ENDGAME – Trilógia

Skye Warren

A HUSZÁR
 A fordítás az alábbi könyv alapján készült:
THE KNIGHT

CreateSpace Independent Publishing Platform, 2017

Copyright © 2017 by Skye Warren

All rights reserved

Fordította: Megyeri Luca

Szerkesztette: Oláh Ildikó

Hungarian translation © Megyeri Luca, 2022

Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2022
„Nem a tövis hajlott a Ionchoz,
a lőne ölelte körül a tövist.”
Emily Brontë: Üvöltő szelek
 E

Egyik reggel hangos dübörgésre ébredek. A szomszéd szobában

az ágytámla ütemesen ütődik a vékony falhoz. A rezgések még
az ágykeretemen át is érezhetők. Ez volt az első éjszakám a
Rózsakoszorú motelben, Tanglewood nyugati részén. A
nyögéseket és a férfitól származó basszus aláfestést úgy hallom,
mintha hangosbemondóba mondanák. Még jobban magamra
húzom a vékony plédet, és körülnézek a sötét szobában.
A sikítások megrémisztenek. A szívem hevesen kalapál,
idegességemben kiver a hideg veríték. Lerúgom magamról a
takarót, és felülök. Az ágy ritmusos mozgása felér egy
betöréssel, mintha a szomszédaim itt lihegnének a nyakamban.
Nem emlékszem, mikor aludtam el, de ahogy felriadok, az
ágy legszélén találom magam, összegömbölyödve, arccal a
karom alatt. Az ébresztőóra piros kijelzője szerint nem aludtam
többet negyvenöt percnél.
– Ez az bébi, így jó...!
Most már beszél is a pasi. Enyhe akcentusa van. Szerintem ez
nem is ugyanaz az ember. Ahogy elönt a felismerés,
elszégyellem magam, hogy ilyen naiv voltam. A szomszéd hölgy
nyilván nem a férjével turistáskodik Tanglewood belvárosában,
hanem prosti, a pasik pedig a kuncsaftjai.
– Nagyon jó vagy, bébi, ne hagyd abba!
Az alvásról már végképp lemondok, mert a helyzet túl
ismerős, és túl mélyen érint.
A világos asztalon álló ventilátor kellemesen hűti a bőrömet.
A füstön kívül valami beazonosíthatatlan szag árad be a
szobámba. Az asztalon van egyébként az összes vagyonom: egy
ruhazsák, amiben a kokszban tároltam a szennyest. Most
ebben hoztam el az éjszakára szükséges holmimat. Mellette
pedig a mitológiai tankönyveim hevernek, amiket semmi
értelme megtartanom, úgyse tudom folytatni a sulit, mégse visz
rá a lélek, hogy kidobjam őket.
Egy kis pénzem is maradt, ami egyébként apám gyógyszereire
sem elég, a ház fenntartására meg pláne nem, de néhány hétig
ellakhatok belőle ebben a szerény motelszobában. Még ételre is
futja, ha odafigyelek.
– Fordulj meg! – hallom a szomszédból a férfihangot. – Látni
akarom azt a szép nagy seggedet, ha már fizettem érte. Igen! Ez
az, kurva jó!
Borsódzni kezd a hátam, de biztos vagyok benne, hogy nem a
ventilátortól. Kíváncsi vagyok az arctalan nőre a szomszédból.
Vajon mit gondolhat és mit érezhet most? Lehet, hogy szégyelli
magát, bűntudata van, de az is lehet, hogy megkönnyebbült.
Vagy van elég esze ahhoz, hogy leigya magát, hogy tompítsa az
érzékeit.
Bizonyos szempontból könnyű dolgom van, hogy csak a
túlélésre kell koncentrálnom, amióta elvesztettem a házat. Csak
azt kell kitalálnom, mit egyek, hol aludjak és melyik
önkiszolgáló mosodát használjam, ahol mosószer–automata is
van. Ez legalább nem nehéz. Eddig már úgyis annyi mindent
elrontottam. Nem sikerült megmentenem apámat, és ami még
rosszabb, anyámat sem, sőt magamat sem.
– Ne ellenkezz annyit, úgyis seggbe duglak! Szűkebb lukra
vágyom.
Te jó ég! Már én szégyellem magam...
Kíváncsi lennék, fél–e a nő, vagy már mindenbe beletörődött.
Vajon tudja, hogy minden áthallatszik, vagy már nem is
érdekli?
Nem bírom már ezt hallgatni.
A fürdőszoba padlóján megcsillan valami, ami nem
tisztítószernek tűnik. A repedések feketéllenek, olyan koszosak,
mintha megjelölték volna. Elég ocsmány, de legalább meg
tudom nyitni a csapot. A törött zuhanytálcába nagy sugárban
ömlik a víz, ami még a szomszédos szexhangokat is elfojtja.
Egyébként még mindig kombinéban és bugyiban vagyok,
amiben aludni szoktam. Felülök a vécé lehajtott fedelére, a
térdem az állam alá húzom, és élvezem, hogy a meleg pára
átjárja az arcomat.
A zubogó víz mellett a szomszédok helyett már csak a saját
gondolataimat hallom.
 M

Valaha egy valóságos kastélyban éltem, amit az életem árán is

megvédtem volna. Gabriel Millernek egyébként nem az
ingatlanra fájt a foga, hanem az ártatlanságomra.
Oda is adtam neki, mégsem volt elég.
Ezért itt az ideje, hogy visszaszerezzem a családom otthonát.
A napfény besüt a motelszoba nehéz függönyének függőleges
résén, két részre osztva a helyiséget. Az egyik oldalon egy
bevetetlen ágy hever, az éjjeliszekrényen egy poros Bibliával,
míg a másik oldalon egy asztal és egy szék áll, egy letűnt élet
ruha– és könyvhalmokból álló kincseivel. A tükörre vetülő
fényháromszöget kihasználva végre megfésülködőm és
megmosom a fogam, hogy valamelyest emberformát öltsek.
Ahová készülök, ott méretre szabott öltönyök és menő
sminkek vannak, amikkel a Smith iskolai pólóm és a kedvenc
farmerem nem igazán veszi fel a versenyt az életemért folyó
harcban.
Az összes pénzem begyűröm a farzsebembe, a kulcsom mellé,
amiket még néhány órára se szívesen hagyok itt. Nem hinném,
hogy mindennap takarítják a szobákat, és az se biztos, hogy
lopnak, de jobb a békesség. A méregdrága tandíjról és a
jótékonysági estekről lassan áttevődött a fókuszpontom a sarki
hot dogosra. Amint kinyitom az ajtót, elvakít a napfény. Aztán
a következő pillanatban egy hatalmas testbe botlom, ami
éppen keresztben fekszik előttem.
– Úristen! – kiáltok ijedtemben, az aszfaltra tenyerelve.
– Bocsánat!
Két évtized neveltetés során megtanultam, hogy először
elnézést kérünk, csak aztán kérdezünk.
A hatalmas alak feltápászkodik, én pedig rémülten
hátralépek. Mélykék szeme rám villan a szőke borostája felett.
Magas, széles vállú, izmos – egyszóval veszélyes alak, jobb, ha a
bocsánatkérések helyett inkább megvédem magam.
– Nincs nálam pénz – hazudom automatikusan, miközben
felkészülök a futásra. Az ajtóm nyitva maradt, ő pedig kis híján
a küszöbön áll, de a ruháimról és a könyveimről végül is le
tudok mondani.
Bozontos szemöldökét ráncolva rám fintorog. – Nem kell a
kurva pénzed.
Megkönnyebbülve veszem észre, hogy nem a tegnapi beszédes
kuncsaft a szomszédból, bár attól még meglehet, hogy ő is
megfordult már itt. Az is lehet, hogy egyszerűen fizetés nélkül
elveszi, amit akar.
– Nem akarok zűrt – lépek hátra lassan.
Mondjuk, nyilván ő sem.
Most dühében még nagyobbnak tűnik a pasas; olyan, mint
egy nagy kutya, amelyiknek áll a hátán a szőr a nemkívánatos
személy láttán. – Talán hozzád értem egy ujjal is, baszd meg?
Dörmögő szavai a békülő szándék mellett fenyegetést is
rejtenek. Végül is nem bántott, de azért nagy és erős, én meg
egyedül vagyok. A fenyegetést nem mindig kell szavakba
önteni ahhoz, hogy valóságos legyen.
– Nem, de elállja az utat! – vágom rá aztán valamiféle belső
erőtől vezérelve.
Hátrapillant a nyitott ajtóra, és szemügyre veszi a bevetetlen
ágyamat a könyvhalmokkal. Kíváncsi lennék, mi jár most a
fejében. Hogy mit vihet el, vagy hogy a félhomályban azt csinál
velem, amit akar? Valahogy túl alaposan feltérképezi a szobát,
majd sunyin rám pillant.
– Mennyi?
Hirtelen elönt a szégyen, savként kezdi marni a torkomat. Ez
azt hiszi, hogy prosti vagyok, mint a szomszéd csaj. – Több,
mint amit megengedhetsz magadnak! – vágom rá nyomban,
bár jobban érezném magam, ha nem tettem volna.
Hangosan felnevet, őszintén, mint aki meglepődött. – Azt
hiszem, kurvára igazad van.
Ellép oldalra, és egy mesterkélt mozdulattal az ajtóra mutat.
Az egész abszolút csapdának tűnik. Az erőszaktevők is
ugyanígy csinálják. Amint az ajtóhoz lépnék, betuszkolna, és ki
tudja miket művelne velem. A tegnapi áthallatszott műsorból
ítélve a kutya nem segítene rajtam, bárhogy is sikítoznék.
De ha csak egy farmeremet lopja el, az is sok, tekintve, hogy
jelenleg összesen kettő van. Egy lépést közelebb lépek,
miközben gyanúsan méregetem, mint egy kígyót az erdei
ösvényen. A szeme valahogy keményen csillog, mint aki már
látott hullát, és arra számít, hogy még fog is. Minden
mozdulatom harcra kész, de ő csak keresztbe font karokkal
figyel.
Végül is nem támadott meg, de nem is hagy békén. Áthatóan
néz rám; pillantása sokkal jelentőségteljesebb, mint egy
random hajléktalané.
Sikerül bezárnom az ajtót. A nyelv hangosan kattan a zárban.
Furcsa hálával rápillantok. Továbbra sem bízom benne, de
volt benne valami intim, ahogy megzavarta a reggeli békémet.
Mintha kódolt üzenete lenne, ahogy áll és néz rám.
– Hogy hívnak? – kérdezem megenyhülve.
– Miért akarod tudni? – néz rám gyanakodva, amitől
nevethetnékem támad.
Nem baj, nem számít. – Én Avery vagyok – szólok
kezdeményezőn, mire csak hideg, könyörtelen csenddel
válaszol.
Most már mennem kell, hogy visszaszerezzem a „váram”.
Lassan elindulok.
– Will vagyok – szól mögém lépve.
 Egy pillanatra megtorpanok. Most már elfogadom a
közeledését, az ilyesmi úgyis ritkán adatik meg. Nem nevezném
barátomnak Willt, de muszáj szövetségeseket szereznem.
Ebben a városban már úgyis túl sok ellenségem van.
 H

A buszmegállóhoz göröngyös járdákon jutok el. A metró

csikorgó kerekekkel szeli át a belvárost, mire végre az állami
szanatórium vaskapujához érek.
Odabent a fehér márványpadló ezüst mintája szépen csillog a
csillárok fénye alatt. Egy ilyen luxushelyet sosem tudtam volna
önerőből megfizetni.
– Nyugtalan éjszakája volt – meséli a nővér együttérzőn. – Az
orvos írt elő altatót a számára, így valószínűleg még egy ideig
aluszékony lesz, miután felébredt.
– Rendben – szólok erőltetett mosollyal –, úgyis csak ülök
majd mellette.
Az igazság az, hogy a szívrohama óta, az elmúlt három
napban, fel sem ébredt, akkor sem, ha meglátogattam.
Szégyellem, de megkönnyebbültem. így legalább békésen
pihenhet abban a tudatban, hogy a ház még a miénk. És addig
azt sem tudja meg, hogy a lánya elárverezte a szüzességét.
Fogalmam sincs, mit fogok neki mondani, ha majd egyszer
magához tér.
Hogy magyarázom meg mindezt?
Halványsárga spotlámpák világítják meg a szobát az ágy feletti
fapanelből. Az ágy sokkal nagyobb a szokásosnál, nagy,
műanyag rácsok keretezik. A sípoló–csipogó kütyüket és
műszereket egy ízléses, antik szekrény rejti el a látogatók szeme
elől.
– Szia, Papa! – Apám sokkal idősebbnek tűnik a fehér
lepedőn fekve, száraz, elvékonyodott bőrén átütnek a lila
vénák. Még mindig tisztán látszanak a bőrén a támadás
nyomai. A hegek láttán borsódzni kezd a hátam, mert az
ellenségei még mindig szabadon kószálnak odakint. Még az a
férfi is szabadon jár–kel, aki a kertünkben ólálkodott, amíg
egyedül voltam apámmal a házban.
Néha úgy érzem, paranoiás lettem, mintha a nehézségeink
megváltoztattak volna, és mintha egyre rosszabb emberré
válnék. Különösen, ha apám megtört, gyenge testére nézek,
látszanak beigazolódni a félelmeim. Valaki még bántani akarja.
Az is lehet, hogy holtan akarják látni. Lehet, hogy újabb
támadásra készülnek?
Amíg apám kórházban van, biztonságban van. Az őr– és
portaszolgálat itt színvonalas, akárcsak az ételek és az ellátás. Ez
most a lehető legjobb megoldás. A könyv, amit hoztam neki,
érintetlenül hever az éjjeliszekrényen. A történelem
legveszélyesebb asszonyai. A régi, elnyűtt kiadást úgysem
lehetett volna eladni, így megtartottam emlékeztetőül, hogy
éltek valaha erős nők, akiket még a rendszer sem volt képes
megállítani; nők, akik nem gyalogként szerepeltek a férfiak
elleni játszmákban.
Leülök az ágya szélére, és hangosan olvasni kezdek.
„Számtalan történet született a gyönyörű arcról, amely ezer
hajót indított hadba, Helené és Parisz szerelméről, amely a
trójai háború kitörését okozta. Tényleg Helené szépsége
kergette őrületbe a férfiakat? Vagy ez csupán ürügy volt a
gazdasági egyenlőtlenségek helyrehozatalára? Mi rejtőzhet még
a felszín alatt, amiről nem is tudunk?”
Fogalmam sincs, apám hall–e engem, mindenesetre egy
próbát megér.
Helené és Trója történetéről mindig anyám jut eszembe.
Apám hívta őt így, és nagyon illett is rá ez a név. Gyönyörű nő
volt, egy király felesége. Igaz, nem szított háborút – legalábbis
nem tudok róla, de éppolyan titokzatos szereplője a
múltamnak, akinek alakját csak apám elbeszélései alapján
tudom összerakni, mint Helené volt a történészek számára,
akiknek legendák, elbeszélések és feljegyzések szolgáltak
tudásuk alapjául.
„Helené történelmi szerepe több kérdést is felvet. Egyrészt
hogyan reprezentálta a szépségideált? Másrészt mennyire
lehetett befolyása a történelmi események alakulásában?”
Az ágy felől nyöszörgést hallok. Ahogy felpillantok,
észreveszem, hogy bár Papa szeme csukva van, a szemöldökét
mégis mozgatja. Finoman megszorítom a jéghideg kezét.
Megszólítom, de nem reagál.
– Most biztos unatkozol – kezdem nagyokat nyelve. –
Gyakran elképzelem, hogy rám mosolyogsz és azt mondod, ne
olvassak a sötétben, mert elrontom a szemem.
Újabb nyöszörgést hallok, ezúttal hangosabbat,
zaklatottabbat. Apám alsó ajka megmozdul. Biztos beszélni
akar hozzám, csak az a baj, hogy nem látom, hogy ébren van–e
vagy álmodik.
– Papa, itt vagyok! Hallasz engem?
– Helen? – kérdezi alig hallhatóan, mire könnyes szemmel
helyeselni kezdek.
A hangsúlyán hallom, hogy nem hallotta, amit az imént
mondtam. A válasz nem volt tudatos, mivel apám zavartnak
tűnik, csak a gyógyszerek beszélnek belőle. A hangja
vágyakozónak tűnt, így nyilván nem egy történelmi
személyiségre, hanem anyámra, Helen Jamesre gondolt.
– Ms. James! – szólal meg mögöttem egy hang, mire
ijedtemben megpördülök.
Egy lélegzetelállító pillanatig összemosódik múlt és jelen, mire
sikerül összeszednem magam. –Jó napot, Mr. Stewart!
– Sajnálom, hogy az édesapjának ilyen lassan javul az állapota,
de az orvosa bizakodó. Azt mondja, a kora és a sérülései
ellenére a létfontosságú szervei kiválóan működnek.
 – Köszönöm – felelem hálával a múltnak, bizakodva a jövő
felé.
– Sajnos, azért nagy a kockázata annak, hogy újabb
szívrohamot vagy sztrókot kapjon, de van egy egészen új
véralvadásgátló a piacon, ami sokat segíthet. Az orvosa majd
felvilágosítja önöket a részletekről.
Egy vadonatúj gyógyszer? Az biztos aranyárban adják. És
biztosításunk sincs.
–Jó, csak nekünk... – kezdem elszoruló szívvel.
– Efelől ne aggódjon, Ms. James – szól megértő pillantással,
ami felér egy tőrdöféssel. – Mr. Miller már mindenről
gondoskodott.
Tudom, hogy Gabriel fizeti apám ellátását, de mi van, ha
egyszer csak abbahagyja? Egyelőre nem jutok hozzá az aukción
elnyert pénzhez, még nem telt le a harminc nap. Addig apám
utcára is kerülhet, ami számára felér egy halálos ítélettel.
Mr. Stewart közelebb lép, és megfogja a kezem, amivel a szék
karfájára támaszkodtam. – Kérem, hadd nyugtassam meg azzal,
hogy Mr. Miller bőkezű adományt utalt az alapítványunk
részére. Az egyetlen kikötése az volt, hogy ellátást biztosítsunk
az édesapja számára, ameddig csak szükséges. Ezért nem kell
aggódnia, koncentráljon csakis az édesapja egészségére.
Értetlenül bámulok rá. Ez a szolgáltatás csillagászati
összegekbe kerül. Miután apámat megtámadták, a város összes
rehabját megnéztem. Akkor persze még egy kiselejtezett ágyat
sem tudtam volna bérelni neki, nemhogy teljes ellátást. Most
azonban Gabriel még ennél is többet fizetett.
– Most talán még aggódóbb arcot vág – néz rám sejtelmes
mosollyal.
A szavak hirtelen a nyelvemen ragadnak. Össze vagyok
zavarodva. Egyszerre érzek hálát és félelmet, mert fogalmam
sincs, mit fog ezért cserébe elvárni.
 – Mr. Miller nem családtag – nyögöm ki nagy nehezen.
És még csak nem is barát. Gabriel Miller az ellenségünk. Egy
bűnöző, aki tönkretette az apámat, aki elárulta és feljelentette,
és aki megvásárolta a szüzességemet. Önszántából biztos, hogy
nem segítene. Csak húzza az időt, hogy apám minél tovább
életben maradjon, hogy újra bántani tudja, engem pedig
megint megalázhasson.
– Értem – szól Mr. Stewart. Számomra hitelesnek tűnik,
gondolom, már ő is átlátja, hogy az anyagi segítség pusztán
alattomos önérdek, álruhába bújtatva. – Az imént hallottam,
hogy olvasott az édesapjának. Ez igazán kedves dolog.
– Szerintem nem is hallja.
– Lehetséges, de nem is ez a lényeg. Ha jó szívvel adunk
valamit, az nekünk is jót tesz.
– Azt mondja, Gabriel Miller kedvessége is a
lelkifurdalásának tudható be, amiért tönkretette az apámat?
– Meglehet – mosolyog halványan. – Bár engem inkább az
objektív tények érdekelnek. Ms. James, lehet, hogy nem is sejti,
de az irányítás az ön kezében van.
 N

A görög mitológiában az áll, hogy a trójai Helené volt a

legszebb asszony a világon. A középkori és reneszánsz
művészetben számtalan módon ábrázolták, a művészek egyéni
szépségideálja és interpretációja alapján. Tudom, minden
kislány úgy gondolja, hogy az ő anyukája a legszebb, de az én
anyámat különösen könnyű elképzelni földig érő palásttal a
zöld tenger csillogó víztükre felett.
Számomra ilyen volt Helen James, akinek versengtek a férfiak
a kegyeiért, ám ő végül egy királyhoz ment hozzá. Egyébként
merőben más volt, mint én.
Ami engem illet, otthagytam az iskolát, elvesztettem a családi
házunkat, és eladtam a szüzességemet. Egyszóval, semmi olyan
nem tettem, amit érdemes lenne megörökíteni az utókor
számára.
Gabriel Miller sem egy előkelőség, bár a Miller Művek
csillogó épülete felér egy palotával. Az előtérben egy ezer
égőből készült csillár szórja ragyogó fényét Atlasz faragott
szobrára.
– Mr. Miller jelenleg házon kívül van – szól az egyik, csinos,
kék szemű recepciós fémkeretes szemüvege mögül.
– Tudom – vágom rá mentegetőzve –, de higgye el, Mr.
Miller tudja, ki vagyok, személyesen ismerjük egymást. Ha
szólna neki, kérem...
– Sajnálom, ez most nem lehetséges – folytatja elszántan,
miközben néhányszor valamit pötyög a billentyűzeten.
– Tudom, nincs bent – fejezem be a mondatát, amit addigra
már vagy tucatszor hallottam.
Minden igyekezetével próbál elhajtani, én viszont legalább
annyira akarok maradni. Kedves húzás volt Gabrieltől, hogy
egy halom pénzt adományozott az ápolási intézetnek, viszont a
családi házunkat továbbra is ő birtokolja, amit sajnos hivatalos
iratok is igazolnak.
– Ha kívánja, beszélhet a business managerrel.
Nem biztos, hogy Gabriel hajlandó fogadni, de amíg nem is
tudja, hogy itt vagyok, addig ez nem fog kiderülni.
Idegességemben előjön a refluxom. Tudom, hogy Gabriel
mindent szándékosan tett. Csak azért küldött el, hogy
szembesüljek vele, hogy most már sehová sem mehetek.
– Rendben – egyezem bele kimerültén.
Egy random kerített alkalmazott nyilván nem fog tudni
segíteni rajtam, mivel fogalma sincs arról, hogy Gabriel mit tett
velem és az apámmal.
A legnagyobb meglepetésemre egy nő toppan elém.
Matrózkék kosztümje kiemeli karcsú derekát és hosszú
combját. Túl fiatalnak találom ehhez a pozícióhoz, csupán
néhány évvel lehet idősebb nálam.
– Ms. James! – üdvözöl kedves hangon. – Charlotte Thomas
vagyok. Kérem, fáradjon velem! Odafent megbeszélhetjük az
ügyet.
– Köszönöm – nyögöm ki bambán, miközben ő a csillogó
liftajtó felé terel. Megdöbbent, hogy Miller cégénél bárki is
szeretettel fogad, főleg egy olyan személy, aki tisztában van a
családunk helyzetével.
– Csak ön után – szól udvariasan, miután lehúzta a kártyáját
az érzékelőn.
A tükrös liftben végképp megállapítom, hogy milyen
slampos a ruhám a környezethez. Csak annyit látok, hogy egy
ijedt kislány áll egy érett, dolgozó nő mellett, amivé én is válni
szeretnék. – Ms. Thomas...
– Kérem, hívjon Charlotte–nak, Ms. Thomas az anyám, aki
egy valóságos sárkány – teszi hozzá borzongva, cinkos
mosollyal.
 – Csak nem Nina Thomas? – pislogok döbbenten, mire
széles cápamosollyal válaszol. – Bizony, ő az.
– Anyukám barátnője volt! Csak néhányszor találkoztam
Ninával, a társasági összejöveteleken, de mindig melegen átölelt
és elmondta, hogy mennyire hasonlítok anyámra. A szüleim
esküvőjén is ő volt a tanú.
– Tudom – szól Charlotte vidáman. – Anyám mondta, hogy
a legjobb barátnők voltak. És tekintve, hogy anyám nem sok
mindenkit visel el, le a kalappal Helen előtt.
Hirtelen rossz érzéssel tölt el, hogy Charlotte annak a
fickónak dolgozik, aki tönkretette a családomat, kilóra
megvette a szüzességemet és eltulajdonította anyám házát.
Ugyanakkor, gombóccal a torkomban, furcsán meg is
könnyebbülök, hogy legalább anyámnak nem kell mindezt
végignéznie.
Gondolom, kiül az arcomra a döbbenet, mert Charlotte
együttérzéssel megsimogatja a kézfejem. – Tudom, hogy ez egy
speciális eset, de mindent meg fogok tenni, hogy segítsek
neked.
– Ez azt jelenti, hogy a házat is visszakapom?
– Nem, de mindent elmagyarázok, és végigkísérlek a
folyamaton. Mr. Miller bizonyára...
A lift hangjelzésére Charlotte–ban megakad a szó. A szélesre
nyíló, automata ajtók kárpitozott, mahagónifalú helyiséget
tárnak elénk, amelyeket két óriás absztrakt festmény díszít.
– Mr. Miller valójában...
– Nehéz ember, de tisztességes.
Még hogy tisztességes! Valahogy nem ezt a jelzőt akasztanám
rá azok után, ahogy velem bánt.
Az új környezet és a halvány fények elszédítenek. Már a
liftben is kicsinek éreztem magam, hát még a hallban. Úgy
érzem magam, mint Alice Csodaországban, a sütievés után.
Minden túl nagynak és sötétnek tűnik, mintha újból zuhanni
kezdenék.
Ellentétben velem Charlotte magabiztosan lépked a vaskos
oszlopok között. – Ne aggódj! – mondja, amitől egyáltalán
nem nyugszom meg. Szó nélkül sietek a nyomában, emelt
fővel, pedig nyomasztóan hat rám a hely. Néhány perc múlva
egy kilincs nélküli faajtóhoz érünk. Csupán egy halvány
téglalap körvonala utal arra, hogy ez egyáltalán egy bejárat
lehet. Charlotte megérinti a mahagónifalat, amiből apró fények
gyúlnak ki az ujjai alatt. A klasszikus luxus mögött high–tech
biztonsági rendszer lapul. A fapanel szélesre nyílik, és egy tágas
iroda tárul elénk.
Charlotte méltóságteljesen beljebb tessékel.
Úgy érzem magam, mint egy bizonytalan lábakon imbolygó,
újszülött borjú. Vagy inkább, mint egy naiv, ma született
bárány.
A személyautó méretű asztal mellett két hatalmas bőrfotel
kapott helyet. Lekuporodom az egyik szélére, összekulcsolt
kézzel, a térdem pedig szorosan összezárom. Még mindig úgy
érzem, mintha zuhannék, bár tudom, hogy most már
hamarosan földet érek.
Charlotte is helyet foglal az asztalnál, közvetlenül mellettem.
– A házad jelenleg egy pénzügyi letét, amit ideiglenesen egy cég
birtokol, hogy árverésre bocsáthassa az adósság kifizetése
érdekében.
A tenyerem izzadni kezd. – Nem értem, hogy került a ház
más cég tulajdonába. A ház az én nevemen volt, nem az
apámén, így nem hajthatnák be vele apám adósságát.
A lelkem mélyén tudom, hogy anyám előre sejtette, hogy ez
megtörténik, és azért íratta a nevemre, hogy megóvjon, ha
apám bűncselekményekbe keveredne.
Vajon mi lehet az a titok, amit előre tudott?
 – Ebben nem vagyok biztos – szól Charlotte együttérzéssel. –
Csak azt tudom, hogy a bírósági ítélet után a házat lefoglalták,
és a Miller Művek tulajdonába került.
Következő lépésként kénytelen leszek meglátogatni Landon
bácsit, hiszen anyám halála óta ő kezelte a pénzügyeimet.
Korábban azt állította, a ház biztonságban van. Sajnos,
legutoljára az aukción láttam Landont, amikor lekurvázott, és a
képembe vágta, hogy bemocskoltam anyám emlékét
Lélegezz mélyeket. – Van valami módja annak, hogy
elkerüljük az árverést? Lehetséges lenne, ha visszafizetném az
adósságot?
Gabriel Miller egymilliót fizetett a szüzességemért, de csak
egy hónap múlva férhetek hozzá a pénzhez, az árveréstől
számítva, ami még két hetet jelent.
– Azt hiszem, ezzel már elkéstél. A szigorú szabályozások
miatt az árverés az egyetlen módja, hogy a ház kikerüljön Miller
cégének tulajdonából.
– És én is licitálhatok a házra? – kérdezem az ajkamba
harapva.
– Elvileg igen.
– Mennyi lesz a kikiáltási ár?
– A licit mindig jelképes összegről indul, ami jelen esetben
kétszázezer dollár. De hogy aztán meddig emelik, azt nem lehet
előre tudni – rántja meg keskeny, törékeny vállát. – Piaci áron
ez a ház több milliót ér, de az árveréseken általában az értékük
töredékéért kelnek el.
– Például egymillióért? Mert annyim lesz. Mikor lesz az
árverés?
– Ezért is akartalak hívni.
A mobilomat kikapcsolták, mert nem tudtam fizetni.
– Miért?
– Az árverés két nap múlva lesz.
 Megint a mélybe zuhanok. – Ne! Addig képtelen vagyok
előkeríteni a pénzt! És miért rendezik meg ilyen hamar?
– Hogy minél hamarabb ki legyen fizetve az adósság, a
kamatok emelkedése nélkül.
Két nap! Hihetetlen. Apám büntetőügyében hat hónap alatt
hoztak ítéletet.
– A te ügyedet különösen felgyorsították – teszi hozzá,
lesütve szép barna szemét.
Könnybe lábad a szemem, de nem akarok előtte sírni. – Van
valami módja annak, hogy egy későbbi időpontra halasszák az
árverést? – kérdezem, miközben a kezem önkéntelenül is
ökölbe szorul.
– Benyújthatsz halasztási kérelmet, egy ügyvéd segít megírni,
de az esetek többségében...
– Nincs az a bíró, amelyik megadná neked – szólal meg egy
érces hang a hátam mögül.
Ahogy talpra ugróm és megfordulok, Gabriel Miller áll
előttem. Most látom először, amióta elvette a szüzességemet.
Akkor pucér voltam és sebezhető, de legalább volt rajtam
smink.
Most farmert és Smith főiskolás pólót viselek, amiben úgy
érzem magam, mint egy gyerek.
– Hát te...
– Hát te! – ismétli gúnyolódva, amivel a zsigereimig hatol.
– Ez az én irodám.
Charlotte közben felpattan az asztaltól. – Magukra hagyom
önöket. Gondolom, sok megbeszélnivalójuk akad – szól
Charlotte hivatalos modorban.
– Köszönöm, Ms. Thomas. – Gabriel hangja fenyegetően
cseng, mély, rövid pillantását mégsem tudom hova tenni. Egy
biztos, nem örül, hogy Charlotte behozott ide. Lelkem egy
része hálás neki, ugyanakkor az is megfordul a fejemben, hogy
mindig az oroszlán karmai között táncolok.
Gabriel magas termetére árnyékot vetnek a tágas helyiség
bútorai. Nem látom tisztán az arcát, jelenléte mégis
áthatolhatatlanul ölel körül. A pillantásától úgy érzem, mintha
forró láva ömlene rám, miközben a szívem hevesen kalapálni
kezd. Ritmusa az aktusunkra emlékeztet, amit sosem fogok
elfelejteni.
– Elloptad a házamat – mondom hangosan a tágas térben.
Ahogy Gabriel közelebb lép, egy fénycsík suhan át az arcán.
Újra és újra megdöbbenek, hogy az aranybarna szemével
hogyan képes ilyen jeges pillantást vetni rám, mintha nem is
evilági lenne. – A Miller Művek a bíróság jogerős ítélete alapján
vette tulajdonba a házat. A jogrendszerért csak nem
hibáztathatsz – mondja szárazon, amitől sikítani tudnék.
Hát persze, hogy ő intézte el az egészet. – Halasztást fogok
kérni. Megbízok egy ügyvédet.
– Igazán? És miből fizeted ki a díját?
Mindketten tudjuk, hogy az árverésig nem juthatok a
pénzemhez. – Szörnyeteg vagy!
– Ha már egyszer én fizetem apád egészségügyi ellátását,
legalább hálás lehetnél érte.
– Hálás?! Csakis miattad van erre szüksége!
Tudom, a vádaskodás nem teljesen jogos, hiszen Gabriel azért
kötött vádalkut, és azért verette kis híján halálra, mert apám
becsapta őt.
Gabriel közelebb sétál, oldalról végigmér, majd megpördít.
Most már egyenesen a szemébe nézek. – Amit az imént
mondtam, komolyan is gondolom. Hiába kérnél halasztást,
nem fogod megkapni.
– Mert már mindenkit lefizettél.
 – Talán ezért is. De a legfőbb oka az, hogy a családnevetek
nem cseng már jól a városban, miután apádat csalással
vádolták.
Most már végképp minden álmom és reményem a
nevetségesen vastag szőnyegén hever, mégsem akarom, hogy
lássa rajtam a csalódottságot. – Lehet, hogy apám követett el
dolgokat, de én sosem vertelek át.
– Valóban nem? Ha jól emlékszem, egy teljes hónapot
fizettem a szolgálataidért.
– Te küldtél el! – vágom rá égő arccal.
– És mi van, ha újra igényt tartok rád?
Most már késő. Legszívesebben a képébe vágnám, de nem
tehetem meg, mielőtt meg nem kapom a pénzt. Talán így még
maradt némi halvány esély arra, hogy visszaszerezzen anyám
házát. – Anyám semmit sem ártott neked.
– Mi köze ehhez Helen Jamesnek?
Ahogy kimondja a nevét, összeszorul a torkom. – Ez anyám
háza volt, tőle kaptam, nem apámtól. Az én nevemen volt, és
fogalmam sincs, hogy lophattad el.
– Kissé erős szó a „lopás”, nem gondolod? Főleg, ha nincs
bizonyítékod.
– Ha lenne bizonyítékom, akkor se érdekelne senkit, mert az
apám a fekete bárány, és már senkik se vagyunk az egész
városban.
Gabriel még közelebb lép, most már csak egy szűk lépés
választ el tőle. Olyan közel van, hogy látom az arany íriszét és a
borostáját az állkapcsán. – Ugyan, Avery. Te igenis vagy valaki.
Az egész kurva város téged ünnepel, amiért elcsavartad Gabriel
Miller fejét a csinos kis szűzhártyáddal.
Most már alig tudom visszanyelni a könnyeimet.
A legfájóbb dolog apám állapota és a ház elvesztése kellene
hogy legyen, mégis az égető szégyenérzet a legerősebb bennem,
amit azóta érzek, hogy Gabriel elküldött, csupán percekkel
azután, hogy elvette a szüzességemet. – Most már semmim
sincs, amit felajánlhatnék – kezdem keserűen. – A recepción is
könyörögnöm kellett, mint valami idegennek, alig engedtek be.
– Mégis itt vagy.
– Ezért ne Charlotte–ot okold.
– Még mindig parancsolgatni akarsz, kicsi szűz? Ez vajon
családi örökség, az anyatejjel szívtad magadba vagy az ábécével
együtt tanultad meg?
– Már nem vagyok szűz! – Kezdek dühbe gurulni.
– Igazán? – Miközben két ujjal közrefogja az államat,
egyszerre akarom elrántani és megcsókolni. Hogy érezhetem
ezek után, hogy csak mellette élek igazán? Nélküle eddig
alvajáró voltam. Furcsa húzás a sorstól, sőt beteg dolog, hogy
ezek után még jólesik az érintése.
– Tettél róla, hogy ne legyek az – mondom szárazon,
miközben igyekszem közömbösnek mutatkozni, de valahogy
sehogy sem sikerül. Mindketten felidézzük, mi történt a
hálószobájában, ahol még a fehér szőnyeget is összevéreztem.
Gabriel lágyan megemeli a fejem. – Beraktam a farkam a kis
meleg lukacskádba. Betoltam egészen a szűzhártyádig, és a
mennyekben éreztem magam, amikor felszakadt.
– Nem érdekelsz – mondom erőlködve, de csak hangvilla
vagyok a keze között, aki egyre érzékibb hangokat hallat.
– Olyan nedves voltál... Meg véres is.
– Megtalálom a módját, hogy visszaszerezzem a házam.
Kissé lehajtja a fejét, így majdnem összeér a szánk. Szinte
leheli rám a szavakat. – Véres lett tőled a farkam, de így is
elmentem, és a kis sebedre élveztem.
E pillanatban minden határt átlépnék, bármire képes lennék
vele szemben. A félelemmel vegyes harag egyre csak gyűlik
bennem, mint amikor egy vadló felkészül, hogy agyontiporja az
ellenségét. – Isten a tanúm, tönkretesziek! Épp úgy, ahogy te
tetted apámmal.
Erre még feljebb emeli az állam, teljesen feltárva a nyakam
sebezhető részét. Ajkával csókot formál. – Azt akarod, hogy én
is vérezzek, kicsi szűz?
Hirtelen hihetetlen erők szabadulnak fel bennem. A karom
oldalra lendül, az arca felé, de ő elkapja a csuklómat, és
fájdalmasan megszorítja.
– Ne nevezz így! – sziszegem a fogaim közül.
– Rendben, kicsi szűz!
– Már nem vagyok az. Ennek te magad is láttad bizonyítékát.
Egymillió dollárt fizettél érte.
– Az igazság az – kezdi megtévesztő kedvességgel –, hogy az
egymillió dollárt azért fizettem ki, hogy egy hónapig
használjalak, és mivel ez az idő még nem telt le, bármikor
visszavihetlek.
Az első sokk után olyan nagy dühöt érzek, ami már szinte
perzsel. – Nem!
– És ami a szüzességedet illeti, még százféleképpen
csinálhatjuk. Ezer módon megdughatlak. Még maradt
egymillió, amit meg kell keresned.
– Az a pénz már az enyém! Te küldtél el.
– De mégis itt vagy. Ezt akartad. Ezért jöttél el. Azt
gondoltad, hogy innen csak úgy elsétálhatsz anélkül, hogy
magamévá tennélek?
Miután igennel felelek, a csuklómnál fogva magához ránt.
Elveszítve az egyensúlyomat, kis híján rázuhanok. Érzem a teste
melegét és a pézsmaillatot, ami kitörölhetetlenül megragadt az
emlékezetemben. Újra megszólalnak a vészcsengők. Egy idegen
is könnyedén árthat nekem, de Gabriel még rosszabb; ő az én
kriptonitom.
 – Tudod, ha egy szüzet kefél az ember – kezdi a
halántékomba suttogva –, nekem adod a szűzhártyádat, egy
kicsit összevérzel, a farkam pedig mintha falba ütközne. Ezután
már nincs visszaút, ezt már nem szerezheted vissza. Bárkit is
szedsz fel a suliban, akinek sikerül rád másznia, mindig is én
maradok neked az első, és te örökre az én kicsi szüzem maradsz.
Ezt a birtokló hangnemet nyilván sértésnek szánta, és
valójában annak is kellene lennie, de a megaláztatás forró
nedvességgé változik a testemben. A legrosszabb az, hogy nem
tagadhatom, Gabriel mély nyomot hagyott bennem. Még most
is emlékszem az érzésre, amikor rám nehezedett. Bármi is
történjék ezután, már senki sem töltheti be azt az űrt, amit
Gabriel hagyott maga után.
– Az enyém vagy – suttogja újra, mert szavakkal hiába
tiltakozom.
Elengedi a csuklómat, és az arcomat cirógatja. – Olyan fiatal
vagy még! Annyira fiatalnak látszol...
– Csak a smink teszi – szólok zavartan. Meg a haj. Meg a
szörnyű gönc, ami rajtam van. Azelőtt annyira más voltam, úgy
öltöztem, mint egy hercegnő, most viszont úgy nézek ki, mint
egy hajléktalan.
Gabriel gyengéd pillantásától barnábbnak tűnik a szeme. –
Ugye reggel nem gondoltad még, hogy ma megdugnak? Csak
gyanútlanul felültél a buszra és idejöttél...
– Te csak ne sajnálj engem!
– Vetkőzz! – veti felém, halvány mosollyal. – Lássuk, milyen
vagy ártatlan diáklányként, nem pedig játékszerként, amit az
árverésen vettem.
Megbabonázva kigombolom a farmeremet és letolom a
csípőmön. Ellenkezhetnék vele, de minek? Úgyis a kezében van
a jövőm; abban a hatalmas lapáttenyerében – a pénzem, a
házunk. Hihetetlen, de a vágyaimat is ő irányítja; mindig
feltüzel, ha éppen úgy akarja.
A pólómat is leveszem, és a padlóra ejtem a farmerem mellé.
Most ugyanolyan fehér alsóneműben állok Gabriel előtt,
mint amikor megvett az árverésen.
Sosem felejtem el, amikor először beléptem a Barlangba, ami
a gazdag és veszélyes férfiak gyűjtőhelye az óvárosban. Egyetlen
célom volt, hogy kölcsönt kérjek. Ehelyett Candy felkészített az
ominózus éjszakára, gyantázással, púderekkel és a megfelelő
fehérneművel.
Akkor is a fehérre esett a választás, a különbség viszont, hogy
azóta a szőke szőrzetem növekedésnek eredt a legintimebb
testrészemen.
Fiatalnak nevezett, lekezelően és bántón, de már egész más
szemmel néz rám. Elhomályosult aranyszemében hevesen
lobog a vágy tüze, púderek, gyanták és csipke melltartó nélkül
is. Pillantásától libabőrös leszek, a mellbimbóm megfeszül és
kidomborodik.
– Ülj az asztalra! – szói torokhangon.
– Ezt is levegyem? – nyúlok idegesen, elvörösödve a bugyim
rugalmas pántjához, holott már voltunk együtt és bizonyára
leszünk is.
– Nem sok választ el attól, hogy megdöntselek az asztalon –
szól rekedten –, de előbb meg akarlak ízlelni. Ülj rá arra a
rohadt asztalra, gyorsan! Most!
Nyilván nem a számra gondolt, odalent akar megkóstolni.
Holott, még ha rövid is a szőröm, de akkor is visszanőtt.
– De én most nem... izé... – Érzem, hogy egyre jobban ég az
arcom.
– Mutasd! – szól sötét arccal, türelmetlenül.
Miközben letolom és kilépek a bugyimból, nem merek a
szemébe nézni, de hallom, amint elismerően motyog valamit.
Finoman simogatja a hasamat és a csípőmet. Jólesik az érintése
a csupasz bőrömön. Aztán cirógatni kezdi a fanszőrzetemet.
– Azt hitted, ez nem tetszik nekem? – nyög fel kéjsóváran.
Annyira össze vagyok zavarodva, hogy könnyezni kezdek,
pedig nem vagyok szomorú. – Candy legyantázta, mert azt
mondta, a férfiak azt szeretik.
– Kicsi szűz, tisztázzunk valamit. Nem tudsz olyat tenni a
testeddel, amitől elmenne tőled a kedvem, különösen, ha ilyen
természetes dologról van szó. Mindig, mindenhogyan,
mindenhol akarlak. Már annyira kívánlak, hogy szinte fáj.
Ez az első alkalom, hogy Gabriel a gyengeségéről vall. Azt sem
mondta még soha, hogy fontos vagyok neki, ami most rengeteg
erőt ad nekem. Egyet hátralépve lekuporodom az asztal szélére.
A térdemet szorosan összezárom, a kezem ügyetlenül
összekulcsolom az ölemben. Hagyom, hogy azt tegyen velem,
amit akar, ha már a csábításhoz nincs elég tapasztalatom.
De úgy tűnik, ez is elég, kéjsóváran méregetni kezdi a lábam
közét, amit esélytelen kísérletként összezártam. Tenyerét
végigcsúsztatja a combomon, majd széthúzza a lábaimat, hogy
helyet csináljon. – Nagyon csinos vagy – suttogja halkan,
mintha csak magának mondaná.
Forró érintésétől libabőrős lesz a bőröm.

