Keresd a szerző ajándék novelláit:

https://www.alomgyar.hu/ajandek-novella

A szerző eddig megjelent művei:

Első tánc, 2016
A főnök, 2017
Egy év Rómában, 2018
Az igazság nyomában – Igazság I., 2018
Az igazság árnyékában – Igazság II., 2019
Az igazság ára – Igazság III., 2019
A főnök 2., 2020
Első tánc (bővített kiadás), 2020
Orosz rulett, 2020

© Baráth Viktória, 2020

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Komor Kata
Korrektúra: Hoppe Adienn
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

ISBN 978-615-5596-12-4
196
Az egész életemet neki szenteltem. Fú, ez nagyon szarul hangzik… És mégis
igaz. Már amikor megismertem, tudtam, hogy sokra fogja még vinni. Fiatal
suhancok voltunk mindketten, örültünk, hogy bekerültünk a nagyfiúk
játszmájába, de valójában egyikünk sem gondolt bele abba, hogy mivel jár
majd mindez. Csak akkor vált valósággá, amikor meghúzta a ravaszt, nekem
pedig döntenem kellett: vagy fegyvert rántok, vagy elfogadom, hogy az élet
néha nem úgy alakítja a sorsunkat, mint ahogyan azt vártuk. Így vált ő a
főnökömmé, én pedig az ő jobbkezévé.
Amikor bekerültem a csapatba, már tudtam, hogy mi a szerepem. Sosem
voltam az a vezető típus, a parancsokat viszont annál jobban és pontosabban
tudtam követni. A seregben ezt jól belénk verték. Egy életre megjegyeztem,
hogy hol a helyem és kit kell szolgálnom, ahogyan azt is, mikor kell
átváltoznom érzéketlen gyilkológéppé. Mondhatni, én voltam a tökéletes
katona. A negyedik kiküldetésem viszont nem úgy alakult, ahogyan
terveztük. A látszólag egyszerű akció egy pillanat alatt változott át kegyetlen
mészárlássá, ám ezúttal a rossz oldalon álltam. Az egyik percben még az esti
sörözésről beszélgettünk, a következőben pedig már záporoztak felénk a
golyók. Esélyünk sem volt menedékbe vonulni. Az utolsó lövedék a szívem
mellé fúródott be, alig két centire tőle. A szanitéc minden tőle telhetőt
megtett, állítólag órákon keresztül küzdött az életemért, de nem tudta
eltávolítani a golyót, ezért végül összevarrt, és imádkozni kezdett. A többiek
szerint három napig voltam eszméletlen, ezért érthető, hogy amikor
magamhoz tértem, az orvos még sápadtabb volt, mint én. Nem hitte, hogy
valaha is felébredek. Amikor közölte, hogy a szívem mellett még mindig ott
ficánkol egy lövedék, kiröhögtem. Azt gondoltam, viccel, de az arca egy
pillanat alatt elárulta. Akkor döbbentem rá igazán, mi is történt. A társaim
közül csak ketten éltük túl az akciót. A másik srácot már másnap
hazaszállították, de az én állapotom nem volt elég stabil hozzá. Attól féltek,
hogy a golyó megmozdul, és felsérti a szívemet. Én azonban rögtön
lemásztam az ágyamról, és egyenesen a felettesemhez siettem. Éheztem,
szomjaztam, alig volt bennem erő, de hajthatatlan voltam. Nem hagytam el
magam, mert tudtam, hogy ha megteszem, akkor vége az életemnek.
Kértem, hogy adjon újabb feladatot. Engedjen a tűzvonalba. Ám ő csak
megrázta a fejét, és mielőtt még bármit is mondhattam volna, átnyújtotta a
leszerelési papírjaimat. Legszívesebben üvöltöttem volna, rá akartam
borítani az asztalt, de már akkor tudtam, hogy a parancs az parancs. Az
egész testem tiltakozott a döntés ellen, de az agyam és a szám uralkodott
magán, és felettem is. Végighallgattam a szokásos szöveget, hogy ezt mind
miattam és értem teszik, az egészségem miatt, de oda sem figyeltem rá. Az
utolsó csepp pedig az volt a pohárban, amikor ránéztem a papírjaimra, és
megláttam ezt a szót: rokkantnyugdíj. Már akkor, abban a pillanatban
tudtam, hogy nem fogom feladni. A katonaság volt az életem, főleg azért,
mert a seregen kívül nem volt senkim és semmim. Nélküle a biztos halálba
rohantam volna.
