RJ Scott

Single
Single Dads 1
RAJONGÓI FORDÍTÁS

Fordította:
Aemitt
Lektor:
Jane
Korrektúra:
Sylvanis
A szeretettnek hitt férfi fájdalmas elutasítása után, Asher ott
maradt egyedül egy újszülöttel.

Ash családot szeretne, és eltökélt szándéka, hogy folytatja az

exével megkezdett béranyasági programot. Amikor hazaviszi
Mia babát, megfogadja, hogy ő lesz a legjobb apa, aki csak
lehet. Semmi ezen a világon nem jelent számára többet, mint a
lánya gondozása, még az sem, hogy véletlenül vágyai támadnak
a szomszéd orvos iránt. Sean iránti egyre növekvő vonzódása
kihívásokat görget elejébe és családjának fájdalmas emlékeivel
szembesülve, Ashnek meg kell tanulnia, hogy csak a szerelem
számít.

Amikor a sürgősségi orvos Sean beköltözik a barátaival a dögös

egyedülálló apuka, Ash, mellé, akkor olyan gyorsan belezúg,
hogy alig hiszi el. Fülledt szexben van részük, de Ash azt állítja,
hogy a szívében csak a lánya iránt érzett szeretetnek van elég
hely. Miért csak Sean látja, hogy Ash mennyire fél, és hogy
tudja bebizonyítani friss szerelmének, hogy semmi mást nem
akar, csak azt, hogy ők hárman egy család legyenek?
 Első fejezet

Asher

V
in Diesel a házam előtt van.
Hajnali két óra, Mia alszik, én pedig azt
hallucinálom, hogy a hollywoodi színész a házam
előtt van San Diego külvárosában.
– Nyisd ki az ajtót! – egy hatalmas ember üvöltözött és
dörömbölt. Megragadtam a legközelebbi dolgot, amit
fegyverként használhatok, aztán felkapcsoltam a villanyt a
tornácon, ami száz nap fényerősségével világította meg a
területet, és feltéptem az ajtót. Kísérletet tettem, hogy
eljátsszam a kemény seggfejet, azonban ezt aláásta az a tény,
hogy a fegyverem az ikertestvérem által készített halványsárga
tál volt. Az sem segített, hogy pizsamaalsó volt rajtam, ami a
csípőmre csúszott és a pólómon egy pukizó unikornis virított,
de ennek ellenére morogtam.
És ott állt maga Vin Diesel.
Most, hogy közelebb voltam, láthattam, hogy nem az igazi
színész volt. Csak valaki, akit én kimerültségemben pokolian
hasonlónak találtam. Mentségemre szóljon, a látásom
homályos volt. Ez volt az első éjszakám, amikor teljesen és
tökéletesen egyedül lehettem az újszülött lányommal. Nem volt
több testvéri támogatás, nem volt többet az, hogy kapok pár
óra alvás időt. Valójában, nem aludtam egyfolytában az elmúlt
három napban egy órát. Már túl késő volt bármit is tenni ez
ügyben, azonban eltűnődtem, hogy ennek a behemótnak vajon
van-e fegyvere, mert éjjel két óra volt, imbolygott, és
egyértelműen valami a fejébe szállt. Drog. Köze kellett lennie a
droghoz.
Miért nem a mobilomat vettem fel először?
Elfelejtettem a telefonom és csak kinyitottam az ajtót, így a
dörömbölés nem ébresztette fel Miát, és még csak fel sem
merült bennem, hogy ez a srác lehet, hogy fegyveres behatoló.
Egy fegyveres behatoló nem valószínű, hogy dörömbölne
és kiabálna, úgy, hogy az egész környéket felverje.
Ugyanakkor, egy kis házban laktam San Diego
külvárosában, egy csendes zsákutcában, ahol már az
nyugtalanságot váltott ki a lakókból, ami a múlt hónapban
történt, amikor a srác a 6. szám alól elvesztette a garázs
távirányítóját.
Az ál Diesel hátrált egy kicsit, összerezzent a tornác fényétől,
leárnyékolva a szemét szitkozódott.
– A kulcsaim – motyogta, és megveregette a zsebeit,
örömteli kiáltással kihúzva egy kulcscsomót, majd azonnal a
földre dobta.
– Ki vagy te? – az ajtóban álltam, halkan beszéltem, bármit
megtettem csak ne keltsem fel Miát. Épp, hogy elaltattam, és
ha ez az amatőr Diesel felébreszti a seggfej dörömbölésével az
én rohadt ajtómon, akkor egy szaros pelenkát nyomok az
arcába, mielőtt kihívom rá a rendőrséget. Vagy talán a
kommandós szülőket, akik tudják, mi az, hogyha van egy
újszülött, aki nem volt hajlandó aludni. Egy egész hadsereg
kialvatlan felnőttet, akik kinyírnák őt.
Az biztos, hogy az elkergetné a verandámról.
Felegyenesedett és pislogott. Aztán hozzám kóválygott.
Vagyis úgy tűnt, mintha. Itt az én birtokomon, vitathatatlanul
betépve, sanda pillantással tetőtől talpig végigmért, és
középtájon elég sokáig elidőzött.
– Te nem vagy ők.
Ó, szóval ő nem felmért, hacsak nem úgy azonosította a
barátait, hogy az ágyékukat bámulta.
Felém támolygott, szemei üvegesek voltak, és a kezét
kinyújtotta.
– Rossz házban vagy – ellöktem a kezét és kiléptem, mielőtt
az ajtót félig behúztam magam mögött.
A srác hatalmas volt, sokkal nagyobb nálam, de annyira
imbolygott, hogy tudtam, ha valamivel próbálkozna, akkor le
tudnám győzni.
Ál Diesel agya egy rövid időre mintha kitisztult volna és
őszintén hittem felfogta, amit mondtam. Aztán sírni kezdett, a
néma könnyek patakokban folytak le az arcán.
– Istenem – mondtam, és nem tudtam mihez kezdjek. Meg
kellene vigasztalnom egy teljesen idegen sírót a bejáratomon
vagy hívni a zsarukat, vagy mit?
– Sean! – az idegen bekiabált az ajtó nyitott részén. – Leon!
Mi a fasz? Felfogja ébreszteni a babát.
– Kussolj! – csattantam fel, amilyen hangosan csak mertem,
és reméltem, hogy a pokoli üvöltése nem száguldott keresztül a
házon, és nem ébresztette fel a nagyon rosszul alvó lányomat.
– SRÁCOK! – üvöltötte megint, és ez alkalommal túl
messzire ment. Szóval azt tettem, amit minden kialvatlan
felnőtt tenne a helyzetemben. Elvesztettem a hidegvérem és
felcsattantam.
Szerencséjére, a dühömet csak úgy fejeztem ki, hogy a
gyümölcsös kosarat felé löktem a legfenyegetőbb mozdulattal,
ami tőlem telt.
– Állj le. Tűnj el. Vagy hívom a zsarukat.
 Egy lépést hátrált. Tágra nyílt szemekkel. – Mi van? Ki? Hol
van Sean? Leon itthon van már?
– A nevem Asher – suttogtam.
– Miért vagy a házunkban? – a srác zavartnak tűnt. – Te
vagy Sean legutolsó egyéjszakás kalandja? Szereti a
szépfiúkat… – megállt, könnyeivel küzdött. Meg kellene
sértődnöm? Harmincegy évesen, már messze voltam a fiútól,
vagy attól hogy szépnek hívjanak, a rohadt életbe. Ha még egy
lépést hátrál, akkor a látogatóm legurul az elkerített
verandámon. A zsebében matatott és előhúzott egy régi
szétnyitható telefont, és a képernyőre bámult, mielőtt a
hatalmas ujjával lenyomta a gombokat.
– Sean? Leon? Srácok? – könyörgött, és aztán tett egy
halálos lépést hátrafelé, lebukdácsolt a lépcsőn, egyenesen bele
az elvadult tujámba, ami zökkenőmentes landolást adott a
számára. Levetettem az egyik bolyhos kacsás papucsomat, amit
múlt karácsonyra kaptam Siobhantól, beékeltem az
ajtónyílásba, mielőtt közelebb mentem volna ehhez az
idiótához. Mielőtt felé nyúltam, felugrott, megingott és aztán
kegyetlenül hányni kezdett ugyanabba a bokorba, ahol landolt.
A mobilja a füvön volt, még mindig világított és egy érdes hang
hangosan szólítgatott valakit, akit Ericnek hívtak.
Feltételeztem a tujámat díszítő srác volt Eric, és felvettem a
telefonját. – Fogalmam sincs ki a fasz vagy és ki az az Eric, de
én a La Jolla, 23 Birds View Court-ban vagyok, és ide kell
vonszolnod a segged most azonnal, hogy összeszedd a srácot,
mielőtt kihívom az átkozott zsarukat.
– Bocs? Mi volt a cím? – kérdezte a másik férfi a vonal
túloldalán.
Mi a fene?
 – San Diego, La Jolla, 23 Birds View Court – jobb, ha nem
több száz mérföldre lakik innen.
– Ott leszek… a szarba… a mindenségit!
Elvettem a telefont a fülemtől, valami furcsán visszhangzott,
mintha a hang közvetlenül a hátam mögül jött volna. Aztán
mozgás támadt, valaki elment mellettem, a szart is kiijesztve
belőlem, és egyenesen az ál Diesel-Erichez ment.
– Eric?
– Nem tudtam rajtuk segíteni – mondta a hatalmas srác, és
aztán az udvaromon, a hányásos pólójában újra sírni kezdett. –
Megpróbáltuk, de az ajtó…
A férfi, aki a sötétből jelent meg, megragadta a vállát. –
Istenem. Sajnálom.
Nem tudtam normálisan megnézni az újonnan érkezett
srácot, vagy megérteni, miért vannak mindketten az
udvaromban, de Eric halálos csendben, míg a másik
gyámolítva ölelte őt.
– Sean, nem tehettem semmit…
Nyilvánvalóan a srác, aki Ericet felsegítette Sean volt, akit
felhívott, az egyik, aki itt lakik valahol az udvaromban, és
szerette a szépfiúkat.
Talán ez egy álom? Talán még álmodom. Ez egy óriási
Alice csodaországban féle rémálom.
– Gyere, menjünk haza, rendben? – mondta Sean.
Eric hátra lépett, megingott egy kicsit, és Sean megragadta.
Aztán felém fordult.
– Sean Roberts vagyok – mondta és megpróbálta a kezét
nyújtani, de az utolsó pillanatban felfogta, hogy nem engedheti
el Ericet. – Múlt héten költöztünk a szomszédba.
 – Tűnjetek el – elegem volt az emberekből a küszöbömön.
Ha eddig Mia nem ébredt fel, talán csak megúszom. – Fogd a
barátod és menjetek.
– Sajnáljuk. Ericnek nem volt valami jó éjszakája.
Mia éles sírása hasított az éjszakába, becsuktam a szemem
és tíztől visszafelé számoltam. – Ti idióták, felébresztettétek a
pici babámat, hogy a ro… az ég szerelmére.
Otthagytam Sean-t és azt az Eric nevű srácot, becsapva
magam mögött az ajtót. Nincs értelme tovább csendben
maradni, ha már Mia felébredt. Megálltam a szobájánál, hogy
megfékezzem és lehűtsem az indulataim, és egy boldog mosolyt
ragasszak az arcomra. Minden könyv azt mondta, hogy
Miának, aki csak hathetes, én csak egy elmosódott valami
voltam, de soha nem akartam, hogy boldogtalannak lásson. Ha
volt bármilyen esély is arra, hogy megértse a magány összetett
mivoltát, a félelmet, a dühöt, akkor továbbra is igyekeznék
elrejteni őket egy mosoly mögé.
A tálat a nappali asztalán hagytam, és egyenesen a sírás felé
haladtam. A szobám illata átvette a kis szedett-vedett emberke
illatát, aki az életembe csöppent. Baba, hintőpor, krém és
melegség illatú volt. Kiemeltem a kiságyból, érezve, hogy
minden molekulányi feszültség eltűnik belőlem egy pillanat
alatt. Az állam alá bújtattam, a kezemmel megtámasztva a pici
pelenkázott fenekét, miközben nyöszörgött.
– Ugyan, Mia, fogadok, hogy csak szomorú vagy, hogy nem
bírtál aludni, ahogy én se – mormogtam az én édes, drága
kislányomnak. Nem lehetett éhes, vagy legalább is nem kellett
volna, hogy az legyen. Nem olyan rég fejezte be az előző üveget,
mentem végig a vészhelyzeti ellenőrző listán, ami homályos és
céltalan volt, elraktározva valahol az elmémben a kétségbeesett
alvás szükséglete alatt. Egy dolog, amit a nővérek belém vertek,
és a húgom is, hogy minden a rutinon alapszik, meg kell
tanulnom az egész ellenőrző listát, amíg nem válik szokássá.
Nem jöttek ösztönösen, de lépésről lépésre dolgoztam rajta.
A szoba meleg volt, de nem túl meleg, és a gyerekágy az
ágyam közvetlen közelében volt. Érintésre nem tűnt forrónak,
és szimatteszt alapján pelenkát sem kellett cserélni, mivel egy
órával ezelőtt cseréltem. Vagy harminc perce. Nem tudtam
felidézni az időt. Csak annyit, hogy késő éjjel volt. A sírása
alább hagyott, és nem kereste úgy az üveget, mint egy
kismadár. A mellkasomon feküdt, szelíden és puhán, várva,
hogy az apukája mindent megoldjon.
– Minden rendben, Mia. Az ordibálós férfi elment.
Gondoskodtam róla.
Csuklott, megsimogattam a hátát, mielőtt felvettem volna a
hímzett rózsaszín takarót, ami a béranya ajándéka volt, és
kivittem a nappaliba. Összebújtunk a kanapén, én és a lányom,
elterpeszkedett a mellkasomon, miközben betakartam a puha
takaróval. Perceken belül ismét szundikált, és én elég sokáig
harcoltam a szundikálás ellen, hogy visszavihessem a
kiságyába. A telefonom éjjel három órát mutatott, Mia elaludt,
és én bemásztam az ágyamba a kiságy nyitott oldalához, és egy
percig bámultam a csodát, ami örökre megváltoztatta az
életem.
Ismerős félelmek támadtak fel bennem, kínoztak amióta
megkaptam az emailt a sikeres beültetésről. Elég jó vagyok? Ő
jól volt? Miért nem tudtam megállítani a részeg férfit, hogy ne
kiabáljon, ezzel felébresztve őt? Nem kellene megismernie a
félelmet és a szorongást. Soha nem szabadna kirángatni az
ártatlan álmából.
Én voltam az apja, ő a lányom, és én soha nem szerettem
még senkit és semmit, mint Mia Francesca Haynes-t.
 Második fejezet

Sean

E
ric-kel haza botladoztunk, rengeteg káromkodással
fűszerezve az utunkat. A bejárati ajtónk nem volt
messzebb harminc méternél, amit tárva nyitva
hagytam, amikor felvettem a telefont. Cap, a fekete labrador,
az ajtóban állt farkát csóválva, ahogy izgatottan várta a két
kedvenc emberét, akik felé közeledtek.
– Mozdulj az útból, Cap – utasítottam, és mély vakkantás
után, oldalra táncolt és engedte, hogy besegítsem Eric-et a
küszöbön. Becsuktam az ajtót, Eric súlyával rám támaszodva,
végre benn voltunk. Cap körbe szimatolt, leült a hátsójára és
felemelte a mancsát. Csak az Isten tudja mit akart kérni.
– Menjünk, dugjunk be a zuhanyoz alá – morogtam, de nem
voltam benne biztos, hogy képes volt bármit is meghallani.
Olyan helyen volt elveszve, amelyet csak egy másik katasztrófa
védelmis érthetett, egy félelmetes állapot, amelyet megtöltött a
kudarc és a halál.
Az utolsó műszak durva volt, az első kiérkezők a három tűz
riasztáshoz. A sürgősségi osztályon dolgoztam, tehát nem az én
munkám volt, hogy az épületben legyek. Az sem az én
feladatom volt, hogy eldöntsem, ki jut fel elsőnek a tűz által
tönkretett felső emeletekre. Nem én voltam az, aki végignézte
az emberek halálát, karnyújtásnyira a biztonságtól. Nem, azon
szerencsések egyike voltam, aki kimaradtam ebből az egészből,
mert hazafelé tartottam, mielőtt Eric hívott. Soha nem felejtem
el a szavait; hallottam őket már ezelőtt is.
Francba. Nagyon nagy gáz van.
Mihelyst letette, mert képtelen volt többet mondani,
felhívtam a kórházat ahol dolgoztam, de a Soledad
Memorialban nem volt rám szükség. A tűzeset túlélőit a Mercy-
be szállították, így semmit nem tehettem, hogy segítsek rajtuk,
vagy a legjobb barátomon. Mikor órákkal később részegen
másodszor felhívott, a hadnagya beszélt hozzám, azt mondta
taxiba tette és úton van haza, kiugrottam az ágyból, készen
arra, hogy felkaroljam.
De a makacs seggfej tűzoltók, akik a műszakját alkották
mindannyian azt hajtogatták: ő erős; jól lesz; mi mindannyian
jól leszünk; hé, igyunk még egyet; már elment a taxi, szóval
lekéstél róla.
Hárman élünk ebben a házban, és merőben máshogy
küzdünk meg ezekkel a dolgokkal. Mikor úgy éreztem, hogy
elbuktam, futni mentem, majd visszajöttem, bezárkóztam a
fürdőszobába, vettem egy fürdőt és átgondoltam mindent.
Amikor ilyen történt Leoval, aki rendőr a nyolcadik körzetben,
megkérdőjelezte minden hitét, amit tanítottak neki, így inkább
hosszú sétát tett Cap-al. De Eric? Megértettem miért volt Eric
részeg, mert ő így birkózott meg a tragédiával, a fájdalommal
és a leírhatatlan horrorral, hogy nem volt képes mindenkit
megmenteni.
Sikerült nagyjából megvizsgálnom, aztán a hatalmas részeg
seggét a zuhany alá cibálni. Melegen tartva a vizet, megmostam
a haját, ledörzsöltem a büdös hányást, azután egy hatalmas lila
törölközőbe csavartam, amit annyira szeretett. Egy hatalmas,
195 cm-es behemót volt Eric Lester, a tűzoltó. Tylenol-lal az
ágya mellett és még két üveg vízzel, az ágyba fektettem és
megpróbáltam alsógatyát is ráadni.
Olyan régóta álltunk közel egymáshoz, hogy már arra sem
emlékszem mióta, de ez nem jelentette azt, hogy a lomposa
körül akartam kotorászni azzal az ürüggyel, hogy
megpróbálom ráadni a boxerét. Veszett ügy volt, mert nem
igazán segített, szóval feladtam, ezért csak betakartam
paplannal. Amikor azt gondoltam, hogy biztonságos
otthagynom, a szemetest az ágya mellé tettem, megrántott,
hogy üljek mellé. Már nem hangzott annyira részegnek, de
indulatai nyersek voltak.
– Mi megpróbáltuk, Sean. Nem tudtunk feljutni az legfelső
emeletre. Az emberek ott rekedtek, a tűzvédelmi ajtók… be
voltak zárva… én megpróbáltam.
Tudtam, hogy megpróbálta. Fogadok az egész 63-as Állomás
megpróbálta. Biztosra tudtam, hogy minden egyes ember a
műszakjában, a saját életét veszélyeztette, csak, hogy az
emberek biztonságban legyenek.
– Tudom, hogy mindent megtettél – mondtam határozottan
és megszorítottam a kezét. – Próbálj meg aludni valamennyit,
itt leszek a szobámban, ha szükséged lenne rám.
– Nem volt biztonságos – fakadt ki. – A tűzvédelmi ajtók…
egyik sem…
– Tudom – mondtam fölöslegesen, egyetértve mindennel,
amit mond.
– Valakit fele... felelő…
– Felelősségre kell vonni valakit – fejeztem be helyette.
– Azt – morogta, aztán becsukta a szemét, az oldalára
fordult és a kíntól magzati pózba gömbölyödött.
A mosógépbe gyömöszöltem a ruháit az enyémekkel,
rövidnadrágban a szobámba mentem, lezuhanyoztam, hogy
letisztítsam a büdös hányást, de tovább állva a víz alatt
engedem, hogy a nyomás és a meleg megdolgozza a
vállizmaim. A tragédia, mint a ma esti tűz, egy olyan kevésbé
szép helyen, mint ezen a környéken lehetne hadüzenet is. A
politikusok változást követelnének, elítélnék a tulajdonosokat.
Aztán minden elhalványulna, minden ugyanolyan lenne, mint
máskor. Az utolsó műszakom során, három golyót távolítottam
el egy tíz évesből, aki egy autós lövöldözés kellős közepébe
csöppent. Mégis a fegyverek még mindig kint voltak az
utcákon, és a viták, amelyeket azok, akik hatalommal bírtak
keltettek, egyre csendesebbek lettek.
Bemásztam az ágyba és a bal oldalamra fordultam, a
sötétítőm nem volt elhúzva éjszakára, és így láthattam a
sarokban a szomszédunk házát az utcai lámpák halvány
fényében.
Hatalmas bocsánatkéréssel tartozunk a férfinak és a
családjának. Őszintén, megjelenni a házuknál holtrészegen
nagy hiba volt Erictől. Mindhárman csak a múlt hétvégén
költöztünk ide, és noha jó pár szomszédnak bemutatkoztunk,
vele és a családjával nem találkoztunk. A házuk üres volt,
amikor bekopogtunk hozzájuk. Szóval, ma este Eric talán rossz
címet adott meg a taxisnak. Talán összekeverte a házakat,
amelyek egymás mellett álltak, és tükörképei voltak
egymásnak. Minden, amit tudok, hogy Eric hányt az elvadult
tujában, és nem ez volt a legjobb módja, hogy találkozzon a
szomszéddal. Fogadok, hogy szegény pizsamás srácot a
partnere nyakon vágta miután a baba felébredt. Holnap
átmegyek egy üveg borral vagy valamivel, hogy elmondjam mi
történt, vagy legalább elkendőzzem az összefoglaló
eseményeket.
 Csak az ötödik nap volt az új házunkban, és elhatároztam,
hogy határozott erőfeszítéseket kell tenni, hogy
barátságosabbak legyünk. A legutóbbi hely, ahol laktunk egy
putri volt, és pont annyira lehettünk volna rablás áldozatai,
mint amennyire esélyes volt barátokat szerezni a közelben. Ez
a ház más volt; kellemes könyék, hárman osztoztuk a
költségeken, és külön lakrészünk volt.
Írtam egy gyors bejelentkezést Leonak, aki harmadikként
lakott itt, és az asztal szélére raktam a mobilomat. Egy
egyezség volt közöttünk, felvenni a kapcsolatot a másikkal,
tudatni egymással, hogy jól vagyunk. Eric tűzoltó, soha nincs
nála az átkozott telefonja, de erőfeszítést tett, ha tehette. Leo a
zsaru, gyakorlatias volt, az egyetlen, aki kezdeményezte ezt a
baromságot, hogy tudjuk mind a hárman, hogy hol voltunk.
Aztán én, egy sürgősségi orvos, voltam, az, akinek meg kellett
védenem magam, hogy nyakig véresen és különböző belső
szervek között, nem tudtam a telefonnal foglalkozni.
Gondolom, Leo kétségbeesett miattunk; valójában tudom,
hogy megtette. A mobilom rezgett, és elővettem.
Hosszú éjszaka, a kávé szar, úton hazafelé.
Nem aludtam vissza, tudva, hogy Leo talán beszélgetni
szeretne valakivel, úgyhogy felkeltem és készítettem egy friss
kávét; mindhárman olyan beosztással dolgoztunk, hogy néha
az egyetlen dolog, ami egyben tartott bennünket a koffein volt.
Amikor Leo hazaért, vetett egy aggódó pillantást Eric szobája
felé. Finoman megráztam a fejem, és átnyújtottam a bögre
kávéját. Megragadta, akár egy éhező oroszlán a húst, ezután
megdörzsölte a szemét, megdögönyözve Cap-et, aki ott ugrált
körülötte, azután felugrott mellé a kanapéra,
összegömbölyödött az apja mellett, az orrát Leo térdére
helyezve és a farkát csóválta. Leo belemélyesztette kezét Cap
bundájába és a hangja elcsuklott.
– Öttagú család – mondta és becsukta a szemét. – Anya, apa
és három gyerek, csapdába estek a hetediken. A füst megölte
őket mielőtt a tűz odaért. Nincs vészkijárat a folyosón, olyan
volt, mint a kémény.
Egy percre elgondolkodtunk ezen a horrorisztikus
veszteségen, és Leo keresztet vetett a mellkasa előtt. Jó
katolikus fiú volt, hatalmas olasz családdal, akik többsége
zsaru volt,és noha már régóta nem tagja a hívő közösségnek,
láttam őt csendben imádkozni egy rossz nap után. Pokolba is, a
hét bármely napján.
– Eric leitta magát – mondtam, miközben öntöttem
magamnak kávét. Tíz órát voltam műszakban, és már hajnal
három óra volt. Nem láttam túl sok esélyt az alvásra, főleg ha
Ericnek szüksége lenne rám.
– Nem hibáztatom. Engedéllyel az emeleten volt,
megpróbált átjutni az ajtón. Nem is akarok belegondolni, mit
halhatott…
– Gondolom, titeket szintén hívtak?
– Az események után.
Ez volt minden, amit mondania kellett. Valószínűleg tagja
volt a csapatnak, aki felvette a vallomásokat, a helyszínen
dolgozott. Csendben elmélkedve ültünk, elveszve a
gondolatainkban, és nem tudtam elkerülni, hogy elmondjam
neki, mi történt, amikor Eric hazajött.
– Rossz ajtón kopogtatott, felébresztve a bébit, feldühítve a
szomszédunkat.
– Hoppá – Leo összerezzent.
– A srác azt mondta, hogy ki fogja hívni a zsarukat, de
eljöttem onnan Ericcel. Tartozunk neki egy bocsánatkéréssel,
vagy legalábbis Eric. Nem vagyunk itt még egy hete sem, és a
szarjaink már is átgyűrűztek.
– Egyszeri alkalom volt. Megértik, amikor elmondod nekik.
– Vagy nem – nem mentünk körbe, házról házra, elmondani
az embereknek az életünkben levő baromságokat. Nem
akarnák hallani az összes apró zavaros részletét, annak, ami a
fejünkben volt alkalmanként. Félreérthetetlen pillantást
váltottunk Leoval, aki egyszerűen csak bólintott, mert ő
megértette. – Viszek át nekik egy kis bort.
Leo homlokráncolva nézett körül a halom dobozon az
előszobánkban; egyikünknek sem sikerült kicsomagolni
egyetlen dolgot sem. – Van nekünk egyáltalán borunk?
– Lesz, miután veszek – imbolyogtam, ahogy ott álltam a
fáradtságtól lelassulva. Aludtam valamennyit, mielőtt
megtudtam, hogy Eric hazafelé tart részegen, de az nem volt
elég. Aztán ott volt a srác a verandán a pisszegésével és
köpködésével, pizsamában, bolyhos kacsás papucsban,
meztelen felsőtesttel. Mindenféleképp dögös volt és erre
nyugodtan gondolhattam, annak ellenére, hogy elérhetetlen
volt jó pár ilyen idióta számára, mint én is, mert családja volt,
és hivatalosan nem is találkoztunk. Ránéztem Ericre a
szobámba vezető úton, az oldalán aludt. Ott az álmaiban
kellene feldolgozzon mindent, vagy legalábbis reméltem.
Holnapra rendezni fogja a dolgokat, legalábbis ezt fogja
mutatni.
És hogy ez jó vagy rossz dolog, ez volt, amit tettünk.
 Harmadik fejezet

Asher

M
ia ötkor ébredt és azonnal a legkisebb neszre
ébren voltam. A szemei nyitva, a plafont bámulta,
hadonászott a kezével, és begörbítette a lábát. Az
anyaméhben is élénk volt. Legalább is ezt mondta a béranya, és
semmi okom nem volt kételkedni benne. Részt vettem az egyik
vizsgálaton és a gyerekorvos megmutatta Mia szívét, apró
ujjacskáit és megmutatta, hogy éppen csuklott, miközben
megmozdult. Abban a pillanatban lett Mia a valóság; egy
ígéret, ami örökre meg fogja változtatni az életem.
Valaki, akiért tervezhettem. A legjobb gyerekágy, a
legergonomikusabb babakocsi, a gyönyörűen berendezett
gyerekszoba, a tápszer, a segélyhívó számok, és a huszonnégy
új babakönyv. Nem beszélve a különböző színű hálózsákokról,
a kalapokról, az apró kabátokról… a lista végtelen volt, de én
száz százalékosan felkészültem. Nem mintha a felét is
ismertem volna annak, amit megvettem, és kételkedtem benne,
hogy egyáltalán szükségem lesz ezek közül mindenre.
Azt szerettem volna mondani, hogy felkészültem, de semmi
sem készíthetett fel arra a napra, amikor Miát a kezembe
adták. Még a rengeteg könyv sem, amin átrágtam magam.
Néhány elmagyarázta, hogy aludnom kellene, amikor a baba is
alszik. De az történt, hogy annyira lekötött, hogy nézzem,
ahogy a baba lélegzik-e, hogy egyáltalán nem tudtam aludni.
 A könyv nem mondott semmit arról a rémületről, ami
elöntött, amikor én voltam az egyetlen, aki segíteni tudott
ennek a drága gyereknek, aki birtokolta a szívem.
– Reggelt, Mia – dörmögtem, és sikerült használnom a
fürdőszobát és visszaérnem, mielőtt a szipogás és a lágy
mozdulatok átmentek, valami sokkal sürgetőbbe. Mindent
tökéletesen kimértem, elkészítettem az üveget, és figyelmen
kívül hagytam a kávé hívogatását. Talán egy nap, amikor elég
szervezett leszek, jut idő mindkettőre, de most Mia élvezett
elsőbbséget. Kivittem a kerthelységbe, ami szemben volt a
hátsó udvarral és leültünk a kis kanapéra. Megragadta az egész
üveget, ahogy szívta, a kezeit szétnyitotta és összezárta, és
aztán meg is itta. A böfifolt a tengerészkék alvós pólómon
várható volt, és sajnáltam, hogy ismét elfelejtettem a
rongypelenkát elvenni a cumisüvegek mellől.
Egy nap jól fogom csinálni. Egy nap tökéletes apa leszek.
Most, hiányoltam Siobhant, az ikertestvéremet, és az ő
hangos családját. Mia és én az átalakított garázsukban
tartózkodtunk, miután hazahoztuk Miát a korházból, és ez alatt
a rövid hat hét alatt, Siobhan-hoz fordulhattam, ha segítségre
volt szükségem. Most itt volt az idő, hogy egyedül elkezdjem az
életem vagy legalább is egy életet, ahol Mia és én egyedül
vagyunk. Az eső verte az üvegtetőt, nyugtató, hipnotizáló zajjal,
és a megnyugtató hangjára ringattam a kislányom a kertben.
– Te voltál a kívánságom – kezdtem, lennebb csúszva az
ülésen, miközben átölelt engem. – Amikor a kívánságom
valóra vált, egy tökéletes apró csodát teremtett – megmozdult
egy kicsit, elkapta a hüvelykujjamat az öklével és
megszorította. Csak hathetes volt és már tudta azt, hogy belém
kapaszkodhat. Mia előtt igazán üresnek éreztem a szívem, de
most mi egy családot alkottunk. – Te és én a világ ellen, Mia –
annyira szeretlek, hogy az már fáj.

Aludni szerettem volna, de nem tudtam; felébredtem attól,

hogy túl izgatott voltam. Fél kézzel felnyitottam a laptopomat
és végeztem pár email-el, miközben ásítottam.
Hány új szülő van odakinn, álmatlanságban és teljes
magányban? Pontosabban hány egyedülálló apa.
Vajon ők is mindannyian annyira túlterheltnek érzik
magukat? Bezártam az email-emet és megnyitottam a keresőt,
levettem a laptopom fényerősségét, amikor a szemeim égni
kezdtek. Ezután begépeltem a Google-be újdonsült szingli
apuka segítség magány, és rákattintottam a keresésre.
Volt vagy százharminckilenc millió találat vagy még több.
Homályos látással nem olvastam hány nulla volt ott. Nagyon
sok apukás pornó volt, amin át kellett rágnom magam, aztán
oldalak arról, hogy hogyan dolgozzuk fel a gyászt és az elválást,
és egy hasznos link a top tíz applikációról, amelyre szükségem
lehet az iPhonomon, ha sikeres szülő akarok lenni.
Ez aztán a nyomás. Azon tűnődtem, hogy az alkalmazások
mindenért megdicsérnek-e, ha jól csinálod.
Elmentettem az applikációt későbbre, visszatértem a
keresőbe és hozzáadtam még azt, hogy meleg, lmbtq és
béranya, azzal a reménnyel, hogy ez egy egész sor új találatot
eredményez. Volt néhány fórum, és egyiken megakadt a
szemem, melynek logója egy szivárvány volt SzAE (SDT)
betűkkel, ami Szingli Apukák Együtt (Single Dads Together)
rövidítése. Átnéztem pár nyilvános posztot, elég kevés volt
belőlük. Ez egy privát fórum volt, regisztrálnom kellett rá, hogy
mélyebben beleássam magam, de a külső alapján, nem voltam
biztos benne, ez a számomra megfelelő hely. Az egyik nyilvános
posztot a háromból Nick nevezetű apuka írta, aki elveszítette a
férjét, a másik férfi a tengerentúli örökbefogadásról beszélt.
Úgy tűnt ez a két férfi üzemelteti a fórumot, és elsőre
pillantásra nem tűnt úgy, mintha lett volna ott olyan valaki,
mint én.
Egyikük sem döntött úgy, hogy saját családot alapít és
megmagyarázhatatlanul egyedül éreztem magam. Talán egyik
férfi sem gondolta úgy, hogy egyedül fel tudnának nevelni egy
kislányt? A bűntudat a mellkasomba hasított, és gyorsan
átváltozott haraggá. Nem kellett volna egyedül lennem.
Dariusnak itt lett volna a helye.
Vagy legalább is itt volt az elképzelés és az ötletelés
szakaszában, és ő interjúvolta meg a béranyákat. Még ha ő
beszélt is legtöbbjükkel telefonom, azt mondta én vagyok az
alkalmasabb személy arra, hogy válasszak. Mindezek után,
meggyőzött arról, hogy az én spermám lenne jó, ami segített
létrehozni a gyerekünk, úgyhogy nekem kellett lenni annak a
személynek, aki kiválasztotta a béranyát. Már akkor sejthettem
volna, de már nem akartam ebben a szarban fetrengeni.
Eltökélten csatlakoztam a fórumhoz, és ahol megkérdezték,
hogy ki vagyok, és miért szeretnék itt lenni, a szívemből
beszéltem.
A nevem Asher Haynes, és meleg vagyok. Van egy hathetes
kislányom egy báranyától. Nemrég elhagytam a testvérem
házát és most itthon vagyok. Azt választottam, hogy Miát
egyedül neveljem. Egyedül vagyok.
Becsuktam a laptopom, és amikor Mia felriadt, kicseréltem a
pelenkáját. A szundikáló lánykámmal a mellkasomon, a
kertben ücsörögtem egy darabig, és valahogy sikerült
elfojtanom a lüktető pánikot a mellkasomban.
Siobhan azt mondta, hogy jól leszek, és hogy csodálatos apa
lesz belőlem, és hogy nagyszerű nagybácsi voltam. A furcsa iker
kapcsolatban, amiben voltunk, néha sokkal jobban ismert,
mint én önmagam. Csak hát nagybácsiként visszaadhattam az
unokaöcsémet és unokahúgomat. Most nem tehettem ezt, és
nem is akartam ezt tenni. Mikor már nyilvánvalóvá vált, hogy
nem tudom lecsendesíteni az agyam és a gyomrom is korgott
az éhségtől, úgy döntöttem, hogy a konyhába megyek
gabonapehelyért. Az első dolog, amit észrevettem a kerámia tál
volt, amit tegnap este arra használtam, hogy megvédjem
magam összetört a kövön. Nem tettem volna vissza rendesen,
vagy talán én törtem össze múlt éjjel anélkül, hogy észrevettem
volna? Sajnos, a tál áldozatává vált a kimerült
ügyetlenkedésemnek, és apró kerámia darabjai szanaszét
voltak szóródva.
Lehajoltam, egy kézzel szedegettem a szilánkokat, bár, hogy
miért így csináltam fogalmam sem volt, de mikor megvágtam a
kezem, leejtettem a darabkákat. Nem érdekelt, mert semmi
erőm nem volt, hogy foglalkozzak vele. A szilánkokon keresztül
visszamentem a kertbe. Később feltakarítom. A seb vérzett, de
papírtörlőbe csavartam és nem fájt annyira. Azután azt
gondoltam, talán aludhatnék egy órácskát. Az alvás abból állt,
hogy 5-10 percre elbóbiskoltam, aztán izzadságban fetrengve
felriadtam, mert azt álmodtam, hogy Mia nem lélegzik, hogy
elveszítettem a szétcseszett életemben az egyetlen fontos
dolgot.
Minden alkalommal, mikor Miát leellenőriztem jól volt, és
figyelmen kívül hagytam a véremtől foltos törölközőt. Békére
lelve átöleltem a kislányomat, és amikor felébredt tisztába
tettem, majd megetettem. A karjaimban aludt az üvegtető alatt,
és ez volt az a pont, amikor éreztem, hogy elbóbiskoltam, és
eldöntöttem, hogy vissza kell mennem az ágyba. A folyosó még
természetesen tele volt kerámia darabkákkal, és minden, ami
az éjjel történt, valósággá vált. Miával a karomban nem voltam
hajlandó Seanre vagy Ericre vagy az elvadult tujámra, a
szilánkosra tört tálra gondolni. Összetakarítom később,
felbérelek egy kertészt, hogy helyrehozza a bokrot, talán
feltakarítom a konyhát, csinálok kávét és lezuhanyozom.
A zuhanyzás átkozottul jól hangzott.
Megsimogattam Mia puha haját, ahogy betettem a kiságyba
és azonnal a gondolataimba merültem. Minden, amim valaha
volt és akartam, itt volt becsomagolva a kislányomban.
– Remélem, szeretni fogsz – mondtam és az érzelmek
fojtogatták a torkom.
– Megpróbálok a legjobb ember lenni a számodra. Én leszek
a legjobb apuka.
Az a személy, akivé válok, bölcs és összeszedett lesz, és meg
tanulom szeretni a teadélutánokat a macikkal és a babákkal.
Meggyógyítom a lehorzsolt térdeket, mindent megtanítok
Miának, mindazt a dolgot, amit én tanultam az életemben –
amik hasznosak lesznek. Megmutatom neki mikor jobb
megtartani a titkokat, és segítek neki felismerni, mikor kell
megosztani, és leginkább segíteni fogok, hogy kitalálja, mi
szeretne lenni ezen a világon. Nem fogja ugyanazokat a hibákat
elkövetni, amiket én. És nem engedem, hogy bármi fájdalmat
okozzon neki. Mostantól ő a világom, óvni és szeretni fogom
teljes lényemmel. Biztonságban lesz.
Biztosra veszem ezt.
 Negyedik fejezet

