Egy nap Rómában

Baráth Viktória
Álomgyár (szept 2021)

Címke: novella, Róma, utazás

novellattt Rómattt utazásttt
A novella az Egy év Rómában c. regényben megismert Joan történetét
mutatja be.
A nő bonyolult és gondterhelt időszakon megy keresztül, de szerencsére
a legjobb barátnője, Leila éppen jókor ajánlja fel neki, hogy látogassa meg
őt Rómában.
Baráth Viktória
Egy nap Rómában
 Csak a kávémra tudok gondolni. Ma meg legalább három páciensem
lesz, és ebből kettő a legunalmasabb témákat hozza fel mindig. Tudom, nem
szabadna így gondolnom rájuk, hiszen az a munkáin, hogy segítek az
embereknek, de néha úgy érzem, hogy lassan telítődőm a többiek
problémáival. Rajtam ki fog segíteni? Az én váltamról ki veszi le a
terheket? Merthogy Rupert biztosan nem, arra az összes pénzemet fel
merném tenni. Folyton csak dolgozik, ki sem látszik a munkából, én pedig
meg sem merem kérni arra, hogy legalább néha vigyázzon a gyerekekre. Ő
is rohan, én is rohanok. Nyakig ülünk a problémákban és az
elfoglaltságokban, és ennek javarészt a gyerekek látják a kárát, holott pont
őket akarom védeni. Miattuk dolgozom, miattuk élek, és mégis csak az jár a
fejemben, hogy hálát adjak az oktatási rendszernek, amiért mindennap
suliba kell menniük.
– Dr. Clarké, a kétórás időpontja megérkezett!
Linda dugja be a fejét az ajtón, miközben halkan tájékoztat.
– Köszönöm! – biccentek, és jelzem, hogy küldje be Mr. Fishert.
Mély sóhaj tör fel a lelkemből. Alig várom, hogy vége legyen a napnak!
Éppen felállnék az asztalom mögül, amikor felvillan a mobilom
kijelzője. Leila neve jelenik meg rajta, ezért gondolkodás nélkül az ajtóhoz
szaladok. Kikukucskálok rajta.
– Linda, kérek még öt percet! – szólok ki az előtérbe, majd amikor ismét
vissza zárkózom a szobámba, felveszem a telefont.
– Szia!
Alig vártam, hogy hívjon. Már vagy két hete nem beszéltünk, én pedig
még mindig izgulok érte, hiába telt el két év azóta, hogy olyan messzire
költözött tőlem.
– Szia, nem zavarlak?
A hangjából próbálom megfejteni, hogy milyen a hangulata. Nem
szipog, ami jó jel.
– Még van öt percem a következő páciensem előtt. Bár, ha te nem hívsz
fel, lehet, hogy ő lenne az utolsó is egyben.
– Valami gond van?
– Csak a szokásos – legyintek magam elé. – Ki sem látszom a
munkából. Rupert pedig ma is túlórázik, úgyhogy én viszem az esti
műszakot is.
– Sajnálom! Ez nem hangzik túl jól.
– Én sajnálom. Nem azért hívtál, hogy a szenvedésemet hallgasd.
 – Ami azt illeti, tényleg nem. hanem azért, hogy megoldást nyújtsak a
problémáidra.
Sűrű ráncokba szalad a szemöldököm.
– Elküldöd hozzánk Mary Poppinst, egy raklap Chardonnay-t és egy
kigyúrt masszőrt, aki elfeledteti minden gondomat?
Hangos nevetés üti mega fülem a vonal túloldaláról.
Ez sem lehet rossz, de nekem valami egészen más jutott eszembe. Mit
szólnál hozzá, ha néhány napra magad mögött hagyhatnád a szürke, ködös
Glasgow-t. hogy megmártózz a tengerben, és Aperolt igyál egy kellemes
római kávézó teraszán?
– Azt mondanám, hogy te valamiféle álomvilágba csöppentél. Mégis
mikor lenne nekem erre időm vagy energiám?
– Mondjuk, ezen a hétvégén. Mindent előkészítettem, még a
repülőjegyed is megvan. Szombat reggel iderepülsz, és már kezdődhet is a
móka. Na? Benne vagy?
A szabadság szele megsimogatja a szívemet, a következő pillanatban
azonban magával ránt a tehetetlenség.
– Jól hangzik, de tudod, hogy ez nem így működik.
– Azért beszéld meg Ruperttel! Hátha…
Nem akarom rögtön visszautasítani, ezért nagyot sóhajtva beleegyezem.
– Oké! De most már mennem kell. Vigyázz magadra!
Az utazás lehetősége hirtelen feldobja a kedvem, de nem lehetek ennyire
naiv. Az utóbbi években keményen meg kellett küzdenem azért, hogy
legalább egy-két szabad estém legyen egy hónapban. Egy egész hétvége…
Erről még álmodni sem merek!
Kellemetlen szorítással a mellkasomban nyitom ki újra az ajtót, hogy
szóljak Lindának, beengedheti Mr. Fishert. Vissza a mókuskerékbe!
A szemem majd leragad, miközben a tésztámat kevergetem a tányérban.
Az egész lakásban csend honol. Majdhogynem baljós érzésem támad a
túlzott nyugalomtól.
De emlékeztetem magam, hogy délután gyakorlatilag háromszor
futottuk körbe a plázát, mire megvettünk minden szükséges dolgot, ezért
érthető, hogy a gyerekek egy perc alatt kidőltek. Legszívesebben én is
befeküdnék már a jó puha ágyamba, de előtte ennem kell valamit. Egész
nap nem jutott rá időm.
Felkapom a fejem, amikor halkan kattan a zár. Az órára nézek. Korán
van, Rupert mostanában tíz előtt nemigen ért haza, ezért gyanakodva
sandítok a bejárati ajtó felé. Meglep, hogy ilyen hamar itthon van. Amikör ő
is észrevesz, leveszi a kabátját, és csatlakozik hozzám a konyhában. Első
útja a tűzhelyhez vezet, hogy ő is szedjen magának vacsorát.
– Korai vagy – jegyzem meg köszönés nélkül.
– Hamarabb végeztem a melóval.
Érdektelenül vonja meg a vállát, de én látom rajta a zavartságot. Sosem
tudott jól hazudni, én mégis megjátszom, hogy ezt nem veszem észre.
Leül velem szembe, és ő is hozzálát a tésztájához.
– Mi volt ma a rendelőben? – kérdezi két falat között.
Sosem szokta érdekelni, hogy mit csinálok munkaidőben. Vagy szörnyű
bűntudat gyötri, vagy rossz hírt akar közölni, és ezért próbál kedveskedni.
– A szokásos – válaszolom unottan. – Nincs új páciensem. Miért?
– Semmi különös. Csak gondoltam, beszélgethetünk vacsora közben.
Hátha történt valami izgalmas.
Mintha egy égi jelként kérdezne rá erre éppen ma. Átfut az agyamon,
hogy el sem mondom neki, de végül úgy vagyok vele, hogy mién ne?
