Az epe még ma is végigmarja a torkomat, ha
felidézem az aznap történteket.
– Végre megvagy! Hallottam, hogy mi történt! – fogadott Carlos,
amit azonnal gyanúsnak találtam. Bármilyen gyorsan is terjedtek
felénk a hírek, ez lehetetlennek tűnt.
– Én… – kezdtem, amikor Carlos apja félbeszakított.
– Carl, azonnal gyere be!
– Itt várj, mindjárt jövök! Várj meg és ne mozdulj! – sulykolta
belém, miközben hátrafelé lépdelt, hogy elérje az ajtajukat.
Hogy megmozdultam-e? Még szép. Egyenesen az ablakuk alá
lopakodtam. Gyakorlott tolvajként nem esett nehezemre a nesztelen
mozgás.
– Azt mondtad, elintézed! – dörrent az apja hangja.
– El is intézem. Adj két percet, és ígérem, Logan veled tart a
hajóútra. Nincs már anyja, aki itt tartja. Eladhatod, ahol csak akarod.
Neki már mindegy.
– Szavadon foglak, de ha megszökik, téged bocsátalak áruba.
– Megértettem, apám.
Nekem bőven elég volt ennyit hallani. Azonnal futásnak eredtem.
Nem volt magammal vihető holmim, csak ami rajtam volt, így a
lakásba sem tértem vissza.
Megemeltem a karomat. Kigomboltam az ingem ujját és
felhajtottam a fehér anyagot, hogy Kíra számára is láthatóvá váljon
az a bőrszíjra erősített fém zongora, amit a nyolcéves énem
magával vitt a polcáról. Soha egyetlen másodpercre sem váltam
meg tőle. Ez az apró tárgy volt, ami emlékeztet arra, ki vagyok. Hogy
milyen életet éltem, és tartotta bennem a lelket, hogy egyszer még
az lehetek, aki akarok. És ez az, ami emlékeztet rá a nap bármely
percében, ha ránézek, hogy milyen utat jártam be nyolcéves korom
óta.
– Két dolgot vittem magammal azon az éjjelen. A plüssöm sajnos
semmivé lett egy verekedés alkalmával, de ezt – mutattam felé a
karkötőmet – soha, egyetlen másodpercre sem vesztettem szem
elől…
Kíra a csuklóm köré fonta az ujjait, és megtartva a karomat a
tenyerembe hajtotta a fejét. A mozdulatától, arcának finom
érintésétől megremegett a szívem. Két ujja közé fogta az álla alatt
lógó zongorát, és megemelve csókot nyomott a fém hangszerre.
– Már most imádom ezt az apróságot. Hihetetlen, mennyi
mindenen kellett keresztülmenned. És még belegondolni is
fájdalmas, mennyi mindent éltél át anyukád miatt. Azért, mert
szeretted – gördült le gyönyörű arcán egy kövér könnycsepp. –
Bármit megtennék azért, hogy bebizonyítsam neked, megérte az a
rengeteg küzdelem.
– Semmit sem kell bizonyítanod, mert ebben a pillanatban, ahogy
rád nézek, tudom.
– Logan… – kezdte, de nem folytatta. A két karját a nyakam köré
fonta, a fejét a mellkasomra hajtotta és szavak nélkül, a
közelségével biztatott folytatásra. Szorosan átöleltem, és magamba
szívtam a jelenlétéből áradó nyugalmat.
Behunytam a szemem és hagytam, hogy a múlt emlékei újra
magukkal ragadjanak.
Egész nap megállás nélkül mentem előre. Több óra gyaloglás
után meg kellett állnom. Innom kellett. A nyári forróság kegyetlenül
kínozta meggyötört testemet. A zsebemhez nyúltam és csak akkor
jöttem rá, hogy nálam maradt a ma kifizetendő lakbér, amit Omar
elfelejtett tőlem elvenni. A tudat új erővel töltött fel. Keresnem kellett
egy boltot. Mindegy, milyet. A lényeg, hogy vehessek vizet és ételt.
Pár kilométerrel arrébb meg is találtam, amit kerestem.
Beléptem a közértbe, de pechemre pont egy gyanús alakokból álló
banda lépett mögém. Titokban akartam tartani, mennyi pénz is van
nálam, de sajnos a fáradtság és az idegesség fölém kerekedett.
Bármennyire is próbáltam csak egyetlen bankjegyet előhúzni a
zsebemből, a remegő kezem elárult. Egyetlen pillanatra ugyan, de
jól láthatóan kicsúszott az összetekert köteg.
Meglátták. Lebuktam. Egyértelmű volt mindenki számára.
Mégsem akartam ilyen könnyen feladni. Ráadásul hiába adtam
volna át nekik… A verés így is, úgyis benne volt a pakliban.
Félszegen néztem az eladóra, de tudtam, történjen velem bármi,
rá nem számíthatok. Félt. Pont annyira, mint mindenki ezen a
nyomorult környéken. Az emberek itt senkire sem számíthatnak,
csak magukra. Egyedül voltam. Most is, mint mindig. Megragadtam
a vizet és még a pult előtt nagyot kortyoltam az üvegből. Pár falatot
haraptam a kifliből és gyorsan azt is leöblítettem a hideg nedűvel.
Vettem egy mély levegőt, és a boltból kilépve futásnak eredtem.
Olyan gyorsan szedtem a lábamat, ahogy csak tudtam, de a sorban
mögöttem álló banda hamar utolért. A lelkem küzdeni akart, de a
testem nem bírta el az újabb harcot. Túlerőben voltak. Körbevettek.
Lerántottak a földre és addig ütöttek-vertek, amíg el nem veszítettem
az eszméletemet. Összekuporodtam, amennyire csak tudtam. A
térdemet felhúztam, a karomat pedig szorosan a szívem felett
tartottam. A jobb kezem reflexszerűen fogta át a bal csuklómat, hogy
a végsőkig takarhassam az egyetlen tárgyat, ami megmaradt a régi
életemből. Csak arra emlékszem, hogy minden porcikám sajog,
hogy a hasogató érzés eltompítja az ítélőképességemet, és a
sötétség szép lassan magával ragad.
Amikor magamhoz tértem, azt hittem, álmodom. Egy gyönyörű
fehér szobában találtam magamat, amit átjárt a fertőtlenítő
semmihez sem hasonlítható illata. Évek óta nem éreztem ennyire
tisztának magamat és a környezetemet. Hunyorognom kellett, mert
az ablakon beáramló erős fény bántotta a szememet. Végül
rájöttem, hogy nem is tudom ennél jobban kinyitni. Az egész fejem
be volt dagadva. A bal karomon fehér gipsz díszelgett és az egész
hátam lüktetett. Nem értettem semmit, de nem kellett sokat várnom
a magyarázatra. Egy őszes hajú férfi lépett az ágyam mellé, akit
azonnal megismertem.
– Apa? – kérdeztem egyre gyorsuló szívveréssel. Nem akartam
hinni a szememnek. Féltem, hogy az egész nem több, mint egy múló
álom. Behunytam a szemem és pár másodperc elteltével újra
kinyitottam, de apa továbbra is az ágyam mellett állt. Nem tűnt el.
– Logan, hát megismersz? – kérdezte bepárásodott szemmel.
– Igen. Soha nem felejtettem el a kedves vonásaidat – motyogtam
elérzékenyülve.
– Én pedig sosem adtam fel a keresésedet. A felkutatásod több
időbe került, mint reméltem, de a lényeg, hogy megvagy és élsz.
Annyira sajnálom, hogy elkéstem.
– Pont időben találtál meg – szipogtam kicsit sem férfiasan. A
tekintetemet elszakítottam az apámétól és végignéztem magamon.
A pillantásom tetőtől talpig bejárta a testemet, majd végül a
begipszelt karomon állapodott meg. A szívem heves zakatolásba
kezdett, amikor rájöttem, hogy a gipsz teljesen befedi a csuklómat,
ami azt jelenti…
– Itt van. Ne aggódj! Vigyáztam rá – nyúlt apám a zsebébe, hogy
elővehesse belőle az elnyűtt madzagra erősített zongorámat.
– Már azt hittem, erről is le kell mondanom – buggyant ki egy
újabb könnycsepp a szememből.
– Ettől a perctől kezdve semmiről sem kell lemondanod. Mától
nem érhet semmi baj. Vigyázni fogok rád. Ígérem, fiam – érintette
apám az enyémhez a homlokát. A mozdulata következtében éles
fájdalom szántott végig minden porcikámon. – Nagyon érzékeny a
hátad? – kérdezte fájdalmas grimasszal az arcán.
– Fáj, de ezt miért így kérdezed? – érdeklődtem gyanakvóan.
Rosszat sejtettem.
– Mert azok, akik kiraboltak… össze is vagdostak.
Megbélyegeztek. Nyomot hagytak a testeden – bökte ki hirtelen.
Nem akartam tudni, ez mit jelent. Behunytam a szemem és
hagytam, hogy a fáradtság és az ereimbe pumpált gyógyszerek
messzire repítsenek a valóságtól.
– Soha nem lehetek elég hálás az apámnak, hogy rám talált és
kiemelt abból a nyomorból, amiben évekig éltem.
– Az apád egy nagyszerű ember – mosolygott rám Kíra félénken,
pedig igaz volt: Richard Kenward egy példaértékű férfi. – Egyvalamit
viszont nem értek – kezdte halkan.
– Igen? Kérdezz bátran!
– Neked sosem jutott eszedbe felkeresni az apádat? Valami mód
csak lett volna rá – bökte ki félszegen.
– Talán. Abban az esetben biztos, ha anyám nem beszéli tele a
fejemet. Ha szóba hoztam, mindig újabb hazugsággal állt elő.
Persze, ahogy teltek az évek rájöttem a hazugságaira, de arról a
környékről esélyem sem volt elérni. Aztán kaptam egy hivatalosnak
látszó levelet, amiben közölték velem, hogy az apám halott.
– Úristen! – kerekedett el a szeme.
– Már nem számít – rántottam meg a vállamat. – Minden jó, ha a
vége jó – leheltem egy gyengéd csókot a szájára. – Ráadásul van
még valaki, akinek hálával tartozom.
– Mesélsz róla is? – kérdezte nagyra nyílt szemekkel.
– Igen. Ha valaki, akkor ő megérdemli, hogy megismerd a nevét –
bólintottam. – Az öreg Sergio… Az ember, akinek a tudásom egy
részét köszönhetem. Ha ő nincs, talán ma nem itt tartanék. Az öreg
egy elnincstelenedett tanár volt, aki már az első hetekben a szárnyai
alá vett és segített, amennyire tőle tellett. Ő tudást adott, én ételt és
gyógyszert szereztem neki.
Volt, amikor saját magam elől vontam meg a falatot, csak hogy
életben tartsam és megóvjam magam a teljes magánytól. Az öreg
volt az egyetlen, aki befogadott, ha otthon elviselhetetlenné vált a
helyzet. Nála menedékre leltem.
Megtanított mindarra, amit egy iskolában tanulhattam volna.
Lehetőséget biztosított azokra a dolgokra, amikre, ha anyámon
múlik, esélyem sem lett volna.
– És mi lett Sergióval, amikor apád rád talált?
 – Előtte pár héttel elragadta tőlem a halál. Azokban a napokban
teljesen megrogytam. Azt hittem, nélküle örökre elvesztem.
– De nem adtad fel. Küzdöttél. És milyen jól tetted! – ölelt át
szorosan. – Megérte az a rengeteg harc…
– Meg – nyögtem, puszit nyomva a hajára.
– Apukádnak nem volt nehéz dolga, mert egy életrevaló, okos fiút
kapott vissza.
– Nos igen… Azért voltak tantárgyak, ahol felzárkóztatásra
szorultam, de összességében nem indultam hátránnyal a következő
tanévben – fejeztem be a történetet.
A percek csak teltek, de egyikünk sem törte meg a körénk
ereszkedő némaságot. Elmondtam mindent. Most már nincs semmi,
amit Kíra Wells ne tudna rólam.
– Vége.
– Nem. Ezt ne így mondd! A történet jobbik része csak ezután
kezdődött. És a java még mindig hátravan – csókolt meg hirtelen.
Tüzes ajkai azonnal hamuvá égették az előző percekben felidézett
emlékek képeit. Az ajkai finoman érintve kértek bebocsátást, és ilyen
kérésnek képtelen voltam ellenállni.
A nyelve átcsúszott a számba és édesen ölelte körül az enyémet.
Az ujjai végigsiklottak a hajamon és megállapodtak a tarkómon.
A csókunk egyszerre volt szenvedélyes és megnyugtató. Sosem
éreztem még ilyet és sosem gondoltam, hogy lesz olyan nő, akinek
hajlandó leszek ilyen mértékben megnyílni. Még reménykedni sem
mertem, hogy a múltam felidézése után az eltávolodás helyett még
közelebb kerül majd hozzám.
Kíra az a nő, akire eddig vártam.
A csókunk után szorosan ölelkezve hallgattuk a körénk ereszkedő
csendet, de nem akartam veszni hagyni a lehetőséget: én is meg
szerettem volna ismerni a karjaimba simuló nő történetét. Az
eseményeket, amik miatta azzá vált, akit most a szívemhez közel
tarthatok.
 – Most pedig te jössz. Mesélj a gyerekkorodról! – szólaltam meg jó
néhány perccel később.
– A tiédhez képest azt hiszem, én egészen jól jártam – kezdett
bele minden ellenállás nélkül. – Bár az anyám semmivel sem különb
a tiednél. Pénz reményében velem zsarolta meg az apámat, majd
miután rájött, hogy minden próbálkozása hasztalan, otthagyott a
küszöbön…
– Nos, ahogy kettőnk példája is kitűnően mutatja, nem minden nő
alkalmas az anyaságra… – húztam el a számat.
– Ebben is, ahogy sok minden másban, egyet kell értenem veled.
Ha visszarepülhetnék az időben, rengeteg mindent megváltoztatnék
a múltban, de leginkább a hozzáállásomat.
Nem engedném, hogy a sok bántó megjegyzés annyira
tönkretegyen. Sokkal vidámabb kamaszéveim is lehettek volna, ha
erősebb vagyok.
– Ne beszélj butaságokat! Nálad erősebb nővel még nem
találkoztam. Megtetted azt, amiről sokan csak álmodoznak.
Magad mögött hagytad a múlt keserűségét és kiálltál a színpadra,
hogy megmutasd, tévedtek veled kapcsolatban.
– Igen, de a családom és a barátaim nélkül most nem állhatnék itt.
Jobban mondva, ülnék az öledben – javította ki magát kacéran.
– Mesélj róluk! – kértem, mert tényleg érdekeltek azok az
emberek, akiknek köszönettel tartozom azért, hogy jelentkezett a
versenyre és ezáltal ma itt tarthatom a karjaim között.
– Kezdjük az apámmal. A tiédhez hasonlóan ő is nagyon jó ember.
Mellettem állt akkor is, amikor azt hittem, teljesen egyedül vagyok.
Befogadott, pedig váratlanul, minden előzetes bejelentés nélkül
szakadtam a nyakába. Aztán ott van Haley. Ez a sztori kicsit kusza.
Sokan vannak, akik a családomnak mondják magukat, köztük ő is.
Amit apámról biztosan tudsz, hogy ő is tagja a híres Keller’s
Rocknak. Evan Keller a frontember. Az ő felesége Haley, aki egyben
a pszichológusom is. Sokáig tartott, de végül rájöttem, hogy
szükségem van rá.
 Aztán ott van a fiuk, Jesse…
– Exekről nem akarok hallani – morogtam a nyakába.
– Jesse sosem volt a pasim. Ő inkább egy amolyan megmentő az
életemben. Többször lépett közbe, amikor segítségre szorultam,
amikor valaki ki akarta használni az ittas állapotomat.
Hosszú órákon keresztül beszélgettünk még azután is, hogy
lezártuk Jesse jótetteinek elemezgetését. Nem tudom, miért, de
zavart, ahogy Kíra áradozott a fickóról.
Idővel a szavakat tettek váltották fel. Kíra csókjai, ha csak rövid
időre is, de sikeresen elfeledtették velem azt a szörnyű időszakot,
amit hosszú évek óta nagy erőkkel próbálok teljesen kitörölni a
fejemből, mindhiába. Sajnos voltak olyan események, amik
beleégtek a tudatomba.
Egész este a karomban tartottam Kíra karcsú alakját.
Élveztem a közelségét, testének minden rezdülését magamba
szívtam, de a múltam feltárásának ridegsége megakadályozott
abban, hogy igazán átadhassam magam neki. Már tudta a titkomat.
Ismerte életem sötét foltjait. Tudott a hátamon húzódó hegekről,
amik örökre megbélyegezték a bőrömet. Tudott ugyan róluk, de arra
még nem álltam készen, hogy meg is mutassam neki azokat.
Az álmom zavaros volt. Menekülés, lopás, koldulás, bántalmazás,
édes csókok, szerelmes ölelések váltották egymást. A jó és a rossz
viaskodott. Omar éktelen röhögése térített magamhoz, és a kép,
hogy anyám helyett ezúttal Kíra fekszik holtan, szétvetett lábakkal.
Verejtékben úszva riadtam fel. Felültem, és megpróbáltam
normalizálni a zakatoló szívverésemet. Kinyújtottam a karomat és
végigsimítottam a mellettem fekvő nő meztelen bőrén. Az érintésétől
elárasztott a nyugalom. Visszadőltem és szorosan magamhoz
húztam. Az orromat illatos hajába fúrtam, és mély lélegzetekkel
nyugtattam háborgó lelkemet.
A reggel tompán kúszott be a redőny résein keresztül. Semmi
kedvem nem volt kikelni az ágyból és megkezdeni a napomat.
 És még az a kevés kedvem is elpárolgott, amikor rájöttem, milyen
nap van ma. Próba. Egy teremben kell töltenem a délelőttömet
Kírával és azzal a két kis balfasszal. A méreg azonnal szétáradt az
ereimben és ezúttal hiába kerestem Kírát, már nem volt mellettem.
Idegesen túrtam bele a hajamba, és kiugrottam az ágyból. Frissítő
zuhanyra volt szükségem, de egy pillanatra megtorpantam, amikor
észrevettem egy lapot Kíra párnáján.
A ma délelőttöt a fiúkkal töltöm. Várunk a próbán.
Remélem, tetszeni fog a produkciónk!
Puszi!
Istenemre mondom, vissza akartam fogni magam, de amikor a
próbaterembe lépve azt láttam, hogy Kírát fogdossa az a kis gyökér,
elpattant egy ér a fejemben. Képtelen voltam türtőztetni magam. A
tegnap este után esélyem sem volt visszafogni az érzelmeimet.
– Kíra! – dörrentem rá. A pillantásom hosszú másodpercekre
megbénította. Végül mégis mozgásra bírta a lábait. Közelebb lépett,
de én nem bírtam ottmaradni. Megfordultam és otthagytam őket.
 Kíra
Alig vártam, hogy Logan végre megérkezzen és megmutathassuk
neki, milyen jól összeraktuk a szombati forduló feladatát. A tegnapi
egymásra találásunk után meg sem fordult a fejemben, hogy az ikrek
jelenléte továbbra is zavarhatja őt, de a tekintete és a mozdulata
másról árulkodott.
Az elrohanásánál több bizonyítékra pedig nem is volt szükségem.
Azt hittem, tegnap megtört a jég, de rá kellett döbbennem, hogy
valamikor az éjszaka közepén újra visszafagyott eredeti
vastagságra, legalábbis ami Logant illeti.
Talán ha bevallottam volna neki az igazat… ha beismertem volna
neki, hogy beleszerettem… mert igen. Menthetetlenül és
visszafordíthatatlanul belehabarodtam abba a bonyolult öltönyösbe.
Szívááás… – sóhajtottam az italom felett. A fiúk a próba alatt és
után is igyekeztek jobb kedvre deríteni, de nem jött össze nekik.
– És mégis mit eszel ezen a vénemberen? Ultra sok a suskája,
mi? – kérdezte Keith idétlenkedve. Tudtam, hogy poénból kérdezi,
de ebben a lelkiállapotban nem voltam vevő sem a vicceire, sem a
beszólásaira.
– Nem eszem rajta semmit – rántottam meg a vállamat.
Legkevésbé sem volt kedvem az érzéseim miatt magyarázkodni,
amiket még én magam sem értettem.
Hazugság…
Tudtam, miért érzem magam ilyen vacakul. Logan megnyílt
előttem, és én ezek után beletrappoltam a lelkébe. Mardosott a
bűntudat, amiért képes voltam ezt is elcseszni…
– Nem rajta eszik, hanem róla, te vadbarom – röhögött fel
Kenneth.
– Hülye vagy! Suskája apámnak is van, meg amúgy is…
Engem az sosem izgatott – fordítottam el a fejem, hogy ne kelljen
a szemükbe nézni. Anyám csak a pénzt látta apámban, ezért engem
az átlagosnál is kevésbé vonzottak az anyagiak. – Ráadásul nem
sokkal idősebb, mint ti. Azért, mert nem nőtt szőr az arcotokra, az
még nem azt jelenti, hogy nem öregszetek – motyogtam az orrom
alatt.
– Miért, mennyi a fazon? Harmincöt, harminchat?
– Hagyd már, te barom. A jó bor is nemesedik a korral, lehet, Kíra
már tudja, amit sokan még nem.
– Hát, ahogy elnézlek titeket, nektek egy évszázadnyi nemesedés
is kevés lenne – szűrtem ki a fogaim között.
– Jól van na! Nem kell azért ennyire berágni. Mi is látjuk, hogy
kemény csávó. Biztos jó, amikor falhoz vág – röhögtek fel egyszerre.
– Tudjátok mit? Basszátok meg! – dobtam az asztalra az italom
árát és elrohantam.
– Ne már, Kíra! Hisz’ tudod, hogy csak hülyültünk. Ne vedd már
ennyire a szívedre! – szóltak utánam, de nem érdekelt.
Egyedüllétre vágytam. Távol akartam kerülni mindenkitől.
– Elnézést! – kértem bocsánatot a mellkastól, amibe
belerohantam.
– Kíra! Kíra, jól vagy? Mi történt? – térített magamhoz Logan
hangja. Ijedten néztem a szemébe, de képtelen voltam megszólalni.
– Kíra! Mi történt? – szorította meg finoman a vállamat.
– Semmi – ráztam a fejem.
– Mondd el, hogy ki bántott.
– Senki, csak az ik… – haraptam el a következő szót.
– Mit műveltek veled azok az idióták? – Bepróbálkoztak?
Erőszakoskodtak? Mondd el, és kitaposom a belüket! – feszültek
meg az izmai, amit a vállamba mélyedő ujjain is éreztem.
– Logan… a vállam – próbáltam felhívni magamra a figyelmét.
– Ne haragudj! – engedett el hirtelen.
– Nem haragszom, és felejtsd el, amit mondtam.
– Nem. Nem fogom hagyni, hogy megússzák, ha bántottak.
– De nem bántottak! – tört fel belőlem.
– Nem hiszem el, mert akkor nem így viselkednél.
 – De igen, mert én egy elbaszott idióta vagyok. Semmire sem
vagyok jó – magyaráztam egyre hangosabban. – Engem mindenki
kiutált mindenhonnan, az anyám eldobott, és már nem tudom kezelni
az ártatlan piszkálódásokat sem. Mindent a szívemre veszek és…
és ez nem jó – töröltem le az arcomon végigfolyó könnyeimet.
– Ez nem igaz! Oka van annak, hogy ennyire kiborultál!
Meséld el, kérlek!
– Neeem! – fordítottam el a fejemet. Nem mondhattam el neki,
hogy miatta van ez az egész, hogy mennyire fájt a napokig tartó
távolságtartása, még a tegnapi kitárulkozása ellenére is. És
mennyire fájt, ahogy ma reggel a tegnap este után keresztülnézett
rajtam. Ahogy otthagyott délelőtt a fiúkkal.
Hogy a szívemet jeges kéz szorítja minden alkalommal, amikor
belenézek viharkék szemébe, mert látom, mekkorát csalódott
bennem… És ezt mind csak magamnak köszönhettem. Nem
mondhattam el, mekkora egy hülye vagyok, nem tehettem. Nem
akartam még jobban megalázni magam előtte. Nem!
– Ebből elég! Ha te nem beszélsz, majd megkeresem őket én! –
lépett el mellőlem.
– Ne tedd! – kaptam a karja után.
– Miért? Miért véded őket ennyire? Mégis mióta ismered őket?
– Születésem óta – suttogtam az orrom alatt.
– Tessék? – dörrent rám.
– Jól hallottad. Keith és Kenneth az unokatestvéreim – mondtam
bátortalanul.
– Szóval még a nevükről is hazudtál… – nézett rám elkerekedett
szemekkel.
– Igen. Igen, most örülsz? – csattantam fel.
– Kíra… én…
– Te? – löktem meg a mellkasát. – Tudod mit? Hagyjuk! –
fordítottam neki hátat és otthagytam. Nem akartam semmit, csak
elbújni a világ és Logan szeme elől.
 Végigrohantam az utcán, jobbra-balra kerülgetve az előttem sétáló
embereket. Szerencsére nem voltunk messze a lakásomtól, így rövid
idő alatt megérkeztem. Felrohantam a második emeletre és amilyen
gyorsan csak tudtam, kinyitottam az ajtót. Átlépve a küszöböt
megfordultam, és az ajtó becsapódása után elfordítottam a zárat.
– Kíra! Nyisd ki, kérlek! – hallottam meg Logan szigorú hangját,
miután becsaptam magam mögött az ajtót.
– Nem! Nem kell, hogy szánakozz! Nem kell sajnálni az idióta
hülyegyereket! Örülj, mert legrosszabb esetben is már csak pár hétig
kell elviselned, aztán élheted újra a tökéletes életedet.
– Ne mondj olyat, amiről te tudod a legjobban, hogy nem igaz!
– vágott rá az ajtóra.
– Hidd el, tudom, hogy miről beszélek. Neked én csak egy apró
szégyenfolt lehetek, amit nem tűrhetsz meg az életedben.
A megújult életedben. Neked volt erőd újrakezdeni. Veled
ellentétben én mindig elbaszok valamit.
– Kíra! – vágott újra az ajtóra.
– Kérlek! – tártam ki az ajtót, hogy lássa, mennyire szeretném,
hogy magamra hagyjon.
– Nem! – lépett beljebb.
– Ne csináld ezt, kérlek! – könyörögtem.
– De hisz’ nem is csinálok semmit. Amiket most a fejemhez vágtál,
nem is léteznek. Ezek csak a te kényszerképzeteid – indult meg
felém, de a köztünk feszülő távolság nem lett kisebb a
hátrálásomnak köszönhetően.
– Na, örülök, hogy belátod, mennyire elbaszott vagyok valójában –
botladoztam tovább a sötét szobában. – Nem kell velem
foglalkoznod. Elmehetsz! – mutattam ki a folyosóra.
Legnagyobb megdöbbenésemre hátat fordított, és tett egy lépést
az ajtó felé. A szívem kihagyott egy ütemet és fájdalmasan
összeszorult a gondolatra, hogy végleg elüldöztem.
Vissza kellett nyelnem a könnyeimet. Erőt kellett vennem
magamon, hogy ne zokogjak fel keservesen.
 Távolodó alakját figyelve úgy éreztem, mintha kettérepedne
köztünk a Föld, örökre elszakítva minket egymástól. Megtett egy
újabb lépést, és a tenyerét az ajtó lapjára fektette. Egy határozott
mozdulattal belökte, de nem úgy, ahogy elsőre hittem. Ő nem lépett
ki előtte a lakásból. Itt maradt velem.
Elfordította a kulcsot a zárban és megfordult. Újra végignéztem
rajta. Most is, mint mindig, tökéletesen festett. Hibátlan, élére vasalt
nadrág. Nyakig gombolt ing, az összhatást növelő zakó. A különbség
csak annyi, hogy az elmúlt időszakkal ellentétben már tudtam, mit
rejt a ruhája, hogy milyen mély sebek húzódnak a testén és a lelkén
egyaránt. Hogy milyen fontos számára az a piciny zongora, amit
harminc éve a csuklójára erősítve visel. Lassan elszakítottam a
tekintetemet a karjáról és végre a szemébe néztem.
A pillantása határozott és ellentmondást nem tűrő volt.
Viharkék íriszéből csak úgy áradt a tüzesen lobogó vágy. A vérem
folyékony lávává változott, pedig még meg sem mozdult.
Mióta megfordult, nem tett felém egyetlen lépést sem. Csak nézett
és várt. Megdermesztett a látványa. Nem tett semmit, mégis
mozdulatlanságra ítélt. A szívem olyan veszettül dobolt, hogy azt
hittem, a bordáimat eltörve átszakítja a mellkasomat.
– Végre elhallgattál – jegyezte meg szenvtelenül. Lassan mozdult,
és végre elindult felém. A pillantásom újra végigsiklott ezen az
észbontó férfin, de képtelen voltam megmozdulni. – Kérlek, ne félj
tőlem – lépett újra előrébb.
– Én… Nem félek – préseltem ki magamból a szavakat.
– Akkor miért remegsz?
Megállt előttem és keretbe foglalta az arcomat. A tenyeréből áradó
forróság elárasztotta a testemet.
– Miattad. Mert ezt okozod a közelségeddel, azzal, hogy sosem
tudom, mit gondolsz, hogy mi lesz a következő lépésed. Néha azt
mondod, akarsz, de annyira nem bízol meg bennem, hogy beengedj
ide – böktem a mellkasára.
 – Tévedsz – vágta rá. – Már abban a pillanatban berobbantál a
szívembe, amikor először kiálltál elénk a színpadra. Ami pedig
tegnap történt…
– De…
– Ne! Ne mondd azt, hogy de… Én nem akarom, hogy így érezz! –
simította végig az ajkamat a hüvelykujjával. A testemet elöntő
forróság hatására lehunytam a szememet és élveztem, ahogy a tűz
átmelegíti a lelkemet. – Kellesz nekem! – húzott hirtelen magához. –
Kellesz! – suttogta az ajkaim közé. – Nem akarlak bántani, épp
ellenkezőleg! – tapadt váratlanul a számra.
A rám törő érzéstől az ajkam elnyílt és remegve engedte Logan
nyelvét a sajátom köré. Olyan kétségbeesetten vágytam már rá,
hogy képtelen voltam visszafogni az érzelmeimet. Az íze, az illata,
testének melege olyan hatást gyakorolt rám, ami ellen nem volt erőm
védekezni. Teljesen magába szippantott és tudtam, végleg
elvesztem. Küzdhetek, ameddig csak akarok, de ez ellen az érzés
ellen teljesen felesleges. – Akarlak! – simította végig a hátamat és
belemarkolt a fenekembe.
A kezemet felcsúsztattam izmos testén, az ujjaim görcsösen
kapaszkodtak bele ingének gallérjába.
– Látni akarlak – szakadt el az ajkamtól, és a nyakamat kezdte
csókolni.
– Én is – nyögtem, miközben a nyelvét végigvezette érzékeny
bőrömön. – Még sosem mutatkoztál előttem ing nélkül – tört fel
belőlem egy újabb nyögés, amikor finoman megharapta a fülemet. –
A lelkedet már ismerem, most engedd, hogy megismerjem a tested
minden apró részletét!
– A tiéd vagyok – lépett hátrébb, hogy láthassam minden egyes
mozdulatát. Lassú mozdulatokkal levette, majd a kanapéra dobta a
zakóját. Felnyúlt, és kigombolta az inge legfelső gombját.
– Én szeretném – szüntettem meg a köztünk lévő távolságot, és a
kezemet rátettem az ujjaira. Egy pillanatra éreztem, ahogy
megfeszül, végül hagyta, hogy átvegyem az irányítást. Minden
mozdulatom megfontolt és ráérős volt. Nem akartam elrontani a
pillanatot. – Köszönöm – mondtam remegő hangon, ahogy
továbbhaladtak rajta az ujjaim. Amikor ránéztem, láttam, hogy
behunyt szemmel várja a következő lépésemet. Közel hajoltam
hozzá és végigcsókoltam az anyag alatt megvillanó bőrét.
Tudtam, milyen nagy lépés ez neki, mert a történetének
ismeretében sejtettem, mit fogok látni, de a képzelet és a valóság
mégsem ugyanaz. De most… – ragadtam meg és egy váratlan
pillanatban széttéptem az anyagot, a maradék három gomb
messzire repült.
– Akarlak – nyögtem, ahogy a szemébe néztem.
– Tudom – suttogta rekedt hangon.
– Engedd, hogy szeresselek! – húztam végig az ujjamat fedetlen
mellkasán. Gyengéden cirógattam, és ő hagyta, hogy a kezem
bebarangolja az izmai között húzódó mélyedéseket.
Mindkét tenyeremet a hasára fektettem és elindítottam őket felfelé.
A bőröm bizsergett a Logan testéből áradó hőtől. A válláig elérve
apró köröket írtam le rá az ujjaimmal. Épp csak megérintettem,
mégis éreztem a testét megbélyegző hegek egyenetlenségét. Nem
akartam, hogy meghátráljon, ezért nem szakítottam meg a
mozdulatot, folytattam a cirógatást, majd váratlanul meglöktem a
fehér, szakadt anyagot és végignéztem, ahogy lágyan a földre hull. A
tenyeremet az immár fedetlen vállára fektettem és gyengéden
simogattam azokon a pontokon, amelyeket annyira szégyellt
előttem. Feljebb csúsztattam a kezemet. Ezúttal én fogtam a
tenyerembe borostás arcát és mélyen gyönyörű, sötéten villanó
szemébe néztem. A tekintetét fogva tartva az ujjaimat újabb útra
indítottam. Gyorsan csatoltam ki az övét, hogy könnyedén
hozzáférhessek a következő akadályt jelentő gombokhoz. A gombok
után a cipzár következett. Éreztem, ahogy a kezem alatt megrándul
a farka.