Sean

A
bor, amit Mr. Bolyhos Papucsosnak vettem ezen a
reggelen, mely része a bocsánatkérésemnek, nem
volt drága, de ez nem a pénzhiány miatt volt, csak ezt
választottam. A kis benzinkút az olcsóbb árucikkeket tartja, de
viszont voltak virágok Mrs. Bolyhos Papucsnak, színes
magazinok és mackók is a kínálatukban. Nem tudtam hány
éves a baba, de gondoltam minden eshetőségre felkészülök,
kivéve, ha nem voltak idősebb gyerekek a házban. Nem
emlékszem, hogy egyik szomszédunkkal is beszéltünk volna,
mikor találkoztunk, a mellettünk lévő családról, noha, nem
álltunk meg és beszéltünk sokat velük mióta ideköltöztünk,
mivel a műszakjaink felemésztették a szabadidőnket.
– Akkor csináljuk.
Megigazítottam az ingemet, átfésültem a kezemmel a hajam,
amire már ráfért volna egy sürgős vágás, és a ruhatáramra is
egy frissítés. Senki sem látta az utcai ruhám, amikor a műtős
ruhát viseltem, úgyhogy kit érdekelt, hogy az ingem ki van-e
vasalva, vagy a farmerom tiszta-e. Azt akartam, hogy annak a
tapasztalt orvosnak nézzek ki, aki valójában is voltam. A
tegnap este után, örülhetünk, hogyha tiszteletet kapunk a
szomszédoktól, nem hogy összebarátkozzanak velünk. Egy
lépést tettem a verandára és hálát adtam az égnek, hogy esett
az eső, és feltakarítja, bármit, amit Eric ott hagyott a tujában a
vacsorájából.
Még egyszer ellenőriztem az időt, és feltételeztem, ha
gyerekek voltak itt, akkor ez azt jelentette, hogy az egész család
felébredt, így hát bekopogtam az ajtón és vártam. Három
lánytestvérem volt, és mindegyiküknek volt gyereke, és azt
mondták nekem, hogy az alvás egy ponton túl nem létezett és
hogy ők már el is felejtették mi is volt az.
Bentről némi csattanást hallottam, néhány átkot, és az ajtó
hatalmas drámával kinyílt. A rettentően fáradt Bolyhos-
papucsos bámult rám.
– Mi van? – kérdezte.
Felé nyújtottam a bort. – Ez az öné – mondtam, majd
meglóbáltam, mikor nem vette el. Aztán eszembe jutottak a
virágok és a magazin. – Ezt pedig a családnak – ő továbbra is
csak bámult rám, és a bocsánatkérő ajándékokra, amit
magammal hoztam. – Eric, Leo és én csak bocsánatot akarunk
kérni. Nem fog újra megtörténni.
Természetesen hazudtam. Ki a frász tudhatja, hogy ismét
megfog-e történni? Egyikünk sem tudta kézben tartani ezeket a
dolgokat, és néha nagyon sok volt. Főleg Ericnek.
Csak néha.
Nevezzük ezt jól képzett szemeknek, vagy látásnak, ahogy
megingott, de valami nem volt rendben. Ez volt az, amikor
megláttam a vért.
– Te vérzel – mondtam és közelebb léptem.
Rám pislantott, azután lenézett a kezére. – Igen, megvágtam
magam – sikerült neki kibökni, aztán úgy bámult rá, mintha
röntgen látása lenne, ami helyrehozna mindent ezzel az
őrületesen mély vágáson. Kinyitotta és becsukta az öklét, és vér
szivárgott a vágásból, miközben kinyitotta.
 – Akarod, hogy vessek rá egy pillantást? – kérdeztem, és
néztem őt egyszerre. – Orvos vagyok – tettem hozzá,
próbáltam annyira hasznos lenni, amennyire csak tudtam, a
döntéshozatala folyamatában.
– Jól vagyok – letörölte a kezét, skarlátvörös foltot hagyva a
mellkasán. Teljesen világos volt, hogy egyáltalán nem volt jól.
Kiropogtattam a nyakam és az ajtónyílásába léptem, a háta
mögé kukucskáltam, hogy felmérjem a helyzetet. Kerámia
szilánkok borították mindenfelé a padlóját, és vér volt
mindenhol, de nem szimatoltam gyilkosságot, vagy súlyos testi
bántalmazást, de annál több szerencsétlenséget és fáradtságot.
Meglöktem a karját, hátrafelé tereltem a helyes irányba, el a
nagyobb szilánkoktól, és egyáltalán nem állított meg, ahogy a
konyhába vezettem, ami tükörképe volt a miénknek.
Leültettem a legközelebbi bárszékre és ezután megvizsgáltam a
sebet. A vér megszáradt a seb körül, szétterjedt a keze húsos
részén egészen a kisujja tövéig.
– Itt várj – mondtam, miközben átvágtattam az éles
kerámiával borított területen mielőtt kinyithattam az ajtót.
Nem láttam kulcsot, amivel bezárhatnám, és ez egy vészhelyzet
volt, tehát nyitva hagytam az ajtót, miközben visszaszaladtam a
házunkba. Dübörögve felvágtattam a lépcsőn a szobámba és
megragadtam a házi orvosi készletem. Minden orvosi dolog a
házban az én felelősségem volt, Ericé a tűzvédelem, de nem
tudtuk megfejteni, mi volt Leo szerepe, noha ő azt
hangsúlyozta, hogy ő a biztonságért felelt. Mikor áthaladtam a
nappalin, megpillantottam Leot félig a kanapén, félig lelógva
róla, egy üres sörösüveggel a mellkasán. Ennyit a biztonságról;
ha kevésbé sietnék, keresnék egy filctollat és rajzolnák az
arcára.
 Visszamentem a szomszédba, és beengedtem magam. A srác
meg sem mozdult.
– Nem tudom emlékszel-e a nevemre, de Sean vagyok –
üres tekintettel nézett rám. – Sürgősségi orvos vagyok a
Soledad Memorialban és most költöztünk a szomszédságba –
még mindig semmi. Ha nem láttam volna az imént, azon
tűnődnék, hogy sokkot kapott, de a vörös szemei, a borostája, a
haja kuszasága, és a baba böfi szaga a pizsamaalsóján, arra
enged következtetni, hogy ez az újszülött baba szindróma. – Mi
a neved?
– Mi van?
– Meg tudod mondani a neved? – a legkeményebb orvosi
hangomat használtam.
– Asher Haynes, Ash.
– Rendben, Ash, először is ellenőriznem kell a sebet, hogy
kitisztítsam – egész idő alatt beszéltem hozzá, míg a sérülésén
dolgoztam, miközben összezártam a seb legszélesebb részét egy
apró sebösszehúzó szalaggal, és egy könnyű kötést csavartam a
kezére. Azt fontolgattam, hogy meg kellene mutatnia a
háziorvosának az utókezelés miatt, de ez a javaslatot későbbre
hagyva, talán leírhatnám valahová neki, vagy a partnerének,
vagy akárkinek.
– Mi a francot gondolt a te Derek barátod, hogy részegen
ideállított és akkora hangzavart csapott? – fakadt ki Ash.
– A neve Eric.
– Akármi is.
– Biztos vagyok benne, hogy ma reggel a másnapossága
pokoli, de rendben lesz.
Ash összeráncolta a homlokát. – Nem, én úgy gondolom, te
orvos vagy. Nem kellene elmagyaráznod a barátodnak, hogy a
túlzott alkoholfogyasztás mit tesz vele.
 Átkozottul komoly volt, de hezitáltam elmagyarázni miért is
volt Eric tökrészeg. Ez nem az én történetem.
– Oka volt rá – legalább Ash értette a célzást, és nem tett fel
több kérdést. – A feleséged vagy az élettársad itt van?
– Nincs.
– Talán fel kéne hívnod őt – kértem.
– Csak én vagyok, egyedül. Egyedülálló apuka vagyok –
harcias hangnemre váltott, szinte hergelt, hogy mondjak
valamit erről.
– Oké – mondtam. Láttam már mindenféle családot a
sürgősségin, anyákat és kisbabákat körülöttünk, teljesen
egyedülálló anyát az ő kisbabájával. Néha, ha az anyát nem
tudtuk megmenteni, ez volt, amikor a baba egymaga maradt.
Talán ez történhetett Ashhal is? Elvesztette az élettársát?
Éktelen sírás töltötte be a házat, a kisbabától származott, aki
felébredt és figyelmet követelt. Ahogy a hang elérte a konyhát,
Ash máris felpattant a székéből és botladozva kiegyenesedett,
elvette a cumisüveget, majd megragadta az egyik tápszeres
dobozt a többi közül, majd úgy ment fel a lépcsőn, mintha a
pokol tüze égne a sarkában. Hogyan sikerült olyan gyorsan
mozognia nem tudom, de néztem, ahogy elmegy, abban a
biztos tudatban, hogy nem volt közvetlen veszélyben a vérzés
miatt.
Már éppen menni akartam, de a lelkiismeretem nem
engedte, amíg a halálos szilánkok befedik a padlót. Így hát
feltakarítottam a kerámiát, fontolóra vettem, hogy otthagyom a
szilánkokat arra az esetre, ha szeretné a fényes sárga darabokat
újra összerakni, de azután eldöntöttem, hogy akármi is volt ez,
soha nem tudná helyrehozni. Azonban nem akartam mindent a
szemetesbe dobni, így hát az egészet egy újrahasznosítható
üres jégkrémes tartályba öntöttem. Mikor ezzel végeztem, már
nem volt okom maradni, de valami mégis arra ösztönzött, hogy
visszamenjek a konyhába. Az emberek nem hagyhatják a
szomszédjaikat ebben a szörnyű helyzetben, ha tudnak
segíteni. Együtt dúdoltam Pinkkel, aki halkan énekelt a
telefonomon, elöblítettem a tányérokat, betettem a
mosogatógépbe és beindítottam, ezután elmostam és
sterilizáltam a cumisüvegeket, amik felhalmozva álltak az egyik
oldalon.
A sterilizáló pontosan ugyan olyan volt, mint amilyen az
egyik nővéremnek, Rosienak, volt, és a cumisüvegeket szépen
sorba rendeztem az egyik oldalán, majd készítettem friss kávét,
amikorra Ash lejön. Pokolian sok babatejes doboza volt, amit
az ilyen emberek a vészhelyzetre használnak, de volt itt
tápszeres vödör is, és első számolásra huszonnégy vadonatúj
bontatlan cumi.
Öt perc múlva a sírás megszűnt, de azóta minden túlságosan
csendes volt. Gondoltam a baba megetetve. Kiléptem a
konyhából, a kávé illata betöltötte a folyosót, és azon
rágódtam, hogy elmenjek-e a házból, mert nem tudtam bezárni
a bejárati ajtót. Végül megszületett a megoldás: a házunkból is
szemmel tarthatom. Haza kocogtam, megkerestem Leot, aki
jóga gyakorlatokat végzett a negyedik hálószobában, amit
amolyan konditeremként használtunk. Ebben a pillanatban egy
jógamatracot és néhány súlyt tartalmazott, de egy nap talán
még egy futópad is lesz itt. Ki tudja?
Nem ültem le, mert csak állva láthattam rá Ash bejárati
ajtajára. Cap a rá jellemző én-egy-kutya-vagyok pozícióban
volt, Leonhoz olyan közel amennyire csak tudott, és én pedig
vártam, míg észrevesz, hogy itt vagyok. Ez időt biztosított
számomra, hogy Ash-en gondolkodjam, a szomorú fekete
szeméről. Keményen próbálkozott, hogy a valaha volt
legklasszabb apa legyen, és egy nap az lesz, ha túl lesz ezen a
kimerítő szakaszon. Valószínűleg elolvasott mindent, amire
szüksége volt, mindenféle helyes eljárást, de nem tanulta meg a
káoszt, ami maga a való élet volt. Ez a maga szexi módján
megnyerő volt.
Meghívom egy italra, jutott az eszembe, miközben
bekötöztem a kezét. Pusztán fizikai szempontból, vonzottak a
magas, sötét, és a mélabús srácok, de még soha nem randiztam
ezelőtt friss apukával, vagy bárkivel, akinek gyerekei voltak.
Azt mondta egyedül van, de ez nem jelenti azt, hogy az én
csapatomban játszik, vagy egyáltalán érdeklődne. Mégis nem
tudtam megállni, hogy pornográf gondolatok fészkeljék be
magukat a fejembe.
Leo befejezte a légzőgyakorlatokat és az izmai nyújtását,
mielőtt törökülésben leült a szőnyegre.
– Ez egy pokolian hosszú bocsánatkérés volt a
szomszédunktól.
– Tessék?
– A feljegyzésed a táblára a bocsánatkérésedről két órával
ezelőtt volt.
– Ó, igen, nos, Ash teljesen egyedül van itt, és
megsebesítette magát. Segítséget nyújtottam neki. Azután
kicsit rendet raktam nála.
– Ash megsebesítette magát? – a hanghordozása incselkedő
volt, majd váratlanul kijavította önmagát. – Várj,
megsebesítette magát, hogyan? – ezúttal hangjában több
reakció keveredett, amit egy rendőrtől el is lehet várni. A
„baleset történt, vagy szándékos”, kimondatlan kérdés volt.
– Kerámiával megvágta a kezét, így összefoltoztam – nem
kellett Leonak elmondanom, hogy kávét készítettem, amíg
feltakarítottam a fent említett kerámiát és rendbe tettem a
konyhát. Nem említve hogyan fertőtlenítettem a
cumisüvegeket. Csupán ennyit osztott meg egy ember az egyik
legjobb barátaival, mielőtt minden egyes percet
elhülyéskednek.
– Oké, ha csak tényleg ennyi volt – megtörölte izzadt arcát
egy törölközővel, és kérdőn nézett rém. – És?
– És mi?
– Soha nem tetted be a lábad ide, de most nem akarsz
mozdulni? Tisztán látszik, hogy mondandód van.
Fújtattam, és vártam egy kicsit. – Tudod, hogy a valódi
futást szeretem, és a jóga untat.
– Egy nap ráveszlek, hogy elég hosszú ideig ülj, hogy
önmagadra koncentrálj.
A kezem végig húztam a torkomtól a hasamig. – Tökéletesen
kiegyensúlyozott vagyok, nagyon szépen köszönöm.
– Mondod te.
– Mindenesetre – kezdtem –, Leo, megkérhetlek valamire?
Azt hiszem talán túl komolynak hangzottam, mert Leo
felállt, aztán már mellém támaszkodott az ablakpárkányon. –
Ericcel kapcsolatos? Jól van?
– Még nem láttam – még negyvennyolc óráig nem volt
szolgálatban, feltehetően másnapos volt, és valószínűleg a
szobájában marad gondolkodva, hogy kikeljen az ágyból. – Ez
nem Ericről szól, bár készítek valami kaját neki, mielőtt
műszakba megyek. Figyelnél rá, hogy biztosan egyen valamit?
– Természetesen – mondta Leo. – Tehát, teljes
komolysággal, ha nem Eric az, aki miatt aggódsz, akkor mi
olyan fontos, hogy megzavarod a Zenem?
– A srác a szomszédból… – szorítottam az ujjaimat a
homlokomra, fogalmam sem volt, mit mondhatnék Ashról.
 – A huszonhármasból, Asher Haynes, egyedülálló, nincs
leszármazottja, függősége, amit én megtalálhattam, de talán ez
megváltozott az óta, mióta lecsekkoltam, mivel itt van most egy
baba. Nincs priusza, az MIT-n diplomázott játéktervezésből,
itthonról dolgozik, fizeti a számláit, tulajdonosa egy piros
Hyundai Tusconnak.
– Várj? Te leellenőrizted?
– Mindenkit leellenőrzök – Leo abbahagyta, és rám nézett.
– Ez csak az aggodalmad miatt van, vagy meg akarod tudni,
hogy Jeremy Graves a tizenötösből két évvel ezelőtt
gyorshajtásért cédulát kapott, vagy azt a tényt, hogy Gina Lazar
a tízesből, sztriptíztáncosnő volt, és négy alkalommal kapott
elzárást strihelésért?
– Gina? Ő az a nő, aki az első napunkon a tonhalas ragut
hozta és ráhajtott Ericre?
– Egy és ugyanaz.
Gina Lazar egy nagymellű, hangos, vidám nő volt a késői
ötvenes éveivel, aki nem aggódott, amikor Eric elmagyarázta,
hogy ő bizony meleg. Csak annyit kérdezett, hogy van-e heteró
barátja, és én még soha nem láttam Ericet így elvörösödni.
– Őszintén nem akarok tudni Gina ügyeiről.
– De aggódsz a szomszéd srácért?
– Újdonsült apuka, szarul néz ki, de megvágta magát és vér
volt mindenhol, és összetört tál, és nyúzottnak tűnt.
– Talán szüksége van rá, hogy ismét átmenj és
megpuszilgasd a bibijeit – tudtam, hogy Leo szívatott és
beleöklöztem a vállába.
– Leszarom, barom.
Az oldalablakban hagytam a biztonsági kamerát, hogy
felvételezzen mindenkit, aki megközelítette Ash házát, és a
monitort feltettem a munkafelületre. Aztán ahol álltam a
konyhában, elöblögettem a bögréket és megtöltöttem a
mosogatógépet. Volt valami terápiás a rendrakásban és nézni a
tiszta konyhát. Ráláthattam a következő ház hátsó kertjére, de
nyoma sem volt Asher Haynesnek, vagy a kisbabájának. Nem
lenne szabad aggódnom. Úgy értem, ha a háztáji rendőr nem
volt nyugtalan, akkor azt kellett gondolnom, hogy minden
rendben volt. Csak Leo nem látta Asht, vagy nézte, ahogy
eltűnt, hogy megnézze a síró babát, nem törődve a ténnyel,
hogy egy totál idegen volt a lakásában, ahogy felrobogott a
lépcsőn.
– Talán át kellene mennem később – mondtam senkinek
sem címezve a szavaim.
– Mi? – kérdezte Eric a hátam mögül.
Megfordultam, miközben kinyitotta a hűtőszekrényt és
kivette belőle a dobozos narancslevet. Megerősítettem magam,
hogy a legjobb barátja legyek, az egyik, aki megértette őt, de
nyugodtnak tűnt. Pszichológiai vizsgám alatt sok mindent
megtanultam arról, hogy kell magunkban tartani dolgokat, de
hogy tudnám megkérni Ericet, hogy nézzen szembe azzal, amit
látott és beszéljen velem? Én sem beszélnék vele arról, amiket
én láttam.
Valóban úgy tűnt, hogy jól van, fáradtan, vörös szemekkel,
és cudar zúzódással a homlokán, de a légzése rendben volt, és
orvosi szempontból nem szorult sürgősségi ellátásra. Most ez
volt minden, amit tehettem érte, és ezt tudtam is.
Eric megrázta a dobozt, aztán egyenesen abból ivott,
befejezve a maradékot, az üres újrahasznosítható tartályba
dobta.
– Rendben vagy? – kérdeztem.
– Nem – mondta teljes bizonyossággal, és félrelökött az
útból a kávésedénytől. – De jól leszek.
 Ötödik fejezet

Asher

A
San Diego-i napfény a függönyön keresztül hatolt
be, és az egyik fénysávja az arcomra vetült. Egy
pillanatra, mint egy macska úgy nyújtózkodtam, az
izmaim kellemesen lazák. Ebben a milliszekundumban csak
Asher Haynes voltam, az egyedülálló csávó, akit nem terhel
felelősség, de a következő levegővételnél a tudat, hogy ki és mi
voltam, keményen fejbe vágott. És ez gyönyörű volt.
Oldalra fordultam és egyenesen Miára néztem.
Nem lélegzik. Mereven fekszik.
Aztán figyeltem a mellkasa emelkedését és süllyedését, és ott
volt a csoda, az én gyönyörű kislányom annyira közel, hogy
kinyúlva megérinthetem a puha haját a fején.
Annyira közel, hogy ki tudtam szagolni, hogy pelenka
cserére lett volna szüksége.
De még aludt, és azon töprengtem, hogy megragadom az
alkalmat a pisilésre és vettem egy rekord gyorsaságú zuhanyt,
ami inkább volt egy séta-a-vízben roham.
Időközben, sikerült mindezen dolgokkal pár perc alatt
végeznem, és mire pucéran visszamentem a hálóba, Mia
mocorogni kezdett halk nyöszörgéssel, miközben ösztönösen a
tápszerért és a tiszta pelenkáért kapálózott. Kávé illata volt a
szobámnak.
Miért volt kávé illat a szobámban?
 – Szia, öcsi!
Felkiáltottam, az ölemet takargattam, megbotlottam egy
elhajított futócipőben, amit egész idő alatt az idióta nővérem
horkantásos röhögése követett.
– Mi a pokol, Shiv? – förmedtem rá, és hátat fordítottam az
ikertesómnak, megragadtam a legközelebbi tiszta alsót és
eltakartam a farkam.
– Csinos hátsó – mondta és ismét horkantott. – Az arcod,
amikor köszöntem, mulatságos volt. Bárcsak felvettem volna,
mert te barátom, annyira szórakoztató voltál.
– Siobhan, két órát aludtam, és meg foglak ölni.
Rám vigyorgott, de aztán elkomolyodott. – Mi a pokol? –
kérdezte és megemelte a kezem, és nézte a csuromvizes
kötésem. Teljesen megfeledkeztem erről, vizes lett és csöpögött
a szőnyegre belőle a víz. – Csak huszonnégy órája vagy itthon.
– A francba – motyogtam és bámultam lefelé, próbálva
előszedni az emlékeimet a ködös agyamból. – Megvágtam a
kezem, de minden rendben. Az orvos…
Nem hallgatott meg. Elengedte a kezem és felkapta Miát a
kiságyából. Szagtesztet csinált, ez az első, amit láttam az
újdonsült szülőknél, hogy csinálnak babájuk pelenkáival. Ez az,
amit elsőnek megfogadtam magamnak, hogy soha nem
csinálom, amíg fel nem fogtam, hogy ez az egyetlen módja,
hogy rájöjjenek, megbújik-e benne valami. Tudtam, hogy
szüksége van a pelenka cserére, de ha bevallottam volna, hogy
én hagytam aludni, míg lezuhanyoztam, az vajon rossz apának
állít be a nővérem szemében?
Annak ellenére, hogy most elfogadó volt, Siobhan első
reakciója a tervemre szörnyű volt. Nem azért mert azt
gondolta, hogy ez rossz, de ő azonnal azt javasolta, hogy sokkal
több értelme volt az ő szemében annak, hogy ő hordja ki a
kisbabát egy béranya helyett. Mivel anyja volt a két
unokahúgomnak, és majdnem belehalt a szülésbe,
semmiképpen sem egyeztem volna bele a béranyaságába. Ez
volt az, amikor szar került a palacsintába. A heves vitát
követően nem beszélt velem két hétig és három napig. Tudtam,
hogy ez hosszú idő, mert ő az ikertestvérem volt, és minden
nap beszéltünk vagy üzenetet írtunk, és az a tizenhét nap
egyedüllét szörnyű volt.
Szerencsére, végül elfogadta a döntésem, a férje, Dan,
alátámasztotta néhány érvvel, és azzal, hogy az én oldalamon
állt. Aztán a tengerentúl állomásozó Dan, azt javasolta,
maradjak vele, miután haza hoztuk Miát, csak hogy tanuljak és
valaki legyen a közelemben.
Csak azért tettem ezt, mert megígérte, hogy az anyánk nem
fog bezavarni.
Anya problémák, rendelkezem velük.
Siobhan kicserélte a pelenkát, minden trükköt bevetett, amit
nekem tanított, a büdöset becsomagolta egy illatos zsákba.
Aztán felemelte Miát és magához ölelte.
– Szia, édes, drága Miácskám – mormolta, és ebben a
pillanatban a napsütés dicsfénnyel vette körül a két
legfontosabb nőt az életemben, és elfelejtettem a tényt, hogy
önkényesen bejött a házamba és a szart is kiijesztette belőlem.
Apropó, ha már Siobhan itt volt, talán visszamehetnék, és
vehetnék egy valódi zuhanyt vagy akár megborotválkozhatnék?
Talán, olvasott a gondolataimban, mert megveregette a
mellkasom. – Tíz másodpercnél tovább tartó borotválkozás és
zuhanyozás. Csinálok magunknak ebédet és találkozunk lenn
harminc perc múlva.
Két ember volt, akire már mertem bízni Miát. Az egyik én
magam, és a másik Siobhan volt. De ahogy elsétált, ott álltam
félelemmel kinyújtott karokkal, mint valami alak egy régi
festményen, akinek a gyerekét örökre elvették. Magányos, ijedt
és fáradt voltam, fájt a kezem, és minden, amit akartam, hogy
Mia jöjjön vissza.
Siobhan megfordult, miközben tudtam, hogy azon a fura
ikerkötelékkel, ami közöttünk volt megérezte a félelmeim. –
Nálam van – mormolta lágyan.
– Légy óvatos lefelé a lépcsőn – mondtam, mert ez volt
minden, amit mondhattam.
Megtehette volna, mint a normál ikrek, hogy szarkasztikus
megjegyzéseket tesz arról, hogy hogyan használta már
harmincegy éven át a lépcsőt, de nem tette. Hanem
megnyugtatóan mosolygott.
– Jól van, kisöcsém.
És pontosan úgy is volt.
Ítélkezhetnek fölöttem, de néztem, ahogy lemennek a
lépcsőn és csak akkor mozdultam, amikor már lenn voltak.
Tudta, hogy nézni fogom és bemutatott nekem. Nem
hibáztattam érte.
Visszamenve a fürdőbe, levettem a külső kötést, és nem
tudtam mi legyen a következő lépés, ahogy megvizsgáltam a
sor apró sebtapaszt. Mondta-e az orvos srác, hogy nem szabad
nedvesnek lenni? Jézusom, nem sokra emlékszem abból, amit
mondott. Még a nevére sem emlékszem. A pokolba, kemény
idő volt még a sajátomra sem emlékeztem. A tény, hogy az
összes benyomásom róla, hogy a szomszédom, hogy együtt
lakik egy alkoholista barátjával, vagy legalább is egy barátjával,
aki holt részegen nem találta az utat a házukhoz.
Ezen kívül, bort, virágot és képregényt vagy valami hasonlót
hozott.
 Ja és kék szeme és selymes szőke haja. Nem voltam halott és
nem voltam vak sem.
A legjobb tudásom szerint megborotválkoztam, annak
ellenére, hogy minden kezemmel tett mozdulat marhára fájt.
Muszáj volt, hogy megborotválkozzak, mert már rég átléptem a
dögös borosta fázist, és úgy néztem ki, mint egy ápolatlan,
szakállas csöves.
Megpillantottam a műanyag bevásárlószatyrot egy évre
elegendő baba törlőkendőkkel. Ezek egy kétségbeesett utolsó
pillanatos vásárlás eredményei voltak, Mia születése előtt egy
nappal, olyan dolgok, amelyekről úgy éreztem a házban kellett
lenniük, hogy tökéletes apa váljon belőlem. Mint kiderült
minden, amit tennem kell, hogy itt legyek, mikor szüksége van
rám, és nem a törlőkendők, a cumik vagy a halom aranyos
formájú játékok, amiket vásároltam és tároltam a színes
gyerekszobájában. Rövid kotorászás és egy kis adag
találékonysággal, kiborítottam a tartalmát és a szatyorral
bekötöttem a kezem és ezek után a víz alá álltam. A víz forró
volt, a sampont felhabosítottam, a víz egész más érzést keltett a
frissen borotvált arcomon, és elég sok időt töltöttem azzal,
hogy mindent jól besamponozzak. Normál esetben, ez az
egyedüllét volt a tökéletes pillanat, hogy a kedvenc fantáziámat
elővegyem és élvezzem a magányt.
Viszont nem tetszett, hogy én itt fenn voltam, amíg Mia a
földszinten, még akkor is, ha a nővéremmel volt.
Egy részem azt remélte, hogy egy nap nem szenvedek majd
elválási szorongással még akkor se, amikor használatba veszem
a fürdőszobát. A maradék részem mely teljesen odavolt Miáért,
azt mondta, hogy most már Mia az életem. Az élet, amit
akartam, és amit szerettem.
 Felvettem egy tiszta farmert és egy puha pólót, amit találtam
– Mia imádott belesimulni a puha anyagba – és elindultam
lefelé. Hallottam Siobhan gügyögését és követtem azt, meg a
kávé illatát a konyhába.
A makulátlanul tiszta konyhába.
Nyoma sem volt a kiömlött gabona pehelynek, vagy a
tányéroknak, amit otthagytam, vagy a cumisüvegeknek, amit el
kellett mosni és fertőtleníteni kellett.
– Köszönöm – mondtam annyi hálával, hogy az már
szarkasztikusnak tűnt.
– Már előtte is voltak a kezembe babák – válaszolta Siobhan
pléhpofával.
Átvettem Miát és magamhoz öleltem. – És feltakarítottad a
konyhát ugyanabban az időben? Esküszöm, azon a ponton
vagyok már, ahol alig emlékszem a levegővételemre, nemhogy
több feladatot ellássak.
Felhúzta tökéletesen megformázott szemöldökét. – Nem én
voltam, Ash. Elfelejtetted mit is csináltál?
– Nem, ezt nem én csi…
A mellkasa előtt összefonta a kezét. – Ezen kívül Ash, a
bejárati ajtód nyitva volt.
– Sza… ó – megállítani önmagam, hogy ne szentségeljek
elég nehéz volt, mikor ébren voltam, de fáradtan a szavak csak
úgy kicsúsztak a számon.
– Én csak bejöttem – aztán rám vigyorgott. – De, előtte
összefutottam a dögös pasival a szomszédból.
– Mi? Ki? Mi van? Mit jelent az, hogy belebotlottál a dögös
pasiba? Hívnunk kell a rendőrséget? – kezdtem pánikba esni.
A kezét a mellkasomra tette, a szokásos üzenete volt ez, hogy
fogjam be és figyeljek rá. – Leparkoltam, és az a gyönyörű
szőkeség kirohant a szomszédból, egyetlen ugrással átugrott a
léckerítésen, és őszintén, férjes asszony vagyok, de ez
eszméletlenül dögös volt.
– Mi? – ismételtem.
Megrázta a fejét. – Valami Sean. Magas, szőke, vakító kék
szemek, mindenféleképp kőkemény, ahogy átrohant.
Ez úgy hangzott, mint a segítőkész orvos srác, de nem
jegyeztem meg a nevét. Azt hiszem megfeledkeztem róla, de
nem felejtettem el, hogy kétlábon járó szex volt. Fáradt voltam,
de nem vak.
– Miért ugrott rád? Hogy érted?
– Azt mondta, hogy el kellett hagynia a házat és a bejárati
ajtó nyitva volt, így figyelt mindenkit, aki megérkezett, amiről
kiderült, hogy csak én vagyok. Nagyon elbűvölő volt, de
megkérdezte, miért jöttem. Azt mondtam én vagyok a te
gonosz ikertestvéred, és hogy jöttem ellopni az ártatlan
csecsemőt, hogy visszavigyem a szektába.
Halántékomat masszíroztam, hogy enyhítsem a nyomást,
ami egyre nőtt. – Siobhan, mi az ördögöt…
– Viccelek. Elmagyaráztam, hogy a nővéred vagyok, én
vagyok a jobb iker, és hogy te egy komplett idióta vagy, és új
apuka, és jöttelek ellenőrizni, mivel csak két napja hagytad el a
házam, de volt egy ikertestvéri megérzésem, hogy te kínlódsz.
Felnyögtem. Nem tehettem róla; Siobhannak volt egy
különleges kisugárzása, a pimaszsága és az önbizalma, és most
a szomszédom, a dögös szomszédom, biztosan azt hitte, hogy
egy idióta vagyok.
Ezt már tudhatta a tegnap estéből, és a ma reggelből.
– Miért mondtad neki, hogy kínlódtam?
Bámult rám, mintha idegen nyelven beszélnék. – Ash, van
egy újszülött babád, egymagad intézed, ez új neked, a
korlátozott alvásról nem is beszélve. Természetes, hogy
kínlódsz, miközben én csak be akartam nézni hozzád. Nem
emlékszel, mikor Evan született és Dan a tengerentúlon volt, és
én mindent a magam módján csináltam? Nincs abban semmi
szégyellni való, ha bevallod, hogy szükséged van segítségre.
Próbáltam kitalálni valami okosat, hogy mit felelhetek, de
nála volt a pont. Dan katonai szolgálatot teljesített, és
küldetésen volt mindkét babájuk születésekor, és Siobhan
mindent egyedül csinált, beleértve azt, hogy majdnem belehalt,
amikor életet adott Debs-nek, a legfiatalabb lányának.
– Szintén érdekes tény – mondta, miközben ugyan abban a
pillanatban elkészítette a cumisüveget és a legközelebbi
szekrényajtót becsukta a lábával. Egy nap én is képes leszek
több feladatot elvégezni sokkal ügyesebben. – A dögöske
meleg.
Én nem tettem bele ezt az állítást abba a kontextusba, túl
irigy voltam a képességére, hogy zsonglőrködjön a
problémákkal, amelyekkel én jelenleg küzdöttem. Aztán
leesett.
– Mi van? Honnan tudod ezt? – éreztem, hogy az érdeklődés
belém nyílalt, de nem voltam biztos benne, honnan a francból
jött már rá.
Közelebb mozdult, megrázta a cumisüveget a tápszerrel, és a
szabad kezét végigfuttatta az arcától a fenekéig. – Soha nem
nézett rám kétszer, és láttál engem? – mondta fülledt szexi
hangon.
Nem bírtam magammal. Tompa voltam a fáradtságtól. Az
egész helyzet nevetséges volt, és horkantva felnevettem. Ezután
a szabad kezemmel közelebb húztam és szorosan megöleltem.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek, de komolyan a dögöske meleg. Ő mondta
nekem.
 – Na, persze. Ő csak kijött és azt mondta „hé, bizarr módon
lesem a szomszédom házát, mellesleg meleg vagyok”?
– Persze. hogy nem – mondta teátrálisan. Ezután előre
hajolt és hamiskásan suttogott. – Kijött és azt mondta imádja a
faszt.
Legjobb tudásom szerint befogtam Mia fülét. – Ne használj
ilyen szavakat itt – hangosan suttogtam vissza, de ő csak
nevetett rám.
– Komolyan, elmagyaráztam neki, hogy te is szereted a faszt.
Megfordultam, és elhagytam a konyhát, a kanapé felé
tartottam az én csendes helyemre, messzire a bosszantó
nővéremtől. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy ő követett
engem. Legalább a kávémat is hozta magával és tányért
szendvicsekkel. A gyomrom megkordult és a kaja most nagyon
jó ötletnek tűnt.
– Viccet félretéve, átadott rengeteg kötszert, és
elmagyaráztam, hogy egyedül vagy itt, és mondta, hogy már
tudja. De talán hozzátettem, hogy nincs kapcsolatod, és az
egyik dolog vezetett a másikhoz és valami olyasmit mondott,
hogy… – felhúzta az orrát – egyedülálló szülőnek lenni kemény
dolog, de melegnek lenni, ha gyerekeket akarnék, szeretnék bla
bla bla.
– Bla bla bla mit?
– Ó, ez volt minden… – intett határozottan, azután Miáért
nyúlt. – Engedd meg, hogy megetessem, és próbálj meg te is
enni addig, és aztán mindkettőtökre ráfér egy kis alvás. Miután
elmegyek, beszámolok anyának arról, hogy mindent profin
kezelsz, és talán kaphatsz, extra huszonnégy órát, mielőtt úgy
dönt, hogy az elidegenülésed valami olyan, amit figyelmen
kívül hagyhat most, hogy itthon vagy.
– Mi nem idegenültünk el…
 – Ne menjünk bele, Ash. Nem látta Miát a korház óta…
– Amikor azt mondta nekem, hogy rosszul tartom...
– Ő egy anya...
– …és kritizálta, hogy eldobható pelenkát használok.
Szomorúan megcsóválta a fejét, de nekem anyáról beszélni
mindig is nehéz dolog volt.
Nem Siobhan volt az, akinek anya a szemére hányta, hogy
melegnek lenni csak egy döntés, vagy akik úgy döntöttek, hogy
egy gyereket hoznak egy istentelen házba. Nem, az, aki mindezt
megtette és átélte én voltam. Nem érdekelte, hogy
elmagyaráztam mindent, hogy így születtem és az kellett
lennem. Anya rühellte, hogy meleg vagyok, hogy nem voltam
vallásos és hogy megszegtem a legsúlyosabb parancsolatot a
Bibliából. Amikor egy nap begőzöltem és azt ordítottam, hogy
azt gondolja, hogy egy másik férfival háló férfi rosszabb a
gyilkosnál, anya nem mondta azt, hogy ez nem igaz.
Aznap főiskolára mentem, és azóta tíz alkalommal láttam a
családi összejöveteleken, ahonnan én mindig minden
alkalommal füstölögve jöttem el. Siobhannak még mindig
korlátozott volt a kapcsolata vele, de ez nem jelentette azt,
hogy nekem is ez kellett.
– Mi lenne, ha témát váltanánk, mi történt a
remekművemmel? – emelte fel a régi kék fagyis vödröt és
megdöntötte, így én is láthattam a citromsárga tálka
maradványait, amit ő készített nekem.
Felemeltem a kezem a válaszra. Letette a tartályt és
felemelte a kötszereket, melyek szépen fel voltak halmozva a
pulton.
Mi szükségem van rájuk? Mi van akkor, ha Mia
megsebesül? Kéne nekem kötszer.
– Föld hívja az idióta ikret? El kell fednünk ezt a vágást.
 Nem vitatkoztam, miközben átnyújtotta Miát, akit a jó
karommal fogtam. Azután Siobhan bebugyolált, akár egy
múmiát, az volt az érzésem, mintha soha többé nem láthatom a
karom.
– Anya mondta, hogy szeretné újra látni Miát, de megérti,
hogy ez nehéz számodra – mondta éppen akkor, amikor a
védelmemet kicsit leengedtem, mert épp ápolt.
A szívem összeszorult, és meg akartam állítani, hogy anyáról
beszéljen, mert egy rakás szar emlék zsúfolódott a fejembe az
évek alatt, amikor anya nem került a szemem elé, és nem állt
szóba velem. Igaz, anya meglátogatott engem és Miát a
korházban, és egy nagyobb részem abban reménykedett, hogy
valami jelentőset akar mondani – valamit, ami helyrehozza a
múltat. Természetesen szerette Miát, ölelte, hiszen ő volt az
anyám, és nem volt ellenemre, hogy sokáig tartotta a kezében a
lányomat. De mikor komoly dologra került sor, arra a részre,
ahol azt kellett volna mondania, hogy nagyszerű apa lennék,
ott az égvilágon nem volt semmi.
– Tudja hol lakom. No, nem azért, mert akarom, hogy
meglátogasson – bassza meg, ez úgy hangzott mintha egy
szívtelen szörnyeteg lennék. Csak próbáltam megóvni a szívem
és legfőképpen Miáét, mert csak azt tudtam elképzelni, hogy
Mia tizenhat évesen odaáll a nagymamája elé és felvilágosítja,
hogy ő leszbikus. Vajon ugyanolyan nyomasztó helytelenítést
vágna hozzá? Vajon elmondaná, hogy ez nem Isten útja?
Át kellett gondolnom Miáért, és nem akartam, hogy anya a
közelében legyen. Az a kis lehetőség ott a korházban, amikor
anya beszélhetett és támogathatott volna engem, egy
szempillantás alatt eltűnt. Milyen elbaszott volt azt feltételezni,
hogy lehet egy anya/fia kapcsolat?
 Siobhan felnézett rám, és megajándékozott egy olyan
pillantással. Egy olyannal, amit csak az ikrek adhatnak
egymásnak; ami együttérzést és támogatást vált ki, ami csak
csesztetés. – Anya tudja, hogy nem akarod látni, de igazán azt
hiszem, hogy megérti,ez most az ő hibája; változott.
– Nem úgy nézett ki a korházban – mondtam keserűen. –
Kínosan zavarban volt, nem tudott a szemembe nézni, és
semmi helyeslő dolgot nem mondott nekem.
Siobhan a homlokát ráncolta. – Úgy próbálta, hogy
megpróbálta elmondani a korházban, hogyan tartsd Miát, és
beszélt a pelenkáról, és te elhallgattad.
– Jézusom, tesó. Hadd emlékeztesselek arra, hogy azt
mondta, hogy úgy tartom Miát akár egy futball labdát, és hogy
az eldobható pelenkák az ördög műve.
– Ő tényleg azt mondta, hogy az az ördög műve? – emelete
meg az egyik szemöldökét Siobhan.
– Valami olyasmit – hazudtam.
– Nos, ő úgy hiszi, próbálkozott.
– Próbálkozott? Soha nem akarta, hogy döntsem el, meleg
leszek-e. Soha nem szerette volna, hogy barátom legyen. Soha
nem szerette volna Miát – az indulataim most egyre gyűltek, de
Siobhan szabad kezét a mellkasomra szorította.
– Tudom, Ash. Tudom mindezt. De Mia kedvéért ne lökd el
anyát. A dolgok változnak az ő egyházában is, és… nézd, nem
az én dolgom, megmondani mit tegyél, de hívd fel. Értem? Te
lehetnél az érettebb és béke jobbot nyújthatnál, oké?
– Csak ismételni tudom magam, hogy tudja hol lakom – mi
soha nem kaphatjuk vissza az egyenlő helyzetet. Soha nem
találkozott Dariusszal, aki hosszú ideig volt a párom. Nem
mintha sok mindenről lemaradt volna, mert Darius első
osztályú seggfej volt. Amikor szakítottam vele, de eldöntöttem,
hogy folytatom a béranyaságot, anya gutaütést kapott. Noha én
csak másodkézből halottam erről, egy barát barátjától. Minden
visszatért az egyházhoz, a homoszexualitásról vallott merev
nézeteihez, és a bonyolult érveléseiről, ami meghatározhatja a
család fogalmát.
– Tudod, hogy magától nem jönne el látogatóba.
– Tudod mit válaszolt rá, mikor elmondtam neki, hogy a
béranyám terhes?
– Ash…
– Az ő bibliai hivatkozásos monológjai szerint, az lenne a
legjobb, ha a béranya elveszítené a babát, ha elvetélne. A saját
lányunokáját.
Siobhan tenyerébe fogta az arcom és felsóhajtott.
– A pillanat hevében, mi mindannyian mondtunk dolgokat.
Csak lásd az én reakciómat, amikor nem engem akartál
béranyának.
Összerezzentem az emlékre. Anya más volt. Szerinte a
család intézményes tényként csak így nézhetett ki, férfi-nő-
gyerek. Mi mindig visszajutottunk ahhoz a tényhez, hogy
szembementem Isten törvényének vagy mi fenét mondott,
miután leállítottam és nem voltam hajlandó többé hallgatni.
– De Ash, tudod, hogy nem akar csak úgy beállítani, azok
után, nem ahogy te és ő…
– Mi van? – csattantam fel, és megsimogatta az
arccsontomat a hüvelykujjával nyugtatásul. Ez segített.
Siobhan mindig tudta mit kell tenni, hogy megfékezze a
haragomat és szembenézzek az aggodalmaimmal.
– Anya nem érti, milyen gyönyörű kis család lennétek –
mondta. – Milyen imádni való Mia, de komolyan azt hiszem,
hogy akarja. Csak nem tudja hogyan. Szóval mi lenne, ha
megértetnéd vele?
 – Nem mintha hallgatna rám.
– Talán neked kellene, hogy az egyike legyél a hídépítésben
és segítenél anyának megérteni – Siobhan szemben állt velem,
lábujjhegyre állt és egy puszit nyomott az arcomra. – Mert
esküszöm, ha te nem hívod fel és nem hívod meg holnapra, én
mindkettőtöket bezárlak egy szobába addig, amíg nem léptek
túl ezen.
Egy percig sem volt kétségem afelől, hogy a makacs nővérem
megteszi.
– Miért erőlteted ezt a dolgot anyával és velem?
– Miáért. Minden, amit most teszel az érte van. Mert
pontosan ezt jelenti apának lenni.
Gyorsan becsuktam a szemem, és a sóhaj, amit kiengedtem
tele volt kétségbeesett szükséggel, hogy helyesen cselekedjek
Miáért. Siobhannak könnyű volt, egy férfihez ment hozzá, egy
katonához, egy hőshöz, két gyönyörű gyerekkel, egy furgonnal,
és egy macskával. És ott volt neki a mindenütt jelen lévő fehér
léckerítés.
– Megpróbálom és felhívom – mondtam egy pillanat szünet
után. Siobhan szilárdan nézett rám, és átlátott a hazugságon. –
Oké, talán egy nap elhozhatod, és esetleg beszélhetünk –
tettem hozzá, és egy kicsit megnyugodott.
Összenéztünk, és aztán rám mosolygott. – Mindig a te
oldaladon fogok állni, Ash – nyugtatott. – De most mennem
kell. Szeretlek.
Miával integettünk Siobhannak. Aztán bezártam a bejárati
ajtót, miközben minden energiám egy szempillantás alatt
elhagyott.
Egy dolog, amit az én nagyszájú, pofába mászós, kekeckedő,
idegesítő testvéremről lehet mondai?
Csak azt akarta, hogy boldog legyek, mindig mellettem állt.
Anyámmal ellentétben, aki utált engem és a kisbabámat is.
 Hatodik fejezet

Asher

M
iával a karomban a naptárat bámultam.
– Hűha, negyvenötödik napnál vagy –
mondtam az élettelen tárgynak.
Ez ugyanaz a naptár volt, amelyen visszafelé számoltam a
napokat Mia megérkezéséig, és most megjelöltem minden
napot, amit Mia megélt. Minden egyes napot, amin
megpróbáltam teljesíteni, hogy jó apa legyek. Ez volt minden,
ami eszembe jutott, miközben bekarikáztam a mai napot. –
Nem mintha el kellene mondanom neked, hogy ez a
negyvenötödik nap, mert te egy naptár vagy.
Miután tegnap két percet töltöttem azzal, hogy elmondtam a
sterilizátornak, hogy egy fontos része Mia biztonságban
tartásának, és kifejtettem, hogy fáradt voltam, belém csapott,
hogy elkezdtem az élettelen tárgyakkal beszélgetni. Tegnap a
sterilizátorral, ma a naptárral.
Nem válaszoltak vissza, de őszintén hittem, hogy a
dolgokkal való hangos beszélgetés, elegendő lesz ahhoz, hogy
megértsem őket. Nem voltam benne biztos, hogy kész álltam
emberekkel társasági életet élni.
A bűntudat elárasztott, és bár tudtam, hogy nem volt olyan,
hogy bűntudat mentes szülő, tobzódtam az érzésben, amíg el
nem készültek a cumisüvegek. Kivettem Miát a kiságyból és
leültem az asztalomhoz, kinyitottam a laptopom, így
próbálkozhattam a többfeladatos dologgal, amit Siobhan
annyira jól csinál. Néhány próbálkozás után, hogy Miának
kényelmesebb legyen, végül sikerült bejelentkeznem, és ezután
kinyitottam az e-mail-emet. Ott volt a szokásos tartalom, pár
szerződést tartalmazó e-mail, ezekkel foglalkoztam először.
Három hónapja mindent letisztáztam, így semmi nem állhatott
az én és Mia ideje közé, de mindig ott lesz az a fura,
kellemetlen kérdés. Nagy hálával tartóztam a karrieremnek,
mert az egyik első játékfejlesztésem annyira jól fizetett, hogy ki
tudtam fizetni a több mint 100 000 dolláros béranyasági
procedúrát.
A munka e-mailek után, megszabadultam valamilyen
spamtől. Végül nem maradt más csak egy e-mail valakitől a
fórumról, ahová bejelentkeztem, aki nyilvánvalóan a
kilencvenes években ragadt, amit a Hotmail-es címéről
megállapítottam, ami pedig nem volt más, mint
„nicholas.james.arthur.horner.7699210@hotmail.com”. Először is a
negyven év alatti emberek most már nem használják a
Hotmailt, és másodszor pedig nem mondták neki, hogy egy
rövidebb e-mail cím jobb lenne? Már megalkottam magamban
egy képet a feladóról, hogy valami technikai őskövület, és ez
nem volt igazságos. Nem mindenki volt számítógépes stréber,
mint én.
Megnyitottam, arra várva, hogy a feladó kinevessen, amitől
a magányom csak még rosszabb lenne.
– Nézzük, Mia, mit mondanak – mondtam és
megmozdítottam kicsit, mikor észrevettem, hogy megállt az
evéssel és lassan befejezte a cumisüveget. A vállamra vettem, a
böfizős ruhával, és megsimogattam a hátát miközben hangosan
olvastam az e-mailt.
 „Kedves Asher, üdvözlünk a Szingli Apukák Együtt oldalon.
Megadtam a hozzáférést a fórumhoz, és elküldtem pár
apukának, akiknek hasonló a helyzete, mint a tiéd. Teljesen
normális, hogy egyedül érzed magad. Tudom, minden nap
egyedül érzem magam, és ez az, amiért mi itt vagyunk.
Jelezted, hogy a Nyugati parton élsz, már virágzó
alcsoportjaink vannak Seattletől le egészen San Diego-ig, így
remélem, frissíted a profilodat, hogy sokkal konkrétabb legyen,
így lehetőséged lesz arra, hogy találj olyan embereket a
környezetedben, akivel beszélgetni tudsz. Én itt vagyok, ha
segítségre van szükséged, és az adataim az e-mail végén
vannak. Háromszoros apa vagyok, így lehet nem lesz azonnali
válasz. Te tudod, mit jelent apának lenni.”
A végén lévő név Nick volt. Del Marban élt, csak fél óra
autózásra. Vajon rossz volt, hogy furcsának éreztem, hogy ez az
idegen, aki tudta, hogy magányos vagyok, túl közel lakik
társaságnak?
Követtem a bejelentkezési linket az e-mailben,
megváltoztattam a jelszavamat, amikor már benn voltam,
aztán a fórum témákra görgettem. Ez a fórum is épp olyan
régimódi volt, mint a Hotmail, de ez nem befolyásolta magát a
tartalmat. Volt ott egy chat csoport, megnyitottam a
legfrissebbet, amely a testvéri rivalizálással foglalkozott. Nick
kezdeményezte a témát, beszélt egy bevásárlóközpontban
történt feszült helyzetről. Nem válaszoltam a posztra, de a
válaszok higgadtak és hasznosak voltak, és mindegyik szuper
barátságosnak és támogatónak tűntek.
Legörgettem egy másik posztra, és az egyiken megakadt a
szemem.
Randizós játék.
 Nick kezdte ezt a témát is. A randizásról szólt, de
pontosabban arról, hogy öt év után, Nick azon gondolkodik,
hogy randira hív egy munkatársat. Lassan nyilvánvalóvá vált,
hogy Nick öt évvel ezelőtt elvesztette a férjét, és elég volt neki,
hogy a bánat lassú múlásával megfontolja, hogy egy új férfival
lehet-e valaha is több az egyéjszakás kalandnál. Három gyereke
volt, egy tizenkét, egy tíz és egy nyolc éves, és magányos volt.
Néhány válasz összetörte a szívem. A történetek az apákról,
akik elvesztették a társukat. Néhányan közülük azt mondták,
soha többé nem tudnak újra szeretni. El kellett kattintanom
innen.
Olyan valamit kerestem ezen a fórumon, támogatást,
valamint egyetértést, hogy az exem egy semmirekellő volt, és
igazam volt, hogy egyedül csinálom végig. Nem tudtam olvasni
más emberek fájdalmáról, és nem akartam tenni ez ügyben
semmit, és mit tudtam volna felajánlani segítségként? Semmit.
Aludnom kellett volna, míg Mia szunyókált a mellkasomon.
Minden lehetőséget elbaltáztam, hogy egy kicsit feltöltődjek, de
amikor megláttam egy új posztot, ami Timtől New Yorkból
volt, és egy esszé hosszúságú volt és a címe magányosan és
egyedül, nem tudtam abba hagyni az olvasást.
Amíg olvastam a posztot és a kommenteket a szemem
könnyes lett, visszatértem a profilomhoz és hozzáadtam San
Diegot a címemhez és az e-mail elérhetőségemet. Kapcsolatba
akartam lépni ezekkel az emberekkel, mert kimerült és
szűkölködő voltam, és tudni akartam, hogy nem vagyok
egyedül.
Nem tudtam segíteni a fájdalmukon, vagy a gyászukon, vagy
a magányukon, legalábbis, most még nem. De megérthetem
ezeket a dolgokat, és valahogy azzá akartam válni, valakivé, aki
segíthet.
 Egy nap.
Amikor végre kialudtam magam.

