Az összetört szívek vallomása

(Fekete szív 2.)

Álmodozók kiadó
2022
 A szerző eddig megjelent művei:
Élet vár, 2021
Királylány, 2021, 2022
Ha összetörik a szív (Fekete szív 1.), 2022
Az összetört szívek vallomása (Fekete szív 2.), 2022

Lexie King: Ha összetörik a szív

©Lexie King
Szerkesztette/korrektúra: NeylaGrey
Borítóterv: Ashley Redwood
Szerző facebook oldala: https://www.facebook.com/lexiekingbooks/

Álmodozók Kiadó, Solt, 2022

Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője
https://www.almodozok.eu/
epub ISBN: 9786150148878

4.pld.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll!

Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni.
Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény
bünteti.
 „Ez a könyv nem valós történetet ír le. A nevek, a szereplők, a helyszínek
és az események a szerző képzeletének szüleményei. A valós eseményekkel,
helyekkel és élő vagy elhunyt személyekkel való egybeesés pusztán csak a
véletlen műve.”
Előzmény kötetek
 Mi a szerelem? Nemcsak általában, hanem esszenciájában?
Vágy, tomboló szükség és hiány, egy űr az ember testében, amit csak a
másik tölthet be, nélküle üresen kong minden.
(Laurell Kaye Hamilton)
 Első fejezet
Egy évvel később

LETTY
A legtöbbször azt mondják, hogy mi döntünk az életünk történései felett;
hogy mi választjuk ki az utunkat; hogy mi alakítjuk ki a napjainkat,
amelyek hetekké, hónapokká később évekké formálódnak, melyek percei,
órái között fényesre csiszolódunk.
A pofonok, a fájdalom, az öröm és a könnyek mind-mind szerves
részünkké válnak: alakítanak, formálnak, hogy a körülményekhez képest
tökéletesek legyünk.
Megjártam a poklot, a mennyet. Lebegtem pokol és menny között, de
még mindig abban hiszek, hogy a sorsunk már a születésünk percében
elrendeltetett.
Az életünk stabil pillérei olykor ingataggá válhatnak, és sajnos össze is
dőlhetnek.
Ránk hullhatnak a biztonságosnak hitt falak elviselhetetlenül nehéz
darabkái.
Maguk alá temethetnek, és össze is törhetnek minket.
Nem szégyellem, bátran felvállalom a bukásomat, a fájdalmamat, a
hegeimet, a könnyeimet, melyeket a múltam miatt szenvedtem el.
Formáltak, alakítottak.
Ahhoz, hogy idáig eljussak és túléljem azokat a szörnyűséges hónapokat,
apró darabokra kellett törnie az elmémnek, a testemnek.
A belső vívódásom segélykiáltásként üvöltött a fejemben, mert láttam a
tükörben, láttam a saját szememben, hogy elhervadok a magányosság
kegyetlen, sötét, hideg vermében.
Mindig erősnek hittem magam, megtörhetetlennek, legyőzhetetlennek,
mindezek ellenére összetörtem.
A halál vérmes karjai fojtogatták a szívemet, szoros ölelése kiszorította
belőlem az életet.
Egy tudatfoszlányként, lélekfoszlányként jártam a kietlen utcákon, mint
egy szellem. Sivár létem minden egyes lépésemmel még mélyebbre
süllyedt.
Egy év, tizenkét hónap, háromszázhatvanöt nap.
Ennyi időt szántam ismét a gyógyulásra, ennyi időt töltöttem
pszichomókus társaságában, hogy végre végérvényesen lezárhassam a
múltamat.
Nem volt egyszerű.
Ebben a pillanatban sem egyszerű, de el kellett fogadnom, meg kellett
barátkoznom azzal a tudattal, hogy akkor, ott, aznap éjszaka ő becsukta
maga mögött az ajtót, amit én résnyire nyitva hagytam. És hosszú időn
keresztül vissza-visszakukucskáltam a múltba. Mert abban reménykedtem,
hogy egyszer hazajön hozzám.
Hiú ábrándokat szőttem a múlt édes emléke köré.
Sokak szerint nevetségesen viselkedtem, sokak szerint gyerekesen, sokak
szerint homokba dugtam a fejemet, hogy ne kelljen szembenéznem a rideg
valósággal.
De ők nem értették. Talán még most sem értenék meg, hogy ő volt az
igazi, az első, az egyetlen férfi, akit a lelki társamnak tekintettem.
Nehéz megválaszolni a folytonos miérteket, amelyek a fejem fölött
lebegnek.
Miért találkoztam vele? Miért szerettem bele? Miért hozott minket aznap
az Úr össze, ha utána elszakított tőle?
Miért?
Megannyi kérdés megválaszolatlan marad.
Talán örökre.
Gyakran elhangzanak a szavak, miszerint nem mi választjuk ki azt a
személyt, akibe beleszeretünk.
Egyszer csak megtörténik.
A tudatunkon kívül, a beleszólásunk nélkül.
Azonban a boldog befejezés csak a mesékben létezik… a valóság sokkal,
de sokkal kegyetlenebb.
Pofonokkal sorozza a lelkedet és a testedet, de mindegyik heg, vágás,
ütés erősebbé tesz.
„Ami nem öl meg, az megerősít” – tartja a mondás…
Mint tudod, én majdnem belehaltam abba a fájdalomba, amit a
viszonzatlan szerelem megemésztetlen keserűsége okozott. De rá kellett
jönnöm, hogy értékesebb az életem, értékesebb vagyok!
 Meglehet, hogy neki csak egy jelentéktelen, szürke kavicsnak tűntem a
sok között, viszont más kincsként tekint majd rám.
Mert sosem nézhetünk magunkra más szemével, ezért sosem fogjuk
megtudni, hogy ő mit lát, érez, amikor meglát minket.
Nem érezhetjük a felgyorsuló szívverését, nem érezhetjük a pulzusa
heves lüktetését, nem érezhetjük azt az édes, meleg bizsergést, ami a
gyomrában kering.
A gyógyulási folyamatom szilárd alapanyaga az elfogadás, megbocsátás,
elengedés.
Nem kerestem közben és utána sem a szerelmet, a társat, és rá sem
gondoltam már olyan sokszor, mint előtte. Elfogadtam. Megbocsátottam.
Elengedtem.
Az út, amelyen végigmentem, nem volt akadálymentes, viszont az utazás
során arra is rájöttem, hogy ha kis lépésekben teszem meg az utat, sokkal
messzebbre juthatok.
Ha azonnal egy nagy lépésben gondolkozom, akkor elbukom, mert a
szívem, az érzéseim és az elmém a múltban ragadnak.
Sokáig tiltakoztam az ellen, hogy valaki komolyabban érdekeljen. Nem
engedtem meg magamnak, hogy hátat fordítsak az előző életemnek, mert
ő…
Hosszú, mély lélegzet.
Nem beszélek róla… sokat jelentett számomra.
Azonban a másik férfi úgy tört az életemre, mint egy nem várt,
kellemetlen és utálatos felhőszakadás.
Ajtóstul rontott a házamba, magának követelt, a tulajdonának tekintett, és
uralkodni akart felettem.
Talán még levegőt is elfelejtettem venni abban a pillanatban, amikor
benyújtotta nekem a kívánságlistáját, amin én szerepeltem, mint fő fogás.
A múltamat seggbe rúgva dobta ki az ajtón – még a fenekem is
belesajdult –, aztán becsapta az orra előtt az ajtót.
Olyan mélyen tudott rám hatni a puszta fagyos tekintetével, hogy még a
szívem is jéggé dermedt, de valamiért mégis hagytam, hogy ő vezessen.
Talán erre volt szükségem, hogy felrázzon békés kertvárosi életem
unalmas napjaiból, hogy végérvényesen kitöröljem a múltam okozta
fájdalmakat, hogy a szívem – még ha jég is öleli körbe – boldogan
lüktessen.
Mert féltem tőle, mégis vágytam rá.
Az én jégszívű Hercegemre.
 Második fejezet
COLE
Sokszor elhangzanak a bölcs tanácsok, hogy hagyd a múltad az ajtóban.
Hogy ne cipeld magaddal azt, ami már megtörtént, hisz’ úgysem tudsz rajta
változtatni.
Azonban a múltban tett cselekedeteink, döntéseink kihatnak a saját
életünkre és mások életére is.
A múltam tett azzá, akivé lettem.
Talán változtathattam volna rajta, de nem akartam.
Úgy döntöttem, hogy egy olyan ember leszek, akitől félnek, és nem olyan
ember, aki fél.
Nem szégyen, ha valaki fél, de egy bizonyos idő után elpusztít az az
érzés. Mérgező. Fojtogató.
Nem akartam soha többé félni. Soha többé nem akartam gyengének
látszani. Nem akartam magamra úgy gondolni, mint egy szerencsétlen
utcakölyökre, akitől undorodnak az emberek. Nem akartam azt az arcot
látni a törött tükörben, akit az apja meztelenül lelógatott a fáról, és addig
ütötte a derékszíjjal, amíg a fájdalomtól el nem ájult.
Talán a törött tükör mutatott utat. Talán az a repedés segített abban, hogy
ne ártatlanként gondoljak magamra, hanem egy olyan fiúra, aki képes
megváltoztatni a sorsát.
A fiúra, aki képes volt mosolyogva megölni a saját apját, hogy
felszabaduljon a félelem börtönéből.
Tizenhat évesen Joker ajánlata miatt elhagytam a szülővárosomat, s
mindazt, amit addig ismertem. Egy olyan világért, ami – mint kiderült –
mindig is az ereimben lüktetett a véremmel együtt.
Megismertem az élet sötét, primitív és mások által talán sosem látott
oldalát, ahol ha nincs egy cseppnyi affinitásod sem az életben maradáshoz,
akkor villámgyorsan egy elhagyatott helyen találod magad egy gödör alján,
ahova úgy dobnak ki, mint egy szemetet.
Ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg.
Mert hiába vitt magával Joker, sosem sietett a segítségemre. Meg kellett
tanulnom, hogyan védjem meg magam a falakon túl, az erdőn túl. Egy
olyan világban, ami nem létezik, mert a bűnözőkről még csak suttogni sem
mernek, főleg, ha az a valaki a Mészáros embere.
Joker, James, Mészáros, Joe… Különböző nevek, különböző életek, de
mindegyik ugyanahhoz az emberhez tartozott.
Csak pletykákat lehet hallani arról, hogy miként szerzett magának akkora
hatalmat, vagyont és tekintélyt.
Szívesen meghallgatnám az ő történetét, de a robbanás óta úgy
viselkedik, mint akinek kivágták a nyelvét.
A teste túlélte, de a lelke a romok martaléka lett, és ezzel együtt a remény
is elveszett.
Rajtam kívül nem maradt több embere. Az elkövető még mindig
homályban rejtőzik, és valljuk be: már nincs is miért küzdeni. Egy élő
legenda lesz a bűnözők sötét világában.
Fájdalmas, szomorú, felfoghatatlan számára és számomra is, de ezt a
háborút elvesztettük.
A kissrác, aki réges-régen voltam, egy szép korszakra emlékezik vissza.
És ha hiszed, ha nem, csak erről tudok neked mesélni, mert nekem nem
adatott meg egy normális kamaszkor, ahol az élet nem áll másból, mint
bulikból, piálásból, csajokból, és az igazgató irodájából.
Hiányoztak ezek az egyszerű dolgok az életemből.
Amikor rám bízta Lexie-t, belekóstolhattam az átlagos fiatalságba,
azonban mind tudjuk, hogy csak egy álarcot viseltem, mert én még akkor
sem lehettem csak egy hétköznapi diák.
A titkos életem foglya voltam.
Egy magamfajta srácnak megtiszteltetésnek számított, amikor Joker
behívott egy olyan gyűlésre, amit egy évben csak egyszer tartottak meg.
Azt mondta, a vezetők ilyenkor ülnek össze, hogy megbeszéljék a
pénzügyeket, az elosztásokat, a szállítmányok menetét, és azt, ha beüt
valami szar.
Tehát annak a konferenciának nagyon fontos szerepe volt a szervezet
életében.
A termet nálam sokkal idősebb férfiak töltötték meg.
Volt köztük orosz, mexikói, olasz, francia. A világ jelentősebb
országaiból érkeztek arra az értekezletre.
A zárt térben többször is elhangzott a rendőrség, a politikusok, a
szenátorok neve, a megvesztegetés és a korrupció is.
 Egyetlen dolog volt azonos bennem és a többi férfiban a teremben: a
halál szó hallatán öröm és sötétség tükröződött a tekintetünkben. A vér
fémes íze, skarlátvörös színe beférkőzött az elménk folyosóira.
A prostitúció, az emberkereskedelem kicsit sem tetszett, sőt sav és epe
tört fel a torkomban maró kínnal, amikor meghallottam, hogy a velem
egykorú vagy nálam fiatalabb fiúk és lányok hogyan cserélnek gazdát az
arab világban.
De nem szólalhattam fel, nem tehettem ellene semmit… és azzal, hogy
hallgattam, én is arra a sorsra juttattam őket.
Semelyik férfi vonását nem jegyezhettem meg, hosszabb ideig nem
időzhetett rajtuk a tekintetem, nem kérdezhettem, és nem is beszélhettem.
Egy kutya voltam, aki a gazdája mellett állva várta a parancsokat.
Azonban tudtam, hogy azzal a belépővel sokkal nagyobb célja volt velem
Jokernek, mint bármelyik emberével.
Láttam a többiek szemében a féltékenységet, ezért abban is biztos
voltam, hogy ha egyedül maradok, megkínoznak és eltemetnek.
Egy hónapon át éberen aludtam, a legapróbb neszre is könnyen
felriadtam. A testemet állandóan elöntötte a nagy mennyiségű adrenalin.
Bármelyik pillanatban készen álltam arra, hogy megvédjem magam.
Viszont a kedélyállapotom sokkal feszültebb és kegyetlenebb lett emiatt.
Kevesebbet kérdeztem, hamarabb meghúztam a ravaszt – vagy még
azelőtt meghúztam, hogy kérdeztem volna.
Fokozatosan távozott belőlem az összes érzelem. Helyét éhség vette át,
ahogy napról napra üresebb és embertelenebb lettem.
Ami működtetett, ami életben tartott, az a kínzás és a gyilkolás volt.
A szabadidőm nagy részét az edzőteremben töltöttem a sok seggfejjel,
akik – ha rám néztek – vicsorogva üzentek a tekintetükkel: – Úgyis
kinyiffansz, te szarházi!
Kaján mosolyom olajat öntött a tűzre, de mielőbb túl akartam esni az
összetűzésen, mert attól tartottam, hogy tényleg kinyiffanok alvás nélkül.
Akkor öltem először a szervezeten belül.
Amikor megöltem az apámat, megfogadtam: amíg élek, senki nem
emelhet rám kezet, még Joker emberei sem.
De megtörtént.
A vérével, a fejével fizetett, miután felvágtam a hasát és kihúztam a
beleit.
Hányadék meló.
 Undorító valakit kibelezni, de a túlélésért az állatokat is meg kellett
tisztítani a belsőségektől, úgyhogy nem volt ismeretlen számomra a
mocskos meló.
A bűzös szervek és a ragacsos anyag, ami körülvette őket.
Jokernek akkor láttam először csillogást a tekintetében.
Attól a naptól kezdve sosem kérdőjeleztek meg engem, sosem
vicsorogtak rám a faszfejek.
A fiatal fiúkat én tanítottam be futárnak. Nekem kellett őket felügyelni,
irányítani, és ha elcsesztek valamit, eltüntetni.
Önvédelemből ölni, felnőttet ölni más volt. Tisztának és nemesnek
éreztem azt, amit teszek. Viszont egy fiatal életet elvenni sokkal nehezebb
és keményebb feladatnak ígérkezett.
De megtettem. Meg kellett tennem.
Nem volt otthonom, nem volt családom, nem volt senkim sem a világon.
Az, hogy anyám élt, nem jelentett semmit, mert elhagyott. Hagyta, hogy
évekig még a szart is kiverje belőlem az a szadista faszkalap.
Tehát nem mondhattam ellent a parancsnak.
Joker volt az otthonom, a családom, akire felnéztem, aki talán a fogadott
fiának tekintett.
Amikor az egyik meló elbaszódott és véres ruhával, véres arccal,
vállamban egy tátongó lyukkal tértem haza, rám nézett és büszkén
mosolygott:
– Látom, jól szórakoztál.
– Igen – mosolyogtam sötéten.
Régóta nem érdeklődött afelől, hogy maradtak-e túlélők, mert tudta, hogy
addig, amíg le nem vadászom az utolsót is, nem megyek haza.
Sosem okoztam neki csalódást. Soha nem is akartam.
Azt a tekintetet szerettem látni, amikor büszkén nézett rám. Azt az
elismerést, amivel simogatta rothadó lelkemet.
De aztán… elbaszódott minden.
Ami mindezek után megmaradt: a hűségem, a tiszteletem, a becsületem.
Aztán rám bízta őt.
Beleszerettem, pedig nem lett volna szabad!
Mégis megengedtem, hogy ő legyen az én éltető szívverésem.
Azonban kevésnek bizonyultam ahhoz, hogy megmentsem a jövőnket.
Rossz döntést hoztam, ami kihatott mindkettőnk életére.
Elvették őt tőlem.
Az én mocskos kis Hófehérkémet.
 Harmadik fejezet
LETTY
– Ó! Igen, igen, igen! Ah – nyögök szenvedélyesen, miközben fel-le
mozgatom a csípőmet.
A vágy édes nyelve nyalogatja a testemet. Selymes nedvességemet
szétkenem megduzzadt csiklómon. A vibrátor kellemes bizsergése lágyan
simogatja a klitoriszom.
– Még, még, még – suttogom az üres falaknak.
Közeli, mégis távoli a mennyei kéj, a színtiszta élvezet gyönyörű ölelése.
Feljebb kapcsolom a fokozatot.
Elképzelem… nem! Nem képzelek el semmit.
Csak egy péniszt… egy vastag, eres, hosszú, sikamlós péniszt, melynek
vörös makkján selymes előváladék csillogna…
– Ah! – Beleharapok az alsó ajkamba. Csukott szemeim előtt vad
lüktetéssel válaszol a test és arc nélküli péniszem.
Bárcsak bennem lüktetne, mélyen, intenzíven, szenvedélyesen…
Mit tennék vele, ha itt lenne?
Ráülnék és meglovagolnám?
Vagy az ajkaim közé venném?
Szívnám, csókolnám, szenvedélyesen nyögnék a vastag húson, melyen
sűrű nyálam csillogna a reggeli fényzáporban. A nyár első sugaraiban.
Nem bírom!
Két ujjamat nedves hüvelyembe csúsztatom, amíg a vibrátor fel-le
csúszik duzzadt csiklómon.
Nem! Ez túl sok… nem kell pénisz.
Eltüntetem az elmémből.
Ajkak.
Formás, puha, húsos ajkak, melyek megkeményedett mellbimbómat
szopogatnák, harapdálnák, és egy forró nyelv, ami érzéki köröket rajzolna
köréjük. Majd végigsiklana fedetlen testemen, és megállapodna a nedvesen
pulzáló ölemnél.
Meleg, simogató leheletének ölelésében vágyaim úgy nyílnának ki, mint
a rózsa a nap sugaraiban.
 Forró nyelv és érzéki ajkak együttesen csókolgatnák, szívogatnák,
harapdálnák és élveznék az ágyékom édes cseppjeit.
Szenvedélyem tüzes vágyai beteljesülnének a forró ajkak ölelésében.
– Igen, igen, igen.
Gyengéden magába szívná a csiklómat, míg az ujja a hüvelyem falát
simogatná.
Ám ez a gyönyörű képzelet sem segít abban, hogy
megkönnyebbülhessek.
Ujjbegyemmel finom köröket rajzolok a csiklómra.
Nincs nyelv, nincs ajak, nincs pénisz a gondolataimban.
Csak egy név.
Egy név lebeg csukott szemeim előtt.
Egy név, melyre az édes bizsergés az uralma alá hajtja az elmémet és a
testemet.
Magamban mondogatom.
Lassan és halkan.
Úgy szól, mint egy szép dallam.
Egy szenvedélyes ima.
Néma és távoli fohászkodásom egyre hangosabban és gyorsabban kántál
a gondolataim szűk csapdájában.
A szívverésem felgyorsul. A sajgó bizsergés erősödik.
A név úgy robban szét a mellkasomban, mint egy bomba.
A hangom nem hallható, mégis a mellkasomban érzem azt az erős
sajgást, amit az elfojtott kiáltásom okozott.
Ezzel egyidőben a testemen hullámokban söpör végig az orgazmus tüzes
nyelve. Hangosan felsikítok.
Heves és vad lüktetése hosszú percekig kínozza az ágyékom. Nyögök és
zihálok, miközben az ujjaimmal még fürgébben simogatom magam.
A gyönyör hullámain lágyan ringatózom. A vágy habjai szenvedélyesen
újra és újra végignyaldossák testemet.
Miután elmúlik az intenzív érzés, kinyitom a szemem. Hosszú percekig a
fehérre festett plafont figyelem. Majd elfordítom a fejem és hunyorogva a
piros, áttetsző függönyömet nézegetem, amely tompítva, sejtelmes ruhába
öltöztetve engedi be a napfényt.
Cole.
A név, ami a csúcsra juttatott.
 Percek telnek el, amíg megnyugszik vadul zakatoló szívem és
valamelyest felszáradok.
Amikor elszakítom a tekintetem az ablakról, megpillantom a kutyáimat,
akik kérdő szemekkel merednek rám.
Letörlöm az árva könnycseppet, ami végig akar folyni az arcomon, és
elmosolyodom.
Ma lenne a hatodik évfordulónk.
Nem sokszor, de néha megengedem magamnak, hogy gondoljak rá.
– Most miért néztek ilyen bambán? Úgy csináltok, mintha ti nem
szoktatok volna közösülni. Nekem is kell néha egy csepp élvezet a sok
munka mellett.
Apropó, munka.
Ideje lenne lezuhanyozni, mielőtt a nővérem becsörtet a házamba Colton
után kajtatva.
Igen, amióta csak két utca választ el tőle, minden reggel megtisztel a
jelenlétével, de csak azért, hogy lássa Coltont pucéran, vagy csak egy
törölközőbe csavart, kidolgozott testét. Úgy csorog utána a nyála, mint egy
bulldog pofája.
Azonban sosem fut vele össze, mert Colton nem járt a házamban, az
ágyamban meg pláne nem. De meghagyom neki ezt az apró örömöt: hátha
rajtakap vele, miközben tövig bennem van a pénisze.
Nagyon sok változás történt az életemben egy év alatt.
Új lakás, új környezet, új „barátok” és „új” munkahely.
Csak a Coltonnal való kapcsolatom toporog egyhelyben. Ha egy tőzsdei
kimutatáson szerepelne a kettőnk közti szikra, már rég csődbe mentünk
volna.
Azt hittem, hogy mostanra változik a viszonyunk, de nem. Ez a kapcsolat
már akkor halálra volt ítélve, amikor bementem hozzá a rendelőbe.
Fogalmam sincs, hogy mit gondoltam akkor, amikor a karjai közt
kisírtam magam.
Talán túl elveszett, túl magányos és túl szomorú voltam azokban az
időkben, vagy csak nagyon meg akartam felelni az elvárásoknak.
Boldognak akartam látni a nővéremet, és ehhez az kellett, hogy hosszú
hetek ostroma után felkerestem Coltont és felajánlottam magam, mint egy
hadizsákmányt.
Ő megértette, hogy a felépülésem kimerítő és lassú folyamat lesz. Loren
pedig megveregette a saját vállát, hogy a kicsi hugicájának talált végre egy
megfelelő partnert.
Csak sajnos itt jön az a bizonyos de, mert az én esetemben
elkerülhetetlen, hogy ne legyen egy.
Érzéketlen mellette a puncim!
Nem rejtem véka alá azt, ami ennyire nyilvánvaló. Kerek perec
megmondom, hogy a vaginám nem szeretne megbarátkozni a péniszével.
Ám úgy döntöttem, hogy adok magunknak egy esélyt.
Az orvosok miatt, anyám és a nővérem kedvéért.
Ugyanis a kezük ügyébe vették a méhemet és abban reménykednek, hogy
még ebben az évben teherbe esek.
Mohón marcangol ez a gondolat, mert ismét csalódást fogok okozni
mindenkinek, mert az én puncimat még mindig felsőbb erők védelmezik,
tehát nem óhajtja a magányát megosztani mással.
Ez van.
Attól, hogy orvosokhoz jártam, Letícia Hartmann maradtam, akinek az
egyik énje még mindig zabolátlan.
– A franc essen bele, Mavis! – förmedek rá riadtan az idős hölgyre,
amikor pucéran kilibbenek a szobából.
A meglepettségtől fedetlen seggemre esek. Sajgó fájdalom mardossa a
testemet, amíg Mavis csak cicceg a fotelemben két hosszú slukk között.
Az orrlyukai úgy árasztják ki magukból a füstöt, mint egy gyárkémény.
A sűrű, tömény, szürke illatfelhő a nappali légterében gomolyog.
Gyorsan felszedem a testemet a parkettáról, és a fürdőszobába lépve
magamra húzom a piros selyemköntösöm.
Az új ház mellé új szomszédok is jártak.
Mavis üdvözölt először az utcában és nagyon örült annak, hogy Ribi
Macy (az előző tulajdonos) távozott az élők sorából.
Kedves hölgy – gondoltam magamban.
Nos, azóta állandó hívatlan vendég nálam.
Úgy néz ki, hogy saját magán kívül mást is megkedvelt ebben a világban.
– Minek köszönhetem a korai érkezésed? – kérdezem szarkasztikusan
Mavistől.
Tudtam, hogy jönni fog, csak azt nem, hogy ilyen korán.
Általában Loren távozása után viszi sétálni Dáriust és Sammyt a
kutyaparkba vagy le a tóhoz, vagy csak úgy flangál velük a városban.
Esős napokon viszont ki sem dugják az orrukat a lakásból, csak ha
piszkítaniuk kell.
 Brent (Isten nyugosztalja!) szerepét Mavis vette át.
Imádja a szőrös barátaimat.
Majd’ elfelejtettem mondani, hogy lett egy új kutyám is: Sammy.
Németjuhász, annyi különbséggel, hogy ő kislány. Egy igazi tündér.
Dáriusnak akartam magamon kívül egy társat és jól döntöttem, amikor
arra adtam a fejem, hogy legyenek ketten. Sokkal színesebb, mókásabb és
kellemesebb lett az életünk.
A legjobb terápiának tartom Sammy érkezését.
Sőt, ami azt illeti, Dárius sem tiltakozott ellene; nagyon is a kedvére volt
a dolgok menete.
– Nekem is be kellene szereznem egy ilyen kütyüt – mondja rekedtes
hangon, kikerülve a kérdésemet.
A szívem majd’ kiugrik a helyéről, amikor visszalépek a nappaliba és
meglátom Mavis tenyerében Gizzyt. A vibrátoromat.
Finoman markolássza a tárgyat, majd frissen lakkozott tűzvörös körmeit a
puha anyagba vájja.
– Mavis! – förmedek rá, és a szememet forgatom.
Erősen összecsípem az orrnyergem, hogy levezessem a haragom.
Nem tudok egy kilencvenéves hölggyel vitatkozni.
Mavis enyhén felvonja az egyik tetovált szemöldökét és elvigyorodik.
Felső műfogsorára vörös rúzs kenődött.
Magamban elmosolyodom. Miért vonnám meg tőle ezt az apró örömöt?
– Munka után veszek neked egyet – mondom mosolyogva, majd huncut
kacsintással jelzem, hogy neki is szerezhet ilyen csodálatos pillanatokat az a
kütyü.
– Biztos jobban tudja a dolgát, mint Colton. Akkorát sikítottál és úgy
ziháltál, mint egy szajha. Még én is magamhoz nyúltam – jegyzi meg
tárgyilagosan, vállrándítva.
Az állam a padlóra esik, miközben belépek a konyhába, hogy igyak egy
kis vizet. Ez a nő nem ismeri az intim szféra fogalmát.
Apró kortyot iszom a hűsítő italomból, majd csípőmet a piros
konyhapultnak döntöm. Összeszűkült szemekkel szegezem rá a
mutatóujjam: – Mondd, hogy nem a fotelemben ülve maszturbáltál!
– Nagy cucc! – vonja meg a vállát. – A te korodban mindenhol csináltam.
Mindent testnedv és ondó borított. De nyugi, a bugyim rajtam maradt –
kacsint rám mosolyogva.
 Oké! Veszek egy hosszú, mély lélegzetet és elszámolok magamban tízig,
majd ismét felteszem neki a kérdést: – Miért jöttél ilyen korán?
– Valami foltot találtak a tüdőmben – dohogja. – Ezért be kell mennem az
orvoshoz konzultációra. Tudod – mutogat az ujjaival a levegőben –, amikor
közlik, hogy alig maradt pár hónapom, de a műtét akár meg is menthet,
abban az esetben, ha bevállalom. Ch! Azt gondolják, hogy egy magamfajta
felépül abból a fájdalmas és kimerítő sebészeti beavatkozásból. Azt sem
értem, minek akarják megmenteni a fonnyadt seggemet.
A nevetése fulladásba csap át. Ökölbe szorított, májfoltos kezét a szája
elé teszi.
Szörnyülködve figyelem, hogy a keze véres lesz.
– Ezen már nem lehet segíteni – köpi ki a szóval együtt a szájában
összegyűlt vért a zsebkendőbe.
– Akarod, hogy veled menjek? Vagy él rokonod, aki támogat?
Őszinte aggodalommal kérdezem, miközben lerakom a poharat a pultra
és mellé lépek.
– Nincs, és te sem kellesz oda! A sajnálatot mindenki tartsa meg
magának. Csak azért jöttem, hogy szóljak, később jövök értük – mutat a
kutyákra.
Vitába szállhatnék vele, hogy nem kell a kutyáimmal törődni, de tudom,
hogy mennyire szereti őket.
– Rendben, Mavis. – Törzsem mellé lógatom a karjaimat. – De tehetek
valamit érted? – kérdezem.
Mavis felszegett állal, büszke tekintettel végigsétál a folyosón a kijárat
felé. Egy pillanatra megáll, és az előszobában elhelyezett tükörben hosszan
elidőzik fakó tekintete.
Remegő, májfoltos ujjait végigfuttatja ráncos arcbőrén, majd óvatosan a
hajába túr, hogy megigazítson néhány kósza tincset.
– Igen. – Megfogja a kilincset, majd rám emeli a megerőltetéstől vérágas
szemeit. – Ne gyere haza a vibrátorom nélkül!
Azzal kilép a házamból.
Némán állok a konyha és a nappali közt, amíg megpróbálom feldolgozni
az imént folytatott beszélgetést.
Mavis nemsokára meghal. Tudja, és mégsem fél.
Nem fél a haláltól. Tovább éli a mindennapjait, és engem ettől kiráz a
hideg… Hogy lehet valaki még nálam is ridegebb az emberekkel vagy saját
magával?
 Persze tisztában kellett lennie ezzel, mert hatvan éve láncdohányos,
azonban én félek, mert ismét elveszíthetek valakit az élők sorából.

****
Letusoltam, felöltöztem, most pedig a mosogatónak dőlve szürcsölöm a
reggeli kávémat.
Néha-néha az órámra pillantok, és elmosolyodom, amikor meghallom,
hogy Loren milyen óvatosan nyomja le a kilincset.
Pontos, mint minden reggel.
A zár nyelve halkan kattan, amikor finoman becsukja maga mögött az
ajtót. Settenkedve araszol beljebb.
Belemosolygok a bögrémbe.
Amikor meglát, meglepődik és unott arcot vág. Azonban a fejemmel a
fürdőszobára mutatok.
Odapillant, majd vissza rám, és bugyuta mosoly ragyog fel az arcán.
Nem tudom hosszú ideig megtartani érzéketlen, merev ábrázatom;
hangosan elnevetem magam.
Loren arcáról eltűnik az öröm és összevont szemöldökkel, morcos
arckifejezéssel mered rám.
– Csak szórakoztál velem?
– Igen – nevetek. – Túl könnyen ment.
Elrugaszkodom a mosogatótól, kiöblítem a bögrém alján maradt nagy
mennyiségű cukrot és beleteszem az edényt a mosogatógépbe.
Rend a lelke mindennek.
Aztán visszafordulok a durcás nővérem felé, akinek megakad a szeme a
fotelben hagyott vibrátoron.
És csak cicceg.
Nem nyúl hozzá, inkább visszalép a konyhába és leül az egyik székre.
Sammy mellésétál, és a combjára fekteti a fejét.
Loren elmosolyodik és megsimogatja.
– Biztosan érzi – mondom mosolyogva.
Igaz, Loren pocakján még nem látszódik, de úton a harmadik baba. A
harmadik hónapban van, és szerintem megőrültek a hormonjai.
– Igazi kis tündér – mondja.
– Igen, és egy kis kurva. Mindenkinek hanyatt vágja magát, hogy
simogassa meg a pocakját.
 – A gyerekeimmel nőtt fel, és nem kapott kiképzést. Nem lesz olyan,
mint morcos uraság.
Mind a ketten Dáriusra nézünk, aki tisztes távolból figyeli Lorent és
Sammyt.
Ő ilyen. Így szeretem.
– Találkozol ma Coltonnal?
– Igen, elmegyünk munka után vacsorázni. Miért?
– Csak érdeklődtem.
– Nem, még nem tudom, hogy lefekszem-e vele vagy sem. Miért kattogsz
mostanában ennyit a szex témán?
– Lehet, hogy a terhesség az oka, de kívánom a szexet éjjel-nappal, és
örülnék neki, ha te is élveznéd.
– Úristen! Ha ezt csinálja az aggyal a terhesség, akkor kimaradok belőle.
De egyébként élvezem. Ma reggel is gyönyörű és hosszú orgazmusom volt.
– Egy tárgytól.
– Loren, elhiszem, hogy szeretitek anyuval Coltont és már az esküvőt
tervezitek a hátam mögött, de…
– Tudom, ne haragudj – vág a szavamba. – Kis lépésekben. Csak annyira
szeretném, hogy teljes legyen végre az életed. Megérdemelnéd.
– Gyönyörű életem van, amit részben neked köszönhetek, mert
támogattál, mellettem álltál, és sosem engedted el a kezem, amikor
szükségem volt a segítségedre. És ha nem akarom „elveszíteni” az állásom,
akkor itt az ideje, hogy elinduljak dolgozni. Hazavigyelek? – kérdezem.
– Nem, köszönöm. Jólesik a testmozgás, és örülök, hogy még nem éget
olyan forrón a Nap.
– Rendben.
Loren feláll, és egy öleléssel elbúcsúzunk egymástól.
Bár a búcsú csak holnap reggelig szól.
Aztán kezdődik minden elölről.
 Negyedik fejezet
LETTY
Miután Manningtonba költöztem, felszámoltam Sisterville-ben az
életemet és eladtam Brent kocsmáját is.
Azt tettem, amire megkért.
Egy újabb nehezen meghozott döntésnek számított, de ha visszatekintek
az elmúlt egy évemre, akkor azt kell, hogy mondjam: helyesen cselekedtem.
Nem bántam meg, hogy mindent – szó szerint mindent – magam mögött
hagytam. Egyedül Cole birtokát nem adtam el.
Nem, nem az érzelmek miatt, hanem azért, mert úgy éreztem, nincs
semmi jogom dönteni annak a háznak a sorsáról.
A pénzből, amit kaptam, vettem egy kicsi, kertvárosi, tornácos házat.
Általában a reggeli kávémat a nyikorgó hintaszékben szoktam meginni,
miközben figyelem a boldog családokat, ahogy elindítják az iskolába a
srácokat.
Igaz, az épület belseje még renoválásra vár, de az is lehet, hogy egyes
részeit úgy hagyom, ahogy van. Tetszik benne az a különleges retro stílus,
ami életre kelti a régi korszakot.
A kert nagysága tökéletes a kutyáim számára, és azt is szeretem, hogy az
idegesítő nővérem egy karnyújtásnyira van tőlem. És nem utolsósorban egy
szuper keresztanyuka lettem, mert nagyon is komolyan veszem a
feladatomat a keresztlányaim életében. Néha már azért szidalmaz Loren,
mert szerinte elkényeztetem a kicsiket.
Szerintem meg olykor túlzásokba esik, de imádom benne ezt a harcias
tyúkanyó ösztönt.
Nagyon jó áron jutottam hozzá egy félig leégett, romos varrodaházhoz,
amit felújítottam.
Az előző tulajdonosok minél előbb túl akartak rajta adni, mert nem volt
sem idejük, sem pénzük újjáépíteni.
Én viszont láttam benne lehetőséget. Azonnal hozzá is fogtam a
helyreállításához.
Kicsit előrébb jártam képzeletben, mint valóságban, mert még tartottak a
munkálatok, amikor újabb és újabb tervvel álltam elő. Bővítéssel, új
kínálattal.
 Kis lépésekben egy év alatt oda jutottam, hogy a mellemet szétfeszíti a
büszkeség, amikor behajtok a parkolóba és leállítom az autómat arra a
helyre, ahova az Igazgató jelölés van felfestve.
A néhai boltom már nem egy kicsi galéria, hanem egy hatalmas csarnok.
Saját iroda, asszisztens, rengeteg alkalmazott, akik nap mint nap segítik a
munkámat.
A női árucikkek mellett tervezünk és gyártunk csecsemőknek,
totyogóknak, gyerekeknek, kamaszoknak, és amire még nagyon büszke
vagyok, az az, hogy hamarosan elkezdem a koraszülött-projektemet, hogy
az igazi kis harcosokat is szebbnél szebb ruhába öltöztethessék a szüleik.
Kiszállok a légkondicionált autóból, s azonnal arcon csap a virginiai
hőség.
Határozottan azt állíthatom, ez az eddigi legforróbb nyarunk.
Lesimítom fekete szoknyámat és fehér blúzomat, az aktatáskámat izzadt
tenyerembe szorítom.
Új tűsarkú cipőm elegáns kopogását fennhangon veri vissza az izzó
aszfalt.
Szaporázom a lépteimet, hogy minél előbb bejussak az irodám hűsítő
falai közé.
Bevett szokásom, hogy nem a főbejáraton megyek be, hanem a gyártási
sorokon sétálok végig.
Szeretem, amikor az orromat megtölti az anyagok aromájának furcsa
keveréke. A vadonatúj ruhák tömény, érdekes, mégis finom illata.
Ez egyike azoknak a pillanatoknak, amiért érdemes felkelni reggel.
Amiért már nem siratom a múltamat; amiért hálás vagyok a szeretteimnek;
és amiért nem sajnálom, hogy eladtam Brent kocsmáját.

****

– Miss Hartmann – köszönt Penny, az új recepciós lány. – Üzenete

érkezett Mr. Coltontól?!
Bátortalanul mondja ki a szavakat.
Colton sosem mondja el a vezetéknevét.
Talán attól fél, hogy akkor nem fogom tudni, ki hagyott nekem
üzenetet…
Ám ha a világ legrosszabb barátnőjének díjat osztogatnának, akkor
sanszos, hogy azt ebben az évben én nyerném meg.
Mosolyogva elveszem Pennytől a papírt és a kávémat.
 – Köszönöm, Penny.
Belépek az irodába, azonban még le sem teszem a fenekemet a székre,
amikor óriási robajjal bevágódnak a tervezőim.
– Jézusom! Hogy néztek ki? Menjetek hátra és ássátok el magatokat!
– Az ő hibája – mutogatnak egymásra. – Összekeverte a festékeket.
– Csak azért, drágám, mert túl sok mojitót itattál velem.
– Bárhogy is legyen, ne mutatkozzatok a vásárlók előtt, és hozzátok
minél előbb rendbe ezt a zűrt.
Benjaminnak élénk rózsaszín lett a haja, Pearlnek pedig hidrogénszőke.
– Nekem mondod? – szólal meg Benjamin. – A hétvégén randim lesz
Chaddel.
– Előtte nem árt, ha küldesz magadról egy fényképet, vagy kopaszra
borotválod a fejed.
– Kizárt dolog!
– Úgyis azt mondják, hogy a belső számít, nem a külső – csatlakozik
Pearl a beszélgetéshez, azután mind a ketten helyet foglalnak az
íróasztalommal szembeni székekben.
– Igen, de Chad ügyvéd. Egy elegáns, jól öltözött, kifinomult férfi.
Miközben vitába szállnak egymással, lassan elkortyolgatom a kávémat és
megnézem az e-maileket.
Ezekbe a beszélgetésekbe sosem avatkozom bele.
Pearl és Benjamin pelenkás koruk óta a legjobb barátok.
Pearl tudta meg legelőször, hogy Benjamin más.
Azóta is hűségesen mellette áll. Bátorítja, támogatja, elfogadja.
– Neked mi a véleményed erről? – szegezi nekem a kérdést Benjamin.
– Miről is pontosan?
– Megint nem figyel.
– Nem, mert ahelyett, hogy a munkáról beszélnétek, itt civakodtok, mint
két óvodás. – Feléjük fordítom a monitort. – Erről mikor akartatok szólni?
– Hamarabb kész lettünk vele, mint terveztük.
– Tökéletes lett.
Elkészültek a minták a kis harcosoknak is.
– Szóval?
Benjamin megrebegteti a pilláit.
– Tíz percet kaptok.
– Pearl szerint nem számít a külső, de én néha olyan furán érzem magam
Chad mellett a színes öltözékeimben, a hóbortos viselkedésemmel. Lehet,
hogy ez most tetszik neki, de mi van akkor, ha később úgy gondolja, hogy
mégsem felelek meg az ő elvárásainak?
Hátradőlök, összefonom az ölemben a kezeimet, és csak egy kérdést
teszek fel neki:
– Ugye nem tőlem akarsz párkapcsolati tanácsot kérni?
Csend. Meglepődés, és még hosszabb csend.
– Nem lehet, hogy Colton meleg?
– Nem, Benjamin. Teljességgel lehetetlen, mert merevedése van, amikor
csókolózik velem.
– Mázlista – veti oda fintorogva.
– Akkor mi a baj, Letty? – kérdezi Pearl.
– Nincs tűzijáték, kémia, még egy halvány kis szikra sincs. A vaginám
inkább összevarrná a bejáratot. Pedig vágyom a szexre, akarom, de…
– Nem vele – fejezi be Pearl. – Dobd.
– Nem tehetem…
– Nem ismertelek régebben, de biztos vagyok benne, hogy sokkal
belevalóbb csaj voltál, mint most. A sajnálatból nem lehet megélni, és nincs
is köztetek olyan mély kapcsolat, ha nincs szex. Nagyfiú már, kiheveri. Ez a
második életed, egy új esély. Szerintem ne szalaszd el ezt a fantasztikus
lehetőséget csak azért, mert félted az érzéseit. Egyébként nem fordult már
meg a fejedben, hogy lefekszik valakivel?
– De… nagyon sokszor gondoltam már rá.
– Lehet, hogy szívességet tennél neki.
Lepillantok a kis cetlire, amiben Colton üzenete van.
Elveszem az asztalról és kihajtogatom.

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér

S tavaszi zápor fűszere a földnek,
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg,
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet,
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
(William Shakespeare, 75. Szonett)
Pearlre nézek, majd odaadom neki a papírt. Miután elolvassa, átnyújtja
Benjaminnak.
 Benjamin a mellkasához szorítja a lapot, Pearl hányást mutogat az
ujjával.
Nekem pedig csak az jár a fejemben, hogy én vagyok a világ
legembertelenebb halandója.
 Ötödik fejezet
COLE
– Nem gondolod, hogy ki kellene most már jönnöd ebből a szobából és
megköszönni a vendéglátást?
– Nem én kértem, hogy hozzál ide!
– Mégis mit tehettem volna? Nem volt más választásunk. Az utcán
segítség és orvosi ellátás nélkül meghaltál volna.
– Már így is halott ember vagyok.
– Erre gondolhattál volna akkor, amikor arra kértél, hogy ismét hagyjam
el a lányodat!
– A szerelem átkot szór ránk. Gyengévé és sebezhetővé tesz minket. A
nők bájos külsőbe bújt ördögök, Cole. Azt hittem, megtaníthatom neked ezt
a leckét is.
– Miről beszélsz?
– A Királynőről, aki elárult engem.
– Tudom, mennyire szeretted azt a nőt, de meghalt, megölted.
– Nem, Cole – sóhajt. – A Királynő még mindig él.
– De… én azt hittem, hogy meghalt. Mindig is úgy meséltél róla, mintha
halott lenne.
– Itt – megütögeti két ujjával a szívét majd a fejét –, halott.
– De miért nem ölted meg?
– Hm! Jogos a kérdés. De te meg tudnád ölni Lettyt? Vagy ha
szembeállítanának egymással titeket, fegyverrel a kezetekben, mit tennél?
Meghúznád a ravaszt? Megölnéd? Vagy hagynád, hogy ő húzza meg
először?
Sosem gondoltam arra, hogy az elkövető egy nő.
Egy nő, aki úgy férkőzhet Letty közelébe, hogy gyanúba sem keveri
magát.
– A történetünk majdnem mindig ugyanaz. Csak rólunk, szegény,
szerencsétlen kölykökről születnek ilyen történetek. Azokból a
gyerekekből, akik olyan családban nevelkednek, mint Letty, nem lesznek
bűnözők, nem lesznek törvényszegők. Nekem is ugyanaz a sors jutott, mint
neked. Utcakölyök voltam, árva. Szülők nélkül a nagyvilágban. Bár volt
egy nővérem, de ő sem tehetett semmit annak érdekében, hogy jobb legyen
az életünk. De aztán elkövettem életem legnagyobb ostobaságát:
megloptam egy brutális motorosbandát…
Joker hosszan maga elé tekint. Az emlékre mosoly formálódik az arcán.
Őszinte, kedves mosoly, amit sosem láttam tőle. Vesz egy hosszú, mély
lélegzetet, majd hunyorogva a lenyugvó Napra pillant. Élvezi, hogy a meleg
sugarak gyengéden simogatják sápadt bőrét. A régi emlékek mintha békébe
ringatnák megtört elméjét.
– Csodálatos ez a vidék – mondja kiegyensúlyozottsággal a hangjában.
Megfordulok, majd két tenyeremmel erősen megmarkolom a teraszra
rögzített kovácsoltvas korlátot.
Greensboro tényleg csodálatos. A lankás dombok, a sűrű erdők, a tiszta
tó, a nyugodt kisváros… minden bájával csábító. Magához láncol.
A szabadidőm végtelen, viszont a szívem nyughatatlan, ezért arra
használtam a felesleges perceimet, hogy felfedezzem ezt a helyet.
Horgásztam, lovagoltam, csónakáztam, kirándultam.
A szívem és a lelkem Sisterville-ben maradt. Csak az eszemet és a
testemet hoztam magammal.
Nem is csodálkozom azon, hogy Lex és Graham ideköltöztek New
Yorkból.
Csend, friss levegő, és egy festői táj.
A robbanás után csak Grahamtől tudtam segítséget kérni, ugyanis
tartozott egy szívességgel.
Amikor először elhagytam Lettyt, felkerestem Grahamet és elmondtam
neki minden olyan fontos információt, amiről tudnia kellett.
Figyelmeztettem és elöljáróban jótanácsokkal láttam el, mert akkor még
nem teljesen voltam meggyőződve arról, hogy nem találhatják meg Lexie-t
is.
Féltettem őket.
Azon a napon fátylat borítottunk a múltra. Megköszönte azt, amit a
feleségéért tettem és azt mondta, hogy tartozik egy szívességgel, amit
bármikor behajthatok rajta.
Nem akartam őket belekeverni ebbe a szarságba, egy évvel ezelőtt
azonban eljött annak az ideje, hogy segítséget kérjek tőle.
Egy héttel a robbanás után a birtokot körbekerítették, és egy erődöt
húztak fel a kapuk mellé. Kiképzett katonák járkálnak fel-alá a nap
huszonnégy órájában. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy még egy tankot is
elrejtettek abban a hangárban.
 Azóta Graham nem hagyja el a birtokot – ha mégis, akkor
megduplázódik a védelem.
Tudom, csak azért nem zárat minket börtönbe, mert Lex az ujjai köré
csavarta és kijelentette, hogy hónapokig szexmegvonással fog fizetni érte.
Elmosolyodom, amikor magam elé képzelem Graham arckifejezését.
Egyedül az tölt el örömmel, hogy Lex a legjobb barátom maradt, és általa
szereztem még egy barátot: a férjét.
Megkönnyebbültnek éreztem a lelkemet, miután elmeséltem nekik az
elmúlt éveket.
Lex boldogan megismerné az én mocskos kis Hófehérkémet… azonban
amikor arra gondolok, hogy milyen reakciót váltott ki Lettyből a nővére,
sötét, mocskos gondolatok és öröm száguldozik az ereimben.
Hófehérke más…
Romlott és mocskos.
Úgy harapott ki egy darabot abból a péniszből, mintha csak egy cafat hús
lett volna.
Megtelítem a tüdőmet levegővel, majd behunyom a szemem. A szél
szárnyain küldöm el neki az üzenetet: Visszamegyek érted, mocskos kis
Hófehérke!
– Folytasd! – parancsolom Jokernek.
– Tolj be a szobába, fiam. Nagyon fázom.
Óvatosan visszatolom Jokert a szobába. Az ágy mellett lefékezem a
tolókocsit, átemelem őt az ágyba, majd betakarom a testét.
– Az az ostoba cselekedet egy kilépő volt a nyomorból és egy belépő
ebbe a világba. A hetvenes években elszórtan ugyan, de sok motorosbanda
dominált a területeken. Sajnos a mai modern korban ezeknek a bandáknak
csökkent a létszáma, és már közük sincs ahhoz, ami azokban az időkben
volt. Mondhatnám úgy is, hogy megszégyenítik az emléküket. Bátornak és
idiótának tartott engem Buch, a vezérük. Nagy szerencsém volt, hogy nem
vágták le a kezemet a lopásért. Még csak egy gyerek! – mondta.
Megkérdezte, miért loptam, hol lakom, és mit akarok a pénzből venni…
Elmondtam neki az igazat: azért loptam, mert éhes voltam. Az utca az
otthonom, és ételt akartam venni abból a pénzből magamnak és a
nővéremnek. Így visszatekintve már értem, hogy mit látott a tekintetemben.
Ugyanazt, amit én láttam a tiedben. Amikor a nővérem nővé érett, a szép,
formás, kerek teste felhívta magára Buch figyelmét. A férfi, aki a kemény
külső és tettek mögött rejtőzött, kívánta, sóvárgott utána. Úgy gondolta,
hogy Ginger az egyetlen igaz szerelme. Nem vitás, gyönyörű lány volt.
Hosszú szőke haja miatt úgy nézett ki, mint egy hercegnő. Világoskék
szemében a tenger lágy hullámai elevenedtek meg, és amikor Buch
megbüntette, annak sós cseppjei folytak végig bársonyos bőrén. Gyűlöltem
amiatt, amit a testvéremmel tett, de Ginger mindig azt mondta, hogy
megérdemelte. Egy beteges szerelem volt. Ginger ragaszkodott ahhoz az
erőszakos férfihoz, és a kegyetlen férfi is ragaszkodott az ártatlannak és
gyengének tűnő, törékeny lányhoz. A kapcsolatuk furcsának és
érthetetlennek látszott, azonban mégis igaz szerelemmé kovácsolódott a
megszállottságuk. A motorosbanda kegyében nőhettem fel, és amikor elég
idős lettem hozzá, én is oszlopos tagja lehettem. Rengeteg kegyetlenségnek,
vérnek, csonkításnak, brutalitásnak voltam a szemtanúja. Tetszett az az
életforma és a vele járó hatalom. Az, hogy mindenki tudta, ki az a Buch és
milyen erőszakos cselekedeteket hajtott végre. Az, hogy
megszámlálhatatlan ember vére tapadt a kezéhez. Olyan emberré akartam
válni, mint a példaképem, és olyan is lettem. Tudom, hogy Letty előtt te is
sóvárogtál ezért a pozícióért a szervezetben, de mindenki életében eljön az
a bizonyos nagybetűs szerelem, ami felforgatja az életünket. Elveszítjük
miatta az irányításunkat a történések felett. Harmincéves voltam, amikor
találkoztam az én Királynőmmel. Addig csak a kurvák, a pia, a drog és a
cigi töltötte ki a mindennapjaimat. Habzsoltam a nagyvilági, gyönyörű
életemet. Tizenhat évesen szökött el otthonról és felszolgálóként dolgozott
egy kocsmában, ahova véletlenül tértem be. Defektet kaptam, és amíg
vártam a többieket, legurítottam egy-két sört. Amikor beléptem,
megpillantottam és a megszállottja lettem. Te is ismered az érzést; ugyanazt
éreztem, amit te érzel Letty iránt, s ugyanaz az érzés, amit Buch érzett
Ginger iránt. Mások vagyunk, de az az érzés mindegyikünknél ugyanolyan
erős és mély. Fogalmam sincs, hogyan szerethettem bele egy tinédzserbe,
de megtörtént. Flörtölt velem, kacéran megrebegtette a pilláit, és fel is
ajánlotta magát egy menetre. Tetszett benne, hogy talpraesett és nem riad
vissza egy olyan férfitól, mint amilyen én voltam. Viszont nem dönthettem
meggondolatlanul, mert sok minden forgott kockán. Nem tudhattam előre,
hogy a későbbiekben nem akar-e majd hazamenni a szüleihez, ezért kis
lépésekben ismerkedtem meg vele. Egy év „udvarlás” után jutottam arra a
döntésre, hogy magammal vihetem és bemutathatom a többieknek.
Megismerkedett az életemmel. Tetszett neki a pénz, a luxus, a nyaralások, a
vásárlás, a szép ruhák… Nem érdekelte, hogy vér tapad ahhoz a pénzhez,
csak az, hogy neki mindig mindene meglegyen. Azonban ahogy teltek az
évek, sajnos szembesülnöm kellett azzal a komor valósággal, hogy őt csakis
a pénzem érdekelte. Szerelmes voltam, manipulálható, akit az orránál fogva
vezetett. Aztán teherbe esett, de én nem akartam gyereket, mert tudtam,
hogy az sebezhetővé tenne. Ezért elvittem egy orvoshoz és elvetettem vele.
Akkor láttam először a tekintetében, hogy gyűlöl engem. Undorodott tőlem
és folyton siratta a meg nem született gyerekünket, akit erőszakkal elvettem
tőle. Miután kigyógyult a gyászból, a hátam mögött összevissza dugott
mindenkivel. Azt hitte, hogy ravaszabb nálam, és sosem jövök rá erre az
óriási árulásra, amivel újra és újra összetörte a szívem. Az összes
szeretőjéről tudtam, és mindet meg is öltem. Egyedül az érzést nem tudtam
megölni, ami a szívembe költözött: a szerelmet. Ezekben az időkben
fogantak meg a lányaim. Amikor megszületett Letty, és megtudta, hogy ő
az én lányom, attól a szent pillanattól kezdve gyűlölte. Lánya született
volna, de én megfosztottam az anyaságtól. Amikor Letty nálunk
tartózkodott és játszottam vele, mesét néztem vele, láttam a Királynőm
szemében a fájdalmat, a gyűlöletet, a könnyeket… Hivatalosan nem az én
lányom, ezért mindattól, amit képviselek, távol tudtam tartani. De nem
tudtam magamat távol tartani tőle, ezért én lehettem számára a szuper
keresztapuka, aki elkényezteti, szereti, és a tenyerén hordozza. Amikor
először a kezemben tarthattam őt… olyan különleges melegség, varázslatos
érzés és béke árasztotta el a testemet, amit addig sosem éreztem. Egy
ártatlan élet, egy gyönyörű, apró kislány. A mocskos kurva, hogy továbbra
is fájdalmat okozzon nekem, szemet-szemért alapon tovább dugott az
embereimmel. Megöltem az összeset, de őt nem tudtam… így hát
elengedtem.
– Te mindig is tudtad, hogy ki az elkövető! Játszottál, szórakoztál,
manipuláltál. Azért, mert nem akartad, hogy megöljem! Elszakítottál tőle,
azért, hogy ezek után is megmentsd az életét. A lányodét pedig kockára
tetted. Majdnem megölték egy olyan nő miatt, aki végezni akar veled.
– Felteszem újból a kérdést: megölnéd Lettyt?
– Sosem kellett meghúznod a ravaszt, James, de én ki fogom törni annak
a nőnek a nyakát.
– Még mindig nem érted, ugye?
– Micsodát?
– Azt, hogy ha visszamész, megölöd őt is. Már nem tudod megmenteni.
Ő csak úgy maradhat életben, ha lemondasz róla örökre. Úgy tudják, hogy
meghaltunk mind a ketten. Ha te egy év után ismét felbukkansz, akkor
gyanúba kevered. Ha visszamész, meghúzod a ravaszt.
Vért! Vért akarok látni.
Fájdalmas kiáltást akarok hallani… szétroppant csontok gyönyörű
dallamát a fülembe muzsikálni.
Magamba akarom szívni a félelmet és végignézni, ahogy távozik
valakiből az élet.
 Hatodik fejezet
LETTY
Colton vacsora közben megállás nélkül csak beszél és beszél a
pácienseiről…
Nem mintha nem érdekelnének az állatok. Szeretem őket.
A cuki kiskutyákat, a bélcsavarodásos macskákat, a kiskedvencként
tartott, lelkibeteg törpemalacokat is, de evés közben arra gondolni, hogy
egyes állatok vékony-, vastag- és végbelébe is bepillanthattunk, elkap a
hányinger.
– Mi bánt, Letty? A holnapi nap miatt idegeskedsz? Mintha csak testben
lennél itt, fejben máshol jársz.
Holnap? Mi lesz holnap? Gondolkozz már, agyam!
– Igen – vágom rá, pedig nem. A mai nap aggaszt… vagy az eljövendő
napok összessége.
Az, hogy ideje lenne elmondanom neki, hogy már szexelhetek. Egy
hónapja… de az mellékes. Arról nem kell tudnia, hogy úgy őriztem ezt a
titkot, mint egy becses kincset. De a vaginám kincs, nem? Az enyém.
Én döntök arról, hogy kit fogadok magamba.
Már sokszor elképzeltem vele a szexet, amikor maszturbáltam, de még a
vibrátoromban is lemerült az elem.
Úgy csinálok, mintha egy prűd szűzike lennék, pedig nem. Szeretem a
szexet mindenhogy tálalva, csak nem Coltonnal. Azonban fogalmam sincs,
hogy milyen lehetne vele. Lehet, hogy fenomenális! Lehet, hogy csak az
életben ilyen jófiú, visszafogott, kedves, udvarias… Lehet, hogy a
bokszerében rejtegetett farka úgy megdugna, hogy még a csillagok is
csillagokat látnának.
Valami mégis visszatart attól, hogy lefeküdjek vele… és ez nem más,
mint a szomorú igazság: nem szeretem őt. Jó barátnak és jó embernek
tartom, azonban ennyiben ki is merül a kapcsolatunk.
De akkor hogyan tovább?
Nem én tehetek róla, hogy a puncim érzéketlen mellette. Morcosan
elfordítja a fejét, és megmakacsolja magát, ha Colton hozzáér a
fenekemhez, és pofonokkal sorozza a testemet, hogy ne engedjem
magamhoz közelebb…
 Miközben randipartnerem kellemesen elfogyasztja az ételét, néha elejt
egy-két béna viccet is mellé.
Látszik, hogy egyáltalán nem ismer engem. Persze erről nem ő tehet,
hanem én… Esélyt sem adtam neki, hogy jobban megismerhessen.
– Szexelhetek – bukik ki belőlem, a borom pedig lecsörgedezik a
torkomon. Nem kortyolom, nincs benne semmi nőies finomság. Magamba
döntöm az egészet.
– Hű!
Úgy csúszik ki Colton száján a szó, ahogy végigfolyik ereimben a bor.
Szemei felcsillannak. Döbbent arcára halvány öröm ül ki.
Kedvesen mosolygok rá, de a szeméremtestem durván gyomorszájba rúg.
Dió nagyságúra zsugorodik a gyomrom, ezért öntök magamnak még egy
pohár bort.
A párától terhes virginiai esti szellő selymes érintése végigkúszik a
testemen, de a csiklóm nem bizsereg sem a bortól, sem a velem szemben
ülő férfitól.
Nem mondom azt, hogy lehet, mert tudom, Colton az ágyékom ellensége.
De nincs szívem azok után dobni, amin keresztülment velem…
Régen, egy évvel ezelőtt lesöpörtem volna a vállamról ezt a jelentéktelen
terhet, mert megmondtam volna a szemébe az igazat… Viszont mára már
érzéseket is táplálok embertársaim iránt.
Jesszus! Mit tettek ebbe a borba?
Összeszűkült szemekkel figyelem a pohárban lágyan ringatózó, selymes,
skarlátvörös folyadékot.
Alkohol = fejfájás. Nem… túl gyenge kifogás!
Vörös folyadék = vér.
Bingó!
Menstruáció.
Azzal az indokkal még nyerhetnék pár napot, amíg kitalálom, hogyan
tovább.
Azt mondják, hogy a részeg és a gyerek mondja meg az igazat. Nem
iszom többet, mert akkor tuti kitálalnám neki a puncim aggályait, amiért
idiótának tartana és sikítva elrohanna. Vicces! De a vaginám is sikoltozva
elrohanna, ha meglátná a péniszét.
Azonban lehet, hogy el kellene ezeket a kételyeket hallgattatnom…
Iszogatok, jól érzem magam, és végre visszaülök a nyeregbe. Már azt
sem tudom, mikor részesültem egy olyan felejthetetlen éjszakában, amikor
az ember lánya azt kívánja, hogy sose érjen véget a fülledt aktus.
Amikor a terapeuta megvonta tőlem a szexuális életemet valamiféle
tisztítókúrára hivatkozva, mindenhol csak péniszeket láttam. Vékonykát,
vastagot, kicsit és nagyot… be akartam jutni a húsboltba, ami telis-tele volt
finomabbnál finomabb áruval.
Erre most, hogy szélesre tárul előttem a mennyek kapuja és beléphetek
rajta, mit választok? Zöldséget! Zöldséget?
A doki nagyon értheti a dolgát; szerintem teljes agymosást végzett
rajtam.
Vissza kell mennem hozzá, hogy mossa koszosra és mocskosra az
elmémet, mert meg fogok halni, ha soha többé nem szexelhetek.
– Emiatt vagy ideges?
Enyhén oldalra dönti a fejét, és szexi mosolyt villant felém. Tenyerét a
kézfejemre helyezi és a hüvelykujjával gyengéden simogatja a bőrömet.
– Igen – vallom be, és kifújom az eddigi visszatartott lélegzetemet.
– Nem kell ajtóstul a házba rontanunk, ha még friss neked az élmény.
– Hű! Oké… csak azt hittem…
– Kis lépésekben.
– Igen, de ezután mi a következő lépés? – mosolygok kedvesen. – Az
ilyesmi nálam sosem működött kis lépésekben…
Colton áthajol az asztal felett, két kezébe fogja az arcomat és megtámadja
az ajkaimat.
Gyengéd csók. Formás ajkak. Lehengerlő stílus. Kellemes, férfias illat.
De hol van a birtoklás? A vadember? Aki az asztalra döntene és magának
követelne?
– Például hazamegyünk, lefekszünk a kanapéra, és filmezés közben kicsit
jobban egymásra hangolódunk.
Bip! Bip! Bip!
Biiiiiiiiiiiiiiiiiiiip!
Meghaltál!
Elszakítom tőle az ajkaimat.
Szavai úgy józanítanak ki, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges
vízzel, pedig nem is vagyok berúgva.
– Hát nem is tudom… talán holnap? Ki kell pihennem magam. Hosszú és
fárasztó napom lesz.
– Persze, el is felejtettem a terjesztőpartnereket.
Oh, tényleg! A terjesztőpartnerek.
 Figyelmes!
Ez is a jó listán szerepel, míg a rossz oldal száraz. A papír szomjasan
szívná magába a tintát.
Szomorú szimfóniáról szól a nóta, Télapó csak csokoládét dugott kicsi
Colton fényesre pucolt csizmájába.

