A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Girl Online, Penguin Books, 2014

Fordította Lovas Anna

Original English language edition first published by Pen-

guin Books Ltd., London
Copyright © Zoe Sugg, 2014
The author has asserted her moral rights
All rights reserved
Hungarian translation © Lovas Anna, 2016
Borítófotók © Europress/Getty Images
Szerzőfotó © Zoe Sugg
Magyar kiadás © 2016 Libri Könyvkiadó, Budapest
A Libri Könyvkiadó az LS Kiadói Csoport tagja

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő Horváth Annamária
Olvasószerkesztő Bardi Betty
 7/637

A borítót az eredeti alapján készítette Tillai Tamás

Mindazoknak ajánlom ezt a könyvet,
akik segítettek a létrejöttében. Akik fe-
liratkoztak a csatornámra, nézik a
videóimat és olvassák a blogomat, akár
2009-ben, akár ma. Mindennél többet
jelent számomra a támogatásotok. El-
mondhatatlan, mennyire szeretlek
titeket: nélkületek ez a könyv nem
készülhetett volna el.
November 22.

Helló, világ!

Úgy döntöttem, blogba kezdek.

Ebbe a blogba.

Talán érdekel, miért.

Tudod, milyen az, mikor felrázol egy kólát,

kinyitod, és szétrobban? Pont így érzem most
magam. Olyan sok minden zizeg bennem, de
félek hangosan kimondani.
 10/637

Apa egyszer azt mondta, írhatnék naplót. Azt

mondta, a naplóírás a legjobb módja, hogy az
ember kifejezze a legbelsőbb gondolatait. Azt
is mondta, hogy szuper lesz visszaolvasni
öregkoromban, és hogy ettől „igazán
értékelni tudnám a fiatal éveimet”. Bizonyára
túl régen volt fiatal, és már elképzelése sincs,
igazából milyen érzés.

Azért megpróbáltam ezt a naplóírást.

Nagyjából három bejegyzésig jutottam,
mielőtt feladtam. Valami ilyesmi volt:

Ma esett, és tönkrement az új cipőm. Jenny

vacillált, hogy ellógja-e a matekot. Végül
nem lógta el. John Barrynek vérzett az orra
kémián, mert beledugott egy ceruzát. Nagy-
on nevettem rajta. Nem igazán örült neki.
Elég kínos volt. Éccakát!
 11/637

Nem egy Bridget Jones, mi? Inkább

elképesztően unalmas.

Nem értem, miért írnak az emberek naplót.

Szeretném tudni, hogy valaki valahol

elolvassa, amit mondani akarok.

Ezért úgy döntöttem, hogy kipróbálom ezt a

blog dolgot. Hogy legyen egy hely, ahol
bármit elmondhatok, és úgy, ahogy akarom.
Ami szól valakinek. És közben ne kelljen at-
tól tartanom, hogy nem elég menő, amit
mondok, vagy hogy bénán jövök ki belőle,
vagy barátokat veszítek miatta.

Épp ezért névtelen a blogom.

Hogy itt teljesen önmagam lehessek.

A legjobb barátom, Wiki szerint (igazából

nem így hívják, de nem írom le az igazi
 12/637

nevét, hiszen akkor nem maradnánk névtele-

nek) ultragáz, hogy az őszinteséghez el kell
hallgatnom a nevem. De mit tud ő arról,
milyen egy pánikbeteg tinilány élete? Sem-
mit. (Ő igazából egy szülőkomplexusos srác,
az teljesen más tészta.)

Néha elgondolkozom, hogy talán pont a ti-

nilányság miatt vagyok pánikbeteg. Mert
valljuk be, van min parázni.

Top 10 ok, amiért egy csaj pánikolhat:

1. Minden percben tökéletesen kell kinézned

2. Ezzel egy időben totál bekattannak a

hormonjaid

3. Amitől meg életed legpattanásosabb

időszakának örülhetsz (totál lehetetlenné
téve az 1. pontot)
 13/637

4. Életedben először akkor vehetsz magad-

nak csokit, amikor csak akarsz (ami még
tovább ront a 3. ponton!)

5. Hirtelen mindenkit érdekelni kezd, mi van

rajtad

6. És persze annak is tökéletesnek kell lennie

7. Az sem árt, ha megtanulsz úgy pózolni,

mint egy szupermodell

8. Hogy tökéletes szelfiket készíthess a napi

szettedről

9. Amit aztán posztolnod kell a közösségi

oldalakra, hogy a barátaid is lássák

10. Az ellenkező nem számára állati

vonzónak kell lenned (miközben meg-
birkózol a fenti pontok mindegyikével!)
 14/637

Kérlek, képzelj ide egy hatalmas, drámai

sóhajt a részemről.

De egész biztosan nem én vagyok az egyetlen

lány, aki így érez.

