Copyright © Katie Françoise

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó

Minden jog fenntartva!
Borítóterv: Faniszló Ádám
Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektor: Komor Kata
Tördelés: NovaBook
Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Álomgyár Kiadó, Budapest, 2017
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
ISBN: 978-615-5692-49-9

A kisbusz hátsó része vészesen közelít a kocsink felé,

neki is ütközik az autó oldalának, ami hangos
nyikorgással megperdül, majd ismét a korlátnak
csapódva fölborul, és hatalmas bukfenceket vet.
Becsukott szemmel visítozva kapaszkodom az ajtóba.
Hatalmas ütést érzek ismét, majd a kocsi a feje
tetején megáll. A motor leáll, de a kerekek még
forognak. Még a szirénákat hallani vélem, de mire
oda érnének, elájulok.
 1
Boldog családban nőttem fel. Anyám vidám asszony volt, és
hatalmas szeretetben nevelt engem és a bátyámat, Cordellt.
Nem telt el úgy nap, hogy ne játszott volna velünk. Volt, hogy
el kellett utaznia, de akkor is csak egy-két napra ment el, és
mindig hozott nekünk ajándékokat. Apám rengeteget
dolgozott, ezért nem sok ideje volt a családjára. Cserébe
mindent megvásárolt nekünk, amire csak szemet vetettünk,
mert ezzel akarta kompenzálni azt, hogy nem tudott elég időt
velünk tölteni. Ha valami miatt el kellett utaznia és anyánk
sem volt otthon, Billy, apám jobbkeze vigyázott ránk. Billy
mindig öltönyt viselt, mint a testőrök, és mindig kifogástalan
volt a megjelenése. Barna szemei és erős fizikuma biztos sok
női szívet megdobogtatott. Mióta az eszemet tudom, Billy a
családot szolgálta, mintha valami személyi asszisztens-féle lett
volna. Mindig kedvesen szólt hozzánk, bár a tekintetében volt
valami, ami távolságtartásra késztetett.
Kilencévesen az iskolában megismertem Nathalit. Ő lett a
legjobb barátnőm, sok időt töltöttünk együtt. Volt, hogy nálunk
aludt, ilyenkor titokban hajnalig is fenn maradtunk, filmet
néztünk és beszélgettünk. Évekkel később már úgy jött
hozzánk, mintha csak hazajönne. Az egyik ilyen alkalommal
történt, mikor nálunk aludt, hogy meghallottam, ahogy apám
le-fel szaladgál az emelet és a konyha között.
– Mi ez a zaj? – kérdezte Nathi.
– Nem tudom – húztam fel a vállam.
Kikukucskáltunk az ajtón, de csak azt láttuk, hogy egy
vizestállal siet be anyámhoz.
– Szerinted mit csinál Jared? – suttogta halkan.
– Nem tudom – ismételtem, miközben tovább néztem
apámat, ahogy eltűnik anyám szobájában.
Másnap korán ébredtem. Mivel Nathi még aludt, kimentem
a szobából. Odasiettem anyu ajtajához, de mielőtt benyitottam
volna, meghallottam dr. Frank, az orvosunk hangját. Nem
értettem, miért van nálunk ilyen korán, és mit keres anyám
szobájában. Résnyire kinyitottam az ajtót és benéztem. Az
orvos épp anyámat vizsgálta, aki hófehérre sápadt arccal
feküdt az ágyán. Apám fel-alá járkált a szobában, és
összeráncolt homlokkal nézelődött.
– Sajnálom, Jared! – lépett oda az orvos hozzá. – Nem
tudok rajta segíteni.
Apám, aki mindig erősnek és magabiztosnak tűnt, aki
tekintélyt parancsoló nézésével szinte térdre kényszerített
mindenkit, megtörten hallgatta az orvos szavait.
– De még olyan fiatal! – törölte meg apám a szemeit.
– Igen, az, de már hosszú ideje harcol a rákkal. – Apám
vállára tett kezével próbált vigaszt nyújtani.
Fel sem fogtam, amit a doktor mondott. Mi az, hogy
„hosszú ideje harcol a rákkal”? Hiszen soha semmi jelét nem
lehetett látni rajta, hogy beteg lenne. Visszasiettem a
szobámba, és felébresztettem Nathalit.
– Nathi! Kellj fel! – ráztam őt.
– Mi van? – kérdezte meglepetten és álmosan.
– Anya beteg – szorítottam meg a kezét.
– Miből gondolod?
– Hallottam, ahogy az orvos apámmal beszél.
– De mit hallottál pontosan?
– Azt mondta, hogy régóta küzd a rákkal.
– Rákkal? – felült az ágyon. – Ó, annyira sajnálom! – ölelt
magához.
– Miért nem mondta el nekem? – kezdtek potyogni a
könnyeim, ahogy felfogtam, hamarosan elveszítem az
édesanyámat.
– Jess. Meg kell értened! Ő az anyád! Egy anya sem fogja
elmondani a gyerekének, ha beteg! – próbált vigasztalni.
– Cordellnek is el kell mondanom – pattantam fel az ágyról.
– Várj még! – kapott utánam, de feleslegesen.
Átsiettem Cordell szobájába, de nem találtam ott.
 – Jellemző. Soha nincs itthon – mérgelődtem hangosan.
Szomorúan visszakullogtam a szobámba. Nathi már
felöltözött és várt rám.
– Elmondtad neki? – kérdezte egyből, ahogy beléptem az
ajtón.
– Nem. Nincs itthon – belehuppantam a fotelba.
– Majd ha megjön, elmondod neki! Csak nyugodj meg!
Inkább próbálj meg beszélni a szüleiddel.
– Mit mondhatnék nekik? – néztem rá könnyes szemmel. –
Hogy kihallgattam őket, hogy tudom az igazat? – kérdeztem.
– Igen, mondd el, hogy tudod az igazat – tárta szét a kezét. –
Akkor legalább választ kaphatsz a kérdéseidre.
Elgondolkodtam azon, amit mondott, és gyorsan én is
felöltöztem. A pizsamámat az ágyra dobva hagytam és
elköszöntem Nathitól.
– Ne haragudj, majd beszélünk, de most ki kell derítenem,
hogy mi folyik itt – lépkedtem az ajtó felé.
– Persze, megértem, legyél türelmes és belátó! Amúgy is
mennem kell, anyámék megint elutaznak és találkozom
George-dzsal is.
– Hogyhogy megint? – kérdeztem.
– Nem tudom, nemrég jöttek, de megint mennek. Már nem
is érdekel – felelte szomorúan.
– És ki az a George? – néztem rá.
– Az egyik unokatesóm – mondta, miközben kilépett az
ajtón.
– Akkor majd beszéljünk.
– Rendicsek, puszi.
Visszasiettem az emeletre, és azonnal anyám szobájába
mentem. A hatalmas ágyában olyan törékenynek tűnt. Most,
hogy nem volt kifestve, már észre lehetett venni rajta a
betegségét. Közelebb léptem az ágyához, de nem akartam
felébreszteni, mert aludt. Ahogy néztem őt, apám jelent meg a
hátam mögött.
– Mit csinálsz itt, Hercegnőm? – puszilt meg.
– Igaz? – néztem rá könnyes szemmel.
– Igen. – Látta rajtam, hogy nincs értelme tagadnia.
– De miért nem mondtátok el?
– Mert nem akartuk, hogy aggódjatok – ölelt magához.
– Hogy ne aggódjunk? Szerinted most jobb? – léptem
hátrébb.
– Kicsim!
– És milyen rák? – folytattam.
– Mellrák – felelte és az ágy mellé lépett.
Anyám lassan ébredezni kezdett, és gyengén, erőtlenül rám
nézett.
– Jessica – szólalt meg alig hallhatóan. – Ne haragudj
apádra, én kértem, hogy ne mondja el nektek!
– De jogunk lett volna tudni!
– Igen – sütötte le a szemét.
– És, mióta tudjátok?
– Már évek óta harcolok, de már nem bírom tovább –
felelte.
– Évek óta? – döbbentem meg. – Ezért kellett időnként
elutaznod egy-két napra? Kezelésekre jártál? – kérdeztem
dühösen.
– Igen.
– De ha elmondod, akkor ott lehettem volna! – vágtam a
fejéhez. – Veled lehettem volna!
– Hidd el, jobb volt ez így!
– És mégis kinek?
– Ha tudtátok volna, más lett volna a gyerekkorotok. Így
nem arra fogtok emlékezni, hogy beteg voltam, hanem csak a
szépre.
– Ne beszélj ilyeneket!
– De ha ez az igazság.
– Akkor se! – kiáltottam rá és kirohantam a szobából.
Lefelé tartottam a konyhába, amikor Cordell hazaért.
– Szia, hugi!
– Cordell! – öleltem át a derekát.
– Mi a baj? Te sírsz? – viszonozta az ölelésem.
– Anya… – szipogtam. – Anya haldoklik.
– Mi? Mit beszélsz? – tolt el magától, hogy a szemembe
nézhessen.
– Mellrákja van, állítólag évek óta, és már nem tudnak mit
tenni.
– Ezt nem hiszem el! – kiabálta és felrohant a lépcsőn.
Az egész napomat megpecsételte a tudat, hogy anyám
beteg. Jóformán ki sem jöttem a szobámból, és csak sírni volt
erőm. Az elkövetkező nappalokat azok az éjszakák követték,
mikor órákig álmatlanul forgolódtam az ágyban, majd mikor
nagy nehezen elaludtam, rémálmok gyötörtek. Rettegtem attól,
hogy elérkezik a nap, amikor anyám már nem lesz velünk.
2
Nathi az utóbbi időben nem nagyon jött át hozzám, de mindig
felhívott telefonon. Nem tudtam, hogy ez most azért van, mert
nem akar zavarni, vagy megbántottam őt valamivel. Az egyik
este megkértem, ugorjon át beszélgetni. Nagy nehezen beadta
a derekát, de szinte még meg sem érkezett, már jelezte is, hogy
nem tud sokáig maradni. A nappaliban maradtunk, hogy
beszélgessünk egy kicsit, de látni lehetett rajta, hogy valahol
egészen máshol járnak a gondolatai. Ingerült volt és feszült.
– Minden rendben, Nathi? – kérdeztem, de ő csak a kezeit
tördelte.
– Már miért ne lenne? – felelte végül.
 Ide-oda kapkodta a fejét, aztán egyszer csak felpattant, és az
ajtó felé vette az irányt.
– Már mész is? – néztem rá.
– Igen, mondtam, hogy nem tudok sokáig maradni!
– Oké, de még csak most jöttél! Nem vagy itt fél órája sem!
– mutattam az órára.
– Jó, de mennem kell. El kell intéznem valamit!
– Akkor hadd menjek veled! – kértem és elindultam utána.
– Nem kell! George-dzsal találkozom, aztán megyek haza
én is! Neked amúgy is anyukád mellett a helyed! – mosolygott
idegesen.
– Kösz, hogy így elmész! – fintorogtam.
– Majd beszélünk még, de most tényleg mennem kell! –
Becsukta maga mögött az ajtót és elment.
Furcsa volt a viselkedése, nem ezt szoktam meg tőle. Olyan
volt, mintha nem is önmaga lett volna, mintha valamit titkolna.
A nappaliban álltam és Nathalin gondolkodtam, amikor apám
megjelent.
– Minden rendben, kicsim? – kérdezte.
– Igen, apa! – feleltem, és felsiettem a szobámba.
Mivel nem hagyott nyugodni Nathi viselkedése, felhívtam
őt otthon. Az anyukája vette fel a telefont.
– Soto család, kivel beszélek?
– Jó estét, Lilian, Jess vagyok. Nathit keresem.
– Szia, Jessica! Nathi nincs itthon. Úgy volt, hogy hozzád
megy! – felelte Nathi anyja.
– Igen, úgy volt, itt is volt, de már elment.
– Nem tudom, merre jár, még nem ért haza.
– Nem is baj. Igazából veled akartam beszélni! – szóltam.
– Miben segíthetek? – érdeklődött.
 – Nem is tudom. Csak Nathali olyan furcsán viselkedett, és
meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e.
– Hogy érted azt, hogy furcsán?
– Olyan idegesnek tűnt, meg türelmetlennek.
– Igen, az utóbbi időben ez jellemző rá – sóhajtotta Nathi
anyukája.
– És nem tudjátok, mi lehet az oka? Nekem nem hajlandó
elárulni semmit.
– Nekem sem mond semmit. Akkor kezdődött minden,
mikor szóltunk neki, hogy elutazunk.
– Megint elmentek? – lepődtem meg, hiszen így is alig
vannak otthon. Ugyan Nathi nem beszél sokat a szüleiről, de
azt tudom, hogy állandóan utaznak.
– Igen, holnap indulunk, de hamar vissza is jövünk! Csak
két hét az egész! – felelte.
– Akkor jó utat nektek!
– Köszönjük, Jess!
– Jó éjszakát – s azzal letettem a telefont.
„Csak két hétre”, gondolkodtam el Lilian mondatán.
Gyakran voltak távol, és Nathali emiatt sokat volt egyedül.
Sajnáltam őt ezért.
Másnap ismét rácsörögtem, de nem vette fel a telefont.
Elhatároztam, hogy átmegyek, ezért megkértem Billyt, hogy
vigyen el hozzá. Apámnak most nem volt rá szüksége, ezért el
is indultunk. Odaérve hiába kopogtam, semmi válasz nem jött.
Az ajtó nem volt bezárva, így benyitottam és bementem. A
szobájában találtam rá, még aludt. Közelebb mentem, hogy
felébresszem, de akkor észrevettem az ágya mellett kiborított
zacskó gyógyszert. Különböző színűek és méretűek voltak.
Lehajoltam, hogy megnézzek egyet közelebbről, és azonnal
rájöttem, hogy ezek a pirulák drogok. Nathi ébredezni kezdett,
és mikor meglátta, hogy ott állok az ágya felett a kezembe a
zacskóval, nagyon ideges lett.
– Mit csinálsz te itt? – pattant fel az ágyból.
 – Hozzád jöttem – néztem rá szomorúan. – Ez mi, Nathi? –
dobtam az ágyra a zacskót.
– Semmi közöd hozzá! – idegességében gyorsan berakta az
éjjeliszekrény fiókjába és elkezdett öltözködni.
– De Nathi! Ezek…
– Már mondtam, semmi közöd hozzá! – vágott a szavamba
mérgesen.
– Miért van rá szükséged? – kérdezgettem.
– Csak. Mert kell. De nem fogok neked magyarázkodni!
Hagyj engem békén! – s azzal kiment a szobájából, én pedig
követtem. Meg sem álltunk a nappaliig. – Amúgy is, mit
keresel te itt? – fordult vissza felém.
– Nem tudtalak elérni, és aggódtam érted, mert tegnap
nagyon idegesnek tűntél – feleltem.
– Nem kell, hogy értem aggódj! Jól vagyok! – vágta a
fejemhez.
– Azt látom – bólogattam.
– Van még valami? – kérdezte ingerülten, miközben az
ajtóra mutatott.
– Nem, nincs. Csak nem értem, mi történt veled –
válaszoltam.
– Nem történt velem semmi! És ha nem haragszol, most
egyedül szeretnék maradni! – Az ajtó felé vette az irányt, és
kinyitotta azt.
– Nathi, ha beszélni akarsz róla, akkor én…
– Nem akarok semmiről beszélni! Már mondtam! – vágott a
szavamba.
– Akkor, szia – mondtam szomorúan, és az autóhoz
indultam.
Billy azonnal elindult, meg sem kérdezte, hova akarok
menni. Biztosan észrevette rajtam, hogy magam alatt vagyok.
Nem értettem, hogy mi történik Nathival, miközben anyám
állapota is egyre romlott. Mikor hazaértünk, rögtön a
szobámba mentem, hogy rendezzem a gondolataimat. Tudtam,
valami nagy baj lehet Nathival, és azzal is tisztában voltam,
hogy ha nem állítom meg időben, akkor a drogok teljesen
megváltoztatják őt. Átmentem anyámhoz, hogy megnézzem,
hogy van, és tanácsot kérjek tőle, hogy mit is tehetnék most.
Ahogy odaléptem az ágyához, lassan kinyitotta a szemét és
rám nézett. Erőtlenül emelte fel a kezét, ezért odaültem mellé.
– Kicsikém.
– Anya. Mondd, hogy vagy? – kérdeztem.
– Jól vagyok, csak fáradtan.
– Cordell itthon van már? – simogattam meg a kézfejét.
– Igen, az előbb ment ki tőlem – felelte. – Minden rendben?
– méregetett a szemeivel.
– Igen, anya, csak Nathival történt valami, amit nem értek.
– És mi az? – érdeklődött tovább.
– Szerintem gyógyszereket szed, és nem tudom, mit kellene
tennem.
– Tudod, kicsim, a legtöbb, amit tehetsz, hogy mellette
vagy, és ha nagy a gond, akkor segítesz neki – tanácsolta.
– Tudom, anya, de mégis meddig lehet ezt így csinálni? Mi
van, ha nem hagyja, hogy segítsek neki, vagy ha nem leszek
ott, amikor szüksége lesz rám? – kérdeztem aggódva.
– Akkor el kell engedned. Az ő élete. Ha nem hagyja, hogy
segíts, akkor nem tudsz mit tenni!
– Igazad van – hajtottam le a fejem. – Ne is foglalkozzunk
ezzel. Inkább mondd, hozhatok neked valami?
– Nem kell semmi, csak aludni szeretnék – pislogott
nagyokat.
– Rendben van, akkor később visszajövök hozzád.
– Várni foglak – felelte és már aludt is.
Gyorsan kifáradt mostanában, ezért nagyon sokat aludt.
Magára hagytam és megkerestem Cordellt. A szobájában volt,
de nem akart beszélgetni. Tudtam, neki is ugyanolyan rossz és
nehéz feldolgozni anya betegségét, mint nekem.
Visszamentem a szobámba, de csak az ablakon bámultam
kifelé, majd az ágyra dőlve elaludtam.
Nagy nyüzsgésre riadtam fel az álmomból, és mikor
kinéztem az ablakon, akkor vettem csak észre, hogy egy mentő
áll a ház előtt. Kirohantam a szobámból, egyenesen anyám
szobája felé vettem az irányt. Cordell már ott volt. Apám bent
volt az orvossal, és a mentősök is sietve léptek be a szobába.
Már vagy fél órája szobrozhattunk az ajtó előtt, de egyikünk
sem szólt egy szót sem. Cordell hófehérre vált arccal állt az
ajtófélfának támaszkodva.
– Kérsz valamit inni? – kérdeztem tőle, de nem felelt, csak
megrázta a fejét.
– Azért lemegyek egy pohár vízért, mindjárt jövök –
indultam el.
Mire visszaértem az emeletre, apám már a folyosón állt,
Cordellt ölelte. Ahogy megláttam őket, tudtam, anyám
meghalt. Az üvegpohár kicsúszott a kezemből, hangos
csörömpöléssel tört szét a járólapon. Apa odasietett hozzám és
magához ölelt.
– Elment, Hercegnőm, elment – suttogta.
Nem tudtam megszólalni, továbbra is csak néztem magam
elé. Ahogy találkozott a tekintetem Cordellével, egyből
elindultunk egymás felé. Összeölelkezve sírtunk mind a
ketten. A mentősök elmentek, az orvos megvárta a halottas
kocsit. Miután anyámat elszállították, mindenki a szobájába
ment és bezárkózott.
Másnap apám szólt, hogy be kell mennie a halottas házba
elintézni, amit ilyenkor szükséges. Anyámmal már rég
megbeszélték, hogy hamvasztást kérnek mind a ketten. Nem
akartam ebbe beleegyezni, de nem tehettem ellene semmit. A
bátyám csak bólintott, hogy neki jó így. Miután apám elindult,
és ketten maradtunk Cordell-lel, odamentem hozzá, hogy
beszélgessünk egy kicsit.
– Bátyuskám! Most mi lesz velünk? – kérdeztem tőle
könnyes szemmel.
 – Minden rendben lesz, Jess! – ígérte. – Én mindig itt leszek
neked!
– De anya már elment – szipogtam.
– Igen, de gondolj arra, hogy neki jobb így! Ott, ahol most
van, már nincsenek fájdalmai, és boldog – felelte.
– Igen, de minket itthagyott.
– Tudom, hidd el, tudom.
– Nem is értem, hogy miért titkolták el előlünk! – lettem
dühös hirtelen.
– A mi érdekünkben nem szóltak!
– Ezt nem fogadom el! Jogunk lett volna tudni! Apa
elmondhatta volna!
– Ők ezt így látták jobbnak. Bele kell törődnünk! Ezen már
úgysem lehet változtatni – próbált megnyugtatni.
– Ezt soha nem bocsátom meg az apánknak! Ha tudtam
volna, akkor még több időt töltöttem volna anyával! –
zokogtam tovább.
– De akkor semmit nem csináltál volna természetesen, és
anya is csak a sajnálkozó, fájdalmas tekintetedet látta volna,
mikor rá nézel.
– Ez nem igaz! – pattantam fel.
– Húgocskám! Fogadd el és nyugodj meg, kérlek, már nem
tehetünk semmit! – ölelt meg ismét.
– De annyira fáj!
– Tudom, nekem is!
3
Apám elrendezett mindent a temetésre, anyám halála bekerült
a gyászrovatban is. A szertartást a házunk udvarán tartottuk,
ahol nagyon sokan megjelentek. Az urna egy asztalon állt, a
fényképe mellett. Virágok vették körül őt is és az asztalt is. A
székek sorokba rendezve, oda ülhettek a megjelentek. Az
asztalok oldalt voltak felsorakoztatva, roskadásig rakva
különböző ételekkel, a szertartás utáni torhoz. Megérkezett a
pap is és elkezdte a misét. Mi az első sorban ültünk, ezért nem
is tudtam igazán, hogy kik jöttek el végső búcsút venni. Ahogy
a pap befejezte a beszédét, a jelenlévők lassan a svédasztalok
felé vették az irányt. Miközben ettek, jókat beszélgettek,
mindenkinek volt valami története anyuval kapcsolatban.
Nekem nem volt kedvem beszélgetni senkivel, ezért
bementem a nappaliba. Egyedül üldögéltem a kanapén, mikor
csöngettek. Nathi volt az.
– Szia, Jess – köszöntött.
– Nathi. Köszönöm, hogy eljöttél – bólintottam. – Gyere, ülj
le – mutattam magam mellé.
– Sajnálom, ami történt!
– Köszönöm.
– Hogy vagy? Hogy vannak a többiek? Bátyád? Jared? –
érdeklődött.
– Jól vagyunk, csak most nagyon nehéz – feleltem.
– Elhiszem!
– Képtelen vagyok megbocsátani, hogy annyi éven át
eltitkolták előlünk anya betegségét.
– Én azért valahol meg tudom érteni.
– Nehogy azzal gyere, hogy a mi érdekünk történt, meg
hogy jobb volt így, mert ezt már hallottam! – figyelmeztettem.
Nathali meg sem mert szólalni, csak hallgatott. Észrevettem,
hogy idegesen tördeli a kezét, de továbbra is hallgatásba
burkolózott.
– Veled minden rendben? – törtem meg végül én a csendet.
– Persze – felelte nem túl magabiztosan.
– Akkor mi az, ami idegesít?
– Semmi! – jelentette ki, és elkezdett fel-alá járkálni.
– Nathi! Tudod, hogy nekem elmondhatod, bármi is a baj! –
szóltam.
– Igen, tudom – bólintott.
 – Akkor?
– Az az igazság, hogy pénzre lenne szükségem – mondta
zavartan.
– Pénzre? – Meglepett a kérése, mert nem szokott
kölcsönkérni.
– Igen, mert vennem kellene egy-két dolgot, és hát mivel a
szüleim elutaztak, így nincs kihez fordulnom –
magyarázkodott.
– Nathi. De hát saját bankszámlád van! – jeleztem neki,
hogy elvileg kell hogy legyen pénze.
– Igen, de nem férek hozzá – felelte, amit kicsit furcsálltam.
– És mennyi kellene?
– Hát olyan ezer dollár – nyögte ki.
– Ezer dollár? Mit akarsz te venni? – döbbentem meg az
összeg hallatán.
– Csak rucikat meg ilyesmiket.
– Rendben, adok, de együtt is elmehetnénk, ha gondolod!
Jót tenne kiszakadni itthonról – mutattam az udvar felé.
– Ja, de én most megyek, de elmehetünk legközelebb együtt
is!
– Most mész? Most azonnal? – néztem rá csodálkozva,
hiszen csak nemrég érkezett.
Az idegessége, hogy pénzt kért, valamint hogy nem akarja,
hogy vele menjek, egyre gyanúsabbá vált. Azt is nehezen
tudtam elképzelni, hogy ennyi pénzt tényleg ruhára akarjon
költeni. Ráadásul pár gönc miatt nem lenne ennyire feszült. De
meggyőztem magam, hogy ha majd készen áll rá, hogy
megossza velem a titkát, úgyis megteszi. Most hiába is
faggatnám.
– Igen-igen, úgyhogy ha ideadod a pénzt, már megyek is –
sürgetett.
– Akkor mindjárt hozom.
 Besiettem apám dolgozószobájába, és a széfből kivettem a
pénzt. Ahogy odaadtam Nathinak, azonnal el is sietett. Amint
beszállt a kocsijába, megkértem Billyt, hogy észrevétlenül
kövesse őt. Ezután visszamentem a vendégekhez,
megkerestem apámat, és szóltam neki, hogy Nathinak adtam
kölcsön, illetve hogy Billynek el kellett mennie. Apám annyira
el volt foglalva a tor körüli teendőkkel, és talán a saját
gyászával, hogy szinte meg sem hallotta, amit mondtam. Úgy
döntöttem, megkeresem Cordellt. A szobájában volt és épp a
bőröndjét pakolta.
– Te hová mész? – lepődtem meg, mikor megláttam.
– Elutazom, Jess – felelte, de nem nézett rám.
– Mi az, hogy elutazol? Nem mehetsz el csak így!
– El kell mennem!
– De hova mész? – kérdeztem.
– Austinba repülök.
– Austinba? De minek?
– Jess, ne faggass. Oda kell mennem, és kész.
– És mikor jössz vissza?
– Még nem tudom, de nem maradok sokáig.
– Marha jó, hogy te is magamra hagysz! – vágtam a fejéhez.
– Nem hagylak magadra, de meg kell hogy értsd, hogy most
el kell mennem.
– Értem én, csak nem akarom, hogy elmenj!
– Sietek haza! – ígérte.
– Rendben – sóhajtottam egy nagyot.
Hagytam, hogy pakoljon tovább, ezért átmentem a saját
szobámba. Már majdnem elaludtam, mikor valaki kopogtatott
az ajtómon.
– Ki az? – kiabáltam ki.
– Én vagyok az, kisasszony – szólt Billy.
 – Gyere csak be! – Megvártam, míg belép, és csak utána
folytattam. – Mit tudtál meg?
– Követtem Nathali kisasszonyt, ahogy kérte.
– És hova ment?
– Egy kétes hírű klubba – felelte Billy zavartan, ami furcsa
volt.
– Ismered ezt a klubot? – kérdeztem.
– Nem, kisasszony.
– És vajon mit csinálhatott ott? – gondolkodtam hangosan.
– Egy férfival találkozott – adott választ.
– Egy férfival? Milyen férfival?
– Nem tudom, kisasszony, nem ismerem az illetőt, de az
biztos, hogy valamit átadtak egymásnak.
– Rendben van – biccentettem jelezve, hogy nincs több
kérdésem. – És Billy? – szóltam még utána. – Köszönöm!
Kérlek, ez maradjon köztünk, nem mondhatod el senkinek!
Még az apámnak sem!
– Érem, kisasszony, így lesz – csukta be maga mögött az
ajtót.
Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valamit átadtak
egymásnak. Féltem, hogy megint drogot vett, erre kellett neki
a pénz. Arra gondoltam, hogy beszélek apámmal, ezért
lementem az udvarra. A vendégek javarészt már elpárologtak.
Apám az üzlettársaival beszélgetett, ezért inkább nem
zavartam meg. Visszamentem a szobámba és lefeküdtem.
4
Anyám hiánya megbélyegezte a mindennapokat, és Cordell
sem tért még haza, ezért sűrűn voltam egyedül. Apámmal a
kapcsolatom egyre csak romlott. Ő a munkába temetkezett, és
már senki sem volt, aki összetarthatta volna a családot. Egyre
nagyobb lett a szakadék köztünk. Ugyan szerettem őt, hiszen
az apám volt, de valahogy eltávolodtunk egymástól. Nathali
néha-néha jelentkezett, de már nem fért kétség ahhoz, hogy
rossz útra tért, és illegális szereket használt. Hiába próbáltam
beszélni a fejével, nem jutottam vele dűlőre. Ha csak
megemlítettem neki, hogy abba kellene hagynia, egyből
megharagudott és elviharzott. Olyankor hetekig nem is
hallottam felőle. Az egyik este, amikor ismét átjött hozzám,
már valamelyik szer hatása alatt állt. Mindenáron el akart
menni bulizni, én pedig nem tudtam lebeszélni róla.
– Inkább nem kellene most elmenned! – próbáltam
figyelmeztetni.
– Ne legyél már ünneprontó! Bulizni akarok! – kiabálta és
elkezdett maga körül pörögni.
– Szerintem már így is jó a buli nálad! – válaszoltam
gúnyosan.
– Na, jó. Ha jössz, ha nem, én megyek! – és elindult az ajtó
felé.
Jobbnak láttam, ha én is vele tartok, legalább tudok rá
vigyázni, nehogy még nagyobb bajba keveredjen, ezért utána
szóltam.
– Várj, gyorsan átöltözöm és mehetünk!
– Oké, lent várlak!
Gyorsan elkészültem és lesiettem hozzá. A lépcsőn ült és
énekelgetett. Mellé érve még mindig nem tartottam jó
ötletnek, hogy elmenjünk, de nem hagyhattam magára.
Megkértem Billyt, hogy vigyen el minket. Nathi nagy nehezen
megadta a címet neki és elindultunk. Egy számomra
ismeretlen helyre mentünk, még soha nem jártam ott azelőtt.
Hosszú sor kígyózott a klub előtt, de úgy tűnt, Nathi ismer
mindenkit, ezért gyorsan bejutottunk. Bent inkább hasonlított
egy diszkóra a hely, mint egy klubra. Rengetegen voltak,
viszont azt azonnal észrevettem, hogy szinte mindenki használ
valamit. „Remek. Egy drogtanya”, gondoltam magamban, és
egy pillanatra sem vettem le Nathiról a szemem. Leültünk egy
asztalhoz, alig telt el pár perc, máris húzott volna a táncparkett
felé.
– Na, gyere már! – kérlelt.
– Most nincs kedvem, de te menj nyugodtan! – feleltem, és
reméltem, hogy az asztalnál ülve is szemmel tudom tartani.
 – Ne legyél már így besavanyodva! Állj fel és gyere! –
parancsolt rám.
Nagy nehezen eleget téve a kérésének én is a táncparkett
felé vettem az irányt. Egyik szám után jött a másik. Én már
kezdtem elfáradni, de Nathi még mindig pörgött. Elindultam
az asztalunk felé, hogy pihenjek, de akkor hirtelen utánam
nyúlt és megfogott. Mikor visszafordultam felé, az üveges
tekintetével találtam szemben magam. A következő
pillanatban fennakadt a szeme és összeesett. Hiába
szólongattam, nem tért magához. Az őrök segítettek kivinni őt,
még mindig eszméletlen volt. Orvost akartam hívni, mikor
valaki odalépett és lehajolt hozzá. Beadott neki valami
injekciót, amitől felköhögött és magához tért.
– Nathi, jól vagy? – térdeltem mellé.
– Igen, igen, semmi bajom – köhögte.
– A frászt hoztad rám! – kiabáltam vele. – Azonnal menjünk
haza! – mondtam, s azzal felálltam és elkezdtem keresni Billyt
a kocsival.
– Ne, várj! – Megfogta a kezem és felállt. – Nem mehetek
haza! – mondta.
– Hát, az biztos! – fintorogtam. – Így tényleg nem mehetsz
haza! – mutattam végig rajta.
Intettem Billynek, aki odasietett és besegítette Nathalit a
kocsiba. Magunkhoz vitettem, úgy gondoltam, jobb, ha nálunk
piheni ki magát. Billy segített felvinni a szobámba őt, és
lefektettük az ágyamba. Pár perc alatt el is aludt, én pedig
elmentem zuhanyozni.
Másnap korábban ébredtem, mint Nathali, ezért csináltam
reggelit, amit felvittem a szobába neki. Mire felértem, már fel
volt öltözve, és indulásra készen állt.
– Hát te hova mész? – meglepődve léptem be az ajtón.
– Haza kell mennem – felelte.
– Biztos, hogy haza? – vontam fel a szemöldököm.
– Most mit kérdezősködsz? – vágott vissza agresszívan.
 – Mert az utóbbi időben már hazudtál nekem! – feleltem
nyugodtan.
– Nem hazudtam, csak nem mondtam el az igazat!
– Az ugyanaz! – jegyeztem meg. – Amúgy is, nem hiszem,
hogy megérdemelném, hogy így beszélj velem!
– Mégis hogy?
– Ilyen ingerülten, durván, lekezelően. Soroljam még?
– Jaj, Jessica, ne már! Tudod, hogy te vagy a legjobb
barátnőm! – próbált kedveskedni.
– Nem, már nem tudom.
– Ugyan, Jess! Ne csináld már! Ne haragudj rám! – kért
bocsánatot.
– Nem haragszom, de jó volna, ha beszélgetnénk, mert
valami nagyon nincs rendben veled!
– Ezt meg hogy érted? – lepődött meg.
– Az, amit csinálsz, nem helyes! – mutattam rá.
– Nem csinálok én semmit, és minden rendben velem!
Nyugodj csak meg.
– Rendben van, de szerintem orvoshoz kellene menned –
közöltem vele.
– Nincs nekem szükségem orvosra! – vágta rá mérgesen.
– Igazán? – kérdeztem. – Drogfüggő lettél, észre sem
vetted? És csak a jó ég tudja, miféle anyag volt abban a
fecskendőben, amitől magadhoz tértél. Szerinted ezek rendben
lévő dolgok? – Döbbenten hallgatta a kirohanásomat, és csak
nagy nehezen tudott megszólalni.
– Csak néha használom a szert, és akkor sem sokat –
próbálta szépíteni a helyzetet.
– Semmit nem kellene használnod! Ez nem megoldás!
Inkább beszélj róla! Akármi is bánt, akármi is a gondod,
inkább beszélj róla nekem, vagy a szüleidnek, vagy egy
szakembernek! De ne tedd tönkre magad! – kérleltem.
– Nem teszem tönkre magam!
 – Dehogynem, csak még nem tudod!
– Jaj, ugyan már! – legyintett egyet és elindult kifelé a
szobából.
– Nem leszek mindig itt neked, ha valami baj van! –
kiabáltam utána.
– Nem is kell! – kiáltott vissza és elment.
Rosszulestek Nathali szavai, de nem tudtam, mit tehetnék
érte. Megint hetek teltek el úgy, hogy nem keresett. Én pedig
nem vágytam tőle újabb gorombaságokra, ezért én sem hívtam
őt. De már nagyon aggódtam miatta.
5
Egyik nap úgy döntöttem, hogy elmegyek otthonról. Apám
közelgő szülinapjára akartam nézni valami ajándékot. Azt az
égszínkék ruhát vettem fel, amit úgy szerettem, mert jól
kiemeli a bőröm színét. Kicsit kifestettem magam, aztán
leengedtem a hajam. Miután elkészültem, elindultam lefelé a
nappaliba, mert indulás előtt még beszélni akartam az
apámmal.
– Szia, apa! – köszöntem neki.
– Hercegnőm, jó, hogy jössz! – Majd közelebb lépett
hozzám és egy puszit nyomott az arcomra.
– Szia, Cordell – biccentettem a bátyámnak. Volt még egy
idegen is a nappaliban, de rá sem néztem. – El kellene
mennem vásárolni! Tudod, hamarosan szülinapod lesz, és meg
szeretnélek lepni valamivel – fordultam vissza és folytattam.
– Rendben, kicsim – bólogatott.
– Akkor kölcsönvehetem Billyt? – mosolyogtam rá
kedvesen.
– Kincsem, Billy Frost az én sofőröm, ezt te is tudod! –
felelte.
– De apa! Akkor most hívjak egy taxit? – kérdeztem
felháborodva.
– Az is egy megoldás, de hadd mutassak be neked valakit. –
Lassan odafordított az idegen felé. Magabiztosságot sugárzó,
jó kiállású férfi volt, bár nem igazán fogott meg. – Jessica, ő itt
Lukas, a sofőröd. Lukas, ő a lányom, Jessica – mutatott be
minket egymásnak.
– Örvendek, kisasszony – nézett rám az idegen.
– Ó, apa, kapok egy saját sofőrt? Köszönöm, köszönöm! –
ugrottam apám nyakába, és megpusziltam őt.
– Akkor, mehetünk? – néztem a férfira, akinek még a nevére
sem emlékeztem.
– Persze, kisasszony. Hová vihetem? – kérdezte.
– Be kell mennem a városba.
– Rendben – bólintott, majd kinyitotta előttem az ajtót.
– Lukas, ha visszajöttek, akkor megbeszéljük a részleteket –
szólt még a sofőr után az apám.
– Értettem, uram – válaszolta a fickó, majd kilépett utánam.
Megvártam, míg a kocsival a felhajtóra állt, aztán beültem.
Az úton felhívtam Nathalit és végig vele beszélgettem.
Nagyon zavart, hogy azóta nem jelentkezett.
– Szia, Nathali!
– Szia Jess.
– Minden rendben veled? – kérdeztem.
– Igen, miért? – felelte távolságtartón.
– Mert az utóbbi hetekben nem beszéltünk.
– Hát, nem kerestél! – vágta a fejemhez.
– Ahogy te sem engem – szúrtam vissza.
– Na jó, igazad van. De azért hívhattál volna.
– Jó, tudom, de haragudtam rád.
– És már nem?
– De, még igen, de aggódom is érted, ezért is hívtalak fel.
– Nem kell, hogy aggódj értem! – vált szigorúvá a hangja.
 – Jól van, le ne harapd a fejem! – szóltam rá. – A lényeg,
hogy jól vagy.
– Igen. És te? – kérdezte.
– Én is, most megyek apámnak ajándékot venni.
– Megint elcsented apádtól Billyt? – nevetett.
– Nem, képzeld, kaptam egy saját sofőrt. Szegény, nem
tudja, mi vár rá – nevettem én is mit sem törődve azzal, hogy a
fickó esetleg hallja, amit mondok.
– Jaj, Jess, már előre sajnálom szegényt – kacagtunk tovább.
– Ugyan már! Ismersz!
– Épp ezért mondtam! És merre tartotok? – kérdezte.
– A városba megyünk. Nem akarsz velem jönni?
– De, elmehetek. Hol találkozzunk?
– Elmegyek érted! – mondtam.
– Akkor várlak! – tette le a telefont.
Leraktam én is, és megadtam a sofőrnek a címet.
– Az Alameda út 68. számhoz vigyen – szóltam neki.
Jó volt végre beszélgetni Nathalival, olyan volt, mint régen.
És annak külön örültem, hogy eljön velem vásárolni. A címhez
érve kiszálltam a kocsiból, és odavetettem a sofőrnek, hogy
várjon meg. Nem válaszolt, én pedig csak becsaptam az ajtót.
Besiettem Nathaliékhoz. Nem kellett sokáig várnom rá, már
jött is. Elmentünk gyalogosan vásárolgatni, és közben
beszélgettünk.
– Akkor most saját sofőröd van – jegyezte meg.
– Igen – mosolyogtam.
– Jó neked. Talán egyszer én is kapok egyet apámtól –
jegyezte meg Nathali sóvárogva.
– Bízzunk benne! Annyira kényelmes dolog, hogy csak
füttyentek, és máris visznek-hoznak. – Már ketten és hangosan
nevettünk.
– És egyébként jó pasi? Vagy valami vén fószer? – kérdezte.
 – Igazából meg sem néztem. De elég fiatalnak tűnt. Amúgy
nem rossz, de nem érdekel – feleltem megvonva a vállam.
– Nézd! Itt ez a bolt. Menjünk be, talán itt lesz apukádnak
valami! – mutatott az egyik üzlet bejáratára.
– Rendben, menjünk.
Csak néhány vásárló volt odabent és két eladó. A harmadik
a kasszánál állt és a számítógépen nyomkodott valamit.
Gyorsan körbenéztünk, találtam is egy nagyon szép
nyakkendőt. Díszcsomagolást kértem a kasszánál, aztán
kifizettem. Amikor Nathalival visszaindultunk hozzájuk,
útközben összefutottunk egy ismerősével, akivel lelkesen
köszöntötték egymást.
– Szia, George! – üdvözölte Nathali. Ezek szerint ő az a
bizonyos unokatestvér, akit Nathali emlegetni szokott. Elég
jóképű pasi volt, bár nekem talán egy kicsit túl macsó.
– Sziasztok! – üdvözölt minket.
– Szia – köszöntem én is.
– George Molina vagyok, Nathali unokatestvére – nyújtott
kezet nekem.
– Jessica Scott – fogadtam az üdvözlését.
– És merre mentek, lányok? – mosolygott ránk.
– Már hazafelé tartunk – felelte Nathali.
– Ó. Ez igazán sajnálatos. Szívesen megismertem volna a
barátnődet – kacsintott rám, amitől elpirultam.
– Akkor cseréljetek számot – bökött oldalba Nathali, hogy
vegyem elő a telefonomat.
– Jól van, elég lesz! – szóltam rá, de azért elővettem a
telefonom, hogy számot cseréljünk, de zavaromban elejtettem
a készüléket.
– Tessék – vette fel nekem George.
– Köszönöm – kaptam ki a kezéből zavartan.
– Akkor majd hívlak – kacsintott rám újra, amitől megint
fülig pirultam.
 – Rendben. Viszont nekem most mennem kell. Örülök, hogy
találkoztunk. – Gyors léptekkel indultam tovább, és ahogy a
kocsihoz értem, bepattantam és hazavitettem magam.
Otthon felsiettem a szobámba, és a ruháim közé rejtettem
apám ajándékát, bár tudtam, soha nem turkálna a cuccaim
között. Gyorsan levetkőztem, aztán beálltam a tus alá. Nagyon
jólesett már lezuhanyozni. Később lementem, hogy összeüssek
magamnak valami vacsorát, de apát pillantottam meg, ahogy a
nappaliban egyedül üldögélt.
– Jó estét, apa! – léptem oda hozzá, és üdvözöltem.
– Szia, kicsikém! Milyen volt a napod?
– Nagyon jó!
– Akkor sikerült megvenned, amit akartál? – kérdezte
huncutul mosolyogva.
– Igen, igen! – bólogattam. – Már megvan az ajándékod!
– És mi a véleményed az új sofőrről? – érdeklődött tovább.
– Nincs véleményem. Vezet, és oda visz, ahova kérem –
feleltem.
– Akkor minden rendben volt.
– Apa, ez még csak az első napja volt. Most még igen,
rendben volt minden. De nem lehet tudni, mit hoz a jövő –
vontam meg a vállam és sejtelmesen néztem rá.
– Hercegnőm, azért ne légy vele gonosz! – figyelmeztetett.
– De apa! – játszottam az ártatlant.
– Ismerlek! Csak mondtam! – nézett parancsolóan a
szemembe.
– Jól van, na! – Felpattantam mellőle, és kisiettem a
konyhába.
Gyorsan ettem valami hideget és felmentem a szobámba.
Már majdnem elaludtam, mikor megcsörrent a telefonom.
– Igen, tessék? – szóltam bele.
– Jessica? – kérdezte egy férfihang.
 – Ki beszél? – kérdeztem vissza.
– George vagyok – felelte.
– Á, szia, George! Miért hívtál?
– Csak hallani akartam a hangod – válaszolta.
– Ez kedves tőled – meglepett ez a közvetlenség.
– Találkozhatnánk valamikor? – kérdezte.
– Most randevúra hívsz? – megilletődtem, hiszen még csak
pár órája, hogy megismerkedtünk.
– Csak szeretnélek jobban megismerni – felelte. – Aztán a
többit majd meglátjuk.
– Hát, rendben – egyeztem bele. Végül is elég jóképű,
kedves is volt, és Nathali rokona, szóval biztos nem tenne
semmi disznóságot, amivel kockáztatná az unokatestvére
barátságát.
– Holnap ráérsz? – folytatta.
– Igen, de csak délelőtt.
– Akkor érted megyek reggel tízre, aztán elmegyünk
valahova kávézni, ha ez megfelel neked.
– Jól hangzik, megadom a címem.
– Nem kell, Nathali már megadta.
– Ó. Szóval Nathali már megadta – ismételtem.
– Igen, remélem, nem baj.
– Azért ezt majd megbeszélem vele.
– Azért ne veszekedj vele. Nehéz volt kiszednem belőle –
kérte.
– Majd még meglátom.
– Rendben, akkor holnap ott vagyok.
– Oké, reggel találkozunk.
– Igen, reggel.
 Azért egy kicsit bosszantott, hogy Nathali megadta a címem
George-nak. Nem szerettem, ha idegenek csak úgy megtudták,
hol lakom. Persze azért hízelgő is volt, hogy ennyire
megtetszettem neki. A kusza gondolataim miatt forgolódva
aludtam el, és elég nyűgösen keltem. Már majdnem tíz óra
volt, ezért gyorsan összekaptam magam. Lefelé tartottam az
emeletről, mikor csöngettek. Odamentem az ajtóhoz és
kinyitottam. Természetesen George volt az, értem jött.
– Jó reggelt – üdvözölt.
– Szia. Nagyon pontos vagy – mosolyogtam.
– Akkor mehetünk? – kérdezte.
– Persze. Csak hozom a táskám.
Visszamentem a nappaliba, és felmarkoltam a táskám.
– Mehetünk – léptem ki az ajtón.
A belvárosba vitt, egy olyan kávézóba, ahol még soha nem
jártam. Nagyon barátságos volt a hely, és isteni kávét
készítettek. Jó pár órát maradtunk és rengeteget beszélgettünk.
Sok mindent megtudtam George-ról. Nagyon rendes fiúnak
tűnt, és helyes is volt, de úgy éreztem, semmi komoly nem
lehetne köztünk. Az viszony tény, hogy szeretőnek
tökéletesnek látszott. Elkezdtem vele egy kicsit kacérkodni, és
olyan kétértelmű válaszokat adtam a kérdéseire, amikbe
sokszor még én magam is belepirultam. Persze vette a lapot, jó
partner volt egy kis flörtölésben.
Míg beszélgettünk, egyszer csak megcsörrent a telefonja, de
nem akarta felvenni. Végül már én szóltam neki, hogy vegye
fel nyugodtan, engem nem zavar. A válaszaiból tudtam, hogy
mennie kell. Miután letette, már mondta is.
– Ne haragudj, Jessica, de mennem kell.
– Gondoltam. Kikövetkeztettem abból, amit hallottam –
mutattam a telefonjára.
– Remélem, nem bántottalak meg!
– Nincs semmi baj – nyugtattam meg.
– Akkor hazaviszlek.
 A kocsiban már nem nagyon szólt hozzám. Látszott, hogy
elmerült a gondolataiban, idegesnek tűnt, ezért én sem
erőltettem a beszélgetést. Egészen a házig fuvarozott.
Kisegített a kocsiból, és az ajtóhoz kísért.
– Köszönöm, hogy eljöttél – kezdte.
– Én köszönöm, igazán jól éreztem magam – feleltem.
– Láthatlak még? – kérdezte.
– Talán – mondtam kacéran, és becsuktam az ajtót.
A nappaliban összefutottam apámmal, aki épp Paul
Wingerrel, a kerületi rendőrség fejével beszélgetett. Nem
akartam hallgatózni, de mégis megütötte a fülem egy-két
dolgot.
– Akkor is el kell tüntetni – mondta apám ingerülten.
– Jared, tudom, hogy ez mit jelent számodra, de ebben most
nem segíthetek – felelte Paul.
– Nem baj, majd Billy elintézi nekem – bólogatott.
Mivel nem vettek észre, inkább felsiettem a szobámba, mert
apám soha nem szerette, ha hallgatóztunk a testvéremmel. Az
ágyon ültem, mikor valaki kopogott.
– Gyere be – szóltam.
– Hercegnőm, kész az ebéd. Cordell is hamarosan
megérkezik.
– Rendben, apa, máris megyek – feleltem. – Apa! –
kiáltottam utána, mielőtt újra becsukta volna az ajtót.
– Igen? – fordult vissza felém.
– Oda szeretném adni az ajándékod! – léptem a
szekrényemhez.
– De tudod, hogy nem kellett volna venned semmit!
– Tudom, de én szerettem volna! – mondtam, és a kezébe
adtam a dobozt.
Óvatosan kinyitotta, és kivette belőle a nyakkendőt.
– Igazán nagyon szép! – mosolygott.
 – Akkor tetszik? – kérdeztem.
– Hát hogyne tetszene, hisz tőled kaptam! – ölelt magához.
– De most már menjünk, mert Cordell lassan itt lesz! – szólt és
elment.
Már épp indultam volna utána, mikor megcsörrent a
telefonom.
– Igen?
– Szia, Jess – szólt bele Nathali. – Na, milyen volt a randi?
– kérdezte.
– Az jó volt. Viszont jó is, hogy hívsz, már én is hívni
akartalak. Nem örülök annak, hogy megadtad a címem
George-nak – mondtam.
– Ugyan már, Jess!
– Csak semmi ugyan már. Tudod, hogy nem szeretem az
ilyet.
– Jól van, akkor bocsi. De most már elmondanád, hogy
milyen volt a randi?
– Jól éreztem magam, de ennyi.
– Ennyi? De mégis mi a véleményed George-ról? Szerintem
te nagyon bejössz neki.
– Az lehet. Szimpatikus, de nem hiszem, hogy lehet köztünk
valami komoly is – adtam meg a választ.
– Pedig azt hittem, hogy egy család leszünk – nevetett.
– Dilis vagy! – nevettem vele. – Most le kell tennem, várnak
az ebédnél.
– Akkor majd beszélünk.
– Okés, puszi.
– Pusz.
Mire leértem, már Cordell is ott volt.
– Szia, bátyus – köszöntem neki.
– Szia, húgocskám – üdvözölt ő is. – Képzeljétek,
összefutottam Daniel Akkermannal – mondta és leült az
asztalhoz.
– Az kicsoda? – kérdeztem.
– Közös óráink voltak a suliban. Jó volt találkozni valakivel
a csoportból – felelte. – Te nem emlékszel rá? – nézett rám.
– Nem rémlik a neve. De attól még ismerhettem – húztam
fel a vállam.
– Majd hozd el egyszer, fiam. Szívesen megismerném a
barátaidat – szólt közbe apa.
– Nagyon szívesen – bólintott Cordell.
Az ebéd végeztével mindenki ment a maga dolgára. Apa
bezárkózott Billyvel az irodájába, Cordell pedig elment. Ismét
egyedül maradtam, amit nem szerettem, mert olyankor mindig
eszembe jutott anyám hiánya. Már olyan rég volt, hogy
elveszítettük, mégis a fájdalom, amit hátra hagyott, nem múlt
el.
6
George-dzsal sokszor találkoztunk, de mindig nagyon furcsa
volt. Sokszor agressziót éreztem a hangjában, persze sosem
velem szemben. Egyik beszélgetésünk alkalmával
megegyeztünk, hogy átmegyek hozzá ebédre.
– Akkor hamarosan ott leszek.
– Rendben, én pedig gyorsan összedobok valamit – felelte.
– Kíváncsi leszek – mosolyogtam rajta.
Elkezdtem készülődni, aztán lementem a konyhába inni egy
kávét. Közben felhívtam Nathit, és elmeséltem neki, hogy
hamarosan találkozom az unokatestvérével. Természetesen ő
ennek nagyon örült. Mikor letettük a telefont, Billy sietve
ment át a konyhán Lukasszal a nyomában.
– Lukas, kérlek, igyekezz vissza, mert el kell mennem –
szóltam utána.
– Értettem, kisasszony – bólintott, és gyors léptekkel haladt
tovább.
 A nappaliban vártam Lukasra, de nem kapkodta el a
visszajövetelt. Már majdnem utána mentem, mikor végre
megjelent.
– Lukas, vigyél el a barátomhoz! – utasítom nyersen.
– Rendben van, kisasszony, mehetünk.
– Akkor mire vársz még?
– Máris hozom az autóját! – szedte hirtelen a lábait.
– Végre.
Megadtam George címét, és elindultunk. A külváros felé
vettük az irányt. A parkolóban kiszálltam a kocsiból.
– Várj meg a kocsiban – szóltam neki vissza és becsaptam
az ajtót.
– Értettem, kisasszony – felelte.
Bekopogtam George-hoz, aki az inge fölött egy konyhai
kötényben fogadott.
– Hát te hogy nézel ki? – nevettem el magam.
– Megígértem, hogy én főzök! – mutatott végig magán és ő
is mosolygott.
– Az igaz.
Ahogy beljebb léptem, azonnal a nappaliba érkeztem. Nem
volt nagy lakás, de egy agglegénynek pont megfelelő. George
kedélyesen megmutogatta az otthonát. A nappaliból két ajtó
nyílt. Az egyik mögött a háló volt, a másik mögött pedig a
fürdő. Az étkező egybe volt nyitva a nappalival. Az asztal már
megterítve, és egy üveg bor is ki volt nyitva.
– Tölthetek? – kérdezte, majd felemelte az üveget.
– Igen, köszönöm – bólintottam, mire megtöltötte a
poharam.
– Remélem, éhes vagy – mosolygott.
– Igen, bár még nem tudom, mit főztél.
– Grillezett zöldségek lesznek sült csirkével – válaszolta.
– Remek. Csupa finomság.
 – Akkor hozom is – indult el a konyha irányába.
Nem kellett sokáig várnom, hogy visszajöjjön. Az illatoktól
összefutott a nyál a számban. Nagyon finomra sikerülhetett.
– Szedhetek? – kérdezte.
– Kérlek – mutattam a salátástálra.
– Még egy kis bort?
– Igen, köszönöm.
– Nagyon örülök, hogy eljöttél – ült vissza a helyére.
– Ez a bor kitűnő választás volt. Nagyon jól kihozza a csirke
ízét – kortyoltam bele.
– Köszönöm.
Hosszasan beszélgettünk, aztán eljött a búcsú ideje.
– Este láthatlak? – kérdezte reménykedve.
– Nem is tudom. Két randi egy nap alatt nem lesz egy kicsit
sok? – incselkedtem vele.
– Elmehetnénk valahova szórakozni. Van egy jó pub,
nemrég nyitották meg – folytatta.
– Hmm, nem is tudom – kérettem magam tovább.
– Elmegyek érted – nézett a szemembe.
– Nem kell, majd a sofőröm elvisz – egyeztem bele a
második randiba is. Végül is rendes srác ez a George. Miért ne
adhatnék neki egy esélyt?
– Remek. Akkor még találkozunk.
– Igen, akkor este.
Búcsúzásként puszit nyomott az arcomra, amitől zavarba
jöttem, és gyorsan távoztam. Mikor a kocsihoz értem, Lukas
elég morcosan ült a volán mögött, de nem érdekelt. Az volt a
dolga, hogy engem fuvarozzon. Az ajtót épp hogy becsuktam,
rögtön közöltem is vele, hogy ne csináljon programot estére.
Hazavitettem magam és elkezdtem készülődni. Felhívtam
Nathalit, hogy ő is jöjjön velünk. Ha mégsem úgy alakulnának
George-dzsal a dolgok, ne legyen annyira kellemetlen, hogy
csak kettesben vagyunk. Nathival megbeszéltük, hogy ott
találkozunk. Amikor elkészültem, elindultunk a pubba, ahol
George és Nathali már várt rám.
– Sziasztok – siettem oda hozzájuk.
– Szia, Jess – üdvözölt Nathi, és adott egy puszit.
– Jess – biccentett George kimérten.
Furcsálltam a hirtelen jött távolságtartását, de nem
foglalkoztam vele. Bementünk a szórakozóhelyre, és azonnal
az asztalunkhoz kísértek. Szinte le sem ültünk, mikor Nathi
magunkra hagyott, és kiment a mosdóba. Kicsit feszélyezett a
dolog, hogy kettesben maradtunk George-dzsal, ezért Nathi
után mentem. Benyitottam a mosdóba, de nem láttam őt sehol,
csak az egyik fülkéből lehetett hallani valami sutyorgást. Két
pár lábat láttam az ajtó alatt, ebből tudtam, hogy akárki is van
odabent, nincs egyedül. Közelebb mentem, és akkor hallottam
meg, hogy Nathali valakivel beszélget.
– Megvan, amit kértem? – kérdezte egy ismeretlen hang.
– Igen, itt van. És te elhoztad a pénzt? – szólalt meg Nathi.
Egyre furcsább lett a beszélgetés, ezért visszamentem az
asztalunkhoz. Eléggé fel voltam dúlva, ezért szóltam George-
nak, hogy haza akarok menni. George még marasztalt, ezért
leültem hozzá egy kicsit. Elkezdte egymás után rendelni a
koktélokat és rövid italokat nekünk. Viszonylag gyorsan
becsípett, de az is lehet, hogy csak ezt akarta elhitetni velem.
Nathaliról még mindig nem tudtam semmit, egyszerűen eltűnt.
George egyre agresszívabban nyomult felém, és elkezdett
fogdosni is.
– Ne csináld már – löktem le a kezét a combomról.
– Ugyan már, tudtad, hogy miért hívtalak el – felelte, és
belecsókolt a nyakamba, mielőtt tiltakozni tudtam volna.
– Hülye vagy? Szállj már le rólam! – löktem el magamtól.
– Most minek kéreted magad? Úgyis az enyém leszel –
erőszakoskodott tovább.
– Kisasszony, minden rendben? – lépett oda hozzánk az
egyik pincér.
 – Minek szólsz bele? – állt fel George.
– Nem, semmi sincs rendben – követtem őt én is.
– Nem kell megjátszanod magad. Ugyanolyan kis ribanc
vagy, mint minden nő – fordult felém.
– Te meg egy részeg barom – kevertem le neki egy pofont,
és ott hagytam.
Sírva szaladtam a kocsi felé. Lukas, ahogy meglátott,
kiszállt és felém indult.
– Mi történt, kisasszony? – kérdezte aggódva.
– Csak vigyél el innen – kértem.
– Rendben. Tudok valamiben segíteni?
– Mégis miben akarsz te nekem segíteni? – kiabáltam vele
kétségbeesetten, pedig valójában nem is rá voltam dühös.
– Hát azt nem tudom, ha csak el nem mondja, mi történt –
nézett rám.
– Akkor öld meg ezt a szemetet! – mutattam a George-ra,
aki vérben forgó szemmel épp felénk tartott.
– Jessica! – kiáltott oda.
Ahogy a kocsihoz ért, George vadul rángatni kezdett a
karomnál fogva, mire már Lukas is közbelépett.
– Engedd el őt! – szólt rá parancsoló hangon, amitől
egészen meglepődtem.
– Na, te ki a franc vagy? – kérdezte Lukastól undorral az
arcán.
– Ő a sofőröm és ne beszélj vele így! – keltem a védelmére.
– A sofőröd? – nevetett. – Na, ide figyelj, te szerencsétlen…
– kezdte George, de Lukas jobbhorga megállította a mondata
közepén.
Az a részeg disznó hátraesett, Lukas pedig a derekamnál
fogva a kocsi felé irányított. Még oda sem értünk az autóhoz,
mikor utolért minket. Lukas odalökött az autó oldalához, hogy
biztos fedezéket találjak magamnak a kocsiban, és ugyanazzal
a lendülettel újra gyomorszájon vágta a zaklatómat. George
összegörnyedve állt előttünk, mire Lukas ütött még párat,
aztán ő is beszállt a kocsiba. Elindultunk, ott hagyva azt a
szemetet az út szélén. Hazafelé vettük az irányt. Egész úton
egy szót sem szóltunk. Azon gondolkodtam, hogy miért lett
ilyen George, és hogy Nathaliban mekkorát csalódtam.
– Lukas, köszönöm neked – kezdtem, amikor
hazaérkeztünk.
– Igazán nincs mit, kisasszony – mondta, miközben
fürkészőn figyelt.
– Jaj, kérlek, ne hívj már így! Jessica a nevem –
mosolyogtam rá.
– Rendben, akkor Jessica – ismételte meg.
– Lukas.
– Igen?
– Kérlek, ne mondd el az apámnak azt, ami történt!
– Bennem megbízhatsz! – bólintott.
– Köszönöm és jó éjszakát.
– Neked is.
Bekísért az ajtón. Felmentem az emeletre, de nem tudtam
elaludni. Arra gondoltam, hogy iszom egy teát, hátha sikerül
megnyugodnom egy kicsit, ezért lementem a konyhába.
– Te még fent vagy? – hallottam a kérdést a hátam mögött,
és meglepettem vettem észre, hogy Lukas, aki a sofőrömként
szintén itt lakik a házban, még ébren van.
– Most készülök lefeküdni. Jól vagy? – kérdezte együtt
érzőn.
– Azt hiszem. Még egyszer köszönöm neked – mondtam,
miközben lehajtom a fejem.
– Sajnálom, hogy mindezt végig kellett nézned. –
Gondoltam, a verekedésre célzott. De szerencse, hogy George
nem állt hozzám azért valami közel, így biztos túl fogom rajta
tenni magam. – Nem lehetett szép látvány, ahogy ütöttem azt
az állatot.
 – Már jobban vagyok – igyekeztem erősnek látszani, bár
belül még mindig remegtem.
– Ha kellenék, itt leszek! – indult el, és mutatott a szobája
felé.
– Rendben. Jó éjszakát.
– Neked is.
Visszamentem a szobámba, és megpróbáltam elaludni. Már
majdnem sikerült is, amikor megcsörrent a telefonom. A
kijelzőn Nathali neve villogott.
– Mit akarsz, Nathali? – kérdeztem tőle nyersen.
– Merre vagytok?
– Én már itthon vagyok, az az idióta George meg nem
tudom – válaszoltam.
– Hogyhogy? Történt valami? – lepődött meg a válaszomon.
– Az a mocsok aljas módon viselkedett velem. Hallani se
akarok róla többé! És ezt neki is megmondhatod! Ne merjen
többet keresni! – kiabáltam a telefonba.
– Na de…
– Semmi de! – vágtam a szavába. – És ha már itt tartunk!
Mégis, te mi a francot műveltél a mosdóban? Elmondanád?
Nem elég, hogy magamra hagytál, még el is tűntél! Azt sem
tudtam, hogy hol vagy!
– Ne haragudj, én…
– Nem érdekel a magyarázkodásod. Elárulod, hogy mivel
bizniszeltél a mosdóban? – fojtottam ismét belé a szót.
– Semmi, csak tudod…
– Ne beszélj mellé. Most megmondod, vagy engem örökre
elfelejthetsz! – Túl sok volt ez mára.
– Szerintem már tudod.
– Hát ez remek. Neked elment az eszed. Tudod, mit? Inkább
ne is keress addig, míg meg nem jön az eszed! – kiabáltam,
majd lecsaptam a telefont.
 7
Másnap reggel apám ébresztett, hogy az asztalon a reggeli.
Cordell is velünk tartott, aminek nagyon örültem. Már javában
falatoztunk, mikor Lukas is megérkezett. Illedelmesen köszönt
nekünk. Rámosolyogtam, és én is köszöntöttem. Jó volt őt
látni. Az előző este történtek után teljesen másként néztem rá.
Megnyugtatott, hogy egy ilyen férfi van mellettem és vigyáz
rám.
– Lukas – szólította meg az apám, megtörve ezzel a
gondolatmenetem.
– Igen, uram? – lépett közelebb hozzá.
– Jessica ma elkezd a vállalatnál dolgozni. Kérem, a reggeli
befejeztével vigye őt be az irodába – mondta.
– Értettem, uram – bólintott a sofőr, és kiment a konyhába.
Gyorsan én is befejeztem a reggelit és felsiettem a
szobámba. Nagyon vártam már ezt a napot, korábban
megbeszéltük apámmal, hogy ma kezdek a cégüknél dolgozni.
Nem akartam, hogy Lukas sokáig várakozzon rám, ezért
gyorsan átöltöztem, hogy minél előbb indulhassunk. Igazából
meg sem kellett szólalnom, már nyitotta is az ajtókat. Mikor
megérkeztünk a vállalathoz, kinyitotta nekem a kocsiajtó, én
barátságosan elköszöntem tőle, majd besiettem az épületbe.
James, a portás már jól ismert, hiszen kisgyerekkorom óta
bejártam a céghez apámmal.
– Jó reggelt, kisasszony – üdvözölt az öreg. – Hogy van?
Mostanában nem járt erre.
– James! Én is örülök, hogy láthatom! Most majd sűrűbben
fogunk találkozni, mert mától én is itt dolgozom! – feleltem.
– Hát ez remek hír, kisasszony! – csillant fel a szeme. –
Hívjam önnek a liftet? – kérdezte.
– Nem kell, köszönöm, maradjon csak – intettem felé. –
Majd én.
Amikor felértem, Melanie, apám titkárnője és egy másik nő
várt már rám. Bekísértek az újdonsült irodámba.
 – Kisasszony, ő itt Barbara, az ön titkárnője – mondta
Melanie.
– Az én titkárnőm? – kérdeztem meglepetten. – Nem hittem
volna, hogy még saját titkárnőt is kapok. Jól megnéztem
magamnak a lányt. Nagyon kedvesnek, ugyanakkor elég
visszahúzódónak tűnt elsőre. Törékeny, nőies alkata irigylésre
méltó volt. Engem mindig is zavart, hogy az én testfelépítésem
inkább apáméra hasonlított, mint anyáméra.
– Igen, Mr. Scott rendelkezett így – felelte.
– Rendben van, köszönöm. Akkor, Barbara, ha szükségem
van rád, szólni fogok – fordultam a lány felé.
