Vásárló neve: Hedvig Pappné

Rendelési szám: 32804471

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus

könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben kapható
könyvek választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük
webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.
 A fordítás az alábbi mű alapján készült:
L.J. Shen: Playing With Fire, 2020

Fordította
BOZAI ÁGOTA

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

A csóktolvaj, 2020
A jövő zenéje, 2020
Szenzációs szerető, 2020

Copyright © 2020. PLAYING WITH FIRE by L.J. Shen

The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian translation © Bozai Ágota, 2021
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Papp Diána
Korrektor: Drabon Zoltánné
Tördelés: Dubecz Adrienn

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2021

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5700-18-9
Chelének és Lulunak
„Sosem késő azzá lenned, ami lehettél volna.”

GEORGE ELIOT
 ZENÉK

My Chemical Romance – Helena

Bikini Kill – Rebel Girl
Blondie – Atomic
Sufjan Stevens – Mystery of Love
Rag’n’Bone Man – Human
Healy – Reckless
Powfu – Death Bed
 ELŐSZÓ

Grace

Az egyetlen tárgy, ami teljesen épen maradt a tűz után, néhai

anyám lángmintás gyűrűje volt.
Olcsó darab; műanyag tojásban lehet hasonlót kapni
bevásárlóközpontok automatáiból, ha betolsz egy dollárt a
gépbe. Savvy nagyi azt mondta, anya mindig is azt akarta, hogy
az enyém legyen.
A tűz a szépséget, a dühöt, az újjászületést jelképezi,
magyarázta. Kár, hogy az én esetemben életem tönkretételén
kívül semmi mást nem szimbolizált.
Nagyi esti meséket mondott nekem a hamvaiból feltámadó
főnixről. Azt mondta, Momma ezt akarta magának; azt, hogy
minden reménytelennek látszó helyzetből felálljon, mindenből
jól jöjjön ki.
Anyám meg akart halni, és mindent újra akart kezdeni.
De csak az egyiket érhette el.
És én? Nekem mindkettőből jutott.
 Grace

2015. november 17.

Tizenhat évesen

Amikor először felébredtem a kórházi ágyon, arra kértem a

nővért, hogy segítsen visszahúzni a gyűrűt az ujjamra.
Ajkamhoz emeltem, kívánságot súgtam neki, ahogy nagymama
tanított.
Nem azt kívántam, hogy a biztosítási pénzt minél hamarabb
fizessék ki, vagy hogy szűnjön meg a világon a szegénység.
Azt kívántam, hogy a szépségemet kaphassam vissza.
Nem sokkal később elájultam. A puszta létezés is kimerítő
volt. Látogatók özönlöttek a szobámba, félálomban
beszélgetésfoszlányokat hallottam.
–  …a legszebb lány Sheridanben. Szép ívű orr. Feszes ajkak.
Szőke, kék szemű. Égbekiáltó szerencsétlenség ez, Heather. Kár
érte.
– Modell is lehetett volna.
– Nagyon sajnálom. Nem tudja, mire ébred.
– Már nem Kansasben van szegény Dorothy-Grace.
Lassan jöttem ki a mesterséges kómából; nem tudtam, mi vár
rám a másik oldalon. Úgy éreztem, mintha üvegszilánk-
tengerben úsznék. A legkisebb mozdulat is fájt. Látogatók –
osztálytársak, legjobb barátnőm, Karlie és a barátom, Tucker –
jöttek és mentek; megpaskolták a vállamat; lassan, vontatottan
beszéltek hozzám, mintha egészen kicsi gyerek lennék, és
elakadt a lélegzetük döbbenetükben. Nekem közben végig
csukva volt a szemem.
Alig voltam tudatában annak, hogy tudatomnál vagyok;
hallottam őket hebegni, sírni, felszisszenni.
A régi életem – iskolai játékok, pompomcsapat-edzés, lopott
csókok Tuckerrel a tribünön – elérhetetlennek,
valószerűtlennek tűnt. Édes-kegyetlen varázslat, ami addig
rajtam volt, de valahogy lekerült rólam.
Nem akartam szembenézni a valósággal, ezért nem nyitottam
ki a szememet akkor sem, amikor már ki tudtam volna nyitni.
Csak a legutolsó pillanatban szántam rá magamat.
A legutolsó pillanat akkor jött el, amikor Tucker belépett a
kórházi szobámba és levelet csúsztatott a takarón erőtlenül
szétterülő ujjaim alá.
–  Bocsáss meg – mondta elcsukló, rekedtes hangon. Ekkor
hallottam először elfáradtnak, elbizonytalanodottnak. – Ezt nem
tudom tovább csinálni… és nem tudom, mikor ébredsz fel. Ez
nem fair. Nem ezt érdemlem. Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy… –
Elhallgatott, a székláb a padlót karistolta, ahogy felállt. –
Szóval… Nagyon sajnálom. Oké?
Meg akartam mondani neki, hogy ezt hagyja abba.
Be akartam vallani neki, hogy ébren vagyok.
Élek.
Jól vagyok.
Majdnem.
Hogy csak időt akarok nyerni, mert nem merek még
szembenézni az új énemmel.
Nem nyitottam ki a szememet. Hallottam, ahogy kimegy.
Percekkel az után, hogy becsukta maga mögött az ajtót,
kinyitottam a szememet, és átengedtem magamat a sírásnak.

Eltelt a nap, amikor Tucker levélben szakított velem. Másnap

elhatároztam, hogy szembenézek a megmásíthatatlan
valósággal.
Nővér lépett be a szobámba, halkan, mint egy kisegér; sietős,
hatékony mozdulatokkal. Óvatosság és kíváncsiság volt a
tekintetében, mintha valami ágyhoz kötött szörnyeteg lennék.
Abból, hogy olyan hamar bejött, arra következtettem,
számítottak rá. Tudták, hogy ki fogom nyitni a szememet.
– Jó reggelt, Grace. Már vártunk. Jól aludtál?
Bólintani próbáltam, de rögtön megbántam az
elbizakodottságnak ezt a mozdulatát. Szédültem, forgott velem
a világ. Úgy éreztem, lázam van és az egész testem feldagadt.
Arcomat gézpólya borította; ezt már akkor is éreztem, amikor
először magamhoz tértem. Apró lukakat hagytak orrlukaimnak,
szememnek és számnak. Úgy nézhettem ki, mint egy múmia.
–  Ezt a kis bólintást igennek veszem! Éhes vagy? Szeretnénk
kivenni a szondát, hogy ehess. Küldök valakit, hoz neked rendes
ételt. Ha jól tudom, ma marhapástétom van rizzsel és
banántorta. Kérsz, kicsim?
Elhatároztam, hogy feltámadok poraimból, ezért minden testi
és lelki erőmet összeszedve válaszoltam.
– Köszönöm, az nagyon jó lenne, ma’am.
–  Egy szempillantás és visszajövök. Ó, és van még egy hírem
neked. Ma van a nagy nap. Doktor Sheffield végre leveszi a
kötést – mondta, és érezni lehetett a szavain, hogy lelkesedése
tettetett.
Szórakozottan megérintettem a gyűrűt az ujjamon. Egyáltalán
nem álltam készen arra, hogy szembenézzek új testemmel, új
önmagammal. De mindegy, hogy készen álltam, vagy nem, már
itt volt az ideje. Magamnál voltam, tudatom tiszta, és muszáj
volt szembenéznem a valósággal.
A nővér feljegyezte, amit fel kellett jegyeznie, majd sietve
távozott. Egy órával később dr. Sheffield és a nagymamám
érkezett. Nagyi pokoli elgyötörtnek látszott. Komor volt, ráncos
és kialvatlan; hiába vette fel vasárnapi ruháját, rosszul nézett
ki. Tudtam, hogy a tűz óta szállodában él, és ádáz harcban áll a
biztosítótársasággal. Borzasztóan sajnáltam, hogy mindezt
egyedül kell végigcsinálnia. Ha valamit el kellett intézni,
többnyire én beszéltem, én tárgyaltam.
Nagyi megfogta a kezemet, és a mellkasához húzta. Szíve
 gy g g
vadul lüktetett a bordák kosarában. Bőrkeményedéses, remegő
ujjaival letörölgette a könnyeit.
–  Akármi történjen is, én itt vagyok neked. Hallod, Gracie-
Mae?
Ujjai megdermedtek a gyűrűmön.
– Visszahúztad. Újra viseled.
Szája tátva maradt a csodálkozástól.
Bólintottam. Attól féltem, ha kinyitom a számat, sírva
fakadok.
– Miért?
–  Az újjászületés – feleltem teljesen egyszerűen. Nem haltam
meg, mint Momma, de muszáj feltámadnom hamvaimból.
Dr. Sheffield közöttünk áll. Torkát köszörüli, hogy rá
figyeljünk.
– Készen állsz? – kérdi mentegetőző mosollyal.
Hüvelykujjal jelzem, hogy igen.
Most kezdődik életem hátralévő része…
Lassan veszi le a kötést. Módszeresen. Lehelete az arcomat
éri; kávé-, szalonna-, menta- és kórházszag. Gumikesztyű és
fertőtlenítőszer. Arckifejezése nem árulja el az érzéseit, bár
eléggé kételkedtem abban, hogy vannak egyáltalán érzései.
Neki én csak egy páciens vagyok.
Egyetlen szóval sem biztatott, nem vigasztalt, miközben
néztem, ahogy a hosszú, fehér szalag tekereg és egyre hosszabb
lesz a szemem előtt. Dr. Sheffield a gézzel együtt távolította el
reményeimet és álmaimat. Minden csuklómozdulatára egyre
gyengébben vettem a levegőt.
Próbáltam lenyelni a könnyek gombócát; vigaszt akartam,
ezért siklott a tekintetem a nagyira. Mellettem állt, fogta a
kezemet; tartása merev, mintha nyársat nyelt volna, feje
magasan.
Jeleket kerestem arckifejezésében.
Ahogy a kötszer halomba gyűlt a padlón, nagymamám arcán
rémület, fájdalom és szánalom jelent meg. Mire arcom egy
részét levegő érte, már úgy nézett ki, mint aki legszívesebben
nagyon kicsire zsugorodna, és eltűnne. Én is ezt akartam.
 gy g
Könnyek égették a szememet. Ösztönösen el akartam kerülni a
sírást, azt mondogattam magamnak, hogy nem számít. A
szépség hűtlen barát; a végén úgyis mindig eltűnik – és sosem
jön vissza akkor, amikor a legnagyobb szükséged lenne rá.
–  Mondj valamit! – Hangom halk, telített és kibírhatatlanul
nyers. – Kérlek, nagyi! Mondd meg!
Születésem pillanatától fogva élveztem külsőm előnyeit. A
Sheridan High osztálytermei, folyosói, sportpályái Grace Shaw-
ról szóltak. Modellügynökség emberei szólítottak le minket,
nagyit és engem, amikor Austinba látogattunk. Én voltam a
legjobb színésznő az egész iskolában és a pompomlányok
csapatának tagja lettem. Teljesen nyilvánvaló volt, szinte
elvárás, hogy a jövő útját külsőm kövezi ki előttem. Hajam
olyan dús, aranyszőke volt, mint a toszkán napfény; orrom kicsi
és formás, ajkam telt. Tudtam, hogy ez a test az én kilépőm
ebből a városból. Jegy a jövőbe. Csak oda.
– Az anyja semmirevaló nőszemély, de szerencsére Grace csak
a szépségét örökölte – hallottam egyszer, ahogy Mrs. Phillips
rólam beszélt Mrs. Contrerasnak a kisboltban. – Reméljük, jobb
sorsra jut, mint az a nőcske.
Nagyi elfordította a fejét. Ilyen rossz a helyzet? A kötés már
teljesen eltűnt rólam. Dr. Sheffield fejét oldalra biccentve
vizsgálta az arcomat.
–  Szeretném előrebocsátani, hogy ön nagyon szerencsés ifjú
hölgy, Miss Shaw. Amin két hete keresztülment… abba sokan
belehaltak volna. Ami azt illeti, nagy csoda, hogy még köztünk
van.
Két hete? Tizennégy napja fekszem ebben az ágyban?
Értetlenül, üres tekintettel néztem rá. Nem tudtam, mit néz.
– Az égett területek még nagyon érzékenyek. Ne feledje, hogy
a bőr gyógyulása hosszas folyamat, és a gyulladás idővel
csökkenni fog. Számos lehetőség van az állapot javítására;
plasztikai sebészeti megoldások…, szóval kérem, ne csüggedjen
el. Szeretné látni az arcát?
Félbólintással jeleztem igent. Túl kell lennem ezen. Látnom
kell, mivel állok szemben.
Dr. Sheffield felállt, a helyiség másik végébe ment, egy kis
szekrényből tükröt vett elő. Nagymamám a vállamra borult,
sovány testét zokogás rázta. Nyirkos kezével satuba fogta
ujjaimat.
– Most mit csináljak, Gracie-Mae?! Ó, szentséges ég!
Születésem óta először öntött el a düh. Ez az én tragédiám, az
én életem. Az én arcom. Engem kell vigasztalni. Nem őt.
Dr. Sheffield minden közeledő lépésétől egyre lejjebb süllyedt
a szívem. Mire az orvos az ágyam mellé ért, a szívem tompán
lüktetett valahol a lábam előtt. Kezembe adta a tükröt.
Arcom elé emeltem, behunytam a szememet, háromig
számoltam, és hagytam, hogy a szemhéjam lassan
felemelkedjen.
Nem akadt el a lélegzetem.
Nem sírtam.
Egy hang nem jött ki a torkomon.
Egyszerűen néztem az előttem levő személyt. Idegen volt.
Nem ismertem. És ha ismertem volna, valószínűleg akkor sem
akartam volna barátkozni vele. Néztem, ahogy a sors a
képembe nevet.
A rút, és nagyon kellemetlen igazság: anyám túladagolásban
halt meg, amikor én még csak hároméves voltam.
Nem született újjá, pedig nagyon vágyott rá. Nem kelt fel saját
hamvaiból.
És ahogy az arcomat elnéztem, teljes bizonyossággal tudtam,
hogy én sem fogok.
 West

2015. november 17.

Tizenhét éves

Arra, hogy megöljem magamat, a legjobb lehetőség azon a sötét

úton kínálkozott. Koromsötét volt. Az aszfalton vékony jégréteg.
Carrie nénitől mentem hazafelé, útközben zöldalma-nyalókát
szopogattam. Carrie néni hetente küldött a szüleimnek főtt ételt
és egyéb élelmiszert, valamint imákat. Elég szar érzés volt
beismerni, de imádkozás ide vagy oda, az öregeim képtelenek
kikászálódni az ágyból.
Fenyőfák álltak a farmunkig vezető kanyargós út mentén; az
út meredek hegyen vezetett fel, a motor felbőgött az
erőlködéstől.
Tudtam, hogy tökéletes balesetnek tűnne.
Soha senki nem gondolna mást.
Csak szörnyű véletlen, hogy időben annyira közel van a másik
tragédiához, ami a St. Claire családot érte.
Szinte láttam a helyi újságban másnap megjelenő cikk címét.
17 éves sofőr szarvassal ütközött a Willow Pass Roadon.
Azonnal meghalt.
A szarvas ott állt előttem az út közepén. Bambán nézte, ahogy
járművem egyre nagyobb sebességgel közeledik felé.
Nem villogtam rá reflektorral. Nem léptem a fékre.
A szarvas akkor is csak bámult, amikor tövig nyomtam a
gázpedált. Ujjaim elfehéredtek, olyan erővel markoltam a
kormányt.
A kocsi olyan gyorsan haladt az úton, hogy a nagy sebességtől
rázkódott. Csúszott. Már nem tudtam irányítani. A kormány
nem volt szinkronban a kerekekkel.
Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
Behunytam a szememet és hagytam, hogy történjen, aminek
történnie kell. Összeszorítottam a fogaimat, és vártam.
A motor akadozott, a sebesség egyre csökkent, hiába
nyomtam tövig a gázt. Hirtelen kinyitottam a szememet.
Ne!
A kocsi egyre lassult; minden métert lassabban sikerült
megtenni, mint az előzőt.
Ne, ne, ne, ne, ne!
Platós kisteherautónk a szarvastól egy méterre állt meg.
Az ostoba állat végül pislogott egyet, és úgy döntött, odébbáll.
Patái halk koppanásokkal csapódtak a vékony jégre.
Kibaszott hülye szarvas.
Kibaszott hülye kocsi.
Kibaszott hülye én, mert nem ugrottam ki, amikor még lett
volna rá lehetőségem, a szikla tetején.
Pár percig teljes csend volt. Csak én és a bedöglött autó és a
nagyon erősen verő szívem volt, hangtalan. Aztán kiszakadt
belőlem az üvöltés.
– Aaaaaaaaaaaaa kurva éééééééletbeeeee!
A kormányra csaptam. Egyszer, kétszer… háromszor, aztán a
kezem vérezni kezdett. Lábamat a műszerfalnak feszítve
kitéptem a kormányt, az anyósülésre dobtam és
végigkarmoltam az arcomat.
Tüdőm égett, a vérem csöpögött az ülésekre, ahogy mindent
széttéptem a kocsiban. Kitéptem a rádiót, kidobtam az ablakon.
Kirúgtam a szélvédőt. Összetörtem a kesztyűtartót. A szarvas
helyett én csináltam roncsot a kocsiból.
És mégis életben voltam.
Vert a szívem.
Csengett a telefonom. A vidám csengőhang még jobban
felcseszte az idegeimet. Mintha gúnyolódott volna velem.
Csengett megint, megint és megint, kibaszott hosszan.
Kitéptem a zsebemből, megnéztem, ki hív. Mi ez? Valami
csoda? Mennyei beavatkozás? Valószínűtlen megmentő, aki
 y g
tulajdonképpen baszik rám?
Ki a franc lehet?
Biztosan valami kéretlen reklámhívás.
Hát persze!
Mi más lehetne? Senkit nem érdekel, mi van, akkor se, ha azt
mondják, érdekli őket. Az erdőbe hajítottam a mobilomat,
kiszálltam, elindultam a tízmérföldes úton szüleim farmja felé.
Tényleg kibaszottul kívántam, hogy összeakadjak valami
medvével, és annyi. Munka befejezve. Kész, vége.
 ELSŐ FEJEZET

Napjainkban

Grace

–  A kilencvenes évek legnagyobb találmánya: a laza

függönyfrufrus frizura vagy a pattintós karkötő? Öt
másodperced van válaszolni. Öt.
Karlie a telefonját bámulta és közben jeges Margarita koktélt
kortyolgatott. Nyirkos párafelhők lebegtek a büfékocsi teteje
fölött. Rózsaszín kapucnis felsőmet átáztatta az izzadság. Egy
erős texasi hőhullám kellős közepén voltunk, bár csak néhány
hónap múlva lesz nyár.
Vastag réteg sminkem elfolyósodott, narancsszínű foltokat
hagyott Fila cipőmön. Még jó, hogy öt perce bezártunk. Nagyon
utáltam házon kívül lenni, ha nem volt rajtam legalább két
vastag réteg alapozó.
Hideg zuhanyt terveztem, valami forró ételt, és azt, hogy a
legmagasabb fokozatra állítom a légkondit.
– Négy – számolt Karlie a háttérben. Én közben álláshirdetést
fogalmaztam. Testem az ablaknak feszült, hátha beesik egy késő
esti vendég.
Karlie bejelentette, hogy nem akar olyan sok műszakot
lenyomni a büfékocsiban. Ettől a tervétől az anyja és egyben a
büfékocsi tulaja, Mrs. Contreras sem volt elragadtatva. Én
természetesen nagyon szomorú voltam, hogy ezután nem
dolgozhatok vele olyan gyakran. Karlie a legjobb barátnőm
azóta, hogy pelenkáskorunkban egymás hátsó udvarában
szaladgáltunk. Van egy fotónk is, amin együtt vagyunk valahol –
valószínűleg Mrs. Contreras nappalijában –, egyforma lila bilin
ülünk meztelen fenékkel, és úgy vigyorgunk a fényképezőgép
objektívjébe, mintha a világegyetem nagy titkait fedeztük volna
fel.
Aggódtam, hogy akárki veszi át Karlie – nekem Karl – helyét,
nem fogja értékelni az én szarkasztikus természetemet és
komor életfelfogásomat. De teljesen megértettem, miért kell
visszavennie a munkából. Karl eszméletlen iskolai terhelés alatt
volt. Iszonyú sokat kellett tanulnia. És ebben még nincs benne
az összes plusz gyakornokoskodás, amit azért vállalt, hogy az
önéletrajzában minél több újságírói munkatapasztalat legyen.
–  Három. Csak egy helyes válasz van, és a barátságunk van
veszélyben, Shaw.
A filctoll hegyét bedugtam a számban tartott kupakba és
kihajoltam. A hirdetést kiragasztottam a nyitott ablak mellé.

A Taco Truck FELVÉTELT HIRDET

Büfékocsi munkához segítséget felveszünk.
Heti négy nap.
Hétvégékkel.
$16 órabér plusz borravaló.
Ha érdekel, beszélj a főnökkel.

Éppen válaszolni akartam Karlie-nek, amikor felnéztem.

Testem megdermedt. Minden izmomat, minden idegszálamat
félelem és a menekülés készenlétének keveréke feszítette.
A francba!
A Sheridan University VIP hallgatóinak hordája közeledett a
büfékocsi felé.
Összesen nyolcan. Nem az volt nagy szívás, hogy ugyanarra
az egyetemre jártak, mint én. Nem. Teljesen megszoktam, hogy
hallgatótársaimat kell kiszolgálnom.
Az akasztott ki, hogy kik ők a Sheridanon.
Nagyon menő végzősök. A népszerűségi piramis legtetejéről.
 Köztük volt Easton Braun, a Sheridan University csapatának
überpokolian jóképű középhátvédje; mintha lassított felvételen
húzná végig a kezét búzaszőke haján. Simán elmenne korpa
elleni sampon reklámnak. Émelyítően tökéletesnek látszott.
Mint azok a nagyon markáns és ápolt pasik, akiknek élőhelye
Pinterest Land, és karjukon a vénák olyan vastagok, mint a hot
dog-virsli.
Köztük volt Reign De La Salle, a hátvéd: szénfekete haj, érzéki
száj; az elit diákklub, a Sig Ep tagja, aki állítólag bárkivel
lefekszik, akinek pulzusa van (bár a pulzus sem lehetett
kötelező, mert eléggé szét volt esve).
Köztük volt West St. Claire, aki teljesen más fajba tartozik,
mint Braun és De La Salle. Mitikus lény a Sher falai között.
Egyszemélyes külön liga.
Nem egy atletikus típus, de hármuk közül ő a leghírhedtebb.
Arról ismert, hogy forrófejű kötekedő alak, aki elvitathatatlanul
a legjobb a helyi föld alatti ökölharcosklubban. Durva, primitív
és egyszerűen nem reagál senkire, aki nem tartozik az ő
szűkebb körébe.
Azt, hogy St. Claire-rel nem tanácsos ujjat húzni, még én is
tudtam, pedig én már nem különösebben részesültem a városi
pletykákból. Mindenki tudta.
A csoporttársai.
Az évfolyamtársai.
A diáktársai.
A városlakók.
A professzorai és a barátai.
Nem javított a helyzeten, hogy West St. Claire megfelelt a
szexisten ellenőrző lista minden tételének.
Sötét haja mindig kócos, smaragdzöld szeme veszélyesen
villan; azt sugallja, hogy ha felülsz a motorjára, az életed soha
nem lesz már olyan, mint azelőtt. Majdnem két méter magas,
bőre aranybarna, izmai feszesek. Széles váll, atléta alak. Sűrű
szemöldök, olyan hosszú szempillák, amiért bármelyik kezdő
sztár ölni tudna. Keskeny ajka feszes, éles vonalú.
Igazságtalanul jóképű. Piszkos Diesel farmer van rajta,
 g g j p j
kifordítva felvett, kifakult ing, poros Blundstone bakancs és a
szája sarkában mindig zöldalmás nyalókarúd lóg, mintha
cigarettázna.
A korosztályunk köreiben elterjedt általános nézet szerint
West St. Claire a Sher U legnagyobb fogása. Csakhogy még
senkinek nem sikerült megfogni… Nem mintha próbálkozásban
hiány lett volna.
A társaságukban érkező lányok is ismerősek voltak.
Egyikükkel amolyan félbarátságba kerültem. Ő Tess, a
hollófekete hajú szépség, akinek hajtincseiben több a kunkor,
mint egy egész hordónyi kígyó testén. Tess is színház- és
képzőművészet főszakos volt, mint én.
– Kettő! A választ akarom, Shaw. Most azonnal!
Karlie képzeletbeli mikrofont dugott az arcomba, de képtelen
voltam válaszolni, mert nem tudtam kijönni abból a furcsa
transzból, amit az érkező csoport látványa okozott.
– Egy. A helyes válasz a laza függönyfrizura, Grace. Függöny.
Frizura. Helló! Kate Moss kb. 1998. Divatikon.
A Sheridan Pláza felől közeledtek a büfékocsihoz. A Sheridan
Pláza bevásárlóközpontnak épült, de csak a csupasz betonváz
valósult meg a beruházásból. Egy csapat nagyfejes kezdte
építeni öt éve, aztán rájöttek, hogy nem lesz belőle pénz.
Mindenki online vásárol, különösen a diákok. Ráadásul a két
olajfinomító, ami a közelben létesült volna, úgy döntött, hogy
inkább Ázsiában kezdi meg tevékenységét, így a várakozásokkal
ellentétben nem fognak nagyobb embertömegek Sheridanbe
özönleni.
Most pedig itt áll a város közepén egy üres és kihasználatlan
betonszörny.
Gyakorlatilag azonban nem üres és kihasználatlan. Az
egyetemisták használják rave partik, illegális küzdősportok és
gyors numerák céljára bérletidíjfizetés-mentesen.
A fiúk-lányok valószínűleg valami bunyóból jöttek.
Tess nevetett, haját félvállra dobta, Reign hátára ugrott,
vállába kapaszkodott.
 – Gumimaci? Jégkásában? Az olyan, mint a banán.
–  Ez mekkora orgazmus, ez a hely… – jegyezte meg Easton
gyorsan. Tenyerét egy szőke lány, Daisy Dukes farmerének
hátsó zsebébe dugva. – El sem hiszem, hogy még nem jártam itt.
–  A helyiek esküsznek rá. Ide jár Even Bradley is, aki pedig
hírhedten tacominimalista – csicseregte egy más lány.
Fejemet lehajtva, hüvelykujjamat a számhoz szorítva imát
mormoltam magamban.
Egyenesen gyűlöltem, ha közvetlenül az arcomat nézik.
Különösen a velem egykorúak.
Különösen olyanok, mint Easton Braun, Reign De La Salle és
West St. Claire.
Különösen akkor gyűlöltem, ha közvetlenül az arcomat nézik,
ha két lehetséges reakciójuk van: undorodnak a sminkem alatti
vérvörös hegtől, vagy ami még rosszabb… sajnálnak.
Bár ez valószínűleg a kettő keveréke lesz.
Homlokomba húztam a baseballsapkámat. Egyre
hangosabbak lettek. Rekedtes nevetéssel és könnyed női
sikolyokkal remegett körülöttem a levegő. Tarkómon felállt az
összes piheszőr.
–  Hoppá, hoppá, jut eszembe – röhögött fel Reign, azzal
megigazgatta Tess testét a hátán. Egy csepp izzadság sem ütött
ki rajta. – Mielőtt elfelejtem. Amikor odaérünk a kajakocsihoz,
nézzétek meg a csajt, aki a rendelést felveszi. Gail vagy Gill vagy
mi a tök. A bal arca teljesen el van deformálódva. Szilvalila. A
bőre olyan, mint a puffasztott rizs. Nem látni rendesen, persze,
mert egy tonna sminket ken magára, de akkor is olyan. Az
itteniek csak Toastie-nak hívják. Mert megégett, mint a pirítós.
Reign nem akarta, hogy halljam, nem nekem szánta ezt a
szöveget. Láthatóan szét volt ütve. Keserű epe kúszott felfelé
torkomon. Savanyú nyál gyűlt a számba. Újabb vegyük-le-a-
kötést pillanat várt rám, de nem álltam készen rá.
Tess tarkón csapta.
– Te idióta! A neve Grace, és szuper kedves lány.
Easton dühös pillantással nézett Reignre.
 – Mi ütött beléd, te seggfej?
–  Egyébként igaza van – jegyezte meg Tess halkabban, de
megfeledkezett arról, hogy a semmi üressége milyen
visszhangot tud kelteni körülöttük. – Csoporttársak vagyunk,
sokszor látom. Szomorú, mert különben olyan szép! Képzeljétek
el milyen érzés lehet, hogy majdnem minden megvan, hogy
szuper legyen. Majdnem. A színházi gyakorlatokat nem is tudja
csinálni, annyira szégyelli az arcát.
Tess ezzel arra utalt, amikor elsőben bementem egy
meghallgatásra, és a rendező előtt borultam ki, amikor arra
kért, hogy mondjak el egy részt a szövegemből. Sokan látták,
nagyon kínos volt, és abban a félévben a szájára vette a város
ezt a hírt.
–  Aúúú – kapott a szívéhez az Easton mellett lépdelő szőke
lány. – Ez olyan szomorú, Tessy. Libabőrös lettem tőle.
–  Vajon mi történhetett vele? – kérdezte egy másik lány
halkan.
– Földi irányítás hívja Shaw őrnagyot? Hahó! Itt vagy, Grace?
– kérdezte Karlie, és kidugta a fejét a vállam mögött, hogy lássa,
mitől váltam sóbálvánnyá. Megálltak előttünk. Hosszas
gyakorlással sikerült elérnem, hogy az arcom nyugodt maradt,
unottnak látszott, de a szívem olyan hevesen dobogott a
mellkasomban, hogy azt hittem, a szegycsontot kiütve kitör a
bordáim közül.
Az ablak alatt megcsíptem Karlie kezét, ezzel jeleztem, záróra,
finito, már be is zártunk, elkéstek, és imádkoztam, hogy engedje
elküldenem őket.
Karlie meglepetésében a szájára csapott, mintha az egész
Kardashian klán jelent volna meg.
–  Kiszolgáljuk őket, csajszi. Rengeteg alapanyagunk maradt.
Tudod, hogy Momma Contreras nem viccel, amikor
maradékokról van szó. Ráadásul – viszonozta a csípést –, ők
azok. Ők!
Kis egyetemi városban éltünk, ahol mindenki ismer
mindenkit, a D1 focicsapatunkat vallásos tisztelettel imádják, a
meccsek napja olyan, mintha istentiszteletre kéne menni,
Easton Braun és Reign De La Salle szentek, West St. Claire maga
az Isten. Nem küldhetjük el őket akkor sem, ha hajnali
háromkor érkeznek, és emberi hajjal akarnak fizetni.
–  Szia, Grace! Hogy vagy? – kérdi Tess, azzal leugrik Reign
hátáról, és teljes tenyérrel a neonkék büfékocsi oldalán dobol.
Közben az ablak alatti étlapot olvassa.
– Szia, Tess. Jól telik az este?
–  Klasszul, köszi. Reign azt mondja, hogy van gumimacis
Margarita jégkásátok. Igaz ez?
Nagyon sok vendégünk csalódott, hogy Margaritának
nevezzük, pedig nincs is benne tequila.
– Igaz. De szűz.
–  Tőled nem is számítunk másra – poénkodott Reign, és
megint röhögve csuklott, vagy heves csuklások közt röhögött. A
lányok egyszerre vihogtak fel. Mivel meg akartam tartani a
munkámat, és a seggemet sem szerettem volna a börtönben
hűsöltetni, figyelmen kívül hagytam ezt az otromba viccet.
Tess ököllel belecsapott a karjába.
–  Ne is törődj vele. Kérhetünk tízet elvitelre? És húsz tacót,
por favor – adta le a rendelést, és megint hátravetette fényes
haját. – Ó, szia Charlie.
Karlie a hátam mögül integetett Tessnek; nem is vette a
fáradságot arra, hogy kijavítsa a nevét. Nagyon utáltam a
frontvonalban, az ablaknál dolgozni, de Mrs. Contreras és
Karlie ragaszkodott hozzá. Azt akarták, hogy bújjak ki a
csigaházamból, nézzek szembe a világgal, blablabla, blablabla.
– Puha vagy ropogós tortillában? – kérdeztem.
– Fele-fele.
– Máris, máris.
Munkához láttam. Fekete gumikesztyűt szakítottam,
felhúztam. A ropogós tortillával kezdtem, azzal nehezebb
dolgozni. Folyton eltört. Ezért szerettem előbb túllenni rajta.
Nagymamám mindig azt mondta, hogy az emberek olyanok,
mint a taco; minél keményebbek, annál könnyebben törnek
meg. A puha azt jelenti, hogy könnyebben alkalmazkodik,
 g p j gy y
rugalmasabb.
–  Ha lágy vagy, több mindent tudsz magadba fogadni. És ha
több van benned, a világ nem tud megtörni téged.
Éreztem, hogy mindenki engem néz. Figyelték, ahogy a vágott
salátát, a krémsajtot tömöm a taco szűk nyílásába, Mrs.
Contreras házi készítésű guacamoleszószát öntöm rá. Karlie
halszeleteket dobott a grillre, és izgatottan ugrándozott.
Szemem sarkából láttam, hogy Reign oldalba könyököl egy
lányt, és felém biccent.
– Pssszt. Családon belüli erőszak?
–  Gyújtogatás – vélekedett a lány sebeim feltételezett
eredetéről.
–  Félresikerült plasztikai műtét – jegyezte meg a harmadik,
tenyerébe köhögve.
Erre felvihogtak.
Tarkóm felforrósodott.
Még öt perc, és kész, elmennek. Műtéteket bírtál ki, voltál
fizikoterápián, rehabilitáción. Túléled ezeket az idiótákat is.
Amikor már azt hittem, ennél rosszabb nem jöhet, West St.
Claire végül úgy döntött, megnézi, mi ez a felhajtás. Tekintete
arcom bal felére tapadt. Két éve járt ugyanarra az egyetemre,
ahová én, három kurzuson voltunk csoporttársak, de ez volt a
legelső alkalom, hogy létezésemről egyáltalán tudomást vett.
Feszengve nyeldekeltem. Próbáltam lenyelni a torkomban
feszülő baseball-labda nagyságú gombócot.
Végeztem a ropogós tacókkal, hozzáfogtam a puhákhoz. West
még egy lépést tett felém; meg sem próbálta leplezni, hogy
nyíltan bámulja a hegeimet. Meztelennek, sebezhetőnek
éreztem magamat a pillantása alatt. Majdnem felsóhajtottam a
megkönnyebbüléstől, amikor tekintete elsiklott az arcomról és
az álláshirdetésen állapodott meg. Megkockáztattam, hogy
gyors pillantást vessek rá. Nem tudtam megállapítani,
bunyózott-e ezen az estén. Nyugodtnak és csendesnek tűnt.
Szinte békésnek.
– Munkát keresel? – vigyorgott Reign.
 –  Reign, fogd már be – mordult rá Easton, hármójuk közül
talán a legnormálisabb.
West letépte a papírt a büfékocsiról, összegyűrte, farmerja
hátsó zsebébe dugta.
–  Vadember – szisszent fel Reign, azzal arcát az ég felé
fordítva, nevetve lépett hátra.
–  Ez igazán durva volt, West – jegyezte meg Tess. Az ő
hangjában nem volt rosszalló él. Azt Reignnek tartogatta. – Ezt
miért csináltad?
West egyikükre sem figyelt. Elfordult tőlük, megint egyenesen
engem nézett. Úgy mozgatta a nyalókát a szájában, mintha
fogpiszkáló lenne, és úgy nézett rám, hogy abban a tekintetben
elég hangsúlyos kérdés feszült.
Na, most mit lépsz, Toastie?
Rekordidő alatt kitöltöttem a Margarita jégkásákat, és
kinyomtattam a számlát Tessnek. Közben Reign, Easton és a
többi lány a parkoló másik felébe siettek, hogy mielőbb
magukba tömhessék az ételt. West ott maradt Tess mellett. Még
mindig a hegemet nézte.
Felkészültem valami sértésre; csigaburkom megkeményedett,
mint a taco.
–  Már régen meg akartam kérdezni – szólt Tess szinte
doromboló hangon, azzal megfogta West kezét, és felfelé
fordította a tenyerét úgy, hogy belső bicepsze látszott. – Mit
jelent a tetoválásod? Mi ez az A?
Szemem elárult. Gyors pillantást vetettem a szóban forgó
tetoválásra. Egyszerű ábra volt, egyetlen A betű. Nem speciális
betűtípus, nem különleges design. Egyetlen Times New Roman
betű.
– Talán azt, hogy asshole. Seggfej – mordultam magamban.
Hirtelen mindketten rám néztek.
Szentséges ég! Nem csak magamban morogtam. Hangosan
kimondtam. Rövid úton nem egyszerű idióta, hanem halott
idióta leszek. Mi ütött belém?
Azt gondoltad, hogy seggfej. Mert tényleg az.
 – Grace. – Tess saját szájához kapott. – Szégyelld magad!
West kiköpte a nyalókát. Ferde szemmel, vad tekintettel
nézett rám. Veszélyesen közel voltam ahhoz, hogy a beletóduló
vértől felrobbanjon a fejem. Hosszú csend következett. Aztán
West két százdolcsis bankjegyet nyomott Tess nyitott tenyerébe,
sarkon fordult és macskaszerű, kecses léptekkel elsétált.
Mindenki ételét, italát kifizette. Tess fanyar grimasszal adta át
nekem a pénzt.
–  Bocs a hirdetésért. West egy kicsit goromba tud lenni.
Dolgozom rajta.
– Nem a te hibád.
Lehámoztam a gumikesztyűt a kezemről, összeszedtem
Tessnek a visszajárót. Megfogta a kezemet, felszisszent. A
váratlan bőrkontaktustól megborzongtam. Nem szoktam hozzá,
hogy megérintsenek.
– Klassz a gyűrűd. Hol szerezted?
– Anyámé volt. Tessék, a visszajáró.
– Tartsd meg.
Csodálkozva néztem rá. Nem hittem el, hogy komolyan
mondja. Pokolian sok borravaló volt.
– Biztos?
Bólintott.
–  Kicseszek vele azért, ahogyan viselkedett. Tudod, Westnek
nagyon rossz a híre, de tulajdonképpen nagy szíve van. Nagyon
kedves tud lenni, ha akar.
Nem igazán vettem be ezt a szöveget Westről; fenntartottam
róla addig kialakult véleményemet, hogy tomboló pszichopata,
de ebbe a vitába az adott pillanatban nem volt szándékom
belemenni. Ki akartam jutni a büfékocsiból minél előbb,
kitörölni ezt az estét az emlékezetemből és egyik Jóbarátok-
epizódot a másik után nézni, egészen addig, amíg az
emberiségbe vetett hitem végre helyreáll.
–  Rendben – feleltem automatikusan. – Köszönjük, hogy
minket választottál. A That Taco Truck visszavár. Nálunk a
vendég az első.
 Tess gyöngyfehér mosolyt villantott rám, aztán megfordult, a
barátai után futott.
Hosszan néztem utána. Átvágott a parkoló körüli aranyló
dűnéken, egyenesen az ő nagyon népszerű csapatához.
Alkoholmentes Margaritával koccintottak, nevettek,
összerándult a gyomrom.
Én lehettem volna Tess.
Pontosítás: én voltam Tess.
Azt hiszem, részben ezt utáltam a legjobban az életemben.
Egyszer volt, régen volt, én voltam Tess. Parányi
miniszoknyákban mutogattam hosszú lábaimat. Olyan
alakokkal lógtam, mint West, Easton és Reign. Felültem mögéjük
a motorjukra, egykerekeztünk a város szélén, a víztoronynál, a
régi földúton. Egyszerű földi halandóknak megmagyarázni,
hogyan működik West St. Claire esze és lelke, az olyan, mintha
valami egzotikus titkot mondanál nekik.
Lezártam a büfékocsi ablakát. Amikor megfordultam, Karlie
felvisított; alig tudta magában tartani izgatottságát. Magaspacsit
ütött a tenyerembe. Már amennyire magas lehet. Legjobb
barátnőm a legjobb napjain is csak alig másfél méter.
Napbarnította bőr, gömbölyded alak, gyönyörű, kerek arc, amin
fültől fülig szeplők érdekes konstellációja húzódott. Egyszer
volt, hol nem volt, amikor iskolánkban rám osztották a
Méhkirálynő szerepet, egyszer beengedtem Karlie-t a menők
közé. De ennek már négy éve. Már nem tudom megadni neki ezt
az előnyt.
–  Easton Braun és Reign De La Salle! Hűűű! De szeretnék
pastrami lenni a zsemléik között. – Izgatottságában sűrűn
legyezte magát. – De West St. Claire a cheddar sajt a tacón.
Szerintem ma bunyózott.
–  Nekem nem úgy tűnt, mintha különösebben össze lenne
verve – feleltem, és lekapcsoltam a grillt. Elővettem a
takarítószereket a hűtő melletti kis szekrényből.
– Ez azért van, mert feltörli a padlót ezekkel a kölykökkel. Bár
azt hallottam, időnként megengedi, hogy egy-két ütést
bevigyenek neki, csak azért, hogy az emberek másra
fogadjanak. Szentséges istenem! A szeme! – Karlie elkortyolta a
maradék jégkását, a poharat a szemetesbe dobta. – A szeme
olyan… sugárzó zöld. Az arcéle olyan kemény, hogy kovácsolni
lehetne rajta. De komolyan… tönkretehetné az életemet, akkor
is szó szerint csak köszönetet tudnék mondani neki.
Felhördültem. Vizet loccsantottam a grillre, a grill pedig füstöt
okádott a képembe.
–  Mesélj, mi volt? A grill túl hangosan sercegett nekem, nem
hallottam semmit. Mondtak valami érdekeset? Valami pletykát
– sürgetett beszámolóra.
Azt mondták, hogy undorító szörny vagyok.
–  Eléggé be voltak szívva, ezért a beszélgetés nagy része
összefüggéstelen volt. De a Margarita jégkására rendesen
rácuppantak – feleltem, és közben széles mozdulatokkal
sikáltam a grillt.
–  Húúú! Az totál kafa. – Szemét forgatva grimaszolt. –
Szerinted Tess és West kufircol?
– Lehet. De elég giccses pár. Az ég szerelmére! Milyen snassz
már, hogy rímel a nevük!
–  Pár? Arról Tess csak álmodozni merhet. West csak
egyéjszakás játszmákat tol. Ez közismert tény.
Vállat vontam. Karlie bosszúsan rám csapott.
–  Szentséges ég! Te vagy a legrosszabb pletykás nőszemély!
Nem is tudom, miért érdekel. Az utolsó kérdés terápiás szintű
kérdés: „Inkább követnéd a Michael Jackson »Black or White«
videóban szereplő összes embert a neten és elszörnyülködnél,
hogy milyen öregek, vagy Joe Exoticfrizurát vágnál Barbie
babának?”
–  Az utóbbi. – Sikerült valami fáradt mosolyt magamra
erőltetnem, és rájöttem, mennyire fog hiányozni, ha talál maga
helyett valakit, aki átveszi a műszakjai nagy részét. – Inkább Joe
Exotic-frizurát vágnék Barbie-nak, aztán tehenészlánynak
öltöztetném, beültetném egy Glam Convertible kormánya mögé,
és feltölteném a TikTokra, ahogy a „Bratz Dolls Ate My Pet”-et
énekli.
Karlie fejét hátravetve nevetett. Belenéztem az
ablakpárkányra tett zsebtükrébe.
A hegem nagyjából takarva volt.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
A roppanós taco újabb napot élt át. Megrepedt, de nem tört el.

Este tizenegyre értem haza. Nagyi a konyhaasztalnál ült kopott

pamutvászon ruhájában. Mellette a rádió teljes hangerővel
Willie Nelson-zenét bömbölt.
Savvy világéletében is különc volt. Ő volt az a hölgy, aki
mindig túlzásba esett, ha  kosztümök kerültek elő. Például
Halloweenkor, amikor az édességért házaló gyerekeket kellett
fogadni. Mulatságos – gyakran illetlen – figurákat festett az
előkerti cserepeire, esküvőkön úgy táncolt, mintha senki nem
nézné, és képes volt sírni a Super Bowl-reklámokon.
Az én mindig vidám és vicces nagyim az utóbbi időben egy
kicsit összezavarodott.
Illetve annyira összezavarodott, hogy legfeljebb arra a tíz
percre lehetett magára hagyni, amíg hazaértem és beálltam a
garázsba, miután Marla, a gondozónője hazament.
Hároméves voltam, amikor anyám, Courtney Shaw
túladagolásban meghalt. Parki padon feküdt Sheridan
belvárosában. Iskolásfiú talált rá. Ággal piszkálta meg. Mivel
anyám erre sem ébredt fel, a gyerek nagyon megijedt, iszonyú
sikoltozást vágott, mintha gyilkolnák, mire a város iskolásainak
fele és pár szülő is odarohant.
Elterjedt a hír, fotózgatták, és a Shaw család hivatalosan is
Sheridan feketebárány-nyája lett. Akkorra nagyi volt az anyám.
Csak ő. Courtney-nál egymásnak adták a kilincset idiótábbnál
idiótább pasijai. Gondolom, egyikük az apám lett, de nem
tudom, ki az. Nem ismerem.
 Nagyi sosem kérdezte, ki az apám. Talán elege volt abból,
hogy darázsfészekbe nyúlkáljon és gyerekfelügyeleti jogvitákba
bonyolódjon Isten tudja kivel. Nem volt túl nagy az esélye
annak, hogy az apám tiszteletre méltó, keményen dolgozó,
vasárnap misére járó férfiú lenne.
Nagyi úgy nevelt, mintha a saját lánya lennék. Úgy igazságos,
hogy most, amikor már nem tud teljesen önállóan élni, mellette
maradok és gondoskodok róla. Ráadásul nem özönlöttek
hozzám a szerepajánlatok Hollywoodból, vagyis kimarad az
életemből a nagy karrier.
Reign De La Salle utálatos féreg, de nem tévedett. Olyan
arccal, mint amilyen nekem van, legfeljebb szörnyszerepeket
csíphetnék meg.
Beléptem a konyhába, csókot nyomtam puha, vattacukorfehér
hajára. Elkapta a karomat, ölelésbe vont. Hálatelt sóhajjal
válaszoltam.
– Szia, nagyi!
– Gracie-Mae. Sütöttem pitét.
Az asztal szélébe kapaszkodott, nyögve állt fel. Nagyi
emlékszik a nevemre: ez mindig jó jel, és Marla talán ezért nem
várt meg, ezért merte egyedül hagyni.
Házunk a hetvenes évek stílustemetője; megvan benne
minden lakberendezési merénylet, amit abban a korban
elkövettek: zöld csempével burkolt pult, lambéria falburkolat,
minden rattan, és az elektromos cuccok nagyjából olyan
súlyúak voltak, mint egy családi autó.
A tűz után helyreállítottuk ranch-stílusú házunk nagy részét.
Nagyi elment az Üdvhadsereg használtcikk-boltjába, és
megvette a legrégibb, legkevésbé összeillő bútorokat, amiket
csak talált. Mintha allergiás lett volna a jó ízlésre. De minden
fura tárgyban, ami olyan emberé, akit szeretünk, megtanuljuk
megtalálni a szépséget.
– Nem igazán vagyok éhes – hazudtam.
–  Új recept. A fogorvosi rendelő várószobájában, az egyik
magazinban láttam. A drága jó Marla hozott valamit.
Megkóstolni is képtelen voltam azt az akármit. Ezt viszont ő
 g p
nagyon meg akarta kóstolni.
Engedelmesen asztalhoz ültem. Tányért, villát csúsztatott
felém. A tányéron meggyes pite volt. Megpaskolta az asztalon
nyugvó kezem fejét.
– Láss neki nyugodtan, Courtney. Ne kéresd magadat. Momma
tudja, hogy éhes vagy. Egyél csak!
Courtney.
Hát, ez nem tartott sokáig. Nagyi gyakran hívott Courtney-
nak. Miután néhányszor előfordult, elvittem orvoshoz, csináltak
néhány tesztet, hogy kiderítsék, mi okozza a feledékenységet. Az
orvos azt mondta, nem Alzheimer, de egy év múlva menjünk
vissza kontrollra, ha rosszabbodna az állapota.
Ennek két éve. Nagyi azóta sem egyezett bele, hogy
visszamenjünk az orvoshoz.
Egy villányi meggyes pitét toltam a számba. Amint a tészta a
szájpadlásomhoz ért, ragacsos csomóba állt, és üzenetet küldött
az agyamnak:
Műveletet leállítani.
Már megint.
Összekeverte a sót a cukorral. Szilvát a meggyel. És… ki tudja?
Lehet, hogy a lisztet a patkányméreggel.
– Finom, mint a manna, ugye?
Előrehajolt, állát a kezére támasztotta. Bólintottam, és a
tányér mellé készített pohár vízért nyúltam. Egyhuzamra
megittam. Az asztalon heverő telefonomra pillantottam. Üzenet
villant.

Marla: Remélem, időben jelzek: a nagyid pitéje ma

különösen ehetetlen.

Könnybe lábadt a szemem.

– Tudtam, hogy ízleni fog. A meggyes pite a kedvenced.
Nem. A meggyes pite Courtney kedvence volt, de nem volt
szívem kijavítani.
Minden falatot ízlelés nélkül nyeltem le. A kellemetlenséggel
mit sem törődve az utolsó morzsáig megettem. Aztán
társasoztunk, és válaszoltam a kérdéseire. Olyan emberekről
kérdezett, akiket nem ismertem, akik Courtney társaságába
tartoztak. Ágyba dugtam nagyit, és jó éjszakát puszit adtam
neki.
Megfogta a kezemet, mielőtt elléptem volna mellőle. Szeme
szentjánosbogár fénnyel villant a sötétben.
– Courtney. Édes gyermekem!
Az egyetlen ember a világon, aki szeret engem… összetéveszt
valakivel.
 MÁSODIK FEJEZET

Grace

Másnap reggel korán érkeztem a büfékocsihoz, hogy mindent

előkészítsek a nyitásra. Sheridan termelőinek a piacnap
szombat, ami azt jelenti, hogy olyankor nagyobb a verseny, több
a büfékocsi, több emberi kontaktus történik, és annak
melléktermékei is megjelennek. Több harci smink kell.
Szombatonként annyi alapozót és korrektort kentem
magamra, hogy a partibohócok hozzám képest sminkeletlen
kóklerek.
A jó a rosszban: legalább rodeó nincs ma. Amikor rodeó van,
nem vállalok műszakot. Azóta nem, hogy egy vendég lópofához
hasonlította az arcomat és kijelentette, hogy az a kanca
(mármint én) megnyerné a lószépségversenyt.
Karlie késett. Ebben semmi szokatlan nem volt. Bár ő volt a
legfigyelmesebb, legpontosabban dolgozó, legszorgalmasabb
ember, akit valaha ismertem, akkor sem ébredne fel álmából,
ha ágyút sütnek el a füle mellett. Mindent képes átaludni, akár
egy világháborút is. Nem nehezteltem rá a késésért annyira,
amennyire talán neheztelnem kellett volna. A Contreras család
jól fizetett, lehetővé tették, hogy rugalmasan válasszak
műszakot, és Karlie az elmúlt néhány évben egészen jó
barátnak bizonyult.
Halakat mostam, vágtam fel, zöldséget szeleteltem, jeges
Margarita koktélokat készítettem (alkohol nélkül), újra
megírtam és kiakasztottam a „munkatársat keresünk” hirdetést.
Legjobb barátnőm háromnegyed kilenckor esett be. Hatalmas
rózsaszín fejhallgató volt rajta és Bart Simpson-os,
spagettipántos felső.
–  Hola! Minden oké? – kérdezte, azzal dinnyeízű rágót
pukkantott az orrom előtt, és levette a fejhallgatóját. A Bikini
Kill zenéje, a „Rebel Girl” üvöltött a fejhallgatóból, mielőtt
lekapcsolta a zene appot. Kezébe nyomtam a cukorfogó csipeszt.
– Felkeltem, és olyan érzésem volt, hogy ma valami rossz fog
történni.
Ez egyáltalán nem volt hazugság. Amikor reggel felébredtem,
észrevettem, hogy hüvelykujjamon a lángmintás gyűrű
megadta magát az anyagfáradásnak. A lángok fele letörött, csak
egy részük maradt meg, máshol csak a puszta karika látszott.
Odakint ötven fok volt árnyékban; az olyan meleg, hogy a
betonon tojást lehet sütni. A büfékocsiban legalább öt fokkal
melegebb. Valahogy más ez a mai nap. Éreztem. Nagy
jelentőségű, vagy valami ilyesmi. Mintha a jövőm lógna a fejem
fölött és azzal fenyegetne, hogy bármelyik pillanatban rám
zuhanhat.
–  Minden rendben lesz ma. – Hátizsákját a padlóra dobta,
orrom előtt csattogtatta a cukorcsipeszt. – Minden rendben, de
nagyon mozgalmas nap. Már áll odakint a sor. Vonszold a
seggedet az ablakhoz, és hajolj ki, Júlia!
–  Ha Romeo reggel kilenckor halas tacót eszik, akkor inkább
sose menjek férjhez – feleltem nevetve. Kezdtem újra önmagam
lenni, nem annyira az a szánalmas lány, akinek tegnap éjjel
West St. Claire tekintett. Azért viselkedett úgy velem, mert azt
akarta, hogy szánalmasnak érezzem magamat.
Mrs. Contreras ragaszkodott ahhoz, hogy csak az ő
specialitását tartsuk az étlapon. Halas taco. Ebből a
büfékocsiból nem árulunk Tex Mex izét. Nálunk csak egyfajta
taco van, de abban mi vagyunk a legjobbak.
– Ó, ezt a vonulatot Shakespeare nem domborította ki. Romeo
nem méregtől halt meg, hanem Julia halas taco szagú
leheletétől. Ami tulajdonképpen méreg.
–  És Júlia tőre? – kérdeztem, kérdőn pillantva Karlie-ra. A
cukorcsipeszt tőrként fordította maga felé, és úgy tett, mintha
 p g gy
hasba szúrná magát; fejét oldalra biccentve fuldoklást imitált.
– A cukorcsipesz is lehet halálos fegyver.
Mosolyogva nyitottam ki a büfékocsi ablakát. Elhatároztam,
hogy teljesen kiszellőztetem a fejemből a tegnap estét.
–  Jó reggelt! Üdvözöljük a That Taco Truck minden kedves
vendé…
Az utolsó szó a torkomon ragadt, amikor megláttam az arcát.
Hosszú sor állt mögötte.
West St. Claire.
Mosolyom lehervadt.
Miért jött vissza?
–  A borravalóért jöttél, amit Tess hagyott itt tegnap? Máris.
Vegyél belőle egy kis jó modort.
A gyomrom összerándult. A szám megint gyorsabb volt, mint
az agyam.
Miért ragaszkodom hozzá, hogy kiirtsanak a társaságból? Ez
valami tudat alatti öngyilkossági izé? Mindegy is; egyáltalán
nem bántam meg, amit mondtam. Erős kételyeim voltak azzal
kapcsolatban, hogy West tacost vagy civilizált beszélgetést akar.
Tudtam, mennyire rossz ötlet ujjat húzni egy ilyen alakkal, de
tegnap nagyon rideg és rosszindulatú volt, és nem tudtam
megállni, hogy ezt ne dörgöljem az orra alá.
West úgy nézett ki, mint aki egész éjjel nem aludt. Ugyanaz a
farmer és kifakult póló volt rajta; rezzenéstelen, unott
tekintetétől úgy éreztem magamat, mintha egy marék sár
lennék. Szeme bevérzett.
Szó nélkül a kezembe nyomott egy összegyűrt papírt. Azonnal
felismertem. Arcom lefagyott, ahogy kihajtogattam. A hirdetés
volt az, amit este letépett a kocsi oldaláról.
–  Már írtam újat – vágtam rá, és a lábamhoz, a szemetesbe
dobtam a papírt. – Van még valami, amiben szolgálatodra
lehetek?
– Hívd ide a főnököt.
Meglepett. Először is az, hogy egyáltalán megszólalt. Még
sosem hallottam beszélni. A hangja olyan volt, mint a kinézete.
Komor, füstös, indulatos. Másodszor az lepett meg, hogy
 p g gy
hozzám szólt. De leginkább az volt a meglepetés, hogy volt képe
fölényeskedni velem.
– Tessék?! – Szemöldököm felrándult. A jobb szemöldököm. A
bal megsemmisült. Szemöldökceruzával szoktam megrajzolni,
és mivel mindig szürke baseballsapka volt rajtam, alig lehetett
észrevenni ezt a hibát. A West mögött álló vevők elvesztették a
türelmüket. Fejüket rázták, toporogtak. Persze West St. Claire-
nek senki nem szólt egy szót sem, nemhogy megmondják neki,
hogy bunkóság, amit csinál.
–  Főnök. Definíciója: az a személy, aki ezért a büfékocsiért
felelős. Lassú a felfogásod?
– Nem. Csak undorodom.
– Akkor siess. Hívd a főnököt, előbb szabadulsz.
Egyenesen a szemembe nézett. Közelről az írisze nem is zöld
volt, inkább a zsályazöld és a világoskék keveréke, a széle sötét
jádezöld.
Tegnap éjjel a barátaival azzal szórakoztak, hogy kitalálják,
mi történt az arcommal. West úgy vizsgált a tekintetével,
mintha valami érdekes szörnyszülött lennék. Úgy éreztem
magamat, mint háromfejű, ketrecbe zárt állat. Legszívesebben
szétfeszítettem volna a rácsokat, és kiugrottam volna, hogy
ahányan vannak, mindenkit cafatokra tépjek hegyes
karmaimmal.
A valóságba visszazökkenve azonban csak a pultba nyúltam,
végigsimítottam a guacamoleszósz edényét fedő feszes fólián.
–  Bocsáss meg, hogy ilyen csomagolatlanul kimondom, de
annak, hogy te tényleg itt akarsz dolgozni, körülbelül annyi az
esélye, mint annak, hogy engem felvesznek a Bolsoj
balettkarába. Most pedig mondd meg, mit adhatok, vagy menj
tovább. Sorban állnak mögötted a vendégek.
–  A főnököt. Azonnal – ismételte, mintha meg sem hallotta
volna, amit mondtam.
Érezte, hogy idegesen, bosszúsan szusszanok. Hallottam róla,
hogy őrült, de ezt saját tapasztalatból megtudni olyan volt,
mintha valaki turmixgépbe tette volna a szívemet és arra
kényszerítene, hogy végignézzem, ahogy pépesre nyesi a gép.
Karlie lesett ki mögülem. Meglepetésében felkiáltott, amikor
Westet meglátta.
– Istenem… ööö, szia! West, ugye?
Ügyes. A Sheridan University teljes testet fedő homár kabala
kosztümjében is megismerte volna.
West rápillantott, de nem vette a fáradságot, hogy kilétéről
meggyőződjön. Karlie kidugta a kezét a kiadóablakon. West úgy
tett, mintha nem vette volna észre.
Karlie kuncogva húzta vissza a kezét.
– Karlie vagyok. Együtt járunk a Sherre. Én vagyok itt a főnök.
Illetve a főnök lánya. Miben segíthetek?
– Az állásra jelentkezem.
– Komoly?
– Mint az agyvérzés.
És majdnem olyan halálos. Küldd el, Karl!
–  Ez fantasztikus! Fel vagy véve – vágta rá rögtön. Egyetlen
szívdobbanásnyi időt sem szánt gondolkodásra.
Hisztérikus nevetés tört ki belőlem. Fejhangon. Önkéntelenül.
Karlie és West úgy fordult felém, mintha ott helyben
megőrültem volna. Egy pillanat… Ezt tényleg komolyan
gondolják?
Közöttük cikázott a tekintetem. Hideg borzongás futott végig a
gerincemen. West mögött egy idősebb nő köhécselt, úgy intett
nekem, mintha én lennék a felelős a késlekedésért.
– Viccelsz, igaz? – fordultam Karlie-hoz.
Összerezzent.
– Tényleg nagy szükségünk van még egy alkalmazottra.
West biccentett, a hátam mögé nézett, már legjobb
barátnőmre figyelt.
– Beszéljük ezt meg inkább négyszemközt.
– Gyere be az ajtón.
A következő néhány percben az idő csak vánszorgott. Karlie
és West a büfékocsi hátsó részébe sietett, én az ablaknál
maradtam, kiszolgáltam a vendégeket. Tíz perccel később Karlie
kiment, levette a „munkatársat keresünk” hirdetést, és
visszajött hozzám.
–  Gratulálok! Van új munkatársad – mondta éneklő, furán
dallamos hangon, azzal visszacsoszogott a grillhez és
megfordított egy szelet halat, ami már legalább tíz perce átjutott
a szénné égettség állapotába.
Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, amit mondott;
olyan gyorsan készítettem a tacost, ahogy csak tudtam, és
közben minden erőmmel próbáltam meggyőzni magamat, hogy
az életemnek nincs vége és West St. Claire nem fog megölni
engem csak azért, hogy valami csoportos fogadást teljesítsen.
– Shaw, hallottad, amit mondtam?
A fehér húsú hal, amit Karlie forgatott, apró pempős
csomókra esett. Nagyon melegem volt, szakadt rólam a víz,
dühösebb voltam, mint egy ázott tyúk, és keserű, fekete,
nyálkás, nyúlós epe árasztott el. Egészen biztos voltam abban,
hogy ha megvágnám magamat a késsel, amivel éppen egy
zacskó reszelt sajtot akartam kinyitni, azt látnám. Fekete
szmötyi folyna az ereimből.
– Tisztán. Csak azt gondoltam, megkérdezed a véleményemet,
mielőtt döntesz, mivel én fogok a helyetteseddel dolgozni.
–  Figyelj! Ő a Sheridan leghírhedtebb jó pasija. Tonnaszám
hozza a vevőket. Nem mondhattam neki nemet, hiába tudtam,
hogy ideges leszel.
– Értem.
Előrehajoltam, műmosollyal adtam át a vendégnek az égett
halas tacót. Amikor elvégeztem a középiskolát, sokáig
gondolkodtam, menjek-e egyetemre. Az ösztönöm azt súgta,
bújjak el a világ elől, húzódjak vissza az árnyékba és éljek
magányban. De hamar kiderült, hogy nincs más választásom. Ki
kell lépnem a világba, pénzt kell keresnem. Ha már az a
kellemetlenség terhelt, hogy meg kell mutatnom az arcomat az
embereknek, úgy gondoltam az egyetem gyakorlatias, bár
kegyetlen megoldás arra, hogy jó állást szerezzek magamnak.
– Munkát akart, ugye? – kérdeztem, és egészen belelendültem.
– Fogadni mernék, hogy nagyon kell neki a pénz, ha már a
 g gy gy p
plázában semmit nem keres.
Tudtam, hogy West St. Claire adja a bankot a bunyókhoz. Az a
pletyka járja, hogy tavaly nyolcvanezer dolcsit keresett a
plázában jegyárusítással, fogadással, és azzal, hogy felvizezett
sört árult.
–  Rákérdeztem. Azt mondta, javítania kell a bevételi
főösszegén.
– A modorán, azon kell javítania – vágtam vissza.
–  Miért? Undok volt veled? – kérdezte Karlie. Szemöldöke
egyetlen vonallá rándult.
Az előző este történtek gondolata is feldühített. Elkaptam a
tekintetemet, témát váltottam.
– Egyébként hogy érted azt, hogy tudtad, hogy ideges leszek?
– Ne már!
Úgy emelte két kezét a levegőbe, mintha mindketten tudnánk
a választ erre a kérdésre.
– Mit ne már?
–  Most komolyan? Hát, jó. Akkor kimondom. De ígérd meg,
hogy nem leszel dühös.
– Nem leszek dühös.
Már dühöngtem. Ha a düh füstként jelenne meg, a fülemen is
kifelé gomolyogna.
–  Az a nagy igazság, Shaw, hogy te félsz az emberektől. A
róluk kialakított véleményedet arra alapozod, hogy szerinted
milyenek.
– Ez nem igaz!
– De igaz. Nézd csak meg ezt a helyzetet. Tisztára elsápadtál,
mert felvettem valakit, akit nem is ismersz, és azért jött rád ez a
para, mert az illetőnek van bizonyos hírneve. Na és? Neked is,
nekem is, mindenkinek van bizonyos hírneve. Bocsáss meg,
Grace, de ez így van. Én vagyok az agyament törpe, aki odavan
a kilencvenes évekért; te vagy a heges emós lány. Mindenkit
beskatulyáznak. Hibáink és gyengeségeink alapján
kategorizálnak minket. Üdv az életben. Az élet szívás, aztán
meghalsz.
 Attól féltem, hogy olyat mondok, amit megbánok, ezért
inkább ki sem nyitottam a számat. Karlie már nem forgatta a
nagyon halott halat; megfordult, megragadta a vállamat,
szembefordított magával. Rózsaszín felsőmön át masszírozta
deltaizmaimat.
– Ide nézz, Shaw! Figyelsz te rám?
Felmordultam.
– Lehet, hogy egész kedves.
– Lehet, hogy maga az ördög.
Tudtam, hogy a saját bizonytalanságom tévútra vezethet, de a
külleméből, a hírnevéből, a közösségben betöltött szerepéből
ítélve West St. Claire tökéletes jelölt arra, hogy tönkretegye az
életemet.
–  Ha az első műszakban gonosz lesz veled, utána szólj, és
kirúgom. Kérdés nélkül. Egyetlen kérdés nélkül – mondta
Karlie, és kényszerített, hogy kezet fogjak vele. Egyoldalú
megállapodás született. – Szavamat adom. Tudom, azt hiszed,
hogy odavagyok érte, mert milyen nagymenő. De nem. Nekem ő
csak egy diáktárs, aki egy kis pluszpénzt akar keresni.
Fuldoklom az iskolai feladatokban, és ha véget ér a tanév, a
gyakornoki munkám lesz előtérben. Szükségem van kisegítő
munkaerőre. Most pedig abbahagynád a duzzogást?
Sajnos volt igazság és észszerűség abban, amit Karlie
mondott. West tulajdonképpen nem ártott nekem. Ami azt illeti,
iszonyú nagy borravalót adott, és amikor felajánlottam, hogy
visszaadom, nem kérte.
– Rendben.
Széles mosollyal nézett rám, aztán visszafordított az ételükre
váró emberek hosszú sora felé.
–  Ez a beszéd! Gyorsan mondd meg, hogy látod-e még a
parkolóban. Megkérdeztem, tudna-e még ma kezdeni,
betanulhatna mellettem, hogyan kell a grillt kezelni, de azt
mondta, mára már van programja.
Nyakamat nyújtva néztem ki az ablakon, vonakodva tettem
eleget Karlie kérésének. Azonnal megláttam. Ez a mellékhatása
annak, ha valaki fél fejjel magasabb, mint a többi ember. Vörös,
 jj g
2016-os Ducati M900 Monsterjének dőlve állt, Wayfarer
szemüvege makulátlan.
Hátulról is felismertem a vele levő lányt. Hollófekete haj,
nagyon hosszú, napbarnította láb, és olyan miniszoknya, ami
egy ceruzát sem takarna el. Tess. Élénk gesztusokkal beszélt
Westtel; hosszú haját dobálta és nevetett. Valószínűleg együtt
töltötték az éjszakát. Akármit is mondott Tess, tulajdonképpen
mindegy volt, mert West nem reagált. Megfordult, egyetlen vad
mozdulattal bukósisakot húzott Tess fejére, becsatolta az állán,
és felült a motorra. Tess becsusszant mögé, átölelte a derekát.
West megfogta Tess bal kezét, és a sliccére helyezte.
–  Aha. Éppen nyolcvan lóerővel készül ellovagolni a
naplementébe vagy a legközelebbi nemibeteg-gondozóba Tess
Davisszel – feleltem, és miközben ezt a helyzetjelentést adtam
és néztem, ahogy a felvert porfelhő előtt kihúznak a parkolóból,
véletlenül összetörtem egy roppanós tacotésztát.
Karlie grimaszt vágott.
– Tess mindig a legjobb bikákra bukik. Kíváncsi vagyok, kivel
kufircol West legközelebb.
Remélhetőleg nem kivel, hanem mivel. Például a kezével. Nem
akarjuk, hogy bolygónkat megannyi mini-West népesítse be.
A következő öt óra azzal telt, hogy Karlie elmélkedését
hallgattam West nőízlése témában, kiszolgáltam a vendégeket,
és az a gondolat gyötört, hogy milyen katasztrofális fordulatot
vett az életem.
Amikor zárás után kinyitottam a büfékocsi ajtaját és
elindultam hazafelé, egy pár balettcipőt találtam a lépcsőn.
Kézbe vettem. Rosszallón, értetlenül néztem. Körülbelül az én
méretem volt, vadonatúj, de nem a dobozában. Mellette laza
írással üzenet:

Jobb, ha már most elkezdesz gyakorolni.

– Mi a…?
A délelőtti megjegyzésem ugrott be.
 „Annak, hogy te tényleg itt akarsz dolgozni, körülbelül annyi
az esélye, mint annak, hogy engem felvesznek a Bolsoj
balettkarába.”
West St. Claire tud viccelni.
Sajnos valahogy olyan érzésem volt, hogy én leszek vicceinek
kedvenc tárgya és alanya.
 HARMADIK FEJEZET

West

Bzzz.
Bzzzzz.
Bzzzzzzzzzz.
A telefonom táncol az éjjeliszekrényen; a padlóra esik,
rezegve forog körbe mint valami hanyatt esett bogár.
Lehajoltam, felemeltem, elhúztam az ujjamat a kijelzőn, hogy
elhallgasson az ébresztő. Elfojtott sikoly metszett
dobhártyámba.
– Drágám?! Te vagy az?! Larry! Gyere ide! Válaszolt.
Azt a. Rohadt. Életem.
Tíz órán át aludtam olyan mélyen, hogy a házat is elvihették
volna a fejem fölül. Ezért először nem is esett le, hogy a kelj-
már-fel-vazze ébresztő hang azonos a csengőhangommal.
A másodperc törtrészéig eljátszottam a gondolattal, hogy
bontom a vonalat, de eszembe jutott, hogy erre a hétre már
kihasználtam a teljes seggfejségkvótámat tegnap, amikor
megettem East előre elkészített kajáját. Öklömre haraptam,
annyira, hogy majdnem kiserkent a vérem, és a fülemhez
szorítottam a telefont.
Nesze, Semmi és az ő kibaszott seggfej unokatestvére,
Szerencsétlenség.
– Anya!
–  Helló! Szia – kiáltott anyám a telefonba meglepetten. –
Westie, el sem tudom hinni, hogy felvetted.
Üdv a kibaszott klubban.
 – Mi a helyzet? – kérdeztem, és oldalra fordultam a matracon,
aztán felültem, lábamat lelógattam az ágy szélén. Az
éjjeliszekrényen az óra délután kettőt mutatott. Egyben azt is,
hogy totál istenverte idióta vagyok, aki megint elaludt. Egyre
közeledett a diplomaosztó, és tudtam, hogy teljesen
használhatatlan papírral kerülök ki a Sheridan Egyetemről, de
jó lenne legalább a látszatra adni, úgy tenni, mintha érdekelne.
–  Semmi különös, édesem. Szóval minden rendben. Semmi
különös – folytatta anyám. – Csak meg akartunk látogatni,
megnézni, hogy vagy. Easton el szokta mondani, mi van veled,
de szeretjük hallani a hangodat.
–  Ő az? – szuszogott apám a háttérben. Hallottam, hogy
csoszog. Holmik csapódtak le az asztalról. Mondhatni,
tomboltak az izgalomtól. Beütött a bűntudat, szorosan
nyomában jött hű barátja, lelkiismeret-furdalás. – Hadd
beszéljek vele! Westie? Ott vagy?
– Szia, apa!
– Jó hallani a hangodat, fiam.
Az ágy alatt bedugtam a lábamat a Blundstone cipőmbe,
kivonszoltam a seggemet a fürdőbe. Kicsavartam a kígyót, fogat
mostam, miközben apám azt kezdte mesélni, hogy a pasi, aki
megígérte, hogy segít megtrágyázni a földjét, még mindig nem
ért vissza Wyomingból, ezért ezen a héten egy újabb
szerződését vesztette el. Megértettem a burkolt célzást. Még
több pénzt kell küldenem nekik, nehogy kikapcsolják náluk a
villanyt.
A pár pillanattal ezelőtt érzett éles bűntudat dermedt
közönyösséggé változott.
–  Gondolom, a bankárok nem tartoznak a legnagyobb
rajongóitok közé – jegyeztem meg, azzal mentás fogkrémet
köptem a mosogatóba és vizet paskoltam az arcomra. Nem
néztem a tükörbe. Évek óta nem néztem szembe magammal,
miért éppen most kezdeném el?
– Hát, ami azt illeti… azt hiszem, a dolgok nem állnak valami
fényesen. De…
Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot.
 gy gy j
– Még ma küldök pénzt. Nemsokára beszélünk. Bye.
Éppen mondani akart valamit, de bontottam a hívást. Fogtam
a kulcsaimat, felugrottam a Ducatimra, és elhúztam a suliba.
Nyolc perccel később bevonultam Lawrence Hallba, a fél
hármas sportmanagement előadásomra.
Megint elkéstem, de ezen senki nem lepődött meg.
Szerencsére Addams professzor (két d-vel írja a nevét, ami jól
illik fejlett pasicsöcséhez), szóval a prof éppen iPad nevű bűvös
szerszámát bűvölte. Fejét lehajtva állt az asztalnál előttünk,
zsíros ujjaival támadta a kijelzőt, és sorozatos böködésekkel,
húzásokkal próbálta elérni, hogy bemutatójának anyaga
megjelenjen a háta mögötti fehér felületen. Beosontam a terem
hátsó sorába, leültem Reign és East közé. Addams előadásának
első diája végre megjelent, a prof megkönnyebbülten
felsóhajtott.
–  Mi a helyzet? – kérdezte Reign, és dobott egy ökölpacsit.
Mellesleg éppen egy alkalmi nővel pettingelt.
Az alkalmi nő Reign nyakát falta, Reign másik keze a nő
szoknyája alatt nyomult.
East barátian tarkón csapott.
– Már megint elkéstél. Jut eszembe, kösz, hogy bezabáltad az
összes kajámat.
– Szívesen, máskor is.
Tényleg jó volt.
– Nehogy ez még egyszer előforduljon…
– Tudod, hogy nem tudok ellenállni az ilyen kihívásoknak.
Mindenki előtt laptop vagy notebook volt. Bekapcsolva. Írásra
készen. Előttem nem. Hátizsákot sem vittem magammal.
Véletlenszerűen jelentem meg az előadásokon, illetve csak
olyankor, amikor komolyan fenyegetett a veszély, hogy elbukom
a szemesztert. Addams professzor hangja dörrent az
előadóterem legmélyebb bugyrából.
– Mr. St. Claire, látom, végül megtisztelt minket jelenlétével.
Üres tekintettel néztem rá; nem voltam hajlandó reagálni.
A Reign mellett ülő lányban volt annyi jóérzés, hogy
kitessékelte Reign kezét a szoknyája alól, mivel minden tekintet
 g y j
felénk fordult.
Addams az íróasztalhoz támasztotta vastag derekát, és röffent
egyet. Feljebb tolta szemüvegét az orrán.
– Mondja, Mr. St. Claire, akár halványan is, de érez magában
érdeklődést a felsőfokú tanulmányok és a diplomaszerzés iránt?
Az a helyzet, hogy egyáltalán nem volt meg bennem ez az
érdeklődés. De Sheridan elég messze volt Maine államtól ahhoz,
hogy meghúzzam magamat és megtegyem, amit tennem kell,
hogy megvédjem a családomat a csődtől.
– Válaszoljon a saját szavaival – utasított eléggé magas lóról. –
Ugye tud beszélni?
Kajánul vigyorogtam. Nem könnyű engem kihozni a
sodromból. Ez együtt jár azzal, hogy szinte mindig totál
érzéketlen vagyok. Akkor sem tudnának megérinteni, ha
próbálnák.
És próbálják.
Sokszor.
–  A diplomaszerzés lehetősége jó indoknak tűnt, hogy
elhagyjam azt a koszfészket, ahol éltem, és a Sher U elég
megfizethető ahhoz képest, hogy más államban tanulhatok. Az
oktatógárda megítélésével kapcsolatban azonban a zsűri még
tanácskozik.
Hátradőltem, kezemet karba fontam feszes mellizmaim előtt.
– Talált, süllyedt – röhögött fel valaki.
– Király… – bődült egy másik diák. – St. Claire a ringben és a
ringen kívül is osztja a pofonokat.
A terem minden részéből harsány röhögés hallatszott.
Addams professzor szája tátva maradt, arca flamingórózsaszín
lett. Egy teljes percbe telt, mire össze tudta szedni magát.
–  Csak egyetlen okot mondjon, egyetlen szabatos, egész
mondattal, hogy miért hagyjam következmények nélkül azt,
amit az imént mondott nekem.
–  Azért, mert egy elit egyetemről helyezték át ide, eléggé
hirtelen és titokzatos körülmények között, és eddig senki nem
ment bele abba, hogy ezeket a körülményeket bővebben és
nyilvánosan kifejtse – feleltem, és színpadiasan széttártam két
 y j p
kezemet. – Nos? Az a helyzet, hogy nekem rengeteg időm van.
Ez megfelel a szabatos egész mondat kritériumának, Addams
professzor?
– Püff – szólalt meg mellettem Reign, azzal felemelte a kezét,
kinyújtotta az ujjait, mintha mikrofont ejtene le.
– Mindhalálig vadember – röhögött East.
– West St. Claire, ugye maga azt hiszi, nagyon okos? – pufogott
Addams.
– Fenyítsen meg, vagy hagyja az egészet a fenébe. Ez így már
túl van túráztatva – ásítottam.
Fejét ingatva visszafordult a prezentációjához. Idióta.
Fél órával később kivonultam a teremből. Reign a névtelen
csaj derekán tartotta a kezét, East a telefonjában keresett,
valószínűleg a címlistájában nézegette, melyik lányt vigye el
estére. Elhatároztam, hogy ledobom a bombát. Ez is éppolyan
alkalmatlan idő erre, mint bármely más pillanat.
– Holnap kezdek a That Taco Truck pultjánál.
Illetve tulajdonképpen már ma. Az a Karlie nevű csaj elvileg
délután tanít be a grill használatára.
Először senki nem reagált. Mivel nem fejtettem ki bővebben a
témát, mert a bejelentés kibaszottul magáért beszélt, Reign
felhorkant. Röhögni próbált, de így sikerült.
– Hmmm… Mi a fasznak?
– Pénzszűke.
– Nem szerzel elég pénzt a bunyóval?
Annyira kiakadt, hogy ráncok jelentek meg az orrán. Reign
egyáltalán nem aggódott az anyagiak miatt. Amikor nem
meccset játszik vagy edz, akkor a farka után megy, csajokat hajt
fel. Neki az egyetem partik és meccsek sorozata; partik és
meccsek közé a változatosság kedvéért, drámai feloldásként
alkalmi dugások és terhességriadalmak ékelődtek. Én azonban
azzal voltam elfoglalva, hogy fizessem a szüleim jelzáloghitelét,
finanszírozzam saját oktatásomat és elég pénzt tegyek félre
ahhoz, hogy miután idén megkapom a diplomámat, ne kelljen
hazamennem.
 Névtelen Csaj közbeszólt:
–  Ez nekem így nem kerek. Mindenki azt mondja, hogy
rendesen ki vagy tömve pénzzel.
Nem válaszoltam. Attól, hogy az egyik barát-ellenségem
farkalja, még nem lett mérlegképes könyvelő.
– Tedd, amit tenned kell. Szólj, ha valamiben tudok segíteni –
mondta East, azzal vállára kapta a sportzsákját, és lezárta a
témát.
– Lehet, hogy Toastie izgatja a f… fantáziáját – tűnődött Reign.
– És egy kis változatosságra vágyik. Úgy értem, ha a szivart a
szájához tolod, megszívja.
– Az égési sérült lány? – kapott a szívéhez Névtelen Csaj. – Hát
nem tragikus? Az egyik lány a diákszövetségből… még a gimiből
ismeri. Azt mondta, az égett lány pompomlány volt és
színjátszás tagozatos, mielőtt ez történt vele. És elég szép volt
előtte.
Semmi kétségem nem volt afelől, hogy életem egy későbbi
szakaszában, de inkább előbb, mint utóbb Reign összes fogát
kirúgom. Kibaszott seggfej és folyton beleáll emberekbe. Bármit
megtesz, hogy megröhögtesse az idióta barátait. A nőit is
hasonló rossz ízléssel válogatta.
Reign vihogott.
–  Komolyan, ember, fogd már be – szólt rá Easton, azzal
galléron ragadta, meglendítette a testét úgy, hogy Reign egy
centire volt a faltól. Majdnem nekicsapódott.
Elértük a bejárat dupla ajtaját és szétváltunk. Reignnek és
nekem később lesz edzésünk. A Névtelen Csaj eltűnt, valami
hozzá hasonló értelmetlen tevékenységgel cseszi el az időt.
Éppen ki akartam lépni, amikor a nyíló ajtó résén
meghallottam, hogy valaki kiabál.
– Tűz van! Tűz van!
A rögtönzött színpad felől jött, ahol a színész és
képzőművészet szakosok gyakorolnak addig, amíg el nem
készül a vadonatúj színházterem a kampuszon.
Benyomultam az ajtón.
 Csak próbálnak. Hmmm.
Az ajtó félig nyitva volt, gyakorlatilag felszólított, hogy nézzek
be. Nem mintha lett volna jobb dolgom. Volt még fél órám, amíg
Karlie-hoz kell mennem a büfékocsiba.
Kezemet karba fonva az ajtókeretnek támaszkodtam. Tess
volt a színpadon hálóingben, műterhes protézis-hassal, haja
feltűzve; a színpad másik végébe rohant és olyan fejhangú
sirámot vágott le, hogy egy bálna megsüketült volna tőle.
Feleségverőnek öltözött selyemfiú-faszfej-hibrid üldözte,
beesett szájából cigaretta lógott. Délies akcentussal próbált
beszélni, de úgy hangzott, mintha akkora hólyagok lennének a
nyelvén, mint a tököm. Fogalmam sincs a színházművészetről,
de a rossz, ripacs színészi munkát rögtön felismerem, ha
szívlapáttal csap a pofámba. Ez nem vet rossz fényt Tessre, ettől
még tökéletes fektetés, de – franc a logikába és a matematikába
–, előbb venném be a Hitler-még-él-és-Tupac-Shakur-álnéven-
bujkál összeesküvés-elméletet, mint hitelesnek fogadjam el azt,
amit ott előadtak.
Körbenéztem az ideiglenes színházteremben. Ott volt a szőke
lány a büfékocsiból. Greer vagy Gail vagy kicsoda. Toastie.
Hátulról láttam a fejét. Az egyik hátsó sorban ült. Fehér Fila
cipős lábát az előtte levő ülésre tette. Hosszú combjait kifakult
szűk farmer takarta. Ugyanaz a rózsaszín felső és szürke
baseballsapka volt rajta, amiben a büfékocsinál láttam. Hosszú
arany haja vállára, hátára omlott; úgy nézett ki, mint egy emós
angyal.
Reignnek nagyjából olyan jó felfogása volt, mint egy doboz
löncshúskonzervnek, de nem volt hülye. Greer-Gail nagyon is
baszható. Nem mintha akár egy ujjal is hozzá akarnék érni.
Ennek semmi köze az arcához. A hegszövet sosem zavart; az én
szívem száz százalékban abból a szarból van. De akkora arca
volt, mint a Mississippi oda-vissza, nálam pedig szigorú dilis-
csajt-nem-farkalunk stratégia volt érvényben.
Apró „baszódj meg” ajándékként hagytam ott neki azt a
balettcipőt. Az a helyzet, hogy fogalmam sem volt, milyen
üzenetet akarok eljuttatni neki ezzel. Idiótának éreztem
magamat, amikor megvettem, és még idiótábbnak, hogy a
büfékocsi lépcsőjén hagytam. Mindegy. Kit érdekel, hogy faszság
volt-e odatenni? Nem hajtok rá. Ennyi.
A darab rendezője, Cruz Finlay – szintén diák, és szintén azok
közé tartozik, akik azt hiszik, attól, hogy a texasi rekkenő
hőségben barettet és sálat hordanak, nem komplett hülyének
néznek ki, hanem művészléleknek –, arra kérte a színészeket,
hogy elölről próbálják el a jelenetet. Beljebb léptem, hogy
Greer-Gail-Vagyhogyhívják arcát zavartalanul nézhessem.
Rengeteget beszéltek a hegeiről, én alig láttam, de őt minden jel
szerint eléggé zavarta. Ebből gondoltam, elég érdekes látvány
lehet.
Csak az arca jobb oldalát, az úgynevezett „normál” oldalát
láttam. Tekintete a színpadra szegeződött. Minden szót a
színészekkel mondott, hang nélkül, persze. Tess és a pasi
szövegét is. Az egészben az volt a legőrültebb dolog, hogy ők a
színpadon papírról olvasták, Greer-Gail-Vagyhogyhívják meg
kívülről tudta. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Greer-Gail-
Vagyhogyhívjáknak van érzéke a színjátszáshoz, de nem
hiszem, hogy ezt a tehetségét ki akarná bontakoztatni. Nem
kellett zseninek lenni ahhoz, hogy észrevegyem, mennyire
belebonyolódott az „áldozat vagyok” narratívába.
–  Nem valósághűséget akarok. Varázslatot akarok – mondta
hang nélkül Greer-Gail-Vagyhogyhívják a harmadik színésszel
együtt, és valahogy olyan érzésem volt, hogy ez a szöveg sokkal
jobban illik hozzá, mint a darab bármely más mondata. Pokoli
keserűnek találhatta a saját valóságát.
Annyira csodáltam, hogy Greer-Gail-Vagyhogyhívják az egész
nyavalyás darabot tudja, mondja, és ez mégsem tűnik fel
senkinek, annyira nem, hogy a jelenlétét sem észlelik. Úgy
belefeledkeztem a bámulásba, hogy eltelt egy pillanat, mire
észrevettem, hogy a próbának vége.
– Lement az első olvasópróba és teljes, totális katasztrófa volt.
Istenem… – mondta Finlay, kezét a magasba emelve, és úgy
nézett a mennyezet felé, mintha a Mindenható Úr inkább
leszarná őket, mintsem ezt a szart nézze. – Istenem, adj nekem
színészeket!
Vagy egy jó pofont a pofádra, gondoltam. Te is adhatsz egy jó
pofont a pofájára; senki sem fogja ezt felróni neked, a senkibe a
szüleit is beleértve.
–  West! – kiáltott fel Tess, azzal leugrott a színpadról és
rohammal indult a dupla ajtó felé, ahol álltam. Menet közben az
egyik székre dobta műhasát, úgy, hogy egy pillanatra sem
torpant meg. Teljesen nyugodtan, higgadtan, mozdulatlanul
álltam. Minden tekintet felém fordult. Tess úgy sikította a
nevemet, mintha legalábbis valami ádáz iraki bevetésből tértem
volna vissza. Greer-Gail is felém fordult. Egymás szemébe
néztünk abban a pillanatban, hogy Tess a nyakam köré fonta a
karját és arcomat, nyakamat csókokkal szórta meg.
Megmondtam Tessnek, hogy legfeljebb egy kufircolás fér bele,
semmi több, és az már a múlt hétvégén megvolt. Utána megint
értésére adtam, hogy ez volt az első és az utolsó. Azt mondta,
megérti, de a nők ritkán értik meg az ilyesmit. Lefejtettem
magamról a testét és megjegyeztem magamban, hogy
nyomatékosan emlékeztetnem kell: nem járunk.
Greer-Gail semmilyen reakciót nem mutatott, miközben
minket nézett, de nem kapta el a tekintetét. Teljesen
kifejezéstelen volt az arca. Szeme olyan kék, amilyent csak
pszichedelikus képeken láttam. Halvány, hideg, mint egy
hópihe. Olyan érzésem volt, talán azért engedi meg magának,
hogy nézzen, mert nem szokott hozzá, hogy észreveszik.
Hát, én észrevettem.
Észrevettem, hogy kibaszottul néz.
A szemem azt kérdezte: Megtaláltad a balettcipőt?
A szeme azt felelte: Itt dögölj meg, seggfej!
Ezt persze csak parafrazálom, de akármit is mondott a
tekintete, trágárság volt benne.
Greer-Gail elfordította a fejét, az üres színpadot nézte,
megmozdította, kissé odébb tette a lábát az ülésen. Éppen oda
akartam menni hozzá, megkérdezni, mi baja, de ekkor
megcsörrent a zsebemben a telefon és Tess is kifelé rángatott az
aulába, közben a szerepéről ömlengett.
Elővettem a telefont a zsebemből.

Anyám.

Komolyan? Ma már másodszor? Az „elutasít” gombot

nyomtam meg, sarkon fordultam és szó nélkül elindultam a
motorom felé. Tessnek több esze volt annál, hogy kövessen.
Útban Karlie büfékocsijához bementem a bankba és a
számlámról minden pénzt átutaltam egyenesen a szüleimnek.
A következő néhány hétben zacskós levesen fogok élni. Nem
ez lesz az első alkalom, és nem is az utolsó.
Útközben dühös voltam a szüleimere és Tessre és Reignre és
Addams professzorra; még Greer-Gail-Genevieve-re is.
Mindenre, ami velük, köztük és köztem történt.
És minden kanyarban ott volt a kísértés, hogy bedőljek, hogy
lelökjem magamat a motorról, lezuhanjak egy szikláról;
belülről karcolt ez a késztetés.
Mert bennem volt még, hogy meg akarok halni.
Abbahagyni a létezést.
Abbahagyni a szüleimről való gondoskodást.
Abbahagyni a színlelést, hogy ez az egyetemi élet meg ami
ezzel jár számít. Nem számít.
Elég jól megtanultam elrejteni.
Akkor is, ha mindent elvesztek miatta.
 NEGYEDIK FEJEZET

Grace

– Grace, kedves, beszélnünk kell.

McGraw professzor nagy korty kávét ivott Eat. Sleep. Theater.
feliratú bögréjéből. Nagyjából valóban csak ezt csinálta. Evett,
ivott, a színházzal foglalkozott. Az első próbánk után osontam
be az irodájába; fejem lehajtva, vállam behúzva, készen álltam
az ítéletemre. Főnixmintás JanSport táskámat az asztala alá
dobtam, legjobb nem-tudom-miért-hívatott-be mosolyomat
vettem elő.
Pontosan tudtam, miért hívatott be.
– Ülj le – mutatott az asztala előtt álló székre. Leültem.
McGraw professzor asszony vékony, vörös hajú, ötvenes nő,
klassz pöttyös olvasószemüvege van és az ötvenes évek
stílusában öltözködik. Imádtam és hinni akartam, hogy ő is
kedvel engem. Kifejezetten az elkötelezettebb diákjai közé
tartoztam. Elméleti jegyeim nagyszerűek voltak, mindig
hajlandó voltam pár órát bent maradni még, kitakarítani próba
után, és őszintén szerettem a világot jelentő deszkákat,
mindent, ami ott történt.
Az asztalán heverő papírhalmazban kutatott, hüvelykujját
benyálazva választotta szét az összetapadt lapokat. Irodája tele
volt a Sheridan University színtársulatának plakátjaival. Az
egyetem arról híres, hogy a társulat klasszikus darabokat ad
elő, és az előadásokra átjön a közönség a közeli településekről.
A jegybevételt a város kapja és egy részéből az egyetem
eszközeit fejlesztik. Kissé irigykedve szemléltem a plakátokat,
miközben a tanárnő azt kereste, amit meg akart mutatni
nekem.
Az operaház fantomja.
Chicago.
Ne bántsátok a feketerigót!
Összefutott a nyál a számban, miközben a képeket bámultam.
Szóval sóvárogva néztem a színészeket és színésznőket, akik a
jelenet közepén mosolyogva néztek a távoli horizont felé.
Ragyogóak. Sugárzóan boldogok.
McGraw professzor asszony hangja zökkentett ki az irigység
zöld ködéből. Mutatóujja körmével egy darab papírt
kopogtatott.
–  Megvan. Végignéztem A vágy villamosának szereposztásait.
Észrevettem, hogy a neved következetesen hiányzik. Óhajtanád
ezt esetleg megmagyarázni?
–  Ó. Igen. Persze. – Feszengve mocorogtam a széken. A
plakátokról a színészek egyenesen engem néztek. Mérlegelő
pillantásuktól felhevült a bőröm. – Lauren kapta Blanche
szerepét és Tess lett Stella. Amikor a kisebb szerepeket
osztották, Austinba kellett vinnem a nagymamámat EKG-ra.
Feliratkoztam díszlet- és jelmeztervezőnek és ügyelőnek is. Az
két szerep.
Két ujjamat mutattam fel, mintha nem tudna számolni.
McGraw levette olvasószemüvegét, behunyta a szemét és két
ujja közé csípte orrnyergének vékony bőrét.
–  Ezt már megbeszéltük, Grace. Nem tudom tovább
módosítani a szabályokat. Minden diáknak fel kell állnia arra a
színpadra, és meg kell mutatnia, mit tud.
– Értem. De azt reméltem, hogy…
–  Megértem a körülményeidet, és pár évig próbáltam elnéző
lenni, de a Színház és Képzőművészeti alapképzés része a
gyakorlati színészi munka. Nem léptél színpadra, amióta
megkezdted nálunk a tanulmányaidat. A színészi képességek
bemutatása nem választható, hanem kötelező kredit. Senki nem
várja el tőled, hogy Meryl Streep legyél, de meg kell mutatnod,
mit tudsz. Nem akarom, hogy elveszítsd ezt a szemesztert, de
úgy gondolom, könnyen megtörténhet, ha nem vállalsz igazi
szerepet a színdarabban.
– De már kész a szereposztás.
– Kérd meg Mr. Finlayt, hogy vegyen be.
–  Akkor valaki más veszítené el a szerepét miattam –
próbáltam érvelni.
–  Azt a valakit nem fenyegeti az a veszély, hogy elbukja a
tanév második szemeszterét – dobta vissza a magas labdát.
Tudtam, hogy McGraw professzor asszonynak igaza van. A
színház szakosok másodévesen már bemutatták színészi
képességeiket. Én nem. Jövőre harmadikos lennék, de még nem
léptem színpadra. Szereplőválogatások napjain a lábam
egyszerűen nem vitte át a küszöbön. Próbáltam, de vagy a
mosdóban végeztem csak és kihánytam a belemet
idegességemben, vagy a kocsimban kaptam idegrohamot.
Ez a darab sem volt más. Részt akartam venni benne. Igazán.
A testem azonban egyáltalán nem akarta.
Ez nem jelenti azt, hogy ne lennék jó színésznő. Minden
iskolai színdarab sztárja voltam egészen a végzetes éjszakáig,
ami mindent megváltoztatott. A színpad új erővel töltött el és
felvillanyozott. De visszamenni oda, fel a világot jelentő
deszkákra azok után, ami történt, azt jelentette volna, hogy
elfogadom új arcomat és bemutatom a világnak. Ott még nem
tartottam, és nem hittem, hogy valaha is ott fogok tartani. Nem
mintha ez számított volna. Már nem akartam színésznő lenni.
Az az álom a szemétbe került az arcom egy részével együtt azon
az éjszakán, amikor bevittek a kórházba. Színházban akartam
dolgozni, de már olyan munkát szerettem volna, ami lehetővé
teszi, hogy árnyékban, a színfalak mögött maradjak.
Rendező, producer, díszlettervező. A fenébe, hiszen boldogan
bújnék el akár a súgólyukban is, ha ez azt jelenti, hogy
mindennap a színpad közelében lehetek.
–  McGraw professzor, kérem – zihálva vettem levegőt,
mégsem tudtam megtölteni a tüdőmet. – Nem csak az arcomról
van szó. Más akadályok is vannak.
 y
Nagymamámnak sorozatban rossz hetei voltak, de nem
akartam a tanáromat sorozatos kifogásokkal terhelni, hogy
miért nem jelentkeztem szerepre éppen műsorra tűzött
darabunkban. Eléggé lefoglalt a feladat, hogy nagyi életben
maradásáról gondoskodjak, ezért nem volt elég időm és
energiám a tanulmányaimra összpontosítani.
– Például? – kérdezte McGraw professzor, ujjait összefűzve.
– Ez… nagyon személyes dolog.
– Az élet eleve nagyon személyes dolog. – Mosolygott. – Ha jól
értem, újabb halasztást szeretnél a gyakorlati jegyed
megszerzésére. Ez esetben csak úgy tudok megalapozott döntést
hozni, ha tudom az okát.
Képtelen voltam rávenni magamat, hogy nagymamám
állapotáról beszéljek neki. Arról, hogy a nagyi paranoiás,
feledékeny, folyamatos felügyeletre van szüksége. Ha
beismerem, hogy nagymamámnak ilyen problémái vannak,
óhatatlanul jönnek a kéretlen tanácsok, én pedig semmiképpen
nem akartam öregek otthonába dugni. Egyszerűen képtelen
voltam akadályozó tényezőként feltüntetni őt, aki felnevelt
engem.
Fejemet rázva rózsaszín felsőm zsebébe dugtam ökölbe
szorított kezemet.
–  Nem számít. Nem lett volna szabad megemlítenem.
Elnézést. – Felálltam, a szék padlón súrlódó lába olyan csikorgó
hangot hallatott, hogy a tarkómon felállt a szőr. – Megértem,
hogy esetleg meg kell buktatnia engem ebben a szemeszterben,
McGraw professzor. Természetesen mindenképpen tiszteletben
fogom tartani a döntését, remélem, hogy megkapom a
halasztást, és harmadévben szerepelhetnek a következő
színdarabban. Kérem, tájékoztasson a döntéséről.
Szánakozó tekintettel nézett fel rám. Láttam rajta, hogy
nagyon csalódott bennem. Azt akarta, hogy ez a beszélgetés
felrázzon engem, hogy cselekvésre késztessen.
– Rendben. Tényleg annyira rossz a helyzet?
Fogalma sincs, mennyire rossz.
 Behunytam a szememet, fejemet ingattam. Vállamra
lendítettem hátizsákomat, megfordultam, indulni akartam.
– Grace?
Megálltam, de nem fordultam vissza, McGraw professzor a
hátam mögött volt.
– Akármi is ez most, legyen valakid, akire támaszkodhatsz, ha
a dolgok nagyon rosszra fordulnak. Mert mindig van rosszabb.
És ami rosszabb lehet, rosszabb is lesz. Legyen valakid, aki nem
a nagymamád. Aki nem családtag, hanem te választod magad
mellé. Valaki, aki tűzön-vízen át melletted marad.
Fanyar mosollyal hallgattam. Csak egyetlen embert ismertem,
aki megfelel ezeknek a feltételeknek.
Én.