Amíg a rehabilitációm tartott, maradhattam a kirendelt szállásomon, de
utána a saját lábamra kellett állnom. Még sosem éltem előtte egyedül. Az
árvaházból egyenes út vezetett a toborzóirodába, onnantól kezdve a
kiképzőtáborban laktam, majd bejártam a világot, hogy különböző
kontinenseken teljesítsem a kötelességemet. Úgy terveztem, mire leszerelek,
már csak néhány év nyugdíj vár majd rám, vagy talán meg sem érem, hogy
egyedül kelljen meghalnom. És mégis, ott találtam magam magányosan egy
olcsó kis bérlakásban, és azon tűnődtem, mihez kezdjek az életemmel. A
testem készen állt, ahogyan az elmém is. Már csak a feladatra vártam. Ekkor
kopogtatott be váratlanul a megoldás. Szó szerint.
Ahogy kinyitottam az ajtót, egy fegyver csövével néztem hirtelen
farkasszemet.
– Ha kiabálsz, véged! – fenyegetett meg egy nagyjából velem egykorú
srác.
Komoly és határozott tekintete sem rémisztett meg. Valószínűleg ő sem
tudta, hogy rossz emberrel kezdett. Megragadtam a karját, kicsavartam
belőle a pisztolyt, majd a nyakánál fogva berántottam a lakásba, és
hozzányomtam az arcát a falhoz. Még ekkor sem kért kegyelmet, sőt,
láthatóan szórakoztatta, ahogy elbántam vele.
– Nyugi, nagyfiú, csak a tűzlétrát akarom használni! – mondta
mosolyogva.
Nem akartam bántani. Amikor beköltöztem a lakásba, tudtam, hogy a ház
egy valóságos drogtanya, ezért nem lepődtem meg azon, hogy a vendégem
egy fegyverrel fenyegetőzve akarta menekülésre használni az ablakomat.
Mivel egyáltalán nem érdekelt, hogy mit csinál, elengedtem, és hagytam,
hadd induljon a szobám túlsó része felé. Éppen becsuktam az ajtót, amikor
visszafordult, és így szólt:
 – Ha esetleg szükséged lenne egy kis mellékesre, mi mindig hasznát
vesszük a magadfajtáknak.
Ezzel kimászott a tűzlétrára, és eltűnt a szemem elől. Nem igazán
értettem, mit akart mondani azzal, hogy „magamfajta”, de nem sértődtem
meg ezen. Túl sok időm nem is maradt ezen gondolkodni, mert a következő
pillanatban ismét kopogtak az ajtómon. Ezúttal viszont két rendőr volt az,
aki bebocsátást kért.
– Albuquerque rendőrség, feltehetnénk néhány kérdést?
A fekete bőrű zsaru szigorúan vizsgálgatott, amíg a fehér társa már a
nyakát meresztgetve igyekezett körbenézni a lakásomban.
– Miben segíthetek? – kérdeztem higgadtan.
– Bejelentés érkezett hozzánk, hogy a házban kábítószerrel üzletelnek. Az
egyik gyanúsított ebbe az irányba menekült. Látta esetleg a folyosón?
Lenézően kezeltek. A hangsúlyuk és a testbeszédük is arról árulkodott,
hogy számukra én is csak egy hasonló bűnöző vagyok, mint akit keresnek,
pusztán azért, mert egy ilyen környéken lakom.
– Nem – jelentettem ki egykedvűen.
A küszöbömről egy tapodtat sem mozdultam. Nem akartam beengedni
őket, csak azt vártam, hogy minél hamarabb elhúzzanak az ajtóm elől.
Ismertem azt a pillantást, amivel engem mustráltak. Nem voltam túl
beszédes, és a kinézetem alapján sokan idiótának, de legalábbis
gyengeelméjűnek hittek. A testalkatom viszont arról árulkodott, hogy képes
lennék puszta kézzel végezni bárkivel, aki az utamba áll, ezért az előbbit
sosem tették nekem szóvá. Nem merték.