– Rendben van, kisasszony – biccentett, és az asztalához ült.
Én is leültem a sajátomhoz, és beindítottam a gépem. Apám
azzal a feladattal bízott meg, hogy nézzem át a szerződéseket a
külsős partnerekkel, akik beszállítanak nekünk. Folyamatosan
külföldről hozattuk az anyagokat, amikből aztán jó minőségű
ruhákat készíttettünk különböző megrendelőknek. Minden
egyes szerződést egyesével kellett átnézni. Már nagyon
elfáradtam, ezért szóltam Barbarának, hogy hozzon nekem egy
kávét. Dél körül apám is megjelent az irodám ajtajában.
– Hercegnőm, hogy telik a napod? – kérdezte.
– Apa, hogyhogy bejöttél? – álltam fel az asztaltól.
– Üdvözlöm, Mr. Scott – köszönt neki Barbara is.
– Csak látni akartam, hogy állod meg a helyed az első
napodon – felelte.
– Ez komoly? Te ellenőrizni jöttél? – lepődtem meg.
– Ne csináld ezt, szívem. Ez természetes.
– Az alkalmazottaidat ellenőrizheted, de engem nincs okod.
A megbeszélt szerződéseken dolgozom, ezt nem tudom
elrontani.
– Ne morogj, csak meg akartam nézni, hogy boldogulsz –
mosolygott.
– Bár akkor foglalkoztál volna így velem, mikor még
szükségem volt rá – motyogtam az orrom alatt és visszaültem.
 – Mondtál valamit? – lépett közelebb az ajtóból.
– Semmit – legyintettem.
Miután kiment, tovább folytattam a munkám, bár
elszomorított, hogy még azt sem hiszi, hogy el tudom végezni
ellenőrzés nélkül. Ahogy vége lett a munkaidőmnek, lesiettem
a parkolóba. Apám egészen elvette a kedvem, ezért egy
perccel sem kívántam tovább maradni. Mikor kiléptem az
épületből, azonnal megpillantottam Lukast, aki a kocsiban
ülve várt rám. Ahogy közeledtem felé, kiszállt, és kinyitotta
nekem az ajtót.
– Szia, Lukas. Mehetünk?
– Igen, kisasszony.
– Már kértelek.
– Bocsánat. És hova vihetlek? – mosolygott.
– Csak menjünk haza – sóhajtottam.
– Értettem.
Beültünk a kocsiba és elindultunk. Hazafelé nem volt
kedvem beszélgetni, bár jó lett volna valakinek elmondani,
hogy mi az, ami bánt.
– Minden rendben? – kérdezte Lukas, mintha csak
megérezte volna a feszültségemet.
– Az igazság az, hogy összevesztem az apámmal – ismertem
be.
– Sajnálom – nézett rám a visszapillantóból.
– Nem kell. Ő mindig is ilyen volt. – Az ablakon kifelé
bámulva töröltem le a könnyeim, nehogy észrevegye.
– Ezt hogy érted?
– Mindig játssza a törődő apát az alkalmazottak előtt, pedig
az igazság az, hogy soha nem foglalkozott egyikünkkel sem –
válaszoltam lesütött szemmel.
– Biztos sok a dolga – próbált megnyugtatni.
– Jaj, ne legyél már ilyen megértő vele! Bár mit is
várhatnék, te is az ő alkalmazottja vagy – bosszankodtam.
 – Lehet, hogy tőle kapom a fizetésem, de a te
szolgálatodban állok – emlékeztetett.
– Igazán? – húztam fel a szemöldököm.
– Igen.
– Majd meglátjuk.
Mikor a házhoz értünk, apa már a bejáratnál állt és rám várt.
– Hol voltatok eddig? – förmed rám azonnal, ahogy
kiszálltam a kocsiból.
– Dugóba kerültünk, uram. Sajnálom – felelte Lukas
helyettem.
– Menj fel a szobádba és várj meg ott! – utasított apa, és
kinyitotta előttem az ajtót. – Te meg elmehetsz, estére kimenőt
adok – intett Lukasnak.
Mint egy szófogadó kislány, felsiettem a szobámba és
bezárkóztam. Tudtam, hogy apa nagyon meg fog szidni,
amiért a titkárnőm előtt úgy beszéltem vele. Nem volt kedvem
végighallgatni a hegyi beszédét, ezért csak üldögéltem
csendben a szobámban. Aztán, mikor eluntam a várakozást,
halkan kinyitottam az ajtót, és lábujjhegyen lementem a
nappaliba. Apa és Billy az irodában telefonálgatott, én pedig a
hátsó ajtó felé siettem. Mikor elhaladtam az iroda előtt,
meghallottam, ahogy apám parancsba adja, hogy öljenek meg
valakit. Neveket nem hallottam, de azt tisztán, amikor azt
mondta: „öljék meg, még ma”. Mindig is tudtam, hogy
apámnak vannak piszkos ügyei, de azt sosem gondoltam, hogy
ilyesmire vetemedne. Nagyon felkavart az az elkapott néhány
szó, úgy éreztem, mindegy, hova, de el kell innen mennem.
Lukas autója még ott állt, én pedig elbújtam a személyzeti
bejáró mögé és ott vártam, mert tudtam, hogy miután kimenőt
kapott, biztos, hogy el fog menni. Mikor Lukas távozni
készült, mögé lopakodtam.
– Vigyél magaddal! – kértem egészen halkan.
– Jézusom! Mit keresel itt? – pördült meg, és látszott rajta,
hogy alaposan megijesztettem a settenkedésemmel.
– Csak kérlek, vigyél el innen! – indultam a kijárat felé.
 – Rendben, de hová? – pillantott rám értetlenül, de nem
akartam magyarázkodni, ezért így szóltam.
– Mindegy, csak el innen!
– Vigyelek esetleg egy szállodába? – kérdezte a
visszapillantóból nézve rám, miután már jó ideje csöndben
róttuk az utakat. Fogalmam sem volt, hova mehetnék. Az
biztos volt, hogy át kell gondolnom sok mindent.
– Az nem jó. Oda be kell jelentkezni, és akkor az apám rám
találna.
– De mi történt, hogy el akarsz menekülni otthonról?
– Ezt inkább most hagyjuk. Csak menjünk valahová –
mondtam, miközben a kocsi ablakán át néztem az esti város
fényeit, és törölgettem a könnyeimet.
– Jó. Akkor esetleg valamelyik barátnődhöz? – próbálkozott
tovább.
– Apám ott keres majd először.
– Akkor feladom – húzódott le az út szélére.
– Te ilyen könnyed feladod? – néztem rá.
– Nem, nem szoktam, de ha már minden lehetséges úti célt
kihúztunk a listáról, akkor nincs több ötletem – magyarázta.
– Akkor vigyél haza magadhoz. – Bár amióta a család
sofőrjeként dolgozott, a házunkban lakott, azért reméltem,
hogy van valahol a városban egy saját lakása is.
– Magamhoz? – lepődött meg.
– Csak van egy lakás, ahol eddig laktál – érdeklődtem.
– Igen, van – felelte.
– Akkor vigyél oda – kértem.
– Ez biztos jó ötlet? – bizonytalankodott.
– Esetleg megijedtél?
– Kevés olyan dolog van, amitől én megijedek! – fintorgott
rám.
 – Akkor induljunk. Ma veled alszom – vágtam rá, mielőtt
végiggondoltam volna, hogy mit is mondok.
– Velem? – húzta fel a szemöldökét, én pedig egészen
belepirultam a bizalmasnak tűnő helyzetbe.
– Na, nem úgy – igyekeztem jól kijönni a dologból, de már
úgyis mindegy volt. Azért bíztam benne, hogy ez a fickó nem
érti félre a szándékaimat. Nem volt szükségem egy olyan
félreértésre, mint azzal a hülye George-dzsal.
– Persze. Akkor ma velem alszol – válaszolta mosolyogva.
– Mármint te az ágyamban, én pedig a kanapémon. Értettem. –
Gondolatban nagyot sóhajtottam. Örültem, hogy Lukas
mellettem van, és nem lát bele többet a dologba, mint hogy
segít a munkaadója lányának.
Mikor újra a volán felé fordult, és elindultunk, egyszer csak
megcsörrent a telefonja.
– Ne vedd fel, kérlek! Biztos az apám – kértem
kétségbeesetten.
– Fel kell vennem. Ha nem teszem, az engem kever
gyanúba. Már biztos rájött, hogy nem vagy otthon! – felelte.
– De ne árulj el!
– Nyugi már!
A telefonért nyúlt, majd kihangosította.
– Szia, édes, már nagyon várlak! Az ajtóm nyitva lesz, siess,
kérlek – szólt bele egy női hang, mire hirtelen – anélkül, hogy
beleszólt volna – kinyomta a telefont. Úgy tűnt, talán zavarba
jött, én pedig elszégyelltem magam, amiért a kimenőjén
ráakaszkodtam.
– Bocsánat. Nem tudtam, hogy programod van estére.
– Semmi baj, majd máskor. Most fontosabb, hogy te ne
maradj egyedül – szólt megnyugtató hangon, és nagyon
jólesett a kedvessége.
Nem sokáig autóztunk, gyorsan elértünk egy lakóparkhoz,
ahol aztán megálltunk. Kisegített a kocsiból, majd felmentünk
az emeletre, az egyik lakásba. Ahogy beléptem, melegség járta
át a testem. Még mindig ideges voltam az apám miatt, de
Lukas társasága valahogy mégis jó hatással volt rám.
Kapkodva összeszedte a szanaszét hagyott ruháit, aztán
körbevezetett.
– Aranyos kis lakás – mondtam, miután kinézelődtem
magam.
– Köszönöm! És sikerült megnyugodnod?
– Te meg tudnál nyugodni, ha Jared Scott lenne az apád? –
kérdeztem vissza.
– Erre a kérdésre nem tudom a választ! – felelte, és mély
csönd telepedett ránk.
Aztán, talán hogy megtörje a kínos hallgatást, a
hálószobájába vezetett, és a komód egyik fiókjából előhúzott
nekem egy tiszta pizsamát. Miután kiment a szobából,
belebújtam. Nagy volt, de örültem, hogy végre levehettem
magamról az utcai göncöt, és bemásztam az ágyba. Nagyon
kimerített, hogy apámat olyan szörnyűségen kaptam, hogy
valakit meg akar gyilkoltatni, ezért azonnal mély álomba is
merültem.
Az egész éjszakát végigaludtam, csak reggel ébredtem fel.
Mikor kimentem a nappaliba, hogy megnézzem, Lukas fent
van-e már, meghallottam, hogy telefonon beszél az apámmal.
– Te áruló! – emeltem fel a hangom.
– Dehogy vagyok az! – elsápadva nézett rám, és látszott
rajta, hogy nem érti, miért lettem ennyire ideges.
– Elárultad az apámnak, hogy hol vagyok. Mégis csak ő a
főnököd! Nem igaz? – vágtam a fejéhez keserűen, és nem
éreztem semmi mást, csak gyűlöletet. Úgy gondoltam, hogy
elárult, és már senkiben sem bízhatok. Idegességemben
kirohantam a lakásból, de ő utánam jött.
– Ez nem igaz! – szólt utánam. – De gondolkozz már
logikusan! Ő az apád! Nem hiányzik, hogy hívja a
rendőrséget, mert eltűntél! – emelte fel ő is a hangját,
miközben megragadta a karom, és megpróbált visszakísérni a
lakásba.
 – Inkább eressz el! – néztem a szemébe. – Te is az ő
csatlósa vagy! Mint mindenki! – rántottam ki a karom a
szorításából és sietve elindultam az ellenkező irányba a
lépcsőhöz, hogy a tetőtér felé vegyem az utam.
– Dehogy vagyok! És ne kiabálj! – kapott utánam.
– De igenis az vagy. És eressz már el! Nem hallod? –
veszekedtem vele tovább, és igyekeztem kiszabadulni a kezei
közül, mire váratlanul a hátára kapott. – Tegyél le, te állat!
Nem hallod? Tegyél már le! – kiabáltam vele, miközben
kapálóztam, hogy letegyen végre.
– Rendben. – Szinte ledobott magáról, és a hirtelen földet
éréstől megrogytak a térdeim. – Már úgyis fent vagyunk.
Innen már csak lefelé vezet az út. Indulhatsz is.
Lefelé haladva folyamatosan szidtam őt és ellenkeztem
vele. Nem értettem, hogy miért árult el engem, mikor én
bíztam benne, és ez nagyon bántott. Idegességemben csak
kiabálni tudtam vele, mikor meghallottuk, ahogy apám engem
keres. Aztán Lukas egy hirtelen mozdulattal maga felé
fordított, és megcsókolt, amivel belém fojtotta a szót. Egy
pillanatig még tiltakoztam, de ahogy forró ajka égette az
enyémet, és a leheletébe beleborzongtam, elgyengültem, és
átadtam magam az édes csábításnak. Kezdtem megnyugodni,
nem ellenkeztem már, ő pedig elengedett. Mire kinyitottam a
szemem, apám már oda is ért hozzánk Billyvel a nyomában.
– Jessica! Mit képzeltél? – kérdezte apám dühösen.
– Jaj, apa hagyj már – feleseltem, amit sosem tűrt el.
– Nem hagylak! Ezt meg kell beszélnünk! – ragadta meg a
karom.
– Nem kell, nem kell neked mondanom semmit! Tegnap
mindent hallottam! – tört ki belőlem az igazság, ami láthatóan
meglepte apámat.
– De nem hallottad az egészet! – kiáltott utánam még
mindig idegesen.
– De igen! Megöletted őt! Te egy bűnöző vagy!
– Jessica!
 Lerohantam a lépcsőn és csak a kocsinál álltam meg.
Levegő után kapkodtam, és úgy éreztem, menten szívrohamot
kapok. Nagyon dühös és kétségbeesett voltam, hogy ilyen
ember az apám. Lukas pár perccel utánam érkezett az autóhoz,
azonnal beszálltunk, majd elindultunk haza.
8
Sírva hívtam fel Cordellt, mert azt gondoltam, hogy ő az
egyetlen, akinek elmondhatok mindent, akiben megbízhatok.
Többszöri próbálkozásomra vette csak fel.
– Szia, Jess – szólt bele végre.
– Cordell – a sírástól alig bírtam beszélni.
– Mi a baj, húgocskám? – kérdezte meglepetten.
– Cordell, nem tudom, kiben bízhatnék, de el kell valamit
mondanom! – szipogtam.
– Akkor próbálj meg megnyugodni, és mondd el, mi történt.
– Hallottam a hangján, hogy ő is egyre idegesebb.
– Tegnap este…
– Igen? – szólt közbe sürgetően.
– Tegnap este hallottam, ahogy apu telefonon utasítást adott,
hogy öljenek meg valakit. Persze Billy, mint mindig, most is
ott volt mellette – tettem hozzá gúnyosan.
– Biztos, hogy jól hallottad? Én nem hiszem, hogy…
– Figyelsz te rám egyáltalán? – vágtam a szavába és
elkezdtem vele kiabálni.
– Jól van, jól van. Nemsokára hazamegyek és megbeszéljük.
Most, telefonon keresztül úgysem tudok semmit. Csak
nyugodj meg.
– Rendben, megpróbálok – ígértem neki még mindig
ingerülten, aztán letettük a telefont.
Elmentem lezuhanyozni, hátha a langyos víz segít
megnyugodni. Mikor már úgy éreztem, hogy jobban vagyok, a
szobámban elmélkedtem tovább a történteken. Teljesen bele
voltam merülve a gondolataimba, mikor megcsörrent a
telefonom.
– Igen, ki az? – szóltam bele unott hangon.
– Én vagyok, Jess, Nathali – válaszolt.
– És mit akarsz? – kérdeztem ridegen.
– Beszélhetnénk?
– Azt hiszem, a múltkori után nincs miről.
– Jessica, kérlek.
– Nem. Már többször végigmentünk ezen, és te
mindannyiszor átvertél. Nekem ez már sok.
– Akkor mi lesz a barátságunkkal? – kérdezte.
– Az már nincs. Sajnálom. Ha rendbe hozod az életed, akkor
beszélhetünk. De én nem asszisztálok ahhoz, hogy tönkretedd
magad – feleltem.
– Megértem, és sajnálom.
– Én is – tettem le a telefont.
Ez a beszélgetés csak arra volt jó, hogy pár percre elterelje a
gondolataimat. De utána ismét az elmúlt napon pörgött az
agyam. Mikor már nyugodtabban gondoltam végig mindent,
eszembe jutott valami, amin újra felháborodtam, ezért
lementem megkeresni Lukast. Mivel sehol nem találtam, a
szobájához mentem, bekopogtam, majd amikor kiszólt,
óvatosan kinyitottam az ajtót.
– Bejöhetek? – néztem Lukasra.
– Nem tartom jó ötletnek – felelte.
– Akkor is beszélnünk kell – mondtam ellentmondást nem
tűrően, és beléptem a szobába, majd leültem az ágyára.
– Akkor mondd – csapta be az ajtót mögöttem.
– Elárulnád, hogy mégis hogy képzelted, hogy
megcsókolsz? – fordultam hozzá és néztem rá kérdőn.
– Valahogy be kellett fognom a szádat – adta meg a
felháborító választ.
 – De hogy merészelted?
– Na, idefigyeljen, kisasszony! Ez itt az én szobám. Az én
magánszférám. Hogy képzeli, hogy csak úgy bejön ide és
kérdőre von? Az apja alkalmazásában állok! Úgyhogy emelje
fel a kis seggét, és tipegjen ki szépen a szobámból, de nagyon
gyorsan! Én csak magát akartam megvédeni az apja haragjától.
El kellene ezen gondolkodnia! – és felháborodottan mutatott
az ajtóra.
Egészen meglepődtem ezen a válaszon, és miközben furcsa
gondolatok és ismeretlen érzések kavarogtak bennem,
elindultam kifelé a szobából. Az ajtóból még visszanéztem.
– Hát ez remek. Akkor most magázni fogsz? – fintorogtam.
– Nem hallja? – húzta fel a szemöldökét.
– Maga egy tuskó.
– Maga meg egy beképzelt liba.
– Ezt el fogom mondani az apámnak – fenyegettem meg
mérgemben.
– Csak tessék – villantotta rám haragos szemeit, és becsukta
az orrom előtt az ajtót.
Felülkerekedett bennem a hiúságom, és hiába haragudtam
az apámra, mégis azonnal hozzá siettem, hogy elmondjam
neki, Lukas milyen tiszteletlen volt velem. Nem tudtam
pontosan, mit is akarok ezzel elérni, de azt reméltem, apa
végre mellém áll. De nem így történt.
– Ahogy te viselkedsz másokkal, ne várd, hogy mások
tisztelettel bánjanak veled – veszekedett velem.
– De itt most arról van szó, hogy…
– Nem érdekel, hogy most éppen mi a bajod az
alkalmazottakkal. És most nem is erről akarok veled beszélni –
vágott a szavamba. – A tegnapi nap. Mégis hogy képzelted,
hogy csak úgy elmész? – nézett rám számonkérőn. – És az
sem tetszik, hogy kihallgatod a beszélgetéseimet.
– De apa…
– Csak semmi de! És mit kerestél te Lukas lakásán?
 – Én csak – kezdtem bele a mondatomba, mikor kopogtak
az ajtón.
– Gyere be – szólt az apám.
Lukas lépett be.
– Elnézést, uram. Szeretném megtudni, hogy a mai nap
szüksége van-e még rám Jessica kisasszonynak – nézett Lukas
az apámra, miközben látványosan kerülte a tekintetemet.
– Azt majd ő eldönti – mutatott rám.
– Nem, nyugodtan elmehetsz – vetettem oda foghegyről,
hogy érezze, még megbánja, hogy az előbb olyan goromba
volt velem.
– Akkor én megyek is, és köszönöm – hátrált kifelé.
– Jól van, menjen csak. És te is, Jessica, ezt a beszélgetést
befejeztük – nézett rám az apám még mindig haragosan.
Felmentem a szobámba, és ott duzzogtam tovább. Azt
hiszem, elnyomhatott az álom, mert jó pár órával később
ébredtem fel. Még félálomban voltam, mikor valaki
kopogtatott az ajtón.
– Jessica, bejöhetek? – kérdezte halkan az apám, amin
eléggé meglepődtem.
– Inkább mindjárt lemegyek a nappaliba – válaszoltam még
mindig morgolódva és álmosan.
– Rendben, akkor ott várlak – csukta be maga mögött az
ajtót.
Nehéz szívvel indultam lefelé a lépcsőn, mert féltem attól,
hogy megint jól megmossa a fejem. A kanapén ülve várt rám,
ezért mellé ültem.
– Apa, miért akartál velem beszélni? – próbáltam ártatlan
kislányként nézni rá, mert nem volt kedvem az újabb
veszekedéshez.
– Szeretném megtudni, hogy miért mondtad azt, hogy Lukas
nem viselkedik veled tisztelettudóan. – Gyengéden megfogta a
kezem, és a válaszomra várt. Olyan érzésem támadt, mintha
megint az az apa ült volna mellettem, akire kislánykoromból
emlékeztem, de amiket hallottam, még mindig a fülemben
csengtek, és ez nyugtalanított.
– Tudod, sokszor felesel, és semmibe veszi, amit mondok
neki.
– Ezt most azért mondod, mert felhívott, hogy elmondja, ott
vagy nála? – húzta fel a szemöldökét.
– Igen, ez is bosszant. De van még más is – haboztam.
– Jessica. Ezért nem haragudhatsz rá. Jól tette, hogy
értesített.
– És azt is, hogy megcsókolt? – néztem rá ingerülten.
– Hogy mit csinált? – állt fel dühösen. – Hogy érted azt,
hogy megcsókolt?
– Hát úgy, ahogy mondtam – álltam fel én is. – Egyszerűen
fogta magát és megcsókolt – feleltem felháborodva.
– Azonnal kirúgom, ahogy visszajött – fortyogott.
– Apa, azért kirúgni nem kell – próbáltam megnyugtatni,
mert valójában nem is akartam, hogy elmenjen.
– Dehogynem! Ilyet nem csinálhat csak úgy! Különben is, ő
csak egy sofőr, hogy merészeli? – elővett egy szivart és
rágyújtott. Ebből tudtam, hogy valóban mérges, mert csak
akkor szokott szivarozni.
– Nem szeretném, ha elküldenéd. Nekem az is elég, ha
rendre utasítod. – Közelebb léptem hozzá és a szemébe
néztem. – Ne rúgd ki! – kértem és megöleltem. Akármennyire
is haragudtam Lukasra, azt azért nem akartam, hogy elmenjen,
és az igazat megvallva, az a csók nem is volt annyira rossz.
Sőt! És mivel apámat máshogy nem lehetett megnyugtatni, így
jobbnak láttam megölelni őt.
– De Hercegnőm, ha illetlenül viselkedett veled, akkor
mennie kell! – mondta apám, miközben visszaölelt.
– Kérlek, apa. Csak azt akarom, hogy tudja, hogy hol a
helye – folytattam, és egy pillanatra belém hasított, hogy apám
talán képes lenne bántani is egyetlen csók miatt.
 Mikor úgy éreztem, hogy apám is megnyugodott,
visszaültünk a kanapéra. Épp folytatni akartuk a beszélgetést,
mikor Lukas megérkezett.
– Hát itt vagy! – nézett rá apám dühösen.
– Igen, uram, csak el kellett intéznem valamit – mutatott az
ajtó felé.
– Ez remek! Akkor gyere csak ide egy kicsit! – intett neki. –
Beszélni akarunk veled. Jessica panaszkodott rád. Azt mondta,
illetlen voltál vele.
– Sajnálom, ha így érzi. Többet nem fordul elő – nézett rám
szigorúan, nekem pedig összeugrott a gyomrom.
– Azt ajánlom is, különben repülsz innen!
– Értettem, uram – bólintott ezúttal apámra pillantva.
– Most elmehetsz – zárta le apám a beszélgetést a sofőrrel.
– Jó éjszakát – motyogta Lukas az orra alatt.
Miután kilépett a nappaliból, újra megöleltem az apámat.
Megkönnyebbültem, hogy nem csinált ebből nagyobb ügyet.
Kicsit már szégyelltem is magam az árulkodás miatt.
Ugyan azt nem beszéltük meg, hogy miért is mentem el
otthonról, illetve hogy miért hallgattam ki őt és Billyt,
valamint arra sem derült fény, hogy mit is hallottam igazából,
de nem bántam. Nem akartam apámmal erről beszélni, hiszen
annyira már ismertem őt, hogy tudtam, úgyis letagadott volna
mindent.
– Köszönöm, apa – mondtam, mire apa rám mosolygott. –
Jó éjszakát – adtam egy puszit az arcára, és én is elindultam a
szobámba.
– Neked is, Hercegnőm!
9
Mint minden reggel, most is Lukas vitt be a céghez. Az utóbbi
időben nem igazán beszélgettünk. Azt hiszem, megbántódott,
hogy apám megszidta a napokban, és persze én sem voltam
valami kedves vele. De muszáj volt rendre utasítanom, hiszen
mégis csak a sofőröm volt. A gondolataimba merülve ültem az
autó hátsó ülésén, mikor Lukas megszólalt.
– Jessica. Kérdezhetek valamit? – törte meg a csendet, és én
tudtam, hogy nem arról a csókról akar beszélni.
– Igen? – kaptam fel a fejem és a visszapillantóban a
szemébe néztem. Ahogy megláttam, hogy ő is engem figyel,
hirtelen elkaptam a tekintetem, mert zavarba jöttem.
– A múltkor – megköszörülte a torkát, és csak azután
folytatta. – Azt hogy értetted, hogy apád egy gyilkos?
– Nem akarok erről beszélni – feleltem egyértelművé téve,
hogy ne kérdezgessen.
– Értem. Sajnálom, hogy megkérdeztem – válaszolta és nem
faggatott tovább, de olyan nehéz lett köztünk a csend, hogy
egyre jobban kikívánkozott belőlem. Jólesett volna valakivel
beszélnem a történtekről. Nagyot sóhajtottam és végül
belekezdtem.
– Amikor Billyvel beszélgetett, Billy azt mondta, hogy
elintézte azt a dolgot, amivel az apám megbízta, és hogy az
illető halott – bukott ki belőlem.
– És nem hallottad, ki lehet az? – kérdezte.
– Nem. De miért érdekel ez ennyire? – furcsa volt, hogy
ennyi kérdést tett fel.
– Semmi, semmi, csak kérdeztem! – felelte és ismét
elhallgatott.
Már majdnem az irodaházhoz értünk, mikor egy fekete
terepjáró hirtelen elénk vágott. Ketten szálltak ki belőle és
elkezdtek ránk lőni. Nagyon megijedtem, és ösztönösen a
fejemre szorítottam a karom, hogy védjem magam. A szívem
olyan hevesen vert, hogy majd átszakította a mellkasomat.
– Feküdj le! – kiabálta Lukas, és én azonnal eldőltem a
hátsó ülésen.
Befogtam mind a két fülem, és igyekeztem nem sikítozni,
bár nagyon megrémültem. Soha nem történt még velem ilyen,
és csak azon járt az eszem, hogy kik lehetnek azok, és mit
akarhatnak tőlünk. Hirtelen a kocsi megpördült és éreztem,
ahogy újból gyorsulni kezd. Próbáltam leskelődni, de láttam
Lukas arcán, hogy ő is ideges, ezért inkább fekve maradtam,
még a szememet is jó szorosan összezártam, mintha ez
megóvhatna bármitől is. Mikor Lukas váratlanul lefékezett,
majdnem leestem a két ülés közé. Nem értettem, mi lehet az
oka, ezért óvatosan felültem. Eleinte elég homályosan láttam
mindent, annyira szorítottam a szemem, aztán lassan
kirajzolódott előttem Lukas arca, majd a kocsi előtt álló
rendőrökre esett a pillantásom.
– Szálljanak ki a kocsiból, és emeljék fel a kezüket! –
kiabálták nekünk.
– Maradj nyugton és ne csinálj semmit – figyelmeztetett
Lukas, miközben fél szemmel rám nézett, aztán lassan
kinyitotta az ajtót, és az autó mellé állt. Feltartott kézzel várta,
hogy a rendőrök letegyék a fegyvert.
– Ránk támadtak – kiabálta oda nekik.
– A hölgy is szálljon ki! – szólt az utasítás.
Lukas lassan felém fordult, és a tekintetével igyekezett
megnyugtatni. Bólintott egyet, mire én szép lassan, remegő
lábakkal kiszálltam a járműből. Odaléptem Lukas mellé, de
abban a pillanatban elsötétedett előttem minden.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva, mikor magamhoz tértem.
– Igen, azt hiszem – feleltem a fejemet fogva.
Ahogy a karjaiban tartott, olyan erősnek és magabiztosnak
tűnt. Épp azt sugallta a kiállásával, hogy mellette egy nő
mindig biztonságban lehet. Egyre vonzóbbnak láttam őt.
Közelebb hajolt hozzám. A lehelete bizsergető érzést váltott ki
belőlem, amibe szinte beleremegtem. Kívántam a csókját, és
már majdnem összeért a szánk, amikor a rendőr ismét
megszólalt.
– Kisasszony, jól van? – kérdezte, miközben közeledett
felénk.
– Igen – válaszoltam bizonytalanul.
– Akkor kérem, szálljanak be a kocsiba, bevisszük magukat
a kapitányságra – felelte.
 – De mi lesz a mi kocsinkkal? – kérdezte Lukas.
– Majd elvontattatjuk. Csak üljenek be hozzánk.
A járőrkocsiban végig a kezemet bámultam, ami még
mindig remegett. Lukas az utat figyelte és ő sem szól egy szót
sem. A kapitányságra érve Lukas kérte, hadd telefonáljon, míg
engem kihallgatnak. Hárman kísértek be egy szobába, és
leültettek az asztalhoz. Mindenféle kérdéseket tettek fel,
miközben én még jóformán fel sem fogtam, hogy valaki
fegyverrel támadt ránk.
– Jessica, el tudnád mondani, hogy mi történt? – kérdezte
Paul, a kerületi rendőrkapitány, apám régi barátja.
– Nem igazán emlékszem – feleltem remegő hangon.
– Csak nyugodjon meg, és mesélje el, ami az eszébe jut –
kérte a másik rendőr.
– Rendben. Azt tudom, hogy a Scott vállalathoz indultunk a
sofőrömmel. Aztán mikor már majdnem odaértünk, elénk
vágott egy sötét terepjáró.
– És mi történt ez után? – kérdezték.
– Lukas megfordult a kocsival, de ott is volt egy ugyanolyan
autó. Az igazság az, hogy nem sok mindent láttam, mert
lefeküdtem a hátsó ülésre, mikor elkezdtek lőni ránk.
– Akkor nem is látta a támadókat? – puhatolóztak tovább.
– Sajnos nem. De mintha az arcuk amúgy is el lett volna
takarva valamivel – feleltem.
– Rendben van, kisasszony. Most felvesszük a sofőrje
vallomását is, aztán elmehetnek.
– Rendben – bólintottam, aztán magamra hagytak.
Alig fél órával később már apám és Billy társaságában úton
voltunk hazafelé. Igyekeztem a gondolataimat elterelni, de
folyamatosan a fegyver ropogása visszhangzott a fülemben.
Egyszerűen nem tudtam megnyugodni. Menet közben éppen
ezért egy szót sem szóltunk egymáshoz, a három férfi a
kocsiban feszülten figyelte az utat. Apám autójával mentünk,
Billy vezetett, hiszen az én kocsimat a rendőrség lefoglalta.
Ahogy beléptünk a nappaliba, apám rákezdett.
– Ez mégis hogy történhetett? – kiabált Lukasszal.
– Nem tudom, uram. Elállták az utat, és elkezdtek ránk lőni
– próbált magyarázatot adni, de apám meg sem hallgatta.
– Kik voltak? Nem láttál semmit? – bombázta a kérdéseivel
tovább.
– Nem ismertem őket. És amilyen gyorsan csak lehetett, ki
akartam hozni Jessica kisasszonyt onnan – felelte.
– Akkor is, ez hogy fordulhatott elő? – dühöngött apám
tehetetlenül.
– Apa! Apa! Nyugodj meg, már jól vagyok! És ne Lukasszal
veszekedj, mert neki köszönhetem az életem! – szóltam közbe,
hogy csillapodjon a mérge.
– Ezt még valaki nagyon meg fogja bánni! – dühöngött
tovább, aztán Billyvel együtt elment.
Kettesben maradtunk Lukasszal a nappaliban. Olyan
nyugodtnak tűnt, én pedig még mindig remegtem a történtek
miatt. Bár már magam sem tudtam, hogy a lövések vagy az a
majdnem csók volt az, amit nem tudtam elfelejteni.
– Beszélhetnénk? – kérdeztem tőle halkan.
– Nem hiszem, hogy lenne miről – nézett rám.
– Úgy gondolod? – vontam fel a szemöldököm. – Akkor mi
volt az ott az autónál?
– Nem tudom, mire célzol – felelte.
– Ne játszd itt nekem a hülyét – hajoltam hozzá közelebb. –
Majdnem megcsókoltál – suttogtam, nehogy apa meghallja
véletlenül.
– Az nem úgy volt, valamit nagyon félreértettél – hárított
továbbra is.
– És most még hazudsz is? – néztem a szemébe. – Tudom,
hogy mi történt, csak kíváncsi vagyok, hogy miért. De ha…
 – Nekem mennem kell – vágott a szavamba és elindult a
konyha felé. Éreztem, hogy nem akar erről beszélni, de ez
engem egy cseppet sem érdekelt.
– Nem mehetsz csak úgy el! – szóltam utána.
– Dehogynem! – mondta, miközben felém sem fordult.
– Most szórakozol velem? – emeltem fel a hangom, hogy
érezze, most nem viccelek. Tudni akartam, hogy valóban csak
én képzeltem-e bele többet a történtekbe, vagy ő is érezte, amit
én.
– Miért? – nézett rám értetlenül.
– Nem értem, miért esik nehezedre beszélni velem –
közelebb léptem hozzá, hogy a szemébe nézhessek.
– Már mondtam, rohannom kell – hátrált előlem. – El kell
menni az autóért, és…
– Hát te azt hiszed, csak neked van elintézni valód? –
kérdeztem ingerülten suttogva. – Mindenkinek van olyan, ami
fontos! Mint például ez! – Egyszerűen már nem bírtam tovább
türtőztetni magam, és megcsókoltam.
Olyan jó volt ismét érezni a csókját. Úgy éreztem, azonnal
lángra kapok a vágytól, amit kiváltott belőlem. Mézédes
csókja megszédített és teljesen a rabjává tett. Nagyon nehezen
szakadtam el tőle, de miután éreztem, hogy óvatosan, de
erővel elkezdett eltolni magától, megadtam magam és hátrébb
léptem.
– Hadd menjek – nézett rám szinte könyörögve.
Gyorsan megfordult, és a lehető leggyorsabban távozott a
szobája felé. Én is elindultam az emeletre, miközben felhívtam
Cordellt, hogy elmeséljem neki, mi történt.
– Úristen! De te jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Igen, bár még remegek egy kicsit – feleltem, és tudtam,
hogy már rég nem a támadás miatt érzem a reszkető bizsergést
a testemben.
– Hamarosan hazamegyek és beszélgetünk egy kicsit. Jó?
 – De ne várass sokáig, mert már hiányzol – mondtam
szomorúan.
Valóban nagyon hiányzott Cordell. Régen nagyon sok időt
töltöttünk együtt, de mióta elkerült itthonról, ritkán láttam őt.
Jó lett volna most sok mindenről beszélgetni vele.
 10
Nathival már hosszú ideje nem beszéltem, egyszerűen
levettem róla a kezem és nem is akartam hallani felőle, ezért
nagyon meglepett, mikor egyik este felhívott.
– Szia, Jess. Tudnánk beszélni? – szólt bele a telefonba.
– Szia, Nathi. Mondd, mi a baj? – kérdeztem tőle
távolságtartóan, de tudtam, azok után, ami történt, nem hívott
volna fel, ha nincs valami komoly gond.
– Találkozhatnánk? – kérdezte.
– Találkozhatunk, de csak ebédidőben, mert be kell mennem
a céghez.
– Akkor mi lenne, ha reggel érted mennék, és addig is
beszélgetnénk, míg beérsz dolgozni – ajánlotta fel.
– Rendben, akkor gyere kilencre. Lukas úgyis szabadnapos
holnap – feleltem.
– Ki az a Lukas?
– Hát a sofőröm. Lukas a neve.
– Jó, csak eddig soha nem mondtad a nevét. Bár nem is
nagyon beszéltünk az utóbbi időben – jegyezte meg
szomorúan.
– Ez igaz. Na de majd holnap!
– Rendben. Akkor holnap.
– Puszi.
Miután letettük a telefont, gyorsan lefeküdtem aludni, mert
hullafáradt voltam. Lukasszal álmodtam, most először.
Álmomban egy párt alkottunk, és elmondhatatlanul boldogok
voltunk. Úgy éreztem, ő a tökéletes férfi számomra, és
boldoggá tett a tudat, hogy csak az enyém. Nem akartam
felébredni, mégis Nathi hívására kipattant a szemem és az
álom tovaszállt.
– Itt vagyok a ház előtt – szólt bele a telefonba.
 – Úristen, elaludtam – pánikoltam egyből. – Gyere fel, míg
elkészülök.
– Okés.
Mire kikeltem az ágyból, Nathali már a szobám ajtaján
kopogott.
– Gyere be – kiabáltam neki. – Gyorsan lezuhanyzom, ülj le
addig – szóltam ki a fürdőből.
Rekordsebességgel végeztem a tisztálkodással,
öltözködéssel, és visszamentem a szobámba.
– Szia, Nathi – üdvözöltem újra.
– Szia, Jess. Jó megint látni téged – köszöntött ő is.
– Szerintem induljunk, mert el fogok késni, közben pedig
mondd, miben segíthetek – léptem az ajtóhoz.
– Rendben – sietett utánam. Láttam rajta, hogy nagyon
ideges, és nem igazán tudja, hogy hogy is kezdje el a
mondandóját.
Az iroda felé vettük az irányt. Egy darabig Nathali csak
hallgatott, aztán nagy nehezen beszélni kezdett.
– Tudod, Jess, bajban vagyok. A segítségedet szeretném
kérni – kezdett bele végül.
– És miben tudok segíteni? – néztem rá.
– Bajba kerültem és pénzre lenne szükségem – mondta.
– Bajba? Miféle bajba? – meg sem lepődtem igazán, de
azért kíváncsi voltam.
– Tartozom egy fickónak, és nem tudom neki megadni. A
szüleimtől nem kérhetek.
– Mi az, hogy tartozol? – értetlenkedtem, és reméltem, hogy
a múltkor nem valami hasonló dolog miatt kért tőlem pénzt.
– Az egyik este abban a pubban, ahol egyszer te is ott voltál,
elhagytam a táskám.
– És? – húztam fel a szemöldököm.
 – A táskámban volt valami, amit el kellett volna adnom, de
így, hogy elvesztettem, nekem kell kifizetnem az árát.
– És mi volt az? – kérdeztem, bár már tudtam, mi lehetett
az.
– Partidrog – mondta halkan.
– Partidrog? Neked elment az eszed? – emeltem fel a
hangom.
– Igen, hülye voltam. Nem lett volna szabad elhagynom a
táskám.
– Hogy mi? Nem arról az átkozott táskáról van szó, hanem a
drogról! – kiabáltam. – És mégis, mennyivel tartozol?
– Sokkal. Háromezer dollárral – sütötte le a szemét.
– Mennyivel? – még a levegő is a torkomban ragadt a
meglepettségtől. – Neked nincs ki a négy kereked!
– Jess, kérlek. Akkor tudsz segíteni? – kérdezte félve, de a
válaszomat sürgetve.
– Nem szívesen! – mondtam szigorúan. – De most az
egyszer még segítek neked. Viszont kérlek, többet ne keress
meg ezzel – figyelmeztettem. Egyszerűen nem akartam
elhinni, hogy még mindig ilyenekkel foglalkozik. Már teljesen
elveszítette a bizalmamat és jóformán a barátságomat is.
– Rendben, és köszönöm.
– Nem kell megköszönni. Az irodában odaadom.
Leparkoltunk az irodaháznál, és Nathi feljött velem. James,
a portás mint mindig, illedelmesen köszöntött minket, aztán
hívta nekünk a liftet. Mikor az irodámhoz értünk, Barbara, a
titkárnőm már ott volt.
– Jó reggelt, kisasszony – állt fel az asztalától.
– Neked is, Barbara. Kérlek, ha Nathali elment, gyere majd
be hozzám – utasítottam.
– Értettem, kisasszony – felelte.
Becsuktam az iroda ajtaját, hogy senki se lássa vagy hallja,
mit beszélünk. Odasiettem az asztalomhoz és kiállítottam egy
csekket.
– Tessék – nyújtottam Nathi felé. – Az én számlámról adok,
hogy az apám ne tudja meg, mert ez elég nagy összeg.
Remélem, időben vissza tudod adni – mondtam.
– Persze, persze, ahogy sikerül, visszaadom rögtön! – ígérte.
– Rendben. És Nathi… – kezdtem. – Szerintem jobb lenne,
ha megpróbálnál kiszállni ebből a dologból.
– Akkor köszönöm – sóhajtotta anélkül, hogy az utóbbi
mondatomra válaszolt volna. – Megyek is, nem akarlak
feltartani – lépett az ajtóhoz.
– Rendben – köszöntem el én is hidegen.
Nagyon mérges voltam Nathalira. Egyszerűen nem tudtam
azonosulni ezzel az új életvitelével. Az asztalomnál ültem, és a
gondolataimba merültem, mikor Barbara belépett hozzám.
– Kisasszony! – szólt. – Kérte, hogy jöjjek be, ha a hölgy
elment.
– Á, igen, igen! Gyere csak, Barbara – intettem neki. – De
kérlek, szólíts Jessicának!
– Rendben van, és köszönöm – válaszolta.
– Kérlek, ezeket a szerződéseket vidd le az irattárba, hogy
iktassák őket – mutattam az asztalomon lévő papírkupacra.
– Értem. Még valamiben segíthetek? – kérdezte.
– Ha levitted, gyere vissza hozzám – kértem.
– Rendben, akkor sietek – felmarkolta az iratokat és már
rohant is velük.
Nagy nehezen rávettem magam, hogy minden eddigi dolgot
kizárjak a fejemből, és végre a munkámra koncentráljak, bár
Lukas csókja azért csak ott motoszkált bennem. Leültem az
asztalhoz, és igyekeztem a munkára összpontosítani. A
folyamatosan beérkező számlákat ellenőriztem, mikor
megcsörrent a telefonom.
– Szia, Jess – szólt bele Cordell.
– Szia, bátyuskám! Hogyhogy felhívtál? – kérdeztem.
 – Megígértem, hogy hamarosan találkozunk. Csak szólni
akartam, hogy ma bemegyek hozzád az irodába – felelte
jókedvűen.
– Ennek igazán örülök! Jó lesz végre beszélgetni veled. Már
nagyon hiányzol.
– Akkor ebédre érted megyek – mondta.
– Rendben, várlak.
Épphogy letettük a telefont, Barbara már meg is jelent az
ajtómban. Egész gyorsan visszatért az iktatóból.
– Kisasszony, az iratokat kézbesítettem. Segíthetek még
valamiben? – kérdezte.
– Barbara. Gyere be, és kérlek, csukd be az ajtót magad után
– mutattam oda. – És az isten szerelmére, ne szólíts már
kisasszonynak! Mondtam már, a nevem Jessica, de hívhatsz
Jessnek is! – mosolyogtam rá.
– Rendben, Jess – válaszolta, bár egy kicsit zavarban volt.
– Ezeket a számlákat kellene átnézni, de úgy érzem, soha
nem érek a végére – mutattam az asztalomon lévő kupacra.
– Jó – bólintott. – Hozzak előtte esetleg egy kávét?
– Nem, nem kell, köszönöm, de magadnak hozhatsz, ha
szeretnél inni egyet! – néztem rá barátságosan, és láttam, hogy
egészen meglepődött.
– Köszönöm, kisassz…
– Barbara! – vágtam a szavába nevetve.
– Ó, igen. Elnézést. Jess.
Nagyon szorgalmas és kedves lány volt, szimpatikusnak
találtam. Nem volt egy beszélgetős típus, de minél több időt
töltöttünk együtt, annál jobban megnyílt előttem. Sok mindent
megtudtam róla. Elmondta, hogy van egy húga, akit nagyon
szeret, és aki a születésétől fogva beteg. A szüleik már idősek,
és csak az apukája dolgozik, így neki is munkába kellett állnia,
hogy segítse a családját. Ahogy beszélgettünk, észre sem
vettük, hogy elrohant az idő. Cordell kopogott az ajtómon.
 – Szia, Jess! Bejöhetek? – dugta be a fejét az ajtónyíláson.
– Bátyuskám! – felugrottam az asztaltól és a nyakába
ugrottam. – Már ennyi az idő? – engedtem a szorításomból és
hátrébb lépve a szemébe néztem.
– Drága kis húgom – mosolygott. – Neked mindig is baj
volt az időérzékeddel.
– Na, ne légy ilyen! – bokszoltam a vállába. – Gyere
beljebb, ő Barbara, a titkárnőm. – Odavezettem az asztalhoz,
mire Barbara gyorsan felállt és köszöntötte.
– Uram, üdvözlöm – nyújtott kezet.
– Te jó ég, ne uramozz engem, én nem vagyok az apám!
Cordell vagyok – viszonozta a köszöntést.
– Én pedig Barbara vagy Barbi, ahogy neked jobb. –
Egymásra mosolyogtak, és azonnal észrevettem, hogy
szikrázik köztük a levegő. Úgy éreztem, valamit tennem
kellene, hogy jobban megismerjék egymást.
– Mit szólnátok hozzá, ha együtt mennénk el ebédelni? –
kérdeztem tőlük.
– Jess, azt hittem, végre megbeszéljük a történteket – felelte
Cordell.
– Én nem szeretnék alkalmatlankodni – szólt közbe Barbara.
– Amúgy is hoztam magamnak ebédet – sietett az ajtó felé.
– Rendben, de legközelebb te is velünk jössz! – szóltam
utána.
– Úgy lesz – nézett rám, majd Cordellre és elment.
– Akkor mehetünk?
– Igen – nevettem és elindultunk.
Egy közeli hangulatos kis vendéglőbe mentünk. Cordell a
pultnál rendelt mindkettőnknek egy koktélt, majd leültünk az
asztalunkhoz.
– Tehát, elmeséled, hogy mi volt? – kezdte.
– Persze, csak nem tudom, hogy hol kezdjem.
– Kezdd az elejénél – biztatott.
 – Rendben. Szóval, Lukasszal épp az irodába igyekeztünk,
amikor két terepjáró elállta az utunkat és lőni kezdtek ránk.
– Édes istenem – szörnyülködve hallgatta a történetem.
– Ha Lukas nem lett volna ott, biztos nem éltem volna túl –
folytattam.
– Szerencse, hogy ilyen talpraesett a sofőröd – mondta.
– Igen, nagy szerencse – gondolkodtam el Lukason, a
történteken, és azon a furcsa érzésen, ami minden alkalommal
a hatalmába kerít, ha rá gondolok.
– Jess? Jól vagy? – szólt Cordell.
– Igen, persze. Csak elgondolkodtam – feleltem.
– Annyira sajnálom, hogy ilyen dolgokon kellett
keresztülmenned – nézett rám szomorúan.
– Már elmúlt, és Lukasnak hála, nem esett bajom.
– Sajnálom, hogy mostanában nem tudok elég időt tölteni
veled! De akarom, hogy tudd, nagyon szeretlek, kishúgom! –
Megfogta a kezem és megszorította, ezzel is nyomatékot adva
a szavainak.
– Én is szeretlek, bátyuskám!
– Beszéljünk inkább valami vidám dologról. Jobb lesz
neked is, legalább elfelejted a történteket.
– Rendben. Akkor beszéljünk rólad és Barbaráról –
mosolyogtam.
– Barbaráról? – kikerekedett szemekkel nézett rám.
– Aham! – bólogattam. – Láttam, hogy néztetek egymásra!
– kacsintottam.
– Jaj, Jess, ne képzelj bele semmit! – figyelmeztetett.
– Csak mondtam! – húztam fel a vállam.
Az ebédet gyorsan befejeztük és Cordell visszavitt a céghez.
Ugyan tagadta, hogy Barbara tetszene neki, azért felkísért az
irodához, hogy tőle is elköszönhessen, amit megmosolyogtam.
A levegő izzott körülöttük, ezért támadt egy remek ötletem.
Elhatároztam, hogy szervezek nekik egy randit. Miután
Cordell elment, behívtam az irodámba Barbarát.
– Mit csinálsz este? – szegeztem neki a kérdést.
– Nem tudom még – felelte. – Nincs semmi programom.
Szerintem megnézek egy filmet egy doboz bonbon
társaságában.
– Nincs kedved kimozdulni?
– Mire gondoltál? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.
– Találkozhatnánk valahol – mosolyogtam.
– Hát, nem is tudom. – Láttam, ahogy gondolkodik a
válaszon.
– Cordell is jön – tettem hozzá gyorsan, hogy segítsek a
döntésében.
– Rendben – nevette el magát, mert már tudta, mire megy ki
a játék.
– Akkor elmegyek érted nyolc körül, ha az jó neked.
Miután minden részletet megbeszéltünk, én is elkezdtem
készülődni hazafelé, mikor eszembe jutott, hogy Lukas
szabadnapos, ezért nincs, aki hazavigyen. Átsiettem apám
irodájába, hogy megkérdezzem, mikor végez, és akár együtt is
mehetnénk. Mikor odaértem, az ajtaja résnyire nyitva állt.
Kihallatszott, ahogy valakivel veszekszik. Nem tudtam, ki
lehet az, nem ismertem fel a hangját.
– Ezt nem úszhatják meg! – őrjöngött.
– Értettem – válaszolta az ismeretlen hang.
– Minél előbb intézzétek ezt el! Meg kell fizetniük! –
csapott az asztalára.
– Amint van valami, jelentkezünk!
Hallottam, ahogy valaki az ajtó felé igyekezett, ezért
gyorsan bekopogtam és benyitottam, megelőzve a
lebukásomat.
– Hercegnőm. Te még bent vagy? – lepődött meg az apám a
váratlan érkezésemen.
 – Épp most indulok, de nincs, ki hazavigyen – feleltem,
miközben az ismeretlen férfit méregettem. Volt benne valami
megmagyarázhatatlan furcsaság, amit nem tudtam hova rakni,
de azt biztosan éreztem benne, hogy nem tisztességes úton
szerzi a kenyérre valóját. – Te még sokáig dolgozol,
mehetnénk együtt?
– Á, igen. Ő itt Samuel, egy régi ismerősöm – mutatott az
ajtó mellett álló férfira.
– Üdvözlöm – biccentettem neki.
– Kisasszony, örülök, hogy megismerhettem – köszönt. –
Akkor én megyek, és vegye elintézettnek a dolgot – fordult az
apám felé.
– Remek. Akkor majd beszélünk – felelte neki szinte rá sem
nézve. – Gyere, Jess, menjünk. Majd én hazaviszlek –
nyújtotta a kezét.
– Rendben, akkor menjünk – indultam el én is az ajtó felé.
A liftben együtt utaztunk Samuellel, de nem szóltak
egymáshoz. Mi lementünk a parkolóba, de Samuel a
földszinten kiszállt. Hazafelé láttam apámon, hogy ideges és
gondolkodik, de már megszoktam, hogy az üzleti ügyeibe nem
volt szabad beleszólnom, többnyire még csak kérdeznem sem,
ezért én is hallgatásba burkolóztam.
Azon töprengtem, hogy fel kell még hívnom Cordellt, hogy
ne csináljon estére programot magának. Mikor megérkeztünk,
az volt az első dolgom, hogy felhívtam őt.
– Cordell. Mit csinálsz este? – kérdeztem.
– Egy haverommal akartam találkozni. Tudod, meséltem,
hogy találkoztam Daniellel.
– Nem tudnátok máskor találkozni?
– Miért? Baj van, Jess?
– Nem, az nincs, de el akartam menni itthonról, csak nincs
kivel, és amúgy is jó lett volna együtt lógni egy kicsit. Főleg a
történtek után – feleltem.
– Tudod, Jess, Daniellel már megbeszéltem, hogy…
 – Akkor halaszd el Daniellel a találkádat. Barbara is jön –
vágtam a szavába.
– Barbara? – éreztem a hangján, hogy meglepődött.
– Igen, jönne.
– Rendben van – egyezett bele, és magamban nagyot
mosolyogtam. – Akkor hová megyünk?
– Szerintem azt döntsd el te, te jobban ismered a városban
azokat a helyeket, ahol van zene, de lehet beszélgetni is –
válaszoltam.
– Jó, de…
– Ja és Cordell! Neked kellene felvenned Barbaránál minket
este nyolckor! Sms-ben átküldöm a címét! El ne késs! –
fojtottam ismét belé a szót, és rátettem a telefont, mielőtt
tiltakozhatott volna.
Bementem a konyhába és készítettem magamnak egy teát,
miközben elküldtem Cordellnek a címet. Mekkora meglepetés
lesz, amikor rájönnek, hogy nem is akartam velük menni. De
reméltem, hogy jól fog elsülni a dolog.
Aztán ahogy erre a vibráló, bimbózó kis találkozásra
gondoltam, eszembe jutott, hogy Lukasszal nem is olyan rég
még itt csókolóztunk, de azóta a színét sem láttam. Tudtam,
hogy szabadnapos, nem számíthattam a felbukkanására, mégis
valahogy hiányzott.
Felmentem a szobámba. Míg a teám azt asztalon hűlt,
gyorsan lezuhanyoztam. Belebújtam a köntösömbe,
gondoltam, korán ágyba bújok. Visszamentem a teámért, ami
pont ihatóvá vált, és az ágyban kortyolgattam. Aztán úgy
éreztem, mégsem vagyok annyira fáradt, hogy elaludjak, ezért
az ablakhoz léptem, és a sötétedő égbolton a csillagokat
kezdtem nézegetni. Annyira szépek voltak, hogy teljesen
belemerültem. Hirtelen arra eszméltem, hogy valaki halkan
benyitott a szobámba.
– Fent vagy még? – szólalt meg szinte suttogva Lukas.
– Igen, de mit keresel itt? – letettem a bögrém és
meglepetten felé fordultam.
 – Ha nem akarod, hogy itt legyek, csak mondd ki, és már itt
sem vagyok! – Pár másodpercig várt, majd mikor nem
szólaltam meg, beljebb lépett a szobába, becsukta az ajtót és
úgy folytatta. – De az az igazság, hogy… – mély levegőt vett,
aztán elakadt a lélegzete, és csak engem nézett.
– De mi az igazság? – kérdeztem, mert nagyon érdekelt,
hogy mit akart mondani. Éreztem, ahogy a szoba megtelik
vággyal, és szinte tapintani lehetett a köztünk lévő
feszültséget.
– Az igazság az, hogy szeretném, ha szeretnéd, hogy
maradjak! – lépett közvetlenül mellém.
Belevesztem a pillantásába. Minden porcikám azt kiáltotta,
hogy maradjon, de az eszem nem engedte. Vágyakozva néztük
egymást és egyre nehezebben bírtam türtőztetni magam. A
sóvárgás, amit kiváltott belőlem, önálló életre keltette a
karjaimat, amiket már nem is én irányítottam, és úgy fonódtak
a nyaka köré, mintha soha nem akarnák elengedni őt. Egy
pillanatig még néztem őt, aztán átadtam magam a vágynak és
megcsókoltam. Mézédes csókja teljesen elvarázsolt. Még az
idő is megállt körülöttünk. Alig tudtam elszakadni a szájától.
Még többet akartam és követeltem belőle. Lukas megfordított,
a hátam mögé lépett, kibontotta a köntösömet, és lágyan
elkezdte csókolgatni a vállam, majd áttért a nyakamra, míg
lassan a hátam felé vette az irányt. Bizsergetően jóleső érzés
volt a meleg lehelete, csókjai a testemen. A szoba szinte
forogni kezdett velem, ahogy a karjaiba kapott és ismét a
számon érezhettem forró ajkait. Szorosan magamhoz öleltem
és mohón visszacsókoltam. Az ágyhoz lépett velem, hogy
óvatosan letegyen rá, de ahogy éreztem, hogy a teste távolodik
az enyémtől, egyből utánakaptam és visszahúztam őt. Ismét
csókolni kezdtem. Ahogy a testem megérezte teste melegét, a
vágy, hogy az övé legyek, teljesen a hatalmába kerített.
Tovább csókoltam, miközben kiszabadítottam a testét a
ruháiból. Visszadőltem az ágyra, mire ő is követett, és fölém
hajolt. Csókolni kezdte a testem. Ahogy lefelé haladt, és a
csípőmhöz ért, már nem bírtam tovább, és a vágytól el-
elemelkedtem az ágytól, mire ő megállt. Ránéztem, és szinte
könyörögtem neki a tekintetemmel, hogy ne hagyja abba.
Tovább csókolt, majd a lábaim közé térdelt, és gyengéden
belém hatolt. Testünk egy ritmusra kezdett mozogni, egyre
gyorsabban repített a mennyország felé. Hallottam halk
nyögéseit, ami engem is hozzásegített vágyam
beteljesüléséhez. A hátába kapaszkodtam, és amilyen erősen
csak tudtam, magamhoz szorítottam őt. Egyre hangosabb
nyögésekkel jelezte, hogy ő is éppúgy élvezi, mint én.
Éreztem, hogy már nem sokáig bírom. A testem megfeszült
alatta, és átadtam magam a gyönyörnek. Abban a pillanatban
éreztem, hogy ő is kielégült, de még tovább csókolt. Majd
lassan mellém gördült az ágyba, én pedig odabújtam hozzá.
Olyan jó volt mellette feküdni. Érezni a testét, és ahogy a
karjaiba zárt. A kimerültségtől elálmosodva aludtam el a
vállán.
11
Az irodába érve összefutottam Cordell-lel, aki épp távozni
készült.
– Bátyuskám! – köszöntem neki.
– Jess – mosolygott.
– Hogyhogy itt vagy? – kérdeztem.
– Barbit hoztam be dolgozni – felelte most már szélesen
vigyorogva.
– Te hoztad be? – húztam fel a szemöldököm. – Ezek
szerint…
– Igen, sikerült a terved! – szakított félbe.
– Hát ennek nagyon örülök – csaptam össze a két tenyerem.
– Akkor nem is tartalak fel, biztos fárasztó volt az éjszakád,
menjél pihenni – kacsintottam rá. – Majd beszélünk.
– Okés! Szia – csóválta meg rosszallóan a fejét!
Barbarához siettem, hogy kiszedjek belőle valamit, de nem
volt a helyén. Bementem az irodámba, és már javában
dolgoztam, mikor Barbara végre megjelent.
– Jessica, bejöhetek? – lépett be hozzám.
– Persze, gyere csak, már kerestelek!
– Csak kávéért mentem! – tette azt az asztalomra.
 – Köszönöm. Na? – néztem rá kérdőn.
– Igen? – mosolygott.
– Jaj, mesélj már, kérlek!
– Nincs miről mesélnem – felelte, miközben fülig pirult.
– Nemrég összefutottam Cordell-lel – jeleztem, hogy
szerintem pedig van.
– Igazán? – nézett rám zavartam.
– Aham! – bólogattam. – Tehát? – kíváncsiskodtam tovább,
mert tudni akartam minden mocskos kis részletről.
– Nem történt semmi. Azt leszámítva, hogy elég kínos volt,
mikor rájöttünk, hogy te nem leszel velünk, és lényegében egy
randit szerveztél nekünk a tudtunk nélkül – fintorgott.
– Jaj, az most mindegy. Azt meséld el, hogy hogy sikerült –
izgatottan vártam a folytatást.
– Elmentünk egy bárba, és elég sokáig beszélgettünk. Aztán
hazavitt, és megbeszéltük, hogy ma behoz dolgozni –
válaszolt.
– Ennyi? – kérdeztem vissza csalódottan.
– Búcsúzóul megcsókolt, ha erre vagy kíváncsi – nyögte ki
végül.
– Akkor jó. És? Találkoztok még?
– Ma értem jön, aztán pedig vacsorázni visz. De nem
lehetne, hogy másról beszéljünk? – Láttam a zavarát, ezért
nem forszíroztam tovább a kérdést.
– Rendben, akkor kérlek, ezeket a szerződéseket fűzd le
nekem – mutattam rá egy újabb papírhalomra.
– Azonnal – felelte megkönnyebbülten, amiért véget ért a
vallatása, és már el is kezdte rendezgetni az iratokat.
Ismét napok óta nem hallottam Nathiról, ezért felhívtam, de
nem vette fel a telefont. A legutóbbi találkozásunk óta még
jobban aggódtam érte; idegesített, hogy mi lehet vele, ezért
ebédidőben elmentem hozzá. Mivel Lukast nem értem el, így
taxival kellett mennem. Mikor odaértem, hiába csöngettem,
nem nyitott ajtót senki. A hátsó ajtóhoz mentem, ami
szerencsére nyitva volt. Beléptem a házba, rögtön a konyhába
érkeztem. Azon áthaladva a nappali következett. Hiába
szólongattam Nathalit, nem válaszolt. Már az emelet felé
haladtam, amikor halk nyöszörgést hallottam a kanapé felől.
Odasiettem, és megláttam, ahogy ott fekszik kábultan.
Próbáltam felrázni, de nem sikerült. Azonnal segítségért
telefonáltam, és hívtam a családi orvosunkat. Nem kellett
sokáig várnom, amíg megérkezett.
– Dr. Frank, köszönöm, hogy eljött! – nyújtottam kezet.
– Kisasszony! Hol a beteg? – kérdezte.
– A kanapén és nem mozdul.
Odasiettünk, a doki elkezdte vizsgálni, majd stabilizálta az
állapotát. Aggodalmas volt az arca, amikor az eredményeket
nézegette.
– Használ valamilyen tudatmódosító szert a barátnője? –
nézett rám az orvos.
– Azt hiszem, igen – feleltem. Muszáj volt elmondanom az
igazat, Nathali érdekében.
– És azt tudja pontosan, hogy mit? – folytatta.
– Sajnos azt nem. Az utóbbi időben már nem tudom, mit
csinált.
– Az nem jó. Be kell vinni őt a kórházba, hogy
kivizsgálhassuk, és nem ártana neki egy alapos gyomormosás
sem – mondta és elkezdte összeszedni a műszereit.
– Értem.
– Van valaki, akit értesíthetnénk? – kérdezte, miközben
telefonált a betegszállítóknak.
– A szülei sokat utaznak, valószínűleg most sincsenek a
városban, de én vele megyek!
Míg vártuk, hogy a mentő megérkezzen, folyamatosan
Nathalit figyeltem. Nem értettem, miért tette ezt magával.
Ugyan mindig is gondjai voltak a tiltott szerekkel, de
annyiszor figyelmeztettem már őt. Sajnos soha nem hallgatott
rám. Mire a mentők megérkeztek, összeszedtem neki néhány
személyes dolgot, amire szüksége lehet a kórházban. A doktor
úr elmondta a mentősöknek a diagnózisát, majd elment, mi
pedig elindultunk a kórház felé. Mire odaértünk, Nathali már
magánál volt, bár még kábán nézelődött. Külön szobába
helyezték el, majd nővérkék egymás után jöttek és bekötötték
neki az infúziót, vért vettek és vizsgálták.
– Jó napot, hölgyeim! A nevem dr. Peterson, én leszek a
kezelőorvosa – érkezett egy fehér köpenyes férfi, és üdvözölt
bennünket. – Hogy érzi magát a beteg? – lépett Nathi ágyához.
– Egy kicsit már jobban – felelte.
– Majdnem túladagolta magát – közölte a férfi szigorúan. –
Ha a barátnője nem érkezett volna időben, bele is halhatott
volna – fejezte be a mondatát.
Nathi annyira megijedt attól, amit az orvos mondott, hogy
meg sem tudott szólalni. Én is sápadt arccal hallgattam tovább.
– Nézze, kisasszony. Kötelességünk értesíteni a hatóságokat
és a hozzátartozóit is.
– Jaj, csak azt ne! A szüleim amúgy sincsenek itthon, mert
elutaztak – válaszolta idegesen.
– Akkor sem játszhat tovább az életével. Magának
segítségre van szüksége! – nézett a doktor Nathalira
ellentmondást nem tűrően.
– Majd én segítek neki! – szóltam közbe.
– Sajnos nem ilyen segítségre gondoltam. Elvonóra kell
mennie.
– De ha én nem akarok? – vágott közbe Nathi.
– Akkor majd a rendőrség eldönti, mi legyen magával –
nézett szúrósan dr. Peterson.
– Minden rendben lesz! – válaszoltam gyorsan.
– Akkor itt hagyom magukat, beszéljék meg – nézett rám az
orvos és kiment.
Utána szaladtam, hogy beszélhessek vele úgy, hogy Nathi
ne hallja.
 – Doktor úr! Kérem, várna egy pillanatra? – állítottam őt
meg.
– Igen? – fordult vissza.
– Ha beleegyezik és aláírja az ehhez szükséges papírokat,
akkor ugye köztünk marad, ami történt? – néztem a szemébe.
– Igen, bár a szüleinek el kellene mondaniuk.
– Majd én beszélek velük – válaszoltam, aztán sarkon
fordultam.
Visszamentem Nathalihoz és igyekeztem mindent bevetni
azért, hogy egyezzen bele az elvonóba. Ez volt az egyetlen
esélye arra, hogy kimásszon a gödörből, amit saját maga ásott.
– Nem lehetne, hogy máskor beszéljünk erről? – kérdezte. –
Most még úgyis itt kell maradnom – fintorgott, ahogy a szobát
fürkészte.
– Rendben, csak kérlek, gondold át.
– Megteszem – ígérte.
– Akkor most megyek, de ahogy tudok, jövök! –
megpusziltam őt, és elindultam kifelé.