A fórum volt az első gondolatom másnap. Amint volt egy

szabad percem az iPodért nyúltam, és megnéztem a négy e-
mailt a fórumról. Az egyik srác az Óceánpartról volt, harminc
percre északra tőlem, egyenesen végigfutva a parton. Brady
volt a neve, és nem úgy tűnt, mint aki képes lenne minden
gondolatát összefüggően leírni. El tudtam képzelni, ahogy ott
ül kétségbeesetten, hogy felvegye a kapcsolatot egy hasonló
helyzetben lévő másik emberrel. Ebben hasonlítunk, Brady.
Hozzáadta a Messenger adatait, csatlakoztam és írtam egy
hellót rövid bemutatkozással, hogy ki is voltam. Az ikon jele
üres volt, tehát nem volt online, de rokonszenvet éreztem vele,
mivel mindketten egyedülálló apukák voltunk. Aztán az ikonja
zöldé vált, és három pötty mozgott jelezve, hogy valamit
válaszol.

Brady: Szia.
Ash: Szia.

Néztem, ahogy a pöttyök ismét mozogtak. Nagyon sokáig

mozogtak és elképzeltem, hogy Brady a túloldalon azon
gondolkodik, mit is írjon. Aztán eltűntek, csalódottság
száguldott rajtam keresztül. Talán Bradynek más elképzelése
volt egy idegennel való kapcsolatfelvételről? Behajlítottam az
ujjaim, kész voltam arra, hogy valamit írjak, majd feltűnt egy
hosszú üzenet.
 Brady: Kimásoltam és beillesztettem a dokumentumból, így
ne gondold, hogy ilyen gyorsan tudok gépelni. LOL. Őszinte
leszek és elmondom neked, diszlexiás vagyok, ami a
Messenger használatát időnként megnehezíti. Összekeverek
dolgokat és eltart egy darabig, míg visszaírok az embereknek,
így előre is elnézést kérek. Sokszor hangüzenetet használok,
de tudod, néha hogyan működik, így néha látványosan
felsülök. Semmi sem hülyébb attól, mikor a bankmenedzser
helyett recskamestert gépelsz.
Tehát összegezve, kidolgoztam mindezt, és előre
megosztom bárkivel, akivel kapcsolatba léptem és van egy
barátom, kijavítja és ellenőrzi a helyesírást. Válaszoltam
párra a szerint, aki felvette velem a kapcsolatot és készen
állok, ha lenne másik apuka ugyanebben a cipőben, mint én.
Vagy legalább egy apuka, aki keresi helyét a világban.
Nagyon örülök, hogy megkerestél, és szeretném, ha
tudnád, hogy bár nem tudok szuper gyorsan gépelni, vagy,
hogy nem mindig van sok értelme annak, amit írok, azért
szeretném felvenni a kapcsolatot online, más hozzám hasonló
helyzetben lévő emberekkel. Így ha nem bánod, ha rövid
szavas üzeneteket küldök, szívesen beszélgetek.
Két gyerekről gondoskodom: Lucas, aki tizenegy és
Maddie, aki kilenc éves. A szüleik, a nővérem és a férje már
egy ideje meghaltak. Az ő bölcsességükre, rám bízták a
gyerekek gyámságát, tehát így nagybácsi és apa is vagyok.
Kemény, de érdemes, és imádom őket, még ha ők nem is
szeretnek mindig. LOL.
És egy kicsit magamról; egy grafikai cégnél dolgoztam, de
lehetetlen volt összeegyeztetni a munkát, úgy, hogy Lucast és
Maddiet tettem az első helyre. Szabadúszó rajzoló vagyok,
van némi tehetségem hozzá, és keményen dolgozom, hogy jó
apa legyek, melyben úgy néz ki kevesebb a tehetségem. Szóval
igen, ez vagyok én. Huszonnyolc vagyok és meleg, jelenleg
párkapcsolatban vagyok Robert-el, de azt hiszem, itt akar
hagyni. Nem hibáztatom. Nincs időm rá, mikor itthon van.
Kezdem elveszíteni őt, elszigeteltnek és magányosnak érzem
magam, mert nincs itt, és soha nem volt igazán hosszú távú
barátom. Nem mintha neked tudnod kellene erről az egészről.
Mellesleg ez az én történetem, és szeretném felvenni a
kapcsolatot veled, ha nem ijesztettelek el.

Újraolvastam a hosszú posztját, és eldöntöttem, hogy fejest

kell ugranom ebbe, és felvenni a kapcsolatot valaki olyannal,
mint én. Különösen egy olyan srácnak, akinek volt barátja, aki
sokat dolgozott. Amikor Darius ilyen szarságot csinált,
megcsalt. Nem mintha ezt megírtam volna Bradynek, kivéve,
ha a tanácsomat kéri. Inkább azon voltam, hogy
megnyugtassam Bradyt.

Ash: Helló, Brady. Nem aggódom a helyesírás vagy a

nyelvtan miatt, szóval nem kell aggódnod. Mia apja vagyok.
Ő csak pár hónapos, de Mia a mindenem. Én
játékprogramozó vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. Ash.

A pöttyök mozogni kezdtek, és mielőtt kettőt pislantottam

volna, már egy nagyon mély és lassan megírt beszélgetésbe
voltam Bradyvel a kialvatlanságról és gyászról.

Brady: Line on vagyok minden este.

Bár az on és line kicsit zagyvaság volt, de rájöttem, hogy

valahol időközben kezdtem felvenni az írásának a stílusát.
 Ash: Akkor holnap este benézek. Igazán jó volt beszélgetni.

Mosolygós fejjel válaszolt, amit sokat csinált az online

beszélgetésünkben. Kitaláltam, hogy képekkel és ikonokkal,
sokkal könnyebb volt dolgoznia, mint a betűk káoszával és az
összeállított szavakkal.
Visszaküldtem egy mosolygós emojit egy feltartott
hüvelykujjal, és kijelentkeztem a chatből. Talán egy nap
találkozhatnánk szemtől szembe, és talán kezdhetnék
barátkozni, hiszen a barátaim nagy részét az exemen keresztül
ismertem meg, így vele együtt szívódtak fel.
A másik kettő a három e-mail közül általános fórum poszt
volt és az utolsó Nické, aki megadta a San Diego-i SzAE
egyesület részletes címét, ami a házában volt.
Tényleg el fogok menni?
A cím a térkép appom szerint harminckét percre volt tőlem,
de ez lett volna az első utazásom, amit megtettem, mióta
Miával hazajöttünk a nővérem házából. Minden, amit most
akartam, csak e-mail váltás, ami megerősít abban, hogy jól
csináltam, ezért eltűnődtem, hogy valójában akarok-e
egyáltalán találkozni más apukákkal?
Mi van, ha a többi apuka azt mondja, hogy mindent rosszul
csinálok?
És mi van, ha igazuk van?
 Hetedik fejezet

Sean

N
agyon szerettem volna látni Ash-t, átmenni és
megnézni jól van-e, ami csak egy átlátszó kifogás
volt, hogy láthassam. Erre szükség volt a
nővérével való találkozás után, és akivel volt egy kurvára furcsa
beszélgetésem, ami azzal végződött, hogy nem csak azt
mondtam el neki, hogy meleg vagyok, hanem alátámasztottam,
hogy az öccse dögös.
Annak a lánynak, az iker tesójának, őrületes kihallgató
képessége volt. A beszélgetés után, amibe nagyon világosan
elmagyarázta, hogy a testvére is meleg, őrült gondolatom
támadt, hogy egy kávés randira hívhatnám Asht; ez a gondolat
nem hagyott békén.
Meg akartam tenni, hogy elhívom egy kávéra.
Sajnálatos módon, részt kellett vennem a hatodik éves
Trauma Tudatosság expón, a Soledad Memorial korház
sátoránál. Valójában mindhárman Eric, Leo és én is ott
voltunk. Leo és Eric egyenruhába, én pedig műtősruhában.
Műtősruhában, bassza meg.
Így ismeri fel a nyilvánosság a sürgősségi orvosokat most,
Sean. Légy tökös, napsugár.
Akárhogy is. A műtősruha az egyenruhám, és nagyon
kényelmesek, de nem olyan csecsebecsés, mint a barátaimé. A
tűzoltóság elhozta a hatalmas fényes motorokat, és Eric
foglalkozott a gyereksereggel és a csodáló anyjukkal.
Természetes, hogy ő volt az, aki ezzel foglalkozott. 195 cm
magas, kiváló tűzoltó, és a fekvőpadon ki tudja mennyit tudott
kinyomni.
Leo jóvágású és elegáns az egyenruhájában és a
rendőrautójával, különleges adottságával együtt úgy tett, mint
aki bezárja a gyerekeket a hátsó ülésre és bekapcsolja a
kékfényt. Vele és Ericcel meg is volt a dögös katasztrófavédelmi
osztaguk. Istenverte hősök voltak.
És mi volt nekem? Tracy az információtechnológiáról, aki
nem is akart itt lenni, és egy emberi szív anatómiailag helyes
keresztmetszete valódi pumpáló vérrel. Nos, nem pontosan
vér, de szintetikus folyadék, ami kiszivárog valahová és a
kezemen fehérítő szag nyomait hagyta maga után.
– Mi történik, ha megszúrom egy bottal? – kérdezi tőlem
egy vörös hajú tágra nyílt szemű gyerek a hamis szívre
mutatva. – Kifröccsenne a vér és beborítana mindenhol? –
nem lehet több tíz évesnél, és nem volt szülő, aki látszólag
felelős lenne érte. Az utolsó dolog, amit akartam, hogy
megszúrja a drága díszletet egy éles, hegyes bottal, amivel az
orrom előtt hadonászott.
– Szíven szúrnál egy igazi embert? – kérdeztem és óvatosan
elérhetetlenné tettem a kijelzőt.
– Csak akkor, ha rászolgálna – mondta a gyerek, Jézusom,
úgy tűnt valóban komolyan gondolja, amit mondott. Itt lenne
egy jövőbeni sorozat gyilkos a kezünkben? A szememmel Leot
kerestem, és ha elkapnám a pillantását, talán beszállíthatnánk
a gyereket kihallgatásra. – Nem – tette hozzá –, vicc volt – az
asztalt szemlélte, a szív alakú matricák halmát a korház
logójával. – Kaphatok egy matricát?
– Természetesen – felemeltem egy lapot hogy levágjak
egyet, de ő megragadott vagy tíz lapot és elszaladt, mielőtt
megállíthattam volna. Ez volt a legizgalmasabb az egész
délelőttben, eltekintve attól, hogy Tracy bizonytalanul
elmondta, hogy beteg és hogy el kell mennie. Felajánlottam,
hogy megvizsgálom, ha ez segít, de elfutott mielőtt
elkaphattam volna. Ami azt jelentette, hogy ismét egyedül
voltam, a matricákkal, a műtősruhámban, egy vérző szívvel.
– Megmentettél már valakit? – kérdezte egy másik gyerek,
olyan tizenöt év körüli, megfelelő korú célközönségem. Nem
voltam teljesen biztos benne miért is voltam ott, vajon, hogy
eladjam a korház szolgáltatásait vagy, hogy ösztönözzem a
gyerekeket, hogy jobban összpontosítsanak a tudományra,
hogy esetleg egy nap ők is orvosok lehetnek, mint én.
– Megpróbálom sok ember életét megmenteni – vártam a
következő kérdést.
– De nem igaziból? Mint a tűztől, vagy a fegyverektől, igaz?
– a fiú egyenesen átnézett rajtam, és abban a kellemetlen
helyzetben ragadtam, ahol el akartam magyarázni, hogy én
vagyok az egyike azoknak, akik a katasztrófák után
megpróbálják megmenteni az embereket, vagy mondjam azt,
nem, és engedjem, hogy a gyerek tovább menjen.
– A matricák bénák – a fiú felemelte, majd ledobta őket és
tovább állt.
Igen, egyáltalán nem vezettem egy olyan sátrat, amelyet az
emberek hősies-szexi sátornak hívnak. Nem voltam tűzoltó,
sem rendőr, de én voltam az egyike azoknak, aki megkísérli
meggyógyítani azokat az embereket, és megállítani a halálukat,
akik a sürgősségin végzik.
Csendes, alulértékelt hős vagyok. Nyilvánvalóan.
Eric felém nézett, elkaptam a pillantását, miközben valaki
fotót készítet vele és az anyukáját a karjába kapta. Rám
kacsintott, én pedig bemutattam neki. Természetesen finoman,
nem akartam, hogy lefényképezzenek, hogy bemutatok egy
tűzoltónak. A nő a nyakába csimpaszkodott, két másik srácra
volt szükség az egységéből, hogy segítsenek a nőnek Eric
megtartásában. Ez megnevetetett, és ezúttal rajtam volt a sor,
hogy rákacsintsak.
Az esemény zsúfolt volt, az emberek özönlöttek ki a
sátrakból, megálltak, beszéltek, egyesek végül végig mentek, és
megkérdezték tőlem mit is csinálok. Felvilágosítottam őket,
hogy a Soledad Memorial sürgőségi osztályán dolgoztam, és
kaptam pár különféle kérdést. Az idősebb generációtól a
televíziós showról. Hogy olyan voltam-e, mint George Clooney
a Vészhelyzetből? Vagy „te biztosan nem úgy nézel ki, mint
George Clooney a Vészhelyzetből”. Voltak olyanok is, akik
odajöttek és elmondták a tüneteiket. Mire a harmadik
lehetséges aranyeres esettel foglalkoztam, már délután két óra
volt és már teljesen kész voltam. Az asztalom előtt annyira
ritkán voltak emberek, hogy már arra vártam, hogy láthatok
ördögszekeret. A szív, amit Henrynek kereszteltem el valahogy
abbahagyta a hamis vér pumpálását, annak ellenére, hogy
csatlakoztatva volta a hordozható áramfejlesztőre. Teljesen
lefoglalt a kíváncsiság, hogy ha találnék egy hegyes botot és
megbökdösném, akkor mi történne, amikor zűrzavar tört ki
előttem.
– A lányom! – kiáltotta valaki. – Segítség.
– Valaki hívja a 911!
– Mentőre van szüksége!
Akkor meghallottam, hogy Leo a nevemet kiálltja, felkaptam
az orvosi táskám, átugrottam az asztalon, Henry szíve a földön
koppant és futottam, ahogy csak tudtam oda, ahonnan
hallottam, hogy a nevem kiabálják. Felismertem a nőt, aki a
sátramnál volt és hosszú ideig a férje cukorbetegségéről
beszélt. Talán ez volt az egyetlen épeszű beszélgetés, amit egész
nap folytattam.
Megálltam és térdre rogytam a fiatal lány mellett, aki a
földön volt, a lábát furcsa szögben hajlította, a homlokán egy
vágással és panaszosan zokogott. Leo csatlakozott hozzám.
– Öt perc és itt a mentő – mondta Leo.
– Vérzik – tette hozzá Eric.
– Mi a neve? – kérdeztem az anyját.
– Becky – mondta és megragadta a lánya kezét. – Az
ugrálóvár állítólag biztonságos, de elesett, ahogy kijött.
– Kaphatnék egy kis helyet? – kérdeztem Leot és
félreérthetetlenül néztem rá. A fiatal lány a földön, és
körbeállva bámészkodókkal. Eric és néhány tűzoltó haverunk
védőkört alakítottak ki körülöttünk.
– Becky? Csak ellenőriznem kell a szemed, rendben? –
belevilágítottam a lámpával, de minden rendben volt, a
pupillái reagáltak, ahogy kellet. A fejsérülése felszínes volt,
azonban a bokája rosszul nézett ki. – És most, aranyom,
ellenőrzöm a bokádat, amilyen óvatosan csak tudom – Leo
megfogta a fejét és én megvizsgáltam a területet. – Ficamnak
tűnik – hazudtam. A lány már sírt, semmi értelme nem volt
nyilvánvalóvá tenni, hogy eltört. – A mentősök bevisznek a
sürgősségire és megröntgenezik – a mentősök megérkeztek, és
elmondtam, amit tudtam, és csendesen hozzátettem, amit
feltételeztem a törésről, és néztem, ahogy Becky és az anyukája
elmennek. A dráma befejeződött.
A csődület szétoszlott, és csak mi maradtunk, Eric, Leo és én
a körben.
– És most ki is a hős – mondtam pléhpofával.
 Leo horkantott, de Eric homlokát ráncolta. – Valami nem
hagy nyugodni, doktor – közölte és a hatalmas fényes piros
járműhöz vonszolt. – Nézd.
Az egész hátsó részen egy szó volt kimatricázva, amit én
adtam ki. SEGGFEJ. Művészi volt, és volt egy tippem ki tette
ezt, valószínűleg a vörös hajú.
Eric motyogott, miközben levakarta az összes matricát, majd
megsimogatta a nagy kocsit. Bármelyik percben elkezdhetett
beszélni hozzá. Eloldalogtam a sátramhoz, ami kissé
mozgalmasabb lett, ahogy az emberek követtek vissza,
megpróbáltam rögzíteni a Henry szívet, melyen egy újabb lyuk
keletkezett.
– Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudlak menteni –
mondtam a makettnek, és az oldalára döntöttem, hogy
megállítsam a szivárgó vörös folyadékot.
Mire a korházi önkéntesek lebontották a sátrat, a tömeg is
megcsappant, akik még maradtak a szemetet szedték fel, amik
úgy néztek ki, mint a matricáim, amit szétosztottam.
Gondolatban feljegyeztem, hogy a Memoriálnak át kell
gondolnia a jövő évi marketinget, és elbúcsúztam. Leo és Eric
szolgálatban voltak, és egyenesen oda tartottak, de én második
szabadnapomon voltam, kényszer szabadságon, mivel
huszonegy napot dolgoztam egyfolytában. Henry felügyeletét a
segédmunkásokra hagytam.
Most pedig vagy hívok egy taxit vagy gyalogolok, mivel
aznap reggel Erickel jöttem, de végül úgy döntöttem,
műtősruhában is inkább haza gyalogolok. Nem sokkal volt
több, mint négy kilométer egyenesen át a parkon, és élvezni
akartam a májusi napsütést, amíg tehettem. Túl gyorsan
kerültem újra frontvonalra a korházba, noha most, hogy
minden orvos ott volt, talán nemsokára lesz újra egy kis szabad
időm.
Majd ha piros hó esik.
A park lenyűgöző volt, tele színnel és élettel, és lelassítottam
a lépteim egy megérdemelt sétára, a nap felé emelve az arcom
és abban a pillanatban úgy éreztem minden lehetséges az
életben. Ebben a boldog pozitív hangulatban hagytam el a
parkot, fordultam be a sarkon az utcánkba, és észrevettem,
hogy Ash begyűjti a leveleit. Felgyorsítottam a lépteim, hogy
elkapjam őt, a bekötözött kezére pillantottam, és észrevettem,
hogy át volt kötve.
– Szia, Ash – mondtam a legbarátságosabb módon.
Rám pislogott és láthattam, ahogy az emlékeiben kutat,
hogy ki a fene lehetek.
– Ó, szia – mondta, és felemelte a megvágott kezét. –
Köszönöm, hogy bekötötted, ha még nem mondtam volna. Úgy
értem valószínűleg mondtam valamit, de most minden
homályba vész.
– Az újszülöttek ezt teszik velünk – mondtam és tudatában
voltam annak, hogy én mentem oda, és a prédikációm béna
volt.
– A nővérem ismét meglátogatott – mondta. – Azt mondta,
hogy a lelki iker kapcsolat azt mondta neki, hogy segítségre van
szükségem.
– Lelki iker kapcsolatotok van?
– Azt mondta, de úgy látszik, ez az én oldalamról nem
működik.
– Oké, ez király.
– Odabent kellene lennem.
Olyan benyomást kaptam, hogy vádolta önmagát, amiért
nem volt benn a házban a kisbabájával. – A nővérem azt
mondta, hagynom kellene nekik csajos időt, legalább egy órát.
A csecsemőknek szükségük van erre?
– Kétlem – nyugtattam. – Ebben a korban minden, amire
egy csecsemőnek szüksége van tejet inni, ölelés, és tiszta
pelenka. Ja és az alvás.
– Mennem kell… – elindult visszafelé a házhoz, vele
mentem, mert kétségbeesetten kapcsolatot akartam vele
teremteni. Nem tudom, hogy miért, de volt valami benne,
amitől beszélgetni akartam vele, és talán még többet bámulni.
Egy pillanatra megállt a verandáján és hóna alá tette a leveleit.
– Sokat tudsz a csecsemőkről?
– Eleget, de én sürgősségi orvos vagyok nem gyerekorvos.
Lelombozódott. – Semmit nem tudok a csecsemőkről –
elveszettnek tűnt. – Minden könyvet kiolvastunk, legalábbis én
igen. Aztán órákra jártam egymagam, de egyik sem működött
ugyanúgy, mint amit olvastam, vagy amit tanultam. Megvan az
összes ütemterv, amit az összes tanács alapján készítettem, és
rátűztem a hűtőszekrényre az alvási szokást és a célokat, de
nem követem egyiket sem. Mindezek ötletek voltak, és most…
A könyörgő pillantást meghívásnak tekintettem, hogy
beszélgetni akar, és mellé ültem. Nem kerülte el a figyelmemet,
hogy a mi többes számú névmást használta. A pasiját érti
alatta? Vagy a nővérét? Nagyon gyakorlatias nagynéninek tűnt.
– Mi? – kérdeztem rá finoman.
– Az exem, Darius és én, közösen kezdtük ezt a kalandot –
teljes testéből kiengedet egy sóhajt –, de én voltam az, aki úgy
döntött, hogy folytatja. Faképnél hagyott egy babával. De nem
igazán… nos, igen azt hiszem megtette. Hogy Mia az életembe
csöppent kiegyensúlyoz mindent. Akartam őt, nem hagytak
vele.
– Darius nem tudja mit veszített, Mia tökéletes baba.
 Szórakozott pillantást vetett rám. – Nem mondanád ezt, ha
te lettél volna, aki múlt éjjel kicseréli a pelenkáját. Soha
előzőleg még nem láttam ilyen színt.
Szánalmasan megrázta a fejét, és én nem tudtam segíteni, de
belegondoltam, milyen rohadtul aranyos volt.
– A pelenkák pokoliak – értettem egyet, és ő rám
mosolygott. A kis dolgok egyszerű megosztása volt egy újabb
kapcsolat közöttünk.
– A könyvek azt nem mondták, hogy milyen rossz lehet.
– Egyetlen könyv sem készít fel a való életre –
nyugtatgattam. – A dolgok a pillanaton múlnak.
– Úgy hangzik, mintha tapasztalatból beszélnél.
– Bízz bennem, abból beszélek. Amikor orvostanhallgató
vagy, mindenféle dolgot elmondanak az eljárásról, a
biztonságodról, de mikor szembekerülsz vele a sürgősségin, az
olyan, mint a csatatéri orvoslás, a kényelmes eljárás kirepül az
ablakon.
Elhallgatott, karjaival átkarolta a térdét, egyenesen
sebezhetőnek tűnt, olyannyira, hogy erősen akartam ölelni.
Természetesen, miután megcsókoltam.
– A nővérem Miát fürdeti. Aztán úgy tűnik, hogy kimennek
és kiülnek a kertbe, és ez alatt nekem is ott kellene ülnöm és
várni rájuk, élvezni a napsütést, vagy ha mást nem is, de
aludhatnék is.
– Talán aludnod kellene.
Rám nézett. – Annyira szarul nézek ki, mi?
A nyelvem hegyén volt, hogy kimondjam, hogy kimerültnek
érezheti magát, de szexi és dögös volt. Ő valójában minden
elvárásomnak megfelelt, sötét és magas is, és olyan
testfelépítéssel, mint a futók. Nagyjából egyforma magasak
voltunk, és elképzeltem azt, hogy minden percet megérne az,
hogy csókolhassam a rózsaszín ajkait. Tudván, hogy meleg,
csak mindent világosabbá tett. Szerettem a kisbabákat, és úgy
tűnt a fáradt kinézetű egyedülálló meleg apák vonzanak. Benne
lennék egy szomszédos szórakozásban.
– Csak rövid ideig van a városban, és aztán hazamegy.
A szavai áttörtek a feltérképező fejtegetésemen, rögtön
rájöttem, hogy a szomszédban lakó egyéjszakás kaland
katasztrofális lehetőség.
– Hol van az otthona? – kérdeztem, hogy a dolgok
visszatérjenek a kerékvágásba.
– Pala közelében, ahol én is felnőttem.
– Nincs messze.
– Nincs, körülbelül egy óra autóval, de a gyerekei, az
unokaöcsém és unokahúgom barátoknál vannak, mert Dan, a
férje, a tengerentúlon állomásozik. Ő katona – megint
sóhajtott. – Teljességgel önzőség, de az első pár hetet a
házában töltöttem, azért, mert segített megtanulnom dolgokat
és késztetett, hogy hazamenjek, szóval megtanultam, de átjön
az ikerdolog miatt, és most félek, hogy elmegy.
– Megértem ezt.
– Ez hülyeség, mennyire sajnáltatom magam.
– Hé, szeretnéd tudni, ki lakik a szomszédodban? –
mutattam ujjammal a házamra. – Ott vagyok én, az orvos, és
segíteni tudok mindenféle hidegrázáson és lázon –
kimeresztette a szemét, és azonnal mozdultam, hogy
megnyugtassam. – Nem mintha a kisbabád megkapná
valamelyiket is.
– Mia, a neve Mia.
– Nos, véletlenül, mint orvos tudom, hogy minden Mia nevű
baba nem fogékony a gyermekkori betegségekre – jegyeztem
meg pléhpofával, és valóban sikerült megmosolyogtatnom.
 – Ezt észben fogom tartani.
– Különben is, tehát itt vagyok neked. És aztán itt van Eric,
akivel szerencsétlen körülmények között találkoztál. Ő tűzoltó,
egy igazán kemény srác, tehát átjöhet, hogy segítsen a dolgok
felemelésében, és leellenőrizze a füstjelzőt, és hasonló
dolgokat. Csodálatos a grillezésben is. Végül pedig Leo, ő
rendőr, ha bármilyen kérdésed van, felhívhatod őt a
szomszédokkal kapcsolatos problémákkal, vagy hasonló
dologgal. Van egy Cap nevű kutyája, aki Amerika Kapitányáról
kapta a nevét, fekete Labrador, aki látótávolságon belül
mindent megeszik. Tehát amikor a nővéred elmegy, mi,
mindannyian itt lehetünk, ha szükséged van ránk, a közvetlen
szomszédságodban, egy csapat tettre kész osztag – a mosoly
felragyogott a sötét szemeiben, és a sóvárgás szintem hirtelen
megemelkedett. Nagyon vonzó pasi.
Igen újdonsült apuka volt; igen, volt itt egy csecsemő is, de
Istenem, meg akartam csókolni ezt a férfit, olyan
kétségbeesetten, mint ahogy szükségem van a következő
lélegzetre. Vagy legalább megérinteni. Mindenütt. A számmal.
Kissé odébb húzódtam arra az esetre, ha kezem és szám
győzött volna, de szerencsére nem vette észre.
– Akarom, hogy ez működjön.
– Akkor működni fog. Át kellene jönnöd – fakadtam ki,
mert úgy tűnt elvesztettem az összes játékom. Hol volt az
érdekes beszélgetés és a részletes kérdések az újdonsült
apaságáról? Vagy kommentálva a sztorikat az exéről. Ez az,
eltűnt – Megismerheted a srácokat vagy ihatunk egy sört?
– Talán, mikor Mia felnő és elhagyja a házat – nevetett a
saját viccén, és én együtt nevettem vele.
Az egyik kínzó kérdés, ami előtérbe került bennem, és nem
tagadhattam. – Tehát te és Darius már nem vagytok együtt?
 Ash megdörzsölte a szemét. – Istenem, dehogy.
– Eljönnél velem kávéra vagy valamire? Egy randira talán?
Kávé. Séta. Néhány csók. Szex. Bármi.
Ash hangosan felnevetett és felállt, levelét a combjához
csapta. – Ja persze. Vicces férfi vagy.
Olyan gyorsan csapta be a bejárati ajtaját maga mögött,
hogy időm sem volt felállni. Azt gondolta, hogy vicceltem? A
csók gondolatáról? Az érintésről? Az összes izgató és mocskos
dologról, amit együtt csinálhatnánk? Kemény voltam, és vissza
kellet fognom magam, attól, hogy randit javasoljak egy sokkal
érdekesebb és átlátszóbb alkalmi kávénál barátok között.
Én nem vicceltem.
 Nyolcadik fejezet

Asher

–A
Dögös dokival beszélgettél a szomszédból?
– kérdezte Siobhan, amint beléptem a
konyhába. Kevergetett valamit a tűzhelyen
egy edényben, aminek isteni illata volt. Mia a hintaszékében
volt, a zene halkan szólt. Nem méltattam Siobhan Dögös
beszólását, annak ellenére, hogy igen, nagyon dögös volt, és
pont az én esetem. Azok a szemek, a dús haja, amelybe bele
lehetne túrni, és azok az ajkak.
Sokat gondoltam azokra az ajkakra. Elképzeltem, hogy
nem vagyok pokolian kimerült, és valójában elérhető és éber
ahhoz, hogy összejöjjek vele? Rámozdulhatnék Seanra. Le
tudnám fektetni az ágyamra és felfalni.
Nem. Nem az én ágyamba. Mia a szobámban van.
A nagyobb vendégszobában. Nem, ott készen áll a
gyerekszoba Mia számára.
A kisebb vendégszobába, az egyszemélyes ágyon. Igen,
kiteríteném az egyszemélyes ágyon és aztán csókolnám,
szopnám, és elég sokáig várok, amíg egyenesen leesnék a
pokolian keskeny ágyról és a padlón kötnék ki.
– Föld hívja Asht, Ash jelentkezz.
Gondolataimban még mindig a padlón voltam Seannel, a
szexi-dögös-doktorral fölém tornyosulva, és eltartott egy
darabig, amíg újra fókuszálni tudtam. Siobhan önelégülten
vigyorgott. Figyelmen kívül hagytam, Miához léptem és vele
foglalkoztam miközben ő rám bámult. Szemei tágra nyílva és
azon tűnődtem, hogy sötétebbé válnak-e a halvány
szürkéskéknél, vagy ez lesz a tartós szemszíne. A petesejt
donornak, akit használtam mogyoró barna színű szeme volt, és
nekem pedig barna, de ez nem jelent semmit a gyerekorvos
szerint, mert úgy tűnt a szemszín sokkal bonyolultabb, mint
amit az iskolában tanultam.
Az információk szerint hattól kilenc hónapot kell várnom,
hogy biztos legyek benne. Ezt tudtam, mert a szem szín rajta
volt az ütemterven, ami a hűtőszekrényre volt feltűzve. Ami jó
volt a listában, hogy már jó pár dolog ki volt pipálva rajta.
Lefogyott születés után, majd visszahízott, tartotta a
szemkontaktust, noha tudtam, hogy még mindig homályosan
lát. Érdekelte a világ, ami körül vette, és biztos voltam abban,
ha tudna beszélni, elmondaná, hogy szeret pár dolgot, mint a
tiszta pelenkát, a ringatást alváskor, a tápszert, és a tényt, hogy
én vagyok az apukája.
Hinnem kellett benne, hogy szeretni fogja, hogy én vagyok
az apukája.
A szemszín csak az egyike volt azon izgalmas dolgoknak,
amit megtudtam a lányomról. Lábaival rugdalózott és
megragadta a hüvelykujjamat, ösztönösen zárta ujjait köré, és
a szájához húzta.
– Nem akarod te ezt a piszkos hüvelykujjat –
figyelmeztettem, és kiszabadítottam és egy puszit adtam a
hajára.
– Ash? Hé? Kivel beszéltél?
– Seannel. Mindent elmondott az új szomszédokról, akik
közül ő az egyik, és ez úgy hangzik, mint egy rossz vicc kezdete.
 – Mi? – elfordult a tűzhelytől, és az edény tartalmát két
tálba öntötte.
– Tudod, mint egy doktor, egy tűzoltó és egy rendőr
költözött a szomszédba.
Intett, hogy üljek le. A székem Mia mellé tettem, és
megfogtam egy zsemlét a tányér közepéről.
– Hasznos, ha ilyen szakértők vannak igazi közelségben –
tette hozzá és beletunkolta a kenyerét a gazdag, krémes
húslevesbe, amit főzött.
Hallgatásba merülve ettünk mindketten.
– Még mindig benne vagy abban, hogy a következő hétvégén
mindannyian meglátogassunk?
– Igen, természetesen.
Ez alkalommal magával hozza Evan-t és Debs-t is, akik
mindketten izgatottak voltak, hogy ismét találkozhatnak az új
unokahúgukkal. Szeretetteljesen gondoltam rájuk Miával, bár
tudtam Evan-t bántani fogja, hogy Mia még nem elég idős
ahhoz, hogy számítógépes játékot játsszon vele, mivel ezek a
játékok alkotják az egész életét. Debs viszont el lesz ragadtatva,
hogy ismét összebújhat Miával. Ami a következő pillanatban
emlékeztetett arra, hogy képes voltam gondolkodni több
mindenről is, és alvás nélkül túlélni, és muszáj volt a
hálószobákat új ágyneművel felszerelnem.
– Volt egy üzenet a gépeden – mondta Siobhan, amikor
befejeztem a levest és megittam a kávémat. A tény, hogy
annyiban hagyta a dolgot, míg nem fejeztem be az evést,
elgondolkodtatott, hogy ez valami olyan üzenet volt, amiről
nem akartam tudni.
– Anyától?
– Nem, Dariustól.
 A torkom elszorult. Amennyire hallani akartam, hogy
elismerje, hogy Mia tökéletes volt és rosszul döntött, mikor
elhagyott, nem voltam hajlandó szóba állni vele.
– Mit akar?
– Nem hallgattam meg az üzenetet. Nem vagyok én olyan
testvér.
Rászegeztem a tekintetem és nagyon is jól tudtam, hogy
meghallgatta, a száját harapdálta, hogy visszafojtsa a nevetését.
Farkasszemet néztünk néhány percig, felsóhajtott.
– Oké, szóval meghallgattam. Nem tudtam megállni.
Bekapcsoltam a hívásokat arra az esetben, ha anya keresne.
– Ez a leggyatrább kifogás, amit valaha hallottam –
kötekedtem, mert valóban szükségem volt, hogy megtaláljam a
tapintatott ebben a szituációban. Darius hívása után soha nem
voltam a legjobb passzban.
– Perelj be – mondta és elkomolyodott. – Tudni akarta,
hogy vagy, és mondta, hogy a hónap végén visszajön az
Államokba.
– Valóban? – hülye, szánalmas lelkemet pusztító remény
éledezett a mellkasomban. Haza jön? Hogy lásson? És Miát is?
Csak egyetlen pillantást vet Miára és szerelmes lesz belé, és
talán megpróbálhatnánk ismét egy család lenni. Kerestem a
hasonlóan kitörő lelkesedést a nővérem arcán, de nem volt ott.
– Mi van?
– Konferencián lesz New Yorkban és azt mondta, találnod
kell egy bébiszittert, és meg kell keresned őt egy kis
etyepetyére – nagyon jól utánozta Darius-t és az ő nyafogós
orrhangját.
A világom újra összeomlott, mint minden alkalommal,
amikor egy reménydarabkát visszaengedtem a szívemben
Dariusból.
 – Miért nem tanulok belőle? – kérdeztem, és kezembe
kaptam Miát. Ő egyaránt volt a pajzsom, hogy mögé rejtőzzek,
és egy ok, hogy erősebb emberré válljak. – Kitörölnéd az
üzenetet?
Bólintott. – Már megtettem. Akarsz róla beszélni?
Csak kinn akartam lenni a konyhából, és bármit, mint
Siobhan együttérzését, tehát elmentem, de ő követett és végül a
folyosón kötöttünk ki.
– Darius egy hazug, szélhámos, önző seggfej, és nem
érdemli meg a fájdalmadat – mondta és szorosan ölelt
bennünket Miával. Miért gondoltam azt, hogy Darius-t követni
San Diegoba jó ötlet? Palaban kellett volna maradnom. Annak
ellenére, hogy anyám ugyanazon a helyen élt, és bár a
gyermekkori félelmeim és bizonytalanságaim üldöztek minden
késztetésemnél. Legalább Siobhan közelében lettem volna.
Megpróbáltam, hogy a bennem kavargó küzdelem egyike se
üljön ki az arcomra, de ő az ikertestvérem volt. Tudta.
– Vigyázz magadra – mondta meggyőződéssel. – Meg tudod
tenni, és mi itt leszünk a következő hétvégén, ahogy
elterveztük. Lecseréltem az összes ágyneműt, leadtam a
kajarendelést, kiszállítják, tehát csak annyit kell tenned, hogy
próbálj meg aludni és szeresd a lányodat.
Mia szeretete adott volt. Az alvás viszont nem volt garantált.
Önző módon azt akartam, hogy Siobhan maradjon, segítsen
irányítani mindent, de nem kértem meg rá. Neki is volt saját
családja, és mivel Dan nem volt itthon, ő is ugyanolyan
egyedülálló anya volt, mint ahogyan én egyedülálló apa.
Integettem neki, a járdán állva a betakart Miával a
karomban, és nem mozdultam egyszer sem, hogy
megpróbáljam megállítani őt.
 – Szia – egy mély menydörgő hang, amit felismertem,
megijesztett. Szembe fordultam a hatalmas részeg sráccal, aki
első este felébresztette Miát. Magasabbnak, szélesebbnek tűnt,
és be kellett vallanom, bár mosolygott, még is megfélemlített.
– Szia – megpróbáltam barátságosan köszönni, de
hátráltam pár lépést a ház felé.
– Nos, tudom, hogy Sean bocsánatot kért a nevemben, de
láttam, hogy kint vagy és gondoltam jó lenne bemutatkoznom
neked.
– Nem kell ezt tenned…
– Akkor költöztünk ide, mikor nem voltál itt, és a ház
annyira hasonlóan néz ki, és részeg voltam, mert szar napom
volt. Ez nem szolgálhat mentségül. De mindenkinek vannak
szar napjai – mondta, hangosan szuszogott. Erről a nagy,
izmos tűzoltó férfiról lerítt, hogy mindenre képes, de a
tekintetéből sebezhetőség sugárzott. Azt hiszem valóban azt
várta tőlem, hogy haragudni fogok rá, de nem haragudtam.
Úgy értem azon az éjszakán haragudtam. Épp, hogy Miát
elaltattam és ez a hatalmas mamlasz kimondhatatlan bánatot
okozott nekem, de most ébren volt és boldog, meg jelenleg
csupa gyengédséget éreztem, azt, amit minden újdonsült szülő
érez, amikor minden csendes volt.
– Minden rendben – mondtam extra bizalommal a
hangomban, arra az esetre, ha nem hinne nekem. – Köszönöm.
– Nem, én köszönöm neked. Ha van valami, amit tehetek
érted, akkor tudod hol lakom – ugyanolyan házra mutatott,
mint az enyém. Az egyetlen különbség a külsejében, hogy a
házuknak piros ajtaja volt, az enyémnek zöld, de ha bejutottál
az ajtón, teljesen másként nézett ki. A korábbi szomszédjaim
szerettek szórakozni, ezért medencét, pizza kemencét és
grillsütőt állítottak a kertbe, és hangfalakat raktak az egész
házba. De igen, az elejét könnyű volt összetéveszteni, ha részeg
voltál és sötét volt.
– Emlékezni fogok rá, hogy megkérjelek, ha bármi felmerül
– mondtam, és visszamentem a házba, becsukva mögöttem az
ajtót, és percekig álltam a hűtött folyosómon. Mia szorongatta
a pólóm, és lenéztem az apró szájára, amit kinyitott és
becsukott. Ez volt a jel az etetésre, a büfiztetésre, a pelenka
cserére, és azután a ringatásra, amíg én megnézem a munka e-
mailjeimet.
Vagy talán kihagyhatom az utolsó részt és e helyett mehetek
és kiülhetek az árnyékba, az udvaromba, és élvezhetem a meleg
napot, miközben kiissza a cumisüveget.
Ez úgy hangzott, mint egy jó terv, de a messengeremen ott
villogott egy Helló, az én fórumos barátomtól, Bradytől, és Mia
is elaludt, ezért úgy döntöttem, közelebb húzom a bölcsőjét,
majd bent maradok és beszélgetek valakivel, akivel
megoszthattam az élettel kapcsolatos aggodalmaimat.