– Ha mégis eszébe jutna valami, vagy gyanúsat látna a házban, jelezze,
kérem, a kapitányságon.
– Oké – bólintottam.
Nem kívántam többet beszélgetni velük, ezért rájuk csuktam az ajtót.
Régebben gondolkodás nélkül elárultam volna, hogy a lakásomon keresztül
menekült el, sőt még részletes személyleírást is adtam volna róla, de azok az
idők már elmúltak. A rendvédelmi szervek cserben hagytak, ezért már én
sem akartam nekik segíteni. Végezzék csak a saját munkájukat, engem pedig
hagyjanak békén.
A hűtőhöz léptem, és kivettem belőle egy sört. Az elmúlt időszak egyetlen
izgalmas eseménye ez az este volt. Szánalmas voltam. Otthon ülve vártam,
hogy megtörténjen a csoda, de közben tudtam, hogy sosem fog eljönni.
Addig nem, amíg nem teszek érte valamit. Jólesett a falhoz nyomni azt a
betolakodót. Hónapok óta először éreztem, hogy élek, és használhatom az
erőmet. Fogalmam sem volt, hogy ki járt nálam, és miféle munkát ajánlott,
de amikor végignéztem a lakásomon, rájöttem, teljesen mindegy. Ennél
rosszabb már úgyse lehet. Gyakorlatilag bármelyik pillanatban
meghalhattam, és az utolsó perceimet nem akartam egyedül, azon a
lepratanyán tölteni. Kezdenem kellett valamit magammal, mert tudtam, hogy
ha nem az a golyó lesz a szívemnél, ami megöl, akkor a tehetetlenség.
A következő napon azon kaptam magam, hogy az ablakból figyeltem a
ház előtt parkoló autókat. Tudtam, hogy ha van egy kis esze, nem jön vissza
néhány napig, és így is lett. Majdnem egy hetet vártam, mire ismét
megláttam. Tudtam, melyik lakásba jön. Hallottam a cipője kopogását a
folyosón, ahogy közeledik, majd távolodik a nyikorgó fapadlón. Az ajtóhoz
léptem. Figyeltem. Egészen addig, amíg újra meg nem láttam az árnyékát
elhaladni. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a küszöbre, mire ő is megtorpant.
Felém fordult, kérdő tekintetét rám szegezte. Emlékezett rám, ezt rögtön
láttam rajta, ahogyan a csodálatot is. Gondolom, nem sokan merészkednek
ismét az elé az ember elé, aki korábban fegyvert szegezett a fejükhöz.
– Kérsz egy sört? – kérdeztem.
Nagyjából egykorúak voltunk, de ő alacsonyabb és jóval vékonyabb volt
nálam. Az utcai meló megedzette. Bizonyára nem a múltkori volt az első
alkalom, hogy futnia kellett, netán közelharcba keverednie az egyik
ügyfelével. A pisztolya azonban sok önbizalmat és bátorságot adott neki. A
homlokát ráncolva fordult felém.
– Ugye nem ismerkedni akarsz?
Meglepett a kérdése, kicsit zavarba is jöttem.
– Munkát ajánlottál – közöltem vele, mielőtt még félreérti a helyzetet.
Láthatóan ő is megkönnyebbült.
– Igaz – biccentett. – Ez esetben beszéljünk!
Kitártam neki az ajtómat, ő pedig belépett a lakásba. A hűtőből kivettem
két sört, majd az egyiket felé nyújtottam. Gondoltam, megvárom, amíg ő
kezd bele a mondandójába, de ehelyett körbesétált, és alaposan megnézte a
berendezést. Addig legalább én is alaposabban szemügyre tudtam őt venni.
Magabiztosan járkált, amiből kikövetkeztettem, hogy nem egy egyszerű
dílerrel van dolgom. Azok úgy sunnyognak körbe, mint a patkányok, ő
viszont emelt fővel vizsgálgatta a lakást. Sötét szemét tekintélyt
parancsolóan szegezte rám.
– Katona vagy, ugye?
 – Miből gondolod?