Bajom nem lesz belőle, és mivel ő is kedveli Leilát, biztos örülne, ha
hallana felőle.
– Leila hívott – kezdek bele.
– Igen. És jól van? Nem jön haza mostanában?
– A hangjából ítélve jól érzi magát odakint. Szerintem esze ágában sincs
hazaköltözni. Sőt, azt akarja, hogy látogassam meg.
Rupert homlokán felszakadnak a ráncok, és felpillant rám.
– Mikor? – kérdezi.
– Most hétvégén. De megmondtam neki, hogy nem megyek.
Leszállók a bárszékről, és a mosogatóhoz viszem a tányéromat. Ezzel én
be is fejeztem a beszélgetést, de Rupert felém fordul.
– Miért nem?
Nagyot horkantok a kérdésére.
– Soroljam? Itt vannak a gyerekek, a háztartás, a bevásárlás, a hétfői
időpontok előkészületei…
– Miért nem veszel ki egy napot hétfőre?
– Ja, mert ez így működik.
Mintha nem értené a problémámat.
– Nem mondhatom le csak úgy a pácienseimet, hiszen az ő életükben a
megszokott rutin felborulása is gondot okozhat a lelki egyensúlyukban –
magyarázom.
 – És mi lesz a te lelki egyensúlyoddal?
Széttárja a karját. Választ vár egy olyan kérdésre, amire nagyon is jól
tudja, mit fogok felelni.
– Az senkit sem érdekel – válaszolom szomorúan, lemondóan.
A könnyeim összegyűlnek a szemem sarkában, ezért inkább besétálok a
hálószobába, hátha ezzel végre tovább léphetünk. Rupert azonban követ, és
becsukja mögöttünk az ajtót, hogy ne ébresszük fel a gyerekeket.
– Ne mondd ezt! – szólít meg újra.
– Szerintem neked is szükséged lenne arra, hogy kicsit kikapcsolódj.
Állandóan csak hajtasz, másoknak élsz, de mi lesz veled?
– Mióta érdekel téged az. hogy mi van velem? – csattanok fel.
Ezzel meglephettem, mert évek óta nem emeltem fel a hangom vele
szemben. Túlságosan is bezárkóztunk a saját világunkba ahhoz, hogy
érdekeljen a másik. Most viszont úgy robban fel bennem a felismerés,
mintha csak egy atombomba közepén állnék. Kikerülhetetlenül és
pusztítóan. ami Rupertet is megsemmisíti. Leszegi a fejét, nagyot nyel,
miközben azon gondolkodom, vissza kellene szívnom, amit mondtam.
– Sajnálom, hosszú napom volt – sóhajtom.
– Nem, igazad van. Teljesen.
Mély levegőt vesz, miközben leül az ágy szélére. Maga elé meredve
hadakozik a gondolataival, de végül megszólal.
Eddig fel sem tűnt, mennyire elhanyagoljuk egymást. Pontosabban én
téged. Mindent megteszel, hogy itthon rend és nyugalom legyen, én
pedig… – Nem fejezi be a mondatot, de talán nem is akarom. Addig jó,
amíg nem tudok róla. Bár a titkoktól sosem lesz könnyebb.
– A lényeg az, hogy ez nem mehet így tovább.
A zsebébe nyúl, ahonnan egy összehajtogatott papírlapot húz elő.
Átnyújtja nekem, de én kétkedve fogadom el tőle. Amikor kinyitom, és
meglátom a beszállókártya adatait, értetlenség fut át az arcomon.
– Leila engem is felhívott. Tudta, hogy nem fogsz magadtól elmenni,
ezért szükség lesz egy kis noszogatásra. – Ismét feláll, ezúttal velem
szemben, és mélyen a szemembe néz. – Szeretném, ha Rómába utaznál.
Délután felhívtam Lindát, és megkértem, hogy tegyen át minden hétfői
időpontot, úgyhogy a hétvégén teljesen szabad vagy.
Nem hiszek a fülemnek. Mégis miért tenne ilyet?
– Ettől függetlenül is van dolgom – habogom.
 – A következő pár napban nincs. – Megrázza a fejét. – Péntekre én is
szabit vettem ki. hogy nyugodtan készülődhess. Elhozom Blaine-t és Islát a
suliból, veszünk kínai kaját, és filmes estét tartunk. Szombaton és vasárnap
pedig kimegyünk a parkba, az állatkertbe, vagy meglátogatjuk a nagyiékat.
Mostanában nem sok időt töltöttünk együtt, úgyhogy kimondottan jól fog
esni egy családi hétvége.
– Na, most meg már sajnálom, hogy kimaradok ebből! Elmosolyodik,
majd megfogja a kezem.
Joan, sajnálom, hogy idáig jutottunk. A mai nap, Leila hívása
rádöbbentett arra, hogy milyen rossz irányba haladunk. De nem adom fel a
harcot! Tudom, hogy sok mindenen változtatnunk kell, és én készen állok
megtenni az első lépési, ha re is velem tartasz. Ehhez, viszont, szükséged
van arra, hogy kitisztuljon a fejed, ami ebben a káoszban biztosan nem fog
sikerülni.
Az biztos… Néha mega saját gondolataimat sem hallom meg abban a
forgatagban, amiben élünk. Bennem is horgonyt vet a felismerés, hogy
változtatnunk kell. Már eljutottunk odáig, hogy szinte nem is beszélgetünk,
nem érdeklődünk a másik iránt, de ezt talán meg lehet orvosolni.
Mostanában többször is az járt a fejemben, hogy gyakorlatilag egyedülálló
is lehetnek, hiszen annyira nem éreztem biztosnak a házasságunkat. De
Rupert vallomása felnyitotta a szemem. Igen, talán van még remény arra,
hogy fordítsunk, és ne a biztos végzetünkbe szaladjunk. Ehhez azonban más
szemszögből kell látnom a saját életemet.
A reptér ajtaján kilépve megcsap a hőség. Csak én lehetek akkora idióta,
hogy pont a nyár közepén utazom egy ilyen klímájú városba. Leila azonban
megnyugtatott, hogy csak az elején lesz furcsa, utána megszokom.
Szerintem Skócia történetében sosem volt még olyan meleg, mint most itt,
Rómában.
A transzfer buszom a vasútállomásnál tesz le. Ezer éve nem utaztam cl
sehova, úgyhogy még kicsit kellemetlenül érzem magam az idegen helyen,
ugyanakkor izgalommal is eltölt.
Egyedül állok a tűző napon a bőröndömmel, amikor a távolban
meglátom Leila alakját. Ha nem integetne, talán meg sem ismernem.
Könnyű nyári ruhát visel, ami ráadásul színes’ A korábbi ruhatárában
maximum a farmerja volt színesnek nevezhető, de most csak úgy
pompáznak rajta a virágminták. Hatalmas mosollyal az arcán köszönt, és
ami kor hozzám ér, a nyakamba ugrik.
 – Úgy hiányoztál! – motyogja.
Eddig nem is éreztem, milyen rossz otthon nélküle, de most elfog a
boldogság. Ő az egyetlen barátom, akivel tényleg bármit megoszthatok,
ezért nagy űrt hagyott maga után a költözésével.