Brady: Szia, hogy vagy?

Ash: Rendben.
Brady: Ez rosszul hangzik.
Ash: Igen, az exem felhívott ma.
Brady: Még mindig beszélsz vele?

Rájöttem, hogy elkezdtem megérteni Brady néhány

zagyvaságát, és lefordítottam a fejemben. Felcserélte a betűket
és a mondatai is kaotikusak voltak, de ettől eltekintve
mindegyiknek volt értelme, még az alváshiányos agyam
számára is.

Ash: Istenem, dehogy.

 Brady: Kérdezhetek egy személyes kérdést?

Azt a bizonyos levelet sok idő volt kisilabizálni, de csak azért

mert az írója eléggé decentrális volt, de eléggé hosszú volt
ahhoz, hogy a határozott nemtől eljussak odáig, hogy kíváncsi
voltam, mit akart Brady kérdezni. Azon gondolkodtam, hogy
vajon hogyan olvashatja a dolgokat. Úgy olvassa, ahogy
mondom, vagy épp olyan rosszul, ahogy ír?

Ash: OK.
Brady: Ő Mia apja?
Ash: Úgy érted, hogy ő a spermadonorja? Nem, az én
vagyok.

Én voltam az apja, az egyetlen apja, és senki ezen a földön

nem veheti el tőlem őt. Volt egy végrendeletem, gyámsági
meghatalmazás Siobhannak és jogilag Dariusnak nem lehetett
követelése Miával szemben. Egyedül csináltam, és megfizettem
minden lépést. Ez volt az egyetlen dolog, ami lehetővé tette,
hogy éjszakánként nyugodtan aludjak, abban a valószínűtlen
esetbe, ha Darius teljes fordulatot venne és követelné a
láthatást.

Brady: Akkor az jó.

Ash: Igen.

Egészen más dolgokról beszélgettünk, a baseballról,

melynek rajongója volt, a szuperhősös filmekről, ami közös
szerelem volt, és mikor kijelentkeztünk, mosoly ragyogott az
arcomon. Tényleg akarok egy barátot.
És Brady lehet az a barát, akire szükségem volt.
 Kilencedik fejezet

Sean

S
örrel az egyik kezemben, chipsszel a másikban
tébláboltam Ash ajtajánál. Eric azt mondta, hogy ma
délután barátságosnak tűnt, de láttam, hogy a nővére
elment és talán most egyedül volt.
Csak jó szomszéd akartam lenni, hogy átmentem megnézni,
hogy van.
Ja, persze.
Halkan kopogtam, arra gondoltam, ha nem nyit ajtót, akkor
hazamegyek. Az utolsó, amit akartam felébreszteni Miát, ha
aludt, vagy ami még rosszabb felébreszteni Asht. Már
majdnem feladtam, mikor Ash kinyitotta az ajtót.
– Szia – mondtam azonnal. – Gondoltam örülsz a
társaságnak.
– Hmm – kezdett bele és a háta mögé nézett.
– Csak egy órát tudok maradni, és nem akarok inni.
Műszakban vagyok, de megosztanám veled a Doritos
chipszemet – megzörgettem a zacskót és vártam.
– Gyere be – dörmögte, és ellépett az ajtóból. Bementem,
azon töprengve, hogy kinézetre mennyire hasonlít a két ház, és
mennyire más a belseje. Míg a miénk valódi agglegény buli ház,
ez pedig egyszerűbb és elegánsabb is. Láttam a nappaliban a
kandallót, ahogy elhaladtunk mellette, és két tömör
bőrkanapét. Ezen a helyen minden visszafogott volt, de
minőségi, és babahintőportól illatozott. A pultra tettem a sört a
chipsszel együtt.
– Kávét? – kérdezte, és én bólintottam.
Arra számítottam, hogy sörözni fog, de ő is ugyanazt itta,
amit én. Talán a sör nem volt a legmegfelelőbb egy egyedülálló
apának, aki teljesen egyedül felelősséggel tartozik egy
gyerekért. Legközelebb talán friss kávébabot hozok, abba a
bonyolult kávégépébe.
– Ki akarsz menni a kertbe? Ott nincs ennyire kupi.
Körbe néztem a konyhájában, ami szerintem tiszta és
rendezett volt. Az egyetlen rendetlenség a halom szennyes a
pulton és egy bontatlan csomag pelenka a konyhaajtónál.
Jobban tudtam, mint hogy kommentáljam, hogy ami az egyik
embernek rendetlenség, az a másiknak üres tér. Így hát
követtem az üvegtetős építményhez és azt kívántam, bár
nekünk is lenne hasonló.
Mia ott volt, egy hordozható kiságyban, kalimpált a pufók
kis kezével, és a Disney-es forgót bámulta.
– Szereted a Micimackót? – dörmögtem, miközben
leguggoltam mellette. – Ez a Micimackó. Ő egy rendkívüli
medve. Egyszer olyan sok mézet evett, hogy beragadt a
nyúlüregbe – ez egy tanulság, kicsi lány – megfordítottam a
forgót. – Ez pedig Tigris. Ő egy vicces figura, és pattogó farka
van, amit imádni fogsz. – Körbe mentem és meséltem Fülesről,
Kangáról és a kicsi Zsebibabáról, és nem utolsó sorban
Malackáról. – Malacka a kedvencem – tájékoztatattam teljes
komolysággal. – Ő félénk, mégis szuper bátor, és aranyos. – A
pici lány elkaptam a hüvelykujjam, megszorítottam, és én
felnéztem Ashra. – Felvehetem?
Sok mindent láttam a sürgősségin, bonyolult dolgokat,
tragédiákat, felemelő pillanatokat, frusztráló eseteket, életet
megváltoztató másodperceket, de az nem volt semmihez sem
fogható, mint mikor egy csecsemő megnevetett. Egy nap lesz
egy saját gyerekem.
– Természetesen – mondta Ash, egy pillanat hezitálás után.
Fogadok, hogy itt ült és minden szempontot mérlegelt, hogy
nemet mondhasson. És miért ne tette volna? Mindazok után,
hogy alig ismert engem.
Felvettem, aztán leültem az egyik kényelmes székre,
hátradőltem és Miát elhelyeztem a mellkasomon.
– Szia, te gyönyörű – suttogtam és ringattam.
– Ma mosolygott – Ash büszke volt. – Nem reflex mosoly,
hanem valódi mosoly.
– Mosolyogtál, kicsi lány? – kérdeztem Miát, és ismét
ringattam. – Nagyon okos vagy.
Ash engem bámult, így én is visszabámultam rám. Egy
pillanatig bámult és aztán megrázta a fejét és a figyelmét a
kávéjára irányította. Abban a pillanatban elkaptam valami
gondolatát. Azon tűnődtem mi lehetett az?
– Sok csecsemő van a sürgősségin?
A válaszadás előtt hezitáltam. Voltak elhagyott csecsemők,
utcán születettek, csecsemők, akik megsérültek, de ezt nem
akartam elmondani.
– Néhány – felemeltem Miát és megpusziltam az orrát. – De
egyik sem ilyen gyönyörű, mint te. Nem, ők nem ilyen
gyönyörűek. – A gügyögést használtam, amelyről a felnőttek
azt gondolták aranyos, de Mia nem tűnt félénknek, és
esküszöm, hogy elkaptam egy halvány mosolyt.
Elrendeztem az egyik karom hajlatában, engedtem, hogy
fogja a hüvelykujjam, aztán ügyesen visszaraktam a kosárba, és
bekapcsoltam a játékot, hogy forogjon. Aztán belekortyoltam a
kávéba és kinyitottam a tortilla chipset. Az ételek és italok
egyszerre való fogyasztása, olyan dolog volt, amit a sürgősségin
nagyon gyorsan megtanultam. Letettem a kávém és erőt
gyűjtöttem, amit mondani akartam chipsszel tömött szájjal.
Elmagyarázhatom-e, hogy néha amikor az ember fáradt, lehet,
hogy nem érti, amit a másik személy mondott neki?
Elmondhatom-e azt, hogy a randi ajánlatom valódi volt, és
nem gyakran hívok el valakit, és hogy én inkább a kötetlen
egyéjszakás kalandot kedvelő srác vagyok, de, hogy Ash más
volt?
Belemarkoltam egy másik marék chipsért, majd Ash felé
nyújtottam, aki megrázta a fejét.
– Nem, a kávéval nem, de azért köszönöm.
Lebámultam, az egyik kezemben a kávé, míg a másikban a
Doritos. – Ez undorító, igaz? A munkában azt eszel, ami a
kezed ügyébe kerül a szabadidődben, és megszokod a furcsa
kombinációkat. Muffin és hideg hal rudacskák félig kiolvadt
pörkölttel, konzerv kukorica kisérve égett csokoládés pirítóssal,
és a többi. Minden étel kombinációt kipróbáltam már a nap
alatt.
Rám mosolygott, és ez felbátorított.
– Nem vicceltem, ugye tudod – fakadtam ki.
A mosolya egy pillanatra megingott, de elrejtette a kávés
bögréje mögé. – Tessék?
– A randiról. Azt gondolom, remek randi lenne.
Gyanakodva nézett rám, és kinyitotta a száját, mintha
mondani akarna valamit. Majd ismét becsukta, és
zavarodottnak tűnt.
– Te. Én. Kávé. Szabadban?
– Kisbabám van – mondta és visszaült a székére, mintha az
összes energiáját elhasználta volna, hogy ezt mondja.
 – Soha nem mondtam, hogy csak te és én. Visszük Miát is.
Különben is az egy második randi lenne – tettem hozzá és
vártam, hogy beleessen a csapdámba.
– Tessék?
– Az első randi most van – emeltem fel a csomagot és
megráztam. – Kávé és Doritos, te, én és Mia.
– Ez nem… mi nem… nem. – Zavartnak tűnt, és tagadott, de
az időm már majdnem lejárt.
– Mennem kell dolgozni – felálltam, ő is felállt és olyan
közel voltunk egymáshoz, mint eddig soha. Valójában
kinyúlhattam és megérinthettem volna az arcát. – Tehát mikor
lesz a második randi?
– Fáradt vagyok – mondta Ash. – Újdonsült apuka. Nincs
időm…
Kinyúltam és megfogtam a kezét, és nem harcolt velem, így
a kézét az ajkamhoz érintettem és kinyitottam az ujjait, hogy a
tenyerébe egy csókot nyomjak. Aztán becsuktam az ujjait és
Ash halk sóhajt engedett ki.
– Megőrizheted későbbre – hangom gyengéd volt, majd
kapott egy vidám huncut kacsintást, és visszapillantás nélkül
hagytam el a házat. Nem húzta vissza a kezét, a szemei tágra
nyíltak a meglepetéstől vagy a vágytól, és annyira szerettem
volna legközelebb egy igazi csókot kapni. A következő
napokban egymást követően nagyon sok műszakom volt,
nagyon sok idő, hogy a dolgok szuper lassan haladjanak.
Amikor hazaértem, alig jutottam be a házba mielőtt
izgatottan felkiáltottam. Cap ugatott és rohant, hogy
megtaláljon, morgott és azután rám ugrott, egy igazi kutyás
támadásba kezdett, sörös és nyálas támadásba. A padlóra
ereszkedtem, és pár percig birkóztunk, mielőtt Cap elunta és a
konyhába menekült.
 A hátamon feküdtem a színes világító testeket bámultam,
amik változtatták a színűket. Aznap mikor beköltöztünk
elveszítettük a távvezérlőt, bár a tulajdonosok a konyha pulton
hagyták egy üzenettel. A LED a piroson ragadt és ez a gondolat
megmosolyogtatott.
Minden megmosolyogtatott. Ash még nem tudta, de
randizni fogunk.
 Tízedik fejezet

Asher

B
e voltam állva egy rutinra, már amennyire lehet
rutint tartani egy újszülöttel. Határozottan nem
gondoltam Seanre és az ostoba kézcsókjára. Vagy az
állítására, miszerint ez volt az első randink.
Na és, ha a bőrömre adott csókja volt az egyik
legerotikusabb dolog, ami valaha történt velem. És ha aranyos,
vicces volt, ahogy ette a chipsét, mintha bármelyik pillanatban
elvehették volna tőle. És számított-e az, ahogy a lányomat
olyan gyengéden és magabiztosan tartotta, és hogy igaza volt?
Mia rámosolygott.
Ami egyáltalán nem segített, az, hogy egész éjszaka ébren
voltam, és csak azon gondolkodtam, hogy elég volt az, hogy
belecsókolt a tenyerembe, és már azzal meg tudott nevetetni és
fel is izgultam tőle.
Nem fogok randizni Seannel, mert túl veszélyes volt, hogy
körülöttem legyen. Bele tudnék zúgni egy olyan srácba, aki
megcsókolja a kezem és úgy bánik velem, mintha különleges
lennék.
Igen, túl veszélyes.
Tehát, ha megláttam, akkor elkerültem, ami csak kétszer
volt és messziről, és minden visszatért a normális
kerékvágásba.
 Mire eljött a kedd, Istennek éreztem magam, aludtam,
mikor Mia is aludt, foglalkoztam az élettel, amikor ő ébren volt.
Még mindig ellenőriztem a légzését, és minden mozdulat, amit
tettem a házban Miáért volt, de sikerült néznem egy kis TV-t,
miközben ő a mellkasomon szunyókált, sőt még egy kódolást is
sikerült megoldanom egy béta verziós játékon, aminek a
fejlesztésén én is dolgoztam. És mindezt egy kézzel, ami
először lassú kódolást tett lehetővé, amíg rá nem jöttem, hogy a
babahordozó, amit a hosszú parkban való sétákhoz vettem,
valóban hasznosnak bizonyult, hogy Miát a közelemben
tartsam és két kézzel tudtam gépelni.
Imádta. Vagy legalábbis én azt képzeltem, mert nem sírt és
még ott is elaludt, és ez számomra győzelem volt. Persze,
valamennyire meggörnyedtem, és az ülést hasogató fejfájással,
fájó vállakkal fejeztem be, de igen! Megtudtam csinálni ezt az
egyedülálló apás dolgot.

Brady: Itt vagy?

Ash: Igen. Jól érzem magam. Kontroláltnak.
Brady: Győzelemnek tekintsd ezt a napot.

Ez volt a tervem és így is éreztem egészen estig.

Az első jel, hogy a dolgok, rossz felé haladnak, hogy Mia
nem akarta meginni a tejet. A cumisüveget ütögette,
felháborodva elfordította az arcát, amiből arra következtettem,
hogy talán akarja. Azt a fajta sírását én azzal azonosítottam,
hogy „dühös vagyok rád, apa” és most jelenleg így sírt. A
zokogás és csuklás, nyöszörgésbe fordult át, majd nyugtalan
alvásba, majd még több sírásba.
A tökéletes egyedülálló apa szerepem rövid életű volt, ahogy
a hüppögése is, és amikor azt hittem, hogy végre sikerült
lefektettem őt hajnali három előtt, végig simítottam a rövid
selymes haján, és a bőrét forrónak éreztem.
Vagy fáztam? Ez San Diego. És Június. Nem fázom.
Amit a lázról tudtam, minden eltűnt a fejemből, és
felnyitottam a laptopom. Lássuk, mint mond a Google az ilyen
helyzetekre. Tudtam a csecsemők testhőmérséklete ingadozó a
napszaktól és ez életkortól függően. Egyenesen az Amerikai
Gyermekgyógyászati Akadémia kezdőlapjára mentem, és
megfogtam a hőmérőt, hogy leellenőrizzem. A fülbe tehető
lázmérő a legtökéletesebb volt, a száz pozitív vélemény és
javaslat alapján, amit a baba fórumokon találtam, olyan
emberektől, akiknek jóval nagyobb tapasztalata volt, mint
nekem.
Leellenőriztem a kijelzőt, majd pedig a weboldalon található
értéket. – 37,4. Rendben, Mia testhőmérséklete az egészséges
csecsemő tartományába esett a 36,11 és a 38,4 fok közé, tehát
nem túl magas. – Ismét megmértem. – 37,6. Bassza meg, Mia.
– Szükség van-e harmadik mérésre néhány másodperc alatt?
Csak még egy ellenőrzés, és Mia nyafogva tiltakozott. – 37,3.
Mit csináljak?
Felvettem a telefonom és Siobhan számát beütöttem, de
vajon volt értelme az éjszaka közepén ilyennel zaklatni őt?
Harmadik csengésre vette fel, mielőtt a hangposta bekapcsolt
volna.
– Ash?– a hangja teljesen ébernek hangzott.
– Fenn voltál még? – kérdeztem.
– Nem, de az éjszaka közepén kapott hívás kibasszottul
felébreszt.
A bűntudat azonnal elárasztott. Azt gondolhatta, hogy Dan
hívja a tengerentúlról, vagy a hadsereg szörnyű hírrel, vagy
miatta. Szar vagyok ebben.
 – Nagyon sajnálom…
– Tök mindegy, Ash. Semmi baj. Egyébként nem aludtam.
Tehát mi a gond?
– Mia forró.
– Oké – nyugodt maradt, a kiborulásom ellenére is. –
Mennyire forró?
– 37,4, aztán 37,6 és végül 37,3.
– Oké, menny idő telt el a mérések között?
– Pár másodperc. Szóval, miért van összevissza?
– Te… amikor használod a hőmérőt, ha nem helyezed el
megfelelően, akkor néha… mondtam már neked, venned kell
egy végbélben használhatót. Betegnek néz ki?
– Sokat sír.
– Rendben, nos, valószínűleg ez nem ad okot rendkívüli
aggodalomra, de miért nem mész és ellenőrizteted le a Dögös
Dokival.
– Mi van?
– Tudod a Dögös Doki a szomszédból, nézd meg otthon van-
e, menj és kérdezd meg, és ő megmondhatja, ha
gyerekorvoshoz kell menned. Hívj vissza. Értesíts, és Ash, ne
ess pánikba. Ez teljesen normális.
Nem hagytam abba az érvelést, hogy az összevissza
hőmérséklet minden volt, de nem normális, és Mia forró volt,
és én basszottul bepánikoltam.
Aközött őrlődtem, hogy egyenesen a korházba menjek, vagy
csináljam, amit Siobhan ajánlott. Talán mindkettőt
megtehetném? Ha bekopogok a szomszédba és Sean nincs ott,
akkor Miát betehetem a kocsiba. Gyorsan felöltöztem, majd
becsomagoltam Miát, aztán kicsomagoltam, mert forró volt.
Aztán mégis csak beburkoltam a takaróval, mert nagyon forró
volt, de az nem jelentette azt, hogy melege is volt. Már az
alvózsákjában volt, és egy vékony kabátban és kalap a fején.
A szomszédba tartottam, amikor egy autó felhajtott a
kocsifelhatójukra és leparkolt. Az ajtaja kinyílt és egy sötét
homályos alak egyenesen felém tartott, a kutya körülöttünk
ugrabugrált és a lábamat szimatolta.
– Cap, fekszik – szólalt meg egy hang a sötétben. – Uram?
Minden rendben van?
A férfi kilépett az árnyékból és sötétkék egyenruhában volt.
Egy rendőr, Luke, vagy valami hasonló. Nem Leo, igen a neve
Leo.
– Beszélnem kell Seannel – fakadtam ki. – A kisbabám.
Leo nem hezitált. Kinyitotta a bejárati ajtót, belépett, a
Labrador a lábainál tekergett és csapdába akarta ejteni.
– Cap, a konyhába – parancsolta, és néhány rövid ugatás
után, hogy nem engedték, hogy maradjon, a kutya
becammogott a konyhába, és rám nézett. – Hozom Seant. –
Leo hármasával szedte a lépcsőket, volt ott dörömbölés,
csattanás, átkozódás, s aztán Sean megjelent a lépcső tetején a
farmerét gombolva kezeit megpróbálta átdugni a pólója ujján
mindezt egy hirtelen mozdulattal. Lerobogott a lépcsőn,
megállva mellettem.
– Mi a gond?
Felé emeltem Miát. – 37,4, 37,6, 37,3 – mondtam, olyan
hangnemben, hogy ez egyáltalán nem volt magyarázat.
– Végbélben? – kérdezte és én ellenkeztem.
– Nem.
– Oké, akkor – Miához fordult, és Mia csuklott. – Na, akkor
nézzük. – Elvonult mellőlem, kikerülve a kutyát átvágott a
konyhán és bement egy tároló helységbe, ami az én
lakásomban egy kis iroda volt. A helységet egy csupasz izzó
világította meg és magasra halmozott dobozok voltak benne. –
Ülj le – utasított, aztán eltűnt csak, hogy visszatérjen egy nagy
táskával. Sean egy kézzel kinyitotta és kivett belőle vazelint és
egy hőmérőt, mindkettőt az asztalra tette, és rétegenként
elkezdte kihámozni Miát a ruhájából.
– A kiságyában volt? – kérdezte, miközben Mia megragadta
a hüvelykujját.
– Nem, dolgoztam és ő… – ütögettem meg a mellkasom. – A
kenguruban.
Bólintott, mintha heuréka pillanat lett volna, és levette az
alvó zsákját, így csak a pelenka maradt rajta. Aztán végig
tapogatta az egész testét, és nem úgy nézett ki, mint aki bármi
miatt is aggódik. A felsőtestére mutattam, amin halványpiros
foltok voltak.
– Édes Istenem, azok kiütések? – pánikoltam. – Van egy
poharad, hogy átgörgessük? Lehet, hogy agyhártyagyulladása
van. Azt mondják, ezzel megnézhetjük…
– Minden rendben. Ezek csak hőkiütések – mondta Sean.
Aztán rám nézett. – Pelenkát viselt, az alvókájában volt,
kabátban és kalapban, a kenguruban mellkasodon. Igaz?
Számba vettem a fejemben a dolgokat. – Igen.
– Azt gondolom, csak túlöltözött volt. – Sean egyik kezével
felkapta, és nonszensz dolgokat beszélve nyugtatta őt, amíg az
utolsó görcsös mozdulatai is leálltak, és megnyugodva ellazult.
– Azt gondolod, hogy túlöltözött volt? – Ez nem diagnózis.
Nem tudtam segíteni Miának, a gondolom szóval.
– Fogd meg most.
Megtapintottam a homlokát, és már nem tűnt olyan
forrónak.
 Akkor leesett. Keményen. – Azt akarod mondani, hogy én
okoztam ezt? – kezdtem egykedvűen. – Túlhevült? Ez az én
hibám?
– Ash, nem tudhattad ezt…
– Ó, édes istenem, akár… – Minden bennem lévő energia
elillant és lecsúsztam a falnál. – Valakinek ide kell jönnie és
megmenteni őt tőlem.
Sean mellém telepedett, térdére dőlve úgy, hogy Miát neki
támasztotta. Annyira kicsi volt a gyengéd ölelésében, soha nem
gondoltam, hogy milyen kicsi is volt ő egy felnőtt mellett. Apró,
sebezhető és én bántottam a túlgondoskodásommal. Ébren
volt, az arca már nem volt olyan piros, és a feje is hidegebb volt
a mostani érintésnél. Elvettem Miát Seantől, szégyelltem
magam emiatt, kibaszottul dühös voltam, és nyíltan
megalázott.
– Ne ostorozd magad. Helyesen cselekedtél, amikor
forrósodni kezdett – mondta Sean, és megbökte a térdével az
enyémet. – Most a kezedben van az életed legértékesebb dolga,
és te mindennél jobban szereted. Megpróbálsz gondoskodni
róla, és amikor úgy érezted, hogy gond van, orvoshoz jöttél.
A mobilom vibrált, kivettem a zsebemből, válaszoltam
Siobhan Minden rendben? kérdésére, egy Igen, minden
rendben van. Az orvos megnézte X, aztán ismét zsebre tettem.
Majd reggel foglalkozom az ugratásával, de most egy orvossal
kellett szembenéznem, és kínosan kezelni.
– Gyerünk – bátorítóan a térdemre tette a kézét. – Haza
kísérlek.
– Nem szükséges, minden oké – felálltam és felvettem a
feleslegessé vált ruhákat, megfogtam a takarót a vállára
csavartam, aztán elvettem, mielőtt kínomban elkezdtem volna
ott állni, mint egy idióta.
 Sean óvatosan köré csavarta a takarót. – Bízz magadban –
dörmögte, és hosszú idő óta olyan közel kerültünk, mintha ő
lenne Mia másik apukája, és meghitt szeretettel lennénk
irányába.
Ez a gondolat megdöbbentett és gyorsabban hagytam el a
házát, mint gondoltam. Mia öt órát aludt egyhuzamban.
Én viszont egyáltalán nem aludtam.
 Tizenegyedik fejezet

Sean

P
éntek volt, és három napja, hogy láttam Asht Miával a
túlhevülése óta. Dupla műszakom volt a sürgősségin,
aztán amikor végre otthon voltam, akkor meg
borzalmasan sok időt töltöttem a szabadban, a kertben, csak
azért, hogy hátha lesz lehetőségem megpillantani őt, de
sikertelen voltam, ha csak azt nem vesszük számításba, hogy
egy órával ezelőtt láttam elviharzani a piros autójával.
– Magyarázd el nekem újra, miért ülsz itt kinn arra várva,
hogy véletlenül találkozz a szomszédunkkal – mondta Eric
mellettem. Ma itthon volt, és eldöntötte, hogy a jelenlegi
küldetése az életben, árnyékként követni engem.
– Csak biztos akarok lenni benne, hogy Mia jól van –
magyaráztam ismét.
– Nem, ennek még mindig semmi értelme – mondta, és
lehuppant a fedett verandánk lépcsőjére. – A szomszédban
lakik, haver. Kopogj be az ajtaján és kérdezd meg jól van-e a
kislány.
– Nem tudom megtenni.
Eric rám bandzsított, majd fujtatott. – Talán többet is
kérdeznél tőle, mint csak azt, hogy Mia rendben van-e.
Még időben ránéztem ahhoz, hogy láthassam a
szemforgatását.
 – Mit kérdeznék még tőle? – kérdeztem, bár ez egy
vitathatatlan kérdés volt, mert tudtam, hogy meg akarom hívni
egy újabb kávéra vagy valami másra. Eric túlságosan is
megértett engem, hogy ne lássa, hogy mi van.
– Rájöttél, hogy a te csapatodban játszik, és ki akarod ezt
használni.
Eric csücsörített, és én erősen a karjára vágtam. Nevetett
rajtam, mert kőből volt, és a gyengécske ütésemre meg se
rezzent. A munkában Égimeszelőnek hívták, de mi Leo-val
nem voltunk hajlandóak így szólítani. Gyerekkorunk óta ő Eric
volt, és ez volt az a név, ami megragadt.
– Nos, ha csak a kislány hogyléte felől akarsz érdeklődni és
nem érdekel Ash dögös teste, akkor talán átmegyek én és
elhívom egy italra? – Eric fogva tartotta a pillantásom, de
voltak szabályaink, és én kifejezetten kijelentettem, hogy
lestoppoltam, annak ellenére, hogy Eric volt az első, aki
meglátta.
– Három óra van. Nem kellene valahol lenned? – kérdeztem
és vártam, hogy rájöjjön, hogy igyekeznie kellene, ha nem akar
elkésni a munkából. Kicsit kinyújtózkodott, aztán beballagott,
ez volt Eric, a szelíd, a laza óriás, az, aki ritkán volt ideges.
Eltekintve attól az időtől, amikor elveszítette az embereket,
akiket nem tudott megmenteni.
Amikor visszajött az egyenruhájában, ami kényelmesen
takarta széles mellkasát, intettem neki, és aztán visszaültem a
lépcsőre, hogy elüssem a délutánt. Nem várom Asht.
Egyáltalán nem. Azon tűnődtem meghívhatnám Asht és Miát a
házunkba egy vacsorára a legközelebbi szabad estémen. Na,
persze, egy teljes szabad este. Ami valószínűleg egy évtized
múlva lesz.
 Amikor az autója befordult az utcába és leparkolt a
kocsifelhajtón, egyenesen odamentem, mielőtt belegondoltam,
hogy mit is csinálok. Észrevett, miközben kinyitotta az ajtót és
kivette Miát.
– Szia – óvatosnak hangzott.
– Hogy van ma Mia?
Nem nézett igazán rám. – Jól van. Köszönöm.
Igen, ez volt az egyik olyan beszélgetés, ahol
udvariaskodunk, tehát megragadtam a bikát a szarvánál.
– Meghívnálak a parkba egy kávéra, ha szeretnéd –
mondtam fesztelen nemtörődöm módon, de ezzel nem
csaptam be magunkat.
Behajolt, hogy felvegye Miát, és elképzeltem, hogy
gondolkodási időt ad magának.
– Nem megy ez a kávézgatás – hangsúlyozva a szót, mintha
ezzel valami többre utalna. Ami úgy is volt, de még nem álltam
készen, hogy feladjam a játékot.
– Tudom, hogy szoktál kávézni – mosolyogtam rá.
– Kedves tőled a meghívás, de friss apa vagyok, és nincs
időm randizgatni. – A szavain érződött, hogy begyakorolta
őket, mintha a gyönyörű kertjében ült, és kitalálta mit is
mondjon, ha valaki kávéra hívná. Megbirkózom vele, mert
mindez azt jelentette, hogy a kávén gondolkodott, és ez már
győzelem volt a számomra.
– Ez nem randi, ez csak egy ital és talán egy süti. – Az
ujjaimmal végigsimítottam Mia puha fején, azon csodálkozva,
milyen lágy és milyen apró. Persze láttam már előzőleg is
babákat. Részem volt ebben a sürgősségin, és volt
unokahúgom és unokaöcsém is, de ez más volt, és esküszöm,
nem tudtam rájönni, hogy miért. – Most is mehetünk. Tedd
Miát babakocsiba. Ugye van babakocsid?
 Nem találkozott igazán a tekintetünk. – Van négy –
morogta.
– Négy? A babakocsikra érted?
– Egy apró babaméretű, egy a hepehupás terepre, egy a
kocsiba és egy a futáshoz. – Felszegte az állát, miközben várta
a kritikát.
Helyette, kiszemeltem a legegyszerűbbet közülük. – Futni
jársz?
– Nem, de szeretnék. És mielőtt még mondanád, igen,
tudom aszfaltos utcában lakunk, de a kanyonokban hepehupás
a terep. Mia még kicsi, de ha nagyobb lesz…
Védekezésként felemeltem a kezem. – Nem akartam
mondani semmit. Egy szülő soha sem lehet eléggé felkészülve.
Történeteket mesélhettem volna a sürgősségin megjelenő
gyomorgörcsös tizenévesekről, akik még azt sem tudták, hogy
terhesek, vagy mélységes tagadásban voltak – ilyen esetekben
semmilyen babakocsi vagy hasonló felkészülésnek nem volt
jele.
– Pontosan. – Úgy tűnt fellelkesíti az egyetértésem.
– Tehát kávé?
Kinyitotta a csomagtartót, kivette a babakocsit és letette a
földre, és néhány fürge, egykezes mozdulattal kinyitotta és a
helyére kattintotta. Felajánlhattam volna, hogy tartom Miát,
amíg ő ezt csinálja, de úgy tűnt, hogy ügyes, mintha gyakorolt
volna, és őszintén úgy éreztem, hogy ebben a pillanatban talán
megijeszteném. Lázba hozott engem, a mély barna szemei
mögött volt egy történet és én többet akartam tudni. Miért volt
egyedülálló apa? Hol voltak a támogatói? A testvérén kívül
senkit sem láttam. A barátai időt adtak neki a babával? Voltak
egyáltalán barátai? A kocsiban takaróba tette Miát, ügyesen
becsukta elől a nagy pelenkás táskát, vállára vette a hátitáskát,
ami nehéznek tűnt, majd bezárta a kocsit.
– Na, jól van – közölte. – Kávé.
Csendben hagytuk el az utcát, miközben kitaláltuk, ki
menjen a járdán, míg a park bejáratához nem értünk, ahol már
volt elég hely, hogy egymás mellett sétálhassunk.
– Hogy alakulnak a dolgok? – kérdeztem, miközben
átléptem egy eldobott ágon, amin rágásra utaló jeleket láttam.
Ez a park maga volt a kutya paradicsom, és ha Mia megnő egy
kicsit, csodálatos időt tölthet itt. Talán játszhatna Cop-pal.
Vagy esetleg Ash vesz neki kutyát. Ki tudja?
– Súlymérésen és ellenőrzésen voltunk és minden remek. A
testsúlya megfelelő.
– Nagyon erős baba.
– Eddig még.
Úgy hangzott, mintha várná, hogy a dolgok rossz irányt
vegyenek, és én nem voltam abban a helyzetben, hogy
megakadályozzam őt ebben az elgondolásában, figyelembe
véve azokat a dolgokat, amiket láttam. Ugyanakkor utáltam
hallani a tétovázását, és azt kívántam bárcsak tudnám, hogy
mit mondjak, hogy mosolyogjon.
Egy percre megálltunk, miközben iskolás gyerekek csoportja
haladt át az ösvényen párosával, három bosszús tanár által
terelgetve. Az egyik felém integetett és én mosolyogtam. Mrs.
Farris volt az egyike azon tanároknak, aki inspirált, és akit
mindenki szeretett. Ő volt az, aki meggyőzött engem az első
napon, amikor ideköltöztünk, hogy menjünk be az iskolába és
beszéljünk a kórházakról, kezdve az injekciótól a fegyverekről,
a drogokról és mindenről, ami ehhez a témakörhöz tartozik. Az
első látogatásomat múlt hétvégén tettem meg és nagyon
élveztem és biztosítottam, hogy Eric megy következőnek. Mrs.
Ferris valójában néhány ajtóval arrébb lakott tőlünk,
közvetlenül a nevezetes tonhalas rakottat készítő Gina Lazar
mellett.
– Sean! Szia! – kiáltotta, és az egész hat éves osztály
megtörte a sort és körém, Ash és a babakocsi köré csoportosult.
– Ez a te babád Mr. Sean?
– Nem lehet gyereke!
– De lehet. Anya mondta ezt.
– Mr. Sean! Kiesett egy fogam!
– Mr. Sean ő a pasid?
– Anya azt mondja, hozzád akar menni!
– Barney meghúzta a hajam!
– Láttam egy mókuszkát!
– Mókust, tökfej.
– Tünés, fostos.
– Fostosnak hívott!
Mindenki egyszerre beszélt, és Mrs. Ferris beleszólt a
csetepatéba. – Gyerekek, elég lesz.
Úgy tűnt, hogy mindegyik akar egy darabot belőlem, de
gyorsan visszanyerte az irányítást és gyorsan továbbálltak egy
sokatmondó pillantással, amit felém és Ash felé küldött. Vállat
vontam és nevettem, majd Ash felé fordultam, hogy vicceljek
vele, aki mosolygás helyett sápadt és bizonytalan volt.
– Mia is ilyen idős lesz egyszer – bukott ki belőle. – Nem
lehetek egy hat éves apja. Alig tudom ellátni a dolgom, hogy
egy kisbaba apja legyek. Mia utálni fog engem. Mi van akkor,
ha a mókust mókuszkának hívja és bármit mondok is nem
változtatja meg a véleményét. Egyetemre jár majd és mindenki
nevetni fog rajta, hogy mókuszkának hívja őket, és ez minden
én hibám lesz. Nem tudom, mit tehetnék és…
 Beléptem a személyes terébe, kicsit közelebb, mint, ami
számára kényelmes volt, és hátrahőkölt. Ennek ellenére a
kívánt hatás megvolt, mert a pánik egy pillanatra eltűnt. Ezt
még rezidens koromban tanultam és sosem hagyott cserben.
Az emberek annyira elvesztek a saját pánikjukban, hogy falakat
építettek maguk köré, ahol kiborulhatnak, és azzal, hogy
beléptem oda, kizökkentettem Asht.
– Mit csinálsz? – kérdezte, de nem lépett távolabb, mert a
kis fehér kerítés mögötte volt, ami az ösvényt határolta.
– Számolj visszafelé húsztól – mondtam, és a hangomra
fokuszált. – Gyerünk, húsz… belégzés és kilégzés, tizenkilenc…
– Tizennyolc… tizenhét… – számolt visszafelé, minden
számot ki- és belégzéssel választott el, és minden egyes
kimondott számmal, kevésbé tűnt riadtnak. Valójában felém
fordult. Vagy talán én fordultam felé. Csak pár centi választott
el bennünket egymástól és ha előrehajolhattam volna, akkor
megízlelhettem volna az ajkait. Csak egy apró csók. – …egy –
fejezte be és becsukta a szemét. – Bocsánat.
– Jogod van olykor kiborulni – morogtam.
Alig észrevehetően közelebb mozdult és leheletét az
ajkamon éreztem. Csak még néhány centi és csókolózhatnánk,
de ha megtenném, mi lenne akkor? Figyelmeztetett, hogy nem
ért egyet a második randevúval sem, mégis itt voltunk,
csókolózni készültünk.
Vagy nem.
Ash nem egy egyéjszakás kaland, akit megdugok és
elfelejtek. Ő a szomszédom volt, és ez megijesztett, hogy
ennyire hihetetlenül vonzódom hozzá.
– Kávézzunk. – A csók és a beszélgetés között vívódtam, de
koncentrálnom kellett. Lehet beképzeltem, de úgy tűnt, hogy
csalódottságot láttam átsuhanni az arcán, de elmosolyodott.
 – Bivalyerőset, kérlek.
– Rajta vagyok – mondtam és elmúlt a szenvedélyes
pillanat, mielőtt a kávézó felé indultunk. Óvatosan
leellenőriztem a mellkasa süllyedését és emelkedését. Legalább
már nem pánikolt.
Egy asztalnál ültünk kilátással a kis tóra, ahol kacsák
úszkáltak a vízen, és elég sok idő eltelt, mire beszélgetni
kezdtünk. Örömmel hagytam neki, hogy irányítson ebben, és
miután a babakocsit úgy fordította, hogy Mia az árnyékban
legyen, betakarva egy kis takaróval, hátradőlt és ivott egy korty
kávét, sóhajtott és lehunyta a szemét.
Nem szakítottam félbe, hiszen orgazmus élménynek tűnt egy
férfi és egy kávé között. Ash arckifejezése elegendő volt ahhoz,
hogy a farkam keményedni kezdjen, miközben gondolatban
láttam az arcát miközben az ágyban voltunk…
– Kaphatnék egy kis sütit? – kérdezte.
Rápislantottam, kiszakadva a fejemben felépített jelenből,
ahol el voltam temetkezve benne. – Süti? – kérdeztem. Ez egy
hülye kérdés volt, mert igen, a képet arról, hogy mit
csinálhatnánk az ágyban, vagy az ágyon, vagy a földön nehéz
volt elüldözni. Nem emlékszem az utolsó alkalomra, mikor
éreztem azonnali vonzalmat bárki iránt is. A tányéron lévő
csokis sütire mutatott és olyan idiótának éreztem magam.
– Persze. Neked vettem.
– Köszönöm, legközelebb én veszem – nyugtatott, és
villájára vette az első falatot. Ahogy ajkai összecsukódtak a
falaton, aztán rágni kezdett és beszívni mielőtt nyelt, a nyelve
hegye kikandikált és elkapott egy morzsát, és ettől a félig
kemény farkam azonnal kőkemény lett. Olyan sok kérdésem
volt, amit meg akartam volna kérdezni. Aztán megragadtam a
tökéletes beszéd indítót.
 – Tehát, te és a nővéred nagyon hasonlítotok.
Szomorúan mosolygott. – Ő gyönyörű.
– Ahogy te is. – Bassza meg. Ezt kimondtam hangosan? Ki
a franc mondja azt, egy másik férfira, hogy gyönyörű?
Egyértelműen én.
Kételkedve nézett rám. – Gyakran mondod a férfiakra, hogy
gyönyörű?
– Nem igazán, nos, talán.
– Eric azt mondta, hogy igen.
– Hogy érted?
– Az első éjszaka azt hitte, én az egyik egyéjszakás kalandod
vagyok, és „elég gyönyörűnek” nevezett.
Időbe telt mire válaszoltam.
– Azt, hogy a szép, gyönyörű szót egy bizonyos nemre
használjuk, attól az még nem azt jelenti, hogy nem találok
bizonyos dolgokat szépnek vagy gyönyörűnek – hajoltam felé.
– Azt gondolom, káprázatosan szép szemeid vannak, telt, szexi
és csókolni való szád, és markáns arccsontod és erős
állkapcsod és meg akarlak csókolni.
– Oh – mondta kis szünet után. Nos, nem ez volt a
legcsodálatosabb válasz, és meglendítettem a kezem
megerősítve azt, amit éreztem. Ezt jól elkúrtad, Sean.
– Bocsánat.
– Ne kérj bocsánatot. – Újabb falat sütit vett fel a villára. –
Ez inkább hízelgő, túl kimerült vagyok, hogy még a tükörbe is
nézzek, nem beszélve a borotválkozásról.
Hogyan mondhatnám el neki, hogy a durva borosta, és
ahogy a haja az arcát keretezi, még inkább olyanná tette, mint
egy két lábon járó csábítás? Ma nem játszadoztam, és nem volt
könnyű megállni, hogy kimondjam, amit igazán mondani
akartam, így hát témát váltottam.
 – Mesélsz Miáról? – Belestem a babakocsiba,
megsimogattam az ujjammal az orrocskáját, de nem olyan
erősen, hogy felébresszem, de elég erősen, hogy kicsit
megmozduljon. Annyira aranyos volt, teljesen rózsaszínben,
beleértve a puha kalapot is, ami árnyékolta a szemét.
– Mit szeretnél tudni?
Ash óvatosnak hangzott, nem voltam biztos benne, hogy ez
azért volt, mert azt gondolta, hogy kritizálnám a választásait,
vagy akár egyszerűen kotnyelesnek tart.
– Azt tudod, hogy egy sráccal együtt vágtunk bele ebbe az
utazásba. Csak ő nem bírta ki eddig. – Eltolta maga elől az üres
tányért, és a pólójáról lesöpörte a morzsákat. – Mi más akarsz
még tudni?
– Nehéz volt támogatást találni?
Vállat vont, de a szomorú arckifejezése elárulta. – Tudod
milyen ez. Amikor családot akarsz alapítani és te egy –
szünetet tartott, idézőjeleket mutatott – „nem hagyományos
kapcsolatban” vagy.
– A leghosszabb kapcsolatom végzős koromban volt
Daviddel, ami csak egy hónapig tartott, és ott még nem
gondolkodtunk családban, így valószínűleg nem tudok annyit,
mint gondolnád. El tudom képzelni, hogy félelmetesen
kemény.
– Igen, mint mondtam, együtt csináltuk volna – dörmögte,
és egyenesen rám nézett. – Darius elveszett az érzelmeiben, de
amikor részeg volt megkérte a kezem, és azt hiszem tetszett
neki ez az egész gondolatmenet, noha tudtam, hogy találkozgat
valakivel. Képtelen voltam igent mondani, és figyelmen kívül
hagyni a szar viselkedését. Tudhattam volna, ott és akkor, hogy
nem szeretem igazán, csak szerelmes voltam a stabilitásba és
az állítólagos támogatásba. Abban a pillanatban nemet
mondtam a házasságra, mert túlságosan is benne voltunk a
béranyás dologban. Azt mondta meggondolta magát a babával
és a házassággal kapcsolatban, majd bejelentette, hogy munka
miatt Angliába költözik és mindezt pár perc leforgása alatt.
Csak miután elment tudtam meg, hogy volt még másik két
pasival kapcsolata, és hűtlen volt a kapcsolatunkban, ami az én
fejemben létezett, az első naptól kezdve.
– Hú.
– Igen, nos, a karrier lehetősége túl nagy csábítás volt
számára ahhoz, hogy visszautasítsa, és mondta, hogy ha
visszajön, megkeres, bár mondtam neki, hogy befejeztük. De
eltelt három hónap, amikor eldöntötte, hogy nem jön vissza,
épp előző nap kaptam egy emailt, amiben azt írták, hogy a
legutolsó beültetés megfogant, minden a helyére került. Én
voltam a spermadonor, tehát neki semmi köze nem volt hozzá,
és a lehető legjobb módon alakult minden. Amikor felhívtam és
beszéltem neki erről, azt mondta sajnálja. Ennyi volt. Csak egy
sajnálom, hogy nem volt köze a babához, és, hogy már nem is
érdekli a dolog, és legyen szép életem. Mindenkivel lefeküdt,
összezavart és hogy őszinte legyek, azt hittem, hogy szerelmes
voltam. Mekkora baromság volt ez, mi?
– Nem baromság, hogy szerelmes akarsz lenni.
Rám pillantott és bólintott. – Különben is, most már tudod,
hogy miért csinálom ezt egyedül. – Aztán dacos arcot vágott,
mintha elvárná tőlem, hogy mondjak valamit ezzel
kapcsolatban.
– Senkire sem tartozik, legkevésbé rám, hogy milyen
családot alakítottál ki.
Egy bólintással mondott köszönetet. – Most újdonsült
apuka vagyok, és változtatnom kellett a terveimen, de van
tartalék pénzem félretéve, befejeztem minden szerződést amit
csak tudtam és eddig pontosan olyan, mint amire gondoltam.
Kimerítő, izgalmas és kifizetődő, és illeszkedik a karrieremmel,
amely szabadúszó videójáték tervezés.
– Le vagyok nyűgözve.
– Lenyűgöztelek? Jézusom, te orvos vagy. Én vagyok
lenyűgözve.
Tekintetünk összekapcsolódott, és valami megváltozott
közöttünk, kölcsönös vonzalom, valami olyan szikra, ami
teljesen bekapcsolt, de vibrált a kérdésektől. Aztán megelőzött.
– Eric a pasid? – kérdezte nagyon gyorsan, mintha a kérdés
a nyelve hegyén lett volna.
Nem tehettem róla, de nevetésbe törtem ki. – Nem, istenem
dehogy, ő és Leo a legjobb barátaim és osztozunk a házon. Volt
egy pillanat a múltban, mikor Eric és én azt gondoltuk, hogy
működhet, de egy csók, és elléptünk, megtörölve az ajkunkat.
Testvérek örökre, szeretők soha – felnevettem, felelevenítettem
azt a napot, amikor azt hittük, hogy a randizás és a
beosztásunk összeegyeztetésének a legjobb módja, ha
egymással folytatunk viszonyt. Érdekes volt, de végül szörnyű
kudarccá vált.
– Találkoztam Eric-kel a minap. Hatalmasabb, mint, amire
emlékeztem a cserjémbe hányós incidens óta, de nem hasonlít
Vin Dieselre. Úgy értem, van haja és mindene. – Egy ásítást
takart el a kezével.
– Tizenöt évesen kezdett őszülni, és elfogadta a tényt, annak
ellenére, hogy Leoval soha nem hagytunk ki egy lehetőséget
sem, hogy ugrassuk őt emiatt. Ő egy tűzoltó, hatalmas és erős,
de egy mackó miután megismered. Meg kell ismerkedned vele,
és Leoval is.
– Egy nap – morogta.
 Támadt egy ötletem. – Várj, van egy ötletem. Ha minden
simán megy, akkor mind a hárman szabadok vagyunk kedden,
és van még valami dolgunk, de aztán arra gondoltunk
begyújtjuk a grillt. – Hazudtam a grilles részről, de tudtam,
hogy mind a hármunk munkabeosztása mellett ritkán adatott
meg a közös szabadnap. Általában minden olyan napon, ahol a
műszakjaink sorakoztak és volt időnk, önkénteskedni mentünk
a helyi gyermekotthonba, mint egy ezermester karbantartó
csapat, de utána megtehetjük, hogy begyújtjuk a grillt. –
Szívesen látunk benneteket Miával. Jobb körülmények között
találkozhatsz a srácokkal. – Bizonytalannak tűnt, és csábítóbbá
tettem az ajánlatot. – És Cappal, a kutyával is.
– Miával nehezebb lesz.
– Milyen módon? Az evés idejére gondolsz? Megoldjuk.
– Nem, azzal nem kellene lenni… de tudod ő egy kisbaba,
igaz?
– Nos, igen.
– Mi van, ha sír?
Ezen aggódik?
– Semmi, amit mi hárman ne tudnánk kezelni – biztattam.
– Gyere át három körül. A műszakom este hétkor kezdődik, így
korábban eszünk. Ez így megfelel?
Bólintott, és elterelődött a figyelme, amikor egy kacsa a
tóból odatotyogott hozzánk. Mindent le akartam írni neki,
arról, hogy átjön, így ne felejtse el, de úgy tűnt a kacsa sokkal
érdekesebb volt. Különben is csak a szomszédságában voltam,
így felbukkanhatok és emlékeztethetem. Vagy hagyhatok
üzenetet.
Ha nem jönne át, akkor veszem az üzenetet, hogy nem akar
barátságot ápolni a szomszédjaival. Vagy kifejezetten velem.
 Meg kell találnom az amulettemet, a vonzerőt illetően.
Nagyon sok munka, túl kevés egyéjszakás kaland, nulla
kapcsolat, biztos berozsdásodtam. Nem mintha elfelejtettem
volna, hogyan csókoljak meg egy férfit, különösen nem egy
olyan gyönyörűt, mint Ash. Valójában ott és akkor
megcsókolhattam volna. Nem sok kellett volna hozzá. Közelebb
léphettem volna, megnyugtathattam volna, hogy még ha
kimerült egyedülálló apa is, túl vonzónak találom, hogy ne
akarnám megcsókolni.
A kacsa felháborodottan hápogott valami miatt, amit
fontosnak talált. Valószínűleg amiatt, hogy nem volt nálunk
semmi, amivel megetethettük volna.
Ez a hang elég volt, hogy Ash felriadjon. Aztán rám
mosolygott, kissé szégyenlősen.
Jézusom, pokolian szexi mosolya volt.
Nem tudtam megállni. Közelebb hajoltam és megcsókoltam
az ajkát. Megdöbbentnek tűnt, én pedig elégedettséget és
boldogságot éreztem.
Minden nap csókolnám ezt a mosolyt, és minden percét
élvezném.
 Tizenkettedik fejezet