West öt perccel a megbeszélt időnél korábban érkezett a

büfékocsihoz.
Meglepett, hogy pontosan megjelent. Még mindig úgy
gondoltam, hogy ez valamiféle rossz vicc, csapda vagy ilyesmi.
Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy komolyan gondolja.
Nem hittem el neki, hogy egyszerűen dolgozni akar, hogy nincs
semmi mögöttes szándék.
Közelebb álltam hozzá, mint pénteken, amikor sötét volt,
ezért vettem észre, hogy mégsem maradt teljesen sértetlen.
Ajka egy kis szakaszon felhasadt, szeme körül egy véraláfutás
színe a lilásból zöldbe változás folyamatában volt, és egy elég
komoly vágás húzódott a nyakán. Úgy nézett ki, mint aki évek
óta nem aludt. Majdnem felnevettem a felismeréstől, hogy
mennyire különbözőek vagyunk.
Én a világon mindent megadtam volna azért, hogy
visszakapjam sértetlen, ép arcomat, ő pedig hetente keményen
bunyózik és motorral jár, mintha kihívná maga ellen a sorsot,
hogy vegye el tőle a gyönyörű külső adományát.
 Mivel volt elég aggódnivalóm nagyi állapotával és McGraw
professzor figyelmeztetésével kapcsolatban, egyszerűen nem
volt időm komolyan aggódni azon, hogy ezen az estén St. Claire
a munkatársam. Az idióta balettcipős afférról elfeledkeztem.
Abban a pillanatban, hogy West arca megjelent a büfékocsi
nyitott ajtajában, feltűrtem felsőm ujját a jobb könyökömön és
állammal az odakint felhalmozott dobozokra mutattam. Közben
kaliforniai paprikát vágtam vékony csíkokra.
–  Megtennéd, hogy ide behozod és idebent kipakolod? –
adtam ki az utasítást. Rá sem néztem.
Nem tett megjegyzést rossz modoromra, nem fölényeskedett,
nem mutatkozott be az ilyenkor szokásos formaságokkal. West
felemelte a nehéz dobozokat, mintha csak levegő lenne bennük,
nem 25 kiló guacamole, citrom és hal. Mindent bepakolt a
kiadóablak alatti hűtőbe.
Szó nélkül készítettük elő az ételt; pontosan teljesítette kurta
utasításaimat.
Miután az alapanyagok előkészítésével végeztünk, West
bekapcsolta a grillt. Úgy kezdett el halat és gryphony paprikát
sütni, mintha egész életében ezt csinálta volna. Nyugodt, laza,
párduc-ruganyosságú mozdulatokkal dolgozott. Teste nagy,
mégis kényelmesen mozgott a büfékocsi szűk terében.
Igyekeztem szinte láthatatlan lenni, a lehető legkisebbre
összehúzni magamat, az én térfelemen. Ekkor tudatosult
bennem, hogy tizenhat éves korom óta nem voltam kettesben
vonzó férfival ilyen zárt helyen, és hiányzik az az édes,
kellemes feszültség, ami ilyen alkalmakkor vibrált a levegőben.
West igazi térvámpír. Mindenütt ott volt, akkor is, ha éppen a
kocsi másik felében tartózkodott.
Az előkészítési munka alapján ítélve nem úgy nézett ki, hogy
az lenne a terve, hogy végighajszol Dante poklának mind a
kilenc bugyrán. Hogyha mégis ez volt a terve, akkor elég ócska
munkát végzett.
Kinyitottunk, elkezdtük kiszolgálni a sorban érkező
vendégeket. Főleg középiskolások és egyetemisták jöttek a
délutáni óráktól és néhány dolgozó nő, akik úgy döntöttek, hogy
 y g gy gy
aznap nem főznek vacsorát, inkább elviteles ételt tesznek az
asztalra. West és én egy szót sem szóltunk egymáshoz azon
kívül, hogy feladatokat adtam neki, ő pedig megkérdezte, hol
van ez vagy az a hozzávaló. Mindketten legkevésbé barátságos,
közömbös hangunkon szóltunk a másikhoz.
West keményen dolgozott, semmi panasza vagy kifogása nem
volt és azon kívül, hogy hiányzott Karlie és a 90-es évekbeli ez
vagy az kvíz, mellette dolgozni tulajdonképpen
fájdalommentesnek bizonyult.
–  Izzadás általi halál létezik? – szólalt meg West órákig tartó
csend után. Pólója szélével törölte meg a homlokát. Testem
összerándult a hangjától, mintha megütött volna. Annyira
megszoktam, hogy ezen az éghajlaton, ilyen melegben is több
számmal nagyobb rózsaszín kapucnis felsőmben járok, hogy a
hőmérsékletet már alig észleltem.
–  Lehetséges – feleltem a kérdést mérlegelve. – A kiszáradás
játszhat szerepet benne.
–  Nincs légkondi? – kérdezte, és megforgatott egy sor
halszeletet a grillen. Tökéletesen egyben maradtak és
tökéletesre barnultak.
–  Nincs. Az ősrégi beépített légkondit megjavítani több ezer
dolcsiba kerülne, Mrs. Contreras pedig azt mondja, amúgy se
érné meg, hiszen az ablak mindig nyitva van, így kimegy a
hideg. Inkább a minimálbérnél többet fizet nekünk.
–  Hát én inkább nem halnék meg. Válasszuk inkább a
fizetéscsökkentést légkondival.
Ezt tényleg komolyan mondja? Alig fél perce van itt, és máris
változtatni akar a dolgokon?
– Van egy mondás itt Texasban, St. Claire. Úgy szól, hogy: soha
ne szalaszd el a jó alkalmat, de fogd a pofád. Javaslom, a jelen
helyzetben alkalmazd ezt a hasznos tudást.
–  Kösz a tippet. Egyelőre megtartom, de kifele menet a
szemetesbe vágom. Te meg kapucnis felsőben jársz. –
Szembefordult velem, a műszak kezdete óta először. – Te lökött
vagy, vagy valami ilyesmi?
 – Nincs melegem.
– Nemcsak ingerlékeny vagy, hanem hazug is. Így, csomagban.
Igaz?
Képes ez az ember olyan mondatot kiejteni a száján, ami nem
sértő és nem botrányos? Olyan érzésem volt, hogyha
megkérdezném, reflexből valami durvaságot mondana.
– Oké. Rendben. Kicsit melegem van, de már évek óta hordok
kapucnis pólót és ez a szokásom egyáltalán nem volt hatással az
itteni munkámra. Igazán nem az én hibám, hogy valamit
nagyon jól tudok csinálni – pufogtam.
–  Vannak bizonyos dolgok, amiket én is nagyon jól tudok
csinálni – jegyezte meg kaján mosollyal, és nem tudom honnan
vette elő, de zöldalma ízű nyalókát tolt a szájába. – Sajnos
ezeket a bizonyos dolgokat nem írhatom bele a szakmai
önéletrajzomba.
Hátsó zsebéből egy másik nyalókát vett elő, és felém
nyújtotta. Fejemet ingattam, ami történetesen fájdalmasan
közel volt ahhoz, hogy felrobbanjon a hozzám vágott erős
szexuális tartalmú célzástól.
Szándékosan heccel, Toastie rovására viccel, gúnyt űz
belőlem azzal, hogy úgy viselkedik velem, mintha ugyanolyan
lennék, mint a többi lány, mintha esélyem lenne nála. Beszélj az
égési sérültnek arról, hogy milyen forró a levegő körülötte… az
vicces lenne. Szinte hallottam, ahogy West és De La Salle együtt
tervelik ezt ki, mint két megagonosz, valami hosszú űrhajóban,
két egyforma fekete macskát simogatva.
– Szokj hozzá a hőséghez. A helyzet rohamosan rosszabbodni
fog. Júniusban már jégkockával hűtjük az arcunkat. A július és
augusztus olyan hőhullámokat hoz, hogy a fejfájás és az
öngyilkossági gondolatok váltják egymást. Javaslom, hogy a
nyári szünetre húzz innen a fenébe, ha nem akarsz élve
megsülni.
–  Sajnálom, hogy kénytelen vagyok kiábrándító választ adni,
de terveim szerint itt töltöm a nyarat. Inkább betárazok jégből
és felírom magamnak a helyi öngyilkos-lebeszélő segélyvonal
számát.
Pokolian gyakorlatiasnak, észszerűnek, tárgyilagosnak és
keménynek tűnt a hangja. De nem olyannak, mintha meg
akarna gyilkolni engem, és úgy gondoltam, ez jó jel.
– Szégyen.
–  Nekem nem. – A nyalókát forgatta szájában és közben a
munkaterületét törölgette. Megjegyeztem, hogy kínosan ügyel a
tisztaságra. – Otthon… Az szívás.
–  Hol az otthon? – kérdeztem jeges szűz Margarita koktélt
kortyolgatva.
– Maine.
– Hogyhogy nem mész haza?
–  Seggbetos-szurdok környékén nem igazán van
munkalehetőség.
– Kérlek, mondd, hogy tényleg ez a lakóhelyed hivatalos neve!
–  Bárcsak az lenne! – Ökle élével dörzsölte az állát, a
konyharuhát félredobta. – Az volna az egyetlen jó dolog benne.
Megint elkaptam róla a tekintetemet. Nagyon hülyén éreztem
magam azért, amikor azt feltételeztem, hogy bunyózással éppen
eleget keres. Ki vagyok én, hogy feltételezésekbe bocsátkozzak
mások anyagi helyzetével kapcsolatban? Csak a kivételes
helyzetű seggfej hírnevét néztem, és ez elég is volt, nem
akartam a dolgok mögé nézni, pedig az eléggé feldühít, ha
különböző pletykák alapján alkotnak rólam véleményt.
A következő órában elég kicsi volt a forgalom. Ez volt az
iskola utáni nassolás és a diákszövetségi partik levezető
evészetei közötti holtidő. Mrs. Contreras házirendje szerint nem
használhattuk a telefonunkat, kivételes vészhelyzetben
vehettük elő, így a kütyü nélkül különlegesen nehéz volt úgy
tenni, mintha nem vennénk tudomást egymás jelenlétéről,
hiszen nem volt más szórakozási lehetőségünk, csak az, ha
egymással beszélgettünk.
Pár perccel később West megint megszólalt.
– Van kifogásod az ellen, hogy levegyem a felsőmet?
– Hogy mi van?
 Hirtelen hátrafordultam, hűvös tekintettel néztem rá.
–  Mindjárt tócsába olvadok. Nem hiszem, hogy folyékony
állapotban nagy segítségedre lehetnék.
–  Ööö… – gyorsan körbenéztem a büfékocsiban. Kifogást
kerestem. Nagyon. – Nem hiszem, hogy a sztriptíz lenne a
legjobb megoldás problémára. Először is azért, mert egyáltalán
nem higiénikus. Konkrétan minden higiéniai szabályt áthág a
pucérság.
–  Nem a mellbimbóimmal fogom a csipeszt – jegyezte meg
fanyar mosollyal. – Kivéve, ha ezért sokkal több borravalót
kapunk. Abban az esetben azonban, de csak és kizárólag akkor,
nyitott vagyok az ötletre.
Döbbent, hisztérikus nevetésre ragadtattam magamat. Nem
akartam látni a mellbimbóit, sem más testrészét. Ami azt illeti,
nem akartam tudomást venni arról, hogy ruházata alatt az
addig látott alkarhoz hasonló bronzbarna, izmos test
folytatódik. Az elviselhetetlenség határát súrolta már az is, hogy
egész idő alatt látóteremben volt West testi tökéletessége.
– Arra céloztam, hogy szőrös a melled.
Ne beszélj már a melléről! Sőt, egyáltalán ne beszélj, Grace.
Meg se szólalj!
–  Nem is szőrös – mondta erős texasi akcentussal, amit
sértésnek vettem volna, ha nem lett volna nagyon pontos.
Megfogta fakó pólójának szegélyét, és felemelte egészen barna
mellbimbójáig. Teste sima volt, bőre napbarnított, teljesen
szőrtelen. Kidolgozott hasizmai mintha egy Armani fehérnemű-
reklám fotóján feszülnének. Legszívesebben végighúztam volna
a mutatóujjamat az izomtömeget határoló mélyedésekben. Ez
egyszerre volt extrém váratlan, és teljesen nevetséges.
Én nem szoktam így rázúgni senkire.
Már nem.
–  Végső döntés? – kérdezte, azzal leengedte a pólót, választ
várt.
Éreztem, hogy egészen elvörösödöm. Nem akartam sem
unalmas idiótának, sem prűdnek tűnni.
– Nem.
 – Értem. Akkor nem kérdés, hanem bejelentés. Csak udvarias
akartam lenni. Levetem ezt a kibaszott pólót, és őszinte,
elfogulatlan véleményem szerint jobban tennéd, ha te is
levetnéd magadról azt a kapucnis felsőt.
A következő pillanatban West pólója eltűnt, és cizellált
hasizmai mellett mellizmai is láthatóvá váltak; adoniszi hasfal,
kidagadó vénák, és olyan hát, hogy már csak azért is bárki
feleségül menne hozzá. Visszafordult a grill felé, folytatta a
munkát. Dereka alatt fakó, lilás-sárga csík húzódott.
– Nahát, Szűz Mária még él – jegyezte meg vigyorogva, amikor
rajtakapott, hogy nézem.
Köhécselve fordultam el.
Ellépett mellettem, lazán megfogta a vállamat.
–  Ne aggódj, szivi. Ahhoz, hogy megkufircolódj, legalább
kézfogás kell. Velem biztonságban vagy.
West St. Claire megérintett engem. Önszántából.
A torkom váratlanul elszorult. Mozdulata teljesen természetes
volt és a másodperc törtrészéig úgy éreztem, mintha régi életem
tért volna vissza. Nem mintha gúnyoltak vagy hecceltek volna
azért, mert heges az arcom. Nyíltan senki.
Az emberek reakciója bizonyos értelemben sokkal rosszabb
volt. A lányok kedvesek voltak velem a maguk felszínes jó-fejek-
vagyunk-veled-de-ne-gyere-túl-közel módján. Nyilvánvaló volt,
hogy már nem vagyok konkurencia nekik. A fiúk észre sem
vettek, tudomást sem vettek rólam. Összezavartam őket, nem
tudták, hányadán állnak velem. Pompomlány testem és hosszú
szőke hajam megmaradt, de heg húzódott az arcomon, és
tudták, hogy akármi a gond a bal arcommal, az a ruhám alatt is
folytatódik, végig az egész felsőtestemen.
Kezdetben, nem sokkal a tűzeset után volt képem
megpróbálni, hogy úgy tegyek, mintha minden teljesen rendben
lenne. Kalapáccsal akartam a főnixet kiszedni a tojásból.
Ugyanúgy jártam partikra, ugyanazokkal az emberekkel
lógtam. Barátaim, ismerőseim szupergyorsan levették a
helyzetet. Sugdolózás volt, diszkrét nevetések, elakadó
lélegzetek és pletykák. Akkori barátom, Tucker, akivel
elvesztettem a szüzességemet, határozottan tudtomra adta,
hogy már nem vagyok a régi önmagam, mégpedig úgy, hogy
elég gyorsan lecserélt engem. Utánam Rachel Muir lett a
barátnője, de ő is hamar repült. Majdnem mindenki elpárolgott
az életemből, mint az izzadság a kapucnis felsőm alól. Karlie
maradt és Savvy nagyi.
– Hellóóóó! – szólt egy elnyújtott női hang a kiadóablak felől. –
Van ott valaki?
Igen. Én, meg a zűrzavaros, kiskamaszos gondolataim.
Az ablak felé fordultam. Négy középiskolás lány állt odakint.
Öltözékük: levágott szárú farmer, cowboycsizma és hozzá illő
kalap. Vihorásztak, oldalba könyökölték egymást, mellkasukhoz
szorították telefonjaikat. Egyikük Margarita jégkását rendelt, a
többiek a nyakukat nyújtva a hátam mögé néztek.
–  Odabent van? – kérdezte egyikük, miközben az italt
töltöttem.
–  Igen. Látom. Istenem! Édes istenem, Kelly! Iszonyúan
jóképű!
Jégkása Csaj kezébe adtam a visszajárót és az italt, de a
kamaszok nem mozdultak.
–  Félmeztelen – tudósította a többieket a négy közül a
legszebb lány, a mézszőke Kelly. Mellpiercingje kidudorodott a
fehér póló alól. Nagyot nyelt.
– Az.
– Kérdezd meg!
– Nem. Te kérdezd meg!
– Szórakozol velem? Te kérdezed meg.
– Fogadtunk.
– Fogd be! Azt mondtad, nem félsz.
A szemem cikázott rajtuk. Futótűzként terjedt a pletyka, hogy
West St. Claire nálunk dolgozik. Számítottam arra, hogy ez fog
történni, és mostantól ez lesz a normális állapot. Tömegével
jönnek a rajongólányok, bekopognak a kiadóablakon, és
eljátsszák, hogy: Ó, semmi, igazán semmi. Csak itt vagyok egy
szupermini bikiniben, most jöttem a fodrásztól, és tacót veszek.
Igazán nem nagy ügy, semmi különös, bárkivel előfordul, hogy
frissen fodrászolva és bikiniben megkívánja a… tacót.
Nem tetszett az extra forgalom, de nem sokat tehettem, és azt
sem mondhatom, hogy West tehetett volna róla.
–  Segíthetek valamiben? – kérdeztem, azzal konyharuhát
ragadtam és a munkafelületet törölgettem. Egymást löködték,
mint a játszani tanuló medvebocsok. Egyikük végül megszólalt.
– Beszélhetnénk Westtel?
– Persze. West?
Hátrafordultam, intettem neki, hogy jöjjön az ablakhoz.
Láthatóan bosszúsan fogadta a hívást, de eleget tett
kérésemnek. Igazságtalan és indokolatlan kisajátítási törekvés
tört rám, ahogy a kiadóablak peremére könyökölve előrehajolt,
és újra láthattam a testét, karja belsején az „A” tetoválást. Azon
gondolkodtam, vajon Tessnek hogyan van ereje ahhoz, hogy
kikászálódjon West ágyából.
És arra gondoltam, hogy úgy általában milyen lehet a szex
West St. Claire-rel.
Ez pedig a végletekig feldühített, mert azt nem lehet, hogy én
vonzónak találjam West St. Claire-t. Minden megvolt benne,
amit egy pasiban megvetendőnek tartok. Népszerű, jóképű,
nagy jövő előtt áll. Az, hogy éppen pénz szűkében van és
dolgoznia kell, nem jelenti azt, vagy bármi közös lenne
bennünk. Amint kiszabadul ebből a texasi kisvárosból,
felröppen. Szárnyalni fog. Olyan fényes lesz, mint egy
szupernova. Én leszek a hamu, amit maga mögött hagy; a
csillagpor, ami lassan visszahull a földre.
–  Sziiiia, West – szólítja meg Kelly, rágógumit pukkantva,
szőke hajtincset tekergetve ujja körül. Arra tippeltem, hogy
harmadikos lehet a gimiben. Igazi fiatalkorú szexbomba. Ha
megdugod, börtönbe csuknak. A büfékocsi mélyébe húzódtam;
valami mintha nagyon nyomta volna a szívemet. Szegycsontom
sajgott. Lehet, hogy West elég normális munkatársnak
bizonyult, de attól még egy igazi seggfej.
West unott pillantást vetett a lányra. Várta, mit akar mondani.
 p y
–  A nővérem mondta, hogy itt dolgozol. Mit ajánlasz az
étlapról? – kérdezte, és mutatóujjának élénk rózsaszínű
lakkozott körmével az étellistát kopogtatta.
– Azt, hogy olvasd el – felelte West hűvös nyugalommal.
Kelly barátnői vihogtak. Kelly elvörösödött, ajka lapos vonallá
húzódott, mintha röptében akarná lenyelni ezt a megaláztatást.
West végigsimított nedves haján. A legapróbb mozdulattól
megfeszültek az izmai.
– Aúúú. Ma este is bunyózol?
West úgy nézett a lányra, mintha kinőtt volna még egy keze,
plusz apró, színes szárnyak legyeznének a hátán.
–  Csak vicceltem. Hiszen már nem péntek van! – csicseregte,
alsó ajkát harapdálva. – Max azt mondja, jövőre profi leszel.
Tényleg?
West nem válaszolt. Tudtam, hogy nem fog válaszolni. Nem a
szavak embere. Kivette a kezemből a jégkását, kiköpte a
nyalókát, úgy szívta meg a szívószálat, mintha az övé lett volna,
és elindult vissza a grillhez.
– Én csak… ööö…
A szép lány zavarában göndör fürtjeibe mélyesztette ujjait.
Mellkasomban egyre nőtt a nyomás. A szív összetörésének
biztos receptje a próbálkozás és a kudarc. Pontosan ezért nem
akartam magamnak szerepet A vágy villamosában.  Kelly ezt
most tapasztalja meg.
–  Fogadtunk a barátnőimmel. Azt mondtam, ha megkérlek,
elviszel egy körre a Ducatiddal – hebegte, és összerezzent.
Felkészült a visszautasításra. West megtorpant, lassan
visszafordult.
– Hát, ez elég idióta fogadás volt.
Kajánul vigyorgott. Hangja hirtelen más színt, ragadozó
tónust kapott. Mintha Kelly valami illetlenséget mondott,
szerencsétlen megjegyzést tett volna, és ideje lenne ezt
helyretenni. West minden pillanatát élvezni fogja.
–  Csak arra gondoltam… úgy értem, azt reméltem, hogy
talán….
 Barátnői egyre harsányabban vihogtak.
–  Nagyon szívesen elvinne egy körre – szóltam közbe élénk
mosollyal. Nem voltam képes végignézni, ami feltételezésem
szerint ezután következne. Reméltem, hogy ebből tanul, többé
nem hozza ilyen helyzetbe magát, de azt nem akartam, hogy
fülét-farkát behúzva kelljen eloldalognia innen.
West felém fordult. Arckifejezése egy pillanat alatt vált
unottból iszonyú dühössé.
Szemöldökét ráncolta. Szinte hallottam a gondolatát: Mi a fasz
van?
A telepátia erejével próbáltam kommunikálni neki, hogy ezt
kell tennie. Kelly miatt. És saját maga miatt is. Szögletes álla
megfeszült, tekintete elborult. Nem fogadta jól sem a
beavatkozásomat, sem telepatikus képességeimet.
– Nem is tudtam, hogy te vagy a stricim, Szürkesapkás.
Folyamatosan csak Szűz Máriának vagy Szürkesapkásnak
hívott, mert fogalma sem volt, hogy hívnak. Nyomasztott ez a
gondolat, de álltam a tekintetét.
Nem értettem miért, de egyáltalán nem volt rémisztő, ahogy
rám nézett. Talán azért, mert egyenesen a szemembe nézett,
nem a hegem kötötte le a figyelmét.
– Kérlek! Muszáj ezt megúsznia arcvesztés nélkül.
Az „arc” és a „vesztés” szó kombinációjától összerándult a
gyomrom.
West visszafordult a lány felé. Kelly úgy nézett ki, mint aki
visszafojtott lélegzettel várja a választ.
–  A válasz: nem. A lebaszásra a ház vendége voltál, és a
jégkására is.
Azzal átadta neki az én jégkásámat. Fogcsikorgatva figyeltem.
A lány szomorúan, fejét lehajtva átvette a poharat.
–  Azért, mert tizenhét éves vagyok? – kérdezte, hallhatóan
nagyon igyekezett fenntartani hangjának laza, flörtölő tónusát.
– Tizenhat – jegyezte meg a barátnője, tenyerébe köhögve.
–  Nem. Azért van, mert ha a te fiatalkorú segged felülne a
motoromra, holnap ötven gimis lány sorakozna itt. Nem akarok
annyit benzinre költeni, nem akarok magamnak gondot, nem
akarok dühös apákkal foglalkozni. Nem is szólva arról, hogy
teljesen értelmetlen lenne, mivel fiatalkorú lányok miatt nem
akarok börtönbe kerülni. Meg egyébként sem. Nem én vagyok a
Netflix. Nem azért vagyok, hogy szórakoztassalak benneteket.
Ennyit erről.
– Nem is tudtam, hogy a szabadidődben illemtanórákat adsz –
hördültem fel, tarkómat a büfékocsi falának támasztva,
szememet behunyva.
West egy ládát rugdosott a padlón, ami a grillhez menet útban
volt neki.
– Attól függ. Beiratkozol hozzám?
Fejemet ráztam válaszul. És megjegyeztem:
– Nagyon durva voltál vele, St. Claire.
– Én vagyok a szüleik legrosszabb rémálma, az ok, aki miatt a
drága apucikáik baseballütőt vesznek, pluszzárakat szerelnek
fel az ajtóikra. Egzotikus állatnak, lázadónak tartanak. Nem
vagyok póniló, hogy egyik lány a másik után üljön a hátamra –
mordult fel. Meglepően dühösnek tűnt.
– A pletykák nem ezt mondják – jegyeztem meg halkan, még
mindig csukott szemmel.
Most én teszek szexuális tartalmú célzásokat? Mit mondtam,
és miért mondtam? Semmi közöm hozzá, hogy milyen hírneve
van vagy nincs. Nem is szólva arról, hogy kezdtem azonosulni
Karlie álláspontjával. Szörnyen modortalan vagyok.
–  Akarod tudni, hogy rólad mit mondanak a pletykák –
kérdezte. A szíve valahogy nem volt benne a kérdésben. Hangja
kőkemény lett. Érzelemtelen.
– Nem.
– Jó. Mert nem vagy elég érdekes ahhoz, beszéljenek rólad.
Az ablak felé fordultam, nehogy meglássa, hogy elpirultam.
Ejtettem a témát. Igaza van. Tárgyiasították. Ha West nő lenne,
én is sértve érezném magamat, ha ilyen megjegyzést tennének
rá, és helyette is felháborodnék. De mivel pasi, feltételeztem,
hogy élvezi a figyelmet. Ezenkívül bocsánatkéréssel tartoztam
neki, amiért olyan undok voltam vele. Ami azt illeti, sok
mindenért tartoztam már neki bocsánatkéréssel.
– Azt hiszem egy kicsit túlléptem a hatáskörömet – mondtam,
miután néhány percet eltöltöttem azzal, hogy szó nélkül
törölgettem a salátamaradványokat a tolóablak réséből.
Nem válaszolt. Azt hittem, nem hallotta, vagy nem akarja
elfogadni a bocsánatkérésemet. Csend. Aztán megszólalt.
–  Lehet, hogy kissé faszfej voltam az álláshirdetés dolgában.
Csak kellett a munka.
Abban a pillanatban fordultam hátra, amikor vigyorogva
hátrapillantott.
Rettenetesen megrémített a gondolat, hogy Karlie diagnózisa
tűpontos volt.
Azért tiltakoztam az ellen, hogy West meg én együtt
dolgozzunk, mert féltem tőle.
Az egész világtól annyira féltem, hogy semmit nem akartam
tenni, ami akár egy lépéssel is kikényszerítene engem a
komfortzónámból.
–  Nem is tudom a nevedet – mondta, azzal konyharuhát
dobott a vállára és kikapcsolta a grillt.
– Grace. – Krákogtam. – Te Warren vagy, igaz?
Erre mindketten nevettünk.
– Wallace – igazított ki.
– Klassz.
Szívdobbanásnyi hallgatás. Aztán:
– Fegyverszünet, Grace?
Kisujját nyújtotta felém. Reszelős hangjától borzongás futott
végig a gerincemen. Egész testem beleremegett. Ez nem
jelenthet semmi jót.
Kisujjat fogtunk, furcsán éreztem magam. Idióta érzés volt, és
veszélyesen nem boldogtalan.
– Fegyverszünet.
Amikor visszaértem a kocsimhoz, üzenet várt Karlie-tól.

Karlie: Nos? Ki kell rúgnom?

 Én: Maradhat.

Karlie: Tudtam. Valld be! Egész rendes és kedves.

Tudtam, hogy az lesz.

Eszembe jutott a lányokkal folytatott beszélgetése. Nem

mondanám, hogy West kedves. A fenébe, hiszen azt sem
mondanám róla, hogy civilizált ember. De korrekt. Talán.

Én: Egész jó.

Karlie: Persze hogy jó. Csak ne ess bele. Az totál

giccses lenne, ráadásul olyan típus, aki összetöri a
szívedet.

Én: Ezen nem kell aggódnod, talán csak abban az

esetben lenne ok aggodalomra, ha súlyos fejsérülés
érne, és sokáig lábadoznék az agyrázkódásból.
Milyen az iskolai terhelés?

Karlie: A szokásos. Tűrhető. Hogy van a

nagymamád?

Én: Tűrhetően. Életben van.

De alig él.
Letettem a telefonomat magam mellé az első ülésre, és
behunytam a szememet.
Amikor kinyitottam, a parkoló másik végében megláttam.
West egyedül ült az útpadkán. Az alkonyat vad narancs, vörös
és arany színei vették körül. Mellette a motorja. Nyalókáját
szopogatva üres tekintettel bámult a semmibe. Valamin mélyen
elgondolkodott.
Ahogy ott néztem, nem az egyetem legnépszerűbb pasiját
láttam.
 A szexistent.
Az illegális bunyóst.
Magányos fiú volt előttem; olyan magányos, akihez hasonlót
még nem láttam.
Kedves fiú, zavarban van, és nincs senkije.
Keserűen gondoltam arra, hogy nem tudja: a parkoló másik
végében ül egy lány, aki pontosan olyan, mint ő.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Grace

A következő néhány hét gyorsan eltelt, az események

összemosódnak.
Vizsgáim voltak, egyik előadásról, szemináriumról a másikra
jártam, rengeteg beadandó feladatot kellett letudnom; lélegezni
is alig volt időm.
Nem fogadtam meg McGraw professzor asszony
figyelmeztető jótanácsát, hogy szerezzek magamnak szerepet A
vágy villamosában. Ott ültem minden próbán és a körmömet
lerágtam idegességemben; elképzeltem, hogy McGraw
bármelyik pillanatban beronthat, és nyilvánosan rúg ki a
kurzusról. Ez persze nem következett be. A valóságban
McGarthy professzor nem közölte velem a döntését, hogy
engedélyez-e még egy halasztást a színészi munka gyakorlati
jegy megszerzésére, ami egyértelműen azt jelentette, arra
számít, hogy tényleg megkeresem Cruz Finlay-t, és szerepet
kérek magamnak.
Nem kértem.
Úgy éreztem, mintha a levegőben lógnék, lábam meredek
szikla szélén. Felkészültem a zuhanásra.
Az sem érintett jól, hogy a nagyi az utóbbi időben elég
nehezen kezelhető lett. Marla azt mondta, sokkal
feledékenyebb, mint volt. Amikor ő van vele, már alig ismeri
meg, és folyamatosan nagyon rossz a hangulata.
Meglepő módon életem egyetlen területe, ami nem volt
katasztrofálisan rossz, éppen a Westtel való munka lett. Nem
mintha jól összebarátkoztunk volna, vagy ilyesmi. Amióta a
That Taco Truck pultja mögött megjelent, nagy hullámokban
leptek el bennünket az új vendégek. A helyzet annyira komoly
lett, hogy ki kellett írnunk a kocsi oldalára a házirendet, ami
szerint csak az szelfizhet az isteni St. Claire-rel, aki ételt vagy
italt rendel.
Karlie-nak természetesen igaza lett. Rengeteget rendeltek.
Kétszer is fel kellett hívnom Mrs. Contrerast, hogy küldjön
alapanyagot, mert teljesen kifogytunk. Szinte minden nap
annyit dolgoztunk, hogy szusszanni is alig volt időnk, nemhogy
laza társalgásra. A műszakok azonban hamar elteltek, és mire
hazaértem, minden porcikám fájt.
West egész héten félmeztelenül dolgozott. A második héten
hozott egy hordozható légkondit. Vadonatújnak és veszettül
drágának tűnt. Úgy tett, mintha egyáltalán nem lenne nagy ügy,
hogy vett (lopott?) egy légkondit, ami valószínűleg mindkettőnk
számára életmentő. Centire kettőnk között helyezte el,
maximumra kapcsolta, és lazán mellé állt. Ez volt az a nap,
amikor rájöttem, hogy nem minden hős visel köpönyeget.
Vannak hősök, akik piszkos Diesel farmerben, Blundstone
cipőben és jobb napokat látott pólóban jelennek meg.
Annak ellenére, hogy megmagyarázhatatlan módon,
mindenképpen nem kedvelni akartam, kénytelen voltam gyors
köszönetet mondani neki.
–  Tessék? Jól hallottam? – tenyeréből tölcsért formált a
fülénél, huncut mosollyal pillantott rám.
Baszódj meg, St. Claire.
– Azt mondtam, hogy köszönöm – ismételtem alig hallhatóan.
–  Ó, igazán szívesen. Most már abbahagyhatnád, hogy ilyen
csábos pillantással nézel rám. Így is tárgyiasítva érzem
magamat.
Ettől úgy rám jött a nevethetnék, hogy borzalmas horkanással
tört ki belőlem a hang. Mindketten tudtuk, mennyire igyekszem
elkerülni, hogy meztelen felsőtestére kelljen pillantanom.
Szentséges ég! Felhorkantam. Nyerítettem West St. Claire
színe előtt. Még soha nem tűnt ennyire közelinek és
valószínűnek a megaláztatás szégyenében való azonnali
szörnyethalás.
–  Elnézést, nem akartam disznó módra röffenni – mondtam,
két kézzel takartam el a számat.
Egy darab nyers halat dobott felém.
– Ha állat lennél, mi lennél?
–  Főnix – feleltem gondolkodás nélkül. Rögtön a sérült
lánggyűrűhöz kaptam, megforgattam hüvelykujjamon. West
bólintott. Nem tudtam miért, de valahogy olyan érzésem volt,
hogy tudja, miről beszélek.
– És te? – kérdeztem vissza.
–  Koala. Akkor egész nap alhatnék, de még úgy is kibaszott
cuki lennék, és nem lenne probléma ágyastársat találni
magamnak.
–  Úgy hallottam, a koalák elég gonoszak. És büdösek.
Ráadásul hajlamosak embereket leszarni, mármint szó szerint –
ismertettem a vadvilágról szerzett teljesen haszontalan
ismereteimet. Még jó, hogy nem akarok flörtölni vele. A nagyon-
jó-pasikkal-beszélgetés nem tartozik az erősségeim közé.
Elgondolkodott.
–  Nos, ettől csak megerősödött bennem az elhatározás, hogy
ha le kéne menni állatba, akkor koala szeretnék lenni.
Ettől a beszélgetéstől eltekintve nagyon udvariasak voltunk
egymással. Szinte csak a munkával törődtünk, semmi mással.
Kezdtem belenyugodni a helyzetbe, és úgy gondoltam
munkatársi viszonyunkra, mint amikor az ember lemegy a
sötét, idegen pincébe. Nincs közvetlen ok félni, hogy valami
bajunk eshet, de attól még félelmetes.
Önkéntelenül megbámultam, valahányszor új heget vagy
horzsolást fedeztem fel a testén. Soha egy szóval sem
említettem. Ritkán találkoztam vele a büfékocsin kívül, az
egyetem menzáján, a szökőkút melletti pázsiton, az
élelmiszerboltban; olyankor csak biccentettünk egymásnak,
aztán félrenéztünk.
 Két és fél héttel azután, hogy West meg én munkatársak
lettünk, az életem látványos módon összeomlott. Harsány
emlékeztető volt ez arról, hogy a normális élet nálam nincs a
pakliban.
Késő este volt. Előre nem tervezett éjszakai műszak az elmúlt
hetek Westivalja (West-fesztiválja) után. A harmadik városban
tavaszi vásár volt és úgy tűnt, hogy Sheridan minden polgára
meg az anyjuk is él a lehetőséggel, elmennek Foothillbe rodeót
nézni, pattogatott kukoricát enni, vattacukrot falni, körhintázni,
és texasi kék csillagfürt csokrokat venni.
A sárga dűnéken túl tűzijáték-rakéták robbantak. West és én a
büfékocsiból néztük gyerekes áhítattal. Válla a vállam mellett.
Kapucnis felsőm zsebében megcsörrent a telefonom.
Megnéztem, ki az. Marla. Felvettem, mert tudtam, ő csak akkor
hív engem munka közben, ha tényleg nagyon fontos. Hátat
fordítottam a tűzijátéknak, beljebb botorkáltam; egyik
kezemmel a telefont tartottam, a másikkal befogtam a fülemet,
hogy a robbanások hangjától is halljam, amit Marla mond.
– Szia, Marla.
–  Kicsim, nem akarom, hogy nagyon aggódj, de az a helyzet,
hogy nem találom a vén szatyrot. Már tíz perce keresem. Nem
hiszem, hogy itthon van.
Marla leplezetlenül lenézően beszélt a nagymamámról.
Nehezen, de megszoktam, és nem nehezteltem érte.
Alig kaptam levegőt. A hűtőnek dőltem, éreztem, hogy a
szorongás apró hangyák rajaként mászik lábujjaimtól testem
magasabban levő részei felé.
– Amikor legutóbb láttad, épnek tűnt a tudata?
–  Nagyon sok időt töltött a szobájában ma. Szépítkezett,
ruhákat próbált. Azt hittem, talán a vásárba akar menni, ezért
ráhagytam. Közben a konyhát takarítottam és vártam, hogy
lejöjjön. Be volt kapcsolva a rádió… tudod, hogy milyen a
hallása… Talán ezért nem észleltem, amikor kinyitotta a
bejárati ajtót. A kocsim a garázsban van, nem mehetett túl
messze. Most megyek keresni. Csak szólni akartam, hogy ez a
helyzet.
–  Köszönöm – feleltem rekedtes, elakadó hangon. Erőt vett
rajtam a pánik, ereimben megfagyott a vér. – Kérlek, szólj, ha
van valami… Akkor is, ha nincs.
Bontottam a vonalat, a pultra csaptam a telefont, fejem
lebiccent. Legszívesebben üvöltöttem volna. Nagy kedvem lett
volna összetörni valamit. Féktelenül tombolni.
Már megint, nagyi! Ne! Ezt már ezerszer eljátszottuk.
Rutinszámba ment, hogy mindenütt kerestük, aztán vagy az
egyik szomszédnál vagy a belvárosban találtuk meg; ilyenkor
többnyire összefüggéstelenül beszélt. Aztán hazavittük. Azoktól,
akiknél megtaláltuk, szabadkozva kértem elnézést. Szégyelltem
magamat. Az ilyesmi teljesen kimerített.
Magamon éreztem West éles tekintetét. Nem szólt, de
éreztem, hogy figyel. Jött néhány vendég; tacost, nachost,
jégkását vittek. West szolgálta ki őket, kettőnk helyett dolgozott,
de nem csinált belőle nagy hűhót.
Újra lenéztem a telefonomra, és ráírtam Marlára.

Én: Hol lehet?

Én: Megnéznéd a szerszámoskamrában, kérlek?

Én: Felhívom Jones sheriffet. Talán hallott valamit.

Felhívtam Jones sheriff számát, fel-alá járkálva vártam, hogy

felvegye.
– Grace?
A háttérzajból ítélve vásárban volt a családjával.
– Jones sheriff? Elnézést, hogy ilyen későn hívom. Savvy nagyi
megint eltűnt.
– Mennyi ideje?
– Pár órája.
Talán kevesebb, de tudtam, ha kevesebbet mondok, talán
nem veszi komolyan. Nagyi gyakran elkóborolt, és mindig az
otthonunktól legfeljebb pár mérföldnyire találtuk meg.
–  Szólok a fiúknak, Grace – felelte. Egy kis ideig hallgatott,
aztán felsóhajtott. – Ha lehet, ne aggódj túlságosan. Mindig ez
van, ugye? Még aznap éjszaka megtaláljuk.
– Igen, uram. Köszönöm a segítségét.
Letettem a telefont. Könnyek égették a szememet. Egy cseppet
sem hagytam kicsordulni. Most sem. Utáltam ezt a részt. Azt,
hogy másoknak kell könyörögnöm segítségért. Nem
hibáztathattam Marlát. Nagyi már számtalanszor kilopózott a
házból akkor is, amikor én vigyáztam rá.
Lerogytam egy felfordított ládára, kezembe temettem a
fejemet.
–  Ez most egy akarok-beszélni-róla krízis vagy egy törődj-a-
magad-kibaszott-dolgával probléma? – mordult West a fejem
fölött. Inkább bosszúsnak, mint aggódónak tűnt.
Az előbbi.
– Az utóbbi.
– Ezer mázli.
– Bunkó.
– Szólj, ha ez változik.
–  Az, hogy bunkó vagy? Annak annyi esélye van, mint szűz
lánynak a kuplerájban.
–  Ne sértegesd az esélyt. Semmi rosszat nem tett neked –
mondta, azzal pólóját felhajtva letörölte arcáról az izzadságot.
Szeme sarkából engem figyelt. Furcsa, teljesen környezetidegen
lény lehettem neki, nem tudta eldönteni, mit kezdjen velem. Egy
szomorú nő.
– Nem az esélyt sértegettem, hanem téged.
– Még tudsz gúnyolódni. Ez jó jel.
Mielőbb el kellett mennem nagyit keresni, de az egész
Contreras család a vásárba ment, és mire valamelyikük a
büfékocsihoz érhetne, hogy leváltson, lejár a műszakunk.
Harminc perc telt el úgy, hogy semmi hírt nem kaptunk
nagyiról. Teljesen odavoltam már, amikor West a vállamra tette
a kezét. Nehéz volt, meleg, és furcsán megnyugtató. Mintha a
levegőben lebegnék, nem érné a lábam a földet, és ő lenne a
horgony, ami visszahúz a gravitációs térbe.
–  Elég legyen a duzzogásból. Mozdítsd meg a seggedet! Add
ide a kulcsot. Bezárok majd és a postaládádba dobom. Nem
tudom, mi a bánat történt, de azzal kéne törődnöd, hogy
megszüntesd az okát, nem pedig azzal, hogy itt cseszed az időt.
Fejemet ráztam; úgy éreztem, már csak az kell ahhoz, hogy a
kórház óta először elsírjam magamat, hogy West megtudja,
mennyire nincs rendben valami az életemben. A helyiek már
nem is törődtek velem. Sheridanben már elkönyveltek
olyannak, amilyen vagyok. Csak egy statisztikai adat. Idegroncs
nagymama, drogos anya. Ezért volt az, hogy Jones sheriff meg
sem próbált úgy tenni, mintha elhagyná a vásárt és segítene
megkeresni a nagymamámat.
Senkit nem érdekelt.
Sűrű, forró könnyek folytak le arcomon. Kapucnis felsőm
ujjával töröltem meg a szememet, és elszörnyedtem, hogy West
előtt sírok, de még jobban felzaklatott az, hogy valószínűleg
elkenődött a sminkem.
West nyugodt kíváncsisággal nézett. Valami zsigeri megérzés
azt súgta, hogy ő egyáltalán nem szokott nőket vigasztalni.
Általában csak vidám nőkkel foglalkozott, olyanokkal, akik
igyekeztek a kedvére tenni.
Fejemet ráztam.
– Jól vagyok. Tényleg. Már csak harminc perc.
– Pontosan – mordult rám. – Harminc perc az semmi. Azóta a
telefonhívás óta annyira voltál itt hasznos, mint apáca a
bordélyban. Ne búslakodj itt nekem; húzz oda, ahol most lenni
akarsz.
A ládán ültem, felnéztem rá. Felelőtlenség, ha fontolóra
veszem az ajánlatát? Tudtam, ha Karlie és Mrs. Contreras
tudnák, mi a helyzet, egészen biztosan azt mondanák, hogy
nyugodtan adjam oda Westnek a kulcsokat, de ha valami
félremegy…
West mintha kitalálta volna a gondolatomat. Felhördült.
–  Nem bonyolódok semmilyen kétes ügyletbe. Add meg a
 y y gy g
címedet.
Továbbra is csak pislogtam rá.
Bosszúsan harapdálta a szája belsejét.
– Nem fogok éjnek évadján megjelenni a seggedért nálatok.
– Miért kéne bíznom benned?
–  Nem kéne – jelentette ki teljesen közönyös hangon. – A
bizalom azt jelenti, hogy optimista vagy egy másik ember
viselkedésével kapcsolatban, ami az idiotizmus színtiszta
definíciója. Azért kéne hinned nekem, mert ha a kasszából
lopok, azzal nem jutok semmire. És mivel ez Texas, vagyis
biztosan van legalább egy kibaszott ember a családodban, aki
éles lőszerrel töltött puskával fogadna és kész lenne szétlőni az
agyamat, ha megpróbálnék csak úgy, hívatlanul és váratlanul
bemászni az ablakodon.
Őrültségnek tűnt átadni neki a kulcsot. Még nem volt egy
hónapja, hogy együtt dolgoztunk. Nehéz időkben azonban
nehéz döntéseket kell hozni, ez a helyzet pedig nálam abszolút
a nehéz idők közé tartozott.
Meg kellett találnom nagyit. Már késő volt, és minél több idő
telik el, annál távolabb bóklászhat. Marla műszakja hivatalosan
véget ért, nincs benne a fizetésében, hogy éjnek évadján a
nagymamámat keresse.
– Oké. – Fogtam egy cetlit, leírtam a nevemet. – Dobd a pénzt
Karlie postaládájába, a kulcsot hozd el nekem. Jövök neked
eggyel.
Átvette a cetlit, farmerje hátsó zsebébe tette, azzal kirúgta az
ajtót, és érzéketlenül kitessékelt.
Chevym felé botorkáltam, alig tudtam irányítani elernyedő
végtagjaimat.
Már beálltam a garázsunkba, amikor rájöttem, milyen nap
van.
Freddie nagypapa tíz éve éppen ezen a napon halt meg.
Nagyi pontosan tudja, mit csinál.
Tudja, hova akart menni.
Nagypapát akarja megtalálni.
Ötödször jártam körbe a közvetlen környékünket, amikor valaki
levillogott, jelzett, hogy álljak meg. Karomat törzsem előtt
magamhoz szorítva haladtam tovább.
Egész Sheridanben kerestem nagyit. Előbb a temetőbe
mentem. Azt hittem Freddie nagypapa sírjánál találom nagyit.
Aztán a belvárosba mentem, körbejártam a parkot. Felhívtam a
boltost, Mrs. Serle-t, és megkérdeztem, járt-e nála. Benéztem
minden szomszédunkhoz és barátunkhoz. Mintha megnyílt
volna a föld, és elnyelte volna az én nagymamámat.
Motor hangja bőgött fel mögöttem. A következő pillanatban
West húzott mellém balról. Lelassított, alkalmazkodott a
lépteimhez.
– Bedobtam a kulcsot a postaládátokba.
Hangja tompán szólt a bukósisak alól. A sisak két oldalát
vörös lángnyelvek díszítették. Megszorítottam a gyűrűmet és
kívántam valamit, ahogy nagyi tanított.
Kérlek, add, hogy megtaláljalak!
Forró levegő égette tüdőmet. Erős volt a kísértés, hogy ott
essek össze a járdán, így rekesszek ki minden problémát a
tudatomból.
– Örök hálám. Most pedig jó éjszakát, St. Claire.
Nem húzott el. Lassú, merész, az-érdekel-amit-akarok-azt-
csinálok-amit-akarok tekintettel nézett végig.
– A krízis még folyamatban?
Motorja apró mordulásokkal tiltakozott a lassúság ellen,
amire West kényszerítette. Fél tizenegy volt. Egészen biztosra
vettem, hogy sok helyre mehetne, sok emberrel találkozhatna.
Például Tess-szel. Szép, vidám, bonyodalommentes emberekkel,
akiknek nincsenek olyan gondjai, mint nekem.
– Kézben tartom.
– Nem ez volt a kérdésem.
– Az én válaszom akkor is ez.
– Mindig ilyen átkozottul makacs vagy?
 – Csak a hét első hét napján.
Hirtelen fékezett, tigrislendülettel ugrott le a motorról, letépte
bukósisakját. Túlnőtt haja nyirkos volt, fényes, kaotikusan nyírt
fürtökben szanaszét állt. Megálltam, mert azt diktálta az
udvariasság.
Eszembe jutott, hogy a ma este másképpen végződhet, mint a
többi. Lehet, hogy ma nem fogom megtalálni. Soha nem kellett
ilyen sokáig keresnem. Még nem fordult elő, hogy egész
Sheridanben nem találtam.
– Ez az. Beszélj hozzám, Texas.
– Texas?
Tényleg jól hallottam, hogy becenevet vagy gúnynevet adott
nekem, vagy már tényleg kezdem elveszíteni az eszemet?
Vállat vont.
–  Olyan texasi dolgokat mondasz. Y’alls, fixin’ to, right quick,
ilyesmi. Úgy elharapod a g-ket, mintha az angol nyelv a
személyes ellenséged lenne.
– Így fejezem ki tiszteletemet a hely iránt, ahol születtem. Na,
és?
–  Kisvárosi lány vagy, aki szabadidejében valószínűleg
mókusokat nyúz, hintaszékben ücsörög a verandán és bagózik.
Ismerd be, Texas… hogy Texas vagy.
– Nem tetszik ez a név.
– Szar ügy. Mert nem fog változni. Most pedig mondd meg, mi
ez a nagy viszketegség? Úgy nézel ki, mint akinek egy egész
hangyaboly lepte el a bugyiját.
Felsóhajtottam, elszállt belőlem a harag.
– A nagymamám ma este eltűnt. Egyszerűen kisétált az ajtón,
szó nélkül otthagyta a gondozóját. Nem tudjuk, hol lehet. Nem
valami tiszta a tudata, és… – a gondolattól is az infarktus
kerülgetett –, ilyen helyzetben többször előfordult, hogy baleset
érte. Próbálom megtalálni.
– Látod?
– Mit?
– Próbálod.
 – Ennyi jött le neked abból, amit mondtam?
Szememet összeszűkítve védekeztem a sírás ellen. Nagyon,
nagyon sírhatnékom volt. Második a teendőlistámon. Előbb meg
kell találnom nagyit.
Hóna alá dugta a bukósisakot.
– Hol lehet? Szűkítsd be nekem a lehetőségeket.
– Éppen tíz éve halt meg nagypapa, ezért azt hittem, nagyit a
szokásos helyeken találom. A kávézóban, ahol dolgoztak, a
temetőben, régi barátaiknál… – hirtelen elhallgattam;
konkrétan éreztem, hogy felcsillan a szemem, ahogy leesett a
tantusz. – Ó!
– Ó?
Az arcomba bámult, jeleket keresett.
–  A sztráda melletti bisztró. Oda mehetett. Ott ismerkedtek
meg. Nagyi pénztáros volt. Freddie nagypapa a grillnél sütötte a
húst, halat, zöldséget.
–  Gondolom, nem félmeztelenül – mondta, és nyelvével
csettintett.
Én azonban annyira el voltam foglalva új gondolatommal,
hogy fel sem fogtam, milyen véletlen egybeesés ez. Ujjaimmal
csettintettem válaszul.
–  Ott volt az első randijuk. Igen. – Bólintottam. Mesélt róla.
Bent maradtak műszak után. Nagyi behúzta papát a pult mögé,
és eszeveszetten csókolóztak. – Nagyi oda mehetett. Hát persze,
hogy oda ment.
– Akkor jobb, ha odahúzod a seggedet.
– Jó ötlet.
Hátrafordultam, elindultam a ház felé a Chevymért, de alig
pár lépés után megálltam. West a hátam mögött.
– A francba!
– Hmmm?
Gúnyos élt hallottam a hangjában. Fél lépésnyit sem mozdult.
Tudta, hogy a markában vagyok.
–  Sheridan határán túl van, úgy tíz mérföldnyire. A vásár
miatt lezárták az utat. Csak a régi földúton lehet odajutni, azon
nem tudok végigmenni kocsival.
A Chevym annyi idős volt, mint én, és hozzám hasonlóan nem
igazán jó állapotú. Ráadásul a földút inkább ösvény. Kételyeim
voltak, hogy a kocsim egyáltalán elférne rajta.
Gyalog menni sem túl jó ötlet, mert kukoricaföldek között
vezet. Hiúzok, prérifarkasok és mindenféle állat kószál arrafelé.
–  Motorral megyünk – szólalt meg West. Ekkor megjelent
látóterem perifériáján.
–  Mitől vagyunk hirtelen többes szám első személy? –
kérdeztem, azzal hirtelen sarkon fordultam, komor
homlokráncolással szembenéztem vele.
– Tudsz motorozni?
– Nem.
–  Akkor teljesen indokolt a többes szám első személy. Az ég
szerelmére, Tex, okos lány létedre elég nagy hülyeségeket tudsz
mondani.
Kezembe nyomta bukósisakját. Megfogtam a nehéz sisakot, de
nem is próbáltam a fejemre emelni. Értetlenül néztem Westre,
és éppen vissza akartam utasítani őrült, de kedves ajánlatát.
Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert felemelte a kezét,
jelezte, hogy hallgassak el.
– Kímélj meg a baromságoktól. Nem vagy abban a helyzetben,
hogy visszautasítsd az ajánlatomat, én pedig abszolút nem
vagyok annyira úriember, hogy ne ragaszkodjak hozzá.
–  Biztos vagyok benne, hogy jobban is el tudnád tölteni az
idődet.
– Cö-cö-cö. Nem. A helyes kifejezés az, hogy szórakoztatóbban
is el tudnám tölteni az időmet. Nincs jobb annál, mintha egy
barátnak segíthetek a bajban.
Barát.
Volt valami abban, ahogy ezt mondta, ami nagyon szíven
ütött. Gyengének éreztem magamat. Sebezhetőnek. Nagyon
kellemetlen érzés volt, hogy kénytelen vagyok elfogadni a
segítségét. Ha mégis belemegyek ebbe, az a helyes, ha előre
figyelmeztetem.
 –  A nagymamám… eléggé furcsa jellem – figyelmeztettem, a
helyzetet kissé tompítva.
– Hála a kibaszott égnek. Mert már elkönyveltem, hogy ebben
a városban mindenki klinikai eset szinten unalmas. Ugorj fel! –
utasított a motor bőrülésére csapva.
– Van másik bukósisakod? Magadnak.
West egyetlen gyors mozdulattal kikapta a sisakot a
kezemből, a földre dobta a baseballsapkámat, és a fejemre
húzta a bukót. Állam alatt bekapcsolta a szíjat.
Felült a motorra, biccentett nekem.
– Ülj. Már. Fel. A durva életbe!
Gyorsan bal zsebembe dugtam baseballsapkámat és
lehajtottam a fejemet. Nem számítottam arra, hogy a sisak
annyira nehéz. Pokolian nyomta a nyakamat.
– Nem akarom, hogy sisak nélkül motorozz.
Nem akartam, hogy az életét kockáztassa miattam. Az illegális
bunyó és a motorozás két olyan tevékenység, ami dupla esélyt
ad a hirtelen halálra. Ebben nincs szüksége az én segítségemre.
Mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Két ujjával
szemhéját érintette, fejét ingatta, érzékelhetően bosszús lett.
–  Ülj fel, különben én doblak fel, mint egy zsák krumplit.
Előre figyelmeztetlek: nem leszek gyengéd.
Egy lépést tettem felé. Éreztem, hogy elszántságom
széttöredezik.
– És vigyázz Christina festékére – mordult rám.
– Christina?
–  Christina Hendricks után kapta a nevét – közölte, és érdes
kezével megsimogatta a motor fényes vörös festését. – Ők a
kedvenc vöröseim.
–  Még jó, hogy egyikük elég fogalmatlan, ezért megengedi,
hogy megüld. Neki nincs pulzusa – jegyeztem meg szenvtelen
arccal.
Egy pillanatig nézte sisakos fejemet, aztán fejét hátravetve
olyan tiszta, felvillanyozó örömmel nevetett, hogy hangja az
ereimben lüktetett, pezsgett tőle a vérem. Gyöngyházfehér
fogait nézve megerősödött kezdeti sejtésem, hogy a mosolya
nőket kényszerít térdre.
Talán férfiakat is.
Átcsúsztattam lábamat az ülésen. Egész testem remegett az
idegességtől és az adrenalintól. Még sosem féltem ennyire, és
még sosem voltam ennyire élénk. Egyszerre.
– Hajolj előre! – mordult rám.
Megtettem. A motor vadállati hangon bődült fel alattam.
– Most simulj egészen szorosan hozzám.
– Szerintem ez harmadik randis figura.
West megint felnevetett. Mély, rekedtes torokhang volt, szinte
idegen. Mintha a boldogság szokatlan érzés lett volna neki.
– Vagy hozzásimulsz az egyetem seggfejéhez, vagy úgy elfúj a
szél, mint egy leeresztett luftballont. A te döntésed, Tex. Én
mindkét forgatókönyvi esetet élvezem.
West St. Claire-nek megvolt az a rejtélyes és hátborzongató
képessége, hogy jót tesz az emberrel, de közben igazi tuskóként
viselkedik.
Vonakodva szorítottam mellemet a hátához, fejem a lapockái
közt támaszkodott. Behunytam a szememet, mélyeket
lélegeztem és eszembe véstem, mennyire nem engedhetem meg
magamnak azt a luxust, hogy most prűd legyek.
– Ölelj át nagyon szorosan!
Teste köré fontam karomat. Izmos hasának minden
domborulatát éreztem, és ettől a szívem olyan erősen kezdett
verni, hogy biztosra vettem, a pólóján át is érzi.
Hasítottunk a mozdulatlan levegőben; úgy repültünk az úton,
mint a nyílvessző.
West előrehajolt. Még erősebben kapaszkodtam belé.
Meglepett, hogy egyensúlyban voltunk a motoron akkor is,
amikor a betonról kavicsos felületre és végül a gödrös földútra
értünk. Inge lebegett, mint a zászló, bőrömet úgy csapkodta a
szél, hogy alig kaptam levegőt. Egész testem libabőrösen
bizsergett.
– Verd ki a fejedből, Texas. Semmi jó nincs benne per pillanat.
A szélben elmosódtak a szavai. Szerencsére már elég lassan
 g
vezetett ahhoz, hogy egyáltalán meghalljam, amit mond.
– Ha előbb eszembe jutott volna, hogy milyen nap van, akkor
nagyi most otthon lenne, biztonságban.
Bukósisakjába súgtam. West illata vett körül. Férfi- és
szappanillat; édes, szédítő veszély.
Bele tudtam volna feledkezni ebbe az illatba, ha hagytam
volna magamat. Arra gondoltam, vajon nagyi így érzett-e
Freddie nagypapa iránt. Mármint hogy nagyapa közelségétől az
eufória mámorába részegült-e.
–  Mindig ilyen szigorú vagy magadhoz? Nehogy azt mondd,
hogy csak a hét első napján!
– Kötelességem gondoskodni róla. Ő nevelt fel.
–  Gondoskodhatsz valakiről úgy is, hogy minden
problémájáért nem magadat hibáztatod.
– Ebből látszik, hogy te még soha senkiről nem gondoskodtál.
–  Ebből látszik, hogy a seggedből beszélsz – vágott vissza
West. Hangja jegesen hűvös, bántó élű lett. Nyilvánvalóan
érzékeny pontjára tapintottam.
–  A seggem is értelmesebb dolgokat mond, mint a szád –
mordultam.
Teljesen váratlanul megint felnevetett vérlázító
szemtelenségemen. Azon, hogy visszabeszéltem neki.
–  Azt nem tudom, édesem, de mivel pompás segged van,
élvezettel hallgatom.
Annyira más volt, mint amire számítottam… Mintha kedves,
könnyed, érdekes személyiségét eldugta volna valahová, ahol az
emberek nem találhatják meg, és így legalább kartávolságnyira
tarthatja őket magától.
–  Ezt szívd vissza, cowboy. Ha ezért segítesz nekem,
nyugodtan letehetsz itt, és visszafordulhatsz. Én nem vagyok
olyan lány.
– Milyen az olyan lány? – kérdezte csípős, kaján, kissé gúnyos
hangon.
–  Olyan, aki egyszer csak alattad találja magát, mert egy kis
figyelemmorzsát adtál neki magadból.
– A felettem változat is működik.
 –  Ha így folytatod, az egyetlen súly, amit érezni fogsz, a
kocsim súlya lesz.
– Csak játszom, Texas. Sosem hajtanék rád. Alapelv, hogy nem
keverem a munkát az élvezettel. Ráadásul az is alapelv, hogy
egyetlen numeránál senkivel nem szűröm tovább össze a levet.
És bocsáss meg, nem sértésnek szánom, de hozzád rengeteg
munka kéne. Ezt tisztán emberbaráti jó cselekedetből teszem.
Baráti segítség.
Már megint ez a szó. Barát. Másodszor nevezett így.
– Igazán?
–  Cserkész becsületszavamra. Semmit nem várok cserébe az
irántam való végtelen rajongásodon kívül.
– Miért vagy ilyen jó velem?
Eleget tudtam Westről ahhoz, hogy felfogjam, nem sorolható
a kedves és segítőkész típusba. Ennek a meglátásomnak semmi
köze a pletykákhoz. Igazi komor, primitív alak volt a
kampuszon; mintha barlangi vadember lenne, ilyesmi.
–  A „jó” az nagy szó. – Egyre közelebb jutottunk a lezárt
kereszteződéshez. Jobbra-balra néztem, kétségbeesetten
igyekeztem megtalálni nagyit. – Csak én nem viselkedem totál
szar alakként, és nem baszok ki veled. Fogadni mernék, hogy
ettől dobtál egy hátast. Képletesen, persze.
–  Az emberek nem viselkednek totál szar alakként, és nem
basznak ki velem.
– Egyezzünk meg abban, hogy nem értünk egyet.
–  Ha Reignre és a lányokra gondolsz, akik a múltkor veled
voltak, ez az ő szégyenük, nem az enyém.
–  Ők tehetnek arról, hogy seggfejek. Te tehetsz arról, hogy
egyszerűen lefekszel és halottnak tetteted magadat.
– Emlékeim szerint te sem voltál éppen szívélyes.
–  Valóban nem – ismerte el, de megbánásnak semmi nyoma
nem volt a hangjában. – Ezennel engedélyezem, hogy ha
legközelebb ilyesmi előfordulna, önts le jégkásával, Reignt
pedig rúgd tökön.
Éppen válaszolni akartam neki, amikor megláttam nagyit.
Nehéz volt nem észrevenni kék-vörös flitteres estélyijében,
magas sarkú cipőben. Ajka élénk vörösre rúzsozva.
Feltupírozta és belakkozta a haját. – Minél magasabb a frizura,
annál közelebb van Istenhez. – Az a kis retikül volt nála, amit
vasárnaponként a templomba szokott magával vinni, amikor
még eljárt a gyülekezetbe. Éppen az úttesten haladt át, a bisztró
felé.
– Áááállj! – kiáltottam.
West úgy állt meg, hogy nem is lassított. Sár fröccsent
körülöttünk, mellem a hátához szorult. Furcsa, kitekeredett
mozdulattal hátranyúlt, megtámasztotta a derekamat.
–  Meg… megtaláltam – lihegtem, és leszálltam a motorról.
Remegett a lábam. – Köszönöm. Ő az a túloldalon, Diana Ross
ruhában. Mindjárt hazaviszem. – Levettem a sisakot. Tudtam,
hogy alapozónyomokat hagyhattam rajta. A kezébe adtam. A
baseballsapkámat tettem fel helyette. – Jó éjszakát, West.
Átrohantam az úton, majdnem fellöktem nagyit. Dobogó
lépteim hallatán lassan fordult felém. Mosolya grimasszá
zsugorodott, amikor meglátta, hogy én közeledek.
–  Ó, hogy az a… Mit keresel itt, Gracie-Mae? Már régen
aludnod kéne. Holnap iskolába kell menned.
Nagyi a combját csapkodta retiküljével. Homloka nyirkos volt
az izzadságtól; hosszú utat tett meg a földúton. Cipője csupa sár.
Hány évesnek hisz?
–  Csak veled akartam lenni – feleltem, és angyali mosollyal
nézve álltam meg mellette.
–  Édesem, randim van a nagypapáddal. Nem csinálhatnánk
valami közös programot inkább holnap?
Vadul ráztam a fejemet. Mosolyom olyan fájdalmas volt, mint
valami mély seb, és legalább annyira feszült. Azt hiszi,
nagypapa még él.
– Kérlek, nagyon szeretnék veletek lenni, nagyi!
Mozdult a szája, megint meg akart szidni, de pupillája
hirtelen kitágult, szeme felcsillant. Valamit meglátott mögöttem.
Sarkon fordultam. Rögtön ledöbbentem.
 Szentséges Isten, csak ezt ne!
– Jó estét, Mrs. Shaw. Hogy van?
West ruganyos léptekkel jött felénk, tökéletes szájában
nyalóka. Teljes terjedelmében villantotta ránk rosszfiús
mosolyát. Zöld szeme sarkában Scott Eastwoodra emlékeztető
ráncok húzódtak. A nyalóka ugyanaz a zöldalma íz volt, amit
addig láttam nála.
– Szép időnk van, ugye, Mrs. Shaw?
–  Gyönyörű! – felelte nagyi, és megigazította lakkozott
frizuráját, ami persze kőkemény maradt. – Az hiszem, még nem
ismerjük egymást.
Savvy nagyi a kezét nyújtotta West felé. West megfogta,
meghajolt nagyi előtt, és lágy kézcsókkal köszönt. Addig
ideiglenesen kivette a nyalókát a szájából.
– Valóban, a legnagyobb sajnálatomra nem találkoztunk még.
West St. Claire vagyok. Grace munkatársa.
– Attól tartok, Grace nem említette magát, fiatalember.
West erre olyan pillantást vetett rám, hogy kis híján
elnevettem magamat. Őszinte rosszalló meglepettség ült ki az
arcára. Úgy éreztem, ez volt az első alkalom, amikor egy nő, akit
ismert, nem őt tekintette a világegyetem középpontjának.
– Tényleg nem?
Rám nézett, szeme összeszűkült, visszadugta a rúd nyalókát a
szájába, és olyan erővel harapott rá, hogy a cukor kettétört.
Vállat vontam.
– Volna kedve Gracie-Mae társaságában csatlakozni hozzánk?
Freddie és én beülünk ide pár falatra.
Fél tizenkettő volt. Nagyi nagyon rosszul nézett ki. A lába
biztosan fájt. Nem szokott hozzá, hogy ilyen sokat gyalogoljon.
Ráadásul nem akartam, hogy a Sheridan Egyetem legrosszabb
rosszfiúja kettesben legyen az én nehéz eset nagymamámmal,
bármennyire is szívtelennek és hálátlannak éreztem ettől
magamat.
–  Nem! – kiáltottam ugyanakkor, amikor West könnyed
hangon azt felelte:
– Remek ötlet.
 Nagyi tekintete közöttünk cikázott, összevonta szemöldökét.
– Gyerekek, kell egy perc idő, hogy ezt megbeszéljétek egymás
között?
Annyira felforrósodott az arcom, legalábbis olyan forrónak
éreztem, hogy azon csodálkoztam, miért nem lángol még. A
szégyentől meghalni kegyetlen halál lenne, de ezen a ponton
nagyon is kívánatos.
– Most ért véget a műszakunk. Szerintem West haza szeretne
menni.
–  West képes önállóan döntéseket hozni és West most egy
steakre és jó társaságra vágyik.
West kegyetlenül félretolt engem, csábító jelleggel mozgatta
szájában a nyalókát, és alaposan gyakorlott, igazi bájgúnár
mosollyal pillantott nagymamámra.
–  Hová lett a jó modorod, Gracie-Mae? A fiatalember éhes.
Kedves és udvarias hangon kérte, hogy velünk maradhasson.
Esküszöm, nem erre neveltelek.
– Ebben egy pillanatig sem kételkedem, ma’am – jegyezte meg
West.
Kinyitotta nekünk a bisztró ajtaját. Nagyi lépett be elsőként.
West csipkelődő mosollyal nézett rám, ütemesen mozgatta
szemöldökét.
– Hölgyeké az elsőbbség.
– Mi bajod? – vicsorogtam rá.
Elnéző sóhajjal válaszolt.
– Hosszú. Mennyi időd van?
Megcsaptam a karját, aztán lábamat átvonszoltam a
küszöbön.
Nevetett.
Tényleg nevetett.
Mintha annyira nevetséges lett volna, hogy testi fájdalmat
okozhatok neki.
–  Fogadást vesztettél? – kérdeztem üvöltő-súgva, ahogy
lépteink önkéntelenül összehangolódtak.
– Neked elment a kibaszott eszed? – vágott vissza. Hangjában
leplezett, de sistergő figyelmeztetés volt. Nem értettem,
hogyhogy nagyi ezt nem észlelte. – Csak egy vacsora. És a
segged nincs az étlapon.
– Ne akard nekem bemagyarázni, mennyire nem furcsa, hogy
velem és a nagymamámmal akarod az idődet tölteni.
Hiszen én Toastie vagyok, megégtem és leégtem. Ezt
mindenki tudta. De ha West esetleg nem is tudta volna, az
utolsó tíz percben egészen biztosan lejött neki. Miért van úgy
oda azért, hogy barátkozzon velem?
–  Nem minden rólad szól, Texas. Ami azt illeti, elég kevés
dolog szól rólad. Ez igazi áldás és átok. Tényleg. Mármint a
tudat, hogy a világ nem a te pimasz kis segged körül forog. Van
úgy, hogy egy pasi egyszerűen egy jó adag steakre vágyik.
– Én…
Azonnal és határozottan a szavamba vágott.
– Éhes vagyok. El az utamból. Azonnal.
Állát felfelé mozdítva jelezte, hogy menjek tovább.
Nagyi lópatkó alakú, vörös műbőrrel bevont ülésű bokszba
csusszant. Mi is leültünk. Középkorú pincérnő jelent meg,
felvette a rendelést. Fekete-fehér sakktáblamintás gallérú,
rózsaszín egyenruhája volt, haja hidrogénszőke.
A Ronda’s Roost nonstop nyitva volt, többnyire a környéken
áthaladó kamionosokat szolgálta ki. Alig pár vendég volt;
filteres kávét ittak, gyümölcstortát ettek. Nagyi jeges teát és
chilit kért, West dupla sült krumplival rendelt Rajun Cajun club
szendvicset, milkshake-et és egy steaket extra angolosan.
Később kiderült, hogy a steak fél tehén méretű volt. Én Diet
kólát kértem és egy kisebb csodát. A pincérnő rágógumit
pukkantott, és vihogott a viccemen.
– Nehéz napod volt, kislány?
–  Mondhatni – hebegtem, és összeszűkült a szemem, úgy
néztem az asztal másik oldalán ülő Westre. Lazán mosolygott;
szemének makacs villanása megnyugtatott. Ezek szerint
ellenségeskedésemet egyáltalán nem veszi rossz néven.
Olyan volt, mintha egyik napról a másikra
személyiségátültetést hajtottak volna végre rajta. Az is lehet,
 y g j g j
hogy éppen idegösszeomlást kapott, vagy valami ilyesmi, mert
egyáltalán nem hasonlított arra a srácra, amilyennek két évig
láttam a kampuszon.
Nyers modorú, hallgatag, komoly. Sötétség-aura vette körül.
Úgy járt a folyosókon, a hallgatói önkormányzat, a könyvtár, az
egyletek termeiben, mintha arra számítana, hogy bármelyik
pillanatban villám csaphatja agyon.
Az a zsarnokoskodó, akaratos, szótlan, bujkáló mosolyú srác?
Annak a Westnek, aki előttem ül, semmi köze nem volt ahhoz a
másik Westhez.
Nagyi nem viselkedett úgy, mintha Freddie nagypapa is ott
lenne velünk. Ebből gondolom, hogy tényleg megkaptam a
kisebb csodát, amit rendeltem. Nagyi előrehajolt, érmét dobott a
zenegépbe és Etta James „At Last” című számát választotta.
Nyilvánvalóan élvezte a férfi-figyelmet. Mesélt Westnek arról,
hogy milyen volt ebben a bisztróban dolgozni.
–  Annyit mondhatok, hogy nem henyéltünk. Olyan sokat
kellett talpalni, hogy nem nőhetett volna fű a földön, ahol
jártunk. De a világ semmi kincséért nem cseréltük volna semmi
másra. Itt ismerkedtem meg a férjemmel.
–  Nagyon különleges ember lehetett – felelte West, nagyi
mosolyát viszonozva. Én pedig közben azon gondolkodtam,
hogy az egyetemen akár egyszer is láttam-e mosolyogni.
Multimédia gyakorlatra együtt jártunk, így elég sokszor
találkoztunk. Egyetlen alkalomra sem emlékeztem. Ez pedig
bekapcsolta nálam a vészcsengőt.
– Azt meghiszem, fiam… – közelebb hajolt, megpaskolta West
kezét. – Okos volt, mint a nap, veszélyes, mint az ördög, és
kétszer olyan jóképű.
Boldog voltam, hogy nagyit boldognak látom, ezért
hátradőltem a nyikorgó műbőr ülésen és figyeltem a
társalgásukat.
– Szóval, Mr. St. Claire, udvarol a kis Gracie-Mae-nek? – tette
fel a kérdést kis idő után, és lefelé biccentette az állát, hogy éles
sarkú olvasószemüvege fölött szemlélhesse.
 Félrenyeltem a kólát. A szénsavas lé az orromon át sugárban
fröccsent az asztalra.
West vigyorgott, megmoccant az asztal mögött, úgy
helyezkedett, hogy kis híján összeért az orrunk. Suttogáshalkan
szólalt meg.
– Lehetek őszinte?
– Az őszinteség a legjobb hozzáállás, édes fiam.
–  Nem vagyok elköteleződő típus, Mrs. Shaw. Grace nálam
sokkal, de sokkal jobbat érdemel, vagyis ez után a kocsi után
nem futnék. Ráadásul a kedves lánya nem az első számú
rajongóm.
–  A lányom? – Nagyi kuncogva kapott a dekoltázsához. – Ó,
kedvesem, valamit félreértett. Grace nagymamája vagyok.
–  Nahát… – csodálkozott West, és játékos mosollyal pillantott
rám. Legszívesebben meggyilkoltam volna. Tudta, hogy nagyi a
nagyim. – Esküszöm, úgy néz ki, mintha Grace testvére lenne.
–  A kishúgom, nyilván – duzzogtam, és megszívtam a
szívószálat.
West kedélyesen nevetett.
Ez a pasi olyan jól leplezi, amit akar, hogy azt kívántam,
bárcsak ő sminkelne.
Nagyi és West evett, közben folytatták a könnyed társalgást.
Arról beszélgettek, milyen az időjárás Maine államban (West
szerint totál szívás), milyen az étel Maine államban (West
szerint ugyancsak szívás, kivéve a tenger gyümölcseit), milyen a
családja (Westben több érzés volt annál, hogy a családját is
szívásnak mondja, de nagyon rövid válaszaiból arra
következtettem, hogy nincs valami bensőséges kapcsolata a
szüleivel). Mire elfogyasztották az ételt, West megígérte
nagyinak, hogy újra elviszi vacsorázni, mégpedig hamarosan,
nagyi pedig ígéretet tett, hogy süt Westnek pitét. Hírhedten
rossz pitét, de ezt West nem tudhatta. Mivel nem voltam alanya
és része a beszélgetésnek, kimentettem magamat; a mosdóba
mentem, felfrissíteni az alapozómat. Mire visszaértem az
asztalhoz, azt láttam, hogy West már rendezte a számlát és
feláll, indulni készül. Nagyi élénk beszélgetést folytatott a
pincérnővel; a bisztróban töltött szép napjairól mesélt.
Összerezzentem.
– Nem kellett volna fizetned. Köszönöm.
Farmernadrágja hátsó zsebébe dugta a pénztárcáját,
meghúzta a rákötött láncot. Mindkét tányérja csikorgóan tiszta
volt, és nagyi chilijének maradékát is feltunkolta. Nagyon éhes
lehetett.
–  Rendeltem nektek taxit – felelte, hálámról tudomást sem
véve. Visszaváltott goromba üzemmódba. – Zárd be a bejárati
ajtót, tedd olyan helyre a kulcsot, ahol nem találja meg.
–  A ház körül szabad járkálnia – tiltakoztam a tiltakozás
kedvéért. Nem tetszett, hogy megmondja, mit csináljak, akkor
sem, ha tudtam, hogy igaza van.
Éles pillantást vetett rám.
– Tedd olyan helyre, amire senki nem kíváncsi.
–  Mi lehet ilyen hely – kérdeztem hasonló éles pillantással,
kezemet karba fonva.
– Az ágyad esetleg?
A piros műbőr ülésről felemelte a bukósisakját, hóna alá
kapta. Jobbról-balról búcsúcsókot adott nagyinak, és rám sem
nézve elviharzott.
Az ablakon át néztem. Átlendítette a lábát a motoron.
Berúgta. Nagyi lépett mellém. Néztük, ahogy a motor vörös
lámpája egyre kisebb lett, végül csak egy pici pont a sötétben.
–  Vigyázz ezzel a fiúval, édesem. Vadabb, mint egy egész
hektárnyi zsombékos összes kígyója.
Belém karolt, megpaskolta a karomat. Megint az én kedves,
ép tudatú Savvy nagyim volt, és azt akartam, hogy még egy
kicsit velem legyen, hogy beszélhessek neki az életemről, a
leküzdendő nehézségeimről, a kapcsolataimról.
Hallhassam az okos, déli, független nő véleményét.
A lányokra gondoltam, akik a büfékocsihoz jártak. West
egyetlen-numera szabályára. A hírnevére és a lehorzsolt
ujjperceire. Kaján, okos, ördögi mosolyára és feneketlen mély
zöld szemének fényére, amit gondosan tompított, amikor
 y g p
ránézett valakire.
Nagyinak igaza van.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy megnyissam a
szívemet West St. Claire előtt.
Gondoskodni fogok arról, hogy szívem nem-nyílni szabályát
testem többi része is batartsa.
 HATODIK FEJEZET

West

– West… Mi a helyzet öreg harcos?

Max alig tudott lépést tartani velem. Benyomultam a
kávézóba. Úgy lihegett, mint azok a patkányszerű kutyák, akik a
konyhából nem tudnak az ebédlőasztalig futni. Max alacsony,
testes pasi volt; arcán pattanások alkotta csillagképek, göndör
vörös haját különféle hajápoló szerekkel próbálta formára
alakítani.
Ezt az összhatást senki nem találta vonzónak, akinek működő
szeme van; Max számára sajnálatos módon azonban az
egyetemi polgárság kilencvennyolc százaléka ebbe a
kategóriába tartozik.
Az idióta Max arról a legismertebb, hogy ő a buki a Sheridan
Pláza bunyóin és lelkesen lecsap a hölgytársaság maradékára,
akikre East, Reign és én a bunyók éjszakáin nem tartunk igényt.
Max szép jutalékot kapott az én szellemplázabeli
Kutyaszorítóban műsorom szervezéséért. Ő talpalt az üzletért;
én ököllel vívtam.
Elhozta az összes titkos diákegyletet; hétről hétre ott volt a
Pike, Beta Theta Pi, és Sig Ep tagságának jó része, és Max szép
pénzt húzott róluk belépőre, tétekre és sörre.
Nekem dolgozott, mert minden este én kasszíroztam a nagy
pénzt.
– Térj a lényegre, Max. Nem azért vagyunk itt, hogy a semmit
hegyezzük – mordultam rá.
Azért indultam a kávézóba, mert Easttel akartam találkozni.
A telefonom már megint táncolt a zsebemben. Kibaszott
gyakran akarnak kapcsolatba lépni velem. Elő sem kellett
vennem, hogy megnézzem ki az (anyám), és mit akar tőlem
(még több pénzt).
Max tenyerét összecsapkodva szinte ugrándozott mellettem.
Vintage Jordan Airs cipő volt rajta, és annyi hajkencét kent
magára, amiből egy hatéves gyerek szobrát meg lehetett volna
formázni. A hajából felszálló aromás szagoktól is majdnem
betéptem.
– Aham. Bele a közepébe. Ezt kajálom – krákogta. Beballagtam
a kávézóba, ő úgy követett, mint a titokban eleresztett fing. – Új
bunyóm van neked. Kicsit perverz lehet. Valami extra
hiperexkluzív, ami nem jön szembe minden nap. Piszokul jó
pénz van benne, de szuper last minute.
– Hajlandó vagy végre kiköpni, mit akarsz?
Körbenéztem a kávézóban, Eastet kerestem. Legjobb barátom
minden reggel szendvicseket készített nekem, mint egy csillogó
szemű, szerelmes parasztlány. Mindig magával hozta a kajámat.
Gyanítottam, attól tartott, éhen halok, ha nem gondoskodik
rólam. Talán mert elég jól ismert, és tudta: valamilyen szinten
mindig bennem volt az, hogy nem érdekel, ha meghalok.
Tudta, hogy szívesen elmerülnék a halál utáni semmiben. Az
biztos, hogy fennálló szokásaimmal nem teszek aktív lépéseket
életben maradásom érdekében.
– Kemény tömeg. Hallottál már Kade Appletonról? – kérdezte
Max.
Appleton profi MMA harcos volt, sheridani, aki körülbelül öt
éve költözött Vegasba. Közismert volt, hogy többször
felfüggesztették, mert a ringben piszkos trükkökkel verekedett.
Az általános közvélekedés szerint megérdemli a sorsát,
miszerint abból kell élnie, hogy folyton pofán verik. Sheridan
minden lakója, aki látta Appletont felnőni, tudott volna egyedi
véres-erőszakos történetet mesélni róla: megölt állat, fegyverrel
kényszerítés, vagy olyan ökölcsapás, amitől szerencsétlen
áldozat a sürgősségin kötött ki.
A hegyi taplók szerint Kade Appleton mintagyerek volt.
 gy p pp gy
Meglepne, ha akár egy pár cipője is lett volna.
–  Kiderült, hogy Appleton a városban van, és hajlandó
bunyózni veled, ha benne vagy. Bejelentkezett a meccsre az a
srác a Penn State-ről, de tartalékba vághatjuk egy időre. Ha az
Appleton-bunyót bevállalod, a tétek ellened szólnak. Már
csináltam egy kimutatást – mondta Max, azzal elővette a
telefonját és megmutatott egy Excel táblázatot. Amikor
megláttam a számokat, megállt a lábam a levegőben és halkan
füttyentettem.
Az egyik fő probléma, amivel szembe kellett néznem azóta,
hogy megélhetési céllal embereket kezdtem eszméletlenre verni
az volt, hogy mindenkit kiütöttem, aki kiállt ellenem. Még ha
meg is engedtem, hogy a tömeg érdeklődésének fenntartása
miatt egy-két ütést bevigyenek nekem, elég nagy
versenyszellem volt bennem ahhoz, hogy ne veszítsek
szándékosan meccset, és maradt még bennem némi becsület. Ez
idővel elég szar esélyeket teremtett az ellenfeleknek, a pénz
pedig kezdett elapadni, mivel mindenki tudta, hogy úgyis én
nyerek.
Kade Appleton profi kiképzést kapott bunyós, volt már
néhány bajnoki öve is. Ettől olyan jó lehetőség, hogy nagy pénz
legyen belőle.
Banán repült felénk, Max mellkasának csapódott, a lábamhoz
esett. Felnéztem Max telefonjából, a banán feltételezett
röppályáját követtem a kiindulópont felé. A kávézó másik
végében megláttam East barátomat és Reignt. Az asztal fölé
görnyedve ültek. Integettek, hogy menjek oda hozzájuk.
Elindultam feléjük.
– Na? – Max követett. – Mit szólsz?
– Írj be. Benne vagyok.
Becsúsztam a padra Easttel szemben. A kezembe adott egy
ázott tojásos szendvicset. Reméltem, hogy az alkalmi csajai
ugyanolyan nedvesek, mint az omlettjei. Kevesebb olajat
kellene aláöntenie.
–  Benne vagy? – kérdezte East, homlokát ráncolva. Reign
éppen telefonált, hátat fordított nekünk. – Miben? Kiben?
 pp
Valami csajban? Belezúgtál? Vagy bediliztél? Be sem tudsz
fejezni egy mondatot?
–  Ma este Kade Appletonnal bunyózik – vette át Max önként
és kéretlenül a válaszadás feladatát. Csillogott a szeme.
East a fejét ingatta, szemöldöke szorosan összerándult.
– A kibaszott életbe! Ezt ne! Az a seggfej piszkos módszerekkel
bunyózik, és ezt mindenki tudja. A sleppje is csupa kétes
alakból áll. Nem ér annyit, Westie.
Utáltam, amikor így hívott. Westie. Azt is tudtam azonban,
hogy East azon kevesek közé tartozik a Föld nevű bolygón,
akiket képes vagyok elviselni, akiket bírok, és ami a
legfontosabb: ő is képes volt elviselni és bírt is engem.
Mindketten Maine államból, ugyanabból a kisvárosból jöttünk a
Sher Egyetemre. Elbúcsúztunk az otthoniaktól, miután minden,
amin keresztülmentünk, elcseszettnek tűnt.
Együtt éltünk. Mindenünk közös volt: Múlt. Jelen. Jövő.
Ezen a ponton semmi nem választhatott el minket.
Mindig is East és West voltunk. Csodagyerekek. Kelet-Nyugat.
Aztán én egyszer csak már nem voltam az.
Nem is reagáltam arra, amit East mondott. Beleharaptam a
szendvicsbe, és Max felé mutattam.
– Hirdesd meg.
–  Bro… – East szeme tágra nyílt. Reign bontotta a hívást, az
asztalra csapta a telefont, grillezett sajtba harapott, fogaival
tépte a falatot. – Jó reggelt, hölgyek. Megkérdezhetem, mitől
olyan kibaszott szoros a fűzőjük?
–  West ma este Kade Appletonnal meccsel – mondta East, és
hüvelykujjával bökött felém, jelezve, hogy ezt idióta döntésnek
tartja.
Reign szemöldöke a homloka tetejéig ugrott.
–  Azt a kurva...! Ha én akarnék öngyilkos lenni, inkább a
pszichedelikus drog okozta fulladásos halált választanám, az is
tökéletes kiütés. De ha te erre gerjedsz, ember…
–  Ha megváltozna a véleményed, szívesen segítek
kiütésügyileg.
 Még egyet haraptam az ázott omlettes szendvicsből és
próbáltam nem gondolni anyám olasz főztjére. Anyám minden
hibája ellenére nagyon jól tud főzni. Ezen a héten ugyan abban
az útszéli bisztróban vacsoráztam Texas társaságában, de évek
óta nem ettem igazi házi kosztot.
–  West nem öngyilkos hajlamú – mondta East, inkább
magának, mint az asztaltársaságnak. Rám pillantott. Fejemet
ráztam. Nincs szándékomban kinyíratni magamat, de ha
meghalok, az sem kellemetlen fordulat a nagy színjáték
cselekményében.
Reign felnevetett.
–  Na, de viccet félretéve… Tényleg komolyan gondolod, hogy
ringbe szállsz Appletonnal? Megörökölhetem az AirPododat? Az
enyémben már annyi fülzsír van, hogy egy mustárosüveg
megtelne vele.
East megrúgta az asztal alatt, aztán az én sípcsontomat
szándékozott behorpasztani.
–  East… nem akarom ezt hallani. Reign… nem akarom a
hangodat hallani ebben a témában. Max… lépj le! Ott leszek ma
este. Terjeszd el. Azt akarom, hogy érdemes legyen beadni a
derekamat.
– Már a második nő mondja ezt ma – poénkodott Reign.
East és én két oldalról a karjába csaptunk.
Amikor elvállaltam a büfékocsi munkát, mondtam Karlie-nak,
hogy péntekeket nem vállalok. Karlie pontosan tudta, hogy
miért. Az egész Sher Egyetemen csak két lány volt, aki nem járt
ki az éjszakai bunyókra. Texas és ő. Jónak tartottam, hogy a
büfékocsi melót el tudom különíteni az orrbetörős melótól.
Max sietve távozott. Csend lett az asztalnál, kitartott pár
pillanatig, aztán Reign szólalt meg:
–  Viccet félretéve: nem véletlenül függesztették fel Appletont
az MAF ligában. Tavaly letartóztatták, mert súlyosan
bántalmazta a barátnőjét. A gyereke anyját. A nő arcáról
készített fotót, amit a látlelethez mellékeltek, biztosan nem
szívesen néznéd meg evés közben. Csak szólok.
–  A menedzsere arról hírhedt, hogy kutyaviadalokat is
 gy y
szervez. Úgy három évet ült érte – tette hozzá East.
–  Így van. Shaun Picker. Kettőjüknek együtt hosszabb a
bűnlajstromuk, mint a Háború és béke – mutatott rám Reign,
kezében a grillezett sajttal. – Csak megjegyzem, hogy nem
olvastam, de hallomásból tudom, hogy hozzám hasonlóan
kibaszott vastag és nehéz az elejétől a végéig benyelni.
–  Nem nászágyba, hanem betegágyba akarom dugni –
mordultam fel. – Figyelj, ez a téma lezárva, szóval le lehet
szállni róla.
Elvesztettem az érdeklődésemet a társaság iránt;
körbenéztem a kávézóban. Nem is tudtam pontosan, mit
keresek.
Szükségem volt a pénzre.
Nagyon.
Ez volt a legkegyetlenebb irónia, amit csak el lehet képzelni.
Gyerekkoromban megfogadtam, hogy ha felnövök, nem
leszek olyan seggfej, aki azért él, hogy dolgozzon, én azért fogok
dolgozni, hogy éljek. Persze abban már sosem voltam valami jó,
hogy meg is tartsam az ígéreteimet.
Idősebb lettem, sok mindent elcsesztem, hibákat követtem el,
és meg kellett fizetnem értük. Most pedig oda jutottam, hogy én
is a fizetési csekkekre hajtok, mint minden szánalmas idióta,
akiket gyerekként megvetettem. És még csak nem is magamnak
kerestem a pénzt.
Az Appleton-meccset nem utasíthattam vissza. Győzni fogok.
Akkor is, ha kénytelen leszek megölni azt a rohadékot. Fiatal
vagyok, és kell a pénz.
Ma már századszor csörrent meg a telefon a zsebemben.
Elővettem, elutasítottam a hívást, üzenetet írtam anyámnak.

West: Hétfőn küldök pénzt. Szállj le rólam!

Hangüzenet értesítés jelent meg a kijelzőn. Töröltem, mielőtt

engedhettem volna a kíváncsiságnak, hogy meghallgassam.
Felnéztem. Reign. East. Reign. East. Döbbent aggodalom volt az
arcukon.
– Nem érdekel – mondtam eléggé nyomatékosan.
–  Ha Appletonnal kikezdesz, a környezetedből mindenkit
belerángatsz a slamasztikába – figyelmeztetett Easton. – Ez az
alak bandatag. Ez olyan, mint a maffia.
– Ha túl forró a szar, tudod, hol az ajtó – mondtam egyenesen
Easton szemébe nézve. Állizmaim megfeszültek, alig lepleztem
haragomat. – Mindenképpen kiállok ellene.
Reign felállt, lustán nyújtózkodott.
– Rendben. Akkor én most lelépek. East, edzésen találkozunk.
West… jó volt ismerni téged. Majd viszek virágot a sírodra és
megvigasztalom a barátnőidet, akiknek esténként fel kell
melegíteni az ágyát helyetted. – Biccentett, azzal felkapta a
sporttáskáját és elrohant. East sokáig nézett Reign után, aztán
visszafordult felém.
– Olyan rossz a helyzet otthon?
Pontosan tudta, miért jelenek meg a ringben minden péntek
este. Nem a dicsőség miatt. Igen, versengő szar alak vagyok, a
véremben van. Ha kihívást látok, beleállok és legyőzöm, de
sosem választottam volna a bunyózást, ha nem történt volna
meg, ami megtörtént.
Befaltam, ami a szendvicsből maradt.
–  Ismered apámat. Akkor sem tudna vállalkozást vezetni, ha
az élete múlna rajta. Nem hagyhatom, hogy elveszítsék a
farmot. Akkor semmijük sem marad.
East bólintott.
– Itt vagyok, ha szükséged van rám.
Bár ennél álságosabb közhely kevés van, tudtam, hogy ő
komolyan gondolja és bár biztosan nem tud segíteni nekem, egy
kicsit jobban éreztem magamat.
Témát váltott.
– Hol voltál tegnap éjjel?
–  A büfénél a Grace nevű csajnak volt egy kis gondja.
Korábban lelépett, nekem kellett zárni.
Nem akartam megosztani Texas dolgát Easttel. Nem azért,
mert akár egyetlen szemernyi jóravalóság lett volna bennem, az
ég szerelmére, dehogy… de távol állt tőlem a városi pletyka.
Ráadásul ha én lennék az ő helyében és valaki borítana arról,
hogy dilis nagyanyám van, azt kivégezném és a maradványait
karácsonyi dekorációnak használnám.
Texasnak biztosan nincs könnyű élete.
–  Ennek fuss neki újra! Hajnali fél kettőkor értél vissza. Még
ébren voltam – mondta East. Ujjaival dobolt az asztallapon és
bosszús tekintettel nézett.
–  Utána elmentem enni. Nem tudtam, hogy velem akartál
volna kanalazni.
–  Te nem szoktál kajáldákban enni. Annyira spórolsz
magadon, hogy egy nyavalyás zoknit sem vagy képes venni.
Ez tény és való. Az, hogy pár hete mindenkit meghívtam
tacóra és jégkására, az egyszeri alkalom volt. Velünk volt egy
lány, akinek a bátyjával bunyóztam. A srác az intenzívre került.
Azzal fenyegetőzött, hogy beperel, és meg kellett kennem egy
kicsit a lányt, hogy meggyőzze a bátyját, ejtse az ügyet. Ejtette.
– Mondjuk, hogy azzal a bizonyos Shaw nevű csajjal lógtam –
mondtam, provokatívan ásítva. – Na, és akkor, mi van?
Steakszaftot nyaltam, nem a punciját.
– Te sosem nyalsz. Mármint puncit – jegyezte meg East.
Ez is igaz. Egy idegen nemi szervét nyalogatni nagyjából
olyan, mintha nyilvános vécét takarítanék a nyelvemmel.
Fogalmam sem volt, milyen felületeket érintett a vulvájuk,
mivel azonban ez itt egy egyetem, ráadásul nem is valami jó
egyetem, megalapozott az a feltételezésem, hogy minden
elérhető felület vulva-érintett.
–  Soha senkit nem viszel randizni – folytatta East, azzal
közelebb hajolt, hogy bevigye a végső csapást. – Az együtt
vacsorázásnak pedig nagyon randiszaga van.
– Nem randizni vittem, hanem segítettem neki.
– Érdekes. Nem emlékszem, hogy Superman-komplexusod lett
volna.
–  Teliholdkor ellenállhatatlan jótékonysági kényszer tör rám.
Perelj be, Braun.
 j
– Ez faszság, St. Claire. Szemet vetettél a csajra, és mindketten
tudjuk, hogy miért.
Ez tényleg betett. Ököllel csaptam az asztalra.
– Van valami bizonyítékod vagy érved is erre? Ha igen, kérlek,
állj elő vele még ebben az évszázadban! Csak egy kibaszott
vacsora volt. Texas a felét mereven ülte végig. Jégkék szemével
olyan éles pillantásokat vetett rám, hogy majdnem agyonszúrt.
Magában biztosan azon imádkozott, hogy bomba hulljon a
bisztróra.
–  Szerintem tényleg érdekel téged az a lány. – Már megint
szarrágó vigyorral nézett rám. – Mondd, hogy nem áll fel tőle a
farkad!
–  Nem áll fel tőle a farkam – mondtam teljesen lazán. – De
még ha fel is állna rá, egy ujjal sem nyúlnék hozzá.
Texas jó nő, de a kampuszon a lányok nyolcvan százaléka az.
És nyolcvan százalékuknál nincs semmi dráma, komplikáció,
eldurrant önbecsülés, ilyesmi. Bónuszpont: nem dolgozom
velük. Összeszűrni a levet valakivel, akivel hetente négyszer
együtt kell lennem, az nagy, merev, vastag nem.
–  Éppen ez aggaszt – jegyezte meg East, és megvakargatta
sima állát. – Ne tüzeld fel a reményeit, nehogy végig kelljen
nézned, ahogy hamuvá égnek. Ha különleges bánásmódban
részesíted, eszébe juthat ez meg az, szóval ábrándozhat meg
ilyesmi. Ugye érted, mire gondolok?
Texas túlságosan szégyellte a sebeit ahhoz, hogy dugásra akár
csak gondoljon is. Ez egészen nyilvánvaló. Eastnek emiatt nem
kell aggódnia. Texas az egyetlen nő a kampuszon, akit nem
tudtam az ágyamba vinni, és versengő természetem ide vagy
oda, ezzel semmi gondom nem volt. Ez van, amikor az ember
nem tudja, mit gondoljon egy egész élethelyzetről. Már nem
törődtem olyan dolgokkal, és nem igyekeztem elérni olyasmit,
amikkel rendes körülmények között törődtem volna és el
akartam volna érni. Az életnek nem volt már íze, pulzusa, színe.
Már semmi nem számított; öröm helyett, fájdalom helyett
ugyanaz az általános, dermedt érzéketlenség volt rajtam.
–  Kézben tartom a helyzetet – feleltem, és kezem fejével
 y j
megtöröltem a számat. – Nem az esetem.
–  Neked nincs is eseted. Mindenkit utálsz. – East tömör
labdává gyűrte a szendvics csomagolópapírját, megdobott vele.
Pontosabban megdobott volna. A levegőben kaptam el. Gyilkos
ösztön. Visszadobtam rá, a szemét találtam el.
– Pontosan.

– St. Claire! Várj!

Vékony női hangot hallottam a hátam mögül, léptek dobogtak.
Nem lassítottam, nem fordultam hátra, hogy megnézzem, ki az.
Az edzőterembe igyekeztem. A ringben sosem hagytam, hogy
szétverjenek, és úgy terveztem, hogy ezt a rekordomat más
terepeken is megvédem.
Bár East és Reign nem voltak nagy bizalommal irántam,
keményen dolgoztam, és tudtam, hogy képes vagyok Appletont
hátrakötött fél kézzel is megsemmisíteni.
– Jesszus, mi ütött beléd? – kérdezte a sértődött női hang.
Texas még soha nem szólított meg a kampuszon. Nem olyan
típusnak látszott, aki megpróbál velem lógni csak azért, mert
együtt dolgozunk. Új élmény volt nekem, hogy egy lányt nem
vakít el a státuszom, a harci sebeim és a dühkitöréseim
sorozata.
Mellém ért, felvette lépteim ritmusát. Ökölbe szorított kezét
kapucnis felsője zsebébe dugta. Télies öltözéke elég furcsán
hatott a sortok és miniszoknyák világában. Ugyanaz a kopott,
szürke baseballsapka volt rajta; szőke haja a derekát verdeste.
– Te nem is figyelsz – pillantott rám.
Nem válaszoltam, csak mentem tovább. Fontos volt meghúzni
a határvonalat. Nem vagyunk puszipajtások vagy ilyesmi. Az,
hogy tegnap éjjel vele voltam, nem jelenti azt, hogy érdekel.
Hajlandó vagyok segíteni neki, amikor segítségre van szüksége,
de nem fogunk tábortűz mellett énekelni, nem hordunk
egyforma Taylor Swift karkötőt. Eastnek igaza van. Abban az
esetben, ha tényleg lennének ábrándjai velem kapcsolatban,
fontos tudatnom vele, hogy nem érdekel.
– Megállnál végre?!
Bosszúsan emelte két kezét a levegőbe.
– Persze – vetettem oda kissé durván. – Ha elértem oda, ahová
menni akarok.
– Hova? Remélem, a pokolba.
– Miért mennék a pokolba, amikor azt a jó időt, ami ott van, a
büfékocsiban is élvezhetem, ráadásul ott a bónusz, hogy a
nyafka kis segged is ott mozog?
Hangosan gondolkodtam. A hordozható légkondi, amit
vettem, nem sokat számított, de már nem félmeztelenül
dolgoztam, mert Texas nem tudott rám nézni, amikor levettem
a pólómat, és elegem volt abból, hogy a cipőm orrát nézi,
amikor hozzám beszél.
Nem szoktam ilyen laza beszélgetéseket folytatni, különösen
bigékkel nem – különösen olyan bigékkel nem, akiknek a
szájában nem akartam a farkamat látni –, ez a lány azonban
valamiért kihozta belőlem középiskolás énemet. Mindig volt
valami értetlen, szarkasztikus megjegyzése, fricskája, beszólása;
úgy éreztem, egyikünk sem akar különösebben tetszeni a
másiknak.
– Azért, mert a pokolban díszvendég lehetnél – szisszent rám.
Na, ugye?! Extra szemtelen.
Aztán a semmiből egy kis, éles könyök csapódott a bordáim
közé, pontosan oda, ahol az előző pénteki bunyóból maradt egy
seb. Ösztönösen megálltam. Nem azért, mert fájt – bár a fenébe
is, eléggé fájt –, hanem mert pontosan tudtam, hogy tudja, mit
csinál, és az elég gennyes húzás volt. Különösen azok után, hogy
tegnap este megmentettem a seggét. Vesén könyökölt, de úgy,
hogy tudta, ott sebem is van. Aztán elém perdült, elállta az
utamat.
– Mi a fasz van? – kérdeztem határozott undok hangon, és úgy
néztem rá, mintha valami szemét volna előttem, amiről tudom,
hogy a kukába kéne dobnom, de túl lusta lennék ahhoz, hogy
lehajoljak érte.
Dühösen szorította össze a száját. Úgy nézett ki, mint egy
komolykodni akaró ötéves. Arra gondoltam, bárcsak levenné a
hülye-picsa-stílusú baseballsapkáját és megmutatná az arcát.
Mennyire lehet rossz látvány?
Elég ronda lehet, ha Toastie a beceneve. Rendesen
megpörkölődhetett.
Mellkasomat, hasamat szemlélte, aztán a karom mellett
döntött. Ököllel csapott meg.
– Hagyd ezt abba!
Megütötte a másik karomat is.
Aztán a hasizmaimat.
Ez a kis szar alak verekedni akar velem.
A kampusz kellős közepén. Emberek ülnek a közelben
padokon meg a pázsiton, és néznek minket. A diákszövetség
épületéből az emeleti üvegfalon át mindenki bennünket
bámult.
Mellkasomat, gyomromat ütötte. Gunyoros és őrült. Ez utóbbi
új, egyáltalán nemkívánatos fejlemény.
Kapucnifelsőjét markolva emeltem fel, mint valami egeret a
farkánál fogva. Lába nem érte a földet. Pihekönnyű volt, és
nagyjából olyan ijesztő is, mint egy tollpihe. A levegőt püfölte,
az arcomat próbálta megütni, de ez nem sikerült. Elég vicces
volt nézni, hogy minden erejével igyekszik verni, de egyetlen
ütést sem sikerül bevinnie.
Kíváncsi közönség gyűlt körénk, odaszivárogtak, mint kamasz
alsógatyájára az előváladék. Nagyon utáltam, ha néznek. Csak
akkor viseltem el, ha fizetnek az élvezetért, hogy a ringben
láthassanak. Ő azonban gondoskodott arról, hogy mi legyünk a
péntek délután fő eseménye.
Visszavontam minden szépet, amit Texasról mondtam.
Igazi seggfej, kiállhatatlan alak, viszkető púp a háton.
–  Tegyél le! – hadonászott ökölbe szorított kezével az arcom
előtt.
–  Ha leteszlek, megígéred, hogy úgy viselkedsz, mint egy
 gg gy gy gy
hölgy, nem mint egy veszett állat?
Szemöldökömet megemelve lassan, tagoltan és leereszkedően
beszéltem vele,
– Te nagyképű segg! – fröcsögte.
– Rossz válasz.
– Micsoda kretén vagy!
– Bzzz. Megint rossz válasz.
– Baszd meg!
Kezdtem türelmetlen lenni és unni ezt az egészet.
– Ezt vegyem ajánlatnak, Texas? Nem kéne ilyen agresszívnek
lenned. Elég egyszerűen kérni – mondtam elég nyomatékosan.
Texas olyan volt, mint Trója városa. Magas és vastag falakkal
körülvéve, jól őrizve; nem érdemes megostromolni. Belopózni
nem lehet. Beharcolni magamat egy numeráért? Az ellentétes
volt a nőkkel kapcsolatos stratégiámmal.
– Engem sosem kaphatsz meg, St. Claire.
–  Egy pillanat! Próbálom kiheverni ezt a súlyos
megrázkódtatást. – Mutatóujjamat felemelve csendre intettem,
és vártam egy kicsit. – Kész. Ha leteszem a seggedet, megteszed,
hogy ékes szavakkal, érthetően és összefüggően
megmagyarázod nekem, miért viselkedsz úgy, mint aki be van
tépve?
Kezét dacosan karba fonta, de bólintott. Letettem. Mindenki
minket nézett, tisztes távolságból. Volt annyi eszük, hogy ne
jöjjenek közelebb, hallótávolságba, hallgatózni. Tartózkodtam
attól, hogy felhívjam Texas figyelmét a helyzetre, miszerint a
figyelem középpontjában vagyunk. Ha én utáltam a közönséget,
Texas egyenesen gyűlölte.
Ezért tűnt egyenesen őrültségnek, hogy színház- és
képzőművészetet választott főszaknak.
Akárhogy is, nem kockáztathattam, hogy elájuljon.
Valami azt súgta, nem állnék ellen a késztetésnek, hogy
átlépjek a testén és vissza se nézve, gyorsan az edzőterembe
menjek.
Nagyot szusszant.
 – Figyelj, nem akarok hálátlan lenni…
– De éppen arra készülsz.
Vicsorgott rám. Tényleg.
–  Istenre esküszöm, St. Claire, ha elmondod valakinek, hogy
mi volt tegnap éjjel… ha bárkinek említed Savvy nagyit…
– Egy szót se többet! – vágtam a szavába újra. – Nem mondom
el senkinek.
Kétkedőn nézett rám.
– Megígéred?
–  Szart sem ígérek. Soha. Ez alapelv – jelentettem ki
határozottan. – Nincs szándékomban kiteregetni a
szennyesedet. De nem fogom a homlokomra vésni, hogy ne
felejtsem el megnyugtatni az érzékeny seggedet.
–  Ez egy igazán szemléletes szókép. Vizuális típus vagyok. –
Alsó ajkát harapdálta. – Biztos, hogy nem vagy nyitott erre?
Nehezen tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak. Ez a lány
igazi, belevaló dilinyós. Ráadásul különösen bosszantó, belevaló
dilinyós. A segge megérdemli, hogy a legjobb huszonegyedik
századi költő, Lil’ Wayne írjon verset róla.
– A titkod biztonságban van nálam.
Csend volt. Feszült csend. Körülnéztem, vártam, hogy véget
érjen a beszélgetés.
– Még mindig itt vagy. Miért?
Mély levegőt vett, felszegte állát. A nap közvetlenül az arcát
világította meg, sziluettje égett, mint bozóttűz a naplementében
és így heges arcának nagy részét láthattam. A bőre nemcsak
sötétebb volt azon a részen – lila és rózsaszín árnyalat közötti
átmenetekben –, hanem a felülete is más volt. Egyenetlen,
ráncos, csomós. Hús és bőr az állcsontra feszült, mintha
nehezen tartaná össze az arcát.
Igaza volt. Ez a része nem szép.
– Csupa fül vagyok.
A vörös téglás Bush Art and Library Building előtt egy nagy
kőnek támaszkodtam.
– Ne segíts nekem többet. Nem akarom, hogy sajnálj.
– Nem sajnállak.
 j
–  Nem lehet más oka annak, hogy nagyon igyekszel
kedvesnek lenni velem.
–  Még egyszer mondom, nem vagyok kedves veled. Miből
gondolod, hogy másként viselkedtem volna, ha Tess vagy Hailey
vagy Lara lett volna abban a helyzetben tegnap este.
Az utóbbi két nevet csak kitaláltam. Nem ismertem Hailey-t,
sem Larát, bár egészen biztos, hogy sok ilyen nevű koptatja a
Sher U kampuszát.
Nem tartozott az erősségeim közé, hogy név szerint
emlékezzek a csajokra, akiket megforgattam a lepedőn. Az
arcukra talán. A seggükre valószínűleg.
– Mindenkivel seggfej vagy – állapította meg. Tekintete izzott.
– Azt akarom, hogy velem is legyél seggfej. Különben nem
érzem egyenlőnek magamat.
Úgy éreztem, mintha a torkomba markolt volna. Nem mintha
nem lettem volna seggfej másokkal. Tudom, hogy az vagyok. De
kizökkentett a nyugalmamból az, hogy ő folyamatosan normális
akar lenni.
Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak észre téríthetném
egy alapos veréssel. Sajnálatos módon ez túl volt a vörös
vonalon, amit soha nem fogok átlépni. Pedig Grace Shaw
biztosan megérdemel egy alapos elfenekelést.
Közelebb hajoltam hozzá, egészen az arcához toltam a
képemet és legjobb magasról-nagy-ívben-szarok-rá
vigyorommal néztem rá.
– Vésd a fejedbe, Texas: nem vagyok jófiú. Nem azért vagyok
itt, hogy megvédjelek. Nem tűztem ki célul, hogy kihúzlak a
csigaházadból és ez az élmény jobb emberré tegyen engem,
vagy olyan legyek, mint dr. Phil. Ez faszság. Attól, hogy nem
rúgok beléd, amikor a padlón vagy, nem vagyok jófiú. Jobb, ha
ezt észben tartod. Ez elég seggfejség neked?
Csak bámult. Undor látszott a tekintetében. Nem mintha nem
láttam volna ezt a kifejezést már vagy ezerszer a szüleim arcán.
Megint péntek van. Erről jutott eszembe, hogy az esti meccsre
formába kell hoznom magamat. Megragadtam a két karjánál
fogva, felemeltem, és odébb tettem a járdán, mintha forgalmi
bója lenne, és folytattam utamat az edzőterem felé.
– Igazi vadbarom vagy – kiáltott utánam dühösen.
Benyomultam az edzőterem ajtaján, mintha meg sem
hallottam volna.
Nem tévedett.

Kade Appleton nem sétagalopp, az biztos.