Igazából abban bízom, hogy minden lány

pontosan így érez.

És talán egy nap, mikor rájövünk, hogy

mindenkiben pontosan ugyanez játszódik le,
nem adjuk elő másnak magunkat, mint akik
valójában vagyunk.

Az szuper lenne.

Addig is ezen a blogon leszek önmagam, és

csak élőben folytatom a színlelést.

Itt kimondom, ami bennem van, és állati

lenne, ha ti is csatlakoznátok, bárkik is
vagytok.
 15/637

Ez lehet a titkos kis helyünk az interneten,

ahol megbeszéljük, milyen érzés valójában
tinédzsernek lenni. Ahol nem kell másnak
tettetnünk magunkat, mint amilyenek
vagyunk.

Ezenkívül imádok fotózni (hát nem csodás,

ahogy a fényképek megörökítenek egy-egy
különleges pillanatot? Gyönyörű naple-
mentét, szülinapi bulikat, sós-karamellás
tortácskát nagy habbal…), szóval sok képet is
posztolok majd. De szelfik nem lesznek, nyil-
vánvaló okokból.

Na jó, ennyit mára. Köszönöm, hogy

elolvastad, amit írtam. (Már ha bárki is olv-
asott!) És írd meg kommentben, hogy mit
gondolsz!

Girl Online, kikapcs. Ölelés!

 Napjainkban…

Hé, Penny,
tudtad, hogy Wil-
liam Shakespeare
anagrammája
„halk walesi
iparmese”?

Elliot üzenetét olvasva felsóhajtok. Mialatt a

Rómeó és Júlia ruhapróbáján ülök (három
óra az életemből, amit már soha nem fogok
visszakapni), Elliot több száz random
üzenettel bombáz Shakespeare-ről. Elvileg
 17/637

azért csinálja, hogy ne unatkozzak, de komo-

lyan kit érdekel, hogy Shakespeare-t
1564-ben keresztelték meg? Vagy hogy hét
testvére volt?
– Penny, lefotóznád Júliát, ahogy kihajol a
lakókocsiból?
Gyorsan felkapom a fényképezőt és
Mr. Beaconsfield felé biccentek.
– Persze.
Mr. Beaconsfield a tizenegyedikesek
drámatanára. Az a típus, aki szeret „elve-
gyülni a srácok között”, zselézi a haját, meg
azt mondja: „hívj Jeffnek”. Miatta játszódik a
Rómeó és Júliánk Brooklynban, ezért hajol
ki Júlia egy lakókocsi ablakából az erkély
helyett. A legjobb iskolai barátnőm (LIB),
Megan, imádja Mr. Beaconsfieldet, de lehet,
hogy csak azért, mert mindig őt választja a
főszerepekre. Szerintem kicsit para a pasas.
A tanárok ne akarjanak együtt lógni a
diákokkal. Inkább javítsák a dogákat meg
 18/637

aggódjanak a hivatalos beszámolók miatt,

meg amit a tanáriban szoktak még csinálni.
Az oldalsó lépcsőn felmegyek a színpadra
és leguggolok Megan mellé. SWAG feliratú
baseballsapka van rajta, és kamu aranylán-
cok lógnak a nyakában kamu arany dollárjel-
lel. Alapból inkább meghalna, minthogy ily-
en szerelést vegyen fel – ennyire szereti
Mr. Beaconsfieldet. Már majdnem ellőném a
képet, mikor lesziszeg nekem:
– Nehogy látszódjon a pattanásom.
– Mi? – kérdezem.
– A pattanás az orromon. Ne legyen rajta a
képen.
– Ja. Oké.
Egy kicsit oldalra állítom a képet és rá-
zoomolok. Innen nem olyan tökéletes a
megvilágítás, de legalább a pattanás nem lát-
szik. Lövök egy képet, és lemegyek a szín-
padról. Közben lenézek a nézőtérre, ami
Mr. Beaconsfielden és a két segítőjén kívül
 19/637

teljesen üres. Automatikusan felsóhajtok a

megkönnyebbüléstől. Kábé annyira vagyok jó
nagy tömeg előtt, mint Justin Bieber a
paparazzikkal. Fel nem foghatom, hogyan
képesek emberek produkálni magukat szín-
padon. Nekem a kép elkészítéséhez szük-
séges pár másodperc is elég, és máris kiver a
víz.
– Kösz, Pen! – mondja Mr. Beaconsfield,
mialatt lesietek a színpadról. Egy másik
kínos szokása, hogy mindenkit becenéven
szólít. Most komolyan! A családomnak oké,
de nem a tanáraimnak!
Ahogy leérek a biztonságos kis helyemre a
színpad oldalán, pittyen a telefonom.

Te jó ég!
Shakespeare ide-
jében pasi ját-
szotta Júliát! El
kell mondanod
 20/637

Ollie-nak! Úgy
megnézném az
arcát!