– Te is nekem! – válaszolom.
Amikor elenged, alaposabban végignézek rajta.
– De jól nézel ki! – ingatom a fejem. Amikor utoljára láttalak, kisírt
szemmel, szörnyen lefogyva álltái elöltem, most meg…
– Jól is érzem magam. Ez a hely maga a csoda! De ezt majd te is
meglátod!
Megragadja a bőröndömet, és elindul az út felé. Követem, miközben
felmérem a terepet. Már most érzem, hogy ez a város mennyire más, mint
Glasgow. Ott minden kopott és unalmas, de itt csak úgy vibrál körülöttem a
levegő. Az emberek sürögnek-forognak. kiabálnak, nevetnek. És Leila
igazán otthonosan mozog köztük.
– Remélem, éhes vagy! – fordul felém. – A közelben van egy kedves kis
étterem, ahol isteni lasagnét készítenek.
Igaz, még csak délelőtt van, de annyira lelkesen invitál ebédre, hogy
nem tudok ellenállni.
– Jól hangzik!
Mosolyogva bólintok. Fel sem tűnik, de hosszú ideje talán ez az első
őszinte mosolyom. Könnyebben veszem a levegőt, és nem kell minden
egyes pillanatban azon aggódnom, hogy felkészültem-e a következő
páciensre, vagy hogy mit kellene főzni, esetleg készen van-e mindkét
gyerek házi feladata. Boldogan követem Leilát a város felé vezető úton,
miközben le sem tudom venni róla a szemem.
Sosem gondoltam volna, de irigylem a bátorságát. Elvégre mindent
maga mögött hagyott, hogy új eletet kezdhessen egy idegen országban.
Egyrészt szomorú, ha valaki ezt megteheti. mert azt jelenti, nincsenek
gyökerei, amelyeket képtelen lenne hátrahagyni.
Másrészt felemelő és izgalmas, mert egy új otthon új lehetőségeket is
rejt.
Én ezt nem tudnám megtenni, habár legbelül talán vágyom arra, hogy én
is ismét szabad lehessek. Hogy ne kelljen másoktól függenem, hogy azt
lehessem, amit csak akarok. Évek óta nem csináltam semmit csak a saját
boldogságom vagy szórakozásom miatt. Pedig mennyi vágyam és álmom
volt! Hogy hova tűnt az a lelkes, vidám lány, aki akkor voltam… rejtély! De
Leila most elém tartja azt a tükröt, amibe szívem szerint soha többé nem
néznek bele. Nem akarok szembesülni azzal az énemmel, akivé váltam.
Az étterem az utcáról nyílik, előtte egy kis méretű teraszon áll három
asztal. Az egyikhez leülünk, mire rögtön megjelenik egy fiatal pincérlány.
Leila ügyetlenül ugyan – de olaszul rendel. Csak úgy ragyog az arca,
miközben d cseveg a felszolgálóval, aki utána távozik az asztalunktól.
– Olaszul tanulsz? – kérdezem meglepetten.
– Ó, igen! – A haját zavarában a füle mögé tűn. Az egyik barátom segít.
Bár nem haladok túl jól, de szeretnék minél jobban beilleszkedni.
– És ez a barát… egy férfi barát?
Felvonom a szemöldököm. Direkt provokálom, hátha sikerül végre
kihúznom belőle valamit. Mindig olyan szűkszavú, amikor arról kérdezem,
mi történt vele.
– Férti – erősíti meg de semmi olyanról nincs szó.
mint amire gondolsz. Tényleg csak barát.
– Már azt hittem, újrakezdted a randizást. Örültem, hogy végre lezártad
a dolgot Jeremyvel.
– Le is zártam, tudod jól. Már hallani sem akarok róla.
Egy egyszerű legyintésből is kiérződik az iránta érzett neheztelése.
– Azt hittem, sikerüli szépen elválnotok.
– Igen, egy ideig én is azt hittem. Aztán megkeresett, hogy mégis írjam
át a könyvem, nehogy Annié rájöjjön a túl sok párhuzamra. Én nem voltam
hajlandó, erre ő jött a szerződéssel mega határidőkkel. Én pedig
megmondtam neki, hogy hova dugja a szerződését. Addig nem is tudtam,
mennyi düh és elkeseredettség szorult belém, amíg elő nem hozta ezt a
témát. – Az emlékekre megremeg a szája széle. Most először látom az
árnyékot a tekintetében. – Akkor viszont kiborult belőlem minden. Talán
nem is az az egy év segített a változásban. hanem az az egyetlen
beszélgetés. Előtte féltem megszakítani vele a kapcsolatot, de akkor már
nem az a lány voltam, mint akit cserben hagyott. És ezt neki is tudnia
kellett.
Újra felfedezni vélem azt a törékeny Leilát, aki két évvel ezelőtt még
tanácstalanul állt előttem. Nem tudta, mihez kezdjen az érzéseivel, a
beléragadt fájdalommal és gyásszal, valamint azzal a tehetetlen dühvel,
amit Jeremy iránt táplált. Az a kapcsolat már eleve halálra volt ítélve, de
akkor még ezt hiába bizonygattam neki. De jó látni, hogy végre ő is a
helyén tudja kezelni a botlásait.
 – Sajnálom! – Őszintén csóválom a fejem.
– Ne tedd! – virul ki újra. – Végre megkapta, amit érdemel. Két hónap
múlva Annié kidobta, és persze az első útja hozzám vezetett. Előadta a
tékozló fiú szerepét, de én be sem engedtem a lakásba. A küszöbön állva
közöltem vele, hogy nyugodtan repüljön csak haza, mert nekem már nincs
rá szükségem. Nem most lelt volna rá szükségem, hanem akkor, amikor
segítséget kértem tőle.
Esküszöm, életemben nem esett még olyan jól kimondani néhány
egyszerű szót.
Nagyot sóhajt, én pedig örömmel nyugtázom magamban, hogy az utolsó
szálat is sikerült elvágnia a múltjával kapcsolatban.
– Nos, az egy kicsit bánt, hogy nem a több hónapos terápiám segített ezt
elérni, de a lényeg az, hogy kiadtad az útját.
Ki bizony’ Azóta még csak nem is gondoltam rá. Eleinte furcsa volt, de
most már tudom, hogy semmi keresnivalója az étteremben. Hülye voltam,
hogy egyáltalán megbíztam benne.
– Érthető – vonom meg a vallani. – Rossz passzban voltál, szükséged
volt egy kapaszkodóra. De most már, úgy látom, teljesen jól boldogulsz
egyedül is.
– Igen, megvagyok egyedül.
Ismét úgy bólogat, hogy közben még csak rám sem néz. Elég jól
ismerem már ahhoz, hogy felfigyeljek arra, titkol valamit. Azt is tudom
azonban, hogy nem fogja elárulni, mit.
Megkapjuk az italokat, és ahogy Leila ígérte, a naplementeszínű
Aporok. Koccintunk.