Kivéve, ha a séta terepe Csernobil.
Folyamatosan megszegte azt a néhány szabályt, ami a
ringben érvényes volt. Nem akart szégyenteljes vereséget
szenvedni. Ezért három éve, amióta ezeket a meccseket tolom,
még soha nem kaptam ennyi ütést.
Már régen a földön feküdnék, ha úgy döntenék, hogy érdekel.
A placc zsúfolásig megtelt, úgy nyüzsgött a közönség, mint
kukacok a rohadt húson. Vörös műanyag poharakból loccsant a
sör a vértől, portól és szexlevektől ragadós betonra. Amióta a
Sher U hallgatója vagyok, még sosem volt ilyen tömeg ezen a
helyen. Drukkoltak, üvöltöztek, fütyültek. Csajok ültek pasik
vállára, hogy jobban lássanak.
Annyira sokan voltak, hogy a jegyárusító srácok kifogytak a
festékből, nem tudták rápecsételni a belépőfizetést igazoló
ábrát a fizetők kezére. Kénytelenek voltak filctollal rögtönözni.
Max a hetedik mennyországban érezhette magát. Szinte láttam,
hogy Pornhub-fertőzött agyában megjelenik a kép, ahogy Hugh
Hefner köntösben fotózzák.
A ring vérfürdő. Az első tíz másodpercben betörtem Kade
orrát. Ez elég erős felütés volt ahhoz, hogy a közönség
lelkesedjen. Aztán az arcára térdeltem, úgy, hogy a szájában
minden véredény felfakadt, mint egy fondue szökőkút. Pár
perccel később sikerült két masszív ütéssel felszakítani a
számat és a szemöldökömet. A birkózószőnyeg alattunk síkosan
csúszott és minden mozdulatunktól csikorgott.
Reign és East a hátam mögül kéretlen tanácsokat osztogatott.
Szememet vér és izzadság csípte, és majdnem biztos voltam
benne, hogy tíz perccel a kezdés után kiköptem egy fogamat.
Elszédültem, nekiestem a ring szélét jelző egyik
kartondoboznak.
Kade és én egymás körül köröztünk. Az ötödik menet előtt
voltunk. Amatőr pályafutásom során még sosem volt ötödik
menetem. De Appleton nem piskóta. Sem a testméretét, sem a
technikáját nem tartottam kihívásnak. Ugyanolyan jó birkózó és
bokszoló voltam, mint ő, és erre ő is rájött, amikor még az első
menet vége előtt megrepesztettem a bordáit egy olyan rúgással,
amitől repült, mint a sárkány.
Ezért nyomta az ujjait a szemembe, ezért markolt belém övön
alul és próbálkozott hasonló harmadikos kisiskolás
baromságokkal. Lassítani próbált.
De akár megsérültem, akár nem, akkor is ki kell végeznem ezt
a kibaszott szar alakot.
– St. Claire! St. Claire! St. Claire!
A szurkolók üvöltésétől vibrált a lábam alatt a szőnyeg. Kade
az arcomra koncentrált; mindkét szeme körül bevérzett
monokli látszott. Olyan képe volt, hogy még egy anya sem tudná
szeretni (hacsak nem vak); az orra több helyen tört,
bogárszeme beszűkült, szája mintha nem is létezne. A nyaka
utcaszélességnyi vastag.
A rögtönzött ring ellentétes oldalán álltunk.
Max megfújta a sípját.
– Ötödik menet! Mindent bele, uraim!
Óvatos léptekkel közelítettünk egymáshoz. Elugrottam
néhány könnyű ütés elől, lehúzódtam, ruganyosan lépkedve
kivártam a megfelelő időt a gyilkos ütésre. Tökéletes jobbhorgot
húztam a feje jobb oldalára. Kiütöttem. Néztem, ahogy elnyúlik
a matracon, amit Max lopott ki az egyetemi tornateremből. A
tömeg felüvöltött. Kitört a hangzavar. Sarkon fordultam,
végighúztam a kezemet csupasz mellkasomon, letöröltem az
izzadságot és a vért. Reign a keze közé fogta az arcomat,
önkívületben üvöltött a képembe. Max beugrott a ringbe,
megragadta a kezemet és felemelte.
Üvöltés. Tapsvihar. Füttyök. Nem szeretek a figyelemben
fürdeni; már majdnem kiértem a ringből, amikor hangot
hallottam a hátam mögül.
–  Ez egy csaló! – Kade managere, egy Shaun nevű hájfej
nyomult be a ládák között, és egyenesen rám mutatott. – Kade
nem volt felkészülve.
–  A faszt nem. – Vizet vettem el egy lánytól, aki felém
nyújtotta a palackot. Egy kortyot ittam, a többit az arcomra
öntöttem. – Legközelebb jóval a meccs előtt e-mailben küldöm
át neki a stratégiámat, hogy fel tudjon készülni.
Easton oldalba könyökölt.
– Az ötödik menet el sem kezdődött, amikor bevitted az utolsó
ütést! – üvöltött Shaun, azzal elrúgott valamit, ami útban volt
közöttünk. Bagós lehelete az arcomba csapott, ő pedig
mutatóujjával Max felé bökött.
– Harisnyás Pippi nem fütyült!
– Hát, haver az a helyzet, hogy én tényleg fütyültem – közölte
Max, és közénk állt. – És Kade tette az első lépést West felé.
Legalább egy tucat ütéssel próbálkozott, mielőtt megkapta a KO-
t.
Shaun nem hagyta annyiban. Kade sem. Amint Appleton
talpra ugrott, az arcomba üvöltött, hogy átverték. Hogy Max
nem is sípolt, hogy orvul támadtam rá. Kifogásokat szórt, hátha
valamelyik betalál.
Érdeklődő tömeg gyűlt körénk, kíváncsian várták, lesz-e
esetleg egy második, ingyen ráadásbunyó.
Nem maradtam ott halálra vitatkozni magamat ezekkel a
faszfejekkel. Szóltam Maxnek, hogy odafent az „irodájában”
találkozunk, és szívélyesen azt javasoltam, hogy Kade menjen a
pokolba, ahová való, de útközben szerezzen be hallókészüléket
és szemüveget, ha tényleg azt hiszi, hogy a meccsen valami nem
volt kóser.
 Max irodája a befejezetlen pláza irodaszintjén volt.
–  Ezt nem úszod meg szárazon – közölte Appleton, és kezét
elhúzta a torka előtt. – Vedd úgy, hogy halott ember vagy, St.
Claire.
– Élve vagy halva, ma rommá vertelek, és nem én vánszorgok
el innen sántítva.
Átvágtam az éljenző, hátamat paskoló tömegen. Az ismeretlen
nő, aki a vizet adta, integetett nekem, és szempilláit rezegtetve
bámult. Majdnem seggig érő szőke haja volt, vékony teste egy
bizonyos bosszantó lányra emlékeztetett.
–  Korhatáros? – kérdeztem, ahogy elléptem mellette. Egy
pillanatra sem lassítottam. A barátai a markukba röhögve
lökték felém.
– Húsz leszek augusztus hatodikán.
Nem kell belemenni a részletekbe. A faszom fog neked virágot
vinni a szülinapodra. Illetve az sem.
Intettem. Felfelé.
– Igazááán? – visított.
– Nincs beszéd.
– Oké. Persze. Teljesen oké.
Ez már négy kibaszott szó volt, de nem tettem újabb
megjegyzést.
– Egy menet és vége – figyelmeztettem.
– Tudom. West St. Claire vagy. Mindenki tudja. Az én nevem…
Rideg pillantással jeleztem, hogy ne mondja ki. Nem értette
meg.
– Hát, ez hihetetlen… Oké.
Fél órával később Max fejét ingatva, szabadkozva jött fel. Nem
sokra emlékszem a numerából, de arra igen, hogy szabályosan
végigvettem vele a mozgássort és elég jól érezte magát tőlem.
Gondolataim máson jártak. Azon, hogy a szüleim szüntelenül
hívogatnak, azon, hogy Texas minden ok nélkül lehetetlenül
viselkedik, milyen nehezen kezelhető, és azon, hogy Appleton
micsoda ünneprontó és sportszerűtlen alak.
Max elmondta, hogy Kade, Shaun, és a kíséretükből még
néhányan a bunyó után sarokba szorították, és nagy hűhót
 y y gy
csaptak a vereség miatt. Azt mondta, csak úgy sikerült levakarni
őket a hátáról, hogy a bevételének egy részét átadta nekik. Ezzel
rendezték a félreértést. Ez Baromság volt, nagy B-vel. Mindenki,
aki ott volt, maga Max is pontosan tudta, hogy Max sípolt.
De ha pofabefogó pénzt akar fizetni nekik, az Max
problémája, nem az enyém. Max átadta a részemet. Annyi volt,
amennyit rendes körülmények között kéthavi bunyózással
tudok szerezni. Megdicsért a jó formámért és azért, mert jó
ízléssel válogatok a nők közül. („Melanie? Hmm… Melanie-n
nagyon jó fogás esik.”) Azzal utamra engedett. Örültem, hogy
vége lett az estének. Késő volt, fájtak Appleton szabálytalanul
bevitt ütései. Reggel munkába kell mennem, mert termelői
piacnap lesz.
Fogalmam sem volt, milyen hangulatban találom Texast, de
ha azt hiszi, hogy elnézem a hülyeségét csak azért, mert mások
sajnálják, akkor súlyosan téved.
A pláza másik végébe csoszogtam, ahol a Ducatim parkolt,
messze a főbejáratnál tolongó tömegtől. Elég hamar
megtapasztaltam, hogy Christina valósággal vonzza a
celebszexre gerjedőket és a középiskolásokat, akik fel akartak
ülni rá és fotózkodni akartak vele. Christina volt az egyetlen
gyengém. Szükséges költségnek tekintettem, hogy eljátszhassam
a szerepemet, hogy olyan embernek tűnhessek, aki pontosan
tudja, mit akar. Nem engedhettem meg magamnak, hogy mások
a múltamban vájkáljanak, kikutassák a családomat, megtudják
a mocskos dolgokat, és rájöjjenek, hogy úgy le vagyok
amortizálva, mint egy kehes ló. Ezért eljátszottam, hogy valaki
más vagyok.
Valaki, akitől félni kell.
Valaki, akinek van egy sötét oldala, és betegesen szeret
bunyózni.
Ironikus módon azonban attól, hogy úgy tettem, mintha olyan
valaki lennék, aki nem vagyok, még jobban elegem lett az
életből.
A motorom felé menet neszt hallottam a hátam mögül, a
bokrok közül. Megálltam, a zaj felé néztem. A nesz abbamaradt.
 g j
Visszafordultam Christina felé.
A susogó hang újra hallatszott.
Mintha valakik hangosan suttogtak volna a bokrok mögött.
Ezúttal teljes testtel fordultam a zaj irányába, komoran
néztem a sötétbe.
–  Ha mondani akarsz valamit, gyere elő, és mondd. De nem
biztos, hogy mire végigmondanád, maradna fog a szádban.
Csend.
– Én is így gondoltam.
Úgy döntöttem, nem az én dolgom újabb verekedésre
provokálni azt, aki a bokrok között les rám. Felültem a
motoromra és elhajtottam.
Amint hazaértem, bevonszoltam magamat a szobámba. Nem
is zuhanyoztam, csak ledőltem az ágyra. Felemeltem a
párnámat, fényképet vettem ki alóla, megcsókoltam,
végighúztam az ujjamat a képen ábrázolt arcon.
– Jó éjszakát, A. Aludj jól!
Csókot nyomtam a fotóra, visszatettem a párnám alá.
Gyűlöltem, hogy még mindig lélegzek, élek, bunyózok, baszok.
Nem válaszolt.
Sosem válaszolt.
 HETEDIK FEJEZET

Grace

–  Szentséges ég! Attól, hogy egy kicsit ügyetlen vagyok, még

nincs Alzheimerem – mondta nagyi, lábát lógálva a kórházi
ágyon. Úgy duzzogott, mint egy megbüntetett gyerek, és úgy
nézett a doktornőre, mintha inkább őt kéne megvizsgálni.
A doktornő, aki nagyit vizsgálta, gesztenyebarna hajú, tompa
orrú középkorú nő volt. Felírt valamit a mappájába,
elkomorulva nézte az előtte lévő grafikont.
–  Ezt senki nem állítja, Mrs. Shaw. De mivel itt van, és az
unokája jelezte, hogy a legutóbbi két kontroll időpontját
elmulasztotta, azt hiszem, egy gyors CT nem árthat. Így
hamarabb megkapjuk az eredményt, mintha később kérnének
időpontot.
– Nem kell ezt ennyire felfújni, doktornő. Teljesen felesleges –
mondta nagyi a fejét ingatva. Lágy, délies akcentusába éles
hangok keveredtek. – Nem csinálom. Nem én. Megégettem a
kezemet a tűzhelyen. Ez olyan gyakori, hogy bárkivel
megtörténhet. Úgy kezelnek, mintha magatehetetlen nyomorék
lennék, de ez nem fog menni. Semmi gond nincs a fejemmel.
Semmi!
Ököllel ütögette a halántékát, mintha az szilárd bizonyítékot
adna arra, hogy minden rendben van a fejével.
Egymásra néztünk az orvosnővel. Nagyon sok mindent el
akartam mondani dr. Diffie-nek. Olyan tényeket, amik
bizonyítanák, hogy nagyi az előrehaladott Alzheimer-kór
tüneteit mutatja. Savvy nagyi azonban nem egyezett bele a CT-
vizsgálatba, én pedig nem kényszeríthettem erre.
Nem számít, hogy nagyi úgy égette meg magát, hogy a forró
tűzhelylapra tette a kezét – nemcsak egy pillanatig, hanem
legalább fél percig –, amíg be nem rohantam a konyhába, mert
megéreztem az égett bőr semmivel össze nem téveszthető
szagát. Aztán megláttam, mit csinál, és azonnal elrángattam
onnan. Rugdalt és kiabált.
Az sem számít, hogy a tenyere most csupa heg, vöröslik és
duzzadt, a bőre hólyagosan hámlik a kötések alatt.
És az sem számít, hogy nagyi semmire sem emlékezett abból,
hogy Westtel vacsoráztunk a bisztróban. Amikor másnap reggel
megemlítettem neki, azt hitte, képzeletbeli barátot hallucinálok
magamnak.
–  Nagyon jó, nagyon okos lány vagy, Gracie-Mae – mondta,
azzal megcsípte és megpaskolta az arcomat. – Előbb-utóbb lesz
barátod. Nem kell pasit kitalálnod magadnak.
Marla elmondta, hogy amikor nem voltam otthon, hallotta
nagyit a szobájában sírni. Szerinte a dolgok elviselhetetlenül
rosszra fordultak. Annyira magam alatt voltam, hogy azt
kívántam, bárcsak elmondhatnám dr. Diffie-nek az egész
történetet, bárcsak könyöröghetnék neki, mondja meg, mit
tegyek.
De inkább elővettem a telefonomat és megnéztem, mennyi az
idő. Majdnem kilenc óra. Elkések a műszakomból. Termelői piac
van. A francba! Ráírtam Marlára, és megkértem, hogy a
sürgősségin vegye át a helyemet nagyi mellett, és felhívtam
Karlie-t. Elkértem tőle West számát.

Grace: Grace vagyok. Lehet, hogy húsz percet kések

és nem tudok segíteni az előkészítésben. Viszonzom
a szívességet. Sorry.

Nem válaszolt.
Persze, hogy nem válaszolt.
Idióta, bunkó szar alak.
 Persze éppen te kérted, hogy bánjon veled ugyanolyan bunkón,
mint bárki mással. Azok után, hogy segített neked, és több
alkalommal is barátnak nevezett.
Mindegy. Tudtam, hogy helyesen tettem, amit tettem. West és
én nem vagyunk barátok. Sajnált engem és közelebb kerülni
hozzá amúgy is szörnyű rossz ötlet. Így a legjobb.
Csak sajnáltam, hogy megtudta, milyen romokban van a
családi életem, ráadásul látta az iszonyat ronda sebemet.
Alig tíz perc telt el, Marla berohant a kórházba. Festett szőke
hajtincsei még csavaróban voltak, úgy lógtak a fején, mint
ablaktisztító alpinista a felhőkarcolókon. Kimerültnek tűnt.
Nem hibáztattam érte. Marla két éve volt nálunk, ez idő alatt
nagyi állapota folyamatosan romlott. Marla maga is a hatvanas
éveinek közepe felé járt és nem arra vállalkozott, hogy
különleges gondozást igénylő nőkkel foglalkozzon.
Felugrottam a nagyi ágya melletti ágy széléről, és Marla
nyakába borultam.
– Hála Istennek, hogy itt vagy!
– Jöttem, amint tudtam, cukorfalat. Már megint mit művelt a
vén csoroszlya?
– Hallom, mit beszélsz – rázta az öklét Savvy nagyi Marla felé.
–  Ma reggel azt láttam, hogy a tűzforró főzőlapra nyomta a
kezét. Úgy kellett kirángatnom a konyhából. Rugdalt és
sikoltozott. Most pedig nem hajlandó megengedni, hogy CT-
vizsgálatot csináljanak nála. – Egészen halkan beszéltem,
lehajtott fejjel, a padlót bámulva. – Most mit csináljak, Marl?
–  Azt hiszem, erre a kérdésre mindketten tudjuk a választ –
felelte Marla együttérzőn, és megszorította a karomat. Ő is és
Karlie is folyamatosan azt próbálták a tudatomba tolni, hogy
nagyinak ápolási otthonba kell mennie. Úgy gondoltam, ha elég
energiát fektetek bele, ha megfelelően törődök vele, fenn tudom
tartani az életszínvonalát úgy, hogy nem kell elküldenem.
Megérdemli, hogy élete hátralévő részét abban a házban élje
le, ahol Freddie papával lakott, ahol felnevelte Courtney-t és
engem. Abban a városban, ahol felnőtt.
–  Innentől átveszem. Menj dolgozni – mondta Marla, és egy
 j g gy
pohár kávét nyomott a kezembe.
Bólintottam. Ittam egy kortyot, a pohárral tisztelegtem neki.
– Köszönöm. Nem tudom, mit csinálnék nélküled.
– Ugyanazt, amit most, csak sokkal kevésbé hatékonyan. Most
menj!
Húsz perccel később leparkoltam a kocsit a házunknál, és
futva indultam a büfékocsi felé.
Mire munkába értem, vékony verejtékréteg lepte el egész
testemet, ruhám a bőrömhöz tapadt. West látta el mindkettőnk
munkáját, amikor beestem. Az ablaknál legalább tizenöt fős sor
állt; két vendég oldalt várakozott, és méltatlankodtak, hogy
West félreértette vagy felcserélte a rendelésüket.
Majdnem delíriumos állapotba kerültem, annyira melegem
volt és annyira erőt vett rajtam a pánik; a kettő együtt azt a
reakciót váltotta ki belőlem, hogy ösztönösen lehámoztam
magamról a rózsaszín kapucnis felsőmet és a büfékocsi első
ülésére dobtam. Rövid ujjú, V nyakú pólóban élveztem, hogy a
levegő hűsíti nyirkos bőrömet. Csípővel toltam el Westet az
ablaktól.
– Jövök neked eggyel – súgtam egészen halkan.
– Kettővel.
– Tessék?
– Kétszer mentettem meg a seggedet és még a hónap sem telt
le. Elég gyorsan nő a szívesség-hiteled, Texas, és be fogom
hajtani rajtad. Hamarosan.
Megfordított egy halat a grillen. A zöldalma nyalóka fel-le
mozgott a szájában. Attól mindig finom illata volt. Mint a
Granny Smith almának télen.
–  Van egy kis esély arra, hogy ma nem leszel faszfej? –
mordultam rá, miközben a gumikesztyűt rángattamaz ujjaimra.
– A leghalványabb esély sincs rá – felelte teljes nyugalommal,
de lazasága alatt mintha valami mást is felfedeztem volna.
Fáradtságot, sőt kimerültséget. Ugyanazt a fiút, akit a
parkolóban láttam a semmibe bámulni, várni, hogy végre véget
érjen a nap.
 – Jó beszélgetés.
– A kommunikáció a kulcs, baby.
– Neked nem. Csak semmi, baby!
–  Micsoda megkönnyebbülés. Jó alapelveim ellenére, úgy
látom, nem lehetnék jelen a gyerekünk életében.
Alapelvek? Hahaa.
Szerencsére a következő négy órában nem volt időnk
veszekedni. Megállás nélkül dolgoztunk, mindent eladtunk.
Lehet, hogy West St. Claire rosszfiú, de pokolian jót tesz az
üzletnek. Amikor a vendégek végtelen sorát végül kiszolgáltuk,
mély levegőt vettem, megfordultam és a hátam mögött a pultba
kapaszkodtam.
Amikor ránéztem – és alaposabban megszemléltem –, alig
kaptam levegőt.
– Szentséges ég! Mi történt az arcoddal?
Az egész arca össze volt kaszabolva, mintha valaki ollóval
esett volna neki azzal a feltett szándékkal, hogy cafatokra vágja.
A szeme alatti sebek arra engedtek következtetni, hogy ugyanez
a valaki megpróbálta kikaparni a szemét. A nyakán végig elég
csúnya vörös, lila és sárga zúzódások voltak, mintha fojtogatták
volna, és alsó ajka szokásos méretének kétszeresére duzzadt.
Tegnap éjjel rengeteg vért veszthetett. Legalább annyira a
sürgősségin lenne a helye, mint nagyinak.
– Elestem a lépcsőn – mordult magyarázatul. Gúnnyal. Miből
gondoltam, hogy egyszer az életben egyenes választ kapok ettől
a pasitól?
– Neked mi a fedősztorid?
Sérült szemkörnyéke mozdult, tekintete megégett karomra
vetült. Értetlenül biccentettem oldalra a fejemet… aztán
megértettem. Ott álltam előtte rövid ujjú pólóban, és látta az
egész lila karomat. Sietségemben levertem néhány serpenyőt és
keverőkanalat, megbotlottam egy üres üdítős ládában.
Ügyetlen, eszelős mozdulatokkal próbáltam magamra rángatni
a kapucnis felsőt, de minél jobban igyekeztem kideríteni,
melyik az alsó és a felső része, annál jobban összezavarodtam.
 Végül West kikapta a ruhadarabot a kezemből, kifordította és
áthúzta a fejemen. Minden mozdulata céltudatos és pontos,
szinte lustán laza volt. Csak annyit mozdult, amennyi a
feladathoz kellett.
– Tessék. – Lehúzta derekamon a felsőt, megigazgatta, mintha
gyereket öltöztetett volna. – Semmi nem olyan klassz viselet,
mint egy jó kis dzseki a kibaszott texasi nyár közepén.
–  Ez nem dzseki – mondtam, két kezemet derekam előtt
összefogva. Egész testem remegett.
Alig kaptam levegőt.
Látta a hegeimet.
Látta a hegeimet
Látta a ronda, nyomorult hegeimet.
Rikítóak voltak, vörösek, duzzadtak, dudorosak. Nem kettő.
Sok. Nehéz volt nem észrevenni, és arra gondoltam, hány
vendégünk vesztette el az étvágyát, miközben kiszolgáltam.
Azon lepődtem meg, hogy nem hánytam West ölébe, amint erre
felhívta a figyelmemet. Talán azért nem, mert annyira
közömbösnek tűnt; egyáltalán nem láttam rajta, hogy kiakadt
volna, és már nagyon sokat tudott rólam… szóval ezért nem volt
abszolút sokk.
– Texas…
Halk volt a hangja. Csendes és nyugodt.
–  Nekem… nekem most mennem kell – hebegtem, azzal
sarkon fordultam és felkészültem, hogy kirohanok a
büfékocsiból. Megindultam. Karon ragadott, visszarántott.
Könnyedén, erőfeszítés nélkül. Izmaim összerándultak,
felkiáltottam, mindenáron el akartam menni, hogy soha többé
ne kelljen találkoznom vele. Erre még erősebben szorította a
karomat; olyan erősen, hogy szinte fájt.
A büfékocsi falához szorított, így nem volt más választásom,
kénytelen voltam beletörődni, hogy nem megyek ki onnan
addig, míg ezt ki nem beszéltük.
Megint ösztönösen próbáltam rúgni, ütni.
És megint nem sikerült.
 Olyan közel nyomult hozzám, hogy lehelete az arcomat
legyezte, ahogy beszélt. Torkom szakadtából sikítottam. Mintha
erőszakolna. Mintha ő is bántana.
– Nyugodj már le, a kibaszott életbe – mordult rám. Két karja
csapdájába zárt, hátam a hűtőhöz szorult. Egyáltalán nem tűnt
idegesnek. Hűvös nyugalommal folytatta. – Ha nem hagyod ezt
abba, kénytelen leszek kiverni… a hisztériát belőled.
Azonnal elhallgattam. Nem gondoltam, hogy kezet emelne
rám. Az már az addigiakból lejött, hogy nem olyan pasi. De
egyáltalán nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy valami
más módon megbüntetne.
Mély belégzést és kilégzést színleltem. Minél előbb túlleszünk
ezen, annál előbb szabadulok.
– Befejezted az őrjöngést? – kérdezte homlokát ráncolva.
–  Persze. Totál Zen – feleltem, mohón kapkodva a levegőt. –
Most pedig visszakaphatnám személyes terem egy részét?
West egy lépést hátrált, egy kicsit nőtt testünk között a
távolság. Kezét karba fonva a pultnak dőlt.
– Szóval?
– Szóval? – szusszantam.
– Van egy szép, fájdalmas hegfelületed.
Kimondta. Odáig ment, hogy hangosan kimondta. Még soha
senki nem mutatott rá maradandó sebeim létezésére.
Legalábbis előttem nem. Általában mindenki úgy tett, mintha
nem is venne tudomást róla. Mintha észre sem vennék. Ami
valahogy még kényelmetlenebb volt nekem.
–  Mi értelme eltakarni? Mindannyiunknak vannak sebei. A
tied látható. Nagy ügy.
– Borzalmas.
A tető felé néztem, kerültem a tekintetét. Egy héten belül
másodszor fordult elő, hogy a sírással küszködöm, és nem
vagyok hajlandó hagyni, hogy ezt észrevegye.
– Ki mondta?
– Mindenki.
Különösen azok, akik akkor is ismertek, amikor még nem
ilyen voltam.
 y
Amikor még szép voltam.
–  Micsoda szánalomszeánsz! Vigyek valamit? Nasit? Sört?
Felfújató szexbábut?
– Ki mondta, hogy meghívást kapnál? – kérdeztem vissza, még
mindig a büfékocsi tetejét bámulva.
Nevetve horkant fel. Szemem sarkából láttam, hogy
konyharuhával csap a térdére.
Észrevettem, hogy West sokat nevet, amikor együtt vagyunk,
de az egyetemen soha.
Azt is észrevettem, hogy minden jel szerint megőrült, mert
mintha egyáltalán nem is érdekelte volna saját súlyos állapota.
– Nagy ügyet csinálsz a semmiből. Ez csak heg.
– Nem szép.
–  Nem elég nem szép ahhoz, hogy ne akarjam megdugni a
seggedet.
Leesett az állam a döbbenettől; sűrűn pislogtam, próbáltam
kitalálni, mit is válaszoljak erre.
Nem ez az első eset, amikor arra céloz, hogy vonzónak talál.
De most is úgy gondoltam, vagy gúnyos éllel mondta, vagy
azért, mert azt akarta, hogy szegény Toastie egy kicsit jobban
érezze magát. De legalább már nem gondoltam, hogy De La
Salle küldte azzal a céllal, hogy hiú reményt ébresszen bennem.
West nem olyan típusnak tűnt, aki bárkinek meg akar felelni.
Még kevésbé fogad el tanácsot és parancsot másoktól.
– Ez neked bók, vagy ilyesmi? – mordultam rá.
–  Nem – felelte halálos komolyan. – Ez nekem az, amit
valóban gondolok. Mi bajod van?
Valami euforikus melegség öntött el. Ekkor először játszottam
el a gondolattal, hogy valóban igazat mondott. Szótlanul néztük
egymást. Vártam, hogy megmagyarázza, miért néz ki úgy,
mintha egy egész farkasfalka támadta volna meg. Mivel ez nem
következett be, komor homlokráncolással néztem rá.
– Ha már a nem éppen vonzó külsőnél tartunk…
Szívéhez kapott, tettetett sajnálkozással reagált jelenlegi
állapotára.
 – Megsebeztél.
– Úgy tűnik, ezzel nem vagyok egyedül. Tegnap meccsed volt?
West felfordított két üres ládát. Egyiket az én oldalamra, a
másikat a maga oldalára lökte a büfékocsiban és leült. Én is
leültem. A büfékocsi több értelemben is a mi buborékunk volt.
Meghitt gyóntatófülke.
Odabent mások voltak a szabályok. Mintha levetkőztük volna
legkülső bőrünket, stigmánkat, hírnevünket, társadalmi
státuszunkat. Itt egyszerűen csak… mi voltunk.
–  Minden pénteken azt csinálom – felelte, ujjperceit
pattogtatva. Bicepsze megfeszült rövid ujjú Henley pólója alatt.
Elkaptam róla a tekintetemet, köhécseltem.
– Ne vedd sértésnek, de ugye nem azt akarod mondani, hogy
fociszezonban péntekenként van közönség a meccseiden?
–  Egyenesen a stadionból jönnek a plázába, bepiálnak,
beanyagoznak, aztán az egyetemi focira ébrednek fel. Texasban
azért tudják, hogy van más sport is a focin kívül?
–  Próbálunk nem reklámozni más sportokat, mert azok
beszüremkednek a sportcsatornákra és felhígítják a
fociközvetítéseket. Mindig bunyózol? Akkor is, amikor az
egyetemen szünet van?
– Akkor is, ha tüdőgyulladásom és törött bordám van.
Ez nem egyszerű szófordulatnak hangzott. Úgy tűnt, mintha
ilyen már történt volna a múltban. Tényleg nagyon nagy
szüksége lehet a pénzre. Vagy nem érdekli, ha holtan esik össze.
Olyan szörnyű sejtésem volt, hogy nem egyik vagy a másik,
hanem ez a kettő így együtt.
–  Nem szoktál ilyen szörnyű állapotba kerülni – jegyeztem
meg, és zavaromban alsó ajkamra haraptam. Ahogy azonban
teltek a percek, szapora szívverésem folyamatosan lassult.
Szóval látta a hegemet és tudja, hogy milyen állapotban van
nagyi. Kibaszott nagy ügy.
– Általában normális emberek az ellenfeleim. Tegnap viszont
egy gyáva kurafival akadtam össze, aki aljas trükköket húzott,
éppen csak fegyvert nem rántott rám. Bizonyos Kade Appleton.
– Fejét ingatta. – Pokoli faszfej.
–  Te Kade Appletonnal meccseltél? – Elakadt a lélegzetem.
Egész Sheridan ismerte Kade Appletont. Személyesen nem
találkoztam vele, de hallottam sztorikat. Az iskolában végig
hírhedt bajkeverő volt, folyton zaklatta, verte az osztálytársait.
Tizenhat éves korában otthagyta a sulit, összepakolta a holmiját
és Vegasba ment hivatásos pankrátornak. Azt mondják, hogy ott
valami maffiaszerű bandához is csatlakozott. – Mi a fene ütött
beléd? Errefelé úgy hívják, hogy Appleton, a Férges Alma. Meg
akarsz halni?
– Nem törekszem rá aktívan, de ami azt illeti, nem ez lenne a
legrosszabb dolog a világon. A klassz srácok is csinálták. Kurt
Cobain, Abraham Lincoln, dr. Seuss…
– West! – üvöltöttem rá, combomra csapva.
–  Rendben. Akkor dr. Seuss helyett legyen Buddy Holly, de
csak azért, mert megszorítottad a karomat.
Amikor éles pillantással néztem rá, jelezve, hogy ezt
egyáltalán nem találom mulatságosnak, állával biccentett felém.
– Miért késtél ma?
–  Nagyi miatt – böktem ki, és eléggé meglepődtem, milyen
természetesen ejtettem ki az igazat a számon. Felszabadító
érzés volt valakivel nyíltan beszélni nagymamám állapotáról. –
Ma reggel megégette magát. A tűzhelyre tenyerelt. Nagyon
súlyos sérülés. Vele voltam a sürgősségin, amíg Marla, a
gondozója átvette tőlem.
– Diagnosztizálták?
Fejemet ingattam.
– Nem a legutóbbi alkalommal, amikor kórházba vittem, hogy
kivizsgálják, hanem pár éve. Nem hajlandó újabb CT-
vizsgálatnak alávetni magát, és kezd eléggé rossz lenni a
helyzet.
– Gyógykezeltetni kéne.
– Tudom.
És nemcsak erről van szó, hanem többet kéne mozognia,
többet kéne a napon lennie és rendszeres tevékenységeket
folytatnia. Marla nem tud mindent megtenni, ami szükséges
lenne, az egyszerűen képtelenség; és én mire az iskola és a
munka után hazaérek, nagyon kimerült vagyok; annyira, hogy
nem tudok megadni nagyinak mindent, amit nagyon is
megérdemelne.
West felkelt, mindkettőnknek készített Margarita jégkását.
Dupla adag gumimacit tett bele, és az egyik poharat a kezembe
adta. Egyszerre emeltük poharunkat, furcsán szinkronban;
mohó kortyokban ittuk az italt. Leült pontosan oda, ahonnan
felállt, a ládára.
– Térjünk vissza a hegtémára – mutatott saját arcára. – Ezért
nem lépsz színpadra? Mert szégyelled a megjelenésedet?
Arra az alkalomra utalt, amikor a próbán látott engem;
amikor hang nélkül mondtam a szöveget, de távol tartottam
magamat a rivaldafénytől.
Éreztem, hogy vörösödik a fülem.
– Ez azért annál bonyolultabb.
– Okos srác vagyok. Hátha megértem.
–  Nem mindig voltam ilyen. Én voltam Miss Mindenki
kedvence. Keményen dolgoztam azért, hogy elérjem, amit akkor
elértem. Anyám drogos volt, túladagolásban halt meg, amikor
én még kicsi voltam. Az apám… Az a helyzet, hogy azt sem
tudom, kicsoda. Bármilyen olcsónak és sekélyesnek tűnik, de
tény, hogy ami mindig bejött, az a külsőm. – Idegesen
felnevettem. – Benne voltam a pompomlánycsapatban. A
színjátszókörben. Én voltam az a lány, tudod, aki szép ünneplő
ruhában jelenik meg a templomban vasárnap, gödröcskés
mosolya van, és mindig kamerakész. Elég korán megtanultam,
hogyan játsszam ki a nekem osztott lapokat. Úgy gondoltam,
rájöttem a játékszabályokra. De aztán…
–  Valaki felborította az asztalt a játszma kellős közepén, és a
szabályok megváltoztak. – West a szívószálat rágcsálva
gondolkodott. – Ugyanez történt velem is, szóval első kézből
tudom, mennyire nagy szívás.
–  Igazán? – Nagyon vigyorogtam. Veszélyesen nyugodt, jó
érzés volt vele lenni. Ostoba voltam. Mint a kismacska, aki azt
hitte, összebarátkozhat a tigrissel pusztán azon az alapon, hogy
ugyanabba a nagy családba tartoznak. – Úgy érted, te is
lemondtál az egész életedben dédelgetett álmodról, hogy
színésznő legyél, csak azért, mert volt egy traumatikus
gyerekkori tragédia az életedben, ami visszafordíthatatlan
torzulásokat okozott a testeden?
Bakancsa orrával hátrébb tolta a ládámat. Középső ujjával
homlokát vakargatta. Felnevettem.
– Úgy értem, nálam is megváltoztak a szabályok, és nálam is
játszma közben – tisztázta.
– Nem értem, hogyan. Te még mindig népszerű vagy.
– Az Easton Braunban voltam hátvéd. Az évfolyamtalálkozók
királya. Az ellenszenves, erőtől duzzadó, tökéletes Tom Brady-
típusú pasi, akit titokban mindenki sorozatgyilkosnak sejt.
Végignéztem sérült testén. Sosem gondoltam volna, hogy West
baseballcsapatban játszott. Azt sem, hogy van egy kedves, túl
erkölcsös oldala is.
– Miért tértél át a sötét oldalra?
–  Én lettem az egyetlen kereső a családban. A szüleim most
dolgoznak, de folyton elmaradnak a számlákkal.
– Ó!
Tényleg azt mondtam volna, hogy „Ó”? A nyelv megannyi ide
illő szava és kifejezése közül képes voltam éppen ezt választani?
Tényleg? Ennél többre vagy képes, Grace!
– Az… nagyon nehéz lehet.
Vállat vont.
– Olyan, amilyen.
– Vannak testvéreid?
–  Nincsenek. Csak én vagyok, meg a szüleim és egy hegynyi
nem fizetett törlesztőrészlet, ami egyre csak növeli az
adósságot. És neked?
–  Nincsenek. Csak én vagyok, meg a nagymamám és a
szétesett, romokban-heverő-önbecsülésem – mondtam keserű
mosollyal. – Hurrá!
Koccintottunk.
A csend úgy nyúlt közöttünk, mint a rágógumi. Egyre terjedt.
 gy y g g gy j
Kis híján kipukkant. West szúrta bele a tűt. Kőkemény combjára
csapott.
–  Most, hogy kvittek vagyunk, takarítsunk fel, aztán tűnjünk
innen a francba! Rohadt sok dolgom van.
Felállt, jégkásáját a szemétbe dobta.
Kikapcsolta a grillt, előkészítette a tisztításra. Döbbenten
néztem rá.
– Ez meg mi a fenét akar jelenteni?
–  Képtelen voltál a szemembe nézni, amióta megláttam a
karodat, ezért szükségét éreztem, hogy feltárjam saját
szégyenteljes helyzetemet, hogy újra egyenlőnek érezd magadat
velem. Ezért elnéző voltam. Megosztottam veled egy titkot, amit
csak East tud, senki más. És most már te is. De East nem számít;
ugyanabban a városban nőttünk fel, és két nap eltéréssel
születtünk. Gyakorlatilag az ikertestvérem. A családom
pokolian le van égve. Nem azért bunyózok, hogy legyen egy kis
pénzem vagy tapadjanak rám a nők. Meg kell tartanom a tetőt a
szüleim feje felett. Anyámnak szüksége van az antidepresszáns
gyógyszereire, és mint bizonyára tudod, az egészségbiztosítás
átkozottul drága.
Fejemet lehajtva pislogtam. Szánalmasnak éreztem magamat
előtte a demens nagymamámmal és a nagy felületre kiterjedt
hegemmel. Most, hogy tudom, szegény a családja és az anyja
depresszióval küzd, West élete már nem is tűnt olyan irigylésre
méltónak. Nem érinthetetlen, nem elérhetetlen, nem védi
láthatatlan ragyogás.
– A szüleid nagyon büszkék lehetnek rád – hebegtem.
–  Egy kicsit sem azok. – Felnevetett, de semmi humorosság
nem volt a hangjában. Konyharuhát nyomott a kezembe,
jelezte, hogy emeljem fel végre a seggemet és segítsek neki. – Ez
egy másik történet, és hegszövetnél sokkal többet kell mutatnod
ahhoz, hogy azt a titkot elmondjam neked, Tex.
Mire hazaértem, Marla lefektette nagyit. Nagyon kimerült a
sürgősségin töltött idő alatt. Nem volt hozzászokva, hogy olyan
sokáig távol legyen az otthonától.
Gyorsan lezuhanyoztam, amíg Marla takarított. Az ajtóban
megöleltem; a szokásosnál is erősebben szorítottam magamhoz.
– Köszönöm, Mar. Nélkülözhetetlen vagy.
– Szóra sem érdemes. Mit fogsz most csinálni, édes szívem?
– Talán Netflixet nézek és chillezek egy kicsit.
– Ne add az idiótát, kicsikém. Úgy értem, mit fogsz csinálni a
vén csoroszlyával? Hosszabb távon. Ez így nem fenntartható,
kincsem. Ezt te is pontosan tudod. Már nem tudsz megfelelően
gondoskodni róla. Nagyra becsüllek azért, mert középiskolás
korodban végigcsináltad, amit végig kellett csinálnod, de a
nagymamádnak állandó felügyeletre van szüksége.
Önveszélyes. És másokra is veszélyes – jelentette ki Marla,
határozottan, arcom bal oldalára pillantva.
Lehajtottam a fejemet, tarkómat vakargattam.
– Gondolkodni fogok rajta – hazudtam.
Gondolni sem fogok rá. Nincs min gondolkodni. Savvy nagyi
nevelt fel. Minden este ő dugott ágyba és ő adott puszit a
bibikre, hogy mielőbb meggyógyuljanak. Megvarrta annak a
ruhának a pontos mását, amit a szalagavatómra akartam, mert
az eredeti túl drága volt. Az egész életét nekem szentelte; nem
hagyom cserben, amikor rosszabbra fordultak a dolgok.
Csak többet kell foglalkoznom vele. Több időt kell együtt
töltenünk, el kell halmoznom a figyelmemmel.
Éppen be akartam csukni az ajtót Marla után, amikor egy láb
jelent meg az ajtórésben. Az ajtó másik oldalán álló személy
fájdalmában felnyögött, de nem húzta ki a lábát az ajtókeretből.
A szívem nagyot dobbant.
Első aggodalmam az volt, hogy nincs rajtam smink.
Pedig inkább azért aggódhattam volna, hogy baltás gyilkos
jelenik meg nálunk hívatlanul. Bár ugyan ki hívna meg
magához egy baltás gyilkost?
– Ki az? – kérdeztem határozott hangon. A rés túl keskeny volt
ahhoz, hogy láthassam az illetőt.
 gy
– Karlie. Titkos kód: Ryan Phillippe. Nyisd ki!
Nem volt titkos kódunk, de ez úgy hangzott, mintha ez lett
volna az, ha választunk magunknak. A kilencvenes évek
tematikáján edződött szívem megremegett. Megkönnyebbült
sóhajjal tártam tágra az ajtót. Legjobb barátnőm heves
mosollyal, szempilláit rezegtetve emelte fel a kezét. Elviteles
ételekkel teli papírtáska volt nála. Mivel a mi városunkban csak
egy bisztró, a büfékocsi és egy pizzázó volt, gyanítottam, hogy
olasz ételeket fogunk enni.
Mivel elkértem West számát, Karlie tudta, hogy elég nehéz
délelőttöm volt, ezért nézett be hozzám. Berántottam az
előszobába, úgy megöleltem, hogy alig kapott levegőt. Furcsán
paskolta meg a hátamat.
–  Mondta már neked valaki, hogy fantasztikusan jó barát
vagy?
Leheletemmel borzoltam dús fekete haját.
–  Mindenki, és elég gyakran. Mindenfélét hoztam. Tészta,
olcsó bor és pletyka. Az étellel kezdjük. Jól hangzik?
– Tökéletesnek hangzik.
Egy órával később a nappalim kanapéján feküdtünk súlyos,
akut kajakómában. A háttérben a tévé képernyője villogott.
Végigsimítottam a hasamon, kerek keménységét bámultam.
Alacsony, vékony testemen néha kajababa alakult ki; ilyenkor a
tükör előtt állva szoktam csodálni előredomborodott hasamat,
és elképzeltem, hogy én vagyok Demi Moore a Vanity Fair
címlapján (ez is a kedvenceim közé tartozik a kilencvenes
évekből). Rendes körülmények között ezen nevettem volna.
Most azonban, amikor egy kicsit mámoros vagyok a bortól és
aggódom a nagymamámért, önkéntelenül eszembe jutott, mi
lenne, ha teherbe esnék. Ha megismerkednék valakivel, és
együtt élnénk.
Az ilyen gondolatokat többnyire tudatom hátsó fiókjaiba
dugtam. Amióta azonban West sérült testével és megtört
lelkével beviharzott az életembe, gyakran rángatta ezt a fiókot
és öntött ki mindent, ami benne volt.
 Bujaság.
Szerelem.
Vágy
És a legveszélyesebb: remény.
Nem voltam biztos abban, hogy az érzés, amit felkavart
bennem jó és reményteljes vagy ártalmas, katasztrofális.
Akárhogy is, reményt és bizalmat helyezni olyan emberbe, aki
abszolút nem akar kapcsolatot létesíteni másokkal, és nem
igazán érdekli az sem, hogy életben marad-e, egyszerre ostoba
és kockázatos dolog.
–  És mi volt a pletyka, amit el akartál mondani nekem? –
kérdeztem, és lábbal toltam meg Karlie vállát, mert hirtelen
eszembe jutott jövetelének harmadik indoka.
Karlie megrázta a fejét; sötét haja szétterült a kanapé
karfáján, szív alakú arca körül.
– Oké. Ismered Melanie Busht? Alacsony? Szőke? Kék szemű?
–  Ezzel a Sheridan hallgatói lánypopulációjának hatvan
százalékát leírtad – nevettem fel. – Mi van vele?
–  Szóval az én Michelle barátnőm pénteken ellógott a
tanulócsoportunkból, és elment megnézni West meccsét Kade
Appleton ellen. Úgy tűnik, elég brutális bunyó volt. A szőnyeget
annyira átáztatta a vér, hogy utána el kellett égetni az udvaron.
Lényeg a lényeg, hogy a meccs után majdnem újabb bunyó tört
ki. Appleton pár embere rátámadt Westre, ő meg szó szerint
otthagyta őket, szóval mindenkit magasról, nagy ívben. De
találd ki, mit csinált kifelé menet?
– Mit?
Próbáltam könnyed hangon szólni, mintha egyáltalán nem
érintene, de gerincem megmerevedett és úgy éreztem, hogy a
gyomromba nemrég került étel elindul visszafelé. Nem kell
zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljam, milyen irányt vesz ez a
történet.
–  Gyakorlatilag felvonszolta magával Melt az emeletre. Vér
csorgott az állán. Mármint West állán. A liftakna falának
döntötte és hülyére baszta. Annyira nem ott volt, hogy Michelle
szerint Mel abban sem biztos, hogy West eszméleténél volt
dugás közben. Mel azt mondta, őrület volt, érzéki, és pokolian
kéjes. West kétszer is elélveztette, de egyszer sem nézett a
szemébe.
– Húúú!
Muszáj volt mondanom valamit, ezért olyan szót kerestem,
ami egyszerre jelent mindent és abszolút semmit. A húúú lehet
jó és rossz. Megbotránkozás és gúny hangja. A húúú hűen
kifejezte, hogy mit érzek, amikor a szívem milliónyi apró
porpehelyre esett szét.
–  És ez még nem minden… úgy tűnik, elég fura vele
kufircolni. Mel azt mondta, hogy amíg ütemesen löködte benne
magát, folyamatosan a haját tapogatta, és egyfolytában Texasról
beszélt – mondta Karlie, orrát vakargatva. – Szerinted mi baja
lehet az Egycsillagos Állammal? Mi találtuk fel Dr. Peppert, a
hot dogot és a szilikoncicit. Ezért vitán felül mi vagyunk a
legjobb állam az egész szövetségben.
– Tényleg nagyon fura – hebegtem.
Csak ennyire voltam képes. Ha még egy szótagot mondtam
volna, a hangom biztosan megtörik.
Texas.
Végig Texasról beszélt.
Tudtam, hogy nem a szövetségi államra gondol; izzó
féltékenység és eufória émelyítő elegye árasztotta el a testemet.
– Nincs itthon esetleg jégkrém?
– Megnézem – ajánlottam azonnal. Megkönnyebbültem, hogy
kimehetek a konyhába és rendbe hozhatom szívverésem zilált
ritmusát.
Tudtam, hogy féltékeny vagyok, de azt is tudtam, hogy semmi
okom és semmi jogom féltékenynek lenni.
West nem a pasim. Viselkedésében, tréfáiban, hecceiben és
személyiségében semmi nem engedett arra következtetni, hogy
akár csak randizni elhívna. Sőt, teljesen nyíltan megmondta,
hogy soha nem flörtölne velem; akkor sem, ha vonzónak
találna.
 Ez a történet csak azt bizonyítja, hogy a bugyimba akar
férkőzni – nem a szívembe –, és jobban teszem, ha észben
tartom, mely részem érdekli.
Szentséges ég! Túl kell tennem magamat ezen az ostoba
rajongáson. Mégpedig nagyon gyorsan.
Kivettem egy vödör jégkrémet a fagyasztóból, és két kanalat a
fiókból. Az egyik kanalat a jégkrémbe szúrtam, és éreztem, hogy
torkomat sikoly szorítja el.
Feldühített saját ostobaságom. Mi van akkor, ha West velem
nem seggfej? Ez nem jelenti azt, hogy nem seggfej korszakában
van. Melanie-val igazi seggfej volt. Muszáj észben tartanom,
hogy mindenképpen tartsam távol magamat Westtől.
Texas.
Elég tökös dolog a becenevemet mondogatni, miközben
másba nyomul.
Legszívesebben megölném. Megfojtanám. Meg…
–  Shaw! Mi van már? Nulláról csinálsz fagylaltot?! – kiáltott
rám Karlie a nappaliból. Lenéztem és azt láttam, hogy a fagylalt
már nem fehér. Vérvörös cseppek tarkították. Az én vérem.
A fagylalt rózsaszín lett, a vércseppek hófehér vaníliahegyek
lejtőin csúsztak lefelé. Kezemre pillantottam. Szemem tágra
nyílt a döbbenettől. Nem kanalat vettem ki a fiókból, hanem
kést. Egy átkozott kést.
Gyorsan lekanalaztam a szennyezett jégkrémet a szemétbe,
tiszta kanalat vettem elő.
– Rögtön jövök.
Franc! A francba! A büdös francba!
Ragtapasszal fedtem el a sebet, Karlie észre sem vette, amikor
visszaültem melléje a kanapéra.
Egy kanál fagyit tolt a szájába, behunyta a szemét és
felnyögött az ízélvezettől.
– Tudod, mit kéne csinálnunk?
Voodoobabát West alakjára, és szurkáljuk halálra?
–  Újabb kilencvenes évek teszt? – kérdeztem tettetett
lelkesedéssel. Hirtelen rám nézett. Csodálkozón. Nem a
lelkesedésemről voltam híres.
 – Hát, azt mindig csináljuk. Valami mást. El kellene mennünk
West egyik meccsére. Jövő pénteken. Az amúgy is anya és Victor
műszakja. Jó lenne egy kicsit együtt lógni. Már nem is járunk el
sehová.
Tényleg. Karlie nyakig ült az egyetemi feladatokban és
gyakornoki munkában, én meg vagy dolgoztam, vagy nagyival
voltam. De West meccsére menni együtt a lehető legrosszabb
közös program.
–  Azt nem. Nem, nem, nem és nem – jégkrémet toltam a
számba, de meg sem ízleltem.
Az egész estére rányomta magát az a kép, ahogy West a
liftaknának döntve dugja Melanie Busht, és én azt sem tudom,
hogy néz ki a lány.
–  A pankráció, mint olyan, nem az esetem – erősítettem meg
korábbi véleményemet.
–  Nagyon jó pasik félmeztelenül esnek egymásnak. Kemény,
mi? Jó nézni. Kivéve, ha aszexuális vagy. Esetleg leszbikus.
– Azt hiszem, ha választani kell, inkább aszexuális vagyok.
A nők nekem nem jönnek be.
– Ugyan! Ismertelek a tudod-mi előtt is, és nagyon odavoltál a
fiúkért, ahogy minden lány. Tucker, akárki?
Ó, persze. Tucker. Ő az elsődleges oka annak, hogy a magam
részéről leiratkoztam a pasikról. Ahogy ejtett engem abban a
pillanatban, hogy a szépségem odalett, még égő fájdalom volt,
pedig az égési sérüléseim már begyógyultak.
Karlie és én tisztáztuk, hogy előbb használnék kalapácsot
fültisztító pálcika helyett, mintsem elmenjek egy illegális
bunyópartira. A barátnőm hazament, konkrétan az utca
túloldalán levő lakásukba.
Bebújtam a takaró alá; a ház kulcsait a matracom alá
rejtettem, mint azt az idióta West javasolta a bisztróban töltött
esténken, hogy nagyi ne bóklászhasson el, amíg én alszom.
Eddig működött.
Arcom a párnába süppedt. Utolsó gondolatom az volt, hogy
milyen az, amikor egy harcos lemond magáról.
 NYOLCADIK FEJEZET

West

Vasárnap beváltottam egyet a milliónyi viszontszívesség közül,

amivel Texas tartozott nekem, és később mentem a
műszakomba. Előző este diákklubbuli volt. Ha van valami, amit
nagyon utálok, az a partizás, de időnként, amikor East szerint
már túl antiszociális vagyok, hagyom, hogy elrángassanak ilyen
helyekre. East azzal a téves elképzeléssel élt, hogy én is
depresszióba csúszom, mint anyám. Néha eljátszottam a
gondolattal, hogy tudja, el szoktam játszani a gondolattal, hogy
a motorommal nagy sebességgel fának hajtok, vagy leugrok a
víztoronyból. Egész éjjel magamba zárkózottan ültem, egy
palack becsempészett szeszt markoltam, és ha valaki
beszélgetni akart velem, inkább-innék-a-vécécsészéből-mint-
veled-társalogjak arccal néztem rá. Az este legrosszabb pontja
az volt, amikor rám üvöltött egy lány, amiért megkérdeztem,
kicsoda, amikor az egyik klubházban odalépett hozzám.
Szavaiból arra következtettem, hogy pénteken szexeltünk.
Ugyancsak kiderült, hogy ezt a tényt, miszerint dugtunk,
alkalmasnak találta arra, hogy talán az elnök kivételével
mindenkinek elmondja.
– Melanie! – sikoltott. – Melanie a nevem. Emlékezhetnél rá, ha
egyáltalán megengedted volna, hogy rendesen bemutatkozzak.
Melanie azt sérelmezte fejhangon, hogy ilyen feledhetőnek
tartom őt, pedig szerinte egyáltalán nem az.
Ez eléggé meglepett, mivel világosan megmondtam, hogy nem
is kérdezem meg a lányok nevét.
 – És még valami. Nem is texasi vagyok. Tévedsz. Oklahomából
jöttem!
Mit mondhatnék erre? A nők a titokzatosság végtelen folyói,
én pedig nem akarom ebbe a folyóba mártani a baszott
nagylábujjamat.
Elengedtem a fülem mellett mindazt, amit mondott; pár
sráccal elindultunk a biliárdasztal felé, és azzal nyomtuk el a
női vinnyogást, hogy a fociról beszélgettünk. Tess a
legalkalmasabb pillanatban vonult felénk. Félrevonta Melanie-t
(vagy Melodyt?) és vigasztalta, amiért a mi nyilvánvalóan
egyszer-van-ilyen-az-életben love storynk ilyen korai halált halt.
Vasárnap Texas meglepően csendes és szótlan volt, tekintettel
arra, hogy szombaton a műszak után a büfékocsi padlójára
öntöttük a lelkünket egymás között. Eléggé másnapos voltam,
ezért nem igyekeztem túlságosan kideríteni, hogy ezúttal miért
vagyok a bögyében. Úgy tűnik, mindig talál valami okot, hogy
gyűlöljön. Öt mondatnál többet nem váltottunk egymással, és ez
nekem rendben is volt így. Ez a húzd-meg-ereszd-meg játéka
tényleg az idegeimre ment.
Hétfőre azonban elfogyott a világegyetem iránti türelmem és
erőt vett rajtam a sürgős késztetés, hogy jól behúzzak bárkinek,
aki a közelembe kerül.
Azzal kezdődött, hogy amikor East reggel felkelt, megtalálta
anyám mind a tizenhét megválaszolatlan levelét a szemétkosár
alján. (Mi ütött beléd, ember?! Válaszolj az anyádnak!) És azzal
folytatódott, hogy mindenki jól leamortizálva jelent meg a
kampuszon, mintha a hétvége után még senkiből nem ment
volna ki rendesen az alkohol. A diákegyleti partik a szombat
estéből átnyúltak a vasárnapba, sőt a hétfőbe is, így a diákok
fele abban a tógában és Jennifer Lopez-szandálban jelent meg,
ami hétvégén is rajta volt.
Úgy néztek ki, mint a görög istenek, már ha a görög istenek
New Jersey partjain tenyésznek és mindegyiken van egy-két
felesleges kiló a svédasztalos olimposzi buli után. Az egész
amúgy is iszonyat baromság volt. Minden második faszkalap és
hülye picsa akkor is képtelen lenne megtalálni Görögországot a
térképen, ha öt különböző színű szövegkiemelővel lenne
körberajzolva. Azzal a szent elhatározással indultam az első
órámra, hogy ma nem ölök meg senkit.
A hétvége rossz hullámai még vibráltak hangulatomban.
Kikerültem Reignt és a Sig Ep titkos diákköri barátait, Tesst, a
zavart szőke oklahomai lányt – Mell-ó-drámay vagy kicsodát,
ahogy Reign utánozta szombaton – és még néhány nőt.
Összeborulva, kialvatlan-bevérzett-vörös szemű csoportokban
pletykáltak a folyosón. Éppen be akartam fordulni a sarkon
Addams órájára, amikor meghallottam, hogy Reign felüvölt
mögöttem.
–  Hé, Toastie! A mennyországból estél le? Mert a képed
nagyon össze van baszva.
Az egész folyosó visszhangzó röhögésben tört ki.
Azonnal megálltam. Kezem ökölbe szorult.
– Csak vicceltem. Nagyon klasszul nézel ki, baby!
Újabb röhögéshullám. Texas nem válaszolt. Minden
önfegyelmemre szükségem volt, hogy ne forduljak hátra, és ne
nézzek egyenesen a képébe.
Ne reagálj. Kibaszottul maradj nyugton. Nincs szüksége a
sajnálatodra.
– Ne már, Toast! Mi ez a duzzogás? Csak puhítani akarlak. Ha
velem szexelsz, lángra lobbansz.
Megint röhögés.
Telefonkamerák kattantak, fényképek készültek.
Vihogások, szájhoz kapott kezek, elővett mobilok.
Valami megpattant bennem.
Bocs, Texas. Nem megy.
Hirtelen megfordultam, és megindultam Reign felé. Még
mindig az idióta diákklub tógája volt rajta, fején valami
fészekszerűség, ami elvileg babérkoszorú akart lenni. Szaralak-
vigyora úgy omlott össze, mint egy jenga-torony, amikor
meglátta, hogy ő a célszemély. Nem is néztem körül, hogy merre
van Texas. Hogy egyáltalán ott van-e. Vállal löktem meg Reignt,
a falhoz csaptam, megmarkoltam a tógáját. Az anyag a
bokájánál hullt halomba, vállán keskeny pánt tartotta. Egy szál
bokszerben állt a folyosón. Torkon ragadtam és felemeltem úgy,
hogy a lába nem érte a földet. Állkapcsom olyan erővel szorult
össze, hogy azt hittem, a fogaim egyenként pattannak ki a
számból.
– Jézusom! Észnél vagy?
Alig hallható hangon motyogott, mert tenyerem a légcsövét
szorította. Felemelte a kezét, próbálta lefeszegetni ujjaimat a
nyakáról. Ujjpercei teljesen elfehéredtek.
– Cskvccltm! – hebegte habzó szájjal.
Állati vicsorgással néztem rá, kimutattam a fogam fehérjét.
Azt akartam, hogy halálra rémüljön. Tudatni akartam vele,
hogy ha még egyszer Texas rovására viccelődik, fájdalom lesz
az élete.
– Törődj a magad dolgával, vicces srác!
– De őt nem is érdekli!
Kidagadt a szeme, ahogy még erősebben nyomtam a torkát.
Éreztem, hogy az erősödő nyomástól megpattantak gégéjének
apró csontjai. Még erősebben nyomtam.
– De engem érdekel – mondtam nagyon halkan.
Megölhettem volna. Tudtam. Egy ideje már tisztában voltam
azzal, hogy képes vagyok ölni. Nem ő lett volna az első ember,
aki miattam kerül hullazsákba.
Ez azonban olyan titok volt, amit különösebben nem siettem
megosztani a világgal.
Egyenesen az arcába mondtam:
–  Ha még egyszer tiszteletlenül bánsz vele, Reign, esküszöm,
apró cafatokra téplek és lehúzlak a vécén. Valahogy azt
kívánom, bárcsak olyan hülye lennél, hogy még egyszer kikezdj
vele, hogy végezhessek veled.
– Megfojtod, ember – mormogta valaki balról.
– Lilul az arca! – szólt másvalaki jobbról.
– Gyorsan! Valaki csináljon valamit!
Kiáltások pattogtak körülöttem, de egyik sem hatolt a bőröm
alá. Néztem, ahogy változik Reign színe, figyeltem, ahogy egyre
 gy g gy gy gy
gyengébben kapálózik a kezem alatt, és láttam az arcán, hogy
rátört a felismerés: lehet, hogy nem kerül ki innen élve.
Kezek kapaszkodtak a galléromba. East, Grayson és Bradley a
szemközti falnak nyomott, Reignnel átellenben álltam. Gyilkos
pillantást vetettem Eastre, és ellöktem magamtól. Újra
rámozdultam Reignre.
East erősebben szorított.
–  Majdnem megfojtottad. Mi bajod, ember?! – kérdezte East
lihegve. Két vállamnál fogva szorított a falhoz.
Jeges pillantással szemléltem Reignt. A padlón feküdt,
összegörnyedve; levegő után kapkodott, belilult nyakát
dörzsölte. Ádámcsutkája körül hurokszerű folt látszott.
Egyre sűrűsödött körülöttünk a sokaság, mély tömeg-
mormogás vibrált a fülembe. Texas hátul állt, főnixes
hátizsákjának szíját markolta.
Úgy nézett rám, mintha áruló lennék.
Elegem volt.
Elegem volt belőle.
Elegem volt a családomból.
Elegem volt a világból.
Sarkon fordultam, elindultam a másik irányba. Nem éri meg
a fáradságot. Megtettem, amit megtehettem, hogy segítsek neki,
de ezzel hivatalosan is vége. Nem engedhetem meg magamnak,
hogy olyan barátom legyen, mint Grace Shaw. Akkor sem
engedhetném meg magamnak, ha érdekelne a társasága.
Tény: nem érdekelt. Már nem.
Túl sok dráma. Kösz, nem.
Betrappoltam Addams órájára. Valahogy biztosra vettem,
hogy Texas utánam fut. Megköszöni nekem. Elnézést kér, hogy
túlreagálta a dolgot.
Könyörög és meghúzza magát, mint mindenki más.
Elérhetetlen figyelmemért könyörög.
Az ajtóból visszafordultam. Arra számítottam, hogy látom az
arcát.
De nem volt már ott.
– Min gondolkodsz – kérdezte később, már este Reign, és lábbal
bökte meg a vállamat. Lehuppant mellém a vese alakú
medencénél és nagy slukkot szívott a füves cigijéből. Két vastag
füstcsík áramlott elő az orrából.
Gondolom, ez valami bocsánatkérés-féle volt azért, ami
délelőtt a folyosón történt.
Meghúztam a sörömet, lábamat a langyos vízben lógáztam.
Elég volt egy pillantás a nyakára, és tudtam, hogy a
bocsánatkérés szarral én is tartozom.
Tény, hogy seggfej volt, de én majdnem megöltem. Egy olyan
lány miatt, aki nem is akarja, hogy megmentsék.
Baszódj meg, Texas!
– Azon gondolkodom, hogy tényleg nagyon szőrös a lábujjam
– mondtam a valóságnak megfelelően. Keskeny, hosszú lábamat
bámultam.
Reign válla rázkódott a nevetéstől. Fejét ingatta, a víz alatt
megrúgott.
– Nahát, ember! Tényleg!
Volt egy pillanatnyi csend. Még mindig vöröset láttam,
valahányszor arra gondoltam, hogy Texast cseszteti. Nem is
értettem, miért húzom fel magamat ezen. Texas egyértelműen
kijelentette, hogy nem vagyunk barátok, én pedig megfogadtam,
hogy egy ujjal sem nyúlok hozzá.
Nem ez volt az első alkalom, hogy Reign bolondgombás
faszfejként viselkedik másokkal, de Texas a legrégebbi áldozata.
– Bárcsak én is olyan lennék, mint te, és én is megúszhatnám
– mondta, és köröket rajzolt a vízre a lábujjaival; észrevettem,
hogy ő is levághatná már a körmeit és szőreit. – Erős, szótlan
típus vagy. Neked nem kell a szádat járatni, hogy
észrevegyenek. Nekem szórakoztatnom kell a közönséget.
Elvárják tőlem, hogy hülyeségeket beszéljek.
–  Ha így akarsz mentegetőzni azért, amit ma műveltél, jobb,
ha most elhúzod innen a csíkot, mielőtt vízbe fojtalak –
mondtam, és még egy nagy kortyot ittam a sörömből.
Születésnapi medencepartin voltunk, ahová East rángatott el
minket. A születésnapos lány Sheridan egyik elővárosában
lakott; ő könyörgött, hogy menjünk el. Mármint a mellére és a
partijára is. Az apja olajbáró. A szülők elutaztak. Felturbózott
diákklubparti volt. A zene olyan hangosan dübörgött, hogy
rengett tőle a föld. Volt jégrúd és szeszszopató jégszobor.
A szülinapos lány rózsaszín-fehér bikiniben és „Ma vagyok
21” feliratú vállszalaggal illegette magát. Azért jöttem el a
partira, hogy egy gyors numerával megszabaduljak egy kis
stressztől, de amint beléptem a kovácsolt vas kapun, rájöttem,
hogy inkább a medence partján ülök és a lábujjaimat bámulom,
mintsem belemártsam a farkamat valami arctalan, névtelen
bigébe, aki aztán szétvinnyogja, hogy mit és hogyan csináltam
vele.
Az alkalmi farkalások ellen szóló érvek az utóbbi időben
minta erősebbek lennének, mint a mellettük szólók.
–  Nem akarod megkérdezni, miért csináltam azt az
Aranyhajúval? – kérdezte Reign. Miután rájött, hogy válasz
nincs a paklimban, vette a bátorságot, hogy folytassa. – Azért
csináltam, mert tudom, hogy tetszik neked Toastie. A pokolba,
hiszen a kutyám is tudja, mennyire odavagy érte, pedig ő
Indianában van. Mármint a kutyám. Ezért választottad Melanie-
t, igaz? Hátulról majdnem úgy néz ki, mint Toastie.
Ha még egyszer Toastie-nak nevezi, olyan mélyen beleverem
a földbe, hogy Kínában kerül elő.
–  Hosszú, szőke haj. Szép, kerek segg – számolta a
hasonlóságokat az ujján. – Nagyon könnyű átlátni rajtad, St.
Claire. Mondjuk, hogy csak a saját orvosságodat akartam
megkóstoltatni veled.
Sörömet kortyoltam. Meg van zakkanva, ha azt hiszi, hogy
tetszik nekem Texas. Kibírhatatlan nő; azon a pár alkalmon
kívül, amikor megnevettetett.
East huppant le a másik oldalamnál, kikapta a jointot Reign
ujjai közül.
 –  Mi ez itt? Lelkizgetünk, lelkizgetünk? Mi van, Reign? Végre
comingoutolsz? – kérdezte East. Vigyorogva nézett Reignre, aki
lazán, nevetve tarkón csapta.
–  Csak azt magyaráztam neki, hogy azért vicceltem Toastie-
val, mert megfarkalta Tesst.
–  Komolyan? – kérdeztem, és arcához emeltem az öklömet.
Reign lehúzódott, szisszenve görbítette meg a hátát.
– A francba. Bocs. A régi szokásokat nehezen lehet levetkőzni.
– Ha ilyen szar stílusban folytatod, elég könnyen meghalhatsz.
–  Hú, nagyon utálom, amikor anyuci és apuci veszekszik. –
East húzott egy slukkot, és visszaadta a jointot De La Salle
kezébe. – Na, de komolyan. Az a Toastie-vicc nagyon aljas dolog
volt tőled, Reign. Ha még egyszer viccelsz a rovására,
személyesen gondoskodom arról, hogy ez az edző tudomására
jusson. Gyorsabban kicsapja a seggedet a csapatból, mint
hashajtós parti után a szart.
–  Westnek már mondtam, hogy befejeztem, többet nem
heccelem – jegyezte meg Reign duzzogva.
– Az én hibám, oké? Elég nehéz helyzetben vagyok.
– Szóval Westie tudja, hogy beleestél Tessbe?
– Tudja. Kösz a spoilert – mondta Reign fanyar grimasszal.
Ez az, aminek tűnik? Tess Davist dugja?
– Tess a tiéd lehet – mondtam, és kiittam az italomat. Abban a
pillanatban egy elsőéves lány hajolt le hozzánk. Baywatch-piros
fürdőruha. Melle az arcunkba lógott. Egy tálcányi röviddel
kínált. East levett hármat, szétosztotta közöttünk. – Semmi nem
áll az utadba, csak a rém ronda pofád és a híg fos agyad –
biztattam Reignt a tőlem megszokott stílusban.
Reign a fejét ingatta.
– Ez most már nem olyan egyszerű. Bárcsak ne szegted volna
meg a testvériség íratlan alapszabályait.
Koccintottunk, felhajtottuk a tequilát. Nem emlékszem, hogy
Reign mondott volna valamit, akár csak utalt volna arra, hogy
Tesst akarja, de hittem neki, mert általában nem igazán
figyeltem semmire, amit mások mondtak. És a tényszerűséghez
tartozik, hogy Reign csak az elmúlt egy hónapban a kampusz
lánypopulációjának körülbelül hatvan százalékát kúrta meg,
ezért azt kijelenteni, hogy amit Tess iránt érez, az szerelem,
körülbelül olyan, mint az, hogy ennek a Melanie nevű tyúknak
az bántja a csőrét, hogy még nem adtam nyomdába az esküvői
meghívóinkat.
– Miért? – tette fel East a kérdést Reignnek.
– Mert Tess most ezért a seggfejért van oda – biccentett Reign
felém.
–  Az a helyzet, hogy az én seggfejem senkiért nincs oda, sőt,
egyéb testrészem sem, így ez nem téma.
–  Azt akarod mondani, hogy tényleg nem vagy oda a Taco
Truck csajért? – kérdezte East, és bordán könyökölt. Valaki
hasast ugrott a medencébe, víz fröcskölt ránk. Egy lány. A víz
alatt megrángatta a lábujjainkat. Slampos nimfaként bukkant
fel. Reign visszafröcskölte. Szerelem? A faszt. Akkor sem
ismerné fel a szerelmet, ha az aranyesőt öntene rá, vagy valami
hídról leugrasztva totálkárosra amortizálná az Alfa Romeóját.
East és én folytattuk a beszélgetést.
–  Van neve. Grace – mondtam kurtán, mert valahogy fontos
volt nekem, hogy ezek a faszfejek ne a sebei vagy a munkája
alapján nevezzék meg. – És a válasz nem. Őt sem akarom.
Különösen azok után nem, hogy a legutóbbi műszakunkban
kifejezetten undok volt velem, konkrétan levegőnek nézett a
büfékocsiban és lekezelően viselkedett velem az egész iskola
előtt, amikor én a lelkemet kitettem neki.
East ezen elgondolkodott.
–  Csak mert azóta nem vagy az a meg-akarok-halni-most-
valaki-adjon-a-kezembe-fegyvert alak…
– Mióta?
– Amióta megismerted.
A legjobb barátom olyan idióta, hogy legszíveseben
macskakajakonzervvel fognám be a száját. Mély torokhangon
felnevettem. Ez jó. Én. Mint aki megváltozott. Egy lány miatt.
– Most mondom utoljára: nem érdekel Grace Shaw.
 – Tényleg?
Még több lány bukott le előttünk a talpunkat csiklandozni.
Próbálták magukra vonni a figyelmet. Nem figyeltünk rájuk.
–  Még hányszor és hányféleképpen kell ezt elmondanom
neked? – mordultam legjobb barátomra. – Eljátszhatom törzsi
táncban, vagy elkopoghatom morze ábécében, vagy úgy is
kifejezhetem, hogy szétrúgom a seggedet.
–  Akkor nem lenne kifogásod az ellen, ha randizni hívnám –
kérdezte East, és nagyon figyelt. Éreztem, hogy megrándul az
arcom. A Sher U minden hallgatója közül éppen azt a lányt
akarja megdugni, akivel én dolgozom? Észrevettem, hogy Reign
már nem fröcsköli a medencében lévő lányt, hanem azt figyeli,
hogyan reagálok.
Fél vállam felfelé mozdult.
–  Csak nyugodtan. Dugd bele a nyársadat. Csak ne felejts el
gumit húzni rá. Olyan lánynak látszik, aki gyerekkel szerez
férjet magának.
Mit számít? Texas akkor sem menne el vele randizni, ha ő
lenne az egyetlen pasi a Föld nevű bolygón. Valószínűleg szűz.
Nem jár senkivel és nem keresi a focisták társaságát. Különösen
azok után, hogy Reign eléggé faragatlan volt vele.
–  Nem értettem kristálytisztán, szóval tisztázzunk valamit –
szólalt meg Reign. Látszott rajta, hogy nagyon élvezi a
beszélgetést. – Tehát bárkit hajlandó lennél megölni, aki
tiszteletlen vele, de nem akarod randira hívni.
Betoccsantam a medencébe, vizet paskoltam arcomra.
– Ügyes. Kéred most a sütidet? – vicsorogtam rá.
–  Persze. Az minimum jár ezért – mondta Reign gúnyos
hangon.
East becsúszott mellém a vízbe. Elegem volt a témából, nem
akartam többet Grace Shaw-ról beszélni. Így is eléggé kitöltötte
az időmet, az életemet, a gondolataimat.
–  Szóval Max azt mondja, hogy Appleton őrült szarságokat
terjeszt rólad – jegyezte meg East, és hunyorgott az erős
napfényben. Ez új volt nekem. Persze nem szoktam odafigyelni
arra, hogy mások mit beszélnek.
–  Ha a szemembe mondaná, nem lenne foga, hogy
hülyeségeket beszéljen rólam.
– Fogadni mernék, hogy Max így próbál visszavágót szervezni
– csatlakozott hozzánk Reign. Beloccsant a vízbe, előbukkant, és
úgy rázta a fejét, mint kutya a bundáját. – Vállalnál vele még
egy meccset?
– Semmiképpen ne tedd – tanácsolta East. Aggódón pillantott
rám.
–  Van az a pénz, amiért megölném Appletont, a methes
managerét és Maxet is.
A barátaim nevettek.
Én is.
Azt azonban nem tudták, hogy egyáltalán nem vicceltem.
 KILENCEDIK FEJEZET

Grace

Azt mondják, a baj nem jár egyedül.

Az én esetemben a hét viharral kezdődött, de tornádó lett
belőle.
Kitéptem mindent az életemből, mindenről lemondtam,
amiről lemondhattam, és kénytelen voltam tehetetlenül nézni,
ahogy az egészet forgószél viszi el, és életem katasztrófájának
sötét mélységébe zuhanok.
–  Édes kicsim, nagyon sajnálom. Tudom, hogy ez neked a
lehető legrosszabb pillanatban van, de kérlek, vedd ezt úgy,
hogy ezennel hivatalosan is felmondok – mondta Marla, miután
a hét végén asztalhoz ültetett.
Akkorra már teljesen kiborultam. West és én a műszakjaink
alatt már egyáltalán nem beszéltünk, nagyi fura és érthetetlen
éhségsztrájkba kezdett a meg sem történt CT-vizsgálat miatt, az
egyetemi élet pedig háta-mögötti-suttogások és együttérző
pillantások vesszőfutása volt amióta West St. Claire
egyértelműen kimutatta, hogy a védelme alatt állok.
Mindenki tudta, hogy West és én nem vagyunk együtt, ezért
helyesen következtettek arra, hogy sajnálja legújabb kollégáját,
Toastie-t, és biztosítani akarja, hogy Toastie ne offolja magát.
Legszívesebben a képükbe üvöltöttem volna: nem én vagyok,
aki gyűlöli az életet, hanem ő! Ő akar meghalni. Nem én. Én csak
azt akarom, hogy hagyjanak végre békén.
–  Felmondasz? – kérdeztem döbbenten pislogva. Próbáltam
legalább közömbös hangon szólni.
 Marla bólintott. Krémes, puffadt tenyerébe vette és ajkához
emelte a kezemet.
–  Nyugdíjba vonulok. Elköltözünk. Pete és én… találtunk egy
lakást Floridában, Miami közelében. Igazán szép és elegáns
lakás; ahhoz képest, hogy mit kapunk a pénzünkért, még olcsó
is. Közelebb leszünk Joanne lányomhoz és a kicsi kölykeihez.
Régóta tervezzük. Már nem vagyok fiatal. Szeretném élvezni az
unokáim társaságát, sétálni, együtt hízni a férjemmel.
Semmi nem volt újdonság abban, amit mondott. Mégis,
teljesen alaptalanul bosszús lettem. Természetesen nem
Marlára voltam dühös. Aligha hibáztathatom őt azért, mert
javítani akar saját helyzetén. A világra voltam dühös.
Szükségem volt Marlára, aki már inkább családtag volt, mint
alkalmazott. Mindig lehetett rá számítani, hogy ha szükséges,
tovább marad. A nap huszonnégy órájában bármikor
felhívhattam. Nagyi többnyire jól kijött vele, és Marla soha nem
vette a szívére nagyi szeszélyeit, ostobaságait. Igazi küzdelem
lesz valaki mást találni helyette. Marla helybeli volt, de nem
sokan hajlandók ingázni a mi kis városunkba, Sheridanbe, ha
munkáról van szó. Aki mégis hajlandó erre, nyilván ehhez
mérhető fizetést kér.
Bár volt egy kis félretett pénzem nagyi orvosi számláira, és
nagyi nyugdíjából kényelmesen éltünk, azt nem lehet mondani,
hogy dúskáltunk volna a pénzben.
–  Ó, Marla! Ez csodálatos! – Felálltam, valahogy sikerült
lenyelnem a torkomat szorongató pánikot. Megöleltem.
Élveztem a keserédes pillanatot, ahogy visszaölelt, és azt is
éreztem, hogy szememet könnyek égetik. – Megérdemled.
Hosszú évekig nagyon keményen dolgoztál. Örülök, hogy te és
Pete végre egész nap együtt lehettek.
Elhúzódott egy kicsit, megpaskolta az arcomat, meg akart
győződni arról, hogy száraz. Felszisszentem, amikor ujjai a
hegszövethez értek. Még mindig érzékeny volt. A bőr
vékonyabb, mint az egészséges, jobb oldalon.
–  Ne aggódj, Gracie-Mae. Amikor szerződtünk, két hónapos
felmondási időben állapodtunk meg. Az elég arra, hogy találj
 p g g gy j
valakit a helyemre.
Felsóhajtottam. Két hónap valóban méltányos idő.
– Köszönöm. Azonnal elkezdek keresni.
–  Bár nyilván tudod, mi az álláspontom azzal kapcsolatban,
hogy minek kellene következnie.
Megrándult az ajka, mintha küzdene magával, nehogy
kicsússzon a száján az, amit nem akart kimondani.
–  Tudom. Különösen az éhségsztrájk miatt – jegyeztem meg
pikírten. Marla felnevetett.
– Aha. Erről jut eszembe. Amikor azt hitte, hogy nem veszem
észre, nassolnivalót csempészett a szobájába. És hát… – mondta
magasabb hangon nevetve –, azt játszom, hogy nem veszem
észre, szóval eszik.
Fejemet ingatva megkönnyebbülten felnevettem.
– Lehetetlen nőszemély. Mit csináljak vele?
–  Küldd otthonba – hördült fel Marla. – Meg fogja köszönni
neked.
Nagyi mintha megérezte volna a nagy, szaftos pillanatot;
tarka pamutvászon háziruhájában, nyuszipapucsban a
konyhába lopózott.
– Mi ez a nagy felhajtás?
Egyenesen a konyhaszekrényfiókhoz lépett, ki akarta nyitni.
A fiók meg sem mozdult. Mágneses gyerekzárat tettem minden
olyan fiókra, amiben fegyverként használható eszközök voltak.
Nem kockáztathattam. A tűzhely- incidens után különösen nem.
–  Nagyi, Marla az előbb mondta, hogy néhány hónap múlva
itt hagy minket. Floridába költöznek, hogy közelebb legyenek
Joanne családjához, az unokáihoz. – Nagyi felé fordultam, még
mindig háttal állt nekem.
–  A francba! Mi ez? – kérdezte a fiók fogantyúját rángatva,
bosszúsan. – Nem tudom kinyitni!
– Nagyi, hallottad, amit mondtam?
–  Az ég szerelmére, mi a… – mormogta, teljesen figyelmen
kívül hagyva engem és amit mondtam. Folyamatosan rángatta a
fiókot.
–  Mire van szükséged? – kérdeztem, és gyorsan odaléptem
 g gy p
mellé. A sürgősségin történt incidenst igyekeztem jóvátenni. –
Kiveszem neked.
–  Arra van szükségem, hogy tudjam, miért nem tudom
kinyitni a saját fiókjaimat a saját nyomorult házamban, hogy
kivegyek egy kanalat, amivel megkeverhetem a teámat. –
Sarkon fordult, szembenézett velem, a fiók felé intett. – Ez
valami újabb trükk, Courtney? Így akarod meggyőzni az
embereket, hogy ki tudja milyen nyavalyában szenvedek? Hogy
képtelen vagyok kinyitni egy fiókot? Elmegyógyintézetbe akarsz
záratni? Erről van szó?
Ezúttal semmi kedvem nem volt eljátszani a halott lányát,
anyámat. Túlságosan fájt.
–  Nagyi, nem Courtney vagyok, hanem Gracie-Mae, és nem
akarlak elmegyógyintézetbe záratni.
–  Azt akarod, hogy itt haljak meg, hogy tiéd legyen az összes
pénzem meg a házam. Hogy nyugodtan betéphess, és senki ne
zavarjon közben. Átlátok rajtad, ifjú hölgy. Téged mindig csak a
fiúk és a drogok érdekeltek.
–  Csak azt akarom, hogy jobban legyél – böktem ki. Kezdett
elegem lenni ebből a játszmából.
–  Persze. Úgy, hogy diagnosztizáltatsz valami betegséget
nálam, amiben nem is szenvedek, és egy csomó gyógyszert
tömnek belém. Nem mindenki akarja, hogy leszedálják. Az,
hogy te szereted a drogokat, nem jelenti azt, hogy én is
szeretem. Az olyan gyógyszerek nem nekem valók.
– Nagyi. – Megérintettem a vállát. – Grace vagyok.
Meglökött. Erősen. Átlendültem a konyhán, hátam a falnak
koppant. Volt egy kép mögöttem a falon. Anyám és én voltunk
azon a képen. Az egyetlen ebben a házban, amin együtt voltunk.
A kép a padlóra esett, az üveg összetört.
Mélyebb volt a fájdalom, mint a seb.
A megaláztatás.
A düh.
A tehetetlenség; hogy ebben a helyzetben semmit nem
tehetek.
Megkopott lánggyűrűmet ajkamhoz emeltem és gyorsan
 g p ggy j gy
elsuttogtam kívánságomat. Marla felugrott a székről, elindult
nagymamám felé.
– Savannah! – Olyan éles volt a hangja, hogy a karomon felállt
minden apró szőrszál. – Nem ismered meg a saját unokádat?
Nagyi hirtelen Marla felé fordította a fejét; vicsora kedves
mosollyá olvadt.
– Tessék? Jaj, ne butáskodj! Pontosan tudom, hogy kicsoda.
– Courtney-nek nevezted – vágott vissza Marla.
–  Hallgass!! – Nagyi felemelte a hangját. – Ne mondj ellent
nekem mindenben! És te se!
Marla hozzám lépett.
–  Menj iskolába, édes szívem. Ma tovább maradok.
Megígértem a nagymamádnak, hogy segítek rendet tenni a
szekrényében. Rendben?
Döbbenten néztem nagyit, de bólintottam.
Fogtam a hátizsákomat, a kulcsaimat, a pénztárcámat, és
kirohantam. Beszálltam a kocsimba, becsuktam magam mögött
az ajtót. Csak odakint engedtem meg magamnak, hogy
kicsorduljon a könnyem.
A vágy villamosa jutott eszembe.
Blanche fájó magánya, ami olyan mélyen gyökerezett benne,
hogy már nem is tudta, miért magányos. Blanche – ahogy nagyi
is – egész nap otthon ül, gyakran nincs vele más, csak a
démonai.
Arra gondoltam, milyen kegyetlenség szabadságot adni
valakinek, aki nem tudja, mit kezdjen vele.
Savvy nagyi gyakran mondogatta, hogy ha nem félsz, akkor
nem vagy bátor. És abban a pillanatban a kettő közül
valamelyik voltam, de az ő érdekében egyszerre kell bátornak
lennem és félnem.

A nézőtér hátsó sorában ültem, és néztem, ahogy Tess és Lauren

kiheréli Stella és Blanche szerepét a próbán.
Tess nem volt rossz, de folyton túljátszotta a karaktert; így
kompenzálta, hogy elvesztette Blanche szerepét, amit a rendező
Laurennek adott.
Ezt gyakran felpanaszolta.
– Blanche sokkal talpraesettebb nő. Stella gyenge és bátortalan.
– Nőj már fel, Tess! Tanulj meg méltósággal veszteni – hördült
fel Lauren.
– Én sosem vesztek – felelte Tess. Olyan él volt a hangjában,
amit még sosem hallottam.
Lauren haját hátravetve derűsen mosolygott rá.
–  Igazán? Akkor hogyan lehetséges, hogy nem vagy West St.
Claire karján per pillanat?
A Stanley szerepét játszó Aiden sem volt különösen rossz, de
kicsit vissza kell vennie a grimaszokból és a merev
bámulásokból. Annyira úgy nézett ki, mint akinek székrekedése
van, hogy attól féltem, a darab végén virág helyett hashajtót
dobnak fel neki a színpadra.
A próba felénél tarthattak, amikor valaki leült mellém. Ez
elég különös, mert minden más hely szabad volt. Nem
fordultam oldalra, pontosan tudtam, ki az. Meglepett, hogy
olyan gyorsan felismertem.
Tél-, almaízű cukor- és alfahím-illata volt. Vad és egyedi. Az
előttem levő ülés támlájára tettem a lábamat, próbáltam a
színpadon játszókra figyelni. Még mindig iszonyú dühös voltam
Westre. Főként azért, mert múlt pénteken úgy dugott meg egy
lányt, hogy közben az én titkos nevemet lihegte. A hivatalos
verzió szerint azonban azért voltam rá dühös, mert végtelenül
kínos helyzetbe hozott, amikor nagy hűhót csapott abból, amit
Reign mondott nekem nyilvánosan. Gyors, ruganyos léptekkel
siklottam a folyosón, mintha meg sem hallottam volna a furcsa
kötekedést. Reign De La Salle egyike volt annak a sok idiótának,
akiken megtanultam keresztülnézni. West azonban újra az
arcomra fordította a rivaldafényt, és most mindenki rólam
beszél. Arról, hogy mi történt velem. Arról, hogy milyen az
arcom, Arról, hogy a jövőm teljesen reménytelen.
Ez az egész olyan, mintha még középiskolás lennék.
West izmos karját székem fejtámlája mögé csúsztatta.
Testbeszéde semleges volt, magabiztosság áradt belőle; kivett
valamit az első zsebéből, zsebnaptár volt. Ölembe dobta.
– Karikázd be a dátumot.
Tudomást sem vettem róla, a színpadot bámultam.
– Azt, amikor kiengedsz végre a kutyaházból – mondta.
Összeszorítottam ajkamat, ellenálltam a halvány mosolynak,
képletesen forró lávát öntöttem a gyomromban verdeső, felfelé
igyekvő pillangókra.
Pontosan az ilyen és ehhez hasonló pillangórajzás miatt
tartottam nagyon jó ötletnek, hogy távolságot tartsak tőle.
Mintha a homlokára lenne írva, hogy szabad idejében
szíveket tör össze.
– Nem jó. Ez csak a jövő év közepéig szól – mondtam halkan,
vontatottan, de egy pillanatra sem vontam el tekintetemet a
színpadról. Nem kellett lenéznem sem ahhoz, hogy tudjam, a
zsebnaptárak legfeljebb egy év időtartamot mutatnak. Az egyik
jelenetben Tess hátravetette a fejét, így próbált lopni Lauren
rivaldafényéből. A jelenetet félbeszakították, mert Lauren
belezavarodott a szövegbe.
–  A francba! Tess összezavart! – toporzékolt Lauren, a
szövegkönyvet fojtogatva.
Tess csípőre tette ökölbe szorított kezét és látványosan
duzzogott.
–  Amikor a zónában vagy, semmi nem zökkenthet ki. A
módszeres színjátszás híve vagyok, Lauren. Ha átveszem a
karaktert, érinthetetlen. Hetek óta mondom McGraw
professzornak, hogy nekem kellene Blanche-t játszani. Erre a
szerepre születtem.
Lauren a következő néhány sort próbálta memorizálni, Tess
pedig abban a megingathatatlan tudatban, hogy a szerepet
elrabolták tőle, macskatekintettel pásztázta környezetét. A
nézőteret. Tekintete megakadt, szeme tágra nyílt, izgatottan
csillant, ahogy meglátott minket. Integetett nekünk.
 gy g g
– West! Grace! Halló!
Visszaintegettem. West előrebiccentette állát; alig észrevehető
köszönés. Aztán rögtön visszanézett rám.
– Mit szólnál próbaidőhöz? – kérdezte. – Ez az első kihágásom.
Nemet intettem.
– A harmadik. Az első naptól kezdve az idegeimre mész.
–  A francba! Azt hiszed, veled dolgozni kéjes piknik?! –
méltatlankodott.
–  Biztos vagyok abban, hogy nem az, de én nem ütöm az
orromat a te dolgodba és nem vonok rád nem kívánt figyelmet –
mutattam rá.
– Pontosan mi a vád ellenem?
Mamut teste mozdult, kényelmesebb pozíciót vett fel az
ülésen, de ez azt jelentette, hogy egészen felém fordult.
–  Nagy hűhót csaptál amiatt, amit De La Salle mondott, és
most én vagyok az a szánalmas emós lány, aki a védelmedre
szorul. Tehetetlennek láttattál. Gyengének. Jótékonykodás
alanyának.
Feléje fordítottam a fejemet, egyenesen a szemébe néztem.
Mellkasomban már nem csak nyilallt a fájdalom; az egész fájt.
–  Azért vagy dühös rám, mert kiálltam érted? – kérdezte
szemöldökét összevonva.
– Meg tudom vívni a saját háborúimat.
– Hülyeség. Soha egyetlen csatában sem jelensz meg.
– Ehhez neked semmi közöd.
– Hozzád van közöm.
Figyelte, hogyan reagálok, és láthatóan nagyon élvezte, ahogy
az arcom elvörösödött a smink alatt.
– Sejtettem. Csak arra nem jöttem még rá, milyen minőségben
gondoltad. Valami elfoglaltságot akartál? Cicát akarsz tartani,
ilyesmi? Azt hittem elég nagy a választék.
–  Olyan minőségben, hogy a barátom vagy. – Szeme keskeny
réssé szűkült. Komoly elhatározás. Ennyi. A barátja vagyok, és
ebbe nekem semmi beleszólásom nincsen. – Ha valaki
tiszteletlen a barátaimmal, akkor velem tiszteletlen. Velem
pedig senki nem lehet tiszteletlen. Világos?
A színpad felé fordítottam a fejemet, de csak azért, mert nem
bíztam magamban, hogy nem ugrok a nyakába és nem ölelem
meg azonnal. Még soha senkim nem volt, akire az életemet is
rábízhattam volna, aki egyszerűen dörömbölt életem ajtaján és
azután sem fordult sarkon, hogy rájött, milyen nagyon
odavagyok.
West volt az első, aki ragaszkodott ahhoz, hogy barátok
legyünk, akár érdekel engem, akár nem. Ez nekem teljesen
ismeretlen terület. Az ösztönöm azt mondta, hogy taszítsam el
magamtól, mielőtt ő dobna engem, de testem azért üvöltött,
hogy engedjem be.
Bosszúsan emelte a levegőbe a kezét.
–  Hát, jó. Azt akarod, hogy vonuljak vissza? Rendben.
Akárhogy is, az a seggfej nem fog többet csesztetni téged, szóval
ennyi.
– Juhéééé! Köszönöm, St. Claire kapitány – mondtam, és kissé
gúnyosan, ököllel csaptam a levegőbe. West a szavát adta, hogy
többé nem üti bele az orrát az életembe. De még mindig nem
békéltem meg. Sőt, miután elmúlt a kezdeti lelkesedés, hogy
West nyilvánosan, a színházteremben a társaságomat kereste,
még dühösebb voltam, mint addig.
Pontosan tudtam, miért (Melanie miatt), de ezt nem
mondhattam el neki.
–  Ugye tudod, hogy hülye picsát játszol? Az nem lehet, hogy
nem tudod.
Azt tudtam, hogy lehetetlenül viselkedek, és rettenetesen
bosszantott, hogy képtelen voltam leállni ezzel. Az én fényes,
piros önpusztításgombom be volt kapcsolva, és legszívesebben
sorozatban vertem volna két ököllel a kurafit, mármint Westet,
amíg semmi sem marad a barátságunkból, hogy újra csak
egyedül lehessek, láthatatlan maradhassak és biztonságban
meghúzódhassak vegyétek-úgy-hogy-nem-is-létezem
buborékomban.
Telefonja egyfolytában rezgett a kezében. Megszakította a
hívást, mielőtt láthattam volna, ki keresi.
 Melanie kér második menetet? Megmondtad neki, hogy elvből
csak egyéjszakás pasi vagy?
–  Mi ez az egész, Texas? – Arcomat pásztázta mély
tekintetével.
Cruz Finlay, a darab rendezője felnézett a színpad mellől, a
szövegkönyvvel intett nekünk.
–  Elnézést, megtennétek, hogy csendben maradtok?
Zavarjátok a színészeimet.
–  A színészeid zavarnak minket – jegyeztem meg alig
hallhatóan. West felhördült mellettem.
–  Grace! West! – intett Tess megint felénk. – Mi ez az egész?
Miattam vagytok itt?
Tess remek lány, de hajlamos azt gondolni, hogy az egész
világ körülötte forog. Azt hiszem, azért ment annyira az
idegeimre, mert korábban én is pontosan olyan voltam, mint ő.
Összerándult a gyomrom. Ha felhúzom magamat
valahányszor Westre lányok figyelme irányul, naponta
háromszor kaphatok idegösszeomlást.
West felállt, elkapta a karomat, felállított. Nem lehetett
ellenállni neki.
– Texasért jöttem. Megtaláltam, szóval nem leszünk tovább a
nyakadon.
Tisztelgett a döbbent Tessnek, és úgy húzott maga után ki a
dupla ajtón, mint valami barlangi ősember az asszonyát. Nem
akartam jelenetet rendezni, ezért nem csaptam a kezére, hogy
engedjen el. Amint kiértünk az aulába, a falnak nyomott, két
karjával közrefogott. Megint megcsörrent a telefonja. Rá sem
nézett; lehajtotta a fejét, ajka veszélyesen közel volt az
enyémhez.
Férfias föld-illata beszivárgott szervezetembe. Szívem olyan
hevesen vert, hogy azt hittem, mindjárt elhányom magamat.
–  Próbáljuk ezt el újra. Miért vagy kiakadva rám, Texas? Ne
gyere nekem a Reign-érvvel. Egy csecsemőnek minden vicc új.
Én nem vagyok az.
–  Azok után, hogy bejöttél hozzám a nézőtérre és mindenki
előtt Texasnak neveztél, elkerülhetetlenek a pletykák. Remélem,
 p y
most örülsz.
Hűvös nyugalommal válaszolt.
–  Legalább annyira baszok rá, amennyire leszarom. Ez az
érték pedig nulla, ha esetleg érdekel. Vagyis rá se baszok, le se
szarom. Ne válts témát! Felelj a kérdésre.
–  Téged tényleg nem érdekel, ha az a vélemény alakul ki
rólad, hogy a saját ligád alatti szintről merítesz? – kérdeztem
kissé kihívón.
–  Az sem érdekel, ha azt hiszik, kecskét baszok. És te nem a
saját ligám alatti szint vagy. Most pedig harmadszor és utoljára
kérdezem: miért vagy dühös? Jól gondold meg a választ. Nem
lesz negyedik esélyed. Megfoglak, fejjel lefelé fordítalak, és
kirázom belőled a választ.
– Azt nem tennéd – feleseltem.
Szemöldöke összerándult, ajka kaján mosolyra görbült.
A francba! Tényleg képes lenne rá. Kénytelen voltam engedni.
–  Nem vagyok dühös rád. Nem haragszom. Csak azt akarom,
hogy ne viselkedj úgy, mintha jótékonyságot gyakorolnál,
mintha védeni kéne engem. Egyedül is elég jól elvoltam, és nem
akarom azt a rivaldafényt, amit miattad kapok.
Hosszan nézett, repedéseket keresett a képen, amit magamból
mutatni akartam.
Végül engedett, hátralépett a faltól. Mindenütt éreztem a
hiányát.
–  Ha nem vonzok be több figyelmet a seggedre, akkor
viszonylag normálisan fogsz viselkedni?
– Normális vagyok.
– Ez azért vita tárgya.
–  Mondj valamit, akár egyetlen dolgot is, ami nem normális
bennem.
– Kapucnis felsőt hordasz akkor is, amikor odakint 45 fok van
árnyékban, egészségtelen módon rajongsz a kilencvenes
évekért, és azt hiszed, hogy nem vagy szép, pedig …
– Oké. Rendben. Értem. Azt mondtam egyet mondj.
Nyalókát tolt szabályos alsó és felső fogsora közé, ördögi
mosollyal nézett rám.
–  Versengő típus vagyok. Ha egyszer beleállok, nehéz leállni.
Tűzszünet?
Meggörbített kisujját nyújtotta felém.
Csak arra tudtam gondolni, hogy vadul csókolta Melanie-t,
arra, ahogy a farmerját gombolta ki, a bugyiját húzta le és
közben az én nevem volt az ajkán. Saját ajkam apró
tűszúrásokkal bizsergett, de kisujjamat a kisujjába fűztem, és
majdnem elnevettem magamat, hogy milyen nagy az ujja az
enyém mellett. Másodszor csináltuk ezt. Tetszett, hogy van egy
közös gesztusunk.
–  Készen állsz meglógni egy kicsit? – kérdezte, azzal oldalba
könyökölt.
– Meglógni? Hova?
–  Austinba. Az előbb rám írt Karlie, hogy a büfékocsi
lerobbant, és nem lesz műszakunk. Szabadprogramom van.
Elgondolkodtam, a telefonomra pillantottam. Persze én is
megkaptam ugyanazt az üzenetet. De mégis… Westtel lógni
munkaidőn kívül? Az határozott nem, nem, nem és nem, plusz
sohanapján, de még akkor sem, ha piros hó esik.
– Sajnos nem tehetem. Itt kell ülnöm, egyik próba jön a másik
után.
– Nem tudom, hogyan közöljem veled ezt a tényt, de ha nem
vetted volna észre, ezt a színdarabot semmi nem menti meg. Ez
a legrosszabb dolog, ami a Jonas Brothers óta Texas államban
történt – mondta West, és olyan imádni való képet vágott…
őszinte sajnálat és maró gúny keveredett tekintetében.
– Ne merd utálni a Jonas Brotherst. Az együttes igazi nemzeti
kincs – mondtam, mutatóujjamat fenyegetően lengetve felé, de
alig tudtam megállni nevetés nélkül.
–  Micsoda fordulat a forgatókönyvben! – Elkapta az ujjamat,
maga felé rántott. – Már elkönyveltelek, hogy afféle Véres
Valentin típusú lány vagy.
–  Ismerek olyan együtteseket, amik a kilencvenes évek után
alakultak – tiltakoztam.
 – Bizonyítsd be! De majd útközben!
Azzal együtt, ami történt velem az elmúlt néhány hétben,
igazán jó lett volna egy kicsit kiereszteni a gőzt, elmenni egy
napra. Ráadásul már elhatároztam, hogy nem fogok
beleszeretni West St. Claire-be, és már előtte is hihetetlen
sikereket értem el abban, hogy nem szeretek bele senkibe.
Mit árthat egy rövid utazás, ha egy időre elhagyom a várost?
– Kicsavarod a karomat – sóhajtottam.
–  Ez a specialitásom. Ha nem tudnád, igazán híres vagyok
arról, hogy segítek a nőknek felfedezni, mennyire hajlékony és
alkalmazkodó a testük.
Grimaszt vágtam, ellöktem magamtól, és élveztem, milyen
kemény a mellkasa a tenyerem alatt.
– Borzalmas vagy. Hozom a hátizsákomat.
–  Felejtsd el. Nem bízom benne, hogy visszajössz, és Cruz
Finlay agyvérzést kap, ha még egyszer megzavarja valami a
figyelmét. Majd én kihozom.
Bemasírozott a nagy terembe, kijött a hátizsákommal, és a
vállára kapta. Mutatóujján pörgette kulcskarikáját. Csak úgy
tudtam mellette maradni, hogy hosszú lépteit gyors
szökellésekkel kompenzáltam.
–  Ugrálsz. Ha nem tudnám, hogy nem ez a helyzet, azt
hinném, hogy a „b” betűs szó érvényes rád jelen pillanatban.
Vigyorgott.
–  B, mint betépve? Bebaszva? – kérdeztem, és eléggé
csodálkoztam, hogy még mindig ugrándozok mellette.
Hagyd ezt abba! Hülyét csinálsz magadból!
Felnevetett, rám sandított, aztán rám nézett. Figyelt.
– Nem, te negyedeszű. Boldog.
– Nem vagyok boldog.
– Az önelégült vigyor az arcodon egészen másról árulkodik –
megpöckölte az államat.
– Tahó vagy.
– Ragyogsz.
Vállamra dobtam a hajamat, és teljesen szokatlanul, abszolút
váratlanul szépnek éreztem magamat. Úgy dagadt a szívem,
 p g gy g
mintha vízben áztatták volna, és egész testem bizsergett.
– Baaaaaaasssszus! Ez a színtiszta öröm! Ki vagy te? Valami
átverés áldozata lettem?
Megállt, felkapott, a lábam nem érte a földet. Oldalra
fordított. Elkomorult, úgy tett, mintha olvasna valamit a
hátamon. Leírást vagy használati utasítást. Füttyentett. Addig
kapálóztam, míg letett. Csillapíthatatlanul nevettem.
Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni.
Sok érintés volt közöttünk az utóbbi időben – annyi, amennyit
négy év alatt nem kaptam – és gyomromban a pillangók
folyamatosan csapdostak, kavarogtak.
– Aha. Az igazi Texas vagy. A 2.0 verziót kaptam. Vízálló vagy?
– Most nem.
– Kár. Fogadni mernék, hogy nagyon jól nézel ki kétrészesben.
–  Te húsz darabban fogsz kinézni, összeaprítva, ha így
folytatod.
Úgy éreztem, mintha visszakaptam volna a régi énemet, és
nem tudtam miért, de valamiért feltételeztem, gyanítottam,
hogy ő is ugyanezt érzi magában.
Azt, hogy valami különös okból előhoztuk egymásból előző
énünket, azt, aki korábban voltunk, és aki szörnyen hiányzott
nekünk.
Megálltunk a Ducatija mellett. Két bukósisakot vett elő,
egyiket a kezembe nyomta. Ezúttal megfordultam, lekaptam a
baseballsapkámat és kötelességtudón fejemre húztam a sisakot.
–  Két sisak? – Visszafordultam feléje, amikor a sisak már a
fejemen volt.
Vállat vont.
– Gondoltam, hogy fel kell melengetnem a frigid seggedet.
– Mindig ilyen magabiztos vagy?
–  A nap minden másodpercében – felelte, azzal kiköpte az
almás nyalókát, és felvette a sisakot. – Te minden helyzetben
ilyen kíváncsiskodó vagy?
–  Csak amikor elég érdemesnek találok valamit arra, hogy
behatóbban tanulmányozzam – feleltem, bal vállamat felvonva.
– Ha már a kíváncsiskodásomnál tartunk… Mi a helyzet az
almás nyalókával? Nem túlhaladott egy kicsit a te korodban?
–  Szerintem nem. Neked nincs semmilyen szokásod vagy
tárgyad, ami emlékeket idéz? A múltad egy része, ami közel áll
a szívedhez?
Önkéntelenül végigsimítottam a lángmintás gyűrűn. Éreztem,
hogy feszengve nyeldeklek.
–  Ami azt illeti, van. Ez a gyűrű. Lángok vannak rajta. –
Felemeltem a kezemet. – Anyáé volt.
–  Ez… – Kicsi, puha kezemet nagy, érdes kezébe vette, és a
gyűrűt szemlélte. – Borzalmas. De mindegy is. Nekem ugyanez
az almás nyalóka.
Nagyon felélénkültem; vettem a bátorságot és kihúztam egy
almás nyalókát a hátsó zsebéből. Tudtam, hogy ott tartja a
készletét. A sisak alá, a számba dugtam.
– Ez… ízetlen.
Annyira ízetlen volt, hogy elgondolkodtam, mi késztette arra,
hogy újra és újra ezt a márkát vegye. Persze, ha tudatni akarta
volna velem az okát, már önként megtette volna.
West vigyorogva, lustán ingatta fejét.
Megvártam, hogy felszálljon a motorra, aztán felugrottam
mögéje. Hasára vonta a kezemet. A motor felbőgött. Az
autópályán cikáztunk, dugóban álló járműveket kerültünk el,
testünket sivatagi szél nyaldosta. Hozzásimultam, beszívtam
testének illatát. Letüdőztem. Nagyon szerettem a bukósisakot.
Teljesen eltakarta az arcomat, megadta azt az illúziót, hogy
bárki lehetnék. Így, egy elképesztően jóképű férfihez simulva,
ahogy hosszú szőke hajam lobogott mögöttünk, és az emberek
csak a testemet láthatják, olyan érzésem volt, mintha újra olyan
lennék, mint régen. Egy lány a sok közül, úgy él, ahogy mások,
ez is csak egy olyan napja, mint a többi.
Senki nem sejti, hogy testemen, arcomon hegek vannak.
Senki nem sejti, hogy a nagymamám beteg.
Senki nem sejti, hogy ezt a félévemet el fogom bukni.
West telefonja egész végig vibrált a zsebében. Combommal
éreztem, de nem akartam tönkretenni a pillanatot azzal, hogy
megkérdezem, ki az.
Elértünk a 2nd Street negyedbe, jeges kávét vettünk és
sétáltunk egy kicsit. Nagy volt a tömeg; rengeteg egyetemista,
vásárlók és virágzó cserepes növények; az utcákon
fénydekoráció. A kávézókban minden asztalnál fiatalok, élénk
csevegésben. Az iskoláról beszélgettünk, aztán a péntek esti
meccsekről és arról, hogy miért nem lépek színpadra. West
hirtelen megtorpant a járdaszegélyen, megrántotta kapucnis
felsőm ujját. Feltorlódtak a járókelők mögöttünk.
– Megvan! Basszus! Ez az!
Előrenéztem, a feliratra, amit West nézett. Baseballsapka bolt
volt. Öntudatosan megigazítottam kopott szürke fejfedőmet.
Mindig rajtam volt, csak otthon nem, és ha West bukósisakját
viseltem. West megfogta a kezemet, bevezetett a boltba.
–  Ha egy örökkévalóságig ez alá akarod rejteni az arcodat,
legalább ne ugyanazzal a régi Nike logóval terhelj. Újíts a
kedvemért, Tex! Ez a jó kapcsolat receptje.
–  Rendben. De el kell fordulnod, amikor próbálok. Védenem
kell az erényeimet.
Igyekeztem lazára venni a szöveget; ökölbe szorított kezemet
felsőm zsebébe dugtam. Elindultunk a sapkák sorai között. Az
utcával ellentétben az üzletben csend volt. Rajtunk kívül csak a
tizenéves pénztáros volt benn.
–  Tényleg olyan nagy ügy neked, hogy láthatatlan legyél? –
kérdezte West, és kezét tucatnyi sapkán húzta végig.
Egyetemi témájú sapkák között válogattam éppen. Vállat
vontam.
– Szeretem, ha magamban lehetek.
– Szeretsz láthatatlan lenni.
– Mi azzal a gond?
– Az, hogy nem vagy láthatatlan. – Megállt, behajlított ujjaival
arcélét dörzsölgette. – Kössünk kompromisszumot! Becsukom a
szememet, amikor sapkát próbálsz és kinyitom, ha készen vagy.
Megbízol bennem?
– Miért érdekel ez téged?
 g
Megálltam mellette, cseresznyemintás, babarózsaszín sapkát
nézegettem. Lányos lány voltam már A Tűz előtt is. Úgy
gondoltam, a sapka szuper cuki lenne és eltűnődtem, miért nem
jutott korábban eszembe újat venni. A válasz azonban teljesen
nyilvánvaló volt: nem gondoltam, hogy bárki rám nézne, és ha
rám néztek, nyilvánvalóan nem jó okkal tették.
–  Texas, nem is tudom, hogy hol kezdjem. Ez a sapka… a
belsejének olyan szaga van, mint a használt fogselyemnek. Azt
akarom, hogy legalább egy tucat sapkád legyen és váltogathasd.
Baseballsapka esküvőre, temetésre, partira, munkába,
iskolába… – Tekintete megakadt a babarózsaszín darabon, amit
kézbe vettem. Kikapta a kezemből, mellkasomhoz nyomta. –
Próbáld fel!
– Csukd be a szemedet!
– Ha becsukom a szememet, nem fordulhatsz el.
– Hé, ez nem volt az egyezségben – tiltakoztam.
– Pomponlány voltál, ugye?
– Igen. Azelőtt, hogy…
–  Mi az első, amit gyakoroltok, mielőtt felvennének
benneteket a csapatba?
Próbáltam gondolkodni.
– A bizalom-hátraesések?
–  Pontosan. Ez a mi bizalom-hátraesésünk. Bízz benne, hogy
nem nyitom ki a szememet.
–  Te mondtad, hogy reményt és bizalmat helyezni az
emberekbe egyszerre ostoba és kockázatos dolog – mutattam rá.
Arca grimaszba rándult.
–  Ne hallgass a hülyeségeimre. Én csak egy kibaszott
semmirekellő punk vagyok, aki csak az öklét tudja jól használni.
– De…
Mutatóujjával zárta le a számat. Szeme sarkában
mosolyráncok jelentek meg. Láttam rajta, hogy sokat jelent ez
neki. Sokat jelent, ha bízom benne. Bár fogalmam sem volt,
hogy miért.
– Nem hagylak elesni, Tex – jegyezte meg halkan.
 – Megígéred?
–  Nem ígérem meg. Soha semmit nem ígérek meg – felelte
rosszallón csettintve. Hát nem ígéretet tett az előbb? Nem
értettem, miért ragaszkodott olyan elszántan ahhoz, hogy soha
ne ígérjen semmit, a legapróbb dolgot se. – Tegyél próbára.
Sűrű csend állt be közöttünk, ahogy kérését fontolgattam.
Szorosan behunyta szemét. Lassan levettem szürke
baseballsapkámat, az adrenalin hevesen áramlott vénáimban.
Döbbenten néztem rá, élveztem ezt a röpke, felszabadító
pillanatot. Szinte éreztem a karját magam körül, ahogy
képletesen feléje dőltem.
Azt, hogy elkapott.
Hogy tartotta a szavát, és nem lesett.
Feltettem a rózsaszín sapkát. Még nem hajlott rendesen be az
oldala, így amikor feltettem, West még mindig elég sokat látott
az arcomból, többet annál, hogy nekem ne lett volna
kényelmetlen. Fejemre húztam a sapkát, mély levegőt vettem és
megérintettem West vállát. Jeleztem, hogy kinyithatja a szemét.
– Jó voltam? – kérdezte évődve.
– Az én fogalmaim szerint nem eléggé – hebegtem.
Hirtelen kinyitotta a szemét.
– Szerinted?
Bár csak egy sapka volt, egész testemre mutatva úgy
pózoltam, mint Carrie Bradshaw a Szex és New York-ban.
Hülyeségnek hangzik, de olyan érzés volt, mint esküvői ruhát
felpróbálni. Félszeg, kacsintós mosollyal nézett rám, amitől
elgyengült a térdem. Füttyentett.
A sapka felé nyúlt, szívem nagyot dobbant. Egy pillanatig úgy
éreztem, hogy elenged, testem a padlóra csattan. De nem. Nem
vette le fejemről a sapkát. Elfordította és meghajlította a
fejemen, úgy ahogy én szerettem, úgy, hogy arcom mindkét
oldalát takarja.
– Szép vagy – mondta sokkal halkabban. – A sapka is jól áll.
–  Köszönöm. – Hangjának lágysága kizökkentett
komfortzónámból. – De ez nem valami cool. Ha meghajlítod,
meg kell venni.
–  Ez nem igaz. Kérdezd csak meg bármelyik lányt, akit
magam elé hajlítottam. Egyiket sem vettem el.
Tompa hangon nevettem. Nem voltam elkápráztatva az
emlékeztetésétől, hogy hírhedten sok lányt megfektetett.
– Különben pedig ezt megvesszük – jelentette ki.
Elfordultam, hogy visszategyem régi sapkámat; ekkor
megnéztem az árcédulát és önkéntelenül felhördültem.
– Ötvenöt dolcsiért? Te viccelsz.
– Az én ajándékom.
–  Nem – feleltem fejemet ingatva. – Egyszer már meghívtál
vacsorázni. Ebből nem csinálhatunk rendszert.
De ekkor már fesztelenül fölényes léptekkel a pénztár felé
tartott, ujján pörgetve a rózsaszín sapkát. Nem is figyelt rám.
Morgolódva követtem. Tudtam, hogy azt csinál, amit csak akar.
–  Nem rendszer. Csereügylet. Kapsz tőlem valamit, amire
szerintem szükséged van, most pedig rajtad a sor, hogy adj
nekem valamit. Téma lezárva. – Megrántotta a pénztárcaláncát
(az én kilencvenes évekre hangolódott szívem azonnal észlelte,
hogy teljesen passzol a kedvenc korszakomhoz), és elővette a
tárcáját. Pár bankjegyet tett a pénztáros elé a pultra.
– Megvan! West St. Claire, Sher Egyetem, igaz? – szólalt meg a
pénztáros. Egészen felderült az arca.
Ökölpacsival köszöntötték egymást.
–  Tavaly láttam a Williams elleni meccsedet. Teljesen
leamortizáltad. Még él?
–  Nem mernék fogadni rá – felelte West. Zöldalma ízű
nyalókát tolt a szájába. Újra a régi, öntelt és beképzelt önmaga
volt.
– Profinak kéne lenned. Te vagy a legjobb bunyós, akit valaha
láttam. Nagyon profi.
– Jó gyerek vagy – jegyezte meg West.
– Adsz egy autogramot a sapkámra?
Adott. Abba is beleegyezett, hogy együtt fotózkodjanak. Jó
hangulatban léptünk ki az üzletből.
–  Szerinted mire van szükségem? – kérdezte a
 g
csereügyletünkre utalva.
Pislogva imitáltam, hogy erősen gondolkodom.
– Hmm. Erényövre.
Felnevetett.
– Neked aztán van valamilyen humorod, Texas!
– Hé, nem én tettem le neked balettcipőt úgy, hogy a nevedet
sem tudtam.
West visszadugta a tárcáját a zsebébe, átadta a reklámtáskát,
benne az új sapkámmal.
– Sosem ismerted el, hogy megtaláltad. Elgondolkodtam, hogy
egyáltalán megtörtént-e. Már kezdtem kételkedni elmém
épségében.
–  Abban ettől függetlenül is teljes joggal kételkedhetsz. De a
balettcipőt megkaptam. Otthon van. Még nem tudom, mit
kezdjek vele, de az én szegénylány-komplexusom azt diktálja,
hogy ne dobjam ki – ismertem el nevetve. – Visszaadjam?
– Tartsd meg. Nem igazán vagyok biztos abban, hogy a balett
nekem való. Szóval én egy kicsit esetlen nagylány vagyok –
mondta félénkségemet utánozva. Felhördültem, mert vizuális
típus vagyok, és elképzeltem, hogyan mutatna West tütüben.
Az egyik sikátorban gyorsan sapkát cseréltem, a rózsaszínben
léptem elő. Hosszan füttyentett, én pedig ringó léptekkel
haladtam el mellette; úgy riszáltam a fenekemet, mintha
valamiféle femme fatale volnék.
Megint megrezdült a telefonja. Kinyomta.
– Nem akarod egyszer felvenni? – kérdeztem. Megfordultam,
elindultam visszafelé. Egyenesen őt néztem. – Egyáltalán nem
gond, ha van jobb dolgod is.
–  Nincs jobb dolgom – csattant fel. Megint a régi, mogorva
hangulat jött rá.
– Akárki hív, biztosan valami fontosat akar mondani.
Minél jobban belegondoltam, annál világosabb lett, hogy egy
alkalmi nő nem hívná naponta legalább egy tucatszor.
Aggodalom szorította össze a gyomromat. Ez annál komolyabb.
– Azt én döntöm el. Most te jössz, Tex – szólt utánam, miután
nagy léptekkel elindultam. – Hová?
 gy p
– Ettél már Frito pie-t, Maine?
Olyan idétlen, édes mosoly jelent meg az arcán, amilyent még
sosem láttam. Szeme ragyogott, mint valami mély fényű
drágakő. Egyszer láttam egy dokumentumfilmet a berlini fal
ledöntéséről. Több ezer ember esett neki kalapácsokkal,
téglákkal; puszta kézzel bontották, diadal ragyogott a
tekintetükben és mély, sötét fájdalom. Úgy éreztem, pontosan ez
történik az én védőfalaimmal is abban a pillanatban, amikor
igazi mosollyal nézett rám. Téglánként omlottam össze, ahogy
ezer kicsi West ütötte ököllel.
– Nem mondhatnám – felelte West fejét oldalra biccentve.
–  Menjünk vissza Christinához! El kell mennünk néhány
helyre. Frito pie-t kell ennünk.
Bólintott. Abban a pillanatban az utolsó tégla is leomlott a
falamról.
– Vezess!

