1.

fejezet
Fordította.: Mó & Joy 
       Lucian 

   ‒ Ha nincs ma estére egy partnerem, Monique keze a farkamon lesz, mielőtt az első fogás 
befejeződik. 
   A barátom és az alkalmazottam, Aidan Spencer, a jóslatomra sikertelenül megpróbálta 
elrejteni a vigyorát. Sajnos, vagy szerencsére, akárhogy is nézzük, mindketten tudjuk, hogy 
igazam van. Monique Chandler állandóan lesben áll, és a látványa azonnal hat rám... 
megint. Megbaszni őt, az egyik legnagyobb hiba volt, amit mostanában csináltam. Nincs 
punci, ami megéri ezt a fajta poklot, különösen, ha az a legjobb esetben is egy átlagon­aluli 
baszás volt. 
   ‒ Igen, ez egy nehéz probléma. Azt hiszem, tudok neked segíteni. Szerinted, ma este 
akarja a kezét a farkamon? 
 Nevetve válaszolok. 
   ‒ Légy óvatos, hogy mit kívánsz. Ezt az ágytornát talán érdemes lenne átgondolni. Az a nő 
egy kibaszott vipera. Bármennyire is akarom megvitatni a jövőbeni szexuális hódításaidat, 
nekem most szükségem van egy partnerre. 
 ‒ Talán akkor, azelőtt kellett volna gondolkodnod, mielőtt Laurie­t dobtad a múlt héten. 
Nem tudtad volna a ma esti vacsora után kitenni? 
 Keresztbe teszem a lábam az asztalon. 
    ‒ Nem, Laurie megváltotta a saját jegyét, amikor ultimátumot szabott. Elismerem, az 
időzítés nem tökéletes, de én még soha nem adtam be a derekam a fenyegetéseknek és 
nem most fogom elkezdeni. Az egyetlen dolog, amivel egyébként törődött, az az egyenleg a 
bankszámlámon. 
   ‒ Nos, legalább nem kellett sok időt vesztegetned azzal, hogy elköltöztesd őt az 
otthonodból. Tulajdonképpen, látta valaha is belülről? 
 A barátomra bámulok, mielőtt válaszolok: ‒ Te is tudod. 
 Aidan megrázza a fejét. 
 ‒  Ezt nem értem, Luc. 
‒ Mit nem értesz? Az otthonom az enyém. Nem szándékozom eltölteni az életemet ezekkel 
a nőkkel, úgyhogy miért bonyolítsam a dolgokat? ‒ megeresztek egy önelégült mosolyt, és 
hozzáteszem: ‒ te sem éppen „boldog otthont” játszol a nőiddel, akkor miért taposol a 
golyóimon? 
   ‒ Van egy kis különbség köztem és közted, barátom ‒ mondja Aidan. ‒ Az én 
otthonomban volt már nő, és az ágyamban is. Te hónapokon keresztül jártál Laurie­val, és 
még sose járt nálad? Bassza meg ember, mégis hogyan magyaráztad ezt meg neki? 
 A kérdésre megemelem az egyik szemöldököm. 
   ‒ Én nem magyarázkodok senkinek, beleértve Laurie­t is. Különben is, a hónap végére 
úgyis horogra akaszt valaki mást. 
 Aidan mosolyogva hátrabillen a széken. 
    ‒ Azt hiszem, túl sok hitelt adsz magadnak, haver; ő már a hét végére valaki másé lesz. 
Persze, valószínűleg idősebb pasas lesz, de ha van pénze, biztos vagyok benne, Laurie 
figyelmen kívül hagy minden mást. 
   Mosolyogva Laurie pontos meghatározásán, egyetértően bólintok, mert ez több mint 
kibaszott igaz. Mentálisan nekidurálom magam, a francba, ez a következő kérdés fájni fog.  
   ‒ Tudod, utálom megkérdezni, de nem ismersz valakit, aki elérhető és elkísérne ma este, 
és meggondolná, hogy a jövő héten eljönne­e velem Kínába? 
   Aidan meglepetten néz, de gyorsan összeszedi magát. 
   ‒ Tudom, hogy ezért a pokolra fogok kerülni, de igen ismerek valakit. Nos, nem igazán 
pontosan valakit, de tudok egy helyet, ahol segíthetnek. 
   Aidan egy újabb kurvája, igazán remek! Ezek pontosan olyan nők, akiket zárt ajtók mögött 
tartasz. 
   – Ezt fejtsd ki bővebben! Ha ebből az következik, hogy ez nekem megint öt­tíz évembe 
kerül, akkor inkább passzolom. 
   ‒ Kérlek, tartalékold a véleményedet, amíg befejezem. Nekem... hm, alkalmanként, az 
utolsó pillanatban szükségem volt partnerre. Egy barátom ajánlotta ezt a szolgáltatást, 
amely partnereket biztosít vezetőknek.    Ezek főként főiskolai hallgatók. Nekem még soha 
nem volt problémám velük. 
   Egy pillanatra szóhoz sem jutok, ami nem történik meg gyakran. 
   ‒  Úgy érted kísérő szolgálat, ugye? ‒  Aidan már elvesztette az eszét? 
   ‒ Igen, de ez nem az, amire gondolsz! Nincs ebben semmi törvénytelen. Nem nyújtanak 
öltáncot vagy szexet; ez szigorúan üzleti. Bár, nem ellenezném ezeket a dolgokat, ha be 
akarnák azt dobni. 
   ‒ Már előre látom, hogyan nézne ki, ha híre menne, hogy ahhoz kellett folyamodnom, hogy 
béreljem a partnerem. Biztosan tudsz valaki mást? Minden éjszaka mással randizol, ember! 
   Most már legalább tudom, hogy hol tölti az idejét. A kurva életbe, mikor kezdett nőket 
venni? 
   ‒ Igen, sok nőt ismerek Luc, de ezután az este után, ezek közül egyik sem fog téged 
hónapokon keresztül üldözni. Te épphogy csak megszabadultál Laurie­tól; nem hiszem, 
hogy ilyen hamar vissza szeretnél ugrani a cápa­fertőzött vizekbe. Én mondom, ez a 
tökéletes megoldás ma estére. Még én is beállítok, ha akarod. 
Beletúrok a hajamba, csalódottságomban morogni akarok. Már az életem odáig jutott, ahol 
komolyan fontolgatom Aidan javaslatát? Visszagondolva az utolsó vacsorára, amin jártam, 
Monique sarokba szorított a férfimosdó előtt, ahol gyakorlatilag ledugta a nyelvét a 
torkomon, arra késztet, hogy Aidanre nézzek, és azt mondjam:– Csináld! Kérj egy címet 
nekem, hogy hol vegyem fel a lányt. Nem akarom azzal tölteni az estémet, hogy egy 
idegenre vadászok az étterem parkolójában. Ha ez rossznak bizonyul, ki vagy rúgva. 
   Aidan mosolyog, tudja, hogy a fenyegetésem alaptalan. Már régóta barátok vagyunk, és 
mindig tartjuk egymásért a hátunkat. Először, az általános iskolában találkoztunk. Elsőben 
szét akarta rúgni a seggét egy harmadikos, mikor felugrottam a kínvallatója hátára. 
Megragadtam Aidan kezét, talpra állítottam, és aztán nekiálltunk, hogy néhány saját rúgást 
kézbesítsük a zsarnoknak, mielőtt berángattak minket az igazgatói irodába. Attól a pillanattól 
fogva, elválaszthatatlanok voltunk. Sosem árultam el Aidannek, hogy aznap, amikor 
nekiugrottam annak a seggfejnek, majdnem televizeltem a kibaszott alsónadrágomat. 
Rettegtem, és hálás voltam a rohadéknak, hogy megbotlott a váratlan támadástól és 
elvesztette az egyensúlyát, elvégezve a támadás nagy részét. 
   Aidan átlagos standard házban nőtt fel, kutyával és fehér léckerítéssel. Egyetlen gyermek 
volt és a szülei imádták. Én Fae nénivel éltem; a szüleim meghaltak egy autóbalesetben, 
amikor öt éves voltam, így apám húga vett magához. Amikor betöltöttem a huszonegyet, 
megkaptam a szüleim jókora örökségét, és megvettem az első cégem, egy szoftvercéget, 
ami veszteségesen működött. Egy éven belül, a visszájára fordítottam, és megszületett a 
Quinn Software. Amikor a többi gyerek képregényeket nézegetett, én a Business Weeket és 
a Wall Street Journalt olvastam. Huszonkilenc éves koromra a csúcson voltam, és mindenki 
akart belőlem egy darabot, különösen a nők. A felelősség súlyával, amit hordoztam, soha 
nem éreztem magam ennyire átkozottul öregnek, mint mostanában. 
   Testvériségünk egy kicsit megváltozott, azon a napon, amikor Cassie Wyatt a környékre 
költözött és beiratkozott az iskolánkba. Hozzánk hasonlóan, Cassie­vagy Cass, ahogy 
hamarosan elkezdtük hívni, társadalmi kitaszított volt és könnyű célpontja lett a gonosz 
lányoknak. Rászokott arra, hogy mindenfelé kövessen minket a biciklijén, még akkor is, 
amikor megpróbáltuk elkergetni őt. Egy idő után a puszta eltökéltsége, hogy 
összebarátkozzon velünk, meggyőzte mindkettőnket, és hivatalosan a klub tagja lett. Az 
apja, aki hajlott arra, hogy túl sokat igyon, és túl keveset dolgozzon, nevelte Casst. Mindig 
az utolsó lehetséges pillanatig halasztotta, hogy hazamenjen. Tinédzserként beleesett abba, 
amit később felismertem, mint mániás­depressziós állapot, időnként hol túlságosan is jól 
volt, aztán szinte öngyilkos mélypontra került. 
   Aidan gyerekkorunkban és még kamaszkorában is szerelmes volt belé. Bár Cass, csak 
rám vetett szemet. Persze, szerette Aidant, mint egy barátot, de ahogy egyre idősebbek 
lettünk, Cass többet látott bennem, és végül viszonoztam az érzelmeit. Ha nem lettem volna 
olyan versengő balfasz, visszautasítottam volna és reménykedek, hogy Aidanhez fordul. Ez 
változtatott volna valamit? Ez a kérdés éveken keresztül kísértett engem. A középiskolában 
még csak randizgattunk, de a főiskolán már együtt voltunk, amíg egy éjszaka örökre 
megváltoztatta mindannyiunkat. Miközben lerázom azokat az érzéseket, amik azzal 
fenyegetnek, hogy megfojtanak engem, Aidan gúnyolódó hangja visszaránt… 
   ‒ Neked, barátom, a legjobbat fogom kérni, akijük csak van. Talán egy csinos, telt szőkét? 
‒ viccelődik Aidan. Ebben a pillanatban bejön az asszisztensem, hogy tudassa velem a 
következő találkozóm megérkezett. 
   ‒ Köszönöm Cindy. Mi lenne, ha kihúznál az irodámból Aidan, hogy az időbeosztásom be 
tudjam tartani? 
   Hátradőlök a székemben és mosolygok, mint egy balfék, ahogy Cindy, mint mindig, szó 
szerint eltávolítja Aidant a székéből és az ajtó felé taszigálja. Istenem, szeretem ezt a nőt, és 
jutalmat érdemel, amiért mindennap elviseli a rosszkedvű seggemet. 
    Cindy már az ötvenes éveiben jár, és öt éve van velem. Miután mindkét fia elköltözött 
otthonról az egyetemre, újra dolgozni kezdett, hálás vagyok, hogy ő van nekem. Úgy 
irányítja az irodám, mint egy őrmester, és azt gyanítom, hogy erősen terel engem egy másik 
férfi szerepébe. Jó emberismerő, és soha nem szerette Laurie­t; többször is rajtakaptam, 
hogy Laurie háta mögött forgatta a szemeit. Ahogy bevezeti a következő ügyfelem, 
eltöprengek azon, hogy mi a pokolba keveredtem, miközben megengedtem Aidannek, hogy 
egy kísérő szolgálaton keresztül béreljen nekem egy partnert. Elképzelem, hogy egy 
Rágógumiból Buborékot fújó Barbie baba bukkan fel ma este. Ismerve Aidant, a lánynak 
nagy mellei és kevés agya lesz. Ha ma este távol tartja Monique­ot tőlem, ki törődik azzal, 
hogy az egyetlen aktuális dolog, amit a nő tud, a legújabb Britney Spears dal szöveget. 
 
 
 
 
Lia 
 
   Besétálok a lakásomba és azonnal összeesem a kanapéra. A szobatársam, Rose felnéz a 
könyvből, amibe épp beletemetkezik, és megkérdezi: ‒ Rossz nap, kölyök? 
   ‒ Huh, igen. Alig aludtam múlt éjjel, köszönhetően ennek a hidegnek, és most van egy 
megbízatásom ma estére a Date Night­tól. ‒ Rose fintorog, amíg kifújom az orrom és 
hátradőlök a párnákra. 
   ‒ Miért vállaltad el a munkát, ha szarul érzed magad? 
   ‒ Miért is? Mert szükségem van a pénzre. Legalább, ez csak egy vacsora. Istenem, 
remélem, ő nem egy aranyfiú, mint az utolsó. Állandóan azt gondolta, ha eleget ajánl, akkor 
bevásárolhatja magát a bugyimba. Mit nehéz megérteni azon, hogy „kísérő”? Sehol sincs 
ebben a szóban célzás arra, hogy sztriptíztáncosnő vagy prosti. 
   Rose hátraveti a fejét és felnevet. 
   ‒ Biztos vagyok benne, hogy ez egy gyakori tévhit. Szerencséd, hogy a legtöbb férfi ismeri 
a szabályokat és be is tartja azokat. Nem érdekes, hogy mivel foglalkozol; mindig lesz egy 
seggfej, aki azt hiszi különleges. Az elmúlt éjjel, egy fickó jött be a kávézóba, mikor átadtam 
neki a kávéját, megcsípte a fenekem. A férfiak mikor kezdték el azt gondolni, hogy minden 
rendben, ha feláll nekik? Ha nem borítaná ki Jake­t, azonnal átvállalnám tőled a munkát. 
   Jake volt Rose barátja már két éve, és tudtam, hogy a srác valóban kiborulna, ha az élete 
szerelme egy másik férfit kísérgetne a városban. 
   Én végzős vagyok a St. Claire Egyetemen, ami Asheville­ben található, Észak­ 
Karolinában. St. Claire egy kisebb iskola, és ezért nagyon nehéz bejutni. A tandíj pofátlanul 
drága és ösztöndíjat is nehéz szerezni, de az oktatás színvonala felülmúlhatatlan. Amikor 
felvettek, örömömben a föld felett lebegtem... amíg el nem kezdtem kitalálni, hogyan 
fizessek érte. 
   Tizennyolc évesen, anyám összecsomagolta a holmim és az ajtóra mutatott. Miután 
évekig semmit se tudtam tenni, hogy elkerüljem a mostohaapám nemkívánatos közeledését, 
szinte megkönnyebbülten távoztam. 
   Soha nem ismertem az apám; az anyám legjobb esetben, semmivel se törődött és a 
legrosszabb esetben, őrülten dühös volt. Én mondom, enyhe kifejezés, hogy szerencsétlen 
vagyok a szülők területén. Amikor anyám hozzáment Jim Dawsonhoz, ó Istenem, a dolgok 
rosszról, még rosszabbra váltak. 
   Oh, soha nem tört el csontom, mint néhánynak, akit kihasználtak; az anyám mindig jobban 
szeretett pofozkodni, legtöbbször visszakézből pofán vágott. Néha elővett egy övet, amikor 
igazán dühös volt. 
   Sajnos,  Jim érkezése arra késztetett engem, hogy azokra a napokra vágyjak, amikor még 
csak az anyámtól kellett félnem. Tizenöt éves voltam, és ahogy Jim állandóan rámutatott, 
érettebb a koromhoz képest. Ez hosszadalmas, ártatlannak látszó érintésekkel kezdődött és 
gyorsan fokozódott. 
   Elkezdett éjjelente a szobámba járni. Durván a hátam mögé csavarta a karomat, amíg bele 
nem egyeztem, hogy levesszem a pólómat. Ült vagy feküdt mellettem, miközben 
fájdalmasan csipkedte a mellbimbóimat, amíg maszturbált. Rövid idő múltán, a melleim nem 
voltak elegek, teljesen meztelenül akart engem. Első alkalommal, harcoltam vele, amíg a 
torkomra tette a kezét és fojtogatni kezdett, mígnem elájultam. Arra eszméltem, hogy az 
egyik keze a puncim cirógatja, miközben elélvezett. Minden este tovább merészkedett, 
egyre többet és többet akart. Attól féltem, hogy hamarosan már nem lesz elég neki, hogy 
megérint. Kétségkívül tudtam, hogy az anyám tudatában volt annak, ami történt; próbáltam 
beszélni vele többször is, ekkor ő választás elé állított, vagy elsétálok, vagy tűrök és akkor 
kussolok. 
   Miután, minden adandó alkalommal el kellett viselnem az érintését, hallottam őt valamit 
mondani, ami megóvott engem a biztos nemi erőszaktól. Azt mondta az anyámnak, hogy ne 
egyen annyit, ne szedjen fel több súlyt, mert nem szereti a nagydarab nőket. Azon az 
éjszakán elkezdtem mindent enni, amit találtam anélkül, hogy kiokádnám, és a hónap 
végére hét és fél kilóval lettem nehezebb. Ezt addig folytattam, amíg majdnem huszonöt kilót 
híztam. Nyilvánvaló volt, hogy Jim teljesen undorodott tőlem. Abbahagyta a molesztálásom 
és helyette állandóan sértegetett, de nem törődtem vele, mert ez jelentette azt, hogy éjjel 
már nem settenkedett be a hálószobámba. Nem voltak igazi barátaim az iskolában, és a 
méretem miatt állandó célpontja lettem a gúnyolódásnak. A társadalmi kitaszítottságnak az 
lett az előnye, hogy egy csomó időm maradt a tanulásra, és osztályelsőként érettségiztem. 
Minden helyi főiskolára jelentkeztem, pedig még fogalmam sem volt, hogyan fogom kifizetni, 
de mindenképpen el akartam menekülni abból a pokolból, amiben éltem. Egy nap, a St. 
Claire­ből kaptam egy levelet, hogy felvettek, és ez volt szintén az a nap, amikor az anyám 
kirúgott. Akkor kellett volna elég bátornak lennem, hogy távozzak; soha nem keresett volna 
engem. 
   Az otthon lévő utolsó estémen a mosókonyhában vasaltam, amikor anyám beviharzott, 
elég dühösnek látszott. Jim szorosan mögötte követte. Mialatt vitatkoztak, leraktam a vasalót 
és megpróbáltam kilopakodni az ajtón anélkül, hogy észrevennének, mikor Jim hirtelen 
elordította magát: ‒ Bassza meg! 
   A gerincem megmerevedett, átnéztem a vállam fölött és láttam, hogy a kezét rázza, és a 
vasalóra mutat. 
   – Nézd, mi a faszt csináltál te kövér picsa! Otthagytad a vasalót a padló kellős közepén és 
megégette a kezem. Lefogadom, hogy szándékosan tetted te bűnös kurva! 
   Becsuktam a szemem és éreztem, hogy a könnyek égetik a szemem. 
   ‒ Én... Sajnálom. 
   Hirtelen, Jim haragja anyámról rám irányult. Rémült voltam és megpróbáltam elhátrálni 
tőle. 
   ‒ Mit a faszt képzelsz, hova mész? 
   Ahogy Jim felém közeledett, anyám kiosont az ajtón, vissza se nézett. Pontosan tudtam, 
hogy nem várhatok tőle segítséget. Mikor volt ott valaha? 
   Amikor Jim megragadta a pólóm alját, olyan erősen megrántotta, éreztem, hogy a vékony 
pamut elszakad. Ahogy próbáltam a pólót egybefogni, ő letépte a testemről; hirtelen elkapta 
a nyakam, fájdalmasan. Keresztbe tettem a karom a melltartóm előtt, újra és újra azt 
ismételve: ‒ Sajnálom! Sajnálom! 
   ‒ Te nem sajnálod, hazudsz tehén! Szándékosan hagytad ott a vasalót, remélve, hogy 
megégetem magam. 
   Nyál fröccsent az arcomra, ahogy köpte a szavakat. Amikor egy kegyetlen mosoly bukkant 
fel a szája sarkában, ereimben megfagyott a vér. Ó, Istenem, ismertem ezt a mosolyt! 
Karjaimat szorosabbra fontam a melleimen, megpróbáltam elfedni magam, ahogy 
félelmemben remegtem. 
   ‒ Ne aggódj amiatt, hogy megérintem azokat a nagy csöcseidet; undorodom tőled! Amit 
adni fogok neked te lány, egy emlékeztetője lesz annak, hogy mi történik akkor, ha 
baszakodsz velem! Meg akartál égetni és azt hiszed, megúszhatod? Itt az ideje, hogy 
megtanuld a leckét, hogy sose felejtsd el! 
   Ekkor megfordított, egyik erős karjával átölelte a derekam, mielőtt lehajolt, hogy felvegyen 
valamit. Félrerántotta a hosszú lófarkamat, olyan durván, hogy égett a fejbőröm. Hirtelen a 
hátam, a lapockák között lángokban állt. Ziháltam a szörnyű fájdalomtól, és megpróbáltam 
elhúzódni tőle. Valaminek a szörnyű szaga csípte az orrom, és ahogy forogni kezdett velem 
a szoba, leesett; megégetett a vasalóval. Mielőtt elvesztettem az eszméletem, hallottam, 
ahogy a fülembe suttog: – A teheneket mindig megbélyegzik, így tudják kihez tartoznak, és 
mindig az enyém leszel. 
   Nem éreztem, mikor estem a padlóra, amikor később magamhoz tértem a hátam még 
mindig égett, és egyedül voltam. Az a szemét megjelölt engem, és az évek sohasem tüntetik 
el a bélyegjét a testemről vagy az emlékezetemből. 
 
Az első éjszakát a parkban töltöttem, egyedül voltam, mégis ez volt a legjobb éjszaka, amire 
emlékszem; úgy gondoltam, annak az esélye, hogy megtámadjanak, kevesebb, mint az 
otthonukba. Elköltöttem azt a néhány dolcsit, amit elvettem az anyám pénztárcájából, hogy 
Tylenolt vegyek. Szerencsére, a boltban volt vízadagoló, és négyet bevettem, remélve, hogy 
nem adagolom túl. A hátam még mindig szörnyen fájt a vasalótól. Másnap jelentkeztem 
pincérnőnek, a tulajdonos Debra megsajnált és felvett. Beleegyezett, hogy hadd fizessek 
neki hetente a régi, eladó Hondájáért. Végül is, valahol aludnom kellett, amíg ősszel 
megkezdődik az iskola. Debra még azt is hagyta, hogy ingyen egyek; sejtettem, hogy azért, 
mert tudta, hogy hajléktalan vagyok, de soha nem kérdezte. A második munkanapomon, 
Debra mellesleg megemlítette, hogy az utca végén a kamionpihenőben, van zuhanyzó a 
kamionosoknak. A barátjáé, Martiné a hely, és szerez nekem egy utalványt, hogy bármikor 
használhassam a helyiséget. A kamionmegálló és a mosoda közt, a maradék időmet az 
autómban töltöttem. 
   Egy hónap telt el és már nem fájt a hátam, végig gondosan kerültem, hogy megnézzem és 
vigyáztam, hogy zuhanyozás közben ne érje víz. Egyik nap a szünetemben használtam a 
munkahelyen a mosdót, és végül összeszedtem a bátorságom, hogy felemeljem a blúzomat 
és hátat fordítsak a tükörnek. 
   ‒ Ó, Istenem! ‒ suttogta valaki mögöttem. 
   Gyorsan megfordultam és szembetaláltam magam Debrával, aki ott állt gyilkos dühvel a 
szemében, szája elé kapva a kezét. Lehúztam a blúzom, közben magamat átkoztam, hogy 
nem hallottam az ajtót nyílni. Debra odajött és magához ölelt. 
   ‒ Ki tette ezt veled, Lia? 
   Az arcomon könnyek kezdtek el lefelé peregni. Nem voltam hozzászokva, hogy 
aggódjanak értem vagy a szeretethez, és a bánat Debra hangjában elég is volt ahhoz, hogy 
kiboruljak. 
   ‒ Nem számít ‒ suttogtam vissza. ‒ Most már vége. 
   ‒ Oh, kislány! ‒ mondta Debra. ‒ Ez számít, mert szét akarom rúgni valakinek a seggét. 
Mondd el nekem kitette ezt veled, és Martin meg én, vele is ugyanezt a gyalázatos dolgot 
fogjuk tenni. 
   Amikor elhúzódott, meg tudtam mondani az arckifejezéséből, hogy Debra halálosan 
komolyan gondolja. Az alatt az idő alatt, míg az étteremben dolgoztam, összebarátkoztam a 
szókimondó vörös hajúval és a barátjával, Martinnal. Debra, az arcomon a zárkózott 
kifejezést tanulmányozta, mielőtt dühösen kieresztette a levegőt. 
   ‒ Nem fogod elmondani, ugye? 
   Amikor megráztam a fejem, Debra felemelte a kezét, hogy letöröljön egy kóbor 
könnycseppet az arcomról. 
   ‒ Keres most téged valaki, kislány? 
   ‒ Nem ‒ suttogtam. ‒ Magam vagyok. 
   ‒ Akkor, rendben ‒ válaszolt Debra. ‒ Ha bárki zaklat téged, vagy az, aki ezt a poklot tette 
veled. felbukkan, akkor azonnal szólsz nekem vagy Martinnak, oké? 
   Válaszul megöleltem és megköszöntem Istennek, hogy találkoztam vele; végre volt valaki 
az életemben, aki törődött azzal, hogy élek­e vagy halok, és én ezt soha nem felejtem el. 
   Ahogy visszasétáltunk az étterembe és visszatértem a munkámhoz, megpróbáltam 
kirekeszteni, amit láttam a mosdóba. Ahogy ígérte, Jim valóban megbélyegzett engem, és a 
szörnyen sebhelyes hús a hátamon, mindig is az emlékeztetője lesz annak a pokolnak, 
amiből alig tudtam elmenekülni. Most csak az álmaim kísértenek, mert megesküdtem, hogy 
soha nem engedem újra közel hozzám. 
   A munka és a távolság Jimtől, lehetővé tette számomra, hogy visszatérjek a normális 
étkezési szokásaimhoz, és az extra súly, amit én a védelmemért szedtem fel, lement, így 
alig ismertem fel azt a lányt, aki visszabámult a tükörben. Lassan visszatértem, ahhoz a 
vékony mérethez, ami nekem mindig volt és hálás voltam, hogy nem okoztam hosszú távú 
károsodást a testemen. A korábbi életemnek szomorú bizonyítéka az, hogy most, még 
hajléktalanul is boldogabb voltam, mint valaha. Debra megpróbált meggyőzni, hogy 
költözzek össze vele és Martinnal, de nem voltam hajlandó; nem akartam a terhükre lenni, 
és magam is elboldogultam. Többnyire éjszaka dolgoztam, így a nappali órákban sokkal 
biztonságosabbnak tűnt az autómban aludni. Az étterem pihenőjében is szundítottam 
néhány napig. 
   Reméltem, hogy elég pénzt tudok összegyűjteni a megélhetési költségekre, mire 
megkezdődik az iskola, mivel a jegyeim nyertek nekem egy teljes ösztöndíjat. Istenem, 
milyen naiv voltam! A csekélyke megtakarításom, az első félév végére elfogyott, és 
fogalmam sem volt, hogy mit fogok csinálni. 
   St. Claire megkövetelte, hogy minden diák az egyetem területén éljen az első két évben. 
Sajnos, ez nem volt része az ösztöndíjamnak; mint ahogy az utazás, a könyvek ára, és 
egyéb díjak sem. A kicsi, két hálószobás lakás, amit egy éven keresztül megosztottam 
Megannel, és most Rose­val, sokkal olcsóbb, mint a legtöbb lakás, de így is drága. A pénz, 
mint a víz, kifolyt a kezeimből. 
   Már feladtam és azt terveztem, hogy kimaradok a főiskoláról. Még két, részidős munkával 
sem tudtam csökkenteni a költségeimet. Debra felajánlotta, hogy kölcsönöz nekem pénzt, de 
nem fogadtam el; fontos volt, hogy én magam oldjam meg. Az akkori szobatársam, Megan, 
akkor azt mondta nekem, dolgozott egy Date Night nevű cégnél és felajánlotta, hogy szól 
egy pár jó szót az érdekemben. Már annyira kétségbeesett voltam, hogy ott maradjak az 
iskolában, hogy megragadtam a lehetőséget. Most, három évvel később, csak hónapokra 
vagyok attól, hogy lediplomázzak a szakmámból és ezt az egészet Megannek és a Date 
Night­nak köszönhetem. Mint ahogy Rose mondta, bármilyen munkával foglalkozz, mindig 
lesznek ott seggfejek, és én szerencsésnek tartottam magam, hogy ez ritka volt. A Date 
Night­nál dolgozva megengedhettem magamnak, hogy otthagyjam a másik két 
részmunkaidős állásom, így több időm jutott az iskolára. Csak Debra hiányzott rettenetesen, 
de amikor volt egy szabad napom, mindig kilógtam az étterembe. 
   Megnézem az órámat, még egyszer kifújom az orrom, és kényszerítem magam, hogy 
felálljak és a hálószobámba menjek. Miután egy hangosat tüsszentek, a vállam fölött 
Rose­ra nézek, és azt mondom: ­ Erre az egy éjszakára szívesen helyet cserélnék, ha 
tehetném. Nem tudom, hogy lehetséges­e a sminkkel elhalványítani a Rudolph orrom, ahogy 
most kinéz. 
    Vágyakozva ránézek az ágyamra, és felmordulok: 
   ‒ Ajánlom, hogy legyen borravaló, Lucian Quinn, mert én sokkal inkább lennék a meleg 
ágyamban és néznék egy csajos filmet, mint kint egy rakás gazdag sznobbal bort iszogatva, 
amit soha nem engedhetek meg magamnak. 
 
 
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
2. Fejezet 
                  Lia 
Fordította .: Mó & Joy 
   Miközben megnézem magam a tükörben, felsóhajtok, egy katasztrófa néz vissza rám. Az 
utolsó tüsszentés és orrfújás betett a sminkemnek. Kihúzom a szempillám és bepúderezem 
újra az orrom. A szemeim üvegesnek tűnnek a gyógyszert l, amit bevettem, miel tt 
elindultam otthonról, ezért többnek tűnök valaki fizetett kísér jénél… hm, mint egy 
repedtsarkú kurva. Hát ez egy igazán rossz ötlet! A kézitáskámból kiveszek egy hajkefét és 
átfésülöm vele a hullámos sz ke hajam. Uhh, reménytelenül szükségem lenne egy 
hajvágásra, már olyan hosszú, hogy többnyire csak egy egyszerű lófarokba fogom. A randim 
éjszakáján a partnerem jobban szereti, ha kevésbé nézek ki úgy, hogy "nézz rám, f iskolai 
hallgató vagyok". Basszus, még a fésű is csak fokozza az enyhe fejfájásom! Ha nem kellene 
megvennem azokat a drága könyveket, kihagynám a mai estét, és egy ideig élhetnék 
tésztán és vízen. 
   Kiszállok az öreg Honda Civicemb l és körbepillantok a parkolóban. Bizonyára túl sokat 
reméltem azzal, hogy egy magányos férfi feltart egy táblát a nevemmel. Talán, jó ötlet lett 
volna megkérdeznem, hogy Mr.Quinn milyen autót vezet. És miért voltam olyan átkozottul 
makacs, mikor lovagiasan felajánlotta, hogy elhoz? Oh, igen, nem akartam, hogy bezárjanak 
a csomagtartóba, majd egy elhagyatott útra vigyenek és megöljenek. Elég filmet láttam már 
ahhoz, hogy tudjam, minden "idegen veszélyes". Mivel még mindig nem tűnik úgy, hogy 
keresne valaki, ezért, úgy döntök, hogy a bejárathoz sétálok és megkérdezem a pincért. Épp 
a járdán lépkedem, amikor egy fényesen csillogó, fekete Mercedes dorombolva megáll a 
járdaszegély mellett, majd egy magas, középkorú férfi kiszáll a vezet  fel li oldalon és 
megkerüli az autót. Már majdnem az autó mellett vagyok, mikor a sof r kinyitja az ajtót. Az 
autóban egy férfi épp lecsukja a laptopját, aztán kilép az utcára. 
      Szent szar, de jól néz ki! Rose meghalna, mert pont az ilyen bassz­meg összekócolt 
stílusú hajú pasikat imádja. A haja olyan fekete, mint az éjszaka, ami körülvesz minket, és 
úgy néz ki, mintha   vagy valaki más, többször is végigfuttatta a kezét rajta. Az öltönye 
nyilvánvalóan drága és tökéletesen feszül az izmos testére; a szívverésem felgyorsul, ahogy 
elképzelem, hogy annak az öltönynek mit kell eltakarnia. Magas, er s és úgy néz ki, mint 
egy nedves álom. Számtalan orgazmushoz juttattam már magam, miközben egy olyan férfit 
képzeltem el, mint  . 
   A következ  tettem csak a gyógyszer utóhatására tudom fogni. Miközben arra gondolok, 
hogy ennek a férfiistennek a vizuális örömét megosztom a barátn mmel, megragadom a 
telefonom és lefényképezem. Amikor megfordul, hogy a sof rjével beszéljen, kuncogni 
kezdek, ahogy egy másik képet csinálok a seggér l. Csak állok ott, belefeledkezve a 
mobilomba, ahogy a képeket elküldöm Rose­nak. Amikor végzek, még mindig mosolyogva 
felnézek, s a férfiisten a csókolni való száját mosolyra húzva közvetlenül el ttem áll. 
   ‒ Megkapta, amire szüksége volt, Miss... ? 
   Miel tt jobban meggondolnám, azt mormolom: ‒ Adams. 
   ‒ Lia Adams? ‒ kérdezi. 
   Meglep dök, s egy pillanatig csak bámulok rá. 
   ‒ Hm.. Igen. Honnan tudja? 
   Megragadja a karom és arrébb húz. 
   ‒ Én Lucian Quinn vagyok. Ugye jól hiszem, hogy miattam van itt? 
   ‒ Semmiképpen! Maga egy isten! ‒ rémülten a szám elé kapom a kezem. Tényleg 
kimondtam ezt hangosan? Vigyorog, nyilván nagyon szórakoztatja a nyelvbotlásom. 
   ‒ Nahát, köszönöm, Miss Adams; ez nagyon hízelg . Van valamilyen különleges ok, ami 
olyan nagy hatással van magára, hogy erre a következtetésre jutott? 
   Megalázottan, szemeim szorosan összezárom, miközben megpróbálom kizárni azokat a 
szexi ajkakat, amiben biztos voltam, hogy még mindig önelégülten mosolyognak rám. 
   ‒ Én... Úgy, sajnálom! Maga annyira jól néz ki. ‒ Bassza meg, valaki állítson már le! 
   Amikor továbbra is csend van, kinyitom a szemem és felé nyújtom az egyik kezem, 
elhatározom, hogy témát váltok. 
   ‒ Szia, én Lia Adams vagyok, a ma esti partnered. 
   Hagyja, hogy a kezem egy pillanatig a leveg ben lógjon, miel tt er sen megfogja. Az 
érintése nyomán forróság járja át a testem; nem emlékszem, hogy ezel tt valaha is éreztem 
ugyanezt más férfiak érintésére. 
   ‒ Lucian Quinn, és igazán örülök, hogy megismerhetlek, Miss Adams. 
   Továbbra is fogja a kezem, míg végül elhúzom. Figyelmesen tanulmányoz, ami perceknek 
tűnik, de valószínűleg csak másodpercek lehettek. A kisugárzása még a legjobb esetben is 
lefegyverz . Beképzelem magamnak, vagy szinte már döbbenten bámul? A francba, ennyire 
rosszul nézek ki ma este? Kétségkívül a válasz erre a kérdésemre, egy hatalmas igen. 
   Kihúzom magam, megfeszítem a vállaimat és a legprofibb hangomon megszólalok: 
   ‒ Van valami, amit tudnom kell, miel tt bemegyünk? 
   Úgy tűnik, bármi is villant át a gondolatain, gyorsan elveti. Derű csillan meg a szemeiben, 
mintha tudná, küzdök, hogy nyugodt maradjak. 
   ‒ Nem hiszem. Gondolom, megérted, hogy senkinek sem szabad megtudnia, hogy egy 
fizetett kísér  vagy és nem a partnerem. Szeretném, ha ez a kis információ kett nk közt 
maradna. 
   ‒ Persze ‒ válaszolom. ‒ Én csak követni foglak. 
   Megfogja a kezem és a karjára fekteti. Könnyedén kormányoz minket a zsúfolt 
el csarnokon keresztül, a recepciós pulthoz. A hetyke sz ke a hamis mellekkel úgy ragyog, 
mintha éppen most adnák át neki a karácsonyi és a születésnapi ajándékát egyszerre. 
   ‒ Mr. Quinn, milyen nagy öröm, hogy újra látjuk! 
   ‒ Jó estét, Mindy! Hogy van? 
   Ahogy Mindy és Lucian tovább beszélgetnek, harcolok a vággyal, hogy az ujjam 
lenyomjam a torkomon és látványosan öklendezzek. Ez olyan, mintha a valós életben Barbie 
és Ken találkozót játszanának el. Lucian úgy tűnik, tudja, hogy egy életre szóló izgalmat ad 
Mindy­nek azzal, hogy hosszabb ideig beszélget vele. Nem lep dnék meg, ha látnám a 
kezébe csúsztatni a telefonszámát, ahogy kezet fognak. Meg akartam bökni a bordáinál, és 
azt suttogni, hogy talál jobbat is, de ez nem az én dolgom; én csak az estére bérelt 
segítsége vagyok. Amikor Lucian a hátamra teszi a kezét, hogy jelezze induljunk, 
megbotlok, miel tt fogást találnék. Arccal el re esni, egyenesen Barbie és Ken orra el tt, 
egy rohadt rémálom lenne. 
   Lucian az étterem egy csendes sarkába vezet, ahol már több másik pár is ül. A férfiak 
felállnak, amikor kihúz nekem egy széket. Boldog vagyok, hogy egy id sebb házaspár 
mellett ülök. Valamiért, minden ötven év fölötti úgy tűnik, hogy szeret engem. Rose­n és 
néhány osztálytársamon kívül, ritkán id zök a saját korosztályommal; korán megtanultam, 
hogy az emberek kicsinyesek és rosszindulatúak tudnak lenni. Debra mindig azt mondja, 
hogy nekem öreg lelkem van. 
   Lucian leül mellém és röviden megejti a bemutatásokat. A jobb oldalunkon lév  pár 
Margaret és Howard Sterling, és ahogy reméltem, egy meleg mosollyal üdvözölnek. Alig 
emlékszem a többiek nevére, kivéve Lucian másik oldalán ül  n ére, Monique Chandler. 
Neki hosszú, sötét haja van, és egy testhezálló, smaragdzöld ujjatlan ruhát visel. Elég 
vonzó, de nekem, ez mind mesterkélt... szinte már er ltetetten. Az a mosoly, amivel köszönt, 
számító és hideg. Lucian udvarias vele, de úgy tűnik, nem boldog, hogy mellé ült. Én csak 
hálás vagyok, hogy valószínűleg a mai este után, soha nem látom ezeket az embereket újra; 
van egy pár törzsvendégem, akit már többször kísértem, de a helyszínek minden 
alkalommal változtak és általában az emberek is. 
   Miután mindenki leadta az italrendelését, Monique Lucianhez d l, és azt kérdezi: ‒ Tehát 
Lucy, honnan ismered Luciant? 
   Miel tt válaszolnék, Lucian azt mondja: ‒   Lia, és a közös barátok révén találkoztunk. 
   Hálás vagyok, hogy gyorsan válaszolt. Még boldog is, mikor a pincér elhelyezi a vörösbort 
el ttem, amit Lucian rendelt; folyékony bátorság, épp erre van szükségem. Durva, amikor 
Monique piros körmei végigszántanak Lucian mellkasán, s közben egy birtokos mosolyt küld 
felém, miel tt visszafordul hozzá. Ha tényleg a pasim lenne, én kész lennék szétrúgni a 
seggét. Szerencsére Margaret igazán barátságos, és  szintén elmondom neki, hogy a St. 
Claire­re járok. Bizonyára, ez nem olyasmi, amit titokban kell tartani. 
   Amikor a vacsora megérkezik, a borda elég nagy, hogy befedje a tányérom. Lucian 
rendelte nekünk, de én valami másra számítottam... hm, kezelhet bbre. A nátha elleni 
gyógyszeremt l még álmosabb lettem, és így a steaket felvágni elég trükkös lesz. Miközben 
veszek egy mély lélegzetet, felveszem a kést és a villát, és megkeressem honnan a 
legegyszerűbb nekikezdeni. Ekkor Lucian belesuttog a fülembe, amit l annyira megijedek, 
hogy majdnem a karjába szúrok. 
   – Hé! ‒ morogja. ‒ Szükséged van ott egy kis segítségre? 
   ‒ Igen, nem tudtál volna valami könnyebbet rendelni? A Dayquil vagy Nyquil vagy bármi is 
az, amit bevettem, nehéz. ‒ Közelebb emelem magamhoz az ezüstkést és megvizsgálom az 
elegáns mintát a nyelén. ‒ Nagyon szép, habár, ez ugye nem igazi? Hé, nézd, látom a 
tükörképem! ‒ Ó, drága Uram, ezt most én mondtam? 
   Lucian egy pillanatra szóhoz sem jut, miel tt óvatosan kiveszi a kést a kezemb l. 
   ‒ Hadd segítsek! Még soha nem szúrtak le a vacsora el tt, és nem most akarom elkezdeni 
‒ közelebb húzza a tányérom, és elkezdi felvágni a steaket apró darabokra. 
   Megnyer en rámosolygok ­ Te vagy az én h söm! 
   Monique észreveszi, hogy mit csinál és gúnyosan elhúzza a száját. 
   ‒ Luc, most tényleg, ha egy gyermeket hozol a vacsorára, legalább gy z dj meg róla, 
hogy tud­e az asztalnál késsel­villával bánni. 
   ‒ Monique! ‒ szólt rá Lucian, egyértelmű figyelmeztetéssel a hangjában. 
   Monique ráfonja, amire én karmokként gondolok Lucian karjára, miközben azt dorombolja: 
‒ Garantálom neked, én már nem vagyok gyerek, és teljes mértékben képes vagyok 
gondoskodni a szükségleteimr l... és a tiédr l is. 
   Forgatom a szemem, miel tt elég hangosan belesuttogom Lucian fülébe. 
   ‒ Ki hívta meg Szörnyellát? Ja, és a mellei teljesen hamisak. Rose és én mindig kiszúrjuk 
azokat. 
   Magamban kuncogok, hogy Monique mennyire emlékeztet Szörnyella de Frászra, a 101 
kiskutya filmb l. Kétlem, hogy Monique valaha is látta már azt a filmet, így a sértést 
valószínűleg fel sem vette. 
   Lucian válla megremeg, és Monique meg csak bámul rám. Vállat vonok és visszafordulok 
a tányéromhoz, ahogy Lucian visszateszi elém. Margaret átkarolja a vállam, és magához 
húz egy szoros ölelésre. 
   ‒ Drágám, ez a n  valószínűleg meg fog ölni téged, de épp most váltál hivatalosan is, az új 
legjobb barátommá. Az ilyen fülledt vacsorák közül egyiket sem élveztem ennyire... nos, 
még soha! 
   ‒ Igaza van, tudod ‒ mondja Lucian, ahogy egyik karját a székem támlájára csúsztatja ‒, 
az a vipera meg akar majd ölni. ‒ Borzongás fut át a testemen, ahogy az ujjával 
megcirógatja a karom. ‒ Te tényleg Nyquilt vettél be? 
   Bólogatva, azt mondom: ‒ Megfáztam és nem tudtam abbahagyni a tüsszögést. Ez eléggé 
kikészített engem. Kifogytunk a Dayquilb l, és Rose azt mondta a Nyquil egy és ugyanaz. 
Szerinted is? 
   Lucian elereszt egy laza, bugyi­olvasztós nevetést. 
   ‒ Nem tudom, de azel tt kellett volna mondanod, miel tt öntök egy pohár bort. Nem kéne 
alkohollal keverni a nátha elleni gyógyszert. 
   ‒ Hoppá, az én hibám! 
   Lucian annyira forró, hogy a leveg  az étteremben hűvössé vált. 
   ‒ Hmm, olyan jó érzés ‒ mormolom az oldalánál, ahogy közelebb húzódok. A teste melege 
jobb, mint egy takaró. Csodálatos az illata, és küzdök a vággyal, hogy odanyomjam az 
orrom a b rére és megszaglásszam... vagy megízleljem. 
   Érzem, ahogy a teste egy pillanatra megfeszül, miel tt kifújja a leveg t. 
   ‒ Edd meg a vacsorád, Lia! 
   Ezután az étkezés gyors ütemben haladt. Lucian körülöttem tartja az er s karját, az 
oldalához horgonyozva. Az este folyamán egyszer elkapom Monique tekintetét, ahogy rám 
mered, és én gyerekesen kinyújtom a nyelvem a másik n re a szalvétám mögül. Nesze, 
Szörnyella! Amikor az estének vége, elbúcsúzom az új barátomtól, Margarett l, és 
megpróbálom figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy Monique megöleli Luciant, és ahogy 
teszi az már határos a dugással. Istenem, ennek a n nek tényleg hiányzik egy lecke. 
   Elindulunk és Lucian az autója felé vezet, meglepetésemben hátrah kölök, amikor kinyitja 
nekem az ajtót, hogy beüljek el tte. Megrázom a fejem és az mondom: ­ Az autóm a 
parkolóban van, de köszönöm az ajánlatot. 
   Lucian szorosabban megmarkolja a karom, miközben lenéz rám. 
   ‒ Nem vagy olyan állapotban, hogy haza tudj vezetni, szóval én foglak elvinni. Hagyd 
nálam a kulcsaid, és én még ma este visszavitettem a kocsidat a lakásodhoz. 
   Ellenállok, ahogy még egyszer megpróbál beültetni a kocsijába. Végül, láthatóan elveszti a 
türelmét és felcsattan. 
   ‒ Lia, ülj be az átkozott autóba, most! ‒ Annyira meglep m azon, hogy a hangja mennyire 
parancsolóvá vált, hogy azonnal engedelmeskedem és meg sem kérd jelezem, amíg, az 
ajtó bezárul mögötte és   kényelembe helyezi magát mellettem. 
   ‒ Mi a címed? 
   Eldarálom, mert tudom, hogy haszontalan vitatkozni. Odapillantok rá a gyilkos tekintetem 
alól, és azon töprengek, hogy úgy néz ki, mint egy sorozatgyilkos. 
   ‒ Én teljesen jól vagyok, csak hogy tudd! 
   Valamilyen oknál fogva, úgy érzem, hogy ezt kell mondanom neki, noha mindketten tudjuk, 
hogy ez nem igaz; ki van zárva, hogy így haza tudnék vezetni. 
   Lucien felém fordul és felemeli az egyik szemöldökét. 
  ‒ Biztos vagyok benne, Lia, de ha vacsorázni viszek egy n t, mindig meggy z d k róla, 
hogy biztonságban hazaér. 
   ‒ Ohh ‒ felelem, és a válaszától már nem is ellenkezem. Ennek van értelme, ugye?   
csak egy úriember. 
   ‒ Azt akarom, hogy holnap hívd fel a munkahelyed és hagyd ott ezt a munkát. Nem 
hiszem, hogy neked vesz dnöd kéne a felmondással: nem valószínű, hogy valaha használni 
fogod ezt a referenciát. 
   Egyetért en bólintok, miközben harcolok az alvással, ami már azzal fenyeget, hogy 
elragad, amikor a szavai végül elérnek hozzám. Mi a fasz? 
   ‒ Mi ‒ mit mondtál? ‒ Az egészet csak képzeltem? 
   Anélkül, hogy rám nézne, ismét elmondja az igényét. Zavartan rázom a fejem. 
   ‒ Te mir l beszélsz? Miért hagynám ott a munkám? Oh, nem ‒ zihálok rémülten. ‒ 
Megpróbálsz kirúgatni engem, a ma este miatt? Ez csak egy nátha elleni gyógyszer volt! 
   A szemei csillogtak a sötétben. 
   ‒ Bébi, ha ki akarlak rúgatni, akkor megteszem. Megdugni akarlak, de nem akkor, amikor 
fizetnek neked azért, hogy a partnerem legyél. 
   Ó, a francba! Tudom, hogy több mint egy kissé ittas vagyok, amikor el ször hízeleg 
nekem. Mégis hogyan lehet, hogy egy ilyen ember, mint Lucian Quinn meg akar dugni? Egy 
küszköd  f iskolai hallgató vagyok, akinek semmiféle olyan feltűn  része sincs, mint 
Monique­nak. Mit láthat bennem? Mi a megfelel  válasz arra, amikor egy férfi azt mondja 
neked, hogy meg akar baszni téged? 
   ‒ Ööö... ezt... köszönöm. Nem tudom otthagyni az állásom; kell a pénz az iskolára. ‒ 
megpaskolom a térdét és hozzá teszem. ‒ Nagyon dögös vagy, és biztos vagyok benne, 
hogy találsz majd mást, akit... megdughatsz. 
   Egész jól hangzik, nem? Büszke vagyok a válaszomra. Csalódást okoztam neki, de 
ugyanakkor bókoltam is. Maradj a földön Lia! 
   A kezemre teszi a kezét, és mosolygok, miközben azt gondolom, hogy értékeli a 
becsületességem. Mikor szorosabban megfog, hogy közelebb húzzon magához, aggódni 
kezdek. Kérlek, mondd azt, hogy nem vagyunk egy földes úton, a semmi közepén! Hasonlít 
valakire Amerika legkeresettebb bűnöz ib l? Érzem a forró leheletét a nyakamon, ahogy a 
fülembe súgja: ‒ Akarlak téged, és mindig megkapom azt, amit akarok. 
   Az ujját végighúzza az arcomon, majd végigfuttatja a számon. Meglep désemben az 
ajkaim akaratlanul szétnyílnak, és miel tt átgondolnám, a nyelvem csúcsával megérintem az 
ujját. Mélyen beszívja a leveg t, és én ledermedek, a tekintetemet az arcán tartva. 
   Fogalmam sincs, mennyi ideje bámulom, amikor a sof r megköszörüli a torkát. Kinézek az 
ablakon és felismerem a lakásom. A sof r kitárja el ttem az ajtót, ahogy felé fordulok, 
Lucian még mindig fogja a kezem, magához húz, és azt mondja: ‒ Ez nem kérdés volt, Lia! 
Tedd meg! ‒ majd elereszt ezekkel a szavakkal. Szaggatottan kapkodom a leveg t és 
kitántorgok az autóból. A sof r ragaszkodik hozzá, hogy elkísérjen az ajtóig és megvárja, 
amíg odabenn biztonságban vagyok. Ó Istenem, valószínűleg mindent hallott, amit Lucian 
nekem mondott, milyen kínos! Minden bizonnyal hozzászokott már ahhoz, hogy egyedül 
megy haza, míg a f nöke azzal marad éjszakára, akivel... baszik. Lucian Quinn 
egyértelműen egy pszichopata. Amikor a sof r elkéri a kocsi kulcsom, lehúzom a karikáról 
és átadom neki. Elmormolok egy gyors köszönömöt és behúzok. 
 
   Rose és Jake összefonódva ülnek a kanapén. Amikor majdnem a szék mellé esek, mikor 
megpróbálok leülni, Jake vigyorogva megkérdi: ‒ Hűha, kislány, mennyit ittál ma este? 
   Kimerülten felnyögök. 
   ‒ Nem annyit, mint ahogy gondolod. Ez a rohadt Nyquil az alkohollal együtt okozza ezt. 
Szerencsés vagyok, hogy nem estem pofára az étterem közepén. 
   Kuncogok, ahogy elképzelem Lucian Quinn arcát, ha ez megtörtént volna. 
   ‒ Szóval, a nyilvános részegséget leszámítva, milyen volt az este? Öreg a pacák vagy 
fiatal? ‒ kérdi Rose. 
   A szemeim forgatva azt mondom: ‒ Fiatal, dögös, de egy kicsit furcsa. Nem kaptad meg a 
képet, amit küldtem neked róla? 
   ‒ Basszus! Az   volt?   totál rohadtul... ‒ Jake­re néz, aki  t figyeli, és gyorsan hozzáteszi 
‒, hm... oké. Úgy értem,   csak rendben van. Örülök, hogy átvészelted az estét vele. 
   Önelégülten mosolygok, mert tudom, hogy Rose mit akart mondani; az a férfi egy cs dör! 
   ‒ Nem vagyok teljesen biztos benne, mivel egy kicsit kivagyok, de azt hiszem, hogy talán 
rám parancsolt, hogy mondjak fel a munkahelyemen, mert meg akar baszni ‒ amikor a 
szavak elhagyják a számat, a számra csapok. ‒ Istenem, nem tudom elhinni, hogy ezt 
mondtam! 
   Látom, hogy mindketten tátott szájjal bámulnak rám. 
   ‒ Ezt mondta neked? ‒ miel tt válaszolnék, Rose felsóhajt. – Ez annyira Forró! 
   Jake Rose­ra néz, majd vissza rám. 
   ‒ Nektek súlyos problémáitok vannak! Lia, ha egy idegen ezt a szart mondja neked, akkor 
a pokolba is, jobb, ha távol maradsz t le! 
   A barátn jéhez fordul, és azt mondja neki: ‒ És te, azt hiszem, itt az ideje, hogy a 
szobádba menjünk és megvitassuk néhány dolgot! ‒ Rose kuncog, amikor Jake felhúzza  t 
a kanapéról, és gyakorlatilag befutnak a hálószobába. Jake megáll az ajtóban és 
visszafordul. 
   ‒ Komolyan mondom, bébi; maradj távol t le! Az gáz, hogy ezt mondja egy idegennek. 
   Becsukja maga mögött az ajtót, és hallom Rose kuncogását. Pfuj, tudom, hogy túl sokat 
fogok hallani ma este a papírvékony falakon keresztül. 
   Arra gondolok, amit Jake mondott és azon tűn döm, hogy Lucian Quinn veszélyes­e. 
Határozottan annak tűnt, amikor a kocsiba magához szorított. Azért nem féltem, nem 
annyira. Az, hogy arra gondolt meg akar baszni, izgalmas volt. Érzem, hogy nedves a 
bugyim, és tudom, hogy ennek   az oka. 
   Jake, amióta a barátja, Jackson, tavaly összetörte a szívem, a védelmez m. Ez volt az 
els  és az utolsó szexuális élményem. Mi már körülbelül egy hónapja jártunk, mire végre 
beadtam a derekam és lefeküdtem vele. Micsoda hiba! Pokolian fájt, és azel tt vége is volt, 
miel tt még elkezdtem volna élvezni. Csak a saját kezemt l lehet orgazmusom? Rose 
beszélt a szexr l, hogy Jake­kel milyen földet­renget , de nekem nem rengett a föld. 
Kikászálódtam utána az ágyból, hogy használjam a fürd t, és akkor   elkezdett leveg  után 
kapkodni. 
   ‒ Mi a fasz? ‒ amikor megfordultam, hogy ránézzek, a hátamra mutatott. ‒ Mi bajod van? 
A francba, ez a valami fert z ? ‒ Kétségbeesetten felkapkodta a ruháit, s úgy viselkedett, 
mintha olyannal szexelt volna, akinek tripperre van. 
   ‒ Ez csak egy heg – válaszoltam, miel tt magam köré fontam a karjaimat. Elérte, hogy 
undorítónak és piszkosnak érezem magam. Jake dühös volt, amikor meghallotta Jacksont, 
amint elmondja néhány barátjuknak, hogy én mennyire „elcseszett vagyok” a ruháim alatt. 
Jake tudta Rose­tól, hogy mit tett velem a mostohaapám, és majdnem összecsaptak a 
barátjával miatta. Azóta, már alig beszélnek. Jake jó ember, és senkinek se tűri el, ha 
rosszul bánik az egyik barátjával. Milyen lenne egy ilyen férfit szeretni és szeretve lenni? 
Rose baromi szerencsés. 
 
  
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
    3. fejezet 
Fordította .: Mó & Joy 
                Lia 
 
   A hét hátralev  része teljesen összemosódott, túl sok tanulással és túl kevés alvással telt. 
Azon ritka alkalmakkor, amikor id ben ágyba jutok, a szexi Lucian Quinn kísérti az álmaim. 
Épp egy muffint rágcsálok és egy hatalmas csésze kávét iszok a campus kávézóban, amikor 
megszólal a mobilom. Kihúzom a hátizsákomból, azt gondolva, hogy Rose az. Valójában, 
kizárásos alapon; nagyon kevés embernek van meg a számom, és közülük még 
kevesebben vannak, akik voltaképpen hívnak vagy sms­t írnak. 
 
Megtetted, amit mondtak neked? 
 
   Zavartan nézem a telefonom, nem ismerem fel a számot. Végül ezt írom vissza: 
 
Rossz szám, Pajtás! 
 
   Ledobom a telefonom az asztalra, meglep dök, amikor szinte azonnal újra megszólal. 
 
   Én nem így gondolom, Lia. 
 
   ‒ Mi a Fasz? ‒ körülnézek, azt várva, hogy Rose valamelyik sarokban bujkál, halálra 
nevetve magát. Azonban nem úgy tűnik, hogy bárki is figyelne engem, mégis, és Rose nincs 
a közelben. 
 
Ki vagy? 
 
   Ez igazán fájt! Az elmúlt napokban te jártál a fejemben, édes Liám, de úgy tűnik, én nem a 
tiédben. 
 
   Ez már kezd ijeszt  lenni! Biztosan, nem Jackson űz valamilyen csúnya tréfát velem.   
egy seggfej, de már hónapok óta nem hallottam fel le. 
 
Figyelj, bárki is vagy; nem érek rá, szóval, hacsak nem akarod elmondani, hogy ki vagy, 
akkor kopj le. 
 
   Ez nem jellemz  rám, hogy bunkó legyek, de nem akarom bátorítani ezt a dilis fazont. 
 
Hűha, csak néhány nap alatt eljutottam attól, hogy egy Isten vagyok neked odáig, hogy most 
meg azt mondod, kopjak le. Így buknak el a nagyok! 
 
   Leejtettem a telefont, mintha megégettet volna. 
   – Ez nem lehet! ‒ Lucian Quinn sms­ezik velem? Ez csakis valami vicc lehet, de ki más 
tudná, amit mond? Próbaképpen, beírom: 
 
Lucian? 
 
Hacsak nem találkoztál egy másik Istennel is ezen a héten. 
 
   Ó, Istenem! Igyekszem nem megkérd jelezni, ahogy az izgalom végigszáguld az 
ereimben, amikor a telefonom szinte azonnal ismét jelez. 
 
Most, vissza a korábbi kérdésre. Megtetted azt, amit mondtam? 
 
Hm... fogalmam sincs, mir l beszél, Mr. Quinn. 
  
Luc... és pontosan tudod, hogy mir l beszélek. 
 
   Lehajtom a fejem az asztalra. Komolyan gondolta. Tényleg azt akarta, hogy otthagyjam a 
munkám, így   megtud... baszni engem. Oh, a francba, de egy utálatos fajankó! A pasi 
hivatalosan  rült. Ez valóban sok mindent megmagyaráz. 
 
Figyeljen, MR. QUINN, hízelg , hogy azt szeretné, hogy... tudja, de nem áll szándékomban 
abbahagyni a munkám, vagy csinálni... azt. 
 
   Tűkön ülve várok, mégis rettegek a válaszától. Egy Lucian Quinnhez hasonló Férfi, mit 
akarhatna igazán egy tapasztalatlan f iskolai hallgatótól? Ha azt hiszi, én vagyok az egyik a 
Girls Gone Wild­b l, hát nagyon téved. 
 
Oh, Lia, soha ne hívj ki, egy hozzám hasonló embert! Megígérem neked; mindent meg fogsz 
tenni nekem, amit csak kérek t led és még többért fogsz könyörögni. Hamarosan látjuk 
egymást. 
 
   Elvörösödöm, és a vágy végigszáguld a testemen. A mellbimbóim megkeményednek, 
ahogy a fejemben lejátszódik a jelenet: a dögös Lucian Quinn megbasz engem. 
   Azon kapom magam, hogy már maga a gondolat is jobban felizgat, mint az egész 
szexuális tapasztalatom Jacksonnal. Néhány szó Lucient l... Luc­tól és készen állok arra, 
hogy elmenjek. Csak játszik velem. Ett l függetlenül, az arca er sen bevés dött az 
elmémbe, és kés bb az   neve hagyja el ajkaimat, amikor az ujjaimmal kétségbeesetten 
enyhítek magamon. 
 
   ‒ Dolgozol ma este, Csibém? ‒ kérdezi Rose, amikor besétálok a nappaliba a szokásos 
kísér öltözékemben. Mivel szegény f iskolai hallgató vagyok, nem hagy sok teret a 
változatosságra. Néhány ruhadarabba befektettem a munkabérem, de a kis fekete ruha a 
legmegfelel bb választás. 
   ‒ Igen, találkozom valakivel egy partin Valentinónál. Úgy tűnik egy másik üzleti dolog. 
Legalább azok nem igényelnek sok beszélgetést. 
   Rose csatornát vált, miel tt megkérdezi: ‒ Ez megint valami új? 
   Csalódottnak látszik, mikor bólintok. 
   ‒ Oh, nos, szerintem nem vagyok elég szerencsés, hogy megint egy Isten legyen, mi? 
   Nem tudom, hogy miért, de úgy döntök, hogy nem beszélek Lucian korábbi szöveges 
üzeneteir l neki. Mi az oka, igazán? Mert kétlem, hogy megint hallanék fel le. Lehet, hogy 
valami dilis fazon, aki élvezi, ha ugrathatja a n ket. Belém nyilall a csalódottság, ahogy arra 
gondolok, hogy soha többet nem láthatom  t. Valaki, akit alig ismerek, hogy lehet ilyen 
hatással rám? Rose emlékeztetett, hogy írjam fel az étterem nevét és azét, akivel 
találkozom a noteszomba a konyhában. Ezt a rutint az els  alkalomkor a Date Nightnál 
kezdtük el. Rose akkor azzal viccel dött, hogy ez megkönnyíti a rend rség dolgát, hogy 
megtalálják a testem, ha egy éjjel nem érnék haza. Volt néhány férfi az évek alatt, akik 
tesztelni akarták a határokat, de senki olyan, aki nem fogadta el a nem szót. 
   Lenézek arra a névre, amit Valentino mellé írok. 
  Aidan Spencer. 
   Elég ártalmatlannak hangzik, egy viszlátot intve elbúcsúzom Roset l, aki épp belemerült 
egy filmbe, és elindulok egy újabb hosszú estére. 
   Azt kívánom, bárcsak Lucian Quinnel és ne Aidan Spencerrel? 
   Egyértelműen, igen. 
 