– Üdv Rómában!
Leila mosollyal az arcán emeli meg a poharát. Már egy korty ital a
fejembe száll. Mióta elköltözött, nincs kivel borozgatás estét tartani, ezért
szinte teljesen elszoktam az alkoholtól.
Amikor megérkezik a lasagne is, egyből nagyot kordul a gyomrom.
Mennyeien néz ki! Nem úgy, mint azok a munkából hazafelé sebtében vett,
gyorsfagyasztott tészták, ha éppen nincs otthon más fogyasztható étel. Az
első falat szétolvad a számban, én pedig lehunyt szemmel figyelem, ahogy
nagyot dobban a szívem. És végre nem a stressz feszíti szét a testem, hanem
a nyugalom árad szét bennem.
Több ezer kilométerre otthonról. Távol a családomtól. Távol a
munkámtól. Kezdem megérteni, Leila miért változott ennyit. Egy új
környezet, egy új élet csodákra lehet képes.
– És mi a helyzet Ruperttel?
Leila egyenesen nekem szegezi a kérdést, amitől ismét görcsbe rándul a
gyomrom. Az előbb olyan kellemesen és békésen ültem, most viszont
megint egy láthatatlan hurok szorul a torkomra. Nem akarok panaszkodni.
Nem akarom ezt a nyomást érezni a mellkasomban. Újra bele akarok
kortyolni az Aperolba, hogy a narancssárga ködön keresztül szemlélhessem
a várost.
– Kérhetek valamit? – szólalok meg, mire Leila kíváncsi tekintettel
fordul felém. – Lehetne, hogy ne beszéljünk Rupertről? Se semmiről, ami
Glasgow-hoz kapcsolódik?
Leila kihúzza magát, miközben az arcomat fürkészi. Látom rajta, hogy
kérdezni akar, de végül inkább becsukja a száját, és csak csendben bólogat.
Meglephettem a kérésemmel, hiszen kevés időnk jut arra, hogy igazából,
tartalmasán beszélgetni tudjunk, de ezt a két napot nem akarom ezekkel az
érzésekkel elrontani. Ki akarom élvezni Rómát és a pillanatot.
Miután megebédelünk, Leila egyből megragadja a karomat, és gyalog
indulunk tovább. Egyáltalán nem tudom, merre vezet, de valamiért nem is
érdekel. Otthon minden egyes percemet szeretem megtervezni: mikor
ébredek, mikor reggelizem, mikor indulok a munkába, mikor melyik
páciensem jön, mikor vacsorázom, mikor megyek aludni. Ha valami nem
úgy sikerül, és megcsúszom az idővel, szörnyen tud zavarni, addig meg sem
nyugszom, amíg vissza nem térek a beosztásomhoz. De most itt nemhogy
nem érdekel, merre tartunk, de még kíváncsi is vagyok, milyen
újdonságokkal lep meg a város és Leila.
A szűk, macskaköves utcákat többemeletes lakóházak szegélyezik.
Sárga és barna színárnyalataikkal egészen otthonos hangulatot varázsolnak,
amihez csak hozzátesz a kávézókból kiszűrődő morajlás. Az emberek
hangosan beszélgetnek, vitáznak, ugyanakkor meglepően jókedvnek. Nem
térek magamhoz ettől a hatalmas változástól. Az egyik pillanatban még az
örökké melankolikus Glasgow repterén álltam, most pedig élettel telik meg
körülöttem a tér.
– Erre nem járnak buszok? – kérdezem kissé panaszosan, miközben egy
hosszabb lépcsőn rángatom le a bőröndömet.
– De. Busszal viszont nem látnánk ezt’
Néhány lépés után megpillantok egy ég felé törő, impozáns kőoszlopot,
tetején egy szoborral. Körülötte több oszlop maradvány áll, de azok már
nem voltak olyan szerencsések, az idő kifogott rajtuk.
Eddig is átjárt valamiféle megmagyarázhatatlan érzés, de most minden
világossá válik: a múlt és a jelen különleges elegyét élem át ebben a
városban. A körülöttünk hömpölygő turistaáradatról tudomást sem veszek,
úgy bámulom az ókori város maradványait. Elképzelem, milyen lehetett ott
az élet, hogyan szaladtak át az emberek a téren, a napi teendőiket intézve,
hogyan sétáltak az anyák a gyermekeikkel, hogyan állították meg egymást
néhány szó erejéig, hogy utána folytassák az útjukat. Belélegzem a
történelem apró kis mozzanatait.
– Ez a Traianus-oszlop szólal meg mellettem Leila.
– Itt állt az egyik fórum, amiből mára csak ennyi maradt meg.
– Ez elképesztő! – nyögöm magam elé.
– És még gyakorlatilag semmit sem láttál.
Leila a fejét csóválja, majd továbbindul, így én is követem. Nehezen
szakadok ki a közel kétezer evvel ezelőtti világból, de néhány lépés után
ismét megtorpanok. Csak kapkodom a fejem a nevezetességek között.
– Mi az a hatalmas épület?
Emlékszem, hogy láttam már valahol, de pontosan nem tudnám
megmondani, hol. Ekkora építménnyel ritkán találkozhat az ember. Mintha
egy múzeumot véletlenül a tízszeresére nagyítottak volna.
– Ez a 11. Viktor Emánuel-emlékmű. Ez az egyik kedvenc helyem, a
tetejéről belátni majdnem az egész várost. Kicsit sokat kell lépcsőzni, de
megéri.
– Akkor ezt most kihagyom – mutatok a bőröndömre. – De innen lentről
is lélegzetelállító a látvány.
– Róma minden sarkán ilyenekbe botlik az ember. – Leila is felemeli
tekintetet, hogy alaposabban végignézzen a fehér épületen. – Ezért is
imádom ezt a helyet. Izgalmas és vérpezsdítő. Annyi felfedezni való van
még mindig, hiába élek itt két éve! A legtöbbször csak elindulok, és a
megérzéseimre hallgatva kanyargók az utcákon. Elképesztő szabadságot ad.
Nincsenek kötelező irányok vagy célok előttem, csak átengedem magam a
pillanatnak.
– Irigyellek – bukik ki belőlem.
Leila kérdőn fordul felém, mintha azt akarná, nyíljak meg neki, és
számoljak be minden, a szívemet nyomó titokról. Nem fogom megtenni. Az
emberek általiban nekem panaszkodnak, hozzam fordulnak tanácsért.
Megtanultam elnyomni a saját vágyaimat és érzéseimet, hogy azok ne
avatkozhassanak közbe. Most sem kívánom kifejteni, miért remeg meg a
hangom, ezért inkább veszek egy mély levegőt.
– Csak kér napunk van. úgyhogy mindent látni akarok, amit csak lehet!
Leila elmosolyodik, és a szomszédos utca felé biccent. Követem, hogy
folytassuk az utunkat, miközben reménykedem, hogy hamarosan odaérünk
a lakására. Nem hoztam sok holmit, de ebben a hőségben ezt a kis táskát is
éppen elég magam után húzni. Leila pedig továbbra sem kérdezget, csak
eljátssza az idegenvezetőt. Imádom így látni! Sugárzó tekintettel mesél a
nevezetességekről, már-már ijesztő részletességgel.