****
Külön autóval mentünk az étterembe és ez is egyike azoknak a
távolságtartásoknak, amivel kirekesztem Coltont az életemből. Ő azonban
olyan lovagias, hogy még így is hazakísér.
Amíg én bekanyarodom a kocsifeljáróra, ő leparkol a járdaszegély
mellett. Szapora léptekkel a JEEP mellett terem, és kinyitja nekem az ajtót.
Érzékien a derekamra simul a tenyere, amíg elsétálunk a bejáratig, ahol
megejtünk egy rövid csókot és elbúcsúzunk egymástól.
Mindig megvárom, hogy beszálljon az autóba és elhajtson.
Minden alkalommal abban reménykedem, hogy a terhes másodpercek
fogságában felkiált a belső hangom, a lelkiismeretem, hogy ismét őrültséget
csinálok azzal, ha elengedem.
Állítsam meg és hívjam be magamhoz… azonban ez a hang sosem szólal
meg.
Csalódottan lépek be a lakásba.
Az orvos azt mondta az utolsó együtt töltött napunkon, hogy nagyon
büszke rám, amiért kitartóan végigsétáltam a gyógyulás szakaszain.
Azonban ilyenkor folyton azt érzem, hogy újra és újra elbukom, mert
csalódást okozok egy rendes fickónak, aki nem ezt érdemelné.
Feszülten fújtatok, és egy haragos mozdulattal elhajítom a kocsikulcsot,
ami harsány csörömpöléssel nekicsapódik a kristály tálkának.
Ezekben az esetlen pillanataimban elátkozom Cole-t – és persze magamat
is.
Pocsékul érzem magam. Egy szerencsétlennek, akit gyógyultnak
nyilvánítottak, miközben csak a felszínt kapargatták az agyában.
A legmélyebb, legsötétebb szobákban nem jártak.
Egy sikeres, gyönyörű és csinos nő szokott visszatekinteni rám
reggelente a tükörből, akire talán még én is büszke vagyok. Azonban
álmaimban, amikor a tükör elé sétálok, egy másik nő néz vissza rám.
Erős, fekete, füstös smink keretezi a tekintetét. Vörös rúzs festi meg az
ajkait, ami kiemeli sötét szemeit és fehér bőrszínét. Fekete bőroverált visel,
ami bársonyosan rásimul a testére, vágyakozást keltve a partnerében. A
ruha V alakú kivágásában szemet gyönyörködtető dús mellek
domborodnak.
A vágy, amit érez: perzselő. A szenvedély megállíthatatlan sebességgel
az aljas férfi karjai közé sodorja.
Ezekben az illúziókban nincs álarc, nincs képmutatás, nincs hazugság…
csak a színtiszta nyers élvezet, ahol nem kell másnak lennem, mint amilyen
valójában vagyok.
Elhittem, elfogadtam azt, amit egy évvel ezelőtt az orvos és a nővérem
mondott, de nem vagyok ostoba.
Álmodom. Sokszor.
És valamiért folyton arra gondolok, hogy nem a kóma agyszüleményének
köszönhetem azt az időszakot, amikor Cole ismét felbukkant az életemben.
Látom az álmaimat, átélem őket, már amennyire át lehet élni őket.
Viszont másképp jár az idő, amíg lehunyjuk a szemünket.
Az álmainkban ide-oda ugrálunk és pontot teszünk egy fejezet végére, ha
nem akarunk keresztülmenni a kellemetlen részeken, vagy egyszerűen
felébredünk belőle. Minden olyan gyorsan és kidolgozatlanul zajlik abban a
másik világban, hogy amikor kinyílik a szemünk, csak képfoszlányok
maradnak velünk, ami a zuhanyzás után semmivé foszlik.
Azoknak az óráknak minden egyes másodpercét megéltem. Nem lassított
és nem is gyorsult fel körülöttem az idő. A megszokott ütemében ballagott.
A nappalt felváltotta az éj, és egy pillanatra sem állt meg, hogy levegőt
vegyek.
A tudatom legeldugottabb szegletében hiszem, hogy nem képzelődtem,
viszont lehetetlen volt azzal együtt élnem, hogy az a férfi, akiért képes
lettem volna mindent magam mögött hagyni, újra elhagyott engem.
Ezért a hazugságok édes hálójában lágyan ringatom az elmémet, mert így
sokkal könnyebb túlélnem.
Nem utolsósorban még az is lehet, hogy tényleg a fejsérülésem okozta
azokat a pillanatokat. Nem vagyok naiv, úgyhogy ezt a lehetőséget sem
zárom ki.
Felkapcsolom a villanyt, majd lehúzom a lábaimról a fényesen csillogó
Hamupipőke-cipellőimet.
– Ah! – Megkönnyebbülten felsóhajtok és megropogtatom elernyedt
lábujjaimat.
 Mezítláb sétálok végig a folyosón, majd a nappaliba érve a fotelbe
hajítom a táskámat. Ekkor a villanykörte zizegő hang kíséretében villódzni
kezd.
Mintha fel-le kapcsolgatná valaki.
Világos-sötét. Világos-sötét.
Bzzz! Bzzz!
Bzzz! Bzzz!
A lámpára pillantok és transzba esek.
Álom vagy valóság?
Olyan közeli és valódi a kellemetlen érzés, ami a testem köré fonódik,
hogy a szőrszálaim az ég felé meredeznek. Ez az Isten egyik nagyon rossz
tréfája lehet, vagy az öreg villanyvezetékek játszmája ellenem.
Megdermedek.
A lámpából elszáll az élet, és rám telepedik a végeláthatatlan sötétség.
Reszketve a konyhába lépek, és a fiókból előhalászom a zseblámpát.
Gyorsan bekapcsolom, és körbevilágítom a helyiséget.
Senki.
Mikor lettél ennyire beszari? – kérdezi a belső hang.
Rossz pillanatot választott, hogy megszólaljon. Tíz perccel ezelőtt kellett
volna, amikor Colton még itt volt.
Talán felhívhatnám és szólhatnék neki a szerencsétlen helyzetemről, de
akkor be kellene engednem, és nem hiszem, hogy utána könnyen el tudnám
zavarni…
A lehetőségeimen rágódom, miközben lesétálok a pincébe.
Én: Szedd! Már! Össze! Magad! Letty!
Belső hang: Már rád férne, hogy valaki beakassza a lompost!
Én: De ha nincs meg az a kémia, amire vágyom?
Belső hang: Akkor kifulladásig marad a vibrátorod.
Ez rosszabb, mint az a tudat, hogy nem a biztosíték csapódott le ismét.
Mind fel van kapcsolva.
Akkor mi történhetett? Kiéghetett egy kábel a falban?
Itt lenne az ideje annak, hogy szétverjék a házamat és kicseréljék az öreg
villany- és vízvezetékeket.
Amíg fellépcsőzöm a nappaliba, gyorsan levezetek egy költségvetést a
fejemben.
Amint becsukom magam mögött az ajtót, bezárva a dohos szagot, veszek
egy hosszú, mély lélegzetet. Azonnal megfagy az ereimben a vér.
 Cédrusos-fűszeres illatfelhő tölti meg az orromat, miközben kegyetlenül
arcon csap.
Biztos csak képzelődsz – nyugtatom magam, majd ismét a néma és
szigorú sötétség karjaiba esem.
Hát persze, hogy a zseblámpában most kellett lemerülnie az elemnek!
Egy félénk lépés a sötétben – az öreg padló megreccsen.
A szívem egy megállíthatatlan gyorsvonat sebességével üti a mellemet.
A parfüm illata nem párolgott el, sőt ahogy szép lassan a kanapé felé
közelítek, sokkal intenzívebb.
Az érzékszerveim felerősödve járnak táncot az idegeimen.
Halk motoszkálást hallok. Anyagnak lágy suttogását.
– Ki van ott? – kérdezem.
Halvány fény villan. Árnyékot vet a virágmintás tapétára.
Az alak, aki a fotelemben ül, nem látszódik. Puha takaróként öleli őt át a
sötétség.
– Ki maga? – kérdezem.
Nem válaszol, csak tovább ül. Némán.
Kocsonyás massza a testem.
Egy lépés választ el a telefonomtól, de érzéketlenné tesz a jelenléte.
Zsibbadok és megdermedek.
Talán most jött el az ideje annak, hogy átlépjem a mennyország kapuját?
Ez aztán tényleg kimagasló karma, az Isten szerelmére. Bocs, öreg.
Izzadt tenyeremben erősen szorongatom a keresztet és halkan
fohászkodom az Úrhoz, hogy ne vigyen még el.
Mondjuk, ha alaposan végiggondolom az életem pillanatait, akkor nem
Zeusz, az Olümposz dicső, villámokat dobáló Istene fog értem jönni, hanem
a halottakkal „csókolózó” Hádész. Az alvilág hírhedt uralkodója.
Miért nem szólal meg?
Mondjon már valamit!
Vagy gyorsan essünk túl rajta és öljön meg…
Vagy vigye magával azt, amiért jött!
Nem tudom, csak történjen valami. Akármi.
Ez a rideg csend halálos.
Apró fény villan szertefutó gondolataimban: a fegyverem, ami az
éjjeliszekrényemben lapul.
Paranoiás lettem a kóma után, ezért beszereztem egyet.
 Csak meg kellene fordulnom és balra futnom. Be tudnám zárni az ajtót,
amíg felkészülök a támadására.
A testem nem mozdul, csak a szemem, de akkor halálos nyugalommal a
fehér szekrényre helyezi a Berettát. Az enyémet!
Hosszú a karja, mert amikor megmozdul, a teste nem vált pozíciót.
Egyenesen ül, mint egy szobor.
Szúrjam le egy konyhakéssel?
A golyó előbb célt érne, mint a tervem.
Oké! Nincs mit tenni… az életemért nem fogok könyörögni, mert lehet,
hogy megváltás lenne annak az összetört szívű nőnek, aki ebben a testben
rekedt.
Ebben a helyzetben csak egy dolgot tehetek: felébresztem hosszú, mély
álmából Hófehérkét, aki sokkal merészebb és vadabb a mostani énemnél.
Erőt merítek a lelkemben forrón izzó félelem tüzéből és – bátortalanul
ugyan – teszek felé egy lépést.
A végtagjaim reszketését valamelyest csitítja az a tudat, hogy már rég
lelőhetett volna. És ha már amúgy is meg kell halnom, előtte szabadjára
engedem az álmaimban látott nőt.
Helyet foglalok vele szemben, a virágmintázatú fotelben. A lábaimat
érzékien keresztbe fonom és a táskámból előkotrom a cigimet. Meglep,
hogy nem ijedt meg, és sokkot kapok attól, hogy a testemen érzem a
tekintetét.
Rágyújtok és élvezettel eregetek karikákat a levegőbe, amely tele van
szikrázó feszültséggel. Közben arra várok, hogy történjen valami.
Félek?
Lehet.
Élvezem?
De még mennyire!
Unalmas volt adrenalin nélkül az életem.
Amikor a fegyvert lefektette a bútorra, láttam, hogy a csuklója ki van
varrva. A tetoválás úgy néz ki, mintha egy bőrből készült, vastag karkötőt
viselne.
A kézfeje ápolt, férfias és formás. Az ujjai vékonyak és hosszúak.
Az illatától, a tetoválásától és a kezének gyönyörű látványától a
fantáziám feltámad hamvaiból. Remélem, hamar eltűnik, mert már ettől
nedvesedik a puncim!
Régóta nem éreztem ezt a vágyakozást.
 – Meg sem kínál?
Láthatja az arcomra kiülő meglepődést, de az nem azért van, mert
megszólalt, hanem a hangja… olyan hatást gyakorol rám vele, mint egy
zongoraművészre Mozart vagy Beethoven.
Édes dallamként csilingel a fülemben.
Még, még, még… Beszélj, kérlek!
Az egyik legszebb férfihang, amihez valaha szerencsém volt. Karcos,
mély, őrjítő, mégis olyan hangszínt képvisel, melyben a bariton méltóságát
s erejét egy tenor hang csillogásával egyesíti.
– Engedély nélkül behatol a házamba és még azt akarja, hogy én kínáljam
meg egy cigivel? – húzom fel kérdőn a szemöldököm, és kacér mosolyt
villantok felé.
– Nagyon rossz házigazda.
Hangja mély, határozott, mégis bársonyosan simogatja puha bőrömet és
izzó ölemet.
– Nem vártam vendégeket. Hívatlant aztán pláne nem! Főleg nem
olyasvalakit, aki a hálószobámban kutakodik! Rossz fiókot nyitott ki. Az
óvszereket a másikban tartom.
Csak néhány millimétert mozdulhatott az arca, amikor a lágy fényben
megcsillant egy ékszer. A magasságból ítélve nem lehetett más, csak egy
fülbevaló.
Lehet, hogy mégis felhívom Coltont és azt mondom, hogy tőle lettem
nedves, nem ettől a sötét alaktól itt velem szemben.
Irigykedem azokra a nőkre, akiknek mocskos szavakat suttog szex
közben.
Van valami ebben a férfiban, ami mágnesként vonz magához.
– Azt hittem, a barátja kielégíti.
– Igen, de egy jó menetre mindig készen állok. – Előrehajolok, és
elnyomom a cigit a hamutartóban.
Ekkor a férfi feláll.
Az állam a padlóra esik: a magassága egy felhőkarcolóéval egyenlő.
Kétméteresre saccolom… plusz-mínusz egy két centi!
Mutasd az arcod, kérlek! Hadd menjen el tőled a kedvem…
Kigombolja az öltönyfelsőjét, majd ráérősen lecsúsztatja a karjain és a
fotel karfájára fekteti.
Mi lesz? Szex vagy gyilkosság? Vagy szexuális gyilkosság? Vagy
gyilkossági szexualitás?
 A fejemben óriási zűr kavarog, és egy percre sem tudok higgadtan
megülni a fenekemen.
Forró, nedves szeméremtestem szenvedélyesen lüktet, miközben a vágy
nyelvei erotikusan becézgetik a sejtjeimet.
Négy éve annak, hogy egyetlen férfi sem tudott ilyen piszok módon
felizgatni.
Leszámítva a kómában bolyongó lelkemet!
Azonban zárójelben hozzátenném azt is, hogy egy ujjal sem ért még
hozzá a testemhez a hívatlan vendégem, akinek a hangját egész éjszaka
hallgatnám.
Miközben lassan és izgatóan feltűri fekete ingének ropogósra vasalt
ujjait, beleharapok az ajkamba.
– Meg fog ölni? – kérdezem.
– Nem.
– Akkor miért van itt?
– Megbüntetem.
A lélegzetem elakad. A szívem hevesen kalapál, a testemet elönti a
forróság.
– Miért?
– Mert azt hittem, hogy maga őszinte, de hazudott nekem. És utálom, ha
valaki hazudik.
– Miről hazudtam volna?
– Maga nem fekszik le a barátjával. Coltonnal!
– Honnan tudja a nevét?
– Mindent tudok magáról, Letícia!
– Akkor bizonyára azt is, hogy a testvére egy rendőr!
– Igen, és azt is tudom, hogy magának nincs szüksége a védelmére.
Okosan döntött, hogy egy orvost választott egy bűnöző után.
– Ne merje kimondani a nevét!
Felpattanok, és megfenyegetem az ujjammal.
Sajnos a hangom sok mindenről árulkodik.
Túl sok érzelem, szenvedés, szerelem, keserűség és hiány szűrődik ki
belőle.
– Hagyja el a házamat, különben rendőrt fogok hívni – sziszegem.
– Magára hagyta! A komodói csúcsragadozó!
Honnan a fenéből tudja, hogy Cole-nak egy sárkánygyík tetoválás van a
combján?
 Nem bízhatok benne.
Teszek egy lépést a Beretta felé, de hirtelen azt sem tudom, hogy hol
vagyok. A fájdalomtól csillagokat látok.
Miután elkapta a kezemet, a hátamhoz szorította és egy éles mozdulattal
nekicsapott a falnak. Az arcom durván érintkezett a tapétával.
Az egyik kezével a kezemet tartja, a másikkal leszorítja a tarkómat és a
lapockámat.
Esélyem sincs hátravágni a fejem, hogy eltörjem az orrát.
Erőszakot alkalmaz ellenem, mégis vonz az ereje és a határozottsága.
– Bátor és ostoba – suttogja a fülembe.
– Akárcsak maga! Nem fogja ezt megúszni!
Még erősebben odaszorít a falhoz. A teste a testemnek feszül. Az arca az
arcomhoz simul. Fahéjas lehelete gyengéden siklik végig kipirult bőrömön,
miközben az ajkai finom mozdulattal becézgetnek.
Mélyen magamba szívom a parfümje és a rágója illatát. A testem kissé
megremeg attól a vágytól, amit az idegen gerjesztett benne.
Rám dobta a csábító illatbombáját, amitől – Isten lássa a lelkemet – titkon
azt kívánom, hogy „erőszakoljon meg”!
Talán ezzel a nyers és vad modorával ki tudná belőlem űzni a fájdalmat.
– Ha nyugton marad, megjutalmazom – mondja negédes hangon.
– Mivel? – nevetek önfeledten.
– Amire a lelke mélyén vágyik.
– És az mi lenne?
– Egy olyan orgazmus, ami elfeledteti magával a bánatot.
Könnyek töltik meg a szememet, mert tudom, hogy Cole-ra gondol.
Testem elernyed, nem küzdök ellene.
Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy végigfolyjon arcomon a
sebezhetőségem jele.
Forró nyelv követi a bánatom rögös útját.
– Előttem sosem kell titkolnod az érzéseidet, Letícia.
– Az előbb azt mondta – szipogom –, hogy megjutalmaz egy
orgazmussal. Csak a szája nagy? Vagy képes mutatni is valamit?
Próbálom megvédeni azt a csepp méltóságomat, ami megmaradt.
Elsírtam magam egy olyan férfi előtt, aki bántott, akit nem ismerek.
Enyhít a szorításán. Megkönnyebbülve felsóhajtok, majd hangosan
felnyögök, amikor a fenekemhez nyomja kemény, lüktető merevedését.
Szűzanyám! Most segíts!
 Nem dörgöli hozzám, nem próbál bejutni a bugyimba, csak erősen a
popsimhoz szorítja.
Forr a vérem, lángol a bőröm, miközben lenyelem a sírástól kialakult
gombócot.
Nem csak a könnyeim folynak, hanem a nedvességem is. Szar érzés
beismerni, de kívánom a pasit…
– Elvitte a cica a nyelved, Miss Hartmann?
– Nem – válaszolom gyorsan.
– Hazudsz még nekem? – kérdezi sürgető hangon.
– Az attól függ…
– Mitől?
– Mi a büntetésem? – kérdezem.
– Elfenekellek. Pontosabban, négyszer fogok a fenekedre ütni.
Szavaiban érezhető az öröm, a vágy és a győzelem.
Mellesleg bármiben fogadni mernék, hogy mosolyogva hagyták el az
ajkait a szavak.
Összerezzenek, amikor hangos koppanással egy nehézkes tárgy csapódik
a földre a lábam mellé.
Elengedi a kezemet és a hátamat, ezért gyorsan lepillantok a padlóra,
amin egy fegyvertartó fekszik.
Elfordítom a fejem és végignézem, ahogy még egy fekete Berettát
csúsztat a szekrényre.
Az arcát még mindig elrejti a sötétség, de a lámpa halovány fénye láttatja
velem, hogy a másik csuklójára is ugyanolyan minta van felvarrva.
Ostoba vagyok, hogy nem menekülök el és nem kérek segítséget, de
élvezem ezeket a terhes másodperceket, amelyek izgalommal, félelemmel
és vággyal keverednek.
– Hazudsz még nekem? – teszi fel újból a kérdést.
– Igen – csúszik ki a számon.
Miután kimondtam a szót, belemartam a nyelvembe és legszívesebben
felnyüszítettem volna a harapás erejétől. A vér fémes íze azonnal
megtöltötte a számat.
– Miért?
– A büntetésért.
Nem szól hozzám, a teste nem feszül neki a testemnek, de a levegőben
érzem azt a szexuális vágyat, amit a szavaimmal mozgósítok benne.
 A szoba csendjében hallani lehet a szívverését, ami olyan barbár módon
kalapál, hogy akár lyukat is üthetne a mellkasán. Ő is kívánja.
– Ne moccanj! – mondja, s érzem, ahogy a hangja berezonál az elfojtott
vágytól.
Két ujját végigfuttatja a gerincem vonalán, miközben felgyorsuló légzése
gyengéden cirógatja a nyakszirtemet.
Hátam ívbe feszül, a csípőm enyhén megrándul a gyomromban érzett
édes bizsergéstől.
Tenyere a csípőmre simul, ujjai erősen belém marnak, egészen a
csontomig fúródnak, ahol egyre csak növekszik a fájdalom.
Felnyögök, amikor az elmémre sötét homály telepszik.
A fájdalom hegyes, hosszú karmokkal metsz utat magának a testemben,
ami egyenesen az ölembe sugárzik.
Könnyed mozdulattal maga felé húzza a fenekemet, amíg neki nem feszül
megduzzadt merevedésének.
Sűrű, mély, erotikus sóhajok töltik meg ezt a titokzatos éjszakát.
Lassú, buja mozdulatokkal húzza feljebb és feljebb a szoknyámat, majd a
vékony anyagot érzékien a derekamra simítja.
Ujjait lágyan végigfuttatja a finom csipkebugyi mentén, és egy egyszerű
mozdulattal elmerül az anyag alatt. Megsimogatja az ánuszomat, ezután
folytatja a testem felfedezését.
Halk morgás tör fel belőle, amikor végigsimítja nedves ajkaimat.
Amikor az ujjai selymes, forró hüvelyembe csúsznak, én is felmordulok.
Olyan jó érzés!
A mozdulat finom és kényeztető.
Ki-be. Ki-be.
– Élvezed? – kérdezi.
– Igen – felelem remegve.
– El akarsz élvezni, mielőtt elverlek?
– Kérem! – suttogom.
Megfoszt az érintésétől, de csak addig, amíg a nedvességemmel
körbefesti az ánuszomat. Azután folytatja a ritmusos mozgást.
Örülök a sötétnek.
Örülök, hogy nem láttam az arcát.
Az erős vágy, amit a testemben érzek, azért könyörög, hogy adja meg
nekem azt a gyönyört, amit ígért, viszont az elmém az édes érzés közepette
hazugságokat gyárt.
 Egy másik férfi arcát.
Egy másik férfi mozdulatait.
Egy másik férfi érintését.
Egy másik férfi mocskos suttogását.
Legszívesebben elütném a kezét és ráüvöltenék, hogy hagyja abba, de ha
folyton csak a múlt miatt sírok, úgy járok, mint Mavis. Kilencvenévesen
arra fogom kérni a fiatalabb szomszédomat, hogy vegyen nekem egy új
vibrátort.
Belesajdul a szívem, de nem utasítom el a férfit.
Megerőszakolom a lelkemet, miközben megengedem magamnak, hogy
az arc nélküli látogatónak én magam képzeljek el egy arcot.
Így bárki lehet – még Cole is.
Az emlékek megállíthatatlan áradata szomorúvá, üressé és keserűvé tesz.
Az idegen ujjai nem csúsznak már olyan könnyedén ki-be a hüvelyembe.
Kihúzódik belőlem. Bizonyára ő is érzékeli, hogy szárazabb lettem.
– Szereted még?
– Kit?
– Cole-t?
– Mondtam, hogy ne vegye a szájára a nevét!
– Válaszolj!
– Nem.
– Öt!
– Mi?
– Öt ütés, amiért hazudtál, és nem kapod meg az orgazmust! Pedig
készen álltam arra, hogy gyönyört nyújtsak neked, Letícia. Ne mozogj! –
ismétli önmagát.
A hangja fenyegető, haragos, és felgyülemlett feszültséggel árasztja el a
szobában rekedt levegőt.
A szívverésem felgyorsul, testemet elönti a félelem.
Mit tegyek?
Halkan, szabálytalanul lélegzem, miközben hideg, csillogó
verejtékcseppek gyűlnek össze a melleim között.
Csatt!
– Au! – felkiáltok.
A tenyere olyan erősen, váratlanul és kegyetlenül csapódott neki a
fenekemnek, amitől felkiáltottam és tépni kezdtem a tapétát.
Ég és lüktet puha bőröm.
 Ebben az ütésben nem volt vágy, szenvedély, gyengéd érzelem. Semmi
olyasmi, amit eddig ismertem.
Ugyanarra az érzékeny pontra megérkezik a második, majd a harmadik
ütés is.
Meg akarok fordulni, de moccanni sem tudok tőle… Valamiért azt érzem
a szívem legmélyén, hogy megérdemlem… megérdemlem a büntetést tőle.
Hogy miért?
Azt én sem értem, csak azt, hogy ennek így kell lennie.
Mindezek ellenére kiabálni akarok vele, és elküldeni a fenébe.
A fájdalomtól megremeg a térdem és könnyek töltik meg a szememet. A
torkomból csak fájdalmas nyöszörgés tör fel.
Egy pillanatig azt hittem, végeztünk, hogy inkább úgy döntött: nem akar
bántani, de aztán a negyedik és az ötödik ütéshez képest az előző három
mintha simogatás lett volna részéről.
Azt a röpke pillanatot arra használta, hogy kihúzza a nadrágjából az övet.
Nagyot csattant, azonban még nagyobbat kiáltottam, amikor a
derékszíjával teljes erejéből rásózott a fenekemre.
Sajog, ég. Sajog, ég.
Reszketek és sírok.
A térdem megroggyan a kín és az élvezet vékony mezsgyéjén.
A fájdalom hegyes karmokkal tépi hasogató bőrömet.
Fáj, fáj, fáj.
– Miért? – kérdezem zokogva.
– Mert hazudtál nekem – válaszolja elégedetten.
– Takarodjon a házamból!
Egy hirtelen mozdulattal maga felé fordít, és olyan közel hajol az
arcomhoz, hogy a lehelete összekeveredik az enyémmel. Lehunyom égő
szemeimet és mélyen magamba szívom fahéjas illatát. Hagyom, hogy a
nyugtató aroma szétáradjon a testemben.
– Sajnálom – lihegi az ajkaim közé, és megsimogatja nedves arcomat. –
De neki már nincs helye ebben a szívben.
Tiltakozásra nyitom a számat, amikor puha ajkait az ajkaimra tapasztja.
Megcsókolt.
A csókja finom, gyengéd, érzéki.
Éles kontrasztban áll az előző cselekedetével.
Ujjbegyei óvatosan és lágyan cirógatják hurkás fenekemet, amit pirosra
vert.
 A másik hatalmas tenyere a nyakamra és az államra fonódik.
Miközben a nyelve becézgetve simul össze a nyelvemmel, ujjait a
nyakam erogén zónáin futtatja végig.
Torkomból kéjes nyögés készül kitörni, de elfojtom az érzést.
Hatalmas szégyen lenne, ha hangot is adnék ennek a szürreális
élvezetnek, amit a férfi beteges perverziója gerjesztett bennem.
El kellene őt löknöm magamtól, valamiért mégis jólesik a gyengédsége, a
csókja, az érintése, a teste közelsége, és a birtoklás, amivel magának
követel.
A nyelve pajkosan kergetőzik az enyémmel.
Óvatosan beleszív és beleharap az ajkaimba.
A rágóját átlöki a számba, ám úgy veszi vissza, hogy észre sem vettem.
Ebben a csókban nincs idegen érzés. Olyan, mintha már régóta együtt
lennénk, és ismernénk a partnerünk minden rezdülését.
– Ha fel mered hívni a barátodat, hogy jöjjön át és adja meg neked azt,
amit én megvontam tőled, akkor legközelebb nem leszek ilyen gyengéd!
Gyengéd? Legközelebb?
Legszívesebben a képébe röhögnék, azonban el is gondolkoztat ez a
kijelentés…
Milyen lehet az igazi büntetés, amit kiróhatna a testemre?
Már ez is szörnyen fájt, és biztos vagyok benne, hogy okoz egy-két
álmatlan éjszakát.
Elrugaszkodik tőlem, és lehajol a fegyvertartójáért.
Pislogva figyelem a mozdulatait, miközben nekidőlök a falnak, teljesen
felajzva, kielégítetlenül, egy zsibongó fenékkel, amit hűsít a tégla sima
felülete.
Magára csatolja, majd hátat fordítva visszafűzi a derékszíjat, ám ez volt a
legrosszabb, amit tehetett.
Odaugrok a szekrény mellé és a tenyerembe markolom a fegyverem,
majd a tarkójához szorítom.
Meg sem rezzen. Tovább folytatja az öltözködést. Higgadtan lesimítja az
ingujjakat.
– Ki maga? Miért most? Miért én?
– Nem fogsz lelőni.
A hangja olyan nyugodt, mint egy temető, ahova az álmok is csak
meghalni járnak.
– Miért olyan biztos ebben?
 – Mert csak én tudom megadni, amire vágysz.
– Ez elég merész kijelentés. Nem gondolja? Válaszokat akarok!
Hangos kopogtatás vonja el a figyelmemet.
Mavis?
Amíg azon töprengek, hogy ki állhat kint az ajtóban, a pasas lefegyverez,
a számra tapasztja a tenyerét, majd végighúzza kipirult arcomon a hideg
fémet.
Ismét egy szörnyű emlék hasít belém.
Álom vagy valóság?
Patkány!
A pisztolyának a markolata, amivel fejbevágott. És a halál jeges érintése,
amikor a halántékomhoz szorította.
Az emlékben ragadok. A kopogtatás úgy cseng a fülemben, mint Cole
fegyverének a hangja, amikor darabokra robbantotta Patkány koponyáját.
Megrezzenek.
Behunyom a szemem, s amikor kinyitom, megnyugszom.
Itthon vagyok.
Észre sem vettem, hogy a körmeimet a látogatóm kezébe vájtam.
– Igazítsd meg a ruhádat és nyiss ajtót! – parancsolja sürgető hangon.
Engedelmesen azt teszem, amire megkért. A szoknya smirgliként szánt
végig érzékeny, sajgó bőrömön.
Felmordulok, és a sötétségben bemutatok neki.
Lassú léptekkel az ajtóhoz sétálok és veszek egy hosszú, mély lélegzetet,
mielőtt a tenyeremmel felitatom arcomról a könnyeket.
Csak reménykedhetek, hogy nem festek szörnyen.
A titokzatos idegen szorosan hozzám simulva kísér el az ajtóig. Testem
nem bizsereg a szenvedélytől, nem lángol a vágytól… hideg borzongás
futkos a hátamon, miközben a gyomromat vérfagyasztó érzés rántja
görcsbe. A kezeim jéghidegek, a lábaim megremegnek.
Olyan, mintha egy jégpáncél ölelné át a testemet.
Talán ezt nem ő váltja ki belőlem, hanem az a tudat, hogy rám fogja a
saját pisztolyomat.
Az ajtó előtt megállok. Ujjaim a kilincsre kulcsolódnak és úgy tépem fel,
ahogy eltávolítanék egy sebtapaszt a bőrömről.
Gyorsan, hogy kevésbé fájjon.
– Colton!
Meglepetten kiáltom a nevét.
 – Ne haragudj.
Lesüti a szemeit, majd napbarnított ujjaival beletúr homokszőke, dús
hajába.
– Tudom, mit beszéltünk, csak arra gondoltam, hogy…
Válaszra nyitom a számat, viszont megremegnek az ajkaim, amikor
meghallom a fegyver kibiztosításának a hangját.
Colton szavai elnémulnak. A testemben egy adrenalinbomba robban szét,
ami foszlányokra tép.
A szívem mázsás súlyként nyomja a mellkasomat, a fülemben lüktető
vértől bedugul a dobhártyám.
Szemeim előtt összemosódnak Colton helyes vonásai.
Az utcai lámpák fénye vakító villanásként töri át a rám telepedő
sötétséget.
Egy újabb emlék bújik elő az elmém lakat alatt tartott szobájából.
Álom vagy valóság?
A keresztapám, aki fegyvert fog rám. A kattanás. A félelem. A halál
jeges csókja. A gonosz tekintet, mely magát a pusztulást jelentette.
Hideg van. Fázom.
Puha, csillogó pelyhek hullanak az égből. Cole alakját elrejti a hóesés.
Csend. Túl nagy a csend. Az erdő nem beszél, ahogy Cole sem. Némán
áll a hóesésben. Egyre csak távolodok tőle.
– Letty?
Colton kedves hangja érzéketlenül folyik végig zsibongó gondolataim
között. Alakját homályos fénypontok táncolják körbe.
Vagy elkiáltom magam, hogy mentsen meg, vagy egyenesen a karjaiba
ájulok.
A testem esetlenül kissé előrehanyatlik, viszont a törzsem mellé lógatott
karomba erősen belemarkol az ajtó mögött bujkáló idegen.
Az érintése fagyos, mégis kellemes.
Kiszakít az álomból és visszarepít a valóságba, akárcsak Dárius.
Ne engedj el! – kérlelem némán.
– Ne haragudj, de nem vagyok jól.
– Látszik rajtad. Akarod, hogy ápoljalak?
A lábaimmal együtt a hangom is megremeg.
Colton közelebb lép, de akkor a pasas még erősebben megszorítja a
karomat.
Vajon ezért a hazugságért is egy kiadós fenekelést kapok?
 Erőtlenül felemelem a kezemet és Colton mellkasára helyezem.
– Nem, köszönöm. Lehet, hogy csak az étel nem esett jól a gyomromnak,
de ha valami más bujkálna bennem, nem szeretném, hogy elkapd.
Colton tekintete távoli és szomorú.
Annyira sajnálom!
Sajnálom, hogy egy olyan nő után vágyódik, aki nem tudja viszonozni az
érzéseit, aki nem adhatja meg neki a szerelmet és a családot.
– Holnap? – kérdezem, és mosolyt erőltetek az arcomra.
Colton is elmosolyodik, majd meleg tenyerébe simítja az arcomat. A
hüvelykujjával gyengéden végigsimítja a kihulló könnycseppemet.
– Holnap – bólint, majd közelebb lép és egy puszit ad a homlokomra. –
Aludj jól.
Azzal hátat fordít nekem, zsebre vágja a kezeit és elsétál.
Úgy távolodik a fegyver a testemtől, ahogy Colton a házamtól.
Mivel nem tudok megmozdulni, végignézem, ahogy beszáll az autóba és
elhajt.
Most azt hiszi, hogy ismét Cole miatt sírok…
Ismerem ezt a pillantását. Ilyenkor tudja, hogy jobban teszi, ha
meghátrál, és hagyja, hogy visszajöjjek a jelenbe.
Egy éve kitartóan helytáll mellettem. Látott a legjobb és a legrosszabb
pillanataimban is.
Tudja, ha rám erőlteti magát, akkor azzal még távolabbra taszít.
Lehunyom a szemeimet, miközben a névtelen és arctalan fickó keze
érzékien végigsiklik a karomon, majd összekulcsolja az ujjainkat és
gyengéden beljebb húz az ajtóból.
Becsukja előttem. Ismét kettesben maradok vele.
Azonban ebben a pillanatban nem a fegyver közelít felém, hanem az arca.
Megtölti az orromat az illata.
Fűszeres aroma és fahéj.
Mélyen magamba szívom. A remegésem elmúlik, a testem megnyugszik.
A múltam pedig egyre távolabb kerül tőlem. Nem akarok Cole alakja után
nyúlni a gyönyörű hóesésben. Ujjaim férfias kézfejére simulnak, és még
erősebben összezárom őket.
Attól tartok, hogy ez a férfi lesz a vesztem és a megmentőm is egyben.
– Ki maga? – teszem fel újból a kérdést.
Égek a kíváncsiságtól, hogy ki lehet ez az alak, aki az egyik percben
sírásra késztet, a másik percben pedig óvó menedéket kínál fel darabokra
foszlott lelkemnek.
A hang, amiért oly nagyon epekedem, nem simogatja a fülemet.
A csend és a sötétség puha paplanként ölel át minket. A múlékony időnek
vészjósló percei úgy repülnek el felettünk, mint egy éhesen köröző
dögkeselyű.
– Hazudtál! – suttogja a nyakamba.
Szavai gyengéden siklanak végig párás cseppekkel tarkított bőrömön.
Megremegek a vágytól és a félelemtől, mert ez a szó mindkettőt magába
foglalja.
Örömöt és fájdalmat egyaránt.
Édes kettesük fenyegető, sötét jóslat a jövőmre nézve, mert úgy érzem,
hogy a vérszomjas ragadozó megszerezte a prédáját.
Lesben állt, lecsapott, s most éles fogait belemártja a zamatos, csábító
húsba.
Ujjaival elsimítja a hajamat, majd elhúzza a nyakamtól a blúzomat. Ajkai
szorosan követik az orra útvonalát, ami a szegycsontom és a fülcimpám
között ritmusosan fel-le siklik.
Vékony fehérneműm mohón szívja magába vágyam édes cseppjeit.
Enyhén oldalra döntöm a fejem, hogy puha ajkai útját meleg nyelve
kövesse.
– Ah! – tör fel a torkomból a kéjes hang.
Az idegen keze a derekamra simul, majd ujjai a húsomba marnak,
miközben közelebb húz magához.
Nem érdemlem meg a fenekelést, mert a hazugsággal őt védtem.
Testem a karjaiba ernyed, amikor megérzem az ujjai tapintását a combom
belső felén.
– Most mentettem meg a seggét – mondom felszegett állal, hátha
elkerülöm a büntetést.
– Inkább az övét – csókolja a bőrömbe a szavakat. – Akarod azt, amit én
tudok adni, és ezért nem árultál el neki. Azt akarod, hogy valaki keményen
megkeféljen, és ne langyik módjára mozogjon a hüvelyedben.
– De úgy látom, hogy még a maga farka is kicsi a feladathoz.
– Az enyémet ki kell érdemelned.
– Ki maga? Császár? Pápa? Vagy maga Jézus? – kérdezem szarkasztikus
hangon, miközben az őrült, hisztérikus nevetés peremén egyensúlyozok.
– Nem, ne fent keress.
Ördög? Sátán? Hádész? Vagy maga a Halál?
 Azonban mire ezeket a szavakat kimondhattam volna, a hangom
keményen beleütközik a kéjes nyögésbe, ami elhagyja az ajkamat.
Édes méreg a hangja. Ujjbegye, ami a csiklómra simul, egy halálos
csapda.
Szavai úgy járják át a testemet, ahogy az ujjbegye, ami érzéki köröket ír
forró, lüktető csiklómra.
Ujjai szenvedélyesen csúsznak végig nedves szeméremtestemen, és még
szenvedélyesebben mozognak selymes hüvelyemben, amikor könnyed
mozdulattal belém nyomja őket.
Erotikus nyomásokkal izgatja duzzadt klitoriszom, miközben lassú,
ritmusos ütemben mozog bennem.
A falhoz sétálunk, ahol megtámasztja testemet a tégla.
Ekkor elengedi a csípőmet és kihúzza a szoknyámba bújtatott blúzomat.
Kézfeje a ruha alá csúszik, majd a tenyerébe markolja a mellemet.
Egyszerre nyögünk fel, amikor kibújtatja a melltartóból kemény, bizsergő
mellbimbómat.
Húzza, morzsolgatja és csípi, majd a ruha anyagán keresztül beleharap és
beleszív.
– Kérem! – sóvárgok az orgazmus gyönyöre után, amit csak ő tud
megadni nekem.
Ajkai ismét a mellbimbóm köré fonódnak, miközben a fejem a kemény
falnak ütközik.
Az ujjai heves hullámmozgásban taszítanak a gyönyör karjaiba.
Egyszerre nyögünk és zihálunk, miközben meghallom, hogy kioldja a
derékszíjat.
Fogai sokkal erősebben és durvábban marnak bele csúcsos
mellbimbómba. Fáj a harapása.
Kézfeje gonosz, kegyetlen lelkesedéssel csapódik neki a
szeméremcsontomnak. Sugárzó fájdalom metsz utat magának a testembe.
Ahogy a kín közelít felém, a gyönyör távolodik.
Könnybe lábad a szemem.
Miért akar megint fájdalmat okozni nekem?
Két kezemet a kezére helyezem, így próbálom lassítani heves
mozdulatait, azonban kudarcot vallok.
Izmai megfeszülnek az elutasításomra, és még durvábban csapódik neki
kemény csontja érzékeny szeméremdombomnak.
 Összeszorítom a fogaimat és a szemeimet, próbálok az orgazmus
gyönyörére összpontosítani, azonban nem tudom elnémítani a belső
hangomat, ami azt kiabálja:
– Hagyja abba!
Elviselhetetlen és kegyetlen ez az érzés, amit a testemmel művel.
– Mondtam, hogy még nem állsz rám készen. Én nem fogom ápolgatni az
összetört szívedet, és csak azért, mert elhagyatott léleknek érzed magad,
nem foglak vigasztalni. Itt az idő, hogy végre észhez térj. Négy éve annak,
hogy egy szarral teli gödörben siratod a plátói szerelmedet. Gyáva vagy
élni, ezért a homályban rejtegeted magad. De tudod, mi vár ott rád? Semmi.
A kurva nagy semmi, Letícia. Gyönyörű virág lehetnél, de látványosan
elhullajtod az összes ékes szirmodat. Ha folytatni szeretnéd azt az életet,
akkor nekem nincs benne helyem. Azonban ha úgy döntesz, hogy kilépsz a
fényre, én ott leszek, de nem azért, hogy sírj a vállamon, hanem azért, hogy
élj. Mellettem lehetsz az a tüzes, mocskos fantáziájú nő, aki lenni szeretnél,
miközben kemény kézzel elvezeted a vállalatodat. Szabadságot kínálok
neked. Szabadságot ebből a tébolyból. Te döntesz, hogy mit választasz.
Hangja szaggatottan és fenyegetően cseng az élvezettől. Duzzadt,
kemény farkát a hasamhoz szorítja, miközben a keze kicsúszik a combjaim
közül.
Megkönnyebbülve felsóhajtok.
Ez a beteg állat azt élvezi, hogy fájdalmat okoz nekem, miközben kioktat,
hogyan is éljem az életem.
– Nem én vagyok gyáva, hanem maga. A homályosságban rejtőzik, és
úgy viselkedik, mint egy pszichopata. Azt hiszi, hogy következmények
nélkül betörhet a házamba, elverhet, bántalmazhat és parancsolgathat? Úgy
gondolja, hogy nekem erre van szükségem? Én ezt akarom?
Cole letépné a farkadat és megetetné veled reggelire, te faszkalap!
– Igen, erre van szükséged! – jelenti ki nyersen.
Összecsípem az orrnyergemet, hogy valamelyest visszanyerjem az
irányítást a testem és az elmém felett.
Belesajdul a szívem a szavaiba, azonban ami a legjobban felbőszít, az az,
hogy igaza van.
Négy éve úgy bánnak velem, mint egy finom porcelánbabával, ami egy
súlyos tragédia miatt eltört, és hiába ragasztották össze a darabkáit, nem
ugyanazt kapták, ami előtte volt. Használhatatlan, silány és csúnya lett a
végeredmény. De a szívük mélyén érzelmeket fűznek ahhoz az elromlott
tárgyhoz, ezért néha kiveszik a szekrényből és letörlik róla a port. Csakis
azért, hogy ne merüljön feledésbe, de már nem játszanak vele. Tudják, hogy
attól a baba ismét eltörne.
Loren csak a haját fésülgette, szép ruhába öltöztette, majd megcsodálva
ismét visszarakta a polcra. Colton óvatosan két karja között tartotta és az
arcát simogatta, azonban egyikük sem mert gorombán bánni vele, mert attól
féltek, hogy akkor az összeragasztott, mocskos baba ismét tönkremenne.
Ez a pasas nem törődik a baba gyengeségével, mert nem csak játszik vele,
hanem egyenesen a földhöz vágja. Nem kell neki rosszul összeragasztott
babácska. Új babát akar, aki hibátlan. Viszont az a baba már sosem lesz
sértetlen… súlyos sebeket ejtett mélyen a szívében az ő gyönyörű
teremtménye.
Talán el kellene fogadnom azt, amit ő tud adni nekem, és nem törődni
ismét a családom megvetésével.
Talán arra van szükségem, hogy durván beszéljen velem; arra, hogy
fájdalmat okozzon nekem; arra, hogy feledésbe merüljön a múltam sötét
része.
Lehet, hogy ő a kivezető utam az útvesztőből; lehet, hogy az érkezése
pozitívan hat majd az életemre; lehet, hogy miután kiűzte a szívemből az
előző szerelmet, nem akar majd bántani többet.
De mindezt csak akkor fogom megtudni, ha részese leszek a játékának.
Kár lenne szépíteni azt, ami csúnya… kár lenne hazudni arról, ami nem
létezik. Kár lenne egy olyan életet magamra erőltetni, ami sohasem lehet az
enyém.
Colton helyes, jóképű, udvarias és csupaszív férfi, de nem hozzám való.
Ez az alak, akinek a lélegzetét mélyen magamba szívom, több érzést
váltott ki belőlem tíz perc alatt, mint Colton egy év alatt.
Veszélyes, titokzatos, domináns: minden olyan tulajdonsággal
rendelkezik, amit szeretek egy férfiban.
Hirtelen megfoszt minden testi és szellemi érintéstől, majd sietős
léptekkel a hátsó ajtóhoz igyekszik.
– Gyáva! – kiabálom utána. – Gyáva az, akinek az arcát homály leplezi!
A parketta recsegése elcsendesedik és csak azon a ponton ropog, ahol
megállt a behatoló.
Elrugaszkodom a faltól és előhívom a vakmerő alteregómat.
Játszhatunk, de nem abban a felállásban, ahol én egy félénk, sírós,
bajbajutott és megmentésre váró hölgy vagyok.
 Lassan közelítek felé, de nem bátortalanul.
Látni akarom az arcát. Tudni akarom, hogy kivel állok szemben.
Nem csak a sötétség leple alatt akarok utána vágyódni, hanem a fényes
csillogásban is, amikor az éjt felváltja a nappal.
Recseg-ropog talpam alatt a deszkalap. Nem sok lépés választhat el tőle,
amikor ismét felidézem a régi otthonom hangjait. A gallyak is ilyen
finoman törtek ketté a bakancsom súlya alatt. Azonban jelen pillanatban
nem engedhetek utat a szomorúságomnak.
A lámpák váratlanul felkapcsolódnak. Megtorpanok és megborzongok.
Mi a fene? Ez is az ő műve lenne?
Mindent irányít maga körül, és az öltöny, amit visel, úgy fest rajta,
mintha rá szabták volna.
Túl szexi. Túl csábító.
Ha hozzáérek, biztos, hogy megégek…
Másodszorra vállalhatom ezt a kockázatot?
Ha részese leszek ennek a szenvedélyes játszmának, nincs rá biztosíték,
hogy sérülések nélkül túlélem.
Az anyag kifogástalanul tapad hozzá izmos combjához és fenekéhez.
Tökéletes egy férfihátsó. Enyhén oldalra döntöm a fejem, hátha másik
szögből rossz benyomást keltene… de nem! Ez a popsi minden szögből
díjnyertes. Tiszta szálka és izom.
Egy, de az is lehet, hogy két fejjel magasabb nálam. Nyílegyenesen áll,
miközben a kezeit összekulcsolja a háta mögött.
Fordulj meg és mutasd magad, te orgazmusmegvonó pokolfajzat!
– Készen állsz rám.
– Miből gondolja? – kérdezem.
– Utánam jöttél – válaszolja.
– Csak azért, mert tudni akarom, hogy ki maga.
– Más szóval érdekellek. Ne is próbáld tagadni. Ha nem így lenne, akkor
kifutottál volna az első ajtón, vagy telefont, netán pisztolyt ragadsz… de
nem tetted. Miért?
– Nem vagyok papagáj, úgyhogy ha megbocsát, ha nem, nem fogom
elismételni, hogy miért követtem. Remélem, csak tetteti a
gyengeelméjűséget, mert elhiheti, hogy nem fogom magasztalni.
Bármennyire is szar ezt hallania, nem én leszek az, aki dicső ódákat zeng a
férfiasságáról. Rossz helyen kopogtatott, ha erre vágyik.
 Vágytam, de komolyan nem vártam arra, hogy tényleg szembefordul
velem és megmutatja rejtegetett arcát. De megtette.
Hogy ledöbbentem-e?
Az nem kifejezés.
Az az arc… az arca.
Mintha az ördögöt hívtam volna meg vacsorára.
Öltözéke fekete, mosolya a fegyvere, a haja hollófekete, és az írisze egy
jeges tenger befagyott vize.
A bőre egy árnyalattal világosabb, mint az enyém, vakítóan hófehér.
Ezért is hordhat sötét színeket, azzal emeli ki a markáns arcéleket.
Borotvaélesek.
Tökéletes kontrasztban áll egymással a fehér bőre és a sötét öltözéke.
Arcon csap, gyomorszájba rúg, a szívemben pedig hideg fémet forgat a
puszta létezése.
Fagyos tekintete, ördögi mosolya, álnok arca darabokra zúz.
Az egyénisége egy gonosz szellemre emlékeztet, mintha bűnre lenne
teremtve. És amikor magára ölti az ijesztő mosolyát, tökéletes borzongó
hatást ér el vele… mégis kell nekem.
Gyönyörű szörnyeteg.
– Most jobban érzed magad, hogy láttál?
Nem sok alkalom van, amikor a szó a torkomon akad, de még Isten sem
venne rá, hogy kimondjam, amit gondolok!
– Magának még mindig áll a farka – jegyzem meg teljesen tárgyilagosan.
– Már attól elélvezek, ha csak rád nézek.
Meglepődve lenyelem vágyaim tárgyának gyönyörű halmazát. Valóban
azt mondta, amit hallottam? Komolyan ismeri az utat éhező lelkemhez?
Egy sátáni ember és egy összetört, mocskos babácska nem is lenne olyan
rossz párosítás.
– Neve? – kérdezem maró gúnnyal a hangomban.
Ismét rémisztő vigyort villant.
– Troy Black.
Összeszűkül a szemem, a szemöldököm a homlokomra szalad.
– Ugye most csak viccel? – kérdezem elfojtva a nevetésemet. Még a neve
is „fekete” lenne?
– Miért tennék ilyet?
– Honnan ismer, Mr. Black?
– Láttam rólad fényképeket az apádnál.
 – Az apámnál? Apám nem tart az irodájában rólunk képeket.
– Nem is az irodában, a házában.
– Feltételezem, jól ismeri az apámat, talán még barátságot is ápolnak,
ugyanis akárkit nem szokott beengedni magukhoz. Máshogy nem tudott
volna bemutatkozni?
– Talán igen, de hallottam, hogy az előző üzlettársa fia hogyan végezte.
Szörnyű, igaz? Összetörik a szívünket, ezért mi összetörjük egy másik
emberét… Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy meghívlak vacsorázni,
talán –de csak talán – veszek neked virágot, de régóta nyomon követem az
életedet, és sajnos ezek az apróságok téged nem érdekelnek. A legjobb
tudomásom szerint te ezt szereted, erre vágysz. Nem véletlenül nem
feküdtél még le a barátoddal.
– És úgy gondolta, ha betör a házamba és elfenekel, akkor esélye lehet
nálam?
– Igen, bíztam benne, Letícia, ugyanis én sem vagyok az az átlagos
unalmas fickó… de szerintem erre már magadtól is rájöttél.
– Felejthetetlenre sikerült a bemutatkozása. Örülök, hogy megismertem,
egyúttal viszlát. Lehet, hogy tetszett a kis műsora, de ne higgye azt, hogy
nekem magára van szükségem.
– Apád szerint igen.
– Apám sosem foglalkozott velem. Szerinte minden döntésem
meggondolatlan és felelőtlen. Amellett egy naiv csitrinek tart még mindig.
– Azt hiszed, hogy ő sosem aggódott érted? Azt hiszed, hogy őt nem
érdekli a sorsod? Tudja, hogy Colton sosem lesz az a férfi, akire szükséged
van. Sajnálatos ezt kimondani, de hozzád egy olyan férfi való, aki betör.
Apád sosem bízott ebben a színlelt életedben. Azt tetted, amire utasítottak;
azt tetted, amivel távol tarthatod magadtól az embereket. Csakis azért
fogadtad el ezt az életet, hogy ne lihegjenek a nyakadba az orvosok és a
családtagjaid. Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy mi vár rád
hamarosan…
– Pompás! – csettintek a nyelvemmel. – Már a jövőbe is belelát? –
kérdezem cinikusan.
– Nem, csak kiszámítható a következő lépésed.
– Mégpedig?
– Hónapok, de az is lehet, hogy csak hetek választanak el attól, hogy
ismét visszamenj az erdőbe. Keresni fogod őt, vágyakozni fogsz utána, mert
Colton sosem fogja tudni neked megadni, amit szeretnél. Ő egy pótlék,
hogy ne legyél egyedül, és azért, hogy örömet szerezz anyukádnak és a
nővérednek. De te sosem szerettél megfelelni, sosem szerettél más lenni,
mint amilyen vagy… ezért hamarosan elbuksz. Csúnyán és
visszafordíthatatlanul.
– Úgy beszél, mint egy próféta. Még ez a vészjósló hangnem is illik a
történetéhez. De tudja, Mr. Black… a kezelések után én színesben láttam a
világot. Még ha nem is szeretem a színeket, megtöltöttem rózsaszín
csillámos vattacukorral az életem. – Teszek felé egy lépést. – És nincs
szükségem egy fekete vészmadárra, aki össze akarja piszkolni az
elképzelésemet.
– A világ mocskos, a pénz még mocskosabb, Letícia. A színek hűtlen
ribancok; az egyik évben mindenki pirosba öltözik, a másik évben sárgába,
de a fekete sosem megy ki a divatból, és ezt te is tudod jól. Attól, hogy a
szivárvány színeiben akarod látni a világodat, a kedvenc színed a fekete
marad. Javíts ki, ha tévedek – vigyorog sötéten.
– Kísérje ki magát a házamból, ha kérhetem. Fojtogat az ittléte –
sziszegem.
– Aludj jól, Letícia, és gondolkozz el azon, amit mondtam.
– Az csak abban az esetben fog teljesülni, ha elfelejt engem örökre.
– Sajnos ezt nem ígérhetem.
– Ettől féltem – forgatom felhorkantva a szemem.
– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan látjuk egymást, és kedvedre lesz
az a pillanat. Aztán ha kiérdemelted a farkamat, úgy megbaszlak, hogy a
vattacukros felhőd mellett színes csillagokat fogsz látni.
– A fájdalomtól vagy a gyönyörtől?
– Mindkettőtől – lép elém, majd egy puszit ad verejtékben úszó
kézfejemre.
– A soha viszont nem látásra, mister – mosolygok gúnyosan, miközben
arra várok, hogy minél előbb hagyja el a házamat. Közönyt színlelek, hogy
távol tartsam magamtól, mert félek tőle… valamiért mégis vágyom rá.
Hosszú időn át azért epekedtem, hogy valaki megdobogtassa darabokra
tört szívemet.
Kár, hogy ez a valaki egy olyan fickó, akit az ember szívesebben lát a
barátai oldalán, mint az ellenségei között. Veszedelmes és káros hatással
van az ítélőképességemre. A tekintetében nincs melegség. Fagyos csillogás
tükröződik mélykék szemeiben.
 Az ajkai csak egyetlen mosolyt képesek megformálni, ami rémisztő.
Ezektől a pasasoktól féltik lányaikat az apák… de az én apám ismer
annyira, hogy tudja, nem ijedek meg a szekrényben bujkáló árnytól, hanem
meghívom egy teapartira.
Tetszett a játéka, ezért a részese leszek. Izgatottan várom a következő
találkozást vele.
– Jó éjt, Mr. Black – búcsúzom el tőle.
Ismét kaján vigyort villant felém, majd sarkon fordulva kilép a házamból.
Eddig bírtam tartani magam. Egy szempillantás alatt összecsuklik
mindkét térdem, és hangos koppanással a padlóra esem.
A szívem egy megállíthatatlan gyorsvonat sebességével verdesi a
bordáimat. A torkomat öröm és sírás együttesen fojtogatja.
Segíteni fog. Muszáj kiadnom magamból.
Nem tudom tovább cipelni ezt a terhet.
Oly sok év, oly sok átszenvedett nap, oly sok magányos perc…
Hangosan felzokogok.
Maró gúnnyal távozik testemből a fájdalom.
Itt az idő, Cole.
– Nem tudom, merre jársz; nem tudom, hogy valaha láthatlak-e még; nem
tudom, hogy te is ennyire szenvedtél-e ezekben az években, de ma végre
eljött az a nap, hogy pontot tegyek a történetünk végére.
Azon a napon kell, hogy vége legyen, amikor Hóhér és Hófehérke
megismerkedett.
 Hetedik fejezet
COLE
Visszaemlékezés

Egy fekete és egy szőke hajú kislány izgatottan szaladtak ki kézen fogva
a házból.
A macskaköves járda mellett különböző méretű és formájú kertitörpék
sorakoztak.
A hófehér lécek takarása mögött hatalmas ajándék várta őket. Az egyik
meglepetésen rózsaszín, míg a másikon egy zord, sötét színű fényes papír
verte vissza a délutáni sugarakat.
A lányos csomagoláson még egy fukszia színű selyemmasni is helyett
kapott, melynek szalagjait gyengéden ringatta a lágy szellő.
Mosolyra görbült a szám, mert tudtam, hogy csakis a nagyhangú kislányé
lehet a fekete színű csomagolás.
Hosszú haja két copfba kötve ide-oda libbent a sietős léptektől.
– Várjatok meg, lányok! – kiabált utánuk boldog mosollyal az anyukájuk,
aki egy kisebb, szőke hajú kislány kezét fogta, hogy segítsen még esetlen
lépteiben.
– Állj meg, Letty! – parancsolt rá a szőke hajú lány, majd
belecsimpaszkodott a karjába, hogy megállítsa.
Letty szemeit forgatva fújtatott, majd lefeküdt a zöld gyepre, miközben
fütyörészve dúdolni kezdett.
– Letícia! – szólt rá az anyukája. – Állj fel, de rögtön! Hogy fog kinézni a
szép ruhád?
– Miért kell állandóan hercegnőnek öltöztetned minket? – kérdezte
csípősen, majd felpattant, és a homokozóból kihúzott egy fakardot. – A
hercegnők uncsik. Bocs, Loren. – Bájos mosollyal kért elnézést a
testvérétől. – Te gyönyörű hercegnő vagy. Én harcos akarok lenni, és
fenékbe billenteni a rosszakat.
Felállt egy kerti műanyag székre, és hevesen hadonászott a karddal a
levegőben.
– Azok az idők elmúltak, drágám. Már senki nem közlekedik lóháton és
senki sem ragad kardot, hogy megóvja a birodalmát. És a lányok egyébként
sem lehetnek lovagok.
– Akkor rossz korba születtem. – Csüggedten törzse mellé lógatta a
kardot. – Miért, anya? A lányok miért nem lehetnek lovagok?
– Mert a lányoknak sokkal nemesebb a feladatuk, és gyengébbek, mint a
férfiak.
– Az lehet – töprengett. – De ha a fiúk sokkal beszaribbak?
– Letícia!
– Van egy srác a suliban, akit folyton piszkálnak, de nem védi meg
magát.
– Nem egyformák az emberek. És az agresszió sosem hoz békét. Csak a
gyenge ember bánt másokat.
– Tudom, hogy én vagyok neked Hófehérke, Loren Csipkerózsika, Laura
pedig Hamupipőke, de anya… nem gondolod, hogy ez a szerep nem nekem
való? Én Xéna akarok lenni, a harcos hercegnő.
– Kislányom, az csak egy film, semmi köze a valósághoz.
– Ahogy a hercegnőknek sincs köze a valósághoz.
Több szócsatát is megvívtak, mire kiengedte őket az ajándékokhoz,
amelyek új, csillogó kerékpárokat rejtegettek.
Mindkét kislány gyorsan fel is pattant rá és suhanva elhaladtak előttem.
Észre sem vettek.
Nem akartam utánuk sétálni, mert azzal feltűnést keltettem volna az
emberek szemében. Túlságosan kitűntem a szakadt öltözékemmel. Ez egy
szép utca szép házakkal és boldog családokkal.
Minden olyannal, ami nekem nem volt része az életemnek.
Ezért csak ott ácsorogtam és vártam, hogy egy utolsó pillantással
elbúcsúzzak tőle.
Félóra telhetett el, amikor hangos zokogás közepette visszaérkeztek.
Loren sűrű, szomorú könnyeivel küzdött, amíg Letty csak kacarászott.
Tettem feléjük egy lépést, azonban hirtelen megtorpantam.
Nem mehettem oda.
Meghátráltam, és tovább figyeltem őket.
Letty fehér harisnyáját skarlátvörös vér szennyezte be.
A térdéből csordogált ki a folyadék.
Aztán amikor Loren felé fordult, megláttam, hogy az arca, a szája, de
még az álla is véres.
– Nyugi, nővérkém, a harcosok sokkal súlyosabb sebeket is túlélnek.
– Anya! Apa! – kiabált Loren.
 – Mi történt?
Aggódva rohantak ki mindketten a házból.
Letty elfordult a testvérétől és az édesanyjára nézett.
– Kitört a fogam – mondta közönyösen.

Jelen

Pedofil, perverz.
Kölyökként nagyon sokszor hallottam ezeket a kifejezéseket, azonban
nem gondoltam magamat sem perverznek, sem pedofilnak, amiért
megengedtem a gondolataimnak, hogy a körül a fekete hajú, nagyhangú
kislány körül forogjanak, mert sosem voltak illetlen és megrontó szándékú
elképzeléseim vele kapcsolatban.
Semmi olyasmi, amit velem tettek.
Mindössze csak tizenhárom éves voltam, amikor apám rám küldte a falu
hivatásos kurváját, hogy vegye el a szüzességemet: azt akarta, hogy végre
férfi legyek, és ne egy fiú.
De az voltam… még csak egy fiú.
Éretlen és tapasztalatlan.
A hányás és a könnyek együttesen fojtogattak, amikor a nemi szervem
engedelmeskedett a nő ajkainak.
Apám az ágyhoz kötözte a kezeimet, mert tudta, hogy tiltakoznék az
erőszak ellen.
Rángattam a karjaimat, kiabáltam a drogos prostival, hogy hagyja abba,
de ő csak nevetett rajtam. Akkor is, és azután is, amikor hamar elélveztem.
Miután végzett, behívta az apámat és együtt nevettek meztelen,
kiszolgáltatott testem felett.
Apám az ágy mellé lépett, megpofozta dühtől forrón izzó arcomat, majd e
szavakat morogta:
– Megmutatom neked, hogyan csinálják ezt az igazi férfiak, és te végig
fogod nézni, megértetted?
Amikor elkaptam róla a tekintetem, vastag ujjaival belemarkolt az
államba és olyan erővel szorította, hogy a csontjaim könyörögtek azért,
hogy hagyja abba.
– Ha nem azt teszed, amit mondtam, akkor tudod, mi vár rád, te szarházi!
Vadul fújtattam a fájdalomtól, a haragtól és a megalázástól.
Nem tudtam, mi a rosszabb, de azt tudtam, hogy mi fájna jobban… ezért
kénytelen voltam végignézni, ahogy apám termetes testével leül a székre,
mely megnyikordult a súlya alatt. Azután belemarkolt a kurva zsíros hajába
és a farkára utasította.
Nem éreztem sajnálatot, amikor a nő fulladozni kezdett a torkát hevesen
érő ütésektől.
Megérdemelte a ribanc – gondoltam magamban.
Évekig kísértett annak a napnak az emléke, de ahogy minden más, úgy ez
a kép is fakulni kezdett.
Ameddig nem találkoztam vele, csak az erdő nyújtott biztonságot a
kegyetlenség napjaiban.
Azonban azután nagyon sokszor gondoltam rá.
Talán ő már nem is emlékszik arra a napra, amit én azóta is a szívemben
őrzök…
Egy forró nyári napon egy gyönyörű kislány sétált el előttem, aki fodros,
piros szoknyát viselt.
Taszította őt a bűzöm, a kinézetem.
De az a kislány bátran odajött hozzám és szóba elegyedett velem. Bár
morcos arckifejezéssel ballagott oda, kezében a fagyival, mégis kedves
mosolyt erőltetett az arcára, amikor átadta a nyári finomságot. Annak a
kislánynak nem csak a szépsége maradt meg bennem, hanem a bátorsága is.
Soha senki nem védett meg, de ő felszólalt. Hangosan, fülsiketítően
felüvöltött, hogy az ittas apát megdorgálja és megszidja a helytelen
viselkedéséért.
Az után a nap után minden éjszaka az ő arca tisztaságában kerestem a
megnyugvást. Éles hangja mosolyogva ringatott álomba.
Tetszett az illata. Friss, finom és ápolt volt. Talán méz aromájú
samponnal moshatták hosszú, csillogó haját.
Amikor beszélt, a leheletében érezhető volt még a hűsítő nyalánkság íze.
Megédesítette a forró hőség elviselhetetlen perceit. Ő volt az egyetlen
emberi lény, aki kiállt mellettem. Egy kislány.
A mai napig elmosolyodom a fakuló emléken.
A haragtól kibuggyantak a könnyek hatalmas, gyönyörű szemeiből.
Elsötétült íriszében düh villogott. Fehér arcbőre vörös parázsként izzott.
Hangjából megvetés és undor sugárzott.
A sós, csillogó cseppek mögött nem szomorúság bújt meg, hanem egy
annál sokkal erősebb érzelem: a gyűlölet.
Arcán, sűrűn csorgó könnyei mögött, a harag forró tüze lobogott.
 Hát ezért gondoltam rá… mert meg akart védeni engem, annak ellenére,
hogy még nálam is kisebb és gyengébb volt.
Igaz, én kaptam a pofont, én véreztem, mégis megvigasztaltam volna,
hogy ne sírjon olyan keservesen.
Nem akartam szomorúnak látni őt.
Azonban tudtam, hogy nem ölelhetem meg – és talán nem is szerette
volna, mert büdös voltam. Ezt én is tudtam, ő is tudta, mert amikor először
elsétált mellettem, befogta az orrát, hogy el ne hányja magát.
 Nyolcadik fejezet
LETTY
Miután felkaparom ismét elemekre hullott érzelmeimet és végigsétálok
éles darabkáin, megpillantom a táskámat, amiben Mavis vörös vibrátora
lapul.
Mielőtt találkoztam Coltonnal, tettem egy kitérőt a shopba.
Amint beléptem és megpillantottam a piros kütyüt, rögtön tudtam, hogy
megfelelő lesz neki, mert imádja ezt az élénk színt.
Megigazítom az öltözékemet, belebújok a papucsomba és higgadtan
átsétálok a szemközti házba, hogy hazahozzam a kutyáimat és átadjam neki
az ajándékot.
– Meghoztam a vibrátorodat – lépek be mosolyogva.
– Tedd csak le a konyhában – mondja, és tovább hintázik a székében.
Sammy azonnal hozzám szalad, Dárius pedig kinyújtóztatja a lábait.
Túlságosan jól érzi magát itt.
Nyitva vannak az ablakok, a házban mégis vágni lehetne a tömény
cigarettafüstöt, és ha nem ismerném Mavist, talán még félnék is tőle.
A nappali közepén lágyan előre-hátra ringatózik nyekergő székében. A
dohányzóasztalon elhelyezett lámpa halványan, csak egy bizonyos részét
világítja meg ráncos arcának.
Simán el tudnám képzelni őt egy horrorfilm-jelenetben.
Mosolygok a saját bugyuta elképzelésemen, ezért enyhén megrázom a
fejem, hogy kiűzzem ostoba gondolataim élesen felvillanó képeit.
– Mit mondott az orvos? – érdeklődöm.
– Azt, amit már eddig is tudtunk. Egy halott ember vagyok.
Rágyújt és köhög.
– Nem gondolod, hogy nem kellene szívnod?
– Most már úgyis mindegy, nem?
A hamutartóban hegyekben áll a cigarettavég és a rengeteg… joint?!
Összeszűkült szemekkel figyelem a tartó tartalmát. Rögvest tovaszáll az
összes bánatom, fájdalmam, haragom, Troy külsejének démoni léte, és
Mavis horrorisztikus ijesztgetése.
– Füvet is szívsz? – kérdezem kikerekedett szemekkel.
Nem semmi ez a nő! – csettintek egyet a nyelvemmel.
– Azt mondták, az segít.
 – Mavis! Biztosan nem veszed számításba a műtét lehetőségét? Fizetek
neked ápolót a felépüléshez. Gondoskodna rólad.
– Nem akarok fájdalmat és szenvedést. Az utolsó időkben is úgy fogom
élni az életemet, ahogy eddig.
Csend telepedik közénk.
Hosszú, drámai csend, amikor a szavak semmit sem érnek. A
sajnálatomtól nem fog meggyógyulni, és ha betegként bánok vele, azzal
csak rontok a helyzeten. A kora sosem gátolt meg abban, hogy ne tegyek
neki csípős megjegyzéseket.
Szerette, és szórakoztatta a fanyar humorom.
– Köszönöm, hogy vigyáztál rájuk. Holnap találkozunk. Gyertek.
Tenyerembe markolom a kilincset, amikor Mavis csettint egyet a
nyelvével, majd rekedtes hangon megszólal:
– Megtennél értem valamit?
– Persze, Mavis. – Visszafordulok felé.
A hangom sosem volt még ilyen gyengéd.
– Ne baszogass a halál szélén!

****

Miután magára hagytam Mavist, lezuhanyoztam és ágyba bújtam.

Azonban hiába hunytam be a szemem, nem tudtam aludni, mert az elmém
pillérei nem bírták el azt a nagy mennyiségű információt, amivel terheltem.
Troy felbukkanása, Mavis diagnózisa, és az, hogy ma végleg el kellett
engednem a múltamat.
Összedőlt, s most a romok martalékaiból mentem, ami menthető,
miközben szertefutó gondolataim sebesen keresik a rég üldözött válaszokat.
Pihennem kellene a holnapi megbeszélés miatt, mert ha szétesem,
kudarcot vallok. A bukás pedig nem opció.
Nem akarok többször elbukni. És azt sem akarom, hogy Troynak igaza
legyen, ugyanis többször is átautóztam mostanság Friendlybe.
Egyedül az erdőbe nem tettem be a lábamat, mert nem akartam kést
ragadni és kizsigerelni az elmémet a beteg mesémmel.
Végigvezettem az úton, ahol fák törzseinek tömkelege olvadt össze egy
sűrű, sötét masszává, és magamba szívtam a régi illatokat, ízeket, miközben
kiszellőztettem a fejemet.
Egyedül akartam lenni… csendben az üvöltő gondolataimmal.
 Onnan tudom, hogy Troy nem hazudott nekem, mert valahányszor
találkoztam apámmal a családi ebédeken, láttam a szemében, hogy nem
akarja elfogadni Coltont vejének.
Bármennyi harcot is megvívtunk egymással, talán ő az egyetlen, aki
most, ebben a helyzetben nem téves diagnózist állít fel velem kapcsolatban.
Átlát rajtam, olvas a gondolataimban.
Anya és Loren, de még a nagyi is túl elfogult Coltonnal.
Ő olyan típusú férfi, aki beleillik ebbe a kertvárosi életbe. Nem csak
azért, mert unalmas partner, hanem mert remekül állt neki a garbós pulóver,
amit karácsonykor viselt.
Becsaptam magamat, őt és másokat is azzal, hogy együtt járunk.
Azt hittem, hogy változhatok, hogy az orvosok segíthetnek rajtam, de az
emberi természet kódolva van, és azt nem lehet megváltoztatni és felülírni
sem. Ha valaki mégis megpróbálná, akkor ott összeomlana a rendszer.
Nem véletlenül mondta Brent, hogy az élet színes.
Mi, emberek vagyunk a különböző színek. Mindenkinek megvan a maga
színe, a maga csillogása, a maga különleges csodája.
Csukott szemhéjaim alatt a beleegyezésem nélkül színes képek peregnek,
miközben a langyos szellő újra és újra végigsimítja fedetlen testemet.
Szerettem aludni.
Békés, csendes, fájdalommentes.
Alvás közben sosem kísértettek ezek a látomások, ezek a hangok, ezek az
érzések, ezek az illatok.
Ebben a pillanatban, ahogy a téli zordságot felváltja a nyár melegsége,
érzéseimet, elmémet és testemet a szerelem keserű íze tölti meg.
Forgolódom, fújtatok, testem úgy vergődik, mint egy partra vetett bálna.
Hangosan felmordulok, és tekintetemet az engem szorosan körbeölelő
szürkületre szegezem…
Gyenge szellő lengeti selymes függönyöm könnyű anyagát. Csábító
táncot járnak a holdfényes éjszakában.
Szenvedélyesen ellöki, taszítva távol tartja, majd a következő pillanatban
őrülten magához hívja.
Szorosan és némán ölelkeznek.
Felülök, majd a vékony anyagon keresztül a sötét égboltot figyelem.
A hold gyönyörű fénye csillogó ruhába öltözteti a sivár utcákat.
A törött babácskának honvágya támad.
Hiányzik neki omladozó háza.
 Erdő, mező, kietlen táj.
Ahol a halál után új élet vár.
Porló csontok, bomló tetemek, a halálból életek születnek.
Hív a hazám, hív a földem.
Légy hát fájó szívem bölcsője.
Ölelő karod ringasson,
S soha el ne hagyjon.
Maró érzés hasít testembe,
Sajgó vágy üldöz vastag gyermekeid kezébe.
Levelek táncát, őzek csapását követve
Meglátom, ó, meglátom az én vesztemet.
Tölgyfa ágai takarják el elbűvölő termetét.
Félted fiad, ki elhagyott minket.
Tápláltad, mégis más utakra tévedt.
Országok, tengerek választják el szívünket.
Te újjászülettél, s én elárultalak téged.
– Sajnálom – suttogom az arcomat simogató langyos szellőnek. – Olyan
nehéz elfogadnom a változást, olyan nehéz elfogadnom, hogy mindennek,
amiben hittem, vége szakadt. Nem találom a helyemet ebben a
nagyvilágban.
A keresett válaszok szó szerint az arcomba csapódnak.
Hozzám simul az áttetsző szövet, amikor a szél dühösen felém dobja.
Mintha azt mondaná, hogy ne adjam még fel.
Bebújik a ruhám alá, s az érintése mentén borzongó vágy, hajthatatlan
szenvedély tüze lobban szívemben, forró lángnyelvei felmelegítik fagyos
lelkemet.
– Ez lehetetlen! – ingatom a fejemet könnybe lábadt szemekkel. Olyan
érzés kerít hatalmába, mintha Cole mögöttem állna. Férfias, verejtékkel
elegyedő illata megtölti az orromat. Bőröm felhevül, a szívem majd’
kiugrik a helyéről.
Puha, húsos ajkai szavakat suttognak a fülembe, amelyeket elragad tőlem
az est üvöltő csendje.
Átölelem magam. Simogatom testemet.
Amikor a függöny magamra hagy, eltűnik ő is vele.
Talán örökre.
Egy fényes villanás, egy pisztoly sikító hangja tölti meg a csendes
éjszakát, ami Mavis házából vág sebes utat magának a sötétségbe.
 A szívem egy másodpercre megáll, az ereimben megfagy a vér. Teljesen
kiürül az elmém.
Ösztönből indulok el a kijárat felé. Feltépem az ajtót és olyan gyorsan
szaladok át Mavishez, ahogyan csak tudok.
Meztelen talpamba különféle anyagok szúrnak, de a fájdalom nem mártja
belém éles fogait, mert az adrenalin másodpercenként önti el a testemet.
Kopogás nélkül rontok be hozzá.
– Mavis! – kiabálok.
Amikor meglátom őt a homályos fényben, csillapodik a szívverésem.
Egy széken áll a nappali közepén. Állandóan kontyba csavart haja most a
vállát simogatja. Hosszú, fehér hálóingjét a velem együtt érkező szellő
lágyan ringatja.
Arcán félelem honol, szemei, melyek a földre merednek,
kifejezéstelenek. Zavaros elméje utat tör magának a jelenbe. Vadul reszkető
teste bizonytalanul billeg.
– Mit csinálsz? – kérdezem, és közelebb lépek hozzá.
– Patkányt láttam – mondja alig hallható hangon, ami tőle nem
megszokott.
– Patkányt? – kérdezem, és összeráncolom a szemöldökömet. – A
patkányok nem jönnek be a házakba, Mavis.
– Akkor egy egér lehetett.
Biztos vagyok benne, hogy hallucinál.
– Mavis, tökös nő vagy, de nem gondolod, hogy szegény egérből fasírtot
csinálsz egyetlen golyóval?
– Utálom őket.
– Holnap elmegyünk és veszünk neked egy macskát, aki megfogja őket.
Rendben? Ne lövöldözz egerekre.
– Rendben.
Még közelebb lépek hozzá, és lesegítem gyenge testét a székről.
A házban olyan fűszag terjeng, amitől még az egerei is partit tartanának,
ha nem pusztulnak el a túladagolásban.
– Megígéred, hogy nem lövöldözöl holnapig?
– Igen.
– Akkor magadra hagyhatlak?
– Úgy bánsz velem, mint egy bolond öregasszonnyal. Tudom, mit láttam!
– Hiszek neked – csípem össze az orrnyergemet –, csak nem szeretném,
hogy bajod essen.
 – Tudok magamra vigyázni, és egyébként sem számít már a testi
épségem. Egy törött csont mi nekem a rákhoz képest? – Felkacag, majd
odacsoszog a dohányzóasztalhoz és rágyújt. – Macy azt hitte, hogy előbb
fogok meghalni, de mondtam neki, hogy táncolni fogok még a sírján is.
Úgy látom, tényleg jól van.
– Örülök, hogy jobb kedved lett, de komolyan mondom, ne hozd rá a
frászt a többi szomszédra. Tudod, hogy milyenek… a végén még kihívják
rád a rendőrséget. Mellesleg a melletted lévő házban gyerekek is élnek.
– Idióta az összes – legyint ciccegve, majd beleül a hintaszékébe.
– Ez nem vicces, Mavis. Börtönbe akarsz kerülni?
– Tudom, tudom – kalimpál vézna kezével.
– Rám is rám hoztad a frászt… azt hittem, hogy…
Mavis szeme könnyesen csillog a lágy fényben, amikor rám tekint.
– Jó érzéssel tölt el a tudat, hogy valaki még gondoskodni akar egy olyan
öreg emberről, mint amilyen én vagyok.
– Akkor számításba vesszük a műtéti lehetőséget? – kérdezem lelkesen.
– A franc sem akar még éveken át egyedül és magányosan élni. Te is
jobban teszed, ha lehorgonyozol valaki mellett, mert ha nem teszed,
akkor… – szünetet tart. – Tudod, mit nézel olyan meglepetten?
– Nem.
– A jövődet, kedvesem. Most pedig menj haza és aludd ki magad, mert
szörnyen festesz, pedig még csak huszonnyolc éves vagy.
– Azért nem tudok pihenni, mert a dilis szomszédom egerekre lövöldözik
– jegyzem meg csípősen. – Pá-pá, Mavis.
Alig teszek meg pár lépést, amikor ismét elsül a pisztoly.
Hasra vágódom Mavis zöldellő gyepén. A melleim a hátamon
domborodnak ki a nagy puffanástól.
– A szentségit, Mavis! – morgolódom, és ökölbe szorított kezemmel a
földre csapok.
Ki az az idióta, aki egy ilyen idős hölgynek megadja a fegyvertartási
engedélyt? Ha van neki egyáltalán olyan papírja… Még azt is kinézem
belőle, hogy feketén vette.
A kutyák, köztük az enyémek is, heves ugatásba kezdenek. Figyelem,
ahogy a házaknál egymás után kelnek életre a kinti lámpák.
Gyorsan összeszedem a testemet és feldúlva visszamegyek Mavishez.
– Emeld fel a fonnyadt seggedet arról a székről és menj öltözni, te vén
boszorka. Szerzünk neked egy macskát a sintértelepről vagy összeszedünk
egyet az utcáról. Bárhogy is legyen, de az életem árán is szerzek neked
egyet. A végén bezáratod magad, az isten szerelmére!
Azonban nem kapok választ.
– Mavis?
A hangom bizonytalanul megremeg, amint meglátom, hogy mindkét keze
esetlenül lóg le a teste mellett. Feje ernyedten oldalra billent.
Könnybe lábad a szemem. A szívem összetöri a csontjaimat, amikor
meglátom a halál jeges csókját Mavis halántékán.
Fehér hálóingére vér fröccsent. A gyilkos tárgy a parkettára esett.
Mavis öngyilkos lett.
A szám elé kapom a kezemet és hangosan felzokogok, miközben térdre
rogyok a holttest előtt.
– Úristen!
Behunyom a szemem, és egy újabb álombeli emlék elevenedik meg
előttem.
Brent levágott feje… üres, fakó tekintete és néma ajkai.
Pont olyanok, mint Mavisnek.
Felpattanok, majd kilépve az ajtón belehányok Mavis virágoskertjébe.
A hátam mögött buzgó emberhorda közeledik. Léptük hangosan,
beszédük sértőn zúg végig rajtam, miközben hányok és sírok.
– Mi történt? – kérdezik kórusban.
Veszek egy hosszú, mély lélegzetet, majd kézfejemmel letörlöm a
vacsorám maradványait az ajkaimról.
– Mavis öngyilkos lett – mondom ki hangosan.
Szörnyülködve néznek végig rajtam, miközben bennem óriási harag
pusztít.
Legszívesebben elfutnék a tekintetük elől. Végigszaladnék a nyirkos
fűszálakon, majd az úton, ami visszavezet oda, ahonnan jöttem. Az sem
érdekelne, ha kavicsok ezrei vágnák szét a bőrömet.
De inkább visszafordulok a sarokba és tovább folytatom a hányást a
tökéletes színészi alakításuktól.
Tudom, hogy mindenki utálta Mavist. És meg is volt erre az okuk, hiszen
Mavis sosem volt senkivel sem kedves és udvarias. Sosem mosolygott
senkire, és ahol csak tudott, bajt kevert.
Will komor hangja csendül fel mögöttem, hogy bejelentse az esetet,
miközben mindenkit hátrébb terel a bejárattól.
Will évekig együtt szolgált Brenttel.
 – Jól vagy? – tartja el a fülétől a telefont.
– Úgy nézek ki, mint aki jól van? – kérdezek vissza dühösen. –
Szükségem van egy zsebkendőre – folytatom kicsit higgadtabb hangon.
Will-lel és a feleségével, Carennel Brent temetésén találkoztam először.
Mind a hárman meglepődtünk, amikor összefutottunk az utcán, miközben
Lydiát tanítottam görkorcsolyázni.
Többször is próbálkoztak velem kapcsolatot kialakítani Brent emlékére
hivatkozva, azonban engem nem vitt rá a lélek, hogy még több embert
engedjek be az egyébként is korlátozott köreimbe.
A túl sok ember túl sok beszédet és problémát foglal magába. Ezért
udvariasan visszautasítottam az érdeklődésüket, és a munkámra hivatkozva
kibújtam a kötelezettségeim alól, ami a kedvesség viszonzását jelenti.
Hiába a hosszú terápia, még az sem változtatott azon, hogy képes legyek
felszínes kapcsolatokat kialakítani az emberekkel. A legjobb mentségem
mindig a munka volt. Így elkerülhettem a kínos beszélgetéseket, a színlelt
érdeklődést és az erőltetett jópofizást.
Egyedül Mavist nem tudtam magamtól távol tartani – nem mintha
akartam volna. Ő volt számomra az egyetlen érdekes és értékes dolog ebben
az utcában.
Nélküle tényleg magányos lettem volna.
Ribi Macy… Az öreglány úgy köpte a trágár szavakat, mint a szotyihéjat.
Nem kellene a halála miatt bűntudatot éreznem, mert alig ismertem.
Zárkózott teremtés volt, és a magánéletéről sosem beszélt szívesen.
Talán még bölcs is volt a maga módján, mert lehet, hogy tényleg
önmagam jövőbeli alakját láttam benne, ami, valljuk be, nem szép
látvánnyal kecsegtetett az életemre nézve.
Valaki rám terít egy pokrócot, majd gyengéden simogatni kezdi a
hátamat, de felnyögve magam mögött hagyom a kedves kezek tulajdonosát
és távolabb sétálok az emberseregtől.
A lábaim csak addig képesek elvinni, ahol a járda és a zöldellő gyep
találkozik.
Fények, hangok, formák olvadnak össze körülöttem.
Fülemben felforrt vérem bugyogását, szívem heves zakatolását
érzékelem.
Düh, csalódottság és fájdalom nyalogatja kéjesen az elmémet.
Mintha ismét mellettem lenne a sárga szemű, fekete, lebegő leplem, aki a
keblére öleli a testemet. Hosszú karjai fojtogatják gyarló szívemet.
 – Nem! – kiáltom. Hangom óriási robajjal hasít a sivár éjszakába. – Tűnj
innen!
Ökölbe szorított tenyeremmel a fűbe csapok. Testem kissé előrezuhan a
lendülettől.
Totálisan őrültnek tarthatnak engem.
Ki nem szarja le, nem?
Fogalmuk sincs, hogy ez mekkora veszteség nekem.
Hideg verejtéktől reszket a testem, miközben forró könnyeim szomorúan
simítják végig érzéketlen bőrömet.
Fájdalom, keserűség, magány.
A mellkasomat kínzó érzések örömmel foglalják el újból méltó helyüket
a testemben.
Hosszan, némán, meredten bámulom remegő ujjaimat.
Egy apró húzás… begörbítem a mutatóujjamat és bumm. Elsül a fegyver.
Azzal egyidőben eltávozik egy élet.
Csak akkor szakítom el a tekintetem a földről, amikor meglátom a piros
és kék váltakozó fénysávokat, amelyek Mavis háza elé parkolnak.
A következő autó, amelyik éles kanyarral érkezik az utcába, megadja az
utolsó lökést, hogy azt kívánjam, nyíljon meg alattam a föld és nyeljen el
engem egészben, az összes fájdalmammal együtt.
Egy fekete halottaskocsi, ami nem csak Mavis testét viszi el innen,
hanem lelkem egy apró darabkáját is.
Miért, Mavis?
Volt még időd! Nyerhettünk volna még időt!
Haragszom rád, te vén boszorkány!
Másodpercek? Percek? Órák? Vagy csak egy röpke pillanat? Nem
tudom…
Mintha megállt volna körülöttem az idő, az élet.
A házat körbehúzták sárga szalaggal, kirekesztve a bámészkodókat.
Egyedül én maradhattam a kör közepén.
Talán gyanúsítottnak tartanak?
Vállrándítva söpröm le magamról ezt a kis terhet. Eltörpül Mavis
látványa mellett.
Kínomban felkacagok, és megdörzsölöm az orrnyergemet.
– Milyen meglepetéseket tartogatsz még nekem? – kérdezem, s a
tekintetemmel a sötét égboltot fürkészem.
Már magában is beszél?
 Hm! Adj okot, kislány a zsaruknak, hogy őrültnek tartsanak és
lecsukjanak…
Will leguggol elém.
– Gyanúsított vagyok? – kérdezem.
– Nem – sóhajt. – Egyértelmű, hogy öngyilkosság volt.
Bólogatok és előre-hátra ringatózom.
– Vannak olyan emberek, akik nehezen birkóznak meg egy ilyen
látvánnyal. Nagyon jó orvosaink vannak, akik segíthetnének neked ezt
feldolgozni.
Nem tudom, hogyan nézhettem Willre, de biztos nem a legcsábítóbb
pillantásommal, mert a szája kissé elnyílt, miközben kikerekedett a szeme.
Talán egy őrült vagyok gonosz nézéssel?
Lehet, mert azt érzem, hogy a harag kis szikrája fellobban a testemben.
Bőröm szinte viszket, úgy égek.
Cole gyilkos tekintetét imitálom, amit a sötét szobámból hívok elő.
Szemeimmel fogságban tartom Will tekintetét, és követem még a legapróbb
mozzanatát is a szemgolyóinak.
– Nem kell orvos – mondom gonosz mosollyal az arcomon. – Jól vagyok.
Felállok, lecsúsztatom magamról a pokrócot és odanyújtom Willnek.
– Ha nem akarsz bilincset tenni a csuklóimra, akkor itt sem vagyok.
– Menj csak, Letty.
Gyász.
Első szakasza: a tagadás, majd jön a düh, az alkudozás, a depresszió, és
végül az elfogadás.
Vajon most melyik ponton fogok elbukni?
Egyedül kell ismét megküzdenem a már jól ismert érzésekkel.
Nem hívhatom vissza Coltont. Nem zargathatom Lorent a halott
szomszédommal.
És örülök annak, hogy nem tudom Troy telefonszámát, mert félek, hogy
olyasmit tennék, amire még nem vagyok lelkileg felkészülve.
Miközben vontatott lépésekkel, mezítláb visszasétálok a lakásomhoz, a
gondolataim csakis Troy körül forognak.
Fájdalommal akarja kiűzni a fájdalmamat?
Képes erre?
A módszere bevált orvosság lehet málló életemre?
Behunyom a szemem és felidézem kemény testét, ami a testemnek
feszült.
 A puha ajkai érintését, a szeme fagyos csillogását, amikor rám nézett, és
azt az ördögi mosolyát, amivel halálra rémített.
Majd a gyengéd oldalát, amivel csókot hagyott az ajkaimon, a gyengéd
érintését, amivel végigsimított a karjaimon.
Néhány könnycsepp, néhány álmatlan éjszaka és fájó testrész
megfizethető lenne azért, hogy végre meggyógyuljak.
Készítsen belőlem új babácskát, akivel bátran játszhat, ha játszani támad
kedve. Formáljon úgy, ahogyan neki a legjobban tetszem, s ígérje meg,
hogy a szerelem nem képezi az alku részét.
Nem akarok újabb szerelmet, újabb szenvedélyes szívdobbanást.
Élni akarok, és annak minden cseppjét élvezni.
Vágyom arra a furcsán gyönyörű érzésre, amit Troy hidegsége ébresztett
a testemben.
Talán, ha a végére érünk a történetnek, én leszek az ő jégszívű
hercegnője.
 Kilencedik fejezet
LETTY
Különleges módon nem hasogat a nyakam és a fejem.
Az ébresztőóra egy karnyújtásnyira vinnyog tőlem.
Megesik, hogyha az ember totál szétesik, nem emlékszik néhány részletre
az életéből, de én tisztán emlékszem arra, hogy készítettem egy forró
csokoládét, kiültem a tornácra, és apró kortyokat ittam az édes ízű
italomból.
Tekintetemmel a füvesített kerteket vizsgáltam, és undorodó arccal
néztem Mavis házát. A szél játszadozott a sárga szalaggal, ami a képembe
röhögve ismét előhívta ocsmány múltam emlékeit.
Gúnyos mosollyal emeltem magasba Oroszlánkirályos bögrémet, és
Mavis emlékére kiittam az egészet.
Összegömbölyödtem a székben, nyakamig felhúztam a pokrócot, és
néztem a csillagokat. A szemhéjaim elnehezültek, majd lecsukódtak.
Nem éreztem, hogy lenne erőm bemászni az ágyba, ezért nyugodt szívvel
aludtam el a csillagos ég alatt.
Átfutott az agyamon, hogy reggel az újságos srác ébreszt majd fel és
kapkodva elkésem a megbeszélésről, amit elrontok.
Felkészültem a legrosszabb eshetőségekre is.
Majd szomorú képek, keserű emlékek csaltak ki ismét könnyeket a
szememből, amikor némán, rázkódó testtel sirattam elcseszett életem
maradványait, és azt, hogy Mavis nem szedi össze többé a reggeli újságot.
Aztán a sírásom átfordult siralmas nevetésbe.
Úgyhogy teljesen biztos vagyok abban, hogy nem a két gyönyörűséges
lábam hozott be az ágyamba.
Talán Will volt olyan kedves?
Láthatta rajtam, hogy totálisan szétestem tegnap éjjel…
Néha megmosolyogtat, néha hányingerem van ettől a kedvességtől. És
néha elgondolkozom azon, hogy belőlem ez miért hiányzik?
Az istenit! – csapok ököllel a puha párnába és úgy belemarkolok, mintha
meg akarnám fojtani azt a szerencsétlen tárgyat.
Azt sem tudom, hogy képes leszek-e levezetni ma a tárgyalást azokkal a
fontos emberekkel.
 Képes leszel rá, mert nem azért jártál dilidokihoz egy éven keresztül,
hogy most elbukj.
Na, ja! – válaszolok magamnak és elfintorodom a gondolattól, hogy Will
ismét el akart küldeni egy „mókuskához”.
– Ah! – Felnyögök, és lerúgom magamról a takarót.
– Jó reggelt – szólal meg egy vérfagyasztó hang mögöttem.
Kipattan a szemem. A szívem egy másodperc töredékére megáll, majd
mint akit kiütnek defibrillátorral.
Bumm, bumm, bumm, bumm.
Úgy üti a bordáimat haszontalan szervem, mintha ki akarna szabadulni a
bőrömből, majd a bosszantó gazdája testét hanyagul itt hagyná ezzel a
férfival az oldalán.
Bár, ha a végtagjaimon múlna, ki is lophatnák alólam az ágyat, mert úgy
megbénít a tudat, hogy mozdulni sem tudok.
– Ez egy rémálom? – kérdezem, és reménykedem benne, hogy igen.
– Nem. Ez a valóság.
– Az még rosszabb! – csúszik ki a számon.
Lassan megfordulok.
A tekintetem összetalálkozik azzal a csodálatos, hideg tekintettel.
Ujjai gyengéden elsimítják az arcomra tapadt hajszálaimat.
Légzésem szabálytalan és hangos.
Zihálva szívom be a jelen édes pillanatának fahéjas illatát.
Hmm!
Almáspite.
Megnyalom kiszáradt ajkaim szélét.
A mellkasom gyorsabban emelkedik és süllyed. A szexuális vágyam,
amit a puszta személyiségével táplál, csúnyán elárul engem.
A vékony pizsamafelsőm alatt megkeményednek a mellbimbóim.
Csúcsos alakban simulnak a finom anyaghoz, és ágaskodva epekednek a
pimasz alak ajkai után, aki gátlástalanul fekszik mellettem. Mintha ez a
világ legtermészetesebb dolga lenne.
Reszketek, mert félek. Remegek, mert vágyódom.
Ajkai lassan közelítenek felém.
A tér elkezd zsugorodni kettőnk közt, aztán egy utolsó szemkontaktus
után teljesen elfogy.
Megszűnik még az Univerzum is, amikor a hatalmába keríti a számat.
 Gyengéden magába szívja az alsó ajkamat, majd elengedve megízleli a
felsőt is.
Nyelve érzékien csúszik belém.
Befogadom, és viszonzom bájos érkezését.
Tenyere végigsimít a combom belső felén, és az ujjai kérdés nélkül forrón
lüktető ölemhez vándorolnak.
A szívem pánikszerűen kalapál; most éppen a torkomon keresztül keresi
a menekülési útvonalat, miközben a csiklóm telhetetlenül sóvárog azokért
az ujjakért.
Csókja tolakodóbb és vadabb tempót diktál.
Belenyögök a szájába.
– Kérem! – suttogom.
Ujjbegye finoman köröz a piercingem körül. Felajz és elbűvöl az
érintése. Kiürül az elmém. Eltűnik minden fájó emlék, rossz érzés.
Menedéket ad nekem ebben a kegyetlen viharban, és szárnyakat,
amelyekkel…
Szárnyakat – tudatosul bennem, amint másodszorra is kimondom
magamban.
Gyönyörű hattyúm.
– Ilyenkor úgy festesz, mint egy madár, aki felszáll a viharban, hogy
dacoljon az elemekkel. De előbb vagy utóbb úgyis elmossa a szárnyaidat az
eső, és gyenge, fáradt, büszke testedet a gyönyör villámcsapásai rázzák
meg. Karjaimba hullsz, gyönyörű Hattyúm.
Elmémet ismét ocsmány gyász piszkolja össze. Egy futó, mérgező csókot
lehel a jelenre. Pusztító ereje végigsöpör a testemen.
Kézfejemet Troy kézfejére helyezem, és gyengéden elutasítom az
érintését.
– Sajnálom, de még nem állok erre készen – vallom be, és lesütöm a
szemeimet.
– Tudom – suttogja. Lelkem megborzong démoni hangja miatt. – De
nemsokára úgyis az enyém leszel, Letícia!
Hiszek neki: az övé leszek, de nem ma, és talán nem is holnap.
Egyszer… amikor Cole szelleme nem akar már kísérteni engem.
– Egyébként mit keres ismét hívatlanul a házamban? – kérdezem.
– Hallottam, hogy mi történt a szomszédoddal.
– Honnan?
– Mindent tudok, ami ebben a városban történik, Letícia.
 – Ez aggasztó.
A sötét, gonosz mosoly, ami őt büszkeséggel tölti el, az engem
félelemmel.
– Befolyásos ember lehet, ha még arról is tud, hogy egy idős asszony
végez magával.
– Csak azért nem kerülte el a figyelmemet, mert tudom, hogy
kapcsolatban álltál vele. Tudtam, hogy a halála rosszul fog érinteni, és félő,
hogy maga alá temet a gyász, ha úgy érzed, nincs olyan ember, aki veled
együtt cipelné ezt a terhet.
– Mennyit tud rólam? Mennyi információt csepegtetett apám a markába,
hogy biztos legyen a dolgában?
– Mondhatni, mindent. De leginkább az elmúlt hat évről beszélt nekem.
Fontosnak tartottam azt, hogy kivel és mivel állok szemben. Némelyik
információt nagyon nehezen árulta el, de aztán mégiscsak sikerült
kiszednem belőle. Tudok hatni az emberekre.
– Efelől kétségem sincs. Négy éve senki sem került hozzám ilyen közel.
Főleg nem majdnem intim kapcsolatba – vallom be.
– Tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgom veled. Négy éve siratod a
múltad, és csapdába ejtetted a saját szíved. Ez a szív – végigsimítja dús
mellemet – még mindig olyan hevesen dobog érte, mint az első pillanatban.
– Azt mondta, nem lesz velem gyengéd, mégis gondoskodik rólam.
– A szerelmet nem sirathatod a vállamon. A szomszédod halála más. A
halál tiszta.
– Tiszta?
– Feloldoz földi bűneink alól.
– Hívő ember, Mr. Black?
– Vannak olyan alkalmak, amikor elmegyek a vasárnapi misére. És te,
Letícia, hívő ember vagy?
– Szerintem erre nem akarja hallani a választ.
Néha igen, néha nem. Néha elküldöm melegebb éghajlatra a mi dicső
Urunkat, néha fohászkodom hozzá, hogy adja vissza azt, amit elvett tőlem.
James, Cole, Brent, és most Mavis…
A telefonom megcsörren. Azzal egyidőben valaki heves ütéseket mér az
ajtómra.
A hátsó kertből Dárius és Sammy erélyes ugatását verik vissza a szobám
falai.
A kijelzőn a Nővérkém név vibrál.
 – Miért hívsz, miközben szétvered az ajtómat? – kérdezem, és elfordulok
Troytól.
– Nem én, hanem Colton.
– Mi? Miért van itt?
– Az SMS után beszéltem vele.
– Loren – ejtem ki bosszúsan a nevét. – Nem kellett volna a nyakamra
küldened! Tudod, hogy milyen fontos napom van ma. Nem tudok vele is
foglalkozni.
– Azt hittem, szabadnapot veszel ki.
– Ez a nap életem egyik legfontosabb napja. Azért, mert a vén boszorka
úgy döntött, hogy a könnyebbik utat választja és önként kilép ebből a
játékból, amit életnek nevezünk, nem fogom elcseszni a saját játékomat,
amiben úgy néz ki, hogy nyerő szériában vagyok.
Persze csak ha az üzleti életemet vesszük alapul. A magánéletem már hat
évvel ezelőtt csúnyán leszerepelt.
– Oké! Nyugodj meg. Én csak jót akartam.
– Tudom – csípem össze bosszúsan az orrnyergemet és megrezzenek,
amikor Troy ajkai megérintik a fülcimpámat és belesuttog a fülembe: –
Düh.
Kikerekedett szemekkel, zakatoló szívvel pillantok rá.
A gyász második fázisa máris bekopogtatott volna?
Hát akkor csírájában kell elfojtani, és nem kinyitni előtte az ajtót.
Kopp. Kopp. Kopp.
De Coltonnak ki kell nyitnom.
Megszakítom a hívást, majd a tenyerembe temetem égő arcomat.
Essünk túl rajta.
Felpattanok, magamra húzom a köntösöm, és mielőtt kilépek a szobából,
visszafordulok a sötét lovagom felé.
– Ki ne jöjjön a szobából! Már így is összeroppantja az elmémet a
vigyora, ami azt suttogja, hogy annak a férfinak, aki az ajtó túloldalán vár
rám, és akivel egy éve járok, nem szeretném, hogy lássa ezeket – mutatok a
melleimre. – Magának meg az első pillanatban megengedtem, hogy a lábam
között matasson. Úgyhogy, ha kérhetem, Troy Black, törölje le a diadalittas
vigyorát a képéről, mielőtt én teszem meg.
– És most mit fogsz tenni, Letícia? Ismét elhajtod kitartó lovagod, aki
immár másodjára áll a küszöbödön és csakis arra vár, hogy végre
beengedd? Nem, nem csak a házadba, hanem… – Felül, majd az ujjait,
amelyek percekkel ezelőtt engem simogattak, lassan és izgatóan a szájába
csúsztatja. Ajkai szorosan köré fonódnak, s amíg erotikusan lenyalja róluk
az ízemet, egy pillanatra sem szakítja el rólam a tekintetét.
Kissé elnyílnak az ajkaim, a torkom kiszárad, az agyam hosszú
szabadságra megy, a szeméremtestem pedig csak azt suttogja: Lovagold
meg!
Hülye! – válaszolja neki a szívem.
A gyomromat édes érzés rántja görcsbe, forró, lüktető ágyékom szomorú
könnyeivel öntözi selymes fehérneműmet, amiért megvontam tőle az
orgazmus gyönyörét.
Bocsi.
Troy a legelegánsabb mozdulatokkal leszáll az ágyamról és az ablakom
elé lép.
Kissé elhúzza könnyű függönyömet, és kitekint a tiszta üvegen.
Megfojtom! Megfojtom! Megfojtom!
Talán a bíró is megérti, miért tettem, és feloldoz szörnyű bűnöm alól…
Azonban ahogy figyelem a csak férfit, és nem úgy, mint Troyt, a férfit,
mélyen, valahol legbelül mintha megmozdult volna valami.
Ez a pillanat.
Ez az érzés.
Eszményi. Csodálatos. Talán varázslatos?
Minden nap egy új kezdet, egy új esély.
Talán ami odabent mocorog, nem más, mint a remény?!
A férfi elegáns, sötét öltözete, fehér arcbőre tökéletes harmóniát teremt a
piros szövethez simulva. Rabul ejt sötét tekintete, miközben rám tekint a
vékony anyagon keresztül.
Különös, izgalmas és bizsergető hatást gyakorol rám ez a pillanat.
Édes vágyak, pornófilmbe illő képek, erotikus érintések cikáznak a
sejtjeim között.
Egy picit… csak egy pillanatra behunyom a szemem és mélyen magamba
szívom a szoba atmoszférájának mámorító illatát.
Érzem, ahogy a mellkasom megemelkedik, a vékony selyemanyag lassan
szétnyílik.
Megérdemlem a boldogságot?
Megérdemlem őt?
Továbbléphetek négy év után?
 Csukott szemhéjaim alatt mintha egy kívülálló szemével látnám
magunkat.
És amit látok mind a nőben, mind a férfiban, az a vágy, a szenvedély,
amely félelemmel párosul.
És amint kinyitom a szemem, megszólalok:
– Nem tudom, mit teszek ezután – vallom be őszintén.
Troy komor, egyben komoly arccal fordul felém. És akkor, mintha
felkapcsoltak volna egy villanyt az agyamban…
Azt akarja, hogy végleg zavarjam el Coltont.
Laza köntösöm huncutul lecsúszik a vállamon. Troy elém lép, és
gyengéden visszahúzza puha bőrömre.
A szívverésem felgyorsul, amikor a tekintetemet az előttem álló férfi
izmos mellkasára szegezem.
Érintése nyomán lángba borul a testem. Ujjait végigfuttatja az oldalamon,
majd megragadja a köntösöm madzagját és olyan erős csomóba rántja össze
a derekam körül, hogy a tüdőmben reked a levegő. A finom selyem a
húsomba csíp.
Ezzel a határozott és gyors lendülettel magához húz.
Melleim durván, hasam szigorúan simul össze kemény mellizmaival és
dagadó farkával.
Tenyerébe markolja a köntösöm zsinegjét, megrántja, hogy még közelebb
húzzon a testéhez.
Erősen tartja rövid pórázom, miközben a másik tenyerét a nyakszirtemre
szorítja. Ujjai a bőrömbe mélyednek, erősen megtartva a fejemet, hogy ne
tudjak elszökni váratlan és heves támadása elől.
Még egyszer megrántja a könnyű anyagot.
Belenyögök parancsoló csókjába, és remegve várom a következő
utasítást.
Helyes viselkedés?
Nem!
De ezt mondd cafka testemnek, aki az észérvek ellenére úgy simul a
karjaiba, ahogy a férfi lüktető merevedése izzó szeméremtestemhez.
Ajkaim megduzzadva lüktetnek az erőszakos csóktól. Mellkasom fel-le
pattog. A szívem pedig – ha van egyáltalán még szívem – éppen
összecsomagol egy bőröndbe.
Tudom, hogy szereted még, de gondolod, hogy négy kibaszott év után
visszajön értünk? – kérdezem tőle és magamtól is. Minden erőmmel küzdök
az ellen, hogy el ne sírjam magam.
Azonban csak akkor tudom átugrani ezt a szakadékot, ha hagyom, hogy a
fájdalom újra átjárja a testemet. Muszáj éreznem. Muszáj megélnem.
Muszáj, hogy az utolsó kínzó cseppjei is távozzanak belőlem.
Tegnap este azt mondtam, hogy elengedtem a múltamat, de a múltam
folyton mély hasadékot húz elém, amit nem tudok átlépni.
Olykor beleugrom, hogy egészben elnyeljen, olykor pedig azon az
oldalon maradok, ahol a fájdalom hegyes karmokkal, éles metszőfogakkal
lakmározik belőlem.
Az elmúlt években lélegeztem, dobogott a szívem, de nem éltem igazán,
csak a halál és az élet vékony mezsgyéjén lépkedtem és épphogy nem
haltam meg.
Túl sok a „talán”, de akkor is meg kell próbálnom összeszedni
megmaradt életem morzsáit, és Troy mellett folytatni.
Érzem, hogy ő az a férfi, aki ebben segíteni tud nekem, és aki mellett
megnyugodhat fékezhetetlen szívem.
Nem csak a testemre hat a jelenlétével, az érintésével és a szavaival,
hanem a lelkemre is.
Azonban azt is tudom, hogy még mindig szerelmes vagyok Cole-ba.
– Sírj, ha attól jobb – suttogja.
Könnyes szemekkel pillantok rá, és bólintok.
– Ki kell nyitnom az ajtót – mondom sóhajtva, és gyorsan kibontakozom
a szoros ölelésből.
Tenyeremmel letörlöm a sós, csillogó cseppeket, és megigazítom hiányos
öltözékemet.
– Ne gyere ki, kérlek.
– Az első lépés.
Kérdőn tekintek rá.
– Végre tegezel.
Lágyan bólintok, és kedvesen elmosolyodom.
– Talán tényleg itt az ideje annak, hogy észhez térjek és kimásszak abból
a szarral teli gödörből – idézem a tegnapi monológját.
– Nehéz döntés?
Megfagy ereimben a vér.
Álom vagy valóság?
Ne kergess rémeket, kislány!
– Igen, kibaszottul nehéz.
 Legszívesebben ökölbe szorítanám mindkét kezem és heves ütéseket
mérnék a bejárati ajtóra, hogy levezessem a haragom, a szomorúságom, és
elüldözzem az őrült viselkedésemmel Coltont.
Hogyan magyarázhatnám el neki az igazat?
Zakkantnak tartana, amiért nincs is okom megsértődni.
Az vagyok… egy zakkant elme, őrült ötletekkel. Mert éppen arra
készülök, hogy az ördög szeretője leszek.