Asher

M
ár tíz perccel az indulás előtt, már teljesen
mindent kézben tartottam és felszerelkeztem.
Csak pár lépésre voltunk a szomszéd háztól, de én
felkészültem még a világvége eljövetére is. Nálam volt egy
cumi, egy tartalék cumi és még egy tartalék cumi a táskában.
Nem, mintha valaha is Mia díjazta volna a cumikat. Voltak
nálam büfiztető kendők, két váltás ruha, átöltözős szőnyeg,
pelenkák, törlőkendők, tápszer, kalap az árnyékolásra, és egy
melegebb, takarók… sorolhatnám még, és mindez felpakolva a
babakocsira, ami majdnem felborult. Úgy gondoltam, hogy ha
Mia elfárad, akkor aludhat a babakocsiban. Mielőtt a bejárati
ajtóhoz értem, rájöttem, hogy a legfontosabb dolog hiányzik.
Mia.
Csukott szemmel egy pillanatra megálltam a folyosón.
Miféle apa csomagolja össze a tartozékokat és feledkezik meg a
kiságyban alvó babáról? A mellkasom összeszorult, és húsz
levegővétellel nyugtattam magam, ahogy Sean mutatta, amikor
olyan kibaszott közel volt, hogy érezhettem a citrusos
tusfürdőjét. Vagy a hajsamponját. Vagy a valamijét.
Minden, amit tudtam, hogy kellemes illata volt, és először,
ami egy örökkévalóságnak tűnt, kemény voltam. Közelebb
mozdulhattam volna, elmerülni a tiszta kék szemében. Nagyon
bejönnek az olyan pasik, akik úgy árasztják a magabiztosságot,
mint Sean. Ahogyan Miát fogta, ahogy sétált és beszélt, a
humorérzéke, a közeli barátsága a két lakótársával, mindez
egybeolvadva egy vonzó szexi csomaggá.
Ne gondolj arra a csomagra.
Ismét meg fog csókolni? Intenzívebben, keményebben?
Reménykedtem benne, miközben azon tűnődtem, mi a francot
csinálok, hogy még gondolkodok rajta.
Felrohantam a lépcsőn, lassítottam, ahogy bementem a
hálószobába, és Mia illata erősen megcsapott. Csak hogy ez
nem csillám és szerelem volt. Ez egy pokoli bűzzel teletöltött
pelenka volt. Nem tudtam visszafogni magam. Öklendeztem és
megragadtam egy alvókát és az orrom elé kötöttem, így meg
tudtam közelíteni.
– Először ezzel kell foglalkoznod – mondtam hangosan.
Mindenfelé volt, a hátán, a lábain, átáztatta az pizsamáját,
és semmit sem tudtam tenni. Levetettem az egyik legjobb
pólóm és farmerom, majd alsónadrágban kiemeltem a
kiságyából ahol feküdt összeszorított szememmel, piszkosan.
Aztán mindketten a fürdőszobába mentünk és a pelenkázó
asztalt az egyik sarokba toltam. Levetkőztettem, és gyorsan
döntöttem, hogy az alvós ruha, a pelenkával és egy teljes
csomag törlőkendővel megy a kukába. Legalább nem kezdett el
sírni, hanem rám bámult tágra nyitott szemekkel, mint ahogy
én bámultam a holdat és a csillagokat.
Alsónadrágban Miát a kezemben tartva a zuhany alá álltam
és együtt zuhanyoztunk, míg mindketten édes, babafürdető
illatúak nem lettünk. – Hogyan tud egy ilyen apró személy
ekkora felfordulást csinálni? – énekeltem, ahogy szárazra
töröltem és a hálószoba ablakát kinyitottam, hogy
kiszellőztessem a megmaradt szagokat, mielőtt leszedtem az
ágyneműt és a mosógépbe tettem. Felöltöztünk és ismét készen
álltunk az indulásra, habár most már negyven perc késésben
voltunk, de legalább Mia tiszta volt.
Nem láttam Seant, amikor megérkeztünk, de ez nem
jelentett semmit. Mivel a házuk a sarkon volt, és a kertük
háromszor akkora, mint az enyém és tele volt bokrokkal,
növényekkel. Minden, amit láttam a csillogó víz a
medencéjükben és a grillező srácot, aki belehányt a bokromba,
és a zsarut a múltkori estéről.
– Szia – köszönt a zsaru.
Lassan felé sétáltam, időt hagyva magamnak, hogy
emlékezzek a nevére. Emlékeztem, hogy már szólítottam a
nevén, és hogy nagyon okos volt, de nem tudtam felidézni, és
semmi ötletem sem volt.
– Leo – mutatkozott be, és a kézét nyújtotta. – És Erickel
már találkoztál, igaz?
Eric vigyorogva nézett rám, majd visszafordult a
hamburgerekhez, melyeket forgatott. Az illatuk fenomenális
volt, és a gondolat, hogy hússal, hagymával és ketchuppal
töltött zsömlék várnak rám, a gyomrom előre korgott. Ma csak
a reggeliig jutottam el, de utána csak a kávé tartott egyben.
– Ash – válaszoltam, majd kezet ráztam velük.
– Ő pedig a kicsi Mia? – kérdezte Leo, és kinyújtotta a kezét,
úgy ahogy ebben a korban tartani kell a babákat.
– Igen – mondtam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a
kimondatlan kérdést.
– Megfoghatom? Imádom a babákat.
Egy pillanatra átgondoltam, átadtam neki, a kezem addig
nem vettem el, amíg biztonságba nem volt a kezében.
– Ügyelj a…
– Fejére, igen, tudom. Hat unokahúgom és unokaöcsém
van, és ötnek én vagyok a keresztapja.
 – Hat? – nem fért a fejembe; Leo hasonló korú, mint én, és
testvéreinek hat gyereket sikerült összehoznia?
– Én vagyok négyünk közül a legfiatalabb – ringatta Miát, és
halkan mormogott, én pedig megpróbáltam ellazulni.
– Sört? – kérdezte Eric, és felém nyújtott egyet.
– Nem, köszönöm. Ha iszom, el fogok aludni. – Nevettem a
saját viccemen, ami az volt, hogy, semmi sem téríthet el az
elhatározástól, hogy nem akarok inni, míg Mia nem lesz
tizennyolc, vagy talán harminc. Ott akartam lenni számára, ha
bármire szüksége volt, én egy olyan házban nőttem fel,
amelyben egy olyan apa uralkodott, aki önkívületi állapotban
tespedt a fotelben. Nem leszek az az apa.
Eric bólintott, és nyilvánvaló volt, hogy helyeselte, ötletem
sem volt miért, de ez a reakció számított nekem.
– Ide értél – megérkezett Sean is széles vigyorral és megállt
mellettem, salátát hozott, és a saját sörét.
– Igen, bocsánat, hogy késtem. Történt egy kis incidens.
Sean letette a salátát és a sört a grill melletti asztalra és
kezét nyújtotta Miáért.
– Ő az enyém – tiltakozott Leo, és hátat fordított Seannek. –
Neked már volt rá lehetőséged – majd ismét gügyögni kezdett
Miának. – Most én vagyok a soros, hogy dajkáljam, igaz Mia
hercegnő? Ugye maradni akarsz a hős rendőrrel, mintsem egy
büdös, véres orvossal. – Leült, távol a grillsütőtől, térdére tette,
hasát csiklandozta és hagyta, hogy megfogja a kezét.
– Most elvesztetted Miát – mondta egy sóhajjal. – Mi
mindannyian. Leo egy baba mágnes.
– Nem említve a kismamákat – tette hozzá Eric. Majd felém
fordította fejét. – És a babás apukákat.
Erőtlenül felnevettem, azt reméltem, hogy ellensúlyozza a
jelenlegi aggodalmamat, hogy nem én voltam az egyetlen, aki
Miát tartotta. Majd megpróbáltam összeszedni magam. Ez egy
kirándulás volt, ismerkedés, plusz olyan kaják voltak, amik
nem gabonafélék, és többnyire három srác, akik valóban
barátságos szomszédoknak tűntek.
– Mióta laksz itt? – kérdezte Eric.
– Most már három éve. Akkor vásároltuk, amikor
érdeklődni kezdtünk a béranyaság iránt. – Rájöttem, hogy
Darius szerepelt a leírásomban és eldöntöttem, hogy már most
letisztázom a felmerülő kérdéseket. – Igazság szerint, az exem
soha nem lakott itt. Volt egy lakása LA-ben, ahol a legtöbb
idejét töltötte. – Utólagosan, egyértelmű volt, hogy én
fészekrakó voltam, az egyedüli, aki igazi otthont akart a baba
számára. Nem vagyok biztos benne, hogy Darius valaha is
akart otthont, és lehet, hogy én ráerőltettem az elvárásaimat.
És soha nem mondta el neked valójában, hogy mit akar.
Bár érdekelt volna egyáltalán, még ha azt is mondta volna,
hogy nem akar megállapodni, vagy elmondta volna, hogy nem
akar családot alapítani egy háromszobás házban, a
külvárosban? Én mindig azt hittem, hogy figyelek rá, de
annyira ragaszkodtam ahhoz, amit akartam, hogy soha nem
vettem észre, hogy lefeküdt más férfiakkal vagy, hogy a
tengerentúl keres munkát. Úgy értem, milyen messzire kell
mennie egy férfinak, hogy megszabaduljon tőlem? Londonba,
Angliába, úgy tűnik, és most a Facebook-os profilja szerint
éppen Balin vakációzik.
– De magad vagy Miával – Eric ezt tényként közölte, nem
kérdésként. Bólintottam, és egy burgert csapott a zsemlébe,
majd átadta. – Nos, ha szükséged van segítségre, itt vagyunk.
Úgy értem, én biztosan tartozom neked. Különben a hagyma, a
fűszerek, a savanyúság és a szekrényeink teljes tartalma itt van
Seannek köszönhetően, aki semmit sem vesz félvállról. Capnek
ne adj semmit – tette hozzá, és a fekete Labradorra mutatott az
asztal alatt. – Egy teljes csomag zsömlét megevett és
kegyvesztett lett.
A burgert az általa mutatott asztalhoz vittem, ami tíz
különböző üveg kechuptól és mustártól, valamint egy nagy tál
sült hagymától roskadozott, de eldöntöttem, hogy most
figyelmen kívül hagyom. A nyálválasztásom megindult, de még
egy dolgot szükségesnek láttam megtenni.
– Jól megvagytok Miával? – kérdeztem Leot, aki intett a
kérdésemre és folytatta a Jack és Jill remix éneklését, ami
Justin Bieber dalnak hangzott. Bármit is alkotott Mia bámult
rá, a lábacskáival rugdalózott és hadonászott a pufók öklével.
Tehát azt tettem, amit minden kisgyerekes szülő tesz, amikor
öt perc nyugalmat kap. Beszippantottam a burger illatát,
mintha életemben nem láttam volna másik kaját, majd
visszaültem a székemre és elégedettségem jeléül mélyen
felnyögtem. Felnéztem és mindhárom férfi engem bámult. Eric
vigyorgott, Leo mosolygott és Sean? Nos, Sean furcsának tűnt,
az arca behorpadt, a szemei résnyire szűkültek és egyáltalán
nem mozdult.
Eric megköszörülte a torkát. – Sean, biztos vagy benne, hogy
nem kérhetek Ashtól…?
– Nem – csattant fel Sean. Majd a medence felé intett. –
Gyere velem Ash és megmutatom a medencét.
Elmondjam neki, hogy a házamból látom a medencét?
Vagy, hogy mikor a ház üres volt, önként vállaltam, hogy
vigyázok a medencére és többször is használtam? Annyira
hevesnek tűnt, hogy nem mondtam semmit sem, ehelyett
követtem, és megálltam, amikor már láttam a medencét, de
közben szemmel tarthattam Miát Leo karjában.
 – Bármikor nyugodtan használhatod – mondta Sean, és a
tiszta víz felé intett. Ma nem volt túl meleg, főleg nem San
Diego-i forró nyár, de elég meleg volt ahhoz, hogy szerettem
volna elmerüli benne. – Eric néha úszást oktat, tehát ha Mia
elég idős lesz, megkérheted, hogy tanítsa meg úszni. Tudom,
hogy megtenné. Nem csak azért, mert nyilvánvalóan
elsősegélynyújtás képzést kapott, ha valami történne… ó bassza
meg… nem úgy értettem, ahogy hangzott. Amit akartam…
– Semmi gond. Tudom, hogy hogyan értetted. Meg akartál
nyugtatni. Az emberek gyakran csinálják ezt. Csak ők is
felvettnek mindenféle új gondokat. – Ugrattam, de Sean
aggodalmasnak tűnt, így karon ütöttem, mert hé, akkor jó
ötletnek tűnt. – Vicceltem – tettem hozzá, és reménykedtem,
hogy nem voltam túl béna.
Bámult rám, mintha mikroszkóp alatt tanulmányozna és egy
lépéssel közelebb lépett hozzám.
– Tetszel Ericnek. Azt mondta, ha nem teszek valamit, akkor
ő randira hív.
– Mi van? Ez most komoly?
– Tehát valamit tennem kell.
Olyan közel volt, hogy láthattam a sötétebb kék színt a
pupillái körül. – Oké.
– Megállíthatsz, ha nem akarod, hogy megcsókoljalak –
motyogta, a hangja olyan megnyugtató volt, mint, amit Leo
használt Miánál.
– Akarom, hogy megcsókolj – mondtam.
Kinyújtotta az egyik kezét, és az arcomra simította. – Neked
vannak a leggyönyörűbb ajkaid – morogta.
Kemény voltam. Még mindazon dolgok mellett is, amik rám
nehezedtek, az aggodalom, a pelenkás dolog, az anyám, a világ,
ez a pillanat határozottan kristálytiszta tökéletes pillanat volt.
 – Biztos vagy benne? – kérdezte, és én türelmetlenül
felsóhajtottam.
Esküszöm, ha most nem csókol meg…
Először szűziesen érintett az ajkával az ajkam, egy
simogatással, amit alig éreztem, és visszahúzódott. Elvesztem a
zafírkék szemeiben és vártam a következőt. Nem kellett sokáig
várnom, mindkét kezébe fogta az arcom, hátrabillentette a
fejem és ismét megcsókolt. Ez alkalommal nem habozott, és én
válaszoltam az ajkammal, vágyakozva, hogy megkóstoljam az
ajkát. A számba nyalt, a nyelvünk összegabalyodott és a
kezemet a bicepszén pihentettem, mielőtt végig simítottam a
karján, majd a csípőjén állapodott meg. Pont tökéletesen
magas volt. Nem volt tolakodó, vagy heves, azt sem várta el,
hogy irányítsam. Együtt voltunk ebben a csókban, és nem
hiszem, hogy valaha is részem volt egy ilyen alapos csókban.
Érinteni akartam, magamhoz akartam húzni, hogy érezzem ő is
épp olyan kemény-e mint én, és amikor levegőt vettünk és
kinyitottam a szemem vágyat láttam rajta, és én azonnal
folytattam.
A kezem a fenekére csúsztattam, megmarkoltam, és
közelebb vontam. Éreztem, hogy a farka kemény és az
enyémhez simul. Felnyögött, erős, megállíthatatlan és olyan
rohadt kívánatosnak éreztem magam. Megmozdultunk. Én
vagy ő. Nem tudtam, de a bennem lévő szükség, hogy érintsek
egy férfit, ezt a férfit, elsöprő volt. Elvesztem a csókban. Semmi
nem érdekelt, a nap, vagy a víz, vagy a félelmem Mia miatt,
vagy…
Mia.
Elhúzódtam, és ő egy csókért üldözött, csukott szemmel,
csak akkor nyitotta ki őket, amikor elengedtem a fenekét.
Rám mosolygott és az ujjával megérintette az ajkát.
 – Hűha – dörmögte.
– Nekem muszáj… – hátra intettem Miára, és arra vártam,
hogy veszekedni kezdjen, hogy Leo gondoskodik róla és, hogy
minden rendben volt, és ahogy az egész életemet tekintően ki
kellene húznom a fejem a homokból, és hogy a dolgokat más
nézőpontba kellene helyeznem. De nem mondott semmit sem
ezek közül.
Mert ő nem Darius.
– Együnk valamit – mondta határozottan, és követett vissza
a székekhez, miközben megigazította magát a
rövidnadrágjában. Hálát adtam az égnek, hogy a sortom
farmerből volt és hogy a laza pamut pólóm kilógott és elég
hosszú volt. Cap felszökkent és az asztal körül szimatolta az
előételeket, majd összegömbölyödött mellettem, amikor
leültem.
Nem adtam neki a hamburgeremből.
Nos, adtam, de ez volt a valaha látott legkisebb falat, és
senki nem látta. Talán egy nap veszek egy kutyát, amitől a ház
otthonosabb lenne. Mia imádná, ebben biztos voltam.
Mire kivégeztem a második hamburgeremmel, és
megetettem Miát, teljesen ellazultam és hallgattam, hogy Sean,
Leo és Eric egymást ugratják. Egyértelműen régóta ismerték
egymást, ezt bizonyítja, hogy gyerekként mindannyian egy
utcában laktak.
– Nos, anya orvosi készletet vett születésnapomra – mondta
Eric. – Tudod, olyan kicsi sztetoszkóppal, és öt éves koromban
eldöntöttem, hogy orvos leszek.
Ez normális lett volna, ha Sean mondja, de ez Eric volt, a
tűzoltó, aki előadta ezt az információt.
– És mi történt? – kérdeztem.
 – Sean követelte, hogy cseréljem el az orvosi készletem az ő
tűzoltó jelmezével, és ez volt a karrierváltás az életemben.
– Eric sírt – mondta Sean és a sörrel tisztelgett Ericnek. –
Emlékszem teljesen nyafka volt, vissza akartam kapni az orvosi
készletet.
– Trauma ért – mondta Eric és álmogorvasággal nézett
Seanre.
– Látszik – ugratta Sean.
Leo megköszörülte a torkát. – Aztán hét évesen
megérkeztem a színre a rendőr jelmezemmel, és katasztrófa
védelmiset játszottunk. Az olyan frankó volt.
– Kivéve, hogy mindig én voltam az áldozat – mondta Sean.
– Eric állandóan a lehetetlen helyzetekből akart megmenteni,
általában a fáról, és Leo le akart tartóztatni. Soha nem
játszottunk olyant, ahol használhattam volna rajtuk a hamis
szikémet.
Az ugratás folytatódott egy ideig, és nem éreztem
kívülállónak magam. Úgy éreztem, mintha befogadnának a kis
történetükbe, meséltek arról, hogy már végzősként
eldöntötték, mit akarnak csinálni az életükkel.
Eric az iskolából egyenesen a tűzoltó szolgáltatásra ment,
Leo kriminológiából szerzett diplomát és belépett a SDPD-hez,
a San Diego-i rendőrséghez, és Sean hatalmas egyetemi
tartozást halmozott fel, és amit ő fiatal éveinek hívott, a
tanulással és a vizsgákkal töltötte. Mindezek ellenére barátok
maradtak, és mikor eljött az idő Sean számára, hogy rezidens
orvos lehessen, haza költözött, egy lepralakáson osztozott
kettőjükkel, és kidolgozta belét a Soledad Memorialban.
– A ház többnyire Ericé – magyarázta Sean. – De Leoval
boldogok vagyunk, hogy élősködhetünk rajta.
 – Na, persze – hadonászott Eric és Seanre mutatott. –
Mindketten beletettétek a magatok huszonöt százalékát, és ezt,
te is tudod.
– Igen, ennek a legénylakás paradicsomnak egy-egy negyede
a mi tulajdonunk – tette hozzá Leon és ököl pacsizott Seannal.
Az volt a benyomásom, hogy ők a lehető legtávolabb esnek a
tipikus agglegénytől. Bár azt hiszem, még jöhetnek vad bulik és
bíztam benne, hogy nem lesznek olyan szomszédok, akiket
végül megutál az ember.
Mikor Mia felkelt a szunyókálásából, már hat óra volt, és
Seannek a korházba kellett indulni, de elkísért haza és nem állt
meg, míg nem értünk a bejárati ajtómhoz. Beléptem a hűs
belső térbe, és követett, majd becsukta az ajtót.
– Csak egy búcsúcsókot szeretnék adni – mondta, és
megfogta az arcom.
Ez a csók esetlen volt, ahogy én még mindig Miát tartottam
és oldalt álltunk, de mégis ez a férfi meg tudott csókolni.
Amikor elváltunk, lágyan megcirógatta Mia fejét, kinyitotta az
ajtót. Kacsintott és intett, majd elment, és egyedül voltam a
házamban. A hasam tele volt, kellemes délután volt az
árnyékban és miután Mia jóllakott, óhatatlanul mindketten
elaludtunk a kertben.
Sean ott volt az álmaimban, nem olyan erotikus, farok-
lengető módon, hanem olyan gyengéd szerelmeskedő módon,
olyanban, amitől eláll a lélegzetem a csókoktól. Mikor
kinyitottam a szemem és az álom utolsó mozzanata is eltűnt,
felvittem Miát a kiságyába, én pedig lefeküdtem az ágyamba.
Olyan voltam, mint egy gyerek az első randija után.
És ez jó érzés volt.

Ash: A szomszédom megcsókolt.

 Brady: ?
Ash: Orvos, egy jó srác, és megcsókolt.
Brady: Mondj még többet.

Nos, megtettem.

A szombat túl gyorsan jött el, és vele együtt megérkezett a

nővérem és a gyerekei.
– Ash nagybácsi! – Egy forgószél gyorsaságával tartott felém
és még fáradtan is, de időben sikerült megfordulnom, hogy
felkapjam az unokahúgom. Debs kilenc éves volt, és noha nem
volt visszahúzód, úgy csüngött rajtam, mint a kismajom a fán.
Amit reméltem, soha sem változik meg.
Erősen megöleltem, mielőtt letettem. – Debsy!
– Hali – közölte és pörgött körülöttem, hogy
szembekerüljön az arcommal. – Rejtegeted Miát?
– Nem itt van, de szunyókál – figyelmeztettem és Debs
óvatosan megpuszilta a fejét.
– Még több puszit adok neki, ha rendesen felébred –
jelentette ki és nem állítottam meg, miközben kinyitotta a
titkos szekrényemet. Itt tároltam mindenféle egészségtelen
rágcsákat. Tudta, hogy nálam szabadon válogathat ezekből.
Debs kiválasztotta a Twinkie-t és felrobogott a lépcsőn.
Tudtam hová tart. A kettő vendégszoba közül a kisebbe, ahol
volt egy könyvespolc, amelyen neki való könyvek sorakoztak.
Ő az unokahúgom volt, és imádtam épp úgy, mint a bátyját
Evant. Ugyanazt a fájdalmat éreztem a szívemben, amikor
zaklatottak voltak, éppúgy, mint amikor Mia sírt olyan
intenzitással, ami széttépet engem. Talán az ikerdolog miatt?
Talán valóban valamiféle kötelék volt Siobhanon keresztül a
gyerekeivel. Bármi is volt, ők Siobhan gyerekei voltak, és
imádtam, hogy az életem részei. Látni Sioghant a gyerekeivel,
csak még inkább arra késztetett, hogy én is akarjak. Amikor az
emberek azt mondták nagybácsinak lenni csodálatos dolog,
igazuk volt, de én többet akartam. Evannak és Debsnek egy
unokatestvért akartam, aki feltétel nélkül szeretné őket. Saját
családot akartam alapítani.
Evan követett megfontolt lépésben, fülhallgatóban és adott
egy ökölpacsit. Tizenkettő, aki majdnem huszonegy, a haverom
volt, aki nem szeretett semmi mást mutatni a világnak, csak a
közömbösségét. A titkos szekrényből elővette a chipset, majd
lement a lépcsőn és egy „később” morgást azért odamondott,
aztán ezután magam maradtam.
– Ne ölj meg – kezdte Siobhan, ahogy bejött a konyhába.
Rávigyorogtam. – Miért? Mit tettél?
Oldalra lépett és valaki belépett a kis térbe. Valaki, akit hívni
akartam, de nem tettem, és valaki, akit most nem akartam
látni.
Az anyám.
Felvettem Miát a hintaszékéből és magamhoz öleltem.
Semmit, amit anyám mondhatott volna, nem fogja megérinteni
Miát, mert nem hagyom. Be akartam fedni Mia fülét és
rohanni. Soha nem éreztem a menekülési késztetést ilyen
hevesen.
– Ó – mondta anya, és táskáját a pultra helyezte, átpillantott
a legújabb unokájára és beszorított a sarokba. – El is
felejtettem, hogy mennyire gyönyörű.
Dühbe gurultam az érzelmi megnyilvánulására. Milyen joga
volt neki, hogy kommentálja az egészet?
 Elkaptam Siobhan pillantását az anyám feje felett, de ő csak
vállat vont, mintha azt mondaná, hogy nekem kell vele
foglalkoznom. Anyámmal bajlódni az utolsó dolog volt, amit
csinálni akartam.
– Uh, huh – mondtam, és próbáltam kiszabadulni a
kelepcéből.
– Megfoghatom?
– Pihenésre van szüksége – mondtam és oldalra léptem,
hogy felvigyem az emeletre és a kiságyába tegyem. Ránéztem
Debs-re, aki körül volt véve halom könyvvel, megtaláltam
Evant, a gyerekszobában játszott a telefonján, és végül már
nem volt okom, hogy ne menjek le a földszintre.
Anya a folyosón várt rám, és Siobhan a konyhaajtóban
ácsorgott.
– De jó újra látni téged – mondta anya.
– Miért vagy itt?
Anya rólam Siobhanra, majd újra rám nézett, aztán szilárd
elhatározottsággal kiegyenesítette a gerincét és felszegte az
állát.
– Szeretném látni az unokámat.
Olyan sok mindent felelhettem volna erre. Azt, hogy soha
nem akarta, hogy lányom legyen, vagy hogy soha nem akarta,
hogy kapcsolatom legyen egy másik férfival, vagy a pokolba is,
hogy azzal vádolt, hogy választottam a melegséget. Az összes
fájdalmas dolog felhalmozódott a fejemben, de nem engedtem
a fájdalomnak. Azt akartam, hogy Mia ismerje a családját, de
nem a gyűlölettel teli oldalát, nem azt hallani, hogy kevésbé
vagyok férfi, vagy hogy nem lehetek az apja a kislányomnak,
mert ez nem Isten útja.
– Nem sétálhatsz csak így be és nem várhatsz el semmit –
mondtam.
 Összerezzent, ismét patthelyzetbe kerültünk, és a szoba
egyre kisebb lett körülöttem.
– Bocsáss meg – mondta anya, megtörve a csendet. – Nem
tudom hol is kezdjem, de mindenért, amit a korházban
mondtam bocsánatot kérek.
Mi van? Mit ért bocsánat alatt? – Ez messzebbre nyúlik
vissza, mint a korház. Mint például, amikor egyenesen azt
mondtad, reméled, hogy a béranya elvetél.
Megdöbbent. – Esküszöm, nem úgy gondoltam, ahogy
hangzott. Csak azt mondtam, Isten megmutatja szándékát…
– Elég az Istenedből. Nem az én házamban, anya.
– Tévedtem és azt akarom, hogy megbocsáss nekem – anya
kétségbeesettnek hangzott.
– Most? Ide jöttél és ezt mondod? Én szeretlek, de te utálsz
engem…
– Nem tetted könnyűvé számomra, hogy szeresselek…
– Mi a fene anya?
– …de én soha nem utáltalak, Ash, kérlek.
Siobhan kettőn közé állt. – Anya, menj és ülj le a kertben.
Csak mikor anya lassan elsétált mellettem, és kiment,
kezdtem el szitkozódni úgy, ahogy kikívánkozott belőlem. –
Hogyan hozhattad ide most? Nem mondtam, hogy ide
hozhatod…
– Mondtam, ha nem hívod fel, akkor én teszem.
A harag belém hasított. – Tudod, hogy miért nem akarom
látni…
– Menj, sétálj egyet, és szívjál egy kis friss levegőt. – Leült a
harmadik lépcsőfokra, egyfajta őrként. – Vigyázok Miára.
Gyere vissza később, gondolkodj el azon, mit akarsz mondani.
– Nem akarok egy átkozott sétát.
 – Menj, és levegőzz. Aztán gyere vissza és értelmesen fogunk
beszélgetni.
– De Mia…
– Vigyázok Miára. Anya a kertben…
– Azt akarod mondani, hogy gyerek vagyok, akinek le kell
hűtenie magát?
– Nem, mindkettőtöknek szüksége van arra, hogy
túljussatok ezen, ezért hoztam magammal. A gyerekek jól
vannak. Tehát menj.
Felvettem a cipőmet és becsuktam a bejárati ajtót magam
mögött. Elcaplattam a bokorig, ami három ajtóval volt lejjebb
ahonnan láthattam a házam és vártam. Visszamehetem volna,
hogy vigyázzak Miára. Miért mondta Siobhan, hogy beszélnünk
kell anyával? Miért volt ez annyira fontos?
Bárcsak tudnám.
 Tizenharmadik fejezet

Sean

F
utni voltam, amikor a sarkon túl egyenesen Ashbe
ütköztem. Amikor azt mondom, hogy futás, az inkább
volt gyors gyaloglás és nem több mint egy mérföld, de
fittebbnek éreztem önmagam, mint tegnap. Nagyjából.
– Szia – köszöntem és nem tudtam nem észrevenni a szemét
keretező sötét, dús szempillákat és hogy a bal szeme körül volt
egy kis heg. Hogy nem vettem észre a heget már előbb? Vagy a
szempilláit? Aztán feltűnt, hogy nem viszonozta a mosolyom.
– Siobhan sétálni küldött. Azt mondta szükségem van
levegőre. Ám szerintem Miának van rá szüksége, nem nekem.
Harmincegy vagyok. Egy felnőtt seggfej, de ő csak rám nézett
és azt mondta, jól ellesznek Miával, nekem pedig szükségem
volt némi friss levegőre és le kellett nyugodnom.
– Oké…
– Csak felbukkant az anyánkkal, anélkül, hogy meghívtam
volna vagy valami. Nem hívtam, aztán Siobhan rám nézett és
azt mondta ki kell szellőztetnem a fejem. Mi van akkor, ha az
anyám felmegy és megfogja Miát, amikor nem vagyok ott?
Várjunk csak? Valakinek felügyelnie kell a nagymama
látogatását? Mit nem mondott el Ash?
– A nővérek szeretik megmondani, hogy mit csinálj –
vontam meg a vállam. A nővéreim voltak rá a kiváló példák.
Átjöttek a régi lakásunkra, amin Ericcel és Leoval osztoztunk,
és feltakarítottak utánunk, ciccegtek és dünnyögtek az orruk
alatt. Sokkal jobb volt, mint amikor Leo anyja jött át, és
eldöntötte, hogy kihívja a papot, hogy elűzze a gonoszt, mikor a
fia ágyán megtalálta a félig üres családi kiszerelésű kotonos
dobozt.
Nem volt szükségünk papra a régi helyünkön, egy
kifüstölésre volt szükségünk és arra, hogy a szomszédok ne
legyenek ennyire hangosak.
– Valóban? – Ash annyira komoly volt, mintha a válaszom
megoldhatna egy ősi rejtvényt vagy ilyesmit.
– És túlaggódtak mindent.
A szavaimra a homlokát ráncolta. – Én inkább úgy
gondolom, mindenbe bele ütik az orrukat – pislogott. –
Legalább is azt hiszem. Mi lenne, ha történne valami Miával,
amikor nem vagyok ott, és kinek a fenének van szüksége
levegőre?
Nem válaszoltam meg az egyértelmű költői kérdést. – Tehát
úgy tervezed, hogy itt maradsz és levegőzöl vagy akarsz sétálni?
Rám meredt, meg tudtam mondani, hogy még mindig
feszült volt és talán ugyan olyan kimerült, mint előzőleg. Majd
rám nézett, le a futócipőmre és a szeme tenyérnyire tágult.
– Futottál?
– Igen. Nem. Úgy értem gyors gyalogoltam. – Elfordultam
tőle és tettem pár lépést a park felé. – Gyere, menjünk.
Nem követett, tehát a háta mögé kerültem és kicsit
meglöktem – ez a srác segítségre szorul. Nem néztem meg
milyen szép a feneke ebben a szűk farmerben, vagy a széles
vállait. Nem. Egyáltalán nem bámultam.
Amikor végre a jó irányba kezdtünk sétálni, mellette
sétáltam, egyenesen a park szélén lévő kávézóba vezettem és
kihúztam a széket arra ösztönözve, hogy üljön le.
 – Kávé?
Bólintott és kivette a telefonját, dühösen gépelt, és amikor
azon kaptam magam, hogy elgondolkodom, milyen aranyos is,
uralkodnom kellett magamon. Fáradt, ideges volt, és kávéra
volt szüksége. Ezt megtehettem érte, azzal a húsz dolcsival, ami
a futóövemben volt, vettem kávét tejszínnel és cukorral,
lekváros pirítóst, és egy szelet csoki tortát. Bármit megettem,
amit ő nem akart. Lehajolhattam volna és meg is csókolhattam
volna, amit akartam is, de olyan komolynak tűnt. Letette a
telefonját és nekiesett a kávénak, akár egy drogos, mintha
heroin lenne és csak a következő löketet akarja. Talán vissza
kellene tartanom és cukkolni vele…
Mmmm. Fogva tartani. Kikötözni Asht, úgy hogy ne tudjon
elmenekülni, teljesen kitárulkozva nekem. Milyen jó ötlet…
Figyelmen kívül hagytam az áruló nemi vágyamat, bár nem
tudtam levenni a szemem a pólójáról, ahogy kitöltötte. Olyan
volt a teste, mint egy futónak, magas, szálkás, izmos lábakkal,
de nyilvánvaló volt, hogy súlyt emelt, hiszen a karjai is izmosak
voltak. Nagyra értékeltem az alakját, anélkül, hogy szexuális
fantáziákba kevertem volna.
Őszintén szólva, el tudtam különíteni a dolgokat.
– Ez jó – dorombolta, és a pornográf hangok egyenesen
keresztül száguldottak rajtam, a testem feltüzelte, lángra
lobbantotta. Nem volt túl szerencsés, amikor futó nadrág volt
rajtam – hála Istennek egy mérettel nagyobb volt, és laza volt
az ágyéka körül.
– Tessék – mondtam és felé toltam a pirítóst.
– Ez az enyém? – Imádni valóan összezavarodott.
Nem segít.
– Egy újszülött babával nehéz időt találni önmagadra –
magyaráztam és ismét megböktem a tányért. Felvett egy szelet
pirítóst és leharapott a sarkából, becsukta a szemét, ahogy
rágott. – A levegő jó.
– Cheeriost ettem reggel – morogta, miközben lesöpörte a
morzsákat a szájáról. – Vagy talán tegnap? Milyen nap van
ma?
– Szombat.
– Persze, hiszen Siobhan itt van a gyerekekkel. – A szeme
elkerekedett, ahogy eszébe jutott valami más is. – És az anyám.
– Minden rendben lesz – nyugtattam, majd visszaültem a
székemre, kortyoltam a forró kávémból és a bögrém felett
néztem rá.
– Tudom, hogy rendben lesz. Egy nap mindenképp működni
fog, és apa leszek.
Odahajoltam. –Egy dögös, szexi apuka, akit most azonnal
meg akarok csókolni.
– Ó!
– Az a csók, Amit váltottunk vérforraló volt.
– Tudom. – A nyelve hegye kisiklott és megnyalta az ajkát,
és én ebben a pillanatban igazán meg akartam csókolni.
– El tudod képzelni, milyenek lennénk együtt? –
lehalkítottam a hangom, hogy senki más ne hallhassa, és
közelebb hajolt hozzám.
– Uhh…
– Annyira kemény voltál.
– Nem tehetem. Akarom, de… – mocorgott a székén, és meg
tudtam mondani, hogy a valóság utat tört a pillanatunkba. –
Vissza kell mennem a házhoz. Miának szüksége lehet rám. –
Felállt az asztaltól és szorosan fogta a széktámláját, miközben
imbolygott. Meg sem fordult a fejemben, hogy maradok, és
engedem, hogy egyedül menjen el, még akkor sem, ha ez a süti
vonzó volt. Még fáradtabbnak tűnt, mint a kerti sütögetéskor,
és azon tűnődtem, mennyit alhatott a lázas incidens óta. Egy
szalvétába csavartam a sütit, és együtt hazafelé tartottunk,
miközben aprókat haraptam a csokiból és sétáltam
ugyanabban az időben.
Felgyorsította lépteit, ahogy kiértünk a parkból. – Haza kell
mennem, és megkérdezni anyát, hogy miért van itt. – Lépését
kocogásra váltotta, és hogy lépést tarthassak vele, majdnem
elejtettem a sütit. – Bocsánat, mennem kell – mondta és
lerohant az úton, át az elülső gyepen, babrált a kulcsával, majd
berontott a házba.
Mit nem adtam volna azért, hogy most légy legyek a falon.
Csodálkoztam, miért ment fel a vérnyomása az anyja miatt,
aztán próbáltam felidézni egy olyan alkalmat, amikor a
szüleimmel rossz viszonyban voltunk. Egy sem jutott eszembe.
Befejeztem a sütit, az ösvényen megtettem az utat a házhoz
és bementem. Cap Erickel volt az állomáson, aki gyakran
tartotta őt tűzoltó kutyának. Leo reggelig műszakban volt.
Egyedül voltam, míg este tíz órakor jelentkeznem kellett
munkára, más néven éjszakai pokolra. Szóval csak magamat
tudtam kényeztetni és úgy gondoltam, hogy egy úszás éppen
rám férne. A medence, a bonyolult összekapcsolódó körök a
jacuzzival és a hosszú rész, ahol úszni tudtam rövid távokat, az
egyetlen oka, hogy mi hárman megvettük ezt a helyet.
Tökéletes volt, és mivel mindannyian szerettünk úszni, és még
az enyhe San Diego azt jelentette, hogy hasznos lesz ezen a
nyáron, amiben biztos voltam. Bekentem magam vízálló
naptejjel, kimentem fürdőnadrágban, napszemüvegben és az új
detektívregénnyel a Kindlemen. Öt órát kellett elütnöm. Tele
voltam sütivel. Sört is vittem magammal. Készen álltam.
Ez az élet.
 Tizennegyedik fejezet