– Ha nem tudnám, hogy nem az a típus vagy, azt hinném, az időd nagy
részét a könyvtárban tököd, amiért ennyi mindent tudsz a városról.
Leila ismét elfordítja a fejét, és a haját igazgatja.
Mostanában sokat csinálja ezt.
– A legtöbbször rám ragad az információ. Sok barátot szereztem, akik
szívesen mesélnek nekem érdekességeket.
Van egy olyan érzésem, hogy ez a többes szám csak egy álca. Valamit
nagyon rejtegetni akar előlem.
Pontosabban valakit. Mivel azonban ő sem faggat, így én sem teszem,
mert látom, hogy nem akar róla beszélni.
Végre elérünk a Tévére partjára. Egy kisebb gyaloghídon sétálunk át, és
mivel emlékszem, hogy Leila már említette, hogy a teraszáról látni a folyót,
ezért kicsit megkönnyebbülök. Ezek szerint már nem lehetünk messze.
Az utcák ismét beszűkülnek, de a házak ezúttal sokkal élénkebb
színekben pompáznak. Mintha csak egy mesebeli helyszínre érkeztünk
volna. A falakon különböző növények futnak, a kis méretű erkélyeken
szinte kivétel nélkül virágok burjánzónak, és gyakorlatilag majdnem
minden kapualjból egy kávézó vagy étterem nyílik. Az utcát belengi a friss
kenyér, fokhagyma és bazsalikom illata, a zenészek pedig kellemes
aláfestést adnak a sétánkhoz. Néhányon odaköszönnek Lédának, aki
szívélyesen viszonozza a gesztust, mint egy kedves szomszéd. Ahhoz
képest, hogy otthon senkivel nem volt hajlandó szóba állni, ez elég meglepő
változás.
– Itt lakom a következő sarkon – magyarázza.
Olyan természetesen mozog, ami engem is ámulatba ejt. Hova tűnt az én
örökké morcos barátnőm? Akinek soha semmi nem volt jó? Akinek
mindenre volt egy epés megjegyzése? Ehelyett egy virágos ruhát hordó,
állandóan mosolygó lány áll mellettem, aki örömmel barátkozik a
szomszédokkal. Egy pillanatra még az is átfut az agyamon, hogy szed
valamit, de mivel az összes gyógyszer és tudatmódosító mellékhatásait
ismerem, ezért kizárhatom ezt az okot. Mindig ugyanoda térek vissza: Leila
szó szerint új ember lett.
Az egyik téglavörös ház kapuján lépünk be, majd felsétálunk a lépcsőn.
– Ha neked is jó, akkor csak ledobjuk a cuccodat, és már megyünk is
tovább. Két nap nagyon kevés idő Rómára.
A lakása kicsi, de bájos. Bájos. Egy újabb kifejezés, aminek régebben
semmi köze nem lehetett volna Lédához, most mégis ilyen környezetben él.
Követem a tervet, és beállítom a sarokba a bőröndömet, azonban úgy
érzem, szükséges lesz cipőt cserélnem, mielőtt folytatjuk az utunkat.
Kényelmesebb ruhára váltok, és már lent is vagyunk ismét az utcán.
Korábban is eszembe juthatott volna, hogy átvegyem az edzőcipőmet. de
legalább mostantól semmi sem állíthat meg a város felfedezésében. Még az
sem ijeszt meg, hogy az ellenkező irányba indulunk, mint ahonnan
érkeztünk.
Néhány utcával később kiérünk egy kedves kis térre, amelynek közepét
egy szökőkút díszíti, mögötte pedig egy templom áll. Olyan ez a helyes kis
házakkal körbeölelt terület, mint egy rejtegetett kincsesláda. A legnagyobb
turistaszezon közepette is alig néhányan sétálgatnak fel-alá ezen a
környéken. Leila az egyik kávézó teraszára lép. és helyet foglal a legkülső,
egyenesen a szökőkútra néző asztalnál. Nekem is jólesne már egy erős
fekete, ezért örülök egyrészt a kávé ötletének, másrészt a rövid pihenőnek.
Leilát mosolyogva köszönti a pincér, amikor meglát minket. Röviden
elcseverésznek olaszul, majd felírja a rendelésünket. és távozik.
– Nagyon profi lettél, szinte élvezet hallgatni, ahogyan beszélsz –
dicsérem meg Leilát.
– Pedig szörnyen alap a szókincsem, és a ragozás is mindig kifog rajtam.
De szerencsére így is megértenek, sőt, szeretik, ha az anyanyelvükön szólok
hozzájuk. Eleinte jókat szórakoztak a kiejtésemen, de mostanában már
inkább segítenek kijavítani.
– Ezek szerint sokat jársz ide. A pincér srác is ismerősként beszélgetett
veled.
Igen, majdnem minden reggel itt kávézom. – Leila hangja ismét
bizonytalanná válik, mintha nem akarná elmondani a teljes igazságot. –
Sokszor egy csésze kávé fölött ültem órákon keresztül, de jó fejek voltak, és
nem küldtek el, hagytak dolgozni. Valamiért inspirál ez a hely.
 Ártatlanul vonja meg a vállát.
– Ha már szóba hoztad… Mi a helyzet a munkával? Dolgozol a
következő könyveden?
A kérdésem után meg is kapjuk a két eszpresszót, amitől összefut a nyál
a számban. Imádom a kávét, főleg a jófélét, ezért izgatottan nyúlok a tejért.
– Ne! – fogja le a kezem Leila. – Kóstold meg feketén!
Kikerekedett szemmel nézek rá.
– Tudod, hogy utálom úgy.
– Higgy nekem, ez teljesen más, mint amit megszoktál? Csak kóstold
meg! Ha nem ízlik, kérünk neked egy tejeskávét.
Nagyot sóhajtok. Sosem bírtam meginni a kávét tej nélkül, ezért
vonakodva emelem a csészét a számhoz. Csak keveset kortyolok belőle, de
sokkal selymesebb ízzel találkozik a nyelvem, mint amire számítottam.
Emlékeim szerint a feketekávé savanyú és ihatatlan lötty, és nem mondom,
hogy ellenállhatatlanul beleszerettem az eszpresszóba, de ez sokkal jobb,
mint amit vártam.
– Nem rossz – bólogatok –, de nem ez lesz a kedvencem.
Leila nagyot nevet az arcom láttán, és közelebb tolja hozzám a tejet. A
biztonság kedvéért egy kis cukrot is teszek bele.
– Még nem válaszoltál a kérdésemre.
Nem hagyom, hogy kibújjon a válaszadás alól.
Hátradől a székében, és a téren sétáló embereket nézi.
– Nem gondolok a munkára – csóválja a fejet. – Ha valami nyomja a
szívem, azt leírom, de hogy mi lesz belőle a végén, még én sem tudom.