Széttárja a lábam, és belép közé, érzem, hogy a hűvös öltönye a

csupasz bőrömhöz ér. Gabriel olyan, mint egy hatalmas,
áthatolhatatlan fal; vele szemben teljesen védtelennek érzem
magam.
Egyik kezével felemeli az államat. Miközben megcsókol,
kioldja a melltartóm csatját. A mellbimbóm megfeszül, amikor
a mellkasához ér; szinte érzem, hogy újra a két ujja közé fogva
szorongatja. Gabriel most könyörtelenül gyengéd. Cirógatja a
nyakamat, a mellemet is csak simogatja. Aztán lefektet az
asztalra; a hideg fa érintésétől hangosan felsóhajtok.
 Az egész teljesen álomszerű. Nem akarok most ellenkezni
vele, mert minden gyengédsége, finom mozdulata fájdalmasan
jólesik. Nem akarom, hogy abbahagyja; ha elutasítanám,
önmagam ellen harcolnék. Most nem gondolok sem apámra,
sem az aukcióra. Ezúttal teljesen átadom magam neki. Semmi
értelme harcba szállnom vele, úgysincs esélyem ellene. A szája a
hasamhoz ér, aztán egyre lejjebb halad.
Ahogy a nyelve a csiklómhoz ér, a testem ívbe feszül, és csak a
nevét sikoltom.
– Mondd újra! – súgja a nemi szervemet bámulva, majd a
fogával izgat tovább, így újra és újra engedelmeskedem. A
halántékom lüktet, a szívem a torkomban dobog, miközben
csak azt várom, hogy belém hatoljon.
A borostáját a csupasz bőrömhöz nyomja. Ez már kezd sok
lenni. Egyszerre túl jó és túl fájdalmas. Próbálok oldalra
fordulni, de erős kezével megragadja a combomat, és
ellentmondást nem tűrve leszorít az asztal falapjára. Nem
tehetek mást, mint megadom magam; könyörgök, hogy hagyja
abba, miközben azt remélem, hogy nem fogja.
Nyelvével újra ingerelni kezd, körkörös mozdulatokkal, mire
a testem, a fejem hátravetve, ismét megfeszül. Úgy érzem,
mintha már csak a klitoriszom létezne, miközben halk
sikolyaim megtöltik a szobát.
Mozdulata egyre intenzívebb, közben még beszél is hozzám.
– Mondd újra, kicsi szűz! Amíg rá nem csöppensz az államra!
Ahogy még jobban megszorít, már csak fényeket látok,
mintha a szoba darabokra hullana.
A hatalmas festmény színeit se látom már Gabriel mögött,
csupán fekete–fehér foltokat, angyalokat, démonokat, halált és
szexet. Furcsa kontrasztot alkot a szenvedély a néma irodai
helyiséggel. – Vissza fogom szerezni a házamat – szólalok meg
hirtelen a semmibe.
 Gabriel elsötétült tekintettel a térdemre támasztja a fejét.
Fáradtnak tűnik, mintha nagy teher súlyát cipelné, és csak az én
lábam tartaná meg. Ez talán a legintimebb, legőszintébb
pillanat, amit valaha megéltünk együtt. – Nem – mondja,
halkan, kicsit szomorúan. – Nem fogod.
 Ö

Annyira megráz a mondata, hogy magamhoz se térek, de

vigasztal a tudat, hogy legalább nem élvezett el.
Éreztem, mennyire kemény a slicce alatt, hogy mennyire
felizgult, de úgy látszik, most ezzel is megelégszik, hiszen úgyis
bármikor megkaphat. Végül is fizetett érte. Bár most
orgazmusa nem volt, minden mást megkapott.
A buszon ülve végiggondolom, mi legyen a következő lépés.
Azt hiszem, Landon bácsi irodájába megyek.
Feltétlenül beszélnem kell vele, hogy megtudjam, hogyan
veszíthettem el a ház tulajdonjogát, holott korábban biztosított
róla, hogy ez lehetetlen. Igaz, most nem vagyunk jóban, de
muszáj a segítségét kérnem.
Most túl sebezhetőnek érzem magam. Bizonyára lerí rólam,
hogy nemrég élveztem el. Miközben a busz végigzötyög a
városon, megérintem az arcomat. Tűzforró. Biztos vörös is.
Landon bácsi biztos észreveszi rajtam a szex jeleit.
A busz megáll a motelnél.
Az üzletsoron található pékség felől ínycsiklandó illatok
áradnak felém. Észreveszem a csokis péksüteményt a
kirakatban, de nem veszek semmit. Most nem engedhetem
meg magamnak, muszáj takarékoskodnom.
Azért az nagy megkönnyebbüléssel tölt el, hogy legalább
apámról gondoskodik valaki – méghozzá kiváló
szakszerűséggel. A szolgáltatás otthoni ápolást és intézményi
ellátást is biztosít, luxusminőségben. Őszintén szólva, apám
jelenleg sokkal jobb helyzetben van, mint én. Persze nem
sajnálom tőle, a hosszú hónapokig tartó szenvedés után
megérdemli a törődést és a minőségi ellátást, amit én nem
tudtam neki megadni, még úgy sem, hogy egész nap a
táplálásával és a tisztán tartásával voltam elfoglalva. Ezért az egy
dologért hálás vagyok Gabrielnek. Lehet, hogy ez az oka annak,
hogy ösztönösen alárendelem magam neki, és még mindig
vágyom rá.
Veszek két tésztában sült virslitekercset, olcsó is, laktató is. A
papírja kellemesen melegíti a kezemet, az illatától pedig
összefut a nyál a számban, amíg elsétálok a Rózsakoszorúig.
A bejáratnál egy nagydarab emberbe botlom. Egy pillanatra
megáll bennem az ütő, aztán felismerem, hogy reggel már
találkoztam vele. Nem tudom, miért, de Will megnyugtatóan
hat rám. Lehet, hogy veszélyes figura, de valami azt súgja,
bízhatom benne.
Tudom, hogy észrevett, mégse mozdul, mialatt közelítek felé.
Aki errefelé lakik, megtanulta, hogy hátul is legyen szeme, bár
Willnek igazi sorhátvéd–testfelépítése van.
Hangosan köszönök neki, amit csak egy hümmögéssel
viszonoz.
– Avery vagyok.
– Tudom, ki vagy.
– Most már tudom, kire emlékeztetsz! Snuffleupagusra a
Szezám utcából.
– Szerinted olyan vagyok, mint egy elefánt?
– Ő inkább egy gyapjas mamut.
Látom rajta, hogy először sérti a dolog, aztán szórakoztatja. –
Ha választani kellene, inkább lennék a zöld kukalakó seggfej.
– Oszkár? Pedig rá nem hasonlítasz.
– Na hagyjuk már a Szezám utcát! Mit keres errefelé egy ilyen
csinos lány, mint te? – kérdezi végül, miközben alaposan
végigmér.
– Errefelé is biztos vannak csinos lányok.
– Most Chastityre gondolsz, itt, a szomszédban?
Legszívesebben kirúgná a fogaidat, hogy megszabaduljon a
konkurenciától – néz végig morogva a házsoron.
 – Miért? Lehet, hogy barátok is lehetnénk – teszem hozzá
büszkén, bár egyedül a sötétben biztos, hogy elkerülném a
szomszédjaimat, mert egy utcai verekedés során úgyis
alulmaradnék.
– Mi van a kezedben? – pillant hosszú szempillái mögül a
kajámra.
– Virslis tekercs. Hoztam neked is.
Kék szemével sandán rám pillant. – Ezt biztos nem nekem
szántad.
– Kéred vagy nem? – kérdezem türelmetlenül, miközben
kinyitom a szobám ajtaját.
Ahogy belépek, magam mögött érzem Will nagy termetét,
mialatt az ajtó súlya lecsúszik az ujjaimról. Hirtelen összeszorul
a gyomrom, bár aki hasonlít a Szezám utca egyik szereplőjére,
csak nem lehet rossz ember. Gabriel bizonyára kiröhögne a
naivitásomért, de most már mindegy, beengedtem az idegent.
Egy gyapjas mamut tán nem fog bántani.
Amikor megáll a szoba közepén, csak akkor eszmélek rá, hogy
csupán egy székem van, a kisasztal mellett. Will megoldja ezt
azzal, hogy összefont karokkal nekidől a falnak. Én leülök, és
egy szalvétán – ami még a tegnapi gyorséttermi vacsorámból
maradt – átnyújtom neki az egyik virslis tekercset. A kaja
fényévekre van a Michelin–csillagos éttermekétől, ahová apám
gyakran elvitt, mégis jólesik a fűszeres, füstös, sós íz.
Will persze két falásra végzett az adagjával. Ezek szerint
nagyon éhes lehetett. Nem is csoda, biztos sok ennivalóra van
szüksége, hogy ez a hatalmas test jóllakjon. Bár nem kövér; a
dzsekije inkább vékonyabb testalkatot rejthet, viszont magas és
széles vállú. Az effajta emberek általában jószívűek.
– Most már hagyd abba! – szól rám hirtelen.
– Mit?!
 – Azt, hogy így bámulsz azzal az ázott kölyökkutya
szemeddel. A te kajád már nem fogom megenni.
Lepillantok a virslis tekercsre, amit a kezemben szorongatok.
Will azért jobban hasznosítaná, mint én, ráadásul nekem van
még pénzem, hogy újat vehessek. Majd spórolok mással, nem
érdekes.
–Jézusom, te tényleg azt hiszed, hogy a Szezám utcában élsz?
Itt, ha adsz valamit az embereknek, még többet akarnak.
Will idegessége rám is átragad. Attól még, hogy megosztom
vele az ételemet, nem kellene kioktatnia. – Ha ez így volna, az
első alkalommal kirabolhattál volna.
– Én csak segíteni próbálok. Minél hamarabb eltűnsz erről a
környékről, annál jobb.
Az ég mentsen meg attól, hogy még egyszer egy férfi segítsen
nekem! Ők az oka annak, hogy most ekkora bajban vagyok.
– Bocsáss meg, de a vagyonom eltűnt, és most nincs pénzem
máshová költözni.
A gúnyos hanglejtésem elrejtette az igazságot, hogy valójában
volt vagyonom, az viszont igaz, hogy eltűnt.
– Úgy akarod végezni, mint a szomszéd csaj, Chastity?
Will szélesre tárja az ajtót. Végszóra napfény árad a szobámba,
majd amint kilép, újra sötétség telepszik rám.
Kíváncsi lennék, valóban Chastity–e a szomszédom neve.
Vagy csak gúnynév, hogy a férfiak számára egyértelmű legyen a
foglalkozása. Végül is a színlelt ártatlanság vonzó szokott lenni.
Egy fiatal naiva mindig lenyűgözi őket.
Emlékszem az aukción arra az öregemberre, hogy milyen
fanatikus, éhes szemmel nézett rám. Vajon miért őrjíti meg
őket, ha valaki tapasztalatlan?
Miért számít olyan sokat az érintetlenség?
Ez rám már nem igaz, mert Gabriel már járt a lábam között.
Persze a szexuális tapasztalataim még messze elmaradnak
Chastityétől, aki egy este ki tudja, hány férfit fogyaszt el. Még a
gondolatától is felfordul a gyomrom. Will egy tahó, mégis
igaza volt. Minél előbb eltűnök innen, annál jobb.
 H

A szomszédból áradó nyögések, sikolyok és szitokszavak az

álmaimba is átszivárognak, ördögök, angyalok, élvezet, bánat és
egy férfi formájában, akinek egészen véletlenül aranyszínű volt
a szeme és nagy volt a pofája.
Másnap reggel egy kicsit több időt töltök a tükör előtt. Szép
frizurával, kisminkelve egy magabiztos, csinos nő néz vissza
rám, akárcsak anyám portréjáról a kandalló felett. Ő az én
koromban főiskolára járt, az apámtól kapott jegygyűrűvel az
ujján.
Ma ellátogatok Landon bácsihoz, hogy megtudjam, mi
történt a házammal, hogy végre kézbe vegyem az ügyeim
irányítását.
Ahogy némi pénzzel és a kulcsommal a farzsebemben kilépek
az ajtón, földbe gyökerezik a lábam.
A parkoló kellős közepén egy csillogó, fekete limo várakozik.
Fényszórója éles fényt vet a csikkekkel piszkított, töredezett
betonra. Az nem lehet, hogy értem jött.
Bizonyára Chastity egyik kuncsaftjáé.
Furcsa látványt kelt Tanglewood legolcsóbb motelje előtt,
ráadásul reggel nyolckor.
A sofőr a maga diszkrét, tiszteletteljes módján felém biccent,
mire megint összeugrik a gyomrom. Ezután kinyitja a hátsó
ajtót, és néma invitálásként megáll mellette, gondolom, a bent
ülő parancsára.
A lábaim maguktól visznek előre a járdán, a lélegzetemet
önkéntelenül is visszafojtom. Úgy érzem magam, mint amikor
az ember rácsapja az ajtót a kezére, és még nem érzi a fájdalmat,
de már tudja, mi következik.
Még nem látom az autót közelről, de így is pontosan tudom,
ki ül benne.
 – Jó reggelt! – szól az ismerős, mély hang, ami attól a férfitől
származik, aki nemrég kielégített egy íróasztalon. A kocsiajtó
becsukódik mögöttem, odabent meleg van és félhomály.
– Mit keresel itt?
Gabriel hanyatt dőlve, tollal a kezében az irataiba mélyed. –
Elviszlek.
– Tessék? – Még csak fel se néz a papírhalom mögül, mintha
zavarnám a munkában.
– Landon Moore irodájába. Gondolom, oda mész.
– Honnan tudod? – kérdezem a szemöldököm felvonva.
– Onnan, hogy bármire képes lennél, csak hogy visszaszerezd
a házat – néz egyenesen a szemembe. – Mert ez az egyetlen
hely, ahol biztonságban érezted magad, és ahol szeretetben
éltél.
– Honnan tudtad, hol találsz? – kérdezem elszorult szívvel.
– Gondolom, erre szükségtelen válaszolnom.
Mivel ő úgyis mindenről tudomást szerez, ami a városban
történik. Lehet, hogy tegnap óta követett, vagy ami
valószínűbb, hogy már eleve tudta, hol vagyok. – Kösz, inkább
megyek gyalog, békaügetésben, mint hogy veled utazzam egy
légtérben – vetem oda flegmán, mielőtt kiszállnék, az ajtó
azonban nem nyílik. Belülről bezárták.
– Most elrabolsz? – bámulok rá elkerekedett szemmel.
– Sajnos, igen – mondja színlelt sajnálattal. – Majd
panaszkodhatsz a rendőröknek, hogy megtámadtalak, és teljes
kényelemben elvittelek egy előre megbeszélt helyre.
Az autó ezután elindul, tökéletes összhangban Gabriel
akaratával.
Seggfej.
Elhelyezkedem a komfortos bőrülésen. Jólesik az ülésfűtés.
Bevallom, így sokkal kényelmesebb utazni, mint a városi
buszon, bár tudom, mindennek ára van. És az árak, különösen
Gabriel Millernél, igen magasak. – Miért csinálod ezt?
– Mit számít? – kérdezi félig viccesen. – Csak igyekszem a
kedvedre tenni, mert úriember vagyok. Állok szolgálatára,
hölgyem!
– Te nem vagy úriember.
– Meglehet. Ebben az esetben viszont elkísérlek a jó öreg
Landonhoz, hogy lássam az arcocskádat, amikor közli veled a
hírt, hogy semmit se tehetsz, hogy visszakapd a házat.
Összeszorul a torkom. – Nem tudnál most már mást
gyötörni helyettem?
– Gyötörnék én, de senki sem olyan csinos, mint te. Emellett
a személyem azért némi előnyökkel is jár, mivel az emberek
hajlamosak igazabbat mondani a jelenlétemben. Úgy látszik,
híre ment, hogyan bánok a csalókkal és a hazugokkal, ami
természetesen mind igaz – teszi hozzá hideg fénnyel a
szemében.
Hát igen, erre én is tudnék élő bizonyítékot mondani. –
Akkor vigyázz, nehogy még a végén véletlenül azt higgyem,
hogy jót teszel velem.
– Ugyan, örömmel végignézném, ahogy Landon tönkremegy
– mondja nevetve. – És azt is, ahogy te szomorkodsz. A világért
se mulasztanám el ezt az előadást.
Összegubódzva hátradőlök az ülésen. Ha eddig éreztem némi
vonzalmat és reményt, most még a maradékuk is szertefoszlott.
– Itt van reggeli, ha éhes vagy – biccent Gabriel egy fehér
papírdoboz felé az intarziás kisasztalon.
Legszívesebben azt felelném, hogy dugja fel magának, de
korgó gyomorral nem tudok ellenállni a finom illatoknak. A
tetejét megemelve belepillantok a dobozba. Ez a palacsinta túl
jól néz ki ahhoz, hogy otthagyjam. Igyekszem azt gondolni,
hogy az utat és a reggelit mind önzetlen, kedves gesztusnak
szánta. így nem fogom úgy érezni magam, mint egy marha, akit
épp a vágóhídra visznek.
 H

Landon bácsi irodája a történelmi épületek egyikében kapott

helyet. Exkluzív bérlemény, az biztos. Ahhoz, hogy hasonlót
szerezzen az ember, nem elég a magas bérleti díj, összeköttetés
is szükséges. Landon Moore pénzügyi tanácsadó szolgáltatásait
egy fatábla jelzi a hatalmas murvafürtbokrok között. Landon
születésemtől fogva segítette a családunkat. Megbíztunk
benne.
A kőlépcsőn felsétálva bekopogok a vaskos bejárati ajtón.
Landon mindenkit csak időpontra fogad, de a James család
esetében mindig eltekintett ettől. Legalábbis eddig. Most már a
telefont se veszi fel nekem, amióta abban a lepattant motelban
lakom.
Rettegek, amiért újra látnom kell. Legutoljára az árverésen
találkoztunk. Ez ígérkezik a beszélgetés legkellemetlenebb
részének, különösen Gabriellel az oldalamon, aki majd jókat
fog röhögni a markába, de végül is most nem ez a
legfontosabb.
Az ajtó mögül hangok szűrődnek ki. Előttem van Landon
arca, a kukucskálón kipillantva gondolkodik, hogy
beengedjen–e. Mindegy, legfeljebb egy másik alkalommal
visszajövök.
Vagy mégsem. Az ajtó kinyílik, és megjelenik előttem az az
ember, akit hosszú éveken át családtagnak tekintettünk, és aki
megkérte a kezem, csak mert hasonlítok anyámra.
– Avery! – szól döbbenten, fáradt hangon, kócos hajjal. – Mi
járatban?
– Beszélnünk kell! Elvették tőlem a házat.
Kezével nagyot legyint, miközben Gabrielre pillant. – Látom,
még mindig nem eresztett el. Végül is nem csodálom, hiszen
szemtelenül nagy összeget fizetett.
 Landonnak persze fogalma sincs, hogy Gabriel elküldött,
miután elvette a szüzességemet, és nem is fogom erről
felvilágosítani, hiszen ez még nem magyarázná azt, hogy miért
jött el Gabriel.
A nappalit váróteremnek alakították át. Feltűnik, hogy a
lámpa nem ég, az íróasztal pedig üresen tátong. – Hol van
Patrícia?
Patrícia volt Landon titkárnője, amióta az eszemet tudom.
Amíg apám Landonnal tárgyalt, én kint várakoztam egy
Highlights gyerekmagazinnal a kezemben, miközben Patríciát
szórakoztattam.
– Elment. Mindegy, nem érdekes – legyint újra a kezével,
mintha egy legyet hessegetne el.
Hátrapillantok Gabrielre, de ő kifejezéstelen arccal vár.
Amint belépünk Landon irodájába, észreveszem, hogy valami
nem stimmel. Landon akkurátus rendet tartott, minden egyes
iratot élére állítva, most viszont az egész szobája olyan, mint egy
disznóól. A könyvek, amik egykor katonásan sorakoztak a
polcokon, most halmokban állnak egymás hegyén–hátán, a
dokumentumokon pedig kávéfoltok éktelenkednek.
– Mit történt? – kérdezem döbbenten.
– Nem vártalak titeket – mondja, majd motyog valamit a
takarításról is.
– Pedig sokszor telefonáltam. – Hányszor hívtam az utcai
fülkéből! Még üzenetet is hagytam a rögzítőn, amit gondolom,
sose hallgatott meg. – Azt mondta, a ház biztonságban van.
Landon elgyötörten lerogy a székébe. Olyan, mintha tíz évet
öregedett volna az árverés óta.
– Ne haragudj, Helen. Tudom, hogy szeretted azt a házat.
– Helen az anyukám volt! – szólok rá riadtan, de ő csak
fátyolos tekintettel bámul rám.
 – Sajnálom, hogy cserben hagytalak. Sosem fogom
magamnak megbocsátani.
– Mit tett, Landon bácsi? Miért veszítettem el a házat?
Gabriel hirtelen előlép a háttérből, és egy hatalmasat csap az
asztal sarkára. – Mondja el neki, Moore, tudnia kell! Ezek után
már biztos nem fog úgy ragaszkodni magához, mint maga
őhozzá.
Landon bácsi bánatos, sötét szemével egyenesen rám néz. –
Bajba kerültem, kislányom. A részvénypiac összeomlása és a
rossz befektetések miatt rengeteg pénzt elvesztettem. A
klienseim mind befolyásos emberek, muszáj volt valahonnan
pótolnom a veszteségeket – csóválja szomorúan a fejét.
Hirtelen rosszullét kerülget. Ezek szerint a részvénypiaci
összeomlás miatt vesztettem el a pénzemet.
Gabriel felkap egy iratot az asztalról, röviden átfutja, majd
hanyagul a földre hajítja. – Hamis megbízásokkal használta a
befektetők pénzét, és majdnem meg is úszta, mert a naiv
bolondok közül egy sem gyanakodott rá.
– Engem is ennyire hülyére vett? – kérdezem Landont
remegve.
Az öreg nem mert a szemembe nézni, lesütött szemmel
válaszolt. – Nem voltál hülye, csak jóhiszemű. Ezzel még a
szüleid bíztak meg, te pedig családtagnak tekintettél.
– Nemcsak az én pénzemet lopta el! Hanem a szüléimét is,
amit félretettek nekem. Azt a házat még apám építette
anyámnak, amire büszke volt, és amit mindennél jobban
szeretett.
– Tudom – szól Landon sajnálkozva. – Megpróbáltam
megmenteni. Amikor pénzt igényeltél az összegből apád
rehabilitációjára, addigra már nem volt meg. Ha hozzám jöttél
volna feleségül, sosem tudtad volna meg, mert eladhattuk
volna a házat.
 – A házasságunk hazugságra épült volna! – Sőt morbid
szerepcserére is, mivel Landon valójában anyámra vágyott.
– Most sokkal több pénzed van – veti oda Landon keserűen.
– Kerestél egymilliót. A magadfajta nők mindig a talpukra
esnek, igaz?
– Ezt meg hogy érti?!
– Akárcsak anyád! Gyönyörű nő volt, mindenki őt akarta.
Csak én ismertem és szerettem igazán, de ő mégis apádat
választotta.
A légkör egy pillanat alatt kellemetlenné válik, a levegőt
megtölti Landon féltékeny szitkozódása. – Hogy merészel így
beszélni? Apám megbízott önben!
– Tudom, tudom – feleli megtörtén, majd a legnagyobb
meglepetésemre hangos zokogásban tör ki.
– Ő volt a bolond – szól Gabriel halkan.
Most már nem bírom tovább. Kínomban hangosan
felnevetek. – Tudom, hogy mindketten hülyének néztek.
Hiszékeny és vak voltam, hogy nem vettem észre, ami a
szemem előtt zajlik.
– Meglehet. De a dologra úgy is tekinthetünk, hogy lojális és
optimista voltál.
– Mindegy – vágom rá keserűen. – Az eredmény ugyanaz.
Elvesztettem a házat.
– Gondolod? – kérdezi Gabriel szelíden.
Landon bácsi hirtelen levegő után kapkod. – Az aukció! Az
aukción licitálhatsz a házra!
A remény újra meghal bennem, még a szívem is belesajog. –
Egyelőre nincs rá pénzem. Csak a hónap végén jutok hozzá az
összeghez, az árverést pedig holnap rendezik meg.
Landon hevesen kotorászni kezd az asztalon heverő
papírhalmok között. – Van itt valahol egy fizetési garancia a
banktól, amit használhatsz, amíg hozzá nem jutsz az összeghez.
Csak a megbízónak is alá kell írnia – teszi hozzá sápadtan.
Aki jelen esetben nem más, mint Gabriel Miller.
Most már értem, miért történt ez az egész. Gabriel így nemet
mondhat nekem. Még egyszer belém rúghat, kénye–kedve
szerint. Nehéz szívvel a tekintetét lesem.
Kivételesen nem néz rám színlelt sajnálattal, sem pimasz
vigyorral, sőt azt sem mondja, hogy milyen szép vagyok
megtörtén.
Ehelyett hivatalos gesztusokkal előveszi a tollát. – Ezt még
hitelesíttetni kell.
– Hogyan?! – kérdezem döbbenten.
– Ha azt akarod, hogy a cég megbízottja ajánlatot tegyen,
akkor hitelesíttetni kell az iratot – mondja kimérten, a
legnagyobb nyugalommal, mintha ezzel nem adott volna
reményt.
– Várj! – szól közbe Landon bácsi. – Én azért ezt
átgondolnám a helyedben. A gyűjtőszámlán szereplő pénz az
összes vagyonod, ami maradt. Ha mindet elköltőd a házra, nem
marad semmid. Hogy fogod fizetni a fenntartását és az adókat?
– Majd kitalálom.
Landon sötéten Gabrielre pillant. – Pontosan így kerültél a
slamasztikába. Inkább vegyél egy lakást, menj vissza a
főiskolára, és kezdj új életet!
A suli hallatán elszorul a szívem, annyira hiányzik, Harperrel,
a bulikkal és a közös tanulószakkörökkel együtt. Most már
persze merőben más világnak tűnik. Gabrielnek igaza volt, csak
a házban érzem magam biztonságban.
Maradj itt, kincsem, és ne kelts feltűnést. Csak így maradhatsz
biztonságban.
– Nem! Vissza akarom kapni a házat! – jelentem ki
határozottan.
 – Ugyan miért? – Látom Landonon, hogy csakis a pénzügyi
veszteségét gyászolja.
– Az embereknek olykor égető szükségük van valamire,
bármibe is kerül, vagy bármit is kell feladniuk érte. Ez élet–
halál kérdése is lehet – mondja Gabriel jelentőségteljesen, mire
döbbenten hátrafordulok.
Gabriel rá se hederít Landonra. Csakis engem bámul. Úgy
beszél, mintha nem is a házról, hanem a szüzességemről lett
volna szó. Mintha a túléléséhez kellenék, ami azért nyilván nem
igaz.
Landon bácsi a korát meghazudtolva felpattan és telefonálni
kezd. Csak annyit hallok, hogy valakit azonnal az irodába hív.
Én csak döbbenten ücsörgők tovább, mozdulatlanul, mint a
kőszobor a parkban, Gabriel pedig a nap, aki a magasból süt le
rám, és kívül–belül felmelegít. – Úgyis túl fogsz licitálni –
jegyzem meg szomorúan.
Nem akarok újabb veszteséget.
– Ráadásul összeférhetetlenség miatt én nem licitálhatok,
mivel a cégem tulajdonában áll a ház, így megszegném a
várossal kötött megállapodásomat. Nem akarok veszélybe
kerülni azáltal, hogy illegális dolgokhoz folyamodom.
Ezt a nyájas megjegyzést nyilván viccnek szánta, hisz
mindketten tudjuk, hogy vagy száz illegális dolgot követett el,
vagy akár ezret is, és újra megtehetné, de nem fogja. Az
aranyszínű szeme is erről árulkodik a nyirkos irodában. Arra
bármikor képes, hogy bántson, de abban biztos vagyok, hogy
ebben sosem hazudna nekem.
Ez pedig azt jelenti, hogy jó esélyem van arra, hogy
visszaszerezzem anyám házát.
 N

A következő két órát átláthatatlan papírmunkával és unalmas

várakozással töltöttük.
Miután Landon telefonálgatni kezdett, a régies iroda
emberekkel telt meg. Patrícia is megjelent, elhanyagolt
külsővel, ősz hajjal a platinaszőke helyett. A bankom
képviselője is befutott, valamit Charlotte Thomas is, a Miller
Művek képviseletében. Ahhoz, hogy licitálni tudjak, át kell
esnem az előminősítésen.
Miután a közjegyző megérkezett, Gabriel gyorsan aláírta a
papírokat, majd egy rövid biccentés után sietve távozott.
Épphogy csak rám pillant, amikor kilépett a szobából. Nyilván
az elegáns limuzinnal megy, ezért úgy tettem, mintha csak az
szomorítana el, hogy hazafelé busszal kell utaznom.
És nem azért, mert több időt töltenék vele.
A legnagyobb döbbenetemre azonban a limo továbbra is kint
várakozik a ház előtt.
A sofőr még közelebb parkolt, majd kiszállt, hogy
üdvözöljön. A szívem hevesen dobog; ismerős érzés kerít
hatalmába, félelemmel vegyes izgalom.
Pedig a limo üres.
Ahogy elhelyezkedem a bőrülésen, elérzékenyülök, hogy csak
miattam hagyta itt a kocsit, hogy kényelmesen utazzam. Az
ülésfűtés kellemesen melegít, miközben átszeljük a várost és
elhagyjuk Tanglewood elegáns negyedét, Landon bácsi
irodájával együtt, és a zajos belváros felé vesszük az irányt, ahol
jelenleg élek. A sötétített ablakon keresztül is látom, hogy az
emberek hosszasan – hol gyanakvóan, hol irigykedve –
bámulják a hatalmas autót. Gondolom, Gabriel Millerre is
hasonlóképpen tekintenek.
 Amint a sofőr leparkol, kinyitja nekem az ajtót. – Mr. Miller
megkért, hogy adjam át, holnap eljövök magáért. Az árverés
délután háromkor kezdődik.
Miután köszönetét mondok, a limo ropogva elhajt a kavicsos
úton. Furcsállom Gabriel gesztusát, azt is, hogy értem jön, és
azt is, hogy beleegyezett, hogy licitáljak a házra. Vigyázz, mert
még a végén azt hiszem, hogy kedves lettél velem, mondtam
neki egyszer, de nem gondoltam komolyan. Pedig mi mással
lehetne ezt magyarázni?
Az is lehet, hogy meglepetés gyanánt megint valami
szörnyűségre készül.
Most félek átmenni a parkolón, mert nem látom Willt a
szokásos lelőhelyén – azaz az ajtóm előtt. Biztos csak csavarogni
ment. Aggódom érte. Will hiába erős, túlerővel, késekkel vagy
fegyverrel szemben ő sem tudja megvédeni magát.
Az ókori mitológiában szereplő számtalan szörny közül
Gabriel Odüsszeuszra emlékeztet a leginkább. Most már
végképp alig várom, hogy hazaérjek.
Esti film gyanánt az Odüsszeiát fogom megnézni.
Becsúsztatom a kulcsot a zárba, és benyitok a szobába. Kis
híján szívbajt kapok, amikor valaki a nyakamba ugrik. –
Harper!
– Ne haragudj, meg akartalak lepni – mondja nevetve.
– Sikerült! A frászt hoztad rám! Hogy kerülsz ide?
Jókedvűen megbillent a csípőjével, képtelen vagyok
haragudni rá. – Legalább tégy úgy, mintha örülnél nekem!
– Hülye, persze, hogy örülök! – Most először mosolygok,
amióta Gabriel elment.
– Próbáltalak hívni.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Felhívtam a város legrosszabb moteljeit, és szopást kínáltam
némi infoért cserébe.
 – Az a legszörnyűbb, hogy ezt még el is hiszem rólad.
– Adtam a recepciós bácsinak egy ropogós százdollárost egy
zacskó mogyoróval a kulcsért cserébe. Le volt nyűgözve! Úgy
láttam, még sokallja is.
A környék gazdasági helyzetéből ítélve ezen a pénzen két
prostit is vehet. Akár a szomszédban is, Chastityt. – Nem
kellene itt lenned, ez a környék valódi bűnözőtelep. A
mostohabátyád kitérne a hitéből, ha megtudná, hogy itt vagy.
– Azt egyáltalán nem bánom. Egyébként nem lehet olyan
rossz, ha te is itt vagy.
Válaszképpen ellenőrzőm, hogy bezártam–e az ajtót, és a
láncot is az ajtóra húzom. – Tényleg odaadta a kulcsot?! Ez
aztán megnyugtató!
– Egy százasért eladom neked – huppan nevetve az ágyra.
– Legalább éjszakára ne maradj itt. Hívunk egy taxit, és menj
el a Ritzbe.
– Szerintem a taxi még veszélyesebb, mint a sikátorok. Gyere
inkább, rendeljünk pizzát, és tegyünk úgy, mintha
kempingeznénk!
– Nem hinném, hogy egy motelszobában megoldható, de a
pizzakiszállítás talán működik.
– Akkor mondj valami rémeset! Mesélhetnél arról a rémről,
aki elvette a szüzességed!
– Ezt egy igazi hölgy nem kotyogja ki – mondom fintorogva.
–Jó, akkor legalább a limóról számolj be, ami idehozott.
– Létezik olyan pletyka, amiről te nem tudsz?
– Remélem, nem.
Leülök a székre, ahol nemrég még Will–lel virslis tekercset
ettünk. – Láttál esetleg erre egy fickót, amikor bejöttél?
– Azt a tagbaszakadt, óriás hóembert?
– Ne mondj ilyet! Inkább olyan, mint egy gyapjas mamut.
 – Szerinted az kevésbé sértő? Egyébként a moteles fickó
rászállt. Azt mondta, hívja a zsarukat. Az óriáscsöves erre szidni
kezdte, mint a bokrot, de végül eloldalgott.
Francba. – Értem.
– Ő az új szerelmed?
– Ugyan, hagyj már! De miért új? Hiszen eddig se volt.
– Gabriel Miller azért elég erőteljesen lekötötte a figyelmedet
mostanában.
– Ő egy szörnyeteg! – Már magam sem tudom, mit higgyek.
Lehet, hogy tényleg kedvességből engedett el, még mielőtt
letelt az egy hónap, hogy visszaszerezhessem anyám házát.
– Attól még bejöhet neked – pillant rám Harper cinkosan,
mire hozzávágok egy összegyűrt papírszalvétát. – Miller
egyáltalán nem tetszik nekem, ne hülyülj már!
– Túl hevesen tiltakozol. Egyébként pedig nem rá
gondoltam, hanem Justinra. Végül is jóképű srác, az evezősök
csapatkapitánya volt, és nem mellesleg a vőlegényed... Rémlik
még valami?
– Justin szakított velem, és nem fordítva.
– Ő másképp gondolja. Mindenáron meg akar keresni, hogy
megmentsen.
Ez elég baljósán hangzik. – A szakításunk végleges. Sosem
tudnék egy olyan emberben megbízni, aki akkor hagy faképnél,
amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Justin csak azért
hagyott el, mert a családomnak elfogyott a pénze, és mert az
apja ezt mondta neki. Ez aztán a szemét dolog, mi?
– De adhatnál neki egy második esélyt, nem?
Arra inkább nekem lett volna szükségem, csak hogy még
többször nemet mondjak neki. – Ez a beszélgetés túl nehéz
alkohol nélkül.
Harper a táskájába nyúl, és elővarázsol egy kétliteres szódát és
egy üveg kókuszrumot.
 – Készültem! Rakjunk tüzet, és süssünk mályvacukrot.
Mindent hallani akarok!
 K

Messze nem mondtam el mindent Harpernek. És nem azért,

mert finom úrihölgy vagyok. Sőt, azok után, hogy egy halom
részeg férfi előtt eladtam a szüzességemet, ezt végképp nem
állíthatnám magamról.
Ahhoz viszont eleget meséltem neki, hogy véleményt
alkosson a ház elárverezéséről.
– Szerintem őszinte – szögezi le végül. – Biztos lelkifurdalása
van, amiért megdugott, és most kárpótolni akar azért, amit
elvesztettél.
– A szüzességemért?
– Azt akarod visszakapni? – nevet hangosan.
– Dehogy! Minek? Csak az egymillió dollárt kapnám már
meg.
Ennyi kókuszrum után ezt már mindketten viccesnek
találjuk. Megisszuk a maradékot is a pepperonis pizzához,
miközben Harper elmeséli, hogyan indult el Justin a lejtőn. O
volt Tanglewood aranyiba, aki a szenátor apja nyomdokaiba
akart lépni.
Mellesleg a vőlegényem volt, de olyan, mintha ez már egy
másik életben történt volna.
Nem is tudom, melyik fáj jobban: hogy elhagyott, vagy hogy
mindezt telefonon tette. Amint hallott az árverésről és
Gabrielről, azonnal megjelent a háznál. Az egész olyan volt,
mint egy tervezetlen mentőakció, csak mintha elfejeltette volna
kicsomagolni a fegyverét. Csak szeszélyből akart a lovagom
lenni – és éppígy hagyott is el.
– Gondolod, hogy egymillió dollár elég?
– Nem, de azért teljes gőzzel reménykedem.
– Nagyon szorítok neked!
 – Anyám háza sokkal többet ér, de Charlotte szerint a
kikiáltási ár mindig alacsonyabb a piaci árnál. Remélem, még
ennyibe sem fog kerülni, mert amint megtudják, hogy Jamesék
laktak benne, már senkinek sem fog kelleni. Még a
telefonhívásainkra se válaszolnak, nemhogy a házunkat
megvegyék.
– Karnyújtásnyira a totális csődtől.
– Erre igyunk!
Totális csőd. Igen, ez a legtalálóbb kifejezés, ami eszembe jut
Gabriel Millerről. Mindig gonosz célokat tűz ki, a módszerei
alantasak, de egy biztos, legalább számítani lehet a
könyörtelenségére. Perverz módon sokkal inkább számíthatok
rá, mint Justinra.
Aznap éjjel, mint akit kiütöttek, mély álomba merülök,
miközben biztonságban érzem magam, amit csak az alkohol
adhat meg.
 T

Hirtelen szörnyű robajra ébredek.