Asher

A
z ajtó hátracsapódott, de elkaptam mielőtt
visszavágódott és pofán csapott volna. A lépcsőn
nem láttam Siobhant, és kettesével szedve a
lépcsőfokot felrohantam, hangokat hallva a szobámból és
követtem a forrását. De addigra már felszívtam magam, a
fejem tele volt önérzetes gőzzel.
Anya sírdogált.
Megálltam az ajtóban, tekintetemmel Miát kerestem, aki
mélyen aludt a kiságyában, de volt egy kibaszott másodperc,
ameddig azt hittem, hogy valami nincs rendben. De Mia
lélegzett, kicsit szörtyögött álmában, és anya még mindig sírt.
Nem hatalmas és heves zokogással, hanem néma
könnyekkel bámult le a kezére és az összefűzött ujjaira. A
haragom egy pillanat alatt lecsillapodott és a szívem fájt. Túl
sokszor láttam őt sírni. Amikor elvesztettük apát, Siobhannal
csak tíz évesek voltunk, és sokszor láttam anyát sírni miatta.
Szerette őt, de egyáltalán nem emlékszem, hogy én szerettem-
e. Majd még többet könnyezet, mikor Siobhan terhes lett
Evannal, még inkább az esküvőjén, majd mikor Debs
megszületett. Sírt, mikor elmondtam, hogy meleg vagyok, de
szidta Istent, hogy engedte, hogy rossz döntéseket hozzak. Meg
kellett volna, hogy edzenek a könnyei, de nem.
 – Anya? Mit csinálsz itt? – léptem be a szobába, ő pedig
megszeppenve felnézett, letörölte a könnyeket. Nem hallotta,
hogy bejöttem a szobába?
– Siobhan azt mondta…
– Nos, Siobhannak nem kellett volna…
– Kérlek, Ash.
Átvágtattam a kiságyhoz, megcirógattam Mia puha haját, és
úgy álltam, hogy anya és Mia között legyek.
– Hagynod kellene aludni – mondta anya, majd az ajkába
harapott, mintha megbánta volna a kimondott dolgot.
Sóhajtottam, de ez nem egy olyan férfi hangja volt, aki
visszaél, vagy titkolni valója van az anyja előtt. A feltétel nélküli
szeretetem anya iránt az nap véget ért, amikor óvatosan
közeledtem hozzá, hogy elmagyarázzam, hogy meleg vagyok.
Ez volt az a pillanat, amikor bejelentette, hogy ez rossz.
Hogy én rossz voltam.
Ezután nem sokat beszéltünk, és elég hamar elhagytam az
otthonom az egyetem miatt. Vakáció alatt sem mentem haza,
szabadnapjaimon dolgoztam, kavartam srácokkal, de
mindenekelőtt mindenben őszinte voltam magammal
szemben. Anya megpróbálta felvenni velem a kapcsolatot, és
néhány alkalommal beszéltünk is, de mindig az sült ki belőle,
hogy meg kellett védenem magam azért, mert meleg voltam.
Nem volt hajlandó elhinni nekem, hogy ez mind a szexuális
beállítottságon alapszik.
Olyan elméletei voltak, hogy féle vagyok vezetve, ezért is
költöztem el olyan fiatalon, és arra számított, hogy majd
sztriptízelni fogok, hogy pénzt keressek, esetleg rosszabb.
Szerinte a Keleti Part, ahová egyetemre mentem, veszélyes hely
volt egy olyan ember számára, mint én, és visszatért a
Szentírásból származó tanácsaihoz, olyankor faképnél
hagytam.
Ne randizz lányokkal, ne randizz fiúkkal, ne randizz
senkivel, tanulj keményen, ne ugorj le a magas fáról a
kertben, ne egyek, majd ússzak, ne hozzak életre szóló
változást, anélkül, hogy megvitatnám a teljes családdal. Ne
legyek meleg. Hozzászoktam, hogy anya mindenről véleményt
nyilvánított.
– Beszélhetnénk?- kérdezte anya.
– Kijöhetsz és elmondhatod, amit akarsz, anya. Aztán el is
mehetsz.
Ismét sírni kezdett, és én összezavarodtam. Vitára
számítottam, indulatra, védekezésre, bármire csak nem néma
könnyekre. Talán kimehetnék a szobából és hagyhatnám, hogy
anyám összeomoljon.
De mi van akkor, ha Mia felébred és sírni látja a
nagyanyját, habár egy homályos arc lenne. Milyen
pszichológiai károkat okozhat ez neki? Várjunk. Túlgondolom
ezt. Mellé ültem az ágyra és megpróbáltam a negatív
érzéseimet elűzni.
– Miért vagy itt?
Vakon a kezem után nyúlt és megragadta.
– Ez mind az én hibám. Emlékszel arra a napra, amikor
hazajöttél a suliból és azt mondtad a fiúkat szereted?
– Igen.
– Péntek volt, Május 3, két nappal a születésnapom után, és
vacsorázni mentünk, hogy megünnepeljük. Esett és villámlott.
Emlékszel?
Persze, hogy emlékeztem. Nem az időjárás, vagy, hogy
anyával vacsorázni mentünk. Emlékeztem arra, hogy
hazamentem a suliból, szentül hittem, hogy valakivel
beszélnem kell arról, ahogy éreztem, hogy matek órán
megvilágosodtam, Mikey Westman háta mögött ülve. Meleg
voltam, egyenesen az anyámhoz rohantam, az egyetlen nőhöz,
aki felvilágosíthatott és tanácsot adhatott volna.
– Mondtam, hogy emlékszem.
– Azt mondtad meg akartad csókolni Mikey Westman és,
hogy meleg vagy.
– Nem szükséges összegezned a teljes zavaros beszélgetést.
Azt akartam, hogy azt mondja, hogy támogat, hogy szeret és,
hogy nem számít. Amit nem akartam az az előadást Istenről, és
a pokolról, és arról, hogy a melegséget választottam és
valószínűleg, hogy ez csak egy átmeneti helyzet volt.
Megrázta a fejét és annyira szorította a kezem, hogy azt
gondoltam megáll benne a vérkeringés.
– Sajnálom, hogy nem öleltelek meg olyan szorosan, ahogy
tudtalak.
Mi van? Huh?
Megérintette a karom. – Amikor elmondtad hogyan is
éreztél, nem hiszem, hogy mondtam, hogy szeretlek.
– Nem, nem mondtad. – A mellkasom fájt. – Azt mondtad,
hogy ez rossz.
– Nagyon szeretlek, Ash.
– Biztos vagy benne?
Elkomorodott.
– Ash, kérlek, engedd meg, hogy elmagyarázzam. A
gyereknek soha nem kellene kiérdemelnie a szülői szeretetet
azzal, hogy olyanná válik, amik nem ő; a szülő szeretetének
feltétel nélkülinek és örökké tartónak kellene lenni.
Cserbenhagytalak. Elüldöztelek, amikor a helyes dolgot kellett
volna tennem. Ez lett volna a feladatom, de elrontottam.
 – Tehát, amit feltételezel az az, hogy ugyanazt fogom tenni
Miával? Miért? Mert meleg vagyok, vagy, mert egyedülálló apa
vagyok? – felálltam. – Azt hiszem, el kell menned.
– Nem, ez nem rólad szól. Nem cselekedtem helyesen. Én.
Csend. Szörnyen megterhelt csend, ahol anya bámult rám,
várva, hogy mondjak valamit. Mit mondhatnék?
– Azt akarom, hogy boldog legyél – mondta végül.
Dühös voltam. – De én boldog vagyok anya. Nem értem,
miért nem érted meg.
– A kicsi Mia annyira tökéletes. Kívánom, hogy mindent
elérjen, amit csak akar, és ugyanezt kívánom neked is –
megrázta a fejét, könnyes pillantást vetett rám. – De az apád…
mindent tönkretettem azzal, hogy védjelek téged Isten
szabályainak betartásával.
– Ne is kezd a te Isteneddel – figyelmeztettem.
Kezét a halántékához szorította. – Nem úgy értettem. Egy
másfajta gyülekezetben vagyok most, nem abban, ami tartotta
bennem a lelket, amikor apád élt és utána. Nem abban,
amelyik azt mondta, hogy túlélhetek egy alkoholistával való
házasságot, csak hinnem kell – összeroskadt – Az Isten, aki
épen tartotta az elmém, elüldözött téged és nincs mentségem.
Rendben, meghallgathatom, és adhatok egy esélyt neki.
– Mit tanít ez a te új gyülekezeted?
– Hogy nem kell választanom – mondta annyira egyszerűen,
hogy a szavak erőteljesebbek lettek. – Nem lesz könnyű
egyedülálló apának lenni, Asher.
És most ismét kezdi. – Anya…
– Bárcsak találnál valakit Dariuson kívül, aki szeret, és
ketten lennétek itt.
Ezt én is szeretném. Vártam, hogy folytassa, hogy bárcsak
találnak egy nőt, de nem folytatta.
 – Egy nap találok valakit, de nem most, most Mia a
legfontosabb.
– Nagyon nehéz egyedül csinálni – mondta. – Az apád nem
az a fajta ember volt, akire támaszkodhattam, és amikor
segítségre szorultam a gyülekezethez fordultam, és megkaptam
azt a támaszt, amim nem volt. Minden fekete-fehér volt, de ez
volt az egyetlen módja, hogy megvédjem önmagam. Tudom,
hogy örűltségnek hangzik, de elkezdtem járni egy
terapeutához, aki rávilágított arra, hogy amit tettem
megmagyarázhatatlanul szörnyű volt.
– Jó – mondtam, majd siettem minősíteni az állításom. –
Úgy értem, jó, hogy eljársz terapeutához.
– Meleg, házas, három gyerekkel, a legidősebb az ősszel
kezd a főiskolán.
– Ó!
– Rávilágított arra, hogy folyton megkérdőjeleztem a helyem
a te világodban, és az, hogy elveszítem az irányításom fölötted
és a testvéred fölött megrémített. Van-e értelme annak, amit
mondok?
Csak annyit tudtam, hogy a mellkasom szorítása kicsit
csökkent. – Valamelyest.
– Nem kérdőjelezed meg, hogy milyen szereped van Mia
életébe addig a pontig, míg azt nem mondod neki, hogy
minden döntése rossz. Ígérd meg.
– Ígérem – ezt könnyen fogadtam meg. Nem akartam, hogy
Mia azt érezze, hogy bármelyik döntése rossz.
Pillanatokig csendben ültünk. Majd anya kihúzta magát és
dühösen megtörölte az arcát egy zsebkendővel.
– Egy bolond vénasszony vagyok – közölte.
 Szerettem volna, hogy a szeretet elárasszon, olyasmi, ami
már régóta hiányzott a kapcsolatunkat illetően, de hűvös
voltam még most is.
– Anya, csak ötvennégy vagy – mondta Siobhan az ajtóból.
Ránéztem, és azon törtem a fejem, mióta állhatott ott.
– Nagymama vagyok most. Öregnek érzem magam, mert az
én időm, hogy az anyátok legyek, a végéhez közeledett.
Siobhan dohogott. – Mindig az anyánk leszel.
Szerencsére Mia mozgolódni kezdett a kiságyban, ezért
mindketten elfordultunk a kialakult érzelmi hullámtól. Anya
elvesztette a fonalat és én hálás voltam érte.
– Esedékes az etetés – magyaráztam, és ismét megnéztem
az órám.
Óramű pontossággal jelezte, hogy elmúlt négy óra hossza. A
mocorgás elkezdődött, és Mia egy gügyögést adott ki
panaszkodás gyanánt, ezért felkaptam a kiságyból, aztán a
pelenkázó asztalhoz vittem, és amilyen hatékonyan csak
tudtam, tisztába tettem, majd felvettem és a mellkasomhoz
szorítottam. Anya nem említette az eldobható pelenkát és
ismét sírt. Úgy éreztem csatlakozom hozzá, de amikor valami
annyira egyszerű, mint a baba pelenkájának kicserélése,
érzelmi kötődés pillanatává vált, fontos volt, hogy az egyikünk
uralkodjon az érzései felett.
Ez túl sok volt, hogy kezeljem, és nem tudtam hogyan
érezzek ezzel kapcsolatban. Látni, hogy anyám sír, összezavart.
Mindannyian lementünk a földszintre, Siobhan ebédet
készített, majd mind a hatan kiültünk a kerthelységbe, kitárva
az ajtókat a gyönyörű nap előtt. Egy kézzel ettem, a másikkal
Mia üvegét tartottam, aki az ölemben feküdt és a tápszerét itta.
Debs és Even a földön ültek, és Siobhan e-mailt írt Dannek.
 – Mia annyira gyönyörű – mondta anya ismét. – Azt hiszem
a színeidet örökölte. A nő, aki a petesejtjét adományozta…
ismered őt?
Ezt tettük? Beszélgetünk a béranyáról?
– Nem tudom ki adományozta a petesejtjét, csak volt egy
szűrés és a profil alapján barna haja és sötét szeme volt,
hasonlóan az enyémhez. Szerettem volna, ha Mia valamennyire
hasonlít rám.
Anya eltűnt, majd visszajött egy hatalmas kézitáskával,
amelyből egy albumot vett elő tele babafotókkal rólam és
Siobhanról, amire jól emlékeztem.
– Látod? – Az orrom alá dugja az albumot, megmutatva a
klasszikus képeket két apró csecsemőről, az egyik kékben, a
másik rózsaszínben, és olyan volt mintha fognák a kezüket. –
Mia úgy néz ki, mint te és a nővéred a képen, amikor
csecsemők voltatok.
Megvizsgálom a képet kettőnkről, majd lepillantok Miára. –
Igen, úgy.
– Az első naptól kezdve te és Siobhan elválaszthatatlanok
voltatok, de most nézz magatokra, önálló életet éltek. És én
annyira büszke vagyok mindkettőtökre.
Vártam egy hozzáadott, de részre, arról, hogy a melegséget
választottam, nem kellett volna egyedülállóként babát
vállalnom. Azonban anya becsukta az albumot és visszaült a
kanapéra.
– Megölelhetném a lányunokámat?
Valójában semmi sem rendeződött közöttünk. Még mindig
fájdalmat éreztem a múltban mondott dolgok miatt. De ha
valaha is mondanék Miának valamit, ami felmérgesítené,
kétségbeesetten remélem, hogy megbocsájtana nekem. Talán
én is ugyanezt tehetném. Nem ma, de egyszer?
 – Természetesen.
Elvette tőlem Miát, magához ölelte, rám nézett, amikor
hatalmasat ásítottam.
– Emlékszem, amikor olyan fáradt voltam, nyomban el
tudtam volna aludni. Vigyázunk Miára. Nem ártana, ha
pihennél egy kicsit, édesem.
– Nem vagyok fáradt – füllentettem.

Már éjszaka volt, mikor felébredtem, és az egyetlen

fényforrás az előszobából jött, ahol egy apró akvárium volt a
sarokban. Úgy tűnt, hogy csak a szivárványos halam és én
voltunk itt lent, de miután sikerült elfojtanom az azonnali
pánikot, követtem a hangokat, az egyikben anyámra ismerve.
Amikor befordultam a szobába nem anya vagy Siobhan
ringatta Miát. Sean ringatta a lányom és bekattantam. Laza
mozdulattal elvettem tőle Miát és hátra léptem.
– Mit akarsz? – kérdeztem, miközben ellenkező irányba
mozdult, amíg a fenekével hozzá nem ért a munkafelülethez.
Egy kis alkalmi csókolózás nem jelenti azt, hogy besétálhat és
ringathatja Miát, amikor nem vagyok ott.
– Csak hoztam egy kis ételt, amit készítettem, gondoltam
ízlene, és aztán találkoztam édesanyáddal. Van chilim –
felemelte a fedőt, az illat betöltötte a levegőt, a gyomrom pedig
megkordult. – Kukoricakenyeret is készítettem. – Levette a
tálcáról a fedelet és mennyei illata volt.
Patthelyzetben voltunk. Bevágódtam a konyhába
védelmezőn, kikaptam a kezéből a lányom, mint valami őrült
személy, annak ellenére, hogy Siobhan ott volt és Miát figyelte.
Másrészt, Sean hozott nekünk vacsorát.
 Anya kíváncsi pillantással méregetett, aztán ősi gesztussal
biccentett, hogy mondjak valamit.
– Köszönöm – ajánlottam, de nem voltam hajlandó elnézést
kérni az őrült viselkedésemért, a lányom biztonsága miatt. Az
enyém volt, hogy megvédjem, és úgy tűnt mintha senki sem
értette volna meg ezt az egyszerű létfontosságú tényt.
– Anyát és a gyerekeket elviszem kajálni – mondta Siobhan,
és kiterelte Dedset, Evant és anyát az ajtón. Csak amikor
becsukódott a bejárati ajtó fogtam fel, hogy egyedül hagytak
Seannal.
– Azt mondták, hogy mondjam meg neked, hogy Mia
tisztába van téve és az anyád megetette – tájékoztatott Sean,
még mindig a konyha másik oldalán bebetonozódva, mintha
azt gondolná, hogy vádolnám őt vagy valami. Tartozom a
férfinak egy bocsánatkéréssel, annak ellenére, hogy a
házamban meghívás nélkül tartózkodott.
– Hoztál nekem kaját – mondtam helyette vagy inkább
kibukott belőlem.
Felélénkült és ellazult egy kissé. – Csípős, de kihagytam
belőle a legtöbb chilit, mert nem tudtam milyen csípősen
szereted – ujjával megérintette az ajkát. – Csak arra
emlékszem, hogy tettél erős mártást a hamburgeredre, amit
megkóstoltam, amikor megcsókoltalak, úgy gondoltam a chili
valószínűleg jó ötlet.
– Imádom erősen – közöltem, majd éreztem, hogy a
forróság elönti az arcom, mintha beismertem volna a tényt a
szexről, nem pedig a chilis vacsorájáról.
– Megterítek, ha helyet akarsz foglalni valahol – várokozott.
– Rendben, igen, köszönöm. – Még mindig kótyagosnak
éreztem a fejem az alvástól, és csak vissza akartam menni az
ágyba, de klinikán működő gyermekgondozási osztályról jól
emlékeztem rá, hogy fontos volt a segítséget és a támogatást
igénybe venni, mikor azt felajánlották és nem kellene, hogy
zavarjon a szomszéd ételadománya.
Elhelyeztem Miát a kis ülésében a reggeliző asztal mellé,
majd megmostam a kezem és végre nem volt más dolgom,
mint leülni. Az asztalon csak egy tál chili, kenyér és egy
étkészlet volt, már azon voltam, hogy megkérdezem tőle, hogy
eszik-e, de gyorsabb volt nálam.
– Rendben, most akkor el is húztam a csíkot– jelentette be,
és az órájára mutatott. – Egy órán belül munkába kell állnom,
ezért mennem kell. – Miahoz guggolt és a kezét a fejére tette,
mielőtt megsimogatta az arcát és megfogta a kezét. Álmos volt,
félig csukott szemmel. – Szia Mia, légy jó apukáddal, mert
nagyon fáradt – mormolta. Aztán figyelmét felém fordította,
átható kék pillantását. – Megcsókolhatlak? – kérdezte.
– Mi? – volt a válaszom.
Felkuncogott és ujjával lehúzta az állam. Aztán pedig
megcsókolt, mintha soha nem csókolna többé, felálltam és
karjaimba zártam. Akartam ezt a csókot. A pokolba, többet
akartam egy csóknál, és pár pillanat múlva teljesen
megfeledkeztem önmagamról.
Megragadta a fenekem és közelebb húzott, és eszküszöm
halottam, hogy valaki felnyögött. Gyanítottam, hogy én voltam.
Ujjait lecsúsztatta az övemre. Az egyetlen dolog, ami egyenesen
tartott, a kezei a fenekemen és az asztal. Elmélyítette a csókot,
ahogy megragadta a farkam. Annyira be voltam gerjedve,
annyira kemény voltam, és egy részem tudta, hogy
viszonoznom kellene, de minden, amit képes voltam tenni, az,
hogy kapaszkodtam belé. Az asztalhoz szorított és ez
alkalommal határozottan olyan hangot eresztettem ki, ami
inkább volt morgás, mintsem nyögés.
 – Annyira szexi vagy – mondta, majd elengedett. Olyan
közel voltam már, hogy elveszek ebben. Miért állt meg?
Kinyitottam a szám, hogy megkérdezem. Aztán hátra húzott, ki
Mia látószögéből, aki egyébként is aludt, és aztán laza
mozdulattal letérdelt. Lehúzta a melegítőm és a boxerem,
megfogta a golyóimat és egy csepp hezitálás sem volt a
részéről. Ujjaival a farkamon körözött, megnyalta a tetejét és
elismerően búgott. – Gyönyörű – mormolta, ahogy ajkával
körbe ölelt és kezével kitöltötte a maradék helyet.
– Bassza meg… – tudtam, többet akartam mondani, de nem
voltam rá képes, és átadtam magam a szenzációs érzésnek, ami
keresztül áramlott rajtam. Lenéztem, elhúztam a pólóm az
útból, hogy lássam ezt a gyönyörű pasit, ajkával a farkam
körül, és a látványa, az érzés, ahogy a farkam szopta, a
nyomástól a golyóimon, végem volt.
– Sean – figyelmeztettem, és abbahagyta a szopást,a kezeire
koncentrál, melyekkel le-fel simogatott, és innen már nem volt
visszaút. A másik kezével fogta fel az élvezetem, tartott, míg a
legtökéletesebb orgazmus átszáguld rajtam, és aztán ott
hagyott állva. Hallottam, hogy folyik a víz, majd visszajött,
segített felvenni a ruháim, mielőtt megcsókolt. Ő még kemény
volt, megragadtam, de eltolta a kezem.
– Legközelebb – morogta, még utoljára megcsókolt, majd
intve távozott. Addig nem lélegeztem, benntartottam a
lélegzetem, amíg nem hallottam, hogy a bejárati ajtó
becsukódik mögötte.
A chili fantasztikus volt, nem túl csípős, de elég fűszeres
ahhoz, hogy felébresszen, míg Mia átaludta az egész étkezést.
Kicsit feltakarítottam, elmostam a chilis edényt és a kenyeres
dobozt, és úgy döntöttem holnap visszaviszem. Válaszoltam
pár e-mailre, belefeledkezve a határidők újratervezésébe. Az
egyetlen projekt, amelynek határideje volt az egy új
autóversenyes játék végleges tervezete, melyet én
koordináltam, és, amit álmomban is meg tudtam csinálni.
Nem tudtam nem nevetni. Most mindent alva csináltam.
De nem lennék másként rá képes.

Brady: Szia, itt vagy?

Ash: Itt, a Trónok harcát nézem a kezdetétől. De hang nélkül
nehogy felébresszem Miát. Nálad minden oké?
Brady: Jól esne egy ölelés
Ash: {{{Ölelés}}} ez segített?
Brady: :( Néha szeretnék egy igazi ölelést, de aztán rájövök,
hogy ez nem történik meg
Ash: Meglátogathatlak
Brady: …
Brady: Talán. Egy nap, de nem most.

Nem beszéltünk sokat arról, hogy miért van annyira

meggyőződve arról, hogy soha nem fog találkozni valakivel,
akit szerethet. Szintén határozott volt abban, hogy nem áll
készen egy személyes találkozóra. Mindkét dolog szomorúvá
tett, de nem erőltettem. Ő volt az a valaki, akihez fordulhattam,
amikor éjszaka sötétjében egyedül éreztem magam, és
kapcsolat volt közöttünk.

Brady: Éjszakát
Ash: {{{MÉG TÖBB ÖLELÉS}}}
Brady: FÖLDÖN FETRENGEK NEVETVE. X
 Tizenötödik fejezet

Sean

A
z autópályán bekövetkezett baleset, egy autós
lövöldözés, a kanyaró feltételezett kitörése és az
emberek ki-be mászkálása, együttesen káoszt idézett
elő a sürgősségin. Nem mintha a káosz rossz dolog lenne.
Valójában a káosz a sürgősségin normális volt, és ez
elősegítette az idő gyorsabb repülését. Csak kezelni kellett, és
nem irigyeltem az irányító ápolónkat, Noaht, aki a táblát
bámulta. A többiekkel álltam és vártam, hogy a lövöldözés és a
jármű sokaság megérkezzen ugyanabban az időben, és
mindannyian tőle vártuk az útmutatást.
– A Mercy el tudja látni valamennyit? – kérdezte valaki a
jobbomon.
Noah a megjegyzés forrására pillantott, a zöldfülű
gyakornok, aki harmadik napja volt a sürgősségi
körforgásában. Annyira fiatalnak nézett ki, és habár csak két
évvel volt fiatalabb nálam, ez nem számított. Még mindig
gyereknek láttam. A pillantás, amelyet Noah vetett a
gyakornokra mindent elmondott, és a srác beállt Reuben Gray,
a főnővér mögé, aki akkora volt, mint egy szikla, miközben
Noah elkezdett parancsokat osztogatni.
– Állj az ajtónál és fontossági sorrendben válogasd az
ideérkezőket, vezényeld el az első lövöldözésről érkezőket és
vigyél magaddal két gyakornokot. Precizitást és gyorsaságot
akarok, stabilizáljuk őket, hogy minél előbb a műtőbe
kerüljenek, ha szükség van rá. Sean a közúti balesethez...
Nem vártam meg a többi utasítást, a három legközelebbi
gyakornokra mutattam, valamint hívtam a felszabadult
nővéreket, és intettem Reubenek, hogy kövessen.
– Mit kaptunk? – kérdeztem tőle, ahogy egyenesen a
főbejárati ajtó felé indultunk.
– Felnyársalta egy kamion, a vezető meghalt, hét autó vett
részt a közúti balesetben, ismeretlen áldozatok, tűzoltók a
helyszínen, a várható érkezési ideje az első áldozatnak három
perc.
A többi ködbe veszett. Az első áldozat, vagyis az egyes számú
áldozat, halott volt, mikor megérkezett. A második áldozat az
asztalunkon egy öt éves gyerek volt fejsérüléssel. A harmadik
egy feleségéért kiabáló férfi volt. Úgy tűnt, hogy felületes
sérülései vannak, de összeomlott és kétszer élesztettük újra az
asztalon, mielőtt a belső vérzés után stabilizáltuk volna.
Miranda a lelkipásztori gondozóból ma folyamatosan jelen
volt. Támogatta egy idős asszony családját, akit a
mentőautóban elvesztettünk, mielőtt segíthettünk volna rajta.
A nő nyolcvanhárom éves volt, és még akkor is, ha életben lett
volna, amikor odaértünk hozzá, nem lett volna prioritás a
táblán, mivel influenza tünetekkel vették fel. Az influenzát
ütötte a lőtt seb vagy egy vérző áldozat, akit a kocsiból vágtak
ki. Nem volt elegendő emberünk, de hogyan mondhatnánk
bárkinek is, hogy ilyen szörnyű választásokra kényszerülünk?
Ez volt az a szörnyű ár, amelyet meg kellet fizetnünk a
sürgősségin, másodpercek alatt dönteni élet és halál között.
– Fel kell vinnünk ezt a pácienset a műtőbe. Ezen kívül van
még egy sofőrünk, akit rendbe kell hozni és katéter laborba
vinni. A kardiológia várja – mondta Noah.
 Az én oldalamon állt, ellenőrizte a jegyzeteket, tekintetét az
asztalon lévő eszméletlen apán tartotta, és ezzel egyidőben
beszélt. Hallgattam, de a gyerek monitorját néztem, akit
visszahoztunk a halál torkából. Amíg nem láttam, hogy a
paciens stabil, addig sehová sem megy. Egy pillanat alatt
megváltozott a ritmus, és kinyitottam az ajtót.
– Vigyétek a műtőbe – jelentettem be, ezzel elindítottam egy
gyors és mozgalmas folyamatot, és Noah már kísérte is a
sérültet a sürgősségi felvonókig.
Amikor minden megoldódott, csend volt és vele jött a
legrosszabb rész is. Amikor az azonnali sürgős helyzet elmúlt,
csak a káosz romhalmaza maradt, vér festette be a padlót, az
asztalt, a takarítás megkezdődött. Még hátra volt öt óra a
műszakunkból, amikor az utolsó sérült beérkezett. Csak az
egyenruhát láttam, a vastag gumicsizmát és hogy a karja lógott
a hordágy oldalán. Egy tűzoltó, akit egy mentős tolt nem túl
nagy sietséggel.
Eric? A francba? Ez Eric volt? A tűzoltó halott volt? A szívem
megállt, és előre léptem, még mindig félúton a heves indulat és
a káosz megszelídítése között.
Közelebb léptem, láttam, hogy egy fiatal tűzoltó volt, akit
Adamnak hívtak, és újonc volt a 63 Egységnél. Ő feküdt a
hordágyon, csak azért, mert a mentős ott tartotta.
– Jól vagyok – tiltakozott, annak ellenére, hogy vér folyt a
kezéből a padlóra. Átvergődtem az őt kísérő tűzoltók
csoportján, akik köré gyűltek, megláttam Ericet, és olyan
rohadtul örültem, hogy ott állt. Egyenesen rám nézett és láttam
a szemében tükröződő félelmet, de nem tudtam beszélni.
Hallgattam a mentősök beszámolóját az adatokról, amire
szükségem volt.
 – A betonvas beékelődött a csigolyái közé... – hallgattam és
értékeltem egyidőben.
– Stabilizáljuk itt, majd felvisszük az emeletre – veregettem
meg Adam karját. – Biztos kezekben vagy – mondtam és
megjelöltem a diagramot. Ez egy prioritási munka, és a nálam
kompetensebb emberek megpróbálnák eltávolítani a
betonvasat anélkül, hogy az lebénítaná, de én nem mozdultam
mellőle.
Valaki felugrott és elhaladt mellettem, de esélyem sem volt
reagálni, mielőtt az asszony az oldalán megégett ruhában
megragadta Adam jó karját.
– Köszönöm – mondta. – Úristen, nem tudom... a fiam
rendben van... megmentette. Mindent magának köszönhetek.
Adam köhögött és a vér pöttyözte a száját, de bólintott.
Egész úton fogtam Adam kezét a műtőbe. Nem engedte el,
de egyszer sem sírt vagy engedett ki semmilyen hangot.
– Itt jó dolgokat tudnak csinálni – mondtam, ahogy az ajtó
becsukódott mögöttünk, és eltolták. Remegő hüvelyujjat
kaptam tőle, és a szívem megszakadt érte. Csodák
megtörténhettek a páciensekkel, de soha nem ígérhettük meg,
hogy nem lesz gond, hogy minden rendben lesz.
– Szerinted túléli? – kérdezte Eric mellőlem. Nem is vettem
észre, hogy követett bennünket, megfordultam és rá néztem.
Kimerült, arca kormos és komor volt a tekintete. –
Megpróbáltuk megállítani. Az átkozott bolond hős akart lenni.
Egyenesen a kocsiba mászott, az átjáró fala összeomlott
körülötte, kihozta a gyereket, saját testével védve.
– Te is ezt akartad tenni – mondtam, és nem vitatkozott. Ez
az, amit mindannyian megtennénk, ha úgy hozná a sors. – Az
anya odajött, megköszönte, hogy megmentette a fiát. Az
hiszem Adam hős, ugye?
 – Várnia kellett volna – dörmögte Eric, és a legközelebbi
falhoz dőlt. – Vele tarthattam volna...
– Gondolom az ösztönei vezérelték? Azt tette, amit
tanítottak neki.
Eric becsukta a szemeit és bólintott. – Tudom. – Egy hangos
sóhajjal ellökte magát a faltól, amely úgy tűnt, hogy ez az
egyetlen dolog, ami állva tartja. – Lent leszek a többi sráccal.
Nem volt értelme azt mondani neki, hogy menjen vissza az
állomásra, vagy menjen haza vagy, hogy vizsgáltassa ki magát.
Elment, hogy a továbbiakban ott álljon és várja, hogy Adamot
kihozzák a műtőből. Maradt még valamennyi a műszakomból,
de már úgy éreztem, mintha lefutottam volna egy maratont.
Nem reménykedtem, hogy az éjszaka további része csendes
lesz, és nem is az volt.
A fény az alagút végén az volt, hogy Adam túlélte a kezdeti
műtétet, sikerült eltávolítaniuk a vasat, ami közel volt a
gerincéhez és a következő lépés az volt, hogy megpróbálják
megmenteni a karját, de most inkább a várakozáson volt a
hangsúly, hogy megnézzék mi lesz a sráccal.
Akkor értem haza, amikor a hajnal kékes rózsaszínre festette
az eget, megkerültem a házat és a garázsban lévő hűtőből
elővettem egy sört és a kertbe indultam Cappal a nyomomba. A
ház legtávolabbi pontjához mentem, a medence mellé, leültem
egy székre, amelyet elhelyeztünk a völgyre néző kilátással,
megvakargattam Cap füle tövét, és megpróbáltam lazítani.
Harminc percig voltam egyedül és még a sörömből sem ittam,
mikor Leo csatlakozott hozzám.
– Rossz éjszaka?
– Nem rosszabb, mint általában – hazudtam. Nem kellett
Leonak tudnia, hogy egy szörnyű pillanatig azt hittem, Eric van
a hordágyon.
 Eric csatlakozott hozzánk, saját sörét hozva, és együtt
csendben bámultuk az új San Diego-i reggelt. A múlt éjjel sem
különbözött attól, amit szinte minden nap láttunk.
– Hogy van Adam? – kérdeztem.
– Ott a családja – mondta Eric, ami nem teljesen volt válasz
a kérdésemre. – Az orvosok azt mondják, hogy élni fog. – A
kimondatlan dolog extra volt, „ez minden, amiben
reménykedhetünk”.
Volt ma este fájdalom; néhányan, akik túlélték; mások, akik
meghaltak, és mi mindhárman próbáltunk ezzel a legjobb
dolgon megbirkózni.
És a következmények? Ültünk, a söröket dajkálva, amit nem
ittunk, megünnepelve, akiket elveszítettünk, vagy akiket
reméltük, hogy túlélik. Addig maradtunk, így míg egyikünk
ismét megtörte a csendet.
A múlt éjszaka után? Tudtam, hogy nem én leszek.

Leo tizenegykor kezdte a műszakját, Eric a szabadnapját

önmagának szentelte, zuhanyzás és Cap sétáltatása után
visszament a korházba leellenőrizni Adamot, aki most
várakozó játékot játszott. Éjszakai műszakban voltam a
sürgősségin, de azok a dolgok melyekkel normálisan töltöttem
a napon, mint az alvás, a mosás, a vásárlás, rendes étel evése,
mindent elhalványított a sürgető szükség mellett, hogy
láthassam Asht. Lóghattam volna a kertben, ülhettem volna az
elülső verandára, abban reménykedve, hogy meglátom, de ma
úgy éreztem talán beleférne, ha bekopognék az ajtón. Ehelyett
Capot sétálni invitáltam, és nem tudta elhinni a szerencséjét,
hogy a második kedvenc embere ki akarja vinni. Leültettem és
megsimogattam a füle mögött.
– Cap, szükségem van rá, hogy nagyon aranyos legyél,
amikor a szomszédba megyünk. Rendben?
Cap megcsóválta a farkát, beleegyezően vakkantott, ami
valószínűleg inkább tiltakozás volt, hogy feltettem a pórázát és
leültettem. A vakkantás inkább volt „siethetnénk ”, majd egy
„oké, aranyos leszek” feletet. Beleborzoltam a szőrébe és
megindultunk a szomszédba.
– Szia – mondta Ash, amikor ajtót nyitott, és a hátam mögé
lesett. Nem tudom mit várt, de reméltem, hogy az nem Eric
vagy Leo, mert ezen a reggelen csak én voltam. – Minden
rendben?
Magamra varázsoltam a legőszintébb mosolyomat és a
pórázon lévő Cap felé intettem. – Sétálni indultam és
szerettem volna egy kávét – jelentettem be. – Miával velem
jönnétek a parkba?
Homlokráncolva nézte az óráját, elvégzett egy komoly
matematikai számítást, ezáltal mérlegelte a baba alvását, a
pelenka cseréjét és az etetését, amíg én vártam. Aztán felderült
és rám mosolygott.
– Az remek volna. Várj meg – intett, hogy lépjek beljebb. –
Csak hoznom kell Miát. – Ahogy felment a lépcsőn, a helyemen
álltam, a főbejárat előtt és ellenőriztem az apró különbségeket
a háza és a mi házunk között. Eltekintve a nyilvánvalótól, itt
mindenhol Miára utaló bizonyíték volt; egy új csomag pelenka
a lépcső alján, két halom tiszta alvóka mellette és az egész
helységet babahintőpor és Ash illata lengte be.
Ha palackozni tudnám ezt az illatot, milliomos lehetnék.
Ugyanakkora lehet, hogy csak az Ash iránt érzett vágyam miatt
gondoltam így, főleg, ha megláttam, nem beszélve arról, ha
megéreztem az illatát.
Lejött az emeletről Miával a kezében. Úgy tűnt, hogy azóta
változott, mióta utoljára láttam. A nyaka erősebb volt,
eltartotta fejét Ash mellkasától, és esküszöm a szemét
nagyobbra nyitotta, mikor közelebb húzódtam, hogy
megpuszilhassam a fejét.
– Azt hiszem megismert – mondtam és a karomba vettem,
amíg Ash rögzítette a babakocsit és elegendő táskát pakolt,
hogy akár egy egész hadsereg manővereit ellássa.
– Még mindig homályosan lát – világosított fel.
Természetesen tudtam, de a hóbortos oldalamnak szüksége
volt egy olyan babára, aki ismer, és eldöntöttem, hogy
figyelmen kívül hagyom a szakértelmet.
– Akárhogy is. Megismeri Sean nagybácsiját, igaz édesem. –
Megcsiklandoztam az álla alatt, majd egy improvizált imbolygó
táncba kezdtem vele a körbe-körbe a folyosón, és csak akkor
álltam le, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Ash szórakozott
arccal bámul rám. – Mit mondhatnék? Imádom a babákat.
A tegnap esti emlékek a fiatal fiúról, akit Adam mentett
meg, és arról, hogy a másik sebészek majdnem elvesztették
Adamot, felvillant a gondolataimban, de visszakényszerítettem.
Ha nem tudom különzárni a két világot, akkor hogyan is
gondolhatnék arra, hogy bárminemű kapcsolatot kialakítsak
Miával?
A parkba indultunk, a rövidebb úton, majd körbejártuk a
környéket.
– Kérdezhetek valamit? – kérdezte Ash, ahogy áthaladtunk
a hintáknál.
Épp Cap pórázának kibogozása közepén jártam, mert rossz
irányba kerülte meg a fát, és Ashra mosolyogtam. – Persze.
 – Találkoztam Ericcel ma reggel. Átjött, hogy köszönjön, de
úgy hiszem, hogy igazából Miát akarta látni.
– Igen?
– Arra gondoltam, hogy valami baj van, és a ma reggeli
híradóban az autópályán történt tömegbalesetről volt szó.
Feltételezem, hogy ő fogadta a hívást? – bólintottam és ő
sóhajtott. – Azt mondták a sérülteket a Soledad Memorialba
szállították. Feltételezem... te is részese voltál az ellátásukban?
– Néhányukéban – finomítottam a történésen, mert a
civileknek nem kell tudniuk, milyen dolgokat látunk, vagy
hallunk az emberekről, akiket elveszítünk. Megállt, és addig
nem érzékeltem, amíg pár lépéssel előtte nem jártam.
Megfordultam, hogy megnézzem mi a baj, és egyenesen rám
nézett.
– Mutatták, hogy az egész családot kimentették az autóból,
egy gyereket is.
A francba. Ez hirtelen százféleképp volt kínos. Ha egy
pillanatra is azt gondolja, hogy Erickel Miát csak azért
szeretnénk látni, hogy egyenesbe hozhassuk a dolgot a
fejünben, akkor ki fog borulni.
– Igen – mondtam továbbra is óvatosan.
– A fiú… minden rendben vele?
– Remekül volt, néhány karcolással, és az anyja is
sértetlenül jött ki belőle. Az apa még az intenzíven van, de
túléli. – Pozitív forgatókönyvet vetettem fel, néhány
lehetetlenül szörnyű részletre.
– Mi van a tűzoltóval, aki csapdába esett? – harapdálta Ash
a száját. – Arra gondoltam talán… aggódtam, amikor
hallottam, és nem említettek nevet, hogy Eric volt.
– Adam. A tűzoltót Adamnak hívják. Rendbe fog jönni. –
Remélem.
 – Tudom, nem beszélhetsz róla... – Felemelte Miát a
babakocsiból, közelebb lépett hozzám, megfogta a kezem és az
összekulcsolt ujjainkat Mia fejére helyezte. – De megértem,
miért volt szüksége Ericnek arra, hogy lássa Miát, és most te is
láthatod őt.
A hangjában levő részvét megsemmisített, és az érzés
lesokkolt, ahogy Mia feje felett a határozott tekintetéhez
visszatértem. Nem futott fel a hegyekbe, vagy nem húzódott
rettegve vissza tőlünk, attól, amit elmondtunk neki. Ehelyett
megértette, hogy szükségünk lehet az élet igazolására, és hogy
ez felbecsülhetetlen ajándék volt Ericnek és nekem.
Csak azt nem értette teljesen, nekem mire van szükségem.
– Nem csak Miával szerettem volna együtt lenni –
mondtam, leejtettem a pórázt és ráálltam. Majd a szabad
kezemmel megfogtam az arcát. A parkot keretező fák mögött
voltunk, egyedül és biztonságban, és minden, amit tenni
akartam megcsókolni.
– Valóban? – morogta, és félúton találkozott velem, a fejét
lehajtotta, amíg tökéletesen nem illeszkedtünk. A csók minden
volt, amit magamban éreztem, a tegnap esti bevetést, a
fájdalmat, amit Eric arcán láttam, a sztoikus hősiességet, ahogy
Adam feküdt agonizálva, az öröm az anyán, amikor visszakapta
a fiát, és fájdalmasan várta, hogy lássa a férje túléli-e. A vágy és
a szükség, mind benne volt ebben a csókban, és mikor
elváltunk, Ash a homlokát az enyémhez döntötte.
– Ez nem lenne szabad megtörténjen velem – mondta Ash.
Amikor egy kicsit hátrált, és szégyenlősen rám nézett, olyan
volt, mintha valami megvilágosodott volna közöttünk. Talán
annak a felismerése, hogy valami történt közöttünk, valaminek
a fellobbanása, ami több volt a vágynál. Valami mély és épp
olyan szükséges, mint a következő lélegzet. – Úgy volt, hogy
Mia és én leszünk – mondta. – De nem akarom...
Nem fejezte be, helyette megcsókolt mielőtt elmozdult az
ölelésemből. Eltávolodott a nyilvános helyeken, de lágy mosoly
honolt az ajkán.
– Kávé? – javasoltam, és ismét felvettem a pórázt,
megvakartam Cap szőrét és megdicsértem a türelméért.
– És süti? – kérdezte Ash széles mosollyal.
Mire leültünk a kávéval és a sütivel, az érzelmes csók és az
együttérzés elmúlt, beszélgettünk a sportról, az időjárásról és
még a politikát is érintettük, mielőtt úgy döntöttünk, hogy ez
túl depressziós téma.
Hazafelé, több szenvedélyes csókot váltottunk és az egész
helyzet szürreális volt.
Mikor ásítottam, azt mondta aludjak egy kicsit, de volt itt
egy dolog, amit először szerettem volna megígértetni vele.
– A következő szabad estémen vacsorát főznék és átvinném,
így tudunk Miára vigyázni.
– Oké…
– Randi – félbeszakítottam, hogy tisztában legyen azzal,
amit kértem.
Elmosolyodott és bólintott.
Aztán hátráltam, majdnem felbukva a szundikáló Capon,
majdnem leesve a veranda lépcsőjén, úgy festettem, mint egy
idióta, de a mosolya nem remegett meg.
– Viszlát – és távoztam, mert másképp egész nap a
verandáján lettem volna, és valóban szükségem volt alvásra.
 Tizenhatodik fejezet

Asher

L
enne kedved találkozni?
A szavak ott lebegtek az e-mail legvégén. A SzAE
fórumot üzemeltető srác, Nick, privát üzenetet
küldött, melyben javasolta, hogy találkozzak az egyedülálló
apák kis csoportjával ezen a hétvégén. Nem volt mentségem.
Nem voltam elfoglalt. Nem volt a családdal betervezett
látogatás. Nem voltam beteg. Mia sem volt beteg. Valójában
nem tudom, mi gátolt meg abban, hogy azonnal igent mondjak.
Az élet legtöbb problémáját hasonlóan közelítettem meg,
mint a játéktervezést. Készítek egy kritikus analízist a
fejemben, kidolgozva az összes összefüggő részletet, és
valahogy ezt a folyamatot használva, jól boldogulok az
életemmel. Magabiztos voltam, volt saját vállalkozásom, és az
egyetlen dolog, ami valaha eltérített a pályámról a pillanatnyi
őrületem volt, hogy azt hittem Darius megfelelő volt
számomra.
Így átgondoltam azokat az okokat, hogy miért nem
válaszoltam azonnal és elemeztem a gondolkodási
folyamatomat.
Nick három gyerek apja volt, két fiúé, nyolc és tíz évesek,
tovább kellet lépjen, így első helyre helyezve a gyerekeit.
Valójában, összeszedettnek tűnt és kézben tartotta az életét. A
két fiút kiskorukban adoptálta, de a lánya ugyanúgy béranyától
született, mint Mia. Ott volt, megcsinálta, és egymillió
„Legjobb apa” pólót kapott, ebben biztos voltam. A lánya lelkes
táncos volt, és mindkét fia baseballozott, és múlt évben
Orlandóban vakációztak. Mindezt az Instagramon levő családi
képekből tudtam.
Természetesen gyászolt, a férje elvesztette a csatát a rákkal,
és egy percig sem tudtam elképzelni, hogy ez milyen lehetett
Nick vagy a gyerekek számára. De, még mindig vezette ezt a
támogató csoportot, és rendelkezett mindezekkel a
tapasztalatokkal, és aztán ott voltam én.
Azt éreztem, hogy jól csinálom, még annál is jobban.
Éberebbnek és összeszedettebbnek éreztem magam, és már
nem vesztem el a pelenkákba, bár még nem tudtam rendesen
megbirkózni az igazán zűrös ügyekkel, mert nem gondoltam,
hogy helyénvaló lenne Miát magammal vinni zuhanyozni, és
ott megfürdetni. Nem borotválkoztam minden nap, és hetekkel
ezelőtt voltam fodrásznál, de minden nap felöltöztem,
lezuhanyoztam, és ez már győzelem volt a számomra.