– Jess! – szólt utánam. – Köszönöm – mondta őszinte
hálával teli hangon, és mindketten jól tudtuk, hogy ezúttal
valóban volt mit köszönnie.
Majdnem hazáig vitettem magam a taxival, de sétálni volt
kedvem, ezért pár sarokkal arrébb kiszálltam. Rengeteg dolog
járt az agyamban. Egyszerűen nem értettem Nathit, hogy miért
kellett ezt csinálnia, és Lukas sem hagyott nyugodni. Az
együtt töltött éjszaka annyira csodálatos volt, hogy szinte még
mindig a hatása alatt voltam. Ahogy sétáltam a járdán, egy
kocsi gurult mellém, és egy ismerős hang szólított meg.
– Elvihetlek? – kérdezte Lukas.
– Elvileg te vagy a sofőröm, vagy nem?! – néztem rá
meglepetten, mert nem számítottam rá.
– Igen, és az elnézésedet kérem, de el kellett intéznem
valamit! – próbált magyarázkodni.
 – Jól van, de akkor most már vigyél haza – feleltem kicsit
kedvesebben, és beültem a kocsiba.
Egész úton nem beszélgettünk, ami nem volt baj, hiszen
amúgy sem tudtam volna mit mondani neki. Szinte ránézni
sem mertem, mert egyből a tegnapi éjszaka jutott eszembe. A
vágy, hogy az övé lehessek, átjárta a testem, amibe éreztem,
hogy bele is pirultam. Már alig vártam, hogy hazaérjünk, és
végre ne legyek egy légtérben vele. Nem is tudtam, hogy
hogyan fogunk tudni ezek után együtt dolgozni. A házhoz érve
kipattantam a kocsiból, és elindultam befelé.
– Jessica, jól vagy? – kiáltott utánam.
– Igen – intettem egyet szórakozottan, majd gyorsan
beléptem az ajtón.
A szobámba siettem. Aggódtam Nathiért, de a Lukasszal
való találkozás felkavart. Vonzódtam hozzá és egész
testemmel kívántam őt. Hiába igyekeztem a gondolataimat
másra terelni, egyszerűen nem ment. A gyönyörű szeme, az
izmos teste és az illata a rabjává tett. Órákig ki sem mertem
mozdulni a szobámból, nehogy újra összefussak vele.
Zavaromban, hogy mit tegyek, fel-alá járkáltam a szobámba,
majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megindultam lefelé a
lépcsőn, a konyhán át a szobájához siettem. Halkan
bekopogtam, mire ő álmos szemekkel kinyitotta az ajtót
előttem.
– Szia – néztem rá.
– Szia, Jessica. Segíthetek valamiben? – hunyorgott és
megdörzsölte a szemét. Gyűrött arcán jól látszottak a ráncok,
melyeket a párnája hagyott.
– Nem, csak látni akartalak. Bejöhetek? – kérdeztem
bizonytalanul.
– Ez nem a legjobb ötlet – felelte, bár a tekintete mást
sugallt.
– Nem lát senki – léptem egyet felé. A szívem már attól a
torkomban dobogott, hogy alig pár centire állt tőlem.
– Rendben van, gyere – tárta ki az ajtót és beengedett.
 Ahogy becsukta az ajtót, és a tekintetünk ismét találkozott,
nem bírtam magamnak parancsolni és megcsókoltam. Egy
pillanatra hátrébb lépett, hezitált, majd ugyanolyan vággyal és
hévvel visszacsókolt. Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek,
de lehetetlenség volt ellenállnom a csábításnak. Imádtam a
bőre illatát, a teste melegét érezni az enyémen. Testem minden
porcikájával élveztem, hogy ismét az övé lehettem, ő pedig az
enyém. Egyre hangosabbakat és mélyebbeket sóhajtott, ami
még jobban felizgatott. Lágy simogatása pattanásig feszített.
Nem tartott sokáig, míg mindketten eljutottunk a csúcsra, és
kimerülten mellém dőlt. Odabújtam hozzá jó szorosan, hogy
érezzem, még mindig az enyém. Hiába vágytam arra, hogy
vele maradjak, nem akartam, hogy más is megtudja, mi történt,
pláne nem az apám, ezért jobbnak láttam, ha visszamegyek a
szobámba.
Késő délután Barbara keresett telefonon, hogy vissza
kellene mennem az irodába, mert valami nagyon fontos iratot
kell aláírnom, ami nem várhat. Gyorsan lezuhanyoztam,
felöltöztem és lesiettem a nappaliba, még pont időben, mert
Lukas is távozni készült. Megkértem, hogy vigyen be a
céghez, láttam az arcán, hogy nem igazán tetszett neki, de nem
szólt egy szót sem, csak bólintott. A kocsiban próbáltam
beszélgetni vele, de nem sok sikerrel. Folyamatosan a
telefonját piszkálta, pedig vezetés közben nem szokta.
– Akkor később visszajössz értem? – kérdeztem, mielőtt
kiszálltam az autóból az irodánál.
– Hányra jöjjek? – kérdezett vissza távolságtartón, amit nem
tudtam értelmezni.
– Még nem tudom, majd hívlak – feleltem.
– Rendben. – Kiszálltam és hagytam, hogy elmenjen.
Rosszulesett, hogy a történtek után ilyen hűvösen
viselkedett velem, és nem is értettem az okát. James a kapuban
álldogált és mikor odaértem hozzá, kinyitotta nekem az ajtót.
Mindig kedvesen mosolygott és néha beszélgettünk. Szerintem
ő lehetett a világ legjobb portása. Felsiettem az irodámba, ahol
Barbara már várt rám.
– Szia, Barbi! Itt is vagyok! – mosolyogtam rá.
 – Szia, Jess. Ne haragudj, de itt vannak ezek az iratok, és
még ma tovább is kell küldenem őket. – Azzal letett elém egy
nagy kupac dokumentumot.
– Ezt mind? – nyögtem fel.
– Bizony! – bólogatott és felém nyújtotta a tollát.
Másfél órába telt, mire mindent aláírtam, aztán küldtem egy
üzenetet Lukasnak, hogy jöhet értem. Míg vártam rá,
Barbarával beszélgetni kezdtünk.
– És hogy vagytok Cordell-lel? – kérdeztem.
– Ismerkedünk – pirult bele a válaszába. – Hamarosan itt
lesz értem.
– Igazán? Örülök, hogy megértitek egymást! –
mosolyogtam.
– Én is – felelte.
Aztán eszembe jutott valami, ami már egy ideje
foglalkoztatott.
– Szükségem van egy iratra, azt hiszem, apa irodájában van.
Nem tudod, itt van még Melanie? – álltam fel az asztaltól.
– Szerintem már elment, de ha gondolod, felhívhatom.
– Nem kell, hagyd csak, odamegyek és megkeresem!
Cordell úgyis nemsokára jön! – intettem neki és elindultam.
Igazából nem volt szükségem semmiféle iratra, de nem
hagyott nyugodni az az eset, mikor apám Billyvel beszélgetett,
és tisztán hallottam, mikor azt mondta, hogy öljenek meg
valakit. Azóta próbáltam valahogy beosonni az irodájába, és
valamiféle bizonyítékot találni. Ahogy az ajtajához értem, a
biztonság kedvéért bekopogtam, nehogy legyen bent valaki.
Mikor nem jött semmilyen válasz, benyitottam. Rögtön az
asztalához siettem és a fiókjait kezdtem alaposan átnézni.
Igyekeztem mindent úgy visszatenni a helyére, ahogy volt,
mikor megtaláltam apám széfjét. Nem tudtam a
számkombinációt, ezért találgatni kezdtem. Sem Cordell, sem
az én születési dátumom nem volt jó. Anya és a saját dátuma
sem nyitotta. Beütöttem a házasságuk napját, és csodák
csodájára kattant a zár, és már ki is nyílt az ajtaja. Különböző
papírokat találtam benne, amiket gyorsan átpörgettem. Már
majdnem feladtam, mikor megtaláltam egy irattartót, amiben
számomra ismeretlen külföldi számlaszámok voltak
felsorakoztatva Cordell és az én nevemen, valamint
fényképeket láttam idegen emberekről. Mikor megfordítottam
a képeket, mindegyik hátulján találtam egy-egy nevet, de ezek
sem mondtak nekem semmit.
Egyszer csak lépteket hallottam, ezért gyorsan visszatettem
mindent és bezártam a szekrényt. Azt ajtó felé siettem, mikor
Barbara benyitott.
– Megérkezett Cordell és szerintem a sofőröd is lent vár már
– szólt.
– Rendben, már épp indulni akartam! – felkaptam egy papírt
apám asztaláról és sietve távoztam.
– Szia, Cordell! – köszöntem, majd bementem az irodámba
és letettem a papírt az asztalomra.
– Húgocskám! Hogy vagy? – jött utánam.
– Minden rendben, csak sietek, mert Lukas lent vár! –
Megfogtam a táskám és elindultam kifelé.
– Akkor majd máskor beszélgetünk – mosolygott.
– Úgy lesz! – ígértem neki és beszálltam a liftbe.
Folyamatosan azon járt az eszem, hogy apám egy bűnöző,
legalábbis minden jel erre mutatott. Azok az iratok, a titkos
számlák, és hogy Billyvel valaki megöléséről beszéltek, nem
hagyott mást választást, csak hogy ezt gondoljam.
Lukas már valóban várt rám, ezért odasiettem és beszálltam
a kocsiba. Nem volt kedvem beszélgetni, összetörten ültem a
hátsó ülésen. Nem akartam elhinni, hogy mindez igaz lehet az
apámról. Lukas gyakran rám-rám nézett a tükörből, de nem
szólt egy szót sem. Tudtam, hogy el kell valakinek mondanom
az aggodalmamat, nem tarthattam magamban.
– Lukas, beszélhetünk? – motyogtam alig hallhatóan.
– Persze. Baj van? – nézett rám.
 – Megbízhatok benned? – Tudnom kellett, hogy nem fog
elárulni.
– Persze, mondd csak.
– Az apám.
– Igen?
– Mikor Billyvel beszélgettek. Tudod… – folyamatosan a
lábaimat bámultam. Nem bírtam felemelni a tekintetem.
Szégyelltem magam apám helyett is. Tartottam attól, hogy ha
kiderül, hogy minden igaz, amit apámról gondoltam, akkor
annak súlyos következményei lesznek.
– Amikor nálam aludtál – emlékeztetett.
– Igen – bólintottam. – Azt hiszem, apám egy bűnöző –
törölgetni kezdtem a könnyeim.
– Miből gondolod? – érdeklődött.
– Azok után, amiket akkor hallottam, ma körülnéztem apám
irodájában. Különböző iratokat találtam, külföldi számlákat.
Még Cordell és az én nevem is rajta van.
– És hol találtad? – teljesen felcsigázta, amit meséltem, és
egyre izgatottabban várta, hogy folytassam.
– Apa irodájában, a páncélszekrényben – válaszoltam.
– Páncélszekrény? Honnan tudtad a kódot? –
kérdezősködött tovább.
– Nem volt nehéz kitalálnom. Anyám volt a legfontosabb
apámnak. Ugyan eltartott egy ideig, de ki tudtam nyitni.
– És mi volt még ott?
– Fényképek egy bizonyos Tom Bergenről és Paul
Wingerről. De csak Pault ismertem fel.
– Honnan tudod, hogy ők vannak a képen? – értetlenkedett
és éreztem a tekintetét, ahogy az enyémet kereste a tükörben.
– A kép hátulján voltak a nevek. Illetve ott volt egy cikk is,
amiben az állt, hogy nagyon sokan meghaltak, mikor
felrobbant egy bomba.
– Milyen bomba?
 – Nem tudom.
– Hogy jön ez a két név a halottakhoz és a bombához? –
kérdezte tőlem, és már inkább éreztem magam egy
kihallgatáson, mint egy bizalmas beszélgetésen.
– Lukas, nem tudom! Mindez egy külön mappában volt.
Ezért gondolom. És volt ott még másik két név is. Valami
Thomas és Peter. Róluk is volt egy csomó kép, mintha
megfigyelték volna őket.
– Jól van, de ezt nem mondhatod el az apádnak!
– Nem fogom. De apám egy bűnöző.
– Nem tudhatod – próbált megnyugtatni, de nem igazán
sikerült neki.
Hazaérve nem volt kedvem semmihez, ezért felmentem a
szobámba gondolkodni. A telefonom csörgése rántott vissza a
jelenbe.
– Jessica Scott-tal beszélek? – kérdezte egy ismeretlen hang.
– Igen, én vagyok. Miben segíthetek?
– Én dr. Peterson vagyok! – felelte.
– Üdvözlöm, doktor úr!
– Azért hívom, mert a mai nap folyamán Nathali kisasszony
saját felelősségre távozott a kórházból, ezért meg kell tennem
bizonyos jogi lépéseket annak érdekében, hogy nehogy
visszaessen.
– Doktor úr, kérem, várjon! Hadd beszéljek vele! –
könyörögtem.
– Kapnak 24 órát, aztán jelentenem kell! Addig van ideje
beszélni a kisasszonnyal – figyelmeztetett.
– Értettem és köszönöm!
Ahogy letettük a telefont, azonnal Nathit kezdtem tárcsázni.
Csak sokadik csengésre vette fel a telefont.
– Nathi, hol vagy? – kérdeztem aggódva.
– Nem mindegy az neked? – válaszolta gúnyosan. Hallottam
a hangján, hogy nem tiszta.
 – Kérlek, ne tedd ezt! Mondd meg, hol vagy és oda megyek!
– kértem őt.
– Semmi közöd hozzá! – felelte és letette a telefont.
Nagyon rosszulesett a viselkedése, de tudtam, ez az
anyagnak köszönhető, ami benne van. Arra gondoltam, hogy
attól függetlenül, amit megtudtam apámról, megkérem őt,
hogy segítsen. Egyszer már majdnem megtettem, de akkor a
körülmények úgy hozták, hogy jobbnak láttam nem szólni,
viszont most már kevés voltam egyedül ahhoz, hogy Nathin
segítsek. Az irodájában találtam rá. Kopogtam, aztán
beléptem.
– Apa, tudnál nekem segíteni? – kezdtem.
– Persze, Hercegnőm. Mondd, mi lenne az? – nézett rám.
– Nem rólam van szó.
– Akkor kiről? – kérdezte.
– Nathaliról.
– Igen?
– Szóval az a baj, hogy illegális szereket használ, és már
tanácstalan vagyok.
– Te is használod? – dühödött fel egyből.
– Nem, apa, nem, nyugodj meg! Eszem ágában sincs
drogokhoz nyúlni! – próbáltam megnyugtatni.
– Biztos? – méregetett tovább bizalmatlanul.
– Apa, én nem hazudtam még neked! – emlékeztettem, és az
igazat megvallva próbáltam célozni arra is, amit megtudtam,
bár jól lehet, fogalma nem volt semmiről.
– De ha rájövök, én esküszöm, hogy…
– Mit, apa? Hm? Mit fogsz tenni? – vontam össze a
szemöldököm. – Mondtam már, hogy nem rólam van szó, de
ha tudom, hogy így reagálsz, és meg sem hallgatsz, nem jövök
hozzád segítséget kérni! – vágtam a fejéhez mérgesen és
elindultam kifelé.
– Várj, kicsim! Sajnálom. Gyere vissza! – kérte.
 – Akkor segítesz?
– Hát persze hogy segítek. Mondd el, miről van szó.
– Tehát, mint az előbb is mondtam, Nathi drogozik, és nem
tudom őt rávenni, hogy hagyja abba. Már mindent
megpróbáltam. Veszekedtem vele, segítettem neki, orvoshoz
vittem, de még onnan is elszökött. Félek, hogy még nagyobb
hülyeséget csinál!
– Értem – bólogatott. – És most hol van? – kérdezte.
– Nem tudom, nem mondta el. Csak egyszerűen lerázott.
– Akkor megtaláljuk, és majd én segítek rajta – nyugtatott
meg.
– Mégis mit fogsz vele tenni?
– Van egy klinika, ahova beutaltatom őt. Egy elvonó.
Ismerem az igazgatót, ő majd segít – felelte.
– És a szüleinek mit mondunk?
– Az igazat. Szerintem már amúgy is tudják.
– Mondjuk, szerintem is, mert amikor beszéltem Liliannel
pár hónapja, már akkor mondta, hogy ők is furcsállják Nathi
viselkedését – emlékeztem vissza.
– Rendben, akkor bízd csak rám, majd én intézkedem!
– Köszönöm, apa! – léptem ismét az ajtó felé.
– Én is, hogy megbízol bennem és elmondtad! – szólt
utánam.
Visszamentem a szobámba és bár még korán volt,
lefeküdtem. Sokáig forgolódtam az ágyban, de végül sikerült
elaludnom. Cordell hívására ébredtem.
– Szia, Jess. Felébresztettelek?
– Szia, Cordell. Nem, valami baj van? Mi történt, hogy
ilyen későn hívsz? – próbáltam megtalálni a villanykapcsolót,
miközben felültem az ágyban.
– Milyen későn? Még csak kilenc óra!
 Az órára néztem, és valóban még csak kilenc óra volt,
nekem mégis úgy tűnt, mintha már éjszaka lett volna.
– Tényleg. Miért kerestél? – kérdeztem tőle még mindig
álmos hangon.
– Tudod, meséltem, hogy Daniel itt van a városban. És bár
én is rég találkoztam vele, de el akar hívni téged is, hogy
beüljünk valahova beszélgetni.
– Engem? – lepett meg a kérés. – De hát én szinte nem is
ismertem őt, és nem is voltunk olyan viszonyban, hogy most
ennyi év után meghívjon iszogatni. – Teljesen értetlenül
hallgattam Cordellt tovább.
– Igen, tudom, szerintem akar valamit tőled, és most mit
mondjak neki? Gondoltam, inkább megkérdezlek, hogy lenne-
e hozzá kedved.
– Hát, rendben – húztam fel a vállam. – Akkor menjünk.
– Remek, akkor holnap az irodához megy érted! – mondta
és letette a telefont.
– Elég érdekes volt ez a beszélgetés, és furcsálltam, hogy
miért akar Daniel velem találkozni, de az álom gyorsan újból
elnyomott és visszaaludtam.
12
Másnap reggel bevitettem magam Lukasszal az irodába. Az
utóbbi időben távolságtartó lett velem, aminek nem értettem az
okát. Jó lett volna odabújni hozzá, de mivel ilyen hidegen
viselkedett velem, nem tehettem meg. Egész úton az iroda felé
hozzám sem szólt, még csak rám sem nézett. Aztán ahogy a
parkolóba értünk, nagy nehezen megkérdezte, hogy
felkísérhet-e az irodákhoz, mert el kellene mennie a mosdóba.
Mivel nem volt kedvem vitatkozni és ez csak egy egyszerű
kérés volt, így megengedtem neki. Az emeletre érve
bementem az irodámba, ő pedig továbbsétált a
mellékhelyiségek felé. Barbara jelezte, hogy alá kellene írnom
néhány papírt, amit apám irodájában kell majd hagynom.
Gyorsan átnéztem őket, aláírtam és elindultam, hogy az
asztalára tegyem. Odaérve nagyon meglepődtem, mikor
Lukast is ott találtam.
 – Hát te mit keresel itt? – néztem rá értetlenül.
– Eltévedtem. Téged kerestelek, csak nem tudom, melyik a
te irodád – felelte ártatlan képpel, miközben a hangja
idegesnek tűnt.
– A mellette lévő, csak tovább kellett volna jönnöd –
mutattam a folyosó másik végén lévő ajtóra, miközben jót
mosolyogtam rajta.
– Bocsánat. Segíthetek még valamiben? – nézett rám.
– Nem, elmehetsz, és nem is kell értem jönnöd, majd
hazavisznek.
– Igazán? – lepődött meg a válaszomon, mintha nem erre
számított volna.
– Igen, értem jön Daniel.
– Daniel?
– Igen, Daniel Akkerman. Együtt jártunk iskolában, és most
itt van a városban.
– Értem.
– Féltékeny vagy? – incselkedtem vele.
– Mi? Miért lennék? – grimaszolt.
– Mert olyan arcot vágsz.
– Nem vagyok! Amúgy sincs köztünk semmi – nézett rám
dühösen, és szó nélkül távozott.
Visszamentem az irodámba, és Barbarával belevetettük
magunkat a munkába. Délután megérkezett Cordell és Daniel,
hogy elvigyenek minket enni. Cordell egyre jobban oda volt
Barbaráért, de Barbin már nem láttam azt a rajongást, mint az
elején. Daniel nagyon kedvesen viselkedett velem, olyan
érzésem volt, mintha le akarna venni a lábamról. Míg vártuk
az ételt, beszélgettünk, hogy mindenki jobban megismerje a
másikat.
– És te mivel foglalkozol? – kérdeztem Danielt.
– Apám nyomdokaiba léptem.
– Ez mit jelent? – kérdezte Barbara.
 – Családi vállalkozás – mosolygott sejtelmesen. – És ti
mióta is vagytok együtt? – nézett Cordellre és Barbira.
– Nem olyan régóta – felelte Cordell.
– Hát, valójában több hónapja! – jelezte neki Barbi, hogy
kicsit el van tájolódva.
– Szép pár vagytok! – állapította meg Daniel.
– Szerintem is! – bólogattam én is.
Közben kihozták az ételeket, és elkezdtünk enni. Már teli
hassal ültünk az asztalnál, mikor Barbi újra megszólalt.
– Nekem most haza kellene mennem – nézett Cordellre.
– Rendben van, akkor hazaviszlek! – állt fel az asztaltól.
– Nem, nem kell! Maradj csak nyugodtan! – intett neki! –
Hívok egy taxit és hazamegyek azzal!
– De biztos, szívem? Nem tart semeddig! – erősködött
tovább.
– Biztos, maradj nyugodtan. Rég találkoztál Daniellel,
legalább beszélgethettek! – mutatott ránk.
– Rendben van, akkor majd hívlak! – egyezett bele.
– Várni fogom! – szólt és elindult.
Nem sokkal később mi is készülődni kezdtünk, hogy
elinduljunk haza. Cordell vezetett, mert Daniel megivott pár
pohár bort, így ő nem ülhetett a volánhoz, engem pedig
beültettek hátra, mint valami gyereket. Az úton jókat
beszélgettek, felidézték a régi emlékeket. Mire hazaértünk,
Daniel kijózanodott annyira, hogy képes legyen vezetni, ezért
átült a vezetőülésbe és elköszönt.
– Akkor hamarosan találkozunk! – szólt Cordellnek, majd
rám kacsintott. – Remélem, veled is! – mosolygott.
– Meglátjuk – válaszoltam.
Ahogy elhajtott, bementünk a házba, ahol apa már a
nappaliban várt minket.
– De jó, hogy hazaértetek! – köszöntött minket.
 – Minden rendben, apa? – kérdezte Cordell.
– Igen, fiam, ne aggódj – felelte.
– Akkor mi történt? – néztem rá összehúzott szemekkel.
– Hamarosan megtudjátok!
– Hogyhogy?
Nem volt ideje válaszolni, mert közben befutott Lukas is,
aki az egyik oszlopnál állt meg. Már épp szólni akartam,
amikor Paul, a rendőrfőnök is megérkezett.
– Paul!
– Jared – üdvözölték egymást. Feszült volt a hangulat
köztük, de ez már máskor is előfordult.
– Végre találtál valamit? Nem kapkodtad el, barátom! –
szólalt meg apám.
– Más dolgunk is volt, de igen, megtaláltuk az elkövetőket –
felelte Paul, és éreztem, hogy összeugrik a gyomrom, ahogy
újra átélem azt, amikor azok a fegyveresek megtámadtak.
– És? Kik voltak azok?
– Thomas és Peter Graison.
– Ezek szerint rokonok?
– Igen, testvérek voltak.
Teljesen lesápadtam, ahogy meghallottam ezt a két nevet.
Próbáltam tartani magam, de a lábaim remegni kezdtek, attól
féltem, összeesem. Lukas rám nézett, és egy alig észrevehető
fejmozdulattal jelezte, nehogy megszólaljak, inkább maradjak
csendben és hallgassak. Ha akartam volna, se tudtam volna
megszólalni. A rettenet a torkomra forrasztott a szavakat.
– Hogyhogy csak voltak? – kérdezte az apám.
– Megölték őket. A parton találtunk a holttestekre és a
kiégett autójukra.
Észrevettem, ahogy apa és Paul a szemkontaktust tartva
szótlanul tovább beszélgetnek. Cordellnek ez biztos nem tűnt
fel, de nem is tűnhetett, hiszen ő nem tudta azt, amit én és
Lukas. Annyira felidegesített ez az egész, hogy inkább
kimentem a konyhába, nehogy olyat mondjak, amit még én is
megbánok. Az asztal fölé rogytam és azon gondolkodtam,
hogy vajon apám ölethette-e meg azt a két fickót vagy sem.
Kis idő elteltével Lukas utánam jött.
– Megölette őket, Lukas! Megölette őket – suttogtam fojtott
hangon.
– Nem tudhatod, mi történt – mondta kedvesen, miközben
végigsimított a hátamon. Annyira hiányzott már az érintése.
– Igazán? És csak véletlen lenne, hogy ugyanez a két név
szerepel azokon a képeken is? – néztem rá, majd ismét az
asztalt bámultam. A könnyeimtől már nem láttam.
– Akkor sem tudhatod. Itt valami többről van szó!
– Az apám egy gyilkos, és kész.
– Jessica, ne ostorozd magad apád miatt! – Maga felé
fordított és a szemembe nézett. – Sajnálom, hogy meg kell
birkóznod ezzel! – törölgette óvatosan a könnyeimet.
– Nem tudom, hogy fel tudom-e dolgozni, de az biztos,
hogy könnyebb, amíg itt vagy velem.
– Mindig itt leszek! – ölelt magához szorosan. A karjaiban
kezdtem kicsit megnyugodni, és csak a szívverését hallgattam.
– Köszönöm – suttogtam, és közelebb hajoltam, hogy
megcsókoljam.
– Jess, ne! Ez nem jó ötlet – húzódott el tőlem, és lépett
egyet hátra.
– De miért?
– Mert nem – vágta rá, aztán fogta magát és elment.
Beszélni akartam Cordell-lel a hallottakról, de mire a
szobájához értem, már nem volt ott. Biztos Barbarához ment,
gondoltam magamban és elmentem lefeküdni.
13
Másnap megkértem aput, hogy vigyen be ő dolgozni, mert
beszélni akartam vele. Nem kellett sokat győzködnöm. Ahogy
kifelé gurultunk, Cordell épp akkor ért haza. Dudáltak
egymásnak köszönés gyanánt, aztán tovább is hajtottunk.
– Apa – törtem meg a csendet.
– Igen, Hercegnőm?
Egy darabig még gondolkodtam, végül úgy döntöttem, nem
árulom el neki, amit tudok.
– Tudsz valamit Nathiról? – tereltem el a gondolataim.
– Már az elvonón van – felelte, és nagyon meglepődtem,
hogy ilyen gyorsan és ennyire hatékonyan tudott segíteni.
– Akkor meglátogatom.
– Nem lehet, nem fogadhat látogatókat!
– De miért nem? – érdeklődtem.
– Ez a szabály a klinikán. A kezelés elején senki nem mehet
be hozzá.
– És beszéltél Liliannel? – kérdeztem.
– Igen, pár napja vele ebédeltem, és mindent elmondtam
neki! – felelte.
– És mit szólt?
– Hát, gondolhatod, nem örült a kialakult helyzetnek. De
majd megoldódik, ezzel most nem kell törődnöd!
– Rendben, és még egyszer köszönöm!
– Nincs mit, szívem.
James hatalmas mosollyal az arcán fogadott minket és
nyitotta ki előttünk az ajtót, amikor az irodaházhoz érkeztünk.
A napom ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi,
leszámítva, hogy Barbara elég hallgatagnak tűnt. Nem akart
beszélni, ezért megkerestem Melanie-t, hátha ő tud valamit.
– Szia, Mel!
– Kisasszony – üdvözölt.
– Jaj, ne már! Jess a nevem! Mióta is dolgozol apámnak? –
néztem rá.
 – Már nyolc éve – felelte.
– Akkor nyugodtan tegezz, és nem kell ez a kisasszonyozás!
– mosolyogtam rá.
– Rendben, köszönöm. Akkor miben segíthetek, Jess? – ült
vissza a székébe.
– Nem tudod, mi lehet Barbarával? Már tegnap is
észrevettem rajta, hogy valami nincs vele rendben –
kérdeztem.
– Sajnos nem tudom. De lehet, hogy kapcsolatban van a volt
pasijával – gondolkodott el.
– Mi van vele? – felhúzott szemöldökkel vártam a
folytatást.
– Csak annyit tudok, hogy amikor együtt voltak, előfordult,
hogy megverte őt az a szemét, és most megint felbukkant.
– Micsoda? Verte őt? – döbbentem meg.
– Igen.
– Értem. Köszönöm, hogy elmondtad!
Visszasiettem az irodámhoz, hogy beszéljek Barbarával, aki
épp egy idegen fickóval veszekedett. Biztos voltam benne,
hogy róla beszélt Melanie, látszott, hogy nem üzleti kapcsolat
van köztük, de vártam. Nem akartam megzavarni őket, ezért
tisztes távolságból figyeltem, hogy ha kell, ott legyek. Mikor
megláttam, hogy az ismeretlen megemeli a kezét, gyorsan
közbeléptem.
– Barbara! – szóltam oda hangosan és elindultam feléjük,
mire a fickó keze megállt a levegőben.
– Igen, Jessica? – nézett rám piros szemekkel.
– Kérlek, gyere be az irodámba, mert rengeteg a
papírmunka! – mutattam az ajtóra.
– Nem látja, hogy épp beszélgetünk? – förmedt rám az
ismeretlen férfi.
– Sajnálom, de ez egy munkahely. És szükségem van a
titkárnőmre. Ha beszélni akarnak, akkor azt munkaidőn kívül
tegyék! – közöltem vele szárazon.
– Akkor még találkozunk! – nézett Barbira fenyegetően,
majd elment.
Az irodába lépve azonnal hellyel kínáltam a zaklatott és
rémült Barbarát, és hoztam neki egy teát. Nem akartam
tapintatlan lenni, de muszáj volt tudnom, hogy segíthetünk-e
neki valamiben Cordell-lel.
– Barbi. Ő a volt pasid? – kérdeztem.
– Igen. Együtt éltünk, de elhagytam őt – felelte. –
Gondolom, nem kell elmagyaráznom, hogy miért – biccentett
az ajtó felé.
– Nem, tökéletesen megértem!
– De ez a szemét mindig rám talál! – folytatta.
– Ezt hogy érted? – lepődtem meg a kijelentésén.
– Akárhova megyek, mindig megtalál. Szerinte mi még nem
végeztünk egymással és folyamatosan zaklat. Már nem bírom
– fakadt ki.
– Akkor beszéljünk Cordell-lel, hátha tud segíteni.
– Cordell? Mégis hogy tudna ő segíteni nekem ebben? –
kérdezte szomorúan.
– Nem is tudom. Mondjuk, elmentek innen – húztam fel a
vállam.
– Azt nem lehet. Bárhova megyek, megtalál.
– Akkor szóljunk a rendőrségnek. Apám egyik barátja ott
dolgozik, ő az…
– Nem tudnak mit tenni! – vágott a szavamba. – Már
többször feljelentettem, le is csukták már, de ahogy
kiszabadult, mindig a nyomomba eredt.
– Pedig kell lennie valami megoldásnak! – kezdtem
nyugtalankodni én is a helyzet miatt.
– Nem tudom.
– Beszélek Cordell-lel.
 – Ne, inkább én! – ugrott fel.
– Rendben van. Akkor idehívom – bólintottam.
– Köszönöm.
Gyorsan tárcsáztam is, és megkértem, hogy amilyen
gyorsan csak lehet, jöjjön be hozzám. Nem mondtam el
telefonon, hogy mi a baj, mert nem akartam felidegesíteni.
Amíg vártunk rá, próbáltunk a munkával foglalkozni, nem sok
sikerrel. Melanie is átjött hozzánk, az érdeklődésem után ő is
aggódni kezdett Barbi miatt. Miután mindent elmeséltünk
neki, már megértette, és ő is kész volt bármiben segíteni
nekünk. Mikor Cordell megérkezett, Melanie-val kimentünk
az irodából, hogy Barbarával kettesben beszélgethessenek.
Átmentem addig apuhoz, hogy szóljak neki, Cordell visz haza,
bár ezt vele még nem beszéltem meg. Mire visszaértem, az
ajtóm tárva-nyitva volt, Barbi az asztalnál ült összetörve, a
szemét törölgetve, Cordell pedig idegesen járkált fel-alá.
– Sikerült mindent megbeszélnetek? – lestem be az ajtón.
– Igen, gyere csak – felelte Barbi, miközben felállt.
– De az a szemét meg fog fizetni mindenért! – szólalt meg
dühösen Cordell.
– Csak nyugi! – figyelmeztettem.
– Semmi nyugi! Ha nem engeditek, hogy én intézzem el,
akkor majd apa segít nekünk! Mi pedig elhagyjuk a várost! –
jelentette ki határozottan.
– Ezt hogy érted? – nézett rá Barbi.
– Mi az, hogy elmentek? – lepődtem meg én is.
– Nem fogom hagyni, hogy az a mocsok ártson neki! –
ölelte magához. – Sőt, most azonnal beszélek apuval!
Maradjatok itt! – szólt és már el is ment.
A meglepettségtől meg sem tudtunk szólalni. Olyan
vehemenciával védte Barbarát, amit magam sem hittem volna.
Rögtön tudtam, hogy valóban szereti őt. Kis idő múlva vissza
is tért apával az oldalán.
 – Barbara! – szólalt meg apa. – A fiam elmondta, hogy
miféle problémával kell szembenéznie. Ugyan még azt sem
tudtam, hogy maguk kapcsolatban vannak, de a fiam
biztosított arról, hogy komolyan gondolja és muszáj
segítenünk magának – nézett mélyen apa Barbi szemébe.
– Igen, uram. Valóban szeretjük egymást – mondta, és
egészen belepirult a vallomásába.
– Remek. Akkor ki van rúgva – közölte, mire mindannyian
döbbenten néztünk apámra.
– De apa! – szóltam rá hangosan.
– Ahhoz, hogy elmehessenek innen, ki kell, hogy rúgjam –
magyarázta. – Kap egy zsíros kis végkielégítést, aztán szépen
felülnek egy gépre és elmennek. Én pedig szólok Paulnak,
hogy indítsanak nyomozás az ellen a gazember ellen! – fejezte
be a gondolatát.
– Kösz, apa! – veregette vállba Cordell.
– Igen, köszönöm, uram – hálálkodott meghatottan Barbi is.
– Nincs mit megköszönni. Most pedig menjetek nyugodtan,
mára vége a munkaidőnek! – mutatott az ajtóra.
Intettem Cordellnek, hogy én is velük mennék, amibe bele
is egyezett. Először engem vittek haza, majd együtt mentek át
Barbi lakására összecsomagolni. Egyedül maradva Nathin
kezdtem el gondolkodni, hiszen apa nem mondott róla semmit,
csak annyit, hogy jól van, és nem lehet őt meglátogatni.
Gondoltam, felhívom Liliant, és nála is érdeklődöm, hátha
többet megtudhatok.
– Szia, Lilian, Jess vagyok! – szóltam a telefonba.
– Szia, Jess! Hogy vagy? – kérdezte.
– Én jól, de Nathiról nem tudok semmit. Tudnál valamit
mesélni róla?
– Sajnos nincsenek jó híreim. A rehabról pár napja
megszökött, azóta nem tudunk róla semmit – mondta.
– Hogy mi? – Teljesen lesokkolt a hír, hiszen apám egy
szóval sem mondta, hogy Nathi eltűnt, pedig nem is olyan rég
beszéltem vele.
– Jared már keresteti, de még nincs eredmény. De azt
hittem, te tudod – lepődött meg.
– Nem, nekem nem mondott apa semmit.
– Biztos csak nem akarta, hogy aggódj érte.
– Biztos – hagytam rá. – Akkor, ha megtudsz valamit,
kérlek, értesíts engem is! – kértem őt.
– Rendben van, Jess – ígérte és letette a telefont.
Fel sem fogtam, hogy apám miért nem árulta el, hogy
Nathali elszökött. Kezdett elegem lenni a titkaiból, amiket
gondosan próbált őrizgetni. Vajon mik lehetnek még?,
tűnődtem. Nem akartam szólni neki, hogy tudom az igazat,
ezért inkább kerültem a társaságát.
14
Másnap reggel mire a nappaliba értem, már mindenki ott volt.
Cordell és Daniel a sarokban beszélgettek, gondoltam, Barbara
történetét meséli éppen. Apa és Billy Lukasszal kicsit odébb
álltak.
– Hosszú volt az éjszaka? – viccelődött apa Lukasszal épp
akkor, mikor odaértem.
Lukasra néztem és a döbbenettől elkerekedtek a szemeim.
Ezek szerint neki nem jelentett semmit, ami kettőnk között
történt, gondoltam magamban.
– A barátnőmnél voltam – válaszolta, és úgy éreztem,
mindjárt kettészakadok a megalázottságtól.
Lukas rám nézett, aztán besétált a konyhába. A kávéját
kortyolgatta, amikor odaléptem hozzá.
– A barátnődnél? – suttogtam, de nem mertem ránézni.
Féltem, hogy kiolvasná a szemeimből, hogy ez mennyire fáj
nekem.
– Hogy mondod? – kérdezett vissza összeráncolt
homlokkal.
 – A barátnődnél voltál? – ismételtem meg a kérdést, ezúttal
sokkal hangosabban és élesebben.
– Azt mondtam, vagy nem? – gúnyolódott.
– Rohadj meg – válaszoltam és hozzávágtam a konyharuhát.
Visszamentem a nappaliba, de ő azonnal utánam jött. Hála
istennek Daniel még ott volt, ezért odasiettem hozzá.
– Daniel, mit csinálsz ma? – kérdeztem kacéran, hogy a
Lukastól kapott kölcsönből valamennyit törlesszek.
– Tulajdonképpen semmit. A bátyáddal akartunk teniszezni,
de mást nem terveztünk.
– Nincs kedved ma velem ebédelni? Nem baj? – néztem a
bátyámra.
– Menjetek csak, nekem úgyis apuval van beszélnivalóm.
– De tuti nem gond, haver? – kérdezte Daniel is Cordellt.
– Csak vigyázz a húgomra, mert ha valami baja lesz, velem
gyűlik meg a bajod! – kacsintott a bátyám.
– Akkor délben – szóltam még oda Danielnek, aztán
elindultam az ajtó felé.
– Akkor ma nem visz el senki a céghez? – dühösen néztem
Lukasra, jelezvén, hogy indulnék.
– De igen, kisasszony. Mehetünk, amikor csak akarja! –
válaszolta kimérten, és elindult felém.
– Mondjuk, akkor most elindulhatnánk? – kérdeztem
fölényesen.
– Természetesen. – Kinyitotta az ajtót és előre engedett.
Az úton egy szót sem szóltam hozzá, és nemcsak azért, mert
megbántott azzal, hogy van valakije, hanem mert annyi
minden kavargott a fejemben. Nem értettem, Nathi miért tette
ezt magával, és aggódtam érte, bár azt is tudtam, hogy én már
nem tudok rajta segíteni. Idegesített apám sok
megmagyarázhatatlan ügylete is, és nem hagyott nyugtot, hogy
márpedig ő egy bűnöző. És azt is tudtam, hogy ezt soha nem
beszélhetem meg vele. Úgyis letagadná. És akkor még ezekre
a gondokra rápakolt Lukas is. Nagyon nehéz volt megállnom,
hogy ne nézzek rá. Az irodaházhoz érve köszönés nélkül
szálltam ki a kocsiból, és azonnal a bejárat felé vettem az
irányt. James, mint mindig, most is ott volt és már nyitotta is
az ajtót.
– Jó napot, James! – üdvözöltem.
– Magának is, kisasszony! – bólintott.
– Minden rendben? – mosolyogtam rá kedvesen, bár nem
voltam mosolygós hangulatomban.
– Hát tudja, ez a fránya reuma, ha nem volna, az jó volna –
nyomkodta meg a derekát és felnevetett.
Mikor az irodámba értem, egy csokor vörös rózsa fogadott
az asztalomon. A kis kártyán a következő üzenet állt: „Már
alig várom az ebédet. Daniel”
Hát ez gyors volt. Hogy ért ide a virág előbb, mint én?
Igazán kedves volt tőle, de azért ez még kevés volt ahhoz,
hogy levegyen valaki a lábamról.
Melanie segített átnézni azokat az iratokat, amik Barbara
asztalán voltak, és megkértem arra is, hogy keressen nekem
egy másik titkárnőt. Annyira belemerültem a munkába, hogy
egészen meglepődtem, mikor Daniel megjelent az ajtómban.
– Te már itt is vagy? – néztem rá csodálkozva.
– Már elmúlt dél! – mutatott az órájára.
– Milyen igaz! Sajnálom. Azonnal kész vagyok! Ülj csak le
addig – mondtam zavartan.
Gyorsan rendet raktam az asztalomon, aztán felkaptam a
táskám.
– Mehetünk – álltam meg előtte.
– Rendben van – állt fel ő is. – Kisasszony – nyújtotta a
karját.
– Köszönöm – biccentettem.
Mikor leértünk a lifttel, James illedelmesen köszönt nekünk,
majd megjegyezte, hogy milyen szép pár vagyunk. Ettől jól
elvörösödtem, ezért felvettem a napszemüvegem, hogy egy
kicsit elrejtsem az arcom, bár a nap nem sütött.
Egy hangulatos kis étterembe mentünk, ahol élő zene szólt.
Az étterem dugig volt, csak asztalfoglalással lehetett bejutni.
A pincér, ahogy meglátta Danielt, azonnal odasietett hozzánk,
és már kísért is az asztalunkhoz minket.
– Uram, ez az asztal megfelel? – kérdezte.
– Igen, tökéletes lesz! – válaszolta.
Lesegítette a blézerem és hellyel kínált. Igazán illemtudó
volt. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, amiért minket
egyből kiszolgáltak, míg mások még mindig a sorban álltak a
recepciónál.
– Hogy sikerült ezt elintézned? – néztem körbe. – Ide
legalább három héttel előbb le kell adni a foglalást!
– Vannak kapcsolataim – mosolygott.
– Na, jó, de csak ma reggel szóltam, hogy ebédeljünk
együtt.
– A lényeg, hogy megoldottam. Nem igaz? – kacsintott rám.
– Szerettelek volna levenni a lábadról. Pincér! – intett az egyik
felszolgálónak, miközben ő is leült.
Rendelt pezsgőt és bort, valamint két koktélt.
– És mi van, ha én nem szeretem, amit rendeltél? –
kérdeztem tőle.
– Miért? Nem szereted? – húzta fel a szemöldökét.
– Nem azt mondtam, csak meg sem kérdeztél – jeleztem
neki, hogy tudok én is dönteni és rendelni.
– Rendben. Akkor legközelebb majd te rendelsz –
mosolygott.
– Miért? Lesz legközelebb? – néztem rá.
– Hát, ha te is akarod!
– Meglátjuk – bólintottam.
A pincér hamar visszaért a koktélokkal. Ahogy megittuk
azokat, már hozták is a pezsgőt. A bort csak a főétellel tették
az asztalra. Daniel kardhalat rendelt, én pedig egy salátát.
– Ettől jól lehet lakni? – mutatott a tányéromra.
– Igazából most nem vagyok annyira éhes, ezért
választottam ezt – mosolyogtam.
– De ha nem vagy éhes, akkor máshova is mehettünk volna!
– felelte.
– Nem, ez így tökéletes! Hidd csak el! – nyugtattam meg őt,
amikor egyszer csak megcsörrent a telefonom. Cordell neve
jelent meg a kijelzőn, amit Daniel is észrevett.
– Vedd csak fel, lehet, hogy fontos – mondta, mikor
feszengve ki akartam kapcsolni a kitartóan csöngő készüléket.
– Szia, Cordell! Épp ebédelünk Daniellel! – suttogtam.
– Jó, jó, de beszélnem kell veled – mondta idegesen.
– Baj van? – szólaltam meg hangosabban.
– Nem, nincs, csak szólni akartam, hogy hamarosan
elutazom Barbarával.
– Máris? – lepődtem meg.
– Igen, pár nap múlva.
– Rendben van. Délután otthon leszel? – kérdeztem.
– Igen.
– Jó, akkor beszélünk! Nemsokára hazaérek!
– Rendben. Puszi – mondta és letette a telefont.
– Ne haragudj, kérlek! – néztem Danielre bocsánatkérően.
– Semmi gond! Csak nincs valami baj? – érdeklődött.
– Nem, nincs, de lassan haza kell mennem.
– Rendben van, akkor hazaviszlek.
– Azt megköszönném!
– Pincér, a számlát! – szólt és már indultunk is. – De holnap
bepótoljuk! – nézett rám.
 – Rendben van – egyeztem bele. – Ne ebéd legyen, csak egy
fagyi vagy valami süti! – mosolyogtam.
– Az is jó lesz!
Nagyon elszomorított a gondolat, hogy a bátyám megint
magamra hagy. Mikor hazaértünk, épp csak elköszöntem
Danieltől, már siettem is Cordell szobájába.
– Cordell! – szólítottam meg.
– Itt vagyok – kiabált a fürdő felől.
– Bejöhetek?
– Persze, gyere! Csak borotválkozom!
– Szóval, hova fogtok menni? – léptem oda hozzá.
– Szerintem Austinba. Az tetszeni fog neki.
– És mikor jöttök vissza? – kérdezősködtem tovább.
– Azt még nem tudom!
– De azért ne feledkezz meg rólam, jó? – kértem őt.
– Nem fogok, nyugi! – ölelt magához és jól összekent
borotvahabbal.
– Naaa! – nevettem fel hangosan. – Bolond vagy!
Átszaladtam a szobámba és bezárkóztam, nehogy utánam
jöjjön, mikor megcsörrent a telefonom. Lilian volt az, ezért
gyorsan fel is vettem.
– Szia, van valami híred?
– Szia, Jess. Igen, megtalálták Nathit – mondta szomorúan,
és engem valami megfoghatatlan rossz érzés kerített
hatalmába.
– És hogy van? – kérdeztem bizonytalanul.
– Sajnos már nem lehetett rajta segíteni – csuklott el Lilian
hangja.
– Ezt hogy érted? – Leültem az ágyra, úgy hallgattam
tovább.
– Túladagolta magát – szipogta. – Meghalt.
 – Az nem lehet! – suttogtam. – Meghalt? Mikor?
– Ma reggel találtak rá.
– Értem. Annyira sajnálom, Lilian – sóhajtottam. –
Köszönöm, hogy szóltál!
– A temetésről majd értesítelek!
– Rendben! – és letettem a telefont.
Megdöbbentő volt hallani, hogy az, aki régen a legjobb
barátnőm volt, meghalt. Szomorúságot éreztem, annak ellenére
is, hogy már réges-régen eltávolodtunk egymástól. Sajnos nem
lehetett őt megállítani, a vesztébe rohant. Lementem a
konyhába, hogy igyak valamit, mikor megláttam az ablakból
Lukas kocsiját. Ezek szerint itthon van, gondoltam. Jó lett
volna vele beszélni Nathiról, de nem akartam zavarni, így
egyedül maradtam a bánatomban. Biztos a barátnőjével van
elfoglalva, jegyeztem meg epésen magamnak. Bántott a dolog,
mert sokat gondoltam az együtt töltött időre és magam sem
tudtam, miért, de vonzódtam hozzá.
15
A következő nap Lukas vitt be a céghez, de most sem
beszélgettünk. Megsértve éreztem magam a viselkedése miatt,
és amúgy is hol Nathin, hol Barbarán járt az eszem. Mikor
megérkeztünk, megint megkért, hadd menjen el a mosdóba. Én
csak megvontam a vállamat, de nem szóltam. Az emeletre érve
ő egyből elindult a mosdók felé, én pedig az irodámba
mentem. Nagy meglepetésemre Cordell és Daniel már ott volt.
– Szia, hugi!
– Sziasztok! Mit kerestek itt? – léptem közelebb hozzájuk.
– Szia, gyönyörű hölgy! – üdvözölt Daniel is.
– Jaj, ne már! – szóltam rá. – Szóval, mit kerestek itt?
– Hozzád jöttünk! – felelte Cordell.
– Miben segíthetek? – kérdeztem és az asztalomhoz ültem.
– Igazából arról lenne szó… Daniel mondta, hogy ma
mentek fagyizni – nézett felváltva ránk.
 – Igen. És?
– Hát csak bekísértem Danielt hozzád, én meg megyek
apánkhoz – mosolygott.
– Á! Értem! – mosolyogtam vissza.
– Akkor magatokra is hagylak titeket! – mondta és elment.
– Ne haragudj, Daniel, a tesóm egy idióta – mutattam
Cordell után.
– Semmi baj. Ne feledd, ismerem! – kacsintott.
– Az igaz.
– Akkor, mikor mehetünk? – kérdezte.
– Még csak most jöttem be! – jeleztem neki, hogy lenne mit
dolgoznom.
– Ugyan már, vegyél ki egy szabadnapot! – kérte.
– Nem vehetek ki csak úgy egy szabadnapot! – válaszoltam.
– Dehogynem! Te vagy a nagy Jared Scott lánya! Azt
tehetsz, amit csak akarsz! – nevetett széttárt karokkal.
– Bár így lenne – suttogtam, és hirtelen Lukas arcát láttam
magam előtt.
– Pedig így van! Próbáld ki! Gyere, menjünk! – Megfogta a
kezem és elkezdett kifelé húzni.
– Jól van, na! – hagytam rá. – A táskám! – visszaléptem érte
és elindultunk.
Míg a fagyizó felé sétáltunk, Barbara felhívott telefonon.
– Szia, Jess!
– Szia! Hogy vagy? – kérdeztem.
– Jól. Csak beszélni akartam veled! – mondta.
– Baj van?
– Nem. Miből gondolod?
– Mert az utóbbi időben csak akkor hívnak – feleltem.
– Mi történt?
 – Emlékszel Nathira, a barátnőmre?
– Igen. Mi van vele?
– Meghalt.
– Meghalt? Te jó ég! Mi történt vele?
– Tegnap hívott az anyukája, hogy túladagolta magát.
– Ó, Jess, nagyon sajnálom! Te mindent megtettél érte –
próbált vigasztalni.
– Úgy látszik, mégsem eleget.
– Ne ostorozd magad! Nem tehetsz róla.
– Tudom. Na de mondd, te mit akartál? – kérdeztem az
előző témát lezárva.
– Cordell mesélte, hogy szólt neked, hogy hamarosan
elutazunk – mondta.
– Igen, igen! De nem tudta pontosan megmondani, hogy
mikor mentek.
– Igen, azt még nem tudjuk, csak nem akartam úgy elmenni,
hogy el sem köszönök tőled – felelte.
– Nagyon aranyos vagy! És arról az állatról van valami
híred? – kérdeztem.
– Igazából nincs. Mióta Jared átvette az irányítást az
ügyben, és Paul is keresteti, azóta nem hallottam felőle.
– Legalább békén hagy – mosolyogtam.
– Jól van, akkor remélem, még beszélünk!
– Persze, persze!
Észre sem vettem, hogy Daniel időközben lemaradt.
– Hol voltál? – kérdeztem tőle, mikor utolért.
– Nem akartalak zavarni, míg beszéltél.
– Nem zavartál volna – mosolyodtam el a gesztusán.
– Akkor most merre menjünk?
– Szerintem együnk valamit – feleltem.
 – Rendben. És mit szeretnél?
– Egy hot dogot – vágtam rá.
– Oké, akkor együnk azt. – Óvatosan megfogta a kezem. –
Nem baj? – nézett rám.
– Azt hiszem, ez még korai.
– Rendben – válaszolta és elengedett.
Miután ettünk, megkértem őt, hogy vigyen haza. Ez nem
igazán tetszett neki, de eleget tett a kérésemnek. Bekísért,
hogy köszönhessen, de csak apám volt otthon.
– Sziasztok – köszönt apám idegesen.
– Szia, apa. Cordell? – kérdeztem, mert nem láttam őt sehol.
– Elment – felelte.
– Mi az, hogy elment? – kérdeztem. – Azt hittem, néhány
napig még biztos maradnak.
– Azt hiszem, most én is elmegyek – szólt közbe Daniel.
– Összepakolta a bőröndjét és elment – folytatta apám.
Biztos ezért hívott Barbi is. Azt hittem, lesz még alkalmam
személyesen is elbúcsúzni, gondoltam. Daniel már az ajtóban
volt, mikor Lukas is megjelent. Apám visszament az irodájába,
és bezárkózott.
– Akkor majd beszélünk! – köszöntem el Danieltől és
becsuktam az ajtót.
– Beszélhetnénk? – kérdezte Lukas.
– Menj a barátnődhöz, beszélgess azzal! – közöltem vele
ridegen és elindultam a szobámba.
Ledobtam a táskám a fotelbe, és azon gondolkodtam, hogy
Cordell miért ment el ilyen hirtelen. Hiszen reggel még
találkoztunk, mondta volna, hogy ma akar indulni. És Barbi is
azt mondta a telefonban, hogy még nem tudják az indulásuk
pontos időpontját. Valami történt, fogalmazódott meg bennem,
amikor halk kopogást hallottam.
– Bejöhetek? – lépett be az ajtón Lukas.
 – Nem!
– Miért rohantál úgy el? – kérdezte.
– Most ezt tényleg el kell magyaráznom?
– Igen, légy szíves – felelte.
– Miért gondolod úgy, hogy meg kellene indokolnom?
Komolyan nem érted, hogy miért hagytalak ott? – Egyre nőtt a
haragom Lukas iránt. – Figyelj, Lukas, elegem van! Rohadtul
elegem van ebből az egészből! Az egyik pillanatban olyan
közel vagyunk egymáshoz, hogy majdnem csókolózunk!
Látom a szemeden, ahogy nézel rám, hogy mit érzel irántam.
Aztán a másik pillanatban azt érzem, hogy ellöksz magadtól,
és három lépés távolságot tartasz! Megőrülök! Nem tudom,
hogy mit akarsz, nem tudom, hogy miért csinálod velem ezt az
egészet! Érted? – szakadt ki belőlem.
– Most mit vársz tőlem? Te a főnököm lánya vagy – próbált
magyarázkodni.
– Választ várok, tudod, választ! Inkább mondd azt, hogy
menjek a francba, lépjek ki az életedből! Még az is jobb lenne,
mint ami most megy köztünk! – tártam szét a kezem.
– Nem tudok válaszolni. Sajnálom.
– Akkor most menj el, kérlek.
– Rendben – indult kifelé.
– Lukas, várj! – rohantam utána.
– Mire várjak? Te kérted, hogy menjek el, ezért ezt teszem –
nézett rám értetlenül.
– Nem tudok rajtad eligazodni. Miért jöttél most ide? –
fürkésztem az arcát.
– Mert láttam rajtad, hogy valami nincs rendben.
– Ez nekem nem elég indok.
– Mit vársz, mit mondjak?
– Az igazat!
– Ez nem ilyen egyszerű!
 – De, de igen, az. – Közelebb léptem hozzá, ami szemmel
láthatóan zavarta őt.
– Mert aggódom érted – nyögte ki végül.
– Aggódsz? – dobbant nagyot a szívem.
– Igen, de én most inkább tényleg megyek – fogta meg a
kilincset.
Utána nyúltam, hogy maradásra bírjam. Magamhoz húztam
és megcsókoltam. Vágytam a csókjaira, az ölelésére, a testére.
Kívántam őt, mint még soha senkit. Olyan rég volt, hogy az
övé lettem, olyan régen szeretkeztünk, hogy egyszerűen nem
tudtam parancsolni magamnak. A viselkedése arra utalt, hogy
ő is pont így érzett. Letéptem róla az ingét, és elkezdtem
csókolgatni a testét. Lefektetett a földre. A szájával felfedezte
testem minden apró részletét, én pedig cserébe simogattam,
ahol csak értem. Behunyt szemmel adtam át magam az
élvezetnek, vágyam beteljesülésének. Egyszerre mozogtunk,
és csókoltuk egymást. Minden egyes csókja szenvedéllyel volt
tele. Egyre hevesebb volt a közös ritmusunk, ami még jobban
felizgatott mind a kettőnket. Mikor már úgy éreztem, ennél
nem lehet jobb, hirtelen megfordultunk, és én kerültem felülre.
Ahogy egybeolvadtunk, hagytam elveszni magam a karjaiban.
Abban a pillanatban nem létezett más, csak ő meg én. Csak
mi, gátlások és félelmek nélkül. Egy lendületes mozdulattal
megfordított, így ismét ő került felülre. Valóban nőnek
éreztem magam vele.
Másnap arra ébredtem fel, hogy épp indulni készült, ezért
utána nyúltam.
– Ne menj még el! – kértem.
– Muszáj mennem!
– Ne! – suttogtam. – Még ne!
Újból megcsókoltam, hátha meggyőzhetem, de éreztem,
hogy megpróbált elhúzódni tőlem.
– Mi soha nem lehetünk együtt, igaz? – néztem csüggedten
a szemébe.
– Nem tudom – válaszolt lehajtott fejjel, ami rosszulesett.
 – Nem akarom, hogy ez legyen az utolsó, hogy veled
lehetek!
– Kettőnk közt soha nem lesz olyan, hogy utolsó! Sem az
ölelés, sem a csók, sem a szex! – felelte.
– Most akkor mi lesz? Állandóan lelépsz, elmenekülsz? –
néztem rá.
– Semmi sem tart örökké. Bár sosem tudhatjuk, hogy mit
hoz a jövő. Egy nap… – sóhajtott egy nagyot – egy nap talán
együtt lehetünk úgy, mint egy normális pár.
– És most miért nem? – kérdeztem.
– Az apád nem engedné. És nagyon sok titok van, ami
közénk áll.
– Titok? – vontam fel a szemöldököm.
– Most megyek. – Felállt és odasietett az ajtóhoz.
– Várni fogok rád – szóltam utána.
– Ne tedd. Nem ígérhetek semmit. Inkább ne várj rám. Éld
az életed, én is azt teszem.
– Nekem te vagy az egyetlen, aki számít, csak nem tudom,
hogy bizonyítsam be – vallottam be, ami már egy ideje
motoszkált a fejemben.
– Hiszek neked. – Lassan lenyomta a kilincset és kilépett az
ajtón.
Nem tudtam, mit gondoljak erről az egészről. Úgy éreztem,
mintha Lukas is vonzódott volna hozzám, hogy többet
jelentettem neki, mégis valami visszatartotta őt. Nagy nehezen
én is kikeltem az ágyból és elmentem zuhanyozni. Mikor
lesétáltam a nappaliba, apa jelezte, hogy szeretné, ha együtt
mennénk be az irodába, így Lukas kimenőt kapott. Az úton
nem szóltam egy szót sem, vártam, vajon ő mikor mondja el
nekem, hogy Nathi meghalt, hiszen biztos voltam benne, hogy
tudja, és előbb-utóbb beszélni is fog róla.
– Hercegnőm, beszélnünk kell – kezdte.
– Miről? – néztem rá érdeklődően.
 – Nathaliról van szó – nyelt egy nagyot.
– Ne túráztasd magad, már tudok róla. És azt is elárulhatom,
hogy már napok óta tudom – vágtam oda keserűen.
– Kicsikém, meg kell, hogy érts!
– Mégis mit? Hm? Mit kellene, hogy megértsek? – keltem
ki magamból. – Azt, hogy hazudtál nekem, vagy hogy
titkolóztál? Mégis mit értsek meg?
– Nem tudtam, hogy hogyan mondjam el – felelte.
– És most már tudod? – kérdeztem. – Mert akkor ugyanígy
kellett volna akkor, amikor megtörtént.
– Ne haragudj rám. Sajnos nem tudtak rajta segíteni –
mondta.
– Azt elhiszem és az nem is a te hibád. De az, hogy hazudtál
nekem, az igen, az a te hibád!
Épp ekkor értünk a céghez, ezért azonnal kiugrottam a
kocsiból, mert nem akartam ezt a beszélgetést tovább folytatni.
Még James állandó mosolya sem tudott most felvidítani.
Felsiettem az irodámba és becsaptam magam után az ajtót. Kis
idő elteltével Melanie kopogtatott, és hozott egy lehetséges
jelöltet a megüresedett titkárnői posztra.
– Szia, Jess!
– Sziasztok – néztem rájuk.
– Ő itt Sophie, tudod, említettem, hogy szerintem alkalmas
lenne a titkárnői munkára – mondta.
– Rendben van, akkor tanítsd be őt, kérlek, én most nem
tudok ezzel foglalkozni – utasítottam.
– Akkor már ma kezdhet is? – kérdezte meglepetten,
miközben az új lány nagyokat pislogott döbbenetében.
– Ha szerinted megfelel, és a papírjai is rendben vannak,
akkor igen – feleltem.
– Akkor betanítom, mindent megmutatok neki – válaszolta
Melanie, majd Sophie sűrű köszönömözése közepette
kimentek.
 Annyi minden kavargott a fejemben, hogy egyszerűen
kiabálni lett volna kedvem. Egyedül az nyugtatott meg, ha az
elmúlt éjszakára gondoltam Lukasszal. Halk kopogás
szakította félbe az emlékeimben való utazásom.
– Jessica, beszélhetünk? – lépett be Lukas, ezzel alaposan
meglepve engem.
– Persze, gyere be – húztam ki magam a székemben.
– El akarok mondani neked valamit.
– Rendben van, hallgatlak. – Rámutattam az egyik fotelra,
hogy üljön csak le.
– A múlt éjszaka csodálatos volt – kezdte.
– Én is így gondolom – mosolyogtam rá, és remény szikrája
gyúlt a szívemben.
– Várj – szólt rám. – Ez nem fordulhat elő többet –
figyelmeztetett.
– De miért? Már megint mi van? – tártam szét a kezem
kétségbeesetten. Semmit nem értettem.
– Nem tehetem.
– Ugyan már, szerelmem. – Odaléptem és szorosan
átöleltem. Reméltem, hogy ettől a szótól végre közel enged
magához. Ha én őszintén kitárom az érzelmeimet, biztos nem
fog többé elutasítani.
– Megnősülök – fejezte be a mondatát. Hirtelen megfordult
körülöttem a világ, és én azt hittem, összeesem.
– Könyörgöm, mondd, hogy ez nem igaz! – néztem rám
könnyes szemmel. – Könyörgöm! Mondd már!
– Nem tehetem, nem lenne igaz – lehajtott fejjel suttogta.
Visszamentem az asztalomhoz, és monoton, minden
érzelemtől mentes, gépies hangon megszólaltam.
– Menj most el!
– Jess!
– Tűnj innen! – kiabáltam.
 Napokig nem voltam hajlandó még csak találkozni sem
Lukasszal. Minden időmet Daniellel töltöttem és
megpróbáltam beleszeretni. Ezzel csak egyetlenegy gond
akadt, hogy én már mást szerettem, és nem tehettem ellene
semmit. Daniel mindig kedves és odaadó volt velem, ezért jól
éreztem magam a társaságában, de ez egy kapcsolathoz kevés
volt. Sűrűn járt át hozzám, aminek Lukas szemmel láthatóan
nem örült, csak azt nem értettem, miért nem. Hiszen ő utasított
el engem. Ő választott valami mást helyettem. Pár napig
apuval jártam még dolgozni is, és volt, hogy inkább én
vezettem. Az egyik ilyen alkalommal, mikor végeztem a
cégnél és hazafelé tartottam, lementem a mélygarázsba a
kocsiért. Már majdnem elértem az autóhoz, amikor valakik
hátulról elkaptak. Nem láttam az arcukat, mert valami fekete
sapka volt ráhúzva a fejükre. Hiába sikítoztam, rugdalóztam és
kapálóztam, semmi sem használt. Betuszkoltak egy furgonba,
bekötötték a szemem, hátrakötötték a kezem és elhajtottak
velem.
– Miért csinálják ezt velem? – kiabáltam, de nem
válaszoltak. Egyre jobban úrrá lett rajtam a pánik. –
Engedjenek el! Kik maguk? – folytattam.
Mivel válaszokat nem kaptam, így csak sírni tudtam. Egy
idő után abbahagytam, hátha meghallok valami zajt, esetleg
beszélgetést, hogy tudjam, hol vagyok és kik lehetnek az
elrablóim. Váratlanul megálltunk, ekkor ismét kiabálni
kezdtem.
– Engedjenek ki! Nem hallják? Engedjenek szabadon! –
kértem őket.
Hallottam, ahogy a furgon hátulja kinyílik és két erős kéz
magával ránt. Egy darabig lökdöstek, majd leültettek egy
székre. Valószínű, hogy ketten voltak, mert az egyik elment,
míg a másik ott maradt és levette a szememről a kötést.
Próbáltam körbenézni, de elvakított a fény, amit a felém
irányított lámpák sugároztak. Mikor kezdtem ismét
visszanyerni látásom, észrevettem, hogy mennyi papír van
körülöttem. Velem szemben egy tévé volt bekapcsolva, amin
folyamatosan ment egy régi híradóból kivágott anyag. Nem
értettem, ez miért van, ezért elkezdtem figyelni mindenre. A
híradóban egy férfiról volt szó, akit börtönbe zártak emberölés
vádjával. Mikor jobban megnéztem a körülöttem heverő
papírokat, észrevettem, hogy azok mind különböző újságokból
kivágott cikkek voltak, melyek ugyanerről az esetről szóltak.
A tudósítás végén, amikor bemondták a nevet, megállt bennem
az ütő. Tom Bergen. Ugyanez a név szerepelt azon a képen,
amit apámnál találtam. Ez nem lehet véletlen, merengtem.
Folyamatosan a papírokat vizslattam és az adást néztem, hátha
rájövök, hogy apámnak mi köze volt ehhez, hogy még engem
is elraboltak miatta.
– Jessica! Az apád egy bűnöző! – szólalt meg egy hang.
Hiába nézelődtem, nem láttam senkit.