****
Amint kinyitom az ajtót, Colton szorosan a karjaiba zár.
– Ó, édesem! Hallottam, mi történt a szomszédoddal. Tudom, hogy
barátok voltatok.
Barátok?
Sosem gondoltam úgy Mavisre, mintha a barátom lenne. Csak egy
idegesítő és szórakoztató szomszédot láttam benne, aki imádott a többiek
szemetében turkálni és megosztotta velem, amikor becsípett.
Nem mintha érdekelt volna… de meghallgattam.
Esős napokon néha összeültünk pókerezni. Örült, hogy minden
alkalommal elnyerte a pénzemet. Mindig benyálazta az ujját, megszámolta
a zöldhasúakat, rám mosolygott, azután bedugta a melltartójába.
Sokszor vigyázott Sammyre és Dáriusra, hogy ne legyenek magányosak,
amíg dolgozom.
Ennyiben ki is merült a kapcsolatunk.
Egyikünk sem osztotta meg a magánéleti problémáit.
Nem kérdezősködött a múltamról – elég volt neki annyi, amennyit tudott,
és kiegészítette az ő elképzelésével a sztorit.
Egyedül annyit fűzött hozzá, hogy szerinte Colton nem hozzám való, de
ezt én is nagyon jól tudom. Egy napon rá fogok jönni arra, hogy
elvesztegetem az időmet egy olyan férfira, akit nem szeretek.
Köpni-nyelni nem tudtam, csak meredtem rá döbbenten. Majd hozzátette,
hogy a titkom nála biztonságban van, ne aggódjak. Nem tudtam, milyen
titokról beszélt, ezért csak legyintettem egyet: – Ne butáskodj, Mavis.
És töltöttem még egy kis whiskyt. A boszorkány úgy itta a szeszt, mint
mások a vizet.
Folyton hangosan csettintett egyet a nyelvével, miután kiürítette a
poharat.
 Makacs, büszke nő volt, és egy kicsit beképzelt is… Ezért dönthetett úgy,
hogy közbeavatkozik, és nem várja a fotelben ülve a halált. Tudta, hogy
nincs esélye a rákkal szemben, és talán időpocsékolás is lenne küzdeni vele.
Az emlékek elárasztják az elmémet és mosolyt csalnak az arcomra.
Sosem akadt egy unalmas és felesleges percem sem mellette.
Már értem, miért érzek ilyen szörnyű, fájdalmas sajgást a mellkasomban.
Az emberek meggyászolják a barátokat.
És Mavis a barátom volt.
Viszonzom Colton szoros ölelését, karjaimat a dereka köré fonom, és a
fejemet a mellkasára fektetem.
Ő is a barátom – tudatosul bennem a gyengéd érzelem.
Hosszú percekig állunk így, amíg ismét azon töprengek, hogy mit kezdek
vele…
Netán zavarjam el? Vagy hívjam be egy kávéra, amíg lezuhanyozom és
elkészülök? Majd csak azután zavarjam el?
A második felvetődő megoldás mellett döntök, mert az a helyes és
udvarias bánásmód.
Korrekt lépés lenne tőlem, hogy megháláljam mindazt, amit értem tett és
tesz.
Kibontakozom az ölelésből, már amennyire megengedik a karjai, és
átpillantok a válla felett.
Mi a…?
Hatalmasra kerekedik a szemem, a szám kissé elnyílik.
Hogy kerülhetett ide? – kérdezem magamtól.
Troy egyenesen felénk sétál.
A szívem hevesen dobog a férfi elszánt, komoly, gonosz arcától.
Remélem, nincs ikertestvére, mert a kettős gyilkosságot már nem úsznám
meg.
Azonban amikor fogait megvillantva elmosolyodik, a testem reszketni
kezd.
Olyan érzést plántál belém a pillantásával és démoni mosolyával, mintha
árulást követtem volna el.
Troy megáll, hangosan csikorgatja a fogát.
Mintha lehetőséget kínálna fel nekem, mielőtt végleg mellénk érkezne, és
elnyerném végső büntetésemet.
Gyorsan lesöpröm magamról Colton kezeit és egy enyhe biccentéssel
üzenek Troynak, hogy ez még nem az a pillanat, amit elvár tőlem.
 Írisze elsötétül, fogai még hangosabban súrlódnak egymáshoz. Törzse
mellé lógatott keze ökölbe szorul.
Miért? – meredek rá döbbenten. Egyáltalán nem értem ezt a viselkedését.
Bár amint végiggondolom zűrös életem pillanatait, valamelyest kitisztul a
ködös kép…
Nem akar még Coltonnal is megmérkőzni, mert tudja, hogy nem ő a
vetélytársa.
Ugyanis akárhányszor hozzáér a testemhez, a szívem csakis egyetlen férfi
után kiált.
És bármennyire is bénán fog hangzani, érzem, hogy annak a férfinak a
szíve visszakiált.
Azt a mélyről jövő suttogást, vágyat, szenvedélyt, de legfőképp szerelmet
nem két nap alatt fogja majd elfeledtetni velem.
De persze ehhez én is kellek.
Kívánnom kell a felejtést.
 Tizedik fejezet
COLE
– Azt hiszem, jót tesz neki a terep.
Lex kedves hangja csendül fel mögöttem, miközben Tavaszt
visszavezetem az istállóba.
Leveszem róla a nyerget és a kantárt, majd megsimogatom a hátát.
Fejét fel-le mozgatva, sörényét megrázva nyerít fel, majd a hang irányába
szalad.
Lex fellép a karám legalsó fokára, hogy minél közelebb kerüljön a
lovához.
A lágy szellő belekap hosszú, barna hajába, és Tavasz sörényével együtt
összeborzolva dobálja őket a levegőbe.
Kapcsolatok.
Ember és ember között.
Ember és állat között.
Ember és természet között.
Minden kapcsolatban áll egymással.
Tenyerem ökölbe szorul, amikor a láthatatlan érzés hideg pengével metsz
utat magának a testemben.
Ha visszamész, meghúzod a ravaszt.
Behunyom a szemem, és az ég felé fordítom az arcomat. Az erőtlen, fakó
sugarak gyengéden csókolják végig a bőrömet, melegítik hitvány létemet.
Amikor meglőttek, amikor megszúrtak, mindig lett egy heg, egy vágás,
amit láttam. Tudtam, miért fáj, de ez… szavakkal nem lehet kifejezni ezt az
érzést, amit a mellkasomban érzek.
Hiába szívok magamba rengeteg levegőt, hiába domborodik ki a
mellem… azt érzem, hogy vele együtt a sajgó érzés is növekszik.
Összeroppantja a csontjaimat, megfojtja a tüdőmet és a szívemet.
A fájdalom, kibújva a testemből, fölém tornyosul.
Éles karmai a vállamba mélyednek, és minden erejét beleadva taszít le a
mélységbe.
Nyom, nyom és nyom.
Lejjebb, lejjebb és lejjebb süllyedek.
A térdeim megremegnek, azonban nem rogyok össze.
Küzdök ellene.
 Ha visszamész, meghúzod a ravaszt.
Elmosolyodom.
A gondolat ostoba, mégis a legőszintébb, a legtisztább.
Megérdemlem a halált mindazok után, amit vele tettem.
Bízott bennem, mégis elárultam.
Biztos jövőt ígértem a szívének és elcsábítottam a testét, mégis a
legaljasabb módszerekkel tettem őt tönkre.
Hagyni fogom, hogy ő húzza meg először.
 Tizenegyedik fejezet
LETTY
Szerencsére Colton semmit sem érzékelt azokban a percekben, amikor
Troy ellen küzdöttem képzeletben.
Helyes döntés volt tőle, hogy elfordulva meghátrált, mert az hiányzott
legkevésbé, hogy első sorból nézhessem végig a mérgező
férfiasságpárbajukat.
Pont a mai napon, amikor életem egyik hatalmas mérföldköve előtt állok.
Vagy elérek hozzá, vagy látványosan elbukom előtte, aztán megint
nyalogathatom sajgó sebeimet.
Egyáltalán nem divat manapság a vérző sebhely, amivel tele van a testem.
Persze mindez csak átvitt értelemben.
Azonban amikor Troy szemébe néztem, úgy éreztem, hogy ha nem
engedelmeskedem, akkor nem csak átvitt értelemben fognak ellepni, hanem
a szó szoros értelmében is.
Miközben némán és távolságtartón elkészítem az extra erős kávékat, azon
töprengek, hogy milyen eszközökkel dolgozik a derékszíjon kívül…
Mi a foglalkozása? Hol lakik? Mi a kedvenc étele? Szereti a zenét?
Megannyi kérdés vetül fel vele kapcsolatban, amit akár pár perc múlva
meg is tudhatnék, de egyelőre nem akarom Lorennel megosztani Troy létét.
Bár bizonyára ismeri, sőt ő már találkozhatott is vele, mégsem érzem
helyesnek, hogy róla kérdezősködjek, amíg Colton egyik pillanatban engem
vizslat, a másikban pedig a hálószobámat.
Lesheted – gondolom magamban –, de úgysem jutsz be oda.
Gonosz énem lassan, alattomosan bújik elő a lakat alatt tartott szobából…
és ebben a pillanatban már nem is tartom olyan jó ötletnek, hogy behívtam
Coltont a házamba.
Hisztérikus kacagásra késztet Troy viselkedése, és az, hogy ki kell
érdemelnem a farkát, de mélyen elfojtom az ingert.
Beszarás! – csapnám magam homlokon, ha Colton nem figyelné az
összes mozdulatomat, és azok után, ami Troy és köztem történt, nagyon
kellemetlenül érint, hogy magamon érzem a tekintetét.
És nem, nem az arcomon, hanem a lábaimon, a combomon, a fenekemen
és a melleimen.
 Mosolyt erőltetek az arcomra, miközben átadom neki a bögrét, majd
leülök vele szembe a kicsi, kör alakú étkezőasztalnál.
– Köszönöm, de azt hiszem, nekem kellett volna neked kávét készítenem.
Kissé felhúzom a szemöldököm, miközben lekényszerítem a keserű kávét
a torkomon.
– Légy kedves, légy kedves, légy kedves! – Loren hangja állandóan a
fülembe suttog.
– Nem akartam megmutatni, mi hol van – mutatok a konyhára. – Kétszer
annyi időbe telt volna elkészíteni őket.
Bocs, nővérkém.
Képzeletemben Loren a tenyerébe temeti az arcát, majd tépni kezdni
mézszőke, dús haját.
– De köszönöm, hogy gondoskodni akarsz rólam – mosolygok kedvesen.
Tessék, Mrs. Roberts, dobtam egy mentőövet neked.
Colton édesen viszonozza a mosolyt.
– Szép ház.
– Igen – bólogatok, és kitekintek az ablakon.
Ismét csak egy ház, és nem egy otthon. Bár az is lehet, hogy mindez
miattam van. Nem gyűjtök csecsebecséket, szeretem az egyszerű dolgokat.
– Mikorra kell beérned?
– Egy óra múlva.
– Elvihetlek, ha szeretnéd, és ott is maradhatok, amíg végzel. Gondolom,
nem az egész napot akarod ma bent tölteni.
– Mi lesz a pácienseiddel? Az életmentésben nem kérhetsz szünetet.
Tudod, hogy mennyire hálás vagyok emiatt, de a betegeidnek nagyobb
szüksége van rád, mint nekem. Jól vagyok, jól leszek. Láttam már ennél
kegyetlenebb halált is.
– Brent? – kérdezi kételkedve Colton.
– Igen. Amikor megtaláltam Mavist, ő jutott az eszembe.
– Még szerencse, hogy csak álmodban találkoztál olyan halálesettel.
– Igen – pillantok rá. – Csak álmomban.
 Tizenkettedik fejezet
COLE
– Jól döntöttél – lépek Lex mellé és rátámaszkodom a karámra, miközben
a pillantásommal fogságban tartom Graham alakját.
Lex megfordul, és mosolyogva, csillogó szemekkel figyeli a férjét, aki el
sem mozdul a babakocsi mellől.
Miközben a tekintete a laptopra szegeződik, a lába lágyan ringatja a kicsi
kocsit.
– Te is.
– Csak?
– Elbasztad… nem volt okos döntés őt kitenned akkora veszélynek. És az
zavar a legjobban az egészben, hogy rá kellett jönnöm: nem is ismerlek
téged, Cole.
Lex rám néz, amikor kimondja az új nevemet.
Egymásba kapcsolódik a tekintetünk és szavak nélkül is értem, hogy
nehezére esik így szólítani.
– Azt mondtuk, hogy a legjobb barátok vagyunk, azonban mégsem. Nem
tudom, ki vagy, nem tudom, ki voltál. Igaz, már túltettem magam azon,
hogy feküdjünk le szerencsétlen lánnyal, mielőtt mással teszi meg, és azon,
hogy megölted az apámat, mert nekem ő marad az apám. Választ adtál arra,
hogy miért gyűlölt engem az anyám, és hogy apám miért tette azt, amit tett.
Értem a múltad. Látom a fájdalmad, de félek. Ez is csak egy szerep lenne?
Melyik az igazi arcod? Az a srác, akit ismertem, és az, akiről meséltél, két
különböző személy. Logan sosem tett volna olyan szörnyűséges dolgokat.
– De tett volna, és meg is tette… Vannak érzéseim, Lex. Szerettelek, de
nem úgy…
– Tudom – vág a szavamba. – Én is, de én sem úgy – mosolyog. –
Emlékszel, hogy mit mondtam akkor, amikor elváltunk?
– Hogy hazataláltál.
– Igen – bólogat mosolyogva. – Neked hol van a hazád, Cole?
Ismét behunyom a szemem, a mellkasom megemelkedik, ahogy mélyen
magamba szívom a levegőt.
Kinyújtom a kezemet.
Keresem a hazámat, az erdőt.
 Azonban csukott szemhéjaim alatt csak egyetlen kép villan fel.
Hófehérke.
Ahogy a langyos szellő megcirógatja a tenyeremet, olyan érzés kerít
hatalmába, mintha Letty haja csiklandozná kemény bőrömet.
Ne hagyj el többé, Cole. Abba belehalnék.
Ő az otthonom, a holnapom. A kibaszott mindenség.
Mert az otthon nem egy hely, hanem egy személy, akivel közös jövőt
építesz.
– Gyilkos vagyok – suttogom.
– Igen, és tudod melyik bűnöd megbocsáthatatlan? Az, hogy két
szerelmes szívet ölsz meg.
Kinyitom a szemem, majd szorosan magamhoz ölelem.
– Nem fogja félreérteni, ugye?
– Nem – sóhajtja, majd a fejét a mellkasomra helyezi. – Megérti, mert ő
is szenvedett a saját ostobasága miatt. Tudom, hogy mit érzel Joker iránt, de
Cole… nem járhatod az ő útját. Ő már… el kell őt engedned.
– Apám helyett apámként szerettem.
– Megértem, de annak már vége. Ideje, hogy kövesd a napot, ami a
holnapba vezet.
Hangosan felkacagok. A mellkasomon fel-le pattog Lex feje.
– Nem gondolod, hogy túl sok romantikus könyvet olvasol?
– Ha-ha-ha. Nevess csak.
– Egyébként mikor lettél te ilyen bölcs? – kérdezem.
– Mindig is az voltam, csak a nagy orrodtól nem láttad. – Kibontakozik
az ölelésemből. – De talán az anyaság az, ami megváltoztatott.
– Őt is.
Összefonom a mellkasom előtt a karomat, miközben figyelem Grahamet,
akinek lámpaoltás történt az agyában.
Maga előtt tartja a laptopot, de a szemével a lányát becézgeti.
– Oh, borzasztó! – fakad ki Lex. – Még a széltől is megóvná Hilaryt.
Én is azt tenném – mondom magamban.
Megóvnám a családomat, ha lenne, de kurvára elbasztam az esélyét
annak, hogy az a nő szüljön nekem gyerekeket, akibe halálosan szerelmes
vagyok.
Előhúzom a farzsebemből a cigimet, kikocogtatok egy szálat, majd
rágyújtok.
 – Mit szólnál hozzá, ha még egyszer el kellene temetned? – kérdezem
vigyorogva Lexet. – De most végleg.
 Tizenharmadik fejezet
LETTY
Loren.
Mint minden reggel, most is sebesen vág magának utat a bejárattól a
konyháig.
Megtorpan, amikor összekapcsolódik a tekintetünk.
Aggodalma rémisztő ijedtségbe csap át, miközben csillogó könnyek töltik
meg gyönyörű türkizkék szemeit.
Kedvesen mosolygok rá, és ő visszamosolyog.
Szavak nélkül is értjük egymást, mert ahogy őt figyelem, az én szemeim
is könnybe lábadnak.
Mellkasom rázkódik, ajkaim megremegnek a visszafojtott sírástól.
Ott volt.
Ő mindig ott volt nekem, ahogy most is itt van, hogy megmentsen
önmagamtól.
Látom a tekintetében, hogy nem azt a lányt látja, aki egy év után kilépett
az orvostól, hanem az azelőtti énemet, aki szép lassan ismét átveszi méltó
helyét a testemben, mert megmérgezik az elmémet a kételyek.
Ebben a pillanatban nem érdekel, hogyan került ide…
Azt hittem, miután rám küldte Coltont, teret enged neki, hátha a gyász
jobban összekovácsol minket.
De az Univerzum volt hozzám olyan kegyes, hogy elküldte nekem a
legfényesebb csillagát. Aki nem más, mint az én egyetlen nővérem.
– Colton – szólal meg Loren kedves hangon. – Magunkra hagynál néhány
percre?
Colton pillantása ide-oda repked köztünk, de bólintva fejet hajt és távozik
a helyiségből.
– Persze.
Amint Colton kilép a hátsó ajtón, felállok és Loren karjaiba borulok.
Csapongó érzelmeim, lázadozó szívem hisztérikus kirohanásba
hajszolnak.
– Annyira sajnálom, Letty.
A sírás maró gúnnyal tör fel a torkomból és keserű zokogásban végződik.
 Jobbra-balra ringatnak a karjai, miközben gyengéden simogatja a
hajamat.
Mindig így vigasztalja a lányokat, ha elesnek.
Egy tiszta anyai szív.
– Érzem, Loren, megint érzem azt a fájdalmat. Érzem, ahogy kivérzik a
szívem. Folyton azt mondogatom magamnak, hogy az agy egy csodálatos
szervünk; azt, hogy képes volt olyan valóságos világot teremteni, amíg
aludtam. Menekülök az engem kísértő érzések, élmények elől. Azonban a
halál, a vér, a hangok most újra azon munkálkodnak, hogy felnyissák azt a
ládikát, ami magát a katasztrófát rejtegeti. Azt mondtam, jól vagyok, de
nem vagyok jól. A pisztoly sikító hangja, vakító villanása, a skarlátvörös
folyadék újra és újra eszembe juttatja azokat a cselekményeket, amelyeket
az álmomban láttam és hallottam… Azt mondta, hogy szeret, akkor miért
hagyott el?
– Nem tudom, Letty. Nem tudom.
 Tizennegyedik fejezet
COLE
Sírás? Pipa.
Hisztérikus kitörés? Pipa.
Kiabálás? Pipa.
Pofon, amitől sajog az arcom? Pipa.
Nem értette az iróniát a hangomban.
Lex érzelmi kirobbanása után, ahol a hormonjai ezer apró szemcsére
bomlottak, feldúlva faképnél hagyott.
Graham felkapta a fejét Lex harsogó hangjára, védelmezően fel is állt, de
amint a felesége tenyere az arcomon ért célba, vigyorogva visszaült az
elsőosztályú, puccos székébe.
Odaérve Lex hevesen gesztikulált a kezével, azután leheletfinom csókot
adott Graham szájára és elsétált Hilaryvel.
Nők! – A szememet forgatva indulok vissza én is a hatalmas villához.
Amikor Graham mellé érek, ő még mindig csak vigyorog.
– Mivel húztad ennyire fel?
– Temetés, halál.
Arcáról eltűnik a mosoly, vonásai megkeményednek, ajkait komor
vonallá préseli.
– Nem adhatsz reményt, ha utána elveszed.
– Miről beszélsz, Graham? – kérdezem, miközben leülök mellé.
– Lexie-ről.
– Nem értelek.
– Visszakapott téged. Aztán megtudta, hogy van egy húga. Elképzelt egy
boldog családot veletek. Csajos beszélgetéseket, ahol kibeszélik a női
dolgokat, a házaséletet. Egy testvért, akinek elsírhatja magát. Nem adhatod
neki oda ezt a reményt, ha utána elveszed.
– Akkor mit tanácsolsz?
– Azt, hogy ne baszd el.
– Kösz!
– Én nem fogom kikenni az arcomat festékkel… és nem ragadok
fegyvert. Nem fogok egy kibaszott Rambót játszani. Én a törvénnyel
harcolok, az igazság oldalán állok. Te tedd azt, amit tenned kell. Tudod a
számom, ha szükséged van valamire.
– Nem tartozol már semmivel.
– Neked nem, de a feleségem és a lányom megérdemel egy normális
családot. Nénikékkel, bácsikákkal… Nekik tartozom ennyivel.
– Értem… és meddig nyúlik el a kezed?
Graham őszintén és hangosan felnevet, majd a katonák felé vezeti a
tekintetét. Aztán a hatalmas csarnokra, ami elfoglalta a zöld területet.
– Ameddig csak szeretnéd – fordul vissza felém. – Maradj életben.
– És ha elbukom?
– Akkor hiábavaló volt a visszatérésed.
– Azt mondta, nem vagyunk olyan jó barátok.
– Szar alak vagy, Benett. Ne csodálkozz rajta. Embereket gyilkoltál,
elhagytad őt, amikor szüksége volt rád. Elhitetted vele, hogy meghaltál.
Nehezen dolgozta fel a gyászt, főképp azért, mert magát hibáztatta a
történtekért. Aztán több év után színpadiasan visszatérsz a halálból és
közlöd vele, hogy nem annak a férfinak a lánya, aki éveken keresztül verte.
Mellesleg a vér szerinti apja egy bűnöző, akinek a rácsok mögött lenne a
helye. És – felemeli a mutatóujját –, hogy felrakd a gyönyörű masnit erre a
kellemetlen ajándékra, bejelented, hogy van egy testvére. Bónusz pont:
kurvára cserbenhagytad őt is. Szart borítasz mindenki nyakába, aki közel áll
hozzád. Nem értelek, Cole! Mi a jó abban az életben? Mi a kibaszott jó
abban, hogy drogot csempésztek, hogy szarral tömitek az emberek
szervezetét? A kurvákról és az emberkereskedelemről inkább ne is
beszéljünk, mert legszívesebben behúznék én is egyet.
– Mi a törvény, Graham? Azok a katonák is csak zsoldosok. Azért
vannak itt, mert pénzeled őket. Ne hidd, hogy az ő kezük nincs benne
mocskos üzletekben. Hogy a katonák nem erőszakolnak meg ártatlan nőket
a háborúban.
– Lehet, hogy itt lenne az ideje annak, hogy másképp tekints a jövőre,
mert bármennyire is hihetetlen, van családod. Nem barátként tekintünk rád.
Egy barátért sosem tenném kockára a feleségem és a lányom biztonságát.
De egy családtagért igen. Gondolkozz el ezen, Benett.
Azzal feláll és magamra hagy az egyébként is kusza gondolataimmal.
 Tizenötödik fejezet
LETTY
– Elküldenéd, kérlek? – kérdezem Lorent a legkedvesebb hangomon. –
Nekem nincs erőm magyarázkodni.
– Beszélek vele.
Kibontakozom az ölelésből, az asztalhoz lépek és a tenyerembe
markolom a bögréket, majd beleteszem a mosogatóba őket.
– Egyébként, miért jöttél? – fordulok a nővérem felé. – Azt hittem, teret
adsz Coltonnak.
Lorennek hatalmasra kerekedik a szeme, arca eltorzul a rémülettől és a
meglepődéstől.
– Te írtál üzenetet – hebegi, és finoman megdörzsöli a homlokát.
– Üzenetet?
Ebben a pillanatban nekem kerekednek hatalmasra égő szemeim.
– Igen. Azt írtad: „Gyere át!”
Kissé megszédülök, ezért belekapaszkodom a konyhapult szélébe.
A szívem őrülten veri a bordáimat, verejték csörgedezik a melleim
között.
Egy kisebb pánikroham hatalmasodik el rajtam Loren arckifejezésétől.
Nem őrültem meg! – ordítja a belső hangom.
– Bocs – mondom vállrándítva. – Kicsit szét vagyok csúszva.
– Nem csodálkozom rajta. Én is kilennék, ha egy hullát találnék.
Univerzum, mi?
Az Univerzum nem más, mint az ördög személyesen.
Troy Black.
– Menj zuhanyozni, én addig beszélek vele.
– Köszönök ismét mindent.
Amint Loren elindul a hátsó kertbe, én a hálószoba felé csörtetek.
A mobilom az ágy közepén hever.
Idegesen felkapom és megnyitom az üzeneteket, ahol valóban ott találom
azt a bizonyos levelet.
Nem bíz semmit sem a véletlenre – ingatom mosolyogva a fejem.
Megriadok, amikor a készülék rezegni kezd a kezeim közt. Remegve
nyitom meg az üzenetet, amit egy ismeretlen számról küldtek nekem.
 A szívem ámokfutásba kezd, a torkom kiszárad. Erősen összeszorítom a
szemeimet.
Nem küldhette ő. Csak álom volt.

Fogy az időd!
– Ez mégis mi a francot jelent? – próbálom értelmezni összeszűkült
szemekkel az üzenetet. Összerezzenek és elejtem a készüléket, amikor
Loren gyengéd kopogtatást mér az ajtóra.
– Nem vagy meztelen, ugye? – kérdezi.
– Nem láttál még női testet? – kérdezek vissza.
– De láttam, csak már nem vagyunk tinik…
– Gyere be, nem vagyok pucér – nevetek.
Loren beljebb löki az ajtót és hatalmas Ó-t formál rózsaszín ajkaival.
– Még el sem kezdtél zuhanyozni? El fogsz késni!
Felveszem a telefont a padlóról, miközben az órára pillantok.
– Bassza meg! – csúszik ki a számon, majd sietősen talpra állok és a
földre hajítom a köntösöm. – Nem késhetek el – nézek kétségbeesetten a
nővéremre.
Loren fintorogva felhúzza az orrát, ajkait egyenes vonallá préseli.
– Ne tartsd magadban – mondom.
– Mindig, mindenhonnan elkésel! – robbannak ki belőle a dorgáló
szavak.
– Ma nem fogok!
Odaszökkenek mellé és egy puszit nyomok az arcára, mielőtt eltűnnék a
fürdőszobában.
Megnyitom a tust, és amíg várom, hogy felmelegedjen a víz, válaszolni
próbálok az üzenetre.
Azonban az ujjaim hosszú percekig a levegőben lógnak; az elmém
annyira üres, hogy semmi nem jut eszembe…
A mosdókagyló szélére teszem a készüléket, lecsupaszítom magam, és
beállok a zubogó víz alá.

****

Loren addig el sem hagyta a házamat, amíg be nem ültem az autóba.

Mire végeztem a zuhanyzással, a ruháim ki voltak készítve az ágyra.
Elegáns, visszafogott öltözéket választott nekem.
 Egy fekete, térdig érő szoknyát, ami kiemeli az adottságaimat, és egy ujj
nélküli fehér blúzt, amit a nyakamig begombolt.
Túl anyáskodó, de tudom, azt érzi: muszáj jót tennie, hogy segítsen
átvészelni ezt a napot, időszakot, amiért igazán hálás vagyok.
Mellesleg nem is érzem magam rosszul…
Természetes idegesség rántja görcsbe a gyomromat, ezért feszülten
markolászom a kormányt… és ez a pillanat ismét egy emléket csal elő.
Cole-t.
Azonban nem sokáig marad velem, mert Troy titokzatossága, hatalma
kíváncsivá és epekedővé tesz.
És…
A szám tátva marad, amikor megpillantom az ajtó előtt tobzódó
tömegben.
– Nem, az lehetetlen – ingatom a fejem. – Miért jött volna ide?
Ismét végigvezetem az embereken fürkésző tekintetem, de őt már nem
látom köztük.
Remek! Ismét képzelődöm, de legalább nem Mavis szellemét látom
járkálni az utcákon.
Véres hálóingben, fején egy tátongó lyukkal…
Sikeresen leparkolok a zsúfolt parkolóban és a kezeim közé ragadom a
táskámat.
Sietős léptekkel vágok át a benzin, az izzó aszfalt és a kifolyt olajok
orrfacsaró szagától terhes levegőjű területen.
Mélyen magamba szívom és elfintorodom.
Az erdőnek mindig kellemes illata volt.
Enyhén megrázom a fejem, hogy kiűzzem sebesen feltörő honvágyam.
Amint belépek a termelői részlegre, az ismert illatok megnyugtatnak és
eszembe juttatják a mai nap fontosságát, valamint rég hajszolt célomat,
hogy helyet biztosítsak magamnak a nemzetközi piacon.
Nagyon ritka, sőt mondhatni ez az első eset, hogy a tárgyalóban ekkora
rendezvényre kerül sor.
Az asztalra kellemes hőmérsékletű ásványvíz van kihelyezve a
vendégeknek, melyek mellett a jövőbeli kollekció katalógusa üvölt az
arcukba.
Úgy gondoltam, hogy nem árasztom el a termet kézzel fogható
mintákkal, hanem miután itt végeztünk, teszünk egy kört a gyárban és a
raktárban.
 Miután mindenkivel kezet fogok az ajtóban és beinvitálom őket a
szobába, rögtön a lényegre is térek.
Nem szeretem a felesleges beszédet, és ez egy üzleti tárgyalás…
Beszéljenek helyettem a számok.
Amikor egy újabb diát akarok beindítani, a levelesládám ablaka felugrik.
Gyorsan megnyitom az üzenetet, amiben ez áll: Elfenekelnélek azzal a
pálcával.
Elszakítom a tekintetemet a gépről és az emberekre szegezem, akik
egyenesen engem néznek.
Ahogy én sem, úgy ők sem értik, mi történik éppen.
Halk kopogás után kinyílik az ajtó.
– Elnézést a késésért! – mondja üzletiesen, majd leül egy szabad székre.
A hangja sokáig lógatja a lábát a levegőben, és a falak visszaverik a
fülembe a gyönyörű tónust.
Beleharapok az alsó ajkamba, amikor összekapcsolódik a tekintetünk.
Ez a szexi alak szórakozik velem…
Ittlététől a szívem ütemtelenül verdesi a bordáimat, a bőrömet
lángnyelvek nyaldossák, az ágyékom pedig mocskosul felizgul. A vérem
bugyogva forr az ereimben.
Legszívesebben kigombolnám a blúzomat, hogy izzó bőrömet némi hideg
fuvallat érje, de az nem lenne helyes döntés.
Érzem, ahogy egy töredékmásodpercre szétesem, ezért megpróbálom
összeszedni szertefutó hormonjaimat és nem arra gondolni, hogy mit tudna
velem tenni.
Szorosan a vékony pálcára markolok.
– Várjuk a folytatást – szól az idegen közönyös, felsőbbrendű és sürgető
hangon.
Biztosan élvezi a saját műsorát, mert az ujjai, melyek az asztal finom
felületét simogatják, ökölbe feszülnek.
Ahogy az én elmémet átjárta a kép, úgy az övét körbesprintelhette.
De én mindig is szerettem játszani, és a büntetésért esetleg még veszíteni
is hajlandó vagyok.
Magabiztosan kihúzom magam.
– Máris, uram! – hangsúlyozom ki az „uram” szót, hogy megértse a
célzásomat.
A pálcán érzékien végigfuttatom az ujjaimat, és amíg a teremben ülőkhöz
beszélek, egy pillanatig sem fordítok rá figyelmet.
 Ő bizonyára nem azért jött ide, hogy a termékeimet értékesítse…
A leendő partnereim legtöbbje nő. A jelenlévő férfiak vagy kopaszok,
vagy pocakosak… jó férjnek valók.
Ő meg, mint valami Adonisz, parádésan megjelenik, helyet foglal köztük,
és még a férjezett asszonyok is heves, kacér pillantásokkal lesik.
Amikor a beszédem végére érek, halkan kifújom visszatartott
lélegzetemet. A lábaim megremegnek a szexuális vágytól, ami az ölemből
sugárzik a sejtjeim közé.
Attól, hogy nem néztem rá, magamon éreztem a tekintetét, és a szűk
szobát megtöltötte gerjesztő illata.
A termelői részlegre kellene mennünk, de kértem pár percet, amíg
összeszedem rakoncátlan molekuláimat.
És abban reménykedem, hogy ő is eltűnik innen.
A laptopommal babrálok és várok… de őszültömig is állhatnék itt,
ugyanis Troy nem hagyja el a szobát, hanem egyenesen felém sétál azokkal
a mocskosul határozott, kimért lépteivel.
A testem reakcióját figyeli, miközben a kezeit összekulcsolja a háta
mögött… az isteni hátsója mögött.
Szemében csillogó jéghegyek váltakoznak, amikor a fények útjába téved.
Jégember, hóember, vagy jeti?
Mit is mondhatnék neki, amivel kicsit kihozhatnám a sodrából?
Pörgetem a nyelvemmel a szavakat, de amikor az asztalom mellett
megáll, az összeset lenyelem.
Az öve valószínűleg finom, igazi bőr, amivel nagyot csapna ismét a
fenekemre. Összerezzenek a gondolatra.
Felegyenesedem és a szemébe nézek.
Miért érzem azt, hogy alázkodnom kellene?
A büntetésre vágyom, csak a haragjára nem, ami feltehetően egy lavinát
indítana el.
– Miért vagy itt? Gondolom, nem azért jöttél, hogy értékesítsd a
készletemet.
– Nem, nem azért. Kíváncsi voltam, hogyan teljesítesz nyomás alatt –
mondja, majd a fenekét az asztalomra teszi.
– Az volt a reggeli jeleneted is? Nyomás? – húzom fel kérdőn a
szemöldököm.
– Igen, és azt kell mondanom, helyesen döntöttél.
– Mégis átküldted a nővéremet…
 Keresztbe fonom a karjaimat.
– Azt még azelőtt tettem, hogy elhagytam volna a lakásodat.
– Miért tetted?
– Azért, mert kurvára nem akarom, hogy hozzád érjen.
– Troy – sóhajtva fújom ki a levegőt. – Erről nem te döntesz, és időre van
szükségem.
– Fogy az időd, Letícia. Négy évet már elpazaroltál. Ne vesztegess el
többet egy olyan emberre, aki nem érdekel.
– Szállj le az asztalomról! – parancsolom.
Troy sötét mosolyt villant.
Ez az én gyáram, az én területem. Itt sosem engedtem meg magamnak,
hogy kiboruljak, hogy egy érzelmi, sekélyes csődtömeg legyek.
Egy vállalat kemény kezeket, tudatos döntéseket kíván, amit én folyton
szem előtt tartok.
Úgyhogy ebben az épületben még Troy Blacknek sincs hatalma felettem.
Állom hideg, érzelemmentes, acélos tekintetét.
Egy gonosz, halvány mosoly, majd felegyenesedik.
Inkább ülj vissza! Így még félelmetesebb vagy!
– A tenyeredből ettek. Figyeltem a reakciójukat. Ügyes voltál, profin
csináltad, még ha remeg is a lábad.
Mélykék, fagyos tekintetét végigfuttatja a lábaimon, majd tesz felém egy
lépést, miközben felemeli a kezét.
Könnyed, erotikus mozdulattal húzza ki a csatot a hajamból. A kontyom
egy pillanat alatt szétesik, a hajam érzéki puhasággal omlik a vállaimra.
Leteszi az asztalra, majd hosszú ujjaival beletúr a tincseim közé.
– Tudom, hogy azt a látszatot akarod kelteni az emberek szemében,
miszerint egy profi üzletasszony vagy, de ez a hajviselet nem illik hozzád,
Letícia. Ez nem te vagy. Nem egy besavanyodott, munkamániás nő vagy,
aki unja az életet.
Vékony csuklómra markol, és a tükör felé fordít.
– Ez vagy te. – Úgy suttogja a fülembe a szavakat, hogy az ajkai
végigcsókolják a fülcimpámat. Lehelete becézgetve siklik végig a bőrömön.
Az apró hajszálaim, melyek a nyakszirtemet borítják, az ég felé
meredeznek. – Gyönyörű, sikeres, határozott és magabiztos. A hajad –
magába szívja az illatát, majd végigsimít rajta – ékes kincsed. Tökéletesen
kiemeli az arcod, a szemed, az ajkad. – Két ujját végigfuttatja rajta. – Ne
rejtegesd.
 Összefogja, majd kiengedi.
– Látod a különbséget? – kérdezi.
– Igen.
– Mások is látni fogják.
A gondolataimban csak az jár, hogy ennek a férfinak melyik lehet a valós
arca?
Az, aki betör egy védtelen nő lakásába és elfenekeli, vagy az a férfi, aki
képes a hangjával, az érintésével, a kisugárzásával olyan szexuális
vonzalmat ébreszteni, ami kellemes görcsbe rántja a gyomromat. Édes
borzongás futkos fel s alá a gerincem vonalán.
A légzésemet nem tudom kontrollálni. Szaggatottan szívom magamba a
mámoros illatfelhőt, ami körbeöleli őt.
Az ajkaim megremegnek.
Még most is puha bőrömön érzem fagyos ujjai érintését.
A tükörben összetalálkozik a tekintetünk.
Az enyém zavaros, felajzott, kissé ideges.
Az övé határozott, célratörő, távoli, és sötétkék íriszében csillogó
győzelem izzik.
Kilép az árnyékomból, és féloldalasan mellém áll.
– Látod, milyen tökéletesen passzolunk egymáshoz? Azonos a világunk,
és amit nem tud neked megadni Colton, azt én mind megadom neked, ha
hagyod. De ez az ígéret nem csak gyengédséget rejteget.
Maga felé fordítja az arcomat, és az ajkai elmerülnek bennem.
****

– Jesszusom! – kiáltok fel és szabad tenyeremet a szívemre helyezem.

Éppen Lorennek számolnék be a mai nap sikereiről, amikor a hívatlan
vendégemmel összefutok a nappaliban.
Kénytelen voltam felhívni, mert rengeteg nem fogadott hívás tornyosult a
hívásjegyzékben. És egyébként is meg akartam vele osztani az örömömet,
hogy ne csak a savanyú énemet kapja állandóan.
Miután Troy elhagyta az épületet, az eszem pedig visszaköltözött a
helyére és nem a kéj melegségében lubickolt, sikeresen lezártam a
tárgyalást, amit megünnepeltünk.
– Minden rendben?
– Igen, csak egy patkányt láttam.
Troy tökéletesen ívelt fekete szemöldöke a homlokára szalad.
 – Patkányt, Letty?
Bocsánatkérőn felemelem a kezemet.
Mit is mondhatnék Lorennek?
Itt egy istenadta férfi hatalmas férfiassággal megáldva, aki nem más, mint
apánk üzlettársa, és azért jött, hogy…
Várjunk csak! Miért jött már megint?
– Lehet, hogy csak egy kisegér.
Loren csak beszél és beszél, amíg én farkasszemet nézek a fagyos
tekintettel.
Testemet elönti a félelem, ami forró láva pusztító erejével folyik a
sejtjeim közé.
Troy kényelmesen helyet foglal a virágmintás, bézs fotelemben és
megvárja, amíg befejezem a beszélgetést a nővéremmel…
Édes Jézus!
Csak most látom, hogy hozzá képest milyen lehangolt a lakásom.
Tekintélyesen, egyenes háttal ül. Bokáját elegánsan a térdére fekteti, majd
az ujjait összefonja az ölében.
Szédülök a látványától és attól a feszültségtől, ami kettőnk közt
fodrozódik a levegőben.
Erőt és hatalmat sugároz a puszta léte, amit félelmetes vigyora koronáz
meg. Az már csak a plusz ráadás, hogy Troy Black a szexualitás
eszményképe.
Két lábon járva hordozza magával a vonzalmat, és ez a két láb folyton a
nyomomban jár…
Az ajkam szélébe harapok, miközben a dekoltázsomig pirulok. A fehér
bőr „előnyei”…
Amíg Loren a vonal túloldalán van, addig biztonságban vagyok. Azután,
hogy a hívás megszakad, egyedül maradok vele.
Még nem vagyok felkészülve egy Troy Black féle katasztrófára, ami
bármelyik pillanatban ismét lecsaphat rám.
– Hagyd magadon! – utasít, amikor le akarom húzni a lábamról a cipőt.
Simogatja reszkető lelkemet az ellentmondást nem tűrő hangja.
Utasít. Parancsol. Megőrjít.
Amikor Lucy keservesen felsír, Loren megszakítja a hívást.
A készüléket a pultra csúsztatom, majd elfordulva tőle megnyitom a
csapot, hogy igyak egy kis vizet.
 Tuti nem akar megölni… – gondolok vissza az első találkozásunk
pillanataira.
Épp ittam volna a második apró kortyot, amikor majdnem ráharaptam a
pohár vékony peremére.
– Azt nem mondtam, hogy a többi ruhára szükséged lesz – suttogja
fenyegető hangon Troy, miután zajtalan léptekkel szorosan mögém állt.
Fogaimhoz ütközik a pohár, amikor megrezzenek.
Behunyom a szemeimet, majd mélyen magamba szívom az illatát és
várom, hogy szétáradjon a testemben.
Heves ütéseket mér a szívem vadul hullámzó mellkasomra, és a vékony
blúzom alatt megkeményednek a mellbimbóim.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezem.
– Szerintem ez egyértelmű. – Elsimítja fekete, csillogó hajamat a
nyakamról.
Az ajkai leheletfinom mozdulattal csúsznak végig puha bőrömön.
– Nekem nem – szegem fel az állam.
Egy hirtelen és nem várt mozdulattal az ujjai a nyakamra tekerednek és
erélyesen a húsomba mélyednek.
Megijedek és elejtem a poharat, ami éles hanggal a mosogatóba esik és
összetörik.
Kemény vállába ütközik a fejem, ahogy hátrébb parancsolja.
Nem fáj, nem szorít erősen, de arra késztet, hogy figyeljek.
– Mit írtam ma neked?
– Azt, hogy elfenekelnél.
– És mit éreztél, amikor elolvastad?
– Vágytam rá – vallom be.
Utálom, amiért ezt érzem, és azt is, hogy tudja, hogyan kell bánnia
velem.
Nem dédelget dajkamesékkel.
Nem kér; követel.
Nem szeretné, hanem akarja.
Felizgat a délutáni ábrándkép.
A csípőm enyhén előredomborodik.
Troy elengedi a nyakamat.
Ujjai a nyakszirtemre vándorolnak, és az asztalhoz sétál velem.
Enyhe terpeszbe rúgja a lábaimat, majd lenyom a hideg felületre.
 Kihúzza a blúzomat a szoknyából, és egy hideg tárgyat csúsztat az anyag
alá.
A szívem ámokfutásba kezd.
Bumm. Bumm. Bumm.
Mozdulnék, de a kemény anyag puha húsomhoz feszül.
Könny csordul ki a szememből, amikor egy határozott mozdulattal
szétvágja a ruhámat. A vékony anyag irtózatos hangot hallat, ahogy
darabokra foszlik.
– Miért? – kérdezem remegve.
– Mert ezt a beteges vágyat képviselem.
Óvatosan húzogatja immár fedetlen hátamon a hideg fémet. Az éles
penge alatt serceg érzékeny bőröm.
– Ha nem mozdulsz, nem esik bajod. A fájdalom, az erőszak, és a szűk
lyukak halmazának gyönyörű vágyát hajszolom. Ez csak egy játék, Letícia,
egy veszélyes játék, de így legalább mozdulatlan maradsz.
Miután levágja rólam a melltartót is, a kés simogatva siklik végig a
gerincemen.
Félelem és vágy pulzál az ereimben.
Az ágyékom élvezi ezt a beteges játékot. A csiklóm forrón bizsereg, a
gyomromban édes melegséget érzek.
Az agyam viszont tiltakozik ellene.
A kést egészen a szoknya aljáig húzza, majd alábújtatva, finoman hasítja
szét a szövetet.
Amint a szoknya ketté nyílik és lehullik rólam, már csak a vékony
csipketanga vár arra, hogy darabokra szakítsa.
A szívem vad ámokfutásba kezd, amikor a penge a vékony anyag alá
simul az ánuszomnál.
Fújtatva, szaggatottan, sírva szívom be a levegőt, miközben erősen
összeszorítom a szemeimet.
Az acél lassan indul el dél felé, miközben szorosan hozzásimul forró
bőrömhöz.
Lejjebb, lejjebb és lejjebb süllyed.
Amikor megakad, óvatosan nagyobb terpeszbe állok.
Csúszik, csúszik, és csúszik.
Hűsíti felhevült szeméremtestemet fagyos érintése.
Finoman, hogy meg ne sebezzen, végighúzza nedves ajkaimon a kést.
Aztán egy hirtelen mozdulattal elfordítja. Az anyag szétpattan.
 – Látod ezt, Letícia?
Troy figyelemfelkeltően a hajamba markol és felemeli a fejemet.
Megdagadt péniszét pucér fenekemhez szorítja, miközben
szemmagasságba emeli a csillogó tárgyat.
A kés nedves lett.
Tőlem.
Hatalmas szégyent érzek.
Ismét könnybe lábad a szemem.
– Látom – mondom.
– Hát ezért vagyok itt – suttogja a fülembe, majd kemény farkával
bökdösni kezd. – Mert élvezed.
A kést az arcom mellé teszi az asztalra.
Megkönnyebbülve felsóhajtok. Mázsás súly esik le a szívemről. A
reszketésem valamelyest csillapodik.
Troy a hajamnál fogva húz fel az asztalról, és szabad kezével letépi
testemről megmaradt ruháim maradványait.
Erősen csúcsos mellbimbómba csíp.
Felszisszenek, amikor belecsíp a másikba is, és egy szigorú mozdulattal
megpofozza a mellemet.
Mellkasom gyorsabban emelkedik és süllyed.
Behunyom a szemem és kiürítem az elmém.
Fedetlen felsőtestem nekicsapódik az asztalnak, amikor visszanyom rá.
A bútor hideg felületéhez tapadnak kemény, sajgó mellbimbóim.
Kellemes érzés, ahogy hűsíti forró verejtékben úszó bőrömet és fájó
mellbimbóimat a kemény felület.
Kezeim kitárulkozva az asztal szélébe kapaszkodnak.
A magassarkú cipő miatt a fenekem magasabb ponton dudorodik ki a
levegőbe.
A finom bőr öv halkan suttog, amikor a drága anyaggal érintkezve
kicsúszik a helyéről.
Nem akarom, de mégis…
Kettős érzések csaponganak bennem, amivel nem kell sokáig
megküzdenem, mert Troy rácsap a fenekemre.
A testemet kegyetlen záporként árasztja el az éles fájdalom, ami hosszú
percekig tépi puha húsom.
Fenekemen a bőr minden egyes ütés után egyre forróbb lesz. Égő
lángnyelvek nyaldossák sajgó testrészem.
 Keserédes hangfoszlányok szabadulnak ki az ajkaim fogságából.
Az ujjaim begörbülnek, ujjperceim elfehérednek, amikor a körmeimet az
asztal kemény anyagába vájom.
Az az egy tudat vigasztal ebben a borzalmas viharban, hogy hamarosan
véget ér szörnyű szenvedésem.
 Tizenhatodik fejezet
COLE
A kemény külső mögött lakozhat érző szív?
A durva tettek mögött él gyengédség?
Mitől lesz valaki erős? Mitől lesz valaki gyenge?
Hol a határ, és azt ki dönti el?

Amikor azt mondom, hogy gyilkos vagyok, mindenki azt hiszi, hogy csak
gonosz, rossz embereket öltem meg. Azonban a lelkiismeretem tudja, hogy
mit tettem; hogy olyan emberek vére is a kezemhez tapad, akik ártatlanok
voltak…
Visszaemlékezés

– Az életemre esküszöm, hogy nem loptam meg Jokert.

– Az életedre? Hallottad, Cole?
– Az életed szart sem ér – mondtam, s odaléptem a rázkódó test mellé. –
A számok sosem hazudnak, Eric.
Még csak egy gyerek! – A lelkiismeretem lázadozva tépte szét a szívemet.
A kettős érzelmek miatt, melyek vadul hullámoztak a testemben, muszáj
voltam csikorgatni a fogaimat.
Izmaim megfeszültek, nyaki ütőerem megállás nélkül lüktetett. A
mellkasom gyorsabban emelkedett és süllyedt, miközben azzal küzdöttem,
hogy elfojtsam az összes érzelmemet.
A bűn szívében nincs kegyelem, Cole! Ezt sose felejtsd el. Muszáj erősnek
lenned, még akkor is, amikor gyenge vagy megtenni azt, amivel megbízlak.
Ha nem te ölsz először, akkor téged ölnek meg.
Előhúztam a vadászkésemet, a szoba sejtelmes fényében megcsillant a
hideg acél gyönyörű formája. Tépő fogai húsért kiáltottak.
 – Hú, baszd meg! Ezt én nem nézem végig, haver, mert tuti elhányom
magam. Tudom, hogy véresen szereted.
– Nos, Eric, mesélj nekem. Hova tűnt a pénz?
Szemében könnyek gyülekeztek.
– Vissza akartam tenni, Cole. Esküszöm neked!
– Mindig ugyanaz a szöveg… nem akartam… esküszöm…
visszafizetem… és tudod, mi a legszomorúbb az egészben? Az, hogy
mindig olyan ostobák vagytok, hogy ezt meglépitek, pedig jól tudjátok,
hogy mi vár rátok.
– Nem akartam lopni, csak kölcsönvenni. Szükségem volt rá.
– Szóval mégis beismered, hogy elvetted…
– Igen. – Bűnbánóan lehajtotta a fejét.
Mély lélegzetet vettem és behunytam a szemem.
A kurva életbe, Eric!
Nem akartam, hogy szenvedjen, hogy sokáig tartson a haláltusája, ezért
egy olyan ponton szúrtam bele a kést, ami biztosította a gyors halált.
Néhány perc alatt elvérzik – nyugtattam magam.
A hegyes penge könnyedén szakította át a vékony bőrt, gyengéden
csúszott bele a puha húsba.
Eric keservesen felnyögött, arca eltorzult a hamarosan véget érő fájdalom
kegyetlen csapdájában.
Azonban nem sírt, és nem is tiltakozott ellene.
Hatalmas kezemmel átkaroltam a vékony fiú felsőtestét, és magamhoz
szorítottam.
– Köszönöm – lehelte erőtlenül a fülembe.
– Hogyan?
Eltávolodtam tőle, és a fakuló szempárba néztem.
Kezével a nadrágja zsebébe matatott.
Előhúzta az eltűnt pénzt, majd felém nyújtotta.
– Miért? – mordultam rá dühösen. Szememben forró lángnyelvek
lobogtak. Bőrömön úgy sistergett a düh, mint a puskapor.
A szívem ámokfutásba kezdett.
Bumm, bumm, bumm.
Megremegett a kezem.
– Nem mindenki születik olyannak, mint te. – Bárgyú mosoly terült szét
meggyötört arcán. – Fogalmad sincs, hogy mit tesznek ott velünk.
A szemei megkönnyebbüléstől csillogtak.
 – Sajnálom – suttogtam. – Legyen neked könnyű a föld, barátom.
– Barát?
Széles mosolyra húzta ajkait. Békességet tükrözött piszkos arca, amikor
lecsukódott a szeme.
Talán csak én akartam azt hinni, hogy jót cselekedtem.
Meleg, ragacsos, skarlátvörös vére az ujjaim közé csörgedezett,
miközben hosszú percekig némán öleltem az élettelen testet.
Az addigi elfojtott, eltitkolt érzelmeim robbanásszerűen törtek ki
belőlem.
Hangosan felüvöltöttem.
Ő volt az első, egyben az utolsó holttest, akit leterítettem.
A karjaim közé vettem, és kisétáltam vele a raktárból.
– Mi a…? – kérdezte Philip. – Azt hittem, szétnyesed a kis szarházit.
Megálltam kezemben a testtel, majd Philip felé fordultam.
A hírem messze túlszárnyalt engem, ezért meg sem kellett szólalnom,
amikor a tekintetünk egymásba kapcsolódott.
Képes lettem volna a haragomat levezetni rajta, és apró darabokra
szaggatni a recés késemmel.
– Eltemetjük – mondtam tárgyilagosan, érzelemmentesen.
– Rendben, haver – egyezett bele.
Miután végeztünk, Joker elé sétáltam, és a megszáradt, vérrel bemocskolt
pénzt az asztalra dobtam.
– Megtörtnek látszol, elveszettnek – mondta.
Nem válaszoltam neki. Elfordulva tőle próbáltam lenyugtatni lázadozó
érzelmeimet.
– Csomagolj össze.
– Miért? – morogtam.
– Mert hazaküldelek.
– Haza?
– Az erdőbe. Vedd úgy, hogy fizetett szabadságon leszel egy ideig.
Visszafordultam felé.
A szívem azelőtt még sosem vert olyan gyorsan, mint abban a
pillanatban.
Oly örömöt és békét éreztem, amit hosszú évek óta nem.
Csitítottam csapongó gondolataimat, érzéseimet… azonban a mellkasom
gyorsabban emelkedett és süllyedt.
Az adrenalin sűrű masszaként bugyogott az ereimben.
 Mielőtt elmondta volna, én már tudtam, hogy miért küld oda… hogy ki
miatt küld oda.
Hófehérke.
Végre láthatom őt.
Oly sok hosszú év után…
Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá. Sokszor elképzeltem
hogyan nézhet ki azóta, hogy ki lett ő.
Mázsás súly esett le a szívemről.
Az agyamba tóduló vértől nem tudtam helyesen gondolkodni.
Régóta édesen szőtt ábrándképek törtek fel belőlem, mert mindig is azt
éreztem, hogy ő hozzám tartozik.
 Tizenhetedik fejezet
COLE
Család?

Jelen
Amikor az ember hosszú ideig elfojtja az érzelmeit, nehezen talál utat a
szívéhez, a régóta féltve őrzött ábrándképeihez. A fekete hajú lányhoz és az
idilli házhoz.
Mert az élet gyakran szarul törli ki a segged, és pofonok után pofonokkal
sorozza a lépéseidet.
Nagyon sokáig azt tettem, amihez értettem; azt, amit Joker tanított.
Elhittem neki, hogy én csak egy olyan ember vagyok, aki elveszi
másoktól az életet azért, hogy túléljen.
Egy hóhér. Egy katona. Egy eszköz.
– Azért ölted meg az apádat is!
Éveken keresztül azt gondoltam, hogy nekem nincs családom. Aztán úgy
gondoltam, hogy Joker és a szervezet a családom.
Azonban Joker keserű szavai után döbbentem rá arra, hogy mindvégig
rosszul gondoltam és rossz úton jártam.
Segíteni szerettem volna neki, amiért segített nekem.
A tiszteletem, a hűségem szent és sérthetetlen, viszont az a tudat, hogy az
én szerelmemet áldozza fel azért, hogy megmentse a sajátját, már más
színben tünteti fel őt előttem.
Most nem a szervezetről vagy róla van szó, hanem Lettyről. És ez az ügy
prioritást élvez mindenekfelett.
Ez a harc két szerelmes férfi között zajlik, mert amit az elmúlt napokban
hallottam tőle, az nem volt más, mint az összetört szívének a vallomása.
Belém hasított egy mélyről jövő gondolat, aminek szabad utat engedtem,
miután beszéltem Grahammel…
 Mindvégig volt családom, akik szerettek és elfogadtak. Akik azt
szeretnék, hogy lépjek ki hajdani árnyékom sötétségéből és kezdjem el élni
azt az életet, amire mindig is vágytam.
Nehéz önmagamnak bevallani, hogy mire vágytam… legfőképp azért,
mert túl szép, hogy igaz lehessen. Azt éreztem, hogy mindazok után, amit
tettem, egy magamfajtának nem lehet olyan élete.
Kölyökként csodáltam, és titkon irigykedtem Letty gyerekkori életére…
A szép házra, a szép gyepre, a rengeteg játékra, és az édesanyja szerető
karjaira.
Azonban a bennem lappangó démon állandóan suttogott. Szerette, és
vágyott arra a sötétségre, amiben éltem, mert addig a pillanatig, amíg be
nem léptem a kocsmába, nem volt vesztenivalóm hitvány létemen kívül.
De a szívem legmélyén mindig is sóvárogtam egy gyönyörű házra, egy
nőre, akit a feleségemnek szólíthatok, egy szép kertre, ahol a gyerekeink a
kutyával játszanak…
Talán ezeket a zavaros érzelmeket Lex és Graham kislánya, valamint
kettejük mély kapcsolata váltja ki belőlem.
Sajnos a múltat már nem tudom megváltoztatni és a vészjósló gondolatok
azt suttogják, hogy már túl késő jóvátenni azokat a bűnöket, amiket
elkövettem, de itt az ideje annak, hogy kipucoljak magam alól és
feltakarítsam azt a rengeteg szart magunk körül, mert már rég túlnyúlik
rajtunk.

****

Amióta Hilary megszületett, minden este besurrantam a szobájába és

órákig figyeltem őt alvás közben. Mélyen magamba szívtam a szoba finom,
hintőporral keveredő babaillatát.
Ez ma sincs másképp. Ez az egyedüli hely, ahol le tudom nyugtatni a
szívemet és a gondolataimat.
Halkan csukom be magam mögött az ajtót, és nesztelenül lépek a kiságy
mellé.
Némán figyelem az apró kislány szuszogó testét.
Állandóan hatalmas mosolyt csal az arcomra, amikor elmosolyodik. Kicsi
rózsaszín szájacskája szélesen elterül gyönyörű, törékeny arcán.
Megvillantja fogak nélküli, rózsaszín foghúsát.
De ezen az éjszakán valami gyötörheti a kicsi testet, mert szomorúan
legörbül a szája.
 Összerezzen, majd hangosan felsír.
A tehetetlenség érzése hatalmasodik el fölöttem, és az egyre növekvő
hangja miatt elkeseredek.
Fogalmam sincs, hogyan kell megvigasztalni egy babát.
Az ajtó sebesen kicsapódik.
Graham álmosan és meglepetten lép be a szobába, amikor meglát.
– Nem tettem semmit – mentegetőzöm.
Megdörzsöli fáradt szemeit, amíg oda nem ér a kiságy mellé.
Óvatosan simul bele a hatalmas tenyerébe az apró test.
Leheletfinom puszit nyom Hilary homlokára, majd fedetlen mellkasára
fekteti és lágyan ringatni kezdi.
– Tudjuk, hogy jól nézel ki – jegyzem meg neki, hogy oldjam a saját
feszültségemet.
Graham csak egy pizsamanadrágot visel, ami hetykén lóg keskeny
csípőjén.
Széles vigyort villant felém.
– A közvetlen érintkezés megnyugtatja – válaszolja. – Néha, amikor így
is megnyugszik, hagyom Lexie-t pihenni.
Zavarban érzem magam, ezért egy enyhe bólintással nyugtázom a rövid
beszélgetést és elindulok kifelé.
– Neked, nekem, de még Lexie-nek sem adatott meg az az élet, ami
Lettynek. Mind irigyek lettünk volna rá. Azonban ezen lehet változtatni,
Cole. Felnőttünk. A saját életünket már úgy alakítjuk, ahogy szeretnénk.
Megadhatjuk a gyerekeinknek azt az életet, ami nekünk nem adatott meg
csak álmainkban, egy hullócsillag hamis kívánságában vagy egy imában.
Lehetünk jobbak, mint a szüleink. Legyél jobb te is, Cole. Tudom, most
már nehéz elhinni, de én is éheztem, fáztam, koszos voltam. Miután a
nagyapám befogadott, megváltozhattam volna, lehettem volna olyan ember,
mint az apám, de nem akartam. Jobb akartam lenni nála, mert haragudtam
rá, és őt hibáztattam azért, ami az anyámmal történt. Talán most itt lenne és
segítene a kicsi körül. Elkényeztetné, mint más normális nagymama.
Ismét csak bólintani tudok, aztán idegesen felkapom a fejem a folyosóról
beszűrődő hangra.
Azonban csak Lex csoszog át álmosan, kezében a bébiőrrel.
– Mint két dörmögő papamaci – mondja karcos hangon, mosolyogva.
Grahammel összenézünk, és barátságosan elmosolyodunk.
 – Elfelejtettem kikapcsolni – vezeti vissza a tekintetét Graham a
feleségére.
Lex legyint egyet.
Egyáltalán nem bántja a korai ébresztő.
Graham mellé lép, és gyengéden megsimogatja Hilary hátát.
Olyan kibaszottul feleslegesnek érzem magam, hogy az már fáj…
Megköszörülöm a torkom, hogy jelezzem távozásomat, amikor Lex
hangja megállít.
– Szeretnéd egy kicsit megfogni?
– Nem tudom, hogyan kell.
Lex mit sem törődik a válaszommal. Elém sétál, babatartó pózba helyezi
a karjaimat, majd kiveszi Graham kezéből a kislányt és az enyémbe fekteti.
Remegek?
Igen, bassza meg!
Nem csak a karjaim, hanem még a csontjaim is beleremegnek abba a
félelembe, hogy egyetlen rossz mozdulattal össze lehet törni ezeket a
gyenge csontokat.
Forró verejték csörgedezik a hátamon, miközben a szívem szabálytalanul
verdes.
Azonban nem tudom megmondani és elmagyarázni sem, hogy mit érzek
azóta, amióta a kezemben tartom Hilaryt.
Békét? Megnyugvást? Hálát? Szeretetet?
Az érzelmek széles skáláján táncol a lelkem.
Amit tudok, az az, hogy nem akarom őt még elengedni. Azt, hogy
vigyázni akarok rá, az édesanyjára és az édesapjára.
Graham óriási kockázatot vállalt azzal, hogy befogadott minket.
A családja életét veszélyezteti azért, hogy segítsen nekünk.
Talán ilyen lehet egy összetartó család…
Kockára teszi mindazt, ami fontos neki, hogy segíthessen.
Azonban én csak egy idióta balféknek tartom ezért.
Inkább hagyott volna minket meghalni, minthogy ekkora kockázatot
vállaljon.
Tudom, hogy súlyos teherként nyomják a vállát ezek a napok…
Ez a bizonytalanság és félelem még azok után is velük fog maradni,
miután elhárul a veszélyes fenyegetés.
Azonban amikor mosolyogva rájuk nézek és ők visszamosolyognak
rám… tudatosul bennem, hogy én sem cselekednék máshogy.
 – Most mit fogsz tenni, Cole? – kérdezi Lex.
Mocskos kis Hófehérke.
Lepillantok Hilaryre. Ismét hosszan és némán figyelem a pihegő kislányt,
aki az ajkaival hangosan cuppog, majd Lexre emelem a tekintetem.
– Megvédem a családunkat – válaszolom érzelemmentes hangon,
egyenesen a szemébe nézve. – Én, vagyis mi okoztuk ezt az egészet…
– Nem – vág a szavamba erélyesen Lex. Hilary összerezzen, és a
magasba emeli mindkét kezét.
Mérgesen összevonom a szemöldököm, és virágnyelven szidalmazom
érte az anyukáját.
Lex gyengéden a kislánya fejét simogatja, miközben az egyik ujját az
apró, puha tenyérbe bújtatja.
Hilary kicsi ujjai Lex ujjára fonódnak.
Azonnal megnyugszik tőle.
Hát erre képes egy anyai szív…
– Nem te tehetsz róla, Cole. Csakis ő… – folytatja csendesebb hangon.
Szemeivel abba az irányba mutat, ahol Joker tölti utolsó napjait. – Ő
indította el azt a lavinát. Fogalmam sincs, hogy mit tett a múltban, de az
kihat még a jelenre is. Ő a tettes. Nem hibáztathatod magad más bűneiért.
És azért sem, amiért apádként tekintesz rá. De lásd be, már vége. Lassan
végelgyengülésben el fog távozni.
– Tisztában vagyok azzal, hogy senki sem halhatatlan.
– Letty hogy fogadja majd a visszatérésedet? Kétszer is elhagytad… –
Megköszörüli a torkát és lesüti a szemeit. – Vajon van még miért
visszamenned oda?
– Bízom benne, hogy igen.
 Tizennyolcadik fejezet
LETTY
Az érzések alakítanak minket.

Öt napja szüntelenül esik az eső.

Öt nap elég ahhoz, hogy egy testet felboncoljanak, majd eltemessenek.
Gyász.
5 szakaszból áll.
Öt napja ismét úgy érzem, hogy elvett belőlem egy darabot az élet. S
most itt állok egy tátongó űrrel a szívemben a kiásott sír felett.
Immár harmadszorra.
És amíg a puha, csillogó cseppek minden egyes érintése olyan, mintha
kimetszene a bőrömből egy darabot, igazat kell adnom Mavisnek.
Rabolom az időt, ami ajándék.
Azonban egyáltalán nem érzem úgy, hogy a sajátomat.
Boldog vagyok… mármint elégedett az életemmel.
Többet értem el egy év alatt, mint bárki más egész életében.
Egy dinamikusan fejlődő vállalatot vezetek, szeretem a munkámat, az új
házamat, és a családomat.
Egyedül azzal nem tudok együtt élni, hogy elveszem Coltontól a
lehetőséget, hogy normális élete legyen.
Ha többet terveztem volna vele, már rég be kellett volna költöznie… Már
rég ki kellett volna neki ürítenem az egyik fiókomat, és vennem kellett
volna egy fogkefét az enyém mellé.
De nem ez történt.
Már akkor véget kellett volna vetni ennek a kapcsolatnak, amikor
tanácsoltad. Azonban megmakacsoltam magam.
Rosszul döntöttem, és ezzel értékes időt vettem el tőle.
Talán így kellett lennie, talán most fogja megtalálni az igaz szerelmet.
 Csak sajnos úgy érzem, hogy állandóan rossz döntéseket hozok, és azt
sajnálom a legjobban, hogy valakinek meg kellett halnia, hogy erre rájöjjek.
Amikor elveszítünk valakit az élők sorából, akkor átgondoljuk a saját
életünket. Szomorkodunk és összetörünk, mert ők lehunyják a szemüket,
békés álomba merülnek, de mi… mi itt maradunk a hatalmas fájdalommal
és hiánnyal a szívünkben. Megpróbáljuk túlélni a gyötrelmes napokat és
együtt élni azzal, hogy ők már nincsenek többé.
És az idő semmit sem gyógyít be… csak elviselhetőbbé teszi az
elviselhetetlent, mert a hiányt, a fájdalmat és a veszteséget nem tudja
semmissé tenni, nem tudja kitölteni.
Ilyenkor, amikor szép lassan leengedik a koporsót a sírba, ígéreteket
teszünk…
– Hiányozni fogsz, Mavis! Megígérem, hogy elengedem Coltont –
suttogom, amint a koporsót elnyeli a terebélyes mélysötétség.
Árnyékká és porrá válunk.
A lelkész megköszörüli a torkát, enyhén bólint és távozik.
Homályosan látom már csak fekete ruhába bújtatott alakját, amint a sűrűn
nőtt fák között elsétál.
– Nekem is mennem kell – sóhajtok, és zsebre csúsztatott kezekkel
elfordulok a gödörtől.
És itt van ő.
Megtorpanok, amikor összetalálkozik a tekintetünk.
Azóta nem láttam, amióta otthagyott összerogyva, sírva az asztal mellett,
pucéran.
Távolodó lépteit alig hallottam.
Nesztelenül távozott, mintha ott sem lett volna.
Csak démoni hangjának finom suttogása visszhangzott csapongó
gondolataim között.
Fogy az időd!
Már tudom, mire gondol… arra, amire én is gondolok.
Lassan betöltöm a harmincat, az évek elsuhannak mellettem, öregszik a
testem, viszont a szívem a múltban ragadt.
Ott, ahol még csak egy 22 éves, szeleburdi, szerelmes lány vagyok,
akinek a hormonjai átvették az irányítást a testében s csak egyvalaki
érdekelte őt az egész világon… Hóhérom.
Az én gyönyörű teremtményem.
 Azonban a gondolataimban és álmaimban is fakul a hangja, az alakja, az
arca.
Oly távoli már…
Lassan elfogy az erőm, hogy folyton kergessem őt.
Troy minden egyes találkozásunknál még távolabbra taszítja tőlem Cole-
t, és azt a lányt is, aki minden éjjel a sötét tekintete után vágyódik.
A bőrkeményedéses tenyérre, ami összekarcolta a bőrömet, akárhányszor
végigsiklott fedetlen testemen…
Ahogy felettem, felette sincs esernyő.
Hagyja, hogy a puha, hideg, csillogó cseppek az arcára hulljanak, majd
gyengéden, csókolva azt lecsörgedezzenek a bőrén.
Mint mindig, most is azt az elegáns, fekete, méregdrága öltönyét viseli.
Nem fogok hazudni, remekül áll neki. Más ruhát nem is tudnék rajta
elképzelni.
Lehet, hogy Troy azért született meg, hogy szép külsőbe csomagolva
összerakja darabokra tört szívemet.
Arcát kissé megemeli, kimutatva a tekintélyét és az együttérzését.
Jóleső a távolságtartása.
Nem jött ide gyászolni, mert egyáltalán nem ismerte Mavist.
Megmentőm? Vesztem?
Mit tartogatsz nekem, te gyönyörű szörnyeteg?
Miért loholsz folyton a nyomomban?
Úgy érzem, hogy lassan még levegőt sem vehetek nélküle.
Mégis melegséggel tölt el, hogy törődik velem és nem akarja, hogy
visszaessek szörnyű életem romjai közé.
Összecsavarom magam körül a ballonkabátot, és kimért léptekkel
elindulok felé.
A szívem szabálytalanul kalapál. A légzésem felgyorsul, amint odaérek
hozzá.
– Miért vagy itt? – kérdezem.
Troy még mindig a sírt figyeli.
A sírásók sietős mozdulatokkal lapátolják vissza a vizes, nehéz földet a
fekete lyukba.
– Miattad.
Felém vezeti fagyos tekintetét, majd elsimítja vizes hajamat a
homlokomról. Ujjait végigfuttatja érzékeny, a hidegtől pirossá vált
bőrömön.
 Lehunyom a szemeimet.
Érintésétől felforr a vérem. Édes borzongás rántja görcsbe a gyomromat,
amikor ajkaim puha húsát érzékien megsimogatja.
Közelebb hajol az arcomhoz. Mélyen magamba szívom fahéjas leheletét.
Ahogy az aroma elér elmém legtávolabbi zugaiba, kinyílik a szemem.
Agyamban távoli emlékek sejlenek fel.
Fájó képek szórják szikráikat a sejtjeim közé.
Egy fahéjas sütire vágyom, ennyi a kívánságom.
Eltávolodom Troy ajkaitól, elmulasztva azt a pillanatot, hogy az én
ajkaimhoz simuljanak, és becézgetve lecsókolják rólam az eső és a sós
könnyek egyvelegét.
Kegyes hazugságok hálója.
Ajkaim megremegnek, testem vadul reszket.
Loren is hazudott nekem!
– De miért? – merül fel bennem hanyagul a kérdés. – Miért titkolta el
Troy kilétét?
– Apám elfelejtett közölni egy dolgot veled, Troy.
– Mégpedig?
– Sosem csíptem az öltönyös fickókat.
Halvány mosolyt formálnak ajkaim, amit viszonoz.
Úgy sétálok el mellette, hogy a vállaink gyengéden egymáshoz
simuljanak.
Egy utolsó pillantással elbúcsúzom tőle, majd beülök az autóba és
magam mögött hagyom.
****

A környék stimmel, az utca nem. Ugyanis nem mentem haza, mert

Lorenhez vezetett az utam.
– Nem mondom többször, Lydia Emilia Roberts!
Loren hangja úgy kúszik felfelé, mint egy kukac, mégis elég óvatosan
ahhoz, hogy ne dugja ki a fejét a földből és a haragja ne roppantsa ketté az
ablaküvegeket.
– Jó, akkor ne mondd! – érkezik Lydia szájából a válasz.
Hangosan felkacagok.
Úgy néz ki, a keresztlányom már most gyakorolja, hogyan kell az
édesanyját kiakasztania. Ha nagyobb lesz, adok neki pár jótanácsot.
 Mi tagadás… családban marad. Mintha csak magamat hallottam volna 6
évesen.
Loren a pillantásával lyukat éget a fejemen keresztül, egészen a tarkómig.
– Erről is csak te tehetsz!
Leolvasom az arcára kiülő szemrehányást.
– Megadom magam – mondom, s azzal a magasba emelem a karjaimat.
– Ne haragudj, hugi. – Loren bocsánatkérőn lesüti a szemeit, amint
eszébe jut, hogy honnan jöttem. – Kicsit ingerült vagyok mostanában… az
időjárás elveszi mindentől a kedvem, a lányok megőrjítenek, amiért be
vagyunk zárva a négy fal közé. Unatkoznak – forgatja a szemeit. – Én meg
állandóan aludnék – sóhajtja ásítva.
Mosolyogva legyintek.
– Iszunk egy kávét? – kérdezem, és átsétálva a hatalmas nappalin,
belépek Loren tágas konyhájába.
– Letty néni, Letty néni! – kiabálja Lydia.
– Szia, nagylány – köszöntöm és felemelem. – Azta, te jó nehéz lettél.
Lydia jóízűen felkacag.
– Apa is mindig ezt mondja.
– Apukádnak igaza van.
– Titti, titti!
Fülig érő mosollyal trappol be kicsi Lucy is a konyhába.
– Szia, Lucy!
Lydiával a kezemben leguggolok Lucyhoz, aki két nagy, cuppanós,
nyálas puszit nyom az arcomra, majd elszégyelli magát és Loren lábához
bújik.
– El fogunk esni – mondom Lydiának, és átkarolom a testét, amikor a
fenekemre huppanok.
– Jól vagytok? – kérdezi aggódva Loren.
– Igen! – kiabáljuk, és felemeljük mind a ketten a kezünket, azután
hangosan elnevetjük magunkat.
– Jössz velem Unózni, Letty?
– Előbb beszélnem kell az anyukáddal, hercegnő. De utána játszom veled
egy partit.
– Szupeeeer! – sikítja tapsolva. – Addig előkészítem, amíg beszélsz
anyuval.
– Rendben.
Lucy és Lydia felpörögve kifutnak a konyhából.
 Lorennek bájos mosoly terül szét az arcán és leül a konyhaszigethez.
– Ha nem bánod, akkor nem szolgállak ki. Tudod, hogy mi hol van.
– Persze, nővérkém, mintha csak otthon lennék – mosolygok vissza, és
kiveszek két bögrét a szekrényből.
– Hogy érzed magad?
– Jól… jobban – mondom, miközben elkészítem a kávékat. Aztán
mellébeszélés nélkül felteszem a kérdést, amiért jöttem. – Miért tartottad
titokban, hogy Troy is virrasztott az ágyam mellett?
Odafordulok Lorenhez, és elé rakom a kávéját.
Szemei kikerekednek, ajkai kissé elnyílnak. Békés arcvonásaiba
belepiszkít a szorongás.
– Miből gondolod, hogy ő is ott volt? Egyáltalán honnan ismered?
– Felkeresett néhány nappal ezelőtt és az agy valóban egy csodálatos
szervünk, ugyanis amikor felébredtem a kómából, csak egy fahéjas sütire
vágytam. Az aroma, az íz végig velem volt. Troy állandóan fahéjas rágót
rág.
Lesüti a szemeit. Ezzel beismeri, hogy bűnt követett el ellenem, amikor
csak Coltonról áradozott, miután felébredtem a kómából.
Hosszú, mély lélegzetet vesz, majd elkerülve a tekintetemet kinéz az
ablakon.
– Nem akartalak becsapni… senki sem akart becsapni, de úgy gondoltam,
hogy Troynak nem volt helye akkor az életedben. Csúnyán összetörtél, és
Troy olyan…
– Milyen, Loren? – teszek felé egy lépést.
– Olyan, mint Cole – emeli rám a tekintetét.
– Milyen volt Cole? – kérdezem, és a neve hallatán a szívem
ámokfutásba kezd.
Cole.
Bumm, bumm, bumm.
Mocskos kis Hófehérke.
– Rémisztő! Olyan védtelennek tűntél mellette… olyan törékenynek.
Hatalmas termetű, sötéten jóképű és félelmetes alaknak tűnt, de veled
mindig olyan gyengéden bánt…
Szerettem törékeny lenni mellette.
– Tudod – megköszörüli a torkát –, sejtettem, hogy Coltonnal nem igazán
fog működni a dolog. Belőle hiányzik az a dominancia és sötétség, ami
Cole-ban és Troyban megvan. Mert ne mondd azt nekem, hogy Troy nem
rémisztő! Akárhányszor találkoztam vele anyuéknál, mindig rossz érzés
kapott el mellette. Folyton feketében jár, és…
– Az rossz? – húzom fel kérdőn a szemöldököm, mert a legtöbbször én is
feketében járok.
– Nem, de esküszöm, ha lenne két fekete kutyája, akkor a halál
előhírnöke lenne. Egyszer sem láttam mosolyogni. Állandóan komor és
komoly arcot ölt magára, és azzal a távoli, rideg tekintetével mér mindenkit
végig. Persze jó ember, apa nagyon kedveli, és ő már akkor mondta, hogy
szerinte ő a hozzád való férfi, de Letty… komolyan, egy fagyos
madárijesztőre van szükséged?
Elnevetjük magunkat ezen.
– Igen, van benne valami… – bólogatok, és naná, hogy eltitkolom Troy
sötétségének a forrását. Ha Loren megtudná, valószínűleg leesne a székről,
utána pedig egy örök életre eltiltana tőle. Nehezen viseli, ha a kicsi
hugicáját valaki bántani meri.
– Egyébként tudod, mi a legrémisztőbb abban a pasasban? – kérdezem.
– Micsoda?
– Nem gondolok mellette olyan sokszor Cole-ra. Amikor a közelében
vagyok, kisajátítja magának a figyelmet, a teret, az időt. Egyszóval
mindent. Az a fickó rémisztő, de a legjobb értelemben.
Loren lágyan bólint.
Sajnálja Coltont és azt a jövőt, amit elképzelt velünk.
Nem ért meg engem százszázalékosan, de elfogadja a döntésemet.
– Akkor, gondolom…
– Délután megmondom Coltonnak, hogy nem akarom rabolni az idejét.
– Remélem, helyesen döntesz.
– Én is – mondom, aztán magam mögött hagyom, hogy megeméssze a
hallottakat.
Ismét átsétálok a hatalmas nappalin, majd belépek a játékszobába a
csajokhoz.