Kilesek a redőny résein, a vakító napfénybe. Akkora a zaj,
mintha az egész motelt most bontanák le, vagy aszteroida
csapódott volna az épületbe. Látszik, hogy még részeg vagyok;
ilyenkor szárnyal a képzeletem. Valami meleg motoszkál a
lábam között, ami visszahúz.
– Gabriel?
Néhány másodperc múlva persze rájövök, hogy Harper lába
az, de akkor már késő. Kimondtam a nevét. Méghozzá
hangosan. Ez ciki, de szerencsémre Harper még nálam is
részegebb.
– Mi történt? – kérdezi csukott szemmel, a párnát a fejére
húzva.
A tegnapi események fordított sorrendben jutnak eszembe.
Először a késő éjjeli beszélgetés, aztán az iszogatás Harperrel,
találkozó Landon bácsival, és... Atyaég! Ma van az árverés!
Valaki hevesen kopogtatni kezd az ajtón.
– Mondd, hogy hagyja abba! – nyöszörög Harper, miközben
próbálom kiszabadítani a bokámat a lábai és a rátekeredett
lepedő közül.
Will toporog az ajtó előtt. Barna szemét tágra nyitja a hiányos
öltözetem láttán. Amint belém hasít a felismerés, hogy egy szál
bugyiban és egy kis topban vagyok, bevágom az ajtót, és azon
keresztül beszélgetek vele, mivel a Chastity felől kiszűrődő
hangokból tudom, hogy úgyis vékonyak a falak errefelé.
– Tessék! Miért kopogtál?
– Egy limo vár odakint. Szerintem érted jöttek.
– Tíz perc és kész vagyok.
– Felőlem!
 Egy örökkévalóság, mire felmelegszik a víz, de a hidegtől
legalább magamhoz térek. Sietve megfésülködöm, felkapok egy
farmert és egy sakk–klubos pólót. A tükörbe nézve
megállapítom, hogy smink nélkül, vizes hajjal pont úgy festek,
mint egy gimnazista, nem pedig úgy, mint aki épp egymillió
dollárért licitál, hogy megmentse a családja becsületét.
Néhány perc múlva újabb kopogást hallok.
– Mondtam, hogy jövök! – kiabálom az ajtót feltépve.
– Rendben – mondja a sofőr pókerarccal.
– Elnézést! – szólok pironkodva. Oldalra nézek, de Will
sehol. – Készen vagyok, mehetünk.
A halk, nőies horkolásból ítélve Harper visszaaludt. Nem
ébresztem fel, inkább szó nélkül beülök a limo hátsó ülésére. A
sofőr óvatosan kihajt a parkolóból. – Nagyon elkéstem? –
kérdezem idegesen, miközben elhúzom az elválasztó ablakot.
– Igen, hölgyem?
– Hány óra?
– Tíz.
– Azt hittem, az árverés csak háromkor kezdődik – pislogok
értetlenül.
– Mr. Miller úgy gondolta, talán szívesen eltöltene egy kis
időt a házban a program előtt.
Mert úgyse lesz az enyém. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy
láthatom a családi házunkat.
– Ó, ez igazán kedves tőle. – Kezdek gyanakodni, mégis
próbálok uralkodni magamon. Mindig a legrosszabbat
feltételezem Gabriel Millerről, ami végül is nem csoda azok
után, amit tett velünk. Módszeresen tönkretette az apámat,
engem pedig porig gyalázott.
A sofőrrel kapcsolatban eszembe jutott valami
elgondolkodtató. Vajon milyen sakkjátékos lennék, ha nem
használnám ki a nyitás lehetőségeit?
 – Hogy hívják?
– Byron – feleli megfontolt óvatossággal.
Gabriel Miller paranoiája a sofőrjén is meglátszik.
Gondolom, aláíratott vele egy titoktartási megállapodást.
Persze, a szokásai egyáltalán nem érdekelnek, mint ahogy az
üzleti titkai sem. Engem csakis mint férfi érdekel.
És ez is csupán manipulatív célból, nem azért, mert bármi is
izgatna vele kapcsolatban.
– Mióta dolgozik Gabrielnek?
– Hat éve, hölgyem – feleli némi szünet után.
Próbálok közvetlen hangnemet használni, mintha csak egy
könnyed csevejt ejtenék meg, holott mindketten tudjuk, hogy
kémkedni próbálok. De végtére is nem okolhat semmiért;
mindketten csupán gyalogok vagyunk Gabriel játszmájában.
Jelentéktelen, gyenge figurák, akik könnyedén eltávolíthatók.
– Korábban is sofőrként dolgozott?
– Mondhatni, igen. – Byron hosszasan hallgat, szinte magam
előtt látom a köveket, amiket az utamba gördít, hogy végre
visszaforduljak. Végül csak folytatja. – Valójában börtönben
voltam. Azelőtt pedig egy autószalonban dolgoztam.
– Ó, börtönben? – ismétlem a torkom köszörülve.
Aztán gondolkodás nélkül megered a nyelve, mintha
eldöntötte volna, hogy most már mindent megoszthat velem.
– Rossz társaságba keveredtem. Ők pedig páncélozott kocsit
akartak, amihez én könnyedén hozzájutottam. Nekem is velük
kellett volna mennem.
– És miért nem tette? – kérdezem, miközben majd megöl a
kíváncsiság.
– Időközben változott a terv. Eleinte úgy volt, hogy csak
nekem lesz fegyverem, én pedig senkit sem akartam lelőni.
Aztán hozzájutottak néhány automata gépfegyverhez.
Esküdöztek, hogy nem fognak bántani senkit, de aztán
kicsúsztak a kezükből a dolgok. Végül ki akartam szállni, de
akkor már késő volt.
Kíváncsian előredőlök az ülésen, már szinte a szélén
egyensúlyozom. – Miért, mi történt?
– Már nem szánhattam ki. Túl sokat tudtam. Csak kinyírtak
volna, aztán egyébként is megcsinálták volna a balhét, ezért
inkább köptem a zsaruknak, és belső emberként köztük
maradtam.
– Uram atyám!
– Sosem gondoltam volna, hogy tégla leszek, de nem
akartam, hogy ártatlan embereket öljenek meg.
A sztori hallatán a lélegzetem is elakad. – És végül bántottak
valakit?
– Csak engem. Amint elkezdődött a balhé, a rendőrök
közbeléptek. A haverom, akit még az általános iskolából
ismertem, rájött, hogy köptem, ezért mellkason lőtt, mielőtt
még leterítették volna a zsaruk.
– Úristen!
– Több műtéten is átestem. Mire magamhoz tértem,
vádalkut kötöttek, így elfogadtam, amit felajánlottak. Három
év fogházat kaptam.
– Az rengeteg! Pedig segített nekik – teszem hozzá
fintorogva.
– Vádalkut kellett volna kötnöm, mielőtt átadom az
információkat. És jobb ügyvédet kellett volna szereznem.
Mindegy, nem nagy ügy.
– Gabriel azután vette fel, hogy kiengedték?
– Nem, még előtte – feleli rövid szünet után.
Ez érdekes. – De hogy tudott odabentről dolgozni?
– Volt bent összeköttetése, így három hónap alatt kihozott.
Még azt is elintézte, hogy bonuszt kapjak, amit a szabadulásom
után azonnal kifizettek, ő pedig nyomban munkát ajánlott
nekem. Azt mondta, aki erős és lojális, annak mellette a helye.
– Ez rá vall.
Miután letértünk az autópályáról, egy hatalmas épületekből
és még nagyobb kapukból álló, exkluzív helyre érkeztünk. Egy
olyan helyre, ahol azelőtt mindig is otthon éreztem magam,
most viszont annál idegenebbnek tűnik. Furcsa módon turista
vagyok a saját lakóhelyemen.
Miután a limo bekanyarodik a macskaköves kocsibeállónkra,
kipillantok az ablakon a túlburjánzott bokrokra és az
elhanyagolt szökőkútra a madáritatókkal. Minden rettenetesen
fest. – Maga szerint Gabriel jó ember?
– Azt nem mondanám, hölgyem.
– Miért nem?
– Mert ő sem akarná, hogy ezt mondjam róla. Azt akarja,
hogy veszélyesnek és kegyetlennek tartsák. Olykor tényleg az,
de csak akkor, ha a szükség megköveteli. Szerintem egyébként
egyenes ember – néz a szemembe a visszapillantó tükörből. –
Ha úgy érzi, fontos valakinek, akkor azt az illetőt ő sem hagyja
cserben.
 T

Ebben a házban nőttem fel. Itt csentem el a frissen sült

süteményt a tűzhelyről, amit Rosita készített, és itt dugdostam
el a babáimat a ház zegzugaiba. Anyám halála után a ház volt az
összekötő elem, a templom, ahol apámmal együtt őriztük
anyám emlékét.
A kapuhoz közeledve a szívem hevesen kalapálni kezd.
A faragott bejárati ajtó idegennek tűnik, pedig csak néhány
hét telt el azóta, hogy utoljára láttam. Úgy tekintek rá, mint
műremekre egy galériában. Ezenkívül már nem jelent nekem
többet. Nem érzem már otthonomnak a helyet.
De remélem, ez másképp lesz, ha nyerek az árverésen.
A ház illata is megváltozott. Porosabb, szárazabb lett minden.
A szobák üresen tátonganak, miután az összes bútort eladtam a
régiségkereskedőknek, csak hogy pénzhez jussak, ami sajnos így
sem volt elég, így más tulajdonomat árverez– tettem el...
Odafent minden ugyanúgy áll a hálószobában, ahogy
hagytam. Csupán egy matrac hever a földön, a falat is néhány
poszter díszíti, színes cicákkal és egy fiúzenekarral. Ez még egy
tinédzser szobája, mivel a főiskola után sem rendeztem át.
Olyan, mint egy múzeum, egy szépiafotó.
Ez már történelem. Semmi köze a jelenhez.
De remélem, ez megváltozik, amint visszaszerzem a házat;
végre leszedem a százéves posztereket, és visszavásárlom az
antik bútorainkat. Persze a kisördög mindig azt suttogja: mi
van, ha nem sikerül? Mégis, mi másért harcoljak, ha nem
anyám házáért? Már semmi más nem maradt, amiért
harcolhatnék.
Hirtelen kiráz a hideg, mintha szellemek járnának a házban.
Céltalanul, szomorúan sétálok végig a folyosón. Eszembe jut,
hogy ilyen erővel én is lehetnék a ház kísértete, mire hangosan
felnevetek. Szokatlanul visszhangzik az üres falakon.
A folyosó végén található kis ajtó egy régi fémlépcsőhöz vezet.
Miután apám megbetegedett, sokat jártam fel a padlásra, hogy
megkeressem az ágy fejtámláját és a több bőröndnyi régi ruháit,
amik között antik darabok is akadtak. De a bútorokkal
ellentétben ezek hamar tönkrementek, vagy túl személyes
holmik voltak, így nem tudtam értékesíteni őket.
A villany nem működik idefent, mert a vezeték elöregedett és
meghibásodott. Világítás híján felhúzom a redőnyt a foltos
üvegablakról, hogy lássak valamit. A beszivárgó fénytől sárgás,
kékes foltok cikáznak a mennyezeten. Megcsapja az orrom a
régi könyvszag és cédrus egyvelege. Most már csak ezek a foltos
dobozok rejtik a ház minden kincsét.
Letérdelek az egyik mellett, és karácsonyi dekorációt rejt egy
angyalszárnnyal, amit kikezdték a rágcsálók. A másikban
fényképek, amelyeknek a legtöbbjén apám mellett vigyorgok a
kertben. A fotók láttán könnybe lábad a szemem. Apámat két
napja látogattam meg a kórházban. A szívrohama óta nincs
tudatánál, rengeteg gyógyszert kap, de legalább nincsenek nagy
fájdalmai.
Ha magához tér, nyilván lesznek kérdései. Fogalmam sincs,
hogy mondom majd el neki, hogy elvesztettem a házat és
elárvereztem a szüzességemet azért, hogy mindent
visszaszerezzek.
Ráadásul mindezt teljesen feleslegesen.
Ha viszont nyerek az árverésen, nem kell magyarázkodnom.
Akkor hazahozom a kórházból, hogy az utolsó napjait az
otthonában tölthesse, ami talán anyámra emlékezteti.
A sarokban egy hatalmas, poros brokátfüggöny hever.
Félrelököm, és tüsszögni kezdek a felszálló porfelhőtől,
miközben a napfény lilás fényt vett az elsárgult papírokon.
Vannak köztük levelek apám régi iskolatársaitól, valamint
meghívókártyák is, amelyek bálokra vagy eljegyzésekre szólnak.
Az újságkivágások közül egy könyv csúszik ki, a dohos
levegőben halkan puffan a padlón. Kezembe veszem a puha,
bőrkötésű kötetet a hosszú szalagjával. A borítón semmi jelzés
nincs, de kinyitva tisztán látszik, hogy kézzel kötött darab. Az
első oldalon nagy műgonddal, gyöngybetűkkel írt név áll:
Helen Avery, Lancaster. Anyám lánykori neve.
Remegő térdekkel lerogyok az első csukott bőröndre.
A további oldalakat, szabályos sorokban, szinte teleírta.
Hamarosan debütálnom kell, így úgy illik, hogy új naplót
kezdjek. Hamarosan új életet kezdek, immár felnőttként,
házasságra érten – ami Anyuka szerint jobb, ha mihamarabb
bekövetkezik. Értem, mi forog kockán. Anyuka nem szívesen
említ ilyen alantas dolgokat, mint a pénz, Apuka viszont már
nem ilyen körültekintő'.
Ennek ellenére nem fogok igent mondani az első' fiúnak, aki
megkér, bármilyen gazdag is legyen.
A napló még anyám hajadonkorából származik. Lehet, hogy
ekkor még nem is ismerte apámat. A szívem fájdalmában majd’
meghasad. Számtalan képet láttam már róla, beszéltem a
férjével, a barátaival, de a saját gondolatait sosem ismertem.
Nem gondoltam volna, hogy valaha az ő szemén keresztül
látom a dolgokat.
– Gondoltam, hogy itt talállak – szólal meg Gabriel a hátam
mögött, mire döbbenten bámulok rá. A kabátja és a haja
csuromvíz, a szeme arany szikrákat szór. Döbbenetem– ben
szóhoz sem jutok, csak gyorsan a hátam mögé rejtem a naplót,
de természetesen észreveszi.
– Lássuk, mit találtál! – szól, miközben átlép egy hímzett
puffot és néhány falécet.
 Annyira izgatott vagyok a felfedezéstől, hogy képtelen vagyok
magamban tartani, ez mégis túl személyes ahhoz, hogy
megosszam az esküdt ellenségemmel. Gabriel kínzó
türelemmel néz rám, mire lassan, vonakodva elővarázsolom a
naplót a hátam mögül. A barna bőrborító még semmit sem
árul el. – Semmi, csak egy régi füzet – hadoválom zavaromban.
– Valóban? És nem bánod, ha belepillantok? – kérdezi a
szemöldökét felvonva, majd anélkül, hogy egy percet is tovább
várna, kikapja a naplót a kezemből.
– Hogy mered elvenni? – szólok felháborodva, de hiába
nyúlok a könyv után, Gabriel már odasétál az ablakhoz, hogy
jobban lásson.
– Anyuka ragaszkodik hozzá, hogy elfogadjam Geoffrey
ajánlatát – kezdi a közepén –, mivel a Jamesek vagyonának
nincs párja Tangleivoodban. Milyen haszonleső! Ezek szerint ez
végigvonult a családon – néz rám pajkosan.
– Semmit sem tudsz az anyámról! Azonnal add vissza! –
kiabálok rá, miközben elönt a düh.
Mivel Gabriel túl magas, sajnos nem tudom kitépni a
kezéből, így tovább olvas: – Anyuka örömmel fogadná Landon
Moore–t, bár a családja újabban nem örvend nagy
népszerűségnek, én viszont nem. Képtelen vagyok rá. Szegény
Landon bácsi! – teszi hozzá Gabriel gúnyosan.
– Add már ide, ez nem a tiéd! – kiáltok, őrjöngve a dühtől.
– Igazán? – néz körbe színlelt figyelemmel. – Enyém a cég, a
cégé pedig a ház, minden ingóságával együtt.
– Meg fogod tartani? – kérdezem a rémülettől dermedten.
– Micsoda dilemma! – szól magas hangon, csipkelődve, majd
zavartalanul tovább olvas.
– Akire igazán vágyom, annak nincs pénze, se hírneve, így
biztos nem nyeri el apám tetszését. Mindketten tudjuk, hogy a
lehetetlenért küzdünk, de a szív nem ismer határokat.
 A szívem vadul kezd kalapálni. A felháborodásom végképp
elhalványul, amint belém nyilall a felismerés, hogy anyám egy
másik férfit szeretett. Legalábbis valaha így volt.
Az ókori mitológiából tudom, hogy a történelem nem
feltétlenül valós tényeken alapszik, hiszen az sok esetben
túlélők szájról szájra adott története, amik vagy valósak, vagy
nem. Tudom, hogy anyám hozzáment apámhoz, Geoffrey
James– hez, akinek a haláláig a felesége volt, amit boldog,
szerető házasságnak hittem. Sosem gondoltam volna, hogy
mögötte egy másik történet is húzódik.
– Add már ide! – vitatkozom Gabriellel tovább, mire
összecsapja a naplót, és a szakadt borítóját kezdi vizsgálni.
– Dehogy adom.
– De ez az enyém!
– Valójában az édesanyádé, aki most nincs jelen. A cég pedig
nem ad ki a kezéből semmiféle olyan vagyontárgyat, ami növeli
az ingatlan árát.
– A naplónak semmi köze a kikiáltási árhoz.
– Valóban? Szerintem te is többet ígérnél érte, ha a napló is
benne van az árban – mondja fahangon, majd a naplót a belső
zsebébe csúsztatja.
– Most már bármit megadnék érte.
– Arra nem gondolsz, hogy csak óvni akarlak? Lehet, hogy
nem is tetszene, amit olvasnál.
– Nem! – kiabálom az arcába, miután a lehető legközelebb
léptem hozzá. Legalábbis kiabálnám az arcába, de sokkal
alacsonyabb vagyok nála.
– Te sem tudod még, mi áll benne! Honnan tudod, hogy
nem tetszene nekem? Egyébként pedig te nem óvni akarsz,
hanem csak idegesíteni.
Gabriel megsimogatja az arcomat. – Talán igazad van. Már a
gondolatától is felizgulok, hogy összevérezted a lepedőm.
 Még mielőtt a következményekre gondolnék, elcsattan egy
pofon. Még a kezem is belesajog. Ahogy oldalra fordítja az
arcát, látom, hogy a szája széle kissé felhasadt.
Fagyos tekintettel mered rám. Arany szemében kihunyt a tűz.
– Te tényleg azt hiszed, hogy a huszárod vagyok, aki lóháton a
megmentésedre siet a bástyádba?
– Nem – felelem rémülten, holott újabban tényleg
hasonlókról fantáziáltam. A limo sofőrje, Charlotte Thomas és
Harper részeg meglátásai mind arról győztek meg, hogy
Gabriel jó ember. Eddig azt hittem, óvatos voltam, de most
látom, valójában mennyire védtelen vagyok. Gabriel nem fogja
megvédeni a váramat. A legszívesebben elégetné.
Könnyebb lenne, ha inkább szórakozni mennénk. A
szemében őszinte együttérzést látok, amitől felfordul a
gyomrom. – Édes kicsi szűz! – suttogja szánakozva. – Mindig
csakis a legjobbat gondolod az emberekről, még akkor is, ha
nem érdemlik meg.
– Ez nem igaz – vágom rá könnyes szemmel.
– Dehogyisnem! Azt gondoltad, hogy pusztán kedvességből
vettelek meg, igaz? Mert nem bírnám elviselni, ha más férfi
hozzád érne?
– Nem – felelem megtörtén.
– Vagy azt gondolod, hogy csak azért törődöm veled, mert
képtelen lennék arra, hogy tovább bántsalak?
Szótlanul rázni kezdem a fejem. Gabriel a vesémbe lát. Olyan
titkokat ismer, amikről eddig senkinek se beszéltem. A
lehetetlenben reménykedem, csakhogy egy oroszlán sosem lesz
szerelmes egy egérbe.
Kicsit közelebb lép, és egy hajtincset a fülem mögé simít. –
Őrülten beleszerettem a szép puncikádba. Imádom, amikor a
farkam köré simul. Mindig erről álmodom.
– Menj a francba!
 – Lehet, hogy apád áldását fogom kérni, hogy feleségül
vegyem a puncid.
– Hagyd már abba! – ordítom magamból kikelve, de ő
tovább kínoz.
– Mr. James, tudom, hogy akadtak köztünk nézeteltérések, de
bizonyára meg tudunk egyezni egy jó dugás érdekében.
– Ne merészeld a szádra venni! Semmit se tudsz róla igazán!
– Azt hiszem, e téren te sem állsz sokkal jobban.
– Egyébként semmit se hiszek el abból, amit mondtál róla. Az
ügyésznek is hamis bizonyítékokat adtál, csak hogy bosszút állj
rajta.
– Igen, mert átvert.
– Ez már régi mese. Különben is, mi van, ha tényleg
becsapott? így is rengeteg pénzed van, neki viszont semmi sem
maradt. Ennyire nem érdekel, hogy szenved? Apám már
mindent elvesztett.
– A hűséges kislányát még nem. Amint kitetted a lábad a
házamból, nyomban hozzá rohantál.
– Még jó, hogy! Szívrohama volt.
– És ha én lennék beteg? Hozzám is sietve rohannál?
– Mindenképpen! Csak hogy élvezettel végignézzem, hogy
fetrengsz a fájdalomtól.
– Alig várom! – kuncog gúnyosan.
Kicsit arrébb sétálok, hogy összeszedjem magam. Csak azért
űzi a játszmáit, hogy összezavarjon. Valójában nem érdekli a
napló, mint ahogy én sem érdeklem. Neki minden csakis a
győzelemről szól.
– Kérlek, Gabriel! – fordulok újra felé, lesütött szemmel.
– Biztos van valami módja annak, hogy átadd nekem a
naplót.
– Ugyan mi? – néz rám meglepve.
 Ha azt akarja, hogy könyörögjek, hát megteszem. Hadd
érezze, hogy ő nyert. A napló mindent megér számomra. Még a
háznál is fontosabb, mert anyám válaszait rejti.
A napló a kulcs a családom múltjához.
Gabriel hallgatása erőteljesebb bármilyen parancsnál, szinte
megbénít.
Van valami sötét abban, hogy itt állok vele a padláson, a
házban, ahol felnőttem, az örökségemben, amit elvett tőlem,
de amit talán ma visszaszerezhetek.
– Mit akarsz cserébe?
– Mindent.
– Már mindenemet odaadtam.
– Ugyan, még messze nem – köröz körülöttem, mint egy
ragadozó. – Azt akarom, hogy könyörögj megtörtén, a lábam
előtt heverve. A véredet akarom, kicsi szűz.
Egyszerre ráz a hideg és kiver a víz. – Velejéig romlott ember
vagy.
– Ez így van – mondja magabiztosan, majd mögém áll, és
finoman simogatni kezdi a csípőmet. Gyengéd mozdulat
lenne, ha nem tudnám a mögöttes szándékát. – Te vagy a
romlásom tárgya, minden sötét vágyam célja, az üres vászon,
amit telefestek. Addig nem nyugszom, amíg nem teszem
magamévá minden egyes porcikádat, kívül–belül.
– Akkor miért hagytál elmenni? – kérdezem nagyokat nyelve.
– Oh, kicsi szűz! Hogy tovább üldözhesselek.
 T

Tudom, anyám milyen helyekre járt. Az ékszerei elárulják.

Gyöngysort viselt a jótékonysági eseményeken, gyémántot
pedig a bálokon. Az ominózus éjjel egy nagy rubinmédált vett
fel. Még sosem láttam azelőtt azt a nyakláncot.
– Hova mész, Mama?
– Egy partira – felelte szórakozottan.
– Én is veled mehetek?
– Ehhez még kicsi vagy – nevetett furcsán. – És ezért hála
Istennek.
– És mikor leszek hozzá elég nagy?
– Nem tudom, de nincs hova sietned. Maradj itt, kicsim,
amíg kicsi vagy, biztonságban vagy. Maradj biztonságban.
Aznap éjjel láttam utoljára.
Egy részeg autós elütötte. Útban a kórház felé halt meg.
Apám rekedten, kisírt szemmel mondta el, mi történt, de
nyolcévesen nem igazán fogtam fel. Mindenhol anyámat
kerestem a házban. Azt hittem, csak bújócskázik, miközben
reméltem, hogy az egész csak egy rossz álom.
Aztán, amikor rádöbbentem, hogy örökre elment,
összekuporodtam az ágyamban, és két hétig fel se keltem.
Apám és Rosita könyörögtek, hogy egyek valamit, de én csak
gubbasztottam a sötétben, a takaró alatt összegömbölyödve,
mert a külvilág anyám nélkül már nem létezett. Csak a
kuckómban éreztem magam biztonságban.
Gabriel felém nyúl, mire ösztönösen elindulok a lépcső felé.
Sietségemben megbotlom egy kis sámliban. Ahogy térdre
esem, érzem Gabriel légzését a hátam mögött, a kezét pedig a
csípőmön, amit vad indulattal félresöprök.
Anélkül, hogy ránéznék, hátrarúgok, mire háborogva morog
valamit, és ahogy a szorítása enged a döbbenettől, lerohanok a
lépcsőn, át a folyosón.
Jobban ismerem a házat, mint ő, de bútorok híján nehéz
elbújni. Egyedül az ösztöneim hajtanak, lobog a hajam, zihálok.
Pedig igazából tudom, hogy kár elfutni. Gabriel csak élvezni
fogja. De most láttam valami veszélyes fényt a szemében.
Kivillantotta a foga fehérjét.
Most már csak a túlélés hajt. Küzdj vagy menekülj.
A szobám üres kagylóvázként mered vissza rám a múltból.
Azokból az időkből, amikor még ártatlan voltam.
Mögöttem léptek zaját hallom egyre közeledni.
Elbújok a mosdóban, a lélegzetem is visszafojtom. Anyámmal
is ugyanígy bújócskáztam. Izgatottan hallgattam oda– kintről a
hangját. Hová bújt az én kis Averym? Most bezzeg néma, mint
a hal!
Gabriel belép a szobámba. Most nyugodtabbnak tűnik.
– Merre vagy? – hallom a hangját. – Olyan kicsi, olyan édes,
szinte már kiszagoltalak.
Gabriel tényleg egy emberi alakot öltött vadállat. Egy
ragadozó a prédák között.
A torkom összeszorul. Nehezemre esik mozdulatlanul
maradni, de még a falhoz lapulva is kalapál a szívem, olyan
vadul, hogy hallania kell. Éreznie kellett a házban a vibrálását.
Komótos léptekkel átsétál a szoba parkettáján, ami azóta
nyikorog, hogy kiöntöttem rá egy kancsó vizet. Magam előtt
látom, amint kinéz az ablakon az elhanyagolt kertre.
– Úgy még jobb, ha üldözlek, nem? Ha majd elkaplak, nedves
leszel?
Kizárt!
Valami meleget érzek a testemben. Félelemmel vegyes
izgatottság tölt el. Hasonló a szexuális izgalomhoz. Ezek szerint
csak olyan férfiak izgatnak fel, akik birtokolni akarnak.
Az ajtógomb megmozdul, az ajtó résnyire kinyílik.
 Gabriel belép a mosdóba, nagy termetével eltakarva a fényt. –
Megtaláltalak – suttogja.
– Mindig megtalálsz.
Válaszként csak halkan felnevet.
De tényleg ez az igazság. Játékszernek tekint, és csak addig
enged elszaladni, amíg a póráz tart. Aberrált játékot űz, amit ő
felettébb élvez, engem viszont megrémít.
Mr. Miller úgy gondolta, talán szívesen eltöltene egy kis időt
a házban az aukció előtt.
Ezért jött értem a limo, nem figyelmességből vagy
megértésből, hanem szexuális vágyból, amit még jegesebbé tesz
az a tény, hogy egy olyan házban vagyunk, amit ő vett el tőlem.
Már ez is gusztustalan, hogy itt kell vele együtt lennem. Az
pedig pláne megalázó, hogy úgy üldöz, mint egy erdei
kisállatot.
Be akar törni, és tudom, hogy elvesztem a csatát, mégsem
adom fel.
Közelebb hajolok, az ajkunk csaknem összeér. Jobban vágyik
arra, hogy rabul ejtsen, mint hogy megadjam magam. A
nyelvét a számba dugja, fogával erősen megszorít. Öt
másodpercig tartja – négy, három, kettő, egy.
Aztán egy hatalmasat én is beléharapok. Érzem a vére fémes
ízét, hallom, hogy felmordul. A lábai közé térdelek, mire ő
hátraesik, nekidől a falnak. Most van néhány másodpercem a
szökésre.
Leszáguldok a lépcsőn, át az üresen kongó szobákon. Zihálva
berontok a nappaliba. A kandalló szánalmasan csupasznak
tűnik anyám portréja nélkül.
Egy pillanatra megállók, annyira fáj a szívem a kép miatt, de
Gabriel máris lecsap rám hátulról, és nekinyom a hűvös
márványnak. A kézzel faragott szegély az arcomat nyomja.
 Gabriel is szaggatottan lélegzik, de inkább az izgalomtól,
semmint a fáradtságtól. Kemény hímtagját hátulról hozzám
préseli. – Kiszívtad a vérem – mondja elképedve.
Próbálom kiszabadítani magam, de nem megy.
Egyszerre érzek forrót és puhát, majd a fogai hegyét a
nyakamon. Fáj is, de élvezem is, ahogy végigharapdál a
vállamig.
– Senki se ellenkezik így, mint te – csúsztatja a kezét az
alhasamra, ami a legbiztonságosabb helynek tűnik.
Ha feljebb emeli a kezét, a mellemhez ér, ha lejjebb, a lábam
közé nyúl.
– Még mindig ellenkezel?
Úgy látszik, erre izgul. Láthatóan ez tetszik neki a legjobban.
Vannak dolgok, amiket a test reflexesen megtesz. Például vesz
egy mély lélegzetet az óceán fenekén is, hiába tudja az ember,
hogy ott levegő helyett víz van. – Igen, ellenkezem.
– Ez kurva jó! – szól fátyolos hangon, majd megfordít, és
olyan erősen a számra tapad, hogy a lélegzetem is elakad.
Esélyem sincs, hogy ellökjem. Kíméletlenül az ajkamba harap,
ami elég fájdalmas ahhoz, hogy összerezzenjek, mégis édes,
hogy a mellbimbóm megkeményedjen.
A mellkasához dőlök, ami sziklaszilárd fal a hátam mögött. –
Várj!
– Arra nincs idő, bármelyik pillanatban itt lehetnek –
mondja türelmetlenül, majd a nyelvét szinte a torkomig dugja.
–Jaj, ne! – hunyom le a szemem tiltakozásul.
– Megkóstolnám a puncidat. Kinyalnálak most azonnal –
suttogja a nyakamat simogatva.
A csípőjét a lábam közé tolja. Érzem a merev péniszét.
Tökéletesen hozzám illik. – Ne itt!
– Jó, akkor később – mondja ígéretként, aztán újra
megcsókol.
 Ahogy teljes testtel hozzám simul, érzem a széles mellkasát, a
hasizmait és a derekát, amit a lábammal könnyedén
körülölelhetnék.
Hátradőlök, de ő csak megcsókol.
Aztán megfogja a fenekemet, és még közelebb húz. Egyre
jobban vágyom arra az érzésre, arra a teljességre, amit csak ő
adhat meg nekem. Az ágyékom ritmusosan pulzálni kezd,
egyre jobban kívánom őt.
A testem egyre könnyebbé válik, az érzékeim kiélesednek.
Aztán egy kocsiajtó becsapódó hangja hirtelen kizökkent az
álomszerű élményből.
Az egész testem megfeszül, most tudatosul csak bennem,
hogy eddig mibe mentem bele, de most annál jobban vágyom
rá. Gabriel egy mozdulattal kisimítja a ruhámat, olyan ügyesen,
hogy csak ámulok rajta. Fél lábbal még mindig az érzékek
birodalmában vagyok, rózsaszín felhőben úszom.
Gabriel szeme most meglepően mahagónibarna, mintha
idegen lenne. Gyengéden hátraegyenget egy hajfürtöt a fülem
mögé. – A hajad még szebb, mint amire emlékeztem.
Az ujjhegyemet végighúzom az ajkán. Csodálkozom, hogyan
lehet valaki egyszerre ilyen kedves és kegyetlen. Hogyan nem
kelt ez a kettősség feszültséget benne? Vagy talán tökéletesen
összeillenek, mint egy mozaikjáték darabjai?
– Mr. Miller! Itt van? – hallatszik egy női hang, csupán
néhány méterről, mire Gabriel egy lépést hátralép.
– Ez Ms. Thomas lesz. Ellenőrzi az ingatlant az aukció előtt.
Előremegyek. Addig szedd össze magad.
Gabriel most már üzletemberként viselkedik. Már most
nagyon hiányzik nekem. – Itt maradsz az árverésen?
– A világért se hagynám ki.
Gondolom, végig akarja nézni a felsülésemet. Vagy esetleg
drukkol nekem? A randevúink mellékhatásaként önkéntelenül
is reménykedem. Úgy érzem magam, mint egy alvajáró, mintha
csak álmodtam volna az egészet. Csak arra nem emlékszem,
mikor aludtam el – lehet, hogy már a padláson.
Vagy már gyerekkoromban, összegömbölyödve az ágyamban,
és tán csak most ébredtem fel.
 T

Az utolsó nap, amit teljes mértékben ágyban töltöttem, anyám

halála napján volt. Emlékszem, apám sötét tekintettel
odakullogott, majd gyászos arccal leült az ágyam szélére.
Legszívesebben felvidítottam volna valamivel, de nem tudtam.
– Nézd, mit tett velünk, Avery. Nem kellett volna elmennie
éjszaka. Mindez csak azért történt, mert útnak indult.
Én csak elkerekedett szemekkel hallgattam. Apám szomorú
volt, valahányszor telefonált, kétségbeesetten kérlelt, hogy
egyek, és néha dühöt is láttam rajta. – Ez nem az ő hibája volt.
– Ugye te nem hagysz el? – nézett rám furcsán, hosszasan, és
miután nem válaszoltam, újra megkérdezte.
– Nem, Papa – feleltem végül nagy nehezen, mert
összeszorult a torkom.
– Jó kislány vagy. Itt biztonságban leszel.
Egy ideig úgy tűnt, ez igaz is. A gyerekkoromat kedves
mosolyok és vidám partik kísérték.
De mindez már a múlté. Remegő gyomorral veszem
tudomásul, hogy olyanok is eljöttek a ház aukciójára, akik
néhány hete a szűzhártyámra is licitáltak. Megértem, hogy a
tanglewoodi férfiaknak annyi pénzük van, hogy nem tudják
hova tenni, de már paranoiás vagyok, hogy megint csak
birtokolni akar valaki. Itt van például az az ősz hajú férfi is, aki
annak idején egy gyönyörű ruhájú, csinos nővel az oldalán
jelent meg – most ugyanez a nő szoros kontyot és
kiskosztümöt visel.
Gabriel Miller az előző aukción kihívóan bámult a terem
végéről, míg a végén fel nem emelte a tárcsáját, amivel
természetesen mindent elnyert. Most azonban a ház ideiglenes
tulajdonosaként csak meghúzza magát, annak biztos
tudatában, hogy ma valamit elveszít.
 – A kikiáltási ár alacsony lesz – súgja felém Charlotte,
miközben félrevon a házban őgyelgő érdeklődők közül. – Ne
szállj bele a licitháborúkba, az csak felsrófolja az árat. Ezek a
fickók imádnak versengeni, és mind győzni akarnak.
– És mindnek több pénze van, mint nekem. Úgyis
leköröznek.
– Ezért kell minél gyorsabban magasabb árat mondanod.
Tudom, hogy logikátlannak tűnik, de...
– Tudom, a játékelmélet – szakítom félbe, mert a
társadalomtudomány az ókori mitológia központi eleme volt.
Egy szekvenciális játékban minél több ajánlat van, annál
szélesebb lesz a döntési fa. Egy árverés esetében pedig csakis
felfelé lehet haladni. – Minél hamarabb állok nyerésre, annál
nagyobb esélyem van a győzelemre.
– Pontosan – mondja, mielőtt egy férfi kérdésekkel kezdi
bombázni. A licitálók alaposan szemügyre vehetik az egész
házat az árverés előtt.
A nappaliban összecsukható székek sorakoznak, amik még
inkább kihangsúlyozzák a bútorok hiányát. A ház üresen kong,
a nagy tölgyfa pedig kiszáradva éktelenkedik az udvar közepén.
– Hamarosan kezdünk – jelenti be Charlotte.
Az öltönyös férfiak többsége leül, és a kezébe veszi a táblát.
Lassan Gabriel felé hajolok, miközben igyekszem leplezni a
zavaromat. Sejtelmes pillantása elér egészen a számig, a titkos
hellyel együtt, amivel a végtelenségig képes izgatni.
– A napló! – suttogom felé, nehogy a jelenlévők meghallják,
mire ő csak lassan csóválni kezdi a fejét.
– Azt hiszem, azt megtartom.
– Kérlek, Gabriel! – könyörgök neki kétségbeesve,
összeszorult szívvel.
– Imádom, ahogy a nevem mondod. Pláne, ha közben
meztelenül tárod szét a lábad.
 – Azonnal hagyd abba! – kiabálom égő arccal. – Anyám
naplója nagyon sokat jelent nekem. Ha nem nyerem meg az
árverést, akkor már csak ez marad nekem.
– Akkor igyekezz nyerni.
Tehetetlenségemben legszívesebben megpofoznám, de akkor
mindenki látná, hogy dühös vagyok, és még szembetűnőbb
lenne a gyengeségem. A résztvevők legtöbbje tudja, hogy
Gabriel megvásárolt engem egy árverésen. Azt is tudják, hogy
szexeltem vele, csak éppen azt nem, hogy néhány perce is ezt
műveltük. Nem akarom, hogy bármit is észrevegyenek rajtam.
A kandalló felé nézek, amely felett egykor anyám portréja állt.
Azt már korábban eladta egy ügynök, és mivel viszonylag neves
festő alkotása volt, így jó pénzt kapott érte. – Gondolod, hogy
egymillió dollár elég lesz? – teszem fel a kérdést, folytatva a
beszélgetést.
Tekintve az ingatlan nagyságát és a licitálók személyét, Gabriel
előre tudja a végeredményt.
– Abban nem vagyok biztos.
Charlotte megáll egy kis összecsukható asztal mellett, hogy
megnyissa az árverést.
– Gabriel! – szólok, ezúttal már könyörögve.
– Én csak azt mondom, amit gondolok. Az is lehet, hogy
mégis elég lesz, mivel apád rossz híre elriasztotta a nagy halakat.
Egyébként nyilván senki se akarja drágán megvenni, és hamar
túl akarnak esni rajta.
– Tehát van esélyem?
– Ha jól játszol, lehet...
– Ki óhajt még licitálni? Senki többet? – kérdezi Charlotte
fennhangon, miközben jelentőségteljesen rám néz.
– De ki az ott a hátsó sorban? Nem ismerem azt a fickót –
szól közben Gabriel hirtelen.
 A férfi elegáns öltönyben az órájára pillant. Még én sem
láttam soha, pedig Gabriel mindenkit ismer.
Szó nélkül visszasietek, és gyorsan leülök az első sorba,
nehogy lemaradjak valamiről. Charlotte a kezembe nyom egy
licittárcsát, majd visszasétál az asztalhoz.
Mindenképpen kell a napló, de előbb a házat kell
visszaszereznem. Ez a családi örökségem, amit anyám hagyott
rám, apám itt töltötte az utolsó napjait: nem hagyhatom
cserben a szüléimét.
– A kikiáltási ár kétszázezer dollár – kezdi Charlotte. – Az
adásvételi szerződést közvetlenül azután írjuk meg, hogy
elhangzott a legutolsó licit. A fizetőképességét mindenkinek
bizonyítania kell. Van kérdés?
– Ráér szombat este? – kiabálja be egy férfi a második sorból.
– Miért, ismer valakit, akire megérné rászánni az időt? – néz
rá Charlotte laposan, mire mindenki felröhög, Gabrielt és a
sarokban álló idegent kivéve, aki türelmetlenül szemléli az
eseményeket. Éles pillantásokat vet a pofátlan bekiabálóra, de a
fickó persze észre sem veszi. Az öltönyös nyilván azért maradt
állva, hogy mindenkit szemmel tarthasson. Istenként néz le a
jelenlévőkre, mint aki jutalmat és büntetést akar osztogatni.
– Akkor kezdjük! – szól Charlotte határozottan. – A
kikiáltási ár kétszázezer. Ki ad a házért kétszázezret?
Látszik, hogy Charlotte már korábban is vezetett árverést. És
az is látszik, hogy a jelen lévő férfiaknak is van ebben
tapasztalatuk. Gyakorlottan emelgetik a licittárcsát, csupán
csak néhány centire, holott súlyos ezrekről van szó.
A gyomrom görcsbe ugrik, aztán liftezni kezd. Valamelyest
megkönnyebbülök, amikor Charlotte szájából, mintegy
végszóként, a háromszázezret hallom.
Most jövök én. Felemelem a tárcsám. – Egymillió dollár!
 A szobára néma csend telepszik. – Megismételné? – néz rám
Charlotte.
– Egymilliót adok a házért.
A másodpercek hosszúra nyúlnak. Hosszabbak, mint a
szívverésem, miközben várom, hogy megtudjam, nyertem–e.
– Nos, uraim, változott a dolgok állása. Mit gondolnak?
Hajlandóak ezért a házért több mint egymillió dollárt fizetni?
– Túlzásnak tartom! – szól egy férfi, majd feláll, és telefonálni
kezd egy brókerrel egy másik ingatlanról. Még el se hagyta a
szobát, máris új üzletbe kezd.
Az ősz hajú pasas, akit az én árverésemen is láttam, szintén
feláll a székről. Kedves tekintettel rám néz: – Gratulálok, ifjú
hölgy! Bevallom, engem azért csábított az ajánlat, mert maga is
itt lesz, de úgy tűnik, mindkét dologról lemaradtam.
Szívélyes biccentéssel távozik, csinos asszisztensével a
nyomában.
A furcsa idegen a sarokban továbbra is állva marad.
Láthatóan feszeng, mintha legszívesebben máshol lenne. – Mi
a következő licit? – kérdezi váratlanul.
Charlotte néhány másodpercre megáll, rémületét hűvös
mosoly mögé rejti. – Másfél milliót kínál érte valaki?
A torkom kiszárad. Most már semmit sem tehetek.
Egymilliónál egy dollárral se ígérhetek többet. Tudom, hogy
Charlotte igyekszik segíteni, de valami azt súgja, mégsem fog
sikerülni. Valami oka csak van, hogy ez a férfi felbukkant. Jó
lenne tudni, mit keres itt.
A következő percben felemeli a tárcsáját, így elveszítek
mindent.
 T