– Engedjenek el! – könyörögtem hunyorogva a hang felé
fordulva.
– Nézz körbe! Ez mind az ő bűne!
– Kérem, kérem! – kiabáltam.
– Több embert megöletett, sikkasztott és ártatlanokat
juttatott börtönbe!
– Kérem – már csak magam elé suttogtam. – Megértettem,
hogy apám miatt vagyok itt.
– Soha semmiért nem bűnhődött meg, és minden Tom
Bergennel kezdődött! – folytatta a hang.
– Engedjen már el! – sikítottam hisztérikusan.
Még ha igaz is volt, hogy ez a sok minden apám hibája, én
semmiről sem tehettem. Rettegtem, hogy mit fognak velem
tenni. Váratlanul leállt a tévéadás és lekapcsolták a lámpákat
is. Visszajött hozzám az egyik fickó, és bekötötte a szemem.
Később hallottam, hogy csatlakozott hozzánk még valaki.
Félelmemben ide-oda rángattam a fejem, aztán valami szúrós
szagú rongyot szorítottak az orromra.
Otthon, a hátsó ajtónál tértem magamhoz. Egy kicsit
megszédültem, de gyorsan talpra álltam. Berohantam a
konyhába és ittam egy kis vizet. Próbáltam visszaemlékezni. A
gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, amikor eszembe
jutott, hogy az apám már biztosan itthon van.
 – Apa! Apa! – kiabáltam.
– Tessék, lányom?
– Hogy tehetted ezt? – szegeztem neki egyből a kérdést.
– Mégis mit? – nézett rám értetlenül.
– Ártatlan embereket juttattál börtönbe, és ölettél meg!
Pénzt sikkasztottál és megtudtam, hogy kábítószercsempész
bandákhoz is közöd van! Ne is próbáld tagadni, mert
felesleges – keltem ki magamból.
– Honnan veszed ezt, lányom? – Láttam rajta, hogy
meglepődött a viselkedésemen, de azon nem, amivel
vádoltam.
– Bűnöző vagy! – vágtam a fejéhez.
– Ez nem igaz! – próbált még védekezni, de feleslegesen.
– Tagadod, hogy miattad ítélték el Tom Bergent? Hogy a te
kezed van abban, hogy megölték a börtönben? Hogy pénzt
sikkasztottál és másra kented?
– Mit gondoltál? Hogy majd én viszem el a balhét? Én csak
a te és Cordell jövője miatt tettem mindent! – kiabált velem.
– Miattunk? Te most hülyének nézel? – csapkodtam a
kezemmel.
– Miért? Jobb lett volna, ha nem lehetek mellettetek, amikor
felnőttök?
– Tudod, apa, azt hiszem, igen! Jobb lett volna, mint az,
hogy egy olyan apával növünk fel, aki bűnöző! Már azt is
tudom, hogy te öletted meg azokat a fegyvereseket is, akik
Lukasra és rám támadtak! – néztem a szemébe.
– Cordell mondta el?
– Hát ő is tudja? – nevettem fel gúnyosan. – Akkor ezért
ment el. Tudod, mit? Én sem bírok veled egy levegőt szívni
tovább!
– Jessica! Jessica, várj! – kiabált utánam, de nem érdekelt.
Felrohantam a szobámba és elkezdtem összepakolni a
holmimat.
 – Most hova mész? – lépett be utánam apa.
– Nem érdekel, csak el innen – válaszoltam dühösen, és
csak úgy dobáltam be a ruháimat a bőröndbe.
– Nem mehetsz el!
– De igen! Danielnél leszek. Viszlát. – Becsaptam az ajtót
magam mögött és már rohantam is az autóm felé.
16
Útközben felhívtam Danielt, hogy úton vagyok hozzá, csak
egy a baj, hogy nem tudom, hol lakik. Hangos nevetés
közepette megadta a címét, és pár perc múlva már ott is
voltam. Épp megnyomtam volna a csengőt, amikor
egyszeriben kitárult az ajtó.
– Szia, Jess – üdvözölt.
– Ne haragudj, Daniel, hogy csak így ide jöttem –
szipogtam.
– Baj van? – terelt beljebb a lépcsőházba.
– Itt maradhatnék nálad egy pár napot? – néztem rá,
miközben felsétáltunk a lakásához.
– Persze, persze, de mi történt? – faggatott tovább.
– Nem akarok még róla beszélni. Kérlek, ne haragudj!
– Rendben van, semmi baj. Akkor csak nyugodj meg egy
kicsit. Hozhatok neked valamit inni? – kérdezte és hellyel
kínált.
– Egy tea jólesne, köszönöm.
– Rendben, máris hozom.
A sok izgalomtól azonban olyan fáradtnak éreztem magam,
hogy amíg vártam rá, a szemem egészen elnehezedett. Épp
csak kicsit akartam lehunyni, hogy pihentessem, de kora
reggel tértem magamhoz, és még így is úgy éreztem, mintha
legalább a maratoni távot futottam volna le. Napokig ki sem
mozdultam a lakásból, és Daniel is végig mellettem maradt.
A tévében folyamatosan apámról volt szó, ezek szerint
nyilvánosságra kerültek a gaztettei, illetve valami felvételt is
emlegettek. Az újságok is megírták, hogy mi történt, valamint
hogy a bíróság újratárgyalja azt az ügyet, amelynek kapcsán az
a bizonyos Tom Bergen lett letartóztatva.
Egyik nap Danielnek el kellett mennie, így egyedül
maradtam a lakásában. Már átöltöztem és épp a teámat
készítettem, amikor kopogtak az ajtón. Már egész otthonosan
mozogtam nála, ezért bátran nyitottam ki az ajtót.
– Jessica! – szólalt meg Lukas.
– Te mi a francot keresel itt? – förmedtem rá, ahogy
megláttam.
– Meg akartam nézni, hogy jól vagy-e.
– Semmi közöd hozzá! – töröltem meg gyorsan a szemem.
– De Jess!
– Semmi Jess! Tűnj innen! – kiabáltam.
– Tudod, hogy fontos vagy nekem.
– Ó, igazán? – horkantottam gúnyosan. – Ezt nem vettem
észre!
– Pedig…
– Na, ide figyelj, Lukas! – szakítottam félbe. – Ahogy te
kijelentetted, hogy nem lehet köztünk semmi és megnősülsz,
most én is ezt teszem! Vége köztünk mindennek!
Hozzámegyek Danielhez, úgyhogy nem kell többet velem
foglalkoznod! – vetettem neki oda haragosan. Mély sebet
ejthettem rajta, mert szó nélkül távozott.
Hogy eltereljem a gondolataimat és megháláljam Danielnek,
hogy befogadott, vacsorát készítettem, és szépen
megterítettem az asztalt.
– Hm. Mik ezek a finom illatok? – szimatolt bele a
levegőbe, mikor belépett a lakásba.
– Vacsorát készítek – néztem ki a konyhából.
– Vacsorát? Nekem? – kérdezte meglepetten.
– Meg magamnak. Ezzel szeretném megköszönni, hogy
befogadtál.
 – Nem kell megköszönnöd! – mosolygott.
– Rendben, akkor csak vacsorázzunk egy jót együtt! Ülj le
az asztalhoz, én pedig máris jövök! – mondtam neki és
kimentem a konyhába.
Elkezdtem behordani az ételt, aztán szedtem neki.
– Az illata ínycsiklandó, de pontosan mi jót eszünk? –
érdeklődött.
– Gondoltam, egy kis házi gyrost készítek – feleltem. – Itt a
csípős szósz, itt pedig a tzatziki. Van paradicsom, uborka,
kukorica, saláta, répa, hagyma.
– Ejha, látom, mindenre gondoltál.
– Igen, mert nem tudtam, mivel szereted – mosolyogtam. –
Itt a sült krumpli meg a pita, ott abban, ami melletted van,
pedig a hús – mutattam a mellette lévő tálra.
– Ez remek. Istenien néz ki – nyelt egy nagyot.
– Akkor együnk! – ültem le én is az asztalhoz.
Nehezen indult a beszélgetés, mert még mindig azon járt az
eszem, hogy Lukas hogyan talált meg, és hogy apámmal most
mi lesz.
– És milyen volt a napod? – kérdezte.
– Jó. Vagyis… – tétováztam. – Lukas itt volt – böktem ki.
– Lukas? – felhúzott szemöldökkel mustrálta az arcom.
– Igen.
– Mit keresett itt?
– Csak azért jött, hogy megnézze, hogy vagyok.
– Mi köze van hozzá? – mérgelődött. – Nem kellett volna
ide hívnod!
– Én nem hívtam ide! Azt sem tudom, hogy talált meg! –
fintorogtam.
– Remek. Akkor tudja, hogy hol lakom – jegyezte meg
ingerülten.
– Igen, de nem tudom, hogy honnan – bólogattam.
 – És mondott valamit? – kíváncsiskodott tovább, ami
kezdett kínos lenni számomra.
– Csak elmondta, hogy hamarosan megnősül, mire közöltem
vele, hogy én is férjhez megyek.
– Furcsa, hogy ilyenekről beszélgetsz a sofőröddel! – nézett
a szemembe.
– Mindig jó volt a kapcsolatom vele – próbáltam terelni,
mert az igazat nem mondhattam el neki.
– Jó volt a kapcsolatod vele – ismételte. – Ez azért
szerintem annál több lehetett – próbált olvasni a fejemben.
– Miből gondolod? – Éreztem, hogy fülig pirulok.
– Hát csak úgy nem megy el a sofőr a főnökéhez elmondani,
hogy megnősül. Ráadásul erre az volt a válaszod, hogy te is
férjhez mész – mondta, amire nem tudtam felelni. A
tányéromon lévő ételt piszkálva mélyen hallgattam. – És kihez
is mész férjhez? – kérdezte végül.
– Jaj, senkihez, én csak vicceltem! – nevettem zavaromban.
– Nem hiszem, hogy neki viccből mondtad. Szóval? Ki
lenne a szerencsés? Kihez mennél hozzá, ha ez igaz lenne? –
faggatott tovább, és úgy éreztem, Daniel a vesémbe lát.
– Hozzád – nyögtem ki végül.
– Hozzám? – Meglepettségében még a villáját is kiejtette a
kezéből. – Te azt mondtad Lukasnak, hogy mi
összeházasodunk?
– De nem mondtam komolyan. Csak bosszantani akartam.
Amúgy is, hogy házasodhatnánk össze, hisz alig ismerjük
egymást! – legyintettem.
– Pedig nekem tetszik az ötlet! – dőlt hátra a székén.
– Tessék? – Ezúttal én lepődtem meg.
– Házasodjunk össze! Ha már úgyis ezt mondtad, és ő is
megnősül ugyebár, akkor miért is ne?
– Ne viccelődj ilyennel! Ez nem megy csak úgy.
– Dehogynem. Hozzám jössz feleségül? – kérdezte.
 – Ne gúnyolódj velem! – ráncoltam össze a homlokom.
– Komolyan gondolom! Házasodjunk össze! – Felállt és
odasétált hozzám.
– De hát alig ismerlek – néztem a szemébe.
– Majd megismersz! – mondta és megcsókolt.
Nagyon jól csókolt, bár ahogy a szánk összeért, azonnal
Lukasra gondoltam, és bűntudatom támadt, mintha
megcsaltam volna. Aztán eszembe jutott, hogy hamarosan
megnősül és mérhetetlen haragot éreztem, ezért mikor Daniel
elhúzódott tőlem, hogy a szemembe nézhessen, egyből igent
mondtam neki. Felemelt és megpörgetett örömében, bár én
abban a pillanatban megbántam a válaszom, ahogy
kimondtam. Viszont azt is tudtam, hogy nem játszhatok az
érzéseivel, mert azt nem érdemelné meg, ezért minden
erőmmel azon voltam, hogy kiverjem a fejemből Lukast,
kiszeressek belőle, és a szívemben helyet találjak Daniel
számára.
Gőzerővel vetettem bele magam az esküvő szervezésébe,
mert Daniel minél előbb egybe akart kelni. Míg én intéztem a
ruhát és a többi formaságot, addig elkezdődött apám tárgyalása
is. Cordellt nem lehetett utolérni, így sem ő, sem én nem
mentünk be soha a bíróságra. Sajnos azt sem tudtam vele
közölni, hogy napokon belül férjhez megyek. Daniel nem
akart nagy felhajtást, ő valami kis szertartásra gondolt, így a
tanúkon kívül nem is terveztünk meghívni senki mást.
Az egyik délután, amikor a ruhámat vittem haza,
megismerkedtem Carollal, aki a mellettünk lévő lakásban élt.
Segített nekem felcipelni mindent, és közben beszélgettünk.
– És mióta laksz itt, Carol? – kérdeztem.
– Ó, már vagy hat éve.
– Akkor biztosan jól ismered Danielt – jegyeztem meg.
– Igazából nem.
– Nem? – lepődtem meg a válaszán.
– Nemrég költözött ide. Nem sokat beszélgettünk.
 – Azt hittem, már ő is régóta itt lakik.
– Nem. Eddig egy idős házaspár élt abban a lakásban.
– Értem – gondolkodtam el a hallottakon.
– És mikor lesz az esküvő? – mutatott a ruhámra.
– Holnap lesz a nagy nap – mosolyogtam rá, bár nem jött
szívből az örömöm, mert még mindig állandóan csak Lukason
járt az eszem.
– Nahát, de jó! Milyen romantikus! – sóhajtott Carol
ábrándosan.
– Igen, az – hagytam rá. – De nem lesz nagy lakodalom,
csak egy kis szertartás. Csak mi és a két tanú.
– És hol fogjátok tartani? – faggatózott tovább.
– Itt, a kerületi hivatalban lesz.
– Akkor sok boldogságot nektek – mondta, amikor a lift
megállt az emeletünkön.
– Köszönjük, és köszi, hogy segítettél! – mosolyogtam,
majd az ajtajánál szétváltunk.
Ahogy beléptem Daniel lakásába, tudtam, hogy nem hoztam
jó döntést, de már nem táncolhattam vissza. Daniel olyan
boldognak látszik és megérdemli, hogy az is legyen. Mindig
olyan rendes és kedves volt velem, morfondíroztam.
A délután gyorsan eltelt. Mikor Daniel hazaért, lelkesen
újságolta, hogy pár barátja legénybúcsút rendez neki, semmi
durvaság, csak pár korsó sör, de ilyenkor amúgy is
balszerencsés együtt tölteni az esküvő előtti utolsó éjszakát,
azért ne is várjam haza. Örültem a döntésének,
megkönnyebbültem, hogy kicsit magam lehetek a
gondolataimmal. Ahogy elment, azonnal lefeküdtem az ágyba.
Nem voltam se szomorú, se boldog. Bámultam a tévét és
Lukasra gondoltam. Az együtt töltött időre, és arra, hogy mi
lehetett volna még köztünk. Nem is értettem, miért döntött
úgy, ahogy döntött. Elhatároztam, hogy elfelejtem őt, mert
nem érdemelte meg azt, amit iránta éreztem.
17
Másnap korán reggel elmentem a fodrászhoz és a
kozmetikushoz. A hajam és a sminkem csodálatosan sikerült.
Mikor felvettem a ruhát, egy igazi hercegnőnek éreztem
magam. Ahogy néztem magam a tükörben, arra gondoltam,
hogy anyám milyen boldog lenne, ha láthatna. A telefonom
csörgése rántott vissza a jelenbe.
– Igen, tessék – szóltam bele anélkül, hogy a kijelzőre
néztem volna.
– Szia, hugi! – köszönt Cordell.
– Bátyuskám! De jó, hogy hívsz! – sikítottam fel
örömömben.
– Mi a helyzet? Hogy vagytok?
– Láttad a tévében, mi történt apával?
– Ó, igen. A nagy és hatalmas Jared Scott-tal – mondta
gúnyosan.
– Azt hiszem, én tehetek mindenről – vallottam be neki.
– Ezt hogy érted?
– Azt a felvételt, amit most ellene használnak mint beismerő
vallomást, azt hallottad? – kérdeztem.
– Igen, leadtak egy részletet a tévében. Mi van vele?
– Azokat akkor mondta, mikor én veszekedtem vele az
elrablásom után. Valaki biztos lehallgatta.
– Milyen elrablásod? Mi történt? – lepődött meg.
– Két fickó betuszkolt egy autóba és elvitt magával
valahova, és mindenfélét beszéltek apáról, de ez már mindegy.
– De nem esett bajod? – kérdezte Cordell izgatottan.
– Nem. Nem bántottak. Viszont amiket akkor megtudtam
apánkról, azt utána mind a fejéhez vágtam, és már nem volt
értelme tagadnia, így bevallott nekem mindent. Csakhogy azt a
vallomást akkor valaki rögzítette ezek szerint – gondolkodtam
én is el a dolgokon.
– Igen, úgy tűnik. De ezen már nem változtathatsz –
nyugtatgatott. – A lényeg, hogy jól vagy, apa meg megkapja a
megérdemelt büntetését – mondta szigorúan, és úgy éreztem, a
bátyám többet tud apánk dolgairól, mint én.
– Igen – hagytam jóvá.
– És veled mi van? Hol vagy most? Ki viszi a céget?
– A cég most apu ügyvédei keze alatt van, amúgy is ott is
vizsgálódnak most. Egyébként már jó ideje nem járok be. Ja,
és Danielnél lakom és ma lesz az esküvőnk – hadartam
gyorsan el neki.
– Férjhez mész? – lepődött meg.
– Igen, pár óra múlva Daniel felesége leszek.
– Nem tűnik a hangod boldognak – mondta.
– Pedig az vagyok, hidd csak el! – bizonygattam inkább
magamnak, mint neki. – De mesélj, mi van veled és
Barbarával?
– Sajnos nem jött össze – szomorkodott.
– Ezt hogy érted? Már nem vagytok együtt? – meglepetten
hallgattam Cordellt.
– Már nem. Úgy néz ki, mégsem passzoltunk egymáshoz.
– Ó, nagyon sajnálom! Pedig azt hittem…
– Semmi baj – vágott a szavamba. – Megleszek, ne aggódj.
Sajnálom, hogy nem lehetek ott az esküvődön! – váltott témát.
– Én is sajnálom, de nem tudtalak elérni, és váratlanul jött
az ötlet.
– Remélem, boldog leszel!
– Köszönöm! Viszont most mennem kell, mert el fogok
késni! – nevettem.
– Akkor menj! Nehogy rád kelljen várniuk!
– Szeretlek! – suttogtam.
– Én is téged! – mondta és letette a telefont.
Jó volt vele beszélni, bár sajnáltam, hogy Barbival nem jött
össze a dolog. Elindultam lefelé, ahol a taxi már várt rám.
Ahogy a hivatalhoz értünk és megállt az autó, Daniel odalépett
és kinyitotta nekem az ajtót.
– Gyönyörű vagy! – mondta.
– Köszönöm! – pislogtam zavartam.
– Mehetünk? – nyújtotta felém a kezét. Mély levegőt vettem
és bólintottam.
A hivatal egyik kis termébe mentünk, ahol az
anyakönyvvezető és két idegen ember már várt ránk.
– Ők kik? – kérdeztem Danieltől.
– Ők lesznek a tanúk – felelte.
Odaléptünk az asztalhoz, és elkezdődött a ceremónia. Nem
tartott sokáig, gondolom, Daniel szólt, hogy ne nagyon húzzák
az időt.
– Daniel Akkerman, akarja-e hites feleségéül az itt
megjelent Jessica Scottot? – értünk gyorsan a legfontosabb
kérdésekhez.
– Igen – hangzott a határozott válasza.
– És ön, Jessica Scott, hites férjéül fogadja-e az itt
megjelent Daniel Akkermant?
A válasz nem jött azonnal, egy pillanatra lefagytam, aztán
megéreztem egy apró szorítást a kezemen, végül
megszólaltam.
– Igen.
– Akkor önök a mai naptól fogva házastársak.
Megcsókolhatja a feleségét – intett Daniel felé.
Egy gyors puszi után már el is húzódtam tőle, és
zavaromban a tanúkat néztem, akik épp az aláírásukkal
pecsételték meg a házasságunkat. Daniel félrevonult az
anyakönyvvezetővel, mert valamiről beszélni akart vele, én
pedig elkezdtem kifele sétálni. Már majdnem az ajtóhoz értem,
amikor megláttam Lukast az egyik oszlop mögött.
– Jess! Gyere, kérlek! – suttogta felém.
 – Nem lehet! – néztem a hátam mögé félve, mert tudtam,
hogy Daniel sejt valamit a Lukashoz fűződő kapcsolatomról.
– Beszélnünk kell! – kérlelt tovább.
– Várj itt. Mindjárt jövök! – egyeztem bele végül, és
visszasiettem Danielhez.
Szóltam neki, hogy kimegyek a levegőre, ne aggódjon
értem, ott megvárom. Ahogy kiértem a teremből, Lukas ismét
megjelent előttem.
– Miért mentél hozzá, Jess? – kérdezte szomorúan, és
semmit sem értettem.
– Mondtam, hogy hozzámegyek!
– Jessica, én szeretlek! – suttogta alig hallhatóan, és egy
pillanatra a szám is tátva maradt a vallomásától.
– Lukas, sajnálom, hogy így alakult – hajtottam le a fejem.
– Ne aggódj, ez nem a te hibád. – Legyintett, bár szerintem
mind a kettőnk hibája volt, hogy idáig fajult a dolog.
– Akkor, ha tudod, engedj el, kérlek – néztem rá könnyes
szemmel.
– De most mi lesz kettőnkkel? – kérdezte.
– Ezt hogy érted? – lepődtem meg a kérdésén.
– Mit csináljak a szerelemmel, amit irántad érzek? – És egy
csapásra világossá vált, hogy csak azért mondta, hogy
megnősül, hogy távol tartsam magam tőle. Hogy miért, azt
még mindig nem értettem. Talán az apám miatt, talán mert a
családunknál dolgozott, nem tudom, de elhittem, hogy ő is
szeret engem.
– Azt, amit én! Rejtsd mélyre, ahogy mindig is tettük –
feleltem.
– És ha közben darabokra törik a szívem?
– Nem tudom, Lukas – tártam szét a karom. – Lépj tovább –
és ezzel magára hagytam.
Miután hazaértünk, Daniel kinyitott egy üveg pezsgőt, hogy
koccintsunk. Nem akartam inni, de erélyesen, tőle egészen
szokatlan módon rám mordult.
– Azt mondtam, koccintasz velem! – emelte fel a hangját.
– Jól van, jól van! – lepődtem meg a viselkedésén.
Ahogy a kezembe adta a poharat, azonnal megittam az italt,
és bementem a szobába. Épp elkezdtem átöltözni, mikor
utánam jött.
– Most mit akarsz? – kérdeztem tőle nyersen, mert zokon
vettem az előbbi hangnemet.
– Ez a mi napunk. Miért nem tudsz szót fogadni? – nézett
rám dühösen.
– Szót fogadni? Nem vagyok én gyerek! – vágtam hozzá.
– De ha én mondok neked valamit, akkor azt kell tenned! A
férjed vagyok!
– Most miért vagy ilyen agresszív? – kérdeztem.
– Nem vagyok agresszív, csak tedd azt, amit mondok, és
minden rendben lesz! – válaszolta és elment, én pedig
értetlenül néztem utána.
Az éjszakát egyedül töltöttem, Daniel nem jött haza, ami
nem is zavart. Nem lett volna kedvem úgysem semmihez.
Másnap hazajött átöltözni és megint elment. Napok teltek úgy
el, hogy szinte alig találkoztunk. Apám ügye lassan lezárult,
így úgy döntöttem, bemegyek a tárgyalásra. Szóltam
Danielnek is, hogy tudja, hol vagyok, de nem örült neki.
– Jó lenne, ha nem találkoznál Lukasszal! – figyelmeztetett,
amit nem igazán értettem.
– Ezt most miért mondod? – kérdeztem meglepetten.
– Tudod te jól, hogy miért szóltam. Ne találkozz vele! –
ismételte megint.
– Rendben, bár nem rajtam fog múlni!
– Akkor kerüld őt el! – emelte meg a hangját, aztán
elviharzott.
Mire a bíróságra értem, az esküdtszék már elfoglalta a
helyét. Az ajtóban álltam meg, nem akartam beljebb menni. A
tanúk sorban tették a vallomásaikat, míg nem nagy
meglepetésemre a bíró valaki olyat szólított, akire nem
számítottam.
– Most szólítom az egyetlen áldozatát ennek a történetnek.
Akinek kisfiúként végig kellett néznie, ahogy az apját
elhurcolják. Aki árván maradt a világban és egyedül kellett
felnőnie. Aki kiváló ember lett, aki céltudatos és kitartó.
Tanúnak hívom Tom Bergen fiát, Nathan Bergent.
A teremben mindenki forgolódni kezdett és keresték az
említett férfit, amikor Lukas felállt és elindult. Nem hittem a
szememnek és nem értettem semmit. Rám nézett és láttam a
szomorúságot a tekintetében. Az apám elkezdett kiabálni
félelmében.
– Ő nem az! Az nem lehet! Ő a lányom sofőrje, Lukas
Montford! – kiabálta.
– Csendet a teremben! – harsogta a bíró.
– Ön Nathan Bergen? – kérdezte az ügyvéd Lukast.
– Igen – felelte és leült.
Földbe gyökerezett lábakkal hallgattam tovább a tárgyalást.
Folyamatosan bombázták őt a kérdésekkel, amikre válaszolt is,
és közben engem nézett, én pedig kétségbeesetten próbáltam
szabadulni a tekintetétől. Hirtelen mindent megértettem: hogy
miért mondta azt, hogy mi soha nem lehetünk együtt. Lassan a
szemébe néztem és a könnyeimmel küszködve hallgattam őt.
– Még kicsi voltam. Mikor apámat elvitték, nevelőotthonba
kerültem. Nem maradt senkim. A jó eredményeimnek
köszönhetően tovább járhattam az iskolába, bár az igazgató
soha nem engedte, hogy meglátogassam az apám. Mára már
tudom, hogy Jared Scott lefizette és ezért nem mehettem –
mesélte.
– Nathan. Ez az igazgató jelen van itt a teremben? –
kérdezte az ügyvéd.
– Igen. Ott ül – mutatott egy férfira, aki apám mögött ült a
padon.
– Tiltakozom, bíró úr! – szólt apám ügyvédje.
 – Elutasítom – felelte a bíró.
– Mikor a családhoz kerültem, még nem tudtam, hogy ők
tehetnek apám meghurcolásáról és haláláról. Míg nekik
dolgoztam, bizonyítékokat találtam arra vonatkozóan, hogy
Jared apámat állította be bűnösnek, valamint arra is, hogy ő
ölette meg abban a börtönlázadásba, ami a végzetét jelentette.
Minden bizonyítékot átadtam a rendőröknek, kivéve Paul
Wingert. Ő egy korrupt rendőr, ő is mindvégig Jarednek
dolgozott.
Erre mindenki sutyorogni kezdett, közben az ügyvéd
felsorakoztatta az összes bizonyítékot, ami után már kétség
sem fért hozzá, hogy Lukas igazat mondott.
Nem kellett sokáig várni a bíró döntésére, ami
életfogytiglani börtönbüntetés volt. Apám elfehéredve
hallgatta az ítéletét, mielőtt elvitték. A teremből kivonult a
bíró, majd az esküdtszék, aztán az ajtó felé indult a tömeg. Én
még ott maradtam, és vártam, hogy találkozhassak Lukasszal.
A szemébe akartam nézni.
– Nathan? – szólítottam meg, mikor odaért hozzám. Furcsa
volt ezen a néven szólítani őt.
– Jess – nézett rám szomorúan.
– Akkor ki az a Lukas? – kérdeztem tőle.
– Az is én vagyok. Illetve csak voltam – felelte.
– Én ezt nem értem – zavarodtam össze.
– Nem is várom el, hogy megértsd.
– Akkor ezért mondtad, hogy apám miatt nem lehetünk
együtt? – néztem rá.
– Sajnálom. Jess, annyira sajnálom.
– Én is! – válaszoltam, és magára hagytam.
Elindultam hazafelé és próbáltam megemészteni a dolgokat.
A lakásba érve Danielt nem találtam sehol, így felhívtam
Cordellt, hogy beszámoljak neki mindenről.
– Szia, Cordell.
 – Jess? Baj van? – szólt a telefonba.
– Nem tudom. Aput életfogytiglanra ítélték – szipogtam.
– Ha valóban ő követte el azt a sok szörnyűséget, akkor
megérdemli a sorsát – felelte mérgesen.
– De ő az apánk.
– Igen. De milyen apa az ilyen? – kérdezte.
– És képzeld, kiderült, hogy Lukas nem is Lukas, hanem
Nathan, és annak az embernek a fia, akit apánk börtönbe
juttatott, majd megöletett.
– Hogy micsoda? – Annyira megdöbbent, hogy még levegőt
is alig vett, míg hallgatta, ahogy újra elmondtam. – Akkor már
mindent értek – motyogta végül inkább csak magának.
– Mi az, amit értesz? – kíváncsiskodtam.
– Az mindegy, már nincs jelentősége. Jól tette, hogy
lebuktatta az apánkat. Én is ezt tettem volna az ő helyében! –
mondta.
– Igen, én is megértem őt, csak azért fáj, hogy átvert minket.
– Ne is foglalkozz vele! – kérte.
– Igyekszem! – feleltem. – Akkor majd beszélünk!
– Rendben! – mondta és letette.
A nappaliban üldögéltem és egy könyvet olvastam, hogy
eltereljem a gondolataimat a tárgyaláson történtekről, amikor
Daniel megérkezett.
– Na, találkoztál vele? – kérdezte köszönés helyett.
– Kivel? – néztem rá.
– Lukasszal – húzta össze a szemeit.
– Igen, láttam őt.
– Megmondtam, hogy ne menj a közelébe – dühödött fel a
válaszomon.
– Téged csak ez érdekel? – kiabáltam vele.
– Igen!
 – Apámat elítélték! – vágtam a fejéhez.
– Mert megérdemelte!
– Miért vagy ilyen szemét? – kérdeztem tőle, mert nem
értettem, hogy néhány nap alatt hogyan változhatott meg
ennyire.
– Mert ezt érdemled. Mert hiába mondok neked valamit,
meg sem hallod! – indult meg az ajtó felé. – Nem tudom,
mikor jövök, el kell mennem. Ne várj rám, lehet, hogy csak
reggel érek haza – szólt vissza és becsapta maga mögött az
ajtót.
– Nem is várnék – suttogtam utána.
Annyira megváltozott az esküvő óta. Nem is értettem, hogy
hova tűnt az a Daniel, akit megismertem. Vagy ez lenne az
igazi arca, amit eddig nem láttam meg?, kérdeztem magamtól.
A táskámba nyúltam, hogy kivegyek egy zsebkendőt,
amikor egy boríték akadt a kezembe. Kivettem és óvatosan
kinyitottam. Egy levél volt az Nathan kézírásával, nekem
címezve.

„Kedves Jessica!
Mikor ezt a levelet olvasod, már tudod az igazat
rólam. Remélem, meg tudsz érteni, hogy mit miért
tettem, és megbocsátasz. Egész életemben azt hittem,
hogy valami többre vagyok hivatott és meg kell
bosszulnom az apámat. Azt gondoltam, hogy csak a
megtorlás és a túlélés számít. De most, hogy már
vége és ezzel elveszítettelek, nem tudom, hogy
tényleg jó döntést hoztam-e. Választanom kellett, mi
az, ami fontos az életben. Te az vagy!
Tudom, a végzet nem létezik. Hogy mit hagyunk
hátra, azt a döntéseink határozzák meg. A sorsunkat
mi magunk írjuk, bár az enyémet már akkor
megírták, mikor gyerek voltam…
Azt viszont én döntöm el, hogy miként élem tovább
az életem. Jess! Te nem szóltál senkinek, mikor fogva
tartottak, és felnyitották a szemed, hogy az apád egy
bűnöző. Most csodálkozol, honnan tudok róla, igaz?
 Én voltam, aki fogva tartott, én voltam, aki azt a sok
bizonyítékot megmutattam neked, én játszottam le a
videofelvételeket is. Remélem, egy nap megbocsátasz
ezért.
A bosszúnak vége, és tudom, hogy ezzel a sok
rosszal téged is elveszítettelek, de a tetteimmel együtt
kell élnem. Számomra ez lesz a büntetés. Sajnálom!
Bár nem mindent mondhattam el, neked soha nem
hazudtam!”
Döbbenten olvastam a sorokat. Akkor értettem meg, hogy
Nathan volt az, aki elrabolt, és aki fogva tartott. De miért
tette? Ha őszinte lett volna, akkor minden máshogy
alakulhatott volna, méláztam a történteken, mikor valaki
kopogtatott az ajtón. Odasiettem, mert azt hittem, Carol jött
valamiért, de más állt az ajtóban.
– Szia, Jess. Bejöhetek? Egyedül vagy? – nézett rám
Nathan.
– Te jó ég! – sikoltottam ijedtemben, ahogy megláttam, mert
csupa vér volt az arca. – Igen, Daniel elutazott. Mi történt
veled? – néztem rajta végig, majd betámogattam a nappaliba.
– Nem akarok róla beszélni. Megérted? – sziszegett, ahogy
próbáltam óvatosan leültetni.
– Meg – hagytam rá. – Elolvastam a levelet – léptem tőle
hátrébb.
– Az jó. Akkor már mindent tudsz.
– Hogy voltál képes ezt tenni velem? – kérdeztem.
– Jess, kérlek!
– Nem! Te elraboltál, megkötözve tartottál, és mielőtt
elkábítottál, rám zúdítottad az apám bűneit.
– Tudom, és sajnálom.
– Mégis mire volt ez jó? – kiabáltam.
– Ezt te nem értheted.
– Akkor most magyarázd már el nekem! – feleltem
cinikusan és leültem vele szemben, a válaszára várva.
 – Tudtam, hogy számonkéred apádat, amint alkalmad lesz
rá. Egy pici kamerát helyeztem rád, ami mindent rögzített –
nyögte keservesen.
– Akkor ezek szerint én buktattam le a saját apámat –
sóhajtottam.
– Ha úgy vesszük, akkor igen. Meg tudsz nekem bocsátani?
– nézett rám könyörgő szemekkel.
– Ezt most hagyjuk, kérlek. – Sajnáltam, mert láttam, hogy
valóban nagy fájdalmai vannak. – Inkább hozok valamit és
kitisztítom a sebeidet – indultam el a fürdőbe.
– Rendben.
Gyorsan összeszedtem mindent, ami kellhet, és
visszamentem hozzá. Óvatosan elkezdtem tisztogatni a sebeit.
Igyekeztem nem a szemébe nézni, mert tudtam, akkor
elgyengülök és nem lesz semmi, ami közénk álljon. A csend,
ami körülvett minket, érezhetően tele volt ki nem mondott
szavakkal és szerelemmel. Szikrázott köztünk a levegő, de
igyekeztem úgy tenni, mintha nem érzékeltem volna belőle
semmit. Ahogy lassan lesegítettem a felsőjét, rám tört a vágy,
hogy az övé legyek és elvörösödtem. Zavaromban csak ide-
oda pakolgattam a gézt és a vattát. Betadinnal kitöröltem
minden sebét, aztán bekötöztem azokat.
– Megölelhetlek? – kérdeztem halkan, amikor befejeztem a
sebek tisztítását.
– Mindenem fáj – figyelmeztetett és rám mosolygott.
– Tudom – feleltem, majd óvatosan megsimogattam, ő
pedig a karját felemelve jelezte nekem, hogy odabújhatok
hozzá.
– Akkor nem haragszol rám? – kérdezte.
– Bánt, amit velem tettél, de apám egy bűnöző. Meg kellett
ezért fizetnie – válaszoltam.
– Köszönöm. Köszönök mindent – suttogta a fülembe.
– De mit? – a szemébe néztem válaszért.
– Hogy a gondomat viseled.
 – Tudod, miért teszem? – kérdeztem.
– Tudom. – Fújt egy nagyot. – De sajnos már férjnél vagy. –
Óvatosan hátradőlt, aztán megköszörülte a torkát. – Gondolod,
Daniel rájönne ha… – Nem fejezte be a mondatát, csak rám
nézett.
– Későn jön haza. Illetve csak holnap – simogattam meg az
arcát és megcsókoltam.
Egyből viszonzásra talált a csókom, bár féltem, jó döntés-e
újra az övé lennem. Testem minden porcikája kívánta őt és
éreztem, hogy ő sincs ezzel másként. Óvatosan levetkőztettem,
és ahol tudtam, puha csókokkal borítottam. Lassan én is
levetkőztem és visszahajoltam hozzá. Kényeztetni kezdtem,
majd minden sebére csókot leheltem. Bőre illata egyszerűen
megbolondított. Bementünk a hálóba, és segítettem neki
lefeküdni az ágyra. Nem ellenkezett, hogy én irányítsak, mert
fájt mindene. Hangosan sóhajtozott, ebből tudtam, hogy
tetszik neki, amit csinálok. Lassan ráereszkedtem és óvatosan
mozogni kezdtem. Figyeltem arca minden rezzenését, nehogy
fájdalmat okozzak neki, de ennek semmi jelét nem láttam.
Elkezdte simogatni a testem, amitől még jobban felizgultam.
Már egy ritmusra járt a testünk, mikor rádőltem, és ismét
csókolgatni kezdtem őt. Mézédes csókja olyan volt számomra,
mint valami drog és egyre csak többet akartam belőle.
Óvatosan megfordultunk, így Nathan fölém kerülve
végigcsókolta a testem. A lábam felemelte és szorosan hozzá
nyomta a csípőjét az enyémhez, miközben újra és újra az övé
lettem. Még jobban akartam őt. Csodálatos érzés volt. Lassan
leengedte a lábam és úgy folytatta. Ismét csókokat lehelt a
nyakamra. Egyre gyorsabban mozogtam, éreztem, hogy már
nem bírom tovább. Minden rezzenését éreztem, mikor
megfeszültem, és beleremegtem az élvezetbe. Ahogy
megérezte, lassítani kezdett az ütemén, majd megállt.
Kimerülten mellém dőlt, én pedig hozzá bújtam.
– Igazi kincs vagy nekem – szólalt meg.
– Most ezt miért mondod?
– Mert szeretsz engem és védelmezel – suttogta a hajamba.
– És most mi lesz? – kérdeztem tőle.
 – Nem tudom. Nem tudom.
Sajnos elérkezett az idő, hogy mennie kellett, ezért
segítettem neki felöltözni, majd az ajtóhoz kísértem. Rossz
volt tőle elválni, főleg a történtek után és azzal a tudattal, hogy
nem tudjuk, mi lesz velünk, mikor látjuk egymást újra.
18
Daniel továbbra is mogorva volt velem, és a kedvesség egy kis
szikrája sem volt már benne. Az egyik este rám szólt, hogy
öltözzek fel szépen, mert elvisz valahova. Nem sok kedvem
volt menni, de a veszekedését még annyira sem akartam, így
eleget tettem a kérésének. Egy klubba mentünk, ahol
mindenféle gyanús, rosszarcú alakok voltak. Daniel
mindenkinek köszönt, mintha jól ismerte volna őket. Míg
beszélgetett azokkal az emberekkel, addig Sharon, az egyik
táncoslány társaságát élvezhettem. Eleinte furcsa volt ilyen
közegben lennem, de a lány közvetlensége oldotta a
hangulatom. Induláskor az ajtóban összefutottunk még egy
fickóval, és esküdni mertem volna, hogy az a Samuel volt az,
akivel már találkoztam egyszer apám irodájánál. Furcsa volt őt
is itt látni. Míg vártam, hogy Daniel tőle is elköszönjön,
megérkezett egy köpcös kis ember is, akinek mindenki előre
köszönt. Daniel is odasietett hozzá, még meg is ölelte, majd
odahívott engem is.
– Gyere ide, drágám! – szólt.
– Igen? – léptem mellé.
– Ő itt Martin Karlen – mutatta be nekem az illetőt.
– Üdvözlöm! – nyújtottam a kezem felé, amit ő viszonzott.
– Jól választottál! – mondta Martin Danielre nézve.
– Köszönöm, tudom! – karolta át a derekam.
Megint olyan volt velem, úgy viselkedett, mint régebben.
Igazából még csak most kezdett feltűnni, hogy csak akkor volt
velem undok, ha kettesben voltunk. Közönség előtt mindig a
kedves arcát mutatta.
– Akkor mi megyünk is – szólt oda Martinnak.
– Rendben van, majd beszélünk! – intett nekünk.
 Hazaérve gyorsan elmentem lezuhanyozni, mert addig sem
kellett Daniellel lennem. A zuhany alatt Nathanra gondoltam.
Furcsa volt még, hogy így emlegessem magamban és ne
Lukasként. Eszembe jutott a csókja, a bőre illata, a teste és az
érintései. Az emlékeimbe merülten álltam a zuhany alatt,
mikor Daniel megjelent az ajtóban.
– Csörög a telefonod! – szólt.
– És ki az? – kérdeztem idegesen, mert féltem, hogy Nathan
telefonált ide meggondolatlanul.
– A testvéred – felelte.
– Ó, nyomd csak ki, mindjárt visszahívom, ahogy
végeztem!
Gyorsan megtörölköztem és felöltöztem. A szobába siettem,
hogy vissza tudja hívni Cordellt. Sokáig csörgettem, mire
felvette.
– Szevasz, Jess! – szólt bele.
– Szia, Cordell! Mi a helyzet? – kérdeztem.
– Csak gondoltam, felhívlak, mert már rég beszéltünk!
– Hát igen, nem hívogatsz sűrűn! – jegyeztem meg epésen.
– Ahogy te sem! – válaszolta.
– Mikor jössz haza?– érdeklődtem, mert reméltem, hogy
valamikor beszélhetek vele Daniel furcsa
hangulatingadozásairól.
– Még nem tudom, ezért is hívlak.
– Miért?
– Mert addig neked kellene a vállalatra figyelned!
– És mégis hogy csináljam? – hallgattam meglepetten
Cordellt.
– Csak menj be, dolgozzál, mint régen, a többit majd
csinálják a többiek.
– Akkor minek menjek be? – kérdeztem értetlenül.
 – Hogy lássanak! Hogy lássanak legalább egy Scottot annál
a cégnél! – mondta.
– Rendben van, akkor bemegyek! – ígértem.
– Oké, akkor majd jelentkezem még!
– Jó, de ne tartson sokáig! – figyelmeztettem és letettem.
– Mit akart a bátyád? – lépett a szobába Daniel.
– Csak szólt, hogy be kellene mennem a céghez – feleltem.
– És mégis minek? – kérdezte.
– Mert Cordell erre kért.
– Persze, azért akarsz bemenni, hogy találkozhass
Nathannal! – vágta a fejemhez.
– Micsoda? – néztem rá. – Hogy jön ide Nathan?
– Mert már ismerlek!
– Dehogy ismersz! Amúgy sem találkoznék vele, ő nem jár
be a céghez. Miért is tenné? Már nem is dolgozik a családnak
– feleltem.
– Biztos lenne rá oka! – nézett rajtam végig.
– Ne nézz így rám! – kértem.
– Mégis hogy? – lépett közelebb. – A feleségem vagy!
Mióta összeházasodtunk, egy ujjal sem értem hozzád! – felelte
ingerülten.
– Tudom. De…
– Csak semmi de! – rántott magához. – Ha akarnám, már
most az enyém lehetnél!
– Miből gondolod? – próbáltam kiszabadulni a szorításából.
– Nehogy azt hidd, hogy csak azért nem szeretkeztünk még,
mert te nem akartad! – vágta a fejemhez. – Akkor teszlek
magamévá, amikor csak akarlak! – húzott magához még
szorosabban, és én attól féltem, hogy valami olyat tesz velem,
ami megbocsáthatatlan. De aztán csak rálökött az ágyra és
faképnél hagyott.
19
Elérkezett az idő, hogy visszamenjek dolgozni. Furcsa volt,
hogy már nem Nathan visz és hoz, hanem én vezetek. Mikor
odaértem, James ugyanazzal a mosolyával fogadott, mint
régen. Jó volt őt ismét látni. Felsiettem az irodámhoz, ahol
Sophie már várt rám.
– Minden rendben volt, míg nem voltam? – kérdeztem tőle.
– Igen, kisasszony – felelte.
– Már asszony vagyok – szóltam rá, és elhúztam a számat.
– Igen, elnézést, asszonyom.
– Semmi baj, csak viccelek! – nevettem fel keserűen. – Az
irodában leszek, ha keresnek! – mondtam és becsuktam az
ajtót.
Annyira más volt most minden, hogy még Barbara sem volt
ott. Az asztalomon hevert a rengeteg aláírandó, így leültem és
elkezdtem átnyálazni azokat. Már majdnem végeztem, amikor
valaki benyitott.
– Szia, Jess.
– Nathan! – A szívem azonnal kétszázzal kezdett kalapálni,
de abban a pillanatban eszembe jutott Daniel is, mikor
figyelmeztetett, hogy ne találkozzam vele.
– Beszélhetünk…? – lépett egyet felém, de nem
merészkedett beljebb.
– Persze, gyere – intettem neki.
– Kettőnkről – fejezte be a mondatát, amibe az előbb
belevágtam. Nem tudtam, mit feleljek, ezért csak néztem őt. –
Alkalmas most? – folytatta.
– Nem tudom, mit mondhatnék. Férjnél vagyok – feleltem,
mert bár a múltkor elkapott bennünket a szenvedély, és Daniel
is furcsán viszonyult hozzám az utóbbi időben, de tudtam,
hogy nem lenne tisztességes vele szemben.
– Igen, és mind a ketten tudjuk, hogy hiba volt hozzá
menned Danielhez.
– Sajnos ez már megtörtént – néztem rá szomorúan.
 – És mi lesz velünk? Az érzéseinkkel? – kérdezte.
– Nathan, ezt nem tehetem! Daniel ezt nem érdemli meg –
válaszoltam, bár inkább Daniel reakciójától tartottam, hogy mi
lesz, ha megtudja, hogy a kérése ellenére mégis találkoztam
Nathannal. És az igazat megvallva kezdtem félni tőle.
– Ha most azt mondod, és egyértelműen kijelented, hogy mi
nem lehetünk együtt, akkor elfogadom – nézett a szemembe.
– Nathan! Ne tedd ezt velem! – könyörögtem neki.
– Csak mondd ki! – lépett közelebb.
– Akármennyire is szeretlek, úgy érzem, most nem lehetek
veled – válaszoltam lehajtott fejjel, képtelen voltam ránézni.
Mikor felemeltem a tekintetem, láttam az arcán a
döbbenetet a válaszom hallatán, de nem tehettem mást. Hiába
volt minden tökéletes legutóbb, mikor együtt voltunk, Daniel
annyira megváltozott, és féltem, mit tenne Nathannal, ha
rájönne, mi van köztünk.
– Értem – felelte. – Akkor azt hiszem, nincs itt
keresnivalóm. – Arcon csókolt és elindult.
Abban a pillanatban döntöttem el, hogy valahogy el kell
válnom Danieltől. Még nem tudtam, hogyan, de jobbnak
láttam, ha Nathan addig nincs a közelemben. Féltem Daniel
reakciójától, a dühkitöréseitől, de tudtam, hogy meg kell
tennem ahhoz, hogy boldogan élhessünk azután együtt
Nathannal.
A gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben, mikor
hazaértem. Daniel nem volt otthon, így volt időm felkészülni a
beszélgetésre. Mire megjött, már minden egyes mondatot
végiggondoltam, amit majd mondani fogok neki.
– Szia, drágám! – lépett be az ajtón egy hatalmas csokor
virággal.
– Szia! – teljesen meglepődtem ezen a gesztusán, hiszen
ilyet még nem tett.
– Neked hoztam – nyújtotta felém a csokrot.
 – Köszönöm. – Gyorsan elvettem és vízbe tettem a virágot.
– Miért kapom? – néztem rá.
– Hogy bocsánatot kérjek, mert a féltékenység teljesen
elvette az eszemet.
– A féltékenység? – néztem rá.
– Igen. Tudom, hogy Nathan és közted volt valami, és nem
szeretem, ha a közeledben van – magyarázta, bár láttam a
szemein, hogy nem gondolja komolyan.
– Értem.
– És milyen volt a napod? – érdeklődött.
– Igazán jó. Rengeteg papírmunkám volt, de sikerült
majdnem mindet befejeznem – feleltem, és szándékosan nem
említettem Nathan látogatását.
– Akkor jó. Holnap is be kell menned?
– Igen, de nem hiszem, hogy egész nap bent maradok. Be
akarok menni apámhoz.
– A börtönbe? – kapta fel a fejét.
– Igen, oda, mivel nem engedték ki.
– Értem. Akarod, hogy veled menjek? – kérdezte.
– Nem, köszönöm, egyedül szeretnék menni. Amióta
eljöttem otthonról hozzád, nem is beszéltem vele. Azt hiszem,
itt lenne az ideje – feleltem.
– Rendben van – egyezett bele.
 20
Másnap munka után rögtön a börtönbe mentem. Már nagyon
vártam a találkozást, és hogy feltehessem a kérdéseimet
apámnak. Míg vártam rá, lopva körülnéztem a teremben, ahol
a többi rab is éppen beszélőn volt. Néhányuk szemében láttam
a megbánást, bár volt olyan is köztük, akin inkább az
elégedettség tükröződött. Remek lehet itt élni, gondoltam
magamban keserűen. A telefonomért nyúltam a táskámba,
mikor apám egyszer csak megérkezett és leült az asztalhoz.
– Hercegnőm! Köszönöm, hogy bejöttél hozzám! – kezdte.
Meg akarta fogni a kezem, de azonnal elhúzódtam tőle.
– Apa, beszélni akartam veled – néztem mélyen a szemébe.
– Értem – csüggedten húzta vissza a kezét maga elé. –
Akkor beszéljünk.
– Miért? – tettem fel a kérdést, ami attól a pillanattól
foglalkoztatott, hogy megismertem apám sötét oldalát.
– Jess. Mindent csak a családomért tettem.
– Úgy, hogy közben tönkreteszel egy másik családot? Mégis
mit gondoltál? – suttogtam fojtott hangon. – Tudod, régóta
sejtettem, hogy rossz úton jársz, de azt soha nem gondoltam
volna, hogy képes vagy ilyet tenni! Bár azok után, amit a
Graison testvérekkel tettetek, eszembe juthatott volna, hogy
bármire képes vagy – vágtam a fejéhez.
– Lányom. Kérlek! – nézett rám könyörgően.
– Nem, apa! Én kérlek! Elég volt ebből a színjátékból! Pont
azt kaptad, amit megérdemeltél, csak sajnos minket, a
gyerekeidet is belekevertél! – csaptam az asztalra és felálltam.
– Nem hiszem, hogy valaha bejövök még hozzád. Most látsz
utoljára! – Azzal elindultam a kijárat felé.
Megvártam, amíg az őr kinyitotta az ajtót, és kiléptem rajta.
Mielőtt becsukódott volna, még visszanéztem apámra, aki még
mindig ott ült, és lehajtott fejjel bámult maga elé. Rossz volt
így látni, mert szerettem őt, hiszen mégis csak az apám volt,
de annyi szemétséget művelt az életében, hogy az
megbocsáthatatlan volt. Szomorúan vettem tudomásul apám
összes bűnét és elindultam haza. A tudat, hogy Daniellel
találkozni fogok, csak még jobban elkeserített. Egyszerűen
már látni sem akartam őt. Az úton hazafelé csak az járt az
eszemben, hogy miként tudnám elindítani a válópert. A ház elé
érve gyomorgörcs kapott el, így még jó pár pillanatig a
kocsiban maradtam, hogy kicsit összeszedjem magam. Nagy
nehezen felmentem a lakásba, Daniel már ott várt rám.
– Hazaértél? – kérdezte a nyilvánvalót, ahogy beléptem az
ajtón.
– Igen, már itthon vagyok – feleltem és letettem a táskám a
kanapéra.
– Voltál apádnál?
– Igen, bár felesleges volt. – Miközben beszéltem hozzá,
levettem a cipőmet és elindultam a háló felé.
– Én már tudtam az elején, hogy nem kellene bemenned. Az
egy bűnöző – folytatta, és közben töltött magának egy italt.
– Remek. Már én is tudom.
– Van valami terved estére? – kérdezte.
– Tervem? – Meglepődtem a kérdésén. Néha olyan kedves
tudott lenni, mint régen. Persze ez általában nem sokáig tartott.
– Igen! Arra gondoltam, hogy elmehetnénk étterembe! –
felelte.
– Most akarsz étterembe menni?
– Igen. Enni azért csak kell! Gondoltam, elmehetnénk –
mosolygott.
– Rendben van. Akkor gyorsan átöltözöm és mehetünk –
egyeztem bele, mert arra gondoltam, hogy most olyan kedves,
talán sikerülne vele beszélnem jövőnkről.
Mire elkészültem, ő már az ajtóban várt és elindultunk. Nem
tudtam, hova megyünk, hagytam, hadd vigyen, ahova akar, de
arra nem számítottam, hogy pont abban az étteremben kötünk
ki, ahol Nathan is éppen ott van. Ideges lettem, főleg mikor
észrevettem, hogy nincs egyedül. Négyen ültek az asztalnál.
Vele szemben egy magas, barna hajú, jó kiállású férfi, mellette
egy ugyancsak barna, hosszú hajú nő ült, Nathan jobbján pedig
egy szőke leányzó. Látszott rajtuk, hogy igazán jól érezték
magukat. Nem akartam vele találkozni, ezért megtorpantam.
– Mi az, te nem jössz? – fordult vissza Daniel nevetve.
– Nem mehetnénk máshova? – kérdeztem, mire Daniel
körbenézett, és már ő is tudta, hogy miért akartam onnan
elmenni.
– Nem, ez a hely tökéletes lesz! – jelentette ki gonosz
mosolyra húzva a száját, és magával húzott.
Ahogy az asztalok között lépkedtünk, és a társaságuk felé
tartottunk, Daniel megállt, mikor melléjük értünk. A
tekintetem lassan Nathanra emeltem, láttam, hogy ő is engem
néz, de ahogy találkozott a tekintetünk, hirtelen elkapta a fejét.
Daniel egyből odalépett és köszönt neki, mintha régi jó
barátok lennének.
– Nathan – néztem rá és bólintottam. – Jó estét – köszöntem
a többieknek is, bár még nem ismertem őket.
– Jessica, Daniel. Hogy vagytok? – Nathan felállt üdvözölni
minket, de folyamatosan engem nézett, amivel nemcsak
zavarba hozott, de még Daniel is észrevette. Látva a
zavaromat, gyorsan magához tért, és bemutatta az
asztaltársaságot. – Jaj, de udvariatlan vagyok. Ők itt Josh és
Grace – mutatott a fiatal párra, akik vele szemben ültek. – Aki
pedig ott ül, az Emily… – ránéztem a szőke lányra, és
biccentettem neki is.
– A menyasszonya – fejezte be a mondatot a Josh nevű
fickó.
– A menyasszonyod? – meglepettségemben még a szám is
eltátottam. Egyszer ugyan mondta, hogy megnősül, de azóta
annyi minden történt, és én naivan azt hittem, hogy csak ezzel
akart távol tartani magától.
– Igen, igen – mosolygott zavartan, és ide-oda kapkodta a
fejét.
– Remek, akkor gratulálok! – A féltékenységtől nem láttam,
de erőt vettem magamon. – Ő pedig a férjem, Daniel. –
Belekaroltam és közelebb húztam magamhoz.
 – Gyertek, üljetek ide közénk! – hívott meg magukhoz
Emily és hellyel kínált minket.
– Nem, igazán kedves tőled, de nem akarunk zavarni –
felelte Daniel.
– Nem, gyertek csak nyugodtan! – Josh is próbált
marasztalni minket, ami már egyre kínosabb volt számomra.
Mivel Danielnek nem volt ellenvetése, így végül
csatlakoztunk hozzájuk. Nathan intett a pincérnek és hozattak
nekünk székeket. Josh egyből beszélgetésbe elegyedett
Daniellel, aminek azért örültem, mert bíztam benne, hogy nem
lesz az egész este olyan kellemetlen, mint az előző pár perc.
– Szóval, Daniel, mivel foglalkozol? – kérdezte Josh.
– A családi vállalkozást viszem – felelte.
– Na, ez remek! És mivel foglalkozik a családod? –
folytatta.
– Kereskedelemmel – mondta Daniel tömören.
– Értem.
Míg a fiúk beszélgettek, addig a lányok is faggatni kezdtek
engem.
– Mikor volt a lagzi? – kérdezte Grace.
– Pár hete, de nem volt nagy felhajtás – válaszoltam kissé
feszengve. Időnként lopva Nathanra pillantottam, és láttam,
hogy ő is folyamatosan figyel, ezért inkább minden erőmet
összeszedtem, hogy Grace-re és Emilyre tudjak koncentrálni.
– Nekünk is most lesz hamarosan az esküvőnk Nathannal –
szólalt meg Emily. – Egyébként ti honnan ismeritek egymást?
– kérdezte.
– Elnézést, meghoztuk a vacsorájukat! – szakított félbe a
pincér.
– Csak ide tegyék le középre, köszönjük – felelte Josh.
– Hm, nagyon jól néz ki! – szólt Daniel.
– Igaz? Tudjuk mi, hogy mi a jó! – mondta Nathan, majd
rám nézett és kacsintott egyet, de úgy, hogy senki ne lássa.
 – Mi még nem is rendeltünk, Jess! – szólt Daniel.
– Ne viccelj, nem látod, mennyi kaja van? – kérdezte Josh.
– Nyugodtan ehettek ti is! – mutatott a tálra.
Az asztal közepén elhelyezett fatál telis-tele volt finom
húsokkal és köretekkel, amik igazán jól néztek ki. Egyből
mindenki enni kezdett, így az asztalnál hatalmas csend alakult
ki, csak mi lányok folytattuk a beszélgetést.
– Na de Jess, nem feleltél még a kérdésemre! – szólt Emily.
– Szóval? Honnan ismeritek egymást a vőlegényemmel? –
tette fel a kérdést megint, és bennem megfogalmazódott, hogy
Emily nem sokat tudhatott Nathan munkájáról a családomnál.
– Hát, ez egy hosszú történet – feleltem. – Majd egyszer
elmesélem – mosolyogtam zavartan, miközben azon
töprengtem, hogy mit is mondhatnék neki, ha újra rákérdez.
– Remek! Akkor mi lenne, ha holnap így hármasban
elmennénk kávézni? – kérdezte Emily.
– Én benne vagyok! – felelte Grace.
– Hát nem is tudom – mondtam bizonytalanul, de Nathan
bátorító pillantására végül beleegyeztem. – Rendben, felőlem
mehetünk.
Amikor befejeztük a vacsorát, elköszöntünk egymástól, és
elindultunk hazafelé. Daniel egész úton egy szót sem szólt,
amiből tudtam, hogy valamin nagyon elgondolkodott. Olyan
volt ez, mint a vihar előtti csend, már vártam, hogy mikor fog
robbanni. A ház előtt aztán megállt, és én kiszálltam a
kocsiból.
– Menj csak előre, mindjárt jövök én is! – szólt utánam,
miközben elővette a telefonját.
Elindultam a kapu felé, de még hallottam, ahogy
megszólalt, ezért visszafordultam.
– Én vagyok. Mégis mi a szart művelsz? Nem azt mondtam,
hogy barátkozz össze vele, hanem, hogy távolítsd el azt a
majmot! – kezdte, majd mikor észrevette, hogy figyelem,
odakiáltott nekem: – Egy perc, és jövök, menj előre! –
utasított.
 Gyorsan felsiettem a lakásba, és azon tűnődtem, vajon kivel
beszélhetett, és főleg kiről. Nem értettem, hogy kit kell
eltávolítani és honnan. Már átöltözve az ágyban feküdtem,
mikor Daniel is megérkezett.
– Akkor holnap találkozol a csajokkal? – kérdezte.
– Igen, úgy néz ki – feleltem.
– Ez remek. De ne maradj el sokáig! – folytatta.
– Csak kávézni megyünk!
– Tudom! – szólt és bement a fürdőbe.
Mikor végzett és visszajött, alvást színleltem, csak hogy ne
kelljen tovább beszélgetnem vele.
Másnap dél körül találkoztunk Grace-szel abban az
étteremben, ahol előző este együtt vacsoráztunk. Emily még
nem volt ott.
– És ti mióta vagytok együtt Joshsal? – kérdeztem, míg
vártunk a kávénkra.
– Csak kollégák vagyunk – szögezte le.
– Attól még, hogy kollégák vagytok, lehet köztetek
kapcsolat – néztem rá.
– Sajnos nem, de az igazat megvallva, odavagyok érte –
pirult el, ahogy kimondta az érzéseit.
– Ez igazán jó dolog! – mosolyogtam.
– Igen, az, bár tartok ettől az egésztől – folytatta.
– Ezt hogy érted?
– Tudod, a mi munkánk, hogy is mondjam, nem hétköznapi.
– Hogyhogy? – vártam a folytatást, mert nem értettem,
miről beszél.
– Nem tudom, hogy mennyire bízhatom benned, ezért nem
szeretnék erről beszélni – mondta ki nyíltam, amire gondolt.
– Hölgyeim, a kávéjuk – szakított félbe minket a pincér.
– Köszönjük – felelte Grace, aztán megvárta, amíg a pincér
hallótávolságon kívül került. – Szóval, inkább valami másról
beszéljünk – fordult vissza felém.
– Rendben. Mindenkinek lehetnek titkai! – bólogattam, és
valóban meg is értettem, hogy néhány órás ismeretség után
nem akarta nekem kiönteni a szívét.
– És ti hogy vagytok Daniellel? – kérdezte. – Daniel a neve,
igaz?
– Igen, az – mosolyogtam. – Jól vagyunk – feleltem
egyhangúan, majd nagyot kortyoltam a kávémból.
– Ez nem volt valami meggyőző.
– Tudod, csak a mindennapok – válaszoltam.
– Gondolom. Bár még fiatal házasok vagytok ahhoz, hogy a
mindennapokról beszélhess – felelte, amire csak egyetértően
bólogatni tudtam.
– Tudom.
– Sziasztok! – megérkezett Emily, és azonnal leült közénk.
– Szia, Emily – köszöntem neki.
– Szia.
Láttam Grace-en, hogy nem igazán kedveli, bár valószínű,
hogy más oka volt, mint nekem. Már nem volt kedvem
beszélgetni, mert csak az járt a fejemben, hogy Nathan ezt a
nőt fogja feleségül venni. Jobb lett volna, ha csak Grace-szel
maradunk kettesben, mert nagyon szimpatikus volt nekem.
Olyan megbízhatónak tűnt. Jó lett volna kicsit jobban
megismerni és beszélgetni vele. Értelmes nőnek tartottam,
ezért érdekelt volna a véleménye sok dologról, de így, hogy
Emily is csatlakozott hozzánk, már csak kedvetlenül
szürcsölgettem a kávémat.
– Pincér! – intett oda a felszolgálónak. – Egy kávét, legyen
szíves! – Régóta itt vagytok? – kérdezte és felváltva nézegetett
minket.
– Nem olyan rég értünk ide! – felelte Grace.
– Ez remek. Olyan jó, hogy itt vagytok! Arra gondoltam,
hogy segíthetnétek nekem az esküvőszervezésében! – vágott a
közepébe. Olyan volt ez nekem, mintha direkt engem akart
volna bántani, bár nem tudhatta, hogy Nathan életem szerelme.
– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Grace és lopva rám
nézett, amiből abban a pillanatban sejtettem, hogy Grace tudja
az igazat.
– Persze, miért is ne! – felelte Emily.
– Persze, miért is ne! – vágtam rá én is.
– Biztos, jó lesz – fintorgott Grace, ahogy rám nézett.
– Akkor azt hiszem, minden nap találkoznunk kell, hogy
mindent elintézhessünk! – lelkesült fel Emily.
– Minden nap? – nyeltem egy nagyot.
– Igen! – kontrázott Grace. – Minden nap.
– Szerintem cseréljünk telefonszámokat, hogy elérjük
egymást! – folytatta Emily.
– Rendben – egyeztem bele.
Mindenki elővette a telefonját és beírogattuk egymás
számát. Gyorsan megittam a kávémat és felálltam.
– Viszont, ne haragudjatok, de most mennem kell – szóltam.
– Jaj, ne menj már! – kért Emily.
– Sajnálom, muszáj.
– Rendben van, akkor majd keressük egymást! – szólt
Grace.
– Rendben! – mosolyogtam és elindultam. – Sziasztok!
– Szia! – mondták szinte egyszerre.
Örültem, hogy Grace átlátta a helyzetet, de egyre jobban
érdekelt, hogy mennyit tud, mert a reakcióiból arra
következtettem, hogy sok olyan dologgal is tisztában volt, ami
csak Nathanra és rám tartozott.
21
Daniel továbbra is sokszor volt távol, és ha hazajött, mindig
durva volt velem. Kezdtem beletörődni, bár a válásról még
mindig nem mondtam le. Úgy gondoltam, hogy beszélnem
kell vele erről. Vártam, hogy alkalmas legyen erre az idő, de rá
kellett jönnöm, hogy ilyen soha nem lesz. Már hetek óta mást
sem csináltam, mint legnagyobb bánatomra Emilyvel
tervezgettem az esküvőt, és csak rágódtam a váláson, ezért úgy
döntöttem, nem húzom tovább az időt. Egyik este, miután
Daniel hazajött, előálltam a dologgal.
– Jess, itthon vagy? – kiáltotta el magát, amikor belépett az
ajtón.
– Igen! – siettem ki a szobából.
– Ajánlom is! – mondta.
– Tessék? – néztem rá kérdőn.
– Igen! Állandóan csak a barátnőiddel lógsz és soha nem
vagy itthon! – vetette a szememre. Ahogy forgolódott,
észrevettem, hogy véres az inge ujja.
– Történt valami? – kérdeztem, mert sérülésnek nem láttam
rajta nyomát, de ő csak nézett rám értetlenül. – Véres az inged
– mutattam rá.
– Semmi közöd hozzá! – felelte. – Te csak a saját dolgoddal
foglalkozz!