Elszakítottam a pillantásomat igéző íriszétől és a figyelmemet
ezúttal felém ágaskodó férfiasságának szenteltem. Akaratlanul is
végignyaltam az alsó ajkamat.
Akartam.
Kívántam.
Vágytam rá.
Örömöt akartam neki szerezni. A körmömet beleakasztottam az
alsónadrágjának a szélébe és lejjebb húztam a csípőjén, hogy
megszabaduljunk minden minket elválasztó anyagtól. A mozdulatom
hatására a férfiassága szó szerint kipattant a bokszerből. Keményen
meredő farka nekinyomódott a hasamnak. A sejtjeimet uraló
bizsergés még sürgetőbbé vált.
Minden izom megfeszült a testemben. Nem bírtam tovább. Az
ujjaimat keménysége köré fontam, és lassan térdre ereszkedtem
előtte. Felnyögött, és az egyik kezével a hajamba túrt. Éreztem az
ujjaim alatt sebesen lüktető ereket. Elfogyott a türelmem.
Selymes bőrét hátrébb húzva végigsimítottam rajta a nyelvemmel.
Apró köröket írtam le a tetején. Amikor a másik kezével megérintette
a vállamat, megadtam magam a vágynak.
Addig engedtem a számba, ameddig csak bírtam. Felmordult és
erősebben ragadta meg a hajamat, de fájdalom helyett csak az
iránta érzett, fokozódó sóvárgást éreztem. Egyre mohóbban, egyre
mélyebben engedtem a számba, élvezve az erotikával fűtött játékot.
Élvezve, hogy lassan szétesik attól, amit vele teszek. A feje
hátrabillenhetett, mert egy hatalmas koppanást hallottam, de ez sem
zökkentett ki. A szám és a kezem egy ritmusban folytatta a
kényeztetését, és én egy pillanatra sem szégyelltem magam. Sőt.
Büszkeség áramlott végig az ereimben, hogy ilyen hatással vagyok
az előttem álló férfira. Lassítottam a mozdulataimon és kiengedtem a
számból. Felnéztem, ő lenézett rám. A szemkontaktust fenntartva
nyaltam végig, hogy végül újra elnyelhessem kőkemény farkát.
Rászorított a hajamra, és előrelökve a csípőjét a torkomig döfött. A
kezeim izmos fenekébe markoltak. Az ajkaim szorosan fonták körbe,
és amennyire csak tudtam, megszívtam számban lüktető
férfiasságát. Felmordult és lehúzott magáról. Fátyolossá vált
tekintettel meredt rám. Megfogta a kezemet és felsegített.
Elmélyülten néztük egymást. Lenyúlt, megsimította a combjaimat,
és amikor az ujjai a ruhám szegélyét érték, megragadva az anyagot
lehúzta rólam. A fehérneműmtől eszméletlen sebességgel
szabadított meg. Levette a cipőjét, a zoknit, letolta a nadrágját, a
bokszert, és kilépett a bokája köré gyűlt kupacból. A fenekem alá
nyúlt, belemarkolt, és az ölébe kapott. A farka könnyedén siklott
nedvességtől tocsogó hüvelyembe. Az izmaim köré fonódtak, és pár
másodpercig képtelen voltam megmozdulni. Nem tettem mást, csak
élveztem a testünk összefonódását. Az érzést, hogy végre ott
vagyok, ahová tartozom.
– Szükségem van rád – nyögte, és lágy csókokkal borította be
érzékennyé vált bőrömet. Szorosan tartott a karjában, és lassú
léptekkel elindult a hálószobám felé. Az ágy elé érve megtorpant és
gyengéden végigfektetett rajta anélkül, hogy kihúzódott volna
belőlem. Rám ereszkedett, és tövig nyomta magát gyönyörért
remegő belsőmbe. A szemembe nézett, majd a tekintetét
végigvezette az arcomon, le az ajkamig. Lehajolt és szenvedélyes,
minden félelmet porrá égető, forró csókot nyomott a számra.
Kijjebb húzódott, amitől az izmaim megrándultak, majd váratlanul
belém vágódott. Az ajkaim elnyíltak, és ő ezt kihasználva
átcsúsztatta a nyelvét a számba. A farka és a nyelve egy ütemre járt
bennem. A testemet végigszántó gyönyör minden eddigi kétségemet
megsemmisítette. Az ujjaimmal a hajába túrtam, és még
szorosabban vontam magamhoz. A mozdulata ezután
határozottabbá és nyersebbé vált. A szeméből áradó vad birtoklási
vágy megrészegített. Függő lettem. Ittam magamba a látványát, az
érzést, hogy engem akar, hogy szüksége van rám. Pont annyira,
ahogy nekem őrá.
A következő pillanatban eszünket vesztve egyszerre, egymás
karjaiba, egymásba fonódva léptünk át a kéj kapuján. A sikításom
eggyé vált a torkából feltörő állatias morgással. Még mozdult párat,
és remegve borult orgazmustól reszkető testemre. Az ujjaim
gyengéden cirógatták a hátát; éreztem bőrének egyenetlenségét és
azt akartam, hogy tudja, engem nem zavar. A testén lévő hegekkel is
épp olyan tökéletesnek látom, mint azelőtt, hogy tudtam volna azok
létezéséről.
Ezen az éjszakán, úgy éreztem, minden a helyére került.
Logan már tudta, hogy az ikrek nem jelentenek rá veszélyt, na
nem mintha a családi kötelék nélkül felértek volna hozzá. A
szeretkezésünket követően, az ágyamban fekve, az ölelésébe
simulva minden kétséget kizáróan tudtam, hogy beleszerettem
Logan Kenwardba.
Szerelmes lettem.
Szerelmes vagyok abba a férfiba, akinek a jelenlététől a legjobban
rettegtem. Itt fekszem annak a férfinak a karjai között, akinek a
tekintetétől is megriadtam. Most az a férfi hoz megnyugvást
számomra, akiről sosem hittem volna. Ha valaki ránk néz, azt
hihetné, semmi közös nincs bennünk, de aki jobban megismer,
azonnal rájön, hogy mennyire egyformák is vagyunk valójában. És
az egyik ilyen hasonlóság, hogy ugyanolyan elkeseredetten vágyjuk
a másik társaságát, érintését, figyelmét.
– Elérkezett hát a végső fordulóba kerülés estéje. Izgulsz, csajszi?
– kérdezte Liz, miközben fel s alá sétált a lakásban.
– Mondjuk azt, hogy rendesen be vagyok rezelve.
– Ühüm. Szépen megfogalmaztad, hogy mennyire be vagy szarva
– nevette el magát.
– Na, kösz. Nem is attól félek, hogy valamit elrontunk, sokkal
inkább Logan reakciója aggaszt.
– De miért? Úgy tudom, tegnap mindent megbeszéltetek vagy
megszexeltetek, nem?
– Hülye! – vágtam rá.
– Talán tévedek?
– Nem, de akkor is… – kocogtattam idegesen a mellettem húzódó
szekrény oldalán.
 – Akkor engedj meg egy tanácsot! – lépett elém megragadva a
vállamat. – Add elő a dalt úgy, ahogy a fiúkkal gyakoroltátok! A
szerelmes részeknél nézz Loganre. Amikor behunyod a szemed, őt
lásd magad előtt, és hidd el, nem lesz semmi baj. Már ha az nem
számít bajnak, hogy Mr. Kenward álló farokkal fog az est hátralévő
részében ücsörögni.
– Ücsörögni? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
– Te most komolyan ezen akadtál fent?
– Ja, mondjuk – rántottam meg a vállamat.
– Az… fasza…
– Tia hogy van? – kérdeztem, elterelve magamról a témát.
– Jól. Fogjuk rá, hogy jól. Neki is frankó a duett-társa.
– Gondolom Sean oda akarja tenni magát, hogy bizonyítson az
apjának, meg úgy a Földön mindenkinek.
– Ühüm.
– Na várj! Te most féltékeny vagy Tiára?
– Jaj, dehogy – vihogott fel átlátszóan.
– Aliz Mays! – szorítottam meg ezúttal én a vállát. – Te vagy az
egyik, aki a legjobban tudja, hogy Cintia Leila Scottot nem Sean
Lawson, hanem Kenneth Wells érdekli.
– De őszintén, figyeltél te a próbán? Úristen, az a tánc! Az az
összesimulás. Egek… – temette a tenyerébe az arcát.
– Na jó, itt álljunk meg egy percre, mert ha eddig még nyugodt is
lettem volna – ami nem voltam –, most akkor is beparáznék.
– Te? De miért?
– Mert ha belőled ilyen fokú féltékenységet vált ki Tia és Sean
produkciója, akkor gondolj bele, mit reagál majd Logan a miénkre.
– Gondolod, nyilvánosan is balhézna?
– Jaj, ilyet még viccből se mondj! Annyira azért csak nem ostoba –
ráztam a fejemet a gondolataimat ellepő képek hatására.
– Csak nem – ingatta a fejét Liz is. – Na, meg azért a ti esetetek
némileg más, mint a miénk, mert te – mutatott rám – az
unokatestvéreiddel lépsz fel. Veletek ellentétben Tia és Sean simán
összedughat, és még a gyerekük sem lenne háromfülű.
– A dugást gumival is meg lehet ejteni, de nyilván értem, mit
akarsz kihozni ebből az egészből… – gondolkodtam hangosan. –
Tudod mit?
– Nem, de attól tartok, megmondod.
– Egyezzünk meg abban, hogy a következő másodpercben mind a
ketten befejezzük a felesleges parázást.
– Oké, mert ha nem, akkor este nem lesz kedvünk párzani.
Eddig bírtam. Kitört belőlem a nevetés. A földre rogyva fogtam a
hasamat a testemet rázó röhögéstől.
– Most meg mi rosszat mondtam? – nézett rám elkerekedő
szemekkel.
– Semmit, csajszi, semmit – vihogtam tovább.
– Akkor azt hiszem, ideje indulni. Vár a színpad – kapta fel a
táskáját, majd az ajtóhoz lépett.
Tia és Sean produkciója könnyekig hatott. Olyan összhangban
mozogtak, énekeltek, mintha legalább tíz év gyakorlás állna
mögöttük. A feszültség egyre csak nőtt bennem. Kenneth és Keith
felkészültek ugyan, de féltem, hogy a kételyeim, az akaratlanul is
előtörő távolságtartásom meg fognak látszani a színpadon.
– Nem lesz semmi gond. Te leszel a legjobb – biztatott Kenneth.
– Akarod mondani, mi – javította ki a testvérét Keith.
– Igen, pontosan – öklöztek össze.
– A próféta szóljon belőletek, meg minden, amit ilyenkor szoktak
mondani.
– Mr. Kőszív merre van?
– Ő nem kőszívű – néztem felé haragosan.
– Jó, jó – tartotta fel megadóan a kezét. – Csak poénnak szántam,
le ne harapd a fejemet! Szóval merre van Mr.
Kenward?
– Mégis hol lenne? A mentori székében… – forgattam a
szememet.
 – Zsír.
– Az – motyogtam.
– Mikor vállaljátok fel a kapcsolatotokat? – érdeklődtek szinte
egyszerre.
– Még várunk egy kicsit. Egyikünk sem szeretné, hogy bezavarjon
a versenybe. A firkászok parasztok tudnak lenni.
– Mondjuk, ezt totál megértem.
– Kösz – biccentettem.
– Kíra, gyertek, készüljetek! Pár perc, és ti következtek – szólalt
meg mögöttem Betty, az egyik szervező.
– Oké – fordultam felé nagy levegőt véve.
– Izgatottan várom, mára mivel készültetek – adta lelkesedésének
ékes bizonyítékát, miközben gyorsan magához ölelt.
– Köszönöm – néztem rá hálásan.
A színpadot sötétség fedte. A tévénézők épp a reklámblokkot
követhették nyomon, amíg a szervezők lecserélték a díszletet a mi
dalunkhoz. Gyors mozdulatokkal a helyére került Keith
dobfelszerelése és persze minden, ami a dal hangulatát tovább
fokozhatta.
– Akkor érkezzen az est fénypontja, Kíra Wells és ma esti segítői:
Kenneth és Keith Wells! – jelentett be minket Logan. A gyomrom
akkorára zsugorodott, mint egy gombostű feje… A torkomban
növekvő csomót igyekeztem visszanyelni. Vannak hangok, amiknek
egyáltalán nem tesz jót, ha útját álljuk…
– Ne félj!
– Nem félek – suttogtam, és ezúttal el is hittem.
A dal megszólalásakor kizártam mindent, ami eddig kételyekkel
árasztotta el a testemet. Már nem volt semmi, csak én, a
hangszerekből áradó dallamok és az érzés, amit Logan felé
közvetítettem az ajkaim közül kiszökő szavakkal.
Within Temptation – All I need
– Ne rombolj le mindent, amire szükségem van! Vidd a szívemet
egy jobb helyre! Adj nekem valamit, amiben hihetek! Már kinyitottad
az ajtót, ne engedd bezárulni! – énekeltem a szívemet és a lelkemet
is kitárva a közönség, de legfőképpen Logan Kenward előtt. – Még
mindig látod a szívemet? Minden gyötrelmem elhalványul, ha az
ölelésedben tartasz.
A dal a végéhez közeledett. Kenneth a háta mögé lökte a gitárt.
Mögém lépett és finoman átkarolt. A következő sorokat együtt
énekeltük. Kipörgetett, majd egy ügyes és határozott mozdulattal
visszarántott a mellkasához. Az ölelésébe simulva suttogtam el a dal
legutolsó sorait.
– Vidd a szívemet egy jobb helyre!
Ennél a mondatnál Logan szemébe néztem, és hagytam, hogy
lássa, érezze, ez csak és kizárólag neki szólt.
Végül az utolsó hangok is elnémultak. A szemhéjam lezárult és a
testem hagyta, hogy néhány pillanatig élvezzem az előadásunkkal
okozott extázist. A következő pillanatban a csendet tapsvihar és
üdvrivalgás váltotta fel. A szemem kipattant és örömittasan néztem,
ahogy a nézőtéren helyet foglaló valamennyi ember állva ünnepel
minket. A tekintetemet körbejárattam közöttük, hogy a pillantásom
végül találkozhasson a mentoroméval.
A szerelmemével.
A mentorok egybehangzó véleménnyel voltak rólunk.
Mindenki imádta a produkciónkat. Végül elérkeztünk Loganhez.
– Köszönöm nektek ezt a mai estét. Köszönöm, hogy
bebizonyítottátok, mire képes egy született tehetség.
Megmutattátok, hogy valódi érzelmek nélkül is átadhatunk
bizonyos érzéseket. Ezt nevezem én profizmusnak. A dal erejének.
Nem teljesen értettem Logan szavait, de az értékelését követő
tapssal biztosra vettem, hogy dicséretnek szánta. Alig vártam, hogy
megbeszélhessem vele ezt az egészet, de még hátravolt a közös dal
és az eredményhirdetés.
Ezen az estén Lana Smith-től búcsúztunk, és így már csak
hárman maradtunk: Gaia O’Leary, Tia és én.
 Logan házában ünnepeltük a döntőbe jutásunkat. Nem abban,
ahová a legutóbb vitt. Ez a puccparádékat szolgáló ingatlana volt a
sok közül…
– Gratulálok! – jelent meg mögöttem Jesse, miután a többiek
hazaindultak. Még mondott valamit, de arra pont nem tudtam
figyelni, mert Logan épp akkor köszönt el Alyától. Tudtam, hogy nem
kellene féltékenységet éreznem, mégis tehetetlen voltam a testemet
elöntő keserűséggel szemben.
 Logan
Alig tudtam Alyát levakarni magamról. A nyomulása kezdett
idegesítővé válni. Még szerencse, hogy Tia és Liz türelmetlenül
várták, hogy hármasban is megünnepeljék Cintia sikereit.
A nappali felé fordulva rögtön elillant az érzés, amit Alya váltott ki
belőlem, és egy másik vette át a helyét. Nem tudtam, ki áll Kíra
mellett, de volt egy sejtésem, miszerint egy cseppet sem kedvel a
fickó. Olyan szemekkel mért végig, hogy azt hittem, a következő
pillanatban holtan terülök el a földön.
Ráadásul baszta a csőröm, hogy mennyire közel állt Kírához.
Mégis ki a faszom ez és mit akar tőle?
Kihúztam magam, hisz’ nem volt miért szégyenkeznem előtte.
Melléjük léptem, de a férfi következő mozdulatára nem voltam
felkészülve. Fordulásból egy hatalmas balegyenessel köszöntött.
Hátra kellett lépnem, hogy hanyatt ne essek.
– Mit képzelsz, te barom? – kérdezte vicsorogva. – Azt hiszed,
mert gazdag és befolyásos vagy, már megtehetsz bármit? – vágott
ezúttal orrba. Az ütése erejétől megtántorodtam, és kénytelen voltam
az orromhoz kapni. A fájdalom eszméletlen sebességgel járta át az
egész testemet. Vennem kellett egy mély levegőt, hogy ne lássa,
mennyire megviselt az ütése.
– Jesse, ne bántsd! – nyúlt Kíra a vállához.
Hogy erre eddig nem jöttem rá. Hát persze! Ő a híres Jesse, akiről
Kíra már annyit mesélt. A megmentő…
– Hidd el, neki sem volt könnyű gyerekkora. Mindenre megvan a
magyarázat – vett védelmébe Kíra. Jézusom, ezt Kíra sem
gondolhatta komoly indoknak. Mert feltételezem, a múltkori műsorról
van szó. Igaz, a beszélgetésük elejéről lemaradtam. De a jelek erre
engednek következtetni.
– Engem kurvára nem érdekel a múltja, legyen akármilyen szar is!
– köpködte felém a szavakat. – Mit gondolsz, ha megalázod ezt a
szegény nőt, azzal változtatsz bármin is? – intézte most nekem a
kérdését. Nyertem. Arról van szó. – Válaszolj, ha kérdezlek – lökte
meg ezúttal a vállamat, de én nem tettem semmit, hogy
megakadályozzam. – Ne hagyd magad! Üss vissza! Vagy félsz, hogy
a divatos kis izmaid nem segítenek a nyers erővel szemben? Most
mutasd meg, mit tudsz!
Vagy így már nem megy? Csak a pénzed és hatalmad mögé bújva
van nagy pofád? Azt hiszed, azért, mert öltönyt viselsz minden
kibaszott nap, akkor már több leszel, mint mások? Azt hiszed, a ruha
és a pénz segíthet az elcseszett lelkeden? Tudod mit? Nem! – vágott
hirtelen gyomron. – Érzed ezt? Fáj, ugye?
Képzeld, Kíra is valami hasonlót érzett, amikor megaláztad egy
ország előtt. Tudod, mikor lennél jobb ember? Ha úgy viselkednél,
mint egy férfi. Lehet, hogy én nem hordok ilyen puccos szarokat az
év összes napján, de akkor is több vagyok nálad. Tudod, miért? Mert
én sosem aláznék meg így egyetlen nőt sem. Pláne nem, ha fontos
számomra. És tudod, mit gondolok rólad? Azt, hogy egy jellemtelen
féreg vagy! – fröcsögte felém.
Csak álltam és hagytam, hogy maga alá temessenek a vádak.
Hagytam, hogy az ütései betaláljanak. Nem védekeztem, nem
léptem el az útjából. Mert mi volt az egészben a legszörnyűbb?
Hogy igaza volt. Mindenben.
– Jesse, kérlek! Elég! Most már biztos megértette!
– Én nem hiszem, hogy eljutott az agyáig. Csak egyetlen okból
nem verem eszméletlenre: miattad. Mert azzal téged is bántanálak,
és mint említettem, én egy nőt sem bántok, sem testileg sem lelkileg
– fordított nekünk hátat.
A vádak, amikkel illetett, igazak voltak. Mégis úgy éreztem, meg
akarom magyarázni, miért is csináltam végig, amit tettem.
– Fordulj vissza! Legalább a lehetőségét add meg annak, hogy
megmagyarázzam a tetteim okát.
– Szarok az indítékaidra. Van ember, akit meghallgatok, mert
érdekel, de te pont nem tartozol közéjük.
 – Azt állítottad, neked is fontos Kíra. Akkor vedd a fáradtságot és
hallgass meg! – mondtam kissé utasítóan. Egyre jobban lüktetett a
fejem, de nem hagyhattam annyiban.
– Kapsz pár percet – tette karba a kezét.
– Milyen nagylelkű vagy – vetettem felé.
– Kezdd el!
– Egy váratlan feladat minden vizsgánál jobban megmutatja, mire
vagyunk képesek.
– Akkor legalább avattad volna be.
– Várj. Szótagolom. Vá-rat-lan. Így már érted? Ha beavatom, nem
lett volna ugyanaz a hatása. Lehet, hogy el tudta volna játszani a
meglepettet… Sőt! Tartom annyira tehetségesnek, hogy tudom, ment
volna neki. De! Szerinted megtettem volna ezt vele, ha csak egy
hangyafaszmakknyi esély is van rá, hogy nem tudja megugrani?
Szerinted nem ismerem a saját mentoráltamat?
– Ezt a fasz dumát, öreg! Látszott a fejeden, hogy azt ott és akkor
találtad ki, mert úgy érezted, meg kell tenned, mert nem alhatsz
nyugodtan, ha valami nem aszerint történik, ahogy te azt
elképzelted.
– Lehet. Lehet, hogy akkor és ott találtam ki. De még egyszer
hangsúlyozom: soha nem tettem volna meg, ha fennállt volna annak
a veszélye, hogy belebukik. Ismerem Kírát. Talán még nálad is
jobban! Lehet, hogy te a születése óta ismered, de akkor sem tudod,
mi játszódik le a lelkében!
– De igenis tudom! És azt is tudom, mennyire fájt neki, amit vele
tettél. Jöhetsz itt akármivel. Azokat a sebeket kurva nehéz lesz
begyógyítani, amiket a szívén ejtettél.
– Jó! Oké. Aláírom. Fasz voltam. De azt hiszed, te annyival különb
vagy nálam? Te is évekig fájdítottad a szívét. Igen!
Tudom, elmondta nekem.
– De én nem etettem semmivel. Voltak érzései, de én sosem
ringattam illúzióba és ő ezt nagyon is jól tudta. Ezzel szemben te!
Mindenféle kétes jelzéseket küldesz felé, hogy utána sárba
tiporhasd!
– Nem tiportam sárba! Megmutattam, mire képes!
– Hagyd már a faszomba azt a rohadt versenyt! Most másról
beszélek, te barom!
– Mégis miről beszélsz? Mi a szar közöd van neked bármihez is?
Ki vagy te?
– Az a férfi, aki megvédi Kírát az ilyen férgektől, mint te! – lépett
felém indulatosan.
– Kezdem azt hinni, hogy ez jóval többről szól, mint baráti féltés –
csúszott ki a számon meggondolatlanul a szívemben ébredő
féltékenységtől. Hogy mitől? Megint? Komolyan? Már rá is az
lennék? – Mondd mégis hányszor kefélt… – akadt a torkomon a szó,
ahogy az arcomba vágott az öklével.
– Még egyszer nem mondom el, hogy ne beszélj róla így!
Rólam mondhatsz bármit, de róla nem. Aki itt érzelem nélkül
kefélgeti, az te vagy! – lépett megint elém, de ezúttal én voltam a
gyorsabb, és egy erőteljes ütést mértem az állára. Eddig bírtam.
Ennél a pontnál már képtelen voltam visszafogni magam. – Te
barom! Te csak kihasználod azt a szerencsétlent – vágott vissza
teljes erőből az oldalamba. Na, erre már nem számítottam… –
Tárgyként kezeled – köpködte felém.
– Nem engedem, hogy így beszélj arról, ami köztem és Kíra között
van – reagáltam, miközben a kezemet sajgó oldalamra szorítottam.
Fájt. Kibaszottul fájt, de mire észbe kaphattam volna, már lendült is a
kezem, de elkapta az öklömet, mielőtt célt ért volna. A testemet
elárasztó sajgás legyengített.
– Ha azt akarod, hogy higgyek neked, viselkedj is úgy – lépett
egyet hátra, és undorral az arcán végignézett rajtam.
– Akinek bizonyítani akarok, az nem te vagy – suttogtam felé
fájdalommal teli hangon.
– Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét Kíra. – Szerintem ez
kurva jó lesz végszónak. Mivelhogy végig itt álltam mellettetek és
mind a ketten magasról szartatok arra, hogy mit ugatok, szerintem
megegyezhetünk egy döntetlenben. Mind a ketten egyformák
vagytok. Hajtjátok a saját igazatokat, és nem foglalkoztok senki
mással – fakadt ki teljesen értehető okból.
– Ne haragudj – morogtam.
– De igenis haragszom, mert úgy viselkedtetek, mint két hülye
gyerek. Én nem egy tárgy vagyok, az isten szerelmére! – toppantott
egyet dühösen.
– Persze, hogy nem – ingattam a fejemet. – Ne haragudj –
suttogtam újra. Kezdett elhomályosulni előttem a világ.
– Logan! – ugrott mellém Kíra riadtan. – Jesse, te most szépen
hazamész! Nem kértem a segítségedből. Most nem! Sosem lehetek
elég hálás azért, amit évekig értem tettél, de már elég jól vagyok
ahhoz, hogy eldöntsem, hogyan tovább. Higgy nekem, és hagyj
minket magunkra. Most! – utasította az előttem állót szigorúan.
– Jól vagyok – mondtam kicsit sem meggyőzően. Régen volt már,
hogy utoljára így helybenhagytak. A különbség most csak annyi volt,
hogy az utolsó ütéstől eltekintve mindent önként vállaltam.
– Ajánlom, bizonyítsd be, hogy tévedtem.
– Ha bármit is bizonyítok, hidd el, nem miattad fogom.
– Bíztam benne – nézett rám, miközben alig észrevehetően Kíra
felé biccentett.
– Húzz innen, mielőtt kamatostól adom vissza az előbbi ütéseidet
– húztam ki magamat büszkén.
– Legalább vagy annyira férfi, hogy elviseled a fájdalmat. Már ezt
is méltányolom.
– Örülök. És most, ha elhúznál… Fontos megbeszélnivalóm akadt
a barátnőmmel – böktem az ajtó felé.
– Megyek – rántotta meg a vállát, és másodpercek alatt magunkra
hagyott minket.
– Ó, a kurva életbe! – dőltem hanyatt a kanapén.
– Hozok jeget – szaladt el a konyhába Kíra.
– Kösz – motyogtam alig hallhatóan.
 – Ezt szorítsd arra a pontra, ahol a legjobban fáj, addig én keresek
sebfertőtlenítőt.
– Remélem, azt azért nem tervezed, hogy össze is öltöd a
fejemet.
– Nem. Vagyis szerintem nincs rá szükséged – emelte el a
kezemet a bedagadt arcom elől. – Vagy mégis – húzta el a száját.
– Nem fáj ám annyira, még ha siralmasan is festek.
– Nem kell megjátszanod a hőst, már elment.
– Nem játszok meg semmit. Nem fáj. Annyira – sziszegtem,
amikor végigtörölte a fertőtlenítős vattával a sebeket. – Mondd, mi a
jó büdös francért hagytad magad így elverni? Ismerem a reflexeidet.
Simán kivédted volna mindet – mondta rosszallóan.
– Köszönöm az elismerő szavakat – próbáltam mosolyt erőltetni
lüktető fejemre. – Megérdemeltem. Igaza volt – húztam el a számat.
– Szemét voltam veled. Az, hogy mással az vagyok, nem érdekel.
De amikor veled viselkedem így, mindig megbánom.
– Logan… – nyögte elérzékenyülve.
– Shh… – tettem az ujjamat a szájára. – Ne mondj semmit, csak
légy az enyém – rántottam meg az egyik karját, hogy mellém
huppanjon.
– Még nem kötöttem be a sebeidet – nyögte remegő hanggal.
– Nem érdekel. Nincs nagyobb gyógyír a testemet gyötrő kínra,
mint a te közelséged. Semmi sem csillapítja jobban a fájdalmamat,
mint a tekintetedben tükröződő érzelmek sokasága. Az, hogy még
így is kellek neked – suttogtam meglepettségtől elnyíló ajkai közé. –
Szükségem van rád – mondtam két csók között.
– Mutasd meg, mennyire! – válaszolta egyre zihálóbb
lélegzetvétellel. – Bizonyítsd be, hogy fontos vagyok neked! –
nyögte.
Fölé kerekedtem, összekulcsoltam az ujjainkat és a feje mellé
fektettem a karját, hogy egyhelyben tarthassam. Apró csókokat
leheltem a bőrére a testét fedő vékony anyagon keresztül. Egyre
lejjebb és lejjebb haladtam.
 – Logan… – nyögdécselt felfelé billentve a csípőjét, ahogy
közeledtem a dombja felé. Olyan ügyesen mozgolódott alattam,
hogy a rövid szoknyája egészen felcsúszott karcsú alakján, felfedve
előttem a csipkeanyagot, ami semmit sem bízott a képzeletre. A
csípője kétségbeesetten közelített felém. Az öle szemmel láthatóan
vágyott az érintésemre. A nyelvemmel finoman végigsimítottam a
lüktető idegcsomót. Az egész teste megfeszült, könyörgött a
folytatásért, de nem akartam elkapkodni. Most nem. Ki akartam
élvezni együttlétünk minden gyönyörrel teli pillanatát. A szoknyája
alsó részét a fogaim közé fogtam és még feljebb húztam a testén.
Amikor a hasa is fedetlenné vált előttem, közelebb hajoltam hozzá
és gyengéd csókokat hintettem a köldöke köré.
– Olyan gyönyörű vagy! – morogtam, és feljebb kúsztam rajta,
hogy szenvedélytől égő tekintetünk eggyé forrhasson. – Kívánatos.
Az egyik kezét elengedtem, és lehúztam a válláról a vékony
pántokat. Sajnos az anyag nem engedett annyit, amennyit akartam,
ezért gyorsan felhúztam ülő helyzetbe, és egy ügyes mozdulattal
megszabadítottam a ruhájától. Nem időztem sokáig, a háta mögé
nyúltam és a melltartóját is kikapcsoltam.
– Ruhában is szexi vagy, de így – döntöttem vissza az ágyra.
– Most te jössz! – húzta ki az ujjait a kezeim közül, mielőtt
lefoghattam volna. – Látni akarlak. Teljes valódban. A testedet és a
lelkedet is – gombolta végig a fehér ingemet.
– Előtted nem szégyellem a valódi énemet. A tied vagyok –
dobtam le magamról a drága anyagot.
– Gyere! – Ujjait összekulcsolta a tarkómon és lehúzott magához.
A szánk finoman simult össze. A nyelvemet végigvezettem dús
ajkán és bebocsátást kértem, amit azonnal meg is kaptam. A
nyelvem átcsusszant a szájába és körülölelte az övét. Az íze
elfeledtette velem az arcomat ért ütések okozta sajgást. Nem
létezett más, csak mi; összegabalyodó végtagjaink, egymást ölelő
testünk, és egy ritmusra doboló szívünk. Kivettem a karjait a
nyakamból és újra szorosan a feje mellé fektettem mind a kettőt.
 – Hagyd itt! – utasítottam játékosan.
Gyorsan megszabadultam a testünket fedő utolsó ruhadaraboktól
is és visszahelyezkedtem fölé.
– Most nem menekülsz, mert az enyém vagy – kulcsoltam össze
az ujjaimat az övéivel. – Meg fogom ízlelni minden egyes pontodat.
Az egyiknek pedig különös figyelmet szentelek majd – húztam lusta
mosolyra a számat.
– Logan – nyögte, ficánkolva a testem alatt.
– Ne siettess! – indultam el lassan legérzékenyebb pontja felé.
Hatalmas koncentrációra volt szükségem, de kitartottam.
Mindkettőnknek szüksége volt erre. A lassú, édes egyesülésre.
Először végigcsókoltam a combját lentről felfelé haladva, majd az
ölét kikerülve lefelé indultam el illatos bőrén. Fel akartam izgatni,
amennyire csak lehetséges. Amikor újra a dombjához értem, végre
megadtam neki, amiért már annyira remegett.
A nyelvemet bemártottam nedves ajkai közé és lágy
mozdulatokkal, alig érintve izgattam tovább. A kezét szorosan
fogtam, de még így is alig tudtam egyhelyben tartani. Minden
nyelvcsapásommal ráérősen kóstolgattam remegő húsát.
Felpillantottam. A tekintetem találkozott fátyolossá vált szemével.
A figyelmemet újra lefelé irányítottam, és tovább nyaltam
nedvességtől csillogó csiklóját.
– Kérlek – könyörgött elakadó lélegzettel, de nem engedtem
elmenni. Az utolsó pillanatban mindig megálltam, majd folytattam.
Élveztem ezt az édes játékot. – Logan, kérleeek – nyögdécselt finom
nyalásaim hatására. Gyorsítottam a tempón és a megfelelő
pillanatban megszívtam remegő pontját, amitől hangosan sikítva ért
el a csúcsra. Nem álltam meg. A nyelvemet lüktető húsába
mártottam, és mélyen elmerültem nedves résében. Az íze kitörölte
minden józan gondolatomat. Ki-be járattam a nyelvem, hogy
felkészíthessem keményen ágaskodó farkamra, ami minden egyes
mozdulatomra megugrott. Nem bírtam tovább: felkúsztam a testén,
megcsókoltam mélyen, vágytól égve, és a következő másodpercben
tövig merültem benne.
– Kíra! – morogtam a testemen végigfutó remegéstől.