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
 Ő. fejezet 
Fordította .: Hófehérke 
Át.n.: Mó  
                 Lia 
   Besétálok a Valentinóba és zavartan nézek körbe. Aidan Spencernek a bárnál kellene 
várnia rám. Hálás vagyok ezért az információért, mert különben reménytelenül 
toporoghatnék ebben a tömegben. A bár tele van emberekkel, f leg párokkal. Egy sötéthajú 
férfival beszélget, miközben a bár feletti nagyképerny s tévében focit néznek. Lesimítom a 
ruhámat és úgy döntök, hogy megszólítom  t. Veszek egy mély leveg t és megérintem a 
vállát. 
   ‒ Mr. Spencer? 
   Leteszi a kezében tartott italát a pultra és megfordul a bárszéken. Meglepetésemben 
megmerevedik a hátam, miközben dadogva megszólalok. 
    ‒ Luc – Lucian? 
   Basszus, tudom, hogy olyannak tűnök, mint egy idióta, de nem tudom irányítani az 
érzéseimet, mikor újra meglátom  t. Jézus isten, de melegem lett. 
   ‒ Lia ­ dorombol, miközben a szemei komótosan végigfutnak rajtam. Örülök, hogy nem 
valami kopott ruhát vettem fel ma este. – Gyönyörű vagy! 
   ‒  Kö ­ köszönöm – dadogok. Istenem, mit tesz velem ez az ember? Elvesztettem a 
képességemet, hogy úgy folytassak le egy beszélgetést vele, hogy ne dadognék. 
Megköszörülöm a torkom, amikor megkérdezem. – Mit csinálsz itt? ‒ 
   Önelégült vigyorra húzódik a telt ajka, amikor válaszol. 
   –  Rád várok. 
   Szájtátva meredek rá, miközben rájövök, hogy ugrat engem. Kétségtelen, hogy találkozik 
valakivel, aki éppen annyira szép, mint  . Nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy gúnyt űzzön 
bel lem. 
   ‒ Nagyon vicces. Hacsak nem hívnak Mr. Spencernek, akkor mi nem egymásra várunk. 
   – Aidan telefonált ‒ a szemei vidáman csillognak, ahogy mondja. Kihúz egy széket maga 
mellett és hozzá teszi: ­ Ülj le, látom, szükséged van egy italra, Lia. 
   Miel tt még tiltakozni tudnék, leültet maga mellé, és egy pohár bor jelenik meg el ttem. 
   – Bízhatok benne, hogy ma este kihagytad a Nyquilt? 
   Miel tt válaszolnék, felemelem a poharat és nagyot kortyolok bel le. 
    – Becsaptál engem. Aidan Spencer nem is lesz itt, ugye? 
   A keze a térdemre vándorol és körkörösen simogatni kezdi, miközben válaszol – Ó, Aidan 
is itt van valahol ma este. Eldöntöttem, én fogadlak téged, hogy meggy z djek róla, hogy 
nem okozol csalódást nekem. Bár tudom, ne is tagadd, hogy megint látni szerettél volna 
engem, ahogyan én is látni szerettelek volna téged. 
   Az érintése  rült dolgokat művel velem, és harcolnom kell az ösztönömmel, nehogy 
felnyögjek izgalmamban. Közelebb hajol és az ajkait a fülem alatt érzem, amibe beleremeg 
az egész gerincem, amikor folytatja. 
   – Te jártál egész héten a fejemben, Lia. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy 
hogyan fogsz kinézni, mikor újra találkozunk. 
   Megszaglássza a nyakam, én meg félrenyelem a bort, ami a torkomra fut, és közben 
megpróbálok leveg höz jutni, nehogy megfulladjak. Lucian leveszi a kezét a lábamról és 
finoman megveregeti a hátam, míg leveg höz jutok. Elveszem a szalvétákat, amit a csapos 
nyújt felém és megpróbálom felszárítani magam után a rendetlenséget. Odafordulok a 
mellettem ül  férfihoz és a szememet forgatva azt mondom: – Kérlek, legközelebb 
figyelmeztess engem, miel tt valami hasonlót fogsz mondani. 
    – Szóval, ha elfogadod az ajánlatomat, akkor nem lesz következ  alkalom. Tudtam, hogy 
realista vagy, bébi. 
   Felemelem a szemöldököm és folytatom a szóbeli játékot. 
   – Bébi? Ez nem egy kicsit… személyes olyan valakihez, akit alig ismersz? 
   A vándorló keze visszatér a térdemre és elindul a ruhám szegélye alatt. 
   – Készen álok rá, hogy ezt bármikor orvosoljam, ha te is… Lia. 
   Nem emlékszem rá, hogy valaha is így beszéltek volna hozzám. Luciannel való 
beszélgetés olyan, mint egy el játék. Az egész testem lüktet a vágytól és összekell 
szorítanom a térdeimet, hogy csillapítsam a lüktet  fájdalmat a lábaim között. Ez a fajta vágy 
idegen nekem. A korombeli n knek vannak bizonyos szükségletei, de én könnyedén 
gondoskodom róluk. Még soha ezel tt nem fordított engem egy férfi sem, a saját 
nyomorúságom ellen. 
   Miközben körülnézek a teremben, igyekszem megváltoztatni a témát, valami kevésbé 
gerjeszt bbre. 
   – Szóval… izé, miért is vagyunk itt ma este? – Egy ördögi mosolyt villant felém, de 
gyorsan folytatom, miel tt kifejtené a véleményét. – Úgy értem, ez üzlet vagy öröm? – Ó, a 
francba! Lehajtott fejjel beismerem a vereségemet. Nem létezik semmilyen mód arra, hogy 
ne tegyen megjegyzést az öröm szóra. Ilyen tempóban tíz percen belül ledobom a bugyimat 
és megkérem  t, hogy basszon meg a pulton, míg a csapos újratölti a mogyorót a fejem 
mellett. 
   Lucian vigyorog, mint aki tudja, hogy mire gondolok, úgyhogy nagyon meglep döm, 
amikor egyszerűen kijelenti: ­ Ma este ez üzlet. Ez egy ünnepi parti, az értékesítési csapat 
részére. Ezen a héten megkötöttek egy el nyös szerz dést, és megérdemlik az elismerést. 
   Kíváncsian kérdezem: ­ Te egy értékesítési ügynök vagy? 
   Az utolsó találkozónál gyógyszer hatása alatt voltam, így alig emlékszem a 
beszélgetésünkre azon az estén. 
   Az ujjával köröz a finom b rön a combom bels  részén, amikor válaszol. 
   – Nem, bébi, nem vagyok – megint a „bébi”, de ez túl szexinek hangzik ahhoz, hogy 
tiltakozzak. Szeretem ezt… nagyon, és ezt   is tudja. Várom, hogy magyarázza meg, így 
kifújja a leveg t és szinte vonakodva bevallja: – Enyém a cég. 
   Nem vagyok meglepve, nem számítanék semmi kevesebbre. Nem kell szakért nek 
lennem ahhoz, hogy észrevegyem, a ruházata méretre készült. Ez a férfi valószínűleg soha 
nem lépett be a Walmartba. Furcsa késztetést érzek, hogy kuncogjak, amikor elképzelem, 
hogy mit szólna, ha tudná, hogy ezt a ruhát a bevásárlóközpontban vettem tizenöt dollárért. 
Éppen mikor az ujja veszélyes területre tévedne, valaki megpaskolja a vállát, amire   
meglepetésében összerezzen. Elveszi a kezét a combomról és én azonnal érzékelem a 
hűvös leveg t. 
   – Luc, azon töprengtem, hogy hol lehetsz – odafordulok, és egy jóképű, Lucian korabeli 
férfi vigyorog rám. – És   ki? 
   Csak képzel döm, vagy Lucian hirtelen kényelmetlenül érzi magát? Lucian feláll, segít 
nekem is felállni, így szembe kerülünk az újonnan érkez vel. 
    – Lia,   itt a barátom, és egyben a munkatársam, Aidan Spencer – Aidan kíváncsian rám 
pillant, és szájtátva fordul vissza hozzá. – Aidan,   itt Lia Adams, egy barátom. 
   Aidan megfogja a kezem, miközben a hüvelykujjával megdörzsöli a tenyerem. Ez a lépés 
valószínűleg több n t juttatott el az orgazmusig, és ez hatott is volna rám, ha már nem 
bűvölt volna el Lucian. Ennél a pontnál Aidan, csak egy hanyag­Luc­másolat. Lucian 
birtoklóan átkarolja a derekam, és úgy tűnik, hogy tetszett neki az én érdektelen reakcióm a 
barátja felé. Lucianen kívül, Aidan talán az egyik legdögösebb férfi, akivel valaha 
találkoztam, de   nem Lucian. 
    – Megtiszteltetés, hogy megismerhetem önt, Lia. Luccal van itt? 
   Miel tt válaszolni tudtam volna, Lucian szorosabban magához vont és válaszolt: – Igen, 
velem van. Hol van a kísér d, vagy egyedül jöttél? –  Nem vagyok benne biztos, hogy én 
vagy Lucian az, aki felnyögött, amikor Monique sétál felénk;   az egyik dolog, amire 
világosan emlékszem az utolsó találkozásunk alkalmával. –   t meg ki hívta? – kérdi Lucian, 
egyértelműen boldogtalanul. 
   Aidan szégyenl sen elmosolyodik. 
    – Én volnék az, haver –  Lucian csodálkozva pillant rá, mire Aidan csak megvonja a vállát. 
–  Hé, ami az egyik embernek hamburger, az a másiknak steak. –  A beszélgetés 
abbamarad, mikor Monique odaér hozzánk és egyenesen Lucian elé áll. 
    – Luc… drágám, hát itt vagy – hajol hozzá és mindkét arcára csókot nyom.  Nincs 
kétségem afel l, hogy jobban szeretné megcsókolni a száját, de Luc nem kínálja fel neki a 
lehet séget. Akkor felém fordul, tet t l talpig végigmér és elfintorítja a tökéletes orrát.  
   –  Oh… Lucy, nem igaz? Maga,Luc kicsi… barátn je. 
   Szuper, ez úgy hangzott, mintha egy kiscserkész volnék, aki kekszet árusít és ugróiskolást 
játszik. Nyilvánvaló, hogy megpróbál lealacsonyítani engem. Nem szeretnék semmit sem 
jobban, mint elfutni és soha vissza sem nézni, de egy pici részem, amit nem is tudtam, hogy 
létezik, nem hagyja, hogy   gy zzön. Az ellenszenvem er sebb, és az igény, hogy a b re 
alá férk zzek még nagyobb. Anélkül, hogy id t adnék magamnak a gondolkodásra, 
elhajolok Lucian el tt és kinyújtom a kezem a másik n  felé. Megvillantom a legédesebb 
mosolyom és azt mondom: –  Lia vagyok. Nagyon örülök, hogy újra látom, Mandy –  ezt 
kapd ki te nagyokos. Tudom, hogy telibe találtam, amikor a talán botoxos szája megfeszül, 
és a kézfogása is megkeményedik, úgy, hogy alig tudom elválasztani az ujjaimat. Lucian 
er sebben vonja karját a derekam köré, és fogalmam sincs, hogy szórakozott vagy mérges, 
a mi verbális szukák­üt  versenye végett. 
   Sajnos úgy tűnik, hogy kíváncsivá tettem Aidant. Monique visszatér a saját oldalára és 
megkérdezi: –  Szóval, Lia… hogyan ismerkedtetek meg Luc­cal? Még soha ezel tt nem 
hallottam  t beszélni rólad, így azt hiszem, nem olyan régen ismerhetitek egymást. 
   Mi a mondás, ha hazudni akarsz, adj hozzá egy csöpp igazságot? Mivel Lucian nem áll el  
semmilyen magyarázattal, és mert Aidan és Monique is várakozva néznek rám, 
megszólalok. –  Teljesen véletlenül történt. Lucian küldött egy sms­t a telefonomra… azt 
gondoltam, hogy valaki más küldte –  válaszolok, miközben próbálok szexisen mosolyogni. 
Van némi gyakorlatom ezen a területen, így valószínűleg nem úgy nézek ki, mint akinek 
székrekedése van. – Enyhén szólva érdekes beszélgetés volt. –  Lucian nemhogy nem 
dühös, de még kuncog is mellettem. 
   –  Határozottan az volt, bébi. –  Már megint az a meleg érzés járja át az egész testem. 
Meg kell adnom,   jó ebben. Még rám is hat a bizalmas hang a hangjában. 
   Monique úgy néz, mint aki fel akarna nyársalni a szemével, és Aidan mélyen a 
gondolataiba merülve tanulmányozza Luciant és engem. Kétségkívül a szegény pára azon 
töpreng, hogy a jóképű, er teljes barátja, hogyan végezhetett egy átlagos, olcsón 
öltözködött iskolás lány mellett. Egy darabig még latolgatja, miel tt felém irányítja a 
kérdését. 
    – Monique említette, hogy még tanulsz. Melyik f iskolára jársz? 
   Ez a kérdés legalább nem volt kényelmetlen. 
    – Utolsó éves vagyok a St. Claire egyetemen. 
   Aidan lenyűgözöttnek tűnik; ritka, ha valaki Ashville­ben nem hallott még a rangos 
f iskoláról. 
   –  Hűha, ez figyelemre méltó. Mi a szakod? 
   –  Üzleti adminisztrátor –  felelem, és hirtelen megriadok, ahogyan mindegyikük figyelme 
rám koncentrál. Abban a pillanatban hálát adok az istennek, azokért a Public Speaking 
osztályokért, amiket magamra er ltettem.  Lehet, hogy csak képzel döm, de úgy tűnik, hogy 
Luciant pont úgy érdekli a válaszom, mint a barátait. 
   Mivel Monique már hosszú ideje nincs reflektorfényben, ásít egyet, miel tt a szája elé 
rakná a kezét és úgy csinál, mintha ez egy baleset volna. 
   –  Ó, ez csak azért van… érdekes, Lucy. Biztos vagyok benne, hogy találsz majd valahol 
egy kis munkát, miután lediplomázol. És mivel ez egy parti, menjünk és bulizzunk egy kicsit. 
   Küzdök a vággyal, hogy feltartsam a hüvelykujjam és elkezdjek kiabálni, „Egy pont 
Szörnyellának“, de legy zöm a késztetést. Valójában helyre tett engem és emlékeztetett 
arra, hogy nem az   társadalmi osztályukból származom. Az egyetlen el nyöm vele 
szemben az, hogy Lucian továbbra is szilárdan tart a derekamnál fogva; tudom, hogy ez 
meg rjíti  t. Tudom, hogy ostobaság és bátorság is egyben, de úgy döntök, növelem az 
el nyöm vele szemben. Lucianhoz fordulok, miközben a kezem megpihentettem a széles 
mellkasán, észreveszem a meglepett szemeiben a fellángolást és még valami mást is… 
valami izgalmasat, esetleg tiltottat. Ez több annál, mint amit hajlandó lennék beismerni. 
   – Luc, kifogásod volna az ellen, hogy körbe vezess engem? Azel tt még sosem jártam itt, 
és ez a hely gyönyörű. 
   Hallom Monique felhorkantását, de figyelmen kívül hagyom. Lucian egy pillanatra rám néz 
és észreveszem a szórakozott csillogást gyönyörű szemeiben. 
   – Természetesen, Lia –  anélkül, hogy elfordulna t lem, azt mondja: –  Aidan, Monique, 
biztos vagyok benne, hogy kés bb még találkozunk. 
   Azzal elsétálunk, és én kiengedem a leveg t, amit eddig bent tartottam. Luciant sokszor 
leállítják, miközben átvágunk a zsúfolt tömegen. Udvarias, de egyben távolságtartó is.   itt a 
f nök, és ezt mindenki tudja. A férfiak egy kicsit magasabban érzik magukat, a n k meg 
ragyognak, amikor elismeri  ket. Ahelyett, hogy tettetné, hogy nem is létezem, bemutat 
minden egyes személynek, akivel találkozunk. Meghatódom és furcsamód meg is lep döm 
ett l a lépését l. Az ügyfeleim DateNight­nél nem használnak engem másnak, mint egy 
vonzó kelléknek, aki mellettük áll az est folyamán. Valószínű egy cserepes növény is 
ugyanezt a célt szolgálná. De Lucian nem, bár lényegében ma este mi egy pár vagyunk. A 
kíváncsiság, ami érezhet  a leveg ben, azt mondja, hogy ez nála ritkán fordul el .  
   Eljutunk az étterem egyik csendes sarkához, ahol az egyik falat egy gyönyörű vízesés fedi 
be, amely teljesen elvarázsol. Nyugtató hangja van, és én könnyen elfeledkezem, hogy az 
emberek csak pár lépésre állnak t lünk. Végighúzom egy ujjam a vízen keresztül, és 
próbálok másfelé nézni, mint erre a férfira magam el tt. Elbűvöl engem, ami teljesen 
abszurdnak tűnik. El kellene sétálnom… nem, futnom. Közelebb lép hozzám és egyszerűen 
csak bámul. Úgy tűnik, hogy ugyanazt a bens séges vívódást érzékeli, mint én. Talán 
er sebb lesz nálam, és   lesz az, aki els nek távozik. A másodpercek percekké alakulnak, 
és mikor megmozdulok, a keze hirtelen a derekamra fonódik. A döntés megszületett; 
egyikünk sem távozik. 
   – Gyönyörű vagy ma este –  a bókja hatására elkezd izzani az egész testem, mikor még 
hozzáteszi: –  Én sosem akartam n t annyira megbaszni, mint ahogy most akarlak téged; 
érted ezt, Lia? 
   Megbabonázva nézek fel rá és megrázom a fejem. Istenem, mit tesz velem? A 
mellbimbóim megkeményednek és nekifeszülnek a ruhám puha szövetéhez, ahogy továbbra 
is tanulmányoz engem. Azt akarom, hogy tegye a nagy kezeit a mellbimbóimra és addig 
csipkedje a kemény csúcsokat, amíg elviselhetetlen nem lesz a fájdalom. 
   Arcomhoz hajol, és az ajkaimra suttogja:  –  Ez hogy tetszene, bébi? Akarod, hogy arccal 
a vízesés felé fordítsalak, a kezedet a nedves sziklán tartsam, és tövig nyomjam a faszomat 
a nedves puncidba? 
   A nyelve nedves ösvényt húz a nyakamon, felnyögök, még miel tt le tudnám magam 
állítani. Mindent akarok, amit elmondott, még annál is többet. Még soha nem beszélt így 
velem egy férfi sem, és nagyon meglep döm azon, hogy milyen vakmer en érzem magam. 
Közelebb húz magához, és érzem a kemény merevedését, amikor nekem nyomja magát. 
Nem vagyok egyedül, aki elveszett ebben a pillanatban. Lucian nagy és kemény, és nem 
tudtam tenni ellene, hozzádörgöltem magam. Felnyög, a kezei elindulnak a derekamon 
lefelé, és belemarkol a fenekem finom húsába. Nekifeszül a seggemnek, és a ruhám vékony 
anyagán át is érzem a farka fejét, ahogy a bejáratomat bökdösi. 
   Amikor a nyelve a számba hatol, elveszek. Nincs semmi, amit meg nem adnék neki ebben 
a pillanatban, csak hogy abba ne hagyja. Meglovagolom a combját, amit a lábam közé 
nyomott, és érzem a bels mben épül  feszültséget. Mikor az ajkai a nyakamra vándorolnak, 
a nevét nyögöm, mint aki teljesen elveszett. – Luc… ohhhh! – Úgy tűnik észrevette, hogy 
közel vagyok már, csak a nyelve, keze és a térde érintését l is. Ennél a pontnál nincs 
szükségem ahhoz, hogy a farka bennem legyen, hogy a mennyországba juttasson. Mikor 
kezd elhúzódni, felnyögök, mert szükségem van rá, hogy enyhítse a testemben felgyülemlett 
sajgást. 
   –  Shhh… bébi, minden oké – suttogja, ahogy tovább távolodig t lem. Ostobának érzem 
magam, ahogy némán állok el tte, míg lesimítja a ruhám és a hajam. Szinte már 
tárgyilagosan teszi hozzá: – Ez egy nyilvános hely, Lia, de hidd el, hogy megbasználak itt és 
most, ha teljesítetted volna a kérésemet. 
   Ez a kijelentés visszaránt a szexuális kábulatból. 
   – M­mi a fenér l beszélsz? Nem kértél t lem semmit. 
   A kábult agyammal próbálom kitalálni, hogy miért fosztott meg attól, amit mind a ketten 
annyira nyilvánvalóan akarunk. 
   Kezébe veszi az arcom, miközben keményen a szemembe néz; eltűnt az én leend  
szenvedélyes szeret m. 
   –  Mondtam neked, hogy hagyd ott a munkahelyed, Lia. 
   Ahogy mondja az olyan, mintha jeges vizet öntenének az arcomba. Megmerevedek és 
kirántom magam a karjaiból. Hirtelen dühös leszek erre a rohadékra el ttem. 
   –  Baszd meg! –  suttogom mérgesen, és az ujjammal hangsúlyozva a mellkasát 
bökdösöm. 
   – Nekünk, egyszerű embereknek, dolgoznunk kell a megélhetésért. Drága f iskolára járok, 
de az nem azt jelenti, hogy sok pénzem van, Lucian. Ha abbahagyom ezt a munkát, csak 
hogy veled kefélhessek, akkor nem lenne hol aludnom, mit ennem, vagy nem tudnék 
könyveket és iskolakellékeket vásárolni. Ez az, amit igazán elvársz t lem? Ennyire jó vagy 
az ágyban, hogy adjak fel mindent, amim van, mindent, ami én vagyok, csak azért, hogy 
összefeküdjek veled?  – a mellkasom hullámzik, és küzdök a vággyal, hogy megüssem a 
képét, ahogyan arrogánsan fürkészi az arcom. 
   Mikor az ajka vigyorra húzódik, feladom a késztetést, hogy megüssem, és a kezem az 
arca felé lódul, még miel tt tudnám, hogy mit csinálok. Miel tt arcon ütném, elkapja a 
kezem, hogy megállítsa. Elszörnyedek a szokatlan er szakos reakciómon. Ez nem én 
vagyok, és megdöbbenek az er s érzelmekt l, amiket ez az idegen ember vált ki bel lem. 
   –  Csupa tűz vagy, ugye, Lia? Úgy tűnik, egy bocsánatkéréssel tartozom neked. Igazad 
van. Nem gondoltam bele, hogy milyen következményekkel járhat az én igényem, a te 
életedre nézve. A mentségemre szóljon, hogy túl er s a vágyam irántad. Normális esetben 
ezt alaposan átgondoltam volna. Ez nem fog többé el fordulni. 
   Meglep döm azon, mikor csalódást érzek. Tehát így álunk? Feladja az er feszítést értem. 
Azt gondolja, hogy csak a szórakozás miatt dolgozom a Date Night­nak. Persze, olyan 
valakinek, mint  , soha nem kellett a pénzen gondolkodnia úgy, mint egy f iskolai 
hallgatónak. Hirtelen messze akarok kerülni t le. Tisztáznom kell a gondolataim Lucian 
Quinnel kapcsolatban. Nem tudok lélegezni, mikor a közelemben van. Anélkül, hogy a 
szemébe néznék, csak motyogok: –  Sajnálom, hogy megpróbáltalak megütni. Én csak… 
elvesztettem a fejem. 
   Lucian felkacagott; a hangja szinte dallamos volt. Ránézek a mosolygós arcára és leesik 
az állam, amikor ezt mondja: –  A szexuális frusztráció, a legtöbb emberb l kihozza az 
állatot, bébi –  finoman megsimogatja a hajam, belemarkol és óvatosan hátrahúzza fejem. 
Rájövök, hogy még ez a kis fájdalom a fejb römön, is vágyakozást vált ki az érzékeny 
testemben. –  Vacsorázz velem holnap este. Majd el jegyzem a Date Night­nál, úgyhogy 
fizetni fognak érte. 
   Felemelem a szemöldököm, mikor rákérdezek. 
   –  Ez oké neked, hogy fizetsz a randiért, de nem lesz szex? 
   Megalázottnak érzem magam, mikor már feltettem a kérdést. Ez úgy hangzott, mint egy 
siránkozás a ma esti elmaradott szex miatt, és én nem vagyok frusztrált… vagy mégis? A 
pokolba is ezzel, kit akarok becsapni; mindketten tudjuk, hogy az vagyok. 
   Megmerevedek, mikor észreveszem Aidant, ahogy felénk közelít. Észreveszi, hogy 
szorosan egymással szemben állunk és furcsa pillantással tekint rám. Tényleg ilyen hatással 
van rám a f nöke, hogy pusztán a jelenléte is megzavarja a lényemet? Megköszörüli a 
torkát: –  Luc, beszédet kellene mondanod addig, míg mindenki itt van, és f leg józan. 
   Lucian végighúzta az egyik ujját az alsó ajkamon, és ellép. 
   –  Holnap este beszélünk. 
   Miel tt válaszolni tudnék, megfogja a kezem és Aidan mellett ellépve visszavezet a partira. 
Megpróbálom elhúzni a kezem, mikor a dobogóra sétálunk, de   határozottan tartja a 
kezében és csak akkor engedi el, amikor elérjük a mikrofont. Fontolóra veszem, hogy 
elbújjak a paraván mögé, hogy ne legyek a reflektorfényben. Az emberek kíváncsian 
pillantanak felém, de figyelmen kívül hagyom  ket és csak a mellettem álló férfira 
koncentrálok. Olyan könnyedséggel beszél, mint aki hozzá van szokva, hogy a figyelem 
központjába van. Ismét a bájos és udvarias énjét mutatja, de úgy érzem, hogy a közönség 
nem sokat lát a valódi Lucian Quinnb l. Lehet, hogy olyan, mint én, aki sok évet töltött el 
azzal, hogy álarcot tegyen fel a nyilvánosság el tt, mert felismerem benne a rokonlelket. 
Ráadásul, ahogy az emberekhez beszél, észreveszem, hogy az oldalánál az ujjai a 
combjába mélyednek. Nem örülök neki, hogy igazam van. Az életem legnagyobb részében a 
saját démonjaim kísértettek, és nem kaptam t lük semmi mást, csak megértést azok iránt, 
akik ugyanúgy szenvednek, mint én. Az is lehet, hogy csak képzel döm, és Lucian csak 
simán nem szeret a nyilvánosság el tt beszélni… de valahogy nem hiszem, hogy ez lenne a 
helyzet. Miel tt még tovább gondolkodnék ezen, taps kíséretében fejezi be a beszédet, és 
azonnal elfordul, mintha engem keresne. Félve tartom felé a kezem, mire   azonnal 
megragadja. A testem egy kis része újra összekapcsolódik az övével, és ez messze túl 
természetes dolog két idegen számára. Ki vagy te Lucian Quinn, és mit teszel velem? 
   A beszéd után Lucian er sen tartja a kezem és csendesen az ajtó felé vezet. Úgy tűnik, 
hogy az esténknek majdnem vége, és azon kapom magam, hogy habozok, hogy 
befejezzem­e vele. Az ajtónál biccentéssel köszön egy pár embernek, de túl hamar a járdán 
vagyunk, egy autó felé vezet, ami a járdaszegély mellett parkol. Felismerem a fényes, fekete 
Mercedest az els  találkozásunkról. 
   –  Lucian, az autóm itt van. 
   Úgy érzem, hogy muszáj tiltakoznom, habár tudom, hogy semmi értelme. A sof r kinyitja a 
hátsó ajtót és hamarabb tuszkolnak be, mint tiltakozni tudnék. 
   Néhány pillanatig csendben ülünk egymás mellett, és megdöbbenek, amikor a kezét 
hirtelen a térdemre teszi. Anélkül, hogy felém fordulna, szórakozottan mondja. –  Élveztem 
veled a mai estét, sokkal jobban, mint általában. 
   Boldogsággal töltenek el a szavai. 
   –  Én… köszönöm. A beszéded zseniális volt –  teszem még hozzá. 
   Sóhajt és beismeri, amit már gyanítottam. 
  –  Útálom az ilyen kibaszott dolgokat. Csináltam már egymillió alkalommal, és millió 
alkalommal utáltam minden pillanatát –  szeretnék vigaszt nyújtani, de az az érzésem, ezt 
csak kevés embernek engedi meg. Ahelyett, hogy kimondanám a szavakat, kezem a 
térdemen pihen  kezére teszem, és   megszorítja. Így utazunk tovább, amíg el nem érünk a 
lakásomhoz. Ahogy kezdek elhúzódni, er sít a szorításán, közelebb húz magához és 
kemény csókot nyom az ajkamra. A szám még bizsereg, mikor azt mondja: –  Holnap este 
hétkor felveszlek –  bólintok, és ahogy kezdek elhúzódni még hallom, ahogy azt suttogja: – 
Gondolj rám ma este, édes Lia, mert tudom, hogy én csak rád fogok tudni gondolni. 
     Megbotlom, amikor kiszállok és hálás vagyok a sof rnek a segítségért. Ahogy elérjük az 
ajtót, megfordulok és rámosolygok. 
   –  Már kétszer az ajtóhoz kísért és még a nevét sem tudom, hogy meg tudjam köszönni. 
    Úgy tűnik, meglepte a kérdésem, de visszatér a mosolya és azt mondja: –  Hívjon 
Samnek, hölgyem. 
    Nevetek, miközben azt mondom neki: –  Hívjon Liának. A „fiatal hölgy” túl soknak tűnik 
egy f iskolai hallgatónak. Köszönöm, hogy elkísért engem, Sam. 
    –  Részemr l az öröm, Lia. Holnap este találkozunk. 
   Anélkül, hogy bólintanék, kinyitom az ajtót és belépek. Rose még mindig ugyanabban a 
testhelyzetben fekszik a tévé el tt és halkan horkol álmában. Odamegyek hozzá, 
kikapcsolom a tévét, megragadom a takarót a kanapé támlájáról és betakarom  t vele. 
Megkordul a gyomrom és rájövök, hogy egész este nem ettem semmit. Gyorsan megtöltök 
egy tálkát Captain Crunch gabonapehellyel és a szobámba viszem. Miel tt még 
megfontolnám a lépésemet, megragadom a telefonom és bepötyögök egy üzenetet Lucian 
számára.  
 
Éhes vagyok. Nem szokásod etetni a randipartnereidet? 
 
   Ahogy leteszem a telefonom, abban a pillanatban csilingel.   
 
Ah, sajnálom, bébi. Az egyetlen dolog, amit ma este enni akartam az… te voltál. 
Biztosíthatlak afel l, hogy hamarosan mind a ketten azt kapjuk, amit akarunk.  
 
   Az arcom lángol és leejtem a telefont, mintha megégetett volna. A szavai egyenesen a 
nemi szervemre hatnak, és tudom, hogy az ujjaim hamarosan a nedves red k közé 
csúsznak, hogy enyhítsem az ott keletkezett sajgást, amit okozott nekem. Mintha olvasna a 
gondolataimban, egy másik üzenet érkezik.  
 
Megérinted magad, miközben rám gondolsz? 
 
Ó, édes Istenem, nem lett volna szabad ezt elkezdenem. Nem akarok mást, csak azt tenni, 
amit mond.   
 
Nem, természetesen nem. Egy tál müzlit eszem flanel pizsamámban. 
 
   Felkuncogok, ahogy elképzelem az undorodó arckifejezését. Valószínűleg még soha nem 
hallott a flanelr l, és sokkal kevésbé érdekli egy n , aki még ráadásul viseli is. A valóságban 
egy pántos fels  és bugyi van rajtam, amelyek természetesen pamutból vannak.   
 
Érintsd meg a melled, Lia. Futtasd végig az ujjadat a mellbimbód körül és képzeld el, hogy 
az én érintésemt l keményedik meg.  
 
   Ahogy habozok, a telefonom újra megszólal.  
  
MOST!  
 
   Furcsa mód izgatottnak és pajkosnak érzem magamat, ahogy a kezem a fels m alá 
csúsztatom és simogatni kezdem a mellemet. A mellbimbóm megkeményedik és felnyögök, 
amikor csavargatni kezdem. Mire belemerülnék a pillanatba, hallom, hogy még egy 
üzenetem érkezik.  
 
Jó érzés, nem igaz, bébi?  
 
   Amikor a telefonom jelzi, hogy bejöv  hívásom van, anélkül hogy megnézném, tudom ki 
az. Figyelmen kívül akarom hagyni a hívást, de nem tudom megtenni. Hallani akarom a 
hangját. 
   –  Szia! – szólok bele kifulladt a hangon. 
   El zmények nélkül megkérdezi: –  Nedves vagy már nekem, Lia? –  köpni, nyelni nem 
tudok. Nem hiszem el, hogy csak úgy rákérdez egy ilyen személyes jellegű dologra. – Tedd 
a kezed a lábad közé, és mond el, mit érzel, bébi. 
   Egyfajta bravúrt érezve, viccesen felelem: –  Flanel pizsama van rajtam, emlékszel? 
   Ahogy kimondom a hazugságot, tehetetlennek érzem magam, és a kezem magától indul le 
a testemen. Amint elérem a célom, érzem, hogy a bugyim teljesen átnedvesedett. 
   Mintha a hallgatásom igazolna engem, Lucian rekedten suttogja: –  Bébi, érzed, hogy mit 
teszek veled, akkor is, ha nem vagyok ott? –  a hangja minden bátorítást megad nekem, 
amire szükségem van, félrehúzom a bugyim és benyomom az egyik ujjam a nedves red k 
közé. Zihálok, amikor simogatom az érzékeny csiklóm. Lucian mély torokhangon felnyög, 
mintha a hangom kínozná  t. –  Nyomd be az egyik ujjad, bébi. –  felnyögök a gyönyört l, 
amikor a szűk bejáratom meg­megrándul. Ahogy a hangja suttog a fülembe, túlságosan is 
könnyű elképzelnem, hogy Lucian farka van bennem az ujjam helyett. –  Ó, bébi, lefogadom, 
hogy kibaszottul jó érzés. Adj hozzá még egy ujjat, Lia, és húzogasd ki­be a nedveden. 
   Engedelmeskedem a parancsának, és teljes szélességgel tör rám a szexuális vágy. 
Annyira nedves vagyok, hogy a két ujjam könnyedén siklik ki és be. 
   –  Lucian! –  szinte sírom, mikor a megkönnyebbülés határán vagyok. Kétségbeesetten 
lovagolok a kezemen, míg a telefon a vállamon ringatózik. 
    –  Közel vagy már, Lia?–  kérdezi hörögve. 
    –  Igen! Istenem, igen! –  kiáltom. 
   Csak elképzelni tudom, hogy milyen hangosnak tűnhetek a fülében, amikor elvesztettem 
minden gátlásom. Remélem, Rose mélyen alszik, ellenkez  esetben a hangokból rájön, 
hogy éppen mit csinálok. Általában próbálok csendes maradni maszturbálás közben, de 
még soha ezel tt nem voltam ennyire felizgulva. 
   –  Dörzsöld a csiklód, bébi. Képzeld el, hogy az én kezem dörzsöli, miközben keményen 
megbaszlak. Érezd, ahogy mélyen benned vagyok. 
   Ennyi elég is nekem, felrobbanok a szivárvány összes színében. Úgy érzem, hogy órák 
óta fekszem elgyengülve az élvezett l. A telefonom már leejtettem, de elég közel van ahhoz, 
hogy halljam Lucian éles káromkodását. Ahogy visszatérek a jelenbe, annak a tudata, hogy 
mit tettem, elég volna ahhoz, hogy befejezzem a hívás, és csak remélhetem, hogy soha 
többé nem látjuk egymást. Hallom, ahogy a nevemen szólongat, de tudom, hogy bármilyen 
menekülés csak ideiglenes volna. 
   –  Én… ööö… itt vagyok – a francba, ez olyan szánalmasnak tűnik. –  Úgy értem… ehm, 
jobb, ha most megyek. 
   Lucian kuncog, de bánatosnak hangzik. Érdekelne, hogy   is megérintette­e magát, de 
nincs hozzá elég bátorságom, hogy rákérdezzek. 
   –  El sem tudod képzelni, mennyire szeretnélek most megbaszni. Minden akarater mre 
szükségem van ahhoz, hogy ne menjek oda hozzád. 
   Meg szeretném mondani neki, hogy várni fogom, de kell egy kis id , hogy feldolgozzam a 
történteket. Ez az ember olyanná változtat engem, amilyen soha nem voltam és fogalmam 
sincs, hogyan tudnám ezt kezelni. Tudom, hogy ez nem tartana sokáig és hamar 
felemésztene engem. Rettegek… Fel vagyok dobódva és teljesen ki vagyok szolgáltatva az 
 kénye­kedvének. 
   Teszek egy utolsó kétségbeesett er feszítést, és azt mondom: – Lucian… nem is ismerjük 
egymást. Mit csinálunk? 
   Egy pillanatra csend lesz, aztán azt mondja: – Nem tudom, Lia… de nem tudom megállni – 
elfogadom a válaszát, mert tükrözi a saját gondolataimat. Úgy tűnik, mindketten képtelenek 
vagyunk megmagyarázni a köztünk lév  vonzer t és nem tudjuk megállni, hogy ne ugorjunk 
az ismeretlenbe. Miel tt még válaszolhatnék, hozzáteszi: – Találkozunk holnap este – 
ezekkel a szavakkal bontja a vonalat, és én furcsán magányosnak érzem magam, a 
fülemben csengett hangja nélkül. 
   A gabonapelyhem már elázott, így lábujjhegyen megyek a konyhába, és kiöntöm. Hálás 
vagyok Rosnak, hogy még mindig úgy alszik, mint a bunda. Lehet, hogy gyakran hallom  t 
és Jaket, de nem élvezem annak a gondolatát, hogy   is hall engem, mikor telefonszexelek. 
A testem még mindig bizsereg a korábbi orgazmustól, így gyorsan végigfutok az esti 
lefekvés el tti szokásaimon. Kimerült vagyok, mikor a hasamra fordulok, hogy végre 
elaludjak. Lucian tölti ki az éber és alvó óráimat.   
 
 
Lucian 
   Kezemben fogom a k kemény farkam és hosszában végighúzom rajta a tenyerem. Nem 
emlékszem rá, hogy mikor volt utoljára telefonszexem, talán kamasz koromban. Lia ma esti 
üzenete váratlanul ért, de ami utána következett, az teljesen váratlan volt. Elhalványítja a 
fényt azokról a n kr l, akikkel az elmúlt éveket töltöttem. Nagyon vonzó n , nagyon kevés 
férfi tudná figyelmen kívül hagyni a testét. Amit a legjobban vonzónak találok benne, azok a 
szemei. Mutatnak egy fajta ártatlanságot, ami idegen a legtöbb n ben, az   korában, 
ugyanakkor látok bennük fáradságot is. Milyen dolgok történhettek az életében, amit l ilyen 
a pillantása? Nagyon helyes; nem csináltam meg a házi feladatom, ami szokatlan t lem. 
Felkértem, hogy hagyja ott a munkahelyét. Már megejtettem egy telefonhívást, hogy 
leellen rizzem a hátterét. Semmi, amit ott találok, nem fogja leállítani az üldözésem, de 
legalább jobban meg fogom  t érteni. 
   Meztelen testem nyugtalanul mozog az ágyon, ahogyan növekszik a tempó. A mellemen 
lév  tetoválás hullámzik, és jól emlékszem Lia nyögésére az élvezett l. Nagyon belemerült a 
pillanatba. Kétlem, hogy tisztában van azzal, hogy a nevemet kántálta, miközben a csúcsra 
juttatta magát. Ez kínzás volt számomra, de egyben nagyon erotikus is. Ha nem ijesztettem 
volna halálra, ott lettem volna a lakásában, és benne, húsz percen belül. A türelem, nem az 
én er sségem; hogy ez jó­e vagy rossz; ha az embernek pénze van, csak ritkán kell várni 
arra, amit akar. 
   Lia nevét nyögöm, mikor a farkamból kilövell  sperma a hasamra csurog. A testem reszket 
a megkönnyebbülést l. A farkam még mindig félkemény. Igazi testet akar, nem egy kezet és 
egy memóriát. Ha semmi nem fog megoldódni a holnap esti vacsorán, akkor megoldom 
helyette én; a várakozás nem opció számomra. Leszállok az ágyról, hogy megmosakodjak, 
és szobámba menet hallom, hogy üzenetem érkezett. Csalódottságot érzek Aidan neve 
láttán, ami zavarba ejt .  
 
Szóval, ki volt az a lány ma este? 
 
   Bassza meg, ez nem kellett nekem, Aidan szaglászik Lia után. A tény, hogy kíváncsi és 
kés i üzenetet küld nekem, az egy rossz el jel.  
 
Ez nem a te rohadt üzleted. 
 
  Pár pillanatig nem válaszol, de nem aggódom amiatt, hogy a kemény szavakkal 
megsértettem  t. Aidan és én, már régóta vagyunk barátok, így nem könnyen sért dünk 
meg a másikra. 
 
Érdekes, testvér. 
 
   Elegem van ebb l a beszélgetésb l és nem akarom biztatni  t, hogy folytassa a rejtélyes 
üzeneteit. 
 
Van ennek értelme? 
 
Szinte azonnal válaszol.  
 
Nincs értelme. Csak egy szellem sétált át a sírom fölött. Holnap találkozunk. 
 
   Ezekkel a szavakkal fejezi be, és én nem zavartatom magam, hogy válaszoljak. 
Mindketten tudjuk, hogy mire is utalt ezzel. Csak remélni tudom, hogy nem ez a f  forrása a 
vonzódásomnak Liához. És én mindenkinél jobban tudom, hogy nincs visszaút. Az egyetlen 
lehet ség a jöv re nézve az, hogy el re kell néznem, és én ezt kész vagyok megtenni. Miért 
, és miért pont most, fogalmam sincs, de nem óhajtom… nem tudom abbahagyni. 
 
 
 
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
 ő. fejezet 
Fordította .: Hófehérke   
Át.n.: Mó 
               Lia 
   Az egész napom szarul kezd dött. Reggel elaludtam és kések az els  órámról. Utálok úgy 
az osztályterembe menni, mikor már mindenki ül… engem bámulnak. Mindig az els k között 
érkezek. Szeretek a helyek között válogatni, így nem fenyeget a veszély, hogy a 
reflektorfényben leszek. A fenébe, az osztály fele valószínűleg nem is tudja, hogy nem az   
társadalmi osztályukba tartozom. Arra is rájöttem, hogy a könyvek, amelyekre az új 
matekórán szükségem van, kétszer olyan drágák, mint vártam volna. A tankönyvek olyan 
drágák, mint egy rúd arany, és használhatatlanokká válnak pár év múlva. Mivel tudják 
indokolni azt, hogy ilyen sokat számláznak? És Lucian azt akarja, hogy mondjak fel a 
munkahelyemen? Nevetnem kell, de ez a nevetés humortól mentes. Az ellenkez jét kell 
tennem: dolgoznom kell még pár hónapig, hogy tudjam fizetni a költségeimet. 
   Korábban e­mailben a Date Night­tól kaptam egy munkafelkérést; ekkor az igazi nevét 
használta. Dühös akarok lenni, hogy a munkámon keresztül kér id pontot egy randira, de a 
büszkeségem félretéve rájövök, hogy a mai felfedezésem után, nagyobb szükségem van a 
pénzre, mint valaha. Zavarban vagyok, mert már látta a ruháim közül mindkett t. Ez a 
probléma még soha nem merült fel. A találkozók között, még a visszatér  ügyfeleimmel is 
hónapok telnek el, így remélhetem, hogy nem emlékeznek rá, milyen ruhát viseltem 
korábban. Luciannel való mindkét találkozás a közelmúltban volt, és az az érzésem, hogy 
minden részletre nagyon is jól emlékszik. Nincs pénzem valami újat vásárolni, úgyhogy 
marad a talpnyalás Rose­nak. Azonos a méretünk, bár   magasabb nálam. Van egy kék 
selyemruhája, szerintem tökéletes lenne. Majd felajánlom, hogy egész héten én fogok 
mosogatni. Ez olyasmi, amiért bármit odaadna, mert utálja a házimunkát. 
   Akkor érkezem haza, mikor Jake a nyelvével a szájában van és a kezével a seggét 
markolássza. Szent szar, soha nem tudnak a hálószobába menni? Rose felnéz, nem úgy 
tűnik, mintha egy kicsit is zavarba volna; biztos vagyok benne, hogy nem érdekli  t, hogy 
esetleg végignéztem az egészet az elejét l a végéig. Jake azonban elpirul, ami imádnivalón 
néz ki egy olyan macsó fickón, mint  . 
   – Hé, csajszi – mondja Rose –, szeretnél jönni velünk egy kis mexikóira? Jake szülei 
küldtek egy ajándékkártyát az utca túlsó végén lév  helyre. 
   A gyomrom az étel említésére megkordul, és csalódott vagyok, hogy el kell utasítanom 
egy ingyenes étkezést az egyik kedvenc helyemen.  
   – Bárcsak tehetném, de dolgozom – úgy döntök, kölcsönkérem a ruhát, míg Jake itt van. 
Kisebb a valószínűsége annak, hogy hátat fordít nekem, míg a szeretett barátja ilyen boldog 
szex­állapotban tartja  t. –  Kölcsönkérhetném esetleg az egyik ruhád a ma estére? – A 
francba, nem akarom bevallani neki, hogy ugyanazzal a fickóval találkozom; elég szokatlan 
dolog ez ahhoz, hogy ne keltse fel a figyelmét. –  Én… nem volt alkalmam mosodába menni 
és kiöntöttem valamit a másik ruhámra. 
   Megkönnyebbülésemre csak egy futó pillantást kapok t le, miel tt visszatérítené a 
figyelmét Jake­re. 
   – Persze, vedd el azt, amelyiket szeretnéd – rátekeri magát a barátjára és szórakozottan 
még hozzáteszi:  –  Tudod a járást. 
   Engedelmesen átsétálok a konyhába, egy papírtömbre felírom Lucian nevét és a helyszín 
mellé egy kérd jelet teszek, mert   visz engem. Nincs más módja annak, hogyan osszam 
meg ezt az információt Rose­val. Az a szabály, hogy mindig saját autóval megyek. Nem 
tudom biztosítani  t arról, hogy   nem sorozatgyilkos, csak ha elmondom az egész 
történetet, ami ma este nem fog bekövetkezni. Befutok a szobájába, megragadom a kék 
ruhát és úgy döntök, hogy növelem a szerencsémet és kölcsönveszem az egyik hozzáill  
magas sarkú cip t is; ezek jobbak bármelyiknél, amik nekem vannak. Biztonságosabb volna 
felvenni egy régi farmert és egy vacak pólót, de úgy akarok kinézni a ma esti vacsorán, mint 
egy olyan ember, aki illik Lucian Quinnhez. 
   Gyorsan lezuhanyozom, bekenem magam az egyik mézes krémmel, és kiveszem az 
egyetlen fekete bugyi és melltartó szettem, amim van. A kékeszöld ruha olyan rajtam, 
mintha rám öntötték volna és pont a térdem fölé ér. A V­kivágás többet mutat a 
dekoltázsomból, mint kellene, és elégedettségemben megpördülök. A barna hajam lágyan 
hullámzik a hátam közepén. Minimális sminket teszek fel, némi szemceruza, hogy füstös 
hatást keltsenek a szemeim. Már majdnem kész vagyok, mikor egy kis pánik fog el. Ha 
Lucian az ajtóhoz jön, sok lesz a kérdésb l. Tíz perccel az érkezése el tt, megragadom a 
táskámat és elhagyom a lakást. Az autója éppen a járdához húzódik, amikor lélekszakadva 
sétálok a járdán. Meglep döm, mikor Sam az autóban marad, és Lucian száll ki a hátsó 
ülésr l. Egy öltöny van rajta, amelyr l ordít, hogy nagyon drága. Sűrű, sötét haja hívogat, 
hogy végigfuttassam rajta az ujjaim. Ennek az embernek komoly id t kell töltenie az 
edz teremben, mert úgy néz ki, mint akin egy szem felesleg sincs. Lenyűgöz ! Úgy látszik, 
meglep dik, hogy ott állok a járda szélén és bámulok rá. 
   –  Lia, odamentem volna érted. 
   – A lakótársam és a barátja nagyon, ehm… elfoglaltak voltak a kanapén. Arra gondoltam, 
hogy találkozzunk inkább kint. 
   Elpirulok a meglepett pillantásától. Én és a nagy szám. Nem tudtam volna vele megosztani 
egy kicsivel kevesebb információt? Egy önelégült mosollyal gyorsan magához tér, ami már 
megszokottá vált nála. 
   – Majdnem, mint egy kukkoló, mi? Kár. 
   A legkomolyabb pillantásommal mondom: – Ó, te szereted nézni? Ha csendben 
maradunk, vissza tudunk osonni. A legjobb résznél tarthatnak már. 
   Ez honnan jött? Olyan váratlan dolgokat hoz ki bel lem, amik a legkevésbé jellemz ek 
rám. A karjaiba húz és belenevet a hajamba. 
   –  Sokkal inkább éreznélek téged, mint hogy  ket nézzem – ezekkel a szavakkal az ajkát 
az ajkamra tapasztja, és én belefulladok ebbe az érzésbe Lucian Quinnel. A csók rövid, de 
mikor vége, támasztékként a derekába kell kapaszkodnom. Lazít a szorításon és besegít az 
autóba. Ismét túl közel ülök hozzá ahhoz, hogy kényelmes legyen. A kezét a csupasz 
lábamra teszi, így tart engem egy helyben. –  Szeretem a ruhádat – mormogja. –  Szép 
vagy, mint mindig. 
   – Köszönöm, Rose­tól vettem kölcsön. Eléggé kimerítettem a lehet ségeimet ezen a 
héten.  Általában nem járok ilyen el kel  helyekre. 
   Miközben megalázkodom, azon töprengek, hogy miért érzem annak a szükségét, hogy 
ilyen sok információt osszak meg vele. 
   Lucian idegesnek tűnik, mikor azt mondja: – Sajnálom, Lia, nem gondoltam volna. Azt 
hittem, feltételeztem, hogy több ruhád van kéznél a… munkád miatt. 
   Kezem a kezére teszem, és azt mondom: – Normális körülmények között jól vagyok. Még 
sosem voltam ugyanazzal a személlyel egy héten belül, habár. 
   Már beismertem neki, hogy egy szegény, f iskolai hallgató vagyok, így nem érzem 
szükségét annak, hogy hazudjak neki. Ha valamikor, akkor most van az a pillanat, hogy 
nyilvánvalóvá tegyem számára, hogy szükségem van erre a munkára. Csendben marad a 
beismerésem után. Gondolkodom, hogy elveszem a kezem az övér l, de jobban élvezem a 
b re tapintását a tenyeremben, minthogy megfosszam magam ett l. Valószínűtlen, hogy 
Lucian továbbra is hosszútávon folytatni szeretné velem ezt a dolgot, így kiélvezem a 
pillanatot, amíg még tart. Túlságosan kevés örömben volt részem az eddigi életem során, és 
azon kapom magam, hogy kapaszkodni akarok ebbe az érzésbe, függetlenül attól, mibe fog 
ez nekem kerülni. 
   Egy kicsivel kés bb, az autó megérkezik egy parkolóhoz, amely Asheville küls  területén 
fekszik, amit felismerek. A fákkal szegélyezett járdán üzletsorok és éttermek csatlakoznak 
egymásba.  Meglep, hogy Lucian ilyen forgalmas helyre hozott vacsorára; valami csendes 
és elegáns helyet képzeltem el, olyat, mint a Valentino. Ezen a részen több f iskolai épület 
is van, és ez jobban illik hozzám, mint hozzá. 
   Mintha érezné, hogy mire gondolok, mikor kiszállunk az autóból, közelebb húz magához, 
és azt mondja: – Egy barátomnak van itt egy olasz étterme. Van egy lakásom a közelben, 
így ha erre járok, be szoktam oda ugrani – meglepetten felé fordulok. – Te itt laksz? 
   – Többek között – teszi hozzá. – Van egy lakás az irodámban, és van egy házam Biltmore 
Village közelében. A lakás az irodámban azt a célt szolgálja, hogy ha kés n végzek, és túl 
fáradt vagyok, legyen hol aludnom. Vettem itt egy lakást, mikor elkezdték a terület 
fejlesztését, mert szeretem ezt a helyet… ez volt a gyerekkori otthonom.  
Kíváncsian megkérdezem: –  A szüleid még mindig itt élnek? 
   – Nem, meghaltak még fiatal koromban. A házat rám hagyták, hogy gondoskodjak róla. A 
lakást el nyben részesítem, ahol a szabadid m legnagyobb részét töltöm. 
   A sarkon lev  téglaépület felé irányít, kinyissa az ajtót el ttem, hogy lépjek be. Anélkül, 
hogy megvárná, hogy leültessenek, a sarokban lév  bokszhoz vezet. A bejáratán kívül az 
összes oldala zárt, így teljes magányt biztosít a vendégek számára. A közepére csúszok,   
követ engem, és teljesen hozzám húzódik. A pincér szinte azonnal megjelenik, és Lucian 
egy üveg bort rendel. Alig van id m körbenézni, mikor megérzem a kezét a combomon. 
Szájtátva bámulom, ahogy a ruhámat centir l centire csúsztatja fel. 
    –  Luc… mit? 
   – Shhh, ha nem tudlak most azonnal megízlelni, akkor legalább érezhesselek – a szavai 
hallatán melegség járja át a testemen. – Tedd szét nekem a lábaid, bébi – suttogja a 
fülembe. Gondolkodás nélkül eleget teszek a kérésének, lassan szétteszem a lábaim és 
zihálni kezdek, mikor megérzem a hűvös leveg  érintését a bugyim nedves anyagán. 
Minden el zmény nélkül elhúzza a csipkét a puncimról. A lélegzetem elakad, mikor az egyik 
ujja elmerül a nedvességben. Az arcom a nyakába hajtom és felnyögök. A csiklómat 
simogatja, miközben azt kérdezi: – Azért vagy ilyen nedves, mert a farkamat akarod, Lia? 
Szükséged van rá, hogy megbasszalak? 
   Az ujja megáll, ahogy a válaszra vár. 
   – Igen – lehelem. 
   – Igen, mi, bébi?  
   – Szükségem van rád – nyöszörgöm –, hogy… megbassz. 
   Ó istenem, nem tudom elhinni, hogy tényleg ezt mondtam neki. Ennél a pontnál már 
bármit bevallanék, ha az azt jelentené, hogy az ujja újra mozgásba lendülne. Mikor ez 
bekövetkezik, sírni tudnék a megkönnyebbülést l. 
   Teljesen a vágyra összpontosítok, ami a bens mben kezd gyülekezni, mikor hirtelen az 
asztalunknál megjelenik a pincér. Ugrok egyet ültömben, de Lucian ártatlanságot mímel. 
Nyugodt mozdulattal elhúzza a kezét a bugyimból és elveszi a felkínált pohár bort a 
pincért l. Majd meghalok a rémülett l, mikor látom, hogy az ujját, ami még el bb bennem 
volt, áthúzza a pohár peremén, miel tt megkóstolná. Elismer en az ajkát nyalogatja. 
   –  Ez tökéletes, Jeffrey, kitűn  évjárat. 
   Jóváhagyásképpen int a pincérnek, miel tt az felöntené a poharunkat. Nem kellene ennyi 
figyelmet fordítanom a tényre, hogy Lucian, a nedvem, amit imént a pohár peremére kent, a 
pincér el tt nyalta le… de megteszem. 
   Lucian mindkett nk számára megrendeli az ételt, és én aggódva várom, hogy a pincér 
elmenjen, hogy Lucian keze visszatérhessen hozzám. Lucian azonban az asztalon tartja a 
kezét, és ha nem lenne kipirulva az arca, azt gondolnám, hogy ezt az egészet csak 
beképzeltem. 
    –  Mik a terveid a diploma megszerzése után? – kérdezi, amin meglep döm. 
   Hirtelen világos lesz számomra, hogy ma este megint kielégítetlen maradok. Viszket a 
tenyerem, és küzdök a vággyal, hogy pofon üssem az arrogáns arcát. Fagyjon be a pokol, 
hogy ha még egyszer megengedem neki, hogy ezt tegye velem. Lehet, hogy kényelmetlenül 
fel vagyok izgulva, de én nem fogok küzdeni egy kemény farokkal, ahhoz nem fér semmi 
kétség; néha megéri n nek lenni. 
   Kortyolok egyet a boromból, amit hűvösnek és üdít nek találok. Nincs sok tapasztalatom a 
borok terén, csak az Arbor Mist­et ismerem, de lefogadom, hogy ez elég drága. Általános 
szabály, ha a pincér a vendég jóváhagyására vár, hogy teletöltse a poharát, akkor 
valószínűleg magasabb az ára. Közömbös hangot er ltetek magamra, és válaszolok: – Egy 
kezd  pozíciót szeretnék, mint üzleti elemz . Remélem, hogy találok egy céget, amely 
támogatja a folyamatos továbbképzést, úgyhogy továbbra is folytatni tudnám a 
tanulmányaimat az esti szakon, hogy mesterképzést szerezhessek. 
    Kíváncsian rám néz, és megkérdi: – Miért pont üzleti elemz ? 
   – Szeretnék segíteni egy vállalatnak, hogy versenyképes tudjon maradni, azzal, hogy 
javaslatokat teszek arra, hogyan tudná javítani a struktúráját, hatékonyságát és a 
nyereségét. Szeretném, hogy a javaslataim kulcsfontosságúak legyenek a folyamatos 
fejl désében és növekedésében. Nem akarok csak dolgozni és fizetést felszedni. Meg 
akarom figyelni a múltban tapasztalt problémákat, hogy hol keletkeztek hibák és miért. Meg 
akarom érteni az üzlet minden oldalát és er sebbé tenni a vállalatot; válaszokat találni arra, 
amire mások nem találtak. Azt akarom, hogy különbözzenek az ötleteim… hogy 
különbözzenek – szembefordulok vele és megkérdem: – Te megtetted ezt, igaz Luc? A 
vállalatoddal? –  Lucian mosolyog, látszólag elbűvölte a szenvedélyem.  
   Bólint, és azt mondja: – Meg, Lia, és még mindig csinálom, pedig sok embert fizetek azért, 
hogy ezt csinálják nekem. Elemezni a céget, az elejét l kezdve átkozottul nehéz, de az 
egyetlen módja annak, hogy lásd a képességeidet. Amikor kezdtem, különböz  
forgatókönyvek futottak végig az agyamon minden éber pillanatomban. És igazad van; 
mámorító elképzelni és kitűzni egy olyan célt, ami működik is. Nagyon sok tényez t kell 
figyelembe venni. És a nap vége a változásról szól, és néha a változás a legnehezebb 
dolog, hogy összegyűjtsd a támogatottságot, még akkor is, ha egy sikeres múlttal 
rendelkezel. 
    Pörgeti a pohár szárát, mintha mélyen gondolkodna. 
   –  A kezdés, bár ijeszt  volt, mint a pokol, különbözött mindent l, mint amit valaha 
ismertem. Az els  néhány évben keveset aludtam, de ember, milyen kibaszott nagy rohanás 
volt. De a megélhetésért, mindent félre kellett tenni. Tudtam, vagy sikerül, vagy mindent 
elveszítek, és a döntés meghozatala olyan volt, mintha mindent egy lapra tennék fel – 
Felnéz, és egy fanyar mosoly kíséretében még hozzáteszi: – Mint már ahogy mondtam, 
most már sok ember dolgozik nekem, így már elég valószínűtlen, hogy a Quinn 
tönkremenne egy általam meghozott rossz döntés miatt.  Azt gondolom, hogy eltölthetnél ott 
velem egy napot. Talán szerzel néhány tapasztalatot ezen a területen, ami segít felkészülni 
az üzleti világra.   
   Nagyon örülök az ajánlatának; nem szeretnék semmit jobban, mint hogy kövessem  t egy 
nap a munkája közben. Google­n rákerestem a cégére, amíg tanulnom kellett volna a 
könyvtárban, és láttam, hogy a Quinn Software a vállalkozás csúcsán áll. Luciant úgy 
emlegetik, mint a csodafiút, aki feltalált egy újfajta programozó szövegkönyvet, amit gyorsan 
alkalmazott, és ma már széles körben arany szabványként használják. 
   A cikk megemlítette, hogy huszonkilenc éves, és hogy   az egyik legfiatalabb 
elnök­vezérigazgató a Fortune ő00­as listáján. Amikor   beszél, az emberek figyelnek. 
Leginkább a kora lepett meg. Ránézésre fiatalabbnak néz ki, de a kép, amit lefestettek róla a 
külvilágnak, id sebbnek mutatja  t. És ahogy beszél, mint ahogy most velem is, fényévekre 
érzem magam t le az én huszonhárom évemmel. Mindenb l, amit   tesz, vagy csinál, a 
hatalom árad.   az az ember, aki hozzászokott ahhoz, hogy azt kap meg, amit csak akar, 
anélkül, hogy kétszer kérné. Hogy miért irányította a figyelmét rám, mikor már elutasítottam, 
ez fölöttébb különös. Mindent akarok, amit a szemei és a kezei ígérnek; el vagyok veszve 
ebben a szép emberben. Meg szeretném fejteni a rejtélyt, hogy ki Lucian Quinn, mert érzem, 
hogy sokkal több, mint amit most látok. Tisztában vagyok azzal, hogy bámulom  t, amikor 
meglengeti a kezét az arcom el tt. –  Ööö… sajnálom. Én csak azon gondolkodtam…  
   Miel tt még befejeztem volna a mondatot, azt mondja: – Rám gondoltál… gondolkoztál 
rólunk… együtt mi ketten. 
   Hiábavaló tagadni; biztos vagyok benne, hogy az arcomra van írva. 
   –  Igen – eldöntöm, hogy  szinte leszek vele, függetlenül attól, hogy milyen szánalmasan 
hangzik. – Nem értem, hogy miért vagyok itt. Nincs bennünk semmi közös. Te és én nem 
ugyanabban a világban élünk. Neked valaki olyannal kellene lenned, mint Szörnyella. 
   Látom, hogy rángatózik a szája, Monique beceneve hallatán. 
   – Monique­t l félek, mint a szartól, ne akard  t rám er ltetni – a kezét ráteszi a kezemre, 
amely közöttünk pihen. – Én hozzád vonzódom, Lia, amint már tudod. Tudom, hogy a 
bimbózó analitikus, ami benned lakozik, le akarja gy zni az összes okot, de ez néha nem 
olyan egyszerű. A legtöbb kapcsolat, valamilyenfajta vonzalom köré van építve. Dolgozni 
fogunk rajta, hogy minél több id t töltsünk együtt, ez megfelel neked? 
   Izgatottan egyetértek; nagyon úgy tűnik, hogy már túltette magát azon, hogy nem 
függesztem fel a munkámat a Date Night­nál. A vacsoránk hamarább érkezik, mint hogy 
kommentálni tudnám az egészet, így a következ  órát azzal töltöm, hogy kiélvezem a 
legfinomabb manicottit, amit valaha ettem. 
   Megpróbálom elrejteni a csalódottságom, mikor ahelyett, hogy a közeli lakásába vinne, 
nem csinál mást, csak a kezemet fogja, míg Sam az én lakásom felé kormányozza az autót.. 
   –  Holnap felhívlak, és megbeszéljük, hogyan tovább – mondja, majd könnyedén szájon 
csókol 
   – Rendben –  felelem, amint Sam kinyitja nekem az ajtót. Ismét haza lettem szállítva egy 
jó éjt kíséretében. Rose és Jake még mindig kint vannak, és én frusztráltan és zavarodottan 
vánszorgok a szobámba; arra számítottam, hogy ma este Lucian ágyában fogok kikötni. 
Ellenállok a késztetésnek, hogy üzenetet írjak neki, mert nem akarok olyan lenni, mint egy 
tini, aki üzenget neki minden találkozás után. Azt mondta, hogy hívni fog; csak elkell 
fogadnom a tényt, hogy Lucian a saját maga útján fog eljárni. Ahogy ezen gondolkodom, és 
a csalódottságom is kezd már enyhülni, a telefonom jelzi, hogy üzenetem érkezett. 
 
Jó éjszakát, Lia! Ne is gondolj arra, hogy megérinted magad. Az az én dolgom. 
 
   Én hülye, körülnézek a szobában, mintha arra számítanék, hogy ott találom  t. Figyelmen 
kívül akarom hagyni az üzenetét, de a kisördög, ami bennem van, nem tud ellenállni. 
 
Akkor igyekezz elvégezni a munkát, miel tt még valaki más teszi meg. 
 
   Kuncogok, miközben elképzelem a reakcióját. 
 
Éppen ezért, keményen foglak megbaszni az els  alkalommal. 
 
   Ó, istenem, most jól felkevertem a lódarázs fészket. Milyen igazságtalan, hogy azt várja 
t lem, hogy ne nyúljak magamhoz, miután egy ilyen kijelentést tesz; nem akarok mást, mint 
benyomni az ujjam, miközben azt képzelem, hogy az   farka van bennem. Felbátorodva 
megkérdezem:  
 
Mikor volt az utolsó alkalom, hogy magadhoz nyúltál? 
 
   A válasza szinte azonnal megérkezik. 
 
Múlt éjszaka… aludj jól.  
 
   Annak a képe, hogy Lucian megérinti magát, amíg rám gondol, nagyon izgató. Olyan 
vadsággal akarom ezt az embert, ami idegen számomra. Tudom, hogy az álmomat megint   
fogja kitölteni. Az alvás cserbenhagyott, mióta találkoztam Luciannal, és számolom az 
órákat, amíg legközelebb találkozunk. 
 