Felnézek Ollie-ra, aki épp Meganre réved.

– De csitt, mi fény nyilall az ablakon? Ez itt
Kelet és Júlia a Napja!{*} – mondja a világ
legrosszabb New York-i akcentusával.
Muszáj felsóhajtanom. Ollie ugyan még
Megannél is bénább jelmezben van – egy
valóságshow szereplő és Snoop Doog között
valahol – de ennek ellenére is valahogy olyan
helyes.
Elliot gyűlöli Ollie-t. Szerinte sekélyes, és
Kétlábonjáró Szelfinek hívja, de igazság szer-
int nem is ismeri őt. Elliot egy magánsuliba
jár a Hove-ban, csak olyankor látta Ollie-t,
amikor véletlenül belebotlottunk a parton
vagy a városban.
 21/637

– Ne fotózzon le Penny ennél a jelenetnél

is? – kérdezi Ollie, mikor a monológja végére
ér. Még mindig a kamu amerikai akcentusáv-
al beszél – amit amúgy azóta tart, hogy
megkapta a szerepet. Azt mondja, minden
sztárszínész így csinálja, ezt hívják beleélős
színészetnek.
– Naná, Ollz! – mondja „Hívjatok
Jeffnek”. – Pen?
Leteszem a telefonom és visszaszaladok a
lépcsőn.
– Tudod úgy, hogy az előnyösebb profilom
legyen rajta? – suttogta nekem Ollie a sap-
kája alól. Az övére STUD van nyomva fekete
strasszokból.
– Persze – mondom. – Ööö, melyik is az?
Ollie úgy néz rám, mintha megőrültem
volna.
– Csak mert olyan nehéz megmondani –
suttogom, és az arcom már ég zavaromban.
 22/637

Ollie változatlanul csak ráncolja a

homlokát.
– Mert nekem mindkettő szépnek tűnik! –
mondom egyre elkeseredettebben. Istenem!
Mi bajom van?! Szinte hallom, ahogy Elliot
elszörnyedve felsikít. Szerencsére Ollie el-
mosolyodik, amitől barátságosan kisfiús lesz
az arca.
– A jobb oldalam – mondja, majd vissza-
fordul a lakókocsihoz.
– Izé… neked jobb, vagy nekem? –
kérdezem, csak hogy biztos legyek benne.
– Gyerünk már, Pen, nem érünk rá egész
nap! – kiált felénk Mr. Beaconsfield.
– Nekem jobb, nyilván – sziszeg Ollie, és
újra úgy néz rám, mint egy félkegyelműre.
Most már Megan is megütközve néz. Égő
arccal elkészítem a képet. Nem figyelek arra,
amire egyébként szoktam, nem ellenőrzöm a
fényt vagy a beállítást vagy bármit, csak
lenyomom a gombot, és eltakarodok onnan.
 23/637

Mikor végre vége a próbának – és Elliot

révén megtudom azt is, hogy Shakespeare
csak 18 éves volt, mikor megházasodott, és
összesen 38 darabot írt –, az osztály egy
része elindul JB gyorséttermébe egy kis
shake-ért és sült krumpliért.
Ahogy kiérünk a partra, Ollie mellém sétál.
– Na, mi a pálya? – kérdezi még mindig
New York-i szlengben.
– Ööö, minden oké, kösz – mondom, és
azonnal összeakad a nyelvem. Most, hogy
megszabadult a gengszter-Rómeó szereléstől,
még jobban néz ki. Szőke szörfös haja trend-
in zilált, és kék szeme ragyog, mint a tenger a
téli napfényben. Őszintén szólva nem vagyok
benne biztos, hogy ez a sportoló testű
dalosfiú az esetem, de teljesen zavarba hoz,
hogy a suli szépfiúja csak rám figyel. Ehhez
abszolút nem vagyok hozzászokva.
– Azon gondolkoztam… – mondja,
miközben rám mosolyog.
 24/637

Az agyam azonnal befejezi helyette a

mondatot: „…mit csinálsz szabadidődben?
…hogy nem vettelek észre eddig? …nem
járnál velem?”
– …hogy megnézhetném a képet, amit
rólam készítettél? Csak hogy biztosan jól
nézek-e ki rajta.
– Ó, izé, persze. Igen, oké. Megmutatom
JB-nél.
És ebben a szent percben elsüllyedek egy
gödörben. Na jó, nem egy igazi nagy
gödörben, és nem tűnök el benne teljesen,
vagy ilyesmi, csak botladozni kezdek, amitől
olyan vonzó és elegáns vagyok, mint egy
szombat esti részeg. Ez az egyik dolog, amit
utálok Brightonban. Mintha csak azért lenne
tele kátyúkkal, hogy beléjük essek! Kijövök a
bukdácsolásból, és szerencsére Ollie mintha
észre sem vette volna.
JB-nél Ollie közvetlenül mellém ül a
boxban. Látom, ahogy Megan felhúzza az
 25/637