– Szerintem azt csinálok, amit akarok!
– Szerintem meg nem! De ezt már egyszer megbeszéltük! –
figyelmeztetett.
– Ezt hogy érted? – vontam fel a szemöldököm.
– Ne akarj kihozni a sodromból, mert nem állok jót
magamért!
– Én nem teszek semmit, csak…
– Elég volt abból, hogy állandóan eljársz itthonról! – vágott
a szavamba.
– Na jó, nekem ehhez nincs kedvem! Elviselhetetlen vagy!
– vágtam a fejéhez.
– Az nem én vagyok, drágám! – felelte gúnyosan. – És
egyébként is – közelebb lépett hozzám, majd magához
szorított –, azt hiszem, itt az ideje, hogy végre az enyém
legyél!
– Hogy micsoda?
– Eleget vártam. Már elég régóta a feleségem vagy, és nincs
az rendjén, hogy úgy élsz mellettem, mintha nem az lennél! –
folytatta.
– Tehát erről van szó? – emeltem fel a hangom. – Hát ezt
akarod?
– Igen! – nézett a szemembe. Hátrébb léptem és úgy
folytattam.
– Akkor itt van, tessék! Vedd csak el! – kiabáltam. – Azt
tudd, hogy igazán engem soha nem kaphatsz meg! A
testemmel azt csinálsz, amit csak akarsz, de a szívem sosem
lesz a tiéd!
– Ezt mégis hogy képzeled? – hirtelen lekevert egy nagy
pofont.
– Ahogy mondom! – kaptam az arcomhoz, ahol megütött. –
Soha nem fogom önként odaadni magam neked! – sziszegtem.
– Ó, és ha már itt tartunk, a válást sem akarom halogatni
tovább!
– A válást? – nézett rám kérdőn.
– Igen!
– Soha! – dühöngött. – Soha nem szabadulsz meg tőlem!
Pláne nem azért, hogy ahhoz a senkihez rohanj! – üvöltött.
– Nem értem, kire gondolsz!
– Igazán? – lépett ismét közelebb. – A drágalátos
Nathanodra gondolok! – megragadott ismét és úgy folytatta. –
Míg én élek, ti nem lesztek együtt!
– Miért gyűlölöd őt ennyire? – kérdeztem tőle, hiszen az
már számomra is egyértelmű volt, hogy erről van szó. – Mi a
bajod vele?
– Ahhoz neked semmi közöd!
 – Akkor csak erre kellek neked, hogy bosszút állj? –
kérdeztem.
– Szerinted mi más miatt vettelek volna el? – fintorgott és
töltött magának egy italt. – Szerinted lenne még egy olyan
pasi, aki együtt marad úgy egy nővel, hogy soha nem
szexelnek?
– Soha nem is tetszettem neked igazán, valld be!
– Látom, leesett a tantusz.
– De mégis miért? Mondd el az igazat végre!
– Ahhoz semmi közöd! – vágta a földhöz a poharát. – És
ajánlom, hogy senkinek ne szólj egy szót sem! Minden a mi
kis titkunk marad! – lépett ismét oda hozzám, majd
megszorította az állam. Ha egy szót is mersz szólni valakinek,
megöllek! – Láttam a szemein, hogy egy percig sem tétovázna,
így csak bólintottam. – Az arcodat meg jegeld le! – parancsolt
rám és ellökött magától.
A megmagyarázhatatlan hangulatingadozásai teljesen
megrémisztettek, és jóformán egy szavát sem értettem. Az,
hogy Nathant gyűlölte, engem pedig halállal fenyegetett, teljes
félelemben tartott. Tudtam, a válást többé nem hozhatom
szóba, mert akkor ismét ki fog akadni. Néha olyan kedvesen
tudott velem bánni, de ezek szerint akkor minden csak a látszat
kedvéért volt. Tanácstalan voltam, de senkivel nem tudtam
beszélni ezekről a dolgokról.
Mint minden nap, akkor is Emilyvel és Grace-szel
találkoztam, bár Daniel erről nem tudott. Az esküvőre már
minden készen állt, már nem volt mit elintézni. A virágok, a
helyszín, a dekoráció is meg volt már szervezve, ezért
beültünk egy fagyizóba kávézni. Hiába igyekeztem az
arcomon éktelenkedő zúzódást egy erős sminkkel eltakarni,
Grace látta rajtam, hogy gond van, és folyamatosan méregetett
a szemeivel.
– Akkor mindenki csak kávét kér? – kérdezte Emily.
– Igen! – felelte Grace, és én is bólogattam.
– Rendben, akkor azonnal hozom! – mondta, és elment a
pulthoz rendelni.
 – Jess, minden rendben? – kérdezte Grace.
– Persze, miért? – próbáltam mosolyogni.
– Mert nem úgy látom! – intett a fejével az arcom felé.
– Ja, ez semmiség. Csak nekimentem a szekrénynek! –
érintettem meg a monoklim.
– Aham, azok a fránya szekrények! – húzta össze a szemét.
– Ne most, kérlek! – néztem a közeledő Emilyre.
– Rendben – dőlt hátra a székén.
– Itt is vagyok! – ült le közénk Emily.
– Köszönjük! – mondtam és elkezdtem kavargatni a
kávémat.
– Most, hogy minden kész, már csak egy dolog van hátra! –
kezdte Emily.
– Igazán? És mi az? – érdeklődött Grace.
– Hogy titeket is meghívjalak az esküvőre! – nevetett. Akár
mulatságosnak is tarthattam volna ezt a hóbortos lányt és a
lelkesedését, ha az ő boldogsága nem az én
boldogtalanságomat okozta volna.
– Ne haragudj, Em, már szólnom kellett volna, de én nem
fogok tudni elmenni – kezdte a szabadkozást Grace, és ezen
nagyon meglepődtem. – De Josh biztosam ott lesz! – ígérte.
Úgyis ő Nathan legjobb barátja!
– Ó, sajnálom. Jess, és te? – fordult felém.
– Hát, tudod…
– Jaj, kérlek, ne mondd, hogy te sem jössz! – kérlelt.
– Igyekszem ott lenni – egyeztem bele.
– Ez isteni! – örvendezett Emily és egy nagyot kortyolt a
kávéjából.
22
Napok óta nem tudtam semmit Danielről. Az utolsó
veszekedésünk óta a színét sem láttam. Persze nem aggódtam
érte, hiszen addig is nyugalmam volt, míg ő nem tért haza.
Sajnos, mikor megérkezett, egyből kezdte a patáliát. Azt
láttam, hogy mozog a szája, de nem hallottam, amit mond.
Csak néztem, ahogy idegesen magyarázott, de egyszerűen nem
érdekelt. Mikor befejezte, hogy eltereljem a figyelmét a
morgásról, elmeséltem neki, hogy Emily meghívott minket az
esküvőjükre, amit meglepően jól fogadott.
– Igazán? Ez remek hír! – nevetett. – És mikor lesz?
– Két nap múlva.
– Máris? Csodás hírek! – kacagott még hangosabban.
– Minek örülsz ennyire? – kérdeztem meghökkenve.
– Végül is lagziba megyünk, nem? – hagyott magamra,
mikor bement a szobába.
Mivel az ajtó résnyire nyitva maradt, hallottam, hogy
valakit felhívott.
– Gratulálok, ez igazán remek hír! – mondta. – Tökéletes!
Csak az a dolgod, hogy le ne vedd a szemed róla! – suttogta.
Elindult az ajtó felé, ezért kisiettem a konyhába, és
próbáltam úgy tenni, mintha semmit sem hallottam volna.
Miután letette a telefont, felém fordult.
– Én nem tudok veled menni az esküvőre, de te elmész –
kezdte.
– Nem hiszem, hogy ott leszek – feleltem. – Nincs sok
kedvem most mulatni.
– Azt mondtam, hogy ott leszel! – parancsolt rám.
– És ha nincs kedvem? – néztem rá.
– Ó, életem! Sok olyan ember van, aki kénytelen olyasmiket
csinálni, amihez nincs kedve!
– Nem kötelezhetsz!
– Márpedig ott leszel!
– És ez miért jó neked? – fintorogtam.
– Hogy lásd a szerelmedet, ahogy egy másik nőé lesz!
– Gyűlöllek! – vágtam a fejéhez és a hálószobába mentem.
 Másnap egész nap ki sem mozdultam a lakásból. Daniel
korán elment, persze most sem mondta, hogy mikor jön haza.
Az ágyban fekve vártam, hogy véget érjen ez a nap is, ami
Nathan utolsó szabad emberként eltöltött napja volt. A közös
emlékeinkből táplálkoztam, és magamat okoltam azért, hogy
nem lehettünk együtt. Ha nem hagytam volna, hogy Daniel
közénk férkőzzön, ha nem lettem volna olyan makacs…,
ostoroztam magam. Annyi ha volt az életemben. Már
esteledett, mikor Daniel hazaért.
– Itthon vagy? – kiabált a szoba felé.
– Igen, itt vagyok! – szóltam vissza.
– Elmegyek, letusolok – mondta.
– Rendben.
A telefonom csörögni kezdett, de mivel a nappaliban
maradt, kénytelen voltam kimenni érte. A kijelzőn láttam,
hogy Emily hív. Nem volt kedvem vele beszélni, de mégis
felvettem a telefont.
– Szia, Em.
– Jessica! Készen vagytok a ma estére? – kérdezte
izgatottan.
– Miért? Mi van ma? – értetlenkedtem.
– A leánybúcsúm, amire kötelező eljönnötök!
– Ó, Emily, ne haragudj, de nem vagyok olyan…
– Nehogy nemet merj mondani! – szakított félbe. – A
leánybúcsúmról van szó! Itt a helyetek! A megszokott
étterembe megyünk, ott találkozunk mindenkivel! A fiúk is ott
vannak már! Gyertek ti is! – kérlelt és letette a telefont.
Döbbenten álltam a kanapénál, mikor Daniel kijött a
fürdőből.
– Kivel beszéltél? – kérdezte a kezemben tartott telefont
bámulva.
– Emilyvel – feleltem.
– És mit akart? – érdeklődött.
 – Most tartják a leánybúcsúját és meghívott rá minket. Ha
jól értettem, a fiúkéval együtt van abban az étteremben, ahol a
múltkor is összefutottunk velük – meséltem el neki.
– Remek. Akkor készülődj! – intett a szoba felé.
– Mi? Te el akarsz menni? – kerekedtek el a szemeim.
– Igen, és el is fogunk.
– De én nem akarok.
– Menj, és öltözz! – parancsolta. – Most!
Besiettem a szobába és átöltöztem. Tartottam Daniel
haragjától, ezért jobbnak láttam megtenni, amit mondott.
Már a kocsiban ültünk, mikor ismét megszólalt.
– Remélem, tudod, mi a dolgod! – mondta.
– Nem. Mi lenne az? – néztem rá.
– Mindenkinek azt kell látnia rajtad, hogy a világ
legboldogabb felesége vagy.
– Ekkorát nem tudok hazudni – motyogtam.
– Tessék? – csengett a hangja vészjóslóan.
– Megpróbálom – szépítettem a válaszomon.
Mikor odaértünk az étteremhez, a fiúkat gyorsan meg is
találtuk. Nathan, Josh és még valaki ott ült egy asztalnál, és
iszogattak. Daniel megragadta a kezem és maga után húzva
odasietett.
– Hé, ez egy legénybúcsú, ti mit kerestek itt? – nézett rám
Nathan.
– Emily hívott meg minket – emlékeztettem. – Szólt, hogy
itt lesztek, ide jöjjünk – mutattam körbe.
– Emily mondta? – nézett rám furcsállóan. – Érdekes.
– Ha zavarunk, mehetünk is! – kifelé vettem az irányt, de
végül Nathan megállított.
– Nem! – kapott a kezem után. – Maradjatok nyugodtan!
 Visszafordultam és a szemébe néztem. A tekintetétől nem
tudtam elszakadni. Teljesen elvesztem a szemeiben. Az ujjai
még mindig szorosan az enyéimbe kulcsolódtak, ami
egyszerűen simogatta a lelkem. Egy érintése elég volt ahhoz,
hogy elfelejtsem a fájdalmakat. Szívem minden dobbanásával
szerettem őt, és ez az érzés szétfeszített belülről. Daniel
megszorította a másik kezem, amitől visszatértem a jelenbe és
leültünk az asztalhoz. Megismertük Iant is, aki Joshsal
dolgozott együtt, bár azt még mindig nem tudtam, pontosan
mivel is foglalkoznak. Elkezdtünk beszélgetni, bár javarészt
csak a fiúk osztották meg a gondolataikat. Nathan
folyamatosan az arcomat fürkészte, én pedig lesütöttem a
tekintetem, mert tartottam Daniel reakciójától. Mi lesz ebből,
ha észreveszi? Kezdett idegesíteni, hogy Em minek hívott ide
minket, ha ő nincs is itt. Ennél furább legény- meg
lánybúcsúban még sosem vettem részt.
– Na, itt az ideje, hogy menjünk! – szólt Josh és felállt.
– Mi? Menni akarsz? Még csak most kezdődik az este! –
szólt Nathan.
– Már eleget ittál, barátom! Itt az ideje hazamenni, még
mielőtt olyat teszel, amit később megbánsz! – A szemei
folyamatosan köztem és Nathan között cikáztak, amitől
kezdtem kellemetlenül érezni magam.
– Igazad van – bólintott Nathan. – Menjünk!
– Akkor én is megyek! – Ian is csatlakozott hozzájuk, ő sem
akart maradni.
– Mi még maradunk egy kicsit – szólalt meg Daniel.
– Rendben, akkor holnap találkozunk!
– Igen. Holnap. – Nathan biccentett egyet felém, és elindult.
Nem sokkal később mi is elindultunk, és csak remélni
tudtam, hogy Daniel meg volt elégedve a viselkedésemmel.
Mivel nem szólt egy szót sem, és ezúttal nem éreztem a
testéből sugárzó feszült idegességet, azt hittem, minden
rendben volt, de ezt csak addig gondolhattam így, míg haza
nem értünk. Ahogy beléptünk a lakásba, azonnal rákezdett.
– Miért kellett így viselkedned? – nézett rám haragosan.
 – Miért, hogy viselkedtem? – kérdeztem vissza.
– Először is – töltött magának egy italt és úgy folytatta –,
hagytad, hogy hozzád érjen.
– Mégis mit kellett volna tennem? – értetlenkedtem.
– Akár el is húzhattad volna a kezed! Észrevettem azt is,
hogy egész este egymást néztétek!
– Ezt csak te gondolod így! – válaszoltam és a háló felé
indultam.
– Mindenki látta! – kiabált. – Ne fordíts nekem hátat, ha
hozzád beszélek! – A földhöz vágott egy poharat, és utánam
jött.
– Most mit akarsz? – fordultam meg, és úgy hátráltam tőle.
– Elegem van belőled! – Megmarkolta a kezem és az ágyra
lökött. – Soha nem teszed azt, amit mondok – őrjöngött.
– Én mindig azt teszem! – feleltem, bár nem kellett volna,
mert azonnal megpofozott.
– Megmondtam, hogy megölöm őt! – fenyegetőzött és
előhúzott egy fegyvert, ami eddig a nadrágja övrészébe volt
csúsztatva hátul.
– Ez meg mi? – szörnyülködtem. – Egész végig nálad volt?
– Miért, mit gondoltál? Mindig nálam van, amit tudhatnál,
ha nem lennél ilyen – fintorgott.
– De én… – próbáltam őt lecsillapítani, de nem hagyta.
– Fogd be a pofádat! Elegem van belőletek! – kiabálta
tovább.
– Daniel! Nem tettem semmit!
– Szenvedni fog az a szemét! – folytatta összeszorított
fogakkal, majd kiment tölteni magának még egy pohárral.
– Szerintem eleget ittál már! – siettem utána.
– Neked ehhez semmi közöd! – hadonászott fenyegetően a
fegyverrel.
– Miért utálod őt ennyire? – kiabáltam vele.
 – Azt elég, ha én tudom!
A bejárati ajtó felé vettem az irányt, de utánam jött.
– Most meg hova mész? – kapta el ismét a karom.
– Csak el – feleltem és már lépni akartam egyet, mikor
megrántotta a karom és a kanapéra dobott.
– Nem mész te sehova!
– Hagyj engem békén! – kiáltottam, de nem érdekelte.
Egyre közelebb jött és undorító vigyorral nézett rám.
– Most az enyém leszel! – hörögte és félredobta a fegyvert.
– Mi? Ezt nem teheted! – igyekeztem hátrálni, de a kanapé
megakadályozott.
Egy szempillantás alatt rám vetette magát, és durván
csókolgatni kezdett. Félelmemben csak kiabálni tudtam.
– Daniel! Kérlek! – kérleltem őt, de meg sem hallotta.
Teljes erejével lefogott, alig tudtam alatta mozogni. Nagy
nehezen elértem az egyik vázát, amivel fejbe vágtam. A váza
azonnal összetört az ütéstől, Daniel éppen csak kicsit
megszédült, ami elég volt ahhoz, hogy kiszabaduljak a kezei
közül. Berohantam a hálóba, és bezárkóztam.
– Akkor is az enyém leszel te, kurva! Vele is voltál,
úgyhogy most velem is leszel! – üvöltötte, miközben
dörömbölt az ajtón.
Félelmemben a szemközti sarokban bújtam és meg sem
mertem szólalni. A kezemet a számra szorítottam, és csak
hallgattam, ahogy szitkozódott. Egy kis időre elhallgatott,
ezért azt hittem, végre lenyugodott, de ez nem tartott sokáig.
Pár pillanattal később hangos robbanásszerű ütéssel betörte a
szobaajtót. Megindult felém, és nekem nem volt hova
menekülnöm.
– Megmondtam, hogy az enyém leszel! – sziszegte és a
hajamba kapaszkodott. Erősen meghúzta azt, majd a falhoz
verte a fejem és az ágyra dobott.
– Daniel, ne csináld – kértem őt sírva, de nem hatotta meg a
könyörgésem.
 Fölém térdelt az ágyon, és lekevert egy pofont.
Megpróbáltam elfordulni, hogy legalább az arcomat védjem,
de magához rántott, letépte rólam a fölsőm és vadul csókolni
kezdett.
– Kérlek, ne! – sírtam tovább.
Teljes erejével nyomott le. A kezeimet a fejem fölé emelte
és az egyik kezével lefogott, míg a másikkal kiszabadította
magát a nadrágjából. Továbbra is csak sírtam és minden
erőmmel ki akartam szabadulni alóla, de túl gyenge voltam. A
szoknyámat a derekamra húzta. Még azzal sem bajlódott, hogy
a fehérneműm lehúzza, egyszerűen csak félretolta és már
belém is hatolt. Fájdalmasan felsikoltottam a döféstől, de sírni
már nem volt erőm. Teljesen elgyengültem. Fel-alá kezdett
rajtam mozogni, hangos nyögései jelezték, hogy mennyire
élvezi. Undorodtam tőle. Miután végzett, legurult rólam és
csak feküdt mellettem még mindig lihegve. Én a félelemtől és
a megrázkódtatástól mozdulni sem bírtam.
– Ezt soha senkinek nem mondhatod el, különben megöllek!
– nézett rám, miután felült az ágyon.
Képtelen voltam válaszolni, csak a könnyeimet törölgettem,
amik újból folyni kezdtek az arcomon. Igyekeztem a szakadt
ruháimmal eltakarni magam, ami persze nem igazán sikerült.
– Tedd rendbe magad! És ne feledd, holnap esküvőre kell
menned! – figyelmeztetett, majd elindult kifelé.
A betört ajtót arrébb dobta és elment otthonról.
– Gyűlöllek! – suttogtam magam elé. – Mindennél jobban
gyűlöllek!
23
Ahogy sikerült magam valamennyire összeszednem, azonnal a
fürdőbe mentem, hogy eltüntessem magamról Daniel minden
nyomát, de még így is mérhetetlenül mocskosnak éreztem
magam. De tudtam, hogy másnap az esküvőn ott kell lennem,
erősnek kellett maradnom, nem engedhettem meg, hogy bárki
rájöjjön, mi történt velem előző éjszaka. Reggel arra
gondoltam, hogy elmegyek Nathanhoz. Tudtam, hogy nem
mondhatom el neki, hogy Daniel megerőszakolt, mégis úgy
éreztem, már a közelsége megnyugtatott volna. Felvettem hát
a földig érő királykék alkalmi ruhámat, hívtam egy taxit és
elvitettem magam hozzá. Az ajtaja előtt állva újra eszembe
jutott, mit tett velem Daniel, és ettől felfordult a gyomrom.
Nagy levegőt vettem, és bekopogtam Nathan ajtaján.
Köntösben nyitott ajtót, ahogy megláttam őt, egyből könny
szökött a szemembe. Megtörve álltam előtte és csak nagyon
nehezen tudtam megszólalni.
– Tényleg meg akarsz nősülni? – kérdeztem. – Szerinted
boldog lehetsz vele?
– Most te tényleg a házasságom miatt aggódsz? – Váratlanul
érte a látogatásom, ez látszott rajta.
– Nem, én téged féltelek! – nyeltem egy nagyot, hogy
folytatni tudjam.
– Engem nem kell.
– Tudod, elviselem, ha nem lehetsz velem – sóhajtottam egy
nagyot, de nem hagyott nyugodni Daniel fenyegetőzése.
Féltettem Nathant mindentől és mindenkitől. – Elviselem, ha
mást veszel el, de ha történik veled valami, abba belehalok! –
A kezeim közé fogtam az arcát és úgy folytattam. – Belehalok,
mert mindennél jobban szeretlek! – Magamhoz húztam, és a
fülébe suttogtam. – Nem akarom, hogy megnősülj! Azt
akarom, hogy csak az enyém legyél! – Hosszan
megcsókoltam, amit ő csak visszafogottan viszonzott. Hátrébb
léptem, mire ő mélyen a szemembe nézett, de megszólalni
nem tudott. – Tehát nem mondod le az esküvőt – néztem rá
kérdőn, és ő nagyon lassan megrázta a fejét, majd lesütötte a
szemeit. – Akkor megyek – fordultam meg, de még
visszanéztem rá. – Készülődnöm kell egy esküvőre – mondtam
fájdalmasan. – Ugyanis életem szerelme megnősül – vontam
meg a vállam, mert már mindent feladtam.
Egyenesen a templomhoz mentem, és legnagyobb
döbbenetemre Daniel ott várt rám.
– Te mit keresel itt? – kérdeztem tőle mélységes undorral a
hangomban, amikor közelebb lépett hozzám.
– Hol voltál? – nézett rám dühösen.
 – Sehol – feleltem, és el akartam tőle lépni, mikor utánam
nyúlt.
– Várj csak! Ne feledd, köztünk minden rendben – fogta
meg erősen a kezem és elindultunk a tömeg felé.
Mire odaértünk, már Nathan is jelen volt. Folyamatosan
engem nézett, én pedig idegességemben inkább a másik
irányba fordultam. A násznép beáramlott a templomba, ezért
mi is csatlakoztunk. A legelső padban ültünk le, és ott vártuk
az ifjú párt, hogy ők is csatlakozzanak. Miután ők is
elfoglalták a helyüket, a pap elkezdte a ceremóniát. Nem
tartott sokáig, szinte azonnal a lényegre tért.
– Nathan Bergen. Akarja-e az itt megjelent Emily Millert
feleségül venni? Kitart-e mellette jóban, rosszban,
gazdagságban, szegénységben, egészségben, betegségben, míg
a halál el nem választja önöket egymástól?
A templomot hatalmas csend járta át, mindenki a vőlegény
válaszára várt. Nathan maga elé meredve állt a pap előtt, de
nem jött ki hang a száján. Emily közelebb hajolt és mondott
neki valamit, mire Nathan felnézett, majd Joshra pillantott.
Lassan visszafordult Em felé, és válaszolt.
– Igen, akarom.
Lehunyt szemekkel hallgattam a válaszát, ami akkora
fájdalommal árasztotta el a testem és a lelkem, hogy azt
hittem, meghalok. Lassan kinyitottam a szemem, és ahogy
Nathre néztem, rögtön találkozott a tekintetünk. Pár pillanat
múlva Emilyre pillantott, és suttogott neki valamit, miközben
a pap folytatta. Ezúttal Emhez intézte a kérdést.
– Emily Miller, akarja-e az itt megjelent Nathan Bergent
férjéül fogadni? Kitart-e mellette jóban, rosszban,
gazdagságban, szegénységben, egészségben, betegségben, míg
a halál el nem választja önöket egymástól?
– Igen, akarom! – válaszolt Emily ragyogó mosollyal az
arcán.
Ahogy a pap kimondta, hogy házasok, elcsattant az első
hitvesi csókjuk. Nem bírtam nézni őket, ezért a szőnyeget
kezdtem el mustrálni.
 A ceremónia után mindenki átment az étterembe, amit már
oly jól ismertem én is, és ott folytatódott a lagzi.
– Nekem most el kell mennem – húzott félre Daniel.
– Rendben – bólintottam.
– Siess haza! – mondta.
– Mi? Már vissza sem jössz? – kérdeztem, bár inkább volt
öröm a hangomban, mint számonkérés.
– Nem. És te se maradj sokáig! – figyelmeztetett fenyegető
hangom a fülembe suttogva, majd homlokon csókolt – nyilván
a násznépnek szánt műsor gyanánt.
– Rendben – válaszoltam, majd amikor már nem láthatott,
undorodva töröltem meg magam, ahol hozzám ért, és azonnal
felhívtam Grace-t, hogy belőle merítsek erőt. Nagyon közel
kerültünk egymáshoz az utóbbi hetekben, és úgy éreztem,
benne megbízhatom, és megoszthatom vele a fájdalmamat.
– Szia, Grace! Találkozhatnánk?
– Szia, Jess! Baj van? – kérdezte.
– Nem, nincs, csak beszélnem kellene valakivel! –
hadartam, mert nem akartam telefonban belekezdeni.
– Rendben, gyere, itthon vagyok! Fel tudod írni a címem?
– Igen, egy pillanat. – Gyorsan elővettem egy tollat és az
asztalon heverő szalvéták egyikére elkezdtem írni, ahogy
diktálta. – Máris indulok – mondtam.
– Rendben, várlak.
Rögtön intettem egy taxinak és már száguldottunk is Grace
lakása felé. Mire odaértem, Grace már a ház előtt várt.
– Szia, Jess! Minden rendben? – nézett rám.
– Jaj, Grace, nem, semmi sincs rendben! Beszélnünk kell.
– Persze, gyere be! – kinyitotta előttem az ajtót és
bementünk. – Mi a baj?
– Grace! – felé fordultam, hogy a szemébe nézhessek. –
Tudom, hogy tudsz mindent! – kezdtem.
 – Nos, mi az, amire gondolsz? – kérdezte összehúzott
szemekkel.
– Nathanra és rám.
– Igen. Tudom – válaszolt. – Miben segíthetek?
– Nem tudsz segíteni, csak muszáj valakivel beszélnem,
mert úgy érzem, megőrülök! – beljebb léptem a nappali felé.
– Ennyire kiakasztott az esküvő? – nézett rám.
– Nem csak az! Nézd, Grace! Magam sem tudom, hogy
miért, de megbízom benned. Mikor Emily esküvőjét
szerveztük, már akkor láttam rajtad, hogy te olyan ember vagy,
akinek beszélhetek, és nem szólsz egy szót sem. Sokszor volt
olyan, hogy azt éreztem, mellettem állsz, és ez nagyon jólesett.
Most viszont tényleg nagy szükségem van rád – fakadtam ki,
és észre sem vettem, hogy sírni kezdtem.
– Jól van, nyugodj csak meg, itt vagyok, meghallgatlak! –
közelebb jött hozzám és átkarolt. – Meséld el, mi történt!
– Grace! Én meghalok! – néztem rá kétségbeesetten.
– Dehogy halsz meg!
– De igen. Tudtad, hogy elmentem Nathanhoz?
– Nem. Mikor voltál ott?
– Közvetlenül az esküvő előtt. Megkérdeztem, hogy jól
meggondolta-e ezt az egész esküvő dolgot. – Ismét Grace-re
néztem és zokogni kezdtem. – Szükségem van rá! Olyan nagy
szükségem lenne rá! – temettem az arcom a kezeimbe.
– Jess. Mi történt?
– Megnősült – szipogtam tovább.
– Azt tudom. De veled mi történt? – húzta el a kezem az
arcom elől, és nézett mélyen a szemembe.
– Azt nem tudom, hogy elmondhatom-e – léptem az
ablakhoz.
– Bennem megbízhatsz! – Utánam lépett ő is, és megfogta a
kezem.
 – De ígérd meg, hogy soha senkinek nem fogod elmondani!
Legfőképpen Nathan nem tudhatja meg! – eskettem őt.
– Te jó ég, Jess, ne ijesztgess! Mondd már! – sürgetett.
– Ígérd meg!
– Jól van, megígérem!
– Tegnap este történt. – Nem jöttek a szavak, és csak
gondolkodtam. Képek villantak fel előttem arról, hogy mit tett
Daniel, és csak sírni tudtam.
– Mi történt? – kérdezte Grace most már idegesen.
– Daniellel veszekedtünk, és ő… – Elcsuklott a hangom, és
keserves zokogásban törtem ki, miközben saját magamat
öleltem.
– Jess. Kérlek, mondd, hogy nem bántott! – fordított maga
felé Grace.
– Megerőszakolt – nyögtem ki végül.
– Az a szemét, ezt nem fogja megúszni! És te még ezek után
is vele vagy? – nézett rám dühösen.
– Nincs más választásom – feleltem.
– Mi az, hogy nincs más választásod? – húzta fel a
szemöldökét.
– Eddig is félelemből voltam vele, de most megfenyegetett,
hogy megöl engem is és Nathant is, ha elmondom bárkinek
vagy megpróbálom elhagyni – törölgettem a szemem. –
Úristen, Grace, nem mondhatod el senkinek! – néztem rá
hirtelen.
– Nem fogom, ne aggódj – nyugtatott meg. – Viszont
szerintem Nathannak tudnia kellene – tette hozzá.
– Semmiféleképpen nem tudhatja meg! Ő soha!
– És most mihez kezdesz? – nézett rám.
– Nem tudom. Olyan jó volna egy kis időt eltölteni vele –
meredtem a távolba az ablakon át.
– Akarod, hogy idehívjam? – kérdezte.
 – Nem lehet, hisz ma volt az esküvője – fintorogtam. –
Pedig megkértem. – Ismét folyni kezdtek a könnyeim, de már
nem érdekelt. – Kértem, hogy ne tegye. Biztos szereti Emilyt,
ha elvette.
– Jess – közelebb lépett és megfogta a kezem. – Azt tudnod
kell, hogy Nathan téged, és csakis téged szeret tiszta szívéből.
Azt nem árulhatom el, hogy mit miért tett vagy tesz, de ebben
az egyben soha ne kételkedj. – Megtörölte az arcom. – Most
menj, szedd rendbe magad, ígérem, hogy Nathan hamarosan itt
lesz! – szólt és elővette a telefonját.
Igazából egy szavát sem értettem, de valahogy ösztönösen
éreztem, hogy jót akar nekem, ezért szót fogadtam. Bementem
a fürdőbe, megmostam az arcom és megigazítottam a
sminkem. Mire visszaértem, Grace már letette a telefont.
– Már elindult – szólt.
– Ezt hogy tudtad elintézni? – néztem rá kikerekedett
szemekkel. – Hiszen amúgy is olyan késő van már. – Ekkor
vettem észre, hogy már beesteledett.
– Bízz bennem. Azt nem tudja, hogy te is itt vagy, miattam
jön.
– Érted otthagyja a feleségét az esküvője napján?
– Mondtam, hogy nem szereti, és vagyunk olyan
viszonyban, hogy megtegye.
– De Grace, ugye tudod… – néztem rá esdeklően.
– Igen. Amiről beszéltünk, az kettőnk közt marad! –
bólintott. – Amíg várunk, kérsz egy teát?
– Igen, azt elfogadom, köszönöm. – Leültem a kanapéra, és
ott vártam.
Mire a tea elkészült, Nathan már az ajtóban volt. Gyorsan
felálltam, hogy üdvözölhessem, de Grace szólt, hogy inkább
menjek be a szobába, ezért úgy tettem, és az ablakig meg sem
álltam.
– Grace! Grace! – kiáltozott Nathan.
– Nathan! – lépett ki a konyhából Grace.
 – Minden rendben?
– Miért ne lenne?
– Josh küldött, hogy jöjjek ide azonnal. Baj van?
– Nincs. Velem nincs.
– Ha nincs baj, akkor miért kellett úgy rohannom? –
értetlenkedett.
– Nathan!
– Minek kellett ide jönnöm? – követelte a választ.
– Nathan! – szólt rá Grace erélyesen.
– Mi van?
A falak nem voltak túl vastagok a lakásban, ezért minden
szavukat jól hallottam. Ahogy elhallgattak, a szívem
hevesebben kezdett verni. Olyan csend vett körül hirtelen,
hogy minden dobbanást hallottam. A szobában sötét volt, nem
mertem villanyt gyújtani. Csak a holdfény világította meg a
szobát, ezért nem lehetett sok mindent látni. Az ajtó lassan
kinyílt, idegességemben megfordultam az ablak felé. Mikor
Nathan már bent volt, lassan visszafordultam, hogy lássam őt.
Ahogy Grace becsukta az ajtót mögötte, lassú léptekkel
elindultam, bár féltem, hogy a remegő lábaim nem bírnak el.
– Hát itt vagy – suttogta, ahogy észrevett.
– Itt – feleltem. – Nathan, sajnálom, hogy…
Egy lépéssel előttem termett, és a csókjával belém fojtotta a
szót. Annyira jólesett érezni az ajkait a számon, hogy minden
addigi fájdalmamat elfelejtettem. Szorosan öleltük egymást, és
csak nagyon nehezen engedtünk a szorításból.
– Köszönöm, hogy eljöttél – suttogtam.
– Annyira hiányoztál – ölelt még erősebben.
– Te is nekem.
Egy pillanatra elgondolkodott, és eltolt magától, hogy rám
nézhessen.
– Gondolod, Grace megharagudna, ha…
 – Nem, dehogy! – húztam magamhoz szenvedélyesen.
Mind a kettőnket úgy égetett a vágy, hogy egymáséi
lehessünk, hogy nem tudtunk uralkodni magunkon. Nathan az
ajtóhoz ment és kulcsra zárta azt. Mikor visszalépett hozzám,
gyengéden végigsimított a hajamon. Olyan intim, olyan
szeretetteljes volt ez a mozdulat, hogy beletelt pár
másodpercbe, mire fel bírtam emelni a fejem. Egy ideig csak
néztük egymást, és hallgattuk egymás szívverését, amit a
csendes szobában úgy lehetett hallani, mint egy sebesen
száguldó vonat robaját. Lassan megcsókolt, amit mohón
viszonoztam, hiszen minden csókjára ki voltam éhezve.
Óvatosan lesegítette a ruhámat, amit a földre hajított, és
közben a sajátjától is megszabadult. Olyan lágyan csókolt,
hogy teljesen elgyengültem a kezei között. Az ágyra fektetett
és rám nézett. Imádtam, ahogy vágyakkal teli csillogó
szemekkel kémlelt, és ez csak még jobban feltüzelte bennem is
a vágyat. Fölém hajolt és beletúrt a hajamba. Annyira jó volt
őt érezni, hogy hangosan felnyögtem, mire lassan elkezdett
felettem mozogni. A gyengédsége teljesen elvarázsolt.
– Annyira jó veled! – suttogta a fülembe, miközben szép
lassan megismételte a mozdulatot.
Elkezdtem reszketni alatta, ezért egy picit megállt. Nem
bántam, mert nem akartam, hogy ilyen gyorsan véget érjen ez
a gyönyör. Pár másodperc múlva puha csókokat lehelt a
nyakamra, és ismét mozogni kezdett. A hátába markolva
szorítottam őt magamhoz, mikor ismét remegni kezdtem, mire
ő ismét megállt egy pillanatra.
– Kérlek – nyögtem a szájába.
Annyira kívántam őt, hogy nem bírtam tovább. Nathan
gyorsított a tempón, mire hirtelen megfeszült minden
porcikám. Hangos nyögésekkel jeleztem, hogy ne hagyja abba.
Egyszerre jutottunk el a csúcsra, amit a gyönyör és a
tökéletesség kettősége jellemzett. Kimerülve feküdtünk az
ágyban. Nathan még mindig szorosan ölelt és nem eresztett.
Lassan végigcsókolta a testem a számtól haladva a lábam
ujjáig. Annyira jóleső, simogató volt minden csókja, hogy
újból felizgatott. Ahogy visszaindult, a csókok szinte már csak
lágy leheletek voltak. Kicsit elidőzött a combjaim között, amíg
a takarót markolva újból bele nem remegtem az élvezetbe.
Újra csókolni kezdett, felfelé haladt a hasamon át a
melleimhez, majd a nyakamon keresztül visszatér az
ajkaimhoz. Szinte levegőt is alig kaptunk, úgy csókoltuk
egymást. Fantasztikus érzés volt, hogy mindenhol őt éreztem
magam körül. Akkora vágy volt még mindig bennünk, hogy
nem tudtuk betelni egymás becézésével. Minden porcikám
követelte azt a gyönyört, amit csak ő adhatott meg nekem.
Ismét óvatosan belém hatolt, és testünk megint egy ritmusra
járt. Halk nyögéseimmel adtam tudtára, hogy mennyire
élvezem a kényeztetést, majd a hajába túrtam és
végigsimítottam a kezem a hátán. Kezével megkereste a
kezem, és az ujjainkat összekulcsolva visszaemelte a fejem
fölé. Annyira izgató volt minden, amit csinált, hogy szorítani
kezdtem a kezét, majd újból elélveztem, és egy pillanattal
később ő is követett. Elégedetten sóhajtott bele a nyakamba,
majd legördült rólam, mellém heveredett és szorosan magához
ölelt.
– Nem akarom, hogy ez legyen az utolsó – sóhajtottam.
– Én sem akarom – lehelt puszit a vállamra.
– Veled akarok élni – próbáltam közelebb bújni hozzá, bár
már nem tudtam hova.
– Nekem is ez minden vágyam, de most nősültem meg.
– Tudom. Rosszul is érzem magam.
– Remélem, nem tűnt fel senkinek, hogy eljöttem és Josh
tartja a frontot. Nem akarok problémát.
– Megértem. – Egy kicsit elszomorodtam, de már nem
lehetett mit tenni.
– Lassan mennem kéne. – Gyengéden homlokon csókolt, és
megpróbált felkelni.
– Ne menj még! – kértem.
– Muszáj mennem!
– Kérlek! – visszahúztam őt, és megöleltem.
Nem akartam még elengedni, csak egy percre vágytam még,
hogy érezhessem, hogy az enyém. Csak egy percig, míg
boldog lehettem.
– Nekem te vagy az egyetlen, aki számít! Nem tudom, hogy
bizonyíthatnám be! – mondta.
– Nathan!
– Miattad veszek levegőt! Azt érzem, hogy hegyeket tudnék
megmozgatni! Csak akkor vagyok erős, ha velem vagy! Veled
tudok önmagam lenni.
– Ez az első – mondtam és a szemébe néztem.
– Milyen első? – nézett rám kérdőn.
– Az első, hogy hiszek neked! Látom a szemeidben, hogy
igazat mondasz.
– Szeretlek, Jessica! – súgta és végigsimította az arcom. –
Viszont most tényleg mennem kell. – Szorosan magához ölelt,
és megcsókolt.
– Tudom – feleltem.
– Szeretlek.
– Én is nagyon – hunytam le a szemem. – Visszajössz
hozzám még egyszer, bármikor? – néztem ismét rá, nem
válaszolt, viszont a tekintete elárult mindent. – Várni fogok
rád – feleltem a ki nem mondott ígéretére. – Mindig!
Felöltözött, majd visszalépett hozzám és még utoljára
megcsókolt, aztán elindult. Ahogy becsukta maga mögött az
ajtót, hangos zokogásban törtem ki. Most értettem meg, hogy
ez volt a búcsú. Úgy éreztem, hogy most veszítettem őt el
örökre.
Nagy nehezen felöltöztem, és már indultam volna, mikor
Grace résnyire kinyitotta az ajtót.
– Bejöhetek? – kukucskált be.
– Persze, gyere csak! – mosolyogtam rá vöröslő szemekkel.
– Ezek szerint jól sikerült a találkozás – nézett rám.
– Igen – szomorodtam el. – De el is veszítettem őt.
– Ezt hogy érted?
 – Azt hiszem, most búcsúzott el tőlem.
– De mi volt? – faggatott tovább.
– Tudod, Grace, nem lehet szavakba önteni. Olyan
gyönyörű volt. – Mély levegőt vettem, és úgy folytattam. –
Olyan varázslatos volt, hogy el sem akarom hinni. Nagyon
kedves volt hozzám, és annyira gyengéd, mint még soha senki.
Szinte egybeforrt a testünk és a lelkünk is. Annyira szeretem
őt – sóhajtottam. – Belehalok, annyira szeretem.
– Akkor ez jó! – nevetett Grace.
– Igen, ez jó, de mint mondtam, ez most a búcsúnkat is
jelentette.
– Ezt még mindig nem értem – nézett rám kérdőn.
– Tudod…
– Jessica! – Megfagyott bennem a vér, ahogy meghallottam
Daniel kiabálását.
– Mit keres ez itt? – néztem ijedten Grace-re.
– Nem tudom, azt sem tudom, hogy hogy talált ide – felelte.
– Itt vagyok! – próbáltam nyugalmat erőltetni magamra.
– Mit keresel itt? – kiabált tovább, bár már ott állt alig két
méterre tőlem Grace lakásában.
– Grace-hez jöttem, hogy beszélgessünk – feleltem ártatlan
képpel.
– Megmondtam, hogy időben gyere haza! – sziszegte a
fogai közt.
– Tudom, de a barátnőmmel beszélgettem – válaszoltam
neki.
– Most azonnal hazamegyünk! – ragadta meg a karom.
– Jól van, na, de engedj el! – Féltem tőle, és ezt Grace is
észrevette rajtam.
– Minden rendben lesz? – akart beleavatkozni Grace.
– Persze, semmi baj, de most megyek! – mondtam, és
reméltem, hogy tényleg nem esik majd bántódásom, aztán
elindultam Daniellel.
Hazáig egy szót sem szólt, de olyan feszült volt a csend
körülöttünk, hogy tudtam, nagy bajban vagyok. Meg sem
mertem szólalni, csak vártam, és próbáltam lélekben
felkészülni a legrosszabbra. Mikor felértünk a lakásba, alig
csukódott be az ajtó mögöttem, már kaptam is az első pofont,
amibe beleszédültem. A számból kiserkent a vér, aminek az
ízétől rosszul lettem. Még fel sem ocsúdtam az első ütéstől,
amikor már kaptam is a következőt.
– Most mi bajod van? – néztem rá sírva.
– Vele voltál, te szajha! – kiabálta.
– Ez nem igaz! Honnan veszed? – kérdeztem.
– Honnan veszem? Tudom! – Arrébb dobta az útjából az
egyik széket és ismét felém közelített.
– És most mi a terved? Megölsz? – kiabáltam már én is. –
Akkor tedd meg, csak legyen már ennek vége!
– Nem foglak megölni! – kezdett rángatni a karomnál
fogva. – Még nem! – tette hozzá, majd a dohányzóasztalra
lökött, ami összetört alattam.
– Akkor mit akarsz? – néztem vissza rá.
– Majd megtudod! – fröcsögte vérben forgó szemekkel.
Halálra rémültem, mikor elkezdte módszeresen szétverni a
saját otthonát, de azt gondoltam, hogy addig, amíg azokat az
ütéseket nem én kapom, nem érdekel, mit tör össze.
Összehúztam magam az asztal darabjain és vártam, hogy
lehiggadjon. Mire kitombolta magát, a nappali úgy nézett ki,
mint egy háborús övezet.
– Takarodj a szobádba! – parancsolt rám. Megpróbáltam
felállni, de sajgott mindenem. Erre ő odalépett hozzám és a
hajamba kapaszkodva felhúzott.
– Azt mondtam, hogy takarodj! – üvöltötte megint és újból
megpofozott.
A szoba felé botorkáltam, újra vér ízét éreztem a számban,
és ahogy a kezem fel akartam emelni, éles fájdalom nyilallt
belé. A szobába érve azonnal az onnan nyíló fürdőbe mentem,
hogy rendbe szedjem magam. Ahogy a tükörbe pillantottam,
egy eltorzult arcú nő nézett vissza rám. A szám felrepedt és a
duplájára dagadt, az arcomon jól kivehetően ott éktelenkedett
a keze nyoma, a hajam megtépázva. Megmostam az arcom és
beborogattam a kezem, amin már megjelentek a zúzódás
jellegzetes kék foltjai. Mikor visszamentem a szobába,
képtelen voltam az ágyra feküdni, így az egyik sarokba
kuporodtam le a takaróval. Az egész éjszakát ott töltöttem, és
egy percre sem mertem lehunyni a szemem. Az éjjel olyan
lassan telt el, hogy azt hittem, soha nem lesz vége. Hajnalban
kicsit elszunyókáltam, mert reggel arra riadtam, hogy Daniel
bekiabált nekem.
– Most megyek, de hamarosan jövök. Ne menj sehová. –
Csak az ajtónyílásban megjelenő árnyékát láttam, de már elég
volt az is, hogy a rémület úrrá legyen rajtam.
Hangosan becsapta maga mögött az ajtót és elment. Hiába
tudtam, hogy egyedül vagyok, sokáig nem mertem még
megmozdulni. Talán órákat is töltöttem így a sarokban, és
reménykedtem benne, hogy mindez csak egy rossz álom.
Halványan rémlett, mintha megcsörrent volna a telefonom,
de nem volt erőm felállni. Inkább csak ott üldögéltem a
takaróba bújva, amíg el nem aludtam. Arra ébredtem, hogy
valaki nagy robajjal berontott a lakásba, nagyon megijedtem,
hogy Daniel érkezett haza. Feltérdeltem és úgy vártam a
következő csapást. Az ajtó lassan kitárult, és pár pillanattal
később Nathan lépett a szobába. Mikor megláttam őt, hangos
zokogásban törtem ki. Odasietett hozzám és mellém térdelt.
– Jess! Ó, Jess! Mi történt? – magához ölelt, de fájdalmasan
eltoltam magamtól.
– Mit keresel itt? Nem akarom, hogy itt találjon! –
kiabáltam kétségbeesetten, miközben körbekémleltem.
– Nem lesz semmi baj, Jessica! – próbált megnyugtatni. –
Mi történt?
– Semmi – törölgettem a könnyeim.
– Azt látom. Mondd el, kérlek! – könyörgött tovább.
 – Mondom, hogy nem történt semmi.
Fel akartam állni, hogy lássa, jól vagyok, de ahogy
felemelkedtem, a takaró a földre zuhant jól láthatóvá téve a
sérüléseim. Nathanra néztem, aztán rémülten a takaró után
kaptam, miközben felszisszentem fájdalmasan.
– Megütött? – kérdezte, és láttam a szemében fellobbanó
haragot.
– Nem. – Egy kardigánért nyúltam és magamra húztam.
– Akkor mi történt?
– Elestem.
– Ne csináld már ezt, kérlek! Még védet ezt a szemetet?
Esküszöm, megkeresem és szét fogom verni a pofáját! Addig
fogom ütni, amíg mozog! – kiabálta.
– Kérlek, Nathan, ne tedd!
Elindult az ajtó felé, ahol Josh az útjába állt. Csak ekkor
vettem észre, hogy ő is ott van, addig fel sem tűnt.
– Nathan, maradj most itt Jessicával! – nézett rám Josh.
– Josh, engedj, mert még téged is megütlek! –
figyelmeztette őt.
– Josh, kérlek, ne engedd! – kérleltem Josht, de nem tudott
mit tenni.
Nathan lement Joshsal a nyomában. Kimentem a
nappaliban, ahol szembesültem az éjszaka történtekkel.
Elkezdtem egy kis rendet rakni, amikor Nathan visszajött és
megállt az ajtóban.
– Gyere velem! – szólalt meg halkan.
– Mi? Hová? – meglepetten néztem rá.
– Gyere velem! – ismételte közelebb lépve. – Szökjünk
meg!
– Nem lehet, Nathan!
– Miért nem? – óvatosan a kezemért nyúlt és megfogta.
– Kérlek, ne csináld! – csuklott el a hangom.
 – Szökjünk meg, Jess! Kérlek, gyere velem!
– És Emily? Most nősültél meg – mondtam.
– Emily mindent tud!
– Rólunk? – Teljesen meglepődtem a kijelentésén.
– Igen. Kérlek. – Már annyira közel állt hozzám, hogy
éreztem a leheletét az arcomon.
Lassan, óvatosan megcsókolta minden sebemet, amin
könnyes szemmel elmosolyodtam.
– Rendben van, menjünk! De hová? – adtam be végül a
derekam.
– Majd mindent elintézek! Szedd össze a ruháid és az
irataid! Megvárom! – felelte.
Amilyen gyorsan csak tudtam, bepakoltam a bőröndbe
néhány ruhámat és az irataimat is megkerestem. Igyekeztem
nem otthagyni semmi fontos és pótolhatatlan dolgot. Josh, aki
időközben visszatért, segített levinni mindent a kocsihoz, majd
elindultunk a lakására. Grace már ott volt, megdöbbenve
fogadott minket.
– Sziasztok! Jess, veled mi történt? – kérdezte tágra nyílt
szemekkel.
– Az a mocsok kezet emelt rá – válaszolt Nathan helyettem,
és éreztem a hangján, hogy remeg az elfojtott indulattól.
– És most mi lesz? – nézett ránk.
– Asszonyszöktetés, baby! – viccelődött Josh.
– Elszökteted? És Emily? – kérdezte.
– Miért jön nekem mindenki Emilyvel? Tudod jól, miért
vettem el! Kit érdekel az a hárpia! – fintorgott Nathan, és ezen
nagyon meglepődtem, miközben a szívem nagyot dobbant
örömömben.
– És a terved? – kérdezte Josh Nathantól.
– Már az sem érdekel! Csak azt akarom, hogy Jessica
biztonságban legyen, és csak mellettem lehet biztonságban! –
ölelt magához.
 – Megértelek – bólintott Grace, ahogy végignézett rajtam.
– Kérhetek valamit? – szólt Nathan Joshhoz.
– Persze, mondd!
– Itt maradhat, amíg én is összeszedek egy-két holmit és
visszajövök érte?
– Igen, de meg ne haragudj, mi legyen Emilyvel? –
kérdezte.
– Őt majd én elintézem!– felelte.
– Ahogy akarod.
– Siess, drágám! – szóltam utána, mielőtt becsukta volna az
ajtót.
– Igyekszem! Hamarosan jövök – ígérte és elment.
Míg Grace készített nekem egy teát, addig Josh bekísért a
nappaliba.
– Lehet, hogy a kérdésem bután fog hangzani, de ti most
együtt vagytok Grace-szel? – pillantottam Joshra, mert nem
igazán tudtam, hogy mit gondoljak kettőjükről.
– Igen, képzeld, beadta a derekát! – kacsintott rám és
elmosolyodott.
Idegesen lépkedtem mellette, amit Josh azonnal észre is
vett.
– Jól vagy? – nézett rám.
– Igen, azt hiszem. De félek, hogy rossz döntést hoztunk! –
mondtam el az aggályaim neki.
– Szerintem meg ez a lehető legjobb, amit csak tehettek. Így
az a szemét nem érhet hozzád többet, és Nathan is
megszabadul végre Emilytől – felelte.
– Ezt miért mondod? – néztem rá.
– Á, nem fontos. A lényeg, hogy végre együtt lesztek! –
mondta.
– Drágám, ide tudnál jönni? – szólt Grace.
– Persze, kicsim, megyek! – felelte és már indult is.
 Csak foszlányok jutottak el hozzám a beszélgetésükből.
Hallottam, hogy valaki hamarosan meg fog érkezni, ami
idegessé tette mindkettőjüket. Josh visszajött hozzám és leült
mellém.
– Valami baj van? – kérdeztem tőle.
– Nem, nincs! – válaszolta, miközben a szája szélét
rágcsálta. – Csak idejön Ian is – harapta el a mondta végét. –
Öhm, tudod, a legénybúcsún találkoztál vele.
– És ezért lettetek idegesek? – néztem Grace-re, aki a teával
épp felém lépkedett.
– Nem, csak tudod, ez a helyzet és ez az egész… nem
kellene, hogy más is megtudja. Te nem így gondolod? –
kérdezte.
– Igen, igazad van.
– Tessék! – nyújtotta felém a teát.
– Köszi, Grace – vettem el tőle azt.
Pár perc elteltével kopogtak Josh ajtaján. Azt hittem,
Nathan jött vissza, de Ian hangját hallottam meg, ezért úgy
döntöttem, egyelőre nem bújok el. A konyhaajtóban álltam,
amikor meghallottam Nathan hangját is, ezért én is odasiettem.
– Főnök! – Nathan belecsapott Ian kezébe üdvözlésképp.
– Főnök? – néztem rájuk kérdően.
– Hát, igen. Tudod – köszörülte meg Nathan a torkát és
Joshra nézett, de ő csak a szemét forgatta.
– Az én emberem – válaszolta helyette Ian.
– A maga embere? – ismételtem meg.
– Igen, Nathan Bergen ügynök, a CIA szolgálatában áll –
jelentette ki határozottan.
– Ügynök? CIA? – értetlenkedtem. – Nathan? – néztem rá.
– Hát, tudod, az úgy volt, hogy…
– Ne hebegj-habogj itt, Nathan. Ez nem a legjobb
ügynökömre vall! – parancsolt rá Ian.
 – Tehát ügynök vagy – bólogattam. – Akkor ti? –
körbenéztem a lakásban, és mindenkit jó alaposan szemügyre
vettem.
– Igen, Jess, itt mindenki az – válaszolta Grace.
– Értem.
– Na, figyeljetek, fiatalok! Hallottam, szöktetés van –
szólalt meg Ian.
– Fel akar tartóztatni? – kérdezte Nathan, majd közém és
Ian közé állva a háta mögé tolt.
– Nem. Csak híreket hoztam. Viszont azt elvárom, hogy ha
szükségünk van rád, mindig kéznél legyél!
– Ha szabadon elmehetünk, ígérem, úgy lesz! – egyezett
bele Nathan.
– Ha nem veszed ki a chipet, akkor elmehettek.
– Milyen chipet? – vágtam közbe.
– Tudod, minden ügynök bőre alá beültetnek egy jeladót,
abból tudjuk, hogy ki hol van – magyarázta Josh. – Ha
valamelyikünk bajban van, így gyorsabban meg tudjuk találni.
– És így el sem lehet tűnni a CIA elől – tette hozzá
gúnyosan Nathan.
– Uraim! Nem gondoljátok, hogy így is túl sok belső
információt tudott meg Mrs. Akkerman? – szólt Ian, és
összekulcsolt kezekkel nézett a fiúkra. – Talán nem kellene.
– Akkor megegyeztünk?
– Meg – csapott Nathan kezébe Ian.
– És mi az, amiért ide jött? – kérdeztem Iant.
– Hát ezt nem biztos, hogy Jessica előtt kellene
megbeszélnünk! – válaszolt Josh és Nathan közt járatva a
pillantását.
– Gyere velem, Jess! – szólt Grace, és bekísért a szobába.
A kanapén ültünk, amíg vártuk, hogy csatlakozhassunk a
beszélgetéshez. Addig is elkezdtem kifaggatni Grace-t.
 – Szóval ti mind kollegák vagytok? – kérdeztem.
– Igen.
– Akkor ezért vagytok ilyen jóban és ezért tudod Nathan
minden lépését – állapítottam meg, bár inkább csak
magamnak.
– Ez így van. Mondtam, hogy nem mondhatom el, miért, de
bízhatsz benne – emlékeztetett.
– Igen, mondtad – bólogattam. – Azt hiszem, akkor már sok
mindent értek. – És Emily? – kaptam fel a fejem.
– Ő nem tartozik közénk, és soha nem is fog. Ki nem
állhatom azt a nőszemélyt, akár csak a fiúk – fintorgott.
– De Nathan elvette őt.
– Igen, de nem mondhatom el, miért – felelte.
– Egy újabb titok…
– Gyere, azt hiszem, már kimehetünk! – intett.
– Valami baj van? – kérdeztük egyszerre, ahogy
visszaértünk a férfiak társaságához, mert mindketten jól láttuk
rajtuk a gondterheltséget.
– Nem, nincs, csak munkaügyben kellett beszélnünk –
felelte Josh.
– Jess, akkor mehetünk? – lépett hozzám Nathan.
– Igen – bújtam hozzá.
– Köszönünk mindent! – néztünk Grace-re és Joshra.
– Nem kell, haver! – felelte Josh.
Elköszöntem Grace-től, és megköszöntem neki mindent.
Josh segített Nathan cuccait is levinni a kocsihoz, majd kivitt
minket a reptérre. Amikor odaértünk, félrehúzódtak egy pár
percre és elmélyült beszélgetésbe kezdtek, majd ők is
elbúcsúztak egymástól.
– Szia, Jess! – intett nekem is Josh.
– Szia, Josh, és még egyszer köszönök mindent! – szóltam
utána.
 24
Egyenesen a jazz őshazájába, New Orleansba repültünk. Még
soha nem jártam itt, ezért boldog voltam, hogy végre
eljuthattam oda, és az külön boldoggá tett, hogy Nathan is
velem volt. Elmentünk egy házba, amit Josh bérelt ki nekünk,
amíg mi úton voltunk. Beköltöztünk, és végre megkezdhettük
közös életünket. Kezdtem megnyugodni és hátrahagyni a
múltat. Kicsit pihentünk, aztán elindultunk a városba
szétnézni. Végigmentünk a Royal Streeten, ahol Nathan
boldogan mutatta meg nekem a St. Louis-katedrálist. Olyan
gyönyörű volt minden, csak úgy kapkodtam a fejem a sok
látnivalótól. Elvitt a legendás New Orleans-i zeneparkba, ami
tele volt a híres zenészek szobraival és éttermekkel. Az
egyikbe beültünk vacsorázni is. Az ablakból ráláttunk a szépen
kivilágított parkra. Hazafelé még elmentünk a Frenchmen
Streetre. Érdekesnek találtam, hogy a járda telis-tele volt
festve halakkal. Hullafáradtan értünk vissza a házhoz, ezért
csak bedőltünk az ágyba, én pedig azonnal elaludtam. Rég
aludtam ilyen jól. Tudtam, ezt is, mint annyi mindent,
Nathannak köszönhetem. Másnap reggel megkerestem a
telefonom, bár félve néztem meg. Százkét nem fogadott
hívásom és üzenetem volt, mindegyik Danieltől.
– Most mit csináljak? – néztem Nathanra tanácstalanul,
mikor újból megszólalt a telefon.
– Semmit. Hagyd, hadd csörögjön.
– De akkor soha nem áll le! – mondtam, mire Nathan
kikapta a kezemből, és megnyomta a felvevőgombot, majd a
számhoz emelte.
– Daniel? – félve szóltam a telefonba.
– Hol vagy, te kis kurva? – üvöltött.
– Semmi közöd hozzá, Daniel!
– Azzal a szeméttel vagy?
– Felejts el végre!
– Megtalállak! Úgyis megtalállak, és akkor megöllek! –
fenyegetőzött.
 – Ne fenyegess engem!
– Majd meglátod! Ja, és a szeretődet is kinyírom! – ígérte.
– Ne hívj többet! – kiabáltam és lecsaptam a telefont.
Nagyon felzaklatott Daniel hívása. Azt hittem, most, hogy
végre elhagytam, nyugtom lesz tőle, de a telefonhívása után
féltem, ez a nap soha nem fog eljönni. Gyűlöltem őt, minden
porcikámmal. Hogy elterelje a gondolataimat, Nathan elvitt
reggelizni a Bourbon Streetre, utána pedig egyenesen a St.
Patrik-templomba mentünk, hogy nyugalmat találjak a falai
között.
Este egy pubba mentünk, hogy vérbeli jazzt hallgassunk,
aminek nagyon örültem. Hiába élveztem a szaxofon
megnyugtató dallamai, láttam Nathanon, hogy valami
nyomasztja. Nem akartam rákérdezni, mert tudtam, a munkája
miatt úgysem válaszolhat, de ha el akarja mondani, itt leszek,
csak ki kellett várnom. Nem is telt el sok idő, ahogy
visszaértünk a házhoz, leültetett a nappaliban, és idegesen járt
előttem fel-alá.
– Jess, beszélnünk kell! – kezdte a mondandóját, ami engem
is nyugtalanná tett.
– Minden rendben? – felálltam, és léptem egyet felé.
– Nem tudom. Illetve velünk igen, de valamit el kell
mondanom – nézett rám.
– Jaj, mondd már, Nathan, ne húzd az időt! – kértem őt.
– Csak próbálj meg nyugodt maradni.
– Mondd már el!
– Az apád…
– Igen? Mi van vele?
– Nem akartam elmondani, hogy ne idegesítselek fel, de
nemrég megszökött a börtönből…
– De ez hogy lehet? – vágtam a szavába és elkezdtem fel-alá
járkálni.
 Ugyan nem váltunk el valami szépen, de mégis csak az
apám és aggódtam érte.
– Kicsim. Nem az a lényeg, hogy hogyan sikerült
megszöknie.
– Hát nem ezért kerestek?
– De igen. Illetve azért, hogy elmondják, megtalálták őt. –
Lassan közelebb lépett és megfogta a vállam. – Nagyon
sajnálom, Jess, de apád meghalt.
– Meghalt? – ismételtem gépiesen, és visszaültem a
kanapéra.
– Igen. Nagyon sajnálom! – mellém guggolt, és
megcsókolta a kezem.
– Azt lehet tudni, hogy mi történt? – A könnyeim maguktól
indultak el. Tudtam, hogy apám nem egy makulátlan ember, de
attól az apám volt, és akármennyire is fájt bevallanom,
szerettem őt.
– Nem számít, hogy hogyan. A lényegen ez nem változtat –
felelte kimérten.
– Cordell tudja már?
– Szerintem igen.
– Fel kell hívnom őt! – nyúltam a telefonomért.
– Ne mondd el neki, hogy hol vagyunk! – figyelmeztetett.
– Rendben – bólintottam, miközben már tárcsáztam is.
– Cordell? Jessica vagyok – szóltam a telefonba, amikor
felvette.
– Szia, Jess. Tudod már? – kérdezte.
– Igen, most tudtam meg.
– Annyira sajnálom – szipogott.
– Igen, én is, de várható volt, amilyen életet élt – feleltem,
bár nekem is elszorult a torkom.
– Jössz a temetésre?
– Nem hiszem, hogy ott tudok lenni.
 – Rendben, megértem. És Daniellel mi a helyzet?
– Róla nem akarok beszélni – próbáltam kerülni a témát. –
Nem olyan, mint amilyennek gondolod!
– Neked mindig van valami kifogásod – kelt a régi
iskolatársa védelmére anélkül, hogy bármit is tudott volna a
kettőnk kapcsolatáról. Bár az volt az érzésem, hogy inkább apa
miatt vágta ezt a fejemhez.
– Cordell, te ezt nem értheted! – feleltem nyugodtan.
– Dehogynem!
– Inkább beszéljünk később, jó? – mondtam és letettem a
telefont.
Fájt, hogy Cordell így beszélt velem, de tudtam, ha
lenyugszik, akkor megint olyan lesz, mint régen.
– Hogy vagy? – kérdezte aggódva Nathan.
– Már jobban. Azt hiszem – feleltem és megcsókoltam.
– Most mit csináljunk? – lépett hátrébb egy kicsit. – Mihez
lenne kedved?
– Veled lenni. És neked?
– Akarod tudni az igazat? – sejtelmesen mosolygott rám.
– Persze, vagyis nem – léptem el tőle. – Férjnél vagyok! –
viccelődtem.
– Felejtsd el! Te hozzám tartozol! Az enyém vagy! – kapott
utánam és visszahúzott magához.
– Igen. Egyébként beszéltem vele.
– Kivel?
– Daniellel. Megmondtam, hogy el akarok válni, de nem
hiszem, hogy beleegyezik – húztam el a szám, és néztem végig
magamon, mert még mindig jól látszódtak a sérüléseim.
– Tényleg megmondtad neki? – csodálkozott.
– Igen.
– Akkor ez borította ki? – kérdezte.
 – Nem tudom. Már régóta furcsán viselkedik. Soha sincs
otthon, állandóan bezárkózik a fürdőbe és telefonálgat.
Egyszer, mikor hazajött, véres volt az inge ujja – emlékeztem
hangosan.
– Véres?
– Igen, és ez nem tetszett nekem. Mikor rákérdeztem, mi
történt, ordibálni kezdett velem, hogy ugyan mi közöm hozzá.
– Jess. Nem kényszeríthet, hogy vele maradj! Előbb-utóbb
kénytelen lesz elengedni – próbált megnyugtatni, de nem
sikerült neki.
– És te? Neked is ott van Emily.
– Még nem tudom, nehéz lesz magamról levakarni.
– Nathan, én félek – néztem a szemébe.
– Mitől félsz? – kérdezte.
– Tudod, hogy mitől, azaz inkább kitől.
– Nem kell félned.
– Ha valami történik veled, én leszek a felelős érte. Daniel
egy őrült, ki tudja, mire képes.
– Ez nem igaz, drágám!
– De igen, az, és ezt te is tudod.
– Ígérem, hogy senki nem állhat közénk. – Megcsókolt,
aztán bekísért a hálóba.
Lassan elkezdett csókolgatni, ami nagyon jólesett. Tudtam,
hogy mit szeretne és én hagytam neki. Kigombolta az ingemet,
de abban a pillanatban bevillant, hogy mit tett velem az a
szemétláda.
– Ne haragudj, kérlek! – állítottam le.
– Miért haragudnék?
– Mert most még nem vagyok kész erre. – Összehúztam
magam előtt a kigombolt ingemet, így próbáltam elrejteni a
sebeimet.