A motelszoba üres. Harper Louis Vuitton táskája még mindig

a földön hever, tele csillogó ruhákkal és unikornisos zoknival.
A ház miatti bánatomat lassan felváltja az aggodalom. Mi van,
ha valaki lefizette a portást, hogy bejusson ide? Végül is, nincs
feltúrva semmi, csak a zuhanyzóban vannak félrehajigálva a
habfürdős és samponosflakonok.
Odakintről dörömbölést és részeg röhögést hallok. Kidugom
a fejem az ajtón.
Valaki tábort vert magának a motel mögötti kukák és
konténerek között. Gondolom, Will tölti itt az éjszakáit, az
összegyűjtött takarók alatt. Több férfi is ácsorog a tűz körül,
amit egy rozsdás hordóban gyújtottak meg. Az egyik ládán
esetlen alak ücsörög, mély hangján dörmög valamit.
A tűzrakás másik oldalán Harper magyaráz hevesen, kézzel–
lábbal hadonászva. Jelenleg arra sincs energiám, hogy
megijedjek vagy haragudjak rá, amiért ennyire felelőtlen. Ez
abszolút rá vall, Harper mindig mindenkivel összebarátkozik.
Jelen állapotomban engem is csalogat a tűz és a furcsa társaság,
miközben a szemem könnyektől ég, a szívem pedig mintha egy
tonnányi követ rejtene.
Will vesz észre először. – Hé, hát te? Szörnyen nézel ki!
Harper felém pillant, majd sietve átölel. Vékony karja
meglepően sok erőt rejt. – Jaj, ne! Az a baromarcú! Szétrúgom
a seggét!
– Köszi, de nem Gabriel volt – nevetek kínomban. –
Legalábbis azt hiszem.
– Ülj le! – invitál egy felfordított rekeszre. – Sörünk van, és
előttünk az éjszaka! Mesélj, mi volt?
– Korán odaértem, még az árverés kezdete előtt. A padláson
megtaláltam anyám naplóját. Nem is tudtam, hogy naplót írt.
 Azokról a férfiakról esik benne szó, akik versengtek a
kegyeiért. Apámhoz nem szívesen ment hozzá. Legszívesebben
koncertekre járt volna a barátaival, vagy fényes karriert épített
volna, de a tanglewoodi felsőosztály szigorú szabályokat rótt a
nőkre.
Húsz évvel később ebbe én is belekóstoltam.
– Annyi minden van, amit nem tudtam róla! – mondom
összeszorult szívvel, mire Harper áradozni kezd, hogy ez
mennyire szuper.
– Igen, az lenne, ha nálam lenne a napló. – Harpernek nem
említettem az intim részleteket, például azt, hogy mit csinált
velem Gabriel a kandallónál. – A napló a ház ingóságaihoz
tartozik, így ahhoz kerül, aki megnyerte az aukciót.
– A gazdagok még több pénzt akarnak keresni – morogja
Will maga elé.
Szerintem fogalma sincs, hogy Harper milyen gazdag –
feltéve, ha a mostohabátyja megengedi, hogy hozzáférjen a
bankszámlájához. – Nem hiszem, hogy egy ingatlanügynök
vette meg. Még Gabriel sem ismerte. Az a fickó nem állt szóba
senkivel, de látszott, hogy nagyon eltökélt, és bármire képes,
hogy megszerezze a házat.
– Gondolod, hogy be akar költözni? – veti fel Harper
elgondolkodva.
– Nem hinném, hogy maga az ingatlan érdekelné.
Egyfolytában a telefonját leste, mintha alig várná, hogy
elmehessen. Nagyon furcsa volt.
A társaság egy pillanatra elhallgat, mintha a hallottakat
emésztené. Aztán Will elővesz valamit. Néhány másodpercbe
beletelik, mire rájövök, hogy egy vastag joint az. Néha Justin is
szívott a haverjaival. Engem is hívott ezekbe a bulikba, de én
szívesebben maradtam otthon. Legfeljebb moziba és
tankörökbe jártam. Az inkább volt nekem való. Ráadásul apám
teljesen összetört volna, ha rajtakap, hogy drogozom.
De most már nem kell azon aggódnom, hogy mit szólna
hozzá. Szegény, úgysem tudna kérdezősködni, és egyébként is,
már úgyis mindent elrontottam. A főiskolát otthagytam, az
összes pénzemet apám büntetésére kell költenem, anyám házát
is elvesztettem. És ez még semmi sem lesz ahhoz képest, ha
megtudja, hogy elárvereztettem a szüzességemet. Bár nem
tervezem elmondani neki, hiszen az apai büszkesége már így is
romokban van. Most miért ne érezzem jól magam? Már
úgysincs mit vesztenem.
Nagy slukkot szívok a füves cigiből, és mélyen letüdőzöm.
Kis híján megfulladok a köhögéstől.
– Nézd a kis ártatlant! – röhög Harper, miközben kiveszi a
kezemből. – Most szívsz először, igaz? Elsőre kevesebbet kellett
volna.
Will gyanúsan méreget, mintha az derült volna ki rólam,
hogy fegyver van nálam. – Hány éves vagy egyáltalán? Még
kiskorú vagy, nem?
– Dehogy! – vágom rá felháborodva, miközben elmarok egy
dobozos sört a rejtekhelyről. – Két hét múlva leszek
huszonegy.
– Akkor még nem ihatsz – szögezi le Will kedvetlenül.
– Ő viszont csak tizennyolc – mutatok Harperre –, de zseni
lévén átugrott néhány osztályt.
– Árulkodós! – kiált rám Harper, mielőtt szív egy nagy
slukkot.
– Ezek a mai fiatalok! – csóválja a fejét Will rosszallón.
– Gabriel igazán megvehette volna neked a házat! Ezt nem
hiszem el... – háborog Harper a tűz felett felszálló füstöt
figyelve, mintha abból akarná kiolvasni a megoldást.
 – Nem tehette. A Miller Művek a bíróság által kijelölt
holding, aminek a ház a tulajdonába került, így
összeférhetetlenség miatt nem licitálhatott.
Harper közönyösen megvonja a vállát. – Miller ismer egy
csomó gazdag fejest. Mit számít nekik az a pár milkó? Hidd el,
ha akarta volna, elintézhette volna...
– Miért tenné? Már így is egymilliót fizetett nekem.
– Attól még ugyanolyan seggfej – zárja rövidre Harper, majd
átadja a jointot Willnek, aki helyeslőén bólogat.
– Ugyan, mit tudtok ti erről egyáltalán? – fakadok ki, mert
kezdem kényelmetlenül érezni magam a megjegyzéseik
hallatán. Tudom, hogy Gabriel seggfej, mégis rosszulesik, ha
mások mondják rá. Tudom, hogy furcsa, de ösztönösen védeni
akarom.
– Nézd, aki ekkora szarkupacban hagy, az nem lehet jó ember
– szögezi le Will.
Az arcom a kezembe temetem. Újra rádöbbenek, micsoda
csapás ért. – Nem hiszem el, hogy elvesztettem a házat.
– Gabriel Miller hibájából – jelenti ki Harper szigorúan.
– Tudjuk, hogy ő áll minden mögött. Megverette apádat,
elvette a pénzeteket, sőt a szüzességed is.
Gabriel mindig, mindenkit a háttérből mozgat. Mindenki
úgy táncol, ahogy ő fütyül. A családomat is módszeresen
tönkretette, én pedig képes voltam összeszűrni vele a levet.
– Add ide – nyúlok a fűért.
Will hezitál, mielőtt a kezembe adja. –Jó, de ne sokat.
Szívok egy nagy slukkot. Már alig várom, hogy feledésbe
merüljön, ami velem történt. Pár perc után az érzékeim
kiélesednek, a testem éberebbé válik. Az illatokat is erősebben
érzem. Jólesően sóhajtok egy nagyot, mire Harper is
elégedetten bólogatni kezd. – Rituális megtisztulás.
– Hogy mi? – Szívok egy újabb slukkot.
 – Ezt a pogány dumát még anyukám mondogatta a harmadik
és negyedik férje között. Olyan, mint a jóslás kristálygömbből
vagy tealevélből. A legtöbb baromság, de a tisztulás része
tetszik.
– Mármint léböjtre gondolsz, amiket emlegetni szoktál?
Nincs gyümölcscentrifugám a motelszobámban, sőt
gyümölcsöm sincs.
– Ne hülyéskedj már, nem erről van szó, hanem hogy kiűzöd
az életedből a negatív dolgokat.
Képtelen vagyok tovább türtőztetni magam. – Szerintem
Gabriel nem negatív. Vagyis de, de jó oka van rá. És
tulajdonképpen nem is bántott engem kifejezetten.
– De miatta vagy itt, nem? – néz rám Will elképedve.
– Nem azt mondom, hogy Gabriel maga az ördög, a maga
módján biztos kedves. A negatív dolgok származhatnak jó
emberektől is, akik negatív hatással vannak rád. Ezeket kell
megszüntetni – magyarázza lelkesen Harper. – Mintha egy
láthatatlan zsinór kötne hozzájuk, amit ha elvágsz, szabad
leszel.
Szabad... Ez jól hangzik.
Mert hol is tartok én, de tényleg? Egymillió dollárral és egy
apával egy otthonban. Szomorú dolog, de nem lehetetlen. Új
életet kezdhetnék, ha a régit elengedném – ha el tudnám
felejteni Gabrielt. – Hogy kezdjek neki?
– Kell néhány gyógynövény, amit tűzbe vetünk. Zsálya, talán
rozmaring – harap az ajkába Harper, mint egy kisgyerek, aki
koncentrálni próbál.
– Biztos akad néhány gyom, ahol a beton tropára ment –
pillant körbe Will.
Harper elővarázsol egy zsebkendőbe tekert köteget egy
papírzacskóból. – Ez megteszi. Végül is ez is gyógynövény.
 – Mi ez? Marihuána? – Nem is értem, miért teszem fel a
kérdést. A zsálya és a rozmaring úgysem feledtetné velem
Gabrielt, ez a cucc jóval hatásosabb.
– Ez gyógyhatású – teszi hozzá Will ünnepélyesen, mint aki
operálni készül.
– Jól van – mondom, és szívok még egy slukkot. – De ha már
én csinálom, akkor ti is. Csak van valaki az életetekben, akitől
szívesen megszabadulnátok.
– Christopher! – vágja rá Harper gondolkodás nélkül.
A mostohabátyja mindig is szálka volt a szemében, amióta az
apja újraházasodott. Aztán elváltak, így könnyen ment volna
minden, csakhogy a család kitalálta Harper apjának halála után,
hogy Christopher felügyelje Harper összes pénzügyét.
– Ez a tisztító eljárás ugye nem jár semmiféle káros hatással? –
kérdezem naivan, mivel Christopher jó ember. Igaz, csak
egyszer találkoztam vele, de nagyon kedves és szórakoztató volt.
Lehet, hogy Harperrel úgy bánik, mint egy szörnyeteg, de attól
még nem szívesen ártanék neki.
– Nem! – nyugtat meg Harper. – Sőt, a kötődés elvágása
gyakran mindkét félnek jót tesz, mert megszűnik a végtelenül
ismétlődő láncolat.
– Akkor Gabrielnek sem árt.
Nem is értem, miért aggódom miatta. Gabrielt totálisan
hidegen hagyta, hogy mindent elvesztettem. Fapofával kötötte
meg a szerződést az idegennel, a Miller Művek nevében. Az
utolsó pillanatig vártam, miközben csendben figyeltem, hogy
az utolsó oldalt is aláírják, hátha Gabriel még előtte
meggondolja magát, és talál valami megoldást arra, hogy az
enyém legyen a ház. Ehelyett sztoikus nyugalommal elintézte,
hogy anyám naplóját is elveszítsem.
– Christophernek is jobb lesz így – kezdi Harper a saját
szeánszát. – Túl sok időt és energiát vett el tőle, hogy folyton
csak azt leste, hová megyek és mit csinálok. Biztos
megkönnyebbül majd, ha elvágjuk a kötelékeket.
– És te kitől akarsz megszabadulni? – pillantok Will felé.
Kicsit félve hallgatom a történetét. Kíváncsi lennék, ki miatt
került az utcára. Vagy az is lehet, hogy menekül valaki elől. Will
múltja már látatlanban is sötétnek tűnik. Az élete biztos tele
volt erőszakkal. – Nos, van valaki, akitől megszabadulnék –
mondja szomorúan, szűkszavúan.
Részleteket nem árult el az illetőről.
– Rendben, akkor csak gondolj rá pozitívan, kívánd számára a
legjobbakat – sorolja Harper az instrukciókat. – Képzeld azt,
hogy egyre távolabb kerül tőled, mintha elfújná a szél.
Harper a tűz felé tartja a füvet, hogy lángra kapjon, majd
elfújja. Csak a köteg vége izzik, mint egy cigarettának. A
füstölgő köteggel aztán nagy műgonddal köröket ír le a fejem
és a testem körül.
– A szemedre, a harmadik szemedre és a csakráidra is kell.
Jobb, ha biztosra megyünk...
A sűrű füstben majd megfulladok a köhögéstől. – Na, ez
aztán fog ütni!
A szertartás részeként Harper Willt is alaposan összefüstöli,
önmaga körül is leír néhány kört, majd ünnepélyesen a tűzbe
dobja a füvet. A jellegzetes illat mindent átjár, a füst annyira
csípi a szemem, hogy dől belőle a könny.
– A lelkünk megtisztult és szabaddá vált! Jobban érzitek
magatokat?
– Én úgy érzem, mintha lebegnék – jelentem köhécselve.
– Ütős anyag – motyogja elégedetten Will.
Közben leheveredek egy másik műanyag dobozra. – Tudjátok
mit? – kezdem a felettem gomolygó füstbe meredve. –
Igazatok van. Gabriel Miller tényleg rossz ember. Egy ganéj!
Soha többé nem akarom látni.
 – Avery! – szól hirtelen Harper reszkető hangon, mintha
attól félne, hogy elneveti magát.
Will nem bírja ki, ő hangosan felröhög.
A sűrű füstben egy arc hajol felém. Arany szeme élénken
világít a tűz mellett.
Gabriel.
 T

– Nem értem, miért cipelsz a hátadon, tudok én járni!

Gabriel leültet az ágy szélére, óvatos mozdulatai erős
kontrasztban állnak a szemrehányásaival. – Ha nem hozlak el
onnan, akár egy hídról is leugrottál volna! Mennyi füvet
szívtál? Halljam!
– Alig egy keveset – felelem méltatlankodva, pedig igaza van.
Forog velem a szoba. Nem vagyok rosszul, az egész inkább egy
kellemes körhintázáshoz hasonlít. – Harper tisztító szertartást
végzett – teszem hozzá magyarázatképp.
– Hogy micsodát?
– Hogy eltűnj az életemből. Bár ahogy a mellékelt ábra
mutatja, nem igazán jött be.
– Mily meglepő! – morogja fintorogva.
– Egyébként hogy találtál meg?
– Meghallottam egy kisbárány bégetését a farkasodúban.
– Will jó fej.
Will nyomban felém sietett, és közénk állt, hogy a
védelmemre keljen, amint Gabriel megjelent a színen.
Remélem, nem fog rajta bosszút állni.
– A barátnődre céloztam.
– Rajtad kívül senki se tartja veszélyesnek Harpert –
mondom nevetve.
– Pedig jó emberismerő vagyok, segít az üzleti életben.
Kíváncsi lennék, akkor miért üzletelt az apámmal. Talán előre
sejtette, hogy át fogja verni? Ezt nem merem tőle megkérdezni,
még túl friss az élmény.
– És rólam mit gondolsz – kérdezem inkább –, azon kívül,
hogy egy ártatlan bárányka vagyok?
– Naiv vagy, fiatal és hiszékeny – mondja, miközben leveszi a
cipőmet, lerántja rólam a zoknit és félrehajítja.
 Már épp szólni akarok, hogy tiltakozzam, amikor meglátom a
pajkos csillanást a szemében, mint aki csak ugrat, de ekkor
sietve hozzáteszi: – Komolyan mondom.
– Hát jó, akkor most én jövök. – Végignyújtózom az ágyon.
– A megérzésem azt súgja, hogy te pedig seggfej vagy.
Kigombolja a farmeromat, és mindenféle érzékiség nélkül
lehúzza rólam.
Félretolom a kezét. Más, ha azért vetkőztet, hogy örömet
szerezzen, de segítségképpen semmi szükség rá. Nem vagyok
rokkant.
– Maradj nyugton! – fogja meg a karom.
– Kontrolláló is vagy.
– Valakinek vigyáznia kell rád – mondja szúrós tekintettel.
– Apám megtenné, ha nem kellene kórházban feküdnie.
Gabriel lehúzza a farmeromat, de a bugyit rajtam hagyja.
– Apád cserben hagyott.
Mélyről tör elő belőlem a düh. Szinte nyomja a bordáimat.
Hogy merészel ilyet mondani? – Veszélyes is vagy – vágom a
képébe, folytatva a személyiségelemzést.
Gabriel mögém nyúl, és félrehúzza az ágytakarót. A fehér
lepedő szinte pszichedelikusán örvénylik a fürdőszobából
átszűrődő fényben. Tényleg sok füvet szívtam.
Ellenkezés nélkül tűröm, hogy Gabriel ágyba dugjon.
Mozdulatai gyengédek, de határozottak, a tekintete viszont
kérlelhetetlen. Biztos megbántottam azzal, amit mondtam
neki. Néha magam is elcsodálkozom, hogy úgy tűnik, ennek a
fickónak mégis vannak érzései. Olyan, mint egy állat a
vadonban, aki csak az ösztöneire hallgat, és ha kell, az
agressziótól sem riad vissza.
Máskor viszont úgy érzem, csak azért bánt másokat, hogy a
saját sebezhetőségét leplezze.
 Felnyúlok, és végigsimítom a szemöldökét. Most, hogy be
vagyok szívva, dúsabbnak tűnik. Mindent eltúlozva érzek.
Gabriel is erősebb és nagyobb, minden tekintetben. – Most te
mondj rólam véleményt! – suttogom felé.
Szeme elsötétül, arany árnyalata a barnába olvad. – Lojális.
Ez jobb, mint amire számítottam. – És még?
Viszonzásképp most ő is végigsimít a szemöldököm ívén,
majd szögletes mutatóujját a homlokomra húzza. – Szépséges.
Váratlanul elpirulok, mert nem számítottam rá, hogy bókolni
fog. Zavarba ejtő, sokkoló és szörnyen izgató. – Még egy
utolsót!
A fejét előrehajtja; csupán egy másodpercem van, hogy
felmérjem a szándékát. Egyszerre fog el a pánik és a mindent
elsöprő vágy, mielőtt az ajka az ajkamhoz ér. Sietve csókolni
kezd, nyelve a számban, magabiztosan és birtoklón, mint aki
pontosan tisztában van azzal, hogy képes az őrületig felizgatni.
A marihuána kiélezte az érzékeimet, ami a szexre is kihat. Úgy
érzem, mintha az egész testem lángban égne, miközben a tűz,
belülről kifelé, megállíthatatlanul emészt. A csípőm magától
megemelkedik, annyira vágyom rá.
– Kérlek, mondj még egyet! – suttogom rekedten.
– Az enyém vagy – mondja anélkül, hogy megsimogatna.
Mintha hideg vizet öntött volna a nyakamba. Ehhez nincs
joga, csak egy hónapról volt szó. A testem csupán harminc
napig az övé, azzal a kis bőrdarabbal együtt a lábam között,
amit úgy imád az ujjai közé csippenteni. De ettől még nem
vagyok a tulajdona.
Csak a zabolátlan ösztöneim árulnak el, ahogy a combom
hozzásimul, a lábam pedig összekulcsolódik a dereka felett,
miközben a fülébe suttogom a nevét.
Ő azonban felemelkedik, és rám húzza a takarót. – Inkább
aludj.
 – Nem tudok. Túlságosan felizgattál. – Az arcpír utat tör
magának a nyakamon át, egészen a mellemig.
– Hogy mi? – kérdezi aggódó tekintettel, ami nagyon furcsán
fest pont tőle, aki hidegvérrel bonyolít le több millió dolláros
üzleteket, és aki könyörtelenül elbánik azokkal, akik be akarják
csapni.
Lejjebb csúszom a hűvös lepedőn, de most ez sem segít.
– Forró vagyok odalent. Kellesz nekem.
–Jézusom – motyogja maga elé.
Tetszik neki a helyzet, ugyanakkor dühösnek látom. Ő maga
az ellentmondás, egy keménykötésű, férfias csomag, titkok és
páncélok rétegeiben. Jó lenne egyszer a lelke mélyére látni.
Kíváncsi vagyok, mit találnék.
– Gyere! – A kezét az ágyékomhoz húzom.
– Csak a fű beszél belőled. Nem akarod te ezt. Sőt, engem
sem akarsz.
Dehogyisnem, csak ő nem tudja. Tudom, hogy perverz dolog,
hogy ennyire tetszik nekem az, aki tönkretette a családomat és
kilóra megvásárolt. Annyiszor megalázott, és még így is
szexinek találom. Olyan hatással van rám, hogy a rabszolgájává
tesz.
Egy dologban igaza van – apám cserben hagyott. Gabriel
pedig nyers erővel őrzi a területét, amivel elcsábít engem.
Ölelése édes, mégis fáj, mintha szögesdrótból lenne.
A testem hozzápréselem, a csiklóm lüktetni kezd, amint
hozzáér. Könnyűnek érzem a testem. Most minden
elhomályosul. Ha itt hagy, párnát szorítok a lábam közé, de
reménykedem, hogy ez nem történik meg. A szobában egyre
hűvösebb van. – Akarlak!
Gabriel feszültnek tűnik, mintha egy láthatatlan láncon fogná
vissza a dühét. – A drog hatása alatt vagy.
 Mindig is akartam őt. Még álmaimban is. Mindig is ő volt a
titkos vágyam. Lehet, hogy a fűtől levetettem a gátlásaimat, de
az érzés mindig is megvolt. – Ne okozz még több fájdalmat!
– Na mutasd, hol fáj! – kiált rám. Most már láthatóan nem
fogja vissza magát.
Pironkodva, de lehúzom magamról a takarót, a gátlásaim
tökéletesen feloldódtak. Csak a bugyim áttetsző anyaga takarja
az ágyékomat, a csupasz lábam között.
– Mutasd a szép puncidat, kicsi szűz – szól csillogó szemmel.
Lassan letolom a fehérneműt, és összeszorítom a lábam, mire
ingatni kezdi a fejét. Átjár az érzés, hogy mindenem az övé, és
hozzá tartozom, ami erőt ad ahhoz, hogy széttárjam a lábam. –
Istenem, Avery! Milyen rózsaszín, milyen nedves! Folyton csak
ez jár a fejemben. Ha velem lennél, minden másodpercet
benned töltenék!
– Te mondtad, hogy végeztél velem.
– De nem az ágyamban!
A fű hatására ezt felettébb viccesnek találom. – És a
zuhanyban?
– Szeretek zuhanyozni veled. Imádlak hozzápréselni az
üvegajtóhoz, végigszappanozni a tested, beléd rakni a farkamat,
és hallgatni, ahogy a sikolyod visszhangzik a csempés falak
között.
– Akkor csináld!
– Itt? Nem! A hálószobámban akarlak, a saját ágyamban.
Megint elönt a düh, hogy csak játszik velem. Csak azért küld
el, hogy aztán újra visszacsalogasson. A szüzességem
elárvereztetése mocskos dolog volt, de legalább őszinte.
– Most áruld el az igazat, miért küldtél haza?
– Mert élvezem, ha üldözhetlek – feleli baljós félmosollyal.
– Ez nem válasz.
 Finoman megsimogatja a karomat. – Érintsd meg magad,
kicsi szűz! Nyúlj magadhoz! Akkor elmondom az igazat.
Az érintésére megborzongok. Aztán végigcsúsztatom a kezem
a hasamon, majd lejjebb és még lejjebb. Forró vagyok és nedves.
– Mondd tovább!
– Érintsd meg a csiklódat.
Látja az arcomon a gyönyört, elégedettséggel tölti el. Úgy
látszik, a szememből mindent kiolvas. – Nem fogsz emlékezni
arra, amit mondok.
– Akkor úgyse számít.
– Dehogyisnem számít – szakit felbe halkan. Számít, mert az
összes védőkorlátomat ledöntöd, amit senki más nem tudott.
Pedig megfogadtam, hogy senkit sem engedek közel
magamhoz. Különösen téged nem.
A szavai még jobban felizgatnak, mint az ujjhegyem érintése.
Akaratom ellenére is feljebb tolom a csípőmet. – Miért éppen
engem szemeltél ki?
Kicsit közelebb hajol. – Gyorsabban, szépségem! Erősebben!
Ahogy én csináltam neked.
Szó nélkül engedelmeskedve, a kezem gyorsabb tempóra vált.
– Szóval, miért pont én? – Most már csak suttogni tudok.
Gabriel közel hajol a fülemhez. A nyakamon érzem a meleg
leheletét. – Apád nem csak cserben hagyott, kicsi szűz. Eladott
téged. Már azelőtt az enyém voltál, hogy betetted a lábad a
Barlangba.
Zavarodottságomban a szavai el sem jutnak a tudatomig.
Forog velem az egész világ. Szédülök, es mar nem latok semmit
sem, csak szivárványszínű foltok lebegnek előttem; képtelen
vagyok kontrollálni a testem és a kezem, miközben a következő
pillanatban eláraszt a gyönyör.
 T

Kora délután halk zeneszóra ébredek. Harper az asztalnál ül,

egy tankönyvvel és egy tejeskávéval a kezében. Fülhallgatót
használ, mégis kihallom a dallamokat. A könyve mellett egy
sakktábla hever. Ismerős...
Felülök az ágyban, és azon gondolkodom, hogy abból, amire
emlékszem, mi volt álom, és mi valóság. Az árverés és az édeskés
füst a tűz körül megtörténhetett, az égen cikázó színes foltok
már kevésbé.
– Szevasz, hétalvó! – veszi le Harper a fülest.
– Mi újság?
– Hoztam neked egy chait – mondja nevetve.
Belekortyolok a mellettem lévő éjjeliszekrényre készített
papírpoharas teába. – Te, mi történt tegnap este?
– Én se emlékszem! – röhögéséi tovább. – Ezek az éjszakák a
legjobbak!
– Csak a magad nevében beszélj.
– Ne aggódj, te is jól érezted magad!
– Honnan tudod?
– Például onnan, hogy nincs rajtad nadrág.
Te jó ég, csak most veszem észre, hogy egy szál bugyiban
vagyok! Vajon hová lett a farmerem? Remélem, alvás közben
vettem le. Hirtelen Gabriel aranyszeme villan fel az
emlékeimben. – Uram, atyám!
– Tehát már rémlik valami?
– Gabriel Miller itt járt.
– Ó, igen – vágja rá Harper, miközben láthatóan azon
igyekszik, hogy ne nevesse el magát. – Itt hagyta a névjegyét.
És a sakktáblát. Méghozzá nem is akármelyiket, hanem
pontosan azt, ami az érkezésemkor várt a könyvtárban. Azt,
amit szex közben is használt.
 Rettegve mászom ki az ágyból, majd közelebb sétálok, de
úgyis tudom, mit fogok találni. Vagy inkább, mit nem. A
gyalogbábut, amivel a csiklómat izgatta, körkörösen és gyorsan,
amíg el nem élveztem.
Legutoljára a hálószobája padlóján heverve láttam viszont.
Kíváncsi vagyok, hol lehet most. Az éjjeliszekrényén, perverz
trófeaként, vagy egyszerűen kidobta, mert már nem akarja
használni többet?
– Rosszul vagyok – suttogom Harper felé.
– Úgy vettem észre, hiányzik egy bábu – mondja a sakktáblát
nézegetve, amelyen valaki felsorakoztatta az összes bábut,
mintha játszani akarna. – így semmit se ér.
Nem kezdem el Harpernek magyarázni, hogy miért hiányzik
róla a gyalog.
– Mást is hagyott itt?
– Nem tudok róla – vonja meg a vállát. – Ezek szerint nem
volt valami hatásos a tisztító szertartás.
– A micsoda?!
– Semmi.
Lehunyom a szemem, és azon imádkozom, bárcsak
emlékeznék bármire is a tegnap éjszakából. – Ki kell derítenem,
ki vette meg a házat. Az új tulajnak úgyse ér a napló egy
fabatkát sem. Lehet, hogy gond nélkül nekem adnák, vagy ha
nem, akkor megveszem, a lényeg, hogy nálam legyen.
– És hogy deríted ki?
– Sajnos ezt csak egyvalaki mondhatja meg, és az nem más,
mint aki itt hagyta a sakk–készletet.
– Én is elolvashatom?
– Hé, lassan a testtel! Csupán egyetlen telefonhívás, és a
mostohabátyád máris a nyomodra bukkan.
– Ezt úgyse teszed meg.
 Igaza van. Tényleg nem tenném meg. Eleresztek egy nyugodt
mosolyt, csak hogy Harper ne élvezze már annyira a helyzetet.
Az oroszlánt le kell győznöm, és arra nem számíthatok, hogy
Charlotte titokban beenged Gabriel irodájába.
Viszont van egy hely, ahol biztosan megtalálom: a
Barlangban.
 T

Még csak három hete, hogy megázva, csuromvizesen lesétáltam

ugyanezen a lépcsőn. A város elsötétült; már a levegő is veszélyt
rejt, bűnözést es szexet, bar a Barlang meg a belvárosnál is
veszélyesebb. Az oroszlánfejes bronzgyűrű fegyverként
szegeződik rám a bejáratnál. Megragadom a hideg fémet, és
bekopogok.
A nehéz ajtó néhány centire kinyílik. A szívem hevesen kezd
verni, mintha csak a kopogást visszhangozná.
A Barlangba a város legbefolyásosabb emberei járnak. Nincs
az a tolvaj, amelyik be merne surranni, még akkor sem, ha az
ajtót nyitva hagynák. A befolyásos embereknek azonban az
ellenségeik is befolyásosak, ezért van annyi eszük, hogy bezárják
a bejáratot.
Hacsak kifejezetten nem várnak valakit.
Visszafojtott lélegzettel várok. Csak a közlekedés zaját hallom
a hátam mögött, egy távoli szirénával.
– Helló! – kiáltok be a résen, de válasz nem érkezik.
Öngyilkosság lenne hívatlanul belépni, mintha egy
veszedelmes vadállat odújába lépnék.
Mi van, ha egy befolyásos ellenség már utat tört magának
odabent? Lehet, hogy valaki megsérült, vérzik vagy haldoklik.
Tudom, hogy túlreagálom, Gabrielt úgyse kapja el senki. Ő
egyszerűen megközelíthetetlen.
Mégis, képtelen vagyok elmenni. Valami befelé vonz. Talán
Gabriel magnetikus vonzereje, nem tudom. Ő a szöges
ellentétem, és egyszersmind a végzetem.
Belépek a sötét előtérbe. A szívem végképp a torkomban
dobog. Ritmusra számolom a másodperceket, hogy mikor
találnak rám. Gondolom, fegyvert szegeznek a tarkómhoz, és
előbb lőnek, aztán kérdeznek...
 Itt nem csak Gabriel bukkanhat rám, hanem a többi
nagymenő törzsvendég biztonsági emberei is.
– Gabriel? – kérdezem, remegő hangon. – Mr. Miller?
Érdekes, nem ő volt az, akihez ide először érkeztem.
Legelőször azért jöttem, hogy kölcsönkérjek Damon Scott–tól,
csak semmit sem tudtam felmutatni fedezetként, ezért nemet
mondott. így maradt az árverés.
A néma csend szinte visszhangzik a fülemben, mintha egy
nagy csigaház belsejében állnék.
A bőrfotelek és díszes faasztalok néma tanúkként sorakoznak
fel a tágas szalonban. A falon egy antik óra hangos ketyegése
jelzi az este közeledtét. Itt mindig szokott lenni valaki. Isznak,
szivaroznak, szűz lányokat vásárolnak... Csodálkozom, hogy
most üres a hely.
– Mr. Scott?
Az árverés előtt Damon profi fotóst szerződtetett, aki
félpucér képeket készített rólam. Egy szál fehérneműben kellett
pózolnom, az arcomat a hajam takarta, hátha így jobban
érdeklődnek a gazdag perverzek az aukció iránt.
Damon csak később árulta el, hogy a képeket nem
terjesztették. Az árverés résztvevői közül csak Gabriel látta
őket.
A következő pillanatban rálépek egy apró fadarabra.
Lehajolok, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. A
készletből hiányzó gyalog az. Olyan, mintha Gabriel
kenyérmorzsákat szórt volna el, hogy odataláljak hozzá.
Tudom, hogy szándékos volt. Gabriel semmit sem tesz ok
nélkül.
Ez a bábu egyszer már megérintett a legintimebb helyen,
Gabriel pedig a szájába vette, és lenyalta róla a nedvemet.
Átlépem a bábut, és felmegyek a lépcsőn. Vajon mit akarhat?
És honnan tudta, hogy jövök? Mindenképp meg akarom
szerezni anyám naplóját, és máshoz nem fordulhatok.
A lépcső tetején megtorpanok. Elbizonytalanodom, hogy
visszaforduljak–e. Visszamehetnék a városba, és magam
mögött hagyhatnám Gabrielt, a szégyenteljes árverésével
együtt. Viszont ezzel együtt a kulcs is elvész, ami a családom
történetét nyitja.
Emelt fővel sétálok végig a szűk folyosón, bár úgy érzem
magam, mintha egy guillotine felé tartanék. A maradék
büszkeségem is odalett.
A szoba, ahol a fotós a képeket készítette rólam, éppoly
szürreálisnak tűnik, mint akkor. A falakon a mintás
ablaküvegekről visszaverődő, álomszerűén hullámzó fények
cikáznak, minden pislogásra színt váltanak, a bőrömön
táncolva.
A szoba egyébként üres. Belépek, majd beljebb sétálok.
– Térdelj le! – szól egy mély hang a hátam mögött, ami
halálra rémiszt.
így érezheti magát egy légy is a pókhálóban. Most bármit is
teszek, csak még jobban belegabalyodom. Emlékszem, egyszer
azt kérdezte, szembeszegülnék–e vele, mert akkor lekötöz.
Engedelmesen a földre ereszkedem, a térdem sajog a kemény
padlón.
Gabriel, mint egy nagy árnyék, megáll előttem. Felül nyitott,
fehér inge láttatni engedi a szőrszálakat a mellkasán. Gyengéd
fenyegetésként megfogja a nyakam, mire a vágyat felváltja a
félelem, és idegességemben csak nagyokat nyelek.
Nagy tenyerével átfogja a tarkómat, majd egyik ujjával
megcirógatja a nyakamat. így akár erőszakoskodhatna is, de
ehelyett a keze a nyakam legizgatóbb részére téved.
Közelebb húz, az arcom a combján nyugszik. Úgy érzem,
mintha óvna, védene, miközben minden alól feloldozást
nyernék, ami persze nem lehet, hiszen a világ legnagyobb
szélhámosa áll előttem.
– Kicsi szűz, tudod, hogy apád miért bukott bele az
üzleteibe?
Érzem, hogy az izmaim megfeszülnek. – Csakis miattad. Mert
mindent megvettél, aztán... Aztán már túl késő volt. Csak a
legkilátástalanabb helyzetben lévő ember próbálja átverni az
ördögöt. Hogy veszíthette el egy ilyen gazdag ember a teljes
vagyonát?
Ez a kérdés a tárgyalás óta foglalkoztat. Haragudtam
Gabrielre a megtorlásért, de egyáltalán, miért verte át őt az
apám? És miért tette kockára a legnagyobb üzletét?
Gabriel továbbra is vigasztalóan simogat. – Valóban tudni
akarod a választ?
Jogos a kérdés, mert bár majd megöl a kíváncsiság, félek, hogy
a válasz mindennek a végét jelenti. A bírósági tárgyalás és a
szörnyű sajtóvisszhang ellenére is végig kiálltam apám mellett.
Lemondtam a főiskoláról, csak hogy befizethesse az óvadékot a
börtön helyett, és eladtam a szüzességemet, hogy
fenntarthassuk a házat és fizethessük az egészségügyi ellátását.
Végül is jó apa volt és jó ember. Nem érdemelte meg, amit
Gabriel tett vele, mégis, mindvégig az a kérdés motoszkált a
fejemben, hogy vajon mi van, ha vele kapcsolatban én tévedek?
– Gyere, elégíts ki, aztán elmondom! – suttogja Gabriel sunyi
módon, majd kihúzza magát előttem.
Az ujjaim elgémberedve gombolják ki a nadrágját. Érzem,
hogy máris kemény. A pénisze hatalmasra ágaskodva kerül elő
a sliccéből. Olyan forró, hogy szinte égeti a tenyeremet. Két
kézzel cirógatni kezdem, majd marokra fogva folytatom, amíg
fel nem gyorsul a légzése.
– A száddal is! – utasít zihálva.
 Minden bátorságomat összeszedve először nyalogatni kezdem
a végét, aztán a számba veszem, majd csókot nyomok a tövébe,
ahol szőrszálak érnek a számhoz.
Gabriel mély torokhangon nyögdécselni kezd, az élvezetbe az
egész teste beleremeg.
– Szopjál, kicsi szűz! Baszni akarom a szép rózsaszín szád, és
érezni akarom a torkod mélyét!
A szavaitól bennem is lángra lobban a szenvedély.
Elszégyellem magam, mert minél többször a számba veszem a
hímtagját, annál izgatottabb leszek. Szeretem a sós ízét, és most
már azt is tudom, mi a gyengéje. Gabrielnek legalább annyira
kell a szex, mint nekem a válaszok.
Átkulcsolja a tarkómat. – Nyisd ki szépen a szád! Ez az! Na
még jobban! Használni akarlak így is. Meg kell hogy dugjalak,
Avery!
Ellazítom az állkapcsomat, és hagyom, hogy még lejjebb
nyomja. A makkja már a torkomban van. A fejem ösztönösen
megrándul, de ahogy hátrahúzom, Gabriel még szorosabban
tartja. Hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar, bár alig
kapok levegőt. Elfogadom a sorsomat, már csak ez az egy imám
maradt.
Egyre gyorsabban mozgatja a csípőjét, épp olyan ritmusban,
mint amikor a lábam között csinálja. Kéjesen felnyög, hangja
akár egy szimfónia.
Hatalmat sugároz, és erőt, amit ösztönösen is felismerek. Sok
tekintetben alárendelem magam neki; teljesítem az óhajait, csak
hogy a védelmébe vegyen. Bármit megtennék, hogy
kielégítsem. A nyálam lefolyik a pénisze oldalán, miközben
egyre nedvesebb leszek.
Mozdulatai egyre vadabbak, nagyokat lök a számba, a
sötétben. Szinte fuldokolom, amit persze észre sem vesz.
Igyekszem az orromon levegőt venni, miközben rémülten tágra
nyílik a szemem.
Végül nem a torkom mélyén élvez el, hanem a szám szélén, a
nyelvem hegyén. A sós, meleg ragacs beteríti az államat, egy
részét le is nyelem.
Zihálva a combjára hajtom a fejem, miközben a hajamat
simogatja.
– Gyűlölnöm kellene téged – mondom rekedten, mert a
farkától elment a hangom.
– Rendben, kicsi szűz, akkor tedd azt – feleli, majd a lábát a
lábam közé nyomja.
– Ezt most miért csinálod?
– Mert neked is el kell élvezned. Ne aggódj, senki sem lát.
Ijesztőnek tűnik, hogy így menjek el, a padlón fekve, még a
farka ízével a számban, de most, hogy előállt az ötlettel, már én
is erre vágyom. A csípőm magától mozogni kezd, kéjes
megkönnyebbülés fog el, amint az olasz bőrcipője orra a
bugyimhoz ér.
Senki sem lát. Ő viszont igen. Látja minden titkos vágyamat
és minden félelmemet.
A hajamat markolva, ritmusosan újra rángatni kezdi. Az erős
karja és a lába jut nekem ölelés helyett, mégis megnyugtat.
Gyengéd simogatások helyett a cipőtalpával kell beérnem,
mégis felizgat. – Ez az! Tökéletes vagy! – sziszegi halkan,
miközben a kézfeje az arcomhoz ér.
Közben magán is könnyíteni akar, keservesen nyögve, hiszen
az imént élvezett el.
Forró nedve végül végigcsorog az arcomon, mire én is
elélvezek. Lehajolok a lábához, és felsóhajtok a megaláztatástól.
Hogy élhetek át ekkora gyönyört, a cipőjével az ágyékomon,
térdével a mellem között? A farkát továbbra is az arcomhoz
simítja. Szerintem én nem is emberből vagyok, hanem
valamiféle más anyagból, amiért örömmel tölt el az, ami elvileg
visszataszító. Szörnyű, hogy bánik velem ez a férfi, mégis, van
annak valami elviselhetetlen szépsége, hogy behódolok neki.
Úgy érzem magam, mint aki a másvilágon van, vagy
legalábbis egy másik térben, amelynek nem törhet be a valóság
a falai közé. Hirtelen bántani kezdi a szememet ez a furcsa fény,
és a cipzárja hangját is mintha távolról hallanám, miközben
felöltözik.
Elhagyja a szobát anélkül, hogy hallanám a lépései zaját, mégis
tudom, hogy így van, mert nem érzem a jelenlétét. Eltűnt az
ereje. Megint egyedül maradtam.
Lassan, vigyázva, megtörlöm az arcomat. A nedve most már
hűvös és ragacsos. Csak most látom, hogy egy zsebkendőt
hajított a lábam közé. Talán olasz selyem, igényesen hímzett M
monogrammal, amit használat után a szemetesbe hajítok,
mintha egyszer használatos hulladék lenne – épp úgy, ahogy ő
bánt velem. A lépcsőn lefelé menet feltűnik, hogy a
gyalogbábu már nem hever a legalsó lépcsőfokon.
Viszont van itt helyette valami más. Egy kis könyv. Amint
meglátom a bőrkötést, a szívem hevesen kalapálni kezd.
Remegő lábakkal lépek a padlóra, hogy felvegyem anyám
naplóját. Könnyes szemmel a mellkasomhoz szorítom. Gőzöm
sincs, hogy szerezte meg. Vagy megtartotta, és mindvégig nála
volt, vagy visszavásárolta a ház vevőjétől. Gabriel rengetegszer
kiszúrt már velem; hol semmibe vett, hol megalázott, most
mégis csak hálát érzek iránta. Ha nem ígérte volna meg, hogy
odaadja a nekem járó pénzt a gyűjtőszámláról, nem lettem
volna képes részt venni az aukción. Ha nem küldte volna értem
a limót, hogy hamarabb odaérjek, sosem találtam volna meg a
naplót. És ha most nem csalogatott volna bele újra a hálójába,
sosem olvashatnám el, mit írt bele anyám.
 T

Másnap reggel meglátogatom apámat. A nővér őszinte

mosollyal fogad. – Egyre több időt tölt ébren. Szerintem ma
tud vele beszélni.
A jó hír hallatára nagyot dobban a szívem. Izgatottan várom a
találkozást, hiszen apám volt minden támaszom; az egyetlen
rokonom, aki még anyám halála után megmaradt nekem.
Sosem nősült újra – sosem akart –, ennyire szerette a feleségét.
Mindig is csak ketten voltunk – ketten sakkoztunk és
rendeztünk estélyeket a báltermünkben. Most pedig itt
tartunk: én a város legolcsóbb motelében húzom meg magam,
apám pedig az esküdt ellensége kegyelmére bízva kap ellátást.
– Papa, hallasz engem?
Szemhéja megmozdul, aztán mégis tovább alszik. Csalódott
vagyok, ugyanakkor megkönnyebbülést is érzek. Vissza akarom
kapni a szövetségesemet, bár tudom, hogy apám már sosem
lesz ugyanaz, aki volt. Mostantól fogva nekem kell
támogatnom őt.
Otthagyok egy történelmi könyvet az asztalon, majd
előveszem a naplót. Tegnap késő éjszakáig olvastam,
természetesen a legeslegelejétől. Anyám azt írta, egyszer Nina
Thomasszal kiszöktek egy rendezvényről, ahol első bálozók
voltak, és ahogy voltak, báli ruhában, elkötötték az egyik kenut
a tónál. Könnyesre röhögtem magam a sztorin, mert anyám
valóban nem viselkedett mindig úrihölgyként, de talán ez tette
még szerethetőbbé.
Úgy látszik, kalandra vágyott, még mielőtt felvette a
mintafeleség szerepét apám oldalán.
Végiglapozom az elegáns kézírásával teli oldalakat. Nehezen
olvasható, de mostanra hozzászoktam.
 A férfi, akit igazán szeretek, nincstelen. Se pénze, se
egzisztenciája. Mindketten tudjuk, semmi esélye, hogy elnyelje
a kezem, ez teljességgel lehetetlen, de a szív nem ismer
határokat.
Ki lehetett ez a titokzatos férfi? Vajon apám ismerte őt?
Odalapozok ahhoz a részhez, amit még nem olvastam, amikor
apám eljegyezte anyámat, és hangosan olvasni kezdem.
Anyuka mindenből a legjobbat akarja. Ezek a méregdrága
virágok és torták... Úgy gondolja, az olcsóbb azt a látszatot
kelti, hogy a jobbikat nem engedhetjük meg magunknak, és ez
nagyon közönséges dolog. Természetesen az igazság az, hogy
valóban nincs rá pénzünk, de Geoffrey nagylelkűen
felajánlotta, hogy fedezi a költségeket. Azt mondta, néhány hét
múlva úgyis mindenen osztozunk.
Ez apámra vall. Hihetetlenül elegáns és nagylelkű, de
legfőképpen szerelmes.
Nem tudom, mi történhetett a titokzatos férfivel, de anyám,
ahogy a mellékelt ábra mutatja, nem változtatott a döntésén.
– Minden héten partit rendeznek, ahol Anyukával és néha
Apukával veszek részt. Tudom, hogy Geoffrey mindig ott lesz,
és azt is, hogy mindig megnevettet. – Mosolyra húzódik a
szám. – Engem is mindig megnevettetsz, Papa.
Abban biztos vagyok, hogy amíg anyám élt, apám többet
nevetett. Amióta elveszítettük, mindig maradt benne egy
csipetnyi szomorúság, mintha egy pillanat sem maradhatott
volna ki, ami alatt nem rá emlékezik.
És az a tény, hogy a megszólalásig hasonlítok anyámra, még
jobban megnehezítette a dolgát. A hideg is kiráz, amikor
eszembe jut Landon bácsi házassági ajánlata, mintha anyám
helyettese lennék. Ez azért zavaró. És gusztustalan. Nagy
különbség van aközött, hogy akarunk valakit vagy szeretünk
valakit. Apámnak, aki őszintén szerette anyámat, a hasonlóság
csupán szomorú emlékeztető arra, amit sosem kaphat vissza.
Lapozok. – Ma este megkért, hogy osonjak ki vele a
csónakházba. Gondolom, meg akart csókolni. Vagy talán még
többet akart. Mondtam neki, hogy nem kockáztathatok, félek,
hogy rajtacsípnek.
Hirtelen felpillantok a naplóból, és elgondolkodom. Nem
értem, anyám miért hazudott apámnak, hiszen Nina
Thomasszal számtalanszor kiszöktek a bálokról a csínytevéseik
során.
Lehet, hogy akkoriban még nem volt illendő egyedül
mutatkozni egy fiúval, kiváltképp a felsőbb körökben. Végül is
Tanglewoodban még most is megszólják a dúsgazdag lányokat
a titkos randikért. A hozzám hasonlók csakis lányiskolába
járnak, és illedelmes dolgokat tanulnak, mint például az ókori
mitológia, majd hozzámennek egy rendes fiúhoz, mint amilyen
Justin, és a vén matrónák szigorú szabályait betartva csak az
esküvő után szexszelnek. Nekem is ilyen élet jutott volna.
Önként sétáltam volna bele a csapdába, és éltem volna vak
sötétségben, mit sem sejtve arról, hogy a jóravaló, rendes férjem
közben szűzlányokat vásárol egy aukción, egy félhomályos
férfiklubban. Gabriel Millernek legalább őszinték a szándékai.
– Megkérdezte, hogy hová utazzunk nászúira – folytatom a
felolvasást a csipogó monitor mellett. – Azt feleltem, mindegy.
Bárhová is megyünk, veled mindenhol boldog vagyok. – Ez
tetszik. A szüleim imádnivalóak voltak!
Apám csendben motyog valamit, de a szemét továbbra is
csukva tartja.
– Apa, hallasz engem? Érted, amit olvasok? Most sokkal
közelebb érzem magam anyuhoz. Olyan, mintha jobban
ismerném. Sőt, olyan, mintha hozzám beszélne.
 Halkan felsóhajtok. Apám nem válaszol. Nem tér magához,
pedig a nővér azt mondta, beszélhetek vele.
– Azt mondta, ha mindegy, akkor Görögországba megyünk.
– Ezen ismét megrökönyödőm, hiszen hányszor áradoztam
otthon a mitológiáról, és hányszor álmodoztam arról, hogy
majd egyszer megnézem az ókori romokat, de apám mégse
említette egy szóval sem, hogy jártak ott. – Azt mondta, én
vagyok a legszebb nő a világon, én vagyok az ő trójai Helenéje.
Úgy tervezte, még aznap éjjel, az esküvő napján elutazunk.
Apám kissé oldalra fordítja a fejét. Valamit megint mondani
próbál, ezúttal zaklatottabbnak tűnik. Talán a fájdalmai
erősödtek? Pedig a nővér azt mondta, ma jobban van.
– Papa, mi a baj? – kérdezem közelebb hajolva. Ezúttal
lelkesebb hangot hallat.
– Istenem, Papa, azt hittem, szívesen hallasz mama felől!
– Helen – suttogja halkan, mint aki utoljára ejti ki a nevét.
– Ne haragudj, ha felzaklat, akkor abbahagyom.
Hirtelen tágra nyitja a szemét. Zavartan mered. – Helen?
– Én vagyok, Avery!
Lassan rám fókuszál. A szeme megtelik könnyel. – Hát itt
vagy, kicsim, már nagyon hiányoztál.
Ez érthető, hiszen hónapokig én viseltem gondját. Én
fürdettem, én etettem, mert nem volt pénzünk ápolónőre. Ez
még szorosabbá tette a kapcsolatunkat, bár ez volt eddig a
legnehezebb dolog, amit valaha csináltam.
– Ne haragudj!
– Merre jártál?
Az árverést megelőzően, két hétig vissza se mentem a házba.
Gabriel Miller szerződtetett ugyan egy nővért, de apámnak így
is feltűnt, hogy nem vagyok ott.
– El kellett mennem, dolgom volt – magyarázkodom
gyászosan. – Meg akartam menteni a házat, de nem sikerült.
Ne haragudj, Papa!
– De hát anyád... – kezdi bágyadtan, a szemöldökét ráncolva.
– Tudom, rám hagyta a házat, Landon bácsi viszont túladott
rajta... Ne haragudj, tudom, hogy egykor a barátod volt, de
elköltötte a számlámon szereplő tartalékokat. – Magyarul
ellopta, akárcsak apám lopott Gabrieltől. – És miután elfogyott
a pénz, a bíróság zálogba vette a házat.
– És hogy fizetted a…? – Szegény apámnak alig van hangja,
teljesen elszokott a beszédtől. Gondolom, az ápolási intézetre
gondolt, mert emlékezett rá, hogy nem engedhettük meg
magunknak, hogy egy ápolónőt fogadjunk 0–24 órában, most
viszont a város legexkluzívabb intézményében fekszik.
Nem tudom magam rávenni, hogy kiejtsem előtte Gabriel
Miller nevét, főleg azok után, hogy bevallottam, hogy
elvesztettem a házat. – Valaki segített kifizetni. Emiatt ne
aggódj, Papa!
– Rendes kislány vagy – néz rám szomorúan. Bár nem ismeri
a titkos részleteket, de azért ő sem ma jött le a falvédőről.
Ugyanezt mondta egyszer, amikor megvertem sakkban.
Ilyenkor mindig sokkal büszkébb volt, mint amikor
vesztettem. Bár itt most más a helyzet. Sajnos a játszmát nem
én nyertem. Ellenkezőleg, mindent elvesztettem.
 T