****

A délutánom nem telt eseménytelenül, ugyanis Lydiával több órán

keresztül Unóztunk és Monopolyztunk.
Amíg ügyesen elmagyarázta a játékok szabályait, az elmém a múltban
szárnyalt, mert a néhai Lorent láttam benne.
 Hármunk közül Loren a legbölcsebb és a legfelelősségteljesebb.
Valószínűleg azért, mert ő a legidősebb.
Azonban a gondoskodás és a féltés vele született, amellett, hogy anya
állandóan mondogathatta neki, amit Loren mond Lydiának. A kislány egy
minifelnőtt.
Lucy sokkal, de sokkal ravaszabb nála. Látszik, hogy ő a kisebb.
Örömmel tölt el, hogy nincs köztük rivalizálás a szokásos
veszekedéseken kívül.
Ragaszkodnak egymáshoz, és a köztük lévő szeretet pedig irigylésre
méltó, mert amikor Lucy megsérül, azonnal Lydia karjaiba szalad.
A nővére szeretete, ölelése és puszijai gyógyítják meg a bibijeit.
Lydiát ez egyáltalán nem zavarja, sokszor büszke magára, amiért meg
tudja vigasztalni a hugicáját.
Ügyesen öltözteti és tologatja a babakocsiban, amikor Lucy ellöki az
édesanyja kezeit.
Erről ismét egy boldog emlék elevenedik meg nyugodt
gondolataimban…
Csak néhány hónapos lehettem, amikor anya beugrott valamiért a boltba,
engem pedig kint hagyott Lorennel az épület előtt.
Abban az időben kevesebben laktak Sisterville-ben és mindenki ismert
mindenkit, ezért anya nem félt attól, hogy bajunk esik.
Azonban Loren kiabálni kezdett, keserves hangon sikoltozott.
– El akarják lopni a hugit! El akarják lopni a hugit!
Az összes ember – köztük anya is – kirohant az üzletből.
Loren sírva kapaszkodott a babakocsiba, szemeiből csillogó cseppek
potyogtak.
Anya azt mondta, abban a pillanatban megállt a szíve, az ájulás peremén
táncolt.
Akkor megfogadta, hogy sosem hagy minket magunkra.
Mint kiderült, csak a barátnője, Wendy hajolt be hozzám, hogy
megcsodáljon, és amikor nyöszörögtem, elkezdte ringatni a kicsi kocsit…
Elmosolyodom a távoli képen.
Mini Loren – pillantok ismét Lydiára.
Nem csak az arca hasonlít az édesanyjára, hanem a természete is.
Lucyban már akad belőlem is.
Amíg Lydiával társasoztunk és kártyáztunk, Lucy odahordta az összes
Barbie babát és kérte, hogy öltöztessem fel őket.
 Azután lekuporodott velük a sarokba és levetkőztette az összeset, majd
megint megkért… Én megtettem.
A tizedik kör után mondtam neki, hogy a babák elfáradtak, nagyot
ásítottam, úgyhogy ideje aludni menniük.
Lefektettük a gyerekszobában található ágyra őket, aztán be is takartuk a
kicsi babákat.
Lucy állandóan azt mondogatta, hogy nem alszanak, mert nincs lecsukva
a szemük, nem álmosak, játszathatunk tovább velük.
Lydia kezdte elveszíteni a türelmét. Nem csodálkoztam rajta…
Mérgesen felpattant, majd odaadta neki a kedvenc babáját, ami nem
sokkal volt kisebb nála.
Lucy úgy mosolygott, hogy az összes foga kilátszódott.
Folytattuk a partit, amíg Lucy megetette a babát cumisüvegből,
levetkőztette, megnézte a pelusát, majd berakta a babakocsiba aludni.
De aztán…
Huncutul elmosolyodott, megmarkolta a babát és ledobta a földre.
Rémülten a szája elé kapta a kezét, felvette a földről, megpuszilgatta a
fejét és ismét a kocsiba rakta… majd megint kidobta.
Hangosan kacagott, amikor bugyuta arckifejezéssel mondtam, hogy ezt
nem szabad, de semmi nem állította meg a rosszalkodásban.
Igaz, nem terveztem ilyen hosszúra a Lorennél töltött időt, amikor
beültem egy menetet játszani Lydiával. Azonban Loren egy darabig
fáradtan figyelt minket, boldogan mosolygott, majd elaludt.
A kimerültségtől érzéketlen lett csillogó tekintete.
A terhesség harmadik hónapja megviseli.
Azt mondta, ez a legrosszabb időszak, de majd elmúlnak a rosszullétek,
és az állandó fáradtság is.
Örültem, hogy amíg David haza nem ér a munkából, ennyivel segíthetek
neki.
Szüksége van a pihenésre, és amióta Mavis meghalt, két utcával arrébb
nincs semmi érdekes a kutyáimon kívül… úgyhogy maradtam.
Egész végig azon töprengtem, hogy Lorennek tökéletesnek tűnik az élete.
De később arra jutottam, hogy nem csak annak tűnik, hanem az is.
Kettő gyönyörű, egészséges kislány. Egy csodálatos családi ház, egy
szerető férj, gondoskodó apuka, akit a lányai és még a felesége is az ujjai
köré csavarnak.
 Davidnek sem lehet egyszerű, mert úgy nézett ki munka után, mint aki
egy hete nem aludt, de az a mosoly, amely elterült az arcán, amikor
meglátta a családját, leírhatatlan boldogságot sugárzott.
A felesége szunyókáló teste mellé lépett, feljebb húzta a vékony plédet,
amit ráterítettem, majd gyengéden homlokon csókolta.
Loren azonnal felriadt és olyan édesen mosolygott, mint egy kisbaba.
Békés arckifejezése hamar átcsapott aggodalomba, amikor megkérdezte,
hány óra van, és hol vannak a lányok.
Lucyval a karomban néhány lépésre álltunk tőle és megnyugtattam, hogy
velem töltötték a napot. Már meg is vacsoráztunk, aminek természetesen az
lett a vége, hogy beleköptem a szörpöt a mosogatóba…
A kis szörnyeteg jól megleckéztetett engem…
Vacsorára virslit főztem nekik, és adtam mellé egy kis málnaszörpöt…
Lucy hisztizett, hogy nem issza meg a szörpöt, mert nem elég piros!
Mi van?? – gondoltam magamban.
Oké! Elszámoltam tízig és elkezdtem meginni a cukros csúfságot, aminek
fura, sőt ocsmány íze volt, ezért kiköptem azt a keveset is, ami hozzáért a
nyelvemhez.
Lucy és Lydia jóízűen kacagtak mögöttem…
Mint kiderült, Lucy megúsztatta a virsliket abban a förtelemben.
Miután tovaszállt pillanatnyi haragom, együtt nevettem velük.
A kakis pelenkát nem voltam hajlandó kicserélni a kis műsoruk után,
úgyhogy a fürdéssel együtt a szüleire hagytam azt a kényes incidenst.
Elbúcsúztam és eljöttem, azóta itt körözök a lakópark körül.
Colton bármelyik percben leparkolhat a járdaszegély mellett és nem
vagyok biztos abban, hogy jót fogok cselekedni.
Hálátlannak érzem magam, de nemes cél – ha van ebben olyan – vezérel.
Legfőképp az, hogy nem akarom tőle elvenni az időt.
Az időt, ami ajándék.
 Tizenkilencedik fejezet
LETTY
Pánik hatalmasodik el rajtam, amikor megpillantom az autóját.
Vajon érzi, miért hívtam ide?
Vagy azt gondolja, hogy ma lesz végre a nagy nap, hogy lefekszünk
egymással? Biztonságban lesz a szívem Troynál?
Lélegezz!
Lélegezz!
Lélegezz!
Izzadt tenyeremben erősen markolászom a kormányt. Egy enyhe kanyar
után felhajtok a kocsibeállóra.
Colton kedvesen elmosolyodik, amikor összetalálkozik a tekintetünk.
Nem fog menni…
Nem tudom megbántani…
Hosszú, mély lélegzetet veszek, mielőtt kiszállok.
– Szia – üdvözlöm elsőként.
– Szia – válaszolja.
Becsapom a JEEP ajtaját és teszek felé egy félénk mozdulatot, amikor
lépésekre leszünk figyelmesek.
Sietős, hatalmas léptek alatt kopog a szürke beton.
Felénk közelítenek.
Gyorsan. Mérgesen.
Mint egy pusztító erejű tornádó.
A sötét utca felé vezetjük a tekintetünket, és az állam hangos csattanással
esik a járdára, amikor megpillantom Troyt.
Egyik kezét zsebre vágta, a másikat ökölbe szorítva tartja izmos teste
mellett.
– Menjen el! – vakkantja Coltonnak, amikor mellém lép.
Zsugorodom mellette.
Összeszorul a torkom, a hangszálaim megbénulnak, amint megpillantom
a két férfi szemében felvillanó tüzet.
Amíg Colton szemében halványan pislákolnak a fények, Troynak a
másodperc töredékében lobbannak igazán lángra.
Felsőbbrendű és határozott.
 Mocskosul magabiztos.
Ördögi mosolya pedig megsemmisíti Coltont.
Üzenete egyenes és kegyetlen.
– Nem dobhat ki senkit sem a házamból! Colton itt marad! – állok a
barátom mellé, hogy kihúzzam a szégyennel megágyazott keserűség
gödréből.
– Jó. – Sejtelmes és gonosz vigyort villant felénk. – Ha végig akarja
nézni, hogyan fenekellek el újra, akkor maradjon.
Az árulkodó pír elterül az arcomon. A szívem villámsebeséggel őrült
ámokfutásba kezd. A testemet forró vágy égeti. Bőrömön úgy sisteregnek
Troy szavai, mint a puskapor. A gyomromban édes bizsergés örvénylik.
Szinte remegek az érintése után, sóvárgok az ütésekért.
És mindezt Colton jelenlétében…
Ő sosem váltott ki belőlem egy parányi szikrát sem csókolózás közben.
Troy egyetlen szavával képes zavarba hozni, és eláztatni a tangámat…
Olvas a legapróbb mozdulatomból is.
Látom a szemében, hogy tudja, mit érzek, mi ellen küzdök.
Halvány, sötét és gonosz mosolyra húzza a szája szélét.
Legszívesebben a karjaiba omlanék, de össze kell magamat szednem.
Nem lehetek vele szemben gyenge, mert elevenen felfal a puszta tekintete.
– Nem lesz itt semmi fenekelés – szűröm a fogaim között a szavakat.
Mintha parázs lenne a nyelvemen… nem akarom, hogy Troy elmenjen.
– Semmi gond, Letty – mondja Colton. – Gondolom, nem azért hívtál,
hogy… – és elharapja a mondatot.
Micsoda? Na ne!
– Nem és nem! Mr. Black majd bejelentkezik, ha akar tőlem valamit. Ez
a mi esténk, és beszélni szeretnék veled.
– És mit fogtok csinálni? Megnéztek egy epizódot a dr. Csontból? –
kérdezi Troy.
Felhúz, felajz, megbabonáz. Tudja, hogyan játsszon kötéltáncot a vékony
idegszálaimon.
Colton szó nélkül elindul az autója felé.
– Sajnálom – mondom, és utánaeredek. – Apám üzlettársa, és úgy érzi,
ettől joga van jönni-menni a házamban, amikor csak ő szeretne.
– Máskor is járt már itt?
– Igen.
– És el is – megköszörüli a torkát – fenekelt?
 Ó, jaj nekem!
Nem tudom, hogy a kegyes hazugság a jó, vagy valljam be az igazat?!
Azonban Colton arckifejezését látva tudom, hogy sejti, mi történhetett.
Elsüllyedek szégyenemben…
Nem azért, mert megtörtént, hanem azért, mert minden pillanatát
élveztem.
– Jézusom, Letty!
– Nem, ne úgy képzeld el, hogy…
– Nem akarom sehogy sem elképzelni – veti oda dühösen, és idegesen
végigszánt a haján. – Egy éve udvarolok neked, és a csóknál, ha
nevezhetjük azt csóknak, nem jutottunk tovább.
– Tudtam, hogy gond lesz a várakozással.
– Nem azzal volt gond. Nem zavart különösebben. Az zavar, amit az
előbb éreztem. A hormonjaid, a reakciód. Az a másik férfi zavar – mutat a
házra –, aki képes belőled ilyen mély kémiai vonzalmat kiváltani. Jobb lesz,
ha…
Lesütöm a szemeimet, amikor közelebb lép, hogy megcsókoljon.
– Értem… szóval ez egy búcsúest akart lenni?
– Igen – vallom be, és kifújom az addigi visszatartott lélegzetemet. –
Nem így terveztem.
– Ezért kár volt idáig eljönnöm. Írhattál volna egy üzenetet is, hogy vége.
Bumm!
Szavai szíven ütnek.
Sietősen beül az autóba, idegesen becsapja az ajtaját, majd úgy viharzik
ki az utcából, hogy az abroncsok felsikítanak a forró aszfalton.
Csalódottan sétálok be a házba és a szívem majdnem kiugrik elém a
földre, amikor becsukom magam mögött az ajtót.
Troy a világosságban szűkölködő folyosón ácsorog.
Tekintete még ebben a sötétségben is fényesen csillog, miközben az arcán
gonosz mosoly húzódik.
Fordulj fel! – gondolom magamban.
– Túl hangosan forgatod a szemed, Letícia – szól utánam, amikor
besétálok a konyhába.
– Kísérje ki magát, Mr. Black, és felejtse el, hogy létezem.
– Nem tehetem – mondja a fülemtől egy centire.
Megijedek és megfordulok.
– Jesszusom! Hogy a fenébe tud ilyen halkan osonni?
 – Adottság – mondja a válla felett, miközben belép a nappaliba a háta
mögött összekulcsolt kezeivel.
– Nem hallotta, amit mondtam? Távozzon! – sziszegem.
– Ismét magázódunk?
– Igen! Távoli és személytelen… – mondom vállrándítva.
– Csak képzeletben, fizikailag pedig…
Szembefordul velem. A levegő a tüdőmben reked, amikor elmémben
fény villan.
A szívverésem felgyorsul, amikor lassú, nagyon lassú léptekkel elindul
felém.
Kiszárad a torkom, miközben lép, lép és lép.
Szemében megcsillan lelke sötét szellemének beteges lénye. Arcán eddig
sosem látott mosoly formálódik.
Gonosz, nagyon gonosz, elvetemült és birtokló.
Reszketve hátrálni kezdek.
Kemény testével odaszorít az asztalhoz. A fenekem a bútor lapjára simul.
– Fizikailag olyan közel vagyok hozzád, hogy ennél közelebb már nem is
lehetnék – suttogja vérfagyasztó hangon. – Nem vitás, szép gyerekeitek
lettek volna, akik unalmas órákban könnyek közt fogantak volna meg. Majd
születésük után még lejjebb csökkent volna az egyébként sem virágzó
intimitásotok. A férj a munkába menekül, alkoholproblémákkal küszköd,
majd szemet vet egy csinos fiatalabb nőre, aki feldúlja a békés családi
életeteket, ezért elváltok. Erősítitek a válási statisztikát. Te pedig kikészülsz
a stressztől, amit a gyerekeid egyedüli felnevelése, a problémákkal való
egyedüli megküzdés, majd a karriered bukása táplál. Egy félresiklott nő
leszel, aki elhervad a hétköznapok szürkeségében, pedig gyönyörű virág
vagy, Letícia. Egy olyan nő, akit táplálni, öntözni és szeretni kell, hogy
tündököljön. Lehet, hogy most haragszol rám, és Coltonnak is okoztam
néhány álmatlan éjszakát, de hidd el, hogy hálásak lesztek nekem egyszer.
– Kurvára el van magától szállva, ha azt hiszi, hogy ennyire jól ismeri az
embereket. Tudja, Troy, vannak bizonyos kivételek, amikor a szerelem
később bontakozik ki, és sokkal intenzívebben.
– Miért mondod ezt, Letícia? Amikor még te sem hiszed el a saját
szavaidat…
Lesütöm a szemem.
Troy egy hirtelen mozdulattal elkapja a nyakamat. Ujjai gyengéden
tekerednek puha bőrömre, amivel apró nyomást mér a légcsövemre.
 Az agyam azonnal reagál a fojtogató játszmára és zihálva, gyorsan szívja
magába a friss oxigént.
Ujjai szoros fogásától az egész testemben érzem, ahogy a nyaki ütőerem
pánikszerűen lüktet.
Ajkaim kissé elnyílnak, a szemeim kikerekednek, amikor a szemeibe
nézek.
Hosszan, némán és mélyen tekintünk egymásra, miközben a vérem forró
láva nyelvével nyaldossa az ereimet.
Testem egyetlen izomcsomóvá görcsösül, amikor megdagadt farkát a
combom közé szorítja.
Lüktet, lüktet és lüktet.
Könnybe lábad a szemem, mert a szeméremtestem is olyan intenzíven és
forrón lüktet, ahogy ő.
Miért élvezem ennyire?
– Akkor miért nem feküdtél még le vele? Miért nem engedted meg neki,
hogy megérintse a testedet úgy, ahogy azt én tettem? Egyébként is azt
tervezted, hogy véget vetsz ennek a nevetséges kapcsolatnak.
– És ezt honnan tudja? Ennyire biztos volt magában? – nyöszörgöm
halkan.
Térdével szétfeszíti a combjaimat, majd a szabad kezével benyúl a
szoknyám alá.
– Mondanom sem kell, hogy milyen forrón és vágyakozva lüktetsz
idelent.
Bűnbánóan ismét lesütöm a szemem, de akkor még erősebben mélyednek
belém az ujjai. Összeszorítja a légcsövemet. Nem kapok levegőt, a testem
mégis lángol.
Miért?
A szívem ámokfutásba kezd.
Bumm. Bumm. Bumm.
Néhány másodpercig hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam az
ismeretlen, furcsa és beteg érzés, ami az összes józan észt lehúzza a vécén.
A hormonjaink, a szexuális vágyunk izzik körülöttünk a levegőben.
Ez csak vágy, nem szerelem!
– És hallottalak Mavisszel beszélgetni.
Enyhít a szorításán, amikor hevesen rápillantok.
– Mikor? A temetőben? – kérdezem rekedtes hangon.
– Itthon, mielőtt elindultál volna a temetésre.
 – Itt voltál a házamban?
– Igen. Talán zárnod kellene az ajtót.
Hebegnek az ajkaim, a szó a torkomra forr, mert a fenébe is, tényleg
igaza van!
Hihetetlen, hogy egy mondattal képes elbánni velem.
Büntetése a következő lenne: teljesen felülnék az asztalra és a puncimat
szolgálnám fel neki vacsorára.
Azonban ezt a gondolatmenetemet egy vérfagyasztó érzés semmisíti meg.
Honnan olyan ismerős nekem?
Már máskor is éreztem ezt a nagy mennyiségű szexuális feszültséget,
amit mintha a harag táplálna.
Ez az erő, ez a ridegség…
De hiába próbálom beazonosítani az arcát, nem villan fel előttem sehol
sem.
Nyolc évvel ezelőtt, amikor otthon laktam, ő még nem lehetett apám
üzlettársa. Koncerten, átlagos öltözékben el sem tudnám képzelni őt. És
amikor Cole-lal voltam, nem néztem rá egyetlen férfira sem. Nem azért,
mert megtiltotta, hanem azért, mert csakis ő létezett számomra.
– Min gondolkozol? – kérdezi, és lecsúszik rólam a kézfeje.
– Találkoztunk már?
A mozdulat, a tekintet…
– Igen.
– Hol?
– Én lennék Mr. Beképzelt Faszkalap.
Ismerős, tompa nesz hallatszik az ajtó felől… lassú léptek, melyek alatt
ropog a poros padló.
Odapillantok.
– Zárva – förmedek rá az öltönyös, magas fickóra, aki némán áll velem
szemben. Tekintete megdermeszt. – Nem hallja, Mr. Beképzelt faszkalap?
Zárva vagyunk!
El sem merem képzelni, hogy ebben a pillanatban mit gondolhat rólam.
Kisírt, püffedt szemekkel, egy hatalmas pulóverben, részegen tántorgok egy
üres, lepukkant kocsma közepén.
Egy romhalmaz.
Egy lélekfoszlány.
Egy tudatfoszlány.
 Ez lettem.
– Távozzon! – sziszegem dühösen, és egy lépést teszek felé.
Az alak szó nélkül elmegy, és én ismét egyedül maradok a sajnálatom, a
gyászom és a fájdalmam égető bugyraiban.
Zuhanok és süllyedek.
Lejjebb, lejjebb, még lejjebb.
Ebben a röpke másodpercben süllyedek el szégyenemben.
Troy látott engem abban a kaotikus állapotban, amikor azt hittem, hogy
tényleg vége az életemnek.
– Miért nem kerestél fel előbb? Tudtad ott a kocsmában egyáltalán, hogy
ki vagyok?
– Te tudtad, Letícia? Tudtad, mit keresel ott – vagy kit?
– Én… én… – dadogom, miközben lehunyom a szemeimet.
Csalogató hangja hív vissza borzalmas múltamból a jelenbe.
– Azért, mert nem voltál jól, hogy az életed része lehessek. Én küldtem
oda a nővéredet, és örülök, hogy megtettem, mert – rövid szünetet tart –
attól féltem, hogy véget vetsz az életednek. De most már jól vagy. Jól vagy,
ugye? – kérdezi, és mintha a hangjába őszinte aggodalom keveredne.
– Attól lennék a legjobban, ha nem mondanád meg, hogy nekem mi, vagy
ki a jó.
Könnyek gyülekeznek a szemembe, amikor a tenyerébe simítja az
arcomat. Elveszek a jéghegyekkel keretezett tekintetében.
A támadás a legjobb védekezés.
Nem akarok neki beszélni a múltamról.
Róla, rólunk…
Apa biztosan elmondta a neveletlen lánya ostoba döntéseit.
Talán most mámoros boldogságban fürdőzik, hogy az „önjelölt férjem”
iránt érzek valamit.
Nem! Nem szerelmet!
Félelmet.
Vágyat.
Haragot.
Az érzelmek széles skáláján táncolok, akárhányszor a közelében vagyok.
Kellemes a tánc.
Néha lassú, egy szép keringő. Néha egy szenvedélyes salsa.
Félek újból odaadni valakinek a szívemet.
 Coltonnál ez semmiféleképpen nem történhetett meg, de Troy…
Nos Troynál más szabályok játszanak.
Ő nem kérdez, hanem elvesz. Ő nem kér, hanem utasít.
Ő… fölém tornyosulva megcsókol.
Lágyan és finoman simulnak össze az ajkaink.
Sosem törölheti ki végleg a múltamat.
A részem marad.
Azonban abban segíthet, hogy fakóvá váljanak a képek, az emlékek, a
hangok.
Cole-ból velem marad egy darabka. Egy fontos és jelentős része: a szíve.
Mert hiába vette el tőlem azt a lehetőséget, hogy életem végéig
szeressem, tudom, hogy ami köztünk történt, az egy hamisítatlan, vad,
érzéki szerelem volt, amit rengeteg szenvedéllyel koronáztunk meg.
A bőröm örökké emlékezni fog az érintésére, a csókjaira.
Bocsáss meg nekem!
Némán végigfolynak az arcomon a sós, szomorú, csillogó cseppek.
 Huszadik fejezet
LETTY
Egy összetört szív könnyedén formálható.

Mondhatnám azt is, hogy Colton helye ki sem hűlt, amikor Troy beleült,
de Colton helye sosem volt meleg.
Ezért Troynak nem volt olyan nehéz dolga.
Gyorsan és könnyen fészkelte be magát oda, ahol előző randipartnerem
nem igazán kapott figyelmet.
Amióta megismertem Troyt, egy levegővételnyi szünetet sem hagy
nekem.
Sokszor olyan helyen bukkan fel akaratom ellenére, amire a legkevésbé
számítok, és sosem mondhatok neki nemet.
Meglepődtem és megrémültem, amikor nálam hagyta az elegáns
meghívóját.
Egy fekete, csodálatra méltó borítékban volt a kicsi papírlap, amin csak a
hely, az idő és az szerepelt, hogy mit nem kell viselnem.
A szívem ámokfutásba kezdett és pánikba estem…
Önszántamból még sosem látogattam őt meg, főleg a saját birodalmában,
ami, mint kiderült, az a night club, ahova egy évvel ezelőtt a barátnőimmel
ellátogattam.
Gyorsan tárcsáztam is a számát, hogy tisztázzam a félreértés tárgyát, ami,
mint kiderült, nem elírás volt.
Az a hely az övé. Mindig is az övé volt.
Az elmém sebesen cikázott vissza ahhoz a naphoz, amikor az épület
legfelső emeletén ácsorgó férfit figyeltem, akinek az arcát elrejtette a
sötétség.
Azután eszembe jutottak azok a titokzatos szobák, amelyeket vörös
bársonyfüggönnyel takartak el.
 Reszketni kezdtem. A vonal túloldala elnémult, amikor hosszú percekig
nem szóltam bele a készülékbe.
Nem attól féltem, mi történhet ott velem, hanem attól, hogy egyre
közelebb kerülök Troy rejtett és sötét világához.
Abban az épületben félreérthetetlenül használhatják a különböző
tudatmódosító szereket az odalátogatók.
Amíg egyedül ücsörögtem az irodám falai közt, csakis arra tudtam
gondolni, hogy mi mindent fogok még róla megtudni.
Troy egy rejtély, amit nem lehet épp ésszel megfejteni.
Hogy megértsd, ahhoz az kell, hogy teljesen elmerülj az ő világában, az ő
játékszabályaiban.
Részese akartam lenni annak a játéknak, amikor még fogalmam sem volt
róla, hogy ő nem az a fajta, aki ugat és nem harap, hanem az, aki ugat, de
kibaszottul ki is harap belőled egy darabot.
Mocskos, elcseszett elméje szép lassan, óvatosan tárulkozik ki előttem.
De csak annyi, amennyit ő megenged.
Összerezzentem, amikor az irodám ajtaja vérfagyasztó lassúsággal nyílni
kezdett.
A szememmel fogságban tartottam a kései látogatómat, miközben
golyóstollamat a tenyeremben szorongattam.
Lyukat csináltam volna bárkinek az arcára, aki azért jött, hogy bántson,
elraboljon vagy megerőszakoljon.
Sajnos még mindig láthatatlan teherként cipelem magammal az álmomat.
Halványan elmosolyodtam őrült ötletemen: a sikeres üzletasszony
szemgolyókat szúr ki.
A szobában csak a saját szívverésem vad ritmusát lehetett hallani,
miközben a belső hangom fülsiketítően üvöltött a fejemben.
– Gyere beljebb – mondtam sejtelmes hangon.
Troy ördögi mosolyával, sötéten csillogó tekintetével rúgta be az ajtót.
Alakját homályos fények táncolták körbe.
Leeresztettem a gyilkos tárgyat izzadt tenyeremből.
– Micsoda meglepetés! – mosolyogtam kedvesen.
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
– Jártam már abban a bárban. – Felálltam és összefontam mellkasom előtt
a karjaimat, miközben a csípőmmel nekidőltem az íróasztalnak. – Nyíltan
drogozhatnak ott az emberek – mondtam gúnnyal és undorral a hangomban.
– Nem tudtam, hogy az a te felségterületed.
 – Sokat nem tudsz még rólam, Letícia. És már mondtam, hogy ne a jó
oldalon keress. Én a rossz oldalon állok.
Szavai szép csengése, kiejtésének selymessége pusztító erővel csapott le
minden érző sejtemre.
Úgy vibráltam a közelében, mint egy diszkógömb.
Tett felém egy lépést, mire az iránta érzett furcsa, sötét és bizarr vágyam
lángra lobbantotta a testemet.
A rossz oldalon állok – ismételtem magamban halkan a kimondott
szavait, mert egy láthatatlan szövegbuborékban lebegett felettem.
Formás ajkaira forrt kicsit sem hízelgő vallomása.
Miután észrevette, hogy a közelsége és romlott szavai romboló hatással
vannak rám, még közelebb merészkedett.
– Meg sem kérdezed, hogy elmegyek-e? – húztam fel kérdőn a
szemöldököm, miközben enyhén az ajkamba haraptam.
Troy ijesztő alakja, gonosz szellemének lénye közrefogta vágytól és
félelemtől vadul remegő testemet.
– Nem kérés volt, Letícia, hanem parancs. Ott leszel azon a helyen és
abban az időpontban, amit kiszabtam neked. Ne játszadozz a kegyetlenség
és a kegyelem vékony mezsgyéjén, mert hidd el, csakis arra várok, hogy
átlépd azt a határvonalat, amely elválasztja őket. Minden vágyam, hogy
egyszer megbüntesselek téged.
A torkomra forrt az összes szó.
A szívem pánikszerűen kalapált vadul hullámzó mellkasomban.
A lábaim megremegtek, azonban el sem tudtam volna szaladni előle,
mert odaragasztott a puszta tekintete.
Fogságban tartottuk egymást.
Nem mozdultunk. Vártunk.
De egyikünk sem volt hajlandó feladni a küzdelmet.
Megerősített akaratom nem engedte, hogy alulmaradjak azokban a
percekben, mert a belsőm tudta, érezte… egyszer el fog jönni az a nap,
hogy veszítek.
Addig álltam átható, haragos tekintetét, amíg az ajkait széles mosolyra
nem húzta, miközben a fogait hangosan csikorgatta.
Aztán én is elmosolyodtam.

****
 Ez történt huszonnégy órával ezelőtt… s most itt állok a King Kong
nagyságú kapuk előtt.
Testemet félelem és vágy egyvelege nyaldossa. Elmémet teljesen
kiürítem, nyugalmat erőszakolok csapongó gondolataimra és hevesen
lüktető szívemre.
Tegnap nem győztem, de nem is veszítettem… Hogy most mi vár rám?
Azt csak az ördög tudja.
A rossz oldalon állok, Letícia.
Nem azért jöttem ide, hogy szerelembe essek, hanem azért, hogy érezzek;
azért, hogy ne törékeny tárgyként bánjanak velem. És talán azért, hogy
uralkodjanak felettem. Az éj leple alatt a gyönyör összes arcát megízleljem.
Troy néhány nap alatt a feje tetejére állította az életemet és egyre
könnyebb elhinnem azt, hogy az ő és az én világom hogyan kapcsolódnak
össze.
Veszek egy hosszú, mély lélegzetet, mielőtt belépek a világosságban
szűkölködő, elegáns folyosóra.
A falakon csak néhány lámpa ontja magából halványan pislákoló fényét.
A piros szőnyeg, mely az Amfiteátrumba vezet, tompítja tűsarkú cipőm
kopogását.
A gyomrom dió nagyságúra zsugorodik, a szívem pánikszerűen kalapál,
ahogy egyre beljebb merészkedem.
Tisztára úgy érzem magam, mint aki éppen egy darázsfészekbe veti
magát bele.
Tudja, hogy veszélyes, érezte már a csípések égő fájdalmát, de valamiért
mégis hajtja a kíváncsisággal elegyedő vágy. Az édes méz zamata, amit
csak akkor ízlelhet meg, ha elviseli a szörnyű marások kínját.
Bizarr és ijesztő ez a hely az embersereg nélkül.
Minden sötét, szomorú és torz, mégis van benne valami megfoghatatlan
különlegesség. A drága berendezések fekete és szürke színben csillognak.
Amint a lábaim alól eltűnik a szőnyeg, a cipőm kopogása betölti a
hatalmas teret.
Mind a falakról, mind a tárgyakról visszaverődik csábító hangja.
Tekintetemmel Troy alakját keresem, de sehol sem látom.
Az órámra pillantok és elmosolyodom, mert most az egyszer nem késtem
el.
A bárpulthoz sétálok, és lerakom rá a táskámat.
 Az üzenet világos volt, mégis borzongás rántja görcsbe a gyomromat. Le
kell vetkőznöm. Teljesen.
Ujjaim fürgén gombolják ki a blúzom apró gombjait.
Miután végeztek, egy hirtelen mozdulattal szétkapcsolják a melltartót is.
Amint a kosarak elválnak dús melleimtől, a gerincemen jeges borzongás
szalad végig. Szőrszálaim az ég felé meredeznek, puha, meleg
mellbimbóim kemény, csúcsos formát öltenek.
Lábfejeimet kibújtatom a tűsarkúból, és mielőtt lecsúsztatnám a
szoknyámat, megropogtatom fáradt lábujjaimat. Sosem fogok hozzászokni
ezekhez a cipőkhöz.
A szoknya érzéki puhasággal végigsiklik a combomon és a vádlimon.
Könnyed mozdulattal kilépek belőle, azonban amikor a hüvelykujjaim a
csipkebugyi pántjába akaszkodnak, egy kissé elbizonytalanodom.
Cole óta nem tárulkoztam ki senkinek ennyire. Senki sem látott pucéran,
és senki sem nyúlhatott hozzá a fontosabb testrészeimhez.
Behunyom a szemem és néhány másodpercig megengedem magamnak,
hogy az iránta érzett szerelmem elhatalmasodjon az elmémben.
Aztán amikor kinyitom a szemeimet, a bugyi lecsúszik rólam.
Még mindig kis lépésekben haladok, annyi különbséggel, hogy az úticél
megváltozott.
A pulton hagyott fekete szemkendővel eltakarom a szemeimet.
Sötétség, tudatlanság és várakozás súlya telepszik rám ezekben a
másodpercekben, miközben a szívem vadul lüktető ritmusát hallgatom.
Ereimben izgatottság, félelem és vágy csörgedezik.
Összerezzenek, amikor egy harsogó, éles tónus csapódik a fülembe.
Hátrébb lépek, és körmeimet a bőrszék puha anyagába vájom.
Távoli a hang, azonban a lenyűgöző építménynek köszönhetően
felerősödve jár táncot érzékeny idegrendszeremen.
Feketeség vesz körül a szemkendő miatt, mégis becsukom a szemem és a
hang forrására összpontosítok.
Mellkasom vadul hullámzik. Érzem, ahogy dús melleim fel-le pattognak.
A tárgy, amivel előidézik ezt a hangot, nehéz és durva.
Dallama vérfagyasztó.
Kopog, kopog és kopog a rácsos fémlépcső fokain, aztán mintha egy
kupacba tekeredne össze, ahogy a súlya lehúzza őt a mélybe.
Ismét kopog, kopog és kopog, majd a hangos csattanás.
Aztán egyszer csak megszűnik.
 Nem hallok lépteket, csak a karcos csilingelést, ami felém közeledik.
Olyan, mintha a földön húznák azt a nehézkes tárgyat, aminek a
hangjából meg lehet állapítani, hogy durva, erős és… mi a fene lehet?
Próbálom kiszorítani a vággyal elegyedő félelmet a testemből és csak
arra a mély, kellemetlen hangra összpontosítani, ami néhány lépésre lehet
tőlem.
Súrlódás, karcos csilingelés.
Súrlódás, karcos csilingelés.
Lánc?
A torkom kiszárad, a szavak az ajkaimra forrnak.
Zihálva szívom magamba az illatot, az ismerős illatot.
Fahéj.
Kíváncsi vagyok, hogy ebben a pillanatban, miközben itt állok vele
szemben pucéran, mit tartogat sötétkék tekintete vagy az arca borotvaéles
íve.
Ő is meztelen lehet? Megérinthetem?
A kérdések megválaszolatlanul tekeregnek a fejemben.
Majd ismét összerezzenek, amikor a lábaim mellé csapódnak a láncok.
Durván, kegyetlenül metszenek maguknak utat ebben a szürreális
némaságban.
Troy mezítláb lehet, mert nem hallok cipőkopogást.
Távozását csak forró leheletének hiánya érzékelteti velem.
Néhány egyedül töltött pillanat után hideg ujjak tekerednek a kezemre.
Megborzongok tőle.
Puha, kellemes anyaggal borított tárgyat csatol a csuklómra.
Bilincsek?
Amikor mindkét csuklómat béklyóba veri, elkezd maga után húzni, aztán
hirtelen megáll. Dús melleim izmos, fedetlen hátához préselődnek.
Forró bőrétől bizsergés járja át a testemet.
Az édes vágy az ágyékomba sugárzik.
A légzésem fokozatosan válik szaggatottá, az elmém kiszolgáltatottá.
Erős mozdulat rántja a fejem fölé a karjaimat. Izmaim megfeszülnek.
Bilincsbe zárt kezeimet egy másik tárgyhoz rögzíthette.
Ő eltávolodik, és én ott maradok kitárulkozva, kikötözve,
kiszolgáltatottan előtte.
Emlékszem, amikor azt mondtam, hogy a csend halálos… azonban a
sötétség és a némaság egészen nyugtató hatással van rám.
 Nem akarok és nem is tudnék semmit mondani neki.
Ő sem szól hozzám.
Nem vágyom szerelemre és szeretetre sem, csak erre a furcsa érzésre,
amit akkor kezdtem el érezni, amikor felcsatolt ide.
Ezért vagyok itt.
Félelemmel telt vágyakozást érzek.
A bőröm nyirkosodik, a szőrszálaim az ég felé meredeznek, a kendő alatt
kitágulnak a pupilláim.
A szívem olyan hangosan zakatol, hogy betölti a szoba kegyetlen
csendjét.
Az érzékszerveimre hagyatkozom, főképp az orromra.
Mélyen magamba szívom a köztünk fodrozódó levegő ízét, amivel
képzeletben kicsit közelebb kerülök hozzá.
A körülöttünk ólálkodó jeges levegőt szó szerint ketté metszi egy tárgy,
amint meghallom annak suhanó hangját.
Bársonyos dallamát hangos csattanás tépi ketté.
Kíméletlen, nyers, égő fájdalom harap a fenekem puha húsába.
Összeszorítom a szemeimet, miközben csukott ajkaim közül
robbanásszerűen tör ki erotikus nyögésem.
Apró rezdüléseim megtáncoltatják a láncokat, amelyek lágy, karcos
csilingeléssel válaszolnak.
Az öv ismét beleszánt a levegőbe. Súlyos büntetése a másik felemre
érkezik és erősen belecsíp.
Csípőm tekereg, testem rázkódik.
Mindezek ellenére akarok még belőle.
Troy a kemény bőrövet végigfuttatja hurkás fenekemen, azután ismét
lesújt rám vele.
Bőröm forrósodik és viszket azon a ponton, ahol eltalált, és ahova
megérkezik a következő büntetése.
Könnybe lábad a szemem a hatodik, majd a hetedik ütéstől, ami ugyanazt
az érzékeny területet találja el.
Bőröm hevesen tiltakozik.
A fájdalom érzékennyé vált bőröm alatt lüktet, kettészakítva akar onnan
kitörni.
Égő kínomat szégyenem váltja fel, amikor a finom bőrszíj becsúszik a
combjaim közé.
Gyengéden futtatja végig nedves ajkaimon a fenyítőeszközt.
 Miután kihúzza, rácsap vele érzékeny combomra.
Felváltva, mindkettőt durván eltalálja.
Csíp, csíp, csíp.
Összenyomom őket.
Bizsergő bőröm kedves és szerető érintésre vágyik.
Egy kis simogatásra, de valószínűleg azért, amiért gyáván
összeszorítottam őket, dühből, minden erejét összeszedve suhint le rám az
öv fémcsatos részével.
Fájdalmasan felnyögök. A szemkendő alól kipotyognak a könnyeim.
A sajgó érzés némán csapong az elmémben. A kín a sejtjeim közé
ragadva dühöng, és a mellkasom az óceán tomboló haragjával hullámzik.
Melleim között ragacsos izzadság csörgedezik.
A szíj végigsiklik nedves, kipirult arcomon és vadul remegő ajkaimon.
Majd befurakszik a számba, azonban ott megakad vacogó fogaimban. Egy
erősebb mozdulattal beljebb csúsztatja. Öklendezek, amikor kitölti a
számat.
Óvatosan kihúzza a nyálammal és nedvességemmel összekent szíjat,
majd végigfuttatja az államon, a nyakamon, a melleim között.
Halvány, érzéki köröket rajzol vele csúcsos mellbimbómra.
A kegyes érintést kegyetlen ütés váltja fel.
Mindkét mellbimbómat dühösen elveri vele.
Azonban azok megkeményedve várják az újabb kényeztetést. Az arcom
forrósodik felfűtött véremtől.
Figyel a testemre. Figyeli a reakciómat, mert újabb figyelmet kapnak
vörös árnyalatú bimbóim.
Az ütés dühösen és kíméletlenül csattan rajtuk.
Felnyögök. A lánc hangosabban csörömpöl fölöttem.
Troy légzése hangos és szabálytalan.
Ő is élvezi.
Vágyik arra, hogy engem büntessen.
Ez számít, semmi más.
A kölcsönös vonzalom ebben a különleges világban.
A finom bőröv lecsúszik lapos hasamon, egészen csupasz
szeméremdombomig.
Aztán még lejjebb süllyed. A combjaim közé tolakodik.
A kemény anyaggal finoman dörzsöli érzékeny, nedves testrészemet.
 Elmém kiürül. Puha szellőn szárnyalok az érzéki érintéstől, de egy nem
várt, gonosz cselekedet visszarángat a valóságba.
Egy gyors, goromba csapást mér a csiklómra.
Fáj, azonban mégsem tudom elfojtani szenvedélyes nyögésemet. Már
nagyon bizsergek odalent. Régóta éhezik a lelkem.
Még három kíméletes ütés csattan nedves testrészemen, mire teljesen
elvesztem a fejemet és elkezdem rángatni a kezeimet, mert magamhoz
akarok nyúlni, hogy csitítsam a kínzó sajgásomat.
Ismét a bőr finom érintése csúszkál a lábaim között, majd elhúzódva
várom, hogy beteljesedek-e, vagy kielégületlenül hazamegyek.
Az öv suhan, a vége a piercingemet éri. A kéj érzete elárasztja az ölemet.
Még, még, még!
Amikor Troy újra lesújt érzékeny, bizsergő szeméremtestemre, a lábaim
is beleremegnek a gyönyörbe.
A lábujjaim begörbülnek és a zihálásom nyögdécseléssel együtt hagyja el
az ajkaimat, amikor bedugja a nyelvét a számba.

– Nem gondolod, hogy három orgazmus elegendő? Miért sanyargatod a

puncim? – kérdeztem nevetve.
– Mert imádom nézni az arcodat, amikor általam élvezel el.
– Azt hittem ma filmnézős estét tartunk.
Azonban Cole ujjai ismét csábító táncot jártak a csiklómon.
– Hagyd ezt abba – mondtam, de aztán olyan érzékeny pontra tapintott
ismét, amit már jól ismert, és a testem sem volt a gyönyör ellensége. – Abba
ne hagyd! – kértem, amint a negyedik orgazmus is végignyalta a
szeméremtestemet.
Nem éreztem a lábaimat, a combjaimat görcs szorongatta. Igaz, már nem
tartott hosszú másodpercekig, s nem is volt olyan intenzív az érzés, de
gyönyör volt. Az ő általa ébresztett gyönyör.
– Miért csinálod ezt? – lihegtem. A szívem a torkomban dobogott.
– Megbeszéltük, hogy a menstruáció napjait tiszteletben tartjuk, de reggel
olyan odaadóan fogadtál a szádba… Úgy gondoltam, illő viszonozni.
– Már viszonoztad.
Leheletfinom csókot adtam puha, ruganyos ajkaira.
– És még hányszor fogom – vigyorogta.
– Ez lehetetlen – nyögtem, amikor az ötödik orgazmus is belehasított a
testembe.
 – Nem, nem az, Hófehérke.
Sötétséget látok. A pupilláim kitágulnak, és a kendő alól sós cseppek
folynak végig az arcomon.
Troy ujjai kíméletlenül a hajamba markolnak. Erősen megtartja a fejemet,
hogy ne tudjak kitérni durva csókja elől. A nyelve a nyelvemet keresi,
erőszakosan követeli.
Vad és birtokló, mégis érzem visszafojtott vágyait.
Többet akar.
Könnyeim az arcára hullanak, miközben teljesen magamba zuhanok.
Érintkezésünk a mélybe taszít.
Nem akartam testi kontaktust!
Nem akartam többet annál, mint amit képes vagyok adni.
De ő nem fél, nem hátrál meg.
Ez az alak mocskos módon megszegte az egyezséget.
Azonban nem tudom megállítani.
Miközben a könnyeimmel küzdök, imádkozom, hogy az ne történjen
meg!
Nem szeretnék sírni, azonban a lelkem nem bírja elviselni azt, hogy a
szívem egy hitvány árulónak tart.
A hajamat olyan erővel húzza hátra, hogy a fejbőröm ég és viszket azon a
ponton.
Megkönnyebbülök, amikor megszakítja a csókot.
Nyelve végigsiklik a nyakamon, majd dús mellemen is. Ajkai közé csípi
csúcsos mellbimbómat és olyan kíméletlenül harap belém, hogy a fogai
alatt roppan érzékeny, puha húsom. Hegyes nyelvét a hajszálvékony
nyílásba dugja. Incselkedve tágítja a vékony rést.
Felmordulok a nyers fájdalomtól, ami elárasztja a testemet. Orrcimpáim
kitágulnak, izmaim megremegnek, forró verejtékben úszik a testem.
Mellkasom gyorsabban emelkedik és süllyed.
Biztos vagyok benne, hogy vérzek.
Menedéket keresek…
Cole.
– Cole!
A levegő a tüdőmben reked. A szívem egy pillanatra megáll, amikor nem
csak a gondolataim szűk csapdájában hallom annak a férfinak a nevét,
akiért esténként sírok, hanem a fülemben is.
 Kimondtam?
Tényleg hangosan kimondtam Cole nevét, amikor Troytól, vagyis az
általa irányított tárgytól volt orgazmusom?
Troy eltávolodik tőlem, leakaszt a láncról és gyengéden a karjaiba von.
Ragacsos felsőtestünk egymáshoz simul.
Egyik kezével eltávolítja a szemkendőt, azonban nem merem kinyitni a
szemeimet. Erősen összeszorítom őket, amikor bársonyos hangja lágyan
megsimogatja a fülemet.
– Semmi baj, ügyes voltál. Ma átléptél egy határvonalat.
Egy nagyon nagy határvonalat, ugyanis hat éve nem volt más férfitól
orgazmusom!
És Patkány? – hasít belém egy visszataszító érzés.
Álom vagy valóság?
Akkor elélveztem egy másik férfitól akaratom ellenére? Vagy csak
álmodtam az egészet?
De most?
Nem akaratom ellenére történt.
Eljöttem, itt akartam lenni, és tudtam, hogy mi fog történni.
Megadta azt, amit ígért.
Az orgazmust, ami szép lassan elfeledteti a múltat.
Fájdalmasan.
Kínzóan.
Szajha érzelmeim élvezték ezt a bizarr játékot.
Szajha testem elélvezett.
A szívem… fekete lett.
Gyászolja mindazt, amiért évekig küzdöttem.
Lassan felemelem könnytől terhes szemhéjaimat.
Sűrűn pislogok, mert összemosódnak a tárgyak körvonalai. Homályosan
látom Troy arcát.
– Sajnálom – suttogom.
Troy elmosolyodik.
– Úgy teszünk, mintha a mai nap meg sem történt volna.
Kérdőn rápillantok.
– Miért?
– Mert ez csak bemelegítés volt részemről. Én nem ezt a kíméletes
viselkedésformát képviselem – emeli szemmagasságba erős markában
tartott szíjat. – Csak arra voltam kíváncsi, hogy el mersz-e jönni… és mivel
eljöttél, úgy gondoltam, illik mutatni is valamit.
– Kíméletes? – kérdezem meglepetten, majd a mellbimbómra mutatok. –
Vérzek!
Troy lepillant a mellemre. Követem a tekintetét.
Skarlátvörös vérem egyenes úton folyt végig hófehér bőrömön. Troy
hosszú ujjaival érzéki körökkel keni szét lapos hasamon. Figyelem lassú
mozdulatait.
– Igen, Letícia, kíméletes.
Összetalálkozik a tekintetünk.
Sötétkék íriszében őszinteség csillog.
Görcsbe rándul a gyomrom, a szívem ámokfutásba kezd.
Bumm, bumm, bumm.
Mibe keveredtél bele? – kérdezi a belső hangom dideregve.
Amikor azt éreztem, hogy többet akar… ő nem a kemény férfiasságát,
testi vágyát akarta csillapítani, hanem elméje sötét és beteges szándékát…
Még erősebben, még kegyetlenebbül, még több haraggal akart
megbüntetni engem.
 Huszonegyedik fejezet
LETTY
Szabadság.
Nem tudnám már megmondani, hogy mikor éreztem ezt a kirobbanó
energiát a testemben.
Ilyenkor úgy érzem, hogy képes vagyok bármire, bármilyen akadályt meg
tudnék ugrani, és még az idő is lassan ballag mellettem.
Zakatoló szívem állandóan cselekvésre ösztönöz.
Nem akartam ezt az erőt az iroda falai közé zárni.
Valószínűleg az őrületbe kergetne az unalom, és a hajszálaimat
számolgatnám, miközben ez a csodálatos nap elsuhan felettem.
Nem engedhettem meg, hogy ez az energia kicsússzon a kezeim közül,
ezért szabadnapot vettem ki.
Leparkolom az autót Brent néhai kocsmája előtt, majd kiszállok belőle.
Végigsimítok utcai öltözékemen. Olyan régen viseltem az egyszerű
fekete top, tornacipő, és a szürke, szaggatott aljú farmersort kombinációt.
Széttárom a karomat, és befogadom a napsugarakat.
Az sem érdekel, ha idiótának tartanak.
A szél lágyan dobálja összeborzolt hajszálaimat. A nap finoman
csókolgat. A lombok halkan suttognak, a madarak hangosan rikoltoznak.
Illatok, ízek, melegség és szabadság tölti meg a szívemet.
Mélyen magamba szívom az életet.
Nem érzek fájdalmat, ami jó. Nagyon jó!
Sas vijjogására figyelek fel, amely a lombok felett elegánsan suhan el.
Égi jel? Véletlen?
Nem számít!
Futásnak eredek.
Szaladok és szaladok.
Fogalmam sincs, hova, vagy hogy kitalálok-e majd az erdőből, de nem is
számít ebben a pillanatban.
Szabadság.
Csak ez számít.
Élvezem, ahogy lépteim nyomán ismerős reccsenések keletkeznek, s
közeledtemtől madarak reppennek fel ijedtükben.
 A nyári forróságtól dús lombozat véd meg.
Árnyék és fény kergetőzve játszadozik körülöttem, miként az ágak néma
táncában beengedik, majd kirekesztik a sugarakat.
Heves szívverésem, égő tüdőm sem állít meg.
A szám és a torkom teljesen kiszáradt.
Egy csepp nyálam sem maradt.
Amikor a nyelvemmel benedvesíteném az ajkaimat, csak testem sós ízét
érzem a számban.
Felhevült bőröm forró verejtékben úszik, amihez hozzátapadnak a
rakoncátlan tincseim.
Combjaim megremegnek a megterheléstől.
Elkényelmesedtem az elmúlt években…
Oldalam szúr. Kínozza testemet a rossz levegővétel.
Talán egy kicsit megállhatok pihenni…
Alig bírom megfékezni a lábaimat, amikor elérek egy vastag fához,
aminek háttal nekitámaszkodom.
Előrehajolok. Szívem a torkomban dobog, tenyeremet az oldalamra
szorítom.
Kifingok egy kis futástól…
– Puhány! – dörgölöm a saját orrom alá.
Próbálok kicsiket és egyenletesen lélegezni, de a tüdőm úgy szívja be a
friss oxigént, hogy az agyam megszédül tőle.
Talán nem a futás volt a legjobb ötlet…
– Hú! – mondom ki hangosan, majd felegyenesedem.
Szemem megakad egy fán, melyen a puha, zöld moha terpeszkedik
gátlástalanul.
Remegő lábakkal indulok el felé. Óvatosan lekapargatom a vastag
törzsről.
– Lehetetlen.
08.01.
Ugyanaz a szám, ugyanaz az írás.
Tréfa. Szemfényvesztés.
Cole-nak télen tartottuk a születésnapját.
Végigfuttatom ujjaimat a mélyedéseken.
Logan?
Neki mikor lehet a születésnapja?
Ne kergess árnyakat – suttogja a belső hangom. – Nem ezért jöttél ide.
 Igaza van, nem ezért vagyok itt. Felhagytam a keresésével.
Utánajártam, hogy kié volt a ház régebben, de a nyilvántartásban csak
egy név szerepelt: Cole Benett.
A Logan és Turner nevek pedig olyan elterjedtek, hogy majdnem minden
második embert úgy neveztek el régebben.
Valójában miért vagyok itt?
Azért, mert a szívem mélyén abban bízom, hogy elrabolnak? Abban,
hogy amit álmodtam, megtörténhet? Azt akarom, hogy bezárjanak egy
cellába?
Zakkant elme.
Őrült ötletek.
Kiráz a hideg, az orrom erősen sajog, miközben könnybe lábad a
szemem, amikor úgy érzem, hogy figyelnek.
Körbetekintek.
Senki és semmi.
Nem tudom, melyik irányba indulok el, újra csak azt érzem, hogy futnom
kell. Gyorsan.
– Hagyd magad mögött az árnyakat!
Sűrűn a hátam mögé pillantok. Sötét alakokat keresek, azonban
megeshet, hogy a lelkiismeretem elől menekülök.
Szemeim előtt fekete foltok lebegnek, ezért láthatom úgy, hogy követnek.
De aztán elfeketedik körülöttem az erdő, ahogy a sötét pontok
letaszítanak a terebélyes és végeláthatatlan mélysötétségbe.

****

Izmos, erős, barna test.

Bőrét törzsi tetoválások borítják.
Kesernyés illat.
Verejték csöpög az arcomba.
Zihál és nyög.
Állatias, nyers élvezet.
Nem fogja vissza testének tüzes vágyait.
Vastag ujjai a combom között matatnak, majd lehúzzák rólam a ruháimat.
Csillogó, sötét tekintete hosszan elidőzik rajtam. Magába szívja az
illatomat. Megőrjít.
Tekintetében lángnyelvek lobognak.
Kéjesen egyszerre nyögünk fel, ami mindkettőnket meglep.
 Önkéntelenül terpeszt vet a lábam.
Kemény testrész feszül neki a nyílásomnak.
Szaporán bökdös vele.
Mintha bizonytalan lenne. Félne.
Kezemet a combom közé csúsztatom, oda, ahol próbál bejutni a testembe.
Végigfuttatom ujjaimat rajta, és megmarkolva a hüvelyem bejáratához
igazítom.
Lassan csúszik belém.
Feszítve tolakodik beljebb.
Ismét egyszerre nyögünk fel, amikor bátrabban, teljesen belém nyomja
magát.
Hátam ívben feszül. A testem lágyan vonaglik alatta.
Fekete haja az arcomat simogatja, nyelve erotikusan járja körbe a
nyakamat.
Keskeny csípője ritmusosan mozog előre és hátra.
A farka könnyedén csúszik ki és be forró, nedves hüvelyembe.
– Ah! – nyögök fel, és a lökések elébe megyek. – Durvábban – kérlelem.
Érthetetlen morgás szűrődik ki összeszorított fogai közül. Élesen beszívja
testem mámorító illatát.
Fölém tornyosulva felhúzza a pólómat. Hatalmas tenyerébe markolja dús
mellemet és kibújtatja kemény, csúcsos mellbimbómat az anyag
szorításából, majd az ajkai közé csípi.
Finoman szopogatja, ízlelgeti.
Forró nyelve sós bőrömet nyalogatja.
Fékezhetetlen vágy hajtja.
Ujjait végigfuttatja alsó ajkamon, majd a számba dugja.
Odaadással szopogatom föld ízű ujjait, miközben a nyelve végigcsúszik
lapos hasamon.
Csókokkal halmozza el szeméremdombom, miközben egyre lejjebb és
lejjebb süllyed.
Addig, amíg a feje a lábam közé ereszkedik.
Nedves ujjait kihúzza a számból és végigfuttatja őket az államon, a
nyakamon és vadul hullámzó mellemen.
Szeméremtestem vadul lüktet. Kínzó érzés rántja görcsbe a testemet. Rég
éreztem ezt a mindent elsöprő szenvedélyt a testemben. Az elmém kitisztul,
csakis azt a nyers élvezetet üldözi, amivel kényeztet a férfi nyelve.
Puha, húsos ajkai rálelnek duzzadt csiklómra.
 Finoman szívja magába érzékeny húsomat.
Ujjaim a hajába markolnak.
Csípőm megfeszül, felemelkedik a földről.
Ágyékom a férfi arcába nyomom.
– Még, még, még! – kérlelem vágytól elfúló hangon.
Szívja, csókolja, nyelvével körberajzolja.
Mohón nyalja le rózsaszín, csillogó húsomról vágyam édes cseppjeit.
Nem bírom tovább… el akarok élvezni.
Két ujja közé csípi vörös mellbimbómat és finoman morzsolgatja, amíg az
ajkai gyengéden újra és újra beszívják a csiklómat.
Az orgazmus gyönyörű alakban jelenik meg bennem.
Hosszan, némán és gyengéden nyargal végig a testemen.
Egy tudatfoszlányként lebegek, amíg a kéj érzéki csókja elönti a
szeméremtestemet.
Görcsös izmaim ellazulnak és mozdulatlanná dermedek. Puha szellőn
szárnyalok, amikor az orgazmus utolsó pillanatait kiélvezem. Ekkor a férfi
könnyen és bátran belém nyomja magát.
Izmaim közrefogják a farkát. Ismét elélvezek tőle.
– Ne hagyd abba! – kérlelem.
Ruganyos, húsos ajka az ajkamra tapad. Édes ízem földdel keveredve tölti
meg a számat.
Vastag farka békésen lüktet bennem, majd összerándul. A férfi hangosan
felüvölt, amikor belém élvez.
Izzadt, ragacsos felsőteste a testemnek feszül.
Elsimítja a fülemtől a hajamat és halkan suttogni kezd: – Vigyázz
magadra! Minden lépésedet figyeli! Vigyázz magadra! Minden lépésedet
figyeli!
Úgy ismétlődik fejemben a hangja, mint a kedvenc dalszövegem.
Rémisztő és megnyugtató is egyben.
– Ki vagy te? – kérdezem, és összerezzenek, amikor magamhoz térek.
– Au!
A homlokomra tapasztom piszkos tenyeremet, és lassan kinyitom a
szememet.
Összemosódnak a körvonalak. Homályos árnyként lebegnek felettem a
fák. Az állatok neszei tompán hallhatók morajló vérem mellett, ami a
fülemben lüktet.
 Bumm. Bumm. Bumm.
Légzésem egyenletes.
Szívverésem csillapodik, amikor végigsimítok magamon. A ruháim
rajtam vannak.
Megkönnyebbülésem szomorúságommal keveredve, búslakodva hagyja
el az ajkaimat.
Pislogva magam köré tekintek.
Még mindig az erdőben vagyok, hanyatt fekve a földön.
Lassan ülök fel. Fejem zúg a nagy ütéstől, amit elszenvedtem esés
közben.
Ragacsos bőrömhöz falevelek és föld tapadt. A hajamba apró gallyak
fúródtak.
Ezek szerint elájultam…
Nem tett jót a szívemnek ez a nagy terhelés és az a nagy mennyiségű
adrenalin, amivel sújtottam.
Amellett még rémeket is látok. Démoni suttogásokat hallok… Talán ezért
mondhatta azt Loren, hogy ne jöjjek többször az erdőbe… hallucinálok.
Olyan dolgokat érzek és hallok, melyek nem valósak. Ilyenkor mindig
eszembe jut, hogy milyen jó, ha az embernek van egy testvére.
Beleszippantok a levegőbe.
Poshadtvíz-szag keringőzik benne.
Kacsák hápognak, békák vartyognak.
Óvatosan felállok, és miközben leporolom magam, a hang után eredek.
Kiérve a fák közül kábulatba esem.
Mintha most látnám először a tavat, melyen megcsillan a délutáni nap.
A tó tele van élettel.
Idáig elfutottam volna?
Az omladozó házra pillantok.
Otthon.
Mosoly formálódik kiszáradt ajkaim sarkában.
Már el is felejtettem, hogy ez a hely az enyém.
Az én tulajdonom.
Lehet, hogy ez a csodás táj tart vissza abban, hogy komolyan
továbblépjek.
Mintha Cole ezzel akarta volna azt üzenni, hogy még visszatérhet. Az
erdőt adta nekem zálogba.
Az otthonunkat.
 Hiú ábrándokba ringatod magad, Hófehérke.
Tudom – sóhajtok, és már nem is kellene ebben reménykednem.
Hosszan elidőzik a tekintetem az öreg mólón, aminek évek óta korhadnak
cölöpjei a vízben, ellenállva az időjárás viszontagságának.
Lágy szellő cirógatja bársonyos bőrömet.
Behunyom a szemem, és a már jól ismert illat után eredek.
Fenyő.
Huncut mosoly ragyog fel az arcomon.
Tudom, hogy már sosem lehetek az a kislány, akire Loren emlékezik.
Tudom, hogy már sosem lehetek az a nő, akire én emlékezem.
Nem őt keresem, hanem magamat. Muszáj, hogy visszakapjak
önmagamból valamit.
Hát ezért taposom le újból a rég elfeledett ösvényt.
Ezért lépek fel ismét az öreg, rogyadozó tornácra.
Betekintek a koszos üvegen, azután könnyed mozdulattal lenyomom a
kilincset.
Amint belépek, meglepődöm, amiért nem érzek fájdalmat.
Körbevezetem a tekintetemet a berendezés felett, majd a pillantásom
hosszan elidőzik a fényképeken.
Halkan odabattyogok a kandallóhoz, és leemelem az egyiket.
Lefújom róla a vastag, puha takarót. A porcicák ezerfelé röppennek.
Két ujjamat az üveglapra fektetem, és mosolyogva megsimogatom a két
boldog arcot, akik a kamerába nevetnek.
Szép emlékek. Boldog pillanatok.
Ezen a fényképen úgy csimpaszkodom Cole hátán, mint egy kismajom.
Karjaim izmos, napbarnított nyaka köré fonódtak. Arcunk szorosan
egymáshoz simul, miközben fülig ér a mosolyunk.
Hajzuhatagom puha lepelként simult erős karjaihoz.
Belemerülök az emlékbe, amint eszembe jut ennek a fotósorozatnak a
következő részlete, ami nincs kihelyezve.
Cole enyhén elfordította a fejét, ujjaim markáns állára simultak, és
mélyen egymás szemébe néztünk. Az a pillanat felért ezer szóval.
A következő kép is ugyanabban a pózban készült, de ott már mosolyogva
csókoljuk egymást.
Belsőm megremeg a visszafojtott érzelmek lavinájától. Robbanásszerűen
akar kitörni testemből a sírás, a magány, és az iránta érzett szerelmem,
azonban nincs idő sajnálni magam, mert megrezzenek és elejtem a
fényképet, amikor élesen a fülembe hasít a tornác ropogó hangja.
A tekintetem fogságban tartja az ajtót.
Megdermedek. A pupilláim kitágulnak.
A szívverésem felgyorsul, és lélegzetvisszafojtva várom a behatolót.
Bumm, bumm, bumm, bumm.
A fülemben vadul lüktet a pulzusom, amikor az ajtó nyekergő hanggal
kinyílik.
Cole? – ordítja őrjöngve a belső hangom.
Csalódottságom meglepettséggel párosul, amikor meglátom Troyt.
– Te mit keresel itt? – kérdezem.
– Itt?
Arcára kiülő vaskos undorral tekint körbe.
Fintorogva felhúzza az orrát, majd beljebb lép.
– Nem sok mindent… – kis szünet. – De talán egy dolgot igen –
mosolyog kedvesen.
Viszonzom a mosolyt.
– Követtél?
– Nem. Csak kerestelek az irodában, otthon, még a nővérednél is, és az
arca sok mindent elárult, amikor elmondtam, hogy sehol sem talállak. Ezért
jöttem ide. Ő „adta” a tippet.
– Hát persze!
– Azt hittem, elijesztettelek tegnap.
– Nem. Jól éreztem magam. Sőt! Nagyon jól. Én csak azért jöttem ide…
még magam sem tudom – vallom be a kegyes hazugságot.
Troy elém sétál és felveszi a fényképet. Megnézi, majd lefordítva
visszateszi a párkányra.
– Nem akarom, hogy örökre elfelejtsd. Nem akarom kitúrni őt a
szívedből. Esélyt kínálok fel. Esélyt neked és magamnak. Az én stílusomat
nem sokan szeretik, még kevesebb azoknak az embereknek a száma, akik
elviselik. Voltaképpen az már csak a plusz ráadás, hogy válogatós vagyok.
Valaki minél több nőt a farkára akar húzni, én viszont szeretem a tartalmas
kapcsolatokat, de nem mindenkit tartok méltónak, hogy megkapjon.
Tudom… Mr. Beképzelt Faszkalap? Így hívtál?
– Igen – nevetem el magam.
– Igazad volt, mert illik rám ez a név. Egyébként tudod, hogy miért
választottalak téged?
 – Nem, de az első találkozásunk óta fúrja a kíváncsiság az oldalam.
– Azért, mert hevesen és hűen szeretsz. Hát nem érted, Letícia? Négy éve
annak, hogy a kapcsolatotok zátonyra futott, de te még mindig itt vagy –
mutat körbe. – Ez kell nekem. Te kellesz nekem. Ez a mély érzelem, ez a
tűz, mely benned pislákol. Azt akarom, hogy újból égjen, de már ne érte –
bök a fényképre. – Azért választottalak, mert van benned valami sötét,
valami mocskos, valami perverz. És ez izgató. Izgat engem a romlottságod,
és minden vágyam, hogy felszínre hozzam belőled azt a feketeséget.
– Mi lesz a biztonsági szó?
Troy kajánul elvigyorodik.
– Ez nem BDSM.
– Nem? – kérdezem meglepetten.
– Nem – mosolyog. – Az egy szexuális viselkedésforma, ahol van
domináns és alávetett, akik közösen lefektetik a szerepjátékok szabályait…
de én ezt nem kérem tőled. Mert lesz olyan pillanat, hogy könyörögni fogsz,
hogy hagyjam abba, de nem fogom, csak akkor, amikor én úgy gondolom.
– Akkor ezt mégis minek neveznéd?
– Ez, Letícia, maga a csillagos ég! Sötét, félelmetes és ijesztő. De az
apró, fénylő csillagok rejtik a gyönyört. A tulajdonom leszel.
– És ha én ezt nem akarom?
– Már késő. Már megengedted. Már többször is elfenekeltelek, és bár
lehet, hogy a fejed tiltakozott ellene, a tested elárult. Ő élvezte. Felül kell
kerekedned a fájdalmadon. A fájdalom jó, a fájdalom erősebbé tesz, a
fájdalom képes arra, hogy a gyenge akaratot is megerősítse. Ezt nyújtom
neked. Gyönyört, amely a fájdalom véréből és könnyéből születik meg. És
te szeretni fogod azt, amit teszek veled.
– Honnan tudod, hogy én erre képes vagyok? Hogy én erre lettem
rendelve?
– Kezdjük el, és előbb vagy utóbb meg fogod érteni, hogy miért
választottalak téged.
– De én itt nem akarom! – jelentem ki nyersen.
Attól, hogy szép lassan akarja átvenni Cole helyét a szívemben, nem
gyalázhatja meg azokat az emlékeket, amelyet ezek a falak őriznek.
Előbb ásnám el magam, minthogy ezt megtegyem!
– Látod, Letícia. Épp ez a szépsége annak, amit képviselek. Kurvára nem
te döntesz! Nem a te kezedben van az irányítás, hanem az enyémben. Ezért
nem BDSM, mert itt nincs biztonsági szó, ami megvédene tőlem.
 Félelem.
Vágy.
Mindkettőt érzem.
A szívverésem felgyorsul.
Zihálva szívom be az áporodott levegőt.
A mellkasom gyorsabban emelkedik és süllyed. Árulkodó mellbimbóim
megkeményednek a vékony anyag alatt.
Troy láthatja rajtam a kettős érzelmeket, amelyek váltakozva emésztenek.
Tekintetem hosszan elidőzik a berendezésen, majd lágyan végigsimítom a
kandalló peremét.
Kacér pillantással mérem végig Troy testét. Szemem az övre vándorol.
Halvány, gonosz mosoly formálódik arcomon, amikor csábítóan
megkerülöm vonzó testét.
A nyakához hajolok, és mélyen magamba szívom az illatát, azt, amely
megbabonáz.
Most én játszom vele, de csakis azért, mert biztosan gyűlölheti ezt.
Haragot szítok benne.
– Jól van – suttogom kacéran. – Nem ellenkezem, de ahhoz… előbb el
kell kapnod. – Beleharapok az ajkamba.
Troy a válla felett rám pillant.
Írisze elsötétedik, arcán tomboló düh foglal helyet… és én abban a
pillanatban futásnak eredek.
Kivágom a rozoga ajtót és leugrom a tornácról.
Kapj el, Troy Black, ha játszani akarsz velem.
A lábaimat görcs kínozza. Mázsás súlyként telepszik rám az izomláz.
Képes vagy rá! Képes vagy rá! – biztatom magam.
Nem állíthat meg a fájdalom.
Szaporán emelem egyik után a másikat. Úgy futok, mintha az életem
múlna rajta.
Nem tekintek hátra, csakis előre.
Lehet, hogy nem is eredt utánam, hanem megvárja, amíg besétálok a
csapdájába.
Naiv ábrándok – tudatosul bennem, amikor váratlanul nekem csapódik
egy kemény test.
Mind a ketten elesünk, majd legurulunk a meredek dombon.
Mire feleszmélek, hogy mi is történt velünk, Troy rám mászik. Izmos
combjai satuként szorítják ziháló testemet.
 Kezeimet a fejem mellé kényszeríti a földre.
– Elkaptalak – mondja egyenletesen és halkan lélegezve.
– Elkaptál – suttogom halkan, viszont az én légzésem hangos és
szabálytalan.
Troy elenged, és kibontja fekete nyakkendője szoros csomóját. Gúzsba
köti vele a kezeimet.
A finom anyag durván mar bele érzékeny bőrömbe.
Összekötözött kezekkel, kiszolgáltatottan és védtelenül fekszem a földön.
Az ő földjén.
Troy fölém tornyosul, és lehámozza magáról fekete öltönyét és fekete
ingét.
Nem csak az öltözéke sötét és rideg, hanem a lelke is.
Gyönyörű testében megfeszülnek az izmok. Fehér bőre csillog a nap
erőtlen sugaraiban.
Ösztönök. Vágyak.
Látványától édes borzongás rántja görcsbe a gyomromat. Melegség
árasztja el a testemet lassú, finom, megfontolt mozdulataitól, és a benne
vadul tomboló irányítástól.
A pillantása, a légzése, a legapróbb mimikája is sugározza félelmetes
természetét.
Benedvesedem.
Vágyam édes cseppjeit mohón szívja magába a vékony textil.
Csípőm önkéntelenül mozdul az irányába.
Elmosolyodik, majd két ujját végigfuttatja a farmer anyagán.
Ujjbegye duzzadt csiklómra simul, majd kis nyomásokkal izgatja vadul
lüktető testrészemet.
Kéjes nyögéseim lágy hangjai töltik meg az erdő kíváncsi némaságát.
Lehajol és az ajkai közé csípi csúcsos mellbimbómat, amely az eséstől
kicsúszott a kosárból.
Testem ívben feszül és az ujjaihoz simulok. Amikor belém harap, ajkamat
komor vonallá préselem és keserűen felsóhajtok.
Fájdalom.
Hideg tenyerét lapos hasamra helyezi, majd végigsimít felhevült
bőrömön. Izgató érintéssel csúsztatja be a nadrágom alá az ujjait.
Forró, lüktető csiklómat lehűtik fagyos ujjai, miközben apró köröket
rajzol rá.
Gyönyör.
 – Nem, Letícia. Most nem fogsz elélvezni – mondja, s azzal talpra állít.
Ahogy megfogja a nyakkendő végét és megrántja, az anyag kíméletlenül
vág puha húsomba. Akár egy drót. Felsért, és piros nyomot hagy rajtam.
Összerándul az arcom.
Karjaimat a fejem fölé emeli. Megfeszülnek az izmaim, amikor egy
erősebb faághoz kötöz.
A nadrágomat és a bugyimat lehúzza a bokámig.
– Tudod, miért szeretem az övet, Letícia?
Hátulról a torkomra fonódnak az ujjai, és enyhe nyomásokat mér a
légcsövemre. A hangja mély és nyers. Izgató.
Testemet mégis elönti a félelem.
Enyhe fojtogatásától a tüdőm szaporán szívja be a friss oxigént.
Farka lüktetve és szorosan simul pucér fenekemhez.
– Nem – felelem rekedtes hangon.
– Azért, mert mindig kéznél van.
Elenged, majd a bőr kellemesen finom anyagát végigfuttatja a combomon
és a fenekemen.
A gondolataim ezer apró porszemre bomlanak és szertefoszlanak a
langyos szellő karjaiban.
Borzongás fut végig rajtam és kiürül az elmém.
– Nem kellett volna elszaladnod.
Hangja mély és fenyegető.
A karom zsibbad, a hátamba fájdalom mar.
Tudom, hogy tudja…
Nyugalmat erőszakolok csapongó érzelmeimre, mert Cole maga az erdő.
Benne van a vízben, a fűben, a fában, a napsugárban, a felhő szomorú
cseppjeiben, és a földben, amin állunk.
Ki akartam szaladni innen, de Troy sokkal gyorsabb és edzettebb nálam.
Azelőtt elkapott, hogy kijutottam volna az útra.
Megrántom a kezemet. Figyelmen kívül hagyva a fájdalmat, az égő
érzést, ami a bőrömet marja… mert a lelkemből lakmározó szörny hegyes
karmai sokkal, de sokkal jobban fájnak, ahogy belém vájja őket!
Essünk már túl rajta!
Érzem Cole szellemét, látom gyönyörű alakját.
Boldog mosolyát és szomorú tekintetét.
Olyan érzés kerít hatalmába, mintha figyelne minket.
Izzó haragja az én szívemben érzett haraggal együtt lüktet.
 Könnyek.
Forró könnyek folynak végig az arcomon a lelkemben érzett dühtől.
– Tudom, miért nem akartad, de az akaratod gyenge volt. Felül kell
kerekedned önmagadon.
Szabadság.
Hamis képzelgések halmaza.
Nem érzem ebben a pillanatban szabadnak magamat. Lelkemen és
testemen ólomsúlyú láncok csörgedeznek. Nehéz terhük lehúz a mélybe.
Behunyom a szemem és várom, hogy legalább a sötétség biztonságot
nyújtson ebben az abszurd helyzetben.
Várakoztat. Kínoz. Játszik az elmémmel.
Minden egyes találkozásunknál távolabb taszít önmagamtól.
– Sok munkám lesz még veled.
Gonoszul felkacag, amivel felheccel.
Ismét megrántom a karjaimat.
A testem merő fájdalom.
Hangos csattanások sorozata érkezik a fenekemre. Nincs bennük
kegyelem.
Melleim között ragacsos izzadság csörgedezik. A hajam hozzátapad
könnyben és verejtékben úszó arcomhoz. Az ütéssorozat kíméletlen
érintéssel sújtja puha húsom.
Mindegyik csapás kettétép.
Kibelezi az elmémet és testemet.
Menedéket keresek benne, azonban sehol sem találok. Beférkőzik a
legapróbb sejtjeim közé is, és éles fogakkal ráncigálja.
– Hagyd abba! Kérlek! – rángatom a kezeimet, amelyeket még jobban
felsért a nyakkendője.
Azonban Troyt nem hatja meg esetlen könyörgésem.
Ezzel bebizonyítja, hogy én szart sem érek ebben a játszmában, amiben a
hatalom az ő markában van, a fenyítő eszközzel együtt.
Véget nem érő ütéssorozatokkal fegyelmez.
Addig sért a szíjjal, amíg át nem veszi egész elmém irányítását a
fájdalom.
A fájdalom jó.
Nem idegen az érzés. Ruganyos húsom sajgó zsibbadása elnyeli a büntető
csapásokat.
 Kitisztul az elmém. Már csak mi ketten vagyunk az erdőben.
Megszabadít a lelkemben forrón izzó szenvedéstől.
Amikor abbahagyja, megremegnek a lábaim. A fejem esetlenül előre
bukik.
Ha nem lennék kikötözve, testem a földre hullana.
Troy elém sétál, felemeli a fejem és kisimítja arcomból ragacsos
hajszálaimat, majd hüvelykujjával benedvesíti kiszáradt ajkaimat.
Fémes íze van a selymes folyadéknak.
Vér. Vérzek.
– Vérben és könnyben születik a gyönyör, Letícia – suttogja higgadtan,
kielégülten, miközben közelebb hajol hozzám, és megcsókolva lenyalja
ajkaimról a ragacsos, skarlátvörös cseppeket.
Felemelem könnytől elnehezült szemhéjaimat, magam mögött hagyva a
sötétség megnyugtató érzését. Pislogva kerülöm ki a gyenge napsugarakat,
és amint összetalálkozik a tekintetünk, megígérem magamnak, hogy soha
többé nem ellenkezem.
 Huszonkettedik fejezet
LETTY
Két héttel később, miután a vérző sebek begyógyultak.