 – Nincs semmi baj, Jess! Én addig várok, amíg csak akarod.
Nem akarok úgy veled lenni, ha te nem vagy benne biztos –
simogatta meg az arcom.
– Nem haragszol?
– Gyere ide! – tárta szét a karját és én egyből odabújtam
hozzá, aztán elaludtunk.
25
Gyorsan teltek a napok New Orleansban, és én boldog voltam.
Egyedül apám halála árnyékolta be a gondolataimat. Bántott,
hogy Cordell is úgy nekem támadt, de tudtam, előbb-utóbb
lenyugszik. Az egyik reggel Nathan telefonja ébresztett
minket. Ő is mélyen aludt, így csak nagy sokára vette fel.
– Szevasz, haver! Mi van? – kelt ki az ágyból mellőlem. –
Minden rendben? – kérdezte.
Biztos voltam benne, hogy Josh hívta őt, de a további
beszélgetést nem hallhattam, mert kiment a szobából. Míg
telefonált, én egy kicsit lustálkodtam még, aztán lassan
elkezdtem készülődni. Letusoltam és felöltöztem. Mire a
nappaliba értem, Nathan reggelivel várt.
– Rosszul vagy, szívem? – nézett rám aggódva.
– Nem, csak egy kicsit szédülök – fogtam meg a fejem. –
Biztos gyorsan ültem fel az ágyon – gondolkodtam hangosan.
– Kicsit sápadtnak látlak – folytatta.
– Nincs semmi baj, Nathan! Nyugodj meg! – Odalépett
hozzám és elvette a tálcát tőlem. – Kivel beszéltél? –
kérdeztem.
– Joshsal.
– Na és hogy vannak? Mikor lesz a nagy nap? –
érdeklődtem, bár a szédülés még nem múlt el teljesen.
– Még nem tudják, sok a meló – felelte.
– Sajnálom.
– Mit? – nézett rám kérdőn.
– Tudom, hogy legszívesebben te is ott lennél.
 – Ez nem igaz! – lépett ismét közel hozzám és átölelt. – Én
most a lehető legjobb helyen vagyok. – Megsimogatott és
megcsókolta a homlokom, hogy ezzel is nyomatékosítsa, amit
mondott.
– És nem mondott semmit? – kérdeztem.
– Apádat holnap temetik – mondtam kimérten.
Egy pillanatra megfagyott a levegő a szobában.
– Holnap?
– El akarsz menni? – simogatta meg az arcom gyengéden.
Elgondolkodtam a kérdésén, de aztán rájöttem, hogy ha úgy
is tennék, apámat ez már nem hozná vissza, viszont Daniel
könnyen rám bukkanhatna, amit nem akartam. Még mindig
féltem tőle, pláne most, hogy tudta, Nathannal szöktem meg.
A fenyegetései még mindig a fülemben csengtek, így
elhatároztam, hogy biztosan nem megyek haza.
– Inkább nem – határoztam végül. – Cordell ott lesz
helyettem is. Daniel biztos számít rá, hogy elmegyek, és nem
akarok vele találkozni!
– Rendben van, drágám – válaszolt és ismét megcsókolt.
Lassan elindult a fürdőbe, hogy ő is rendbe szedje magát, én
pedig a nappaliban maradtam. Befejeztem a reggelit és a tálcát
ki akartam vinni a konyhába, amikor ismét megszédültem. A
tálca hangos csörömpöléssel esett a földre, én pedig
visszahuppantam a kanapéra. Forgott velem a világ, és elfogott
a hányinger. Nagyokat nyeldestem és a homlokomat fogtam,
mikor Nathan sietve beszaladt hozzám.
– Minden rendben? – kérdezte aggódva.
– Persze, semmi baj – intettem. – Csak elejtettem a tálcát.
Mindjárt összeszedem.
Gyorsan összeszedtem, ami a földre esett, és kivittem a
konyhába. Elmosogattam, ami nem tört össze, a többit pedig
kidobtam. Mire visszatértem a nappaliba, Nathan nem volt
sehol.
– Nathan! – szólítgattam, de nem felelt.
 Kezdtem aggódni, hogy hova tűnhetett, és már körbejártam
a lakást is, de sehol nem volt. Épp hívni akartam, hogy merre
jár, mikor betoppant az ajtón.
– Hol voltál? – kérdeztem, ahogy megláttam.
– Csak leugrottam a sarokra – felelte.
– Többet ne menj el szó nélkül! – kértem.
– A gyógyszertárban voltam. Terhességi tesztet hoztam
neked. – Ahogy kimondta ezt a pár szót, újra rám tört az
émelygés. Nekem is megfordult már a fejemben, hogy talán
terhes vagyok, de arra nem számítottam, hogy Nathan is erre
fog gondolni.
– Nekem? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Azt akarom, hogy megcsináld! – nézett rám. – Most
azonnal! – mondta ellentmondást nem tűrően.
Kivettem a kezéből a dobozkát és bementem vele a fürdőbe.
A tükör előtt állva gondolkodtam azon, hogy mihez fogok
kezdeni, ha valóban gyermeket várok. Féltem, mi lesz, mert
akár Daniel is lehetett a pici apja, de abban biztos voltam,
hogy nem titkolhatom Nathan elől. Nagy nehezen
megcsináltam a tesztet, és míg vártam az eredményt, potyogni
kezdtek a könnyeim. Aztán megláttam a pozitív eredményt
jelző két csíkot, és melegség töltötte el a szívemet. A hasamra
tettem a kezem.
– Kicsikém. Isten hozott – suttogtam. – Ugyan nem tudom,
mit hoz nekünk a jövő, de az biztos, hogy én mindig itt leszek
neked – folytattam.
Megnéztem magam a tükörben, letöröltem a könnyeim és
visszamentem Nathanhoz.
– Pozitív lett – szóltam halkan. – Babát várok –
szorongattam a tesztet.
Nathan arca boldogságtól ragyogott, majd odasietett
hozzám. Hirtelen felemelt, megpörgetett és olyan
szenvedéllyel csókolt meg, hogy egészen beleszédültem.
– Akkor apa leszek? – lépett hátrébb, hogy a szemembe
tudjon nézni. A tekintetéből tudtam, hogy boldog a hírtől,
ezért még nehezebb volt válaszolnom neki.
– Nem tudom. – Könny szökött a szemembe, de csak ennyit
tudtam felelni.
– Mi? – sápadt el egy pillanat alatt.
– Nathan, én annyira sajnálom! – zokogásban törtem ki és
lehuppantam a kanapéra.
– Ezek szerint más is lehet az apa – dörzsölte meg a
homlokát. – Hát persze! Hogy is gondoltam, hogy nem fekszel
le vele! – emelte fel a hangját. – Hiszen gyönyörű nő vagy,
akinek vannak szükségletei. Ő meg ott volt, és arra gondoltál,
miért ne? Nem igaz, Jessica? – fejezte be és haragosan nézett
rám.
Annyira fájt a reakciója. Egy pillanatig arra gondoltam,
hogy elmondom neki, mi történt, de aztán rájöttem, hogy
semmi értelme nem lenne. Egyébként is, Nathan
vérmérsékletét ismerve, csak baj lenne, ha megtudná. Dühösen
és csalódottan felálltam, odaléptem mellé és amilyen erővel
csak tudtam, lekevertem neki egy pofont. A tenyerem sajgott a
csattanás után, de nem érdekelt. A szemébe néztem és úgy
válaszoltam.
– Nem tudsz te semmit! Csak vádaskodsz!
– Igazán? – kérdezte. – És mikor voltál vele? Már ha szabad
tudnom – tapogatta az arcát.
– Ez miért fontos? – lepett meg a kérdése.
– Mert ha közvetlenül előtte vagy utána voltál velem is,
vagy esetleg fordítva, akkor nehéz lesz kitalálni, hogy kié a
gyerek! Akkor csak a DNS-teszt segíthet, de azt terhesség alatt
nem ajánlott elvégeztetni! – felelte ingerülten.
– Ez nem lehet. – Elkeseredve ültem vissza a kanapéra.
Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik.
– Hát ez remek! Az én ágyamból másztál az övébe, vagy az
övéből az enyémbe? – kérdezte továbbra is mérgesen.
– Rohadj meg, Nathan! – emeltem fel a fejem. – Ezt nem
érdemlem tőled! – ismét potyogni kezdtek a könnyeim. – Ezt
nem! Ó, ha tudnád.
 – Ugyan mit? – kérdezte.
– Semmit! Inkább hagyj most békén – kiabáltam vele és
berohantam a hálóba.
Lefeküdtem az ágyra és a saját szerencsétlenségemet
sirattam. Ez hogy történhetett meg? Miért pont velem?,
kérdeztem hangosan magamtól. Fájt Nathan viselkedése, de
valahol meg is értettem a reakcióját. Nem akartam őt
elveszíteni, de igazából már erre is fel voltam készülve. Nem
sokan viselnék el, hogy a szerelmük talán mástól vár
gyermeket. Nagyon nehéz volt. Ráadásul még apa temetése is
itt volt, és úgy éreztem, megint összecsapnak a fejem fölött a
hullámok. Arra gondoltam, hogy teszek még egy próbát arra,
hogy nyugodtan beszélhessünk Nathannal, de mire a nappaliba
mentem, már nem volt ott. Nem tudtam, hova mehetett, és ez
idegesített. Fel akartam hívni, de akkor észrevettem, hogy a
telefonját az asztalon hagyta. Az ablakhoz léptem és csak
bámultam kifelé, mikor megcsörrent a telefon. Visszaléptem
az asztalhoz, hogy megnézzem, ki keresi. Mikor láttam, hogy
Josh az, gondolkodás nélkül felvettem.
– Szia, Josh! Nathan nincs itthon – mondtam.
– Szia, Jess! A francba. Jó lett volna beszélni vele – felelte.
– Sajnálom. Üzensz neki valamit? – kérdeztem.
– Légyszi’ mondd meg neki, hogy hívjon fel, amint tud! –
kérte.
– Rendben, átadom neki! – ígértem.
– Okés. Köszi, Jess! – mondta és letette a telefont.
Leültem a kanapéra és vártam. Épphogy visszatettem a
telefont az asztalra, Nathan toppant be az ajtón virággal a
kezében. Odalépett hozzám és letérdelt elém.
– Csörgött a telefonod! – mondtam, mielőtt megszólalhatott
volna.
– Ki volt az? – kérdezte.
– Josh, így felvettem, ha nem baj.
– Mit mondott?
 – Hogy hívd fel őt – feleltem.
– Rendben. Beszélhetünk most? – fogta meg a kezem.
– Nathan. Ha megint bántani akarsz, akkor hagyj, kérlek –
sóhajtottam.
– Csak hallgass meg! – kérte. – Sajnálom, hogy olyan
bunkón viselkedtem veled! Igazából nincs mit a szemedre
vetnem. Minden az én hibám – mondta.
– Ne mondd ezt! – simogattam meg az arcát, de folytatta.
– De ha akkor nem a bosszúmat választom apád ellen, már
réges-rég együtt lehetnénk – csóválta meg a fejét. – És semmi
közöm ahhoz, hogy mit tettél, vagy nem tettél Daniellel, hisz a
férjed – magyarázta.
– Nathan! – néztem a szemébe.
– Nagyon sajnálom, hogy ilyen féltékeny idióta voltam.
Elfogadod tőlem ezt a rózsát? – nyújtotta felém a virágot.
– Nem vagy idióta! Megértem, hogy miért reagáltál így –
nyugtattam meg. – Nyilván én is ezt tettem volna –
simogattam meg ismét. – Elfogadom a virágot – nyúltam felé
és elvettem a rózsát.
Megkönnyebbülve ölelt magához és megcsókolt. Boldog
voltam, hogy kibékültünk, nem szerettem vele veszekedni, de
a szívem nagyon nehéz volt a titoktól, amit hordoztam. Ha
majd kiderül, hogy esetleg Danielé a gyerek… és ha
kiderülnek a fogantatásának a körülményei, Nathant nincs az
az isten, ami megállíthatná.
– Jess – nézett a szemembe. – Mondani szeretnék még
valamit.
– Igen?
– Azt akarom, hogy tudd, legyen bárkié ez a gyerek,
sajátomként fogom szeretni! – ígérte. – Együtt fogjuk őt
felnevelni szeretetben. Nem érdekel semmi, tudom, érzem,
hogy az enyém! Szeretlek titeket! – vallotta be, és engem
melegség járt át tőle.
– Köszönöm – suttogtam elcsukló hangon.
 Mellé telepedtem a földre és hozzábújtam. Annyira jó volt
őt érezni magam mellett. A testem egy pillanat alatt lángra
gyúlt a közelségétől. Felálltam és a kezét fogva őt is
felállítottam. Megcsókoltam, majd behúztam a hálóba, ahol
elkezdtem lassan levetkőztetni. Hallottam, ahogy a szíve egyre
hevesebben ver. Míg levetkőztettem, végig a szemébe néztem.
Lágy mosolyát látva én is elmosolyodtam. Végigcsókoltam
izmos mellkasát, közben ő is lesegítette a ruháim. Imádtam
teste minden porcikáját. Az izmai, ahogy kidomborodtak,
vadítóan szexi volt. Még közelebb húzott magához és ő is
csókolgatni kezdett, amire melegség töltötte el a testem. Úgy
éreztem, nem bírnak el a lábaim. Teljesen átadtam magam az
élvezetnek. Végigcsókolta a testem és az ágyra fektetett.
Hosszú órákon át szeretkeztünk, nem akartam, hogy véget
érjen. Minden pillanatába beleremegtem. Lágy csókjai még
jobban felizgattak. Ahogy mozgott felettem, csak a hátába és a
fenekébe tudtam kapaszkodni. Erővel nyomtam a csípőm a
csípőjéhez, és a gyönyör máris hatalmába kerített. Ahogy a
melleim csókolgatta, éreztem, már nem bírom sokáig,
felnyögtem és a kezébe kapaszkodtam. Még erősebben
szorítottam a testem a testéhez, már levegőt is alig kaptam,
mikor a vágy a tetőfokára hágott bennem, és éreztem, hogy őt
is utolérte. Lassan visszanehezedett rám, aztán mellém feküdt.
Azonnal odabújtam hozzá és így feküdtünk még egy darabig,
aztán elaludtam.
26
A napokból hetek lettek, és mi olyan boldogok voltunk, hogy
azt nem lehetett szavakba önteni. Mindent együtt csináltunk.
Semmi nem árnyékolta be a boldogságunkat, mígnem egy nap
csörgött Nathan telefonja. Emily volt az. Nem hallottam sokat
a beszélgetésből, de az is elég volt.
– Emily. Mit akarsz? … Miért kéne? … Emily! Valójában te
soha nem lettél Mrs. Bergen – mondta és kiment a házból.
Biztos nem akarta, hogy halljam, miről beszéltek. Míg ő
telefonált, én is felhívtam Grace-t, mert már rég beszéltünk.
– Szia, Jessica! De örülök, hogy hívtál! – szólt bele
feltűnően vidáman a telefonba.
 – Szia, Grace! Milyen jó kedved van! – mosolyogva
hallgattam őt.
– Képzeld, itt annyi minden történt. Itt voltak a szüleim,
aztán elmentünk vacsorázni, még Ian is velünk tartott, tudod, ő
nemcsak a főnökünk, valójában a testvérem is. Szóval furcsa is
volt, hogy együtt az egész család. Aztán mikor a desszertet
szolgálták fel, Josh megkérte a kezemet apámtól – hadarta
egyetlen levegővel.
– Várj, várj, várj! – állítottam le, hogy felfogjam, amit
mondott. – Olyan gyorsan beszélsz, hogy jóformán egy
szavadat sem értem. Mi történt Joshsal?
– Megkérte a kezem! – ismételte el megint.
– Ezt el sem hiszem! Szívből gratulálok hozzá! És
természetesen sok boldogságot nektek! – Hallottam a hangján,
hogy mennyire boldog és ez engem is boldoggá tett. Grace egy
remek nő, aki megérdemli, hogy boldog legyen.
– Igazán köszönjük! Persze még nincs meg az időpont, de
olyan boldog vagyok!
– Azt hallom! Madarat lehetne veled fogatni, mi? –
nevettem fel hangosan.
– Igen, akár még azt is!– nevetett velem együtt. – Viszont
most le kell tennem, mert még annyi mindent el kell intéznem,
és Josh hamarosan hazaér! – szólt.
– Rendben, akkor majd beszélünk! És még egyszer
gratulálok nektek! – mondtam, aztán letettük a telefont.
Nathan még mindig telefonált, ezért úgy döntöttem, hogy
elmegyek lezuhanyozni. Miután nem tudtam, hogy Nathan
tervez-e valamit mára, így a szobában vártam őt. Mikor
visszatért, még mindig telefonált, a beszélgetésből ítélve talán
Iannel.
– Értettem. Mikorra menjek vissza? – kérdezte. – Főnök…
Rendben. Viszlát! – tette le a telefont.
– Ezek szerint vége a nyaralásnak – léptem a háta mögé, és
átöleltem.
– Sajnos.
 – Mikor kell visszamennünk?
– Holnap indulunk, de neked nem kell jönnöd. Itt is
megvárhatsz.
– Nem, menni akarok – nem is értettem, hogy gondolta. –
Egy percig sem bírok meglenni nélküled!
– De…
– Csak semmi de! Veled megyek – fojtottam belé a szót, de
még mindig gondterheltnek láttam. Végül nagy nehezen újra
beszélni kezdett.
– Kicsim – habozott. – Azon már gondolkodtál, hogy hol
fogunk lakni?
– Ezt hogy érted? – lepődtem meg a kérdésén.
– Kinél lesz az otthonunk?
– Szerintem egyértelmű, vagy nem? – néztem rá.
– Én azt hiszem, hogy…
– Nálunk fogunk lakni – vágtam a szavába. Ugyan furcsa
volt, hogy épp most kérdezte ezt tőlem, de végül is egyszer
csak beszélnünk kellett erről is.
– Hol? – döbbent meg a válaszomon.
– Ott az a nagy villa, és az a sok ember. Ha el is kell
menned, mert dolgozol, sosem lennék egyedül, és ott van hely
mindenkinek! – mosolyogtam és megsimogattam a hasam.
– Rendben, akkor odaköltözünk. Használjuk ki még ezt a
napot, amíg itt lehetünk! Mihez lenne kedved? – kérdezte.
– Igazából, amihez kedvem lenne, az benti elfoglaltság és
nem kinti – mondtam kacéran. – Szóval, ha azt csináljuk, amit
én akarok, akkor itthon maradunk.
– Jess – hangosan felnevetett. – Na, öltözz fel gyorsan
valami csinibe! – utasított és kacsintott egyet.
– Naaa!
– Oké, oké – tárta szét a kezét. – Most is az vagy –
mosolygott. – Siess!
 Nem tudtam, hova akar elmenni, de hagytam, hadd
irányítson. A férfiak úgyis mindig szeretnek irányítani. Elvitt a
Home Depot Centerbe, ami egy hatalmas focistadion. Ugyan
már nem üzemelt, de be lehetett menni megnézni, hogy milyen
volt régen. Aztán átsétáltunk a Pontalba Buildinghez is, majd
pedig tovább. Találkoztunk néhány utcazenésszel, akik nagyon
jól játszottak. Szívesen hallgattam volna még őket, de Nathan
csak sétált tovább. Ahogy mentünk, észrevettem egy lovas
hintót, ami előtt két gyönyörű fehér paripa állt. Az egész fel
volt díszítve virágokkal, és a hintó bakján ülő kocsis is díszes
egyenruhát viselt.
– Menjünk vele! – néztem Nathanra. – Kérlek, kérlek,
kérlek!
– Jól van! – mosolygott és odament a hintóhoz.
Pár percig beszélgettek, majd Nathan felém fordult és intett.
Odasiettem hozzá és felsegített a kocsiba. Mellém ült, kivette a
takarót maga alól és beterítette vele a lábam. Miután
elindultunk, összebújva néztük a tájat. Olyan romantikus volt,
mint egy filmben. Nathan egészen a házig vitetett minket,
mikor odaértünk, elszomorodtam. Tudtam, hogy haza kell
indulnunk, de nem volt hozzá semmi kedvem. Nathan
lesegített a hintóról, és amíg ő kifizette az utat, én bementem a
házba, és elkezdtem összecsomagolni a bőröndjeinket.
27
A repülőút gyorsan eltelt hazafelé, ami nem volt baj. Nagyon
jól éreztem magam Nathannal, de már hiányzott a saját
megszokott kis életem. A villához érve Nathan felvitte és
kipakolta a bőröndjeit, majd bement a munkahelyére. Furcsa
volt, hogy együtt fogunk abban a házban élni, ahol felnőttem.
Felmentem a szobámba, és én is elrendeztem a cuccaimat.
Muszáj volt helyet csinálnom Nathan többi holmijának, ezért
szelektálni kezdtem, hogy mi az, amire még szükségem lehet.
Amire már nem tartottam igényt, összepakoltam egy nagy
táskába és elvittem egy menhelyre, ahol az elesett embereken
segítenek. Rossz volt látni, hogy mennyi ember szorul
segítségre. Hazafelé indultam, mikor eszembe jutott, hogy
nekem is be kellene menni a céghez. Jóformán mindent csak
úgy otthagytam, és nem maradt, aki irányíthatná a vállalatot.
Mikor odaértem, James melegen üdvözölt, és már hívta is
nekem a liftet. Az öreg semmit sem változott, mióta nem
láttam. Az irodámhoz érve Sophie-val futottam össze először.
– Szia, Sophie! – köszöntem neki.
– Jessica! De jó ismét látni – üdvözölt ő is.
– Történt valami, amíg nem voltam? – kérdeztem.
– Tudomásom szerint nem, de talán Melanie többet tudna
mondani – felelte.
– Rendben, akkor később megkeresem őt is – válaszoltam
neki az ajtóból.
Az asztalomhoz mentem, és meglepetten láttam, hogy nincs
semmi tennivalóm. Átmentem Melanie-hoz, hogy megtudjam,
mivel vagyunk elmaradva, de ahogy elhaladtam apám irodája
előtt, rossz érzés fogott el. Sophie az asztalánál ült és gépelt.
– Szia, Sophie! – köszöntem neki.
– Jessica! Örülök, hogy ismét itt vagy!
– Mi újság? – kérdeztem tőle.
– Itt minden rendben.
– És a cég? – néztem rá.
– Mr. Scott temetése óta Cordell irányít mindent. Míg itt
volt, elintézte a papírmunkákat és átvette a feladatokat –
felelte.
– Ez remek hír. Akkor itt van ő is? – Reménykedtem benne,
hogy láthatom végre, hiszen már hónapok teltek el az utolsó
találkozásunk óta.
– Nem, már elutazott, és a távolból tart kézben mindent –
mondta.
– Értem. Akkor nem is tartalak fel tovább. Majd beszélünk
még. – Aztán elindultam vissza az irodámhoz.
Mivel nem volt semmi dolgom bent, hazafelé vettem az
irányt. Ahogy kiléptem az épületből, megláttam a parkolóban
Danielt, aki épp akkor szállt ki a kocsijából. Ijedtemben
beszaladtam James portásfülkéjébe, és a falhoz lapultam az
ajtó mellett.
– James, el kell rejtenie – néztem rá rémülten.
– Minden rendben, kisasszony? – kérdezte aggódva.
– Igen, igen. Nem, nem! – zavarodtam össze. – Kérem,
bújtasson el, és ha keresnek, akkor nem látott és fogalma sincs,
merre lehetek! – suttogtam.
– Rendben van, kisasszony. Jöjjön velem – intett sürgetően.
Kinyitotta a szemközti falnál álló szekrényét, ami
meglepően tágas volt, én pedig azonnal bebújtam oda.
– Maradjon csendben!
– Úgy lesz! – ígértem és rám csukta az ajtót.
Ahogy Daniel odaért James fülkéjéhez, azonnal bekiabált.
– Van itt valaki? – kérdezte.
– Igen, tessék, uram, miben segíthetek? – lépett oda James.
– Jessicát keresem. Nem tudja, itt van?
– Uram, mint ahogy az utóbbi öt alkalommal is mondtam,
semmit nem tudunk a kisasszonyról – felelte James.
– És nem tudják, mikor tér vissza? – folytatta.
– Nem, uram, nem tudjuk.
– Remek. Akkor majd még érdeklődöm – szólt és elment.
Miután visszaszállt az autójába és elhajtott, James kinyitotta
a szekrényajtót és kiengedett.
– Köszönöm, James! Hálás vagyok önnek – szorítottam meg
a kezét.
– Semmiség, kisasszony, ha bármiben tudok segíteni,
kérem, csak szóljon!
– Köszönöm, James, köszönöm! – mosolyogtam görccsel a
gyomromban. – Jól hallottam, hogy Daniel már többször
keresett itt?
 – Igen, kisasszony. A fiatalember pár naponta ide jön, és
maga után érdeklődik – bólintott.
– Akkor kérem, továbbra se mondjon neki semmit!
– Úgy lesz, kisasszony! – ígérte.
Mielőtt kimentem volna a parkolóba, James még egyszer
ellenőrizte, hogy Daniel valóban elment-e már. Ahogy intett,
azonnal a kocsimhoz siettem és beszálltam. Magamra zártam
az autót és meg sem álltam hazáig. Abban biztos voltam, hogy
Nathannak nem fogom elmondani a történteket, mert csak
felidegesítené magát és amúgy is féltettem őt. Az ágyon
feküdtem, amikor hirtelen hányingerem támadt, és kirohantam
a fürdőbe. Egyre nehezebben viseltem ezeket a rosszulléteket,
de tudtam, hogy ez a terhesség természetes velejárója.
Igyekeztem pihenni, míg Nathan haza nem jött. Már elég késő
volt, mikor félálomban hallottam, hogy leparkolt a kocsival, de
mire felért hozzám, el is aludtam.
Másnap korán reggel már szédüléssel ébredtem, ezért
inkább az egész napot az ágyban töltöttem. Attól kezdve
minden napom ugyanúgy telt, egyedül az okozott örömet,
hogy Daniel felől az irodánál való incidens óta nem hallottam.
Épp pihentem két rosszullét között, amikor megcsörrent a
telefonom. Cordell hívott.
– Szia, bátyuskám – köszöntem neki örömmel.
– Szia, Jess. Hogy vagy? – kérdezte ridegen, és ez
meglepett.
– Jól, és te? – érdeklődtem.
– Itt is minden rendben. Mondta Sophie, hogy pár napja
bent voltál a cégnél.
– Igen, benéztem – feleltem.
– Ha nem akarsz még munkába állni, akkor nem kell
bejárnod, én mindent el tudok intézni – mondta.
– Rendben, az most jó lenne, ha nem kellene bemennem –
egyeztem bele.
– Akkor ezt megbeszéltük. Majd még hívlak!
 Olyan furcsa volt a beszélgetésünk, hogy nem hagyott
nyugodni, mi baja lehet velem. Másnap ismét felhívott, ezért
mindjárt rá is kérdeztem.
– Jó, hogy hívtál, beszélni akartam veled – mondtam.
– Hallgatlak – felelte.
– Miért viselkedsz így velem?
– Miért? Hogy viselkedem?
– Olyan távolságtartó vagy velem, mióta… – Nem tudtam
befejezni a mondatot.
– Mióta apa meghalt? – kérdezte.
– Igen, azóta.
– Tudod, engem nem érdekel, hogy mit teszel az életeddel,
és hogy elhagytad a férjed!
– Danielt most ne keverd ide, nem tudsz te semmit! –
figyelmeztettem.
– Mondom, nem is érdekel! De az, hogy még az apánk
temetésére sem jöttél el, az felháborító! – fakadt ki.
– Tudom és igazad van. De…
– Ne magyarázkodj, Jess! Én is tudom, hogy miket tett a
múltban, és én is haragudtam rá! De Jess! Ő az apánk volt! –
Hallottam a hangján a fájdalmat, ezért jobbnak láttam nem
vitatkozni vele.
– Igen, igazad van – feleltem.
– Örülök, hogy legalább belátod! – mondta gúnyosan.
– Azért majd egyszer szeretném neked elmondani, hogy mi
történt velem.
– Rendben, Jess, elmondhatod, bár úgy érzem, nem sok
olyan dolog van, ami miatt azt mondanám, hogy megértelek –
válaszolta.
– Majd meglátjuk.
– Legyen így.
– Rendben. Akkor majd beszélünk – köszöntem el tőle.
 Bántott, hogy Cordell így áll hozzám, hogy csak a rosszat
feltételezi rólam, de bíztam benne, hogy ha majd egyszer
elmesélek neki mindent, akkor ő is más szemmel fog nézni a
tetteimre.
Nathan sokat dolgozott, ezért a napok java részét egyedül
töltöttem. Általában a szobában vagy a kertben voltam, és
pihentem. A rosszullétek még mindig gyötörtek, és nagyon
fáradékony is voltam. Az egyik nap, mikor Nathan hazajött,
elmesélte, hogy Josh és Grace végre kitűzték az esküvőjük
napját, és nagyon számítanak rá, hogy mi is ott leszünk.
Annyira megörültem a hírnek, hogy azonnal el is mentem
Grace-hez.
– Szia! – köszöntem neki és átöleltem.
– Szia, Jess! De jó, hogy látlak! – viszonozta az ölelésem.
– Hát hallod, Nathantól kell megtudnom, hogy megvan a
dátum? – néztem rá tettetett rosszallással. – Mire találták ki a
telefont?
– Ne haragudj, de annyi minden volt bent. Amúgy sem
akartalak ezzel zavarni, mert úgy hallottam, ti pedig szülők
lesztek! – mutatott a hasamra.
– Igen, igaz – mosolyogtam.
– És te sem hívtál, ha jól emlékszem! – fejezte be a
mondatát.
– Jó, jó! Igazad van – sóhajtottam. – Nem tudtam, hogy mi
lesz velünk, ezért sem vertem nagydobra.
– Ezt hogy érted? – nézett rám.
– Te tudod, mi történt, nem tudhatom, hogy mégis ki az apa
– feleltem keserűen.
– Ó, Jess, sajnálom. Bele sem gondoltam – kért bocsánatot.
– Teljesen elfelejtettem, hogy mit tett veled az a rohadék.
– Nem baj, Nathan azt mondta, legyen bárki az apa, ez a
pici az övé lesz – simogattam meg a hasam.
– Ennek igazán örülök! Most mennyi idős is vagy? –
kérdezte.
 – Most már lassan a nyolcadik hétbe lépünk – feleltem.
– Akkor még picike! – mosolygott.
– Igen, bár a reggeli rosszullétekből ítélve már magam sem
tudom! – nevettem. – És ti hogy álltok az esküvő
szervezésével?
– Igazán jól! Már majdnem minden megvan, csak egy dolog
hiányzik.
– És mi lenne az? – kérdeztem.
– Nem tudom, hogy fogjuk Nathant rávenni a nyakkendő
viselésére – nevetett hangosan.
– Majd én megoldom! – nyugtattam meg őt.
– Rendben.
– Akkor most megyek, mert nekem is van még
elintéznivalóm! – szóltam. – Még ruhát kell vennem, ugyanis
hivatalos vagyok egy szuper esküvőre – kacsintottam.
– Jó, de ha van valami, akkor hívj! – kérte.
– Úgy lesz! – ígértem és elindultam.
Bementem a városba nézelődni. Már öt boltot is
végigjártam, de még mindig nem találtam meg a tökéletes
ruhát. Épp feladtam volna, mikor észrevettem a kirakatban egy
aranyszínű csodát, amibe egyből beleszerettem. Bementem a
boltba, és az eladóhoz siettem.
– Kisasszony, kérem, szeretném azt a ruhát megnézni –
mutattam a kirakatra.
– Az aranyszínűt? – kérdezte.
– Igen, azt – bólogattam és már hozta is.
Földig érő, selyemből kreált Gucci ruha volt, amit a
nyakánál kövekkel díszítettek. Ujjatlan, ami miatt még jobban
tetszett. Egy kicsit féltem attól, hogy szűk lesz rám, ezért egy
számmal nagyobb méretet kértem. Ugyan még nem lehet látni
a terhességem jeleit, de egy hét alatt is nőhet annyit a hasam,
hogy ez az egy méretbeli különbség jól jöhet majd, gondoltam
magamban. Miután az eladónő becsomagolta, visszasétáltam a
kocsihoz. Ahogy elindultam hazafelé, eszembe jutott, hogy
Nathannak is szüksége lenne egy öltönyre, így megálltam a
férfiruhaüzlet előtt is. Még épp időben értem oda, zárás előtt
pár perccel. Nem kellett sokáig válogatnom, szinte azonnal
megtaláltam azt, amit kerestem. Egy szürke öltönyre esett a
választásom. Vettem hozzá aranyszínű nyakkendőt és
díszzsebkendőt is, hogy passzoljon az én öltözékemhez.
Elégedetten ültem vissza a kocsimba, hisz végre minden a
csomagtartóba került, így hazaindultam.
Gyorsan eltelt az az egy hét, amikorra az esküvőt tervezték,
és persze Nathant is sikerült rávennem, hogy vegyen fel
nyakkendőt. Grace biztos örülni fog, mosolyogtam, amikor
elképzeltem, ahogy Nathan megjelenik az alkalmi viseletben.
Nathan már lent várt rám, ezért gyorsan felvettem a magas
sarkú cipőmet és elindultam felé. A lépcsőn óvatosan
lépkedtem, nehogy a cipő sarka beleakadjon a ruhámba. Mikor
Nathan észrevett, odalépett hozzám és a karját nyújtotta, mint
egy valódi úriember. Annyira jól állt neki az öltöny. Olyan
sármos volt benne, hogy azt éreztem, ismét beleszerettem, bár
annál jobban már nem lehetett szeretni, ahogy amúgy is
szerettem őt. Kinyitotta az ajtót előttem és elindultunk.
Már mindenki a templomban volt, mikor odaértünk. A
templom ajtajában Ian biccentett felénk. Ahogy a pulpitus felé
sétáltunk, megfordult a fejemben, hogy milyen lenne, ha ez a
mi esküvőnk lenne, és elmosolyodtam. Ahogy a padokhoz
értünk, Nathan odalépett Joshhoz, de pillanatokkal később már
ismét mellettem állt. A násznép is szép lassan elfoglalta a
helyét, mire megszólalt az orgona. Ebből tudtuk, hogy Grace
érkezik. Ahogy megláttuk őt, mindenki megcsodálta a
szépségét. Gyönyörű menyasszony volt. Belekaroltam
Nathanba, aki viszonzásul megfogta a kezem. Megsimogattam
őt, és ismét eljátszottam a gondolattal, hogy akár mi is
lehetnénk az a pár az oltár előtt.
Maga a ceremónia most sem tartott sokáig, ugyanaz a pap
adta össze őket, mint Nathant és Emilyt.
Miután az ifjú pár kimondta a boldogító igent, a násznép
hatalmas tapsviharban tört ki. A kollégák és barátok vidáman
kísérték az újdonsült házasokat a fogadóba, ahol a lakodalmat
tartották. Mire odaértünk, az asztalok meg voltak terítve,
minden asztalon többfogásos vacsora várta a vendégeket. A
süteményeket egy külön asztalon helyezték el. A zenekar is
elkezdett játszani, mire Grace mellém lépett.
– Na, jössz? – intett a táncoló tömeg felé.
– Hát, nem is tudom – haboztam. – Nem ismerek rajtad
kívül szinte senkit.
– Jaj, ne csináld már! Majd megismered őket! – mondta és
magával húzott.
– Csajok, ő itt Jessica! – mutatott be, ahogy odaértünk egy
táncoló csoporthoz.
– Jessica, ők a kollégáink! – fordult felém.
– Sziasztok! – köszöntem mindenkinek, mikor csatlakoztam
hozzájuk.
– Te Nathan Jessicája vagy? – kérdezte egy fiatal lány.
– Igen, Victoria, ő az! – felelte helyettem Grace, majd
hozzám hajolt. – Ő Ian titkárnője – mondta halkan.
– Oké! – válaszoltam, majd azon kezdtem el töprengeni,
hogy miért azt mondta, hogy Nathan Jessicája.
– Szia, Jess! – köszöntött egy ismerősnek tűnő lány.
– Szia – néztem rá bizonytalanul, mert nem jöttem rá, hogy
hol láthattam.
– Látom, nem tudsz hova tenni – mosolygott. – Claire
vagyok, és a klubban láthattál, ahova egyszer Daniel elhozott –
mondta.
– Te ott dolgozol? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
– Igen.
– Tudod, itt mindenki kolléga! – súgta Grace, és bólintott
egyet hozzá. Akkor már tudtam, hogy valami beépülős munka
lehetett.
– Értem! – mondtam hangosan. – Örülök, hogy ismét
láthatlak! – mosolyogtam én is.
 Ahogy táncoltunk, egyre jobban meg tudtam nyílni a lányok
előtt, és úgy éreztem, hogy ők is befogadtak engem. Hangosan
nevetgéltünk és énekeltünk egész este. Már nagyon későre járt,
mikor észrevettem, hogy Nathan és a többiek valamire
készülnek. Josh Grace-ért jött és leültették őket egy asztalhoz.
Ahogy ott sorakozott előttük mindenki, egyesével odaadtak
nekik egy-egy puzzle-darabot.
– Most játszani fogunk? – nevetett fel Josh.
– Igen! Rakjátok ki a darabokból a képet! – szólt Ian.
– Ha megvan, akkor megtudhatjátok, hogy hova utaztok
nászútra! – folytatta Nathan.
– Hogy mi? Ti befizettetek minket? – kérdezte meglepetten
Grace.
– Be bizony! – bólogatott Claire.
– Na, gyerünk, fiatalok, csináljátok! – noszogatta őket Ian.
Pár perc alatt megoldották a kirakóst, persze ez várható volt.
– Dél-Afrika! – állt fel Josh. – Dél-Afrikába megyünk?
Hirtelen felemelte és megpörgette Grace-t, majd hosszasan
megcsókolta. Grace is boldognak látszott, aminek mindenki
nagyon örült. Nagyon jó volt így látni őket.
– Bizony, haver, Dél-Afrika az úti cél! Itt vannak a jegyek,
reggel indul a gépetek! – Nathan a zsebébe nyúlt és átadta a
borítékot.
– Köszönöm, Nathan! Mindenkinek nagyon köszönjük! –
nézett körbe Josh meghatottan.
– Rendben, de most már irány vissza táncolni! – kiabálta el
magát Claire.
Hajnalig tartott a mulatozás, de az igazat megvallva, én már
kezdtem elfáradni. Láttam Nathanon, hogy jól érzi magát,
ezért inkább nem szóltam neki, hogy menni szeretnék, csak
leültem egy asztalhoz, ahova Claire is követett.
– Elfáradtál? – kérdezte.
– Igen, egy kicsit – feleltem és kibújtam a cipőmből.
 – Leülhetek melléd?
– Persze, gyere csak! – mutattam egy székre.
– Láttam, meglepődtél azon, hogy hol dolgozom – mondta.
– Igen, furcsa volt hirtelen, de már mindent értek! –
mosolyogtam.
– Hát igen. Van egy sötét alvilági alak, Martin Karlen a
neve, és nagyon kell rá figyelni, de ezt csak úgy lehet, ha ott
dolgozik az ember.
– Nem félsz, hogy egyszer rájönnek és lebuksz? – néztem
rá.
– Attól nem – nevetett. – Tudod, a mi szakmánkban ilyen
nagyon ritkán fordulhat elő!
– Értem.
Ahogy beszélgettünk, észrevettem, hogy egyre többen
köszönnek el és indulnak haza, ezért én is rávettem magam,
hogy most már szóljak Nathannak.
– Ne haragudj, Claire, de elfáradtam – mondtam neki és
felálltam.
– Semmi baj, menjetek csak nyugodtan!
– Még egyszer sajnálom, de jót beszélgettünk! Remélem,
még lesz alkalmunk találkozni! – mosolyogtam és elindultam.
– Biztosan! Szólt utánam és ő is visszament a kollégáihoz.
Odaléptem Nathanhoz, aki egy szempillantás alatt felmérte
a helyzetet. Látta rajtam, mennyire kimerített az esküvő. Hála
istennek egy percet sem várt, azonnal felállt, elköszönt a
többiektől és elindultunk. Az úton a kocsiban egy kicsit
elaludhattam, mert már majdnem a háznál voltunk, mire
érzékeltem, hogy merre járunk.
Másnap reggel, mikor felébredtem, Nathant már nem
találtam magam mellett, ezért elmentem letusolni és
felöltöztem. Kicsit megszédültem, ezért visszaültem az ágyra,
mikor nyílt az ajtó. Nathan lépett be rajta egy tálcával a
kezében. Közelebb jött, letette a tálcát az ágyra, homlokon
csókolt és már el is indult. Még arra sem volt időm, hogy
megköszönjem neki a reggelit. Egész nap ágyban maradtam,
és csak akkor keltem ki, mikor Nathan hazaért. Mikor belépett
az ajtón, gondterhelt volt az arca, ezért bekísértem a nappaliba,
leültettem, majd mellé ültem és magamhoz öleltem. Szinte
hallottam, ahogy a gondolatai gyorsvonatként száguldoznak,
mégsem szólt egy szót sem. Lágyan megcsókoltam, mire ő
szorosan átölelt. Egyre erősebben szorított, majd váratlanul
elsírta magát. Egy pillanatra megrémültem, nem tudtam, mi
történhetett, de azt már megtanultam, hogy egy férfi nem tud
parancsra beszélni az érzéseiről. Meg kellett várnom, míg
megnyugszik annyira, hogy elmondhassa, mi zaklatta fel
ennyire. Éreztem, ahogy saját magával harcol, hogy megállítsa
a könnyeit, de nem sikerült neki. Mikor már nem szipogott,
felálltam és magam után húztam a szobába. Szavak nélkül is
megértettük egymást, ezért bementem a fürdőbe és
megnyitottam a zuhanyzóban a vizet. Arra gondoltam, hogy
egy kicsit talán megnyugszik, ha letusol. Nem is kellett neki
mondanom semmit, egyből levetkőzött és beállt a tus alá,
ahova pár perccel később én is követtem. Lágyan
beszappanoztam a testét, és igyekeztem szeretetem minden
erejével megnyugtatni. Felém fordult és megint átölelt. Arcát a
hajamba temette, és hosszú percekig csak ölelkeztünk. Ahogy
engedett a szorításból, óvatosan elkezdtem csókolgatni,
simogatni, ahol csak értem, aminek természetesen meglett a
hatása. Lassan viszonozta a csókjaimat, miközben felemelt.
Combjaimmal erősen körbefogtam a derekát, ahogy kilépett
velem a zuhany alól. Lassan lefektetett a szőnyegre és testem
minden egyes milliméterét végigcsókolta. Lágy csókjaitól
teljesen felizgultam, és ahogy lefelé haladt, csak fokozta a
vágyamat. Forró lehelete égette a bőröm, ahol csak hozzám
ért. Gyengéden megharapdálta a combjaim belső felét,
megfeszültem, és vártam a pillanatot, mikor puha ajka a
combtövemhez ér. Nyelvével kényeztetett, majd ismét elindult
felfelé. Ahogy rám nehezedett, egyszerre kezdtünk el lassú
ütemre mozogni. Minél erősebben tett magáévá, annál
gyorsabb ritmusra váltottunk. Lábaimmal körbefogtam ismét,
éreztem, ahogy megfeszült, mikor még nagyobb erővel hatolt
belém. Annyira jó volt őt így érezni, hogy egyre
hangosabbakat nyögtem a szenvedélytől. Ahogy egyre
gyorsabban mozogtunk, égető robbanást éreztem, majd
beleremegtem a gyönyörbe. Abban a pillanatba ő is hangosan
felkiáltott. Lassan leengedtem a lábaim, ő még döfött párat,
majd hangos sóhajtások közepette mellém feküdt és szorosan
átölelt. Hallottam, hogy szinte egyből elaludt, ezért nem
mozdultam mellőle, aztán én is elaludtam. Reggel arra keltem,
ahogy Nathan betakart és felemelt a szőnyegről, hogy az
ágyhoz vigyen. Mire odaért velem, észrevette, hogy
felébredtem, ezért óvatosan leültetett az ágy szélére és
megsimogatott.
– Jó reggelt, gyönyörűm! – köszönt.
– Neked is, szerelmem – mosolyogtam rá. – Hány óra van?
– Már kilenc, ezért nekem lassan indulnom kell! –
válaszolta és megcsókolt.
– Rendben van, drágám! Akkor később találkozunk. –
Megsimogattam az arcát és hozzá bújtam egy pillanatra.
28
Ismét eltelt egy hét, a rosszullétek kezdtek elmúlni. Örültem,
hogy végre nyugodtan indulhat a reggelem. Míg Nathan
dolgozott, nem sok mindent csináltam. A cég ügyeit Cordell
intézte, így nem volt mivel elfoglalnom magam. Épp a
konyhába tartottam, mikor megcsörrent a telefonom.
– Igen? – szóltam bele.
– Szia, Jess, Claire vagyok – jött a válasz.
– Szia, Claire! Honnan tudod a számom? – lepődtem meg,
hiszen tudtam, hogy én nem adtam meg neki.
– Ne feledd, hogy hol dolgozom – emlékeztetett.
– Á, igaz is! – nevettem. – Miért hívtál, miben segíthetek?
– Arra gondoltam, hogy összefuthatnánk egy kávéra –
javasolta.
– Rendben van, úgyis ráérek – válaszoltam, bár egy kicsit
furcsálltam a meghívást.
– Akkor abban az étteremben, ahova szoktatok járni, az jó
lesz? – kérdezte.
 – Igen, egy óra múlva ott leszek! – ígértem.
– Rendben, akkor ott várlak! – elköszönt és letette.
Azon gondolkoztam, hogy honnan tudhatja, melyik
étterembe szoktunk járni, de igazából fel sem kellett tennem a
kérdést, már meg is válaszoltam magamnak. Gondolom,
ahonnan a számomat, elmélkedtem. Visszasiettem a szobába
és átöltöztem. Ahhoz nem éreztem elég jól magam, hogy
vezessek, ezért hívtam egy taxit és a ház előtt megvártam.
Claire már ott volt az étteremnél, és már az út túloldaláról
integetni kezdett.
– Szia, Jessica! – mosolygott.
– Szia! – köszöntem én is.
– De jó, hogy ráértél! – mondta.
– Én is örülök neki, hogy volt okom kimozdulni otthonról,
bár hogy őszinte legyek, kicsit furcsa volt a hívásod! – néztem
rá, hátha elárulja, mit is akar.
– Hát, sokáig gondolkodtam, hogy felhívjalak-e, de múltkor
az esküvőn olyan jól elbeszélgettünk, hogy arra gondoltam,
miért is ne, legalább jobban megismerhetem, kibe is szerelmes
az egyik legjobb emberünk – válaszolta.
– Akkor menjünk be! – mutattam az étterem felé, és előre
engedtem.
Furcsa volt a válasza, de nem foglalkoztam vele
különösebben. Kíváncsi voltam, hogy mit is akar igazából
tőlem, ezért úgy döntöttem, kivárom, míg elárulja a valódi
okot. Találtunk egy üres asztalt, még le sem ültünk, a pincér
máris az asztalunkhoz lépett.
– Mit hozhatok a hölgyeknek? – kérdezte.
– Én egy kávét kérek – felelte Claire.
– Nekem egy tea lesz – válaszoltam én is, aztán leültünk.
– Igazából tényleg csak szeretnélek jobban megismerni –
kezdte és rám nézett.
– Ennek örülök, ezzel én is így vagyok – mosolyogtam.
 – Hogy telnek a napjaid az esküvőnk óta? – kérdezte.
– Nem csináltam sok mindent, inkább csak pihentem. Mióta
babát várok, a rosszullétek miatt nagyon nehezen teltek a
napok, de úgy néz ki, hogy már vége! – kopogtam hármat az
asztallap alján, bár nem voltam babonás.
– Ezt meg tudom érteni! A nővéremnek is nagyon nehéz
volt az első időszak. A reggeli rosszullétek teljesen
kikészítették – bólogatott. – Nathan hogy viseli? – Nem nézett
rám, csak a kávéjában kevergette a cukrot.
– Ő nagyon boldog. Nem zavarja, ha néha feszültebb
vagyok, bár igyekszem nem mutatni felé – válaszoltam, de
nagyon furcsálltam a kérdését. – És te mi jót csináltál az
elmúlt héten? – tettem fel én is a kérdést, és kortyoltam a
teámból.
– Még mindig ott vagyok a pubban és igyekszem jól
végezni a feladatom, de erről többet nem mondhatok. –
Megigazította a haját és rám nézett. – Grace-ék hamarosan
hazatérnek – váltott témát.
– Igen, már nagyon várom. Biztos lesz miről mesélnie! –
mosolyogtam. Remélem, jól érzik magukat!
– Őket ismerve, biztos! – legyintett egyet.
– Régóta ismered őket? – kérdeztem.
– Már évek óta. Először Nathant ismertem meg az egyik
küldetésünk során, aztán mikor átkerültem ide, Los Angelesbe,
megismertem a többieket is.
– Nem is mesélte.
– Közös ügyön dolgoztunk és emiatt hónapokig egymást
kellett segítenünk. Aztán Nathan megoldott mindent és így
sikerült lezárnia az ügyet.
– Ha ketten voltatok ott, akkor ez a te érdemed is. Vagy
nem? – érdeklődtem.
– Persze, nyilván, de az igazi érdem Nathant illeti! –
válaszolta a kávéját bambulva.
 – Értem – bólintottam. Bár azt mégsem értettem, hogy miért
beszélt így Nathanról, és akárhányszor kiejtette a nevét, soha
nem nézett rám, talán még el is pirult egy kicsit. – Azóta nem
is dolgoztatok együtt? – faggattam tovább.
– De, igen, még kétszer, de ott is ő volt az, aki remekelt –
felelte.
– Azt gondoltam – mosolyogtam a válaszán. – De végül is
most is együtt dolgoztok, nem? – húztam fel a vállam.
– Hát, ha úgy vesszük, akkor igen. De nem közvetlenül
együtt és ez így jó – felelte és egy picit mintha elszomorodott
volna.
– Ezt miért mondod? – kérdeztem.
– Mert jobb így, hogy csak távolból dolgozunk együtt és
nem közvetlenül – magyarázta. – Beszéljünk most már inkább
másról. Láttam, hogy Daniellel voltál a múltkor a klubban.
Ismered őt?
– Igen, a férjem – feleltem.
– A férjed? – hirtelen felkapta a fejét és rám nézett.
– Igen, de ez hosszú történet.
– Én ráérek! – mondta.
– Igazából magam sem tudom, hogy miért, de
hozzámentem. Pedig akkor már Nathant szerettem.
– És most mihez kezdesz? – kérdezte.
– El akarok válni, de nem hiszem, hogy Daniel belemegy.
– Na, azt én is kétlem – felelte sejtelmesen.
– Ennyire ismered őt?
– Igen, de nem beszélhetek róla. Csak egy tanácsom van:
olyan messzire kerüld el őt, amennyire csak tudod –
figyelmeztetett határozott hanggal.
– Ez a tervem, remélem, sikerül.
– Nathan biztos segíteni fog! Grace-t hogy ismerted meg? –
váltott témát ismét.
 – Tudod, Nathan…
– Ja, hát persze – vágott a szavamba. – Gondolhattam volna.
Ő és Josh elválaszthatatlanok – mosolygott.
– Ez így van – helyeseltem én is, miközben váratlanul ismét
rám tört egy rosszullét.
– Jól vagy? – nézett rám Claire aggódva.
– Igen, csak egy kicsit megszédültem – feleltem, bár ez nem
fedte a valóságot.
– Talán jobb lenne, ha máskor folytatnánk ezt a
beszélgetést.
– Igen, talán jobb lenne. Remélem, nem haragszol!
– Nem, semmi baj, ne hülyéskedj már!
– Akkor szerintem hívok is egy taxit – álltam fel az
asztaltól.
– Nem kell, majd én hazaviszlek – állt fel ő is, és intett a
pincérnek, hogy fizetnénk.
Az úton a szédülést felváltotta a hányinger, ezért
igyekeztem mélyeket lélegezni.
– Ez a terhesség – csóváltam a fejem. – Na nem baj, lassan
túl leszek rajta.
– Igen, gondolj arra, hogy utána mekkora boldogságot fog
nektek okozni, ha megszületett a pici! – biztatott.
– Tudod, Claire, nem is vagy te olyan rideg és gonosz, mint
ahogy Nathan mondta – ugrattam.
– Ezt mondta rólam? – kérdezte kétségbeesve. – Tényleg ezt
merte mondani?
– Csak vicceltem! – nevettem fel hangosan. – Soha nem
beszéltünk rólad!
– Soha? – szomorúságot hallottam a hangjában.
– Valahogy nem jöttél szóba. De nagyon sok kollégájáról
nem mesélt még! Gondolom, ezt nem is teheti. Csak Grace,
Josh és Ian az, akik napi szinten felmerülnek a
beszélgetéseinkben – válaszoltam.
 Furcsálltam a reakcióit. Arra gondoltam, hogy több van itt,
mint amit elmond nekem.
– Ja, hát igen. A mag. Mindig is ők vették körül Nathet.
– Látod, ezt sem tudom.
Megérkeztünk a házhoz, és Claire megállt.
– Köszönöm, hogy hazahoztál – mondtam.
– Igazán nincs mit! – felelte. – Nagyon szép a házatok! –
nézett körbe.
– Köszönöm, és a teázást is! Nagyon jót beszélgettünk, jól
éreztem magam! – mosolyogtam rá.
– Igen, én is élveztem! Remélem, lesz még alkalmunk
megismételni! – helyeselt.
– Biztosan! – kiszálltam a kocsiból és becsuktam az ajtót. –
Még egyszer köszönöm a fuvart! – szóltam vissza az ablakon
át.
– Nincs mit! – intett és elment.
Egyből a szobámba mentem, le akartam dőlni egy kicsit.
Azon gondolkodtam, hogy Claire vajon mit titkolhat. Annyira
sokatmondó volt az, ahogy Nathanról beszélt. Miközben ezen
pörgött az agyam, megszólalt a telefonom, Grace volt az.
– Szia, Grace! Már haza is értetek? – szóltam bele.
– Szia, Jess! Igen, Josh és Nathan most hozza fel a
bőröndöket – mondta.
– Hú, össze kell futnunk és mindenről tudni akarok!
– Rendben van, akkor holnap átmegyek. Ráérsz? – kérdezte.
– Persze, gyere, várni foglak!
– Rendben, akkor most le is teszem. Csak üdvözölni
akartalak.
– Oké. Akkor holnap.
Amikor letettük a telefont, lementem a konyhába és
csináltam egy teát magamnak. A nappaliban üldögéltem,
mikor valaki csöngetett. Nagy meglepetésemre Daniel állt az
ajtóban.
– Te mit keresel itt? – kérdeztem tőle.
– Hozzád jöttem. Beszélnünk kell! – felelte és már bent is
volt.
– De én nem akarok veled! – szóltam utána, de meg sem
hallotta.
– Márpedig fogsz! – válaszolta mérgesen.
– Remek – fintorogva csuktam be az ajtót. – Mit akarsz
mondani? – kérdeztem tőle és kimentem a konyhába.
– Te mégis mit képzelsz? – kezdte, miközben utánam jött.
– Mi az, hogy mit képzelek? – néztem rá értetlenül.
– Csak úgy eltűnsz, egy szót sem szólsz, nem válaszolsz a
hívásaimra.
– Jaj, ki ne találd, hogy aggódtál értem! – vágtam közbe.
– Ne legyél cinikus! – felelte. – És most mi van? Itt laksz
azzal a bájgúnárral? – tárta szét a kezét.
– És ha igen? Mi közöd van hozzá?
– Igenis van közöm hozzá! Te az én feleségem vagy! Neked
mellettem a helyed, nem a mellett az átkozott mellett! –
Teljesen kiborult és kiabálni kezdett.
– A feleséged? Valóban a feleséged vagyok? – kérdeztem. –
Akkor is az voltam, amikor megvertél, és akkor is, amikor
megerőszakoltál? Te gyáva féreg! – üvöltöttem már én is. – Te
nem törődsz senkivel és semmivel! Neked semmi sem fontos,
csak a saját akaratod, és hogy ezt rákényszerítsd másokra!
– Ennek te vagy az oka! – sziszegte összeszorított fogakkal
Daniel.
– Annak is, hogy megerőszakoltál? – üvöltöttem ismét, de
már éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége.
– Mindig minden úgy volt, ahogy te akartad, mégis
megcsaltál azzal a senkivel! – fenyegetően lépett egyet felém,
amikor Nathan megjelent a konyhában.
 – Hogy mi? Mit tettél? Jól értettem? – gyilkos szemekkel
néztek egymásra.
– Ez nem egy közösségi fórum, úgyhogy ebbe ne szólj bele,
te majom! Amúgy sincs ehhez semmi közöd, a feleségemmel
beszélek!
– Te, ide figyelj! A majmozást most meg sem hallottam, de
az azért érdekelne, hogy mit csináltál Jessicával. – Nathan arca
eltorzult a dühtől, míg a választ várta.
– Nem megmondtam, hogy ehhez neked semmi közöd?
Még mindig az én feleségem!
– Hamarosan csak a volt feleséged, te szemét!
Váratlanul egymásnak estek és verekedni kezdtek. Hiába
próbáltam megállítani őket, meg sem hallottak. Addig-addig
lökdösték egymást, míg ki nem értek a nappaliba, ahol átestek
a kanapén, és ott a földön fekve folytatták a dulakodást.
Rémülten néztem őket, és csak remélni tudtam, hogy
Nathannak nem esik semmi baja. Láttam, hogy már
mindkettőjük vérzik, ezért segítségért kiabáltam. Odaléptem
hozzájuk, hogy hátha szétválaszthatom őket, mikor Nathan
rám mordult.
– Jessica, menj innen, de azonnal! – mondta, majd
visszafordult Daniel felé és tovább ütötte őt.
Inkább hátrébb húzódtam, mikor Josh jelent meg az ajtóban.
Könyörgő szemekkel néztem rá.
– Josh, kérlek, tegyél valamit, mert megölik egymást –
mutattam a verekedőkre.
Pillanatok alatt ott termett és szétválasztotta őket. Mind a
kettőn cafatokban lógott a ruha és csurom véresek voltak.
Danielnek feldagadt a fél arca és felrepedt a homloka,
Nathannak pedig vérzett a keze és a szája. Természetesen mind
a kettőnek volt monoklija is, ami szinte azonnal vöröseslila
színben játszott.
– Hé, hé, hé! Mi folyik itt! Miért verekedtek? – szólt rájuk
Josh.
 – Josh! Engedj el! Én megölöm ezt a szemetet! – üvöltötte
Nathan.
– Dehogy ölöd! Mi bajotok van?
– Ez a barom nekem esett, pedig én csak a feleségemmel
beszélgettem – törölgette a vért az arcáról Daniel.
– Kussolj el! Fogd be a pofád, mert esküszöm, hogy
megöllek! Hallod? Meg foglak ölni! – dühöngött tovább
Nathan.
– Nathan, nyugodj már le! – nézett a szemébe Josh.
– Akkor tüntesd őt el innen! – sziszegte fenyegetően.
Josh kikísérte Danielt az ajtóig, majd visszajött Nathanhoz.
A lépcsőnél álltam és a könnyeimet törölgettem.
– Mi volt ez? – nézett felváltva rám és Nathanra.
Nekem nem volt erőm válaszolni, csak szipogtam tovább.
– Gyere ide, szerelmem! – lépett felém kitárt karral és
megölelt. – Már vége. Többé nem bánthat.
– Elmondanátok, mi folyik itt? – Josh továbbra is a válaszra
várt.
– Az a szemét. Az az utolsó mocskos szemétláda
megerőszakolta Jessicát. – Továbbra is fortyogott a dühtől
Nathan.
– Hogy mit csinált? – Josh arcára is kiült a döbbent harag
egy pillanat alatt.
– Hát hallod, nem? Egyszerűen csak megerőszakolta. El
sem hiszem. Megerőszakolta. Meg merte tenni – ismételgette.
– Jess, annyira sajnálom! És jól vagy? – fordult felém Josh.
– Igen, igen, most jobban aggódom érte – feleltem és
Nathanra mutattam.
– Vele minden rendben lesz! És a baba jól van? –
érdeklődött a kicsi után.
– Igen, a baba jól van, de lehetne, hogy ne beszéljünk erről
többet? – potyogtak a könnyeim. – Lehetne azt, hogy
elfelejtsük? – kértem és felsiettem az emeletre.
 A szobába érve tovább sírtam és magamban szidtam
Danielt. Tudtam, hogy soha nem fogok neki megbocsátani. Pár
perc elteltével Nathan is utánam jött. Szinte még be sem lépett
az ajtón, mikor megszólalt.
– Miért nem mondtad el nekem? – szegezte nekem a
kérdést.
– Mert iszonyatosan szégyellem magam – görccsel a
gyomromban válaszoltam.
– Neked nincs miért szégyenkezned! Aki itt valójában
szégyellheti magát, az az átkozott rohadék!
– Annyira borzasztó volt, Nathan. Sosem gondoltam, hogy
ilyesmi megtörténhet velem – sóhajtottam, és egy zsebkendőt
kerestem.
– El kell mondanod az…
– Nem, nem, nem! Nem akarom, hogy bárki is megtudja! –
vágtam a szavába.
– Miért nem? Biztos rossz lehetett, hogy nem tudtad
senkinek elmondani.
– Kérlek, fogadd el a döntésem! Egyébként Grace-nek
elmondtam, mikor az utazás előtt felmentünk hozzájuk –
feleltem.
– Mi? És mikor? – kérdezte meglepetten.
– Mikor ti kint beszélgettetek Iannel, mi meg a szobában
voltunk.
– Akkor Grace tudta? És nem mondott nekem semmit? –
kérdezte ismét dühösen.
– Én kértem rá! Hagyjuk már ezt! – szóltam rá
erélyesebben.
– Rendben – súgta, és odabújt hozzám.
Éreztem a teste minden rezzenését, ahogy a haragtól még
mindig meg volt feszülve. Soha nem akartam, hogy megtudja,
mi történt velem. Simogatni kezdtem őt, mikor eltolt magától
és a szemembe nézett.
 – Jess, mikor elmondtad, hogy gyereket vársz, de nem
tudod, ki az apja, akkor én… – nézett rám bűntudatosan.
– Semmi baj, Nathan – simogattam meg a kezét. Mellém
térdelt, és úgy folytatta.
– Bocsáss meg nekem, kérlek, bocsáss meg, bocsáss meg,
bocsáss meg! – könyörgött.
– Mit kell megbocsátanom? – kérdeztem.
– Amit féltékenységből a fejedhez vágtam! Miért nem
mondtad el nekem az igazat? – értetlenkedett még mindig.
– Mert nem tehettem.
– Miért?
– Mert féltem, hogy őrültséget csinálsz! Féltettelek téged!
Én pedig nem tudok nélküled élni!
– Végtelenül szeretlek, Jessica! Egyszerűen bolondulok
érted! Bármit megtennék érted! – szorított a kezemen egyet,
hogy ezzel is nyomatékot adjon a szavának.
– Látod? Hát ezért nem mondhattam el.
– Szeretlek! Annyira szeretlek! – ölelt magához.
– Én is, szerelmem – csókoltam meg szenvedélyesen.
29
Mivel Grace-nek közbejött pár dolog a munkahelyén, így csak
néhány nap elteltével tudott átjönni, hogy meglátogasson. A
nappaliban kényelembe helyeztük magunkat, majd
süteménnyel és teával kínáltam.
– Jess. Őszinte leszek. Josh elmesélte, hogy mi történt –
vágott a közepébe.
– Gondoltam, hogy el fogja mondani – csóváltam a fejem.
– És Nathan hogy viselte, amikor kiderült? – kérdezte.
– Azt hiszem, kezd megnyugodni, bár az igazat megvallva,
félek, hogy egyszer csak robbanni fog – feleltem.
– Igen, ez lehetséges, de a lényeg, hogy tudja, és nem kell
többé titkolóznod előtte.
 – Igen, ez így van. Tudod, jobban örültem volna, ha soha
nem derül ki – sütöttem le a szemem.
– Jess, hidd el, nem fog semmi őrültséget csinálni! Majd mi
figyelünk rá – ígérte.
– Az jó lesz! – néztem rá hálásan. – Beszéljünk inkább
másról – kértem.
– Rendben – mosolygott.
– Milyen volt a nászút?
– Hú, hát tudod, annyi helyen voltunk! Lejártuk a lábunkat!
Voltunk szafarizni és megnéztük a vadon élő állatokat! Kár,
hogy nem lehetett megsimogatni őket – nevetett. – Aztán Josh
megült egy elefántot, hát az nagyon mókás volt – folytatta.
– Nagyon izgi lehetett.
– Majd később, képzeld el, találkoztunk egy csimpánzzal is,
aki mindenhova követett minket. Egyszerűen nem tudtuk
lerázni. Aztán mikor leültünk egy kávézóba, még közelebb
jött, és mikor nem figyeltünk oda, ellopta Josh napszemüvegét.
– Neee – nevettünk mind a ketten. – Visszaszereztétek? –
kérdeztem.
– Nem. Rögtön elszalad vele, ezért kénytelenek voltunk
venni egy másikat.
– Édes lehetett.
– Igen, az volt – bólogatott. – Te mit csináltál, míg mi nem
voltunk itt? – kérdezte.
– Hát, igazából a rosszullétekkel küszködtem – fintorogtam,
miközben végigsimítottam a hasamon. – Hála istennek úgy
néz ki, hogy ez elmúlt már – fejeztem be a mondatom.
– Nem lehetett túl kellemes – nézett rám együtt érzően.
– Ja, és találkoztam Claire-rel!
– Igazán? Mondta, hogy nagyon megkedvelt az esküvőn és
tervezi, hogy felhív. És milyen volt?
– Igazából jól éreztem magam, jót beszélgettünk, csak néha
olyan furcsa volt – feleltem.