– A testtartásodból – bökött felém a sörösüveggel.
Már megszokásból pihenőpózban álltam, csípőszéles terpeszben és hátul
összekulcsolt kézzel. Mozdulatlanul követtem a tekintetemmel.
– Csak voltam – válaszoltam.
Kényelmesen elhelyezkedett a kanapémon, keresztbe tette a lábát, és
belekortyolt a sörébe.
– Hiányzik a veszély, igaz? Az adrenalin pulzálása az ereidben. Hogy
használhasd a kitörni készülő erődet.
– Adsz munkát, vagy sem? – szóltam közbe türelmetlenül.
Semmi szükségem nem volt arra, hogy analizáljon. Sosem szerettem az
érzéseimről beszélni, és nem egy vadidegennel kívántam megtárgyalni
ezeket.
– Családod van? – kérdezgetett tovább.
– Nincs – vágtam rá.
– Barátnő, szerető?
– Senki.
– Priusz?
– Nincs.
– Senki nem fog keresni?
– Senki.
Finom félmosolyra húzta a száját.
– Tetszel nekem. Hasznodat vennénk. Erős vagy, nem beszélsz sokat, csak
teszed a dolgod. A főnök is egyetértene.
Ez furcsa volt számomra, mert azt hittem, ő a főnök. Annyira céltudatos,
markáns volt, hogy nem néztem ki belőle, hogy bárkinek is hajlandó szót
fogadni.
– Nem lenne velem gond – bólintottam.
– Helyes – biccentett felém ő is. – Azonban tudnod kell, hogy ha beszállsz
a játékba, onnan csak egyféleképpen távozhatsz.
– Az nekem tökéletesen megfelel.
Néhány pillanatig még a szemembe nézett, majd kiitta a maradék sörét,
felállt a kanapéról, és közelebb lépett. Letette az üres üveget a pultra.
Szótlanul sétált el egészen az ajtóig, ahol felém fordult.
– Majd jelentkezem – mondta, és kilépett a lakásomból.
Nagyjából három nap múlva megjelent nálam két hozzám hasonló
felépítésű srác. Közölték, hogy pakoljak össze mindent, amire szükségem
lehet, majd elvittek Albuquerque leggazdagabb részére, ott is a legnagyobb
házhoz. Az ajtóban már egy ismerős arc fogadott. Rám mosolygott, majd a
kezét nyújtotta.
– Üdv a csapatban…
– Rick – mutatkoztam be.
Kezet fogtunk.
– Akkor gyere beljebb, Rick! Ryan vagyok, mostantól együtt fogunk
dolgozni.
A következő tizenkét évben szinte elválaszthatatlanok lettünk.
Megosztottam vele az életem történetét, ahogy ő is elmesélte a gyerekkorát,
és azt, hogyan jutott el odáig, hogy az egyik legnagyobb drogkartell
vezérének a jobbkeze legyen. Mellette voltam a hatalomra jutásánál, sőt
támogattam őt. De a munka, amit végeztem, a lelkem utolsó kis szikráját is
kiirtotta belőlem. Megváltoztam. Mindketten megváltoztunk. Közösen
haladtunk lefelé a lejtőn, egészen addig, amíg egy este be nem toppant
hozzánk az a nő, aki mindkettőnk életét megmentette a biztos pusztulástól.
Ha ő nincs, bizonyára már rég egy erdőben lennénk elásva. Bár sosem
érdekelt a halál, de mióta megismertem őt, új célom lett: megvédeni azokat,
akiket szeretek. Csak ez motivál abban, hogy életben maradjak.
Ez az érzés teljesen új volt számomra, de idővel egészen felemésztett.
Főleg akkor, amikor már csak mi maradtunk egymásnak.

Ana mindig is jól bánt velem. Amikor megvette a lakását, nekem is vásárolt
egyet a közelében, egy igen felkapott környéken. Nem a putriban, hanem ott,
ahol ő is élt. Kocsit, fizetést, mindent biztosított, amire csak szükségem volt,
és szabadnapot is, hogy mindezeket kihasználhassam. Igaz, a legtöbbször
nem tudtam mihez kezdeni vele. Általában beültem egy kocsmába inni,
estére pedig felszedtem valakit. De közben alig vártam, hogy végre új nap
virradjon, és ne kelljen tétlenül töltenem az időmet.