Egészen elkalandoznak a gondolatai. Mintha nem is mellettem ülne,
hanem egy teljesen más világban járna. Az arcát élesen süti a nap, de
hirtelen árnyék vetül mindkettőnkre. Leila szeme azon nyomban
kikerekedik, amint meglátja a mellettünk álló alakot.
– Remélem, nem zavarom a hölgyeket!
Egy világos hajú, kellemesen meleg mosolyú férfi tekint le ránk. Az első
pillanatban nem esik le, miért tartom furcsának a megjelenését, de aztán
minden világossá válik: reverendát visel.
Leila zavartan húzza ki magát.
– Dehogy! – rázza a fejét idegesen, majd felém fordul. – Joan, ő itt…
– Raymond atya – fejezem be a mondatot helyette.
Annyira meglep a felbukkanása, hogy eszembe sem jut, talán a
valóságban nem így hívják. De ahogy elnézem, Leila sem számítolt arra,
hogy összefutunk.
– Ezek szerint Leila mesélt már rólam.
Az atya mosolya és jókedve ragadós. Egyedül Leila fészkelődik
kellemetlenül, én nyugodtan nyújtom a kezem a társaságunk új tagja felé.
– Az nem kifejezés! – bukik ki belőlem. – Sokat olvastam önről.
– Olvasott?
– Legtöbbször e-mailben beszelünk – magyarázza Leila. – Joan
elfoglalt, ezért csak este tudja elolvasni a leveleimet.
Úgy érzem, az elszólásomat Leila nem annyira díjazza. Mindenesetre
tartom magam ahhoz, amit ő mond, nehogy még kellemetlenebb helyzetbe
hozzam.
– Tényleg, Leila mesélte, hogy ön terapeuta. – Az atya ismét engem
szólít meg. – És mi szél hozta erre? Itt nyaralnak?
Egyik gondolat cikázik a másik után a fejemben. Egyelőre igyekszem
viszont az ő feltett kérdéseire összpontosítani.
– Egyedül jöttem, Leila hívott meg magához erre a hétvégére. Még
sosem jártam Rómában, ezért gondoltam, hogy most már én is megnézem,
ő mibe szeretett bele annyira, hogy végleg ide költözzön.
– És kezdi megérteni?
– Határozottan – bólintok nagyot.
Leila idegesen szól közbe.
– Nem akarunk feltartani, menj nyugodtan a dolgodra!
– Nincs semmi dolgom. Az atya széttárja a karját.
– Ha úgyis ráér, nincs kedve csatlakozni hozzánk? – kérdezem. –
Szívesen meghallgatnék néhány történetet a városról.
Leila a homlokát ráncolva fordul felém. Tudom, hogy eddig ő is
nagyszerű idegenvezető volt, de ki nem hagynám, hogy megismerhessem a
híres Raymond atyát. Ráadásul Leila pont úgy viselkedik, mintha épp
lebuktattam volna, ezért szörnyen kíváncsi vagyok, hogy mit takargat még
előlem.
– Ha nem zavarok, szívesen megmutatom a belvárost.
A Vatikán kertjébe is be tudom vinni, ha érdekli.
– Komolyan? Az csodás lenne!
– Akkor ezt megbeszéltük – mosolyog rám, majd a távolba tekint. –
Elnézést, máris jövök, csak váltanom kell pár szót Rossi atyával.
Végigsimít Leila vállán, majd kikerüli az asztalunkat, és a téren sétáló
papokhoz siet.
 Hatalmas szemmel fordulok Leila felé, aki úgy néz ki, mintha épp el
akarna süllyedni.
– Raymond atya? – kérdezem látott szájjal. – Létezik? És tényleg ő az?
– Mondtam már, hogy egy itteni papról mintáztam a szereplőt.
Leila kerüli a tekintetem, miközben újra belekortyol a kávéjába. Most
lebukott!
– Igen, azt mondtad, hogy valakiről mintáztad, de ő…
– Az atya után fordítom a fejem. – Ő konkrétan olyan, mint a
könyvedben! Kedves, jópofa, és istenem, az a tekintet… Ezek szerint a
többi is igaz volt?
– Hogy mi? – háborodik fel Leila. – Dehogy! Jonathan egy rendkívül
tiszta ember, úgyhogy, kérlek, egyáltalán ne hozd szóba a könyvet, oké?
– Nem is tud róla?
– Megőrültél? Ha bárki megtudná, hogy az a könyv létezik, az szörnyű
következményekkel járna?
Kezdem érteni, végül miért nem hagyta, hogy kiadják a könyvet.
Foghatja Jeremyre meg a kiadóra, de szinte biztos vagyok abban, hogy az
atyát nem akarta kényelmetlen helyzetbe hozni. Ahogy őt nézi… Tudom,
hogy Leila ritkán hazudik nekem, most mégis azt érzem, hogy vagy még
mindig titkol előlem valamit, vagy nem teljesen a valóságnak megfelelően
adja elő a történetet.
Annyi kérdésem van a kettejük kapcsolatáról, de nem tudom őket
feltenni, mert az atya gyorsan vissza is ér az asztalunkhoz. Tudom, hogy
pap, de még én is alig bírom levenni róla a szemem. Pedig ez egyáltalán
nem jellemző rám.
– Készen állnak?
Mintha még a nap is erősebben sütne a közelében. Ha nem a saját
bőrömön tapasztalnám, nem hinném el, hogy ilyen létezik.
Leila int a pincérnek, aki azon nyomban mellettünk terem. Fizetünk, és
már el is indulunk a folyó irányába. Az atya komótosan lépked mellettünk,
én pedig átváltok megfigyelő üzemmódba. Leila viselkedése egészen
megváltozott, mióta belebotlottunk. Folyamatosan peregnek előttem a
könyv eseményei, miközben azt vizslatom, milyen viszonyban is lehetnek.
Leila bizonyára nem hazudna egy ilyen ügyben, de a testbeszéde több
mindent elárul, mint azok a mondatok, amikkel az imént igyekezett védeni
magát.
– Úgy hallottam, jól ismeri a várost.
 Én kezdeményezem a beszélgetést, hogy egy kicsit az atyát is jobban
megismerhessem.
– Igen, elég régóta élek már itt. Leilát is én vezettem körbe,
megmutattam neki a turistáktól mentes rejtett látnivalókat is.
– Leila biztos hálás ezért.
Talán egy kicsit több éllel sikerül ezt kimondanom, mint ahogy
terveztem, mert Leila szúrósan pillant rám. Pedig tényleg nem volt
szándékos, csak kicsúszott.
– Örülök, hogy Leila végül itt maradt a városban! – folytatja az atya, aki
szerencsére nem vette észre a kétértelmű megjegyzésemet. – Róma
mindenkiből a legjobbat hozza ki, akár a történelem, akár a vallás, akár a
kultúra fogja meg az embert. A lényeg, hogy megtaláljuk azt, ami boldoggá
tesz minket. És az egy szerencsés véletlen, hogy Leila épp itt lelt rá erre a
boldogságra.
Szerintem egyáltalán nem véletlen, de ezt nem teszem szóvá, ahogyan
azt sem, hogy Leila fejét egész biztosan nem a kultúra vagy a vallás
csavarta el.