 – Milyen értelemben? – nézett rám kérdőn.
– Ha Nathan szóba került, mindig olyan, nem is tudom,
milyen lett.
– Ja, Nathan – bólintott. – Akkor értem.
– Hogyhogy? – húztam fel a szemöldököm.
– Szerintem többet érez iránta, mint egy átlagos munkatárs
iránt kellene éreznie – felelte.
– Nekem is valahogy ez volt az érzésem – helyeseltem.
– De szerintem még ő sem tudja! – folytatta.
– Ezt hogy érted?
– Mert még maga előtt is tagadja. Egyébként egy nagyszerű
lány, én nagyon szeretem. Lehet rá számítani, és soha nem
tenne olyat, amivel a barátait megbántaná – tette hozzá.
– Nekem is nagyon szimpatikus. Remélem, majd jobban
megismerhetem – bólogattam.
– Biztos így lesz! – mosolygott. – Jézusom! Már ennyi az
idő? – kapta fel a fejét, mikor ránézett az órára. – Ne haragudj,
Jess, de mennem kell. Még van egy csomó dolgom és Josh
megöl, ha ma sem intézem el! – pattant fel, hogy mielőbb
indulhasson.
– Rendben van, semmi baj, akkor majd beszélünk –
nyugtattam meg és kikísértem.
Jó volt Grace-szel beszélgetni, de azért én is elfáradtam.
Mire Nathan hazajött, el is aludtam.
Másnap reggel olyan későn ébredtem, hogy nem is
találkoztam Nathannal, mielőtt munkába indult volna.
Lezuhanyoztam, felöltöztem és lementem a nappaliba. Azon
gondolkodtam, hogy mióta apa meghalt, egyszer sem voltam a
dolgozószobájában. Már épp be akartam lépni, mikor
csöngettek. Reméltem, hogy nem Daniel jött el megint. Nagy
meglepetésemre ezúttal Emily állt az ajtóban.
– Szia, Jessica. Bejöhetek? – kérdezte.
– Szia, Em, gyere! – mondtam bizonytalanul.
 – Igazából nem akarlak zavarni, csak valamit meg akartam
veled beszélni – mondta és megállt.
– Rendben van, hallgatlak. – Összekulcsolt kezekkel
vártam, mit szeretne.
– Arra szeretnélek kérni, hogy engedd el Nathant.
– Tessék? – Annyira megdöbbentett a kérése, hogy szinte
szóhoz sem jutottam.
– Hagyd őt el! – nézett rám komoly tekintettel.
– De ha jól tudom, már vége köztetek mindennek – húztam
fel a szemöldököm.
– Igen, de ha te nem lennél, akkor velem lenne – felelte
mérgesen.
– Azt azért kétlem! Nem miattam mentetek szét!
– Pedig csakis te vagy az oka! És az, hogy elhagytad a
férjed, csak olaj volt a tűzre! – emelte meg a hangját.
– Te, figyelj! Velem te ne kiabálj a saját házamban! –
szóltam rá. – Azt pedig, hogy elhagyjam életem szerelmét,
felejtsd is el! – keltem ki magamból én is.
– Pedig jó lenne, ha nem láncolnád magadhoz azzal a
gyerekkel – vágta a fejemhez.
– Na, ehhez aztán végképp semmi közöd! – feleltem. –
Most pedig menj el! – mutattam az ajtóra.
– Nem, végig fogsz hallgatni! – parancsolt rám.
– Dehogy foglak! – indultam felfelé a lépcsőn. – Tűnj el!
– Nem! – rángatott meg.
– Mit csinálsz? Hülye vagy? – kapaszkodtam a korlátba.
– Azt akarom, hogy hagyd el Nathant. Ő az enyém! –
üvöltötte és tovább rángatott.
Hiába kapaszkodtam, olyan erőset rántott rajtam, hogy
kicsúszott a korlát a kezem közül és leestem a lépcsőn. Ahogy
földet értem, erős nyilallást éreztem a hasam tájékán. Oda
kaptam a kezem, bár ez egyáltalán nem segített. Égető görcsös
fájdalom tört rám és összeszorított fogakkal feküdtem a
földön.
– Remélem, most már megérted, hogy Nathan az enyém! –
állt meg fölöttem Emily.
– Takarodj innen – nyögtem a fájdalomtól.
Ahogy kilépett az ajtón, a telefonomért nyúltam, amit egy
ideje mindig magamnál tartottam, és felhívtam Grace-t.
– Grace, ide tudnál jönni? – kérdeztem.
– Most?
– Igen, ha lehet. Leestem a lépcsőn és azt hiszem… a
baba… – ejtettem el a telefont, amikor a nadrágomhoz
nyúltam, és felfogtam, hogy teljesen átáztatta a vér.
Nem kellett sok idő, Grace gyorsan meg is érkezett. Egyből
odasietett hozzám és mellém térdelt.
– Hívtad a mentőket? – kérdezte aggódva.
– Nem, csak téged – feleltem.
Azonnal elővette a telefonját és tárcsázni kezdett.
– Igen, egy mentőt kérnék. A barátnőm leesett a lépcsőn és
vérzik… Igen, de állapotos – hallottam Grace sürgető hangját.
– Rendben, köszönöm – tette le a telefont. – Azonnal itt lesz
egy mentő – szólt, aztán leült és a fejemet az ölébe vette. – Te
csak feküdj nyugodtan.
– De nagyon fáj! – sírtam, miközben a földön feküdtem
összegörnyedve.
– Hogy estél el? – kérdezte.
– Emily itt járt – nyöszörögtem. – De kérlek, ne mondd el
Nathannak! – néztem fel rá.
– Emily volt az, aki lelökött? – lepődött meg.
– Igen, bár inkább lerántott – feleltem fájdalomtól eltorzult
arccal.
Míg vártuk a mentőt, Nathan is hazaért.
 – Mi történt? – kiabált ijedten, mikor meglátott, és mellém
térdelt. – Mi a baj, kicsim? – nézett rám aggodalmasan.
– Leestem a lépcsőn – feleltem.
Hallottam, ahogy a mentősök megérkeztem és sietve
szaladtak hozzám.
– Kérem, álljon hátrébb! – szólt az egyik ápoló.
– Mi történt? Mondjanak már valamit! Mi ez a sok vér? –
idegeskedett Nathan.
– Most be kell vinnünk a hölgyet a kórházba – mondta a
mentős.
– Nathan! A baba – könnyek közt néztem Nathanra,
miközben a hasamat fogtam.
– Ne aggódj, szerelmem, minden rendben lesz! – próbált
megnyugtatni. – Grace! Te láttad, hogyan esett le Jess a
lépcsőről? – lépett oda Grace-hez.
– Mire ideértem, már itt feküdt – válaszolta Grace.
– Jessica! Mondd el, kérlek, hogy estél le! Nem értem! –
fordult felém.
– Kérem, vigyázzanak, most feltesszük az ágyra a hölgyet
és bevisszük a kórházba – emeltek a hordágyra, miután
bekötötték az infúziót és elállították a vérzést.
Kivittek a mentőautóhoz és betettek. Mielőtt becsukták
volna az ajtót, Nathan még utánam kiabált.
– Megyek utánad, kicsim, tarts ki!
Az autón bekapcsolták a szirénát, így száguldottunk végig a
kórházig. A betegszállító feltett néhány kérdést, amikre csak
nagy nehezen tudtam válaszolni.
– Hogy hívják? – kérdezte.
– Jessica Scott – feleltem.
– Anyja neve?
– Maria Scott.
– Mikor született?
 – Ezerkilencszáz-nyolcvannégy február huszonhárom.
– Mi történt pontosan?
– Leestem a lépcsőn.
A fájdalom lassan csillapodott, ahogy hatott a gyógyszer.
– Az első gyermeke? – nézett a hasamra.
– Igen, az első.
– Hányadik hétben van?
– Már lassan a huszadikban.
– Rendben van. Minden adatot, amire most szükségünk
lehet, felírtam. Próbáljon meg mélyeket lélegezni, azonnal a
kórházhoz érünk – mondta.
Igyekeztem a kérésének eleget tenni, de nagyon aggódtam.
Ahogy megérkeztünk, betoltak egy vizsgálóba, ahol a
nővérkék segítettek levetkőzni. Felfektettek az ágyra és már
jött is az orvos.
– Jó napot, Mrs. Akkerman! Dr. Mendez vagyok, én fogom
önt megvizsgálni – lépett mellém a beteglapomat tartva.
– Jó napot, doktor úr.
– Ha jól látom, akkor ön tizenkilenc hetes terhes és leesett a
lépcsőn – mondta.
– Igen, doktor úr.
– Rendben van, akkor megvizsgálom – felelte és leült az
ultrahanggép elé.
Ahogy vizsgálgatott, nem szólt semmit, csak a fejét
csóválta. Nem mertem kérdezni semmit, ezért csak vártam.
Elég sokáig tartott, mire befejezte a vizsgálatot, aztán rám
nézett.
– Nézze, Mrs. Akkerman. Most meg fogjuk önt operálni, de
kérem, ne aggódjon. Megteszünk mindent az ön és a baba
érdekében!
Ahogy hallgattam az orvost, forogni kezdett velem a szoba.
Csak sírni tudtam és remegő hanggal válaszoltam.
 – Rendben van – törölgettem a könnyeim.
A nővérek gondosan betakargattak és letoltak az alagsorba.
Egy picit még várnom kellett, majd az egyik műtőbe vittek.
Nagyon fáztam, de nem volt erőm szólni. Megjött az
altatóorvos és az infúzión keresztül megkezdte az altatást.
Mire magamhoz tértem, újra a kórteremben voltam. Nem
volt rajtam kívül más ott, csak egy ápoló jött be hozzám néha.
Azon gondolkodtam, hogy miért történt ez velem, mikor
valaki kopogtatott az ajtón.
– Nathan! – nyújtottam felé a karom, ahogy megláttam.
– Édesem! – nézett rám.
– Hogy van a baba? – kérdeztem. – Nathan? – pillantottam
fel rá könnyes szemmel, amikor lesütötte a tekintetét.
Megpróbáltam felülni, de túl gyenge voltam hozzá.
– Sajnálom, Jess. Annyira sajnálom! – jelentek meg a
könnyek az ő szemében is.
– Ugye nem? Kérlek, mondd, hogy nem veszítettem el a
babám! – suttogtam, de már tudtam a fájdalmas igazságot.
– Jessica! Annyira sajnálom. Mondd, hogy segíthetnék? –
kérdezte.
– Sehogy – sóhajtottam, majd elfordultam az ágyon, és
csukott szemmel sírtam tovább.
Mikor nem reagáltam az érintésére sem, kiment a szobából
és magamra hagyott.
 30
Csak pár napot kellett kórházban töltenem, de nekem ezer
évnek tűnt. Nathan mindennap meglátogatott és órákon
keresztül mellettem volt. Befeküdt mellém az ágyba és
közösen hallgattuk a csendet. Jó volt a közelsége, és az, hogy
nem erőltette a beszélgetést. Miután megkaptam a
zárójelentésem és hazaengedtek, otthon is csak naphosszat
feküdtem, és gyászoltam a meg nem született kisbabámat.
Nathan mindenben a segítségemre volt, leste minden
kívánságomat, igyekezett gondoskodni rólam, de tudtam,
előbb-utóbb erőt kell magamon vennem, és fel kell dolgoznom
a kicsi elvesztését. Egy hét kellett ahhoz, hogy Nathan
nyugodt szívvel egyedül hagyjon, és elmenjen dolgozni. Grace
mindennap eljött hozzám, míg Nathan távol volt. Volt, hogy
csak filmet néztünk, időnkén beszélgettünk, de soha nem
hagyott egyedül. Az egyik ilyen alkalommal, mikor Grace is
ott volt, egyszerűen csak elkezdtem sírni.
– Jól vagy, Jess? – nézett rám aggodalmasan.
– Persze, persze, majd elmúlik – feleltem szipogva.
Ahogy teltek a napok, úgy kaptam egyre inkább erőre én is.
Az idő lassan begyógyította a sebeimet, ezért Grace is
ritkábban járt látogatóba. Szegény teljesen elmaradt a
munkájával miattam. Visszatért minden a régi kerékvágásba.
Nathannal is minden a régi volt már, míg egyszer csak Daniel
jelent meg nálam.
– Te mit keresel itt? – álltam meg az ajtóban.
– Hozzád jöttem – felelte.
– Ne haragudj, most nincs hozzád kedvem! – fordítottam
neki hátat.
– Pedig beszélnünk kell – mondta.
– Szerintem már réges-rég nincs miről!
– Szóval – folytatta, mintha meg sem szólaltam volna – azt
akarom, hogy gyere vissza hozzám – jelentette ki.
– Hogy mi? Mi az, amit akarsz? – kérdeztem meglepetten. –
Meg vagy te őrülve? Soha! Hallod? Soha nem megyek vissza
hozzád! – feleltem hangosan.
– Pedig nincs más választásod – mondta.
– Már hogyne lenne?
– Nem, nincs – lépett közelebb, mire én hátrálni kezdtem. –
Ha nem jössz vissza hozzám, és nem hagyod el ezt a
bájgúnárt, mindenki megtudja, hogy a te drágalátos szerelmed
nem más, mint egy ügynök, és a CIA embere! – nézett a
szemembe.
– Mi? Ez nem igaz! – Meglepett, hogy ennyi mindent tudott
Nathanról.
– Dehogynem, drágám! – mosolygott magabiztosan. – És
ezt te is pontosan tudod! – vágta a fejemhez. – Tehát?
– Mit tehát? Megmondtam, hogy nem megyek vissza
hozzád! – kiabáltam remegő hanggal.
– Ezek szerint nem bánod, ha mindenki megtudja, hogy az a
majom egy kém? – kérdezte. – Azt remélem, tudod, mivel
járna, ha ez kiderülne! – húzta ki magát fenyegetően. – Nem
maradna sokáig életben a kis szerelmed!
Elgondolkodtam a szavain. Talán igaza volt. Ha valaha
kiderülne, hogy Nathan egy ügynök, mindenki a sarkában
lenne. Akiknél eddig megfordult mint beépített ember, biztos,
hogy hajtóvadászatot indítanának ellene. A gyomrom görcsbe
rándult és tudtam, éreztem testem minden porcikájával, hogy
meg kell őt védenem, kerüljön, amibe kerül. Nem volt más
választásom.
– Undorító vagy! Azok után, amit tettél, amin miattad
kellett keresztülmennem, most idejössz és megfenyegetsz,
hogy feldobod Nathant? Milyen ember vagy te? – gyűlölettel
néztem a szemébe. – Felfordul tőled a gyomrom!
– Nem azt kérdeztem, hogy hogy érzed magad! – felelte. –
Akkor jössz vagy maradsz? – nevetett.
– Mekkora egy rohadék vagy. Ez miért jó neked? Úgysem
leszek soha a tiéd, mert én őt szeretem! – kiabáltam.
– Az engem nem érdekel. A lényeg, hogy ti nem lehettek
együtt! Soha, érted, soha! – fröcsögte.
 – Mit ártottam én neked, hogy ezt teszed velem? –
kérdeztem összetörve.
– Te, édesem, semmit. Nathan miatt kell, hogy szenvedj.
– És ő? Ő mit ártott neked? Nem is ismert, amíg be nem
mutattalak neki!
– De én pontosan tudtam, hogy ő kicsoda! Akkor? Meddig
várjak? – nézett a szemembe.
– Rendben van! Nyertél! Elhagyom Nathant, de akkor ígérd
meg, hogy békén hagyod őt és nem feded fel senki előtt, hogy
ki is ő valójában! – kértem.
– Jaj, drágám – sziszegett. – Én nem teszek ígéretek soha! –
villant meg a szeme vészjóslóan. – Viszont úgy kell, hogy
elgyere, hogy ő azt higgye, engem választottál! – folytatta a
kínzásomat.
– Ennek mi értelme?
– Azzal te ne foglalkozz! Azt kell, hogy higgye, hogy
inkább velem vagy, mint vele, és nem tudhatja meg a mi kis
megállapodásunkat!
– Szemét állat! – vágtam a fejéhez. – Ezt még megbánod!
– Nem hiszem! – mosolygott. – Akkor most elmegyek!
Otthon várlak! – mondta és becsukta maga mögött az ajtót.
Összetörve ültem a lépcsőn egy darabig és azon
gondolkodtam, hogy mi miért történik velem. Miért nem
élhetek boldogságban azzal a férfival, akit mindennél és
mindenkinél jobban szeretek? Sírásban törtem ki, és csak
nagyon sokára tudtam megnyugodni. Lassan felmentem a
szobába és összepakoltam a ruháim egy részét. Nathan egyik
pólóját is eltettem, hogy legyen nálam valami, ami az övé.
Levittem a bőröndöt és ott vártam, míg Nathan hazaért.
– Hát te hova mész? – kérdezte meglepetten, ahogy rám
nézett.
– Elhagylak – közöltem vele a lehető legnyugodtabban,
nehogy gyanút fogjon.
 – Mi? De miért? – elsápadva figyelte a számat, ahogy
válaszoltam.
– Visszamegyek a férjemhez – mondtam és vettem egy mély
levegőt.
– A férjedhez? Te még vissza akarsz hozzá menni?
– Igen, Nathan, és nem tehetsz ellene semmit – bólintottam.
– Jess, kérlek, magyarázd el nekem, mert semmit nem értek
– suttogta elgyötörten, miközben leült a lépcsőre és az arcát a
tenyerébe temette.
– Pedig egyszerű. Visszamegyek Danielhez és vele fogok
élni – feleltem kimért hangon.
– Hát én ezt nem értem. A világ a feje tetejére állt? Az
anyámról, akiről ezer éve nem is hallottam, most kiderül, hogy
Martin Karlen szeretője volt – tudod, annak a fickónak, akit
megfigyelés alatt tartunk a klubban –, te meg visszamész
ahhoz az állathoz. Mi jöhet még? – kérdezte és a szemembe
nézett.
– Mi? – elsápadva hallgattam Nathant, hiszen már én is
tudtam, hogy Martin egy bűnöző, ezért nem hagyott nyugodni
a dolog. – Hogyhogy anyád Martin szeretője volt? –
kérdeztem aggódva.
– Úgy, ahogy mondom, de most ne erről beszéljünk –
csóválta a fejét.
– Nathan – sóhajtottam. Igaza volt, nem erről kellett volna
beszélnünk, csak aggódtam érte. Mély levegőt vettem, és úgy
folytattam. – Meghoztam egy döntést, kérlek, tartsd
tiszteletben.
Megfogtam a bőröndöm és elindultam kifelé. Meg sem
álltam a kocsimig és betuszkoltam a cuccaimat a
csomagtartóba. Mielőtt beszálltam volna az autóba, még
egyszer visszafordultam, hogy lássam a szemét, ami most
fájdalommal meggyötörve nézett vissza rám, aztán elindultam.
Egyenesen Daniel lakásához mentem, aztán megálltam a ház
előtt, és leállítottam a motort. A kormányba kapaszkodtam és
magam elé bámulva merengtem, képtelen voltam kiszállni a
kocsiból, mígnem Daniel jelent meg az ajtónál.
 – Na, végre, ideértél! – üdvözölt és kinyitotta az ajtót.
– Hagyj engem békén! – feleltem dühösen és kiszálltam.
Kirángattam a csomagtartóból a táskáimat és elindultam
felfelé. Útközben összetalálkoztunk Carollal, a szomszéddal,
aki pont akkor jött haza a munkából.
– Sziasztok! – üdvözölt minket.
– Szia, Carol! – néztem rá.
– De jó, hogy látlak, Jessica! Már olyan rég találkoztunk! –
mosolygott. – Merre jártál? – kérdezte.
– A barátnőivel utazgattak egy kicsit – felelte helyettem
Daniel, majd óvatosan lökött rajtam egyet, hogy induljunk.
– Remélem, még találkozunk! – szólt utánunk.
– Biztosan! – feleltem.
Felsiettem a lakásba és bezárkóztam a régi szobámba, amin
azóta Daniel már megcsináltatta az ajtót. Semmi nem
változott, mióta elmentem innen. Gyorsan beesteledett, de én
egy pillanatra sem mentem ki a szobából. Halk kopogásra
lettem figyelmes.
– Jess. Nem jössz vacsorázni? – kérdezte Daniel.
– Nem! – válaszoltam még mindig mérgesen.
– Nem vagy éhes? Semmit sem ettél, mióta megjöttél!
Odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam.
– Tűnj a francba! – néztem a szemébe és rácsaptam az ajtót.
Egész éjszaka azon gondolkodtam, vajon hogy lehet most
Nathan. Hiányzott az ölelése, hogy hozzábújhassak elalvás
előtt. Szerettem hallgatni a szuszogását és nézni, ahogy alszik.
Az olyan varázslatos volt számomra. Most pedig egyedül
kellett feküdnöm a hideg ágyban, és a könnyeimet törölgetve
csak az emlékének élhettem.
Reggel Daniel ébresztett.
– Az este összefutottam a szerelmeddel – közölte gúnyosan.
– Mi? Nathan itt volt? – lepődtem meg.
 – Igen. Jól berúgott és idejött! – felelte.
– És mit akart? Mit mondott? – kérdeztem aggódva.
– Gyanakszik, hogy nem önszántadból jöttél vissza hozzám
– méregetett. – Ugye nem mondtál neki semmit?
– Nem! – válaszoltam. – Mi történt?
– Összeverekedtünk – válaszolta higgadtan, mintha ez lenne
a világ legtermészetesebb dolga.
– Összeverekedtetek? – lesápadtam a hallottaktól. – Ugye
nem lett baja?
– Nem öltem meg, ha erre vagy kíváncsi – mosolygott.
– De egy rohadék vagy! Mondd, téged boldoggá tesz az én
szenvedésem? – emeltem fel a hangom.
– Ne kezdj el nekem itt hisztizni! – parancsolta.
Berohantam a szobába, magamra csuktam az ajtót és
felöltöztem. Már éppen léptem volna ki a lakás ajtaján, mikor
Daniel utánam szólt.
– Hova mész? – nézett rám.
– Megnézem, hogy van Nathan! – feleltem és léptem egyet.
– Nem mész te sehova! – kiabált rám.
Mély levegőt vettem, aztán visszafordultam hozzá, csak
hogy a szemébe nézhessek.
– Ha most megakadályozod, hogy meglátogassam őt,
megöllek, esküszöm, hogy megöllek – nyugodt hangon
feleltem, és otthagytam.
Míg a kocsihoz értem, azon gondolkodtam, hogy vajon hol
keressem. Nem tudtam eldönteni, hogy hova mehetnék
először, ezért felhívtam Grace-t.
– Szia, Grace! Meg tudnád mondani nekem, hogy hol van
most Nathan? – kérdeztem.
– Szia, Jess! Mi történt? Hogyhogy visszamentél
Danielhez? – kérdezett vissza.
 – Ez most mindegy! Hol találhatnám meg? – faggattam
tovább.
– A lakásán van! De…
– Köszi! – csaptam rá a telefont.
Nem igazán érdekelt, mit akart még mondani, azonnal
Nathan lakásához siettem. A szívem a torkomban dobogott
egész idő alatt. Ahogy odaértem, felrohantam az emeletre és
dörömbölni kezdtem az ajtón. Nathan nagy nehezen kinyitotta
azt és beengedett. Láttam a meglepettséget az arcán, hogy én
állok az ajtó másik oldalán, de nagyon aggódtam érte.
– Te mit keresel itt? – nézett rám meghökkenve.
– Én? Te mit keresel itt! – láttam meg mögötte Emilyt, és
elöntött a méreg.
– Te most azért jöttél ide, hogy számonkérj? – nézett rám
zavartan Nathan, és válaszolt Emily helyett.
– Nem, csak nem értem, hogy miért vagy ezzel a nővel egy
lakásban! – mutattam ingerülten Emilyre.
– Ez az ő lakása, én pedig a felesége vagyok! Még szép,
hogy hazajön! Te is hazamentél! – kapcsolódott be most már
Emily is.
– Em, te ebbe ne szólj bele! Most szeretnék Batmannel
beszélni! – utaltam gúnyosan arra, hogy Nathan folyton valami
balhéba keveredik.
– Na, várjatok csak! – szólt közbe Nathan is, aki jól
láthatóan még mindig a másnapossággal küzdött. – Most akkor
te és ő, azaz ti amolyan „egyet fizet, kettőt kap” akcióban
nyomultok? – kérdezte mind a kettőnktől egyszerre.
– Te mégis miről beszélsz? – csodálkoztam a kérdésén.
– Tuti, hogy tegnap a fejedre estél! – folytatta Em.
– Na álljunk meg egy szóra! Nincs nekem semmi bajom! De
lássuk be, elég furcsa, hogy te, Jess idejössz Emilyhez, hiszen
nem tudhattad, hogy itt vagyok, és te, Emily mégis honnan
tudod, hogy Jessica visszament a férjéhez? Mert tőlem aztán
biztos, hogy nem! – fakadt ki Nathan.
 Meglepetésként ért, hogy Emily eddig is itt volt ezek
szerint, de jobban fájt, hogy Nathan nem értette, hogy hozzá
jöttem, mert aggódtam érte. Rossz volt őket egy lakásban
találni, de igaz, ami igaz, én is visszamentem Danielhez.
Ugyan nem önszántamból, de ezt rajtam és rajta kívül senki
sem tudhatta.
– Emily, kérlek! Magunkra hagynál? – lett komoly Nathan
hangja.
– Nem szívesen! – felelte, majd a táskájáért nyúlt és elment.
– Szóval? Miért vagy itt? – kérdeztem tőle megint.
– Ő az, aki ápol, míg fel nem épülök – válaszolta.
– Jó-jó, én ezt értem, de muszáj egy ágyban aludnod vele? –
féltékenykedtem tovább, amin mosolyogni kezdett. – Ne
nevess! – suhintotta meg az arcom a tenyerével.
– Imádom, amikor féltékeny vagy! – mosolyogott tovább.
– Én viszont utálom! Szörnyű érzés! Most azt sem tudom,
hogy felpofozzalak vagy inkább megcsókoljalak! –
veszekedtem vele tovább.
– Inkább csókolj meg, ha választhatok. – Magához húzott
olyan szorosan, hogy éreztem a leheletét a bőrömön. – Miért
mentél el? Miért mentél vissza hozzá? – nézett a szemembe.
– Szerelemből bármire képes az ember. Szerelemből
titkolózunk, hazudunk, akár még gyilkolunk is. Elviselünk
bármit a szeretett félért – feleltem neki, és reméltem, hogy érti,
mit akarok mondani.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte.
– Majd egyszer te is megtudod – feleltem lesütött
szemekkel.
– Jobban szeretném most megtudni. – Megfogta az állam és
felemelte a fejem, épp annyira, hogy a szemembe nézhessen.
– Most mindegy, hisz itt vagyok – néztem rá nagy nehezen.
– Igen. Ezt megint csak nem értem – gondolkodott
hangosan.
 – Akár el is mehetek! – hátrébb léptem és a kilincs felé
nyúltam.
– Na azt már nem! – visszarántott és megcsókolt.
Eleinte tiltakozni próbáltam, de átadtam magam a vágynak,
hogy újra érezhessem őt, aztán elhúzódtam tőle.
– Most annyira gyűlöllek – mély levegőt vettem, úgy
folytattam –, mint amennyire szeretlek! – A szemébe néztem,
hogy láthassa, nem viccelek.
Nathan óvatosan megsimogatott, amibe tetőtől talpig
beleborzongtam, aztán ismét megcsókolt. Erőt kellett vennem
magamon, hogy megálljt parancsoljak a vágyaimnak.
– Nem. Ezt nem lehet – szóltam.
– Miért nem? – kérdezte. – Miért? – suttogta bele a számba
és újból megcsókolt.
A testemet elöntötte a melegség és a csókjaitól teljesen
elgyengültem. Egyszerűen nem tudtam szabadulni a vágytól,
hogy az övé lehessek újra és újra. Lassan kicsatolta az övemet
és szétnyitotta a blúzom. Testem minden porcikáját
végigcsókolta, és lassan ő is levetkőzött. Néha-néha
felszisszent a fájdalomtól, amit a verekedés miatt érzett, de
nem foglalkozott vele. Simogattam őt, míg ő a hálóba vitt és
az ágyra fektetett. A szerelem olyan erővel tombolt bennem,
hogy belülről akart szétfeszíteni. Az övé akartam lenni rögtön,
ott és abban a percben. Ismét egymáséi lettünk, nem akartam,
hogy az a pillanat véget érjen. A karjaiban nőnek érezhettem
magam, amit csak vele élhettem át. Annyira csodálatos volt,
hogy azt akartam, hogy megálljon az idő, és mi így
maradhassunk egymás karjaiban, bár tudtam, ez inkább a
búcsú, mintsem a kezdet volt.
31
Már napok óta nem hallottam Nathan felől semmit, és Grace-t
sem lehetett utolérni. Magányos voltam és elkeseredett. Csak
az emlékek tartották bennem a lelket és a reményt, hogy
egyszer vége lesz ennek a rémálomnak. Daniel
hangulatingadozásai teljesen felőrölték az idegrendszerem. Az
egyik este, mikor hazajött, bekiabált a szobába.
 – Készülődj, mert elmegyünk!
– Mi? Hova? Nem megyek én sehová, pláne nem veled! –
válaszoltam.
– Azt mondtam, készülődj! – parancsolta ellentmondást nem
tűrő hangon.
Nagy nehezen elkészültem, és mintha a fogamat húzták
volna, kimentem a nappaliba. Daniel még telefonált, de ahogy
letette, már indultunk is. Egyenesen a klubba mentünk, ahol
annak idején először találkoztam Claire-rel. Most is ott volt, de
nem mertem odamenni hozzá, és igyekeztem úgy tenni,
mintha nem is ismerném őt, aztán végül üdvözölt engem.
– Szia, Jess!
– Szia, Claire! – köszöntem neki én is és körbenéztem. –
Nem lesz ebből baj? – suttogtam. Furcsa volt, hogy meg sem
lepte, hogy itt talál és ráadásul Daniel oldalán.
– Nem, dehogy is! Itt mindenki ismer mindenkit, szóval
nem kell aggódnod! – mosolygott.
– Akkor jó – néztem körbe megint.
Míg Daniel beszélgetett egy-két fickóval, addig én Claire-
rel voltam. Feltűnt, hogy ott van egy idősebb nő is, őt még
soha nem láttam ezelőtt.
– Ő kicsoda? – kérdeztem Claire-t.
– Ő ott Emma – felelte.
– Olyan szomorúnak tűnik – jegyeztem meg.
– Igen, sajnos az is. És nagyon magányos – nézett rá
sajnálkozva.
– Jól ismered? – kérdeztem.
– Mióta itt vagyok, megismertem. Nem volt valami könnyű
élete.
– Szegény. Mit keres egy ilyen helyen? – mutattam a klubra.
– Tudod, vannak olyan helyzetek, amikor nem tehetsz mást,
mint beletörődsz a sorsodba – nézett rám azt sugallva, hogy
tudja, mi történt.
 – Gondolod?
– És te? – kérdezett vissza.
– Igen – válaszoltam lesütött szemekkel. – Vannak olyan
helyzetek, hogy nem tudsz mást tenni – bólogattam.
– Szerintem menjünk oda hozzá! – javasolta.
– De hát nem is ismerem!
– Nem baj, majd megismered! Talán még örülni is fogsz
ennek az ismeretségnek! – mondta és elindult.
Közvetlenül mögötte lépkedtem, míg oda nem értünk.
Emma visszahúzódónak tűnt, nem beszélgetett idegenekkel, de
mivel Claire-rel érkeztem, szívélyesen üdvözölt.
– Sziasztok! – köszönt nekünk.
– Szia, Emma! – mosolygott Claire.
– Jó estét! – üdvözöltem én is. – Jessica vagyok! –
nyújtottam a kezem.
– Én pedig Emma, de kérlek, tegeződjünk!
– Rendben van! – mosolyogtam és leültem.
– Emma, minden rendben? – kérdezte Claire.
– Persze, tudod, csak a szokásos – szomorodott el megint.
– Milyen szokásos? – néztem rájuk.
– Semmi, semmi! – vágta rá hirtelen Emma.
– Semmi baj, benne megbízhatsz! – simogatta meg a kezét
Claire. – Ő Nathan Jessicája! – súgta.
– Nathané? – csillant fel a szeme.
– Ismered Nathant? – kérdeztem meglepődve.
– Persze! – felelte Claire.
– Claire, ne! – figyelmeztette Emma, és csendre intette.
Meglepetten kapkodtam a fejem és nem értettem, hogy
miről beszélnek. Úgy látszott, Claire nagyon jól ismerte
Emmát és Emma is Claire-t. Néha-néha furcsán összenéztek,
ezért kezdtem kívülállónak érezni magam. Észrevettem, hogy
Daniel folyamatosan néz, és mikor meglátta, hogy Emmával
egy asztalhoz ültem, odasietett.
– Jess, gyere, megyünk! – szólt és már indult is.
– Ne haragudjatok, de mennem kell – felálltam és
elköszöntem.
– Semmi baj, itt megtalálsz minket! – búcsúzott Claire.
– Örülök, hogy megismertelek! – szólt Emma és elindultam.
A kocsinál értem utol Danielt, aki mérgesen várt rám.
– Miről beszélgettetek? És honnan ismered őket? – kérdezte
ingerülten.
– Claire-rel pár hónapja találkoztam itt a klubban, mikor
lehoztál! – hazudtam. – Emmát pedig most ismertem meg,
Claire mutatott be neki – fejeztem be a mondatot. – De miért
fontos ez?
Láttam rajta, ahogy elgondolkodik a válaszomon.
– Csak kérdeztem! – felelte és beült az autóba.
Hazáig egy szót sem szóltunk, de ez már kezdett
megszokottá válni. A lakásba érve ismét a szobába zárkóztam
és lefeküdtem aludni.
Másnap reggel Grace hívása ébresztett.
– Szia, Jess! – köszönt boldogan.
– Szia, Grace! Jól eltűntél! – jegyeztem meg neki egyből.
– Ne haragudj, de egy nyomozást kellett levezényelnem,
miközben orvoshoz is járkáltam – szabadkozott.
– Orvoshoz? Baj van? – kérdeztem aggódva.
– Nem, nincs! Igazából jó híreket közölt velünk!
– Grace, te babát vársz! – szólaltam meg.
– Igen, anya leszek! – nevetett.
– Szívből gratulálok! Sok boldogságot a picihez! –
mondtam örömmel, de a szívembe egy kis fájdalom mart. Nem
sajnáltam Grace-től a boldogságát, de még mindig fájt az én
veszteségem.
 – Köszönjük! És te hogy vagy? – kérdezte.
– Tegnap lementünk a klubba és találkoztam Claire-rel is –
meséltem.
– Remélem, minden zökkenőmentesen alakult – mondta.
– Igen, bár furcsának találtam, hogy meg sem lepődött,
hogy Daniellel lát. – Inkább hallatszott kérdőnek a mondatom,
mint kijelentőnek, és a válaszát vártam.
– Igen, be kellett avatnunk, hogy figyelhessen rád is –
vallotta be, amit már sejtettem.
– Gondoltam – csóváltam a fejem. – Viszont találkoztam ott
egy idősebb nővel is. Azt hiszem, Emma a neve. Róla tudtok
valamit? Olyan titokzatosnak tűnt! – mondtam.
– Igen, Emma. Róla is tudunk, de nem árulhatok el neked
semmit. Nyugodtan közeledhetsz felé, ő a jók közé tartozik! –
nyugtatott meg, bár választ nem adott.
– Rendben van. És tudsz róla valamit? – tettem fel a kérdést
ismét, és mind a ketten pontosan tudtuk, kiről akarok hallani.
– Most erre mit mondjak? – kérdezte. – Persze, hisz velünk
dolgozik.
– És jól van?
– Nincs. Maga alatt van és nem ért semmit. Az igazat
megvallva nagyon sajnálom őt. Mindenféle magyarázat nélkül
visszamentél Danielhez – mondta.
– Majd egyszer megérted! – suttogtam alig hallhatóan.
– Mi?
– Mondom, sajnálom, de így döntöttem! – beszéltem
hangosabban.
– Aha! Tuti ezt mondtad! – gúnyolódott. – Majd elmondod,
ha úgy érzed! – felelte.
Míg beszélgettünk, Daniel bekopogott hozzám és
észrevette, hogy telefonálok.
– Kivel beszélsz? – kért számon.
– Csak Grace-szel! – feleltem.
 – Jó, akkor tedd végre le, mert el kell mennünk! – utasított.
– Most nincs kedvem! – Igyekeztem befogni a telefont,
hogy Grace ne hallja a beszélgetést.
– Azt mondtam, hogy jössz! – felelte és kiment.
– Sajnálom, Grace, de mennem kell. Majd beszélünk! –
szóltam ismét a telefonba.
– Jess? Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan.
– Persze, de tényleg le kell tennem. Szia.
Kisiettem a nappaliba Daniel után.
– Most ez mire volt jó? – kérdeztem tőle.
– Micsoda? – nézett rám.
– Miért kellett így beszélned? – emeltem fel a hangom.
– Miért, hogy beszéltem?
– Bunkón! – feleltem.
– Na, jó, ez engem nem érdekel! Mehetünk?
– Igen! – sóhajtottam, mert jobbnak láttam nem vitába
szállni vele.
Ahogy az ajtóhoz léptem és kinyitottam azt, a lélegzetem is
elakadt egy pillanatra, amikor megláttam Nathant ott állni.
Ideges lettem, mert féltem, hogy meghallotta, ahogy Daniellel
veszekszünk. Nem derülhetett ki, hogy nem önszántamból
tértem vissza a férjemhez. A gyomrom görcsbe rándult, hogy
ismét láthattam őt. Olyan közel állt hozzám, hogy elég lett
volna a karomat kinyújtanom felé, hogy megérinthessem, de
megálljt parancsoltam az érzéseimnek. A tekintetem elveszett
az övében és csak nagy nehezen tudtam megszólalni.
– Nathan! Mit keresel itt? – suttogtam a küszöbön állva.
– Beszélnünk kell! Bemehetek? – kérdezte.
– Daniel itthon van, és nem szeretném, hogy… – néztem a
hátam mögé.
– Nem fogok nekiesni, nyugodj meg! – szakított félbe és
belépett.
 – Te mit keresel itt? – kérdezte Daniel, miközben a szobából
kisétált hozzánk.
– Jessicával kell beszélnem – felelte.
– Nem hiszem, hogy bármiről is beszélnetek kellene! Igaz,
Jess? – nézett rám Daniel.
– Nyugi, ez téged is érdekelhet – szólt oda Nathan
gúnyosan.
– Azt kétlem! De halljuk, mit akarsz? – összekulcsolt kézzel
várta, hogy Nathan elmondja, amiért jött.
– Jess – fordult felém. – Tudnom kell, Emily mit keresett
nálad, mikor leestél a lépcsőn.
– Ez most miért fontos? – értetlenkedtem.
– Mert beadtam a váláshoz szükséges papírokat, és miután
azt megkapta, elég sok érdekes dolgot mondott, ami nem hagy
nyugodni – felelte.
– Ez minket nem érdekel! – szólt közbe Daniel.
– Fejezd már be! – mordult Danielre. – Szóval? Jess,
tudnom kell! – pillantott rám könyörgő tekintettel.
– Nathan! – könnyes szemmel néztem rá, de nem tudtam
folytatni.
– Tehát jól sejtettem. – Összegörnyedt a fájdalomtól. – Ő
lökött le a lépcsőn, és te ezért veszítetted el a gyereket? –
kérdezte a nyilvánvalót.
– Nathan, már mindegy, hogy hogy történt. A babát már
nem hozhatja vissza semmi! – feleltem.
– Ezt soha nem fogom neki megbocsátani! – megszorította a
kezem, ami persze Danielnek nagyon nem tetszett.
– Hát ez igazán megható, de ez engem nem érdekel! Jobban
örülnék, ha elengednéd a feleségem kezét! – figyelmeztette
Nathant.
– Igazán? – nézett rá dühösen.
Ahogy ott álltunk kéz a kézben, láttam Nathanon, hogy
pattanásig feszültek az idegei, ezért óvatosan megszorítottam a
kezét. Épp annyira, hogy ő érezze, de Daniel ne lássa. Nathan
rám nézett és mindent kiolvasott a szememből.
– Pedig talán tudnod kéne, hogy a gyerek akár a tiéd is
lehetett! – mondta, közben nagyokat sóhajtott.
– Mi? – döbbent meg Daniel, aztán ijesztően nyugodt
hangon folytatja. – Jessica, ez igaz? – nézett rám.
– Nem tudom, ki volt az apa – sírtam el magam.
– Ez hogy lehet? – faggatott tovább.
– Úgy, hogy megerőszakoltad őt, te mocskos szemétláda! –
válaszolt helyettem Nathan, de egyből elé álltam.
– Nathan! Kérlek, ne! – néztem a szemébe.
– Egyedül ennek a nőnek köszönheted, hogy még élsz! –
folytatta és igyekezett lenyugodni, majd felém fordult. – Emily
megbánja még, amit veled tett! – lágyan megcsókolta a
homlokom, és elviharzott a lakásból.
Visszaléptem az ajtóhoz és becsuktam mögötte. Egy
pillanatra még éreztem forró ajkait a homlokomon, aztán
elmúlt. Daniel értetlenül állt a nappaliban és magyarázatot várt
tőlem.
– Elmondanád, hogy mégis mi volt ez? – nézett rám
dühösen.
– Hallottad. Most már tudod – feleltem.
– Igaz, hogy hallottam, de azért elmesélnéd, hogy mi folyik
itt? – felemelt hangon vont kérdőre.
– Terhes voltam, de elveszítettem a babát. Igazából ennyi,
ami rád tartozik – vontam meg a vállam, mintha nem lenne
fájdalmas visszagondolni rá.
– És mi az, hogy nem tudod, hogy kié volt a baba? –
értetlenkedett, mintha nem emlékezne rá, hogy mit is tett
velem.
– Úgy, hogy akkoriban estem teherbe, mikor te akaratom
ellenére… – Képtelen voltam befejezni a mondatot, ahol
megjelentek a szemem előtt annak a szörnyűségnek az
emlékképei.
 – Ezek szerint az enyém is lehetett az a gyerek? – a szemei
szikrákat szórtak.
– Lehetett. Akár te is lehettél az apja. De ezt már soha nem
fogjuk megtudni. – Fájt, hogy újra erről a témáról kellett
beszélni.
Elindultam a szoba felé, mikor utánam szólt.
– Most meg hova mész?
– Azt hiszem, megértheted, hogy most nincs kedvem
elmenni veled sehova – válaszoltam, de ahogy léptem volna,
megragadta a karom.
– Márpedig velem jössz! – visszarántott és az ajtó felé
irányított.
– Remek – fintorogtam és elindultunk.
Egyenesen a klubhoz mentünk, ahol az ismerős arcok már
gyülekeztek. Láttam Samuelt is, akivel még apám irodájánál
futottunk össze. Sharon, a táncoslány is megérkezett, bár nem
tűnt valami fittnek. Ahogy bementünk, észrevettem, hogy
Claire is ott van, aminek igazán megörültem. Gyorsan
kerestem magamnak egy nyugodt kis zugot és leültem, amíg
Daniel elvonult beszélgetni. A pincér hozott nekem egy kólát,
amit Daniel küldetett. Mi lehet az, ami miatt állandóan idejár
és félrevonul ezekkel a sötét alakokkal?, tanakodtam
magamban. Unalmamban a szívószállal játszottam, mikor
Claire lépett oda hozzám.
– Szia! Hát te megint itt? – kérdezte mosolyogva.
– Igen, muszáj – fintorogtam.
– Miért nem hagyod el? – nézett rám.
– Ez egy hosszú történet, majd talán egyszer elmesélem! –
feleltem.
Pár perc elteltével Emma is csatlakozott hozzánk, és
szemmel láthatóan sokkal nyugodtabb volt, már nem zavarta a
jelenlétem. Leült az asztalhoz ő is és beszélgetni kezdtünk.
– Ezek szerint már jobb a közérzeted? – kérdeztem tőle.
 – Igen, bár ez csak Claire-nek köszönhető – néztek
egymásra.
– És te mióta dolgozol itt? – folytattam Emma faggatását.
– Itt ezen a helyen nem régóta, csak pár hónapja.
– Egyébként mi a te feladatod itt a klubban? – néztem
körbe, és próbáltam elképzelni, hogy mit csinálhat itt Emma.
– Igazából nem is dolgozom, csak itt kell lennem – felelte
beletörődően.
– Itt kell lenned? Ezt hogy érted? – kérdeztem, de láttam
rajta, hogy egyre idegesebb a kérdéseimtől.
– Mint mondta, nem régóta van itt! – vágott közbe Claire.
– Miért, nem idevalósi vagy? – fordultam vissza Emma felé.
– De, csak régen el kellett, hogy menjek innen.
– Kellett? – Furcsa válaszokat adott, mintha szándékosan
alaposan megválogatta volna a szavait, miközben Claire-rel
ismét gyakran egymásra néztek. Claire alig észrevehetően
bólintott egyet és Emma folytatta a történetét.
– Martin Karlen foglyaként éltem le az életem.
– Igen, már hallottam erről az emberről! – csóváltam a
fejem. – De mi az, hogy a foglyaként? – kérdeztem és
felhúzott szemöldökkel figyeltem tovább.
– Hosszú-hosszú évek óta tart maga mellett.
– És nem lesz abból baj, hogy ezt elmondod nekem? –
kérdeztem aggódva.
– Claire azt mondta, hogy benned bízhatok, és hogy van egy
közös pont az életünkben, ami miatt meg fogsz érteni – felelte.
– Közös pont? Mi lenne az? – kaptam fel a fejem.
– Nathan. Nathan a közös pont az életünkben – mondta.
Felváltva néztem Emmára és Claire-re. Nem értettem, hogy
hogy került Nathan a beszélgetésünkbe, és azt sem, hogy
Emma honnan ismerhette őt. Claire biztatgatta Emmát, hogy
folytassa nyugodtan, nem lesz semmi baj, de láttam Emmán,
hogy elbizonytalanodott.
 – Honnan ismered Nathant? – kérdeztem rá a
legfontosabbra.
– Jesscia. Ez egy nagyon hosszú történet, és biztos meg
fogsz lepődni, de arra kérlek, hallgass végig – nézett a
szemembe. Bólintottam és folytatta. – Nathan a fiam.
– Tessék? – kikerekedett szemekkel hallgattam Emmát.
Claire csak helyeslően bólogatott, hogy igaz, amit hallottam,
ezért hagytam, hogy Emma folytassa a történetet.
– Még nagyon kicsi volt, mikor el kellett, hogy hagyjam őt
és az apját, Tomot. Martin megfenyegetett, hogy ha nem
teszem, amit mond, a fiam látja majd kárát.
– De hogy voltál képes elhagyni őt? – mérgelődtem.
– Nem volt más választásom. Ha nem teszem, Martin
eltüntette volna mindkettőjüket. – Törölgetni kezdte a
könnyeit.
– Mindig van választás – feleltem.
– Ahogy neked is volt? – nézett rám kérdőn Claire, amiből
egyből tudtam, mire gondol.
– Nem, nekem nem volt!
– Na, látod? Nekem sem volt! Választanom kellett, és én azt
választottam, hogy inkább kilépek az életükből.
– Hogyhogy? – értetlenkedtem.
– Tom megtudta, hogy viszonyom volt Martinnal, és ezért
megharagudott. El akart válni, de végül úgy döntöttünk, hogy
a kis Nathan miatt együtt maradunk. Aztán mikor ezt megtudta
Martin, közbeavatkozott. Igazából mindegy is már, a lényeg,
hogy Nathannak nélkülem kellett felnőnie. Ugyan mindig itt
voltam és figyelemmel kísértem az életét, de csak tisztes
távolságból – magyarázta.
– Jó, én ezt megértem, bár fel nem tudom fogni, hogy egy
anya hogy hagyhatja el a gyermekét – csóváltam a fejem.
– Nagyon nehéz volt – felelte lesütött szemekkel.
– Gondolom, nem tudja, hogy itt vagy. Mikor akarod neki
elmondani?
 – Azt hiszem, soha. Félek, hogy meggyűlölne – mondta.
– Az igazat megvallva, amennyire én ismerem őt, szerintem
is ez történne. – Láttam Emma arcán, hogy mennyit szenvedett
már az életében.
– És te, Claire? – fordítottam oda a tekintetem hozzá. – Te
mióta tudod, hogy Emma Nathan anyja? – kérdeztem
szemrehányóan.
– Mióta itt dolgozom. Mikor megtudtam, egyből elmondtam
Iannek.
– Szóval ő is tudja? – vágtam a szavába.
– Igen.
– Hihetetlenek vagytok! – dőltem hátra a széken. – Ti
mindannyian hazudtatok Nathannak.
– Igen, és arra kérlek, hogy te se mondj neki semmit! –
mondta Claire.
– Akkor minek avattatok be? – mérgelődtem. – Arra kértek,
hogy egy ilyen dolgot tartsak titokban. És meddig is?
– Azt még nem tudom – felelte Emma.
– Remek.
– Jess, kérlek.
– Jó, jó, még átgondolom. De te, Emma, szerintem
elmondhatnád neki az igazat! – fordultam vissza Emmához.
– Tudod, hogy milyen a fiam. Szóba sem állna velem, ha
megtudná, hogy ki vagyok! – szomorodott el még jobban.
– Az lehet, de idővel megenyhülne! – biztattam, hogy ne
adja fel.
– Ezt még nem tudom, Jess. Majd meglátjuk! – felelte. – És
te? Miért hagytad őt el? Ha jól tudom, akkora szerelem volt
köztetek – kérdezte.
– Igen, az. Csak tudod, történtek dolgok.
– Mint például Daniel? – nézett a szemembe.
 – Igen. Daniel egy szemét disznó, és nem tudok mit tenni –
sóhajtottam.
– Szóval zsarol téged? – tért a lényegre Claire.
– Hát, valami olyasmi.
– Mivel? – folytatta a kérdezősködést.
– Jó, elmondom, de most én kérem azt, hogy ne mondjátok
el neki! – néztem felváltva rájuk.
– Oké, megígérem! – forgatta a szemeit.
– Nem tudom, hogy honnan, de Daniel megtudta, hogy
Nathan mivel foglalkozik.
– Tud róla? – kerekedett ki Claire szeme.
– Igen. És azt mondta, ha nem megyek vissza hozzá, akkor
mindenki tudomására hozza.
– Ezt nem hiszem el! Honnan tudhatta meg? – mérgelődött.
– Nem lehet, hogy valaki elmondta neki? – kérdezte Emma.
– Azt nem hiszem! – felelte Claire.
– Amilyen alvilági alakokkal üzletel, ki tudja, honnan
szerezte az információit – szóltam közbe én is, miközben
Daniel és a társasága felé pillantottam.
– Jessica, gyere! – intett nekem épp ekkor Daniel.
– Majd beszélünk még! És ne feledjétek, minden titok, ami
ma itt elhangzott! – suttogtam nekik és elindultam.
Ahogy odaértem Danielhez, már el is indultunk haza.
Szokás szerint hazafelé nem beszélgettünk, persze ez nem is
hiányzott. Hazaérve egyből a szobába siettem és lefeküdtem.
Csak nagyon nehezen tudtam elaludni, mert azon
gondolkodtam, amit Emma mesélt. Rá akartam jönni, hogy
miként kapcsolódik Martin Karlen és Daniel egymáshoz.
Egyáltalán nem tetszett, hogy ilyen emberekkel találkozgat
rendszeresen, és nem azért, mert aggódtam érte, hanem azért,
mert engem is magával rángatott. Abban már szinte biztos
voltam, hogy Daniel is sötét és alvilági dolgokkal üzletel, de
nem akartam, hogy engem is belekeverjen valahogy.
 32
Jó pár napja nem beszéltem senkivel, nem hallottam sem
Nathan felől, sem Grace-ről, Claire-ről vagy Emmáról, és a
klubban sem jártam. Túl nagy volt a csönd, és én kezdtem
aggódni, hogy Daniel esetleg megtudhatott valamit. Már épp a
telefonomért nyúltam, mikor Daniel megérkezett. Még az
ajtóban vetkőzni kezdett. Szanaszét dobálta a ruháját, amit én
készségesen összeszedtem – megelőzve ezzel egy újabb
veszekedést. Mikor az inge került a kezembe, észrevettem
rajta, hogy megint véres. Nem mertem neki szólni, még
emlékeztem, hogy legutóbb is mennyire kiakadt, amikor
rákérdeztem, ezért csak felvettem a földről, és ledobtam a
székre. Amíg tusolt, megcsörrent a telefonom, azonnal
felkaptam, nehogy Daniel meghallja.
– Igen? – szóltam bele.
– Szia, Jess, Grace vagyok!
– Szia, Grace! – suttogtam.
– Figyu! Át tudnál ugrani? Beszélnünk kellene! – kérte.
– Az az igazság, hogy szerintem ez ma nem megoldható, de
elintézem, hogy holnap délutánra ott lehessek! – ígértem.
– Rendben, akkor várni foglak! – mondta és letette.
Daniel épp végzett a fürdéssel, én pedig gyorsan
belehuppantam a fotelba, mintha semmi sem történt volna.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte.
– Semmit, csak üldögéltem, de már meguntam! –
felpattantam és bementem a szobámba. Egész nap ki sem
mozdultam, még mindig azon merengtem, amit Emma és
Claire meséltek. Egyszerűen nem tudtam hova tenni, hogy
Emma Nathan anyja. Ahogy egész nap ezen gondolkodtam,
észre sem vettem, hogy milyen gyorsan besötétedett. Ki kellett
eszelnem egy tervet, hogy elszökhessek Grace-hez, így azon
kezdtem törni a fejem, hogy mit kellene mondanom
Danielnek.
Másnap korán reggel ébredtem, Daniel már nem volt otthon.
Gyorsan készítettem magamnak reggelit és visszamentem a
szobámba. Javában falatoztam, mikor Daniel hazaért.
– Jessica! – kiabálta a szokásos módon köszönés helyett.
– Igen? – léptem ki a szobámból.
– Hova tetted a tegnapi ruhámat? – kérdezte idegesen.
– A széken hagytam! – mutattam oda, ahova előző nap
tettem.
– Helyes! – gyorsan odament érte és felkapta. – Most
elmegyek – szólt vissza az ajtóból.
– Daniel!
– Mit akarsz?
– Elmegyek ma vásárolni néhány ruhát – mondtam görccsel
a gyomromban.
– Mit érdekel engem, hova mész! De időben gyere haza! –
fröcsögte. – Ne feledd, nehogy találkozz azzal a majommal!
És ne merj hazudni, mert úgyis rájövök! – fenyegetőzött és
elment.
Örültem, hogy nem lesz otthon, mert nyugodtabb volt a
légkör nélküle. Elkezdtem készülődni, hogy átmenjek Grace-
hez és elindultam. Gyorsan odaértem hozzá és felsiettem a
lakására, hogy nehogy valaki észrevegyen. Nem kellett sokáig
ácsorognom az ajtó előtt, Grace gyorsan kinyitotta, már várt
rám.
– Szia, Jess, gyere be!
– Szia, Grace! Már jó rég találkoztunk! – mosolyogtam.
– Hát, igen. De most legalább itt vagy! Hogy tudtad
megoldani? – kérdezte.
– Daniel nincs otthon, és azt mondtam neki, hogy elmegyek
vásárolni – magyaráztam.
– Akkor kell majd néhány ruha! – hívta fel a figyelmem.
– Igen, majd beugrok valahova, csak hogy lássa.
Ahogy beszélgettünk, egyszer csak valaki kopogott az ajtón.
A gyomrom görcsbe rándult, mert az jutott eszembe, talán
Daniel rájött a trükkömre. De Grace teljes nyugalomban
odasétált az ajtóhoz és kinyitotta. Ahogy megláttam Nathant,
elfogott a félelem.
– Te mit keresel itt? – meglepődve néztem rá.
– Szia – köszönt. A tekintetünk nem szabadult egymástól,
de erőt kellett vennem magamon.
– Grace, ez most komoly? – kérdeztem.
– Ne rá haragudj! Én kértem meg – szólt közbe Nathan.
– Hát ez remek! – megfogtam a táskám és elindultam kifelé
a lakásból, mikor Nathan utánam nyúlt és megállított.
– Várj – kérte. – Muszáj beszélnünk!
– Nem, nem muszáj.
– Kérlek!
– Csak hallgasd meg – szólalt meg Grace is.
– Nem hallgatok meg senkit. Ha Daniel rájön, hogy te is itt
vagy, akkor…
– Akkor mi lesz? – kérdezte haragosan Nathan.
– Jess! Én most elmegyek, te pedig hallgasd meg őt. Ezt
nem csinálhatjátok tovább. Beszélnetek kell! – mondta Grace.
– Átmegyek a szomszédba, ti pedig beszéljetek! Az ajtót
bezárom, így egyikőtök sem tud elmenni – figyelmeztetett
minket, és ezzel elment.
Nem bírtam megmozdulni, az ajtóban álltam megdermedve.
Egy részem menni akart, nehogy baj legyen, a másik részem
pedig szívem minden dobbanásával azt üvöltötte, hogy
maradjak. Nathan a nappaliban állt és engem figyelt.
– Kérsz egy italt? – kérdezte, talán csak hogy megtörje a
csendet, majd töltött magának egy whiskyt.
– Kérek – zavartan válaszoltam, és közben felé fordultam.
– Jess – kezdte nagy sóhajjal. – Sajnálom, hogy így kellett
összehozni ezt a találkozót, de magadtól nem jöttél volna el.
– Na, ebben igazad van – bólogattam és elvettem tőle a
poharat.
 – Szeretnék megtudni egy-két dolgot, amit csak te
mondhatsz el nekem.
– Nem tudom, mi lehet az, amiben csak és kizárólag én
adhatok neked választ, de akkor hallgatlak, mondd –
grimaszoltam egyet, és próbáltam ridegnek tűnni. Láttam,
hogy rosszulesik neki a távolságtartásom, de meg kellett őt
védenem, ezért nem akartam megkockáztatni, hogy közeledjen
felém.
– Jess. Én szeretlek.
– Ugye nem erről akarsz beszélgetni? – kérdeztem
ingerülten.
– De igen. Szeretlek, és ahhoz, hogy elengedjelek, tudnom
kell, hogy miért… – mély levegőt vett és úgy folytatta. – Miért
mentél vissza Danielhez? – Vártam már ezt a kérdést, csak az
volt a gond, hogy a választ még nem találtam ki rá.
– Mert ő a férjem – feleltem egyszerűen.
– Ez csak vicc! Ugye?
– Nem, Nathan. Sajnálom, de el kell fogadnod a döntésem.
Tudom, ez most még fáj neked, de majd elfelejtesz, és jobb
lesz! – Elfordultam, hogy ne lássa, ahogy az arcomon legördül
egy könnycsepp.
– Jess, ezt te magad sem hiszed el. Soha nem foglak
elfelejteni, maximum elengedni.
– És elengedni el tudnál? – kérdeztem reménykedve, hogy
igennel fog válaszolni.
– Szeretlek annyira, hogy a válaszom igen legyen, még ha
fáj is.
– Akkor kérlek, engedj el!
Ahogy a szavak elhagyták a számat, a szívem egyre
kétségbeesettebben vert a mellkasomban. Nem engedhettem
meg magamnak, hogy a szívemre hallgassak, mert ha Daniel
betartja a fenyegetőzését és kitálal Nathanról, akkor az az
életébe kerülhet. Tudtam, hogy meg kell őt védenem bármi
áron. Nem akartam őt elveszíteni, de nem volt más
választásom.
 – Tudod, az a baj, hogy… – vett egy nagy levegőt. – Nem
bírom a gondolatot, hogy mással vagy! Nem érdekel, hogy
mibe kerül, én csak veled akarok lenni – szinte könyörgött. –
Egyszerűen féltelek.
– Daniel nem fog többet bántani, ígérem! – közelebb léptem
hozzá és megfogtam a kezét, hogy még nyomatékosabb
legyen, amit mondtam. – Nath, sajnálom, de így kell lennie.
– Én ezt nem értem – csóválta a fejét.
– Nincs ezen mit érteni – próbáltam magyarázatot adni, de
nem tudtam.
– Kérlek! Kérlek! – megszorította a kezem és folytatta. –
Csak mondd el az igazat!
– De nem tehetsz semmit! – Úgy éreztem, belehalok, ha
tovább látom így szenvedni őt. Szinte tapintható volt a
szenvedése, és sajnáltam, hogy ezt kellett tennem vele.
– Csak mondd el! – könyörgött tovább, mire feladtam a
titkolózást.
– Daniel tudja… – nyögtem ki végül, de láttam, hogy nem
érti, mire céloztam, ezért folytattam. – Mindent tud rólad.
– Ezzel most mit akarsz mondani? – vonta össze a
szemöldökét.
– Tudja, hogy ügynök vagy.
– Hogy mi?
– Tudja, és hogy ne kürtölje szét, azt kérte, hogy… –
lehajtott fejjel álltam előtte. Éreztem, ahogy a könny elborítja
a szemeimet. Nathan megfogta az arcom, felemelte a fejem és
befejezte helyettem a mondatot.
– Menj vissza hozzá. Ez az, amit kért?
– Igen – bólogattam.
– Életem!
Magához húzott és megcsókolt. Olyan szorosan ölelt, hogy
alig kaptam levegőt. Nem akartam elszakadni tőle, de mégis
eltoltam magamtól.
 – Annyival egyszerűbb lehetne… – csóváltam a fejem
szomorúan.
– Igen, igazad van. Egyszerűbb lehetne.
Ismét a csendbe temetkeztünk, bár elég volt a szemébe
néznem, hogy tudjam, mire gondol.
– Félek – suttogtam.
– Én is, de akkor sem akarlak elveszíteni – felelte. – Úgy
foglak szeretni, hogy abban ne tudj kételkedni soha! – ígérte. –
Én megvédelek mindentől és mindenkitől! – csókolt meg
szerelmesen.
Ahogy csókolt, nem tudtam megálljt parancsolni az
érzéseimnek. A vágy, hogy érezzem őt és az övé lehessek, rám
tört és megadtam magam. Felkapott, combjaimmal szorosan
körbefogtam a derekát és a szoba felé vettük az irányt.
Ráfektetett az ágyra, és szinte letépte rólam a ruhám, majd
igyekezett gyorsan megszabadulni a sajátjától is. Mohón,
kiéhezve estünk egymásnak. Érezni akartam teste minden
porcikáját. Testünk szinte összeolvadva vonaglott az ágyon, és
hangos sóhajokkal követeltem a folytatást. Éreztem, ahogy a
vágy fokozódik benne, és egyre hevesebb ritmust diktált. Csak
rá koncentráltam és a pillanatnak éltem. Hirtelen megfordított
és hátulról a hajamba kapaszkodott. Vadul, mégis érzékien a
fenekembe markolt. Megszorította a csípőmet és úgy
irányította testünk közös mozgását.
– Imádlak! – dőlt rám és suttogta a fülembe.
Annyira szenvedélyes volt, hogy éreztem, nem tudom
sokáig tartani magam. Átadtam magam az élvezetnek, ami
egyszerre volt gyönyörű és édes, őrjítő és zavarba ejtő. Ahogy
ő is eljutott a csúcsra, egyből rám feküdt és így hallgattuk
egymás hevesen kalapáló szívverését. Annyira jó volt a
karjaiban feküdni, hogy azt akartam, soha ne érjen véget.
Szerettem őt testemmel, lelkemmel, tetőtől talpig. Ő volt
minden, amire valaha vágytam. Óvatosan mellém gördült, én
pedig a vállára hajtottam a fejem.
– Szeretlek, Nathan – simogattam a mellkasát.
– Én is – lihegte és homlokon csókolt.
 – Olyan jó volna normális életet élni! Mindentől és
mindenkitől távol – mondtam ki a gondolataimat hangosan.
– Igen, az jó volna – bólogatott. – Mindent megteszek azért,
hogy ez így legyen – ígérte.
– Csak ne tartson sokáig, mert az igazat megvallva, nem
tudom, hogy meddig bírom még.
Lassan fészkelődni kezdett mellettem, majd felkelt.
Felöltözött, bár láttam az arcán, hogy nem akar elmenni. Rossz
volt látni, ahogy készülődik, ezért nem szóltam egy szót sem,
csak néztem őt. Mikor végzett, újból mellém térdelt.
– El kell mennem, de hamarosan véget vetek ennek az
egésznek, és megszabadulsz tőle! Addig tarts ki, és ne zárkózz
el előlem. Kérlek, bízz bennem! – nézett mélyen a szemembe.
– Én megbízom benned, csak egyvalamit kérek – suttogtam.
– Mit?
– Gyere vissza hozzám.
Hosszan megcsókolt, és elindult. Mielőtt az ajtóhoz ért,
elővette a telefonját, hogy szóljon Grace-nek, nyissa ki az
ajtót. Az ajtóban összefutott Joshsal. Egy pár percig még
beszélgettek, bár azt nem hallottam, miről. Én is készülődni
kezdtem és gyorsan megigazítottam az ágyat is. Zavarban
voltam, mikor a nappaliban összefutottunk, de szerencsémre
pont megjött Grace is és megoldotta a kínos pillanatot.
– De jó, hogy jössz, Grace! – örültem neki!
– Gondolom! – mosolygott.
– Jaj, ne már! – sütöttem le a szemem. – Viszont ne
haragudj, most rohannom kell! – néztem rá bocsánatkérőn.
– Semmi baj, majd beszélünk! – nyugtatgatott.
– Azt még kérlek, áruld el, hogy hol van a közelben valami
bolt, ahova bemehetek ruhákat venni – fintorogtam, ahogy a
ruhákat kimondtam.
– Ahogy kimész, elfordulsz jobbra, és rögtön a sarkon! –
mutogatta el az irányt.
 – Köszönöm, akkor majd beszélünk! – szóltam vissza az
ajtóból és elindultam.