egyik szemöldökét, amitől úgy érzem

magam, mintha valami rosszat tettem volna.
Megan remekül ért hozzá, hogy így érezzek a
közelében. Elfordulok, és inkább a hely
karácsonyi díszítését nézem, a piros-zöld
boákat és az elektromos Télapót, aki minden
érkezőnek hohohót kiált. A karácsony vitán
felül a kedvenc időszakom az évben, valam-
iért mindig megnyugtat. Pár pillanattal
később visszafordulok az asztalhoz. Szerenc-
sére mostanra Megan elmerült a
telefonjában.
Az ujjaim maguktól megmozdulnak, ahogy
egy blogposzt ötlete villan az agyamba. Néha
olyan, mintha az iskola egy nagy színház
lenne, ahol mindig a nekünk kiosztott szere-
pet kell játszanunk. Ebben a
„valóságdarabban” Ollie-nak nem mellettem,
hanem Megan mellett kellene ülnie. Nem
járnak vagy ilyesmi, de egyértelműen ugy-
anabba a kasztba tartoznak. És Megan soha
 26/637

nem botlik meg. Ő mintha csak elsiklana az

élet felett a fényes gesztenyebarna hajával és
az állandó duzzogásával. Kira és Amara, az
ikrek, becsúsznak Megan mellé a boxba.
Statisztálnak a darabban, és Megan az élet-
ben is így kezeli őket: mellékszereplőkként.
– Hozhatok nektek valamit? – kérdezi a
jegyzetfüzettel és széles mosollyal asztalunk-
hoz érkező felszolgálólány.
– Az állat lenne! – mondja Ollie a megját-
szott New York-akcentussal, és ösztönösen
grimaszba rándul az arcom.
Mindannyian kérünk egy shake-et – kivéve
Megant, aki csak ásványvizet iszik –, aztán
Ollie felém fordul.
– Na, megnézhetem?
– Mit? Ja, persze!
A táskámban matatok a fényképezővel, és
áttekerem a képeket. Mikor Ollie-éhoz érek,
odaadom neki. Visszatartott lélegzettel
várom a válaszát.
 27/637

– Vagány – mondja. – Nagyon jól néz ki.

– Ú, hadd nézzem az enyémet! – sikít
Megan, megragadja a fényképezőt, és vadul
nyomkodja a gombokat. Az egész testem
megfeszül. Általában nincs bajom az os-
ztozkodással – még az adventi naptáramból
is a csokik felét a bátyámnak, Tomnak ad-
om –, de a fényképezőm egészen más. Az a
legértékesebb tulajdonom. Egyedül ez ad
biztonságot.
– Te Jó Ég! Penny! – sikít Megan. – Mit
tettél? Olyan, mintha bajszom lenne! – és
lecsapja a fényképezőt az asztalra.
– Óvatosan – szólok rá.
Megan rám bámul, majd újra felkapja a
gépet és vadul nyomkodja a gombokat.
– Hogy lehet ezt kitörölni?
Egy kicsit túl erősen rántom vissza tőle a
fényképezőt, és a műkörme beleakad a
pántjába.
– Áu! Letörted a körmöm!
 28/637

– Majdnem eltörted a gépem!

– Téged csak ez érdekel? – bámul rám
Megan az asztal túloldaláról. – Nem én te-
hetek róla, hogy ilyen szörnyű képet
csináltál.
Magamban válaszolok is neki: „Nem én te-
hetek róla, hogy a pattanásod miatt ilyen ké-
pet kellett csinálnom.” De leállítom magam,
mielőtt kimondanám.
– Mutasd csak! – mondja Ollie, és kiveszi
a kezemből.
Ahogy felnevet, és Megan még szúrósabb
tekintettel mered rám, ismerős érzés kezdi
szorítani a torkomat. Próbálok nyelni, de
nem sikerül. Mintha csapdába kerültem
volna. Kérlek, ne történjen ez megint,
rimánkodok. De megtörténik. Égető érzés fut
végig a testemen, és alig kapok levegőt.
Mintha a filmsztárok képei a falon mind en-
gem bámulnának. A zene hirtelen túl hangos
lesz. A piros székek bántják a szememet.
 29/637

Bármit is teszek, nem tudom kontrollálni a

testemet. A tenyerem izzad, és hangosan lük-
tet a szívem.
– Hohohó! – mondja az elektromos Télapó
az ajtónál. De már nem vidám, hanem
fenyegető.
– Mennem kell – mondom halkan.
– De mi lesz a képpel? – nyüszít Megan, és
átdobja csillogó sötétbarna haját a vállán.
– Ki fogom törölni.
– És a shake-kel? – kérdezi Kira.
Kiveszek valamennyi aprót a zsebemből és
az asztalra szórom, közben pedig reményke-
dem, hogy nem veszik észre, mennyire remeg
a kezem.
– Valaki igya meg. Eszembe jutott, hogy
segítenem kell anyának valamiben.
Ollie egy pillanatig engem néz, és mintha
tényleg csalódott lenne.
– Holnap a városban leszel? – kérdezi.
Megan rámered az asztal túloldaláról.
 30/637