Harperrel rendeltünk egy húsimádó pizzát. Ha már egyszer

nem rúgunk be, legalább növeljük a szénhidrát– és
fehérjebevitelt. A kis tévén éppen egy film megy.
– Nem is tudtam, hogy létezik ilyen csatorna. Ez nem is
kábeltévé.
– Én se – szólok közbe teli szájjal, a harmadik szeletet
majszolva. – Vicces, hogy azt se tudjuk, mit nézünk. Egyébként
nincs túl sok választék. Azt kell nézni, ami van.
– Igen, olyan, mintha a Chatroulette és a Netflix egyvelege
lenne – mondja, mire hangosan felnevetek.
– Én teljesen tele vagyok.
Felnyitom a pizzásdoboz fedelét. – Pedig még a fele megvan.
Adjuk oda Willnek!
– Egyszer már invitáltam, amint a pizzafutár megérkezett, de
azt mondta, csesszem meg a pizzámat.
Will nem a kedvesség megtestesítője, de érzékenyen érint,
hogy olyan sokat kint látom az utcán, ráadásul éppen az ajtóm
előtt. Olyan, mintha mindig várna valakit, aki sosem jön el.
Nyilván nem egy fél olcsó pizzára vágyik, de mással sajnos nem
tudok szolgálni.
Will végül egy flegma biccentéssel elveszi tőlem a
pizzásdobozt, és leül az épület mellé.
– Biztos, hogy nem akarsz bejönni? Épp egy jó filmet nézünk,
Meg Ryannel és Tom Hanksszel.
– A szerelem hullámhosszán?
– A szerelem hálójában.
– Ezeket ki nem állhatom – rázza a fejét Will méla undorral.
– Nem szereted a happy endet?
– Nem, a gazdagok hülyeségeit nem szeretem.
 Will nélkül visszalépek a szobába, és visszatelepszem Harper
mellé az ágyba. Elszomorít, ha belegondolok, hogy Harper
hamarosan visszamegy a suliba. Nem szoktunk beszélni róla,
inkább a sérelmeinket ecseteljük egymásnak. Tudom, Harper is
csak azért van itt, mert a saját démonai – nevezetesen a
mostohabátyja – elől menekül, mégis óriási vigaszt jelent, hogy
itt van mellettem ezekben az időkben.
Harper igaz barát, mint amilyen anyám volt.
– Hasonló cipőben járok – mondom Harpernek a filmen
merengve, amelyben Meg Ryan kétségbeesetten igyekszik
megmenteni a könyvesboltját, mégsem sikerül neki.
– Dehogy! Előtted még az egész élet. Építhetsz karriert,
alapíthatsz családot, amit csak akarsz. Hidd el, nincs itt a
világvége!
Ez megnyugtatóan hangzik. – Azt hiszem, magamra
tetováltatom, nehogy elfelejtsem.
– Aztán, ha mégis eljön a világvége, leszedeted valahogy –
teszi hozzá nevetve, miközben hangosan kopognak az ajtón.
– Rendeltél még egy pizzát?
– Egy falat se férne belém.
– Lehet, hogy Will meggondolta magát, és mégis tévézni akar.
Amint kinyitom az ajtót, egy kisebb csoportosulást látok.
Három férfi ácsorog egymással szemben. Vágni lehet közöttük
a feszültséget. Will éppen az ajtó előtt áll, alig látok tőle
valamit. A karja és az ajtófélfa közötti résen észreveszem
Justint. Kék szeme rémülten csillog a sötétben, karikás
szemmel úgy fest, mint egy kísértet, mögötte pedig Harper
mostohabátyja toporog idegesen. Christopher frissen borotvált
arca kiemeli jeges tekintetét. Velem mindig is kedves volt,
Harperrel viszont annál kevésbé... Ha Gabriel egy vad,
aranyszőrű oroszlán, akkor Chris egy sunyi feketepárduc.
– Harper itt van?
 – Ki az? – kiabál ki Harper gyanútlanul, miközben ráérősen
kotorászik a piperetáskájában. – Mit szólnál egy többszínű
körömlakkhoz? Illene a hangulatomhoz.
– Harper, azt hiszem, jobb, ha most kijössz.
 H

Hosszú percekbe telik, mire sikerül meggyőznünk Willt, hogy

a két fickó nem fog minket megenni, legalábbis fizikailag nem
– remélhetőleg. Érzelmileg annál inkább, bár Harper szerint ez
kizárt. Azért elsápad, amikor meglátja Christophert, aki persze
nyomban számon kéri, hogy miért nem hívta vissza soha.
– Egyáltalán miért nem volt bekapcsolva a telefonod?
– Hogy találtál meg?! Megint lekövetted a mobilomat? Nem
hiszem el, hogy követtél, mint egy állatot! Na hát ezért
kapcsoltam ki! Mert elmebeteg vagy!
– Nem kellene követnem téged, ha nem csinálnál ilyeneket! –
kiabál Christopher a kezével hadonászva.
– Milyeneket?
– Pszichopatákkal csavarogsz a nyomor negyedben!
– Most már vegyél vissza! – szólok közbe, mire idegesen rám
pillant. – Gyere, ezt majd idekint megbeszéljük – bámul
Harperre. – Négyszemközt.
így kettesben maradok Justinnal a szakadt motelszobámban.
Az asztalon maradt még egy fél üveg kóla, mellette
divatmagazinok és tankönyvek hevernek.
– Úristen, Avery! – kezdi Justin. Mélyebb a hangja, mint
amire emlékeztem. Soványnak látom, pedig a kenucsapat
kapitányaként mindig is edzett volt.
A kisfiús vonásai is eltűntek az arcáról.
– Sokszor kerestelek – kezdi elgyötörten.
– A kapcsolatunknak vége – szakítom félbe. Egyre
kényelmetlenebbül érzem magam.
– Nagy hibát követtem el – folytatja, majd megfogja a kezem.
– Amikor megtudtam, mi történt az apáddal, csak arra
gondoltam, hogy mi lesz a karrieremmel. Aztán apám
ultimátumot kötött velem, amit azóta is bánok.
 Összefacsarodik a szívem, felidézve, hogy mit éreztem akkor,
amikor rájöttem, mennyire nem számítok neki. Pedig olyan
sokszor szerelmet vallottunk egymásnak; alig vártuk, hogy
összeházasodjunk, erre az első nehézség után hátat fordít
nekem.
– Mindketten nehéz időszakon mentünk keresztül –
mondom vigasztalóan, csak hogy kedves legyek. Jobb, hogy
még az esküvő előtt kiderült, mekkora egy jellemtelen féreg.
– Sokat gondolkodtam a dolgokon... A kapcsolatunkon és az
árverésen is... – folytatja fel–alá járkálva.
Justin egy éjszaka megjelent Gabrielnél az ablakban.
Felmászott értem, mint egy felvértezett lovag. A lovagoknak
szép, csillogó a fegyverzetük, mert sosem piszkolták be a
csatában. Gabriel fekete fegyverzete viszont szennyes és erőt
sugárzó.
Bár valamennyit Justin is erősödött, ahhoz képest, mint
amilyen volt.
– Avery, tudom, hogy cserben hagytalak – fordul felém
elszántan. – De kérlek, engedd, hogy jóvátegyem! Szeretlek, és
sosem hagynálak el újra.
Ösztönösen hátralépek. Megdöbbent a vallomása. Justin a
régi életemet képviseli, amit már magam mögött hagytam, de
valami azt súgja, egyszer még visszakapom.
– Nem is tudom, mit mondjak.
– Csak mondj valamit! – biztat halkan. – És ne rúgj ki
azonnal, hadd maradjak még itt veled, csak ennyit kérek.
Tudom, hogy időre van még szükséged ahhoz, hogy újra bízz
bennem.
Lesütöm a szemem. Sírhatnékom támad. Még Harper
társaságában is olyan egyedül éreztem magam. Gabriellel pedig
pláne, aki úgy sakkozik, mint egy nagymester. Hozzá képest
mindig zöldfülűnek érzem magam, minden tekintetben.
 Ezért egy barátság igazán csábítóan hangzik.
– Rendben, beszéljük meg – egyezem bele elcsukló hangon.
Ünnepélyesen, komoly hangon köszönetét mond. Csak most
tűnik fel, hogy még mindig jóképű. Beesett arccal egy kicsit
idősebbnek tűnik, de tetszik, hogy a haja kócos, nem zselézte
agyon, ahogy korábban.
Benyúl a zsebébe, és a kezembe nyom egy papírt.
Egy ház iratai, Washingtonban. – Mi ez?
– Apám kitagadott. Megmondtam neki, hogy én téged
akarlak, bár még nem tudtam, visszafogadsz–e, de azt akartam,
hogy tudja.
– Uramisten, Justin!
– Onnan egyenesen ahhoz a szenátorhoz mentem, aki apám
vetélytársa volt. Csak azért veszített, mert nem volt hajlandó
tisztességtelenül játszani. Jól ismerem apám trükkjeit.
– És segítesz neki apád ellen?
– Nem segítek. Én magam állok ki ellene. És győzni is fogok.
Döbbenetemben a szám is tátva marad. Igyekszem
megemészteni a hallottakat.
– Nem értem. A következő választás csak két év múlva
esedékes. És honnan van pénzed egy házra, ha apád már nem
támogat?
– Egyezséget kötöttem velük. Eleget mondtam nekik ahhoz,
hogy komolyan vegyenek, ahhoz viszont keveset, hogy még
szükségük legyen rám, így előnyösebben juthatok hozzá a
meghirdetett ingatlanokhoz.
– Ne... – Ez már annyira meglep, hogy elakad a szavam.
– De igen! Tudom, hogy mennyire szeretted volna
visszakapni anyukád házát. Sajnos azt nem tudtam
megszerezni, viszont egy másikban új életet kezdhetünk,
családot alapíthatunk...
– Családot... – suttogom döbbenten, álmodozva.
 – Mindenképp akartam, hogy lásd, komolyan gondolom.
Most már bízhatsz bennem! ígérem, sosem hagylak el.
Elfelejtjük ezt az egészet.
Tudom, hogy örülnöm kellene, sőt, meg kellene hatódnom,
amiért Justin mégis engem választ, de hiába tartom az iratot a
kezemben, ami bár vékony, mégis egy teljes házat igazol,
folyton csak Gabriel jár az eszemben. Ahogy hozzám ért, ahogy
szeretkezett velem, ahogy maga elé térdeltetett. Még most is
magam előtt látom minden mozdulatát, ami mélyebben érint,
mint minden, amit valaha átéltem.
 H

Az elmúlt néhány órában drasztikusan megváltozott a szobám

látképe. Christopher kitalálta, hogy Harper azonnal tűnjön el a
motelból; mindegy, hová, csak drága szálloda legyen. Harper
szeretné, ha vele tartanék, én viszont mindenképp egyedül
akarok maradni, Justin nélkül, bármilyen fájdalmas is. Nehéz
szívvel nézem végig, ahogy Harper összeszedi a cuccait.
– Gyere velem! – ismételgeti könyörgő tekintettel.
– Tudom, hogy csak pajzsnak kellek. Christopher biztos nem
ilyen rossz.
– Te most kinek az oldalán állsz? A bátyám egy rém! Egy egész
erőd sem lenne elég hozzá, felvonóhíddal, nemhogy egy pajzs!
Én csak azért szeretném, hogy elkísérj, mert a barátom vagy.
Szorosan magamhoz ölelem törékeny testét. – Jó, hogy a
bátyád eljött érted. Ez a hely nem neked való.
– Neked se – vágja rá a karomat rázva.
Lehet, hogy a régi Avery James egyáltalán nem illik ebbe a
környezetbe, az új Avery James viszont sehová sem tartozik.
– Majd írjál! – mondom, magamra erőltetve egy halvány
mosolyt.
– Percenként fogok írni!
Harper elmegy egy fekete szedánban, így magamra maradok
Justinnal, aki szintén felajánlotta, hogy elvisz egy normális
szállodába. Egyébként jelenleg egy titkos üzletet bonyolít le
tanglewoodi tagokkal, ami azt jelenti, hogy lakosztályt bérel a
Ritzben.
Ez csak úgy lehetséges, hogy lepaktált az ördöggel. Ebben
most már hasonlítunk.
– Nem szükséges maradnod – mondom neki udvariaskodva.
– De én szeretnék. Ha nem akarsz velem egy légtérben
maradni, inkább kiveszek egy másik szobát, de úgy lennék
nyugodt, ha vigyázhatnék rád.
A franciaágy és a gyűrött lepedő láttán egy pillanatig
elgondolkodom. Azért más Harperrel feküdni rajta, miközben
régi filmeket nézünk, és úgy terpeszkedünk az ágytakarón,
ahogy jólesik, és megint más osztozni az ágyon egy olyan fiúval,
akihez valaha hozzá akartam menni, és aki most újra hajt rám.
A legfurcsább az, hogy úgy érzem, mintha megcsalnám
Gabrielt.
Szörnyű, mennyire kötődőm hozzá. Olyan, mintha sorsszerű
lenne az egész.
– Nyugi, nem csinálok semmit – szól Justin a pillantásomat
követve. – Én majd alszom az ágytakarón, ruhában.
Egyszerűen nincs szívem elküldeni Justint, olyan kitartóan
próbálkozik. Egyébként még az is lehet, hogy érdemes egy
újabb esélyt adni a kapcsolatunknak. Valaha nagyon szerettem
őt – a nagylelkűségét, és hogy megnevettetett. Ha jobban
belegondolok, ugyanazért szerettem Justint, mint amiért
anyám apámat.
Végül egyedül fagyoskodom a takaróm alatt, miközben a
falszomszédom szokásos esti ténykedés gyanánt űzi az ipart.
Justinnal pontosan tizenöt percig meg se moccanunk –
számoltam. De biztos, hogy nem alszik, mint ahogy én sem
tudom lehunyni a szemem a szomszédból áradó hangos
nyögésektől.
– Tárd szét! Ez az! Csináld még! – ordítják rekedten.
Tuti, hogy rákvörös az arcom, de legalább nem ég a villany,
csak a holdfény világít halványan a függönyön át.
Az üvöltözés mellett most már a falon is dübörögnek, amibe
a mi ágyunk is beleremeg. – Úristen, ne haragudj! Ha
gondolod, nyugodtan menj el! – mondom sajnálkozva.
– Nem, dehogy. Mondd csak, minden éjjel ez a műsor megy?
– Szinte mindig.
 Justin hallhatóan nagyokat nyel. – És miért tart ennyi ideig?
Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. – Mert több férfi
van... Ez a munkája...
A köztünk lévő feszült csend a vad szexhangok furcsa
ellentéteként tölti meg a szobát. Úgy érzem, mintha az
események hatására lassan elfogyna a levegő. Érzem, hogy
Justin finoman megmozdul, mint aki kényelmetlenül érzi
magát.
Végül félül, és a szemembe néz. – Avery, képtelen vagyok
tovább bármit is magamban tartani. Te vagy a legszebb nő,
akivel valaha találkoztam. Nagyon vágyom rád.
Döbbenetemben nekidőlök az ágytámlának.
– Tudom, hogy az első szexuális élményed ijesztő volt, de
ígérem, gyengéd leszek veled. Hadd mutassam meg, hogy
milyen azzal, aki igazán szeret.
– Most miről beszélsz?
– Gabriel Millerről – feleli gyűlölködve. – Tudom, hogy
bántott téged.
– Nem, nem bántott. – Legalábbis nem a szex során, ahogy
Justin gondolja.
– De látom rajtad, Avery! Amint hozzád akarok érni,
nyomban elhúzódsz. Azelőtt sosem néztél rémülten, ha meg
akartalak csókolni.
– Akkor még a menyasszonyod voltam.
– Lehetnél újra az. Annak kellene lenned. Összetartozunk.
– Ez meg mit jelentsen?
– Ugyanabból a világból jöttünk. Gabriel Millernek egy ujjal
se lehetett volna hozzád érnie. És még a szüzességed is elvette!
Baszd meg, Avery! Most legszívesebben...
– Te csak ne akard megvédeni a becsületemet, azután, hogy
elhagytál!
– Ennyit azért csak megtehetek! – nevet fel keserűen.
 – Gabriel Millernek sok hibája van, de ő legalább mindig
őszinte! A maga módján még segített is nekem – törnek elő
belőlem a szavak.
Valami oknál fogva nem szólok Justinnak anyám naplójáról.
Túl intim, hogy megosszam vele. Persze Gabriel Miller
esetében ezt máshogy éreztem.
– Méghogy segített! Jézusom, Avery, nem lehetsz ilyen naiv!
Úgy érzem magam, mint akit pofon csaptak.
– Te tényleg nem tudod? Azt hittem, Harper elmondta.
– Mit?! – kérdezem sápadozva.
– A fotókat! Az egész város a meztelen képeiden csámcsogott!
Ijedtemben kiugróm az ágyból, közben beütöm a lábam az
éjjeliszekrénybe, majd szédelegve nekidőlök a falnak, hogy
nehogy hanyatt essek. – Ez nem igaz! Hazudsz!
– Láttam a képeket. Többet láttam így belőled, mint amikor
jegyben jártunk – teszi hozzá gúnyosan nevetve.
– Hagyd abba!
– Nem, inkább te hagyd abba! Még te véded Gabriel Millert?
Csak kihasznált. Kilóra megvett, aztán a fotókkal eladott az
egész városnak. Nincs olyan ember, aki ne látta volna.
Kétségbeesésemben befogom a fülemet, a szemem könnybe
lábad. Nem is értem, miért vagyok most csalódott. Nem csoda,
hogy Gabriel ezt tette velem. Elvégre ellenségek vagyunk, nem
szeretők. Barátok meg pláne nem.
Emlékszem, Damon esküdözött, hogy a fotókat nem küldték
el senkinek. Ez azt jelenti, hogy Gabriel azután bocsájtotta
nyilvánosságra, hogy elvette a szüzességemet. Akkor már
úgysem voltam olyan értékes, így még egy utolsót
belerúghatott a családomba.
Justin megfogja a kezemet. Most már nem dühös, csak
eltökélt. – Jól van, Avery, megértem, miért tetted, és meg–
bocsájtok neked.
 – Hogy te... mi?!
– Többet nem hozom fel a témát. Ettől még
összeházasodhatunk.
Csak egy dolog rosszabb annál, ha az ellenséged bánt,
mégpedig, ha egy olyan ember okoz fájdalmat, akit egyszer a
barátodnak hittél. – Tűnj el innen, Justin!
– Miért? Most mi bajod?
– Még hogy nagy kegyesen te bocsájtasz meg nekem? Nincs
szükségem a bocsánatodra. Az engedélyedre meg pláne nem! –
Nagylány vagyok, meg tudom védeni magam. – Ha nem vagy
képes arra, hogy mellettem legyél, amikor szükségem van rád,
ne legyél itt akkor sem, ha nincs! Léc.
Miután bevágja maga mögött az ajtót, csak akkor omlok
össze.
 H

– Papa!
Apám már ébren van, amikor belépek hozzá. Sápadt, de a
szeme élénken csillog. Miközben óvatosan átölelem a monitor
vezetékei között, mosolyogva visszaköszön. Szappan– és
fertőtlenítőillatot áraszt, de legalább magánál van. – Úgy
örülök, hogy felébredtél!
– Sőt, ma már sétálni is voltam. Öt percet, a hallban, a
nővérke segítségével – teszi hozzá kuncogva.
– Ez fantasztikus! Hamarosan egyedül is fogsz tudni járni.
– Reméljük. Jelenleg még úgy érzem magam, mint a hétalvó
Rip Van Winkle, mintha évtizedekig aludtam volna. És te hogy
vagy? Soványnak tűnsz. Eszel te rendesen?
Igaz is, nem ettem, amióta Justin elment a motelszobámból,
ami két napja volt. Közben többször is írtam Harpernek, hogy
nehogy aggódni kezdjen. Egy kicsit azért fáj, hogy tudott a
fotókról, mégsem említette egy szóval se.
– Én jól vagyok, Papa. Nézd csak, mit találtam! – emelem
győzedelmesen a magasba a naplót, mire apám hirtelen falfehér
lesz.
– Mi az?
– Mama naplója. A padláson találtam. Lassan olvasom, úgy
élvezhetőbb. Csodálatos, ahogy a saját szavaival ír a családról és
rólad.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – néz rám furcsa
ábrázattal, ami nagyon meglep.
– Hogy érted ezt?
– Bizonyos dolgokat jobb nem bolygatni a múltból.
Édesanyád gyönyörű nő volt, Avery. Az a fajta nő, aki minden
férfi álma. Tiszta szívből szerettem, de azért tisztában voltam a
hibáival is.
 Ez az 'első alkalom, hogy anyám hibáit említi. Erősen
szorongatom a kezemben a szakadt bőrborítót, mintha attól
félnék, hogy kitépi a kezemből.
– Miért, mit fogok találni? – kérdezem halkan.
Apám szeme haragjában sötéten csillog, mint az obszi– dián.
– Ezt még te kérdezed tőlem, azok után, hogy végig titkolóztál?
– Hogy én titkolóztam? – kérdezem elhűlve. Ijedtemben
kiver a hideg veríték.
– Azonnal áruld el, ki fizette a szobát! Itt azt állítják, a te
számládról érkezik az összeg, de tudom, hogy az már rég
leapadt, mivel abból fizetted az ellátásomat. Tudom, hogy a
házat is eladtad. Hogy tehettél ilyet?
Azt hiszi, azért adtam el, hogy fedezzem az ellátása költségeit,
ami sokkal ártatlanabb verzió az igazságnál. – De nálam van a
napló, az mindennél többet ér, nem? Boldog vagyok, hogy
olvashatom a szavait.
– A szavak gyakran félrevezetőek.
Ezt azért kétlem. Anyám nem a nagy nyilvánosságnak szánta a
naplóját, ezért nem volt oka arra, hogy hazudjon. Az egyetlen
ember, aki el akarja tussolni a múltat, az apám. Szerintem
inkább az ő szavai félrevezetőek. Érdekes, eddig sosem
említette, hogy riválisa lett volna, mielőtt feleségül vette
anyámat.
– Volt valakije a mamának, mielőtt összeházasodtatok?
– Hogy mersz ilyet kérdezni?
– Papa, ebben semmi sértő nincs. – Bármi szerepel is ebben a
naplóban, az biztos, hogy apámra nézve terhelő. Justin naivnak
nevezett Gabriel Millerrel kapcsolatban, most már kezdem azt
hinni, hogy a legnagyobb szörnyeteg végig egy karnyújtásnyira
volt tőlem, álruhában.
– Csak nem szeretném, ha csalódás érne – mondja kicsit
megbékélve. – Azt szeretném, ha úgy emlékeznél rá, ahogy én:
egy gyönyörű nőre, akit nagyon szerettem.
– Azért az előnyös külsején kívül voltak belső értékei is.
– Mint ahogy nekem is.
– Tudom, persze, de voltak problémái.
– Ezt hogy érted?
– Igazad van, valóban randizott mással is. Én is csak később
tudtam meg, az esküvőnk előtti éjszaka. Alig tudtam aludni,
annyira izgatott voltam, hogy vele lehetek, ezért átmentem a
szobájába, de ő éppen akkor mászott ki az ablakon.
– Jaj ne!
– De igen. Egy másik férfival találkozott.
– Sajnálom, Papa.
– Ugyan, nem kell! – vágta rá olyan elánnal, hogy
megdöbbentem, mennyi ereje van. – Végül is hozzám jött
feleségül. Engem választott.
– Ez így van – suttogom könnyes szemmel.
– Nem neheztelek emiatt, bár nem is szoktam dicsekedni a
dologgal. És végtére is, búcsút vett attól a férfitől, és hű maradt
hozzám.
Hiszek apámnak, mert anyám feljegyzései is arról árulkodnak,
hogy épp búcsút akart venni az illetőtől. Még aznap éjjel
tovább olvasom a naplót, lassan ízlelgetve anyám szavait, ahogy
a szomorú elválásról és a közelgő esküvőről mesél.
A színháznál várt rám, ami már rég bezárt a szezonra, csak mi
ketten voltunk. Megkért, hogy szökjek el vele, és kezdjünk új
életet, de tudtam, hogy akkor sosem látom viszont sem Ninát,
sem a családomat, akik nagyon megharagudnának rám, ezért
nemet mondtam neki.
Bizonyára megtalálom majd a boldogságot Tanglewoodban
is.
 H

Reggel busz helyett taxiba ülök. Az utam nem Tanglewood

elegáns negyedébe vezet, ahol magas kapuk mögött csillogó
vizű úszómedencék sorakoznak. Inkább csúsztatok a taxisnak
egy kis jattot, hogy tegyen egy kerülőt a főút felé, ahol
emlékezetből próbálom kiszúrni az úti célomat. Nemrég
jártunk Papával Nina Thomasnál, az ötvenedik születésnapi
partiján, ezért felismerem a gyönyörű korinthoszi oszlopokat a
bejáratnál.
Nem Nina nyit ajtót, és nem is a házvezetőnő, hanem
Charlotte. Csinos szemét csodálkozva rám mereszti. – Avery!
Jól vagy?
Kérdése mindent elárul; el tudom képzelni, hogy nézhetek ki
a karikás szememmel és a szomorú ábrázatommal. – Elnézést,
hogy csak így, hívatlanul beállítok, de szeretnék anyukáddal
beszélni.
Az aggodalom mellett most már kíváncsiságot is látok a
szemében. – Biztos nagyon fog örülni neked, gyere be!
Charlotte becibál egy puccos társalgóba, ahonnan hatalmas
csigalépcső vezet felfelé. Oldalt, egy nagy étkezőasztalon egy
laptop hever, rengeteg papírral a csillogó fafelületen.
– Bocs, mindig dolgozom – nevet Charlotte. – Van egy
lakásom az iroda mellett, de hétvégenként szeretek itt
elterpeszkedni.
Erőltetetten rámosolygok, de látom rajta, hogy nem várja el. –
Várj egy percet! Megnézem, anyám készen áll–e, hogy látogatót
fogadjon.
Miután felszalad, végigpillantok a papírokon. Bárki is vette
meg a házat, itt kell lennie valahol a kupacban, csupán néhány
centire tőlem, de tudom, árulás lenne turkálni, azok után, hogy
Charlotte mennyire rendes és segítőkész volt velem.
 Mások sem játszanak tiszta lapokkal – szólal meg bennem egy
sötét hang, Gabriel Miller hangja, aki képes volt szétküldeni a
félpucér fotóimat az aukció után, csak hogy megalázzon. Hát
mit mondjak, sikerült neki.
– Nagyon szeretne találkozni veled, de... – kezdi, miközben
leszökken a lépcsőn. – De mostanában nehéz napjai vannak,
mint például ma is... – mondja fátyolos szemmel.
– Semmi baj, visszajövök – mondom lemondóan.
– Ne! Szörnyen érezné magát, ha elmennél. Nagyon szeretne
találkozni veled. Nagyon szerette az anyukádat – teszi hozzá
Charlotte melankolikusan.
Hamarosan egy halványan megvilágított, füstölőillatú
szobába vezet. Igazán intim hangulatot teremt a sok féldrágakő
a hatalmas damaszt falvédőn. A szoba közepén egy hatalmas
ágy tátong, teljesen üresen. A nagy kandallóban pattogó tűz
mellett két krémszínű karosszék kapott helyet.
Nina Thomas még az ötvenedik szülinapján is kortalannak
tűnt. Tökéletes sminkkel és hajjal, egy szem ránc nem volt rajta.
Hófehér mosolya ragyogott lágy barna bőrén.
Most olyan, mintha egy másik ember lenne. Fáradtnak és
szomorúnak tűnik, egykor teltkarcsú alkata megtörtén,
soványan kandikál ki a horgolt takaró alól. Nem tudom, hogy
vajon rosszabb napjain néz így ki, vagy ennyit változott az évek
alatt.
– Ms. Thomas?
– Már mondtam drágám, hogy szólíts Ninának. Nem kell
Ms. Thomaszozni, és nehogy lenénizz!
Örülök, hogy viccelődéssel kezdi. Lekuporodom mellé a
másik karosszékbe. – Biztos vagy benne, hogy alkalmas a mai
nap? Elnézést, hogy csak úgy hívatlanul beállítottam.
Visszajöhetek később.
 – Dehogy, ne viccelj, mindig szívesen látom Helen Lancaster
gyerekét!
Anyám lánykori neve hallatán mosolyra húzódik a szám. – A
legjobb barátnőd volt, ugye?
Bólogatva a naplóra téved a szeme, amit a kezemben
markolászok. – Ha olvastad, akkor te is tudod, hogy anyukád
nagyszerű nő volt.
Elszomorodom, amiért nem ismerhettem jobban. Anyám
vigasztalt, amikor beteg voltam, ő tanított meg, hogyan kell
rúzst használni, amikor nyolcévesen könyörögtem neki.
Anyaként ismertem, de nőként alig.
– Mesélnél róla?
– Nagyon szép volt – kezdi sóhajtozva, szomorú rajongással
–, de ezt már biztos mondták neked.
– Igen, kint van a portréja a kandallónk felett.
– Nagyon hasonlítasz rá; gondolom, már ezt is mondták
neked. Sőt, te még lágyabb vagy, kedvesebb – mér végig
alaposan. – Anyukád néha kemény is tudott lenni.
– Erre emlékszem. Olykor egyszerre volt kedves és szigorú.
– És eszes is volt – folytatja a távolba révedve –, már kislány
korában is vágott az esze. Az ember nem szívesen húzott vele
ujjat.
Önkéntelenül is felnevetek. Ezek szerint Nina is fel tud
sorolni anyámról néhány hibát. – Miért, te kerültél vele valaha
összetűzésbe?
– Óh, rengetegszer! A családja ki nem állhatott. Azt mondták,
rossz hatással vagyok rá, és igazuk is volt – mondja nevetve. –
Akkoriban mindenki bajkeverőnek tartott.
– Ahogy elnézlek, még most is tudsz huncut lenni – jegyzem
meg kedvesen, mire lelkifurdalás nélkül elvigyorodik.
– Ez már igaz. És azt hiszem, Helen is szívesen kitört volna a
hámból, tudod? Hosszú ideig volt szófogadó jó kislány, aki
megtett mindent, amit az anyja kért. Lenézte a mintafeleség
szerepet, mégsem volt más választása. Mikor jött volna el az
ideje, hogy önmaga legyen, ha nem épp akkoriban? Annyi idős
volt, mint most te.
Fáj a szívem anyámért, mert ezt az érzést már én is ismerem.
Csak azért teszek meg valamit, amit elvárnak tőlem, hogy
megalapozzam a jövőmet, így csak röpke pillanatok maradnak
a személyes szabadságból.
– Olvastam a kenuról – emelem a kezembe a naplót, mire
megint nevetni kezd.
– Az apja magánkívül volt a dühtől, amikor csuromvizesen,
röhögve kikászálódtunk a vízből. Ki hallott még olyat, hogy
egy kenu kigyullad a tó közepén? De legalább eltüntettük a
bizonyítékokat.
Egy ideig hezitálok, aztán csak megkérdezem. – Anyám
említett egy férfit a naplójában az apámon kívül. Tudod, ki volt
az?
Nina szomorú arccal néz a kandalló felé. Miközben a tüzet
bámulja, sajgó ujjízületeit kezdi masszírozni. – Biztos, hogy
tudni akarsz erről?
– Papa ugyanezt mondta. Figyelmeztetett, hogy jobb, ha nem
olvasom el a további részeket.
És most, hogy jobban belegondolok, Gabriel Miller is
ugyanezt mondta. Gondolod, hogy mindentől megóvhatlak?
Lehet, hogy nem fog tetszeni, amit a naplóban találsz. Akkor
még nem hittem neki, de lehet, hogy mégis igaza volt. Vajon
milyen sötét titkokat rejthet ez a kis könyv?
– Én nagyon szerettem édesanyádat – folytatja Nina, még
mindig a lángokba révedve.
– Tudom – felelem, mert ugyanezt mondta Charlotte is
odalent.
– Nem, félreértesz. Nem csak barátként szerettem.
 A szívem hevesebben kezd verni. Ezek szerint nem olyan
barátnők voltak, mint Harper és én. – Mármint mint nőt? És ő
viszonozta az érzéseidet?
– A maga módján, azt hiszem, igen. Szeretők voltunk, de
titokban tartottuk. Akkoriban nagy botrány lett volna belőle,
de így nem is gyanította senki, még a szülei sem vettek észre
semmit.
Nem hinném, hogy Tanglewood krémje azóta sokat változott
volna. Szerintem most is országos botrány lenne a dologból.
– Nos, ezt nem tudtam.
Anyám sosem említette, hogy Ninával intim kapcsolat is volt
köztük, gondolom, elővigyázatosságból. Bár azt azért
megemlítette, hogy néha történtek dolgok a szülei jóváhagyása
nélkül is.
Nina arcára ismét kiül a szomorúság. – Neki azért egész mást
jelentett ez a kapcsolat, mint nekem. Számára ez csak hecc volt,
amivel lázadhat a szülei ellen.
– Biztos vagyok benne, hogy ő is nagyon kedvelt téged.
– Ez igaz, én viszont szerelemes voltam, tiszta szívemből.
Tudtuk, hogy egyszer férjhez kell mennünk, és azután már csak
barátok lehetünk, de én folytatni akartam.
Pironkodva hallgatom anyám titkos, leszbikus kalandjait. A
szerelem egy dolog, a szex pedig egy másik, ezt már Gabriel
Millertől megtanultam. – És a mama nem akarta veled
folytatni a viszonyt?
– Amint találkozott a titokzatos férfival, már nem akart
engem – mutat a napló felé.
– Szerelmes volt belé?
– Hulla szerelmes! Még el is akart szökni vele.
– És ez a férfi nem az apám volt, ugye? – kérdezem, hogy
biztos legyek a dologban. Ezért nem akarta apám, hogy
végigolvassam a naplót. Annyit már tudok, hogy sosem szökött
el a fickóval, helyette hozzáment apámhoz. De valaminek még
történnie kellett, ami maradásra bírta.
– Nem, nem apád volt.
– És Papa tudott erről?
– Eleinte nem. Számtalan fiú akadt a városban, aki meg akarta
kérni Helen Lancaster kezét. Anyukád csak rájuk pillantott egy
Mona Lisa–mosollyal, ők pedig azt hitték, van esélyük, pedig
mindig is Geoffrey volt nála a befutó, erről a nagyanyád
gondoskodott...
– Mert apámnak volt pénze.
– Nem csak hogy pénze volt, hatalmas vagyona volt! A
nagyanyád pedig mindig is különc ízlésű és nagyravágyó volt;
sosem érte be kevesebbel. Ez a sors iróniája! – nevet fel
keserűen. – Akit a nagyanyád választott neki, tönkrement, akit
pedig el kellett hagynia, vagyonos ember lett.
Most már mindenáron tudni akarom, ki lehetett az. Kíváncsi
vagyok, említette–e valahol a férfi nevét a naplóban.
– Maeve Lancasternek senki sem volt elég jó – folytatja Nina,
továbbra is a múlton merengve. – Mindenáron ki akart tűnni,
ami csak egy rangos családban lehetséges.
Amilyen például Justiné, csak őt már kitagadta az apja. –
Kérlek, áruld el! – szakítom félbe könyörögve, de Nina csak a
fejét rázza.
– Nem jó dolog vájkálni a múltban. Úgy hallottam,
elárverezték a házat. Jobb, ha távol tartod magad attól a
helytől.
– Már nem az én tulajdonom, miért mennék oda? –
kérdezem a szemöldököm ráncolva.
– Bármit is olvasol, Avery, ne menj oda! – figyelmeztet
komoly tekintettel.
Továbbra is elszántan szorongatom a naplót. – Nem
tervezem, hogy újra elmegyek a házhoz, de szeretném
megtudni, mi történt.
– Miért?
Egy pillanatra elgondolkodom. Szeretnék Ninával őszinte
lenni. – Mert ott éltem le az életemet, és apám is ott mesélt a
Mamáról. Eddig olyan volt számomra, mint anyám szentélye,
de mostanra már kiderült, hogy nem is ismertem őt igazán.
– Megvoltak a maga titkai, az biztos.
– Azt hiszem, sok szempontból a nyomdokaiba léptem, és ha
jobban megismerem az életét, hogy hogyan talált rá a
boldogságra, az talán nekem is segíthet megtalálni.
– Ezt rosszul gondolod, drágám. Helen Lancaster nem volt
boldog.
Hirtelen rossz előérzetem támad, Nina pedig szinte
fuldokolva köhögni kezd. – Segíthetek? – kérdezem, miközben
mellé térdelve megfogom a kezét.
– Charlie – suttogja lehunyt szemmel, hanyatt dőlve.
Gyorsan lerohanok a lépcsőn. – Charlotte! Azt hiszem,
Ninának szüksége van rád.
Charlotte aggódó tekintettel kisiet az ebédlőből. – Na ezért is
töltöm itt a hétvégéket. Anyám nem akar segítséget kérni,
pedig elkélne.
– Ne haragudj, azt hiszem, én fárasztottam ki.
– Ugyan, ne aggódj, mindig boldoggá teszi, ha Helenről
beszélhet. Annak is nagyon örült, hogy eljöttél, de most nem
hiszem, hogy többre lenne képes, tudod, ha egyszer kimerül, az
hosszabb ideig tart… – magyarázza Charlotte az ajkába
harapva.
– Rendben, akkor most elmegyek. Ne aggódj, kitalálok.
– Köszönjük, hogy eljöttél, és gyere máskor is, biztos vagyok
benne, hogy anyám nagyon örülne neked – teszi hozzá
mosolyogva, majd felszalad a lépcsőn.
 A beszédfoszlányokból ítélve Charlotte rengeteget törődhet
az anyjával, hiába bizonygatja Nina, hogy jól van, ez láthatóan
nem igaz. Örülök, hogy sikerült megtudnom néhány titkot.
Vajon Charlotte tudja, hogy az anyja szerelmes volt az
anyukámba?
A kezem már a bronz ajtógombon nyugszik, amikor még
utoljára megfordulok.
Az asztalon heverő papírhalmok felérnek egy oázissal a
sivatagban. Valahol ott lapul a bizonyosság ígérete, egy
adásvételi szerződés formájában. Tudom, hogy bármit is
találok, úgyse ment meg, de nem bírom ki, hogy ne
settenkedjek oda. Démonok vezetnek, viszik oda a lábam,
akárcsak Gabrielt a bosszúja idején.
Vetek még egy röpke pillantást a lépcső felé. Tiszta a levegő.
Sietve végiglapozom az iratokat. Egyelőre csak ismeretlen
címeket látok, olyan nevekkel, akikről még sosem hallottam.
Túl sok minden van itt; néhány perc alatt nem tudom
leszűkíteni a lehetőségeket.
Leülök az asztalfő előtti székre. Még ki sem hűlt a huzata
Charlotte után. A laptopja képernyőjén a levelezése látható.
A szemem megakad Gabriel nevén. Gyorsan rákattintok.
A ház korábbi tulajdonosa feltehetőleg információt akar
szerezni az árverés nyerteséről. Semmi esetre se add ki neki!
Ezek szerint még külön emlékeztetőt is küld, csak hogy
engem akadályozzon.
Tudom, hogy diszkrét vagy, de a családod személyes
érintettsége ellenére is bízom benne, hogy bizalmasan kezeled
az adatokat.
A gyomrom görcsbe rándul, és ég a pofám, amiért
kihasználom a személyes ismeretségünket.
A diszkréció fontosságát az is alátámasztja, hogy magánjellegű
adatokról van szó, amik nyilvánosságra kerülése nem
biztonságos. Különösen nem Ms. James számára, tekintettel
jelen helyzetre.
– Avery!
Bűntudattal vegyes haraggal pattanok fél az asztaltól. –
Miféle jelen helyzetről van szó?
– Abba nem lett volna szabad beleolvasnod.
– Neked pedig nem kellett volna rólam tárgyalnod Gabriel
Millerrel, mintha csak egy üzletről lenne szó, holott
mindketten tudjuk, hogy személyes ügy.
– Ez az egész rohadt város olyan, mint egy ókori görög
tragédia! – fordítja oldalra a fejét.
– Áruld el, miről beszél!
– A francba! – rázza a fejét hevesen, majd egyenesen a
szemembe néz, őszintén és félelem nélkül, akárcsak Nina
szokta. – Valaki vandálkodott a házban.
– Hogy mi?! – Úgy érzem, menten megszakad a szívem.
– Gabriel teljesen ki fog akadni, hogy elárulom, de azt hiszem,
jobb, ha tudsz róla. – Charlotte turkálni kezd a sok irat között,
majd kihúz egy dossziét a kupac aljáról. – A gond az, hogy aki
ezt tette, téged is megtalál.
A felnagyított fotók láttán sokkot kapok. A ház bejáratára
vörös festékkel, hatalmas betűkkel valaki azt írta, hogy
KURVA, míg a kandalló feletti üres falon, amit egykor anyám
portréja díszített, a RINGYÓ felirat éktelenkedik. A
hálószobám falára valaki fekete–fehér fotókat ragasztott a cicás
poszterek és fiúegyüttesek képei mellé, a szememről, számról és
a mellemről, szemcsésen, nagy felbontásban.
Még jó, hogy a fotózáskor nem vettem le a melltartómat.
Elgondolkodom, honnan származhatnak a képek. Hirtelen
belém ötlik a felismerés, mintha fejbe kólintották volna egy
nagy kalapáccsal. Gabriel nem csak a Barlangban készült
fotókat küldte szét, hanem ő maga is készített képeket
titokban, miközben a házában voltam, zuhanyoztam,
öltözködtem. És amikor szexeltünk.
 H