Két héttel később, miután bűnös lelkem keserűen kivérzett.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy két hét elteltével Troy sikeresen

megszabadított a démonjaimtól.
Fájdalom, keserűség, magány.
Az édes hármas halványan lobogtatja csúf lángjait az elmémben, mert
sajnos akadnak olyan pillanatok, amikor nem tudok parancsolni az
érzelmeimnek és újra elöntenek a szomorú emlékek.
Azonban Troy sosem hagyja, hogy az a pislákoló fényecske hatalmas
lángnyelvekké erősödjön bennem. Hidegsége, ereje és megerősödött akarata
gyorsan kioltja azokat a kellemetlen érzéseket.
Állandóan emlékeztet arra, hogy hozzá tartozom, az ő tulajdona vagyok.
Amikor elkezdődött a játszma, képtelenségnek tartottam… felperzselt
elmém sokáig tiltakozott ellene, mégis be kell látnom, hogy valóban ki
tudja űzni a lelki fájdalmamat a testi fájdalommal, ami néha igazán
kellemes, néha pedig keserédes, és kisírom a szemeimet.
Érzem, elkezdődött a folyamat.
A földhöz csapott baba törött darabkái lassan összeillenek. Még nincs
teljesen készen, helyenként még finomítani kell az éles elemeken, hogy
számára tökéletes legyen, de az út, mely a végkifejlethez vezet, nincs már
olyan messze, mert Troy a sötét, beteg és kegyetlen világából napról napra
még többet mutat meg nekem.
Az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett azon a napon, amikor olyat
tett, amit azelőtt sosem hittem, hogy megtörténhet velem.
Az a cselekedete is ennek a beteges perverziójának, a lényének sötét,
domináns része lehetett.
 Hibát követtem el, amikor kicseleztem a testőrt, és a tiltás ellenére
rárontottam Troyra, amikor egy fontos megbeszélést tartott.
Úgy éreztem, hogy egy titkos gyűlésnek lehettem a szemtanúja. A
férfiak, akik a teremben tartózkodtak, olyanok voltak, mint a szektatagok.
A csuklójukon ugyanaz a tetoválás díszelgett, ami Troy csuklóján.
Mind fekete, elegáns öltözéket viseltek.
Kérdőn meredtek rám és Troyra a teremben összegyűltek, és amikor
összetalálkozott a tekintetünk, hiába néztem bocsánatkérőn rá… a büntetést
nem kerülhettem el.
A tekintete úgy szikrázott, hogy a bőrömön éreztem a haragját és a szíját.
Úgy dorgált, mint egy tanár a diákját.
Elnézést akartam kérni és kihátrálni, de tudtam, hogy nem tehetem, mert
azzal óriási hibát követek el. Ezért halkan becsuktam magam mögött az
ajtót, és az összes bátorságomat összeszedtem.
Troy arcán halvány, gonosz, mégis sokatmondó mosoly foglalta el méltó
helyét.
Szemével négykézlábra utasított.
Abban a percben megállt a szívem. A levegő a tüdőmben rekedt, mert
nem engedelmeskedtem.
– Elnézést, uraim – mondta sejtelmesen. – Még betöretlen.
A férfiak felkacagtak, aztán a tekintetük hosszan elidőzött rajtam.
Reszkető térdeimmel sétáltam Troy elé.
– Tudod, mi jár akkor, amikor nem azt teszed, amit mondok – suttogta
vicsorogva, és felegyenesedett.
Szemem dühben forgott, amikor rájöttem a kis játékára.
– Azt az üzenetet kaptam, hogy bármi áron, de jussak ma be ide –
szűrtem vérmesen fogaim között a szavakat.
– Igen, és milyen jól tetted… viszont a bevonulásodon van még mit
finomítani. Fordulj arccal a fal felé.
– Nem verhetsz el előttük!
– De igen, Letícia – suttogta Troy a leghitványabb mosolyával, a
leggonoszabb tekintetével, és a legdermesztőbb érzésekkel.
A fejemben óriási káosz uralkodott. Szétestem abban a töredék
másodpercben, amikor tudatosult bennem, hogy bárhogy is döntök, a
büntetést sehogy sem kerülhetem el.
A bennünk hevesen csapongó harag összecsapott.
– Most! – utasított, és akkor alulmaradtam.
 A szemem könnybe lábadt, mert tudtam, hogy ha nem engedelmeskedem,
akkor nem csak egy kis fenekelés lesz a büntetésem, hanem olyan
gyötrelmes verés, és sok-sok csillogó cseppje a lelkemnek, amit nem
akartam, hogy végignézzenek azok a férfiak. Nem akartam, hogy lássák a
szenvedésem.
A teremben ülőkre pillantottam, akiknek felgyorsuló légzésüket hullámzó
mellkasuk láttatta. Vágyuk beteljesületlen tárgya éppen azzal küzdött, hogy
el ne bőgje magát, mint egy középiskolás fruska.
Troy az állam alá helyezte az ujjait és visszafordította a fejemet.
Tekintetében egy csepp melegség sem ragyogott, amivel simogathatta
volna vadul tiltakozó lelkemet.
Hidegsége, mint mindig, akkor is halálra rémített.
És akkor fellobbant a tűz a szememben. Az ősidők óta bennünk mélyen
elrejtett erő: a túlélés ösztöne.
Lecsúsztattam vállamról a táskámat és hagytam, hogy éles hanggal a
hideg márványpadlóra essen.
Hátat fordítottam a nem kívánt nézőközönségnek, és nyitott ujjakkal
megkapaszkodtam a fehér falakban.
A már jól ismert hang utat metszett a gondolataim hevesen tiltakozó
csapdájában.
Troy lassan húzta ki a fenyítő eszközt a nadrágjából.
Az embersereg ruházatának halk suttogása jelezte, hogy az összes
szempár rám szegeződik a teremben.
Várták. Akarták. Élvezték azokat a szörnyű másodperceket, amikor én
azon munkálkodtam, hogy kiürítsem az elmémet, vadul tomboló szívemet
pedig visszaköltöztessem a helyére.
Troy felrántotta a szoknyámat.
Fekete csipkebugyimat a farpofáim közé húzta, hogy a csapások azonnal
fedetlen, puha bőrömön végződhessenek.
A fájdalom erősebbé tett.
A testemet kegyetlen záporként elárasztó, éles fájdalom hosszú percekig
tépte puha húsom.
A belső hisztériám elhalványult a mindent elnyelő csapások és az egész
testemet elárasztó forróság komor valóságában.
Tudtam, hogy nem térhetek ki az ütések elől, ezért lehajtott fejjel
elfogadtam őket. A kíméletlen támadásokat elviselhetőbbé tette az a tudat,
hogy a szenvedésem nem tart örökké.
 Csípőm mindvégig lázadozva tekergett volna, hogy enyhítse a csapások
erejét.
Mellkasom rázkódott, térdeim remegtek.
Fenekemen a bőr minden csapással egyre forróbb lett, és azon kívül,
hogy láthatatlanná akartam válni azokban a kegyetlen percekben, sajnos
nem sokat tehetettem.
Azonban nem zokogtam.
Nem könyörögtem azért, hogy hagyja abba.
Menedéket kerestem a fájdalomban.
Ismerős érzést.
A testét.
A légzését.
Az illatát.
Biztos pontot, ami hazug nyugalomba ringatott.
Az elmém tiltakozott, hisztérikus picsaként sikoltozott, de a testem már
jól ismerte őt.
Ismerte az ütések erejét, a simogatások kegyes dédelgetését.
Azokba az ismerős és nyugalmat árasztó hazug képzelgésekbe ringattam
az elmémet, csakis azért, hogy megfeledkezzem a mögöttem ülő férfiakról,
a meztelenségemről, de legfőképp a megaláztatásomról.
Legnagyobb szégyenem az ágyékom forró lüktetése volt.
És hogy miért nem tiltakoztam? Miért nem rohantam el?
Troy állandóan azt suttogja a fülembe, hogy megérkeztem oda, ahol
lennem kell, bármennyire is nehéz ezt elfogadnom, mert tudja, hogy néha
ordítva tiltakoznék ellene.
Ezért csakis rá összpontosítottam.
Arra, hogy a vágyai elárasszák a testét és sötét elméjét.
A légzése fokozatosan vált szaggatottá, kiszolgáltatottá a szenvedélynek.
Mert abban a teremben nem volt egy épelméjű ember sem, aki ne élvezte
volna azokat a perceket.
– Végeztünk – mondta elégedetten és távolságtartóan.
– Köszönöm – suttogtam, és reszkető ujjaimmal lesimítottam a szoknyát
forró, puha bőrömre.
Lesütött szemekkel, lehajtott fejjel vettem fel a táskámat. Azután lassú,
halk léptekkel indultam el az ajtó felé.
Meglepődtem, amikor a férfiak mind felálltak a távozásom miatt.
 Troy szemeiben kerestem választ, aki egy enyhe bólintással megadta az
engedélyt, hogy elmehetek.
Tudtam, hogy amint leszáll az est, a gyönyörű szörnyeteg ismét eljön
értem.
Vártam rá.
Tudni akartam, hogy mi a fene volt a délutáni játszmájának a lényege,
azonban a kapott válasz halálra rémített.
– Ez a mi világunk, Letícia.
– Miénk? – kérdeztem kicsit magasabb hangon.
– Igen, a mi titkos, sötét és gyönyörű világunk.
Hosszan a szemembe nézett, lelkem legmélyében kutakodott, és olyat
talált benne, ami boldoggá tette…
Sötét szellemének borzasztó teremtményét: engem.
– Miért kellett másoknak látnia?
– Ez egy szokás.
– Szokás? Szóval te is láttál már ilyet másoknál?
– A múlt, ami mögöttem van, sokkal sötétebb, mint a viselt öltönyöm. Azt
hiszed, ez szörnyű; azt hiszed, hogy rossz, amit veled teszek, de nem. Ezzel
mentelek meg, még ha ép ésszel nem fogható ez fel. Megerősítelek.
– Te megerősödtél?
– Szerinted?
A hajamba markolt hosszú ujjaival. A fejbőröm forrósodott és viszketett
azon a ponton, ahol tudatosan okozott fájdalmat.
– Igen – ziháltam.
Már nem is emlékszem arra a napra, amikor apám tárt karokkal, boldog,
büszke mosollyal fogadott engem az otthonában…
Azonban amióta Troyjal vagyok, ahogyan sok más is, ez is megváltozott.
Isteníti, magasztalja őt, valahányszor együtt mutatkozunk.
Neki ő a tökéletes férfi, akit szívesen lát a szófogadatlan lánya oldalán.
Troy, hogy megerősítse apám büszke szavainak vallomását, állandóan
tükröt állít elém, a szó szoros és átvitt értelmében is.
Szerinte a képmásunk, amely visszanéz ránk, mindent elmond. Remekül
mutatunk együtt, annak ellenére, hogy sosem csíptem az öltönyös fickókat.
De hiába az erős akarat, még ő sem képes arra, hogy eltüntesse azokat az
álmokat, amelyek kísértenek…
Verejtékben úszó testtel, arcomat sűrűn mosó könnyekkel riadok fel két
hete az éjszaka közepén.
 Mindig ugyanazt álmodom…
Azt a napot, amikor boldogsággal a szívemben, szabadságot képzelve
szaladtam az erdőben…
Majd az ájulásomnak köszönhető hazug világ váltja fel a függetlenség és
öröm pillanatait.
Abban a vágyálomban állandóan elkap a rézbőrű férfi, akivel
szenvedélyesen szeretkezem.
És az a férfi, miután csitította kéjes vágyait, otthagy engem az ijesztő és
sötét rengetegben.
Két héttel ezelőtt azt mondtam, hogy szeretek aludni, mert békés, csendes
és fájdalommentes.
Azonban tizennégy keserves napja jobban szeretem az ébren töltött
pillanatokat.
 Huszonharmadik fejezet
LETTY
Ha azt mondom, hogy nem vártam nagy gesztust Troytól a
születésnapom alkalmából, akkor szerintem megértitek, hogy miért…
Mégis, egy fikarcnyit bíztam abban, hogy különlegessé tehetjük ezt a
napot azok után, hogy több éve nem ünnepelem semmilyen formában
senkivel, és úgy, mint a karácsonyi meghívásokat, a születésnapi
köszöntéseket is elutasítottam azokban az időkben.
De most itt van Troy.
A reményem, az esélyem, hogy új fejezetet nyithassak végre az
életemben.
Troy rideg, szívét jégbörtönbe zárta, és áthatolhatatlan falat állított fel,
hogy távol tartsa magát az emberi érzésektől.
Mégis pislákol bennem a fény, hogy talán megmenthetjük egymást a saját
magunk alkotta sötétségtől, bármi is legyen az övé…
Nem beszélünk a múltról, mely mindkettőnkben fájdalmas nyomot
hagyott. Nem beszélünk a jövőről, mely ingoványos talajon mozog…
A nagy elit bárjában felülünk a pódiumra. A szórakozóhely ugyanúgy
tömve van, mint mindig.
Testőrök előttünk, mögöttünk, mellettünk, és a bár minden pontjában.
Kicsit feszélyezve érzem magam, bár Troy közelében állandóan ilyen
érzéseim vannak. Vigyázok minden apró mozdulatomra, minden egyes
kiadott hangra, ami elhagyja az ajkamat, mert nem tudni, milyen
hangulatban van éppen, és láttam már, amikor azért lőtt fejbe valakit, mert
nem tetszett neki a hanglejtése.
Bizonyára nem lőne fejbe, de tudom, mi lenne a büntetésem, és azt nem
kívánom még egyszer átélni.
Szeretem, amit csinálunk; szeretem azt, hogy képes fájdalmat és gyönyört
adni egyszerre a testemnek.
Szeretem, mert olyankor csakis ő létezik: a külvilág, a keserűség és a
magány is elszürkül az élvezet édes vermében.
A mai napon kivételesen megengedte, hogy kényelmesebb ruhában
jelenjek meg, mint amit a munkában vagy a rendezvényeken viselek.
 Miközben jól érzem magam a bőrömben, csábíthatok is. A latex
nadrágom simogatva simul a lábaimra és gömbölyű fenekemre. A fekete,
nyakba akasztható felsőm alá nem vettem fel melltartót, mert legtöbbször a
féltékenység az, ami előhozza az elfojtott érzelmeket.
Persze, persze, már a fenekembe verte, hogy csakis ő érhet hozzám, de az
olyan tárgyilagosan folytatott beszélgetések tömkelege volt, ami untatott.
Engem ne írjon hozzá a birodalma gyűjteményéhez, mert nem vagyok
hadizsákmány.
Hús és vér nő lennék, érzésekkel, gondolatokkal, tapasztalatokkal – és
nem mellesleg eszem is van.
Fel akarom kelteni benne az ösztönt, a vágyat, amit nem tud kontrollálni
a mániákus irányításával.
Ki akarom rúgni a lába alól a talajt, hogy aztán megkapaszkodjon
bennem.
Nem őt akarom megváltoztatni, hanem a hozzám igazodó érzelmeit, ha a
fenekelési merevedésén kívül táplál egyáltalán ilyet…
Itt ülünk egymás mellett félórája, de még nem is hajlandó rám nézni.
Ugyanúgy ül, mint amikor először találkoztunk.
Egyenes hát, merev testtartás. Arca érzelemmentes, éles metszéseiről
pedig süt a határozottság, a higgadtság.
Egyik lábát a másikra fektette, ujjait összefonta az ölében, és a Rolex
órájára barangol jéghideg tekintete.
Vajon várhat még valakit, hogy folyton az óráját figyeli?
Hirtelen a zene elhalkul, a fények villódzó cikázása megfagy a
levegőben, a tömegre csend telepszik, amikor robbanásszerűen tör ki a
mesterségesen előállított, illatosított füst.
Kíváncsi tekintetemet elkapom Troyról, és az alattunk tartózkodó
emberekre szegezem.
Annyira elvonja a figyelmemet a várakozás, hogy észre sem veszem,
amikor Troy elém áll.
Hatalmasat nyelek, és reszkető tenyeremet az ő jéghideg kezébe
helyezem.
Odavezet a korláthoz, majd eltakarja a szememet.
– Boldog születésnapot – suttogja édesen a fülembe.
Hatalmas mosoly formálódik az arcomon, amikor bemondják, hogy az
egyik kedvenc együttesem, a System Of Down fog fellépni, és a számomra
legkedvesebb albumukból fognak előadni néhány zeneszámot.
 Megkapaszkodom a csillogó ezüstkorlátba, mert attól félek, hogy
elájulok a boldogságtól.
– Úristen! – mondom széles vigyorral az arcomon, amikor Troy elveszi a
kezeit a szemem elől.
Miközben nézem a zenekar tagjait, ahogy fellépnek a színpadra, a tömeg
harsogó éljenzésben tör ki. Izzadt tenyerek csapódnak össze a levegőben,
amelyet hosszú füttyszó kísér.
És akkor, mintha szíven szúrt volna valaki… ugyanis az idő kereke ismét
visszafelé kezd járni.
Ezekre a zeneszámokra szeretkeztünk a legtöbbször Cole-lal…
Mindegyikre!
Könnybe lábad a szemem.
Boldogság és szomorúság tölti meg a lelkemet, melyek forró lávaként
folynak végig a szívem repedései között.
Behunyom a szemem.
Azonban az emlékképet még így sem sikerül eltüntetnem az elmémből.
Egyszer felpattantunk a Harleyra és elmentünk együtt egy koncertre,
amelyen olyan sokan voltak, hogy alig láttunk valamit a fellépésből.
Cole mögém térdelt, szétfeszítette a lábaimat és a nyakába ültetett, hiába
ellenkeztem, hogy összeroppantom a csontjait…
De ő több órán keresztül képes volt engem úgy tartani, csakis azért, hogy
lássam őket.
Amikor véget ért az előadás, megmasszíroztam a vállait és még a
köszönöm szó is kevésnek bizonyult az elbűvölő bánásmódjáért.
Ebben a pillanatban is nevetésre késztet a válasza, amit a ruganyos, puha,
húsos ajkai az ajkaim közé suttogtak: – Így legalább több órán keresztül
érezhettem a puncid illatát.
Erre legalább jók voltak az orvosok: megtanították kezelni a
pánikrohamaimat. Már nem akar megölni ilyenkor a saját testem.
Ne szomorúsággal gondoljon vissza azokra az időkre, Letícia.
Boldogsággal fogadja az emlékeket, engedje meg nekik, hogy emlékeztessék
arra, mennyire boldognak érezte magát. Cole sosem fog eltűnni az életéből.
Nekem nem az a feladatom, hogy eltüntessem őt onnan, mert arra senki sem
képes. Azonban nem is kell, hogy ő megszűnjön létezni. Örüljön, hogy
megismerhette, hogy szerethette, hogy részt vehetett az életében. Örüljön
annak, hogy megosztotta magával azokat az éveket. De mindezek ellenére el
kell engednie a lelkét. Nem ragaszkodhat hozzá, nem börtönözheti be, nem
sajátíthatja ki. Engedje meg Cole-nak, hogy szabad legyen, mert akkor az
ön lelke is szabad lesz.
– Letícia! – Troy hangja visszakényszerít a jelenbe.
– Ne haragudj, én csak… ez hihetetlen. Kicsit elérzékenyültem. Nem
számítottam tőled ajándékra, főleg nem ekkorára.
Az tuti, hogy ez több millió dolláros ajándék…
Az egész épület forogni kezd velem, amikor bemondják a nevem. Majd a
zenekar tagjai a tömeggel együtt elkezdik énekelni: Boldog születésnapot.
Hangos robajjal villannak fel a különböző színű és méretű tűzijátékok a
színpad hátsó sarkaiban. Aztán a hatalmas képernyőre premier plánba
kikerülök, ahogy törölgetem a könnyeimet.
– Gyere fel énekelni! – csalogatnak magukhoz a srácok.
Troy felé fordulok, engedély nélkül kezeim közé simítom az arcát és
nyomok egy csókot az ajkaira, amit nem viszonoz.
Keserűség tölti meg a torkomat.
Villámgyorsan elengedem, és kegyelemért könyörögve nézek bele a
fagyos tekintetbe.
Halvány, gonosz mosoly bujkál a szája sarkában, ami félelmetes vigyorba
torkollik.
– Menj! – utasít.
Rideg, hideg, jéggé dermeszt.
A lelkesedésem, amit eddig a másodpercig éreztem, ezer apró részre
bomlik és elillan a levegőben.
Óriási gombóc növekedik a torkomban, ami úgy fojtogat, ahogy Troy
szokott.
Amint lelépek a lépcső legalsó fokáról, a vállam felett visszapillantok rá.
Kinyújtott karokkal a csillogó ezüstkorlátra támaszkodott, és a
tekintetével végigkíséri esetlen mozdulataimat.
Az arca komor és távolságtartó.
Szeme sötéten csillog.
Úgy érzem, azt a csókot keményen meg fogom fizetni – vagyis csak a
fenekem.
Sajnálom.
Bocsánatot kérek a testrészemtől.
Dobozba zárt, törött szívem napról napra erősebb lesz.
De nem a szerelem élteti üreges szervemet…
Állati ösztönök fáradoznak benne. A túlélés ösztöne.
 Troy egy hidegvérű ragadozó, a legkegyetlenebb, akivel találkoztam
életem során, s a szemeiben most én lettem a legfinomabb zsákmány.
Félelem, izgatottság és öröm váltakozva zúg végig az ereimben.
Szeretem ezeket a csatákat, mert megmutatják, hogy mennyit vagyok
képes elviselni és felnyitják a szemeimet, hogy nem minden csatát
nyerhetek meg.
Valamelyikben alul fogok maradni, de minden egyes kudarc csak még
jobban megerősít, még közelebb visz Troy szívéhez.
A testőrök elkísérnek a színpadig, majd fel is segítenek és addig őrt
állnak mellettem, amíg elénekeljük azt a néhány számot. Vagyis én csak
tátogtam, mint hal a szatyorban.
Ha rendelkeznék művészi vénával és énekeshangom lenne, akkor már rég
egy lakókocsiban ülnék és járnám a nagyvilágot.
Azonban tisztában vagyok vele, hogy rémes a hangom, ha éneklésről van
szó.
Miután véget ér életem leghihetetlenebb néhány perce, a testőrök
levezetnek a színpadról.
Azonnal Troy alakját keresem a tekintetemmel, hogy megnézzem az
arcát.
Látni akarom, hogy most képes voltam-e előhozni valami érzelmet
belőle.
De nem… Pont ott, pont ugyanúgy áll a pódiumon, mint pár perccel
ezelőtt. Viszont szúrós tekintete a tömegre összpontosít.
Amikor arra a pontra vezetem én is a tekintetem, ahova ő, karon ragad az
egyik testőr.
Vaskos ujjai erősen vékony karomba mélyednek.
– Engedjen el! – kiabálom túl a bulizó embereket.
Vadul rángatom a karomat. Hisztérikus jelenetet rendezek, hogy
kiszabadítsam magam a gorilla mancsából, amikor egy pillanatra azt
hiszem, hogy ismét kómában vagyok, a kórházban, és csak hallucinálok.
Nem harcolok a testőrrel, nem érdekel, hogy átrángat a tömegen a
lépcsők felé, nem érdekel, hogy az emberek teste az én testemhez ütközik,
és hogy a bőrömön végigcsúszik az ő verejtékben úszó lucskos bőrük, mert
ő ott áll a bejáratnál.
Onnan figyel engem. Egyenesen a szemembe néz.
Kissé elnyílnak az ajkaim, a torkom kiszárad, a szívem hevesebben
verdes, mint egy elszabadult gyorsvonat.
 Miért?
Meggyógyultam! Kigyógyultam a gyászból…
Behunyom a szemem. Amire kinyitom, ő már nem lesz ott, mert csak
illúzió.
Csukott szemhéjam alatt mégis felidézem a haját, ami rövidebb lett,
oldalt felnyíratta, a tetején hosszabbra hagyta. Arcát még mindig
csókolgatja a Nap… azonban a szeme olyan távoli…
Nem tudom, hogy mit rejteget a tekintete. Olyan messze volt tőlem, hogy
a rengeteg kiborult pia és parfümök illatfelhőjében nem érződik az ő enyhe
verejtékkel kevert fűszeres illata. Érezni akarom!
A bőre még mindig olyan meleg lehet, mint a kemence?
A karjai még mindig biztonságba tudnak egy viharos éjszakán ringatni
engem?
A mellkasában még mindig olyan hevesen dobog a szíve, amikor meglát
engem?
Formás hasa még mindig beleremeg, amikor jóízűen felnevet?
Nyisd ki a szemed!
Az erdőt érzem magam körül… a szelet, a tiszta levegőt, a fák
lombjainak sejtelmes suttogását, és az állatok rémisztő neszezését.
Egy mély sóhaj után felnyitom a szemhéjaimat, de tőrt érzek a
szívemben…
Eltűnt!
Hagyom, hogy a férfi, nyomokat hagyva érzékeny, puha bőrömön, maga
után ráncigáljon.
Lesütöm a szemeimet.
Azonban meleg, kérges ujjak tekerednek a csuklómra. Érdes tenyere
karcolva simul a bőrömhöz.
Kettészakadok a rám kifejtett erőtől.
A szívem hatalmasat dobban abban a pillanatban, amikor összetalálkozik
a tekintetünk.
Cole.
Szemem könnybe lábad.
Végre olvasni tudok a gyönyörű, meleg szempárból.
Magához hív.
Szerelmet ígér.
A testem vadul tiltakozik a testőr ellen. Le akarom magamról taszítani,
hogy a karjaimat Cole nyakába fonjam, és erősen magamhoz szorítsam
izmos testét.
De akkor Cole előránt egy vadászkést és az őr oldalához szorítja.
– Nem jutsz ki innen élve – morogja a testőr.
Azonban Cole mindenre elszánt tekintete azt sugallja, hogy nem fél már a
haláltól.
Szörnyülködve, megdöbbenve nézem végig, ahogy Cole hideg pengéje
úgy csúszik a bordák közé a húsba, mint egy életlen kés a puha vajba.
Meleg, ragacsos, skarlátvörös vér csörgedezik az ujjai közé. Tekintete a
másik férfi tekintetének feszül, amikor még beljebb nyomja a kését.
– Úristen – suttogom, és az ereimben megfagy a vér.
A szívem lassan verdes, a pillangó-érzést hideg borzongás váltja fel.
Kihúzom Cole tenyeréből a csuklómat, amikor még több fekete öltönyös
fickó gyülekezik körénk.
Leírhatatlan az, amit ebben a pillanatban érzek.
Körbetekintek, és mélységesen elszomorít, hogy az emberek semmit sem
érzékelnek ebből a jelenetből, mert úgy be vannak állva, mint a kapanyél.
Egyedül az én világom hullik ismét szét.
Troy emberei fegyvert szorítanak Cole hátához és az én hátamhoz is.
Kétségbeesetten nézek bele a szemeibe, amikor így kényszerítve
elkezdenek minket a lépcső felé terelni, mint a tudatlan birkákat.
Elmémet millió megválaszolatlan kérdés árasztja el, amíg egymás
mellett, de egymásra nem nézve fellépcsőzünk.
Amikor felérünk, megállok Cole előtt. Pajzsként védem hatalmas
termetét, de a hústorony akkorát taszít rajtam, hogy esélyem sincs
megtartani az egyensúlyomat, ezért Troy karjaiba esem.
Tekintetemet mindvégig Cole-ra szegezem.
– Nem ölheti meg, nem öletheti meg – ordítja kétségbeesetten a belső
hangom.
Azonban amikor Troy és Cole tekintete összecsap, engem maguk alá
temetnek az érzések.
A fejemben elviselhetetlen zúgást érzek, miközben a féltve dédelgetett
életem összeomlik.
Pont akkor, amikor azt hittem, hogy a múltam nem akar kísérteni engem,
és végre magam mögött hagyhatom azokat az árnyakat, amelyek folyton
üldöznek.
Az első és egyetlen szerelmem. Cole.
És a második esélyem. Troy.
 Aki a hűvössége ellenére mégis melegséggel töltötte meg a lelkemet.
Két alfa között állok, és választanom kellene…
Az ígéretét megszegte, ahogyan én is az enyémet.
Már nem dobbanunk egyszerre.
Két fekete haj.
Egy barna, meleg szempár a megedzett acélkék ellen.
Napbarnított bőr, ellentétben a fehérrel.
Lobbanékonyság, kontra higgadtság.
De ami a legfontosabb… mi az igazság?
Álmodtam az elmúlt időket, vagy átéltem, és Cole kétszer hagyott el
engem?
Váratlanul ér, amikor Troy maga felé fordítja a fejem és erőszakosan
megcsókol.
Törzsem mellé lógatott kezemet Troy karjaira helyezem és az összes
erőmmel azért küzdök, hogy eltoljam magamtól.
Ám Troy ujjai olyan erősen mélyednek arcom puha húsába, hogy nem
tanúsítok ellenállást a csókja miatt.
Nem tudom kiüríteni az elmém és elfelejteni, hogy Cole néhány lépésre
áll tőlünk…
Belső hisztériám dühösen tép szét.
Ajkaim megduzzadva lüktetnek, amikor Troy elszakítja tőlem az ajkait.
Vigyorogva fordul Cole felé, és egy erélyes mozdulattal engem is
szembeállít vele úgy, hogy szorosan magához ölel.
És ezekben a kegyetlen másodpercekben szörnyű érzés Cole-lal úgy
szemben állni, hogy én már Troyhoz tartozom.
Ebben a pillanatban nincs köztünk semmi kapcsolat, csak az összetört
szívünk darabkái, az életünk törött maradványai, amelyek hegyes pengével
vágnak ismét utat maguknak a jelenbe.
Egyenesen a szívembe.
Szúr a mellkasom, alig kapok levegőt…
A testem vadul reszket az elfojtott sírástól és attól a vágytól, hogy
megérintsem.
Nem látom szemében a szerelmet…
Elszántságot, megszállottságot üzen gyilkos tekintete, amit egyenesen
Troyra szegez.
Azt hittem, az a legrosszabb, hogy elhagyott; az, hogy soha többé nem
láthatom, azonban ahogy itt állunk egymással szemben és nem omolhatok a
karjaiba, nem csókolhatom meg, és nem lehetek már az ő mocskos kis
Hófehérkéje… a legmaróbb, a legmérgezőbb, a legfélelmetesebb és
legelviselhetetlenebb dolog, amit valaha éreztem.
S amikor megszólal a dalunk, amire oly sokat szeretkeztünk, rám pillant.
A sötét szempárban nincs gyengédség, nincs szenvedély, csak megvetés
és gyűlölet. Mintha hideg pengét mártogatna a szívembe.
– Miért, Cole? Miért engem hibáztatsz? Te hagytál el! – üvölteném
torkom szakadtából az arcába.
– Búcsúzz el tőle! – suttogja Troy a fülembe és végigsimít hosszú
tincseimen, amit Cole annyira szeretett.
Ajkaim megremegnek, szemem könnybe lábad, mert képtelen vagyok
bármit mondani neki.
Egyedül csakis azt tudnám mondani, amit már nem mondhatok: – Ne
hagyj el!
Lágyan jobbra-balra ingatom a fejem.
Troy karon ragad. Cole mozdul az irányunkba, de akkor fegyver feszül a
tarkójának.
A szívem ámokfutásba kezd.
Bumm, bumm, bumm.
– Nyugodj meg, Letícia – suttogja ismét Troy. – Csak kikísérik a hívatlan
vendégünket.
Miután Cole-t elvezetik a testőrök, Troy és én visszavonulunk a
tárgyalótermébe.
Troy, mint mindig, most is higgadtan viselkedik.
Ő sosem cselekszik felindulásból.
A lépései, a döntései mind eltervezettek, megfontoltak, és egy előre
felállított terv szerint történnek.
Semmi pénzért nem hagyná, hogy kicsússzon az irányítás a kezei közül –
beleértve engem is.
Tudom, hogy az első pillanattól kezdve úgy formál, ahogy neki a
legjobban tetszem, és én erre vágytam, ezt akartam. De csakis azért, mert az
utóbbi időkben tényleg nem számítottam arra, hogy Cole annyi idő után
újra felbukkanhat az életemben. És arra sem, hogy a szívem még mindig
olyan hevesen fog dobogni érte.
Démoni suttogása taszít vissza a jelenbe.
– Most legalább visszaadhatod neki a birtokot.
– A faházat? – kérdezem hüledezve.
 Szédülök a szavak örvényében.
– Igen – bólint, és egy finom kortyot iszik a borostyánszínű italából. – A
szegénység és a mocsok nem illik hozzád – mondja teljes őszinteséggel a
hangjában, majd elém sétál és megcsókol.
Jack fűszeres aromáját hagyja az ajkaimon.
Eltávolodik, ismét iszik egy kortyot, amit átfolyat csók közben a számba.
Az alkohol keserű lassúsággal csörgedezik le a torkomon és az államon,
majd egyenesen a melleim közé csöpög a fűszeres ízű folyadék.
Mindig is szerettem Jacket, főleg, amikor Brenttel iszogattuk, de most
úgy érzem, mintha egy kloroformos rongyot nyomnának az arcomba, ami –
a közhiedelemmel ellentétben – nem gyorsan, hanem lassan kábít el.
A szívverésem felgyorsul, a testem heves tiltakozással küzd az ellen,
hogy elájuljak.
Higgadtan viselkedem, mialatt a belső hangom olyan hangosan ordít,
hogy megsüketülök tőle.
A szesz utolsó cseppjeit Troy mohón magába szívja az ajkaimról, majd
lenyalja az államról.
Amikor kinyitom a szemem, fakó tűznyelvek halvány fényét látom a
tekintetében. Sötéten csillog, győzelemre áhítozik. Ebből a csatából
győztesen szeretne távozni.
És az a gondolat, hogy a döntés az én kezemben van, halálosan megrémít.
Halvány mosolyt villant, majd végigsimítja az arcomat a hüvelykujjával.
– Tudom, hogy nehéz döntés, de az a hely sosem volt a tiéd, Letícia.
Összerándul az arcom. Szavai hideg fémet forgatnak a szívemben, mert
bármennyire is fájó látnom az igazságot, Troynak igaza van.
Az erdő sosem volt az én otthonom, csak akartam, hogy az legyen. Oda
akartam tartozni, miután Cole elhagyott. Kapaszkodni akartam valamibe,
ami visszaadja őt és az emlékeket nekem.
De az a hely mindig is Cole felségterülete volt.
A köztünk lévő szakadék elmélyült az évszakok váltakozásával.
A fájdalom, a keserűség és a magány ocsmány mosolya megmérgezte a
szívemet, az életemet.
Olyan után vágyódtam, amit – most már belátom – sosem kaphattam
meg.
Mert hiába tudjuk sokszor az igazságot, elfogadjuk a hazugságot, mert
azzal sokkal könnyebb együtt élnünk.
 A hazugsággal megóvjuk a szívünket, az elménket és a lelkünket. De
egyszer úgyis eljön annak az ideje, amikor bármennyire is fájdalmas, le kell
tépni a bűzös, gennyedző sebről a ragtapaszt, és nyakon önteni egy vödör
szesszel. Azért, hogy a seb megtisztuljon a sok mocsoktól, és szép lassan
begyógyuljon.
– Igazad van – préselem ki a fogaim közt a szavakat, majd élesen
beszívom Troy diadalának kárörvendő bűzét.
Nincsenek érzései és nem ismeri a veszteséget, mert addig harcol,
ameddig ő lesz a győztes.
Apám tudatosan küldte rám Troyt.
Ha most Coltonnal lennék, már rég Cole után siettem volna, de Troy
minden mozdulatával, érintésével és gondolatával megállít.
Észérvek, kemény döntések, és erőskezű irányítás, ami elől még én sem
menekülhetek el.
Szembeállít a csúnya igazsággal, ami a képembe nevet, és fájó
mozdulatokkal megerőszakolja a lelkemet.
Nem gyengülhetek el!
Nem fordulhatok vissza!
Nem élhetek tovább a múltban… abban a múltban, ami sosem létezett.
 Huszonnegyedik fejezet
LETTY
Az, hogy nem akarom újra feleslegesen lejárni azokat a köröket,
amelyeket eddig, nem azt jelenti, hogy nem is akarok válaszokat kapni.
Troy jelenlétében elfojtottam ezeket a vágyaimat, azonban amikor újból
egyedül maradtam, olyan döntést hoztam, amit tudom, hogy nem fogok
megúszni büntetés nélkül.
A fájdalomra vágytam? Az igazságra?
Vagy csak meg akartam mutatni Troynak, hogy nem félek tőle?
Lehet…
De ami a legfontosabb, az az, hogy válaszokat akartam. Igen, hosszú idő
óta azokra szomjaztam.
Ezért nem foglalkoztam Troy figyelmeztetésével, óvó tanácsával, hanem
egyenesen a szívemet követtem, ami – keserűség tölti meg a torkomat –
haza vezetett.
Az, hogy az erdő felé tartok, nem jelenti azt, hogy szemet hunyok az
elmúlt évek fájdalmai és sújtásai felett, de Cole az egyetlen ember, aki
válaszokkal tud nekem szolgálni a múltról. Arról, hogy mikor is hagyott el
pontosan. A keresztapám és Joker egyazon személy?
És ha azok az események tényleg megtörténtek, akkor mégis miért
hagyott el, miért jött vissza? És hol van Joker?
Megnyugvás lenne szívemnek az igazság. Főképp azért, mert mindig is
hittem abban, hogy nem a kóma miatt éltem át azokat a napokat.
Bár jelen helyzetemben nem mintha változtatna valamit az életemen az
igazság…
Talán azért üldözöm a rég keresett válaszokat, mert könnyebb lenne
utálni Cole-t, mint szeretni és elengedni.
Az ő szájából akarom hallani, és legyen bármennyire is fájó az, amit
mondani fog, reményeim szerint nem ejthet rajtam nagyobb sebet.
Túl régóta várok erre, túl sok álmatlan éjszaka suhant el felettem.
Bekanyarodok a régi ösvényre.
A háztól néhány méterre parkolom le az autót. A szívem hatalmasat
dobban a mellkasomban, amikor meglátom Cole motorját a tornác előtt.
 A szívem mélyén tudtam, hogy itt találom. Ez az ő felségterülete. A
természet az ő féltő anyja.
Megfordult a fejemben, hogy lecsukatom, amiért behatolt az én
ingatlanomra, de aljas és gyerekes húzás lenne részemről.
Oh, pedig hogy élvezném!
Játszadoztam idefele a gondolattal… keményen megleckéztetném.
A kép, hogy a rácsok mögött csücsül, csak még kívánatosabbá tette a
gondolataimban, és a mese nem éppen úgy ért véget, ahogy kellett volna.
Pucér, ragacsos testekkel, sikolyokkal és egy nagy farokkal, ami
visszaadja a fanyar humor termését.
Azonban már nem sokáig leszek ennek a földnek a tulajdonosa…
Ha őszinte akarok lenni, már nem is vagyok az… Troy ügyvédje
villámgyorsan visszaruházta Cole-ra a házat.
Fel sem fogtam, mi történik körülöttem, amikor Troy tárcsázta az egyik
emberét, aki, mint kiderült, az ügyvédje volt, és kettő percébe telt, hogy
lekerüljön a nevemről.
Abban a két percben, amíg Troy és a jogtanácsosa beszélgettek, úgy
éreztem magam, mint aki egy buborékból nézi végig, hogyan döntenek
mások az életéről.
Aláírtam, mert nem akartam, hogy Troy azt érezze, Cole miatt ellene
fordulok. Igaz, ragaszkodott hozzá, hogy elpostázza Cole-nak a papírokat,
de hova?
Cole Benettnek hol van az otthona?
Ezért elvettem a kezéből és a mellemhez öleltem a dokumentumokat,
majd futó csókot leheltem az arcára és otthagytam.
Nem álltam még készen arra, hogy búcsút vegyek az erdőtől, mert ha
nem is volt az én otthonom, annak ellenére nagyon szerettem.
És azt sem akartam, hogy Troy teljes mértékben irányítsa az életemet.
Elég nagylány vagyok már ahhoz, hogy erről magam döntsek.
Az én múltam, az én démonom, ő az én Hóhérom.
Megígértem neki, hogy amikor találkozom vele, vigyázni fogok
magamra, és tíz percnél többet nem tartózkodom Cole Benettel egy fedél
alatt. De tíz perc alatt le lehet zárni egy életet?
Bár ezt a találkozást nem erre az éjszakára terveztem, de nem bírtam úgy
elaludni, hogy tudtam, Cole itt van a városban. És a papír tökéletes
indokomra vált, hogy találkozzak vele anélkül, hogy Troy gyanakodna…
 Ezt a kapcsolatot, amit a szívem mélyén őrzök, soha nem értette meg
senki sem.
És az a tudat, hogy Cole ismét itt van, ront az egyébként is elcseszett
helyzetemen, mert nem fordulhatok vissza.
Hosszú, mély lélegzetet veszek, mielőtt kiszállnék az autóból, azonban a
sötétség miatt nem kapcsolom le a fényszórókat.
A testemet mámoros boldogság önti el, amikor megérzem a frissen esett
eső illatát. A szél igazgyöngyök eleganciájával suhan el a sűrűn nőtt
lombok között.
Összeszorul a szívem.
A szemem könnybe lábad, amikor meglátom kisétálni őt a fák törzsei
közül.
Biztosan hallotta a kocsimat…
A lámpák teljes egészében megvilágítják gyönyörű termetét.
Sötét árnyként lépked, testsúlya belesüpped a laza talajba.
Felém sem tekint, ami még jobban megsajdítja a szívemet.
A mellkasomhoz kapok, mert ez a gyötrelmes érzés össze akarja törni a
csontjaimat.
Biztos tudja, hogy miért jöttem…
És a csók, amit látott… Bár tiltakoztam ellene, mégis megtörtént.
Szemtanúja lehetett, hogy egy másik férfié vagyok.
Megint a hatalmába kerít az az érzés, amikor meg akar fojtani a saját
testem.
Hiába lélegzem, mégsem kapok levegőt.
Lélegezz.
Lélegezz.
Lélegezz.
Tudom, hogy ez a roham semmilyen formában nem kapcsolódik össze
azzal, hogy a levegőben olyan nagymértékű a pára, mint egy esőerdőben.
Elefántsúlya ráül a melleimre, és a tüdőmet a bordáim közé tuszkolja.
Mit keresek itt? Miért jöttem ide?
Hetek óta nem éreztem ezt a sajgást a testemben, és a szívemben sem.
Olyan ritkán gondoltam már a gyönyörű teremtményre, hogy a
képzeletemben már elvesztek csodálatos vonásai. Troy arca és teste töltötte
ki a hiányzó részleteket.
Az eső szüntelenül permetez minket. Elménkben emlékképek sejlenek
fel… az az éjszaka, amikor behódoltam neki ezen a földterületen.
 A pillanat kitépi a szívem.
Nagyon nagy erő kell ahhoz, hogy talpon maradjak, és ne essek össze.
Nem csak felettünk, hanem bennünk is háború dúl. Dörgő robajjal kiált a
szívünkbe a magányosság ocsmány képe.
Ruganyos, puha, húsos ajkai nem formálnak szavakat, gyönyörű hangja
nem visszhangzik villámként cikázó gondolataimban. Mégis hallom ebben
az üvöltő csendben, hogy a magányos farkas dala szomorúan keresi a
menedéket. Fák törzsei, sűrűn nőtt aljnövényzet között bolyong és beles a
barlangok sötétségébe, a mélyen ásott fekete odúkba. Várja, hogy valaki
meghallja ezt a szomorú, mégis gyönyörű dallamot, ami a szívéből szól.
Azonban senki sem válaszol neki.
Az ének, ami a lelkéből áramlik ki, hiába azonos azzal a lélekkel, aki itt
áll vele szemben… mert a közös útjuk már nem létezik. Felégette a sok
fájdalom. A puha talajt felváltotta az izzó parázs.
Bármennyire is szeretik egymást, nem szeretnének még egyszer megégni.
Az állatok félnek a tűztől. Tudják, hogy a vészt rejtegetik a narancssárga,
buzgó lángnyelvek, ezért elmenekülnek, minél távolabb akarnak jutni tőle.
Hallgatnom kell állati ösztönömre és nem végigsétálni azon a szőnyegen,
mely a kín ezer arcát képviseli.
Hagynom kell, hogy a fájdalom tüze elválasszon tőle.
Azért vagyok itt, hogy az utolsó köteléket is elvágjam kettőnk között.
Mély fájdalommal tölti el a szívemet, hogy én sosem tartoztam ide. Az
erdő soha nem volt az én otthonom. S most itt az idő, hogy örökre búcsút
vegyek tőle, és attól a férfitól is, aki összetörte a szívem.
Senki sem tudja, hogy ez nekem mennyire nehéz, hogy a mögöttem álló
évek mennyi fájdalmat rejtegetnek… de csak azért, mert nem látják.
Ha elvágod az ujjad, ha eltöröd a kezed, akkor azt mások is látják, ezért
el tudják fogadni a keserves érzést.
De a lelkünkbe senki nem lát bele, csak mi magunk.
Arról a fájdalomról és annak minden mérgezett cseppjéről csakis mi
tudunk.
Leguggolok és belemarkolok a vizes földbe, amit szép lassan apró
darabokra morzsolok.
Az állatok sosem ölnek sportból, csakis ösztönből. Azért, hogy
túléljenek. A halálból életek születnek.
De az emberek mindent ki akarnak irtani, amit nem tudnak az uralmuk
alá hajtani, legyen az állat, ember, földterület.
 A kapzsiság, a nagyravágyás és nemesi rang ősidők óta jelen vannak az
életben.
Ezért nehéz elengednem az erdőt. Itt távol tartottam azt a rohanó és
rothadó világot, ami a mai napig taszít.
Miután a földnek minden apró részecskéjét visszaszórtam, felpillantok
Cole-ra. Érzelemmentes arccal, kifejezéstelen szemekkel nézi a
mozdulataimat.
Felállok, farmeromba törlöm piszkos tenyeremet, majd kiveszem a
dokumentumokat az autóból.
Cole szó nélkül hátat fordít nekem és besétál a házba.
Fagyos cseppek hűsítik forrón izzó haragom.
Vészjósló ez a némaság.
Feldúlva becsapom a gépkocsi ajtaját és magabiztosan elindulok az
omladozó, dohos szaggal átitatott falakhoz.
Mi lesz ma itt?
Béke vagy gyilkosság?
Ebben a csatában csak egy nyertes lehet…
Ki lesz győztes?
Hóhér vagy Hófehérke?
A tornác nagyot nyekken a súlyom alatt.
Vadul reszkető tenyerem közé markolom a kilincset, és kérdés nélkül
benyitok a házba.
A szám kiszárad, a szívem őrülten veri a bordáimat.
Mocskos kis Hófehérke bemerészkedik Hóhér barlangjába.
Rémisztő hatást tesz rám ez a pillanat.
A sötét égbolt keserű könnyeivel öntözi a talajt. Az eső miatt a házban
sokkal intenzívebb a húsos penész kaparó íze. Orromat kellemetlen,
visszataszító bűz tölti meg. Az elmémet tüzes lángnyelvek perzselik fel.
Búskomorságot sugároznak a falak.
A felfüggesztett konyhai lámpa halvány fénye szomorúan pislog.
Félelem ver tanyát a szívemben, amint a csekély fényben összetalálkozik
a tekintetem a vad, megállíthatatlan és betörhetetlen tekintettel, amely
sötéten csillog.
Szemeiből vaskos közöny és megvetés sugárzik.
Írisze olyan fekete, mint a baljóslatú holló tollazata. Arca zord, távoli és
szótlan.
 A harag tüze lángra lobban köztünk. Az érzelmek heves ostorcsapásokkal
sújtanak minket.
Reszkető ujjaim a vékony papírba markolnak és lassú léptekkel elindulok
felé, miközben mindvégig a szemébe nézek.
Félelmetes tekintete végigkíséri esetlen mozdulataimat.
Leteszem a papírt az asztalra, majd hátrébb lépek egyet.
– Ez téged illet – mondom, és csodálkozom, hogy a hangom nem veszett
el.
Nem néz a mappára, hanem engem méreget.
Fogalmam sincs, hogyan tegyem fel neki a kérdésemet, ezért másik
oldalról közelítem meg a beszélgetést.
– Autóbalesetet szenvedtem egy éve, és emiatt kómába kerültem.
– Tudom – mondja mély hangon.
A testem, mint a főnixmadár, elhamvad, majd a hamuból újjáéled hangja
bársonyos ölelésében.
Bólintok, majd folytatom:
– Az orvosok, a családom… mind azt mondták, hogy a baleset miatt
képzelhettem azt, hogy te egy évvel ezelőtt visszajöttél értem, mert
elraboltak Patkányék. Azt álmodtam, hogy a keresztapám él még, és te vagy
a leghűségesebb embere. Abban az álomban azt mondtad, hogy maradjak
veled örökre. – Szemem könnybe lábad. A forró, csillogó cseppek finoman
csókolgatják fagyos bőrömet. – De elhagytál! – mondom dühösen. – És
abban a világban meggyilkolták Brentet!
Testemet elönti az oly régóta érzett harag és magányosság édes kettőse.
Nem félelem, hanem düh táplálja éhező szívemet.
– Mondd meg az igazat, Cole! Álmodtam? Képzelődtem? Vagy tényleg
átéltük azokat a perceket?
Végre eljött az igazság pillanata.
– Szerintem te magad is tudod erre a szíved mélyén a választ.
– Megtörtént – csúszik ki a számon a szó. Már akkor sejtettem, amikor
Troy emberébe szúrta a kését.
Örömöt kellene éreznem, hogy ráleltem végre a rég keresett válaszra,
azonban semmit sem érzek.
Bensőm üresen kong. Olyan vagyok, mint egy kiszáradt kút, amibe hiába
dobnak bele egy nagy követ, nem fogják hallani a csobbanást.
A kő zuhan a végeláthatatlan sötétség felé, és amikor megérkezik, porrá
zúzza a becsapódás ereje. Cole ismét darabokra törte a szívemet.
 – Hol van most? – kérdezem.
– Biztos helyen – válaszolja. – Mióta dugsz vele? – kérdezi.
– Mióta? Hogy mióta…? Egyszer sem feküdtem le vele, te idióta! – üvölti
hisztérikusan a belsőm, aminek természetesen nem adok hangot.
Nem akarok erre válaszolni, és nem is kell, mert nem tartozom neki
semmivel.
Sarkon fordulok, és szó nélkül magam mögött hagyom. A kilincsért
nyúlok, amikor a semmiből mellettem terem, és a lábával megakadályozza,
hogy kinyíljon az ajtó.
– Engedj ki!
Dühöngve rángatom az ajtót, többször is a lábfejéhez vágom. Haragszom
a testemre, mert nem érintett meg, mégis lángra lobbant a közelsége. A
belőle áradó melegség, a sötét tekintete, a határozott vonásai, az új
hajformája, ami remekül áll neki. Bassza meg! Jóképű. Jobb, mint
amilyenre emlékeztem. És az illata… az enyhe verejtékkel kevert fűszeres
illatfelhő, amit mélyen, sűrűn magamba szívok, belülről pusztít el…
Az elmémet kéjesen csalogatja, szép, egyben hazug szavakat suttog neki.
Hatalmas termete, ami fölém tornyosul, az erős karjai, a széles vállai, az
izmos mellkasa, ami szétfeszíti fekete pólóját. És ahh… a mellbimbói, amit
imádtam a számba venni, nyalogatni, enyhén harapdálni.
Vágyaim álma egy karnyújtásnyira áll tőlem, és nem érinthetem meg!
Felrobbannék ettől az érzéstől, ami darabokra tép. Apró foszlányokra
szakít.
– Nem tartozom neked magyarázattal, hogy mit miért tettem és teszek! –
sziszegem. – És különben is csak azt tudom mondani, amit te mondtál
nekem: szerintem te magad is tudod a szíved mélyén a választ.
Cole karon ragad, és egy éles mozdulattal elránt az ajtótól. Az ablak
mellé, a falhoz csapódom.
Fájdalom hegyes foga marja a gerincemet és a fejemet.
– Ne rám legyél dühös azért, amit te követtél el!
– Esküt tettem az apádnak! Nem fordíthattam neki csak úgy hátat. Azt
mondta, ha minden a terv szerint történik, akkor az lesz az utolsó melóm.
Ha minden a terv szerint alakult volna, akkor utána szabadon engedett
volna. De nem így történt! Elbaszódtak a dolgok. A fiatal lány, a kurva –
fröcsögi dühtől izzó tekintettel az arcomba – visszajött a hangárba. – Egyik
kezét a falnak támasztja a fejem mellett, a másikkal végigsimít a
felsőtestemen. Vadul remegő testem fel-le hullámzik az érintése alatt. – A
testére egy bombát erősítettek… és tudod, hogy mit tett? Visszafizette a
segítségemet!
– Hallottam a hírekben a robbanásról – mondom elfúló hangon.
– Igen, felrobbant a hangár, a benne tartózkodó emberekkel együtt! Nem
csak Brent az áldozata annak az alaknak, hanem Kölyök is. Megmentett
engem, és az apádat is!
– Ne nevezd őt annak!
– Elárultál engem, és őt is! Elárultad a családodat!
Tudom, hogy nem csak rajtam fog óriási sebet ejteni a kikívánkozó szó,
hanem rajta is, de késztetést érzek arra, hogy kimondjam. Bántani akarom.
Bosszút állni rajta azért, amit velem tett.
– Ti nem vagytok a családom!
És így is érzem, amellett, hogy kimondtam. Ha annyira fontos lennék
nekik, akkor magukkal vittek volna, de nem ez történt, hanem hagyták,
hogy őrültnek tartsanak az engem körülvevő emberek.
Már csak azt nem értem, hogy anya miért tagadta az igazságot? Ő miért
hagyta, hogy szenvedjek?
Szégyellte, hogy sok évvel ezelőtt megcsalta a férjét? Vagy csak nem
akarta, hogy azok a fájó emlékek és sebek újra a felszínre kerüljenek?
Bárhogy is legyen, tiszteletben tartom a döntését, és nem fogok több
jelenetet rendezni emiatt. Nem akarom, hogy szenvedjen, hogy mardossa
árulásának tüzes nyelve, és apám haragja is egyben.
Cole elrugaszkodik mellőlem, majd belemarkol a kör alakú gyenge
asztalba. Ujjpercei elfehérednek, a fa megreccsen erős keze fojtogatásától.
– Beléd tette a farkát az a mocsadék.
Azzal egyidőben, hogy ezeket a szavakat kimondja, elveszti az
önuralmát.
Bútorok repülnek, majd törnek össze.
Fékezhetetlen düh söpör rajta végig, mely félelmetes alakban
hatalmasodik fölém.
Úgy érzem, hogy nyomban elpusztít minket, mert nem férünk el a kicsi
helyiségben.
Szabadjára engedjük a bennünk lakozó farkasokat, akik vicsorogva,
csattogó fogakkal támadnak egymásra.
Csont törik, vér serken.
Mindkettő a győzelemre törekedik, és az sem érdekli őket, hogy
meghalhatnak a harc közben.
 – Elhagytál, Benett! Ezt mind csak magadnak köszönheted! Kétszer is
összetörted a szívem. Három évig vártam rád, amikor először szó nélkül
elhagytál. Majd elhitetted velem, hogy visszajöttél értem. Én majdnem
öngyilkos lettem a hiányodtól, a nővérem majdnem bedugott a diliházba,
amiért azt hitte, csak álmodtam azokat az időket. Minden emberi módon,
ahogy csak tehetted, tönkretettél! Volt választási lehetőséged, de te nem
engem választottál! Egy évvel ezelőtt ott voltam neked! Mindent megadtam
volna azért, hogy veled lehessek! De te szartál rám – ismét. Magasról tettél
az érzéseimre, arra, hogyan fogom másodjára túlélni a hiányodat!
Hangosan kiabáltunk, mert azt hittük, hogy az megváltoztathat valamit.
De nem…
A szakadék csak mélyül, a köztünk lévő távolság még nagyobbra nő.
A szerelmet megmérgezi a keserűség, és az érzések egyre jobban fájnak.
– Miért? Miért nem szálltál ki?
– Mert egy senki voltam, és akartam lenni valaki az életben.
– Te sosem voltál egy senki, Cole.
– Pedig még a te gyönyörű szemedben is egy koszos senki voltam, aki
miatt befogtad az orrodat, mert olyan büdös volt.
Maró, égő könnyek szöknek a szemembe, ahogy a gondolataim sebesen
vágnak maguknak utat az emlékeim között.
Homályosan lelki szemeim elé tárul az a nap, amikor fagyit vettünk
annak a szegény fiúnak.
Felidézem annak a napnak minden egyes pillanatát…
A szegény fiú barna, meleg tekintetét, boldog mosolyát és a testét
fojtogató éhséget… Majd a férfit, aki akkora pofonnal sújtotta, hogy a vére
azonnal kiserkent.
– Egyszer feleségül veszlek, Letícia.
– Miért?
Megint egy mosoly, majd megvonta a vállát.
– Mert tetszel nekem.

– A fiú egyszer ki fogja érdemelni valakinek a tiszteletét.

Nem, az nem lehet, hogy nem láttam a fától az erdőt. Mindig minden az
orrom előtt volt. Szinte elbotlottam benne, mégsem vettem észre.
– És Lexie? – vetem oda dühösen. Mert azt sem felejtettem el, hogy vele
is lefeküdt.
Egy hatalmas lépéssel előttem terem és a falhoz szorít.
 Ököllel belevág az ablakba. Behunyom a szemem, amikor meghallom,
hogy az üveg hogyan roppan szét az ütés súlyától.
Harsány csörömpöléssel szilánkosra törik, majd lepotyog a lábunk mellé,
a földre.
Azonban egy apró, mégis éles darabka nekem ütközött.
Nyers fájdalommal hasította fel érzékeny, puha bőrömet.
Kiserkenő vérem egybeolvad lelkem vérző cseppjeivel, melyek halkan
lefolynak az arcomon.
Sírok és reszketek.
Nem akarom kinyitni a szememet, ezért még erősebben összeszorítom
őket, amikor megérzem forró nyelvének érzéki érintését a bőrömön.
Követi a bánatom és a fájdalmam rögös útjait.
Meleg lapáttenyerébe simítja az arcomat, és érdes ujjaival simogatni
kezdi vadul remegő ajkaimat.
Zihálva szívom magamba a levegőt, melyben az ő illata, a múlt ocsmány
bűze, és fenyőillat elegyedik össze.
Szívemet behálózza a bűntudat.
Forró lehelete simogatóan siklik végig nyirkos bőrömön.
– Ezek a falak – leheli a szavakat a számba. – Ezek a falak ha beszélni
tudnának, el tudnák neked mondani, hogy miért váltam azzá, aki vagyok. És
azt, hogyan is öltem először embert. Gyilkos vagyok, Letty. És ezt nem
fordíthatod vissza. Nem csukhatod be a szemed a tetteim előtt.
– Hóhér – suttogom.
– Az vagyok, Hófehérke.
Lenyelem a torkomat fojtogató gombócot.
– Akkor hívtál először és utoljára Letíciának – suttogom ismét az ajkai
közé.
– Mert te mindig az én mocskos kis Hófehérkém voltál.
– És én… – megremegnek az ajkaim – én meg sem kérdeztem a neved.
Bűntudat és önvád mardossa a szívemet. A bőröm izzó parázs. Le akarom
vedleni, el akarok belőle menekülni, de nem tudok. Elégek, mert bűnös
vagyok.
– Válaszolj magadnak a benned hangosan üvöltő kérdésre: miért?
Kinyitom a szemem, a fejem a falnak ütközik, amikor fájdalmas
nyögéssel távozik a felgyülemlett frusztráció és harag izzó tüze.
Szemeimből sűrű, kövér cseppek folynak végig az arcomon. A tüdőmben
reked a levegő, maró kín kaparja a torkomat.
 – Miért? – suttogja mély hangon, majd megérzem a testét a testemnek
feszülni.
A szívverésem felgyorsul, és a vékony pólóm alatt megkeményednek a
mellbimbóim.
– Mert egy senki voltál.
Úgy köptem ki a szót, mintha egy gyönyörű piros alma mérgezett
darabkája volna.
Gyorsan, nyersen, undorodva.
Gyűlöltem a múltját, a halott apját, és azt a sok kegyetlenséget, amiben
élnie kellett.
Undorodom a gondolattól, hogy valaki fájdalmat okozott neki, hogy
addig kínozta, amíg el nem ájult. Hogy valaki oly mocskos gondolatokkal
az elméjében, oly sok haraggal a szívében hozzányúlt ahhoz az ártatlan,
kedves fiúhoz.
Ujjai a csuklómra tekerednek és kirángat a házból. Szapora léptekkel az
öreg tölgyfa felé közelítünk, ám előtte felkapja a ház falának döntött ásót.
Amikor odaérünk, elengedi a kezemet és ásni kezd.
Fogalmam sincs, hogy mit kereshet, de nem lehet olyan mélyen a
földben, mert néhány ásónyom után lehajol és a tenyerébe markol valamit.
Hosszan elidőzik rajta a tekintete, majd felém dobja.
Ösztönösen a tárgy után nyúlok és elkapom. Azonban amikor tudatosul
bennem, hogy egy emberi koponyát tartok a kezemben, elejtem a nagy
csontdarabot.
Jeges borzongás futkos a hátamon, és hányinger maró érzése kaparja a
torkomat.
Összecsuklik a lábam, térdeim a puha talajba süllyednek.
– Az apámé – mondja elégedetten.
Zihálva szívom be a nehéz levegőt.
Éreztem a szívem mélyén, hogy nem álmodtam azokat az időket, de
sejtelmem sem volt, hogy ilyen nehéz lesz elfogadnom a valóságot.
Erősen a farmeromba dörzsölöm a tenyeremet, hogy letisztogassam róla a
mocskot. Nem akarok hozzányúlni, nem akarok még ránézni sem.
Undorodom a látványtól és a gondolattól is.
– Minden, amit akkor mondtál, igaz – hagyják el ajkaimat szomorúan a
szavak, amikor a tekintetem a tölgyfa vastag ágára vándorol.
Onnan lógott meztelenül, kiszolgáltatottan.
Összeszorul a szívem a gondolatra.
 A keblemre ölelném azt a szomorú kisfiút, azt a fiút, aki ölt, és az előttem
álló szerelmes férfit.
Valamelyest megértem, hogy ezek után miért nem hagyta magára
Jokert… de nem fordulhatok ismét vissza.
Cole térdei az enyémek mellé süppednek a fellazított földrétegbe.
– Nem vagy egy senki, és sosem voltál az – suttogom az ajkai közé,
miközben két tenyerembe simítom az arcát. – Annyira sajnálom, Cole, de
kétszer is elhagytál. Magamra hagytál! Összetörtél. Darabokra hullott a
szívem és az életem is. Azonban sikerült kimásznom abból a gödörből, és
nem szeretnék visszakerülni oda. Én már Troyjal vagyok.
– Szereted? – kérdezi mély hangon.
– Ha azért jöttél vissza, hogy engem védj, akkor megnyugtatlak, hogy
már nem kell ezt tenned, mert biztonságban vagyok.
– Egy kérdésre válaszolj! Szereted? – kérdezi ismét, immár sokkal
mélyebb és fenyegetőbb hangon.
Lesütöm a szemem, mert tudja, hogy nem, de mellette biztonságban
tudhatom a szívemet, az életemet.
Piszkos ujjaival feljebb emeli az államat, hogy a tekintetünk egymásba
kapcsolódjon.
– Láttalak az álarc mögött abban a puccos lokálban. Láttam a
szomorúságodat, a vágyaidat. Láttam, hogy a testedet kínozza az érzés,
hogy nem jöhetsz oda hozzám. Láttam, hogy nem akarod őt előttem
megcsókolni. Én még mindig látlak a maszk mögött, Hófehérke. Te is
tudod, hogy ami köztünk van, az sosem fog elmúlni. Akárhányszor
egymáshoz érünk, a szenvedély, a vágy futótűzként terjed szét a testünkben.
Legszívesebben érdes tenyerébe temetném az arcomat.
Mélyen, örökre.
Azonban tudom, hogy nem engedhetek ennél több teret lázadozó
szívemnek.
– Tudod, mire tanítottál meg, Cole? Arra, hogy nem mindig győzhet az
igaz szerelem; arra, hogy a szerelem nem képes áthidalni ezt az óriási
szakadékot, amit közénk húztál. A mesék hazudnak, hiú ábrándokba
ringatnak. De te… te megmutattad, hogy milyen a valóság, hogy milyen az,
ha az ember szívét többször is összetörik. Belesajdul a szívem, ha csak rád
nézek. Fáj – helyezem a mellkasomra a kezemet. – Olyan nagyon fáj.
Érzem, ahogy ismét összetörsz. Visszajöttél, azonban most nem szabad a
szívemre hallgatnom… Belehalok, hogy nem lehetünk egymáséi, de az
eszem azt súgja, hogy ha még egyszer megbízom benned, akkor onnan már
nincs visszaút. Ha ismét elhagysz, én bele fogok halni abba a fájdalomba,
ami most is összeroppantja a mellkasomat. Megszakad a szívem ebben az
elátkozott másodpercben. Annyira fáj… – Elsírom magam. – Nagyon fáj,
Cole. De meg kell értened, hogy hiába szeretlek még mindig, rendületlenül
azóta is… meg kell értened, hogy nem lehetek a tied, ahogy te sem az
enyém. El kell egymást engednünk. Ha szeretjük egymást, meg kell ezt
tennünk a másikért. Már nem lehetek az a lány, aki gondolkodás nélkül
megbocsát neked és a karjaidba szalad. Már nem lehetek az a lány, aki
szarik a következményekre és megcsókol. Már nem lehetek az a lány, aki
remegve epekedik az érintésed után. Véget ért a mesénk. Ha mérlegre
állítanánk a szerelmet és a fájdalmat, akkor a szerelem csúnyán alul
maradna. Emlékezzünk a szép, boldog időre, őrizzük meg az együtt töltött
pillanatainkat, és tegyünk most már pontot a történetünk végére.
Tudom, hogy a szavaim nem csak engem, de őt is megsebezték.
Miközben én a könnyeimmel küzdök, neki elsötétül az írisze. Gyönyörű
barna tekintetében eddig sosem látott sötétség tükröződik. A légzése
felgyorsul. Mellkasa gyorsabban emelkedik és süllyed. A szívében érzett
harag fojtogat minket.
Várom, hogy mondjon valamit; várom, hogy megöleljen, belepusziljon a
hajamba és azt suttogja, hogy sajnálom, elengedlek, Hófehérke. Köszönöm
az együtt töltött időt neked, de ennek így kellett véget érnie.
Úgy, hogy a sebzett, éhező lelkek örökké éhesek, sebzettek és
magányosak lesznek.
Lecsúsztatom ujjait az arcomról és felegyenesedem.
– Mennem kell – mondom, miközben a könnyeimmel küzdök. Úgy
érzem, hogy ebben a pillanatban nem ő, hanem én tépem ki a saját szívem.
Nem fordulhatok vissza.
Összefonom magam körül a karjaimat és simogatom vadul remegő
testemet.
Nem akarok, de el kell innen mennem.
Talán ez a legnehezebb döntés egész eddigi életemben.
Elhagyni őt.
Elhagyni az erdőt.
Már a gépkocsi mellett állok, amikor visszanézek rá.
Ugyanott, ugyanúgy térdel.
Tekintete távoli és szótlan.
 – Annyira sajnálom – suttogom halkan.
– Abban higgy, amit a szíved diktál – kiált utánam.
Megtorpanok. Szívembe hideg pengét mártogat. Ez a részlet a Tarzan
című mesefilmben hallható.
– Ez nem ér, Cole! Nem fordíthatod ellenem a meséimet! Nem veheted el
tőlem azt az utolsó menedéket is!
– Bárki bármit is mondott, ez mindig a te otthonod marad. A miénk.
– Hagyd abba! Kérlek! – üvöltök magamban.
Azonban nem reagálok a szavaira. Úgy teszek, mint aki meg sem
hallotta.
Beszállok az autóba, és magam mögött hagyom.
Bár ez nem segít abban, hogy ne gondoljak rá, s mindarra, ami elhagyta
puha, ruganyos, húsos ajkait.
Mardossa elmémet a magány gondolata…
Én egyedül a házamban, ő egyedül a vadonban. Egymástól távol töltjük
az éjszakát.
Talán ez volt az utolsó beszélgetésünk; talán ezek voltak az utolsó együtt
töltött pillanataink.
De az is mélyen belém vésődik, hogy holnap már nem lesz ott. Tudja,
hogy a visszatérése hiábavaló volt. Nincs senki és semmi itt, ami az övé
lenne.
Eddig sem esett nehezére felülni a motorra és elhúzni innen… Talán már
rég ő is úton van.
Keresi a maga bejáratlan ösvényét, ahogy én tettem hosszú éveken át.
Nem tudom, hogy milyen lesz Troy mellett az életem, vagy hogy végleg
el tudom-e felejteni Cole-t… csak azt tudom, hogy meg kell végre
próbálnom túltenni önmagamon. A szívem mélyén tudom, hogy már
tényleg nem lehetek az a naiv lány, aki hisz neki, aki gondolkodás nélkül
ismét rossz döntést hoz.
Nem az a baj, hogy rossz döntéseket hozunk. Még a legokosabb emberek
is hibáznak. Az a baj, ha nem tanulunk belőlük. Ha újra és újra beleesünk a
saját csapdánkba.
Ezért nem is fogom anyának és apának újból feldúlni az életét.
Rossz döntést hozott anya, amikor gyenge pillanatában megcsalta apát.
Rosszul döntött akkor, amikor nem mondta el nekem az igazat…
Azonban lehet, hogy mindvégig engem óvott az igazság eltitkolásával.
 Ha anya a kóma után elmondta volna nekem az igazságot, sosem adtam
volna fel Cole keresését. Sosem adtam volna el Brent kocsmáját. Sosem
hagytam volna el Sisterville-t, és sosem alapítottam volna meg az egyetlen
dolgot az életemben, amire büszke vagyok.
Lehet, hogy megtaláltam volna őket, és lehet, hogy a robbanásban
meghaltam volna…
Akik tudják rólam azt, hogy valójában ki lánya is vagyok… ők magukkal
viszik a sírba ezt a titkot.
****

Amint bekanyarodom a felhajtóra, mögém parkol egy másik autó.