– Azt hiszem.
Annyira elönt a forróság, hogy már
homályosan látok. El kell tűnnöm innen,
most azonnal. Ha nem szabadulok gyorsan
ebből a boxból, egész biztosan elájulok.
Minden erőmet össze kell szednem, hogy rá
ne üvöltsek Ollie-ra, hogy tűnjön el az
utamból.
– Zsír. – Ollie kicsúszik, és ideadja a
fényképezőmet. – Akkor lehet, hogy
összefutunk.
– Aha.
Az ikrek közül valamelyik megkérdezi,
minden rendben van-e, de nem állok meg,
hogy válaszoljak neki. Valahogy kijutok az
étteremből a partra. Hallom egy sirály
rikoltását, amit harsány nevetés követ. Egy
nőhorda tart felém, csupa önbarnító magas-
sarkúban. December ellenére babarózsaszín
póló van rajtuk, az egyiken átvetve szalaggal.
Magamban felhördülök. A másik, amit nem
 31/637

szeretek Brightonban, hogy péntekenként

dugig van lány- meg legénybúcsúkkal.
Átvágok az úton és a part felé tartok. Jeges
szél fúj, de pont erre van szükségem. Állok a
nedves kavicson, bámulom a tengert, és
várom, hogy a felcsapó és legördülő hullá-
mok ritmusára visszatérjen a normális
szívverésem.
A legtöbb lánynak marha szokatlan lenne,
hogy mikor hazaérnek, az anyjuk
menyasszonyi ruhában pózol a lépcső tete-
jén. Nekem ezek a mindennapok.
– Szia, kincsem! – mondja anyu, ahogy
belépek a bejárati ajtón. – Mit szólsz? –
Nekidől a korlátnak és az egyik karját a leve-
gőbe dobja, miközben hosszú vörösesbarna
loknijai vízesésként omlanak a vállára.
A menyasszonyi ruha ekrüszínű, mell alatt
vágott, és csipkevirágok követik a nyakvon-
alát. Tényleg gyönyörű, de én még annyira a
sokk hatása alatt vagyok, hogy csak egy
bólintásra futja tőlem.
 33/637

– A Glastonbury stílusú esküvőre lesz –

magyarázza anyu, és lejön a lépcsőn, hogy
megpusziljon. Szokásosan rózsa és pacsuliil-
lata van. – Hát nem imádnivaló? Nem üvölt
róla a hippiláz?
– Aha – mondom. – Szép.
– Szép? – úgy néz rám, mintha elment
volna az eszem. – Szép? Ez a ruha nemcsak
szép, hanem… hanem óriási! Isteni!
– Drágám, csak egy ruha – mondja apu az
előszobába lépve. Vigyorogva felrántja a
szemöldökét. Én is felhúzom a
szemöldököm. Lehet, hogy külsőleg inkább
anyura hasonlítok, de természetben sokkal
inkább az apám vagyok. Sokkal föld-
hözragadtabb. – Jó napod volt? – kérdezi, és
megölel.
– Nem rossz – mondom, és legszívesebben
újra ötéves lennék, hogy az ölébe bújjak, és
felolvastassam vele az egyik kedvenc
mesémet.
 34/637

– Nem rossz? – Hátralép, és figyelmesen

végigmér. – Tényleg nem rossz, vagy ig-
azából nagyon is rossz?
– Tényleg nem rossz – mondom, mert
nem akarok mára több drámát.
– Az nem rossz – mosolyog.
– Tudnál segíteni holnap a boltban, Pen? –
kérdezi anyu, közben az előszobatükörben
nézegeti magát.
– Persze. Mikor?
– Csak pár órát délután, amíg az esküvőn
vagyok.
A szüleim saját esküvőszervező irodát
üzemeltetnek, a Meglátni és Megszeretni
irodája a városban van. Azután vágott bele
anyu, hogy feladta a színészi karrierjét a
bátyámért és értem. Rendhagyó és külön-
leges tematikákra specializálódtak. És emel-
lett az is szokása, hogy felpróbálja az összes
menyasszonyi ruhát. Szerintem hiányolja a
jelmezeket a régi életéből.
 35/637

– Mikor lesz vacsora? – kérdezem.