– Ez… furcsa – mondta West, azzal hátradőlt a székén, és villáját

egyenesen a Frito pie-ba ejtette.
Szívemhez kaptam döbbenetemben.
– Ezt komolyan mondod?
Bólintott, kézbe vette a villát, és fintorogva turkált az ételben.
–  Mi ez egyáltalán? Marhahús, bab, sajt, enchilada- szósz,
tortillachips, tejföl, kukorica, pekándió… – sorolta a
hozzávalókat. – Erről az jut eszembe, amikor Rachel a Jóbarátok
egyik epizódjában főzött; a szakácskönyv két receptoldala
összetapadt, így lett az eredmény az undorító epres-
marhahúsos-tejsodós desszert. Mindent beledobáltak ebbe az
ételbe; csak a mosogatótálcát nem.
–  Ó! – jegyeztem meg vidám mosollyal. – A mosogatótálca is
benne van. Az alján. Egy réteggel a ropogós héj alatt.
Élénk nevetésben tört ki. Jeleztem, hogy kérem a számlát és
kifizettem.
–  Ráadásul, ha nem emlékeznél. Joey-nak nagyon ízlett az a
desszert.
–  Joey-nak minden ízlett, ami étel. Ez volt benne a nagyon
vicces.
– Ezek szerint válogatós vagy.
–  Nem igazán. Az undorító szarnál húzom meg a határt –
mondta, és szögletes állát vakargatva gondolkodott. – És a
puncinál. Puncit sem veszek a számba.
Félrenyeltem a Diet Pepsit, egy részét akaratlanul
visszaköptem a poharamba.
– Tessék?
– Az étkezési szokásaimról kérdeztél. Gondoltam, megelőzöm
a további kérdéseket és felsorolom, mit nem veszek a számba.
– Miért nem…
Befejezetlenül hagytam a kérdést. Sosem beszéltem szexről
fiúkkal. Ami azt illeti, Karlie-val és nagyival sem. Marla is kiesik
ebből a körből, teljesen nyilvánvaló okokból. Nem mintha soha
nem csináltam volna. Tizenhat évesen, az exbarátommal
Tuckerrel. De soha, egyetlenegyszer sem beszéltünk róla, maga
az élmény pedig enyhén szólva elég lagymatag volt.
–  Miért nem nyalok puncit? – fejezte be a kérdést helyettem.
Élvezte, hogy zavarban voltam. – Azért, mert az nagyon intim
dolognak tűnik. Semmi bajom a puncikkal. Kedvenc időtöltésem
bennük lenni. Csak nem akarok túl közeli ismeretségbe kerülni
azokkal a puncikkal, amikbe belemártom magamat. Ha lenne
állandó nő, az más sztori lenne.
– Volt már állandó nőd?
Bólintott.
–  Középiskolában. Őt kóstolgattam reggelire, ebédre,
vacsorára. És neked?
– Volt állandó. Csak nem nő.
–  Nyalt is? – kérdezte sértően lazán. Éreztem, hogy fülem
hegye lehetetlenül felforrósodott.
– Igen.
– Viszonoztad?
 – Persze. Fő az egyenlőség, ugye.
West hátradőlt a székén, állán rángatózott egy izom.
–  Hallottál már a pozitív diszkriminációról? Mi történt a
feminizmussal?
Ajkamra haraptam, próbáltam visszafojtani a nevetést.
Tényleg féltékeny lenne?
–  Gondolom az orálisszex-szabályod nem terjed ki a dolog
másik végére, vagyis ha te vagy a kedvezményezett – jegyeztem
meg homlokomat ráncolva.
Kaján mosollyal nézett le rám, mintha büszke lenne, amiért
képes vagyok folytatni ezt a beszélgetést úgy, hogy nem
robbanok ezer darabra zavaromban.
–  Így van. Még nem volt olyan, hogy ne élveztem volna, ha
szájjal kényeztetnek.
– Ez nem valami feminista hozzáállás.
– Hé! Van fogalmad arról, hogy hány melltartót tettem tönkre
életemben?
–  És még azt mondják, hogy az idilli szerelem halott! –
jegyeztem meg pislogva. Lejjebb húztam a sapkámat.
Mindketten hihetetlenül lazák voltunk.
– Most hova menjünk, Tex?
– Egy másik mexikói helyre – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Újabb ilyen kaja? – kérdezte tettetett rémülettel. – Megint ki
akarsz tenni engem ennek?
–  Persze. Egészen addig, amíg elismered, hogy a Frito pie a
legjobb, ami az emberiséggel a mezőgazdaság és az artikulált
beszéd feltalálása óta történt.
– Elismerem, hogy a Frito pie a legjobb, ami az emberiséggel a
mezőgazdaság és az artikulált beszéd feltalálása óta történt –
jelentette ki fanyar közönyösséggel.
Felnevettem.
– Szép próbálkozás.
Kiléptünk az étteremből, bementünk a szomszédos helyre. Ott
sem szerette a Frito pie-t. A harmadik helyen, ahol rávettem,
hogy kóstolja meg, felállt az asztal mellől, fejét ingatta.
– Nem nyelek többet. Ez ellentétes az emberi jogokkal.
 y j g
–  Ugyan, ne legyél már ilyen beszűkült – viccelődtem, és
igyekeztem lépést tartani vele. – Az arcom fájt a nevetéstől és
azon gondolkodtam, vajon azért van-e ez, mert olyan jól
szórakoztunk, vagy azért, mert elszoktam a nevetéstől.
– Csak bemelegítettünk.
– Vétót emelek mindennemű fritos ellen.
Fejét ingatta, mutatóujján forgatta kulcskarikáját.
– Maine – nyöszörögtem.
– Texas.
Elkaptam a kezét, de nem sikerült kizökkentenem
elhatározásából. Nagy léptekkel haladt a Ducati felé.
– Kérek, kérlek, olyant, aminek cseresznye van a tetején!
Doromboló hangom flörtölő hangszínt kapott, ahogy tizenhat-
éves-Grace-énem átvette az irányítást nagykorú szám felett.
–  Persze, hogy lesz rajta cseresznye. Mindent beletesznek
ebbe a pitébe. Mindent is.
Szívem dagadt a vidámságtól, nevetésben lubickolt, azonban
kezdett alábbhagyni az öröm. Késő délutánra járt az idő. Én sem
voltam nagyon oda egy újabb Frito pie-ért. Csak nem akartam
még, hogy vége legyen ennek a kirándulásnak. Nem akartam
visszamenni Sheridanbe. Nem akartam, hogy a West és Grace-
buborék kipukkadjon. Még egy kicsi gondtalanság és vidámság
kellett. Pár óráig szép akartam lenni még… vagy legalábbis nem
olyan borzasztó csúnya.
West megállt a Ducati mellett, kezembe nyomta a
bukósisakot. Gyorsan levettem rózsaszín sapkámat, begyűrtem
a szürke mellé az üzletben kapott reklámtáskába.
A visszaúton nem szóltunk egymáshoz. Hajam a nyakamat,
vállamat verdeste. Amikor Sheridan határára értünk, West a
belváros, a Fő utca felé fordult.
–  Ma van a születésnapom… – szólalt meg minden előzmény
nélkül.
–  Tessék?! – sikítottam a fülébe. Hangomat a szél és a
bukósisak tompította. – Tényleg?
– Tényleg – mordulta.
 – Hányadik?
– Huszonkettő.
– Ó, a francba!
– Te aztán meg tudod adni a módját, hogy örüljek, Tex.
–  Nekem vettél ajándékot a születésnapodon. Ez így nem jó.
Állj meg! Állj meg azonnal!
Az Albertsons üzlet előtt állt meg. Bukósisakban rohantam be.
Barna papírzacskóba csomagolt tequilával és szülinapi
gyertyákkal léptem ki. A legolcsóbb volt, de jobb, mint a semmi.
Visszaültem West mögé a motorra, átöleltem.
– A Sheridan Plázához – adtam ki az utasítást.
– Te nélkülem kezdtél inni? Miért mennék oda?
Hirtelen felém fordult, szúrós tekintettel nézett a szemembe a
sisak alól.
–  Sosem jártam még ott – ismertem el rekedtes hangon
hebegve.
Letépte a sisakot magáról. A motor még járt. Mogorván
bámult. Szerencsém volt, hogy rajtam volt a sisak, mert West St.
Claire arca olyan közel volt az enyémhez, hogy az ajka szinte az
ajkamat érintette és ez maga volt a csábítás. Kócos aranybarna
haját vékony izzadságréteg tapasztotta halántékához,
homlokához; markáns arcát napfény ragyogtatta.
– Te hülyéskedsz velem.
Fejemet ráztam.
– Sheridanben nőttél fel, és még sosem jártál a plázában?
Bólintottam.
– Értem. Nem mehetsz oda egyedül. Megígéred?
–  Semmit nem ígérek – feleltem pislogva. Visszadobtam rá a
saját szabályát. – Szemet szemért, fogat fogért vagy valami
ilyesmi. Miért nem akarod, hogy odamenjek?
– Az a hely igazi gecilerakat.
– Oda szoktad vinni a hölgybarátaidat? Ott… szűritek össze a
levet? – kérdeztem könnyed hangon.
– Éppen azért gecilerakat. Nem hölgyeknek való hely – felelte,
azzal visszanyomta fejére a bukósisakot és előrefordult.
Elindultunk.
A Sheridan Plázánál hátul parkolt le. Bevezetett az épületbe.
A földszint üres volt, csak néhány nyirkos matrac hevert a
földön, cigarettacsikkek és piros papírpoharak között.
Elindultunk a csupasz betonlépcsőn felfelé, a másodikra. Az
épület bal szárnya, ahová az ételudvart tervezhették, hatalmas
volt és teljesen üres. Tornamatracok voltak letéve ládák és
dobozok közé. Ez volt a ring. Körülötte annyi hely, hogy
legalább száz ember elfért. Jobb oldalon kisebb helyiségek
sorakoztak, valószínűleg ott lettek volna az üzletek. Mindegyik
kis benyílóban matracokat láttam. Olyan volt az összhatás,
mintha koszos motelszobák lennének. Nem csoda, hogy sokan
szerettek ide járni. Igazi alkalmi szexodú.
West gyorsan körbevezetett. Nagyon erősen fogta a kezemet,
mintha a hely atmoszférája gyenge lelkemet egyenesen a
pokolba szívná. Szabad kezében tartotta a papírzacskót, benne
a tequilát.
– Nagyjából ennyi a hely. A második a management szint. Ott
vannak az irodáink – mondta, és egy csepp szarkazmus sem
volt a hangjában. Felhördültem.
– Kilenctől ötig dolgozol?
– Inkább hatvankilences műszakban.
Felmentünk a másodikra.
Amint megláttam a liftakna lefedett mélyedését, mosolyom
lehervadt.
Ő ezt nem láthatta, mert mögötte voltam.
Szóval ide hordja fel az alkalmi nőit.
Itt közösült Melanie-val. Mintha eggyé olvadtak volna.
Mondanom kellett valamit, hogy gyorsan témát váltsak.
–  Mit akarsz csinálni?… Mármint miután megkapod a
diplomádat – kérdeztem feszengve, rekedtes hangon.
Szembefordultam vele.
Végigsimított a haján; karja belső oldalán elővillant a tetovált
„A” betű. Képtelen voltam levenni róla a szememet és az jutott
eszembe, milyen keveset tudok róla.
–  Ez aztán gyors témaváltás volt. Még nem igazán
 gy g g
gondolkodtam rajta.
–  Nincs valami, amit szívesen csinálnál? Valami ötlet?
Ambíció?
–  Nem, nem és nem. – Megállt, hátat fordított nekem, és
felemelte a kezét. – Nem akarok a jövőről beszélni. Bizalom-
hátraesés, Tex. Kapj el!
Mielőtt észbe kaphattam volna, teste már felém lendült.
Önkéntelenül nagy levegőt vettem, kitártam karomat és
megpróbáltam elkapni. A francba! Több idő kellett volna, hogy
felkészülhessek. Nehéz volt. Nagyon nehéz. Elestem vele.
Lenyomott a súlya. Arcom grimaszba rándult. Felkészültem
arra, hogy hideg lesz a beton alattam. Amikor azonban rám
esett és egész teste a testemhez nyomódott, rájöttem, hogy
matrac volt mögöttem, az tompította az esést.
Ezért csinálta.
Tudta, hogy nem lesz időm elkapni, de azt is tudta, hogy
puhára esünk. Csak azt akarta tudni, hogy megpróbálom-e
elkapni.
Ó, hogy az a…
Kapálózva próbáltam letolni magamról. Hasra fordult,
kinyitotta a tequilás palackot. Éppen meg akarta húzni, de
mielőtt megtehette volna, kikaptam a palackot a kezéből.
–  Ne olyan gyorsan, szülinapos srác! Szeretnék
pohárköszöntőt mondani!
Felült, nagyon figyelt. Komolyan. Hirtelen olyan lett, mint egy
kíváncsi gyerek, aki kedvenc témájában kap fontos okítást.
Belesajdult a szívem, hogy láttam, mennyire éhezik a
szavaimra. Mert teljesen egyértelmű volt: nem akarja
ünnepelni a születésnapját. Nem szervezett semmit a
barátaival, és már jól benne jártunk a délutánban, amikor
egyáltalán megemlítette. Ami azt illeti, eredetileg úgy tervezte,
hogy lehúzza a délutáni műszakot a büfékocsiban. West St.
Claire valami számomra ismeretlen okból nem volt boldog,
hogy megszületett, és ez a tudat kis híján darabokra törte a
szívemet.
 – Szeretnék pohárköszöntőt, illetve palackköszöntőt mondani
egy nagyon különleges barátomra, aki annak ellenére, hogy
makacs és néha nehéz eset, mindig mellettem áll.
Próbáltam nyugodtan, lazán beszélni, de eléggé elragadtak az
érzelmek, amikor rájöttem, hogy amit mondtam, az nem túlzás,
hanem az igazság.
West fura grimasszal nézett rám.
– Térj rá arra a részre, amikor rólam beszélsz, te kis dilis!
Megütögettem a vállát.
– Nem érdekel, mint mond rólad a világ, West St. Claire. Nem
érdekel, hogy bunyós vagy, és egy Christina nevű szörnyön ülsz
nagy terpeszben, és hogy döglenek utánad a nők és te ezt
élvezed. Nekem csak egy nagyszerű srác vagy, aki mindig azt
teszi, ami helyes, amit tenni kell és ez nekem elég. Nem is… –
Éreztem, hogy elpirulok. – Több, mint elég. Ez a lényeg, ez
minden. Boldog szülinapot, faszfej!
Fejemet hátrahajtva ittam egy korty tequilát, aztán átadtam
neki a palackot. Élveztem, ahogy az ital végigégeti a torkomat.
Két teljes óráig maradtunk azon a matracon. Ittunk,
beszélgettünk. Mindenféle témáról. A gyerekkorunkról, a
fociról, tévéműsorokról, zenéről, könyvekről. Minél többet
ittunk, annál kevésbé volt értelme annak, amit mondtunk; a
végén már ketten két teljesen más beszélgetésben voltunk.
Mire kiittuk a palack tartalmát, besötétedett odakint. A
szellemplázában meglepően hideg volt. A matracon ültünk,
karunk összeért, a mennyezetet bámultam.
– Tudod, mit kívánok most? – kérdeztem.
–  El akarsz lökni magadtól, pedig nincs rá más okod azon
kívül, hogy kibaszottul nagy az önbecsülésed, és máskorra,
másnak tartogatod magadat? – kérdezte keserűen.
Felnevettem. Touché.
– Valami igazi mexikói ételt kívánok, hogy felszívja azt a sok
alkoholt.
Felkapta az üres tequilás palackot, egyik szemét behunyta, a
másikkal az üveg fenekére nézett.
– Halas taco és tortillachips például?
 p p
– Pontosan.
– Nem is tudom, hol találunk valami ilyesmit errefelé.
Bennfentes vigyorral néztünk egymásra. Ez nem helyes, ez
nincs rendben, de teljesen érthető és logikus megoldás. A
fenébe is, hiszen ma már olyan sok szabályt hágtunk át! Eggyel
több vagy kevesebb igazán nem számít.
És Mrs. Contreras sosem fog rájönni.
–  Arra gondolsz, amire én gondolok, szülinapos srác? –
kérdeztem még szélesebb mosollyal.
– Arra gondolok, hogy Texas már sokkal klasszabb.

Eltántorogtunk a büfékocsihoz, bezártuk magunk mögött az

ajtót, a kiadóablakot nem nyitottuk ki. Megfordultam, számra
nyomtam a mutatóujjamat.
– Csssss!
– Nem beszélünk. Egy szót se, dilinyós.
Megszorította a vállamat, nevetve lépett el szorosan
mellettem.
Felkapcsoltuk a lámpát, bekapcsoltuk a grillt. Közben
zöldségeket vágtam, puha tacókat készítettem, rájuk tettem és
meggyújtottam a szülinapi gyertyákat. Amióta a büfékocsit
elhozták a szervizből, pár elfogyott hozzávaló nem lett pótolva,
például a tejföl és a guacszósz, de túl részegek voltunk ahhoz,
hogy ezzel foglalkozzunk.
Szörnyű hamisan elénekeltem a „Happy birthday” dalt;
minden hang falsra sikeredett. West elfújta a gyertyákat.
–  Mit kívántál? – kérdeztem, azzal megsimogattam a karját,
fejemet a vállára hajtottam, és együtt néztük, ahogy füst
gomolyog fel az elfújt gyertyákból.
–  Ha megmondom, megígéred, hogy nem fogsz a témában
vájkálni?
– Persze.
 –  Komolyan mondom, Tex. Nem akarom, hogy ilyen lányos
izével gyere a nyakamra. Csak és kizárólag azért lehetünk most
ebben a helyzetben, mert te nem olyan lány vagy.
– Nyögd már ki – nevettem.
– Azt kívántam, hogy soha többé ne kívánjak meghalni.
Elszorult a torkom. Túl nagy lett a csend, de tartottam a
szavamat, nem szálltam rá a témára.
– Akkor én is ezt kívánom – mondtam halkan.
Leültünk a padlóra, ettük a nem teljes receptúra szerint
készült, töredezett tacókat, és a kilencvenes évekről tettem fel
neki eldöntendő kérdéseket. Elhatároztam, hogy már nem
akarok a mélyére ásni, miért kezdett West barátkozni velem.
Inkább azzal foglalkozom, mit csináltunk, és hova jutottunk el.
Évek óta nem voltam ilyen boldog, és ez egészen biztosan
jelent valamit.
West éppen azt magyarázta, hogy az övtáskaviselés hogyan
teszi tönkre az erekciót, amikor valaki megveregette a büfékocsi
kiadóablakának redőnyét.
– Helló! Van itt valaki?
Elhallgattunk, harapás közben megdermedve, tágra nyílt
szemmel bámultunk egymásra. Összeszorítottam a számat,
próbáltam magamba fojtani a nevetést. Mostanában már csak
nagyon ritkán ittam, és már el is felejtettem, milyen erős
nevetésrohamaim vannak, ha becsípek.
–  Hé, ég odabent a villany – szólalt meg a kint álló férfi.
Csikorgott a kavics a cipőtalpa alatt, ahogy körbejárta a kocsit.
Valószínűleg arra számított, hogy valami résen beláthat. –
Nyissák ki!
Hirtelen a számhoz kaptam, mindenképpen meg akartam
akadályozni, hogy hang jöjjön ki rajta, de egy halk, rémisztő
nevetés-félhang így is kitört az orromon. West szeme
elkerekedett, ő is nagyon vigyorgott.
Teljesen eltakartam az arcomat; megrémített, hogy hallotta.
Egész testem rázkódott a hangtalan nevetéstől.
– Nézd a karosszériát – jegyezte meg a két férfi egyike odakint
halkan. – Rázkódik. Te is arra gondolsz, amire én?
 g
–  Arra gondolok, hogy ha az, amire gondolsz, igaz, akkor
nyilván nem fognak kinyitni nekünk, Rick, és nem is fogok itt
enni többet.
Azt hiszik, hogy szexelünk! Ó, szentséges ég! Újabb vad,
megzabolázhatatlan felhördülés tört fel a torkomon; képtelen
voltam visszatartani. West megragadott, a padlóra nyomott,
derekamra ült és tenyerét a számra nyomta, hogy
elhallgattasson.
Taco szóródott szét körülöttünk, és alig kaptam levegőt a
meglepetéstől, hogy rám ült. Ágyéka a hasamhoz nyomódott. A
mozdulatban, a helyzetben semmi szexualitás nem volt. Csak
azt akarta, hogy fogjam be végre a számat, nehogy bajba
kerüljünk. Nem lett volna szabad akkor ott lennünk, és ha Mrs.
Contreras rájön, hogy mégis bementünk, akármennyire is
kedvel engem, biztosan mindkettőnket kirúg.
És mégis, egész testem életre kelt és önkéntelenül halk
nyöszörgést hallattam, ahogy testének súlya rám nehezedett. Jó
érzés volt. Éreztem, hogy mellbimbóim a melltartó anyagát
feszítik. A súrlódástól minden mozdulatnál összefutott a nyál a
számban. Olyan erős és izmos volt a combja… Azt kívántam,
bárcsak felemelkedne rólam, lehúzná a zipzárját, szétnyitná a
sliccét és péniszét a számba tolná. West meggörbítette ujjait a
számon. Ellenálltam az erős késztetésnek, hogy megnyaljam a
tenyerét. Éreztem érdes, sós bőrét a számon. Mélyebben rám
hajolt, mindenütt körülvett; olyan nehéz volt, hogy alig tudtam
lélegezni. És végig a szemembe nézett. Már nem nevettem. Az
odakint lévők próbáltak benézni a kocsiba; telefonlámpájukkal
világítottak be, West arcára lágy fénypászmák vetültek.
Szívünk hevesen vert; olyan gyors ütemben dobogott, hogy
hallottam; és szinte láttam a lüktető szív lenyomatát a
pólónkon.
A kavicscsikorgás elhalkult, hangosabb lett a tücsök-ciripelés.
Távolodtak.
West egészen lehajolt, félretolta baseballsapkámat, homlokát
homlokomhoz érintette. Minden heves lélegzetvételnél
egymáshoz ért a mellkasunk. Behunyta a szemét. Orrunk hegye
 gy y gy
összetapadt. Nehéz, furcsa érzés tört tám. Valami azt súgta, ezt a
pillanatot hosszú évekig, sokszor fogom magamban felidézni.
Elvette kezét a számról, és meghúzott egy elektromos
vezetéket mellettünk. A világítás kialudt.
Bang, bang, bang, kalapált a szívem.
–  Texas – súgta a nevemet. Hangja puha takaróként terült
rám; mámoros melegség öntött el.
– Maine…
Hangom telt volt, furcsa. Nem az enyém.
Olyan sötét volt bent, hogy semmit nem láttam. Tekintetemet
egy pontra állítottam, oda, ahol szája középső, Cupido-ívét
sejtettem, bár agyam azt súgta, hogy egy csók a lehető
legrosszabb dolog, ami a barátságunkkal történhet, testem többi
része hevesen tiltakozott agyam véleménye ellen, és nagyon, de
nagyon érezni akartam ajkát az ajkamon.
–  A mai nap nem volt szenvedés – mondta arcomat
csiklandozó sóhajjal.
Csak pislogtam. Mintha elvesztettem volna a beszéd
képességét.
– Nem; tényleg nem volt szenvedés – feleltem egy leheletnyire
az arcától.
–  Mert a születésnapjaim általában elég szenvedősek –
magyarázta.
– Ó!
Ezzel hivatalosan is megszűntem az intelligencia bármilyen
jelét sugározni magamból. Közelségét okoltam ezért. Jobban
megrészegültem tőle, mint a tequilától.
– Texas – szólított újra.
– Maine…
Reszkettem a várakozástól.
– Megengeded, hogy olyat tegyek, ami kibaszott ostoba dolog,
de most abszolút szükséges?
Szívem szaltózott mellkasomban. Fogalmam sem volt, hogy
mit kér, de abban egészen biztos voltam, hogy mi lesz a
válaszom.
 – Persze.
– Boldog szülinapot nekem!
Ajka leereszkedett rám a koromsötétben.
Testem minden sejtje kivirágzott és énekelt. Meghajlítottam a
hátamat, szám megnyílt, beengedtem a nyelvét. Ahogy ajka az
ajkamat simogatta, borzongás futott végig a gerincemen.
Felnyögtem, édes, sűrű vérem lüktetett ereimben.
West telefonja megint megrezzent. Gyorsan elhúzódott tőlem,
megtört a transz. Felkászálódott, megállt a pultnál, felkapcsolta
a lámpát. Én is felkeltem a padlóról. Összeszedtem a
szétszóródott tacodarabokat. Hátat fordított nekem, végre
fogadta a hívást.
– Igen?
Mintha nem kapott volna levegőt. Zavart volt. Fel-alá járkált.
Elfoglaltam magamat. A szemétbe dobtam a tacodarabokat,
figyeltem, és mert biztosra vehettem, hogy nem látja, mit nézek,
a nadrágjára pillantottam. Tekintetem végigpásztázta
erekciójának körvonalait. Hosszú volt, vastag, kívánatos. Jó volt
tudni, hogy képes az őrületbe izgatni engem, de én is
ugyanilyen hatással lehetek rá.
Westnek fogalma sem volt az én perverz gondolataimról;
megfordult, ujjait végighúzta összekócolódott haján, megint
csak a hátát láttam.
– Dolgom volt.
Csend.
– Csak egy barátommal vagyok.
Csend.
– Igen, lány.
Csend.
– Azért, mert nincs mit mondanom. Csak egy barát. De ezt az
előző kibaszott mondatomban is említettem. Több
memóriajátékot kéne játszanod, anya. Egy kicsit dolgoztasd az
agyadat.
Aúúú!
–  Ez olyan, mint tavaly – mondta jeges, személytelen
nevetéssel. – Most viszont rohannom kell. Add át üdvözletemet
apának. Szia!
Visszadugta a telefont a hátsó zsebébe, és visszafordult felém.
Hűvös, nyugodt arckifejezésétől úgy éreztem magamat, mintha
teljesen idegen lennék. Mintha ez az egész meg sem történt
volna.
– Kész vagy? Indulhatunk? Azt nem tudom, hogy vezethetek-e
így, de hazakísérlek.
Jádezöld szeme gyémánt keménységgel csillant, semmi nem
maradt tekintetében az alig egy perce látott lágyságból.
– Anyád volt?
Még soha senkit nem hallottam ilyen személytelen, közömbös
hangon beszélni az anyjával. Mivel én anya nélkül nőttem fel,
egész életemben figyeltem, hogyan viselkednek a barátaim az
anyjukkal. Figyeltem a veszekedéseiket, a bosszankodásaikat, a
szeretetüket, a láthatatlan kapcsokat. A bizalmasság foka eltért,
de minden más anya-gyerek kapcsolatban ott volt az a
meghittség, ami West és az anyja beszélgetéséből teljesen
hiányzott.
– Igen.
Segített feltakarítani a padlót. Mindent gyorsan, hatékonyan
csinált, és kerülte a tekintetemet. Akármit jelentsen is az a
telefonhívás, teljesen kizökkentette a hangulatából.
–  A barátaimnak több eszük van annál, hogy akár csak
megpróbálják megünnepelni a születésnapomat, de anyám
mindig próbálkozik.
Miért nem ünnepli a születésnapjait?
És miért döntött úgy, hogy ezt megosztja velem?
Tudtam, hogy nem fogok választ kapni. Ma este biztosan nem.
Mosolyogva megdörzsöltem a karját.
– Be akarsz köszönni nagyinak?
– Most viccelsz? – mordult fel. – Csak azért lógok a nyomorult
seggeddel, hogy közelebb kerülhessek Mrs. S.-hez.
 West

És Az Évtized Idiótája Díj kitüntetettje…

Én vagyok.
Egyenesen kitárt karomba kaptam.
Texast megcsókolni a legőrültebb dolog volt azóta, hogy
leköltöztem… Texasba.
Elég részeg volt ahhoz, hogy hagyja, én pedig elég tompa
ahhoz, hogy felrúgjam a saját szabályaimat.
A legvalószínűtlenebb személy mentett meg a helyzetből. Az
anyám. Abban a pillanatban, ahogy megéreztem a telefon
rezgését, eszembe jutott.
Tudtam, miért vagyok itt.
Tudtam, miért nem mentem vissza soha Maine államba.
Tudtam, miért nincs barátnőm, miért nem létesítek komoly
kapcsolatot, miért nincsenek terveim a jövőre nézve.
East nem tévedett. Kedvelem Grace Shaw-t, és ha nem tudok
parancsolni a kezemnek, azzal mindkettőnket olyan átkozottul
szar helyzetbe hozom, amit ő nem érdemel, és nekem fogalmam
sincs, hogyan lehet belőle kimászni.
Ne ígérj semmit, nem érhet csalódás.
Ez volt a mottóm az életben.
Egymás mellett lépdeltünk. Még mindig eléggé be volt szívva;
tántorgott, és nagyon élénken beszélt. Szép volt rózsaszín
sapkájában, szőke hajával. Alig vártam a pillanatot, hogy
túllépjen saját bizonytalanságain és megnyíljon. Persze ezt nem
tudtam teljes szívvel kívánni. Mert a pasik azonnal randizni
fogják hívni, ha egyszer beszünteti a folytonos ne-kerülj-közel-
hozzám jeladást. És ezeket a kurafikat legszívesebben
megnyúznám, a bőrüket dobra húznám és árva gyerekeknek
adnám. Nem érdemlik meg Grace-t. Persze nem tudhattam, kik
azok az „ők”. Csak arctalan, és remélhetőleg fasztalan pasik.
–  …azt mondta, lehet, hogy nem enged át ebben a félévben.
Ami elég félelmetes. De nem állhatok színpadra. Tudom, hogy
vannak jó színészsminkek. De annak mi értelme? Tudom, hogy
mindenki úgyis csak a sminkemet figyelné. Ha a nézéssel lukat
lehetne vágni, megtennék, hogy lássák az új, eltorzult arcomat.
A darab háttérbe szorulna, és az én ijesztő új arcomról
pletykálna az egész város. Nem. Nem állhatok színpadra.
Baseballsapka nélkül nem. És valljuk be, az nem opció…
Hallottam, ahogy Grace a háttérben beszél, és a rohadt
életbe… megint nem figyeltem rá, mert közben arra gondoltam,
milyen lenne befejezni azt a csókot. Mi lenne, ha hosszabb
lenne annál a rövid kísérletnél, amit sikerült összehoznunk,
mielőtt megcsörrent a telefonom.
– Kicsoda? – kérdeztem, amikor a házukhoz értünk.
–  McGraw professzor – felelte, és megállt az alacsony kapu
előtt. – Elkalandoztak a gondolataid, ugye?
Felemelte a kezét, oldalra simította a hajamat, hogy ne nézzen
ki olyan rendetlennek a séróm. Hónapok szoktak eltelni nálam
két hajvágás között, ami jellemzően úgy kezdődik, hogy East szó
szerint lenyomja a seggemet egy székre és előveszi az ollót.
Felhördültem, másfelé néztem. Rendszeresen előfordult, hogy
lányok megérintettek. Tapogatnak, csókolnak, belém ülnek,
leszopnak. De senki nem érintett meg így. Nem kéjvággyal,
hanem szeretettel. Whitley óta senki.
Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó, egy idősebb nő lépett ki.
Táskáját vállára lendítette.
–  Kicsi szívem, láttam, hogy a tornácon felgyullad a lámpa.
Hagytam neked ételt a mikróban. Szóval ott van, ha a vén
szatyor nem járt még rá. Ne haragudj, nincs időm megvárni,
hogy zuhanyozz. Pete kitalált valamit. Pisilni sincs időm. Hívj,
ha szükséged van rám.
–  Köszönöm, Mar – mondta Texas, azzal lábujjhegyre állt és
megölelte az idős nőt. Felmentünk a verandára. Marla az
autójához menet köszönésként megveregette a vállamat. – Bánj
vele jól, fiam, különben a puskámmal találod magadat szembe.
Kibaszott Texas.
–  Majd én szórakoztatom Mrs. S.-t, míg zuhanyozol –
ajánlottam fel Grace-nek. Közben Marla beült a Dodge-ba és
elhajtott. A fegyverrel fenyegetés felett úgy elsiklott Grace
figyelme, mintha Marla teával kínált volna.
– Ó, igazán semmi gond. Meg tudom oldani. Tényleg – mondta
és elpirult a smink alatt.
–  Ez nem kérdés, hanem kijelentés. Mozdítsd a seggedet! –
mondtam kezemet derekára csúsztatva, a seggéhez annyira
közel, hogy hátsó gondolataim elszabadultak. Farkam
megfeszült a farmeromban, alig vártam, hogy hazaérjek és
végre kiverjem.
Texas felrohant a zuhanyzóba, én bevettem magamat a
nappaliba. A berendezés régi volt, de az épület szerkezete elég
új, ami mindent elmondott, amit tudnom kellett. Tűz volt, a ház
egyes részeit átépítették.
Savannah fotelben ült a tévé előtt és kötögetett valamit, ami
leginkább soha véget nem érő sálnak tűnt. Tekintete üres, szája
az elégedetlenség vékony vonalává feszült.
Leültem vele szembe.
– Üdv, Mrs. Shaw. Emlékszik rám?
Felnézett a tizenkét láb hosszú sálról, szemüvege kerete felett,
aztán lehajtotta a fejét és a kötést nézte.
–  Persze, hogy emlékszem – mondta. Feszült arckifejezése
megenyhült, bőre kisimult. – Te vagy a férjem, Freddie.

Tíz perccel később Texas kijött a fürdőszobából, és én száz

százalékig biztos voltam abban, hogy a nagymamája demens.
Abban a tíz percben, amíg vigyáztam rá, Mrs. S. olyan
emberekről kérdezett, akiket nem ismertem, akik a
munkatársai lehettek; egész beszélgetéseket idézett, amiket mi
ketten sosem folytattunk, és úgy bánt velem, mintha a néhai
férje lennék. És nem színészkedett. Fogalma sem volt, ki vagyok.
Grace kettesével vette a lépcsőfokokat lefelé jövet. Hosszú
ujjú, több számmal nagyobb ing volt rajta, ezt használta
pizsamafelsőnek. Combja csupasz. Tekintetem mohón csúszott
felfelé a bőrén. Tökéletes láb. Barna, hosszú, izmos. Könnyen el
tudtam volna képzelni, ahogy a derekam köré fonódik.
De nem képzeltem el.
Azért nem, mert mi CSAK BARÁTOK vagyunk. KIBASZOTTUL
csak barátok. Ez folyton kiment a fejemből. Talán öntapadós
cetlire kéne írnom és a szemhéjam belsejére ragasztanom.
CSAK. És: BARÁTOK.
Pupillám végül megmoccant, tekintetem a teste többi részére
siklott. Baseballsapka volt rajta, arca frissen, teljesen sminkelve.
Ezt játsszuk, Tex?
Felálltam.
–  Nagyon köszönöm, hogy megtetted ezt nekem. Igazán
nagyra értékelem – mondta Grace, amikor leért, és átölelte a
nyakamat. Magához szorított. Mellbimbói a mellemhez
nyomódtak. Nem viselt melltartót. West Junior megjegyezte
magában, hogy több hasonló szívességet tegyen neki, ha
ölelésekkel viszonozza. Az ajtóhoz kísért, udvariasan jelezve,
hogy húzzak a büdös francba.
– Mi a helyzet a sminkkel?
– Mi a helyzet a szüleiddel való rossz kapcsolatoddal? – dobta
vissza az én térfelemre a labdát, és kinyitotta nekem az ajtót.
Touché.
Megpöcköltem a fülét.
–  A teljes nyíltság jegyében előre szólok, hogy ha holnap az
egyetemen konkrétan vagy képletesen sarokba szorítanál, a
szökőkútba hajítom a seggedet és lesikálom az arcodról a
sminket.
Széles mosollyal válaszolt.
–  Többé nem tenném. Így görbüljek meg ígéret – mondta
meggörbített kisujját mutatva. Összeakasztottam vele a
kisujjamat, aztán magamhoz húztam. Ép arcát csókoltam.
Felsóhajtott. Elhúzódtam, és elvigyorodtam, mielőtt
megrémülni lett volna ideje.
 Meglepően könnyed érzéssel lépdeltem le a tornác lépcsőin
ahhoz képest, hogy születésnapom volt, és a születésnapjaim
általában életem legrosszabb napjai.
Az utolsó, nyikorgó lépcsőfokon megálltam, hátrafordultam,
mert tudtam, hogy még az ajtóban áll.
– Texas?
Homlokát az ajtófélfának fordítva álmosan mosolygott rám.
– Meg kéne nyílnod egy kicsit.
– Neked is.
– Szerintem nálam ez nem gond.
Az utóbbi öt évben ez volt az első születésnapom, amikor
elmosolyodtam. Őrület volt belegondolni is. Pokoli bűntudatom
volt tőle. Nem csoda, hogy anya, apa és East egész nap
hívogatott. Valószínűleg azt gondolták, hogy végül tényleg
kinyírtam magamat.
Azt hitték, most lett olyan őz-az-úton pillanatom, amit sikerült
megragadnom. Grace méh-csípett ajkába harapott, úgy, hogy
láttam rajta, megolvasztom-a-világot mosollyal küszködik.
– Szerintem nálam sem.
 TIZEDIK FEJEZET

Grace

A színháztermet takarítottam mint színpadi asszisztens azon az

estén, amikor hamvaiból végre előbukkant a főnix első tolla.
A West és köztem volt majdnem-csók másnapján történt. Tess
és Lauren távozott utolsóként. Sokáig maradtak, jeleneteiket
próbálták. Lauren még mindig nem tudott minden szöveget
pontosan. Ezt azzal magyarázta, hogy nemrégiben szakított
barátjával, Marióval. Tess pedig kitartó passzív-agresszív
taktikával próbálta rávenni, győzze meg McDraw professzort,
hogy cserélje meg a szerepeiket. Azzal érvelt, hogy Stellának
kevesebb a szövege és a szerep érzelmileg nem annyira
megterhelő.
–  De tényleg komolyan, Lor. Csak mondd azt Finlay-nek és
McGraw-nak, hogy túl sok ez neked. Cseréljünk, legyél te Stella!
Úgy is A+ minősítésed lesz és csak feleannyi szöveget kell
memorizálnod.
Körülöttük takarítottam, a lábuk közelében rángattam a
felmosórongyot. Búcsúzóul integettek nekem. Tess tekintete egy
pillanattal tovább időzött rajtam, mintha most először ismerné
el, hogy létezek. Kétségem sem volt az iránt, hogy ezt a
figyelmet minek köszönhetem: annak, hogy előző nap West
valósággal kirángatott a teremből.
Miután végeztem a felmosással, az összes díszletet
hátratoltam a színfalak mögé, a kosztümöket a helyükre
akasztottam.
Selena „No Me Queda Más” című számát dudorásztam (mert:
a ’90-es évek plusz Selena az dupla nyerő) éppen, és
gondolataim közben West körül jártak. Pontosabban a szüleivel
való kapcsolatán. Dühös volt, az nyilvánvaló. Nagyon keveset
beszélt róluk, de abból, amit elmondott, arra következtettem,
hogy komoly anyagi nehézségeik vannak, mégis szinte erején
felül mindent megtesz, hogy segítsen nekik.
Éppen le akartam kapcsolni a világítást, de megálltam a
színpad és a kulisszák közötti küszöbön; kilestem a
burgundivörös függönyön. Nagyon szerettem a színpad
padozatát. Az volt a kedvencem. Tele volt apró mélyedésekkel
és karcolásokkal; színészek és táncosok mozgása koptatta évek
hosszú során át.
Sérült, kopott, és mégis képes a legnagyobb varázslatra.
Nem is igazán akartam, ösztönösen tettem egy lépést a
színpad közepe felé. Feszengve nyeldekeltem.
– Meg kéne nyílnod.
West szavai bizseregtek a gyomrom mélyén.
Még egy lépés.
– Ne feküdj le, ne tettesd halottnak magadat!
A következő mondat a nagymamámé volt.
– Ha nem félsz, akkor nem vagy bátor.
Mielőtt ráeszmélhettem volna, hogy mi történik, lábam
megindult a színpadon.
Tapp, tapp, tapp.
Szívem egyre hevesebben vert, szám kiszáradt, lélegzetem
reszketett a torkomban.
Megálltam a színpad kellős közepén.
Egyedül.
Bátran.
Félve.
De nem legyőzötten.
Levettem rózsaszín baseballsapkámat, mély levegőt vettem,
és földrengető sikolyt engedtem ki magamból; az éles hang
áthatolt a falakon, az egész terem megremegett. Hosszú
másodpercekig zengett, aztán elhalkult; utolsó visszhangjai még
tüdőmben táncolnak.
Elmosolyodtam, meghajoltam a sok sornyi bársonykárpitú
szék előtt.
Elképzeltem, hogy tele van nézőkkel a terem. Állva tapsoltak,
engem éljeneztek.
Éreztem, hogy főnixem egy kis része már kilátszik hamvai
alól.
Nem egy egész szárny, csak egy tökéletes toll.
Vörös volt. Mint a sebeim.
Önmagamra emlékeztetett.

–  Most pénteken pankráció lesz. Azt hittem, meggondolod

magadat – mondta Karlie. Az ágyon ült mellettem, nagyon
belemerült valami könyvbe.
Fanyar grimaszba rándult az arcom, párnáját magamhoz
ölelve az ágy fejtámlájának támaszkodtam.
– Miből gondolod, hogy meggondoltam volna magamat?
– Egyrészt azért, mert a pletyka gyorsan terjed, ráadásul Tess
szétkürtölte, hogy a múlt héten West Rohadék St. Claire
kirángatott téged a teremből. Mindenki azt gondolja, hogy
dugtok. Legalább öt éve nem történt ehhez hasonló érdekes
dolog errefelé, és te elfelejtesz beszámolni nekem róla? –
Lapozott a könyvben, keze a lapon siklott, egy egész bekezdést
végighúzott szövegkiemelővel. – Öt másodpercre vagyok attól,
hogy seggbe billentselek, Shaw. Rossz jóbarátnő vagy.
Felnevettem, megdobtam a párnával.
– Nincs mit mondanom. Csak barátok vagyunk.
– Ahaaaaa. A Tagadás meg csak egy felső egyiptomi folyó.
– Nem vagyok tagadásban.
– Egy iciripicirit sem?
Karlie az ölébe ejtette a könyvet, hüvelyk- és mutatóujját
összeillesztve a lukon át hamiskás mosollyal nézett rám. Semmi
értelme nem volt neki említeni azt a csókot, ami meg sem
történt, és West már az előtt hibának minősítette, mielőtt
kihátrált belőle.
–  Esküszöm, hogy az egész teljesen plátói. West
elkötelezettség-fóbiás, és imádja a változatosságot. Idióta lennék
beleszeretni egy ilyen pasiba.
És én vagyok az idióta, aki már el is indult ezen az úton.
–  Az a helyzet, hogy az ember nem választhatja meg, kibe
szeret bele.
–  Lehet, de azt megválaszthatjuk, hogy mit csinálunk és mit
nem – vágtam vissza.
Karlie ülőpozíciót váltott, törökülésbe helyezkedett a fehér
takarón, hátát a poszterekkel teleragasztott falnak támasztotta.
Pearl Jam, Third Eye Blind és Green Day. A szobája a
kilencvenes évek szentélye volt. Éjjeliszekrényén Discmant
tartott, az ágyán Beanie Babies csapat hevert egy nagyon régi
átlátszó telefon mellett.
Karlie 1999 végén született, pontosabban az év legutolsó
napján. Még pontosabban: december harmincegyedikén,
huszonhárom óra ötvennyolc perckor. Ezért volt annyira oda a
kilencvenes évekért; és amit Karlie szeretett, azt én is. Teljesen
természetes udvariasság volt részemről erkölcsi támogatást
adni neki azzal, hogy osztozom ebben a megszállottságában.
– Nézd, éppen újságírást tanulok, és nevezzük ezt természetes
riporteri gyanakvásnak, de nem veszem be, amit mondtál,
Shaw. A valóság az, hogy neked nincs pasid, neki nincs
barátnője, mindketten nagyon klasszak vagytok és sok időt
töltötök együtt.
Dinnye ízű rágót pukkantott az orrom előtt.
–  Sok időt tölt más lányokban is, többek között Melanie és
Tess bizonyos testüregében – jegyeztem meg halkan.
–  Ez igaz, de még sosem láttam olyant, hogy West velük
kettesben mutatkozott volna – mondta Karlie, azzal fogta a
könyvét, visszavette az ölébe, le sem vette a szemét a betűkről;
egyik bekezdést a másik után szövegkiemelőzte vad
mozdulatokkal. – És Tess óta elég sok idő telt el. Ne feledd, amit
 g
mondtam, Shaw. Lehet kedves veled, de problémás srác.
–  Ami azt illeti… – felültem, kihúztam magamat; bizarr
módon úgy éreztem, hogy védelmembe kell vennem Westet. –
Egyáltalán nem problémás srác. Nagyon kedves. A múltkor
Marla nem tudta megvárni, hogy zuhanyozzak, és West arra a
pár percre vállalta helyette… Vigyázott a nagymamámra.
– Ezért fenntartom a meghívásomat, hogy nézd meg a pénteki
meccsét – felelte és lapozott.
– Azért, mert kedves velem? – kérdeztem zavartan pislogva.
–  Nem. Hanem azért, mert szerepet játszik. A legjobb énjét
mutatja a büfékocsiban, mert az más környezet, de attól még
vadállat.
Nem válaszoltam, Katie arca grimaszba rándult.
–  Nézd… Nem akarod megtudni? Nem vagy kíváncsi, hogy a
barátságotok tényleg csak munkahelyi dolog, vagy azon túl is
létezik valami?
Kíváncsi? Majd’ megvesztem, hogy megtudjam. Westtel az
egyetemen egyáltalán nem kommunikáltam. Tiszteletben
tartotta a kérésemet, hogy ne tereljen rám figyelmet, és ha
elmentünk egymás mellett, egyáltalán nem figyelt rám.
Mintha nem is léteztem volna.
Tudatom egy kisebb része nem akarta felfedni, mik vagyunk
a buborékunkon kívüli világban, egy nagyobb része azonban
rájött, hogy mindenképpen muszáj megtudni, vajon olyan
kellemes barátnak tart, akit szégyell, ezért titkol mások elől,
vagy magával egyenlőnek tekint.
– Rendben – vágtam rá. – Elmegyek a meccsre.
– Yesss! – kiáltott fel Karlie és ököllel csapott a levegőbe. – Ez a
beszéd! Most pedig vegyünk fel dögös ruhákat, hogy magunkra
vonjuk a figyelmét.
–  Egy pillanat! Nem azt mondtad, hogy nagyon rossz ötlet
randizni vele?
– Randizni? Az igen. De flörtölni? Nem. Éppen ideje rájönnöd,
hogy jó nő vagy, Shaw. És ha West St. Claire az a pasi, aki ezt
tudatosítja benned, akkor benne vagyok.
 Felkaptam az egyik párnáját, arcomra szorítottam, így
fojtottam el rémült-izgatott kiáltásomat.
–  Gyors választ. Ha visszahozhatnál valamit a kilencvenes
évekből, mi lenne az? A Blockbuster videókölcsönző, vagy a
nagyon sármos Keanu Reeves? – kérdezte Karlie, és a térdemre
csapott.
A padlóra dobtam a párnát, szemem majd kigúvadt.
– Már elnézést! Keanu Reeves még mindig játszik! Nem múlt
idő.
Karlie fejét hátravetve nevetett.
– Ding, ding, ding. Beugrató kérdés volt. Kitűnőre vizsgáztál.

A tükörben néztem magamat, és képtelen voltam összefogni a

számat; vigyorogtam, mint a fakutya.
Tíz tonna alapozó? – Kipipálva.
Macskaszem-hatású szemkontúr? – Kipipálva.
Beszárított frizura? – Kipipálva.
Csillámos rózsaszín rúzs és hozzá illő baseballsapka? –
Kipipálva.
Testhez simuló, hosszú ujjú fekete miniruha, ami alatt szinte
teljes hosszában kilátszik a lábam? – Pipa, pipa, pipa.
Karlie kiállt a kocsival, dudált az ablakom alatt, a dudaszó
visszhangzott a hálószobámban. Lerohantam. Szívem vadul
kalapált.
Nagyi a nappaliban ült; kötögetett és Johnny Cash lemezt
hallgatott. Hála az égnek, egészen jó napja volt, mégis
megkértem a szomszédunkat, Haroldot, hogy amíg távol
vagyok, nézzen rá párszor.
– Nem templomba megyek, nagyi! – kiáltottam, és magamhoz
vettem kis retikülömet.
Öltözékem étterembe vagy elegáns klubba illett, nem
bokszmeccsre, de egyszerűen nem voltam képes mást
választani. Ez volt az első alkalom, hogy szórakozni mentem,
amióta kiszálltam a társasági életből, ezért nagyon fontos volt
nekem.
Nagyi integetett nekem, de nem nézett fel a kötésről.
–  Légy óvatos, Gracie-Mae. És ha iszol, kérlek, hívj fel. Érted
megyek.
Megtorpantam a küszöbön. Úgy beszélt, mint a régi nagyi. Aki
logikusan gondolkodik és teljesen ép az elméje. Könnyek
égették a torkomat.
– Köszönöm – feleltem halkan. – Karlie a kijelölt bulisofőr. Ő
nem fog inni ma este. És mivel ő nem iszik, én sem.
– A Contreras vér nem válik vízzé. Karlie az anyjára hasonlít.
Nagyon jó gyerek – bólintott nagyi helyeslően, és ivott egy korty
teát.
Miért nem tud mindig ilyen lenni?
Karlie megint dudált, én pedig majd’ kiugrottam a bőrömből
izgalmamban.
– Rendben. Elmentem, nagyi!
– Ta-damm! Ó, és Gracie-Mae…
– Tessék!
Fél lábbal már az ajtón kívül megtorpantam.
–  Ha felgyulladnak az utcai lámpák, gyere haza. Fél hétkor
takarodó van, ifjú hölgy!
Már elmúlt kilenc. Mosolyom lehervadt, tompa fájdalom
nyilallt mellkasomba.
Mégsem egészen ép a tudata.
– Így lesz, nagyi.
Már tíz perce elkezdődött a műsor, amikor a Sheridan Pláza
közelébe értünk, és tizenöt percig keringtünk, mire
parkolóhelyet találtunk. Karlie kénytelen volt nagyon lassan
vezetni, mert sokan tartottak a pláza felé; nevetgéltek, ittak, és
különféle szex-bemelegítő gyakorlatokat folytattak. Nem
tudtam, hogy a bokszmeccsek ilyen nagy eseménynek
számítanak Sheridanben. A Friday Night Lights nem jegyezte a
programajánlóban. Tudtam, hogy nem West meccse az egyetlen.
Körülbelül öt mérkőzés volt minden pénteken, de mindig ő volt
a fő esemény, miatta vették a jegyeket, mint a cukrot.
Már vagy negyedszer köröztünk a parkolóban, amikor egy
idősebb pasi jelzett Karlie-nak, hogy tekerje le az ablakot.
Letekerte.
–  Kifogy a benzined, ha így járkálsz körbe. Parkolj le, ahol
tudsz; errefelé nem büntetnek, baby.
Karlie rosszalló pillantást vetett rám.
– Nem tudtam, hogy a fiúd ilyen népszerű.
–  Hagyd ezt abba! Nem a fiúm – szóltam rá félig kérve, félig
könyörögve. Nem engedhetem meg magamnak, hogy
elhiggyem.
–  Igazad van. Ha randizol vele, csöcsön löklek. Neked túl jó
szíved van ahhoz, hogy ez a pasi megérdemeljen téged, Shaw!
Leparkoltunk, magas sarkúban tapostuk a homokot. Dombon
kellett felkapaszkodnunk a plázához. A bejáratnál fizettünk –
húsz dolcsi per koponya egyáltalán nem olcsó esti szórakozás –,
és bementünk.
Egyetemista korú tömeg, de volt néhány fiatalabb,
középiskolás, és idősebb, huszonöt év körüli vendég is.
Mindenki piros Solo papírpoharat szorongatott; beszélgettek és
nevettek. A ringben közben két félmeztelen férfi ütögetett
egymás felé. Nyilvánvalóan csak bemelegítés lehetett, mert
senki nem figyelt rájuk.
Westnek és barátainak nyoma sem volt.
– Szerzek magunknak sört – szólt Karlie, és a kicsit távolabb,
ládák mögött álló srác felé biccentett, aki sört csapolt a
poharakba.
Bólintottam.
– Megyek, megkeresem Westet és szerencsét kívánok neki.
–  Csak semmi smacizás, tapizás – intett ujjával felém
figyelmeztetőn.
Tisztelegtem neki, és elindultam. West arcát kerestem.
Rájöttem, hogy nincs a ring közelében, ezért tovább mentem, a
matracos kis helyiségek felé. Először mindegyikbe benéztem,
hátha meglátom. Miután azonban láttam egy srácot, aki egy
 g gy gy
ilyen szobában éppen a farkát verte ki, és nem messze tőle két
hiányos öltözetű pompomlány egymást nyalta, gyorsan
továbbmentem. Egyszer sem néztem már oldalra.
A beugrókba helyezett matracokról hörgések és nyögések
hallatszottak. Gyűlöltem ezt a helyet. Abszolút utáltam. És
minden eltelt másodperccel nőtt az esélye annak, hogy valaki
mással találom Westet. Hányingerem lett. Miért is gondoltam,
hogy jó ötlet idejönni?
Figyelmeztetett, hogy ne gyere ide. Gecilerakatnak nevezte.
Nem is látnak itt szívesen téged.
Meg akartam fordulni, elfutni, mintha az életem múlna rajta,
hogy mielőbb kijussak onnan, amikor hirtelen West rekedtes
hangja szólalt meg az egyik betonfal mögül.
– Pihentesd egy kicsit – mordult West.
–  Az a kérdés, hogy te pihenteted-e Tesst? – kérdezte egy
másik hang. Közömbös, értelmes hangja alapján arra
következtettem, hogy Easton az. – Mármint menetek között.
Harsány férfinevetés harsant, és sörösdobozok nyíltak halk
pukkanással.
– Ne mondd, hogy még mindig a seggét dugaszolod!
Ezt határozottan felismertem: Reign De La Salle hangja volt.
Gyomrom összerándult. Ez az alak totál kretén.
–  Nyugi, seggfej. Te is tudod, hogy nem dugaszolok kétszer
ugyanabba a lukba. De ha továbbra is az idegeimre mész,
eltekintek ettől az alapelvtől, és minden létező pozitúrában
megbaszom.
– Ez fenyegetés akar lenni? – visított Reign.
– Nem. Ígéret.
– Te soha nem ígérsz semmit – mutatott rá Easton. Ez igaz.
–  Egy olyan seggért, mint Tessé, hajlandó vagyok kivételt
tenni.
Hátrahúzódtam, nehogy elhányjam magamat. A féltékenység
éles fájdalma hasított belém. Olyan sok sötét érzés vérzett ki
belőlem, hogy forgott velem a világ.
Bizalmatlanság. Gyanakvás. Szívfájdalom.
 Szentséges ég! Miért éreztem úgy, mintha fel akarna robbanni
a szívem? Hiszen meg sem csókolt, mégis félelmetesen erőt vett
rajtam a West-birtoklás vágya.
Rohantam vissza a ring felé. Óvatosan hátrapillantottam,
mert biztosan tudni akartam, nem látott-e meg.
–  Shaw! Hát itt vagy! – Karlie ugrott a látóterembe, kezében
két Solo pohár. Egyiket a tenyerembe nyomta. – Ragaszkodtam
hozzá, hogy a csapos előttem verjen csapra új hordót, és úgy
töltsön, hogy lássam. Nem akartam vizezett sört venni. Na?
Megtaláltad a szeretődet?
–  Igen – feleltem dühösen. – És anélkül, hogy részletekbe
bocsátkoznék, közlöm, hogy az én szeretőm szeret Tess-szel
szexelni. Szóval már legalább tudom, hányadán állunk.
Karlie felszisszent, némi kíváncsiság villant a szemében.
– Rajtakaptad őket?
–  Nem, de véletlenül hallottam egy beszélgetést, amiben
kinyilvánítja ebbéli szándékait.
– Mondtam, hogy nem jó ötlet a pasi.
– Azt is mondtad, hogy jöjjünk ide – sóhajtottam.
–  Ez igaz – felelte, és vállat vont. – Még sosem voltunk itt, és
kíváncsi voltam, mire ez a nagy felhajtás.
Előretolakodtam az első sorba, Karlie szorosan a nyomomban
haladt. Témát váltott; a tanulmányi leterheltségéről beszélt.
Próbáltam azt mondogatni magamnak, hogy jobb ez így. West
nem az enyém. A teste valaki másé, a szívéhez pedig a bolygó
egyetlen lakója sem fér hozzá, ebbe őt magát is beleértve.
Az éppen folyó meccsnek vége lett.
Aztán dobpergés hallatszott.
Max Riviera lépett a láda-pulpitusra, tölcsért csinált a kezéből.
– És most, hölgyeim és uraim, következik a nap fő eseménye,
Knox Mason meccse az egyetlen igazi ellen. Ellenfele a férfi, a
legenda, a bugyiszaggató, a cicifix-letépő, aki mellett a király,
David Nahon… elbújhat – hatásszünetet tartott, hogy a közönség
nevethessen a poénon – … WEST ST. CLAIRE!
A közönség ökölbe szorított kézzel csapkodott a levegőbe,
ahogy a két férfi bevonult a ringbe. Válla a vállamat súrolta,
 gy g
ismerős tél- és férfiillata az orromba hatolt, de West nem vett
észre engem. Szívemhez szorítottam a papírpoharamat.
Karlie oldalba könyökölt.
– Hát, ha másért nem, azért lesz érdekes nézni, mert kap pár
nagy pofont.
– West szétveri azt a szerencsétlen pasit.
Tévedtem.
West nem szétverte Knoxot.
Kis híján megölte.
Valahányszor Knox ütni akart, West eltáncolt előle és
olyasmivel válaszolt, ami öttől nyolc másodpercig terjedő időre
kiütötte ellenfelét. Egy rúgás. Egy horog. Egyenes. Néha
megragadta Knoxot – bőven volt mit fogni rajta – és profi
pankrátor WWE stílusban, a show kedvéért hajította el.
Westnek a boksz nem sport volt. Nem is hobby. Nagyjából
olyasmi, mint ágyneműt cserélni vagy fogat mosni. Csak
rutinfeladat, ami nem igényel semmilyen különösebb
erőfeszítést. Testbeszéde unott, közönyös. Aztán egy
pillanatban, amikor Knox a matracon hevertében
összegörnyedve remegett a fájdalomtól, West sarkon fordult, és
elindult felém. Tekintetével a közönséget pásztázta, mintha
keresne valamit – talán az esti numeráját – és megállt előttem.
Minden megállt.
Az egész teremben csend lett.
Vagy nem. Én viszont biztosan kizártam minden háttérzajt,
ahogy szeme beszűkült. Előbb a döbbenettől… aztán a haragtól.
Szemöldöke összerándult. Minden izma megfeszült.
Így már tényleg úgy nézett ki, mint aki kész igazán verekedni.
–  Mi a büdös francot keresel te itt, amikor… – szólalt meg
mély, komor, olyan sötét és züllött tónusú hangon, hogy a hideg
futkározott a hátamon, de nem fejezte be a mondatot. Knox
kihasználta a lehetőséget és egy jobb horgot vitt be hátulról.
West feje az ütéstől balra billent, szájából vér csordult ki.
Felkiáltottam. West sarkon perdült, egy gyors ütést mért
ellenfele májára, aztán arcra bevitt erőteljes balhoroggal a ring
másik oldalára ütötte Knoxot. A harcos feldöntött néhány ládát,
többször megfordult testének tengelye körül, aztán arccal a
szőnyegre bukott. Kétségtelenül öntudatlanul. Kiütés.
A tömeg éljenzett, fütyült. Max odarohant Knoxhoz, leguggolt
mellé, rászámolt. …kilenc, tíz.
West nem maradt a ringben, nem várta meg, hogy győztesnek
kiáltsák ki. Úgy rohant felém, mintha a pokolból hajították
volna ki. Hátrahőköltem, emberekbe ütköztem, igyekeztem
elhúzódni West elől. Mögöttem egy részeg pasi böffent, és
egyenesen West felé tolt.
– Nahát, West ma elég kanos. Meg szokta várni, amíg elosztják
a pénzt Rivierával!
–  Húúú – súgta Karlie. Szeme hihetetlenül nagyra tágult. A
részeg pasinak köszönhetően egyenesen West karjai közé
kerültem. Nyílt undorral tolt el magától; úgy nézett rám, mintha
a világ legförtelmesebb bűnét követtem volna el.
– Ki engedte be?! – üvöltött fel. Hangja a levegőbe hasított, és
a tömeg egy emberként hátrált.
A srác, aki eladta nekünk a jegyeket, félénken lépett elő,
felemelte a kezét.
– Én… testvér. Felismertem őket. A Sherre járnak.
West még mindig engem nézett, úgy válaszolt neki.
– Ki vagy rúgva!
– De én…
– Ki vagy rúgva – ismételte West jeges gyűlölettel.
Szemem égett a megaláztatástól, arcom felforrósodott,
szédültem a haragtól.
– Megígérted, hogy nem vonsz rám figyelmet – mondtam alig
hallhatóan suttogva; alig mozdult az ajkam.
West rosszalló, idegen pillantással mért végig.
– Soha semmit nem ígérek meg. Megmondtam, hogy ne gyere
ide. Abban a pillanatban, hogy betetted a lábadat a
birodalmamba… nyilatkoztál, hogy figyelmet akarsz, és tessék,
most megkapod. De nem lesz örömed benne.
– Lehetetlen alak vagy.
 – Szívesen, máskor is.
–  Kár, hogy nem a tied ez a hely – feleltem, azzal vállat
vontam, és próbáltam közönyös maradni, de nagyon gyűlöltem,
ahogy rám néz. – Ami azt illeti, inkább maradok. Iszom még
egyet. Most ha megbocsátasz…
Képletesen felmarkoltam önbecsülésem maradékát, sarkon
fordultam, és elindultam a terem másik végébe. Tudtam, hogy
Karlie utánam jön.
Azt hiszem, megkaptam a választ. West és én nem vagyunk
barátok. Közel sem vagyunk ahhoz, hogy barátok legyünk.
A tömeg kettényílt előttem; döbbent, megbabonázott
tekintetek követték minden mozdulatomat. A következő
pillanatban azt éreztem, hogy hátulról megragad valaki és a
lábam nem éri a padlót.
– Elviselhetetlen vagy!
West felkapott, ahogy a tűzoltók kapják fel a mentendőket;
vállára dobott és felrohant a lépcsőn, a másodikra. Az
„Igazgatóság” szintjére, ahogy ő nevezte.
–  Hova viszed? Mit csinálsz vele? – kiáltott utána valaki a
tömegből, nevetve.
– Jól elfenekelem, aztán kihajítom az ablakon.
Düh lüktetett ereimben. Nem elég, hogy heti rendszerességgel
ver össze másokat, azt hiszi, hogy birtokolhat engem vagy
valami ilyesmi. Felkap, parancsolgat nekem, nyilvánosan
érezteti velem, hogy nemkívánatos személy vagyok.
Ököllel vertem a hátát, vállát.
– Engedj el! Tegyél le, te seggfej!
Mintha meg sem hallotta volna, tovább ment felfelé a lépcsőn.
Félelmetes volt milyen könnyen vitt. Felkapott, mintha csak egy
hatos csomag sör lennék.
Hallottam, hogy Karlie a nevemet kiáltja, és láttam, hogy
Reign és Easton udvarias mosollyal az útját állja. Az egész
jelenet sokkal nemi-erőszak-jellegűbbnek tűnt, mint amennyire
valójában az volt. Mivel tudtam, hogy West és én csak
veszekedni fogunk, rejtett jelzést adtam legjobb barátnőmnek.
Ökölbe szorított kéz, felfelé fordított hüvelykujj. Így akartam
 y jj gy
tudatni vele, hogy nem fogok meghalni West kezei közt.
– Karlie a rendőrséget fogja hívni – közöltem a rend kedvéért,
és a haját téptem.
Szentséges ég! Úgy viselkedek, mint egy vadállat! De nem
akartam kettesben lenni vele. Tudtam, hogy nem tudnék
ellenállni a kísértésnek. Akármi is legyen az.
– Fogd be! – mordult rám.
– Csak ha letettél!
– Kösz, inkább nem. Elegen tettek már le rólad.
– Ki a franc vagy te, hogy ebben ítélkezz?!
– Az egyetlen ember, aki észreveszi, hogy létezel!
– Nem akarom, hogy észrevedd!
–  Ebben az ügyben kibaszottul nincs választási lehetőséged,
és sajnos nekem nincs.
Letett. Hátam a falhoz szorult. Szakavatott mozdulattal helyre
tette kiugrott könyökét. Csont pattanása visszhangzott.
Összerezzentem. Úgy tett, mintha ez egyáltalán nem lenne
különleges dolog.
– Kétféleképpen juthatsz ki. A lépcsőn vagy az ablakon át. Az,
hogy melyik úton kerülsz ki innen, attól függ, hogyan működsz
együtt velem a következő néhány percben. Ezért azt javaslom,
adj választ a kérdésemre és tartogasd a pimasz megjegyzéseidet
valaki másnak, aki értékelni tudja. Első kérdés. Mi a falloszt
keresel itt, Tex?
Foga fehérje látszott. Úgy vicsorgott, mint egy vadállat.
Karomat összefontam a mellkasom előtt, vigyorgással
próbáltam titkolni, mennyire ideges vagyok.
–  Élvezni akartam a meccset. És ha találok érdekes embert,
lezavarni egy gyors numerát. Miért? Miért érdekel ez téged?
Semmit nem jelentünk egymásnak.
– Tévedés. – Az arcomba mondta. Olyan érzésem volt, hogy ő
maga sem tudta, miért olyan dühös rám. – Nem semmit
jelentünk egymásnak. A barátom vagy, és megmondtam neked:
nem akarom, hogy ennek a szemét helynek akár csak a
közelébe is jöjj.
 – Ez a szemét hely a te helyed.
–  Én vagyok szemét. De te nem vagy az. Nem ugyanazon
szabályok alapján játszunk.
Fejemet hátravetve nevettem, és hogy véleményemet még
jobban hangsúlyozzam, felemeltem a kezemet, egyszerre mind
a kettőt.
–  Nem te diktálsz nekem. Az életem az én dolgom, nem te
döntöd el, mit csinálok. Itt akartam lenni. És tudod mit…? –
Elöntött a bosszúvágy, teljesen elvesztettem az önuralmamat.
Az adrenalin nagy erővel lüktetett bennem. Abban a
pillanatban nem akartam mást, csak bántani. Ugyanúgy, ahogy
ő bántott engem. Jóvátehetetlenül. Legszívesebben kitéptem
volna a szívét és végignéztem volna, ahogy vergődik a
kezemben. – …Azt hiszem, megyek, keresek valakit, akivel
lezavarhatok egy gyors numerát. Éppen itt az ideje. Odalent
elég nagy a választék. Már értem, miért szeretsz annyira a
plázában lenni. – Fütyültem egy rövidet. Feltűnően
körbefordultam, megszemléltem a termet. – Remek dugóhely.
Arcizmai megfeszültek, szemöldöke egyenes vonallá
merevedett, tekintete szinte perzselt.
–  Ha azt hiszed, csak úgy bejössz a klubomba és megdughat
egy pasi, aki nem én vagyok, akkor nagyon tévedsz.
–  Miért is? Te minden alkalommal ezt csinálod. Mi van a
feminista érzékeddel?
– Én nem szedek itt fel nőket.
– Ó, persze, persze – feleltem mosolyogva.
Hajába simított, felsóhajtott.
– Legalábbis mostanában nem.
– De, mostanában is, West.
– Nyilvántartást vezetsz?
–  Az egyetemen mindenfélét beszélnek. Melanie nem
mostanában volt? – kérdeztem, mert képtelen voltam
türtőztetni magamat, bár pontosan tudtam, milyen
szánalmasan hangzott.
Ajka vékony vonallá keskenyedett.
 –  Melanie került a farkam elé, ezért lefolytattam vele egy
furcsa beszélgetést, mármint a farkammal, amiből kiderült,
hogy téged akar.
– És Tess?
– Mi van vele?
Egy pillanatig zavartnak tűnt.
– Tess az előtt vagy az után volt, hogy leültél a farkaddal arra
a bizonyos nagy beszélgetésre? Nem sokkal ezelőtt kijelentetted,
hogy nem lenne ellenedre, ha ma is vele szexelnél.
Szentséges ég! Ezzel nyíltan elismertem, hogy kihallgattam a
beszélgetésüket. West szeme sem rebbent. Arca a brutalitás
márványmaszkja volt. Nagyon türtőztette magát, nehogy
kifakadjon.
–  Te… te idióta – mondta, és behunyta a szemét. Kimerülten
dörzsölgette homlokát. – Csak Reignt akartam idegesíteni.
Nagyon odavan Tessért, és még mindig dühös vagyok rá azért,
ahogy veled bánt.
–  Nem. Te vagy az idióta – üvöltöttem az arcába. Nem
érdekelt, hogy mások is hallanak. Mutatóujjammal mellkasára
szúrtam. – Dühös vagy rám, de fogalmad sincs, hogy miért. Én
legalább tudom, miért utállak. Folyamatosan egymásnak
ellentmondó jeleket mutatsz. Megcsókolsz, de nem fejezed be.
Miért van ez, West? Ez a Grace-szép-lány dolog csak színjáték?
Így akarod növelni az önbecsülésemet?
Keserűen felnevettem, de könnyréteg lepte el a szememet.
Éreztem.
Mély, komor nevetéssel válaszolt.
–  Azt hiszed, érdekel az önbecsülésed? Ne hülyéskedj, Tex!
Egyáltalán nem vagy fontos nekem.
Fel sem vettem ezt a sértést, mert tudtam, hogy ami kijön a
száján, mind hazugság. Minden, amit egymás iránt éreztünk –
minden jó és rossz – egybefonódott valamivé, ami jóval
túlmutat rajtunk.
Egy lépést hátrált, szótlanul végigmért. Tudtam, hogy amióta
megismertem, még sosem néztem ki ilyen jól, de
arckifejezéséből semmit nem lehetett leolvasni.
– Mit akarsz hallani? Azt, hogy vannak olyan fantáziáim, hogy
a büfékocsiban lenyomom a szép szőke fejedet, a sliccemhez
nyúlok, lehúzom a zipzáramat és mélytorkoztatlak, amíg
fulladozni nem kezdesz a farkamtól? Segítene, ha bevallanám,
hogy vasárnap óta semmire sem vágyom jobban annál, mint
hogy legalább hatféleképpen megfarkaljalak? Hogy egy
szempillantás alatt az enyém lenne a segged, ha nem lennénk
mindketten annyira elcseszettek… Sajnálom, Tex, ez az
igazság… Mondjam azt, hogy amint megkapom a diplomámat,
eltűnök ebből a koszfészekből, és nem keveredek komoly
kapcsolatokba? Nem is kell ezt mondanom. Mert már tudod.
Pontosan tudod, miért nem csókollak meg. Tess, Mel, a többi
lány… ismerik a játékszabályaimat. Nem ismerem őket. Nem
érdekelnek. Ahhoz, hogy mi jön utána, mármint az után, hogy
kihúztam a farkamat a testüregeikből, semmi közöm. Nem
csókolhatlak meg, Grace. – Szomorúan ingatta fejét, még egy
lépést hátrált. – Még csak rád sem tudok nézni. Kibaszottul nem.
Kezdtem elveszíteni Westet. Pontosan tudtam. De hosszú idő
után először harcolni akartam. A bennem élő főnix áttörte
hamvait, alig bírta már a súlyt; megmutatta csodálatos
tollazatát. Csorbult lángnyelves gyűrűmet dörzsölgetve
felemeltem a fejemet és mosolyarzenálomból a legcsábítóbbat
vettem elő.
– Nincs semmi gond azzal, ha az ember fél.
Arcizmai megfeszültek, ádámcsutkája fel-le járt.
– Nem félek – jelentette ki száraz, tárgyilagos hangon. De elég
jól ismertem ahhoz, hogy érezzem, a mélyben hömpölygő harag
a felszín közelébe ért, zöld szemében vibrált.
–  Persze, hogy nem félsz – felkaptam a kis ridikült, ami a
dulakodás közben leesett; vállamra vettem, elindultam kifelé. –
Megértettem, amit mondtál. Tényleg nagyon rossz ötlet
egymásba bonyolódnunk. De ez nem jelenti azt, hogy szent
leszek. Nagyon félsz? Nem mersz semmit kezdeni velem? Nem
gond. Lemegyek és találok magamnak valami szép texasi srácot,
aki nem retteg az elköteleződéstől. Aki nem ijed meg, ha
komolyra fordulnak a dolgok. Aki boldogan megtenné azt az
ígéretet, amit te rettentően félsz megtenni. Olyan srácot, aki…
Párducként ugrott rám. Hátam a falnak nyomódott.
Felkiáltottam, de nem ért messze a hang, mert ajkát büntető
erővel tapasztotta ajkamra. Lekapta a fejemről, a földre dobta a
rózsaszín baseballsapkát, amit ő vett nekem. Tiltakozásul
fejemet ráztam, hiába. Olyan erősen fogta az államat, hogy
előre sejtettem, sokáig meg fog látszani a keze nyoma a
bőrömön.
–  Mi lenne, ha megengednéd, hogy alaposabban
szemrevételezzelek, Texas? Nagy játékról beszélsz, de amikor
ideje megmutatnod magadat, akkor túlságosan félénk vagy, az
én ízlésemhez képest legalábbis. Jut eszembe, akarsz egy
piszkos nagy toszást a város kedvenc baszóbajnokával?
Kívánságod teljesül. Mutasd magad!
Nem kérés volt, hanem kegyetlen parancs.
Ajkamat összeszorítva, szempilláim alól néztem fel rá, vártam
a következő lépését. A sapkám nélkül meztelennek éreztem
magamat, és gyűlöltem, hogy olyan áthatón néz, szinte felfal a
tekintetével. Többször emlékeztettem magamat, hogy
aggodalomra nincs ok, hiszen rengeteg sminket kentem az
arcomra és nagyon sötét van. Nem sokat láthat. Úgy reszkettem
a karjában, mint a falevél, de álltam a tekintetét.
–  Meggondoltad magadat? – Próbáltam gúnyolódni vele;
törékenynek éreztem a nyelvemet, mintha szét is szakadt volna.
Gonosz vigyorral nézett rám; mint maga a Sátán.
–  Én nem vagyok olyan, mint te, Texas. Amint eldöntök
valamit, az el van döntve.
Kinyújtotta a nyelvét, nagyon lassan végighúzta alsó ajkam
szélén. Forró, nedves nyelve olyan volt, mint száliránnyal
szemben húzott bársony; borzongás járt a nyomában. Egész
testem remegett, bőröm minden pórusa összehúzódott, fejem
teteje is libabőrös lett, a bizsergés hirtelen lábujjamig terjedt.
Minden idegvégződésem izzott.
Lángolt a testem.
 g
Ezúttal el akartam pusztulni a karjaiban.
–  Na, most ki az, aki fél? – súgta a számba, és tapasztalt
nyelvével simogatva csábított, nyissam ki jobban. Erősen
becsuktam a szememet. Túl sok volt. Túl forró. Túl csábító. Túl
tökéletes. Az illatától – zöldalma nyalóka, verejték és alfahím –
önkéntelenül összeszorítottam combjaimat. Éreztem, hogy
bugyimon a vágy nyirkos foltja jelenik meg. Annyira nedves
voltam, hogy ordítani tudtam volna.
–  Meg fogsz törni. Megadod magadat nekem, ahogy mindig.
Ennyi erővel úgy is csinálhatnád, hogy nem veszíted el a…
büszkeségedet – súgta arcomba. – Mert ha elhatározom, hogy
megcsókollak, semmi nem állít meg. Legkevésbé az akaratod.
Micsoda öntelt alak!
A szám még mindig nem nyílt meg. Engedtem, hogy kinyíljon
a szemem. Kék íriszem az ő zöld szemére nézett és viszont.
Kezünk a testünk mellett, ujjaim közé fúrta ujjait.
Hüvelykujjával lángmintás gyűrűmet simogatta. Aztán ajkához
emelte kezemet, és végig a szemembe nézve a gyűrűnek súgta:
– Azt kívánom, Gracie-Mae engedje, hogy kábultra csókoljam.
Észrevette.
Észrevette, hogy kívánságokat szoktam suttogni a
gyűrűmnek. Észrevette, hogy a kicsi, sérült, lángos gyűrű az
nekem, ami neki az almás nyalóka.
Arra gondoltam, vajon mit gondol, mi történt az arcommal.
Nagyon furcsának találtam, hogy amióta közelebb kerültünk
egymáshoz, egyszer sem kérdezte meg.
–  Ha a következő három másodpercben nem nyitod ki a
szádat, és nem engeded, hogy szétcsókoljalak, Tex, meg sem
próbálom többet. Mint mondtam, soha nem vonom vissza a
szavamat. Három. Kettő. E…
Megnyíltam előtte.
Nyelve rögtön megtalálta a nyelvemet, mohón simogatott. Ez
volt az első csókom Tucker óta. Ennek a csóknak sör és Granny
Smith alma és West illata volt. És legnagyobb döbbenetemre ez
az íz az otthon íze volt. Teljesen tudatában voltam annak, hogy
semmi és senki más nem ilyen ízű, és ettől a tudattól ezerszer
 y
rándult össze a gyomrom.
Mellkasát mellkasomhoz szorította, egyszerre nyögtünk fel,
meglepetés volt a csók hevessége. West a combjaim közé tolta a
térdét, szégyentelenül hasamhoz dörzsölte merevedését.
Lüktetett, vonaglott a farmernadrág erős szövete alatt.
Olvasztó, szenvedélyes csók volt. Még soha nem volt ilyenben
részem. Vad és nyers.
Nem tudom pontosan megmondani, mikor vált el egymástól a
szánk, de miután megtörtént, még mindig két tenyere között
volt az arcom. Orromhoz dörzsölte az orrát, fel-le, és ezt nagyon
megnyugtatónak találtam. Zihálva próbáltam levegőt venni, de
a heves érzelmektől annyira elszorult a torkom, hogy alig jutott
oxigén a tüdőmbe.
– A tűzzel játszunk – szólalt meg rekedtes hangon.
Bólintottam. Szeméről a szájára vittem tekintetemet. Még
többet akartam. Az ő karjában nem éreztem magamat
csúnyának, akkor sem, amikor heges bőrömet érintette meg.
–  Volt már, hogy tűzön mentem át, ezért tudom, mibe
keveredek.
Remegett a hangom, ahogy ezeket a szavakat mondtam, de
minden szónak megváltás- és változásíze lett. Olyan volt, mint
az újjászületés.
– Hajlandó vagyok megfizetni az árát – mondtam.
Behunyta a szemét, mélyet sóhajtott, mintha fájt volna ezt
hallania.
– El kéne mennem innen – mondta, szinte csak magának.
–  Nem vagyok túl büszke rá, de valami hasonlót érzek –
ismertem el.
–  Ha úgy döntünk, hogy mégis folytatjuk, akkor az csak
alkalmi dolog lehet, Texas. Nem ígérhetek semmit. Kapcsolatot
sem. Olyan messze vagyok a barátnak alkalmasságtól,
amennyire az emberileg lehetséges.
– Ezt nem tudhatod – érveltem.
Szomorú mosollyal nézett rám.
– Hidd el, baby, pontosan tudom.
Tekintetéből úgy éreztem, jó oka volt ezt a kijelentést tenni.
 gy j j
Megragadtam a kezét, elfordítottam úgy, hogy a karja belsején
látsszon a tetovált betű.
– Kicsoda ez a bizonyos „A”?
Máris féltékeny voltam rá. „A” én akartam lenni. Múlhatatlan
rajongását és szívettépő fájdalmat akartam. Azt akartam, legyen
meg bennem az erő, hogy olyan mennyei zűrzavart keltsek
benne, amilyent „A” okozott neki.
Egy lépést hátrált, nőtt a távolság közöttünk.
– Ő az igazi, ugye?
Elkapta a tekintetét, a padlót nézte.
–  Semmi ígéret – figyelmeztetett acélosan rideg hangon. Úgy
éreztem, mintha felvágta volna az ereimet, és nézné, ahogy
elvérzek előtte. – Elköteleződés nélkül vagy sehogy.
Felkaptam a baseballsapkámat, a fejemre húztam.
Megigazítottam vállamon a táskám szíját.
–  Ezen gondolkodnom kell – mondtam a valóságnak
megfelelően, és elindultam a lépcső felé.
Elkapta a csuklómat, megállított.
– Gondolkozz rajta holnap. Ma éjjel maradj velem! Kérlek!
Haragos tekintettel, mereven bámultam.
Felmordult, fejét rázta, mindkettőnkre dühös volt.
–  Nézd, megígé… – Magába fojtotta a szót, köhécselt. –
Szavamat adom, hogy érintetlenül hagyom a bepókhálósodott
puncidat. De kiöltöztél, kibaszottul odavagy, és ha jól sejtem,
hosszú idő után ez az első estéd házon kívül, szórakozással
töltött estéd. Legyen egy kicsit mocskos ez az este!
Csuklómra fonódó, napbarnította ujjaira néztem. Nagy, de
gyengéd kéz. Képtelen voltam visszautasítani. Akkor sem
tudtam volna nemet mondani neki, ha a világ lángra lobban…
Az én világom fellángolt.
Nincs mentségem arra, amit ezután mondtam.
Tudom, hogy önként vettem magamhoz a mérget, és jó nagyot
kortyoltam belőle.
–  Neked adom ezt az éjszakát – feleltem halkan, tudva, hogy
már sokkal többet elvett, mint amennyit kialkudtunk
magunknak.

Lerohantunk az első emeletre. A közönség elment, már csak a

barátaink voltak ott.
Karlie egy nagyon helyes fiúval beszélgetett a sörös stand
mellett; a srác a diákszövetség tagja volt; haja homokszőke, arca
jellegzetesen nordikus,  neve Miles. Reign a sarokban flörtölt
Tess-szel, bár Tess gyakran pillantott át Reign válla fölött felénk,
amint megjelentünk a lépcsőn.
Max ládán ülve számolta a pénzt, Easton a telefonját babrálta.
West egyenesen Maxhez ment, én pedig Karlie ruháját
rángatva diszkréten közöltem, hogy nem megyek haza vele,
hanem Westtel maradok.
A mosoly, amit Miles varázsolt Karlie arcára, egy
szempillantás alatt lehervadt.
– Mi van azzal a nemes elvvel, hogy csak barátok vagytok? –
kérdezte komoran. – Betegre aggódtam magamat miattad.
Folyton azon gondolkodtam, csak képzeltem-e, hogy felfelé
tartottad a hüvelykujjadat, szóval, hogy minden rendben.
Egyik lábamról a másikra helyeztem át testem súlyát.
– Nem csak képzelted. És isten bizony, csak laza…
– Ha jól tudom, te nem mész bele laza kapcsolatokba, szóval…
– De, laza, alkalmi kapcsolatokra is képes vagyok. Nincs tőlük
allergiám, vagy ilyesmi. Csak még nem próbáltam – érveltem.
–  És ugyan ki lenne erre alkalmasabb személy, mint a
kampusz hírhedt, népszerű szépfiúja, aki történetesen azzal
keresi a pénzét, hogy mások orrát töri be? Ebben egyáltalán
nem látom bonyodalom lehetőségét – mondta, olyan kétkedőn
nézve rám, hogy azt sejtesse, reméli, ez észhez térít.
Nyilvánvalóan sikerült jól titkolnom, hogy milyen messzire
jutottunk Westtel.
–  Karl, kérlek! – Megöleltem, így próbáltam puhítani
fenntartásait. – Csak szórakozunk. Semmi érzelem nincs benne.
Nem te mondtad azt, hogy a cél szentesíti az eszközt?
–  Gondolom, a szeretőd már nincs oda-meg-vissza Tessért –
mordult, és nem túl nagy lelkesedéssel megveregette a hátamat.
Kezdett megbékélni a gondolattal. Isten áldja meg Contreras
asszonyt, nélküle nem jöhetett volna létre ez a csodálatos lány,
aki a barátnőm lett! Úgy éreztem, egy másodpercet sem lennék
képes túlélni Karlie nélkül.
– Ezt már tisztáztuk.
– Ah-ha. Ezt most így mondják?
Elhúzódott tőlem, szigorú, anyáskodó tekintettel nézett rám.
Felnevettem.
–  Egyrészt aggódom, másrészt szörnyen kíváncsi vagyok.
Melegen ajánlom, hogy utána hívj fel, és mondj el mindent, a
legapróbb részletekig.
Éreztem, hogy elpirulok.
West lépett újra mellém. Hideg és közönyös volt a tekintete.
Nagy köteg pénzt dugott a zsebébe.
– Mehetünk, Grace?
Grace. Nem Texas vagy Tex. Bólintottam.
Búcsúzóul biccentett Karlie, Miles, Reign, Tess és Easton felé.
–  Hová mentek? – kérdezte Tess csípőjét feltűnően oldalra
mozdítva.
–  Hazaviszem Grace-t – felelte West. Szemrebbenés nélkül.
Hazudott.
– Utána lógunk együtt? – kérdezte Tess kihívó mosollyal.
– Kösz, inkább nem.
Szó nélkül átmentünk az úton. A büfékocsi felé. Kimondatlan
megállapodás volt köztünk arról, hogy hová húzódunk be.
Egyszerűen ezt találtuk a legjobb megoldásnak. A Taco Truck
volt a menedékünk.
Bedugtam a kulcsot a zárba, elfordítottam, kinyitottam az
ajtót, és elsőként léptem be. West bezárta mögöttünk,
nekitámaszkodott, kezét a háta mögé dugta, fanyar mosollyal
nézett.
 –  Ó, hogy elbuktak a hatalmasok! – jegyeztem meg viszont-
mosollyal, a kocsi szemközti falának támaszkodva. – Ha jól
emlékszem, az volt az első kijelentésed rólam, hogy soha egy
ujjal sem fogsz hozzám érni.
–  Tex, az a helyzet, hogy nem tudom, hozzád fogok-e érni –
felelte kaján mosollyal. – De van, amit biztosan tudok: úgy
elélvezel, hogy holnap nem tudsz rendesen járni.
Lecsúsztam a fal mellett. West lecsúszott az ajtó mellett.
Egymással szemben ültünk a pult és a grill között. Talán jó ötlet,
hogy nem érünk egymáshoz. Már így is elég mélyen benne
voltam.
–  Szép bugyi – jegyezte meg. Mohó tekintete combjaim közé
süppedt.
Középső ujjamat mutattam fel neki. Combjaim szorosan
összezárva, két karommal két lábszáramat öleltem.
– Szép próbálkozás. Nem is látod a bugyimat.
–  Fekete pamut. A közepén kis fehér gyöngy. Érdekes
szimbolika.
Ajkát nyalta, tekintetével lábaim közét célozta. Döbbenten
sóhajtottam, szétnyitottam combjaimat és előrehajoltam,
megnézni. Arra emlékszem, hogy fekete bugyit húztam, de a
gyöngyre nem…
– Hé…
Éreztem, hogy arcizmaim grimaszba rándulnak.
West felnevetett. Mély, érdes hangja vibrált a zárt térben, és a
fejemben, mellkasomban is.
–  Semmi, semmi, csak sejtettem, hogy a ruhád színéhez illő
bugyit választasz.
– Ezért jössz nekem egy peep show-val.
Felnéztem rá, alsó ajkam lebiggyedt. Szívem vadul dörömbölt.
– Óhajod parancs – felelte West.
Végig a szemembe nézve elkezdte kigombolni farmerja
sliccét. Látni akarta megrémülök-e, meggondoltam-e magamat,
kirúgom-e a kocsiból. Nem tettem.
Lehúzta a farmert a fenekén, de csak annyira, hogy kilátszott
szürke alsónadrágja. Láttam. A szürke alsó derékpántja alatt
 gj p j
látszott: teljes merevedésben állt. Annyira vastag volt, hogy
láttam a végigkígyózó ereket.
Az alsónadrág pamutanyagán át simogatta magát.
–  Most te jössz – mondta feszült hangon. – Húzd végig az
ujjadat a puncidon nekem, Tex.
Egy pillanatra kizökkentem zavaromból, csak arra figyeltem,
ahogy a keze siklik férfiasságán. Nagyon szép keze volt. Nagy és
erős.
Mutatóujjamat lentről felfelé végighúztam szeméremtestem
hasadékán. Lihegtem. Hagytam, hogy fejem a falnak koppanjon,
előre-hátra bukdácsoljon.
–  A bugyidon át dugd magadba egy ujjadat – utasított szoros
figyelem alatt tartva.
Volt valami nagyon izgató abban, hogy néztem Westet, ahogy
azt nézi, mit csinálok magammal. Eleget tettem az utasításnak.
Behunyta a szemét, felhördült, marokra fogta péniszét, és
határozott, erős mozdulatokkal siklott a keze rajta.
– Vedd ki – mondtam.
Csend.
– Biztosan azt akarod?
– Igen.
Kiszabadította a bokszeralsó alól. Olyan volt, mintha a
hasához tapadó dühös, óriás pióca lenne. Már el is felejtettem,
hogy néz ki egy pénisz. Nem mintha a valóságban egynél többet
láttam volna.
–  Most pedig húzd félre a bugyidat, hadd lássam azt a szép
puncit.
Teljes hosszában erősen rárántott magára. Tetszett, ahogy a
punci szót kiejtette. Elég mocskos szóként hangzott, de
egyáltalán nem megalázónak.
Zavaromban ajkamba haraptam.
– Én nem… nem vagyok kamerakész odalent.
Felnevetett.
– Egy kis vadulás, cowgirl?
Szentséges ég!
 – Nem számítottam premier plánra.
Miért forszírozom ezt a fotós metaforát? Nevetése a
gyomromban táncolt, de a vidámság egyáltalán nem
akadályozta abban, hogy még tovább duzzadjon és
keményedjen, tenyerét feszítse. Pénisze sokkal nagyobb volt,
mint Tuckeré. Tess és társai díjat érdemelnének, amiért
magukba tudták fogadni. Vagy elsősegélyre lehetett szükségük.
Illetve talán másodikra is.
– Száz dolcsiban fogadnék, hogy gyönyörű – mordult fel.
–  Honnan tudod? – kérdeztem. Szó szerint tátva maradt a
szám.
– Onnan, hogy hozzád tartozik.
– Nemi szervekről ritkán mondják, hogy gyönyörű.
–  Gyengén megy neked a trágárság, Tex. Kevesebb beszéd,
több látvány. Mutasd a lukadat.
Félrerángattam a bugyimat. Pontosan tudtam, hogy amit lát,
az nem pornóminőségű vagina. A nyílás körül vékony szálú,
babaszőke szőrzet nőtt. Trimmelve volt, de nem gyantáztam le.
Ujjaimmal szétnyitottam, megmutattam rózsaszín belsejét.
– Ó, basszus! – Behunyta a szemét, még gyorsabban mozgott a
keze, aztán újra engem figyelt. – Dörzsöld a csiklódat nekem,
baby!
Nem kellett kétszer kérnie. Különösen azért nem, mert úgy
tűnt, tetszik neki, amit lát. Nagyon is. Körbe-körbe simogattam,
és figyeltem, hogy pénisze csúcsán apró előnedvgyöngy csillog.
Nyelvem önkéntelenül végigsiklott alsó ajkamon. Miért van az,
hogy ez a legszexibb dolog, amit valaha fiúval csináltam, bár
Tuckerrel minden megvolt?
Azért, mert sosem akartad Tuckert annyira, mint Westet.
Feleannyira sem.
– Texas…
Rekedtes volt a hangja. Mintha tűrőképessége határán lenne.
Pontosan tudtam, hogy mit érez. Az orgazmus úgy ment át
rajtam, ahogy a hullámok a partra mosódnak.
– Hmmm?
– Közelebb húzódhatok?
 – Igen.
Fenekén csúszott felém. Magunkat simogattuk; pénisze felém
mutatott, kezünk, karunk szabályos időközönként, minden
mozdulatnál összeért, térdünk összekoppant. Annyira mocskos
és élvezetes volt az egész! Olyasmi, amit összes eddigi egyetemi
évem alatt kellett volna csinálnom, de kimaradt az életemből.
West hüvelykujjával törölt az előváladékba, körkörös
mozdulatokkal síkosította magát, és még gyorsabban járt a
keze. Homloka homlokomhoz koppant. Soha ilyen közel nem
voltunk egymáshoz; valahányszor feljebb siklott a kezem
magamon, kezem feje a péniszéhez ért.
– El… elélvezek.
Ajka az ajkam fölött mozgott. Szinte delíriumban voltam,
olyan gyönyörűség készült kirobbanni bennem. Egész testem
remegett.
– Én is.
Néztem, ahogy több töltet fehér ondó lövell ki, és ugyanabban
a pillanatban testem minden izma megfeszült. Egyszerre
élveztünk el, de tovább dörzsöltük, simogattuk magunkat;
egyszerre hördültünk fel, és lihegtünk a gyönyörűségtől.
Egy teljes perc telt el, de még mindig összeért a homlokunk.
Ajka az ajkamon. Karunk a testünk mellett, mintha bénán
leesett volna. Egymás szájába vigyorogtunk. Körülöttünk
minden csupa ragacs, nedvesség és szexszag.
–  Ez… ez… – Alig kaptam levegőt. – Ez egyáltalán nem
higiénikus. Sokkal rosszabb, mint amikor félmeztelenül
dolgoztál. Ha most közegészségügyi és élelmiszerbiztonsági
ellenőrzést kapnánk, biztosan szétrúgnák a seggünket.
Hátrébb csúszott, teli torokból nevetett.
–  Ha Mrs. Contreras toppanna be, a város főterén akasztana
fel minket – bólogatott.
– Nincs is a városnak főtere – mutattam rá.
– Csinálna – felelte, és visszacsusszant felém. – Akárhogy is, jó
menet volt.
– Rövid.
– Nekem nem volt rövid – mondta, és felcsillant a szeme.
 Lejjebb csúsztattam tekintetemet, félárbocra ereszkedett
férfiassága felé nyúltam és mutatóujjammal megsimítottam a
legtetejét. Érintésemre felszisszent, megborzongott.
Kinyújtottam a nyelvemet, ondós ujjamat hozzáérintettem és
lenyaltam.
– Hmmm.
Behunytam a szememet, teljesen számba toltam.
Felhördült, ölelésbe rántott. Fejemre simult az álla, úgy
ölelkeztünk. Ujjai hegyével a hátamon körözött.
Abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogy mik vagyunk,
de az biztos, hogy több, mint barátok. Bármennyire is próbálta
tagadni, meghittség, bizalom volt közöttünk. De nem lett volna
tisztességes dolog olyasmire rávenni, amit nyilvánvalóan nem
akart. Sem vele, sem magammal nem tehettem ezt meg.
– Ígérd meg, hogy nem fogod ezt holnap reggelre megbánni –
súgta.
Behunytam a szememet, és éreztem, hogy jobb oldalon nagy,
meleg könnycsepp gördül le az arcomon.
– Soha semmit nem ígérek.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

West

A büfékocsi ablakán át makacs napsugarak hatoltak a térbe.