Újra mozdultam, és még mélyebbre hatoltam benne. A mozgásom
egyre ütemesebbé vált, egyre gyorsabban mártóztam belé újra és
újra. A mellei nekem feszültek, a bőrömön éreztem ágaskodó
bimbóit. Hívogató volt a közelségük. Csókunkat megszakítottam, és
a fogaim közé véve finoman meghúztam az egyiket. A nyelvemmel
körbesimítva kényeztettem tovább.
A nyelvem egy ritmusra mozgott hüvelyében pulzáló farkammal. A
testünket elárasztó kéj minden mozdulattal magasabbra lökött
minket. A gyönyör hullámai eszméletlen sebességgel árasztották el
az érzékeinket. Kielégülésünk hangjait szenvedélyes csókunkba
fojtottuk. Még mozdultam párat, és az utolsó cseppjeimet is
kifacsartam. Izzadtságtól csillogó bőrünk egymáshoz simult.
Kielégülve rogytam az alattam pihegő, törékeny testre.
 Kíra
Logan mélyen szuszogott mellettem. A Hold ezüstös fénye
beragyogta a szobát, kellő megvilágítást nyújtva Logan testének
szemrevételezéséhez. Az oldalán feküdt, így végre volt lehetőségem
rendesen szemügyre venni a hátát. A hátán húzódó hegeket. A
hegeket, amik örökre megbélyegezték ezt a tökéletes testet –
húztam végig az ujjamat az egyik forradáson.
Behunytam a szemem és kipréseltem egy kibuggyanó
könnycseppet. Magam előtt láttam azt az ártatlan, menekülni próbáló
tizenhat éves fiút, akit még a földön fekve sem kíméltek. Akit addig
vertek, rugdostak, amíg elvesztette az eszméletét. Még egyszer
szemügyre vettem azokat a kíméletlen vágásokat – a vágásokat,
amik biztosra veszem, hogy egykor sokkal kegyetlenebb formát
alkottak. Az elmúlt éveknek köszönhetően egy részük a múlt
homályába veszett, de még így is jól látható, milyen mélyen sértették
fel a bőrét. A tenyeremet a legszélesebb hegek találkozására
fektettem, és megpróbáltam elszívni a sebhelyekbe zárt fájdalmat.
Felnyúltam és letöröltem az arcomat nedvesítő cseppeket.
Közelebb kúsztam Logan forróságot árasztó testéhez és hátulról
szorosan megöleltem. A kezemet átbújtattam a karja alatt és
tenyeremet kidolgozott hasizmára fektettem. Bőrének érintése
megnyugvással töltötte el keserűségtől háborgó bensőmet.
Behunytam a szemem és mélyen magamba szívtam azt a
jellegzetes illatot, ami egyet jelentet nekem Logan közelségével.
A jóleső fáradtság gyorsan magával ragadott és elrepített egy
olyan világba, ahol minden szép és jó. Ahol újraélhettem a Logannel
közös boldog pillanatainkat.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor arra ébredtem, hogy
fázom. A szemeimet képtelen voltam munkára bírni. Úgy éreztem, a
szemhéjaimra mázsás súlyok nehezednek. Behunyt szemmel
tapogatóztam az ágyban, hátha rátalálok Loganre, de nem jártam
sikerrel. Aztán váratlanul tudatomra ébredtem. A dal, amiről azt
hittem, az álmaimban szól, igazából a ház egyik tőlem távoleső
pontjáról hallatszott.
Felültem, magamra kaptam Logan este levetett ingét és elindultam
a hang irányába, de megtorpantam, amikor a zongorából áradó
dallamot egy izgató férfihang tette teljessé.
Azonnal megismertem a dal szövegét.
Apocalyptica: Not Strong Enough
Nem vagyok elég erős,
Hogy távol tartsam magam.
Nem tudok elfutni előled,
Mert csak rohanok vissza hozzád.
Mint egy éjjeli lepkét,
Úgy vonz a szerelmed lángja.
Mondd ki a nevem,
De ez már nem ugyanaz.
A szemembe nézel,
És én eldobom a büszkeségem.
A lelkem megadja magát,
Ahogy térdre kényszeríted a szívemet.
Nem akartam megzavarni Logant, de látni akartam. Elindultam a
hang irányába. És istenem… Egyetlen alsónadrágban ült a zongora
előtt. A hátán lévő izmok gyönyörűen hullámoztak a játékának
köszönhetően. Megálltam a folyosó végén, és a fejemet a falnak
döntve élveztem az érzéseinek kitárulkozását.
Mert ez az volt. Egy vallomás. Nekem, de legfőképpen saját
magának. A szívem minden egyes kimondott szó után egyre
gyorsabban vert a mellkasomban.
És belehalok, amikor távol vagy.
El akarok menni, de maradni is akarok,
Annyira össze vagyok zavarodva.
Olyan nehéz választani öröm és gyötrelem között.
Tudtam, hogy szüksége van a támogatásomra. Arra, hogy
meggyőzzem, igenis megérdemli a boldogságot. Azt, amit csak
egymásnak adhatunk.
Tudom, hogy ez hiba.
Ennél a sornál legszívesebben felordítottam volna, hogy nem!
Ez nem egy hiba!
Tudom, hogy ez helyes.
Igen, igen, igen és igen! Ez, ami köztünk van, amit együtt
megélünk, helyes.
És ha meg is akarnám nyerni a harcot, A szívem az elmém fölé
kerekedik.
És nem vagyok elég erős, hogy távol maradjak.
Nem vagyok elég erős, hogy távol maradjak.
Ó, hála annak a magasságos égnek! – sóhajtottam talán
hangosabban, mint illett volna, de szerencsére nem vett észre.
Ujjainak mozgása egyre határozottabbá, hangja nyersebbé és
rekedtebbé vált. Minden sejtem megbolondult attól az erőtől, ami
belőle áradt. A hangja teljesen az uralma alá hajtotta a szobában
keringő részecskéket. A közte és köztem feszülő tér is a torkából
áradó ritmusra rezgett.
MIT TEHETEK?
Meghalnék nélküled.
Ez a sor úgy hangzott, mintha a szívében éledő érzés legyőzte
volna. Mintha akarata ellenére maguk alá temették volna az
érzelmei.
A jelenlétedben a szívem nem ismer szégyent.
Semmit sem tehetek,
A szívem hozzád láncol.
És nem szabadulhatok.
Nem, persze hogy nem! Mert nem is engedném, hogy magamra
hagyj! – szorítottam a kezemet a dal ütemére doboló szívemre.
A szívem is abban a ritmusban pumpálta a véremet, ahogy Logan
ujjai érintették a fehér és fekete billentyűket.
Nézd, mit tett velem a SZERELEM!
 Szerelem… Szerelem? Tessék? Kimondta? Igen, és méghozzá
milyen nyomatékosan ejtette ki ezt az egyetlen szót.
Nézd, mit tett velem a SZERELEM!
– ismételte meg újra és újra… Ebben a pillanatban képtelen
voltam gátat szabni a könnyeimnek, amik megállíthatatlanul törtek a
felszínre, hogy benedvesítsék az arcom minden egyes milliméterét.
Nem vagyok elég erős, hogy távol maradjak.
Ezzel a sorral fejezte be a dalt, és ezzel a sorral változtatta
semmivé az eddig oly masszívnak hitt ellenállásomat.
Elindultam felé, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül a
nyakába vetettem magam.
– Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd – suttogtam a nyakába, és
lágy csókokkal hintettem végig a bőrét. Ezen az estén már biztosan
tudtam: az életem teljesen meg fog változni. A verseny valami olyat
adott, amiben nem is reménykedtem: a tiszta és őszinte szerelmet,
amit a feltétlen bizalom tesz teljessé.

Másnap boldogan és kiegyensúlyozottan ébredtem Logan mellett.

– Jó reggelt! – bújtam szorosan a mellkasához.
– Jó reggelt! – mondta álomittas, rekedtes hangon, amitől azonnal
összerándult minden izmom. A tegnap este képei villantak be
előttem, amikor az ölébe kapott és… – Merre jársz?
– suttogta, közel hajolva a fülemhez.
– Azt hiszem, pontosan tudod, mire gondolok – feleltem játékosan.
– Igen? Talán mégis jobb, ha megmutatod – fordított hirtelen
magára. Két kézzel megtámaszkodtam a mellkasán, és alaposan
végigmértem tökéletes vonásainak minden egyes milliméterét.
– Nem fáj? – kérdeztem az arcán éktelenkedő horzsolásokra
célozva.
– Volt már rosszabb is – vezette az egyik kezét a hajamba, hogy
közel vonhasson magához.
– Örülök, hogy jól vagy – motyogtam magamba szívva a minket
körülölelő, kéjtől vibráló levegőt.
– Volt már rosszabb, de pár gyógypuszitól talán még jobban
lennék.
– Igen? Azt hiszem, ezen segíthetek – simítottam végig az ajkán.
– Hm… Tetszik ez a gyógymód – lehelte a számra.
– Akkor az lesz a legjobb, ha megismételjük, de ezúttal alapos
kezelésben részesítelek – csókoltam meg mélyen, szerelmesen. –
Vagy várj! Van egy jobb ötletem – somolyogtam lelkesen.
– Kezdjek félni? – kérdezte gyanakvóan.
– Ha engem kérdezel, felesleges. Gyere! – ugrottam fel, és
megragadva a kezét lassan felhúztam, hogy követhessen.
– Mit tervezel? – emelte magasba a szemöldökét.
– Egyesítem a két legnagyobb szenvedélyedet, de ezúttal –
léptem a nappaliját uraló zongorája elé és felnyitottam a fedelét –
rendesen csinálom – húztam végig az ujjamat a billentyűkön.
– Ez tetszik – lépett közelebb. – Mit fogsz játszani? – állt meg
mögöttem.
– Csak figyelj és fülelj! – ültem le kacéran a sokat mutató
hálóingemben.
– Minden rezdülésedet magamba szívom – suttogta a fülemhez
hajolva.
Megborzongtam. Az ujjaimat a billentyűk felé emeltem és játszani
kezdtem. Pár ütemmel később az ajkaim elnyíltak, hogy a
zongorából áradó dallamokat szerelmes sorok egészíthessék ki.
– Nem vagy egyedül. Együtt kibírjuk. Melletted leszek, s fogom
majd a kezed. Amikor hideg lesz. És úgy tűnik, mindennek vége.
Nincs hová menned. De én nem fogom feladni.
 Nem volt kérdés, hogy azt a dalt fogom elénekelni neki, amire
legelőször táncoltunk azon a bizonyos estélyen.
– Imádom ezt a dalt. Imádom a hangodat. Imádom azt, ahogy a
zongorámat érinted. De van, amit még ennél is jobban imádok –
megtámasztotta a hátamat, váratlanul a combom alá nyúlt és
felemelt a székről –, az pedig nem más, mint te magad – préselte
hozzám puha ajkait. A borostája végigkarcolta a bőrömet, jóleső
bizsergéssel árasztva el testemet. – És most beváltom a neked tett
ígéretemet: magamévá teszlek a saját zongorámon – fektetett
lassan a hideg hangszerre. – A látvány magáért beszél – morogta és
szétfeszítve a lábamat, a combjaim közé állt.
A reggeli szenvedélyes együttlétünket követően, miután leápoltam
Logan sebeit, elindultam, hogy találkozhassak a lányokkal.
– Akkor most szépen elmesélsz mindent töviről hegyire.
– Nem tudok mit mondani – húztam ki az egyik széket, hogy én is
leülhessek a csajok mellé.
– Azt mondtad, van valami, amiről feltétlenül be kell számolnod. Mi
történt? Vagy nem vetted be a Cavintont és elfelejtetted?
– Aj, Liz, olyan dinka vagy – kacagtam.
– Te nem tudod, hogy mit akartál mondani, és még én vagyok a
dinka? Na, kösz… – húzta fel az orrát.
– Tegnap a távozásotok után Logan megismerkedett Jesse-vel…
– itt tartottam egy lélegzetvételnyi szünetet. – És…
– Ja, ha már Jesse, itt engedj meg egy gyors kérdést. Téged csak
ilyen jó kanok vesznek körül? – vágott közbe Tia.
– Szerencsés csillagzat alatt születtem – böktem ki, magamban
tartva a gyerekkorom rosszabbik időszakait.
– Jól van, jól van, jól van. Most lökd a lényeget! – sürgetett Liz,
miközben hangosan dobolt a lábával.
– Jesse megverte Logant… Akarom mondani, Logan hagyta
magát, legalábbis egy ideig… – húztam el a számat. – Aztán persze
egyszer-kétszer visszaütött. Nagyon durva volt. A férfiak még ma is
csettintésre ősemberekké tudnak változni – ingattam a fejemet.
 – Látod, én mondtam, hogy ne rohanjunk annyira – lökte meg Tia
Liz vállát.
– Úgy örülök, hogy megértitek a dolgot.
– Mármint melyikre célzol? Arra, hogy két állati pasi szétverte
egymást érted? Úgy, de úúúgy sajnállak – biggyesztette le
színpadiasan a száját Tia.
– Oksi, vegyétek úgy, mintha nem is mondtam volna semmit.
Most viszont ti jöttök! Meséljetek a tegnapról!
Egy kávéval és három isteni süteménnyel később – amit
természetesen mind körbekóstoltunk – valami megváltozott.
Felkaptam a fejem – pont akkor, amikor a sarokban ülő nő
elszakította tőlem a tekintetét. A zsigereimben éreztem, hogy engem
figyel. Megemeltem az üres csészémet, és ivást színlelve felé
lestem.
– Te meg hol jársz? Azt már vagy ezer éve megittad – csapott a
karomra Liz látványosan.
– Ja, tényleg – tettem vissza az asztalra zavartan.
– Baj van? Még nem feleltél az előző kérdésemre.
– Tessék? Mi volt az? Kissé elkalandoztam – tereltem el a dolgot.
– Hogy jössz-e velünk vásárolni.
– Most?
– Nem, majd jövő hét kedden. Hát persze, hogy most, te
nagyokos!
– Bocsi, csajok, de az nem fog összejönni. Ma még rengeteg
dolgom van, pedig szívesen veletek tartanék – mondtam bánatosan.
– Semmi baj, majd bepótoljuk valamikor – álltak fel szinte
egyszerre.
– Máris mentek?
– Aha. Remélem, nem gáz.
– Nem, persze. Nekem is lépnem kell lassan, csak előtte még
kiszaladok a mosdóba.
– Akkor jó legyél – öleltek gyorsan magukhoz.
 Megvártam, amíg kilépnek az ajtón, és felkapva a táskámat a
mosdóba siettem. A dolgom végeztével az előbbi kellemetlen érzést
magam mögött hagyva léptem az asztalunkhoz. Gyorsan
leellenőriztem, hogy nem hagytunk-e valamit a székeken és
körülöttük. Miután erről meggyőződtem, célba vettem a kijáratot.
– Kíra! Várj, kérlek! – szólalt meg mögöttem egy vékony női hang.
Hátrafordultam, és az előbbi fura érzés megtízszereződve tért
vissza.
– Ismerem magát? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet. A
válaszára várva a gyomrom összerándult.
– Igen is, meg nem is… – suttogta meghunyászkodó tekintettel.
– Várom a magyarázatot – emeltem fel a fejemet, hogy mélyen a
szemébe nézhessek.
– Én vagyok az anyád…
– Na jó, itt most tartsunk egy rövid szünetet. Egy: nekem nincs
anyám. Van egy nő, aki megszült, de annak semmi joga nincs
ahhoz, hogy az anyámnak nevezze magát. Kettő: mégis honnan
tudta, hogy itt leszek? Mióta követ?
– Csak pár napja, de most nem ez a lényeg – próbálta
elbagatellizálni a dolgot.
– Akkor mégis mi?
– Nem tudom, mit mondhatott neked rólam Larry, de szeretnék
veled leülni beszélgetni.
– Pech, mert én nem vagyok rád kíváncsi – fordítottam el a
fejemet. Cseppet sem érdekelt semmilyen kifogás, semmilyen
mentegetőzés.
– Kérlek! – ragadta meg a karomat, amit azon nyomban
elrántottam tőle.
– Engem ne kérj semmire!
– Csak pár percet szeretnék – könyörgött.
– Talán normális helyzetben még el is gondolkodnék a dolgon, de
azzal, hogy a védelmed érdekében rögtön apám meséjét kezdted
szapulni, elveszítetted a bizalmam utolsó csíráját is.
 – Ezt nem mondhatod komolyan! – csattant fel váratlanul.
– Oh, de még mennyire, hogy komolyan beszélek – reagáltam
fapofával.
– Meg kell értened, hogy nem volt pénzem.
– Nem volt pénzed arra, hogy meglátogass? Igen, bizonyára
magas egy hároméves tarifája. Biztos eget verdeső összeget kértem
volna el tőled, ha meg akartál volna látogatni. Azt hiszed, játékokra
vágytam? Azt hiszed, édességet reméltem volna, ha meglátlak?
Tévedés. Azokat mind megkaptam az apámtól. De tudod, mi az,
amit még megadott nekem? Várj, meg se szólalj. Majd én
válaszolok, elvégre a megoldást világéletedben mástól vártad.
Szeretetet – emeltem elé a mutatóujjamat. – Törődést – folytattam a
sort. – Támogatást… és mindent, amit egy szülő adhat egy
gyereknek. Teljesen ingyen! – csattantam fel. – Szóval ha csak nincs
egy időgéped, amivel visszarepülve a múltba jóváteszed az
elbaszott döntéseidet, azt javaslom, ne erőlködj! Nincs rád
szükségem. Már nincs! – vágtam hozzá kíméletlenül. – Egyébként
pedig…
– Hisz’ ő nem is az apád! – szakított félbe váratlanul.
A szám kiszáradt. A mondandóm a torkomon akadt. Úgy éreztem,
forogni kezd velem a világ.
– Jól hallottad! Semmi közöd ahhoz az emberhez.
– Tudod mit? Hozzád még kevesebb! Akár a vér, akár csak a
szeretet köt minket össze, nekem Larry Wells az apám, és ezen
semmi és senki sem változtathat – fordítottam neki hátat, és sietős
léptekkel kiviharzottam a kávézóból.
Remegve hajtottam Logan házához, mert úgy egyeztünk meg,
hogy nála találkozunk a délelőtti programjaink után. Kopogás,
csengetés és mindenféle előzetes jelzés nélkül rontottam be az
ajtón, jó szokásomhoz híven egyenesen Logan mellkasába rohanva.
– Kíra, kicsim, mi a gond? – tolt távolabb magától, hogy alaposan
szemügyre vehessen.
– Én… én… én… – hüppögtem érthetetlenül.
 – Bántott valaki? – kérdezte idegesen.
– Fogjuk rá.
– Ki volt az? Megkeresem és…
– Az anyám… elvileg… – hadartam gyorsan.
– Tessék?
– Azt állította, hogy ő az anyám. Már követhetett egy ideje… –
mutogattam összevissza.
– És mit mondott?
– Mit? Mégis mit? Hogy az apám hazudott vele kapcsolatban, de
itt leállítottam, és miután kiosztottam, közölte velem, hogy az apám
nem is az apám… Érted te ezt? Elhagyott huszonöt hosszú évvel
ezelőtt, és most képes volt ezt az arcomba vágni. Hát mégis mit
remélt ettől? – sírtam el magam.
– Semmi baj, itt vagyok – nyugtatott Logan, és gyengéden a
mellkasához húzott. – Szeretnél apukáddal beszélni erről?
– Nem tudom, hazamehetek-e a verseny ideje alatt.
– Szard le a szabályokat, majd én elintézem, hogy ne ugassanak
feleslegesen – vágta rá ellentmondást nem tűrően.
– Tényleg megtennéd értem?
– Érted bármit – felelte.
Erre már képtelen voltam reagálni: a Logan iránt érzett
mérhetetlen szerelem és csodálat elszorította a torkomat. A nyakába
vetettem magam és szenvedélyesen megcsókoltam, amit ő azonnal
viszonzott. A szerelméből akartam erőt nyerni.
Azt reméltem, hogy a testéből áradó hő engem is feltölt
energiával.
– Veled menjek? – kérdezte együttérzően.
– Szeretném, de talán jobb, ha ezt most egyedül intézem. De a
felajánlásodért, még jobban szeretlek, mint eddig – bújtam hozzá
még szorosabban.
Nem érdekelt, hogy ő még nem mondta ki azt a bizonyos szót.
Éreztem, mennyire fontos vagyok neki, és nekem ez több volt,
mint elég. Ráadásul a tegnapi dalnál nem is kaphattam volna szebb
szerelmi vallomást. Lehet, hogy nem mondta ki konkrétan, mégis
bevallotta az irántam érzett szerelmét.
Egész úton hazafelé idegesen doboltam a kormányon.
Megpróbáltam ugyan zenével elnyomni a fejemben ébredő
fájdalmas gondolatokat, mégsem tudtam teljesen elcsendesíteni azt
az idegesítő belső hangot, ami ezúttal annak a bosszantó és
ellenszenves nőnek a hangján magyarázott nekem.
Leparkoltam és mielőtt kiszálltam volna, vettem még egy utolsó
mély lélegzetet. Nem akartam hisztériázva apára rontani, de
tartottam tőle, hogy az utóbbi hetekben átélt érzelmek sokasága
egyszerre fog kirobbanni belőlem.
– Apa! Apa itthon vagy? – kérdeztem kitárva az ajtót.
– Baj van, csillagom? – érkezett azonnal a válasz, és pár
másodperccel később apa is megjelent az ajtóban.
– Van. Vagyis nincs… Vagyis nem tudom – vetettem magam a
nyakába, és váratlanul elsírtam magam. Megint. Úgy néz ki, az évek
óta felgyűlt könnyeknek újabban muszáj előtörniük.
– Az a Kenward bántott? – kérdezte feszülten.
– Nem, jaj, dehogyis! – ráztam a fejemet kétségbeesetten.
– Akkor? Valaki a versenyből? Vagy egy nyamvadt kis firkász?
– találgatott tovább.
– Gyere! Most jobb, ha leülünk – ragadtam meg a karját, és
magam után húzva elindultam a nappali felé.
– Kislányom, kérlek, beszélj!
– Ülj le!
– Leültem – mondta, miután helyet foglalt a kanapén.
– Ma délelőtt a kávéházban, miután a csajok magamra hagytak,
odajött hozzám egy nő, aki azt állította, hogy az anyám.
– Tessék? Huszonöt éve nem hallottam Kendráról – kerekedett el
a tekintete.
– Legalább már a nevét tudom – húztam el a számat.
– Nem volt szükséged arra, hogy bármit is meséljek arról a nőről.
– De nem is ez a lényeg…
 – Akkor mi? Mit mondott, amitől ennyire kiakadtál?
Megrémítesz.
– Apa…
Képtelen voltam szavakba önteni a lelkemet gyötrő gondolatokat.
– Igen? Kérlek, beszélj! Tudod, hogy együtt mindent meg tudunk
oldani. Tudod, hogy a legnagyobb ellenségünk a némaság, amikor
nem mondod ki, ami a szívedet nyomja. Én itt vagyok és
meghallgatlak. Szeretlek, csillagom, beszélj, kérlek!
Mondd, ami bánt!
– Apa – kezdtem újra, miután elég bátorságot gyűjtöttem. – Az a
nő azt állította, hogy te… hogy én… hogy mi…
– Igen?
– Szóval, hogy te nem is vagy az apám.
– Drágám, ugye nem hittél neki?
– Nem, de… – hallgattam el a tekintetét figyelve.
– Egyet jobb, ha tudsz: te, Kíra Wells, az én lányom vagy, és ezen
semmi nem fog változtatni.
– Ez mit jelent, apa? Ezt miért így mondod?
Könnyek gyűltek a szemembe. Nem azért, mert attól féltem, apa
talán nem is a vér szerinti apám, hanem azért… Vagy talán mégis
azért. Hiszen eddig ő volt az egyetlen, akiről biztosan tudtam, hogy a
családom része. Tudtam, hogy hozzá tartozom.
De ha nem hozzá, akkor kihez? És ha ez az igazság, akkor mivel
érdemeltem ki, hogy így kell megtudjam?
– Kislányom, ne agyalj hülyeségeken. Vannak dolgok, amiket
semmi sem tud megváltoztatni. Senki, de egy Kendrához hasonló
végképp. Nincs joga, hogy belerondítson az életedbe, ahhoz sincs
joga, hogy beszéljen veled.
– Apa. Kérlek, mondd el az igazat!
– Kíra.
Vett egy mély lélegzetet.
– Mi a baj? – néztem aggodalmas tekintetét.
 – Nem te vagy a vér szerinti apám? Ugye jól gondolom? – böktem
ki.
– Nem. Nem erről van szó – ingatta a fejét.
– Akkor mégis miről? Mondd, hogy te tudod az igazat! –
könyörögtem könnyes szemmel.
 – Egy pillanat.
Felállt, és a tévé alatti komód elé sétált. Kihúzta a legalsó fiókot és
kiemelt belőle egy réginek látszó borítékot. Visszaült mellém és
felém nyújtotta.
– Tessék, itt van. Megcsináltattam a DNS-tesztet, de ahogy
belenéztél a szemembe, tudtam, semmin sem változtatna a papíron
szereplő adat. Ez a boríték huszonöt évig felbontatlanul hevert a fiók
mélyén.
És akkor ért a felismerés: apám sem tudja az igazságot. A mai
napig fogalma sincs arról, ki is vagyok valójában. A lánya, vagy csak
az egyik egyéjszakás kalandjának a gyereke, akit a nyakába varrtak.
– Te… te sem tudod, igaz? – nyögtem ki nagy nehézségek árán.
– Nem. Mert nem az számít, mi szerepel azon a papíron, nem az
a lényeg, ki a vér szerinti apád.
– De akkor miért fogadtál be? Miért neveltél apámként?
– Mert tudtam, hogy van egy csodálatos lélek, egy ártatlan
gyermek, aki senki másra nem számíthat ebben a kegyetlen
világban, csak rám. Egy lejtőn lefelé tartó férfira. Akkoriban
egyáltalán nem voltam jó passzban, de aztán Kendra letett téged az
ajtóm elé és az életem végre értelmet nyert. Miattad álltam talpra.
Miattad váltam jobb emberré. Egymásnak adtunk erőt az életben
maradáshoz. Én neveltelek, tanítottalak.
Erőmön felül…
Te pedig minden egyes nappal meghosszabbítottad az életemet.
Életet és boldogságot hoztál az évek óta tartó kietlenségbe.
– Apa… – szorítottam meg a kezét.
– Igen. Az vagyok, és ezen soha semmi nem fog változtatni.
– Apa – borultam a nyakába, és már nem fogtam vissza magamat,
hangos zokogásban törtem ki.
Jó pár perccel később, amikor úgy tűnt, már elfogytak a könnyeim,
elengedtem apa nyakát és távolabb húzódtam tőle.
– De nekem ezt akkor is tudnom kell – nyögtem elgyötört hangon.
– Biztos vagy benne? – kérdezte óvatosan.
 – Azt hiszem. Te soha nem éreztél késztetést rá, hogy felbontsd a
levelet?
– Azt nem állítom, hogy soha nem vettem a kezembe, de mindig
történt valami, mindig mondtál vagy tettél valamit, ami ráébresztett
arra, hogy nem egy biológia adat köt minket össze.
– Istenem… – hüppögtem meghatódva.
– Készen állsz?
– Igen – bólintottam némán.
– Rendben – biccentett és szembefordult velem a kanapén, hogy
együtt bonthassuk fel a levelet. – Csinálod vagy csináljam?
– kérdezte, végigsimítva az arcomat.
Az érintés, ami mindig segített, ha padlóra kerültem. Nem is értem
az egykori énemet. Mit is hiányoltam az életemből, amikor apám
többet adott, mint sok gyereknek az anyja és az apja együtt véve?
– Majd én – vettem ki a kezéből. Még egyszer beszívtam a levegőt
és hosszan fújtam ki. Remegő kézzel, lassú mozdulattal
felbontottam a borítékot. Óvatosan kihúztam belőle az eredményt
rejtő lapot, ami már megsárgult az eltelt évek alatt.
Kihajtogattam. Végigfutottam a bevezető szövegen. Nem érdekelt
a mellébeszélés, a tényekre voltam kíváncsi.
– Apaaa! – zokogtam fel, amikor tudatosult bennem a szemem elé
táruló látvány. A bizonyítéka annak, hogy…
Larry Wells és Kíra Wells 99,99% bizonyossággal apa és lánya
kapcsolatban állnak egymással.
– A te lányod vagyok – sírtam el magam újra.
– Mindig is tudtam. Másképp nem is lehetnél ekkora tehetség –
próbált enyhíteni a minket körülölelő hangulaton. – A lányom.
Kíra Wells! Kendra pedig… csak azért nem mondok rá semmi
rosszat, mert neki köszönhetem, hogy vagy nekem – mondta
elhomályosult tekintettel.
Bátran kijelenthetem, hogy ez volt életem egyik legmeghatározóbb
pillanata. És az, hogy apa anélkül nevelt és szeretett, hogy tudta
volna az igazat, újra és újra könnyekig hatott. Ha nem ezt, akkor mit
jelenthet a feltétel nélküli szeretet?
– Köszönöm, hogy mellébeszélés helyett megmutattad nekem ezt
a levelet. Ennél erősebb bizonyíték nem is létezhet Kendra
hazugságai ellen.
– Persze, hogy elmondtam. Én sosem tudnék hazudni neked –
ölelt át szorosan. – Mindig is éreztem, hogy ez a pillanat egyszer
bekövetkezik, bár, ha őszinte akarok lenni, korábbra vártam anyád
akcióját.
– Kérlek, ne nevezd őt így.
– Bocs. Véletlen volt.
– Nem baj, de ezek után szorítkozzunk a Kendra megnevezésre –
húztam el a számat.
– Egyébként van számodra egy bejelentenivalóm.
– Igen? És mi lenne az? – húzódtam hátrébb.
– Van valakim. Már egy ideje ismerjük egymást, de csak pár hete
fordult komolyabbra a dolog.
– Apaaa! – sikkantottam fel.
– Örülök, hogy ennyire boldoggá tesz ez a hír.
– Engem nem a hír tesz boldoggá, hanem a te örömöd – nyomta
az arcára egy szeretetteljes puszit.
– Szeretlek, csillagom – mosolygott kedvesen.
– És most térjünk a lényegre – vigyorogtam felé. – Ki ő? Mióta
ismered? Én ismerem? Hova valósi? Mikor mutatsz be neki?
– Hé, hé, hé! Lassíts! Csak mindent sorjában!
 Logan
A sérüléseim szerencsére már reggelre sokkal szebbek lettek,
hála Kíra gyors és gondos kezelésének. A napunk meghittebben
kezdődött, mint bármelyik korábban. Úgy éreztem, végre tartozik
hozzám valaki, és végre tartozom valakihez, és ez baromira jó
érzéssel töltött el.
Hosszú évek óta ez volt az első nyugodt délelőttöm, amit munka
nélkül, otthon töltöttem.
– Logan! – szólt bele Megan izgatottan a telefonba, miután
felvettem a sokadik csörgésre.
– Hol vagy?
– Itthon, miért? – érdeklődtem.
– Otthon? Beteg vagy? – érdeklődött döbbenten.
– Nem. Egyszerűen csak itthon vagyok, de inkább te mesélj!
Miért hívtál?
– Baj van! – váltott újra aggodalmas hangnemre.
– Miről van szó?
– Az este Greget valaki csúnyán helybenhagyta.
– Tessék? – kérdeztem vissza, hogy jól hallottam-e.
– Odamegyek és majd nálad elmondom, amit tudok. Igaz, nem
sok infóm van, de úgy tűnik, nálad tájékozottabb vagyok.
– Igen, úgy tűnik.
– Még ott vagy, ahol a buli is volt?
– Aha.
– Oksi, megyek.
– Várlak, hugi.
Alig több, mint félóra elteltével már be is rontott Megan a házba.
Nem vártam tőle csengetést, mert az nem az ő stílusa.
Főleg nem az én ajtóm előtt, de neki még ezt is elnéztem.
– Szóval? – mutattam a fotel irányába, ahová azonnal le is
vágódott.
– Gáz van, gáz van, gáz van – ismételte a fejét rázva.
 – De mi van, de mi van, de mi van? Mondd már, az isten
szerelmére! – eresztettem ki a hangomat, hogy végre összekapja
magát és szabadjára engedje a mondandóját. A hangerőm
váratlanul érhette, mert ijedten kapta rám a tekintetét.
– Úristen! Veled meg mi történt? – ugrott talpra, hogy közelebbről
is szemügyre vehessen. – Ugye nem…?
– Mi nem?
– Ugye nem verekedtél?
– Nézőpont kérdése. Abban biztos lehetsz, hogy nem az ajtónak
sétáltam neki.
– Ki bántott? Ki mert hozzád érni? – érintette meg az arcomat.
– Kíra egyik közeli ismerőse. Nem számít. Jó szándék vezérelte.
– Hagytad magad – nyugtázta.
– Ezt meg miből gondolod?
– Ismerlek, ne is erőlködj.
– Jól ismersz. Szóval váltsunk vissza az eredeti témára.
– Jó – fújt hosszan maga elé. – Greget megverték, és ő téged
nevezett meg, mint elkövetőt. Sajnos a képedet elnézve nem biztos,
hogy kedvező elbírálásban részesítenek első körben.
– Egy monokli még nem egyenlő azzal, hogy én vertem meg az
exedet.
– A szádat láttad már? – emelkedett magasba a szemöldöke.
– Ejthetnénk a témát?
– Fáj, mi?
– Mondom, ejtsük a témát! – csattantam fel. – Nem vagyok olyan
puhapöcs, mint képzeled.
Megan sokat tud a múltamról, de nem mindent. És igen, a
hátamon húzódó hegekről még neki sem beszéltem. Soha. És nem
is fogok.
– Szóval Greg…
– Nincs hozzá semmi közöm, ne aggódj! Bár nem tudom, mit
aggódsz, amikor pár héttel ezelőtt pont te akartad, hogy móresre
tanítsam.