Az ajtaján kopogtam kettőt, de csak azért, hogy tudja, én jövök. Nem volt
titkunk egymás előtt. Nyitottam már rá meztelenül, részegen, és a nappaliban
szexelve is. Engem egyik sem zavart. Ha segítenem kellett, maradtam, ha
épp pucér volt, akkor megvártam, amíg felöltözött, és ha vendége volt,
távoztam. Annyiszor fordultak elő ezek a helyzetek, hogy egy idő után már
zavarba se jöttem.
Egyik délután arra érkeztem, hogy fehérneműben és szétnyitott köntösben
áll a konyhapultnál. Kávét főzött magának, de amikor meglátott, elővett még
egy bögrét.
– Hosszú nap? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
A szeme alatti karikák és a flegma fejrázása elég sok mindent elárult a
kedvéről.
– Nem sokat aludtam az éjjel – közölte, majd megtámaszkodott a pulton,
és belekortyolt a kávéjába, miközben felém csúsztatta a másik bögrét.
– Csak nem…
– Ne mondd ki a nevét! – szakított félbe. – Nem is akarom hallani!
– Szóval megint összevesztetek?
A szemét forgatva nézett rám.
– Nem most mondtam, hogy nem akarok róla beszélni? – akadt ki.
– Mindig ezt mondod, aztán egész nap nekem panaszkodsz, hogy mekkora
pöcs volt veled. Gondoltam, essünk túl a nehezén.
– Most tényleg messzire ment.
– Miért? Mit csinált?
Nagyot sóhajtott, mint aki azon vívódik, elmondja-e a problémáit. Eddig
bármin is balhéztak össze, minden egyes apró részletről beszámolt nekem,
csupán egy olyan téma volt, amiről nem beszélt. Én pedig nem erőltettem.
Az arcára kiült a szenvedés, a fájdalom és a kín. A szeme sarkában még egy
könnycsepp is megjelent, ezért tudtam, hogy nem szabad folytatnunk a
beszélgetést, különben beleroppan a gondolataiba.
– Estére van program? – kérdeztem, hogy eltereljem a témát.
Neki is feltűnt, hogy mire megy ki a játék, de nem tette szóvá.
– Arra gondoltam, lenézek a kaszinóba… – harapta el a mondat végét.
Elindult a nappali felé, tekintetét elszakította az enyémtől. Tudtam, hogy
mi jár a fejében, és nem repestem az ötletért, de azzal is tisztában voltam,
hogy nem szabhatom meg, mit csináljon. A torkomat megköszörülve
fejeztem ki nemtetszésemet, de nem foglalkozott vele. Ledobta a köntösét,
és belebújt a kanapéra kikészített ruhájába.
– Nyugodtan vedd ki a mai estét, nem lesz rád szükségem – mondta.
– Az a hely nem túl biztonságos…
– Rick – fordult felém kedves mosollyal az arcán. – Ezt már milliószor
megbeszéltük! Sokat jelent nekem, hogy aggódsz értem, de nagylány vagyok
már, tudok magamra vigyázni. Utána úgyis hazajövünk, reggel pedig itt
találkozunk, rendben?
Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy egyedül elengedjem. Valami nagyon
rossz megérzés fogott el mindig, amikor szórakozni ment. Akkor még nem
tudtam, hogy mi, és sajnos már túl késő volt, amikor rájöttem.

Már évekkel ezelőtt megígértem Anának, hogy ha itt az ideje, felkutatom a

lányt. És ez a pillanat ekkor jött el. Új célom volt. Új küldetésem, amit
ugyanolyan jól akartam elvégezni, mint az összes addigit. Sőt talán még egy
kicsit jobban.
Mindent alaposan kiterveltünk és átgondoltunk, ezért biztosak voltunk
abban, hogy nem kerülhet homokszem a gépezetbe. Mindannyiunk érdeke
volt, hogy a lány biztonságban éljen, és mivel én voltam az egyetlen ember,
aki ezt biztosíthatta, ezért az én feladatom volt, hogy segítsek neki. Ám
ehhez előbb meg kellett találnom.