– Kábé egy óra múlva – mondja apa. –
Pásztorpitét sütök.
– Szuper – mosolygok rá, és kezdem újra
embernek érezni magam. Apu pásztorpitéje
mesés. – Egy kicsit felmegyek előtte.
– Jól van – mondja apu és anyu egyszerre.
– Egyszerre mondtuk! – sikít fel anyu, és
arcon csókolja aput.
Felmegyek az első emeletre, elmegyek a
szüleim szobája mellette. Tom szobájából
dübörög a hiphop. Régen utáltam ezt a zenét,
de mióta egyetemre jár, örülök, ha meghal-
lom, mert ez azt jelenti, hogy hazajött a
szünetre. Nagyon hiányzik, mióta elment.
– Szia, Tom-Tom! – kiabálok be neki,
mikor elmegyek az ajtaja előtt.
– Szia, Pen-Pen! – kiált vissza.
Végigmegyek a folyosón, majd felmegyek
az újabb lépcsőn. Az én szobám a ház legtete-
jén van. Ugyan sokkal kisebb, mint a többiek
 36/637

hálószobája, de én imádom. A fagerendás

döntött mennyezetével igazán otthonos és
kellemes, és olyan magasan van, hogy az ab-
lakból konkrétan látom a tenger vékony
csíkját a horizonton. Még ha most sötét is
van odakint, megnyugtat a tudat, hogy ott
van a tenger. Felkapcsolom a LED égősort a
pipereasztalom fölötti tükrön, és meggyújtok
pár vaníliaillatú gyertyát. Aztán leülök az
ágyamra és veszek egy nagy levegőt.
Most, hogy végre hazaértem, nyugodtan
végig tudom gondolni, mi történt az étterem-
ben. Harmadszor történt velem ilyesmi az
utóbbi időben, és görcsbe rándul a gyomrom
a félelemtől. Először azt hittem, csak egyszeri
alkalom. Másodjára azt hittem, hogy véletlen
egybeesés. De most újra megtörtént… Kiráz a
hideg, és bekucorodok a paplan alá. Ahogy
felmelegszik a testem, eszembe jut egy régi
emlék gyerekkoromból, mikor anya bunkert
épített nekem a takarókból, hogy abban
 37/637

játsszak. Egy halom könyvvel és a zseblám-

pámmal befeküdtem a bunkerbe, és órákig
olvastam. Imádtam, hogy van egy kis
búvóhelyem a világ elől. Már majdnem lec-
sukódik a szemem és egyre mélyebbre furak-
szom a paplanban, amikor meghallom a
három koppanást a falon. Elliot. Ledobom
magamról a paplant és kétszer
visszakopogok.
Elliottal falszomszédunk vagyunk, mióta
csak az eszemet tudom. És nemcsak simán
falszomszédok, hanem hálószobafal-szom-
szédok, ami nagyon vagány. Évekkel ezelőtt
találtuk ki a saját kódunkat. Három kopogás:
Átmehetek? Két kopogás: Igen, gyere.
Kikászálódom az ágyból, gyorsan leveszem
az iskolai egyenruhát, és felveszem a hópár-
ducos kezeslábasom. Elliot gyűlöli a kezeslá-
basokat. Azt mondja, a feltalálóját a
cipőfűzőjénél fogva kellene fellógatni a
Brighton kikötőben – no de Elliot túl
 38/637

komolyan veszi a divatot. Azért nem divat-

mániás; egyszerűen csak össze tud úgy dobni
egészen random dolgokat, hogy azok
nagyszerűen néznek ki együtt. Imádom
fotózni a szettjeit.
Ahogy meghallom az ajtajuk csapódását,
gyorsan megnézem magam a tükörben, és
felsóhajtok. Szinte mindig felsóhajtok, mikor
tükörbe nézek. Pavlovi reflex. Tükörbe néz –
sóhajt. Tükörbe néz – sóhajt. Kivételesen
nem a szeplők miatt sóhajtozok, amiktől kic-
sit olyan az arcom, mint egy fürjtojás – a gy-
ertyafényben nem is látom őket. Most a
hajam miatt sóhajtok. Miért van az, hogy a
szél Ollie haját úgy kócolja össze, hogy attól
szuperhelyes lesz, én meg úgy nézek ki tőle,
mint akit megcsapott a kettőhúsz? Gyorsan
áthúzom a hajkefét a hajamon, de ettől csak
még inkább szállni kezd. Elég baj az is, hogy
vörös a hajam – Elliot szerint bronzszőke, de
inkább bronz, mint szőke –, de miért nem
 39/637

lehet legalább olyan szép selymes, mint

Megané? Hagyom a fésülködést. Elliotot
úgysem zavarja. Látott akkor is, mikor influ-
enzás voltam, és egy hétig nem tudtam hajat
mosni.
Hallom a csengőt, majd anyu és Elliot
hangját. Elliot biztosan oda van a
menyasszonyi ruháért. Elliot imádja anyut.
És anyu imádja Elliotot – az egész családom
szereti. Néha olyan, mintha örökbe fogadtuk
volna. Elliot szülei egyébként ügyvédek,
nagyon keményen dolgoznak, és még mikor
otthon is vannak, általában valami ügyön
dolgoznak. Elliot meg van róla győződve,
hogy születésekor elcserélték, és rossz szülők
vitték haza. Egyáltalán nem értik meg. Mikor
elmondta nekik, hogy meleg, az apja
konkrétan azt mondta: „Ne aggódj, fiam, ma-
jd elmúlik.” Mintha egyszer csak úgy ki tud-
ná nőni!
 40/637