Ezúttal nem nyílik ki a Barlang bejárata, hiába kopogok és

zörgetem a kilincset. Az érkezésemet nem jeleztem előre, de
elhatároztam, hogy mindenképp bejutok. A haragommal akár
az egész épületet képes lennék leégetni. Nemcsak a hidegtől
reszketek, hanem dühömben is.
Nagy nehezen Damon Scott nyit ajtót, akitől eredetileg
kölcsön akartam kérni, és aki végül elárverezett. – Avery!
Minden rendben?
– Maga már a második, aki ma ezt kérdezi – nevetek
keserűen.
– Hallottam, mi történt...
– Itt van Gabriel? Úgyis tudom, hogy igen. – Átpréselem
magam az ajtófélfa és Damon Scott között. Ha kell, akár át is
megyek rajta, mint egy buldózer. Vagy egy tank. Kész vagyok
háborúzni. – Gabriel!
A bőrfotelekben helyet foglaló férfiak körül sűrű füstfélhő
gomolyog. Veszélyes férfiak; nemcsak hatalmuk van, hanem
fegyverük is, mégsem ijedek meg.
– Hol van Gabriel? – kérdezem határozottan, ami egyeseket
mulattat, míg másokat bosszant. Felismerem Ivánt az
aukcióról, amint hűvös pillantásokat vet a lépcső felé.
Köszönésképpen bólintok, majd kettesével kezdem szedni a
fokokat.
Most már tudom, mit érzett Gabriel, amikor tönkre akarta
tenni az apámat. Égető szükségét érzem, hogy törjek–zúzzak,
mindent leromboljak és mindenkit tönkretegyek.
Igen, ez a tervem. Gabriel teljesen össze fog törni.
Könyörögni fog, hogy hagyjam már abba.
Csupán egyetlen bútordarab kapott helyet a félhomályban.
Egy egyszerű faszék, amin Gabriel ücsörög, papírhalommal az
ölében. Láthatóan elmélyül valamiben, amik csakis az én
fotóim lehetnek.
Szégyen.
Gabriel felpillant, fáradt, karikás szemét mintha az enyémről
mintázták volna. Nézése titkokat rejt, mint aki még akkor se
mutat fájdalmat, ha már a végét járja. De ez egy cseppet sem hat
meg; ha kell, megforgatom benne a kést.
– Avery! – suttogja meglepve. Furcsán hangzik a szájából,
sosem szokott a nevemen szólítani.
Persze, ez sem hat meg.
– Hogy te mekkora egy szemétláda vagy! – esek neki a dühtől
remegve. – Tudtam, hogy alattomos vagy, és nem válogatsz az
eszközökben, mint ahogy azt is, hogy inkább megvásárolsz egy
nőt, mint hogy elnyerd a kegyét valami tiszteletre méltó
módon, de ez mégiscsak több a soknál!
– Honnan tudtad meg? – vonja fel a szemöldökét.
– Nem is tudom, hol kezdjem, a sok sötét szemétséged
közül...
– Kifejtenéd bővebben? Csak hogy tudjam, miért sértegetsz.
– Még hogy én sértegetlek téged? – A felháborodástól a
szavam is elakad. – Rendben. Akkor játsszuk el, mintha
fogalmad se lett volna róla, hogy megrongálták a házunkat.
– Szóval Charlotte árulkodott.
– Csupán ennyi a hozzáfűznivalód? Te külön azért írtál neki,
nehogy elmondjon nekem bármit is! Konspiráltál vele, hogy
véletlenül se tudjak semmiről! Miért?
– Honnan tudod, hogy milyen e–maileket küldök neki? –
teszi fel a kérdést hunyorítva. – Nem hinném, hogy önmagától
mesélt a magánlevelezéseinkről.
– Levelezés? – fújom ki a levegőt. – Roppant sikkes kifejezés a
szabotázsra. Árulás! Folytassam még?
– Inkább ne.
 – Csak hogy tudd, Charlotte nem mutatott nekem egy e–
mailt se. Én néztem meg a laptopját, amikor kiment a szobából.
Igen, ilyen aljas voltam, de legalább jó tanítóm voltál, az biztos.
– Azok bizalmas információk – csillan a szeme mérgesen.
– Az én testem is az, te seggfej!
– A képek! – szegi fel a fejét. – Ezek szerint láttad őket.
Most legszívesebben rávetném magam, szétmarcangolnám és
cafatokra karmolnám a hosszú körmömmel. Lassan olyanná
válók, mint ő; kihozza belőlem a vadállatot. – Bizony, a képek!
Amiket te csináltattál, majd szétküldtél az egész városban. Ettől
jobban érezted magad? Nem volt elég, hogy apámat
tönkretetted? Engem is feltétlenül meg kellett gyaláznod?
– Fejezd be! – ordítja szigorúan. – Semmiféle fotókat nem
küldtem szét.
– De láttam!
– Akkor azt is láthattad, hogy azok nem ugyanazok, mint
amiket mi készítettünk itt, ebben a szobában. Itt nem vetted le
a bugyid, se a melltartód, az arcodat pedig eltakarta a hajad.
– Tudom, milyen fotókat lőttünk! – vágom rá vicsorogva.
– Én pedig holtbiztos vagyok benne, hogy a fotókat nem
osztottam meg senkivel, holott megtehettem volna. Damon
mindet átadta, de nem mutattam meg őket senkinek.
– Méghogy megtehetted volna! Csakhogy nem vagyok a
tulajdonod, sem most, sem soha!
– Pedig az aukció eredménye mást mond... Még nem telt le a
harminc nap.
– Milyen lassan telik az idő! – Még sosem mertem vele ilyen
nagy hévvel szembeszállni, de most végképp kihozott a
sodromból. – Ezek szerint azok a fotók nem ebben a szobában
készültek, rendben, elfogadom, de akkor is csak te készíthetted
őket, amikor nálad voltam.
 A szobában szinte hasítani lehet a feszültséget. A kékessárga
fényben felszálló porszemek táncolnak.
– Te azt gondolod, hogy a tudtod nélkül lefotóztalak, amíg
nálam voltál? – kérdezi a dühtől fújtatva.
– Miért, ki más tehette volna?
– És gondolod, hogy nyilvánosságra hoztam, hogy bosszút
álljak egy olyan lányon, aki nem tett semmi rosszat? – folytatja
gondterhelten, mintha hozzá se szóltam volna.
– Miért? Nem te tetted? – kérdezem kételkedve.
Arra számítok, hogy Gabriel színt vall. Elvégre nem az a típus,
aki letagadja a tetteit. Inkább abban leli perverz örömét, hogy
fenyegetőzik, kihasznál, majd mindezeket felemlegeti, csak
hogy fájdalmat okozzon.
Egyébként lehet, hogy most az egyszer hazudik, és éppolyan
elánnal védi a becsületét, mint ahogy apámat üldözte. Nyilván
nem hagyja annyiban a dolgot, és hamarosan egy óriási
veszekedés fog kerekedni az egészből, de nem bánom.
De egyelőre nem szól többet. Az ablakhoz sétál, hatalmas
tenyerét az ablakkeretre támasztja, miközben kissé előredől. A
válla felett látom, a város égbe magasodó felhőkarcolói kicsit
oldalra dőlnek, mint az elvarázsolt kastélyok tornyai.
– Jó okod van rá, hogy engem gyanúsíts – mondja szelíden,
mire közelebb lépek.
– Ne haragudj, Avery – szól töredelmesen, nem mintha be
akarna vallani valamit, hanem inkább bocsánatkérőn, mint aki
megbánta, hogy eddig szarba se vett.
– Hagyd ezt a fordított pszichológiai baromságot. Tudom,
mit tettél!
– És most mihez kezdesz ezzel, kicsi szűz? – nevet fel kurtán.
– Se hatalmad, se pénzed. Senki sem segít. Csupán egy lépés
választ el attól, hogy kartondobozokkal takarózz az utcán.
 Fáj ezt hallanom, de úgy látom rajta, őt legalább ennyire
bántja a dolog.
– Visszavághatok! – figyelmeztetem. Még mindig eléggé fel
vagyok dúlva ahhoz, hogy meg is tegyem, dacára a józan
észnek. A legszívesebben megverném, megharapnám vagy
megrugdosnám. Még akkor is, ha tudom, hogy könnyűszerrel
viszonozhatná. Életemben érzem először azt, hogy fizikailag
bántanék valakit.
– Nekem esel, mint a padláson? – néz egyenesen a szemembe.
– Rajta, nem állok az utadba!
Azt hiszem, kezdek beleesni a saját csapdámba. Ezek szerint
két énem van, egy áldozat és egy harcos. Az egyik mindenfajta
erőszakot elutasít, a másik legszívesebben felpofozna egy nagy
darab férfit, aki azt állítja, nem fog védekezni. Nem is tudom,
melyik jobb. De kellően megbántva érzem magam ahhoz, hogy
megtegyem. Elég csak a fekete–fehér intim fotóimra
gondolnom. Vagy Justinra, aki nagy kegyesen hajlandó
megbocsátani azért, amit el se követtem.
– Gyerünk! – suttogja halkan. – A fotókat nem én csináltam,
mégsem állítom, hogy ártatlan vagyok. Ha nem tettem volna
tönkre az apádat, nem próbálkozott volna a partnereinél, és
végül nem támadták volna meg. így lenne, aki megvédene
ebben a nagy gonosz világban, és nem lennél ilyen egyedül.
– Folytasd! – kiabálok rá, ökölbe szorított kézzel.
Furcsán néz rám, nem tudom, hogy megbánást érez–e vagy
megkönnyebbülést. – Az üzleti ügy, amiben apád átvert, nem
volt teljesen legális. Elég kétségbeesett volt ahhoz, hogy többért
adjon el valamit, mint amennyit valójában ért. És még téged is
hozzátett a csomaghoz!
– Ne! – suttogom magam elé meredve. Képtelen vagyok
elhinni, hogy apám tárgyként kezelt, mintha egy kis árcédulát
ragasztott volna a mellemre. – Hazudsz!
 – Egy hónapról volt szó.
– Apám sosem kért volna ilyet tőlem.
– Persze, hogy nem. Inkább úgy intézte, hogy tudomást
szerezz az adósságairól. Lehet, hogy a bankkártyád elutasították
volna, ha elindulsz könyveket és füzeteket venni. Aztán
összetörtén bevallotta volna, milyen nehéz helyzetben van, és
hogy én mekkora szörnyeteg vagyok. Mert ugyan mi más lett
volna, amit adni tud, és ami kedvemre való?
– Nem! Nem igaz! – ordítom magamon kívül.
– Megvettelek, Avery. Az enyém vagy.
A csalódás és a düh mérgező egyvelege teljesen elvakít. Sírás
hangja tölti be a levegőt. Idő kell, hogy rájöjjek, hogy az én
hangom. Aztán ütlegelni kezdem Gabrielt. Verem, ahol csak
érem. Csak az arca vörös, egyébként alig mozdul, pedig teljes
erőmmel püfölőm. Hangosan csattannak a pofonok, de csak
nekem fájnak, neki nem.
Aztán egy idő múlva megfogja mindkét karomat. Csitítani
próbál, miközben hangosan zokogok.
– Hagyd abba, még a végén megsérülsz – mondja vigasztalón.
A kezem lüktetni kezd. Gabriel erős, áthatolhatatlan.
Megverni őt olyan, mintha egy téglafalat püföltem volna. Még
száz év múlva is érintetlen maradna.
– Nem! – folytatom sírva. – Tudom, hogy hazudsz –
bizonygatom, persze hiába.
Gabriel megígérte, hogy mindig elmondja az igazat, és ezúttal
is betartja a szavát. Úgy érzem, mintha a lelkem egy része
meghalt volna, vagy mintha elveszítettem volna egy
végtagomat. Hogy tehette ezt az apám? Néha jobb lenne, ha az
ember sosem tudná meg az igazat. – Tudom, drágám, tudom...
– simogat lágyan.
– Anyám nem szerette – folytatom sírva, mire csak bólint
egyet.
 Azt nem kérdezem meg, honnan tudja. A családom sötét
titkai talán mélyebbre temették anyámat, mint a részeg sofőr,
aki a balesetet okozta. Most már csak egy állandó szereplő van
az életemben, Gabriel Miller. Ó legalább akar engem. És meg is
szerzett.
Nagy kezével körülfogja az arcomat. Gondolom, szörnyen
nézek ki, vörös, feldagadt szemekkel, bánatos arccal, ő mégis
gyönyörködve néz rám.
– Figyelj, anyukád azokban az időkben töltötte a fiatalságát,
amikor a nőknek még nem volt sok választásuk. Mindent
megtett a családjáért, amit csak tudott. Erős volt, szinte
legyőzhetetlen.
Ezt én is tudom anyámról. – És miért mondod ezt most el
nekem? Azok az idők már elmúltak.
– Szerintem te is épp ilyen vagy – kezdi, miközben
hüvelykujjával letörli a könnyeimet. – Apád legszívesebben
örökre megtartott volna az ő kicsi kislányának. Csakis a partik
idejére engedett ki az aranykalitkából, hogy a felnőttek lássák,
milyen okos kislány vagy. Justin pedig csupán egy trófeát akart,
amivel parádézhat a kollégista haverjai előtt.
– És te?
– Én mind közül a legrosszabb vagyok – kezdi lágy hangon. –
Én a tested minden négyzetcentiméterét birtokolni akarom.
Azt akarom, hogy én legyek az egyetlen férfi, aki megérint; én
legyek az egyetlen, aki megízlel... Biztos azt gondolod, nem
illett volna licitálnom egy nőre. Minden utolsó centemet rád
költöttem, és minden istenverte szabályt megszegtem, csak
hogy megtarthassalak.
– Ezek szerint te akartad az árverést – gondolkodom
hangosan, miközben a hideg futkos a hátamon.
– Dehogy akartam! Szörnyű kínokat éltem át, tudván, hogy
más férfi is téged bámul. Legszívesebben minden egyes
résztvevőt agyonütöttem volna, csak nehogy hozzád érjenek.
– Akkor miért javasoltad az egészet?
– Eladtad volna magad nekem a Barlangban, ha arra kérlek?
– Nem.
– És mit tettél volna, ha az apád arra kér, hogy feküdj le
velem, csak hogy kifizethesse az adósságait?
– Fogalmam sincs.
– Dehogyisnem! Szerintem meg bármit megtettél volna apuci
kedvéért, csakhogy neki nem volt annyi vér a pucájában, hogy
eléd álljon, és bevallja, hogy milyen egyezséget írt alá velem.
Mondhatni, az a tény egy cseppet sem vigasztal, hogy apám
elsőként egyezett bele a dologba. – Már csak ezért az egy
dologért is tönkretettem volna, de mindenekelőtt téged
akartalak. Tudnia kellett, hogy mindenképp megszerezlek, akár
beleegyezik, akár nem, akár te akarod, akár nem.
– És ezt miért csak most mondod el?
– Mert nem számítottam arra, hogy ilyen ügyesen játszol –
feleli döbbent arccal.
– Mindent elvesztettem.
– Elismerem, nem volt fair üzlet, mindent nagyon sajnálok,
drágám. De vigasztaljon a tudat, hogy én is teljesen
tönkrementem.
– Miről beszélsz? – kérdezem suttogva, mert már minden
erőm elhagyott.
– Emlékszel, amikor azt mondtam, térdelj le?
A szívem hevesen verni kezd. – Sosem felejtem el.
– Miért tetted meg?
– Mert mindenáron meg akartam szerezni a naplót. – Ez csak
félig fedi a valóságot, de azt akarom, hogy Gabriel is
szenvedjen, mint én. Büszke férfi létére bevallotta, hogy
tönkrement. – És mert téged is akartalak – teszem hozzá némi
szünet után.
 Szemében fájdalmat látok, ami úgy éget, mint a nap. – Bármit
megadtam volna, hogy megszerezzelek. Egy másodpercig se
hittem volna, hogy önként is közelednél felém.
– Mert sosem kérdezted.
– Sosem hittem volna, hogy úgy is megkaphatlak, ha nem
fizetek érte – teszi hozzá érzelmektől mentes hangon.
Még most sem gyengül el. Vajon mennyi ideig tökéletesítette
ezt a pókerarcot? És mennyi erejébe telik, hogy fenntartsa ezt a
látszatot? Sok mindent tudok már róla – az apjáról és a
házipálinkáról, sőt a kuplerájról is, amit üzemeltet. Vajon mit
tehetett még Gabriel, amitől azt gondolja, hogy egyáltalán nem
szerethető?
– Térdelj le! – szólok ezúttal én.
– Ismételd meg! – mondja mozdulatlanul.
Tudom, veszélyes játékot űzők. Rángatom az oroszlán bajszát,
holott könnyedén a földre teríthet. Leteszi az egyik térdét,
majd mellé a másikat. Közelebb lép a mellem felé.
Máskor ekkor dugtam be a fejem a combjai közé, ahol egy
néma világba olvadtam.
Óvatosan a farmeremhez nyúl, majd biztos kézzel
megszabadít tőle.
Mintha lázam lenne, a bőröm tűzforrón kipirul, reszketni
kezdek. Végigcirógatja a hasamat, majd benyúl a lábam közé.
Nyelvével izgatni kezdi a csiklómat. Abban a pillanatban
megemelem a csípőmet. Tudom, mit akar, de a gyorsasága
sokkhatásként ér. Halkan felsikoltok, mire elégedett hangot
hallat.
Hirtelen abbahagyja, és a szemembe néz. – Ez az! Hadd
hallják mások is! Ők úgysem kóstolhatnak meg téged. Sosem
lesz a szájukban a csiklód, nem igaz?
– Istenem, ne – suttogom levegőért kapkodva.
 Ha Gabriel felizgul, még jobban csillog a szeme. – Ez a kis
csinos punci mindig az enyém volt. Ugye? Mondd utánam!
– Ez a kis... – kezdem, de nem tudok szóhoz jutni.
Két ujját erősen a hüvelyembe tolja, majd igazítok a
medencémen, hogy minél mélyebben érezhessem. – Mondd
tovább! – sürget türelmetlenül, mire újra nekifutok a
mondatnak.
Közben lassan újra nyalogatni kezd, a csípőmet az arcába
tolom, közeleg a gyönyör.
– Ez a kis csinos... – kezdem újra, de amint szopogatni kezdi a
klitoriszomat, végképp elvesztem a fonalat. Olyan, mintha
egyszerre a napfényes égbolton és az öröm tengerén lebegnék,
miközben érzem az ujját, a nyelvét, és hallom, hogy érces
hangján unszol.
Most már szinte fáj, a könnyem is újra kicsordul, de ő
könyörtelenül folytatja tovább, finom nyelvmozdulatokkal,
csavaró ujjaival.
– Mindig a tiéd – nyögöm ki végül, amint levegőt kapok –
mindig a tiéd voltam.
Az ujjaival az alhasamban lábujjhegyre támaszkodom. A
gyönyör egyszerre járja át az alfelem, a mellem és az ajkam,
lehatol egész a lábfejemig. Halkan felsóhajtok, majd, amikor a
csiklómat a foga közé húzza, hangosan felsikoltok. Most már
mind hallanak odalent. A veszélyes, nagy hatalmú fickók most
már mind tudják, kié vagyok. És azt hiszem, most már én is
tudom.
 H

Az orgazmus után Gabriel ölébe kuporodom, aki elringat,

miközben elpilledek a gyönyörtől.
Gabriel semmit sem tart magában, halkan a fülembe suttog,
miközben cirógatja a hajamat. Ezt az oldalát még sosem
mutatta, bár mindig is tudtam, hogy létezik – mondhatni, a
szigorú sztoicizmusa ellenpólusaként. Mindig ügyel arra,
nehogy kedves legyen, hogy távolságot tudjon tartani. Talán
jobb is így, mert a gyengédsége még jobban kiborít, mint a vele
átélt orgazmusok. Néhány másodperc múlva rabjává válók.
Mindig is az enyém voltál.
Ő hamarabb felkel, miután felöltöztem, lekísér.
Damon Scott rosszalló arckifejezéssel már vár ránk odalent.
Ahogy Gabriel kézen fog, érzem rajta a feszültséget. – Mi
most megyünk.
– Nem volt még elég?
A hőmérséklet lehűlt húsz fokra. – Nem. Avery hazajön
velem. De mit faggatózol? Mi vagy te, rendőr?
– Nem, csak rájöttem valamire.
A dolgok kezdenek érdekesen alakulni. Kíváncsi vagyok, mi
sül ki ebből. A puzzle darabjai szép lassan összeállnak
körülöttem. Nem tudom, lesz–e választási lehetőségem, de a
végső felvonás majd eldönti.
Szörnyen fáradt vagyok. Alig vonszolom magam, a szemem
majd leragad. Megbénított, amit megtudtam apámról, és
elgyengített, amit Gabriel művelt velem a szájával. E két dolog
takaróként nehezedik rám, teljesen elfedve a való világot.
– Ehhez semmi közöd! – szól Gabriel mogorván.
– Szerintem meg nagyon is van. Én adtam el őt neked, ő az
én...
 – Nem, Damon, ő az enyém. Gondolom, nem akarod
elvenni, ami engem illet. Ennyire nem lehetsz önsorsrontó.
Furcsán hangzik Gabriel jéghideg fenyegetése, hiszen eddig
barátok voltak. Nem akarok közéjük állni. A családom sötét
titkai indaként szövik át az egész várost.
– Kérlek, ne veszekedjetek!
A régi falióra ütemes kattogása könyörtelenül kiszámíthatóan
jelzi a feszültséget.
Damon hűvösen végigmér, személytelen, sötét tekintete
nyomban megakad a kimerültségemen.
– Már csak egy hét maradt a harminc napból, de most már
leszarom az egészet. Vele akarsz menni? – kérdezi fahangon.
Gabriel megszorítja a kezemet. Nyilván el fogja érni azt, amit
akar, akár a barátjával is szembeszállva. A szívem már az árverés
napján összetört, de a kegyelemdöfést mégis az adja, hogy
Gabriel még mindig azt hiszi, hogy nemet mondanék. Úgy
gondolja, erővel kényszerítenie kell, megvásárolnia, mert
magamtól sosem akarnám.
– Igen, vele szeretnék menni! – vágom rá határozottan.
Damon gyanúsan méreget, mint aki nem hiszi, amit hall, de
nem áll az utunkba. Nem is értem, hogy juthatott eszébe
elárverezni engem, mint egy perzsa szőnyeget, most meg
hirtelen a védelmemre kel.
Gabriel szó nélkül elvezet Damon mellett, majd elindulunk a
bejárathoz. Az utcán már vár ránk a fekete limo a ködben,
esőcseppekkel az ablaküvegén. Elindulunk a Barlangtól Gabriel
otthona felé, szorosan egymás mellett ülünk az elsötétített
ablaküvegek mögött.
Fázni kezdek, jólesik a meleg levegő, amikor Gabriel beállítja a
fűtést a kocsiban, de a lelkemet mégsem melegíti fel. Csak
akkor kezdem magam jobban érezni, amikor Gabriel megfogja
a kezemet, és a fülembe suttog egy köszönetét.
 – Minden darabokra hullik – mondom szomorúan.
Apám gondosan felépített hazugságaira gondolok, és még
most is rettegek, mi mindenre derül még fény. – Apám tényleg
áruba bocsátott?
– Sajnálom, Avery!
– Hadd töltsem nálad a hónap maradék napjait, most már ne
küldj el többet! – kérlelem félelmemben.
– Nem foglak – feleli, miközben szorosan magához húz.
– És mi lesz a képekkel?
– Meg fogom találni, aki ezt tette veled. És azt is, aki
megrongálta a házat. Nagyon meg fogja bánni, ezt garantálom!
– mondja fenyegető hangon.
Fáradtan lehunyom a szemem. – Nem értem, miért éppen
most. És egyáltalán, hogy történhetett ez az egész?
– Mindig is voltak ott biztonsági embereim, de amikor
eljöttél a fotók miatt, említetted, hogy láttál valakit éjszaka a
ház körül ólálkodni.
– Azóta már meggyőztem magam, hogy csak képzelődtem –
szakítom félbe, miközben újra elfog a rettegés.
– Ez volna a legjobb forgatókönyv, de továbbra is szemmel
tartatom a házat. Akkor is így tettem, amíg nálam voltál.
– Akkor apám még otthon volt. – Apám nevének hallatán
Gabriel elgyötörten néz rám. – Csak miattam fizeted az
ellátását, ugye?
– Egyesek úgy gondolják, hogy a sakk lényege, hogy el–
távolítsuk a királyt, de te tudod, hogy ez nem igaz.
– A sakkmatt a perzsa „hátramarad” szóból származik,
csapdába esettet, tehetetlent jelent. Ezt akartad tenni apámmal
is?
– A végső győzelmet nem az jelenti, ha meghal. Nem akarok
belőle mártírt csinálni, hogy egy olyan lány gyászolja, akit meg
se érdemel. Csupán azt akarom, hogy maradjon veszteg, és
legyen tudatánál, hogy tisztán lássa, mit vesztett el.
– De ez felháborító.
– Erről szól a sakk.
Lassan derengeni kezd, mi is történt valójában. – Miután
elvesztettem a házat, már nem küldtél oda biztonsági őrt, mert
már nem érezted, hogy felelősséggel tartozol.
– Így van.
– És ekkor rongálták meg. – Nyilván ugyanaz a személy, aki a
pucér képeket készítette rólam, és aki be akart törni a házba,
amíg otthon voltam. – De akkor miért nem támadt rám?
– Gondolom, azért, mert akkor hamarabb rájöttél volna, mi
történt a házzal.
– A motelbe még könnyebben betörhettek volna –
gondolkozom hangosan, sóhajtozva. – Vagy oda is küldtél
biztonsági őrt?
– Egy ideig igen. Azt akartam, hogy lássák, a védelmem alatt
állsz. A szobádba senki se tudott volna behatolni, ez holtbiztos.
– Will volt az őröm, igaz? – esik le a tantusz. – Te küldted
oda.
– Igen, megegyeztem vele.
Rengeteg kérdés kavarog a fejemben. Vajon Will beszámolt
Gabrielnek, hogy Justin nálam maradt éjszakára? Vajon ő hívta
Gabrielt, ezért ugrott be, hogy megnézze, mi van velem? Más
lány biztos idegesítőnek találta volna, ha megfigyelik, de jelen
helyzetemben rám inkább megnyugtatóan hat. A világban,
ahol a férfiak kontrollálni akarnak, Gabriel megvéd.
Bár ez nem azonos a szabadsággal.
Anyám is biztonságra vágyott. Lehet, hogy ez elég is.
 H

A hold fénye megvilágítja az arcomat, miközben egy szál

bugyiban, a takaróval a lábamra tekeredve fekszem az ágyban.
Azt hittem, Gabriel megint egy másik szobába küld, de ezúttal
aludni is az ágyába invitált. Kimerültén, nagy nehezen álomba
merülök.
Gabriel mellettem fekszik, furcsa látvány az erős teste, amint
megpihen. Alvás közben sokkal lágyabbnak tűnik, nem látszik
rajta az a szigorú kontroll, ami napközben kiül az arcára.
Nem illik egy izompacsirtához ez a törékenység, sem a hosszú
szempillák, amik árnyékot vetnek az erős állkapcsa felett. Még
most is ég az ágyékom a borostájától.
Erős mellkasszőrzete lefelé ritkul. Óvatosan megigazítom rajta
a takarót, ami a hasáig csúszott. Még a pamut alatt is jól
kirajzolódik a keskeny csípője és a hímtagja, ami nyugalomban
is méretes. Ahogy ránézek, mindig eszembe jut a sós íze. A
takaró alatt a lába az ágy végéig ér, amitől még a hatalmas
ágykeret is kicsinek tűnik.
– Jó mulatást! – szól rekedten, mire zavarba jövök.
Álmosan kinyitja a szemét. – Ne hagyd abba, kicsi szűz!
– mondja nevetve. – Már a puszta nézésedtől is elélvezek.
Gyorsan elkapom a tekintetemet, a szemébe se merek nézni. –
Na ne szórakozz!
– Fogalmad sincs, mit teszel velem. – Megfogja a kezem,
végigsimítja vele a testét, majd a forró, kemény péniszére teszi.
– Simogasd meg! – mondja kéjesen.
Ahogy megmarkolom, a takarón keresztül is érzek egy apró
nedves pöttyöt. Megszorítom az ujjaimmal, mire felsóhajt.
Bármilyen erős is, az érintésemtől képes elgyengülni, és ez
mosolyra fakaszt.
– Tetszik, igaz? – suttogja cinkosan.
 A szemem az éjjeliszekrényre téved, ahol a gyalogfigurát
hagyta, sötét trófeaként. Gyorsan elkapom onnan a
pillantásom, hogy ne lássa az arcomon tükröződő emlékeket.
Ebben az ágyban vette el a szüzességemet. Itt véreztem össze a
lepedőjét, ami most már hófehéren, makulátlanul ragyog.
– Hé, mi a baj? – fogja meg az államat, és maga felé fordítja,
hogy a szemembe nézzen.
– A gyalog.
Ahogy odapillant, arany szemében megértés csillan. – Nem
fogok többet fájdalmat okozni. Az első alkalom mindig...
– Nem is fájt annyira – szakítom félbe, miközben lehunyom a
szemem. – Vagyis de, de nem ezzel okoztad a legnagyobb
fájdalmat. Inkább az bántott, hogy utána elküldték mintha
csak arra kellettem volna.
Szeme elsötétül, bronzosan csillog. – Gondolod, hogy csak
szexre kellettél?
– Fizettél érte! Ha egy férfi kapcsolatot akar, akkor nem így
intézi a dolgokat.
– Én nem akarok kapcsolatot – vágja rá szárazon. – Én csak
birtokolni akarlak.
– Ezt nem mondhatod komolyan!
– A családodnak is vannak sötét titkai. Hát, ez az enyém.
Apád is birtokolt nőket, nem csak azért, hogy pénzt keressen
rajtuk vagy hogy megkefélje őket. Megvette és eladta a nőket,
mert így tartotta kedve, és csak így menekülhetett meg.
– És most te is el akarsz adni? – kérdezem összeszorult szívvel.
– Soha! – nevet fel gúnyosan. – Hozzád ragaszkodom, nem
akarom, hogy bárki más is akár egy ujjal is hozzád érjen.
– És ha rám unsz?
– Próbáltalak megunni, kicsi szűz, de nem sikerült. Még el is
küldtelek. Próbáltalak elfelejteni, csak az a gond, hogy nem
csupán egy sakkbábut látok benned. Hiába voltam
fegyelmezett egész életemben, most egy nyomorult függő
vagyok.
– És mi van, ha én unlak meg? – teszem fel a kérdést az
ajkamat harapdálva.
Gabriel felmordulva, egy laza mozdulattal a hasamra perdít.
Az arcom a lepedőbe fúrom, miközben fölém tornyosul.
Orrával csiklandozni kezdi a nyakam. – Az enyém vagy –
suttogja, mint már annyiszor.
Korábban gyűlöltem, ha ezt mondta, mindig ellenkezni
kezdtem.
Most viszont izgalmamban megfeszülnek az izmaim,
hallgatólagos beleegyezésként.
Térdével szétnyitja a lábam, félresimítja a hajam, majd
belemarkol. Forró ajkával a hátamhoz ér, végignyalja a
gerincemet, mire terpeszbe teszem a lábam.
Ujjaival sietve belém hatol. A nedvesség hatására kéjesen
felnyög. – Bassza meg!
Az ujjai nagyok a hüvelyemben, mégis lejjebb csúszom, hogy
még mélyebben érezzem. Egy tekerő mozdulattal megtalálja a
legérzékenyebb helyet, mire a testem szótlanul ívbe feszül.
Emlékszem, amikor elvette a szüzességemet, vele szemben
voltam, védtelen helyzetben. A mozgása mélységét, ütemét és
gyorsaságát csakis ő határozta meg. Állati ösztönöktől vezérelve
teljesen behódoltam neki, most viszont nem akarok
alárendelődni; minden vágyam, hogy hozzásimuljak, a
combommal körülöleljem, a mellem a mellkasához érintsem.
De a hajamba markol, és hátulról rám nehezedik, moccanni se
bírok.
– Kérlek, hadd... – kezdem, mire megrántja a hajam.
– Csak annyit kapsz, amennyit én adok neked.
Most még tiltakozni sem tudok, testileg meg különösen
tehetetlen vagyok. Kemény péniszét a fenekemhez nyomja,
majd megcsókolja az arcomat, ami fenyegetés, de bocsánatkérés
is lehet. A fenekemben érzem a farka hegyét. Egy hirtelen
mozdulattal, szó nélkül belém hatol, miközben erővel
szétfeszíti az ülepemet. Fájdalmamban hangosan felsikoltok,
majd ösztönösen fészkelődni kezdek, hogy valahogy
megszabaduljak tőle – amivel csupán azt érem el, hogy még
szorosabban markolja a hajamat.
Fél kézzel, érzéketlenül lefogja a csípőmet, miközben
nagyokat döf belém. Fájdalmamban tátva marad a szám. Az
egész testével rám nehezedik, mellkasa a hátamat nyomja, erős
kezével leszorítja a csuklómat. Hiába nyitom ki a tenyeremet,
semmit sem érek el. A teste, mint a viharos tenger, úgy lök a
sziklákhoz, miközben csillagokat látok. A vad orgazmusban a
testem hirtelen összerándul, végeérhetetlenül lüktetni kezd, és
én megremegek körülötte. Ez a könyörtelen lüktetés bennem,
az erőteljes basszus, ez, amit a testemmel művel, már túl sok,
megszólalni sem tudok, alig kapok levegőt. Pontosan így
értette, amikor azt mondta, az övé vagyok – egyaránt uralja a
testem és a lelkem. Szinte belefulladok Gabriel Miller illatába
és hangjába.
– Így nagyon jó! – morogja sötéten, kissé idegesen. – Kurva
jó.
Érzem, hogy elélvez, megszűnik a ritmus. Most már a
karjában tart, nem maga alá préselve. Láthatóan elgyengült
tőlem mint nőtől, pedig tudom, ezt sosem akarta.
 H

Másnap, mire felébredek, Gabriel már nincs itt. Az

éjjeliszekrényen találok egy mobilt. Gondolom, nekem szánta,
mert célzásképpen a tetején csücsül a gyalogbábu. Amint
bekapcsolom, látom, hogy három számot már elmentett:
Harperét, Mr. Stewart vonalas számát az otthonból, a
harmadik pedig Seggfej néven szerepel.
Már az első csengés után felveszi. – Jó reggelt!
– Merre jársz?
– Idelent vagyok. El kell intéznem néhány dolgot az
irodában, de ebédre elkészülök.
– Körülnézhetek? – kérdezem huncut hangon, de a kérdést
komolyan gondoltam, mivel még fogalmam sincs, milyen
szabályok érvényesek a pillanatnyi fegyverszünetünkben.
– Igen, csak nehogy eltévedj!
Gabriel háza szinte nevetségesen hatalmas. A helyiségeket
több kör alakú előterem választja el, a hálószobák mindegyike
további belső szobákba vezet. Nem tudom, hogy készen vette–
e, vagy ő alakíttatta át saját ízlése szerint. – Azt hittem, szereted
az üldözősdit.
– Ne játssz velem, kicsi szűz! – nevet halkan. – Az egész
délután a rendelkezésemre áll, hogy megbánd.
Hirtelen összerezzenek, mert tudom, hogy a fenyegetést
könnyedén valóra váltja. Még mindig sajog az egész testem a
tegnap éjszakától. Még azelőtt is többször belém hatolt, hogy
teljesen felébredtem volna. Kezdem teljesen elveszíteni az
időérzékemet. – És ruhákat is kapok?
– Ott van a szekrényben, a legfelső fiókban.
A szoba másik sarkában ott vár a motelszobám teljes tartalma.
Kutatni kezdek a ruháim és a könyveim között. – A sakktábla
hiányzik – jegyzem meg neki.
 – A könyvtárban megtalálod – szól ígéretes hangon. –
Gondoltam, játszhatnánk egy kicsit.
– Mondja a pók a légynek...
Meg se próbálja leplezni, mire készül. – Már alig várom!
Kihúzom a fiókot. – Várjunk csak, hol a napló?
– Még van vissza egy hetünk!
Mármint a nekijáró harminc napból. – És ennek mi köze a
naplóhoz?
– Majd, ha végeztünk, megkapod. Hacsak nem találod meg
előbb magad...
Érzem, hogy elvörösödöm a dühtől. – Te mindig csak játszol
velem.
– Miből gondolod, hogy ez játszma?
– Mert semmi okod arra, hogy megtartsd magadnak a naplót.
– Szerinted.
Csukott szemmel veszek néhány mély lélegzetet. Végül is mit
számít? Eddig évekig elvoltam anélkül, hogy elolvastam volna,
most már kibírom ezt az egy hetet.
– Egy hét – mondja ő is, éppen velem egyszerre.
Kíváncsi vagyok, hogy utána megint elküld–e, vagy esetleg
megkér, hogy maradjak.
Bár nem tudom, Gabriel képes–e arra egyáltalán, hogy
valamit kérjen. Csak parancsolni tud, mert megvásárolt. De
amint megérkezik hozzám az összeg, többé nem leszek a
tulajdona. Utána már nem lesz szükségem több pénzre. Sőt
Gabrielre sem.
A beszélgetés végeztével felhívom Harpert. Azt mondja,
visszament New Yorkba Christopherrel, akivel továbbra is
harcban állnak, de egyikük sem akarja feladni.
– Egyszerűen tojik arra, hogy én mit akarok! – ecseteli
dühöngve.
 – Ismerem az érzést – vigasztalom egykedvűen. – De
szerintem ő csak jót akar neked. Nem lehet, hogy csak azért
költesz több pénzt, hogy őt idegesítsd? – kérdezem óvatosan, a
torkom köszörülve, mire Harper természetesen kiborul.
– Az az én pénzem!
– Ez igaz, de őt bízták meg azzal, hogy vigyázzon rá.
– De csak a pénzemre kell vigyáznia, rám nem! Egyszerűen
szörnyű az egész! Nevetséges!
– Tudod, hogy Christopher mindent véresen komolyan vesz.
Végül is ez volt apukád végakarata. A bátyád meg se kérdőjelezi
ezt, mert felnézett apátokra, és még most sem akar neki
csalódást okozni.
– Ugyan, hagyd már, ez az egész helyzet szörnyű!
– Ebben egyetértek.
– Nem hiszem el, hogyha pártját fogod, azok után, amit
Landon Moore tett veled. Ő is elköltötte a te pénzed! Miatta
veszítetted el a házat. Rács mögött a helye! Az a minimum,
hogy neki kellene most apád helyett betegágyban feküdnie. Ha
nem lennék ilyen törpe, biztos jól seggbe rúgnám.
– Igazán nagylelkű vagy, de Christopher nem lopott meg
téged.
– Konkrétan nem, de az én pénzem fektette be. Most nehogy
azt mondd, hogy ez jó dolog! Ne a pasik pártján állj!
– Nem állok, és én is szívesen fenékbe rúgnám Christ a
kedvedért, ha nem lennék jelenleg egy gazdag seggfej
szexrabszolgája.
A seggfejjel egyébként az elkövetkezendő napokat teljes
szexlázban töltöttük. Ki sem mozdultunk a házból, sőt a
négyszemélyes ágyából sem. A nap minden szakában
szeretkeztünk, mintha kimondatlanul is folyton tudatában
lennénk, hogy közeleg a vég.
 Amíg reggelente Gabriel az irodájában dolgozik, én
felfedezem a házat – pontosabban kutatok a napló után.
Inkább a kíváncsiság hajt, mert kicsit félek végigolvasni,
nehogy túl hamar vége legyen, inkább nem sietek vele.
Még mindig nem ismerem a teljes igazságot, de egyszer úgyis
minden kiderül. Addig pedig biztonságra lelek Gabriel
karjaiban.
 H