Szemfájdítóan világos volt. Felemeltem a kezemet
napellenzőnek, és hasra fordultam a padlón. Nem találtam
magam mellett a sovány testet. Kinyitottam a szememet.
Texas nincs itt.
Rögtön felültem. A Clorox szaga mindent elárult, amit
tudnom kellett. Grace tegnap este kitakarított, felmosott,
elsikálta a nyomokat, miközben én öntudatlanul feküdtem. A
kérdés csak az, hogy az emlékezetéből is kitörölte-e mindazt,
ami tegnap este történt közöttünk.
Nem hibáztathatom, ha így van. Gyakorlatilag az történt,
hogy a szokásos, csak-semmi-elköteleződés szövegemmel jöttem
neki. Végig figyelmesen értelmezte az én idióta szóbeli
szerződésemet, az apróbetűt is elolvasta, és képletesen aláírta.
Beleegyezett, hogy mocskos dugásoknál soha nem akar tőlem
többet. Az egészben az a tragikus, hogy nem voltam elég tökös
ahhoz, hogy megfarkaljam. Bár minden valószínűség szerint
erre meglett volna a lehetőségem. De tudtam, ha megbaszom,
azzal elbaszom saját elhatározásomat, azaz hogy békén
hagyom.
És nagyon, nagyon azt kellett volna tennem. Békén hagyni.
Túl messzire mentem, túl sokat fantáziálgattam róla, és éppen
ideje kihátrálni belőle. Kivéve persze, ha beleegyezik, hogy csak
időnként és elkötelezettség nélkül dugunk, mert akkor bassza a
franc a logikámat és bassza a franc a magamnak tett ígéretemet
is. Akkor minden lehető módon az enyém lesz.
Feltápászkodtam a padlóról, körülnéztem. Frissen főzött kávé
és friss croissant illata csapta meg az orromat. Aztán megláttam
a pulton az üzenetet.
Először a papírt vettem kézbe, ami eleve rossz jel. A férfiak
kilencvenkilenc százaléka előbb az ételért nyúlt volna.

El kellett mennem vigyázni nagyira (hétvége van, Marla

ilyenkor nem dolgozik).
Vigyázz magadra. Beállítottam a telefonodon az
ébresztést fél órával az előttre, hogy Karlie és Victor
műszakja kezdődik.
– Texas.

Úgy vigyorogtam, mint valami idióta. Nem volt

szándékomban idiótának kinézni, de annak éreztem magamat.
Zsebre tettem a papírt, kifelé menet beleharaptam a
süteménybe, belekortyoltam a kávéba. Örültem, hogy aznap
nem kell dolgoznom. Leginkább egy alapos zuhanyzásra és arra
vágytam, hogy alhassak még, és később esetleg benézzek
Texhez, van-e kedve egy kicsit velem lógni. Amikor együtt
voltunk, túl sok pénzt költöttem designer baseballsapkára és
frito pie-ra, de megérte. Nagyon megérte. Új erőt adott. Kicsit
kibírhatóbbak lettek a péntekek. Vagy inkább azt kéne
mondanom, hogy… egy kicsit kevésbé pokoliak.
Erről jutott eszembe, hogy üzenetet kell küldenem
mindenkinek, aki a plazában dolgozik, hogy tisztes
intézményünkből Grace Shaw élethosszig ki van tiltva. Egy
gonddal kevesebb.
Fütyörészve mentem a Ducatihoz, hazafelé egész úton azt a
pillanatot idéztem fel magamban, ahogy az ondómat lenyalta az
ujjáról. Mert ott elszakadt a film, semmire nem emlékszem, ami
ez után történt. Farkam megmoccant a kemény bőrülésen, ami
nem volt szerencsés, és kibaszottul kényelmetlennek bizonyult,
de nem gondolni arra a pillanatra azt jelentené, hogy
elvesztegetem ezt a baszott jó emléket. Tudatomba akartam
vésni.
Egészen biztos voltam abban, hogy ha élemedett, százéves
koromban meghalok, úgy, hogy közben sorra veszítem el az
emlékeimet, ez a pillanat fog utolsóként megjelenni lelki
szemeim előtt, mielőtt feldobom a pacskert.
Leparkoltam a lepukkant ház előtt, amit Easttel közösen
béreltünk. Levettem bukósisakomat és elindultam a veranda
felé. Amint megláttam, megtorpantam.
Mit keres itt?
Vérem úgy felforrt, hogy attól féltem, megolvad a testem, a
harag élő pocsolyája lesz belőlem. Őrlőfogaim egy
nanomásodpercnyire voltak attól, hogy porrá roppanjanak;
éreztem, állizmaim pattanásig feszülnek. Zöldalma nyalókát
dugtam a számba, nem vettem a fáradságot, hogy levegyem
napszemüvegemet.
– Caroline.
Rendes körülmények között anyámnak szólítanám, de ahhoz
túl dühös voltam. Iszonyú ziláltan nézett ki. Mamafarmerja és
divatjamúlt sárga blúza csupa ránc. Haja teljesen megőszült,
pedig még nem is olyan öreg.
Elléptem mellette. Rögtön felugrott a karosszékből, és úgy
követett, mint egy kutya. Gyűlöltem magamat, hogy így bántam
vele. Őt viszont azért gyűlöltem, mert ebbe a helyzetbe
kényszerített.
–  Miért jöttél ide? – kérdeztem; neki hátat fordítva,
kulcscsomómat zörgetve próbáltam kinyitni az ajtót.
– Mostanában nem vetted fel a telefont, ha hívtalak.
Szemem sarkából láttam, hogy kezét tördeli, úgy néz lefelé,
mint egy megbüntetett gyerek. Anyám a világ legnagyobb
ölelkezője. Jobban szeret ölelkezni, mint Texas; észrevettem,
hogy ő is nagyon sokszor megöleli a barátnőjét, Karlie-t és a
nagymamáját, akinek a fene se tudja már a nevét. Biztosan
rettentő kín lehetett neki, hogy öt év után nem ölelheti meg a
saját fiát.
–  Apád végre azt mondta, hogy üljek repülőre, és nézzem
 p g gy j p
meg, jól vagy-e. Úgy tűnik, a jólléted végső soron fontosabb,
mint a pénz.
– Jól vagyok. Most már elmehetsz.
Vállal nyomtam be az ajtót. Tiltakozón nyikorgott. Beléptem.
Ő tétován követett; tudta, képes vagyok kirúgni. Nem volt nála
bőrönd. Az jó. Legalább nem akar sokáig maradni.
Körülnézett a szobában. Igazán nem volt sok látnivaló.
Két hálószobás ház. Kicsi. Nagyon ráfért volna már a
renoválás. A nappaliban egy kanapé és egy tévé. A konyhában
narancsszínű retro asztal négy műanyag székkel. A
sárgásszürke, szakadt tapéta a szélein hámlott. Ennyi, ha az
ember Sheridan legolcsóbb házát bérli. És szegény nyomorult
East velem tartott. Nem bírta elviselni, hogy egyedül csinálom
ezt magammal; mellettem akart maradni.
Erről jut eszembe…
Megfordultam, komoran néztem anyámra. Pontosan értette,
mi a kérdés. Felemelte a kezét.
–  Persze, hogy próbáltam. Nincs itthon. Azt hiszem, az éjjel
nem is jött haza.
Lefordítva: East normális srác; volt annyi érzéke, hogy ne
tolja haza a képét.
–  Meglep, hogy idevonszoltad fenséges hátsódat. East úgyis
minden faszságomról beszámol neked.
Olyan gyakran kerültem az érintkezést a szüleimmel, hogy
East az utóbbi időben hetente felhívta őket, és tudatta velük,
hogy még élek. Finomított, cenzúrázott változatban számolt be
tevékenységemről; kihagyta az illegális bunyókat, a mocskos
dugásokat és a professzorokkal való nyilvános
összeakaszkodásokat.
–  Nem akarom nagyon terhelni a kérdéseimmel – mondta
anyám. Keze mozdult, hogy megigazítsa a galléromat.
Ellöktem magamtól a kezét.
– Sajnálatos, hogy ezt a szívességet nem terjeszted ki rám is.
A konyhába értem, tejet vettem elő a hűtőből. Dobozból ittam.
Anyám leült az asztalhoz, igyekezett magába húzódni, a lehető
legkisebb helyet elfoglalni.
– Nem voltál otthon, amióta beiratkoztál az itteni egyetemre.
– Ezzel nem mondasz újat nekem.
Visszakézből letöröltem tejbajszomat, visszatettem a tejes
dobozt a hűtőbe és becsaptam az ajtaját. Leültem anyámmal
szembe. Úgysem fog elmenni, amíg ki nem faggat. Minél előbb
túlesünk rajta, annál jobb.
Az asztalra tette a kezét, azt nézte, nem engem.
– Hogy tetszik neked idelent?
– Tetszik.
– Nagy lehetőségek vannak errefelé, ugye? Szép város.
– Kibaszottul szép.
– Itt akarsz maradni a diplomaosztó után?
–  Nem gondolkodom hosszabb időtávon annál, hogy mit
akarok vacsorázni.
Vigyáztam, hogy ne kérdezzek semmit azzal kapcsolatban,
hogy mi a helyzet otthon. Az olyan sikamlós terepnek tűnt, ami
igazi beszélgetéshez vezethetne.
– Nagyon hiányzol és nagyon szeretünk.
–  Fogadni mernék, hogy még jobban szeretitek a heti
apanázst – jegyeztem meg homlokomat ráncolva.
Nagy barna szeme a kezéről a málló tapétára rebbent.
Szemhéja résében vastag könnyréteg húzódott.
Felsóhajtottam, elnyújtóztam a széken, kezemet összefonva a
plafont bámultam.
– Amúgy hogy vagy? – mordultam.
–  Köszönöm kedves kérdésedet, én jól vagyok. Minden
tekintetben jobban. De még szedem a gyógyszereimet. Még
mindig a Walmartban dolgozom. A múlt hónapban előléptettek.
Most pénztáros vagyok. Szép környezet, és emberek között
vagyok.
Láttam az ujjain, hogy legszívesebben megérintene.
Hányingerem volt.
–  Most már nekem is van saját keresetem. – Kihúzta magát,
magabiztosabbnak látszott. – A helyzet nem olyan sötét, mint
amilyennek látszik, Westie. Hamarosan kikecmergünk ebből a
 y g
gödörből. De nem várjuk el tőled, hogy anyagilag segíts minket.
Nem a te felelősséged.
Csakhogy az én felelősségem volt. Mert eleve miattam
kerültek ebbe a helyzetbe. Anyám végül mégis a kezemre
simította a kezét és felém hajolt.
–  Menjünk a belvárosba. Szappant, sampont, új ingeket
akarok venni neked. Látni akarom a várost, ahol élsz. Végig
akarom csinálni, amit az anyák szoktak, amire nem volt
lehetőségem, amikor ideköltöztél. Kérlek, Westie…
Körmei a bőrömbe mélyedtek, olyan erősen, hogy majdnem
kiserkent a vérem.
A pénzt, amit nehezen kerestem, arra költötte, hogy
meglepetés-repülőúttal kényeztesse magát. Aztán előáll azzal az
ötlettel, hogy menjünk vásárolni, pénzt szórni.
Ösztönös reakcióm az volt, hogy szembesítem a problémával,
de tudtam, ha kidobom anyámat, az azért fájna, mert East előbb
jól seggbe rúgna, aztán pokollá tenné az életemet. És
bűntudatom is lenne miatta.
Anyámmal időt tölteni… ez olyan messze volt a
tennivalólistámon, hogy csak akkor veheted észre, ha az egészet
végigolvasod. Mégis… bár én is felismertem, hogy a városba
menni vele nem lenne olyan kínos, mint itt ülni vele
négyszemközt és állni a kérdések sortüzét, a kétségtelenül
következő átkaroló hadműveleti próbálkozásokat.
–  Mit szólsz hozzá? – kérdezte tétova műmosollyal. Rosszul
mutatott. Mint egy ócska kép a csupasz falon. Tudtam, milyen
az igazi mosolya.
Ha halványan is, de még emlékeztem rá.
Megszorítottam a kezét és éreztem, hogy a nyomás felenged
testében. Hirtelen ölelésbe vont.
– Mindegy is.
Egy órával később már a városban voltunk. Ezernyi
nejlontáskát cipeltünk, bennük zoknik, ingek, tisztálkodó- és
élelmiszerek. A hajamat rendes fodrász vágta le. Oldalt rövid,
feljebb hosszabb.
Gazdagnak éreztem magamat; gazdagnak, mint egy hirtelen
elhalmozott szegény fiú.
Nem szoktam hozzá, hogy új holmim legyen. A zoknijaim
mind lukasak voltak, ezért úgy hat hónapja már nem is
hordtam zoknit, és amikor az ingjeim annyira kifakultak, hogy
már nem lehetett megállapítani, milyen volt az eredeti színük,
akkor úgy oldottam meg a problémát, hogy kifordítva vettem fel
őket.
Szappant és fogkrémet még használtam (az élet elég nagy
szopás ahhoz, hogy mosdatlansággal akadályozzam magamat a
jó dugásokban), de mindig olcsó cuccokat vettem, csak azt, amit
nagy kiszerelésben olcsón lehetett kapni diszkontokban, vagy
ami még jobb beszerzési forrást jelentett: hétvégenként partikra
jártam, és úgy rohantam le a mosdókat, mintha
szupermarketbe mennék.
Anyám semmilyen mércével mérve sem költött sok pénzt, de
az a pénz, amit akkor elköltött, száz százalékban tőlem
származott. Az új ingektől és alsóktól mégis úgy éreztem
magamat, mint azok az idétlen nők a filmekben, akik egy új
ruhatártól nemcsak új külsőt kaptak, hanem
személyiségátültetésen estek át. Legalábbis amíg anyám a
vásárlással ügyködött és a külsőmmel foglalkozott, így éreztem.
Ki a fasz vagyok én?
Mi a fasz bajom van?
A válasz ez utóbbi kérdésre nyilvánvalóan az volt, hogy:
minden. Minden bajom van. Mert kezdtem elképzelni, hogy Tex
angyalkék szemével új alsómra néz, és csodálja, milyen
makulátlanul fehér. Tegnap éjjel az ártatlan tekintetétől úgy
éreztem magamat, mintha valami nagyon mocskos dolgot
csinálnánk, én pedig a mocskosság birodalmában éltem
világomat.
Aztán eszembe jutott, hogy talán nem is lehet részünk újabb
 j gy j
közös orgazmusban.
Világosan megmondtam neki, hogy csak alkalmi dugásokban
vagyok benne, de ő nem olyan lány. Azt mondta, gondolkodik
rajta, de ezen nincs mit gondolkodni.
Nem hibáztatom. Sokkal jobbat érdemel az én semmirekellő
faszságomnál.
– Főzzek valami vacsorát? – kérdezte anyám, ahogy a házhoz
visszaérve benyomultunk az ajtón.
–  Ezek után biztosan egyikünk sem engedheti meg, hogy
étterembe menjünk, szóval főzz csak – feleltem eléggé
erőtlenül.
East már hazaért, a kanapén feküdt, és üzeneteket írt a
telefonján. Harsány finggal üdvözölte az ajtónyitást.
– Mizu, Sir Nyaligátor?
– Easton Liam Braun! – sikított anyám, én pedig aznap először
jóízűen felnevettem. Amikor East meghallotta a sikolyt, olyan
erővel ugrott fel, hogy a feje majdnem lukat ütött a plafonba.
– Mrs. St. Claire!
Jófiú mosolyt villantott anyámra, és a hálószobájába sietett. A
következő pillanatban kiugrált a nappaliba úgy, hogy egyik
lábán melegítőnadrág volt, a nadrág másik szárába pedig éppen
akkor próbált belebújni. Egyenesen anyám felé tartott. Anyám
satuerővel fogta át, ami talán ölelés akart lenni, és nyálas, anyai
csókokkal borította be az arcát. East lába közét néztem. Fél-
merev volt. Valószínűleg éppen szexchatelt valakivel. Kibaszott
perverz. Megjegyeztem magamnak a feladatot: beverni az orrát
úgy, hogy a feje másik felén domborodjon ki, amiért felizgult
állapotban az anyámhoz mert érni.
–  Remekül nézel ki, Easton. Szép munkát végeztél itt. Anyád
nagyon büszke lehet rád – mondta anyám, és megcsipkedte
Easton arcát, hogy rezegjen, de East babahája már régen
leolvadt.
Itt lenne az ideje, hogy elhúzódj attól a perverz alaktól, anyám.
A gondolat olyan természetes és mulatságos és régi-West volt
az új, nyomorult énemhez képest, hogy fájdalmasan nyilallt
belém a nosztalgia.
 g
–  Próbálkozok – felelte East, fejét tettetett szerénységgel
lehajtva.
Anyám még egyszer megcsippentette az arcát.
–  Nemcsak próbálkozol, hanem sikert értél el. Tésztát főzök,
és húsgolyót. Ti lesztek a kis segítőim, fiúk.
–  Igenis – felelte East buzgó vigyorral. És ennyi elég volt
ahhoz, hogy megint úgy érezzük, mintha újra gyerekek
lennénk.
Legalábbis ő.
Anyám a világegyetem legjobb tésztás húsgolyóját főzi, és ezt
a kijelentésemet az utolsó leheletemig védeném, függetlenül
attól, hogy milyen elcseszett a kapcsolatom vele.
Apai ágon félig francia vagyok, anyai ágról félig olasz.
Testmagasságomat és testalkatomat anyám családjától
örököltem. A Bozzelli família férfitagjai toronymagasak, átlag
kétméteresek voltak, olyanok, mint egy tank. Olívaolaj-barna
bőrömet is anyai ágról kaptam. Apámtól van szőke hajam és
halványzöld szemem.
Ez a felállás kifejezetten előnyömre vált, amikor még olimpiai
sportágként űztem a nők meghódítását.
– Menjetek csak, legyetek együtt a konyhában – mondta East,
azzal mindkettőnket hátba veregetett, és visszahúzódott a
szobájába. Nem elég, hogy faszfej, ráadásul áruló is… itt hagy
anyámmal, pedig tudja, hogy minden erőmmel igyekszem
kerülni.
–  Megyek, veszek bort és kenyeret. Szóljatok, ha kész a
vacsora.

Anyámmal a konyhában ragadtam, ahol nem volt hova bújnom.

Kénytelen voltam hallgatni a kisvárosi pletykáit. Amikor rájött,
hogy már húsz perce beszél és semmi választ nem kapott,
elhallgatott. De a keze nem állt meg. A paradicsomos,
bazsalikomos, fokhagymás szószt kevergette.
–  De elég legyen belőlem. Ki volt az a barátod, akivel a
születésnapodat töltötted?
A konyhaasztalnál ültem, salátát nyestem apró darabokra.
– Csak egy lány.
– Nagyon különleges lány lehet, hogy a barátságodat keresi.
Mindig nagyon kiakadtam, amikor ilyet mondott. Úgy
viselkedett, mintha egyáltalán érdekelné. Anyám azt akarta,
hogy összejöjjek valakivel végre. Hogy egy másik nő gondja
legyek. Gondolom elég kellemetlen lehetett neki naponta rám
telefonálni, nem nyírtam-e ki magamat vagy valaki mást, és
nem lettem-e szektavezér.
Egyik lehetőséget sem zárta ki velem kapcsolatban.
– A munkahelyemről ismerem.
– Van neve is?
–  Igen – mordultam. – Kevés embert ismerek, aki név nélkül
él.
Még nekem is van nevem. Nem számít, hogy a szüleim egy
kibaszott égtájról neveztek el, akkor is az én nevem.
Csekély jelentőséget tulajdonítani a Grace-szel való
kapcsolatomnak nem nyílt hazugság, de nem volt jó érzés.
Akárhonnan is néztem, elég közel kerültünk egymáshoz.
Kifejezetten közelebb, mint Reignnel vagy Maxszel vagy a többi
egyetemi oxigénpocsékolóval, akik azt hiszik, a barátjuk
vagyok. Az a tény, hogy nem futamodnék meg, ha lehetőségem
adódna Texas seggét meglovagolni, egyáltalán nem segített a
helyzetemen.
Elgondolkodtam azon, hogy fel kéne mondanom a büfékocsi
állásomból. Akkor nem is találkoznék vele.
Anya elharapta bujkáló mosolyát, gyerekes örömmel nézett.
Fél óra kellett, hogy elkészüljön az étel: saláta, húsgolyós
spagetti. Volt hozzá fokhagymás kenyér és vörösbor. Utóbbi
kettő Easton jóvoltából.
Hárman ültünk a recsegő asztalnál. Anya szinte hadarta az
asztali áldást, hogy minél előbb ehessünk, és végre
megnyugodtam egy kicsit.
 g y g gy
Ekkor csengettek.
Egymásra néztünk. Eastnek több esze volt annál, mint hogy
vendéget hívjon a társaságomba. Hírhedten embergyűlülő
vagyok, különösen otthon.
– Ki lehet az? – kérdezte anya két falat tészta között.
– Csak egyféleképpen lehet kideríteni – jegyeztem meg, azzal
hátratoltam a székemet, és az ajtóhoz mentem. A
kémlelőnyíláson nem lehetett kilátni. Valami őrült ragacsos
anyagot öntött bele valaki, még beköltözésünk előtt. Nem volt
más választásom, mint kinyitni az ajtót, és bízni abban, hogy
nem Kade Appleton küldött bérgyilkost rám. Az utóbbi időben
olyan furcsa érzésem volt, mintha követnének.
Nem követtek.
Azt, aki az ajtóban áll, még kevésbé láttam szívesen ott és
akkor, mintha egy sorozatgyilkos jött volna el hozzám.
Grace.
Mit keres itt?
Hosszú ujjú csíkos felső volt rajta, nagyon szűk farmer, és
időtlen Fila cipője. Baseballsapkája mélyen a homlokába húzva;
mintha az lett volna a láthatatlanná tevő köpönyege.
– Szia!
Fejét lehajtva mosolygott. A farkam és én állva üdvözöltük.
Arra gondoltam, vajon hány agysejtem marad, mire ez a bige
megmutatja nekem minden arckifejezését.
– Mi van? – mordultam rá.
– A büfékocsiban felejtetted a pénztárcádat. Nem vetted fel a
telefont, ezért Karlie engem hívott fel, hogy szóljak neked. Arra
gondoltam, hogy benézek, és elhozom.
Azzal elővette a pénztárcámat a zsebéből és a kezembe adta.
–  Karlie megkérdezte, hogyan került oda, és miért van
fertőtlenítőszaga. Azt mondtam, hogy bementünk jégkását inni,
és véletlenül kiöntöttük, aztán feltakarítottunk. Szerintem
bevette.
Akkor szerintem Karlie idióta.
És: A büdös francba! Hogyhogy eddig nem vettem észre, hogy
nincs meg a pénztárcám? Tudom már. Annyira megrészegített,
a szemem láttára maszturbáló Grace látványa, hogy nem
érdekelt, merre vannak a végtagjaim, megvannak-e egyáltalán.
Kit érdekel ilyenkor a pénztárcája? Aztán anyám fizette a
ruhákat és a kaját. (Bár abból a pénzből, amit ebben a
hónapban küldtem át neki.) Ma egyszer sem kellett elővennem
a tárcámat.
Kikaptam a kezéből, és be akartam csukni az orra előtt az
ajtót.
– Köszönöm. Később találkozunk, Tex.
– Westie?
Anyám szólt a hátam mögül. Kilesett, hogy lássa, ki az.
Vállamra tette a kezét.
– Nem mutatsz be a barátnődnek?
A. Büdös. Kibaszott. Életbe.
A két nő úgy méregette egymást, ahogy a nők szokták;
egyszerre vigyorogtak, mintha éppen valami féltett titkot ástak
volna elő. Grace kecsesen, visszafogottan integetett. Kis híján
elfeledkeztem arról, hogy a gunyoros, kacér lány mögött, akibe
legszívesebben nemi szervemmel fojtottam volna bele a szót,
egy udvarias, déli szépség lakozik, aki az aggódó anya láttán
képtelen türtőztetni magát.
– Üdv, asszonyom, Grace Shaw vagyok.
–  Caroline St. Claire, West anyukája. Nagyon örülök, hogy
megismerhettelek.
Anyám felhagyott minden látszattal, hogy civilizált
emberként viselkedjen, és fojtogató, csontropogtató ölelésbe
vonta Grace-t. Texas persze hasonló szorongatással viszonozta a
gesztust.
Egészen kinyitottam az ajtót, bár ha rajtam múlt volna,
mindkettőjük orra előtt becsaptam volna.
–  Nahát! Muszáj velünk vacsoráznod! – kiáltott fel anyám.
Nem kellett zseni ész ahhoz, hogy kiszámolja. Texas a
Kiválasztott, vele töltöttem a születésnapomat.
Ő az én úgynevezett megváltásom.
Az én mérgem ellenmérge.
 g g
Akiért annyit imádkozott.
–  Ó, igazán nem akarnék a terhükre lenni – felelte Grace,
azzal elmosolyodott, és szempilláit rezegtetve lehajtotta a fejét.
Elrejtette a hegeket. Okos lány.
Ha anyám rendesen látta volna Grace arcát, az álszentség-
vonat rögtön kisiklott volna, egyenesen bele a sziklás
szakadékba.
Anyám és Grace egy helyiségben… ez a legrosszabb rémálom.
Sokszorosan. Olyan sokszorosan, hogy számolni sem lehet.
–  Butaság! Igazán szívesen látunk. Westie-nek nincs sok
barátja, és meghalok a kíváncsiságtól, annyira szeretném tudni,
hogy milyen élete van a kampuszon.
Anyám egyenesen befelé rángatta az ajtón. Akkor sem
hagyott fel a próbálkozással, amikor Grace megakasztotta
cipősarkát a küszöbben, és minden erejével próbált ellenállni,
mint macska a vízzel telt kád előtt. Caroline St. Claire
üvegkalitkába zárná szegény lányt, ha az kell ahhoz, hogy
velünk vacsorázzon.
Texas bocsánatkérő pillantással nézett rám. Először járt
nálunk. Körülnézett, vízkék szeme tágra nyílt, ahogy felfedezte
a környezetet. Általában nem voltam zavarban attól, ahogy és
ahol élek. Nem mintha Grace otthonába mostanában kivonulna
az MTV Celeblakok stábja. Mégis gyűlöltem, hogy a
szegénységem egyenesen az arcába üvölt.
Amikor Grace belépett a konyhába, Easton rögtön felállt, és
üdvözölte. Anyám közben tányért és evőeszközöket vett elő.
Leültünk, enni kezdtünk. Kerültem a szemkontaktust és
mindenféle beszélgetést.
Anyám persze totális Inkvizíció módba kapcsolt.
– Szóval Westie-vel dolgozol? – kérdezte, mielőtt Texas az első
falatot a szájába vehette volna.
– Igen, asszonyom. Egy büfékocsiban, nem messze innen.
– Te is a Sheridanre jársz?
– Igen. Színművészet és képzőművészet a főszakom.
– Akkor jól ismered Eastont.
 –  Persze. Elég sok barátja van – bólintott Grace, és
legszívesebben mellbe szúrtam volna magamat a villával. –
Westnek is – tette hozzá bocsánatkérő mosollyal.
–  Igazán? – Anyám hitetlenkedve ráncolta a homlokát. –
Ismerik valamiről a kampuszon?
Arról, hogy emberek véreznek miatta.
Texas meg sem rezzent.
– Elég népszerű a lányoknál.
– Mindig is az volt. Ugyan, édesem, most már leveheted azt a
sapkát!
Anyám mindig mindenben segítőkész volt, a legnagyobb
baromságokban is. Így történhetett, hogy felhatalmazva érezte
magát a cselekvésre. Lekapta Grace fejéről a sapkát, hátradobta
a pultra.
– Szeretném végre látni a szép ar…
Nem fejezhette be a mondatot, mert Grace olyan sikolyt
hallatott, mintha csapdába esett állat lenne a torkában.
Aztán csend lett.
Kibaszott nagy csend.
Csak evőeszközök csörrentek a tányérokon. Easton
felszisszent. Texas sminkje alól előtűnt a vörös heghálózat.
Olyan horrortörténetről árulkodott, amiről nem illik asztalnál
beszélni.
Nem mintha Texason nem lett volna annyi smink, amennyi
elég lehetett volna egy drogéria nyitó készletének; de a sminken
át is látszott a Freddy Krueger-ábrázat, amit Grace olyan
kétségbeesetten igyekezett elrejteni mások elől.
Grace és én egyszerre ugrottunk fel az asztaltól, a
baseballsapkáért nyúltunk. Ő érte el előbb. Remegő kézzel tette
a fejére.
Anyám zavartan köhécselt, hamis gyöngysorát babrálta.
Easton a tányérját bámulta.
Próbáltam kizárni azt a nyugtalanító tényt, hogy Grace Shaw
káprázatos. Mert abszolút, kibaszottul az. Baseballsapkája
nélkül, arca teljesen fedetlenül… olyan csodálatos látvány volt,
hogy összerándult a gyomrom.
– Nagyon sajnálom. Hogyan…
Hónapok óta ismerem Grace Shaw-t, és nem vettem
magamnak a bátorságot, hogy a sérüléséről kérdezzem. Még
nincs negyed órája, hogy anyám ismeri, és már úgy érzi,
nyugodtan beletúrhat a történetébe.
– …úgy értem, hogyan történt – fejezte be anyám a mondatot.
– Ehhez neked kibaszottul semmi közöd nincs, és jogod sincs
megkérdezni – üvöltöttem, és ököllel csaptam az asztalra.
Minden a levegőbe pattant, anyám felsikoltott.
Easton felugrott, és megkérte Grace-t, hogy segítsen még egy
palack bort bontani, bár az asztalon álló palack még félig volt.
Eltűntek a nappaliban. Halálosan dühös pillantással
bámultam anyámat.
– Mi a faszt képzelsz? – mordultam rá. Alig tudtam türtőztetni
magamat.
–  Én… én… – Hangja remegett, úgy nézett rám, mintha
bántani akarnám. – Nem gondolkodtam.
– Az hétszentség.
– Westie, esküszöm, én soha…
Easton és Grace visszaosont a konyhába. Easton közelebb
húzta hozzá a székét. Anyám aggódó pillantásokat vetett Grace-
re; szeme tágra nyílt, feneketlen mély érzelmek vibráltak
benne.
– Nahát – szólt anyám remegő hangon, csak hogy megtörje a
kínos csendet. – Sajnos desszerttel nem tudunk kínálni, Grace.
Kávét?
–  Nem kér kávét – csattant a hangom, és rögtön felálltam. A
legkevésbé sem akartam, hogy anyám Texasszal beszélgessen.
Nem engedhetem, hogy anyám elmondja neki az én nagy
titkomat. Az ezért-ilyen-kibaszottul-elbaszott történetemet. –
Grace éppen indulni készült.
Szemöldököm rándult, szándékosan komoran néztem
Texasra.
Döbbenet csillogott a szemében, de nem hagytam, hogy
másfelé nézzek.
 Nagyon fájt, hogy fájdalmat okozok neki; a világ minden
fájdalmát megérdemeltem.
–  Igen. Éppen indulni akartam – szólt Grace kimért
fegyelmezettséggel. Felállt, megölelte anyámat. – Örülök, hogy
megismerhettem, Mrs. St. Claire.
– Én is örülök, édesem. Nagyon sajnálom.
–  Hadd kísérjelek ki – mondta Easton. Grimaszba rándult az
arca.
Tudtam, hogy úgy nézek ki, mint egy világklasszis faszfej, de
úgy gondoltam, akármilyen kavarodást okoztam, Grace-szel
helyre lehet hozni a dolgokat. Ha bocsánatot kérek, és
megmagyarázom, miért voltam ennyire kiakadva, még
lóghatunk és dolgozhatunk együtt.
De ha anyámtól tudja meg az igazat rólam, soha többé nem
lesz képes rám nézni.
East és Grace már az ajtónál járt. Anyám hirtelen felém
fordult, elképedve nézett.
– Szegény lány!
– Te tépted le a sapkáját – jegyeztem meg.
–  Egyszerűen kirúgtad. Nem tudtam rólad, hogy ilyen
kegyetlen tudsz lenni.
Ismertél engem valaha, anya?
–  Tudod, mi a kegyetlenség azon kívül, hogy kirúgtam? Az,
hogy egyáltalán eljöttél ide. Beleavatkozol a dolgaimba, mintha
nem lettünk volna idegenek egymásnak az elmúlt öt évben. Fél
évtized után először főzöl nekem húsgolyós spagettit, de ez nem
pótolja be azt az időt, amikor felém sem néztél, Caroline. És
mielőtt még az én-zárkóztam-el-előled baromsággal hozakodnál
elő… – emeltem fel a kezemet, hogy jelezzem, ne is szólaljon
meg, mert tudom, mit akar mondani; láttam, hogy mozdul a
szája és vissza akar vágni nekem –, …kettőnk közül neked
kellene felelős felnőttként viselkedned. Neked kellett volna
keresni velem a kapcsolatot. Hetente küldök nektek pénzt.
Tegyél meg nekem egy kibaszott szívességet, és fizesd vissza
azzal, hogy soha többé nem lépsz kapcsolatba velem.
Csupa könny volt a szeme. Alsó ajka remegett.
 p y j g
– Rendben – súgta. – Így van. Segítesz minket anyagilag. Mit is
csinálsz pontosan? Emlékeztetnél? Tanítasz, ugye?
Láttam rajta, hogy a hisztéria szakadékának szélén lavírozik.
Azt mondtam a szüleimnek, hogy kisegítő tanárként
dolgozom, korrepetálok, tanítok. Bevették, mert jó érzékem van
a matekhoz és statisztikához, de ahogy telt az idő és elég szép
pénzt kerestem, biztosan kételyeik támadtak.
– Nem is tudtam, hogy a korrepetálás munka ilyen jól fizet –
jegyezte meg anyám.
Lenéző vigyorral néztem rá.
– Tudnád, ha jártál volna egyetemre.
–  Nem volt lehetőségem. – Szeme, szája megrándult, valami
sötét és aljas kifejezés jelent meg az arcán, ami magamra
emlékeztetett. – Ezt te is pontosan tudod.
–  Igen – feleltem ujjaimmal csettintve. – Tizenhét évesen
felcsináltattad magadat, így lettem én. Igaz? Kibaszott nagy
választási lehetőség az életben. Kérlek, adj még hasonló bölcs
tanácsokat, hogyan éljem az én kibaszott életemet!
Elléptem mellette, a szobámba mentem. Követett. Dühös
sikoly szakadt fel a torkán. Easton még nem jött vissza. Az a
seggfej most valószínűleg kihasználta a lehetőséget, hogy
hazakísérje Grace-t, miután kiderült, milyen gyönyörű.
Te pedig jóváhagytad, hogy elmenjen vele. Szép megoldás, te
hülye!
– West! Kérlek!
Anyám a sarkamban volt. Becsaptam az orra előtt az ajtót.
Aztán kinyitottam, mert rájöttem, még nem vittem be a végső
verbális ütést.
– Hagyd el a házamat! – mutattam ajtót neki. – Nem volt jogod
repülőjegyre költeni a pénzt, amit fáradságos munkával
kerestem. Az sem a jó szülőség netovábbja, hogy a saját
pénzemből halmozol el.
Felkaptam az egyik reklámtáskát a padlóról, felfordítottam,
tartalmát a lábához ürítettem. Ingek és zoknik hulltak olcsó
ruhahalomba. A bejárati ajtóhoz rohantam, kinyitottam, és
kifelé mutattam.
 – West!
Anyám még a folyosón állt, megbicsaklott a térde. A falba
kapaszkodott. Tehetetlennek, kicsinek és tanácstalannak tűnt. A
probléma csak az, hogy mindig is reménytelen volt. Évekig
kapott segítséget, soha semmivel nem viszonozta. A szüleim
éveken át nem adtak nekem semmit, de én mindent megadtam
nekik.
Rájöttem, hogy a minden sem elég.
Elegem volt abból, hogy úgy élek, mint egy koldus, hogy
minden pénteken besétálok a kartondobozokból rakott halálos
csapdába, és még békén sem hagynak. Nemcsak a pénzemet
adtam nekik, de most még az is kellett volna nekik, hogy
megerősítsem, tényleg minden a legnagyobb rendben van, ez
így teljesen természetes.
– Kifelé! – üvöltöttem. Éreztem, hogy remeg a tüdőm, kis híján
leüvöltöm a tetőt.
Anyám félénk egérként rohant ki a házból. A küszöbön állva
néztem. Úgy ziháltam, mintha tíz mérföldet vágtáztam volna.
Az utca végéig futott, itt jobbra fordult, a Sheridan nevű
kísértetváros egyetlen buszmegállója felé.
Becsaptam az ajtót, pokoli ütést mértem az ajtó melletti falra.
Talán így a legjobb, hogy Grace és köztem vége… ezzel
szétrobbant a kapcsolatunk.
Grace bőre sebzett.
De én? Én magam vagyok a kibaszott seb a világ seggén. És ez
cseszettül rossz érzés.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Grace

Easton hazavitt, miután West kirúgott, mert átsétáltam

hozzájuk.
Egész úton fociról és az egyetemről próbált beszélgetni velem,
de én a számhoz emeltem a lángos gyűrűt és kívánságokat
suttogtam rá, ahogy Savvy nagyi tanította. Mindig ezt tettem, ha
valami stressz ért.
Az egészben az volt a legrosszabb, hogy nem is tudtam, miben
hibáztam. Csak vissza akartam adni West tárcáját, és
figyelmeztetni, hogy Karlie tudja, előző este a büfékocsiban
voltunk. Hazudtam a legjobb barátnőmnek, hogy távol tartsam
a seggünket a bajtól.
Azt rögtön levettem, hogy az anyja bejelentés nélkül állított
be, mert West nem említette, hogy számítana rá, és mert úgy
nézett ki, mint aki legszívesebben szikláról ugrana a mélybe.
Igyekeztem a lehető legkevesebb fájdalmat okozni, ezért
Caroline St. Claire minden kérdésére válaszoltam. Sőt,
próbáltam a baseballsapka-incidensből sem csinálni nagy
ügyet, bár úgy éreztem, a szorongás kiszívja tüdőmből a
levegőt, halálos fogait nyakamba mélyeszti.
A sebemtől akadt ki annyira West?
Vagy általában tőlem? Attól, amilyen vagyok? A sérült gyűrű,
a baseballsapka, a hosszú ujjú felső együtt dühítette fel?
Furcsaságom olyan feltűnő volt a texasi Sheridanben, mint
sztriptíztáncos az apácazárdában.
Vagy West éppen veszélyes hangulatában volt, és én az aznapi
járulékos veszteségek közé kerültem?
Akárhogy is, azzal, ha ezen emésztem magamat, nem jutok
közelebb a válaszhoz. West St. Claire nem érdemli az
együttérzésemet. Ennyi.
Easton a büfékocsinál parkolt le, és felém fordult.
– Westie kedvel téged.
– Furcsa módon mutatja ki – sikerült nagy nehezen és nagyon
halkan kimondanom. Egyenesen előrenéztem.
–  Igen – felelte Easton. Egyetértett velem. – Ez neki teljesen
ismeretlen terület. Számára kétféle ember létezik. Az egyiket
gyűlöli, a másik iránt közömbös. Eléggé összezavartad.
– Eléggé összezavart – vágtam vissza.
– Tudod, mit kell tennünk?
– Tűzben megölni? – vetettem fel.
Braun diszkréten röhögött, fejét oldalra hajtva egészen
másként nézett rám. Nem úgy, mint sírós sztorira, hanem mint
teljesen felnőtt emberre.
– Furcsa, hogy mindig az engedékeny lányokra hajtott. Te meg
egy igazi kis harcos vagy, ugye, Shaw?
Fennakadt a szemem a bosszúságtól. Elegem volt abból, hogy
folyton azt hallottam, West mindig olyan lányokat választ, akik
egyáltalán nem olyanok, mint én. Nem kellett emlékeztető.
– Mit is mondtál? Arról, hogy együtt kéne csinálnunk valamit
vele.
–  Ó, persze, persze. – Csettintett. – Megvan. Ott kéne
megszorongatni, ahol a legjobban fáj neki.
–  Pontosan melyik testrészére gondoltál? – kérdeztem, és
végre feléje fordultam.
Megrémisztett a vigyora.
– A szívére.

Az után a bizonyos vacsora után láttam Westet a kampuszon.

Megállapodásunkat kötelességszerűen betartva úgy tettünk,
mintha észre sem vettük volna egymást. Elvonult mellettem.
Tartotta magát a Grace Shaw Nem Is Létezik stratégiához, én
pedig szimplán levegőnek néztem. Csendes volt, udvarias, és
alig szólt hozzám a két együtt töltött műszakunkban.
Fontolgattam, hogy szembesítem a történtekkel, aztán rájöttem,
hogy ha neki nem fontos mielőbb bocsánatot kérni és
magyarázkodni, akkor nekem sem okvetlenül fontos rendezni
és tisztázni a helyzetet.
Ezért pontosan úgy viselkedtem Westtel, ahogy ő velem.
Nem mintha lett volna időm leülni és pasidolgokon filózni. A
Caroline St. Claire társaságában töltött vacsora másnapján a
helyi tévé lehozta a hírt, hogy Sheridan egyetlen buszmegállója
a hónap végén végleg megszűnik.
Ami azt jelenti, hogy nagyi lehetséges gondozóinak autóval
kell járniuk.
Ami azt jelenti, hogy benzinpénzt is fizetnem kell nekik.
Ennyi pénzem pedig nincs.
Amikor igyekeztem távol tartani a gondolataimat Westtől,
arra gondoltam, hogy milyen kiskapuk vannak arra, hogy
gondozót fogadjak nagyi mellé, aki a lehető legolcsóbban tud
hozzánk járni.
Éppen a laptopom fölé görnyedtem a szobámban, amikor
Marla kopogott be az ajtómon. Bedugta a fejét az ajtólap és az
ajtófélfa közötti résen.
– Mit csinálsz, lépesmézem?
Rákattintottam az X-re az éppen böngészett weboldal – a
Care4You gondozóhálózat – keretén, és hátradőltem.
Homlokát ráncolta.
– Nem jártál szerencsével, igaz?
Ujjaimat ropogtatva fejemet ingattam. Semmi értelme
hazudni. Azt hiszem, Marla is tudta, hogy nem könnyű helyette
találnom valakit, de nem álltam készen még egy Találj Neki
Inkább Gondozóotthont kioktatásra.
– Ne aggódj. Találok valami megoldást.
 Bólintott, belépett a szobámba és becsukta maga mögött az
ajtót.
Ajaj. Ez nem jelent jót. Éppen most, amikor nagyi elkezdett
megint rendszeresen enni, miután rájött, hogy az
örökkévalóságig nem lophat be duginasit a szobájába.
– Van valami, amit el kell mondanom neked – mondta Marla,
és feszengve ült az ágyam szélére.
– Mi az?
–  A vén szatyor nem hajlandó kimenni sétálni. Egyáltalán
nem akar mozogni. Szerintem depressziós.
– Depressziós?
–  Az. Nagyon maga alatt van. Akárhogy is hívják a
pszichomókusok ezt az állapotot. Szerintem ez most nem egy
olyan fázis, mint máskor. Ez a nehéz szakasz nem fog elmúlni,
lépesmézem. Sok ilyen öreget ápoltam, sokszor láttam ilyent.
Orvosságra van szüksége. Ide rendes gyógyszerezés kell.
Egy frászt! Legszívesebben ordítottam volna, amíg a torkom
ki nem szakad. Nem tudom elvonszolni a seggét az orvoshoz.
De nem kiáltottam fel, csak mosolyogtam és bólogattam, mint
mindig.
– Köszönöm, Marla. Kézben tartom a dolgokat.

Néhány nappal később McGraw professzor asszony a szobájába

hívott.
– Rövid leszek…
Belibbent a kis helyiségbe; jellegzetes tömjén és méz illata
lengte körül. Leült velem szemben, összefonta az ujjait.
–  …úgy döntöttem, nem adok magának felmentést a vizsga
színpadi szereplés része alól, Miss Shaw. Ez azt jelenti, hogy be
kell jutnia A vágy villamosa szereposztásába és meg kell
jelennie a színpadon, különben ebben a szemeszterben nem
teljesíti a tantárgyam követelményeit, vagyis nem engedem át.
Mr. Finlay tud a helyzetről. Beszéltem vele, és azt mondta,
szívesen segít valami megoldást találni. Nagyon sajnálom,
Grace, de vegye ezt úgy, hogy szívességet tettem magának.
Szembe kell néznie a félelmeivel és tovább kell lépnie. Ha
színpadra lép, az felszabadító élmény lesz. Akármi is történt
magával… – Fejét ingatta, behunyta a szemét. – Nem hagyhatja,
hogy a sérülés határozza meg magát. Vagy bármiben is
akadályozza. Már nem. A szorongás mohó szörnyeteg. Ha eteti,
még nagyobbra nő. Ha kiéhezteti, akkor meghal. Ez a végleges
döntésem. Nagyon sajnálom.

Aznap délután Westtel voltam műszakban. Nem volt ideális

állapot vele dolgozni, de ahhoz, hogy ne kelljen egy műszakban
lennünk, mindent el kellett volna mesélnem Karlie-nak arról,
ami azon a vacsorán történt, én pedig egyáltalán nem voltam
felkészülve arra, hogy hangosan elmondjam, mi történt abban a
megalázó helyzetben.
West az egész műszak alatt furcsán viselkedett. Időnként rám
pillantott; szórakozott volt, többször is láttam rajta, hogy
mondani akar valamit, de mindig meggondolta magát. Inkább
csendben voltam; ha a munka miatt muszáj volt kommunikálni,
egyszótagú szavakat mondtam. Ha gyérebben jöttek a
vendégek, elővettem a telefonomat és nagyinak kerestem
gondozót. Volt egy előre legépelt üzenetem is, ami arra várt,
hogy elküldjem Cruz Finlay-nek.

Szia. Grace Shaw vagyok. Esetleg lenne rá esély,

hogy az utolsó pillanatban még bekerülhessek a
darabba?

West végül kinyögte, amit mondani akart.

– Nézd, borzasztóan sajnálom. Oké? Jesszus! – Úgy morgott és
sóhajtozott, mintha szavak nélkül is vádakkal sorjáztam volna.
– Akárhogy is, azt hiszem, az a legjobb, ha nem szemétkedek
veled többet.
Fel sem néztem a telefonomból.
Egész héten úgy tett, mintha nem is léteznék, most is csak
amolyan félszívvel elmondott bocsánatkérésre képes és az
egészet ilyen közhelyes szakítószöveggel fejezi be?
–  Szemétkedés soha nem is volt az étlapon – hazudtam, még
mindig a telefont nézve.
– Rendben. Oké. Jó.
Bólogatott. Amióta ismertem, először láttam rajta, hogy egy
kicsit összezavarodott. Ami azt illeti, egészen szánalmas volt.
Kisujját nyújtotta felém, eltakarta a telefonom kijelzőjét.
– Tűzszünet?
Hátat fordítottam neki, nem vettem a fáradságot, hogy
kisujjamat kisujjába fűzzem.
A hidegháború is háború.

West

Az anyám látogatása utáni hét úgy siklott el, mint csatornából

kimászott nyálkás sci-fi-szörny.
Amint anyám visszaért Maine államba, folytatta az óránkénti
telefonálgatást és napi átlag két e-mailt küldött. Ezerszer
bocsánatot kért. Azért, hogy nem foglalkoztak velem, azért,
mert levette Grace sapkáját, azért, mert túl sokat kérdezett és
túl sok e-mailt küld. Bocsánatot kért mindenért, ami tizenhét
éves korom óta félrement közöttünk. Magyarázkodni próbált.
Nem számított. A kár megtörtént. Továbbra is küldtem nekik
pénzt, de a hívásait nem fogadtam.
A dolgok rosszról rosszabbra fordultak. Mielőtt láttam az
arcát, eljátszhattam, hogy minden rendben közöttünk. A
vacsorai veszekedés után azonban nem tagadhattam, hogy ami
a családomból maradt, az a gyökeréig rohadt. Rohadt, mocskos
és helyrehozhatatlan.
A hab a szartortán a Texas-helyzet volt.
A lány Texas, nem az állam.
Bár a rohadt életbe, az állam is nagyon hamar túl forró lett.
Elcsesztem Grace-szel; nemcsak azon a napon, amikor
kirúgtam tőlünk, hanem az azt követő napokon is. Mire
összeszedtem a bátorságomat, hogy beszéljek vele, már túl késő
volt. Levegőnek nézett. Egész héten olyan jól eljátszotta a
tudomást-sem-vesz-rólam szerepet, hogy magam is kételkedni
kezdtem létezésemben.
Aztán felvettem a nagyfiú-nadrágot, összeszedtem magamat
és bocsánatot kértem.
És mit csinált Grace? Elfordította a fejét.
A katasztrofális vacsora utáni harmadik közös
műszakunkban a karma úgy döntött, előveszi tüskés műfaszát
és síkosító nélkül löki a seggembe.
A munkámat végeztem; halszeleteket forgattam a grillen és
irigyeltem őket, hogy ők már a semmi állapotában vannak.
Ekkor hallottam meg, hogy valami az ablak előtti kavicsra esik.
– Ó! Helló – szólt Grace doromboló hangon.
Nem fordultam meg, hogy megnézzem, ki a vevő. Még mindig
néma dühöm várába voltam zárva.
– Szia – felelte Easton.
– Westtel akarsz beszélni?
– Nem. Hozzád jöttem.
Erre felkaptam a fejemet. Hátrafordultam. Védőfalam
tizenkét láb magasra nőtt. Itt van East, frissen zuhanyozott a
fociedzés után. Nedves, szőke haja szándékosan áll szanaszét.
Ujjatlan szörfös póló volt rajta, kilátszott izmos karja.
Mi a fenét keres itt?
East a szemembe nézett Grace válla fölött. Szabadkozva vállat
vont, mintha azt mondaná: Te mondtad, hogy nincs ezzel semmi
gond. Emlékszel?
Mély levegőt vettem, tízig számoltam, és visszafordultam a
grill felé.
– Hozzám? – kérdezte Texas.
– Igen.
– Értem. Mi a helyzet?
–  Rájöttem, hogy elfelejtettem valamit, amikor a múltkor
hazavittelek.
Egy kis lojalitást és szolidaritást venni a legközelebbi
drogériában, seggfej?
–  Mit? – kérdezte Grace. Némi gyanakvás jelent meg
hangjában.
Tetszett, hogy nem omlik East lába elé. Általában immunis
volt a férfiak csáberejére.
– Elfelejtettem elkérni a telefonszámodat.
A geciláda…
– Miért kéne a telefonszámom?
Alig tudtam megállni, hogy el ne vigyorodjak. Grace nem az a
rajongó kamasz típusú agyatlan csaj, aki minden
sztárszerűségtől elájul. Az emberiségbe vetett hitem részben
helyreállt.
– Azért, hogy randizni hívhassalak.
– Randizni? Engem?
Randizni? Őt?
– Igen. Már pár hete készültem rá, de az edző úgy ránk szállt,
mint egy kiképző őrmester. Kétkapus edzéseket tartottunk.
Gondoltam, megkérdezem, hátha lenne kedved elmenni
valahova enni… Vagy moziba? A hétvégén jön az új Kate
Hudson-film.
– Te miért is szereted a Kate Hudson-filmeket?
Hagyta, hogy a kérdés a levegőben lógjon. Még mindig háttal
voltam nekik. Két lehetséges irány között tépelődtem; az egyik
az volt, hogy röhögök azon, hogy Grace mennyire közömbös
East kitartó udvarlási kísérletei iránt, a másik az, hogy legjobb
barátom (illetve csak volt legjobb barátom) fejét a kavicsba
verem.
–  Nem kedvelem a Kate Hudson-filmeket, Grace. De téged
igen. És nő vagy. A nők pedig valami okból szeretik Kate
 g gy p g
Hudsont. Elég világos az összefüggés? – kérdezte East.
Megint hátrafordultam, dühösen néztem rá. Már nem nézett a
szemembe. Egyenesen Texast bámulta. Pontosan mit is akar ez
a nyomorult pöcs bizonyítani? Azt, hogy képes randizni hívni
valakit, aki engem érdekel? Azt, hogy ezt a valakit szeretem?
Még ha szeretem is, én nem járok senkivel, és East ezt
átkozottul jól tudta.
Grace a feltétes edényeken dobolt.
–  Nem jelentene ez neked problémát a lakótársaddal? Csak
mert együtt dolgozunk.
– Nem. Megkérdeztem. Ami azt illeti, háromszor is.
– És nincs kifogása?
Nem hallottam meglepettséget a hangjában.
Az ég szerelmére, fordulj már meg és nézz rám! Ha rám néznél,
látnád, hogy inkább tépetném le bengáli tigrissel a tökeimet,
mintsem végignézzem, hogy randizni mész valakivel, aki nem én
vagyok.
– Nincs. Kérdezd meg tőle!
–  Nem szükséges. Per pillanat nem vagyunk beszélő
viszonyban… Elhiszem.
Aúúú. Ez fájt. Kár, hogy East nem figyelt akkor, amikor azt
mondtam neki, hogy Grace nem…
Egy pillanat.
Elhiszi?
Kinyitottam a számat, mondani akartam valamit, de nem jött
ki hang a torkomon. Nem voltak érveim az ellen, ami itt történt,
és semmi jogom nem volt megakadályozni, hogy randizzanak,
ha akarnak. Gyakorlatilag én mondtam Eastonnak, hogy nem
érdekel Grace. És szintén gyakorlatilag mindketten teljesen
függetlenek. Egyikükre sem volt ráhatásom.
És ez megőrjített.
Telefonszámot cseréltek. Én magamban, némán dühöngtem.
Easton volt annyira pofátlan, hogy ezután is ott maradjon
beszélgetni. Tíz perce mesélte már, hogy Reign majdnem
kificamította a bokáját pár hete egy gól utáni örömtáncban;
ekkor lassú léptekkel az ablakhoz mentem, a párkányra
 p p y
könyökölve odébb toltam Grace-t.
– Bocs, kis haver, ez itt nem egy társkereső klub. Megtennéd,
hogy evakuálod magadat? Vendégeket várunk.
Közömbös volt a hangom. Laza. Unott.
Easton vállat vont.
– Ezer bocs.
– Csak akkor gyere, ha veszel is valamit.
– Értettem. Otthon találkozunk?
– Szerinted hova a faszba mehetnék munka után?
– Jesszus. Valaki nagyon érzékenyre vette a figurát ma.
– Tűnj a búsba innen!
Elment. Visszaosontam a grillhez. Éreztem, hogy Grace
pillantása lukat éget a hátamba.
Önuralmam teljes három percig tartott, ennek leteltével
kéretlen megjegyzést tettem.
– A rohadt életbe, Tax! Nem soroltalak a naiv típusú nők közé
– jegyeztem meg gúnyos nevetéssel. – Easton Braun is csak
alkalmi izélésekbe megy bele, ha nem tudtad volna.
–  Ki mondta, hogy én nem szoktam alkalmi izélésekbe
belemenni? – szólalt meg Grace, azzal bezárta a kiadóablakot.
Olyan késő lenne? Eléggé elszaladhatott az idő, miközben te
arról fantáziáltál, milyen változatos és kreatív módokon
ölhetnéd meg gyerekkori barátodat. Grace még mindig a hátát
mutatta nekem. – Veled is belementem alkalmi izélésbe, és lám,
láss csodát, élek és egészben vagyok.
– Texas… – figyelmeztettem.
Hirtelen felém fordult. Sértett, megbántott arckifejezése úgy
fájt nekem, mint halnak a rozsdás horog.
– Ne nevezz így. Ne merj úgy viselkedni velem, mintha jóban
lennénk egymással.
– Mondd meg, mit tegyek, hogy ez megváltozzon.
Alig tudtam elhinni, hogy ez a mondat elhagyta a számat.
Teljesen idegen tőlem, hogy érzelmileg kötődjek valakihez. A
törődés már nem volt az étlapon. Sem a szüleim iránt, sem az
alkalmi nőim iránt, sem az úgynevezett barátaim iránt…
 –  Lehetnél esetleg normális, udvarias ember? – ajánlotta
gúnyosan.
Viccel próbálkoztam, közönségemet teszteltem.
– Valami esetleg, ami a képességeim körébe tartozik?
Kesztyűs kézzel csapott a feltétes pultra, a tárolókat kezdte
tisztítani.
–  Miért mondtál igent? – kérdeztem. Hagynom kellett volna,
hogy ottmaradjon kávézni velünk, amikor anyám ott volt. Le
kellett volna nyelnem a békát. Hadd derüljön ki a titkom. Aztán
az életem hátralévő részét azzal töltöttem volna, hogy
megpróbálom visszanyerni a bizalmát, miután megtudta, mit
tettem.
– Miért ne? – kérdezett vissza sértődötten.
– Nem is kedveled Eastont.
– Téged sem kedveltelek. Aztán megkedveltelek. Egy ideig így
is volt. Az ember véleménye változik. Folyamatosan.
Amikor ezt mondta, valami furcsa és egyáltalán nem
örvendetes esemény következett be testemben.
Almás nyalóka méregbe mártva.
Jó hír: kedvelt engem.
Rossz hír: elcsesztem.
–  Meg fogod bánni – figyelmeztettem. De nem tudtam
biztosan, hogy megbánja. Lehet, hogy East ezúttal összeszedi
magát és komolyan veszi. És akkor? Képtelen lettem volna
együtt látni őket. El sem tudtam volna képzelni, milyen lenne
azzal szembesülni, hogy Grace valaki más kezét fogja.
–  Lehet – felelte, azzal ellépett mellettem. Ezüstszínű
tárolóedényt vitt a szemetes felé. – De azt is megbántam, hogy
téged megismertelek. És tudod, mi a helyzet? Túléltem.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

West

– Most már hivatalos. Appleton visszavágót akar – toppant elém

Max a menzán. Zsíros ujjai közt szorongatta ebédjét.
Próbáltam kitalálni, mi a fene lehet a szenyóban, amit öt
perce vettem magamnak. Sok időt töltöttem azzal, hogy Easton
tocsogó omlettes szendvicseit utáltam, ezért nem számoltam
azzal a lehetőséggel, hogy a kampuszkoszt sokkal rosszabb.
De az Easton készítette szendvics lekerült az étlapomról. Csak
akkor lehetne benne újra részem, ha beszélnék vele, de az
elmúlt három napban hivatalosan is rosszban voltunk.
Először az ex-legjobb-barátomnak volt képe úgy tenni, mintha
semmi nem történt volna.
Fociról próbált beszélni velem, aztán a legújabb kampusz-
pletykákat sorolta, aztán Tessről mesélt, aki arról áradozik
mindenkinek, hogy tarot-kártyát vettetett magának, és a jósnő
azt mondta neki, hogy Maine államból való lesz a férje.
Átvettem Grace stratégiáját, és egyszerűen levegőnek néztem.
Inkább eszem szemetet és hagyom benőni a körmömet,
mintsem szóba álljak egy árulóval. Attól sem lágyultam meg,
amikor rámutatott: kifejezetten engedélyt adtam neki a Texszel
randizásra. Nyilvánvalóan azért akar vele lenni, hogy engem
dühítsen. Küldetés teljesítve. A határon táncoltam… annak a
határán, hogy eldobom az agyamat és lefejezem Eastont.
–  Visszavágót? – Bal szemöldököm rebbent, úgy néztem
Maxre, mintha a bakancsom talpáról kéne levakarnom. –
Amikor legutóbb meccseltünk, Appleton meg a barátai
megvesztegettek téged, ha nem tévedek.
Soha nem tévedek.
Max nevetett, megborzolta göndör, vörös haját, amiről azok a
fémszálas mosogatópárnák jutnak eszembe, amikkel ipari
serpenyőket szoktak tisztítani.
–  Hát, igen, de úgy is háromszor annyit kerestem, mint más
estéken. Az ember hol nyer, hol veszít, ugye?
A szemetesbe dobtam a szendvicsemet és úgy döntöttem,
hogy inkább egy csomag Cheetost veszek el Max kezéből. Meg
sem próbálta visszaszerezni. Feltéptem a zacskót, tartalmából
egy maroknyit a számba tömve bámultam Maxet.
– Az a seggfej ki akarta kaparni a szememet.
–  Igen. Elég elszántan próbált győzni. Valamit be akart
bizonyítani.
Max pattanásos állát vakargatta.
–  De a pénz most legalább a duplája lenne. A múltkor
túltengtek az érzelmek. Ha az emberek beszélni kezdenek róla,
az már így önmagában emeli a jegyárat. És akkor még nem is
beszéltünk a járulékos bevételekről.
Fejben számoltam. Az eredménytől összefutott a nyál a
számban. Annyi, hogy ki tudom fizetni belőle a szüleim
jelzálogkölcsönét, ami iszonyúan fojtogatta őket.
Végre leszállhatnának rólam, és megadhatnám nekik, amit
mindig is akartak… elég pénzt az újrakezdéshez. Bónuszpont?
Örökre kiléphetnék az életükből.
Tény, hogy Kade Appleton körülbelül annyira tisztességes,
annyira tiszteletre méltó, mint egy használt ágyékkötő, és
egészen biztos voltam abban, hogy ő követett a városban. Vagy
valaki mást küldött, hogy elvégezze ezt a piszkos munkát.
Háromszor akkora fickókat is elintéztem már, mint ő, úgy is,
hogy kisebb-nagyobb mértékben módosított tudatállapotban
voltam.
– Hallom, hogy gyakran emleget.
– Ezt nem cáfolhatom. Amióta elvesztette a vegasi tétmeccsét,
eléggé ki van akadva. A bunyón kívül nem igazán ért máshoz.
 A keserves reklamáló nyüszítésen kívül, persze.
– Mit akar ezzel? – kérdeztem, bukim felé biccentve.
–  A büszkeségét visszaszerezni – vágta rá Max, két kezét a
levegőbe emelve. – Megsemmisítetted. Harminc másodpercig
nem volt magánál. Aztán úgy veszekedett, vitatkozott a
vereségről, mint valami idétlen faszfej.
A „mint” szónak nem volt helye ebben a mondatban.
Appleton egy idétlen faszfej.
Történet vége. Pont.
Miután felfaltam a Cheetost, kivettem Max kezéből a kólás
dobozt és felnyitottam. Ittam egy kortyot, végignyaltam a
fogaimat.
– Ragaszkodom néhány alapvető szabályhoz.
– Például?
– Az egészet fel kell venni, hogy visszanézhető legyen és az a
seggfej ne találhasson ki különféle kifogásokat, miután
szétütöttem.
– Ez érthető és méltányolható. Továbbítom az üzenetet.
– És a győztes mindent visz.
– Minden pénzt?
Összegyűrtem az üres kólás aludobozt, célzás nélkül dobtam
egyenesen a szemetesbe.
– Te megkapod a buki részedet.
A meccs után egy kicsit kutakodtam Appletonnal
kapcsolatban és megtudtam, milyen kétes ügyei vannak.
Zsarolás, kutyaviadal, zaklatás, családon belüli erőszak volt a
rovásán. Az internet nem felejt. De túl nagy pénzről volt szó
ahhoz, hogy csak úgy lemondjak róla. Semmi kifogásom nem
volt az ellen, hogy egy-két bordatörés vezet ahhoz a pénzhez.
Nem mintha bárkit érdekelt volna egyáltalán.
–  És még valami… Csak semmi trükk és aljas mozdulat. Ha
rajtakapom, hogy a szemüregembe, a számba vagy a seggembe
akarja dugni az ujjait, minden csontját eltöröm. Nem lesz
kivétel – mutattam célzatosan Maxre.
Bólintott. Majdnem kidugta a nyelvét. Veszett kutya húsos
csonttal.
 –  Persze. Szóval megmondhatom Shaunnak, hogy benne
vagy?
Shaun. Emlékeztem az izmos szarzsákra. Úgy nézett ki, mint a
gyilkos prototípusa a nyolcvanas évek mozifilmjeiben. Hirtelen
tört be az emlékezetembe a pillanat: amikor elhagytam a plázát,
halk suttogást hallottam a bokrok közül. Elhessegettem a
gondolatot.
És mi van akkor, ha követnek? A meccs eredménye nem sokat
számít nekem. Ha a meccs előtt megölnek, az szívás. Ha nem
sikerül nekik, akkor szétrobbanthatom a seggét, felmarkolom a
pénzt, odaadom a szüleimnek és örökre kihajítom őket az
életemből.
– Szervezzétek meg!
A köztünk levő asztalon doboltam, felálltam, elindultam.
Olyan érzésem volt, hogy ez nagy durranás lesz.
Szerencsére nem érdekelt.

Tizenöt perccel korábban értem a munkahelyemre. Karlie már

ott volt, Texas helyén állt; előtte tejföl, guacamole- szósz és
fahita.
Ledobtam a hátizsákomat, mogorván néztem rá.
– Mit keresel itt?
Azt akartam kérdezni, hogy hol az istenben van Texas. Már
nem hajlandó egy műszakban dolgozni velem, vagy micsoda?
Elnézést kértem. Mit akar még? Csokoládét? Virágcsokrot?
Csokoládét és virágcsokrot? Az agyam hivatalosan is elment
itthonról.
A farkam azonban nagyon is otthon volt és riadókészültségbe
helyezte magát. Nem szoktam csokoládét venni senkinek.
Virágot sem. Csak-semmi-szex gyűrűt sem, a rohadt életbe!
Tex csak egy barát. Csak annyit akartam, hogy barátként
számíthassak rá és ha lehetséges, Easton ne kérjen fel esküvői
tanúnak. Hacsak nem azt akarja, hogy megszöktessék a
menyasszonyt.
Karlie felnézett a tejföl mögül; végigpásztázott okos
tekintetével.
– Grace szabadnapot vett ki.
– Azt látom. De miért?
Félretette az üres tejfölös edényt, kezét türkizkék That Taco
Truck kötényébe törölte.
–  Ne is haragudj, de mi közöd van neked ehhez? – kérdezte
gondosan kozmetikázott szemöldökét felvonva. Ez tényleg jó
kérdés. Nem igazán tudtam mit válaszolni erre. Egyszerűen
tudtam, hogy közöm van hozzá.
–  Gondolom, megosztotta veled, mi történt, amikor legutóbb
együtt voltunk – jegyeztem meg.
– Helyes a következtetés. Néhány nap késéssel ugyan, de már
képben vagyok.
–  Ha jól sejtem, per pillanat nincs valami jó véleményed
rólam.
–  Ismét helyes tipp. Húúú! Ez a szerencsenapod. Vegyél egy
lottót – mondta, és kissé gúnyosan felnevetett.
– Kibaszottul vicces vagy, Contreras.
– Te meg egy kibaszott szaralak – vágott vissza.
– Mondj valamit, amiről nem tudok.
–  Biztosan azt akarod? – kérdezte kihívó mosollyal. – Mert
tudok ezt-azt, ami érdekelhet téged, de holtbiztos, hogy
lelohasztja a hangulatodat.
Rögtön rájöttem, mit akar.
Megfordultam, bezártam az ajtót, kezemet karba fonva az
ajtólapnak dőltem.
– Ezzel a megfélemlítés a célod?
– Csak akkor, ha nem mondod meg, hol van.
Első sejtésem az volt, hogy Grace elment Eastonnal randizni.
Második sejtésem pedig azt célozta, hogy Easton ma éjjel
meggyilkolódik, pontosabban az elkövetés eszköze a saját
kezem lesz.
 – Lazulj le! Mert nem mondom meg.
– Ingyen jegyet adok a jövő pénteki meccsemre.
–  Ó, Istenem! Tényleg? – Karlie rövid sikollyal a szívéhez
kapott. Mosolya azonnal eltűnt. – Szép próbálkozás, de nem jött
be. Rossz a sör, és nem vagy annyira fontos.
Agyam összes sejtjén végigfuttattam a kérdést, vajon egy
olyan lány, mint Karlie, minek nem tudna ellenállni, mi venné
rá, hogy ilyen információt kiadjon. A válasz nyilvánvaló volt.
Farok. Arra vágyik, mint minden lány az egyetemen. Texas
csapatában játszik, ami azt jelenti, hogy Biblia-imádó
szentfazék szüzekkel lóg, akik a másik nem tagjait olyan
mitikus lényeknek tekintik, akiket csak távolról illik csodálni.
Hát persze! A szentfazék lányok az egyetem legfehérebb,
legközéposztálybelibb pasijára hajtanak. Eszembe jutott az
éjszaka, amikor Karlie és Grace eljöttek a meccsemre.
– Szólhatok egy-két jó szót az érdekedben Miles Covingtonnál.
– Nem is ismered Miles Covingtont.
– Nekem dolgozik.
Nem dolgozott nekem, de elég jól ismertem ahhoz, hogy
szükség esetén rá tudjam venni, vigye el randizni Karlie-t. A
francba, hiszen van az a pénz, amiért rá tudnám venni arra is,
hogy feleségül vegye a Kis Einsteint.
Szemét forgatta, felsóhajtott, válla elernyedt.
– Igazából nem is titok. Csak bosszantani akartalak.
Közelebb hajoltam hozzá, teljes figyelemmel fordultam feléje.
–  Moziba ment – felelte állát felfelé mozdítva. – Easton
Braunnal.
Egyetlen mozi volt az istenverte városban.
Sarkon fordultam és kirohantam. Lemondtam a műszakomat.
–  Hé! Mit művelsz?! – kiáltott utában Karlie. – Nem tudom
egyedül végigcsinálni!
– Higgy magadban! – kiáltottam vissza.
Az enyém lesz az a kibaszott lány.
Akár megérdemlem, akár nem.
Amikor a pénztárban ülő fogszabályzós, petyhüdt testű kamasz
az üveg mögül megkérdezte, melyik filmet akarom nézni, arra a
plakátra mutattam, amin Kate Hudson volt.
–  A… a... M…ona Lisa és a vé…érhold? – dadogta, és vastag
szemüvegét feljebb tolta az orrán.
– Valami gond van vele? – kérdeztem elnyújtott hangon.
A srác a fejét ingatta. Válla remegett az elfojtott nevetéstől. Ha
nem vigyáz, jegyet kaphat az első sorba a Hogyan veszítsd el
egyszerre mind e két szemedet tíz másodperc alatt című opuszra.
Kikaptam a jegyet az üveglap alól. Már negyven perce ment a
film, amikor beléptem a terembe. Kora délután volt. Ki visz egy
lányt napközben moziba? A válasz: egy olyan nagyképű kis
szaralak, mint Easton. Valószínűleg megígérte Grace-nek, hogy
még pizsamaosztás előtt hazaviszi.
Elindultam felfelé a lépcsőn, néztem a szinte teljesen üres
széksorokat. Az egyik hátsó sorban láttam meg őket.
Összebújva, egy tasakból ették a pattogatott kukoricát.
Egyszerűen odamentem hozzájuk és leültem Grace mellé.
Szendvicsbe került köztem és Easton között. Egy pillanatra sem
vették le tekintetüket a filmvászonról. Kollektív büntetés azért,
hogy olyan idiótán viselkedtem. Szinte hallottam, ahogy East a
fülembe vihog:
„Azért jöttél, hogy közösbe dobjuk a szőkét?”
Nem is mondta ezt, de az ujjaim megfeszültek, olyan erővel,
hogy szinte kettéroppantottam az átkozott karfákat.
Ez teljesen új volt nekem.
Még sosem volt nőgondom.
Az volt a filozófiám, hogy ha dugni akarnak velem, jó; ha
nem… az sem gond. Két középiskolai kapcsolatom könnyű eset
volt. A barátnőim jó nők voltak, kellemes volt rájuk nézni,
élveztem velük lógni. De sosem éreztem úgy, hogy meg tudnék
ölni bárkit, aki csak rájuk néz. Grace Shaw esetében pedig
pontosan ez volt a nagy helyzet. Észrevettem magamon, hogy
nagyon féltékeny és birtokirigy tudok lenni, valahányszor akár
csak rászuszog valaki.
– Seggfej voltam – szólaltam meg végre, rekedtes hangon.
Grace két fehér pattogatottkukorica-szemet ejtett rózsaszín
szájába, és baseballsapkája alól a képernyőt bámulta.
– Jó. Jelen időben. Seggfej vagyok. Így jó lesz?
– Cccc… hangosabban, ember – szólt Easton rosszallón, és egy
marék kukoricát tömött magába. – Nem hallom a vallomást.
Látni akarom, ahogy leizzadsz tőle. Esetleg spékeld meg valami
Szerelmünk lapjai film idézettel.
Hirtelen rájöttem, mi ez. A legjobb barátom bizonyítani akart
valamit. Megmutatni, hogy tényleg szeretem ezt a lányt. East
messzire ment, nagyon messzire, de nem azért, mert Grace
seggét akarná tapogatni, hanem mert az enyémnek akarta
megadni a kezdő rúgást. Hazudtam magamnak, amióta csak
megismertem Grace-t.
Halvány mosoly jelent meg Texas ajkán. Szép ajakpár.
Halványpiros, puha, párnás; az alsó teltebb, mint a felső.
– Igaza van – jegyezte meg Texas évődő hangon. – Szerelmünk
lapjai idézettel még jobban hangzana.
–  Cssss – intett csendre minket valaki néhány sorral
hátrébbról.
A Szerelmünk lapjait emlegették? Ezerszer néztem meg…
Mindegy is, kivel.
Államon remegett egy ideg, és úgy tettem, mintha nem
venném észre, hogy a szemhéjamban lüktet a pulzusom.
–  Nahát, neked mégis van érzéked a megalázás
művészetéhez? – kérdeztem hűvös tekintettel végigmérve.
–  Szemet szemért – csacsogta. – Te megaláztál engem. Úgy
igazságos, hogy végignézzem, ahogy vergődsz.
A pokolba ezzel a lánnyal! Behunytam a szememet, és mély
levegőt vettem.
–  Azt teszem, amit csak akarsz. Elég, ha megmondod, mit
akarsz, és azt teszem, az leszek – mondtam halkan.
 Lehet, hogy nem szó szerint értettem, de majdnem.
Megborzongott. Easton fejét hátravetve, hangtalanul nevetett.
Nem fog ennyire örülni, ha hazamegyünk, mert este
végignézetem vele, ahogy fogóval tépem ki a lábkörmeit.
–  Sajnálom, hogy a múltkor kituszkoltalak az ajtón. Nagyon
kiakadtam, utolsó faragatlan, durva bunkó voltam. Nem azért
viselkedtem úgy, mert nem akartam, hogy ott legyél. Anyám és
én nem jövünk ki jól egymással… ezt abból is láthatod, hogy
nem veszem fel a telefont, ha hív, ilyesmi. Vagy ha mégis, elég
rövid a beszélgetés… Nem akartam, hogy anyám olyat mondjon,
amivel megsérthet téged. A helyzet iróniája, hogy ez visszafelé
sült el.
Szemem sarkából láttam, hogy Easton teste rángatózott a
moziszékben. Hangtalanul nevetett. Aztán felállt. A közöttünk
levő pohártartóba köptem az almás nyalókát, mielőtt kettétört
volna.
–  Magára hagyom a szerelmespárt. Westie, ne legyél…
alapvetően ne legyél… te… szóval olyan, amilyen lenni szoktál.
Easton kimentette magát, kifelé menet megveregette a
vállamat.
Kettesével vette a lépcsőket lefelé; boldog volt, mint a
patikába beszabadult drogos.
Grace felém fordult. Megint azon kaptam magamat, hogy
átkozom azt a seggfejet, aki a baseballsapkát feltalálta. Alig
láttam Grace arcát.
Kisujjamat kisujjába akasztottam, és megszorítottam.
Engedte. Dacosan felemelte az állát. Az a nyáriég-kék, átkozott
szempár, az lesz a végzetem. Mindig is rajongtam a női
seggekért, de ez a szempár olyan hatással volt a farkamra,
amilyenre puncihordozó még soha nem volt képes.
– Tex.
– Gyűlöllek.
– Tudom. Tex?
–  Ha legközelebb ilyen seggfej leszel, nem leszek ennyire
megbocsátó.
– Értettem. Tudomásul vettem. Tex?
 – Lehetünk megint barátok, de ez az utolsó esélyed.
– Tex!
– Mi az?!
– Baszok a barátságra. Hiányzik a szád.
Válla elernyedt, mintha visszafojtott lélegzetet engedett volna
ki.
– Az enyémnek is hiányzik a tiéd… De a többi te nem annyira.
Ez a lány tényleg nagyon ott van.
Pedig rengeteg szart zúdított rá a világ.
Lekaptam a sapkáját, hátrahajítottam, és csókra buktam.
A sóskukorica-íz alatt forró volt, édes és puha. Mindig olyan
kibaszottul puha. Számba szívtam alsó ajkát és addig
szopogattam, amíg felnyögött, lélegzete elakadt és az ingembe
kapaszkodott.
Szemhéjam olyan nehéz volt, hogy alig tudtam nyitva tartani
a szememet, de mégsem csuktam be teljesen. Gyönyörű volt
Grace így, a félsötétben, ahogy kékes fények táncoltak az arcán.
Emlékezetembe akartam vésni a látványt, mert tudtam, hogy
előbb-utóbb úgyis elcseszem. Ezt is.
El fogom veszteni őt.
De előbb megszerzem magamnak.
Ideiglenes lesz.
És fájdalmas.
És mégis megéri.
Tegnap óta csak az változott, hogy elfogadtam: a vonat, ami ki
fog siklani, már elhagyta a pályaudvart és száguld, csak
száguld… Rakománya rengeteg robbanóanyag.
Akartam Grace „Texas” Shaw-t.
A bugyiján belülre akartam kerülni.
A szájába.
Minden lehetséges testüregébe (a méhét kivéve talán).
Akartam az ott-a-pont vicceit, tiszta szívét, káprázatos szemét
és azt a kidudorodó heget is, ami tapintásra selymes.
Bőre felfedezendő kontinens, minden részét ki akartam
tapintani, csókolni, harapdálni. Meg akartam ismerni a
történetét, a félelmeit, mégpedig úgy, hogy a számat
végighúzom minden olyan helyen, ami egykor fájt.
Ujjait hajamba fúrta, halk torokhangokkal sóhajtozott, amitől
a vérem egyenesen az ötödik végtagomba folyt. Csókunk vad
volt és mély; nyelvünk összegabalyodott. Még soha ennyire nem
élveztem csókot. Addig a csók csak rövid megálló volt nekem a
végállomás, Orgazmus City előtt.
De Texast képes lettem volna az önkívületbe csókolni és
vissza úgy, hogy közben levegőt sem veszek. Gondolataim
eléggé ósdinak tűntek, de attól még ugyanúgy igazak voltak. És
ugyanolyan átkozottul nyugtalanítóak. Keze a hasamon
csúszott, minden izmot végigsimított, ujja a farmernadrágom
gombján körzött.
–  Van kedved elmenni… innen? – kérdezte. Ajka az ajkamat
súrolta. Nagy nehezen elszakítottam tőle a számat. Mintha oda
lett volna ragasztva. Az arcát néztem. Teljesen higgadtnak tűnt
és teljesen jó jelnek vettem, hogy nem a büfébe akar menni egy
újabb adag avas pattogatott kukoricáért. – Csak egy feltételem
van – figyelmeztetett.
Mi a bánatot akar? Mit kér, mit adjak neki? Nyitott voltam
bármilyen kérésre. A napot is lehoztam volna neki. Csak egy kis
időre lett volna szükségem és talán egy kis kölcsönre. De jó
életbiztosításra biztosan.
– Mondd!
–  Nem akarok a sok Tess és Melanie sorsára jutni nálad. Az
egyéjszakás szabály nem érvényes. – Fejét ingatta. – Azt
akarom, hogy tisztelettel és szeretettel bánj velem. Tudom, hogy
ez is csak laza kapcsolat, de… – levegőt vett, a lélegzet
bennragadt, tekintete a padlóra siklott, hangja elhalkult. –
Nekem ez jelent valamit. Azt, hogy újra megnyílhatok. Ígérd
meg, hogy soha nem élsz vissza a bizalmammal, West.
A pillanat mámora miatt volt, hogy beleegyeztem.
Megfeledkeztem a magamnak tett esküről. Félredobtam azt az
ígéretemet, hogy nem ígérek semmit. Soha, senkinek.
Csak arra tudtam gondolni, hogy Grace-ben lehetek.
Belemerülhetek tisztaságába, abban a reményben, hogy ebből a
 g y gy
tisztaságból ragad rám valami.
– Szavamat adom.
Az ígéret egyszerűen kiszaladt a számon, mielőtt
meggátolhattam volna. Hamuíze volt. Nem szívhattam vissza.
Ott volt már, köztünk. Élt, megduzzadt és nanomásodpercről
nanomásodpercre nőtt; szegycsontomnak nyomódott, alig
kaptam levegőt.
Szavamat adom.
Szavamat adom.
Szavamat adom.
Emlékszel, mi történt, amikor legutóbb megígértél valamit
valakinek?
Saját ostobaságomtól grimaszba rándult az arcom;
megfogtam Grace kezét.
– Lépjünk le!

Tizenkét perccel később (igen, számoltam), már Texas otthona

előtt voltunk. Marla éppen végzett a műszakjával, lefelé jött a
lépcsőn. Cigarettát vett a szájába, és rágyújtott.
– Hát, akkor mára bezár a bazár, gyerekek. Jó szórakozást és
kezeket a törzs mellett tartani! Úgy értem, ki-ki a saját törzse
mellett. Különösen te, St. Claire.
Grace az ajtajához vezető első lépcsőfokon állt. A naplemente
rózsaszín és narancssárga fényekkel ragyogott körülötte; ettől
úgy nézett ki, mint egy bukott angyal.
Úgy látszik, érzékeny lettem a kibaszott környezetre és a
nyálas költői képekre.
Vissza akartam szerezni a tökösségemet, de még jobban
akartam azt, hogy a tökeim Grace combjai tövéhez csattogjanak.
–  Nem akarsz beljebb kerülni? – kérdezte hüvelykujjával
maga mögé mutatva, miután Marla elment.
– Az a pasi, aki erre a kérdésre nemmel felel, az nagy tételben
veszi a lejárt szavatosságú kotongumit – mondtam, lazán
Christina karosszériájához dőlve. Nagyon igyekeztem
fenntartani azt a látszatot, hogy az egész nem is érdekel
annyira, de olyan messzire mentem ezzel a lánnyal, hogy az
agyam már nem is ugyanabban a kibaszott postai irányítószám
körzetben lakott, mint a testem.
Eltelt egy pillanat, mire Tex megértette.
Homloka ráncolódott.
– Ezek szerint te nem veszel nagy tételben.
Vállat vontam.
– Nyugodtan mondd, hogy régimódi vagyok, de szeretem úgy
kényeztetni a társaságomat, hogy nem kerülnek elő közben
előre nem látott feltételek, és nem kell váratlan gyógyszertári
kitérőket tenni.
– Milyen finom úriember!
– Ezt már mások is mondták.
– És én még goromba seggfejnek tartottalak!
– Az vagyok.
– Velem nem.
Nem tévedett. Talán ezért nem voltam képes távol tartani
magamat tőle, bár (a farkamon kívül) testem minden porcikája
könyörgött, hogy ne is menjek a közelébe.
– Arra emlékeztetsz, hogy milyen voltam előtte – feleltem, és
nem létező porszemet töröltem le a Ducati testéről, csak azért,
hogy csináljak valamit a kezemmel.
– Mi előtt?
– Minden előtt.
Egymást bámultuk. A távolban harang szólt. Grace levette a
baseballsapkáját, öléhez fogta, ujjai között szorongatta. Nem
mondta ki, de tudtam, hogy azt akarja, menjek be.
Egy lépést tettem.
Még egyet.
Nem állított meg.
Mire odaértem hozzá, amikor a lábujjaim a cipőn át a
lábujjaihoz értek, már ziháltunk. Ő is, én is.
–  Nem tudom, mit csinálunk – szólalt meg rekedtes hangon;
 g g
arcát felfelé biccentve rám nézett. Még soha nem láttam ilyen
jól az arcát. Vastag smink volt rajta, de baseballsapka nem. A
nap a bőrébe mélyesztette fénykarmait.
Megfogtam a kezét.
– Derítsük ki együtt!

Először voltam Grace szobájában. Nagymamája a tévé előtt ült;

hol elbóbiskolt, hol a VH1-et szidta azért, mert olyan gyenge a
videoklip-válogatásuk. A nagymama olyan unalmasnak tűnt,
mint a hangszóróból áradó hang, de nem volt célszerű ezt
Grace-nek említeni. Nemcsak a lábam között vértől feszülő
vastag virsli miatt, hanem azért sem, mert minden jel szerint
nagyon eltökélt volt abban, hogy nem küldi Mrs. Shaw-t ápolási
otthonba.
Texas szobája pontosan olyan volt, amilyennek a hegek előtti
Grace Shaw szobáját képzeltem: a barackrózsaszínre festett
falakon képek saját magáról a nagymamájával és mosolygó
barátokkal. Hímzett, fehér ágynemű, pomponok, parafa táblára
felhasznált színház- és mozijegyek és kézzel írott levelek. Nem
kerülte el a figyelmemet, hogy a szobája meglehetősen jó
állapotban volt; valószínűleg újjáépítették a tűz után.
Grace olyan akart maradni, mint amilyen előtte volt.
Remélte, hogy ez sikerült is neki, és ettől sokkal fájdalmasabb
volt a tragédiája.
Grace Shaw az én tökéletes ellentétem volt.
Én széttéptem mindent, ami egy kicsit is hasonlított a tragédia
előtti életemre. Ő úgy ragaszkodott a korábbi életéhez, mintha
tényleg az élete múlna rajta; nem volt hajlandó elengedni.
Ott álltam a szobájában és vártam, hogy feljöjjön. Ő közben
megnézte, hogy van Mrs. S. Aztán megjelent az ajtóban.
Kezében két pohár jeges tea. Nem tudom, hogyan és mikor, de
amióta beléptünk az ajtón, sikerült valahogy még több sminket
magára kennie.
Tex túlzásba vitte az alapozó használatát. Mintha még egy
arca lenne, és nem tudtam elképzelni, hogy az alapozó jobb,
mint alatta a bőre. Ráadásul az a nyavalyás baseballsapka
megint a fején volt.
Ott álltunk és bámultuk egymást.
– Szia… Maine – köszönt újra, eléggé idegesen.
– Texas.
– Hogy tetszik az időjárásunk?
Mi a francról beszélünk? Nem igazán tudtam.
Feszengve nyeldekeltem.
– Nagyon jó a klíma.
Egy lépést tettem feléje.
Nem húzódott el.
Még egy lépés.
Mellének íve gyors ritmusban emelkedett és süllyedt.
Hímtagom olyan erősen lüktetett, hogy ott éreztem a
pulzusomat.
Kezemet nyújtottam feléje, eldobtam a baseballsapkát.
Úgy éreztem magamat, ahogy azt a John Mayer dalban
hallottuk, amit pár éve unalomig játszottak a rádiók: „Slow
Dancing in a Burning Room.” Lassú tánc égő szobában. Igen.
Minden olyan sürgős volt, mégis fájdalmasan lassú.
Már összeért a lábunk. Nem húzódott el. Hüvelyk- és
mutatóujjam közé vettem az állát, fejét felfelé biccentettem.
– Bízol bennem?
Bólintott. Gégéje fel-le járt. Izzó csókkal rohantam le. Mély
csók volt, lassú. Módszeres. Nem hasonlított egyetlen korábbi
csókomhoz. Pólója szélébe kapaszkodva közelebb húztam
magamhoz, annyira, hogy testünk szorosan egymáshoz tapadt.
Grace viszonozta a csókot; alig kapott levegőt. Amikor ujjai a
sliccemet keresték, lassan, nagyon lassan felfelé húztam a
felsőjét. Nem voltam ideges attól, hogy mit látok alatta. De
tudtam, hogy ő nem így van ezzel.
Már a bordáinál jártam, amikor kézfejemre legyintett; nem
engedte feljebb. Megadón emeltem fel a kezemet. Megszakította
 g j g g
a csókot, egy lépést hátrált.
– Ne haragudj – feszengve nevetett. – Talán… – Derekát ölelte,
bal arcát vállára hajtotta. – Nem csinálhatnánk felöltözve?
Illetve te levetkőzhetsz. Én is nyilván levetem az alsómat… –
Behunyta a szemét, a smink alatt céklavörös lett. – Ugye ez nem
gond neked? Gondolom alig van időd levetkőztetni a lányokat a
plázabeli gyors…
–  Ne… – mordultam rá. Éreztem, hogy orrcimpám remeg. –
Almát a körtével. Azok nem is hasonlítanak ehhez.
Összerezzent.
Elhatároztam, hogy taktikát változtatok. Lerúgtam a cipőmet,
lábujjal húztam le a zoknimat. A farmerből és az alsónadrágból
egyszerre vetkőztem ki. Ott álltam előtte, deréktól lefelé teljesen
meztelenül. Csak én és lüktető merevedésem; egyenesen őt
néztük.
Szeme tágra nyílt.
– Hmmm, oké? Ez elég hirtelen volt…
– Le a felsővel, baby – mordultam rá az utasítást. Ismerős volt
a hang; az én jellegzetes hangom.
Szeme összeszűkült.
–  Mondtam, hogy kellemetlen nekem. Miért ragaszkodsz
hozzá?
– Azért, mert azt hiszed, hogy amit látni fogok, attól lelankad
a farkam és nem tudok jobb megoldást arra, hogy
bebizonyítsam neked, mennyire tévedsz ebben – mondtam,
lüktető kéjlécemre mutatva. Lila volt és duzzadt. Annyira
kemény, hogy nem igazán tudtam elképzelni, hogyan
maradhatott vér testem más részeiben. A fenébe is, ha most
felvágnám az ereimet, merev csont lenne a vérem.
– Ebben a kísérletben nem szeretnék részt venni.
–  Ez esetben kénytelen leszel magadhoz nyúlni, ha el akarsz
élvezni – mondtam, azzal leguggoltam, igen, nadrág nélkül, és
feltűnően nekiláttam felhúzni a farmeromat.
– Várj!
Azonnal megszakítottam a mozdulatot, lehajtott fejjel
mosolyogtam.
 y g
– Nem csinálod… nem csináljuk, ha nem mutatom meg neked
a hegeimet?
Gerincem kiegyenesedett, szám szélét nyalva levetettem a
pólómat, teljesen meztelenül álltam előtte. Sokkal jobb volt így.
Semmi sem annyira férfiatlan, mint félig meztelenül állni valaki
előtt (bár ezt nagyjából megközelíti az, hogy jegyet veszel egy
Kate Hudson-film nappali vetítésére).
Hogy mikre nem vesz rá engem ez a lány?!
– Eltaláltad. Ha te így, én is így. Meztelen vagyok. Te is legyél
meztelen. Így igazságos.
A plafont nézve rázta a fejét.
– Nem szép látvány. A testem bal oldala legalábbis.
– Minden porcikád szerethető. Ezen semmi sem változtathat.
Különösen a harcban szerzett sérülések nem. Most pedig
vetkőzz, mielőtt elájulok, mert nem jut vér az agyamba.
Egy pillanatig tétovázott, aztán egy gyors mozdulattal
levetette a felsőjét. Kikapcsolta a melltartóját, erősen behunyta
a szemét, összerezzent, és teljesen mozdulatlanul állva várta
ítéletemet.
Teljes hosszában végighúztam kezemet farkamon, ahogy a
testét csodáltam. Hasa lapos, melle körte alakú, ruganyos.
Mellbimbója kicsi, kemény, tökéletesen illik a számba. Teste bal
oldalát tűz roncsolta. Egyenetlen, vöröses lila foltok húzódtak a
bőrén; mintha valami festmény lenne.
Gyönyörű, sima és nagyon, nagyon farkalnivaló.
Csukva volt a szeme, úgy közelítettem feléje. Minden lépéssel
gyengébb lett a légzése, és aztán ott álltam mellette végre.
Nem lélegzett.
Én sem.
Lehajoltam, megégett bal mellének bimbóját ajkaim közé
vettem, és hirtelen mélyen beszoptam. Felnyögött, keze rögtön
mozdult, fejemet fogta. Kulcscsontjára hajtottam homlokomat,
farkam közöttünk lüktetve könyörgött, hogy végre akcióba
lendülhessen.
Nyugalom, nagyfiú. Még nem.
 – Ha ezt bárkinek elmondod, megöllek – mondta, és közelebb
húzott egyenetlen bal mellbimbójához. Egy árnyalattal sötétebb
volt, mint a jobb, az egészséges, és a hegszövet miatt egy kicsit
nagyobb. Pompásan kényeztettem. Csókoltam, nyaltam,
finoman harapdáltam, nyelvem hegyével lekövettem a
bimbóudvart körbe-körbe és ráfújtam. Megborzongott, mellét
arcomhoz nyomta. Egész teste megfeszült, teljesen készen állt.
–  Miért? Azért, mert láttam a hegeidet, vagy mert a
mellbimbódat szopogattam?
Áttértem a „rendes” mellbimbójára. Görnyedten álltam, alig
bírtam türtőztetni magamat. De azt akartam, hogy lássa,
mennyire felizgatott. Erről jutott eszembe…
Megfogtam szabad kezét, amivel éppen nem próbálta kitépni
a hajamat, és ujjait a farkam köré simítottam.
Még mindig kemény, mint a kő, és nagyjából annyira
intelligens, ha azt vesszük, hogy ígéretet tettem neked, amit
mindenképpen meg fogok szegni.
– Mindkettőért… Úristen! Nagyon kemény vagy!
– Nagyon szép vagy. És kibaszottul őrült – súgtam a bőrének.
Felváltva izgattam mellbimbóit; csókoltam, masszíroztam,
ismerkedtem velük.
A legjobb barátok leszünk, hölgyek, mondták csókjaim. És
nagyom sok időt fogunk egymás társaságában tölteni.
Felemeltem, lábait derekam köré fontam és a seggét
támasztva a saját nagy ágyához vittem. Úgy fektettem a
matracra, hogy egy pillanatra sem szakítottam meg a csókot és
közben kigomboltam farmernadrágját. Farkamat simogatta fel-
le; bizonytalan, de mohó volt a keze. Eszembe jutott, mennyi
tapasztalata lehet ebben a műveletben. Az, hogy nem volt szűz,
egyáltalán nem volt tényező. Semmit nem tudtam az expasijáról
azon a nem túl biztató tényen kívül, hogy a tűzeset, az égési
sérülések után nem maradt Grace mellett.
Jól sejtitek: az a pasi rajta van az egyre terjedelmesebb ha-
bevadulok-megölöm listámon.
Grace lerúgta bokájáról a nadrágot. Fehér pamutbugyiján át
simogattam puncijának körvonalait. Testem vadul remegett.
Szóval ilyen az, amikor az ember igazán kanos. Az unalmat és
a nyugtalanságot téveszthettem eddig össze a vággyal, mert
amit eddig éreztem, egyáltalán nem állt közel ehhez a
pillanathoz.
Keze egyre gyorsabban mozgott a farkamon. Oldalra
rántottam a bugyiját, egy ujjamat beledugtam. Ez történt lent.
Közben fent, a nyakán ösvényt csókoltam. Lucskos. Már két ujjal
dugtam, izgattam, és pontosan tudtam, hogy nem sokáig tudom
folytatni az előjátékot elélvezés nélkül.
Forró szája az államra cuppant; szopott, harapdált. Nyelvem
megint a hegein siklott, csapkodtam, finoman a bőrébe
mélyesztettem fogaimat. Könyörtelen voltam. Magabiztos. Nem
úgy bántam vele, mint egy porcelánbabával. Drága, törékeny
holmi, amit óvatosan és kíméletesen kell kezelni.
Úgy kezeltem, mint akit addig akarok baszni, míg lehull a
farkam.
Felnyögött.
– Még!
Még egy ujjamat becsúsztattam, egyre hangosabban,
mohóbban szisszent, sóhajtott. Leejtette kezét a farkamról, az
ágyneműbe markolt, arcát a párnába nyomva fojtotta el rövid
sikolyát. Csípője a kezemhez nyomult, még többet akart.
– West, kérlek!
– Mit kérsz?
Egészen a köldökéig nyalogattam, nyelvem hegyét tökéletes
mélyedésbe dugtam. Összefutott a nyál a számban, ahogy egyre
jobban éreztem illatát. Azt akartam, hogy ne legyen testének
olyan felülete, amit nem járt be a nyelvem. Azt akartam, hogy
amikor legközelebb találkozom vele, ránézhessek és az
juthasson eszembe: Tudom, milyen ízű. Minden ízért ismerem.
– Ha nem csináljuk azonnal, felrobbanok – mondta Grace.
– Emiatt ne kelljen a sürgősségire menni…
Feltérdeltem, levetett nadrágom zsebéből elővettem a
tárcámat, kihúztam egy kotont, feltéptem a csomagolást és egy
kézzel felhúztam magamnak. A másik kezemmel sérült mellét
dédelgettem. Valami okból az jobban tetszett, mint a tejfehér
oldal. Teljesen begerjesztett a tudat, hogy min mehetett
keresztül. És hogyan lendült ki belőle erősebben,
akaratosabban. Igazi túlélő.
Visszaereszkedtem rá, testem misszionárius pózban takarta
be. Farkamat a lába közé irányoztam. Óvatosan nyomultam
befelé, egyszerre csak egy-egy ujjnyit. Minden mozdulattól
felszisszentem. Derekamat fogta, lélegzetvisszafojtva nézett.
Figyeltük, ahogy belecsúszok. Forró volt és nedves és átkozottul
jó.
Mindenre esküszöm, ami szent, hogy még sosem akartam
jobban Texasban lenni, mint abban a pillanatban.
Csak akkor néztem fel, amikor már tövig belemélyedtem.
Akkor néztem az arcára és láttam, hogy alsó ajkába harapva
mosolyt igyekszik elfojtani.
Ami… nem a megszokott működési mód azoknál, akiket a
farkamra húzok.
Elkomorultam.
– Mi olyan mulatságos?
– Te.
Fejét rázta, arcán pajkos mosoly ragyogott.
– Úgy nézel ki, mint aki komoly küldetést teljesít. Látnod kéne
magadat. Nagyon koncentrálsz.
Csak bámultam. Nem igazán tudtam, hogyan reagáljak.
–  Amikor a büfékocsiban megláttam a… micsodádat,
kilencvenkilenc százalékban biztos voltam benne, hogy sosem
akarom magamban érezni. Nagyon nagynak látszott. Túl
félelmetesnek. De figyelsz rá, hogy jó legyen nekem. Köszönöm.
Vállára hajtottam a fejemet, gyors csókot nyomtam bőrére.
Ezzel gyakorlatilag azt mondta nekem, hogy a farkam nem is
olyan nagy.
– Ne beszélj! – parancsoltam rá.
– Miért? Olyan imádnivaló vagy!
Imádnivalónak nevezett, amikor tövig voltam benne. Hogyan
élem ezt túl?
– Baszódj meg! – hördültem fel.
– Kérlek!
– Rajta vagyok.
Mozogni kezdtem benne. Szentséges ég, egyszerűen
csodálatos volt. A szex mindig jó érzés. De Texasszal nem csak
jobb volt, hanem… egészen más minőség. Összeillettünk.
Minden egyes benyomulásnál egyre jobban éreztem, hogy a
golyóim összehúzódnak, megkeményednek, zsibbadnak;
farkam erősen lüktetett. Grace remegett a karomban. Tudtam,
hogy ő is közel van már.
Gyerünk, Tex. Te élvezz el előbb!
Arra gondoltam, mióta érdekel engem, hogy elélvez-e a lány?
Nem vagyok érzéketlen bunkó, mindig gondoskodtam arról,
hogy jó legyen annak, akit farkalok. Az orálon kívül mindent
csináltam: előjátékként is úgy járattam a farkamat a
puncijukon, mintha vonó lenne a hegedűn, érzékeny pontokra
csókoltam, satöbbi, satöbbi. De sosem érdekelt, hogy eljutnak-e
a nagy Orgazmusig. Addig egyáltalán nem érdekelt, amíg
tudtam, hogy az elégedett kuncsaft beajánl a barátnőinek.
Texast azonban el akartam élveztetni.
– West… Ó, Istenem!
Megragadott, lefelé húzta a fejemet. Vadul csókoltam. Ujjaim
csiklójára csusszantak közöttünk, körkörösen dörzsöltem.
Élvezz el, különben itt halok meg spermamérgezésben!
– Közel vagy? – kérdeztem hörögve.
–  Már… – szólalt meg, aztán megrezzent, megdermedt,
testének minden izma megfeszült, mintha gutaütést kapott
volna. Olyan erősen görcsölt a farkamra, hogy testemnek nem
volt beleszólása abba, ami következett. Éreztem, hogy az ondó
nagy erővel lövell a gumiba; soha nem érzett erősségű
orgazmus tört rám.
Ütemesen remegett a farkam körül.
– …élvezek.
Hála. A. Baszott. Baszásnak.
 – Én is, baby. Én is.