Ash: Itt vagy?

Brady: Telefonon.
Ash: A San Diegoi fórum tagjai találkozót terveznek.
Brady: Hallottam, hogy ez egy jó csoport, menned kellene.
Ash: Nem tudom, készen állok-e rá?
Brady: Ne legyél olyan, mint én, és maradj egyedül. Készen
állsz rá.
Ash: Eljössz velem?
Brady: …
Brady: …
Brady: Nem tudok. Még nem. Ez túl sok nekem.
 Soha nem kérdeztem, hogy mit értet ezen, és ő sem mondta
sohasem, de valami történt vele, ami azt jelentette, hogy nem
akart kapcsolatba lépni másokkal. Vagy talán csak a csoport
miatt vagy csak miattam. Az volt az érzésem, hogy ha valaha is
megkérdezném, akkor azzal örökre elijeszteném és ezt nem
akartam.
Mikor Brady kijelentkezett, elkezdtem megírni az e-mailt,
gyengéden ringattam Miát a vállamon, miközben ő szundikált,
nagyon meghitten és nagy bizalommal.
– Oké, Mia ez könnyű. Csak küldeni kell egy válasz e-mailt,
hogy ott leszünk, és talán elmagyarázni, hogy idegesek vagyunk
és fenntartásaink vannak.
A teljes bizonytalanságom abból fakadt, hogy nem jártam el
otthonról, hogy féltem attól, hogy az emberek el fognak ítélni,
amiért meleg férfiként, egyedülállóként vagyok apa, akinek
béranyától született gyereke és, aki három napja nem
borotválkozott. Minden összeomlott. Az összes
bizonytalanságom kiöntöttem egy hosszú levélben, ami tele
volt jelzőkkel. De ez a levél nem azért íródott, hogy elküldjem,
csak azért, hogy kiadjam magamból a bizonytalanságomat.
Aztán mindent kitöröltem.
Újra kezdtem, részletesen ecsetelve, hogy miért okoz
nehézséget, hogy eljussak a találkozóra. Ami hazugság volt.
– Törlés, törlés, törlés, a szarba, a fenébe. Bocsánat, Mia.
Akkor most mi legyen? Szombaton nem csinálok semmit. És
mi van akkor, ha a legjobb dolog most számomra az lenne,
hogy elmegyek erre a találkozóra és egy személyes
beszélgetésben veszek részt. Brady azt mondta mennem
kellene, és Nick nem nevetne ki, vagy ítélkezne felettem,
hagytam, hogy a saját bizonytalanságaim kiszínezzék az
elvárásaimat arról, hogy mit is találok ott.
 Szia, Nick! Ott leszek, köszönöm. Ashként szignóztam, de
oda írtam, hogy Ash Haynes a biztonság kedvéért, és ennyi
volt. Elköteleztem magam, hogy találkozom ezekkel az új
emberekkel. Átmásoltam Bradynek, abban a reményben, hogy
meglátja és eljön. Találkozhatnék vele szemtől szembe, valami,
amin a magunk módján dolgoztunk, bár vonakodónak látszott.
Arra utalva, hogy a családi élet és a munka nyomása nehezedik
rá. Leginkább azt gondoltam, hogy olyan régóta volt Lucas és
Maddi apja, hogy elfelejtette, hogyan kell kapcsolatot
teremteni a többi emberrel. Bár a beszélgetés közben
észrevettem, hogy nagyon óvatosan elkerüli a barátokról vagy a
múltjával kapcsolatos beszélgetést.
Finoman felvettem Miát, felmentem a hálószobámba, a
kiságyába fektettem és figyeltem, ahogy lélegzik. A szerelmem
iránta megsemmisítő volt, és a szívem belesajdult.
– Szeretlek, Mia – dörmögtem, majd ledőltem az ágyamra,
oldalra fordulva, hogy figyelhessem, ahogyan alszik. Gyönyörű
volt, a bőre olyan puha. Puha haja kissé vastagabbnak tűnt, de
nem sokkal. Kíváncsi vagyok milyen színű lesz, és vajon
zavarni fogja-e, hogy az apja fonja majd neki. Becsuktam a
szemem és elképzeltem azt a bonyolult fonatot, amit gyakran
figyeltem meg Siobannál, amit csinálja. – Megkérem majd a
nagynénédet, Siobhant, hogy fonja be a hajad, és ez lesz a
legszebb haj a suliban – morogtam és álomba szenderültem.

Siobhan és anya meglepetés látogatása kicsivel délután

három után ébresztett. Mia előtt soha nem jutott eszembe
napközben aludni, de eléggé feltöltődve éreztem magam, hogy
megengedjem Siobhannak, hogy belökdössön a fürdőszobába.
– Mit csináltok itt? – követeltem.
 – Debs ottalvós bulin van a barátaival, Evan focitáborba, és
anyával látni akartunk téged és Miát.
– Mi van?
– Nos, anya nem akart semmiről lemaradni.
– Úgy érted, mint, ahogy életem nagy részét kihagyta –
bármi is történt, azért még mindig van bennem neheztelés, ez
egy ideig eltarthat.
– Állj le, Ash, és borotválkozz meg – parancsolta. – Úgy
nézel ki, mint egy csavargó.
– Köszi, nővérkém – sóhajtottam, majd figyeltem, ahogy
Siobhan elvette Miát, hogy tisztába tegye és babusgassa. Azt
feltételeztem, hogy anya lent van, de tudván, hogy ott volt, nem
tett annyira feszültté, mint amennyire tehetett volna, mert
Siobhan vele volt. Talán eljön az a nap is, amikor az, hogy anya
itt volt a házban, nem fog ilyen feszültté és védekezővé tenni,
de az a nap nem jött még el. A borotválkozás csodálatos volt, a
zuhanyozás mámor, és megengedtem magamnak, hogy
minden percét élvezzem. Ma volt az első nap, amikor normális
embernek éreztem magam, és a gondolataim zuhanyzás
közben Sean felé kóboroltak és a csókunkra a parkban,
valamint a konyhában történt szopásra. Minden alkalommal
olyan alapossággal csókolt meg, hogy még most is érzem az
izét.
A mesteri szájának emléke, ahogy szívott, csókolt, ahogy a
nyelvét végig futtatta a farkam hosszán, ahogy kényeztetett,
mindez keménnyé tett. A meleg víz verte a vállam, a farkamat
simogattam rá gondolva, ahogy szopott, és a valaha volt
legrövidebb időn belül elélveztem.
Ahogy a törölközővel a hajamat szárítottam, nem tehettem
róla, de azon tűnődtem lehetne-e több ilyenben részem. Vagy
kihagynánk és egyenesen belevághatnánk a közepébe. Nem
lenne ellenvetésem, de egy részem örült volna, ha egy felnőtt
beszélgetést lefolytathattunk volna az orgazmusok mellett.
Mikor leértem a konyhába még gomboltam az ingemet, anya
tapasztalt mozdulatokkal a pultot takarította, Siobhan Miát
ringatta, miközben süteményt evett, és minden nyugodt volt.
– Emberibb külsőd van – vigyorgott Siobhan.
– Ha-ha-ha – elloptam a kezéből a sütit, és egy falatra
betömtem, a legjobb hörcsög benyomását keltettem. –
Délutánt, anya – mondtam, ami inkább motyogásnak
hangzott, ahogy a morzsák mindenfelé repkedtek. Anyát a
házamban látni a legfurcsább reakciót váltotta ki belőlem.
Talán sokk volt, de feltételeztem, hogy a végére megszokom, és
elfogadom, ezért úgy döntöttem, követem Siobhan
ragaszkodását miszerint, adjak anyának egy esélyt. Mi lenne,
ha a dolgok megváltoznának? Mi lenne, ha bíznék benne és
ismét ellenem fordulna?
Még mindig neheztelést éreztem a gyomromban, és
legtöbbször nem tudtam harcolni ellene. Meg kellett
birkóznom a múltbéli sérelmekkel. Anya felnézett a
takarításából és a mosolya óvatos volt. Azt akartam, hogy képes
legyek arra, hogy megöleljem és bátorítsam, mert a
gondolataim keményebbek voltak, és azon tűnődtem, hogy ez-e
az a pillanat számomra, hogy megértsem és elfeledkezzem a
dolgokról. Mia megérdemelte, hogy a nagymamája részese
legyen az életének. Bárcsak tudtam volna, hogy mit is érzek
valójában, de most csak Miában, Siobhanban és a
karrieremben voltam biztos.
Ne feledd Seant. Időt akarsz vele tölteni, csókolni, és talán
ennél többet is tenni vele.
Anya kitöltött három kávét, kivittük a kertbe és leültünk az
árnyékba. A házam magasabban volt a szomszédéhoz képest,
és a kerítés felett elláttam a medencéhez. Ki tudta, merre vezet
ez a dolog Seannal? Lehet, hogy minden csak fényesen lángoló
tűzijáték volt, ami egy pillanat alatt elhal. Ez vajon nem tenné a
szomszédi viszonyt kellemetlenné?
Olyan rossz az, hogy szexet akarok, hogy talán azzal
elcseszem közöttünk, hogy normális szomszédok legyünk?
– … tehát, azt mondtam, hogy ez kibaszottul nem az ő dolga,
és hogy egy gonosz vén szipirtyó, és hogy a pokolba is, de a
fiam hadd tehessen azt, amit akar.
– Huh? – kaptam el a végét annak a valaminek, amin az
anyám felizgatta magát. – Mi van?
– Sheila, ismerted, a könyvklubomból, arról hadovált, hogy
a gyerek két apával elég rossz, de te világra hoztál egy gyereket
egyedülálló apaként… – drámai módon intett a kezével. –
Felálltam, lelkes beszédet tartottam és ezzel helyre raktam.
Természetesen elhagytam a könyvklubot.
Siobhan felhördült. – Kidobtak? Ezt nem tehetik!
– Nem, édesem – anya megveregette a lábát. – Lemondtam
a társelnökségről és kiléptem. Mindannyian annyira gonoszak
voltak, mint holmi középkategóriás felsőbbrendűségi
komplexussal küzdők társasága. Soha nem fogadták el, hogy
meleg fiam van, és folyton azt mondták, hogy rossz szülő
vagyok. – Aztán rám nézett, és a szemében ott volt a
sebezhetősége, ami azt az érzést keltette bennem, hogy rossz
vagyok. Arcán tanácstalanság tükröződött, és megerősítésre
várt, hogy nem az ő szülői gondviselése befolyásolta a nemi
identitásomat. És megint ott volt közöttünk a gát, és nem
tudtam segíteni a visszatérő neheztelésen. Ennyit arról, hogy
megtaláljam a békém. Akár el is engedhettem volna a dolgot,
nem vitatva anya óvatos kijelentését, de Miára kellett
gondolnom, és elegem volt a célozgatástól.
 – Senki nem választhatja, hogy meleg legyen-e, ahogy a
szülei sem kényszeríthetik rá, hogy azzá váljon. – Erélyes
voltam, és láttam azt a pillanatot, mikor anyám felfogta, mit is
mondott, miközben nyomorultul rárogyott a székre.
– Sajnálom. Nem úgy értettem. – Mellkasához húzta a
kávéját, és a legnagyobb faszkalap fiúnak éreztem magam ezen
a bolygón. Hogyan tudnánk magunk mögött hagyni a
történteket, ha nem hiszem el, amit mond, hogy próbál jó anya
lenni? Fogadok, hogy ezerszer össze fogok zördülni Miával, és
mit várnék el tőle, hogy mit tegyen, ha így lenne?
Bocsáss meg. Értsd meg, egy másik generációból
származom. Ennek ellenére szeress.
– Tudom, anya. Még mindig fáradt vagyok, és még mindig
ott vannak a régi sebek – kinyúltam és megfogtam a kezét. –
Próbálkozom.
Majdnem elsírta magát, de elegem volt abból, hogy a sírni
lássam. Nevetésre volt szüksége, és a boldogabb időkre kellett
koncentrálnunk.
– Mit mondott a könyvklub arról, hogy kilépsz?
Elfogadta a békejobbot, amit nyújtottam felé.
– Azt mondták, nem érdekli őket, de tudod mit nem vettek
észre? A hírlevélben, amit még én küldtem, soha nem találnád
ki, hogy melyik könyv volt a következő az olvasó listán?
Bele kellett mennem a játékba, mert láttam, hogy
valamilyen ütős poén jön. – Melyik?
– Szólíts a neveden. – Felhorkantott egy nagyon nem anyás
nevetéssel. Aztán Siobhan is csatlakozott, és végül az irónia
arcon ütött és én is csatlakoztam a hahotázáshoz. A nevetésem
felébresztette Miát, elvettem Siobhantól, úgy állította be a
kalapját, hogy az árnyékot vessen a szemére.
 – Hello – Leo szakította meg a gondolataimat, miközben a
kerítés felett átköszönt, és valamin állnia kellett, hogy
átláthasson, és elképzeltem, hogy átugrik a kerítésen, ahogy
Sean tette Siobhannal legutóbb.
Nem hiszem el, hogy elmulasztottam Sean átugrását.
Milyen rohadtul szexi lehetett? Talán megkérhetném, hogy
tartson egy privát ugrási tanfolyamot.
– Helló, fiatalember – mondta anya és belesüllyedtem a
székembe.
Leo biztos ellenezné, hogy így nevezzék. De ehelyett még
szélesebben vigyorgott. – Asszonyom – mondta, és
megérintette a képzeletbeli kalapját.
– Azt hiszi magáról, hogy egy cowboy? – suttogta Siobhan.
– Szólíts Barbarának. Ő a lányom Siobhan és szerintem már
ismered a fiam, Ashert.
– Ash – javítottam ki.
Leo a kerítés tetején keresztbe fonta karjait. – Már
találkoztam a kisbabánk apjával – mondta. Utáltam ezt a
kifejezést, mert számomra csak Mia létezett, és értelemszerűen
azt jelentette, hogy kisegítettem a baba anyukáját. De itt nem
volt mit tennem, amivel megváltoztathatom, hogy a világ most
hogyan bélyegez meg, és hogyan fog ezen túl is.
Nem csak apa, de meleg apa, amihez valamilyen védjegyre
volt szükség.
Miának nem lesz apja. Neki meleg apja lesz, de ezzel semmi
bajom. Megpróbálok felnevelni egy toleráns, megértő,
gyönyörű gyereket a magam módján, és utánanéztem a szerzői
jogcímért. Tehát, Leo csak cukkolt, de bárcsak ne akkor tenné,
amikor anyám itt van.
Tudtad, hogy egy apa, aki meleg milyen módon fogja
formálni a gyereked? A szavak, amiket nekem kiabált, amikor
elmondtam anyának, mire készülök, nagyon szétszórtak voltak.
A mögöttes jelentéstartalmuk olyan volt, mintha méreggel
lettek volna átitatva.
És újra itt volt a neheztelés, a kegyetlen véleménye arról,
amit tenni akartam. A mellkasom összeszorult, még Leo
mosolya és viccelődése sem tört át a kemény páncélon, amit
felhúztam magam köré.
Majd Sean csatlakozott hozzá a kerítésnél, és a bolond
szívem kihagyott egy ütemet.
– Ez a férfi zaklat téged? – kérdezte pléhpofával. – Rendőrt
kell hívjak?
Sean hirtelen eltűnt a szemem elől a hadonászó karok
között, ahogy Leo meglökte és egy pillanatra egyenesen ültem a
székembe és csak akkor lazultam el, mikor újra felbukkant,
mint keljfeljancsi.
– Mrs. Haynes, Siobhan – mondta integetve, nyilvánvalóan
nem viselte meg a leesés bármin is álltak.
Sean kellemes látvány volt a vörös pólójában, karjai
keresztbe fonta a kerítésen és széles mosoly terült el az arcán.
Leo mellé lépett és összerezzent. – Mi van? – kérdezte, ami
arra késztetett, hogy azt gondoljam Sean megrúgta.
– Kérdezd meg őket – sürgette.
– Nos, akár te is megkérdezheted.
– Azt mondtad te fogod.
Ez olyan volt, mintha Laurel és Hardyt néztem volna, és
valahogy a feszültség oldódott bennem, amíg rá nem jöttem,
hogy mosolygok.
– Tehát abban reménykedünk, hogy a nyár végén egy
lakóközösségi bulit tartunk. Mindenkit szívesen látunk, de
időpontot nem tudunk még, mert minden attól függ, hogy a
műszakok hogyan alakulnak.
 – Nem kell ennyire belemenned a dolgokba, haver – mondta
Leo ál suttogással.
– Örömmel – mondta anya, és Siobhan érzéseit tükrözte
vissza.
Mia mozgolódott az ölemben és arca mérgesen megrándult,
ez volt a jelzés, hogy eljött a pelenka csere ideje. – Bocsánat,
pelenkacsere – magyaráztam.
Sean kihúzta magát. Aztán egy laza mozdulattal, akár egy
szuperhős, átugrott a kerítésen, ami az ingatlanaink között
húzódott és mellettem termett. Még meg is állt egy pillanatra
guggolás közben és utána állt fel, hogy leporolja magát.
Ez a legszexisebb dolog, amit valaha láttam.
– Segítek – közölte –, bent találkozunk. – Ezután belépett a
házamba, mintha ő lenne a háztulajdonos.
Siobhan felállt és megölelt. – Mennünk kell, el akarom
kerülni a forgalmat hazafelé. Rendben leszel, kis öcsi? –
Megpuszilta Mia fejét és kinyújtotta anya felé a kezét, hogy
felsegítse. Még több puszi Miának, egy óvatos ölelés anyától,
amelyet sután viszonoztam.
– Jól leszek – mondtam és ez volt az első alkalom, hogy nem
hazudtam.
Integettem, majd elindultam befelé. Most pelenkát kellett
cserélni, de Sean elvette tőlem Miát, felvitte az emeletre a
pelenkázó asztalhoz, tisztába tette Miát és hosszú időt töltött
azzal, hogy babusgatta, megpuszilva minden lábujját és közben
dúdolgatott.
– Jobban érzed magad most már, hercegnő? – mormogta,
felkapta, megpaskolta a fenekét, mielőtt felém fordította. A
mosolya elhalt, aztán rájöttem, hogy bámultam őt, akár egy
idióta. – Sajnálom. Nem akartam…
 Elvágtam a szavait egy csókkal. – Tudod te, hogy mennyire
dögös volt? Átugrani a kerítésen, pelenkát cserélni?
Viszonozta a csókom, de kissé kínos volt, hogy Mia
közöttünk volt, és amikor zsörtölődni kezdett a kaja miatt,
elvettem tőle, lementem elkészíteni a tápszerét. A télikertbe
tartottam, ahol kényelembe helyezhettük magunkat és
hallgattam, ahogy Sean berakja a mosogatógépbe a bögréket és
a tányérokat. Pár pillanatig arról fantáziáltam, hogy milyen
lenne, ha Sean állandóan itt lenne, itt körözne, megosztanánk a
házimunkát és az ágyamat.
Valójában az egyedülálló teljes ellentéte.
– Van valami, amit tehetek érted? – Letette a kávét a
mellettem levő kisasztalra, majd leült velem szembe.
– Nem kell itt lenned és segíteni nekem. Ha van szabadidőd,
nem kellene aludnod?
– Éjszakai műszakból jövök, úgyhogy reggel nyolcra kell
visszamennem, ébren kell maradnom, hogy visszaálljon a
bioritmusom. Veled és Miával tölteni az időt sokkal érdekesebb
az alvásnál. – Előrehajolt, a könyökét a térdén pihentette és az
ujjai összefonódtak. – Jönni fogsz a lakóközösségi bulira? Te és
Mia? A családod?
– Mia és én biztosan. E hét után visszatérek a munkába, de
belefér egy nap szórakozás.
– A dátum függ a műszakunktól, és lehet, hogy nem tudunk
előre szólni.
Ez könnyű volt. – Itthonról dolgozom – magyaráztam.
– Felfogadsz egy dadát?
– Nem, majd én intézek mindent. Rutint kell szerezzek
abba, hogy az etetések és altatások között dolgozzak, mert
mindig is az volt a terv, hogy itthon leszek Miával. Dariusnak
utaznia kellett. Amit dolgozom, főleg itthonról csinálom, és
elég pénzt kerestem, elegendőt ahhoz, hogy megvegyem a
házat, hogy ne kelljen egy ideig dolgoznom. – Bassza meg, ez
olyan védekezőnek hangzik.
– Mivel foglalkozik az exed?
– Tengerbiológus, San Diegóban dolgozott, amikor
találkoztunk, majd Londonban. Most Balin van, vagyis ott volt,
amikor utoljára hallottam felőle. – Azt nem említettem, hogy
azt tervezte később visszajön New Yorkba vagy, hogy azt
akarta, hogy találjak bébiszittert és repüljek a Keleti partra,
mintha semmi se történt volna. Ő ott volt. Nem tudtam, hogy
mikor tervezte mindezt és nem is érdekelt. Végeztem vele, és itt
volt Mia, akire gondolnom kellett és Sean is itt ült, oly szexin,
miután kicserélte a lányom pelenkáját.
Amikor arra a felszínes évre gondoltam, amikor csak feszes
feneket és mellizmokat kerestem egy férfiban, Sean teljesen az
ellentéte volt. Nem mintha Seannek nem lett volna feszes
feneke vagy hiányt szenvedett volna mellizmokban, de ő valós
volt, volt benne tartás, és veszélyesen közel állt a szívemhez.
Mindenképp Miát kellett az előtérbe helyeznem. Nem, ez rossz
megfogalmazás volt, Miát akartam előtérbe helyezni.
– Mesélj többet arról, hogy mivel foglalkozol pontosan? –
kérte Sean és olyan átkozott komolynak nézett ki, mintha a
válaszom a legfontosabb dolog lenne, amit valaha is hallott.
– Szoktál videójátékokkal játszani?
Sean sóhajtott. – Nem igazán. Szabadidőmben alszom.
– Nos, ez az, amit csinálok. Karaktereket tervezek.
– Rajzolod őket?
– Nem. Kódolom azt az információt, amelyektől a rajzok
életre kelnek, de képes vagyok skiccelni dolgokat, amelyek
kisegítenek anyagilag, ha kell.
 – Ez lenyűgöző. Még egy pálcikaembert sem tudok rajzolni.
Ha Pictionary-t játszom, csak a pálcikaember felé bököm, amit
állandóan rajzolok, mintha az segíthetne. Leo és Eric nem
hajlandóak játszani velem, de akkor én sem vagyok hajlandó
velük kártyázni, mert mindketten csalnak.
Lepillantottam Miára, aki már éppen álomba merült, a
lassan befejezett üvegével. Senki sem mondta mennyit alszik
egy baba. Természetesen, tudtam, hogy a babák sokat alszanak,
és, hogy igen aludhattam volna, mikor ő is alszik, de
egyértelmű volt számomra, hogy ő volt a legtökéletesebb baba
az egész világon. Etetés, alvás és kakilás, a kislányom volt a
legjobb ezekben. Nos, ha én meg képes lettem volna a legjobb
apának lenni, akkor minden a legnagyobb rendben lesz.
Hatalmasat ásítottam, és Sean felállt. Azt akartam mondani,
hogy ne menjen el, hogy jól vagyok, és nem vagyok fáradt, de
hat óra volt és tudtam, hogy Mia kelni fog tízkor, kettőkor és
reggel hatkor és erőfeszítéseket kellet tennem, hogy feltöltsem
az alvótartályomat.
Seannak úgy tűnt, hogy más ötlete van. Felkísért az
emeletre, megvárta, míg Miát a kiságyba rakom, majd az ágyig
csókolt. Hátratántorodtunk az ágyra, majd a hátára gördült és
közelebb húzott, átölelt és szorosan tartott.
– Mindkettőnknek szüksége van alvásra.
Először összezavarodtam, de hátradőlt a párnára,
megcsókolta a fejem búbját és a karjaiban tartott.
És abban a pillanatban a szívem védelme megrepedt, és
tudtam, bejutott. Ez a férfi veszélyes volt.
 Tizenhetedik fejezet

Sean

A
mikor először voltam otthon az egyetlen sörömmel, a
medence szélén ülve, lábaim a vízbe lógatva és
napvédő krémtől csúszós bőrrel, meghallottam Mia
sírását, majd Ash megnyugtató baritonját, gyermekdalokat
énekelve. A sírás elhalt, de az éneklés folytatódott, melyet a
szél sodort felém és mindenféle bizsergető érzést éreztem.
Este randim lesz Ash-el, és mindenre felkészültem.
Csak arra vártam, hogy Ash üzenjen, Mia megetetve és
alszik, én meg máris átviszem a marhapörköltet és a
kukoricakenyeret, amit készítettem. Egyszerű étel volt, de talán
a második legízletesebb dolog, amit a chili után csinálok. Már
ott akartam lenni, segíteni Miával, de elmagyarázta, hogy azt
szeretné, ha minden nyugodt körülmények között zajlani, mire
átmegyek.
Hiba volt, hogy szerettem volna időt tölteni velük, csak mi
hárman, és megszokott, általános dolgokat tenni, mint például
a fürdetés és fektetés?
– Jó műszakod volt? – Leo szakította félbe a gondolataimat,
ahogy mellém ült, és Cap egyenesen a bokrok árnyéka felé
tartott.
Fegyveres erőszak, járműkáosz, körülötted keringő rendőrök
és tűzoltók, az egyik beteg kiütötte a legújabb
orvostanhallgatónkat.
– Eh, olyan ötös a skálán.
 – Nyugodt nap.
– Mindig.
Koccintottunk a sörünkkel, és néhány percig tovább ültünk.
– Tehát, te és Ash? – kérdezte.
– Igen, én és Ash.
– Jó srác. Kedveljük. Jól boldogul Miával.
Azt hiszem, csak én láttam a réseket Ash-on, a gondokat és a
bizonytalanságokat. Ez jó dolog volt? Vagy nem?
Semmi rossz nem csúszott be a gondolataimba. A pokolba
is, minden napsütéses volt. Leo elhintett halovány
próbálkozása a vacsoránál teljesen rendben volt. A tény, hogy
Leo ismét a mosást a gépben hagyta, remek volt. A televízió
távirányítója teljesen eltűnt? Egyáltalán nem számított.
Teljesen belezúgtam. Még inkább az után, hogy Ash-t
öleltem az ágyban. Először is többet akartam csinálni,
mindenhol csókolni akartam és talán lefogni, ismét átlendíteni
a csúcson. Az arckifejezése, amikor szoptam, tökéletes volt.
Amikor nyolckor az órám csörgésére felébredtem, nem
akartam otthagyni Ash-t, de hagytam egy üzenetet, hogy lássa,
ha felébred. Elmagyaráztam, hogy valószínűleg nem fogunk
találkozni a következő napon, mert az eredetileg tizenkét órás
műszakom minden bizonnyal hosszabbra fog nyúlni, de ha
megfelel neki, akkor pénteken vacsorát viszek. Megkértem,
hogy üzenjen, ha ez nem felel meg neki, és bár gyakran
ellenőriztem nem volt üzenet, ami azt mondta volna, hogy nem
jó. Csak a tízedik ellenőrzés után jöttem rá, hogy fordítva
kellett volna tennem. Aztán üzenetet tudtunk váltani arról,
hogy hogyan is telt az őrülten hosszú műszak, amelyben
eszement kilengések és csúcspontok voltak. Az első üzenet,
amit kaptam egy órája azt írta, hogy Mia felébredt és
halaszthatnánk-e a kezdést. A szívem összeszorult azonnal,
mert azt hittem Ash le akarja mondani, de aztán amikor újra
elolvastam az üzenetet, azonnal visszaírtam a leglazább
üzenetet és még emotikont is használtam.
– Ez a pörkölt mindenkié? – kérdezte Leo, miközben
követett a házba.
– Nem. Szed ki a mosógépből a vizes ruhákat.
Leo bepillantott a mosógépbe és átkozódott, majd kiszedte a
dolgokat és a szárítógépbe helyezte.
– El van intézve. Most kaphatok egy kis pörköltet?
– Nem, ez nem a tiéd és Ericé. Ez Ash és Sean pörköltje.
Leo horkantott, és mint ahogy vártam, a sütő felé vette az
irányt. Elbotlott a lábamba és a földön elterülve kötött ki,
nevetve akár egy idióta és Cap a mancsaival a mellkasán állt.
– Miért van a televízió távirányítója a hűtőszekrény alá
dugva? – kérdezte, és kihúzódott Cap alól, aki csak játszani
akart, majd átfordult, hogy kiszedje.
– A tipped ugyanolyan jó, mint az enyém. Valószínűleg alá
lett rúgva.
A bejárati ajtó kivágódott, és Eric frissen a műszakból
beosont, egy hellót morgott, a hűtőszekrényből megragadott
egy üveg vizet és pár Tylenolt, megsimogatta Capot, átlépett
Leon és a nappaliba indult, mielőtt száznyolcvan fokot fordult
és visszafelé tartott.
– Mi a francot csináltok a földön? – kérdezte.
Leo hátradőlt a könyökére. – Azt hiszem ez egyértelmű.
Elrejtettem a távirányítót a hűtő alá, így nem tudtad többé
nézni a Mountain Men részeit. Csak Sean elkapott, hogy
elrejtem és leütött.
Eric Leora pislogott és megrázta a fejét. – Gyerekek –
motyogta és elhagyta a konyhát.
 Kinyújtottam a kezem és segítettem felállni Leonak,
ugyanabban a pillanatban rezgett a telefonom egy üzenettel.
– Készen van – Leo hamarabb elkapta, így hangosan
felolvasta az üzenetet. – Úgy néz ki a szexi szomszéd rád vár –
vonogatta a szemöldökét és késztetés éreztem, hogy megüssem
az idiótát. Nem volt időm rá. Felvettem a sütőkesztyűt és
kivettem a pörköltet. A kukoricakenyér már be volt csomagolva
és táskába téve a hátam mögött, majd az üzenet után egy
perccel, már a szomszédba tartottam.
– Ne csinálj semmi olyat, amit én magam se tennék –
mondta Leo, és a hangja csöpögött a célozgatástól.
Mi van akkor, ha a síkosító és az óvszer ugyanabban a
hátizsákban volt, mint a kukoricakenyér? Senkire sem tartozott
csak Ashra és rám. Figyelmen kívül hagytam és kimentem a
nyitott ajtón, egyenesen Ash háza felé, ahol Ash állt, szexin és
idegesen egyszerre.
– Jó illata van – mondta becsukva a bejárati ajtót
mögöttünk, és bekísért a konyhába. Letette az evőeszközöket és
a tányérokat az asztalra, és ha nem tévedek lágy zene szólt a
nappaliból.
– Hol van Mia? – kérdeztem, ahogy a pörköltem a
vágódeszkára tettem. Megszabadultam a táskától és ledobtam
a legközelebbi székre.
– A kiságyában – megrázta a babaőr vevőrészét. – Hallom,
de ellenőriznem is kell. Nem vagyok biztos benne, hogy valaha
is képes leszek arra, hogy ne aggódjak érte. Bocsánat.
Nem tudtam megakadályozni, hogy lecsókoljam az
aggodalmát, és a csókolózásból több lett, és a vacsora el lett
felejtve. Nem tudtam melyikünk mozdult először. Úgy hiszem
mindketten többre vágytunk, de Ash volt az, aki elkezdett
kitessékelni a konyhából.
 – Tényleg ezt csináljuk? – kérdezte zihálva. – Nem is
emlékszem rá, hogyan kell szexelni.
– Elég hamar emlékezni fogsz…
Meglökött. – Nem. Darius azt mondta, nem voltam valami
jó az ágyban és figyelmeztetnem kell téged…
– Darius egy seggfej…
– De…
– Shh. – Most csak egyetlen dologra összpontosítottam. –
Amikor megcsókolsz, elégek, és hidd el nekem, ha azt
mondom, hogy a nadrágomba élvezek, ha nem sietünk.
– Tényleg?
– Igen, tényleg. Szükségünk van erre. – Kihúztam az első
dolgot a hátizsákomból és felmutattam.
– Kukoricakenyér? – mondta zavartam Ash. – Hmm?
Elkaptam a tekintetem róla megnéztem mit tartok, és
zavarodottan mélyebbre nyúltam és megfogtam az óvszert és a
síkosítót. – Tádám!
Ash elnevette magát. – Van kínálatunk a mai gyógyszertári
látogatás után. Minden van, pelenka, törlőkendő, két új cumi,
óvszer és síkosító – bedugta az ujját az övtartómba. –
Mindenem van az emeleten, előkészítve.
Nem tudtam megállni. Ujjaimmal a hajába túrtam,
keményen megragadtam, ezzel szabaddá téve a torkát, és ott
csókoltam, megízlelve bőrének minden négyzetcentiméterét,
amit elértem. Viszonozta, ahogy a lépcsőn felfelé botladoztunk
és csókolóztunk. Egy ponton majdnem visszaestünk, de
elkapott, és nevetve megálltunk a tetején.
– Nem tudom… ne oda… nem vagyunk…? – Olyan
bizonytalannak hangzott és miután átjutottam az azonnali
csalódáson, mikor azzal kezdte, hogy „nem tudom”
szorosabban öleltem.
 – Nem kell semmit tennünk – kezdtem bele, de kezével
befogta a szám.
– Én csak arra értettem, hogy Mia itt van, és nem akarom…
nem ebben a szobában – mondta, majd egy másik szoba felé
húzott, az én szobám tükörképe volt, a makulátlan szoba
sarkában egy egyszemélyes ággyal. Mellette egy kisszekrény és
nem viccelt, amikor azt mondta, hogy vásárolt kellékeket
bármely eshetőségre. Megragadott mindent, ami ott volt, majd
felém fordult és oda nyújtotta.
Mindent elvettem, amit adott és rádobtam a matracra, majd
elkaptam őt és addig csókoltam, míg mindketten az ágyon
kötöttünk ki.
A kicsi ágyon.
– Talán a padlón jobb lenne? – tűnődtem, de nem engedte,
hogy megmozduljak, egyik kezével a fenekem fogta, a másikkal
a hajamnál fogva lerántott. Követelőző és akaratos volt, de
minden percét imádtam. Ő irányította a csókolózást, én csak
másodpilóta voltam, de ez a csók dögös volt. Birtokolt engem.
Mindent elvett, amire szüksége volt, és mikor mindkét kezét a
fenekemre szorította és közelebb vont, mindketten kemények
voltunk. Soha nem csókoltak még így és nem akartak ennyire,
mint ebben a pillanatban. Érezni akartam a bőrét, de
ugyanakkor nem akartam, hogy ez a csodás érzés, aminek a
peremén táncoltunk, véget érjen. A várakozás afrodiziákum
volt és ez megvadított.
– Bassza meg, ahogy csókolsz.
Homlokráncolva nézett. - Sajnálom, ha túl…
– Még többet akarok – mondtam, miközben felcsúsztatta
kezét az ingem alatt, simogatta a hátam, megkarcolta a bőröm,
és megszakította a csókot, de csak annyira, hogy feltoljon, így
az ingem gombjaihoz férjen. Nem tudom, mi a fenét gondolt
Darius róla, de ha valaha találkozom azzal a férfival,
elmagyaráznék pár dolgot arról, hogy milyen dögös is volt Ash.
Muszáj volt jobban kivennem benne a részem, ezért eltoltam
a kezeit, lekecmeregtem róla, és amilyen gyorsan csak tudtam
levetkőztem. Nem néztem őt, de a periférikus látásommal
láttam, hogy a ruháit ugyanolyan sebesen dobálta le. Letérdelt
az ágyon és én odaférkőztem hozzá, úgy folytattuk a
csókolózást. Ez alkalommal érezhettem a forró bőrét, a
mellkasát borító puha szőrt, ahogy dörzsölte a mellbimbóim, és
a hideg levegőt, ami végigsöpört rajtunk. Minden idegszálam
tűzben égett, közénk nyúltam és körbeöleltem a farkát.
Belenyögött a csókba és a farkát a gyengéd szorításomba tolta.
– Szükségem van erre – nyögött fel és ismét a hajamba túrt
a kezével. Imádott belekapaszkodni. Nyilvánvalóan az aktív
szerepet szerette volna betölteni a szeretkezésünk alatt, és én
többet akartam annál, hogy alattam tekeregjen. Az ágy mérete
kényelmetlen volt. Esélytelen, hogy két felnőtt férfi bármit is
tudjon csinálni, frusztráltan felhördültem, majd lehúztam az
ágyról, és állva csókolózni kezdtünk.
– Be kell szereznünk egy nagyobb ágyat ide – mondtam, egy
pillanatra a csók megszakadt és hátralépett, szemei
elkerekedtek. Félt a gondolattól, hogy ennél többet akarok?
Nem érzi ugyanazt, mint én? Meg kellett kérdeznem, de aztán
elmosolyodott.
– Rendelni fogok holnap egyet.
Megcsókoltam. Irányítottam a mozdulatot, ezzel elmondva
neki, mit tegyen, hogyan mozduljon, hogyan álljon, majd
mindenféle ihletet kaptam.
– Fordulj meg – követeltem, megbotlott a farmerjában
miközben azt tette, amit parancsoltam, de elkaptam, mielőtt a
fenekére esett. A mellkasommal a hátát meglökve kértem, hogy
hajoljon az ágyra. Aztán a térdemmel széttártam a lábait, a
háta mögé álltam és csodáltam az új szeretőm. Hátranézett
rám, és nyelvét kidugva benedvesítette az ajkait.
– Mozdulj – követelte, és nem akartam vitatkozni.
Felhúztam az óvszert, majd a sikamlóssá tett ujjaimmal
kitágítottam, mielőtt félszegen megcsókoltam. Saját magát
kényeztette, és én a szabad kezemmel előre nyúltam,
meghúztam és megcsavartam a mellbimbóját. Belenyögött a
csókba, a hátát lenyomtam, amíg teljesen az ágyra nem hajolt.
– Olyan kibaszott szexi vagy így – motyogtam, az ujjaimmal
megsimogattam a golyóit, ő körözött, meg kellett fognom a
csípőjét, hogy megakadályozzam a mozgásban. – Ne mozdulj…
bassza meg… – Abban a pillanatban behatoltam, hagytam,
hogy a teste befogadjon engem, vártam és végül ott voltam, a
farkáért nyúltam és ellöktem a kezét.
Felnyögött, de engedelmeskedett, kicsit kihúztam a farkam,
vártam, majd ismét behatoltam.
– Bassza meg – mondta egy lélegzettel.
A combjaim égtek ebben a pozícióban, de minden behatolás
a szűk forróságába megszédített, így figyelmen kívül hagytam a
fájdalmas lángolást. Irányt váltottam a kézmozdulatommal, a
lökéseimmel egy ütemre vertem a farkát és hála Istennek,
annyira hangos volt. Tudtam, mit érez. Minden egyes
mozdulatot.
– Még – könyörgött. – Keményebben – követelte.
Megváltoztattam a behatolási irányt, mire mindkét kezét a
kezemre tette és zihált. Csak mikor már valóban elég közel volt,
akkor engedtem a szorításon.
– Élvezz el – parancsoltam, és bassza meg, valóban azt
tette, amit mondtam.
 Hátra tolta magát, majd kezébe feszült. Közel volt.
Elmondta nekem, és én is annyira közel voltam, hogy már nem
volt visszaút. Egy utolsó lökéssel teljesen benne voltam, az
orgazmus hullámai még a lélegzetem is elállították. Egy
üvöltéssel kiadta magából az élvezet utolsó löketét és nekem
dőlt, hátra döntötte a fejét újabb csókért, mert azt szerette
volna, ha csókolózva jutunk el a csúcsra. Mikor elég puha
lettem kihúzódtam, és miután megtöröltem a kezét az
ingemben, átkaroltam, majd visszazuhantunk a keskeny ágyra,
lehúzva őt, és ott feküdtünk ragacsosan, forrón és teljesen
jóllakottan.
– Én még soha… – kezdte.
Csak szorosabban öleltem. – Én sem.
 Tizennyolcadik fejezet

Asher

S
ean távozása után negyvennyolc órán belül átvettem a
franciaágyat. Nem volt valami divatos, egyszerű volt
kemény matraccal és nagy hellyel, ha szükségünk
lenne rá.
Ha akarnám.
Az egész rohadt életem legforróbb élménye óta állandóan
dolgozott. Tehát esély sem volt rá, hogy megismételjük, amit a
kis, kényelmetlen ágyban csináltunk. Ez nem akadályozott meg
abban, hogy az emlékekre, amit együtt csináltunk, kiverjem a
farkam, és mivel egy kicsit érzékeny voltam, ezért
emlékeztetett rá. Jelen pillanatban mindennél jobban vágytam
a perzselő csókjaira, arra, hogy leszorítson, hogy küzdjünk az
irányításért. Természetesen átadnám magam, de Istenem,
tényleg rohadtul akartam őt.
Aztán beszélni is akartam vele. Beszélgettünk, a kis keskeny
ágyon, és mesélt történeteket a munkájáról. Nem bizalmas,
titkos dolgokat, hanem történeteket az éjfélkori kerekesszék
versenyről, a fogadásról, hogy kinek volt több egy bizonyos
betegségből egy éjszaka alatt. Érdekes és vicces volt, tudni
akart azokról a dolgokról, amikkel én foglalkoztam.
Ez újdonság volt. Amit Darius karrierjéről nem tudtam, az
nem volt említésre méltó, mert állandóan mesélt róla. De soha
nem hallgatott meg engem, soha nem szentelt figyelmet az én
karrieremnek.
 Miért gondolkodtam még mindig Dariuson? Nemcsak, hogy
összehasonlítottam Seannel és úgy találtam hiányzott belőle
valami, de volt két üzenetem is tőle. Egyik akkor érkezett,
miután Sean tegnap este távozott, amiben azt írta, hogy: New
Yorkban vagyok. Eljössz meglátogatni? Egy egyszerű nemmel
válaszoltam. Elégedett voltam itt az új életemmel, a
lányommal, akiért meghaltam volna, aki birtokolta a szívem és
egy olyan férfival, aki nem csak tüzes az ágyban, de vicces és én
érdekeltem. Talán az egyszerű nemleges válaszom kicsit
kíméletlennek tűnt, de nem küldött egész sor hangulatjelet
vagy X-et, egy csókot. Nem mintha elvártam volna tőle, Isten
tudja, hogyan kezeltem volna, ha megteszi. Fel kellett volna
hívnom a 911-et, azt mondani, hogy agyi traumát szenvedett
vagy valami hasonlót. Valójában a nem egy tökéletes és ésszerű
válasz volt; nem tartoztam neki semmivel.
A másik üzenet ma reggel érkezett. Magának az üzenetnek,
nem volt értelme, el tudtam képzelni, miközben írt, ivott és
egyedül volt a jobb keze társaságában. Összefoglalva, akart
engem, szüksége volt rám, és miért nem volt elegendő
számomra? Miért rontottam el mindent azzal, hogy gyereket
akartam miután ő meggondolta magát?
Töröltem az üzenetét és letiltottam a számát, és soha nem
éreztem magam még ilyen felszabadultnak. Átváltottam a
közösségi médiára, és Brady fiókja zölden világított.