Amíg Gabrielnél vagyok, az utolsó napig a napló után fogok

kutatni. Egyelőre nem jártam sikerrel. Még a kertben is
kerestem, kis híján eltévedtem a hatalmas, magas,
labirintusszerűen kialakított bokrok között. Ezek után
lenyűgöz, hogy Justin hogy volt képes ezen az útvesztőn
átverekedni magát.
A hold még magasan jár, amikor felébredek. Mintha
hallottam volna valamit, de lehet, hogy csak a holnap miatt
idegeskedem. Ez lesz az utolsó éjszakám ebben az ágyban. Most
már tudom, fontos vagyok Gabrielnek, de abban nem vagyok
biztos, hogy képes lenne normális kapcsolatra. Sőt, szerintem
még csak megpróbálni sem hajlandó.
Felkapom a gyalogbábut az éjjeliszekrényről.
Felpattanok az ágyból, és mezítláb végigsétálok az üres
haliokon. A helyiségeket átjárja Mrs. B. friss süteményeinek
illata. A könyvtárszobában a kandalló sötéten tátong az
éjszakában. Az asztalon, egy kislámpa mellett, megtalálom a
sakktáblát.
Visszateszem a gyalogot a helyére.
Gabriellel végül sosem játszottunk egyetlen sakkpartit sem –
az ösztöneinktől vezérelve csak a középjátékig jutottunk. A
megnyitás stratégiája egyértelműen jelezte az erős és gyenge
pontokat, míg a középjáték végtelen kombinációi túl
bonyolultak voltak ahhoz, hogy definiálni tudjam. Mindketten
mindenáron meg akartuk szerezni a kontrollt, abban a hőn
áhított reményben, hogy a végén győztesen kerülhetünk ki a
játszmából.
A királyt mindig igyekeztem viszonylagos biztonságban
tartani, hiszen ezen áll vagy bukik minden.
 Végighúzom az ujjam a fekete tábla bábuin, a királyon, a
királynőn és a huszáron.
A huszár a mozgásmódja miatt különleges bábu; léphet előre,
oldalirányba, és más bábukat is átugorhat. Nem éppen a
legerősebb bábu, de közeli pozíciókban épp elég veszélyes
lehet.
Egyszer azt olvastam, Bonaparte Napóleon szerette a sakkot,
bár nem tartották kiemelkedően jó játékosnak. Taktikai
megfontolásból sokszor a vezért mozgatta. Száműzetésében
mindennap sakkozott, bár ki tudja, kivel, talán az őreivel.
Ebből a szempontból, mondhatni, hasonló helyzetben
voltunk.
Úgy emlékszem, az egyik szökési kísérlete során sakkbábuba
rejtették el az instrukciókat, és ajándékként küldték el neki.
Sajnos Gabriel egyetlen gyalogbábujából nem sok mindent
tudok kiolvasni. Egy biztos, a készlet, amit az érkezésemkor
kaptam tőle, gyönyörűen faragott, a talapzata pedig
szokatlanul magas.
Kézbe véve a figurákat nehéznek tűnnek. Sok tábla belsejében
üreg található a bábuk tárolására, de ez furcsa módon
tömörnek tűnik.
A király sem szokványos, még a többinél is nehezebb.
Ahogy ismét kézbe veszem, véletlenül a többi bábut is
leverem. Az összes a szőnyegre esik, végiggurulnak a parkettán,
egyenesen a kandalló felé. Óvatosan megemelem a sakktábla
tetejét. A legnagyobb meglepetésemre egy bőrkötésű könyvet
találok benne.
Anyám naplóját.
Tudom, hogy most örülnöm kellene, végül is egy nappal
korábban ráleltem, mint ahogy Gabriel elvileg átadta volna,
mégis rettegek, hogy most kiszabadul a szellem a palackból –
egy egész élet sötét titkai, gyönyörű kézírással.
 Amikor először lapozgatni kezdtem, emlékszem, az esküvői
előkészületek, mézeshetek és az új ház körüli izgalmak után,
amit apám épített neki, megakadt a szemem egy szón.
A félelmen.
Remegő kézzel lapozok vissza, hogy megtaláljam az ominózus
szakaszt.
Minden beteljesült, amire csak vágytam. Van egy gyönyörű
házam, szeretőférjem, teljes biztonság a családomnak, mégis,
mindig az a szörnyű érzésem támad, hogy nagy hibát követtem
el. Még egyedül, a saját szobámban is úgy érzem, mintha
figyelnének vagy fenyegetnének. Félek, hogy egyszer
megőrülök.
Ez úgy hangzik, mint egy paranoia. Ezek szerint anyukám
megbolondult. Akkoriban még nem úgy kezelték a
pszichiátriai panaszokat, mint manapság. Kevesebb tudás,
több stigma.
Emlékszem, én is gyakran éreztem úgy, mintha valaki
figyelne.
Lehet, hogy szép lassan én is megbolondulok.
Bár tény, hogy valaki egy hatalmas RINGYÓ feliratot írt a
kandalló fölé, ami valós, nem hallucináció. És az is biztos, hogy
valaki fotókat készített rólam.
Geoffrey szerint csak képzelődőm, én viszont biztos vagyok
az igazamban. Néha úgy tűnik, mintha a ház önálló életre
kelne, lélegezne, suttogna nekem, mintha sosem lennék
egyedül.
Kényelmetlen feszengést érzek. Végignézem az árnyékokat a
szobában. Bár nem ismerem mindegyik forrását, azért abban
biztos vagyok, hogy most egyedül vagyok. Emlékszem,
mennyire rettegtem, amikor az ablakból megláttam valakit a
kertben ólálkodni. Lehet, hogy anyám is hasonlókat élt át.
 Szerintem azért szerette ezt a házat. Legalábbis kezdetben.
Mégis, a napló szavai vészjóslóan csengenek.
Ma este valami nagyon furcsa dolog történt. Láttam
fonathant Alberték születésnapi partiján. Mindketten úgy
tettünk, mintha nem ismernénk egymást. Egyszerfelkért
táncolni, így tudtunk néhány szót váltani. Megkérdeztem,
miért hívták meg, mire azt felelte, együtt dolgozott Ralph
Albertiéi, de részleteket nem említett a dologról.
Most már neve is van a titokzatos férfinek! Jonathan – nem
mintha bármit is mondana a név. Nem ismerek egyetlen
Jonathant sem, ahhoz pedig túl gyakori név, hogy a
segítségemre legyen.
Geoffrey ezek után, az est hátralévő' részében nagyon furcsán
viselkedett. Végig Jonathanról faggatott, pedig szerintem
sikerült fenntartani a látszatot, mégis úgy tűnt, mintha
Geoffrey mindenről tudna.
Hát tudott is. Mivel az esküvőjük napjáig mindennap követte
anyámat.
Mostanra már az is felmerült bennem, hogy talán a házban is
Geoffrey figyeltet.
– Ezek szerint megtaláltad.
Gabriel hangja hallatán ijedtemben felugróm a székről, a
napló pedig a szőnyegre esik, a lepotyogott sakkbábuk közé.
Hetekkel ezelőtt, a kapcsolatunk kezdetén is ugyanebben a
helyzetben talált rám. Úgy látszik, az élet ismétli önmagát.
Talán Gabrielt már jobban kiismertem, de még mindig
számtalan kérdés kavarog a fejemben.
Csak egy bő nadrágot visel, ing nélkül. Szinte minden izma
kirajzolódik meztelen felsőtestén, a fekete mellkasszőrzete alatt.
Nem tetszik neki, hogy megtaláltam a naplót, az meg pláne egy
cseppet sem érdekli, hogy rám ijesztett. Gondolom, megint
játszadozni akar.
 H

Gabriel a kandallóhoz sétál, letérdel, majd kivesz egy jó adag

tűzifát, és meggyújtja, miközben a kirajzolódó hátizmaiban
gyönyörködöm. A tűz ropogása kellemesen megtöri a szoba
csendjét. Megfordul, majd a meleg fényben, pókerarccal rám
néz.
Két ujjal megfogom a naplót, mintha méreg lenne. Bár végül
is, lehet, hogy az. Ki tudja, milyen hatással volt eddig a házra,
sőt rám is. Gabriel egy kicsit sincs meglepve.
– Honnan tudtad, hogy anyám rettegésben élt?
Leül a másik fotelbe, hosszú lábait kinyújtja. A ház urához
méltón elterpeszkedik, a királybábu jut róla eszembe. Hogy is
gondoltam, hogy valaha legyőzhetem vagy elhagyhatom?
– Mert valaki mondta – feleli szárazon.
– Mégis, ki?
– A jóbarátom, Damon Scott apja. Bizonyára emlékszel rá –
teszi hozzá cinikus hangon.
– Nyilván sosem fogom elfelejteni az illetőt, aki elárverezett.
– Damon apja Jonathan Scott. Vele találkozott volna
anyukád aznap éjjel, amikor meggyilkolták.
Amikor még apám felesége volt, gyönyörű ruhákban és
ékszerekben... Maradj itt, drágáin, itthon biztonságban vagy...
– Nem hiszem el, hogy viszonya volt! – háborgók
hitetlenkedve.
– Én azt nem mondtam, csak azt, hogy nem érezte magát
biztonságban. A korábbi szeretője megígérte, hogy mindentől
megóvja. Édesanyád aznap este halt meg, amikor el akarta
hagyni Geoffreyjamest.
Kiver a jeges veríték, de még mindig kételkedem. – Azt
hiszed, hogy apám tette? Ő ölte meg?
– Inkább az a fontos, hogy te mit gondolsz.
 – Ha így áll a helyzet, magára fogom hagyni apámat, így
végső győzelmet arathatsz. – Ha valóban hátat fordítok
apámnak, mindenét elveszti. – De biztos nem ő ólálkodott a
ház körül, és a falakat sem ő firkálta össze.
– Ha te mondod... – szól Gabriel dallamos hanglejtéssel.
– Apám biztos nem bántotta. Szerette őt! – Bár emlékszem,
egyszer említette, hogy anyámnak is megvoltak a maga hibái,
mintha mindenért őt okolta volna.
– Szerinted a szerelem jó és felemelő dolog, én viszont úgy
látom, hogy csak mindent elront. Az emberek szörnyű
dolgokra képesek a szerelem miatt. Olyan dolgokra, amiket
más esetben nem tennének meg.
Most már tudom, Gabriel már nem a szüléimről beszél,
hanem önmagáról.
– Mitől félsz ennyire? – szegezem neki a kérdést.
– Nem félek. A félelem racionálisabb érzés. Olyan, mint az
éhség vagy a vágy. Az emberi természet természetes
megnyilvánulása.
– A szerelem is az.
– Nem. A szerelem játék. Olyan, mint a sakk. Általában
vesztesz.
Most már tényleg nem maradt semmim. Ha apám tisztességét
is kétségbe vonom, végképp egyedül maradok. Nem mintha
félnék tőle. – Ahogy anyám is vesztett?
– Miért? Veszített?
– Te tudod, mi történt vele.
– Én ugyan nem!
A válasz már régóta a tudatalattimban szunnyad – még
mielőtt a naplót megtaláltam volna, és messze azelőtt, hogy
Gabriel tönkretette az apámat. Sőt, lehet, hogy már kisgyermek
koromban is volt sejtelmem róla.
 – Ezek szerint valaki megölte. Nem egy részeg sofőr okozta a
halálát. Apám nem akarja, hogy megtudjam az igazságot, és te
is titkolózol. De miért? Miért nem tudhatom meg, hogy
megölték? Kit védelmezel ezzel?
– Az egyetlen ember, akit meg akarok védeni, az te vagy.
Nem tudom, higgyek–e Gabrielnek. Az is lehet, hogy ez csak
a terv része, hogy apám ellen fordítson, hogy a James család
utolsó kötelékét is elszakítsa.
– Nekem ez fáj a legjobban, hogy titkolózol előttem. Úgy
látszik, nekem csak ez a családi örökség jutott, a hazugságok,
féligazságok és mosolyok, amelyek többet lepleznek, mint
amennyit felfednek. Elegem van már ebből! Ha valamit is
számítok neked, áruld el végre az igazat!
Gabriel kedvetlenül félrefordítja a fejét. – Ha elárulom, nem
fogsz többé itt maradni.
– Ha egy kicsit is szeretsz, hagysz elmenni.
– És még te mondod, hogy a szerelem nem játszma! – nevet
fel keserűen.
Gabriel feláll, szemét fenyegetően rám villantja, mint aki
bizonyítani akar. De sebaj, ha csak ennyit tud nyújtani,
játsszunk! Állok elébe!
Alkarjával egy mozdulattal félresöpri a sakkfigurákat.
Egy mozdulattal leránt a szőnyegre, amit bársonyosnak érzek
a tenyerem alatt. Csókot nyom a homlokomra, szinte ártat-
lanul, bár álló hímtagját a combomhoz nyomja. Ezután ajkával
a szemhéjamhoz ér, visszafojtott lélegzettel élvezem az érintést.
Szája az államra, majd a nyakamra téved. A fejem hátrahajtva, a
testem ívbe feszül, hogy még inkább hozzáférjen.
Amint a mellemhez ér, felsóhajtok.
– Várj!
Hiába szorítom össze a lábam, a térdét már az ágyékom felé
tolja. Felhúzza a kombinémat, és csókolgatni kezdi a hasam, a
nyelve egyre lejjebb halad, ígéretként, hogy mi következik.
Egy mozdulattal félrehúzza a bugyimat, és hosszan belenyal az
ágyékom közepébe.
Hiába könyörgök, hogy várjon még, férfias bosszúval,
félmosollyal néz rám. – Mégis, mire várjak?
– Túl sok ez egyszerre, hadd vegyek levegőt! Nem hiszem,
hogy erre ez a legalkalmasabb hely... – Képtelen vagyok
befejezni a mondatot, mert ujjával odalent még jobban izgatni
kezd. – Az idő lejárt, szépségem – mondja laposakat pislogva.
A bőröm olyan érzékennyé válik, hogy a puha szőnyeget most
már tűpárnának érzem. Nyelvével a csiklómhoz ér, az egész
testem beleremeg. A testem oldalra tekeredik, mintha nem
tudnám eldönteni, hogy még többre vágyom vagy inkább
meneküljek.
Egy apró, hűvös tárgyat érzek a szőnyegen az ujjaim között.
Ez vajon ugyanaz a gyalogbábu, mint amit egyszer szex
közben használt? Nem tudom megkülönböztetni, éppolyan
sima és fényes, mint a többi.
Amint észreveszi a kezemben, felcsillan a szeme.
Felveszi a szőnyegről a királynőt, és elgondolkodva forgatni
kezdi az ujjai között.
– Ne! – kiáltok fel rémületemben. Belegondolni is rossz,
hogy a korona éles csücskei a legérzékenyebb testrészemhez
érnek.
Gabriel felnevet, és a hasamra teszi a vezért, a köldököm fölé.
A bábu, a légzésem ritmusára, lassan hullámzik a bőrömön.
Mellé tesz egy futót és egy bástyát.
– Le fognak esni! – Igyekszem visszafojtani a nevetést, és bár a
hasam lapos, nem marad mozdulatlan, akkor pedig pláne nem
fog, ha elélvezek.
– Akkor vigyázz rá jobban! – mondja mulatva, majd mellé
tesz egy gyalogot is. – Ha leesnek, abbahagyom.
 – Ne, nem fog menni! – kérlelem még annál is jobban, mint
amikor azt akartam, hogy várjon.
Gabriel minden gyengédséget félretéve, kíméletlenül beveti az
ajkát, a nyelvét és a fogát is. Ahogy újra és újra a csiklómhoz ér,
az egész testem megfeszül.
Hiába kérlelem, nem válaszol, és abba se hagyja. A szája
kegyetlen játékot űz velem.
A sakkfigurák megremegnek, ide–oda ingadoznak a
hasamon, hiába igyekszem kontrollálni a légzésemet. Ahogy a
csúcsponthoz közeledem, a vezér a padlóra esik.
– Egy hibapont – néz fel, fénylő ajkakkal.
– Ne hagyd abba! – suttogom neki, miközben a többi bábu is
a földre hull.
– Maradj veszteg, kicsi szűz! – nevet magában. Remélem,
nem fog így hagyni. – Csináld még!
– A francba, képtelen vagyok neked nemet mondani. Most
már csak tátogok, nem jön ki hang a torkomon. Válaszul
kigombolja a nadrágját. Fekve nem látom őt, csak a forró
keménységét érzem. Aztán teljes testtel rám nehezedik, és nagy
lendülettel belém hatol. Hangos sikolyomat csak a több száz
könyv hallja a magas könyvtárszobában, kéjes örömömet
örökre bőrkötésekbe és megsárgult lapokba zárva.
A selyemkombiném hirtelen dörzsölni kezd, ami jelen
állapotomban csak még inkább felizgat.
Ajka az ajkamhoz ér, nyelvével nyitja a számat. Csókja íze a
saját sós ízemet rejti, érintésén érzem az elfojtott dühét. Akár
egy teljes falat is építhet a sakkfigurákból közénk, ha leomlik,
tisztán látom őt, hogy belém hatol, tisztán érzem az éhségét és
tisztán hallom mély hangú morgását. Miközben a szemembe
néz, a szívünk, néhány felbecsülhetetlen másodpercig,
egyszerre ver, mielőtt mindketten egyszerre jutunk el a csúcsra.
 H

Csak miután elélveztünk, és már nem fekszik rajtam, azután

vetkőztet le teljesen. Újszerű ez az intimitás, most, hogy
kielégülten, ruha nélkül fekszünk egymás mellett, mintha a
lelke is meztelen lenne. – Gyönyörű vagy – suttogja, miközben
megsimogatja a csípőmet.
A testünk teljes kontrasztban áll, az enyém fehér és sima, az
övé csupa sebhely. Ahogy átkarolom a mellkasánál, valami
apró dolgot érzek a háta mögött. Felülök, hogy jobban
szemügyre vegyem.
– Ez mi a fene? – kérdezem elképedve.
– Egy töltény – feleli a legnagyobb természetességgel.
– Te itt lőttél... egy pisztollyal...?
– Általában onnan származnak a lövedékek...
– Ne hülyéskedj már! Mi történt?
– Egy vevő nem akart fizetni. Vagy nem is mondtam? Egy
ideig apám behajtójaként dolgoztam, ha egy bunkó nem akart
fizetni, miután megkefélte az egyik csajt.
– A bordély!
– Így van, a bordély – mondja könnyedén, de feszes izmain,
szapora szívverésén érzem, hogy egyre feszültebbé válik. – Ez a
szalonképes kifejezés arra a régi, ócska helyre, ahol a férfiak
bántják a nőket.
Nagyokat nyelve hallgatom, amiket mond. Vajon neki
hogyan indulhatott a szexuális élete? Az enyém szokatlanul
kezdődött, az kétségtelen. Maga az aukció megalázó volt, de
Gabriel mindig is gyengéden bánt velem. Legalábbis testileg
megmutatta, milyen az igazi gyönyör.
– Hogyan veszítetted el a szüzességedet?
– Mit gondolsz? Az egyik prostival, természetesen – közli
kaján mosollyal.
 – És fizettél érte?
– Nem. Apám ajándéka volt. Egy tizennégy éves fiú különben
sem kérdez túl sok mindent, ha életében először lát melleket.
Épp elég szégyen volt az nekem.
– És téged is bántottak? – teszem fel sietve a kérdést, mire
néhány másodpercre elhallgat.
– Úgy nem, ahogy gondolod. Apám ragaszkodott hozzá,
hogy neki dolgozzak. Mármint nem szexszel, hanem az
öklömmel, késsel és fegyverrel... Ha valaki nem fizetett, nekem
kellett kezelésbe vennem az ügyet.
– Ez rettenetes!
– Pedig nagyon jó voltam benne, csak úgy virágzott az üzlet.
– Jaj, Gabriel!
– Ne nézz rám ilyen sajnálkozva! – szól rám nevetve.
– A lányokat is néha nekem kellett megfegyelmeznem. Ha
valaki nagypofájú volt a kuncsafttal, vagy nem tette meg, amit
kértek tőle, akkor nekem kellett felvilágosítanom, hogy mi a
dolga.
Félek megkérdezni, de mindenképpen tudni akarom. – Es
hogyan? – teszem fel a kérdést suttogva.
– Fizikailag nyomást gyakoroltam rájuk. Bántottam őket –
néz egyenesen a szemembe. – A csuklójuknál fogva a falhoz
szorítottam őket, mélyen a szemükbe néztem, és megígértem
nekik, hogy a saját kezemmel fogom elásni a hullájukat, ha nem
engedelmeskednek a vendégnek – folytatja, miközben
összetört szívvel hallgatom.
Egyik percről a másikra csorogni kezdenek a könnyeim. Eddig
se voltak illúzióim Gabriel Millerről, mert amit valaha is
dédelgettem róla, már réges–rég darabokra hullt. A szilánkok
most is itt hevernek körülöttem, láthatatlan emlékeztetőként,
hogy éppolyan veszélyes ember, mint amilyennek egyszer
mondta magát.
 – Hogy voltál képes ezt tenni? – kérdezem inkább
fájdalommal, mint haraggal.
– Még mindig ez volt a jobb megoldás. Apám gondolkodás
nélkül kitekerte a nyakukat. Inkább megóvtam őket ettől. Sőt,
azt kívántam, bárcsak keményebb lettem volna.
Ezek után nem csodálom, hogy Gabriel ilyen nyers velem.
– És miért hagytad végül ott?
– A saját lábamra akartam állni. Nem akartam, hogy bárki
más mondja meg, kit kell megfenyegetnem. Lehet, hogy egy jó
ember megakadályozta volna, hogy nőket bántsanak, de én
nem ilyen vagyok.
– Te csakis a saját akaratodnak engedelmeskedsz – egészítem
ki szomorúan, de azt hiszem, most már megértem őt. Apámat
is ezért üldözte. És engem is ezért tart a markában. Gabriel
egyetlen dologra vágyik, és az nem a pénz vagy a nagy vagyon.
Neki egy a fontos, hogy ő dönthesse el, hogy kinek ártson.
Felveszek egy gyalogbábut a szőnyegről, és átnyújtom neki.
– Mindenképpen tudni akarod, ki vette meg a házatokat? –
kérdezi, miután ünnepélyesen kiveszi a kezemből a sakkfigurát.
–Jonathan Scott. Erre jöttem rá, szembesítettem vele, és ő
elismerte az igazat.
– Ezzel adózik anyám emlékének?
– Inkább csak bizonyítani akart.
– Ugyan mit?!
– Azt, hogy édesanyádnak mindvégig igaza volt. Azt a házat
sok baljós dolog szőtte át.
Lassan felszedegetem a sakkbábukat a szőnyegről, és
felállítom őket a táblára, csak hogy lefoglaljam magam
valamivel. A figurák faanyaga legalább egyszerű, hűvös és
érzelmektől mentes. Legszívesebben én is lehűteném magam,
mert úgy érzem, felemészt a félelem és a remény vad tüze.
 A bábuk most már csatarendben állnak, csak a fekete királyt
nem találom, valahová elgurulhatott.
– És hogy tudja ezt Scott bebizonyítani?
Gabriel egy darabig mélyen hallgat, könyökét a térdére
támasztva bámulja a sakktáblán a fehér királyt. – Ha elárulom,
meg kell ígérned, hogy nem mész vissza a házba.
Elkerekedett szemmel bámulok rá. Nina is ugyanezt mondta.
Vajon miért hiszik azt, hogy nyomban oda rohannék?
Valaminek történnie kellett. Felállók, és miközben végigsétálok
a szobán, egy hideg fadarab megszúrja a talpamat. Felveszem a
hiányzó, utolsó bábut, és Gabriel kezébe nyújtom. – Ne védj
meg többet. Tudok egyedül is harcolni, hogy a kezembe
vegyem a dolgokat. Vezess a csatába, és én követni foglak.
Gabriel oldalán harcolni a végső győzelmet jelenti. Most már
nem leszek többé tehetetlen.
– Hamarosan bált rendez. Mindenki ott lesz Tanglewood–
ból, aki számít. Scott úgy gondolja, az az illető is eljön, aki
felelős Helen haláláért.
– Apám fel se tud kelni az ágyból.
– Akkor ő nem lesz ott – néz egyenesen a szemembe, de a
hangján hallom, hogy ő maga se hiszi el, amit mond.
– Még ha fel is tudna kelni, miért menne el a partira, ha ez
bizonyítékul szolgálna Jonathan Scottnak, hogy apám bűnös?
Gabriel gúnyosan felnevet. – Hogy szembenézzen anyukád
szeretőjével? Abban a házban, amit ő épített neki?
– Büszkeségből – vágom rá keserűen.
– Nem, kicsi szűz. Csakis szerelemből tenné. A férfiak
szörnyű dolgokra képesek a szerelem nevében.
– Például arra, hogy engem is elvigyenek a bálba? – kérdezem
halkan.
– Szörnyű dolgokra – ismétli halkan. – Akár a királynőjüket
is veszélyeztetik.
 H

Mintegy száz bál megrendezésében segítettem otthon

apámnak. Voltak rendezvényszervezőink, vendéglátósok,
virágkötők, inasok, de háziasszony –hostesskent mindig én
üdvözöltem a vendégeket. Imádtam, hogy a házat gyertyák
világítják meg, és mindenhonnan patakokban folyik a pezsgő.
Az ilyen alkalmakkor mindig közel éreztem magam anyámhoz,
mert tudtam, ha élne, ő is ugyanezt tenné.
Ha itt lehetne, gyönyörű ruhát öltene, és csak úgy ragyogna
az ékszerektől. Még ha félt is apámtól, sosem fogom megérteni,
miért hagyott itt engem.
A fekete limo bekanyarodik a hosszú kocsibeállóra. Valaki
szépén rendbe hozta a házat, lenyírta a füvet és a sövényt, a
bokrok újra rendezetten néznek az utcafront felé. Semmi jele
annak, hogy egy hete még vandálok dúlták fel az épületet. Az
ablakokban meleg, halványsárga fény ragyog.
– Nem muszáj bemennünk – szól Gabriel kedvesen, de hűvös
tekintettel.
Láthatóan nem akarja, hogy itt legyünk, amikor kiderül az
igazság. Vajon úgy gondolja, hogy ez bármitől is megvéd? A
lelkem egyszer már darabokra hullott, akkor is egyedül
maradtam, védtelenül.
Gyalog lettem a saját családomban.
A színezett üvegben látni a tükörképemet – sötét ajkak,
feltűzött haj, ragyogó rubinok a nyakamban. – Bárki is tette
ezt, biztos, hogy évek óta üldöz minket. Tudnom kell, ki az,
Gabriel!
Emelt fővel, Gabrielbe karolva lépem át utoljára a ház
küszöbét. Nem jön elénk hostess, hogy üdvözöljön, a házat
viszont szépen rendbe rakták. Az összes helyiség zsúfolásig telt
vendégekkel. A ház most sincs bebútorozva, viszont
kényelmessé teszik a hatalmas szőnyegek és tálalóasztalok. A
szmokingos férfiak mind ezüsttányéron felszolgált kaviárt
esznek.
A bálterem falait óarany damaszttal vonták be. Néhány pár
táncol a vonósnégyes élő dallamaira. Mögöttük egy nagy,
ember nagyságú kandalló kapott helyet. Anyám imádta, mert a
nagy helyiségben is elegendő meleget adott.
Sok ismerős arcot látok. A legtöbben már korábban is jártak
nálunk. Vajon tudják, hogy ma este miért vannak itt? A sanda
pillantásokból és sutyorgásokból ítélve, azt hiszem, képben
vannak. Biztos sokaknak a pucér képeim is a kezükbe akadtak.
Érzem, hogy vörösen ég az arcom.
– Nyugi, egy ujjal se fognak hozzád érni – szól Gabriel.
– Pedig úgy érzem, mintha a vesémbe látnának.
– A fotókkal most ne foglalkozz. Azok csak bűnjelek,
ahonnan ujjlenyomatot vehetnek. Aki ezen csámcsog, az
csessze meg magát!
– Minden értelemben imádok a te oldaladon állni! – nevetek
fel halkan, megkönnyebbülten.
– Akkor jó, mert úgyis nyerni fogok.
Hirtelen elakad a szavam, mert eszembe jut, hogy ez az utolsó
napunk. Közeleg az utolsó éjszaka, amit Gabriel az árverésen
fizetett. Hogy ezután mi történik, az éppolyan rejtély, mint a
bűnöző személye, aki zaklat minket.
A terem másik felében meglátom Nina Thomast, a figyelem
középpontjában, miközben szerencsétlen Charlotte ugrál
körülötte egy nagy pohár vízzel. Nina láthatóan nem örül,
hogy lát; jeges tekintettel kezd méregetni.
Gondolom, fogalma sincs róla, mekkora veszélyben vagyok,
vagy csak nem áll érdekében, hogy megtudjam az igazságot.
Bár nem tudom elképzelni Nináról, hogy ártana anyámnak.
Hiszen szerette őt, sőt, nem csak barátként szerette, de ahogy
Gabriel említette, a szerelem sok mindenre képes. Lehet, hogy
Nina féltékeny volt, amikor anyám férjhez ment.
Landon bácsi is megjelent a színen; jóval eltökéltebb
ábrázattal, mint amikor legutoljára az irodájában láttam.
Futólag rám pillant, majd hátat fordít, hogy egy férfivel
beszélgessen tovább.
Aki tulajdonkeppen a valódi riválisa, az apám helyett, mint
ahogy azt korábban tévesen gondoltam.
Jonathan Scottnak éppolyan sötét szeme van, mint a fiának, a
haja már teljesen ősz. Damon viccesebb figura benyomását
kelti, még akkor is, ha aljas dolgokat művel – például elárverez
egy szűz lányt –, az apja viszont kemény, mint a kő. Kíváncsi
lennék, hogy az élet edzette így meg vagy már akkor is komor
volt, amikor anyám szerelmese volt. Az is lehet, hogy anyám
halála tett be neki.
Néhány fickóhoz beszél, egy kis csoportban, halkan, akik
gyanús pillantásokkal kémlelnek körbe a termen. Jézus, itt van
Justin! Akkor ezért mondta a múltkor, hogy megveti a lábát
Tanglewoodban? Röviden ránk pillant, majd tovább folytatja a
beszélgetést.
– Apám nincs itt – szólok megkönnyebbülve.
Azóta nem látogattam meg, hogy visszamentem Gabrielhez.
Végül is a harmincnapos időtartam is jó kifogás lett volna, de
az igazság az, hogy semmi kedvem nem volt találkozni vele.
Nem akartam hallgatni, hogy kritizálja anyámat, es nem
akartam látni a gyanakvó tekintetét sem. Azt azért nem
hinném, hogy ő készítette rólam a meztelen képeket. Már a
gondolatától is a rosszullét környékez.
Gabriel elegánsan lekap egy pohár pezsgőt a mellette elhaladó
pincér tálcájáról. – Hosszú még az éjszaka, igyál egyet!
Megnyugtatja az idegeidet.
 – Egy cseppet sem vagyok ideges – vágom rá nevetve,
nyilvánvalóan poénból, mert láthatóan felrobbanok a
feszültségtől. Egyfelől rettegek szembenézni anyám zaklatójával
és gyilkosával, másrészt most először vagyok társaságban az
aukció óta. A bálozók java része az árverésemen is jelen volt, így
minden kétséget kizáróan tudják, hogy miért érkeztem Gabriel
Miller oldalán.
Gabriel egyébként lenyűgözően fest; maga a megtestesült
férfiasság és elegancia. Egy csipetnyi aggodalom sem
tükröződik az arcán. Erős izmai még szmokingban is
kirajzolódnak, ami kiemeli kidomborodó mellkasát és keskeny
csípőjét. Ahányan csak elhaladnak mellettünk, mindenkitől
elismerő pillantásokat kap.
Iszom egy bátorító kortyot, a buborékok kellemesen hűsítik a
torkomat.
– Micsoda tömeg! – toppan mellénk Damon Scott széles
mosollyal.
– Apád mindig is imádta a felhajtást – jegyzi meg Gabriel
szárazon.
– Ezt elismerem – kacsint játékosan. – Avery, szebb vagy,
mint valaha, ha nem haragszol a megjegyzésért. Mit keresel egy
ilyen ronda gazember oldalán?
Damon tökéletesen tisztában van vele, mi történt köztünk
nemrég a Barlangban, amit nem is rejt véka alá. – Mondtam
neki, hogy mindenképp eljövök, ezért elkísért, hogy
megvédjen.
– Ez nem vall Gabrielre – hunyorít sunyin.
– Talán te nem ismered elég jól.
– Nos, akkor érdekes estének nézünk elébe! – nevet zavartan.
– Gondolom, te már tudod, mire számíthatunk.
– Fogalmam sincs! – vágja rá vigyorogva, de lerí róla, hogy
hazudik. – Harminc éve nem állok szóba apámmal, Gabriel
nem mondta? Csak nézelődni jöttem.
Csodálkozva bámulok utána, mert Damon nem lehet több
negyvennél. Biztos, hogy nem kisgyerek korában beszélt
utoljára az apjával. Nyilván nem csak szemlélődni jött a partira,
hanem azért, hogy néhány szót váltson vele. Úgy tűnik,
akárcsak engem, őt is csapdába csalták.
 H

Gabriel egyszer azt mondta, megvan az az előnye, hogy a

jelenlétében az emberek mindig igazat mondanak. Kedvesen
bókolnak vagy megdicsérik a ruhám. Hiába árulkodik másról a
szemük, nem mernek epés megjegyzéseket tenni, bár mindig
összesúgnak a hátunk mögött, amint továbbállunk.
Egész testemben reszketek, mégis magamra erőltetek egy
mosolyt. Ez volt az otthonom, anyukám háza és otthona, ahol
az utolsó pillanatig méltósággal és önbizalommal töltötte a
napjait. Összeszedem magam, és most én is ezt fogom tenni.
Nem adom meg senkinek azt az örömöt, hogy lássanak
összeomlani.
Szinte megkönnyebbülök, amikor meglátom, hogy Iván és
Candy felénk tart. Iván szigorú látványt nyújt szürke
öltönyében, Candy pedig úgy fest, mint egy hercegnő, halvány
rózsaszín, földig érő selyemruhája kiemeli karcsú derekát és dús
keblét. Nyakában gyémántberakásos kulcsmedál lóg. Volna
néhány tippem, mit jelképezhet a kulcs a kapcsolatukban. A
gondolatától nyomban elpirulok.
– Helló, Avery! – mosolyog rám Candy, mint aki mindennel
tisztában van.
– Candy! Csinos vagy, mint mindig – az arcomra teszem a
kezem, hátha sikerül egy kicsit lehűtenem.
– Jó dolgod lehetett az elmúlt harminc napban – fordul
Candy Gabriel felé.
– Az nem kifejezés – vágja rá Gabriel udvariasan. – Iván,
meglep, hogy mindketten eljöttetek – jegyzi meg, mire a szürke
szemű gengszter bólogatni kezd.
– Candynek ilyenkor már lövik a pizsamát, de néha
engedékeny vagyok.
 – Ne viccelj már, Iván! – nevet Candy. – Mi már teljesen
összenőttünk. Mondhatni, minden tekintetben.
Érzem, hogy ég az arcom. Hogy tud Gabriel ilyen higgadtan
mosolyogni az érzéki célozgatások közepette? Szinte vágni lehet
köztük a szexuális feszültséget. Elönt a forróság, ha a közelükbe
kerülök.
Az arckifejezésem láttán Candy nagyokat kacag. – Ne légy
úgy zavarban, valójában azért akartam eljönni, hátha szükséged
lesz rám.
– Gabriel megvéd – pillantok a pasimra.
– Tudom, de lelki támaszra gondoltam – bújik közelebb
Ivánhoz. – A férfiak néha nagyon merevek tudnak lenni, ha
érted, mire gondolok...
A francba, megint lángol az arcom.
Gabriel mosolyra húzza a száját, majd hűs kezével
megsimogat. – Szépségem – suttogja kedvesen.
– Tényleg szép, csak kár, hogy már nem sokáig a tied –
morogja Iván tárgyilagosan.
– A ma este még a miénk – mondom neki, bár mindannyian
tudjuk, hogy ez az éjszaka nem a szórakozásról fog szólni. Ma
este kihullanak a csontvázak a szekrényből. Végre fény derül a
családom sötét titkaira. Mindenesetre a sakkbábuk már
felsorakoztak a játszmához.
A jelenlévők tömege hirtelen elhallgat.
Amint az ajtó felé pillantok, elakad a lélegzetem. A bejáratnál
egy jól fésült, öltönyös férfi jelenik meg, botra támaszkodva, aki
nem más, mint az apám.
– Ne! – suttogom magam elé, miközben az ájulás kerülget.
Hogy kerül ide?! Az ápolási otthonban még mozdulni is alig
bírt, egyáltalán nem tudott járni. Ez lehetetlen! Valaki a kezére
játszhatott. De vajon miért?
 Most képtelen vagyok átlátni az összefüggéseket. Apám
nyilván azért jött el, hogy találkozzon Jonathan Scott–tal,
ahogy Gabriel előre megjósolta. Csak azt nem tudom, hogy a
büszkeség és a szerelem hozta ide, vagy valamiféle sötétebb
szándék vezérelte.
A zene zavartalanul szól tovább. Senki sem szól a
vonósoknak, hogy a személyes tragédiánk épp ellopja a show–
t, így az édes dallamok átjárják a lesokkolt vendégeket, a
zenekar pedig csak játszik tovább a süllyedő Titanic fedélzetén.
Az nem lehet, hogy ő ölte meg anyukámat. Ez képtelenség...
Geoffrey James pókerarccal néz végig az egybegyűlt tömegen.
Olyan erősen kapaszkodom Gabrielbe, hogy szerintem már
belesajdul a karja, de persze egyetlen arcizma sem rezzen.
Nagyon nehezen állom meg, hogy ne rohanjak oda hozzá, hogy
segítsem a mozgásában. Még most sem tudom felfogni, hogyan
csinálja.
Apám egy szó nélkül áthalad a báltermen, majd kisétál a
folyosóra.
A vendégek láthatóan fellélegeznek. Végül elengedem Gabriel
karját, és utána sietek. Hallom, Gabriel a nevemet kiáltja, de
meg sem fordulok. Mire a lépcsőhöz érek, apám már a
fordulóban áll. Mire pedig felérek az irodájába, ő már a
karosszékében ül a kandalló mellett.
– Papa, mit keresel itt?
Rám mosolyog, ami inkább grimaszra hasonlít. –
Mostanában nem látogattál meg. Gondoltam, ha a lányom
nem jön hozzám, majd én jövök el hozzá. Tudtam, hogy úgyis
itt leszel.
Közelebbről már látom, hogy nagy megpróbáltatások
közepette jutott el ide. A bőre holtsápadt, a homlokát kiverte a
veríték. Még ültében is a botjára támaszkodik, hogy megtartsa
magát.
 – Vissza kellene menned az otthonba!
– Amit Gabriel Miller fizet?
– Kit érdekel, hogy ki fizeti, a lényeg, hogy pihenj.
– Hogy egy hónappal tovább éljek? Vagy talán egy évvel? Ez
nem élet. Én már menni akarok.
– Ezt nem mondhatod komolyan!
– Már rég anyáddal kellene lennem.
Elkapom a fejem, és arra gondolok, hogy tényleg együtt
lennének–e a túlvilágon.
– Már nem tudom, mit higgyek, Papa.
– Tudom, hogy csalódtál bennem, Avery. És ez csakis Gabriel
Millernek köszönhető.
– Az lehet, de túl sokáig voltam vak. El akartam hinni, hogy
mamával tényleg szerelemben éltetek, holott nem így volt. Félt
tőled.
– Ugyanaz a régi nóta! Anyád mindig azt mondogatta, úgy
érzi, a ház beszél hozzá. Avery, hidd el, én szerettem őt, de
valami nem stimmelt vele. Azt gyanítom, nem egy részeg sofőr
okozta a balesetét, hanem saját maga akart menekülni a
démonai elől.
– Még jó, hogy ő nincs itt, hogy mindezt megcáfolja! –jelenik
meg Gabriel az ajtóban.
Apám hirtelen új erőre kap. – Hogy mered a feleségem a
szádra venni?
– Mondd, hogy nem te bántottad! – szólok apámhoz
könyörögve, miközben mellé térdelek. A keze erőtlenül
nyugszik a tenyeremben. – Ha kimondod, ígérem, hinni fogok
neked.
Apám zavartan rám mered, mintha azt se tudná, ki vagyok. –
Kislányom, játssz velem még egyet, utoljára! – pillant a
kisasztalba faragott márvány sakktáblára.
 – Nem papa, nem állunk neki most játszani, mintha mi sem
történt volna!
– Ezek szerint Miller végérvényesen elvett tőlem – néz rám
szomorúan.
Úgy akarom elkapni, hogy egy tapodtat se mozduljon
tovább, de teljes tudatában legyen minden veszteségének –
idézem fél Gabriel szavait. Nos, beváltotta az ígéretét, és végső
győzelmet aratott, mégsem tűnik elégedettnek. Komoly arccal
figyel az ajtóból, mint egy őrszem.
Ő az én huszárom, sötét vértben.
Az előtér felől csoszogást hallok. Nina Thomas vádló
pillantással megáll az ajtóban, aranyrózsaszín ruhája teljesen
elüt a külsejétől.
Charlotte aggódva tipeg körülötte, hiába győzködi, hogy
üljön már le.
– Csakis ezért jöttem ide, hogy szemtől szembe megmondjam
ennek az embernek, hogy pontosan tudom, mit tett.
Mindenről tudok, kezdettől fogva! De hiába figyelmeztettem
szegény Helent.
Ezek szerint nincs már szükségem a naplóra ahhoz, hogy
végre megtudjam, mit történt anyámmal. A ház sem kell hozzá,
és a félismerősök sem, ők úgysem láttak a dolgok mélyére.
Apám keserűen felnevet, a légzése hirtelen egyenetlenné válik.
– Hát persze, te aztán tudod!
Nina közben a lányába karolva végigsétál a szobán. – Hogy
érted ezt?
– Helen mesélt nekem a kamaszkori kilengéseidről, hogy
mennyire zavarba hoztad a vonzódásoddal, amit ő sosem
viszonzott.
Lélegzetvisszafojtva hallgatom apám kemény szavait, de úgy
tűnik, igaza lehet, mert Nina fájdalommal a szemében bámul
maga elé. – Nem hiszek neked – mondja azért makacsul. – Te
terrorizáltad Helent, amikor pedig megpróbált elmenekülni
tőled, megölted.
– Vagy talán te haragudtál meg rá, amiért nem szökött meg
veled!
Anyám volt Trója Szép Helénája, minden tekintetben, a női
erő és a pusztító szépség megtestesülése. Úgy érzem, hasonló
cipőben járok én is, mint minden lány, akit megkívánnak,
aztán bűnbakká tesznek, és mint minden nő, akit elcsábítanak,
hogy aztán a szemére vessék, hogy még élvezte is.
Mint akit ellopnak, aztán visszaszereznek. Mindannyian a
saját háborúnk epicentrumában kínlódunk.
– Vagy inkább te haragudtál meg, amiért mással akart
elmenni – szól Landon bácsi a küszöbön állva. – Bevallom,
sokáig bántott, hogy bennem csak egy mulatságos imádót
látott, én mégis segítettem volna rajta, ha hozzám fordul. Talán
ez fáj a legjobban, hogy rossz emberben bízott, nem abban,
akiben kellett volna.
Mostanra már az egész város elkönyvelt a maga módján, a
szűzárverés minden dicsőségével és megaláztatásával együtt,
pedig ők sem ismernek engem. Most már csakis Gabriel lát a
szívem mélyére, arany szemét most is biztatóan nyugtatja
rajtam, ami nagy erőt ad a folytatáshoz.
– Rossz emberben bízott? – szólok közbe háborogva. – Ezt
leginkább magára lehetne mondani! Anyám megbízta a
vagyona kezelésével, amit maga szerencsejátékokon elherdált, és
elveszítette a házunkat!
– Tudom. Sajnálom, Helen – mondja Landon könnyes
szemmel.
Végigfut a hátamon a hideg, hogy szó szerint anyámat látja
bennem.
Vajon ugyanez a sors vár rám is?
 – Te pedig – fordulok Nina felé – láthatóan mindenáron
folytattad volna anyámmal a románcot. Én is tudom, milyen
fájdalmas az, ha szeretsz valakit, és az illető nem viszonozza, de
ez még nem jogosít fel semmire. Anyám meghozta a döntést, és
nem téged választott.
Nina lehunyt szemmel, nagyokat sóhajtva rázni kezdi a fejét,
majd újabb köhögőroham tör rá, így a lánya segítségével
kénytelen leülni a legközelebbi székre.
– Most haza kell vinnem – pillant rám Charlotte ijedten.
Nagyokat nyeldesve apám felé fordulok. – Bármi is történt
mama halálának éjjelén, te cserben hagytad. Elmondta neked,
hogy fél, erre mit csináltál? Figyelmen kívül hagytad és
elbagatellizáltad.
– Mert teljesen megbolondult. Miért, mit kellett volna
tennem?
– Hinni neki! – Elkeseredetten csóválni kezdem a fejem.
Egyetlen módon készíthették rólam azokat a képeket – közeli
fotókat az arcomról és a meztelen testemről, még alvás közben
is.
Felveszem az asztalról a kőből faragott, királybábu formájú
papírnehezéket, amit még néhány éve ajándékoztam apámnak
a születésnapjára, és egy nagy lendülettel a falhoz csapom.
Ahogy hullik a vakolat, mintha kedvet kapnék, megint
hozzávágom. Újabb rétegek válnak le a falról, nagy
porfelhőben.
– Úristen! – Gabriel sietve kikapja a kezemből a királyt.
– A házban mindent lehetett hallani – magyarázom
Gabrielnek zihálva, mire a megértés jeleként felcsillan a szeme.
Anyám üldöző démonai bizony valóságosak voltak. Már
tizenöt évvel ezelőtt is számtalan lehallgatókészülék létezett.
Sőt, ami még durvább, rejtett kandikamerák is, amik
megörökítették az intim pillanataimat.
 Gabriel méregetni kezdi a kezében a királynehezéket, majd ő
is a falhoz vágja, nyilván sokkal erősebben, mint én. Egy lépést
hátralépek, apám elé, hogy ne hulljon rá a törmelék. Tudom,
hogy tönkretette anyámat, de attól még mindig is az apám
marad.
A következő percben Damon Scott sétál be a szobába.
Kíváncsi tekintettel méri végig a helyiséget. – Mi ez, renováló
reality show? Mert akkor emelhetnénk az eladási árat.
– Most poénkodni jöttél vagy segíteni? – néz rá Gabriel
megvetően.
Damon láthatóan újabb viccre készül, de végül meggondolja
magát, és Gabriel mellett nekilát puszta kézzel lebontani a falat.
Hamarosan láthatóvá válnak a fekete kábelek és vezetékek.
Gabriel erősen rángatni kezdi zsinórokat, így láthatóvá válnak,
egészen a fal közepéig. A ház végül lassan darabokra hullik, és
éppen az az ember szedi szét, akitől azt vártam volna, hogy
egyben tartsa. Persze nem hibáztatom Gabrielt, most már
muszáj kiraknunk a puzzle darabjait. A játékot végig kell
játszani.
A kártyavár szép lassan összedől.
Lassan elfogynak a kábelek, Damon az a szerencsés, akinek a
kezébe akad egy fekete készülék. Egy poloska, egy kamera,
esetleg mindkettő.
– Bassza meg! – morog maga elé Gabriel, ahogy nagy
darabokban tépi a gipszkarton lemezt. A fal mögött mély
sötétség fogad, válaszfal vagy szoba helyett csupán tátongó
üregeket látok.
Ahogy közelebb lépek, döbbenten látom, hogy a fal mögött
egy apró szoba rejtőzik, még több vezetékkel a padlón. Lehetne
ártatlan hely is, mint a régi házakban egy eldugott raktárszoba,
csakhogy a közepén egy kisszék áll készenlétben, a fal másik
oldalán pedig egy még ismerősebb hely bukkan fel.
A hálószobám.
 H