 – Hát pont ez az! Nem akarom, hogy miattam bajba keveredj!
– Nem keveredtem. Annál én okosabb vagyok. Annak a féregnek
pedig nincs gerince, de az eddig sem volt neki. És azt megtudhatom,
hogy kitől jött az infó? – ültem le vele szemben a kanapéra, miután ő
is visszaült a helyére.
– Az egyik srác, akivel nemrég randiztam, a rendőrségen
dolgozik… Ő említette a dolgot.
– Remek. Mondjuk annak kifejezetten örülök, hogy nem akarsz
sokáig Greg miatt vergődni az önsajnálatban.
– Uhh, ez aztán fennkölt gratuláció volt, bátyus – húzta el a száját.
– Mégis mi a franchoz gratuláltam volna?
– Semmihez, és nem is ezért jöttem.
– Szóval csak később akarod bemutatni.
– Hát ja. Vagy nem – vonta meg a vállát.
– Világos – biccentettem. – A lényeg? Mit tudunk a támadás
időpontjáról? – kérdeztem pont akkor, amikor megszólalt a csengő. –
Várj meg itt! – tartottam fel az ujjamat és elindultam a bejárat felé.
Nem lepődtem meg, amikor az ajtót kinyitva szembe találtam
magam az egyenruhásokkal.
– Logan Kenward?
– Igen – mondtam egy bólintás kíséretében.
– Nagyszerű, a nevem Rosati nyomozó, ő pedig itt a társam,
Peters rendőrtiszt. Feltehetnénk önnek pár rövid kérdést a tegnap
estével kapcsolatban?
– Természetesen. Fáradjanak beljebb – léptem arrébb az útból.
– Köszönjük! – fogadták el az invitálást.
– Akkor, ha megengedi… Megan? – torpant meg a fiatalabbik tiszt.
– Drew… – köszörülte meg a torkát a húgom. – Maradjak, vagy
inkább hagyjam el a szobát? – nézett először rám, majd a
rendőrökre.
– Maradhatsz. Gyorsak leszünk.
– Azt sejtem… – motyogta, amit valószínűleg csak én hallottam.
Szóval egy gyorstüzelővel van dolgunk – próbáltam elfojtani az
arcomra kikívánkozó jókedvemet.
– Ha nem veszik rossz néven, rátérnék a lényegre – vette át a
szót Rosati nyomozó.
– Hallgatom.
– Hol tartózkodott tegnap este tíz és hajnali egy között?
– Mi sem egyszerűbb ennél. Itt, a lakásomon.
– Van tanúja, aki bizonyíthatja ezen állítását?
– Hm… Lássuk csak. Egy, kettő, három… – számolgattam
látványosan –, ha minden igaz, akkor közel ötven ember tudja
alátámasztani az előbb említett tényeket.
– Szóval nem tartózkodott sehol máshol a tegnap este folyamán.
– Mint ahogy az előbb is említettem. Itthon voltam, és ünnepeltük
a Singer of the World döntőseit.
– Akkor, ha jól értem, azt állítja, hogy semmi esetre sem
keveredett verekedésbe Mr. Olsonnal, igaz?
– Jól érti. Nem én dekoráltam ki a képét.
– Remek. Ismer esetleg olyat, aki ártana neki?
– Létezik olyan ember a világon, akibe még nem kötött bele? –
vágott közbe Megan.
– Ms…
– Kenward – segítette ki a nyomozót.
– Szeretne ön is vallomást tenni?
– Elnézést. Vegye úgy, hogy meg sem szólaltam.
– Rendben, de ha meggondolná magát, akkor szóljon és
meghallgatom.
Megan nem válaszolt, csak hátradőlt, hogy ezzel is jelezze,
kivonta magát a beszélgetésből.
– Visszatérve az ön és Mr. Olson kapcsolatára… Ha jól
értesültem, pár héttel ezelőtt elbocsátotta a cégtől. Ennek családi
vagy üzleti oka volt?
– Sikkasztani akart. Nem tűröm a tolvajokat a cégemnél. Az, amit
Megannel tett, ocsmány dolog, de nem feltétlenül tartozik a cégre,
de így két legyet üthettem egy csapásra – és ezt most ne vegyék
szó szerint. Annak a pondrónak nem én vertem be a képét…
– Ez tökéletesen érthető – jegyzetelt a nyomozó.
– Ennek örülök – biccentettem feléjük.
– Akkor annyit áruljon még el nekünk, hogy mikor és hogyan
szerezte az arcán látható friss sérüléseket!
– Nagyjából a buli végén, ami fél kettő körülre tehető.
– És ki volt az a személy, aki…
– Jesse Keller. De ez csak egy kis félreértés semmi több.
Bátran megkérdezhetik őt is – helyeztem magam én is
kényelembe.
– Meg fogjuk, afelől ne legyen kétsége.
– Távol álljon tőlem, hogy megkérdőjelezzem a munkájuk
alaposságát – emeltem meg védekezően a kezemet.
– Akkor azt hiszem, egyelőre ennyi – álltak fel szinte egyszerre.
– Rendben, ha további kérdések merülnének fel, tudják hol
találnak – indultam el az ajtó felé.
– Köszönjük, hogy szakított ránk időt – fogtak velem kezet egymás
után.
– Én köszönöm, hogy meghallgattak. Viszlát! – bocsátottam őket
útjukra.
– Ezt nem hiszem el! Mekkora egy görény! – jelent meg mellettem
a húgom, miután bezáródott az ajtó a rendőrök távozását követően.
– Halkabban, még a végén visszajönnek és kihallgatnak – böktem
meg az oldalát.
– Ne bassz fel! Akkor lássam Drewt, amikor a hátam közepét.
– Ennyire vacak volt?
– Ebbe nem mennék bele – fintorodott el.
– Oké, ejtem a témát. Habár rohadt kíváncsivá tettél –
vigyorogtam őszintén. – Áú… – simítottam meg az államat, ahová
tegnap a legerősebb ütést kaptam.
– Ne hozzak jeget?
– Anyáskodni akarsz?
 – Kicsit, ha megengeded.
– Akkor hozd! Rosszat nem teszel vele – rogytam le a kanapéra,
hogy Megan kezelésbe vehessen.
Amikor Megan távozott, átnéztem az e-mailjeimet, de nem
találtam semmi kompromittálót. Úgy néz ki, Greg próbálkozása
hamar kudarcba fulladt. Szar ügy… Logan Kenward kikezdhetetlen,
és nem mellékesen kicsit sem hülye… – zártam le a laptopot.
Felálltam, hogy főzhessek magamnak egy kávét, amikor
kivágódott a bejárati ajtó, de Megan helyett most Kíra robbant be
rajta. Rossz volt ilyen zaklatottnak látni. Segíteni akartam, de ezúttal
nem én voltam a megoldás kulcsa.
Először el sem akartam hinni a vele történteket. Mégis mi van ma?
Szabadnapot kaptak az elmeroggyantak? – néztem magam elé,
miután egy rövid beszélgetést követően Kíra elindult, hogy
beszélhessen Mr. Wells-szel.
És ha Kíra megnyugtató hívása után azt hittem, hogy a mai nap
végéhez közeledünk… nagyot tévedtem.
Nem sokkal a beszélgetésünket követően aggasztó híreket
kaptam a műsor producerétől. Valaki belenyúlt a verseny
szavazásába – állítólag.
– Ezt nem mondod komolyan! Mégis kinek szúrhatjuk ennyire a
szemét? És miért nem vettétek észre, hogy valaki megbabrálta a
rendszert, mert ugye erről van szó?
– Egyelőre nem tudok okosat mondani, de már dolgozunk az
ügyön. Biztosra veszem, hogy nem te állsz a dolgok mögött, emiatt
ne aggódj.
– Be is baszna, ha engem gyanúsítanál, már ne is haragudj.
Mikor folyamodtam én ilyen pitiáner módszerekhez?
– Erről beszélek. Ismerlek. Tudom, hogy valaki be akar feketíteni
titeket. A kérdés már csak az, ki.
– A kérdés díjnyertes, már csak a választ kellene megtudni.
– Hidd el, ez nekünk is kurva nagy probléma, és nagy erőkkel
próbáljuk orvosolni a helyzetet. Hírzárlatot rendeltem el, amíg
kiderül, ki áll emögött. De azt már most elmondhatom, nem
kezdőkkel állunk szemben.
– Akkor ajánlom, igyekezzetek, mert ketyeg az óra. Nem
szeretnék semmilyen botrány főszereplőjévé válni. És biztosíthatlak
afelől, hogy Kíra is így vélekedik. Nem tenne neki jót, ha a frissen
átélt sikerélményeit így bemocskolná valami kis senkiházi.
– Megteszünk mindent. Nyugodj meg!
– Megnyugszom, ha lesz rá okom. Azonnal hívj, ha van valami
fejlemény az ügyben.
Vajon mi jöhet még a mai napon? – járkáltam fel s alá, amíg az
informatikusom dolgozott. Nem ülhettem tétlenül. Valamit tennem
kellett. Meg kellett próbálnom rájönni, ki és miért akarja tönkretenni
az eddig elért sikereinket. Kíra sikerét.
Kírát nem szerettem volna megijeszteni, ezért úgy döntöttem,
amíg nem tudok biztosat, addig semmit sem mondok neki.
Felhívott, amikor elindult, így már csak percek választhatták el
attól, hogy hazaérjen – néztem az órámra. Ki kellett találom valami jó
figyelemelterelést. Semmi ötletem nem volt, aztán az utolsó
pillanatban eszembe jutott. Már régóta terveztem, de valahogy
sosem jött ki rá a lépés. Na, majd most – kaptam fel a telefonomat,
hogy gyorsan elrendezzem az esti programunkat.
Legalább ez nem ütközött semmilyen akadályba. Örömmel
fogadták a hívásomat, aminek én is kifejezetten örültem.
Szükségünk van erre egy ilyen nap után. Mind a kettőnknek jót fog
tenni. Biztos vagyok benne.
Magamhoz vettem a kocsikulcsot, úgy vártam Kíra érkezését.
Minden egyes eltelt másodperccel egyre izgatottabbá váltam.
Csakhogy indulás előtt kaptam egy e-mailt, amiben konkrétan
megzsaroltak. Ha nem lépünk vissza a versenytől, akkor világgá
kürtölik, hogy csaltunk… Pénzt követeltek a hallgatásukért és azt
akarták, hogy Kíra adja fel a versenyt. Még az egyik is sok lett volna,
de így, együtt… Nem hagyhattam annyiban. Szóltam az egyik
emberemnek, hogy azonnal találja meg azt, aki az e-mailt küldte,
mert beszédem van vele. Közben az informatikusom talált egy
pletykaoldalt, ahol beharangoztak egy holnapi hírt, amiben állítólag
lelepleznek valakit. Rosszat sejtettem.
Gyorsan kellett cselekednünk. Vagyis az embereimnek. Addig
pedig mi…
 Kíra
– Tudom, mire van most szükséged – fogadott Logan együttérző
mosollyal az arcán.
– Igen? És mire?
– Már terveztem egy ideje, de azt hiszem, ennél alkalmasabb
napot keresve sem találhatnék.
– Kíváncsivá tettél. Mesélj!
– Majd elmondom, ha odaértünk – mutatott a BMW felé.
– Nagyon titokzatos vagy – jegyeztem meg, de nem kaptam rá
választ, amivel csak még tovább fokozta a kíváncsiságomat.
Az út nem tartott sokáig, de addig is volt időm újra átgondolni a
mai nap eseményeit. Az utóbbi napok igencsak sűrűre sikeredtek, de
azt kijelenthetem, hogy a mai vitte a pálmát.
Logan leparkolt és felém fordult.
– Szeretném megmutatni neked azt az árvaházat és bemutatni a
lakóit, akiket a táncodért fizetett összeggel támogattam.
– Ma?
– Igen. Most. Mert itt vagyunk – mutatott a mellettünk húzódó
épület felé.
– Ez?
– Igazából nem. Az árvaház mögötte van – húzta fel a vállát.
– Oké – bólintottam lelkesen.
– Bejössz velem?
– Persze! – vágtam rá.
– Köszönöm – szorította meg a kezemet.
Egyetlen szót mondott csupán, mégis olyan volt, mintha
megnyitotta volna a szívét, hogy kedvemre nézelődjek az érzései
között. Végre ledőlt az utolsó téglákból álló vékony fal is, ami eddig
elválasztott tőle. Ma ismét tovább gazdagítom a Logan-kirakósomat,
méghozzá egy hatalmas és mély érzésekkel teli darabbal.
– Gyere! – nyitotta ki előttem az ajtót. Az ujjaimat a tenyerébe
fektettem és hagytam, hogy kisegítsen az autóból. A parkolót
elhagyva a magasan tornyosuló épület mögé sétáltunk, ahol egy
udvarban ott állt a szóban forgó árvaház, amit még a felújítást
szolgáló állványok vettek körbe. A falak várták a reggelt, hogy a
munkások elvégezhessék rajtuk az utolsó simításokat is, hogy
szebben tündököljenek, mint eddig bármikor. Körbenéztem. A téren
mindenhol modernkori, lelketlen, egyforma falak emelkedtek ki a
földből, tükrözve huszonegyedik századi társadalom ridegségét. A
tekintetem visszavándorolt a régebbi, de sokkal otthonosabb ház
felé, amit kicsi, de annál gyermekbarátabb udvar vett körül.
A szívem minden megtett lépéssel gyorsabban verdesett.
Tudtam, apám nélkül talán én is egy ilyen helyen nőttem volna fel,
de ebben a pillanatban ezzel kapcsolatban nem rossz érzés töltött
el. A várakozás izgalma járta át a testemet. Meg akartam ismerni az
itt lakó gyerekeket. Ismerni akartam a történetüket.
Segíteni akartam nekik.
Logan úgy viselkedett, mintha otthon lenne. Mintha többször járna
ide, mint azt bevallaná. És most, hogy már ismerem a múltját, ez
nem is tűnt olyan lehetetlennek. Az iránta érzett rajongásom még az
eddigieknél is tovább nőtt. Pedig azt hittem, már elértem a határt.
Tévedtem. Logan Kenward mindig meg tud lepni.
– Mrs. Cooper – üdvözölt egy hatvanas éveiben járó idősebb
gondozót, amikor elértünk a folyosó végére.
– Mr. Kenward! – örült meg az idős asszony Logannek. – Nem is
említette, hogy hoz magával valakit.
– Gondoltam, elhívom és bemutatom a gyerekeknek a
barátnőmet, aki miatt mindenkinek saját ágyat, asztalt és egyéb
felszerelést tudott venni az intézmény a szükséges felújítások
mellett.
Barátnő… Nem most nevezett így először, mégis újdonságként
hatott így hallani magamról.
– Mrs. Cooper, engedje meg, hogy bemutassam Kíra Wellst.
– Üdv – nyújtottam felé a kezemet.
 – Ezek szerint ezeket magának kell megköszönni, ugye? –
ragadta meg Mrs. Cooper a kezemet, hogy hálásan megszorítsa.
– A hála, azt hiszem, Mr. Kenward nagyvonalúságának kellene,
hogy szóljon.
– Ne vicceljen! Biztos vagyok benne, hogy a maga keze épp úgy
benne volt a dologban – kacsintott rám cinkosan.
– A lényeg, hogy teljesült a vágyuk.
– Igen. Öröm rájuk nézni. Eddig is az volt, de az újítások révén
mindennap valami újban lehetett részük, ami egy rövid időre ugyan,
de elterelte a figyelmüket az élet nehézségeiről. A szívem
megszakad, ha belegondolok, fiatal koruk ellenére mennyi mindent
éltek már át ezek a gyerekek.
Figyeltem az előttem álló asszonyt és boldogsággal töltött el a
tudat, hogy léteznek még hozzá hasonló jó emberek ezen a világon.
Tudom, a legtöbb gyermekotthonban élő gyerek messze nem ilyen
szerencsés, de mint kiderült, Logannel mind a ketten azon
dolgozunk, hogy annyi intézményen segítsünk, amennyin csak
tudunk. Korszerűsítjük a berendezést és javítunk az
életkörülményeiken, amibe nyilván a vezetőség és az ott dolgozók
átvilágítása is beletartozik. Ebben az egészben csupán az szomorít
el, hogy tudom, képtelenség mindenkinek egyformán segítenünk.
– Azt hiszem, a lényeget meg is beszéltük – szólalt meg Logan.
– Jól mondja, Mr. Kenward – biccentett az asszony.
– Akkor ne is húzzuk tovább az időt – reagált Logan.
– Igaza van. Menjünk a gyerekekhez, hisz’ itt ők a legfontosabbak.
Már nagyon izgatottak. Említettem nekik, hogy ma este vendégünk
érkezik. Ráadásul perceken belül megtudják, hogy nem is csak egy
vendég jött el hozzájuk.
– Várjon! – nyúlt Logan Mrs. Cooper után. – Van változás a
Sanchez testvérek ügyében?
– Nem, uram. Egyelőre változatlan minden – mondta az asszony
lehajtott fejjel. – Senki nem akar egyszerre két gyereket bevállalni –
ingatta szomorúan a fejét.
 – Értem – reagált Logan egy halk torokköszörülés után.
– Jöjjenek! A gyerekek már nagyon türelmetlenek – hessegette el
az előbbi borús megjegyzését.
– Mi a gond a Sanchez testvérekkel? – torpantam meg, és
megragadva Logan karját magam felé fordítottam, hogy a szemébe
nézve várhassak a válaszára.
– Velük az égvilágon semmi probléma, azon kívül, hogy még az itt
dolgozóknak sincs szívük elvásztani őket. Így viszont meglehet,
évekig ez lesz az otthonuk – mutatott körbe.
– Azért ez annyira nem rossz hely. Úgy értem…
– Tudom, mire célzol, a még most is zajló felújítás sokat dobott a
helyen, de akkor sem ez a normális… – halkult el a hangja.
– Mesélsz róluk? – kértem gyengéden.
– Ha szeretnéd, de tudd, hogy az ő meséjük sem egy
tündérmese…
– Ahogy az itt élő gyerekek egyikének sem – tettem hozzá.
– Igaz – bólintott.
– Hallani szeretném – szorítottam meg a kezét biztatóan.
– Lassan négy hónapja, hogy rájuk talált a rendőrség. Dean
nyolcéves, a húga, Lynn, négyéves. Az egész eddigi életük maga
volt a pokol. Egy alkoholista, erőszakos apa. Egy anya, aki szinte
semmit sem törődött velük, sokszor még enni sem adott nekik.
De ez mind semmi ahhoz képest, ami azon a napon történt,
amikor az apjuk átlépte azt a bizonyos határt. Azon a napon
valószínűleg többet ivott, még a szokásosnál is. Elborult az agya és
addig verte azt a szerencsétlen nőt, amíg az elvetélt. Az esetet
követően az apjuk magukra hagyta őket. Az anyjuk megszenvedte a
férje kirohanását és nem csak testileg. Dean elmondása szerint a
történtek teljesen kifordították magából.
Minden bizonnyal idegösszeomlást kapott. Addig a napig
egyszerűen csak közömbös volt a gyermekei iránt, azután viszont
érezhetően gyűlölni kezdte őket. A következő napon rájuk rontott.
Bántani akarta őket. Lynnt a bátyja óvta meg az anyja ütései elől,
majd bemenekítette a fürdőszobába.
Legalábbis Dean elmondása szerint így történt. Ő az egyedüli
szemtanú, és én hiszek neki. Ráadásul a látleletei is ezt támasztják
alá. Rengeteg apró sérülés borította a testét, ehhez képest a húga
szinte sérülésmentesen úszta meg ezt az egészet.
Legalábbis, ami a testét illeti. Dean a korához képest nagyon érett
gyerek. Az élet egy cseppet sem kímélte…
A szavai eszembe juttatták a nyolcéves énjét, akit elszakítottak az
apjától, a húgától, és elrángatták egy távoli országba, hogy az
elkövetkezendő években minden egyes percben küzdenie kelljen
mindenért. A következő falatért is. A szívem összeszorult, amikor
belenéztem szomorúsággal telt tekintetébe.
– A következő napokat a fürdőszobában töltötték. Az anyjuk
többszöri próbálkozás után feladta a küzdelmet és ő is távozott a
lakásból, feltehetően öröke. A gyerekek nem mertek kijönni a
biztonságot nyújtó fürdőszobából, amíg a rendőrök ki nem
szabadították őket: rettegtek annak a lehetőségétől, hogy az apjukat
találják a lakásban. Végül az egyik szomszéd értesítette a
rendőröket, miután három napig semmi mozgást nem észlelt a
lakásban. Féltek, de velük mentek. Mind a ketten rettentően
soványak voltak és nem értették, hova lett az anyjuk. A nőt azóta
sem találják – húzta el a száját. – Immáron négy hónapja Lynn még
a mosdóba is a testvére kezét fogva megy ki. Egy ágyban alszanak,
és nem tesznek egymás nélkül egyetlen lépést sem. A kislány nem
beszél, csak Deannel. Vele is csak akkor, ha senki sem hallja őket.
Elválaszthatatlanok.
– Meg akarom ismerni őket! – szakítottam félbe Logant.
– Akkor ne is várassuk őket feleslegesen – húzta mosolyra a
száját. – Gyere! – ragadta meg a kezemet, és elindultunk a folyosó
végén elhelyezkedő közösségi szoba felé. A küszöböt átlépve a
levegő a tüdőmben rekedt. Sok-sok csillogó szempár fogadott
minket, de én azonnal rájuk találtam. Vonzották a tekintetemet. A
kisfiú ott ült a terem végében, a húga az ölében.
– Sziasztok – üdvözöltem a gyerekeket, de a pillantásomat nem
szakítottam el a szőke testvérpártól. A látásom fátyolossá vált, az
első könnycsepp minden előjel nélkül buggyant ki a szememből,
hogy végigszántva az arcomat a felsőmre hullhasson. A lábam
akaratlanul is feléjük indult, de megtorpantam. Nem hagyhattam
figyelmen kívül a többi itt lakó, valószínűleg épp olyan nehéz sorsú
gyereket sem.
– Gyerekek, ő itt Logan bácsi. Sokan már ismeritek. Mint látjátok,
most nem egyedül érkezett, hanem magával hozta az egyik barátját
is.
– A hölgy Kíra Wells, a barátnőm – vette át Logan a szót. – Neki
köszönhetitek az ágyaitokat és azt a sok újdonságot.
– Sziasztok! – intettem körbe.
– Köszönjetek szépen! – szólt rájuk Mrs. Cooper.
– Sziasztok! – üdvözöltek jól nevelten.
– Ha szeretnétek, együtt töltjük az estét. Van hozzá kedvetek?
– kérdezte Logan kedvesen.
– Igeeen! – érkezett az egybehangzó válasz.
– Meséljetek, kinek mi tetszik a legjobban, mivel töltöttétek az
elmúlt napokat?
Pár percig még elmélyülten figyeltem Logant, ahogy a gyerekekkel
beszélget, de nem bírtam tovább várni.
Továbbindultam a terem vége felé. Lassan. Megfontoltan. Nem
akartam megijeszteni Deanéket.
Fél füllel hallottam ugyan a mögöttem folyó beszélgetést, de én
csak a Sanchez testvérekre tudtam összpontosítani. Amikor elértem
eléjük, leguggoltam, hogy egy magasságba kerülhessek Deannel és
Lynnel. A szőke kissrác édesen mosolygott. A húga szégyenlősen
sütötte le gyönyörű kék szemeit. Szőke fürtjei kissé kócosan
simultak a vállára. Sejtettem, miért. Valószínűleg nehezen viseli, ha
idegenek fogdossák, érnek hozzá, még ha csak a hajáról van is szó.
Talán azt is a bátyja csinálja.
– Sziasztok, a nevem Kíra. Azért jöttem, hogy ma együtt töltsük az
estét. Szeretnétek?
Nem feleltek, csak félénken bólogattak.
– Titeket hogy hívnak? – néztem rájuk kérdő tekintettel.
– Az én nevem, Dean. Ő pedig itt a húgom…
– Lynn… – motyogta alig érthetően. Dean hirtelen elnémult.
Meglepődve pislogott a húgára.
– A nevem Lynn – ismételte meg vékony hangon.
Szíven ütött a felismerés, hogy nekem bemutatkozott az a kislány,
aki négy hónapja senkivel sem beszél a bátyján kívül.
Erősen kellett koncentrálnom, hogy vissza tudjam pislogni a
szemem sarkában gyűlő kövér könnycseppet.
– Gyönyörű neved van. Pont olyan gyönyörű, mint amilyen te vagy
– érintettem meg gyengéden az arcát. Nem húzódott el, és ha lehet,
ettől még jobban elérzékenyültem.
– Finom az illatod – szólalt meg Dean.
– Oh, köszönöm – mosolyogtam ezúttal a kisfiúra. Most egyáltalán
nem tűnt idősebbnek a koránál. A szemei gyémántként csillogtak,
ahogy engem figyelt.
– Otthonillatod van. Neked van otthonod? – kérdezte váratlanul.
A torkom összeszorult, a szívem kihagyott egy ütemet, ahogy
belenéztem azokba a szomorú szemekbe.
– Van – böktem ki ezt az egyetlen szót. Féltem a reakciójuktól.
– De jó neked! – motyogta.
– Megígérem, hogy hamarosan nektek is lesz.
– Tényleg? – kérdezték egyszerre, és a két szempár azonnal
reménnyel telt meg. Nem ismertek, mégis megbíztak bennem.
– Igen – bólintottam, mert komolyan hittem benne.
A szemükbe nézve egyetlen gondolat ismétlődött újra és újra a
fejemben:
 Vannak nők, akiknek nem az a feladatuk, hogy világra hozzanak
egy új életet, hanem az, hogy megtalálják és hazavigyék az
elbolyongott lelkeket.
És ez ugyanígy igaz visszafelé is. Vannak, akik nem azért élnek
közöttünk, hogy felneveljék a gyermeket, akit világra hoztak, hanem
az, hogy gyermekkel áldhassák meg azokat a nőket, akik valamilyen
oknál fogva nem hozhatnak új életet a világra.
Vannak, akik csonka családban nevelkednek. Vannak, akik
elveszítik az apjukat; vannak, akiket elhagy az apjuk; vannak,
akiknek csak egy apa jut, sokaknak azonban még az sem.
Végignéztem az arcokon és akkor már tudtam, mi az, amit igazán
szeretnék ebben az életben. Hogy mi az, amiért Logannel egymásra
találtunk.
– Szerettek énekelni? – törtem meg a közénk ékelődött csendet.
– Igen! – felelték lelkesen bólogatva.
– És a többiek? – fordultam most az eddig figyelmen kívül hagyott
gyerekek felé.
– Igeeeen! – kiáltották egyszerre.
– Logan?
– Amit csak szeretnél – nézett rám meghatódva.
– Gyerekek?
– Énekeeelj! – biztattak mind.
– Ismeritek ezt a dalt? – pötyögtem a telefonomon, hogy
elindíthassam, ami elsőre bevillant, amikor beléptem közéjük.
Hallgatták egy rövid ideig, végül nemlegesen rázták a fejüket. –
Semmi gond. Akkor most megtanuljuk együtt. Ez a mi dalunk.
Tudom, mit éreztek sokszor, mert nekem sincs anyukám –
mondtam ki meggondolatlanul. A gyerekek tekintete együttérzővé
vált és akkor igazolást nyertem arról, hogy jó számot választottam.
Kelly Clarkson – People Like Us
Az elejére tekertem a dalt és a terem közepére sétáltam. Logan
mellém lépett és elvette a kezemből a mobilomat. Lehunytam a
szememet és hagytam, hogy a dal mondanivalója teljesen átjárja a
testemet és a lelkemet. Át akartam adni a gyerekeknek azt, amit
számomra jelentettek a sorok. A sorok, melyek a vágyak dallamán
szárnyalva járták körbe az árvaház minden apró szegletét,
reménnyel megtöltve az itt élő gyermekek szívét.
Ismeretlenül jöttünk a világra,
De tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül.
Próbálnak földhöz vágni minket,
De jön a változás. Itt a mi időnk.
Mindenki veszített már…
Néha mindenki el akarja dobni mindenét.
Tudom, hogy min mész keresztül,
Ne hagyd, hogy elvegyék tőled, ami a tiéd.
Itt akaratlanul is Deanre néztem, aki most is, mint az elmúlt négy
hónap minden percében, el sem akarta engedi a kishúga apró ujjait.
A kislány olyan szorosan kapaszkodott a bátyja pólójába, mintha
abból gyűjtene erőt, mintha a közelségéből nyerné az oxigént.
Megható volt látni azt az összetartást, ami e között a két apró lélek
között van.
Túl kell élni mindent!
Végignéztem a gyerekeken. Kitártam a karomat és felállásra
biztattam őket. Egy páran felálltak ugyan a székről, de senki sem
mert elsőként elindulni.
Ám a következő pillanatban újabb csoda történt. Lynn elengedte a
bátyja pólóját és egyenesen felém rohant.
Leguggoltam, és úgy vártam a kislányra. Nem kért engedélyt – na
nem mintha szüksége lett volna rá –, egyszerűen csak rám vetette
magát. Szorosan bújt hozzám, a karját a nyakam köré fonva. A
mozdulatot akaratlanul is viszonoztam, magamhoz ölelve piciny
testét. Felálltam, ránéztem Deanre és mosolyogva intettem, hogy
jöjjön ő is közelebb. Boldog mosollyal fogta meg felé nyújtott
kezemet. Pár másodperccel később a többiek is csatlakoztak, hogy
egy hatalmas kört alkotva táncolhassunk a minket körülölelő dalra.
Az olyan embereknek, mint mi,
 Össze kell tartaniuk!
Fel a fejjel,
Mert semmi sem tarthat örökké!
Itt van az átkozott, az eltűnt, és az elfelejtett…
Nehéz magasra törni, ha egy üvegben élsz…
Lynn erősen ölelte a nyakamat, egy percre sem lazítva a
szorításán. Aztán történt még valami. Logan mögém lépett, és
hátulról átkarolta a derekamat. A fejét a vállgödrömbe ejtette és
magához húzott. A testünk eggyé olvadva ringatózott a dal lüktető
ritmusára.
– Szeretlek – morogta a fülembe. – Szeretlek – ismételte meg, és
akkor elfogyott az erőm. A könnyeim megindultak, de a dalt nem
szakítottam meg. A szavak maguktól hagyták el a számat.
Mi mind kilógunk a sorból,
Nem tudunk beilleszkedni.
Csodálatos dolgokra vagyunk képesek,
Ezt az olyan embereknek éneklem,
Az olyanoknak, mint mi!
Ránéztem Deanre, aki épp Logan tekintetébe mélyedt.
Hátrasandítottam és tudtam. Ez is egy olyan pillanat, amit még
élek, nem fogok elfelejteni.
Minden rendben lesz, még ha úgy is érzed, Hogy minden
lángokban áll.
Emeld fel a kezedet!
Még akkor is, ha nem mered!
– Kezeket a magasba! – biztattam a kisebbeket is. A csillogó
tekinteteken végignézve a szívem csordultig telt szeretettel. Itt
vannak ezek a gyerekek, akik nem vágynak másra, csak szeretetre.
Egy anyára és egy apára. És itt van az ölemben ez a kicsi, törékeny
lélek, aki talán rossz helyre született, de ez még nem egyenlő azzal,
hogy egész életében rossz helyen kell élnie.
Ma minden meg fog változni.
Örökre.
 – Örökre… – suttogtam az utolsó sorokat. Leguggoltam, és Deant
is a karjaim közé húztam. Lynn az ölelésemben Dean testéhez
simult. A többiek is követték a példájukat. Pár másodperccel később
már ki sem látszottam a gyerekek karjai alól.
Az életünkben sokszor történik sorsfordító esemény, de az
emberek nagy többsége nem is gondolná, hogy ezeket, amik akár az
életünket is megváltoztathatják, ilyen apró tettekben keressék.
Egy ölelés.
Egy kedves szó.
Egy mosoly.
Mind ingyen van. Az érte kapott boldogság mégis
megfizethetetlen.

Csak késő este, a gyerekek elalvása után indultunk haza. Mrs.

Cooper nem győzött hálálkodni. Logan olyan élménnyel lepett
meg, amire sosem számítottam. Tudta, mire van szükségem.
Jobban ismer, mint bárki.
– Köszönöm ezt a mai estét, szeretlek – bújtam szorosan
Loganhez.
Délelőtt még azt állítottam, nincs szükségem szavakra,
megelégszem Logan beszédes tetteivel, de a délutáni vallomása, az,
amikor kimondta azt a mágikus szót, mégis kimondhatatlanul
boldoggá tett. Egy szó, ami egy nőnek kulcsfontosságú.
– Én köszönöm, hogy eljöttél velem, és amit ott csináltál. Nem
tudom, te hogy élted meg azt a pillanatot, de nekem életem egyik
legjobb emléke marad, amikor a kis Lynn az öledbe vetette magát.
És amikor Dean rád nézett, mintha… Szavakba sem tudom önteni. A
gyerekek rögtön a szívükbe zártak téged – simította végig a
hátamat.
– Hihetetlenül boldog vagyok, hogy te mondtad ki, mert én is ezt
éreztem. És tudom, korai még ez az egész, de… Képtelen vagyok
tovább magamban tartani… ha tehettem volna, hazahozom őket,
hogy végre megkapják azt, amiben eddig nem volt részük. A
szeretetet, a törődést, a gondoskodást, ami minden kisgyereknek
járna, akit világra hoznak.
A szavak gondolkodás nélkül hagyták el a számat. Csak mondtam
és mondtam megállás nélkül, holott tudtam, hogy a kapcsolatunk
mennyire friss, és ezáltal mennyire sérülékeny.