Brady: Régóta nem hallottalak.

Ash: Bocsánat, bolondulás volt.
Brady: Semmi gond. Hallanál egy vicces történetet?
Ash: Mindig.
Brady: Lucas megevett egy egész csokoládétortát.
Ash: A francba.
 Brady: Igen, sok ilyen. Plusz hányás. Mindenfelé. Baráti jó
tanács, ne legyen szem előtt torta
Ash: Azon vagyok.
Brady: Bölcs döntés.
Ash: Ma van a találkozóm. Biztos vagy benne, hogy nem
érsz oda?
Brady: …
Brady: …
Brady: Bárcsak megtehetném, de nem tudom. Bocsánat,
hogy cserbenhagytalak.
Ash: Nem hagytál cserben.
Brady: Mennem kell, később beszélünk.
Ash: Szia.

Csomagoltam az expedícióra, hogy elinduljak Nick házához

a fórumos összejövetelre. Amikor kimentem, megláttam Seant,
ahogy ásítva elsétált az autójától.
Megpillantott, egyenesen felém indult, megcsókolt, majd
kivette Miát az üléséből és megpörgette.
Nagy kört írt le vele jobbra-balra himbálta, olyan hatalmas
mosollyal az arcán, hogy még jobban belezúgtam. Azt
mondják, a férfiak szívéhez a hasukon át vezet az út, de nálam
nyilvánvalóan Mia szeretetével.
– Elmegyünk – magyaráztam, amikor lenézett a rengeteg
cuccra, ami körülöttem volt: táskák, egy doboz babaruhával,
amit a csoportnak adományozok, könyvek, amit a józan ész
megváltásának neveztek, valamint egy hatalmas vaníliás
cukormázzal bevont csokoládé torta, ami az én étel
adományom volt.
– Biztos vagy benne, hogy nem elköltözöl? – gúnyolódott,
majd Miát az ülésébe helyezte, bekötötte, és leellenőrizte, hogy
biztonságos-e. Mia lábaival rúgkapált, pufók kezeivel integetett
és Sean ismét homlokon csókolta.
Ajaj, mit csinál ez a férfi a szívemmel.
– Sok mindenre kell gondolni, ha kisbabád van – mondtam.
Közelebb húzott és megcsókolt. Itt a bejáratnál, mindenki
szeme láttára, és egyáltalán nem érdekelt. Szerettem volna
megtartani minden csókot és megőrizni az érzéseket, amit
keltettek bennem.
Forró, bonyolult érzések, melyek általában kevésbé
vonatkoztak a szexre, inkább konkrétabban Sean-ra.
– Ez az első találkozóm a Szingli Apukák Együtt csoporttal.
Megfogta az arcom. – Szeretnéd, hogy veletek menjek?
Lezuhanyozom.
Elmosolyodtam. – Ne vedd sértésnek, de úgy nézel ki, mint
akinek tizennyolc óra alvásra van szüksége. Higgy nekem,
tudom, miről beszélek. És ez egy egyedülálló apukák csoportja,
nem pedig egyedülálló-apuka-plusz-dögös-doktor-akivel-
együtt vagyok klubja. – Kicsit összerezzent és tudtam, szar
voltam a faviccemmel. Ezért megcsókoltam, hogy enyhítsek a
kétkedésen. – Találkozunk, amikor visszajöttem.
Még egy utolsó csókot váltottunk, majd megölelt. –
Óvatosan vezess. Jó szórakozást!

Nick egy emeletes házban élt egy lakóparkban, amely tele

volt hatalmas házakkal, és csúcskategóriás autókkal az utcán.
Előkelő volt nagy E-vel, és habár az autóm új volt, de a
Hyundai nem illett a Porschék és szokatlan Maseratik közé.
Halkan füttyentettem. – Jézus, Mia mivel foglalkozik ez a
pasi? – Lehúzódtam az autóval az útról és leállítottam a
motort. Mia felém intett, majd úgy vizsgálgatta a jobb kezét,
mintha most látná először.
– Semmit nem tudok róla vagy róluk – mondtam és
megsimogattam a haját. A másik kezemmel szorosabban
markoltam a kormányt, hogy az ujjperceim kifehéredtek. Mia a
legszebb kisruhájában volt, a legkisebb kezeslábasban, amit
valaha láttam és pink topban, Siobhan ajándékában. Azt
feltételeztem, hogy a csecsemők kezeslábast hordanak, amíg
nem lesznek elég idősek a járáshoz, de hát mit tudhatom én?
Kétségtelenül ott voltak a baba szépítőszerek.
Szépítőszerek.
A babáknak.
Ja, na, ez nem fog megtörténni. Összecsomagoltam, majd
újra csomagoltam a táskám, pontosan azt vittem magammal,
amiről azt gondoltam, hogy szükségem lesz rá, és
reménykedtem, hogy nem úgy néz ki, mintha másik házba
költöznék, és leginkább úgy tűnt, hogy a rendetlenség mestere
voltam, amit a babák okoznak.
Amikor Sean megkérdezte szükségem van-e rá,
duplaműszak és egy húzós nap után, majdnem igent mondtam,
de a mai nap nem erről szólt. Ez egyedülálló apukás dolog volt,
és annak ellenére, hogy melegen és szeretetteljesen gondoltam
Seanre, ő nem volt a párom, és nem volt Mia apja.
– Rendben leszek – morogtam, és kikászálódtam a kocsiból,
kinyitottam a hátsó ajtót, és kioldottam az autóülést. Mia tágra
nyitotta a szemeit, lehúztam a pink kalapját, hogy a karimája
árnyékolja, majd kiemeltem a táskát, a sütit, a kicsi ülést és a
nagy tölgyfa bejárati ajtóhoz sétáltam. A csengetés után vártam
egy pillanatot, mielőtt az emberek keresztüllátnának rajtam és
meglátnák az ideges remegő zűrzavart.
 Magas férfi nyitott ajtót, sötét hajába a halántékán ősz
szálak vegyültek. Széles mosoly honolt az arcán és lelkesedéssel
hátrált el az ajtóból.
– Te Ash lehetsz. Gyere. Gyere be.
Beléptem egy hatalmas térbe, ami egy olyan hallba vezetett,
ami önmagában is megfelelt volna egy külön szobának, egy
széles lépcsősor fogta körül, és Istenemre mondom a
legcsodásabb függő galéria, amin végig felpakolt könyvek
voltak.
Kinyújtotta a kezét, majd egy szándékos fejrázással
visszahúzta, amikor látta, hogy nincs szabad kezem, mielőtt
segített a sütis dobozzal. – Egy év telt el, mire újra kezet
tudtam rázni – mondta. – Nick vagyok. Kerülj beljebb. A
többiek már itt vannak. – Követtem egy kétszárnyas ajtón át a
nappaliba, amely tele volt székekkel, kanapékkal, pelenkázó
táskákkal, babákkal, színes játékokkal, és a közepén, földön ülő
kört alkotó férfiakkal. Ahogy beléptem felnéztek, és az egyikük
felállt és elvette tőlem a pelenkázó táskát.
– Gray – mutatkozott be, és gyorsan megismerkedtem
Austinnal, Daviddel, Michaellel és a házigazda Nickkel, akik
együtt alkották a Nick által elnevezett San Diego-i Szingli
Apukák Együtt támogató csoportot.
Gray megveregette a földet maga mellett, és rájöttem, hogy a
babák díszhelye a kanapén volt, és hármat számoltam, akik
nem sokkal voltak idősebbek Miánál. Három egyforma alvós
ruhában, vagy legalább is hasonlóakban, kivéve azt a tényt,
hogy mellkasukon más-más név szerepelt, három baba, akik
feltehetően rokonok.
– Az enyémek – mondta mosolyogva Austin. – Anna, Amy
és Aden, betartva az „A” kezdőbetűt. A béranyámnak hármas
ikrei lettek.
 Hirtelen az összes energiám elhagyott, és a padlóra
huppantam a többiek közé az autós üléssel magam mellett.
– Viccelsz.
Austin megrázta a fejét. Láttam rajta, hogy kimerült volt, de
mosolygott. – Egyáltalán nem, de szerencsés vagyok, hogy van
egy dadám vagyis egy pótpapám, ha precíz akarok lenni. Tehát
megosztom a munkát. A pótpapám, Paul is itt van, de ő felelős
a kávéért.
Tehát Austinak hármas ikrei voltak. Graynek egy hat éves
fia. David és Michael annyira közel ültek egymáshoz,
megesküszöm volt valami közöttük, négy gyerekük volt: három
lány és egy fiú, mindegyik tíz év fölötti. És itt volt Nick, az ő
háromjával, mindegyikük valahol a házban bóklászott.
Legalábbis ezt mondta.
Aztán sorra kerültem én is, és ahogy a süteményeket ettem
és a kitűnő feketét ittam, amit a nagyon fiatal kinézetű Paul, a
pótpapa, hozott, akinek mosolya beragyogta a szobát,
magamról magyaráztam.
– Darius, az exem, velem volt mikor elindítottuk a
folyamatot, de tudtam, hogy ez csak az én vágyam volt, a
család, ami a végén elválasztott bennünket. Amint elkezdődött,
elmondta, hogy ez nem az ő életútja. Abba lehettet volna
hagyni az egészet, gond egy szál se. Csak annyira nagyon
akartam egy gyereket, hogy folytattam. – Elkaptam Austin
együtt érző arckifejezését, és tudtam, hogy ő megért.
– Van segítséged? – kérdezte Gray. – Új társ? Család?
– A nővérem teljes mértékben támogat, és egészen a
közelmúltig elidegenedve éltem az anyámtól, de visszatért az
életembe, bár a dolgok még nem száz százalékosak.
– Elidegenedtél az anyádtól, mert úgy döntöttél gyereket
vállalsz? – kérdezte David.
 – Ez történt velem is – dörmögte Michael.
– Ez az ő veszteségük – veregette meg David Michael térdét.
Aztán sorra kerültem a válasszal. Ezek a srácok megértenek.
Tudtam, hogy mindegyiküknek volt partnerük, akik férfiak
voltak. – Leginkább az, hogy meleg vagyok.
– Prédikál – morogta Austin.
Összemosolyogtunk, és ismét ott volt a megértés. Úgy
éreztem, nem én voltam az egyedüli, aki ezen keresztülment.
– Úgy érzem… – megálltam és a szón gondolkodtam, amivel
elmagyarázhattam minden szörnyűséget.
– Egyedüllét?
– Szomorúság?
– Harag az ex miatt?
– Magány.
– Legyőzöttség.
Mindenki egyszerre beszélt, de egyes dolgokat ki tudtam
szűrni. – Nem haragszom Dariusra. Be kell vallanom, hogy volt
egy olyan ábrándom, hogy egy nap felbukkan és láthat Miával,
aztán teljesen megbánja, hogy elhagyott. De most már soha
nem akarom, hogy lássa Miát, és mikor megkért, hogy utazzam
egyedül New Yorkba, hogy találkozzam vele, nemet mondtam.
Nem áll készen rá, hogy apa legyen. Abban sem vagyok biztos,
hogy valaha készen fog rá állni. De igen, magányt érzek. – Ez
hatalmas dolog volt, egy férfiakkal teli szobában beismerni, de
egyikük sem kritizált ezért az érzésemért.
Órákig beszélgettünk, és mire távoztam a telefonom tele volt
email címekkel, közösségi média linkekkel és
telefonszámokkal.
Nick kezet nyújtott. – Tudod, hol találsz bennünket.
 Megráztam a kezét, és valami olyat akartam tenni, mint
megölelni, amíg fel nem nyikkan, de nem tettem. Visszafogtam
magam és kordában tartottam az érzéseim.
Ez addig tartott, amíg meg nem álltam az első piros
lámpánál és az érzéseim el nem árasztottak. Annyira, hogy
lehúzódtam egy vendéglő parkolójába, amíg meg nem
nyugodtam.
Hogy ment? Egy üzenetem érkezett Sean-tól és még egy
szívecskét is biggyesztett hozzá, amíg ott ültem a parkolóban.
Tökéletes időzítés.
Jól. Válaszoltam. Hazafelé tartok.
Tudtam, hogy otthon volt és elvihetem Miát, és
megkereshetem, csak, hogy időt töltsek a társaságában. Biztos
voltam benne, hogy Sean-al jók lennénk együtt.
És akartam ezt.
De honnan tudhatnám, hogy mikor jött el az idő, hogy
valakit az életembe engedjek? Beszéltünk erről a találkozón.
David és Michael a csoporton keresztül találkoztak. Nick
egyedülálló volt a férje halála óta. Austin és Gray, mindketten
azt mondták, hogy ők még senkit sem kerestek.
Nem igazán kerestem. Tervem volt az életre, amit követni
fogok: béranyaság, baba és boldog élet. Soha nem volt tervben
a dögös doktor felbukkanása a szomszédból.
Mikor haza értünk, Sean a verandán ülve várt ránk, kávéval
a kezében óvatosan hintázva a régi hintán. Ki akartam
mondani, hogy szeretem. Hogy megrémít. Hogy melegséget
érzek, reményteljességet és izgatottságot, és minden mást az
érzelmek zavaros kaleidoszkópján.
Tökéletes volt, ahogy ott ült, és amikor megmozdult, hogy
segítsen egy hatalmas részem azt akarta mondani, hogy
menjen vissza és üljön le.
 Azt akartam mondani, hogy megyek és hozok egy saját
kávét, együtt ülhetnénk és ringathatnám Miát a karomba, vagy
az övében és nézni, ahogy a világ elúszik mellettünk.
De nem túl sok ez, több mint csak szeretőknek lenni vagy a
barátságon túl?
Nem volt ez a valami sokkal veszélyesebb?
 Tizenkilencedik fejezet

Sean

V
alahogy Eric és Leo közé kerültem, amikor
legszívesebben Ash-al szerettem volna ülni. Csak
Ashra és Miára volt igényem. Jelenleg néhány
szomszédunk vette körül őket, és a figyelem központjában Mia
állt az idényzáró barbecue partyn.
Ash és én három hónapja ismerjük egymást, vagyis
pontosan tizenkét hete és két napja, attól a végzetes éjszakától
számítva, amikor Eric bekopogott hozzá.
A legtöbb, amit párként csináltunk az ő házában történt.
Szex. Csókolózás. Együtt olvasás. Filmnézés. Beszélgetés. Itt
tudtuk szemel tartani Miát, Ash és ő teljes mértékben
birtokolták a szívem.
A tizenkét hét túl korai lett volna az „Sz” betűs szó
használatára?
– A hétvégén, tizenötödikén a Ringwoodban leszek –
jelentette be Eric, összehúzott szemöldökkel a telefonját nézte.
– Ez az első szabad hétvégém.
Elővettem a telefonom és leellenőriztem a dátumot.
– Megcsinálom péntektől egészen szombaton tízig. Leo?
Leo megpróbálta egy kézzel leellenőrizni a telefonját, de el
kellett engednie a játékot, amit Cap büszkén lopott el és
elbattyogott vele, mint egy igazi nyertes. Nem tudtam nem
észrevenni, hogy Cap Ash mellett ült és a lábára hajolva imádni
valóan bámult rá. Fogadok, hogy én is ilyen voltam, mikor
együtt voltunk. Mint valami kutyakölyök. A gondolatra
felhorkantottam és Eric éles pillantást vetett rám.
– Mi van?
– Semmi – mondtam és leültem egy kényelmes székbe, a
fejem hátra döntöttem és vártam, hogy Leo megnézze a
rendelkezésre álló dátumot.
– Menni fog, szombattól egészen vasárnap kettőig ráérek.
– Akkor megegyeztünk. Az otthon küldött egy listát.
Emeletes ágyra van szükségük, és két cserép ki van lazulva a
háztetőn. Ezen kívül, még egy kert is van, amit gondoznunk
kell.
Bólintottam. Az, hogy mindhármunknak ugyanazon a napon
volt a szabadnapunk, valóságos logisztikai csoda volt, és az
egyetlen lehetőség a Ringwood-i önkénteskedésre akkor
adódott, amikor a hétvégénk nagy része szabad volt. Lopva
Ash-ra pillantottam, és láttam, hogy engem néz.
– Mi az a Ringwood? – kérdezte, és engedtem, hogy Eric
válaszoljon. Ő volt az, aki mindent előkészített, valójában
hármunk közül a főnök, amikor az új projektet indítottunk.
– Egy nevelőotthon a Murphy Canyon Road-on – mondta. –
Néha ott önkénteskedünk, elvégzünk ezt-azt, megjavítunk
dolgokat, kertészkedünk meg hasonlók.
– Szeretek kertészkedni – mondta Ash és lehajtotta a fejét.
Zavarban volt, de nem értettem miért. Majd bevillant. A maga
módján most ő is önként felajánlotta magát, és talán attól
tartott, hogy összezárjuk sorainkat és azt mondjuk, hogy nincs
szükségünk senki másra? Vagy csak a bűntudat beszélt
belőlem? Mindig csak mi hárman voltunk, és ez valami olyan
volt, amit féltékenyen őriztem.
 – Mindig jól jön a segítség – mondta Leo, majd szándékosan
rám nézett, mintha azt várta volna, hogy összetereljem
hármunkat, ezzel kizárva mindenki mást.
– Elhozhatod Miát is – mondtam ehelyett, és Eric horkantva
felnevetett a keze mögött. Valamit dörmögött a bajusza alatt,
valami ilyesmit, hogy „nagyon belezúgtál haver”.
De nem hallottam tisztán, ahhoz, hogy kérdőre vonjam.
Helyette meglöktem a karját, és annyira elkezdett nevetni,
hogy kiborult a székből.
– Seggfej – morogtam és felálltam. – Meg akarom mutatni
Miának a medencét, lehet?
Ez egy újabb kör nevetést indított el, de figyelmen kívül
hagytam őt, így Ash és Mia társaságában elindultunk a kertbe a
tündöklő úszómedencéhez. Jó pár szomszédgyerek volt ott,
pancsoltak és játszottak körülötte, és semmi esetre sem
lehetett ez az első alkalom, hogy Mia a medencébe menjen
ebben a káoszban. De ez egyáltalán nem gátolt meg bennünket
abban, hogy leüljünk a medence körüli székekre és hűsöljünk
az alkonyatban. Hoztam két üdítőt a hűtőből és Ash hálásan
fogadta el az egyiket.
– Élvezed az önkénteskedést? – kérdezte, miközben Mia
megütögetett valamit, és összeszorította dús ajkait.
– Igen. Leo nevelőotthonban nevelkedett, amíg Byrnes meg
nem találta és örökbe fogadta. Ez csak egy módja annak, hogy
viszonozzuk.
– Annak tetejébe, hogy munkaidő alatt az embereket életben
tartod?
Felé pillantottam és láttam, hogy vigyorog a seggfej. Mi van
ma az emberekkel, hogy ennyire kóstolgatnak?
– Akárhogy is. Nem tehetek arról, hogy tökéletes vagyok. –
Nevettem magamon, és Ash-al ez annyira természetes volt.
 – Túlságosan tökéletes vagy. Valójában veszélyes vagy.
Ez alkalommal nem kóstolgatott; halálosan komoly volt, és
megfordultam a székemen. – Ash?
– Gondolod, talán meg kellene beszélnünk azt, amit
csinálunk? – kérdezte, és egy takarót tett Mia lábujjaira,
mintha szüksége lenne arra, hogy valami másra
összpontosítson. Azonnal lerúgta, ez volt Mia, aki már most
makacs volt és arra összpontosított, amit akart és amit nem.
Már majdnem öt hónapos volt, és minden vele kapcsolatos
dolog tökéletes volt. Valójában minden velem és Ash-al is
tökéletes volt.
– Miről akarsz beszélni?
Ash megköszörülte a torkát. – Amikor valakivel vagyok,
kizárólag vele vagyok.
Bólintottam, nem egészen értette, majd leesett. – Nincs
másik pasi, így értetted?
Egyenesen és mereven ült. – Tudom, hogy sok kapcsolatod
volt, de ez gondot jelentene.
Kinyúltam és megfogtam a kezét. – Ez számomra is gondot
jelentene.
Egy pillanatig zavart volt, és nem nézett rám. – Eric mondta
akkor éjjel mikor részeg volt… arra utalt, hogy egy vagyok a sok
egyéjszakás kalandod közül.
– Ó – mondtam és rájöttem, hogy veszélyes talajon járok. –
Voltak pasijaim előtted is, tudod jól, egyéjszakás kalandom,
bár kevés, de semmi olyan, mint egy kapcsolat, és mindig
figyeltem a biztonságra és rendszeresen teszteltem. Igen? –
Feltartottam a kezét, miközben néztem. – Jól érezzük
magunkat együtt és ez tetszik.
Összevonta a szemöldökét, majd előre hajolt és
összpontosított. – Mi van akkor, ha én valami mást akarok?
 – Ezt hogy érted?
– Mindegy, én sem tudom, mire gondolok.
Nem egy nyitott kapcsolatra gondolt, hiszen ez ütközik az
első szabályával, de talán túl rámenős voltam? Talán
lassítanom kéne, és kurvára lenyugodnom, még akkor is, ha el
akarom mondani neki, hogy szeretem és megkérdezni, hogy ő
viszont szeret-e?
Szerelem. Hogy szerethettem bele ilyen gyorsan?
Egy ideig csendben ültünk, de aztán Miának esti etetési idő
volt, és Ash nem szerette felborítani a napirendjét. Mert így
este tíztől reggel hatig aludt, és meg tudtam mondani a
különbséget Ash arcán. Nem volt olyan kimerült, mint,
amilyen régebben volt. Valójában elemében volt, és
alkalmazott egy helybéli asszonyt, hogy ott legyen Miával, hogy
tudjon dolgozni. Azonban a nap hátralévő részében együtt volt
Miával, és annyira szerette őt, hogy a szívem belefájdult,
amikor együtt láttam őket.
– Azt hiszem, hazamegyünk.
Harcoltam a csalódottsággal, hogy mennek, de jól
elrejtettem, vagy legalább is azt hittem. Végül is, kicsit később
átmehettem, miután Mia elaludt, és szerelmeskedhetünk Ash-
al a vendégszobában. Vörössel és arannyal dekorálta, új
szőnyeggel, ágyneművel, és ez volt a mi átmeneti szerelmi
fészkünk. Miának saját szobájába kellett lennie, a gyerekszoba
világos alapszínekkel volt dekorálva, és ez azt jelentette, hogy a
vörös szoba, ahogy elneveztem fölösleges lett.
Nem tudtam várni, hogy szerelmeskedjek a pasimmal a nagy
faoszlopos ágyban. Ki kell tartanom.
– Velem jössz? – kérdezte egy kis idő múlva.
– Igen?
 Kinyújtotta a kezét, megfogtam és együtt távoztunk. Még
nagyon sok ember volt ott, a füvön szétszóródva, vagy a
medence partján ülve lábukat a vízbe lógatva, mindenkitől
elköszöntünk, és szemrebbenés nélkül fogadták, hogy két srác
kéz a kézben távozik.
Egészen a bejárati ajtóig eljutottunk, és a várakozás égette a
mellkasomat. Nem a szex vagy a szeretkezés miatt, hanem a
két ember együttes kapcsolata miatt, akik megosztják a baba
gondozását. Már a kulcs is a zárban volt, majdnem
bejutottunk.
– Ash – valaki a hátunk mögül a nevén szólította, és nem
kellett testbeszéd szakértőnek lennem, hogy megértsem, hogy
Ash megdöbbent. Mereven sarkon fordult, hogy szembenézzen
a hang tulajdonosával.
– Darius.
Ez volt Darius? Az ex, aki megcsalta Ash-t? Az, aki az utolsó
pillanatba kihátrált a béranya projektből? A félelem görcsbe
rántott belülről és tudtam nyugodtnak kell maradnom, ha
tudok, mert Ash-nak szüksége lehet rám.
– Szia, Ash – Darius hangja könnyed volt, és úgy
mosolygott, amiről azt feltételeztem, hogy azt gondolta, hogy
jól áll neki. Számomra úgy nézett ki, mint egy vigyor és a pánik
keveréke. – Ez az a baba? – kérdezte, és azonnal láttam, hogy
Ash mennyire védelmezően öleli karjaiba Miát.
– Nincs mit mondanom neked – magyarázta Ash. Úgy
hangzott, mintha Darius minden szarján túl lenne, de Darius
nem vette az üzenetet.
Darius kuncogott, és rosszalló hangot adott ki.
Mi a pokol?
– Nem mondhatod komolyan, édes – hízelgett Darius.
– De igen.
 – Megnézhetem őt? – Darius közelebb mozdult, Ash és
Darius közé léptem, mint egy mozgó, beszélő úttorlasz.
– Miért… miért vagy itt? – csattant fel Ash, egyáltalán nem
udvariasan, akit azzal az emberrel azonosítottam, akit
ismertem és szerettem.
– Azért vagyok itt, hogy beszéljünk, bocsánatot kérjek, hogy
lássalak, és hogy beszéljünk a következő lépésről a babával
kapcsolatban.
– Mi van? – Ash rémültnek hangzott, és a gyomrom
görcsben állt.
– Hozom Leot – mondtam. – És Eric-et. – Hárman el
tudjuk távolítani Dariust a verandáról.
– Nincs szükségünk Eric-re, és egy zsarura, hogy ez tovább
fokozódjon – mondta Ash, és néztem, ahogy Darius
nemtörődöm arckifejezése kissé elcsúszott.
– Nézd, csak bocsánatot akarok kérni.
– Nincs szükségem a bocsánatkérésedre. Most menj el.
– Oh, Ash ne csináld, bébi. Ne légy ilyen – hízelgett Darius.
– Miért nem keresünk valakit, aki vigyázna a babára, hogy mi
beszélgessünk.
– Mia, a neve Mia.
Darius a homlokát ráncolta. – Nem emlékszem, hogy a
névlistánkon lett volna.
– A te névlistádon – motyogta Ash.
– Engedd, hogy a barátod átvegye a… Miát… hogy mi
beszélni tudjunk. – Ezután fellépet három lépcsőt, és kezet
nyújtott. – Darius vagyok, de biztos vagyok benne, hogy
hallottál rólam.
Megráztam a kezét, de nem hosszan. Ash ex partnere egy
gyökér volt, és azt játszotta, hogy joga van látni Miát. Nem, is
említve, hogy egy egész átkozott szerelmi epifánia volt a
fejemben, és ki kellett mondanom, hogy hogyan érzem magam
itt és most.
Darius elengedte a kezem és kikerült, hogy Ash-ra
nézhessen, de Ash nem mozdult felé, és én egy jelre vártam,
hogy mit akar. Egységet alkotva álltam mellette.
– Mit akarsz? – kérdezte újra Ash. Volt valami a hangjában,
amit eddig nem hallottam: lemondás.
– Azt mondtam, hogy beszélnünk kellene.
– Nem – mondta nyersen és lényegre törően Ash.
– Csak szeretnék találkozni Miával és kideríteni, hogy talán
újra megpróbálhatnánk. Mi hárman.
Mi a fasz? Nem.
Ash felém fordult és átadta Miát. A szemében ott volt a
világegyetem bizalma. Elvettem tőle és szorosabban öleltem.
Majd megropogtatta a nyakát. – Darius, mikor velem voltál,
volt még mellettem három másik férfi, akikkel lefeküdtél.
Vagyis három, akiről tudtam. Csak úgy leléptél, hátrahagytad a
terveket, amiket szövögettünk, és most már új életem van.
Darius kinyújtotta a karját. – De bocsánatot akarok kérni.
Elegendő lesz ez, hogy meggyőzze Ash-t? Közelebb léptem
hozzá, és a könyökömmel meglöktem a könyökét. Nem tudom,
hogy ez segít-e, de ha itt érez engem, talán nyugodt tud
maradni.
– Nem – hangsúlyozta Ash. – Nincs mit mondanom neked.
– Egy család lehetnénk, ahogyan akartad.
Ash összehúzta a szemeit. – Mi van?
Darius vállat vont. – Új állásom van Skóciában, vagy
legalább is lesz, amikor elfogadják a finanszírozást. Van ott egy
hely, egy nagy ház a családnak.
 – A családnak? – kérdezte Ash, és a szívem összeszorult.
Elköltözik a közelemből, ebből a kis San Diego-i házból, egy
férfiért egy másik országba?
– Speciális házak, csak családoknak, nem járna költséggel.
Az új cégem szereti a családokat a közvetlen közelben,
meséltem rólad és a babáról. Úgy értem Miáról.
– És?
– És, hogy egy család voltunk – képtelen volt állni Ash
pillantását, és hirtelen minden értelmet kapott számomra és
Ash számára is.
– Arra gondolsz, hogy az új cég finanszírozásának
előfeltétele, hogy családod legyen, és te azt mondtad, hogy
neked van.
– Nem teljesen… – tudtam, hogy hazudik. Darius egy kicsit
dühöngött, még egy kis sértettség is volt benne, amiért Ash
egyáltalán ilyet feltételezne. – De talán, azt a benyomást
keltettem...
Ash megérintette Miát és megkoccantotta a karom. – Ez az
én családom – szakította félbe.
A szívem kalapálni kezdett és úgy éreztem, mintha
mindenem meglenne ebben a pillanatban.
Darius nem engedte el. – Ash. Ne csináld már…
– Viszlát, Darius.
Ash kinyitotta a bejárati ajtót és intett, hogy elsőként lépjek
be. Amikor már benn voltunk, bevágta és bezárta az ajtót
mögöttünk. – A picsába – motyogta. – Bocsánat.
Megráztam a fejem. – Nem történt semmi.
Elvette Miát tőlem, és én felé nyúltam, a szívem tele van
szerelemmel, szükségem volt arra, hogy megérintsem, de
ellépett mellőlem.
 – Érdemes lenne várni, megbizonyosodni arról, hogy
elment, mielőtt elmész. Ő egy idióta, és nem bocsájtanám meg,
ha ott ülne és várna, hogy beszélhessen velem. Soha nem tudta,
hogyan kell szót fogadni – kezdte Ash a lépcsőn felfelé menet,
és én követtem.
– Nem megyek most el. Segíteni szeretnék Miával, csókolni
és megölelni téged. – Talán beszélni arról, hogy mennyire
szerelmes vagyok beléd és Miába.
Felém fordult a lépcső tetején. – Jól szórakoztunk együtt, de
valahol az út során elkövettem azt a hibát, hogy beléd
szerettem. – Úgy hangzott, mintha ez rossz dolog lenne, és
vártam egy de-re.
Meg kellett védenem a megtörtént eseményeket. – Ez nem
hiba…
– Rendben is van így. Miára is gondolnom kell, és most el
kell menned, mielőtt megígérem magamnak, hogy mindig
minden rendben lesz. Ha ilyen idiótaságokat ígérek meg
magamnak, mint ez, akkor nem veszem figyelembe a
figyelmeztető jelzéseket, ha a dolgok befuccsolnak.
Bement a főhálószobába, és én először túl zavarodott
voltam, hogy kövessem, majd lejátszottam, mit is mondott.
– Hűha – mondtam, majd követtem, Mia a pelenkázó
szőnyegen volt, tisztába tette és előkészítette az alvásra, és
nagyon sok mondanivalóm volt.
– Most várj egy percet. Én is beléd szerettem – bukott ki
belőlem, nem pont így terveztem, hogy elmondom. Befejezte
Mia apró farmerjének gombolását, és felemelte a szőnyegről.
– Meg kell etetnem Miát.
Hagytam, hogy elhaladjon mellettem, majd az utolsó
pillanatban körülöleltem, és elzártam a kijáratát. Hogyan
értessem meg vele, hogy nem szórakozom vele? Vagy, hogy a
szívébe volt hely számomra, ugyan úgy, mint Miának?
Mia. Ez volt az inspirációm.
– Személyesen vizsgálom meg az első fiút, akivel Mia
randizik. Vagy megkérem Leo nagybácsikáját, hogy tartóztassa
le és először hallgassa ki.
Rám pislantott. – Mi van?
– Gondoskodni fogok arról, hogy első nap az iskolában az
egyik kezét én fogjam, míg a másikat te, és ha megkérdezik tőle
ki az apukája, abban reménykedem, hogy azt fogja mondani,
hogy te is és én is. Úszni visszük, és ha dolgozol, én játszom
vele és viszem vásárolni. Segíteni fogok a házi feladattal, és ott
leszek, mikor hajtja az első biciklijét. Szeretlek, Ash, és örökké
veled akarok lenni.
Kimeresztette a szemeit. – Nem tudom megtenni. Nem csak
magamra kell gondolnom.
– Tudom, hogy félsz…
– Nem tudsz te semmit arról, mennyire rémült vagyok,
Sean. Amikor megtudtam, hogy Darius védekezés nélkül
feküdt le a többi sráccal, és az életemet veszélybe sodorta,
ésszerűsítettem ezt. De meg tudtam birkózni a hűtlenségével,
mert jól voltam. Sikerült kijutnom sértetlenül a másik oldalra.
De most itt van Mia, és ő az én prioritásom.
– Nem bántanám meg sem őt, sem pedig téged.
– Tudom.
– Akkor, miért nem engedsz be?
Ash a paplanra tette Miát, és az elhelyezett párnákkal óvva
őt attól, hogy lecsússzon, majd felém fordult, védekezően
kezeivel átkarolva a mellkasát. – Mert félek, rendben? És
teljesen ésszerűtlen, hogy így érzem magam, tehát ne merd azt
mondani nekem, hogy nem kellene félnem.
 Megijedt? Én egyenesen megrémültem. Mi lenne, ha ez
lenne a vég? Mi lenne, ha kilökne az ő és Mia életéből?
– Nem lennék…
– Most nem lehet viszonyom.
Viszony? Ez az, amit gondol erről? Nem fogta fel, azt hogy
igazán szeretem?
– Amikor a verandán voltunk, te átadtad nekem Miát –
mondtam, és vártam, hogy feldolgozza. – Átadtad az életed
legértékesebb dolgát, és tudtad, hogy vigyázok rá. Igaz?
Egy pillanat múlva bólintott, hagytam, hogy elgondolkodjon
a cselekedetein és ráébredjen, hogy megbízik bennem a
szívében és a lelkében, és nem áll szándékomban megbántani
sem őt, sem Miát.
– Szeretlek, Ash. És Miát is szeretem. Egy család lehetnénk.
A lábai megadták magukat, és leült a matracra Mia mellé,
kinyújtotta a kezét, hogy a kicsi lány megfogja a hüvelykujját.
– Nincs hely a szívemben…
– De igen van. Még akkor is, ha csak egy apró hely Mia és a
családod mellett, biztos vagyok benne, hogy elférek.
– Sean…
– Nem veszek el tőled és Miától semmit. Megígérem, hogy
hozzájárulok az életedhez, és mindig ott leszek a számodra. –
Istenem, most kétségbeesettnek hangoztam. Ha Ash nem
akarja, hogy körülötte legyek, akkor hülye lennék, ha nem
megpróbálnám rávenni. Nem tudom arra kényszeríteni, hogy
akarjon. – Kérlek csak… mindkettőtöket szeretlek. – Ezzel
mindent elmondtam, amit mondani akartam, és most a labda
Ash térfelén volt. – A szomszédban leszek.
– Mit gondolsz, Mia? – kérdezte, és megálltam a hálószoba
ajtajánál és vártam. – Gondolod, hogy meg tudjuk csinálni?
Engedjük be Seant? Szeretnél két apukát egy helyett?
 Hallottam, hogy Mia gőgicsél és feléjük fordultam.
Óvatos mosoly honolt Ash ajkain. – Mi is szeretünk. –
Hihetetlen volt a megkönnyebbülés, szembe álltam vele és a
kezembe tette a kislánya kezét. Megragadta a pólóm és
szorosan fogta. Megfogtam Ash kezét és hárman
összeölelkeztünk.
Tökéletes családi kör volt.

Brady: Mindig ilyen nehéz?

Ash: Jól vagy?
Brady: Szörnyű nap. Maddie utál. Lucas le akar szúrni egy
villával.

Újra elolvastam az utolsó részt és azon tűnődtem, hogy talán

egy másik szó volt, amit a helyesírás ellenőrző kijavított.

Ash: Villával?
Brady: Igen. Mondj valamit, ami feldob. Ma kikészültem.
Ash: Igazán jó hírem van. Sean azt mondta szeret és én is
beismertem, hogy szeretem. Szerelmesek vagyunk.
Brady: Ez igen.
Ash: Tudom!
Brady: Nagyon örülök mindkettőtöknek. Alig várom, hogy
találkozzak vele.
Ash: Át kellene jönnöd. Nem laksz messze.

Óriási szünet, még táncoló pontocskák sem voltak.

Ash: Itt vagy még?

 Brady: Bocsi, igen. Mennem kell, de gratulálok Ash.
Ash: Minden rendben?
Brady: Van olyan, amikor minden rendben? Bocsi, ne is
figyelj rám. Beszélünk később.

Mosolygós arccal, hüvelykujjal, pezsgősüveggel, két férfival

és egy babával jelentkezett ki. Azt hiszem túlkompenzált.
Szívet küldtem vissza és kijelentkeztem.
– Jól vagy odabenn? – kérdezte Sean az ajtóból. Miával a
karjában.
– Jövök.
Holnap beszélek Bradyvel. Meglátom segíthetek-e. Talán
egy nap megengedni majd, hogy segítsek.
 Epilógus

Asher

Egy évvel később

Az éves barbecue különbözött az előző évitől. Úszónadrág

helyett öltönyt viseltem. Üdítő helyett pezsgő volt. És Mia már
nem egy kicsi tehetetlen baba volt; tizenhat hónapos volt, és
magabiztosan járkált a székeken helyet foglaló emberek között.
Megtorpant Leo nagybácsikájánál, aki felkapta és magához
ölelte. Ő volt Mia vezető idomára, vagy legalább is ő tette ki a
csapat felét; Eric volt a másik fele, aki itt volt valahol.
– Helló, édes.
– Sziasztok, fiúk.
Megöleltem Siobhan-t és a férjét Dan-t, aki visszatért az
végső küldetéséről és könnyedén megszokta, hogy oktatóként
dolgozzon a hadseregnél.
Megöleltem anyát, szemeiben könnyekkel, és őszintén
hiszem, hogy az öröm könnyei voltak. Az idén megpróbáltunk
valamilyen középutat találni, visszatérni arra a helyre, ahol
szerethetjük egymást. Még akkor is, ha ez soha nem lesz
feltétlen szeretet, közelebb kerültünk és legalább kezdtem bízni
benne. Seannel és Miával az életemben könnyebben ment.
Tiszta szeretettel töltötték meg az életem. És ebből
valamennyit át próbáltam adni anyának, ami többnyire
működött.
 – Ne sírj – mondtam anyának, miközben öleltük egymást.
Megtörölte szemét és utána rám mosolygott.
– Csak boldog vagyok.
– Én is.
Brady felém integetette egy pár sorral hátrábról, egy karcsú
sötéthajú srác szürke öltönyben. Végül találkozhattam a
levelező barátommal szemtől szembe, nem csak az általunk
váltott üzenetek révén. Még mindig rejtély volt számomra, az
egyik nap fenn a másik nap lenn, és mindent be kellett vessek,
hogy rávegyem, jöjjön el ma. Magával hozta Lucast és Maddiet,
bár azt mondta nehéz volt őket rábeszélni, hogy eljöjjenek.
Ebben biztos is volt abból, ahogy Lucas a telefonján lógott és
Maddie a karját a mellkasán átfonta lázadó kifejezéssel szép
arcán. Visszaintegettem, ő rám mosolygott, bár azonnal
összehúzta magát a székében. Alig vártam,hogy beszéljek vele,
hogy jobban megismerjem, ölelést adhassak neki, amit
hazavihet, hogy segítsen neki, ha maga alatt van. Szinte
minden este beszéltünk valamiről, de néha azt gondoltam,
hogy csak egy ölelésre volt szüksége. A családom mellé
ültettem, mert ő volt az első igazi nem Darius féle barátom.
Eric közelebb jött, megragadtam a karját. – Megtennél egy
szívességet?
– Hogyne – Eric rám mosolygott és türelmesen várt.
– A harmadik sorban, a sötéthajú srác két gyerekkel. Rajta
tartanád a szemed?
Eric odanézett ahová mutattam, és elmosolyodott. –
Könnyedén.
– Le kell ülnünk – anya félbeszakított és elment elfoglalni a
helyét. Büszkeség áradt belőle, ahogy elkapta Miát, aki eközben
ragacsos puszikat szórt az arcára. Dan ült közvetlen mellette és
átadta a törlőt az anyósának. Ez egy egyszerű családi mozdulat
volt, ami megmosolyogtatott.
– Jól vagy, kisöcsi? – kérdezte Siobhan, és kiegyenesítette a
nyakkendőmet.
Lefogadom egyenesen állt, de azt hiszem Siobhannak
szüksége volt arra, hogy valamit csináljon a kezével.
Megfogtam az egyiket és szorosan tartottam. – Még a
jobbnál is jobban – mondtam.
Belém karolt. – Szeretlek – morogta.
A zene hangneme megváltozott, kevésbé lágy szerelmes
dalok a bevonulásra.
– Ez a végszavam – mondtam és az orrom hegyére adott egy
puszit, majd letörölte a kezével.
– Upsz, bocsi. Nem tudom elképzelni, hogy egy skarlátvörös
hegyű orral jelenjél meg a képeken.
– Siobhan…
– Viccelek. Na, most már hajrá!
Aztán elment, hogy felvegye Miát, én pedig elfoglaltam a
helyem. Sean már ott volt, egyenesen állt szürke öltönyben,
fehér ingben és zafír nyakkendőben. A szeme lenyűgöző volt.
Gyönyörű volt. Imádtam őt, és az enyém volt.
Ma házasságot kötünk.
Eric és Leo csatlakozott hozzánk Siobhannal, aki Miát vitte.
Elvettem tőle Miát és Sean is megfogta Mia kezét.
Egyszerű szertartás volt, ám tökéletes.
– Szeretlek és Miát is. Ti vagytok a jobbik felem – mormolta
a fogadalmait, amelyből csak néhány szót hallottam.
Az én fogadalmam rövid és kedves volt. – Szeretlek, Sean és
örökké szeretni foglak.
De az utolsó szó Miáé volt.
 Megérintette az arcom. Majd karjaimba hajolt, hogy
megpaskolhassa Sean arcát, mielőtt nyálas puszikat adott
nekünk.
– Apucik – kiáltott fel és a szívem olvadozott. Szorosabban
öleltem a családom és halk köszönetet mondtam a tökéletes
életért, ami szeretettel, reménnyel és céllal töltött el a jövőt
illetően.
Milyen szerencsés lehet egy egyedülálló apa?

VÉGE