Apám dühödt arccal közelebb biceg. – Ez meg mi a fészkes

fene?
Bizonyára őszinte a haragja, de attól még lefogadom, hogy
nyakig benne van a dologban. Valaki jegyet váltott az első sorba
a szobámhoz – miközben végig abban a hitben éltem, hogy
egyedül vagyok, amikor öltözködtem vagy amikor éjszakánként
kényeztettem magam az ágyban.
Ezért érezhette az anyukám is, hogy sosincs egyedül, és a
házban sötét erők munkálkodnak.
Az idegességtől felfordul a gyomrom; csak úgy liftezik benne
a pezsgő, mintha lávaként készülne kitörni. Apám a falnak
támaszkodva belebámul a hatalmas üregbe.
– Helennek igaza volt – suttogja sajnálkozva.
Ez már tényleg túl sok nekem. Öklendezve hajolok a
márványkandallóba. Még szerencse, hogy nem ettem túl sokat.
– Ki tette ezt? – Gabriel kérdését mindenki néma csendben
fogadja, pedig nyilvánvaló, hogy a tettest saját kezűleg fogja
megbüntetni. Gabriel villanó szemmel fésüli végig a szobát.
Először apámra néz, aztán Ninára, majd Landon bácsira, akik
mind bűnbánóan bámulnak vissza rá.
– Mind szerették anyámat – nyögöm ki, arcom a hűvös
márványnak támasztva.
– És mind cserben hagyták – teszi hozzá Gabriel a fejét
ingatva.
Először úgy hallom, mintha azt mondaná, engem hagytak
cserben. Ahogy összeszorított állkapoccsal, dühtől remegve
rám néz, azt látom rajta, talán úgy gondolja, ő is cserben
hagyott. – Lehet, hogy az elkövető most nincs jelen – szólal
meg Damon baljósán.
 Apám most már remeg a fáradtságtól és az erőlködéstől, még
a botjára támaszkodva is alig tud talpon maradni. Nina
könnyes szemmel tekint körbe, míg Landon bánatos arccal
mered maga elé.
– Ki tehette ezt? – teszem fel hangosan a kérdést.
Damon egy szót se szól, arcán most először látok
rosszindulatot. Nyoma sincs a humoros, ravasz kéréseinek vagy
a pajkosságnak, ami még a komoly mondatait is rendszerint
átszőtte. Most már én is látom a sötét oldalát, amiért az egész
város retteg tőle.
– Az itt jelenlévők mind szerették Helent, ő viszont valaki
mást szeretett – mondja Gabriel, mire észbe kapok.
– Jonathan Scottot.
Ez volt a végzetes hiba a következtetésemben, a hiányzó
láncszem a logikámban és az elfelejtett bábu a sakktáblán.
Anyámat rengetegen szerették. Amikor végre ő is szerelmes
lett, azt hittem, ez viszonzott lett. Kivéve, ha nem. Mi van, ha
beleszeret valakibe, aki veszélyes játékot űzött vele?
Valaki játszadozni kezdett az elméjével, az életével.
Ninára ismét rátör egy velejéig hatoló köhögőroham. Csoda,
hogy nem szakad bele a tüdeje. – Érzitek ezt a furcsa szagot? –
kérdezi Landon zavartan.
– Épp most hánytam – közlöm fintorogva, mire tiltakozni
kezd.
– Nem azt, drágám.
– Füstszag van! – kiáltok fel pánikolva.
Ekkor már tisztán halljuk odalentről a rémült kiabálásokat és
női sikolyokat.
– Azonnal tüntess el mindenkit a házból! – szól Gabriel
Damonnak, aki bólint, körülnéz, majd Landonra sandít.
– Maga ott! Segítsen kiüríteni a házat! Ha egyvalaki is
megsérül, maga fog fizetni érte, megértette?
 – Miért? Nem én okoztam a tüzet – háborog Landon.
– Nem érdekel! – vág vissza Damon, majd határozott
léptekkel lesiet a lépcsőn. Landon rémülten apámra pillant,
majd utánaered. Láthatóan komolyan vette Damon
fenyegetését.
Bízom benne, hogy sikerrel járnak. Landon jól ismeri a ház
alaprajzát, Damon pedig elég hírhedt ahhoz, hogy szót
fogadjanak neki.
Apám rogyadozva keserves sírásban tör ki. Odarohanok
hozzá, de még lefogyva is túl nehéz ahhoz, hogy egyedül
támogassam.
– Segíts! – nézek Gabrielre könyörögve.
– Elbírsz anyáddal? – néz először Charlotte–ra.
Ninára újabb köhögőroham tör rá, már beszélni sem tud.
Remegő lábakkal megfogom apám karját.
– Persze, le tudom vinni – szól Charlotte nyugodt hangon,
csak a szeme árulkodik mély aggodalmáról.
Gabriel bólint egyet. – Akkor induljunk!
Nagy erőfeszítések árán jutunk le a lépcsőn, mert már az egész
házban sűrű füst gomolyog. Apám is köhögni kezd, Nina
pedig már alig kap levegőt. Charlotte azt mondta, elbír vele, de
látszik, hogy a füsttel ő is alig tud megbirkózni.
– Visszamegyek értük – szól Gabriel, követve az aggódó
pillantásaimat, mert Charlotte–ékat nem látom sehol.
Végül nagy nehezen, rettegve lejutunk a földszintre, a
pánikoló szmokingos, nagyestélyis vendégsereg közé.
A zene disszonáns, halk foszlányait hisztérikus hangok törik
meg. A zenészek is kirohannak, az életüket féltve. Úgy
hallatszik, mintha a tömeg az összes hangszert letaposta volna.
A kellemes melódiát felváltja a menekülés zaja.
Gabriel halk morgások közepette a vállára veszi apámat, hogy
kivigye a házból, miközben rémülten szaladok utánuk, mert
félek, hogy apámnak még nagyobb fájdalmai lesznek. Gabriel
meglepő gyengédséggel fekteti le őt a pázsitra, jó néhány
méterrel a háztól.
– Maradj mellette! – kiabál felém, közben visszasiet a házba.
A következő pillanatban lángok csapnak fel a tetőről, a
cserepek beszakadnak, mindenhonnan sűrű füst gomolyog.
Már csak néhányan szállingóznak ki a házból görnyedten, a
legtöbb vendég kétségbeesetten várakozik odakint.
– Azt hiszem, mindenki kijutott – tör ki Landon bácsi a
házból, egy ősz hajú hölgyet támogatva. – Hol van? – toppan
elénk Damon ziláltan.
– Kicsoda? Gabriel?
– Nem, az apám!
A sápadt vendégsereg továbbra is csak a pázsiton ácsorog, és
sokkolva készít fotókat a katasztrófáról. Évek óta nem történt
hasonló Tanglewoodban, természetesen feltétlenül ki kell
posztolniuk.
– Nem tudom, nem láttam.
Damon elszántan a tömeg közé furakodik. Szerintem nem
jutott ki mindenki. Nina Thomast és a lányát se látom sehol.
– Gabriel még odafent van! – szólok ijedten Landonnak,
mire ő csak a vállát vonogatja. – Miller sokkal erősebb nálam.
Ha ő maga nem tud kijutni, én se segíthetek rajta.
– Nagyszerű! – vágom a képébe dühösen, majd minden
tiltakozása ellenére elindulok a ház felé. Landon persze ordítva
vágtat utánam.
Valahogy sikerül feljutnom a lépcsőn, félúton Charlotte–ba
botiok, amint Ninát épp minden erejével a falnak támasztja.
– Rohama volt – szól Charlotte sírva.
– Hol van Gabriel? – kérdezem, miközben lesegítem őket a
földszintre.
 – Nem tudom, elindult értünk, de aztán túl gyorsan csaptak
fel a lángok. Azt hiszem, már a mennyezet is leszakadt. Gabriel
kituszkolta anyut a szobából, aztán a padló is tüzet fogott.
– Istenem! – sikoltok fel rémülten.
A hűvös, kimért üzletasszony helyett most Charlotte–ban is
csak egy kétségbeesett kislányt látok. – Én mondtam, hogy
jöjjön velünk, de ő csak rám üvöltött, hogy induljunk lefelé.
Nagyon sajnálom!
Kettesével szedem a lépcsőfokokat, azt hiszem, rég szaladtam
már ilyen gyorsan. Most már látom, amiről Charlotte beszélt, a
tűz a közfalakat is felemésztette.
– Gabriel! – kiabálok torkom szakadtából, reménykedve,
hogy még élve találom.
Egyelőre nem érkezik válasz, de nincs az a pénz, amiért
magára hagynám. Veszek egy nagy levegőt, és mintha mély
vízbe ugranék, átugrok a lángok felett, miközben azon
imádkozom, hogy ne szakadjon be alattam a padló. Ahogy
földet érek, valamibe megbotlok, és esés közben csúnyán
felsértem az alkarom.
Hangosan felsikoltok, majd a következő pillanatban
meglátom Gabrielt. Épp egy hatalmas gerendát próbál leemelni
a mellkasáról, hogy valahogy kiszabaduljon.
– Mi a frászt keresel itt? – kérdezi guvadó szemmel.
– Visszajöttem, hogy megmentselek.
– Azonnal tűnj el innen! Hallod, Avery?! Most rögtön!
– Nélküled nem megyek – mondom neki határozottan, de a
gerenda túl nehéz ahhoz, hogy megmozdítsam. – Háromra,
együtt!
Dühösen rám pillant, majd számolni kezd.
Minden erőm bevetem, minden fájdalmammal, dühömmel
és szerelmemmel, amit Gabriel iránt érzek. Gabriel hangosan
nyögdécsel, beleremeg az erőlködésbe. Lehet, hogy néhány
bordája is eltört. Hiába igyekszem én is, a gerenda meg se
mozdul.
Érzem, hogy egyre több füst kerül a tüdőmbe. Köhögni
kezdek, mire Gabriel megragadja a karom. – Avery, figyelj rám!
Nincs már időnk, juss ki innen, és várd meg a tűzoltókat!
Makacsul rázni kezdem a fejem, miközben dől a könny a
szememből. Nem hallom a szirénát, hogy közelednének.
Amilyen rossz hírű a családom, és ahogy a bíróság előtt a
zsaruk ránk néztek, nem hinném, hogy bárki is a segítségünkre
sietne.
– Indulj már! – kiált Gabriel mérgesen.
Ahogy a falak leomlottak körülöttünk, a sakkfigurák pedig a
tűzbe vesztek, úgy látom Gabriel lelkében az erőt, a sok
kétséget és a szerelmét, ami valaha szörnyű dolgokra késztette.
– Nélküled nem megyek.
A határozottságom láttán teljes pánikba esik. – Egyszer azt
kérted tőlem, ha egy kicsit is számítasz nekem, mondjam el
neked az igazat. Megtettem, Avery. Még annak árán is, hogy
ide jutottunk, és veszélybe sodortalak. Most viszont én kérlek
arra, ha egy kicsit is fontos vagyok, menj ki a házból, méghozzá
most azonnal!
Letérdelek mellé, és megcsókolom az arcát. – Nagyon is
fontos vagy nekem, Gabriel, ezért nem hagynálak itt soha.
Gyorsan felkapom a sakktáblát, a figurák a földre gurulnak. A
gerenda egyik széléhez nyomom, hátha sikerül
megmozdítanom vele. A faanyag ropogni kezd, de a márvány
stabilan megáll, így sikerül a gerendát egy centire megemelnem.
Gabriel faarccal erőlködik tovább, de biztos vagyok benne,
hogy nagy fájdalmai lehetnek, ami még tovább fokozódik,
ahogy mozgatjuk a mellkasán a gerendát, de ez az egyetlen
módja annak, hogy kiszabaduljon.
 A sakktábla vésett felével nyomom tovább a gerenda szélét,
most már teljes súlyommal ránehezedek. A gerenda recsegve
elmozdul, miközben Gabriel izzadva káromkodik, mint a
kocsis.
Gabriel holtsápadtan erőlködik tovább, de egyelőre képtelen
kiszabadulni a hatalmas fadarab alól.
A fejünk felett hirtelen egy reccsenés hallatszik, majd az egész
mennyezet ránk zuhan. Ösztönösen Gabriel arca felé hajolok,
hogy megvédjem a törmelékektől.
– Túl nehéz! Indulj most már! – nyöszörög a porfelhőben.
Anyám mindent kockára tett egy férfiért, aki végül cserben
hagyta, mégis úgy érzem, hogy ezt az áldozatot még meg kell
hoznom. – Nem! – kiáltok rá tiltakozva.
– Ha nem mész ki most azonnal, Istenemre mondom, sosem
bocsájtom meg! – szól szaggatottan, köhögve.
– Meglátod, megmenekülsz. – Igyekszem biztatni, miközben
bemászom a gerenda alá, amit a sakktábla és a végére hullott
vakolat tovább emelt. – Erről beszéltél? Ez volna a végső
győzelem? Nem hagyom, hogy mártírként végezd!
Mindketten tudjuk, hogy nem a mártíromságáért aggódom,
hanem magáért Gabrielért, a vad és erőszakos Gabriel
Millerért. Úgy látszik, anyámmal az a közös sorsunk, hogy
veszélyes férfiakba szeretünk bele. Remélem, az én szerelmem
legalább nem fog megölni.
Most már minden erőmmel a gerendának feszülök.
Váratlanul, átkozódva felbukkan valaki az ajtóban. A
füstfelhő homályában Justin alakját látom.
– Vidd... ki... innen! – szól Gabriel a fájdalomtól és
erőlködéstől szaggatottan.
– Nem megyek el nélküle, úgyhogy inkább segíts!
Justin tétován ránk pillant, majd ledobja magáról a dzsekit, és
nekiesik a gerendának. Együtt sikerül tovább emelnünk,
legalábbis annyira, hogy Gabriel levegőt kapjon.
Egy fájdalmas kiáltással aztán hátralöki magát, lábával
elrugaszkodik, míg Justin izzadva elejti a gerendát, aminek a
vége egy hatalmas reccsenéssel betöri a padlót, nagy lukat
formálva, amin lelátni egészen a bálteremig.
Gabriel egy pillanatra lehunyja a szemét. Ki tudja, mi
játszódik most le benne.
Sietve felsegítem, így nagy nehezen feltápászkodik. Nem
tudom, hogyan van mindehhez erőm, magas termetével és
kötött izmaival sokkal nehezebb apámnál. Justin a másik
oldaláról támogatja, így, ha lassan is, meg–megállva, de
elindulunk a töredezett padlón a beszakadt lépcső felé.
 H

Miközben az orvosra várok, valaki kopogtat az ajtón. Kinézek a

kukucskálón, hátha Damon az, esetleg a zsaruk, de a
legnagyobb meglepetésemre Will áll a küszöb előtt. Furcsa itt a
zöldövezetben találkozni vele, a betondzsungel helyett.
– Nem hiszem el, hogy kémkedtél utánam! – mondom
üdvözlésképp, bár tudom, Gabriel meggyőző tud lenni, ha fel
akar bérelni valakit.
– Ne haragudj! – sajnálkozik félrefordított arccal.
– Remélem, legalább jól megfizetett.
Gyanakodva belép az ajtón, mint aki arra számít, hogy úgyis
kidobják.
– Nem fizetett nekem egy fillért sem, esküszöm.
– Akkor nem voltál elég határozott.
– Nem, a pénznél sokkal fontosabb dolgot kértem cserébe. –
Mit?
Arcszíne más árnyalatot ölt. Ezek szerint ilyen az, ha elpirul.
– Szóval? Ha már becsaptál, hogy megszerezd ezt a bizonyos
dolgot, ami még a pénznél is többet ér, akkor az a legkevesebb,
hogy elárulod nekem.
Will egy pillanatra elhallgat. – Rendben, de ne szólj róla
senkinek. Ez nemzetbiztonsági ügy.
– Nemzetbiztonsági?! – bámulok rá döbbenten, mire
bólogatni kezd.
– Afganisztánban szolgáltam. Volt egy fickó az osztagban,
akit ki nem állhattam. Látni se akartam őt soha a büdös
életben, de részt vettünk egy katonatársunk esküvőjén, ahol
találkoztam a feleségével.
A szám tátva marad, csupa fül vagyok.
– Mindenképp beszélni akartam vele. Szörnyű volt látni egy
ilyen seggfejnek az oldalán. Mindenki tudta, hogy nagy
pinavadász. Ott nyomban fel is szedte az egyik koszorúslányt,
lelépett a csajjal, a feleségét pedig egyszerűen faképnél hagyta a
lakodalomban. Szegény, már meg se volt lepve. Így mellette
maradtam. De semmi sem történt! – teszi hozzá
jelentőségteljesen.
– Kár. A fickó megérdemelte volna.
– Aztán az ürge kitalálta, hogy öngyilkosságot követ el.
Őszintén szólva, Karen így járt volna a legjobban, csakhogy
közben kiderült, hogy a pasas fegyvereket adott el a helyieknek
az ellátóból.
– Hűha.
– Karen már ezen se lepődött meg. Végül is megkapta volna a
férje után az őt illető járandóságot, mivel nem került addig elő,
hősi halottnak nyilvánították volna, csakhogy...
– Csakhogy?
– Csakhogy ez a barom lefeküdt a vezérőrnagy nejével, így
gondoskodtak róla, hogy ne csak visszaéléssel, hanem
hazaárulással is megvádolják, biztos, ami biztos... Végül
bűnösnek találták, és akárcsak a kémekre, a hazaárulókra más
szabályok vonatkoznak.
– Akkor a felesége se kapott egy árva fillért sem, ugye?
– Így van. Annak ellenére, hogy a katonaélet elvárásainak
megfelelően évekig költöztek két kisgyerekkel, Karen most
otthon maradt, teljesen magára hagyva, a pasit pedig
természetesen páros lábbal rúgták ki.
– És mit kértél Gabrieltől? – kérdezem, miközben szomorúan
hallgatom a történetet.
– Hogy helyeztesse vissza. Ha az ügyét felülbírálják, még
javíthat a helyzetén. Gyakorlatilag bűnös, mert hibát követett
el, de azért nem ekkorát. Kár lenne, ha a családja is az ő
hülyesége miatt szenvedne.
 – Így a felesége megkapja, ami jár neki, te pedig továbbra is az
utcán alszol a motel előtti betonon?
– Nem számít, mi lesz velem.
– Dehogynem. Ha pénzt kértél volna Gabrieltől, most
Karennel lehetnél.
– Fizessek azért, hogy velem legyen? Vagy erőltessem rá, mi a
legjobb a gyerekeknek? Sosem tennék ilyet – rázza Will a fejét.
– Ráadásul a hazaárulás szégyene örök stigma marad neki és a
kislányoknak is. Jobb ez így, ahogy van.
– Még így is vele lehetsz. Ha hozzájut a járandósághoz és
anyagilag függetlenné válik, szabadon eldöntheti, hogy veled
akar–e lenni vagy sem.
– Nem hiszem, hogy bejövök neki – nevet fel Will halkan. –
És ahogy te is mondtad, az utcán élek, ami nem túl vonzó egy
nő számára.
– Egyébként itt lakik, Tanglewoodban?
Will bólint. – Akkor ezért lógsz itt folyton!
– Hagyjuk, Avery. Ennek már vége. Mindketten azt kapjuk
majd, amit megérdemlünk.
– És te mit érdemelsz?
– Én úgyis egyedül maradok. Nekem csak a bizonyíték kell,
hogy Miller elintézte, amit kértem.
Összeszorított szájjal állok előtte, képtelen vagyok
búcsúzkodni.
Megkérdezi, jól vagyok–e, gondolom, csak bántja, hogy átvert
egy nőt azért, hogy megóvjon egy másikat.
– Megvagyok – felelem, majd elindulok, hogy megmentsem
anyám házát, amit végső anyai kívánságaként örökül akart
hagyni rám. Eddig rejtély volt, legalábbis ezt hittem a
szerelemtől vakon, miközben folyton kísértett a rideg valóság,
hogy ez az egész nem csak a szerelemről szól.
 Egyelőre nincs a kezemben sem a ház, sem a napló, és anyám
szándékai felől sem vagyok még teljesen bizonyos, egyvalami
viszont már az enyém. Rejtélyek helyett végre megtudtam az
igazságot.
 H

Ami a villákat illeti, Gabrielé igencsak visszafogottnak számít.

Nincs benne bowlingpálya, sem uszoda méretű medence
aranyozott korláttal, amik Tanglewood elitjének megszokott
otthoni tartozékai.
Gabrielnél már a bejárat sem hivalkodó; csupán két fehér
oszlop díszíti a kaput. A ház tágas belsejét kellemes félhomály
teszi otthonossá.
A könyvtárszobában is sötét honol, csak a kandalló parazsa
pislákol. Gabriel kényelmesen heverészik a puha szőnyegre
állított, hatalmas bőrfotelben, a sakktábla mellett. Az ember
meg se mondaná, hogy három bordája eltört, és a tüdeje is
megzúzódott.
Persze esze ágában se volt kórházba menni, a saját háziorvosa
vizsgálta meg, aki szóvá tette, hogy a kedves beteg nagyon
makacs. Figyelje a légzését, nem változik–e, vagy nem lesz–e
túlfáradékony. Biztosan ellenkezni fog, de pihenésre van
szüksége.
Gabriel ennek pontosan az ellenkezőjét mutatja, mintha ereje
teljében lenne.
– Kérsz valamit? – kérdezem készségesen, mire vádlón rám
néz.
– Mit kérnék?
– Teát vagy takarót... – Tudtam, hogy berág, de nem hagyom
magam lerázni. – Az a minimum, hogy segítek, hogy felépülj.
– Ha azt hiszed, hogy hagyni fogom, akkor nagyon tévedsz.
– Tudom, hogy dühös vagy a tűzeset miatt, hiszen megkértél,
hogy ne maradjak a házban.
Gabriel lassan előredől, csak a mozgása árulkodik a
sérüléseiről. – Nem haragszom Avery. Legalábbis rád nem.
Jonathan Scott viszont mindenért meg fog fizetni!
 – Damon megtalálta végül az apját?
– Legutoljára a tűzesetnél láttam Damont. Mindig is eltökélt
ember volt, aki mindig véghezvitte, amit eltervezett.
Évtizedekig élt az apjával egy városban, mégse állt szóba vele.
Úgy tudom, meg akarta öletni.
– Amióta Jonathan Scott az alvilág tagja lett, fellelhetetlen.
Olyan, mint egy kísértet Tanglewood átkozott gépezetében.
– Gondolod, hogy örökre lelépett?
– Szerintem fel fog még bukkanni, amikor a legkevésbé
számítunk rá.
– És mi lesz a házzal? – kérdezem, miközben ismét görcsbe
rándul a gyomrom.
– A ház odalett, de ha szeretnéd, újjáépítem.
– Megtennéd a kedvemért?
– Ha eddig nem jöttél volna rá, bármit megtennék érted, kicsi
szűz.
A szívem hevesen kalapálni kezd. – Hogyhogy?
– Ne tereld el a témát! – szól kedves, fenyegető hangon.
– Legszívesebben jól elfenekelnélek, amíg a popsid ki nem
pirul, aztán lila nem lesz. Sőt, még akkor se hagynám abba.
– De miért? – kérdezem vékony hangon.
– Megmondtam, hogy menj ki az égő házból.
– Nem akartalak otthagyni. Ezt még egy idegennel se tenném
meg, veled meg különösen nem. Bár tudom, hogy veszélyes
alak vagy.
A tenyeremmel megcirógatom az erős állkapcsát. Érzem, hogy
feszült, mintha félne tőlem. Vagyis inkább a szerelemtől fél.
Megragadja a csuklómat.
– Akár újra eltörném minden bordámat, sőt az összes
csontomat, csak hogy megszabaduljak attól a szörnyű érzéstől,
hogy mindig vágyom rád. Azt akarom, hogy mindig mellettem
légy. Alattam, a farkam körül...
 – Azt hiszem, ezzel még várnunk kell – mondom nevetve,
majd a pillantásom a kötését takaró, fekete pólójára téved.
– Miért kéne várnunk? – kérdezi flegmán.
– Megsérültél.
– Ahhoz nem vagyok elég sérült – szól vágányán, majd a
kezem a farmere sliccéhez teszi, ahol máris keménységet és
pulzálást érzek.
– Szó sem lehet róla! Az orvos azt mondta, még nagyobb
bajod eshet.
– Mindjárt neked lesz nagyobb bajod – mondja nevetve,
majd minden tiltakozásom ellenére magához húz.
– Talán néhány hét múlva, finoman megpróbálhatjuk...
– Nem, most!
– De mi van, ha...
– Hidd el, nem fogok meghalni attól, ha megduglak. Biztos,
hogy nem várok két hetet a puncikádra.
– Ez még akkor is korai – suttogom halkan, bár már a szavai is
felizgatnak.
– Inkább abba halok bele, ha nem ülsz azonnal az ölembe.
Látom a hatalmas erekcióját, már pusztán attól, hogy rám néz
és beszél hozzám. Ő van tele sebekkel, mégis én gyengülök el.
Lassan feltérdelek a karosszékbe, a két lábam terpeszben a
karfákra teszem. Halkan felnyög, amint simogatni kezdem a
mellkasát, kissé hátradőlök, mire szorosan magához ránt.
Lehúzom a farmerén a cipzárt, a pénisze a hasamnak feszül.
Miközben a lábam közé szorítom, érzem, hogy nedves a hegye.
Lapos pillantásokkal figyeli minden mozdulatomat, a
combomat pedig olyan erősen szorítja, hogy biztos meglátszik
majd a nyoma.
– Haldokolsz? – kérdezem viccesen, mire felnevet.
– De még mennyire, bassza meg!
 Lejjebb húzom az ülepem, érzem a hatalmas hímtagját, a szőrt
a csupasz bőrömön, miközben a combjával feljebb löki a
fenekem. Ahogy belém hatol, a fejem hátrahajtom, a testem
ívbe feszül. A pillantásunk összeér, most nincs szükség
szavakra. A tekintete minden vágyát elárulja, pillantása a
zsigereimig hatol. Elviselhetetlen ez a közelség, sebezhetőnek
érzem magam.
Zihálva hintázni kezdek rajta, erősen szorítani kezdi a
csípőmet, hogy rásegítsen a mozdulatra. A testünk tökéletesen
összekapcsolódik. – Csináld még! – szól lihegve, a kéjes
nyögések között.
A combom remegni kezd, mégis teljes testemből mozogni
kezdek, csak hogy még jobban felizgassam, miközben izzadt,
izmos karja az oldalamhoz súrlódik.
Felsikoltok, ahogy ki–be csúszkál bennem. Hiába vagyok
felül, lélekben így is maga alá rendel. Lehúz az ereje, a gravitáció
és a vágy, hogy minél nagyobb örömet szerezzek neki.
A nagy terpeszed olyan, mint a mennyország – mondogatta
párszor, ami úgy látszik, igaz. Most már fájnak a mozdulatai,
ahogy a pénisze lüktet bennem, néhány másodperc múlva
pedig minden izma megfeszül, majd újra hangosan felnyög.
A testem most már öntudatlanul hullámzik rajta, miközben
hüvelykujjával a csiklómat kezdi izgatni. A mozdulatai egyre
gyorsabbak, így akaratlanul is lejjebb nyomom a csípőm.
Érzem, ahogy izzad, és a nedvességét is, ahogy elélvez.
Lassan feltápászkodom, de ő visszahúz az ölébe.
– Nézz rám! – szól halkan. – Nagyon aggódtam, hogy meg
fogsz halni az égő házban.
– Most már mindketten biztonságban vagyunk –
bizonygatom, amivel inkább magamat vigasztalom.
Bár nem lehet nyugtunk addig, amíg Jonathan Scott a
városban van. Most már tudom, ő ölte meg az anyámat. Az a
ház volt a családi birodalmunk, ahová illetéktelenek hatoltak
be. A rejtett kamera volt a trójai faló, a sötét titkok pedig a
fegyverek, amitől minden darabokra hullt.
Jonathan Scott bármikor újra lecsaphat.
Most épp biztonságban vagyunk a négy fal között, de a
várfalakat is meg kell erősítenünk, ki tudja, mit hoz a holnap.
– Azt hittem, végig kell néznem, ahogy bennégsz a házban. El
sem tudod képzelni, mit éreztem akkor! Veszélyben voltál, én
mégis tehetetlen voltam.
A kín a szemében lukat üt a pajzsomon. Most már belátom,
istenigazából nem védhet meg semmi sem. – Én is ugyanezt
éreztem volna, ha ott, akkor magadra hagylak.
Lehunyt szemmel a homlokához hajolok, mire egy nagy
sóhajtással magához húz.
– Akkor most mindketten patthelyzetben vagyunk – suttogja
halkan.
– Nem tehetünk semmit, csapdába kerültünk. – Gabriel
apámnak szánta ezt a sorsot, ami végül minket kovácsolt össze.
Egyikőnk sem menekülhet, igaz, nem is akarunk.
– Együtt kell maradnunk – mondja, amin a világ minden
kincséért se változtatnék. Vannak olyan játszmák, amiket
szívesen elveszít az ember, így szívesen maradok tovább a
sakktábláján.
–Játszol velem? – suttogom, miközben finoman az ajkához
érek.
– Mindig az teszem.
 U

Az elkövetkezendő hetet ágyban töltöttük. Hol a könyvtárban,

hol az irodájában, mindenhol olyan dolgokat műveltünk, amik
néhány államban még illegálisnak is számítanak. Egyikőnk sem
akart kilépni a négy fal biztonságából, bár a világ többször is
betolakodott a szentélyünkbe. Gabriel kapott egy hívást
Charlotte–tól, hogy egy fúzió esetleg érdekelheti.
Ahogy elnézem őt a fess öltönyében, frissen borotvált arccal,
csillogó szemekkel, erőtől és magabiztosságtól sugárzón, nem
szívesen szállnék szembe vele, még egy sakkparti erejéig sem.
– Szép napot, Mr. Miller! – súgom a fülébe az ágyból kikelve.
A selyem hálóingem éles kontrasztot alkot férfias
megjelenésével.
Ahogy magához von, hűvös öltönye a bőrömhöz feszül.
– Biztos, hogy megleszel?
– Persze – felelem nevetve. – Te szenvedtél nemrég
bordatörést, én tökéletesen jól vagyok.
Ez azért nem teljesen igaz, mert napokig köhögtem a
belélegzett füsttől. De mindez eltörpült a rémálmaimhoz
képest; az éjszakáim rettegve teltek, folyamatosan lángokat
láttam magam előtt.
– Inkább itthon maradok – mondja komoly arccal.
Még szerencse, hogy Gabriel minden éjjel mellettem volt, a
karjaiba zárt, és ha kellett, megnyugtatott. Korábban sosem
gondoltam volna, hogy gyengéd is tud lenni. Most már tudom,
hogy a kemény izmok és a szigorú tekintet mögött érzékeny
lélek rejlik.
– Ugyan, bármikor felhívhatlak, és estére úgyis hazajössz.
– Az még egy fél nap – morogja fintorogva.
Örülök a reakciójának, mert az igazság az, hogy már én is alig
várom, hogy újra itthon legyen. Sőt, azt kívánom, bárcsak ne is
menne el, de nem akarom, hogy aggódjon értem. Tudom, ha
nem bizonygatom, hogy jól vagyok, itthon maradt volna. –
Dolgozz csak, ameddig csak kell! Hidd el, elleszek a hatalmas
kádadban és a jakuzziban. Jót fog tenni, úgyis sajog minden
porcikám.
– Le akarsz rázni?
– Miért, le tudlak?
– Nem.
– Akkor jó – felelem mosolyogva. – Szívesebben látlak
itthon. Estére kipihenem magam, és ott folytathatjuk, ahol
abbahagytuk. Addig is, hosszú lesz ez a tíz óra nélküled.
– Tíz óra?! Jaj, kicsi szűz. Két óra múlva úgyis regenerálódsz.
Már alig várom, hogy széttépjelek.
– Esetleg késhetnél egy kicsit... – vetem fel, miközben elönt a
forróság.
– Azt nem lehet – mondja mosolyogva. Láthatóan élvezi a
helyzetet. – Biztos? – kérdezem újra, miközben átölelem, máris
érzem, hogy felizgult.
– Ne mozdulj sehova! – feleli a kérésemet figyelmen kívül
hagyva. – Ha bármire szükséged van, csak szólj Blue–nak.
A tűzeset óta biztonsági őrök portyáznak a kertben. Minden
kijáratnál áll valaki; néha úgy érzem magam, mint egy
laktanyában. Gabriel még több kamerát szereltetett fel, hogy
biztonságban érezzem magam, de így is gyakran idegeskedem.
– Ígérem, itt maradok.
Ezután sietve szájon csókol, majd kisétál a kapun.
Néhány percig céltalanul bolyongok a szobáiban, majd a
fürdőszoba felé veszem az irányt. Megnyitom a csapot a
hatalmas kád felett, amelybe egy kőpárkányról zubog le a víz. A
szélén apró üvegcsék sorakoznak, tele minden földi jóval.
Teszek egy kis tengeri sót a vízbe, néhány csepp
levendulaolajjal. A felcsapódó gőz hamar elfedi a tükröket.
Olyan, mintha felhőben fürdenék. Lehunyom a szemem, és
élvezettel lélegzem be a kellemes aromát.
Hirtelen megszólal a csengő. Ijedtemben felpattanok, a víz
egy része a padlóra fröccsen.
A légzésem szaporábbá válik, hiába bizonygatom magamnak,
hogy biztonságban vagyok.
Több őr áll kint, mint a tanglewoodi városházán, és
egyébként is, ha valaki rossz szándékkal akarna betörni, nem
jelezné előre az érkezési szándékát.
Magam elé kapok egy fehér óriás törülközőt, és óvatosan
kilépek a csúszós járólapra. Felkapok egy farmert és egy pólót,
csuromvizes hajam pedig lófarokba fogom.
Ma este Blue van szolgálatban, aki egy jónevű biztonsági
szolgálatot üzemeltet, csupa illusztris ügyfelekkel. Gabriel
ragaszkodott hozzá, hogy Blue személyesen vigyázzon rám.
Ijedtemben megáll bennem az ütő, amikor meglátom, hogy
valamit a falnak támasztottak.
Nagy és lapos, barna kartonba csomagolva. – Ez nekem jött –
mondom hangosan.
Meg se nézem a maine–i régiségkereskedő céduláját, tudom,
hogy a csomag anyám portréját rejti. Amint megérkezett a
gyűjtőszámláról a pénz a nevemre, nyomban nekiláttam, hogy
felkutassam a képet. Gabriel felajánlotta, hogy megveszi
nekem, de nem fogadtam el, mert fontosnak éreztem, hogy az
árverésen megkeresett pénzt a saját életem helyrehozására
fordítsam. Hiába volt az aukció sötét, szégyenletes ügylet, egy
dolog mégis jó volt benne: a pénz függetlenné tett.
Most már saját elhatározásból vagyok itt. Azért vagyok
Gabriellel, mert én is ezt akarom.
Egyébként egy kisebb vagyonba került felkutatni a festményt.
A kereskedő továbbadta egy anonim vevőnek, így rengeteg
helyre elküldtem róla a fotót, mire nagy nehezen megtaláltam.
Az ügynök, akivel telefonon beszéltem, biztosított a felől, hogy
ugyanarról a festményről van szó. Még fotót is küldött róla a
telefonomra. Végül közvetlenül tőle megvehettem, hajóval
pedig átszállították. Blue általában gyanakvó tekintettel néz a
világra, mert megedzette a katonaélet, de most kifejezetten
tiltakozni kezd. – Előbb át kell vizsgálnom a csomagot, Ms.
James! – szól rám erélyesen.
– Értékelem, hogy komolyan veszi a munkáját, de ezt csak egy
festmény. És személyes ügy.
– Akkor is meg kell néznem – pillant rám hűvösen. – Kérem,
várjon odafent – teszi hozzá, miután vonakodva beleegyezem.
Látom az arcán, hogy ez nem kérés, hanem parancs, mint
ahogy az is egyértelmű, hogy ez a pasas nincs hozzászokva az
engedetlenséghez.
Kicsit meg is sajnálom, mert tudom, hogy csak Gabriel
kikötéseinek engedelmeskedik. – Öt perc múlva visszajövök
érte.
Odafent, a korlátra könyökölve bámészkodom az erkélyen.
Blue rám pillant, a szemével azt üzeni, hogy menjek már be,
mint aki biztos benne, hogy a csomagom bombát rejt.
Zsebkésével felhasítja a kartont. Rettegve figyelem, nehogy
kárt tegyen a festményben, de szerencsére kibélelték a dobozt.
Blue óvatos, finom mozdulatokkal dolgozik, mert már jó előre
megkértem rá.
Innen csak annyit látok, hogy a kép gyönyörű
drágakőszínekben pompázik, pezsgőarany keretben.
Az izgalmamat nemsokára idegesség váltja fel.
Lélegzetvisszafojtva figyelem, hogy Blue végighúzza a tenyerét
a festmény hátulján. Ha egy porszem is akad rajta, azt is
megtalálja, az tuti. Nem gondoltam volna, hogy ennyire
komolyan veszi a munkáját.
 Trójai Helenét már számtalan módon ábrázolták, a gonosz
csábítótól az ártatlan nemes hölgyig. Szinte minden történet
máshogy ír a szerepéről és szándékáról, de egy biztos: a világ
egyik legszebb asszonya volt. Az ókori görögök a szépség
fogalmát nem egyéni látásmód szerint határozták meg. A
szépség objektív minőséget jelentett, egy nő egyetemes értékét,
amit Helené képviselt a leginkább. Mindenki mást az ő
tökéletességéhez mértek.
Az anyámról szóló történetek is egyszerre igazak és hamisak.
Ez még azokra a dolgokra is érvényes, amikről ő maga írt a
naplójában a reményeiről, vágyairól, álmairól és a szerelméről
egy olyan férfi iránt, aki nem érdemelte meg.
Most már csak a szépsége maradt nekem, halhatatlan
formában, megörökítve a festményen.
Blue végre hátralép, és felém biccent. – Tiszta – mondja
komoly műgonddal.
Leszáguldok a lépcsőn, hogy végre megnézzem a portrét, ami
egykor olyan ismerős volt számomra. Már hónapok óta nem
láttam, a róla készült fotókon kívül, de azok túl sötétek vagy
homályosak ahhoz, hogy látni lehessen a részleteket, és túl
személytelenek ahhoz, hogy érezhessem anyám közelségét.
Blue diszkréten visszahelyezte rá a kartoncsomagolást, mintha
ki sem nyitotta volna.
Ahogy feltépem róla a papírt, mintha tükörbe néznék.
Nem hagyományos tükörbe, amit a fürdő gőze
elhomályosított. Ez a tükör vászonból készült, színes
akrilfestékkel. Ez a festmény nem anyámat ábrázolja, hanem
engem.
Bár hasonlítok anyámra, ez a portré mégiscsak más. A
szemem egy kicsit nagyobb, ártatlanabb. Szőke hajam a
vállamra omlik, nincs feltűzve, ahogy az övé. Én mosolygok a
képen, az ő arckifejezése komoly volt. Egy pink estélyit viselek,
amit a társadalmi eseményekre is gyakran felvettem.
Ez tehát én vagyok, nem ő.
Pedig a vásznon anyámnak kell lennie.
Ez kész horror. Kezdek kétségbeesni. Valaki egyszerűen
meggyalázta a képét.
A keret ugyanaz, ami azt jelenti, hogy valaki kicserélte a
festményt. Esetleg átfestette egy ügyes kezű, gonosz művész.
Elhűlve Blue–ra pillantok, hátha leolvashatom a megoldást az
arcáról, de ő csak csodálkozva bámul rám, mint akinek fogalma
sincs arról, hogy a képnek másmilyennek kellene lennie.
Gondolom, azonnal látta, hogy a portré engem ábrázol, de úgy
gondolta, ez így is van rendjén.
Most lenne igazán szükségem Gabrielre.
Blue hunyorogva méreget, a festménnyel együtt. Nem
tudom, pontosan mit lát rajtam, de sietve akcióba lendül. –
Azonnal keresd meg Millert! – utasít valakit kurtán.
Ha Gabriel visszajön, nem tudom, mit fog tenni. Apámat
tönkretette, amiért meglopta. Justint is könnyedén
eltávolította, sőt, még egy égő házból is kijutott, Jonathan
Scottnak mégsem bukkan a nyomára. Damon apja sötét alak,
komoly összeköttetései vannak a városban. Addig talán Gabriel
keze sem nyúlik el.
Valaki megölte az anyámat, ez biztos. És ahogy elnézem a
festményt, lehet, hogy én leszek a következő.

★★★