Hallom Elliot lépteit a lépcsőn, majd

kivágódik az ajtó.
– Lady Penelope! – kiált fel. Halszálkac-
síkos öltöny van rajta, nadrágtartó és élénk-
piros Converse: neki ez az otthoni szerelés.
– Lord Elliot! – kiáltok vissza. (A múlt
hétvégén jórészt csak Downton Abbey DVD-
ket néztünk.)
Elliot rám néz vastagkeretes szemüvege
mögül.
– Na jó, mi a baj?
Megrázom a fejem és felnevetek. Néha
mintha tényleg olvasna a gondolataimban.
– Miről beszélsz?
– Sápadt vagy. És megint ez a nevetséges
kezeslábas van rajtad. Csak olyankor veszed
fel, mikor depressziós vagy. Vagy fizikaházit
kell csinálnod.
– A kettő ugyanaz – nevetek megint, és
leülök az ágyra. Elliot mellém ül, és látom,
hogy aggódik.
 41/637

– Megint… megint volt egy olyan pánik

izém.
Elliot átöleli a vállamat izmos karjával.
– Ne mondd! Mikor? Hol?
– A JB-nél.
Elliot szarkasztikusan felhorkant.
– Hát nem vagyok meglepve. Az a beren-
dezés engem is kiborít. De komolyan, mi
történt?
Elmesélem neki, és minden egyes másod-
perccel még kínosabban érzem magam. Most
már annyira bugyuta semmiségnek tűnik.
– Nem vágom, miért lógsz együtt Megan-
nel és Ollie-val – mondja, mikor a gyászos
sztori végére érek.
– Nem velük van a baj – mondom bénán.
– Velem. Miért akasztanak ki ennyire a dol-
gok? Mármint első alkalommal még megér-
tettem, de most…
Elliot oldalra dönti a fejét, ahogy mindig,
mikor nagyon elgondolkozik valamin.
 42/637

– Talán írhatnál róla a blogon.

Elliot az egyetlen, aki tud a blogomról.
Már az elején meséltem neki róla, mert a)
benne száz százalékig megbízok, b) ő az egye-
tlen, akivel teljesen önmagam lehetek, így
úgyse írnék olyat a blogra, amiről ő ne tudna.
Ráncolom a homlokom.
– Azt mondod? Nem túl durva téma ez?
Elliot a fejét rázza.
– Egyáltalán nem. Talán jobban éreznéd
magad, ha leírnád. Lehet, hogy segít helyre
rakni magadban. És sosem tudhatod. Talán
az egyik követőd is keresztülment már
hasonlón. Emlékszel, amikor a bénázásaidról
írtál?
Bólintok. Vagy fél éve blogoltam arról,
hogy fejjel beleestem egy kukába, és egy hét
alatt a követőim száma 202-ről majdnem
1000-re ugrott. Soha nem osztották meg az
írásaimat ennyien, soha nem kommenteltek
 43/637

ennyien. Úgy tűnik, nem én vagyok az egye-

tlen lány, aki folyton ügyetlen.
– Talán igazad van…
Elliot vigyorogva rám néz.
– Lady Penelope, tudom, hogy igazam van.

December 15.

Segítség!!

Sziasztok!

Köszönöm a rengeteg kedves kommentet a

bolhapiacon készült képeimről – örülök,
hogy nektek is annyira tetszenek ezek a kis
furcsaságok, mint nekem.

Az e heti posztomat nagyon nehéz

elkezdenem, mert valami félelmetes dologról
lesz szó, ami velem történt – vagyis ami
 44/637

jelenleg is történik velem. Mikor elkezdtem

ezt a blogot, megígértem, hogy itt mindig
teljesen őszinte leszek, de akkor még nem is
sejtettem, hogy a Girl Online ennyire
népszerű lesz. El sem hiszem, hogy már 5432
követőm van! Nagyon köszönöm nektek!
Rettegek, hogy most így megnyíljak nektek,
de Wiki állítja, hogy utána sokkal jobban fo-
gom magam érezni, szóval tessék.

Valamikor nem is olyan régen volt egy

autóbalesetem. Semmi gond, senki sem halt
meg, vagy ilyesmi. De mégis, ez volt életem
legrosszabb élménye.