– Ne haragudj! – hadartam. – Nem akartalak letámadni, nem
akarok semmit erőltetni, hisz’ még arról sem beszéltünk, mi lesz
velünk a jövőben, én meg jövök itt a…
– Shhh… – tette az ujját a szám elé.
– Sajnálom – motyogtam, de be kellett fejeznem. Elvettem a szám
elől a kezét és miután bólintott, folytattam. – Még azt sem tudom,
lehet-e saját gyermekem, mert miért is ne lehetne? – tettem fel a
költői kérdést. – De még annyit sem tudok, te szeretnél-e gyereket…
Mégis úgy érzem, ki kell mondanom, mert ez az egy biztos: akarom
őket. Vagy őket IS! A legjobb az lenne, ha te is így érznéd, de ha
nem…
Nem tudtam befogni, dőlt belőlem a szó.
– Szeretlek – rántott hirtelen magához.
– És ez azt jelenti…?
– Hogy Dean és Lynn családneve hamarosan a Kenward lesz…
– Logan…
– De előtte… – vált komolyabbá az arca, ám a pillanatot
megzavarta a telefonjának a csörgése. – Ne haragudj, de ezt
azonnal fel kell vennem – lépett tőlem távolabb, és bevonulva az
irodába fogadta a hívást.
 Nem akartam elhinni, hogy ilyen gyorsan belement. Fel s alá
járkáltam a házba. Nem tudtam megülni egy fél percre sem.
Pezsgett a vérem. Máris meg akartam kezdeni az ügyintézést. A
telefonomat elővéve rákerestem az örökbefogadáshoz szükséges
feltételekre. Oldalakat, jogszabályokat böngésztem, terveztem,
gondolkodtam.
– Kivel beszéltél? – kérdeztem Logant, amikor végre kijött hozzám
a nappaliba.
– A sajtósommal.
– Tessék? Ilyenkor? De mégis minek?
– Mert… Valaki terjeszteni kezdett egy pletykát, miszerint
megbabráltuk a szavazást a te javadra.
– Tessék? – csattantam fel elképedve. – De ki? Vagy miért?
– Azt, hogy ki ő, nem tudjuk. Egy a nevét elhallgató stábtagként
van emlegetve.
– Akkor ez már nyilvános?
– Nem. Még nem teljesen. De reggel azzá válik. Viszont az egyik
hírportál már megpendítette a dolgot, és ahogy szokás, a pletyka
azonnal szárnyra kapott, de még várják a holnapi hivatalos
bejelentést.
– És nekem erről miért nem szóltál? – kérdeztem rémülten.
– Mert délelőtt még úgy látszott, a helyzet megoldódik… Csak
amíg mi a gyerekekkel voltunk, valaki megint magánakciózott – fújt
maga elé, de látszott rajta, hogy valamit eltitkol.
– Akkor azt mondod, senki nem tud segíteni? Elbukunk a cél előtt?
– estem kétségbe.
– Ha azt nem is… nehéz napok várnak ránk – ingatta a fejét. –
Hihetetlen, hogy Vincent ennyire nem érti a dolgát. Állítólag ő
mindent megold, erre tessék. Egy szerencsétlen zsaroló kifog rajta.
Azt biztos, hogy ezek után kereshet magának új munkát – mordult
fel.
– Várj! Van egy ötletem! Tudom, ki tudna nekünk segíteni.
– Igen? És mégis ki?
 – Lehet, hogy nem fogsz neki örülni.
– Avass be!
– Jesse. Vagyis az egyik haverja. Nála nincs jobb hacker a Földön
– emlékeztem vissza a Jesse által használt jelzőre, amivel Mattet
jellemezte anno. Az egyetlen hiba csak az, hogy Matheo{3}talán épp
a világ másik végén van…
– Remek. Kérlek, add meg az elérhetőségeit.
– Azzal lesz egy kis gond, mert azt nem tudom – sütöttem le a
tekintetemet, pont abban a pillanatban, amikor megszólalt a
telefonom. Ijedtemben ugrottam egyet, és amikor a kijelzőre
pillantottam, nem akartam hinni a szememnek.
– Ki az? – érdeklődött Logan.
– Akit az előbb emlegettünk.
– Jesse haverja?
– Nem. Jesse.
– Akkor vedd fel!
– Igen?
– Azt hiszem, tartozom nektek egy bocsánatkéréssel és már azt is
tudom, mivel fogom bizonyítani, hogy megbántam, amit tettem –
hadarta köszönés nélkül.
– Tessék? Te meg miről beszélsz?
– Az ellenetek indított lejárató kampányról. Tudok róla.
– És… és…
– Itt van velem Matt.
– Mi az, hogy „itt”? – sürgettem.
– A házatok előtt. Már rákapcsolódott a műsor rendszerére.
Jelenleg is keresi a hackert, aki ki akar veletek cseszni.
– Úristen, Jesse! Kö-szönöm! – dadogtam remegő ajkakkal.
– Ha beengedsz, akkor kényelmesen el tud magyarázni mindent.
– Megyek! – sikkantottam fel, és kinyomtam a hívást.
– Mondd már, hogy mi van! – kapta el Logan a karomat.
– Itt vannak.
– Kik?
 – Jesse és a haverja, Matt. Segíteni jöttek. Matt már keresi az
elkövetőt.
– Hívom a sajtósomat. Ez lesz a reggeli cikk.
– Szuper. De várj! Muszáj ezt ennyire nagy dobra verni? Nem
elég, ha csendben elsimítjuk a dolgokat?
– Ha a délelőtti helyzet állna fent, akkor elég lenne, de így, hogy
már valaki megpendítette az interneten, jobb teljesen tisztára mosni
a nevünket.
– Igaz – bólogattam, és újra elindultam az ajtó felé.
– Sziasztok! – köszöntöttem a két férfit.
– Szeretnék elnézést kérni tőletek! Ezúttal személyesen. – kezdte
Jesse, miután beljebb léptek. Matt lassabban haladt, mert tele volt a
keze a laptopjával és még ki tudja, milyen kütyükkel.
– Jól hallottam, bocsánatot kértél?
– Jól hallottad, ne kínozz!
– Mondjuk lehet, nem tőlem kellene – tettem karba a kezemet.
– Logan – biccentett Jesse. – Bocs a múltkoriért – nyújtotta felé a
kezét.
– Fátylat rá – legyintett Logan.
– Megtarthatod, bírja a gyűrődést! – súgta a fülembe Jesse.
– Bunkó!
– Az lehet, de legalább nem vagyok akkora fasz, mint amilyennek
időnként tűnök.
– Tudom én, Jesse, tudom én! De várj! Honnan tudtátok, hogy itt
töltjük az estét?
– Khm… – köszörülte meg a torkát és jelentőségteljesen a haverja
felé bökött. – Tudod… ő profi. Beméri a telót, meg minden mást, ami
szóba jöhet. Komolyan, szerintem jobb cuccai vannak, mint az FBI-
nak.
– Ahaaa… Értem. Már csak az nem tiszta, honnan tudtatok a
pletykáról. Gondolom, nem ti olvasgattok ilyen oldalakat.
– Kösz, hogy nem feltételezel rólunk ilyen marhaságot. Az általad
keresett személy Ashley… – adta meg a választ. Ashley Jesse
unokahúga. Tizennégy éves, és minden szabad percét az interneten
tölti…
– Aha… Később feltétlenül írok neki, hogy megköszönjem.
– Azt ne kérdezd, miből rakta össze a kirakóst, de miután rájött,
hogy téged akarnak befeketíteni, olyan vészriadót fújt, amit
valószínűleg még a Holdon is hallottak.
– Imádom a kiscsajt – kúszott boldog mosoly a szám szélére. – És
most, hogy ezt tisztáztuk – csaptam össze a tenyeremet –, térjünk a
lényegre! – néztem rá kedvesen.
Biccentett és átadta a szót Matheo Morinnak, a férfinak, aki alig
egy óra alatt minden szálat visszavezetett, és feltörve a hacker
rendszerét megakadályozta a reggeli lejárató kampány megjelenését
a médiában. Matheo és Jesse már indultak, amikor utánuk szaladva
elkaptam Matt karját.
– Kérdezhetek valamit? – néztem rá félénken.
– Csak bátran! – nézett rám kíváncsian.
– Más gépébe is be tudnál lépni, hogy kitörölj pár kompromittáló
képet? – érdeklődtem reménykedve.
– Tehetek egy próbát, ha gondolod. Kiről lenne szó? Tudunk róla
valamit? Pontosan mit is kellene keresnem?
– Néhány pár évvel ezelőtt készült felvételt. Talán már meg
sincsenek… Igazából nem is vagyok rajta felismerhető, de…
– Megértem. Megnézem, mit tehetek.
– Várj, leírom, amit tudok, hátha segít.
– Rendben, itt várlak.
Beszaladtam a szobába egy papírért, egy tollért és leírtam Dan
adatait, amiről úgy gondoltam, jól jöhet.
– Hova mész? Mi van nálad? – érdeklődött Logan.
– Csak egy név és egy lakcím. Kértem még egy kis szívességet
Matheótól, ha már ilyen segítőkésznek bizonyult.
– Aha…
– Majd elmesélem, csak ezt előbb odaadom neki – hadartam, és
sietősen visszamentem a fiúkhoz. – Tessék.
 – Kösz.
– Ne viccelj, én köszönöm!
Alighogy elmentek, már kaptam is egy üzenetet, miszerint Matt
törölte Dan gépéről azokat a bizonyos képeket. Fogalmam sincs,
hogy csinálta, és elképzelni sem tudom, hogyan tudta ilyen gyorsan
megoldani, de mindenesetre rohadt hálás voltam neki érte.
 Logan
Este, amikor Kíra végre elaludt, visszarepültem az időben pár
órával korábbra. Hihetetlen, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem ez
a nő. Ha ott, akkor nem szólal meg a telefonom, akkor már
megkértem volna Kíra kezét. Talán egy isteni jel, hogy még túl korai
lett volna feltenni a nagy kérdést. De mit csináljak, ha azt érzem, ő a
másik felem, ha úgy gondolom, ő a nekem szánt nő? És amit a
gyerekekről mondott… Felé fordultam és hosszan figyeltem arcának
apró rezdüléseit, amit az álmai okoztak. Az érzelmek széles skálája
vonult végig gyönyörű, telt ajkain, hogy végül megpihenjenek a
szemöldökének ívén.
Hihetetlen, de Matheo Morin tényleg értette a dolgát. Amikor
reggel Jamie felhívott, nem akarta elhinni, hogy mindent
elsimítottam. Most rajta volt a sor, hogy behívassa és szembesítse
azokat, akik megpróbáltak belerondítani a verseny rendszerébe.
Matt minden általa megismert információt elküldött a műsor
producerének, aki azonnal feljelentést tett Leona Vargas ellen. A nő
ellen, aki már a második fordulón sem jutott túl, ellenben milliomos
szüleinek köszönhetően messzire elért a keze. Felbérelt egy
hackert, hogy intézze el a piszkos munkát. Nem értettem, milyen
érdeke származhatott ebből, így az irigységet neveztük meg
hajtóerőként… Ami még egyértelműbbé vált, miután beszéltem
Kírával.
– Tudod, ki állt a tegnapi ügy mögött?
– Nem, de elmondod, igaz?
– Leona Vargas…
– Leona… Az a Leona?
– Az.
– Az a némber, aki már az első este belém kötött. De mire lett
volna jó, ha sikerül a tervét véghez vinni? Ő maga már tuti nem nyert
volna belőle…
– Maximum elégtételt – gondolkoztam hangosan.
 – Azzal pedig nem sokra megy.
– Én tudom, de ő biztos reménykedett még valamiben. Várj! –
kaptam fel a telefonomat magam mellől. – Jamie az, ezt fel kell
vennem! – tartottam felé a mobilomat. – Tessék? – szóltam bele
köszönés nélkül.
– Mondd neked valamit az a név, hogy Carlos Rojas?
– Tessék? – kérdeztem vissza lélegzetvisszafojtva.
– Carlos Rojas. Ismered?
– Akkor jól hallottam.
– Ezek szerint tudod, ki ő?
– Igen, de már nem találkoztam vele húsz éve. Mi van vele?
– Leona őt nevezte meg bűntársaként…
– Odamegyek!
– Várlak – szakította meg a hívást.
– Ne haragudj, de most el kell mennem.
– Veled megyek!
– Nem. Most az lesz a legjobb, ha itthon maradsz.
– Jól hallottam a nevet? Carlos… az a Carlos, akinek az apja el
akart hurcolni magával?
– Igen. Elvileg. Nem tudom. Azt hittem, elnyelte a spanyol
nyomornegyed vagy az apja eladta… De az, hogy húsz hosszú év
után feltűnjön és megpróbáljon tönkretenni, elég valószerűtlennek
hangzik – ingattam a fejemet.
– Veled akarok menni!
– Azt nem engedem meg. Itthon kell maradnod!
– Rendben, de ígérd meg, hogy vigyázol magadra! – vetette
magát a nyakamba.
– Ígérem – nyomtam egy gyors csókot a szájára, és már indultam
is.
Jamie semmi használhatóval nem szolgált. A rendőrség már
keresi Carlost, akinek a neve – mint kiderült – több
bűncselekményhez is köthető. Leonát a műsor alatt szúrta ki
magának. Azt kár lenne tagadni, hogy van érzéke a bűntárs
kiszagolásához. A nő rögtön egyetértett abban, hogy meg kell
bűnhődnünk a sikereinkért. Sokáig tartott nekik, de végül találtak egy
mindenre kapható hackert, aki elvégezte nekik a piszkos munkát.
Csakhogy a terv dugába dőlt… Carlos pedig lelépett, magára
hagyva Leonát, és mivel az ő gépéről intézték a dolgok javát, a nő
lett az első számú gyanúsított. A szerencséje csak annyi, hogy
Carlos köthető a múltamhoz, bár konkrét dolgokat senkinek sem
árultam el. A rendőrség kiadta a körözést Rojas ellen, mert Leona
leírása szerint beszámíthatatlannak könyvelték el.
Jamie után apámhoz indultam, mert feltétlenül beszélni akartam
vele a múltamból feltűnt személy miatt.
– Apa! – léptem be a házba csengetés nélkül, de legnagyobb
meglepetésemre Margarettel találtam szembe magamat. – Margaret!
– üdvözöltem a nőt, aki biztosra veszem, nem munkaügyben
tartózkodott a házban. – Apám merre van? – kérdeztem, figyelmen
kívül hagyva otthonosnak számító öltözetét.
– A dolgozóban.
– Ne haragudj, de beszédem van vele!
– Persze, menj csak!
Apa sem tudott semmi okosat mondani, azon kívül persze, hogy
türelemre intett. Na hiszen… – morogtam, miközben tövig nyomtam
a gázpedált, hogy minél hamarabb hazaérhessek.
Az elkövetkezendő napokban ingerlékenyebb voltam, mint
bármikor. Próbáltam türtőztetni magam, de nem jártam túl nagy
sikerrel.
– Logan, beszélnünk kell!
– Akkor beszéljünk – fordultam Kíra felé.
– Úgy gondolom, egy nagyon fontos pillanatot szakítottunk félbe
pár nappal ezelőtt. Igaz?
– Igen, ezt jól látod. De ha már eddig vártunk… Ráadásul itt ez a
Carlos-ügy is…
– Nem! Ne haragudj, de nem szeretnék várni. Megértem, hogy
aggódsz, de ettől függetlenül az élet megy tovább. Szóval most már
igazán áttérhetünk egy sokkal fontosabb témára. Egy olyan témára,
ami mindkettőnket egyformán érint. Ami a közös jövőnkkel
kapcsolatos. Kérlek, beszéljük meg! Azóta ezen agyalok, mióta
elvittél hozzájuk! És a dolgot csak tovább fokozza, amit aznap este
mondtál, még a hívás előtt.
– Megértelek és tudom, mit érzel, mert én is azt érzem, de kérlek!
Legyünk túl legalább a próbán, a döntőn, és utána mindent
megbeszélünk – kértem nyugodt hangon. Nem akartam elsietni a
dolgot, mert féltem, hogy nem gondolta át rendesen. Még csak pár
nap telt el. Még a kapcsolatunk is friss, és az alapokon is van mit
erősítenünk.
– Mi a baj? Meggondoltad magad? Úgy érzed, elsietted azt a
kijelentést?
– Semmi baj, de…
– A de mindig bajt sejtet. Nem bízol bennünk? Bennem? Az
érzéseimben? A tieidben?
– De igen! Ha nem bíznék, sosem nyíltam volna meg előtted –
mondtam határozottan.
– Remek. Utánanéztem a dolgoknak és…
– Kíra! Két napot kérek, utána mindent elrendezünk!
– A nyilvánosságtól tartasz? Nem akarod, hogy mindenki
megtudja, amit már egyébként is mindenki tud? – kérdezte zihálva.
– Nem erről van szó – sóhajtottam gondterhelten. Nem akartam
semmit mondani neki, amíg ki nem derítettem az igazságot a
Sanchez testvérek anyjával kapcsolatban – merthogy az árvaház
környékén is történt egy-két aggodalomra okot adó dolog. Igaz a
mondás, miszerint a baj mindig csőstül jön.
– Komolyak neked a szándékaid? – kérdezte élesen.
Nem feleltem azonnal, mert attól tarottam, bármit is mondok, abból
csak én jövök ki rosszul.
– Tehát nem.
– Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket, kérlek!
 – Nem vontam le semmit, csupán megértettem, amit a tudtomra
akartál hozni!
– Ez nem igaz!
– De igen, ez a nagy büdös helyzet! – csattant fel.
– Most azonnal vegyél vissza! Semmi okot nem adtam arra, hogy
kiabálj! – szóltam rá.
– Wow! Megérkezett lekezelő Kenward. Azt hiszem, épp itt az
ideje, hogy lelépjek – vetette felém. Felkapta a táskáját, és
másodpercekkel később hangosan bevágta maga mögött az ajtót.
Nem rohantam utána, mert bíztam benne, hogy előbb-utóbb ő is
rájön, hogy túlreagálta az egészet; rájön, hogy nem volt igaza.
Hittem benne. Egészen addig a percig hittem benne, amíg a délutáni
főpróbán hiába vártuk, nem jelent meg.
Idegesen sétáltam fel s alá a nappaliban, mert Kíra sokadik
hívásomra sem reagált. Kétségbeesésemben megint a telefonomért
nyúltam és újra elindítottam a hívást. Kicsengés után bekapcsolt az
üzenetrögzítő, amit ezúttal nem nyomtam ki.
– Kíra, mégis hol a jó büdös francban vagy? – ordítottam, teljesen
elveszítve magam felett a kontrollt. Kiborított, hogy Kíra ennyire
felelőtlen, nem értettem, mi az, amiért a cél előtt megtorpan és
eltűnik, sőt még életjelet sem ad magáról. Reggel kicsit
összekaptunk, és? Akkor mi van? Mások is szoktak veszekedni.
Nem volt ez olyan hatalmas dolog, amilyennek Kíra beállította.
Egyszerűen csak bevágta a hisztit, vagy legyen szó bármiről is. Már
este hét után voltunk, amikor elfogyott a türelmem. Képtelen voltam
tovább várni, tennem kellett valamit. Felkaptam a slusszkulcsomat
és a házhoz hajtottam, ahol a versenyzőkkel lakott. Ez volt az
egyetlen ötletem, ahová menekülhetett előlem. Nagy
megdöbbenésemre nem csak Tiát találtam a háznál. Az udvaron állt
Lizzel, Seannal és az ikrekkel.
Az egyetlen, aki nem volt jelen, az Kíra volt…
– Mr. Kenward… – lépett elém Tia.
 – Hagyjuk a formaságokat. Hol van Kíra? – kérdeztem
türelmetlenül. – És hol volt egész nap? – tettem teljesebbé a
kérdést.
– Azt majd ő elmondja. Dolga akadt. Át kellett gondolnia néhány
dolgot.
– Ne terelj már, az istenért! – akadtam ki az előttem álló
szőkeségre.
– Ne boruljon ki, szerintem hamarosan jelentkezni fog.
– De mi történt? Én bántottam meg?
– Azt nem tudjuk, még minket sem hívott a legutolsó
beszélgetésünk óta.
– Az istenért, nyögjétek már ki, hogy mi van!
– Nem tehetjük! Ha akarja, majd elmondja.
– Azt tudjátok, hogy hol van?
Nem válaszoltak, amiből rögtön levontam a következtetést.
– Mégis mi a jó büdös francot feltételeztetek rólam, szerintetek
képes lennék ártani neki? A rohadt életbe, hisz’
szeretem! – fakadtam ki.
– Tudjuk – bólogattak egyszerre.
– Akkor csak annyit áruljatok el, hogy miért nem jelent meg a
próbán.
– Mert… elfelejtette…
– Tessék? – kérdeztem döbbenten.
A beszélgetést apám hívása szakította félbe, hogy a hírrel, amit
alig pár perce közöltek vele, teljesen a padlóra küldjön.
 Kíra
Nagy dérrel-dúrral rontottam be a közeli kávézóba, ahol kérdés
nélkül helyet foglaltam az egyik sarokbokszban. Nem akartam
senkivel beszélgetni. Gondolkodnom kellett. Talán tényleg túl
rámenős voltam, de Logan is megérhetné, hogy egy gyerek számára
minden árvaházban eltöltött nap maga a gyötrelem.
Igen, tudom, hogy az az árvaház nem az a kimondott
nyomortanya, de akkor sem az a normális, hogy az olyan fiatal
gyerekek olyan sok ideig ott legyenek, hogy azt tekintsék
otthonuknak.
– Tudod mit!?
– Nem! És jobb, ha nem is mondasz semmit!
– Oké. Legyen így. Akkor nem mondok semmit! – ismételtem meg
magamban a veszekedésünk pillanatait. Már biztos, hogy én is
idiótán viselkedtem. Meg kellett volna hallgatnom, de én lehetőséget
sem adtam neki. Ráadásul tudom, mennyire nyomasztja a Carlos-
ügy is. Oh, Kíra, remélem nem cseszted el teljesen – szidtam
magamat és már épp arra készültem, hogy felálljak az asztaltól,
amikor váratlanul leült velem szembe… az anyám. A nő, aki a
világra hozott.
Egy megvető pillantással üdvözöltem, majd a táskámért nyúlva fel
akartam állni, de akkor…
– Várj, kislányom… Kíra… Segíteni akarok! – ragadta meg a
karomat.
– Igazán megható, de nem szorulok a segítségedre.
– Legalább hallgasd meg, amit mondani akarok! Kérlek!
– Nem. Nem és nem! Hagyjál békén, egyébként is halaszthatatlan
dolgom van – feszítettem le a karomról az ujjait.
– Két percet kérek. Ígérem, utána békén hagylak, feltéve, ha még
akkor is menni akarsz.
– Két perc, de ne érj hozzám! – dőltem hanyatt a széken, hogy
minél távolabb kerüljek tőle.
 – Apád nem az, akinek beállította magát. És én sem az vagyok,
akinek elmondott.
– Miért, mit mondott rólad? És honnan tudod mindezt?
– Mert ismerem azt az embert.
– Hallgatlak, mesélj! Megeshet, hogy te egy kósza numera alatt
jobban kiismerted, mint én azalatt a 25 év alatt, amíg felnevelt –
vetettem felé cinikusan. Elhúzta a száját, de nem reagált a
beszólásomra.
– Azt mondta, elhagytalak, mert nekem csak a pénze kellett, igaz?
Ezt adta be neked az apád, ugye?
– Most már szerinted is az apám? A múltkor még arról győzködtél,
hogy nem az. Miért gondolod, hogy ezek után még bármit is elhiszek
neked?
– Igazad van. Nem jó felől közelítettem meg a dolgot.
Erre már nem feleltem, mert féltem, hogy úgyis kiforgatja a
mondandómat.
– Elvett tőlem, mert szegény voltam. Elhittél neki mindent, mert
kicsi voltál. Összeszedtem magam, és most itt vagyok. És én akkor
is itt leszek neked, amikor apád már nem.
– Tessék? Ezt meg hogy érted?
– Szóval nem mondta el neked? – kérdezte együttérző pillantás
kíséretében.
– Nem tudom, mert fogalmam sincs, miről beszélsz – vetettem
felé.
– Az apádnak már csak hónapjai vannak hátra… – nyúlt a vállam
felé, de én lesepertem magamról a kezét.
– Nem… – ráztam meg a fejemet.
– Ugyanaz a kór támadta meg, mint az apját – emelte meg újra a
kezét, de én hátrébb húzódtam, hogy véletlenül se érhessen el.
– Hazudsz! – fakadtam ki.
– Haldoklik…
– Tévedsz. Az apám makkegészséges – vágtam rá határozottan.
 – Nem. Ebben most nincs igazad. Abban a betegségben szenved,
ami az apját is elragadta… Amiben Mason Wells elhunyt.
– Hazudsz! Tudod, hogy mással nem érhetsz célt, csak
manipulálással.
– Igen? Akkor magyarázd már el, honnan tudok minderről!
Ez a hír sosem volt nyilvános. Azért tudom, mert felkeresett és
elmondta – dőlt előrébb, hogy lecsökkentse a köztünk lévő
távolságot.
– Még ha igaz is volna, egy anya tudná, hogy ezt az egészet nem
így kell közölni. Remélem, nem gond, ha egy ilyen hír ilyen módú
megosztása után nem kívánok tovább egy levegőt szívni veled. A
soha viszont nem látásra!
– Az anyád vagyok, Kíra. Nem hagyhatsz így magamra, amikor
hozzád beszélek!
– Nem. Te csak egy nő vagy, aki megszült! Számomra egy senki
vagy, mert eldobtál, amikor nem kaptál értem elég pénzt!
– Még egyszer elmondom, hogy…
Felálltam és figyelmen kívül hagyva Kendra utánam kiáltott
szavait, faképnél hagytam.
Fogtam egy taxit és azonnal apám számát tárcsáztam.
– Már a városban vagy? – kérdeztem sokkos állapotban.
– Igen. Gond van? – kérdezte riadtan. – Kíra, miért kell egy héten
belül kétszer is a frászt hoznod rám?
– Melyik szállodában vagy? Mondd és odamegyek, mert
beszélnünk kell.
Alig több mint félóra elteltével már ott álltam apám szállodai
szobája előtt, és abban a közel két percben, amíg ajtót nyitott, több
halált haltam, mint amit egy macska is kibírna… Kendra szavai
ismétlődtek a fejemben. A belső hang azt suttogta, hazudik, de
minden egyes pillanatban felébredt bennem a kétely a „ Mi van,
ha…? ” kérdéssel. Nem! Az élet nem lehet annyira igazságtalan,
hogy az apámat is elragadja tőlem. Nem, nem és nem! – topogtam
idegesen.
 – Kíra, csillagom! Mi a baj?
– Inkább ki.
– Kendra? – kérdezte sokat sejtetően.
– Találkoztatok? Beszéltél vele mostanában?
– Igen.
Ez az egyetlen szó elég volt hozzá, hogy összeomoljak. Nem
emlékszem másra, csak arra, hogy a következő másodpercben a
földre rogyva zokogok.
– Csillagom, mi a gond? Mit mondott az az átkozott nőszemély,
amitől ennyire kiborultál?
– Amit te elhallgattál előlem.
– Mégis mit? Mert ezek szerint magam elől is elhallgattam, mert
fogalmam sincs róla, miről lehet szó.
– Azt mondta… hogy…
Képtelen voltam hangosan is kimondani.
– Mit? Mégis mivel tömte tele a fejedet? Mit merészelt hazudni?
– Azt mondta, hogy meg fogsz halni! – mondtam ki hirtelen,
magamat is meglepve vele. – Azt mondta, téged is az a kór támadott
meg, ami elragadta Mason papát.
– Ó, az az átkozott némber! Ez nem igaz. Csillagom, semmi
ilyesmiről nincs szó. Kicsit ugyan gyengélkedtem az utóbbi időben,
de semmi komoly.
– De ez biztos? Tuti, hogy egészséges vagy?
– Igen, és hamarosan papírom is lesz róla. Azért jöttem pár nappal
korábban a városba, hogy elvégeztessem a vizsgálatokat, amiket
minden évben el szoktam. Tudod, szívem.
Elővigyázatosság. Épp apám miatt.
– Tudom. De akkor is nyugodtabb lennék, ha már a kezünkben
lenne az a papír.
– Én is, de higgy nekem, kutyabajom!
– Úgy legyen – öleltem meg szorosan, ahogy kislánykoromban is
oly sokszor tettem.
– Várj! Ezt fel kell vennem.
 És már megint az a fránya telefon… A legutóbb is az cseszett el
mindent – motyogtam magamban, amíg apa fogadta a hívást.
– Be kell mennem a kórházba – közölte miután letette.
– Veled megyek! – pattantam fel.
– Köszönöm! – biccentett.
– Ne butáskodj, ez teljesen természetes. Melletted a helyem,
legyen szó bármiről is!
– Szeretlek, csillagom.
– Én is téged, apa, de most induljunk!
A kórházba érve a gyomrom összeugrott. Ma még semmit sem
ettem, de ebben a percben úgy éreztem, egy falat sem menne le a
torkomon. A fehér folyosón lépkedve az érzékeimet elárasztotta a
kórházban terjengő fertőtlenítőszag, ami már önmagában kiborított,
de ez most kiegészült a tudatlanság okozta félelemmel is.
A megfelelő részlegre érve bejelentkeztünk, majd leültünk és
vártunk.
– Mr. Wells. 174-es rendelő.
– Bemehetek?
– Annak nagyon örülnék – fogta meg a kezemet.
Remegő léptekkel közeledtünk az íróasztala mögött ülő orvos felé,
aki üdvözölt minket, majd kedvesen a vele szemben elhelyezkedő
székek felé biccentett.
– Mondja, amit tudnom kell – nézett rá apám felemelt fejjel, hogy
úgy várja az ítélethirdetést. Bár nem mutatta, biztos voltam benne,
legbelül ő is épp úgy fél, mint én.
– Mr. Wells, a helyzet az, hogy magának magas a vérnyomása,
amit mielőbb kezelni kell.
– Tessék? – robbant ki belőle. – Ennyi? Ezért hozta rám a frászt?
– Tudja, a kezeletlen magas vérnyomás számtalan súlyos
következménnyel járhat.
– Egek… – fújta ki hosszan a levegőt. – Ezt elmondhatta volna a
telefonba is.
 – Tudom, de a tapasztalataim azt mutatják, hogy a telefonos
konzultáció nem vezet sehová. Az asszisztensem előkészítette a
receptet, amit még a mai nap folyamán ki kell váltania, és napi
háromszori vérnyomásméréssel ellenőrizni, hogy a gyógyszer
hatásos-e. Ha nem fog jelentősen javulni a helyzet, akkor egy másik
termékcsaládot kell keresnünk önnek. Minden szervezet más, éppen
ezért nem mindenkinek használ ugyanaz a kúra.
A szállodába érve egy gyors búcsúzást követően elindultam
hazafelé. Jobban mondva Logan háza felé… Nem fogtam taxit, nem
szálltam sem buszra, sem metróra. Sétálni akartam. Ki kellett
szellőztetnem a fejemet. Magányra vágytam. Kettesben akartam
maradni a gondolataimmal. Sétálás közben felhívtam a csajokat és
elmondtam, hogy mi történt. Tia még mondani akart valamit, de a
mondandója felénél lemerült a telefonom.
Megrántottam a vállamat és továbbindultam. Észre sem vettem,
mennyire elszaladt az idő. Már több, mint két órája róttam az
utcákat, nem is figyelve, merre megyek. Hazafelé indultam, mégsem
arra vitt a lábam.
Felnéztem és döbbenten vettem tudomásul, hogy a
lelkiállapotomat tükröző szürke fellegek teljesen eltakarták előlem az
eget. A vihar másodpercek alatt csapott le. Sietősre vettem a
lépteimet és megpróbáltam védett helyet találni, ahol meghúzhatom
magam addig, amíg lecsillapodik a vihar.
Bementem egy kávéházba, ahol szerencsére töltővel ellátott
asztalok voltak. Gyorsan feltettem a telefonomat és bekapcsoltam.
Már épp azon voltam, hogy elindítsam a hívást, amikor váratlanul
megjelent Kendra és leült velem szembe. Ott ültem egy asztalnál
azzal a nővel, aki iránt pár nappal ezelőttig csupán közömbösséget
éreztem. Most viszont már gyűlöltem.
Rá sem bírtam nézni. Nem akartam vele semmilyen kapcsolatot.
Kirázott tőle a hideg.
– Kíra, kislányom…
 – Bele se kezdj, mert nem érdekel! Nem tudom, miért kerestél fel,
de vannak tippjeim. Az apám hírnevéből fakadó vagyont nem tudtad
megfejni, ezért úgy döntöttél, teszel egy próbát velem, mi? Neked
mindegy, csak ne kelljen érte megdolgozni.
Ha ismernél, tudnád, mennyit adakozunk, milyen nagy
összegekkel segítjük a rászorulókat. De! Olyan lelketlen embernek,
mint amilyen te vagy, sosem adnék. Hazugságokkal akartál
beférkőzni az életembe, holott az őszinteséggel sokkal többre
mentél volna. Alakoskodás, vádaskodás, talán még a zsarolás is
megfordult a fejedben. Ki tudja, most is miken agyalsz. Milyen kár,
mert hasztalan. Ne erőlködj! Az apám jó ember. A kisujja is többet ér
nálad. Felejts el minket!
– De én… – szakított félbe.
– Mondtam, hogy nem érdekel! – ripakodtam rá. – Hagyj minket
békén! Tedd azt, amit eddig is! Viselkedj úgy, mintha meg sem
születtem volna! – ordítottam rá. Dolgozott bennem az adrenalin.