A visszapillantóból figyelem, ahogy két öltönyös, nagydarab fickó száll
ki belőle.
Troy emberei.
Fájdalmasan felsóhajtok, és én is kiszállok.
– Fiúk – köszöntöm őket, mosolyt erőltetve megviselt arcomra.
– Szállj be! – morogja a sofőr.
Olyan egyforma az összes, hogy névtáblát aggatnék rájuk, mert
fogalmam sincs, hogyan is hívják őket.
– Bocs, de nem vagyok éppen a legjobb formámban. Bentről felhívom
Troyt és megmondom neki, hogy nem érzem jól magam. Nem hiszem, hogy
szívesen látna ebben a ruhában a makulátlan várában.
Becsapom a kocsim ajtaját és elindulok a ház felé.
– Ez nem kérés volt, Miss Hartmann. Most! Azonnal! Szálljon! Be! –
Fenyegetően, egyenként hangsúlyozza ki a szavakat. – Mr. Black azt
mondta, hogy csakis önnel térhetünk vissza, és mindannyian tudjuk, hogy
miért kell betartanunk az utasítását.
Hatalmas termetével elém lép és gyilkos pillantással üzen, hogy bajom
eshet, ha nem azt teszem, amit mondanak.
Kipillantok a teste mellett és figyelem a másik alakot.
Őt ismerem. Ő az, akinek Troy kivágta a nyelvét az én, és más emberek
szeme láttára.
– Oké, veletek megyek, de előtte átöltöznék és lezuhanyoznék.
– Nem! – Ágyúként robban a hangja a csendes éjszakában. – Árulásod
jele látszani fog rajtad.
– Árulásom? – kérdezem dühösen.
 – Megszegted a szavad. Hazudtál neki! Tudod, hogy nem szereti azt, ha
valaki hazudik neki.
– Nem hazudtam! – csattanok fel. – Troy tudta, hogy én magam viszem
el neki a pecsételt papírt.
– Tíz percet kaptál tőle! – emlékeztet.
Összecsípem az orrnyergemet és feldúlva elindulok az autó felé, majd
beszállok és haragosan becsapom az ajtót.
Amíg Troy birodalma felé autózunk, megpróbálom ledörzsölni a
kezemről a rászáradt sarat, azonban tudom, hogy több árulkodó jel is van
rajtam: a ruhám, a szemem, és az arcom, amit felsértett az üvegszilánk.
Amikor újból kiszállok az autóból, lépteimbe belepiszkít a
bizonytalanság. Fogalmam sincs, hogy Troy hogyan reagálja le ezt az estét,
de nem árultam el őt azzal, hogy felkerestem Cole-t és személyesen adtam
át neki azt a papírt.
Mellesleg testi kapcsolat sem alakult ki közöttünk… Még egy ártatlan
búcsúcsók sem.
A dühe csakis abban rejtőzhet, hogy a mai napig képtelen teljesen
megbízni bennem, amiért nem is okolom, hisz’ megvan rá minden oka.
És ha őszinte akarok lenni, és ismét az akarok lenni: én sem bízom
magamban.
Nehezen és lassan engedjük be egymást az életünkbe, a mi kis
világainkba… óvatosak vagyunk, mert félünk.
És én nem csak a csalódástól félek, hanem Troy haragjától is.
Amikor a fájdalom gyönyörrel párosul, sokkal könnyebb elviselnem az
ütéseket, mert valami elcseszett, bizarr és sötét érzést kelt bennem életre.
Olyan, mintha tanítana, képezne, formálna.
Annak viszont kifejezetten örülök, hogy nem tart még méltó nőnek
ahhoz, hogy megdugjon. Még nem érdemeltem ki a farkát, és most, hogy
Cole újból felbukkant, nem is szeretném addig kiérdemelni, amíg el nem
tűnik…
Elbaszott egy emberi lény vagyok, de még mindig azt érzem, hogy azzal
elárulnám őt és bemocskolnám a szerelmünket. De erről Troynak nem kell
tudomást szereznie.
Amikor megtorpanok az utolsó lépcsőfokon, az izomagy taszít rajtam
egyet, amitől majdnem orra bukom Troy ajtaja előtt.
A fejével a szoba felé mutat, és morog valamit a bajusza alatt.
 Izzadt tenyeremet a sáros nadrágomba törlöm, és kopogtatás nélkül
benyitok.
Troy a szoba másik felében áll, ahonnan rálátása nyílik a bulizó
emberseregre.
A hatalmas üvegfal hangszigetelt, és a többi szempár előtt láthatatlan.
Teljesen elzárt a körülöttünk lévő világtól.
Makulátlan fekete öltönyében és fényesen csillogó cipőjében ebben a
pillanatban is, miközben az óra hajnali kettőt üt, remekül fest.
Sugárzik róla a hatalom, az irányítási vágy és a remek érzelmi kontroll.
Egyszer láttam csak érzelmet a szemében… éppen nem a
legromantikusabb „együttlétünknél”.
Hosszú ujjai a nyakam köré fonódtak, erotikus érintése szorításba
torkollott. Miközben fojtogatott, végig egymás szemébe néztünk.
Tekintetében mintha felszikrázott volna egy szikrányi fény, egy csepp
melegség.
Éreztem, hogy túlságosan élvezi azt, amit velem tesz. Sötét elméje
felszínre tört.
Mégis jóleső érzéssel töltött el, hogy hosszú idő után akkor először
éreztem úgy, hogy nem csak a vágya hajtja, hanem a szíve is. Abba az apró
kis szikrába kapaszkodtam eddig, mert Troy sosem mutatja ki felém az
érzelmeit.
Érzéketlen, fagyos tekintetű, jégszívű herceg.
– Hívattál – mondom kedvesen.
Mert ez tényleg olyan, hogy a herceg maga elé hívatja a csőcseléket.
Ugyanis a kapcsolatunk nem igazán mondható normálisnak, sőt… ezt a
viszonyt inkább a beteges szóval jellemezném.
Fáradtnak érzem magam, érzelmileg teljesen kifacsart ez a két óra, és
tudom, hogy a neheze még be sem kopogott az ajtón.
Troy nem fordul felém. Közönnyel büntet.
Imádom, hogy minden rossznak én vagyok az okozója.
Troy haragjának, Cole bánatának.
– Az én tulajdonom vagy, Letícia.
– Ezzel tudod, hogy sosem értek egyet, mert nem egy tárgy vagyok, Troy
– teszek felé egy lépést. – Ember vagyok. Hús és vér. Érzésekkel.
– Ahogy én is, Letícia, és tudod, hogy nehezen viselem el azt, ha valaki
ellenszegül nekem.
– Nem tettem semmi olyat, amit megtiltottál volna.
 Felém fordul. Megdermeszt sötéten csillogó tekintete. Arca, mint mindig,
most is érzelemmentes, és zordság sugárzik róla.
Vaskos undorral vezeti végig rajtam szúrós szemeit.
– Már mondtam, hogy a mocsok és a szegénység nem illik hozzád.
Gonosz mosolyt villant, majd a háta mögött összekulcsolja a kezeit és
elindul felém.
Amikor elém áll, két ujja közé csípi az államat, enyhén elfordítja a
fejemet és megvizsgálja a vágást.
– Mi történt? – kérdezi.
– Veszekedtünk.
– Miért?
– Mert minden igaz. Sosem álmodtam, sosem képzelődtem…
– Ezért bántott?
– Nem engem, az ablakot.
– Akkor viszont nem négy évet sirattál, csak egyet.
– Igen – bólintok.
– Mit éreztél, amikor megláttad?
– Örömöt – vallom be. – Örültem.
– Minek örültél? A fájdalomnak, amivel sújtott?
Erélyesen belemarkol a hajamba és hátrahúzza a fejemet. Testem vadul
hullámzik a kezei alatt.
– Ha fájdalomra szomjazol, tudod jól, hogy azt én is meg tudom neked
adni.
– Nem – tör fel belőlem a tiltakozás.
– Akkor miért, Letícia? Szereted még?
– Nem történt köztünk semmi.
– Nem ezt kérdeztem – mondja hidegvérrel.
– Troy – esdeklem.
– Vetkőzz le – suttogja a fülembe.
– Itt?
– Igen.
Elenged, majd a falhoz sétál és megnyom egy gombot.
Hangos robajjal megnyílik a plafon és egy lánc ereszkedik le belőle, a
végén bőrbilincsekkel.
Troyra pillantok, aki elhúzza a vörös bársonyfüggönyt, ami mögött egy
hatalmas tükör rejlik.
 Nem nézem a tükörképemet. Elfordítom a fejem és vetkőzni kezdek.
Teljesen lecsupaszítom magam előtte.
Troy mellém sétál, és a kezeimet a bilincs fogságába csatolja.
A gomb megnyomásával a lánc harsány csörömpöléssel visszahúzódik a
rejtekére, amivel együttesen szép lassan emelkedni kezdek.
Karjaim a fejem fölé feszülnek.
A szívem őrült módon veri a bordáimat.
Összetalálkozik a tekintetünk, amikor Troy leveszi magáról
felsőruházatát. Az anyagok érzéki puhasággal a lába mellé hullanak a
földre, majd kihúzza a nadrágjából az övet.
Félbehajtja a szíjat, két végét erősen megmarkolja és összenyomja, majd
hirtelen széthúzza.
A hangos csattanástól megrezzen a testem. A lánc karcos hangon
csilingel felettem. Dallama vérfagyasztó érzéssel kúszik végig a testemen.
– Az én tulajdonom vagy, Letícia – ismétli önmagát, és ebben a
helyzetben nincs kedvem tiltakozni a szavai ellen, mert tudom, hogy
hamarosan mi vár rám.
És ha hazudok, azt keményen megbánom.
Troy mögém sétál, és újra fülrepesztő csattanást idéz elő az övvel, mire
újból megrezzenek. A hatalmas szoba steril, sivár falai visszaverik
koponyámba a pokoli kínnal és gyönyörrel kecsegtető hangot.
Élvezi a félelmemet. Táplálkozik belőle.
Behunyom a szemem, mert képtelen vagyok azt nézni, hogy mikor fog
rám lesújtani vele.
Szőrszálaim az ég felé meredeznek.
Mellbimbóim csúcsos formájúra keményednek a légkondicionálóból
köpött hűvös levegőtől.
– Nyisd ki a szemed! – parancsolja.
– Képtelen vagyok rá – hagyják el ajkaimat szomorúan a szavak.
Azzal egyidőben, hogy nem fogadok szót, hanem tiltakozom, Troy lesújt
az övvel a fenekemre.
Testem ösztönösen rándul össze az ütéstől. A lánc úgy csörren meg
felettem, mintha két finom porcelán ütközött volna össze.
Szerettem, amikor még szemkendőt tett rám… Tudatlanságot és
biztonságot nyújtott a vékony anyag.
A második ütés tűpontosággal ugyanoda érkezik, ahova az első.
Erősebb, nyersebb és kegyetlenebb érzéssel gyötörve lüktető bőrömet.
 Nem mondhatom ki azt a bűvös szót, mert az a szó ismét kettétöri a
világomat, az életemet.
Nem akarom elveszíteni ezt az esélyemet is. Nem keletkezhet rajta
repedés, mert akkor az eddigi küzdelmeim semmivé foszlanak, és az a
repedés egészben elnyel engem.
Tudom, hogy megérdemlem a büntetést, viszont ezt a haragot és
hidegséget nem.
Tudom, hogy ameddig büntet, addig van esélyem egy másik életre.
Belső hang: De biztosan erre van szükséged? – kérdezi maró undorral a
hangjában, amikor fájdalmasan felnyögök.
A szívem olyan hevesen üti a szegycsontomat, mintha ketté akarná törni.
A bőrömön csillogó verejtékcseppek folynak végig.
Összeszorított fogakkal, élesen szívom be a levegőt, és várom a
következő ütést.
Még, még, még!
– A fájdalom jó! A fájdalom erősebbé tesz! – szólal meg Troy mögöttem.
Hangja mámoros élvezetben fürdőzik. Zihálása nyers, fékezhetetlen vágy
hajtja.
Élvezi, hogy a testem egy darab hús, amit addig üthet, amíg véraláfutás
nem keletkezik rajta.
A következő ütés érzékeny combomba harap bele.
Szégyenemre oda, ahol végigfolyik a nedvességem.
Én is élvezem.
Beteges, zakkant elme.
Mit művel velem?
Kínzó lassúsággal végighúzza a kemény bőrövet forrón izzó, vörös
bőrömön.
Felszisszenek, majd felsikítok, amikor ismét rásóz a fenekemre.
És akkor valami olyasmi történik, ami ezidáig sohasem.
Ezen az éjszakán nem csak Cole, hanem Troy is elveszti az irányítást az
érzelmei felett.
Minden eddigi játszmája kegyes, érzéki és erotikus volt.
Furcsán sötét és bizarr, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem
élveztem.
Azonban a mostani ütések tényleg büntető haraggal sújtanak le rám.
Troy egy lélegzetvételnyi szünetet sem tart az ütések között.
Másodpercenként csap a fenekemre vagy a combomra.
 A lánc dühöngve csörömpöl felettem, miként a fájdalom keserédes csókja
feszes, kurta görcsbe rántja a testemet.
– Mondd ki! – hörög vágytól elhomályosult hangon.
Nem vehetem elő többé azt a dobozkát!
Elnyelte a tó feneke, azzal a sok mocsokkal, amivel…
– Au! – sikkantok nyüszítve. – Hagyd abba, Troy! – utasítom.
Forró könnyeim fedetlen, dús melleimre potyognak, majd végigfolynak
remegő, lapos hasamon.
– Fáj, ez már nagyon fáj! – szűröm a fogaim közt a szavakat.
Azonban mintha a falnak beszéltem volna.
Troy nem hagyja abba.
Üt, üt és üt.
Miközben Troy kegyetlenül megbüntet, Cole-ra gondolok. Csukott
szemhéjaim előtt megjelenik csodálatos teste az összes rózsaszín hibájával
együtt.
A gyötrelmes verések nyomai, amelyeket fiatal fiúként kellett
elszenvednie, és a kiserkenő vér emléke, amikor pofonnal sújtották
barátságos mosolyát.
A szegény fiú boldog arca jelenik meg, aki soha életében nem evett
fagyit, majd annak a férfié, aki egy mesefilmet sem látott.
A fiú hangja elnyomja a csattanások hangjait. Az a fiú azt mondta, hogy
feleségül vesz…
Majd az erős férfi hangja segít átvészelni ezt a kínt, amely a testemen
tomboló hurrikánként söpör végig. Az a férfi azt mondta, hogy örökké
szeretni fog.
Látom magam előtt őt.
Megérinteném.
Kezeim mozdulnak, azonban szorosan gúzsba kötve, csak esetlenül
kapálózom.
A lánc csörög, sikít és felsír testem féktelen rezdüléseitől.
Játékszer. Láncon tartott vadállat.
– Letícia.
Troy negédes hangja rángat vissza a jelenbe, amelyből, ha tehetném,
elmenekülnék.
Lassan felemelem könnytől terhes szemhéjaimat.
Cole arcának gyönyörű vonásai elvesznek, amikor meglátom Troyt, aki
immár előttem áll.
 Írisze feketén csillog.
Arcán a leggonoszabb mosoly formálódik.
A farka keményre duzzadva lüktet a szűk anyag fogságában.
Életerős teste verejtékben úszik. Fehér bőrén csillogva folynak végig az
izzadságcseppek.
Az összes izma kegyetlenül feszessé vált a testében. A férfias kézfejét
átszövő erek az óceán dühös haragjával tombolnak.
Légzése szabálytalan.
Mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed.
Ördögi tekintete nedvességtől csillogó ágyékomra vándorol.
Óvatosan húzogatja rajta a szíjat.
Ez az érzés finom és kellemes.
Elhomályosul mellette a fenekem lüktető fájdalma.
Görcsös izmaim ellazulnak. A csiklóm duzzadtan várja a feloldozást,
amit nem kap meg, mert a simogatást ütés váltja fel.
Könnytől csillogó szemekkel pillantok Troyra, aki élvezettel figyeli, hogy
a szíj nyers felülete hogyan csattan a szeméremdombomon.
Csupasz, fehér bőröm lángvörösen izzik. Érzékeny testrészem könyörög,
de képtelen vagyok megformálni azt a szót, amely robbanásszerűen akar
kitörni a torkomból.
Ezért elkapom róla a tekintetem, mert nem tudom végignézni, hogyan
veri el a puncimat.
Belemeredek a tükörbe…
Mélykék szemem a legsötétebb árnyalatban csillog. Troy elért életem
legmélyebb és legsötétebb pontjára, amikor olyan erővel suhint a
piercingemre, amitől elélvezek.
A gyönyör a fájdalommal keveredve rezdülésre kényszeríti a testemet.
Amíg az édes bizsergés némán csapong az ölemben, Troy még egyszer
ráüt az érzékeny, nedves területre.
Nagyon fájt.
Sírok és remegek, amikor magam elé pillantok és meglátom, hogy édes
nedvem a fémes ízű véremmel és lelkem sós cseppjeivel keveredve hogyan
csepeg le ritmusosan a padlóra.
Troy szoros markából elengedi a bőrszíjat, ami éles hanggal a
márványpadlóhoz ütközik.
A falhoz sétál és megnyomja a gombot.
A lánc óvatosan a hideg padlóra ereszt.
 Megkönnyebbülve felsóhajtok. Hűsíti felhevült testemet.
Troy visszajön hozzám, majd leguggol elém.
Felé nyújtom kezeimet, hogy kiszabadíthassa a csuklóimat a szoros
béklyóból.
Megdörzsölöm viszkető, égő bőrömet. Az anyag mély nyomot hagyott
rajtam.
– Még nem végeztünk – simítja végig kipirult, nedves arcomat.
Karon ragad és a tükör elé állít.
Onnan figyelem, hogy letolja a nadrágját és a bokszerét, amiből szinte
kiugrik megdagadt, lüktető farka.
Kikerekedik a szemem.
– Én még nem állok rá készen!
– Nem is kell – mondja, s azzal a tükörhöz szorítja a felsőtestemet.
A lábaimat enyhe terpeszbe rúgja, a csípőmet maga felé húzza, és
kegyetlenül a fenekembe kényszeríti a farkát.
Égő fájdalommal tágítja szűk nyílásomat.
Összeszorítom a szemeimet.
– Nézd végig! – zihálja.
Hosszú ujjai szigorúan a hajamba markolnak és felemelik a fejemet. A
fejbőröm forrósodik és viszket azon a ponton, ahol erőszakosan és
kíméletlenül mar belém.
Egy millimétert sem tud mozdulni az arcom, mert Troy tudatosan tartja
azon a ponton.
Csakis azért, hogy végignézzem a nem kívánt aktusunk fájdalmas
pillanatait.
Megerőszakolja a testemet.
Megint nem érdekli, hogy fájdalmat okoz nekem.
Keményen, durván hatol újra és újra belém, s nekem mindezt látnom
kell…
Látnom kell, hogyan használja akaratom ellenére remegő testemet.
Ez sokkal több egy szexuális életformánál. Ez annál mélyebb és
gonoszabb, ahogy elnézem mindenre elszánt, sötét tekintetét, melyet nem
táplál gyengéd érzelem és szenvedély.
Csak egy furcsán elbaszott birtoklási vágy, melyben nagy hangsúlyt kap a
partner mély megalázása, aki elhiszi, hogy ez jó dolog; elhiszi, hogy ezt
élvezi; elhiszi, hogy ezt szeretetből teszik vele.
Manipulálás.
 A másik fél eszményi kibelezése.
Játszik az elmével és az érzelmekkel.
Troy nem válhatott magától ilyen szörnyeteggé…
Nem elég neki, hogy megszégyeníti a testemet, még nekem is végig kell
néznem, hogyan aláz meg… és a legszörnyűbb az egészben, hogy
másodszorra is elélveztem.
Könnybe lábad a szemem, amíg kemény felsőteste az én testemnek
feszül.
Farka újra és újra belém csúszik.
Nem bírom tovább…
Sírással keveredik a kín, mely feltör a torkomból.
– Szeretem! – vallom be üvöltve, hogy hagyja végre abba azt, amit művel
velem.
Lassít a tempóján, csípője lomhán mozog előre-hátra.
S akkor megérzem, ahogy a farka megrándul bennem. Troy lehunyja a
szemeit, arcára béke és megnyugvás ül ki, amíg belém élvez.
Majd kihúzódva hagyja, hogy összeessek.
– Akkor miért vagy itt? – kérdezi.
A tükörben figyelem, ahogy nedvességtől csillogó péniszét visszarakja a
nadrágjába, majd mindent hátrahagyva kisétál a helyiségből.
Égő fájdalom, maró megvetés és düh izzik a tekintetemben.
Ökölbe szorítom a kezeimet és arra a pontjára ütök a tükörnek, ahol az
arcom képmását látom.
Ütöm, ütöm és ütöm.
Addig, amíg repedés nem keletkezik rajta.
– Gyűlöllek! – kiabálom annak a nőnek, aki engem bámul meredten.
Mit tett velem? Hogyan változtathatott pár hét alatt meg?
Miért kívánja a testem a fájdalmat? És miért élvezek el akkor, amikor
erőszakot alkalmaz? Emberi lény egyáltalán? Hol tanulta ezt? Hogy tud
ilyen mély benyomással lenni az emberekre?
Mintha ő ebből merítene erőt; mintha arra vágyna, hogy megszégyenítve
érezzem magam, és gyengének, miközben elhiteti velem, hogy erős vagyok,
ezért képes leszek elviselni mindazt, amit ad nekem.
Pedig ez az egész csak az ő öröme és testi-lelki kielégülése.
Gyűlölöm magam, mert szeretem azt, amit képvisel, mégis undorodom
tőle.
Zakkant elme.
 Őrült ötletek.
Troy hamarosan teljesen olyanná formál, mint amilyennek lennem
kellene mellette… mert nem sok kell ahhoz, hogy megőrüljek.
Ez a kettősség, amit a belsőmben érzek, lassan eltűnik, és csak egy érzés
marad helyette.
Vajon kié lesz a szívem?
A jégszívű Hercegé, vagy a gyilkos Hóhéré?
 Huszonötödik fejezet
LETTY
Sírás. Könnyek. Fájdalom.
– A fájdalom jó! – suttogom, elfekve az autó hátsó ülésén, miközben
Troy emberei hazafelé szállítanak.
– A fájdalom erősebbé tesz!
Újra és újra, egymás után mondom ki a mondatokat.
A két férfi úgy tesz, mintha itt sem lennék.
Jelentéktelen számukra a létezésem és a szenvedésem.
Ők tudták, mi vár rám. Én is tudtam, és elfogadtam, mert ezzel a
fájdalommal eltünteti a lelkemet mérgező fájdalmakat.
Ha csak pár órára is, de mindig sikerül neki, és amikor ismét vissza akar
térni a lelkemet fojtogató démon, újra megmutatja, hogy ő el tudja űzni
belőlem az engem folyton kísértő, belőlem folyton lakmározó szörnyet.
Azonban most nem csak a testemnek okozott fájdalmat, hanem a
szívemnek is.
Nem álltam még rá készen.
Az autó lassít, majd megáll. Kitekintek a sötétített ablakán.
Az éjszaka jó, az éjszaka a barátom. A sötétség elfedi ocsmány létem
minden egyes mocskát.
A sűrű fekete leple úgy ölel körbe, mint egy édesanya a síró gyermekét.
Keserves kínnal felülök, majd köszönés nélkül kiszállok a gépjárműből.
Halkan csukom be magam mögött az ajtót.
Amint fellépek a járdára, a sofőr gázt ad és elhagyja az utcámat.
Mindegyik elátkozott lépésemnél a farmer smirgliként dörzsöli kemény
anyagát égő bőrömhöz.
Fáj, ég. Fáj, ég.
De legalább ebben a pillanatban, miközben a torkomat keserves sírás
fojtogatja, nem érzem a lelkem tüzes kínját, csak a fenekemen hagyott
barbár ütések nyomát.
– A fájdalom jó! A fájdalom erősebbé tesz!
Addig mondogatom ezeket magamnak, amíg be nem érek a házba.
Azonban tudom, hogy még nem eshetek össze.
Még nem!
 Combjaim megremegnek, térdem kis híján összecsuklik a fürdőszoba
előtt, ezért megkapaszkodom az ajtókeretben.
Az undor, a trauma és az aktus gondolata feszes, kurta görcsbe rántja a
testemet.
A hányás maró kínnal tör fel a gyomromból.
Beljebb lépek, majd a fehér porcelán vécécsésze elé térdelek és kiürítem
mindazt, ami a mai napon történt velem.
Leöblítem a bűzös tartalmat, majd megtámaszkodva talpra állítom
reszkető végtagjaimat.
Óvatosan hámozom le magamról a durva tapintású nadrágomat és a
vértől, ondótól ragacsos fehérneműmet, amit nem a szennyeskosárba,
hanem egyenesen a kukába dobok, a pólóval és melltartóval együtt.
Emberi ostobaság.
Attól, hogy megszabadulok a ruháimtól, a lelkemet még nem tudom
tisztára mosni, azonban ezzel nyugalmat tudok erőszakolni némán csapongó
érzelmeimre.
Belépek a kádba, majd megnyitom a zuhanyt.
A fejem a rideg, jelentéktelen csempéhez ütközik. A zubogó, hideg víz
kellemesen hűsíti hasogató testrészeimet.
De amint a víz forróvá válik, minden egyes csillogó cseppje kínzó
érintéssel sújtja a sajgó sebeimet.
Elmémet darabokra tépik az emlékek.
Amikor magamat néztem a tükörben, a sötét, elrejtett szobából előbújt
annak a lánynak az arca és teste, akit akarata ellenére használtak.
Sikolyai kísértették elemekre bomlott lelkemet.
Akkor, ott Cole megvédett.
Amíg a tulajdonává tett mindenki előtt, bennem háború dúlt, hogy nem
tudtam segíteni annak a szegény lánynak… és ma ugyanez történt. Ma sem
tudtam segíteni annak a lánynak, aki nem akart oly módon közösülni a
férfival.
Végig kellett néznem, hogyan erőszakolják meg, és pár órával ezelőtt
végignéztem, hogy engem hogyan erőszakolnak meg.
A karma lassan, de annál aljasabban dolgozik.
Gyűlölöm Cole-t, gyűlölöm Jokert, és gyűlölöm magamat is.
Egyedül Troyt nem tudom hibáztatni a tettéért.
A torkom összeszorul, a mellkasomat égő kín mardossa. Testem vadul
reszket, amikor felszínre tör belőlem a zokogás.
 Nyomorúságos pillanatomat zaj hasítja ketté.
A fürdőszoba ajtaja kinyílik, a forró gőz kiszökik a nyíláson, és a
betolakodó dermesztő levegővel bünteti már így is vacogó testemet.
Karjaimat a melleim köré csavarom.
Amikor összetalálkozik a tekintetünk, a könnyeim olyan gyorsasággal
folynak végig az arcomon, ahogy a tus csapkodja tompa testemet.
A kezeim nem tudják eltakarni az összes testrészemet.
Dühös tekintettel mér végig, szemei hosszan elidőznek a fenekemen, ami
azóta is sajgó fájdalommal lüktet, az ágyékomon hagyott friss sérüléssel
együtt.
A finom bőröv gyors, kíméletlen sújtásai azóta is a fülemben
visszhangzanak. Felszisszenek és megrándul az arcom, amikor esetlen
mozdulatom rám szabadítja a fájdalom ezer kínját, amelyek a bőröm alatt
tombolnak. Hegyes karmokkal tépik szét a sejtjeimet.
Az ő testét harag feszíti keresztre.
Izmai megfeszülnek, a nyakát átszövő erek dühösen lüktetnek
napcsókolta bőre alatt.
Írisze fekete, gyilkos vágyak csillognak benne, amely mellett régi,
megfakuló emlékek kelnek életre.
Szavak nélkül is érezzük egymás fájdalmát.
Rá gondoltam, amikor Troy megállás nélkül, haraggal a szívében újra és
újra megbüntetett.
És ebben a pillanatban ő is magát látja bennem.
Szemeim könnyektől csilloghatnak, azonban nem érzem, hogy lenne
bennük akár egy szikrányi érzelem.
Halkan folynak végig arcomon az érzelemmentes cseppek, amit a víz
miatt nem is érzek.
– Menj el! – mordulok fel dühösen.
Nem kell végignéznie a szenvedésem és a szégyenem pillanatait, amiért
őt okolom – és a mögöttünk álló éveket.
Nem akarom, hogy lásson ebben a csúf helyzetben.
Látványom szörnyű lehet… bele sem merek gondolni, hogy hajdan még
csillogtam, s most fekete szénné változtam, amely szép lassan, látványosan
elporlad.
Brent: Árnyékká és porrá válunk.
– Már csak árnyék vagyok, Brent. Elvesztem ebben a hatalmas
zűrzavarban.
 – Nem hallottad? – kérdezem dühösebben. – Menj el! – sziszegem
összeszorított fogakkal.
De Cole nem megy el.
Becsukja maga mögött az ajtót, bezárja és levetkőzik.
Izmos felsőteste, a tetoválásainak legapróbb részlete, és a csúfondáros
sebhelyek búslakodva kelnek a szemem előtt ismét életre.
Azonban testemben nem lángol fel a szenvedély és a szerelem.
Szomorúan nyalogatom friss sérüléseimet, és olyan vagyok, mint egy
állat, aki ebben az állapotában még a simogatástól is megrezzen, és
támadóállásban harap bele a segítő kezekbe.
Kíváncsian figyelem a mozdulatait, miközben lerúgja magáról a sáros,
kopott bakancsot, és mellé dobja a farmert. Ezután tesz felém egy lépést.
Meglepődve rápillantok, mert a fekete bokszer rajta marad.
Mielőtt belép mellém a kádba, bedugja a dugót és elzárja a tust, majd
megnyitja a csapot.
A csap megremeg, amikor a vízcsövekben hangos robajjal elindul a víz.
Nem fordulok felé, és képtelen vagyok a szemébe nézni. Nem tudnám ezt
neki megmagyarázni.
Hiába sötét és elcseszett az elméje, ezt még ő sem értené meg. Nekem is
nehéz felfognom mindazt, amit Troy képvisel.
Szerencsére Cole tudja, mikor szólaljon meg és mikor fogja be a száját,
ami most a segítségemre válik, ugyanis sem erőm, sem kedvem nincs
beszélgetni.
Beleül a kádba, így azonos magasságba kerül a fenekemmel.
Hurkás, lüktető testrészem nem vágyik érintésre, Cole mégis rám
tapasztja ruganyos, puha, húsos ajkait. A gyengéd érintés is átkot szór rám.
Összeszorítom a szemeimet és a fogaimat, miközben körbecsókolja az öv
sziluettjeit.
Tudom, miért teszi.
Én is ezt tettem vele, amikor megmutatta és feltárta múltja sötét
részleteit.
Vastag, kérges ujjai a csípőmre fonódnak, és óvatosan lejjebb húzza
reszkető testemet.
Lassan ereszt bele a forró vízbe, mert tudja, hogy olyan érzés lesz, mintha
máglyán égetnének el.
Körmömet a bőrébe vájom.
 Megáll, és a levegőben tartja a testemet addig, ameddig a körmeimet el
nem távolítom a húsából.
Amikor teljesen elmerülök az égő, szurkáló érzésben, Cole a hátára
fekszik, és oldalra fordítva a mellkasára húzza a fejemet.
Arcom nedves bőréhez tapad.
Szíve hevesen lüktet. Fejemben tombol izzó haragjának forró tüze.
Bumm. Bumm. Bumm.
Karom kemény teste köré fonódik. Fedetlen testünk szorosan egymáshoz
simul.
Megnyugszik vadul remegő testem a rég érzett, biztonságos karok szoros
ölelésében.
Olyan egyszerű lenne dönteni, azonban mégsem az.
Az iránta érzett szerelmem nem egyszer tett tönkre, és oda juttatott, ahol
most vagyok.
Nem tudom, hogy ez a pillanat valaminek a kezdete vagy valaminek a
vége, de jelenleg nem is akarok ilyesmire gondolni.
Elfogadom, ami ezután következik, és bár nem helyes, de kiélvezem
ezeknek a perceknek minden keserédes cseppjét… Egy sebzett, félénk
őznek érzem magam, akiből maga a vadász nyesett ki egy darabot, mégis
annak a hóhérnak a halálos kezei után vágyódom.
Mert hiába okozott mély és beforratlan sérüléseket, a szívem mélyén
tudom, hogy csakis ő képes begyógyítani ezeket a csúf sebhelyeket.
Igaz, nem ő rótta ki rám a büntető ütéseket, mégis úgy érzem, hogy
miatta keletkeztek.
Félóra, de talán már egy óra is eltelhetett, mert a víz fagyos érintése miatt
ismét reszketni kezd fáradt testem.
Azért nem akarok róla tudomást venni, mert nem akarom őt még
elengedni. Akár napokig képes lennék itt feküdni a mellkasán, hallgatni
immár lenyugodott szívverésének békés dallamát.
De azzal is tisztában vagyok, hogy nem kérhetek tőle ilyet, mert az sem
lenne helyes.
Nem játszhatok az ő érzéseivel, és Troy érzéseivel sem.
Azonban Cole mocorogni kezd alattam, és lassan felültet minket. A belső
hangom akaratom ellenére szólal meg: – Ne menj még el – suttogom.
Megfojtom a ribancot!
– Előbb még azt akartad – suttogja vissza.
 Olyan halkan beszélünk, mintha attól félnénk, hogy rajtunk kívül más is
meghallhatja ezeket a szavakat.
Izmos, vizes testén végigcsúszik a kezem, egészen a fekete szőrcsíkig.
– Igazad van, talán jobb lesz, ha elmész – mondom, és elfordítom a
fejem.
Sebesen kiszállok a hideg vízből és magamra terítem a köntösöm.
Minél távolabb akarok kerülni tőle, ezért egyedül hagyom a
fürdőszobában.
Átsétálok a szobába, és beengedem oda a kutyákat is.
Troy utálja őket, főként azért, mert nem akarja, hogy szőrt hagyjanak az
öltönyén.
De ebben a pillanatban nem érdekelnek ezek az apróságok. Szükségem
van rájuk, a szeretetükre, a megértésükre. Cole nélkülem is kitalál innen.
Az ágy végébe húzom a bolyhos, puha ágytakarót, a köntöst érzéki
puhasággal lecsúsztatom magamról.
Meztelenül bújok be a hideg paplan alá és lehunyom a szemem.
Sammy és Dárius a lábaim mellé, az ágy végébe kuporodnak. Mosoly
formálódik meggyötört arcomon.
Azóta nem aludtak velem, amióta megismertem Troyt. Hiányoztak a
szőrös barátaim.
Mély léptek alatt ropognak az öreg padlólapok.
Érzem, hogy figyel engem. A szívverésem felgyorsul, vadul üti a
mellemet.
A súlyos lépések immár felém közelednek.
A paplanom felemelkedik, a matracom besüpped termete alatt.
– Azt hittem, elmész – mondom maró gúnnyal a hangomban.
– Soha többé nem megyek el.
Fájdalmasan felnyögök.
– Miért nehezíted folyton az életem? Nem is kellett volna visszajönnöd.
Szavaim újra és újra hideg fémet szúrnak fekete szívébe.
– Azt akarod – suttogja mély hangon a fülembe –, hogy elmenjek?
Testem megremeg a forró vágytól, ami az ágyékomból sugárzik a
sejtjeim közé.
A szenvedély édes nyelve finoman nyalogatja a sebeimet.
Fedetlen hímtagja lüktetve simul hozzá sajgó fenekemhez.
Felszisszenek a fájdalomtól. Összerezzenek az emléktől.
 Cole hátrébb húzódik, hogy ne érezzem vágyait, amit az én elfojtott
vágyaim táplálnak.
Nem válaszolok neki.
Vastag, érdes ujjai az arcomra simulnak.
Odafordulok felé.
Szívem nagyot dobban a mellkasomban, amikor belenézek azokba a
gyönyörű barna szemekbe, amelyek ebben a sötétségben is fényesen
csillognak.
Erős sajgás kínozza a mellkasomat. Összeszorul a szívem, és forró
könnyek mossák tisztára bemocskolt lelkemet.
Cole lassan közelít az arcomhoz.
Ujjbegye alsó ajkam puha húsát cirógatja.
Forró lehelete borzongva siklik végig a bőrömön.
Futó csókot lehel az ajkamra, miközben az ujja még mindig féltő
odaadással simogatja.
Torkomból kéjes nyögés tör fel, amit befogadnak az ajkai. Elnyeli és
mélyen megőrzi vágyam hangjait.
Viszonzom az érintését.
Megízlelem alsó ajkát, majd a felsőt is.
Ismerős, puha és finom.
Megnyugtató és biztonságot nyújtó, akárcsak az erdő.
Testünket lángra lobbantja az oly régóta érzett szenvedély.
Emlékeim sebesen vágnak utat maguknak a múltból a jelenbe. Főként az
utolsó együtt töltött szeretkezésünk emléke.
Egész testemmel megfordulok, és a kemény, izmos test alá furakszom.
A lábaim kellemes terpeszt vetnek, hogy befogadják a hatalmas testet.
Cole lassan ereszkedik rám. Testsúlyát két alkarja tartja, hogy ne
préseljen bele a matracba.
Nedvesen csillogó hüvelyem kínzó bizsergéssel vágyódik kemény
farkára.
Szörnyű vagyok és önző. Tudom – sóhajtok.
De még a fájdalom sem tántorít el attól, hogy újra magamba fogadjam őt.
Cole enyhén beleszív és beleharap az alsó ajkamba.
Ismét felnyögök. A csípőm a csípőjének feszül.
Egyre nedvesebben lüktet forró ágyékom.
Vágyom arra, hogy ismét kitöltse az ürességem.
Cole ajkai végigcsúsznak az államon és a nyakam erogén zónáin.
 – Szeretlek, Hófehérke – suttogja. – És nem kell attól félned, hogy még
egyszer magadra hagylak, mert azért jöttem vissza, hogy harcoljak érted.
Azt akarom, hogy ismét méltónak tarts engem ahhoz, hogy nekem add a
szíved.
– Cole – sóhajtok fájdalmasan, miközben megpróbálom visszatartani a
könnyeimet.
– Ssss. Ne gondolkozz, érezz – mondja, majd óvatosan belém csúszik.
Egyszere nyögünk fel, amikor megérezzük egymást.
A testemet és a lelkemet kézen fogva árasztja el a gyönyör, a béke, és az
oly régóta érzett hűséges szerelem.
– Ah! – Cole torkából ismeretlen hang és érzés tör fel. Ujjai a párnába
markolnak. Ajkai az ajkaimra tapadnak, azonban a csípője meg sem
moccan.
Gyönyörködik testem szerető befogadásában.
Szorosan nekem feszül a teste, miközben a pénisze lágyan lüktet a
hüvelyemben.
Lelkünk olyan szoros kapcsolatban olvad ismét össze, mint az ujjaink a
fejem felett.
Csípője lomha, erotikus hullámzásba kezd, farka lassan csúszik ki és be,
miközben forró csókok halmazát hagyja az ajkaimon.
Ez a gyönyörű érzés megszabadít a testi és a lelki fájdalmamtól is.
Nem tudom megállni, hogy ne viszonozzam neki ezeket az érzelmeket.
Tudom, hogy ismét büntetés lesz érte a jutalmam, de nem érdekel!
Semmi sem érdekel ezekben a percekben, mert ezért a szerelemért, ezért a
férfiért meg is halnék.
Az érzéseim, a gondolataim mind azt suttogják, mint akkor, amikor
megmentett Patkányéktól.
Romlott akarok lenni, és mocskos.
Az ő mocskos kis Hófehérkéje.
És ebben a pillanatban csakis ezek az érzések számítanak nekem… az,
hogy hátrahagytam volna mindent érte.
Az éj leple, a hold halvány fénye őrzi együttlétünk csodálatos pillanatait.
A sötétség megóv minket a ránk lesben álló fenyegetéstől.
Egyszerre, lassan, lágyan mozgunk, és nem sietjük el ennek az aktusnak
egyetlen másodpercét sem.
Mélyen magunkba fogadjuk, mert amikor felkel a Nap, mi ismét
elporladunk.
 Magányosan, éhesen, haldokló szívvel és lélekkel bolyongunk majd a
beláthatatlan jövő felé.
A világ ezt a szerelmet sosem fogja megérteni és elfogadni.
Mind a ketten tudjuk, hogy soha senki iránt nem lesznek már ilyen mély
érzéseink.
Ha az utunkat nem együtt, hanem külön fogjuk folytatni, a szívünk akkor
sem felejti el ezt a szerelmet, és senki nem is fog részesülni belőle.
– Én is szeretlek, Cole – suttogom. – De nem akarom, hogy harcba szállj
értem.
– A lányok szeretik, ha megküzdenek értük, nem?
– Nem! Én ezt soha nem akartam! Soha nem akartam két férfi vágyai és
szíve közé szorulni. Nem akartam sosem egy ilyen elcseszett háromszögnek
a részese lenni! Egy férfit akartam csak… téged – mondom dühösen. – De
te…
Nem tudom kimondani az utolsó szavakat, mert magával ragad az
orgazmus gyönyöre.
Egy utolsó lökés, egy utolsó mély sóhaj, és az élvezet tüzes lángnyelve
végignyaldossa a testemet.
Cole teste megremeg, farka megrándul, és velem együtt élvez el. Forró,
ragacsos ondóját belém bocsátja.
Mozdulatlanná és tudatlanná dermedek, amíg az orgazmus utolsó
bizsergése is távozik az ágyékomból.
Cole még félig álló farkát lassan járatja bennem, kiélvezve a testemet.
Meleg testnedveink cseppjei egybeolvadva folynak ki belőlem.
Kéjes nyögéseimet elnyelik az ajkai.
– Az ember sok mindent nem szeretne átélni az élete során, mégis át kell
élnie! Ez a háromszög csak addig létezik, amíg valakit ki nem szorítasz
belőle. Bízom benned, Hófehérke, és tudom, hogy ezt az akadályt is meg
fogod ugrani.
– Gyűlöllek, Cole. Teljes szívemből gyűlöllek, amiért ebbe a helyzetbe
kevertél bele!
– Tudom. Ahogy a szerelmed minden cseppjét, úgy a gyűlöleted összes
elfojtott haragját is imádom.
De én utálom magam!
Főként azért, mert Cole csak a veréseket látta… a másik erőszakról nincs
tudomása.
 És engem marcangol az a tudat, hogy egy órával ezelőtt Troy akaratom
ellenére bocsájtotta belém az ondóját.
Tisztában vagyok vele, hogy nem a hüvelyembe, de ez akkor is mélyen
belém vésődik, és belülről darabokra szaggat.
Én ezt sosem kívántam! Sosem akartam két férfival ugyanazon az
éjszakán aktusba bonyolódni.
 Huszonhatodik fejezet
LETTY
A napsugarak gyengéd melegsége simogatja fedetlen testemet, amikor
magamhoz térek.
Mielőtt elaludtam volna, kikapcsoltam az ébresztőórát és írtam egy
üzenetet Benjaminnak, hogy ma későbbre várjanak, mert nem megyek be
kora reggel.
Még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy el tudom hagyni a házam
biztonságos falait.
Cole velem maradt éjszakára, azonban tudom, hogy mostanra már nincs
itt, mivel megkértem, hogy amint elérkezik a hajnalhasadás, menjen el
innen.
Nem voltam rá felkészülve, hogy mellette ébredjek fel, és kínosan
kerülgessük egymást a lakásban.
Egy csekély részem eljátszadozott a gondolattal, hogy milyen lehetne
vele itt élni.
Hogy milyen lenne minden este egymás mellett nyugovóra térni, egymás
mellett felébredni.
Nyugalommal és melegséggel töltött el az ábrándkép, de szomorúság vert
tanyát a szívemben, mert megint olyan után vágyódom, ami nem lehet az
enyém – legalábbis nem ilyen egyszerűen.
Az állandó egyedüllét és magány egy biztos pontja az életemnek, amit
már hosszú ideje ismerek, ezért abba kapaszkodom.
Amikor egyedül vagyok, nem ér fájdalom, és ez megnyugtató.
A másik biztos pontom a munkahelyem, ahol a gondolataim sosem
forognak silány életem maradványai körül.
Kell egy kis idő, hogy feldolgozzam a tegnap éjszaka súlyos csapásait, és
ez csakis akkor fog menni, ha nem találkozom egy ideig Cole-lal.
Azt mondják, idővel majd könnyebb lesz, hogy nem fog fájni, hogy el
tudjuk majd fogadni… Négy éve ringatom magam ebbe az álomba.
Átestem a gyász fázisain is a semmiért, hiszen a keresztapám valóban él.
Valahol…
Talán ez a szedált, érzelemmentes állapot, ami a belsőmben örvénylik, a
vihar előtti csend.
 Ugyanis az égvilágon semmit sem érzek.
Szó szerint semmit!
Sem félelmet, sem haragot, sem örömöt, sem fájdalmat, és még
sorolhatnám az összes érzelmet… azonban semmi értelme, mert ami
bennem van, az az üresség.

****
A megszokott rutinomat ma felrúgom, és a főbejáraton megyek be, hogy
minél kevesebb emberrel találkozzak.
Az őr, a recepciós lány és néhány vásárló kis falat a gyárban tartózkodó
emberekhez képest, és mivel ma a hangulatom merőben fekete, úgy
viselkedem, ahogy általában a seggfej főnökök szoktak.
Odaintek az alkalmazottjaimnak, majd villámgyorsan bezárkózom az
irodába.
Csakis akkor fogom kinyitni az ajtót, ha tűz üt ki az épületben.
A reggeli látványom maga volt a rémálom… Kócos hajam ezerfelé
meredezett, arcom sápadt, beesett, a fekete karikák pedig hangosan
üvöltöttek felpüffedt szemeim alatt.
Órákba telt, mire olyan állapotba hoztam magam, amivel ki lehet lépni az
utcára és nem rémítem halálra a gyerekeket.
Miután nem tudtam még egy kiló sminkkel sem elrejteni a szemem körüli
égő duzzanatot, felkutattam a régi dobozokból a napszemüvegemet.
Amíg ott ültem a nyirkos, dohos pincében, átfutott az agyamon, hogy
beveszek egy Xanaxot és engedélyt adok Jacknek, hogy tízpercenként a
számba élvezze fűszeres aromáját…
Azonban villámgyorsan elhessegettem a fejem fölül ezt az őrült ötletet,
mert tudom, ha valaki egyszer elsüllyed a saját önsajnálatában, akkor ott is
ragad.
Még egyszer nem leszek a szörny katonája.
Túl sok minden forog kockán…
A tegnapi nap eseményeit nem tudtam még teljes mértékben feldolgozni
és megérteni, főképp nem Brent halálát, ami valójában miattam történt.
A mai nap remélhetőleg csendes lesz, így marad időm elmerülni a
gondolataimban és eldönteni, hogyan is folytatom az életemet.
Ez a gondolat addig volt szép és kellemes, amíg meg nem látom
Benjamint felém közeledni.
Jaj, nekem!
 Előle nincs menekvés.
– Csak nem hosszúra sikeredett a tegnap este? – kérdezi a szemüvegemre
mutatva.
– Eléggé hosszúra – nyomok egy béna vigyort.
Beleszagol a hajamba és a nyakamba, majd gyanakodva méregetni kezd.
– Nincs árulkodó szagod – mondja, miközben a mutatóujjával megütögeti
az állát.
– Milyen az „árulkodó” szag? – rajzolok idézőjelet a levegőbe.
– Mocskos – vigyorog. – Pia, cigi, szex?
– Oh, értem. És melyiket érzed rajtam?
– Épp ez az, hogy semelyiket.
– Talán azért, kedves Benjamin, mert valaki lefürdik mindezek után.
Megpöccintem az orrát és magam mögött hagyom, azonban olyan
gyorsan siet utánam, hogy majdnem az orrára csapom az ajtót.
– Mit tett? – kérdezi haragosan, miközben csípőre vágja a kezeit.
– Ki mit tett?
– Jaj, ne játszd az eszed! Tudod, kire gondolok.
– Troyra? – kérdezek vissza, mintha nem tudnám, kire gondol.
– Ébresztő, Csipkerózsika – csettintget az arcom előtt. – Kezdj el
beszélni, ne kelljen minden szót fogóval kihúzni belőled. Tudod, hogy
rosszul vagyok a vértől és rühellem az erőszakot!
Beleesek a székbe, fájdalmasan felsóhajtok, majd lehunyom a szemem és
leveszem a szemüveget.
Hallom, ahogy Benjamin bezárja az ajtót, hogy kettesben maradjunk.
– Mi történt veled, Letty? – Hangja kedvesen cseng. Simogatja sajgó
lelkemet.
Óvatosan felhúzom a szemhéjaimat, mert még a legapróbb fénypont is
bántja az íriszem. Nem segített rajta a rengeteg szemcsepp.
Hosszan magam elé tekintek, és hunyorogva vezetem végig a
tekintetemet az asztalomra kihelyezett fényképeken.
Ez is a terapeuta egyik tanácsa volt, amit megfogadtam.
A képeken Lucy, Lydia, Loren, Brent, Joker és a kutyáim vannak.
Joker.
A keresztapám még mindig él.
Szívverésem felgyorsul a gondolatra.
Hol lehet most? Ki vigyáz rá?
 Látom, hogy Benjamin enyhén előredől, és ő is vizsgálni kezdi a
fényképeket.
– Cole – csúszik ki halkan a neve, miközben a tekintetemmel fogságban
tartom Joker arcának minden bevésődött részletét. – Cole visszatért –
ismétlem, és még egyszer végigpörgetem az eseményeket a fejemben.
Tényleg visszatért?
Tényleg beszélgettünk?
Tényleg együtt fürödtünk?
Tényleg vele szeretkeztem először a házamban, az ágyamban?
És ami a legfontosabb: tényleg nem álmodtam semelyik apró részletét az
életemnek?
– Én azt hittem, hogy Troy tett olyat veled, ami miatt eltorzítottad az
arcodat. Maradt még egyáltalán könnyed? – kérdezi kedvesen.
– Már magam sem tudom. Miért tartod Troyt rossz embernek, Benjamin?
– Ó, szívem. Nem tartom én őt rossz embernek, de amikor a közelében
vagyok, hidegséget érzek. Sötét és gonosz erőket. Konkrétan félek tőle, és
mindig kiráz a hideg, ha csak belenézek a szemébe.
Kis szünet után folytatja: – Már hozzászoktam, hogy az emberek furcsán
néznek rám a másságom miatt, de Troynak a tekintete gyilkos. Az életemet
tenném rá, hogy gyűlöli a melegeket, és ha tehetné, lelőne egy sikátorban, a
hullámat pedig a konténerbe dobná, mint egy szemetet.
Hiszek Benjaminnak, azonban Troyt sem lehet ez miatt hibáztatni…
Kevés azon emberek száma, akik együtt tudnak élni ezzel.
Egyébként már én is észrevettem, hogy ha szemmel ölni lehetne, Troy
ezer apró cafatra tépné Benjamint a szőnyegemen.
– Akkor – megköszörüli a torkát – ma egyedül szeretnél lenni.
– Igen – bólintok. – De előtte kérdeznék tőled valamit.
– Állok rendelkezésedre.
– Chad és közted milyen a kapcsolat? Mármint a két világ, amiben éltek,
találkozik egy ponton?
– Miért? A tietek nem? – Mosolyogva felvonja a szemöldökét.
– De, csak… Cole-ban és bennem sokkal több a közös vonás, de ez nem
lehet indok arra, hogy őt válasszam.
– Szóval felmerült benned ez a gondolat.
– Oh, Benjamin, persze, hogy felmerült! – csattanok fel, majd a
tenyerembe temetem az arcom.
 – Hát én csak azt tudom mondani, amit Pearl szokott. Azt tedd, amit a
szíved diktál.
– Eddig sosem hozott okos döntéseket.
– Miért, az eszed talán igen, amikor Troy miatt dobtad a szexi félistent?
– Coltonnal sosem működött volna.
– Szóval látsz lehetőséget Troyban.
– Igen.
– Akkor sajnos ebben nem segíthetek, nem dönthetek helyetted.
Azzal magamra hagy.
Troy mindig azt suttogja a fülembe, hogy a fájdalom jó. A fájdalom
erősebbé tesz.
A kín és a vágy édes kettőse megerősíti gyenge akaratomat.
Ezért teszi azt a testemmel, amitől másoknak keserű epe töltené meg a
torkukat maró kínnal.
– A fájdalom jó! – suttogom, miközben megsimogatom égő fenekemet.
Eltünteti a lelkemben érzett sajgó fájdalmat.
Legalábbis eddig eltüntette.
Kopp-kopp.
Gyengéd ütéseket mérnek az ajtómra.
– Ah, bassza meg! – morgom az orrom alatt.
Jobb ötlet lett volna Jack és Xanax.
– Szabad – mondom, és fel sem nézek az előttem lustán fekvő papírról.
– Letícia.
Troy mély hangja borzongva simogatja a füleimet.
Lassan szakítom el a tekintetem az asztalról.
A szívem hevesen lüktet reszkető testemben.
Vajon tudomást szerzett a tegnap estéről?
Ne mutasd ki! – szól közbe a belső hangom.
A szemem hatalmasra kerekedik a kezében tartott vörös rózsák láttán.
– Nem gondoltam, hogy te egy virágos pasas vagy – terelem el
mindkettőnk figyelmét.
Halványan elmosolyodik.
– Tegnap este szerettem volna odaadni, de nem úgy alakult, ahogy
terveztem. És sajnálom, hogy nem volt időnk beszélgetni. Meg sem
kérdeztem, hogy érezted magad a koncerten?
– Sosem fogom elfelejteni. Egy álmom vált valóra – mosolygok vissza.
– Ezt örömmel hallom. Azért jöttem, hogy szóljak, pár napig távol leszek.
 – Mi? Miért? Pont most? – kérdezem aggódva.
– Igen, az üzlet nem várat magára, és bízom benne, hogy nem csinálnál
ostobaságot. Olyan ostobaságot, amit tegnap.
– Nem – nyelem le a fojtó gombócot –, tényleg nem.
Leül velem szembe és az asztalomra helyezi a csokrot, majd sötéten,
hatalmas ördögi mosollyal rám tekint.
– Bekented azzal a krémmel, amit adtam?
– Elfelejtettem – sütöm le a szemeimet.
– Még jó, hogy én nem.
Figyelem, ahogy az öltönye belső zsebéből kiveszi a tégelyt, majd feláll
és bezárja az ajtót.
– Állj fel! – parancsolja.
Óvatosan talpra emelkedem.
Troy mögém sétál, és gyengéden felhúzza a szoknyámat.
– Nem is olyan csúnya – mondja élvezettel a hangjában.
Percekig elidőzik a tekintete a fenekemen. Lelkét örömmel töltheti el
szörnyű tettének műve.
– Nem – mondom magamban. Azok a hegek begyógyulnak, de a lelkem
ismét kivérzett.
Amikor felszedtem a ruháimat a földről, otthagytam a vércseppek
tengerében a szívemet, hogy aztán könnyedén átléphessek felette.
 Huszonhetedik fejezet
LETTY
Igen, ő Troy, aki természetesnek vette a tegnap történteket. Akit kicsit
sem rázott meg, hogy olyan ponton rúgott belém, ahol ember még sosem.
Megérdemeltem.
Miután bekente a fenekemet és elment, egész nap mást sem csináltam,
csak rohangáltam a gyárban. Ide-oda, mint egy mérgezett egér.
A fenekem hevesen tiltakozott az ellen, hogy egész nap rajta ücsörögjek
azokkal a gondolatokkal, amelyek váltakozva emésztettek.
Kiszállok az autóból és a hátamon az összes szőrszál az ég felé
meredezik, amikor meghallom a flip-flop papucs csattanó hangját.
Csatt! Csatt! Csatt!
Carol ide-oda riszálja szoláriumozott seggét, miközben széles mosollyal
az arcán felém sétál.
– Szia, Carol – köszöntöm mosolyt erőltetve az arcomra, de képzeletben
a szememet forgatom.
Carolról Ribi Macy jut eszembe, akit Mavis folyamatosan szidott, és
olyan trágár szavakat használt, ami még az én mércémet is meghaladta.
Megjósolta, hogy mindig lesz egy Ribi Macy az utcában, és úgy néz ki,
hogy ez a stafétabot Carolnál kötött ki.
Mavisre gondolva őszinte, boldog mosoly terül szét az arcomon.
Szerettem őt.
– Képzeld, Miss Travis házát máris bérbe adták. Hát nem szörnyű? Az
idős hölgy vére még fel sem száradhatott, de a lakást már más birtokolja.
Úgy beszél róla, és olyan hangnemet használ, mintha olyan jó
szomszédok lettek volna, holott tudom, hogy Mavis állandóan beszólt neki,
amikor találkozott vele az utcán, és Carol sem állta meg, hogy bele ne
szálljon azokba a vitákba.
– Sajnos a mai világban már nem számít az emberi élet. Minél előbb
pénzt akartak kicsikarni az ingatlanból – válaszolom keserűen.
Ezt onnan tudom, hogy Macy két nappal azelőtt halt meg ebben a házban,
mielőtt én beköltöztem.
A halálesetről csak később szereztem tudomást… Mavis árulta el az
egyik italozásunk során. A többi szomszéd nem akart elriasztani, ezért
megtartották maguknak ezt a jelentéktelen kis információt. Azonban Mavis
jót nevetett rajtam, amikor elmondta.
– Nem is akárki lett az új szomszédunk. Egy igazi rosszfiú. Hozzá
hasonló alakot nem fogsz többet látni erre. Szerintem a börtönből
szabadulhatott, és most abban a védelmi programban van benne. Egy
tetovált motoros. Csak úgy dagadnak a bicepszei. Sötéten jóképű. Magas, és
amikor megláttam félmeztelenül, a bőrén elmaszatolódott olajfoltokkal,
miközben a masináját szerelte… A segge kőkemény és formás. A mosolya
pedig azonnal levarázsolta a bugyimat.
Régen hanyatt vágtam volna magam ettől a tűpontos leírástól, de már volt
szerencsém az effajta „motoros” seggfejekhez. Igaz, a csiklóm kíváncsian
lüktet. Több érdeklődést is tanúsít az alak iránt, mint amennyi megengedett
lenne.
– Sok szerencsét hozzá!
– Téged nem is érdekel?
– Nem, Carol! – emelkedik meg a hangom. – Egy hosszú és fárasztó
napon vagyok túl. A lábaim fájnak ebben a gyönyörű és divatos új cipőben.
A blúzomba már hatszor beleizzadtam, úgyhogy másra sem vágyom, mint
egy frissítő fürdőre, aztán egy agyzsibbasztó filmre, ami kikapcsolja az
elmémet és mély álomba ringat.
Nem mellesleg annyi információ nyomja a szívemet, hogy ha mindezt
elmondanám egy orvosnak, még ő is orvoshoz járna…
Troy tette… Cole felbukkanása…
Nagyon óvatosnak kell lennem, hogy ne törjön ismét darabokra a
gondosan felépített második életem. A múlt, amit gőzerővel próbáltam
elfelejteni, úgy robogott be az ajtón, hogy – ha még csak egy pillanatra is –
azt hittem, atomokra robbanok.
Kihúzták a lábam alól a talajt, mély zuhanásba kezdtem, és csak
süllyedtem, süllyedtem és süllyedtem.
Azonban nem tudom, hogy Troy megismerése, egy felsőbb erő vagy a
terápia segített abban, hogy megtartsam az egyensúlyomat és ne nyeljen el
elevenen az a sok szar, ami a nyakamba borult. Megint.
Felidéztem azokat a szörnyű napokat, amikor be voltam zárva egy
cellába, a patkányokat, az ütéseket…
Brent halálát, kegyetlen meggyilkolását. És a többiekét… Patkányét,
Grizzlyét, a csarnokban tartózkodó emberekét és Kölyökét, akit már
sajnálom, hogy kurvának tituláltam.
 Azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, amikor Cole másodszorra is
elhagyott engem. A mögöttem álló egy évet, amikor nem keresett, és ezzel
ismét hazugságokba ringatott. A depressziómat, a majdnem
öngyilkosságomat, és azt, hogy meg kellett sebeznem Coltont, aki
mellettem állt.
Most azt hiszed, hogy homokba dugom a fejem, ám én nem ezt érzem.
Tudatos döntésnek. Örülök, hogy Joker él. Túlélte a robbanást. Igaz,
elvesztette csillogását, de egyelőre semmilyen érzelem nem fűz hozzá. Egy
évig ismét egy üres sírhoz jártam sírni.
Emésztenem kell.
Cole és Joker hullákkal rakják ki az útjukat. Az ő világukban halál, vér,
fájdalom és magány lenne az útitársam, amiből köszönöm, de nem kérek.
Felépítettem egy életet, amelyben ezek nem szerepelnek. Állandóan
sütött felettem a Nap, de miattuk sötét felhők takarják el a meleg sugarakat.
Úgy érzem, eleget sírtam már, eleget töltöttem a múltban, és nincs sem
ember, sem Isten, aki rábírna arra, hogy harmadszorra is kitegyem a szívem
annak a megaláztatásnak, elhagyatottságnak és szenvedésnek egy olyan
férfi miatt, akit nem érint meg, ha szó nélkül maga mögött kell hagynia.
Tudom az okokat; tudom, hogy menekültek, és talán még most is
menekülnek, de az említett férfi, akibe beleszerettem, már nem létezik
semelyik ábrándomban sem.
Pofon csap a nyers valósággal a létezése, miközben az igazság fájó
mozdulatokkal, óriási farokkal megáldva újra és újra megerőszakolja a
lelkemet, amit egy évembe telt összekapargatni.
Lehet, hogy az is rossz döntés volt részemről, miszerint Troy mellett
tettem le a voksomat Colton helyett.
De Troy mellett ritkán vagy alig gondoltam Cole-ra, ami olyan frissítő és
üde volt számomra, mint a reggeli kávém.
– Azt mondta, hogy ismer téged.
A vér megfagy az ereimben, és a dossziékat, a terveket, az összes papírt
visszaejtem a csomagtartóba, majd Carolra meredek, aki a fejével Mavis
háza felé mutat.
Lassan a ház felé vezetem a tekintetem. Ami összetalálkozik az övével.
A hintaszékben ül a tornácon, és egy hideg sört ihat.
Két ujját a feje mellé emeli, majd int vele.
Cole Benett.
Hogy a villám csapna bele abba az elátkozott házba!
 – Na jó! Ha téged tényleg nem érdekel, akkor majd én becserkészem ma
este. Nemrég vettem egy dögös hálóing-köntös szettet. Az anyaga átlátszó,
és a pomponos szegély teszi igazán fantáziadússá. Az efféle férfiak buknak
az ilyenre. A hozzá illő tanga finom selyem. A hálóing pedig épp, hogy
eltakarja a fenekemet.
Összeszorítom a szemem és megpróbálom nem elképzelni Carolt abban a
szettben, ahogy belopódzik este Cole szobájába. És azt, ahogy Cole
beengedi magához és megdugja.
Ribi Carol.
Legszívesebben megismertetném az öklömet a csinos, szoláriumozott
pofikájával… de én egy hölgy vagyok.
Így azt kívánom, pisiljen mérges szömörcére, mielőtt a frissen polírozott
punciját felkínálná Cole-nak.
– Jó szórakozás nektek!
Azzal lecsapom a csomagtartót és hátat fordítok a totálisan széthulló
életemnek, majd azt teszem, amit korábban mondtam Carolnak.
Bezárkózom, behúzom az összes sötétítőfüggönyt, és veszek egy
kellemes fürdőt.
Még véletlenül sem akarom látni Ribi Carol seggét, ahogy átriszálja
magát a szemközti házba.

****

Cole-nál ég a kinti lámpa, és a gondolataim csak akörül forognak, hogy

ez biztos egy jelzés Carolnak, hogy szabad a pálya. Nem akarom, de az
agyam megállás nélkül gyártja a képeket kettejük vad, szenvedélyes
szeretkezéséről. Még ha nem is feleségnek vagy barátnőnek való Carol,
dugásra mindenképp megfelelő választás lehet. Édes bosszúnak pedig
tökéletes.
Az orvosok szerint meggyógyultam… igen, meggyógyultam, viszont ezt
ők sem gondolhatják komolyan, hogy bájos mosollyal az arcomon elnézem,
hogy az a bizonyos férfi, aki összetörte a szívemet, a kedves szomszédom
lesz, és erre a kellemetlen ajándékra felteszi a piros masnit azzal, hogy
Carolt baszogatja.
Ilyen az, amikor a dokik és mindenki más a külcsínt nézegetik.
Ránézésre lehet, hogy én vagyok a legfényesebb és leggyönyörűbb piros
alma, aki belül rohadt.
 El sem tudják ezek az emberek képzelni, beleértve Lorent is, hogy a
lelkem mélyén mit érzek…
Az elmúlt egy évemet valóban utasítások és paragrafusok szerint éltem,
de a bennem háborgó farkas sosem akarta elfogadni ezt.
Szerettem! Az ég szerelmére, én szerettem egy ősember lenni.
Szerettem a világtól elzárva, az erdőben úgy élni, mintha nem lenne más
lehetőségem.
Szerettem azt az életet, és kurvára nem érdekeltek a modern kütyük, a
csillogó autók, és a szép ruhák tömkelege.
Akkor éreztem magam a legjobban, amikor kicsi Dáriushoz leültem a
földre, ahol koszos, poros, kutyanyálas és kutyaszagú lettem.
Élveztem. Élveztem azt, hogy nem kell másnak lennem, mint amilyen
valójában vagyok. Az anyaföld úgy fogadott el; a férfi, akit szeretek, úgy
fogadott el, hisz’ ő sem másmilyen.
Láttam, hogyan nyúz meg egy nyulat. Láttam a vért, a beleket, minden
ocsmányságot, mégsem undorodtam meg tőle.
Nem értem, hogy miért kellene nekem is a világgal együtt előre mennem,
ahol minden mű, tervezett és megjátszott.
Szerettem azt a barbárnak mondott világot, ahol egyvalami dominált és
éltetett minket: a szerelem és a szex.
A többi dolog másodlagos helyet foglalt el a szívünkben.
Ezért haragszom a legjobban Cole Benettre, mert kétszer is összetört, és
elvette ennek az életnek a lehetőségét, elvette tőlem a biztonságot, a
menedéket, a szerelmet és a boldog befejezésemet, mert tudom, hogy Troy
mellett sosem lehet olyan felhőtlen az életem.
Mit számít a kockahas, a nagy farok, a pénz, ha nincs meg az az érzés?
Komolyan… Nem csak a romantikus filmektől, de a romantikus
regényektől is hánynom kell.
Olyan világot teremtenek, ami nem valóságos, ahol csak akkor jó egy
pasi, ha rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, ha ő Mr. Tökély. Ha több
pénze és nagyobb egója van, mint esze, és csak azért egy kibaszott seggfej a
nőkkel, mert azt hiszi, hogy megteheti.
És ha azt mondja, hogy a spermájával a szeme közé lő a kinézett
nőstényének, attól leesik a bugyi, mert nem bírja el azt a nagymennyiségű
nedvességet, ami e szavak hallatán kifolyik belőle… Majd jön a kibaszott
kemény dugás, mert én nem vagyok gyengéd a nőkkel, bébi… máshol
kopogtass, ha erre vágysz.
 Látod, mondtam, hogy kakukktojás vagyok…
A legnagyobb a földkerekségen.
De miért akarunk folyamatosan megfelelni a környezetünknek? A
külvilágnak?
Amit megtanultam, az az, hogy azok az emberek nem adnak egy szelet
kenyeret sem a szádba, ha éhes vagy!
Gyűlöllek, Cole Benett!
Még akkor is, ha csak az apámat védted! Azt az embert, aki fontos
nekem és neked.
Olyan sok minden köt minket össze…
Egy évig azon munkálkodtam, hogy levágjam magamról a múlt köteleit,
viszont ezek láncok. Ólomsúlyuk pedig maga a vész. Minél gyorsabban
akarok kiszabadulni belőle, annál erősebben tekeredik körém. Összeroppant
és megsebez.
Ismét szilánkokra töri a szívemet, melyeknek éles darabkái alattomos
vigyorral mártják a hideg, érzéketlen pengét belém.
El fogok vérezni belülről, ha ennek nem vetek véget.
Nem könyöröghetek esetlenül annál a lábnál, ami könnyed mozdulattal
átlépett felettem.
Talán ha eltűnik az életemből, ha újra semmivé foszlik a létezése,
folytathatom az életemet, ami nem olyan, mint amilyet elképzeltem, de meg
kell próbálnom végre mással.
Forr a vérem, viszket a tenyerem, a szívem pedig őrült tempóban veri a
bordáimat, miközben fel-alá járkálok a szobában.
Nincs joga ehhez!
Nincs joga magának követelni engem, mert ő vetett véget a
kapcsolatunknak!
Nincs joga ismét feldúlni az életemet!
Én meg egy idióta vagyok, hogy ezek után is megőrülök attól a
gondolattól, hogy más nők hüvelyébe dugja a farkát… hogy más nőnek adja
azt a gyönyört, amit megvont tőlem éveken át. Hogy a csibészes,
bugyiolvasztó mosolya más nőknek szól. Hogy a mocskos suttogás más
fülekben talál meleg otthonra.
Hát most mosolyoghatsz, mert én… én…
A rövidnadrágos, fehér csipkeszegéllyel díszített pizsamámban kirohanok
a házból, egyenesen a szemközti lakáshoz, és kopogás nélkül berontok.
 A zajra kilép a fürdőszobából egy szál törülközőben, ami hetykén lóg
keskeny csípőjén.
Összetalálkozik a tekintetünk.
A harag kis szikrája hatalmas erdőtűzként terjed szét a mellkasomban.
Forró lángnyelvei a tekintetemben lobbannak lángra.
Ütném, rúgnám, karmolnám, és legszívessebben olyan nyelven küldeném
el a fenébe, hogy valószínűleg kicenzúráznának érte.
– Most azonnal elköltözöl innen – sziszegem összeszorított fogakkal.
Olyan hangosan csattan az állkapcsom, mint a kocsim ajtaja délután. A
fogaim belesajdulnak a fájdalomba. – Eltűnsz ebből az utcából,
Manningtonból. Visszamész oda, ahol eddig voltál, vagy az erdőbe. Nekem
mindegy, de elmész innen.
Vadul reszket a testem az ereimben morajló adrenalintól.
A hangom az idegességtől bizonytalanul megremeg. A szívem olyan
hevesen lüktet, hogy a torkomban érzem barbár ritmusát.
Kiszalad a tüdőmből a levegő, amikor az ég olyan nagyot durran
felettünk, hogy a ház ablakai berezonálnak. Még erősebben szorítom a
kilincset.
Verejtékben úszó testemet a vihar hideg szellője ocsmányul csókolgatja.
A szívem heves ütései miatt kiszárad a torkom, égő nyelőcsövemet
fojtogató érzés kaparja.
Tudja, hogy gyűlölöm ezeket a viharokat, ezért egy szót sem szól az
illetlen viselkedésem miatt.
Tekintete megnyugtat és megrémiszt.
A barna szempárból gyengédség és melegség árad.
Nem akarom odaadni neki a szívemet – kidobta, mint egy szemetet, és
sárba tiporta a szerelmemet.
– Nem megyek sehová – válaszolja hidegvérrel, szemében forrón izzó
tűzzel.
Ő Cole Benett, aki egy hajdani vértócsa közepén áll, és magasról tesz rá.
Lepillantok a táskájára, amiben a ruhái vannak, és felkapom.
Azt hiszi, szórakozom… Azt hiszi, csak játszadozom… De már
ismerhetne annyira, hogy tudja: nem viccnek szántam a mondandómat.
Megpördülök, karjaim közt a táskával, és kihajítom az udvarra. Ruhái a
koszos, sáros földre hullanak.
Visszalépek a házba, és a cipőit, személyes tárgyait is kidobom,
miközben zokogok.
 Miután majdnem leestem a lépcsőről, összerogyok a táska mellett a
fűben. Hagyom, hogy a hideg, csillogó cseppek lehűtsék tüzes
gondolataimat.
Hosszú percekig térdelek a csatakos talajon.
A hajam végéről ritmusosan csepegnek le a hideg esőcseppek.
Testem vadul reszket, fogaim hangosan koccannak össze, és amikor
magamra tekintek, elsüllyedek szégyenemben.
A víz teljesen átlátszóvá tette a fehér pizsamafelsőmet.
A finom anyag érzékien tapad hozzá csúcsos, vörös árnyalatú
mellbimbóimhoz.
A vállam felett dühösen hátrapillantok.
Cole felöltözve mögöttem áll. Némán figyel.
Arca érzelemmentes, szemei kifejezéstelenek.
Az elmém szélsebesen cikázik vissza a múltba, ahhoz a naphoz, amikor
elküldtem a pokolba.
És akkor… szembesülök az ostobaságommal.
– Süllyedj. Engedd szabadjára a sötét árnyakat, amik most a lelkedet
égetik. Üss meg, ordíts velem, csak ne hallgass el, mert a hallgatás egyenlő
a halál csókjával.
Amíg fáj, amíg kínoz az érzés, addig vissza tudsz jönni. Csak az emberek
halnak meg, a szerelem örökké élni fog.
Ezzel azt érte el, amit szeretett volna… hogy figyeljek rá.
Anélkül akart kicsalni a falaim biztonságos takarásából, hogy bármit is
tett volna.
Felállok és összeszedem az elázott holmiját, majd visszasétálok elé.
Lesütöm a szemeimet, amikor a kezébe nyomom a táskát.
– Ne haragudj. Többször nem fordul elő. Addig maradsz itt, ameddig
szeretnél, végtére is, a Föld mindenkié.
Sarkon fordulok, és magam mögött hagyom újdonsült szomszédomat.
Az orvos mindenre felkészített, kivéve arra, mi van akkor, ha Cole ismét
felbukkan az életemben.
Arról sosem beszélgettünk.
 Huszonnyolcadik fejezet
LETTY
– Csinos vagy. Túl csinos – jegyzi meg Loren.
Kicsit szokatlan tőle ez a rosszindulatú megjegyzés.
– Mindig csinosan öltözködöm.
– De ez most más. Vadító, csábító, és már vagy tíz perce nézegeted
magad a tükörben.
Végignézek magamon, majd a tükörképemen. Meglehet, hogy a mai
napon egy kicsivel túllőttem a szokásos öltözködésemen, de ehhez volt
kedvem.
Untam már a fehér blúz, fekete szoknya kombinációt, ezért egy hosszú
ujjú, fekete, átlátszó blúzt vettem fel, ami alatt természetesen egy fekete
topot viselek. Az A vonalú piros szoknyám igaz, hogy csábító, vagyis
inkább olyan hűha dögös, de tökéletes kontrasztban áll ez az összeállítás a
személyiségemmel.
Az ajkamra hasonló árnyalatú rúzst kentem fel, mint amilyen a szoknya.
A hajamat pedig egyenesre vasaltam.
Odalép az ablakhoz és kitekint rajta.
– Figyel téged?
– Kiről beszélsz?
– Troy elmondta apának, apa az egész családnak. Tudjuk, hogy Cole
felbukkant az életedben. Troy azt is mondta, hogy vigyázni fog rád, nem
engedi, hogy bajod essen. Nem engedi, hogy újból letaszítson a mélybe.
Loren szavai sokáig egy szövegbuborékban lebegnek a fejem felett. A
levegő megfagy köztünk, hiába kúszik feljebb odakint a hőmérséklet…
Képtelen vagyok neki elmondani, hogy minden igaz, ami velem történt.
Őrültnek tartana újból, mert anya és apa biztos letagadnák az
információkat.
És egyébként is, úgy döntöttem, hogy nem bolygatom fel a békésnek hitt
családi életünket, mert amióta Troy és én „egy párt” alkotunk, a szüleim
ajtaja nyitva áll előttem.
Loren mellé lépek, és én is kitekintek az ablakon.
Cole éjjel-nappal figyel.
 Tudom, mert magamon érzem a tekintetét. Olyan, mintha minden
pillanatban belelihegne a nyakamba.
– Ha úgyis mindent tudsz, akkor nem kell mondanom semmit.
– Ennyi?
– Mit vársz tőlem? – kérdezem.
– Azt, hogy nyugodj meg, nővérkém, mert eszem ágában sincs vele
lenni!
Összefonom a mellkasom előtt a karjaimat, miközben kerülöm
virágnyelven dorgáló tekintetét.
– Úristen, Letty! Troy tud róla?
– Nem, és bízom benne, hogy te sem árulod el senkinek. Ami köztünk
történt, az lehet, hogy valaminek a vége volt, de az is lehet, hogy valaminek
a kezdete. Még fogalmam sincs, hogyan fogok dönteni, csak azt tudom,
hogy időre és térre van szükségem.
Loren elém lép, és két tenyerébe simítja az arcomat.
– Ne hagyd, hogy játszadozzon veled. Már eleget szenvedtél miatta, és
Troy mellett tényleg sokat változtál. Azt az átalakulást, amire vártunk, nem
kaptuk meg Colton oldalán…
– Tudom – sóhajtok. – Okosan fogok dönteni.
– Bízom benned.

****
Még sosem tartózkodtam akkor a gyárban, amikor ennyire elcsendesül.
A gépek, az emberek nem ontják magukból a szokásos zajt. A termekben,
a csarnokban, az ebédlőben sötétség honol.
Egyedül Brent régi zenegépe bocsátja ki magából a halvány narancssárga
fényeket.
A tegnap este történtek után nem volt kedvem hazamenni. Nem akartam
Cole közelében tartózkodni, miután látványosan kiborultam.
Nem, nem kifolyt a pohárból a víz, hanem egy rosszul elhelyezett turmix
tetejéhez hasonlítanám a viselkedésemet. Abban a pillanatban, amikor
elindul a kis konyhai gép, a fedele elszáll, a masina tartalma pedig
szanaszét fröccsen a konyhában. Csúnyán.
Órák óta az üres irodában ülök, újra és újra végighallgatom a közös
számunkat.
Kellemes a sötétség. Az egyedüllét még sosem vigasztalt ilyen
gyengéden.
 Az, hogy Troy elutazott a városból pár napra és még telefonálni sem
telefonált, egy kicsit felzaklat.
Tudja, hogy Cole a szomszédom, és tudja, hogy mit érzek iránta.
Talán ez a nagy finálé a részéről… Vagy átmegyek ezen a vizsgán, vagy
látványosan elbukom. A bukás pedig nem opció.
Azt sem tudom biztosra, hogy Troy megbízik-e bennem, vagy figyeltet az
embereivel, bár Troy nem az a „megbízom benned” típus.
David az. Colton az. De Troy nem.
Úgyhogy le merem fogadni, hogy szemmel tartat, amíg ő távol van.
Ezért nem is szeretnék Cole közelében lenni. Amit Loren reggel mondott,
nagyon komolyan hangzott, és Troy sosem viccelne ilyesmivel. Azt
mondta, hogy vigyázni fog rám, és nem engedi, hogy bántódásom essen.
Én viszont attól, hogy nem akarok Cole-ról még tudomást sem venni,
nem szeretném, hogy baja essen.
Eleget szenvedett már. És bár ő hagyott el, elhiszem, hogy az ő szíve is
összetört.
Elcseszett egy élet a miénk.
A lábaimat felteszem az íróasztalomra, majd kényelmesen elhelyezkedem
a bőrszékben. Lehunyom a szemem, és megpróbálom kikapcsolni az
agyamat.
Azóta nem alszom jól, amióta Cole ismét felbukkant.
Még álmomban is gondolkozom. Emiatt az elmém olyan, mint egy
megcsócsált, koszos rágógumi.
Ha végérvényesen lezárul a folyamat, kiveszek pár napot és elutazom
valahova. Egy kellemes és nyugodt helyre, ahol végre kipihenhetem az
elmúlt napok és évek fáradalmait.
Bár nehezen hagyom magára a cégemet – a gyermekemet –, de telefonon
elérhető leszek, ha gond adódna. A kutyáim pedig jó helyen lesznek
Lorennél.
A lányok imádják Sammyt, Dárius pedig a légynek sem ártana, csak ő
távolságtartóbb.
És ekkor belém hasít egy gondolat… Cole szeretne Dáriussal időt tölteni,
mielőtt végleg kettéválnak útjaink?
Az elmúlt években nem foglalkozott vele, de amikor együtt voltunk,
nagyon szerette.
Csukott szemeim előtt megfakuló emlékképek villannak fel…
 Amikor a móló végén ücsörögtek; amikor botokat dobált Dáriusnak; és
amikor megmutatták, hogy mit tanultak a kutyaiskolában.
Olyan távoli Cole ezeken a képeken, mégis őszinte boldogság ragyogja
körbe az alakját. Talán az a szegény fiú is szeretett volna egy kiskutyát, egy
társat, akivel játszhat, aki gyógyította volna a sebeit.
Aztán egy újabb emlék villan.
Annak a fiúnak is alig jutott étel. Nem hiszem, hogy az a disznó apja
„etetni” akart még egy éhes szájat.
Utálom azt a férfit. A kegyetlenségét. Azt, hogy miatta Cole szeretet
nélkül nőtt fel, és amiatt ilyen sorsot szánt nekünk az élet.

****

Bizonyára álomba képzelegtem magam, mert felriadtam a harsogó

hangokra és egy nagy puffanásra az irodám előtt. A szívem őrült módon
verdesi a bordáimat.
Troy? Troy embere?
Felkapcsolom az asztali lámpámat, kipattanok a székből és sebesen
feltépem az ajtót.
A tekintetem összetalálkozik egy tetovált, izmoktól duzzadó bicepsszel,
majd az erős kar tulajdonosának sötét tekintetével.
Egy pillanatra leblokkolok.
Aztán arra a férfira pillantok, akit a torkánál fogva felszegezett a falra.
Lábai hetykén lógnak a levegőben.
– Mit művelsz? Engedd el! – parancsolom.
Cole elengedi Benjamint, aki összerogyva érkezik a padlóra. Tenyerét a
torkára szorítja. Alig kap levegőt.
– Megőrültél? – kérdezem szörnyülködve Cole-t, és arrébb lököm, hogy
felsegítsem Benjamint a földről.
– Jól vagy? – érdeklődöm az állapota felől.
Benjamin nem tud megszólalni, mert sűrűn friss oxigén után kapkod.
– Menj az irodámba! – utasítom Cole-t, majd becsukom mögötte az ajtót.
– Ha rám hallgatsz, édesem, akkor az ősembert választod – köhögi
Benjamin a szavakat. – Láttad, mekkora izmai vannak? Az a sötéten jóképű
arc és az a gyilkos tekintet. Féltem, de fel is izgultam. Mellesleg olyan tűz
áradt belőle, ami Troyból sosem fog.
– Ó, Benjamin! Mit keresel itt?
 – Hozzád jöttem. Láttam, mennyire kivagy, és fel akartalak vidítani, de
utamat állta ez a bestia.
– Troy küldött?
– Ch! – legyint. – Szerinted én szóba állok azzal a kiállhatatlan fickóval?
– Senkinek nem beszélhetsz erről.
Benjamin kérdőn mered rám.
– Azért, mert…
Mutatóujját az ajkamra helyezi.
– Tudom, kicsoda ő, drágám. A te herceged.
– Ne beszélj már hülyeségeket!
– Hát nem ő az a titokzatos és szíveket összetörő Cole Benett, akiről
meséltél nekünk?
Megrebegteti óriási pilláit, miközben a tenyerébe simítja az arcát.
– Igen, Cole az, de nem a hercegem. Ő… – A csukott ajtóra pillantok. –
… Maga a Hóhér.
Benjamin végighúzza két ujját az ajkain, jelezve, hogy cipzár a száján.
– Köszönöm – suttogom.
– Akkor azt hiszem, ismét nincs itt keresnivalóm, mert nem csak én
akarom azt, hogy jobb kedved legyen, mon Chéri.
– Félek kettesben maradni vele – vallom be.
– A szíved tudni fogja a választ a kérdéseidre.
– Te ezt nem értheted, Benjamin. Ha megtudja Troy, nekem végem –
vagy neki – mutatok az ajtóra.
– Troy annál ravaszabb és büszkébb, hogy úgy szerezzen meg téged,
hogy Cole-t hullazsákba juttatja. Azonban tényleg nem árt vigyázni vele.
– Láttál valakit az épület körül ólálkodni?
– Kinek nézel engem? Sherlock Holmesnak?
– Igaz…
– Ne várasd meg a vendégedet.
Megszorítja a kézfejemet, azután repdesést imitálva a karjaival elsétál.
Mosolyogva jobbra-balra ingatom a fejem.
Izzadt tenyerembe markolom a kilincset és veszek egy hosszú, mély
lélegzetet, mielőtt belépek. Minden bátorságomat, erőmet és ellenállásomat
össze kell szednem, hogy ne kerüljek ismét a bestia bűvkörébe.
– Miért jöttél ide? – kérdezem összefont karokkal, tisztes távolból.
Cole a zenegéppel vacakol, és addig nem is válaszol, amíg be nem
kapcsol egy olyan dalt, amihez mind a ketten mély és fájó emlékeket
fűzünk.
– Nem jöttél haza – fordul felém. A hangja bársonyosan gyengéd.
– Dolgoztam – mondom közönnyel a hangomban.
– Aludtál.
– Hallottad a traktort? – kérdezem csípősen. Szavaimmal ki akartam
harapni belőle egy darabot, azért, hogy emlékeztessem ocsmány tettére.
Hosszan, némán és bűnbánóan figyel engem.
Leengedem feszült vállaimat.
– Elaludtam munka közben – szólalok meg barátságosabb hangon.
– Egy órája már itt vagyok, de te nem dolgoztál. Felelőtlenül a sötét
irodában ültél egyedül, és zenét hallgattál.
– Nem akartam veled találkozni, és látni sem. Így jobb? Most boldog
vagy? Neked volt igazad – fröcsögöm dühösen.
– Aggódtam érted.
– Már nem kell megvédened, nem kell gondoskodnod rólam.
– Félsz, hogy Troy bántana engem? – kérdezi, majd két lépéssel átszeli a
helyiséget és a falhoz szorít. Karjaim a törzsem mellé hullanak.
Közelségétől az összes szó a torkomra forr. – Meg is halnék érted,
Hófehérke – folytatja.
– De én nem akarom, hogy meghalj, és azt sem akarom, hogy rajtam
csattanjon Troy haragja, amikor világosan megmondta, hogy nem
tartózkodhatom veled kettesben egy helyiségben. Főleg azt nem díjazná,
hogy a sarokba szorítasz és hozzám akarsz érni.
– Nem csak akarok, hozzád is fogok.
Cole a melleimhez préseli izmos, meleg felsőtestét.
A testemet futótűzként önti el az iránta érzett szenvedély. A gyomromban
a pillangók eszeveszetten verdesnek a szárnyaikkal. Békesség és
megnyugvás árasztja el érző sejtjeimet.
– És az nem is érdekel, hogy ezért engem meg fog büntetni? – kérdezem
remegő ajkaimmal.
– Nem tudom, milyen mocskos játékot űzöl vele, vagy azt, hogy ki az a
pasas, de biztosíthatlak róla, hogy amíg nem döntesz, nem bánthat téged
sem. Nem kényszeríthet, és nem plántálhat félelmet a szívedbe, hogy őt
válaszd.
– Bárcsak hihetnék neked, Cole, de te nem ismered őt. Nem tudod, hogy
milyen aljas dolgokra képes azért, hogy elérje vagy megtartsa azt, ami az
övé…
 Morajló, dühöngő szökőárként szinte egy levegővétellel mondom el neki
mindazt, ami kettőnk között történt, kivéve a nemi erőszakot.
Érdes lapáttenyerébe simítja az arcom. Pihegve olvadok bele a hatalmas
kezeibe.
– Miért hagytad neki, hogy ezt tegye veled? Te ennél sokkal erősebb
vagy, sokkal többet érsz.
– Azért, mert nem láttam kiutat abból, amiben éltem… Nem tudom, hogy
te mit éreztél az elmúlt egy évben, de én… majdnem meghaltam, Cole.
Szükségem volt valakire, és…
Tudom, hogy fájni fog neki a kimondott szó, és meg is fogja
döbbenteni…
– Legbelül szeretem ezt a játékot. Nem tudom, hogyan érte el ezt nálam,
de szeretem mindazt, amit képvisel.
– De őt nem.
– Nem vagyok belé szerelmes… Bevallottam neki, hogy én még téged
szeretlek, bár nem tudom, hogy miért kapaszkodom még mindig ennyire a
múltba, beléd. Gyűlölnöm kellene teljes szívemből mindazért, amit tettél.
– Már mondtam, Hófehérke, hogy csak az emberek halnak meg, a
szerelem örökké élni fog.
– Miért nem vittél magaddal akkor?
– Nem tehettem. Joker azt mondta, hogy az sem biztos, hogy mi
megússzuk élve. Téged biztonságba kellett helyeznem. Nem is akarta, hogy
visszajöjjek hozzád, mert azzal, hogy itt vagyok, veszélybe sodortalak
téged.
– Veszélyben vagyok? – kérdezem kétségbeesetten.
– Ha Troy valójában olyan elvetemült, ahogy állítod, akkor addig nem,
amíg a tulajdonának tekint. Talán azért nem törtek ismét az életedre, mert
nem mernek szembeszállni vele.
– Szóval, aki eddig a támadásokat ellenetek indította, nem rendelkezik
akkora hatalommal.
– Az is lehet, hogy csak a megfelelő pillanatra vár.
– Tudnod kell, hogy ki az az alak, Cole. Joker biztos elmondta neked,
máskülönben nem hagytál volna el… Azért hagytál ott, mert meg akartátok
őt támadni, de ő előbb cselekedett.
– Hűséges vagyok Jokerhez, de úgy érzem, állandóan félrevezet engem.
– Akkor ez azt jelenti, hogy ismét csak egy szellemet kergetsz?
 – Igen – sóhajt keserűen. – Troy segíthetne nekünk. Sokkal több a
kapcsolata, és ha azt érzi, hogy a fenyegetéssel együtt én is eltűnök, akkor
biztos vagyok benne, hogy néhány nap alatt kiderítené.
– De… – Lesütöm a szemeimet. – Én nem döntöttem még, Cole. Ez, ami
köztünk van, és amit érzek, nem ígéret a jövőnkre nézve.
– Először biztonságban tudunk téged. Azután lesz időd gondolkodni,
hogy kinek adod oda a szíved.
A szó fegyver!
És ez egy tökéletes megfogalmazás arra, amit érzek.
Cole mindazok után, amit elmondtam neki és amit átéltünk, biztonságban
akar engem tudni… Azt mondta, harcol értem, mégis elengedne, ha én úgy
döntenék.
Sírás fojtogat.
Maró, égő könnyek gyülekeznek a szememben.
A szívem belesajdul abba a fájdalomba, amit az elvesztése okozna…
A szavai jobban fájnak, mint Troy büntetései.
Troy testileg, Cole érzelmileg belez ki.
Bárhogyan is döntök, két ember sérülni fog…
Az az egy tudat nyújt vigaszt, hogy erre van még néhány napom.
Cole tenyere lassan csúszik lejjebb az arcomon. Ujjait az állam alá
helyezi, s arra kér, hogy nézzek a szemébe.
Törzsem mellé lógatott kezeimmel átkarolom izmos, napbarnított nyakát.
Még közelebb húzom magamhoz.
Cole erős karjai a derekamra fonódnak. Határozottan tart, mégis
gyengéden ölel.
Orromat a fekete pólójába fúrom, és mélyen magamba szívom
verejtékkel elegyedett fűszeres illatát.
Ő ugyanezt teszi, csak a hajammal.
Kedvesen elmosolyodom.
Olyan romantikus és meghitt ez a pillanat.
Hosszú percekig némán egymásba feledkezünk, és most is azt kívánom,
hogy bárcsak örökké tartanának ezek a suhanó percek… De az idő
állandóan ellenünk dolgozik.
Tudom, hogy amit teszek, az rossz, sőt büntetendő, de nem tudom
megparancsolni haszontalan szívemnek, hogy ne érjenek hozzá az ajkaim
puha bőréhez.
Finom, selymes csókok halmazát hagyom rajta.
 Cole erotikusan felmordul, majd feljebb emeli a fejét.
Felkínálja nekem erekkel átszőtt vastag nyakát.
Beindítja, imádja. A legédesebb erogén zónája.
Kezeimet fokozatosan csúsztatom szét, egészen addig, amíg az ujjaimmal
átfogom a nyakszirtjét.
Gyengéden tartom hátravetett fejét, amíg az ajkaim forró csókokkal
halmozzák el.
Karjai elernyednek. Esetlenül lógnak megfeszített teste mellett.
– Érj hozzám – suttogom bársonyos hangon.
Elfogadom a büntetést.
Végigsimítja mindkét oldalamat, a derekamat, majd ujjait érzékien
végigfuttatja sebes fenekemen.
Teljesen alám nyúl, és enyhén belém markol.
Felnyögök, amikor a fájdalom és a vágy édes kettőse elárasztja a
testemet.
Egy hirtelen mozdulattal felkap a földről. Olyan könnyűnek és szabadnak
érzem magam, akár egy madár, aki megtanult a viharban repülni.
Az ő sötét viharában.
Az asztalhoz sétál velem, ám mielőtt ráültetne, felhúzza a szoknyámat.
Még sosem bánt azelőtt velem ilyen gyengéden. Úgy, mintha egy
törékeny porcelán lennék, és fél, hogy a legapróbb mozdulatával is
összetörhet.
Mindig is szerettem mellette törékenynek tűnni, azonban szerettem, hogy
sosem fojtotta el miatta férfias vágyait, állati ösztöneit.
A bugyim érzéki puhasággal lecsúszik a lábaimon és a bokámnál
megállapodik. Kisebb bénázás után lerugdosom magamról, hogy a lábaim
széles és kényelmes terpeszt vessenek. Befogadom a hatalmas testet.
Ujjaim fürgén gombolják ki a nadrágját, ám annál gyorsabban csúsztatják
lejjebb. Belemarkolok izmos fenekébe, majd a bokszert is lehúzom róla.
Finoman végigfuttatom az ujjaimat keskeny csípőjén, hogy aztán
elindulhassak délre, oda, ahol a farka gyengéden lüktet.
Markomba fogom húsos, elnehezült golyóit és masszírozni kezdem. Cole
egyetlen izomcsomóvá görcsösül az érintésemtől.
– Basszus, Hófehérke! – sóhajtja érzékien.
Megnyalom rúzsozott ajkaim szélét, amikor rámarkolok a pénisze vastag
tövére.
Minden vágyam, hogy gyönyört nyújtsak a testének.
 Gyengéd mozdulatokkal kényeztetem már így is kemény férfiasságát.
Ujjaimmal szétkenem vörös makkján megcsillanó vágyát.
– Beteg lettem, mert te egy betegség vagy, Benett! Ismét megbetegedem
tőled, fertőző a szenvedélyed, a csókod pedig színtiszta méreg. Szavaid
ciánnal itatják át a józan sejtjeimet.
– Nem vagy beteg, Hófehérke.
– Akkor mégis minek mondanád ezt az őrültséget? Újra és újra
megbocsátok neked, pedig tudom, hogy a szerelmünk megölhet engem.
– Azért gondolod így, mert most érzed igazán azt, hogy élsz. És csakis az
élők halhatnak meg.
Mélyen a szemembe néz.
A zenegép halvány fényárja lágyan vetül rá félelmetes arcára.
Tekintetében őszinteség, vágy és szerelem csillog.
Jövőt és menedéket ígér foszlányokra szakadt szívemnek.
Érzésekkel, mély szenvedéllyel, óvatosan hatol bele forró, nedves
ölembe.
Felsóhajtok, miközben lágyan előre-hátra mozgatja keskeny csípőjét.
Feszítve tolakodik beljebb. Kitölti sajgó ürességemet.
Miközben gyengéden kefél, a kezemet forró, nedves csiklómra helyezi.
Kissé eltávolodik tőlem. A tekintetét le sem veszi arról a pontról, ahol
egymásba kapcsolódunk, és ahol az ujjaimmal érzékien kényeztetem
magam.
Felnyögök, amikor az izmaim szorosan közrefogják a farkát.
Az orgazmus heves viharában, miközben a vágy édes nyelve végignyalja
a testemet, könnyáradat lepi el az arcomat. Nyögésembe ismeretlen
hangfoszlány elegyedik.
A kín és a vágy nászában megszületett gyermek robbanásszerűen tör ki a
torkomból.
Bűntudatot kellene éreznem.
Mardosnia kellene az árulásom tüzes nyelvének…
Azonban egy szikrányi fény sem villan bennem, hogy bűn lenne az
aktusunk.
Nem környékezi meg a szívemet a lelkiismeret-furdalás.
A szeretkezésünk pillanatai olyan tiszták és természetesek, mint a puha,
csillogó hótakaró.
Cole-t sosem tudtam elárulni, soha nem is tettem. Azután sem, hogy
elhagyott; azután sem, hogy eltelt kemény négy év; és azután sem, hogy
úgy ébredtem fel a kómából, hogy végleg lezárhatom a múltam nyitott
fejezeteit.
Mindvégig tévedtem, mert azokat a fejezeteket sosem zárhattam le
végérvényesen.
Akkor, amikor elárulta, hogy ő volt az a szegény fiú, a múlt és a jelen
összeért.
A mi történetünk sokkal korábban kezdődött…
Elmémben halványan sejlenek fel róla a képek… a fiú kedves, meleg
tekintete. A barna szempár, ami a napsugarak érzéki érintésében melegséget
és biztonságot sugárzott.
Édes gondolataim közé furakszik annak a napnak az emléke, amikor a
tekintetünk összetalálkozott a kocsmában.
A melegség, a biztonság és a gyengédség ott bujkált az íriszében a
kemény, rideg külső mögött.
Mindvégig ő volt az én hercegem. Igaz, nem a legszebb és legtisztább
lélekkel megkoronázva.
Sosem dugtam homokba a fejem a tettei elől, sosem akartam rá úgy
tekinteni, mintha meg sem történtek volna azok a bizonyos dolgok… hogy
nem tapad vér a kezéhez… hogy az apja és Lexie mostohaapja vére nem
tapad a kezéhez.
Haragudtam rá, megsebzett azzal, hogy megint szépen szőtt
hazugságokba ringatott, de mindent csakis azért tett, hogy megóvjon
engem.
Mindig is vigyázni szeretett volna rám, és nem csak azért, mert az apám
arra utasította. A szíve utasította.
Vigyázni szeretett volna Lexie-re, arra a másik lányra, akit kurvának
hívtam.
Azért, mert rá senki sem vigyázott, kivéve Jokert, akire felnézett. Aki
kivakarta a mocsokból és a tetvekből. Aki mellett olyasvalakinek érezhette
magát, akire nem undorral néztek az emberek, hanem félelemmel.
A fiú haragjának már rég el kellett volna oszlania az évek során, de addig
a napig sosem tudta teljesen levetkőzni magáról, amíg nem találkozott
velem, s hagyta, hogy a gyilkoláson kívül más is értelmet adjon az életének.
Miután szétválasztjuk egymásba merülő lényünket, mondhatnám úgy is,
hogy a kínos másodpercek súlyos teherként nehezednek a vállaimra.
Reményt adok neki ezzel a viselkedésemmel, vagy az elmém legsötétebb
szobájában éppen a vérére szomjazom és bosszút forralok ellene?
 Az első pillanatunktól kezdve nem kellett úgy viselkednünk egymással,
mintha üvegszilánkokon lépkednénk mezítláb. De most?
Némán sétálunk végig a sötét, üres épületen a kijárat felé.
Azonban a szívem nagyot dobban, amikor meglátom a parkolóban a
Harleyt.
A kemény gépezethez sétálok, és ujjaimat végigfuttatom a hideg fémen.
Borzongás rántja görcsbe a gyomromat.
Már nem lehetek az a lány.
Szomorúan elhúzom a kezemet.
– Úgy látom, nyíltan üzensz Troynak, hogy a területére merészkedsz. El
sem rejtetted a motort.
– Nem fogom a hátába szúrni a pengémet, értsd ezt átvitt értelemben.
Szemtől szemben veszem fel vele a harcot érted.
– Az idejét sem tudom annak, hogy mikor ültem rajta utoljára – pillantok
rá.
Cole kikerül, felül szeretett masinájára és beindítja.
Hangos robajjal kel lábai között életre a fenevad.
Sikítása betölti az üres teret, a sivár utcákat.
Bizsereg a bőröm. A szívem ámokfutásba kezd, amikor csibészes
mosolyával felém nyújtja a bukósisakot.
Ereimben forró vérem lávaként áramlik. Feléget. Lángolok tőle.
Izgatottság, öröm és félelem váltakozva futkosnak a gerincemen.
Testemet borzongás rántja görcsbe.
Amíg nem döntök, Troy nem bánthat.
Bízok Cole-ban.
Nem engedné, hogy bajom essen.
Kiveszem a kezéből a sisakot, majd magamra csatolom. Súlya váratlanul
kibillent az egyensúlyomból.
– Jégcsapok fognak lógni a puncimról – mondom nevetve Cole-nak.
Fogsorát villantva elmosolyodik, majd felnevet. Hasizmai beleremegnek
béna viccembe.
Feljebb húzom a szoknyámat, hogy fel tudjak ülni a motorra, azután
olyan szorosan szorítom magamhoz a testét, mintha az életem múlna rajta.
A gépezet hangosan felbőg. Kikanyarodunk a parkolóból és felverjük az
éjszaka békés álmát, ahogy elszáguldunk a beláthatatlan holnap felé.
 Huszonkilencedik fejezet
LETTY
Nyerítés, prüszkölés. Nyerítés, prüszkölés, majd egy velőtrázó nyerítés,
és egy mély hang, amitől összerezzenek.
– Jó reggelt! – kiált be az ablakomon.
Mozdulatlanná dermedek, miközben a szívem hevesen veri a mellemet. A
vérem vérfagyasztó lassúsággal csörgedezik az ereimben.
– Ne játszd az eszed, Hófehérke. Tudom, hogy fent vagy.
Kedves hangjában érezhető szexi mosolya.
Lassan megfordulok a kényelmes, puha ágyon, és hunyorogva kerülöm ki
a nap erőtlen sugarait.
Cole alakját fénypontok táncolják körbe.
Mosoly formálódik az arcomon.
– Neked is jó reggelt – köszöntöm kedvesen.
Édes pillanatomból hangos nyerítés térít vissza.
– Ez egy ló? – kérdezem meglepetten.
– Nem egy, hanem kettő.
– A gyepemen? – pattanok ki az ágyból sebesen. – Te megőrültél? Tele
lesz lócitrommal a kertem! – jelentem ki kétségbeesetten.
– Ne nyafogj már, hanem öltözz.
– Öltözzek? Mégis miért? – Összefonom a melleim előtt a karjaimat, és
unottan tartom álmos szemhéjaimat.
– Születésnapi ajándék.
– Oh, Cole Benett születésnapi ajándékot ad nekem? Mi lett veled?
Elvesztetted a golyóidat útközben?
Cole hangosan felnevet. Igaz, nem látom formás hasát, de biztos vagyok
benne, hogy remegnek az izmai fanyar humoromtól.
– Ha el is hagytam a golyóimat, azok csakis nálad lehetnek, mert ha jól
emlékszem, te markolásztad őket tegnap este.
A piros selyemanyag miatt nem láthatja, de hatalmas mosoly terül szét az
arcomon.
– Úgyhogy könyörögve kérlek, öltözz fel és add vissza nekem őket. Ja, és
hogy ne legyen olyan romantikus a napod, emlékeztetnélek rá, hogy
elfelejtettél meghívni az elsőosztályú bulidra.
 – Miért kell elbasznod már reggel a napomat?
– Csak azért, hogy érezd a törődést, és hogy tudd, a golyóim a gatyámban
vannak.
Kár, hogy nem a kezemben – gondolom magamban.
– Tudod jól, hogy nem szerencsés együtt mutatkoznunk – vallom be
keserűen, tárgyilagos hangon.
– Beszéltem Troyjal.
– Mi? – Óriásira kerekedik a szemem és elrántom a függönyt, hogy Cole
szemébe nézhessek. – És Troy ezt csak úgy megengedte neked?
– Igen, egy feltétellel.
– Mégpedig?
– Nem dughatlak meg. De már mondtam neki, hogy elkésett.
Gyilkos vágyaktól forrósodik a mellkasom. Szemeimben lángnyelvek
vibrálnak. A könnyű anyagot a tenyerembe gyűröm, azt képzelve, hogy
Cole golyói azok.
Gonosz mosollyal az arcomon elengedem a függönyt, ezzel kizárva őt a
szobámból.
Hosszú, mély lélegzetet veszek és átsétálok a konyhába, hogy
megcsináljam a reggeli kávémat.
A konyhapulthoz lépve megtorpanok.
A kávém visszamosolyog rám.
Cole járt idebent…
A kanapé felé vezetem a tekintetem, ahol egy fekete zsák van a fotel
háttámlájára fektetve.
Lassan lépkedek felé, majd egy hirtelen mozdulattal megszabadítom a
tartalmat a fóliától.
Az arcom a szivárvány színeiben pompázhat.
Egy Xéna-jelmez.
Hosszú percekig nézem a harcosnő-álcát, ami nem egy hamisított,
nyomtatott utánzat, hanem egy igazi bőrből készült ruha. Valóságos!
Ujjaimat végigfuttatom finom tapintásán, a legapróbb részletén is.
A mellrészt kemény, nehéz, aranyozott minta díszíti.
A kiegészítők között nem csak karperecek vannak, hanem kard is, és a
kedvenc fegyverem a filmből: a chakram. Xéna karikája, egy indiai
dobófegyver.
A mosolyom az arcomra fagy…
Lovak? Xéna-jelmez?
 Úristen, úristen, úristen! – visítozza a belső hangom.
Nem vagyok már az a kislány, aki titkon mindig is erre vágyott, azonban
ebben a percben mégis úgy érzem magam.
Egy álom válik ezzel valóra, még akkor is, ha nem lehetek valóban Xéna,
csak egy utánzat.
Még szerencse, hogy a hajam hosszú és fekete színű.
– Tetszik?
Megijedek a mély hangtól. Cole nagyon halkan osont be. Mellkasa előtt
összefont karokkal támaszkodik a téglafalnak.
– Igen – bólogatok.
– Van öt perced, hogy elkészülj.
Cole-nak nem kell ezerszer elmondania, úgy, mint Lorennek, hogy egyék
meg a lányok a zöldségeket is, mert egy szempillantás alatt lecsupaszítom
magam előtte.
– És te nem öltözöl be? – Kérdőn és pajkosan felvonom a
szemöldökömet, amikor belebújok a ruhába.
– De, arra gondoltam, ha az erdőbe érünk, felveszem az ágyékkötőmet és
üvöltözni fogok, mint egy őrült, miközben a kidüllesztett mellkasomat
ütögetem. Én vagyok az őserdő hőse.
Hangosan felkacagok a gondolatra, és arra, hogy Cole ezt nem csak
mondta, hanem mutatta is.
– Nagyon szexi lennél – mondom mosolyogva. – Felhúznád a cipzárt? –
kérdezem, és elsétálok előtte az előszobatükörig.
Látnom kell!
A belsőm még mindig tapsikolva visong odabent.
Megállok a tükör előtt, és…
– Hűha! – csúszik ki a számon.
Minden olyan… tökéletes.
A ruha érzékien simul hozzám, kiemelve dús melleimet.
Elrendezem a hajamat, amikor Cole mellém lép.
A tükörben összetalálkozik a tekintetünk.
Szavak nélkül is értem, hogy mit üzen a tekintete. Gyönyörű barna
szemeit nyaldosni kezdik a szenvedély forró lángjai. A pillantása ismét a
csontomra égeti a húsomat. Bizsereg a testem, a mellkasom gyorsabban
emelkedik és süllyed, miközben a szívem ámokfutásba kezd.
– Gyönyörű vagy – suttogja a fülembe, miközben lassan felhúzza a
cipzárt.
 Összerándul a gyomrom, az ágyékom kínzóan sajog, amikor puha ajkai
végigcsókolják a fülem mögötti érzékeny területet.
Szemeimben kielégületlen vágy csillog.
Hosszan és némán figyelem magunkat. Elmémben emlékek sejlenek
fel… az, amikor Troy állandóan a tükör elé állított, hogy megnézzem a
tökéletesen passzoló képmásunkat.
De az a tükör hazudik. Becsap engem, mert ebben a pillanatban érzem
azt, hogy igazat beszél.
Egy rézbőrű, sötéten jóképű, félelmetes tekintetű férfi.
Egy fehér bőrű, finoman és tisztán ívelt női arc.
Tökéletes kontrasztban állnak egymással. Eszményi harmóniájukat a
belső vonásaik alkotják.
Tekintetükben a forrón izzó szerelem és szenvedély tüze még mindig
olyan hevesen lobogtatja lángnyelveit, mint az első találkozásuknál, amikor
megpillantották egymást.
– Indulhatunk? – kérdezi Cole.
– Igen – válaszolom lelkesen.
Sétatempóban hagyjuk magunk mögött a várost.
Furcsa és kérdő szempárok szegeződnek rám, de egyáltalán nem zavar,
mert tudom, hogy egy különös jelenségnek lehetnek a szemtanúi.
– Nem is tudtam, hogy tudsz lovagolni – mondom keserűen Cole-nak.
– Nem tudtam. Az elmúlt egy évben tanultam meg.
Szavai hideg pengét mártanak a szívembe. Amíg én próbáltam
összeszedni a megmaradt életem maradványait és túlélni keserű hiányát, ő
lovagolni tanult…
Hosszú, mély lélegzetet veszek, és mosolyt erőltetek az arcomra.
– Hol tanultál meg?
– Nem mondhatom el.
– Megint a titkok…
– Csakis azért, hogy biztonságban legyenek azok az emberek, akik
fontosak nekem.
Lexie – hasít belém a féltestvérem neve. Arcot nem tudok hozzá
párosítani, de biztos, hogy ez a szépen csengő név gyönyörű arcot rejteget.
Hogy elűzzem a fejem fölül Cole sötét viharát, kihívom egy versenyre.
– És vágtázni is megtanultál, vagy csak lépésekben haladsz? – kérdezem
mosolyogva, majd elsuhanok mellette.
 Alig hallhatóan cseng fülembe Cole nevetésének hangfoszlánya, a paták
dobogása, a suhanó szél, a madarak csivitelése, az erdő néma éneke mellett.
Úgy érzem magam, mint aki belecsöppent az egyik Xéna-epizódba. Még
gyorsabb tempóra kapcsolunk.
Magam mögé tekintek és elmosolyodom, mert Cole alakját homályosan
látom csak.
Előre tekintek, és amint meglátom a napsugarak lágy érintését a víz
felszínén, lelassítom a lovat, aztán amikor az út végéhez érünk, teljesen
megállítom.
Megsimogatom a nyakát, majd leszállok róla.
– Csiga – mondom a vállam felett hátrapillantva, amikor megérkezik
Cole, majd ismét az előttem elterülő vízre vezetem a tekintetem.
Cole hátulról átkarol, és a fülembe suttog: – Az én harcos hercegnőm.
Békés, csendes és fájdalommentes ez a pillanat.
Testünk árnyéka csillogva lebeg a fodrozódó víz tetején.
Karjai szorosan ölelnek. Ajkai finoman csókolnak. Légzése egyenletesen
simogat.
A farka a fenekemhez feszülve, gyengéden lüktet.
Lehunyom a szemem, mellkasom rázkódik, ajkaim megremegnek.
Szomorú, néma, mégis megannyi fájdalmat foglal magába az a
könnycsepp, ami kiszökik a szememből.
Sírok és reszketek a biztonságos karok ölelésében.
– Aznap éjszaka, amikor eljöttél hozzám… azon az estén ő… Nem
árultalak el, Cole. Nem szeretem őt. Sosem tudtalak, és sosem tudnálak
elárulni téged. Amit tett, az erőszak volt… mégis fokozatosan átformál.
Lassan olyanná válok, amilyen ő. Nem bírom tovább. Nem megy.
Megfordulok, és sírva a karjaiba borulok.
– Tudom. – Gyengéden simogatja a hajamat.
Érzem, ahogy megfeszülnek az izmai. A szíve villámsebességgel verdes.
A nyaki ütőere csillapíthatatlan vérszomjjal lüktet.
A saját receptje szerint kevert mérge pusztítja őt belülről.
Karjaim lecsúsznak a derekáról és a határozott, megkeményedett arcára
simulnak.
– Szeretkezz velem, Cole – suttogom az ajkai közé. – Nem tudom, hogy
mit tartogat nekünk a holnap, de a mai nap legyen a miénk.
– Itt? – kérdezi a stég deszkalapjaira tekintve.
 – Igen – mosolygok. – Tudod, remekül megy nekem a mesélés.
Emlékszel, amikor az őserdőben voltunk és megfürödtünk a tóban?
– Emlékszem.
A boldog emlékek elárasztják háborgó elméjét és nyugalmat
erőszakolnak rá.
– Ebben a mesében egy távoli és kietlen pusztaságban vagyunk. Messze a
falvaktól, az emberektől. Egy olyan korban, amikor az emberek
természetesnek tartották az ég alatti szeretkezést.
Cole kibontakozik az ölelésemből, és egy hirtelen mozdulattal áthúzza a
feje felett a pólóját.
Izmos, napbarnított, tetoválásokkal díszített, csodálatos felsőteste
látványát ismét mohón szívom magamba.
Lerúgja a bakancsot, majd letolja a nadrágot és a bokszert.
Térdei lágyan simulnak össze a kemény deszkalapokkal, amikor elém
térdel.
Lapáttenyerei érzéki érintéssel a bokáimra simulnak, majd erotikusan
feljebb és feljebb csúsznak.
Vastag, kérges ujjai beleakaszkodnak a bugyim pántjába és lehúzzák
rólam.
Bizsergek, lángolok.
Testemet kéjesen nyalogatja az iránta érzett szenvedély. Ölem forrón és
vágyakozva lüktet. Mézédes cseppjeim elöntik a szeméremtestemet.
Cole ujjai lágyan simulnak bele forró, selymes hüvelyembe.
Kitölti kínzó ürességem.
Kitölti szívem repedéseit.
A vállába kapaszkodom, amíg ritmusos hullámmozgásban taszít a
gyönyör karjaiba. Hüvelykujja bizsergő csiklómat simogatja.
Teljesen kiürül az elmém, csak mi ketten vagyunk, és az anyaföld.
– Istenem! – Megremegnek a térdeim. Édes borzongás örvénylik a
hasamban, de nem akarok még elélvezni. – Lehetek felül? – kérdezem.
– Igen – válaszolja, és kihúzza nedvességemtől csillogó ujjait.
Cole a hátára fekszik.
Vastag, eres, megdagadt farka végén megcsillan forró vágya.
Négykézláb a lábai közé ereszkedem, és finoman megnyalom vörös
makkját. Testemet szökőárként önti el a gyönyörű kéj.
Ujjaim vastag tövére markolnak, miközben érzékien becsúszik a számba.
 Erotikus nyögés hagyja el az ajkaimat. A kemény hús vadul lüktet a
számban.
Szívom, nyalom, nyelvemmel körberajzolom.
Zihál és nyög. Nem tud betelni velem.
Élvezi, ahogy én is.
Gyönyört akarok nyújtani ennek a hatalmas, gyönyörű testnek.
Gyorsabban, mégis finoman szopom, amikor megállít.
Nem akar elélvezni, ahogy én sem akartam.
Lassan engedem ki a számból, és mosolyogva ízlelem meg
csillapíthatatlan vágyának nedvességét.
Ajkaimat a testére szorítom.
Csókolva, finoman megnyalva haladok feljebb a csodálatos térképen.
Amikor a nyakához érek, elfordítom a fejét, hogy a legédesebb erogén
zónáit csókoljam végig. Közben kínzó lassúsággal ráereszkedem nyálamtól
csillogó farkára.
Egyszerre nyögünk fel, amikor teljesen kitölt engem. A farka lágyan
megrándul bennem.
Csípője nem mozdul. Szorosan magához szorítja nedves, bizsergő, forró
ölemet. Csiklóm a pénisze tövéhez simul. Kéjes nyögés tör fel a torkomból.
Lassan mozogni kezdek. Ujjai a csípőmbe marnak.
Érzem, ahogy az orgazmus perceken belül el fogja árasztani a testemet. A
lelkem és a szívem békéje boldogan lüktet bennem.
– Cole! – sóhajtom, és még gyorsabban mozgatom a csípőmet. Csiklóm
még fürgébben dörzsölődik a bőréhez. Ágyékomat feszítő öröm árasztja el.
– Lassíts – suttogja az ajkaim közé. – Nem akarom, hogy vége legyen, de
ez olyan kibaszott jó… kurvára élvezem.
– Tudom, hogy nem akarod – lihegem –, de nekem is nagyon jó. Ilyen az,
amikor nem csak a testünk érzi a kielégülést. Legalább velem jössz –
nyögöm. – Gyere velem, Cole! – csalogatom, és nem tudom lefékezni
magam. Üldözöm az orgazmusunk gyönyörét. Azt akarom, hogy mind a
kettőnket egyszerre árassza el, mert hiába nem akarjuk, hogy véget érjen,
mégis hajszoljuk a kielégülést. Azt a mélyről jövő érzést, hogy a testünk
elmondja mindazt, amit odabent, a szívünkben érzünk.
Összekapcsolódik a tekintetünk, amikor az izmaim közrefogják a farkát.
Az orgazmus hevesen, mindent felemésztve nyalja végig remegő testünket.
Összeszorított ajkaim közül elfojtott hangfoszlányokat visz hírül az esti
szellő. Cole szemei gyönyörűen csillognak a lemenő napsugarak fényében.
Arcának kemény vonásai ellágyulnak előttem.
Elkapja a tarkómat és a szájára húz. Keményen és durván csókol.
Szenvedélyesen és vadul, mégis gyengéden, szerelemittasan.
Mellkasom gyorsabban emelkedik és süllyed. Forró vérem pezsegve
morajlik az ereimben. A szívem békés otthonra lel, ahol megnyugodhat
végre. Nem akar lázadni, nem akar továbblépni, mert tudja, hogy
megérkezett oda, ahol lennie kell. Ahol mindig is lennie kellett.
Hozzá, az ő szívéhez.
 Harmincadik fejezet
COLE
Ma reggel