Grace

Szexeltem.
Fiúval.
És az igazi jó az egészben: élveztem. Egyszer orgazmusom is
volt.
Na, jó. Kétszer.
Rendben, háromszor.
Ki gondolta volna?
Én nem, az biztos. A buja vágy, hogy egy másik, eleven és
meleg testet érezzek a testemen, kézigránátként robbant
bennem abban a pillanatban, amikor sérült mellbimbómhoz ért
West szája, és meg sem rezzent.
Miután három órát töltöttem Westtel, egy túlméretes ingben
lábujjhegyen kilopóztam a nappaliba. Tíz percbe telt, míg
valamennyire kipihentük magunkat és az első menet után újra
egymásnak estünk. Azt hiszem, egész éjjel folytatni tudtuk
volna, ha West nem fogy ki az óvszerből.
Nagyi a kanapén aludt; halkan horkolt, ajka rosszalló, komor
grimaszban. Felkaptam kis termetű nagymamámat, úgy vittem
fel a hálószobájába, mint egy gyereket. Külső szemlélő számára
talán elég vad látvány volt, de én az évek során nagyon
megszoktam.
Savannah Shaw-ban megvolt az a gyerekekre jellemző
tulajdonság, hogy nem ébredt fel, amikor lefektették. Már egy
ideje ezt csináltam. Már akkor is, amikor nagyi még nem
vesztette el kapcsolatát a valósággal. Amikor még két állásban
dolgozott, hogy előteremtse a pénzt a megélhetésünkre. Mindig
elaludt a keskeny, kopott, kényelmetlen kanapén. Kezdetben
felébresztettem, hogy menjen ágyba. Ilyenkor mindig teljesen
felébredt, nem aludt vissza, hanem takarítani kezdett,
mosogatni, mosott ruhát hajtogatni. Idővel elsajátítottam a
nagyifelvivés és ágyba dugás művészetét.
Miután nagyit lefektettem, visszamentem a szobámba. Sötét
volt; nyirkosság, szex- és férfiszag terjengett a levegőben.
Mindkét pohár jeges tea, amit órákkal korábban vittem fel,
érintetlenül állt az éjjeliszekrényemen, apró verejtékcseppek
között. West az ágyamban feküdt, keze a feje alatt. A plafont
nézte, ami négy éve volt festve. Meztelen teste felül fedetlen,
alul itt-ott a paplanom takarja. Gondolatban lefényképeztem, a
képet emlékeim közé mentettem: itt van, az én birodalmamban,
nyugodt és elégedett.
Hetedik érzékem nem engedte elhinni, hogy ez a tökéletes
pillanat sokáig tarthat.
–  Gyere ide mellém, Tex – kérte, de nem is volt mellette elég
hely, hogy elférjek.
–  Nem sok teret hagytál nekem – néztem végig rajta az
ajtóból. Laza mosoly terjedt szét arcán.
– Azt hiszem, ez esetben rám kell feküdnöd.
Még mindig nem tértem magamhoz attól, hogy elnézte a
hegeimet. A smink alatt persze nem láthatta, mennyire
borzalmasak, de akkor is heges a bőröm. Rácsusszantam,
combommal fogtam közre a derekát, erősen szorítottam, ahogy
a takarón át erekcióján siklottam át.
Felhördült, fenekemet markolta.
–  Az már biztos, hogy a farkamon horzsolások vannak.
Negyedik menet?
– Nincs több gumi – feleltem mély torokhangon nevetve.
– Kihúzom.
– Meg vagy őrülve?
– Nem. Merev vagyok. Ami gyakorlatilag ugyanaz lehet, mert
még soha senkinek nem ajánlottam ezt.
– Nem is fogjuk azt csinálni.
– Miért nem? Gyors leszek.
 y
– Ezt nem veszem be.
Méltatlankodó grimaszt vághattam, szemem fennakadt.
Nevetett.
– Úgy értem, gyorsan kihúzom, nem gyorsan fejezem be.
Végigsimítottam a homlokát, arcát, állát; lehajoltam, csókot
nyomtam az orra hegyére. Tökéletes. Testének minden
porcikája az. Sebzetlen, sima, káprázatos.
– Nemsokára újra csinálhatjuk. Fő a biztonság – súgtam.
– Megígéred? – kérdezte szinte parancsolón, és kezét kezemre
nyomta mellkasán, hogy ne tudjak mozdulni. Ígéretére
gondoltam, amit kora este tett nekem. Hogy soha nem él vissza
a bizalmammal.
– Szavamat adom – feleltem mosolyogva.
Összebújtunk. Rajta feküdtem, bőrünk összetapadt; fülem a
mellén; egyenletes szívverését hallgattam. Azt hittem, elaludt a
sötétben.
Aztán megszólalt.
– Egyszer elmondod nekem, mi történt veled? Nem, nem azért
kérdezem, mert ma láttam a hegeidet. Azért kérdezem, mert
úgy viselkedsz, mintha soha nem történt volna meg, és mégis
hagyod, hogy ez a nyomorult sérülés határozzon meg téged.
Minden. Egyes. Napodat.
Lélegzetem elakadt. Helyben vagyunk.
Ez volt az egyik ok, amiért senkihez nem kerültem közel
azóta, hogy ez történt. Kerültem a kérdéseket, a vallomást, a
csúf igazságot a még csúfabb hegek mögött. De azok után,
amiken keresztülmentünk együtt, nem érdemel meg West egy
kis őszinteséget?
Szavát adta nekem, annak ellenére, hogy megesküdött, soha
senkinek nem ígér semmit.
Megmozdult a szám, de nem tudtam, mi fog kijönni rajta.
– Senki nem tudja pontosan, mi történt a tűz éjszakáján.
Mellkasa megfeszült a fejem alatt, mintha megütöttem volna,
és nem kapna levegőt.
–  A városban futótűzként terjedtek a pletykák, de semelyik
változatot nem erősítették meg, és szeretném, ha ez így is
maradna. Ezért nem szoktam beszélni róla.
Ráadásul nem az a kedvenc szórakozásom, hogy újra és újra
átéljem életem legrosszabb éjszakáját.
Megfordítottam a láng ábrás gyűrűt az ujjamon, nagy
figyelemmel néztem, és hirtelen szenvedélyes gyűlölet tört rám.
Gyűlöltem Courtney-t, hogy nem ő adta oda nekem.
Gyűlöltem, mert nem volt ott, amikor leszedték rólam a
kötést.
Gyűlöltem, mert nem vállalt felelősséget azért, amit teremtett:
értem.
West a hajamat simogatta. Szőkésbarna tincseim szétterültek
bronzbarna bőrén. Szép volt. Mint a naplemente.
Szőke lányt kéne feleségül venned. A semmiből jött a gondolat,
megakadt a torkomon. Például téged?
–  Nem beszélsz róla, és úgy teszel, mintha meg sem történt
volna. Hónapok óta ismerlek, és egyszer sem említetted.
Behunytam a szememet.
– Mit akarsz tudni?
– Mindent. Mindent tudni akarok, Tex.
Még egy apró sóhaj.
Még egy csók a mellkasára.
Aztán belekezdtem és elmondtam neki, amit csak Karlie és
Marla tudott.
–  Olyan volt, mint minden más este. Kedd. Mindig
meglepődök azon, hogy a napok, amik átformálják, örökre
megváltoztatják az életünket, olyan jelentéktelenül kezdődnek,
mint minden más nap. Nagyi akkoriban két állásban dolgozott.
Nappal egy középiskola menzáján, délután pedig egy
élelmiszerboltban, kisegítőként. Mégis ragaszkodott hozzá, hogy
otthon főzzön nekem és ott legyen a pompomlány-
fellépéseinken és a színdarabokon, amikben játszottam.
Kimerült volt. És feledékeny. Mindig.
Mély levegőt vettem, minden erőmmel igyekeztem felidézni a
részleteket. Olyan volt, mint hóviharban hegynek fel menni.
 – Akkoriban volt barátom. Tucker. Focista. Népszerű, jóképű,
ismert, jó családból. Aznap este itt maradt nálam. Elég gyakran
maradt itt, de amikor nagyi hazaért, mindig kisurrant az
ablakomon, így amikor nagyi a reggeli gofrival felébresztett,
Tucker nem ölelt az ágyban. Nagyi Polipnak nevezte Tuckert –
idéztem fel enyhe mosollyal. – Azóta, amióta az ágyamban
találta, és kezünk, lábunk össze volt gabalyodva éppen.
–  Átugorhatjuk azokat a részeket, amikor más pasik érnek
hozzád – mordult West.
–  Az ablak kicsit rozsdás volt, nyikorgott, ha nyitották,
csukták, de hozzászoktam már.
Éreztem, hogy bólint, de nem szólt. Sajgott a mellkasom.
Minden szó, amit kimondtam, olyan érzést hagyott maga után,
mintha üvegszilánkokat rágtam és nyeltem volna.
– Aludtam, amikor történt. Nagyi talán későn jött haza. Kevert
magának egy gin-tonikot, cigarettára gyújtott, és leült a
nappaliban. Megitta az italát, felment a szobájába. Az egészben
az volt a legrosszabb, hogy hallottam a pattogó hangot, miután
a cigarettaparázstól tüzet fogott a kanapé és terjedni kezdtek a
lángok, de annyira fáradt voltam, hogy azt hittem, az ablak
nyikorog, Tucker oson ki. Nem tudtam, hogy már egy órája nem
volt itt, amikor nagyi hazaért.
Az emlék olyan friss és élethű volt, hogy szinte éreztem a tűz
szagát; tüdőm mintha fekete füsttel telt volna meg. Csukott
szemhéjam alatt élénken láttam, mi történt. Kinyitottam a
szememet a sötétben, szívem hevesen verdeste West mellét.
Kezét hátamra simította, olyan szorosan ölelt magához, hogy
azt hittem, testébe fulladok.
–  Csak akkor jöttem rá, mi történik, amikor rám tört a
köhögés. Felültem az ágyban és körülnéztem. Valami nem
stimmel. Füst áradt be az ajtó alatt. A szobát még nem
árasztotta el, de az ajtó alól sötét forróság áradt. Kiugrottam az
ágyból, nagyiért kiáltottam. A szobája a folyosó végén van.
Kiléptem a szobámból és az láttam, hogy a tűz már az emeletre
ért. A legfelső lépcsőfokon táncolt. Esküszöm, úgy nézett ki,
mintha engem kergetne, West.
 g g
Szavaim egymásba torlódtak. Egyetlen nagy könnycsepp
gördült le arcomon, meztelen mellkasára hullt. Abban a
pillanatban, ahogy a bőrére loccsant, West felhördült, majdnem
úgy, mintha összes fájdalmamat magába szívta volna és
csontjaiban érezné. Ajka a fejem tetejét súrolta.
– Nem kell folytatnod.
De folytatni akartam. Életemben először ki akartam adni
magamból. Meg akartam tisztulni a tehertől, hogy tudom az
igazat, de nem mondom el a világnak.
–  Berohantam nagyi szobájába, kicipeltem az ajtón. Nem
ugorhattunk ki. Rózsabokrok voltak közvetlenül az ablaka alatt,
és nagyi csípője eleve nem volt rendben. Ráadásul mélyen
aludt. Testemmel védtem, emberi takaróként. Elindultam vele
kifelé. Mire a folyosóra értünk, az egész emelet kártyavárként
kezdett összeomlani. A fal egy része rám omlott. A bal
oldalamra. Nehéz volt. Pár másodpercig mozdulni sem tudtam.
Egy falaphoz szorultunk, a deszkázat lángokban állt. Éreztem,
hogy az arcom, a vállam, a karom ég. Biztos voltam abban, hogy
ez a vég. Hogy már halott vagyok.
Még egy könnycsepp hullt West mellkasára. Emlékszem,
abban is volt valami élet, amikor azt hittem, meghaltam. Még
hallottam hangokat és éreztem fájdalmat.
–  Elájultam. Valószínűleg az adrenalintól és a fájdalomtól.
Nagyi ébresztett fel. Nagyon is ébren volt és pokolian sikított.
Alám szorult, de a karomban biztonságban volt. Az ő hangja
riasztott fel. Mindenáron meg akartam menteni, ahogy ő is
megmentett engem, amikor anyám…
Otthagyott nagyi ajtajánál.
Elmenekült a nyomorult barátaival, vissza sem nézett. Soha,
egyszer sem.
–  Maradék erőmmel szorosan fogtam nagymamámat, és
mindketten kijutottunk. Emlékszem, mit csináltam, amikor
végre kiértünk a házból. A ház lassan magába roskadt, mint a
filmeken, és a lángok eget nyaldosó magasra csaptak. A fűben
fetrengve üvöltöttem. A fű hűvös harmatos volt, csillapította
bőröm égő fájdalmát. Akkor már odaért néhány mentő- és
 g j y
tűzoltóautó. Megálltak a házunk előtt. Tragédiámnak tanúi is
voltak. Minden szomszéd kijött nézni. Mrs. Drayton is; karjában
hároméves fia, Liam. És Liam hangosan megkérdezte: „Anya,
miért van Grace-nek olyan szaga, mint a pirítósnak?”
Megint behunytam a szememet.
West melle behorpadt alattam.
Toastie.
Így ragadt rám ez a név. Eden Markovic hallotta Liam
kérdését és továbbadta Luke McDonaldnak, aki elmondta
minden barátjának, akik elmondták a szüleiknek, akik
elmondták mindenkinek a templomi gyülekezetben.
Ha nem is mondták az arcomba, a hátam mögött még
hangoztatták. Tudtam, hogy Sheridannek nem volt olyan lakója,
aki ne hallotta volna, hogy a füvön fetrengtem, mint kutya
kánikulában, üvöltöttem, mint egy bolond, és közben a
nézőközönség szeme láttára égett az arcom.
Ez Grace Shaw dicstelen bukásának története. Így vesztette el
Grace Shaw az esélyt. Pedig már majdnem megmenekült az
elcseszett jövőtől, amit az anyja hagyott rá.
Majdnem.
– Texas…
West szomorú, rekedtes hangja zökkentett ki a révületből,
akadályozta meg, hogy gondolatban újraéljem a történteket.
Fejemet ingattam. Még nem fejeztem be.
– Akarod tudni, mi a legrosszabb az egészben?
Szám széléről lenyaltam a sós könnyeket.
– Azt hiszem, már tudom.
Fanyar mosollyal néztem rá. Fogalma sincs.
–  Amikor nagyi a kórházban felébredt, nagyon zavart volt.
Semmire nem emlékezett. Arra sem, hogy én hoztam ki a
tűzből. Nem hiszem, hogy már akkor is demens lett volna.
Szerintem csak memóriazavara lett, kitörölte a traumát az
emlékezetéből. Vagy ez volt az első esőcsepp, a közelgő zivatar
előjele. Szóval még életfenntartó gépeken voltam, amikor
kikérdezték, mi történt…
 Elhallgattam, erőt vettem magamon. Nehéz volt. Nem szabad
megtörnöm.
Nem üvölthetek.
Nem voltam ott, amikor elmondta a hatóságnak, hogy
szerinte mi történt. Én néhány szobányira tőle éppen az
életemért küzdöttem, létfontosságú szerveim álltak le.
–  Amikor megkérdezték tőle, hogy mi történt, azt mondta,
biztosan az unokája elcsent egy cigarettát tőle, kipróbálta a
nappaliban és őrizetlenül otthagyta. Nem emlékezett arra, hogy
ő okozta a tüzet. Még mindig nem emlékszik. Azt hiszi, az én
hibám volt. És… hagyom, hadd higgye ezt, mert nem számít.
Mire magamhoz tértem, mindenki így könyvelte el a történetet
és a biztosítótársaság elfogadta nagyanyám magyarázatát. Kész
tény lett. A tűz keletkezése az én hibám.
Ezt a történetet adta be nagyi egész Sheridannek, a város
lakói pedig megették.
Grace Shaw, a hírhedt Courtney Shaw, a néhai narkós lánya a
tűzzel játszott és megégette magát. Úgy látszik, az anyja
bajkeverő természetét örökölte.
–  Miatta történt. Mert lopott a nagyanyja cigarettájából és
titokban rágyújtott. Milyen gyerek csinál ilyent?
–  Teljes felelőtlenség! És a tűz elvette tőle egyetlen értékét, a
szépségét!
–  Egyszer használatos volt, kész, ennyi. Szegény Savannah
Shaw-t az ág is húzza. Előbb a lánya. Most az unokája. Ő sem
szent, de a lánya meg az unokája nagyon megjárták.
Mindent hallottam.
Baseballsapkában, bő ruhákban, lehajtott fejjel járva alig
voltam felismerhető. Teljesen láthatatlan lettem. És nehezen
kikerülhető, ha egy olyan városban élsz, ami imádja a pletykát.
Olyan városban éltem, amit gyűlöltem, olyan emberek között,
akik gyanakvással néztek rám, ahonnan semmi esélyem
elmenekülni, mert gondoskodnom kell a nagymamámról, aki a
tüzet okozta, amiért engem okol.
West két keze közé fogta az arcomat, a sérült bal oldalát is, és
azt akarta, hogy nézzek rá.
Elpislogtam a könnyeket, lélegzet-visszafojtva vártam, mit
mond, mit tesz.
Homlokon csókolt. Ajka hosszabban időzött bőrömön. Aztán a
legostobább, legfelháborítóbb, legszebb, legszörnyűbb,
legmeghatóbb kijelentést tette, amit valaha valaki mondott
nekem.
– Hálás vagyok azért, hogy azon a bizonyos kedden az történt,
ami történt – mondta rekedtes, el-elcsukló hangon. – Mert
életed legrosszabb napja a legjobb énedet adta nekem.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Grace

Másnap a Lawrence Hallban haladtam a menza felé,

könyveimet magamhoz szorítva. Arra gondoltam, milyen
furcsa, hogy annyi minden történt velem egyetlen hét alatt.
West a büfékocsiba jött dolgozni.
Megkezdődtek A vágy villamosa színpadi próbái.
És mivel az egyetemünk auditóriuma éppen átépítés alatt
volt, az osztályom felének óráit a félév végéig Lawrence
Hallban tartották, ahol West az ideje nagy részét tölti.
Rendes körülmények között nem találkoznék vele ilyen
gyakran. Az egyetem másik végén lennék, más épületben, más
menzára járnék, a park sem lenne közös.
És hirtelen az életünk sok szálon összefonódott.
A férfimosdó ajtajának keskeny résén kéz nyúlt ki, hirtelen
berántott.
Hátam a falhoz koppant.
West arca jelent meg látóteremben. Teljesen körbezárt, orra
az orromhoz ért. Forró lehelete az arcomat súrolta.
– Texas Shaw. De jó itt látni téged!
– Hát, csak azért vagyok itt, mert behúztál ide.
Szorosabban öleltem magamhoz könyveimet. Még mindig
nem tudtam, hogy örüljek vagy felháborodjak ezen a gesztuson.
Tegnap, miután az orgazmusmámor elmúlt, West fogta a
holmiját és elment.  Utána azon gondolkodtam, hogy mi a fenét
csinálok.
Mik vagyunk?
 Egy pár?
Barátok extrákkal?
Gyönyörű, kínos, kolosszális hiba?
Mindenemhez hozzáférést adtam neki – a titkaimhoz, a
testemhez, legmélyebb, legsötétebb gondolataimhoz – és azt
sem tudom, hol állunk. Ez eléggé zavart. Egyrészt nagyon
szerettem volna nyíltan kimutatni, hogy összetartozunk,
másrészt ott volt tudatom mélyén a figyelmeztetés is, hogy nem
állok készen az ezzel járó pletykákra. A kérdésekre, a hátam
mögötti összesúgásokra, az önbizalomhiányra. A világ
kétségtelenül figyelmeztetni fog arra, hogy Sheridan legjobbjai
soha nem békélnének meg igazán az egyik leghírhedtebb
városlakóval.
West ajka az ajkamra tapadt. Számba morgott, ahogy szét
akarta nyitni ajkaimat, be akarta dugni a nyelvét. Csak
nyöszörögni voltam képes. A könyvek tompa puffanással
hulltak közöttünk a földre. Méhemben a gyönyör meleg
hulláma gyűlt. Szentséges ég, West nagyon ért ahhoz, hogyan
használja a nyelvét! Amikor elhúzódott, eltelt néhány
másodperc, mire újra megtaláltam a hangomat.
–  Tartozol nekem három könyvvel. Ezeket erről a padlóról
nem veszem fel.
Lenézett, felnevetett, félrerúgta a könyveket.
– Rajta vagyok.
– Miben segíthetek, St. Claire?
Könnyed hangon válaszolt.
–  Örülök, hogy megkérdezted. Ma este a műszakunk után
szopj le.
– Nem fog menni. Gondozót kell keresnem a nagyinak.
Olyan tekintettel nézett rám, ami nem tetszett. Ugyanúgy,
mint Marla és Karlie. Ez a tekintet azt mondta, hogy végre
szembe kell nézzek a valósággal, és ápolási otthont keresni neki.
Az hosszú távon kifizetődőbb. Fel vannak készülve az ilyen
állapotú betegek gondozására, szedetik vele a gyógyszereit és
ezáltal aktívabb életet élhet. Ezt mind tudtam, de ösztönösen
attól féltem, hogy a nagyi ezt sosem bocsátaná meg nekem.
 gy gy g
Nem ezt akarja.
Legalábbis úgy gondolja, hogy nem ezt akarja.
– Segítek neked.
– Igazán?
Szemöldököm hirtelen összerándult.
– Persze.
– Miért?
–  Hogy miért? – Mutatóujját többször, ütemesen ajkához
érintette, külön mutatványt adott elő arról, hogy nagyon
gondolkodik. – Azért, mert veled akarok lenni. Ideális esetben
vízszintesben.
Ököllel csaptam a vállára. Úgy tett, mint aki hátratántorodik
az ütés erejétől. „Sérült” bicepszéhez kapott.
– Vízszintesen, mi?
Tettetett rosszalló grimasszal néztem rá.
– Függőlegesben is jó. Milyen vagy orálban?
–  Azt nem mostanában fogod megtapasztalni. Valamit
valamiért. Emlékszel? Teljes mellszélességgel kiálltál ezért az
alapelvedért.
Szemöldökömet mozgattam, és olyan teljesen hétköznapi
lánynak éreztem magamat, aki semmiben nem különbözik a
többiektől, és ez nagyon jó érzéssel töltött el.
West visszasimult mellém, kezét a felsőm alá csúsztatta, bal
mellemet tapogatta, ajkát a kulcscsontomról felfelé csúsztatta a
nyakamon.
– A mellről jut eszembe. Hiányoztak.
– Milyen romantikus!
– Bármi leszek, amit csak szeretnél – felelte pajzán mosollyal.
– Kivéve egyszarvú. Az nem lehetek.
És egészen az enyém, gondoltam keserűen.
Kibotorkáltam a férfimosdóból, átmentem a nőibe és
felfrissítettem a sminkemet, amit valószínűleg letörölt rólam,
amikor az arcomat harapdálta. Aztán a menzára mentem,
Karlie-t kerestem.
Legjobb barátnőm hasonló érdeklődésű pedálgép barátai
között ült; vastag tankönyvek fölé görnyedve éppen heves vitát
folytattak valamiről. West három asztallal távolabb ült, Easton,
Reign és a futballcsapat tagjainak társaságában. Úgy láttam,
minden rendben van West és Easton között most, hogy utóbbi
kikerült a képből és West és köztem végre tényleg van valami.
Easton felemelte a kezét, barátságosan integetett nekem.
Reign elfordította a fejét, kerülte a tekintetemet.
West? Egyszerűen levegőnek nézett.
Gyorsan becsusszantam Karlie mellé; megszorítottam a
karját, és tudomást sem vettem a mellkasomat szorongató
csalódottságról. West rám sem köszönt.
– Szia, Karl! Jó napod van?
Karlie beszélni kezdett, én pedig lopva West felé néztem. Nem
nézett rám. Tess-szel beszélt, aki csípővel az asztaluknak dőlt és
hollófekete hajtincset tekergetett mutatóujján.
Nem a pasid, emlékeztetett az agyam.
A szívem azonban nem hallgatott rá.

West és én elég gyorsan kialakítottunk egy sajátos rutint.

Napközben az egyetemen úgy tettünk, mintha nem is
léteztünk volna egymásnak. Ez olyannyira jól működött, hogy
már senki nem gondolta, hogy a védelme alatt állnék. Azok után
pedig, ami a pénteki meccsét követően történt, ahová
elmentem, arról terjedtek pletykák, hogy ősellenségek vagyunk,
West és én. Ettől tovább csökkent a népszerűségem; hivatalosan
én lettem az idióta, aki ujjat húzott West St. Claire-rel, de már
senki nem vádolta Westet azzal, hogy rám tereli a figyelmet.
Tudtam, hogy pontosan ezt kértem tőle, és mégis, ösztönösen
gyűlöltem, amikor elmentünk egymás mellett és közömbösnek
kellett mutatkoznunk egymás iránt. Persze az alternatíva, hogy
megtudják, mi van közöttünk, és méregessenek és arról
beszélgessenek, sugdolózzanak, hogy nem érdemlek meg egy
olyan hírességet, mint West St. Claire… hát, az végképp nem
játszott. Nem volt szükségem emlékeztetőre, hogy az emberek
többsége szerint méltatlan vagyok St. Claire-re.
Azokon a napokon, amikor egy műszakban voltunk:
dolgoztunk, nevettünk, beszélgettünk, aztán átmentünk
hozzánk. Szórakoztatta nagyit, míg én zuhanyoztam,
visszasminkeltem magamat, elintéztem a mosást és vacsorát
főztem. Együtt vacsoráztunk, aztán ágyba dugtam nagyit.
Savvy nagyi imádta Westet. West elbűvölő volt, udvarias, és
alkalmazkodott nagymamám minden szeszélyéhez. Ha úgy
beszélt hozzá, mintha ő lenne Freddie papa, West belement a
játékba. Ha felismerte, hogy ő Gracie-Mae barátja a
büfékocsiból, akkor West magát adta. Egy napon még azt is
eljátszotta, hogy ő Jones sheriff. Bár attól nem voltam
elragadtatva, hogy akkor sem szállt ki a sheriffszerepből,
amikor ágyba bújtunk, és parancsokat adott nekem.
Vacsora után, amikor nagyi már ágyban volt, West és én
bezárkóztunk a szobánkba és felfedezéseket tettünk egymás
testén. Volt, hogy lassúak, ráérősek voltunk. Volt, hogy mohók,
és sietősek. De mindig egy kicsit tovább ölelkeztünk, és
valahányszor elbúcsúzott, az ablakból néztem távolodó hátát és
tudtam, hogy lényem egy részét viszi magával.
West meg sem próbálta titkolni, mi a véleménye a
nagyiügyben. Azt akarta, hogy küldjem ápolási otthonba, de
felismerte, hogy nem fog sikerrel járni ott, ahol Karla és Marla
kudarcot vallott.
Ez azonban nem akadályozta abban, hogy próbálkozzon.
Austini és környékbeli ápolási otthonok prospektusait dobálta
be a postaládámba és hagyta az íróasztalomon. Kétszer is
megkért, hogy használhassa a laptopomat és mindkétszer
nyitva hagyta a keresőablakot; olyan helyeket mutatott, amiket
sokan ajánlanak azoknak, akik Savvy nagyihoz hasonló
állapotban vannak. Valahányszor Marlával beszéltem és West a
konyhában volt, és Marla arról számolt be, hogy nagyi nem
akarja elhagyni a házat, nem akar orvoshoz menni, West rám
pillantott.
p
Tudtam, hogy segíteni akar. Kezdett fogyni az idő, hogy
találjak valakit Marla helyett.
A péntekek voltak a legrosszabbak.
Nem mentem el a meccsekre. Sejtettem, hogy nem
engednének be, miután nem is olyan régen West dühös lett
rám; ráadásul egy alkalom éppen elég volt. Nem bírtam nézni,
ahogy vérzik. Gyűlöltem a látványt, bár tudtam, miért teszi.
A péntek este volt az egyetlen, amit nem töltöttünk együtt.
Szombat esténként bepótoltuk. Minden horzsolást, minden
véraláfutást megcsókoltam, sokáig nyalogattam a sebeit, sajgó
testének minden részét imádattal kényeztettem.
Kezdtem beleszeretni ebbe a harcosba, aki megharcolt azért,
hogy a családja újra talpra álljon. Szó szerint megküzdött érte.
Csak két dolog miatt nem volt felhőtlen az örömöm, amiért
West az enyém.
Az egyik ok az volt, hogy még mindig nem tudtam, hányadán
állunk, mik vagyunk egymásnak.
A másik ok az volt, hogy nem tudtam, vajon azért nem vesz
rólam tudomást, amikor az egyetemen vagyunk, mert
megkértem rá, vagy azért, mert szégyell engem. Egy dolog
játszani, sérült bőrömet nyalogatni, harapdálni kettesben,
szobám négy fala között, végighúzni ujjait göcsörtös testemen
dugás közben, úgy, hogy verejtéke az én tökéletlen arcomra,
oldalamra csepeg, és más dolog nyilvánosan vállalni, hogy
együtt vagyunk.
Próbáltam azt mondogatni magamnak: West nem olyan
ember, aki törődik azzal, hogy mennyire népszerű vagy nem
népszerű, hogy mit mondanak róla mások. De ezt nem mindig
sikerült elhitetnem magammal.
Bár az őrület határán voltam attól, hogy nem tudtam, milyen
viszonyban vagyunk, nem voltam hajlandó feltenni neki ezt a
kérdést. Nem akartam olyan lenni, mint a többi lány. A
követelőző, mindent megengedő típus, akik olyan sokszor
körülvették. Az egyik ok, amiért West vonzódott hozzám az volt,
hogy a többi lánnyal ellentétben nem voltam hajlandó rávetni
magamat.
 g
Az, hogy tudomást sem vesz rólam az egyetemen?
Bármennyire gyűlöltem is ezt az állapotot, nem akartam ezen
változtatni. Még mindig nem akartam, hogy az emberek rólunk
beszéljenek. Még mindig tartottam az ezzel járó felbolydulástól.
Az első jel, hogy több vagyunk egymásnak, mint barátok
extrákkal, egy keddi napon jött. A hét összes napja közül éppen
kedden. Telefonáltam. Az áramszolgáltatóval vitatkoztam egy
számla miatt, amiről azt állították, hogy nincs befizetve, pedig
egészen biztosan befizettem. A konyhánkban állva, egyeztettem
az ügyfélszolgálatossal. Nagyi folyamatosan ütögette a vállamat;
azt mondta, segítsek neki zuhanyozni.
–  Micsoda lány vagy te, Court. Anyádnak segítségre van
szüksége.
– Egy pillanat… ó, anya…
Szórakozottan megpaskoltam a kezét. West a
hűtőszekrénynek dőlve állt, kezét karba fonva érdektelenül
figyelt minket. Gyűlölte, amikor eljátszottam, hogy én vagyok az
anyám, bár ő lazán eljátszott minden szerepet, bárkinek is
képzelte nagyi az adott pillanatban. West ezt azzal magyarázta,
hogy az teljesen más. Hogy őt nem a nagyanyám nevelte fel,
nem érdekli, hogy nagyi emlékszik-e rá vagy sem.
–  Tessék? Nem, én nem… ez nem igaz. Megvan a tranzakció-
azonosító szám. Természetesen befizettem.
–  Az ég szerelmére, Courtney! Büdös vagyok! – Bődült nagyi,
túlharsogva az ügyfélszolgálati munkatárs hangját. – Segíts!
Kezdtem dühös lenni. Nem engedhettem meg magamnak,
hogy kétszer befizessem a számlát. Nagyi folyton az arcom
körül hadonászott. A konyhapultra nyomtam a homlokomat,
behunytam a szememet és mély levegőt vettem.
–  Egy pillanat… Anya… – súgtam, inkább magamnak, mint
nagyinak. – Kérlek!
–  Savannah, hadd segítsek én – szólalt meg West.
Megfordultam, a telefonkagyló még a vállam és a fülem közé
szorítva… Úgy néztem Westre, mintha azt kérdezném: Neked
tényleg elment az eszed?
 Nagyi tetszését azonban mintha elnyerte volna az ötlet. Karon
fogta.
– Te szívesen segítesz egy öreglánynak, ugye, West?
Ma olyan napja van, hogy Westre emlékszik, de rám nem?
Érdekes.
– Ma’am, örömömre szolgál, hogy segíthetek.
– Ne leselkedj!
– Eszembe sem jutna, Mrs. Shaw.
Kivonultak a konyából, mielőtt esélyem lett volna tiltakozni.
Nagyi többnyire képes volt egyedül zuhanyozni. Faszéket tettek
a vízsugár alá, ülve mosakodhatott, csak a samponért,
szappanért kellett nyúlnia. De nagyon fontos volt, hogy legyen
valaki vele a fürdőszobában, ha mégis elesne.
West meztelenül fogja látni. Segítenie kell bemenni a
zuhanyzóba és kijönni. Szentséges ég!
Tíz perccel később, amikor sikerült tisztáznom az
áramszolgáltatóval, hogy befizettem a számlát, rögtön az
emeletre mentem. Kettesével vettem a lépcsőket. Belestem a
fürdőszoba repedt ajtaján, úgy, hogy ne vegyenek észre.
West a mosdónak támaszkodva, a zuhanyfülkének háttal állt,
és éppen arról mesélt a nagymamámnak, hogy négyéves
korában egyszer megfürdette az anyja vak kismacskáját. Háta
mögött, a zuhany alatt nagyi zihálva nevetett. Székén ült,
élvezte, hogy a hátára csorog a vékony vízsugár. Karját
szappanozta.
–  Szent egek! Nem lett volna szabad. Jesszus, én anyád
helyében jól elfenekeltelek volna.
–  Ez volt anyám szándéka, Mrs. S. Valóban el akart verni.
Ebben csak az akadályozta meg, hogy sokkal gyorsabban
futottam nála.
Ettől nagymamám kis híján kiesett a székből, úgy nevetett.
Elmosolyodtam, elszorult a szívem; testemet melegség járta át,
minden véredényemben ez a jó érzés lüktetett.
Mintha megérezte volna jelenlétemet, West felnézett,
tekintetünk találkozott.
Mosolygott, de nem tett megjegyzést leselkedésemre.
 yg gj gy
– Rendben. Készen vagyok. Adja ide a törölközőt, fiatalember!
Elfordult a széken, elzárta a vizet. West leakasztotta a
törölközőt a fogasról, nagyanyám a kezébe vette a frottírt, de
tekintetét nem vette le rólam.
Nagyi megtörölközött, felvette fürdőköntösét, megkötötte az
övet, és West a szobájába kísérte. Én közben visszaosontam a
saját szobámba, nem akartam elrontani a pillanatot.
Fél órával később ágyba dugtam nagyit és visszamentem a
szobámba.
West az ágyamra huppant, egyik régi pompomomat dobálta a
levegőbe, mintha labda lenne. Mindig elkapta. Leültem az
íróasztalomhoz, bekapcsoltam a laptopomat, bejelentkeztem a
Sheridan University oldalára, mert tudni akartam, McGraw
professzor válaszolt-e a legutóbbi e-mailemre. Arra tippeltem,
hogy nem válaszolt. Amióta elhatározta, hogy nem enged át, ha
nem lépek színpadra a darabban, egyáltalán nem reagált
könyörgéseimre. Mégis képtelen lennék elküldeni azt az
üzenetet Cruz Finlay-nek. Színpadra állni olyasmi volt, amire a
bennem élő főnix nem képes. Még nem.
– Tex? – mordult West a hátam mögül.
A fel-le repülő pompom sussanó hangja megnyugtatott. Ez
olyasmi volt, amit Tucker is csinálhatott. Régen, amikor még
olyan voltam, mint a többi lány.
Emlékszünk, ugye, hogyan végződött, Grace? Ne legyenek túl
nagy reményeid!
– Mi az?
– Láthatlak egyszer smink nélkül is?
Pislogtam a monitorra. Rákényszerítettem magamat, hogy a
pulzusom normális sebességgel lüktessen.
– Miért kérdezed?
–  Egészen közelről láttam a tested minden részletét, és még
midig itt vagyok. De az arcodat soha nem láttam smink nélkül.
Nem gondolod, hogy ez furcsa?
–  Nem. – Ujjaim a billentyűzeten jártak. – Nem szeretem
megmutatni az arcomat.
– Karlie látta. És Marla is.
 Inkább nem szólaltam meg. West nem Karlie. És nem is
Marla. Ő az a fiú, akit szeretek… igazán szeretek, nem csak
belehabarodtam… és nem akartam, hogy a legcsúnyábbnak
lásson.
A felismerés, hogy szeretem, nem hatott döbbenetként, nem
is rémített meg. Lelkem mélyén egy ideje már tudtam.
Szeretem West St. Claire-t.
Őrülten. Teljes szívemből. Sőt, rögeszmésen szeretem.
A legbonyolultabb ember, akit valaha ismertem: kedves,
törődő, együttérző, felelősségteljes. De vad, agresszív, fölényes
és kegyetlen is.
És nem tudok betelni vele. Elnyomtam a félelmet magamban,
hogy egyszer vége lesz ennek köztünk. Megkapja a diplomáját
és elmegy, én pedig itt maradok és az elvesztését gyászolom.
–  Csak azt akarom mondani… szeretném úgy csókolni az
arcodat, hogy ne fal íze legyen.
–  Ha már itt tartunk… – Hirtelen megfordultam a székkel,
éreztem, hogy felépülnek a falaim. – Nem gondolod, hogy nem
fair, hogy te tudod, mi történt velem, de te sosem mondtad el
nekem, mi történt veled?
Kétségem sem volt afelől, hogy West nem akarja megosztani
velem legsötétebb titkát. Ezen a fronton semmi nem változott.
Még mindig nem vette fel a telefont, ha a szülei hívták, ami
gyakran előfordult, és ideges lett, ha Maine-ben töltött régi
életét emlegettem.
– Az élet igazságtalan – felelte kurtán.
– Hmmm. Gondoltam.
– Nem akarhatod tudni.
– Miért? – kérdeztem, és visszafordultam a laptopomhoz; úgy
tettem, mintha gépelnék, csak hogy nyugodtnak, közönyösnek
tűnjek. Valójában azonban nagyon is érdekelt ez a beszélgetés.
Persze, hogy tudni akartam. Minden információra mohón
éheztem, amit tőle, róla kaphatok. Csak az tartott vissza attól,
hogy Eastont kérdezzem, mitől lett West ilyen, hogy tiszteletben
tartottam az ágyamon heverő férfit.
–  Azért, mert nem leszel képes a szemembe nézni, ha
 p
megtudod, mit tettem. Téma lezárva.
A pompomsuhogás abbamaradt. Szívem elszorult az
aggodalomtól. Azt addig is sejtettem, hogy ami Westtel történt,
nagyon más, mint ami engem ért.
Az én sebeim külsőlegesek, a felszínt érintik.
Az ő sebei mély, belső sérülések.
Ő külsőleg tökéletes, belsőleg torz. Halálos kombináció.
– Reign szombaton partit ad. Te is ott leszel.
Hátrafordultam, szörnyű pillantást vetettem rá.
– Reign egy igazi seggfej.
–  Reign ártalmatlan. És egyszer szembe kell nézned az
emberekkel. Elmész a partira – ismételte nyugodt hangon.
– Miért mennék oda?
– Inni. Táncolni. Azt csinálni, amit a többi egyetemista lány.
–  Nem vagyok olyan, mint a többi egyetemista lány –
mutattam rá. – És az egyetlen barátnőm, akivel mennék, a világ
minden kincséért sem jönne velem. Karlie-nak három
tanulócsoportos órája van a hétvégén. Meg vagy őrülve?
–  Nincs tudomásom róla, de nem zárnám ki teljesen ezt a
lehetőséget. Közismert rólam, hogy csináltam már néhány
őrültséget. Nyolckor itt leszek érted.
– Egy pillanat… Azt akarod, hogy együtt menjünk?
Fejem oldalra biccent, szemem tágra nyílt. Soha semmit nem
csináltunk együtt, csak a házunk négy fala között voltunk egy
pár. Csak az ágyamban. És persze a büfékocsiban, de az nem
számít, mert mindketten azért kaptuk a fizetésünket, hogy egy
térben dolgozzunk.
West segített nekem nagyira vigyázni, de ezt mindig is valami
csereüzletnek gondoltam. Úgy törődik velem, ahogy én törődök
vele.
Felült.
– Igen. Együtt. Nem ismerős ez a felállás?
–  Én… én nem gondoltam, hogy mi ketten… – Próbáltam
artikulálni azt a rész, ami a legjobban összezavart, bár
valójában minden összezavart. – Együtt-együtt.
Micsoda ékesszólás, Grace!
 –  Te nem gondoltad, hogy mi együtt-együtt vagyunk? –
kérdezett vissza csodálkozva.
–  Miből gondoltam volna? Folyton azt hangoztattad, hogy
csak átmeneti…
– Az átmeneti is valami.
Keserű mosollyal néztem rá.
– Akkor tekintsd úgy, hogy rossz vagyok matekból. Mert nem
hiszem, hogy az lenne.
– Egy pillanat. Én csak a felszopód vagyok? – kérdezte; szeme
kaján mosollyal villant.
– Fel… felszopó? – hebegtem.
– Tudod, az, aki a pornóforgatásokon felizgatja a színészeket,
félorál, ilyesmi, hogy mire felvétel van, egészen kemények
legyenek. Szóval valaki, aki kikeféli belőled a gátlásokat,
problémákat, ilyesmi, hogy mire eljön a Herceg fehér lovon,
készen állj neki?
Mosolyogva mondta, de éreztem, nem viccel. Meglepett, hogy
ez egyáltalán felvetődött, hiszen mindig ő volt az, aki a csak-
semmi-kötöttség elvet hangoztatta.
Hátradőltem, szemem összeszűkült. Egyenesen a szemébe
néztem.
–  Nem. Nem vagy az. De te mondtad, hogy csak
egyéjszakásokra vagy hajlandó.
–  És mégis itt vagy, több tucat éjszakát töltöttünk együtt, és
oda-vissza farkaltalak – jelentette ki a tényt, mintha ostoba
lennék.
– Az egyetemen tudomást sem veszel rólam.
– Úgy érted, miután kifejezetten erre kértél?
Most veszekszünk, vagy megvalljuk egymásnak érzéseinket?
Nem tudtam, mit gondoljak.
–  Tudom. De attól még nagyon furcsa érzés – ismertem el. –
Talán abba kéne hagyni azt, hogy átnézel rajtam.
–  Talán. De kezdjük azzal, hogy szombaton elviszem a
seggedet Reign partijára.
– Rendben. De nem vegyülök a társaságba.
–  Ditto. – Közelebb hajolt, ököllel legyintett felém. – Ezért
 j gy
viszlek magammal. Legalább hazaviszek egy nőt a partiról. East
folyton rágja a fülemet, hogy mutatkozzak a nyilvánosság előtt.
Tehát ezért megy a partira. Easton nyaggatta, hogy legyen ott.
Westnek olyan híre volt, hogy általában nem jelenik meg
társasági eseményeken.
Felkapta a pompomot az ágyamról, feldobta a plafonig. A
másik keze a feje alatt volt. Vigyorgott.
– A francba, Texas. Úgy néz ki, te meg én végre randizunk.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Grace

–  Ez nem randi – bizonygattam Karlie-nak másnap, az

előadóteremből kifelé menet. A kocsimhoz indultam. – Easton
ragaszkodik hozzá, hogy legyek ott azon a partin. Valószínűleg a
sarokban állva fogunk duzzogni együtt.
Addig sem hittem, amíg kimondtam. Nem akartam, hogy a
legjobb barátnőm úgy érezze, kihagyták valamiből. West St.
Claire és Karlie Contreras nem ugyanazokba a körökbe járt, és a
legkevésbé sem akartam, hogy azt higgye, elhagyom őt és
átmegyek a menő társaságba, bár szombaton minden
valószínűség szerint vagy tanul vagy dolgozik, és amúgy sem
tudna eljönni.
Karlie kétkedő tekintettel nézett végig. Tudta, hogy West és én
szexelünk. Láttam rajta, hogy egyrészt örül, mert végre kilépek
a csigaházamból. Másrészt azonban azt is láttam rajta,
mennyire aggódik, hogy sérülhetek. West nem úgy nézett ki,
mint akiből hűséges, kitartó barát lehet. A francba, hiszen még
halkan sem mondott ilyent.
Karlie a laptoptáskáját derekán egyensúlyozva megállt a
kocsim mellett.
– Ne igyál semmit, amit nem saját kezűleg töltesz magadnak,
és mindig legyen nálad a telefonod. Fő a biztonság! Rendben?
Inkább figyelmeztetésnek, mint kérésnek tűnt.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem csodálkozva.
Elkapta a tekintetét, mintha a szeméből kiolvashattam volna
valamit, amit nem akar megosztani velem.
 –  Emlékszel arra a napra, amikor hamis randira mentél
Easton Braunnal, és megmondtam Westnek, hogy hol vagy?
Emlékeztem. Tudtam, hogy Easton csak azért vitt moziba,
hogy West foglalja el a helyét. Belementem a játékba, mert nem
akartam elveszteni West barátságát. Ha erre volt szükség
ahhoz, hogy minden visszazökkenjen oda, ahová vissza kell
zökkennie, ha ez bizonyítja, hogy engem nem lehet csak úgy
eldobni, akkor kész vagyok bizonyítani neki.
– Igen. Miért?
–  Hát, West azt mondta, ha megmondom neki, hol vagy,
összehoz Miles Covingtonnal. Persze nem azért mondtam meg
neki; tudtam, azt akarod, hogy megtudja. Csak meg akartam
izzasztani egy kicsit. Már el is felejtettem, hogy West mit ígért
nekem. De Miles tényleg randira hívott.
–  Ez igazán nagyszerű hír! – Pislogtam, nem értettem az
összefüggést. – Miles remek srác, és amikor a plázában voltunk,
nagyon úgy láttam, hogy tetszik neked.
Karlie szemöldöke összerándult. Úgy nézett rám, mintha ki
lenne kapcsolva a telefonom.
–  Tudod, hogy nincs esélyem Miles Covingtonnál. Csak azért
hívott randira, mert West megkérte. Miles azt mondta, nem
akar ujjat húzni Westtel. A te drága barátod a kampusz
rosszfiúja. Az ilyenektől mindig távol tartottuk magunkat,
amikor fiatalabbak voltunk. Úgy játszik az emberekkel, mint
egy bábjátékos. Nem tudom, Show. Úgy látszik, túl nagy hatalma
van errefelé.
– Karlie… csak azt akarta, hogy megismerkedj egy rendes fi…
–  Nem csak Miles. Úgy hallottam, West bűnözők társaságába
keveredett. Ilyesmi. Nagyon sok pletyka kering, nem akarok
olyasmit mondani, ami nem igaz, de azt hiszem, amikor
felvettem a büfékocsiba dolgozni, fogalmam sem volt, milyen
bajt vonz.
A szerepek hivatalosan is felcserélődtek. Én Westet védtem,
Karlie szerint pedig óvatosnak kéne lennem vele.
– Ne titkolózz előttem, Karl. Mondd el! Mit tudsz?
 Körmét rágta; képtelen volt eldönteni, melyik késztetésének
engedjen; annak, hogy elmondja, vagy annak, hogy kerülje a
heves vitát velem.
–  Úgy hallottam visszavágóban állapodott meg Kade
Appletonnal. Ismered? Idevalósi. Állítólag péppé verte a terhes
barátnőjét, és ezért kirúgták egy MMA ligából. Benne volt a
hírekben.
West említette, hogy Appleton nem a szabályok szerint
játszott. Nem volt fair play. Alig észrevehetően bólintottam.
Papírszívem a szomorúság galacsinjává zsugorodott.
Megmondta volna nekem, ugye? West mindent elmond nekem.
Kivéve, ami igazán fontos.
– Megkérdezem tőle.
– Mondd meg neki, hogy ne tegye. Ha rossz emberekkel akad
össze és tudják rólad, hogy kapcsolatban vagy vele, te is bajba
kerülhetsz.
–  West okosabb annál, mint hogy bűnözők közé keveredjen,
és engem soha nem tenne ki veszélynek.
– West nem ismer félelmet. A hülyeség a bátorság szeretője. A
vakmerőség a felesége. És Westben abból is bőven van.
Karlie-nak természetesen igaza volt, ezt tudtam. Kinyitottam
a kocsim ajtaját.
– Ne aggódj. West jó alma a kosárban.
Zöld alma. Cukrozott.
És valószínűleg mérgező.

–  Beleegyeztél a visszavágóba Kade Appletonnal? – kérdeztem

Westet, a Ducatin mögötte ülve, útban Reign partija felé. Forró
szél kavarta szője hajamat. Hosszú ujjú miniruha volt rajtam.
Fehér alapon rózsaszín pettyes. Lábamon nagyon menő
rózsaszín magas sarkú cipő. A ruha csipkés ujjával kockázatot
vállaltam. Aki közelebbről megnézi, láthatja bal karomon a
hegek egy részét. De West mellett fékezhetetlennek és szépnek
éreztem magamat. Arany tollait kiterjesztő felnőtt főnixnek,
ami a nap felé repül, és szárnyait ragyogó lángok ékesítik.
West hátrafordította a fejét felém, de a bukósisakján át csak
perzselő tekintetét láttam. Szeme jelzőtűzként világított a
sötétben.
– Ezt hol hallottad?
–  Nem számít. Igaz, vagy nem? Nem akarom, hogy bajba
kerülj.
Halkan fütyült, feltűnően igyekezett kisebbíteni az ügy
jelentőségét.
– Ezt úgy mondtad, mint az anyám.
Ezt úgy mondtam, mint a barátnőd, te reménytelen vadember.
Elhaladtunk a Fő utca boltjai előtt. Az Albertsons üzlet, a kis
kávézó és a pizzázó is mögöttünk volt már. Sehol egy lélek.
Mindenki, akit ismerni érdemes, megjelent Reign buliján.
Karlie-nak igaza volt. Ez tényleg nem a mi terepünk.
– Csak válaszolj a kérdésre, West.
– És ha igen?
–  Akkor a legnagyobb jóindulattal meg kell kérjelek, hogy
mondd le a meccset, mert legutóbb majdnem megölt.
– Én nyertem a meccset.
–  Félholtan – jegyeztem meg. Nagyon igyekeztem kontroll
alatt tartani indulataimat. – Hogyan várod el tőlem, hogy éjjel
nyugodtan aludjak, ha olyan aljas alakkal szállsz ringbe, aki
megverte a terhes barátnőjét?
–  Nem várom el tőled, hogy aludj. Azt várom, hogy miután
szétvertem a seggét, sörrel várj engem, lehetőleg anyaszült
meztelenül hanyatt fekve, nagy terpeszben magasra tartott
lábakkal, a nyakadon masnival.
– Ringbe szállsz ellene, vagy nem? – mordultam rá. Egyáltalán
nem találtam szórakoztatónak a felvázolt képet. Olyan
előérzetem volt, hogy ha Kade Appleton kap még egy esélyt,
hogy kiálljon West ellen, akkor megöli.
Éreztem, hogy West izmai megfeszülnek az ujjaim alatt.
Dühös volt.
 Micsoda pech! Nem fogom hagyni, hogy az életét kockáztassa
egy csekkbefizetésért. Ez volt az első igazi veszekedésünk,
amióta együtt-együtt voltunk. Rosszullét fogott el az izgalomtól,
de álltam a sarat. Talán ez az oka annak, hogy West nem akart
szerelmes lenni. Mert ha az ember igazán szeret valakit, és az a
valaki megbántja, az olyan érzés, mintha a lelke ezer cafatra
szakadna.
– Megmondom Maxnek, hogy a meccs tárgytalan – szólt hátra
kelletlenül, ahogy leparkolt a diákszövetség György korabeli,
vörös téglás, fehér oszlopos épülete előtt. Leszálltam. Jobb lábát
átlendítette Christina fölött. – Most pedig szállj le a témáról.
Elindultunk a bejárat felé. Partizó csoportok között
nyomakodtunk beljebb, vállal törtünk utat magunknak, és
próbáltam felidézni, vajon miből gondoltam, hogy jó ötlet
idejönni. A körülöttünk lévőket néztem. Minél jobban
szemügyre vettem őket, annál rosszabbul éreztem magamat.
Ereimben szinte megdermedt a vér.
West egy részletet elfelejtett közölni velem a partival
kapcsolatban. Azt, hogy a ruhatematika felejtős. A dress code
szerint vendégek bármit viselhettek, csak ruhát nem.
Lányok hevertek az épület előtti pázsiton, testük
buborékfóliával körbetekerve, a fólia divatos övekkel
összefogva. Integettek és csókokat dobtak Westnek, ahogy
elhaladtunk mellettük. Engem furcsálló tekintettel nézegettek.
Az ajtónálló fiúk nemi szervét ragasztószalaggal rögzített szőrös
plüssállatok takarták. Ökölpacsival üdvözölték Westet.
– Helló, St. Claire. Mizu, mizu, mizu?
–  Félre – mordult West, azzal megragadta a kezemet, mintha
csomag lennék, amitől gyorsan meg kell szabadulnia. Az egyik
fiú kezét felemelve utunkat állta.
– Sűrű sorry, de nem lehet. A szabály az szabály – mutatott az
ajtóra rögzített táblára.
Húzd le magadról a ruhát vagy húzz el innen!
Egy magas, szőke srác üres sörösdobozt gyűrt össze fél kézzel
és közben tetőtől talpig végigmért.
 – Jó húst hoztál, St. Claire. Kell segítség a vetkőzéshez, baby?
West olyan pillantást vetett rá, amitől az illető rögtön
kijózanodott.
–  Felfüstölöm a seggedet, a többi részedből chipset csinálok,
ha még egyszer akár csak ránézni mersz – mordult rá West,
lassan, tagoltan, jeges ellenségességgel ejtve a szavakat. Még
erősebben szorította a kezemet. Szinte fájt. Mintha gyűlölte
volna, hogy ebbe a helyzetbe került. – Most pedig. Tűnj! Az.
Utunkból. Azonnal!
– Húúú. Bocs. Nem tudtam, hogy most ő a nőd – szabadkozott
a szőke srác, és rögtön utat adott nekünk. A fiúk félreálltak, mi
pedig teljesen felöltözve beléptünk.
Néhány srác a széles lépcsőn csúszott lefelé, dupla matracot
szánkónak használva; ivarszervüket kartondobozból
hajtogatott pelenkaszerűséggel takarták.
West a karomat rángatva húzott magával; termeken
haladtunk át, a konyhában megálltunk italért. Sört nyomott a
kezembe, és magának is felbontott egyet. Ittam egy kortyot, a
konyhaszigetnek támaszkodtam.
– Jól érzed magad a buliban?
– Rettentően – feleltem kissé gunyorosan. A helyiség sarkából
megláttuk Maxet. Karján, illetve alatta egy pompomlány-szerű
nő. Vandoliers zene bömbölt a hangszórókból, a „Sixteen Years”.
Arra gondoltam, vajon ki állíthatta össze a zenét, és feleségül
mehetnék-e hozzá.
A Max mellett álló lány karja megrándult, egyenesen Westre
mutatott. Nyilvánvalóan bemutatásért könyörgött.
– Egy pillanat – szólt West, azzal megszorította a vállamat, és
engem a pultnál hagyva odament hozzájuk. Sörömet
kortyoltam, néztem a három embert együtt és hirtelen
elnehezült a szívem.
Lemondja a meccset miattam.
Fontosnak és szépnek éreztem magamat ettől, és
megerősített, hogy ami közöttünk van, tényleg nem csak
alkalmi dolog.
Amikor West odaért Maxhez, az elsőéves lány ugrált
 y g
örömében, és arra kérte a barátomat, hogy szelfizzen vele. West
úgy bámult rá, mintha a lány megőrült volna, de megengedte a
közös képet. Utána rögtön elküldte. Max és West a sarokba
húzódott, lehajtott fejjel beszéltek.
– Hogy vagy, Grace? Szép ruha. Gondolom, ha nem széldzseki
van rajtad, az neked már meztelenség – jegyezte meg Tess.
Amint meglátott, odasasszézott hozzám. Sörét sörömhöz
koccintotta. Fekete festékbe mártott igazi rózsákból készített
„ruhát” viselt, ami elég kevés teret hagyott a képzeletnek és a
mértékletesség erényének. Abból, hogy a szemhéját alig tudta
emelni és ahogy a teste imbolygott, láttam, mennyire részeg.
– Halló, Tess! Mi a helyzet? Hogy mennek a darab próbái?
Minden egyes próbán jelen voltam, ezért tudtam, hogy elég
szörnyen megy. Tess és Lauren folyton veszekedtek. Tess
minden jel szerint még nem tudta túltenni magát azon, hogy
elvesztette kedvenc szerepét. Ami Laurent illeti, egyet kellett
értenem azzal, hogy ő volt a legjobb választás Blanche
szerepére; bár egyáltalán nem gondoltam azt, hogy az
osztályomban bárki méltó lenne Vivien Leigh-hez.
–  Nagggyon jóóól megy – felelte elmosódott hangon, a
szavakat hosszan elnyújtva. – Remélem, nagy színházak figyelői
is eljönnek a premierre. Különben életem legszebb idejéből
hosszú heteket vesztegettem erre.
Elmosolyodtam. Nem vettem tudomást a szívemet szorító
féltékenységről.
– Biztosan nagyon sok tehetségkutató lesz ott.
Tess a konyaszigetnek dőlt. Mindketten West és Max
beszélgetését figyeltük. Hangos, nagyon-nem-Tess csuklás tört
fel belőle.
–  Annyira jó, hogy Westie elhozott ide! Ki gondolta volna,
hogy munkatársakból barátok lesztek?
Azt hiszi, hogy csak barátok vagyunk; nem helyesbítettem
téves feltételezését. Tudtam, hogy tetszik neki West, és az orr-
alá-dörgölős szekálás nem az én stílusom. Ráadásul
egyértelműen moslékrészegre itta magát.
Összes hibája ellenére kedveltem Tesst. Régi énemre
 j g
emlékeztetett. Mindenkivel kedves, akármilyen rangban áll az
illető a népszerűség-listán. Tagja volt a Friendly Visiting
Programnak is, aminek az volt a lényege, hogy diákok hetente
látogattak meg időseket. Ezt azért tudtam, mert nagyi mesélte,
hogy Tess elsős kora óta látogatja öreg barátnőjét, Dorist.
– Nagyon jó ember.
–  Az. Nagyszerű ember és nagyon jó pasi. Nem is tudom,
miért találnak ki és terjesztenek egyesek olyan pletykákat, hogy
ti ketten egy pár vagytok. Esküszöm, a diákság nagyon odavan
az ilyen drámákért. Férfi és nő lehetnek barátok. Hiszen az
ember nem állat!
Tess megint csuklásrohamot kapott, szájához emelte a sört.
Tudtam, hogy ez valami csali. West még mindig vadul
vitatkozott Maxszel a sarokban.
Tess nem várta meg, hogy hozzátegyem a magamét és ne
legyen egyoldalú a beszélgetés. Hallgatásomat felhívásnak vette
a folytatásra.
–  Amikor meghallottam, hogy ti ketten egy pár vagytok, első
gondolatom az volt, hogy nem, az nem lehet. Tudod, mindig is
drukkoltam neked, Grace. Van benned valami, ami bennem is
megvan. A nagymamáddal élsz, ugye?
– Aha.
Hevesen bólogatott.
– Engem is a nagyszüleim neveltek fel. Amikor csak tehetem,
meglátogatom őket. Lent vannak Galvestonban. Mindenkinek
azt mondtam, hogy törődjön a maga dolgával. Hogy te és Westie
csak segítetek egymásnak. Úgy értem, túl okos vagy ahhoz, hogy
ne tudd, ha Westie az ágyába fogad téged, csak azért teszi, mert
érez valamit a… – ferde pillantást vetett rám, és összerezzent. –
Szóval az élettörténeted miatt.
–  Az élettörténetem miatt? – Eldöntöttem, hogy játszom a
hülyét. Bájosan mosolyogtam. – Nem igazán tudom, mit értesz
ez alatt, Tess. Nagyon jó gyerekkorom volt itt, Sheridanben.
Tess a szívére tette kezét.
–  Nahát, tényleg? Néha nem látom a dolgokat a maguk igaz
valójában, amikor én is benne vagyok a sűrűjében. Azt akarom
 j gy j
mondani, hogy Westie-nek viszont elég komisz gyerekkora volt.
Mintha nagyon gyötörné valami. Szüksége van valakire, akivel
jól érezheti magát. Akin segíthet. Nem tudom, te hogy vagy vele,
de én sosem alacsonyítanám le magamat, sosem ereszkednék
olyan pozícióba, hogy valaki sajnálatból fogadjon a
barátnőjének.
–  Egészen biztos vagyok abban, hogy bármilyen pozitúrába
leereszkednél, ha West is benne lenne.
Letettem a sörömet magunk mögé a pultra. Már egyáltalán
nem érdekelt, ki mit gondol rólam. Westnek teljesen igaza van.
Éppen ideje, hogy helyre tegyem az embereket. Kezemet csípőre
téve teljes testtel fordultam Tess felé. Mosolya lehervadt, mint a
testét fedő rózsák. De már belelendültem. Évek óta először
tudtam, hányadán állok.
– Tudom, mit gondolsz, amikor rám nézel, Tess. Nem azt, hogy
gondoskodok a nagymamámról. Arra gondolsz: hála az égnek,
hogy ez nem velem történt. Nagyra tartod a szépségedet, és ki is
használod. Hadd mondjak neked valamit! Egy szép napon arra
ébredsz majd, hogy nem te vagy a legszebb lány az egyetemen.
Vagy a munkahelyeden. Vagy tudod, mit? A saját otthonodban.
A szépséged csak egy rövid fejezet életed történetének
könyvében. Csak egy kedves, tűnékeny hazugság, semmi más.
Elegáns csomagolópapír, benne titokzatos ajándék. Igaz, hogy a
szépen becsomagolt ajándék jobban vonzza a szemet… –
mondtam, és fejemet oldalra biccentve hűvös tekintettel néztem
végig rajta – …de egészen biztos vagyok abban, hogy én a saját
csomagolópapírom alatt valami sokkal érdemesebbet kínálok
az imént elhangzott rosszindulatú szövegednél.
Kihúztam magamat, felemelt fejjel elsétáltam.
A falitükörből láttam, hogy Tess mögöttem áll. Szája tátva,
arca sápadt, szíve összetört. Egészen a mosdóig nézett utánam.
Beálltam a sorba, elővettem a telefonomat, és ráírtam Karlie-ra.

Grace: Tess Davis az imént alig burkoltan arra utalt,

hogy West csak azért van velem, mert sajnál a
 hegeim miatt.

Karlie: Persze. Mert St. Claire a jó szívéről híres.

Micsoda picsafej!

Egyáltalán nem volt rossz érzés kiállni magamért.

Tíz percig álltam sorba, mire végre bejutottam. A mosdó
ajtaja hirtelen kinyílt, két vihogó lány lépett ki; szaglásztak,
orrukat egymáshoz dörzsölték. Éppen be akartam csukni az
ajtót, amikor egy kéz nyúlt előre a hátam mögül és kifelé húzta.
– Nem, Jose. Neked is ki kell várnod a sorodat, mint min…
A fogantyút húztam, amikor egy nagy, sötét alak betuszkolt a
mosdóba és halk kattanással bezárta mögöttünk az ajtót.
Hátrabotlottam és megfordultam, hogy szembenézzek a
fölém magasodó férfival, aki a mosdópulthoz nyomta a
fenekemet.
– Jézusom, West! Hallottál már a kopogás bevett módszeréről?
–  Valami rémlik. Az fenekelés, csak más szóval, ugye? Még
erősebben nyomott a mosdóhoz. Hátranyúltam, a mosdókagyló
peremébe kapaszkodtam. Szívem olimpiai szintű ugrásokat
mutatott be. Éreztem forró mellkasát. Szeme félig lehunyva,
tekintete csupa vágy.
– Kerestelek.
Lehelete arcomat simogatta. Almaízű cukor és fűrészpor és
férfiszaga volt; olyan férfi szaga, aki úgy tudna tönkretenni
engem, hogy egy ujjal sem nyúl hozzám.
–  Úgy láttam, hogy nem végeztél még Maxszel, azért
kimentettem magamat és bejöttem bepúderezni az orromat.
Egészen biztos voltam abban, hogy ez a hely tényleg tele van
finom porral, de nem púderrel; a por itt átvitt értelemben
értendő: igazi társasági puskapor.
– Megmondtad neki? – tettem fel a kérdést. Izgalmamban alig
kaptam levegőt.
Kurtán bólintott, érdes kezével megfogta a kezemet.
–  Összetörtem a szívét és nagy kárt tettem a
számlaegyenlegében, de igen, megmondtam neki. Látom, Tess
nagyon össze van csúszva. – Ajka csábítón közel mozgott
ajkamhoz, ahogy széthúzta combjaimat, és keskeny csípőjével
közéjük férkőzött. – Próbált megállítani, amikor ide indultam.
Azt kérdezte, dugunk-e.
–  Ezt kérdezte? – Éreztem, hogy szám grimaszba húzódik. –
Mit mondtál neki?
– Azt, hogy törődjön a saját kibaszott dolgával.
– Mit válaszolt?
–  Nem maradtam a közelében addig, hogy hallhassam –
felelte West. Orra oldalt a nyakamhoz ért, ajka a bőrömön
siklott.
–  Azzal sértegetett, hogy csak szánalomból vagy velem –
magyaráztam; igyekeztem leplezni, hogy csókjai a gyönyör
hullámait indították el bennem. – Azt mondta, ő sosem
alacsonyítaná le magát ennyire, sosem ereszkedne le ebbe a
pozícióba. Erre én valami olyasmit mondtam neki, hogy
szerintem pedig a négykézláb a kedvenc pozitúrája.
West fejét hátravetve, vad, bariton hangon nevetett.
–  Szép karmolás, baby. Alig várom, hogy a körmeidet a
hátamon érezzem.
–  Lehet, hogy olyan arcom van, amit egy anya sem képes
szeretni, de ha arról van szó, hogy kiosszak valakit, akkor Tess
Davis nem ér a nyomomba.
Nevetése a fülemben csengett, hangja körülöttünk pattogott a
falakon.
–  Jól felvágták a nyelvedet, Tex, de ez az okos kis száj… –
mondta, arcomat két tenyere közé fogva, gyors csókot lehelve
ajkamra – …ez az okos kis száj egyszer még bajt hoz rád.
Bűnhődésként inkább a farkam legyen benne.
Baseballsapkámat a mosdókagylóba dobta, homlokomtól
orromon át az államig nedves ösvényt nyalt. Libabőrös lettem;
remegve, nevetve toltam el magamtól.
–  Vigyázz a sminkemre, St. Claire. Egyénként mi a fenét
csinálsz velem?
– Megmutatom, mik vagyunk együtt.
 g gy gy
Egyre feszültebb hangon beszélt. Nyelve végigsiklott nyakam
oszlopán, nyomában édes borzongást hagyott. Ruhám szegélyét
harapdálta, ahogy egyre lejjebb haladt; letérdelt, érdes
tenyerével derékon ragadott, egy helyben tartott. Önkéntelenül
felnyögtem, amikor arca az ágyékommal egy vonalba került.
Orrát miniruhám szegélyéhez dörzsölte, aztán felgyűrte
egészen a derekamig. Fehér pamutbugyim átázott, izgalmam
intenzív illatát éreztem. A pamuton át csókolta testem
középpontját; szemét behunyva mély, mohó lélegzetet vett.
Felhördült csiklóm fölött. Testem minden izma remegett a
várakozásról.
–  Szia, Grace-punci. Én vagyok az. West. Már ismerjük
egymást.
Szemem tágra nyílt, lenéztem a feje tetejére.
–  Illetve még nem is találkoztunk így szemtől szembe, illetve
ajaktól nagy- és kisajakba. Általában az apródomat küldöm
hozzád, aki nem is olyan apró. Biztosan ismered. Hosszú,
vastag, és két golyót húz maga után.
Ajkamra harapva próbáltam nem nevetni. Szemrebbenés
nélkül folytatta.
– De van egy sürgető ügy, amit még el kell rendeznünk, ezért
úgy gondoltam, jobb, ha közvetítő nélkül beszéljük meg.
Egyetértesz, hogy tegyük félre a bugyit?
Mivel kis- és nagyajkaim nem válaszoltak, homlokát ráncolva
felnézett.
Biccentettem. Felső ajkam válaszolt:
– Furcsa, de izgatottan várom, hová akarsz ezzel kilyukadni.
Lecsúsztatta alsóneműmet, ajkát nagyajkaimhoz illesztette és
széles, határozott nyelvcsapással választotta szét. A gyönyör
forró hulláma hasított felfelé gerincemen; egyik kezemmel
kócos hajába kapaszkodtam, a másikkal a mosdón
támaszkodtam, hogy el ne essek.
– Ó, Istenem!
–  Rendben, Grace-punci. Megegyeztünk. A tulajdonosod nem
biztos abban, hogy mik vagyunk egymásnak, és erre
nemrégiben nem is olyan burkoltan utalt, ezért elvittem egy
partira. Tudod, mi történt azután?
Nem várta meg, hogy vulvám válaszoljon neki; nyelve
hegyével csiklóm körül kezdett körözni, ujjaival tartotta szét a
nedves redőket, nyílásomat simogatta, aztán határozott
mozdulattal belém mélyesztette egy ujját. Csípőm megvonaglott,
torkomból olyan hang tört fel, amit nem ismertem.
Ekkor hirtelen dörömbölés hallatszott, a mosdóajtó rázkódott.
– Hé! Húzzatok a francba, seggfejek! Kifelé! Hugyálni akarok!
West mintha meg sem hallotta volna az ajtó másik oldalán
állót. Ajkait lassan, módszeresen mozgatva csiklómat
szopogatta, és finom érzékkel ujjazott. Térdem megbicsaklott;
egyik lábamat a vállára vette, úgy mozdította el a csípőmet,
hogy ujjai érzékeny pontot értek, mélyen bennem.
Őrülten ziháltam, fejem hátracsuklott, szám tátva maradt.
– Ó, Szent Isten!
Éreztem, hogy hamarosan átlendülök azon a bizonyos
ponton, elkerülhetetlenül jön a nagy O. Ekkor hirtelen minden
mozgást abbahagyott, kihúzta az ujját belőlem és mintha mi
sem történt volna, lazán végignyalta a puncimat.
–  Akárhogy is – folytatta teljesen közönyös hangon –, mint
említettem, Grace nem biztos abban, hogy tényleg együtt-együtt
vagyunk. Szerinted mit kéne tennem, hogy bizonyítsam neki,
milyen komolyan veszem?
Hajába markoltam, hogy rám nézzen. Vicsorogtam.
– Élveztesd el!
– Ó, hát már egyes szám harmadik személyben beszélsz róla!
– Szemöldöke rebbent. – Egy kis punciszopogatástól elveszik
minden IQ-pontod, Texas?
–  Ha így szórakozol velem, és nem úgy, akkor könnyen a
fejedet vesztheted – figyelmeztettem, fogam fehérjét kimutatva.
Az ajtó megint megrázkódott.
– Jesszus! Nyissátok már ki!
West ajka újra a csiklómra cuppant, egyre gyorsabban
mozgatta bennem az ujját ki-be. Ezer darabra szakadtam;
önkéntelenül felkiáltottam, ahogy az orgazmus görcsei fel-le
cikáztak testemben. Minden idegszálam izzott.
West addig nem engedte el ajkaival csiklómat, amíg
orgazmusom rengései el nem csitultak. Visszahúzta rám a
bugyit, és a pamuton át megint megcsókolt. A gesztust
mosollyal, simogatással tetézte.
–  Jót beszélgettünk. Ha legközelebb valami nézeteltérés lesz
Grace és köztem, egyenesen hozzád fordulok.
Felegyenesedett, kézen fogott és nagy ölelésbe vont.
Remegtem a karjaiban. Nem is értettem, miért. Abban, ami
történt, volt valami mély érzelmesség. Talán az, hogy West
korábban azt mondta, sosem térdel le nő előtt. Vagyis ez tényleg
jelent neki valamit. Vállához szorítottam arcomat.
– Tudod, mit akarok most csinálni? – kérdezte hajamba súgva.
– Mit?
– Azt. Szeretkezni akarok a barátnőmmel. Mehetünk?
– Menjünk el.
West kilépett az ajtón. Fénylő száját alsó karjával törölte meg,
ahogy baszd-meg-magad mosollyal ellépett a kint álló, döbbent
srác mellett.
–  Bocs, szivi. A tampon a felső fiókban van. Mind a tiéd –
mutatott gúnyosan hátra, a nyitott ajtóra.
Vakon lépkedtem West után. Siettünk. Szinte futólépésben
jutottunk el Christina Ducatihoz.
 TIZENHATODIK FEJEZET

West

Max: Sajnálom, testvér. Shaun azt mondja, a

meccset nem lehet lemondani. Esküszöm, mindent
megpróbáltam. Tényleg.

Max: Azt mondta, kienged a hurokból, ha vállalod az

anyagi következményeket, és kártalanítod.
Letárgyaljam?

Hát, ez a baszás szónak új, kevésbé élvezetes értelmet adott.

A Kade Appleton visszavágóra az előtt mondtam igent, hogy
Grace-szel összejöttem. Most ha ki akarom menteni magamat
belőle, hogy Grace megnyugodjon (és feltehetően azért is, hogy
életben maradhassak), Appleton állt elő követeléssel. Appleton
beleegyezett minden szabályomba, amit pár hete Max letárgyalt
vele. Most azzal ül vissza a tárgyalóasztalhoz, hogy fizessem
meg az elmaradó nyereségét, vagy álljak ki vele.
Semmi értelme nem volt annak, amit kért. Nulla pénzt
vesztettünk, mert még egyetlen jegyet sem adtunk el.
Hivatalosan be sem jelentettük a meccset. De Appletonra és a
menedzserére észérvekkel hatni körülbelül olyan szintű feladat
volt, mint elsőfokú egyenletek megoldását tanítani egy
varangynak.

West: Mondd meg neki, hogy menjen a pokolba!

 A büfékocsiban voltam éppen. Zsebre dugtam a telefonomat.
Egyre közeledett a meccs kitűzött időpontja, és nem akartam
hazudni Grace-nek arról, hogy mi folyik, de az biztos, hogy
fizetni sem akartam annak a kurafinak, mert arra nem volt
pénzem.
–  Mi bánt? – kérdezte barátnőm, hamiskás mosollyal nézve
rám.
Este volt, éppen zárni készültünk. Gyors csókot nyomtam a
baseballsapkájára.
–  Semmi. Csak az, hogy Max megint magát adja. Lehetne,
hogy Marla pár perccel tovább maradjon nagyival? Ennék pár
falatot, mielőtt hazaindulunk.
Haza. Ekkor már félig Grace-nél laktam. Szerencsére Eastnek
nem is tűnt fel a távollétem, annyira el volt foglalva azzal, hogy
a kampusz minden megfarkalható nőjébe belógassa a lompost.
Reign partiján alig láttam. Le kellett ültetnem Texast és
elmondani neki, mi a helyzet a meccsel. Azt akartam, hogy
közben semmi ne zavarjon meg.
– Megnézem, mit ehetünk.
Ellépett a nyitott kiadóablaktól, kinyitotta a hűtőt,
tárolóedényeket rakosgatott. Az ablakhoz hajoltam, le akartam
húzni a redőnyt, amikor mozgást vettem észre a sötétben. Két
szempár bámult rám fekete símaszk mögül.
Férfiak.
Nagy testűek.
És átkozottul ijesztőek.
Halk kattanást hallottam, kibiztosította a fegyvert.
–  Nyisd ki az ajtót! – Hideg pisztolycső nyomódott csupasz
csuklómhoz. – Hacsak nem akarod, hogy szétlőjem a drága
kezedet.
A maszk tompította a hangot, de az utasítás egyértelmű volt.
Egy lépést tettem hátra, feltartott kézzel. Nagyon erős volt a
késztetés, hogy teljes erőből összecsapjam a fejüket.
–  Az ablakon át kipakolom a pénzt – mondtam teljesen
nyugodt hangon.
 És a beleteket is, ha kiderítem, kik vagytok.
Szemem sarkából láttam, hogy Grace megdermed. Lélegzet-
visszafojtva figyelt.
–  Tudjuk, hogy nem vagy egyedül. Nyisd ki azt a kibaszott
ajtót – mondta a férfi.
–  Ha a pénz kell, csak tessék. Ha a lányhoz akartok
hozzáférni, csak a testemen át. Baráti figyelmeztetés… nem fog
tetszeni nektek – mordultam rájuk.
Semmi értelme nem volt titkolni, hogy Texas velem van.
A férfi felemelte a pisztolyt, és lőtt. A golyó a vállamat súrolta
és úgy hatolt be a büfékocsi fém tetejébe, mint kés a vajba.
Adrenalin lüktetett ereimben, ujjaim viszkettek, hogy csináljak
végre valamit. Nem volt a DNS-emben, hogy ne csináljak
semmit, amikor provokálnak.
Ha lehetőségem lenne rá, kibaszottul végeznék velük.
– Nyisd. Ki. A. Kibaszott. Ajtót!
Grace meglátta a vért, felkiáltott, az ajtóhoz rohant, és
remegő ujjakkal elfordította a kulcsot.
– Basszus, baby! Ne!
A símaszkos férfiak nem vesztegették az idejüket.
Benyomultak. Mindent felforgattak, ami nem volt rögzítve.
Magam mögé löktem Grace-t. Előkotorta zsebéből a telefonját.
Miközben én az Egyes Számú Seggfejjel törődtem, Kettes Számú
Seggfej kikapta Grace kezéből a telefont és a sofőrülésre
hajította. Egyikük sem mozdult a kassza felé.
Támadóm jobb horoggal próbálkozott. Ruganyos guggolással
hárítottam. A következő pillanatban nagy erejű választ adtam
neki. Bordák reccsenésének hangja töltötte be a teret. Kétrér
görnyedt, nyál csorgott a símaszk alól.
– Te kibaszott rohadék!
Barátját galléron ragadtam, elrántottam Grace közeléből, a
kocsi másik végébe hajítottam. Túl sokan voltunk odabent. De
tudtam, hogy annál az alaknál, akit ellöktem, fegyver van. Jól
megsoroztam, kikaptam a pisztolyt a kezéből és kidobtam az
ablakon. Mármint a pisztolyt. Felemeltem az öklömet, éppen
eszméletlenre akartam ütni, amikor a barátja belemarkolt az
ingem gallérjába és a hűtőnek csapott. Mindketten talpra
ugrottak, a földre tepertek, és bordáimat, vállamat, fejemet
kezdték rugdosni.
Texas sikolya hasított a fülembe. Eszembe jutott, azt mondta,
hogy nagymamájának sikolyától kapott sámsoni erőre, így
tudtak kimenekülni a tűzből.
Ráugrott egyik támadómra, próbálta ellökni tőlem.
– Hagyd békén!
Miért nem vitték el a kibaszott pénzt? Miért nem menekültek
el a zsákmánnyal? A válasz egyszerű volt: nem a pénzért jöttek.
Engem akartak kiiktatni.
Elkaptam az egyik fickó lábát, amikor éppen az arcomba
akart csapni. Lerántottam magamhoz. Kapálózott, fel akart
tápászkodni, de kihasználtam a lehetőséget és combjaim
satujába fogtam. Felkaptam egy babkonzervet, arcába csaptam
vele. Az orra pattanva tört el.
Reccs.
A homlokára mértem a következő ütést. Néztem, ahogy a
símaszkot vér áztatja át.
Reccs.
Aztán a szájába vertem a konzervdobozt. Hallottam, ahogy
egymás után törnek a fogai. Nem telt el sok idő, de olyan
dühödten ütöttem a képét, hogy egészen biztosra vettem, a
maszk mögött nagy vértócsa keletkezett.
Vörösben láttam a világot, és csak arra tudtam gondolni, hogy
valaki megtámadta a lányt, akit szeretek. Ez még egyszer nem
fordul elő, kurafik. Soha többé.
A másik támadó a fájdalomtól hörögve megpróbált kimászni
a büfékocsiból. Távolinak hallottam a hangot; Texas
hisztérikusan sikított. Először azt hittem, fél, hogy megsérülök,
de aztán élesebb lett a hangja.
–  Megölöd! West! Hagyd abba! Kérlek! Istenem, hagyd már
abba!
Kezét a nyakam köré fonta, elrángatott. Grace rám zuhant,
homloka a homlokomhoz nyomódott. Hajunkat verejték
tapasztotta össze. Zokogott.
Felálltam, magamhoz emeltem, megöleltem, megcsókoltam a
baseballsapkáját.
Tudtam, hogy fél, és ennek oka nagyrészt az, ahogyan a
támadásra reagáltam. Az alattam levő férfi eszméletlen volt,
talán halott. Saját vérének tócsájában hevert. A másik hörögve
próbálta elérni a telefonját.
Megcsókoltam Grace orra hegyét.
– Egy pillanat…
Megfordultam, a hörgő támadóra néztem, bakancsom
talpának élével teljes erőből az ujjaira és a telefonjára tapostam.
Hallottam, hogy törik. Ujjak reccs. Teló reccs.
Seggfej I. vonyított. Egy mozdulattal letéptem fejéről a
maszkot. Barna szempár pislogott vissza rám. Felismertem ezt
az alakot. Appleton kíséretében volt a meccs éjszakáján.
Ha a másik Seggfej maszkját lerántom, azzal semmit nem
értem volna el azon kívül, hogy Grace még jobban megijed.
Egyből is tudtam, kicsodák és mit akartak itt.
Seggfej I. egész testében remegett, foga vacogott. Közelebb
hajoltam hozzá, a fülébe súgtam.
–  Üdvözletemet küldöm a főnöködnek. Vidd magaddal a
kibaszott haverodat és soha, de soha többé ne merjetek
idejönni.
Arcába dobtam a símaszkot és visszafordultam Grace-hez,
hogy a két Seggfejnek legyen ideje elhúzni a belét. Ha itt
vannak, amikor Grace hívja a rendőrséget, mert egészen
biztosan hívni fogja a zsarukat, az nem tenne jót nekem. Csak
kiderülne, hányszor vívtam illegális meccseket és az is, hogy
megint ilyenre készülök.
Grace mocorgott a karomban.
– Várj… A telefonom… Hívni kell a…
Még szorosabban öleltem.
– Előbb le kell nyugodnod.
Egyes Számú Idióta Seggfej vitte a Kettes Számú Idióta
Seggfejt a sötétben. Lépteik egyenetlenül csikorogtak a
 gg j p gy g
kavicson; abból lehetett tudni, hogy holnap reggelre mindketten
csak mankóval tudnak járni.
–  Hívnunk kell a rendőrséget – mondta Grace, és ekkor már
nagyon ki akart szabadulni az ölelésemből.
–  Biztos? – kérdeztem vissza. Ezzel még több időt akartam
nyerni, hogy elmenekülhessenek. – Egy centet sem vittek el.
–  Ezt komolyan mondod? Szólnunk kell a zsaruknak. Vagy
legalábbis ide kell hívnunk Mrs. Contrerast és Karlie-t, hogy mit
akarnak tenni. Nézz magadra! Teljesen összevertek.
–  Baby… – Megfogtam a kezét. A padló síkos volt a vértől.
Rengeteget kell takarítani. – Ez csak két punk volt. Maguknak
keresték a bajt.
– Fegyver volt náluk, West!
– Nem használták!
– Meglőtték a válladat!
Lepillantottam a vállamra, galléromat húzogatva próbáltam
felmérni a károkat. A bőr vörös, gyulladt, de úgy tippeltem,
hogy a golyó nem is ért igazán izmot. Csak a súrlódás hője miatt
volt sebes.
– Jól vagyok.
–  Te ezt nem veszed elég komolyan. Van valami, amit tudsz
erről az egészről, de én nem tudom? – kérdezte. Szeme
összeszűkült.
Minél többet tud Appletonról és a viselt dolgairól, annál
jobban bevonódik a dologba. A helyzet azonban az, hogy nem
vonódhat be. Ezt én csesztem el, nekem kell helyrehozni.
Mostantól még jobban titkolnom kell a kapcsolatunkat. Grace
biztonsága érdekében és elmém épsége miatt is.
A meccset lemondani már nem volt opció, de amíg Appleton
nem tud Grace-ről, addig nem bánthatja őt.
Végigcsinálom, tönkreverem a nyomorultat, felmarkolom a
pénzt és örökre kiiktatom az életemből.
–  Igazad van. Mondjuk el Karlie-nak és Mrs. Contrerasnak.
Tudniuk kell róla.
Mire ezt kimondtam, a rohadékok már eltűntek.
Az egész a jelek értelmezésén múlik.
 g j
De így még több időt nyertem.

Pár órával később Grace szobájában voltam, frissen

zuhanyozva. A faszék, amit Texas a nagymamájának tett a
zuhanyfülkébe, egészen hasznosnak bizonyult. Testem minden
izma fájt, ahogy a nagyon forró víz záporozott a testemre.
Félmeztelenül feküdtem Grace méz- és samponillatú ágyán,
beszívtam jellegzetes, tiszta illatát és a csoport-chaten Reignnek
és Eastnek írtam. Semmi értelme nem volt Maxet hozzáadni a
beszélgetéshez. Az a faszkalap kábé annyira hasznos, mint egy
csomag torokfertőtlenítő cukorka, ha eljön az Armageddon.

East: Ez Appleton. Persze, hogy ő áll mögötte. Az

ilyen műveleteken mindig ott van a névjegye. Az első
meccsről is próbáltalak lebeszélni. @West.

Reign: Olyan nincs, hogy nem állsz bosszút. Akkor

gyengének tűnnél.

East: @Reign, be vagy tépve?

Reign: Persze. Nincs szezon. Milyen kérdés ez?

East: Miért böködné az alvó medvét?

Reign: Azért, mert a medve nem alszik. Nagyon is

ébren van, és a farkát akarta beledugni West
nőstényébe.

Reign: (Ezt csak parafrazálom, West. Senki nem

akarja a farkát dugni Grace-be. De szeretném
megjegyezni, hogy az utóbbi néhány napban rád
 eddig egyáltalán nem jellemző módon mintha a
punci diktálna neked.)

Semmire sem vágytam jobban, mint arra, hogy egyenesen

Kade Appleton házába menjek és széttörjek mindent, amit csak
látok, a nyavalyás pofáját is beleértve. Ebben az esetben
azonban semmit nem tehetek, az előkertjét sem burkolhatom
be vécépapírral. Muszáj lehajtott fejjel tűrnöm a kialakult
állapotot, ha azt akarom, hogy Grace, mint érzékeny pontom
titokban maradjon. Márpedig azt akartam.
Mert Grace a gyenge pontom.
Appleton pedig különösen élvezi, ha mások gyenge pontjára
támadhat.

West: Nincs megbosszulás. A ringben fog felelni

ezért. Erről jut eszembe: Grace nem tudhat arról,
hogy ringbe szállok Appletonnal.

Reign: Hogyan tudod ezt titkolni előtte? A rohadt

jegyeket egy napon belül árulni kezdik.

East: A barátod ebben nem téved, Westie.

West: Majd a meccs előtt nem sokkal megmondom

neki. Nagy terhet kell cipelnie. Nem akarom, hogy
emiatt is aggódjon.

Új gondozót kell találnia Savannah nagyinak és lehet, hogy

elbukja a szemesztert. Nem akarom, hogy Texas miattam is
nyugtalankodjon. Azt terveztem, hogy a meccs előtti napon
mondom el neki. Elmagyarázom, miért kell mégis megtennem,
bár nagyon el akartam kerülni, és biztosítom, hogy az egésznek
kevesebb, mint huszonnégy óra múlva vége lesz. Így csak egy
napig aggódna miattam, nem hetekig.
 East: Megmondom Maxnek, hogy a jegyárusítást
tartsa radar alatt.

West: Kösz. Hogy állnak a dolgok Tess-szel, @Reign?

Reign: Sehogy. A lady-pöcse még mindig egyenesen

rád irányul.

East: Majd elmúlik. Ahogy jött, úgy el is megy.

Reign: Az arcomra.

East: Ámen.

Nem tartoztam Tess legnagyobb hívei közé, miután olyan

rosszindulatú volt Texszel, de igazán jól jött volna, ha Reign
farkára akad. Minél hamarabb köt ki az idióta barátom ölében,
annál kevésbé fogja szekálni Texet.

East: Beszéltél mostanában az otthoniakkal, @West?

West: A válasz nemleges.

East: Te vagy a legrosszabb ember, akit ismerek.

West: De én vagyok a legjobb abban, hogy a

legrosszabb legyek.

Éppen az új monoklimat és zúzódásaimat mutattam nekik,

amikor Grace lépett a szobába. Szőke haját törölközővel
szárítgatta zuhanyzás után. Arca sminkelve, mint mindig. Már
egy ideje együtt vagyok ezzel a lánnyal és nem sikerült alapozó
nélkül látnom.
Még mindig félt, de valamennyire megbékélt, miután
felhívtuk Mrs. Contrerast és beszámoltunk neki arról, ami
történt. Meg kellett várnunk, míg kiérnek a zsaruk, és vallomást
kellett tennünk a történtekről. Csak azután mehettünk haza.
Mrs. Contreras is ott volt. Bement Jones sheriffel az őrsre,
felvették a hivatalos jegyzőkönyvet.
Texas leroskadt mellém, sérült vállamat csókolta. Átöleltem,
finoman megharaptam a nyakát.
Behunyta szemét; lélegzete arcélemet csiklandozta. Ujjaival
kis köröket írt le karom belső oldalán.
– Kinek írsz?
– Eastnek és Reignnek.
Köhécselt.
– Tényleg?
– Ki a baszott másnak?
Talán nem jutott el hozzá az infó, hogy nem vagyok valami
társasági ember?
– Tessnek? – kérdezte halkan.
Felhördültem; aranyhaj-tincseket simítottam ki arcából.
Olyan angyali volt, hogy néha erős vágyat éreztem
végigsimítani a hátán, hátha mégis vannak szárnyai.
– Jól áll neked a zöld, Tex.
– Emlékszel arra, amikor először találkoztunk?
Ujjaival pengette a hajamat, mintha hegedű lennék. Feje a
karom alatt.
Persze, hogy emlékeztem. Azon az éjszakán történt, amikor
fogadást vesztettem Tess ellen és mindenkinek én vettem a
jégkását, a tacót. Aznap este úgy nézhetett ki, mintha Tess és én
egészen jóban lennénk. Azon az éjszakán a szeméttelepen
döntöttem a Ducati ülésére, és zsibbadtra basztam. Közben
többször rámordultam, hogy vigyázzon a festékre. Mármint a
motor fényezésére. Külső szemlélő számára logikusnak tűnt,
hogy együtt vagyunk vagy ilyesmi. A pasik így működnek…
kedvesek a csajokkal, akiket meg akarnak dugni… egészen
addig, amíg meg nem dugják őket.
Miután éjjel alaposan nyújtottam és külsőleg-belsőleg
megmasszíroztam Tess tornászseggét, reggel hazavittem. Nem
sokkal később kitöröltem a telefonszámát. Elég pofátlan voltam
 gp
ahhoz, hogy útközben megálljak a büfékocsinál az
állásinterjúra, nehogy valaki más kapja a munkát.
–  Nem igazán – hazudtam, leginkább azért, mert elég
szánalmas lett volna beismerni, hogy arról az éjszakáról nem
annyira Tessre, mint Grace-re emlékszem. – Miért?
– Miközben kiszolgáltalak benneteket, Tess azt kérdezte tőled,
mit jelent az a tetoválás a karodon.
Szívem kihagyott egy dobbanást. Grace óvatosan, de
céltudatosan kérdezett tovább.
– Mit jelent az a tetoválás, West?
Tudtam, hogy el kell mondanom neki. Tudtam, hogy ha nem
mondom el, azt hiszi, hogy Tess és ő ugyanabba a kategóriába
tartozik. Pedig egyáltalán nem tartoztak egy lapra. Tess
egyéjszakás eset volt, de Grace… Grace minden estés. A
barátnőm. Hosszú idő után ő az első lány, aki jelent nekem
valamit. Ezt tudnia kell.
– Az „A” azt jelenti, Aubrey. A kishúgom.
– Azt mondtad, egyedüli gyerek vagy.
Éreztem, hogy kinyílik a szeme. Szempillái
pillangószárnyként csiklandozták az oldalamat. Mély levegőt
vettem.
–  Nem. Azt mondtam, nincs testvérem. És valóban nincs.
Aubrey hatéves volt, amikor meghalt. Én akkor tizenhét.
–  Ó! – Olyan hangos volt körülöttünk a csend, hogy
legszívesebben puszta kézzel téptem volna szét a falakat,
csakhogy legalább a tücsköket hallhassam. – Nagyon sajnálom.
Mit mondhatnék erre? Azt, hogy köszönöm? Gyűlöltem
köszönetet mondani olyan embereknek, akik nem segítettek
nekem. Az, hogy sajnálja valaki a veszteségemet, nem hozza
vissza Aubrey-t.
– Hogyan? – kérdezte.
Éreztem, hogy felhasadt szám mozdul.
– Autóbaleset.
– Te is a…?
–  Nem – csattant a hangom. Aubrey halálának sebe még túl
érzékeny, túl fájdalmas volt ahhoz, hogy hozzá lehessen érni. –
 y j gy
Tessék, megkaptad, Tex. Valami, amit te tudsz és Tess nem tud.
Senki nem tudja. Illetve East igen. Most már beszélhetnénk
valami másról?
Tíz perc tömény hallgatás feszült közöttünk. Nagyon
reméltem, hogy soha többé nem hozza fel az Aubrey-témát, de
tudtam, hogy ez minden valószínűség szerint előbb-utóbb újra
megtörténik.
–  Jól vagy? – kérdeztem végül, amikor már éreztem, hogy
kezd alámerülni, megadja magát az édes álomnak.
– Igen.
Tudtam, hogy hazudik.
Mégis elhittem.

Grace

A, mint Aubrey.
Nem akartam, hogy anarchia legyen vagy arkangyal vagy
más olyan a betűs szó, amikre éjjel ébren hánykolódva
gondoltam, amikor még csak barátok voltunk és próbáltam
megfejteni a hihetetlenül titokzatos West St. Claire titkát.
Aubrey. Milyen szép név! A kirakós darabjai lassan
összeálltak. Nagyon tragikus kép lett.
West a lehető legnagyobb veszteséget szenvedte el, ami
embert csak érhet. A szülei teljesen összeomlottak, miután
elvesztették a lányukat; ők is az autóban lehettek; sőt,
valószínűleg valamelyikük okozta a balesetet.
West próbál nekik anyagilag segíteni, de még mindig nem
bocsátotta meg nekik Aubrey halálát.
Igen. Ez történt.
Aznap éjjel még szorosabban öleltem.
 p jj g
Szívem minden szerelmével szerettem… és egy kicsit még
annál is jobban.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Grace

– McGraw professzor a szobájába hívat. Pronto.

Lauren, alias Blanche fogadott a kocsimnál reggel a
parkolóban. Rekedt volt a hangja, mintha egy egész hónapon át
legalább tizenhét csomag cigarettát szívott volna el naponta. Sál
takarta a nyakát, bár olyan meleg volt, hogy a beton izzott a
lábunk alatt. Kikászálódtam a Chevymből, egyenesen McGraw
professzor irodájába mentem, és arra gondoltam, hogy
Szentséges ég! Ez semmi jót nem jelenthet.
McGraw már várt. Keze az asztallapon, ujjait összefonta.
–  Megváltást akarsz, Grace Shaw. Főnix akarsz lenni.
Egyenesen lerí rólad. Minden erről árulkodik: a hátizsákod, a
lángmintás gyűrűd, a tragédiád. Ahogy a folyosókon jársz, a
lehető legészrevétlenebbül, a legkisebbre összehúzva
magadat… várod, hogy megtörténjen a változás. Azért azonban,
hogy főnix legyen belőled, meg kell harcolnod. Különben nem
repülhetsz fel. Ez a szerencsenapod.
Kíváncsian pillantottam fel. McGraw mindent nagyon
pontosan látott, de én nem vettem észre, hogy az egyetemen
bárki figyelne rám egyáltalán.
Nem olyan régen történt a változás, hogy már nem érzem úgy
magamat, mint egy félénk madár.
–  Szegény Laurennél hangszálgyulladást diagnosztizáltak,
ezért nem játszhatja el a szerepet. Nekünk új Blanche-ra van
szükségünk, neked pedig meg kell mentened a félévedet.
Hivatalosan is javasoltalak a szerepre, és Mr. Finlay teljes
mértékben egyetért.
Mozdult a szám, szólni akartam, de mielőtt bármit is
mondhattam volna, fejét ingatva folytatta:
–  Mint bizonyára tudod, Tess Davis nagyon akarta ezt a
szerepet. Rendkívül fegyelmezett, de mivel olyan sokáig
versengett érte, ha neki adnám, a hallgatók azt hihetnék, hogy
erőszakos nyomulással bármit elérhetnek itt. Ezt pedig nem
akarom. A premierig már nincs egy hónap. Kérlek, ne mondd,
hogy nem vagy felkészülve. Kívülről tudod a szöveget.
Álmodban is idézni tudod minden sorát. Cruz figyelt téged a
próbák alatt. Már egy ideje kételyei vannak Lauren
karakterével kapcsolatban. Mint tudod, nehézségei voltak a
szövegkönyvvel.
Vannak, akik felfigyeltek rám. Figyeltek. A gondolattól
felpezsdült a szívem, virágzott a lelkem.
–  Tudom a szöveget – mondtam halkan. Próbáltam
feldolgozni, amit az elmúlt percben hallottam, és leroskadtam
az íróasztal előtt álló karosszékbe.
Blanche a főszerep.
Az elszalaszthatatlan, egyszer-az-életben lehetőség.
A tejszínhab a tortán… illetve kétszersültön.
Megmenthetem a félévemet. Valószínűleg nagyon jó
eredménnyel. Csak egy totális katasztrófa veheti el tőlem a jó
érdemjegyet. Megborzongtam a gondolattól, hogy
baseballsapka nélkül kell színpadra állnom, mégsem hátráltam
meg.
Hiszen már kipróbáltam.
Levettem a baseballsapkámat.
Hála Westnek.
Ami azt illeti, sokszor megtettem.
Képes vagyok rá.
Ettől a felismeréstől kis híján elállt a lélegzetem. Képes
vagyok jól eljátszani Blanche szerepét. Olyan sokszor olvastam
a darabot, hogy a memóriámból peregtek elő a szavak elalvás
előtt. Álmomban a régi, hegek nélküli énem állt a színpadon, és
Marlon Brando volt a partnerem.
 p
El fogom játszani.
Megmentem az évemet és legyőzöm a lámpalázat.
–  Mondj valamit – szólított McGraw professzor. Fejét oldalra
biccentve nézett. – Nem tetszik nekem ez a csend. Válaszolj
igennel vagy nemmel. Beugrasz a szerepre Miss McCarthy
helyett?
– Igen. Nagy megtiszteltetés lenne, McGraw professzor.
– Ó, végre! – Vörös rúzsos ajka anyai mosolyra húzódott. Ettől
mintha tüske fúródott volna a szívembe. – És a főnix
felemelkedik poraiból!