A Teverén átkelve Raymond atya beszél a folyóról és a hidakról, majd a
belváros felé vesszük az irányt. Mivel még sosem jártam Rómában,
megkérem, hogy először a legfőbb látnivalókat mutassa meg, úgyhogy a
Pantheonnál kezdünk. Élvezettel hallgatom azokat a kedves történeteket,
amelyeket a Lédával tett sétáikról mesél. Közben rá-rápillant, és Leila is
viszonozza ezeket a félénk mosolyokat. Kezdek rájönni, hogy néhány
korábbi kérdésemnél miért jött zavarba, és miért viselkedett úgy, mint aki
titkolózik. Hiába tagadja, van valami a háttérben kettejük között, amiről
még én sem tudhatok.
A Piazza Navonán mindannyian fagyizunk egyet, és miután megnéztük
az összes szökőkutat, ismét továbbindulunk. Amikor megint csak kiérünk a
Tevere partjára, a lélegzetem is eláll. Milliószor láttam mar ezt a hidat az
angyalszobrokkal, de élőben egészen elképesztő látványt nyújt, a háttérijén
az Angyalvárral.
– Leila is pont ugyanígy nézett rá. amikor először meglátta – jegyzi meg
Raymond atya jókedvűen.
– Ez tényleg bámulatos! Eddig is tudtam, hogy Róma minden sarkán
valamiféle varázslatos épületbe vagy nevezetességbe lehet botlani, de azt
hiszem, most kezdem igazán felfogni, hogy hol is vagyok.
 Libabőrös leszek, ahogy átjár a hely szelleme. Olyan gyorsan történt
minden, de most először érzem azt. hogy valóban Rómában vagyok. Hogy
élőben láthatom ezeket a lenyűgöző szobrokat, az Angyalvárat, és ahogy
balra pillantok, a háztetők fölött már a Szent Peter-bazilika kupolája is
kivehető. A híd korlátjához sétálok, megtámaszkodom rajta, és hosszú ideig
csak csodálom a kilátást.
Jólesik megpihenni. Kiszakadni a hétköznapi mókuskerékből, és
megélni mindazt, ami körülvesz minket. Egy kicsit letenni a vállunkat
nyomó gondokat, és kiélvezni a napsütést. Lehunyom a szemem, és
figyelem, ahogy a lassú szellő simogatja az arcomat.
Hallgatom a tőlünk néhány méterre álló utcai zenész muzsikáját, a
turisták duruzsolását. a folyó vizének áramlását. Az orromat megcsapja a
közeli étteremből áradó friss paradicsom szósz illata.
– Nincs ehhez fogható! – Leila hangját hallom egészen közelről. –
Régebben azt hittem, hogy az életem megpecsételődött, de itt rádöbbentem
arra, hogy sosincs késő változtatni. Mérgező környezetben ékem, mérgező
emberek között. Nem velem volt a baj. Csupán rossz helyen kerestem a
boldogságot.
Lassan kinyitom a szemem, és veszek egy mély levegőt. Elöntenek az
otthoni gondok, a stressz, a hétköznapi problémák.
– Neked könnyebb dolgod volt. Nem függtél senkitől. Nem voltak
kötelezettségeid.
– Attól még nem volt könnyű – folytatja. – Egy idegen országba
költöztem, ahol még a nyelvet sem beszéltem, és mindössze egy embert
ismertem. Nem volt munkám, és nem tudtam, miből fogom kifizetni a
következő havi albérletet. Előfordult, hogy el kellett adnom a ruháim egy
részét, hogy a hónap végén étek tudjak venni, miközben ott volt az a regény
a kezemben, ami bőven hozott volna annyi pénzt, hogy legalább egy évig
megéljek belőle. Fontos és nehéz döntéseket kellett meghoznom. De
egyiket sem bánom.
Leila felé fordulok, és alaposan végigmérem. Sokkal erősebb és
magabiztosabb lett, mióta utoljára láttam. Fogalmam sincs, hogy az itteni
levegő vagy az atya hatása-e ez, de örülök annak, hogy így ki tud állni
magáért. Hogy már nincs szüksége segítségre. Bárcsak én is ilyen erős
lennék!
A délután hátralevő részében meglátogatjuk a Vatikánt, ami még
különlegesebb élmény akkor, amikor egy ottani pap vezet körbe. Az atya
nagy odafigyeléssel van irántam, folyamatosan kérdezgeti, hogy mi érdekel,
mit szeretnék megnézni, és úgy igazítja a programot. Hiába mondom neki,
hogy nyugodtan menjen, ha dolga van, egy tapodtat sem mozdul mellőlünk.
Bár van egy olyan érzésem, hogy ez nem is igazán rólam szól.
Leilával olyan összhangban vannak, amilyet ritkán látni, és legtöbbször
azt veszem észre, hogy inkább mellette sétál, mint hogy nekem mesélne.
Nem szeretnék semmi rosszat feltételezni róla. Leila elmondása – és a saját
következtetésem – szerint Raymond atya becsülete makulátlan. Egyáltalán
nem nézném ki belőle, hogy megszegte volna az esküjét, mégis, ahogy
egymásra néznek, nevetnek, mintha egy olyan erőtér venné őket körbe,
amibe csak ők tartozhatnak. Valamiféle kapocs van köztük, de nem
bolygathatom ezt a kérdést.
Egy dombra sétálunk fel, miközben a nap egyre alacsonyabban világítja
meg a Fórum Romanum impozáns oszlopait. Megállunk egy kiszögellésnél,
ahonnan teljesen belátni az egész Fórumot. Raymond atya az órájára pillant,
és Leila arca azon nyomban szomorúvá válik.
– Nagyon élveztem a mai napot! – szólal meg az atya. – Viszont sajnos
most mennem kell. Az esti mise hamarosan kezdődik.
– Köszönöm az idegenvezetést! Örülök, hogy megismerhettem!
Kezet fogok vele, miközben Leila letörten áll mellettem.
– Remélem, hogy mostantól gyakrabban ellátogat Rómába.
– Egy hétvége nem elég erre a sok látnivalóra – tárom szét a karom. –
Úgyhogy mindenképp jövök még!
– Addig is kellemes hazautat kívánok, és holnap meg nézze meg a
Colosseumot. Azt kár lenne kihagyni! – Végül Leila felé fordul. –
Találkozunk holnap este a templomban?
– Ott leszek.
Leila óvatosan biccent felé, majd egy utolsó mosoly kíséretében az atya
elindul vissza a Vatikán felé. Még az is megnyugtat, ahogy a járását
figyelem. Még sosem találkoztam hozzá hasonló emberrel, és van egy olyan
sejtésem, hogy nem is fogok. Ő különleges, a szó legpozitívabb értelmében.
Visszafordulok a Fórum felé, de a szemem sarkából látom, hogy Leila
még hosszasan nézi az atyát, mielőtt mellém állna. F.gy szót sem szól, csak
bámulja az ókori épületeket.