Felpattantam és kirohantam az utcára. Vissza akartam hívni Tiát.
Nem akartam, hogy Kendra felbukkanása bármiben is
megakadályozzon. De a hívás előtt meghallgattam Logan nekem
szánt üzenetét. A szavait hallva megállt bennem az ütő.
Már bőrig áztam, a ruhámból több liternyi vizet lehetett volna
csavarni. Az üzenetre visszagondolva újra és újra elszorult a szívem.
A mai nap eseményei olyan felfokozott hangulatban teltek, hogy
teljesen megfeledkeztem a ma délutáni főpróbáról. Féltem, hogy
ezzel elvetettem a sulykot.
Tartottam tőle, hogy ezt már Logan sem tudja helyrehozni. A töltés
rövidsége miatt a telefonom nem bírta sokáig. Ráadásul amilyen
ügyes vagyok, apám szobájában hagytam a táskámat, aminek
köszönhetően még buszjegyre sem volt pénzem.
Ráadásul pechemre hiába forgattam kétségbeesve a fejemet,
egyetlen taxit sem láttam a közelben, de még a távolban sem…
A viharfellegeknek köszönhetően mindent beborított a balsejtelmet
fokozó sötétség. A szakadó eső miatt alig láttam túl az orromon, ám
a következő pillanatban azt hittem, kiég a retinám. Egy hatalmas
autó fényszóróival néztem farkasszemet.
Behunytam a szememet, hogy csillapíthassam a vakító fény
okozta homályt a fejemben, de nem sokra mentem. Továbbra sem
tudtam, ki az. Azt, hogy mit akarhat, még kevésbé.
– Kíra Wells? Most azonnal velem kell jönnöd!
– Tessék? – kérdeztem riadtan, de a következő másodpercben
már a hatalmas autó ülésén találtam magamat. Ráadásul társaságot
is kaptam. Hirtelen nem tudtam mire vélni azt, ami velem történik,
ezért vártam, hogy valaki beavasson.
 Logan
Sosem éreztem még ekkora gyűlöletet az anyám iránt. Sosem
okoltam igazán semmiért, és most nem is őt kéne… A múltban
elkövetett tetteiért igen, de a jelenemért nem. Kénytelen vagyok
beismerni, hogy én rontottam el mindent. Hogy én voltam az a
faszfej, aki képtelen volt kinyitni a száját és szabadjára engedni az
aggodalmát. Mindig mindent egyedül oldottam meg, nekem ez a
normális. De most itt van nekem Kíra. Ami velem történik, rá is épp
úgy hatással van, mint rám. Egy csapatban játszunk. El kellett volna
neki mondanom a gyerekek anyjáról kapott híreket. Elbasztam.
Pár röpke perc erejéig az anyámat hibáztattam. Azt a nőt, aki nem
tanított meg szeretni. Aki miatt oly nehezemre esik bárkiben is
megbízni. Aki kiszakított a megszokott életemből, hogy a drogot
válassza. Azt a nőt, aki a világra hozott, hogy a végén eladjon a
következő adagért cserébe. A nőt, aki kiirtotta a szívemből a
legnemesebb, legszebb érzéseket.
Akármennyire is tagadtam, a múltamban elszenvedett sérülések
nem maradtak következmények nélkül. A lelkem kiüresedett azon a
bizonyos napon, amikor mindenki elárult.
Amikor az anyám áruba bocsátott, amikor az egyetlen barátomnak
vélt srác, elcserélte volna a szabadságát az enyémért. Gyáva volt,
elárult. Megszökhettünk volna együtt.
Választhatta volna a barátságunkat is, de aljas módon az apja
kezére játszott. Igen, vakmerő tett volt elindulni, mert akkor még én
magam sem tudtam, hogy apám védelmező karjaiba rohanok, mégis
megtettem. Útnak indultam egy jobb élet, a szabadság reményében.
Ha akkor Carlos úgy dönt, kitart mellettem, testvérekként nőhettünk
volna fel, mert tudom, apám őt is befogadta volna. De nem így lett…
A bizalom, mint olyan, megszűnt létezni számomra és hiába az eltelt
évek, hiába apám támogatása, a darabokra hullott lelkem sosem
lesz már olyan, mint régen.
Legalábbis sokáig azt hittem…
 Nagyon, de nagyon sokáig…
Aztán megjelent az életemben Kíra Wells, és testet öltött benne
minden olyan, amitől addig távol tartottam magam. A törékeny lelke,
ami egy gyönyörű testben lakozik. A szíve, ami egy harcosé, egy
énekes, aki nem akar világot váltani. Aki számára a zene egy
menedék. Egy nő, akinek az elénekelt dalok mentőövet nyújtanak a
nehéz helyzetekben. Behunytam a szememet, és elképzeltem
vékony ujjait a zongorám billentyűi felett. A zongorám felett, amit
még senkinek nem engedtem megérinteni. Neki sem… de ő
megtette. Megtette és olyan világba repített, ahol eddig még nem
jártam.
Felnyitottam a zongorám fedelét és leütöttem az első hangokat. A
szobára nehezedő némaságot felváltották a hangszerből áradó
komor dallamok. Nem akartam még mélyebbre taszítani magam, de
már nem tudtam megállni. Az ujjaim felvették a szívem fájdalmának
ritmusát. A falak visszaverték a szomorú hangok zokogását. Mire
észbe kaptam, az ajkam elnyílt, és a lágy dallamokat
reménytelenséget árasztó szavak követték.
Lewis Capaldi: Someone You Loved
Lefelé tartok és úgy érzem,
Ezúttal senki sem tud megmenteni.
Most vagy ez az egész,
Vagy semmi nem tud az őrületbe kergetni.
Szükségem van valakire, aki meggyógyít.
Aki ismer…
Legyen valakim.
Valaki, akit ölelhetek.
Ezt olyan könnyű mondani,
De sosem lehet ugyanolyan.
Tetszett, ahogy megszüntetted a fájdalmamat.
A napok átfordulnak éjszakába,
És te nem vagy itt,
Hogy túlvészeljem.
 A sorok akaratlanul hagyták el a számat, a szavak a legmélyebb
érzéseimet elevenítették meg. Lezárt szemhéjam mögött a Kírával
töltött pillanataim játszódtak le újra és újra és újra… A fájdalmas múlt
most a be nem teljesülő jövő képeivel egészült ki.
Minél erőteljesebben ütöttem le a billentyűket, annál
fájdalmasabban dobolt a szívem, amely nem tudott mit tenni, csak
egyhelyben kalapált, mert nem erre vágyott. Boldogságot remélt,
szárnyalni akart…
Amikor a dal utolsó soraihoz értem, még jobban átadtam magam a
keserű magánynak. Visszhangzott a szoba a segélykiáltásomtól, de
tudtam, hogy rajtam kívül nincs senki, akihez eljuthatna az őszinte
vallomásom. A dallamok egyre erősebben taszítottak a magány
éjsötét szakadéka felé, de még nem akartam feladni.
– Hajlamos vagyok becsukni a szemem, amikor fáj. A karjaidba
zuhanok.
Pár pillanatig döbbentem hallgattam a hátam mögött megszólaló
gyönyörű hangot. A hangot, ami a világot jelentette nekem. Felé
fordultam. Fel akartam állni, hogy elé siessek, de ő megrázta a fejét
és némán a zongora felé mutatott annak jeléül, hogy folytassam.
– Biztonságban leszek a hangodban, amíg vissza nem térek –
énekeltük egyszerre a következő sort. Tett egy lépést előre, majd
megállt.
– Az éjszakák átfordulnak nappalokká, mert te itt vagy, hogy
túlvészeljem – énekeltem szándékosan az eredeti dalszöveg
ellenkezőjét.
– Szükségem van valakire, aki meggyógyít. Valakire, aki ismer –
folytatta könnyes szemekkel, ő is eltérve az eredeti szövegtől.
– Valaki, akit ölelhetek – válaszoltam az előbbi soraira.
Az ujjaim egyre lassabban siklottak a billentyűkön, míg végül
megálltak. A hangok elnémultak, és én mozdulatlanná dermedtem.
Vártam a reakcióját.
Vártam, de nem mozdult. Nem lépett előre. Nem ugrott a
nyakamba.
 – Lefelé tartok – adta meg végül a kegyelemdöfést. A szobára
ereszkedő súlyos csendet csak az ő hangja törte meg.
A testemet elöntő keserűség mozdulatlanságra ítélt. A szobára
rideg némaság borult. A kettőnk között feszülő érzelmek kihunyni
látszottak. A szeméből kicsordult egy könnycsepp. Oda akartam
hozzá menni, hogy letöröljem szomorúságának bizonyítékát, de
féltem, ha felállok, elillan, akár egy álomkép.
Féltem megérinteni, mert azt akartam, hogy örökre velem
maradjon.
– Lefelé tartok – formálták az ajkai újra azokat a szavakat, amiket
soha nem akartam hallani. – Lefelé tartok érted, hogy együtt
emelkedjünk a magasba – fejezte be mosolyogva. A hirtelen jött
váltásra felpattantam. Előtte termettem, és megérintettem bársonyos
arcát. Letöröltem az egyik sós könnycseppet, ami benedvesítette
puha bőrét és közelebb hajoltam hozzá, hogy végre
megcsókolhassam. A kezemet a derekára fektettem és közelebb
vontam magamhoz. Mélyen a szemébe néztem, és hüvelykujjammal
gyengéden megérintettem az ajkát. Az ujjaimmal végigsimítottam az
arcán, le a nyakán, és a fenekénél fogva magamhoz vontam. A
tekintetét egyetlen pillanatra sem engedtem el.
– Szeretlek – mondtam határozottan, minden kétséget messze
űzve. Egyetlen szó, mégis hatalmas következményekkel jár a
kimondása, és még nagyobbakkal az elhallgatása.
– Lo-gan… – nyögte elérzékenyülve.
– Szeretlek – ismételtem meg.
– Én is szeretlek – suttogta, és nekem ez elég volt, hogy
megszüntessem a kettőnk között tátongó távolságot. Az ajkára
tapadtam, hogy az előbbi vallomásunkat egy szenvedélyes csókkal
pecsételhessük meg. Kimondtuk ugyan pár nappal ezelőtt, de ez
valahogy egészen más volt. Ez volt az igazi vallomás.
– Teljesen át vagy ázva.
– Csak a bőrömig – motyogta az ajkaim közé.
 – Gyere, felmelegítelek – löktem le a válláról esőtől elnehezült
kabátját.
Egy szenvedélyes együttlétet követően összefonódva feküdtünk
az ágyon.
– Ne haragudj a reggeli kirohanásom miatt. Remélem, édesapád
rendben van.
– Nem haragszom. Én is elég hülyén viselkedtem. És köszönöm,
hogy kiálltál mellettem a producerrel szemben. Apa miatt pedig nem
kell aggódnom. Csak egy kicsit magas a vérnyomása, ami ebben a
korban szinte normálisnak számít. De az biztos, hogy oda kell rá
figyelnem, hogy rendesen szedje a felírt gyógyszert.
– Ennek nagyon örülök. Szeretem látni, amikor boldog vagy.
Jamie-től pedig ne félj! Legalábbis amíg engem látsz –
kacsintottam rá. – Mert volna kitenni a műsorból… – húztam
mosolyra a számat.
– Köszönöm – motyogta meghatódva.
– Jut eszembe. Mikor döntöttél úgy, hogy visszajössz hozzám?
– Hmm… Mikor is? Amikor a húgod berántott apukád autójába.
– Tessék? – néztem rá meglepetten.
– Jól hallottad. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyébként
is hozzád indultam. De az ő segítségükkel, azt hiszem, épp időben
érkeztem.
– A legjobbkor – csókoltam meg szenvedélyesen.
– És ha már itt tartunk – szakította félbe a csókot –, megtudtál
valamit Carlosról?
– Tőle sem kell félnünk többé.
– Elkapták? – nézett rám kíváncsian.
– Ő kapta el saját magát. Öngyilkos lett.
– Úristen – kapott a szájához.
– Amióta apám megosztotta velem ezt a hírt, sokat gondolkodtam
a húsz évvel ezelőtti eseményeken. Carlos rosszat akart, mégis neki
köszönhetem, hogy most itt vagyok.
 Ha ő nincs, talán nem abba az irányba indulok, ahol apám végül
rám talált.
– Ezt már sosem tudjuk meg, de nem is ez a lényeg, hanem az,
hogy itt vagy – bújt szorosan a mellkasomhoz.
– Most pedig ideje felülírni az elmúlt napok eseményeit. Van
valamim a számodra – húztam mosolyra a számat.
– Micsoda? – csillant fel a szeme.
– Majd meglátod – vontam közelebb egy gyengéd csókra.
– Nekem nincs szükségem semmire, ha te itt vagy velem –
duruzsolta az ajkaim közé.
– Akkor ne magad miatt, hanem miattam fogadd el!
Szeretném, ha viselnéd – álltam fel az ágyról. Felkaptam a
bokszeremet és a székre dobott zakómhoz sétáltam. Elővettem az
apró díszdobozt és visszasétáltam Kírához, aki időközben magára
kapta a melltartóját és felsőjét. – Ezt vedd le – böktem a vékony
anyagra.
– Kétlem, hogy egy másik felső van a dobozban – mutatott rá.
– Igaz. De ide akkor sem kellenek felesleges rongyok… – húztam
el a számat. – Fordulj meg!
– Mindig ez a parancsolgatás… – motyogta, de tette, amire
megkértem.
– Hidd el, tetszeni fog – ültem le mögé az ágyra. Kinyitottam a
dobozt és kivettem belőle a fehéraranyból készült láncot, amin egy
gyémántokkal kirakott zongoramedál lógott. Óvatosan elé nyúltam
és lassan a nyakába akasztottam. – Most már megfordulhatsz! –
jegyeztem meg leplezett izgalommal. Látni akartam, ahogy ez a
gyönyörű ékszer a részévé válik. Ahogy hozzásimul bársonyos
bőréhez. – Kíra! – simítottam végig könnyeitől áztatott arcán. – Mi a
baj? – vontam fel a szemöldökömet.
– Ez… Ez gyönyörű – hüppögte elérzékenyülve. – Imádom!
– Akkor nem baj, hogy megleptelek vele? – kérdeztem vidáman.
– Nem. Dehogy! – szorongatta a medált.
 – Amikor megláttam, rögtön te jutottál az eszembe. Ez az ékszer
csak a te nyakadat ékesítheti – hajoltam hozzá közelebb.
Végighúztam az ajkamat a lánc alatt és adtam egy leheletkönnyű
csókot a dekoltázsára, pontosan a medál alá.
– Most már nekem is van saját zongorám – suttogta.
– Eddig is volt. Ott van a nappalimban. Ami az enyém, az a tiéd is.

– Én nem arra gondoltam – rázta meg a fejét. – Hanem erre –

emelte meg a karomat, és két ujja közé fogta a csuklómat körülölelő
bőrszíjon lógó, több mint harminc éves zongorát. – Köszönöm! És
nem a gyémántokat, hanem a medált, mert tudom, mit jelent
számodra ez a szimbólum. Egy hangszer, ami sokkal több, mint
elsőre hinnénk. Szeretlek – rántott magához, hogy egy édes és
minden érzékemet beindító csókkal koronázhassa meg ezt a
pillanatot.
A döntő estéjén eddig sosem érzett izgalom lett úrrá rajtam. Egy
dolog izgulni egy mentoráltadért, és egészen más a szerelmedért.
Azért a nőért, akivel le akarod élni az életed hátralévő részét.
Kíra a tegnap történek után alig aludt, reggel pedig enni sem volt
hajlandó: azt állította, hogy a gyomra akkora, mint egy tűhegy, és
képtelen egyetlen falatot is magába erőltetni. Nem piszkáltam, mert
tudtam, mennyire nehéz ez neki, hiszen az egyik legjobb
barátnőjével fog ott állni a színpadon a nyertes nevének
kimondásakor.
– Jó estét kívánok mindenkinek a Singer of the World döntőjének
estéjén! – lépett ki a LED-fal mögül Misty, az est műsorvezetője az
alkalomhoz illő ruhakölteményében.
A közös produkciót követően Tia lépett elsőként a színpadra az
előválogatón előadott dallal. Ennél szebben semmi sem mutathatná
meg jobban a hetek alatt elért változást. Ez egy jó húzás volt a
szervezők részéről. A produkciója klasszisokkal jobb volt, mint
hetekkel ezelőtt. Levetkőzte azokat a manírokat, amik a félénkségét
táplálták. Megmutatta, hogy alázattal a tekintetében is mennyi
érzelmet képes átadni az ember, ha hisz önmagában.
– Istenem, Tia! Ez csodálatos volt. Annyira örülök, hogy itt állsz,
de ami még ennél is csodálatosabb, hogy rengeteget fejlődtél a
válogató óta – lelkendezett Alya, tőle megszokott hevességgel.
– Gratulálok! – következett Elis. – Egyet kell értenem Alyával.
Ezt rendesen odavágtad! – kacsintott a színpadon álló Cintiára.
– Szenzációs voltál, és nem utolsósorban gyönyörű – szólalt meg
Ramon is. Tőle nem is vártam túl sokat. A külsőségek megszállottja.
Nem véletlenül tart ott, ahol.
– Gratulálok! – ragadtam meg az alkalmat, hogy én is
elmondhassam a véleményemet. – Ezúttal tökéletes produkciót
nyújtottál, és külön öröm számomra, hogy megfogadtad az egykori
tanácsaimat – kacsintottam rá alig láthatóan, de tudtam, hogy
felfigyelt a reakciómra.
– Köszönöm – hebegte remegő hangon.
A következő Gaia O’Leary volt, aki számára már jó ideje érlelődött
bennem pár megfontolandó észrevétel, amik már alig várták, hogy
végre szóvá tegyem azokat. A produkciója, ahogy ezt ezen a szinten
el is vártuk, csaknem tökéletesen sikerült. Az elején volt némi
botladozás, de hamar összeszedte magát és gyönyörű ívet adott a
dalnak. A mentortársaim lelkesítő beszédei után eljött a pillanat,
hogy felnyissam a szemét. Amíg a többiek ájuldoztak, addig én
tükröt akartam neki állítani.
Látnia kell, hogy nem jó az irány…
– Most, hogy közeledünk az utolsó este végéhez, engedd meg,
hogy az előző fordulókkal ellentétben ma bővebben is kifejtsem a
véleményemet, hisz’ ezen az estén az én szavam, szavazatom már
nem számít bele a verseny végének alakulásába, de talán
segíthetek, hogy elérd a célodat. Gaia, egyet tudnod kell.
Hatalmas tehetségnek tartalak, amit mi sem bizonyíthat jobban,
hogy itt állsz a döntőben. De! És ez egy hatalmas „de”! Láttam a
közösségi platformokra feltöltött képeidet, olvastam a
megnyilvánulásaidat. És az egyik legfontosabb – tartottam fel az
ujjamat –, hogy ezeket nem azért láttam, mert annyira érdekelt,
hanem azért, mert a média újra és újra az arcomba tolta. Mert a
firkászok ilyenek… Máris a külsődtől, az egyes eseményeken való
megnyilvánulásaidtól hangosak a hírportálok. Senki, vagy csak egy-
két ember az, aki a beszólogatás mellett elismeri a tehetségedet, de
még ők is megjegyzik, hogy rossz irányba indultál el. Gondolhatsz
rólam, amit akarsz, de meg kell értened, az istenadta tehetség
kevés. Tanulni kell némi alázatot.
Ha nincs meg benned a szakma iránti tisztelet, akkor a tudásodat
akár már most le is húzhatod a vécén. Az internet népét egy idő után
semmi más nem fogja érdekelni, mint a botrányaid. Az egyszerű
emberek sokkal jobban szeretnek ítélkezni, kritikát alkotni, mint
dicsérni és elismerni. Ha továbbra is ezen a pályán akarsz maradni
és a hangoddal szeretnél kitűnni a tömegből, akkor ajánlom, gondold
át a dolgot! Fiatal vagy, épp ezért kellene hallgatnod egy idősebb,
sokat látott ember szavára. És ha még elfogadsz tőlem egy utolsó
javaslatot: ne Ramon tanácsait kövesd!
– Tessék? Te most beszóltál nekem? – fordult felém az előbb
említett.
– Nem. Véleményt nyilvánítottam és életvezetési tanácsokkal
láttam el egy fiatal tehetséget.
– Akkor javaslom, tartsd magadban az ehhez hasonló
okosságaidat! – vágta hozzám sértetten, amivel nem alattam, sokkal
inkább saját maga alatt vágta a fát.
Megpróbáltam ugyan szó nélkül hagyni, de felsőbbrendűséget
sugalló arca nem hagyta, hogy ne reagáljak a beszólására.
 – Egy: nekem te nem vagy a felettesem. Ebből következik, hogy
nem állhatod útját a véleményemnek. Kettő: még ha kérnéd, sem
hagynám szó nélkül, hogy egy ekkora tehetség elherdálja, amivel az
ég megáldotta – néztem a színpadon álló, egyre idegesebbé váló
lányra. – Köszönöm. Ennyit szerettem volna hozzáfűzni.
– Logan Kenwardot hallottuk – vette át a szót Misty. – Uh!
Még mindig csak kapkodom a fejemet, hisz’ ilyen hosszan
szerintem még sosem hallottam értékelni. Ilyen nyugodtan és
kimérten pedig biztos vagyok benne, hogy még soha. – Gaia? –
fordult ezúttal a mellette álló versenyző felé. – Egyetértesz a
mentorok szavaival? – kérdezte, egy kalap alá véve négyünk
értékelését.
– Igen. És köszönöm az őszinteséget. Igyekszem megfogadni az
itt kapott tanácsokat – pillantott felém fülig pirulva. Tehát a
mondandóm célt ért – nyugtáztam magamban. Helyes.
Remélem, rögtönzött beszédem hatása ki is tart majd egy darabig
– néztem rá, és elégedetten biccentettem egyet.
És már nem volt hátra más, mint Kíra Wells. A nő, aki elrabolta a
szívemet, hogy új életre keltse azt.
Izgultam a tegnapi próba kihagyása és az őt ért atrocitások miatt,
de bíztam benne, hogy a tudása, az alázata – ami Gaiával szemben
megvan benne – kisegíti őt a bajból. A dal, amivel készültünk,
nagyon fontossá vált számunkra. Tudtam, hogy tudja, miért ezt
választottam. Ez a dal egy győztes dal, ha úgy van előadva, ahogy
azt elő kell adni.
– A színpadon Kíra Wells! – jelentette be Misty.
Az egész arénára sötétség borult, hogy lassan, egymás után
felkapcsolódjanak a csillagokat idéző lámpák, hogy a zárt tér
ellenére is az éjszakai égbolt alatt érezhessük magunkat. A LED-
falon felénk suhanó csillagokkal tették teljessé a pillanatot. A
hangfalakból áradó dallamok már az első taktusaikkal messzire
repítettek minket. Engem biztosan. Egy olyan világban találtam
magam, ahol nem létezett senki más, csak én és Kíra lelkemig
hatoló, bársonyos hangja. Ez a dal elringat és feléleszt. Szétszed és
összeilleszt.
Zendaya: Neverland
Bármikor, amikor féltem
Vagy egyedül éreztem magam,
Felnéztem az éjszakai égboltra
És egy csillagra, amit a sajátomnak nevezek.
Ezek a sorok eszembe juttatták a gyermeki énemet, akinek nem
maradt más, mint a remény. Aki azért tartott ki minden egyes nap,
mert bízott az elkövetkezendő órákban. Várta, hogy történjen végre
valami, ami jobbra fordítja a sorsát.
Ott, ahol éltünk, a kivilágítatlan nyomornegyedben, gyönyörűen
látszottak a csillagok. Legalább azok…
Vannak pillanatok, amikor semmi másod nem marad, mint nézni a
feletted tündöklő égboltot. Bízni abban, hogy az éjszakába
belesuttogott szavaid egyszer meghallgatásra lelnek, hogy végre te
is kapj valamit az élettől. Azokon a magányos estéken nem vágytam
semmi különlegesre. Nem vágytam drága játékokra, nem akartam
hatalmas luxusházban élni. Egyet akartam: egy szerető és
gondoskodó anyát. Egy anyát, aki átölel és biztosít róla, hogy legyen
most bármilyen rossz is a helyzetünk, együtt kibírjuk. Együtt, egymás
kezét fogva jobb lesz, mert ketten erősebbek vagyunk… Aztán az
idő előrehaladtával már nem vágytam anyám ölelésére. Már egy tál
meleg étellel is megelégedtem volna, de hosszú éveken keresztül az
sem adatott meg számomra…
Megráztam a fejemet, hogy visszatérjek a jelenbe. Oda, ahol
teljesültek az egykor elsuttogott vágyaim. A szavak, amiket könnyek
között írtam az égre, magasra emelve a karomat.
Egy hely, ahová
Csakis a Tejúton át szaladhatok el,
Ha szeretnéd, velem tarthatsz,
Csupán egy fényév és egy nap.
 És én tényleg így éreztem. Mintha legalább egy fényévvel ezelőtt
történtek volna azok az események, amik örökre megváltoztatták az
életemet. Mintha nem is én lettem volna az a gyerek, aki lopott,
csalt, hazudott, csak hogy étellel a hasában hajthassa álomra a fejét
napnyugta után.
Ma este elvitorlázhatunk
A tiszta holdfénytengeren,
A csillagokon pedig
Hazahajózhatunk.
Felnéztem a színpadon tündöklő, a csillagokat is túlragyogó nőre,
aki elérte, hogy úgy érezzem, végre én is otthonra lelhetek ebben az
életben. És abban a pillanatban rádöbbentem az igazságra: a
vágyaim sosem változtak meg. Az óta az este óta vártam arra az
ölelésre, amit anyám megtagadott tőlem… Nem a karrier, nem az
autó, nem a ház, de még csak nem is az étel hiányzott az életemből;
a szeretet hiánya tett szegénnyé, de Kíra megadta, amire oly régóta
vártam…
Egy nagyon messzi helyen
Fiatalok leszünk mindörökké,
Minden kívánságunk paranccsá lesz
Amikor megérkezünk Soha-
Sohaországba
És ha egyszer megérkezünk, soha, de soha nem akarok
visszatérni onnan. Örökre ott akarok maradni vele.
Az egész látszaton át
Van némi igazság,
A tükörképed is
Sokkal többet takar, mint amennyit látsz.
Apámon és a húgomon kívül még soha senki nem látott az
álarcom alá. Kíra viszont már az első pillanatban betekintést nyert az
álcám mögé.
Minden, amiben reménykedsz,
Amiben ma reménykedsz,
 Az a szeretet, amit valaki
Feltétel nélkül ad neked
Az elhangzott sorokkal ő is kimondta azokat a gondolatokat, amik
engem foglalkoztattak, amíg az előadását figyeltem. A hangját
testének lágy ringatózása és kezének finom mozdulatai egészítették
ki. Az ajkai egymás után formálták a szavakat, nekem mégis a
szemében megcsillanó érzelmek meséltek az együtt megélt
pillanatok szépségéről.
Mert legyen egy ember bármilyen erős, jusson bármilyen
magasra, legyen bármekkora a vagyona, szeretetre mindenkinek
szüksége van, és én végre megkaptam. Megkaptam azt, amit az a
korgó gyomrú kisfiú kért az égiektől oly sok egymást követő estén és
éjjelen keresztül.
Képzelj csak el egy helyet, amihez foghatót még nem láttál.
Az élet végtelen és örökzöld,
A boldogságod csakis a te kezedben van,
Csakis ezen a kitalált helyemen
Amit csak úgy hívok: Sohaország
A boldogságom már nem az én kezemben van, csakis a tiédben,
Kíra Wells…

És veled kéz a kézben

Közelebb vagyok most, hogy megtaláljam
Sohaországot
Olyannyira közel vagyunk, hogy már meg is találtuk azt a helyet.
A dal utolsó sorainál egymás tekintetébe kapaszkodtunk.
 Éreztem, ahogy pillantásának ragyogó zöldje elmerült a szemem
kékjében, hogy eggyé válva egy teljesen újat alkothassanak. A
színek elmosódnak, a szívek egy ütemre dobbannak, a lelkek
összefonódnak, ha megtaláljátok egymást ebben a zűrzavaros
világban.
Az első fordulót követően Gaia is előadta az új dalt, amit Ramon
választott neki erre az estére. Nem volt rossz, de kiemelkedőnek
sem nevezném. Valahol elveszett a sorok között, és a döntő súlya
minden egyes ütemmel egyre jobban nehezedett a vállára, hogy
végül teljesen maga alá temesse. Kíra a második fordulóban a
többiekhez hasonlóan az előválogatón előadott dalával lépett a
színpadra. Jobban mondva ült, mert ezúttal élőben követte magát
zongorán. Nem hittem volna, hogy a legelső előadásánál is tud
nagyobb hatást gyakorolni, de tévedtem…
Tia is fantasztikus teljesítményt nyújtott, ezért egy kicsit sem
lepődtem meg, amikor Gaia neve hangzott el, mint a döntő harmadik
helyezettje.
Még pár feszültséggel teli perc és kiderül, ki lesz ennek az évnek
a felfedezettje. Misty mesterien húzta az időt. Az idegeink pattanásig
feszültek, de a legrosszabb az volt, hogy nem tehettem meg, hogy
Kíra mellé álljak és megszorítsam a kezét, erőt adva neki a talpon
maradáshoz. Az eddigi versenyek alatt nem volt még rá példa, hogy
két ennyire egymáshoz közel kerülő személy álljon a színpadon a
végső percekben az eredményhirdetés előtt. Cintia és Kíra egymás
kezét szorongatva várták a szavazás lezárást. Majd újabb percek
következtek a szavazatok összesítéséig.
– Oh, de gyűlölöm ezt a rohadt időhúzást – motyogott az orra alatt
Elis.
– Nekem mondod? – nézett rá megrovóan Alya.
– Oké. Oké. Befogtam. Tudom, hogy te még nálam is jobban
izgulsz.
– Még szép, hogy izgulok. Nem mindennapi tett lenne két vállra
fektetni Kenwardot – nézett rám csábítóan, mint akinek fogalma
sincs róla, hogy arról már ezer éve lecsúszott, mert pontosan
értettem a megjegyzésének kétértelműségét.
– Te csak szeretnéd a vállára fektetni… – szúrta közbe Ramon.
Ezek szerint nem csak nekem volt egyértelmű Alya hanglejtése…
– Nem is húzom tovább az időt! – kiáltotta Misty a mikrofonba. –
Az idei Singer of the World nyertese, nem más, miiint…
Feszültséget keltő aláfestő zene…
Fél perc.
Egy perc.
Mondd már ki, az istenért! Gyerünk!
– Nem mááás, miiint Kíííraaa Weeells! – kiáltotta végre a
műsorvezető. A szívemről hatalmas kő esett le, de akkor rájöttem,
hogy az estének még nincs vége. Kíra mellett, a színpad szélén
szikrázó tűzijátékok gyúltak. Nagyot sikkantva ugrott a barátnője
nyakába, akin hihetetlen módon semmi rossz érzés nem tükröződött.
Őszintén örült Kíra sikerének.
Végignéztem a zsűritagokon és csak akkor tudatosult bennem,
hogy mind a négyen állva ünnepeljük azt a nőt, aki a színpadra
lépésével megváltoztatta az életemet. A versenyt is megnyerte, de a
legnagyobb győzelmet a múltjával szemben aratta.
Újra Kíra felé néztem, pont akkor, amikor a tekintete rajtam
állapodott meg. Begomboltam a zakómat és határozott lépésekkel
elindultam felé. A közönség előbbi hangos ünneplését néma,
várakozással teli csend váltotta fel. Mindenki lélegzetvisszafojtva
figyelte a színpadon történő eseményeket.
Senkit sem avattam be, mire készülök, kivéve egyvalakit.
Jobban mondva őt is csak megkértem valamire. Kíra elkerekedett
szemmel nézte a mozdulataimat. Minden egyes felé megtett
lépésem újabb kérdéseket ébresztett benne. Misty mellé léptem, és
udvariasan elkértem tőle a mikrofont. Ő sem értette, de nem
ellenkezett. Megfogtam Kíra kezét és a színpad közepére vezettem.
Szótlanul követett. Ránéztem és tudtam, hogy jól döntöttem. A kezét
fogva egy fél fordulattal a közönség és a kamerák felé mozdultam.
 – Először is szeretnék gratulálni – húztam közelebb, és a
gratulációmat egy rövid csókkal a szája szélén tettem teljessé. –
Másodszor szeretném megköszönni a tévénézőknek és a
közönségnek, hogy hétről hétre egyre magasabbra és magasabbra
juttattátok Kíra Wellst. És szeretném megköszönni neki, hogy volt
bátorsága megtenni az első lépést és képes volt szembeszállni a
lelkét gyötrő félelmeivel, hogy megmutassa, mire képes, hogy milyen
nagy hanggal áldotta meg az ég. És hogy mi történt hétről hétre,
amíg a határait kerestem – mindhiába?
Az ajkam lusta mosolyra görbült, amikor felé néztem.
– Utat talált egy szívhez, amiről már évekkel ezelőtt lemondtam.
Olyan dolog történt, ami nem ritka egy ilyen műsorban, én mégis azt
érzem, hogy ez nem egy egyszerű fellángolás. A mi lelkünk eggyé
vált, amikor Kíra hangja a vágyak dallamával új életre keltett.
A dal, amit nem is oly rég tőle hallhattunk, újra megszólalt.
Hagytam, hogy elérkezzen a megfelelő pillanat. A tekintetemet
végigfuttattam a nézőtér soraiban ülőkön, majd újra Kírát helyeztem
a figyelmem középpontjába. Megfogtam a kezét, hagytam, hogy a
hangulat varázsa magával ragadjon és énekelni kezdtem azokat a
sorokat, amikkel pár perccel ezelőtt a szívem mélyére hatolt.