Ahogy kiértem az utcára, rögtön jobbra indultam. Valóban
nem kellett sokáig sétálnom, hogy megtaláljam a ruhaboltot.
Még nyitva találtam, így gyorsan bementem és kiválasztottam
két fölsőt és egy nadrágot, amik ránézésre jók lehettek rám, és
megvettem őket. Nem tetszettek kifejezetten, de arra
gondoltam, hogy alibinek jó lesz. Mikor végeztem a
vásárlással, leintettem egy taxit és hazavitettem magam. Egész
úton Nathanra és az együtt töltött délutánra gondoltam.
Akárhányszor eszembe jutott, pillangók repdestek a
gyomromban. Egyszerre voltam boldog és szomorú. Mikor
hazaértem, még üres volt a lakás. Örültem, hogy Daniel még
nem ért haza, így nem kellett magyarázkodnom, hogy miért
csak este érkeztem meg. Ahogy lefürödtem, azonnal bebújtam
az ágyba, hogy megelőzzem a veszekedést. Hallottam, mikor
Daniel megérkezett, rögtön be is jött hozzám. Felkapcsolta a
villanyt és rám förmedt.
– Öltözz! – parancsolta.
– Minek? Már lefeküdtem aludni – méltatlankodtam.
– Ne kérdezősködj annyit, csak készülődj!
– Daniel, nem lehetne, hogy ma itthon maradjak? –
próbálkoztam a lehető legkedvesebb hangomon.
– Nem! Azt mondtam, öltözz – felelte és becsukta az ajtót.
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és magamra
kaptam a ruháimat. Tudtam, hogy ismét a klubba akar menni,
csak azt nem értettem, ahhoz minek kellek én is. Ahogy
kiértem a nappaliba, egyből rákezdett.
– Mikor értél haza? – nézett rám szúrós tekintettel.
– Már régóta itthon vagyok.
– És miket vettél? – kért számon.
– Megmutassam? – emeltem fel a hangom, mire odalépett
és lekevert egy pofont.
– Ne szemtelenkedj velem! Nem kell megmutatnod, nem
érdekel! – kiabálta. – Induljunk!
 Elindult az ajtó felé, én pedig követtem őt.
A klubhoz érve rögtön elment a haverjaival, én pedig
leültem egy asztalhoz. Claire és Emma is megérkezett és
csatlakoztak hozzám.
– Sziasztok! – köszöntem nekik.
– Szia, Jess – bólintott Emma.
– Szia – mondta Claire.
– Hogy vagytok? – kérdeztem tőlük.
– Hamarosan temetik Emilyt – közölte Claire.
– Temetik? – húztam fel a szemöldököm.
– Igen. Nathan nem mondta? – kérdezte.
– Nem nagyon találkoztunk mostanában – füllentettem.
– Á, mindegy is. Úgysem kedveltem túlságosan. Bár azért
sajnálom azt, ahogy meghalt. Megölték – tette hozzá
jelentőségteljesen.
– Megölték? – csodálkoztam a hallottakon.
– Igen. Pár napja holtan találtak rá – bólogatott Claire.
– Pár napja? – kérdeztem vissza és azonnal eszembe jutott,
hogy Daniel milyen arcot vágott, mikor megtudta, hogy Emily
tehet arról, hogy elvesztettem a magzatom, ami akár az övé is
lehetett. És ott volt az a véres ing is… – Te jó ég! – kaptam a
szám elé a kezem. – Azt hiszem, tudom, ki tette!
– Nikola! – vágta rá Claire.
– Nikola? Az kicsoda? – kérdeztem.
– Hát, igazából te Danielnek ismered, de Nikola Karlen az
igazi neve és ennek a helynek az örököse! – felelte Claire,
mintha ezt tudnom kellett volna.
– Tessék? – a gyomrom görcsbe rándult. Semmit nem
értettem.
– Igen. Martin Karlen, ennek a helynek a tulaja az apja, és
hamarosan bemutatja őt az alvilágnak. Na, nem mintha nem
ismernék már most is – fintorgott.
 – Emma, te tudtad? – néztem rá Emmára, de ő valahol
máshol járt. – Emma! – szóltam neki még egyszer.
– Jaj, tessék? Bocsánat, csak elgondolkodtam.
– Tudtad, hogy Daniel valódi neve Nikola, és Martin az
apja? – kérdeztem tőle.
– Igen – felelte. – De nem szólhattam.
– És miért nem? – kértem számon.
– Mert ha megtudod, és máshogy kezdesz el viselkedni vele,
akkor bántott volna téged! – felelte.
– Így is megteszi! – morogtam.
– Megütött? – kapta fel a fejét Claire.
– Kérlek, ne mondd ezt el Nathannak! – könyörögtem. – Ha
megtudja, megöli!
– Tudod, már elegem van ebből a sok titokból! – nézett
Emmára.
– Ezt most miért mondod? – kérdeztem.
– Tudod, Emma összefutott Nathannal, de nem mondta el
neki, hogy ő az anyja! – felelte.
– És nem ismert fel? – kérdeztem Emmát.
– Nagyon kicsi volt, mikor el kellett hagynom. És nagyon
sok idő eltelt – sóhajtotta szomorúan.
– Akkor is el kellett volna neki mondanod! – kelt ki
magából Claire. – Szegény semmiről sem tud! Mindenki csak
titkolózik előtte, és teljesen egyedül van! Egyedül kell
szembenéznie mindennel és mindenkivel, és még azt sem
tudja, hogy igazából kikkel áll szemben és hogy miért! –
dühöngött tovább.
– Tudom – válaszolt Emma.
– Nyugodj meg, Claire! Én is aggódom Nathanért, de ne
Emmával veszekedj! – szóltam rá.
– De ha ő elmondaná az igazat, hogy ki Nikola és Martin,
hogy mi az, ami összekapcsolja őket, hármukat, sokkal
egyszerűbb lenne! – felelte.
 A szemei szikrákat szórtak és akkora vehemenciával védte
Nathan érdekeit, hogy biztossá váltam abban, hogy szereti őt.
– Ha Emma nem mond semmit, akkor annak megvan az
oka! – mondtam neki, bár ebben én sem hittem és valahol
Claire-nek adtam igazat.
– Nekem mindegy! Ha senki, még Ian sem áll elé és mondja
meg neki az igazat, akkor most már én fogom megtenni! –
felelte, majd felállt és elment.
Tudtam, hogy Claire nem csak fenyegetőzik, és valahol
akartam is, hogy megtegye, csak az nem tetszett, ahogy
Emmára támadt. Sajnáltam őt.
– Emma, jól vagy? – néztem rá.
– Persze, persze – legyintett.
– Sajnálom, hogy Claire ilyen nyers volt veled.
– Semmi baj, megérdemeltem. Igaza van.
– Mi az, amit nem mondasz el Nathannak? Azon kívül,
hogy te vagy az anyja? – kérdeztem.
– Tudod, Jess, vannak dolgok, amikről nagyon nehéz
beszélnem. És ez is épp egy ilyen dolog. Bár az igaz, ha
Nathan tudná, hogy kivel áll szemben, könnyebb lenne neki –
törölgette a szemeit.
– Ha tudná, kivel áll szemben? – lepődtem meg. – Mit
kellene tudnia, Emma?
– Hogy Nikola, azaz te Danielnek ismered, valójában a
testvére – nyögte ki végül.
– A testvére? – ismételtem meg a hallottakat, miközben
szinte fel sem fogtam. – Hogy lehet, hogy a testvére?
– Úgy, hogy ugyanaz az apjuk – adta meg Emma a választ
szégyenkezve.
– Ez nem lehet! – teljesen elképedve hallgattam Emmát. –
Ezek szerint Nathannak nem is Tom volt az apja, hanem neki
is Nikola? – próbáltam értelmet találni Emma szavaiban, de ő
már csak a szemét törölgette. – Akkor legalább azt miért nem
mondod el neki, hogy te vagy az anyja? – faggattam tovább.
 – Nekem az épp elég, hogy néha láthatom őt. Nem akarom
tönkretenni az életét! – felelte szomorúan.
– Pedig ha tudnád, hogy mennyit szenved a hiányodtól! –
csóváltam a fejem, mert visszaemlékeztem egy régi
beszélgetésünkre.
– Hidd el, tudom, és nekem sem könnyű!
– Hogy tudod elviselni, hogy ne rohanj oda hozzá, öleld
magadhoz, és mondd el neki az igazat? – Együtt érzőn
megfogtam a kezét válaszra várva.
– Én mindent elviselek! És míg élek, ez így is lesz! A
fiamért mindent! – nézett a szemembe.
– Hát én nem vagyok ilyen erős! – feleltem. – Én vele
akarok élni – törölgettem én is a könnyeimet.
– Köszönöm, hogy ennyire szereted a fiamat! – mondta.
– A szerelme ad erőt nekem mindenhez.
Ahogy beszélgettünk Emmával, Daniel, akinek már tudtam
az igazi nevét, megjelent az asztalunknál.
– Hát ti miről beszélgettek? – kérdezte.
– Semmiről! – felelte Emma ijedten.
– Azt látom! – nézett ránk mérgesen. – Gyerünk, Jess,
megyünk! – intett nekem és elindult.
Gyorsan elköszöntem Emmától és igyekeztem utolérni.
Rengeteg mindent akartam volna neki mondani, de jobbnak
láttam, ha a kérdéseimet megtartom magamnak. Ahogy
beültünk a kocsiba, megcsörrent a telefonom. Félve vettem
elő, nehogy valaki olyan keressen, akitől Nikola idegrohamot
kaphat. Szerencsére Cordell volt az, nagy meglepetésemre.
– Szia, Cordell! – köszöntem neki. – Csak nem eszedbe
jutottam? Jó rég hívtál!
– Szia, hugi! Ne haragudj, csak annyi dolgom volt a céggel
kapcsolatban, hogy nem maradt semmire sem időm –
magyarázkodott.
– Jól van, megértem. Egyébként mi újság? – kérdeztem.
 – Minden rendben, és most már a vállalatnál is.
– Ezt miért mondod?– lepődtem meg.
– Mert apu elég sok olyan dolgot nem intézett el, amit el
kellett volna, és hát hogy is mondjam, nem mindig a helyes
úton haladt az ügyekkel – felelte.
– És te ezen meglepődsz? Azok után, amiket tett, csoda,
hogy nem derült ki róla azóta még valami! – mondtam
gúnyosan.
– Hát igaz, ami igaz, megérte a pénzét. De ne is beszéljünk
erről. Inkább mesélj valamit, mi történt, amióta nem
beszéltünk? – kérdezte.
– Igazából nem sok minden – hazudtam, és reméltem, hogy
kihallja a hangomból, hogy nem tudok beszélni.
– Egyedül vagy? – folytatta.
– Nem! Daniellel vagyok, most megyünk haza. – Ránéztem,
mire elég furcsa arcot vágott.
– És mi van Nathannal?
– Inkább hívd fel őt, és akkor meg tudjátok beszélni! –
kértem, ezzel is jelezvén neki, hogy ezt a témát ne most akarja
velem megbeszélni. – Majd átküldöm a számát!
– Nem, inkább hívj vissza te, ha már tudunk beszélni! –
értette meg végre.
– Rendicsek! – ígértem.– Akkor majd hívlak!
– Oké, szia!
Mikor hazaértünk, Nikola még mindig furcsán méregetett a
tekintetével.
– Neked mi bajod? – kérdezte.
– Nekem? Semmi! Mi bajom is lehetne? – válaszoltam némi
gúnnyal a hangomban.
– Miről beszélgettetek Emmával? – faggatott tovább.
– Sok mindenről – feleltem.
– Akkor elmondta – jegyezte meg.
 – Mi mondott el? – ránéztem, és egyből tudtam, hogy tudja,
hogy tudom.
– És most mi lesz? Rohansz ahhoz a fattyúhoz? – fintorgott.
– Nem – jelentettem ki. – Nem gondolom, hogy tőlem
kellene megtudnia, majd Emma elmondja neki, ha akarja.
– Hogy szereted te azt az embert, ha nem mondasz el neki
egy ilyen titkot? – lepődött meg a válaszomon.
– Hát annyira szeretem, hogy nem én leszek, aki elárulja
neki ezt a titkot! – fintorogtam én is. – Bár van más, amit
nagyon szívesen elmondanék neki!
– És mi az? – húzta fel a szemöldökét.
– Szerintem te is tudod, hogy mire gondolok! – néztem a
szemébe.
– Azt soha! – lépett felém egyet fenyegetően és úgy
folytatta. – Azt soha nem árulhatod el neki!
– Mitől félsz? Talán attól, hogy ha megtudja, hogy testvérek
vagytok, akkor ő is megért végre sok mindent és vissza is tud
vágni neked? – mondtam a szemébe azt, ami számomra már
egyértelművé vált.
– Jegyezd meg, én nem félek attól a szerencsétlentől! –
kezdett el kiabálni. Tudtam, hogy ezúttal igazán kihoztam a
sodrából, ezért elkezdtem hátrálni. – Viszont ő jobban teszi, ha
fél!
– Jól van, na, nyugodj már le! – kértem.
– Te csak ne csitítgass! – kevert le egy pofont. – Jegyezd
meg jól, ezt soha nem mondhatod el neki!
– Jól van, csak hagyjál már! – kiabáltam már én is.
– Majd én eldöntöm, hogy mikor hagylak! – lökött neki a
kanapénak, és egy pillanattal később éles fájdalom hasított az
oldalamba.
– Te hülye vagy? – sikoltottam, ahogy igyekeztem levegő
után kapkodni.
 – Tanuld meg, hogy velem nem beszélhetsz így! – pofozott
meg újra.
– Most min húztad ennyire fel magad? Ne aggódj, nem
fogok elmondani neki semmit! – kiabáltam, miközben
próbáltam feltápászkodni.
– Azt ajánlom is! – mutogatott fenyegetően.
Nagy nehezen bemásztam a szobába és lefeküdtem az
ágyra. A fájdalom a hasamban és az oldalamban reggelre sem
akart enyhülni, ezért úgy döntöttem, jobb, ha bemegyek az
ügyeletre, hogy megnézzék, miért fáj ennyire. Az biztos, hogy
alaposan bevertem, de nem tartottam logikusnak, hogy ennyire
fájjon, hacsak nincs komolyabb baj. Amikor kimentem a
szobából, Nikola ott ült a nappaliban az előző esti ruhájában
egy félig üres whiskysüveggel az ölében.
– Te hová ballagsz? – kérdezte.
– El kell mennem az orvoshoz, mert nagyon fáj a hasam –
feleltem.
– Minek? Majd elmúlik! – vetette oda foghegyről.
– Én azért elmegyek, mert valami nem stimmel! –
ráncoltam a szemöldököm.
– Mit érdekel engem, hogy hova mész! – legyintett egyet és
tovább kapcsolgatta a tévét.
A lépcsőházból hívtam egy taxit, mire kiértem, már ott is
volt. Bevitettem magam a kórházba, és az ügyeleten
várakoztam. Ahogy a folyosón ültem, találkoztam dr.
Frankkel, a családunk régi háziorvosával.
– Jessica? – nézett rám meglepetten. – Maga mit keres itt?
Minden rendben?
– Jó reggelt, doktor úr! Ide várok az ügyeletre. Elestem és
beütöttem magam, és a fájdalom nem akar szűnni – feleltem.
– Ma dr. Smith az ügyeletes, nagyon régóta ismerem,
mindjárt beszélek vele! – mondta és elment.
Nem kellett sokáig várnom, és már vissza is jött egy másik
orvossal a nyomában.
 – Ön Jessica? – kérdezte.
– Igen – bólintottam.
– Én dr. Smith vagyok. Jöjjön velem a vizsgálóba – mondta
és elindult.
– Én akkor megyek is, ha van valami, akkor hívj! – szólt dr.
Frank az orvos után, aki csak bólogatott válaszképp.
A vizsgálóba érve leültetett egy székre és elkezdte felvenni
az anamnézist.
– Mióta tart a fájdalom? – kezdte.
– Pár órája. Az este nekiestem a kanapénak és a karfája
megnyomott, szerintem a bordáimat találta el – feleltem.
– És hol fáj pontosan? – Megmutogattam a hasam, de
igazából már nem tudtam én sem betájolni. Fájt a gyomromtól
az alhasamig az egész. – Értem. Nem volt mostanában
rosszul? – nézett rám.
– Nem igazán. Bár ha rosszul is lettem volna, az sem tűnt
volna fel, amilyen lelkiállapotban voltam, tettem hozzá
magamban.
– Van más panasza is? – faggatott tovább.
– Nincs – ráztam meg a fejem.
– Nem allergiás valamire?
– Tudtommal nem.
– Jó. Akkor kérem, feküdjön fel az asztalra, megnézem a
hasát.
Nagy nehezen felmásztam és lefeküdtem. Ahogy az orvos
elkezdte nyomkodni a hasam, egyre rosszabb érzés volt.
Jobbról is, balról is átmozgatott, aztán ahogy haladt egyre
lejjebb, az alhasamnál már szinte elviselhetetlenné vált a
fájdalom.
– Ssssssz – szisszentem fel.
Az orvos csak csóválta a fejét és tovább vizsgált.
– Ha jól gondolom, akkor önnek nem is a gyomra vagy az
oldala fáj, hanem az alhasa – nézett rám kérdőn.
 – Már magam sem tudom, doktor úr, annyira fáj.
– Értem. Mondja, mikor menstruált utoljára? – A kérdésére
felkaptam a fejem, és elismételtem magamban, hogy biztosan
jól értettem-e.
– Az igazat megvallva, most, hogy kérdezi, már késik –
feleltem elfehéredett arccal.
– Akkor megvizsgálom önt, ha megengedi! – mondta és az
ultrahangkészülékért nyúlt. – Először hasi felvételt készítünk –
magyarázta, hogy mi fog történni.
– Rendben – feleltem remegő hangon és felhúztam a
felsőmet.
Ahogy a zselét a hasamra nyomta, olyan hideg volt, hogy
összerándultam tőle, majd rányomta a gépet és a monitort
kezdte figyelni. Hosszú-hosszú percekig csak vizsgálgatott, de
nem szólt egy szót sem. Én is a monitort bámultam, de nem
láttam rajta semmit, aztán egyszer csak megszólalt.
– Áhá! Itt is van! – állt meg a keze egy ponton. – Ott, ni!
Látja? – rámutatott a képernyőre, de én még mindig nem
láttam semmit. – Az a kis paca az ön kisbabája! – mosolygott.
– Tessék? Babát várok? – Az ájulás kerülgetett, ahogy az
orvos elmondta, hogy megint kisbabám lesz. – Az hogy lehet?
– kérdeztem hangosan, bár inkább magamtól, mint az orvostól.
– Na, hát erre csak maga tudja a választ! – felelte, miközben
a kezembe adott egy törlőkendőt és elvitte a gépet.
– És mekkora? – kérdeztem. – Körülbelül hány hetes
lehetek?
– Még nagyon fiatalka! Én olyan öt hétre saccolom, de azért
menjen el az orvosához – mondta.
– És ezért fájt a hasam?
– Igen. Biztos úgy ütötte meg magát, hogy az nem
kifejezetten volt jó a picinek.
– És akkor most minden rendben lesz? – kérdeztem
aggódva.
– Igen, csak sokat pihenjen, és ne idegeskedjen! – kérte.
 – Értettem – bólintottam, bár könnyebb volt mondani, mint
megtenni.
– Kint várjon, mindjárt megkapja a papírjait! – mondta és
kinyitotta az ajtót.
– Köszönöm, viszontlátásra!
A váróban ültem, és míg vártam, visszahívtam Cordellt,
mert megígértem neki.
– Szia!
– Helló! Örülök, hogy visszahívtál! Most már egyedül vagy,
tudunk beszélni? – kérdezte.
– Igen, a kórházban vagyok.
– Miért? Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Semmi. Kisbabát várok! – feleltem neki.
– Ó, Jess, gratulálok!
– Köszönöm, bátyuskám, de arra kérlek, hogy ne mondd el
senkinek!
– Miért akarod titokban tartani? – furcsállta a kérésem.
– Mert ha Daniel megtudja, ki tudja, mire lesz képes! –
feleltem.
– Miért, nem az övé? – lepődött meg.
– Nem, Nathan a pici apja! És ezzel Daniel is tisztában
lenne, hiszen nem élünk házaséletet! – feleltem.
– Hugi, semmit nem értek abból, amit beszélsz!
– Tudod, nagyon sok minden történt, amiről te nem tudsz!
– Akkor meséld el! – kérte.
– Nem igazán akarok erről beszélni – feleltem megtörten. –
De ha az igazat akarod tudni, nagyon nehéz mellette lennem.
Annyiszor megütött már, és megalázott – kezdtem szomorú
hangon.
– De akkor miért nem hagytad el? – kérdezte.
– Megtettem, de aztán visszamentem hozzá.
 – De hát azok után, ahogy bánt veled?
– Tudod, megfenyegetett, és ezért döntöttem úgy, hogy vele
maradok.
– Jess, én ezt az egészet nem értem!
– Elhiszem, de hosszú lenne ezt így telefonban elmesélni. A
lényeg, hogy Daniel, azaz Nikola rossz ember, és én Nathant
szeretem tiszta szívemből – mondtam.
– És ő mindezt tudja?
– Igen, ő szinte mindenről tud, és ő is szeret engem –
válaszoltam.
– Bárcsak ott lehetnék, hogy segítsek neked! – felelte.
– Nem tudnál segíteni!
– De jobb lenne, nekem legalábbis – szomorodott el.
– Nekem is, viszont neked is megvan a saját életed, és azzal
kell, hogy foglalkozz. Én majd igyekszem megoldani a
problémáimat! – nyugtattam meg.
– Rendben, de ha van valami, kérlek, szólj és azonnal
megyek! – mondta.
– Úgy lesz! – ígértem.
– Akkor majd beszélünk!
– Persze, persze!
– Puszi.
Ahogy letettük a telefont, már jött is az egyik nővérke a
papírokkal és elindultam haza. Az eredményeket alaposan
összehajtogattam és betettem a táskámba, hogy Nikola még
véletlenül se találja meg. A taxiban ülve eszembe jutott, hogy
bár Emily elvette tőlem az első magzatomat, ő valami sokkal
többet veszített el, és elfogott a bűntudat miatta, ezért
felhívtam Grace-t, hogy segítsen nekem.
– Szia, Grace!
– Szia, Jess, baj van? – kérdezte.
 – Nem, nincs. – Egyelőre nem akartam elmesélni sem az
éjjel történteket, sem azt, hogy újra gyermeket várok. – Csak
Emily temetésére szeretnék egy koszorút küldetni, de nem
tudom elintézni. Megtennéd helyettem, ha megkérlek? –
mondtam.
– Természetesen! – felelte meglepetten. – Nagyon kedves
tőled, hogy azok után, ami történt, még az eszedbe jut.
– Meg kell tanulni elengedni a múltat, és én már nem
haragszom rá – mondtam. – Akkor köszönöm, és majd
beszélünk még!
– Rendben van, de Jess, várj még egy picit! – szólt még
gyorsan.
– Igen?
– Nathan itt volt és mondta, hogy ha beszélek veled, akkor
adjam át neked, hogy mindennél jobban szeret!
– Üzenem neki, hogy én is, és csak az övé vagyok! –
feleltem és letettem a telefont.
Már majdnem hazaértem a taxival, és még mindig csak a
picire tudtam gondolni. A te gyermekedet várom, szerelmem!
Ó, ha tudhatnád, merengtem.

33
Nikola napok óta a végtelenségig feszítette a húrt és egyre
elviselhetetlenebb volt velem. Szinte a nap minden percében
csak kiabálni tudott, én pedig egyre kevésbé tűrtem. Egyedül
az tartott vissza a távozástól, hogy nem akartam, hogy
Nathannak baja essen. Nikola minden nap a klubba ment, és
nekem is elég sűrűn el kellett kísérnem. Soha nem értettem az
okát. Ezen az estén is oda mentünk, de legalább ismét
találkoztam Claire-rel.
– Szia, Jess! – köszöntött vidáman.
– Szia, Claire! Látom, most jobb a kedved, mint legutóbb –
mosolyogtam.
 – Igen, kiadtam a haragom, és azt hiszem, jobb így –
bólogatott.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem.
– Találkoztam Nathtel. Ugyan nem tudtam mindent
elmondani neki, de így talán elkezd egy kicsit nyomozni és
végül majd szépen kiderít mindent – felelte.
– Nagyon a szíveden viseled a sorsát – mondtam és közben
az arcát fürkésztem.
– Ja, nem! Csak minden vele kapcsolódik össze, és ezért
gondoltam azt, hogy joga van tudni, mi folyik itt – felelte
zavarodottan és elpirult.
– Értem. És Emma merre van? – néztem körbe, hátha
meglátom őt valahol.
– Nem tudom!
Ahogy a szememmel keresgéltem, megcsörrent a telefonom,
Cordell keresett.
– Szia, bátyuskám – szóltam bele egyhangúan.
– Jess, valami baj van? – kérdezte, ahogy meghallotta a
hangom.
– Nem, nincs, csak a szokásos.
– Mi ez a hangzavar?
– A klubban vagyunk, és azt hallod – feleltem. – De mesélj,
mi történt veled mostanában?
– Képzeld, Sophie, a titkárnőd felmondott, és most a helyére
keresek valakit. Nincs valami ismerősöd, vagy valaki, akit
ajánlani tudnál?
– Hát, igazából nincs. Akiket ismerek, mindenkinek van
munkája, mást meg még ajánlani sem tudok. Nagyon
sajnálom! – mondtam.
– Á, semmi baj! Majd megoldom valahogy!
Ahogy hallgattam Cordellt, észrevettem, hogy Nikola
közeledik felém, ezért gyorsan letettem a telefont.
 – Ne haragudj, de most le kell tennem. Majd beszélünk! –
mondtam.
– Rendben van, hugi, de tényleg hívj! Már nagyon hiányzol,
talán meg is látogatlak! – köszönt el ő is.
Ahogy Nikola mellém ért, megragadott a karomnál fogva és
magával vitt. Nem tudtam, hova igyekszünk, ezért csak sietve
lépkedtem mellette. Egy kis folyosóra értünk, ahol már nem
volt akkora hangzavar. Ahogy vonszolt egy fekete ajtó felé,
rám nézett és mogorva hangon megszólalt.
– Az apámhoz megyünk – mondta.
– Az apádhoz? – meglepetten néztem rá.
– Igen. Martin Karlen az apám. Viszont figyelmeztetlek,
hogy nem árulhatod el, hogy Nathan is az ő fia! – Megállt egy
pillanatra és megszorította a karom, hogy ezzel is nyomatékot
adjon a parancsának.
– Ő nem tudja? – kérdeztem vissza meglepetten, remegő
hangon.
– Nem – csóválta a fejét.
– De Emma sem…
– Nem, ő sem mondta el neki – vágott a szavamba.
– Hogyhogy? – furcsálltam, hogy ennyi éve itt élt, és még
ezt is eltitkolta.
– Ahhoz neked semmi közöd. Neked legyen elég annyi,
hogy egy ideig nem akarta elmondani, aztán meg tettem róla,
hogy később se akarja elmondani – válaszolta, majd ismét
elindultunk Martin irodája felé.
Odaérve nem találtuk őt egyedül. Vele volt Samuel, akit már
látásból ismertem, és még két nagydarab fickó, akikkel a
klubban többször is összefutottam már. Nagyon nagy
beszélgetésben lehettek, mert hirtelen elhallgattak, ahogy
beléptünk.
Most, hogy már tudtam, ő Nikola apja, alaposabban
szemügyre vettem az öreget. Nem tűnt olyan mogorvának, és
nem volt az a tipikus maffiavezér kinézete sem, amilyet a
filmekben lehet látni. Alacsony termete ellenére jóképű férfi
volt, a haja már őszült, és a méretre szabott öltöny is
tökéletesen állt rajta.
– Az üzletünk miatt jöttem – szólt ismét Nikola.
– Gondoltam – bólintott Martin. – Pár nap és nyélbe ütjük a
dolgot, de ezt ne most beszéljük meg! – mondta, majd rám
nézett.
– Rendben van. Akkor jelezz, ha indulunk! – válaszolta,
majd elindultunk kifelé.
Ahogy mentünk az autó felé, végig azon gondolkodtam,
hogy milyen üzleteik lehetnek, amit előttem nem tudtak
megbeszélni. Minden olyan eszembe jutott, amire még
gondolni is vétség egy normális világban. Ahogy hazaértünk,
egyből a szobámba akartam sietni, de Nikola megállított.
– Most már tudod, ki az apám – mondta.
– Igen – bólintottam és vártam a folytatást.
– Jó. Láthattad, ő nem olyan, mint én – nézett vészjóslón a
szemembe.
– Hát az tuti – helyeseltem.
– Ezért kell tőlem jobban tartanod! – jelentette ki, majd
bement a szobájába.
Nem igazán értettem, hogy ezt mire mondta, de nem is
akartam vele törődni. Igyekeztem őt is és minden vele
kapcsolatos dolgot kizárni a fejemből. Próbáltam elaludni, de
Nathan hiánya nem hozott álmot a szememre.
34
A kezdeti rosszulléteim a terhesség miatt már teljesen
elmúltak, kezdtem visszanyerni a kedvem és egyre jobban
éreztem magam. Sokat beszélgettem a babával, és
tervezgettem a jövőnket. El akartam mesélni Grace-nek a jó
hírt, és mivel már jó pár napja nem beszéltem vele, felhívtam.
Tudtam, hogy hamarosan szülni fog, és az is érdekelt, hogy ő
hogy érzi magát. Megvártam, míg Nikola elment otthonról,
csak az után telefonáltam, de Grace nem vette fel. Mivel nem
szokott ilyet csinálni, ideges lettem és felhívtam Claire-t, hátha
ő tud valamit.
– Szia, Claire. Tudunk beszélni? – kérdeztem.
– Szia, Jess! – szólt halkan a telefonba. – Persze, valami baj
van? – kérdezte.
– Nem, csak beszélni akartam Grace-szel, de nem érem el
őt. Nem tudod, merre lehet? – kérdeztem én is automatikusan
suttogva.
– De tudom. Ha minden igaz, akkor most kicsit nagyobb
fájdalmat élhet át, de legalább boldogság lesz a vége – felelte
örömteli hangon.
– Ezt hogy érted? Csak nem szül?
– De, de! Épp itt vagyunk a kórházban!
– Ott vagytok? – ismételtem meg a szavait. – Mindenki ott
van? – kérdeztem.
– Igen, mindenki. Ő is – tette hozzá.
– Értem. Akkor kérlek, add át Grace-nek, hogy gratulálok és
puszilom! – kértem, majd letettük a telefont.
Boldog voltam, hogy Grace-nek megszületik a babája, és
azon kezdtem el gondolkodni, hogy én mikor és hogy
mondjam el Nathnek, hogy apa lesz. Már épp készülődtem
volna én is a kórházba, mikor Claire visszahívott.
– Szia, minden rendben? – szóltam bele aggódva a
telefonba.
– Igen, csak azért hívtalak, hogy elmeséljem, hogy
megszületett. Kislány és nagyon tüneményes! – ujjongott
örömében!
– Ez csodálatos! – nevettem vele együtt.
– A Lara nevet kapta, 3320 gramm és 52 cm! – újságolta
tovább.
– Milyen picike! Épp most akartam bemenni hozzájuk.
– Akkor nagyon siess, mert mindjárt vége a látogatásnak! –
figyelmeztetett.
 – Tényleg? A fenébe. Akkor majd holnap bemegyek hozzá
– feleltem.
– Rendben – tettük le a telefont.
Nikola megint későn jött haza, de most felettébb ideges volt.
Nem akartam veszekedést, ezért inkább meg sem szólaltam,
csak bementem a szobámba. Hallottam, ahogy telefonálgat, és
valami „nagy dobás”-t tervezget. Nem tudtam, hogy mi lehet
az, de megpróbáltam hallgatózni.
– Rendben, akkor három nap múlva! És minden rendben
legyen, különben rajtatok verem le! – mondta a telefonba,
aztán letette.
Hallottam, ahogy a szobám felé lépked, ezért gyorsan az
ágyra ültem, a kezembe kaptam egy könyvet, és úgy tettem,
mintha olvasnék.
– Most elmegyek, majd jövök – nyitott be hozzám, majd el
is ment.
Nem tudtam, mi lehet három nap múlva, de az idegessége
rám is átragadt. Furcsa volt, és valami sötét és gonosz dolgot
olvastam ki a szemeiből. Aggódni kezdtem és egész éjszaka
csak forgolódtam az ágyban.
Másnap bementem Grace-hez a kórházba. A pici Lara épp
vele volt, ezért egyúttal őt is megnéztem végre.
– Jaj de jó, hogy ez a kis hercegnő is itt van! – siettem oda
hozzájuk.
– Szia, Jess – köszönt halkan Grace.
– Milyen édes és milyen pici – mosolyogtam rájuk.
– Igen, az! – Grace büszkén nézett Larára, és látszott az
arcán az a mérhetetlen nagy szeretet, amit egy anya érez a
gyermeke iránt.
– És te hogy vagy? – kérdeztem Grace-től.
– Már jól, csak még fáj mindenem – mondta.
– Azt el is hiszem! Josh nincs itt veletek? – érdeklődtem.
 – Nem, be kellett mennie, mert valami nagy dologra
készülnek – felelte.
– Úgy látszik, mindenki valami nagy dologra készül! –
gondolkodtam hangosan.
– Ezt hogy érted? – nézett rám furcsálló tekintettel Grace.
– Nikola is tiszta ideg valami miatt. Remélem, nincs semmi
közös a két ügyben – néztem aggódva Grace-t.
– Nem tudom – gondolkodott el ő is.
– Rendben van. Viszont akkor most megyek, nem akarlak
teljesen kifárasztani. Majd jövök még! – ígértem, majd
megpusziltam őket és elindultam.
Nem hagyott nyugodni ez az egész, ezért egyből
hazasiettem, hátha Nikolát otthon találom és beszélhetek vele.
A gondolat, hogy valami rosszban sántikál, és hogy a CIA is
készül valamire, befészkelte magát a fejembe. Féltettem
Nathant, ezért mindent ki akartam deríteni. Mikor hazaértem,
meg sem lepődtem már azon, hogy Nikolát nem találtam
otthon, ezért a nappaliban vártam rá. Későre járt, mire
megérkezett, és az idegessége még mindig kézzel tapintható
volt.
– Nikola. Beszélhetnénk? – kérdeztem.
– Mit akarsz? – nézett rám.
– Látom, hogy napok óta ideges és feszült vagy. Min töröd a
fejed? – kérdeztem rá nyíltan a dologra.
– Neked ehhez mi közöd? – ráncolta össze a szemöldökét. –
Ne avatkozz olyanba, ami nem rád tartozik!
– Tudom, hogy valami nagyon nagy dolgot tervezel! –
emeltem fel a hangom. – Hallottam, ahogy a telefonba azt
mondtad, hogy…
– Te kihallgatod a beszélgetéseimet? – nézett rám
fenyegetőn. – Te hallgatózol? – lépett közelebb és megragadott
a karomnál fogva.
– Nem, én csak véletlenül hallottam meg, hogy…
 – Nem érdekel! – kiabálta és lekevert egy pofont. – Semmi
jogod nincs hallgatózni! Ha ez még egyszer előfordul, pórul
jársz! Megértetted? – rángatta a karom.
– Igen – feleltem.
Féltem még csak ránézni is, nehogy megint megüssön.
– Takarodj a szobádba! – kiabálta és a szoba felé lökött.
Vissza se fordultam, csak besiettem az ajtón és
bezárkóztam. Egyből a fürdőbe mentem, mert tudtam, hogy az
ütés miatt felrepedt a szám, csak azt nem, hogy mennyire.
Kiöblítettem a vér ízét a számból, miközben abban
reménykedtem, hogy Nathannak nem fog semmi baja esni.
35
Másnap egész nap az ágyban feküdtem, és csak úgy pörögtek a
gondolataim. Úgy éreztem, nem bírom tovább ezt az életet, és
Nathannal akartam lenni. Sok idő telt már el, mióta utoljára
láttam őt és nagyon hiányzott. Erőt vettem magamon és
felhívtam Grace-t.
– Szia, Grace. Beszélhetnénk? – kérdeztem.
– Szia, Jess, persze. Valami baj van? – kérdezte aggódva.
– Tudom, hogy most elfoglalt vagy a pici miatt, de muszáj
valakivel beszélnem – kezdtem.
– Semmi baj, mondd nyugodtan, mi történt! – biztatott.
– Nem bírom tovább – fakadtam ki. Ami most körülöttem
folyik, már sok nekem, nagyon sok. Teljesen kikészülök, és
annyira hiányzik Nath – szipogtam a telefonba.
– Sajnálom, de akkor hagyd el végre Nikolát – mondta.
– Tudod, hogy nem tehetem. Ha elmegyek, akkor Nathanon
fog bosszút állni – sóhajtottam.
– Hidd el, Nathan meg tudja magát védeni! És neki is
nagyon rossz, hogy nem vagy vele. Ő is épp úgy szenved, mint
te – felelte.
– Igen, azt tudom – szomorkodtam. – Tudod, annyira jó
lenne, ha vége lenne már ennek az egésznek.
 – Jess, valami történt veled?
– Már nem bírom. Nikola egy vadállat, és félek tőle. Nathan
annyira hiányzik, hogy belehalok. Az egész életem egy
katasztrófa. Nem is értem, hogy hogyan alakult így.
– Nikola még mindig ver? – kérdezte.
– Szerinted? Persze, nem rendszeresen, de ha kijön a
sodrából, akkor szereti meglegyinteni a kezét – szipogtam. –
Annyira gyűlöli Nathet, hogy ha csak rá gondol, a gyűlölet
elönti az agyát – feleltem.
– Jess, szerintem gyere el onnan még ma – kérte Grace.
– Nem tehetem.
– Rendben, megértem – mondta. – Hamarosan megoldódik
minden, már nem kell sokat várnod!
– Ezt hogy érted? – húztam fel a szemöldököm.
– Nem mondhatok semmit, csak hogy tarts ki, már nem kell
sokáig Nikolával élned! – felelte.
– Ezt miért mondod? – faggattam tovább.
– Ne kérdezősködj, mert nem mondhatok semmit. Csak tarts
ki! – ismételte.
– Rendben – sóhajtottam és letettük a telefont.
Nem értettem, hogy Grace miért mondta, hogy nem kell már
sokáig kibírnom ezt a helyzetet, de tudtam, hogy köze lehet
hozzá a CIA-nak. Épp a konyhába tartottam, hogy egyek
valamit, amikor Nikola hazaért, és mint mindig, megint
ingerült volt.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Eszek, ha nem bánod – feleltem fintorogva.
– Egyél csak, legalább nem leszel ilyen gebe – mondta.
– Kösz a bókot! – válaszoltam gúnyosan. – Bunkó –
suttogtam magam elé.
– Nem bók volt.
 – Na jó. Mondani akarsz valamit, vagy csak piszkálsz? –
néztem rá.
– Nem akarok én tőled semmit – felelte.
– Akkor miért nem engedsz el végre? Miért nem válhatunk
el szépen, nyugodtan? – kérdeztem ingerülten.
– Csak – mosolygott gúnyosan.
– Ez nem válasz – léptem közelebb. – Értsd már meg végre,
hogy soha, de soha nem leszünk együtt, mert én Nathant
szeretem.
– Nem is akarok együtt lenni veled. Hát még mindig nem
fogtad fel? – nézett mélyen a szemembe. – Te csak a tervem
része vagy. Egy sakkfigura Nikola Karlen sakktábláján –
felelte.
– Hogy te mekkora szemét vagy! – szorult ökölbe a kezem.
– Kösz a bókot – mondta ezúttal ő, aztán magamra hagyott a
konyhában.
Visszamentem a szobámba és lefeküdtem. Claire hívására
ébredtem.
– Szia, Jess. Tudunk beszélni? – kérdezte idegesen.
– Szia, Claire. Igen, valami baj van?
– Nem, nincs, csak figyelmeztetni akartalak, hogy Nikola
készül valamire, mert itt a fiúk nagyon furcsán viselkednek.
Igyekszem hamar kideríteni, hogy miről lehet szó, de az
biztos, hogy Nathannak is köze van hozzá – hadarta.
– Nathannak? – A gyomrom görcsbe rándult az
idegességtől. Eddig is sejtettem, hogy egymás ellen készülnek
valamire, de Claire hívásával bizonyosságot is szereztem róla.
– Akkor figyelmeztesd őt! – kértem.
– Már szóltam Iannek, mindent kézben tart! – felelte.
– Rendben. Köszönöm, hogy szóltál! – mondtam és letettük
a telefont.
Egész nap Claire szavain jártak a gondolataim. Rettegtem
attól, hogy Nathannak baja eshet. Még az éjszakát is
végigaggódtam, és csak vártam, hogy történjen már valami.
Abban én is biztos voltam, hogy Nikola készül valamire, csak
azt nem tudtam, hogy mire. Másnap reggel korán ébredtem,
jóformán semmit nem is aludtam. Még mindig aggódtam, és
csak a telefonomat szuggeráltam, hogy valaki hívjon már fel
és mondjon valamit, de semmi nem történt. Délelőtt
elhatároztam, hogy elmegyek Grace-hez, már úgyis
kiengedték a kórházból és otthon voltak a kicsivel. Átmentem
hozzá, hátha megtudhatok valamit tőle.
– Szia, Jess! – nyitotta ki az ajtót a kopogásomra.
– Szia, Grace. Nem zavarlak? Ráérsz? Bejöhetek? –
kérdeztem idegesen.
– Persze, gyere! – szélesre tárta az ajtót és beengedett.
Minden rendben?
– Nem tudom – feleltem.– Nagyon rossz előérzetem támadt,
tudom, hogy történni fog valami – sóhajtottam.
– Jess, próbálj megnyugodni. Nem lesz semmi baj – felelte
sejtelmesen.
– Nem tudok, Grace, nem tudok – idegeskedtem tovább.
– Gyere, nézd meg Larát, attól jobb kedved lesz.
A szobába érve egyből a kiságyhoz mentünk, ahol Lara
éppen aludt. Nem tudtam levenni róla a szemem. Olyan édes,
törékeny kis virágszál volt.
– Nagyon szép baba! – néztem Grace-re.
– Köszönöm – mosolygott. – Megnyugodtál már? –
vizsgálgatott a szemeivel.
– Nem igazán – csóváltam a fejem.
– Jess. Menj haza, ígérem, ha van valami, akkor felhívlak! –
nyugtatgatott.
– De tényleg hívj! – kértem.
– Rendben – bólintott, én pedig hazaindultam.
Még ki sem szálltam a kocsiból, amikor Nikola is
megérkezett, és összefutottunk a lakás előtt. Azonnal
odasietett hozzám és megfogta a karom.
– Hol voltál? – rántott rajtam egyet.
– Grace-nél, hogy meglátogassam a babát – feleltem.
– Akkor gyere, megyünk! – lökött rajtam egyet és az autója
felé vettük az irányt.
– Mégis hova megyünk? – kérdeztem.
– Nem mondtam, hogy kérdezhetsz, csak ülj be a kocsiba! –
felelte.
– Na de…
– Hallgass már! – parancsolta.
Az idegességtől remegett kezem-lábam, és csak az utat
figyeltem, hogy merre járunk. Megálltunk a klub előtt, ő
kiszállt.
– Várj meg itt! – utasított.
Mindenki ott volt. Martin, Samuel és a két behemót is,
Arnold és Vincent. Láttam még pár fegyveres alakot, akiket
nem ismertem, úgy tűnt, mintha megbeszélést tartanának.
Ahogy végeztek, előálltak a limuzinokkal és beültek. Nikola
odajött hozzám, és engem is átkísért egyhez. A kikötő felé
vettük az irányt, amit nem igazán értettem. A félelem átjárta
már az egész testem, meg sem mertem szólalni. Aggódva
figyeltem minden kis részletre, hátha rájövök, mi fog történni.
Ahogy megérkeztünk a dokkokhoz, egyesével leállították a
kocsikat. Még a biztonsági övemet sem tudtam rendesen
kikapcsolni, mikor Nikola feltépte az ajtómat és kirángatott a
kocsiból.
– Várj már, kikötöm magam – kértem.
– Nem várok, gyere! – rántott rajtam, aztán a hajók irányába
kezdett lökdösni.
– Igyekezz már! – förmedt rám.
– Jól van, jól van!
A hajókhoz érve felszálltunk az egyikre, majd bementünk a
rakodótérbe. Feltűnt, hogy azok, akik a fegyverekkel voltak,
lemaradtak, míg Martin, Samuel és Vincent eltűntek.
Kettesben maradtam Nikolával, amitől csak még idegesebb
lettem. Nem értettem semmit.
– Mi folyik itt, Nikola? – néztem rá.
– Hamarosan megtudod! – felelte és elővette a fegyverét.
– Az minek neked? – kérdeztem tőle és elkezdtem hátrálni.
– Szerinted mire való egy fegyver? – gúnyolódott. – Véget
akartál vetni a kapcsolatunknak – mondta és közelebb lépett. –
Hát akkor most véget vetünk neki.
Félelmemben megeredtek a könnyeim, de moccanni nem
bírtam. Aztán egyszer csak mellém lépett és rám szegezte a
fegyvert.
– Látom, félsz – nézett a szemembe.
– Igen – feleltem remegő hangon, miközben a könnyeimet
nyeldestem.
– Jól teszed.
Váratlanul kicsapódott az egyik ajtó, hangosan kongott az
egész hajón, és Nathan lépett be rajta. Nikola a hátam mögé
fordult és a fejemhez szegezett fegyverrel nézett szembe vele.
– Na, végre. Csak erre vártam! – szólal meg Nikola. – Mi
tartott ilyen sokáig? – gúnyolódott és megszorította a karomat.
– Engedd el, te szemét! – ordította Nathan, de Nikola csak
nevetett.
– Nathan, Nathan! Ne lény ennyire naiv! – csóválta a fejét.
– Szerinted el fogom őt engedni?
– Ha nem akarod, hogy megöljelek, akkor igen! Azt
tanácsolom, engedd őt el! – Egy lépést tett felénk, majd ő is
elővette a fegyverét és ránk célzott. Ekkor már Ian és Josh is a
teremben voltak. Ian mellé lépett és a karjára tette a kezét,
hogy megállítsa.
– Nath! Elég volt! – szólt.
Láttam, hogy a hajótestet méregetik, de nem tudtam, mit
nézhetnek. Nathan lassan leengedte a fegyverét, de nem tette
el. Ian felénk fordult és próbált Nikolával beszélni.
– Mi a feltétele annak, hogy Jessicát elengedd? – kérdezte
Ian diplomatikusan.
– Nathan – adta meg a választ. – Nathan a feltétele.
– Nem! – üvöltöttem el magam. Abban a pillanatban
megértettem, hogy mit is akart Nikola. Próbáltam kiszabadulni
a kezei közül, de nem ment. – Nem engedem!
– Psszt! Te maradj csöndben, kedvesem! – A karomnál
fogva visszarántott, majd elkapott az államnál és erőszakosan
megcsókolt, mire én teljes erőmmel beleharaptam a szájába.
Ettől azonnal elrántotta a fejét, de még így is éreztem a vére
ízét a számban.
– Aú! – lépett hátrébb és a szájához kapta a kezét – Te
kurva! – kevert le egy hatalmas pofont, amitől a földre estem.
A könnyeimtől már nem láttam őt, mikor újra hozzám szólt. –
Nézd meg, mit csináltál! Most összevéreztem magam! –
kiabált velem.
Ismét megragadott a karomnál fogva és felemelt a földről.
Már annyira féltem és féltettem Nathant, hogy alig bírtam
mozogni. A fegyver ismét a fejemnél volt, mikor megint
megszólalt.
– Nathan! Te beállhatsz a helyére! – ajánlotta fel a cserét
Nikola.
– Rendben – bólintott Nathan és elindult.
– Nem engedem! – üvöltöttem. – Nath! Meg akar ölni! –
próbáltam figyelmeztetni.
– Nathan! Ne tedd! – figyelmeztette Josh is.
– Nathan, kérlek, ne tedd! – könyörögtem tovább, de a csere
már meg is történt.
– Menj innen! – mondta Nathan, de nem tudtam őt magára
hagyni. Olyan erővel szorítottam a karját, mint egy fuldokló az
utolsó szalmaszálat.
– Ian! – szólt oda a főnökének. – Vigyétek innen! Szedjétek
le rólam! – kérte a többieket, mert már ő is tudta, hogy
magamtól nem megyek sehova.
A nyaka köré fontam a kezeimet és úgy szorítottam őt
magamhoz. Ian és Josh odasietett és próbáltak elszakítani
Nathantól, és bár minden erőmmel ellene voltam, mégis
sikerült nekik. Elindultak velem az ajtó felé, de ketten is alig
bírtak visszatartani. Csak kiabálni tudtam.
– Ne! Nem! Ezt nem tehetitek! – kértem a fiúkat, hogy
engedjenek el.
– Jess, nyugodj meg! – szólt Josh és továbbvittek.
– Nikola! – kiabáltam vissza. – Ne tedd ezt! Kérlek! Nem
ölheted meg! – könyörögtem hozzá.
– De, megtehetem! – felelte higgadtan.
– Nem! Nem teheted meg! Nem ölheted meg a testvéred! –
A könnyek már marták az arcom és a félelembe
beleremegtem, hogy elveszíthetem Nathant.
– De igen! Ez a fattyú nekem nem a testvérem! – üvöltött
Nikola vérben forgó szemmel.
– Jess, ne! – szólt idegesen Ian.
– Mi az, hogy a testvérem? – kiabált Nathan. – Hogy
lehetne ő a testvérem? – nézett Ianre, akiről feltételezte, hogy
régóta tudott erről a dologról.
– Nikola! Kérlek! Nem teheted! Szépen kérlek! –
sikoltottam tovább, de nem foglalkozott velem.
– Na, most elviszik ezt a kis lotyót, vagy itt maradunk
mindannyian?! – szólalt meg Nikola és Ianre nézett.
– Kifelé! – szólt Ian a többieknek.
– De főnök! – Josh aggódva nézett Ianre.
– Indulás! – parancsolta erélyesebben, mire mindenki
elindult.
Ahogy felvittek a fedélzetre, egyből elkezdtem velük
kiabálni, hogy menjünk vissza.
– Ian! Vissza kell mennünk! Megölik egymást – néztem rá.
 – Ne aggódj, Jess, Nathannak ennél azért több esze van! –
mondta.
– Josh – megfogtam a karját, hogy figyeljen rám. – Josh,
kérlek! Nem hagyhatod őket odabent kettesben! –
könyörögtem neki.
– Jess, nem lesz semmi baj – nyugtatgatott, bár a hangjából
érződött az aggódás.
Visszakísértek a kocsikhoz és ott várakoztunk. A szívem a
torkomban dobogott, minden egyes perc egy
örökkévalóságnak tűnt. Nem mertem megszólalni, csak álltam
és imádkoztam. Feltűnt, hogy pár járőrkocsi elindult azokkal,
akiket már letartóztattak, de Josh és Ian még mindig csak a
kijáratot szuggerálták idegesen. Mikor én is odafordítottam a
tekintetem, megpillantottam végre Nathant. A szívem újból
hevesen verni kezdett, ahogy megpillantottam. Úgy tűnt, nem
esett komolyabb baja, bár valamiért fogta az oldalát. Beszélt
egy pár szót Joshsal, majd Ianhez fordult. Valamit mondott
neki, de Ian nem tudott szóhoz jutni, mert rögtön el is indult
felém. Ahogy közeledett, újra beleszerettem. Hálát adtam
istennek, hogy végre vége ennek a rémálomnak. Ahogy
mellém ért, megölelt és úgy szorított magához, hogy alig
kaptam levegőt. Még mindig éreztem az aggódását, és zihálva
vette a levegőt. Pár pillanat után eltolt magától és a szemembe
nézett.
– Mióta tudod? – kérdezte.
– Egy ideje.
– És miért nem mondtad el? – faggatott tovább.
– Mert nem tudtam, hogy tehetném. Kérlek, ne haragudj
rám! – lehajtott fejjel válaszoltam.
– Mit nem mondtál még el nekem? – várta a válaszom, amit
csak nagy nehezen tudtam megadni neki.
– Az anyád – mondtam végül. Úgy gondoltam, a
kisbabánkról nem lett volna jó éppen akkor és ott beszélnem.
– Mi van vele? – húzta fel a szemöldökét.
– Találkoztam vele – sóhajtottam.
 – Hogy mi? Mikor és hol? – idegesen hátrálni kezdett és
körbenézett.
– Pár napja a klubban. Megismerkedtünk és sokat
beszélgettünk.
– Ez hogy lehet? – faggatott tovább.
– Ezt most hosszú lenne így elmondanom, de Martin fogva
tartotta őt – feleltem.
– Az a szemét! – ránézett Martinra, akit épp akkor ültettek
be az egyik járőrkocsiba Nikolával együtt.
– Claire is ismeri – folytattam.
– Claire?
– Igen.
– Nekem ez most sok! Ne haragudj! Menjünk inkább és ne
beszélj nekem erről! – csóválta a fejét, de látszott rajta, ahogy
a gondolatok cikáznak benne.
– Rendben – bólintottam.
Besegített a kocsiba, majd ő is beült mellém. Már majdnem
elindultunk, mikor Nathan hirtelen újból kiszállt. A
tekintetemmel követtem a mozdulatait és hátranéztem. Nikola
valahogy kiszabadult a járőrautóból, és most ott állt, és
fegyverrel a kezében hadonászott. Ijedtemben Nathanra
néztem és egyszerre láttam az arcán a dühöt, a gyűlöletet, a
haragot és az aggódást. Már épp sikoltani akartam, mikor
visszapattant mellém az autóba, és a gázra taposott. A kocsi
ide-oda járt alattunk, én pedig minden erőmmel kapaszkodtam,
nehogy lecsússzak az ülésről.
– Kösd be magad! – kértem Nathant, de csak a vezetéssel
volt elfoglalva. Folyamatosan a visszapillantó tükröket nézte,
de nem szólalt meg. Észrevettem, hogy Nikola egy másik
autóval üldözni kezdett minket, amitől még jobban
megrémültem. Egy hatalmas lökést éreztünk, mire
felsikítottam. Nikola próbált minket leszorítani az útról, de
Nathan ügyesebb sofőrnek bizonyult. Mikor Nathan észrevette
rajtam, hogy mennyire félek, próbált megnyugtatni, de persze
ez nem sikerült neki. Ahogy Nikola mellénk ért a kocsijával,
egyből ránk lőtt, amitől az ablakok sorban betörtek. Már
sikítani is féltem, csak szorítottam az ülést és fogtam az ajtót
félelmemben. Felmentünk az autópályára, de Nikola oda is
követett minket. Ismét belénk hajtott, amitől Nathan csak még
idegesebb lett és igyekezett gyorsabb sebességre kapcsolni. A
kocsi kisodródott, de Nathan vissza tudta irányítani az útra.
Megfogtam Nathan kezét és ránéztem. Nem mertem
megszólalni, a gyomrom görcsben volt.
– Mindjárt lerázom őt! Minden rendben lesz, kicsim! –
szólalt meg végül.
Úgy száguldoztunk a kocsik között, hogy jóformán semmit
sem lehetett látni belőlük. Mindenki hangosan dudált
körülöttünk, de nem foglalkoztunk vele. Nathan megpróbált a
lehajtósáv felé menni, de elénk vágott egy másik kocsi is, ezért
visszarántotta a kormányt, így tovább haladtunk a pályán.
Lelki szemeimmel már láttam, hogy ennek nem lesz jó vége,
de már nem volt mit tenni, együtt küzdöttünk az életünkért.
Nikola ismét belénk jött, amire a kocsi nagyot rázkódott, de
még mindig egyenesen haladtunk. Félelmemben összeszorult a
szívem, és lepergett előttem az eddigi életem. Ahogy
megismertem Nathant, az összes együtt töltött pillanat és
minden, ami vele, velünk történt. Nagy nehezen, remegő
hangon megszólaltam.
– Szeretlek, Nathan – mondtam, mintha csak elbúcsúztam
volna tőle.
– Én is, kicsim! – erőltetett egy mosolyt az arcára.
Próbált volna megsimogatni, mikor Nikola újra belénk
hajtott, én pedig lefejeltem a kesztyűtartót, amitől azonnal
megeredt a vér a homlokomból. Gyorsan megpróbáltam a
felsőmmel letörölni, nehogy Nathan észrevegye, hogy
felszakadt a bőr.
– Ez a szemét! Mikor döglik már meg végre? – kiabálta és a
kormányra csapott. – Jól vagy, szívem? – nézett rám.
– Persze, ne aggódj, inkább az útra figyelj! – kértem.
Hátrafordultam, hogy lássam, még mindig követ-e minket,
és akkor észrevettem, hogy Ian is a nyomunkban van. Nagyon
megörültem, hogy nem hagytak minket magunkra. Nikola
ismét közelebb hajtott és újra lövöldözni kezdett. Behúztam a
fejem és igyekeztem takarásban lenni, Nathan csak az utat
figyelte, és újra egy kihajtó felé vette az irányt. A nagy
sebesség miatt lassítani kezdett. Megláttam, hogy egy kisbusz
is épp arra indexel, amerre mi is tartottunk, ezért
felsikoltottam, mire Nathan oldalra rántotta a kormányt, hogy
megússzuk az ütközést a kisbusszal. A hirtelen mozdulattól
azonban a szalagkorláthoz csapódtunk, kicsit megbillent az
autó, de még mindig tartottuk magunkat. Továbbra is gyorsan
haladtunk, és láttam, ahogy a kisbusz hátsó része vészesen
közelített a kocsink felé, neki is ütközött az autó oldalának,
ami hangos nyikorgással megperdült, majd ismét a korlátnak
csapódva fölborult, és hatalmas bukfenceket vetett. Becsukott
szemmel visítozva kapaszkodtam az ajtóba. Hatalmas ütést
éreztem, majd a kocsi a feje tetején állt meg. A motor leállt, de
a kerekek még forogtak. Még a szirénákat hallani véltem, de
aztán elájultam. Nem tudom, mennyi ideje feküdtünk már a
kocsiban, mire magamhoz tértem. Nathan összetörve, véresen
feküdt mellettem.
– Nathan – suttogtam. – Nathan, jól vagy?
36
A kórházban tértem magamhoz. Mindenem fájt. Hallottam a
gépek csipogását a fejem felett. Nem tudtam jól körbenézni, de
azt érzékeltem, hogy nem vagyok egyedül.
– Szia, Jess – szólt egy ismerős hang.
– Claire? – kérdeztem.
– Igen. De ne beszélj.
– Nathan? – remegett meg a hangom.
– Ő jól van, hála istennek – felelte. – Hamarosan hozzák
hozzád! Ő is itt van.
– Claire – mély levegőt vettem, és csak utána folytattam. –
Ha történne valami – képtelen voltam egyszerre elmondani,
amit akartam, mert annyira megerőltetőnek éreztem.
– De nem fog! – biztatott.
 – De igen – nagyokat pislogtam Claire-re. – Soha ne hagyd
magára Nathant! – kértem őt.
– Ezt mégis hogy érted? Miért mondod? – lepődött meg.
– Mert tudom, hogy szereted. Vigyázz rá! – csuktam be a
szemem.
Fáradt voltam, ezért aludni akartam még egy keveset, de
akkor kopogtattak az ajtón. Nem volt erőm kinyitni a szemem,
ezért csukott szemmel vártam, hogy bejöjjön az illető.
– Kérlek, bocsáss meg nekem – hallottam meg Nathan
hangját. – Ennek nem így kellett volna történnie! Most nekem
kellene itt feküdnöm és nem neked. Ha nem engedtelek volna
vissza hozzá! Ha időben kimentelek. Ha nem indulok el, akkor
nem kezd el üldözni. Ha óvatosabb lettem volna! Azzal az
ostoba fejemmel! Ha nem térek le a pályáról, akkor most nem
itt lennél! Akkor a gyermekünk is élhetne! A gyermekünk, akit
eltitkoltál előlem! Akit már soha nem ismerhetek meg a
figyelmetlenségem miatt! – sírt az ágyam mellett.
Fel sem fogtam igazán, hogy miről beszélt, csak azt tudtam,
hogy mennyire szeretem. Úgy érzékeltem, hogy jött még
valaki a szobába, aztán mély álomba merültem.
Mikor ismét magamhoz tértem, Cordell lépkedett felém és
rögtön mögötte tolták Nathant egy kerekesszékben. Erőtlenül
pislogtam, nehéz volt nyitva tartanom a szemem, de örültem,
hogy velem vannak. Jó volt látni a bátyámat, és hogy Nathan
jól van.
– Kicsim! – szólalt meg Nathan.
– Nath – suttogtam rekedten. Boldog voltam, hogy
láthatom.
– Itt van a bátyád is! – intett felé. Lassan odafordultam.
– Cordell.
– Húgocskám! Itt vagyok! – nyúlt a kezem felé.
– Szívem, hogy érzed magad? – kérdezte Nathan.
– Fáradtan. Nagyon fáradtan. – Mélyeket sóhajtottam és
nagyokat pislogtam. – Mi történt? – kérdeztem.
 – Balesetünk volt. Emlékszel valamire? – kérdezte Nathan.
– Baleset – ismételtem. Szinte mindenre emlékeztem,
kivéve arra, hogy hogy kerültünk a kórházba és mi történt ott
velünk.
– Igen, kicsim – bólogatott Nathan, aztán megfogta a
kezem.
– Tudom – feleltem. – Nikola volt.
– Igen, szerelmem. De ne aggódj, most már minden rendben
lesz! Kórházban vagy – erőltetett egy mosolyt Nath.
– Kórházban? – Elfelejtettem, hogy hol vagyok, pedig már
voltam ébren és erre pedig tisztán emlékeztem. – És a baba? –
kérdeztem aggódva.
– Igen, kicsim, tudom. Miért nem mondtál nekem semmit?
– kérdezte, majd megpuszilta a kezem.
– Hogy van a baba? – kérdeztem újból.
– Minden rendben, szerelmem! – felelte.
– Akkor nem esett baja?
– Nem. Makkegészséges, akárcsak te! – próbált
megnyugtatni, de az arca másról árulkodott.
– De biztos?
– Kicsim. Hidd el, minden rendben van! Te is és a baba is
rendben vagytok! – szorította meg a kezem.
– Rendben van. Ha te mondod, neked elhiszem! – próbáltam
mosolyogni.
– Helyes, hidd is el!
– Jessica! – szólalt meg Cordell. Lassan felé fordultam. –
Jess! Drága kishúgom! Nagyon szeretlek! – mondta, és
magához ölelt, aztán sírni kezdett.
– Cordell. Mi a baj? Miért sírsz? – kérdeztem suttogva.
– Semmi, édesem, semmi. Csak nagyon szeretlek! – felelte.
– Én is téged. – Nagyon kimerültem, de próbáltam ébren
maradni. Visszafordultam Nathan felé. – Nathan. Fáradt
vagyok – sóhajtottam.
– Elhiszem, szerelmem. Pihenj csak, én itt leszek!
– Szeretlek, Nathan! – suttogtam.
– Én is szeretlek! Mindennél jobban szeretlek! És kérlek,
bocsáss meg nekem!
– Nincs mit megbocsátanom. – Megpróbáltam
megsimogatni, de a karom nem engedelmeskedett, ezért
Nathan megfogta a kezem és az arcához emelte. Olyan jó volt
érezni az arca melegét a tenyeremben. Nathan szorosan átölelt
és megcsókolt.
– Szeretlek! Kérlek, ne hagyj itt! – könyörgött, és egy
pillanatra minden világossá vált.
– Nincs erőm – suttogtam utolsó leheletemmel.
– Kérlek, könyörgöm!
Még hallottam, amit mondott, de aztán becsuktam a
szemem. A gépek csipogása, amik eddig hangosak voltak,
most olyan távolinak tűntek, egyre messzebbről hallottam csak
őket. Aztán egyszerre csend lett, már nem volt fájdalmam, már
nem éreztem félelmet. Mindent vakító fehérség lepett el és
végre megnyugodtam.
Köszönetnyilvánítás
Köszönöm az Álomgyár Kiadó összes munkatársának, amiért
támogattak abban, hogy ez a regényem mind férfi, mind női
oldalról is megjelenhessen. Fontosnak tartottam, hogy az
olvasóim mindkét szemszögből megismerjék a történetem, a
fiatalok életét, gondolatát, megértsék a tetteiket.
Köszönöm szerkesztőmnek, K. Juditnak a tanácsait, a
tökéletes munkáját és a kitartását.
Köszönöm nővéremnek, Melinek a tanácsait és segítségét,
amit nyújtott, amíg írtam a könyvet. Nélküle nem ment volna!
Köszönöm a családomnak a támaszt, hogy mindig
mellettem állnak.
Férjemnek, Jerome-nak a belém vetett bizalmát, hogy
mindig számíthatok rá és kitart mellettem. (Örökre együtt!
Pour toujours ensemble!)
Hogyan kezdődött Jessica és Nathan története,
lásd a férfi szemével!

A fiatalon árvaságra jutott Nathan egyetlen célja, hogy

megbosszulja apja halálát, ezért örömmel kap az alkalmon,
amikor a CIA titkos ügynökeként a Scott családhoz kell
beépülnie. Egyenesnek tűnik az út a bosszúhoz, az egyedüli
problémát csupán Nathan esküdt ellenségének elviselhetetlen
természetű, de őrjítően vonzó lánya, Jessica jelenti.
A fiataloknak rengeteg akadályt kell leküzdeniük ahhoz,
hogy szerelmük beteljesülhessen, ám a sors újra és újra
elválasztja őket egymástól. Minden titkukra fény derül, Nathan
elveszíti élete értelmét, a szerelmét és a hitét is.
Ismerd meg a történetet, mely Nathan szemszögéből mutatja
be a bosszúvágy beteljesedését és a továbblépéshez szükséges
elengedést!
 Table of Contents
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
Köszönetnyilvánítás
Hogyan kezdődött Jessica és Nathan története, lásd a férfi
szemével!