Egy órával azután, hogy McGraw professzorral beszéltem, Cruz

Finlay végre összehívta Lawrence Hall próbatermébe az egész
társulatot azzal a céllal, hogy hivatalos bejelentést tegyen.
Lauren mellettem állt, ajkát biggyesztve tépkedte a sál szálait.
McGraw professzor biztosított, hogy Lauren az eddigi munkája
alapján megkapja a félévi jegyét és abszolválja a tárgyat. Ez
nagy megkönnyebbülés volt. Bármennyire is akartam ezt a
szerepet, azt nem akartam, hogy Laurent emiatt hátrány érje.
–  A fenébe! Nagyon rossz hír, hogy a hangszálaid miatt nem
szerepelhetsz, Lo. Gondolom, Blanche szerepe így szabaddá vált
– mondta Tess, és szabadkozó mosollyal nézett Laurenre, akit a
tanév legelső napjától kezdve voodoo-baba-módszerrel és
halálos pillantásokkal próbált kiiktatni.
–  Ami azt illeti, nem – szólalt meg Finlay, és megigazította
fején a beretsapkát. – Valaki már megszerezte a szerepet.
Üdvözöljétek Blanche új megjelenítőjét, Grace Shaw-t!
Visszafogott taps. A többiek hol Laurenre, hol rám
pillantottak „hivatalos” engedélyért, hogy ünnepelhetik-e a
bejelentést. Lehajtottam a fejemet; éreztem, hogy ég az arcom.
Lauren szája grimaszba húzódott.
–  Ó, az ég szerelmére, egy kicsit több lelkesedést! – Megölelt,
és a fülembe súgta: – Teljesen megérdemled. Láttam, mennyire
rajongsz ezért a darabért. Az első naptól. Jó, hogy te kaptad,
Shaw.
– Köszönöm.
–  Helyes, Grace! Örülök, hogy a csapat tagja lettél – mondta
Aiden, az egyik partnerem, és megszorította a vállamat.
Hamarosan sor alakult ki, megöleltek és gratuláltak. Tess nem
volt közöttük. Ez aligha lehetett meglepetés. Még nem is
tudhatta, hogy én kapom Blanche szerepét, már neheztelt rám
West miatt.
West. Alig vártam, hogy elmondhassam neki. Madarat lehet
vele fogatni, annyira fog örülni. Karlie is. És Savvy nagyi…
Ha ma éppen emlékszik, ki vagyok.
– Rendben. Még két órám van egymás után és gyantáztatnom
is kell. Négykor találkozunk. Legyetek itt, és legyetek pontosak!
– mondta Finlay, azzal intett a csoportnak és kacsázó léptekkel
felment a lépcsőn. Eltűnt a szemünk elől.
A többiek csoportokba verődve indultak kifelé; beszélgettek,
nevetgéltek.
Felemeltem a fejemet és egyenesen Tesst láttam, aki hozzám
hasonlóan bent maradt.
Ajka dühösen összecsücsörítve, szeme haragtól fátyolos. A
csalódottság vörös foltokban mutatkozott az arcán.
– Húúú – szusszant rám.
Udvariasan mosolyogtam.
–  Azt hiszem, gratulálnom kéne. Bár nem tudom, mit érsz el
vele… Nem hiszem, hogy Tony-díjat nyerhetnél ezzel a… ezzel
az…
– Arccal? – fejeztem be helyette a mondatot halkan. – Folyton
erre emlékeztetsz. Hadd adjak neked egy tanácsot, Tess. Ha
valamin nem tudsz változtatni, engedd el.
–  Csak az jár a fejemben, hogy ez nagyon nem igazságos.
Olyan… olyan önző! – Tess tehetetlen dühében felemelte két
kezét, válla elernyedt. – A színháztörténetben szinte
hagyomány, hogy a Blanche-t játszó színésznő karrierje felível,
hirtelen magasra tör az ismeretlenségből. Off-Broadway
műsorokból a West Endre, vizsgaelőadásokból akár egyenesen
a filmvászonra. Láttad a Mindent anyámról filmet?
Fejét oldalra biccentve kétkedő pillantással nézett. Nem
mondhattam, hogy láttam, ezért vállat vontam.
–  Gondoltam. Az egész film egy anyával kezdődik. Nagy
rajongója a Blanche szerepét játszó színésznőnek. A Blanche
iránti rajongása szörnyű tragédiához vezet. Blanche
varázslatos. Ikonikus. Arra születtem, hogy én legyek ő. De te…
– Felsóhajtott. Arcát kezébe temette, reményvesztetten rázta a
fejét. – Elvetted Westet. Nézd, értem én. Te győztél. A tiéd. Már
nem is érdekel. De nem veheted el tőlem Blanche-ot is. Kérlek,
Grace. Ez a szerep lehet életem egyik legfontosabb eseménye.
Nagyon sok ajtót kinyithat előttem. Neked ez az egész itt
kezdődik… és itt is ér véget. Te nem is akarsz színpadon
szerepelni. Amióta ismerlek, kerülöd a fellépést. Soha nem
fogsz színészi karriert csinálni, és ha akarnál is, nincs esé…
Elkapta a tekintetét; tudta, hogy már megint elragadtatta
magát. Be tudtam fejezni a mondatot. Fel-alá járkált végig a
teremben, izmai feszültek.
– Neked adom Stella szerepét. Összehozlak az ügynökömmel.
Segíthetnénk egymást! Igen! – Ujjaival csettintett, ragyogó
mosollyal nézett rám. – Nagyszerű lesz! Egymás fejére tesszük a
koronát. Tudod, hogy mindig melletted álltam.
Tess komolyan azt gondolja, hogy azért, mert nem volt
aktívan ellenem, nagy szívességet tett nekem? Éreztem, hogy
kezem ökölbe szorul.
–  Nem megy, Tess. Nem lehet. A való életben hagynod kell
másokat is győzni. A kudarc megtör vagy felemel. Te döntesz,
milyen hatással lesz rád.
Kinyújtottam az ujjaimat, felnéztem, szép, mégis fájdalmasan
üres arcát figyeltem.
–  Mindent elveszel tőlem, mi? Nem hagyod abba, amíg meg
nem törsz engem? – kérdezte alig hallhatóan.
–  Te viccelsz velem?! – mordultam rá. Elvesztettem a
türelmemet. – Az egész világ a lábaid előtt hever. Mindenért,
amim van… ez a szerep, West, az életem… kétszer annyit kellett
küzdenem, mint másnak. Mint neked.
–  Pontosan erről van szó! – hördült fel Tess bosszúsan, az
orrom előtt hevesen gesztikulálva. – Pontosan erről, Grace!
Mindenért, amit valaha a színpad világában elérsz, nagyon
keményen meg kell dolgoznod, ha egyáltalán sikerül elérned,
amit akarsz. Nyilvánvaló, hogy McGraw professzor azért adta
neked ezt a szerepet, hogy meglegyen a gyakorlati jegyed. Én
vagyok az, akivel kicsesztek. Én vagyok az, aki emiatt elveszti a
szerepálmát.
A legrosszabb az volt az egészben, hogy tudtam, Tess a lelke
mélyén nem rossz ember. Nem borzalmas nőszemély.
Egyszerűen csak éppen azt akarta, amit nekem sikerült
elérnem.
Egészen eddig a tanévig, amikor West és Blanche megjelent az
életünkben, minden évfolyamtársam közül ő volt a
legkedvesebb velem.
Egészen addig, amíg már nem voltam láthatatlan a
többieknek.
Egészen addig, amíg versenytársa nem lettem.
Egészen addig, amíg nem győztem.
–  Tess – súgtam. Szemem összeszűkült. – Sajnálom, de nem
mondok le a szerepről azért, hogy megbékítselek. A barátomról
sem mondok le a javadra. Remélem, észhez térsz és rájössz,
hogy te ennél több és jobb vagy. – Felkaptam a fejemet, állam
Tess felé biccent. – Pihend ki magadat. Négykor találkozunk.
Azzal sarkon fordultam és elindultam kifelé. Hátamon
éreztem a tekintetét. Mintha puskatávcső irányult volna rám.
Senki nem figyelmeztetett, mi történik, ha a főnix végül
feltámad hamvaiból és a vastag hamuréteg alól végre kiemeli
gyönyörű, vörös végű szárnyait.
Senki nem mondta, hogy közben más szörnyekkel és
lényekkel kell megvívni.
Senki nem mondta, hogy a főnix feltámadt, szabad lett, de
még csaták állnak előtte.
 g
És mindegyik csata véres áldozatokkal jár.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Grace

Feszült próbánk volt. Tess szomorú volt, nyűgös, és minden

apróság miatt veszekedett Finlay-vel. Hol a színpadvilágítás
nem felelt meg neki, hol az volt a baj, hogy késő van, hol a
kávéfoltos szövegkönyvet nem tudta rendesen olvasni… sőt, a
nyirkos-párás-fülledt időjárás is gondot okozott neki. („Túl
meleg van. Nem folytathatnánk holnap?”) Érzelmileg teljesen
kifáradva értem a kocsimhoz.
Annyira fáradt voltam, hogy csak ráírtam Westre a jó hírt,
miszerint megkaptam a szerepet, amiért egyre jobban
lelkesedtem. Arra már nem volt erőm, hogy felvegyem a
telefont, amikor felhívott. Nem tudtam annyi lelkesedést
csiholni magamba, amit ez a beszélgetés megérdemelt volna.
Ígéretet tettem magamnak, hogy holnap maradékokból
összedobok neki egy jó szendvicset és részletesen elmesélek
neki mindent, a McGraw professzorral történt beszélgetéstől
kezdve a színpadi próba végéig.
Leparkoltam a házunk előtt. Beléptem. Az emeletről éktelen
lárma hallatszott. Megdermedtem. Marla üvöltött, ajtó zörgése
visszhangzott a házban.
–  Nyisd ki, vén szatyor! Nem mondom még egyszer. Hívom
Jones sheriffet és rád töretem az ajtót. Veszélynek teszed ki
magadat odabent egyedül!
Szentséges ég! Már megint mi ez?!
A lépcső aljánál ledobtam a hátizsákomat, rohantam felfelé. A
folyosóra fordulva láttam, hogy Marla ököllel veri a fürdőszoba
ajtaját. Arca kipirult, haja kócos. Ökle vörös és dagadt.
–  Savannah!!! – üvöltött olyan hangerővel, hogy kis híján
elszállt a tető. – Nyisd ki most azonnal!
Az ajtó túloldaláról vízcsobogás hallatszott.
– Nem! – Nagyi hangja olyan üresen kongott, mint pénzérme
az üres malacperselyben. Csikorgó élesen. – Még egyszer nem
csapsz be. Vissza akarod csábítani az én édes kis Courtney-mat
a drogokra. Nem nyitom ki. Nem ismerem magát, kisasszony.
Sőt, én hívom fel Jones sheriffet, és letartóztattatom magát. Ez
az én házam! Lehet, hogy öreg vagyok, de tudom, mik a jogaim!
Nem ez volt az első alkalom, hogy nagyi nem ismerte meg
Marlát. Nagyon sokszor előfordult már. De most először állt
aktívan ellent neki.
– Mi folyik itt? – kérdeztem, vállára téve kezemet.
Marla letörölte homlokáról az izzadságot. Fejét ingatta.
Amikor megfordult és szembenézett velem, láttam rajta, hogy
sírt. Fényes és püffedt volt a szeme.
–  Én ezt nem bírom tovább, édes szívem. Sajnálom.
Egyszerűen képtelen vagyok rá. A nagymamád… – Fejét ingatta,
ajkát csücsörítette, nehogy sírva fakadjon. – A nagymamád
nincs jól. És nem használ neki, hogy itt tartod diagnózis nélkül.
Nem a te lelkiismereted nyugalma a fő szempont, amiért
Savannah-t mielőbb ápolási otthonba kell küldeni. Ez nem
önzőség. Reméltem, megérted. Az a helyzet, hogy rosszat teszel
neki azzal, hogy itt tartod. Már nincs abban a helyzetben, hogy
saját döntéseket hozzon. Nincs tudatánál; olyan helyre kell
mennie, ahol a nap huszonnégy órájában gondoskodni tudnak
róla. Grace… – Elcsuklott a hangja, álla megremegett a kitörni
készülő zokogástól. – Senki nem fogja elfogadni ezt a gondozói
állást. Remélem, ezzel tisztában vagy. Ezt a tényt neked kell
elfogadnod.
Gyorsan megöleltem Marlát és elküldtem. Aztán ruhám ujját
felgyűrve dörömböltem az ajtón.
Az ajtó résén szivárogni kezdett a víz. Elakadt a lélegzetem,
ahogy néztem a vékony vízréteget Fila cipőimet megkerülve
lefolyni a lépcsőn. A kádat tölti?
Fogalmam sem volt, hogyan sikerült kizárnia Marlát. Nem
szabad egyedül lennie odabent. Semmilyen körülmények
között.
Le kellett volna cserélned az ajtógombot olyanra, amit nem
lehet belülről rögzíteni, amit ki lehet nyitni kívülről – dühöngött
bennem egy kis hang. Folyamatosan azzal áltattad magadat,
hogy nagyi nem képes ilyen felelőtlenségre. Nem képes arra, hogy
ilyen veszélyhelyzetet okozzon. Még egy hazugság, amibe
magadat ringattad miatta.
– Nagyi – szóltam be az adott helyzetben lehető legkedvesebb
hangomon. – Én vagyok. Gracie-Mae. Az unokád. Kérlek, nyisd
ki az ajtót, hogy segíthessek neked.
–  Gracie kicsoda? – kérdezte gyanakvón horkanva. – Nem
ismerek semmiféle Gracie-Mae-t. Csak hárman vagyunk.
Freddie, az én Courtney-m, meg én. És Courtney bajban van,
mert hozzád hasonló söpredékek drogokat próbálnak eladni
neki. De már nem hagyom, hogy ez történjen. Ennek vége. Igaz,
Courtney, baby?
Kivel beszél?
Szentséges Isten! Mennyire rosszabbodott az állapota?
De már tudtam a választ erre a kérdésre. Csak úgy tettem,
mintha nem tudnám.
Megragadtam az ajtógombot, alaposan megráztam. Mivel
semmit nem értem el vele, teljes tenyérrel dörömböltem az
ajtón.
A víz tovább ömlött, már hömpölygött a lépcsőn lefelé. Mint a
tűz éjszakáján, csak ellenkezőleg. Nagyi megfullad odabent.
Nem hagyhatom, hogy ez történjen. Attól féltem, hiába hívom
fel Westet vagy Jones sheriffet, mire ideérnek valami nagyon
rossz dolog történhet.
–  Bemegyek – figyelmeztettem, azzal vállal az ajtó felé
fordulva egy lépést hátráltam. Teljes lendületből ütköztem neki.
Semmi nem történt azon kívül, hogy valószínűleg
kificamodott a vállam.
 A francba! A büdös francba! A büdös rohadt francba!
– Nagyi!
Teljes erőből dörömböltem. Semmi.
Megint nekifeszültem az ajtónak, az ajtógombot markoltam,
próbáltam elmozdítani a zárnyelvet. Szemem égett, a sírás
kerülgetett. Remegő kézzel kotortam elő a telefonomat, tovább
próbálkoztam az ajtónyitással, közben Westet hívtam. Első
csengésre felvette.
– Tex! Mi az?
–  Kérlek, gyere ide! Nagyi bezárkózott a fürdőszobába és
ömlik a víz. Minden tocsog idekint, West.
– Máris indulok.
Hallottam, hogy felkel, megcsörren a pénztárcalánca, kulcs
csörög, ajtó csukódik, és cipője alatt laza kavics csikorog.
– Attól tartok, mire ideérsz, késő lesz…
Elcsuklott a hangom. Nem lett volna szabad magára hagyni.
Marla nem tudott rá egyedül vigyázni.
És? Ott akarod hagyni az egyetemet, hogy gondozz valakit,
akinek az életét nehezebbé tetted, és így is alig ismer fel téged?
Hallottam, hogy berúgja a Ducatit, de nem tette le a telefont.
– Van kéznél bankkártyád?
– Nincs… nekem nincs bankkártyám – hebegtem zavartan.
– Más kártya a pénztárcádban? Costco? Egészségbiztosítás?
– Könyvtári kártya… – feleltem feszengve.
– Műanyag?
– Igen.
– Lépésenként elmondom, hogyan nyithatod ki a kártyával az
ajtót. Fogd a kártyát.
– Oké.
Lerohantam, kihangosítottam a telefont, és JanSport
hátizsákom mélyére nyúlva a pénztárcámat kerestem. Annyira
remegtek az ujjaim, hogy harmadik próbálkozásra sikerült
kihúznom a könyvtári olvasókártyámat.
Visszarohantam az emeletre, a fürdőszobaajtóhoz értem. A
víz ekkorra már leért a földszintre. Rémület cikázott bennem.
Hallottam, hogy West vezet, fütyült mellette a szél. Telefonja a
 gy y j
bukósisakba volt tűzve, ahogy már számtalanszor láttam.
– Megvan? – kérdezte.
– Megvan.
– Csúsztasd a kártyát az ajtó és az ajtókeret közé, közvetlenül
a zárnyelv fölött.
Megtettem, pontosan úgy, ahogy mondta. Szívem a
torkomban dobogott.
–  Most döntsd a kártyát az ajtógomb felé, és próbáld a
zárnyelv mögé csúsztatni.
– Rajta vagyok.
Előre-hátra mozgattam a kártyát; éreztem, hogy a zár kattog,
nyílik és zár, de amikor nyílt, nem nyílt ki egészen. Idegeim
jeleztek a testemnek; csillapíthatatlanul remegtem. Az ajtó
túloldaláról hallatszó heves vízcsobogás annyira megrémített,
hogy hányingerem volt a félelemtől. És ekkor…
A zárnyelv kattant, az ajtó alig egy ujjnyira, de kinyílt.
Nekifeszülve kinyitottam. Amikor végre sikerült berohannom,
azt láttam, hogy nagyi a fürdőkádban ül, teljesen felöltözve. A
víz az álláig ér. Eszméleténél volt, tekintete ködös. Úgy nézett
végig rajtam, mint aki legszívesebben lelőne.
–  Sikerült kinyitni! – kiáltottam a telefonba
megkönnyebbülten. A telefont a száraz mosdókagylóba dobtam.
Azonnal nagyihoz siettem. Csapkodott felém, a víz alatt
elnehezült kezével el akart zavarni. Azonnal elzártam a csapot.
– Ki innen, ördögfajzat! Ki a házamból! Tűnj el az életemből!
Döbbenten megdermedtem.
– Micsoda pofád van! – mordult rám. – Szörnyeteg!
Arcomhoz kaptam, és rájöttem, hogy az ajtónyitási kísérletek
közepette leesett a baseballsapkám.
–  Megérintett a sátán, meg vagy jelölve! Förtelmes ronda
vagy, sátáni jel van rajtad kívül-belül. Azért jöttél, hogy elrabold
tőlem az én Courtney-mat, igaz?
– Nagyi! Nem! Nem tudod, hogy…
–  De tudom. – Halk volt a hangja. Hirtelen félelmetesen
nyugodt.
 –  Grace. Gracie-Mae. Micsoda teher vagy te, Gracie! Miattad
menekült el az anyád. Ugye ezt tudod? Túl sok voltál neki. Túl
hangos, túl sokat bömböltél, túl sokat követeltél tőle. Amikor
nekem adott, rád néztem és arra gondoltam, hogy nagy terhet
tett a vállamra. Lányom helyett unokám lett. Sosem akartalak
téged. Te vetted el tőlem a lányomat. Te – mutatott rám remegő
ujjal, erősen fújtatva.
Ajka elkékült, sápadt bőre is kékes árnyalatú lett a hideg
vízben. Ha ott marad, tüdőgyulladást kap. Ki kell szednem
valahogy a kádból. A vizet már elzártam, de képtelen voltam
megállítani szóáradatát.
– Te semmirekellő ördögfajzat! Egyetlen vigaszom, hogy Isten
már bosszút állt helyettem. Ezzel a pofával büntetett.
Megfizetett neked minden bűnödért!
A mennyezet felé emelte fejét és mosolygott, mintha
láthatatlan napsugár érné. Behunyta szemét, keserűen
felnevetett.
–  Mindenki azt hiszi, hogy te tetted. Mindenki. Senki nem
tudja a mi kis titkunkat, Gracie-Mae. Senki nem tudja, mit
tettem azon az éjszakán.
Terhes csend feszült közöttünk, mielőtt kitaccsolta a mindent
vivő aduászt.
– Szándékosan tettem. Otthagytam az égő cigarettámat az esti
itókám mellett, és hagytam, hogy tüzet fogjon a kanapé. Nem
akartam már élni. És azt akartam, hogy te se élj tovább.
Vad, állati sikoly tört fel torkomból. Rávetettem magamat az
öreg nőre, megragadtam ruhája szegélyét, és kirángattam a
kádból. Kivonszoltam a folyosóra, be a szobájába, hogy
megszárítsam. Úgy dobtam virágos ágyneműjére, mint egy zsák
krumplit. Törölközőt hajítottam rá és törölgetni kezdtem.
Küzdött ellene, de így is gondoskodtam róla.
Én és a förtelmes arcom.
Én és a halott anyám.
A törött lángmintás gyűrű égette bőrömet. Legszívesebben a
földre dobtam, ezerszer tapostam volna rá. Nagyanyám
tévedett. Az a gyűrű soha egyetlen kívánságomat sem
 gy gy g
teljesítette. Csak arra emlékeztetett, hogy nem kívánt gyerek
vagyok.
Savannah nagymama mindenért engem hibáztatott. Azért,
hogy Courtney összeomlott. Azért, mert anyám után a Shaw
család is tönkrement. Én csak nyűg voltam, felelősség
nagyanyám hátán, teher; amitől meg akart szabadulni.
Birkóztunk az ágyon. Én voltam felül. Könnyeimtől alig
láttam. Már majdnem teljesen szárazra törölgettem
nagyanyámat, amikor erős kéz ért a vállamhoz.
– Menj, Tex. Átveszem.
– De én…
– Menj!
Sarkon fordultam, kirohantam. Nem mertem West szemébe
nézni. Rettegtem attól, hogy mit láthatok. Nem vagyok egyszerű
eset. Velem minden bonyolult és elkedvetlenítő. Már vagy
milliomodszor jutott eszembe, miért maradt velem West
mindazok után, ami történt. Hiszen sokkal jobban érezhetné
magát bármelyik szépséggel, aki imádja a földet is, amin jár.
Önző, ó, milyen önző módon magamra zártam a
fürdőszobaajtót, és beálltam a zuhany alá. Mintha nem is lenne
a közelben a vízzel telt fürdőkád. A padlón szanaszét ázott
lepedők, fogkefék, szappanok hevertek.
Csak arra figyeltem, hogy testem minden részét tisztára
mossam az égetően forró vízsugárban, hogy ledörzsöljem ezt az
istenverte napot a testemről… a förtelmes, heges arcomról is.
Lábujjhegyen mentem ki a folyosóra. West hangját hallottam
nagyi ajtaja mögött. Halkan álomba csitította éppen. A
féltékenység nyila szúrt szívembe, bár semmi okom nem volt
féltékenynek lenni. Mégis.
Nekem kéne West karjában lennem, engem kéne vigasztalnia.
Ő az enyém.
Gyorsan beosontam a szobámba, mielőtt erőt vett volna
rajtam az indulat, hogy vitába szálljak az én öreg, Alzheimer-
kórban szenvedő nagyanyámmal.
Pizsamába bújtam, az ágyra dőltem és a plafont bámultam.
Szabadon folytak könnyeim. Hosszú évek óta először fordult elő
velem, hogy meg sem próbáltam abbahagyni a sírást.
Egy idő után nagymama halk horkolása hallatszott be a
folyosóról. Hallgattam a zajokat. West erős léptei a padlón.
Feltakarít a fürdőszobában. Felmosómoppal felszárítja a vizet a
folyosón. Lemegy a konyhába kávét főzni.
Megnyugtató volt hallgatni, ahogy mellettem, az én életem
övezetében él, lélegzik, létezik. Áldás, hogy itt van. Ma este nem
tudtam volna megoldani ezt a nagyihelyzetet nélküle.
Hallottam, ahogy feljön a lépcsőn, a két kávésbögrét leteszi az
ajtóm elé, és az ajtólaphoz nyomja homlokát.
Megijedtem attól, hogy milyen jól ismerem a testbeszédét.
Attól is, hogy tudom, hogyan mozog a házban. Szinte láttam
minden mozdulatát.
– Nyisd ki az ajtót, Texas.
Sietségemben elfelejtettem felkenni az alapozót. Nem
akartam így szembenézni vele. Különösen azok után nem, hogy
tudtam, nagyanyám minden szavát hallotta a telefonban. Elég
kínos volt az is, hogy anyám anyja förtelmesnek nevezett, nem
hiányzott, hogy valaki ilyen förtelmesnek is lásson.
Sokszor padlón voltam már, de annyira még soha, mint
ekkor.
– Látni akarom az arcodat.
Megdöbbentett a sürgető hang. Nagyon zaklatottnak tűnt;
mint aki valaminek a határára ért; és nem akarom, hogy átlépje
azt a határt.
– Rendben. Öt percet kérek.
Lábam lendült, talpam a padlóra ért.
– Smink nélkül.
Megtorpantam. Félúton voltam az aszalomhoz, hogy
elővegyem sminkkészletemet.
Halálos mérgű kígyóként kúszott gerincemen felfelé a
fájdalom; nyakam köré tekeredett, belém fojtotta a levegőt.
–  Nem tudod, mit kérsz – feleltem elcsukló hangon, saját
szavait dobva vissza rá. Nem felejtettem el, hogy úgy gondolja,
nem lennék képes megbocsátani neki, ha tudnám, mit tett, mitől
lett ilyen.
– A rohadt életbe, legalább próbáld meg!
– Hallottad, mit mondott. Förtelmes vagyok. Ördögfajzat.
– Szép vagy. A barátnőm vagy…
– Azt akarta, hogy mindketten meghaljunk…
Elakadt a hangom. Zokogva álltam a szoba közepén.
Fogalmam sem volt, mit tegyek. Eltelt egy pillanat, mire
válaszolt.
– Nem. Zavart volt, tehetetlen haragjában mondta. Sértegetni
akart. De sosem akarta a halálodat. A tűz baleset volt.
De ezt egyikünk sem tudhatja meg. Az igazság az volt, hogy
ezt a kérdést akkor sem mertem feltenni a nagyanyámnak,
amikor teljesen tiszta volt a tudata. Mindkettőnknek túl
fájdalmas lett volna.
A tükör felé léptem, pislogva néztem magamat, és megláttam,
amit West néhány pillanat múlva látni fog. Egy vékony réteg
smink sem volt rajtam. Történetem, tragédiám az arcomra volt
írva. Bőrbe zsugorított sikoly.
Leolvadt bal arcom. Kissé ferde bal szemem, ami alig
észrevehetően, de kisebb, mint a jobb, mert a plasztikai műtét
vékony hege összehúzta. Hiányzó szemöldököm. A lila… teljes
bőrfelület.
Lassan az ajtó felé mozdultam. Megragadtam a kilincset, és
egy rántással kinyitottam az ajtót, mielőtt meggondolhattam
volna magamat.
Szótlanul álltunk egymással szemben, West és én.
Néztem, ahogy néz. Mindent látott, testem egész felületét
végigpásztázta tekintetével. Bal oldalam látványát
emlékezetébe véste.
Nem lehet meg-nem-látottá tenni, amit látott, emlékeztettem
magamat. Mostantól valahányszor rád néz, ezt fogja látni, akár
van rajtad smink, akár nincs.
West arckifejezéséből nem láthattam, mit gondol. Éreztem,
hogy belsőm teljesen összeomlik, mint egy felhőkarcoló
emeletei; a szerkezet áll, de belül minden odalett. Tudtam, hogy
ha West most úgy dönt, hogy itt hagy, akkor főnixem sosem lesz
képes átharcolni magát a romokon.
De nem hagyott ott.
Kezét felemelve lépett be a szobámba. Olyan gyengéden húzta
végig ujjait hegeimen, hogy kis híján sírva fakadtam. Szemembe
nézett, csupasz lelkemet szemlélte. Ujjai remegtek. Elkaptam a
kezét és megcsókoltam. Egy könnycseppem akadt meg mutató-
és középső ujja között.
–  Jól figyelj rám, Grace Shaw. Te vagy a legszebb lány, akit
életemben láttam. Amikor rád nézek, egy igazi harcost látok.
Olyan lendületet, erőt, kitartást, dacosságot, amihez senki más
nem érhet fel. A legnagyobb csodálattal tekintek rád, ezen
senki, és semmi nem tud változtatni.
Behunytam a szememet, megmoccant az ajkam, szólni
akartam, de képtelen voltam. Megint megpróbáltam, saját
hangomat kerestem. Nem tudtam, mi jön ki a számon.
Az igazság, gondoltam. A legnagyobb, a legkiszolgáltatottabbá
tevő titok, amit ember csak mondhat.
–  Szeretlek. Ijesztőnek érzem, hogy szeretlek, de akkor is
szeretlek – vallottam be nyers, rekedt hangon. – Attól a
pillanattól szeretlek, amikor segítettél nekem megtalálni a
nagyanyámat azon a szörnyű éjszakán, amikor nem hagytad,
hogy visszautasítsam a segítségedet, amire olyan nyilvánvalóan
szükségem volt. A szívem a kezedben van.
Berúgta az ajtót maga mögött, lehajolt a csókért, ami minden
más csók végét jelentette.
Ez volt az a csók, ami újraírta közös történetünket.
A csók, amitől a világ legszebbjének éreztem magamat.
A csók, aminek győzelem-íze volt.
– Nem fogom összetörni.
 West

Annak a csóknak hazugság-íze volt.

Azt mondtam, nem fogom összetörni Grace szívét, de már
láttam magamat, ahogy megteszem.
Miközben vetkőztettem.
Miközben szeretkeztem vele.
Muszáj egy kis távolságot tartanom tőle. Tudtam, hogy Kade
Appleton figyeltet. És azzal, hogy szinte nála lakom, őt is
célponttá tehetem. Hajnalban összeszedtem a holmimat, és
elindultam haza.
Az egyik kereszteződésnél vártam, amikor egy Harley jelent
meg a semmiből, és belém ütközött. Vezetőjén persze bukósisak
volt. Lerepültem a motorról, az út közepére estem. Szerencsére
éppen nem jött arra más jármű a seggem mögötti irányból.
A kavicson fetrengtem. Egyik kezemmel szorosan markoltam
a másikat. Rossz szögben fogtam talajt, éreztem, hogy legalább
két ujjam eltörött. Nehéz, bakancsos léptek zaja hallatszott a
betonon. Felnéztem, hogy lássam, ki közeledik.
Amikor odaért hozzám lehajolt, aztán letérdelt, hogy
egyenesen a szemembe nézhessen. Semmit nem akartam
jobban abban a pillanatban, mint letépni a sisakot a fejéről és
bemutatni az orrát az öklömnek, de nem tudtam megmozdulni.
– Szép kis barátnőd van abban a házban. Nagy kár lenne, ha
valami történne vele, igaz?
Azzal megfordult és elment. Vissza a Harley-jához.
Bármi áron gondoskodnom kell Grace biztonságáról.
Akkor is, ha ez azt jelenti, hogy elveszítem.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Grace

Egy hete tartottak A vágy villamosa próbái, és bár Marla nagyon

örült a szerepemnek és West titokzatos módon zárkózott lett (és
elég csúnyán nézett ki két ujja, valószínűleg a legutóbbi meccse
miatt), tudtam, hogy valami sikerült: valósággal kivirultam a
színpadon.
Az igaz, hogy annyi sminket kellett magamra kennem, mielőtt
színpadra léptem, hogy ha így megy tovább, a csőd szélére
jutok, de lekerült a fejemről a baseballsapka, és szerettem
Blanche lenni. Úgy éreztem, Blanche fejével gondolkodni
nagyon hasonlít ahhoz, mintha nagyi gondolatvilágába lépnék
be. Zavart, de okos. Kedves, de ingerlékeny. Elveszett, de
megtalált.
Úgy döntöttem, nem gondolok arra, amit nagyanyám mondott
akkor a fürdőkádból. Eszembe jutott, mit mondtam Tessnek, és
ezt érvényesnek éreztem magamra is: ha nem tudok változtatni
rajta, el kell engednem. Akkor is, ha a nagymamám azt hiszi, én
vagyok minden bajának forrása. Nem tudok rajta változtatni.
Most nem. Valószínűleg már soha.
Végre élveztem a próbákon nyújtott teljesítményemet. Lauren
mindig ott ült, pár sornyira a színpadtól. Tapsolt és örült,
valahányszor sikerült egy-egy jelenetet jól megoldanom.
Tess is megbékélt. Lassú folyamat volt. Nem mondhatni, hogy
barátok lettünk, de profi volt, és ügyelt arra, hogy ne tegyen
több negatív megjegyzést rám.
Egy kora reggeli próbán, amikor már szinte kézzelfoghatóan
közel volt a premier, tízperces szünetet tartottunk. A kulisszák
mögé siettem vizet inni; utána Finlay-vel és Aidennel
beszélgettünk. Ez közvetlenül az után a jelenet után volt,
amiben Stanley megerőszakolja Blanche-t.
Tess is kisétált, mellém állt. Kellyvel, a producerrel
beszélgetett.
–  Komolyan nagyon örülök, hogy összejöttem Reignnel.
Járunk. Tudod, nagyon mellettem áll. Most nincs szükségem
bonyolult kapcsolatra – mondta hosszú haját hátravetve.
Ha az én fülemnek szánta ezt a kijelentést, csak az idejét
vesztegette. Reméltem, hogy Tess és Reign boldog lesz együtt.
Ha azonban arra gondolt, hogy kibillent az egyensúlyomból
azzal, hogy olyasvalakivel kezd járni, aki kifejezetten gonosz
volt velem, akkor téved.
Finlay közben folyamatosan hozzám beszélt. Tess a hátam
mögött drámai sóhajjal folytatta:
–  Igazán nem tudnám elképzelni, hogy olyan veszélyes és
kiegyensúlyozatlan pasival járjak, mint West. Tudod, ez a senki-
nem-parancsol-nekem alapállás egy idő után kimegy a divatból.
Persze. Egészen biztosra vettem, hogy a döntésének semmi
köze ahhoz, hogy amióta a plázában kufircoltak egyet, West
folyamatosan levegőnek nézte.
– Elég csak ránézni. Jövő pénteken kiáll egy második meccsre
azzal a Kade Appleton nevű alakkal. Ki csinál már ilyent? Csak
aki meg akar halni. Kösz, nem. Szeretek úgy aludni éjjel, hogy
tudom, a barátom egy darabban van. Reign is próbálja
győzködni, hogy mondja vissza a meccset. De mindenki tudja,
hogy Westet jobban érdekli a pénz, mint azok, akik benne
vannak az életében.
Mintha vörös köd lepte volna el tudatomat, ahogy szavai
nehéz kőként a gyomrom mélyére értek.
Mégis bevállalta a meccset.
Hazudott nekem.
Kértem… Nem… egyenesen könyörögtem neki, ígérje meg,
nem csinálja azt velem, amit a többi lánnyal, és mégis megtette.
Megígért valamit, és megszegte az ígéretét.
 gg g g g
– Nekem most… Nekem most…
Finlay éppen egy mondat közepén tartott. Rögtön elhallgatott
és csodálkozva nézett rám. Felkaptam JanSport hátizsákomat,
futva hagytam el a színháztermet.
Ez valószínűleg nagy elégtétellel töltötte el Tesst, aki tudhatta,
hogy nem voltam birtokában annak az információnak, amit
kéretlenül tálalt elém, amit lenyomott a torkomon. Ha
egyáltalán igaz.
Lehet, hogy csak vitát akart szítani köztünk.
Ezt csak egy módon lehet kideríteni.
Kirohantam a folyosóra, izgatottan néztem körül; arra
számítottam, hogy meglátom Westet a tömegben. Ebben az
épületben volt az órái többsége, így akár arra is járhatott volna.
Az arcok tengerét figyeltem, de őt nem láttam. Azt sem tudtam,
hogy a kampuszon van-e. A Sher University nem éppen kis
intézmény, a karok különböző épületekben vannak. Elővettem a
telefonomat, megkerestem a nevét a listában, és hívtam.
A hívás egyenesen hangpostára ment. Újra próbáltam.
Ugyanaz. Ráírtam.

Grace: Hívj fel. Sürgős.

Kiléptem a dupla ajtón. Odakint kerestem. A szökőkút mellett.

Az edzőteremben. Aztán a menzára mentem. Meg tudtam volna
fojtani. Tudtam már, mit érezhetnek a szülei. Éppen kifelé
indultam, hogy kocsiba üljek és elmenjek a lakására, amikor a
sarokban vöröses, göndör fejet vettem észre.
Max.
Lábam egyenesen odavitt hozzá; csak egy célra tudtam
gondolni: meg kell akadályozni, hogy West jövő pénteken
ringbe szálljon. Jövő péntek. Ezért volt olyan izgatott egész
héten. Isten az égben!
Max egy szép lánnyal beszélt éppen. A falnak támaszkodott,
két keze között a lány. Megkopogtattam a vállát. Max lassan
fordult hátra. Mosolya azonnal lehervadt, amint engem
meglátott.
Az érzés kölcsönös, haver.
– Ööö…
– Helló! Grace Shaw vagyok.
–  Oké – mondta, napszemüvegét homlokára tolva. – Miben
segíthetek, Grace Shaw?
Hangsúlyosan, lassan ismételte teljes nevemet, mintha nagy
hülyeség lett volna így bemutatkoznom. A mellette álló lány
bosszúsan szusszant.
– Te vagy West bukmékere, ugye?
Max büszkén kidüllesztette mellét, és vigyorogva nézett rám.
– Helyes az infó. Te pedig a heti menü csaja, igaz?
Tudomást sem vettem erről a sértésről.
–  Azért jöttem, hogy megkérjelek, intézkedj, hogy a pénteki
meccs ne jöjjön létre.
– Tessék?
– Hallottad, amit mondtam. – Szemem összeszűkült, komoran
néztem rá. – Nem akarom, hogy ringbe szálljon Appletonnal.
– West nagy fiú.
– Attól még egyáltalán nem okos dolog vállalnia a meccset, és
ezt mindketten pontosan tudjuk.
– Több pénzt kap érte, mint amennyit az utóbbi másfél évben
összesen keresett, ezért a legnagyobb tisztelettel… de nem
irántad, mert téged nem is ismerlek… egyezzünk meg abban,
hogy ebben nem értünk egyet.
Mozdult a szám, éppen válaszolni akartam, de ellépett
mellettem. Teljesen megfeledkezett a lányról, akit hátrahagyott.
El akart menekülni ettől a beszélgetéstől, mielőtt még jobban
elfajulna. Nem tudta, hogy ezzel elkésett. Utánamentem.
–  Azt javaslom, ha gondod van a meccsével, azt beszéld meg
vele személyesen. Nem vagyok az anyja – mondta. Nem kellett
volna.
Megragadtam a csuklóját, rettentő erővel szorítottam. Minden
csontom izzott a haragtól. Megállt.
–  Ha nem fújod le ezt a meccset – mondtam, minden szót
feszes haraggal ejtve. Annyira dühös voltam, hogy fogaim
beszéd közben összekoccantak. – Ha folytatódnak a meccs
előkészületei, továbbítom az információt a hatóságnak.
Amint ezek a szavak elhagyták a számat, tudtam, hogy hiba
volt. Max megdermedt. A menza nagy termében minden
beszélgetés azonnal abbamaradt. Katasztrófa lógott a
levegőben; nagy, dagadt katasztrófaballon, ami bármelyik
pillanatban az arcomba robbanhat.
Senki nem dobta fel Maxet és Westet.
Senki nem szólt a hatóságoknak arról, hogy milyen partik
vannak a Sheridan Pláza területén. Évekig.
Ez volt a szabály. Közmegegyezés.
És én azzal fenyegettem, hogy ezt felrúgom.
Max lassan megfordult, szembenézett velem, de nem rá
néztem, hanem Westre. Szívem nagyot dobbant. Láttam, hogy
befelé tart. Akkot lépett be az ajtón. Mellette Easton és Reign.
Tekintetével végigpásztázta a termet, és amikor megtalálta,
amit keresett, nevezetesen engem, egyenesen felém vette az
irányt.
Együtt-együtt járásunk kezdete óta ez volt az első alkalom,
hogy tudomást vett a jelenlétemről a kampuszon, és valahogy
úgy éreztem, mégsem fogok örülni neki.
Valaki értesítette arról, hogy nyilvános vitába keveredtem
Maxszel.
West pontosan tudta, mi történik.
Tudta, hogy tudok a meccsről. Tudom, hogy hazudott.
De nem én voltam az, akinek úgy kellett éreznie, ahogy
éreztem.
Dühös voltam, zaklatott és féltem. Megszegte az ígéretét. Sok
mindent kell megmagyaráznia.
West szinte csúszva állt meg előttem; bronzbarna bőre alatt
feszültek az izmok, alig tudta magában tartani dühét. Egy lépést
tettem hátra és emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy
ugyanaz a férfi áll előttem, aki éjszakánként ágyban, párnák
közt a testemet imádja. Aki gondoskodott a nagymamámról,
amikor összeomlottam. Aki szeret.
–  Valami gond van? – kérdezte jeges, rideg hangon. Megint
úgy nézett rám, mintha vadidegen lennék neki. Semmi érzelem
nem volt benne. Mély levegőt vettem.
Tényleg? Tényleg így beszél velem nyilvánosság előtt?
– Ami azt illeti, igen – feleltem fejemet dacosan felfelé emelve.
Szemem sarkából megláttam Tesst. Ott állt West háta mögött,
Reign mellett. Többször is egymáshoz értek, sugdolóztak.
– Mondtam, hogy ne mondd el neki. Nem akarta, hogy Grace
megtudja – hördült fel Reign. Tess tehetetlenül vállat vont; most
először látszott szerénynek és megszeppentnek azóta, hogy
álmai pasijával kezdtem járni.
–  Hazudtál nekem, West. Megkérdeztem, hogy meccselsz-e
Appletonnal, te pedig a szemembe hazudtál.
Egyre sűrűsödött körülöttünk a tömeg. Halk morajlás
hallatszott, egyesek döbbenten bökdösték egymást. Figyelj! A
rettenthetetlen, a fenséges West St. Claire alapos lebaszást kap…
és éppen Toastie-tól, nem mástól. Az ő fogalmaik szerint innen
már csak egy lépés, hogy a disznók felreppenjenek.
–  Az én dolgom. Senki nem szólhat bele – mondta West,
kimutatva a foga fehérjét.
–  Ezt gondold át még egyszer. Nekem nem mindegy, mi lesz
veled. És nem akarom, hogy bántódásod essen.
Gerincem nyílegyenes volt, hangom merev. Megszegett ígéret
ide vagy oda, nem hagyhatom, hogy pénzért megölesse magát.
– A barátom vagy, ezért nekem van beleszólásom.
A teremben levők visszafojtott lélegzettel figyeltek. Kiadtam
magunkat az ő engedélye nélkül. De nem voltam zavarban és
nem féltem, mert csak lángoló dühöt éreztem, semmi mást.
Derűsen mosolyogtam, úgy tettem, mintha az iménti
felszisszenések, felhördülések és döbbent pillantások nem
fájnának.
–  Igen. Ez az igazság, emberek. West St. Claire a barátom.
Járunk. Ki gondolta volna, igaz? Ahány ház, annyi szokás,
alamuszi nyuszi nagyot ugrik, vagy valami ilyesmi.
 Visszafordultam West felé.
– Megmondtam Maxnek, hogy nem tudsz kiállni a meccsre.
–  De ki tudok. – Még egy lépést tett felém, gyönyörű arcán
elképesztően csúnya vigyor húzódott. – És ki is fogok állni.
Ebben nincs befolyásod rám. Azt javaslom, hogy menj vissza a
színházi próbára, Gracie-Mae.
Gracie-Mae? Tényleg? Úgy szólított, ahogy a nagyanyám?
Egy lépést hátráltam; éreztem, hogy arcom összerándul. West
azonban minden jel szerint még nem fejezte be a megalázást.
Valami okból fontos volt neki, hogy széttörjön mindent, ami
voltunk, és csak szilánkokat hagyjon.
–  És hogy helyre tegyük ezt a szart: nem vagy a barátnőm,
szivi. Egy vagy a sok közül, meg egy csomó a végtelen
gatyamadzagomon. Az, hogy nemcsak egyszer feküdtem le
veled, hanem többször is, még nem jelenti azt, hogy a gyűrűmet
fogod viselni. A tények nem törődnek az érzéseiddel, és tény az,
hogy semmit nem jelentesz nekem. Azért basztalak meg, mert
elbaszott alak vagyok, igen. Azt bevállalom.
Vállat vont; hagyta, hogy minden együtt töltött időnk
lecsorogjon a hátán. Nem kaptam levegőt. Arcát a kezébe
temetve, mögötte állt Easton, de nem akadályozta Westet abban,
hogy ezt mondja nekem. Úgy éreztem, Easton tudja, ha egy
lépést tenne felé, West letépné a fejét.
– Akarod hallani az igazat? A nagy titkot? – West úgy mondta
azt, hogy „nagy titok”, hogy közben felnevetett. – Rendben.
Kielégítem a kíváncsiságodat. Tizenhét éves voltam, amikor a
húgom, Aubrey, meghalt. Tűzeset volt, nem baleset. Miattam
halt meg. Az én hibám volt. Amikor rád néztem, egy ideig úgy
éreztem, jóvátehetek valamit. Azt gondoltam, hogy ha veled
szórakozom, az megadja azt a kis segítséget az önbizalmadnak,
amire nagy szükséged volt. De sosem voltál ennél több. Tessék,
elmondtam. Most szállj le rólam, Shaw.
Sarkon fordult és elment. Otthagyott egyedül. Telefon vakuk
villantak, vihorászás, röhögés hallatszott.
Minden tekintet rám irányult.
 Nincs sapka. Nincs barát. Nem maradt büszkeség.
Easton és Reign rögtön West után rohant, próbáltak lépést
tartani vele. Ekkor legnagyobb döbbenetemre azt láttam, hogy
Karlie nyomul át a tömegen, és egyenesen felém tart.
–  El az utamból! El! Mindenki! Jövök, Shaw. Te maradj ott,
ahol vagy. A fenébe! Utat! Engedjetek!
Annyira ledermedtem, hogy képtelen voltam mozdulni.
Ott álltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Karlie
közben lábakra lépett és bordákba könyökölt, hogy a lehető
leggyorsabban eljusson hozzám.
Tess volt az első, aki kizökkent kábulatából. Még mindig ő állt
a legközelebb hozzám. Elém ugrott, testével teljesen eltakart.
Csípőre tette kezét, és dühösen felhördült.
– Jesszus, ennyi ostoba segget egy rakáson! Hagyjátok békén!
Mi a fenét bámultok? Nem láttatok még párt veszekedni? Hess!
Hess! Oszolj!
Nem éreztem semmit.
Sem hálát.
Sem szomorúságot.
Sem dühöt.
Semmit.
–  Ha most azonnal nem húztok el innen, gondoskodom róla,
hogy a flancos iPhone-jaitok össze legyenek törve, de ez a
minimum – bődült Tess a tömegre.
Az emberek sűrű gyűrűje végre megmozdult. Karlie elkapta a
karomat, elhúzott a tolongásból.
– Intézkednünk kell, hogy egyetlen videó se szivároghasson ki
– mordult Tessre. Tess alsó ajkára harapva bólintott. Látszott
rajta, hogy bűntudata van; sötét rózsaszín volt az arca. Jobb is,
ha szégyelli magát. Fájdalmat akart okozni nekem. Csak nem
tudta, mennyire elfajulnak a dolgok.
–  Azonnak szólok Reignnek és Eastnek. Ők bevetik magukat
az ügybe, ha szükséges.
Karlie bólintott.
– Írj rám.
– Rendben.
– Gyere – szólt hozzám Karlie, és megölelt. – Hazaviszlek.
 HUSZADIK FEJEZET

West

Akkor

– Megígéjed, hogy holnap jeggel csinálsz nekem gofrit?

Aubrey duzzogva állt a konyhaajtóban. Egy zacskó Costo
tortillachipset öntöttem tálkákba. East italos palackokat állított
sorba a konyhaszigeten és piros Solo papírpoharakat készített
elő. Barátnőm, Whitley éppen valami idétlen szülinapi dekorációt
akasztott a falra.
Boldog 17. születésnapot, West!
Eléggé béna dolognak tartottam, hogy szülinapi molinót
aggatnak fel, amikor én adtam a partit, de hagytam, hadd
csinálja. Úgy gondoltam, ha este jól forgatom a lapokat, jutalmul
járhat egy szopás. Szülinap plusz simulékony pasi? Az egyenlő
több mint jó szex. A szopás az semmi. Valami olyasmit kéne
kérnem, ami nem volt. Anált. Vagy édes hármast.
– Westie?!
Aubrey az ingemet rángatta, ezzel elterelte kanos figyelmemet
az éppen tervezgetett orgiáról. Lenéztem hatéves húgomra.
Egyenesen imádtam, bár hatalmas korkülönbség volt köztünk.
Foghíjasan mosolygott, pislogva nézett rám nagy zöld szemével.
Két első tejfoga már nem volt meg. Én húztam ki, amikor már
nagyon lazák voltak, mert Aubrey nem merte megtenni.
Imádnivalóan nézett ki. Nagyon zavarban volt a hiányzó fogai
miatt. Amikor a múltkor elvittem a karneválba, szolidaritásból
feketére kellett festenem a két felső metszőfogamat. Aubrey
mosolya mindent megért; azt is, amit a focicsapattól kaptam
utána, akik „fogatlanul” láttak engem.
– Igen, Aub. Mondtam már, és még egyszer mondom. Ha egész
este a szobádban maradsz, reggel sütök neked gofrit.
– Csokidarabokkal és almával? Friss almával.
– Igen.
– És csokis tejjel.
– Számíthatsz rá, kis hugi. Csak ne gyere ki a szobádból.
A szüleim látogatóba mentek Carrie nénikénkhez, aki tőlünk
délre, negyvenpercnyi autóútnyira élt. Úgy volt, hogy nyugodt,
pókerezős estét töltenek együtt, de egy kicsit túl sokat ittak, és
hazatelefonáltak, tudnék-e vigyázni Aubra reggelig, mire
kijózanodnak annyira, hogy kocsiba tudnak ülni. Még soha nem
hagytak minket magunkra. Azt mondtam, rendben, és persze.
Rögtön elkezdtem hívni a barátaimat, spontán szülinapi partira.
East és Whitley ki-be jártak a garázs és a ház között; még több
zacskó chipset bontottak fel, tálakba töltötték, és eltolták a
nagyobb bútorokat a nappaliban, hogy legyen hely a hamarosan
érkező többieknek.
– Így görbülj meg? – kérdezte Aub, behajlított kisujját felemelve.
Félretettem a tortillás zacskót, feléje fordultam, lehajoltam
hozzá, szemtől szembe.
Kisujjamat behajlított kisujjába akasztottam, és
megszorítottam.
– Így görbüljek meg, Aub.
Átölelte a nyakamat, magához vont. Zöldalmás nyalóka illata
volt. Annyira ráfüggött arra az olcsó cukorkára, hogy a szüleink
már semmilyen édességet nem vettek neki. Tudtam, hogy egy
kisebb zöldalmásnyalóka-halom hever a párnája alatt, és ha
senki nem látja, rájár.
Onnan tudtam, mert én adtam neki.
–  Olyan reggelünk lesz, amilyen még nem volt! A legeslegjobb
reggel! – kiáltott fel.
Ekkor láttam a húgomat utoljára mosolyogni.
Ekkor láttam a húgomat utoljára.
– Westie! Westie, ébjedj fel!
Felhördültem. Hátamról a hasamra fordultam az ágyban,
szemem csukva. Nem volt rajtam felső, egy szál bokszeralsóban
feküdtem a takaró alatt. Ez nem volt gond. Aub számtalanszor
látott engem derékig csupaszon. De tudtam, hogy Whit mellettem
fekszik és rajta sincs felső. És Aubrey olyat még nem látott. Ki
akartam nyitni a szememet, hogy lássam, mi az, amit a húgom
lát, hogy Whit be van-e takarózva, de képtelen voltam. Ha az
életem múlt volna rajta, akkor sem.
Nem kellett volna annyit innom este.
Hamar elvadult a buli. A strip poker után, amikor már minden
barátom anyaszült meztelen volt, piapóker következett, és miután
tizenhét rövidet megittam, életem minden évére egyet, kidőltem.
Se kép, se hang. Ez szerencsére már akkor következett be, amikor
Whit meg én a szobámba értünk. De nem emlékszem, hogy
valamelyikünk vette volna a fáradságot, hogy felvegyen valami
ruhát.
– Westie?! Kéhéérlek! – nyafogott Aubrey.
– Most ne, Aub – sikerült felmordulnom.
– De megígéjted! – nyöszörgött.
Mocorogtam az ágyban, próbáltam kinyitni nyomorult
szememet, de nem sikerült. Két szemhéjam mintha egyenként
harminckilós lett volna. A testem annyira sajgott, mintha a város
minden rohadéka végigtaposott volna rajtam. Oda-vissza.
– Jól van, jól van. Egy óra múlva csinálok neked fánkot.
–  Gofjit – sikított szentségtörő tévesztésem miatt. – És tíz ója
van! Anya és apa bájmelyik pejcben itt lehetnek és tudod, hogy
nem engednék a gofjit.
Nagyon jól tudtam, hogy nem engednék. Aub tejfogai
szuvasodtak a zöldalmás nyalókától, ezért nagyon vigyáztak,
hogy a maradandó fogai nehogy elromoljanak. Ezért volt olyan
fontos neki a gofri. És feltett szándékom volt, hogy elkészítem
neki azt az átkozott csokidarabos gofrit, és friss almaszeletekkel
tálalom. Csak még egy óra kellett, hogy újra embernek érezzem
magamat. Ez túl nagy kérés?
– Csak harminc percet… – mordultam, csukott szemmel.
– Addigja hazaéjnek!
–  Akkor holnap elviszlek gofrizni. Megígérem. Tejturmixot is
kapsz. Azt mondjuk, hogy korcsolyázni megyünk.
– Most akajok gofjit. Nem holnap. És milyen ígéjet az, amit nem
tajtasz be?
–  Hazugság? – nyögtem kissé gúnyosan. Másnaposan elég
komisz tudok lenni. Saját hülye viccemen nevettem. Keserű volt a
szám íze. Aubrey életének hat éve alatt valahányszor így-
görbüljek-meg kisujjas ígéretet tettem, mindig betartottam. Még
soha nem szegtem meg a neki tett ígéretemet. De ezt, ha az életem
múlna rajta sem tudnám betartani. Annyira másnapos voltam,
hogy mozdulni sem tudtam.
– Te olyan… olyan… olyan… Hülye segg!
Hangja a mondat közepén megbicsaklott. Tudtam, akkor ilyen,
ha mindjárt sírva fakad, és tényleg a sírás határán volt.
– Aub, majd…
Megint próbáltam kinyitni a szememet. Megint nem sikerült.
Hallottam, hogy apró lábaival a szőnyegezett folyosón szalad.
Valószínűleg vissza a szobájába, hogy elvonulva utálhasson.
Próbáltam megnyugtatni magamat. Semmi baj. Holnap majd
elviszem. Francokat holnap. Ma délután. És jóváteszem ezt.
Bepótoljuk. Elmegyünk a korcsolyapályára, aztán a gofrizóba és
teleeheti magát gofrival, míg cukorkómába nem esik.
– Babe? – Whit nyöszörgött mellettem, átölelte a derekamat. –
Ez Aubrey volt? Jól van?
– Nincs semmi baj. Aludj vissza.
Mind a ketten visszaaludtunk.

Úgy emlékeztem, hogy két óra telhetett el, mire felébredtem, a

valóságban azonban nem lehetett több negyven percnél. Égés
szagát éreztem. Orrfacsaró volt. Étel ég.
Vagy műanyag ég?
Ruhaanyag ég.
Hús ég, mint a hentesnél.
Nem. Étel, műanyag, hús és ruha egyszerre.
Pislogva próbáltam felülni. Úgy éreztem, egy tonnát nyom a
fejem. Legszívesebben pofon vágtam volna magamat azért, hogy
olyan sokat ittam. Whit még aludt mellettem.
A levegőbe szagoltam, és körülnéztem. Semmi különös. Minden
rendben. Kivéve azt, hogy a folyosóról füst szivárgott a
szobámba.
Mi a…?
Ez az adrenalinlöket kellett ahhoz, hogy teljesen kijózanodjak.
Úgy ugrottam ki az ágyból, mintha égne a seggem. Lerohantam,
hármasával vettem a lépcsőfokokat. Valami tényleg égett, de nem
a seggem.
– Aub? Aubrey? Aubrey! – üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért.
Nem vártam meg a választ. A sűrű füst szembe csapott a lépcsőn.
Mire leértem, gomolygó, szürkésfekete füstben álltam. Felkaptam
az esti buliban lámpára dobott pólót, orromhoz szorítottam.
Perzselő volt a levegő, minden lélegzetvétel után köhögésroham
tört rám.
A tűzfészek a konyhában volt, ezért oda mentem.
–  Aubrey! – kiáltoztam. Üvöltöttem. Könyörögtem. Semmi
válasz.
A konyhába érve visszahőköltem. A tűz már majdnem elérte a
nappalit, és mivel ott szőnyeg és tapéta volt, gyorsan terjedt.
–  West? Istenem! West! – hallottam Whit hangját a hátam
mögül. Lefelé futott a lépcsőn.
– Ki innen. Most azonnal, Whit!
– West! Meztelen vagyok!
– Kifelé!
Berohantam a tűzbe. Nem érdekelt, hogy halálra égek, ha
megmenthetem Aubrey-t.
– Hol van Aubrey? – kérdezte Whit.
 Nem válaszoltam. Kézzel próbáltam eloszlatni a füstöt, hogy a
lángok mögé láthassak.
Ám amint megláttam, azt kívántam, bárcsak elég eszem lenne,
hogy fel tudjam mérni, semmi esélyem nem volt megmenteni a
húgomat.
A konyhánkban az egyik szekrényelemen volt egy kiálló kampó.
Ajtófogantyú volt eredetileg, de néhány héttel korábban véletlenül
kirántottam, úgy maradt,  azóta sem javítottam meg. Anyám
figyelmeztetett, azt mondta, balesetveszélyes. Hogy valaki
megsérülhet.
–  Nincs olyan hét, hogy bele ne akadna a nadrágom, Westie.
Tenned kéne valamit. Aubrey-t megkarcolhatja.
Nem hallgattam rá.
Pedig hallgatnom kellett volna rá.
Mert most nem anya nadrágja akadt meg benne… hanem
Aubrey felsője.
Láttam Aubrey testét a kampó alatt. Kis mellényének
maradványa még a kiálló kampón lógott.
A francba!
A francba!
A francba!
Odarohantam hozzá. Ha meg tudom menteni… jó. Ha nem
tudom megmenteni, akkor én sem érdemlem meg, hogy éljek.
Olyan közel jutottam a tűzhöz, hogy hozzám se ért, de égette a
bőrömet. Megragadtam Aubrey mellényét. Könnyű volt. A kis test
ernyedten feküdt a karomon. Próbáltam leemelni a kampóról.
Szememet füst csípte, könny égette. A rohadt életbe! A kibaszott
rohadt életbe!
–  Aubrey, kérlek! – könyörögtem megtört hangon. – Kérlek,
baby! Kérlek!
Valaki hátrarántott. Még Aubrey mellényét szorongattam.
Küzdöttem az erő ellen, ami hátra akart rántani. Tomboló vak
dühvel és gyűlölettel rúgtam, üvöltöttem, karmoltam a rám
tapadó karokat. A befelé irányuló gyűlölet elvette az eszemet.
Megígértem valamit a kishúgomnak, és nem tartottam be az
ígéretemet. Tegnap annyira azzal voltam elfoglalva, hogy
berúgjak… Eszembe sem jutott, hogy figyelembe vegyem, mit
ígértem neki. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a szüleim rám
bízták a kishúgomat, amikor engem bíztak meg azzal, hogy
vigyázzak rá. Az én felelősségem volt, hogy vigyázzak rá, amíg ők
távol vannak.
Cserben hagytam őket.
Cserben hagytam a húgomat.
Cserben hagytam magamat.
Addig üvöltöttem, amíg a tüdőm bírta. Akik megragadtak,
kilöktek a hóra, és visszarohantak. Az előkertbe estemben láttam,
hogy valaki üvöltve rohan be utánuk.
Apa. Ő mentett meg, és visszament Aubrey-ért.
Anya. Bement apámmal, megpróbált megmenteni valakit;
apámat vagy Aubrey-t, nem tudtam.
Metsző sikoly hasított fülembe. Tudtam, hogy Whitley az, de
nem tudtam megfordulni, nem tudtam ránézni. A testem képtelen
volt mozdulni.
Már nem voltam részeg.
Merev józan voltam.
És tetteim súlyos következményeivel kellett szembenéznem.

A tűz utáni napokban megtudtam néhány dolgot.

Például azt, hogy a kenyérpirító azért fogott tüzet, mert valaki
palackkupakokat dobott a nyílásba, és Aubrey, aki ezt nem tudta,
fagyasztott csokis gofrit tett bele. Magának próbált gofrit sütni.
Utána a biztosítási nyomozó (vagy ki a fene) elmagyarázta,
hogy Aubrey menekülni próbált, de nem tudott, mert Barbie-
felsője beakadt a kiálló horogba. Biztosan segítségért kiáltott, de
én a ház másik végében voltam, az emeleten, horkolva aludtam
és próbáltam kiheverni az előző éjszaka kibaszott
másnaposságát.
Lényeg a lényeg: a házunk biztosítása nem volt érvényes arra
az esetre, ha egy seggfej kamasz nem képes kordában tartani a
barátait és betartani a kishúgának tett apró ígéretet. Más szóval:
beütött a krach.
Nem volt házunk, mert nem sokkal az után, hogy anyám
kihúzta apámat a házból, a tűz még jobban elterjedt, és az egész
épület kiégett.
Hirtelen szegények lettünk, nincstelenek, konkrétan
hajléktalanok.
Az első néhány hétre Carrie néniékhez költöztünk. Ez idő alatt
apám és a munkatársai „elsősegély”-munkálatokat végeztek,
hogy újra élhető legyen. Apám, akinek áfonyaföldje és egy kis
farmja volt, kénytelen volt hanyagolni a munkáját és bevetni
magát a ház újjáépítési munkálataiba, hogy legyen tető a fejünk
felett. Minden este úgy vonszolta be magát az ágyba, hogy
zuhanyozni sem volt ereje; olyan fáradt volt, hogy becsukta a
szemét, és már aludt is.
Megesküdtem volna, hogy hetekig nem zuhanyozott.
Talán hónapokig.
Sem anyám, sem apám nem tudott rám nézni. Nem hibáztattak
nyíltan, de nem is kellett hibáztatniuk. Megöltem Aubrey-t.
Legalábbis miattam halt meg. És nem valami távoli ok-okozati
izé miatt, ahogy egyesek mások haláláért hibáztatják magukat,
mert például nem győzködték elég erősen, hogy menjenek el
mammográfiára vagy ilyesmi. Ez közvetlenül az én hibám volt.
Ha kivonszoltam volna a nyomorult testemet az ágyból és
betartottam volna, amit ígértem, Aubrey még élne. Velünk.
Boldog, foghíjas és eleven lenne. Élő.
Egy héttel a tűz után szakítottam Whitley-vel. Sírt. Azt mondta,
majd meggondolom magamat, de tudtam, hogy ez soha nem fog
bekövetkezni. Nem érdemlem meg, hogy boldog legyek, és egy
barátnő egészen biztosan a boldogsággal egyenlő.
Amikor visszaköltöztünk a házba, illetve ami maradt belőle, a
szüleim megadták magukat a depressziónak. Fel sem keltek az
ágyból. Saját fájdalmukba temetkeztek; egyikük sem dolgozott,
meg sem próbálták eltartani, segíteni a család maradékát. Az
áfonyaföldek megműveletlenek maradtak, a gyümölcs
leszedetlen. Abbahagytam a focit, és munkát vállaltam a Chiptole
mexikói grillbüfében, hogy besegítsek a számlák kifizetésébe.
Rudy edző kért, hogy gondoljam meg magamat, de amikor
elmondtam neki, mi a helyzet otthon, ejtette a témát.
Aggódtam, hogy a családom és én hajléktalanok leszünk, ezért
határozatlan időre felfüggesztettem minden társas
kapcsolatomat. Nem jártam sehová. De Easton kitartott
mellettem akkor is, amikor hónapokig nem tudtam úgy ránézni,
hogy ne kapjak dührohamot.
Aztán elkezdődött az utolsó középiskolai tanév.
Apám az első tanítási napon úgy döntött, hogy felkel az ágyból.
Még emlékszem arra a reggelre, amikor ez történt. Felvette a
munkaruháját. North Face dzseki és Blundstone csizma. Lement
a farmra felmérni a károkat. A hónapokig elhanyagolt földön
semmi nem maradt. Hagyta, hogy a gyümölcs lerohadjon, a föld
tönkremenjen. Az állatait ingyen odaadta valakiknek.
Még aznap bement a városba és szerzett magának munkát.
Halász lett. St. Claire nagyapa halász volt, így apámnak nem
kellett elölről kezdeni a szakma tanulását, de istenemre,
kibaszottul megalázó lehetett belépő szintű állást vállalni a
munkaerőpiacon ilyen idősen, különösen miután az érettségi óta
vállalkozó volt, és saját jövedelméből tartotta el a családját.
Anyám néhány héttel később jött elő a szobájából. Ő volt az
első, aki hozzám szólt. Akkorra már majdnem egy év telt el úgy,
hogy egyszer sem néztek a szemembe, tudomást sem vettek a
létezésemről.
Láthatatlan voltam.
Nem kérdezték, hogy vagyok.
Mi a helyzet velem.
Nem értek hozzám.
Nem ruháztak.
Nem kérdezték, hogy megy az iskola.
A francba, hiszen azt sem tudták, hogy abbahagytam a futballt.
Láthatatlan kísértet voltam, aki időnként az útjukban állt a
konyhában, semmi több.
Anyám leültetett, és azt mondta, nem az én hibám volt. Azt
mondta, nagyra értékeli, hogy helytálltam helyettük és fizettem a
számlákat, és hogy mostantól minden másképp lesz.
De én tudtam, hogy az én hibám volt, és minél gyorsabban
leveszem személyem terhét a vállukról, annál jobb.
A tizennyolcadik születésnapom előtti hetekben a szüleim
igyekeztek beszélni velem. Anyám gyógyszert kezdett szedni,
miután súlyos depressziót diagnosztizáltak nála. Apám
állandóan halszagú volt. Úgy tettek, mintha minden a legjobb
úton haladna. Nem vettem be. Majdnem egy évig szinte tudomást
sem vettek rólam. Egyszerűen lehetetlen, hogy túllegyenek azon,
amit tettem. De ha ők mégis… én nem.
A tizennyolcadik születésnapomra tortát vettek nekem.
Hazaértem a Chiptole-műszakomból. Egyenesen elmentem az
égő gyertyás torta mellett, fel a szobámba, és magamra zártam
az ajtót.
Aznap megesküdtem, hogy soha többé nem ünneplem a
születésnapomat.
Nem sokkal a tizennyolcadik születésnapom után Sheridanbe
költöztem. East ragaszkodott ahhoz, hogy oda megy, ahová én
megyek. Ebben nem vitatkoztam vele, főként azért nem, mert
rajta kívül nem volt senkim ebben a világban. Ha ő nincs, teljesen
egyedül lettem volna.
Ezért inkább egy D1 egyetemet választottam, mert tudtam,
hogy ő ott teljes ösztöndíjat kap, és jól fogja érezni magát.
A péntek esti Sheridan Pláza-meccseken keresett pénz volt a
szüleim anyagi talpra állásának kezdete. De nem volt elég. Az volt
az álmom, hogy a lehető legteljesebb jóvátételt adok nekik. Ez azt
jelentette, hogy nulláról újjáépíthetik a házukat, és apám
gazdaságát újra beindítják.
De miközben minden erőmmel igyekeztem megoldani az összes
gondjukat, elfeledkeztem arról, hogy hol az én helyem ebben az
egyenletben.
Elfelejtettem, hogy lehet úgy lélegezni, hogy ne fájjon.
Elfelejtettem, hogy az élet több, mint túlélés és pénzkeresés.
Elfelejtettem, hogy aki a tűzzel játszik, megégeti magát.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

West

Az egésznek az volt a lényege, hogy Kade Appleton és a kémei

nem tudhatják meg, hogy Grace a barátnőm. Appletonnak
mindenhol vannak emberei, és ha megerősítettem volna, hogy
Grace meg én együtt vagyunk, azzal őt egyenesen a tűzvonalba
tolnám.
Ezt nem tehettem meg vele.
Ezért tettem azt, amit tennem kellett.
A lábához dobtam iszonyú múltamat.
Aubrey nem autóbalesetben halt meg.
Miattam halt meg.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam Aubra az
első éjszakán, amikor megláttam Grace Shaw-t. Hazudnék, ha
azt mondanám, nem azért vállaltam el a munkát a
büfékocsiban. A pluszpénz persze jól jött, de leginkább azt
szerettem volna látni, milyen lett volna Aub, ha túléli a tüzet.
Milyen lett volna felnőttkorára.
Rájöttem, iszonyú idiotizmus erre a lányra nézni és a
húgomat látni benne. De a helyzet az volt, hogy nem is Aubrey-t
láttam Grace-ben. Egyáltalán nem.
Grace az Grace volt. Őrülten egyedi valaki. Udvarias, kedves
és vidám, ugyanakkor fanyar humorú, makacs és intelligens.
Gyönyörű – a fenét, egyszerűen lélegzetelállítóan szép a
hegektől eltekintve, amik már nem is számítottak nekem – és
minél több időt töltöttem vele, annál lehetetlenebbnek tűnt úgy
gondolni rá, mint végtelenül szeretett húgom helyettesítőjére.
 Texas azt gondolta, hogy szánalmat érzek iránta. Hogy csak
szórakozásból vagyok vele. És legsötétebb gyanúját igazoltam
azért, hogy Kade Appleton és patkány társasága ugyanezt
gondolja.
De sosem éreztem szánalmat iránta. Egy másodpercre sem.
Sőt, irigyeltem az erejét. Én a felét sem bírtam volna ki annak
a sok gyötrelemnek, amin ő keresztülment, és mégis kibírta,
életben van.
A fenébe, hiszen a szüleimmel sem tudok úgy beszélni, hogy
idegrohamot ne kapjak.
Olyan bűntudat mardosott az után, amit a menzán tettem
vele, hogy elevenen pusztított, mint a tűz, amiben Aubrey
meghalt.
– Hogy te mekkora idióta vagy! – mondta East, fejét ingatva. A
városban autóztunk; olyan erővel fogta a kormányt, mintha
bármelyik pillanatban ki akarná rántani és kidobni az ablakon.
Már egy órája ezt csináltuk. Mellette ültem Toyota Camryjában,
saját hülyeségem tömegében dagonyáztam.
–  Az egyetem tele van besúgókkal. Nem kockáztathattam,
hogy Appleton rájöjjön, milyen kapcsolatban vagyok Grace-szel,
és bántódása essen.
Az ablak felé fordulva bámultam az elsuhanó várost, és külön
emlékeztetnem kellett magamat, hogy lélegezzek.
– Appleton nem akarja bántani a barátnődet, te idióta. Téged
akar bántani.
– Korábban is erőszakoskodott nőkkel.
– A saját barátnőjével – érvelt East.
–  Pontosan miből gondolod, hogy Grace biztonságban van,
amikor a kibaszott gyerekének az anyja is veszélyben él. Nem is
szólva arról, hogy az egyik embere figyelmeztetett, tudja, hol
lakik Grace.
A kereszteződésnél történt incidensre utaltam, amikor a
harley-s alak megjegyzést tett Texre.
– Akkor miért mondtál igent a meccsre? – hördült fel East.
– Az még az előtt volt, hogy Grace meg én összemelegedtünk.
– Miért nem mondtad le?
 –  Azért, mert Appleton nem hagyja, hogy lemondjam! –
üvöltöttem. – Nem voltál ott, amikor vagy ötezerszer részletesen
beszámoltam neked?
–  Miért nem mondtad el Grace-nek az igazat? – forszírozta
tovább a témát East, és ettől végleg kiakadtam.
–  Azért, mert így is kibaszottul sok van a vállán, és nem
hiányzik neki, hogy a saját szarommal is megterheljem.
Úgy üvöltöttem, hogy az egész kocsi beleremegett, vibrált
közöttünk a belső tér. Nem is mondtam el neki a teljes
igazságot. Azt az igazságot, amit csak magamnak tudtam
bevallani. Azt, hogy tudtam, Grace szakított volna velem, és
hogy joga van tudni. Joga van megszabadulni a nyomorult
seggemtől, mielőtt a dolgok tízszer ilyen komplikáltak lesznek.
Nem volt nemes tett hazudni annak, akit szeretek, de régen
rájöttem, hogy a szerelemtől az ember nagyon bizarr dolgokra
képes.
Easton megint idegesítően csendben volt. Mély levegőt vettem
és csak a monoton külvilágot figyeltem: sárgára festett, ranch-
stílusú épületek, a víztorony és a kaktuszok.
Talán ha máshogy alakult volna Aubrey-val, nem lennék
annyira paranoiás, nem félteném annyira azokat, akiket
szeretek. De Aubrey meghalt, ezért az lett a legfontosabb, hogy
Grace biztonságban legyen; akkor is, ha ez nekem iszonyatos
fájdalmat okoz.
Az sem segített volna, ha elmegyek innen. Csak azt értem
volna el, hogy itt hagyom védtelenül, ugyanazon a környéken,
ahol az a seggfej Kade Appleton előfordulhat.
Már tudomásul vettem a szörnyű tényt, hogy szeretem.
Olyan szerelem volt ez, amitől grimaszokat vágtam, ha filmen
vagy tévében láttam. Annyira intenzív, hogy pokolian
megrémültem tőle, mert sosem gondoltam volna, hogy így
érezhetek valaki iránt, aki nem vérrokonom.
Egyfolytában rá gondoltam, nem is tudtam másra gondolni.
Meg akartam érinteni.
Azon gondolkodtam, vajon mit gondolhat, hol lehet, mit
csinál.
 Nem olyan volt, mint a mesékben, mert tudtam, hogy tudnék
élni Grace Shaw nélkül. Nem halnék bele, ha nem lenne velem.
Legalábbis testileg nem. Csak megint ugyanaz a nyomorult
idióta lennék, aki az előtt voltam, hogy beleszerettem.
De nem élnék. Nem igazán. Csak pocsékolnám az oxigént,
feleslegesen foglalnám a helyet, fogyasztanám a forrásokat, és
visszaesnék abba az állapotba, hogy nem is olyan burkoltan azt
kívánnám, bárcsak meghalnék.
Hideg zuhanyként ért a felismerés.
Amikor Grece-szel voltam, nem akartam meghalni.
Élni akartam. Nevetni. Szeretni.
Találkozni vele, a nyakát harapdálni és hallgatni, ahogy
színházról, színdarabokról és a kilencvenes évek filmjeiről
beszél és vehemensen védi az övtáskadivatot.
Élveztem az életet; sőt, hónapok óta aktívan élveztem, és
eddig nem is vettem észre.
Már nem akartam meghalni.
Valahol útközben elvesztette a vonzerejét az a gondolat, hogy
nagy sebességnél lekormányzom a motoromat az útról. Már
nem képzeltem el, milyen lenne leugrani egy szikláról. Már nem
úgy léptem ringbe, hogy azt kívántam, a seggfej, aki kiállt
ellenem, vigyen be nekem olyan ütést, amitől szívrohamot
kapok.
És ez mind Grace „Texas” Shaw miatt volt.
–  Még mindig nem értem, miért nem mondtad meg
egyszerűen nekik, hogy nem lesz meccs – förmedt rám East. –
Hogyan képes meccsre kényszeríteni téged ez az Appleton?!
–  Könnyen. Úgy, hogy mocskos játékot űz. Amikor igazán
összejöttem Texasszal, megmondtam Maxnek, hogy nem akarok
meccselni. Max azt mondta, megpróbálja, és attól a pillanattól
kezdve, hogy megkaptam az üzenetet, hogy Appleton
mindenképpen ki akar állni velem, folyamatosan fenyegetnek;
a büfékocsis támadás, a hazafelé a kereszteződésben nekem
ütközés. Kade folyamatosan figyeltet. A ringben akar látni
engem… és nem egy darabban.
– A rohadt életbe! – mondta Easton, borostáját vakargatva.
 j g
– Az.
–  Hát, még ha nem is leszel többet Grace-szel… ami, jut
eszembe, jó döntés, mivel semmi esély nincs arra, hogy
megbocsásson neked és visszafogadja a nyomorult seggedet az
után a nyilvános megaláztatás után, aminek kitetted… szóval
szerintem még így is magyarázattal tartozol neki. Elmondtad,
amit akartál. A Föld nevű bolygón mindenki tudja, hogy te meg
ő nem vagytok egy pár. Most pedig ideje bocsánatot kérni.
–  Bocsánatot fogok kérni tőle – mondtam szent
meggyőződéssel. – Megcsókolom a lábát és meghajolok előtte,
miután ennek az egésznek vége. De most nem léphetek vele
kapcsolatba. Titokban kell tartani. Ha most hibázok, azzal csak
megerősíteném, hogy minden, amit Grace mondott, igaz. Hogy
egy pár vagyunk.
– Nem vagytok egy pár.
Erre nem kellett emlékeztetnie.
Emlékeztetett rá a tátongó luk a szívemen.

Életem legrosszabb hete volt, amíg eljött az a bizonyos péntek.

Illetve életem második legrosszabb hete.
A legrosszabb az volt, miután elvesztettem Aubrey-t, és
minden kétséget kizáróan tudtam, hogy soha nem látom újra az
én kishúgomat testi valójában. Csak álmaimban jelenhet meg.
De Grace… Grace mindenütt ott volt. A kampuszon. A menzán, a
kávézóban. Az ideiglenes auditóriumban. Néhányszor elhaladt
mellettem; mindig vele volt Karlie és új, meglepetésszövetsége,
Tess.
Ez egyszerre volt vigasztaló és kibírhatatlanul idegesítő.
Mindketten úgy viselkedtünk, mintha a másik nem is létezne.
Bármennyire is akartam, nem tehettem meg, hogy
kimutatom, mennyire vágyom rá.
Munkában már nem találkoztunk, mert a menzajelenet után
ki lett rúgva a seggem. Nem egészen egy órával az után, hogy
nyilvánosan szakítottam Texasszal, Mrs. Contreras rám írt és
közölte, hogy a munkaviszonyom véget ért. Másnap egy csekket
és hivatalos levelet hagyott a postaládámban. A sok szerencsét a
továbbiakban baromság beleírására sem vette a fáradságot.
Egyszerűen kirúgott és nem nézett utánam.
A szánalmasságmérő műszer még jobban kilengett attól, hogy
gyakran találtam magamat céltalan motorozás közben Grace
lakásának környékén. Minden reggel és minden este, az
edzésidőből lopva. Nem mintha másra tudtam volna gondolni,
mint rá. Még a szüleimnek is elfelejtettem elküldeni a heti
járandóságot.
Leskelődő útjaim során néhányszor láttam Grace-t.
Egyszer a büfékocsi műszakjából jött haza. Megérezte, hogy
valaki nézi. Hirtelen hátrafordult, és halálos pillantást vetett
rám.
Úgy tettem, mintha nem venném észre, és elhajtottam.
Egy másik alkalommal akkor láttam, amikor búcsúbulit
rendezett Marlának. Az ablakon benézve felismertem Mrs.
Contrerast, Karlie-t és még néhány embert. Grace muffint sütött
Marlának és nagyon szép beszédet mondott (igen, elég hosszú
ideig a közelben voltam ahhoz, hogy a nagy részét halljam).
Végül Marla kijött a házból, és egyenesen hozzám csoszogott.
Az utca túloldaláról meglátott. Az öreg hölgy püffedt, zsíros,
krémes kezébe vette kezemet és olyan erővel rázta, ahogy csak
tudta.
–  Hallottam, mit műveltél Grace-szel. Azért jöttem, hogy
megmondjam: attól, hogy Floridába költözöm, még nagyon is
figyelemmel kísérem, mi történik vele, és megteszek minden
tőlem telhetőt érte. Jobb, ha most megfordulsz és visszamész
abba a pokollukba, ahonnan előjöttél, mert ha még egyszer
meghallom, hogy Grace-t követed, istenemre esküszöm,
elmondom Jones sheriffnek és gondoskodom róla, hogy
kirugdalja a seggedet a városból. És ha ez nem működik, ne
feledd: van puska is a világon. És nem félek használni.
Bármennyire vágytam látni Grace-t, teljesen nyilvánvaló volt,
 y gy j y
hogy az érzés nem kölcsönös.
Az idő egyre lassabban telt, ahogy a péntek közeledett. Alig
vártam, hogy vége legyen, hogy végre beszélhessek Texszel,
megmagyarázhassam, miért viselkedtem úgy, és bocsánatát
kérjem. Nem voltam annyira ostoba, hogy azt higgyem, kapok
még egy esélyt. Csak azt akartam, ne higgye azt, hogy csak
dugásra kellett.
East és Reign azt mondta, hülye lennék ringbe szállni. Az
agyam nem a játszmán lenne; folyamatosan Grace-re
gondolnék.
Még Max is azt mondta, ha tudnám, mi a legjobb nekem,
azonnal elmenekülnék a városból.
De maradtam. Ha másért nem, azért, hogy láthassam Grace-t
még néhányszor, mielőtt vége a tanévnek.
Abban a kis pongyolában, ahogy Blanche szerepét játssza.
Virul. Én pedig közben szétesek.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Grace

A menzaincidens után két nappal mentem vissza dolgozni a

büfékocsiba.
Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy
szabadságot vegyek ki, bár pontosan azt akartam tenni.
Szerencsére Karlie kézbe vette a West-ügyet és olyan gyorsan
kirúgatta, mint a villám.
Szerdán búcsúbulit rendeztem Marlának. Ez a legkevesebb,
amit megérdemel. Aznap végül megkértem, mondja meg
Westnek, hogy szálljon le rólam, hagyjon békén. Nem tudtam,
milyen kegyetlen játékot játszik velem. Nemcsak kardot szúrt a
szívembe, nemcsak kettétörte a pengét, hogy mindenki lássa, de
minden nap többször elhajtott a házunk előtt, így emlékeztetve
arra, hogy mit veszítettem. Egy lépést hátrált, miután Marla
előadta neki a vegyveres védelem dumát, de ettől még továbbra
is élénk pillantásokat vetett rám, amikor a Sheridan University
kampuszán elmentünk egymás mellett.
Nem tudtam, mit akar tőlem. Ha nem szeret az ellenségem
lenni – akkor miért tett ellenségévé?
– Ahogy rád néz… – jegyezte meg Karlie bosszúálló vigyorral,
csütörtökön, egy nappal a meccs előtt, amikor együtt
ebédeltünk a menzán. Feltépett egy csípős szósz tasakot és
tartalmát a kosárnyi Doritosra öntötte. – Milyen érzés, hogy a
Sheridan University legelérhetetlenebb pasija a lábaid előtt
hever?
–  Elég nyomorult – ismertem el. Azt nem ismertem el
azonban, hogy olyan érzésem volt, mintha nem csak West
figyelne.
Hogy mások is szemmel tartanak. Hogy folyamatosan
követnek. Nem tudtam volna megmondani, pontosan mi az, ami
ezt a gondolatot ébreszti bennem, de a veszély sejtése a
levegőben lógott. Egyre kiterjedtebb, egyre sürgetőbb lett.
Mintha valaki kárt akarna tenni bennem.
Ezt elmondani Karlie-nak úgy, hogy nem tudom
bizonyítékokkal alátámasztani, egyszerűen nem jöhetett szóba.
Azt hitte volna, hogy túldramatizálom a helyzetet.
–  Hát, ha kell egy kis vigasz, szerintem elgondolkodhatnál
valamin… abból, ahogy téged néz, kétséget kizáróan
megállapítható, ki volt az, aki szakított a másik féllel.
West nyomorúsága azonban egy kicsit sem vigasztalt. Csak
még jobban utáltam azért, mert ok nélkül azt tette, amit tett.
Mintha a dolgok még nem értek volna a hátborzongató
furaság ijesztő szintjeire. Tess csatlakozott hozzánk. Nem tettem
semmit ellene. Érzelmileg túlságosan kimerültem ahhoz, hogy
elzavarjam kettősünktől. És őszintének tűnt. Mintha megint az a
lány lenne, akit kedveltem, mielőtt West szemet vetett rám.
Talán kezd felnőni.
Talán mindannyian kezdünk felnőni.
Azt biztosan tudtam, hogy én jelentős lépést tettem a felnőtté
válás útján azzal a döntéssel, amit meghoztam.

– Rendben, nagyi, kezdődik a műsor. Készen állsz?

Szombat reggel kinyitottam a Chevy ajtaját. A pénteki próbát
le kellett mondanom, hogy délután és este Karlie és Marla
segítségével összepakolhassam nagyi holmijait.
Minden az utolsó pillanatban jött, de miután felhívtak, hogy
üresedés van, nem vesztegethettük az időt.
A Heartland Gardens Nursing Home egészen közel volt,
Austin elővárosában és egészen jó ápolási otthon hírében állt.
Ami azt illeti, abban a vastag stósz prospektusban találtam a
címet, amit West hagyott az íróasztalomon. A
reklámkiadványban botanikus kert, nyílt terek és vidám öregek
képeit láttam. A leírásban szerepelt, hogy rendszeresen
szerveznek táncórákat és bingópartikat. Volt egy kis kápolna is.
Az egészségügyi problémákkal, demenciával és más kognitív
rendellenességekkel küzdőket ápoló intézmények közül ez volt
az egyik legjobb egész Texas államban.
Ez az ápolási otthon konkrétan az Alzheimer-kóros betegekre
specializálódott. Az igazi nagy dobás az volt, hogy míg én nem is
igazán nézegettem a prospektushalmot, West nemcsak
lehetséges gondozóházakat talált nekem, hanem mindegyiket
felhívta, és elmondta nekik a helyzetünket. A prospektus mellé
üzenetet tűzött.

T,
Egy kicsit beleástam magamat a témába. Felhívtam a
helyet, kivettem a biztosítási kártyátokat Mrs. S.
tárcájából és megnéztem, mire elég. Az a helyzet, hogy a
biztosításotok ennek szinte minden költségét fedezi. Ha
Mrs. S.-t megvizsgálják és az eredmény az, hogy valóban
csak segítséggel tud gondoskodni magáról, akkor ez
főnyeremény.
– W.

Szomorú, de előre tudtam, hogy a teszt pozitív lesz. Ezért

felhívtam Heartland Gardenst. Az igazgatóval beszéltem, aki
virtuális sétát rendezett nekem. Ezután személyesen is
felkerestem az otthont. Nagyi azon a héten szinte alig volt
tudatánál, de éber állapotában folyton Westről kérdezett.
Nem volt szívem megmondani neki, hogy soha többé nem
találkozhat vele.
–  Nos? Mit gondolsz? – próbáltam vidám, játékos hangon
szólni, amikor nagyi és én már az új otthona előtt álltunk. Még
mindig nem hittem el, hogy ilyen szerencsés vagyok, és sikerült
azonnal helyet szereznem neki.
Nagyi kicsusszant az anyósülésről, közben kivettem a
bőröndjeit a csomagtartóból és az impozáns épület alabástrom
homlokzatát néztem.
Olyan volt, mint egy kis kastély. Gondosan nyírt pázsit,
teniszpályák, medence, és kifogástalanul gondozott virágok.
A főépület körül kis méretű, egyedi luxusházikók voltak,
mivel azonban nagyinak segítségre volt szüksége, a főépületben
fog lakni egy olyan szobában, ami nagyon hasonlított egy
ötcsillagos hotel lakosztályára.
–  Azt hiszem… – körülnézett, szája tátva maradt. Szentséges
ég! Azért imádkoztam, hogy legyen eléggé tudatánál, megértse,
mi történik, és később ne hibáztasson azért, hogy ezt a döntést
hoztam. – Azt hiszem… ezt egyáltalán nem engedhetjük meg
magunknak, Gracie-Mae.
Hirtelen feléje fordítottam a fejemet.
Gracie-Mae?
Csoda, hogy képes voltam megszólalni.
–  De igen. Csak annyi kell, hogy csinálnak néhány tesztet, és
ha kiderül, hogy… – elhallgattam, mély levegőt vettem – …ha
kiderül, hogy jogosult vagy bekerülni… és az igazgató és én
egyetértünk abban, hogy igen, akkor az alapítvány fizeti a teljes
ellátásodat. Már beszéltem velük. A részleteket bízd rám, nagyi.
Alig a fele összeget kell majd fizetnem, mint amit Marlának
fizetek, aki folyamatosan túlórázott. És éppen ilyen célokra
tettünk félre pénzt.
Nagyi gyerekes örömmel csodálta a helyet, ráncos kezével a
szívéhez kapott. Azt kívántam, bárcsak mondana valamit,
bármit, amivel akár a leghalványabb utalást teszi arra, hogy mi
jár a fejében. Azt pontosan tudtam, hogy nem vagyok képes
tovább gondoskodni róla otthon. Nem csak magam miatt.
Miatta is. Szakszerű segítségre van szüksége.
És társaságra.
A saját korosztályába tartozó emberekkel kell beszélgetnie, és
messze kell mennie Sheridantől… a várostól, ahol emlékek
kísértik, a várostól, ahol megszakadt a szíve, megrendült a lelke.
Anyám.
A nagyapám halála.
A tűz.
És talán én is.
–  Ó, Gracie-Mae… – mondta ruhája szegélyét markolva, fejét
lehajtva. Meglepetésemre fényes cseppek jelentek meg szeme
sarkában, bármely pillanatban kicsordulható könny. – Ez
gyönyörű. Nem tudom, hogy egyáltalán megérdemlem-e. Ez túl
elegáns. Talán faragatlan falusi nőszemélynek hisznek.
–  Nagyi! – korholtam, és úgy éreztem, mintha a régi mi
lennénk, és csak akkor jöttem rá, hogy ez nem így van… és soha
nem is leszünk már a „régi mi”, és ez is így van jól.
– Mi az?
– Örülhetnek, ha beköltözöl.
– Nem biztos, hogy túlélik a te nagyidat, édesem, de az nem az
én problémám.
Babakék egyenruhás, szép, középkorú nővér lépett ki a
fotocellás ajtón, és hozzánk sietett. Elvette a bőröndjeinket.
– Helló! Mrs. Shaw?
Vidáman mosolygott nagyira, lófarokba fogott haja teljes
harmóniában lengett mozdulataival, és tökéletesen illett
jókedvéhez.
–  Aimee nővér vagyok, segítek berendezkedni. Nagyon
örülünk, hogy végre megismerhettük. A szobatársa, Ethel már
várja. Nagyon sziporkázó humora van és igen aktív; az unokája
azt mondta, ön is hasonló kedélyű. Úgy érzem, nagyon jó
szobatársak lesznek.
Valami moccant nagyi arcán.
Izgalom és félénkség olyan keveréke, amit még sosem láttam
rajta.
Kézen fogva kísértem be. Bátortalanul nézett körül, mintha
nem fogadnák szívesen. Megértettem. Sheridanben nem látták
szívesen. És erre számított másoktól is. Ott mindenki
rosszallóan vagy elutasítóan viselkedett vele; hiszen az ő lánya
volt a hírhedt Courtney Shaw, a torzult arcú unokája pedig
 y j p g
rájuk gyújtotta a saját házukat.
Ez az ő esélye az újjászületésre. Arra, hogy főnix lehessen.
Újrakezdje. Kiterjessze szárnyait, és repüljön.
Miért vártam erre ilyen sokáig? Mitől féltem olyan nagyon?
Miért nem voltam képes megadni neki azt az ajándékot, hogy
úgy viszonyuljanak hozzá, ahogy megérdemli?
Azért, mert bűntudatom volt. A bűntudat pedig őrült dolgokra
képes vinni az embert, mint azt West bizonyította nekem.
Aimee nővér elkísért minket a recepcióhoz. Beszélgetett
nagyival, amíg én az irodában az igazgatóval elintéztem a
papírmunkát, véglegesítettük az adatokat.
Valahányszor az iroda üvegablakán át nagyira és Aimee
nővérre pillantottam, repesett a szívem.
Ekkor, csak ekkor lettem egészen biztos abban, hogy helyesen
döntöttem.

Hat órát töltöttem Heartland Gardensben. Segítettem nagyinak

berendezkedni az új szobájában. Szobatársa, Ethel valóban ott
volt, összesen körülbelül tíz percig. Gyorsan bemutatkoztak
egymásnak, aztán Ethel megkérdezte, hogy nagyinak szüksége
van-e segítségre. Mivel nagyi azt válaszolta, hogy az ő szép
unokája mindent elrendez, Ethel kimentette magát és elrohant,
mert nem akarta lekésni a jógaórát.
–  Nem szégyellem bevallani, hogy teljesen odavagyok egy
bizonyos úriemberért – kacsintott Ethel a nagymamámra. Nagyi
szemöldöke rebbent, majdnem ezüstősz hajáig.
– Nem tudtam, hogy itt randiznak is.
–  Ó, előfordul. De én a harmincéves fitneszedzőről beszélek!
Mindenkinek érte csorog a nyála.
Aimee nővér, nagyi és Ethel felnevetett. Én magamban
mosolyogtam, miközben gondosan összehajtogatott ruháit
betettem a szekrénybe, és úgy rendeztem el a pipereszereit az
éjjeliszekrényen, ahogy ő szerette.
Elbúcsúzni volt a legnehezebb. Tudtam, hogy ideje
hazamenni, de nem akartam úgy otthagyni, hogy nem tudom,
hogyan reagál olyan helyzetben, amikor ő a másik nagyi. Aki
még mindig Courtney-nek vagy ördögfajzatnak néz engem.
–  Menjen csak. Nem lesz könnyebb, ha itt marad és látja az
összeomlást. Mert az mindig van. Amint megkapjuk a
laboreredményeket, beállíthatjuk a gyógyszerezését, és
csillapodni fognak a hangulatingadozások – biztosított Aimee.
Meg akartam mondani, hogy nagyi semmiféle gyógyszert
nem szed az állapotára, de nem mondtam semmit, csak
bólintottam. Igaza van. Nem tarthatom nagyit örökké a világtól
elkülönítve.
És mégis, amikor visszaértem a kocsimhoz, tíz hosszú percig
csak bámultam az épületet, és átadtam magamat a mardosó
bűntudatnak. Savvy nagyi nevelt fel engem. Ő volt anyám
helyett anyám, az egyetlen, aki gondoskodott rólam. És most
csak hétvégenként fogok találkozni vele, rövid látogatások
erejéig. Nem élünk egy háztartásban. Egy korszak vége.
Benyúltam a kesztyűtartóba, elővettem a levelet, amit Karlie
írt nekem. Arra kért, csak akkor bontsam fel, ha a mai nappal
végeztem, és minden a tervek szerint ment. Azt hiszem, azt
akarta, hogy előbb végigcsináljam. Kivettem a levelet a
borítékból.

Shaw!
Helyesen döntöttél. Büszke vagyok rád. Most pedig vedd
le azt a törött lángmintás gyűrűt. Jobb vagy annál,
minthogy anyád hamvaiba kapaszkodj.
#APhoenixGyozniFog
– Karlie.

Könnybe lábadt a szemem. Megtettem, amire kért. Levettem a

gyűrűt, a borítékba tettem, a borítékot visszazártam. Nedves
volt a papír az ujjaim között. Könnyes. Letettem a levelet
magam mellé az ülésre, órák óta először, szipogva nyúltam a
telefonomért.
Elhúztam az ujjamat a képernyőn, lélegzetem elakadt.
Huszonöt nem fogadott hívás.

Easton Braun.Talán: Tess Davis.Karlie Contreras.

Ismeretlen hívószám.

Szöveges üzenetek is voltak:

Easton Braun: Easton vagyok. Próbáltalak hívni.

Easton Braun: Kérlek, hívj vissza!

Easton Braun: Nagyon sürgős. Kérlek.

Tess Davis: Van valami híred Westről???

Tess Davis: Nem akarsz valamit tenni?

Karlie: Hívj fel azonnal, ha ezt olvasod.

Easton Braun: VEDD FEL VÉGRE A KIBASZOTT

TELEFONT, GRACE.

Tess Davis: Kérlek, hívj, ha úgy érzed, beszélned kell

valakivel. <3

Karlie: Na, de komolyan. Felrobban a világ, te meg

valószínűleg bingót játszol Agnesszel és Elmerrel
odaát, Shaw.

Szándékosan nem vittem magammal a telefonomat az

épületbe, mert nem akartam, hogy bármi elvonja a
figyelmemet; azt pedig egyáltalán nem akartam tudni, mi lett a
 gy p g gy
West–Appleton meccs eredménye.
Aztán kizökkentem döbbenetemből, és elhatároztam, hogy
felhívom Eastont. Tudtam, hogy valószínűleg ő az a személy, aki
a legközelebb áll Westhez, könnyen lehet, hogy együtt vannak,
így teljesen logikus volt, hogy őt hívom először.
Még szinte ki sem csengett, már felvette. Olyan gyorsan, hogy
biztosra vettem, éppen egymást hívtuk.
– Halló! Easton? Itt Grace.
–  Grace! – hördült rám. Mintha alig kapna levegőt.
Linóleumpadlón hallottam csikordulni a lépteit. – Jézus az
égben! Az egész világ téged keres.
– Ő jól van?
Hiába próbáltam uralkodni magamon, remegett a hangom.
Nem akartam, hogy érdekeljen. Nem akartam törődni vele.
A következő pillanatban Easton feltette azt a kérdést, amit
rossz hír címzettje soha nem akar hallani.
– Ülsz?
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

West

Előző éjjel

– A rohadt életbe, haver! Negyven percet késtél – üdvözölt Max.

Úgy ölelt át, mintha egy pár lennénk vagy valami ilyesmi.
Eltoltam magamtól, hogy ne is lássam; hátrahőkölt, seggre esett.
Cikcakkban törtem utat magamnak a Sheridan Pláza felé.
Eldőlő Ducatim hangja csapta meg a fülemet.
Nem parkoltam le rendesen. Az én hibám.
Ennyit a kibaszott klassz festésről. Bocsáss meg, Christina!
Megbotlottam a saját lábamban. Minél előbb túlleszek rajta,
annál jobb. Maxnek sikerült felállnia, és majdnem elkapott.
Segítségért kiáltott. East, Reign és Tess jelent meg mellette.
– Ó, hogy az a…! Végre megjött West, de őrültebb, mint Kanye
– szólt be Reign.
Tess a szája elé kapta a kezét, fejét rázva nézett engem.
– Édes Istenem, Westie!
– Öregem! Teljesen kivan! – mondta East, azzal bal karomat a
vállára vette. Reign jobbról állt mellém. Tess szapora léptekkel
követett minket. Kíváncsi kisegér, akit legszívesebben az
oroszlánok elé vetnék.
–  Le kell mondanod a meccset, Max – sürgette East. – Nem
lehet megtartani. Hiszen meg sem tud állni a lábán.
–  Demmegdudokállni – jelentettem ki elmosódott hangon, és
eltoltam magamtól őket, hogy bizonyítsam készségemet. East és
Reign elengedett, és meg tudtam állni a lábamon.
Látod? Semmi gond. Tökéletesen képes…
Puff!
Hosszú másodpercek teltek el, mire rájöttem, az arcomon
terjedő melegség nem attól van, hogy lehugyáltam magamat.
–  Bofáraesdemigaz? – Hangomat a nyelvemre tapadó kavics
tompította. – Mióta ilyen kellemes és kényelmes a beton?
Botrányosan jó szundiztató.
– A „szundiztató” az egy szó? – kérdeztem.
Hallottam, hogy East felhördül.
Max sóhajtott.
–  Beszélek Shaunnal. Meglátom, hogy halaszthatjuk-e pár
órával. De nem mondhatjuk le. Ezt egészen nyilvánvalóvá
tették, és szeretném, ha a tökeim nem sérülnének.
–  A meccs meg lesz tartva – hallottam a saját hangomat,
miközben azzal voltam elfoglalva, hogy leporoljam magamat.
Lassan álltam fel. Olyan érzés volt, mintha tengeribeteg lennék.
Egészen érthető mellékhatás, ha az ember egy egész palack
olcsó whiskyt megiszik, a legolcsóbbat, amit a boltban találtam.
– Bemegyek abba a ringbe és kicsinálom.
– Meg vagy őrülve?! – bődült fel Tess a hátam mögött.
Megfordultam, hogy szembenézzek vele. Volt egy kis
elszámolnivalóm Miss Davisszel. Nemcsak hogy megjelent a
látóteremben, hanem többet láttam belőle. Egymásba mosódtak
képei, mintha harmonika redőire lenne Tess applikálva. –
Milyen szörnyű bűnt követtem el előző életemben, amitől azt
érdemlem, hogy hat Tesst látok? – tűnődtem hangosan.
Gyomrom háborgott, erős hányingerem volt. – És belegondolni,
hogy egy kibaszott Tess volt az, aki elbaszta a dolgokat köztem
és a barátnőm között…
Előrehajoltam, megtapogattam az orrát. Illetve azt akartam.
Pár ujjnyival tévedtem, és a szemét érintettem. Az én hibám,
kettő.
Reign lépett közénk, eltolta a kezemet, és szemöldökét
összevonva, rosszallón nézett.
 – Most már exbarátnőd, és ne Tesst hibáztasd. Te voltál az, aki
eltitkolta a meccset Grace elől. Tényleg azt hitted, hogy senki
nem mondja el neki?
– Később akartam elmondani neki, pár nappal a meccs előtt.
Te megmondtad Tessnek, hogy elhallgatom Grace elől, Tess
pedig azért mondta el Grace-nek, mert túlságosan hiányzott
neki a farkam.
A gúnyos megjegyzést böffenés kísérte. Extra illendőség, vagy
mi a franc.
–  Sajnálom. Oké? – szólt Tess, és megborzongott. – Tényleg
nagyon sajnálom. Nem gondoltam volna, hogy ennyire elfajul a
dolog. Nem akartam tönkretenni, ami köztetek volt. Csak…
megnehezíteni.
Zsebemben megcsörrent a telefon. Tess bocsánatkérését
mintha meg sem hallottam volna, rögtön előkotortam a telót.
Max fel-alá járkált, telefonált, valószínűleg magyarázkodott
Appletonnak és a stábjának.
Megnéztem, ki az.
Anyám.
Mennyire lehetek részeg, hogy azt gondoltam, talán Grace
hív?
Megvolt az esélyem. Ha őszinte akarok lenni magammal, nem
is egy esélyem volt. És mindegyiket kibaszottul elcsesztem. A jó
hír az, hogy végre tisztán tudok gondolkodni. Tudtam, mit kell
tennem, hogy Grace biztosan megmeneküljön.
–  Úgy néz ki, hogy tervez valamit, ami jelenlegi állapotát
figyelembe véve nem jelenthet semmi jót.
Easton hangja hatolt át Reign és Tess folyamatos
sürgölődésén. Azt mondták, hoznak nekem vizet és valamit
enni. Pár percem van összeszedni magamat, mielőtt valaki a
falnak csap, mintha valami olcsó bútor lennék.
Hallottam, hogy odafent a tömeg üvölt és éljenez.
Telt ház. Minden jegy elkelt. Egy óvszert sem lehetett volna
leejteni a tömegben.
És rám egyáltalán nem jellemző módon késtem.
Pár perccel később Max hirtelen letette a telefont. Egy felsős
 p gy
vegyész nerd rohant felénk, kezében becsomagolt szendvics és
egy palack víz.
– Tessék!
Eastonnak adta, aki a képembe tolta az ételt és az italt.
– Edd meg és idd meg!
–  Azt akarod, hogy a második menetre összehugyáljam
magamat? – mormogtam a szikkadt szendvicset harapdálva. Ki
csinálta? Olyan szinten rossz, hogy szinte hihetetlen. A kenyér
savanyú, a sajt túl lágy, a sonka talán velem egyidős.
A francba! Nagyon hiányzik a That Taco Truck minőségi
kajája.
–  Felőlem akár össze is szarhatod magadat, ha azzal vége a
meccsnek – vicsorgott East.
– Ezt a meccset semmi nem akadályozza meg – jelentettem ki.
– És melegen ajánlom, hogy meg se próbáljátok. Kibaszottul ne.
–  Miért olyan fontos ez neked? – kérdezte Reign. Leguggolt
mellém. – Nem tudom, hogyan mondjam meg neked, de ezt nem
fogod megnyerni. Ebben a mosott szar állapotodban nem. A
francba, egy pompomlányt sem tudnál legyőzni.
– Halott pompomlányt – szólt közbe Max segítőkészen.
–  Nem nyúlok bigékhez – mormogtam. Ellentétben azzal a
faszfej Appletonnal.
–  Odáig el sem jutnál. Kartondoboznak néznéd, mielőtt
beviszi az első ütést – mondta Reign és biztatóan megpaskolta a
vállamat.
Valamivel később – egy óra, egy hét, egy kibaszott perc telt el,
nem tudom –, Max összecsapta két tenyerét, és bejelentette:
–  Oké. Eljött az igazság pillanata. Nem húzhatom tovább az
időt. Rendezvényszervező vagyok, nem bűvész.
–  Minősített szaralak vagy, és megfizetsz azért, hogy olyan
meccsbe trükközted be, amiből nem tud visszalépni – vicsorgott
Easton, és kezet nyújtott nekem.
Max láthatóan összerezzent. Vonakodva hagytam, hogy
Easton talpra húzzon. A ringhez vezető lépcső felé pillantottam
éppen, amikor léptek koppantak a betonon.
 – Hé!
Tess a mellkasomra tette a kezét. Elcsaptam magamról. Nem
voltam olyan hangulatban, hogy beszélgessek azzal a
személlyel, aki a kis szargolyót szarviharrá változtatta.
– El a kezeket Tess!
–  Ne haragudj, nem úgy… Nézz rám! – két keze közé fogta
arcomat.
Részegségemben… pontosabban súlyos részegségemben is
láttam a mély megbánást a szemében.
–  Nem gondoltam volna, hogy így elfajulnak a dolgok.
Keserűen dühös voltam és féltékeny, és nem értettem, miért
szerez meg Grace mindent, amire vágytam. Egy kis krízist
akartam, nem totális katasztrófát.
Megragadtam a csuklóját, ellöktem a kezét.
– Sajnálom, hogy a tragédiám nem a segged méretére készült.
Megfordultam, éppen elindultam volna felfelé, hogy túllegyek
a meccsen, amikor a hasam valaki hasába ütközött.
Lenéztem.
Appleton.
Izzadt volt és félmeztelen. Arcán annyi vazelin, hogy az egész
Szabadság-szobrot be lehetett volna kenni vele.
–  St. Claire. Hallom, van barátnőd és nagyon oda van…
pirulva. Mint a pirítós.
Szájszagú röhögést böffent, kilátszottak görbe fogai.
Meglökött. Shaun és a többi bohóc a csapatából két oldalról
mellette állt. Gúnyosan vihogtak.
Nem mintha jobbra számítottam volna attól a három
emberszabásútól, akiknek együtt nincs tizenkét IQ-pontjuk, de
képtelen voltam megállni, hogy ne vigyek be egy jobbhorgot
egyenesen az orrára. Hátratántorodott, orrából két vastag
patakban folyt a vér.
–  Miafasz! – vinnyogott Appleton, orrnyergét fogva. Arcom
előtt legyintett. – Megint azt csinálja. Gongszó előtt támad.
– Te küldtél verőembereket a munkahelyemre, seggfej.
– Nem tudod bizonyítani.
– Azt tudom bizonyítani, hogy megöllek – mutattam ki fogam
 y gy g g
fehérjét, szó szerint.
–  Egy bige miatt – jegyezte meg rosszallón ciccegve. Már az
állán folyt a vér. – Na, ki a puncibubus?
Éppen helyreigazítást akartam tenni, megmondani, hogy
Grace nem a barátnőm… legalábbis már nem, de türtőztettem
magamat. Részben ez volt az oka annak, hogy Grace-nek mindig
is voltak kételyei. Soha nem vállaltam fel a kapcsolatunkat.
Soha nem fogtam meg a kezét nyilvánosan. Soha nem
csókoltam meg úgy, hogy mindenki minket nézzen. Nem
mutattam meg a világnak, mit érzek Grace iránt.
Azt is tudtam, hogy Kade Appleton nem fogja békén hagyni
Grace-t.
Tudtam, hogy előbb-utóbb eljut hozzá, mert Grace
kapcsolatban van velem, és én nagyon érzékeny téma vagyok
neki.
Hacsak…
Hacsak nem veszítek. Látványosan. Hacsak nem hagyom
magamat kiütni a ringben. Hacsak nem dobom be a törölközőt.
Minden világos volt.
Mindenkinek van egy főnix-pillanata.
Ez az enyém.
Átnyomultam Appleton mellett, elindultam felfelé a lépcsőn.
– Gyerünk! Legyünk túl ezen a szarságon!
Üldözött. Skarlátvörös vércseppek hulltak nyomában.
Berohantam a rögtönzött ringbe, át a sűrű, őrjöngő tömegen.
Appleton szorosan a nyomomban. Mögöttünk Shaun, Max, East,
Reign és Tess. Próbáltak lépést tartani velünk.
Megfordultam, szembenéztem vele.
– Támadj!
Tudtam, hogy nem fogok győzni.
Nem hagyom magamat győzni.
Soha egyetlen meccset sem veszítettem el szándékosan, de
Grace Shaw kedvéért lenyelem a békát.
Max bizonytalan tekintete cikázott közöttünk. Még mindig
messze voltam a józan kategóriától, de így is veszélyes lehettem.
 – Készen állsz? – kérdezte Max.
– Készen.
Appletonra koncentráltam, úgy tettem, mintha egyáltalán
érdekelne, mi történik a következő pillanatban.
Elkezdődött a műsor.

A meccsről csak halvány emlékképeim vannak.

Appleton eszméletlen nagy ütést mért az államra; a levegőbe
emelkedtem, a faládákra zuhantam.
Úgy tettem, mintha próbálnék elhúzódni, ahogy lendületből
egyenesen a hasamra próbált rúgni.
Appleton az oldalamba könyökölt. Emlékszem a hirtelen
fájdalomra, amikor rájöttem, hogy eltörhetett egy-két bordám.
Emlékszem, hogy a földön fetrengek, saját véremmel
gargalizálok, mintha szájvíz lenne.
Folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy ha
veszítek, nem kell minden nap úgy lefeküdnöm, hogy aggódom,
vajon Kade Appleton és seggfej barátai mit tesznek vagy mit
nem tesznek Grace-szel. Grace volt az én Achilles-sarkam.
Akárhonnan is néztem, Kade helyre akarja állítani a hírnevét.
És én? Az én egóm feleannyit sem ért, mint amennyit Grace
jelentett nekem.
Minden mintha lassított felvételen ment volna. Megszűntek
körülöttünk az izgatott kiáltások, pánik tört ki, és mindenki azt
kiabálta, hogy Max vessen véget a meccsnek. De bármennyire
imádkoztam Istenhez, akinek fennvaló létében nem is voltam
biztos, a végső ütés nem jött.
Egy bizonyos ponton arra gondoltam, hogy színlelem a KO-t,
ám nem bíztam saját eszméletvesztés-színlelési
képességeimben. De nem ütöttem vissza. Nem is színleltem,
hogy ütéssel próbálkoznék. Ez nem bunyó volt. Az volt, hogy
hagytam, hadd tegye Appleton, amit akar; ez a büntetésem
azért, mert legyőztem.
Kade a szőnyegre lökött, lebirkózott. Valamiféle dzsiudzsicu
figurával próbálkozott, amitől úgy nézett ki, mintha a seggemet
akarná nyalni. Akkor, ahogy egymáshoz szorultunk, véres
szájjal végre sikerült szólnom neki:
–  Fejezd már be! Tudod, hogy offoltam ezt a meccset, még
mielőtt ringbe szálltam volna. Miért húzod az időt?
– Ezt pontosan tudom, St. Claire – mondta fogatlan vigyorral.
– De, tudod, nekem a győzelem nem elég. Előbb megalázlak.

Másnap az intenzív osztályon ébredtem.

Fokozatosan nyertem vissza az eszméletemet. Körülnéztem és
azt láttam, hogy infúzióra vagyok kötve, pulzusomat
folyamatosan monitorozzák, testemen géz- kötések, kezem
sínben…
Lejjebb siklott a tekintetem. Kórházi hálóingben voltam. Még
sosem volt rajtam ilyen. Maradjunk annyiban, hogy sosem
gondoltam volna a púderkéket a kedvenc kibaszott színemnek.
– Jó reggelt, napsugár!
Easton hangja túl hangosnak és vidámnak tűnt a
körülményekhez képest. Az ajtó kinyílt, East bevonult.
Behunytam a szememet, nem voltam hajlandó foglalkozni ezzel
a szarsággal, mielőtt magamba nem öntök egy nagy bögre erős
kávét.
–  Öröm látni, hogy ébren vagy. Elég nagy riadalmat keltettél
bennünk tegnap éjjel.
–  Miért beszélsz úgy, mintha nyolcvanéves lennél? –
kérdeztem hörgő, rekedtes hangon. Nyálamat próbáltam
lenyelni. Rossz ötlet. Nem volt nyálam. A torkom szárazabb volt,
mint Max alkalmi női. Hörögtem.
East leült az ágyam közelében álló székre, de még csoszogást
hallottam a szobában. Nem ő volt az egyetlen a szobában, de
nem volt a programomban az, hogy kinyissam a szememet és
megnézzem, ki az.
– Tegnap éjjel majdnem meghaltál – közölte East.
–  Hálás köszönet az infóért. Nekem mondod, cowboynak,
hogy nyávog a tehén? Nem kéne más helyen lenned? Például a
Hudson mellett, és elmondani a turistáknak, hogy a folyó
nedves, vagy Alaszkában megállapítani, milyen hideg van?
–  Szentséges ég! Nem csak egy fogát veszítette el. A
humorérzéke is súlyosan sérült – szólalt meg Reign drámainak
szánt szusszanással a szoba másik feléből. Szomorúság tört
rám, amikor meghallottam a hangját. Ki a fenét vártam?
Grace-t. Őt vártam.
–  A szüleid úton vannak, és egy szót sem akarok ez ellen
hallani – figyelmeztetett East. – Dobtak egy hátast, amikor
megtudták, mi történt veled.
Első reakcióm az volt, hogy legszívesebben leharapnám a
fejét, amiért értesítette a szüleimet. De nem igazán volt más
választása. Különben mivel magyarázná, hogy hosszas kórházi
kezelésre szorulok?
Ezzel eljutottam a másik kérdésemhez.
– Mit mondtatok a kórházi személyzetnek?
–  Motorbaleset – mondta Reign, és lehuppant mellém az
ágyra. – Ami könnyen hihető, mert szegény Christinát eléggé
leamortizálta a Kade-banda a meccs után – közölte rosszallón
ciccegve. – Remélem, nem akartál motorozgatni, mert a
motorod most nincs vidám állapotban.
Felhördültem, de nem nyitottam ki a szememet.
–  Max szerint Appleton most jól elvan magával, így legalább
nem bóklászik a városban, és nem próbálja megint kavarni a
szart – mondta East, mintha félig tele poharat kínálna. Félig tele
– pisával.
– Pompás!
–  Na, most ki beszél nyolcvanéves szinten? – vágott vissza
East. Felbontott egy doboz kólát, a számhoz tartotta, nem
vacakolt szívószállal. Seggfej. Lassan kortyoltam, hagytam, hogy
a folyadék lecsorogjon a torkomon. Maró buborékok. Jó érzés
volt.
–  Mi a diagnózis? – kérdeztem, és végre kinyitottam a
szememet. Arcomra mutattam.
–  Orrsövénytörés, három törött ujj, még a meccs előttről, két
megrepedt borda és végtelen sok zúzódás – közölte East, ujjain
számolva.
– Nem ellentétes a szabályzattal, hogy személyes egészségügyi
információkat adjanak ki nem családtagoknak? – kérdeztem
fanyar grimasszal.
–  Ó, nem az egészségügyi személyzet adta ezeket az
információkat. Van két jó szemem – közölte East szenvtelen
hangon.
–  De még az sem volt elég ahhoz, hogy a seggedet
elvonszoljuk a sürgősségire – tette hozzá Reign a másik
oldalamról. – Úgy döntöttél, hogy a meccs után jó nagyot alszol
a szőnyegen és közel tíz percig hiába ébresztgettünk. Easton
bizonygatta, hogy agyrázkódást szenvedtél. Végül Tess, azaz a
barátnőm, akivel nagyon bunkó faszfej volták, meghozta a
döntést, és mentőt hívott. És nagyon jó döntés volt, mert úgy
tűnik, néhány belső szerved eléggé feldagadt. Még mindig
gyűlölöd a barátnőmet?
–  Örök harag – sikerült kiköhögnöm. Reign nevetett,
megpaskolta a bordáimat. Káromkodtam. – A rohadt életbe! Te
nem tudod, hol a határ? A kibaszott bordáim az éjjel törtek el!
– Ezt azért kaptad, mert lefeküdtél a barátnőmmel.
– Ez esetben… – feléje fordultam, elkaptam a csuklóját és úgy
megszorítottam, hogy majdnem eltört. Reign felüvöltött. – Ezt
azért kaptad, mert gúnyoltad a barátnőmet.
Úgy viselkedtünk, mint a tizenkét éves kamaszok, de ha van
alkalom, amikor így lehet viselkedni, az éppen ekkor jött el,
amikor mindent a fájdalomcsillapítókra foghattam.
– Utoljára emlékeztetlek, St. Claire. Már nem a barátnőd.
– Azt majd meglátjuk.
Lassan Eastonra siklott a tekintetem. Nem is kellett
kimondanom. Pontosan tudta, mit kérdezek.
 Hol van Grace?
Tudja, hogy mit csináltam?
Tudja, hogy miért csináltam?
East feszülten nyeldekelt. Nem nézett rám. Azzal foglalta el
magát, hogy nejlonzacskóból vette elő a nekem hozott
nassolnivalót, és az éjjeliszekrényemre tette.
–  Próbáljuk elérni. Biztos vagyok benne, hogy nemsokára
felveszi a telefont.
–  Aha – tette hozzá Reign vidáman. – Hétvége van. Az
emberek nem ücsörögnek a telefonjuk mellett.
– El fog jönni – biztatott Easton, és megpaskolta a kezemet. –
Pontosabban el fog menni. A szádon. Sokszor. Majd meglátod. A
csajok szeretik, ha állod az ütéseket miattuk. Majdnem
meghaltál érte – mutatott rá Reign. – Az megér pár szopást,
igaz?
Behunytam a szememet. Elaludtam és azt kívántam, bárcsak
soha nem ébrednék fel.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

West

Késő este ébredtem fel.