– Egy hely, ahová csakis a Tejúton át szaladhatok el.
Figyeltem minden rezdülését. A tekintete fátyolossá vált.
Éreztem, ahogy egész testében megremeg az őt ért felismeréstől.
– Ha szeretnéd, velem tarthatsz. Csupán egy fényév és egy nap.
Ennél a résznél féltérdre ereszkedtem, és a kezét elengedve
elővettem a zsebemben megbúvó gyűrűt. Az ékszert felé tartva
formáltam a következő szavakat.
– Ma este elvitorlázhatunk
A tiszta holdfénytengeren
A csillagokon pedig
Hazahajózhatunk.
A következő pillanatban egy hatalmas könnycsepp buggyant ki
gyönyörűen csillogó szeméből. A kettőnk közti érzelmek megtöltötték
az aréna minden pontját. Remegő szívvel vártam a válaszát, amikor
végre elnyíltak az ajkai.
– Egy nagyon messzi helyen
Fiatalok leszünk, mindörökké.
Minden kívánságunk paranccsá lesz,
Amikor megérkezünk Soha-Sohaországba.
Az egész látszaton át
Van némi igazság. A tükörképed is
Sokkal többet takar, mint amennyit látsz.
Felém tartotta az ujját, amire azonnal felhúztam a gyűrűt. Az
ékszer közepét uraló gyémánt ezerfelé szórta a ránk vetülő fényeket.
Felálltam és felé nyújtva a karomat vártam, hogy az ujjait az
enyémek köré fűzze. Mindenki néma csendben szemlélte azt a
pillanatot, amikor a dal soraival szerelmet vallottunk egymásnak.
Közelebb vontam magamhoz, hogy a befejező részt közösen
énekelhessük el.
– Minden, amiben reménykedsz,
Amiben ma reménykedsz,
Az a szeretet, amit valaki
Feltétel nélkül ad neked. Szeretlek – suttogtam elnyíló ajkai közé.
– Szeretlek, Logan Kenward! A boldogságom, csakis a te
kezedben van – bújt hozzám szorosan.
A mikrofont a földre ejtettem, hogy végre két kézzel ölelhessem
magamhoz. A dal lassan elnémult. A körénk ereszkedő meghitt
csendet a közönség hangos éljenzése váltotta fel. Együtt örültek a
boldogságunknak.
– Kérlek, mondd ki még egyszer – suttogtam illatos bőrébe. –
Hozzám jönnél feleségül?
– Igen, igen, és ezerszer is igen! – csókolt meg mélyen és
szenvedélyesen.
Az amilyen édesen simult a karjaimba, eszembe juttatta azokat a
közösen átélt pillanatokat, amikben ez alatt a néhány hét alatt
részesítettük egymást a megismerkedésünk óta. A szemem előtt
lejátszódó jelenetek boldog mosolyt csaltak az arcomra.
– Nos, hölgyeim és uraim, azt hiszem, ilyen zárásban még sosem
volt részem – vette át a szót Misty a szemét törölgetve.
– Szeretlek – suttogtam Kíra nyakába.
– Én is szeretlek. Minden énedet, még azt a nehezen kezelhetőt is
– motyogta meghatódva.
– Az jó, mert lehet, hogy találkozol még vele egy párszor.
Főleg a dalok felvételekor.
– Állok elébe.
A színfalak mögé lépve Kíra még mindig nem akarta elhinni, hogy
képes voltam élő adásban megkérni a kezét, de a boldogsága
tagadhatatlanul ott ragyogott az arcán, ott csillogott a szemeiben.
– De ez azt jelenti…?
– Be kell vallanom valamit. Már azelőtt utánakérdeztem, mi a
teendőm az örökbefogadást illetően, hogy téged megismertelek
volna. De leállítottam a folyamatot, amint rád találtam. Várni
akartam, hogy mi lesz ebből, és most, hogy tudom, te is ezt akarod,
újraindíthatjuk a dolgot. Kíra Wells, csak hogy tudd – néztem mélyen
a szemébe –, a világ legboldogabb emberévé tettél!
 Kíra
A döntő után az életünkben bekövetkezett fordulatok olyan
sebességgel váltották egymást, hogy csak kapkodtuk a fejünket.
Kiderült, miért találkozott az apám Kendrával. Megkérte, hogy
felejtsen el minket. Épp úgy száműzzön a fejéből, ahogy tette azt
huszonöt éven keresztül. A kérés süket fülekre talált. Többször jelent
meg nálunk teljesen váratlanul, ezért tettem, amit kellett.
Távoltartási végzést kértem ellene, mert nem volt szükségem
egyetlen olyan személyre sem, aki nem képes mást tenni, mint
megmérgezni a körülötte élőket. Ha eddig nem volt rám szüksége,
akkor ezek után se legyen.
Hihetetlen dolgokon mentünk keresztül. Azt, hogy Carlos miként
bukkant Loganre, nem nehéz kitalálni. Az, hogy miért akarta
tönkretenni a szépen felépített életét, még ennél is egyértelműbb.
Egy dologgal azonban nem számolt: Nem mindenki annyira
megrögzött, mint ő. Biztosra veszem, hogy eddig sem volt tiszta az
elméje, de amikor magára maradt a saját maga által kitervelt
küldetésben, teljesen megrogyott.
Inkább a halált választotta, mintsem végignézze Logan sikereit.
És a lánykérés? Mesébe illő volt. Ha lehet, abban a pillanatban
még egyszer beleszerettem Loganbe. A férfiba, aki kiállt a világ elé
és a szívét a közönség elé tárva mutatta meg, milyen mély érzések
lapulnak a ridegnek tűnő Mr.
Kenwardban.
 Az apám? Nos, ő velem ellentétben egyáltalán nem volt
meglepve; mint később kiderült, Logan a döntő előtt áldását kérte a
lánykérésre. Ráadásul egész jól össze is barátkoztak. És most,
amikor az apám szóba jött, nem feledkezhetek meg a barátnőjéről
sem. Vanessa egy csodálatos nő, nála jobbat kívánni sem
kívánhatnék apának.
És még az is kiderült, miért volt Logan annyira feszült azon a
bizonyos napon, amikor úgy összekaptunk; megtalálták a Sanchez
testvérek anyját. A nő totál szétesett. Az idegösszeomlás finom
megfogalmazás arra, amit átélt. Az elméje felmondta a szolgálatot. A
bíróság beszámíthatatlannak nyilvánította, így újabb akadály hárult
el az örökbefogadás útjából. Ennek ellenére Logan ismét
megmutatta, milyen ember valójában: Ivy egy drága magánklinikán
tengeti mindennapjait.
A gyerekek apja? Rá pár napja egy sikátor mélyén, lenge
öltözetben, túllőve találtak. A hír Loganben mély sebeket szakított
fel. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet egy gyereknek
rátalálni a kokainba fulladt, halott anyjára. Szörnyű, amit a drog tesz
egyes emberekkel, de az még rosszabb, amit ezek az emberek
tesznek a szeretteikkel…
– Köszönöm, hogy elvállaltad – lépett elém Matt, amikor
megjelentem a színpad mellett.
– Ne viccelj, én köszönöm, amit értünk tettél – mosolyogtam rá
félszegen.
– Nem tesz semmit. Jesse barátai az enyémek is – biccentett. –
Örülök, hogy segíthettem.
– És most rajtam a sor, hogy viszonozzam az önzetlenségedet,
ráadásul számomra megtiszteltetés, hogy én lehetek az a személy,
aki még szebbé teszi ezt a napot. Gratulálok – öleltem gyorsan
magamhoz azt a férfit, aki nélkül talán ma nem is állhatnék itt. – Na
és persze, nem mindennap énekelhetek együtt a híres Keller’s
Rockkal, aki ma még Logan Kenwarddal is kiegészül – kacsintottam
rá. – Ez egy egyedi, és talán megismételhetetlen pillanat lesz –
mosolyogtam. – Most megyek és előkészülök.
– Rendben. Megyek én is, indulok Noráért. Jesse nemrég írt, hogy
Kathyvel hazaértek.
– Tökéletesen megszervezted ezt a napot, de mást nem is vártam
volna tőled. Te vagy a tervezés nagymestere, hogy a küldetések
teljesítését már ne is említsem – céloztam a tudtomra hozott infók
tömkelegére, ami biztos vagyok benne, még csak meg sem közelíti a
valóságot. Egyértelmű, hogy mi csak a nyilvánosságra tartozó részt
ismerhetjük. De egyben mind egyetérthetünk: ezt a napot
mindnyájan megérdemeljük és én teszek róla, hogy különlegessé
tegyem annyira, amennyire csak tőlem telik.
Az előkészületeknek lassan a végére értünk. Mindenki sürgött-
forgott, hogy időben elkészüljünk. Feldíszítettük a kertet, felállítottuk
a színpadot, behangoltuk a hangszereket, még egyszer utoljára
elpróbáltuk a dalt és izgatottan vártunk a nap főszereplőjére. Matheo
Morin ma hivatalosan is megkéri Nora kezét. Azt hiszem, ennél
izgatottabb én sem lehetek. A színpad közepén álló zongora elé
léptem. Az ujjamat finoman végighúztam a fehér billentyűkön.
Behunytam a szemem és magam elé képzeltem azt a pillanatot,
amikor Logannel végre átadtuk magunkat az érzelmeinknek.
Felnyúltam, és letöröltem a szemem sarkbán összegyűlt
könnycseppet.
– Felkészültél? – lépett mögém az a személy, aki hosszú hetek
óta lefoglalja minden gondolatomat. A férfi, akit teljes szívemből
szeretek.
– Én mindig felkészült vagyok – pördültem felé vigyorogva.
– Ebben, látod, egyetértünk. Sosem tudtalak zavarba hozni, ha az
előadásodról volt szó – simította végig a karomat, hogy a végén
összefűzhesse az ujjainkat.
– Jönnek! – ugrott elénk Ashley, Rosie kislánya. – Itt vannak.
Norának bekötötték a szemét, nem lát semmit. Papa! Hol vagy
már? Gyere már! – rohangált fel és alá idegesen. Azt hiszem, ez a
nap tényleg mindnyájunknak az emlékezetébe ég majd.
A többiek a színpad mögé álltak, várva a megfelelő pillanatot.
Helyet foglaltam a zongora előtt, vettem egy mély lélegzetet, és a
kezemet megemelve leütöttem az első hangokat, amikor a várva várt
személy megjelent a teraszon. Matt lerántotta róla a kendőt, hogy
végre ő is megértse, mi is áll a nagy titkolózás mögött.
A dallamok lágyan egymás körül keringve szálltak egyre
magasabbra, hogy mindenkit átölelve meghitté varázsolhassák a
jelenetet. Shawn Mendes Mercy című dalát dolgoztuk át, hogy
tökéletes legyen a mai napra.
A szemhéjam újra lezárult. Lassan szóra nyitottam a számat és
hagytam, hogy a hangom kiegészítse a zongorából áradó
dallamokat.
Fogva tartasz engem.
Nem tudsz az erődről.
Száz lábnyira állok.
De elesek, mikor a közeledben vagyok.
És ekkor a zongora mellett felhangzott a takarásban álló gitárosok
játéka is, akik lassan felléptek mellém. Utánuk csatlakozott hozzánk
Mr. Keller is. Ő is elfoglalta a helyét, hogy a megfelelő pillanatban
bekapcsolódhasson.
Kinyitottál előttem egy ajtót,
Amin végül beengedtél.
Azt hittem, nem bírom tovább.
És akkor Evan is belecsapott. Eszméletlen volt, amikor mind
együtt szólaltattuk meg a hangszereinket, hogy azok egymással
kiegészülve alkothassanak egy egészet. A hangzás, a látvány, a
pillanat mögötti összefogás akaratlanul is a szívemig hatolt.
Baby, azt mondtam:
– lépett mellém Logan is, hogy ő folytathassa a dalt. Amikor rám
nézett, egyértelművé vált számomra, hogy ezt nem csak Matték
miatt énekli, ezt ő épp annyira szánja nekem, mint Noráéknak.
Kérlek, könyörülj rajtam,
 Tedd könnyebbé a szívem.
Még ha azt is hiszed, hogy nem bántasz, Darabokra tépsz.
A hangjának karcossága végigszántotta az érzékeimet. Imádom
hallgatni az előadását. A tekintetében megcsillanó érzelmeket látva
újra bepárásodott a szemem.
Kérlek, kegyelmezz,
Kegyelmezz a szívemnek!
Kérlek, kegyelmezz,
Kegyelmezz a szívemnek!
A gitárok és a dobok elnémultak, pár másodpercig csak a zongora
lágysága töltötte be a kertet. De abban a pillanatban, amikor Logan
újra megszólalt, a gitárok húrjai is életre keltek, amit a dobok hangjai
tettek teljessé.
Átvezettem az éjszakát,
Csak hogy a közeledben legyek.
A szívem nyitva, ez a bizonyíték.
Mondd, hogy nem vagyok őrült!
Nem kérek sokat,
Csak hogy légy őszinte velem.
Büszkeség minden, amit kaptam.
Mondom, baby!
A refrénhez érve a dal minden eddiginél erőteljesebbé vált, Logan
hangját Mr. Keller mély baritonja egészítette ki. A színpadon
hömpölygő áradat mindenkit beterített, megérintette azt is, aki
játszott, azt is, aki csak hallgatta. A szöveg mögött megbúvó
mondanivaló elért mindenkihez. Mindenkihez, aki hagyta. És itt,
ebben a közösen átélt pillanatban mindenki engedte, hogy
megérintse őt a szavak jelentése.
A következő sorokat csak Logan énekelte, egyetlen gitárral
kísérve. Sorról sorra egyre intenzívebbé vált a hangja, hogy még
nyomatékosabbá tegye azok üzenetét.
Elhasználom az összes levegőmet,
Felszakítom a bőrt a csontjaimról,
 Kész vagyok az életemet áldozni,
Szívesen megtenném, kétszer is.
Amikor Logan az előbbi sorokat ismételni kezdte, Evan is a dobok
közé csapott, hogy tovább fokozza a már így is szívfájdítóan
gyönyörű szerelmi vallomást.
Elhasználom az összes levegőmet,
Felszakítom a bőrt a csontjaimról,
Kész vagyok az életemet áldozni,
Szívesen megtenném, kétszer is.
A refrénhez érve mindenki beleadta a tudását. Egymást kísérve, a
saját játékunkat hozzáadva váltunk egyetlen lüktető egésszé, hogy
minden ütemmel újabb szívdobbanásnyi bizonyítékkal szolgáljunk
érzelmeink valódiságáról.
A dobok lassan elhalkultak, már a gitárok húrjai is csendesedtek.
Én még leütöttem pár billentyűt majd hagytam, hogy az utolsó
dallamok is messze szálljanak tőlem. Meghitt csend telepedett ránk.
Egyszerre fordultunk Matt és Nora felé.
Pont időben. Még láttam, ahogy Matheo féltérdre ereszkedik, és
egy könnyfakasztó vallomás után megkéri Nora kezét. A jelenet nem
is lehetett volna ennél romantikusabb. Persze Nora sem bírta útját
állni az árulkodó bizonyítékoknak, és másodpercekkel később már
az egész arcát belepték a szeméből kiszökő sós cseppek.
– Igen, igen és igen! Hihetetlen, hogy betartottad a hónapokkal
ezelőtt tett ígéretedet – ugrott Nora Matt nyakába. – Köszönöm! –
fordult ezúttal a színpad felé. – Sosem volt még részem ennél
gyönyörűbb pillanatban – törölt le egy újabb könnycseppet a szeme
sarkából.
Erre a mondatára Matt finoman meglökte. Szinte hallottam, ahogy
kikérte magának ezt a megjegyzést. Máris érthetővé vált, miért is
akkora haverok Jesse-szel. Nem tudnak kihagyni egyetlen alkalmat
sem, hogy ne szóljanak be, ha egy-egy megjegyzés sérti a férfiúi
hiúságukat.
 Az egész nap örömzenéléssel telt. Egyszerűen csak élveztük az
együtt töltött órákat, és minden percünket dalokkal töltöttük meg.
Az életem szép lassan kiteljesedett. A műsornak köszönhetően
nem csak a szerelem talált rám, de végre igazi barátaim is lettek. Tia
és Liz a mindennapjaink részévé váltak.
Ha nem is találkozunk, akkor is beszélünk. Telefonon vagy
Messengeren, az mindegy. A lényeg, hogy mindig informáljuk
egymást a velünk aktuálisan történő dologokról, legyen az komoly
vagy apró-cseprő probléma. A csajok egyelőre a szinglik táborát
erősítik. Sean és Kenneth elcseszte a lehetőséget, de talán nem
örökre…
Az eljegyzési bulit követő napon visszatértünk a sokszor
kegyetlennek látszó életbe, hogy megváltoztassuk két gyermek
sorsát, és szebb jövőt biztosíthassunk nekik. De mielőtt ezt
megtettük volna, hivatalosan is ki kellett mondanunk a boldogító
igent. Az esküvőnket a nyilvánoságtól elzárva tartottuk. Nem
akartunk médiaőrületet. Örök hűséget akartunk fogadni egymásnak
a családunk körében.
– Gratulálok, csillagom! Sok boldogságot! – ölelt magához apám a
ceremónia után.
– Köszönöm, és nem csak a jókívánságaidat, hanem mindent,
amit tőled kaptam az évek alatt, amíg felneveltél. Nélküled nem
ugyanaz az ember lennék, aki ma vagyok – nyomtam egy hálás
puszit az arcára. – Vanessa, vigyázz rá! Megérdemli – kacsintottam
az apám mellett álló nőre.
Apáék után Haley következett.
– Sok boldogságot! – ölelt magához ő is.
– Köszönöm! Neked sem lehetek elég hálás a kitartó munkádért! –
vetettem magam a karjai közé.
– Logan, üdv a családban! – hallottam Evan hangját mellőlünk.
Fülig érő mosollyal fordultam feléjük. Az üdvözlést egy erőteljes
kézfogás követte.
– Mr. Keller – biccentett Logan.
 – A családtagoknak csak Evan – veregette hátba a férjemet.
– Annyira örülök, hogy rokonok lettünk – lépett elém Megan,
miután gratulált a bátyjának.
– Szintúgy – viszonoztam az arcán ragyogó mosolyt.
– Aztán csak semmi rosszalkodás! – emelte felém fenyegetően az
ujját és mélyen a szemembe nézett. A tekintete megszólalásig
hasonlított Loganéhez, mégis volt egy jelentős különbség kettejük
között…
– Kivéve, ha azt a bátyámmal teszed – folytatta játékos
hangnemre váltva, megadva ezzel a kérdésemre a választ. Az ő
tekintetéből hiányzik a dominanciát sugalló határozottság. Az, amivel
Logan meghunyászkodásra készteti a vele szemben álló felet.
– Gyönyörű voltál! – ugrottak elém a csajok a családtagok után.
– Köszönöm – vigyorogtam.
– Szerintetek nekem is összejön egyszer? – biggyesztette le Tia
látványosan az alsó ajkát.
– Össze – bólintottam.
– De ha mégsem, ne ezt a napot rontsd el a nyafogásoddal – lökte
oldalba Liz a barátnőnket.
– Ó, hogy kapd te be!
– Lányok, elég! – nevettem fel.
– Pszt! Tia! – kértem, hogy hajoljon közelebb. – Mi van veled és a
Kenneth-tel? – érdeklődtem.
– Valaki engem emlegetett? – jelent meg mögöttünk az egyik
jómadár.
– Nem. Nem rólad volt szót, Keith! – hangsúlyoztam a nevét.
– Bakker! Honnan tudtad?
– Ismerlek – kacsintottam rá.
– Pfff… – sétált arrébb, hogy válthasson pár szót Logannel.
Szerencsére mára már ők is megbékéltek egymással.
 – Ezt meg hogy? – kérdezte Tia kíváncsian.
– Az anyajegyük. Pont olyan, mint apának és Jake bácsinak –
adtam tudtára a titkomat.
– Na, igen. Akinek évtizedes előnye van, azzal kár vitatkozni.
– Ahogy mondod – értettem egyet vele. – Szóval? – tértem vissza
az előző kérdésre.
– Ha jól viselkedik, újra szóba állok majd vele, de arra még várnia
kell – húzta ki magát sértetten.
– Értem… És Sean? – fordultam most Liz felé.
– Az a gyökér totál elásta magát a szememben az ocsmány kis
akciójával. Kész szerencse, hogy Logan ott volt.
– Talán a kedves haverja őt is átverte – vettem finoman a
védelmem alá, habár én is csalódtam benne. Mondjuk az
igazsághoz hozzátartozik, miszerint már rég megkapta a magáét
Logantől. Azt hiszem, arra a beszélgetésre, míg él emlékezni fog.
– Akkor nem gyökér, szimplán csak balfasz – vágta rá a barátnőm.
– Szerintem túl szigorú vagy hozzá.
– Tegyen érte, ha azt akarja, hogy változzon róla a véleményem –
forgatta a szemét.
– Szerintem folyamatosan azért kapálózik – szúrta közbe Tia.
Hogy mihez kezdtem a nyereményemmel? Felajánlottam az
összeget. A karrierem miatt nem kellett aggódnom, mert Logan
mindent elintézett, ezért végre megvalósíthattam az oly régóta
dédelgetett álmomat: megépíttethettem az első gyermekotthonomat.
Egy otthont azoknak a gyerekeknek, akik valamilyen okból kifolyólag
rövidebb vagy akár hosszabb ideig nem élhetnek rendes családban.
A terv kivitelezhető volt, de a verseny megnyeréséért kapott összeg
sajnos csak egy részét tette ki a beruházásnak… Ám hosszas
keresés után rátaláltam a tökéletes megoldásra, és már nem is
maradt más hátra, csak hogy Logan is megismerje azokat az
embereket, akik segítenek valóra váltani az álmomat.
– Logan, hadd mutassam be az urat! Daniel O’Brian{4}. Az ő cége
által fog megvalósulni a tervem.
– Logan Kenward – nyújtott kezet Danielnek.
– Nem ismétlem meg a hölgyet – tette hozzá kimérten O’Brian.
Fura fickó, látszik rajta, hogy szeret mindent az irányítása alatt
tartani. Talán pont ezért is választottam őket. Biztosra vettem, hogy
általuk megvalósíthatom az elképzeléseimet.
Mosolyogva néztem a bemutatkozásukat. Tudtam, hogy ez a
pillanat különleges. Valami olyat fogunk létrehozni, ami igazán
említésre méltó.
Hamar megtaláltuk a közös hangot a férfi feleségével, akiben egy
temperamentumos és belevaló asszonyt ismertem meg.
Keyla O’Brian{5} köntörfalazás nélkül mesélte el, hogy milyen
indíttatásból foglalkoznak az emberiség szegényebb rétegével.
Pontosabban, miért viselik szívükön az elárvult gyerekek sorsát.
Amit mesélt a gyerekkoráról, arról, hogy ő hogyan nőtt fel,
valósággal szíven ütött. Olykor elszorult a torkom, miközben őt
hallgattam. Senki sem érdemli meg azt, hogy ilyen gyerekkora
legyen.
Egy gyermeknek sem kellene megtapasztalnia, amit Keyla mesélt
nekem. Nem szégyellte a múltját, és ezért nagyra tartom őt. Soha
nem tudhatjuk, kit rejt egy elegáns ruha vagy egy boldog mosoly.
Keyla megjárta a poklot, és én pont ebből akarom kimenteni a
hasonló sorsú gyerekeket. Nem akarok olyan árvaházat, ahol olyan
dolgok történnek meg egy gyerekkel, mint Keylával.
– És most, Mr. O’Brian, hogy a formaságokon túl vagyunk, kérem,
győzzön meg, hogy a feleségem jó döntést hozott, amikor az önök
cégét választotta – vágott Logan egyenesen a közepébe.
– Keyla azt mondta, hogy már mindent egyeztettek Kírával, így azt
hiszem, a további szócséplés részemről felesleges. De ha
ragaszkodik hozzá, tudok mutatni önnek referenciamunkákat.
Daniel hanyagul zsebre vágta a kezét, úgy folytatta:
– Egy dologban biztos lehet, Mr. Kenward: a feleségemnél a
lehető legjobb kezekben lesz az árvaház sorsa.
O’Brian sokat sejtetően nézett Keylára. Látszott rajtuk, hogy
bíznak egymásban, ahogy az is, hogy a mai napig fülig szerelmesek.
Igaza van: ők kellenek erre a munkára.
– Jól tudja. A hölgyek már tárgyalásba kezdtek bizonyos
részleteket illetően, nekem mégis lenne pár kérdésem magához.
– Akkor vágjon bele, Kenward! – reagált Mr. O’Brian, és hosszú
beszélgetésbe kezdtek a közös projektünkről.
Az esküvő után végre beköltöztünk a közös otthonunkba. A
hivatalos ügyintézés kissé elhúzódott, így még maradt pár napunk a
gyerekek megérkezéséig. Igaz, ha tehettük, szinte az egész napot
velük töltöttük.
Nászútra viszont már nem jutottunk el; ha az esküvőt nélkülük
kellett megélnünk, az első közös utazást már a gyerekekkel
szeretnénk megvalósítani.
Logan ragaszkodott hozzá, hogy bemutassa a ház alatt kialakított
edzőtermet.
– Mi tart ilyen sokáig? – érdeklődött.
– Csak egy perc! – kiáltottam vissza, de már indultam is a hang
irányába.
A nappaliba érve megtorpantam. Logan az egyik lábát a falnak
vetve, zsebre dugott kézzel várt rám. Amikor észrevett, szigorú
pillantása vérpezsdítően siklott rajtam végig. Beszívtam az alsó
ajkamat. A látványára összerándult az ölem.
Visszaszorítottam a torkomon feltörő nyögést, és lazaságot
színlelve elindultam felé.
 – Még sosem láttalak ilyen ruhában – léptem elé, miközben
végignéztem fehér szabadidőruhába bújtatott testén. A világos
anyag bugyit nedvesítően rajzolta ki a bőre alatt húzódó izmok
sokaságát.
– Pedig majdnem mindennap ilyen viseletben indulok a terembe –
kacsintott rám pajkosan csillogó szemekkel. – Jössz? – kérdezte
ellökve magát a faltól, aminek eddig támaszkodott.
– Megyek – bólintottam elmélázva, mert akárhogy próbálkoztam,
képtelen voltam levenni róla a pillantásomat.
Elindult a lépcsőn lefelé, én pedig szó nélkül követtem.
Néztem előttem haladó alakját és minden lépés után egyre
erősebb vágyat éreztem arra, hogy rávessem magam és egy
teljesen más testedzésre invitáljam.
– Íme, a birodalmam – mutatott körbe.
– Wow! – néztem körül a luxust sugalló gépeken, és ezúttal én
támaszkodtam neki a mögöttünk húzódó falnak.
A súlyokkal teli berendezések felmérése után gyorsan
visszatértem Logan fixírozásához. Egyszerűen képtelen vagyok
betelni vele.
– Te csak közönségnek jöttél? – érdeklődött, felriasztva ezzel az
erotikus merengésemből.
– Azért hívtál, nem? – incselkedtem. – Ha lehet, maradok –
pirultam el fülig.
– Nincs olyan, amit te ne tehetnél meg – fordult az egyik gép felé.
Felugrott a futópadra és bemelegítette az izmait. Nem szóltam, és
ő sem kezdeményezett beszélgetést. Hagyta, hogy kiélvezzem a
pillanatot. A szerelmem látványát. Még mindig hihetetlen, hogy én
birtoklom Logan Kenward szívét, amit önként adott át nekem.
Levetkőzte előttem az álarcát és felfedte azt a személyt, akit oly sok
éven keresztül rejtegetett a nagyvilág elől. Sőt, ha belegondolok,
sokan sohasem fogják megismerni az igazi énjét.
A figyelmemet visszairányítottam rá, pont akkor, amikor a
súlyzókat a magasba emelte. A karjában dagadó izmok
megfeszültek. Ezzel egyidőben az alhasamban lévők
összerándultak.
Felizgultam.
A szívem egyre gyorsabban vert a mellkasom fogságában. Ki
akart törni. Logan egy könnyed és gyors mozdulattal levetette
magáról a felsőjét, hogy feltáruljon előttem gyönyörűen kidolgozott
felsőtestének minden apró részlete, a hátán húzódó hegekkel együtt.
Soha többé nem rejti el előlem.
Beengedett.
Láthatom a teljes valóját úgy, mint még soha senki.
Az iránta érzett érzelmekben lubickoltam. Kellemes bizsergés
futott végig a testemen, a fejem búbjától egészen a kislábujjamig.
A gondolataimból felpillantva megmerevedtem hullámzó izmainak
látványától, ahogy a feje feletti rúdra újra és újra felhúzta magát. A
testében lévő izmok megfeszültek, kirajzolódtak, és minden további
mozdulattal arra ösztönöztek, hogy sétáljak közelebb.
Megtettem egy lépést. Majd egy újabbat. És még egyet, de
mindeközben egyetlen másodpercre sem vettem le róla a
tekintetemet. A jelenet minden egyes másodpercét az
emlékezetembe véstem.
Meg akartam érinteni.
Végig akartam rajta simítani az ujjaimmal.
El akartam kalandozni az izmain.
Ez a férfi hibátlan – nyaltam meg az alsó ajkamat. Talán
ostobaságnak tűnik, de pont a hibái teszik azzá.
– Azt hiszem, bevezethetnénk ezt a programot a
mindennapjainkba – ugrott le a talajra egy könnyed mozdulattal.
– Melyiket? Az edzést vagy a nyálcsorgatást? – érdeklődtem
zavartan pislogva.
– Az edzés mindig is az életem részét képezte, de az, hogy egy
olyan nő álljon mögöttem éhségtől csillogó szemekkel, mint te, még
számomra is újdonság.
– Szerinted megéheztem? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet.
 – Viccelsz? Olyan sóhajok hagyták el azokat a kívánatos ajkaidat,
amiktől majdnem eldurrantam – vigyorgott.
Lepillantottam és mosolyogva nyugtáztam, nem hazudott.
Keményen ágaskodott a pamutanyag alatt.
Szabadon.
Nincs rajta bokszer – nyeltem egy hatalmasat.
– Jól látod – nyúlt finoman az állam alá. – De mielőtt bármit is
tennék, le kell zuhanyoznom.
– Vétek lenne – hajoltam hozzá közelebb, hogy lenyalhassak egy
sós cseppet a nyakáról.
– Kíra! – mordult fel. Megragadta a derekamat, megpördített és
magához rántott.
A fenekem feszes combjának nyomódott, éreztem hozzám
préselődő vastag erekcióját.
– Zuhanyozz velem! – markolt a hajamba. Félrerántotta a fejemet
és belecsókolt a nyakamba.
– Ah… Oh… – nyögdécseltem engem kényeztető nyelvének
játékától.
– Ezt igennek veszem – morgott vágytól karcossá vált hangon.
Megfordultunk, és maga előtt tolva elindult a terem végében álló
zuhanyzó felé. A lábam egyre gyengébbé vált, az ölem egyre
erősebben pulzált. Annyira, hogy az érzés már kezdte elvenni a
maradék józanságomat is.
– Ezt most levesszük… – húzta át a fejemen a testemet fedő
anyagot. – Erre sincs szükségünk – kapcsolta ki a melltartómat.
– Ez pedig csak felesleges akadályt jelent – tépte el a csípőmön
végigfutó vékony csipkét. – Így már – csapott játékosan a fenekemre
– tökéletes.
– Ebben tévedsz – fordultam váratlanul felé. Az ujjaimat a
nadrágjának korcába akasztottam, és sztriptíztáncosokat
megszégyenítő mozdulattal guggoltam elé, miközben lehúztam róla
az egyetlen dolgot, ami még elválaszthatott minket egymástól. – Na,
így már tökéletes – érintettem meg a férfiasságát.
 – Ezt bóknak veszem, de most – fordított újra a fal felé – kezeket a
csempére! – lépett szorosan mögém. – Hallani akarom, ahogy a
nevemet sikítva érsz el a csúcsig – rántott erősen magához.
– Igen… igen… – ziháltam.
– A kezek itt maradnak – parancsolt rám.
Nem volt erőm válaszolni, ezért csak alig láthatóan bólintottam
egyet.
– Helyes. Jó kislány – húzta végig az ujját a gerincem mentén,
pont mint a legelső együttlétünkkor.
Megborzongtam.
Vágytam rá.
Az ujjaira.
A nyelvére.
A farkára.
Mindenére.
A következő pillanatban a nyakamba zúduló langyos víz egy röpke
másodpercig elterelte a figyelmemet, így teljesen váratlanul értek
belém nyomuló ujjai, amiket a nyelve követett.
Egyszerre kényeztetett kívül és belül. A mozdulatai határozottak,
éhesek és vággyal telik voltak. Alig tudtam egyhelyben maradni.
Egyre szégyentelenebbül toltam az arcába sajgó,
megkönnyebbülésért rimánkodó puncimat. A vér egyre vadabbul
száguldozott az ereimben. Minden érzékem eltompult, a testem
egyetlen részre összpontosított. Oda, ahol Logan nyelve
kalandozott.
És akkor… Összerándultam.
– Logaaan! – sikkantottam erőtlenül.
Ötletem sincs, hogyan, de már előttem térdelt. A combjaimat a
vállára fektette és úgy állt fel, hogy a nyakában voltam. Szó szerint
szemezett az előbbi orgazmustól lüktető résemmel.
Lenéztem, pont akkor, amikor a nyelvét kinyújtva játékosan
végignyalta az izgalomtól remegő idegcsomót. A csiklóm
megrándult, de nem hagyta abba. Folytatta az érzéki kínzást.