 
 
 
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
Hatodik fejezet 
Fordította .: Hófehérke   
Át.n.: Mó 
Lia 
    –  Mikor megtalálom, meg fogom ölni! 
     Az elmúlt egy órában, egyfolytában csak ezt kántálom, megölöm Luciant. Annyira dühös 
vagyok rá; normális esetben, a péntek a kedvenc napom a héten. Aznap csak két órám van, 
így délután utolérhetem magam a tanulnivalóval, és néhány dolgot is elintézhetek. Egyúttal 
megengedem magamnak, hogy egy frappéra költsek a Starbucks­ban, miközben élvezem a 
Wi­Fi­jüket. Nem kaptam értesítést a Date Nigh­tól, így Lucian vagy nem tervezi, hogy ma 
este találkozik velem, vagy nem a Date Night­on keresztül fogja ezt megoldani. 
    Megállok az el csarnokban a postaládáknál, kiszedem a borítékokat és a lakásom felé 
menet átválogatom  ket. Az egyik a bankomtól érkezett, amit l összerezzenek. Egyetlen, 
amit ma nem akarok látni, az a számlakivonatom; minden hónap írott bizonyítéka annak, 
hogy alig tudom a fejem a víz felett tartani. Ezt jobban tudom, mint hogy figyelmen kívül 
hagyjam. Ugyanis közel egy hónapja, egy kisebb matematikai hibát vétettem a részemr l, 
ami felért egy katasztrófával. Egy be nem fizetett számla és a hozzákapcsolódó díjak, rögtön 
mínuszba tennének. A fizetésem a Date Night­tól ezen a héten jobb volt, mint általában, 
köszönhet en Lucian­nak, még akkor is, hogy ha bűnösnek is érzem magam, amiért 
elfogadom a pénzt, és megkönnyebbülés a számomra, hogy utolértem magam a számlák 
befizetésében. Meg vagyok lep dve, mert amikor kinyitom a borítékot, nem egy 
számlakivonatot, hanem egy értesít t találok. A meglepetés sokkra változik, amikor 
elolvasom az egyenlegem, és a számlámon tízezer dollár többletet látok.   
    Kinyitom az ajtót, és egy pipa Rose­val találom magam szemben. 
      –  Te szuka, miért nem szóltál nekem az új munkádról?!  
    –  Mi – micsoda? – kérdezem, még mindig idegesen a bank tévedése miatt. 
    – A üzenetrögzít r l kellett ezt megtudnom? Neked már egy ideje tudnod kellett err l, ha 
már otthagytad a Date Night­ot. 
     Nem akarok mást, csak hogy elmenjen, hogy fel tudjam hívni a bankot, még miel tt 
nagyobb lesz a káosz. Nem kétséges, hogy valaki kíváncsi arra, hogy hol lehet a pénze. 
    – Fogalmam sincs róla, hogy mir l beszélsz. Telefonálnom kell egyet. Nem stimmel 
valami a számlámmal. 
    Rose megbántott pillantással rám néz, majd odasétál az üzenetrögzít höz, amit szükség 
esetén használunk. Rose szülei ragaszkodtak hozzá, arra az esetre, ha vészhelyzet lenne, 
és a mobiltelefonjaink nem működnének. Ez egy kicsit paranoiás a részükr l, de  k fizetik a 
számlát, úgyhogy nem panaszkodunk. Ezt a telefonszámot adtam meg az iskolában és a 
munkahelyemen is. 
    –  Lia, Carrie vagyok a Date Night­tól. Megkaptam az e­mailt az új munkádról a Quinn 
Software­nél. Nagyon sajnálom, hogy elveszítünk téged, de gratulálok, és hívj, ha valaha 
szükséged volna munkára. 
    Hirtelen, minden világossá válik a számomra. Feltenném rá az összes pénzem, hogy a 
bankszámla egyenlegem nem is tévedés; Lucian megígérte, hogy   majd tör dik a 
dolgokkal. Én lettem az új n je – kurvája – és fizet a kiváltságokért. Rose értetlenül néz rám, 
és szó szerint morog mérgében. Kifutok az ajtón, vissza a kocsimba. Ahogy indítok, rájövök, 
hogy fogalmam sincs, hol találhatom meg  t. Felhívhatnám, vagy küldhetnék neki üzenetet, 
de harcra éhezem, ezért személyesen akarok vele beszélni. Gyorsan kikeresem a Google­n 
a vállalata nevét, hogy megtaláljam a Quinn Software honlapját. Bingó, az elérhet ségnél ott 
van a közvetlen cím, amelyre most szükségem van. 
    A dühöm alábbhagy, ahogy gyorsan vezetek Asheville belvárosába. A parkoló az épület 
el tt üres, úgyhogy ott leparkolok. A Quinn Software egy régebbi épületben van, melyet 
gondosan felújítottak. Meglep döm; azt vártam volna, hogy az egész üvegb l és acélból 
lesz. Egy elegáns, modern, fényes márványpadlóval lerakott el csarnokba lépek. Ellenállok 
a késztetésnek, hogy rátapossak a cégfeliratra, és így nyomot hagyjak rajta. Teszek néhány 
lépést, miel tt kénytelen vagyok megállni a recepció el tt. A francba, tudhattam volna, hogy 
nem tudok csak úgy, egyszerűen bejutni Lucian­hez, csakis az emberein keresztül; a 
meglepetés pillanata épp most foszlik szét. 
    Egy élénkvörös hajú n , olyan harminc körülinek tippelem, udvariasan megkérdezi: – 
Segíthetek? 
     – Látnom kell Lucian Quinnt. 
A lány szeme elkerekedik meglepetésében, ahogy fölém hajol. Úgy tűnik, Lucianhez nem jár 
sok látogató öreg pólóba és kopott, levágott szárú farmerrövidnadrágba öltözve. 
Valószínűleg azt hiszi, én egy hajléktalan vagyok, aki pénzért kuncsorog. Ha most ad nekem 
egy dollárt, meg fogom fojtani!  
    Miközben önuralmat er ltet magára, egyszerűen megkérdezi: – Találkozója van Mr. 
Quinnel? 
    – Nem, nincsen! – csattanok fel. Látom az ajkain az elutasítást, úgyhogy gyorsan még 
hozzá teszem: – Meg tudná neki mondani, hogy Lia van itt?  
    – Adams kisasszony, sejtettem, hogy te vagy az. 
Megpördülök és Lucian sof rjével, Sammel találom magam szemben, valódi mosollyal az 
ajkán. A vöröske meglep dik, hogy Sam ismer engem. Ellenállok a vágynak, hogy kiöltsem 
rá a nyelvem. 
    –  Helló Sam, de jó, hogy újra látlak. Én, ööö… látnom kell Luciant. Itt van? 
    Sam bólint, miközben mondja: – Itt van. Tudja, hogy itt vagy? 
A recepciós, közben szégyentelenül hallgatja a beszélgetésünket. Megfogom Sam karját és 
elhúzom az íróasztaltól, így egy kis magányunk lehet. Kifújom a leveg t, és eldöntöm, hogy 
elmondom neki az igazságot, miért is vagyok itt.  
    – Nem, nem tudja.  szintén szólva, dühös vagyok a f nöködre, és azért jöttem ide, hogy 
ezt elmondjam neki is. Bár, nem igazán gondoltam át a dolgokat.  
    Ahelyett, hogy Sam aggódna, látszik rajta, hogy jól szórakozik. 
– Szóval, a f nöknek gondjai vannak veled. Az biztosan nem fog sokáig tartani.   annyira jó 
srác, szóval nyugalom, amíg rámutathatsz a hibáira. 
    Az akaratom ellenére nevetnem kell; Luciant „srácnak” nevezni, egy kicsit viccesnek tűnik. 
A fejem, a még mindig felénk bámészkodó recepciós felé biccentem, és azt mondom: – 
Amúgy sem úgy néz ki a helyzet, hogy oda fogok tudni jutni hozzá. 
    – Kár – mondja Sam elgondolkodva. – Én épp beszélgetni akartam a barátommal, 
Cindy­vel… Lucian titkárn jével. Örülnék neki, ha volna egy kis id d, és felkísérnél engem. 
    Beletelik egy pillanatba, amíg felfogom, mit is mondott nekem. Sam felkínálja nekem a 
lehet séget, hogy anélkül érjem el Lucian irodáját, hogy kimondaná azt. Bizonyára, nem 
akarja, hogy kirúgják, amiért segít nekem. Ránézek az órámra, majd vissza rá. 
    – Persze, van egy kis id m. Szeretnék találkozni a barátoddal. 
    Sam ráteszi a kezét a hátamra, és elvezet a recepció mellett a liftekhez. Becsúsztatja a 
mágneskártyát a nyílásába, és már úton is vagyunk a tizedik emeletre. A lift padlózata is 
hasonló márványból van, mint az el tér, amelyen szintén a cég neve van; nem spórolnak, az 
már biztos. Sam elvezet egy másik mosolygós recepciós mellett, amikor jön egy középkorú 
n , akir l gyanítom, hogy a kétszárnyú ajtót  rzi az íróasztala mögül. 
    – Sam – mosolyog. – Korán jöttél, Lucian még nem készült el. Még valami szerz dést néz 
át. 
   Emelt szemöldökkel rám néz, majd vissza Samre. Sam a mosdó felé indul, és úgy érzem 
ez a megfelel  ürügy, hogy minden magyarázat nélkül a másik irányba rohanjak. 
    Ez az! Ha megint magyarázkodnom kell, hogy miért vagyok itt, oda a meglepetésem 
ereje, és ki fognak dobni. Nekinyomom a vállaim az ajtónak, ami Cindy mögött van, 
felrántom a kilincset, és már azel tt kinyílik, hogy meg tudna engem állítani. Egy kiáltást 
hallok, de gyorsan becsukom és be is zárom az ajtót mögöttem. Érzem, hogy rángatják a 
kilincset, ahogy a keretnek vagyok d lve. A sietségemben, hogy elmeneküljek Lucian 
titkárn je el l, el is feledkeztem magáról a férfiról. Ahogy felnézek, meglátom  t, ahogy ott ül 
egy hatalmas íróasztal mögött, miközben zavarodottan engem bámul. Annyira gyönyörű a 
kócos hajával és az öltönyében, ami tökéletesen rásimul a vállaira; emlékeztetnem kell 
magam, hogy dühös vagyok rá. Feláll, és azt mondja: – Lia… ? 
    Ahogy az íróasztalhoz megyek, minden haragom visszatér. 
   –  Hogy mersz döntéseket hozni helyettem! Hazudtál a munkaadómnak és pénzt tettél a 
bankszámlámra. Tudtad, hogy soha nem fogadtam volna el, Lucian! Nem vagyok valami 
kurva, akit megfizethetsz! Milyen különbség van aközött, hogy fizeted a Date Night­nak, 
hogy a kísér d legyek, és aközött, hogy fizetsz a szexért? 
    Odalép hozzám, és látom, hogy szemei a haragtól és a csalódottságtól izzanak. 
    –  Lia, megmondtam, hogy én mindent elintézek. Mit hittél, mit jelent ez?  
    A kezeim a leveg be emelve azt mondom: – Azt hittem, hogy ez azt jelenti, hogy minden 
rendben van a munkámmal. Fogalmam sem volt, hogy tüzet szítasz és aztán a pénzt a 
sajátodra cseréled. Ezt soha nem akartam, Lucian. 
    Felsóhajt, miközben a kezeit a vállamra teszi. 
   – Gondolod, hogy amit mindketten eldöntöttünk és akarunk, az el bbre tud minket 
mozdítani? 
    –  Igen, de én nem tudok a kurvád lenni! 
   Küszködök a könnyeimmel, alig bírom visszatartani  ket; köt döm hozzá ilyen rövid id  
alatt, és most vége lesz közöttünk mindennek, még miel tt elkezd dött volna. 
    Hirtelen kivágódik mögöttünk az ajtó, és Aidan, nyomában az ideges Cindy­vel, beszáguld 
az irodába. 
    – Mi a fenét csináltok? – csattan fel Lucian. 
    Aidan önelégülten elmosolyodik, míg Cindy dadogva kezd magyarázkodni. 
   – Sajnálom Luc. Ez a n  befutott az irodádba, és bezárta az ajtót. Megijedtem, hogy 
veszélyt jelent számodra, ezért hívtam Aidant, hogy jöjjön és nyissa ki a saját kulcsával. 
   Nem gondolok a következményekre, és kifecsegem: – Lucian épp most kínált fel nekem 
egy munkát. Úgy tűnik, hogy elnyertem egy állást a Quinn Software­nél. 
    Mindketten, Cindy és Aidan is, most Lucianra néznek és várják a válaszát. Lucian 
fészkel dik, miel tt megszólal: – Igazság szerint, azt mondtam Liának, hogy most nincsen 
szabad helyünk.  
    – Mi a helyzet az új házvezet n vel? – kérdezi Cindy összezavarodva. –  Nem akarod, 
hogy hirdetést adjak fel? 
    Gonosz mosolyt villantok Lucian felé, és már tudja is, hogy mi fog következni ezután. 
    –  Nem kell, Cindy, azt hiszem, hogy mi már kiszámoltuk a fizetést is. Én vagyok Lucian új 
házvezet n je. 
    Lucian beletúr a hajába, miel tt rábólint. 
    –  Legyen úgy. Cindy majd megad minden szükséges információt. 
    A kifejezés az arcán arra késztet engem, hogy azt gondoljam, hogy a serpeny b l 
egyenesen a tűzbe ugrottam. Épp most követeltem magamnak egy olyan állást, ami 
biztosítani fogja számomra, hogy hetente több órát töltsek el Lucian házában. Mi a fenét 
gondoltam? 
    Amikor megfordulok, hogy kövessem Cindy­t, Aidan elém lép és kinyújtja felém a kezét. 
    – Üdv a fedélzeten, Lia! – szexi vigyorral még hozzáteszi: – Úgy néz ki, hogy a jöv ben 
többször meg fogom látogatni Luc­ot. 
    Miel tt kisietek az irodából, hallok valamit, ami úgy hangzik, mint Lucian morgása. Édes 
Istenem, mit tettem? Éppen, mikor kilépek Cindy után,   megfordul és becsukja az ajtót 
mögöttem, de még hallom, hogy Lucian azt mondja: – Szükségem van arra, hogy Lia már 
holnap kezdjen. 
    Egy pillanatra becsukom a szemeim, miközben hirtelen nyugtalanság fog el. Ez történik 
akkor, mikor megpróbálsz ketrecbe zárni egy oroszlánt; szexelni akarok vele, így moshatom 
az alsógatyáit. 
    Látom Cindy­n, nagyon kíváncsi arra, hogyan ismertem meg Lucian­t, de túl udvarias 
ahhoz, hogy rákérdezzen. Ehelyett leírja nekem a címet, és amikor megkérdezem a 
munkaid t, biztosít afel l, hogy az el z  házvezet n nek rugalmas volt az id beosztása, és 
ez Lucian számára is megfelel  volt. Látszólag úgy tűnik, hogy mindegy neki az id , amíg a 
lakása ki van takarítva. Feltűnik nekem, hogy a lakása közel van az étteremhez, ahol tegnap 
este vacsoráztunk; emlékszem rá, hogy megemlítette, az ideje legnagyobb részét ott tölti. 
    Miközben köszönetet mondok Cindy­nek, elindulok a lift felé, egy kicsit más hangulatban, 
mint amiben beléptem ide. Nem tudok segíteni magamon, de kíváncsi vagyok, hogy milyen 
csapdába sétáltam bele. Nem hinném, hogy Lucian tudta volna, hogy munkát fogok t le 
követelni. Utólag az lett volna az okos dolog, hogy visszaadom neki a pénzt, elsétálok és 
visszakönyörögöm magam a Date Night­hoz. Alig ismerem ezt az embert, akkor miért  rjít 
meg annak a gondolata, hogy soha többé ne lássam  t? Ez egy olyan kérdés, amelyre félek 
válaszolni, és er szakkal lököm ki a gondolataim közül. Szeretném tudni, hogy hová vezet 
ez… meg kell tennem. 
    Lucian 
   A tekintetem tehetetlenül Lia édes, pici seggére tapasztom, amikor Cindy­vel elhagyja az 
irodám. A farmer rövidnadrág, amit visel, megmozgatja a farkam figyelmét. Aidan­ra nézek, 
és látom, hogy a fejét ugyanabba az átkozott irányba fordítja. Az enyém! Akarom ordítani. 
Tartsa távol a kibaszott szemét arról, ami az enyém. Helyette, megköszörülöm a torkom, 
amikor az ajtó becsukódik. Nem akarom megkérni, hogy távozzon, mert tudom, hogy 
egyenesen Liába ütközne, aki még mindig Cindy­vel beszélget. Inkább megfékezem a 
türelmetlenségem, amikor a szokásos székhez közeledik az íróasztalomnál. 
    –  Szóval – kezdi –, mi folyik itt? 
    Visszaülök a székemre az íróasztalom mögé, és a papírokban kezdek keresgélni. 
Szeretném elkerülni a kérdését, de mindketten tudjuk, hogy sarokba szorított. Ha figyelmen 
kívül hagyom  t, Lia után fog menni, csak hogy felmérje a reakcióm; a szemétláda túl jól 
ismer engem. 
    –    csak valaki, akivel találkozgatok. 
    Fejben számolom, hogy mennyi ideig tarthat, amíg Lia elhagyja az épületet, így akkor ki 
tudom dobni Aidan kíváncsi seggét az irodámból. 
    – Mi történt a n vel a Date Night­tól, akivel összehoztalak? Még nem hallottalak téged 
róla beszélni, és akkor Lia hirtelen megjelenik itt. 
    Hasztalan volna fenntartani a színlelést; addig fog áskálódni, amíg meger sítem, amit már 
úgy is sejt. 
    – Igen, Lia az a n  a Date Night­tól. Mi… tartjuk a kapcsolatot és találkozgatunk. Ahogy 
már hallottad, nekem fog dolgozni. 
    Nem úgy tűnik, hogy Aidan meglep dött volna, de kíváncsian néz rám. Miért érdekel 
hirtelen mindenkit az én átkozott szerelemi életem? Voltak más n k is az életemben, miért 
pont Lia ilyen újdonság a számukra? 
    – Ez a lány, száznyolcvan fokkal különbözik a többi n dt l.   vonzó, ezt elismerem, de 
úgy tűnik, hogy itt többr l van szó. Láttam, hogy nézel rá. Hogyan lehetséges ez, mikor alig 
ismered?  
    Ellenállok a késztetésnek, hogy felálljak, és fojtogatni kezdjem a legjobb barátom. Túl 
sokat lát, és meg szeretnék t le szabadulni, miel tt még több kérdést tenne fel. Nem 
szeretném, hogy megvizsgálja Liát, vagy a kapcsolatomat vele. 
    – Kezdesz úgy beszélni, mint az apám. Én sem nyaggatlak és beszélem ki a n idet, 
akikkel találkozol. Vagy megemlítettem a Monique­val való randidat? 
    Aidan vigyorog, hatásosan mellékvágányra tereltem. 
    – Monique nagyon készséges. Nem tudom, hogy miért próbálod annyira elkerülni, mert   
egy ördög az ágyban. Lecsapolt engem, és még többért könyörgött. 
    Megnyugszom, ahogy tovább mesél az éjszaka részleteir l Monique­val. Egy részem azt 
akarja mondani neki, hogy folytassa vele, de miután azzal vádoltam, hogy olyan, mint az 
apám, úgy döntök, hogy megtartom a tanácsom magamnak. Aidan csak egyetlen n t 
szeretett az életében, de   soha nem tér vissza hozzá. Végül kap egy telefonhívást, meg 
egy üzenetet, és így mindenki visszatérhet a saját munkájához. Cindy rám csörög, hogy 
emlékeztessen egy ebédtalálkozóra, és követem Sam­et az autóhoz. 
    Lia holnap a lakásomon lesz, de rájöttem, hogy nem nagyon tudok addig várni. Eltűnt 
minden létez  akadály az útból, és türelmetlen vagyok. Kénytelen voltam maszturbálni, mint 
egy iskolás, miután találkoztam vele, de a kezemmel folytatott megkönnyebbülés, nem tart 
sokáig. Kemény voltam, amikor abban a rövid sortban és testhezálló pólóban volt az 
irodámban. Míg   dühös volt rám, én semmi mást nem akartam, mint hogy az asztalomra 
fektessem, és beletemessem az arcom a puncijába. Érezni akarom  t, ahogy rángatózik, 
miközben a nyelvem a red ibe ékelem. Megbaszni  t, most másodlagos a számomra; meg 
kell ízlelnem  t. 
    Lenézek és szitkozódom, mert a farkam a cipzáramba döf dik. Miel tt elhagytam az 
irodám, el bb enyhítenem kellett volna magamon? A döntést meghoztam; nem tudok várni 
holnapig. Ma este Lia kap egy kis ízelít t abból, hogy mi fog következni. Ma este… 
megtudom, hogy milyen az íze, és ma este…   sikítani fog. 
    Lia 
    A délutánt a szobámban elbújva, tanulással töltöm, szociológia vizsgám van másnap 
reggel. Rose, ma este Jake szüleivel fog vacsorázni, így most kétségbeesetten készül dik. 
k annyira normálisak, ezt nehéz megérteni. Kétségem sincs afel l, hogy a diploma után 
feleségül megy Jake­hez, szül két gyereket, a külvárosban fog élni, és egy Minit fog vezetni. 
Nincs is ebben semmi rossz. Szeretem azt gondolni, hogy az életem majd egyszer stabil 
lesz. Rose két szeret  szül  mellett n tt fel, ahogyan Jake is. Nekik mindig lesz valaki, aki 
támogatni fogja  ket, míg nekem, csak én maradtam. Nem vagyok elkeseredve; mi értelme 
lenne? Régen megtanultam már, hogy ha reménykedem vagy vágyom valamire, az csak 
csalódást hozhat. Én vagyok a felel s a jöv mért, és csak rajtam múlik, hogyan fog a 
történetem folytatódni. Lucian­re gondolok, és érzem, hogy helyes döntést hoztam. Nem 
engedhetem meg, hogy gondoskodjon rólam, viszont dolgozhatom neki. Mi a különbség 
aközött, ha neki dolgozom, vagy aközött, hogy a Date Night­nak, ha fizet érte? Inkább látom 
t, mint hogy folytassam az idegenekkel való randevúzást. Hallom Rose­t a másik szobából 
ordibálni, így kimegyek, hogy megnézzem, milyen ruha mellett döntött. 
    Megfordul, megmutatja nekem a rózsaszín kardigán szettet, amit egy fekete 
ceruzaszoknyával párosított. Mosolygok, mert tudom, hogy benne egy szül  álma vált 
valóra; okos, szép és nyilvánvalóan jól nevelt. Jake szülei a tenyeréb l fognak enni. 
    – Gyönyörű vagy – mondom, és ezt így is gondolom. Adok neki egy ösztönz , 
megnyugtató ölelést. 
    Sugárzik róla az elégedettség a bókom hallatán. 
   – Hagytam itt neked egy másik utalványt ingyen pizzára, ami Jake­nek volt. Neked csak a 
borravalót kell állnod. Ments meg nekem egy szeletet, mert valószínűleg túl ideges leszek 
ahhoz, hogy bármit megegyek ma este. 
    A szavai hallatán megkordul a gyomrom, és mindketten nevetésben törünk ki. Megragadja 
a kardigánját és kimegy, hogy találkozzon Jake­el. Tudom, hogy az ajtóhoz jönne érte, de   
túl izgatott ahhoz, hogy várjon. Úgy döntök, hogy megrendelem a pizzát, ismerve a helyet, 
ma este valószínűleg teljesen tele van. Fel vagyok villanyozva, hogy a tévében a Micsoda 
n t ismétlik. Mindenfélér l fantáziálok Richard Gere­rel, amikor kopogtatnak az ajtón. 
Felkapom a pénztárcámat, és futok, hogy ajtót nyissak a pizza futárnak. 
Leesik az állam, amikor egy egyenruhás tinédzser helyett, egy vigyorgó Lucian Quinn­t 
találok az ajtóban, egy pizzás dobozzal a kezében, olyan szexi vigyorral, amit l ki akarom 
ütni a dobozt a kezéb l, és rámászni. 
    –  Hol… mi? – dadogom. 
   – Összefutottam a futárral az el csarnokban. Úgy tűnik, azt gondolta, hogy itt élek és 
megkérdezte, hogy tudom­e, melyik a lakásod. Felajánlottam neki, hogy felhozom neked. 
    Kezdek magamhoz térni, ahogy tovább dadogok. 
    – De… van egy utalványom – mondom a papírt lengetve, amit Rose adott nekem. 
    Lucian kuncogva mondja: – Tedd el a következ  alkalomra. Úgy igazságos, hogy én 
fizetem, mivel azt tervezem, hogy megeszem a felét. 
     – Amikor továbbra sem mozdulok, benyomul mellettem, és bezárja az ajtót maga mögött. 
Ahogy elsétál az asztal irányába, hogy letegye a dobozt, zihálok. Testhezálló farmert és 
fekete pólót visel. Még sose láttam  t ilyen lezser ruhában, és jól néz ki… olyan átkozottul jól 
áll rajta. 
    – Vannak tányérjaid és valami innivalód? 
    Végül a sokk elmúlik, és a konyhába futok papírtányérokért. Nem kétséges, hogy 
porcelánhoz van szokva, de ez nem része a ma esti menünek. 
    – Van Dr. Pepper és kóla. Szereted valamelyiket? – kiáltom a vállam felett. Majd kiugrok a 
b römb l, amikor karok ölelnek hátulról, és egy nagyon kemény testhez húznak. 
    Felnyögök, mikor a nyelvével a fülem tövét nyalogatja. 
    – Kólát kérek. 
    A hűt  hideg leveg jét l és Lucian meleg testét l reszketés járja át a testem. A kezét a 
mellemre csúsztatja, és érzem, hogy a megkeményedett mellbimbóim a pólómnak 
feszülnek. Nekinyomom magam a tenyeréhez, és   felnyög, mikor ezt megérzi. 
    – Kurvára nincs fogalmad arról, hogy hányszor gondoltam a testedre a nap folyamán – az 
egyik kezét a hasamra csúsztatja, éppen csak érinti az övcsatom.  –  Ez a rövidnadrág 
beleégette magát az agyamba. – Hátrahajtom a fejem és nyöszörgök, mikor a keze lejjebb 
csúszik és megérint engem a nadrágon keresztül. A szája visszatér a fülemhez, és azt 
suttogja: – Ma este meg foglak baszni. Semmi sem állíthat meg ebben. 
   Szétrakom a lábaim, felkészülve arra, hogy megtegye. Egy érintés és tűzben égek. A 
farkához húz engem, miel tt lazítana a szorításán. 
    –  Luc – tiltakozom, és a testemmel próbálom követni az   meleg testét. 
   Egy pillanatra megint közelebb húzódik, hogy kivegye a kólát és a Dr. Peppert a hűt b l. 
   – Hozd a tányérokat, bébi, éhen halok. 
   Én csak állok ott kábultan és zavartan, amíg rá nem csap a seggemre. 
   –  Hé! – tiltakozom, miközben a fájó húsomat dörzsölöm. 
   –  Hop, hop, bébi! 
   Nevet, és a dobozt a nappaliban lév  dohányzóasztalra teszi. Ma este úgy tűnik, hogy 
Lucian felszabadultan viselkedik. Leteszem a tányérokat az asztalra, és arra a helyre ülök, 
amit megpaskolt maga mellett. Kinyitja a doboz tetejét, és mindketten belélegezzük a pizza 
finom illatát. Egy­egy nagy szelet pizzát tesz mindegyik tányérra, és mosolygok azon, hogy 
leveszi róla a gombát, miel tt a szájába tenné. 
Mindketten a tévé felé fordulunk, mikor Julia Roberts úgy tűnik, az   védjegyét kiáltja a 
Micsoda n b l: Nos, micsoda boldogság, egy kanapé kett nek! 
    Kitör bel lem a nevetés, amint Lucian önelégült mosollyal az arcán mondja: – Valóban. 
   Lucian másnak látszik ma este, nyugodtabbnak és gondtalannak. Soha nem gondoltam 
volna, hogy egyszer itt fog ülni törökülésben a kis lakásomban, és pizza evés közben a 
Micsoda n t fogja nézni velem. 
   Miel tt újabb falat pizzába harapnék, viccesen megkérdem t le: – Szóval, mi történt az 
utolsó házvezet n vel? Rettegve elmenekült t led? 
   Játékosan megcsípi az orrom, miel tt válaszol. 
   – Aligha. Úgy látszik, nem voltam elég piszkos a számára – a Dr. Pepper fröcsögve jön ki 
a számból, és beterítek vele mindent a közelemben. Lucian egyik kezével engem törölget, 
miközben a másikkal a hátam paskolja. Rázza a fejét, és mondja: – Lehet, hogy másképp 
kellett volna megfogalmaznom az egészet. Úgy értettem, hogy hozzá volt szokva, hogy egy 
egész családot lásson el, és velem nem volt sok gondja. Nem érezte, hogy nagy kihívást 
jelentenék a számára. Inkább úgy gondolom, hogy élvezte ezt a helyzetet, mert a nap 
folyamán sokat szundíthatott. 
   – Köszönöm, hogy letakarítottad – mondom, miközben lenézek a foltra a pólómon. Ahogy 
azon tűn döm, hogy átöltözöm,   befejezi a szelet pizzáját, hirtelen feláll és felém nyújtja a 
kezét. Mikor tétovázva elfogadom, felhúz a lábaimra. 
    Körülnéz, miel tt azt kérdezi: – Hol van a hálószobád? 
   A szobám irányába mutatok, és hagyom, hogy abba az irányba húzzon. Vagy a pólómat 
akarja lecserélni, vagy ez már az. Becsukja az ajtót mögöttem, ami egy durranásnak hangzik 
a kis szobában. Kinyitom a szám, hogy megkérdezzem, hogy mit csinálunk, mikor hirtelen a 
számra tapad. A hátam az ajtónak nyomódik, amint a szája egybeolvad az enyémmel. A pár 
perccel ezel tti mosolygós ember eltűnt, helyére egy másik került, csupa hevességgel. A 
keze azonnal ott van mindenhol a testemen. Megragadja a derekam, mint aki az életéért 
küzd. Nyalogatja, ingerli és szívja a szám minden centijét, miel tt áttérne a nyakamra. 
Érzem, hogy megszívja a lágy húst, és tudom, hogy holnap meg fog látszani a szenvedélye 
bizonyítéka. A pólóm még azel tt leveszi, miel tt tiltakozni tudnék, és amikor a feje lejjebb 
vándorol, hogy a mellbimbómat a szájába vegye, az ellenkezésem már a múlté.  
    – Luc – nyögöm, mikor a fogai a bimbómba csípnek. A másik mellbimbóm az ujjai közt 
morzsolgatja, és ett l azonnal nedvességet érzek a lábam között. Mintha tudná, hogy hol 
van rá szükségem, becsúsztatja a kezét a nadrágom alá. Elborzadok, ahogy eszembe jut, 
hogy pamut fehérnemű van rajtam; legalább fehér helyett rózsaszín. Amikor az ujjai 
szétválasztják a red imet, a mennyországban érzem magam. 
    – Annyira kibaszottul nedves vagy nekem – nyögi, ahogy az ujja könnyedén belém 
csúszik. A hátam ívbe feszül, és remegni kezdek, mikor a vágy végigszáguld a testemen. 
Jacksonnal soha nem éreztem ilyet, és az intenzitás, azok az érzések, amiket felébresztett 
bennem, ijeszt ek. Zihálok, ahogy egy másik ujjat csúsztat a szűk bejáratomba, és 
kellemetlen szúrást érzek. Miel tt még el tudnék t le húzódni, elkezdi dörzsölni a csiklóm, és 
ahogy a szök ár becsapódik a partra, úgy robban szét a testem is. Még soha nem értem el 
ilyen fajta orgazmust a saját kezemmel, és a lábaim azzal fenyegetnek, hogy összerogynak 
a saját testem alatt. 
    – Ez csak azért volt, hogy enyhítsem, bébi – mormogja, miel tt a karjaiba kap, elsétál 
velem és letesz az ágyra. A rövidnadrágom és a bugyim egy gyors mozdulattal lerántja 
rólam. 
    Kevés meztelen férfit láttam, de Luciant szépnek találom. Tanulmányozni szeretném  t, 
mint egy műalkotást. El relép, a kezem a mellkasára teszem, és megcsodálom a hullámozó 
izmait. Az ujjbegyeimmel nyomon követem a tetoválást a mellkasán, majd észreveszek 
valamit, ami az el bb nem volt látható. Egy heg fut végig a nyakán, jobbra lefelé az 
ádámcsutkája alá. Ahogy ott megérintem a b rt, elrántja a kezem. Meglepetésemben 
felnézek rá, és megkérdem: – Én… fáj? 
    A szemei elfelh södnek, és elfordítja a fejét. 
    – Nem, már nem. 
    Miel tt még tovább tudnám faggatni, hátrébb tol, és egy esetlen pózba elterülök az ágyon. 
Olyan sokáig tanulmányozza a testem, hogy fészkel dni kezdek. Hogy lehet, hogy egy olyan 
férfi, mint Lucian, nem talál bennem hibát? A melleim és a csíp m szokatlanul nagynak 
látszik a karcsú alakomhoz képest. Lucian talán egy szamár. A gondolataim olyan 
abszurdak, hogy harcolnom kell magammal, hogy ne kuncogjak ezen. Valószínűleg nem jó 
ötlet nevetni, ha egy férfi farka szemed magasságában van; semmi nevetnivaló sincs ezen. 
Rose már többször említette, durva f iskolai szlengben, hogy Jake úgy fel van szerelve, mint 
egy ló. Nem gondolom, hogy lehetséges, hogy   lekörözné Luciant. Az én szegény testem 
egyszerre remeg az izgalomtól és a rémülett l.   hatalmas, és fogalmam sincs, hogy 
valami, ami ennyire nagy, hogyan fog beleférni egy olyan kis helyre, mint az enyém. 
    – Tetszik, amit látsz? – az arcom lángol, Lucian lenéz a farkára, aztán vissza rám. 
Félénken bólintok; miért titkoljam el? –  Tedd szét a lábaid.  
    –  Mi? 
    Ó, Istenem, ugye nem azt mondta! 
    –  Tedd szét a lábaid. Kicsi vagy, és meg szeretnék gy z dni róla, hogy készen állsz 
nekem. 
   Amikor nem engedelmeskedem azonnal, térdre borul el ttem, és befészkeli a testét a 
combjaim közé. Lenyűgözve nézem, ahogy az egyik kezét ismét a lábaim közé teszi, és az 
egyik ujját visszacsúsztatja a résembe. Képtelen vagyok visszafogni magam, felnyögök, 
ahogy a csúcs felé közeledem. 
    –  Olyan szűk a puncid; milyen régen volt, hogy megbasztak? 
   – A… amikor – csak suttogni tudom. Most két ujját mozgatja bennem, és megalázottan 
hallom a nedves, cuppogós hangot, ahogy a puncim nedve az ujjaira tapad. Amikor a 
harmadik ujját is belém dugja, egy kis fájdalommal társítva, leveg  után kapkodok, ahogy a 
testem lassan hozzászokik a tágításhoz. Most három ujját mozgatja a puncimba, miközben a 
testem kezd megfeszülni. Egy csodálatos második orgazmus van a láthatáron, még néhány 
er s simítás a csiklómon, és csillagokat látok. 
    Tiltakozni akarok, amikor kihúzza az ujjait, de hallok valami szakadó hangot, aztán vissza 
is tér hozzám. Még mindig az orgazmusom utórezgéseit élvezem, mikor a nagy kezeivel 
feljebb tol, fölém mászik, és a fejem mindkét oldalán a karjaira támaszkodik. Gyönyör cikázik 
át az idegvégz déseimen, mikor érzek egy gyengéd lökést a bejáratomnál. Tisztába vagyok 
azzal, hogy Lucian farka az. Elfog a pillanatnyi pánik, és felnézek rá. 
    – Vigyázni fogok rád, bébi. Csak bízz bennem. Tartsd a szemed az enyémen, így tudom, 
hogy hol jársz – majd szó nélkül beljebb csúszik, és én leveg ért kapkodok.   nagyon nagy, 
sokkal nagyobb, mint gondoltam volna. – Tekerd a lábaid körém. 
   Engedelmeskedem a kérésének, és beszívom a leveg t, amikor ebben az új pózban 
mélyebbre tolja a farkát a puncimban. Egy pillanatra megáll, hogy hozzá tudjak szokni a 
farka méretéhez. A homlokát hozzáérinti a homlokomhoz és az orrával megérinti az orrom. 
   –  Jól vagy, bébi? 
   Fogalmam sincs, hogyan válaszoljak erre a kérdésre. A csipetnyi fájdalom elmúlt, helyette 
egy kényelmetlen, de nem kellemetlen teltséget érzek. Próbaképpen megemelem a csíp m, 
és csodás érzések rohannak meg. A teste megremeg, ahogyan visszatartja magát. 
   – Nem tudok tovább várni – mondja, mikor szinte teljesen kihúzódik és visszavágódik 
belém. Ösztönösen megemelem a csíp m, hogy találkozzon az övével, már szinte fájóan 
döngeti a hatalmas farka a méhemet.  –  Bassz … Lia! – kiáltja, ahogy ráül a sarkaira, 
seggem alá teszi a kezeit, és felemeli a fenekem az ágyról. 
   Minden értelmes gondolat elhagy, csak a saját szükségem tölti be az elmém, és a 
mozgásomra figyelek, hogy mihamarabb elérjem a beteljesülést. Érzem a farka teljes 
hosszát, ahogy er s és gyors mozdulatokkal ki­be jár a puncimban. Ha most valaki tüzet 
kiáltana, boldogan mennék a lángokba; ugyanolyan közel járok már, mint Lucian. Hallom, 
hogy valaki hangosan nyög, és meglep dve rájövök, hogy az a valaki én vagyok. 
   – Kérlek, Luc… Ó Istenem, kérlek! – nyögöm könyörögve. Érzem az ujját, ahogy durván a 
csiklóm dörzsölgeti, és ennyi elég is. Újra és újra elélvezek, de   még tovább kefél. Az 
izmaim a farkát szorítják, végül a határra rántják  t, és érzem, ahogy megremeg és felüvölt, 
mint akinek fájdalmai vannak. 
   –  Lia… bébi, basszus! 
   Kihúzódik bel lem és mellém gurul. Csak a kapkodó lélegzetünk tölti be a szobát. Teljesen 
le vagyok nyűgözve attól, ami történt. A szeretkezést Jacksonnal nem is lehet egy lapon 
említeni azzal, amit Lucian­nel éltem át az imént. Számomra ez a különbség egy fiú és egy 
férfi között. Ahogy kitisztul az agyam, azon kezdek gondolkodni, hogy mi jön ezután. Szex, 
szerelem nélkül, nagyon bonyolultnak tűnik. Vajon most távozni fog? A karjai közé szeretnék 
bújni, de nem vagyok benne biztos, hogy mi lenne erre a reakciója. Sosem kellett 
döntéseket hoznom ezel tt, mert Jackson rögtön lelépett, mikor felfedezte rajtam a hegeket. 
Hálás vagyok azért, hogy egész id  alatt a hátamon feküdtem, és reménykedem, hogy ez 
továbbra is így marad. Lucian, eldönti a dolgot helyettem, amikor feláll, és botladozva, 
feltételezem, a fürd szoba felé megy. Kuncogok, mikor helyette a gardrób ajtaját nyitja ki. 
Mosolyogva felém néz, amikor kinyitja a másik ajtót és bemegy rajta. Hallom a víz 
csobogását, és pár pillanat múlva vissza is tér. Bizonytalanul néz rám, és én úgy döntök, 
hogy egye a fene az óvatosságot. 
   – Maradj, kérlek – mondom, remélve, hogy nem hangzik olyan ragaszkodóan, mint ahogy 
érzem. Egy pillanatra bizonytalannak tűnik, aztán visszasétál az ágyhoz, és letelepszik 
mellém. Odabújok hozzá és a mellkasára hajtom a fejem. Dorombolok, mint egy cica, ahogy 
a hátam fel–le simogatja. 
   – Elképeszt  volt – vallom be. –  Jó volt… neked is? 
   A francba, miért kérdem ezt t le? Bizonytalan vagyok, ez nem is lehetne nyilvánvalóbb. A 
keze egy pillanatra megáll, miel tt újra folytatná az útját a csíp mön. 
   –  Igen, az volt. Remélem, nem voltam túl durva veled. 
   – Nem, én… tetszett. 
   Ez enyhe kifejezés; nem akarok semmi mást ebben a pillanatba, csak hogy újra 
megtörténjen. 
      –  Mennyi ideje is már, hogy nem voltál férfival? 
Csak tudnám, hogy mi ez a megszállottság. Olyan nyilvánvaló, hogy tapasztalatlan vagyok? 
A francba, hát persze, hogy az vagyok olyannal szemben, mint  . 
   – Már egy éve – vallom be, abban a reményben, hogy ennyiben hagyja a dolgot. 
   – És azel tt? – kutakodik. 
   Megmerevedek, mert tudom, hogy nem fogja annyiba hagyni. Talán neki kellett volna 
aggódnia azel tt, miel tt lefeküdt volna velem. 
   –   volt az els  és az egyetlen. 
   Most boldog vagy? Úgy érzem, hogy meg kellene t le ezt kérdeznem. Megérdemelné, ha 
faggatni kezdeném a szexuális hódításairól. 
   Meglep dve kérdezi: – Miért? Te egy gyönyörű n  vagy, Lia; biztos vagyok benne, hogy 
volt rá sok alkalom. 
   – Nem olyan, ami érdekelt volna. Munka és iskola mellett, sem id m, sem kedvem nem 
volt a társasági élethez. Jakson, a szobatársam fiújának a barátja volt, úgyhogy épp kéznél 
volt. Ez egy hiba volt, és én továbbléptem. 
A megszégyenítés gyorsan segít ebben. Azt feltételezem, hogy végeztünk az én szánalmas 
szerelmi életem megvitatásával, amikor megkérdi: – Bántott? 
Megmerevedek, a gondolatom automatikusan a mostohaapámra terel dik, miel tt rájövök, 
hogy Jackson­ról beszél. 
    – Fizikailag nem – válaszolok  szintén. Jackson egy másfajta sebhely volt a számomra. 
   Körbeölel a meleg testével, ahogy közelebb bújok hozzá. Fogalmam sincs, hogy fogok­e 
még találkozni vele ezek után, így ki akarom élvezni ezt a pillanatot. Érzem, hogy túl hamar 
álmosodom el, és azon kapom magam, hogy szunyókálok, miközben lassan álomba ringat. 
   –  Aludj, bébi – suttogja a fülembe, és már sodródom is. 
   Hogy milyen sokáig aludtam, arról fogalmam sincs. A szoba sötét, és valaki a közelemben 
fulladozik. A gurgulázó hörgés, betöltik a szobát, próbálom elnyomni az álmosságot, és 
tapogatózva keresem a sötétben a választ. Valaki csapkod mellettem, kiugrok az ágyból, 
hogy felkapcsoljak egy lámpát, így csinálva világosságot. 
   Lucian a hátán fekszik, és úgy rángatódzik, mint akinek fájdalmai vannak. A kezeivel a 
nyakát szorongatja, és ziháló hangok hagyják el a torkát. Ó édes istenem, fulladozik, de 
miért? Odarohanok hozzá, kezem a nyakán lév  kezeire teszem. 
   – Luc – suttogom, mert nem szeretném megijeszteni. Továbbra is össze van görnyedve, 
mint akinek tényleg nagy fájdalmai vannak, így könnyedén megrázom  t. –  Lucian! Ébredj 
fel! Megijesztesz engem, a fenébe! – Úgy döntök, hogy hívom a 911­et, hátha valami 
rohama van, mikor hirtelen felül az ágyon és vadul körbenéz. Megsimogatom a karját, és 
megpróbálom megnyugtatni  t. – Semmi baj, én vagyok az… Lia. 
    A másik kezével még mindig a nyakát dörzsöli, de a gurgulázó hörgés már abba maradt. 
Egy kicsit megnyugszom, mert úgy tűnik, hogy semmi baja. Hirtelen felugrik, de visszaesik 
az ágyba, így arra kényszerít engem, hogy félre álljak, amikor lehajtja a fejét a kezeibe, és 
mélyeket lélegez. Leülök mellé, hezitálok, miel tt elkezdem simogatni a hátát, lassú, 
megnyugtató, körkörös mozdulatokkal. 
   – Nagyon sajnálom – mondja rekedten. – Ez… ez már nagyon hosszú ideje nem fordult 
el  velem. Nem bántottalak, ugye? 
   Tovább simogatom a hátát, próbálom megemészteni a hallottakat. Nyilvánvaló, hogy ez 
már korábban is megtörtént vele. Kíváncsi vagyok, hogy van­e valami köze ennek a 
sebhelyhez a nyakán, de nem vagyok elég bátor hozzá, hogy rákérdezzek 
   – Nem bántottál, csak aggódom érted. Szeretnél egy pohár vizet? 
   Annyira fiatalnak és sebezhet nek tűnik, ahogy itt ül el ttem el regörnyedt vállakkal, és 
úgy érzem, hogy valami mélyen a szívembe nyilall. Nem hiszem, hogy ez a heg valami 
véletlen balesetb l származik. Valaki bántotta ezt a férfit, és azon kapom magam, hogy meg 
akarom  t védeni, ami nevetséges. Csak azért, mert régi traumával élek, nem jelenti azt, 
hogy mindenki így tesz. El ször szellemileg távolodik el, aztán testileg is. Látom, ahogy 
falakat húz maga körül; szakért  vagyok ebben a viselkedésben, így könnyen felismerem 
ezt. 
   – Jól vagyok, Lia; csak egy álom volt – ránéz az órára, ami azt mutatja, hogy már elmúlt 
éjfél. Miel tt feláll, ad nekem egy gyors csókot. – Muszáj mennem. Van pár e­mailem, 
amikre még reggelig válaszolnom kell. 
    Felszedem a pólómat a padlóról, ösztönösen elfordulva t le, amíg felveszem. Ezen a 
ponton nem hiszem, hogy bármelyikünk is képes kezelni ezt a helyzetet, ma este kiborult, és 
én sem vagyok olyan állapotban, hogy válaszolni tudjak a kérdéseire. Azt akarom, hogy 
maradjon, de tudom, hogy nem fog; szüksége van egy kis térre, és ezt jobban tudom, mint 
hogy megpróbáljam megállítani  t. 
   Gyorsan felöltözik, és meg vagyok lep dve, mikor megfogja a kezem, és maga után húz a 
hálószobából ki a nappaliba. Nincs semmi jele annak, hogy Rose haza jött volna, így 
feltételezem, hogy Jake­nél marad éjszakára, vagy megállt még valahol hazafelé. Lucian 
továbbra is meglep, amikor elengedi a kezem, gyorsan odamegy az asztalhoz, hogy 
felvegye a maradék pizzát és az üdít s dobozokat, majd a szemetesbe dobja  ket. 
   – Lehet, hogy nekem kéne felvennem téged, mint házvezet n t – ett l elneveti magát, és 
én visszamosolygok rá. 
   Ismét megfogja a kezem, és a karjaiba húz. A csókja ezúttal inkább vigasztaló, és nem 
olyan heves, mint korábban. Azt hiszem, hogy zavarban van avégett, ami történt, és meg 
akar gy z dni róla, hogy nem vagyok feldúlt, ami édes t le, de teljesen felesleges. A dereka 
köré fonom a kezeim, és egy pillanatig szorosan ölelem, mert úgy érzem, hogy ez 
megnyugtatja  t. 
   –  Jó éjt, bébi! – sóhajtja a nyakamba, aztán elhúzódik, és felemelt szemöldökkel 
megkérdi: – Találkozunk reggel? 
   – Igen, délel tt nem lesz órám. Pár órára fel tudok menni hozzád, így körbe tudsz vezetni, 
de délután vizsgára kell mennem. 
   – Hány órára legyen itt Sam, hogy felvegyen téged? 
   Nem tehetek róla, de kuncognom kell a kérdése hallatán. Úgy néz rám, mint aki lemaradt 
egy viccr l, és azon gondolkodik, hogy mir l is beszélgethettünk. Úgy döntök, hogy segítek 
neki és véget vettek a gyötr désének. 
   –  Nem hiszem, hogy jellemz  a takarítón kre, hogy sof r viszi munkába, hacsak nem   
Hamupip ke. Van autóm, és magam vezetek el oda. Különben is, szükségem van az 
autómra, hogy délután el tudjak menni az órámra. 
   – Sam is el tud vinni, és vissza is tud hozni – ragaszkodik hozzá Lucian makacsul. 
   Megrázom a fejem, kinyitom az ajtót és kitolom rajta. 
   – Ne is gondolj arra, hogy autót küldesz értem. Nem fogok róla tudomást venni, és úgyis 
magam fogok odavezetni. 
    Látom, hogy vitatkozni szeretne, de helyette inkább megveti a lábait, és úgy fest, mint egy 
elkényeztetett kisgyerek, mikor egy pillanatra motyog valamit a bajsza alatt. Arra, hogy ki 
nyeri ezt a csatát, még várni kell reggelig; nem vagyok benne biztos, hogy figyelmen kívül 
fogja hagyni a kérésem, és mégis elküldi értem az autót. 
 
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
7. fejezet 
Fordította .: Mó 
Lia 
   ‒ Mi bajod volt tegnap? Azt hittem, hogy megüt téged a guta, amikor kirohantál innen. 
   Egy gyenge kísérletet teszek arra, hogy témát váltsak, ezért megkérdezem: ‒ Szóval, 
milyen volt a vacsora Jake szüleivel? Mivel még egy órája sincs, hogy ma reggel megtetted 
a szégyen útját, felteszem, hogy jól sikerült? 
   Ahogy sejtettem, nem olyan könnyű  t eltéríteni. 
   ‒ Jó volt, de térjünk vissza hozzád. Tényleg otthagyod a munkád a Date Night­nál? 
Hogyan kerítettél ilyen hamar másik állást? Fogalmam se volt, hogy egyáltalán keresel? Mi a 
helyzet? Mi lesz... 
   ‒ Hé... vegyél leveg t az isten szerelmére! 
Félreteszem a tál müzlit, és csak annyi információt készülök adni neki, amivel kielégíthetem 
a kíváncsiságát. A francba, nem mondhatom el neki az igazat; egyszerűen nem értené. 
Hogyan is; mikor még én magam sem tudom, hogy mit csinálok. 
   ‒ Ööö... nos, nem igazán kerestem másik állást. Tudod volt az a srác, akit elkísértem a 
vacsorára, akinek elküldtem a képét? 
   Egy pillanatra elgondolkodik, miel tt elmosolyodik. 
   ‒ Ó, igen, a dögös! Nem tudtam sok mindent mondani Jake el tt, de komolyan, micsoda 
egy rohadt dögös darabja egy nedves álomnak. 
   Horkantva felnevetek. Rose tud bánni a szavakkal, és a férfiak fixírozása a kedvenc 
id töltése;   olyan, mint June Cleaver, piszkos fantáziával. 
   Ebben az esetben viszont igaza van a pénzzel kapcsolatban. Megköszörülöm a torkom és 
folytatom: ‒ Nos, övé a Quinn Software, és  , mondhatni munkát ajánlott nekem. 
   Az egyetlen dolog, ami ebben a mondatban igaz az Quinn és a munka; Rose­nak jelenleg 
nem igazán szükséges a többit tudnia. 
   ‒ Hallgass, te szerencsés picsa, nem tudom elhinni! ‒ mondja, majd fel­le mozgatva a 
szemöldökét megkérdezi: ‒ Vajon Mr. Nedves Álom bármilyen extra juttatásokat is nyújt? 
   Érzem, ahogy az arcom kivirul, és remélem, azt feltételezi, hogy ez csak kínos és nem a 
bűntudat. 
   ‒ Ne izgulj, csak az új házvezet n je vagyok. 
   Hacsak nem akarom minden nap kicicomázva kitakarítani Lucian házát, be kell vallanom 
neki az új pozícióm. Furcsának gondolná, ha rövidnadrágot viselnék egy irodai munkához. 
   Ajjaj ‒ mondja, miközben láthatóan megborzong. ‒ Mi a fenéért ajánlott fel neked ilyenfajta 
munkát? Valószínűleg több pénzt keresel a Date Night­nál, mint söprögetve a szupermodell 
padlóját. 
   Úgy érzem, meg kell védenem Luciant, ezért ezt mondom: ‒ Igazán jól fizet, és hajlandó 
megengedni nekem, hogy akkor dolgozzak, amikor az id m engedi. 
   Lucian farkának emlékére a puncim elkezd lüktetni, amit l összerándulok, mint akit 
megtámadtak. Rose kíváncsian rám pillant, miel tt megvonja a vállát. 
   ‒ Ha valaki meg fogja markolni a segged, az nem egy bébi lesz ‒ a legkomolyabb hangján 
még hozzáteszi ‒, várom, hogy ma este választ adj egy éget  kérdésre: boxer vagy 
alsónadrág? 
   Az utolsó pillanatban visszafogom magam, miel tt kikotyognám a választ, amit már 
felfedeztem. Rápillantok az órámra, megragadom a táskám és az ajtóhoz rohanok. Mr. 
Nedves Álom vár, és hirtelen látnom kell  t. Kihagyom a liftet, lefutok a lépcs n és 
megkönnyebbülve látom, hogy Sam nincs sehol; talán Lucian mégiscsak reménykedik, hogy 
elmegyek. 
 
 
 
   Lucian lakásának környékén a parkolók foglaltak és zsúfoltak. Nagyon hálás vagyok azért 
a parkolóhelyért, amit a titkárn je Cindy adott át nekem, mert anélkül, legalább egy 
mérföldet kellene sétálnom. Ehelyett, beállok egy karcsú, fekete Range Rover mellé. 
Nyilvánvaló, hogy ez Lucianhez tartozik, mivel ez az egyik a négy hely közül, a lakása 
számával. A Rover másik oldalán valamiféle fekete sportkocsi van. A férfi biztosan szereti 
ezt a színt. A Mercedesnek semmi nyoma, amit Sam vezet. 
   A garázs liftjénél használom a kártyát, amit Cindy adott nekem, hogy felmehessek a 
lakásához. Valahogy, úgy hivatkozni Lucian otthonára, mint egy lakás valószínűleg enyhe 
kifejezés. Amikor a lift megáll, kilépek egy el szobába, ahol közvetlenül el ttem egy dupla 
szárnyú ajtó van. Egy gyors pillantásból látom, hogy nincs másik ajtó, így biztos vagyok 
benne, hogy jó helyen járok. Hirtelen lebénulok az idegességt l, és bizonytalanul egyik 
lábamról a másikra állva, próbálok er t venni magamon, hogy becsengessek. 
   Amikor kinyílik az ajtó, meglepetten pislogva hátraugrok. Szent moly, Lucian egy 
nadrágban ­ és semmi másban ­ szexin vigyorogva áll el ttem. Le se tudom venni a 
szemem izmos mellkasáról és a lapos mellbimbóiról, amelyeket néhány órával ezel tt 
nyalogattam.   megköszörüli a torkát, és már a nyelvem hegyén a bocsánatkérés, amikor 
gyorsan behúz az ajtón. 
   ‒ Épp most öntöttem egy csésze kávét; szeretnél egyet? 
   Sikerült cincognom valamiféle beleegyezés félét, ahogy követtem egy hatalmas el téren át 
egy világos és tágas konyhába. A helyiség gránitból készült, rozsdamentes acéllal van 
felszerelve, és csillogó keményfa parketta borítja. 
   Ugrok egyet, amikor a hátamhoz présel dve, az ajkait gyengéden a fülemhez nyomva 
megkérdezi: ‒ Éhes vagy? 
   ‒ Nem ‒ krákogom. 
   Attól, ahogy a teste az enyémhez ér, eláraszt a forróság. Mi történik velem? Ez az ember 
minden, de egy idegen számomra, mégis amikor a közelembe van, semmi másra se tudok 
gondolni, csak arra, hogy bennem legyen. Akaratom ellenére a seggem az ágyékának 
nyomom, felnyögök, amikor megérzem izgalmának kemény dudorát. 
   ‒ Lia ‒ leheli a nyakamba. Hátulról körülöleli a derekam és kigombolja a rövidnadrágom. A 
következ  tette sokéves tapasztalatról mesél, a rövidnadrágom és a bugyim egyszerre tolja 
le a bokám köré és felemel, hogy odébb rúgja  ket. Felsikoltok, amikor a seggem érintkezik 
a hideg gránittal. 
   ‒ Luc... Mi? 
   ‒ Csss, d lj hátra, baby. 
   Amikor habozok, gyengéden a kezét a fejem alá teszi és hátradönt, amíg elterül k a jeges 
felületen. Megpróbálok felülni, de az egyik kezével lent tart, miközben a másikkal a csíp m 
maga felé húzza. Abbahagyom a verg dést, amikor el ször az egyik, majd a másik lábam 
felemeli a vállaira, és a fejét a lábam között tartja. 
  ‒ Ó, Egek! ‒ mondom megdöbbenve, ahogy a sötét feje lefelé ereszkedik a puncim 
irányába. A testem háborút folytat a pánik és az elragadtatás között, amint a forró lehelete a 
nedves puncim átjárja. Még soha senki nem csinált ilyet velem korábban, és én nagyon 
akarom, de félek is egyben. 
   ‒ Luc... 
 Mintha megérezte volna a bels  konfliktusom, megnyugtatásként kezével a hasam 
simogatja, miközben én azt figyelem, ahogy a feje egyre közeledik. Nyelvének els  
érintésére a csíp m megrándul. Úgy mozgatja a kezét, hogy egy helyben tartson, majd újra 
támad. Behatol a hasítékom közé és teljes hosszában végignyalja. Felnyögök, és 
megragadom a pult szélét, ahogy a fehéren izzó vágy végigcikázik rajtam. Eleinte csak 
köröz a nyelvével, fokozatosan szítva fel a vágyam. Amikor a csíp m megemelkedik, még 
többért könyörögve, elkezdi könyörtelenül megdolgozva szorítani és szopni a csiklóm. A 
kezemmel belemarkolok a sűrű hajába, így tartva a nyelvét a helyén. A szavakra és a 
nyögésekre, amik elhagyják a számat, még egy prosti is büszke lenne. 
   ‒ Ez az, bébi, gyere... ‒ buzdít, ahogy meglovagolom a kezét. 
  Ekkorra már túl vagyok a kétségbeesésen, hogy megbasz. Büszkeségem háttérbe szorul a 
szükségemnél. Ha lenne egy vibrátort a közelben, gondolkodás nélkül, Lucian szeme láttára 
használnám.   basz az ujjaival és a nyelvével, de még mindig nem elég; azt akarom... több 
kell nekem! 
   ‒ Luc... kérlek! ‒ kiáltom, muszáj, hogy végett érjen ez a sajgás bennem. 
  ‒ Mit akarsz, Lia? ‒ dörmögi, ahogy körbejárja a nyílásom, megtagadva t lem a teljes 
behatolást, amire vágyok. A csíp mmel követem a kezét, megpróbálom elvenni azt, amire 
szükségem van. Ekkor hirtelen pofon üt, s én döbbenten felkiáltok. 
   ‒ Válaszolj a kérdésre, és megadom neked, amit akarsz. 
   Dühösen és csalódottan felcsattanok: ‒ Azt akarom, hogy bassz meg, oké? Ez elég 
világos számodra? ‒ meglököm a lábammal a mellkasán, és neki még van képe nevetni, 
miel tt a lábaimra állít. Megfordít és pozícióba helyez, a kezeimet a pultra teszi és széthúzza 
a lábaim.    ‒ Mit... ? 
   ‒ Kérlek, mondd, hogy szedsz fogamzásgátlót. Nem akarok most semmit köztünk. 
   Az elmém annyira zavaros, hogy eltart egy pillanatig, míg feldolgozza a kérdését. 
   ‒ Igen! ‒ kiáltom izgatottan. ‒ Még mindig szedem a gyógyszert! 
   Belepirulok, ahogy elképzelem, hogy ez, hogy hangozhatott. Rose ösztönzésére kezdtem 
el szedni a gyógyszert, miel tt lefeküdtem Jacksonnal. Annak ellenére, hogy ez csak 
egyszer történt meg, továbbra is szedtem, mivel a helyi egészségügyi központ ingyen 
biztosította nekünk. Imádom azt a tényt, hogy nem hagytam abba a szedésük. 
   ‒ Hm... igen, így van ‒ teszem hozzá nyugodtabban. 
   ‒ Basszus, köszönöm ‒ suttogja a fülembe. 
   Ahogy megszorítja kezeit a csíp mön, érzem, ahogy a kemény farkának a hegye súrolja a 
nyílásom. A csíp m el re lódul, ahogy egy kemény lökéssel tövig belém nyomja. A nevemet 
morogja, miközben én tehetetlenül nyögök. Ez az, amit már azóta akartam, hogy kinyitotta 
az ajtót. A nagy farka mélyen bennem van, annyira mélyen ebben a pozícióban, hogy a 
méhnyakamnak üt dik. A kellemetlen érzés csak növeli az érzések áradatát, amelyek 
végigszáguldanak rajtam. Minden lökésnél, a mellbimbóim a hideg gránitot súrolják, 
közelebb hozva az orgazmusomhoz. Lucian szája egy nyomvonalon égett a nyakamon, 
ahogy ki­be jár bennem. A csíp m, amikor találkozik az övével, mohón elvesz mindent, amit 
csak bír adni. Már közel vagyok, és a heves lökéseib l tudom, hogy   is. Egyik kezével 
körülölel, rátalál a csúszós csiklómra, és én összeszorulok a farka körül, ahogy az 
orgazmusom felrobban. Keményen dönget, miel tt a farka elkezd rángatódzni bennem. 
Kimerült és gyenge vagyok, ha nem tartana, arccal a padlóra zuhannék. Tagadhatatlan, 
Lucian Quinn megbaszott engem; a jele mindenütt rajtam van, kívül és belül egyaránt. 
   Még néhány pillanatig kényelmesen tovább mozog bennem, amíg mindkett nknek helyre 
nem áll a légzése. Nyöszörgök, amikor kihúzódik bel lem, a testem fáj és érzékeny. Miel tt 
segít nekem megfordulni, a gerincemen megérzem az ajkait, eláraszt a melegség. Ekkor 
felvesz a karjába és átvisz a lakáson, túl fáradt vagyok hozzá, hogy tiltakozzak. A 
hálószobáján áthaladva, amir l csak feltételezem, hogy az, bevisz egy nagy fürd szobába. 
Óvatosan letesz a lábamra és megengedi a zuhanyt. Aggódva állok és azon töprengek, 
vajon együtt zuhanyozunk­e. Amikor belép a párás üvegfülkébe és felém nyújtja a kezét, 
megvan rá a válaszom. Gondolkodás nélkül, gyorsan ledobom az ingem és követem  t. 
Most, hogy a szexuális köd kissé alábbhagyott, a szokásos félénkségem teljes er vel 
visszatért. Ostobaság, tudom, hogy a férfi feje néhány perce még a lábam között volt, de a 
dolgok napvilágnál máshogy érz dnek, hogy úgy mondjam. Amikor a szappanért nyúlok, 
elveszi, és létrehoz egy gazdag szappanhabot, miel tt elkezdi mosni a vállaim. Egyikünk 
sem beszél, ahogy gyors hatékonysággal el ször engem mosdat le el röl, aztán saját 
magát. Ha számítottam egy ráadás zuhany menetre, nincs szerencsém; mintha egy Buick­ot 
mosott volna. A gondolat mosolyt csal az arcomra, aztán felkuncogok. Lucian lógva tartja a 
mosdókesztyűt és úgy néz rám, mintha elment volna az eszem. 
   ‒ Mi van? ‒ kérdezi, miközben elragadóan összezavarodva néz. 
   Valahogy, ett l még jobban nevetni kezdek, amíg az oldalamat fogva a zuhanyfülke 
oldalának d lök; az egész helyzet annyira abszurd, hogy ez már vicces. Hogy a csudába bír 
olyan valaki, mint én kikötni Lucian Quinn zuhanyzójában, ahogy épp lemosdat, azután, amit 
csak piszkos szexnek lehet nevezni a konyhapultján? Ez tényleg túl sok egyszerre. Alig 
ismerem ezt a férfit, és mossa a húú­hámat ­ ahogy Rose hívja ­ miután alaposan kinyalta. 
Az értelmes Lia Adams elhagyta az épületet és a helyében itt maradt egy... ribanc? Én, egy 
ribanc? Ez irreális. A legtöbb ember többször tisztítja a vastagbelét, mint amennyit én 
szexelek. De miért pont  ? Mi minden téren két külön világ vagyunk, de vele átkozottul jól és 
biztonságba érzem magam.   csak egy ismer s, mégis, csak vele akarok lenni és majd meg 
halok, hogy bennem legyen. Ahogy tovább figyel engem, egyre zavarodottabbnak látszik. 
   ‒ Sajnálom, csak elkalandoztam egy percre. Én... Én csak nem vagyok hozzászokva, hogy 
valaki mosdat engem. 
   Önelégülten elmosolyodik, miel tt megragadja a karomat, és maga felé húz. 
   ‒ Akkor fejezzük be a munkát! 
   Ami ezután történik, azért csak azt okolhatom, hogy teljesen elmerültem Lucianben. 
Nevetek, mikor a fal felé fordít, míg meg nem hallom, hogy élesen beszívja a leveg t. Oh, 
bassza meg! Istenem, hogyan is felejtettem el a hátam? Megpróbálok megfordulni, de   
mozdulatlanul tart engem. 
   ‒ Mi a fasz ez? ‒ kérdezi túl halkan. Elhátrálok t le, olyan távolra, amennyire csak tudok. 
Úgy érzem, hogy bocsánatot kell kérnem t le, mintha már valahogy becsaptam volna  t. 
   ‒ Ez csak egy heg ‒ mondom helyette, s szégyenemben lehajtom a fejem. Pont mint 
Jackson, nem fog akarni többé. Meg vagyok jelölve… csúnya vagyok. 
   ‒ Kérlek, engedj el, Luc! 
   Gyűlölöm, hogy a hangom meginog, ahogy könyörgöm neki, hogy engedjen el. Amikor 
ahelyett, hogy elengedne, érzem az elcsúfított b römön lágyan átsiklani a kezét, 
megrándulok, mintha még mindig érezném a vasaló forró bélyegjét; senki sem érintett meg 
ott azóta. 
   ‒ Lia... baby, hogyan szerezted ezt? ‒ miel tt válaszolnék, halkan hozzá teszi: ­ Ez 
majdnem úgy néz ki, mint egy vasaló. 
   Noha egy perccel ezel tt még nevettem, most érzem, hogy a könnyeim elkezdenek folyni, 
majd elvegyülnek a zuhany vizével. El akarok tűnni, hogy elkerüljem a kínos helyzetet, ami 
lecsapni készül rám. Hogy is felejthettem el? Hogyan is engedhettem meg neki, hogy lássa 
a hátam? Amint ott áll a hátam nézve, enyhít a szorításán, és én ezt azonnal ki is 
használom, egy rántással kiszabadítom magam és kibotladozok a zuhanyzóból. El kell 
mennem innen; el kell fednem magam a kíváncsi szemei el l! Nem tör dve a törülköz vel, 
megpróbálom felvenni az ingem a nedves b römre. 
   Lucian a küszködésem figyelve, egy szempillantás alatt kiugrik a zuhany alól. Anélkül, 
hogy egy szót is szólna, kiveszi a kezemb l az inget és helyette bebugyolál egy bolyhos 
fürd leped be. Egy másik törölköz t a derekára csavar, aztán csak áll és néz rám. 
   Egy képzeletbeli szöszt szedegetve a törülköz b l azt mondom: ‒ Ez egy vasaló; 
legalábbis az volt. 
   Lucian alig halhatóan káromkodik, de nem mozdul. 
   ‒ Ki? ‒ kérdezi. 
Értelmetlennek tűnik hazudni; nem ismer engem, sem a családom, és ez után nem 
valószínű, hogy újra látom  t. 
   ‒ A mostohaapám. 
   Amikor az arca eltorzul a méregt l és az öklét beleüti a falba, döbbenten megugrok. 
   ‒ Kibaszott életbe! ‒ vicsorogja. 
   Elkezdek remegni, a fogaim vacogva koccannak össze. Lucian szeme elkerekedik, amint 
észreveszi a reakcióm; s azonnal bűnbánóan néz rám. Lassan közelebb jön, majd 
gyengéden a mellkasára húzz. 
   ‒ Sajnálom. A francba, nem akartalak megijeszteni téged. Valószínűleg ez az utolsó dolog, 
amit látnod kell ‒ mondja, s közben igyekszik visszanyerni az önuralmát, ahogy lassan 
simogatja a hátam. ‒ Ami azt illeti, már a gondolatától is rosszul vagyok, hogy az a fattyú rád 
tette a kezét, vagy más n re. Mikor történt? A heg nem tűnik frissnek, de annyira mélyen 
beleégett a b rödbe. 
   ‒ Ez... öt évvel ezel tt volt. Miel tt eljöttem otthonról ‒ a meleg karjai közt, azon kapom 
magam, hogy az erejébe kapaszkodok. ‒ Bocsánat. Figyelmeztetnem kellett volna téged. 
   Lucian hátrahúzódik, karnyújtásnyira tartva magától. 
   ‒ Lia, semmi olyat nem tettél, ami miatt bocsánatot kellene kérned, és egy seggfej vagyok, 
ha elértem, hogy így gondold. Drágám, tudom, hogy nincs jogom megkérdezni, de  … voltál 
te… a francba, meger szakolt téged? 
   ‒ Nem ‒ suttogom. ‒ Egy id  után, nem akart úgy. 
   Visszahajtom a fejem a mellkasára, s magamba szívom a vigaszt, amit kínál. 
   ‒ Köszönöm, basszus! ­ sóhajt, s a következ  pillanatban még közelebb húz magához. 
   Érzem, hogy még kérdezni akar, de mégsem teszi, és én hálás vagyok érte; nem akarok a 
nyomorúságos múltamból többet, mint amit rá zúdítottam. Pár percig így állunk, aztán 
mindketten elkezdünk öltözködni, és   segít nekem felvenni a pólóm. A mobilja hol cseng, 
hol meg üzenete érkezik rá, és tudom, hogy neki mennie kell. Gyorsan körbevezet a 
lakásban és halkan válaszol a kérdéseimre. A hely többnyire tiszta, és én nem tudom 
elképzelni, hogy egy óránál több takarítani való lenne itt. 
   ‒ Tudod ez nem szükséges – mondja a karomat simogatva, miközben az ajtóhoz kísérem. 
‒ Nem kell, hogy a házvezet n m legyél. Jobb szeretnék inkább felvenni valakit, és így te a 
tanulmányaidra koncentrálhatsz. A pokolba is, ha távol tudnám tartani az átkozott kezeimet 
t led, az iroda sokkal jobb hely lenne számodra, hogy tanulj valami hasznosat. 
   A fürd szobában történt kinyilatkoztatásom óta, el ször húzódik mosoly az arcomra. A 
sebhelyem ellenére, még mindig akar engem. Kiengedem a leveg t, aminek nem is voltam a 
tudatában, hogy visszatartom. 
   ‒ Én nem bánom, Luc. Sosem kaptam semmit se ingyen, eddig is mindenért 
megdolgoztam, és ezt nem most fogom elkezdeni. Szeretném látni a céged bels  
működését, de ha ezzel elterelem a figyelmed, akkor nem ­ rávigyorgok, aztán év dve 
hozzáteszem –, s mivel te nem tűnsz trehány alaknak, ez a suli mellett egy könnyű és egy 
rugalmas id beosztású munka lesz. ‒ Mivel még mindig bizonytalanul néz, gyengéden az 
ajtó felé tolom. ‒ Menj dolgozni, és keress néhány milliót vagy csinálj bármi más zseniális 
dolgot ott. Én megyek pultot tisztítani. 
   Lucien hátravetett fejjel felnevet, ahogy megemlítem a pultját, utalva ezzel a korábbi 
tevékenységünkre. 
   Rendben, ott a pont. Most jobb, ha megyek, miel tt Sam megunja a hívogatásomat és 
feljön, hogy kicibáljon engem innen. 
   Egy pillanatra mindketten elbizonytalanodunk. Meg kellene csókolnom búcsúzóul? 
Szerencsére, kiveszi a kezemb l a döntést és egy gyors csókot nyom az ajkamra. Hála 
Istennek; ha a homlokomra adott volna, a kétség ismét felütötte volna az ocsmány fejét, 
hogy fojtogasson engem. 
   ‒ Zárd be az ajtót mögöttem! – parancsolja, aztán elmegy. 
   Miután bezárom az ajtót, nekiállok felmérni az otthonát. A nappaliba és az étkez be 
padlótól a mennyezetig ér  ablakok vannak. Két krémszínű b rkanapé nyújt kényelmes, de 
modern ül sarkot egy hatalmas kandalló el tt. A szomszédos ebédl ben egy hosszú, 
mahagóni asztal van körülötte nyolc ül hellyel. A drága parketta a konyhába is folytatódik, 
amit ma reggel egy rövid id re megpillantottam. Úgy gondolom, itt neki is kezdhetek az új 
feladatomnak. Ahogy a lakás többi része, ez is aránylag tisztának látszik. Kiürítem a 
kávéf z t, kitisztítom, miel tt összerakom Luciannek. A szekrényben találok valamilyen 
tisztítószert, és minden letörlök vele. Érzem, hogy elpirulok, amikor eszembe jut, hogy 
röviddel ezel tt mit is csináltunk a konyhapulton. 
   Luciannek van egy étterem­min ségű rozsdamentes acél tűzhelye, néhány percet 
rászánok, hogy megismerkedjek vele. Nem tudom, hogy a f zés része­e a munkámnak, de 
azt gondolom, hogy jó lenne, ha ma este vacsora várná. Ha nem érkezik haza, miel tt 
elmegyek, a hűt ben is hagyhatom. 
   Miután végzek a konyhában, a mosókonyhába megyek. Kimosom a szennyeskosárban 
található dolgokat, de a szekrényében lév  mosodai zsákokból feltételezem, hogy az 
öltönyeit tisztíttatja. Megkönnyebbülök, mivel nem akarok tönkretenni valami ennyire 
nyilvánvalóan drágát. A hálószobája nagy, de kellemes. A falak barnára vannak festve, az 
ágynemű sötétebb barna, ami tökéletes kiegészíti. Parketta van itt is, de az ágy mindkét 
oldalán sz nyegek vannak. Nincs annál rosszabb, mint amikor reggel el ször a hideg 
padlóra teszed a lábad, és látszólag Lucian is ugyanígy érez. Gyorsan beágyazok, csak 
azért állok meg, hogy értékeljem a puha ágyneműt; valószínűleg ezeket a drágaságokat a 
legjobb min ségű fonalból sz tték. Az ágyon érz dik Lucian illata, és küzdenem kell a 
késztetés ellen, hogy lefeküdjek és bebújjak az ágyneműbe. 
   A listámon a fürd szoba következik, ahol egy pillanatra szünetet tartok. Kellemetlen érzés 
önt el annak az emlékére, hogy Lucian megérintette a sebhelyem. Meghatott, hogy annyira 
dühös volt miattam, zavarban voltam, hogy tudja, hogy mit tett velem a mostohaapám, és 
ami azt illeti különös az er s reakciója; a haragja tapintható volt, amikor megütötte a falat. 
Végighúzom rajta a kezem, és érzek egy kis bemélyedést. Ahogy érzett, vajon ez az én 
fájdalmam miatt van, vagy ez felidézett valamilyen emléket a múltjából? 
   Szinte semmit sem tudok Lucianr l, noha mi már együtt voltunk. A háromnapos 
alapszabállyal, megismerhetsz valaha is igazán valakit, miel tt lefekszel vele? Hosszabb a 
kapcsolatom a tanácsadómmal a St. Claire­be, mint Luciannel. Márpedig, egy ilyen sikeres 
férfi, minden n  álma. Esküszöm, hogy többet megtudok arról a férfiról, akivel nem csak, 
hogy lefekszem, de még dolgozok is neki. Nem akarok olyan lenni, mint azok az emberek, 
akiket a barátjuk munkahelye fel l faggatnak, és csak állnak ott, mint egy szarvas a 
fényszóróban. Az én mottóm: a tudás hatalom, és itt az ideje, hogy szert tegyek 
valamennyire; többet kell megtudnom Lucianr l, miel tt folytatódna, ami köztünk van. 
 