A szobában voltak a szüleim. Összebújó testük körvonalait
láttam, sötétség ölelte őket körül. Az ablak mellett álltak,
egymásba kapaszkodva, pontosan úgy, ahogy Aubrey halálának
reggelén láttam őket a havas udvaron.
Torkomban az ismerős gombóc még nagyobb lett. Egy
pillanatig fontolgattam, hogy alvást színlelek. De ha Grace Shaw
tanított nekem valamit ezen a világon, az az, hogy rossz ötlet és
mindig visszaüt, sokkal erősebbet rúg rajtunk a halogatás.
Felültem a kórházi ágyon, célzatosan köhögtem.
Egyszerre fordultak felém. Anya nem sírt, nem sóhajtott fel.
Tekintete úgy simogatta az arcomat, mintha a kezét húzta volna
végig a bőrömön gyengéd mozdulattal. Apa – aki legalább tíz
évvel öregebbnek látszott, mint amikor öt éve, legutóbb láttam
–, összerezzent, mintha ő kapta volna Appleton ütéseit.
– Fiam!
Egyelten szó. Úgy hangzott, mintha az óceán fenekéről jött
volna. Egész testemben visszhangzott.
A szüleim megviseltnek tűntek, legalább tíz kilót vesztettek.
Alig ismertem fel őket, bár azt tudtam, hogy nagyrészt én
vagyok az oka annak, hogy ilyenek lettek.
Apa volt az első, aki sietve hozzám lépett. A kórházi ágy fölé
hajolt, teste hozzám simult; olyan gyengéd, alig érintő ölelést
kaptam tőle, amilyent még soha senkitől. Fél évtizede nem
öleltük meg egymást.
 –  Apám! Ez az egyetlen esélyed, hogy megölelj. Most nem
tudok elhúzódni – mormogtam. Éreztem, hogy meleg teste
remeg testemen, ahogy szorosabban ölelt magához. Egyszerre
sírt és nevetett.
Amikor felállt és ellépett tőlem, anyám következett.
Végignéztem rajtuk, fura mosolyt villantottam.
– Aggódtatok, hogy ezen a héten nem küldtem pénzt, ugye?
Ez annyira ócska megjegyzés volt tőlem, és mégis annyira
jellemző! Arcizmuk sem rezdült, egyikük sem szabadkozott.
Anya hosszasan nézett. Valami megváltozott azóta, hogy
legutóbb láttam. Felismerhetőbb volt tekintetében az az anya,
aki Aubrey halála előtt volt.
Szilárd határozottság volt a tekintetében, és figyelmeztetés,
hogy pokolian megbánom, ha rosszul viselkedek.
–  Azért vagyunk itt, hogy megmondjuk neked: nem hagyjuk,
hogy megöld magadat azért, ami Aubrey-val történt. Megértjük,
hogy nem tudod túltenni magadat rajta. Mi sem.
Mindannyiunknak hatalmas fájdalom és veszteség. Elvesztettük
a drága kislányunkat. De istenemre, West Camden St. Claire,
nem fogunk elveszíteni még egy gyereket. Nem engedjük át sem
a gyásznak, sem a bűntudatnak. Semminek. Túl fogsz élni
minket, és élvezni fogod.
Gerince kiegyenesedett és olyan heves tekintettel nézett a
szemembe, hogy végigfutott a hátamon a hideg.
–  Gyűlölöm magamat – szaladt ki a beismerés a számon. –
Kibaszottul gyűlölöm magamat. És nem értem, hogy ti miért
nem gyűlöltök.
–  Nem a te hibád – mondta apám, és megfogta a kezemet.
Elfordítottam a fejemet, nem akartam ránézni. Túl nagy volt a
veszélye, hogy elsírom magam, nem kockáztathattam a
szemkontaktust. – Akkor is, ha az lenne… akkor is szeretnénk,
akkor is megbocsátanánk. Tehettél volna másként? Igen. De
nem így volt. Nem követtél el bűncselekményt, West. Csak a
rossz döntésednek történetesen igen tragikus következményei
lettek.
 – Megszegtem az Aubnak tett ígéretemet.
–  Mindenkivel előfordul néha, hogy megszegi az ígéretét –
mondta anyám, és megfogta a kezemet. Már nem volt hova
néznem, mert a szüleim mindenütt ott voltak. Nem kerülhettem
el őket többé. Nem tehettem úgy, mintha nem venném őket
észre. Nem nézhettem őket levegőnek. Nem tehettem úgy,
mintha egy csekkel elhallgattathatnám őket.
–  Soha nem a pénzről volt szó – mondta apám. Meleg
könnycseppje hullt a karomra. – Soha nem vártuk el tőled, hogy
te fizesd a költségeinket, hogy kimásszunk ebből a helyzetből.
Először azt gondoltuk, hogy így küzdesz meg a gyásszal, így
csendesíted el a démonokat. Nem beszéltünk neked erről. Aztán
már túl késő volt. Messze mentél, és nem tudtuk, hogyan
kerülhetnénk újra a közeledbe.
– Teljesen odavoltunk – szólt közbe anyám. Feléje fordultam.
Ő is sírt. – Nagyon nehéz volt Aubrey halála után…
– Teljes joggal… – vágtam a szavába. Alig tudtam megszólalni,
elszorult a torkom az erős érzelmektől.
Ne sírj. A kibaszott életbe, nehogy sírni merj!
Olyan régen nem engedtem magamat érezni, hogy nem
tudtam, képes lennék-e rá, ha akarnám.
–  Nem. Nem volt jogunk rá, Westie. Ott voltál nekünk,
gondolni kellett volna rád, gondoskodni rólad. De mi nem
gondoltunk a következményekre, átadtuk magunkat a
depressziónak.
– Az ember nem adja át magát a depressziónak. A depresszió
eljön érted, megragad a lábadnál fogva és behúz a mély
szarmocsárba. A depresszió soha nem a te hibád. Ezért ne kérj
bocsánatot.
Nem bírtam tovább. Szemem és orrom égett, forró könny
siklott le arcomon. Gyorsan letöröltem a tenyeremmel.
–  Szeretünk, Westie! – Anyám hajolt hozzám, vállamra
hajtotta a fejét, nyakamba temette arcát. – Nagyon szeretünk.
Soha nem akartuk a pénzt. Csak beszélni akartunk veled. Vissza
akarjuk szerezni a fiunkat, és mától fogva egy centet sem
fogadunk el tőled. Amikor Easton elmondta, mit csináltál, hogy
 g gy
segíts visszafizetni a kölcsöneinket, tudod, mit tettem?
Gyorsan kitagadtad a fiadat, mert ilyen átkozottul ostoba volt.
–  Adtam egy jó nagy pofont Eastonnak, mert nem mondta
meg nekünk. Nem figyelmeztetett. Minden pénteken az életedet
kockáztattad, hogy segíts nekünk. Kérlek, bocsásd meg, hogy
nem tudtam, min mentél keresztül az utóbbi öt évben. – Két
keze közé fogta arcomat. Pokolian fájt, de ez nem éppen a
legalkalmasabb idő volt arra, hogy erre rámutassak. – Tudom,
hogy ez nagy kérés, de hajlandó vagyok nagyon sokat tenni
azért, hogy megmutassam, milyen sokat jelent ez nekem.
Újabb áruló könnycsepp csordult le az arcomon.
Kinyitottam a számat, és kimondtam a felszabadító szót.
– Megbocsátom.

Grace

A nap már lebukott a magas fák mögött, mire beálltam a kórház

parkolójába. Majdnem teljesen besötétedett. Borzalmas
forgalom volt az úton; két baleset mellett haladtam el, és az
utak nagy része fesztiválok miatt volt lezárva. Minden pillanat,
amit Westtől távol töltöttem, a kétségbeesés karjaiba hajszolt.
Betegre aggódtam magamat. Nem csoda, hogy az az enyhe
nyugtalanság, hogy Savvy nagyi hogyan tölti az első napját a
Heartland Gardens gondozóotthonban, teljesen eltűnt.
West ébren volt, amikor odaértem.
Tess üdvözölt elsőként. Átölelte a vállamat.
– Grace! Annyira örülök, hogy eljöttél! Nemrég ébredt fel.
Furcsa, gránátsokkos állapotban paskoltam meg a vállát. Volt
valami furcsa abban, hogy megint jóban vagyunk azok után,
ami történt, de ha van valami, amit Westtel való ismeretségem
első pillanatától tudok, akkor azt biztosan, hogy a
megbocsátásnak nem sok esélye van az érzések csatájában, de
mindig annak kell győznie.
Easton és Reign keskeny padon ült West szobája előtt, olyan
pozícióban szundítottak, ami egyáltalán nem lehetett
kényelmes. Tess hátralépett, alaposan végignézett.
– Easton azt mondja, kérdezett rólad.
Lelkesedés gyöngyözött fel torkomban, de erőt vettem
magamon és lenyeltem.
– Nagy fájdalmai vannak?
Tess lassan bólintott.
– Én még nem mentem be. Nem hiszem, hogy szívesen látná a
képemet, azok után, ami történt. De Reign és Easton azt mondja,
hogy jobban néz ki. Menj. Vár téged.
Éppen akkor nyitottam be, amikor a szülei kifelé jöttek. Az
anyját azonnal felismertem. Filigrán alkat, markáns arc, sötét
haj.
Töltekező öleléssel fonta körém karjait.
– Grace. Köszönöm, hogy meglátogatod Westie-t.
–  Ez csak természetes – feleltem karját dörzsölgetve, ideges
mosollyal. – Jöttem, amint tudtam.
–  Minden éjjel azért imádkoztam, hogy kibéküljetek. Örülök,
hogy sikerült – mondta Caroline. Arcom enyhe grimaszba
rándult, mert West és én földrajzilag a lehető legtávolabb
voltunk attól, hogy kibéküljünk.
West a szobája mélyéből halkan nyöszörgött. A szülei
eltakarták, ezért nem láttam.
– Elég legyen, anya!
Caroline a szemét forgatta, eléggé túljátszotta, ezért
gondoltam, hogy ha neki van humora, akkor West állapota nem
lehet olyan súlyos, mint amilyennek hangzik.
– Vigyázz a fiamra!
Arcon csókolt és elment.
Becsuktam magam mögött az ajtót, szembefordultam Westtel.
Forróság kúszott fel a nyakamon.
Szörnyen nézett ki.
 y
Az orra nem volt a helyén, a szeme dagadt és lila; úgy nézett
ki, mint akit úgy varrtak össze, és olyan West lett belőle, akit
alig ismertem fel. Nagyon messze állt attól a hibátlan testű
Adonistól, akit ismertem.
Minden idegszálamon erőt vett a sürgető késztetés, hogy
nézzek másfelé, fordítsam el a fejemet, de sikerült
fegyelmeznem magamat. Őt néztem.
Ő akkor is szeretett, amikor a legrosszabb helyzetben voltál;
tudta, hogy nézel ki. Ideje bizonyítanod neki, hogy úgy szereted,
ahogy van. Sebestől, mindenestől.
–  Hogy nézek ki? – mutatott magára gipszsínbe tett kezével.
Humortalanul kacsintott.
–  Életben vagy – feleltem, és elakadt a hangom. – Mindent
figyelembe véve ez több, mint amit kívánhatok. East mondta a
telefonban, hogy piásan jelentél meg, és nem is vetted fel a
harcot. Mi a fene járt az eszedben?
Ahogy beljebb haladtam a szobába, minden lépéssel egyre
lazultak izmaim. A barátai már hoztak neki kólát,
rágcsálnivalót, virágokat és egy iPadot. Nekem nem volt időm
vásárolni, nem hoztam neki semmit. A gondozási otthonból
egyenesen a megyei kórházba jöttem, ami még messzebb volt
Austintól, mint Sheridan. A francba! Hiszen West azt sem tudja
még, hogy Savvy nagyi a Heartland Gardens otthonba költözött.
Olyan sok minden történt az alatt a rövid idő alatt, amióta távol
vagyunk egymástól.
–  Az járt az eszemben, hogy mindenáron meg kell védenem
téged – felelte. Állán megfeszültek az izmok. – Akkor is, ha az
ára az, hogy megszakad a szívem.
Leültem az ágya elé. Egy pillanatra sem vettem le arcáról a
tekintetemet.
– Miután Kade elküldte az embereit, hogy a büfékocsiban rám
támadjanak, tudtam, ha kiderül, hogy a barátnőm vagy, te is
célpont leszel – magyarázta West.
–  Miért nem mondtad el nekem? – kérdeztem. Alig kaptam
levegőt. Vigyáztam, hogy ne érjek hozzá. Tudtam, ha
hozzáérnék, nem tudnám levenni róla a kezemet. Megölelném,
 g
csókolnám és a fulladásig belemerülnék, sosem jönnék fel
levegőért.
–  Szóba sem jöhetett, hogy bevonjuk a hatóságokat. Kiderült
volna, hogy illegális meccseket tartunk, és akkor mindenki elég
nagy bajba kerül. Nemcsak engem csuktak volna le, hanem
Max, East és Reign is börtönbe került volna. – Arcomat nézte,
jeleket keresett, hogy mit gondolhatok. – Úgy döntöttem,
mindent megteszek azért, hogy biztonságban tudhassalak.
Először megpróbáltam lefújni a meccset, ahogy kérted.
Megmondtam Maxnek, amikor Reign partiján voltunk. Max
felhívta Shaunt, de ő hallani sem akart róla. Az a helyzet, hogy
Kade-nek ez nagyon fontos volt. Ezért kitaláltam, hogy dobom a
meccset, hadd legyen meg ennek a seggfejnek a győzelmi
pillanata, és legyen vége ennek a rémálomnak. De alábecsültem
Kade Appleton őrültségét. A meccs előtt majdnem megölt.
Támadókat küldött rám a büfékocsiba, és amikor tőled eljöttem,
egyik embere belém jött motorral. Ez akkor már nem a pénzről
szólt. Veszíteni akartam, hogy ne bánthassa a barátaimat. De
nem önthettem rád ezt a sok fost. Nem terhelhettelek vele.
Vigyáznod kellett a nagymamádra, új gondozót kellett találnod,
és McGraw professzor fenyegetése is a fejed felett lógott. Sosem
volt célom, hogy ne mondjam el neked, Tex. El akartam
mondani. Csak úgy és akkor, ahogy én akartam.
Megfogta a kezemet. Bőrének furcsa tapintása volt. Hideg és
száraz, mint az agyag.
Halandósága úgy csapott le rám, mint bontógolyó a rossz
házra.
Meghalhatott volna.
Majdnem meghalt.
–  Hát, elég annyi, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogy
akartad – szipogtam, hüvelykujjammal ujjperceit érintve. –
Hihetetlenül megaláztál, West. Megszegted a nekem tett
ígéretedet, és mindenki előtt megtapostad.
Erősen behunyta a szemét, mély levegőt vett. Annak a napnak
a sebei jobban fájtak, mint az arcomon és karomon húzódó
hegek.
 g
Mert az okozta, akit a legjobban szeretek.
– Azt mondtad, a barátnőm vagy, és az is voltál. Basszus, van
bennem annyi szánalmas balfaszság, hogy remélem, még
mindig az vagy, és akkor csak arra tudtam gondolni, hogy Kade
Appleton patkányai visszarohannak hozzá és elmondják, hogy
van egy szép szőke lány, aki a kezében tartja a tökeimet.
Tudtam, hogy célpont lennél. El kellett terelnem őket a
nyomodból. Biztosítanom kellett, hogy távol tartja magát tőled.
És ezt csak úgy tudtam elérni, ha elérem, hogy gyűlölj a meccs
előtti héten, és ne is találkozzunk.
–  Küldetés teljesítve. De még utána is többször eljöttél a
házunkhoz. Leskelődtél utánam.
Vállat vont, szomorú mosoly-kísértet suhant át arcán.
–  Sosem színleltem, hogy csodálatos önuralmam lenne, ha
rólad van szó, Texas Shaw. Ezért kerültünk ebbe a bajba.
Bárcsak távol tudtam volna maradni tőled!
–  Akkor is ugyanez lenne a helyzet. Appleton azért akart
tönkretenni téged, mert jobb vagy nála. És te hagytad.
Csend telepedett a szobára. Végül felém fordult.
– Baby… – mosolygott diadalmasan. – Nincs rajtad smink!
Elállt a lélegzetem. Sérült bal arcomhoz kaptam, és éreztem,
hogy szemem összeszűkül. Jesszus! Teljesen csupasz volt az
arcom. Az ápolási otthonban töltöttem szinte az egész napot
úgy, hogy egy szem smink nem volt rajtam, és semmilyen furcsa
reakciót nem vettem észre. Nem néztek rám furcsán. Nem
láttam az undor fintorait. Nem mutogattak rám gyerekek
nevetve. Nem voltak halk összesúgások, ítélkező vigyorok.
Huh.
– Büszke vagyok rád, Texas.
–  Még büszkébb leszel, ha ezt meghallod. Tudod, hol voltam
ma?
Behunyta a szemét, mintha imádkozott volna.
–  Akárhol is voltál, remélem nincsenek a történetben vonzó
férfiak.
Felnevettem, sűrűn pislogtam.
 –  Segítettem nagyinak kicsomagolni. Egy Austin melletti
ápolási otthonba költözött. Heartland Gardens. Te tetted a
prospektusát az asztalomra. Jól alkalmazkodik, és hozzá
hasonló különc szobatárs szórakoztatja.
–  Szentséges ég! – bődült fel. Olyan hangosan, hogy Mrs. St.
Claire berohant megnézni, nincs-e valami gond.
– Westie?! Jól vagy?
– Igen, anya. Megsérültem, de nem vagyok veszélyben. Csukd
be az ajtót. Kívülről.
Mrs. St. Claire felnevetett, amikor meglátta West mosolyát.
Fejét ingatva kilépett, becsukta maga után az ajtót, magunkra
hagyott minket.
–  Olyan kibaszott büszke vagyok rád, hogy arra már
nincsenek szavak. Fellépsz a darabban. Helyes döntést hozol a
nagymamádnak. Te vagy az én hősöm, Tex! Kaphatok egy
autogramot?
– Persze – nevettem.
–  Bárhová a testemen? – kérdezte szemöldökét mozgatva.
Gipszelt kezét kezembe vettem, és megcsókoltam ujjai hegyét.
Késő este volt, mennem kellett. Nem azért, mert akartam,
hanem mert muszáj volt. Csábító volt a lehetőség, hogy Westtel
maradhatnék, de a gyógyulási folyamat része volt szembenézni
a színtiszta valósággal. Túl kell esnem ezen az éjszakán. Ez az
első éjszakám egyedül a házban, nagyi nélkül. Az első éjszakám
egyedül, pont. Hozzá kell szoknom.
–  Örülök, hogy jól vagy, West. Tudom, hogy pihenned kell,
ezért most elmegyek.
Felálltam, kicsúsztattam a kezemet kezéből. Megszorította,
mielőtt teljesen kihúzhattam volna. Ádámcsutkája fel-le járt,
nehezen tudta kipréselni magából a két rövid szót.
– Ne menj!
Szótlanul néztem.
–  Ne hagyj el! Egészen jól fel tudom ismerni a búcsúzásokat,
és ha most kilépsz azon az ajtón, sosem jössz vissza.
Nem tévedett. Képtelen voltam ezt így tovább folytatni. A
szívemet kitenni és remélni, hogy biztonságban tartja. Azok
után nem, hogy néhány napja olyan meggondolatlanul elbánt
vele.
– Túl fogod élni nélkülem – súgtam. Könnycsepp csordult le az
arcomon. Számba folyt, sóssága szétterjedt nyelvemen.
– A túlélés már nem elég. Mielőtt megismertelek, öt évig túlélő
módban voltam. Nem volt elég.
Mély levegőt vett, felhördült. Minden lélegzetvétel fájt neki és
én voltam az oka annak, hogy ilyen nagyon összeverték.
–  Nem lehet visszacsinálni, ami köztünk történt, nem lehet
visszaszívni minden érzést, nevetést, mindent. – Fejét ingatta. –
Nem tudlak nem szeretni, Grace Shaw. Benne vagy a kibaszott
DNS-emben, annyira, hogy már képtelen vagyok logikusan
gondolkodni. Az egyik pillanatban nyaltalak-faltalak, mint egy
bakmacska, a másikban eltaszítottalak, mert nem akartam,
hogy belekeveredj az én szarságomba. Húzd meg, ereszd meg;
jártam utánad, és megbántottalak és minden lehetséges módon
imádtalak, mert amikor először eszembe jutott, képtelen voltam
kimondani azt a kibaszott szót: szeretlek.
Nem jutottam lélegzethez.
– Szeretsz?
–  A francba, Tex! Nincsenek szavak arra, hogy mit érzek
irántad. Az első éjszaka, amikor együtt lógtunk? Amikor a
nagymamád eltűnt? Akkor éreztem először magamat úgy, mint
régen, mielőtt Aubrey meghalt. Volt benne valami könnyed és
vidám és… valóságos. – Felsóhajtott. – Annyira stresszeltél,
annyira aggódtál, és hirtelen be kellett avatkoznom. Az volt az
első alkalom, amikor a régi énem halvány emlékeit láttam. Azt
hiszem, azért, mert semmibe vettél. – Felnevetett, alkarjával
takarta szemét. – Téged egyáltalán nem érdekelt, hogy ki
vagyok. Nem érdekelt, mit jelent a nevem ebben a városban. Ez
vonzott benned. És az óta az este óta képtelen voltam betelni
veled. Minden lehetséges formában a magaménak akartalak:
barát, szerető, szobatárs, munkatárs, évfolyamtárs. Csak azt
akartam, hogy a közelemben legyél. Folyton. Próbáltam
harcolni ellene. Próbáltam azt mondani magamnak, hogy ez
 g gy
semmi. De valahányszor egy lépést tettem visszafelé, akkor te
vagy Easton vagy Reign… valaki a nyomorult életemben…
visszaállított erre a pályára, és megláttatta velem, mennyire kell
nekem Grace Shaw, hogy vele akarok élni.
Lehajtottam a fejemet, ajkamba haraptam, nehogy bömbölni
kezdjek, mint valami csecsemő. Hetek óta álmodtam erről a
pillanatról. Sőt, hónapok óta. És mégis, most, amikor végre
szerelmet vallott nekem, a szavak szép, üres
töltényhüvelyeknek tűntek.
Megbántott engem.
Nem egyszer.
Nem kétszer.
Nem vagyok annyira ostoba, hogy negyedszer is kitegyem
magamat ennek, mindenféle elköteleződés nélkül. Úgy, hogy
nincs semmi jele annak, hogy legalább megpróbál megvédeni
engem magától, amikor legközelebb nem jól alakulnak a
dolgok.
–  Én is szeretlek, West. Ezért kell elengedned. Amit ajánlasz,
nem elég. Mindent akarok. A tündérmesét. A romantikát. Olyan
férfit akarok, aki úgy vonul velem, minta én lennék a világ
legszebbje… pontosan azért, mert hiába a helyreállító műtét, az
én szememben sosem leszek elég szép. Olyan emberre van
szükségem, aki jó nekem. – Kihúztam kezemet kezéből, néztem,
ahogy mély levegőt vesz, amitől majdnem felhasadt a mellkasa.
– És rettentően félek, hogy az a valaki nem te vagy.
Szemhéja lecsukódott. Feladja. Szinte láttam, ahogy a küzdés
ereje elillan testéből.
Legszívesebben térdre borulva könyörögtem volna neki, hogy
ne.
Meggyőztem volna, hogy adjon meg nekem mindent, amit
kértem, hogy együtt lehessünk.
De nem voltam rá képes.
Ezt az elkötelezettséget Westnek kell vállalnia.
Az ő csatája.
Megfordultam és elmentem.
Ezúttal nem néztem vissza. Magam mögött hagytam életem
 g g gy
szerelmét, és a régi, határozatlan Grace-t.

Aznap éjjel nagyon furcsa volt ágyba bújni.

Sértette fülemet a csend, hiányoztak nagymama
motoszkálásának hangjai. Tárgyakat mozdít, horkol, beszél,
lélegzik… mindez hiányzott, és az ordító csend méregként hatolt
csontjaimba.
Karlie korábban rám írt, és azt kérdezte, szeretnék-e spontán
szundipartit rendezni. Kilencvenes évekbeli filmek, olcsó bor és
„ez vagy az” játék. Bármilyen jól hangzott és bármennyire
szerettem volna megszabadulni a gondolataimban nyüzsgő
káosztól, tudtam, hogy az új énem már nem menekül így a
gondok elől.
Végig kell csinálnom ezt az éjszakát, és jobb emberként kell
kijönnöm belőle.
Még sérülten.
Gyengén.
Aszimmetrikusan.
Ugyanakkor teljes emberként.
Függetlenként.
Erősebben, mint amilyen valaha voltam.
Sokáig forgolódtam az ágyban, ami furcsa volt így, hogy West
nem volt benne. Megnéztem, hogy be van-e zárva az ajtó.
Bekapcsoltam a tévét, hogy ne érezzem magam annyira
egyedül; sistergő fényei táncoltak az arcomon, és úgy éreztem,
jó úton vagyok.
Nem lesz sima út, az biztos; de akárhová visz ez a göröngyös
út, készen állok.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Grace

A következő héten belevetettem magamat a munkába és az

egyetemi feladatokba. A vágy villamosának premierje
közeledett, mindent annak kellett alárendelnem.
Westet három nappal a látogatásom után kiengedték a
kórházból. Míg a kórházban volt ételt és „Mielőbbi gyógyulást”
lapokat küldtem neki, de nem vettem a bátorságot, hogy újra
meglátogassam. Most az ő térfelén pattog a labda.
Néhány nappal az után, hogy West visszajött Sheridanbe,
megjelent egy próba közepén. Még kötések voltak rajta, arca
püffedt és néhány kilót fogyott, de így is elállt a lélegzetem,
amikor megjelent az alkalmi színházterem nagy ajtajában és
jellegzetes pimasz mosolyával nézett rám; szájából zöldalmás
nyalóka rúdja lógott ki.
A színpadon voltam, amikor megláttam. Aiden toppant be egy
csomag műhússal. Ez a jelenet volt az első Stanley és Blanche
találkozásunk. Tudtam, hogy a színdarabra kéne figyelnem és
csak arra, önkéntelenül szemmel követtem, ahogy West leül
egyenesen a színpad elé, az első sorba, és hűvös, figyelmes
tekintettel néz.
–  Helllllóóó. Hol az a kis nő? – bődült Aiden, mellét
kidüllesztve.
Ekkor rájöttem, hogyan érezhette magát West, amikor
megjelentem a meccsén. Nem lehettünk egy helyiségben úgy,
hogy egyik a másikat ne merítse ki valahogy.
Szerepemnek megfelelően álcigarettára gyújtottam, és
kifújtam a „füstöt”. Elszakítottam tekintetemet Westről,
visszazökkentem a szerepbe.
– A fürdőszobában.
Aiden rám zúdította a szövegét és én az enyémet rá. Működött
köztünk a kémia a színpadon. Minél több idő telt el, annál
könnyebb volt elfelejteni, hogy West ott van, és hagytam
magamat elmerülni a színészi játék édes varázslatában.
Amikor a jelenetünk véget ért, Tess jött be és elmondta a
szövegét. Alig fejezte be, Finlay tapsolni kezdett az első sorban
West mellett, és felugrott a helyéről.
– El sem hiszem, hogy ezt mondom, de ez maga volt a tökély.
Rövid szünet. Grace, kérlek, ne menj túl messze.
Bólintottam, és leugrottam a színpadról. West odalépett
hozzám. Pulzusom ezerrel lüktetett a torkomban. Egymással
szemben álltunk. Vártam, hogy mondjon valamit, bármit,
amivel csillapítja ezt a fájdalmat, ami mindig rám tört,
valahányszor rá gondoltam.
Kezdte visszakapni régi, szép önmagát.
– Tex.
– Maine.
Elmosolyodott. Ritkán neveztem így, de amikor ez történt,
annak mindig káprázatos hatása volt, és úgy éreztem magamat
ettől a hatástól, mint egy szirén, aki először veti le ruháit.
– Nahát! Gyönyörű… – súgta csodálkozva.
Lehajtottam a fejemet, elpirultam.
– Köszönöm. Nagyon sokat dolgoztunk.
– Dolgoztatok? Én csak téged láttalak. Hol vannak a többiek? –
kérdezte teljesen tárgyilagos hangon, némi kisajátító éllel.
Hívj randira.
Mondd, hogy nem tudsz nélkülem élni.
Mondd, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, fél
szívvel jár a világban.
Kezét zsebre téve toporgott előttem, testsúlyát egyik lábáról a
másikra helyezve.
–  Van kedved később kávézni velem? Mint barátok – sietett
tisztázni.
Elszorult a szívem. Barátként. Persze. Megmondtam neki,
hogy nem elégszem meg a mindennél kevesebbel, és úgy találta,
hogy nem érek annyit. Ez így fair. Bele kell nyugodnom. Nem
kérhetek tőle olyasmit, amit nem képes megadni nekem.
–  Persze – sikerült felelnem halvány mosollyal. – A kávé jól
hangzik.
– Pár óra múlva érted jövök.
Azzal sarkon fordult és elment. Visszafordultam a színpad
felé, és egyenesen Tess tekintetével találtam szemben magamat.
Nyomorultul nézett ki. Belepirultam, amikor rájöttem, hogy
végighallgatta a beszélgetésünket.
Azt mondják, minél magasabbra jutsz, annál nagyobbat esel.
Nyugtalanul vártam, mekkorát koppan West irántam való
szerelme, amikor ez szerelem végül túlhalad a makacsságon.

West

A bosszú és a karma egyvalamiben közös – mindkettő nagy

szívás tud lenni.
Ma ezt a két, mérgezett üdvözlettel átitatott ajándékot kell
Kade Appletonnak átadnom.
Igyekeztem figyelembe venni a kispöcs-szindrómáját.
Tényleg. Mindent megtettem. Extrém erőfeszítéseket tettem,
hogy a lehető legkisebbre csökkentsem a helyzetből fakadó
károkat. Nyelvembe harapva hagytam, hogy megkapja azt a
pillanatot, amire vágyott, de ezen a ponton túl nem lehet
kockáztatni.
Egészen biztosra kell mennem, hogy soha többé nem jön
utánam és azok után, akiket szeretek.
Nemcsak azért, mert nem vagyok hajlandó tovább elviselni a
szarságait, hanem azért, mert vissza akarom szerezni a
barátnőmet.
 Ezentúl biztonságban lesz.
Appletontól.
Tőlem.
Bárkitől, aki rosszat akarna neki.
Max háza előtt parkoltam le az eléggé leamortizált Ducatit.
Christina napokig szervizben volt, de még mindig elég szarul
nézett ki.
Még sosem jártam Maxnél. Jobban belegondolva azt sem
tudtam, hogy hol és kivel lakik. A szép, craftsman stílusú
épületből és a gondosan nyírt pázsitból ítélve fogadni mertem
volna, hogy a szüleivel lakik. Kár, mert egyáltalán nem hiányzik
neki még ez az akadály is ahhoz a kitűzött célhoz, hogy végre
elveszítse a szüzességét.
Száraz levelek ropogtak a bakancsom alatt a bejárathoz
menet. Max komor arccal nyitott ajtót, a hátam mögé nézett,
nem hoztam-e erősítést.
– Itt van? – kérdeztem, és gyakorlatilag hívatlanul léptem be a
házba.
Max gyorsan bólintott.
– Mondtam, hogy elintézem.
– Egyedül? – kérdeztem nyomatékosan.
Lerángatta a pólót kerekedő hasán.
– Nem vagyok hülye. Nem akarom, hogy megölj.
–  Az előbbi nem igaz, az utóbbi még mindig kibaszottul
sanszos.
Bevonultam a tiszta nappaliba. Virágos bútorok, családi
képek. Az egész berendezés azt bizonyította, hogy nem Max az
egyetlen a családban, aki krónikus és súlyos baszhatatlan.
Kade a kanapén hevert, füves cigit szívott és a lapos tévén
valami focimeccs ismétlését nézte. Ölében egy doboz sör.
–  Valami bűzlik – szagolt a levegőbe; nem volt hajlandó
elvonni a tekintetét a képernyőről.
Leültem az egyik fotelbe, tőle jobbra, és őt néztem. Feszengett.
Ujjai táncoltak a sörösdobozon. Észrevettem, hogy tikkel a jobb
szeme.
 –  Hallom, kórházban voltál – szólalt meg, és izmait
látványosan nyújtva fekvő pozíciót váltott. – De úgy látom,
rendben vagy.
– Kösz a gyógyultnak nyilvánítást, dr. Fosagy.
Egy korty sört ivott. Nagyon próbált nyugodtnak látszani. De a
térde remegett és alsó ajka rángatózott. Ő is tudta, hogy ott
helyben péppé verhetném és ha akarnám, véget vethetnék
mindannak, ami szándékaim szerint be fog következni. Nem
volt vita tárgya, hogy jobb bunyós vagyok nála. Az is tény, hogy
szándékosan adtam neki a meccset, ő pedig mohóságában úgy
határozott, hogy kis híján megöl, büntetésül azért, hogy jobb
vagyok nála.
Szótlanul bámultam, néztem, ahogy próbálja tisztázni
magában a helyzetet.
–  Miért hívtál ide? – kérdezte pufogva. – Bocsánatot akarsz
kérni?
Max lerogyott mellé, arcát térdei közé húzta.
–  Csak szólni akarok, hogy a szüleim kábé egy óra múlva
hazaérnek, szóval a szőnyeget vérrel szennyezni…
–  Köpd már ki, mit akarsz, St. Claire – szólt Kade. Elvonta
tekintetét a képernyőről, engem nézett. – Azt akartad, hogy ne
legyenek itt az embereink. Ez azt jelenti, hogy ami itt elhangzik,
kettőnk között marad. Mondd meg, miért vagyok itt.
Lehet, hogy mégsem olyan hülye, mint egy fél tégla. Lehet,
hogy csak olyan idióta, mint egy szikla. Az is tárgy, de
feleannyira halálos.
– A meccs bevételének felét akarom; és vállalj kötelezettséget,
hogy soha a büdös életben nem jössz többet a közelembe, a
barátaim közelébe, a szüleim közelébe és legfőképpen… – egy
oktávval felemeltem a hangomat, pengeélesen szólt – …a
barátnőm közelébe.
Grace és én nem voltunk együtt-együtt, de egy férfinak joga
van álmodozni.
Kade elfordította a fejét a kanapén. Fémes röhögés csúszott ki
a száján.
–  Egy centet sem kapsz a pénzemből. Tiszta meccsen
 gy p p
győztelek le. Szavamat adom, hogy nem bántom a csajodat, de
azt nem ígérem, hogy nem hajtok rá. Meg kell hagyni, jó ízlésed
van. Szép darab. Hallom, újra szingli. Ki tudja? Történetesen az
a helyzet, hogy elvesztettem a vegasi szerződésemet, és végleg
ideköltözöm. El sem tudok képzelni jobb szórakozást annál,
hogy a te szexi exedet farkalgassam.
–  Ne, Kade… ezt most ne… – szólalt meg Max, de Appleton a
félig teli sörösdobozt a szoba másik végébe, egyenesen a tévé
felé hajította. A sűrű, fehér hab sisteregve folyt szét a padlón.
– Fogd be a szopószervedet, Riviera. Most a férfiak beszélnek.
– Én… én – hebegte Max.
–  Menj, takarítsd fel – vakkantott Kade. – Ha Mr. és Mrs.
Rémrendes nem akar vért a szőnyegen, akkor nyilván sört sem.
A fotel karfáját fojtogattam, állizmaim megfeszültek. Jól
kellett ezt előadnom akkor is, ha természetes reakcióm az lett
volna, hogy megöljem ezt a kurafit. Ha hagyom magamat
bevonni a hisztériájába, az nagyon amatőr hozzáállás lett
volna, ráadásul semmit nem segít a cél elérésében.
– Szerintem ezt át akarod gondolni, Appleton – jelentettem ki
derűs nyugalommal.
– Igazán? És miből gondolod ezt? – kérdezte ádáz vigyorral.
Előhalásztam a telefonomat a zsebemből, megtaláltam, amit
kerestem, és eléje tartottam. Vonakodva előrehajolt és nézte.
A videón ő volt és Shaun. Két pitbullt uszítottak egymásnak. A
kutyák vadul támadtak. Kade és a menedzsere biztatták őket
röhögve, pofákat vágva. A véres kutyák körül emberek álltak.
Tisztán látszottak az arcok, és az is nyilvánvaló volt, hogy
egyiküknek sincs fogalma arról, hogy éppen videózzák őket.
Az egyik kutya a másik nyakába harapott. Annyi vér ömlött,
hogy a sérült állat nyüszögve oldalra dőlt, és heves görcsök közt
kivérzett. A győztes kutya közben tovább marcangolta.
Az egyik pitbull elevenen megette a segítségért nyüszítő
másikat.
Az egész még az én elérzéketlenedett lényemnek is annyira
brutális volt, hogy elhatároztam, véget vetek Kade és bandája
kutyaviadalos napjainak. Ezt az ígéretet nem szándékoztam
 y pj g
megszegni. Sőt, elhatároztam, ezentúl, ha valakinek megígérek
valamit, akkor azt be is tartom.
– Ezt hol szerezted?
Azonnal felült, riadtan nézett rám. Megpróbálta kikapni a
telefont a kezemből, de jobbak voltak a reflexeim. Gyorsan
visszadugtam a zsebembe.
– Ahhoz neked kibaszottul semmi közöd nincsen. Most pedig,
csak hogy tisztázzuk a jogi tényállást: te kutyaviadalokat
szervezel az embernek látszó görénnyel, más néven Shaunnal,
úgy, hogy közben próbaidőn vagy az ex-barátnőd
összeveréséért, ugye? Bizony. Hát, az már szép bűnhalmazat.
Gondolom, a bunyózási szaktudásod jól jön majd a börtönben,
hacsak nem akarsz mindenki kis köcsöge lenni.
– Már nem is szer…
–  Kímélj meg ettől a faszságtól! Tele van a felhőm ilyen
videókkal. Ezek egészen frissek. Ez az új bizniszed most, hogy
nem tudsz már ringbe állni. Gondom lesz rá, hogy ma estére ez
az egész felkerüljön a YouTube-ra, és eljusson a sheriff asztalára
is, ha nem figyelsz most jól rám. Még egyszer ajánlom fel,
többször nem. Átadod a meccspénz felét, plusz megígéred, hogy
soha nem mész az enyéim közelébe. Soha. Ez különösen Grace
Shaw-ra vonatkozik. Ha még egyszer meghallom, hogy akár
csak felé fingasz, huszonhatszor öllek meg, minden
születésnapodért egyszer. Világos?
Ádámcsutkája fel-le járt. Akármitől volt beállva, a szer ettől
rögtön teljesen felbomlott a szervezetében. Teljesen tiszta volt a
tudata és felfogta, milyen hatalmas szarhalmot zúdítottam a
lába elé.
–  Komolyan mondom – mordultam rá. – Egy meccset
elajándékoztam neked. Ezen túl nem terjed a jó szándékom. Ha
Grace-t zaklatod, megöllek.
–  Ha elfogadom, amit ajánlasz, meg akarom kapni ezeket a
videókat – bökött ujjával az asztalra.
Ez az idióta azt sem tudja, hogyan működik az internet?
–  Garanciaként megtartom a videókat – jelentettem ki
ellentmondást nem tűrő hangon.
 g
– Honnan tudjam, hogy nem döntöd rám ezt a szart?
– Ó… hát egy: onnan, hogy én tartom a szavamat. – Legalábbis
szándékom szerint. – Az utóbbi időben elég rosszul sikerült az
ígéreteimet betartani. De ez változni fog. – És kettő: mert nem
akarom, hogy az újszülött lányod édes apukája börtönben üljön,
annak ellenére, hogy pontosan oda való. Szóval ha úgy sétálok
ki innen, hogy biztosítasz arról, hogy szerzel magadnak legális
munkát, abbahagyod a kutyaviadal-rendezést, gondoskodsz az
exedről és az enyéimet békén hagyod, akkor megegyeztünk.
Ez úgy hangzott, mintha az erkölcsrendészeten mondták
volna neki, de az igazság az volt, hogy ha kiderülne minden,
ami az utóbbi pár évben a plázában folyt, akkor mindannyian
szarban lennénk, nyakig nagy szarban, és a lelkem mélyén
hittem abban, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt.
Nem mondhatnám, hogy száz százalékig bíztam Kade
Appletonban. De ezért van mellettem Max. Ő majd szemmel
tartja. Gondoskodik arról, hogy Appleton betartsa az alku ráeső
részét.
Kade elfordította a fejét.
– Rendben, baszod.
–  Tizenkét órán belül legyen a pénz a postaládámban. Ó, és
Kade… – felálltam. Vonakodva felém fordította az arcát.
Megrándult a szám széle. – Komolyan gondolom. Ha még
egyszer meghallom, hogy kutyaviadal volt valahol, amihez
neked közöd van, vagy az enyéim szólnak, hogy a közelükbe
mentél, megöllek. És ezt az ígéretemet nem fogom megszegni.

Grace

Azon a héten West és én minden nap kávéztunk. Mindig

ugyanott. A városon kívül abban a kis bisztróban, ahová nagyi
ment, amikor West segített nekem megtalálni.
Nem is tartották azt a fajta kávét, amit szeretek. Capuccino
nem volt az itallapon. Észrevettem, hogy West sem nyúlt a
filteres kávéjához. Csak fogtuk a kezünkben a csészét, és
beszélgettünk.
Mindenről, csak magunkról nem.
Beszéltünk arról, hogy a szülei megeskették, hogy soha többet
nem bunyózik, és ő megígérte. És elhatározta, hogy ezúttal nem
szegi meg az ígéretét. Beszéltünk arról, hogy szombaton el
akarok menni nagyit meglátogatni. Arról, hogy nagyi
alzheimeres állapot- és hangulatingadozásai ellenére milyen jól
beilleszkedett az otthonban. Igazi küzdelem volt rábírni a CT-
vizsgálatra, de Aimee nővér felhívott és elmondta, hogy a nap
végére nagyi annyira elfáradt, hogy hét órakor lefeküdt, ám
másnap reggel frissen ébredt, aztán Ethellel énekelt a
reggelizőben. Most gyógyszeres kezelést kap, és bár eltart egy
ideig, amíg megtalálják neki a megfelelő gyógyszereket és
dózisokat, valahol el kell kezdeni.
Szerettem Westtel lenni. Csak beszélni és nevetni és
fokozatosan visszaépíteni azt, ami összeomlott közöttünk a
menzán. És nem csak a napi kávézás rakosgatta össze szívem
darabjait. West ragaszkodott ahhoz, hogy az óráim után ő
vigyen haza. Akkor is, ha neki kevesebb órája volt, és megvárt
az előadóterem előtt.
Végre elkészült az új színházterem. A főpróbát már ott
tartottuk.
West vitte a hátizsákomat és nevetett a vicceimen akkor is,
amikor egyáltalán nem voltak viccesek. Amikor megjelentem a
menzán és leültem Karlie mellé, West a semmiből jelent meg
mellettünk hirtelen. Addig észre sem vettük, míg mellénk nem
ült. Mintha az sem lett volna ellenére, hogy csak a kilencvenes
évek filmjeiről beszéltünk.
Megelégedett csak azzal, hogy velem van.
Kedves volt.
És romantikus.
És legszívesebben megöltem volna ezért.
– Ha tehetném, megfojtanám – vallottam be Karlie-nak A vágy
villamosa premiere előtti napon. Tényleg. Teljes szívemből. Ami
elég ironikus volt, mert nagyon féltem, amikor Kade Appleton
majdnem kivégezte.
– Egy kicsit pontosabban írd le a jelenséget. Bár nem tartozom
a legnagyobb hívei közé, az utóbbi időben nem csinált semmi
rosszat. Kifejezetten olyasmit nem, ami a megfojtására
késztethetne – jegyezte meg Karlie, de fel sem nézett, mert egy
vastag tankönyv betűsorain húzogatta a szövegjelölőt.
Lehuppantam mellé az ágyára, egy kósza hajtincset fújtam ki
arcomból. Már nem hordtam baseballsapkát. Csak jó sok
sminket kentem magamra. Ez nagyon felszabadító érzés volt;
jót tett a testhőmérsékletemnek és a fejbőrömnek is.
– Úgy viselkedik, mint a tökéletes pasi – hördültem fel.
– Fúúúj! – méltatlankodott Karlie, hányingert imitálva. – Hogy
merészeli? A szemét!
–  De nem is a pasim. Nem hívott randira. Nem beszéltünk a
kapcsolatunkról, amióta kijött a kórházból. Csak… plátói…
Ez a szó olyan volt a számban, mint a sav. Nem bántam, hogy
szakítottunk. De nem értettem, miért ragaszkodik ahhoz, hogy
együtt töltsük az időt, és miért nem tett lépést azért, hogy több
legyünk egymásnak, mint barátok. A labda tényleg az ő térfelén
pattogott. Ő volt az, akinek el kellett döntenie, kész-e
elköteleződni, és ezt teljesen egyértelműen megmondtam neki a
kórházban.
–  Talán csak óvatos. Amikor együtt voltatok, elég rendesen
elcseszte – vetette fel Karlie, azzal rátette a kupakot a sárga
szövegjelölőre és elővett egy zöldet. Olyan szövegkiemelő
rendszere volt, amitől a könyvei rikító szivárványszínűek lettek.
–  Talán csak ki akar békülni velem. Talán csak azért kedves
velem, mert úgyis megkapja a diplomáját, és elköltözik.
West végzős. Gyakorlatilag jövő hónapban már elhagyhatja
Sheridant. Már semmi nem tartja itt.
A gondolattól kivert a hideg verejték.
Karlie észrevette. Becsukta a könyvét, hozzám csusszant,
átölelte a vállamat.
 – A francba! Te tényleg szereted. Ugye, Shaw? Valld be!
Behunytam a szememet, és bólintottam.
– Nem tudom, mit csináljak, Karl – súgtam. – Nem költözhetek
el Austin közeléből. Nagyi itt van. De végignézni, ahogy West
elmegy… – Próbáltam levegőt venni, de nem tudtam eleget
szívni magamba. – Ha végig kell néznem, ahogy elmegy… azt
nem bírom ki.
Karlie a karomat dörzsölte, vállamra nyomta az állát.
–  Bocsáss meg, Gracie-Mae. De aki a tűzzel játszik, könnyen
megégeti magát.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Grace

A nagy premier délelőttjén arra ébredtem, hogy West rám írt.

West: Nézd meg, mi van az ajtód előtt. Este látjuk

egymást. (Az első sorba szól a jegyem.)

Szédült örömmel mezítláb topogtam az ajtóhoz. Kinyitottam.

Egy nagy kosár sütemény volt a küszöbön, friss kávé és virágok.
Fogalmam sem volt, hol szerzett ilyesmit. Sheridanben biztosan
nem lehet ilyen süteményt kapni. Vagy egy közeli városból
hozatta, vagy ő sütötte. Bevittem a házba, letettem a
konyhaasztalra és ekkor vettem észre, hogy a kosárban több
üdvözlőkártya is van.
Kihúztam az elsőt.

Nagyon büszke vagyok rád, édes életem.

Akkor is büszke voltam. Most is büszke vagyok. Örökké
az leszek.
Én vagyok az első számú rajongód.
– Marla.

Megfordítottam a kártyát. Fénykép volt. A képen Marla

mosolyog a kamerába, ölében két unokája, háttérben pálmafák
és az óceán. Mosolyogtam. Nagyon jól érzi magát Floridában.
Kivettem a második kártyát.
 Levetetted a lángmintás gyűrűt, saját tüzeddé lettél.
Köszönöm, hogy lelki erőből példát mutattál nekem.
– Karlie.

Megfordítottam a kártyát. Ez is fénykép volt, egymást

átölelve, mosolyogva néztünk a kamerába. Mindennél jobban
az tetszett benne, hogy a tűz után készült. Ez volt az egyetlen
kép, amibe Karlie-vel bevállaltam, miután heges lett az arcom.
Régi, szürke baseballsapkám volt rajtam. Tudtam, hogy Karlie
miért választotta ezt a képet. Ez volt az új énem, mielőtt eggyel
magasabb szintre, jelenlegi verziómra váltottam.
Igen, tele voltam hegekkel és nagyon másképpen néztem ki,
de ugyanolyan értékes ember voltam, mint előtte és utána.
Előhúztam egy másik lapot.

Vivien Leigh elbújhat melletted.

#MaEsteMutasdMegMindenkinek!
– Tess.

És még egy lap.

Sok szerencsét ma estére, Grace.

A barátod nagyon ért az elegáns, kedves gesztusokhoz.
A valóság túl van értékelve, mondj igent a varázslatra!
– McGraw professzor

Potyogtak a könnyeim, örömömben fakadtam sírva;

megtöröltem arcomat, orromat és csillapíthatatlanul nevettem.

Büszke vagyok rád, Shaw.

(Megjegyzem, hogy attól a naptól fogva tudom, milyen
színészi tehetséged van, amikor eljátszottad, hogy
tényleg randizunk, és így jöttetek újra össze Nagyonhülye
St. Claire-rel.)
– Easton.
 És egy meglepő üzenet.

Grace,
Bocsáss meg, hogy bunkó voltam veled.
Nagyon köszönöm, hogy nem viszonoztad.
– Reign

Egyetlen kártya maradt. Az, amit nagyon vártam. Kivettem a

croissant-ok, muffinok és egyéb sütik közül.

Tűzbe mennék érted.

Szeretlek.
– régi szerelmed

Megfordítottam a kártyát. A fotó engem ábrázolt, de nem

ismertem ezt a képet.
Talán mert észre sem vettem, amikor lefotózott. A
büfékocsiban voltunk. Rózsaszín baseballsapka volt rajtam,
nevettem, szemem csukva, kezemben egy pohár jégkása, a
szívószál szélét haraptam.
Emlékszem arra a pillanatra. A padlón feküdt, úgy nézett
rám, mintha a csillagokat bámulná. Gyönyörűnek éreztem
magamat. Vibrálónak. Elevennek.
Miért szakítottál vele? Mit tettél?
A konyhai mosogatónál mostam arcot. Siettem. Kényelmes
ruhába bújtam, és beugrottam a kocsimba. Az utolsó próba a
premier előtt. Minden jegy elkelt, McGraw professzor és Finlay
az idegösszeomlás határán volt.
A próba hibátlan volt. Amikor hazamentem zuhanyozni és az
estére készülni, egy másik kosár várt az ajtóm előtt. Olyan
ételek voltak benne, amik szörnyen néztek ki és a szaguk is
borzasztó volt. Ebből gyanítottam, hogy maga West főzte.
Ezúttal csak egy kártya volt.

Kipróbáltam valami újat.

 Nem sikerült valami jól.
De rendeltem pizzát.
Szeretlek,
West.

Ne leskelődj. Balszerencsét hoz – mondta Tess, és a fenekemre

csapott, ahogy elhaladt mellettem a kulisszák mögött. Nem
hallgattam rá. Kilestem a függönyrésen. A színházterem
zsúfolásig megtelt. Alig maradt ülőhely. Az arcok kilencven
százalékát nem ismertem. Talán más városokból jöttek az
előadásra. Az első sorban azonban a Sheridan University
tanárai ültek, köztük McGraw professzor és felismertem közép-
és általános iskolai társaimat is. Pár perc, és meglátják új
arcomat.
Az igazi arcomat.
A heges arcomat.
Furcsa lehet, de fel voltam készülve erre.
Nem voltam azonban felkészülve arra, hogy West nem ült a
nézőtéren. Sehol nem láttam.
Tess az arcom mellett pillantott ki a skarlátvörös függönyön.
Homlokát ráncolva kérdezte:
– Na, de komolyan, Grace, mit nézel annyira?
– West… West nincs itt – hebegtem. Jelmezemnél fogva húzott
hátra, a kulisszák mögé.
–  Biztos vagyok benne, hogy hamarosan itt lesz. Reign
mondta, hogy vett jegyeket.
– Jegyeket? Többet is?
Tess vállat vont.
– Igen. Elég sokat. Biztosan elhozza örök barátját, East Braunt
is, és tudom, hogy Reign is eljön. – Felnevettem, aztán
kijózanodtam. – Ugye azért nem vett volna jegyet, hogy
támogassa az előadást?
 Tess úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.
–  Ez a darab egyszerűen őrült jó. Nincs szükség anyagi
segítségre. Ó, te buta! Azért vette a jegyeket, mert veled akar
büszkélkedni.
Mire elértem volna az őrület határára amiatt, hogy West
nincs ott, megkezdődött a műsor és félre kellett tennem
aggodalmaimat, mert csak arra figyelhettem, hogy én vagyok
Blanche. Ez meglepően könnyű volt. El is felejtettem, mennyire
szeretem, ha néznek. Hogy mennyire mámorító tud lenni,
ahogy a közönség reagál arra, ami a színpadon vagyok.
Minden nevetés, minden taps mélyen a zsigereimbe hatolt, és
további lendületet adott.
A második jelenetnél tartottunk, amikor a színházterem ajtaja
kinyílt és West sétált be, mint egy millió dolláros főnyeremény,
szmokingban, begipszelt karjába kéz kapaszkodott.
Nem Easton Braun.
Savvy nagyi.
Közvetlenül mögöttük Aimee nővér, ő karolt Easton Braunba.
Mintha egy pár lettek volna.
Mögöttük Marla, aki egyenesen Floridából jött el. Őt Reign
kísérte.
Torkom a szívemben dobogott, de mondtam, csak mondtam a
szövegemet, úgy mozogtam, mint Blanche, azt tettem, amit
Blanche-nak kell tennie. Szemem sarkából figyeltem, ahogy
leülnek az első sorba. Savvy nagyi legkedvesebb flitteres
ruháját vette fel. Élénk mosollyal integetett nekem.
Most felismer.
West mosolyogva, diszkréten kacsintott, a gesztust helyeslő
pillantással tetézve jelezte, hogy jelmez-hálóingem tetszik
neki… és az a terve, hogy az ruhadarab nem éri meg rajtam a
reggelt. Mire a jelenet végére értünk, repestem a boldogságtól.
Soha életemben nem voltam olyan boldog.
Az előadás rendben lement.
A kék eget hasító főnix voltam, egyre távolabb repültem
évekig betemető hamvaimtól.
Tudtam, sosem felejtem el, milyen érzés volt, amikor
 j y
hamvaim lefogták szárnyaimat.
De azt is tudtam, hogy ez soha többé nem fordulhat elő. Nem
hagyom, hogy földhöz ragasszanak.
És mégis felemelkedem.

West

A műsor vége után tíz percig tapsolt, éljenzett a tömeg.

Valahányszor azt hittem, végre enyhül a taps, a
tetszésnyilvánító fütyülés, új hullám kezdődött. A szívem
majdnem széthasadt a büszkeségtől. Végignéztem, ahogy Grace
tündököl. Káprázatosan játszott. Aiden és Tess elhalványult
mellette. Másrészt szerettem volna mielőbb túllenni a második
részen, mert attól a pillanattól fogva ezen dolgoztam, hogy
eljöttem a kórházból.
– Ő ott az unokám, Gracie-Mae! – kiáltott Aimee nővér fülébe
nagyi; a tapsolást alig egy pillanatra abbahagyva rámutatott.
Aimee folyamatosan tapsolt.
– Tudom. Csodálatos volt.
–  Ügyes, szellemes és angyalszép. Istenáldotta tehetség ez a
lány.
A szereplők végre hátrahúzódhattak a kulisszák mögé.
McGraw professzor lépett a színpadra, kezében mikrofonnal.
Megérintette Grace vállát, hogy maradjon, ne menjen hátra.
Itt jön a kibaszott semmi, Tex. Vele tart barátja, a nyilvános
megalázás!
Mikrofon nélkül, halkan váltottak pár szót, aztán McGraw a
közönséghez szólt.
–  Nagyon köszönöm, hogy eljöttek ma este megnézni
Tennessee Williams klasszikus darabja, A vágy villamosa
vizsgaelőadását.
Felsorolta a rendező, a producer, a főszereplők nevét, aztán a
tárgyra tért.
– Bár az előadásnak vége, egyik diákunk megkért, hogy adjak
át egy üzenetet, ami szerintem a mi időnkben mindenkinek
fontos. Mélyen hiszek abban, hogy az amfiteátrum
gondolatébresztő, érzelmileg stimuláló hely, és miután
megtudtam, mit akar ez a diákunk mondani, úgy érzem,
ugyanezt az érzést fogja önökben felkelteni. Olyan bátorságot,
őszinte kiállást és jó szívet, amit az imént véget ért előadásban
láthattak. Nem is mondanék ennél többet, inkább örömmel és
nagy izgalommal szólítom a színpadra West St. Claire-t.
Amint a lábam megmozdult, kizártam tudatomból a
körülöttem tomboló éljenzést. Grace-re pillantottam, és
tekintetében döbbent csodálkozást láttam. A kétely felütötte rút
fejét. Teljesen idióta vagyok, hogy ezt csinálom?
Tökéletes pasira vágyott. Nagy gesztusokra. Olyasmire, amitől
szépnek érezheti magát. Ha ez nem hat rá, akkor be is dobhatom
a törölközőt.
Tíz másodperc múlva már a színpadon álltam. McGraw
átadta nekem a mikrofont, és megszorította a vállamat.
– Katarzist nekik, életem!
Ott álltam Texas előtt. Pislogva nézett, várta, hogy
magyarázatot adjak erre a furcsa jelenetre. De nem kapott
magyarázatot. Szemtől szembe nem. Elfordultam tőle, a
közönség felé.
– A félév elején nem ismertem A vágy villamosa című drámát.
Őszintén? Az a helyzet, hogy azt hiszem, nem ismerek más
művészeti teljesítményt, csak olyant, amiben Megan Fox játszik.
A közönség férfitagjai közül néhányan nevettek, felkiáltottak.
Nem a kékvérű réteg. Ez nekem kedvezett.
–  Aztán Grace Shaw, ez a lány itt mindenes asszisztensként
kezdett dolgozni a próbákon; engem Grace érdekelt, Grace-t a
darab, és elhatároztam, hogy elolvasom. Kíváncsi voltam, mi
bűvölte el annyira A vágy villamosában. Már értem. Tényleg
értem. Tudom, mit akart mondani ezzel a darabbal Tennessee
Williams. Azt az égető vágyat, hogy az ember egy helyet…
bármilyen helyet… az otthonának tudhasson. Nem vagyok
irodalmár, de az tetszett benne, hogy néha mindannyian
nagyon sötét utat járunk be, és néha nem vesszük észre, hogy
csukva van a szemünk. Csak akkor vesszük észre, ha elér
hozzánk egy kis fény.
Mély levegőt vettem, mielőtt belekezdtem volna a lényegbe.
–  Az utóbbi néhány évemet azzal töltöttem, hogy sötétben,
vakon menekültem az otthonomtól. Nem szó szerint… itt
dekkoltam Sheridanben. Nem akartam egy olyan helyhez
tartozni, amit egy ostoba hiba miatt tönkretettem. Aztán
megismertem Grace Shaw-t. Gyökerestől felforgatta az életemet.
Aki azt mondja, hogy ez jó dolog, annak még soha nem volt
nagy változás az életében. Nekem ez brutális volt – mondtam
fejemet ingatva.
Erre mindenki nevetett. Texas is. Oldalát fogta, kezét szája elé
kapta. Ez jó. Ez biztató. Lehet, hogy ez a beszéd mégsem teljesen
elhibázott ötlet.
– Azt hiszem, azért szerettem bele, mert valahányszor együtt
voltunk, olyan volt, mintha bontókalapáccsal ütöttük volna
egymás falait. Kegyetlen volt. Tükröt tartott elém. Én pedig
tükröt tartottam eléje. Láttuk egymást a legjobb és legrosszabb
állapotunkban. Arra kényszerítettük egymást, hogy nézzünk
szembe a félelmeinkkel, bizonytalanságainkkal, magányunkkal.
És a végén olyan nagyon, nevetségesen, szánalmasan
beleszerettem, hogy képtelen voltam normálisan gondolkodni.
És elcsesztem. Nyilvánosan. Nagyon.
Ez volt a legnehezebb. A beismerem-szánom-bánom rész. Az
a rész, amit nagyon utáltam. Feléje fordultam, rá- néztem.
Fürkésző volt a tekintete, tartása laza.
–  Nagyon sajnálom, hogy kevesebb voltam, mint amit
megérdemelsz, Tex, de attól tartok, nem hagyhatom, hogy ebből
csak úgy kisétálj. Tudod, ez az egész túl jó, túl ritka ahhoz, hogy
feladjam, hogy lemondjak róla. A menzán azt mondtam, hogy
nem vagy a barátnőm, és nem voltál az… – Elhallgattam,
 gy g
néztem, ahogy az arca megint megrándul a döbbenettől. – Nem
a barátnőm voltál, hanem a mindenem. És még mindig az vagy,
baby. Azt akartad, éreztessem veled, hogy szép vagy, de az egész
istenverte világon nincs senki, aki akár csak feleannyira szép
lenne, mint te. Kérlek…
Hangom megtört, fél térdre ereszkedtem, ahogy mindig is
terveztem.
– Ne törd össze a szívemet olyan hamar, hiszen csak nemrég
raktad újra össze.
A színházteremben megállt a sűrű levegő, mindenki lélegzet-
visszafojtva figyelt. Egészen biztos voltam benne, hogy minden
másodperc, ami válasza nélkül telik el, egy teljes évet vesz el az
életemből. Enyhítő tényező: ha egy teljes perc eltelik így, akkor
holtan esek össze, és nem kell átélnem saját nyílt színi
megalázásomat.
Grace végre megtalálta a hangját.
–  Talpra, St. Claire – súgta alig hallhatóan. – Egy király nem
térdel le mások előtt.
Felálltam, felkaptam, és évekre való pletykatémát adtam az
isten háta mögötti város összes lakójának: forró, érzéki csókkal
köszöntem meg Grace-nek, amit meg kellett köszönnöm. Olyan
erővel csókoltam, hogy kis híján kiugrott az állcsontja a
helyéből.
– Csak a királynője előtt.
 EPILÓGUS

Grace

Három évvel később

–  Hölgyeim és uraim! Nagy tapsot kérünk a Lear király

szereplőinek!
Előreléptem, megfogtam színész kollégáim kezét, és
meghajoltam. A rivaldafény rám irányult, az élénksárga nyaláb
testemet pásztázta. A közönség előadás közben egészen
biztosan észrevette a hegeket az arcomon.
Nem számít. Csak arra koncentrálok, hogy megünnepeljük
első fizetett fellépésemet. Austin, Paramount Theater. Kis
szerep, de elég arra, hogy kifizessük a számláinkat és még
marad is egy kicsi.
Hivatásos színésznő vagyok.
Az a munkám, amit szeretek.
Amire születtem. Akkor is, ha egy pillanatig próbáltam
meggyőzni magamat, hogy ez nem így van. Hogy nem fog
sikerülni.
Harmadszori meghajlásnál látom meg a harmadik sorban.
Tapsol, fütyül.
Életem szerelme. A férfi, aki soha nem mondott le rólam,
jóval az után sem, hogy én már lemondtam magamról. Easton
mellette ül a barátnőjével, Liliannel. És… ő ott Karlie? Mit keres
itt? Washington DC-ben kellene lennie, hiszen gyakornoki állást
kapott egy ottani lapnál.
 Önkéntelenül elmosolyodok. Gyors csókot dobok nekik, és
gyorsan lehajtom a fejemet. Tudom, hogy a smink alatt
skarlátvörösre pirultam.
A taps alábbhagy, a színészek egymást meg-megölelve,
egymásnak gratulálva a kulisszák mögé vonulnak. Az öltözőbe
megyek, átöltözök utcai ruhába. Nem hordok már kapucnis
felsőt. Farmernadrág és rövid ujjú póló. Beülünk valahová a
közelben egy italra, de remélem, hogy az elsőnél még csak a
barátaim lesznek ott: a barátom, és Easton, Karlie, Lilian.
West és én sok időt töltöttünk Liliannel és Eastonnal, miután
az egyetem után Austinba költöztünk. West költözött át
elsőként, mert egy évvel előbb végzett, mint én. Eastonnal
edzőtermet nyitottak. Nagyon jól megy a terem, megtalálták a
számításukat. Liliant irodavezetőnek vették fel és rögtön
nagyon jól működött a kémia közte és Easton között.
Még mindig alig hiszem el, hogy milyen jól alakult minden.
West itt maradt Texasban. Nagyi gondozóotthonától alig
tizenöt percnyire bérelt lakást. Az egyetem utolsó évében
hétközben Sheridanben voltam, a hétvégéket vele tölthettem.
Idén év elején költöztünk össze, pontosan egy nappal a
diplomaosztóm után.
A lehető leghamarabb kiosonok az öltözőből. A barátaim a
színpadbejáró előtt várnak, addig engedik őket a biztonságiak.
– Karlie!
Lecsapok lejobb barátnőmre. Egymást átölelve forgunk,
nevetünk. Egy teljes percbe telik, mire képesek vagyunk
összeszedni magunkat, bár Karlie kevesebb, mint négy hónapja
ment el.
– Hol marad a „köszönöm?” Én voltam az, aki rávettem, hogy
üljön fel az első gépre és repüljön Austinba – mordul West a
háta mögött, én pedig a milliomodik ölelésből kibontakozva
Karlie után rávetem magamat, nedves csókokat nyomok arcára.
– Sorry. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.
– A hálát tettekkel lehet a legjobban kifejezni.
Sűrűn pislogva megpaskolom a mellkasát.
– Még ma éjjel megkapod megérdemelt jutalmadat.
 g jj g p g j
–  Ez már jobban hangzik – mondja East, és ökölpacsit vált
Westtel.
Lilian és én álbosszús pillantást váltunk és nevetünk.
Barátom kézen fog és kivonulunk a szép nyári éjszakába, a
legközelebbi bár felé. Észreveszem, hogy West különösen lassan
lépked. Karlie fürge léptekkel halad Easton és Lilian mellett,
jóval előttünk. Lemaradtunk tőlük.
–  Mi bajuk van? – kérdezem feszengve, nevetve. – Majdnem
kocognak, mi meg úgy megyünk, mint a csiga.
– Ezt hívják úgy, hogy teret adunk nekik – felelte West feszült
hangon. Megváltozott. Nem ugyanaz a West, akit az utóbbi
három évben ismertem. A könnyed-gondtalan-nemtörődöm
srác, akit megszoktam. Aki az előtt volt, hogy Aubrey-val
megtörtént, ami történt. Ez a srác tért vissza, amint újra együtt-
együtt voltunk, ezúttal tényleg, és még jobban beleszerettem.
–  Arról van szó, hogy hol töltjük a karácsonyt. Mert már
mondtam, részemről teljesen rendben van, hogy a karácsonyt a
családoddal töltjük, az Újévet nagyival.
Ez így volt már az utóbbi néhány évben. Nagyi kognitív
képességei az évek folyamán fokozatosan romlottak, és már
eljutott arra a szintre, hogy egyáltalán nem ismer meg. De
nagyon jó helye van, kényelemben él, és hetente meglátogatom.
Nem ideális állapot, de megtanultam együtt élni vele;
megteszem, ami tőlem telik valakiért akkor is, ha a helyzet
egyáltalán nem tökéletes.
Sajnos nagyinak teljesen mindegy, hol töltjük a karácsonyt,
mégis igyekszem vele lenni, beszélni vele, fogni a kezét.
–  Nem a karácsonyról szól – mondja West, fejét ingatva.
Mondanom kell neked valamit.
– Rendben.
– Az utóbbi időben találkozgatok valakivel.
Megtorpantam. Egyenesen a szemébe néztem. Ezt nem
hiszem el. Nem mintha nem lennék hajlandó elhinni,
egyszerűen nem akarom elhinni. Minden hibája ellenére ő a
leghűségesebb férfi, akit valaha ismertem. Fejemet oldalra
biccentve nézem.
 – Ez igaz?
– Attól tartok, igen.
– Hogy néz ki az a nőszemély? – Tetszik, hogy a féltékenység
már egyáltalán nem játszik köztünk. Kapcsolatunk első hat
hónapját azzal töltöttem, hogy folyton hisztisre aggódtam
magamat félelmemben. Azt hittem, lelép Tess-szel vagy
Melanie-val vagy mással. Pedig csak én őrjítettem meg.
Barátaink már befordultak a sarkon, hallótávolságon kívülre
kerültek.
–  Nagyszerű lány. Nagyon figyelmes, okos, intelligens… –
folytatja, arcomat figyelve, a bosszúság jeleit keresve. Nem
találja. – De már nem találkozunk, mert megkaptam tőle, amit
akartam.
– Nevezetesen? – kérdem szemöldökömet összevonva.
Fél térdre ereszkedik, elővesz valamit a zsebéből. Kicsi,
négyzet alapú doboz. Kinyitja előttem. Érzem, hogy a járókelők
megálltak körülöttünk, kíváncsian nézik, mi történik.
Belenézek a dobozba. Gyűrű.
Nem egyszerű gyűrű.
Lángmintás.
Lángmintás gyűrű, ami teljesen más, mint amit anyám
hagyott rám. Tiszta fehérarany, közepén tündöklő rubin.
Végighúzom rajta az ujjamat, elakad a lélegzetem. Gyönyörű,
különleges. És még meglepőbb az, hogy… annyira én vagyok.
– Ez… ez…
West kiveszi a dobozból a gyűrűt, ujjamra húzza.
–  Három évvel ezelőtt bementem egy egyetemre színpadi
előadásra és végignéztem, ahogy eljátszod az első szerepedet.
Most a nagyfiúkkal, nagylányokkal játszol, és tudod mi az
igazság? Az, hogy soha egy percig nem kételkedtem abban, hogy
egyszer majd eljön ez a nap. Veled akarom eltölteni hátralévő
életem minden napját, mert minden, ami előtted volt, az
kibaszottul elvesztegetett idő volt. Nem azt mondom, hogy
kiegészítesz engem, Grace Shaw. Jobbá teszel. – Mélyet sóhajt,
fejét ingatja. – A kibaszott életbe, ez az évszázad leggiccsesebb
szövege. Mentségemre szóljon, hogy mindent, amit mondtam,
 g g j gy
tényleg komolyan gondolok. East azt mondta, ha nem tudom,
mit mondjak, nézzek valamit a Pinteresten, de nem néztem.
–  St. Claire, te nyomorult! A Pinteresten nagyon király
lánykérő szövegek vannak – hallom Easton hangját a sarokról,
egy vörös téglás épület mögül. Csuklok a nevetéstől. Mind a
sarkon állnak, szorosan egymás mellett, és a válaszomat várják.
– Mit mondasz, Tex? Akarod, hogy együtt menjünk át a tűzön?
Bólintok. Megfogom a kezét, magam felé húzom, hogy álljon
fel.
–  Nincs jobb ötletem, hogy kivel töltsem életem hátralévő
napjait. Te vagy a legtökéletesebb.
Csókkal pecsételjük meg az egyezséget, szorosan átölelem,
átadom magamat a pillanatnak. Csókja erőteljes, édes, követelő,
de mielőtt túl érzékivé hevülne a zsúfolt utcán, West
megszakítja. Hátamat simogatja.
– A büdös életbe, Tex! – Széles mosollyal néz le rám. – Ha jól
belegondolunk, az egész azzal kezdődött, hogy egy pár
balettcipőt tettem a büfékocsi lépcsőjére, csak hogy
bosszantsalak!
–  Ha jól emlékszem, azt mondtam neki, hogy hülye lenne
beléd szeretni – jelenik meg Karlie a sarkon, és széles mosollyal,
ringó léptekkel tart felénk. A nyakamba ugrik, izgatottan
visong.
– Ha jól emlékszem, el kellett vinnem Grace-t randira ahhoz,
hogy West akcióba lendüljön – mondja Easton, azzal nevetve
ugrik West hátára.
– Ha jól emlékszem… – Lilian elhallgat, szemöldökét ráncolva
gondolkodik. – Na, jó, erre nem tudok mit mondani. Akkor még
nem ismertelek benneteket.
Nevetünk. És az egész utca tapsol nekünk.
Nem hagyom, hogy bármennyit is elvegyen boldogságomból
az, hogy nagyi ezt nem láthatta.
Boldog vagyok. Élvezem a pillanatot. Fejest ugrok az örömbe.
Megadom magamnak az engedélyt, hogy csak a mostra
figyeljek. Mert egyszer volt, hol nem volt, egy fiú, aki elvitt
motorozni, azt mondta nekem, hogy gondoskodhatunk
 gy g
valakiről úgy is, hogy minden problémájáért nem magunkat
hibáztatjuk.
Akkor maga sem hitte, amit mondott.
De most már én is hiszem.

West

Az Austin-Bergstrom Nemzetközi Repülőtéren várom a

szüleimet. Tess és Reign van mellettem; az ő járatuk Indianából
nem sokkal korábban szállt le. Reign szüleinek közelében élnek.
Reign biztosítási ügynök, Tess otthon van a gyerekükkel.
Kislányukra, Ramonára most Reign szülei vigyáznak. Két
oldalról belém könyökölnek, ahogy próbálom megtalálni anyát
és apát a tömegben. Texas jelenik meg látásom perifériáján,
kávét oszt nekünk.
Tess hatalmas öleléssel üdvözli.
– Jól nézel, ki, Grace!
– Te is, Tess! Hogy van Ramona?
– Fogzik. Ami nagy öröm, de eléggé nyűgös – szusszan Tess. –
Örök hála, hogy most tartjátok az esküvőtöket. Nem is lehetne
tökéletesebb az időzítés. Végre egy hosszú hétvégére az
anyóséknál hagyhattuk.
–  Egy hétvége éppen elég idő arra, hogy megint teherbe
ejtselek – kacsint feleségére Reign, és átöleli a vállát. Tess pislog
és felsóhajt.
–  Az három perc. Mihez akarsz kezdeni a többi idővel? –
kérdezem álkomolyan.
Mindenki nevet. Szeretném, ha a szüleim minél előbb
kijönnének a kapun, hogy kijuthassunk végre. Pokoli a
zsúfoltság a reptéren. Már nem gyűlölöm a nagy tömeget. Azóta
nem, amióta terápiára kezdtem járni depresszióm és
öngyilkossági gondolataim miatt. Dr. Riskin szerint introvertált–
extrovertált vagyok. Szerintem csak egy férfi, aki csak néhány
ember társaságát élvezi. Többnyire a menyasszonyom és a
legjobb barátom társaságát.
– Odanézz, ember, ki jön ott?! – mutat Reign oldalra. Abba az
irányba néztem, mert azt hittem, a szüleim jönnek kifelé, és
még nem írtak rám. De nem. Kade Appleton az. Az a majom
felnéz, és tekintetünk találkozik. Meglát, döbbenten bámul.
Ne gyere ide!
Persze, hogy elindul felénk.
Az utóbbi három évben nagyon sokat dolgoztam azon, hogy
Kade Appleton biztosan a normális élet keskeny ösvényén
maradjon. Tudom, hogy nem sokkal a Maxnél folytatott
beszélgetésünk után megvált rosszéletű menedzserétől, mert ők
ketten semmit nem értek az együtt folytatott illegális
tevékenységek nélkül.
Appleton megáll előttem. Texas mellettem van, ujjait ujjaim
közé fűzi és olyan pillantást vet rám, amivel mintha azt
mondaná, kérlek, ne ölj meg senkit! Már kifizettük a ruhát.
Értettem, baby.
– A francba! St. Claire. Tényleg te vagy az. Jól nézel ki.
Miért mondja mindenki folyton ezt? „Jól nézek ki?” Mit
érdekli ez az embereket? Nem orgiára indulunk innen?
– Jól vagy? – kérdem. Gyanakvón nézem, közben védelmezőn
ölelem magamhoz menyasszonyomat. Ettől az ösztöntől sosem
fogok megszabadulni. Nem is akarok.
–  Totál jól vagyok, ember. Minden kafa. Meghúztam
magamat. A próbaidőmnek vége, megint a profi ligában
bunyózok. Ez az első hónapom. Családi vakáción vagyok.
Ezzel nem mond semmi újat. Szemmel tartottam.
Gondoskodtam róla, hogy jól bánjon a gyereke anyjával.
Tekintete Grace-re siklik, izmaim megmerevednek. Szívélyesen
mosolyog rá, a lehető legjobb modorával.
– A barátod…
 – A vőlegényem – igazítja ki Grace kedvesen.
Appleton nevet.
– Mindegy. Akárki is neked, megőrül érted. Remélem, tudod.
– Persze.
– Westie! Gracie! – hallom a kaputól, és teljesen elfeledkezem
Kade-ről. Elindulunk a szüleim felé ketten, Grace és én.
Felkapom anyámat és többször megforgatom. Hízott egy kicsit,
már nem olyan könnyű, mint Aubrey volt. Apa sem néz ki olyan
rosszul. Tekintete tiszta, arca frissen borotvált. Fiatalabbnak
látszanak, mint amikor tizennyolc éves koromban elhagytam
Maine államot.
– Úgy örülök, hogy el tudtatok jönni – üdvözli apámat Texas,
és megöleli. – Tudom, hogy az utóbbi időben nagyon lefoglalt az
üzlet.
– A világ semmi kincséért sem hagynánk ki az esküvőtöket –
szólal meg anya, és tudom, hogy igaz.
Lehet, hogy nem mindig volt így… az Aubrey halála utáni
néhány évben legalábbis… de a szüleim megérdemlik, hogy
boldogok legyenek.
A fenébe, hiszen én is megérdemlem.
És Grace is.
Boldogok vagyunk.
Pedig egyáltalán nem voltunk tökéletesek.
Mert végső soron mind főnixek vagyunk, feltámadunk
porainkból, elrepülünk az ismeretlenbe, szárnyaink vége láng.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Bárcsak az én érdememnek tulajdoníthatnám, hogy

megjelenhetett A fékezhetetlen vágy című regényem. Az igazság
azonban az, hogy én csak megírtam a könyvet. West és Grace
álmomban jelent meg, a történet az övék, nem az enyém.
Különösen Grace született abból a vágyamból, hogy olyan
nőről írjak, aki nem egészen tökéletes egy olyan műfajban,
ahol… nos, sok hősnő tökéletesnek tűnik. Nagyon szeretem és
minden erőmmel védeni akartam, ezért ez a könyv nem
könnyen jött létre, de csodálatos kaland volt.
Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik mellettem
álltak és segítettek e könyv megírásában. Szerkesztőim: Angela
Marshall Smith, Tamara Mataya, Max Dodson és Paige Maroney
Smith. Köszönöm, hogy megadtátok Westnek és Grace-nek azt a
szeretetet és figyelmet, amit megérdemeltek!
Köszönöm személyi asszisztensemnek, Tijuana Turnernek,
hogy számolhatatlanul sokszor elolvasta ezt a könyvet, és úgy
ismer engem a munkamódszereimmel együtt, mint a tenyerét.
Te vagy a kedvenc (és egyetlen) menedzserem, anya.
Köszönet illeti béta-olvasóimat, Vanessa Villegast, Amy
Haltert és Lana Kartot. Ezer hála és köszönet!
Legjobb barátaim, Charleigh Rose, Ava Harrison és Parker S.
Huntington a partvonalról biztattak. Hálás vagyok csodálatos
próbaolvasóimnak, a L.J’s Sassy Sparrows olvasókörnek.
Hatalmas köszönettel tartozom ügynökömnek, Kimberly
Browernek és borítótervezőimnek, Letitia Hassernek és Bailey
McGinn-nek, valamint a tördelő Stacey Ryan Blake-nek. Nagyon
kreatívak vagytok, nagyon tehetségesek és kiválóak értitek a
szakmát.
Ezer hála a Social Butterfly-nak és teljes PR-csapatuknak.
Mindig nagyra értékeltem a munkátokat.
Külön szeretnék köszönetet mondani azoknak a bloggereknek
és olvasóknak, akik támogattak ezen az úton. Örökre az
adósotok vagyok!
Ha tetszett a könyv (akkor is, ha nem, de határozott
véleményetek van róla), nagyra értékelném, ha őszinte
könyvszemlét írnátok róla.
Szívem mélyéről köszönöm nektek.
L.J. Shen, xoxo

Kapcsolat
Levelezőlista, exkluzív információk: eepurl.com/dgo6x5
Facebook: www.facebook.com/authorljshen
Olvasókör: www.facebook.com/groups/813953952051284
Weboldal: www.authorljshen.com
Instagram: www.instagram.com/authorljshen
 PROLÓGUS

Kirohantam a lakosztályból, végig a folyosón. Baloldalt az

üvegfalon túl látszott a medence és mögötte az udvar.
Lesújtott rám a vihar. Széllökések korbácsolták a fákat. A
felhők közötti keskeny résen át fellángoló holdfényben őrjöngve
csapkodtak és remegtek az ágak.
A szívem vadul feldobogott, amikor megláttam egy férfi
árnyalakját. Magasba húzott vállal ment az udvaron át a
parányi otthona felé.
Nem mintha lenne igazi otthona.
Egy elveszett lélek.
A világot bejáró, helyét kereső dühös vándor.
Pontosan azt szerettem volna megadni neki. Megmutatni,
milyen az, ha tartozunk valahova. Ha megbecsülnek és
szeretnek minket, pontosan úgy, ahogy ő tette velem, anélkül,
hogy cserébe bármit is kért volna.
Ahogy kirohantam az ajtón, lecsapott rám egy széllökés.
Ádáz harag tombolt a levegőben.
–  Mi van, ha nem akarom, hogy elmenj? – harsogtam túl a
vihart. – Mi van, ha azt akarom, hogy maradj? Itt, velem!
Úgy dermedt meg, mintha keresztüldöfte volna a
könyörgésem. Mint akit a földhöz szögeztek.
Lassan megfordult. Közben eleredt az eső.
–  Hányszor mondjam el még neked, hogy nem illek hozzád?
Fogalmad sincs róla, valójában milyen veszélyes vagyok!
Igaza volt.
Még csak nem is sejtettem, mit tesz majd velem.
Lehet, hogy szeretni fog, de az is megtörténhet, hogy
tönkretesz.
Talán az lett volna a jó, ha abban a pillanatban hátat fordítok
neki.
Ha hallgatok a gyönyörű arcán felvillanó figyelmeztetésre.
Én azonban kiléptem az esőbe.
Kockázatot vállaltam…
 1. FEJEZET

Mia
–  Jól vagy? – kérdezte Lyrik, elég hangosan, hogy az élő zene
bömbölése dacára is meghalljam. Körülöttünk javában tartott a
káprázatos buli. Emberek csevegtek, nevetgéltek, poharak
csendültek.
A bátyám behúzott maga után egy üres folyosóra, ahol nem
láthatott minket a palotának is beillő házát elárasztó, rengeteg
vendég. Erősen szorítva a könyökömet az arcomat vizslatta.
Úgy éreztem, attól tart, csakis így tudja megakadályozni, hogy
elsodorjon az áradat.
–  Lyrik, jól vagyok! – Már amennyire jól lehet valaki, ha
pörölyként dübörög a szíve a mellében.
Remegett minden idegszálam.
Zihálva kapkodtam levegő után, és közben feltárult minden,
amit el akartam titkolni a bátyám elől.
A nyilvánvaló hazugságot.
Néha éppen a hazudozás a túlélés záloga.
Lyrik azonban átlátott rajtam. Miért is számítottam volna
másra? Ő mindenki másnál jobban ismert.
Sötét szeme megvillant, ahogy dühösen rám meredt.
– Nyavalyát!
– Most mit akarsz, mit mondjak? Azt, hogy kiakadtam? Hogy
túlreagáltam a dolgot? Vagy hogy tényleg megrémültem?
Mindhárom igaz volt.
Nem tudtam, hogyan hozhatnám rendbe ezt, már azon kívül,
hogy bezárkózom a szobámba, ahonnan soha többé nem jövök
elő.
Lyrik bizonyára azt gondolná, hogy ez fantasztikus ötlet.
 –  Őszintén megmondom, ha rajtam állna, soha nem
tévesztenélek szem elől.
A mellkasomban összecsapott egymással a szeretet és a
hitetlenkedés.
Én is jól ismertem ám őt! Jobban, mint a tenyeremet. Így jól
tudtam, hogy a bátyám is legalább annyira szenved, mint én.
Aggódik.
Szeretné elmulasztani a fájdalmamat, rendbe hozni a
dolgokat, ám közben kénytelen beismerni, függetlenül attól,
hogy milyen híres és milyen sok pénz van a bankszámláján,
erre egészen egyszerűen képtelen.
Ami történt, megtörtént.
Visszavonhatatlanul.
– Ez nevetséges, elképesztő, és te már megint zsarnokoskodsz
– próbáltam meg az eszére hatni, hogy megnyugtassam. Éppen
elég, ha én szorongok, akár mindkettőnk helyett is.
–  Nem én vagyok nevetséges! – hördült fel, és úgy nézett
körül, mintha az év legnagyobb buliján, a semmiből váratlanul
előbukkanhatna a szörnyeteg. – Megmondtam neked, hogy
mindenre hajlandó vagyok, Mia. Komolyan beszéltem.
–  Tudnod kellene, hogy én sosem kérnék ilyesmit tőled. Ez
nem a te dolgod. Már így is épp eleget tettél.
Lyrik dühösen rám meredt.
Esküszöm, úgy nézett ki, mintha egy démon magasodott
volna fölém az elhagyott folyosón, miközben próbáltam
összeszedni magam, hogy ne kapjak ideg-összeroppanást, csak
mert az előbb véletlenül hozzám ért egy idegen keze.
Mostanában igyekeztem elkerülni a tömeget.
Csakhogy a magány még ennél is szörnyűbb volt.
–  Ki volt az? Elég, ha rámutatsz, és máris kihajítom innen.
Habozás nélkül. Eszem ágában sincs eltűrni, hogy egy seggfej
legyen a házamban. Több esze is lehetne az idiótának.
–  Erre semmi szükség, Lyrik. – A fejemet csóválva lassan
összeszedtem magam. – Csupán… meglepett egy kicsit, ez
minden. Valójában nem akart hozzám érni. Sajnálom, hogy
megijedtél miattam.
Csakhogy az ismeretlen faszi kéjsóvár tekintetében volt
valami, amitől felvillantak előttem a három héttel ezelőtti
esemény emlékei, mindaz, ami a galériámban történt. Mintha
pánikroham csapott volna le rám. Kimenekültem a szobából.
Sötét és kegyetlen képek zúdultak rám.
Egyik a másik után.
Abban a pillanatban csakis a maszk alól elővillanó, gonosz
szempár emlékére tudtam összpontosítani.
Lyrik aggódó testvérként nézett rám.
A pillantása még a haja színénél is sötétebb volt.
– Eszedbe ne jusson bocsánatot kérni, Mia! Kibaszottul nincs
itt semmi, amiért neked kellene szabadkoznod. Ez az egész nem
a te hibád. – A homlokán elmélyültek a ráncok, mintha önmagát
vádolta volna.
Bánatosan felsóhajtottam.
–  Ugye csak viccelsz, Lyrik? Púp vagyok a hátatokon, neked
meg Tamarnak. Remegsz a feszültségtől, és tudom, hogy aludni
sem tudsz.
Még jobban elkomorodott.
–  Na igen, az a kurafi még mindig szabadlábon van. Addig
nem nyugszom, míg rács mögé nem kerül. Vagy meghal.
Összeszorult a torkom a fájdalomtól.
A ragadós, súlyos érzelmektől alig kaptam levegőt.
– Te is tudod, hogy a nyomozó szerint véletlenül történt. Csak
egy betörési kísérlet volt. Nem vagyok veszélyben – ziháltam
szembeszállva a szörnyű emlékkel.
Bárcsak el tudtam volna fogadni a detektív álláspontját! Ha
valahogy, nagy nehezen békére lelhetnék! Már ha valaha is
megnyugodhatok.
–  Eszem ágában sincs kockára tenni a biztonságodat! –
hördült fel Lyrik, és megfeszült az álla.
A bátyám magas volt, és karcsú. Kicsit szikár. Ugyanakkor
viszont látszott rajta, hogy nagy hiba lenne belekötni.
A teste gyakorlatilag kizárólag feszülő, kőkemény, szálkás
izomból állt. Áradt belőle, hogy gyorsabban odavág, mint
 gy gy g
bármilyen rosszindulatú gazember.
Ennek sokszor voltam már a tanúja.
Lyrik West nem a szavak embere. Habozás nélkül odacsap, és
utána nem fog picsogva bocsánatot kérni.
Valahol letette a szmokingját, és felhajtotta az ingujját.
Alkarján a bőrt teljesen befedte a testét mindörökre
megbélyegző sok, iszonyatos ábra. Jól tudtam, ezek a képek
azért kerültek fel rá, mert úgy gondolta, emlékeztetnie kell
magát a belül lakozó gonoszra.
Én azonban átláttam rajta.
A zord és kemény külső alatt egy angyal rejtőzködött.
Ráadásul elképesztően jól nézett ki. A szépségét azonban nem
irigyeltem tőle, mivel, ha nem lett volna pár évvel idősebb
nálam, könnyedén kétpetéjű ikreknek is nézhettek volna
minket.
–  De hát itt vagyok nálad! Úgy, ahogy azt kérted – mondtam,
és a szavaimnak nyomatékot adva megérintettem a karját. –
Megnyugodhatsz. Ma este amúgy is bulizni akartunk. Itt van az
egész együttesed. A legjobb barátaid. A fogadott testvéreid. Erre
fel te mit csinálsz? Miattam aggódsz.
–  Azt hiszed, hogy érdekel a parti? – méltatlankodott, és az
arcát odaszorította az arcomhoz.
– Szerinted törődök én ezekkel a seggfejekkel, akik beképzelt
képpel rontják itt nálam a levegőt? Nekem csak a csapat számít.
A családom. Tamar, Brendon és Adia. Te és Penny meg Greyson.
A többiek bekaphatják. Szóval ne gyere nekem azzal az
ostobasággal, hogy púp vagy a hátamon, jó? Inkább meghalok,
mintsem hagyjam, hogy valaki bántson téged!
Hátrébb lépett, zsebre vágta a kezét, és elvigyorodott.
–  Attól persze nem kell félni. Inkább felégetném az egész
kibaszott várost, mintsem hogy bárki közénk állhasson. Érted,
amit mondok?
Önkéntelenül is elmosolyodtam.
– Igen, tesó, vágom. Kemény csávó vagy, világos – cukkoltam.
Ezt meghallva még szélesebben elvigyorodott.
 –  Na! Mindenkinek szüksége van arra, hogy egy kemény
csávó védje a hátát.
–  Te tényleg elképesztő vagy! – Nem akartam, hogy
elsodorjanak a rám törő érzelmek. A szívem lángolt a bátyám
iránt érzett szeretettől.
Lyriknek mindig jutott ideje arra, hogy a tudtomra adja, az ő
hatalmas, lenyűgöző világában igenis fontos szereplő vagyok.
Megpróbáltam némi vidámságot csempészni a hangomba.
– Figyelj csak, Lyrik! Nem akarom, hogy továbbra is ugyanúgy
próbálj megvédeni, mint régen. Már nem vagyok kislány.
Annak idején megpróbálta elijeszteni az összes fiúmat.
Megérintette az arcom.
– Az a helyzet, hogy te mindörökre az én kishúgom maradsz.
Jobb, ha hozzászoksz.
–  Ezzel a bajjal is meg fogok birkózni, ugye tudod? –
suttogtam.
A mellem megremegett a bánattól és a reménytől, amihez
makacsul ragaszkodtam.
Lyrik kedvesen rám mosolygott.
–  Nem ismerek nálad erősebb lányt. A legtöbben nem
maradtak volna talpon. Minden rendben lesz veled, Mia.
Ígérem.
– Olyan sok mindenért kell harcolnom, hogy nem veszíthetek.
– A torkom ismét összeszorult a rám törő érzelmektől.
Ellenálltam nekik, elfordultam tőlük.
Kétségbeesetten vágytam a megkönnyebbülésre.
A felejtésre.
Legalább ma éjszakára.
Ragyogó mosolyt erőltettem az arcomra. Meglepő módon alig
kellett színlelnem.
–  Mi lenne, ha most elfeledkeznénk a bajainkról? Menj, és
szórakoztasd a fontos vendégeid!
A tekintetem a bátyám lenyűgöző, Hollywood Hills-i
otthonának legnagyobb szobája felé villant. Nyüzsögtek ott a
vendégek, a minden évben megrendezett jótékonysági est
résztvevői.
 Lyrik és a felesége, Tamar rendezvényén lépten-nyomon igazi
hírességekbe ütközött az ember.
A leghíresebb zenészekbe és színészekbe.
Rendezőkbe, menedzserekbe és producerekbe.
Feltörekvő, ifjú tehetségekbe, meg olyanokba, akiket azonnal
felismernek az emberek, ha kilépnek az utcára.
Természetesen akadtak itt hozzám hasonló, tágra nyílt
szemmel bámuló, névtelen senkik is. Az örvény szélén lebegve
azt reméltük, hogy nem keltünk feltűnést. Persze mások ugrásra
készen várták a lehetőséget, hogy egy nagykutyába
mélyeszthessék a fogukat, csöpögő nyállal beszívva a teremben
nyüzsgő hírességekből áradó hírnév és gazdagság illatát.
– Lófasz a seggükbe!
Lyrik már csak ilyen.
Az égre emeltem a tekintetem.
– Figyelj… A feleséged hatalmas munkát végzett, és nagyon jó
helyre megy majd az összeadott pénz.
– Nekem csak te számítasz.
– Lyrik! – mondtam őszinte felháborodással.
– Mi van? – kérdezte rezzenéstelen arccal.
Hatalmasat sóhajtottam.
– Annyira szeretlek, imádlak! Biztosra veszem, te vagy a világ
legcsodálatosabb pasija.
Tényleg ritkaság az ilyen férfi.
A pokolba is! Kezdem azt hinni, hogy már rég kiment a
divatból.
Rám tört a magány.
Mindent figyelembe véve semmi okom sem lett volna arra,
hogy ezzel az érzelemmel küszködjek.
De cseppet se számított, mit akarok. Voltak pillanatok…
időszakok, amikor nagyon jólesett volna, ha valaki úgy segít
rajtam, ahogy én szoktam másokon. Ha éjszaka átölel valaki a
karjával, és a fülembe suttogja, hogy minden rendben lesz.
–  Menj! Vár rád a feleséged, a barátaid. Élvezd az
összejövetelt! Csak annyit kérek… Hagyd, hogy én is ezt tegyem!
– Kizárt!
 Így viszont legalább egérutat adtam neki.
Amúgy is igyekeztem normálisan viselkedni. Jó képet vágni a
dolgokhoz. Ha a többi vendég az ékszereit villogtatva és
eltorzult arccal vigyorogva képes erre, akkor nekem is simán
menni fog, igaz?
–  Komolyan beszélek… Ez nevetséges, Lyrik! Zeng a hülye
házad a Dreams Don’t Die zenéjétől – mondtam olyan halkan,
mint aki titkot árul el.
Nekem elhihetitek, nagyon is fontos volt ez a buli. Az előbb
majdnem felsikoltottam, amikor bementem a konyhába, és azt
láttam, hogy maga Sean Layne turkál a hűtőszekrényben.
Majdnem elájultam.
Csúnya látvány lett volna egy alélt rajongó.
Azt azért tisztázzuk, hogy nem vagyok oda a zenészekért.
Nagyon régen megesküdtem arra, hogy kerülni fogom őket.
Jó pár híres zenészt ismertem meg Lyrik és a barátai révén.
Túl indulatosak voltak.
Megbízhatatlanok.
Bajkeverők.
Sem időm, sem kedvem nem volt ahhoz, hogy ilyen alakok
miatt fájjon a szívem.
De akkor is… Sean Layne!
Lyrik lazán megvonta a vállát.
– Ennyivel tartozunk nekik.
– Persze.
Tényleg tartoztak.
A bátyám a Sunder rockegyüttes szólógitárosa volt. A
földkerekség egyik legnépszerűbb bandájának mára saját
lemezkiadó cége is lett, amelynek élénk egykori énekesük,
Sebastian Stone állt.
Lyrik pedig egy igazi rocksztár, de nem ám egy feltörekvő
fiatal, hanem egy nagyágyú… Ha kiment az utcára, leállt a
forgalom, ha belépett egy boltba, lerohanták az autogramkérők,
és jó párszor még a pólóját is lekunyerálták róla.
Ő azonban ennél jóval több volt.
 Korábban rendkívül súlyos hibákat követett el, és ezekért
keményen megfizetett. Szemtanúja voltam, ahogy a függőség
ellen küzd, és szenved a múltja balfogásai miatt.
Időről időre újra megbotlott.
Ugyanakkor kimászott az önpusztítás szakadékából, és igazi
óriássá vált. Megtalálta álmai asszonyát, családot alapított, bár
azt hitte, hogy erre sosem lesz lehetősége.
Példaképként szolgált a világ számára, és én mindig is
felnéztem rá.
Nem számítottak egykori bűnei vagy a sok rossz, amit
elkövetett.
A bátyámra mindig is hősként néztem fel, és semmiképpen
nem szerettem volna ma este a bajaimmal terhelni.
–  Akkor menj oda, és mutasd ki nekik a nagyrabecsülésed! –
mondtam, és tréfásan felvontam a szemöldököm.
Elbizonytalanodott.
–  Biztos, hogy jól vagy? Láttam, hogy milyen képet vágtál,
Mia. Nagyon nem tetszett. Ha akarod, mindenkit elküldök a
fenébe, csak hogy jobban érezd magad. Egy szavadba kerül, és
vége a bulinak.
– Nem, azt semmiképpen nem szeretném.
Újra a nagyteremre pillantottam. A magas helyiség egészen a
tetőig felért. Felül ablakok nyíltak az emeleti lakosztályokra. A
hátsó végében az üvegfalon át jól láttam Los Angelest. A nyitott
üvegpanelek között beáradt a meleg, kaliforniai levegő.
Túl az üvegfalon, a nagyváros fölé magasodó, feszített tükrű
úszómedence mögött, az egyszerű színpadon a Dreams Don’t
Die együttes játszott. Érzéki daluktól megremegett a ház, és a
ritmus végighullámzott a fényes parketta felett. A dallam
elöntötte a szobákat, és a falakon mély, buja visszhangokat
vetett.
Az egymáshoz simuló testek, a hangos nevetés és a
beszélgetések moraja szembeszállt a zene erejével, ettől úgy
tűnt, bármelyik pillanatban elszabadulhat a káosz.
Mintha csak egy csodálatos dolog tetőpontja felé tartanánk.
 Vagy valamilyen szörnyűség irányába.
Semmi szükség nem volt azonban ezzel terhelni Lyriket.
– Menj oda a feleségedhez! Iszonyúan szexi ma este.
Tessék.
Csábítás.
Tudtam, hogy ennek nem tud ellenállni.
Nincs kutya, aki nemet mondana a csontra. Tamar West régen
pórázra kötötte ezt a rosszfiút.
Lyrik egy mohó pillantást vetett a barátai között álló nő
irányába. Tamar ragyogott, miközben Shea Stone-nal és Willow
Evansszel, a Sunder két tagjának feleségeivel beszélgetett.
Úgy szerettem a sógornőmet, mint az édestestvéremet. Fekete,
testhez álló ruhája szorosan rátapadt gömbölyded idomaira. A
hosszú szoknyarész leért egészen a padlóig. A hasítékok nem
takarták el a lábát, és fent a keble is jól látszott.
Az ő bőrét is jórészt tetoválások borították.
A szeme kéken izzott, és a cipőjének tizenöt centis tűsarka
volt.
A bátyám fülig bele volt zúgva a feleségébe. Ez az acélkemény
fickó puha gyurmává vált Tamar közelében.
Azt gondoltam, ő sosem lesz szerelmes, ám egy nap Tamart
maga után húzva beállított a szüleink szerény házába.
Egyértelmű volt, hogy a sorsa már korábban
megpecsételődött, ám ezt Lyrik nem is sejtette.
A szerelem néha azelőtt kelepcébe ejt minket, hogy erre
felfigyelhetnénk.
A bátyám egy félmosollyal a szemembe nézett.
– A párom mindig szexi. Ma este… ez csak jobban látszik.
– Mindig jó, ha rátesz egy lapáttal.
–  Ó, ne aggódj! Ma éjjel én is nagyon be fogom ám dobni
magamat – ígérte Lyrik.
Jól mellbe vágtam, nehogy elbízza magát. Már megint
elértem, hogy túlzásba vigye a dolgokat. Lyrik igazából sosem
tudta visszafogni magát.
–  Pfuj! Kímélj meg a mocskos részletektől! Már az is elég
szörnyű, hogy egyfolytában a nyáladat csorgatva kullogsz a
 y gy gy y y g g
nyomában.
Öntelt képet vágva jókedvűen felnevetett.
– Hé, nem kell egyből felkapni a vizet!
Halkan kuncogva a bulizó tömeg felé böktem, és barátságos
hangon folytattam:
–  Mi lenne, ha te is odamennél, és nem aggódnál miattam?
Nem lesz semmi bajom.
– Biztos? – kérdezte bizonytalanul.
– Száz százalék.
Valójában talán két százalék esélyem volt.
– Ezenfelül a házadat jobban őrzik, mint az államkincstárat.
Még mindig engem nézett, miközben elindult.
– Azért, mert amire én vigyázok, az mindennél fontosabb.
Sarkon fordult, hogy eltűnjön a házában nyüzsgő emberek
között. A folyosó végébe érve visszafordult felém.
Baljós árnyék borult az arcára.
– Akik itt vannak, azok mind a vendégeink, Mia.
Nem igazán értettem, hogy ezzel most mégis mire akar
célozni.
Elkomorult a tekintete.
–  Ez nem jelenti azt, hogy valamennyien jó emberek. Vagy
hogy megbízhatóak. Érted, miről beszélek?
Komolyan gondolta a figyelmeztetést.
Nem ugratott.
Nyíltan kimondta az igazat.
Nyeltem egy nagyot, hogy a három hete a torkomban ülő
gombóc dacára is meg tudjak szólalni. Gyorsan bólintottam.
– Igen, értem.
Találkoztam már jó pár gazemberrel.
Lyrik is biccentett.
– Remek. Légy óvatos!
– Az leszek, ígérem!
Vajon már akkor is tudtam, hogy hazudok, amikor
kimondtam ezeket a szavakat?