 Belém nyomta a nyelvét és most az ujjai után azzal dugott,
miközben erősen markolta a csípőmet. A kezemmel végigszántottam
a haján és magamra húzva könyörögtem. Hol azért, hogy folytassa,
hol azért, hogy hagyja abba.
Összefüggéstelen sikolyok szakadtak fel a torkomból.
– Nem bírom tovább – nyögtem, ahogy kihúzta belőlem a nyelvét.
Lecsúsztatott a testén. Érzékennyé vált bőrömnek köszönhetően
minden izmát érezve értem el a célt: a farkát, amire lassan
ráengedett.
– Istenem! – nyögte, mikor tövig merült a hüvelyemben.
– Igen! – ficánkoltam a folytatásért, amit azonnal meg is kaptam. A
hátamat a hideg falnak döntötte és erős, ütemes mozgásba kezdett.
Az eddigi érzéki kényeztetés vad, minden gondolatot szétrobbantó
kefélésbe ment át. Egyre gyorsabban és egyre éhesebben tolta
belém magát. Szerettem a zabolátlan, domináns énjét, mégis többet
akartam belőle. A számat elnyíló ajkaira tapasztottam, és beszívtam
az övéi közül kiszökő levegőt. Teljesen elvesztettem a testem felett a
kontrollt. A nyelve kíméletlenül hatolt a számba, hogy foglyul ejtse az
enyémet. Egyszerre mozgott a számban és hüvelyemben. A világ
elmosódott körülöttem. A ránk zúduló vizet sem érzékeltem többé,
egyetlen dologra koncentráltam csupán: Logan bennem mozgó
farkára. Újra és újra elmerült bennem, szétszaggatva ezzel az
ellenállásom legutolsó morzsáit is.
Mindent megsemmisített. Abban a pillanatban nem volt más, csak
ő és én. És a testünket elárasztó orgazmus. A nyakába
kapaszkodva akkorát élveztem, mint még soha. Összeránduló
izmaim ráfonódtak megfeszülő férfiasságára, hogy a következő
mozdulattal minden cseppjét belém lövellje.
– Ahogy mondtam, ezt rendszeressé tesszük – suttogta az ajkaim
közé.
Felnevettem, és fejemet a zuhanyrózsa irányába billentettem.
Élveztem a testünket elárasztó zuhatagot.
– Már értem, miért ezt a zuhanyzót választottad.
– Igen. Ennek jobbak az adottságai – nézett már ő is felfelé.
 Logan
EPILÓGUS
Öt hónappal ezelőtt vált teljessé az életünk. Öt hónappal ezelőtt
végre egy család lettünk.
Sosem felejtem el a napot, amikor az árvaházba lépve
megpillantottam Deant és a kishúgát, Lynnt. Rögtön kialakult
közöttünk egy olyan érzelmi kötődés, ami azonnali cselekvésre
késztetett. Lynn velem sem beszélt ugyan, de volt valami a
tekintetében, amikor rám emelte gyönyörűen szikrázó kék szemeit.
Remény. Bizalom.
Valami, amit nem tudnék szavakba önteni.
Megmagyarázhatatlan kapocs jött létre köztünk. Attól az estétől
kezdve majdnem mindennapos vendéggé váltam Mrs.
Cooperéknél, és minden egyes alkalommal egyre közelebb
kerültek hozzám a gyerekek.
De az igazi változás azon a bizonyos estén következett be, amikor
Kírát is magammal vittem. Még számomra is hihetetlen volt látni,
ahogy a kis Lynn azonnal a bizalmába fogadta és megnyílt neki.
Akkor már tudtam, ha Kíra is rábólint, Deant és Lynnt
örökbefogadjuk.
És rábólintott. Sőt! Ő hozta szóba. Tudtam, hogy Kíra meg fogja
változtatni az életemet, de hogy mennyire, azt még nem is sejtettem.
Az esküvőnk után felgyorsultak az események. Nem volt semmi
akadálya annak, hogy egy családdá válhassunk Deannel és Lynnel.
Nagy fába vágtuk a fejszénket, de nincs olyan pillanat, hogy
megbántuk volna a gyerekek örökbefogadását, pedig tesznek róla,
hogy az idegeink szép lassan felmondják a szolgálatot. De tudjuk,
együtt mindent átvészelünk majd.
Az első napok döcögősen mentek. A gyerekeknek időre volt
szükségük, hogy megszokják, hogy ami a miénk, az most már az
övéké is.
 Az egyik legszebb pillanat a harmadik közös esténken történt,
amikor Lynn megszólított. És nem is akárhogy: apának nevezett.
Ahogy teltek a napok, úgy oldódtak fel egyre inkább. Pár héttel
később már elhitték, hogy ami velük történt, valóság, és nem fogjuk
őket visszavinni Mrs. Cooperhez a gyermekotthonba.
– Életem, nem láttad a gyerekeket? – érdeklődtem a
feleségemnél.
– Hahó, apa! Itt vagyunk.
– Miért, te nem látod őket? – kérdezte mosollyal az arcán.
– Mintha valami kis motoszkálást hallanék, de tuti nem ők azok.
Hát nézd ezt a rendetlenséget… Gondolod, hogy ők csinálták?
– Tudod, szívem, azt szokták mondani, ha valaki valahol igazán
otthon érzi magát, akkor egészen meg tud változni.
Levetkőzi az addigi berögzült viselkedésformáját és otthon végre
elengedi magát, hogy felhőtlenül jól szórakozhasson – adta tudtomra
a magyarázatát.
– Milyen furfangos érvelés.
– A lényeg, hogy mindenki boldog, és a gyerekek majd
összepakolnak maguk után – tárta szét a karját.
– Hééé! – kiáltott fel Dean. – Az nem is én voltam – mutatott a
szőnyegen szétszórt legóra. – Az, meg az, meg az Lynné. Tegye el
ő! – mutatott egyik játékról a másikra. Figyeltem Dean gyermeki
mosolyát, huncutságtól csillogó tekintetét és tudtam, idővel, ha
ügyesen csináljuk, teljesen maga mögött fogja hagyni a múltat,
hiszen ilyen rövid idő alatt is mennyit változott. Már nem úgy
viselkedik, mint egy kis felnőtt. Szereti a húgát, de már csak mint a
bátyja. Ma már gyerekként viselkedik, és számunkra nem is kell
ennél nagyobb elismerés. Kírával tökéletes csapatot alkotunk.
– Akkor tudjátok mit? Majd anyátok rendet tesz – mondtam ki az
ítéletet.
– Tessék? – kérdezte Kíra felvont szemöldökkel.
– Tudod, nekem a gyerekek boldogsága az első és száz
százalékig biztos vagyok benne, hogy a rendrakás nem teszi őket
azzá.
– Most komolyan?
– De még mennyire! – kacsintottam cinkosan a srácokra.
– A vendégek hányra jönnek? – kérdeztem Kírát a konyhába
lépve.
– Nem tudom. Gondolom dél körül, ha már ebédre hívtuk őket –
rántotta meg a vállát.
– Akkor megyek és előkészülök.
– Mivel? – fordult felém meglepve.
– Előkapom a vendégváró énemet.
– Aztán meg ne erőltesse magát, Mr. Kenward.
– A világért sem tenném – kacsintottam rá önfeledten.
– Amúgy meg azt hittem, szereted a családomat – húzta el a
száját.
– Szeretem is, de kurva sokan vannak, már meg ne sértődj.
– Most ezt miért mondod?
– Mert mindenki rettentően szapora? – ütöttem le a magas labdát.
– Áú. Ezt, ha lehet, előttük ne mondd!
– Szerintem tudják. Amúgy mindenki jön?
– Azt hiszem. Sőt még a csajok is.
– Keith és Kenneth is? Nem lesz abból gáz? Tia és Kenneth egy
fedél alatt… Necces, nem gondolod?
– Felnőtt emberek, meg fogják oldani. Majd Tia kezébe nyomom
Jesse ikreit, és nem lesz ideje hülyeséget csinálni.
– Csak aztán nehogy ő legyen a gyorsabb és Kenneth kezébe
kerüljenek Tia ikrei – röhögtem el magamat.
– Bunkó! – legyintett meg a kezébe akadó konyharuhával. –
Kérlek, viselkedj normálisan! Túl sokan lesznek, és egyedül nem
tudok mindent kézben tartani – kezdett pánikba esni. – Deanéknek
ez lesz az első igazi, nagy családi összejövetele. Azt akarom, hogy
mindenki jól érezze magát.
– A gyerekek miatt ne aggódj! Ők jól fognak szórakozni Daviddel,
Ashleyvel, Daniellel, Jessicával, Jasonnal, Matthew-val, Melissával,
Enzóval, Liával és Alyciával.
– Jézusom, tényleg elég szaporák, de milyen szépen megtanultad
mindenkinek a nevét – nézett rám elismerően. – Furcsa
belegondolni, hogy pár évvel ezelőtt, de még tavaly is meg voltam
róla győződve, hogy egyedül vagyok… Erre tessék – számolgatott
látványosan –, még a két lábammal is kevés az ujjam, hogy
összeadjam, mennyien vannak körülöttem.
– Szerencsés vagy – feleltem mosolyogva.
– De a szerencsém akkor teljesedett ki, amikor beengedtél a
szívedbe – nézett rám szerelmesen.
– Ahogy az előbb is mondtam: szerencsés egy nő vagy te, Kíra
Kenward – nyomtam egy puha csókot a szájára.
– Ja, és ha már a névsorolvasásnál tartunk – váltott hangnemet –,
apukádék jönnek végül?
– Nem, mert a Margarettel való közös utat már nem tudta
lemondani. Ezért aztán sok-sok bocsánatkérésre kell számítanod
Richard Kenwardtól.
– Akkor majd tudatosítsd benne, hogy nem kell emiatt rosszul
éreznie magát. Sőt. Remélem, jól sikerül majd ez a pár nap.
– Esküszöm, olyanok, mint a tinik.
– Most miért? Szerintem édesek együtt. Jó látni, hogy a szerelem
nem korhoz kötött. Megérdemlik a közösen eltöltött szabadságot.
– Egyetértek – bólintottam és visszalépve az ölelésembe vontam,
hogy még egyszer szenvedélyesen megcsókolhassam. – Igen,
örültem volna, ha itt van, de tudom, hogy be fogja pótolni, és
megérdemli ezt a pár napot, sőt ennél sokkal többet is. Eddigi élete
során egy olyan nő hibáit akarta semmissé tenni, aki hosszú éveken
át csak kihasználta. Most itt az idő, hogy megélje a saját
boldogságát egy nő oldalán, aki önmagáért szereti.
Még félóra sem telt el, amikor elkezdtek szállingózni a vendégek.
Amikor a társaság fele már megérkezett, Ashley felvetette, mi lenne,
ha megtanulnánk néhány tánclépést. Nem mondanám, hogy
mindenki lelkesen ugrott fel az ötletet hallva, de az igazsághoz
hozzátartozik, miszerint ellenkezni is elfelejtettünk. Mire kettőt
pislogtunk, Ashley már a felállást rendezte.
– Hallgatás beleegyezés – csapott a levegőbe.
– Na végre valaki, aki csinál egy kis bulihangulatot – állt fel Mr.
Keller elsőként.
– Gyerünk, lelkesebben, csináljátok úgy, ahogy papa! – bólogatott
Ashley. – Álljatok fel és… – akadt a torkán a következő mondata.
Kétségbeesve figyelte, ahogy mindenki elfoglalta a neki tetsző
helyet. Mármint aki megtette. Én egyelőre csak kellő távolságból
figyeltem az eseményeket.
– Nem. A-a – rázta a fejét Ashley. – Ez így nem jó. Gyere te is! –
ragadta meg Jesse karját. – Esküszöm, nem értem, mi ebben a
nehéz. Annyi a dolgotok, hogy megteszitek, amire kérlek titeket.
– Kislányom! Kezded átlépni a jólneveltség határát – szólt rá az
anyja.
– Bocs – fordult felé bűnbánóan.
– Amúgy meg elmondhatnád, miért állsz még most is ellen! –
fordult újra a nagybátyja felé.
– Talán azért, mert hülyeségnek tartom? – nézett rá a nagybátyja
értetlenül.
– Ne legyél már ennyire begyepesedve. Hidd el, kurva jó lesz!
– Ashley! – szóltak rá egyszerre a szülei.
– Most nem a barátnőiddel vagy, és ha neked nem tűnt volna fel,
akkor felhívom rá a szíves figyelmedet, hogy jelenleg elég sok az
egy négyzetméterre jutó kiskorúak száma – bökött Rosie a
gyereksereg felé.
– Upsz. Bocsesz, anya – kapott a szája elé. – De akkor segíts,
kérlek! Mondd meg az öcsédnek, hogy csinálja, amit kértem.
– Jesse, kérlek! – szállt be a játékba Rosie is.
– Rendben. De ha én hülyét csinálok magamból, akkor jön Keith
és Kenneth is. Ja, és ne felejtsük el a mélyen tisztelt Mr.
Kenwardot sem – küldött felém egy álságos vigyort.
 Kírára kaptam a tekintetemet, de ő ahelyett, hogy kihúzott volna a
csávából, egyetértően bólogatott és a nappali közepe felé mutatott.
– Hát jó, lássátok, kivel van dolgotok – húztam ki magam büszkén.
– Ugye megmondtam, hogy a férfinak, aki a társadalom szemében
faszfejnek és érzéketlennek tűnik, legbelül igenis érző szíve van? –
hallottam meg magam mögül Mr. Keller hangját.
– Evan, az istenért! Fogd már vissza magad! Legalább ne a
gyerekek előtt! – korholta a felesége.
– Miért? Most hazudjak? – érkezett a következő kérdés. – Nézd,
milyen rendes ember. Azért valld be, hogy pár évvel ezelőtt te sem
nézted volna ki ezt belőle. De talán még pár hónapja sem.
– Oké. Van némi igazság abban, amit mondasz – suttogta Mrs.
Keller. – Mondjuk, ha már szóba hoztad, nem is értem, hogy
dőlhettem be a kifelé mutatott stílusának. Én. Pont én… Én, aki
Evan Keller, a világ egyik legnagyobb balfaszának a szívét birtoklom.
– Ezzel az elszólással halálom napjáig szekálsz majd, ugye?
– Igen – vágta rá Haley dallamos hanglejtéssel, mintha még a
kamaszéveit taposná.
– Egyébként a balfasz és a faszfej nem ugyanaz.
– Ja, azt tudom. Szerencsére az évek alatt általad mind a két
viselkedési formából külön doktorálhatnék.
– Szívesen ezt is, te asszonyok gyöngye – érkezett az újabb
beszólás. Elmosolyodtam és a lányom felé fordultam.
– Gyere velem, te leszel az én kis segítségem – kaptam fel az
ölembe Lynn kicsi testét.
Ha már hülyét csinálok magamból, legalább legyen értelme.
Lynn csilingelően kacagott, amikor két tánclépéssel megálltam
Kíra mellett, és megragadva a karját magunkkal húztuk a
táncparkettként kijelölt területre.
– Dean, gyere te is! – hívta Kíra.
– Megyek már, anya!
Erre a megszólításra mindig összeszorul a szívem. Pár hónappal
ezelőtt még remélni sem mertem, hogy Dean és Lynn ilyen gyorsan
elfogadnak minket szüleiként. Valamit igazán jól csinálhatunk –
mosolyogtam Kírára, és nyomtam a szája szélére egy gyengéd
csókot. Igen, biztosra veszem, hogy a szeretet az, ami erőt ad
nekünk a szürke hétköznapokban. A feltétel nélküli szeretet, amit
minden pillanatban a gyerekek felé sugárzunk, még akkor is, ha épp
kiakadunk egy-egy tettükön.
– Oké. Szuper! – ugrott elénk Ashley, a kamaszkorba lépő Sharp-
lány. – Nagyszerű. Kathy, te gyere ide. Anya, apa, ti ide! – rángatta a
szülei karját. – Mama, papa, ti arra a részre. Nem.
Nem úgy. Egy lépéssel arrébb. Össze fogtok ütközni – temette az
arcát a tenyerébe. – Hát senki sem tudja, hogy van ez a tánc? –
morgolódott.
– Tudod, Ashley, a sikerért keményen meg kell ám küzdeni –
szóltam oda neki tudálékosan.
– Mint látod, én vért izzadok – vetette felém, és ezzel egyidőben
most Kenneth-et és Keitht szemelte ki magának. – Ühüm. Alakulunk.
Addig bekapcsolom a zenét, hogy szokjátok – lépett a tévé elé és
elindította rajta Jason Derulo Savage Love című dalát.
A dal, ami TikTok videók ezreinek szolgált alapul. És odáig
süllyedtem, hogy én is erre fogok bohóckodni. Logan Kenward…
Mivé lesz a világ?
– Valami ütősebb számot nem találtál, királylány? – mordult fel Mr.
Keller.
– Sajnos a lemezeidet nem hoztam magammal – rántotta meg a
vállát Ashley.
– Okos válasz… Látszik, hogy kinek vagy az unokája.
– Csengettek! – szakította meg a gondolatmenetemet Lynn
vékony hangja. – Biztos Megan az – vált lelkessé.
– Meglátjuk. Mindjárt visszajövünk – intettem az apró növésű
diktátornak, aki már a gyerekeket rendezgette a szülők előtt.
Hátrafordultam és azonnal levakarhatatlan vigyor terült el a
képemen, amikor megláttam, hogy most már Matt és Nora is a
többiek között áll… Aki ismeri Mattet, tudja, hogy a fickó minden
baromságban szívesen részt vesz. És így elnézve nem is
gondolnánk, mire is képes valójában… Még én magam is csak
sejtem. Ebben a családban mindig érdemes odafigyelni a csipkelődő
megjegyzésekre, amikből aztán van bőven. Persze sosem tudhatom,
hogy ezekben a beszólásokban mennyi is a tényleges valóság, de
minél több időt töltök velük, annál biztosabb vagyok benne, hogy
sok.
– Megaaan! – sivított a fülembe Lynn, amikor az ajtót kinyitva
megpillantottuk a húgomat.
– Itt vannak a csajok is – bökött maga mögé, ahol már ott állt Tia
és Liz is.
– Gyertek, kerüljetek beljebb – invitáltam őket befelé. – Elnézve a
nappalit, lehet, kicsi lesz a ház – suttogtam Megannek.
– Én mondtam, hogy nagyobbat vegyél, de te ragaszkodtál a
kisebb, családiasabbhoz.
– Igen, és még mindig kitartok a döntésem mellett. Ez is elég
nagy, kivéve a mai napot – néztem végig a házat ellepő tömegen.
– Mit csinál a kiscsaj? – érdeklődött Megan alig hallhatóan.
– A fejébe vette, hogy betanítja nekünk Jason Derulo híressé vált
táncát.
– Wow! Merész, de úgy látom, sikerülni fog neki – vigyorgott
cinkosan. – Megyek, segítek – kacagott.
– Menjél! – legyintettem.
– Apa! Állj vissza a helyünkre! – sutyorogta Lynn a nyakamba,
miközben szorosan átölelt.
– Megyek már.
– Okszííí – sipákolt, amitől majdnem beszakadt a dobhártyám, de
a világért sem szóltam volna rá. Örültem, hogy boldognak látom.
Még ha tudom is, hogy pár év elteltével nagyon meg fogom bánni a
mostani engedékenységet…
A húgom olyan vehemenciával és lelkesen csatlakozott
Ashleyhez, mintha nem is harminc lenne, csak tizenöt. De miért
tagadjam, pont ezt szeretem az én szeleburdi kishúgomban. Na és
persze Tia és Liz sem maradhatott ki… – húztam el a számat, de a
következő másodpercben legszívesebben a fejemet fogtam volna.
Ashley ügyesen ráérzett, hogy Tiát Kenneth mellé, Lizt pedig Keith
mellé állítsa.
– Hogy ebből mi lesz… – suttogtam a lányom felé, de választ
természetesen nem vártam.
– Szerelem – sóhajtott fel váratlanul.
– Tessék? – néztem rá döbbenten.
– Látszik rajtuk, apa… – mutatott Tiáék felé.
– Aha… Csak azt tudnám, te hogy látsz ilyesmit.
– Ahj… Mégis hogy? A szememmel – mutatott gyémántként
szikrázó szemeire.
– Már értem – kacsintottam rá. Istenem, és még csak négyéves…
– meredtem magam elé, miközben végre visszaálltunk a helyünkre.
– Azért remélem, tudjátok, hogy imádlak titeket – tapsikolt Ashley,
elfelejtve az előbb használt diktátori hangnemet.
– Megjöttünk! Van még hely? – hallottam meg az ajtó felől Larry
hangját, aki magával hozta Vanessát is. Őket Jake és Linda követte.
Így már majdnem teljes volt a létszám.
– Még szép! Táskákat, felesleges holmikat oda! – vette át a szót
Ashley. – Larry bácsi ide… Jake bá’ és Linda néni pedig ide! – találta
meg gyorsan az ő helyüket is.
– Nanana! Én nem állok színpadra, csak akkor, ha az egész
banda megteszi.
– Szívás, öreg, mert percek kérdése és befutnak Samék is – vágta
rá Evan, megtörve ezzel Jake ellenkezését. És ebben a
másodpercben már meg is szólalt a csengő.
– Baszd meg! – fakadt ki az idősebbik iker. Ránéztem a fiaira és
megdöbbenve nyugtáztam azt a hasonlóságot, amit továbbadott a
génjeivel. Kíra jól mondta: Kenneth és Keith olyan, mint Jake és
Larry, csak fiatalabb kiadásban. A Wells fiúk újratöltve… – húztam
mosolyra a számat Kíra múltkori beszólásán, de mi tagadás, igaza
volt.
 Miután az újonnan érkezők is üdvözölték a többieket, ők is beálltak
közénk, hogy várják, hova osztja be őket a diktátorunk.
– Megaaan! – intett a húgomnak Ashley félreérthetetlen tekintettel,
majd a következő másodpercben az ifjabb Sam Carter mellé lökte,
aki ijedtében átkarolta a húgomat, hogy az ne terülhessen el előtte,
mint a földre ejtett slime. Az a gusztustalan, takony állagú játék, amit
annyira szeretnek a gyerekek. – Na és most, hogy majdnem
mindenkinek megtaláltuk a helyét, elkezdhetjük megtanulni a
koreográfiát – csapta össze a tenyerét a főnökünk. – És most
figyeljetek engem!
– lépett a zsúfolásig megtelt nappali jól látható pontjára. –
Megkíméllek titeket, és csak a refrént tanuljuk meg – nézett ránk
megenyhülve.
Megvártuk, amíg a zene a megfelelő részhez ért, és figyelve
Ashleyt, igyekeztünk utánacsinálni.
– Ryan bácsiii, úgy mozogsz, mint egy focista! – torpant meg
Ashley, hogy leszidja a hátsó sorban álló idősebb fickót.
– Már meg ne sértődj, de fénykoromban valami olyasmi voltam –
vágta rá válaszként a Ryanként megnevezett férfi.
Őszintén, hirtelen azt sem tudtam, ő kinek a kije…
– Amúgy ezt kikérem magamnak! – szólalt meg Ethan is. Őt
legalább ismerem. – Nem minden focista ilyen tesze-tosza…
– Ja, hát az rohadt nagy érdem, hogy ennyire jól megy a
csípőrázás… – dobott felé Ryan egy apró babzsákot, amit még csak
ötletem sincs, hogy honnan szedhetett elő.
– Ryan, viselkedj! – szólt rá a felesége, akit talán Natalie-nak
hívnak, a lányukat pedig Kiarának. De nem mernék rá megesküdni –
mentegetőztem még saját magam előtt is. Ez a család tényleg
baromi népes…
– Akkor újra! – lépett ismét középre Ashley. – Figyeljetek engem
és csináljátok egyszerre! Mondom, egyszerre! – kiáltotta, miközben
tökéletes ritmusérzékkel mozgott a zene ütemére.
 Meg kell hagyni, van hozzá tehetsége. – Na még egyszer, aztán
jöhet a felvétel.
– Hogy a mi? – szólalt meg Jesse elsőként.
– Felteszlek titeket a TikTok-ra.
– Meg a nagy frászkarikát! Egy dolog, hogy a család előtt hülyét
csinálunk magunkból, de a világ előtt? Én kihagyom! – háborgott
tovább. Jelen helyzetben örültem a kifakadásának – legalább nekem
már nem kellett megtennem.
– Ugyan már, Jesse bácsi! A te mozgásoddal minden leszel, csak
hülye nem.
– Ne hízelegj!
– Nem teszem. Csak őszinte vagyok – válaszolt Ashley, lusta
mosolyra húzva a száját.
Ennyi. És meggyőzte… Ez kész… – ingattam a fejemet. Nem csak
diktátor, hanem tökéletes manipulátor is.
– Remélem, azt azért tudod, kislányom, hogy nem a videóddal
elért reakciók száma határoz meg.
– Tuuudom – forgatta a szemét látványosan –, de azért tökre
menő, milyen nagy embereket szedtem össze ebbe a nappaliba –
vigyorgott az anyjára.
– Persze. A ma tartandó szülinapnak, amire többek között téged is
mi hívtunk meg, köze sincs a dologhoz – szóltam közbe.
– Jól van, na. Köszönöm a segítséget!
– Szívesen! – küldtem felé egy cinkos mosolyt.
– És most kezeket fel! Haley, Evan, Jake, Larry, Linda, Sam,
Becca, Natalie, Ryan, Kiara, Sammy, Rosie, Ethan, Kathy, Jesse,
Nora, Matt, Logan, Kíra, Megan, Keith, Kenneth, Tia, Liz! – sorolta el
egy levegővétellel. – Uhh! – vett egy mély lélegzetet. – Egyszóval
mindenki! És most a gyerekek! – ismételte Ashley örömmámorban
úszva a mozdulatokat. Élvezet volt nézni azt a lelkesedést, amivel a
családját irányította, de a legszebb az volt, hogy bárkire nézhettem,
mert ebben a pillanatban mindenki őszintén boldognak tűnt.
 Újra körbepillantottam a nappalin. A vidám társaságot nézve
egyetlen gondolat ismétlődött a fejemben:
Mindenkinek az életében vannak sorsdöntő pillanatok, amik
váratlan fordulatokkal szolgálnak az úton, amin haladunk, hogy a
sorsfordító pillanatban kellő indítékunk legyen arra, hogy jól érezzük
magunkat a vágyak dallamán.

Sem éjjelem, sem nappalom,

Mióta megpillantottalak téged e színpadon.
Az ész megállt,
S már nem hallhattunk mást,
Csak hogy a szívünk veszettül kalapált.
A szó is elszállt,
S mi halkan vártuk a csodát,
Mely egy dallal ránk talált.
A tűz hirtelen fellobbant,
S a szívünk egyszerre dobbant.
A sorsunk ott s akkor összefonódott,
Mikor a tekintetünk összemosódott.
Logan Kenward
 Köszönetnyilvánítás
Még számomra is hihetetlen, de végre elérkezett a perc: most már
Logan Kenward történetét is a kezetekbe vehetitek. Ő volt a
legtürelmesebb férfi mind közül, aki megszületett a fejemben; immár
három éve várja, hogy sorra kerüljön. Hosszú, érzelmes út áll
mögöttünk, de elkészültünk.
Átadom nektek.
Szeressétek úgy, mint én!
Nem győzök elég hálásnak lenni nektek, amiért ennyire vártátok a
megérkezését, hogy ennyien és egyre többen váltok a
mindennapjaim részévé.
Köszönöm a családom támogatását, köszönöm nektek, az
olvasóimnak, a csoportomnak azt a rengeteg erőt, amivel nap mint
nap feltöltötök.
És most sem hagyhatom ki azt a személyt, aki az első perctől
kezdve mellettem állt: Marilyn Millert.
Köszönöm az előolvasóimnak, Hajninak, Dettynek, Incinek és
Zsófinak, akik idejüket rám áldozva, odafigyelve az elütésekre
segítettek, hogy a nyolcadik könyvem is a lehető legtökéletesebb
formájában kerüljön az olvasóim kezébe.
A gyönyörű borítómat pedig köszönöm Halasi Miklósnak, aki
mindig minden kérésemet teljesíti, hogy a végeredmény tökéletesen
tükrözze a könyv tartalmát.
És nem utolsósorban köszönöm a NewLine kiadónak, hogy a
munkájukkal segítettek abban, hogy A vágyak dallama
kézzelfoghatóvá váljon, és minél több olvasóhoz eljusson.
Köszönöm az olvasóimnak, akik tűkön ülve várják az újabb és
újabb regényeimet!
 Érzéki rabság
ELŐHANG
Mona
– Azt mondtad, szükséged van a segítségemre – szólaltam meg
újra incselkedve. Kár lett volna tagadni. Élveztem ezt a kis
közjátékot.
– Azt a kibaszott alkohol mondatta velem – szólalt meg ingerülten.
– Nekem nem úgy tűnt – rántottam meg a vállamat. – Ráadásul a
szobádban heverő akták sem azt sugallták, hogy csak a levegőbe
beszéltél – tettem karba a kezemet.
– Akkor sem segíthetsz. És pláne nem kutakodhatsz a szobámban
– morogta.
– Igen, tudom. Ezt is mondtad már… – vágtam oda flegmán.
– Akkor azt hiszem, nincs miről tovább beszélnünk – lépett az
ajtóhoz, hogy kinyissa előttem.
– Oh, pedig azt hittem, megtanítasz ezzel bánni – vettem elő a pár
perce elcsent fegyverét.
– A kurva életbe! Tedd azt le! – szólt rám szigorúan.
– Miért? Szerintem tök simán meg tudnám tanulni használni –
emeltem fel, hogy célba vegyek vele valamit.
– Csak tudnám, honnan a faszomból vagy ennyire ismerős,
amikor biztosra tudom, hogy nem ismerjük egymást – mordult fel, és
elém lépve kicsavarta a kezemből a fegyvert. – Ez – lóbálta meg az
orrom előtt – kibaszottul nem játék – szűrte ki a fogai között.
– Nem az? – kérdeztem kikerekedett szemekkel, még mindig
előtte állva.
– Nem, nem az – rántott magához a derekamnál fogva. – És nem
értem, honnan vetted a bátorságot, hogy egyáltalán hozzányúlj –
hajolt hozzám olyan közel, hogy lehelete a bőrömet cirógatta.
Mondani akartam még valami frappánsat, de a közelsége teljesen
kibillentett a határozottságomból.
 – Még egyszer elismétlem neked – suttogta a számtól alig egy
centire –, az elkeseredettség és az alkohol beszélt belőlem tegnap
este. Nem is értem, hogy jutott eszembe szóba hozni egy ilyen
veszélyes dolgot.
– Szóval veszélyes lenne? – találtam meg hirtelen a hangomat.
– Igen, az – mordult rám.
– Akkor tanítsd meg, hogy tudnám megvédeni magamat.
Taníts meg lőni! – leheltem az ajkára.
Olyan közel hajolt hozzám, hogy már csak egy milliméter
választott el attól, hogy a szánk összeforrjon…
– Nem! – ébresztett fel érzéki álmodozásomból, ahová ajkának
látványa taszított.
– Tessék? – kérdeztem felháborodva, amikor rájöttem, mire
válaszolt.
– Jól hallottad. Azt, mondtam, nem tanítalak meg sem lőni, sem
semmire. Szépen kisétálsz azon az ajtón, és örökre elfelejtjük
egymást.
– Mintha el tudnál engem felejteni – vetettem felé, mert sértett
önérzetem nem hagyta, hogy csendben tűrjem a flegmaságát.
– Mivel nem történt közöttünk semmi, nincs olyan, amit el kellene
felejtenem, szóval ja, igazad van. Nem tudlak elfelejteni – közölte
hanyagul.
– Akkor is fel fogom keresni azt a… hogy is hívják… –
gondolkoztam el látványosan, mint aki nem emlékszik rendesen a
tegnap említett névre –, Zaleket. Toby Zalek legújabb csaja áll
előtted, szóval nézz meg jól! – mutattam végig magamon.
– Azt a rohadt kurva eget! Hát nem érted, hogy az életeddel
játszol?
– Nem mindegy? Nekem már úgyis tök nyolc. Az életem szart sem
ér, akkor meg miért ne vigyek az utolsó napjaimba egy kis kalandot?
– kérdeztem egy vállrándítás kísértetében.
– Te nem vagy normális… – ingatta a fejét értetlenül.
– Örülök, hogy kezded felfogni – kacsintottam felé.
 – Tudod mit? – termett előttem két hosszú lépéssel.
– Na, mit?
– Holnap reggel hat órakor legyél az Orland-tó északi oldalán –
fordult el a szoba közepén álló asztalhoz, hogy gyorsan lefirkantson
valamit –, itt – nyomta a kezembe az apró cetlit, amire felírt egy
címet. Jobban mondva egy koordinátát.
– Ott leszek – tettem zsebre a fecnit.
– Majd meglátjuk – felelte lazán.
– Miért? Meg akarsz etetni a farkasokkal?
– Még az is kevesebb fájdalommal járna, mint amire most
készülsz – felelte idegesen.
{1} Sors-Fordító c. könyvemben ismerhető meg
{2} Sors-Döntő c. könyvemben ismerhető meg
{3} Az indíték c. könyvemben ismerhető meg
{4} Marilyn Miller Hozzád sorozatában ismerhető meg.
{5} Marilyn Miller Hozzád sorozatában ismerhető meg.
 Table of Contents
Logan
Kíra
Logan
Kíra
Logan
Kíra
Logan
Kíra
Logan
Kíra
Logan
Kíra
Logan
Kíra
Logan
Kíra
Logan
Kíra
Logan
Kíra
Logan
Kíra
Logan
Kíra
Logan
Kíra
Logan
Kíra
Logan
Köszönetnyilvánítás
Érzéki rabság