Lucian 
 
   – Jó reggelt, Sam! – üdvözlöm a sof röm, aki egyben a barátom is, ahogy becsusszanok a 
Mercedes hátsó ülésére. 
   Asheville közel van Los Angeles­hez, és én magam is könnyedén bevezethetnék minden 
nap az irodába, de egyszerre túlságosan sok feladattal foglalkozom ahhoz, hogy egy 
dologra koncentráljak. Szeretem a hátsó ülés kényelméb l kezdeni a napom; általában, 
válaszolok a hívásokra, megválaszolom az e­maileket, és tanulmányozom a t zsdét. És 
szeretem, ha Sam körülöttem van. Jobban ismeri az id beosztásomat, mint én magam, és 
elkezdtem az emlékeztet ire hagyatkozni. Cindy általában ráhagyja a napnak ezt a részét. 
Gyanítom, Cindy és Sam minden nap megbeszélik nemcsak a munkát és az én 
id beosztásom, de a sajátjukét is. 
   Ma azon kapom magam, hogy képtelen vagyok koncentrálni a szokásos rutinomra. Nem 
bírom kiverni a fejemb l Lia sebhelyes hátának a képét. Elbagatellizáltam, amit ott láttam. 
Az egy kibaszott vasaló körvonala volt, a napnál is világosabb. A sebhely mély volt, vörös és 
ráncos. Ha ez öt évvel ezel tt történt, milyen szörnyű lehetett akkor? A sebhelyek sosem 
múlnak el, de általában id vel elhalványulnak. Az az égés gyötrelmesen fájdalmas lehetett, 
ez nyilvánvaló volt. Alig ismerem ezt a lányt, de kibaszottul megölném azt, aki ezt tette vele. 
Hogy merészelte valaki ezt tenni vele! 
   Egy pillanatra minden elhomályosodik, és én már egy másik id ben, egy másik helyen és 
egy másik n vel vagyok. Az a sorsom, hogy újra átéljem a múltam minden fájdalmas 
pillanatát? Egy láthatatlan er  húz felé, attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztunk. 
   Sam kitesz a Quinn Software el tt, és felmegyek az irodámba, az alkalmazottak 
üdvözölnek, ahogy elhaladok mellettük. Hálás vagyok, hogy Cindy nincs az asztalánál; a 
szükség a megkönnyebbülésért a gyomromat mardossa, és kínszenvedés lenne, ha az rám 
törne. Becsukom és bezárom az ajtót magam mögött, miel tt gyorsan odasétálok az 
asztalomhoz. Pillanatok alatt kinyitom az oldalán a fiókot és kiveszem azt a kis dobozt, 
amely tartalmazza a mennyországomat és a poklomat. Bizonytalan kezekkel elrendezek 
mindent, amire szükségem van; ez a módszer segít nekem összpontosítani. Azért csinálom, 
hogy valamennyit dolgozni tudjak. A silány munka idegen t lem, még evvel is. Hamar 
elkészülök, és ahogy felszippantom az els  fehér csíkot, ah, igen… sokkal jobb. Az 
érzékeim kitisztulnak, az azonnali világosság, és mint mindig, a pengeélen való játszadozás, 
és amiatt, hogy annyira dühös vagyok magamra, képtelen vagyok magam mögött hagyni ezt 
a mankót. Ez a válaszom, hogy elviseljem a valóságot, amely id nként egy horrorfilmre 
hasonlít. Nem tudom máshogy. Volt egy id szak, amikor már majdnem tiszta voltam, de egy 
n  miatt mindig visszaesek, ezekben az id kben csak az arca változik. 
   A kokaintól teljesen működ képes vagyok, talán még jobban is; soha nem tartottam 
magam egy drogosnak, annak ellenére, hogy a többség nem ért ezzel egyet. Az viszont 
társadalmilag elfogadható lenne, ha én részt vennék egy terápián és vényköteles 
gyógyszerekkel kezelném mindazt, ami elbaszódott a fejemben. A szorongáscsökkent  
gyógyszeres kezelés olyan gyakori, mint a Tylenol, ebben a stressz­túlterhelt világban, de 
én sohasem választottam ezt. Els re, könnyen hozzáfértem. Kokaint könnyű volt szerezni, 
és voltak barátaim, akik rendszeresen használták. Amikor a világom összeomlott, biztattak, 
hogy szippantsak fel egy pár csíkot, hogy segítsen nekem feldolgozni mindazt, ami történt. 
Kokainnal éltem túl; a pokolba, szakmailag hasznot húztam bel le és meggazdagodtam 
vele. Személy szerint, engem a gyengeség táplál. Id nként ez a legjobb barátom és a 
legrosszabb kibaszott ellenség, akivel valaha szembenéztem. 
   Ezeken a napokon, Sam gondoskodik arról, hogy feltöltse az adagom, ha szükséges. Van 
egy unokaöccse, aki b ven ellát pénzért. Nem szoktam kérdéseket feltenni. Odaadom neki a 
pénzt, és   elintézi a többit. Az egyetlen dolog, amit kikötöttem, az, hogy soha ne mondja el 
Cindy­nek. Én nem akarom  t belekeverni, és ha  szinte vagyok, utálok csalódást okozni 
neki. Másfel l Aidan tudja a legtöbb titkomat, és a koksz sem kivétel. Ez nem egy nagy 
dolog a számunkra; láttunk és csináltunk már rosszabbat is. 
   Amikor Cindy néhány pillanattal kés bb kopog az ajtómon, letörlöm az orrom és 
odasétálok, hogy kinyissam. A nyilvánosság el tt mutatott arcom szilárdan a helyén van. 
Cindy sosem gyanítaná, hogy az egyetlen különbség köztem és a sarki csöves között, egy 
majom felirat a hátamon. 
 
 
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
Nyolcadik fejezet 
Fordította.: Hófehérke 
Át.n.: Mó 
Lia 
 
   Az utolsó órámnak el bb lett vége, mint ahogy szokott, így megálltam a lakásomnál, hogy 
átöltözzek, miel tt újra Lucianhez mennék, hogy elvégezzem a dolgom. Meglepetésemre, a 
konyhaszekrénye úgy fel volt töltve, mintha a lakásán étkezne, ahelyett hogy minden este 
máshol enne. Azt tervezem, hogy könnyű garnélarákos tésztát készítek vacsorára. A tésztát 
minden formában el tudom készíteni; könnyű, gyors és olcsó. 
   Leteszem a táskám, és épp a szobámba sétálok, mikor hallom, hogy kopogtatnak az ajtón. 
Több mint valószínű, hogy Marissát keresik a szomszédból. Van egy érzésem, hogy miért 
olyan népszerű, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem felette? Hetente többször, f leg férfiak, 
nálunk kopogtatnak, és a lakását keresik. Eleinte nem nyitottunk ajtót, mikor a kukucskálóján 
keresztül kinézve, nem ismertük az illet t. Egy id  után úgy tűnt, egyszerűbb, ha minden 
alkalommal, mikor nálunk kopogtatnak, megmutatjuk nekik a helyes irányt, mert így 
könnyebb volt mindenki számára. Biztonság kedvéért, a láncot mindig a helyén hagytuk, így 
a kis nyíláson keresztül beszéltünk velük. 
   Most is egy idegen néz vissza rám a kukucskálón keresztül, és már rázom is a fejem, 
ahogy felrántom az ajtót. – Marissa az őB­ben lakik. 
   Miel tt még becsuknám az ajtót, hallom az illet  kérdését: – Adams kisasszony? 
   Hűha, nem számítottam erre; elég ritkán keresnek engem. 
   Nyugtalanul válaszolok: – Segíthetek önnek valamiben? 
   – Ön, Lia Adams? – nos, ostobaság, de nem tudom, hogy válaszoljak­e neki, vagy se. 
Végül felülkerekedik bennem a kíváncsiság. 
   – Igen, ki maga? 
   Ösztönösen a boríték felé nyúlok, amit a nyíláson keresztül felém nyújt. 
   – Ezt az ön számára hoztam – mondja, majd elmegy. 
   Ahogy utána bámulok, azon töprengek, hogy mi folyik itt. A fehér boríték nagyon nehéz a 
kezemben, ahogy lassan behúzom az ajtónyíláson. Az egyetem soha nem küld levelet 
borítékban, csak e­mailben. Ha hirtelen szükségét érzik annak, hogy így tegyenek, akkor ez 
nem lehet valami jó hír. Egyetlen írás van rajta, és az a nyomtatott betűvel írt nevem a 
boríték elején. 
   Becsukom magam mögött az ajtót, és úgy viszem a borítékot a kicsi konyhaasztalunkhoz, 
mint egy bombát. Ledobom magam elé, és néhány másodpercig csak bámulom. Basszus, 
ez olyan buta dolog! Csak ki kell nyitnom ezt a szart, és túlesni rajta. Mi lehet ez egyáltalán? 
Talán van nálam néhány könyv a könyvtárból, aminek lejárt a visszaadási határideje, vagy 
valami ilyesmi. Türelmetlenül tépem fel a borítékot, és kiveszem bel le az egyetlen 
összehajtott papírt. Ahogy átfutom a hivatalos dokumentumot, úgy érzem, hogy egy 
pillanatra megáll a szívem. Nem, biztosan rosszul olvastam el. Fogom magam, és újra 
átolvasom az összezagyvált szavakat, miel tt er tlenül a legközelebb álló székre roskadok. 
   FELPERES: MARIA ADAMS DAWSON kontra ALPERES: JIM NELSON DAWSON. 
EZENNEL BEIDÉZZÜK ÖNT. Megfordul velem a világ, a szavak összefolynak el ttem a 
papíron. Nem beszéltem az anyámmal vagy a mostohaapámmal azóta, hogy négy évvel 
ezel tt elköltöztem. Édes istenem, mi történt velük? Miért jelentette fel az anyám a férjét a 
bíróságon, és én, miért lettem belerángatva? 
   Csak egy ember van, aki esetleg ki tudja ezt deríteni. Debra, a barátom és korábbi 
f nököm, kapcsolatban van vele a barátján keresztül. Martin testvére, Eli, Jimmel dolgozik 
egy gyárban, ahol gumikat gyártanak, vagyis ezt hallottam a legutolsó alkalommal. Már­már 
kétségbe esve ütöm be a számát a telefonba, és imádkozom, hogy felvegye. 
   – Lia? Hol a pokolban voltál, édesem? 
   Ez Debra szokásos üdvözl  szövege, és az idegességem ellenére elmosolyodok. Imádom 
ezt a n t, mint egy anyát, aki nekem sose volt, és tudom, hogy   is szeret engem. Csak 
azért panaszkodik, mert nem látogatom meg olyan gyakran, ahányszor mindketten 
szeretnénk. 
   – Hé, Deb! Annyira jó hallani a hangod, hogy el se tudod képzelni. 
     jól ismer engem, és azonnal észre is veszi az idegességet a hangomban. 
   – Mi a baj, drágám? Szükséged van rám? Pár perc, és ott tudok lenni nálad. 
   Lehunyom a szemem, és érzem, hogy kibuggyan egy könnycsepp, és legördül az 
arcomon.   mindenét odaadja nekem, és soha semmit sem kér cserébe. Nem látom, vagy 
beszélünk olyan gyakran, mint régen, de tudom, hogy csak egy hívás, és abbahagyja, amit 
épp csinál, és rohan hozzám. 
   –  Hallottál valamit Martintól, az anyámról? 
   A csendb l meg tudom állapítani, hogy megdöbbent a kérdésem hallatán. 
   – Nem, nem említett semmit. Miért? 
   – Valami történt vele és Jimmel. Ma kaptam egy idézést, hogy a hónap végén jelenjek 
meg a bíróságon – felveszem a papírt, és felolvasom neki az idézés többi részét. Úgy 
érzem, hogy ez az egész, még mindig irreális a számomra. Hosszú id  után híreket kapok 
róluk, és az egy ilyen rossz valami. 
   – A kurva életbe! – a hangja vibrál a düht l, ahogy kiköpi a szitkot. –  Nem tudom, hogy az 
a két faszkalap most mibe kevert bele, de meg fogom tudni. Csak nyugodj meg, édesem, és 
ne aggódj! Hívom Martint, meglátjuk, hátha tud valamit. Tudod, hogy végig mindenben veled 
leszek. Azok a szörnyetegek nem bánthatnak téged, Lia; nem hagyom, hogy ez újra 
megtörténjen. 
   Miel tt befejezi a hívást, mond nekem még pár megnyugtató szót, sértésekkel tarkítva, 
amivel az anyámat és a mostohaapámat illeti. Biztos vagyok benne, hogy alig teszi le a 
telefont, és máris hívja Martint. Ha bárki ki tudja deríteni, hogy mi folyik itt, akkor az Debra. 
   Nem szeretnék semmit sem jobban, mint bebújni az ágyamba, mert érzem, hogy az 
idegösszeomlás szélén állok, de nem akarom ellógni az els  napom a munkából. Lucian 
megértené, ha azt mondanám neki, hogy nem érzem jól magam, de most rögtön ki kell 
mozdulnom innen, mert csak ez segíthet a pánikon, amit azóta érzek, hogy megkaptam az 
idézést. Gyorsan összeszedem a dolgaim, és a Hondámhoz rohanok, mintha attól tartanék, 
hogy még több rossz hír érhet. Szerencsére nem így történt, a sűrű délutáni forgalom 
ellenére, három órára Lucian lakásához is érek. Ugyanazok az autók parkolnak a 
garázsban, semmi jele Samnek és a Mercedes­nek. 
 
 
   Már eltettem az utolsó adag kimosott ruhát, és épp a vacsorához pakolom ki a 
hozzávalókat, amikor megszólal a telefonom. Debra nevét látom a kijelz jén, és gyorsan 
felveszem. Alig köszönök,   már el is kezd beszélni. 
   – Lia, nem fogod elhinni! Ülsz, drágám? – elég aggódónak tűnik a hangja, ami kiborít 
engem; Debra általában rendíthetetlen, ezért rossz kell, hogy legyen, amit mondani akar. 
   – Rajta, Deb! 
   Felmászok egy bárszékre a pultnál, és meger sítem magam. 
   – Az a seggfej, a szart is kiverte az anyádból, és vagy megjött az esze, vagy csak 
bosszúból, megpróbál betartani neki. Anyád feljelentette nemi er szak miatt, és azt hiszem, 
hogy téged a tanújának idéztek be.   mondhatta nekik, hogy te láttad, hogy veri  t. 
Valószínűleg azt is mondta nekik, hogy ugyanezt tette veled is. 
   – Ó, Istenem! 
   Nemcsak szembe kell néznem vele a bíróságon, de most mindenki meg fogja tudni, hogy 
mit tett velem; mindenki látni fogja a sebhelyem. Már a gondolattól is rosszul vagyok, érzem, 
hogy felfordul a gyomrom. Az epe a torkomba emelkedik, és szó szerint fulladozni kezdek 
t le. Hallom, hogy Debra a háttérben a nevem kiabálja, amikor a telefonom hangos 
csattanással a padlóra esik. A kezembe temetem az arcom, az egész testem reszket 
félelmemben. Elfog a rettegés, annyira arra koncentrálok, hogy nem hallom az ajtó nyílását 
és a lépteket, egyszer csak valaki megérinti a vállam, amit l felsikítok. 
   – Lia, bébi, mi a baj? – küzdök ellene, amíg fel nem ismerem Lucian arcát, aki 
aggodalmasan néz rám. Gondolkodás nélkül, felugrom a székr l, és a karjába vetem 
magam. Egy pillanatig habozik, de aztán magához húz, és a fülembe mormol – Ssss… bébi. 
   Miközben gyengéden magához szorít, lehajol és felveszi a telefont, ami a lába mellett van. 
Alig figyelek, amikor Debrával pár szót vált. Tudom, hogy Debra biztosan nagyon 
megdöbben, hogy egy férfit hall a telefonomban, és én szórakozottan megfogadom, hogy 
kés bb visszahívom és elmagyarázom neki. 
   Lucian egy kicsit hátrébb tol magától, és végignéz rajtam, valószínűleg sérülésekre utaló 
jeleket keres. Látszólag elégedett, hogy sehol se vérzek, ad nekem egy percet, miel tt 
megkérdezi: – Mi történt, hogy ennyire zaklatott vagy? 
   Szó nélkül az idézésért nyúlok, és átadom neki. Miel tt felnyitná, kérd n néz rám. 
   – Ez… ez az anyámtól és a mostohaapámtól van.  … bántotta, és ezért anyám vádat 
emelt ellene – fuldokolva zokogok, majd hozzáteszem –, beidéztek, tanúskodnom kell 
ellene, arról, hogy mit tett vele és velem. 
   Lucian elharap egy káromkodást, miközben visszahúz a karjaiba. Miután azon a reggelen 
látta a sebhelyem, nem létezik semmilyen mód arra, hogy el tudja mulasztani a félelmet, 
amit érzek. 
   – Holnap odaadom az ügyvédemnek,   majd kideríti, hogy mi a fene folyik itt, oké? Nem 
fogom hagyni, hogy az a szemétláda bántson téged. Higgy nekem, kérlek! – szorosabban 
bújok az ölelésébe, és hagyom, hogy a szavai átmossanak. El ször lazulok el, mióta 
elolvastam az idézést, és érzem, hogy a félelmem csökkenni kezd. Ez a gyönyörű férfi 
védelmet kínál nekem; mikor történt velem ilyen ezel tt? Még a saját anyámat sem 
érdekelte, hogy élek­e vagy halok. Fogalmam sincs, hogy honnan tudta meg címem, hogy 
beidézhessenek. –  De most – mondja Lucian a fejem felett –, én éhen halok; mi lenne, ha 
elmennénk vacsorázni? 
   A ruháimra pillantok, és alig bírom megállni, hogy megkérdezzem  t, van­e itt a közelben 
egy Burger King. 
   A karjai leesnek rólam, amikor hátra lépek. Egy er ltetett mosollyal azt mondom: – Azt 
terveztem, hogy egy vacsorával nyűgözöm le a f nököm. Már mindent kikészítettem, ha 
adsz nekem egy fél órát. 
   Végignéz a hozzávalókon, amit a pultra raktam, aztán kinyit egy fa panelt, ami mögött egy 
nagy borhűt  rejlik. Pár pillanatig tanulmányozza a különböz  palackokat, miel tt kiválaszt 
közülük egyet. 
   Arra számítok, hogy a nappaliba megy lepihenni, úgyhogy kellemesen meglep döm, mikor 
azt mondja helyette: – Megyek és átöltözök, egy pillanat, és mindjárt itt is leszek, hogy 
segítsek. 
   Döbbenten Lucianre meredek, aztán felrázom magam ebb l a kábulatból, el veszek a 
szekrényb l egy serpeny t és egy lábast a garnélának, tésztának és a tejszínes mártásnak. 
Szerencsére, Rose megmutatta nekem, hogyan kell házilag Alfredo­t készíteni, mivel 
Luciannek nincs a szekrényében üveges mártása. Éppen egy piros, és egy zöldpaprikát 
veszek ki a hűt b l, mikor visszatér, egy farmert és egy kopott Bon Jovis pólót visel. A 
látványtól csorogni kezd a nyálam és zsibog az egész testem; Rose­nak igaza van,   egy 
nedves álom, és én olyan vagyok körülötte, mint egy tüzel  szuka. Amikor megfordul, hogy 
elvegyen egy borospoharat, a feszes seggét fixírozom, és a kezem bizsereg a késztetést l, 
hogy a tenyerembe fogjam az arcát. A sötét haja a nyakánál göndörödik, még emlékszem 
rá, hogy milyen érzés, mikor az ujjaimmal a selymes puhaságba túrok. Mikor újra el re 
fordul, a szemem a nagy farka körvonalára siklik, ami az egyik combjánál helyezkedik el. Ó, 
édes anyám, nedves a bugyim, és egyre nedvesebb lesz. Mikor az ujjával a szemem el tt 
csettint, felemelem a szemem az ágyékáról. A szexi vigyora elárulja, hogy pontosan tudja, 
min jár az eszem. Mi történik velem? Én soha nem voltam egy farok­stíröl . A pasi még egy 
órája sincs otthon, és én a csomagját bámulom; valahogy, nem hiszem, hogy ez része lenne 
a munkaköri leírásomnak. 
   Kuncog mögöttem, mikor elfordulok, megpróbálom elrejteni a zavarom, s er t venni a 
kéjvágyamon. A kezem mellé leteszi az egyik borospoharat, szégyenl sen elmotyogok egy 
köszit, miel tt visszafordulok a tűzhelyhez. 
   – Miben tudok segíteni? Felaprítsam ezeket a paprikákat? 
   Na, erre aztán egyáltalán nem számítottam: Lucian felajánlja, hogy segít nekem a vacsora 
elkészítésében. Ami engem illet, legszívesebben az egész vacsorát a szemétbe dobnám, és 
könyörögnék neki, hogy dugjon meg a konyhapulton, a rozsdamentes háztartási gépek 
mellett, de a „házvezet n “ szóban sehol sem szerepel a ribanc szó, úgyhogy megtartom 
ezeket a gondolatokat magamnak. 
   – Ööö… igen, az nagyon jó lenne. Garnélás tésztát készítek, úgyhogy olívaolajon meg 
fogom pirítani a paprikát, miel tt összekeverem a garnélarákkal. 
   Folytatom a magyarázást, hogy hogyan kell elkészíteni a tésztát, amikor rájövök, hogy 
össze­vissza beszélek. Figyelmesen hallgat engem, bár biztos vagyok benne, hogy szart 
sem tud arról, hogy meddig kell f zni a garnélákat, amíg készen nem lesznek. 
   Épp csak letelepszünk a bárszékeinkre, és az els  falatot emelem a számhoz, mikor 
megkérdezi, olyan közömbös hangon, mintha csak az id járásról beszélne. 
   – Van vibrátorod? 
   A villám kicsúszik a kezemb l, és hangosan csörömpölve visszaesik a tányéromra, ahogy 
megdöbbenve nézek rá. Miel tt rám nézne, még rág egy kicsit, aztán lenyeli a falatot. 
   – Mi van? Ez egy egyszerű kérdés. 
   Fogalmam sincs, hogyan tud a pasi továbbra is ennyire nyugodtan enni, ha ilyen 
személyes kérdést tesz fel nekem. Az els  gondolatom az, hogy azt mondom neki, kapja 
be… hacsak, nem játszik   is egyenl  eséllyel. 
   – Ha válaszolok a kérdésedre, te is válaszolsz az enyémre? 
   Habozás nélkül, azt mondja: – Igen, ésszerű határokon belül. 
   Fogalmam sincs, hogy a kérdésem ésszerűnek min sül­e, de ha nem válaszol, akkor én 
sem fogok válaszolni bármely más kérdésére. 
   Miel tt válaszolnék, felveszem a villám, és felszúrok rá egy darab penne tésztát. 
   – Igen, van. 
   Nem lep dik meg a válaszomon, és én gyorsan fel is teszem a kérdésem. 
   – Lefeküdtél Monique­val? 
   – Igen – válaszolja, mikor a rákot a szájához emeli. Nem tudom, hogy min lep döm meg 
jobban, azon, hogy lefeküdt Szörnyellával, vagy azon, hogy ezt bevallotta. Igazából, már 
tudtam a választ, miel tt megkérdeztem volna; Monique túlságosan birtoklóan viselkedik 
vele, anélkül hogy jobban belegabalyodna, még annak ellenére is, hogy Lucian úgy tűnik, 
nem érez semmit sem iránta. 
   –  Mennyi ideig voltál azzal a sráccal, akivel lefeküdtél? 
   Uh, miért is mentem bele, ebbe a kérdezz­felelek játékba, és miért érdekli  t a szexuális 
múltam? Az enyém, nyilvánvalóan korántsem olyan mozgalmas, mint az övé. Be akarom 
fejezni ezt a beszélgetést, de a francba is, többet akarok megtudni róla, és az az érzésem, 
hogy ennek a legegyszerűbb módja az, hogy belemenjek ebbe a játékba. Már tudja, hogy 
nekem nincs sok tapasztalatom, így ezzel nem árulok el semmilyen botrányos tényt. 
Valahogy, mégis kínos nekem ezt bevallani. 
   – Csak egyszer történt meg – úgy tűnik, felkeltettem a figyelmét, mert most teljesen rám 
figyel. Az ember azt gondolná, épp most ismertem el, hogy két vaginám van. 
Megköszörülöm a torkom, és hozzáteszem: – Most én jövök. Hányszor feküdtél le 
Monique­val? 
   Basszus, miért lovagolok még mindig ezen? A tudat, hogy lefeküdt vele, nem volt elég? 
Részletekre van szükségem? Igen, úgy tűnik, hogy igen. 
   Felemeli a poharát, kortyol egyet a borból, miel tt válaszol. 
    – Csak egyszer, és miel tt megkérdeznéd, ez az egyszeri alkalom is sok volt. Monique 
nagyon… agresszív, ami az ágyban, rendben is volna, de hamar elegem lett abból, hogy a 
farkamat fogdosta minden alkalommal, amikor az útjaink keresztezték egymást. Kezdett az 
az érzésem lenni, hogy a csaj a kibaszott farkam is leharapná, ha ez szükséges ahhoz, hogy 
megszerezze, amit akar – meglep engem, amikor végighúzza az ujját az ajkamon. – Te 
nyugodtan megmarkolhatsz, megnyalhatsz vagy leszophatsz, bárhol és bármikor csak 
akarsz, édes Lia. –  Nincs szükségem sok szexuális tapasztalatra ahhoz, hogy tudjam, 
ahogy ott ülök, a csiklóm izgatása nélkül is mindjárt elmegyek. A szexi, lezser Lucian 
veszedelmes, és én a lábai el tt tocsogok egy szűkölköd  kupacban. – Azt hiszem, most én 
jövök – mondja, miközben elveszi a kezét, hogy folytassa az evést. –  Miért csak egyszer? 
Te egy gyönyörű, szexi és érzéki n  vagy. Nem gondoskodott rólad? 
   Egy pillanatra lehunyom a szemem, és azon töprengek, miért hagytam, hogy ez 
folytatódjék. 
    – Nekem… ez volt az els  alkalom, ezért nagyon kellemetlen volt, és elég gyors is. Azt 
hitte, hogy valami bajom van… amikor meglátta a hátam. 
   Most Lucian­en van a sor, hogy ledobja a villáját. Dühösnek tűnik, ahogy rám bámul. 
   –  Ugye most csak kibaszottul ugratsz engem? Mondott neked valamit az a rohadék? 
   Ujjaimmal végigsimítok a gránit pulton, és azt felelem: – Úgy viselkedett velem, mintha 
valami torzszülött lennék.  … elhagyott, majd elmondta a barátainak. Jake, a szobatársam 
pasija, nagyon dühös lett, mert   Rose­tól tudta, hogy mi történt velem. 
   Lucian felugrott a székér l, és már mellettem is termett. Továbbra is lesütöm a szemem, 
megalázva érzem magam, hogy olyan valaki, aki ennyire tökéletes, mint Lucian, tud az én 
szégyenemr l. 
   – Lia, nézz rám! – nem szívesen, de engedelmeskedem neki, látva az izzó tüzet a 
szemében.    – Emiatt, nem kell rosszul érezned magad. Mindenkinek vannak sebei; 
némelyek láthatóak, némelyek meg nem. Az a rohadék nem érdemelte meg, hogy   legyen 
az els . Nem érdekelte, hogy örömet szerezzen az els  alkalommal. Ne pazarold a kibaszott 
gondolataidat rá;   nem ér ennyit. 
   Nem tudom visszafogni magam, hogy a nagy karjai közé bújjak.   meleg, er s és mennyei 
bugyi­olvasztós illata van. Ki akarom nyújtani a nyelvem, és végignyalni testének minden 
porcikáját. Miel tt véghezvinném a tervem, eltol magától, és lenéz rám. 
   – Hé, nem tartozol nekem egy másik kérdéssel? – ugratom  t. Egyetért en bólint, és ekkor 
a nyakán lév  sebhely felkelti a figyelmem. Átfuttatom rajta az ujjam, és érzem, ahogy az 
egész teste megmerevedik. – Hogy szerezted ezt? Volt valami baleseted? – lefagy, aztán 
hirtelen elhúzódik. 
   – Ma este, van még egy kis munkám. Holnap, néhány napra elmegyek a városból. Van 
kulcsod a lakáshoz, így akkor jössz és mész, amikor az órarended lehet vé teszi. Nem lesz 
sok tennivalód, míg nem vagyok itt, úgyhogy nem kell aggódnod, ha nem tudsz eljönni a 
házi feladatok miatt – a koszos edényekre mutat, és hozzáteszi: – Ezt kés bb eltakarítom. 
Engedd meg, hogy az autódhoz kísérjelek. –  Nem néz rám, míg hozzám beszél, és ett l 
megfordul velem a világ. Nem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy kidob az ajtón, azok után, 
hogy a nyakán lev  sebekr l kérdeztem. 
   – Kitakarítom a konyhát, miel tt elmegyek. Nem fog sokáig tartani – ajánlom fel neki. 
   – Hagyd csak! – csattan fel, majd vesz egy mély lélegzetet. –  Lehetne, hogy azt tedd, 
amire kértelek? 
   – Rendben – felelem, kisétálok a konyhából, hogy megkeressem a táskám, amit az 
el szobában találok meg. Halkan követ, majd kinyitja az ajtót el ttem. Csendben megyünk le 
a lifttel, és tesszük meg az utat a parkolóig, én egész végig a táskám pántjával babrálok. Ha 
nem dolgoznék neki, attól félnék, hogy sosem látnám újra; persze, nincs semmilyen 
garancia rá, hogy fogom is. Kinyitom a kocsim ajtaját, és közben magam elé motyogom: – 
Találkozunk, mikor hazatérsz. 
   Összehúzom magam, mert ez inkább kérdésnek hangzott és nem kijelentésnek. Lehajol, 
és megcsókolja a homlokom, én meg a könnyeimmel küszködök, nehogy elsírjam magam 
el tte; távolságot emel közénk. Még egy gyors puszi a számra is jobb lett volna, mint ez a 
plátói csók, amit a homlokomra adott. 
   – Légy óvatos! – mondja, ahogy becsukom az ajtót. Félénken intek neki és kitolatok. 
Amikor kihajtok az útra, még mindig ott áll, ahol hagytam, a kezei a zsebében, és a földet 
bámulja. Ebben a pillanatban teljesen úgy néz ki, mint egy kisfiú, és azon töprengek, hogy 
mi történhetett vele a múltban, hogy olyan gyorsan bezárkózott el ttem. A sok 
problémámmal, nehezen tudom elhinni, hogy valamilyen működ  kapcsolatot alakítsak ki 
egy olyan férfival, akit szintén üldöznek a saját démonjai. A fenébe, nem találhattam volna 
én is egy Jake­hez hasonlót? Valakit, aki jól bánik velem, nem cipel terhet a vállain, és 
mindent megtesz, hogy normális, komplikációmentes barátom legyen? Egy dolgot biztosan 
tudok: ha megint hallok Lucian­r l, és folytatódik az, ami közöttünk van, akkor ez soha nem 
lesz normális, mert mindketten elbaszottak vagyunk. Még azt is tudom, hogy várni fogom, és 
imádkozom, hogy újra halljak fel le. 
 
 
   Éppen leparkolok az autómmal a lakásunk közelében, amikor Rose üzenetet küld nekem; 
a sarkon lév  Starbucksban van, és azt akarja, hogy ott találkozzam vele. Már bepötyögtem 
a telefonba egy kifogást, hogy miért nem tudok menni, amikor meggondolom magam. Ma 
este szükségem van a barátn mre, és azt hiszem, hogy eljött az ideje, hogy elmondjam 
neki, hogy mi folyik köztem és Lucian között. Neki több tapasztalata van a férfiakkal, mint 
nekem, és elkelne pár jó tanács. Elküldöm neki, hogy úton vagyok. Pillanatokon belül be is 
lépek a Starbucks ajtaján, és látom, hogy az egyik hátsó asztaltól integet nekem. 
   – Tudom, hogy ez csak extra kalória a seggünknek, de ma frappét iszunk a szokásos 
alacsony kalóriatartalmú szar helyett. 
   – Ámen – mondom, ahogy megragadom a frappét, eleget iszom bel le ahhoz, hogy 
lefagyasszam az agyam. – Férfiak! Szükségem volt erre. 
   Hálásan felsóhajtok. 
   – Egy ital és cigaretta valószínűleg jobbak volnának, de azzal kell beérnünk, amink van. 
Figyelem Rose­t, és észreveszem, hogy az általában kiegyensúlyozott barátn m, elég 
ziláltan néz ki. Ráadásul rágja a körmeit, ami nem normális egy olyan n nél, aki egy kisebb 
vagyont fizet a rendszeres manikűrözésért. Lehet, hogy tévedtem Jake­kel kapcsolatban, 
hogy   egy tökéletes pasi? 
   – Szóval… mi történt, hogy halálra akarod fagyasztani magad az itallal? Minden oké 
köztetek Jake­kel? 
   Látom, hogy elpirul, és most már nagyon érdekel, hogy megtudjam, mi történt. 
   Annak ellenére, hogy megöl a kíváncsiság, adok neki pár percet. Nyugtalanul fészkel dik, 
végül izgatottan kiböki: – Jake szeretné kipróbálni az anális szexet! 
   Hűha, egyáltalán nem erre számítottam. El ször nagyon meglep döm azon, hogy Rose 
ennyire rémültnek tűnik, mivel   annyira nyitott, ha a szexuális életükr l van szó. Másodszor, 
soha nem képzeltem Jake­r l, hogy ilyen kalandvágyó is tud lenni. Nem igazán a róla való 
beszélgetés, hanem inkább a résztvev k mostani felállása az, ami megdöbbent; abszolút el 
tudom képzelni, hogy Rose kipróbálja, hogy Jake belé nyomja. 
   – Hmm, oké… és te nem vagy benne? 
   Rám néz, meghökken a reakciómon. Úgy tűnik, azt hitte, hogy az iszonyattól, sikoltozva a 
földre vetem magam. Bár nekem még nem volt anális szexem, és nem is vágyom rá, az 
csak egy apró felvillanás a radaromon. Hogyha a pokolban n sz fel, a kölcsönös 
beleegyezéssel történ  szex, azok után, amin átmentem, jelentéktelennek bizonyul 
számodra, ezért nem nagy ügy. Jake legalább tör dik vele annyira, hogy el bb beszél vele 
err l, ahelyett hogy er szakkal tenné meg; legalábbis én így gondolom. 
   – Megpróbálta azt csinálni veled, vagy csak érdekl dött, hogy mit szólnál hozzá? 
   Megkönnyebbülök, mikor meghallom a válaszát. 
   –  Dehogy, Jake soha nem tenne ilyet!   csak… ki akarja próbálni. Sejtem, hogy ezekkel a 
nagymen , húgyagyú sportolókkal lógott, és mind azzal hencegett, hogy milyen szuper. 
Most úgy tűnik, azt hiszi, hogy lemaradt valamir l. 
   –  Ha nem akarod kipróbálni, akkor csak mondd meg neki. Jake tör dik veled, és bár lehet, 
hogy ki szeretné próbálni, de meg fogja érteni, ha te nem – mondom neki  szintén, 
miközben megfogom a kezét. 
   Kíváncsian rám néz, és megkérdezi: – Te megtennéd? – miel tt még a 
tapasztalatlanságomra hivatkoznék, pontosabban fogalmazva megkérdezi: – Ha egy srác 
análisan akarna megdugni, megengednéd neki? 
   Elpirulok; érzem, ahogy a forróság elönti az arcom. – Én… nem tudom… talán. Attól függ, 
hogy ki az illet , és hogy eléggé bízok­e benne. 
   – Te kurva! – majdnem kiugrok a székemb l. Az emberek a közelben felénk bámulnak, 
amikor felkiált. –  Te újra dugtál, és nem mondtad el nekem! 
   Lejjebb csúszva a székemben sziszegem: – Miért nem kiabálsz hangosabban, azt hiszem, 
hogy az utcán még nem hallották! 
   – A rózsaszín kígyóját! – mondja halkabban. – Tudtam, hogy valami történik veled. Az az 
Isten az, ugye? Vele voltál egész id  alatt, azóta, amióta el ször találkoztatok. –  Egyenesen 
Rose­stílussal, gyorsan és keményen a közepébe vág. –  Milyen? Baszik olyan jól, mint 
ahogy kinéz? Nagy farka van? Perverz? A francba, csináltad vele análisan is? Ez az oka, 
hogy Jake oldalán állsz? 
   Azt kívánom, hogy nyeljen el a föld, de úgy tűnik, hogy nem történik semmi. Becsukom a 
szemem, de mikor kinyitom,   még mindig ott ül, és úgy néz rám, mint egy veszett kutya. 
Nem fog addig békén hagyni, amíg nem válaszolok a kérdéseire. Így, az elejét l kezdve 
válaszolok: – Jó, igen, ó igen, talán, még nem. 
   Egy pillanatig eltart neki, míg a válaszaimat a kérdéseihez párosítja, és látom azt a 
pillanatot, amikor felfogja. 
   –  Ó, nyami, jól felszerelt. Szerencsés vagy. Jaké is nagy, de nem hatalmas. Tehát, ti egy 
pár vagytok, vagy csak dugtok? 
   –  Csak két hete ismerem ezt a férfit, tehát, nem vagyunk egy pár. De már vacsoráztunk 
együtt, ha ez számít. 
   A mosolya még szélesebb lesz, ahogy mondja: – Nos, akkor hadd tisztázzam ezt: az én 
jobbára szűzies barátn m, egy faszfelállító? 
   – Egy micsoda? – kérdem elképedve. 
   – Egy faszfelállító. Tudod, egy olyan kapcsolat, amely csak a baszásról szól. Nincs ebben 
semmi szégyellnivaló, bébi; én is hanyatt vágnám magam és szétraknám a lábaim egy ilyen 
férfinak, és akkor még csak nem is láttam  t személyesen. Várjunk csak…   is egy olyan 
srác, aki messzir l jó, de messze nem olyan jó? Fényképeken úgy néz ki, mint Chris 
Hemsworth, de személyesen egy troll? 
   Annyira komolyan mondja, hogy kitör bel lem a kuncogás, és alig bírom abbahagyni. 
   –  Nem… – zihálom. –    nagyon szép. A mellkasa, édes istenem, órákon keresztül 
tudnám nyalogatni. És Rose… van egy tetoválása. 
   Rose drámaian az asztalra ejti a fejét. 
   –  Most nagyon gonosz vagy. Hé, mit gondolsz, belemenne egy hármasba? 
   Megrázom a fejem, és felnevetek. 
    –  Most komolyan? Nem akarsz anális szexet a barátoddal, de a hármast bevállalnád 
valaki olyannal, akit még soha nem is láttál? 
   –  Ne ítélj el engem, te trampli… Várj, tudom már, görbe neki, ugye? Nem lehet egyszerre 
gyönyörű, független és gazdag. Egy szemölcs van neki rajta? Sz rös? 
   A szemeimet forgatva, azt mondom: – Add fel! Azon kívül, hogy egy sebhely húzódik végig 
a torkán, a pasi tökéletes. Fogalmam sincs, hogy mit lát bennem. Meglehet, hogy én vagyok 
az   számára a „messzir l jó, de messze nem olyan jó“. 
   –  Egy sebhely? Talán megvágta magát borotválkozás közben. Jake, már néhány 
alkalommal, közel volt ahhoz, hogy elvérezzen, amikor túl zsugori volt, hogy lecserélje a 
borotváját. 
   Azon töprengek, hogy hagyjam a fenébe az egészet, de beszélni akarok vele arról, hogy 
hogyan reagált Lucian, mikor a sebhelyr l kérdeztem. 
   –  Ez nem olyasmi, amit a borotválkozáskor szerezhetett. Ez majdnem fült l fülig húzódik. 
Nem néz ki frissnek, de nagyon csúnya. Én… nem sokkal ezel tt rákérdeztem, de   
lefagyott. Aztán nagyon feszült lett, és akkor gyorsan véget vetett az estének. Van egy 
története, és mivel nagyon is megértem, nem er ltetem.   nagyon rendes, s t, nagyszerű 
volt velem a hátam, és a bírósági papírok miatt is. 
   Rose­nak bólogatás közben elkerekednek a szemei. 
   –  Hé, milyen bírósági papírok; mi a fenér l beszélsz? 
   Tényleg már órák teltek el azóta, hogy kézbesítették nekem a bírósági idézést? Még nem 
volt rá alkalmam, hogy elmondjam a legjobb barátn mnek. 
   –  Amikor ma hazamentem átöltözni, egy srác kopogott az ajtón, és kézbesített nekem egy 
idézést. Pánikba estem és felhívtam Debrát, aki kiderítette, hogy a mostohaapám megverte 
az anyám, aki ezúttal vádat emelt ellene. Ezzel mély benyomást tett is volna rám, ha nem 
rángat bele engem is. Most mennem kell a bíróságra tanúskodni arról, hogy milyen 
szörnyeteg is a mostohaapám. Nem vagyok benne biztos, hogy ez lehetséges anélkül, hogy 
bevallanám,   úgyszintén. Nem lesz kedvez  a számára. 
   Ökölbe szorítom a kezem, az ujjaim a tenyerembe vágnak, Rose ráteszi a kezét az 
enyémre, és gyengéden lefogja. 
   –  Édesem, annyira sajnálom. Az kibaszott szívás. Nem tudom elhinni, hogy ez a kurva, 
ezt teszi veled. Még egy kutya is jobban gondoskodik a kölykeir l, mint ahogy az a flúgos 
tör dött veled. El fogok menni veled a bíróságra, és szétrúgom a seggét! 
   Ez egyike azoknak a pillanatoknak, mikor rájövök, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy 
Rose az életem része.   nyers és tiszteletlen, de oltalmazni és védeni fog a végéig. Mivel 
engem eddig soha senki nem szeretett, még mindig nehéz elhinnem, hogy van valaki, aki 
tör dik velem. Megszoktam, hogy mindent magam oldok meg. 
   –  Luc azt mondta, hogy van egy ügyvédje, aki kideríti, hogy mi folyik itt. Megígérte, hogy 
nem hagyja, hogy bármi történjen velem. 
   Várok, hogy Rose rákapjon erre a kijelentésre, de csak mosolyog. 
   –  Nos, Lucian… vagy Luc, jó benyomást kelt eddig. Mikor fogok találkozni vele? – 
feltartja a kezét, mintha a tanúk padján lenne, és azt mondja: –  Ígérem, hogy diszkréten 
fogom  t stírölni. Sosem fogja észrevenni, amikor a seggét és az ágyékát bámulom. Ez egy 
totálisan titkos küldetés lesz. És ezt, csakis érted teszem. 
   –  Na persze! – vigyorgok. –  Néhány napra elment a városból, úgyhogy nem vagyok 
biztos benne, mikor találkozunk újra. Amúgy meg, ez még nem igazán normálisan működik 
köztünk. Nem látom értelmét, egy dupla randinak. 
   –  Ez a férfi még csak huszonkilenc éves, Lia; ez nem olyan, mintha nyugdíjas lenne, vagy 
ilyesmi. Van, hogy szórakoznia is kell valamikor. 
   Nem is tudom, miért lep meg, hogy tudja a korát, de rá kell kérdeznem. 
   – Honnan tudod, hogy mennyi id s? 
   Felemeli a szemöldökét, mintha azt mondaná: Ugyan már! 
   –  Rákerestem a neten, természetesen. Ez a pasi tényleg pénzes, és bazimillió találat van 
róla. De nem igazán kutyás és lovas képek. Úgy vélem, Asheville nem éppen a társasági 
élet középpontja, de azt hittem, hogy több kép van róla szmokingban, valami gebe n vel a 
karján. De igazából, nincsenek ilyenek. A legtöbb, a jótékonykodásáról szóló cucc, és hogy 
milyen két lábon járó észkombájn. Ha   egy pasi­kurva, akkor azt reflektorfényen kívül 
csinálja. 
   Arra gondolni, hogy Lucian más n kkel van, kiborít engem, legszívesebben a földhöz 
vágnék valamit. Ez viszont nem jó jel, ha én csak egy „faszfelállító“ vagyok, mint ahogy 
Rose nevezett. Mindaz, amit én tudok, hogy ma kitessékelt engem az ajtón, mert más tervei 
voltak. Semmit sem tudok róla… nos, csak annyit, hogy megbaszta Monique­t. Egy kis 
részem érti, hogy neki milyen érzés az, mikor együtt lát vele. Nem válnék én is egy A 
osztályú kurvává, ha ez történne velem is? Lucien úgy bánik vele, mintha a semminél is 
kevesebbet jelentene neki. El kell fogadnom a tényt, hogy a közeljöv ben, én is az lehetek. 
 
 
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
Kilencedik fejezet 
Fordította.: Mó 
Lia 
 
   Lucian már egy hete elment, és én azóta, semmit se hallottam fel le. Továbbra is minden 
nap elmegyek a lakására, és csalódok, mikor semmi nyoma annak, hogy már visszatért. 
Kísértést érzek, hogy találjak valami ürügyet és írjak neki, de sikerül lebeszélni magam róla. 
Mivel semmi takarítani való nincs, ábécésorrendbe rendezem az egész CD és DVD 
gyűjteményét. Épp az utolsó DVD­t teszem a helyére, amikor meghallom, hogy kulcs zörög 
a zárban. A testem bizseregni kezd, mert tudom, hogy közel van. Amint az el szobába érek 
Lucian éppen besétál, s ahogy megpillantom, üdvözl  mosoly kúszik az ajkaimra. Lucien, 
ahogy átlépi a küszöböt, megtántorodik, alig áll a lábán, ezért gyorsan odarohanok és 
megfogom a karját. Úgy néz ki, mint egy sétáló hulla. 
   Úgy tűnik, meglepi, hogy ott állok. 
   ‒ Lia... bébi, annyira nem jó érzés ‒ miel tt válaszolnék, Sam lép ki mögüle, egy b röndöt 
és egy aktatáskát cipelve. 
   ‒ Szia, Lia! Az emberünk itt, influenzás. A tegnapot ágyban töltötte a szállodájában, el tte 
elvesztette az eszméletét, és a repül úton is ma hazafelé. Többnyire én vittem végig a 
repül téren, és az autóhoz is ‒ mialatt mondja, Lucian átkarolja a vállam és rám 
támaszkodik. Sam leteszi a poggyászt, és megfogja a másik karját. ‒ Lássuk, hogy be 
tudjuk­e vinni a hálószobába! 
   Kett nk közt könnyen végigvezetjük  t a folyosón. Sam nekitámasztja a falnak, míg én 
megágyazok. Aztán csak állok ott bizonytalanul, azon töprengve, hogy nem kellene­e  t 
levetk ztetnem. Szerencsére, Lucian id közben magához tér annyira, hogy leül az ágyra, és 
leveszi a cip jét meg a pólóját. Gyorsan keresek neki egy frissen mosott szabadid  
nadrágot, meg egy pólót, és leteszem mellé az ágyra. 
   ‒ Sam, elszaladok a boltba és veszek neki pár gyógyszert. Tudsz maradni, amíg 
visszatérek? 
   Lucian rám hunyorít, és azt mondja: ‒ Nem, Sam fog elvinni! Nem akarom, hogy többé 
egyedül menj ki, nem biztonságos. 
   Mir l beszél? Azt hittem, már tisztáztuk a „Sam visz engem mindenhová” témát. 
   Sam el veszi a kulcsait, nyilván egyetért a f nökével. 
   ‒ Lia, Lucian már mondta, hogy nekem kell figyelnem rád. Megvárjuk, amíg lefekszik az 
ágyba, aztán elmegyünk. Nem tart sokáig. 
   ‒ De rám nem kell figyelni, Sam; feln tt vagyok! 
   Látom Sam­en kényelmetlen neki, hogy a középpontba került. Azt is tudom, hogy mit fog 
tenni, amit Lucian akar; elvégre   írja alá a fizetési csekkét. 
   ‒ Lia ‒ mondja Lucian érdesen ‒, aggódok a nevel apád miatt, kérlek, csak hagyd, hogy 
Sam tegye a dolgát. Túl fáradt vagyok, hogy vitázzak róla, bébi. 
   Hát igen, a francba, úgy tűnik, elég gyerekes továbbra is vitatkozni egy ilyen kis dolgon 
valakivel, aki ennyire beteg. Majd akkor folytatjuk ezt a vitát, ha már jobban érzi magát. 
Mikor egyetért en bólintok, Samen látszik, tökre megkönnyebbül. 
   ‒ Rendben. Van valami, amire konkrétan szükséged van? Megyek, hozok gyömbért és 
Tylenolt. 
   ‒ Jól hangzik, pénz a tárcámban ‒ mondja, miközben a takaró alá bújik. 
   Van elég pénzem arra, ami neki kell; én biztosan nem fogok kotorászni a nadrágzsebében. 
Sam követ engem az autóhoz és vigyorog, amint kinyitom az els  utas oldali ajtót a hátsó 
helyett. 
   Nemsokára lehúzódunk egy Walgreens­nél. Sam ragaszkodik ahhoz, hogy bejöjjön velem, 
és végig követ, ahogy telipakolom a kocsit italokkal és mindenféle influenza elleni 
gyógyszerrel, amit csak találok. Amikor két doboz papír zsebkend t dobok a kosárba, Sam 
megrázza a fejét, és berak egy újabbat. 
   ‒ Hidd el, annak a fiúnak többre lesz szüksége. Majdnem kirobbantotta a kocsi ablakait a 
tüsszentéseivel hazafelé. Azt hiszem, el re figyelmeztetnem kellene téged: pokolian 
házsártos tud lenni, amikor beteg, ami hál' Istennek nem gyakran fordul el . 
   A szemeimet forgatva motyogom: ‒ Csodálatos, pont ezt vágytam hallani. 
   Kíváncsi vagyok, hogy Sam furcsának gondolja­e, hogy amíg beteg, olyasvalaki készül 
vigyázni rá, akit Lucian csak nemrég óta ismer. Lehet, hogy ez nem is szokatlan az   
világukban. Valószínűleg, egy vagyok a sok közül, akik ki­be jártak Lucian életében. Égek a 
vágytól, hogy megkérdezem róla Samet, de azt hiszem, hiba lenne, kényelmetlen helyzetbe 
hoznám ezzel. Mikor a fizetésre kerül sor, ragaszkodik hozzá, hogy mindent kifizessen, azt 
mondja, van számlája a költségekre. 
   A lakásba visszaérve, Sam beviszi a szatyrokat, amíg ellen rzöm Luciant; nyugtalanul 
forgolódik, de alszik. Visszamegyek a konyhában, ahol Sam épp befejezi a pakolást a 
szatyrokból. 
   ‒ Majd én ellátom  t, készítek neki valami innivalót, és megpróbálom beadni neki a 
gyógyszereket, mikor felébred. Sam, jól elleszek itt, ha el akarsz menni. Kés re jár, és 
valószínűleg készen állsz arra, hogy befejezd a napod. 
   ‒ Biztos, Lia? Boldogan maradok, ha kellemetlen számodra mindezt kezelni. 
   Megnyugtatóan rámosolygok. 
   ‒ Jól vagyok – mondom. – Ha bármilyen probléma van, majd hívlak. 
   Kikísérem Samet, és bezárom mögötte az ajtót. Visszatérve a konyhába el készítek egy 
pohár gyömbért és egy adag Nyquil influenza és megfázás elleni gyógyszert. Éppen 
felveszem az italt, amikor egy nagy puffanást hallok, majd kiabálást a hálószobából. 
Dübörg  szívvel rohanok az irányába, és csúszva állok meg, ahogy meglátom Luciant arccal 
lefelé a padlón. 
   ‒ Luc! Mi történt? 
   Ahogy térdre ereszkedem és a kezem a hátára teszem, ezt hallom: 
„basszamegelestemakibaszottcip imben”. 
   A szavak annyira érthetetlenek, beletelik egy kis id be, míg kitalálom, hogy mit mond. 
Többször van „baszik” és valami a cip kr l. Lenézek, és látom, hogy a cip i a korábbi helyük 
helyett a lábai alatt vannak. Basszus, megbotlott. Megfogom a vállát és húzok rajta, 
megpróbálok segíteni neki felállni; ez olyan, mintha egy téglafalat tolnék egy tollal. 
   ‒ Luc, muszáj segítened nekem, ha nem akarsz a padlón aludni. Nem tudlak egyedül 
felemelni. 
   Hallok, egy másik b­betűs szót kigördülni a szájából, miel tt ül helyzetbe küzdi magát. 
Segítek neki odad lni az ágy oldalához, amíg visszanyeri az erejét. A haja nyirkos az 
izzadságtól, és az arca sápadt. A tenyerem ráteszem a homlokára, és döbbenten kapkodom 
a leveg t, hogy mennyire forró. Finoman hátrasimítom a haját a kezemmel, miközben azt 
suttogom: ‒ Mindjárt meggyulladsz! Gyorsan beléd kell juttatnunk valamilyen gyógyszert. Fel 
tudsz állni? 
   Válaszképpen, egész testét remegés rázza, még a fogai is vacognak. 
   A fejét az enyémhez támasztja, és azt mondja: ‒ Fázom, bébi. 
   A szívem elolvad. Úgy néz ki, mint egy beteg gyermek, aki hozzám bújik a melegért. 
Abban a pillanatban semmi mást nem akarok, mint köré tenni a karjaim, és mindent jobbá 
tenni. Közben azon töprengek, hogy van­e valaki, akinek több joga van, mint nekem, hogy 
vigyázzon Lucianre. Sam biztosan említette volna. Nincsenek illúzióim, csak azért, mert vele 
aludtam, én vagyok az egyetlen n  az életében. És olyasvalakit, mint aki  , biztos, hogy 
hiányolni fognak a cégnél... valamikor. Én itt vagyok, de... én akarok... nem, én kell, hogy 
legyek az, aki segít neki. 
   ‒ Oké, háromra te mindent elkövetsz, hogy megpróbálj felállni, és én segítek neked. Egy... 
   ‒ Pisilnem kell. 
   A fürd szoba ajtaja úgy tűnik, mintha egy mérföldnyire lenne. A fenébe, meg kellett volna 
kérnem Samet, hogy vigye ki  t, miel tt elment. Meg tudom csinálni. Meg Tudom Csinálni! 
   ‒ Rendben, akkor háromra elindulunk a fürd szoba felé. 
   Amikor elérek a háromhoz, veszek egy mély leveg t, és a karját húzva megpróbálom 
talpra állítani. Egyáltalán nem tűnik úgy, hogy megpróbálna segíteni. Egyetlen egy n  el tt 
se titok, hogy a férfiak, nagy babákká válnak, mikor betegek. Jake, tavaly elkapta az 
influenzát, és Rose majdnem megfojtotta, miel tt elmúlt neki. Egy n  menzesszel és er s 
folyással is képes tizenkét órán át dolgozni, és nem panaszkodik; a férfiak beütik a 
lábujjukat, és egy hónapra ágynak d lnek. Talán kell neki egy kis fordított motiváció! 
   ‒ Luc, akkor maradj itt, hozok egy tálat. 
   Kinyitja az egyik szemét, és rám mered. ‒ Tálat? 
   Megpróbálok közönyösnek tűnni, és azt mondom: ‒ Aha, mivel te túl gyenge vagy ahhoz, 
hogy kimenj a fürd szobába, mindjárt segíteni fogok, hogy itt pisilj egy tálba. Meg kell 
tennünk, amit tennünk kell, ugye? 
   Ó, kérlek, ne hagyd, hogy egyetértsen! Én valóban megcsinálom, de én nem akarom, így 
meg... egyáltalán nem. Majdnem felnevetek, amikor elkezdi ráncolni a homlokát. Bingo, a 
férfi büszkeségét telitalálat érte. A lábaira küzdi magát, kissé dülöngél. Megfogom a karját, a 
vállam köré helyezem, és megindulunk a fürd szoba ajtó felé. Elég lassan haladunk, de 
sikerül eljutnunk odáig anélkül, hogy egyikünk is elesne, vagy összepisilnénk magunkat. 
Lucien a falnak támaszkodik, míg felemelem a WC­fedelét, és közben azért imádkozok, 
hogy neki csak pisilnie kelljen. A dolgok érdekessé fognak válni, ha bármi más is lesz. 
   Ránézek a sápadt arcára, megajándékozom egy ragyogó mosollyal, és azt mondom: ‒ Na 
csinálhatod, jó? Én addig az ajtón kívül leszek. Csak kiabálj, amikor készen vagy, és segítek 
neked visszamenni az ágyba. 
   Amikor odaérek az ajtóhoz visszanézek rá, és látom, hogy küszködve húzza le az 
nadrágját. Annak a nadrágnak nincs slicce? Ha van, akkor úgy tűnik,   feledékeny. 
Megállok, és miközben nézem, elkezd tántorogni. Körülbelül két másodpercre van attól, 
hogy beleessen abba az átkozott WC­be, amikor kihúzom magam és visszamegyek hozzá. 
Szó nélkül megfogom a nadrágját és lehúzom a térdéig. Tisztára perverznek érzem magam, 
amikor megcsodálom a farkát. Még puhán is nagy és szép. Gyorsan elfordítom a tekintetem, 
amint a kezébe veszi, aztán úgy hangzik, mintha két gallon víz csobogva töltené meg a 
szobát. Amikor a hang megszűnik, felhúzom a nadrágját és odatámogatom a csaphoz, hogy 
megmossa a kezét. 
   Mire mi végre visszaérünk az ágyához, Lucien egész testében reszket. Bedugom a takaró 
alá, és könnyedén egy kissé a mellkasára csapok, amikor nem ereszt el. Megpróbálom 
eltolni, de csak tart szorosan. 
   ‒ Maradj; olyan jó meleg vagy. 
   ‒ Luc ‒ vinnyogom ‒, hagynod kell, hogy elmenjek. Csak felkapom a gyógyszered és egy 
italt, és már jövök is vissza. 
   Egy pillanatig azt hiszem, hogy nem akar elengedni, de aztán a karja ernyedten leesik, én 
pedig gyorsan elhúzódok, miel tt meggondolja magát. Visszafutok a konyhába, felveszem 
az otthagyott poharat és a Nyquilt, és sietek is vele vissza a hálószobába. Leülök mellé, egy 
párnát teszek a feje alá, így meg tudja inni a folyékony gyógyszert, és néhány korty 
gyömbért. Még mindig reszket, így hát keresek még egy takarót a szekrényben, és a vállára 
terítem. Amikor elhúzódok, megragadja a kezem. 
   ‒ Aludj velem, Lia; olyan kurva hideg van. 
   Az iskolában kötelez  az influenza elleni véd oltás, így én is megkaptam, de nem vagyok 
benne biztos, hogy segíteni fog, ha ennyire közel kerül k hozzá. A fogvacogását hallva, 
azonban már döntök is. Gyorsan lehúzom a cip m, és bekúszok az ágy másik oldalára. 
Lucian azonnal keresi a melegemet, a hátam a mellkasához húzza, és felsóhajt a 
nyakamnál. Ahogy érzem a lélegzetét a kényes területen és a kemény testét mellettem, elég 
ahhoz, hogy a bugyim benedvesedjen. Lucian lehet, hogy fizikailag beteg, de úgy tűnik, én 
mentálisan vagyok az, ha olyasvalaki után vágyom, aki ennyire rosszul van, mint  . Egy 
ásítás hagyja el a szám, ahogy hozzábújok. Kicsivel múlt kilenc óra, korán van még a 
lefekvéshez, de úgy néz ki, hogy most megyek aludni; nem akarom zavarni Luciant, a 
televízió zajával. 
   Valamivel kés bb, arra ébredek, hogy Lucian fuldokló hangokat ad ki; ösztönösen tudom, 
hogy álmodik, ahogy legutóbb is, amikor együtt voltunk. 
   ‒ Luc ‒ mondom halkan, próbálva nem megijeszteni ‒, Luc, ébredj fel! Álmodsz. ‒ amikor 
nem válaszol, a kezem a fejére teszem, s óvatosan végigsimítok ujjaimmal a sűrű, nyirkos 
hajtincsein. ‒ Csss, minden rendben van. Biztonságban vagy; senki sem fog bántani, Luc. 
   Még néhány percig tovább küzd, miel tt a hangom és a kezem érintése úgy tűnik, hogy 
elér hozzá. Ahogy a szörnyű hangok, amit a torkán kiad, abbamaradnak, lassan 
visszafekszem mellé. Ahelyett, hogy elfordulnék, átölelem, és megnyugtatóan simogatni 
kezdem a hátát. A homloka még mindig forró a nyakamon, ahogy hozzám bújik, a karjaim 
kényelmét keresve. 
   ‒ Itt vagyok melletted, bébi; aludj tovább! 
   A becéz  szó kicsúszik a sötétbe, idegen érzés, de valahogy helyes a nyelvemen. 
Felemeli a karjait, és közelebb húzz magához. Nemsokára horkolásának lágy hangja cseng 
a fülembe, de még mindig úgy tart engem, mintha egy ment kötélbe kapaszkodna. Az egész 
életem menedéket keresve töltöttem az engem üldöz  vihar el l, ezért fenntartás nélkül 
megadom neki mindazt, amire szüksége van, szorosan tartom az éjszaka hátralév  
részében. 
 