– Nem gondolod, hogy a hazugságodért egy kiadós verés járna? –

kérdeztem a motornak támaszkodva.
Troy felém fordult.
A legsötétebb vigyorát villantotta.
Már láttam sok bűnözőt, sorozatgyilkost, szar alakot, de Troy mellett
eltörpült az összes. Létezésük egy aranyos kölyökkutyáéval azonos.
Nem értem, hogy mi vonzza benne az én mocskos kis Hófehérkémet.
– Mondanám, hogy kellemes meglepetés ittléted, de utálom a
meglepetéseket, ajándéknak pedig nem téged kérnélek.
– Kölcsönös az érzés.
– Egyébként milyen hazugságról beszélsz?
– Azt mondtad Lettynek, hogy csak holnap jössz vissza.
– Ó, Letícia! Úgy látom, hogy jövendőbeli nejem nemigen érti még, hogy
mit szabad és mit nem, de egyébként nem mondtam neki, hogy mikor is
jövök vissza, csak azt, hogy eltávozom pár napra.
– Sosem lesz a feleséged! És egyébként is, ne őt büntesd, hanem engem.
– Abban mi örömöm lenne? Nem ölhetlek meg, pedig szívesen
megtenném, de akkor oda is lenne a lánykérés. Kedvesem nem örülne neki,
ha a fejedet szolgálnám fel az egyik vacsoránkon. És különben is, az olyan
pitiáner lépés lenne a részemről, ami kezdőkre vall. Jövendő apósom engem
lát szívesen a lánya oldalán, és nem téged.
– És tudja, hogy mit teszel a lányával?
– Oh, Cole… senkit sem érdekel más nemi élete. Ami a hálószobában
történik, az csakis arra a két emberre tartozik. De úgy látom, hogy előbb
vagy utóbb erről is el kell beszélgetnem neveletlen arámmal. Ne fecsegjen
ki olyanokat, amihez neked semmi közöd.
– Ne legyél ennyire biztos a dolgodban!
– Ugyan miért ne? Nem csak neked mond el a mi kis madárkánk
mindent. Lehet, hogy még egy kicsiny kis része vágyódik utánad, de szép
lassan levedli magáról régi, elnyűtt bőrét. Te is érzed a változást, ugye?
Máskülönben nem lennél itt… Tudod, Cole, kár volt őt elhagyni. Mellettem
az lehet, aki akar. Melletted mi várna rá? Semmit sem tudsz neki adni a
szíveden kívül.
– Addig, amíg Letty nem dönt, nem büntetheted meg. Nem tudom,
milyen ocsmány játékot játszol vele, de félelemmel nem kényszerítheted.
– Ugyan, Cole… én sosem bántottam őt. Megerősítettem. Én az én
módszeremmel harcolok érte, te a tiéddel. De… ám legyen. Nem büntetem,
csak játszom vele. Egy feltétellel – emelte magasba a mutatóujját. – Nem
feküdhetsz le vele! Na, áll az alku? – nyújtotta felém a kezét.
És abban a pillanatban Hófehérke egyik meséje jutott az eszembe…
amikor Herkules kezet fog Hádésszal, az alvilág Istenével.
Csak a valósággal az az egy probléma, hogy én nem vagyok egy
kibaszott Herkules, akit hősnek tartanának az emberek, és bármit is teszek
ezután, a mennyország kapuja csukva marad előttem.
De amíg élve azzal a nővel lehetek, akit szeretek, kurvára nem érdekel,
mi vár rám azután, miután örökre lecsukódik a szemem.
Markáns tenyeremet az övébe fektettem.
– Későn szóltál, már elkéstél azzal, hogy ne dugjam meg, de mivel az
alkunk mostantól érvényes, úgy gondolom, hogy ezt tárgytalannak
tekinthetjük.
Troy arcáról eltűnik győzelemittas mosolya.
Írisze elsötétül, fogait hangosan csikorgatja.
Látom a szemében azokat a gyilkos vágyakat, amelyek az én
tekintetemben is ott bujkálnak.
 Harmincegyedik fejezet
LETTY
– Az istenit ebbe a cipzárba!
Öt perce civakodok egy ártatlan tárggyal, de valószínűleg nem ez a kicsi
fémdarab a felelős a reggeli borongós állapotomért, hanem az egyre
közeledő percek, amelyek fojtó hurokként tekerednek a nyakamra.
Troy ma reggel érkezett vissza, és félóra múlva találkoznom kell vele.
Amíg távol volt, és állandóan Cole közelében lehettem, nem éreztem ezt
a gyomorszűkületet.
Most azonban az összes érző sejtem vigyázzállásban állva várja a rám
lesújtó vihart.
A tegnapi nap után nagyon sok mindent átgondoltam és átértékeltem.
Miután visszavittük a lovakat, Cole hazahozott motorral, majd a hátsó
kertbe kiülve megivott egy-két üveg sört.
Az a pár óra maga volt a földi mennyország. A szeretett férfival az
oldalamon órákig elidőztünk a fűben, miközben a kutyáim hol az én
lábamon aludtak, hol pedig az övén.
Dárius az elején még bizalmatlanságot tanúsított felé, de aztán
feloldódott, és rá sem lehetett ismerni. Sammy, a kis kurvám, amint
meglátta Cole-t, hanyatt vágódott egy kis pocaksimogatásért…
Amikor este kikísértem Cole-t és összetalálkozott Carollal a tekintetünk,
mélyen belém hasított egy kellemetlen érzés.
Mavis megjósolta, hogy mindig is lesz egy Ribi Macy az utcában, de
sajnos a vén boszorkány egyvalamiben tévedett, mert úgy éreztem, hogy
nem Carol az, hanem én. Az utóbbi időben helytelenül cselekedtem.
Egész éjjel csak forgolódtam, mert nem tudtam ezt a gondolatot kiűzni a
fejemből. Reggel, amint kinyílt a szemem, elhatároztam, hogy nem rabolom
tovább senki idejét és nem játszom senki érzelmeivel.
Amikor meghallom, hogy nagy lendülettel valaki betör a házamba,
megkönnyebbülten felsóhajtok.
– Már vártalak. Megspóroltál nekem egy utat, nővérkém. Segítenél
felhúzni?
Loren hangja és nevetése nem simogatja meg a fülemet.
Félelem és vágy édes kettőse árasztja el a testemet.
 A szívem ámokfutásba kezd, amint meghallom ropogni a padlót a
kemény léptek alatt.
Behunyom a szemem és beleharapok az ajkamba.
Forró levegő cirógatja lágyan a nyakszirtemet. Mélyen magamba szívom
Cole férfias illatát.
Vastag ujjait végigfuttatja fedetlen hátamon.
Légzése felgyorsul, ahogy a fémdarabot nem feljebb, hanem lejjebb
csúsztatja, egészen a fenekemig.
Megköszörülöm a torkomat és megszólalok: – Troyjal találkozom.
Cole egy hirtelen mozdulattal átkarolja a hasamat és hátrébb rántja a
csípőmet. Fenekem kemény merevedésének feszül. Felnyögök egyenletes,
lágy lüktetésére. Vágyaim az ő ritmusos érintésével együtt terjednek szét a
testemben.
Forrón és kínzóan bizsergek.
Cole elsimítja a hajamat a nyakamról, miközben mélyen magába szívja a
samponom illatát.
– Gyönyörű Hattyúm – suttogja.
Lassan araszolunk a fal felé, ahol tenyereim nyitott ujjakkal
megkapaszkodnak. Cole szorosan hozzám simulva követi nehézkes
mozdulataimat.
Puha ajkai simogatva siklanak végig a nyakamon, miközben a farka a
vékony anyaggal együtt a farpofáim közé nyomul.
Lüktet, lüktet és lüktet.
Tudom, hogy csak néhány napja történt a nemi erőszak, de a testem és az
elmém is sóvárog együttlétünk gyümölcsére. Vágyai táplálják az én
vágyaimat.
Cole eltávolodik tőlem. Érdes lapáttenyerét a vékony overálom alá
csúsztatja, míg a másik kezét végigfuttatja dús melleimen, lapos hasamon,
forrón lüktető ágyékomon.
Ujjai egyszerre találnak rá legérzékenyebb pontjaimra.
Egyik vastag ujját a fenekembe dugja és gyengéden ki-be csúsztatja,
miközben a másik ujja a csiklómat rajzolja érzékien újra és újra körbe.
Csípőm a fenekembe helyezett ujjával együtt tekereg.
Bőröm forrósodik, testem vonaglik.
Ujja még beljebb csúszik.
Felnyögök a feszítő érzés miatt, miközben keserű ürességemet „siratom”.
Többet akarok.
 Hátrébb tolom a fenekemet, egészen a kemény és forró lüktetésig.
Szívverésem felgyorsul, amikor durván nekem feszül.
Nem elég… még mindig nem.
– Cole! – nyöszörgöm könyörögve a nevét.
– Az én mocskos kis Hófehérkém – mondja vágytól elhomályosult
hangon. Puha bőrömön érzem győztes mosolyát.
Ujjai csábító táncot járnak kívül és belül egyaránt.
Amint az érzéki vágyam felülkerekedik rajtam és átveszi az irányítást a
testemben, Cole ujjainak akadálymentes utat biztosítok, hogy beljebb
jöjjenek.
Gyorsabban tekergek, szenvedélyesen vonaglok. Hangfoszlányaim
erotikus sóhajok.
Fellángolok, amikor az orgazmus gyönyöre megrázza a testemet és
kéjesen végignyalja a bőrömet.
Zihálok és nyögök. A fehérneműm ragacsos testnedvemtől csöpög.
Amíg az orgazmus némán csapong az ölemben, Cole kiélvezi testem édes
melegségét, elragadó örömét.
Azonban nem sokáig gyönyörködhetek ebben a kellemes viharban, mert
az ujjai olyan gyorsan hagynak magamra, ahogy rám találtak.
Hideg távolságtartással, egyetlen mozdulattal felhúzza a cipzárt.
Jeges borzongás rántja görcsbe egyébként is összeszűkült gyomromat.
Nem tudok belenézni a szemeibe… nem megy…
Félek, hogy olyat látnék benne, ami totálisan összetörne.
Mély levegőt veszek, majd hosszan kifújom.
Nyugalmat erőszakolok lázadozó szívemre és háborgó gondolataimra.
Felegyenesedek és lesimítom az apró gyűrődéseket az overálomon. Drága
egy darab, mellesleg Troytól kaptam ajándékba, csak eddig egyszer sem
viseltem.
Ma úgy döntöttem, hogy ezzel a kedvére tehetek.
Szembefordulok Cole-lal, és a torkomon akad az összes szó. Ajkaimra
forr a begyakorolt szövegem.
Nem mérgesen, hanem csodálattal vezeti végig rajtam vágytól csillogó
tekintetét, majd tesz felém egy lépést.
Két tenyerébe simítja meglepődött, kipirult arcomat, majd az ajkait az
ajkaimra tapasztja. Mélyen, tolakodva és követelve merül el bennem a
nyelve.
 Ajkaim megduzzadva lüktetnek a hosszú, néma, ám annál beszédesebb
érintkezésünktől.
Mind a ketten halványan elmosolyodunk, amikor szétválasztjuk
egymásba kapaszkodó lényünket.
– A szomszédunk üdvözöl téged – mondja mosolyogva.
– Szomszédunk? – kérdezek vissza megdöbbent arckifejezéssel. Az egyik
szemöldököm gyanúsan feljebb kúszik a homlokomon.
– Carol.
– Nem érdekel, hogy kivel dugsz – mondom a legtöbb közönnyel átitatott
szavakat, miközben kitépem a testemet Cole karmai közül és azt kívánom,
hogy ne legyen merevedése, vagy kenje össze Carol csiklóját is azzal a
krémmel, amivel az enyémet.
Azt írta a papír, hogy vágyfokozó… Cole még szebb gyönyörben akart
részesíteni, ami kizárólag külsőleg alkalmazható.
Nos, abból a krémből került a péniszére, a hüvelyembe, és úgy égtek a
nemi szerveink, mintha egy tubus csípős krémmel kentek volna minket
össze.
A vágyaim nem fokozódtak, hanem eliszkoltak.
– Nem? – vonja fel kérdőn egyik ívelt szemöldökét.
– Ez egy aprócska bosszú akar lenni, amiért Troyhoz készülődöm?
– Talán…
– Legalább nem hazudsz, de szívesen emlékeztetlek arra, hogy miért
megyek egy másik férfihoz, és nem maradok itt veled.
– Nem miatta jöttem, hanem a másik barátod miatt.
Szemei virágnyelven szidalmaznak, amikor összefonja mellkasa előtt a
karjait. Mintha szándékosan akarna kellemetlenséget okozni…
– Colton?
Miközben felém sétál, kihúz egy papírt a farzsebéből.
– Igen, Colton Riggs, aki Bostonból helyeztette magát át ide. Onnan, ahol
tripla annyit keresett, mint most.
– Lehet, csak megunta a nagyvárosi életet és nyugalomra vágyott.
– És aki egy évig udvarolt neked úgy, hogy nem vitt ágyba?
– Colton egy rendes fickó.
– Csak annyit kérek, hogy beszélj neki róla. Lehet, hogy valóban egy
semmiség, de az is lehet, hogy…
– Ő akar az életemre törni.
– Igen.
 Elveszem Cole-tól a papírt.
Ebben a néhány napban meg is feledkeztem róla, hogy nem
Disneylandben vagyok, hanem a való világban, ahol úgy vadásznak rám,
mint egy állatra.
De ezt a fenyegetést Cole hozta magával… Jokernek igaza volt, amikor
azt mondta, ha bajom esik, akkor átvitt értelemben az előttem álló férfi
fogja meghúzni a ravaszt.
– És azt is üzenném Troynak, hogy ne szaglásszon utánam.
– Honnan veszed, hogy ezt teszi? – kérdezem, majd belekortyolok a rég
elkészített kávémba.
Cole a hűtőre pillant. Jobban mondva inkább a fagyasztó részére.
A szívem ámokfutásba kezd.
Bumm. Bumm. Bumm.
A torkom összeszorul, ezért a kávé a számban keringőzik. Nem tudom
lenyelni.
Megfogom a mélyhűtő ajtaját és lassan kinyitom, majd az ujjaim az egyik
fiókjába kapaszkodnak.
A levegő rideg és vérfagyasztó. Adrenalin és pánik önti el a testemet,
ahogy kihúzom a rekeszt.
A bögrét a földre ejtem. Hangos csattanással töri meg a közénk telepedő
csendet.
A porcelán apró darabokra törik. A tejeskávém csúnyán a bútorokra
fröccsen.
Maró érzés kaparja a torkomat.
A gyomrom összerándul, és ellépve a hűtőtől a mosogatóba köpöm a
kávét.
– Te megőrültél? – kérdezem, miközben a nyálammal keveredett reggeli
italom hetykén lógatja lábát a levegőben.
A gyomrom teljesen kiürül. Gyorsan megnyitom a csapot, hogy
leöblítsem a bűzös tartalmat. Félek, hogy ismét elhánynám magam.
Rémképek villannak fel előttem, ahogy felidézem a fiókban tárolt
levágott fejet.
Brent.
A vér, a kilátszó csont, az inak, a néma ajkak, és a kifejezéstelen tekintet.
– Takarítsd azt el onnan, mire hazajövök, és ha kérhetem, ne pakold tele
levágott fejekkel a házamat! – förmedek dühösen Cole-ra.
Az addig érzett felhőtlen pillanataim ezer apró szemre bomlanak.
 A testem vadul reszket, miközben az elmémben félelem és kétely vet
melegágyat magának.
Cole kifejezéstelen tekintettel, érzelemmentes arccal követi a
mozdulataimat.
Óvatosan ellépek mellette, és amikor észreveszem, hogy megérkezett
értem Troy, mázsás súly esik le a szívemről.
Gyorsan felkapom a táskámat, és búcsú nélkül hagyom magam mögött
Cole-t.
Amíg az autó felé tartok, két mentolos cukorkát dobok a számba és
mosolyt erőltetek az arcomra, amikor beszállok.
Azonban Troy arcát látva megfagy ereimben a vér, az élet kifut belőlem,
és a gyomrom még kisebbre zsugorodik.
Mi történhetett?
A sofőr gázt ad, az abroncsok csikorgó hanggal felsírnak, azonban ebben
a pillanatban sem érzem biztonságban magam.
Troy komoly arccal méri végig sápadt, remegő testemet, majd érdeklődés
hiányában elkapja rólam a tekintetét és az ablakon mered kifelé.
A siralmas másodpercek fogságában határozott hanggal töröm meg a
csendet.
– Cole adta nekem ezt a papírt – nyújtom át neki.
Troy lassan letekint a remegő papírlapra. Hosszan és némán figyeli, majd
a legfinomabb mozdulattal veszi el tőlem.
Tekintetét végigfuttatja a dokumentumon, majd szépen összehajtja és
visszaadja.
Felfoghatatlan, hogy ez a férfi milyen érzéki kifinomultsággal képes
uralkodni az érzelmein és a testén.
Tekintélyt, erőt sugároz, félelmet kelt a testtartása és a némasága.
Az, hogy csendben van, nem azt jelenti, hogy nem is figyel, vagy azt,
hogy ne tudna olyan dolgokat, amivel bajba sodortam magam.
Addig, amíg meg nem érkezünk a klubhoz, egyikünk sem szakítja meg a
szemkontaktust.
Amikor a sofőr kinyitja az ajtót, Troy száll ki elsőnek, majd felkínálja
nekem hatalmas kezét.
Ujjaim lágyan simulnak bele a fagyos tenyérbe.
Halkan kifújom visszatartott lélegzetemet. Valamelyest megnyugszik a
testem. A remegésem csillapodik, a szívverésem szépen lelassul. A
szabálytalan légzésem egyenletessé válik, és a gyomrom sem akarja kitenni
megmaradt tartalmát. Egyedül csapongó gondolataimra kell nyugalmat
erőszakolnom, mert ez a némaság sokkal rosszabb, mintha kiabálna velem.
Sosem jelent jót a hallgatás.
De tőle nem is várhatnék mást, mert ő sosem kiabál, és sosem mutatja ki,
ha dühös. Mesterien elrejti az érzelmeit mások elől.
A némasága miatt pedig sosem tudhatod, hogy mire készül, hogy mi jár a
fejében, hogy milyen ocsmány terveket szövöget.
Éppen ellenem.
Összeszorul a torkom.
Tenyere a derekamra simul, amikor elindulunk a hátsó bejárathoz.
Szorosan mellém áll, így araszolunk beljebb.
A nehézkes fémajtó kitárul előttünk.
Egy pillanatra behunyom a szemem, amint belépünk a sötét folyosóra.
Utunkat távoli fénypontok mutatják.
A tűsarkú cipőm kopogása vérfagyasztó hanggal csapódik vissza a sivár,
szürke falakról a koponyámba.
A combjaimra mázsás súly telepszik, amikor két emeletet fel kell
lépcsőznünk. Troy hosszú, izmos lábai könnyedén ívelik át ezt az akadályt.
Sűrűn, mélyeket lélegzem és megkönnyebbülve felsóhajtok, amikor
felérünk a személyes birodalmába.
Viszont ahogy belépek, a lábaimat mintha betonba öntenék. Egy árva
lépést sem tudok megtenni.
Troy elsétál mellettem a bárszekrényig.
– Nem gondolkoztál még el azon, hogy mindvégig a tenyeredből etetted a
farkast?
– Mire célzol ezzel?
– Arra, drága, Letícia, hogy nem nézném ki Coltonból, hogy embereket
fejezne le. Még egy kölyökmacskát sem tudna megfojtani. Az ellen sem
szólalt fel, amikor lecsaptalak a kezéről. Ez persze nem azt jelenti, hogy
nem fogok utánanézetni, mert számomra első a biztonságod, de olyan
érzésem van, mintha Cole másra akarná terelni a gyanút. Pedig az
elmondottak alapján a lefejezés, mondhatjuk úgy is, hogy az ő védjegye. Az
apja, majd a barátod, akit ajándékba küldtek neked, és tegnap éjszaka eltűnt
két emberem. Az egyiknek csak egy bizonyos testrésze került elő. Csinos
nászajándék – mondja, és az asztalhoz lépve megfordítja a dobozt. Egy
levágott fej esik ki belőle, és a lábam elé gurul.
Hátrébb lépek, majd a szám elé rántom a kezem.
 Nászajándék?
Most jut el a tudatomig, hogy mit mondott Troy.
A szívem gyorsabban dobog, mint egy elszabadult gyorsvonat.
Fénypontok táncolják körbe Troy alakját.
Szédülök.
Összemosódnak a tárgyak körvonalai, majd sötétség telepszik rám.
El fogok ájulni.
Lélegezz.
Lélegezz.
Lélegezz.
– Letícia! – Troy aggódva kapja el elernyedt testemet.
Szorosan a mellkasához szorítja a fejemet.
Szerencsére nem ájulok el.
– Nem tudom – suttogom. – Sehogy nem áll össze a kép vele
kapcsolatban. Mi oka lett volna évekig erre a macska-egér játékra?
Bármikor meg tudta volna ölni Jokert. Bármikor átvehette volna a hatalmat.
Mire kellek én neki? – kérdezem, és kibontakozom Troy öleléséből.
– Mit kaphat meg akkor, ha te az övé leszel?
– Fogalmam sincs! Nekem nincs semmim!
– Ha valóban Joker lánya vagy, és valóban az vagy, mert a testvéreid és
közted kevés a hasonlóság… apádról már nem is beszélve. Szerinted mi
illet téged abból a szervezetből, amit Joker évekig üzemeltetett?
– Mocskos pénz.
– Szerintem is. Ki örökölné meg mindazt? Joker okos ember, Letícia.
Nem hinném, hogy a nehezen megszerzett vagyonát csak úgy odaadná az
utódjának, hacsak az a valaki nem veszi el a lányát is. Gondolj bele.
Mindent meg tudott szervezni. Tudott mindenről és mindenkiről.
Kapcsolatai maradhattak, akiken keresztül újra felépül.
Nem tudom… annyira hihetetlen – és mégsem.
Ő lenne az? Ő minden csapás forrása?
A fejek… a tettek…
Mindig akkor tért vissza és akkor távozott, amikor hasznára váltak a
cselekmények.
Troynak igaza lenne?
Ha igen… fogalmam sincs, hogy mit tegyek. És hogyan deríthetném ki?

– Egyszer feleségül veszlek, Letícia.

 – Mert egy senki voltam, és valaki akartam lenni az életben.

Sokan láttak, de kevesen tudták, hogy ki is vagyok én valójában. Sosem

akartak komolyabban megismerni. Sosem akartak többet tőlem, mint
amennyit elvehettek belőlem. Talán hallottál már rólam, talán már kialakult
egy kép a fejedben, de mielőtt bármit is mondasz, ismerj meg!
Elfordulok Troytól, és az ujjaimat végigfuttatom az üvegfalon, az arcom
képmása mentén.
Figyelem a kábult embersereget, akik ebben a pillanatban
problémamentesen buliznak a hangos zenére.
És akkor meglátok egy arcot, egy ismerős arcot a tömegben, aki
természetes könnyedséggel fellép a lépcsőre, miközben megawattos
mosollyal fog kezet Troy embereivel.
A szívverésem felgyorsul. Elmém kiürül. A tompított zaj a pulzusommal
együtt lüktet, miközben figyelem, ahogy felénk közeledik.
Ajkaim megremegnek, testemet félelem önti el. Halálfélelem.
Colton.
Amikor az üvegben összetalálkozik Troyjal a tekintetünk, könnybe lábad
a szemem.
A leggonoszabb vigyorral vicsorog rám.
Sötét arca felém közelít. Megmarkolom a nyakamban lógó keresztet,
amikor megérzem a testét a testemen.
Behunyom a szemem.
Ismerős…
Ez a gonosz mosoly, a sötéten csillogó tekintet.
Tényleg olyan, mintha maga az ördög állna itt személyesen.
És akkor előbukkan egy emlék… élesen bevillan annak a napnak a képe,
amikor először találkoztam vele a temetőben.
Éppen Joker sírjától indultunk haza. Egy fa törzse mögül előlépett egy
fiú. Idősebb volt nálam. Fekete szabadidőnadrágot és egy fekete kapucnis
pulóvert viselt.
Arca kegyetlen, meggyötört, tekintete elveszett.
Nem látom benne azt a férfit, aki ebben a pillanatban mögöttem áll. Csak
a vérfagyasztó mosolyát… ugyanezzel a gyilkos tekintettel, démoni
vigyorral mért végig.
Akkor azt hittem, csak egy drogos, aki a temetőbe ment belőni magát.
Hosszan elidőzött rajta a tekintetem, de vállrándítva továbbmentem.
 Több nyugtató volt a szervezetemben, mint amennyi megengedett lett
volna. Azokban a napokban anya tömött vele, mert csak akkor nem
ébredtem sírva a lázálomból.
Azonban az az arc, az a tekintet, az a mosoly most újra itt van.
Lassan megfordulok és kinyitom a szemem.
– Te vagy az – suttogom. – Te üldözöd Jokert.
– Végre rájöttél, Letícia.
S ebben a helyzetben mit tesz az ember?
Elmenekül? Könyörög? Megalázkodik? Magyarázatot követel?
Nem!
Pofonnal sújtja a sátán fiát.
– Megölted Brentet, a barátomat! Ártatlan volt! – sziszegem
összeszorított fogakkal.
A pofontól megfeszülnek az izmai, azonban ocsmány mosolya egy
pillanatra sem fagy le az arcáról.
– Ó, Brent. Ajándékba küldtem neked. Hát nem örültél az ajándékomnak,
Letícia?
– Miért?
– Mert akartam, mert ahhoz volt kedvem, mert tönkre akartalak tenni
téged. Mert mindvégig te voltál a kulcs Jokerhez. Csak az a legviccesebb az
egészben, hogy amíg te sirattad, ő mindvégig leszart téged. Ha Cole nem
lenne, te már nem itt lennél, hanem egy másik országban láncokon. Vagy az
én szobámban láncokon. Jól áll neked a lánc. Megtör, alázatra kényszerít.
Élveztem a szenvedésed minden gyötrelmes percét. Végignéztem, ahogy
patkányok másszák a testedet, ahogy bogarak költöznek a hajadba.
Hallottalak sírni, láttalak patkányok ürülékében feküdni. Végighallgattam
az ostoba meséidet, amit magadnak énekeltél. Éreztem a szenvedésedet, a
kétségbeesésedet, a küzdelmedet. Kurvára felállt tőle a farkam. Olyan
könnyen, olyan gyorsan meg tudtalak volna törni, ha Cole nem avatkozik
közbe. Kibaszott valóság volt minden, és magamban jót mosolyogtam az
utóbbi időben azon, hogy ismét mesékkel nyugtatod szánalmas elmédet.
Felvetődött bennem is, hogy az ellenségek egymásba szeretnek…
Komolyan gondolkoztam azon, hogy feleségül veszlek, de aztán arra
jutottam, hogy nincs annyi könnycsepped, amit elszenvednél mellettem.
– Beteg fasz vagy!
– Élvezted. Élvezted, amit tettem veled.
– És most mit vársz tőlem? Nem tudom, hol van Joker!
 – Azt, hogy végre abbahagyd a hazudozást, Letícia!
– Nem hazudtam neked!
Csatt.
Troy ököllel esik neki az arcomnak. Csontjaim felsírnak a hatalmas
ütéstől, amit elszenvedek általa.
Elvesztem az egyensúlyomat, az ostoba cipő sarka elakad a szőnyegben,
a fejem a kemény márványasztal sarkába csapódik.
Elviselhetetlen fájdalom söpör végig a testemen. Tenyeremet a lüktető
pontra szorítom.
Skarlátvörös melegség csörgedezik az ujjaim közé.
Erőtlenül összecsuklom.
– Tudom, hogy mindvégig kapcsolatban voltál Cole-lal. Azt hittétek,
hogy kicselezhettek engem? Pocsék színész vagy, Letícia. Tetszett a
próbálkozásod, és szórakoztatott is, de nem tudtál átverni. Tudom, hogy
csak azért nem feküdtél le Coltonnal, mert nem akartad megcsalni Cole-t.
Tudom, hogy nekem csak azért engedted meg, hogy seggbe basszalak, mert
abba a hitbe ringattad az elmédet, hogy azzal megmentheted őt, az apádat és
magadat. Tudom, hogy megerőszakoltalak, mert te a szíved mélyén nem
akartad, a tested tiltakozott ellene. És tudod, hogy honnan tudom mindezt?
Mert nem egyszer át kellett nekem is élnem! Éreztem a fájdalmadat az
összes ütésnél, az összes büntetésnél. Éreztem a fájdalmadat és a
szenvedésedet, amikor a farkamat a szűk, száraz lyukadba nyomtam. De
tudod mit, Letícia? Én élveztem, kurvára élveztem, hogy fájdalmat okozok
neked. Élveztem, hogy megerőszakolhattam a testedet, és vele együtt a
szerelmes lelkedet.
– Nem… nem tudom, miről beszélsz – hebegem érzéketlen nyelvemmel.
Mi történik velem?
Szemeim előtt sűrű, homályos masszába folyik össze a külvilág.
– Nem? Tudod jól, hogy mi jár a hazugságért. Gyűlölöm, ha hazudnak
nekem.
– Én…
– Ne hazudj! – ordít az arcomba. – A temető, a sír, a virág. Azt hitted,
nem vettem észre, hogy nem csak te hagysz Brent sírján fehér kálát? Azt
hitted, hogy nem figyeltetem a sírt? Tudom, hogy nem Cole tette oda őket,
de azzal neked üzent, és te visszaüzentél neki. Mielőtt elmentél volna Mavis
temetésére, ellátogattál Brent sírjához. Ott vártak rád a virágok. Felvetted,
magadhoz ölelted, és áthelyezted őket a sír tetejéről a vázába.
 „Két vágy, de egy család.”
Hallom Troy szavait, de nem tudok tiltakozni ellenük, és nem is akarok
tovább hazudni. Elfáradtam. Nagyon örülnék annak, ha ez az egész most
már tényleg véget érne.
Az állandó kétségek, tudatlanság, menekülés és félelem felemésztett.
Lehunyom a szemem.
Puha szellőn szárnyal az elmém, miközben a vérzés nem akar csillapodni.
Érzem, ahogy szép lassan lecsordogál az arcomon a ragacsos, skarlátvörös
folyadék.
Vajon Cole is átengedte magát ezekben a pillanatokban a halálnak?
Elfogadta a véget? Nem küzdött a csókja ellen?
Hogyan tudta oly’ sokszor kicselezni azt a lényt, aki előbb vagy utóbb
eljön mindenkiért?
Talán még nem szerepelt a listáján, talán azért tartotta őt életben, hogy
most megbüntesse.
Az elvett életekért elvesz tőle engem.
Mocskos kis Hófehérke.
Oh, Cole! Ez a mese nem szép, nem édes, és nem is kellemes.
Sötét, hideg és félelmetes.
A mesékben mindig a jók győzedelmeskednek, de Troy megmutatta,
hogy milyen is az, amikor egy igazi gonosz lélek ölel a keblére… És van
egy olyan megérzésem, hogy ez a történet könnyekkel, vérrel, halállal ér
véget. A jók most elbuknak.
Tudom, hogy nem kényszerítettél erre.
Az én döntésem volt, hogy megmentem az apámat és téged. Nem
utolsósorban a szerelmünket.
Azonban ebben a pillanatban, miközben a hangok tompán, érzéketlenül
folynak végig rajtam, meg kell barátkoznom azzal a tudattal, hogy semmi
sem biztosítja a mi Boldogan élünk, amíg… befejezésünket.
Viszont ami örömmel tölt el, az az, hogy téged megmentettelek. Örökké,
és még azon túl is szeretni foglak.
Tudom, hogy hányinger fojtogatott, tudom, hogy befogtam az orromat,
de annyira sajnálom, hogy nem öleltél át. Annyira sajnálom, hogy nem
tudtam rajtad segíteni, mert csak egy elkényeztetett, pöttyös szoknyás
kislány voltam.
Sokat gondolkoztam azóta, amióta elmondtad, hogy figyeltél engem…
 Miután megölted az apádat, felkereshettél volna. Örültem volna, ha a
barátom leszel; örültem volna, ha egy olyan gyerekkori életet élhettünk
volna együtt, amire mindig is vágytál. Addig tömtelek volna fagyival, amíg
meg nem undorodsz tőle. Örültem volna annak, ha egymással veszítjük el a
szüzességünket. Annyira sajnálom, amit át kellett élned. Elképzelésem
sincs, hogy mit élhettél át akkor, amikor egy negyvenéves kurva hozzád
nyúlt. Annyira sajnálom, hogy Joker évekre távol tartott tőlem.
Viszont örülök annak, hogy megismerted a nővéremet és vele voltál
azokban az időkben. Megismerném. Talán azért, mert a halál szélén érzem
magam… De őszintén mondom, hogy biztos lenne miről beszélgetnünk, és
talán tényleg van bennünk annyi közös vonás, hogy jó testvérek legyünk.
Lehet, hogy olyan jó kapcsolatot tudnék vele ápolni, mint Lorennel, az én
angyalommal. A szőke hajú, vidám, gyönyörű nővéremmel.
És tudod, minek örülnék még a legjobban? Ha betartanád az ígéretedet,
amit fagyizás közben mondtál…
Szeretnék a feleséged lenni.
Azonban fogalmam sincs, hogy ezt a fejsérülést most túlélem-e.
Azok a pofonok, amiket akkor kaptam, amikor Patkányék elraboltak, és
azok az ütések, amelyekkel Troy büntetett, simogatások voltak ehhez
képest.
Meg akarom neked ígérni, hogy túlélem és tovább küzdök értünk, de nem
megy…
Fogalmam sincs, hogy mi következik ezután.
Félek, Cole. Annyira félek.
Élni akarok, és szeretni.
Újra és újra megcsókolni téged. Újra és újra a mellkasodra feküdni, és a
szíved lassú, békés dobogását hallgatni. Újra és újra az erős karjaid között
vigasztalódni.
De Troy erős… és a bosszúszomja nem csillapodik.
Azt hisszük, ha becsukjuk az ablakokat, leengedjük a redőnyöket és
bezárjuk az ajtót, kint tarthatjuk a szörnyeteget. De mi van akkor, ha bezárul
az ajtó és magadra maradsz, egyedül a szörnnyel?
Mert vannak olyan esetek – sok eset –, amikor a szörny nem házon kívül
tartózkodik, hanem bent, a falak között rejtőzködik.
– Varrd össze! – süvít Troy hangja a levegőbe. – Még nem végeztem
vele.
 – Azt ígérted, hogy nem fog bántódása esni. Én ebben nem akarok részt
venni.
– Fogd be a pofád, ha nem akarod te is úgy végezni. Több pénzt kaptál,
mint amennyit kívánhatnál. A legjobb kurvák szopták felváltva a farkadat,
miután a mi drága Letíciánk becsukta az orrod előtt az ajtót. Úgyhogy ne
nyafogj, és ne gyere nekem azzal, hogy nem akarsz ennél jobban
belekeveredni. Tudtad, hogy miért kell nekem.
Meleg kezek óvatosan forgatják a fejem, miközben a sérülés területét
vizsgálják.
– Ja! És mielőtt az eszedbe jutna, megtiltom, hogy adj neki
fájdalomcsillapítót. Érezze az utolsó tűszúrást is, érezze, ahogy a cérna
összehúzza a bőrét! Érezze a fájdalmat! Attól, hogy csukva tartod a
szemeidet, tudom, hogy hallasz. Ez, amit Colton tesz veled, nem tartozik
bele a büntetésedbe, amiért hazudtál nekem. És még mielőtt megkérdeznéd,
hogy miről, válaszolok neked: mindenről. Azt a büntetést én fogom kiróni a
testedre, és amint a végére értünk, azt fogod kívánni, bárcsak sose fogantál
volna meg.
Érzem a talaj rezgéséből, ahogy Troy sietős léptekkel elhagyja a szobát.
Nehezen ugyan, de kinyitom a szemem és Coltonra pillantok, aki
előkészül a tátongó lyuk fertőtlenítésére, majd összevarrására a fejemen.
A tű hegye megcsillan az erős fénysávban, mely utat tör magának a feje
felett. Némán és üresen figyelem.
Amikor összetalálkozik a tekintetünk, az ő szemében sem látok mást,
csak végtelen sajnálkozást.
Ő is egy szép külső mögé bújt szörnyeteg, akárcsak Troy.
Némán tátogok.
A nyelvem döglötten hever a számban. Az ajkaim zsibbadtak, mégis
szavakat formálnak, azonban a hangszálaim nem engedelmeskednek: –
Kérlek – tátogom. – Segíts.
Colton az egyik kezével megmarkolja a fejemet és enyhén oldalra
fordítja. Csak úgy, hidegvérrel, figyelmeztetés nélkül belém mártja a tűt.
– Sajnálom – suttogja, miközben újra és újra átszakítja a hideg fémmel a
bőrömet.
A szívverésem és a légzésem felgyorsul a pusztító fájdalomtól. Melleim
közt ragacsos izzadság csörgedezik.
Elviselhetetlen lüktetés tompítja el a külvilágot…
 – Visszajövök érted. – Cole mély hangja érzéki puhasággal lebeg a
fájdalom forró vermében.
A mi történetünk sosem csak egy szegény fiúról, egy vadóc lányról, a
szerelmük kibontakozásáról, annak valós küzdelmeiről szólt… hanem arról,
hogy mi mindent vagyunk képesek megtenni érte, jót és rosszat egyaránt.
Ezek voltunk, vagyunk és leszünk, mert:
Együtt győzünk, együtt veszítünk.
Eggyé váltunk.
Egyek vagyunk.
Romlottak és mocskosak.
Szabadok és foglyok.
Föld és ég.
Tűz és víz.
Mi vagyunk a kezdet és a vég.
Áttörhetetlen a kötelékünk páncélzata.
Ha rám lőnek, olyan, mintha rá lőnének.
Ha rá lőnek, olyan, mintha rám lőnének.
Együtt élünk és együtt halunk.
A kérdés már csak az, hogy mikor?
Éles hangfoszlány nyitja fel csukott szemeimet.
Troy beviharzik a szobába és a tenyerében meglátom a kést, melynek
tökéletes pengéje megcsillan az erős fényben.
A szívem ámokfutásba kezd.
Bumm, bumm, bumm.
A szemem hatalmasra kerekedik, és ez az apró mozdulat rám szabadítja a
fájdalom ezer arcát.
A fejemben elviselhetetlen pörölycsapások lüktetnek.
Fáj, nagyon fáj…
Nem tudok védekezni ellene, bármire is készüljön…
Könnybe lábad a szemem. A forró, csillogó cseppek szomorúan folynak
végig érzékeny bőrömön.
Troy ördögi mosolyával megáll fölöttem, élvezi a szenvedésem minden
gyötrelmes másodpercét.
Tetszik neki a félelem, amely sötétkék íriszemben bujkál. Tetszik neki,
hogy nem tudom megvédeni magam. Olyan gyengének érzem a testemet.
Az agyamat tompának.
Miután Colton végez, Troy közelebb lép hozzám.
 Tartja a szemkontaktust, amikor a melleim közé csúsztatja hideg
pengéjét.
Vadul reszketek.
– Ruhában nehéz lenne megbüntetnem téged – mondja vigyorogva.
Szemében eddig sosem látott gonoszság, kéj, és beteg elméjének sötétsége
izzik.
Most látom először őszintén csillogni azokat a gyönyörű kék szemeket…
akkor, amikor a pengével úgy vágja szét az overálomat, hogy végighúzza
puha bőrömön is. A mellemtől egészen a szeméremdombomig
hajszálvékony vágást ejt rajtam.
A vérzés semmiség, az érzés égető. A fejemben vadul tomboló vihar
mellett elenyésző.
– Drága ruhába bújtatott olcsó lotyó – fröcsögi az arcomba.
Állom a tekintetét, ocsmány szavainak sértését, mert tudom, hogy
mindent csakis azért tettem, hogy megszabadítsam ettől a rohadéktól a
világot.
Azonban a tervek kudarcba fulladtak.
A törvény… bassza meg a törvény!
Nem mellettünk állt… hiába indítottunk Troy ellen eljárást…
Amikor elkezdődött a játszma, nem akartam, hogy Cole megölje… azt
akartam, hogy a börtön rácsai között töltse hitvány létének összes percét.
Azonban most azt kívánom, bárcsak megölte volna.
– Troy! – Colton felszólal. – Hagyd ezt abba! Nem bírom tovább nézni!
Mind a ketten Colton felé vezetjük a tekintetünket.
Elsápadt és hányinger fojtogatja, ahogy végignéz immár fedetlen
testemen.
Szerencsére a bugyi és a melltartó eltakarja fontosabb testrészeimet.
– Jó, akkor ne nézd! – érkezik Troy szájából a válasz, és egy éles
mozdulattal Colton szemébe döfi a kést.
Velőtrázó kiáltás szakad fel Colton torkából. Kezeivel a szeméhez nyúl,
amikor Troy megragadja a nyakát.
A szerencsétlenül küzdő testet könnyedén lenyomja a földre.
Colton feje az én fejemtől pár centiméterre csapódik le. Arca vörösödik a
fojtogatástól. Tehetetlenül kapálódzik.
Erőtlen próbálkozásaival Troyból előhívja igazi énjét, ugyanis az egész
testsúlyával ránehezedik Colton mellkasára. Izmos lábai satuként szorítják
le áldozata kezeit.
 Az összes létező izma egyetlen izomcsomóvá görcsösül, ahogy a kést
még mélyebbre nyomja, és tökéletes ívben körbevezeti Colton
szemüregében.
A vérfagyasztó, öblös kiáltás csapdába esve lüktet a koponyámban.
Colton ordítása a csontjaim között ragad.
Az egész testem reszketni kezd ettől a mindent felemésztő félelemtől.
Azonban nem tudom elkapni róluk a tekintetem. Végignézem, ahogy a
kocsonyás anyag vérrel keveredve lefolyik vörös parázsként izzó bőrén.
Úristen! – mondja a belső hangom, miközben azt kívánja, bárcsak halott
lennék.
Mi vár rám, ha kettesben maradok vele?
 Harminckettedik fejezet
LETTY
Az arcom nem csak azon a ponton hasogat, ahol Colton összevarrta,
hanem az egész fejemben irtózatos és elviselhetetlen kín lüktet.
A fájdalom ezer tépőfoga ébreszt. Égő gyötrelemmel harapdálja az
ágyékom. Egy kemény, hideg tárgy csapódik neki újra és újra a
szeméremtestemnek. Az ajkaim vékony, érzékeny bőre szétreped. A
csontomba erős fájdalom sugárzik, amikor a kínzóeszköz ostromlása
sorozatosan durván rátámad a testrészemre.
Meleg és nedves folyadék folyik végig csiklandozva a combom belső
felén.
A nyakamon érzem, a fülemben hallom Troy élvezettel teli zihálását.
Élvezi, hogy ismét fájdalmat okozhat nekem. Hogy újra meggyalázhatja a
testemet.
Az orromat megtölti egy kellemes és ismerős szag, ami megnyugtatja az
elmémet.
Fenyő.
Az otthununk édes illata.
Troy szaggatott légzése elhomályosul az erdő élettel teli hangfoszlányai
mellett. A békák véget nem érő vartyogása, a baglyok heves kuvikolása
eszembe juttatja a szép és távoli emlékeket.
Azokat az éjszakákat, amikor Cole-lal az ágyban összebújva hallgattuk
őket.
Cole mindig megjósolta, hogy az éhes ragadozók mikor indulnak el esti
portyájukra, és azt is pontosan tudta, hogy mikor csapnak le a
zsákmányukra.
Igaz, az ajkaim nem mozdulnak, de képzeletben elmosolyodom.
Majd egy erős, váratlan ütés visszarángat a keserédes jelenbe. Megremeg
a testem.
Sűrűn pislogok, mielőtt sikerül kinyitni a szemeimet.
Pillantásom összetalálkozik Troy gonosz, boldogságban fürdőző
tekintetével.
Lepillantok a kezére, amiben a Berettát tartja. Vigyorogva hasít fel vele
újra.
 Érzelemmentes arccal, szememben a legtöbb közönnyel pillantok rá.
Arcizmaim összerándulnak a fájdalom kínzó vermében, de nem sírok, és
nem is kérem, hogy hagyja abba.
Elviselem ezt a büntetést is, amit kiró a testemre.
Azzal, hogy ezt Cole kunyhójában hajtja végre, nem csak a bennem élő
szép emlékeket ritkítja meg, hanem abban a férfiban is, aki gyerekként
elmenekült innen.
– Erősebb vagy – suttogja Troy a fülembe, amikor ráébred arra, hogy
nem fogok könyörögni neki. – De mennyire? A tanításodnak még nem volt
vége. Tudtad, hogy az ostornak is van több fajtája? – kérdezi.
Amikor nem válaszolok, megfeszíti az izmait, és az összes erejét
összegyűjtve kíméletlenül ront nekem.
Az érzés olyan, mintha kettévágnák a testemet, mintha élve nyitnának fel.
Szívverésem felgyorsul, a melleim közt ragacsos izzadság csörgedezik.
Arcizmaim megrándulnak, a testem pedig kétrét görnyedne, ha nem lennék
ismét a plafonhoz függesztve.
A csuklóm vékony bőrét szétmarta a kötél. Ég és viszket érzékeny
húsom.
Orrcimpáim kitágulnak a fájdalomtól. Sűrűn és mélyeket lélegzem.
– Nem – válaszolom összeszorított fogakkal.
Troy sötét mosolyt villant.
– A kilencfarkú macska a kedvencem, ha súlyos testi fenyítést kell
alkalmaznom. Az ostorszíjak végén lévő ólomdarabok
macskakarmolásokhoz hasonló sérüléseket okoznak. Felszaggatják a bűnös
bőrét és húsát. Nagyon ritkán használom, mert tényleg ocsmány dolgokra
képes… Persze ha óvatosan használják, akár gyönyört is nyújthat, azonban
mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy most nem ezért vagyunk itt. Okosabb
is lehettél volna azután, miután elraboltattalak téged és megöltem a
barátodat – mondja, s ellép mellőlem.
Félelem és fájdalom vár arra, hogy átvegye az uralmat az elmémben.
Az ostor tépőfogai darabokra szakítják a testemet, amikor Troy lesújt rám
vele.
Az első csapás.
Kíméletlen, nyers, és olyan fájdalommal árasztja el a sejtjeimet, amit
ezidáig sosem éreztem.
Megremegnek az ajkaim.
Szorosan összeszorítom a szemeimet, hogy el ne sírjam magam.
 Miközben élesen beszívom a bukásom fémes ízét, fújtatok a kínnal
megágyazott veremben.
Tudom, hogy nem rángathatom a kezeimet, mert akkor a kötél még
mélyebbre mar már így is érzékeny, vérző húsomba.
Testem vadul rázkódik, azonban nem tudok kitérni a dühe és a hátamra
kegyetlenül záporozó büntetés elől.
Bőröm forrósodik és lázadozva lüktet azon a ponton, ahol Troy eltalál.
De nem, nem hullajtok még akkor sem könnyeket, amikor a kilencfarkú
macska karmai szétszaggatják a bőrömet. Nyílt sebeimet lángnyelvek
égetik.
Suhanó hang, majd a fültépő csattanás.
A korbács ismét lesújt rám. Ha egy újabb területre, az kevésbé fáj. De
amikor Troy arra a területre irányítja, ami már vérzik, az ólomgolyók apró
darabot tépnek ki belőlem.
Forró verejtékben úszik remegő testem.
Keserűen felnyögök és összeszorítom a szemeimet, de nem könyörgök
neki.
Tűröm, tűröm és tűröm.
Menedéket keresek a fájdalomban, de az a tudat sem vigasztal, hogy
egyszer véget ér szörnyű szenvedésem, mert fogalmam sincs, hogy meddig
akarja ezt tenni velem.
Öt, tíz, tizenöt…
A tizenötödik ütésnél abbahagyja.
– Lám, lám, lám. Erősebb vagy, mint hittem. Úgy látom, hogy nem testi
fenyítést kell alkalmaznom ellened.
S azzal egyidőben, amikor elhagyják ajkait a szavak, elkezdi levágni a
hajamat. Életlen tárggyal nyesi le vékony hajszálaimat.
Adrenalin, düh, fájdalom egyvelege pofozza hasogató fejemet, sajgó
testemet.
De amint meglátom az egyik nagyobb nyesedéket a földre hullani,
elvesztem minden hitemet, reményemet.
– A hajam!
Síró jajgatás tör fel a torkomból.
Az én gyönyörű hattyúm!
Levágták a szárnyaimat, Cole!
Némán suttogom magamban a szavakat, ahogy elnézem, miként hullanak
le a lábam elé a ragacsos vércseppekbe fekete tollaim.
 Eddig a percig azt hittem, erős vagyok; azt hittem, elbírom azt a terhet,
amit Joker akasztott a nyakamba; azt hittem, elviselem azt a fájdalmat, amit
Troy testileg okozott nekem. De most… hogy a lelkembe eresztett
gyökereket nyirbálja le, úgy érzem, elbuktam. Minden értelemben.
Levágta a hajamat… ismét a sírógörcs kerülget.
A hajamat! A szép, hosszú, fényes hajamat.
Mostanra épphogy megérinti a vállamat az egyenetlen alja.
Minél mélyebbre merülök a sajnálatom égő bugyraiban, Troy annál
erősebb lesz. Mélykék tekintete sötétebb, teste túlvilági erőket szabadít fel,
melyek fekete árnyakként kóborolnak az utcákon.
– Sajnálom, Letícia! Kibaszottul sajnálom, de ez csak egy üzenet az
apádnak! Járulékos veszteség vagy a szerelmeddel együtt, mert ha Joker
nem adja át magát nekem, akkor ti is meghaltok vele!
– Meg fogunk ölni! – mondom tárgyilagosan, kiürült elmével.
Troy elém lép, és végighúzza két ujját sebesült ágyékomon.
Felmordulok.
A szájába veszi véremmel megfestett ujjait, és lenyalja róla a skarlátvörös
cseppeket.
– Kíváncsi voltam, hogy milyen a bátorság íze. És azt kell mondanom,
hogy finom – vigyorog.
– Beteg fasz vagy, Troy!
– Emlékszel, mit mondtál, Letícia? A gonoszok tetszettek mindig is? Hát
tessék – széttárja a karjait. – Itt vagyok. Én vagyok a gonosz, most mégsem
tetszik?
– Te nem gonosz vagy, Troy… csak egy sértődött szívű felnőtt, aki árulás
miatt elvesztette az apukáját. Hát nem látod? Olyan vagy, mint egy kisfiú,
aki katonákat toborzott, és most játszik velük.
– Letícia, Letícia… Tudod, a gyűlölet és a szeretetet egyazon tőről fakad.
És kezded átlépni azt a vékony mezsgyét, ami elválasztja őket. Elkezdtelek
megszeretni téged. Jobb vagy, mint amit képzeltem. Tudtam, hogy
vadmacska lakozik a szívedben, és hogy amazonként küzdesz, de hogy még
ebben a pillanatban is feleselsz, nem pedig azért könyörögsz, hogy
kegyelmezzek nektek… hm. Mélyen elgondolkodtatsz. Lehet, hogy a játék
tovább folytatódik. Szeretek a katonáimmal és az ellenségeikkel játszani.
Mit szólsz, Letícia? Játsszunk még? Vagy öljem meg az apádat, hogy
boldogan élhess? Vagy öljem meg az apádat és a szerelmedet, hogy velem
élhess boldogan?
 Harmincharmadik fejezet
COLE
Vissza a kezdetekhez.

– Sajnálom, Cole, de nem tudunk nektek segíteni. Az a fenyegetés,

amivel szemben álltok, messze túlnő rajtunk. Nem áldozhatom fel
nővéreink és fivéreink életét az öcsémért. A mi klánunk nincs felkészülve
egy akkora megmérettetésre, és egyébként sem ütnénk bele az orrunkat egy
olyan háborúba, ami minket egyáltalán nem fenyeget. Az életben vannak
olyan csaták, amelyeket megvívunk, és győzünk, de vannak olyanok is,
amelyeket elveszítünk. Tegyétek le a fegyvert és ajánljatok békét.
Pislákoló reménysugárral motoroztam több mérföldet, ami ebben a
pillanatban elillant a poros, száraz levegőben.
Komoly arccal, mély egyetértéssel enyhén bólintok Gingernek, hogy
megértettem.
Nem balhézni jöttem, hanem szívességet kérni.
Miután Buch meghalt, Ginger és a két fia foglalta el a pozícióját, de a
hírek szerint ők nem folytatják azt az életet, amit az apjuk, legalábbis nem
alkalmaznak olyan sok brutalitást és embercsonkítást.
Kilépve a motel ajtaján végigfuttatom tekintetemet a csillogó gépeken.
A kezem ökölbe szorul, az orrcimpáim kitágulnak, ahogy mélyen
magamba szívom a forró levegőt.
Amikor elmondtam Lettynek, hogy újra visszavonták a házkutatási
parancsot Troy ellen, láttam a szemében, mennyire kétségbeesett lett.
A tekintete megtört és elveszett, mégis leheletfinom csókot nyomott az
ajkaimra, megsimogatta az arcomat, és mielőtt kilépett volna a házból,
visszafordult felém.
Kedves mosoly terült el az arcán, amivel azt üzente, hogy minden
rendben lesz.
Hazugság volt.
De hinni akartunk benne, hogy az egy év küzdelme, fájdalma és az, hogy
mit vállalt azért, hogy megmentse az apját, nem hiábavaló volt.
De a törvény kurvára arcul köpött minket…
 Számítottam rá, mert az ilyen szar alakok, mint mi, állandóan megússzák
a letartóztatást.
Mégis bíztam Grahamben… hinni akartam, hogy most az egyszer
sikerülhet.
Bizonyítani akartam Lettynek és a családomnak, hogy tudok jobb ember
is lenni, de pont a legszarabb alkalmat választottam hozzá, hogy
megerősítsem magamat.
Meg kellett volna ölnöm, de nem tudtam.
Volt alkalmam, mégsem tettem meg.
De ezek az érzelmek nem azért csapongtak bennem, amit ígértem, hanem
azért, mert Troy egy közülük.
A lelkiismeretem állított meg.
Joker ismét téves útra terelt apró hazugságával, miszerint Troynak csak
az apját kellett megölnie…
Hosszú kutatás után kiderítettem, hogy ki is ő valójában, és az igazság
egyáltalán nem tetszett.
A szívem mélyén sajnáltam őt, és amint Letty is megtudja róla az
igazat… teljesen más színben fogja őt feltüntetni előtte.
Ezt a háborút csak egyféleképpen zárhatjuk le…
Valakinek ma meg kell halnia.
A reggeli incidens, miszerint Coltonra tereltem a gyanút, csak egy kis
időhúzás volt részemről, mielőtt végleg elbuknánk.
Nem okozhatok Lettynek mindezek után csalódást.
Belső harcomat a telefon csörgése zavarja meg.
Hófehérke.
– Hazaértél? – fogadom reménykedve a hívást.
– Haza? – Troy ocsmány hangját ontják magukból a hangszórók. – Igen,
haza… most érzi Letícia igazán otthon magát. A mocsokban, a
szegénységben, a penészben…
– Mit tettél vele?
– Mondjuk úgy, hogy ez az utolsó üzenetem, Cole, és mielőtt
fenyegetnél, nézd meg a képet, amit küldtem.
Remegő kezekkel húzom el a fülemtől a készüléket, majd megnyitom a
képet.
A szívem szabálytalanul lüktet. Adrenalin önti el a testemet, miközben az
elmémre sötétség telepszik.
A mellkasom gyorsabban emelkedik és süllyed.
 Az összes izmomat keresztre feszítik, amikor meglátom a vércseppek
tengerébe hullott hosszú, fekete hajszálakat.
A földre dobom a készüléket, és apró darabokra taposom.
Felindulva, gyilkos vágyakkal indulok el, amikor egy kéz belém
kapaszkodik.
– Mentsd meg magatokat! – suttogja Ginger. – És sose dönts haragból.
 Harmincnegyedik fejezet
LETTY
Nem tudom, hogy mennyi ideje lóghatok itt, és valószínűleg el is ájultam,
mert a szenvedésem tüzes kínja ébreszt fel.
A fájdalom, mely az egész testemet uralja, nem enged gondolkodni. A
sejtjeim közé férkőzik és érzem, ahogy éles tépőfogával apró darabokra tép.
A szeméremtestembe éles nyilallások hasítanak. A szurkáló érzés a
másodpercekkel együtt lüktet.
Legnagyobb szomorúságom az, hogy nem tudom, meddig kell itt
lennem… nagyon kell már pisilnem.
A levegő lágy érintését is büntetésnek érzem, mintha hideg pengét
mártogatnának a gyomromba.
Könnybe lábad a szemem, mert nem bírom tovább visszatartani a
vizeletemet.
Összeszorítom a szemeimet és a fogaimat.
Marja, csípi, égeti a szeméremtestemen keletkezett friss, nyílt sebeimet.
Hangos kiáltás szakad fel kiszáradt torkomból.
Troy nem viccelt akkor, amikor azt mondta, hogy azt kívánom: bár ne
fogantam volna meg…
Testem vadul reszket a fájdalomtól, a fáradtságtól és a hűvös esti
szellőtől.
A tornác ropogása egy pillanatra elfeledteti velem ezeket az érzéseket.
A fájdalmat félelem váltja fel, azonban amikor megpillantom Cole-t,
örömkönnyek potyognak a szememből.
Szörnyülködve vezeti végig rajtam a tekintetét.
Arckifejezése olyan érzelmeket rejteget, amit még sosem láttam ezelőtt…
És akkor Cole, ki minden esetlen pillanatban erős, megtörhetetlen
maradt, sírva rogy le elém a padlóra.
Szemeiben nem lobog a szerelem lángjainak éhes szomjúsága. Lelke
elfojtott fájdalma folyik végig árván hagyott arcán.
Ebben a házban fogadta meg, hogy sosem hullajt könnyeket, s ez az a
ház, ahol ismét emberi érzések törnek fel belőle, ahogy elnézem, miként
csörgedeznek végig gyönyörű, nap-csókolta bőrén a borsó nagyságú,
csillogó cseppek.
 Két tenyerébe temeti az arcát és hangosan felzokog. A teste megállás
nélkül reszket a lelkét fojtogató démonoktól.
– Ne sírj! – vigasztalom. – Jól vagyok.
Kegyes hazugság!
Nem vagyunk jól, de nem akarom még a fájdalmam égő kínjával is
bántani őt. Így is sok mindenen mentünk keresztül, túl sokat vesztettünk.
Főképp időt. Az együtt töltött perceket.
Sosem láttam még férfit ily’ keservesen zokogni. Bár a látványom elég
nyomós indok lehet neki…
Hófehérke fehér bőre lángvörösön izzik. Friss, nyílt sebeiből vér
csörgedezik. Haját levágták, ágyékát meggyalázták. Fejét barbár módon
összevarrták, és ha ez még nem lenne elég, még maga alá is pisilt szegény.
 Harmincötödik fejezet
COLE
Az érzelmek sebezhetővé és gyengévé tesznek, de az élet hitvány nélkülük.

Darabokra tépnek az érzéseim, a fejem szét akar robbanni a dühtől, az

ereim méregbe áztatva lüktetnek a bőröm alatt. Elmémet terebélyes
mélysötétség uralja.
Forró könnyeim megállíthatatlan sebeséggel áztatják az arcomat.
Meg kellett volna ölnöd! – suttogja a belső démonom.
Nem tehettem, nem lett volna helyes, azonban fogalmam sem volt róla,
hogy Troy képes ezt megtenni Hófehérkével. Nem ő az ellensége, csak az
ellenségének a lánya, mégis ő szenvedte el azokat az ütéseket, amit az
apjának szántak.
Ez nem Jokernek szól, hanem nekem.
Joker már egyszer magasról szart arra, hogy a lánya patkányok
ürülékében fekszik és megverik.
Ez az üzenet nekem szól, hogy hozzam vissza Jokert.
Valakinek ma meg kell halnia.
Össze kell szednem magam és erőt adni annak a nőnek, aki eddig, átlépve
a legmerészebb határvonalait, a legtöbb bátorságról és erőről született
eszmét is túlszárnyalta.
Mert amit ő tett, ahhoz olyan erőre volt szüksége, ami még a
legalávalóbb bűnözőkben sincs meg.
Megerősödött az akarata, ahogy Troy mondta.
Megerősödött, mégis kivérzik a szíve és a teste.
Ez a nő, aki úgy lóg előttem, mint egy darab hús a vágóhídon,
megmutatta azt, hogy mennyi fájdalmat, szenvedést képes elviselni azért,
hogy együtt legyünk. Örökre.
Igaza volt Lexnek… hatalmas veszélynek tettem ki azzal, hogy Jokert
védtem és az ő lábnyomában jártam.
 Tudom, hogy Letty könyörgött azon az estén, hogy segíthessen nekünk,
azért, hogy engem minél előbb visszakapjon, de megtilthattam volna neki,
hogy részt vegyen ebben a játszmában.
Tudtam, hogy Troy képes aljas dolgokra, de ez, amit tett, felülmúlta
nyomorult hírét.
Az a hely elvett tőle minden reményt, fényt, érzelmet és gyengédséget.
Egy szörnyeteget teremtett, még nálam is undorítóbb embert.
Újra végigvezetem szomorú tekintetemet Letty testén, majd minden
elgyengítőnek hitt érzelmet kiszorítok az elmémből és a szívemből.
Túl kell élnünk! Túl fogjuk élni!
Ez ad erőt, ez lebeg sötét szemeim előtt.
A holnap, a jövő, ami nincs már olyan messze.
Előhúzom a vadászkésemet.
A szoba sejtelmes fényében megcsillan gyönyörű alakja.
Ahogy elképzelem, hogy valakinek a skarlátvörös vére csöpög le róla,
felgyorsul a szívverésem, izgatottság, édes borzongás repdes a gerincemen.
A gyilkos ösztönök elnyomják a „punciknak való” érzelmeket.
Letty elé lépek, majd az egyik karommal óvatosan átkarolom és
megtartom gyenge testét.
A másik karomat a magasba emelem, és addig húzom a penge recéit a
kötélen, amíg szét nem pattan.
Lettyből fájdalmas sóhaj, keserves nyögés tör fel, ahogy érzéketlen
karjaiba visszaszáll az élet.
Sírva maga elé tekint, eltaszítja közelségemet és a vércseppek tengerébe
térdel.
Remegő ujjakkal markolja meg levágott haja maradványait.
Teste vadul reszket. Ajkaira forrnak ki nem mondott szavai.
Veszek egy hosszú, mély lélegzetet és leguggolok elé.
– Mi történik az erdővel ősszel? – kérdezem.
– A lombok lehullajtják tarka ruhájukat, ami szemkápráztató, puha
ösvényt varázsol a földre.
– Télen?
– Az összes fa kopár, lélektelen és szomorú lesz. Az erdő elhalkul.
Némasága fojtogató és sötét. Némelyik állat téli álmot alszik.
– Tavasszal?
– Rügyezni kezdenek az ágak, zsenge fű sarjad. A madarak legszebb
dalukat csivitelik. Az álmos erdő felébred.
 – Nyáron?
– Dús, zöld lombozat leveleit táncoltatja meg a nyári, langyos szellő.
Káprázatos tündöklése édesen csalogat magához. Újjászületik, amikor a
hosszú hideg idő helyét átveszi a melegség, a fény.
– Minden meghal és újjászületik. Jövő nyárra a hajad is vissza fog nőni.
Te vagy az erdő, Letty, ami örök. A hajad a leveled, ami újból meg fog
nőni.
– De annyira szeretted.
– Azért szerettem, mert hozzád tartozott.
A csillogó cseppek megállíthatatlan sebeséggel potyognak gyönyörű
szemeiből.
– Látnia kell téged egy orvosnak.
– Nincsenek itt a ruháim.
Eltávolodok Lettytől, majd az ágy mellé lépek és ledobálom a földre a
paplanokat. A lepedő valamelyest tisztább.
Kirázom belőle a port, és gyengéden a hátára terítem.
Letty teste még vadabbul reszket a fájdalomtól, amikor a puha anyag a
nyílt sebeihez tapad.
– Tudta – suttogja remegve. – Troy mindvégig tudta, hogy kapcsolatban
álltunk. Tudott a síron hagyott virágokról. Neki ez egy játék, az ő játéka,
ahol kedve szerint írja a játékszabályokat. Úgy játszik velünk és úgy rángat
minket, mint a marionettbábokat… Amikor meghallottam, hogy abban az
épületben robbanás történt és rengeteg azonosítatlan hullát temetett maga
alá a törmelék, hetekig képtelen voltam ellátogatni a sírhoz. Féltem, hogy
nem vár majd ott rám semmi, és nem is akartam senki szemében feltűnést
kelteni… Amikor már nem bírtam tovább, elmentem Brent sírjához.
Amikor megláttam a virágokat… összerogytam. Hangosan felzokogtam.
Maró kín harapdálta a torkomat, a tüdőmet pedig égő lángnyelvek
nyaldosták. Éreztem, ahogy a szívemről egy nehéz és hatalmas kő esett le.
Életben vagytok – suttogtam halkan. Azon az éjszakán, amikor elmentél,
tudtam, hogy el fogsz hagyni; tudtam, hogy elválnak az útjaink, mégis,
amikor kiléptél ezen az ajtón…
 Harminchatodik fejezet
LETTY
Visszaemlékezés

– Mit kell tennem? Tagadjak mindent? Játsszam el, hogy New Yorkban
voltam?
– Nem. Mondj el mindent. Mondd el, hogy mi történt veled, hogy itt
voltam. Úgy kell viselkedned, mintha újra elhagytalak volna.
– Nem lesz nehéz, mert hiába tudom, hogy elmész, belesajdul a szívem a
magány gondolatába.
– Visszajövök érted. Ígérem. Sosem szegem meg a magamnak és a neked
tett ígéretemet. Joker azt mondta, hogy nem szólhatok neked, de nem tudlak
ismét úgy itt hagyni, hogy ne áruljam el, mire készülünk. Nem tudok neked
sem és magamnak sem akkora fájdalmat okozni megint.
– Honnan fogom tudni, hogy életben vagy? Hogy ne kétségekkel és
kérdőjelekkel éljek a fejem fölött?
– Keresd a jelet.
– Milyen jelet?
– Tudni fogod, ha meglátod. Tudni fogod, hogy én hagytam neked.
– Nem akarom, hogy elmenj. Veled akarok menni.
– Én sem akarlak magadra hagyni, de tudod, hogy mit jelent nekem az
apád, hogy segített nekem.
– Tudom – szipogtam. – De ez akkor is igazságtalan. Az élet
igazságtalan.
– Mielőtt elmegyek, szeretnék neked valami olyasmit elmondani, amiről
talán még nem tudsz.
Kedvesen rám mosolyogtál, majd végigsimítottad nedves arcomat. Meleg
tenyeredben újra és újra otthonra találtam.
– Talán már nem is emlékszel arra a napra, amit én azóta is a szívemben
őrzök… Egy forró nyári napon találkoztam egy kislánnyal. Egy gyönyörű
kislánnyal, aki fodros, piros szoknyában sétált el előttem. Taszította őt a
bűzöm, a kinézetem. De az a kislány bátran odajött hozzám és szóba
elegyedett velem. Bár morcos arckifejezéssel ballagott oda, kezében a
fagyival, mégis kedves mosolyt erőltetett az arcára, amikor átadta a nyári
finomságot. Annak a kislánynak nem csak a szépsége maradt meg bennem,
hanem a bátorsága is. Soha senki nem védett meg, de ő felszólalt.
Hangosan, fülsiketítően, hogy az ittas apát megdorgálja és megszidja a
helytelen viselkedéséért. Én voltam az a szegény fiú. Te pedig a bátor,
nagyhangú kislány. Az után a nap után minden éjszaka a te arcod
tisztaságában kerestem a megnyugvást. Rabul ejtett a mélykék, könnytől
csillogó tekintetedben bujkáló sötétség. A te bátorságodból és
kedvességedből merítettem erőt. Sosem voltak illetlen gondolataim, amikor
rád gondoltam. Aztán egyszer ismét megláttalak a testvéreiddel a faluban.
Tisztes távolságból követtelek titeket, és miután megtudtam, hol laksz,
sokszor figyeltelek játék közben. Szerettem volna a barátod lenni.
Szerettelek volna megvigasztalni, amikor elestél a bicikliddel. De aztán
magával vitt Joker. Rá is emlékeztem, és mivel tudtam, hogy hozzá tartozol,
reménykedtem benne, hogy ebben az életben még láthatlak téged. A mi
történetünk nem a kocsmában kezdődött.
– Miért csak most mondod el? Miért nem szóltál hozzám? Miért nem
jöttél oda?
– Gyerekek voltunk. A szüleid bizonyára hallottak az apámról. Biztos
nem engedték volna meg, hogy barátkozz velem. És talán azokban az
időkben te sem akartál volna.
Erőt merítettem a lelkemet fojtogató sötét árnyból, és a legelszántabb
tekintetemmel néztem rád.
– Könyörögve kérlek, mondd el, hogyan segíthetek! Bármit megteszek
azért, hogy minél előbb visszagyere.