Egy ideig még könnyű dolgom volt, mert Oliver folyamatosan ellátott
minket információval, azonban a találkozók egyre csak ritkultak. A végén,
amikor már csak magamra maradtam, Oliver teljesen eltűnt a képből, ezért
azt sem tudtam, hol kezdjem a keresést. Mindössze egy két évvel ezelőtti
képet szorongattam az autómban ülve, és azon tanakodtam, merre induljak.
Először Los Angelesbe mentem. Tudtam nagyon jól, hogy nem lesz szíves
fogadtatásban részem, ezért nem is próbálkoztam azzal, hogy becsengetek
Willburnékhez, hátha segítenek. Napokig csak megfigyeltem a házukat, de a
családon és a bejárónőn kívül senki mást nem láttam érkezni vagy távozni.
Hiába lestem minden mozdulatukat, nem találtam semmilyen nyomot,
úgyhogy hazamentem, és inkább az interneten keresgéltem tovább. A
közösségi médiának hála megtaláltam a profiljait, de annyira nem frissítette
őket, hogy egyáltalán nem bizonyultak hasznosnak. Még csak egy újabb
fotót sem találtam róla, vagy azt, hogy éppen hol kávézik, hogyan néz ki a
lakása, egyszerűen semmit. Minden szívességet behajtottam, minden szálat
megmozgattam, de mintha a föld nyelte volna el. Láthatatlan volt. Talán ezt
is akarta. Hetekig kutattam utána, de semmire sem mentem vele, így
visszatértem Las Vegasba.
Az volt az első alkalom, hogy kudarcot vallottam. Nem, ez így nem igaz,
mert egy sokkal nagyobb hibát is elkövettem, de az nem rajtam múlt. Ekkor
viszont egy olyan feladatot kaptam, amit képtelen voltam teljesíteni. Én, aki
mindig is a parancsokat és megbízásokat követtem, ezeknek éltem, hirtelen
ott találtam magam teljesen egyedül, mindenféle kötelezettség nélkül. Az
átlagemberek számára tökéletes életem lehetett volna. Volt pénzem, lakásom,
semmire nem volt gondom. Még akár egy nőt is szerezhettem volna, ha
nagyon akarom, én mégis üresnek és fáradtnak éreztem magam. A
semmittevés kikészített, ahogy az is, hogy megszegtem az adott szavamat.
Sose tettem még ilyet. Bűntudatom volt, a tehetetlenség súlya nyomta a
vállamat. Tudtam, hogy valahol ott van az a lány, akinek bizonyára
megváltoztatná az egész életét, ha sikerülne megtalálnom. De mivel
semmilyen nyomra nem akadtam, ezért az időm döntő többségét ivással és
kurvákkal töltöttem. A bankszámlám is rendesen megcsappant emiatt.
Aggódnom kellett volna, de engem valahogy sosem érdekelt a pénz. Annyi
nekem mindig elég volt, hogy legyen fedél a fejem fölött, és ne haljak éhen.
Az egyik este betértem az egyik kaszinóba, de nem játszani mentem.
Untam már a kocsmákat, és tudtam, hogy ezeken a helyeken a legkönnyebb
felszedni egy nőt. Pontosabban nincs is arra szükség, hogy bármilyen
erőfeszítést tegyek az ügyben, mert azok a lányok pont azért voltak ott,
amire nekem szükségem volt: felejtést és mámort ígértek, hogy ne kelljen a
saját gondjaimmal foglalkoznom.
Egyenesen a bárpulthoz sétáltam, ahol rendeltem magamnak egy whiskey-
t, miközben felmértem a terepet. Sosem voltam válogatós, de volt egy
bizonyos típus, amit kedveltem. Sötét haj és szem, napbarnított bőr, széles
csípő… Őrá emlékeztettek. Az egyetlen nőre, aki elérte nálam azt, amire azt
hittem, képtelen vagyok: érzelmeket váltott ki belőlem. Annyi időt nem
sikerült együtt töltenünk, hogy megtudjam, mennyire mélyeket, de az a
néhány hónap pont elég volt ahhoz, hogy a hiánya örökké fájjon. A pult
túloldalán feltűnt egy lány. Vékonyabb volt az ízlésemnél, de ezenkívül
mindenben tökéletes volt. Az ajka vonala, a sokatmondó szeme, az idomai
mind hívogatóan csábítottak. Játékosan rám pillantott. Igyekezett felkelteni
az érdeklődésemet, de valójában semmi szükség nem volt rá. Már akkor
tudtam, hogy ő kell nekem, amikor megláttam. Megvártam, hogy ő lépjen
oda.