Lucian 
 
 
   Forog velem a szoba, és ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy hányjak. Bassza meg, leittam 
magam? A szoba végül visszatér a helyére, és a gyomrom is lenyugszik, ahogy a forgás, 
hullámzássá lassul. Megpróbálok mozogni, de van egy súly a mellemen, és a lábam köré 
tekeredik valami… vagy valaki. Óvatosan lenézek, látok egy sz ke hajat. Lia? A francba, 
ahogy érzem magam, nem is vagyok biztos benne. 
   A takaró alá csúsztatom kezem, míg elér, és megpihen egy olyan seggnek a görbe ívén, 
amit a testem felismer. Ja, ez Lia. 
   Annak ellenére, hogy úgy érzem magam, mint akit szarrá vertek egy acél üt vel, testem 
azonnal feléled, mint mindig, amikor a közelben van. Amikor a teste megmozdul, és a melleit 
a mellkasomhoz, a punciját meg a faszomhoz nyomja, felnyögök, amivel felébresztem  t. 
   ‒ Luc ‒ nyögi, a hangja mély és rekedt. A nap keresztültűzz a függönyökön, és rávetül a 
gyönyörű arcára, amin aggodalom tükröz dik. ‒ Hogy érzed magad? Szükséged van rám, 
hogy hozzak neked valamit? 
   Érdesen felnevetek. Hogy hogyan érzem magam, mint a szar. Mire van szükségem, hogy 
megbasszam, amíg vagy elájulok, vagy meghalok; akármelyik is, boldog leszek. 
   ‒ Igen, bébi, szükségem van arra az édes puncidra az ajkaimon. Csak kibaszottul ülj az 
arcomra, és add ide nekem keményen. 
   Amikor hátrah köl, mintha megütötték volna, tudom, hogy tényleg hangot adtam a piszkos 
gondolataimnak. A rohadt életbe, vége a komédiának. Bármilyen illúzió, ami ott motoszkált a 
gondolataiban rólam, hogy egy jóképű, de kanos pasas, annak most vége. Egy mocskos 
szemétláda vagyok, aki gondolatban hasonlóan piszkos dolgokat csinál a puncijával minden 
átkozott éjjel, és a nap legnagyobb részében. Miután, egy percig pazarul utánoz egy baglyot, 
nevetés zengi be a szobát. 
   ‒ Nos, amint látom, ma reggel már sokkal jobban érzed magad. Te annyira beteg voltál, 
higgy nekem, amikor azt mondom, hogy ha az arcodon ülök is, valószínűleg az els  nyalás 
el tt elaludtál volna. 
   Mi a fasz? Miért nem fut el rémülten? A legtöbb gazdag szuka, akivel lefeküdtem egy sima 
szexet akart; nem perverz összegabalyodóst. Még a fasz­faló Monique is, a sima 
misszionárius póz rajongója. Aidan és én, megosztottuk a n ket... ugyanakkor, nos,  k egy 
másik történet. Ha hajlandó vagy megengedni két férfinak, hogy egyszerre basszon téged, 
aztán megint, s nem akadsz fenn rajta, hát ez nem olyasmi, ami a legtöbb n nek tetszik. 
Félig­meddig arra számítottam, hogy Lia kiborul, amikor megbasztam  t hátulról a 
konyhámban, f leg, hogy ennyire tapasztalatlan, de úgy tűnt nagyon tetszett neki. 
   Most viszont egy dologban igaza van, noha olyan gyenge vagyok, mint egy újszülött 
kiscica, nem vagyok kész feladni. 
   ‒ Megbaszhatnál engem ‒ javaslom, kíváncsi vagyok a reakciójára. 
   Leül a sarkára, bólogat, mintha valóban fontolgatná. 
   ‒ Rendben, én megtehetném... de én nem fogok a… Két napig ágyban voltál Luc, és 
azel tt is egy napig, hogy hazarepültél. Az elmúlt napokban a folyadékon kívül, nem vettél 
magadhoz semmit se, úgyhogy tudom, hogy gyenge vagy. Mi lenne, ha készítenék néhány 
pirítóst reggelire? 
   Nos, úgy néz ki, a pirítós nem a punci kódja. Ekkor hirtelen, eszembe jut minden. A 
betegség úgy kiütött, mint egy pöröly. Egy furcsa szobában tértem magamhoz, túl gyenge 
voltam, még mozogni se volt er m. Azonban rejtély számomra, hogy hogyan is jutottam el a 
repül térre és fel a gépemre. Emlékszem, hogy Sam jön a fedélzeten, aztán félig vonszolva, 
félig cipelve visz az autóhoz. Onnantól csak foszlányokra emlékszem: Lia egy 
mosdókesztyűvel simogatja a homlokom, vagy segít nekem inni. Homályosan még 
emlékszem arra is, hogy a karjaiban tart engem, miközben én forgolódok és hánykódok. 
Basszus, gondolom, már napok óta vigyázz rám. 
   A lágy és derűs pillantás, amivel most rám néz, arra késztet engem, hogy kényelmetlenül 
feszengjek. Hogy csúszhattak ki a dolgok ennyire a kezemb l? Most már hivatalosan is   a 
leghosszabb kapcsolatom nyolc éve. Még ha nem is akarom bevallani, tudom, miért 
vonzódok hozzá; pokolba is, még Aidan is tudja, hogy miért. Soha nem szándékoztam 
olyasmit csinálni vele, ami túlmegy a szexen. A rohadt életbe, viszont, van valami ebben a 
n ben, ami egyetlen más n ben sem, akivel randiztam az elmúlt években; védelemre van 
szüksége, és hogy kurvára megbasszam. Az pedig, hogy a házvezet n m legyen, teljesen 
baromság. Beengedtem az otthonomba, mert azt akartam, hogy itt legyen, és kellett egy ok, 
s ez azért elfogadható nekem, mert így vigyázni tudok rá. 
   Hány n  töltött volna két napot azzal, hogy gondoskodott tulajdonképpen egy idegenr l? 
Épp elég dologra emlékszem ahhoz, hogy tudjam, nem csak vigyázott rám, hanem tör dött 
velem. Régen volt már, hogy megengedtem valakinek, hogy körülöttem legyen, amíg 
sebezhet  vagyok. Habár, most nem igazán volt más választásom, mivel olyan kibaszottul 
beteg voltam, de én megengedtem volna neki, hogy maradjon, és ezért van Sam, aki 
nyilvánvalóan mondta neki. Sam, Cindy és Aidan nem csak alkalmazottak;  k a családom. 
Mi lehet, hogy id nként vitákba bonyolódunk egymással, de hevesen is védelmezzük 
egymást. Sam soha nem hagyna véletlenül egy n t a házamban, amíg én túlságosan ki 
vagyok ahhoz, hogy tudjam, mi folyik itt. Mindannyian tudják, nem hozok fel n t ide. 
Alighanem szét kéne rúgnom a seggét, de furcsamód, boldog vagyok. Néha semmi se 
pótolja a n i érintést. És id nként már hiányzik, hogy valaki más is legyen körülöttem, mint a 
kis baráti köröm. 
   Lia pici keze meghúzza a lábujjam, amivel hirtelen kiránt a gondolataimból. 
   ‒ Helló? Nyitott szemmel alszol, vagy csak megpróbálsz figyelmen kívül hagyni engem? 
   Lustán rávigyorogok, a tekintetem komótosan fel­le siklik a testén, majd megállok, hogy 
megcsodáljam melleinek körvonalát a pólómon. Melyik férfit nem indítja be egy n , aki a 
ruháját viseli? 
   ‒ Sosem tudnálak figyelmen kívül hagyni, édes Lia. Éppen alaposan kidolgoztam a 
részleteit, hogy ülsz az én... 
   Ekkor feltartja a kezét, miközben azt kiáltja: ‒ Állj! Ne fejezd be a mondatot! Ez nincs ma 
reggel neked a menün. Az egyetlen dolog, amit tudnom kell, hogy szeretnél­e rántottát 
pirítóssal. 
   Mindketten tudjuk, mit akarok mondani neki, de úgy döntök, hogy megkönyörülök rajta és 
magamon is. Hacsak nem hajlandó elvégezni a munka nagy részét, nem vagyok rá még 
képes, hogy megbasszam, bármennyire is akarom. 
   ‒ Igen, bébi, szeretnék néhány tojást. 
   ‒ Máris. Csak maradj itt, ha minden kész, behozom tálcán. 
   Leugrik az ágyról, és én beleharapok az ajkamba, amint szexi seggének formás íve 
kibukkan az ingem alól, amikor lehajol, hogy felhúzza a zoknit ­ ami úgy tűnik, hogy az 
enyém ­ a lábára. Ha hamarosan nem hagyja el a szobát, könyörögni fogok neki, hogy 
lovagolja meg a kimerült testem. 
   Lassan az ágy szélére csúszok, majd a lábam leteszem a padlóra, aztán felállok a remeg  
lábaimra. Egy pillanatra megfordul velem a szoba, de aztán visszaáll helyére. Sokkal tovább 
tart, mint máskor, de használom a WC­t, megmosom a fogam, és elborzadok a 
tükörképemt l, amikor meglátom a tükörben. Még ha kúszva is kell visszajönnöm, reggeli 
után lezuhanyozok! Talán tudok hatni Lia együttérzésére, és rá tudom beszélni arra, hogy 
tartson velem. Vannak rosszabb dolgok is a világon, minthogy egy gyönyörű n  mossa a 
farkad. Ha az adott helyen az izomrángásból következtetni lehet valamire, akkor az az, hogy 
a faszom teljesen egyetért vele. 
   A konyha mérföldekre tűnik, ahogy lassan elindulok oda. Lia dúdol, miközben rántottát 
készít, ami elég lenne egy hadseregnek is. Megkordul a gyomrom, válaszul az ételszagra a 
többnapos koplalás után. Kihúzok egy széket és lerogyok rá. A francba, valóban leizzadtam 
csak ett l a kis mozgástól? Olyan fáradtnak nézhetek ki, mint ahogy érzem magam, mert 
mikor Lia megfordul, kapok t le egy pillantást tele együttérzéssel. 
   ‒ Már majdnem kész. Szeretnél vajat a pirítósodra? 
   Amikor bólintok, több darabot is vastagon megken vele, miel tt felnyúl a 
konyhaszekrénybe, hogy levegyen egy poharat. Az inge ismét felcsúszik, és én 
összeszorítom a fogaim. 
   Ez nem mítosz; a férfiak reggel kanosak, és még betegen is, a vágy, hogy felfektessem 
erre a pultra, ahol ülök, nagyon er s. Helyette lenyomom a lüktet  farkam a helyére, 
ahonnan úgy tűnik, megpróbál kitörni a szabadid  nadrágom elején. 
   Lia letesz elém egy tányér tökéletesen elkészített rántottát, pirítóst és szalonnát. 
Mellétesz, egy nagy pohár narancslét és egy üveg eperdzsemet. Megtámadom a tányért, 
mint egy éhez  állat, elég kínos látványt nyújthatok, hogy így eszem. Amikor rekordid  alatt 
mindent felfalok,   szó nélkül újabb adagot hoz. Grimaszolok, ahogy figyelem a teli tányérját. 
   ‒ Bocsánat az el bbiért; azt hiszem, éhesebb voltam, mint gondoltam. ‒ Most, hogy az 
éhségem csillapodott, lassabb­kényelmesebb tempóban folytatom a reggelit. ‒ Milyen nap 
van ma? 
   Ember, mikor kérdeztél ilyet utoljára? Azon töprengek, hogy ma reggel nem kellene órán 
lennie, ahelyett hogy itt f z nekem. 
   ‒ Vasárnap van. Sam péntek este hozott haza, amikor épp itt takarítottam. Azonkívül, hogy 
mi elmentünk a gyógyszereidért, innivalóért és hát, hm... a fürd szobába, te ma reggelig 
egyfolytában aludtál. 
   Nyugtalanító arra gondolni, hogy ilyen sok id  elveszett. Az utolsó biztos emlékeim, hogy 
találkozok a fejleszt csapatom néhány tagjával a New York­i irodánkban. Évek óta nem 
voltam influenzás, de ez jól fenéken billentett. Sam tavaly volt benne, és  szintén, 
csodálkoztam, hogy miért tellett neki egy egész hétbe, hogy felépüljön. A fenébe is, most 
már értem. 
   A konyhapult fölött Liára nézek, és szemügyre veszem a gyönyörűen rendetlen külsejét. A 
hosszú sz ke haja egy ferde lófarokban van a feje tetején... egy kenyérzacskó záró 
szalaggal összekötve? Az arca hibátlan, nincs rajta smink. Kék szeme csillog, amit vastag 
szempillák kereteznek, és az ingem gallérja lelóg az egyik oldalon, felfedve válla bársonyos 
b rét. A legtöbb n , akit ismerek, soha nem mutatkozna így egy férfi el tt, csak tökéletes 
formában, de Lia egyáltalán nem tudatosan csinálja; valójában, teljesen hétköznapiasan néz 
ki. Miután az elmúlt napokban látta a legrosszabb formám, valószínűleg, a megjelenése neki 
már kibaszottul nem számít, és ez tetszik nekem. Megköszörülöm a torkom, és azt mondom: 
‒ Köszönöm, hogy vigyáztál rám. Én... remélem nem tettem tönkre a terveid, hogyha voltak. 
   Lia iszik egy kortyot a narancsléb l, láthatóan boldog a szavaimtól. 
   ‒ Szívesen. Örülök, hogy segíthettem, és nem, nem voltak semmilyen terveim. Általában 
tanulással töltöm a hétvégét, vagy mosok, és ha van id m, meglátogatóm Debrát. 
   ‒ Nincsenek nagy bulik? Hát nem ez a legjobb a f iskolában? ‒ ugratom. 
   Megrázza a fejét, és valahogy már tudom, hogy   nem egy tipikus f iskolás. 
   ‒ Na, ez nem igazán az én világom. Rose­val elmentem néhány partira, amikor nem 
fogadta el a nemet válaszként, de én nem élvezem az ilyesmit. Inkább bevackolódok egy jó 
könyvvel, mint hogy nézzek egy csomó iszákos embert, akik nevetségessé teszik magukat. 
Nekem... ahol feln ttem, nem volt sok barátom, így a tömeg és a zsúfoltság eléggé zavar 
engem. 
   A fájdalmat, ami átsuhan az arcán, lehetetlen nem észrevenni. Azon kapom magam, hogy 
meg akarom vigasztalni és meg akarom ölni azt a rohadékot, aki oda tette azt. 
   ‒ Mesélj nekem az életedr l, Lia, arról hogy hogyan n ttél fel. Voltak jó id szakok? 
   Felkavartnak tűnik, és már a nyelvem hegyén van, hogy azt mondjam: felejtsd el a kérdést, 
amikor elkezd beszélni. 
   ‒ Jó id szakok? Nem, egy sem volt. Voltak pillanatok, amikor nem volt olyan rossz, mint 
máskor. Az igazi apám soha nem volt jelen az életemben, és az anyám azzal töltötte az 
egész életét, hogy folyamatosan emlékeztetett engem arra, hogy hogyan tettem tönkre 
mindent neki. Nem tudom, miért nem adott túl rajtam; sokkal jobb lett volna mindkett nknek. 
   Rettegek a választól, de azért megkérdem: ‒ Vert téged? 
   Lia megvonja karcsú vállait, és azt mondja: ‒ Megpofozott, vagy visszakézb l pofon 
vágott, amikor dühös volt, fenyegetett és sértegetett is. Attól függ en, hogy milyen volt a 
hangulata. 
   ‒ Mi van a mostohaapáddal? Megütött? 
   Már tudtam, hogy az a szemétláda megsebesítette a hátán. 
   ‒  , hm... néha, dolgokat vágott hozzám. Például sörös dobozt, és szerette megütni a 
fenekem és sértegetni. 
   ‒ És soha nem er szakolt meg téged? 
   Habár, én már megkérdeztem t le, de ezt tisztáznom kell.   olyan kicsi és törékeny, 
annyira könnyű lett volna valakinek, hogy kihasználja, különösen egy olyan részeges 
disznónak, mint a mostohaapja. 
   ‒ Nem... mondtam neked, hogy gondoskodtam arról. 
   Becsukja a szemét, és én átkozódom, amint egy könnycsepp kicsordul. 
   ‒ Hogyan, bébi? Hogyan álltál ellent neki? ­ kérdezem halkan. 
   Letörli az arcát és elfordítja a fejét. 
   ‒   állandóan sértegette azokat a n ket, akik nem voltak pálcika vékonyak. Egyfolytában 
anyám súlyán lovagolt. Egy id  után hát... elkezdett megjegyzéseket tenni a testemre, és 
minden alkalmat megragadott, hogy egy­egy helyen megérintsen. Tudtam, mi következik, 
hacsak nem teszek valamit. Szóval, elkezdtem enni... zabálni, amíg annyi súlyt szedtem fel, 
hogy már alig ismertem magamra. Az iskolában a gyerekek kicsúfoltak, de ez működött. 
Teljesen megundorodott. Inkább elviseltem az összes kegyetlen viccét és sértését, ha ez azt 
jelentette, hogy nem fog megérinteni olyan módon, és nem tette. Félholtra ettem magam, s 
ez mentett meg. Anyámmal rajtam nevettek, a kövér szó minden változatával, amit csak ki 
tudtak találni, csúfoltak engem, de  t nem érdekelte a... bármi szexualitás velem. 
Megmentettem magam. 
   Lehajtom a fejem a tenyerembe, nem akarom, hogy lássa, hogy a története megindít 
engem. Milyen lány dolgozz ki módszereket ebben a korban azért, hogy gondoskodjon róla, 
hogy azok az emberek, akikt l elvárja, hogy megvédjék  t, helyette ne becstelenítsék meg? 
Szül k nélkül feln ni, a magányos gyermekkorom hirtelen elhalványul, összehasonlítva 
azzal, amivel neki kellett szembenéznie. 
   ‒ Na és az égés? Az hogyan történt? 
Megborzong, szemétnek érzem magam, amiért túlságosan nagy fájdalmat okozok neki 
azzal, hogy beszéljen róla. 
   ‒ Ez azel tt volt, hogy anyám kirúgott. Veszekedtek, én pedig mostam. A mostohaapám 
dühös volt és részeg. Épp vasaltam, amikor bejöttek a mosókonyhába, letettem a vasalót, és 
megpróbáltam azel tt távozni, hogy észrevennének.  ... valahogy megégette a kezét, és 
nagyon dühös lett. Anyám kifutott, amikor a figyelme rám irányult ‒ meséli, s egy 
könnycsepp gördül le az arcán, ahogy folytatja. ‒ Azt mondta nekem, hogy ne aggódjak, 
nem fog úgy hozzám érni, de kell nekem valami emlékeztet , hogy tudjam, kihez tartozok. A 
te­teheneket megbélyegzi a tulajdonosuk. Ó, Istenem, emlékszem a szagra, a szörnyű 
szagra. Aztán az a fájdalom; az egész testem lángolt. 
   ‒ Bassza meg! ‒ köptem ki, olyan dühös lettem az   nevében is, hogy szét akarom verni 
valaki fejét. És most, az a seggfej anya azt akarja, hogy a lánya minél el bb megint menjen 
vissza a tűzvonalba? Már az ügyvédem belenézett a papírokba; most azt tervezem, hogy a 
nyomozóm, minél többet tudjon meg azokról a rohadékokról, akik egy szegény, ártatlan 
lányt, ilyen pokolnak tettek ki. Megfogom a kezét és elkezdem simogatni a puha b rt. ‒ Hogy 
jutottál idáig a saját er db l, bébi? 
   A másik kezével kitörli a könnyeket a szeméb l, miel tt válaszol. 
   ‒ A középiskola utolsó évében, minden f iskolára jelentkeztem. A St. Claire egy teljes 
ösztöndíjat ajánlott fel nekem, és csak arra törekedtem, hogy kibírjam azt az id t otthon, 
amíg az iskola elkezd dik. Igazából nem gondoltam az egyéb ráfordításokra, ami fedezné a 
kiadásokat. Amikor anyám kirúgott engem, elég szerencsés voltam, hogy találkoztam 
Debrával, akivel telefonon beszéltél, és kaptam munkát az   éttermében.   és a barátja 
Martin, nagyon sokat segítettek nekem. Én... ott dolgoztam, és az autómban laktam, hogy 
pénzt spóroljak az iskolára. 
   A gyomrom összeszorul és érzem, hogy a haragom egyre növekszik, ahogy bámulok rá. 
   ‒ Te az autóban éltél? Mintha az el bb azt mondtad volna, hogy segítettek neked. Ez 
hogyan segítség? ‒ amikor összerezzen, rájövök, hogy felemeltem a hangom. Lehalkítom, 
közben küzdök, hogy uralkodjak magamon. ‒ Sajnálom, drágám. Csak próbálom megérteni. 
   ‒ Debra megkért, hogy lakjak vele ‒ mondja halkan ‒, de én... akkor épp senkiben sem 
bíztam annyira, hogy vele éljek. Volt egy autóm, amit t le vettem, és legalább az, az enyém 
volt. Sok id t töltöttem a könyvtárban és a munkahelyi pihen ben, így igazán, nem a 
kocsiban éltem. Amikor az iskola végül elkezd dött, az összes megtakarított pénzem 
gyorsan elfogyott. Debra megpróbált pénzt adni nekem, de megint csak nem bírtam 
elfogadni. A szobatársam mesélt a Date Night­ról, ahol   dolgozott, és nos... a többit tudod. 
   Valóban, kibaszottul tudom, és ez megint feldühít engem, Lia helyett is. Meg vagyok 
döbbenve, most, hogy tudom, min ment keresztül. Bámulatos, hogy az utolsó évet csinálja a 
f iskolán, mindezt öner b l, miután egy kibaszott kocsiban élt. 
   ‒ Láttad vagy hallottál anyádról, mióta eljöttél, vagy a mostohaapádról? 
   Lassan megrázza a fejét. 
   ‒ Nem, nem tudom, hogyan talált meg engem; annyira óvatos voltam, nem mentem olyan 
helyekre, ahol tudtam, hogy megfordulnak. A St. Claire is mérföldekre van onnan, ahol 
élnek, és tudomásom szerint nekik semmi dolguk nincs errefelé. 
   ‒ Édesem, az internetnek köszönhet en, semennyib l sem tart megtalálni valakit. ‒ látszik 
rajta, hogy megrémült a szavaimtól, ezért igyekszem megnyugtatni. ‒ Nem akarom, hogy 
aggódj miattuk, oké? Az embereim már rajta vannak. Ha a bíróságra kell menni, nem leszel 
védtelen, lesz ott valaki, aki felügyeli az érdekeid. 
     is megszorítja a kezem, ebben a pillanatban olyan törékenynek látszik. 
   ‒ Köszönöm, Luc. Sajnálom, hogy ezt az egészet a nyakadba szakasztottam. Ez 
valószínűleg nem az, amire számítottál, amikor idehívtál. 
   Ebben igaza van, csak nem úgy, mint ahogy   azt gondolja. Sokkal több, mint vártam, és 
én rohadtul kába vagyok ett l. A története, bár más, hátborzongatóan ismer s nekem. A 
szükség, megvédeni  t, elsöpr . Az   és az én múltam közötti választóvonal elhomályosul, 
ahogy egyre jobban vonzódom hozzá, és ahogy kibaszottul elveszek az iránta való 
vágyakozásban. 
   Amikor feláll és elkezd összepakolni a konyhában, én némán összeszedem a 
tányérjainkat, és segítek neki bepakolni a mosogatógépbe. Amikor kész vagyunk, megfogom 
a kezét és a hálószoba felé húzom. 
   ‒ Gyere pihenni velem egy kicsit. 
   Tiltakozás nélkül lefekszik mellém, és én magunkra húzom a takarót. Még mindig túl fáradt 
vagyok ahhoz, hogy úgy érintsem meg  t, mint szeretném, így ahelyett, megelégszek azzal, 
hogy szorosan átölelem. Felemelem az ingem, amit visel, és a hasára teszem a kezem, s 
megborzongok, ahogy feszes seggét hozzányomja az ágyékomhoz. A halk légzésének 
hangja elaltat engem. Amikor este felébredek, már nincs ott, hagyott egy üzenetet a párnán, 
amibe azt írta, hogy hazament, mert készülnie kell holnapra az iskolába. A párnán lev  illata 
mellettem, arra késztet engem, hogy olyasmit érezzek, amit még eddig soha nem ismertem 
be magamnak, s ez az érzés id nként: a magány. 
 
 
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
Tizedik fejezet 
Fordította.: Hófehérke. 
Á.t.: Mó 
Lia 
 
 
   Mialatt a délel tti utolsó órámon ülök az iskolában, elfogadom az egyszerű igazságot: 
haldoklom. Nincs rá más magyarázat. Ég a torkom, sajog a testem és a fejem is lüktet. Alig 
tudom magam, egyenesen tartani a székemen. Már reggel, mikor felébredtem, fáradt 
voltam. Nem alszom jól. Minden este Luc miatt aggódom, így erre fogtam. Nos, most azt 
hiszem, hogy ez mégis valami más lehet. Ez nem csak egy egyszerű fáradtság; az a 
gyanúm, hogy ez influenza. Szinte majdnem három napig egyfolytában olyasvalaki mellett 
lenni, aki fert z , nem volt egy okos döntés a részemr l. Ezúttal az influenza elleni 
véd oltás sem fog megmenteni engem; csak remélhetem, hogy lerövidíti az id tartamát, 
mint ahogy azt ígérték. 
   Amikor az órám véget ér, egy pillanatra behunyom a szemem és megpróbálom 
összeszedni az er m, hogy hazamenjek. Ó, Istenem, milyen messze vagyok? Kihúzom 
magam, tántorogva felállok és egy pillanatra kibillenek az egyensúlyból, miel tt összekapom 
magam. Meg tudom csinálni… Nincs más választásom. Elindulok, ez egy meglehet sen 
fájdalmas, lassú vonulás, de végigsétálok a folyosón, majd ki az épületb l. A friss leveg t l 
egy kicsit jobban érzem magam, de kiráz t le a hideg. Tudom, hogy lázam van, érzem, hogy 
lángol az egész testem.   
   Fogalmam sincs, mennyi ideig tart, de végre odaérek a lakásomhoz. A lépcs n felmenni 
maga a pokol, meg kell állnom minden egyes lépcs foknál. A vége felé, már késztetést 
érzek, hogy felmásszak rajtuk. Az ajtó egy másik küzdelem a számomra, de hamar a zárba 
dugom a kulcsot és benyitok. Fogalmam sincs, hogy be csukódik­e teljesen mögöttem; 
jelenleg, senki sem tehetne velem rosszabbat, mint ahogyan most érzem magam. 
Elverg döm a hálószobámba és arccal az ágyra zuhanok, ez minden, amire képes vagyok. 
Halványan érzékelem, hogy valami újra meg újra zenél, de túlságosan ki vagyok, nem 
érdekel. Majdcsak egy id  után, az a valaki üzenetet fog hagyni a rohadt telefonon. 
 
   Valami hűvös érinti az arcom, és elakad a lélegzetem a döbbenett l. Homályosan látok, 
ahogy megpróbálom kinyitni a szemeim. Valami dobol a koponyámban és felnyögök, 
kegyelemért akarok könyörögni.  
   – Bébi, hallasz engem? – a köd ellenére, ami körülvesz engem, ismer s a hang, ezért 
ösztönösen az irányába fordulok. – Lia, bébi, kelj fel! – idegesnek tűnik a hangja, és még az 
én állapotomban is aggódom miatta.  
    Ahogy pislogva kinyitom a szemem, látom, hogy Lucian hajol fölém, és lerí az aggodalom 
az arcáról. Mögötte… Sam van? Hol vagyok, és mit keresnek  k itt? 
   – Beteg… – motyogom, ami teljesen nyilvánvaló.  
   – Bébi, tudom, hogy az vagy. Most haza foglak vinni téged. Csak próbálj meg belém 
kapaszkodni, oké? Szólj, ha szükséged van rá, hogy megálljunk. 
   Felnyögök, mikor Lucian alám nyúl és gyengéden felemel a karjaiba. Meg vagyok lepve, 
ahogy meglátom a megdöbbent tekintetű Rose­t és Jake­t, épp a hálószobám ajtaja el tt 
állni, amikor Lucian kivisz. Megáll mellettük és mond nekik valamit, amit nem értek, mire  k 
bólintanak, aztán elsétál velem. Legalább a jelenlétük egy kérdésemre választ add: a 
lakásomban vagyunk.   
   Lucian, minden egyes lépést óvatosan tesz meg, ahogy gyengén a karjában fekszem. 
Amikor a járdára érünk, Sam el re fut és kinyitja nekünk a Mercedes hátsó ajtaját. 
Fogalmam sincs, hogyan csinálja, de Lucian anélkül csúszik a hátsó ülésre, hogy 
eleresztene. Mivel vacogni kezd a fogam, közelebb von a mellkasához, és olyan szorosan 
takar be a zakójával, amennyire csak lehetséges.  
   – Hová? – motyogom a nyakába, de úgy tűnik, tudja, mit kérdezek.  
   – Haza viszlek magammal. Bassza meg, majdnem szívrohamot kaptam miattad. Hívtalak, 
üzenetet is küldtem órákon át, de te nem válaszoltál. Mikor nem jelentél meg a lakásomon, 
tudtam, hogy valami baj van. Megijedtem…  
   Abból, ahogy rám néz, tudom, hogy mi miatt aggódott; félt, hogy a mostohaapám ártott 
nekem. 
   – Minden rendben… rosszul lettem az óra alatt. Nem tudom, hogy keveredtem haza. 
   – Amikor a lakásodra értem, a szobatársad ki volt borulva. Nyitva hagytad a bejárati ajtót, 
a kulcsok a zárban voltak és a pénztárcád a padlón hevert. Rose a rend rséget akarta hívni, 
mert azt hitte, hogy valaki elrabolt vagy fogva tartott bent téged. Sam és én, ájultan találtunk 
rád az ágyon, ég  testtel, a francba is. Ez az els  alkalom, amikor hálás vagyok az 
influenzáért, mert a másik alternatíva, sokkal rosszabb lett volna.  
   – Sajnálom – suttogom. Az er s teste megfeszül a kezeim alatt, amikor megpróbálom 
megnyugtatni  t. Nem tudom, hogy miért ennyire ideges, de bűnösnek érzem magam azért, 
hogy ezt tettem vele. Nem válaszol; csak közelebb húz magához és az állát a fejem tetejére 
helyezi. Elszenderedem, ahogy az autó csendben száguld velünk az éjszakába. Ha mást 
nem is, de azt tudom, Lucian vigyázni fog rám.   
   Mikor odaérünk a lakásához, a tiltakozásom ellenére, megint ölbe kap és felvisz. Miel tt 
Sam kinyitná az ajtót, megkérdi, hogy melyik szobába visz. 
   – Az én szobámba – válaszolja Lucian. Sam el re sétál és felkapcsol egy éjjeli lámpát, 
miközben Lucian finoman letesz az ágy szélére. Ezután Sam kimegy, de pár pillanat múlva 
már vissza is tér egy pohár vízzel és egy doboz gyógyszerrel. Lucian néhány cseppet 
leer ltet bel le a torkomon, majd meg fulladok a vízt l, miel tt újra lélegezni tudok. – Sam, 
most már mehetsz. Azt hiszem, már minden itt van, amire szükségünk lehet.   
   – Rendben, Luc. Kés bb hívj fel, Lia hogy érzi magát? 
   Amikor Lucian beleegyezik, Sam kivonul a hálószobából, és én hátrazuhanok az ágyon.  
   – Csak ölj meg most rögtön – nyögöm; jelenleg a halál egy megváltó pihenés lenne a 
számomra. Úgy érzem, hogy megint kezdek álomba merülni, de Lucian visszahúz 
ül helyzetbe, és én er tlenül próbálom eltolni magamtól. 
   – Gyerünk, bébi; hadd hozzak neked valami kényelmesebbet, aztán mehetsz is aludni.  
   Kinyitom az egyik szemem, s mer n nézek fel rá.  
   – Ha azt hiszed, hogy szexelek veled, akkor neked elment az eszed. 
   Tisztára úgy hangzok, mint egy részeges ember, aki most van túl egy kéthetes ivászaton. 
Lenéz rám, és úgy tűnik, megpróbálja visszatartani, hogy kitörjön bel le a nevetés. 
   – Megpróbálom visszafogni magam, amíg talpra nem állsz. Most csak ülj ott, és engedd 
meg, hogy lecseréljem a ruháid, valami kényelmesebbre.  
   Mint egy gyerek, felemelem a kezeim, lehúzza a pólóm, és a gyenge tiltakozásom 
ellenére, utána a melltartóm is. Az egyik puha pólóját áthúzza a fejem fölött, aztán letérdel a 
lábaim elé és leveszi a cip m, meg a nadrágom. Szerencsére, a bugyim rajtam hagyja, 
habár jelen pillanatban már nem harcolnék érte. Felhajtja a takarót és bedug az ágyba, az   
felén. Élvezettel szívom be az illatát, amit a párnája áraszt felém. Megkérdezi, szükségem 
van­e valamire, de intek neki, hogy nem, csak aludni szeretnék. Kíváncsi vagyok rá, hogy 
miért vagyok itt. Miért akar vigyázni rám? Talán csak viszonozza a szívességet. A 
gondolataim elszállnak, mikor újra elnyom az álom.  
 
 
 
   Felsóhajtok, amikor valami hideg végigsimul az arcomon. 
   – Olyan jó érzés – nyögöm. Ekkor egy szívószál csúszik a száraz ajkaim közé, s én 
mohón megszívom. A hideg folyadék, ahogy végigfut a torkomon, mennyei érzés. Amikor a 
szívószál kihúzódik a számból, utánakapok és megpróbálom visszahúzni.   
   – Ne túl sokat bébi, rosszul lehetsz t le – ó, ez a hang. Borzongás fut végig a gerincemen, 
amint pislogva kinyitom a szemem és egy lezser Luciant látok ülni mellettem, összekócolt 
haj és párórás borosta árnyékolja a jóképű arcát. Rá szeretnék mászni, mint egy fára, és 
fölfalni  t. Lenéz rám és egy pillanatra szexin elvigyorodik; úgy tűnik, hogy pontosan tudja, 
mire is gondolok. Egy sz ke hajtincsem az ujja köré tekeri és megkérdi:  –  Hogy érzed 
magad?  
   Egy pillanatig csak fekszem ott, amíg felmérem a testem. A fejem még tompán lüktet, a 
torkom még kapar és ki is van száradva, de már nem fáj. Még mindig úgy érzem magam, 
mint akit elgázolt egy autó, de már javul.  
   – Jobban – mondom rekedten. Megengedi, hogy igyak még egy kortyot, most veszem 
csak észre, hogy gyömbér ízű. – Mióta vagyok ágyban? 
   Furcsa érzés elveszíteni az érzékem az id  felett, és kétségbeesve próbálom kitölteni az 
üres helyeket.  
   – Hétf  délután hoztalak ide, most szerda reggel van, úgyhogy nem túl hosszú ideje.  
   – A francba! – s nyomban megpróbálok kiugrani az ágyból. – Vizsgám van ma reggel az 
iskolában… Mennem kell. 
   Lucian egyik kezét a mellkasomra teszi és visszanyom az ágyra. Már ez a kis er feszítés 
is elég ahhoz, hogy kimerülten visszafeküdjek a párnára.  
   – De nem ma, Lia. Még mindig túl gyenge vagy ahhoz, hogy bárhová elmenj. Majd holnap 
meglátjuk, még egy nap az ágyban és valami ennivaló után. 
   A legártatlanabb pillantásommal nézek rá, és azt mondom: – Akkor csak, haza tudnál 
vinni? Ott is tudok pihenni, és közelebb leszek az iskolához holnap reggel.  
   Játékosan megcsípi az orrom hegyét, miközben azt mondja: – Jó próbálkozás, de nem. Ha 
túl közel vagy, akkor csak el fogod vonszolni magad az osztályodba. Attól tartok, hogy ma 
még itt kell maradnod.  
   Elszörnyedve lebiggyesztem az alsó ajkam és duzzogok. 
    – Neked nem kell menned dolgozni? Otthon is tudok éppúgy egyedül lenni, mint ahogy itt.  
    – Nemsokára el kell mennem egy találkozóra – vallja be –, de aztán itthonról dolgozom a 
nap hátralév  részében, mint ahogy tegnap is tettem. 
   Meglepetten fordulok felé és rábámulok.  
   –  Te tegnap itthon maradtál velem? 
   Csak képzel döm, vagy valóban jól látom, hogy kényelmetlenül feszengeni kezd a 
kérdésemt l? 
   –  Nos, alig tudtalak hazahozni magammal, aztán meg hagytalak volna magadra? 
   Hirtelen átfutnak a képek az agyamon, hogyan vigyáztam én rá. Ó, édes Istenem, ugye 
nem vitt ki engem is a fürd szobába. Nem emlékszem, hogy valaki valaha is, csinált volna 
velem ennyire személyes dolgot.  
   – Szóval… teljesen ki voltam ütve? Úgy értem, okoztam valami gondot… amíg 
gondoskodtál rólam? 
   Kényelmetlenül rám pillant… csak nem elpirult? Ó, nem, ez rosszabb lesz, mint 
gondoltam, ha valami miatt, ilyen zavarban van. Nem akarom tudni, még akkor se, ha megöl 
a kíváncsiság. Inkább hiszem azt, hogy mindig felébredtem az influenza okozta kábulatból, 
hogy gondoskodjak a szükségleteimr l, mint máskor is, amikor szükségem volt rá. 
   Kerüli a kérdésem és feláll.  
   – Megyek, hozok neked az ágyba egy kis reggelit, aztán lefürdetlek. Hamarosan 
visszajövök. 
   Amikor meghallom, hogy már a konyhában van, kimászom az ágyból olyan gyorsan, 
ahogy csak a legyengült állapotom engedi, és a fürd szobába megyek. Gyorsan megmosom 
az ujjammal a fogam és megfontolok egy gyors zuhanyt, miel tt még úgy döntök, 
megvárom, hogy Lucian visszatérjen.  
   Nincs más, csak egy fésű a fürd szobai szekrényében, és minden t lem telhet t 
megteszek, hogy kifésüljem a hajam, de összerezzenek, mikor megakad az 
összegubancolódott tincseimben. Körülnézek a fürd szobában és kutatni kezdek valami 
után, amivel fel tudom kötni; elrejteni a rendetlenséget, az egyetlen lehet ség. Találok egy 
tekercs fogselymet, kihúzok bel le annyit, hogy elég legyen. Ez nem könnyű, és a karom is 
remegni kezd az er feszítést l, de hamarosan csinálok valamit a fejem tetejére, ami hasonlít 
egy lófarokhoz. Ez meg fog felelni, amíg nem találok valami jobbat.  
   Amikor visszasétálok a hálószobába, ott találom Luciant az ágy mellett, kezében egy 
tálcával. Egy pillanatra úgy érzem, hogy elb göm magam. Egyszerűen az emberek nem 
szoktak ilyen dolgokat tenni értem. Ez olyan szürreális, de annyira édes t le, hogy elszorul a 
torkom. Szerencsére, az influenzát okolja az üveges szemeimért, és motyog valami 
olyasmit, hogy ostoba liba vagyok, mert kikeltem az ágyból. Elfordulok, visszamászom az 
ágyba és eligazítom magam körül a takarót, hogy az ölembe tudja tenni a tálcát. Feltartja a 
telefont, és azt mondja: – Tegnap este feltettem tölt re, és hagytam egész éjszaka tölteni. Itt 
hagyom arra az esetre, ha szükséged lenne rá – miközben megköszönöm neki, 
meghatódom, hogy mennyi gondon ment már keresztül miattam. – Lehet, hogy ma hívni fog 
a barátn d, Rose; felfújja ezt az egész rohadt dolgot. Azt hiszem, nem hitt nekem, mikor azt 
mondtam, hogy jól vagy.   
   – Badarság, az lesz az els  dolgom, hogy felhívom. Nincs hozzá szokva, hogy… 
segítségre szorulok – mindketten pontosan tudjuk, hogy mire gondolok. –  Szóval – mondom 
vidáman –, jól néz ki a reggeli. – Csinált nekem pirítóst, tojást és gyümölcslevet; ez ugyanaz, 
amit én csináltam neki néhány nappal ezel tt.  
   Amíg felveszem a villát és eszek a tojásból egy keveset,   a hajam és az arcom 
tanulmányozza. Amikor megérinti a lófarkam, megpróbálok elhúzódni. 
   – Az ott… fogselyem? – rábólintok, és   nevetni kezd. – Öcsém, te bármit használsz, amit 
találsz, ugye? El ször a kenyeres zacskó zárószalagja, most meg fogselyem. Egy nap arra 
fogok haza jönni, hogy az alsógatyámat találom a hajadban? 
   Gyerekesen kidugom a nyelvem, amely csak még jobban szórakoztatja  t. Figyelem, 
ahogy a gyümölcslevem kortyolgatom. Nem mondanád meg, hogy pár nappal ezel tt még 
beteg volt.  
   – Sokkal jobban nézel ki – jegyzem meg. 
   – Elég hamar helyre jöttem – ért egyet velem. – Már évek óta nem voltam annyira beteg, 
hogy több napig ágyban kelljen maradnom. – A szeme a távolba réved a kijelentése után, és 
kíváncsi vagyok, hogy mi okozza ezt a távoli arckifejezést. Ekkor a szemem a nyakán lév  
sebre siklik, és azon töprengek, hogy egy régi emlékre gondol­e. Bizonyára, egy ilyen 
sérülés végett, mint ez, kórházi ellátásra volt szüksége. Anélkül, hogy gondolkodnék, 
megsimogatom a kézfejét, amely az enyém mellett pihen, mire   észrevehet en ugrik egyet. 
Messze járt gondolatban, és most távolságtartó, rám néz, de mégsem engem lát. – 
Készül dnöm kell, hogy id ben oda érjek a megbeszélésre – mondja finoman, mikor feláll. 
Miel tt válaszolni tudnék, el vesz a szekrényb l pár ruhát és becsukja maga mögött a 
fürd szoba ajtaját. Dühösen gondolok arra, hogy valaki fizikailag bántotta  t. Ilyen rövid 
ismeretség után, meg szeretném védeni ezt a gyönyörű, de bonyolult férfit. Ha soha többé 
nem látnám, akkor is örökre hálás lennék neki azért, hogy egyszer, ebben az életben, valaki 
védeni és gondoskodni akar rólam.  
 
    Mikor egy id  után teljesen felöltözve kijön a fürd szobából, egy rászabott öltönyben és 
nyakkend ben, a szám tátva marad, és szó szerint összenyálazom a takarót. Soha nem 
éreztem ilyen szexuális vágyat, csak a közelében. Összeszorítom a lábaim, így próbálom 
enyhíteni a lüktetést a csiklómban. A testem ismeri a mesterét, és minden részem a 
figyelméért könyörög. Ebben a pillanatban, bármilyen módon megbasszhatna, ahogyan csak 
akar, és én a folytatásért könyörögnék. Amikor közelebb sétál, lecsukom a szemeim; az 
illata még jobb, mint a látványa. Annyira fel vagyok izgulva; küzdök a vággyal, hogy a 
karjaiba ugorjak és a dereka köré fonjam a lábaim. Ahogy lehajol, hogy elvegye a tálcát az 
ölemb l, a szemeink összeakadnak, és   tudja. A pupillái kitágulnak, az orrlyukai 
kiszélesednek, mintha megérezné az izgalmam. Megragadom a selyem nyakkend jét, 
ahogy továbbra is fölém tornyosul, teljesen elfeledkezve a tálcáról, ami közöttünk van. Mikor 
megnyalom a kiszáradt ajkaim, felnyög, mint akinek fájdalmai vannak. 
   – Szóval… jól gondolom, hogy neked most dolgoznod kell menned?   
   – Azt hiszem, igen – ért egyet velem, de nem húzódik el t lem. A hüvelykujját végighúzza 
az alsó ajkamon, a szám szétnyílik és megnyalom az ujjbegyét. Bámul, mintha csak meg 
lenne babonázva, ekkor az ujját becsúsztatja a számba és rekedten azt mondja: – Szopjad! 
– fogalmam sincs, hogy mi jön rám, de mélyebbre szívom a hüvelykujját, a nyelvem 
körbejárja, miel tt beleharapnék. Meglepetten visszarántja, s egy bocsánatkérés hagyja el a 
szám. Elhúzza a sérült ujját és a szájába veszi, anélkül hogy megtörné velem a 
szemkontaktust. – Kibasszottul kikészítesz ezzel, engem. –  Nem tudom megállni, a 
szemem az ágyékára siklik, és ott a lenyűgöz  sátorra; nem hazudik, ezt én műveltem vele. 
Megköszörüli a torkát, felnézek rá és látom, hogy önelégülten vigyorog rám. – Ez így van, 
bébi; amikor visszajövök, azt is szopni fogod, úgyhogy pihend ki magad. 
   Ezekkel a szavakkal, felveszi a tálcát az ölemb l és kimegy a szobából. Néhány pillanattal 
kés bb hallom a bejárati ajtó csapódását, és visszaroskadok a párnák közé, miközben a 
remeg  kezemmel legyezem magam.  
   Hirtelen arra vágyom, hogy megérintsem magam. Az érzés, hogy megérintsem a csiklóm 
és a lüktet  résembe dugjam az egyik ujjam, szinte elviselhetetlen. A gondolat, hogy Lucian 
ágyában maszturbálok, mocskos… de egyben erotikus is. Csak elképzelem a reakcióját, ha 
megtudná, hogy az egyik kezem lejjebb siklik és simogatni kezdem magam, a nedves 
bugyin keresztül. Egy nyögés hagyja el a szám, ami végig visszhangzik az egész lakásban. 
Egy üzenetjelz  hang a telefonomon állítja meg az elkóborolt kezem. A szabad kezemmel 
megragadom a telefont és megnézem a képerny t.  
LUCIAN: Jobb, ha nem nyúlsz magadhoz, amíg távol vagyok. 
 
   Vadul körülnézek a szobában, szinte arra számítva, hogy meglátom  t, ahogy itt áll, de 
nincs itt. Nem tudhatja, hogy éppen mit csinálok. Ez csak valamilyen elferdült el játék.   
LIA: Alszom, te bolond. 
 
   Felkuncogok az okos válaszomon.  
LUCIAN: Hazudós. Te megérintetted az édes puncid. Szeretnéd, ha a nyelvemmel 
megbasználak, bébi? 
 
 
   Ó. ÉDES. ISTENEM. Még soha senki nem beszél velem ilyen mocskosul, ahogy  , és ez 
meg rjít engem. Ezek a szavak zavarba kellene, hogy hozzanak engem, de nem hoznak. Az 
a tény, hogy elárulja nekem, hogy mennyire akar, önbizalmat ad, amim soha nem volt. 
Mindketten sérültek vagyunk, és lehet, hogy ezért vonzódunk egymáshoz, mint lepke a 
virághoz.   
LIA: Igen, szükségem van rád… 
 
 
   A válaszom, bár rövid és egyszerű, de teljesen  szinte; szükségem van mindenre, amit ad 
nekem. Mérföldekre vagyunk egymástól, minden lehetséges módon, de   ott volt, mikor 
szükségem volt rá,   vigyázott rám, és most is rettenetesen szükségem van a fizikai 
kapcsolatra vele.  
  
LUCIAN: Nekem is, bébi. Dél körül otthon leszek. Feküdj a nappaliban a kanapén. Azt 
akarom, hogy légy teljesen meztelen, szétrakott lábbal, és segged legyen a kanapé szélén. 
Jobb, ha nedves és duzzadt leszel, különben tudni fogom, hogy megérintetted magad. 
 
 
 
   Zihálva olvasom az üzenetét. Hogy tud írni ilyeneket, és aztán még elvárja, hogy ne 
érintsem meg magam? Szükségem van egy orgazmusra, mint egy drogosnak a következ  
adagjára. Meg tudnék halni a szexuális frusztrációtól, mivel érzem, hogy már közel vagyok.  
LIA: Megteszek minden t lem telhet t, hogy megvárjalak. 
 
 
   Remélem, tudja, hogy  szinte vagyok, és nem próbál meg kigúnyolni. Gyötr döm, mert az, 
hogy várjak rá, lehetetlennek tűnik. Meg vagyok döbbenve saját magamon, hogy ilyen 
könnyen meg tudok vitatni vele, egy ennyire személyes dolgot.  
LUCIAN: Ha jó kislány leszel, téged foglak ebédre elfogyasztani. Ha rossz kislány, akkor a 
melledre fogom verni a farkam, és hagylak egész éjjel szenvedni. 
 
 
   A lélegzetem fájdalmas süvítéssel hagyja el a testem. Ahelyett, hogy megijedtem volna, 
csurgok a combjaim között. Hogyan leszek képes ezt megállni?  
LIA: Hagyd már abba! Megyek zuhanyozni, te gonosz ember. 
 
 
   Nem válaszol az üzenetemre. Valószínűleg halálra neveti magát a hátsóján ülve, 
miközben így felizgatott engem, aztán meg azt akarja, hogy három órán át várjak a 
megkönnyebbülésre. Szitkok hagyják el a szám, ahogy eltrappolok a zuhanyhoz. Ezt nem 
tudja elmulasztani a hideg, nemhogy még a meleg, de ez egy nagyon is szükséges 
figyelemelterelés. A mellbimbóim kemények, mint a k , ahogy a szappannal átfutok rajtuk. A 
testem többi részével gyorsan végzek; a b röm túl érzékeny ahhoz, hogy el tudjam viselni a 
mosdókesztyűt.  
   Miután megtörlöm és megszárítom a hajam, a szekrényb l kihúzok Lucian ingei közül egy 
másikat, majd bebújok az ágyba és hátrad lök a fejtámlának. Pihennem kellene, miel tt 
Lucian haza jön; van egy olyan érzésem, hogy szükségem lesz rá. Bekapcsolom a tévét, és 
addig váltogatok a csatornák között, míg meg nem találom a Cartoon Network­öt. Nincs 
semmi ösztönz  a gyermek csatornákban, úgyhogy biztonságban leszek. Egy szerelmi 
jelenet most átbillentene engem a határon, öt másodperc alatt.  
 
 
Lucian 
 
 
 
 
   A felálló farkam a cipzáramnak nyomódik, ami mostanában túl sokszor fordul el . Az volt a 
szándékom, hogy a dolgok köztem és Lia között simán és egyszerűen működjenek, de ezt 
most basszhatom. Nem számítottam arra, hogy ennyire akarni fogom  t. Túl sok id t töltök 
azzal, hogy azon gondolkodom, hogyan hatolhatok be a szűk, kicsi testébe. Az egyik felem 
ki akarja baszni  t az elmémb l, de a másik felem meg tovább akarja baszni  t. Mindkét 
énem egy dologban ért egyet, a baszásban.  
   Ha nem volna ma ez a rohadt találkozó, amit tegnap reggel már egyszer lemondtam, most 
már biztos tövig benne lennék, és az ágyhoz szögezném.   ártatlan, de a tűz fényesen izzik 
benne.   egy férfi valóra vált álma. Egy olyan n , aki szinte semmit sem tud a szexr l, de 
nagyon is meg van benne, egy kurva ösztöne és vágya. Soha nem lesz egyedül, habár el 
tudná érni, hogy a kiválasztott szerencsés flótás térdre vesse magát el tte, hálája jeléül.   
   Az egyetlen dolog, ami meglep engem, az az, hogy mennyire élvezem a beszélgetést vele, 
mikor együtt vagyunk. Azzal, hogy minden szart megtalál a lakásomon, amivel felkötheti a 
haját, kurvára kikészít. Nézni, ahogy ez a szép pillangó kijön a burkából, teljesen elbűvöl. Le 
vagyok nyűgözve t le és félek, hogy egyszer eltűnik, az  t egyre jobban megszeret  
elmémb l.  
   Hétf  reggel vártam rá, mivel általában az els  órája el tt feljön a lakásomra. Amikor nem 
jelent meg, feltételeztem, hogy változtatott az id beosztásán, és elmentem dolgozni. 
Napközben írtam neki néhány üzenetet… de semmi. Azt mondogattam magamnak, hogy 
valószínűleg otthon felejtette a telefonját, de nyugtalan voltam és egy rohadt dologgal se 
végeztem a munkámban. Négy órakor feladtam a vívódást és hívtam Sam­et, hogy vigyen 
haza. Amikor a lakásomhoz értem, Lia nem volt ott, és semmi jele sem volt annak, hogy ott 
járt volna. Írtam neki üzenetet és hívtam is, vagy egy tucatszor, miel tt szóltam Sam­nek, 
hogy vigyen a lakására. A szobatársa kint állt a nyitott ajtajuk el tt, kiborulva. Nem tudta, 
hogy ki a fene vagyok, de megkönnyebbült, hogy valaki átveszi az irányítást. Ha furcsának is 
találta, hogy az engedélye nélkül, egyenesen Lia szobájába mentem, nem említette.  
   A félelem, hogy Lia mostohaapja bántotta  t, teljesen letaglózott; elveszíteni  t, épp 
ugyanolyan szar volt a számomra, mint ahogy a szobatársának. A szívem majdnem megállt, 
amikor megláttam az apró testét arccal lefelé az ágyon elterülve, hátborzongatóan 
csendesen. Egy pillanatig úgy álltam ott, mint akit odaragasztottak, és látható sérülés jeleit 
kerestem. Amikor kissé megmozdult az ágyon, a szobában mindenkib l kiszakadt a leveg , 
amit addig bent tartottunk. Két másodperc alatt lehajoltam hozzá és gyengéden átöleltem. A 
forróság hullámokban áradt a testéb l; kibaszottul forró volt. Kérdezés nélkül, Sam hozott 
nekem egy hideg vizes ruhát, kezembe nyomta, s azt mondta, hogy töröljem meg vele az 
arcát. Ez úgy tűnt, hogy kissé magához térítette, mert ahogy beszélni kezdtem hozzá, a feje 
követte a hangom.  
   – Bébi, hallasz engem?  
   Sam a vállamra tette a kezét, és azt mondta: – Luc, azt hiszem, elkapta t led az 
influenzát. Tisztára úgy néz ki, mint amilyen te voltál, mikor elhoztalak a repül térr l. 
Szüksége van lázcsillapítóra és néhány ágyban töltött napra. Akarod, hogy elmenjek a 
boltba és vegyek pár dolgot, amíg elrendezed  t? 
   – Nem hagyom itt. Haza viszem magammal, így vigyázni tudok rá. 
   Sam meglepetten nézett, de régen megtanulta, hogy gyorsan alkalmazkodjon. A 
kijelentésemre, Lia szobatársának a szája elnyílt és idegesnek tűnt.  
   – Én… öö… ki vagy te? Úgy értem… te az Isten vagy, nyilván, de nem vagyok benne 
biztos, hogy Liát veled kellene­e hagynom, amíg beteg. 
   Félresöpörtem az aggodalmát, mondván: – Liát pontosan azért kell velem hagynod, mert 
beteg. Fel fog hívni téged, amikor már jobban lesz – kihúzom a pénztárcám és odaadom 
neki a névjegykártyám. – Ha bármire szükséged van, csak hívd fel az irodám, és  k 
eljuttatják az üzeneted nekem. – Miel tt tovább tiltakozhatna, karjaimba emelem Liát és 
leviszem az autómba. 
   A következ  néhány napban, olyan dolgokat csináltam egy n ért, amit ezel tt még soha 
nem tettem; átöltöztettem, törölgettem az arcát, megtartottam a vécén, míg ott ült, így nem 
esett le a földre. Gyógyszert csúsztattam le a torkán és a karjaimban ringattam  t, amíg 
égett a láztól, de majd megfagyott közben. Aztán ezt csináltam, újra és újra. Ámbár volt 
benne valami jutalom is; kibaszottul imádnivaló a Nquilt l. Nem hiszem, hogy emlékezni fog 
rá, hogy egy perc alatt kilencven mérföldes sebességgel hadart, és aztán hirtelen a mondat 
közepén elájult. Esküszöm, az egyik pillanatban még kérdést tett fel nekem, és miel tt még 
válaszolni tudtam volna rá, már szájtátva horkolt is tovább. Ez volt az egyik legviccesebb 
dolog, amit valaha is láttam.  
 
   Mindemellett az irodámban is tiszta felfordulás van. Miután néhány napig beteg voltam, 
aztán meg Liával voltam otthon, Cindy meg van róla gy z dve, hogy valamilyen halálos 
betegségben szenvedek, de nem beszélek neki róla. Aidan is szinte minden órában hív, 
„csak bejelentkezek“ mondja. Uh, mi a fenének kell felhívnia ilyen sokszor, huszonnégy óra 
alatt? Sam az egyetlen, aki hisz nekem, hiszen   tanúja volt a nagy részének. Kifejezetten 
sok számomra, ha olyan személyek, akik közel állnak hozzám, rohadtul nem tudják felfogni, 
engem is érdekelhet valaki eléggé, hogy gondozzam, míg visszanyeri az egészségét. Talán 
a gondozás nem a megfelel  szó erre; visszaadni a szívességet, lehetne a pontosabb 
meghatározás rá. Ez határozottan kevésbé ijeszt .  
   A picsába, Aidan a járdán áll és dohányzik, mikor Sam kitesz mellette. Hallom is  t, mikor 
még csak az ajtóban járok; nagyon nem örülök ennek. 
   –  Hé, ember! – vigyorog, szemügyre véve a türelmetlen testtartásom.  
   – Aidan – mondom neki. Megnézem az órám és hozzáteszem: – Van egy találkozónk húsz 
perc múlva. Készen állsz? 
   Szinte sért döttnek tűnik, amikor azt mondja: – Persze, nem szoktam? Ha minden jól 
megy, dél körül végezünk; mit szeretnél, hova foglaljon helyet Cindy?  
    – Ahová szeretnéd, amint végzünk, elmegyek. 
   Aidan szív egy nagy slukkot a cigarettából, és úgy látszik, elgondolkodik a válaszomon.  
    – Akkor a lány még mindig beteg? 
   Jól ismerem  t. A viselkedése könnyed és nyugodt, de egyáltalán nem az. 
   – Már jobban van, de délután ismét otthonról dolgozom, csak a biztonság kedvéért.   
   Megrándulok, amikor felmorran. 
   – Mi van Cassie­vel? Lecseréled  t egy új­ és továbbfejlesztett modellel? 
   Ahogy a sokk hatása elmúlik, szeretném megragadni és szétrúgni a seggét. Hogy 
merészeli ezt kérdezni t lem; milyen kibaszottul merész a nyavalyás. 
   – Ez nem a te rohadt dolgod. Liának semmi köze ehhez.   
   Aidan olyan, mint a kaméleon, mosolyog, miközben hátba vág. 
   – Persze, nem akartam ezzel semmit. Csak úgy tűnik, hogy ez a lány más a számodra. 
Furcsán ismer s, tudod? – elnyomja a cigarettacsikket és azt mondja: – Megyek és iszom 
egy csésze kávét, miel tt felmegyünk.  
   Elsétál, és úgy veszem észre, nagyon felkavart. Nem számít, hány éve vagyunk barátok, 
Cassie mindig közöttünk van. Aidan számára, mindig   lesz az, aki elmenekült. Kíváncsi 
vagyok, hogy a fantáziálása az elméjében és a szívében túl ment­e a barátság határán. Alig 
éltem túl a szerelmét, és Isten a tudója, hogy érzelmileg nem köt dtem hozzá annyira, mint 
Aidan. Talán, ha így lett volna, akkor a dolgok másképp alakultak volna. Ki a franc tudja; 
még rá gondolni is rohadtul fájdalmas, és már szinte az halálos.  
    Az irodámba megyek, azután átveszem az üzeneteim Cindy­t l.   is Lia fel l érdekl dik, 
és úgy tűnik, valóban érdekli. Biztos vagyok benne, hogy Sam mostanra elmagyarázott neki 
minden részletet. Valószínűleg csak izgatott, hogy ugyanazzal a n vel vagyok már több mint 
egy hete. A vágy, hogy szippantsak egyet, miután becsukom magam mögött az ajtót, 
nagyon nagy, de leküzdöm; abba kell hagynom ezt, mindenben arra támaszkodom, az 
elbaszott életemben. Lehet, hogy ez az elhatározás abból fakad, hogy Lia mit gondolna róla, 
ha ezt tudná. Persze, az elcseszett múltjával, az lenne még egy nagy meglepetés neki.  
   Cindy jelez a telefonomon, hogy tudassa velem, mindenki a konferenciateremben van. 
Futólag eltűn döm azon, mi fog várni rám, amikor hazaérek. Miközben az ajtó felé sétálok, 
egy kényelmesebb helyzetbe igazítom a kemény farkam. Ideje, hogy az üzlettel 
foglalkozzak, így nem fogok arra gondolni és elképzelni, hogy mi vár rám otthon. 
  