– Nagyon kedves ember – jegyzem meg. – Teljesen megértelek, hogy
így ragaszkodsz hozzá.
Leila a fejét ingatja.
 – Nem ragaszkodom, én csak…
Képtelen befejezni a mondatot. Még ha szörnyen kíváncsi is vagyok, mi
folyik köztük, nem várhatom cl, hogy megnyíljon nekem egy ilyen kényes
témában. Mégis azt érzem a viselkedésén, hogy valami nagyon nyomja a
szívét.
– Bonyolult, igaz? – kérdezem. – A kapcsolatotok.
Az egész élet bonyolult. Eddig azt próbáltam bizonygatni neked, hogy
minden milyen tökéletes körülöttem, de láthatod, hogy nem az. Egyes
akadályokat képtelen vagyok legyőzni. Egyes erők ellen nem küzdhetek.
Nem küzdhetünk. Sokáig győzködtem mindenkit, köztük magamat is, hogy
a sok gond már a múlté. Rá kellett azonban jönnöm, hogy a buktatók és a
problémák az egész életünket végig, kísérik, a lényeg csupán az, hogyan
birkózunk meg velük.
– Nem akarom tovább faggatni, így is eléggé megviseli az, amit át kell
élnie. Nem lehet könnyű, bármit is érez. Bármi is történt. Mert nem hiszem,
hogy az atya teljesen közömbös lenne Leila iránt.
Nagyot sóhajtok. Én is azt hittem, hogy lehetséges új életet kezdeni,
vagy hogy legalábbis neki sikerült. Az a sok mosoly és felszabadult nevetés
nem azt jelenti, hogy az élete hibátlan, hanem azt, hogy helyén tudja kezelni
a veszteségeit és hibáit. És ez az, amiért valójában csodálatra méltó az
átalakulása.
– Azt hiszem, Rupert megcsal engem – bököm ki egyenesen.
– Szerintem is.
Leila őszintesége először szíven üt, de nem esne jól, ha megpróbálna
hazudni a kedvemért.
– Nem hibáztatom. Voltak hullámvölgyeink, de még sosem voltunk
ennyire mélyen. Talán eljött az ideje, hogy…
– Nem! – vág a szavamba Leila, majd felém fordul.
– Csupán egy dolognak jött el az ideje, mégpedig annak, hogy
változtassatok! Töltsétek több időt kettesben! A gyerekek már nagyok,
kibírnának néhány hetet a nagyszülőknél, amíg ti rendezitek a dolgaitokat.
– És ha Rupert nem akarja?
És ha én nem akarom? Mi van, ha ezen én nem tudok továbblépni? Be
tudjuk ezt a sebet valaha gyógyítani?
Nehezen tartom vissza a könnyeimet. Eddig minden hasonló gondolatot
hárítottam, mélyre elástam őket az agyam egyik sötét sarkába, de most
minden a felszínre tör: a kétség, a fájdalom és a lemondás.
 Leila megszorítja a kezem.
– Hidd el, hogy akarja! Ha nem akarná, nem lennél most itt. Nem
érdekelte volna, hogy jól érzed-e magad.
– Talán csak a bűntudat hajtotta – jegyzem meg lehangolta n.
Szeretném hinni, hogy léteznek az éppen előttünk álló akadályok
legyőzésében segítő véletlenek. Mint például ez az utazás. Ha Leila nem hív
fel, talán sosem kezdődik el Rupert és köztem ez a kommunikáció, amely
kétféleképpen érhet véget. És hogy én melyiknek szurkolok? A fene sem
tudja…
– És szerinted az nem jó jel, hogy megszólalt a lelkiismerete? Ha nem
szeretne, magasról tenne arra, hogy milyen fájdalmat okoz neked. Igen,
szarban vagytok, ez tisztán látszik, de én még emlékszem arra, hogy
csillogott a szemed, amikor elmesélted, hogy meglepett azzal a
jegyzetfüzettel, amire régóta vágytál, de már sehol sem lehetett kapni.
Amikor háromszor körbe kellett járnunk az egész szupermarketet, hogy
megtaláld a megfelelő sajtot, amit Rupert annyira szeret. Ezek az apró jelek
mind arról árulkodnak, hogy ott van még a remény. Van még számotokra
remény. Ebben neked is hinned kell!
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer pont Leila fog nekem lelki
fröccsöt adni. Ráadásul Rómában.
A könnyeim némán indulnak meg az arcomon. Azt hiszem, igaza van.
Ha ennyire fáj, az csak azt jelentheti, hogy van még miért küzdeni, még ha
nagyon sok munkánk is lesz vele. Tizenöt évet nem lehet csak úgy kitörölni.
A nap lassan eltűnik a fák lombja mögött, és én végre fellélegzem.
Eszembe jut Rupert arca, amikor közölte, hogy mindent megszervezett a
hétvégére. A szeme mindent elárult. Kapaszkodót keresett az én
tekintetemben. Jólesne őt hibáztatni mindenért, de amíg ketten vagyunk
ebben a házasságban, addig mindketten kellünk ahhoz, hogy ez a kapcsolat
ismét működjön.
Előkeresem a mobilomat. Mióta megérkeztem, csak egy SMS-t küldtem,
hogy minden rendben van, azóta nem jelentkeztem. Tárcsázom Rupertet, és
a szívem nagyot dobban, amikor felveszi.
– Szia! Hogy érzed magad, minden rendben?
A hangja egészen felszabadult, a háttérben hallom Isla kedvenc
tévéműsorát. Bizonyára már lefekvéshez készülődnek.
– Persze, minden oké. Csak azt akartam tudni, hogy elbírsz-e a
gyerekekkel.
 – Jól viselkedtek, nem volt velük semmi gond. Az állatkertben voltunk,
aztán megvacsoráztunk a Nandosban. De ez nem olyan érdekes, inkább
mesélj te, mit csináltatok?
Nagy levegőt veszek, hogy ne remegjen meg a hangom.
– Ez a város elképesztő! Leila és egy barátja megmutatta a legszebb
látnivalókat, de egy hétvége szörnyen kevés erre.
– Falán mostantól többször is meglátogathatnád Leilát. Egy pillanatra
megállók, és elgondolkodom, mielőtt válaszolnék.
– Legközelebb eljöhetnél velem.
Meglephettem a kijelentésemmel, mert néhány másodperces csend
fogad.
– Komolyan szeretnéd?
– Igen! – vágom rá. – Mindennél jobban!
Ismét csend. Elfog a pánik, hogy talán olyan válasz érkezik, amire nem
számítok.
– Én is szívesen elutaznék veled.
Hatalmas kő esik le a szívemről. Hetek vagy talán hónapok óta most
érzem először azt, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Hogy mindketten
ugyanazt akarjuk: megmenteni a házasságunkat. Az a sok vita és konfliktus,
amiben mostanában éltünk, kezdte megölni a kapcsolatunkat és minket is.
De most már tudom, hogy van remény.
Nem gondoltam volna, hogy elég egy nap Rómában ahhoz, hogy az
életem ismét a helyes irányba haladjon.