– Szia! – köszönt rám spanyol akcentussal.
– Szia – üdvözöltem én is, miközben alaposan végigmértem.
Intettem a pincérnek, hogy kérünk még egy italt.
– Adelaida vagyok.
– Rick. Hova valósi vagy? – kérdeztem a lánytól.
– Mexikóból jöttem. Három éve.
– Ahhoz képest szépen beszéled a nyelvet.
– Köszönöm, ez kedves tőled.
Mintha egy kicsit elpirult volna. Nem ehhez szoktam. Átfutott az
agyamon, hogy talán mégsem az, akinek gondoltam, de annyira
magabiztosan szólított meg. Ki kellett derítenem, hogy mire vállalkoztam.
– És mit csinálsz az Államokban? – kérdeztem.
– Hát, nem kötőtanfolyamot vezetek – közölte, majd megnyalta az ajkát.
– Az jó – bólogattam. – Mert abban nagyon béna lennék.
Erre már elnevette magát.
– És… Mi az, amiben jó vagy?
Kacéran végigsimította a karomat. Abban biztos voltam, hogy mit akar
ezzel elérni, ezért ekkor már mindegy volt, hogy fizetős-e, vagy sem.
Tetszett, úgyhogy nem kerteltem tovább.
– Van szobád? – néztem a szemébe.
Meglepődött, talán nem várta, hogy ilyen gyorsan a tárgyra térek.
– De sietős – mosolyodott el.
– Beszélgethetünk tovább, de ezért nem kapsz pénzt – mondtam. –
Szóval?
Láthatóan nem ehhez volt hozzászokva, de a fejét csóválva megfogta a
kezemet, és elindultunk a lépcsők irányába. Csupán az első emeletig
mentünk, ahol jobbra fordulva megálltunk a harmadik ajtó előtt. Elővette
táskájából a kulcskártyát, és beléptünk a szobába. Elég sok hotelben jártam
már, és megállapítottam, hogy szinte mind ugyanolyan. Ahogyan azok az
órák és éjszakák is, amiket bennük töltök. Amikor a lány hozzám lépett és
megcsókolt, nem éreztem a szikrákat. Gyönyörű volt, és a testem persze
rögtön reagált, de hiába kerestem évek óta azt az érzést, amit annyira
élveztem, nem sikerült újra elérnem. A bőre finom és puha volt. Tudta, hogy
mit és hogyan csináljon, de akkor is hiányzott valami, amit még a szex sem
tudott előcsalni belőlem. Pedig jó volt. Igazán jó. Utána mégis úgy feküdtem
mellette, hogy még több súly nehezedett a mellkasomra.
Kifizettem az egész éjszakát. Semmi kedvem nem volt hazamenni az üres
lakásba. Sokkal kellemesebb volt egy gyönyörű nő társaságában feküdni az
ágyban, mint egyedül, azonban így sem jött álom a szememre, amíg ő
békésen szuszogott. Nem értettem, hogyan alhat ilyen nyugodtan egy idegen
mellett.