 
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
Tizenegyedik fejezet 
 
Fordította: Hófehérke 
Átn.: Mó 
 
Lia 
 
 
– Hát ezt, nem hiszem el! Nézd csak, valaki végre megtanulta, hogyan kell használni a 
telefont – ajjaj, felismerem Rose hangjában a gúnyolódást, amikor felveszi az els  
csörgésre. – Van fogalmad róla, milyen közel voltam ahhoz, hogy hívjam a zsarukat, hogy 
jöjjenek megmenteni a segged? Jake majdnem meggy zött, hogy holtan és megcsonkított 
testtel fekszel egy árokban valahol. Abba a reménybe kapaszkodtam, hogy csak túszként 
tartanak fogva, mint egy szexrabszolgát. 
Nevetni kezdek, az ötlete jobban tetszik, mint ahogy   azt, valaha is gondolná. 
– Sajnálom. Hamarabb kellett volna hívnom téged.  szintén mondom, a mai napig 
magamon kívül voltam. Szar érzés volt ma reggel felébredni, de arra gondoltam, úgy látszik, 
végül élni fogok. Még soha sem fordult el  velem, hogy egy betegség ilyen gyorsan és 
er sen, az ágynak döntött volna. – Rose a háttérben együtt érz en felhorkant. 
– Nos, akkor most – mondja –, mesélj nekem „Mr. kötözz meg, kötözz le és keményen 
basszál meg”­ról. Utálom bevallani, de míg   elrabolt téged, én egész végig a seggét 
fixíroztam. Majdnem biztos vagyok benne, hogy észrevette, hogy a farkát bámultam, 
miközben beszélt velem. Azt akarom, hogy tudd, jelképesen tiltakoztam, miel tt 
megengedtem neki, hogy távozzon veled. Adj érte pontot, mert igazából ki akartalak tépni a 
karjaiból és köré akartam tekerni magam, mint egy rohadt, borostyán inda. Megcsalásnak 
számít az, ha egy másik férfi lábát hágom meg? Mert én, baromira ezt akartam tenni. 
Nekem annyi; hisztérikus nevetésben török ki és attól tartok, hogy be fogok pisilni, Lucian 
ezerszálas­szövésű leped jére, miel tt képes lennék visszaszerezni az önuralmam. – Ó, 
Istenem, Rose; ez annyira totál kész! 
– Most mi van? Ha te birtoklod, ami a lába között lóg, akkor én választom magamnak a 
lábát. Gondolod, hogy érdekelné egy hármas­menet? 
– Nem – válaszolom sietve, nem tudom, hogy komolyan gondolja­e, vagy sem. Felfedeztem, 
hogy Luciannak van némi perverz hajlama, de soha nem járulnék hozzá, hogy osztozzam 
Lucian­on, a barátn mmel. Felsóhajtok: –   gyönyörű, nem? Sosem gondolkodtam így még 
férfiról, de   tényleg az. A legjobb az egészben, hogy a ruhák alatt, még jobb. 
–  Ó, fogd be a szád! – nyög fel Rose. – Csak hencegsz vele. 
 
 
Beszélgetünk még pár percig, és megbeszéljük, hogy tudatom vele, ha haza fogok menni 
ma este. Van egy olyan érzésem, hogy   és Jake kiélvezik ezt a kis magánéletet, mert nem 
lehet járkálni úgy a lakásban, hogy ne vegyek róluk tudomást; nem vágyom arra, hogy 
lássam Jake­t, akció közben. 
 
Ó, nem, korán érkezett! A fürd szobában próbálom helyrehozni a hajam, mikor hallom 
csukódni a bejárati ajtót. Annyira be vagyok gerjedve, hogy el se tudom elképzelni, hogy 
Lucian megfoszt a szext l, mert nem engedelmeskedtem neki. Nem nyúltam magamhoz 
újra, de nem is várom a kanapén úgy, ahogyan kérte t lem. A meghökkent arckifejezés az 
arcán mulatságos, ahogy oldalazva siklok végig a nappalin keresztül, odaszaladok a 
kanapéhoz és szó szerint rávet döm. Gyorsan szétrakom a lábaim, és kétségkívül furcsán 
nézhetek ki. Egész délel tt izgatott voltam, de zavarban is, amikor elképzeltem magam, 
meztelenül itt fekve.  Lucian korábban jött haza, és ez meghozta a döntést helyettem. 
Anélkül, hogy gondolkodnék rajta, futok, hogy azt tegyem, amit kért t lem. 
A gyomrom megremeg, mikor a szobában továbbra is csend van. Biztosan nem fog elmenni 
és itt hagyni így, engem. Valószínűleg, nem nyújtok szexi látványt olyan távolról, ahogy a 
mellkasom hullámzik a futástól. Felnézek, és látom, hogy ugyanott áll, az arckifejezése 
átható, ahogy megbámul magának. Ebben a pozitúrában feküdni, teljesen kitárulkozva felé, 
nyugtalanító, és azon kapom magam, hogy meg akarom törni a csendet. 
– Te korán… én már azon voltam, hogy… csináljam, amit kértél t lem – amikor még mindig 
nem szól semmit, hozzáteszem: – Még tíz percem maradt volna! 
A szája sarka vigyorra húzódik, és azon kapom magam, hogy ett l kissé megnyugszom. Ha 
egy gátlástalan n személy lennék, nagyon is boldogan juttatnám magam orgazmushoz, 
amíg csak nézem  t.   egyszerűen… isteni. 
Lassan odasétál hozzám, mintha az összes id  a világon, az övé volna. Úgy mozog, mint 
egy simulékony dzsungel tigris, és én vagyok az áldozata. Amikor odaér hozzám, az ujját 
elkezdi lefelé húzni a mellkasomon, majd át a mellemen. Elakad a lélegzetem, a 
mellbimbóm azonnal megkeményedik, könyörögve a figyelméért. 
– Felkészültnek kell lenned, az utolsó pillanatra… változtass, Lia. Jó kislány voltál, amíg 
nem voltam itt? – amikor bólintok, lefelé húzza az ujját, át a köldökömön a dombomhoz. Ott 
megáll és rám nézz. – Tudod, azt gondolom most, hogy vajon hazudsz­e. A puncid duzzadt 
lesz és gyöngyözni fog, ha nem vagy kielégülve. Most tedd szét azokat a szép lábakat, és 
hadd nézzem. 
Ó, Istenem! A lábaim automatikusan szétválnak, ahogy az ujját lustán a hasítékom fölé 
húzza. 
– Luc! – sóhajtok. 
– Csak akkor hívsz így, amikor nedves vagy – mereng. –  Kíváncsi vagyok, hogy miért van 
ez. – Miel tt meg tudnék fogalmazni egy választ, már a lábaim között mozog. Zavarba 
kellene lennem, de minden pillanatban, amikor áthúzza az ujját a hasítékomon, akarom, amit 
még adni tud nekem. Ahogy térdre ereszkedik a lábaim közt, megemelve a csíp m, keresem 
az érintését. A keze a combom bels  oldalán halad arra a helyre, ahol a legnagyobb 
szükségem van rá. – Te csurom nedves vagy; rám gondoltál? Arra gondoltál, hogy mit fogok 
tenni veled? 
– Igen – suttogom, könyörögni akarok, hogy vigyen el most. Egy érintés a csiklómon, egy ujj 
bennem, el fog juttatni, a várva várt megkönnyebbülésig. 
Szétválasztja a red im és nyomon követi a bels  ajkaim vonalát. Lehúzza az egyik kezem, 
és az ujjammal dörzsölni kezd ott, ahol el bb az övé volt. 
– Érezd, hogy milyen duzzadt vagy. Nedv szivárog a puncidból és egyesül itt – lejjebb húzza 
az ujjam a seggem ráncos nyílásához, mire ugrok egyet. – Nem szereted, ha megérintenek 
itt, bébi? 
– Nem, – mondom automatikusan. Annak ellenére, hogy Rose és én, beszélgettünk err l, 
még mindig nem vagyok biztos benne, hogyan érzek ezzel kapcsolatban. Az ujjammal a 
feszes lyukam simogatja egy pillanatig, miel tt elengedné. Gondolkodás nélkül a csiklóm 
felé nyúlok, de megállít, még miel tt megérinteném magam. Csalódottságomban 
felmordulok, miközben elhúzza onnan a kezem. 
– Ó, nem, bébi, ez az enyém. Eddig is tudtál várni; tudom, hogy nem akarsz még egy napot 
átélni, anélkül hogy megbasználak, ugye? – a büszkeségem utolsó morzsájával, 
kétségbeesetten nemet intek, és   levigyorog rám. – Jó kislány. 
Feláll, leveszi a zakóját és leejti a padlóra. Kihúzza az ingét a nadrágjából és olyan lassan 
gombolja ki, hogy sikítani szeretnék. Végül áthúzza a vállain keresztül a trikójával együtt. A 
tetoválásai hullámoznak, amikor a vállai megfeszülnek. A szám kiszárad és visszafojtott 
lélegzettel nézem, ahogy a nadrágja övéhez nyúl. Amikor a tekintete a melleimre téved, 
lenézek és észreveszem, hogy öntudatlanul a mellbimbóim morzsolom. Soha nem hinné el, 
hogy nem voltam tudatában, eddig a tettemnek. A szeme izzik, de nem tesz megjegyzést. 
Kihúzza az övét a nadrágjából és könnyedén meglegyinti vele a hasam. Riadtan keresem a 
jelet az arcán, hogy mit szeretne velem tenni. Még soha nem tett utalást arra, hogy 
megütne. Én… nem, ezt nem tenné meg. 
– Luc… kérlek… ne! 
Ránéz az övére, majd vissza rám, a szemei ellágyulnak. Megnyugtatóan kisimít egy tincset 
az arcomból, és azt mondja: – Bébi, soha sem bántanálak – látva az  szinteséget a 
szemeiben, egy kicsit megnyugszom. Ahogy kiegyenesedik, hogy levegye a többi ruháját is, 
én továbbra is az övet nézem. Miért nem tette félre, ha igazat mond. A kezem már rég 
abbahagyta a mellbimbóm morzsolását, és a b rszíjat nézem, ami a hasamon fekszik. – 
Lia… – felnézek, és egy hatalmas, ágaskodó, nedvességt l csillogó erekciót látok.  Elhagy 
minden gondolatom és a szükség veszi át a helyét. – Azt terveztem, hogy leszopod a 
faszom, de azt hiszem, mindkett nknek az kell, hogy most tompítsunk a vágyunkon. – A 
keze a farkát markolja, könnyedén pumpálni kezdi, és azt mondja: – Tedd a kezeid a fejed 
fölé és keresztezd a csuklóid. 
– M… mi? – milyen oka lehet erre? Égek a vágytól, hogy megérintsem  t. 
– Tedd, amit mondok! – csattan fel, és én igyekszem, hogy eleget tegyek neki. Felveszi az 
övét, és én k vé dermedek. Az egyik kezét megpihenteti a vállamon, mintha meg akarna 
nyugtatni, miel tt az övet a csuklóim köré tekeri és kényelmesen meghúzza.  –   Mivel nem 
tudod távol tartani a kezeid attól, ami az enyém, így megkötözve fognak maradni, amíg 
megbaszlak. 
– A mellkasom ebben a pozícióban kinyomódik, és úgy érzem magam, mint egy áldozati 
bárány. Lucian odasétál a kanapé végéhez és újra letérdel. Felemeli a lábaim és a 
bokáimnál fogva a vállaira teszi. Figyelmeztetés nélkül magához ránt és belém vágódik. 
– Ahhh – sikítok fel, összerándulok, amikor hirtelen belém hatol. – Luc, ahhh! 
A melleim vadul ugrándoznak, ahogy könyörtelenül dönget tovább. Vadnak és bujának 
érzem magam így, megkötözött kezekkel, képtelen vagyok megtartani magam, teljesen ki 
vagyok szolgáltatva neki és a mozgásának. 
– Bassza meg! – kiáltja, ahogy újra meg újra belém csapódik. Amikor szikrák száguldanak 
végig a testemen, tudom, hogy már nagyon közel járok. Er sen markolja a csíp m, és 
minden lökésnél magához ránt. Ez az a pont, mikor hangosan felsikítok, úgy, hogy a 
szomszédos városban is biztosan hallják, de csak a farkára figyelek, ahogy minden 
súrlódásnál, a csiklóm izgatja. Nincs semmi, amit meg ne csinálnék ebben a pillanatban, 
hogy elélvezhessek. A csíp m el re lököm és megpróbálom még mélyebbre engedni  t. Már 
majdnem ott vagyok, mikor hirtelen kirántja magát bel lem. Most mi van? Könnyedén 
megfordít, mintha súlytalan lennék. Feltérdeltet, a seggem a leveg ben és a megkötözött 
kezeim a fejem alatt. Emlékszem rá, hogy milyen mélyen volt bennem, mikor így hátulról 
megbaszott a konyhapultnál, és bizsergek a várakozástól. Megsimogatja a farpofáim, amikor 
közelebb fészkel dik hozzám, majd a farka hatalmas fejét, a puncim ajkaihoz dörgöli. 
Megmozgatom a csíp m, próbálom magamba fogadni, de ahelyett, hogy újra belém hatolna, 
átsiklik a nedvességemen, a farpofáim közé. Még mindig félek az els  alkalomtól, és attól 
hogy mit fog most tenni. Miel tt még meger síteném magam, hirtelen visszacsapódik a 
puncimba, még jobban megemelve a testem. Mikor újra a határon vagyok, érzem, hogy 
valami a segglyukamhoz nyomódik, amit az el bb hagyott ott. A farka mélyen a puncimban 
van, ahogy a vágytól zavaros agyam megpróbálja megfejteni, mi nyomódik lassan be, a 
tiltott nyílásba. 
– Luc? 
A meglepetés és a félelem késleltetik a közelg  orgazmusom, miközben próbálok a vállam 
fölött rá nézni. Érzem a kezét a hátamon, ahogy megnyugtatóan simogat engem. 
– Cssss, ne gondolkodj, bébi, csak érezz. Nem foglak bántani, ezt te is tudod – ekkor a 
kezét egyenesen a hátamról, a csiklómhoz csúsztatja. Ahogy ingerli a csiklóm, finoman 
nyomulni kezd, és akkor eszmélek rá, hogy az ujja hegyét nyomja a seggembe. 
Megdermedek, megpróbálok uralkodni az érzéseimen; ez túl sok, hogy feldolgozzam. Úgy 
érzem, mintha Lucian megszállta volna az egész testem. Kellemetlen szúrást érzek az 
ujjától a seggemben, ami fokozza azt az érzést, amit a farka okoz mélyen bennem. Hirtelen 
megállít minden mozgást, kivéve az ujjait a csiklómon. Mikor hátra nyomulok, a nagy teste 
megborzong, és kihúzza a farkát, majd újra visszacsapódik belém. Az ujja a seggemben 
felveszi a farka ritmusát, és másodperceken belül elélvezek. Az orgazmusom elhalványít 
mindent, amit eddig átéltem. Növeli a tempót, a farka hihetetlenül nagyra duzzad bennem, 
ami egy újabb hullámot idéz el , amikor érzem, hogy megrázkódik. – Bassza meg, bébi, 
basszus! – kiáltja, mikor elélvezz, majd a hátamra ereszkedik, miközben a farka még 
rángatózik bennem. 
Kész vagyok, teljesen ernyedtnek és er tlennek érzem magam alatta. Valahogyan, 
összegabalyodott testtel egy halomban fekszünk a keskeny kanapén; egy rossz mozdulat, 
és mindketten a földön kötünk ki. Ha valaha képes leszek mozogni vagy gondolkodni, 
veszek egy naplót és részletesen leírom ezt az élményt. Nem hiszem, hogy valaha is olyan 
szexuális élményben lesz részem, mint a mostani. Emlékszem Rose, hogyan írta le  t, és 
kuncogni kezdek. 
– Úristen, igaza volt – mondom, a testem rázkódik a nevetést l. 
Érzem Lucian megmozdul és felemelkedik a hátamról. 
– Mir l beszélsz? – suttogja a fülembe kíváncsian. 
– Mr. Kötözz meg, Kötözz le és Keményen basszál meg – zihálom, ahogy egy újabb fojtott 
nevetés tör rám. Lucian a hátamra fordít, elragadóan kócosan és kíváncsian néz rám. – 
Rose nevezett el téged így, és tökre igaza volt; el kell ismerned. 
Látszik rajta, hogy visszatartja a nevetést, helyette inkább lélegzetállítóan elvigyorodik. 
– Azt hiszem, hogy a barátn d, akkor nagyon jó emberismer . Habár, én ezt most 
pillanatnyilag csak a „kötözz meg“ alá sorolnám. Majd hamarosan meg fogunk dolgozni a 
„kötözz le“ – ért is. És azt hiszem, hogy többet tudok tenni azért a „basszál meg keményen“ 
dologért is. 
 
Ahogy ezt kimondta, keresztülszáguld rajtam a vágy és a forróság. Már évek óta teljesen 
elégedett vagyok a szexuális életemmel, de Lucian megváltoztatta ezt.   meg tudna adni 
nekem mindent, ami hiányzott az életemb l, és ett l még többre vágyom… vele. 
Lassan a hálószoba felé vesszük az irányt, hogy rendbe hozzuk magunkat.   egy 
parancsolgató férfi, a tiltakozásom ellenére azt akarja, hogy másszak vissza az ágyba 
pihenni, míg   dolgozik még egy kicsit. Harcolni szeretnék vele, de átkozottul fáradt vagyok, 
és ezt mindketten tudjuk. Alig teszem a fejem a párnára és már alszok is. Miután felébredek, 
eszünk egy kis kínait, amit Lucian rendelt, és közben a távozásomról vitatkozunk. Pedig a 
legh bb vágyam, hogy Lucian­nál maradhassak, de holnap vissza kell mennem az iskolába. 
– Nincs itt semmilyen cuccom; egyszerűbb volna haza mennem. 
– Sam­mel, reggel útközben ki tudunk tenni téged. Már kés  van, és egyikünknek sincs 
szüksége arra, hogy kimenjen – ezzel visszafordul a focimeccshez, amit eddig néztünk, 
mintha a dolog ezzel el lenne rendezve. 
– Volt már olyan, hogy valaki nem értett egyet veled? – kérdezem, és visszabújok a 
mellkasához. A nappaliban fekszünk a kanapén, a nagyképerny s tv el tt. Alattunk a város 
fényei átcsillámlanak a földig ér  ablakokon, ezzel teljes nyugalomba ringatva engem. 
– Csak te – mondja a fejem búbján, ahogy közelebb húz magához. Majdnem elszenderedek 
a szívverése hangjától és a teste melegét l, ami körülvesz engem. Ilyen rövid id  alatt 
kényelmesen érzem magam vele. Itt, a karjaiban több békére leltem, mint az egész életem 
során, és egy pillanatra pánikba esek a gondolattól, hogy elveszítem  t. Mi fog történni, ha 
ennek az egésznek vége lesz, és én csak egy másik Monique leszek, akit próbál majd 
elkerülni? Egyszerre, teljes mértékben megértem annak a n nek a szomorúságát, mit 
érezhet, amikor egy másik n vel látja Luciant. 
 
– Nem! Istenem, ne! Mit csinálsz! 
Összezavarodottan pislogok. Ide­oda hánykolódok, és valaki ugyanazt kiabálja újra meg 
újra. Kinyújtom a kezem, megtapintom… Lucian. Félig rajta fekszem, érzem, ahogy az 
egész teste remeg és rángatódzik alattam, mint akinek fájdalmai vannak. Kába állapotban is 
tudom, hogy rémálmai vannak. A hangja rekedt a kiabálástól. Óvatosan megpróbálom 
felébreszteni, csillapítani szeretném a gyötrelmét. 
– Luc… Lia vagyok. Bébi, ébredj fel, csak álmodsz – suttogok egyre csak a fülébe, amíg el 
nem kezd megnyugodni. Még mindig remeg, de a kiabálás már csillapodik, és azt hiszem, 
kezd visszaaludni. A testem ellazul, de egyszer csak fulladozni kezd. Keze kétségbeesetten 
a torkát markolja, és a fuldoklás hangja olyan valódi, hogy megrémülök t le, biztosan azt 
álmodja, hogy valami vagy valaki, fojtogatja  t. – Luc… Istenem, kérlek, ébredj fel! Luc! 
Hirtelen felül, és a lendülett l a leveg be repülök. Fejjel lefelé, egy kupacba landolok, a 
dohányzó asztalon. Ott fekszem és próbálom összeszedni magam, amíg Luc hevesen zihál 
a kanapén. 
– Lia… – Lucian zavarodottnak hangzik, ahogy a nevemen szólít. Hallok egy kattanást, és 
utána a lámpa sárga fénye ragyogja be az egész szobát; mindketten elaludtunk a kanapén. 
– Itt vagyok – mondom, ahogy álló helyzetbe küzdöm magam. Óvatosan közeledek hozzá, 
hogy megbizonyosodjak róla, végre csakugyan teljesen felébredt. A fejemen keletkezett 
dudort dörzsölöm, amíg odaérek hozzá. –  Jól vagy? 
Zavarodottnak látszik, és megkérdezi: – Mi történt? Miért voltál a padlón? 
Leülök mellé, és simogatni kezdem a hátát. 
–  Rosszat álmodtál. 
Felém fordulva megkérdezi: – Megijesztettelek téged? Azért voltál a földön? 
– Uh… nem. Én… leestem, mikor felültél. 
A szeme a kezemre siklik, mivel még mindig azt a helyet dörzsölöm, ahol beütöttem az 
asztalba. Odanyúl a fejemhez, mire meghatódom, amikor megérzi a dudort, káromkodni 
kezd. 
– Bassza meg! Basszus, bébi, sajnálom. Bántottalak. Annyira sajnálom! A fenébe. 
– Luc, semmi baj. Tényleg, nem nagy dolog – nem is veszi figyelembe, amit mondok, a 
fürd szobába húz, hogy alaposan megvizsgálja a dudort. Egy sor káromkodás után az 
ágyhoz vezet és óvatosan leültet a szélére. A konyhába rohan és egy jeges zacskóval tér 
vissza. Néhány pillanatig a dudoron tartom, aztán visszaadom neki. – Azt hiszem, hogy már 
elég lesz. Menjünk inkább aludni. 
 
Végszóra ásítok egyet,   lágyan rám mosolyog, lerakja a jeges zacskót, és bedug az ágyba. 
Mikor kimegy a szobából, azt gondolom, csak a jeget megy kidobni. Amikor nem tér vissza, 
biztosra veszem, hogy már nem is fog. Kimászom az ágyból és csendesen a nappali felé 
sétálok. A lámpa még mindig világít, és észreveszem Lucian alvó testét a kanapén. Mellette 
az asztalon egy üres üveg skót whiskyt van. Elgondolkodom, hogy csatlakozom hozzá, de 
rájövök, hogy fél újra velem aludni. Az, hogy ma este akaratlanul bántott engem, biztosan 
megrázta  t. Visszamegyek a hálóba; nem akarom egyedül hagyni, de megadom neki azt, 
amire most szüksége van… teret, hogy fellélegezzen. 
  
 
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
Tizenkettedik fejezet 
 Fordította: Hófehérke 
Lia 
 
 
Kevés id m volt gondolkodni a múlt héten, Lucian és én is, influenzásak voltunk. Amikor   
és Sam, ma reggel kitettek otthon, hirtelen minden bevillant; közeledett a bírósági tárgyalás 
id pontja, amit teljesen elfelejtettem. A boldogság buborék kipukkadt és már nem is létezett. 
Nyilvánvaló volt számomra, hogy Lucian­t még mindig nyugtalanítja, ami éjszaka történt. 
Többször ellen rizte a dudort a fejemen, és én mindig biztosítottam arról, hogy nem fáj. Rá 
akartam kérdezni az álmára, de nem tudtam, hogy fogjak neki. A fuldokló hang, amit kiadott, 
borzalmas volt, de a kiabálásai még rosszabbak. Annyira rémültnek hangzott, nagyon 
ijedtnek, tudtam, hogy ez nem csak egy rémálom volt. Milyen hosszú ideje tart? Nem tudom 
elképzelni, hogy így keljek fel minden éjszaka. Volt már rémálmom a mostohaapámról, de az 
nem volt ehhez fogható. Egy kicsivel korábban, adott egy rövid csókot, és mikor kiszálltam 
az autóból, azt mondta, hogy fel fog hívni. Úgy akartam viselkedni, mint egy tinédzser, és 
megkérdezni mikor, de helyette csak mosolyogtam és integettem neki az üvegen keresztül, 
mikor az autó elhajtott. Gyerekes késztetést éreztem, hogy sírjak, de fogalmam sem volt, 
hogy miért. 
 
Már nyolc napja nem láttam Lucian­t. Néhányszor küldött üzenetet, kérdezte mit csinálok és 
azt írta, hogy van néhány fontos dolga a munkahelyén, ami nagyon lefoglalja. Függetlenül 
attól, hogy mit mond, tudom, hogy ez a rémálom végett van, és el akar távolodni t lem. 
Folytatom az életem, még mindig megjelenek a lakásán a szokásos id pontban, de   soha 
nincs ott. Csak a szennyese és vetetlen ágya igazolja, hogy valamikor otthon volt. 
Igyekszem nem kimutatni, de a jelenlétének a hiánya az életemben, nagyon megvisel. Olyan 
átkozottul nagyon hiányzik. Felváltva szeretnék neki sért  és könyörg  üzeneteket küldeni, 
hogy újra lássam  t. Hogy ne kövessem titokban az irodájába, a legnehezebb dolog, amit 
valaha csináltam. 
Rose próbált róla kérdezni, de végül meghátrált, amikor egyik alkalommal, szinte leharaptam 
a fejét emiatt. A bírósági tárgyalás id pontja a hét végén van, és tiszta ideg vagyok a 
gondolattól, hogy újra látni fogom az anyámat és a mostohaapámat. Magányosnak és 
depressziósnak érzem magam, mikor a Lucian lakásához vezet  folyosón sétálok. Amikor 
kinyitom az ajtót és átlépem a küszöböt, megmerevedek. Még nem látom, de tudom, hogy itt 
van. Kávé illatát érzem a leveg ben, ahogy csendesen állok, hallani lehet, hogy valaki 
mozog a konyhában. 
Lerakom a kulcsokat és a táskámat a bejárat melletti asztalra, és lassan a hang irányába 
indulok. Lucian ott áll a konyha szigetnél, háttal nekem. Egy farmer és egy testhezálló póló 
van rajta. A haja nedves, ami jelzi, hogy nemrég mászott ki a zuhany alól. Iszom a látványát, 
a szemeim éhesen a testét pásztázzák. Istenem, de hiányzott már nekem. Látom azt a 
pillanatot, mikor érzékeli, hogy ott vagyok; a teste megfeszül és élesen beszívja a leveg t. 
Amikor megfordul, mindketten csak nézzük egymást. Végül féloldalasan elvigyorodik és 
megtöri a csendet. – Hé, bébi, nem hallottam, hogy megérkeztél. 
– Szia – sikerül kinyögnöm. Bébinek nevezett. Ez azt jelenti, hogy a dolgok rendben vannak 
közöttünk? Érdekel ez engem? Nem kellene dühösnek lennem rá? Úgy értem, tudom, hogy 
nem vagyunk hivatalosan együtt, de nem érdemlek meg valamiféle magyarázatot az 
eltűnésére? A francba, most úgy hangzok, mint a többi lány, akik nyomorékként végezték 
egy férfi miatt. Amikor hozzám ér és a karjaiba húz, merev vagyok, és nem értem mit 
csinálunk. 
Teljesen padlót fogok, mikor a homlokát az enyémhez nyomja és egyszerűen, ott tartja egy 
darabig. – Sajnálom, bébi – tudom, hogy a múlt heti eltűnésére utal ezzel. 
Tettem valamit? – visszahúzódok, mert a kérdésem úgy hangzik, mint egy naiv kisgyerek 
kérdése, de tényleg tudni akarom, hogy tettem­e valamit, amiért eltávolodott t lem. 
Magához húz, megcsókolja az orrom hegyét, miel tt teljesen a karjaiba zárna. – Nem, Lia, – 
morogja a nyakamba. – Én csak… elveszett voltam, mert bántottalak akkor este. Már rég 
nem voltak rémálmaim, és ez volt az egyik legrosszabb, amire emlékszem. Nagyon 
megsebezhettelek volna, és ez a frászt hozza rám. 
– Luc, nem történt semmi. Alig ütöttem meg a fejem. Tudnom kellett volna, hogy ne riasszak 
fel valakit, akinek rémálma van. Ha valakié, akkor az én hibám. 
Lehajol, finoman megcsókol, a tekintete az arcomat fürkészi. – Csak óvatosabbnak kell 
lennünk – leheli könnyedén. – Én… van, hogy este altatót veszek be, hogy el tudjak aludni. 
Ha újra megtörténik, csak kelj fel és hagyj magamra, bébi. Kérlek, ne kockáztass újra 
hozzám érni. Végül magamtól fel fogok ébredni; mindig ezt teszem. 
– Milyen álmok ezek? Nyilvánvalóan kísértenek már egy ideje. Ezek… valami emlékek a 
múltból, amik megtörténtek veled? 
Egy bizonyos pontra bámul a vállam felett, és mikor már azt hiszem, hogy figyelmen kívül 
fogja hagyni a kérdésem, azt mondja: – Ez valami olyasmi, ami régen történt – 
visszahúzódik és a csésze után nyúl. – Kávét? – tudom, hogy a téma a részér l le van 
zárva. Hagyom az egészet, mert még a titkok ellenére is örülök, hogy látom, és nem 
szeretném, hogy ez megváltozzon. Még csak rövid ideje ismerem Lucian­t, és korai még a 
titkairól faggatnom. 
Odamegyek hozzá a pulthoz, ahol a kávémat tölti, és izmos hátának d lök. Kell egy kis testi 
érintkezés a pár nap után, amit l megfosztott. Mikor megfordul és a karjaiba húz, a 
pillantása elárulja, hogy   is ugyanígy érez. Bármi is van köztünk, egy dolog világos 
számomra: nem én vagyok az egyetlen, aki szenvedett a múlt héten. – Hiányoztál – vallom 
be a mellkasán. 
Szorosabban ölel a karjával és az egyik kezével a hajamba túr. – Nekem is, bébi, kibaszottul 
nagyon hiányoztál. Velem töltöd a mai napot? 
Azt hiszem, egy kis id re nélkülözhetjük az iskolám és az   munkáját. Éppen felzárkóztam 
mindenben, amir l lemaradtam a pár nap alatt, az influenza végett. Bár nem érdekel. Ha 
hajlandó lógni ma, akkor boldogan csatlakozom hozzá. – Tényleg? Mi jár abban a jóképű 
fejedben? – felkuncog, mert tudja, hogy ugratom. 
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a házamba. Nem jártam ott néhány hete, és le kellene 
ellen riznem a dolgokat. Van fedett medence, így úszhatnánk egyet, ha szeretnél. Tartunk 
egy laza napot és azt csinálunk, amit akarunk. 
Széles mosollyal az arcomon mondom: – Ez tökéletesen hangzik, de nincs fürd ruhám. Meg 
tudnánk állni útközben a lakásomon? 
Elhúzódik, és könnyedén seggen paskol. – Egyáltalán nem. Semmilyen ruha nincs 
engedélyezve a medencében. Le kellene vennem rólad, miel tt megbaszlak, akkor meg mi 
értelme volna? 
Ezt kijelentésnek szánta; én csak megvonom a vállam és azt mondom: – Ott a pont. Kész 
vagyok, ha te is – néhány pillanat múlva a garázsban vagyunk, és a Range Rover­hez vezet. 
Drámaian a számhoz emelem a kezem és mondom: – Ó, húha! Lucian Quinn, vezetni fog 
ma. Sam nem ér rá? 
Háttal az autónak szegez, felfuttatja a kezét a lábam közé és nadrágon keresztül 
megsimogat. – Lehet, hogy Sam, ma nem akarja látni, hogy az édes puncidat simogatom. 
Felnyögök, szégyentelenül meglovagolom a kezét. – Jó meglátás – krákogom, ami 
megnevetteti  t. Tiltakozni akarok, mikor elenged, de sikerül visszafognom magam; most 
elég nekem az, hogy újra velem van. Ez az els  alkalom a nyolc nap alatt, hogy tisztán 
látom az életem, és ez az egész a férfi miatt van, aki itt ül mellettem. Mikor átnyúl, hogy a 
kezem a combjára helyezze, elégedetten felsóhajtok. 
Húsz perccel kés bb, egy lenyűgöz  k oszlopokkal szegélyezett, szépen rendezett 
kocsifelhajtón haladunk el, és megállunk egy hasonlóan impozáns ház el tt. Az alsó része 
k b l épült, a fels  része nagy szemű kavics­típusú bevonattal; ami úgy tűnik, hogy minden 
irányba kiterjeszkedik. A nagyméretű ablakok csillognak a fényben és a kör alakú erkélyek, 
mindkét oldalon virágokkal vannak díszítve. Annak ellenére, hogy a ház egy vagyonba 
kerülhetett, meg vagyok lepve, milyen szerénynek tűnik. 
Lucian átsétál az oldalamra, kinyitja az ajtót, majd röviden megcsókol, miel tt becsukná 
mögöttem. – Üdvözöllek a Casa Quinn­ben, bébi. 
– Amiért köszönet jár neked. Ez tényleg szép – körbenézek, a távolban nem látok több 
házat. –  Meglep, hogy ilyen nagy magánterületed van errefelé. A legtöbb ház útközben 
idefelé, elég közel volt egymáshoz. 
– A szüleim vásárolták, több részre lehetne osztani. Szerették ezt a területet, de nem 
akartak közeli szomszédságot. Gyere, szeretnék köszönni Fae­nek, miel tt elmegy – 
feltételezem Fae a gondnok; ekkora ház valószínűleg igényli, hogy több ember tartsa ilyen 
kiváló állapotban. 
Meg vagyok lepve, amikor ahelyett, hogy kinyitná az ajtót és belépne az otthonába, Lucian 
csenget. Az ajtó szinte azonnal kitárul, és egy vonzó n , kék egyenruhában áll velünk 
szemben, ragyogó szemekkel nézve ránk. – Luc! Drágám, annyira boldog vagyok, hogy 
látlak téged. Mi a fenéért ragaszkodsz a cseng höz? Tudod, hogy tiéd ez a hely, ugye? – 
miel tt Lucien válaszolni tudna, magához húzza és átöleli a nyakát,   pedig habozás nélkül 
viszonozza. Amikor a n  elengedi  t, felém fordul, megfogja a kezem és közelebb húz. 
– Azt akartam, hogy találkozz Lia­val. Lia,   a nagynéném, Fae.   nevelt fel, miután a 
szüleim meghaltak.   az apám húga – a n  tanulmányoz engem, nagyon fiatalnak néz ki 
ahhoz, hogy Lucian nagynénje legyen. Hosszú, sötét haja lófarokba van kötve, és az 
egyenruhája ellenére is; a megjelenése fitt és ápolt. Az arcán nincsenek ráncok, könnyen 
lehetne a húga is. 
Kezet nyújtok neki és azt mondom. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem – mivel Lucian 
soha nem említette  t, nem tudok hozzá tenni semmi udvariasat, és egy pillanatig csend 
telepszik közénk. 
Végül a n  megfogja a kezem, egy  szinte, de különös mosollyal üdvözöl. – Örülök, 
aranyom. Elnézést a csodálkozásomért, de a fiam nem hozott haza n t… nos, tudod, 
nagyon hosszú ideje, így egy kicsit meglep dtem – gyors pillantásokat váltanak Lucian­nal, 
és nem vagyok benne biztos, hogy nem képzelem­e az egészet. – Különben, ti ketten 
gyertek be. Van egy kis kávé a konyhában. Csak egy kicsit kinyújtózom, miel tt munkába 
megyek. – Lucian elmagyarázza, hogy a nagynénje a belvárosban dolgozik, a Memorial 
Hospital­ban, ami egy id sek otthona. 
Követem Fae­t egy nagy el térbe, míg Lucian bezárja az ajtót mögöttünk. Az el tér nagy 
belmagasságú, sárgásbarna falakkal. Kanyargós lépcs n megyünk a tágas, világos 
konyhába. A szekrények antik darabok, gránit lappal, világos színűek. Fae egyenesen a 
kávéf z höz sétál és megtölti a bögréjét. A szám mosolyra húzódik, a bögréjén lév  feliratot 
olvasva.  „Az ápolón k, tizenkét órán keresztül csinálják.” A házból ítélve, Lucian­nak sok 
pénze van, így meglep döm, hogy a nagynénje dolgozik. – Milyen az új gondnok? – kérdi 
Lucian. 
Fae iszik egy korty kávét, miel tt válaszol. – Úgy tűnik, minden rendben. Megmutattam neki 
mindent, de talán te is beszélnél vele, amíg ma itt vagy. Láttam pár perce, hogy 
megérkezett, biztosan a pajtában találod. 
– Odamegyek hozzá, miel tt kezdene – megfordul, ad egy puszit az arcomra. –  Mindjárt 
visszajövök. Rendben leszel? – biccentek felé, de amit igazán akarok az az, hogy kövessem 
t ki a konyhából. A nagynénje barátságosnak tűnik, de nem óhajtok egy idegennel maradni, 
amíg Luc visszatér. 
Amikor egy bögrét nyújt felém és rámutat a kávés kannára, hálásan elfogadom; legalább 
lefoglalom a kezeim egy pillanatra. – Sétáljunk el a télikertig; szép kilátás nyílik a reggelre. – 
Átvezet egy nappalin, ahol egy kényelmes kanapét, hozzá ill  fotelt, kandallót és 
dohányzóasztalt látok. – Szóval, mióta ismered Luc­ot? – felnézek, és látom, hogy érdekl d  
tekintettel néz rám. 
– Ehm… körülbelül egy hónapja, azt hiszem – ahogy elsétálunk a kandalló el tt, 
észreveszek néhány képet és megállok el ttük. Rápillantok az egyikre, amelyiken két 
tizenéves fiú és egy lány van. Azonnal megismerem Lucian fiatalabb énjét, és a másik fiú is 
ismer snek tűnik. 
Fae megáll mellettem és felveszi a képet. – A három amigos. Soha nem láttuk egyiket sem, 
a másik kett  nélkül. Nem voltak rokonok, de nagyon köt dtek egymáshoz – rámutat 
Lucian­ra ­ az én komolyságom, – majd a másik fiúra – az én aranyom. – Mikor rámutatok a 
lányra a közepén, halkan mondja – az én sötétségem. 
Rámutatok Lucian­ra és megkérdezem, – Tudom, hogy   Luc, de ki a másik kett ? 
Kedvesen mosolyog. – A másik fiú, Aidan és a lány, Cassie. 
– Á, tudtam, hogy ismerem – mutatok Aidan­ra. – Már találkoztam vele. De mi van 
Cassie­vel? Hol van most? 
Fae visszateszi a képet, odasétál a kanapéhoz és lehuppan rá. –  … messze van. Nem itt 
él – nyilvánvalóan kellemetlenül érzi magát. Emlékszem, hogy Cassie­t „sötétségem“­nek 
nevezte, de vajon miért. Egyszer csak azt mondja: – Nagyon boldog vagyok, hogy Luc 
elhozott ide. Nem volt még n , ilyen sokáig mellette. 
Úgy érzem, hogy tisztáznom kell a helyem az életében. Nem akarom, hogy azt gondolja, 
hogy a dolgok komolyak közöttünk, amikor nem is. A francba, én sem tudom, hogy azok­e. – 
Még nem ismerjük egymást olyan hosszú ideje, így mi csak… találkozgatunk – úgy 
gondolom, az észbontó szexr l nem kell tudnia, úgyhogy azt megtartom magamnak. 
Meglep döm, mikor átnyúl és megpaskolja a kezemet. – Drágám, ha Luc ide hozott, akkor 
több van köztetek, mint alkalmi találkozás. Nem vagyok naiv. Tudom, hogy vannak n k az 
életében, de soha nem hozta  ket ide, és Aidan szerint a lakására sem – meg vagyok 
hatódva, mikor látom a könnyeket csillogni a szemeiben, miközben hozzáteszi: – Úgy tűnik, 
nyugodtabb, boldogabb – Lucian ebben a pillanatba sétál be a szobába és letelepedik 
mellém a kanapéra. Látom, hogy a nagynénje arcát tanulmányozza, talán észrevette, hogy a 
szemeit törölgeti, de nem mond semmit. Néhány pillanat múlva a n  feláll. – Indulnom kell 
dolgozni. Ti ketten maradjatok és élvezzétek ki a napot. Van elég étel ebédre. 
Lucian átkarolja a vállam, úgy vigyorog le rám. – Azt hiszem, Lia úszni szeretne egyet, 
ugye? – érzem, hogy elpirulok, a könyököm Lucian oldalába mélyesztem. 
Fel szeretnék nyögni, mikor a nagynénje a tudtán kívül, olajt önt a tűzre, a piszkos 
gondolataira. – Nagyszerű ötlet. Luc felkap valamit, és ehettek ott kint – a nagy teste 
rázkódik mellettem, ahogy biztosítja a nagynénjét, hogy az is volt a szándéka, hogy ott 
együnk. Amikor hallom, hogy az ajtó bezárul mögötte, felugrok és a kezeimet csíp re 
teszem. 
– Gonosz vagy, ugye tudod? A nagynénéd tekintetén látszott, hogy pontosan tudja, mi jár a 
fejedben… te szemét! 
Feltartja a kezeit és ártatlan képpel néz rám. – Mi az? Úszni akartál menni, és említés esett 
arról, hogy ehetnénk valami édeset odakint. Én csak egyetértettem vele. – Felhorkanok 
válaszul és próbálok dühösnek látszani. Az az igazság, most, hogy a nagynénje valami 
ribancnak gondolhat engem, forróságot érzek, és ett l szenvedek. Luc szavai közvetlenül a 
csiklómat érintik, amely lüktet a figyelméért. 
–  Ó, bébi, – dörmögi az arcomat látva. – Gyere ide, készen állok az el ételre. 
– Nem, ó, nem! – feltartom a kezem, hogy megállítsam. – Nem leszek meztelen, a 
nagynénéd kanapéján. 
Elragadóan zavartan néz ki, amikor megkérdezi: – Mi a különbség a kanapé és a medence 
között? Biztos vagyok benne, hogy mindkett t használja. 
– A medencében vegyszerek és más dolgok is vannak, tudod… elpusztítják a bizonyítékokat 
– úgy tűnik, Lucian mérhetetlenül jól mulatott a megállapításomon. 
– Bébi, hacsak nincs valami, amivel nem vagyok tisztában, nem hiszem, hogy el kell 
„pusztítani“ a bizonyítékokat – talpra ugrik, megpaskolja a seggem, mikor elhalad mellettem. 
– Ha a medencében akarsz dugni, csak mondd meg. Nem kell kifogásokat keresni, – a 
szemeim szikrát szórnak mögötte a felháborodástól. 
Mindkett nket meglepem a kijelentésemmel: – Ó, a pokolba is, kinek játszom magam. Azt 
akarom, hogy jól megdugjon medencében – a szája tátva marad, mikor menetközben 
elkezdem kigombolni a nadrágom. Fogalmam sincs, hova megyek, de amikor a karjaiba kap, 
tudom, hogy elintézi a többit. 
– Ez komolyan dögös volt – mondja, miközben megtámaszt a mellkasán. Cserébe büszkén 
rámosolygok, miel tt körülnézek, hol álltunk meg. 
– Ó, édesem – csodálva bámulom. Belépünk egy helységbe, aminek nagy tolóajtaja van, 
egy terasszal mögötte. Napozóágyak vannak elhelyezve belül és kívül egyaránt. Buja 
növényzet és egy gyönyörű vízesés a medencénél, ami egyenesen egy filmbéli trópusi 
paradicsomot idéz meg. – Ó, Luc, ez gyönyörű. 
Szégyenl sen rám mosolyog, mintha örömet okozna neki a megjegyzésem. – Az apám 
építette az anyukámnak. Rheumatoid arthritis­e (ízületi gyulladás) volt nagyon fiatal korától, 
és a medence segített neki a kellemetlenségekben. Majdnem minden nap használta. 
Tudom, úgy tűnik, mintha fölöslegesen tartanám meg, ha nem használom már többet, de én 
csak… nem tudom eladni. 
Felé fordulok és megsimogatom az arcát. – Természetesen meg kell tartanod – megfogja a 
kezem és játékosan megszorítja az ujjaim. 
– Azt hiszem, tettél valami említést a megetetésemr l – tudom, hogy mit akar, és bár 
messze vagyok egy csábító n t l, meg akarom ezt adni neki. A szemkontaktus 
megszakítása nélkül, lassan vetk zni kezdek, amíg meztelenül állok el tte. Vesz egy mély 
lélegzetet, a szemei lángolnak. Mikor meg akar érinteni, kikerülöm a kezét és elhatározom, 
hogy maradok a csábításnál. 
Könyökömre támaszkodva ülök le a medence lépcs jére. Visszanézek rá, szándékosan 
szétnyitom a lábaim… és várok. Visszatartom a lélegzetem és imádkozom, hogy ne 
döbbenjen meg attól, amit lát. Késztetést érzek, hogy ránézzek, mikor hallom, hogy valami 
koppan a padlón, de továbbra is el re nézek… várok. És, ó, ez megérte a várakozást. A 
ragyogóan meztelen Lucian lemegy a lépcs kön, és úgy néz ki, mint egy görög isten. Az 
izmos mellkasán lév  tetoválás hullámzik, és ami még jobb, nagy farka k kemény és 
bevetésre kész. Bámulom… nyáladzok. Az a veszély fenyeget, hogy beleesek a vízbe, és 
boldog n ként halok meg. 
– Az arcom itt van, bébi – mintha tudná, hogy nem tudom levenni róla a szemem, marokra 
fogja a farkát és könnyedén húzogatni kezdi fel és le. – Látsz valamit, ami tetszik? Nem 
tudom nem észrevenni, mi felé irányul a… figyelmed. 
Szó szerint megfulladok a saját nyelvemt l, zihálok, mint egy asztmás a roham közepén. – 
Uh… Hmm… Igen… Oké – úgy néz ki, mint aki próbálja visszafojtani a nevetését, ahogy 
egy csomó értelmetlen halandzsát motyogok. Szóval, ez nagyon szuper volt, Lia. Elpirulok, 
mint egy szűz, aki éppen szembesül, élete els  péniszével. Ennyit a csábításról; minden 
kiment a fejemb l, amikor Lucian meztelenül jelent meg el ttem. 
Szerencsére alámerül a vízbe, amely eltakarja vonzó testét, és ez elég nekem ahhoz, hogy 
visszanyerjem a lélekjelenlétem. Egészen addig, amíg a felszínre emelkedik, lelógó lábaim 
közé. Felvisítok, mert azt hittem, be fog húzni magával a vízbe. A víz csak a derekáig ér ott, 
ahol ülök, de nem vagyok felkészülve rá, hogy beljebb menjek. Ahelyett, hogy behúzna, 
testével szétfeszíti a lábaim, így teljes bepillantást kap a szétnyitott puncimba. A keze a 
seggemre tapad, közelebb csúsztat a széléhez, úgy helyez el, ahogyan akar. Amikor kész, 
már nincs olyan része a puncimnak, amit ne látna vagy érintene könnyedén. 
Lucian átfuttatja az egyik ujját a résemen, amire a testem automatikusan reagál. –  Olyan 
tökéletesen rózsaszín, nedves és duzzadt vagy a számomra, bébi. A nyelvemet vagy az 
ujjamat szeretnéd el ször? 
Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg választ vár a kérdésére, ezért egyszerűen kibököm. 
– Megkaphatnám esetleg… mindkett t? – Ó, Istenem, ez a kérdés úgy hangzott, mintha egy 
almás pitét kértem volna a McDonald´s­ban. 
Igazán fel vagyok pörögve ebben a pillanatban. Belém csúsztatja a mutatóujját, miközben 
azt mondja: – Falánk vagy, ez tetszik. Örömmel megadom neked mindkett t. – És ez a férfi 
meg is teszi. Sötét haja lejjebb ereszkedik a lüktet  csiklóm felé, szájába szívja azt, és 
érzem, hogy az ujját is teljesen belém nyomja. Nyalogat, szopogat, ujjal/nyelvvel baszik 
engem úgy, hogy az orgazmus határán vagyok. Ujjaimmal a hajába markolok, ez tart meg, 
mikor millió darabra hullok szét. Az, amit a szájával csinál, valószínűleg illegális néhány 
országban, de én szeretem. Amikor végre hagy leveg höz jutni, folyékonynak érzem 
magam, teljesen kész vagyok, hogy ne tegyek semmit, csak odamásszak az egyik 
kényelmes napozóágyra és aludjak. De Lucian­nak más tervei vannak. – Ideje egy kis 
baszáshoz, bébi. A farkam, harminc percen át fúrt lyukat ebbe az átkozott lépcs be; 
szüksége van valamire, ami most egy kicsit puhább – az ajkaimnak nem is volt idejük 
szétnyílni, mert kinyúlt értem, lehúzott a medence szélér l és felnyársalt a nagy farkával. 
– Luc! – nyögöm, amikor belém hatol. – Olyan jó érzés, ez annyira jó – úgy érzem, hogy a 
medence durva széle a hátamba döf dik, mikor nekiütközök, ahogy keményen kefél. 
Mindketten felnyögünk, amikor a dereka köré tekerem a lábaim, mert így mélyebbre löki 
magát bennem. 
Bébi, baszd meg, olyan finom vagy. Annyira szűk vagy, hogy teljesen kiszívsz – a mocskos 
beszéde elég ahhoz, hogy a szakadék szélére vigyen. Amikor megmarkolja a csíp met, 
hogy fel­le mozgasson a farkán, a nyakát nyalogatom és megharapom a fülcimpáját. Még 
soha nem csináltam ilyet, de a borzongás, amely végigfut a testén, azt jelzi, hogy tetszik 
neki. Az üt ere alatt harapdálom a b rt a nyakán, és a csíp je  rült ritmusban mozog. 
Felsikítok, elveszek az érzésekben, amelyek örvénylenek bennem. 
A beton most fájdalmasan nyomódik a hátamba, és a seggem már nem is érzem, mikor 
elkezdek fészkel dni. – Nehéz kezdesz lenni, bébi – sóhajtom a fülébe, és közben a hátát 
simogatom. Azonnal visszahúzódik, a karjába kap és elsétál velem a lépcs höz, leül és az 
ölébe ültet. Amikor a nyakához bújok, felnyüszítek, amint észreveszem a nyakát… és a 
vállát. – Ó, basszus, Luc, nem tudom elhinni, hogy ezt tettem. 
Kíváncsian rám néz és megkérdezi: – Mit csináltál? 
Zavaromban a vállára hajtom a fejem, amiért ilyen gyerekes dolgot tettem. – Én… 
megjelöltelek. Istenem, annyira sajnálom. Fogalmam sem volt, hogy ilyen er sen szívtam 
meg. 
Megcsipkedi meztelen seggem és farkas vigyorral rám néz. – Te kiszívtad a nyakamat? Ez a 
nyolcvanas évekre jellemz , de kurvára szexis. Azt hiszem, hogy viszonoznom kell a 
szívességedet – felugrok az öléb l, megpróbálok eltávolodni. Miel tt megtennék pár lépést, 
már rám is veti magát. 
– Neeee – kiáltom, miközben megpróbálom  t kikerülni. Ismét csapdába ejt a medence és a 
teste között, és a szája a nyakam puha húsa felé közeledik. – Luc – kuncogok – ezt ne 
merészeld. 
– Ó, bébi, hidd el, megmerem – ezzel a kijelentéssel az ajkai a nyakamra tapadnak, és 
szívni kezdi a b röm. Ki gondolta volna, hogy a megjelölés ilyen átkozottul szexis lehet. A 
lábujjaim begörbülnek, és a mellbimbóim megkeményednek, ahogy szívja a b röm. Mire 
visszahúzódik, kész vagyok rá, hogy újra a farkán lovagoljak. Ahogy a kemény farka a 
hasamnak nyomódik, tudom, hogy neki is ez jár a fejében. 
Nagy cuppanással elengedi a nyakam, és kihúz a medencéb l. Szó nélkül a nyugágyra 
fekszik, és lovagló ülésben húz magára. – Szívjál mélyen magadba, bébi, és szállj el velem 
– a farkát a bejáratomhoz igazítom, és lassan engedem le magam a hatalmas vastagságon, 
míg teljesen bennem van. Nagy teste megfeszül, de megvárja, hogy alkalmazkodjak a 
méretéhez, és felvegyem a ritmusát. 
A testem ívbe feszül és körkörösen mozgatom a csíp m. Kezét a csíp mre teszi, hogy fel és 
leirányítson, és olyan helyeket érint meg a farkával, amelyre mindkett nknek szükségünk 
van. Pillanatok alatt érzem épülni a nyomást a bens mben. Lucian elengedi a csíp m, hogy 
a csiklómat dörzsölje, amit l lebegni kezdek. A szája a mellbimbómat szívogatja, harapdálja, 
amivel az  rületbe kerget. A testem megfeszül és görcsösen lüktet a farka körül. Felemeli a 
testét a nyugágyról, ahogy visszavágódik belém egy, kett , három alkalommal, aztán 
megmerevedik, mikor elélvez. – Ó, Luc – zihálom… – ez annyira hihetetlen volt. 
Ráfekszem a mellkasára, élvezem a meleg testét az enyém alatt. Kezével a hátamat 
simogatja, miel tt áthalad a durva forradásos hegen. A keze megáll, ahogy kitapintja, és én 
megmerevedem. – Lia… te gyönyörű és szexi vagy, mint mindig, basszus. Ez egyáltalán 
nem vesz el a szépségedb l; ez csak dühössé tesz engem, mikor arra gondolok, hogy mi 
történt veled. 
Ellazulok, hagyom, hogy fojtassa a simogatást. – El kell mennem pénteken a bíróságra, az 
el zetes meghallgatásra az anyámmal – remélem, hogy ez nem hangzott olyan idegesen, 
mint amilyennek érzem magam. Inkább azt remélem, hogy el tudom hitetni Lucian­nal, hogy 
nem vagyok megrémülve attól, hogy újra találkozok a mostohaapámmal. 
Elhallgatok, mikor azt mondja, – Tudom. Az ügyvédem és én is, ott leszünk veled, 
természetesen. 
Visszahúzódom és csodálkozva ránézek. – Mi… mi van? 
– Természetesen tudom, bébi, hogy félsz; a pokolba is, bárki más is félne, ha a helyedben 
lenne. Soha nem engedlek egyedül, a farkasok közé. Max még kideríti, hogy megengedik­e, 
hogy video vallomást tegyél, így nem kell a tárgyalóteremben lenned. 
Rémületemre, könnyek gyűlnek a szemembe és lecsorognak az arcomon. Ez most olyan, 
mintha megnyíltak volna a zsilipek. Miel tt meg tudnám állítani a könnyek áramlását, 
belezokogok a mellkasába. Nem tudok mást kinyögni, csak azt, hogy – Ó, Luc – mert 
zavarba jövök el tte. 
Döbbentnek tűnik, majd pánikba esik, hogy elvesztettem az irányítást az érzelmeimen. 
Gyorsan felül és az ölébe húz. – Édesem, mi a baj? Mit mondtam? – simogatja a hajamat, 
miközben küzdök az érzéseimmel. 
– Én, csak… nem vagyok hozzászokva, hogy… gondoskodjanak rólam az emberek. 
Tényleg jössz te is? – tudom, hogy kimutatom az érzéseimet, ahogy ott ülök és  t nézem, de 
nincs er m tenni ellene. Debra és Martin, mindent megtennének értem, és ott van nekem 
Rose, de még soha nem volt egyetlen férfi sem az életemben, aki aggódott volna értem. 
Hátra szeretnék d lni és biztonságban érezni magam a karjaiban. Soha nem akarok távozni 
onnan. 
Szorosabban von magához, és belecsókol a fülembe. – Tudom, hogy már aggódtál miatta. 
Soha nem hagynám, hogy egyedül nézz szembe ezzel. Azonnal beszéltem Max­el, amint 
megtudtam. Sajnálom; korábban kellett volna elmondanom. 
Nem tudok ellenállni, és azt mondom: – Minden rendben, olyan elfoglalt voltál, hogy egy 
hétig kerültél engem, emlékszel? 
Halvány pír jelenik meg az arcán, ahogy rám mosolyog. – Igen, emlékszem. Sajnálom, bébi. 
Csak túl sok szarság van a múltamban, ami foglalkoztat. Te mindent jobbá teszel. Annyi 
átkozott év után, most el ször akarok túllépni rajta – a beismerése egyszerre váratlan és 
megható. Kíváncsi vagyok rá, hogy mi történt vele a múltban. Láttam egy darabot a 
múltjából, de még a közelében sem vagyok a rejtély megoldásának. Úgy döntök, hogy 
rákérdezek valamire, ami már régóta nem hagy békén. Kíváncsi vagyok a reakciójára. 
– Szóval, láttam pár képet, amik a kandallón voltak. Az egyiken Aidan, Cassie és te voltatok 
– bingó, feszes teste és nehéz lélegzete megválaszolta az egyik kérdésemet. Cassie lehet, 
hogy nem minden, ami a korábbi problémáját jelenti, de ott van valahol. Mind az   és a 
nagynénje reakciója is meger síti ezt. Tudom, hogy nem kéne, de teszek egy lépést el re. – 
Aidan veled dolgozik, de Cassie­r l nem esett szó. Gondolom, hogy mindhárman együtt 
n ttetek fel, akkor, hol van most? – a keze, ami az el bb a fejemet simogatta, most a 
hajamba markol, amit l a fejb röm meghúzódik. Nem hiszem, hogy tudja, mit csinál. Mivel 
nem akarok változtatni a témán, nem tiltakozom a fájdalom ellen. 
– Lia… Cassie, már évekkel ezel tt elment innen.  … most máshol él. Én csak… kérlek, 
nem baj, ha nem beszélünk róla? – a kezem alatt a b re nyirkos lett, és elsápadt az arca. 
Szemétnek érzem magam, hogy er ltettem ezt a témát. Kíváncsi vagyok, hogy Cassie 
meghalt­e; lehet, hogy amit   és a nagynénje ért ez alatt, az az, hogy már nincs többé. 
Bármi is az oka, hogy Lucian és Fae fájdalommal beszélnek róla, úgy döntök, hogy hagyom 
az egészet a fenébe. Mikor nem említem tovább Cassie­t, Lucian enged a szorításon, és a 
fájdalom is alábbhagy. 
Megpróbálom felvidítani, így visszaülök a sarkamra és felemelem a hajam. – Szóval, hogy 
néz ki a nyakam? Remélem tisztában vagy azzal, hogy az emberek az iskolában észre 
fogják venni, hogy meg vagyok jelölve – a kuncogása könnyű, de az árnyék a szemében 
nem változik. Felállok, csíp met csábítóan billegetve megyek a medencéhez és a mély 
vízbe vetem magam. Mikor a felszínre érek, mosoly játszik az ajkain, és a komorság már 
elhagyta  t. A legkomolyabb ábrázattal mondom neki: – Mit gondolsz, van itt egy 
úszómester, aki segíteni tudna nekem? Attól tartok, a medence lefolyója elkapta az egyik 
mellbimbómat. – Amikor feláll és ugráshoz készül dik, tudom… visszakaptam  t.   most 
csak az enyém. A múltnak várnia kell. 
  