Jelen

– Hosszú, néma percek szögesdrótként tekeredtek a torkunkra azokban a

pillanatokban, amíg mind a ketten az érzelmeinkkel küzdöttünk… Tudom,
hogy én adtam meg neked az utolsó lökést, hogy elmenj. Meg kellett
tennem, mert a tudat, hogy ismét egyedül leszek, tőled távol, éles
karmokkal belezett ki. A szívem belesajdult abba, amikor az utolsó forró
csókot hagytad az ajkaimon. Azonban amikor felemelted a kezedet és arra
vártál, hogy én is azt tegyem… Örömkönnyek hullottak a szememből. A
tenyereink összesimultak, ujjaink összefonódtak, és az a néhány szó, amit
akkor mondtál, azt jelentette, hogy amíg együtt voltunk, figyeltél rám és
minden apró morzsát, mozdulatot magadba szívtál. Két vágy, de egy család.
Amikor lassan elhúztad a kezedet a kezemből, kitépted vele a szívemet is.
Felálltál, és az ajtó felé sétáltál. Dárius bundájába kapaszkodtam, annak
ellenére, hogy ültem. Az ajtóból visszatekintettél rám, megvillantottad a
csibészes félmosolyodat és egy olyan dolgot suttogtál, ami melegséggel
töltötte el a szívemet és a lelkemet. Visszajövök érted, mocskos kis
Hófehérke.
 Harminchetedik fejezet
COLE
– Visszajöttem érted.
Apró támasz ebben a hatalmas káoszban, ami körülöttünk ólálkodik.
– Vissza – suttogja sírva.
Ez a vigasz egy gyenge, esetlen fűszál, amit még a legádázabb vihar sem
ráncigálhat ki a földből, mert a gyökerei mélyen megbújnak és erősen
kapaszkodnak azért, hogy élhessen.
A szél megtépheti, az eső a földbe döngölheti, de nem pusztíthatja el.
Nem csak szerelmesek, hanem szövetségesek is lettünk az elmúlt
időkben.
– Nem Troy erősített meg, hanem te. Számomra te vagy a sötét égbolt, az
ádáz vihar, s én a madár, aki dacolva az elemekkel a magasba száll.
Aztán lenyirbált hajára tekint, két ujja közé csípi és finoman dörzsölgeti.
– Szükségtelen lenne már sírni, és értelmetlen is, ugye? A könnyek nem
javítanak esetlen helyzetemen.
– Telefonálnom kell – suttogom. – Kell egy orvos, akiben megbízhatunk.
– Hol voltál, amikor ez történt velem? – kérdezi.
– Segítségért mentem.
– És sikerült?
Szomorúan ingatom a fejem.
– Akkor vége! Elbuktunk! Minden hiábavaló volt. A külön töltött évünk
és ez is – mutat magára.
– Sokkal nagyobb Troy hatalma, mint amire felkészültünk. Olyan felsőbb
szinten vannak emberei az igazságszolgáltatásban, ahova még az ő keze és
milliárdjai sem érnek el.
– Pedig annyi kézzel fogható bizonyíték szól ellene…
– Tudom… mindjárt visszajövök.
Azzal magára hagyom és kilépek a tornácra. Azonnal, gondolkodás
nélkül tárcsázom Grahamet.
– Graham – veszek egy hosszú, mély lélegzetet –, azt mondtad, hogy
nagyon sokáig elér a kezed. Szükségem lenne egy orvosra, aki tud titkot
tartani, és a legmegfelelőbben ellátja Lettyt.
 – Mi a szart csináltál, Benett? Azért segítettem és adtam pénzt, hogy
megmentsd magatokat! Nem hullákat akarok takarítani utánad, és
megígértem Lexie-nek, hogy ebben a kurva életben még láthat titeket.
– Megbíztunk benned! Azt mondtad, segítesz, hogy az igazság és a
törvény megoldja helyettünk ezt! Végül kurvára arcul köpött minket!
Szerinted én ezt akartam? Szerinted azt akartam, hogy Letty szenvedjen?
Drámai csend telepedik közénk.
– Intézkedem – szólal meg végül Graham.
– Add át Jokernek a készüléket.
 Harmincnyolcadik fejezet
LETTY
Cole a kórház hátsó bejáratánál parkol le.
A kétszárnyú ajtó előtt már türelmetlenül ácsorog egy orvos. Egyik
lábáról a másikra támaszkodik, miközben a fehér köpenyét erősen maga
köré csavarja.
Cole kettő villantással leadja a jelzést neki, hogy ránk vár.
Az alak szapora léptekkel az autó mellett terem.
Cole kipattan a gépjárműből és a motorháztetőre nyomja őt.
Hangja halk, démoni suttogás, viszont a tekintete nyílt és félreérthetetlen
üzenetet sugárzik.
– Ha átversz minket, a kocsi után kötlek, megértetted?
A férfi eszeveszetten bólogat. Miközben enyhül a szorítás a torkán,
lassan lecsúszik az autóról.
Miután Cole elengedi, hatalmas lépésekkel szeli át a köztünk lévő
csekély távolságot, majd kinyitja nekem az ajtót.
Segít kiszállni az ülésből és már készül arra, hogy a karjai közé vegyen,
amikor a riadt alak megköszörüli a torkát.
– Ketten nem jöhetnek be – mondja reszketve.
Cole mellkasa gyorsabban emelkedik és süllyed. Nyaki ütőere
fékezhetetlen dühvel lüktet, miközben az állán lévő izom megállás nélkül
rázkódik.
Az orvosnak kikerekedik a szeme, és az egyetemen tanultak alapján
kiegyensúlyozottságot erőszakol az idegeire.
Felemeli a kezét és nyugtató szavakat suttog, hogy megnyugtassa Cole-t.
– Kérem, meg kell értenie, hogy ketten már túl nagy kockázatot
jelentenek, és amíg itt húzzuk az időt, az állapota romlani fog – mutat rám.
– Vigyázni fogok rá, orvos vagyok, esküt tettem, és mindannyian tudjuk,
hogy bőségesen megfizetnek érte.
Meglepetten pislogok nyílt, őszinte szavai miatt.
Cole rám tekint és a hajamba puszil.
– Itt fogok rád várni, de ezt vidd magaddal, és ha fenyegetést érzel, lődd
le!
Majd reszkető tenyerembe adja a hideg fémet.
 – Rendben – suttogom, és egy futó, forró csókot nyomok az ajkára.
Tekintetünk szorosan összekapcsolódik, majd a homlokát a
homlokomhoz szorítja abban bízva, hogy hamarosan vége lesz ennek a
rémálomnak.
A dokira pillantok, aki elsápadva nyel egy hatalmasat, de a pénz szaga
csábító. A ropogós bankók hangja pedig kiút ebből a porfészekből.
– Jöjjön – invitál a fejével a bejárathoz.
Testem tompa lüktetése lassítja esetlen mozdulataimat, ágyékomban ezer
tűszúrást érzek.
Összeszorítom a fogaimat, és teszem egyik lábam után a másikat.
A férfi kinyitja nekem az ajtót, és amikor belépünk a hullaszaggal
átitatott folyósóra, pánikba esek.
A hosszú alagutat csak néhány neonlámpa világítja meg, és amikor
elnézek mindkét irányba, terebélyes mélysötétség fogad.
A szívem hevesen kalapál sajgó mellkasomban.
– Erre – mondja, s ezzel kiszakít a rám telepedő rohamból.
– Itt akar ellátni? – kérdezem magabiztosan.
– Nem vihetem fel – mutat a fejünk fölé. – A telefonos egyeztetés alapján
már mindent előkészítettem. Egy sterilizált szobába viszem, ahol nem
fognak zavarni minket.
Kezem megremeg, amikor fejmagasságba emelem a pisztolyt. Lehet,
hogy ő ártatlan, de nem tudhatom, hogy Troy mit tud még, és mit nem.
– Ha átver engem, vagy bajom esik, higgye el, hogy a kint rám váró férfi
a legkegyetlenebb halállal fogja büntetni.
– Ezt az üzenetet már akkor megértettem, amikor ő mondta… Higgye el,
ennyi pénzzel a zsebemben nem kívánok meghalni.
Karcos csörömpölés szakítja ketté őrült gondolataimat. A zsebéből
előhúz egy kulcscsomót, majd egy szürke ajtó előtt megáll és kinyitja.
Elsőnek ő lép be, és felkapcsolja a villanyt.
Amikor a szoba teljes egészében megvilágosodik, bátortalanul besétálok
és körbetekintek.
Szerencsére egy átkozott zug sincs itt, ahol elbújhatna valaki. Viszont a
szívem hangosan dübörög, amikor az ajtó bezáródik.
Ismét ráfogom a fegyvert, és amikor a lepedő kínzó lassúsággal lecsúszik
rólam, a férfi szeme hatalmasra kerekedik, a szája kissé elnyílik, és mintha
az ájulás peremén táncolna, miközben epe szökik a torkába.
– Már érti, hogy miért vagyok bizalmatlan?
 Nem szólal meg, csak lágyan bólogat.
Nem feszélyez anyaszült meztelenségem, mert az elég luxus lenne ebben
a helyzetben.
Végig a szemébe nézek, miközben esetlenül felülök az ágyra.
Összerándul az arcom és lejjebb hanyatlik a kezem, amikor azt érzem,
hogy az ágyékomat kettéhasítják egy éles pengével.
Az égő kíntól a szívem gyorsabban dolgozik. Melleim között ragacsos
izzadság csörgedezik. A fejsérülésem miatt az elmémre sötétség telepszik,
összemosódnak a formák körvonalai.
Testem erőtlenül kissé előrehanyatlik, amikor egy kéz utánam nyúl.
Érintése jéghideg. Megborzongok tőle.
Óvatosan a hátamra fektet, hogy ne ájuljak le az ágyról.
Hosszú, kínzó másodpercek szállnak el felettem, amíg összeszedem
szertefoszlott lényemet, amit kábult agyam rémképei lepnek el.
Némán és hosszan figyelem a fehér plafont.
Lassan megnyugszom. Fájdalmam kínja csillapodik.
A mellkasom egyenletesen emelkedik és süllyed.
– Nem adhat be olyan gyógyszert, ami árthat egy magzatnak – fordulok a
férfi felé.
A doki úgy tekint rám és péppé roncsolt szeméremtestemre, mintha azt
mondtam volna, hogy maga az Alien növekedik bennem.
– Maga – nyel egy hatalmasat – terhes?
– Igen, az vagyok – vallom be, és kicsordul a könnyem.
– Mennyi idős?
– Két hete késik a menstruációm.
– Rendben. Vigyázni fogok magukra.
Reszkető kézfejemre csúsztatja immár meleg tenyerét.
Megnyugtat.
Még ha hazugság is, akkor is megnyugtat, és ebbe a szikrányi reménybe
kapaszkodom… mert amíg Troy az utcákon settenkedik lesben állva, addig
nem vagyunk biztonságban.
Sem a méhemben növekvő új élet, sem én, sem Cole, sem Joker.
És ha Troy megtudja – az is lehet, hogy már tudja –, hogy kik segítettek
nekünk, akkor ők sincsenek biztonságban.
– Így több vizsgálatot el kell végeznünk.
– Rendben.
 Ha nem bánod, nem untatlak orvosi vizsgálatok tömkelegével, mert
bizonyára felmerült benned a kérdés: Mikor? Hogyan? Kié?
Emlékszel arra a napra, amikor futni mentem az erdőbe?
Nem képzelődtem, nem álmodtam.
A fekete hajú férfi Cole volt.
Akkor tért vissza először.
Gyorsak voltunk, szenvedélyesek, mert hajtott minket a vágy, a szerelem,
és a hiány, hogy egy év után ismét egymáséi lehetünk. Elpusztíthatatlan a
mi kötelékünk.
Hazudtam Troynak: az első perctől kezdve tudtam, hogy ki ő valójában,
de játszanom kellett a szerepet; játszani, hogy megvédjem azokat, akiket
szeretek.
Undor, megvetés, gyűlölet… mind helyet foglalnak a szívemben.
Én is undorodom magamtól, de meg akartam szabadulni attól a
fenyegetéstől, ami folyton szétválasztott minket. Ehhez sajnos én lettem
Troy játékszere, s mint kiderült, pocsék játékos voltam, aki hamar kiesett.
Azt is tudtam, hogy azon a napon, amikor együtt voltunk az erdőben,
Cole végignézte, ahogy kivérzik a lelkem, amikor Troy először
megbüntetett.
Igen, minden okod megvan, hogy gyűlöld őt.
Néha én is gyűlölöm őt, magamat és Jokert is.
Ebben a történetben nem csak Troy beteg, hanem mi is.
De egy család vagyunk, és a családtagok megvédik egymást. A
legerősebb kapocs a szeretet, amely összeköt minket.
Naiv képzelgések halmaza a győzelem. Azt hittük, hogy kicselezhetjük
Troyt, de mindvégig ő játszott velünk.
 Harminckilencedik fejezet
LETTY
Miután az orvos elvégezte rajtam az összes vizsgálatot és megfelelően
ellátott, adott nekem egy bő, vékony anyagú, piros ápolónő-ruhát.
A karomba kapaszkodva kísér el a kijáratig.
Cole idegesen ránk pillant, és olyan léptekkel indul el felénk, mint egy
tank.
– Jól vagy? – kérdezi, amikor elém lép.
– Jobban – válaszolom.
– Köszönjük – nyújt kezet az orvosnak.
– Vigyázzanak magukra.
Amikor beszállunk az autóba, összerándul az arcom és a szemem. Az
ajkaimat komor vonallá préselem.
A fájdalom jó. A fájdalom erősebbé tesz.
– Nem adtak fájdalomcsillapítót?
– Nem.
– Van nálam – nyúl a kesztyűtartóhoz.
– Nem kell, jól vagyok.
Kegyes hazugság.
Cole előre mered. Szemében gyilkos vágyak és pusztító tűz izzik.
– Ezt tette veled? Ilyenné formált? – préseli ki összeszorított fogai között
a szavakat, és élesen beszívja a kettőnk közt fodrozódó feszültséget.
Utálja magát.
De sajnos most hagynom kell, hogy a méreg pusztító ereje pulzáljon az
ereiben. Nem akarom neki elmondani, hogy terhes vagyok, mert akkor
másképp viselkedne, másképp cselekedne, s mind a ketten nagyon jól
tudjuk, hogy nem végeztünk még.
Néma, üres percek nehezednek a vállunkra és a szívünkre.
Cole vesz egy hosszú, mély lélegzetet, és bocsánatkérőn rám pillant.
Kedves mosoly terül szét megviselt arcomon.
Túl fogjuk élni! Túl kell élnünk!
A szívem alatt hamarosan egy másik szív fog dobogni. Az enyém, az övé,
a miénk.
 Csak pár napja tudom, hogy állapotos vagyok, de az a néhány nap maga
volt a pokol és a mennyország, ahogy váltakozva emésztettek az érzelmek.
Még én magam sem tudom felfogni, hogy a halál aláaknázott mezején,
ami bármelyik pillanatban felrobbanthat, egy új élet fogant.
Egy kisfiú vagy egy kislány.
A szívem elmosolyodik, melegség önti el reszkető mellkasomat.
Amikor a kettő csík az arcomba üvöltött a mosdókagyló széléről,
pillangók repültek ki a torkomból. Légüres térbe pottyantam, ahogy
elfelejtettem minden rossz dolgot és csapást.
Amíg boldogan a hajamat fésülgettem, arra gondoltam, hogy vajon kinek
a szemét fogja örökölni.
És ebben a pillanatban, ahogy belenézek Cole gyönyörű szemeibe, azt
kívánom, hogy az övét.
Gyönyörű teremtmény.
Igaz, arca megviselt, kissé megtört, szemei alatt fekete karikák
sorakoznak, de a lelke még most is fényesen csillog.
– Most hogyan tovább? – kérdezem.
– Troy nem egyedül dolgozik.
– Micsoda? – Megfagy ereimben a vér. – És erről miért csak most
szóltál?
– Azért, mert még mindig nem tudom, hogy ki lehet az a nő, akivel a
sejtéseim szerint szövetségben áll.
– Nő? – kérdezem meglepetten.
– A Királynő… Joker úgy védelmezi még mindig és olyan ügyesen
elbújtatta, hogy senki nem árult el nekem semmit.
– Én ismerem – vallom be. – Nem tudtam, hogy az ő létezése
kulcsfontosságú lehet.
– Áruld el, ki az.
Hosszan magam elé tekintek a sötétségbe, majd alig hallható hangon
kimondom:
– A keresztanyám, Ivett. Ivett anya húga.
A kimondott szavak megfagynak felettünk egy szövegbuborékban.
– Már értem, Joker hogyan került a családodba.
– Szerinted ő és Troy együtt tervelték ki ezt az egészet?
– Ha elmondod a címét, akkor kiderítem.
– Várj! Ha valóban együtt dolgoznak, akkor sokkal óvatosabbnak kell
lennünk. Először én szeretnék beszélni vele, rólad nem szabad tudomást
szereznie.
– Nem teszlek ki még egyszer akkora veszélynek.
– Van egy hátsó ajtó, ott be tudsz jönni és kihallgatni a beszélgetésünket,
mert ha Ivett tényleg Troy cinkostársa, akkor rá kell vennünk, hogy hívja
oda.
– Nem biztos, hogy Troy el fogja hinni neki…
– Meg kell próbálnunk. Ostoba ötlet, tudom, de nincs más választásunk.
****

– Tiszta! – mondja Cole.

Félórája itt várakozunk az autóban Ivett háza előtt.
Addig nem szeretett volna elengedni, ameddig egy csekély részünk nem
hisz a biztonságban.
Kegyes hazugságba ringatjuk magunkat, de muszáj, hogy legyen hitünk,
máskülönben semmink sem marad, amivel ezt ép ésszel túl lehetne élni.
– Oké – fújom ki eddig visszatartott lélegzetemet. – Ahogy
megbeszéltük.
És mielőtt bármit is mondhatna vagy megállíthatna, kiszállok az autóból.
A fájdalom újra belém mar. Adrenalin önti el a testemet, ahogy Ivett
házához lépkedek.
Az ajtó előtt megállok, majd megnyomom a csengőt.
Percek telnek el, mire az előszobai lámpa felkapcsolódik, majd
meghallom az ajtó túloldaláról kiszűrődő karcos csilingelést. A zár kattan.
Az ajtó kinyílik előttem.
– Szia, Ivett – üdvözlöm bájos mosollyal a keresztanyámat, és a fegyver
fagyos csövét az arcára szegezem. – Bemehetek, ugye?
Ivettnek kikerekednek a szemei, mellkasa vadul hullámzik.
– Úristen, Letty! Mi történt veled?
– Akár hagyhatnánk is a felesleges beszédet, mert tudod, hogy miért
jöttem ide.
Kicsit sem számítottam arra, hogy ördögi mosollyal az arcán beenged a
házába.
– Gyere be!
Ellép a bejárattól.
– A-a – ingatom a fejem. – Te mész előre.
Ivett mosolyogva hátat fordít nekem, majd a nappaliba sétál. Követem,
miután becsukom magam mögött az ajtót.
 Amikor fel akarja kapcsolni a villanyt, megállítom.
– Elég lesz az utcai fény, ami beszűrődik.
– Ahogy óhajtod.
– Válaszokért jöttem.
– Reméltem, ezt a beszélgetést még azelőtt megejtjük, hogy te
megsérülnél, de úgy látom, ez nem sikerült.
– És ezt el is kellene hinnem?
– Higgy, amit akarsz, engem nem érdekel, csak azt szeretném, hogy lásd
végre a másik oldalát is Jokernek, ne csak azt, amit naiv kislányként őrzöl a
szívedben. Mert Joker nem az az ember, aki esti meséket olvasott neked;
nem az, aki a csillagos eget a lábad elé terítette. De hát még csak egy
tudatlan kislány voltál akkor… és ahogy elnézem, még most is az vagy,
mert még mindig őt véded.
Ujjaim megremegnek a ravaszon.
– Szeret engem! Az érzései tiszták és nemesek – mondom elfúló hangon.
– Könnyű dolga volt veled, könnyen félre tudott vezetni téged, mert
annyira szeretted. Mindig is elfogult voltál akkor, amikor a keresztapádról
volt szó. A saját elképzeléseidben, a saját kis világodban dédelgetted az
emlékét, a szeretetét. De az a világ egy csúnya hazugság. Joker gonosz, egy
hitvány bűnöző, és fogalmad sincs róla, hogy milyen kegyetlen volt. Te
azokat nem láttad, nem hallottad és nem is tapasztalhattad meg, amit én
igen.
– Tudok a meg nem született gyerekedről.
Ivett szeme könnybe lábad, amikor feltépem régi sebhelyét.
– Szóval ezt legalább elmondta.
– Igen, és azt is, hogy összevissza dugtál mindenkivel, amikor vele voltál.
A farka és a viselkedése nem tetszett, csak az a rakás mocskos pénz, amit
alád tett. Anyát megértem, hogy miért titkolta el éveken át az igazságot, de
te… te bármikor elmondhattad volna. Miért nem tetted?
– A hazugsággal téged védett az egész család. Mindenki tudta, hogy
Joker mivel foglalkozik. Azt is tudták, hogy a lánya vagy. Amikor
megszülettél, a családunk és Joker összegyűlt beszélgetni. A saját sértődését
mindenki félretette és arra a döntésre jutottunk, hogy az lesz a legjobb, ha
nem derül ki rólad sosem az igazság. Nem akarták, hogy belekeveredj Joker
bűnszervezetébe. Amikor a kómából felébredtél, mindenki megijedt, kivéve
a testvéreidet. Féltek, hogy ilyen közel kerültél ahhoz, amit évekig
elrejtettek előled, ezért ismét megtartották azt a szánalmas gyűlést, ahol
természetesen én is jelen voltam. Amíg ők arról beszélgettek, hogy mi a
legjobb neked, én felidéztem azokat a felvételeket, amelyek akkor
készültek, amikor napokig be voltál zárva a cellába és patkányok mászták a
testedet. És tudod mi a legviccesebb ebben az egészben?
– Ebben van vicc? – kérdezem.
– Igen – nevet. – Az, hogy a nagyra becsült apádat nem érdekelte. Az
idióta, vén bolond még ezek után is engem akart védeni… Annyira
szerelmes belém, hogy bármit megadna azért, hogy visszakapjon. Még
téged is feláldozott volna. Mindig is gyűlöltem a nővéremet azért, amiért
megfogantál, de téged még annál is jobban gyűlöltelek. Megszülethettél,
tőlem pedig örökre elvette a lehetőséget, hogy anya lehessek.
– Gyönyörűen tudod manipulálni az embereket. Mióta is gyászolod előző
férjedet? Egy éve? Úgy látom, nem tört meg annyira az elvesztése.
Mondhatni, szép házat és autót örököltél tőle.
– Ebben a világban mindenki a túlélésre hajt. Én ezzel a módszerrel
dolgozom.
– Miért Jokert hibáztatnám, amikor miattad történik minden kibaszott
csapás velem? Te léptél félre!
– Elengedhetett volna! – Testünkben érzett haragunk összecsap. – Joker
éveken keresztül úgy tartott maga mellett, hogy tudta, én nem szeretem! Az
együttléteknél állandóan folytak a könnyeim, mert a testem és a szívem sem
akart vele együtt lenni, de mindennap… minden átkozott nap el kellett
viselnem azt a megaláztatást, amit a testemmel művelt. Gyengédséget és
szerelmet kerestem.
– Rossz helyen kerested.
– Megérdemlitek a sorsotokat. Annak a szegény fiúnak meg kellett ölnie
az apját! A szemem láttára, sírva, remegő ujjakkal húzta meg a ravaszt.
Szerettem Troy apját. A jövőben bíztunk, de Joker a legalávalóbbat tette:
nem ő ölte meg, hanem az saját fiával ölette meg. Annak a fiúnak is szép,
ígéretes jövőt suttogott a fülébe. Mindig azt mondta neki, hogy olyan jó
embere lesz, mint az apja. Hűséges és utolérhetetlen katonája. Az a kedves,
aranyos fiú jámbor volt. Jó tanuló! Sosem okozott csalódást az apjának.
Erre jött Joker, aki azt hitte, hogy ő a világ közepe, és arra kényszerítette,
hogy húzza meg a ravaszt. És a fiú megtette, mert egy fegyvert szorított a
tarkójához a te apád! Nem volt más választása.
– Tudtad, ha hűtlen ribancként viselkedsz, annak következménye lesz. Az
alvilág királynője voltál, és neked az sem volt elég. Tudtad, mi vár azokra,
akik hozzád érnek. Te ástad meg a sírt annak a férfinak, akit szerettél. Ne
hibáztass mást a magad bűnéért. Most pedig idehívod Troyt, de vigyázz a
nyelvedre. Mondd azt, hogy nem érzed magad biztonságban, vagy találj ki
valami hazugságot. Nagyon ajánlom, hogy a színészi és manipuláló
képességed most ne hagyjon cserben.
Ivett tárcsázza Troy számát és a legprofibb alakításban adja elő magát.
Talán még Oscart is érdemelne érte.
Miután lerakja a telefont, felém fordul.
– Tudod, Letty, Joker után te következtél volna – mosolyog. – Tudom,
hogy a pénze sosem került volna addig hozzám, amíg te élsz. Troy sosem
ölt volna meg téged, mert neki Joker kellett, de én megtettem volna. Azt
terveztem, hogy Cole-ra hárítom a gyilkosságot. Féltékenységből megölt
téged, amiért Troyt választottad, és Troy megölte volna őt, amiért veled
végzett. Rómeó és Júlia egyazon sírban nyugodtak volna. Mondd, hogy
nem vagyok romantikus alkat.
Előránt egy pisztolyt és rám szegezi.
Mielőtt cselekedni tudnék, ki is biztosítja.
Ujjai a ravaszra fonódnak, amikor kemény léptek piszkítanak bele őrült
gondolatmenetébe.
Félelmetesek Cole szemei.
Ő maga félelmetes, ahogy termetes testével az alig 160 centis nő mögé
lép és kicsavarja a kezéből a fegyvert, majd két tenyere satuként fonódik az
apró koponya köré.
Egyenletesen szívja magába Ivett zihálását, amiben kézzelfogható a
félelem. Retteg és sír. De nem menthetem meg – talán nem is akarom
megmenteni.
De vajon dönthetek arról, hogy ki éljen és ki haljon meg? Az apám
nyomdokaiba léphetek? Anélkül elvehetek egy életet, hogy börtönbe
zárjanak?
Mi ez? Megtorlás vagy igazságosztás? Igazságosan döntök, hogy ha őt
megölöm, Joker talán megmenekül?
Megmenthetem az apámat azzal, ha megölöm a szerelmét?
Megmenthetem az én szerelmemet, ha megölök egy másik szerelmet?
Azonban nem is érkezem el a gondolatmenetem végére, amikor Cole
elfordítja a kezét. Ivett nyaka megreccsen, miközben halkan felnyög. A
zihálása elnémul. Az élet egy szempillantás alatt távozott belőle. Cole
pupillája kitágult a roppanó hangra. Fény villant a sötét tekintetben. Élvezte.
 Boldogsággal töltötte el az ölés. És én hagytam neki, hogy meggyilkolja
a keresztanyámat.
Könnyedén elengedi Ivett élettelen testét, ami esetlenül a lábaim elé
hanyatlik a méregdrága perzsaszőnyegre.
Cole lelkiismeret-furdalás nélkül, nyugodt szívvel átlépi a holttestet, és
tesz felém egy lépést, de megállítom a kezemmel.
– Kérek egy percet – lihegem.
Anya ezt sosem fogja megbocsátani nekem. Megöltem a húgát, hogy
megmentsem Jokert… vagy magamat mentettem meg ezzel?
Látott a patkányok között, tudta, hogy megvertek. Miatta halt meg Brent
és Kölyök… tudta, hogy Troy milyen beteges dolgot tett velem, amikor
együtt voltunk, és tudta, hogy mit tett velem a faházban.
Mindezt a pénzért, ami valószínűleg nálam kötött volna ki Joker halála
után.
– Ivett anya húga volt. Nem tőled lettem rosszul, csak attól, hogy ha ez
kiderül, mit fog hozzá anya szólni. Elvettem a testvérét, a kishúgát. Vért a
véremből.
– Tisztában volt ezzel az élettel. Tudta, hogy rossz szériába kerülhet, nem
mindig győztesek a lapok, amit az élet oszt. A kör lassan bezárul, Letty. Ő
indította el ezt az egészet. Holtan akart látni titeket a pénzért.
Lepillantok Ivett halott testére, immár békés arcára, és a vonásai között
anya arca jelenik meg.
Majd a siralmas másodpercekben egy vérfagyasztó hang csendül fel.
Soha nem féltem még ennyire senkitől és semmitől, de amikor a sötétben
meglátom Troy alakját felénk közelíteni, az összes élet kifut belőlem.
Testem vadul reszket.
Cole mozdul az irányába, de akkor Troy elmosolyodik.
– Tudod, hogy ostobaságot követsz el ezzel. Nem egyedül jöttem. –
Elsétál Cole mellett, majd mellém áll. – Látni akartál – simítja ki az
arcomból a hajam maradékát.
Könnybe lábadt szemekkel pillantok Cole-ra. A piros pont rólam rá
vándorol, és incselkedve a feje és a szíve között araszol.
– Nem festesz túl jól. Látott már orvos? – kérdezi Troy. – Hideg, sápadt
bőröd ragacsos verejtékben úszik. Netán fázol?
Leveszi az öltönyét és rám teríti.
Összerezzenek a gyengéd érintésétől, hányni tudnék az illatától, amikor a
nyakamhoz hajol és belesuttog a fülembe: – A csomag épségben
megérkezett.
– Milyen csomag? – Halálos csend. Néma üresség. – Apa! – tör ki
belőlem.
– Igen, Letícia. Apa – ejti ki gúnyosan a nevét. – Elérkezett a finálé.
– Finálé?
– Az utolsó kör a mi kis játékunkban.
– Ne öld meg, kérlek – pillantok kétségbeesetten Cole-ra.
– Cole-t? Oh, nem. Nem fogom megölni. Abban nem lenne örömöm. Ő is
a játék része lesz.
– Miért? Miért teszed ezt?
– Azért, mert kurvára át akartad baszni az agyamat. Játszottál velem,
Letícia! Azt hitted, hogy királynő vagy, de mindvégig egy gyalog voltál, s
én a király.
– Már megbüntettél!
– Igen… azokért a hazugságokért, de most megint itt vagyunk, és te
megint ki akartál játszani engem. Hát akkor folytatódjon a játék. Tudod,
hogy szeretek játszani. Ez a te estéd lesz! Nyersz vagy vesztesz?
– Milyen játék?
– Egy fegyver, egy golyó, és neked kell döntened, hogy ki haljon meg és
ki maradjon életben. De mielőtt abban a csinos kis fejedben arra jutnál,
hogy magadat ölöd meg, megsúgom: rossz választás. Mert szétlövöm a
kezed, mielőtt meghúznád a ravaszt. Második rossz lehetőség: ha engem
akarnál megölni. Még ha sikerül is, őket elveszted. Tudod, hogy nem
szórakozom ilyesmivel. Vagy – elmosolyodik – megkíméllek téged. Már
mondtam is a faházban, hogy… bocsáss meg, Cole, ez lehet, hogy rosszul
fog esni… megölöm én mindkettőjüket, hogy velem élhess boldogan.
– Csak ismételni tudom önmagamat: beteg fasz vagy!
– Sejtettem, hogy ezt fogod mondani, de akkor kezdődjék a játék. Mint
már mondtam: egy fegyver, egy golyó. Neked kell döntened, s ha mégsem
menne, itt leszek, hogy segítsek. Csak, hogy tudd. – Olyan közel hajol az
arcomhoz, mintha meg akarna csókolni, miközben a piros pont lassan
végigkúszik rajtam. – Nem engedem, hogy meghalj. Tényleg nem! Dönts
okosan, Letícia. Ki a fontosabb? Egy életről már döntöttél – pillant Ivett
testére. – Most dönts még egyről, de ne feledd, hogy ebben a csatában
csakis egy győztes lehet, és biztosíthatlak róla, hogy az nem te leszel. Vagy
így, vagy úgy, de veszíteni fogsz. Elveszted egyik szeretted, de bárhogy is
döntenél, én melletted leszek.
 Kirántom az arcom a kezéből, mire Troy hangosan felnevet.
– Érzitek ti is, ugye? – Mélyen magába szívja a szoba feszültséggel és
félelemmel elegyedő levegőjét. – Imádom ezt az illatot. Imádom ezeket az
érzéseket. Megújítanak, feltöltenek. Endorfin önti el a testemet. Bizsergés,
vágy, édes borzongás. – Cole-ra pillant. – Te tudod, miről beszélek. A mi
drága Letíciánk nem értheti, de mi igen. Öltünk azért, hogy túléljünk.
Öltünk azért, mert arra volt szükségünk. És öltünk azért, mert parancsba
adták nekünk. – Ismét felém fordul, és kajánul elvigyorodik. – Már alig
várom, hogyan fogsz dönteni.
S azzal megpecsételődött a sorsunk.
Valakinek ma meg kell halnia.
 Negyvenedik fejezet
COLE
Troy lefegyverez minket, és ebben a pillanatban, mikor Letty testén köröz
a halálos pötty, eszem ágában sincs harcba szállni ezzel a lépésével.
Elfogadom, ha ma meg kell halnom. Elfogadom, ha ma Letty meghúzza a
ravaszt és én leszek az áldozata.
Megérdemlem.
Miközben kilépünk a házból, Troy emberei elsétálnak mellettünk, hogy
feltakarítsák Ivett testét.
Meleg lapáttenyerembe markolom Letty jéghideg, verejtékben úszó,
reszkető kézfejét.
Tekintete megtört, elveszett. A régebben látott csillogást sötétség váltotta
fel.
Elhagyta őt a hite, a sziporkázó reménye. A halványan pislákoló
lángnyelvnek kihunyt a fénye.
Teste elfáradt, egészen legyengült, ahogy esetlen lépteit megteszi
mellettem. Azt sem értem, hogy azok után, ami történt vele, hogyan képes
még mindig talpon maradni.
Megerősödött az akarata.
Megállok, a karjaim közé veszem és magamhoz ölelem.
Lenyírt, egyenetlen aljú haja eltakarja az arcát, azonban már halkan sem
sír.
Egy hosszú, fekete limuzin parkol elénk.
Magamban sötéten elmosolyodom. Sosem gondoltam volna, hogy a
szeretett nő fog végezni velem, ráadásul egy puccos kocsival visznek el a
kivégzésemre.
Miközben elautózunk Troy klubjához, Letty a mellkasomra borulva
piheg. Nem alszik, de az elméje teljesen üres. Néma és baljóslatú.
Én mindvégig Troy csillogó szemébe nézek.
Ördögi mosolya egy másodpercre sem fagy le hitvány képéről, mert
tudja, hogy tudom, kicsoda ő.
Amikor kiszállunk az autóból, olyan érzés kerít hatalmába, mintha ez az
éjszaka örökké tartana. A sötétség nem száll fel Mannington utcáiról. A
halál lesben állva várja a következő áldozatát.
 A folyosót, mely a küzdőtérre vezet minket, halvány, piros fények
világítják meg, hogy még több félelmet plántáljanak Letty szívébe.
Egyenletesen, halkan lélegzünk, miközben lassú léptekkel a végzetünk felé
közelítünk.
– Már épp elkezdődött a buli, amikor Ivett hívott – mondja Troy a válla
felett hátrapillantva, majd széttárt karokkal ellép előlünk.
Amikor meglátom Jokert, a szívem hatalmasat és fájdalmasat dobban a
mellkasomban.
Letty szeme elkerekedik, ajka kissé elnyílik, sápadt bőre még fehérebb
árnyalatba öltözik.
Érzem, ahogy a szíve eszeveszetten lüktet sajgó testében, amikor
meglátja az apját.
Arca összefolyt, sűrű massza. Szemei ki sem látszódnak a duzzanatok
alól, ami a felszínén domborodik. Bőrét és szakadt ruháját megszáradt,
ragacsos, skarlátvörös vér fedi.
Nehezen, utolsó erejét összeszedve tudja csak megtartani a testsúlyát.
Szorosan magamhoz ölelem Lettyt, amikor engem is elárasztanak a régi
emlékek, amit a szívemben őrzök Jokerről.
Szörnyű ember volt, de akkor sem érdemel ilyen kínkeserves, megalázó
véget.
Bár aki a legsötétebb helyeken jár, ne várjon szép és békés halált.
Troy megköszörüli a torkát, majd a szemével utasít, hogy álljak Joker
mellé.
Letty egyedül marad. Szemében gyásszal, szívében fájdalommal.
Tekintetét nem szakítja el az apjáról, amikor mellé állok.
Fájdalmas hörgés, érthetetlen hangfoszlány hagyja el roncsolódott torkát.
Nagyot kell nyelnem, hogy visszanyerjem önuralmam morzsáját.
Düh és sötét köd elefántsúlya telepedik az elmémre, miközben darabokra
tépnek az érzelmek, azonban Ginger szavai is itt lógatják lábukat a tudatom
peremén: – Mentsd meg magatokat. És sose dönts haragból.
Ő tudja, mit tett Buch, és tudja, mit tett James.
Megértem, hogy miért nem áldozta fel fiai és testvérei életét ezért az
ördögi játszmáért.
Troy szorosan Letty mellé áll, testük kissé egymásnak feszül, miközben
egy Berettát ad a kezébe.
Ekkor Hófehérke rám pillant, szemében ismét könny csillan.
 A sejtelmes fényben csillogva folynak végig szomorú arcán lelke sós
cseppjei.
– Bárhogy is döntesz, tudd, hogy szeretlek. A túloldalon várni fogok rád.
Letty lágyan bólogat, még vadabbul reszket a teste. Mellkasa rázkódik a
visszafojtott kiáltástól.
– Sajnálom – suttogja, miközben felemeli a fegyvert.
Kezei megremegnek, szemei sűrű könnytől terhesek.
Azonban nem szakítom el róla a tekintetem, mélyen az elmémbe vésem
az arcát, legapróbb részletét, a legszebb mosolyát. A legboldogabb
pillanatokat, amelyekkel megajándékozott.
Ő sem szakítja meg a szemkontaktust.
Az idő, a hely nem alkalmas, mégis a legőszintébb és a legtisztább
mosolyomat villantom rá.
Tudja, mire gondolok – mindig is tudta. Rá.
Elbasztam, s most itt az ideje, hogy megbűnhődjek érte.
Lelkem legsötétebb szobáiban kutakodik bocsánatért esdeklő tekintete.
Mélyen magamba szívom az élet utolsó pillanatát.
 Negyvenegyedik fejezet
LETTY
Ahogy itt állok, remegő kezemben a fegyverrel, egy dal, egy csodálatos
dal muzsikál a fülemben.
A Gladiátor című film dallama, ami végtelenül szomorú. Maximus nem
kapja meg az ő boldog befejezését… mindezek ellenére csodálatos alkotás.
Gyönyörű, szomorú és kegyetlen: olyan, mint az élet.
Olyan szörnyű, mint ezek a pillanatok.
Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet velem.
Bárhogy is döntök, örökre befeketedik a szívem.
Ahogy a dal végére érek, emlékképek sejlenek fel tomboló elmémben.
– Ezt nem kérheted tőlem, Troy.
Hangom bizonytalanul megremeg.
– Nem?
– Nem – ingatom sírva a fejem.
– Én sem akartam megtenni, én sem akartam a saját apámat megölni, de
meg kellett tennem!
Troy Joker és Cole közé lép, majd mindkettőjük fejéhez hozzászorítja a
halál jeges csókját.
És hogy Cole-nak eszébe ne jusson cselekedni, az én fülem mellett
halkan kattan a pisztoly kibiztosítójának a hangja, amely hosszú
másodpercekig megfagy a levegőben.
Cole enyhén bólint.
Itt az idő! Meg kell tenned!
Egy másodperc.
Milyen rövid idő. Mégis, abban az egy másodpercben lepereg előttem az
egész életem, az első megmaradt emlékemtől kezdve. Behunyom a szemem
és látom… látok mindent.
A bőröm nyirkosodni kezd, a szívem alig dobban, de az a dobbanás
hatalmas erővel üti meg a mellemet.
Magamba szívom a szoba ocsmány illatát, melyben verejték, vér, harag,
bosszú és a remény szertefoszlott részecskéi keverednek össze.
Az utolsó fojtó lélegzetem. Aztán szép lassan kifújom.
Amikor kinyitom a szemem, meghúzom a ravaszt.
 A fegyver elsül.
A golyó célt ér.
Lelőttem őt.
Megtettem, és elvesztem. A fegyvert a padlóra ejtem.
Miközben belenézek kétségbeesett, haldokló szemeibe, az én szememet
egy tenger árasztja el, ahogy összegyűlnek benne a sós cseppek. A
könnyáradat egy másodpercre sem tart szünetet. Úgy folyik végig az
arcomon, mintha kinyitottak volna egy csapot a lelkemben.
Szilánkokra törtem.
Összerogy előttem, és csak egy szót suttog nekem:
– Szerettelek.
Ez a szó – mint egy kilőtt nyíl – egyenesen a szívem közepébe hasít.
Olyan mély sebet ejt rajta, hogy levegőt is alig kapok.
– Én is szerettelek – suttogom neki halkan.
Figyelem az élettelen testet, ami a padlón nyugszik előttem, és nem
akarom elhinni, hogy ez megtörténhetett velem.
Gyilkos lettem.
Elvettem egy életet.
Megöltem őt.
Meggyilkoltam, akit oly’ nagyon szerettem, aki a világot jelentette
nekem.
Taps. Taps. Taps.
Hangos csattanások sorozata rángat ki önkívületi állapotomból.
– Bravó, Letícia! – harsogja Troy.
Azonban a hangja tompán folyik végig zsibbadtan dolgozó agyamban.
Tekintetem a kirajzolódó skarlátvörös vértengerre szegeződik.
Érzem, ahogy Troy mellém lép. Orromat fahéj és fűszeres illatfelhő tölti
meg.
– Kitűnően helytálltál – suttogja a fülembe, miközben két ujját
végigfuttatja nedves bőrömön. – Tudtam, hogy őt fogod megölni.
Kitépem az arcom mocskos kezei közül.
– Engedd el! Engedd el őt, Troy! Megkaptad, amit akartál… Joker halott.
Bosszút álltál! Engedd el Cole-t!
Egymásnak feszül a tekintetünk, amikor fájdalmas hörgés hasít közénk.
Arrébb lököm Troyt és a test mellé rogyok.
– Cole! Ő… ő még lélegzik! Hívjunk egy orvost. Kell egy kurva orvos! –
kiabálom kétségbeesetten. – Nem, nem, nem. – Vérével festett kezeimmel
tépni kezdem a hajamat. – Úristen! Mit tettem?
– Velem kellett, hogy véget érjen.
Hangja alig érthető. Vérfagyasztó halálhörgés, szörcsögő foszlányok
akadozva hagyják el az ajkait.
Jeges borzongás rántja görcsbe a gyomromat.
– Ne mondd ezt! Kiviszünk innen, és…
– Nem, Letty! Sosem szabadott volna belekevernem téged. Téged, aki
minden kincsemnél többet ért nekem a világon. Annyira sajnálom, hogy
elszakítottalak titeket egymástól. Drága Letty, ne sírj. Csak azok halnak
meg, akiket elfelejtenek.
– Sosem felejtettelek el! Soha!
– Ezután se felejts el! És sose változz meg senki kedvéért. Te így vagy
tökéletes, a rengeteg tökéletlen hibáddal együtt. Az én kukafejű Aladárom.
– Ötéves koromban mondtad ezt utoljára nekem.
– Vigyázz rá, Cole! Ő a legféltettebb kincsem, a legdrágább vagyonom.
– Vigyázni fogok rá.
– Troy… bocsánatot szeretnék kérni tőled, amiért…
Azonban Joker nem tudja végigmondani, mert nagy adag nyál fröccsen
az arcára.
Élettelen, homályos szemei összerándulnak.
A habos nyál lassan folyik végig ráncos bőrén.
Troy leköpött egy haldokló öregembert.
Ez a pillanat hideg pengét márt a szívembe. Kihúzom az öltönyfelsőjéből
a díszzsebkendőt és óvatosan letörlöm róla Troy undorító testnedvét, majd
dühösen felé fordulok.
– Ez mégis mire volt jó?
Troy egy pillanatra sem tanúsít megbánást.
Visszafordulok Joker felé, de ő már nem…
Hangos kiáltás tör fel égő torkomból, majd az ölembe veszem a fejét.
Cole lába a combomnak ütközik, amikor mellém térdel.
– Most mi lesz vele, Cole? Már nem rendezhetünk neki temetést, és nem
is szeretném felbolygatni a sírt!
– Az öreg tölgy megőrzi őt neked, Letty.
– Mit tett az apám, azon kívül, hogy megölette veled az apádat, amiért ezt
érdemeltük? – kérdezem Troyt, miközben a halott apámat a karjaim közt
tartom.
Troy mellém guggol.
 – Cole? – kérdezi Troy.
Cole-ra pillantok.
– Cole talán el tudja neked mesélni, hiszen évekig Joker szervezetében
dolgozott.
– Cole? – Megremegnek az ajkaim. – Mit tett vele Joker?
– Eladta.
– Miért?
– Kurvának. Gyermek prostituáltat csináltak belőle.
Troyra pillantok.
Majd meglátom a gonoszság, a jégpáncélja mögött a fájdalmát, amit nem
csak látok, de hallok is.
– Tudom, hogy megerőszakoltalak, mert te a szíved mélyén nem akartad,
a tested tiltakozott ellene. És tudod, hogy honnan tudom mindezt? Mert nem
egyszer át kellett nekem is élnem! Éreztem a fájdalmadat az összes ütésnél,
az összes büntetésnél. Éreztem a fájdalmadat és a szenvedésedet, amikor a
farkamat a szűk, száraz lyukadba nyomtam.
Azok a szavak, amiket mondott…
Az ő összetört szívének vallomásai voltak.
– Vége van, ugye? – kérdezem Troyt.
Troy lepillant a halott testre, majd vissza rám.
– Már akkor vége volt, amikor elkezdődött, mert tudtam, hogy így vagy
úgy, de Joker meg fog halni. – Ijesztően és sötéten az arcomba mosolyog. –
Szeretek játszani, Letícia, mert sosem veszítek. Hármunk sorsa
szétválaszthatatlanul összefonódott. Gyilkosok vagyunk, megöltük az
apáinkat – igaz, mi ketten nem önszántunkból. Őszintén sajnálom azt, amit
veled tettem, tudom, hogy jó páros lehettünk volna – mondja a legtisztább
őszinteségével a hangjában.
– A sebeim nem ezt mondják – sziszegem összeszorított fogakkal. – És
mi soha nem lehettünk volna jó páros, Troy. A testem lehet, hogy élvezte,
de a vágyat és szerelmet sose vedd egy kalap alá. Vágyat sok ember
ébreszthet benned, de a szerelem itt van – mutatok a szívemre. – A szerelem
mindig is egy erősebb, elpusztíthatatlan érzelem lesz – mondom, és
megfogom Cole dühtől remegő tenyerét.
Troynak mindezek után még van képe ilyeneket mondani. Tényleg a
legbetegebb ember, akivel találkoztam életemben.
Cole kihúzza a kezemből a kezét, és szó nélkül elindul az egyik szoba
felé. El sem szakítom róla a tekintetem, amikor belép és letépi a vörös
bársonyfüggönyt.
– Gratulálok hozzá.
Troyra pillantok.
– Mihez?
Troy tekintete a hasamra araszol. Tenyeremet a testrészemre helyezem.
– Honnan tudod?
– Mindent tudok rólad, Letícia.
– És még azok után is képes voltál ezt tenni velem?
– Hazudtál nekem. Nem szeretem, ha hazudnak nekem. Aki hazudik, azt
megbüntetem.
Szemem könnybe lábad.
– Ha történt volna vele valami miattad… te is így végezted volna, mert
én is bosszút indítottam volna ellened! – fenyegetem Joker vérével
összekent ujjammal.
Az alma nem esett messze a fájától. Kezdem érezni ennek az életnek az
ízét, kezdem megérteni, hogy mi a jó benne, hogy sokan miért választják
ezt. És a gyermekemben Joker és Cole vére egyaránt ott fog csörgedezni.
– Bárcsak úgy lett volna – mondja. – Élveztem volna a játékot veletek.
– Egy ártatlan életről beszélsz, akinek még el sem kezdett dobogni a
szíve!
– Éppen ezért lett volna belőle is járulékos veszteség. Hiszen még nem is
él.
– Hánynom kell tőled! Hogy válhattál te ilyen szörnyeteggé? Hiába
próbálok rád úgy tekinteni, mint egy szerencsétlen gyerekre, hiába húzok le
rólad újabb rétegeket… alatta nem találok mást, csak egy kegyetlen embert.
Szó szerint egy szörnyeteget, ugyanis neked nincs szíved, Troy. Tényleg
nincs! Ez a különbség Cole és közted. Hiába tett megbocsáthatatlan
dolgokat, legbelül érez. Ég és föld vagytok. Ezért nem lehettünk volna
sosem jó páros.
– Tetszik benned ez a tűz, Letícia, de mint mondtad a cellában, az emberi
elme finom porcelán, ami könnyen porrá zúzható. Hidd el, előbb vagy
utóbb megtörtél volna. És tudod, hogy miért?
– Nem – mondom dühösen.
– Mert van szíved. Csak azt nem tudják megtörni, aki érzelmek nélkül él.
De benned olyan sok a szenvedély, a szerelem. Annyira vágysz arra az
érzésre… Nézz magadra! A tested egy összefolyt, sűrű massza, ami
jelentősen roncsolódott. Szépséged megtépázódott. Ezt te mind szeretetből
tetted. És mondd, megérte? – pillant Joker halott testére.
Cole megzavarja a nemkívánatos eszmecserénket és letakarja Joker testét,
majd lehajol és két karja közé veszi.
Összeszorított fogakkal talpra állok, és elindulunk kifelé.
Amikor visszapillantok Troyra, ő még mindig engem néz.
Összekapcsolódik a tekintetünk. Arcán kifürkészhetetlen érzelmek jelennek
meg.
Jó páros lehettünk volna.
Próbálom megfejteni, de mivel nem ismerem olyan jól, mint Cole-t, nem
tudom, mit rejtegethetnek azok a jéghideg tekintetek.
Összetörte, hogy elvesztett engem? Komolyan azt gondolta, hogy ezek
után Cole-t ölöm meg?
Vagy csak hiányolja a játékszerét, mert vége a játszmájának?
Fogalmam sincs.
– Mi a terved a pénzével? – szól utánam.
– Semmi! Nincs szükségem arra a pénzre. Vegyél magadnak belőle
boldog perceket, de ha igazán jót szeretnél cselekedni, akkor ments meg
legalább egy olyan fiút vagy lányt, aki arra a sorsa jutott, mint te.
– Minden vágyam, hogy jót cselekedjek.
Azzal elfordulok tőle, és Cole lassú lépteit követve magam mögött
hagyom ezt az őrült, sötét világot, aminek a részese kellett, hogy legyek.
De már vége!
Túléltük!
 Negyvenkettedik fejezet
LETTY
Félek kinyitni a szemem.
Ez az első gondolatom, amikor felébredek.
Kétszer keltem már úgy fel ebben az ágyban, hogy Cole elment.
Halkan lélegzem. Ismerős, mély szuszogást keresek az erdő élettel teli
hangfoszlányai között, de csak a madarak hangos éneke, a fák finom
suttogása tölti ki a keserű másodperceket.
Amikor kifújom a lélegzetemet, megremegnek az ajkaim.
Tudom, hogy egész éjszaka mellettem virrasztott.
Elfáradtam, nagyon elfáradtam, ezért a fájdalmam ellenére is olyan
mélyen aludtam, mint akit fejbe vágtak.
Néha felriadtam egy hangosabb zajra, egy éles, szúró nyilallásra, ami
keresztülmetszette a porcikáimat, de akárhányszor kinyitottam a szemem,
Cole tekintetével néztem farkasszemet.
Vigyázott rám, ahogy megígérte.
Hajnalban eltemettük Jokert. A sírja Cole apjának a sírja mellett kapott
helyet.
Porló csontok, bomló tetemek, a halálból életek születnek.
A kiásott gödör mellett, Joker halott teste felett mondtam el Cole-nak,
hogy állapotos vagyok…
– Ha tudom, hogy a halálával elkerülhettük volna ezt, már rég meg kellett
volna halnia.
– Miért mondod ezt? – kérdezte.
– Elfáradtam, Cole, annyira elfáradtam.
– Tudom, de most már vége.
Könnyes szemekkel pillantottam rá.
– Terhes vagyok, Cole. Hamarosan a szívem alatt dobogni fog egy másik
szív, aki még azelőtt majdnem meghalt, hogy elkezdhetett volna élni. És
Troy ezt tudta… Azt mondta, ő is járulékos veszteség lett volna.
Csukott szemhéjaim előtt elhomályosodik a fény. De ez nem a faágak
lágy tánca.
Mozdulatlan, és sokkal nagyobb árnyékot vet. Lassan felemelem még
álmos szemeimet.
 Egy hatalmas kő zuhan le a szívemről, ami ezidáig kétségekkel és
félelemmel együtt nehezedett a mellkasomra.
Cole.
Hosszú percekig figyelem őt, miközben a tekintetével a már jól ismert
tájat fürkészi kíváncsian.
Óvatosan letolom magamról a paplant. A testemben érzett fájdalom már
nem hasogat olyan erősen, mint tegnap, de kíméletlen alakja még a sejtjeim
közé ragadva darabol apró szeletekre.
Vékony, komor vonallá préselem az ajkaimat, miközben összerándul az
arcom. Pisilnem kell.
Pár napig biztos, hogy ez az egyszerű dolog is gyötrelmes érzéssel fog
eltölteni.
De semmi sem volt hiábavaló, ugyanis ő itt van, és reményeim szerint itt
is marad.
Elvesztettük Jokert, de mi túléltük, mind a testünk, mind a szerelmünk.
Ezért megérte küzdeni.
Miatta viseltem el az összes büntetést.
Lassan felállok.
Az elhagyatott ajtó nyekergő hanggal kinyílik.
Cole két lépéssel átszeli a kicsi helyiséget és előttem terem.
Amikor összekapcsolódik a tekintetünk, kedves mosoly terül el az
arcomon.
– Jó reggelt – suttogom karcos hangon.
Cole szavak helyett gyengéden két lapáttenyerébe simítja az arcomat és
az ajkaimra tapasztja ajkait.
Úgy csókol, mintha sosem akarna elengedni; úgy, mintha sosem akarná,
hogy véget érjen ez a pillanat.
A szívemet és a lelkemet kézen fogva árasztja el a szerelem, a szenvedély
és a boldogság.
– Jó reggelt – leheli az ajkaim közé. – Hogy érzed magad?
– Kicsit jobban… pisilnem kell.
Cole óvatosan a karjai közé vesz és elcipel a fürdőig.
– Tudok sétálni.
– Tudom – mosolyog. – De hagyhatnád, hogy most az egyszer jófiút
játsszak.
Mosolyogva a vállára hajtom a fejemet, majd az orromat izmos, puha
nyakához szorítom, és mélyen magamba szívom az illatát.
 Finom aromája szétterjed a testemben és olyan érzésekkel áraszt el, ami
teljesen leszedál.
Minden hiányzott, ami Cole Benett.
Lerak az ajtó előtt, majd széles vállát és keskeny csípőjét az ajtófélfának
támasztja, miközben gyönyörű barna szemeiben a fájdalom és a
szomorúság váltakozva csillog.
Értetlenül és kérdőn meredek rá, miközben enyhén felvonom az egyik
szemöldökömet.
Amikor elfordulok tőle és a tekintetem összetalálkozik nyúzott
képmásommal, megértem, hogy miért áll őrt mellettem.
Több mint egy napja nem néztem tükörbe… és azt kívánom, bár most se
tettem volna.
Könnybe lábad a szemem fekete tollaim elvesztése miatt.
A derékig érő, csillogó hajkoronám eltűnt. Ocsmányul fénytelen és rövid
lett.
Persze ez nem a világvége, de akkor is mély szomorúsággal tölt el, ahogy
elnézem egyenetlen alját. Elvétve a vállam alá ereszkedik egy hosszabb
tincs, de a legtöbbje fölötte lóg a levegőben.
– Így is gyönyörű vagy – lép mögém Cole.
Hatalmas, sötét termete mellett eltörpül sápadt, vékony testem.
– Visszanő – suttogom. – Újjászületek.
Némán lefolyik egy árva könnycsepp az arcomon.
– Néha a hamuból szebb virágok születnek.
Egy újabb mesefilmből idézett mondat, ami ellágyítja megkeményedett
vonásaimat.
Ujjaimmal óvatosan végigtapogatom a fejemen található összevarrt sebet,
majd megfordulok és felhúzom a pólót.
Tekintetemet végigvezetem a hátamon, ami valóban úgy néz ki, mintha
egy macskával, jobban mondva egy pumával futottam volna össze.
Csúnya sérüléseket okozott a kilencfarkú macska ólomköve.
De ez a seb is begyógyul. Regenerálódni fog a bőröm.
Cole nem tudja tovább elviselni a sebhelyeim látványát, nem tudja
feldolgozni a szívem fájdalmát.
Magamra hagy.
Szedd össze magad! – suttogja a belső hang.
Igaza van. Túléltük.
 Reszkető kézfejemet lapos hasamra helyezem, és bár nem szép ilyet
kérnem azok után, amit tettem, de halkan Jokerhez beszélek.
– Vigyázz az unokádra, kérlek. Ne engedd, hogy baja essen.
Elfordulva a tükörtől elvégzem, amiért eredetileg jöttem, majd Cole
keresésére indulok.
Kint áll a tornácon, miközben egy benzines öngyújtót kattogtat.
– Szükségünk van a rossz emlékekre, hogy értékelni tudjuk a jót. Nem
szeretném, ha felgyújtanád és eltüntetnéd ezt a házat, mert azzal elpusztítod
azokat a boldog pillanatokat is, amit átéltünk. Itt kezdődött minden. –
Megszorítom érdes, meleg tenyerét. – És azzal, hogy porig égeted, a
szívedből nem tudod kiűzni a fájdalmas képeket. Sokat vesztettünk –
pillantok a feltúrt földre –, de nyertünk is. – Kezeinket a hasamra helyezem.
– Már csak rajtunk múlik, hogy mit kezdünk ezzel az ajándékkal, hogy te…
– Könnybe lábad a szemem. – Már nincs fenyegető tényező az életünkben.
Troy elégtételt nyert, bosszút állt. Joker halott, a szervezete összeomlott…
Folytatnám az érzékeny megnyilvánulásomat, de akkor Cole elhajítja az
öngyújtót és a kézfeje a nyakamra simul, majd gyengéden, két ujja között
tartva az államat, elszakíttatja tekintetemet az erdőről.
Összekapcsolódunk.
Újra.
Örökké.
Szétválaszthatatlanul.
Sötétbarna szemeiben békesség, megnyugvás és hála vibrál. Csillogó
tekintettel tekint le hasamon pihenő kezeinkre.
– Már mondtam, Hófehérke, hogy soha többé nem kell attól félned, hogy
elmegyek.
– Félek – vallom be, és kicsordul a könnyem. – Olyan hihetetlen, hogy
annyi idő után, annyi elhullatott könnycsepp után végre itt vagy. Velem.
– Mondtam, hogy egyszer feleségül veszlek.
– Ez egy lánykérés akart lenni?
– Nem – mondja, és közelebb hajol az arcomhoz.
Értetlenül tekintek elsötétedő szemeibe.
– Nem kérés, hanem kijelentés. A feleségem leszel, amíg a halál el nem
választ tőlem, Hófehérke. Soha többé nem akarom meglátni a felkelő napot
nélküled.
– Kezded elhagyni a golyóidat, Cole Benett.
– De csakis azért, mert tudom, hogy örökké nálad lesznek.
 Kedvesen elmosolyodom.
– Még vár ránk egy kínos beszélgetés a családommal.
Cole megszorítja a kézfejemet.
– Ott leszek melletted.
– Nem szeretnék semmit sem szépíteni, úgyhogy így fogok odamenni,
akár most is indulhatunk. Mire Manningtonba érünk, szerintem a többiek is
odaérnek.
– Rendben.
Egy utolsó pillantást vetünk a sírra, majd kézen fogva lelépünk a rozoga
tornácról, amikor Cole megállít.
Elengedi a kezemet, és hosszú léptekkel a móló felé sétál.
A szívem ámokfutásba kezd.
Mit láthatott? Mit hallhatott?
Troy vadászna még ránk? Vagy rá?
A tőlem telhető legsietősebb léptekkel megyek utána, azonban lassítok,
mert nem lép fel a korhadt deszkalapokra.
Amikor mellé érek, kérdőn fürkészem az arcát, majd a tekintetét követve
a csillogó tavat figyelem.
Amikor egy évvel ezelőtt Lorennel itt álltam, a hattyúnk magányosan
úszkált a tóban. Azonban most két fenséges, kecses, hófehér madár, és azok
szürke, pelyhes fiókái húzzák maguk után a jellegzetes V alakot.
A víz felszíne finoman fodrozódik körülöttük.
Mosolyogva pihentetem rajtuk a tekintetem. A lelkemben és a szívemben
is hosszú idők után boldogságot, nyugalmat, és mindent elárasztó békét
érzek.
Cole meleg, kérges ujjai a tenyerembe csúsznak, majd kérlelve beljebb
tolakodnak.
Ujjaink összefonódnak, erősen egymásba kapaszkodnak.
– Nem akarom elveszíteni ezt a vidéket, Cole, még azok után sem, hogy
olyan sok szörnyűség történt itt velünk. Tényleg nem. Felújítanám és
megtartanám. Sammy és Dárius is jól érezné magát itt. Félre ne érts, nem
akarok ideköltözni, de hétvégi háznak tökéletes lenne.
– Amíg munkát keresek, lesz időm foglalkozni vele.
– Már most bizsereg a puncim a látványodtól. Egy szál szakadt
farmerben, fedetlen felsőtesttel kalapálsz, vágsz, fúrsz.
Cole arcán hatalmas mosoly formálódik, aztán amikor eszébe jut, hogy a
szeméremtestem használhatatlan, elszomorodik.
 Szabad kezemet az álla alá helyezem, és magam felé fordítom.
– Van időnk, lesz időnk.
– Pecázhatnék is vele, ha már az anyukája nem szeret – pillant a hasamra.
– Bár félek ilyenekre gondolni. Még túl korai.
– Igen, még korai, de attól az ember álmodozhat. Sokszor az álmok és a
vágyak segítenek átvészelni a mindennapok nehézségeit. Ha fiú lesz, akkor
szuper apa-fia hétvégéket csaphatnátok itt. És ha lány, hát akkor… készülj,
hogy szép rózsaszín körmeid lesznek – nevetem el magam.
– Értetek mindent.
Egész testével felém fordul, derekamra simítja mindkét erős karját és
gyengéden magához von.
Ajkai becézgetve simulnak össze az ajkaimmal. Lágyan és hosszan
csókol, majd érzékien átcsúsztatja a nyelvét.
Hosszú, néma, mégis megannyi mondanivalója van ennek a csóknak.
Visszakaptuk a múltunkat, a jelenünket és a jövőnket.

*****
A gyűlést anyáék házában tartjuk meg.
Az egész család értetlenül állt az előtt, hogy Ivettet sehogy sem érik utol.
Emlékeimben felvillannak a tegnap éjszaka képei… hogy Cole megölte őt,
azért, hogy én megmeneküljek. És én azért öltem meg Jokert, hogy mi
megmeneküljünk.
A hatalmas káosz közepén olyan jó érzéssel tölt el a tudat, hogy nem
egyedül kell ezt véghezvinnem.
Olyan jó érzés az anyósülésen ülni, miközben egy erős, határozott férfi ül
a vezető oldali ülésben, aki félt, óv és szeret engem.
Szeretek vezetni, imádom uralni a nagy gépet, mert magabiztosságot ad,
viszont gyengéd érzelmeket ébreszt bennem, hogy most Cole vezeti az
autót.
Egyszerű dolognak tűnik, apróságnak a mindennapok forgatagában.
Elsiklik a figyelmünk ezen csekélységek mellett, nekem mégis mosoly terül
szét az arcomon ettől a kis semmiségtől.
Ő az enyém, s én az övé.
Hóhér és Hófehérke meséje talán most boldogan ér véget.
Amikor leparkol anya háza előtt, megfagy ereimben a vér. Troy autója
majdnem ugyanabban a másodpercben ér oda, mint mi.
Mindent tudok rólad, Letícia.
 Vajon miért van itt? Tagadni fogja a történteket vagy vallomást tesz?
Kegyetlen tőrt fog érezni az a férfi a szívében, aki felnevelt, miután
megtudja, hogy Troy kijátszotta a bizalmát.
Bár, Troyt ismerve, nem hazudott, csak éppen nem mondta el az igazat és
úgy osztotta a lapokat, hogy az neki a legjobb legyen. Lenyelem a fojtó
gombócot és kiszállok az autóból.
Én megtépázva, ő elegánsan lép fel a járdára.
– Cole, Letícia – köszönt minket bólintva.
– Mit keresel itt? – kérdezem.
– Nem lenne túl férfias és udvarias részemről, ha csak te vinnéd el a
balhét.
– Ne szórakozz a családom nyomorúságával, Troy.
– Megvédelek – mondja.
– Nincs szükségem rád! Nincs szükségem a kegyeletedre, és arra sem,
hogy itt legyél, arra sem, hogy sajnálj engem! Mind a ketten nagyon jól
tudjuk, hogy mit miért tettünk. Mind a ketten megkaptuk azt, amit akartunk.
– Igazad van, de imádom a családi drámákat – vigyorog.
– Letty.
Cole gyengéd hangja csillapítja forrón izzó haragom.
Troy átnéz felettem.
Követem a tekintetét, ami Cole tekintetével áll szoros kapcsolatban, de
egyáltalán nem azért, hogy háborút üzenjenek egymásnak, hanem amolyan
férfias megállapodást, szövetséget vélek felfedezni az íriszükben.
És akkor rájövök, hogy miattam teszik ezt. Troyt Cole hívhatta ide, hogy
ne nekem kelljen az egész történetet elmesélnem, az összes fájó és
felkavaró részletével együtt.
Troynak nem fog gondot okozni az érzelemmentes mesélés, és őt nem
fogja szíven szúrni, ha valaki ocsmány szavakat vág a fejéhez, vagy
rosszalló tekintettel néz rá.
Troy indul el elsőként a ház felé. Szorosan követjük, majd kopogtatás
nélkül besétálunk.
A családom az étkezőasztalnál ül és halkan tanácskoznak, majd amikor
meglátnak minket, elnémulnak. A levegőben megfagy az összes
gondolatuk.
Mi hárman sorba állunk egymás mellett és olyan érzés kerít hatalmába,
mintha felsorakoztatták volna a bűnösöket, akik a kivégzésükre várnak.
És amikor ki akarom nyitni a számat, Troy mesélni kezd.
 Visszamegy a múltba. Oda, ahol meg kellett ölnie az apját Joker
utasítására. Beszél Ivett és az apja kapcsolatáról, a hatalmas árulásról, ami
halállal ért véget, majd néhány szót ejt arról, mit kellett évekig átélnie. A
bosszúról, amit Joker ellen eszelt ki, és arról, hogy milyen módon kívánta
azt elérni. Szó esett az elrablásomról és a tegnap éjszaka történtekről is.
Megkért, hogy mutassam meg a hátamat, hogy bizonyosságot nyerjenek a
szavai. Nem hazudik. Kurvára színtiszta vizet önt a pohárba.
Elmondja, hogy Cole kitörte Ivett nyakát miattam, és azt is, hogy én
lelőttem Jokert, hogy Cole életben maradjon. És megérkezünk a ma
reggelhez.
Hosszú percekig halálos némaság örvénylik a fagyos levegőben. Döbbent
arcok, sűrű könnyek, és a múlt sérelmei, amelyek most a felszínre törnek.
Troy elbúcsúzik mindenkitől, majd emelt fővel, magához hűen, elegánsan
távozik.
Fojtó hurkot éreztem a nyakamon, ameddig ott ácsorogtunk ketten, és
egy pillanatra sem akartam, hogy valaki megöleljen. Nem volt szükségem
arra az érzelmi kirohanásra, amivel a családom sújtott volna.
Tényleg semmi másra nem vágytam, csak Cole karjaira. Tehát mi is egy
enyhe bólintással távoztunk, mert úgy éreztem, hogy abban a házban nem
tartózkodott egy olyan ember sem, akinek ne lett volna szüksége dr. Sloan
telefonszámára.
Összeborulva sétálunk a járdán az autó felé, amikor szapora léptekkel
mellettünk terem Loren.
Szemeiben könnyek csillognak, mindezek ellenére a tekintete boldogan
mosolyog.
– Ha jobban érzed magad és készen állsz arra, hogy beszéljünk, gyertek
át. Szívesen látunk téged is a házunkban, Cole – pillant Loren Cole-ra. –
Vigyázz a húgomra.
– Köszönjük, Loren! – Megsimogatom könnyektől nedves, kedves arcát,
és magunk mögött hagyjuk.
 Negyvenharmadik fejezet
LETTY
Miután hazaértünk, lefürödtem, és amíg ettem pár falatot, addig Cole
elkezdte áthozni a ruháit Mavis egykori házából.
Mosolyogva figyelem, ahogy a vendégszoba megtelik az ő holmijával.
Amikor az uralma alá hajtja a fürdőszobát, megnézem az e-maileket és az
üzeneteket, amit Benjamin küldözgetett.
– Pihenned kellene – lép mellém, miután végzett, és a hajamba puszil.
– Megyek, csak átfutottam az üzeneteket.
– Nem is érdeklődtem, hogyan megy az üzlet. – Leül velem szembe.
– Jól, nagyon jól. Amint megigazítják a hajamat, körbevezetlek odabent.
Cole elkeseredetten elkapja rólam a tekintetét.
– Mi bánt? – kérdezem.
– Azt mondtam, hogy keresek munkát, de fogalmam sincs, hogy mit.
– Mit szeretsz csinálni, ami kikapcsol több órára is? – kérdezem
mosolyogva, mert tudom a választ.
Cole is elmosolyodik.
– Bütykölni a gépet.
– Talán nyitnod kellene egy szerelőműhelyt.
– Ahhoz hitelt kellene felvennem.
– Adok kölcsön.
– Életem végéig törleszteni fogok neked.
– Hát… több módon is törleszthetsz nekem.
Enyhén beleharapok az ajkamba, és csábítóan felhúzom a szemöldököm.
Cole áthajol az asztal felett és megcsókol.
– Esküszöm, hogy az életem végéig kefélni foglak.
Belenevetek a szájába.
– Én pedig szavadon foglak – mondom, és lecsukom a laptop tetejét.
Másnap meghirdetjük Mavis lakását, hogy vissza tudjuk adni Grahamnek
azt a pénzt, amit Cole kölcsönkért.
Még nem vagyok felkészülve a nagy találkozásra, arra, hogy
megismerjem a családját. A féltestvéremet…
Azonban lelkesen várom azt a napot, mert Cole sokat mesélt arról a
helyről, és amellett, hogy megismerhetem őket, kiruccanunk egy kicsit
ebből a városból, magunk mögött hagyva az elmúlt hetek borzalmait.
Szerencsére a sebeim szépen varasodnak, és a hajamat is megigazította
egy profi fodrász.
Elviselhetőbbé tette az elviselhetetlent.
De ahogy az erdő megújul minden tavasszal, úgy az én hajam is vissza
fog nőni egyszer.
A szívemben érzett gyász egy másodpercre sem szűnik meg, viszont Cole
közelsége nagyon sokat segít abban, hogy átvészeljem azokat a nappalokat,
azokat az éjszakákat, amikor a bűntudat a sejtjeim közé férkőzik, és apró
darabokra akar marcangolni. Megöltem egy számomra fontos személyt.
Sokat beszélgetünk róla. Arról, hogy milyen volt ő valójában.
A szívem mélyén tudom, hogy Joker nem csak egy kegyetlen bűnöző
volt, aki oly sok szörnyűséget tett, hanem egy olyan érző, jószívű ember is,
aki szeretett engem, szerette Ivettet.

****
Hetekkel később

– Készen állsz? – kérdezi Cole.

– Készen – mondom, és veszek egy hosszú, mély lélegzetet.
– Akkor induljunk.
Erősen megszorítja reszkető kezemet.
Minden orvosi, internetes tudástár arra utalt, hogy most már hallani lehet
a baba szívhangját.
A sok pihenésnek és Cole mellett töltött időnek köszönhetően az
idegrendszerem lenyugodott és nem vetéltem el… de még korántsem
biztos, hogy tényleg minden rendben lesz.
Azzal indulunk útnak, hogy el kell fogadnunk azt, amit ad nekünk az élet.
Bármit is tartogassanak nekünk a következő órák, megbirkózunk vele, és
továbbmegyünk. Együtt.
A vállalkozása még nagyon gyerekcipőben jár, de bízom benne, hogy kis
lépésekben sikerülni fog neki is az, ami nekem.
Nehezen barátkozik meg ezzel a nyugodt élettel, de nagyon szereti azt,
amit csinál. Látom a szemében a csillogást, amikor benézek hozzá munka
közben, és azt a vibrálást nem csak a pucér testem váltja ki belőle. De ki
gondolta volna, hogy Cole Benettnek ilyen bőséges a fantáziája, ha a
szexről van szó?
 Azt mondta, mindig is izgatta az irodai kefélés, de nem az a puccos fajta,
hanem az, ahol a gépezetekből kiáramló illatfelhő lengi körbe a helyet. Az ő
kicsi irodájában, ami maga a káosz. Néha, unalmas perceimben, nála
vagyok és rendet teszek, hogy ne vesszen el a feje.
Persze ezért is bőséges jutalmat kapok, és bizsergéssel tölt el, amikor
reggel a hideg, fedetlen fenekem a meleg, lüktető ölének feszül.
A műhelyét telepakolta bikinis és félig pucér női testekkel, ahogy a
motoron terpeszkednek. Gúnyosan elhúztam a számat, amikor megláttam
őket, de az a boldogság, amely Cole arcán ragyogott, és azok a szavak,
amelyeken csüngtem, rögtön elűzték a fejem felett cikázó vihar villámait.
Azonban komolyan gondoltam, hogy ha egy motoros cafka kidomborítja a
melleit és szétdobja a lábait neki, akkor az egész világot vértenger fogja
borítani… és ez fordítva is igaz volt, mivel sokat tartózkodtam Cole mellett
a műhelyben. Néha a Letty-féle laza stílusban, néha pedig abban a ruhában,
akiből kinézik, hogy egy hatalmas vállalatot vezet.
Olykor, amikor túl sok neki az emberek nyüzsgése, elvonul az erdőbe és
újítja az otthonunkat, mert hiába nem lakunk ott, az erdő mindig is az
otthonunk marad.
Szótlanul tesszük meg a rövid utat. Nem mutatja ki, de tudom, hogy neki
is épp oly nehéz ez, mint nekem.
A néma percek szögesdrótként tekerednek a nyakunkra, mert tudom,
hogy titkon már nagyon készül az apaságra.
Éjjel, amikor felriadok, a vendégszoba előtt találok rá. Hosszan,
elmerengve figyeli a lakatlan helyiséget. Szerintem képzeletben már
tervezi, hogyan fogja azt is felfrissíteni.
Azonban addig nem akar hozzálátni, amíg nem biztos, hogy… ismerjük
már a halál és a veszteség ezer arcát.
Amióta Cole beköltözött hozzám, azóta a lakásom úgy néz ki, mint egy
legénylakás. Sosem volt a rendszeretés mintaképe: a mindenütt otthagyott
pólók, nadrágok, zoknik és bokszerek tömkelege fogad reggelente…
Azonban mindezek ellenére mindig mosolyt csal az arcomra a szanaszét
hagyott holmija és a kopott bakancsa, mert azok azt jelentik, hogy nem
ment el. Még mindig ott van… velem.
Nem tudom, érzi-e reggelente, hogy több órán keresztül nyálcsorgatva
figyelem, miközben halkan rockzenét hallgat az edzéshez…
A pincét teljesen átalakítottuk az ő igényeinek.
 Talán haragot, hiányt és feszültséget vezet le vele, de én nem bánom
azokban a percekben, amíg békésen megiszogatom a mézédes kávémat,
amit ő készít el nekem minden reggel.
Amikor Cole bekanyarodik a klinika parkolójába, pánik lesz úrrá rajtam.
A levegő a tüdőmben reked. Jeges borzongás rántja görcsbe a
gyomromat, és az összes szó a torkomra forr.
Akkor sem tudok megszólalni, amikor a recepcióshölgy elkéri az
adataimat, de Cole elintéz mindent helyettem.
– Már várja önöket a doktor úr – mosolyog a nő kedvesen. Itt az összes
kismama a felhők felett lebeg, ahogy végigvezetem a tekintetemet a
boldogságban úszó arcukon.
– Köszönjük – mondja Cole.
Ahogy végigsétálunk a csillogó folyosón, nekem csak az jár a fejemben,
hogy a mai napon vagy végleg összeforr a szívem, vagy egy bizonyos része
örökre kivérzik.
Szerencsére már annyi idős vagyok a naptár szerint, amit Loren töltött le
nekem, hogy hasi ultrahangot fognak végezni rajtam, ezért Cole is bent
lehet mellettem.
Cole kezet fog a dokival, én enyhe biccentéssel üdvözlöm, majd gyorsan
felfekszem az ágyra.
A szívem ámokfutásba kezd.
A doki mellém gurul a kicsi székével, miközben Cole is helyet foglal az
ágy mellett.
Hideg zselét nyom rám, amitől kiráz a hideg és az összes izmom
összerándul.
Az ultrahangos vizsgálóval szétkeni a kocsonyás anyagot, és hosszú
percekig nézegeti a monitoron feltűnő fekete-fehér foltokat.
Komoran összeráncolja a szemöldökét, majd hosszan elidőzik a tekintete
a számomra érthetetlen képen.
Megnyom egy gombot, majd mosolyogva felém fordul.
Amikor a szoba halálos csendjét betölti a villámgyors szívdobogás, az
enyém abban a pillanatban megáll.
Vad, életerős ritmus. A legszebb galoppozó dallam.
Könnybe lábadt szemekkel tekintünk egymásra.
– Dobog a szíve – suttogom.
Cole a kezemet a mellkasára helyezi. Az ő szíve is eszeveszetten kalapál.
 Mosolyogva fölém tornyosul és megcsókol. Lelke puha, csillogó cseppjei
az arcomra hullanak.
Bátran ki merem jelenteni, hogy ez a perc a közös életünk legboldogabb
pillanata.
 TROY
A mesékben, a filmekben – vagy az én esetemben egy regényben –
állandóan a jóknak szurkolnak az emberek.
A rosszat mindenki gyűlöli, és a halálát kívánják.
Azonban nem születik senki sem szörnyetegnek…
A körülmények, a szituációk tesznek minket azzá, akik leszünk végül.
Hogy a bűneim megbocsáthatók-e?
Nem tudom, de nem is keresem rá a válaszokat.
Azonban ha jobban belegondolsz, nem tettem semmit. Tiszta a
lelkiismeretem!
Nem én öltem meg kicsi Letty apját, Jokert.
A saját vére végzett vele, úgy, ahogy nekem kellett végeznem az
apámmal 9 évesen.
Játszottam Letty elméjével, megtörtem, és elszakítottam kétszer is a
szerelmétől. Manipuláltam és fájdalmat okoztam neki, hogy a végén ő
döntse el, mi a fontosabb.
Egy apa, akit nagyon szeretett, mégis lemondott róla a hatalom miatt; egy
apa, aki egy hétig hagyta, hogy patkányok ürülékében aludjon; egy apa, aki
csak látszatszeretetet táplált felé, miután én az életére törtem… vagy
választhatta egyetlen, igaz szerelmét, aki csakis az apja utasítása miatt
hagyta őt el.
Nehéz döntés elé állítottam, mégis azt kell, hogy mondjam, remekül
helytállt.
Ha kicsit jobban átgondolod a történetet, talán jót is cselekedtem… Joker
már fél lábbal a sírban volt, és senkinek nem tűnt fel, hogy végleg eltűnt.
Letícia hazamehetett a szerelméhez. Én begyűjtöttem Joker skalpját és
elégtételt nyertem.
A bosszú nem hozta vissza az apámat, de ha egyszer elolvasod az én
történetemet is, akkor meg fogod érteni, hogy miért tettem azt, amit tettem.
Hogy miért lettem egy jégszívű Herceg. És hogy miért élveztem minden
kibaszott percét ennek a szörnyű játéknak.
 Köszönetnyilvánítás
Hálásan köszönöm a kedves és páratlan szerkesztőmnek NeylaGrey-nek
a kézirat ráncba szedését. Megtiszteltetés és öröm veled együtt dolgozni.

Hálásan köszönöm „könyves anyukámnak”, Dettynek, hogy rám talált, és

azóta úgy segít, terelget engem, mint egy tyúkanyó a kiscsibéjét. Jó
tanácsaival, pozitív meglátásaival és bölcs gondolataival nap mint nap ellát
engem. Mindig tanul valamit az ember, és én örülök annak, hogy te vagy a
tanítóm.

Hálásan köszönöm Ashley Redwood-nak ismét a gyönyörű külsőt.

Hálásan köszönöm nektek, kedves olvasóim a támogatást, a kedves
szavakat és a töretlen bizalmat.
Szeretettel ölellek titeket: Lexie
 A szerző eddig megjelent művei

Olvasói vélemények
„Nos, Lexie King sztorija ütős, nem kérdés! Úgy éreztem, az írónő nem
csupán a névrokona történetét vetette papírra, hanem lelkének egy szeletét
osztotta meg velem. Ha így van, most már tudom, mely írók mely könyveit
tartja a polcán, és milyen zenét hallgat.”
Sue_J_Hopeheart, moly.hu

„Hihetetlenül jó könyv volt, a magyar íróktól eddig olvasottak közül a 10

legjobb közé sorolnám.
Drága írónő, muszáj volt a végén Logannek ilyen véget szánni? Úgy
örültem volna, ha kap ő is egy önálló könyvet.”

D_Monika, moly.hu

„Gyönyörű, szívbe markoló, érzelmekkel megírt történet. Két megtört

szív és lélek egymásra találása.”
takácsera, moly.hu

„Nagyon szerettem Lexie és Graham történetét. Néhol vicces, néhol

szívbe markoló, néhol szenvedélyes, de mindenképpen sokat adott.
Reményt, erőt, hitet, hogy soha nem szabad feladni. A történet szépen
felépített, és folyamatosan fenntartotta a figyelmemet, hogy hogyan alakul a
két szereplő sorsa. Az írónő mindig épp időben csepegtette az
információkat, hogy minden a helyére kerüljön, és megértsük a miérteket. A
két szereplő is jól kidolgozott volt számomra, és öröm volt olvasni, hogy
hogyan nyílnak meg a szerelemtől, és hogyan adnak maguknak, egymásnak
és az életnek egy esélyt.”
Szakál_Kiss_Csilla, moly.hu
 „Jobban tetszett, mint az Élet vár, bár szerintem ebből a történetből két
könyv is kijöhetett volna (vagy „a kevesebb néha több” érzetem volt).
Stílusa nagyon tetszik. Amikor a tipikus sablonos történetet várod, csavar
egyet a másik irányba. Remélem, lesz rá lehetőségem, hogy más művét is
olvashassam.”
Nasassia, moly.hu

„Nagyon tetszett Meredith és Brock története. Alig tudtam letenni,

olvastatta magát. Nevettem, könnyeztem olvasás közben, és néha egy-két
pofont kiosztottam volna. Imádtam. Izgatottan várom a következő
történetet, kedves írónő!”
Szomódiné_Buzás_Erzsébet, moly.hu

„Atyaúristen… Nehéz egy ilyen történet után szavakat találni, értelmesen

megfogalmazni azokat az érzelmeket, amiket ez a könyv adott. Bizony, ez a
könyv is megmutatja, hogy mindig az élet a rendező, ő rendezi az
életünknek, sorsunknak nevezett színdarabot. Ő osztja a lapokat, és rá kell
jönnünk, hogy nem vagyunk mindig nyerő szériában.”
kkitti12, moly.hu

„Nemcsak elsőre, de másodszorra is szuper volt ez a történet.

Szórakoztató, és egyben fájdalmas volt számomra. A főszereplőnek,
Meredithnek sok csapást kellett megélnie, hogy megízlelhesse a szerelmet,
a boldogságot, a biztonságot. Sok mindenen ment keresztül, de mégis erős,
bátor nő lett belőle.”
Magyar_Szerzők_Könyvei_Blog, moly.hu
 „Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy megjelenés előtt, bétaként
olvashattam Letty szívfacsaróan szép és fájdalmas történetét. Nem egy
vattacukros, klisékkel teli romantikus történet, és azt hiszem, ettől lett
különleges.”
Detty77, moly.hu
„Ha nem olvastam volna már Lexie-től, biztos, hogy sokkot kaptam
volna a könyv olvasása közben! Elég durva dark romance-ot kaptunk tőle!
A fülszöveg alapján egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ez lesz a
történetből! Nagy izgalommal olvastam, végig fenntartotta az
érdeklődésem, sokszor csak pislogtam, hogy mi jöhet még!”
bemese05, moly.hu
„Nehéz írni erről a regényről most nekem, mivel nemrég fejeztem be, és
még mindig a hatása alatt vagyok. De azt bátran merem állítani, hogy ez
egész más, mint amit megszoktunk az írónőtől. Sötétebb, szókimondóbb,
érzelmesebb. Olvasás közben nem csak a szereplők, de az olvasók szíve is
összetörik. Letty és Cole története nem tündérmese.”
Moncsi22, moly.hu

„Hihetetlen volt a könyv. Nem is tudok mit írni, mert még mindig a
hatása alatt vagyok a könyvnek. Teljesen más, mint az előző könyvek,
amiket az írónő írt. Ez nem egy szerelmi történet, aminek a végén happy
end lesz. Cole és Letty története nem leányálom. Hihetetlen csavar és
fordulat van benne, de annyira magába szippant a történet, hogy észre sem
veszi az ember, és már vége a történetnek. Nagyon várom a folytatását a
könyvnek, hogy mi lesz Letty és Cole sorsa.”
kedves_csaj, moly.hu