Elővettem a zsebemből a fényképet, és csak néztem, hátha meglátok rajta
valamit, ami eddig elkerülte a figyelmemet. De mivel Los Angelesben
készült a tengerparton, ezért ezt a gondolatot is hamar feladtam. Nagyon
hasonlított az édesanyjára. A vonásait kétségkívül tőle örökölte, mintha az ő
fiatalabb változata mosolygott volna vissza rám a fotóról. A haja ugyanolyan
hullámos volt, még a színárnyalat is megegyezett. Sok-sok emléket idézett
fel bennem az a kép. A kezdeti időket, amikor Ana még csak egy púp volt a
hátunkon, és azt is, hogy Mexikóban mennyi mindent tett értem. Ahogy
egyre közelebb kerültünk egymáshoz, akkor tudatosult bennem, hogy már
nemcsak azért dolgozom neki, mert az alkalmazottja voltam, hanem belső
indíttatásból. Segíteni akartam neki. Megvédeni őt. Teljesíteni mindazt, amit
rám bízott, hogy megkönnyíthessem az életét. És mégis, ott feküdtem abban
az ágyban, miközben elkönyveltem magamban, hogy soha nem fogom
megtalálni a lányát. Hogy képtelen vagyok elvégezni a kiszabott feladatot,
holott tudtam, hogy ez életem legfontosabb megbízása. Mégis kudarcot
vallottam. És ezért gyűlöltem magamat.
Adelaida felém fordult, és kinyitotta a szemét.
– Mi a baj? – kérdezte, miközben a karomat cirógatta. – Nem volt jó?
– Dehogynem – ráztam meg a fejem. – Nagyon is jó volt.
– Akkor? Bánt valami?
Mély levegőt vettem. Nem akartam erre válaszolni, de ő feljebb húzódott
az ágyon.
– Ő a barátnőd? – mutatott a fényképre a lány.
– Az kéne még – horkantottam.
– Akkor a lányod?
Ez még nagyobb képtelenség volt. Túl hosszú volt a történetem ahhoz,
hogy megosszam vele, ráadásul azt az egyet megtanultam, hogy senkiben
sem bízhatok. Főleg nem egy prostiban, akit aznap este ismertem meg. De
mivel teljesen kilátástalan volt a helyzetem, és eléggé magam alatt voltam,
szükségem volt arra, hogy végre kibeszélhessem magamból a gondjaimat.
– Egy közeli ismerős – kezdtem bele. – Már nagyon rég nem láttam.
Próbáltam felkutatni, de kudarcot vallottam. Azt se tudom, merre keressem.
– Azt hiszem, láttam már valahol – vette ki a kezemből a fotót, hogy
alaposabban megvizsgálja. – Igen, biztos vagyok benne. Talán a múlt héten.
Sosem voltam az a könnyen izgalomba jövő fajta, ekkor mégis úgy
megemelkedett a pulzusom, hogy azt hittem, a szívem kiugrik a helyéről.
Felültem én is, és felé fordultam.
– Ezt hogy érted? Hol láttad? – kérdeztem izgatottan.
– Talán a Tuscanyban. Épp egy pasit szedett fel. A haja nem pont ilyen
volt, hanem sokkal sötétebb, de az arcát ezer közül is felismerném. Még az
én szememet is vonzotta, ahogy belibbent a terembe.
– A Tuscanyban? Ez biztos?
 – Igen – bólintott. – Sőt, előtte láttam már másik kaszinóban is, de az már
régebben volt, így nem emlékszem a részletekre.
Nekem ennyi pont elég volt ahhoz, hogy tudjam, nem adhatom fel. Végig
rossz helyen kerestem. Azt hittem, Los Angelesben van, hiszen sokáig ott
élt, de az meg se fordult a fejemben, hogy elköltözött onnan. Ezért nem
bukkantam még rá. Végig itt volt az orrom előtt, én hülye meg nem vettem
észre.
Magamra kaptam a nadrágomat és a pólómat, majd a tárcámból kivettem a
megbeszélt összeget, plusz egy kis jattot. A tévé mellé tettem.
– Most hová mész? – kérdezte zavartan.
– Van egy kis dolgom – mondtam. – De ne aggódj, kifizetem az egész
éjszakát. És köszönöm a segítséged!
Szegény lány szóhoz se jutott, olyan hirtelen hagytam ott. Végre
felcsillant a remény. Az sem érdekelt, hogy még éjszaka van, mert tudtam,
hogy most már semmi sem állíthat meg. Megtaláltam az első nyomot,
aminek segítségével talán rálelhetek. És ezzel nemcsak a saját lelkemen
könnyíthettem, hanem mindenkién, aki fontos volt számomra.

Ha tetszett a történet,
keresd a Főnök-sorozatot
és az Orosz rulettet a
könyvesboltokban és
online, a
www.alomgyar.hu-n.