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydey Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
Tizenharmadik fejezet 
 
Fordította: Hófehérke & Mó 
 
Lia 
 
 
Ma reggel van a bírósági tárgyalás, és én kész idegroncs vagyok. Lucian az elmúlt héten 
megtett minden t le telhet t, hogy elfeledkezzem err l a napról, de most szembe kell 
néznem vele. Lucian ügyvédje nem tudott megállapodni a bíróval, hogy videóra vegyék a 
tanúvallomásom; így kénytelen vagyok az anyám és a mostohaapám el tt, a 
tárgyalóteremben megtenni. Kívülr l igyekszem nyugodtnak és magabiztosnak látszani, 
annak ellenére, hogy belül közel állok a pánikhoz. Soha nem akartam bármelyikükkel is újra 
találkozni. Önhibámon kívül, egyedül, család nélkül vagyok a világban. Anyám, éveken 
keresztül nem beszélt a szüleivel, és tudomásom szerint, soha nem is találkoztam velük. 
Mivel nem tudom ki az apám, fogalmam sincs, hogy vannak­e rokonaim az   részér l. A 
pokolba is, meg sem ismerném, ha elmennénk egymás mellett az utcán. 
A hét elején már tettem vallomást, egyúttal lefényképezték a hátam, hogy bizonyítékként 
használják. A tanúvallomás most hiábavalónak tűnik, mivel mégis tanúskodnom kell a 
bíróságon. 
Lucian bejön a fürd szobába, ahol csak bámulom magam a tükörben és megáll mögöttem. 
A tekintetem a tükörképére szegez dik. A szokásos szép, fényes szürke öltönyét viseli, egy 
lila nyakkend vel, amit én választottam ki neki. Sötét haja szépen meg van igazítva és 
frissen van borotválva; minden ízében gazdag, sikeres üzletembernek néz ki. Kezeit ráteszi 
a vállamra, majd magához von. 
– Minden oké, bébi? 
– Igen – súgom, és közelebb fészkelem magam hozzá. Mindketten tudjuk, hogy ez 
hazugság, de ma nem tudok tenni ellene. Tudom, hogy látja a pánikot a szemembe, amit 
olyan keményen próbálok elrejteni. 
Nagy karjaival átölel, miközben megcsókolja a fejem búbját. 
– Teljesen kikészít, hogy nem tudom ezt megállítani. Bassza meg, hidd el, megpróbáltam. A 
bíró egy seggfej, aki nem látja a nagy problémát, amikor berángatja a tárgyalóterembe egy 
zaklatás áldozatát, hogy szembenézzen egy szörnyeteggel. 
Hirtelen, nyugalom ereszkedik rám, mikor megfordulok, hogy megvigasztaljam. Bizonyos 
szempontból Lucian ezt nehezebben kezeli, mint én. Csalódottnak érzi magát, tehetetlen és 
dühös. Újra eltöprengek azon, bölcs dolog­e, hogy ma elkísér oda. Vajon képes lesz 
megállni, hogy a mostohaapámat péppé verje? Elmondta, hogy az ügyvédje azt tanácsolta 
neki, tartsa ellen rzés alatt az indulatait, vagy ki lesz utasítva a tárgyalóteremb l. Tudom, 
hogy a kedvemért meg fogja próbálni. 
Amióta visszatért az életembe, miután napokra eltűnt, a dolgok megváltoztak köztünk… 
jobbá váltak. Minden éjszakát a lakásában töltöm. Továbbra is egyre távolabb nyomja a 
határaim az ágyban és azon kívül is, és ezt imádom. Tudomásom szerint nem volt több 
rémálma. Nem mondott semmit, de láttam, hogy pár napja gyógyszert vesz be lefekvés el tt. 
Mélyebben alszik éjszaka, aztán meg reggelente úgy néz ki, mint aki ittas. Tudom, hogy attól 
fél, ismét bántani fog, de szeretném, ha nem volna szüksége gyógyszerre. Talán, miután 
ennek az egésznek vége lesz, el kell mennünk mindkett nknek terápiára. Ha Lucian nem 
akar velem beszélni err l, talán megnyílna valaki másnak. Csak remélni tudom, hogy olyan 
valakivel sikerül beszélnie, aki foglalkozni is fog a démonjaival, és nem taszítja egy olyan 
helyre, amit nem tud kezelni. 
Tenyereim közé fogom az arcát, majd dörzsölni kezdem a sima b rt. Annyira az életem 
részévé vált, hogy el sem tudom képzelni, mit fogok csinálni, amikor elmegy. Nem 
gondolhatok most erre, bár; el ször éljem túl a mai napot, miel tt a holnappal foglalkozok. 
– Jól vagyok, Luc. Nem tud többé bántani. Boldog vagyok, hogy te is ott leszel; 
elviselhet bbé teszed az egészet. 
Egy picit elfordítja a fejét és belecsókol a tenyerembe. 
– Visszakaptalak, bébi. Ma magunk mögött hagyjuk ezt, utána hazahozlak és egész éjjel 
szeretkezni fogok veled. Kibaszottul a hátunk mögé akarom temetni ezt a szart, ahová 
tartozik. 
–  Ó, Luc! – szavait hallva, elszorul a szívem. Nincs semmilyen védelmem ellene, amikor 
ilyen kedves velem. Domináns, uralkodó és védelmez  velem, de néha olyan gyengéd és 
édes tud lenni, hogy könnyek szöknek a szemembe. Az ilyen pillanatokban, mint ez is, úgy 
érzem, hogy harcba szállna az egész világgal, csak hogy megvédjen. Ez arra készteti a 
lányt, akit soha senki sem akart, hogy n nek érezze magát, akinek megvan mindene. 
Szerelmes szavak tódulnak az ajkamra, már­már azzal fenyegetnek, hogy megfojtanak, de 
visszatartom  ket. Túl korai lenne, és ösztönösen tudom, hogy még nem készült fel arra, 
hogy hallja  ket.  
Egy darabig még ott állunk, mindketten a saját gondolataiba mélyedve, aztán megnézi az 
óráját, és elhúzódik. Lesimítom az egyszerű vászonruhának az anyagát, amit Rose­tól 
vettem kölcsön és megigazítom a vállpántokat. Luc megfogja a kezem, és a lakáson át 
kivezet az utcára, ahol Sam a Mercedes­nek d lve várakozik. Ahogy meglát minket, ellöki 
magát és elindul, hogy kinyissa nekünk a hátsó ajtót. 
– Jó reggelt, Lia! – mondja, és bátorításképp gyengéden megszorítja a karom, mikor 
elmegyek mellette. Hallom, hogy Lucian vált vele pár szót, miel tt beszállna mellém. 
Lucian átkarol, majd az oldalához húz, miközben az autó áthalad a forgalmon. Egyikünk sem 
beszél a bíróságig vezet  rövid úton, és Sam túlságosan hamar kapcsolja ki a motort, majd 
kinyitja az ajtót, hogy kiszálljunk. 
– Itt fogok várni, miután végeztél. 
Tudom, hogy így próbál megnyugtatni, minden rendben lesz. Hirtelen ötlett l vezérelve 
visszafordulok hozzá, és megölelem. Látom rajta, hogy meglep dik, de a karjai körém 
fonódnak, hogy röviden viszonozza az ölelést. Lucian ismét kézen fog, és felmegyünk a 
lépcs kön egy kétszárnyú ajtóhoz, ahol az ügyvédünk, Max várakozik.  
Lucian ügyvédje a harmincas évei elején járhat. Haja sötét, szinte fekete és szépen fésült. 
Úgy, mint Lucian, Max is magas és er s testfelépítésű. Felém nyújtja a kezét. 
– Adams kisasszony, Max Decker vagyok. Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell 
találkoznunk – megrázom a kezét, tetszik az  szinte beszéde. Megfordul, hogy üdvözölje 
Luciant, majd visszafordul hozzám. – Adams kisasszony… 
Miel tt folytatná, feltartom a kezem mondván: – Kérem, hívjon Liának. Van egy olyan 
érzésem, túl sokat fogom ma hallani a Miss Adams nevet. 
Egy bólintással beleegyezik, majd így folytatja: – Lia, tudom, hogy nehéz lesz ez ön 
számára. Ha ez megvigasztalja, azt hiszem elég gyors és egyszerű tárgyalás lesz. 
Nincsenek tanuk, nincs semmilyen más bizonyíték Dawson úr ellen, a magáén és az 
édesanyjáén kívül. Nem lesz esküdtszék, akik érintettek lennének az ügyben, így a bíró 
hamarabb fog tudni ítéletet hozni. Els nek fogják hívni, hogy tanúvallomást tegyen. A cél az, 
hogy bebizonyítsuk a múltbeli er szakot és az instabilitását. Következ nek az édesanyja fog 
tanúskodni, és valószínűleg utána a bíróság szünetet fog elrendelni. Mr. Dawson a szünet 
után fog tanúskodni, amennyiben úgy dönt, és ezzel vége is lesz. 
A testem kicsit ellazul, így reagálva a bizalomra a hangjában; ha azt gondolja, hogy minden 
rendben lesz, biztosan úgy lesz,   jobban tudja, mint én. 
– Úgy mondja, mintha olyan egyszerű lenne. 
Együttérz  pillantással rám néz, és úgy döntök, megbízom Max Decker­ben. Könnyű 
megérteni, hogy miért is üzlettársak Lucian­nal; egyforma er  és bizalom sugárzik 
mindkettejükb l, és körülöttük ezzel mindenkit a hatalmukba kerítenek. 
– Az eljárás egyszerű, Lia, de a valóságban, ami a tárgyalóteremben zajlik, gyakran nem az. 
Brian Starnes az ügyész a DA hivatalból ebben az ügyben, és   egy jó srác. Amennyire csak 
lehetséges, a lehet  legkönnyebb úton fogja megpróbálni végigvezetni önt a vallomásán. 
Mikor Brian befejezi, Mr. Dawson ügyvédjének lehet sége lesz rá, hogy keresztkérdéseket 
tegyen fel önnek.  
Amikor folytatni akarja, megállítom. 
– Mit ért azalatt, hogy keresztkérdéseket tesz fel? – tudom, hogy Lucian észrevette 
hangomban a remegést, mert megfeszül karomon a szorítása.   
– Mindkét félnek joga van keresztkérdésekre. Szabad, de nem is muszáj élni ezzel a 
lehet séggel. Fel kell készülnie, hogy Mr. Dawson ügyvédje, megpróbálja kétségbe vonni a 
vallomása bizonyos részeit. 
Érzem, hogy kifut a vér az arcomból, amikor szavai elérnek hozzám. Nemcsak bemegyek a 
bíróságra, hogy tegyek egy egyszerű vallomást, és utána távozok.  Elég sok filmet láttam az 
évek alatt ahhoz, hogy tudjam, cafatokra fogják szedni az életem mindenki el tt. 
– De… nem én vagyok az alperes. É­én azt hittem, hogy nem kell mást tennem, csak 
tanúskodni. 
Ekkor már minden ízemben remegek, és kétségbeesetten próbálom visszanyelni a torkomat 
fojtogató epét. Ha nem volnék közel a kiboruláshoz, valószínűleg szórakoztató volna látni 
két, Lucian­hoz és Maxhoz hasonló embert, ahogy kiborulnak a reakcióm láttán. 
– Lia… annyira sajnálom. Azt hittem, tudtad, hogy ez is el fordulhat. Feltételeztem, hogy az 
ügyészi hivatal említette ezt, – morogja az orra alatt, ami úgy hangzik, mint egy káromkodás, 
majd hozzáteszi: – Korábban kellett volna találkoznunk, hogy felkészíthessem erre. 
Beszélek a bíróval, hátha kapunk halasztást – ahogy Max kifelé indul, megragadom a karját, 
hogy megállítsam. 
– Nem. Csak azt akarom, hogy ennek vége legyen. Ha most elmegyek, egy nap, egy hét 
vagy valamikor a közeljöv ben, vissza kell jönnöm. Rettegéssel fogom azt az id t tölteni. 
Talán, jobb is így, – lenézek az órámra és megkísérlek egy viccet, hogy feldobjam a 
hangulatot. – Nahát, már csak tíz percem maradt, hogy teljesen szétessek, úgyhogy jobb 
lenne indulni. 
– Adj egy percet Max, rendben? – Max bólint, elsétál a folyosón, el húzza a mobilját és 
nyomkodni kezdi rajta a gombokat. Lucian visszafordul hozzám, szeme tele van 
aggodalommal. – Bébi, olyan rohadtul nagyon sajnálom. Én… a francba, azt hittem, tudod, 
mi fog ma történni. Ez mind az én hibám. Napokkal ezel tt találkoznod kellett volna Max­el. 
Kérlek, hadd próbáljon meg halasztást kérni, hogy legyen pár napod a felkészülésre. Nem 
akarom, hogy felkészületlenül menj oda. 
Közelebb lépek hozzá, kezeim a mellkasára teszem. 
– Nem akarom elölr l kezdeni, Luc. Igen, utána néztem, dehogy keresztkérdéseket tesznek 
fel, az egy kicsit meglepett és ideges vagyok miatta, de meg kell tennem. Nem akarok ma 
innen elmenni úgy, hogy még mindig rajtam lóg. Az ügyészi iroda valószínűleg említette ezt, 
de egyszerűen nem értettem. 
Érzékien tenyereibe fogja az arcom, egy pillanatra a szemeimbe néz és elhatározást látok 
bennük. Végül kifújja a leveg t és keményen megcsókol. A csókja csalódottságot sugároz, 
de az ujjai gyengéd érintése, ahogy az arcom simogatja, er vel tölt meg. Meg tudom ezt 
csinálni; az életem során rosszabbat is átéltem. Néhány óra múlva Lucian­nal távozunk és 
kész. Visszatekintve a múltra rájövök, hogy azt hinni, bármilyen dolog, ami anyámmal és 
mostohaapámmal kapcsolatos, az egyszerű lehetne, naiv dolog volt. Jobban tudnom kellett 
volna. 
 
 
 
Max a tárgyalóterem felé vezet, majd megáll egy padnál az els  sorban. – Els nek ülök le, 
majd a következ  Lucian lesz és maga Lia, a végére. 
Nem kétséges, attól fél, hogy arca fogok esni, ha át kell rajtuk másznom, mikor a nevem 
szólítják. Leülünk, ahogy kérte, és Lucian ismét megszorítja a kezem. Körülnézek a 
teremben, azt hiszem, úgy néz ki, mint az Esküdt ellenségek­ben. Mikor ismét körülnézek, 
észreveszek egy n t, közvetlenül az el ttünk lév  asztalnál, és ránk bámul. Amint 
felismerem az anyám, kiráz a hideg. Sz ke haja most sötétbarna, ötven fonttal kevesebbnek 
tűnik, mint amikor legutóbb láttam. Az arca beesett és a teste szinte élettelen. Úgy néz ki, 
mint aki egy szörnyű betegséggel harcol. 
– Anya? – suttogom még mindig sokkos állapotban, a n  visszanéz rám. Teljesen elfordul a 
széken, szemei átsiklanak felettem, majd Lucian­on állapodnak meg, aki mintha megérezte 
volna a veszélyt, megmerevedik mellettem. Utálom, hogy érdekel, de megkérdezem. – Jól 
vagy? Úgy nézel… 
A szemei tompák, de hirtelen csillogni kezdenek, amikor a kifejezéstelen tekintetét 
rosszindulat váltja fel. 
– Igazán nagyon jól, Lia. Évekkel ezel tt eltűnsz; nem szólva egy szót sem arról, hogy hol 
vagy, és most, meg vagy sért dve. Még mindig csak egy elkényeztetett kölyök vagy. 
Tátott szájjal ülök és bámulok rá, és azon csodálkozom, hogy még mindig képes meglepni. 
Talán nem hallottam ennek a szarnak, több változatát is egész életemben? Mellettem, már 
Lucian arca elvörösödött és úgy néz ki, mint aki nagyon közel áll ahhoz, hogy elveszítse a 
hidegvérét. Kezem a combjára teszem, hogy megpróbáljam lecsillapítani. Szükségem van 
rá, ami azt jelenti, hogy össze kell tartanunk. Meg kell neki mutatnom, hogy képes vagyok 
kezelni az anyám kirohanásait. Nincs rá szükségem, hogy a csatát helyettem vívja meg; 
egész életemben ezt csináltam. 
– Anya, azt hiszem, mindketten tudjuk, nem léptem le; te rúgtál ki az utcára. És ha 
elkényeztetett kölyök lennék, az életben mindent meg kellett volna adnod és gondoskodnod 
arról, hogy ez soha ne történjen meg, – amikor közbe akarna vágni, nem adok rá 
lehet séget és azonnal folytatom. – És most, akarsz t lem valamit. Ez a gazdagság, anyám; 
ez tényleg az. A legels  alkalomkor nem szabadott volna megengedned, hogy bezárjon, 
segítened kellett volna, de te soha nem segítettél, az életem egyetlen napján sem. 
Ha ez az egész mocskos dráma, ami el bb lezajlott, nem lenne annyira szomorú, 
valószínűleg nevetnék. Tátott szájjal mered rám, semmit sem tud visszavágni. Soha nem 
mertem neki visszabeszélni, és   is hallgat a megdöbbenést l. Istenem, bárcsak évekkel 
ezel tt megmertem volna ezt tenni, talán megmentettem volna magam a sok er szaktól. 
Lucian teste, szavaim hallatára kissé ellazult. Féltem, hogy szörnyű embernek gondol, hogy 
így beszélek az anyámmal, de egy gyors pillantást vetek az arcára, amely egyszerre 
szórakozást és büszkeséget sugároz. 
– Te hálátlan kurva! – sziszegi, miel tt valaki az asztalnál elhallgattatja. Rám néz, a 
pillantása megtorlást ígér, majd szó nélkül visszafordul. 
Lucian lehajol és belesuttog a fülembe. 
– Szóval, azt hiszem, idén nem kapunk ebédmeghívást Anyák napjára? – ahogy ezt el adja, 
Max­el a szánk elé tesszük a kezeink, hogy elfojtsuk a nevetést. Lucian, mint mindig, 
pontosan érti, mire van szükségem; ahelyett, hogy dédelgetne, viccel dik. Még egy dolog, 
amiért lehetetlen, hogy ne szeressem  t. 
Olyan gyorsan, ahogy jött, a mosoly lehervad az arcomról, mikor mostohaapám a 
tárgyalóterembe lép. Nem tudta kifizetni az óvadékot, úgyhogy, máig  rizetben tartották. 
Börtön­narancs helyett, amire számítottam, hogy viselni fog, egy egyszerű olcsó hatású kék 
öltöny van rajta. Anyámmal ellentétben, ugyanúgy néz ki. Jim Dawson néhányak számára 
jóképű, de szemeiben látható kegyetlenség, számomra mindig is nyilvánvaló volt. Mindig 
elérte, hogy libab rös legyek t le, és ez ma sincs másképp. 
A jelenlév ket csendre utasítják, mikor a bíró a terembe lép. Felolvassák az üggyel 
kapcsolatos adatokat, és miel tt észbe kapnék, a nevem szólítják. 
– A bíróság a tanúk padjára szólítja az els  számú tanút, Lia Adams­et. 
Lucian miel tt elengedné, megszorítja a kezem. Harcolok a vággyal, hogy a másik irányba 
rohanjak. Helyette, mély lélegzetet veszek, mikor a terem elejébe megyek. Leteszem az 
esküt, és a bíró melletti fülkébe helyet foglalok. 
Az els  kérdéseket a kapcsolatunkról és más érdektelen információkról teszik fel. 
Kényelmetlenül érzem magam a fa széken és az a benyomásom, hogy a figyelem 
központjába vagyok. 
– Adams kisasszony, az alperes Mr. Dawson megütötte, vagy fizikailag bántalmazta önt 
valaha? 
Bár tudtam, hogy ezt a kérdést is fel fogják tenni, még mindig kiszökik t le a leveg  a 
testemb l. Szemeim Lucianra siklanak, aki bólintással bátorít. 
– Igen… mindkett t. 
– Adams kisasszony, lehetne konkrétabb a támadások kimenetelével kapcsolatban? 
Megnedvesítem hirtelen kiszáradt ajkaim és szorosan összefonom a kezeim, hogy ne 
remegjenek. 
–  … megütött, fojtogatott, rugdalt és… megégetett. 
– Bíró úr, szeretnék bemutatni egy bizonyítékot, amelyben Adams kisasszony hátán lév  
forradás látható – kifut a vér az arcomból, amikor a képeket a bíró kezébe adják. Max 
elintézte, hogy valakit az államügyészi irodából Lucian­hoz küldjenek, hogy elkészítse a 
fényképeket. Nagyon hálás voltam, hogy az illet  n  volt; ha Lucian­on kívül más férfi is 
látná a szégyenem, az egyszerűen elviselhetetlen lett volna. 
– Adams kisasszony, kérem, meg tudja mondani a bíróságnak, hogyan szerezte ezt a 
sebet? 
Ismét Lucian­ra nézek, ahogy válaszolok. 
– Édesanyám és a mostohaapám, vitatkoztak. A mosókonyhában vasaltam és nem álltam 
elég gyorsan félre az útjukból. Anyám elhagyta a szobát és én… a mostohaapám nagyon 
dühös volt. Kivette a kezemb l a vasalót és letépte az ingem, majd a hátamhoz nyomta és 
azt mondta: „A teheneket is mindig megbélyegzik, így tudják, kihez tartoznak, és te, mindig 
hozzám fogsz tartozni.“ – Még a terem másik végéb l is látom, hogy Lucian összerándul. 
Még soha nem meséltem el neki minden részletet, hogy pontosan mi is történt velem és 
rájöttem, hogy mai nap el tt meg kellett volna tennem. Függetlenül attól, hogy számomra ez 
milyen megalázó, megbocsáthatatlan, hogy nem készítettem fel arra, amit hallani fog.  
A gyomromban lév  csomó kezdd egy kicsit felengedni, amikor felteszik azt a kérdést, amit l 
rettegtem. 
– Adams kisasszony, zaklatta önt valaha Mr. Dawson szexuálisan? 
Tudtam, hogy az ügyészi hivatalnak megvan a vallomásomból ez az információja, így 
logikusnak tűnik, hogy a bíróság el tt minden ponton át kell menni. Ellentétben a többi 
válaszommal, nem vagyok képes Lucian szemébe nézni, mikor válaszolok. Miért nem 
mondtam el neki? Istenem, hogyan engedhettem meg, hogy most érje a csapás? Az ügyész 
bordó nyakkend jére koncentrálok és próbálok megnyugodni.   
– Bizonyos módon, igen – szemem sarkából látom, hogy Max megfogja Lucian karját és 
megpróbálja visszatartani. Miel tt az ügyész megkérne, hogy tisztázzam ezt, folytatom. – 
Hónapokon keresztül, éjjelente a szobámba járt.  … fojtogatott, vagy bántalmazott volna, 
ha nem veszem le a ruháim. – Nem vettem észre, hogy arcomon könnyek csurognak, amíg 
az egyik a kezemre nem csöppen. – Egyik kezével engem érintett, amíg… a másikkal 
maszturbált. 
Lucian felkiált, mint akinek fájdalmai vannak. Végül a szemeim rá siklanak, és eláll a 
lélegzetem. Az arca fájdalommal van tele, szavaim széttépik. A könnyeim gyorsabban 
folynak, az ajkaim hangtalanul suttogják, hogy mennyire sajnálom. Valakinek, az   
védelmez  énjével, ilyen híreket kapni, megrázó lehet. Az ügyész bölcsen szünetet kér, a 
bíró beleegyezik. Kaptam harminc perc haladékot, és minden pillanatára szükségem van, 
hogy összeszedjem magam. Amikor felállok, hogy elhagyjam a pódiumot, hirtelen a 
mostohaapámra nézek. Nem vagyok benne biztos, hogy látok­e rajta némi megbánásra 
utaló nyomot, de nem. Megszokott módon néz rám, amit l libab rös leszek, mintha mocskos 
titkot osztanánk meg egymással. Én viszont gyorsan elfordulok, és Lucian és Max felé 
megyek. Már majdnem elérem  ket, amikor anyám kilép az asztal mögül és rám vigyorog. 
Olyan haragot érzek, amilyet még ezel tt soha nem éreztem. Ki akarom kaparni a szemeit. 
Nincs semmi szégyenérzete. Nem érez semmi lelkiismeret furdalást, hogy nem védte meg a 
lányát. Úgy tűnik, hogy élvezi a fájdalmam. 
Lucian a hátam mögé sétál, karját védelmez en a vállamra teszi, majd figyelmét rá fordítja. 
Találkoznak a tekinteteik, arckifejezése megvetést és undort tükröz; a róla kialkotott 
véleménye, nem is lehetne nyilvánvalóbb. Velem együtt elfordul t le, és anélkül hogy 
hátranézne, kisétálunk a tárgyalóteremb l. Végigvezet a folyosón, majd be egy üres irodába, 
és becsukja az ajtót mögöttünk. 
– Sajnálom – zokogom a mellkasába, miel tt beszélni kezdene. 
Karjai körém fonódnak és a remeg  mellkasára húz. 
– Krisztusom, bébi, miért nem mondtad el, amit az a rohadék tett veled? 
– Nem er szakolt meg – suttogom a nyakába, és kétségbeesetten próbálok közelebb bújni. 
– Lia, szexuálisan zaklatott téged. Lehet, hogy nem volt benned, de a rohadék megérintett… 
rohadtul kényszerített, hogy elviseld azt. Az Isten verje meg! 
A zsilipek kinyílnak, és tehetetlen vagyok, mert könnyek áramlását nem tudom megállítani, 
miközben a karjaiban zokogok és továbbra is a bocsánatát kérem. 
– Édesem, kérlek, ne mond, hogy sajnálod. Nincs miért bocsánatot kérned. Igen, szerettem 
volna tudni, de megértem, hogy ez számodra milyen nehéz lehet – visszahúz, mert eltartott 
egy karnyújtásnyira magától. – Tudod, hogy ez kett nk között semmin sem változtat, igaz? 
Csak ámulok azon, hogy ki vagy és mit értél el, annak ellenére, ami veled történt. 
Testem a megkönnyebbülést l ellazul. Egy részem mindig is attól félt, hogy nem fog akarni, 
ha megtudja, hogy megengedtem valakinek, hogy ilyen mocskos dolgot tegyen. Egy gyenge 
pillanatomban, azon töprengek, tényleg megölt volna­e, ha ellenállok neki. Félelmem miatt a 
könnyebbik utat választottam? Gyáva lennék? Fogalmam sem volt, hogy hangosan 
beszélek, amíg Lucian fel nem hördül. 
– Bébi, hogyan gondolhatsz ilyet? Te, gyáva? Basszus, ez a legabszurdabb dolog, amit 
valaha hallottam. Te az egyik leger sebb ember vagy, akit valaha ismertem. A legtöbb 
ember feladta volna, miután elviselte azt, ami te. Nézd meg, milyen csodálatos n  vagy. 
Nem vagy hajlandó a könnyebbik utat választani. A pokolba, te inkább a lakásom 
takarítottad, ahelyett hogy megengedted volna, hogy úgy gondoskodjak rólad, ahogyan 
szeretnék. 
Felágaskodok és megcsókolom a torkát. 
– Úristen, szükségem volt erre. 
Nevetése meglepetésként ér, cserébe rámosolygok. Mögöttünk torokköszörülést hallunk, így 
mindketten az ajtó irányába nézünk.   
Max felénk lépked, majd a szemközti falnak támaszkodik. 
– Nagyon jól csináltad, Lia. Van pár percünk, miel tt vissza kellene mennünk. Lenne 
bármilyen kérdésed hozzám? 
– Igen, hol van a legközelebbi buszmegálló? – rám vigyorog, ez valami olyasmi, amit 
szerintem nem gyakran csinál. Azt hiszem, titokban megkönnyebbül, hogy felhagytam azzal, 
hogy szétessek, és viccel dni próbálok. Ha férfiak egy n t sírni látnak, baromi 
kényelmetlenül tudják magukat érezni. 
– Jó kérdés. Azt hiszem, Luc gondoskodni fog arról, hogy az els  adandó alkalommal kijuss 
innen. Ha készen állsz, akkor jobb lenne, ha visszamennénk. 
Miel tt Lucian leejti a karját, egy gyors csókot ad. 
– Gyere, bébi. Ha szerencsénk van, akkor egy kellemes beszélgetés, az anyáddal is belefér, 
miel tt csendre utasítanak. 
Könyökömmel az oldalába bökök, és szavaira a mosolyom megpróbálom elrejteni. Nehéz 
elhinni, hogy a tanúvallomás után, nem vagyok más, mint egy nyomorék, de Lucian a 
dolgokat számomra szebbé teszi, már csak azzal is, hogy itt van velem. 
Az anyám szerencsére nekünk háttal áll, és ezért nem kell vele szót váltanom. Szorongva a 
mostohaapám asztala irányába nézek és észreveszem, hogy engem bámul. A gazember, 
teljesen közömbösnek tűnik, és majdnem… elszédülök. Látom, hogy keresztülnéz rajtam és 
felhúzott szemöldökkel Lucian­t tanulmányozza. Ez nyugtalanabbá tesz engem, mint amikor 
rám nézett. Utálom, hogy Lucian­t minden ocsmányságnak ki kell tennem, ami a múltamban 
történt, különösen az anyámmal és a mostohaapámmal kapcsolatban. Gondolni sem merek 
rá, hogy valamelyikük a nevét leheli, nemhogy érdekl dve nézzék. 
Anyám a tanúk padjára van hivatva, és ugyanolyan folyamaton megy át, eskütétel, és 
felolvassák a bíróságnak a személyes adatait. 
– Mrs. Dawson, bántalmazta önt valaha Mr. Dawson bármilyen módon? 
– Nem, persze, hogy nem.   a férjem, és néha szeretjük durván csinálni… tudja, ez 
megegyezésen alapszik, – szájak esnek le a tárgyalóteremben, Lucian hozzám hajol és 
fülembe zümmögi. – Mit csinál? Hát nem   kezdeményezte ezt az eljárást, mert 
bántalmazta? 
Az ügyész úgy tűnik, sokkot kapott. Nyilvánvaló, hogy nem az a választ kapta, amelyet várt. 
– Mrs. Dawson, talán nem értette meg a kérdést. Bántalmazta önt valaha fizikailag Mr. 
Dawson bármilyen módon, egészen addig az incidensig, amely ma ide hozott minket? 
Anyám szerelmesen a férjére néz, mintha ez az elképzelés abszurd volna. 
– Egyáltalán nem. Ez az egész, csak egy félreértés volt. Féltékeny lettem, mert Jim a 
szomszédunkkal flörtölt, és verekedni kezdtem vele – zavarában felkuncog, mint aki nagyon 
jó munkát végzett, majd azt mondja: – Hozzávágtam néhány könyvet, összeestem és fejem 
beütöttem a kandallóba. Jim, annyira aggódott utána miattam, de én még mindig nagyon 
dühös voltam… tudja? A szomszédunk sokkal fiatalabb, és ez tett engem féltékennyé. – 
Megvonja a vállát, mintha azt mondaná ezzel: „tudja, hogy megy ez“. 
Földbe gyökerezett lábakkal ülök a széken, döbbenten, szótlanul. Mit csinál? Fejem a 
mostohaapám felé fordítom, látom, ahogy szétterpeszkedve a széken henyél, és az arcán 
önelégült mosoly látható. Az ügyvédje mellette ül, és kábultnak látszik. Az ügyész arca piros, 
és úgy néz ki, hogy néhány perc múlva szívrohama lesz. 
– Mrs. Dawson, én… szemtanúja volt bármilyen támadásnak, amelyet Mr. Dawson 
elkövetett a lánya ellen? 
Az anyám egyenesen rám néz, és Istenem segíts, tudom, mi fog következni. Ez egy bosszú. 
Korábban kigúnyoltam  t, és most nem engedi, hogy azt megússzam. Ártatlan ábrázattal a 
bíróra néz. 
– Nem, fogalmam sincs, hogy mir l beszél. Jim kemény próbált lenni, mint egy apa, de   
minden alkalommal fellázadt. – Drámai sóhajtással hozzáteszi: – Én vagyok a hibás, bíró úr; 
hagytam, hogy mindene meglegyen, mert nem volt apja, aki úgy szeresse  t, mint más 
lányokat az apjuk. Egy id  után, nem volt tekintettel a szabályokra. Nem szerette Jim­et és 
mindig történeteket talált ki, hogy bosszút álljon rajta. 
A fülemben lév  zúgás egyre hangosabb lesz, halványan hallom Luciant a nevem kiabálni. 
Gondolkodás nélkül felállok és üvölteni kezdek: – Hazudsz, miért hazudsz? – ez elindít egy 
lavinát, kiabálások, kalapácskopogás, és a világ forogni kezd velem. Miel tt észbe kapok, 
Lucian már a termen keresztül vezet, és Max szorosan jön mögöttünk. 
 
Lucian 
 
– Lia… beszélj hozzám, édesem. 
Amióta elhagytuk a tárgyalótermet, nem szólt egy szót sem. Abba az irodába megyünk, ahol 
legutóbb voltunk. El veszek egy, a helyiségben lév  elérhet  széket, és remeg  testét az 
ölembe húzom. Vérkeringést dörzsölök a hideg kezébe és megnyugtató szavakat suttogok, 
amiknek tudom, hogy most semmi értelme. Az anyja vallomása, egy csomó er s érzelmet 
váltott ki bel le. Kibaszottul meg akartam ölni, a hazug ribancot; Max szintén fortyogott, és 
Lia…   egyszerűen összeomlott. Kiabálása visszaver dött a falakról, így ez volt a helyiség 
egyetlen hangja. Ahogy nyugtatni próbálom, Max lép a szobába és aggódva Liát nézi. 
– Jól van? 
– Mit gondolsz? Az anyja pontosan a busz elé dobta, és a nyomaték kedvéért még el is 
gázolta. 
Max összerezzen, majd megrázza a fejét. 
– A pályafutásom alatt találkoztam pár elcseszett emberrel, de ez a n , viszi a pálmát. Nincs 
semmi kétségem afel l, hogy szemrebbenés nélkül hazudik; a pokolba, mindenki a 
teremben tudja ezt. Sajnos, az égvilágon semmit sem tudunk tenni. Brian ki van akadva, 
mint a fene. Megy és vádemelést tesz, hogy a rend rségen hamis bejelentést tett, valamint 
egyéb dolgokat is kitalál.   majd intézkedik. Jó srác, de ott úgy nézett ki, mint egy bolond, – 
Liára mutat és hozzáteszi, – nagyon rosszul érzi magát amiatt, ami vele történt. Azt mondta, 
soha nem hozta volna ezt az ügyet a bíróságra, ha tudta volna, hogy mire készül az anyja, 
mert egy hazug picsa. 
Beletúrok a hajamba, majd az ölemben Liát kényelmesebb helyzetbe igazítom. 
– Eldobom az agyam. Tisztára bosszantó. Nem tudom elhinni, hogy Lia azzal a n vel 
kapcsolatban állt. 
Max és én is meglep dünk, mikor egy hang közbeszól: – Lehet, hogy örökbe fogadtak. Az 
sok mindent megmagyarázna. Nos… kivéve, ha egy anya nem akarja látni a gyerekét, ha 
ilyen messzire elmegy. 
Egy fél mosollyal rám néz, miel tt kinyújtózkodik. Összeszorítom a fogaim, mert disznónak 
érzem magam, mikor a farkam a mozdulatára azonnal válaszol. Nincs más lehet ségem, 
hogy elmondjam a fickónak ott lent, hogy rossz az id zítés; fütyül rá. Amikor Lia a szűk kis 
seggét is megmozgatja, minden vér lefele tolul. Megragadom a csíp jét, hogy 
mozdulatlanná tegyem, miközben a saját reakcióm igyekszem irányítani. Biztos vagyok 
benne, hogy Max, kezével a száján, a fojtogató nevetést nyomja el. A rohadék, szeretném 
látni, hogy tudja­e ezt jobban kezelni. Lia megfordul, hogy ránézzen és megkérdi: – Most 
már mehetek, vagy még lesznek keresztkérdések? 
– Szabadon távozhatsz, Lia; csak azért jöttem, hogy ezt elmondjam. A bíró elnapolta a 
tárgyalást, anyád összekuszált vallomásának köszönhet en. Brian­nak id re van szüksége, 
hogy ezzel a mal rrel foglalkozzon. Felhívom Luciant, hogy mikor, vagy kell­e egyáltalán 
visszajönnöd, de nehezen hiszem, hogy az ügynek lesz fojtatása. Ennél a pontnál nincs 
semmi esélye, hogy folytassák a keresztkérdéseket. 
Lia kicsúszik az ölemb l, és diszkréten begombolom a zakóm gombjait, amikor a háta 
mögött felállok. 
– Köszi Max, értékelem, hogy ma itt voltál. 
Max elfogadja a felé nyújtott kezet, majd rácsap a vállamra. 
– Ez csak természetes. Keresni foglak – Liához fordul, és azt mondja neki: – Sajnálom újra, 
ami ott történt. Csak próbáld meg ezt, magad mögött hagyni. Ahogy mondtam, azt hiszem, 
ez lesz a vége. 
Elhagyjuk a bíróságot, és Samet a járda mellett találjuk az autóval. Kinyitom az ajtót és 
segítek Liának beülni. Sam, mint mindig, diszkréten beül a vezet ülésbe, magunkra hagyva 
minket. Max int nekem, hogy maradjak hátra, így becsukom az ajtót Lia mögött, miután 
mondom neki, hogy egy perc. 
– Luc, engem egy kicsit aggaszt ez az egész dolog. Nem akartam megemlíteni Lia el tt, de 
Briannek valószínűleg nem lesz más választása, mint hogy ejtse az ügyet Lia mostohaapja 
ellen. Szerintem, néhány napon belül szabad lesz. 
– A francba, most Lia újra a radarján lesz. 
Max egyetért en bólint. 
– Ellene vallott, megpróbálta lecsukatni. Azt hiszem, az anya megpróbált Liához jutni, de azt 
hiszem, a végén   is félt, hogy ellene menjen. Valószínűleg megfenyegette. Csak mondd 
meg Liának, legyen óvatos. A szokásos dolgok: ne menjen egyedül sehova, ellen rizze az 
ajtót, miel tt kinyitja, figyelje a környezetét, talán néhány napig, valakinek vele kéne 
maradnia. 
– Velem lesz. 
Max nem vak; tudja, hogy Lia és én együtt vagyunk, de ismer is elég jól, tisztában van vele, 
nem folytatok viszonyt… vagy, ha igen, nem sokáig. Ismeri a múltam; sokszor segített 
nekem a jogi ügyekben. Szóval, a meglepetés az arcán a kijelentésemre, érthet  és szinte 
komikus. 
– Nem tudtam, hogy veled él. Ez egy nagy lépés. 
Úgy vélem, Max több mint az én jogászom; egy barát is. Ezért tud mindent a mocskos 
múltamról. Emellett, a nyugodt viselkedése egy nagy szempont. Mint Aidan, tudom, 
meglep dött azon, hogy találnak egy n t az én „egyéjszakás” életemben. Aidannal is 
barátok, így semmi kétség, hogy már azel tt tudott Liáról, hogy beszéltem vele. 
Türelmetlenül váltok, készen arra, hogy véget vessek ennek a beszélgetésnek, miel tt túl 
személyessé válik. Azoknak, akik ismernek, egy kicsit olyan vagyok, mint egy tudományos 
kísérlet. A kérdés úgy tűnik, mindig az: „hányszor fog Lucian a földre kerülni, miel tt végleg 
feladja?” Senki sem tudja, hogy milyen közel jártam már hozzá az elmúlt években. Ha mást 
nem is, de azt bebizonyítottam magamnak, hogy egy túlél  vagyok… eddig legalábbis. 
– Lia nem él velem, de elég gyakran van nálam. Ezzel pedig biztosítani tudom a biztonságát, 
és én nem élhetek vele a campuson. 
Tudom, hogy majd meghal, hogy többet mondjak. Az ügyvéd benne, meg se fog állni húsz 
kérdésig. A francba, mikor váltak a barátaim kíváncsiskodó öregasszonyokká? Ehelyett, 
egyszerűen azt mondja: – Jó ötlet. Szóval… hogy állnak a dolgok, mi van vele… a másik 
helyzetben? Jártál ott mostanában? 
– Pár hete, és semmi új. Szerintem, Aidan nemsokára fog menni. Különben is, most már 
mennem kell – na igen, mindketten tudjuk, hogy csak megpróbálom csirájában elfojtani ezt a 
beszélgetést. Hány év is telt el azóta? Mióta akarok elücsörögni és beszélni arról a n r l, aki 
kis híján tönkretette az életem? – Köszönöm, hogy ma itt voltál. Hamarosan beszélni fogunk. 
– Ezekkel a szavakkal, csatlakozom Liához a kocsiba, és Sam elindul. Lia fürtjei az 
oldalamhoz nyomódnak, mikor átkarolom a vállát. – Minden oké? – lelkesen bólint, ami 
tudom, hogy baromság, de nem mondom neki. 
– Azt akarom, hogy ma még maradj és nyugodj meg. El kell mennem az irodába, de 
megpróbálok korán hazaérni. Ma este vacsorázhatunk Leonál – lehajtom a fejem, és 
végighúzom a fülén az orrom. – Az ottani bor édes… és fűszeres, – a szavaim elérik a 
céljukat, és az arca elvörösödik, ahogy visszaemlékszik, az utolsó látogatásunkra ott. 
Fogalma sincs, milyen közel voltam aznap este hozzá, hogy megbasszam az asztalon. Leo, 
egy kéjes olasz, valószínűleg figyelemmel kísérte volna a műsort. 
Megfogja a kezem, elkezd játszani az ujjaimmal, úgy tűnik, hogy ideges. 
– Mit gondolsz, miért gyűlöli meg egy anya a gyermekét? Úgy értem… a gyűlölet mindig ott 
van, vagy lehetséges, hogy csinál valami olyat, ami kiváltja ezt? Lehet, hogy a gyerek túl 
sokat sír, mint egy baba? 
Itt van; egy kis ablak a fájdalmához, tudom, hogy érez. A mai nap olyan fájdalmas volt, 
újraéli a múltját; az, hogy a saját anyja teljesen eltaszította, elsöpr  erejű volt. 
– Ó, bébi, ez nem a te hibád. Nincs semmi, amit egy ártatlan gyermek valaha is tudna 
csinálni, hogy ezt érdemelje egy szül t l. 
Ez az egész beszélgetés teljesen kikészít engem, jobban, mint Lia gondolná. Nem el ször 
vagyok ilyen helyzetben, mint az övé. Most is ugyanolyan tehetetlenek érzem magam, mint 
az els  alkalommal, mikor szembenéztem a gonosszal, egy szül  képében, aki megbüntette 
a saját vérét. 
 folytatja tovább, mintha meg se szólaltam volna, a hangja szinte közönyös, mintha csak 
egy a papírról olvasná. 
– Annyi éven keresztül próbálkoztam, hogy megszeressen engem… vagy akár csak 
megkedveljen. Folyton azt gondoltam, ha tökéletes leszek, akkor talán talál valamit, amire 
büszke lehet. Sosem volt elég; bármit is próbáltam,   gyűlölt engem. Emlékszem, amikor 
tizenhárom éves voltam; kaptam egy levelet a tanáromtól, mert írtam egy novellát. Közzé 
akarta tenni az iskolaújságban. Azt hittem… itt van… ez az a pillanat, ami végre összehoz 
minket – anélkül, hogy megszakítanám a történetét, annak ellenére, hogy meghasad a 
kibaszott szívem, letörlöm a könnyeit, amik végigfolynak az arcán, és hagyom, hogy 
folytassa. –   épp a konyhában f zött, ami elég ritka volt. Mi els sorban szendvicsen, vagy 
valami mikróban melegíthet  kaján éltünk. Izgatottan mögé futottam, a levelet lengetve, 
hogy megmutassam neki. Én… gondolom, nem hallott engem jönni, mert meglepetésében 
megrándult, amit l az egész doboz tésztát, amit a kezében tartott, beleejtette a forró vízbe. 
Az… kifröccsent rá, és   elkezdett kiabálni. Annyira… annyira dühös lett. Elhátráltam és 
megpróbáltam elmondani neki, hogy sajnálom. Fogta a szed lapátot, amit a kezében tartott, 
és ütött, újra meg újra. Míg ez történt, tudod, mire gondoltam? – Nem válaszolok, tudom, 
hogy nem is igazán akarja. – Miért f zte a tésztát, egy szed lapáttal? Hát nem  rület?   ver 
engem, és én csak arra tudtam gondolni, hogy mire akarja azt használni? – egy keserű, 
szinte hisztérikus nevetés hagyja el az ajkát. – Úgy értem, ez érdekelt jobban? Mikor 
végzett, felvette a levelet, ami leesett a földre, alig nézett rá, majd kidobta a szemétbe, 
ráejtve a tönkrement étel tetejére. Ennyi volt… ez volt az a nap, mikor abbahagytam, hogy 
tör djek vele, és csak elkezdtem megpróbálni, túlélni  t. 
Ahogy küzdök a higgadtságomért, látom a visszapillantó tükörben, hogy Samnek gyanúsan 
csillog a szeme. Ez a gyönyörű, er s n  a karjaimban térdre kényszerített két er s férfit 
azzal, amir l tudom, hogy csak egy horror történet a múltjából. A szerencsések közé 
tartozik, még ha nem is tud róla. Megélte a poklot, és er sebben jött ki. Ami ma történt 
lesújtotta, és még mindig messze jár. Akár tudja, akár nem, a gyűlölet az az üzemanyag, 
ami hajtotta, hogy boldoguljon, nincs er sebb motiváló er ; a pokol, els  kézb l tudom. 
A gyűlölet, egy egészséges adag bűntudattal, vezetett egyenesen engem a csúcsra. A 
kokain lehet, hogy az én mankóm, de a gyűlölet, az én választott drogom. Egy sima gyűlölet 
eltorzít, gyengévé tesz, de az irányított gyűlölet, egy embernek, hatalom. Amikor ez a 
gyűlölet, ellened elkövetett súlyos sérelmekb l születik, az egy megállíthatatlan vonat. Lia 
gyűlölete azon a napon született, amikor az anyja elvágta a köteléket anya és lánya között, 
abban a konyhában. 
Az én gyűlöletem, azon a nyolc évvel ezel tti napon született, amikor Cassie megpróbált 
három életnek véget vetni, de csak eggyel sikerült végeznie. Az, hogy én ebben a 
pillanatban újra visszatértem a múltba, azért van, mert más valaki megsebzett múltjával 
foglalkozom, és ez számomra sem múlik el nyomtalanul. Egyszerre késztetést érzek, hogy 
kiugorjak a kocsiból, és csak fussak, de er sebb a vágy, hogy megvédjem a további 
bántalmazásoktól. Nem segíthettem, de vajon a köztünk lév  szerelemmel mit tenne a 
gyűlölet, ami mindkett nket eddig hajtott. Csak két lehetséges megoldást látok: vagy 
megmentjük egymást, vagy megsemmisítjük. 
Annak ellenére, hogy ezek a félelmek kavarognak bennem, nincs er m elhúzódni t le 
érzelmileg, vagy fizikailag. Ehelyett az ölembe húzom, szorosan magamhoz ölelem, és 
egyszerűen csak tartom. 
– Elpusztítasz engem baby, a kibaszott  szinteségeddel! 
Zokogni kezd a mellkasomon, és most hagyom, nem próbálom megállítani az áradatot. 
Szüksége van rá, hogy megszabaduljon a fájdalomtól. Hamarosan a harag és a gyűlölet fog 
újra eluralkodni rajta, de most, gyászolnia kell. 
 
 
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydey Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
Tizennegyedik fejezet 
 
Fordította: Hófehérke 
 
Lia 
 
 
Lucian ágyba fektetett, mint egy gyereket, amikor visszaértünk a lakásába. Sok biztatás 
kellett ahhoz, hogy folytassa a munkáját az irodában, úgy ahogy eltervezte. Tudtam, hogy 
kötelezettségei vannak, és nekem meg kellett egy kis távolság. Kellett egy délután, hogy 
eltereljem kellemetlen és szánalmas gondolataimat a gonosz anyámról, és ugyanolyan 
visszataszító mostohaapámról. Szembenézni velük ma a tárgyalóteremben, jobban 
megviselt, mint gondoltam volna; a mostohaapám szemei engem fürkésztek, amit l nagyon 
mocskosnak éreztem magam. 
Amikor pár perccel ezel tt felébredtem, egyenesen a zuhany alá mentem, kétségbeesetten 
szükségem volt rá, hogy lemossam magamról a mocskot. A mostohaapám engem figyel  
szemei felidézték azokat az emlékeket, amikor megérintett, bemocskolt engem. Addig 
dörzsöltem a b röm, amíg halvány rózsaszín nem lett. Beszappanozás, öblítés, ezt 
ismétlem újra és újra. A zuhany padlójára csúszok, és szabad folyást engedek a 
könnyeimnek. Az elárultság érzése terjed szét bennem. Hát nem bizonyította már sokszor 
az anyám, hogy nincsenek érzései?   nem képes szeretetet adni; nem alkalmas arra, hogy 
emberi lénynek nevezzék. Tiszta szívemb l utálom… Gyűlölöm  t. Lehet, hogy undorodom 
a mostohaapámtól, de t le ezerszer jobban. Elhagyott engem… a saját lányát.   a 
legalávalóbb csúszómászó. Nem pazarolhatok rá többé, egyetlen pillanatot sem az 
életemb l. Csak remélni tudom, hogy az ágy, amin az ördöggel osztozik, a pokolban fog 
elégni. 
Felállok, kilépek a zuhanyból, és egy párával teli fürd szobában találom magam. Kinyitom 
az ajtót, hogy a g z egy részét kiengedjem, majd visszafordulok a mosdóhoz. Megszárítom 
magam egy törülköz vel, és bekenem a testem orchidea illatú testápolóval, amit Lucian 
nagyon szeret. Áthúzom a fejemen az egyik pólóját, és kifelé sétálva felveszem a ruháit a 
padlóról. Lucian kitart amellett, hogy felvesz egy házvezet n t. Makacsul ragaszkodom 
ehhez, mert nem akarok lemondani err l az állásról, meg kell keresnem azt a pénzt, amit 
rám költött. Próbált elcsábítani egy pozícióra a Quinn Software­nál, de visszautasítottam. 
Élvezem, hogy tör dhetek vele, és nem akarom, hogy az emberei a vállalatánál azt 
suttogják, hogy azért kaptam meg az állást, mert lefeküdtem a f nökkel. Legalább itt, lehet 
egy kis magánéletünk. És lássuk be, ez az egymillió dolláros lakás, nem egy disznóól;   egy 
rendszeret  ember, és mindig rendet hagy maga után. 
Megfogom a szennyest, amit összegyűjtöttem, és berakom a mosógépbe. Összehajtogatom 
azokat, amelyek a szárítóban voltak, amikor Lucian boxerére nézve, támad egy jó ötletem. 
Azt hiszem, hogy mindkett nknek szükségünk van a figyelemelterelésre, egy ilyen ocsmány 
nap után. A szex talán nem válasz a problémákra, de az biztos, hogy néha segít. Gyorsan 
felugrom, és miel tt a konyhába mennék, elrakom a maradék ruhát a szekrénybe. A 
harmadik fiókban megtalálom azt, amit keresek: egy ollót. A boxerhez tartom, remélem ez a 
darab nem olyan drága, mint a többi ruhája. 
Harminc perccel kés bb, a színhely készen áll. Mindaddig, amíg fel vagyok izgulva, és ett l 
a mellbimbóim keményen merednek, minden rendben lesz. Éppen hátrad lök Lucian 
kedvenc kanapéján, mikor az ajtó kinyílik. Egy pillanatig arra gondolok, hogy Istenem, 
remélem nem Sam jött váratlan látogatásra, mikor az én gyönyörű kedvesem lépi át a 
küszöböt, szerencsére egyedül. Lerakja a dolgait az el szobában lév  asztalra, miel tt a 
hálószoba felé pillant. Elszánt arckifejezéséb l tudom, hogy figyel rám. 
Elindul felém, a tekintete perzsel, ahogy végignéz rajtam. A lélegzetem elakad, amikor 
hirtelen megáll. Majdnem arra számítok, hogy hallani fogom a fékek hangját, amikor 
megtorpan. El ször döbbenet látszódik az arcán, majd felváltja a vágy. Látom a lángokat 
pislákolni a szemében, miel tt lángra gyúlnak. Ezek az érzelmek mérsékelték a 
szórakoztatást. Végül is, oly módon vagyok felöltözve… vagy inkább levetk zve, hogy biztos 
vagyok benne, ilyet még nem látott. Miközben a lábaimat a bokáimnál keresztezem, 
közelebb intem  t magamhoz. – Hé, bébi, örülök, hogy itthon vagy. – A szemei lángolnak a 
gyengédségemre, amelyet oly ritkán használok. 
Megáll a kanapé mellett, a szemei lassan a testem pásztázzák. El renyúl, megcsípi az egyik 
duzzadt, ágaskodó mellbimbóm. – Látom. Tetszik, amit a ruhámmal csináltál. – 
Megdöbbenve meghúzza a lófarkam. – Az ott… az én boxerem? – Mikor mosolyogni 
kezdek, felkuncog. Tudom, hogy mindketten emlékszünk rá, hogy azzal ugratott, szeretek 
mindenféle furcsa dolgokkal lófarkat csinálni. Ma új dolgot találtam ki, és amint látom, tetszik 
neki a kreativitásom. Fogselyem van az egyik felálló mellbimbóm köré tekerve, egy madzag 
a másik körül, a gumiszalag a boxeréb l a hajamban, és a lila nyakkend je a nyakam körül, 
mint egy nyaklánc. Kihúzza a telefonját a zsebéb l, és bekapcsolja a kamerát. – Ígérem, 
hogy soha nem osztom meg senkivel. – Egy pillanatra megmerevedek és tiltakozni akarok, 
de aztán ellazulok, felemelem a kezeim a fejem fölé, és mosolyt villantok felé, amit tudom, 
hogy látni akar. Kétszer kattint vele, majd a kanapéra dobja a kabátjával együtt. Miel tt fel 
tudnám ajánlani a segítségem, a ruháit a padlóra dobja, a fejét a lábam közé temeti, és úgy 
kezd el falni, mint aki majd éhen hal. 
– Luc … – Felnyögök, ahogy két ujját belém döfi. A nyelvével a csiklómat pöcköli, majd 
forgatja rajta, miközben ujjaival könyörtelenül szivattyúzza a puncimat. Majdnem ott vagyok, 
éppen a csúcsra közeledek, amikor hirtelen megáll. – M… mi. Ne hagyd abba! – 
Szégyentelenül próbálom odanyomni a puncimat, a visszahúzódó ujjaihoz. Rácsap a 
védtelen seggemre, miel tt széthúzná a lábaim. 
– Nem lesz orgazmusod, amíg nem temetkezem el benned, kis vadmacskám. –  Szitkokat 
motyogok az orrom alatt, mire megragadja a nyakkend  végét, és a plafontól a mennyezetig 
ér  ablakhoz húz engem. – Tedd a kezed az üvegre, és tárd szét a lábaid, bébi. –  Lenézek 
a nyüzsg  utcára, majd bizonytalanul vissza rá. Nagy testét az enyémhez nyomja, ágaskodó 
farka beékel dik a seggem farpofái közé. Belesuttog a fülembe, amit l megborzongok. – Mi 
a baj, Lia? Félsz, hogy valaki meglát, mikor megbaszlak hátulról? –  El renyúl, kezét az 
egyik mellemre csúsztatja, az ujjai közé fogja a fogselymet, és hirtelen meghúzza vele a 
mellbimbóm. Aztán a kezét lejjebb viszi, rácsúsztatja a csiklómra és dörzsölni kezdi. – Attól 
félsz, hogy valaki meglátja az üveghez nyomódó melledet, vagy a gyönyörű puncidat, amely 
többért könyörög? – A szavai hallatára ömleni kezd a nedvem, és beburkolja az ujjait. 
Felhördül, majd keményebben dörzsöli a csiklómat, miel tt elhúzná a kezét. – Tetszik a 
gondolat, ugye bébi? Szeretnéd, hogy valaki meglásson minket? – Nem veszem a 
fáradságot, hogy tagadjam vagy meger sítsem a kijelentését; mindketten tudjuk az 
igazságot. A testem nem tud nekem hazudni. Széttolja a lábával a lábam és elhelyezi a 
kezem az üvegen. Hátrafeszítem a seggem, könyörögve, hogy vegye birtokba. Egy 
hatalmas lökéssel megadja azt, amire már nagyon vágytam: tövig temetkezik bennem. 
Lucian kihasználja, hogy magasan tartom a kezem, megragadja a meztelen mellem. A 
fogselyem és a madzag segítségével meghúzza a mellbimbóim, ami hihetetlenül erotikus. 
Belém nyilall a fájdalom, ahogy a húsomba mar, ezzel még több izgalmat árasztva szét a 
testemben, annyira közel vagyok, hogy itt hintázok a szélén, már csak a nagy farkára van 
szükségem ahhoz, hogy átlökjön azon a bizonyos ponton. Kétségbeesetten nekinyomom a 
seggem a testének, csak meg tudja adni ezt nekem. Olyan közel vagyok, de   irányítja a 
testem, úgy intézi, hogy ne libbenjek át. – Luc…kérlek…ó, kérlek! – A szavaim hallatára még 
mélyebbre hatol… olyan mélyre, majd a kezével elkezdi csipkedni duzzadt csiklómat. Ez 
minden, amire szükségem volt; felrobbanok, lángnyelvek nyaldossák a testem, ahogy 
rángatózni kezdek a farka körül. Az id  megáll; a város alattunk úgy tűnik megfagyott, ahogy 
az ablaknál állok felfüggesztve. Aztán hirtelen minden visszatér. Lucian kiáltása, amely 
kíséretében elélvez, elárasztja a bens met, nehéz lélegzetünk, ez az érzés egyszerűen 
hihetetlen, és végül érzékelem az utcai lámpák csillogását, amelyek éjszaka kapcsolódnak 
be, hogy megvilágítsák a világot körülöttünk. 
Teljesen meztelenül állunk, és tudom, hogy valaki megláthat, de nem érdekel. A szemek, 
amelyek figyelhetnek minket, soha nem tudnák megfejteni mindazt, amik vagyunk, amit 
ebben a pillanatban érzünk. Elvette a fájdalmamat, és lecserélte szerelemre. Fogalmam 
sincs, hogy ez jelent­e valamit a számára, de ez most nem is számít. Többet adott nekem 
egy hónap alatt, mint bárki más az egész életemben. Mivel a férfi, aki mögöttem áll, a 
testével a testem védelmezi, reményt érzek; remélem, egy nap majd túl tudunk lépni 
mindenen, ami minket kísért, mindazon ami kínoz, és megtaláljuk a békét. Itt van nekem  , 
és én is itt akarok lenni az   számára. Egy olyan élet után, amit nem akartam, itt, ebben a 
pillanatban, ezzel az emberrel, kívánok valamit, és most ez több mint elég. 
A fejem a mellkasára hajtom, élvezem a közelséget, a meghittséget, ami ebb l ered. A 
karjait körém fonja, betakarja vele a melleim. Érzem mellkasa dübörgését a hátamon, ahogy 
meghúzza a kemény csúcsot. – Azt hiszem, a mellbimbód elkékült. Kéne keresnünk valamit, 
hogy eltávolítsuk ezeket a madzagokat. Utálnám, ha meg kellene magyaráznom a 
sürg sségin, hogyan szerezted a mellbimbósérüléseket. – Most, hogy felhívta rá a 
figyelmem, észreveszem, az örömöm elhalványul, és a fájdalom kis tűszúrásokat lövell a 
megkötött húsomba. Lucian kézen fog és a fürd szobába húz, ahol talál egy ollót. Úgy tűnik, 
hogy mindketten visszatartjuk a lélegzetünket, ahogy óvatosan lemetszi a fájó mellbimbóm 
köré tekert fogselymet, majd letekeri a madzagot a másikról. Ide­oda mozgatja a 
szemöldökét, ahogy keringést dörzsöl a fájdalmas területbe. – Azt hiszem, ez a „ne próbáld 
ki otthon“ kategóriába tartozik, nem? 
Nézzük a hátrahagyott piros köröket, majd összerezzenek. – Olyan jó ötletnek tűnt. –  A 
gyomrom morogni kezd, amikor megfordul, hogy beállítsa a vízh mérsékletet a zuhanyban. 
–  Éhen halok. Nem kellett volna el bb megetetned a lányt, miel tt lecsaptál volna rá? 
Lucian felém nyújtja az egyik kezét, és behúz a meleg víz alá. – Azt hiszem, minden kiment 
a fejemb l, amikor megláttalak teljesen meztelenül, nedvesen, mindenféle megkötött 
cuccokkal a testeden. Ezek nem azt sugallták, hogy etesselek meg, bébi; ezek azt mondták, 
hogy faljalak fel. 
Miközben a kezével a hajamba túr, Lucian lenyom, amíg térdre nem ereszkedek el tte, és a 
szám egy szintre kerül a farkával. – Ez azt mondja, szopjál le. – Befogadom  t a számba, 
hogy teljesítsem ezt. 
 
 
 
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
Tizenötödik fejezet 
 
Fordította: Hófehérke 
 
Lia 
 
 
Mire felöltözünk és megérkezünk vacsorázni Leo­hoz, szinte éhen halok. Mikor ahhoz az 
asztalhoz vezetnek minket, ahol az utolsó alkalommal ültünk, megdöbbenek, mert a 
túloldalon Rose­t és Jake­t látom ülni. Zavarodottan Lucian­ra nézek, aki elégedetten 
mosolyog vissza. – Azt mondtad, hogy szinte már nem is látod Rose­t, így azt gondoltam, 
szerzek neked egy kis kellemes meglepetést. – A szívem mélyén tudom, hogy meg akarja 
mutatni nekem, hogy bár anyámat nem érdeklem, vannak olyan emberek az életemben, akik 
tör dnek velem. A nyakába vetem magam, mindenki el tt adok neki egy nagy puszit, majd 
visszafordulok a barátaimhoz. Becsúszok Rose mellé a kör alakú bokszba, majd rendelek a 
pincért l; Lucian követ, és leül egy kényelmes székre. 
–    Merre jártál, te lány? Azzal, hogy minden este elmentem veled otthonról, nem hagytam 
ott semmi mást, csak Jake­t és a 1ő centijét. A puncim már átkozottul közel járt a 
kiakadáshoz. – Gurgulázó nevetést hallattam, amikor Jake ahelyett, hogy zavarba jött volna, 
úgy néz ki, büszke magára. A férfiak esetében, azt hiszem, ha azzal vádolják  ket, hogy túl 
sokat szexelnek, aligha lenne sértés számukra. – Arra van szükségem, hogy haza gyere, 
hogy együtt nézzük az Édes élet­et és egy csomag Ben and Jerry­t majszoljunk. – A bor, 
amit Lucian rendelt, megérkezik és mindenkinek jut egy pohárral. Elpirulok, mikor Lucian 
rám néz, miel tt elkezdené a pohár peremét dörzsölni. A mocsok, pontosan tudja, mit tesz 
ez velem, és elkezdek fészkel dni a helyemen. Mikor elfordulok t le, észreveszem Rose 
sokatmondó vigyorát. – Ha ez valamiféle csendes szex kett tök közt, akkor hagyjátok abba, 
ha csak nem akarjátok négyesben csinálni. 
Felszippantom a bort az orromba, majdnem szétspriccelem, ahogy rákiáltok – Rose! –    és 
Jake nevetnek, de kíváncsi vagyok, hogy komolyan gondolta­e. Talán elbátortalanította Jake 
anális szex iránti érdekl dése, de Rose közel sem prűd. 
Lucian odahajol hozzám, így vetve véget Rose fantáziálásának a szórakozásról, amit ez 
nyújthatna. – Nem osztozom… senkivel. – Lehet, hogy csak képzel döm, de Rose egy 
pillanatra csalódottnak néz ki, miel tt drámai duzzogással elhúzza a száját. 
Az este hátralév  része lazán és szórakoztatóan telik. Bár Lucian messze van egy küszköd  
egyetemista fiútól, bűbájos és id nként tiszteletlen. Rose és Jake, nevetnek minden viccén 
és csüngnek minden szaván. Minden félelmem vele kapcsolatban, hogy hogyan fog 
beleilleszkedni az én világomba, ostobaságnak látszik; mindannyian teljesen rendben 
vagyunk egymással. Mikor megjelenik a pincér, ragaszkodik a számla rendezéséhez, 
amellyel elnyeri a lovagi státuszt. 
Kiélvezzük az utolsó italunkat, miel tt távoznánk, amikor egy n , akit anyámmal 
egyetemben, soha többet az életben nem akartam látni, megáll az asztalunknál. Monique­ 
Szörnyella, egy tűzoltóautó piros ruhát visel, amely úgy tapad rá, mint egy második b r. 
Aidan áll meg mögötte, bocsánatkér en nézve a barátjára. – Luc, nem tudtam, hogy itt 
leszel ma este, – mondja üdvözlésképpen. 
Monique meglengeti manikűrözött körmeit az asztal körül, amely mozdulat magába foglalja 
mindnyájunkat. – Ez olyan, mint egy játszóházi kis találkozó. Lucy­t felismerem, de ki a többi 
kis barátod, Luc? 
Mellettem Rose azt motyogja, – Ez a kurva, komoly? – Látom Lucian szája sarkát mosolyra 
húzódni, amikor meghallotta a megjegyzést. Nem zavartatja magát, hogy felálljon és 
bemutassa  ket egymásnak, amir l tudom, hogy ez egy módja Monique elutasításának. 
Ehelyett miel tt megszólal, közelebb húz magához és er södik a szorítása. 
– Monique, úgy hiszem, hogy Liát már ismered, és  k a barátaink, Rose és Jake. – Ezt 
követ en bemutatja Aidan­t, aki kezet ráz az egész társasággal és udvariasan beszélgetni 
kezd. Aidan felajánlja, hogy csatlakozzunk hozzájuk, és megkönnyebbülök, mikor Lucian azt 
mondja, hogy csak befejezzük az utolsó italunkat, miel tt távoznánk. A kijelentése 
egyértelmű; azonban Monique tapadós és ostoba, mint mindig. 
– Luc, drágám, miért nem jössz vissza, és csatlakozol hozzánk, miután hazavitted…  t? Azt 
terveztük, hogy megállunk az Oasis­ban egy­két órácskára, vacsora után. – Elutasító 
pillantással rám néz, majd hozzá teszi, – nem engednek be huszonegy év alatti vendéget. – 
Lucian megissza a maradék italát, és velem együtt csúszik ki a boxból, végül gúnyos 
megjegyzéssel válaszol neki. 
– Haza viszem Lia­t…. az otthonunkba. Élvezzétek a klubbot. Nem kell amiatt aggódnod, 
hogy áthúzod a számításainkat. – Aidan, halkan az orra alatt nevetve, hátba veregeti 
Luciant, ahogy elhaladunk mellette. Finoman megszorítja a kezem, mintha ezzel kérne 
bocsánatot az incidens végett. Amikor a járdához érünk, Rose ráveti magát Lucian­ra, 
megöleli és hisztérikus nevetésben tör ki. 
– Rohadtul imádtam ezt. Te. Egy. Nagyágyú. Vagy! Mindig azt hittem, ha valakit seggfejnek 
hívok, az elég sért . Azonban, ez az egész civilizált megjegyzés, nagyon vagány volt. – 
Lucian ártatlan pillantással ránéz, mint akinek fogalma sincs arról, hogy mir l beszél, ami 
miatt ez az egész sokkal mulatságosabb lett. Úgy tűnik, hogy Rose és Jake sietnek haza, és 
ahogy egymáson csüngenek, biztos vagyok benne, hogy tudom miért. Jake a 
felel sségteljes fél a kapcsolatukban, alig ivott valamit, így haza tud vezetni. Mikor 
búcsúzóul megöleljük egymást Rose­al, a fülembe suttogja, – Drágám, sajnálom, ami ma 
történt. Szét tudnám rúgni az anyád seggét; elég egy szó, és megteszem. 
Igyekszem könnyedén felelni, mert nem akarok arra gondolni, hogy mi történt korábban a 
tárgyalóteremben. – Anya? Szerintem te összetévesztesz valakivel, akinek van olyan. Rose 
beleöklözik a vállamba, hogy tudjam, érti hova akarok kilyukadni. Jake is meglep egy 
öleléssel és egy együtt érz  arckifejezéssel. Úgy tűnik, a barátaim jól ismerik a családom 
szégyenét, de nem bánom. Debra­t kivéve,  k állnak a legközelebb a család 
megnevezéshez, és ez, ma vált teljesen világossá a számomra. Hirtelen elsöpr  vágyat 
érzek, hogy lássam Debra­t. Azt akarom, hogy megismerje Lucian­t. Megkértem  t, még a 
hét elején, hogy ne jöjjön el a tárgyalásra; attól féltem, hogy a végén még nekitámad az 
anyámnak a tárgyalás alatt. Esküszöm, hogy holnap felhívom, és majd meglátjuk, hogy 
valamikor az elkövetkez  pár napban, le tudunk­e ülni egy ebédre. 
Szép esténk van, és bár Lucian el ször vitatkozik velem, végül beleegyezik, hogy 
visszasétáljunk a lakásba, ahelyett hogy Sam értünk jönne. – Jól érezted magad ma este, 
bébi? 
A karjai közé bújok, és sóhajtok egyet. – Köszönöm, Luc; szükségem volt egy ilyen estére, 
mint ez. Nos… kivéve talán a kínos pillanatot Szörnyellával. – Kezével a hátam simogatja fel 
és le, miközben halkan felnevet. 
– Sajnálom. Fogalmam sem volt róla, hogy Aidan kapcsolatban van vele. Ennek nem lesz jó 
vége. 
Amióta beismerte, hogy lefeküdt Monique­al, nem tudok ellenállni, hogy beszólogassak neki. 
– Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű, Mr. Quinn? 
– Nagyon vicces, Miss Adams. Nem volt Monique és köztem semmi más, csak egy gyors 
baszás. Elképzelhet , hogy ez úgy hangzik, egy disznó vagyok, de ez az igazság. – Egy 
pillanatig nem szóltam, hagytam, hogy a szavai leülepedjenek bennem. Meglep , hogy 
annyira nem zavart ez az egész, mint ahogy gondoltam volna. Azt kívánom, bár Lucian soha 
ne feküdt volna le Monique­al, de könnyebb elviselnem, hogy csak szexeltek, és nem 
kapcsolat volt köztük. 
Amíg   azon gondolkodik, hogy milyen információt osszon meg velem, úgy döntök, 
megsürgetem egy kicsit. – Monique volt az utolsó n … tudod… el ttem? – Csak 
képzel döm, vagy tényleg egy kicsit megingott a lépése a kérdésem hallatán? 
– Nem… találkozgattam valakivel utána pár hónapig. – Megmerevedek, nem számítottam 
erre a válaszra. Azt gondoltam, én vagyok az els  utána, akivel az éjszakát tölti? 
Félbeszakítva a csendet, folytatja. – Nem volt semmi komoly. Részt kellett vennem pár 
rendezvényen, és Laurie­nak szüksége volt… anyagi támogatásra. 
– Ó, Istenem. – dadogom, ahogy felé fordulok és rábámulok. – Miért cseng ez olyan 
ismer sen? 
Lucian hirtelen megáll, és a forgalmas járda széléhez húz. – Ez valószínűleg nem a legjobb 
hely, hogy err l beszéljünk, de nem szeretném, ha egész úton hazafelé duzzognál. Bízz 
bennem; nincs semmi közös közted, és Laurie között.   egy elkényeztetett sznob volt, akivel 
egy partin találkoztam. Abban az id ben elkövettem azt a súlyos hibát,hogy lefeküdtem 
Monique­al, és az istennek nem tudtam rávenni, hogy békén hagyjon. Laurie­t használtam 
erre a célra. Megízlelte a luxust, amit nem engedhetett meg magának, és az apja sem tudta 
ezt megadni neki. Kisegítettem  t, így azzal viszonozta, hogy látszatkapcsolatot tartott fent 
velem, így féken tudtam tartani Monique­ot. 
– Mi történt Laurie­val? – Körülnézek, mint aki arra számít, hogy ott áll a hátam mögött. 
Édes Istenem, bizonyára nincs már az életében; az több lenne, mint amit el tudok viselni. 
– Ezt a dolgot, még azel tt befejeztem vele, miel tt veled találkoztam volna.  … többet 
akart volna, de én nem. – Hirtelen hideg fut át a gerincemen, és ennek semmi köze az 
éjszakai leveg nek. Lucian megérzi a borzongásom, és átkarol a vállamnál fogva. – Te 
fázol. Menjünk haza; ott is meg tudjuk ezt beszélni. 
Hagyom, hogy a lakásába vezessen, miközben kényelmetlen csend telepedik közénk. A 
helyem az életében törékenynek és bizonytalannak tűnik. Ostobának érzem magam, mert 
egy pillanatra azt hittem, hogy Lucian is ugyanazt érzi, mint amit én érzek iránta. Egy 
tapasztalatlan, naiv f iskolai hallgató vagyok,   pedig egy gazdag, sikeres üzletember. Mit 
láthatott bennem? Csak egy másik lehet ség vagyok neki, hogy az olyan n ket, mint 
Monique, távol tudja tartani magától? Besétálok a konyhába egy üveg vízért, miközben italt 
készít magának. – Hozhatok neked valamit? – Kérdezem az ajtóból. 
– Nem, bébi. – Leül a kanapéra, és megpaskolja a helyet maga mellett. Nagyon szeretnék 
találni valami ürügyet arra, hogy a sebeimet nyalogassam a másik szobában, de tudom, 
hogy ez gyerekes volna. Ha azt szeretném, hogy Lucian érett feln ttként kezeljen, úgy is kell 
viselkednem. Akarom, hogy megnyíljon nekem, nem számít, hogy mennyire fogom utálni a 
választ? Leülök mellé, és idegesen játszadozni kezdek a vizes palack kupakjával. – Tudod, 
gyakorlatilag ide hallom, ahogyan forognak a fejedben a fogaskerekek. 
– Sajnálom, – mondom, és komolyan is gondolom. Azt kívánom, bárcsak ki tudnám ma 
estére kapcsolni az agyam, és elfelejteni mindent, amit mondott, de a kérdések vészjóslóan 
tódulnak az agyamba. – Amikor Laurie azt mondta, hogy többet akar, mire gondolt? 
Házasságra? 
Lucian nem tűnik meglepettnek, hogy visszatértem az eredeti beszélgetésünkhöz; majdnem 
mintha számított volna rá. – Biztos vagyok benne, hogy végül ez lett volna a célja. Például, 
több hozzáférést akart az életemhez, akárcsak az otthonomhoz. 
– Együtt akart élni veled? Ennek volna értelme. 
– Nem, bébi, látni akarta az otthonaimat, itt tölteni az éjszakákat. Laurie soha nem volt 
ebben a lakásban, vagy a házamban. Párszor volt az irodában lév  lakásomon, amíg a 
dolgok nem változtak meg, de ez minden. 
Teljesen lenyűgözött a nyilatkozata. Hogyan találkozgathatott valakivel hónapokon keresztül 
úgy, hogy nem hozta  t ide? Itt volnék most, ha nem a takarítón jeként sétálok be el ször 
ezen az ajtón? Biztos vagyok benne, hogy érzi a zavartságot a hangomban, ahogy azt 
mondom: – Ez furcsának tűnik a számomra. Nem akartad vele tölteni az éjszakát… legalább 
néhány alkalommal? – Úgy tűnik, Lucian­t fárasztja a sok kérdésem, de továbbra is 
türelmesen válaszol. 
– Mi ha… szexeltünk, az nála volt, de nem töltöttem vele az éjszakát, és   sem töltötte 
velem… soha. Lia, tudod, hogy néha mi történik, amikor alszom. Soha nem akartam, hogy 
bárki is tanúja legyen a… rémálmaimnak, úgyhogy kerültem ezt a kockázatot. 
Lenyelem a torkomban gyülekez  gombócot, és megkérdezem t le az utolsó kérdést, amire 
tudnom kell a választ, függetlenül attól, milyen fájdalmat fog vele okozni nekem. – És mi van 
velem? Itt lennék, ha nem kényszerítettem volna rád magam, hogy a takarítón d legyek? 
Kihasználja az idejét, nem siet eloszlatni ezt a sok bizonytalanságot. Végül, mikor már az 
idegeim sikítoznak, azt mondja: – Talán nem olyan gyorsan, mint így els re, de igen, úgy 
érzem, hogy pontosan ott végeztük volna, ahol most vagyunk. – Az ujjai köré tekert 
tincsemre mered, mint akit megbabonáztak. – Attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztunk, 
tehetetlen voltam, nem tudtam távol tartani magam t led, annak ellenére, hogy kellett volna. 
Van valami benned, ami vonz hozzád, és hinni akarok a dolgokban, még ha pokolian meg is 
vagyok t lük rémülve. 
Felé nyúlok, a tenyerembe fogom az arcát és belenézek a meggyötört szemébe. – Mi a 
rossz abban, ha hiszel valamiben, Luc? 
Rám néz, de úgy tűnik, hogy millió mérföldekre jár. Megnyugtatóan simogatom az arcát, így 
vonva magamra a figyelmét. Megköszörüli a torkát, végül válaszol. – Már csináltam ilyet 
korábban. Volt id , mikor azt hittem, csak annyit kell tennem, hogy hiszek a dolgokban, és 
minden működni fog. Végül, a hit tett tönkre mindent köztünk. Én csak… nem tudom, hogy 
újra kockáztathatok­e. Az els  alkalommal is alig éltem túl. 
Képtelen vagyok megállítani egy könnycseppet, mikor elszabadul és lecsurog az arcomon. 
Abba kellene hagynom a kérdezgetést, de én nem… Szükségem van még egy válaszra. – 
Hogyan érint mindez minket? 
Gyengéden megcsókol, nyelve hegyével puhatolódzik remeg  ajkaimon. – Nem tudom, – 
nyögi a számba. – Próbálkozom, bébi; Ne add fel, még ne. 
Átölelem, átengedem magam az érzéseknek, amiket kivált bel lem. – Itt vagyok, – 
biztosítom  t, tudván, hogy nem számít, mennyire meg vagyok rémülve, hogy a végén 
elveszíthetem  t, és nem tudok ellene tenni semmit. Igaza van; tehetetlenek voltunk, mert 
nem tudtuk távol tartani magunkat egymástól. 
Lucian olyan típusú ember, akit minden n  akarna, de sokkal több van benne, mint amit a 
külseje mutat. Ami a legjobban érdekel benne, az az, hogy a kifényesített küls  mögött, egy 
nyugtalan embert látok. A mai szavai a múlt tragédiájára utalnak, amik még most is kísértik 
t. Sürgetni akarom, hogy mondjon el mindent, de nem; mindkett nknek szükségünk van 
arra a békésségre, hogy egy ideig szavak nélkül kommunikáljunk egymással. Felállok, és 
felé nyújtom a kezemet. Szívszaggatóan hálásnak tűnik, hogy ebben a pillanatban még 
mindig itt vagyok vele. 
 
Megfogja a kezemet, és besétálunk a hálószobába. Ezen az éjszakán szeretkeztünk, els  
alkalommal. Sokszor szexeltünk már, de ez a ma esti, jelent sen eltér a többi alkalomtól. 
Szeretettnek érzem magam, ahogy a kezeivel és a szájával, imádja a testem minden 
porcikáját. Nincs szükségünk szerelemes szavakra, de a szoba érzelmes elektromossággal 
van telve, amikor újra és újra egymásba temetkezünk. Már hajnalodik, mikor végre 
kimerülten és elégedetten omlunk össze egymás karjaiban. 
 
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
Tizenhatodik fejezet 
 
Fordította: Joy 
 
Lucian 
 
 
Rángatózva ébredek fel, és a torkomhoz kapok, ahogy fuldoklok. Lia megmoccan mellettem, 
de nem ébred fel. A szívem kalapál, és a félelem még mindig szorongatja a bens m. Bassza 
meg, egy éjszaka nem elég az öngyógyításra és érzem, hogy újra a pokolban járok. 
Óvatosan felülök az ágyban, vigyázva, hogy a legkisebb zajt se csapjak. Halkan a 
fürd szobába megyek, és a mosdó alól kihúzom a kis borotválkozós dobozt. A kezem 
automatikusan nyúl a kis tükörért és a fehér tasakért. Kevesebb id t vett igénybe, mint 
találni egy üveg Tylenol­t, két tökéletes egyenes vonalat csináltam a fehér porból, és 
szorosan feltekertem egy egydollárost, szívószálszerű formába. Néhány szippantással 
kés bb, elcsomagolom a táskámba, biztonságba helyezem a kéretlen szemek el l. 
A nyugalom végig száguldozik az ereimen, és úgy érzem, legy zhetetlen vagyok. A 
rémálom elmúlik, és a világom visszaáll a régi kerékvágásba. Amikor egy kopogás hangzik 
az ajtó fel l, bűntudatosan ugrok egyet. ­ Igen bébi?­ Kiáltok ki a csukott ajtón, ahogy 
gyorsan kezet mosok és letörlöm a mosdót, hogy ne maradjon bizonyíték. 
– Csak meg akartam gy z dni róla, hogy jól vagy. Azt hittem, kiabálást hallottam ­ 
Összerezzenek a szavaira, ahogy visszagondolok a kiabálásomra, de meg is könnyebbülök, 
ahogy a kokain végig halad a testemen. Ha tudná az egész történetet, valószínűleg   
megértené a szükségemet a megkönnyebbülésre, de a faszt, nem akarom, hogy tudja, ilyet 
használok. Szeretem, hogy védelemért keres meg engem, és átkozott legyek, ha hagyom, 
hogy kevesebbnek tűnjek a szemében. Csak egy újabb elfuserált személy vagyok, akinek 
szüksége van egy mankóra, hogy a problémáival foglalkozzon, de nem tud róla, és azt 
akarom, hogy ez így is maradjon, ameddig csak lehet. 
– Sajnálom bébi. Csak... belerúgtam a szekrénybe. Pokolian fáj – várok egy percet, hogy a 
hazugság bűntudata elhagyja az arcom, miel tt kinyitom az ajtót, aminek a túloldalán ott vár. 
Felvette az ingemet, és olyan szexi, mintha meztelen lenne, még jobban is néz ki a 
dolgaimban. 
Együtt töltöttünk egy békés hétvégét. Miután pénteken végig mentünk a megpróbáltatásokon 
a bíróságon, úgy döntöttünk, hogy néhány napig pihenünk. Azzal töltöttük a szombatot, hogy 
felfedeztük Biltmore Village­et, vasárnap pedig visszatértünk a házamba egy ebédre, Fae 
nénivel és még több, tizennyolc éven felülieknek való úszásra a medencében. Most hétf  
kora reggel van, és néhány óránk maradt, hogy elkezd djön a nap. 
Max tudatta velem pénteken, hogy Lia mostohaapja a börtönben marad a hétvégére, de 
feltehet en kiengedik majd a mai nap folyamán. Szigorú utasítást adtam neki, hogy Sam 
nélkül sehova sem mehet. Ezen a héten magam vezetek az irodába, úgyhogy az autóm a 
rendelkezésére áll. Sam elviszi az iskolába és kés bb fel is veszi. Azt akartam t le, hogy 
egy hetet vegyen ki, de a vizsgák közepén jár, és visszautasította a felvetést. 
Nincs kedvem visszamenni az ágyba, de tudom, ha nem teszem, Lia­nak sem, és kés bb 
vizsgái vannak. Visszahajtom az ágytakarót és bebújok mellé. Az oldalára fordul, én pedig 
átkarolom, olyan természetesen, mintha évek óta ezt csinálnám. A rutin, amit kifejlesztettünk 
a néhány hét alatt, ijeszt , de egyben megnyugtató is. A korábbi beszélgetésünk 
megmutatta, hogy mind a ketten óvatosak és bizonytalanok vagyunk azzal kapcsolatban, 
ami köztünk történik. Beengedtem  t egy részembe, amit eddig senki sem foglalt el. 
Tanácstalan vagyok, hogy ez, hogy történt meg ilyen gyorsan. 
Az igazat megvallva, az els  estém Lia­val ugyanabból az okból volt, mint Laurie­val, hogy 
távol tartsa Monique­ot a seggemt l. Lia sem jelentett soha mást. Bár, amikor találkoztam 
vele, valami megmozdult bennem az élet felé, és ez az érzés magával ragadott. A válaszom 
arra a bizonytalanságra, amit azok az érzések váltottak ki, az volt, hogy megbaszom  t, és 
ezzel kitörlöm az életemb l. 
Igen, ez igazán jól működött; a szex vele, csak meger sítette bennem a varázsát. Nem 
vagyok teljesen hülye: tudom, hogy a vonzódásom közte és Cassie között, hasonló. Nem 
testileg, hanem az életkörülményeikben. Bár Lia er s, és megtagadta, hogy az élet megtörje 
t. Cassie már régen is törött volt és megviselt. Lia a legjobb változata egy olyan lánynak, 
mint Cassie. Egy lánynak, akit egyszer szerettem, de ez sosem volt elég, hogy 
megmentsem önmagától. Már olyan régen éltem az elcseszett világomban, hogy olyan 
lettem, mint aki kómából ébred fel, hogy szembenézzen a napfénnyel, amit már évek óta 
nem látott. A ragyogás élénk, a világ zavarba ejt , és bukdácsolok minden alkalommal. 
Mindazonáltal, amikor megpillantom a vibráló kék eget és a naplemente tüzes ragyogását, 
nem érzek semmi mást, csak csodálom a pillanatot. Így érzek, amikor Lia­val vagyok: 
Csodálok minden új napot, ami vele pirkad az életemben, és félek attól, hogy valamikor ez a 
napfény ismét eltűnik, és visszazuhanok a sötétségbe, miközben reménytelenül keresem a 
fénysugaramat...az én Lia­mat. 
Lia folyamatos lélegzése azt mutatja, hogy már elaludt; tudom, hogy én nem leszek ilyen 
szerencsés. A kokain életre keltette az idegvégz désem mindegyikét, és az alvás a 
legtávolabbi dolog az elmémben. Helyette közelebb húzom  t és az orrom a hajába fúrom, 
hogy belélegezzem virágos illatát. Az agyam fokozatosan ellazul, és elszenderedek, ahogy a 
napfény lassan belopakodik a hálószoba magas üvegablakain keresztül. Az órára nézek, 
ami közeleg a hatoshoz, és tudom, hogy Lia­nak hamarosan fel kell kelnie; Sam hétkor viszi 
el az iskolába. Ott fekszem a reggeli merevedésemmel, a segge finom vonalához simulva és 
azon gondolkozom, hogy vagyok­e olyan szemét, hogy el bb ébresszem fel. Amikor hozzám 
bújik, eldönti a kérdést. 
A kezem felfedez  útra indul a testén, becsúsztatom az ingem alá, amit még mindig visel, és 
a tenyerembe fogom a punciját. Halk nyögés hagyja el a száját, ahogy megmártom egy 
ujjam nedves melegében; úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki be van gerjedve ma 
reggel. Lassan simogattam fel és le, a csiklójára nagyobb nyomást gyakorolva, miel tt 
folytattam. A lassú tempótól türelmetlen lett. A csíp je követte a kezem, miközben 
megpróbálta jobban hozzápréselni magát és nagyobb nyomást kifejteni oda, ahol szüksége 
van rá. Ahogy csalódottan felnyög, az ujjam a puncijába csúsztatom, és a tenyeremmel 
dörzsölöm. A lélegzete felgyorsul, és tudom, nem kell sok, hogy a csúcsra érjen. Önz  
vagyok, és azt akarom, hogy a farkam benne legyen, mikor elmegy. 
Letolom a boxerem, a csíp met az övének nyomom, így a segge közelebb kerül hozzám. 
Miel tt felfogja a szándékomat, a farkam hegyét a bejáratához helyezem, és hátulról 
belévágódok. Szűk ett l a póztól, ezért nyugalomban maradok puha csatornájában, amíg 
megérzem, hogy tágulni kezd. A késztetésnek, hogy keményen baszni kezdjem, majdnem 
lehetetlen ellenállni, de nem akarok fájdalmat okozni neki, így hagyom, hogy   diktálja a 
tempót. Izzadtságcsepp gyöngyözik a homlokomon, mikor végül kitartóan mozgatni kezdi a 
csíp jét, és karóba húzza magát, könyörögve, hogy keményebben... gyorsabban. Megadok 
neki mindent, amit akar, semmit sem tartva vissza, ahogy a puncijába hatolok újra és újra. 
Az egymásnak csapódásunk hangjai és az élvezetünk nyögései, megtöltik a szobát. 
A golyóim megfeszülnek, ahogy a megkönnyebbülés felé haladok. A fogamat csikorgatom, 
próbálom bevárni. ­ Érintsd meg magad, bébi: Szükségem van rá, hogy elmenj, most. – 
Amint megérti, milyen állapotban vagyok, nem habozik. Érzem levándorolni és a farkammal 
érintkezni a kezét, miközben elmerülök benne és a nedvességében. Remegni kezd, mialatt 
a csiklóján dolgozik, jelezve ezzel nekem, hogy ott van. Mélyebbre megyek benne, 
megtekerem a csíp met, hogy azt az édes pontját érintsem, és ennyi. Mindketten felkiáltunk, 
ahogy a megkönnyebbülés hulláma végigszáguld rajtunk. Spiccelek, mintha a spermám 
kifogyhatatlanul szóródna a puncijába, annyira er s az orgazmusom, hogy úgy érzem, 
szédületes tűz ég végig a testemen. Kés bb összebújva maradunk, élvezzük a közelség 
pillanatát, miel tt a csipogó óra szétválaszt minket. 
Els nek megyek tusolni, Liának adok még egy kis id t, hogy magához térjen, miel tt átadom 
neki a fürd szobát. Most már élvezem a reggeleket. Ez a furcsa családiasság idegen, de 
majdnem normálisnak érzem, ahogy besétálok a konyhába, hogy töltsek mindkett nknek 
egy csésze kávét. Lia bekészítette a kávéf z t este, ez is olyan valami, amire én soha nem 
vettem a fáradtságot. 
A reggeli híreket olvasom, amikor kés bb besétál farmerben, pólóban és flip­flop 
papucsban. Fiatalnak és frissnek néz ki. Nehéz elhinni, hogy ugyan az a n , akit alig egy 
órával ezel tt megbasztam. Ez is a vonzerejéhez tartozik, az ártatlansága. 
– Nos, jó reggelt – súgja az ajkaimba, ahogy lehajol, hogy megcsókoljon. Iszik egy nagy 
kortyot a most már csak langyos kávéjából, és a vállam felett a CNN híreibe olvas. ­ Csak 
egyszer szeretném látni azt a f címben „Nem jelentettek ma új híreket, nézzen vissza 
holnap” – kuncogok a válaszán, arra gondolva, szeretném én is ugyanezt a szart látni, de ez 
egy olyan ábránd, ami soha nem fog megtörténni egyikünkkel sem. 
Megnézem az órámat, tudom, hogy majdnem itt az ideje Sam érkezésének. Nem fog neki 
tetszeni, de itt az ideje, hogy újítsunk a szabályokon; boldogan leszek a rossz fiú, ha 
biztonságban tarthatom. Lehúzom az ölembe, megcsókolom a nyakán lév  puha b rt. 
Elégedetten vigyorgok, ahogy ennek hatására megborzong. – Sam úton van. Ne feledd, 
letesz a bejárati ajtónál a St. Claire­n és fel is vesz. Nem mész sehová nélküle, amíg nem 
tudjuk, mi van a mostohaapáddal – Dolgozom rajta, hogy szigorú maradjon az 
arckifejezésem, mikor az ajkát biggyeszti, akár egy kisgyerek. 
– Ez tényleg szükséges? Neked nagyobb szükséged van Sam­re, mint nekem. Ki visz be 
téged ma Asheville­be? Megfontoltad te azt a rémálomszerű forgalmat? – nem tudom 
elrejteni a vigyoromat, amit a szavai váltanak ki bel lem.   egy pimasz kis dög ma, és 
engem ez teljesen elbűvöl, mint minden, ha róla van szó. 
– Sokkal régebb óta vezetek a városban, mint te, bébi. Biztos vagyok benne, hogy meg 
tudom oldani. Csak tedd ezt meg nekem, kérlek. Végtére is, nem tudom eléggé megkínozni 
az alkalmazottaimat és pénzt keresni, ha érted aggódom, kell majd? 
Teljesen komolyan néz, amir l tudom, hogy csak színlelés, mikor azt mondja. – Jó kérdés. 
Ígérem, hogy követni fogom a szabályokat, Apa. 
Épp a nappaliban kergetem, azzal a szándékkal, hogy elverjem csodás hátsóját, mikor 
kopogás hangzik az ajtónál. Mint általában, Sam id ben itt van. Belehalt volna, ha egy pár 
percet késik, csak most az egyszer? Lia... a kis n személynek van hozzá bátorsága, hogy 
rám öltse rózsaszín nyelvét, ahogy kinyitja az ajtót . Sam vet egy pillantást zilált 
megjelenésünkre, és a fejét rázza, motyog valamit arról, hogy újratölti a kávésbögréjét. Lia 
arca el tt mozgatom egy ujjamat, miközben halkan megígérem neki – Csak késik, bébi, 
nincs elfelejtve. 
– Emlékeztetni foglak rá, – mondja az ajkaimba, ahogy megcsókol, miel tt távozik Sam­mel. 
 
Gyorsan felkapom a kulcsaimat és az aktatáskám. Van egy kilenc órás találkozóm, és 
Lia­nak igaza van, a belvárosi forgalom biztos, hogy pokoli lesz. 
 
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
Tizenhetedik fejezet 
 
Fordította: Mó 
 
Lia 
 
 
Úton az iskola felé, egy kicsit beszélgetünk Sammel. Megegyezzünk, hogy délután háromkor 
felvesz a St. Claire főbejárata előtt. Az autóm nélkül azt tervezem, hogy az épületben 
maradok, és az órák közt a kampusz kávézójában tanulok. 
– Remélem azzal, hogy ma engem furikázol, nem zavarom össze a terveid, Sam. 
Azóta gondoskodom magamról, mióta meg tanultam járni, így ez az érzés, egy kicsit furcsa 
számomra. 
Sam megnyugtató mosollyal rám néz a visszapillantó tükörben. 
– Lia, ez egyáltalán nem okoz gondot. Ha nem téged fuvaroználak, akkor Luc­ot. Különben 
is, a reggeli beszélgetés veled, sokkal jobb; Luc általában beletemetkezik a számítógépébe, 
amíg el nem érjük az irodát. 
Egy vigyorral válaszolok, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mennyire szereti Lucian a 
reggeli híreket és a tőzsdei jelentéseket. A pasasnak olyan az agya, mint a szivacs. Miután 
egy perc alatt végigfürkész egy internetes oldalt, valószínűleg ász lenne egy tízoldalas 
kvízben. 
– Ó, igen, szereti a technológiát – ekkor úgy döntök, hogy más vágányra terelem a 
beszélgetést, meg szeretném ismerni azt a személyt, akivel a héten sokat fogok időzni. – 
Szóval, milyen régóta vagy Luciannal? 
Sam hangjából süt a szeretet, ahogy válaszol. 
– Egész életemben. Az apjának dolgoztam, aztán maradtam, hogy segítsek Fae 
kisasszonynak, miután Luc szülei meghaltak. Amikor elkezdte a Quinn Software­t, arra kért, 
hogy maradjak vele. A kezdetektől fogva, Aidannak és nekem is adott egy darabot a 
cégéből. Nem sok ember tenné ezt meg a dolgozóival. Úgy szeretem azt a fiút, mintha a 
sajátom lenne. 
– Egy dolgot megtanultam, Sam, Lucian nem olyan, mint a többi ember, így a legkevésbé 
sem vagyok meglepődve a nagylelkűségén – felemelem a kezem, és rámutatok az autóra, 
majd hozzáteszem: – Csak nézz körbe. Lucian és én, nem régóta vagyunk együtt, de mégis 
mindent megtesz, ami csak a hatalmában áll, hogy vigyázzon rám. Hidd el, amikor azt 
mondom, még sosem találkoztam olyannal, mint ő. 
– Luc egy bonyolult ember, de te jót teszel neki. Mint ahogy neked, neki sem volt könnyű 
élete. Sokan azt hiszik, hogy ha van pénzed, minden rendben, de ő az élő bizonyítéka 
annak, hogy ez nem mindig így van. Ezek miatt a dolgok miatt, vált azzá a férfivá, aki. 
Mielőtt megállítanám magam, kikotyogom: – Mi történt vele, Sam? A heg a nyakán, az 
álmok? Eleget hallottam már ahhoz, hogy tudjam Cassie­hez van köze, de ő szinte olyan, 
mint egy szellem. Az emberek beszélnek róla, de amikor megkérdezem, hol van, furcsán 
viselkednek. Ha te már ilyen régóta vagy Luciannal, ismerned kellett. 
Bűntudatot érzek, amikor kényelmetlenül fészkelődni kezd és elhallgat. Istenem, mi 
történhetett, hogy amikor kiejtem ezt a nevet, az mindenkiből ilyen furcsa reakciókat vált ki? 
Gyanítom, de talán ez rosszabb, mint amit el tudok képzelni. 
Végül, Sam azt mondja: – Megkérdezted már Luc­ot róla? 
– Meg, és a nagynénjét is. Mindketten csak annyit mondtak, hogy nem itt él. Nos, erre már 
rájöttem, hogy nem; különben vele lenne, nem így van? Úgy vettem ki, hogy a lány, Lucian 
és Aidan gyerekkori barátja volt. 
– Az volt… de ahogy idősebbek lettek, a dolgok nagyon rosszá váltak hármuk között. Sok 
féltékenység, még több félreértés és hiba. Amit Luc mondott, igaz; nem itt lakik, és ez 
Luc­nak jobb. – Sam hangosan kifújja a levegőt, nyilván eszébe jutott egy másik hely és idő. 
– Lia, nem az én feladatom, hogy elmeséljem Luc múltját. El fogja mondani, amikor készen 
áll rá. Csak adj neki időt, és légy türelmes. Te jót teszel neki, és boldog vagyok, hogy végre 
láthatom a régi Luc­ot. Nem voltam benne biztos, hogy ez valaha, még egyszer 
megtörténhet. 
Hirtelen, rosszul érzem magam, amiért megpróbáltam Luciant múltjáról valaki mást 
kifaggatni. Amit a kis Sam felfedett, még kíváncsibbá tett. Néhány mondatából, olyan 
információkhoz jutottam, amit korábban nem ismertem. Ebből arra következtek, hogy bármi 
is történt Luciannal évekkel ezelőtt, Cassie­nek köze van hozzá. Egyre inkább azt érzem, 
hogy ez egy rosszul végződött szerelmi viszony. Bizonytalan vagyok mégis, Aidan része a 
triónak. Vajon ő tényleg összeszűrte a levet Cassie­vel, és Lucian az ártatlan áldozat, vagy 
fordítva? 
 
Mire átgondolom a lehetséges variációkat, már kóvályog a fejem. Ha Lucian és én, normális 
emberek volnánk, akik először randiznának, az élet sokkal egyszerűbb lenne. Ehelyett, 
mindketten megsérültünk a múltunkban, és abban a pillanatban, amikor találkoztunk 
összepasszoltunk, mint a dominó. Úgy tűnik, a mi kapcsolatunk nem lassú. Talán Luciannak 
igaza van, a dolgok nem haladtak volna olyan gyorsan, ha nem dolgoznék az otthonában, 
de egy dolgot biztosan tudok, nekünk el volt rendelve a végzetünk pontosan úgy, ahogy mi 
most vagyunk. Két elveszett lélek, akiket a sérüléseik hoztak össze. Gyorsan haladunk? 
Abszolút. Abba akarom hagyni? Nem. Már annyira fontossá vált számomra; csak remélem, 
hogy magunk mögött tudjuk hagyni a múltunkat eléggé ahhoz, hogy legyen egy közös 
jövőnk. 
 
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
Tizennyolcadik fejezet 
Fordította: Hófehérke 
 
Lucian 
 
 
Miközben lenyomom az irodai telefon gombját, azt kérdezem – Cindy, Aidan bent van már? 
– Összerakok néhány papírt az asztalon, arra kényszerítve magam, hogy hozzáfogjak a 
munkához, ami úgy tűnik, soha nem ér véget. Amióta Lia belépett az életembe, nem 
dolgoztam szokásos napi 18 órát, ami meg is látszik. Talán Cindy­nek igaza van; több 
munkát kell átruháznom másokra, ezért is keresem a jobb kezem. 
      – Nem, Luc, még nem ért vissza? 
Meglep döm, megkérem Cindy­t, hogy jöjjön be az irodámba, amit rögtön meg is tesz, és 
becsukja maga mögött az ajtót. – Mi folyik itt? Mindig vasárnap jön vissza, – nem csak 
aggódó az arckifejezése, de zavarban is van. Aidan átkozottul mániákus a szokásaira; soha 
nem változtat semmin, különösen, ha az zavarná a munkáját. 
– Fogalmam sincs. Korábban írt egy üzenetet, hogy tudassa velem, még nem tért vissza a 
városba. Csak annyit mondott, hogy küldjem ezt tovább, de nem adott semmilyen 
magyarázatot. Továbbítottam az e­mailt neked, – egy pillanatra a képerny re pillantok, hogy 
ellen rizzem a postámat, és elolvassam, amit Cindy továbbított. 
Cindy­nek igaza van; nem adott magyarázatot a levélben a hollétér l, de tudom, hogy látta 
Cassie­t, és jobban aggódom a kibaszott seggéért, mint máskor. Megnyugtatóan Cindy­re 
mosolygok, ezzel igyekszem véget vetni az idegességének. Átkozottul gyakorlatias, de sokat 
aggódik Aidan­ért, Sam­ért és értem. Jobban megérzi a problémát, mint egy rend rkutya. 
Meglep , hogy soha nem fogott szagot a kokain függ ségemre. Lehet, hogy tudja, de 
kétlem;   lenne az els , aki szétrúgná a seggem és közbeavatkozna. Úgy látszik, Sam 
megtart magának néhány titkot, valószínűleg nem azért, hogy engem védjen, inkább, saját 
magát.   lenne a második, akit ízekre cincálna, hiszen   biztosítja számomra az árut. 
– Biztos vagyok benne, hogy csak kés n indult útnak. Felhívom. – Mivel még mindig ideges 
pillantással néz rám, úgy döntök, adok neki egy kis feladatot. A fenébe is, akármit, csak 
maradjon távol az irodámtól egy darabig. – Be tudnál menni Madeline irodájába, és 
megnéznéd, mikor lesznek készen a negyedéves kimutatások? Szükségem lenne rájuk, 
hogy fel tudjak készülni a holnapi megbeszélésre. – El kell rejtenem a mosolyomat, ahogy 
bulldog üzemmódban pattan fel a székr l. Szegény Madeline; Cindy egész délután a nyakán 
fog lógni, nekem pedig nem is kellenek, azok a rohadt kimutatások. Napra készen ismerem 
a cégem pénzügyeit; nem szeretem a meglepetéseket, ha pénzr l van szó. 
Rákattintok egy szabad vonalra a telefonon és tárcsázom Aidan számát. Négyszer kicseng, 
aztán hangpostára kapcsol. Gyorsan írok neki egy sms­t, amire szintén nincs válasz. Aidan 
soha nem kapcsolja ki a telefonját, és az is átkozottul biztos, hogy nem teszi ezt meg egy 
munkanapon. Bassza meg. Egyet kell értenem Cindy­vel. Valami baj van; érzem a 
csontjaimban. Igyekszem félretenni a gondolataimat, amíg visszapörgetem az el z  napi 
hívásokat. 
Ebédid ben úgy döntök, hogy az asztalomnál eszek meg egy szendvicset, és bejelentkezem 
Lia­nál. Nem vagyok benne biztos, hogy órán van, vagy sem, úgyhogy küldök neki egy 
üzenetet. 
 
Lucian: Hé, bébi. 
 
Lia: Hé, Te. Éppen rád gondoltam.  
 
 
Lucian: Csupa mocskos gondolat, remélem. 
 
 
Lia: Viselkedj. Egy unalmas órán kell ülnöm. Nem gondolhatok arra… 
 
 
Lucian: Miért nem? Egy unalmas irodában ülök, és nem tudok másra gondolni, csak arra… 
 
Lia: Ma este megmutathatod nekem. 
 
Csipkel d s szavai felkeltik a farkam figyelmét. Nem gondoltam szexre a szójátékunk el tt, 
de annak a gondolata, hogy megbasszam  t, most el térbe került a fejemben. Folytatni 
akarom ezt a provokálós beszélgetést, de nincs ínyemre, hogy ebéd után egyedül kell a 
fürd szobában könnyítenem magamon, és ez pedig ahhoz vezetne. Gyakorlok egy kis 
önfegyelmet, és kelletlenül témát váltok. 
 
Lucian: Szóval… intézkedhetem, hogy délután Sam felvegyen, ugye? 
 
Vigyorgok, mert tudom, hogy Sam nincs messze t le. Meghagytam neki, hogy 
el vigyázatosságból maradjon az iskola közelében, ha netán Lia­nak szüksége lenne rá. 
 
Lia: Igen, legyen így. Sietnem kell, venni akarok egy üdít t, miel tt elkezd dne a következ  
órám. Kés bb találkozunk? 
 
Lucian: Természetesen. Találkozunk otthon, bébi. 
 
 
Csodálom, hogy milyen könnyen nevezem a lakást az otthonunknak. Ez a n  olyan hamar 
az állandó társam lett. Amikor megemlíti, hogy a lakásában marad, határozottan elvetem az 
ötletét. Tudom, hogy nem igazán akar elmenni t lem, de úgy érzi, hogy teret kell adnia 
nekem. Furcsamód, nem akarom ezt a teret. Megszerettem azt, hogy este hazamegyek 
hozzá. A fenébe is, már felkértem Cindy­t, hogy találjon nekem egy házvezet n t, mert 
elegem van abból, hogy Lia ragaszkodik a takarításhoz, azért hogy fizetni tudja az iskoláját. 
Csodálom a függetlenségét, de mi, most együtt vagyunk; tör dni akarok vele, minden 
ellenszolgáltatás nélkül. 
Felállok, a kukába dobom a szendvicsem csomagolópapírját, és besétálok a fürd szobába, 
ahol az edzéshez való ruháimat tartom. Az irodám melletti edz teremben van futópad, 
elliptikus tréner és súlyzók. Minden nap futok néhány mérföldet, majd súlyzózással fejezem 
be az edzést. Ez egy jó módja annak, hogy formában tartsam magam és a stresszt is 
enyhíti. Felkapom az egyik rövidnadrágot, bekapcsolom a futópadot, és bemelegítek, miel tt 
a lábaim elkezdenék döngetni a felületet. Egymás után zúzom a mérföldeket, miközben a 
falra függesztett tévében nézem a híreket. 
Befejezem az edzést, gyorsan lezuhanyozok és rendbe szedem magam. Visszaülök az 
asztalomhoz, felveszem a mobilom és látom, hogy van egy nem fogadott hívásom Aidan­tól. 
Már fel voltam készülve, hogy küldök egy felderít  egységet, hogy megtalálják a seggét. 
Rákattintok a visszahívásra, és örülök, mikor az els  csörgésre felveszi. – Luc… hé. 
– Hé, ember. Hol vagy? Alig voltam képes megállítani Cindy­t, hogy a keresésedre induljon. 
– Aidan halkan felnevet, mert tudja, hogy milyen Cindy. 
– Elnézést érte.   lesz a következ , akit felhívok, hogy ne aggódjon – amikor nem tesz 
hozzá semmi mást, a korábbi vészjósló el érzetem, teljes er vel tér vissza. 
– Szóval… mi folyik itt? Általában nem kell ahhoz folyamodnunk, hogy vadásszunk rád. 
Visszajöttél a városba? 
– Nem – amikor már azt hiszem, hogy buzdítanom kell, hogy folytassa, újra megszólal. – 
Luc… valami történt itt. Nem igazán tudom, hogy mit jelentsen ez, de amikor tegnap kifelé 
menet megálltam, hogy búcsút mondjak neki… basszus, felismert. A nevemen szólított – 
hátrad lök a székemen a döbbenett l. Aidan hangja fojtott volt, mintha az érzelmek hatása 
alatt lenne. 
– Bassza meg! – sziszegem, és furcsa késztetést érzek, hogy megszakítsam a vonalat, 
ezzel fejezve be a hívást. Nem akarok többet hallani, de tudnom kell. – Mi történt pontosan? 
A hang, ahogy beszívja a leveg t, betölti az egész vonalat. – É­én miután elhagytam a 
szállodát, megálltam, hogy meglátogassam, mint mindig. Már körülbelül egy órája ott voltam, 
csak beszéltem mindenr l és semmir l. Amikor menni készültem, arcon csókoltam és 
mondtam neki, hogy hamarosan újra találkozunk. Amikor kezdtem visszahúzódni és 
kiegyenesedtem,   … a francba, Luc, megérintette az arcomat, és azt mondta, „Szia, 
Spence.“ 
Reszketve veszek leveg t, félek, teljesen más okból akarok összeroskadni. Cassie, mindig a 
vezetékneve rövidített változatán nevezte Aidan­t. Soha nem Aidan volt a számára, csak 
Spence. Az, hogy ilyen személyes módon nevezte  t, valamilyen szintű felismerés volt a 
részér l. Ha csak búcsút mondott volna, azt hihetném, hogy ez valami reflex lehetett. – Mit 
még? – a picsába, akarok még többet hallani? 
– Ez minden. Luc, a szemei egy pillanatra olyan tiszták voltak. Úgy tűnt, hogy igazán lát 
engem, és nem csak keresztülnéz rajtam, ahogy szokott. Próbáltam t le kicsikarni egy 
másik választ is, de azonnal olyan volt, mint el tte. Beszéltem az orvosával,   azt mondta, 
hogy ez egy jó jel. Ez az els  alkalom nyolc év alatt, hogy felismert valakit maga körül. 
Akkor jól hallom azt, amit hallok. Az én beképzelt, magabiztos barátom sír. Az a n , akit az 
élete nagy részében szeretett… a n , akinek volt egy pszichotikus törés az életében, és meg 
akarta ölni magát… és engem, ­ a férfit, akit a bevallása szerint szeretett. Az az éjszaka, 
mindhármunknak megváltoztatta az életét, amib l soha nem tértünk magunkhoz. Azon az 
éjszakán, megölte az egyetlen embert, akivel zsarolhatott, a fiamat… az én meg nem 
született fiamat. És az egyetlen ember, aki ott volt… aki megpróbált megmenteni minket, az 
Aidan volt. A mi kicsavart szerelmi háromszögünkben, Cassie megtanította nekem, milyen a 
szerelem, és a következ  pillanatban megmutatta, milyen a veszteség, a kétségbeesettség 
és végül az utálat. 
Úgy érzem, szükségem van arra, hogy együtt sírjak Aidannal, de teljesen más okból. Nem 
tudom, hogy készen állok­e rá, hogy kezelni tudjak egy olyan világot, ahol talán Cassie egy 
nap szabad lesz. Még csak most tanulok újra élni, Lia­val, az én gyönyörű csajommal. – 
Aidan… – kezdem, amikor Max tör be az irodámba. – Várj – mondom, majd gyorsan 
lenyomom a némító gombot. Felemelem az egyik szemöldököm az ügyvédem ingerült 
arckifejezése láttán, és azt kérdezem: – Mi folyik itt? 
­ Sajnálom Luc, de Cindy nem volt az asztalánál. Próbáltalak hívni, de nem válaszoltál. Jim 
Dawson­ról van szó, a bíróság elengedte pár órája. Kint van. Hamarabb kellett volna 
tudnunk róla, de valaki kicseszett velünk. 
– A kurva anyját – vakkantom. – Mi fog még ma történni? – visszarakom a telefont a 
fülemhez és azt mondom: – Aidan, visszahívlak. El kell itt intéznem néhány dolgot. Csak… 
Kés bb beszélünk, oké? – egy részem megkönnyebbült, hogy van egy okom befejezni ezt a 
beszélgetést. Aidannal, Cassie­r l beszélni, a legjobb esetben is nehéz.   szereti, én 
gyűlölöm. Hogy találkozhatnánk félúton, egy ilyen dologban? Az egyetlen mód arra, hogy 
racionálisan tudjak társalogni róla, az az, ha úgy gondolok rá, mint egy lányra, akit ismertem, 
és nem a n re, aki kis híján megölt. 
Mire befejezem a hívást, addigra Max már az asztalom el tti széken ül. Soha nem jó hír, 
amikor az ügyvéded szükségét érzi annak, hogy kényelembe helyezze magát. Igazából azt 
akarom, hogy elmenjen, így fel tudnám hívni Lia­t, meggy z dnék arról, hogy minden 
rendben van, és figyelmeztetném Sam­et is, hogy Jim Dawson­t kiengedték. – Luc, a másik 
dolog, amit kértél, hogy ellen rizzek – a zavart pillantásomat látva, folytatja –, Lia biológiai 
apja. 
– Ó, igen. Találtál valamit? – megkértem Max­ot, hogy használja a kapcsolatait, mikor Lia 
elmondta, hogy soha nem ismerte a biológiai apját. Azt gondoltam, Lia­nak egy nap 
szüksége lehet erre az információra; és én is szeretek mindent tudni a hozzám közel álló 
emberekr l. Nem vártam túl sokat, miután találkoztam Lia anyjával a tárgyalóteremben. 
Vonzó n , de micsoda egy szuka. Nem tudom elképzelni, hogy az eltelt id  alatt sokat 
változott volna. 
Max olyan pillantással néz rám, amely egyszerre szórakozott és hitetlen. – Így is lehet 
mondani. Persze ezt meg kell er síteni egy vérvizsgálattal, de a nyomozóm meg tudta 
er síteni, hogy kivel volt Maria Dawson­nak viszonya abban az id ben, mikor terhes volt 
Lia­val. Szerencsénkre, nem sok férfi volt az életében, így nem volt nehéz megtalálni. 
Amikor nem folytatja, intek, hogy megkérjem, folytassa. A francba, mit gondolnak, nincs más 
dolgom ma, mint találgatóst játszani? – Nem kell most tudnom a háttérr l, Max, csak mondd 
el a lényeget. 
Esküszöm, a fattyú majdnem úgy néz ki, mint aki szédül, mikor azt kérdezi, – Hallottál Lee 
Jacks­r l? 
Meglepetten azt felelem: – Természetesen, ki nem? Mi köze van ennek Lia­hoz? – a 
pillantására a szemeim elkerekednek. – Azt akarod mondani, hogy…? 
– Pontosan ez az, amit mondok. Amennyire én tudom, Lee Jacks az apja Lia Adams­nek. 
Úgy néz ki, hogy az anyja vagy érzelg s, vagy alávaló volt, mikor a lányát Lia­nak nevezte 
el. 
A fejem forgatom, ahogy dörzsölöm a nyakamban kialakult csomót az állandó feszültségt l. 
Lee Jacks egy ingatlanfejleszt , aki birtokolja Asheville felét és a környez  városait. A 
pokolba is, azt a lakást is, amit az otthonomnak nevezek, azt is a vállalatától vásároltam. 
Párszor találkoztam is vele az évek alatt, különböz  jótékonysági rendezvényeken. Úgy 
gondolom, hogy a negyvenes évei végén, vagy az ötvenes évei elején járhat, ezért 
elképzelhet , hogy legyen egy Lia korú lánya. Hogy a pokolba tudott az anyja összejönni 
valaki olyannal, mint  ? – Szent szar, ez a nap aztán nem semmi – röviden tájékoztatom  t 
a beszélgetésemr l Aidan­nal, és azt veszem észre, hogy id nként döbbenten néz rám, pont 
úgy, ahogy én érzem magam. 
– Krisztusom, ezt nem hiszem el. Teljesen magán kívül volt, nyolc vagy kilenc évig? Akarod, 
hogy ezt leellen rizzem? – Max, mint az ügyvédem, kezeli a legtöbb ügyemet, Cassie­t is 
beleértve. 
– El bb hadd beszéljek újra Aidan­nal. Lehetséges, hogy ez csak egy egyszeri alkalom volt. 
Ki tudja, hogy valójában érzékelte­e, hogy ott volt, vagy mégsem. Lehet, hogy csak véletlen 
egybeesés. 
Max megköszörüli a torkát és ficánkolni kezd ültében. – Luc, azt hiszem, hogy hallani fogsz 
Lee Jacks­r l, vagy valamelyik alkalmazottjáról. Kizárt, hogy ne jutna el hozzá, hogy 
kérdez sködtem róla; és tudni akarja majd, hogy miért. Nem fog neki sokáig tartani, hogy 
megtudja, kizárólag a Quinn Software­nek dolgozom… és neked. Rád bízom, hogy válaszolj 
ezekre a kérdésekre. – Ki nem mondott köztünk az a tény, amit mindketten tudunk, hogy 
Lee Jacks több a környéken, mint egy jól ismert ingatlanügynök. Régóta híresztelik róla, 
hogy jó kapcsolatai vannak a törvény mindkét oldalán. Kétségtelenül, Max­nak igaza van; 
egy olyan ember, mint Lee Jacks, aki olyan közel lovagol a sötét vonalhoz, szinte biztosan 
tudni akarja, ha valaki szokatlan, személyes dolgokat akar megtudni róla. 
      – Kösz a figyelmeztetést. Majd szólok, ha hallok fel le. – Max feláll, figyelembe véve az 
udvariasan elbocsájtó szavaimat. – Kés bb majd hívlak, miután beszéltem Aidan­nal, – 
amint becsukja az ajtót maga mögött, én már tárcsázom is Sam számát. Értesítenem kell  t, 
Lia mostohaapjáról. 
 
 
 
Lia 
 
 
Leteszem a ceruzám az asztalra, és harcolok a késztetéssel, hogy ököllel a leveg be 
bokszoljak. A mai utolsó tesztem is kész és tudom, hogy jól csináltam. Jól ismertem a 
válaszokat a kérdések többségére és jóval a határid  leadása el tt kész vagyok. Csendesen 
az osztály elejébe megyek és átnyújtom a tesztet a tanáromnak, Miss Riddle­nek. 
Távolságtartó mosolyt villant felém és az ajtó felé int, hogy távozhatom. Majdnem egy órát 
kell várakoznom, miel tt Sam értem jön. Miel tt az udvar és a kávézó irányába indulok, egy 
pillanatig körülnézek az üres termeken. Amíg várok, eltöltök egy kis id t a frappé 
iszogatásával. Tudom, hogy Sam mindent félretenne, amit csinál és értem jönne, de nem 
akarom megzavarni  t; már így is sokat tesz értem azzal, hogy elvisz mindenhova, ahova 
mennem kell. 
Miután a hideg italommal letelepedem egy asztalhoz, írok egy üzenetet Rose­nak, azzal a 
reménnyel, hogy   is korán végzett, de mikor nem jön azonnali válasz, tudom, hogy még 
mindig az osztályteremben van. A számhoz emelem a poharam, de véletlenül er sen 
nyomom meg és a tet  elpattan. – A francba! – kapkodok leveg ért, amint a hideg, jeges 
folyadék ráspriccel a blúzom elejére, és egy csúnya folt keletkezik egyenesen a bal mellem 
felett. Megpróbálom felitatni egy maroknyi szalvétával, de a folt csak egyre terjed. Nagyon 
jó. Most itt ragadok ülve, vagy ami még rosszabb, negyvenöt percig járkálhatok, és aki 
elmegy mellettem, azt fogja hinni, hogy szivárog a mellbimbóm. 
A melltartóm most kellemetlenül nedves és ragacsos, és nem tudom elképzelni, hogy így 
kell majd mutatkoznom Sam el tt. Hirtelen észbe kapok. A lakásom csak egy saroknyira 
van. Egyébként is el kell hoznom néhány ruhát, amit Lucian­nál viselni fogok. Dühös lesz, ha 
rájön, hogy magam mentem el, de ha Sam megemlíti, azt fogom mondani, hogy csak 
Rose­zal találkoztam. Ha sietek, id ben vissza fogok érni, mire Sam értem jön. Felállok, a 
mocskos poharat messze tartom a testemt l és bedobom a szemétkosárba, az ajtóhoz 
vezet  úton. Végigmegyek az egyetem hátsó kapujához, miközben a teherautókat figyelem, 
amik jönnek és mennek. 
Amikor elérem a bérházat, egy kis nosztalgiát érzek. Alig voltam itt az elmúlt hetekben. 
Minden szándék és cél nélkül, nem hivatalosan, Lucian­hoz költöztem. Különböz  és 
hangos tiltakozása ellenére, még mindig a lakását takarítom. Rosszul hittem, hogy a férfiak 
szeretik, ha a n k gondoskodnak róluk? Úgy tűnik, bűnösnek érzi magát minden 
alkalommal, mikor elmosok egy csészét, vagy kimosok egy adag ruhát. Ez tényleg nem 
újdonság a számomra; mindig gondoskodtam magamról azzal együtt, hogy éveken keresztül 
az anyám rabszolgája voltam. 
Hiányzik az a lány, aki Rose­zal ül, és az Örökkévalóságot nézi, miközben pletykálunk. 
Imádok minden nap Lucian mellet aludni és ébredni, de… és a szex. Ó, édes Istenem, a 
szex. Lucian szereti a sok szexet, és nagyon kevés id re van szüksége a két menet között. 
Úgy érzem, már attól melegem lesz, ha csak rá gondolok, ahogy hozzám ér, birtokol engem. 
Csak egy pillantás t le, és tócsába olvadok a lábai el tt. 
Az arcom egy vidám, ostoba vigyorra húzódik, és csak rá tudok gondolni, amikor belépek az 
épületünkbe. Megállok a postaládáknál, és látom, hogy az enyém csordultig tele van. Ahogy 
kihúzom az egymásra tornyosuló leveleket, jobban meg vagyok lepve, mint ijedve, amikor 
karok karolják át a testem és egy kéz tapasztja be a szám. Az els  gondolatom Rose, vagy 
esetleg Jake, bár ez aligha az   stílusa, hogy bántalmazzon engem. Még Lucian is átfut az 
agyamon. Talán megtudta, hogy egyedül jöttem haza, és így akar rám ijeszteni. 
Mikor a karok jobban szorítanak és húzni kezdenek a padlón a nyitott ajtóhoz, amely a 
bérl k tároló szekrényeihez vezet, kezdek pánikba esni. Ez nincs rendjén. Sem Lucian, sem 
a barátaim, nem tennének ilyet. Akárki húz most engem, sokkal er sebb, mint Rose és 
magasabb, mint Jake. Komolyan küzdeni kezdek, mert ösztönösen érzem, hogy valami 
rossz fog történni, ha sikerül átvonszolnia azon az ajtón. Megvetem a lábam és beakasztom 
a fogva tartóm lábába. Hallom, hogy felmordul, majd szitkozódni – Ezért fizetni fogsz, te 
picsa. 
Az er  hirtelen elhagyja a testem. Gyengén nekitámaszkodom a támadómnak, ahogy behúz 
az ajtón és becsukja mögöttünk. Édes Istenem, tudom, hogy kié ez a hang. Kérlek, ó kérlek, 
engedd, hogy tévedjek. Ahogy durván nekilök a falnak, egy naftaszagú rongyot töm a 
számba és szinte azonnal egy széles, ezüst szalagot ragaszt az ajkaimra. A pániktól nem 
kapok leveg t. A kezeimmel kaparni kezdem a szalagot a számról, de abban a pillanatban a 
fejem fölé csavarja a kezeim és ugyanolyan ezüst szalaggal szorosan összeköti. Csillagok 
kezdenek villogni a szemeim el tt, ahogy leveg  után kapkodok. Durván maga felé fordítja 
az arcom és arra kényszerít, hogy egyenesen a fogva tartóm szemébe nézzek. Jim Dawson, 
a mostohaapám, bámul vissza rám diadalittas ábrázattal. – Nem, – motyogom a számba 
tömött rongyon keresztül. Fekete üresség telepedik rám, ernyedten a földre zuhanok, alig 
érzékelem a fájdalmat a fejemben, amikor beütöm a fém polc sarkába. Felejtés, erre van 
most szükségem és szívesen vetem magam belé. 
 
 
Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian 
 ▼ 
Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1) 
Tizenkilencedik fejezet 
Fordította: Mó 
 
Lucian 
 
 
– Sam, mennyi id be telik, amíg felveszed Liát? – amint Max elhagyja az irodám, rögtön 
felhívom Samet. Tudnia kell a fejleményeket Lia mostohaapjáról. 
– Háromra beszéltük meg. Itt vagyok, épp rá várok. 
Egy gyors pillantást vettek az órámra, összeráncolom a homlokom, amikor látom, hogy az 
már tíz perccel elmúlt. 
– Az tíz perccel ezel tt volt.   akkor most a kocsiban van, vagy sem? 
– Nem… nincs még itt, Luc. Az udvaron sétálok. Talán feltartották az utolsó óráján. 
– Bassza meg! – sziszegem; semmi se megy simán ma? – Figyelj, Sam, Lia mostohaapját 
nemrég kiengedték a börtönb l. Nincs semmilyen okom azt gondolni, hogy érte jön, de nem 
árt, ha óvatosak leszünk. Menj az irodába, és beszélj Mrs. Phillipssel. Mondd meg neki, 
tudnom kell Lia mai órarendjét, és aztán derítsd ki, hol van az utolsó órája. Ismerem Mrs. 
Phillips férjét, így   meg fogja adni az információt. Hívj, amint van valami. 
Meg sem várva a választ, befejezem a hívást. Beletúrok a hajamba, és tehetetlenségemben 
belerúgok az asztalom oldalába. Ma minden balul sül el; semmi sem megy úgy, ahogy 
terveztem, attól a pillanattól kezdve, hogy reggel beléptem az ajtón. 
Cindy dugja be a fejét az irodámba, valószínűleg megriadt attól a hangtól, ahogy kiadtam a 
g zt.   jól ismer. Némán rám néz, és a pillantásával kérdezi szükségem van­e valamire t le, 
megrázom a fejem, mire elmegy és becsukja az ajtót maga mögött. Felveszem a mobilom, 
és tárcsázom Lia számát. Ki se cseng, rögtön hangpostára kapcsol, mintha ki lenne 
kapcsolva. Azzal próbálom nyugtatni magam, hogy csak azért, mert   egész nap, órán van. 
Persze, hogy kikapcsolta; nem szeretné, hogy megcsörrenjen a vizsgák alatt 
Elküldök neki egy üzenetet: 
 
Lucian: Baby, hol vagy? Sam keres téged. 
 
Percek telnek el, anélkül hogy válaszolna. Gyorsan leírok egy másik üzenet. 
 
Lucian: Lia, válaszolj nekem, vagy megyek és megkereslek. 
 
Ismét nincs válasz. Ekkorra, már fel­alá járkálok. Amikor a telefon megcsörren, felkapom, 
meg se nézem a kijelz jét és rögtön azt kérdezem: – Lia? – még a hangom remegését se 
tudom elrejteni. 
– Nem, Luc, én vagyok – mondja Sam. – Épp most jöttem ki onnan, ahol Lia utolsó órája 
volt. Luc,   már több mint egy órája elment a teremb l. A tanár azt mondta a vizsga rövid 
volt, és Lia volt az egyik, aki els re kész lett. Amikor leadta, a tanár elengedte. 
– A rohadt életbe! – ordítom. – Hol a pokolban van most akkor? Menj vissza a kocsihoz, 
hátha ott van. Talán csak beült valahová addig a közelbe, amíg érte mész. 
– Luc… kint vagyok. Nagyjából kiürült az egész parkoló. Már csak néhány ember lézeng itt, 
és egyikük sem  . Mi a helyzet a barátn jével, akivel együtt él? Gondolod, hogy vele lehet? 
Egy kicsit fellélegzem, bizonyára vele van, gondolom. Nem tudom a számát, ámbár, a 
francba. – Sam, menj vissza, Mrs. Phillips vegye el  Rose aktáit, és adja meg a számát. 
– Mi a vezetékneve? 
A fenébe… 
– Madden! Igen ez az, Madden. 
Kurvára köszönöm, hogy figyeltem, amikor Lia beszélt a legjobb barátjáról. Természetesen 
egy olyan kicsi iskolában, mint St. Claire, Mrs. Phillips kétségtelenül tudja, kir l is van szó, a 
vezetéknév nélkül is. 
– Odamegyek, most indulok. Ha megtalálod, ültesd be a kocsiba, és ne mozdulj. Húsz perc 
múlva ott leszek. Egyfolytában tájékoztass. 
Felkapom a kulcsom az asztalról, és majdnem elgázolom Cindy­t kifelé menet. 
– Luc, mindent rendben van? 
– Fogalmam sincs – felelem  szintén, miközben elviharzok mellette; nincs rá id , hogy 
megálljak és elmagyarázzam neki. Kétségtelen, hamarosan úgyis tudni fogja, hogy mi folyik 
itt; úgy tűnik, minden alkalommal van egy forrása, aki nem más, mint Sam. Újra megnézem 
a telefonom, ahogy beindítom a Rovert. Nincs üzenet Liától. – Oh, bébi, hol vagy? – 
kérdezem a néma telefont, mintha választ várnék. Kigördülök a forgalomba, és tövig 
nyomom a gázpedált, amikor elérem a nyílt autópályát. Egész délel tt rossz el érzetem volt, 
és most teljes er vel tér vissza. Ugyanúgy, mint mikor tudtam, hogy valami történt Aidannal, 
tudom, hogy valami történt Liával. Az utolsó alkalommal, mikor nem vette fel a telefont, 
beteg volt. Újra csörög a telefonom, és Sam onnan folytatja a beszélgetést, ahol 
abbahagytuk. 
– Beszéltem Rose­val. Reggel óta nem beszélt Liával. Azt mondta, volt egy nem fogadott 
hívása t le az utolsó órája körül, de neki is vizsgája volt és kikapcsolta a telefonját. Már   is 
próbálta hívni. Most elment a lakásukhoz, hogy meggy z djön arról, nem ment­e Lia oda. 
– Rendben, csak maradj az autó közelében, hátha felbukkan. Beugrok a lakására, hogy 
beszéljek Rose­val. 
Leteszem a telefont, és megszegek néhány közlekedési szabályt, miel tt csikorgó 
kerekekkel megállok Lia lakása el tt. Kettesével veszem a lépcs ket, és befutok az 
el csarnokba, Rose épp akkor jön le a lépcs n futva, valamit lengetve a kezében. 
– Lucian, Lia nem volt a lakásban, és nem úgy néz ki, mintha ott járt volna – hallhatóan 
nagyot nyel, és felém nyújtja, amit lengetett, ekkor látom, hogy az egy levél. – A szomszéd 
adta nekem, amikor indultam. Azt mondta a postaláda alatt hevert a padlón – a keze remeg, 
ahogy elveszem t le a borítékot, s látom, hogy Lia neve van rajta. – Hol van? – kérdezi 
Rose, akin látszik, hogy kezd eluralkodni rajta a pánik. A kezem a vállára teszem, és 
igyekszem megnyugtatni  t, ahogy nyúlok a telefonomért, hogy felhívjam Samet. Hirtelen 
felfordulás zaja szűr dik felénk jobbra az el csarnokból. Hallom a riasztó hangját és a 
segélykér  kiáltásokat. Elindulok a zaj felé, Rose­val szorosan mögöttem. Egy magas, 
vékony, nagyon rövid, barna hajú lány rohan be a sarokban álló bankautomata melletti ajtón. 
Rose megragadja a karját, ahogy mellénk ér, és megkérdezi: – Ashley, mi folyik itt? Jól 
vagy? 
A lány megáll, és úgy néz ki, mintha szellemet látott volna. Szaggatottan lélegzik és 
láthatóan meg van ijedve. Körbe nézek, és megpróbálom felismerni az ijedtségének a 
forrását, de semmit sem látok. 
– Rose, ó Istenem, Rose… Az ajtó beragadt, és a golfüt mre volt szükségem, hogy 
kinyissam – közben egyfolytában kapkodja a leveg t és minden szót zihálva mond. – Lia… 
Lia… 
Megragadom a karját, és könnyedén megrázom. Lia nevének említésére érzem, hogy az 
aggodalmam egyre n . Valami nagy baj történt, és ez a lány tudja a választ. 
– Mi van Liával? Hol van? 
Szinte már kiabálok. Tudom, hogy nem bölcs dolog kiabálni olyannal, aki a pánik szélén áll, 
de szükségem van a kibaszott válaszokra. Rose is elkezdi rázni, és mindketten egyszerre 
beszélünk. 
– Lia odalent van… Én és Mr. Leslie találtunk rá. Mennem kell segítségért.   nem mozdul! 
Elengedem Ashley karját, és futni kezdek az ajtó felé, amin át bejött. Egy pillanatig semmit 
sem látok, de a fal mentén végig öltöz szekrények vannak. Aztán balról egy kiáltást hallok, 
és arra veszem az irányt. Bizonytalanul megtántorodom attól, amit a folyosó végén találok. 
Egy pár meztelen láb mellett, egy id s férfi térdel. Mikor megpillantom a sz ke hajat, 
megbotlok, és elfog a félelem. Rose zokogva sikítozni kezdi Lia nevét. A férfi ekkor 
megfordul, úgy néz ki, mintha az idegösszeroppanás szélén állna. 
– Kérem, segítsen neki! – kiabálja. – Most találtam rá, és nem ébredt fel! 
Odafutok mellé… és ekkor meglátom  t. 
– Ó, Istenem! – suttogom, ahogy térdre esek mellette. Alig hallom Rose sikolyait felettem a 
fülem zúgásától. Valami idegen és ismeretlen csurog le az arcomon, és le vagyok döbbenve, 
mikor rájövök, hogy ezek könnyek. Ahogy lenézek az én Szépségem törött testére, a 
rémület, hogy elveszítek mindenkit, akit szeretek, áthatol a lelkemen. 
 
Folytatása következik…