A szüleimmel hazafelé tartottunk egy viharos

éjszakán, és mintha az eső hullámokban jött
volna felénk. Apa száz kilométer per órával
verette az ablaktörlőket, de nem segített.
Mintha egy cunamin hajtottunk volna
keresztül. Épp felmentünk az autópályára,
 45/637

mikor egy autó bevágott elénk. Nem tudom

pontosan, mi történt – azt hiszem, apa fékez-
ett, és elrántotta a kormányt –, de az út olyan
nedves és csúszós volt, hogy rásodródtunk az
elválasztó szakaszra. És akkor az autó
konkrétan fejre állt!

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én ilyet

korábban még csak filmekben láttam. És a
filmekben ilyenkor általában felrobban az
autó, vagy belerohan egy teherautó, vagy
valami, szóval csak arra tudtam gondolni,
hogy meg fogunk halni! Szólongattam anyát
és apát, mert nem tudtam, mi van velük, ők
pedig szólongattak engem, de nem tudtam
eljutni hozzájuk. Beszorultam, teljesen
egyedül, fejjel lefelé az autó hátuljába.

Szerencsére mégsem haltunk meg. Egy nagy-

on kedves ember meglátta, hogy mi történt,
és megállt segíteni. Aztán mikor odaértek a
 46/637

mentők, ők is nagyon rendesek voltak. Egy

rendőrautóban hazavittek, és agyoncukrozott
teát ittunk reggelig a kanapén, vastag
takarók alatt. És mostanra nagyjából minden
visszatért a régi kerékvágásba. A szüleim
nem nagyon beszélnek a balesetről, és van
egy vadiúj, horpadásmentes autónk.
Mindenki azt mondogatja, szerencse, hogy
nem sérültem meg. És tényleg szerencsém
volt. Tudom. De az a helyzet, hogy ugyan
nincsenek rajtam vágások meg horzsolások,
úgy érzem, belül eltört valami.

Nem tudom, hogy egy baleset valóban tud-e

ilyet okozni, de folyton fura pánikpillanataim
vannak. Amikor valami felzaklat, és azt
érzem, nem tudok tőle szabadulni, ugyanaz
az érzés tör rám, mint akkor, bezárva az
autóban. Elönt a forróság, kiráz a hideg, és
alig kapok levegőt. Eddig háromszor volt
 47/637

ilyen – szóval eléggé félek, hogy bármikor

megtörténhet. És nem tudom, mit tegyek.

Remélem, nem bánjátok, hogy ezt leírtam.

Ígérem, jövő héten visszatérek a szokásos
témákhoz. Legközelebb lesz egy halom fincsi
kép a Choccywoccydoodah-ból! De ha bárki
közületek átélt ehhez hasonlót, és tud valami
tippet, hogyan állíthatnám le, lécccccci írja
meg kommentben. Így is elég rossz A Világ
Legügyetlenebb Emberének lenni, nem
akarok a legpánikolósabb is!

Köszi!

Girl Online kikapcs. Ölelés!

Következő reggel a sirályok szokásos
kórusára ébredek. A téli napfény lágy sugarai
szűrődnek be a függöny résein keresztül. Jó
jel. Mostanában mindig olyan korán
ébredtem, hogy odakint még sötét volt.
Elliotnak igaza volt – tényleg segített a
blog. Miután tegnap este hazament,
megírtam a bejegyzést. Először kellemetlenül
éreztem magam és zavarban voltam, de az
első pár mondat után csak úgy kiszaladtak
belőlem a gondolatok és érzések, amiket ed-
dig elzárva tartottam. A poszt élesítése után
kivételesen nem vártam meg a kommenteket
és a megosztásokat. Annyira elálmosodtam,
 49/637

hogy csak lezártam a laptopot, és

lefeküdtem.
Miközben a testem kezd hozzászokni a
gondolathoz, hogy fel kell kelnie és meg kell
birkóznia az új nappal, megdörzsölöm a sze-
mem, és körbenézek a szobában. Anyáék
mindig azzal viccelődnek, hogy teljesen fe-
lesleges volt kitapétázniuk a szobámat, mert
úgyis minden négyzetcentimétert fotók
takarnak. Mikor nemrég kifogytam a helyből,
rácsíptettem a képeket egy szalagra, és
felakasztottam őket az ágyam fölé. A legtöbb
képen Elliot szórakozik a parton a vintage
ruháiban. De itt van a kedvenc képem any-
áról, apáról és Tomról is, ahogy gőzölgő
kávéval a kezükben körbeülték a fát tavaly
karácsonykor. Szeretem megörökíteni ezeket
a különleges pillanatokat. Erről a képről az is
eszembe jut, hogy amikor anyu észrevette,
hogy a fal mögül leselkedek a fényképezővel,
odahívott magukhoz, és elénekeltük a Boldog
 50/637

karácsonyt valami nagyon vicces verzióban.

Ezt szeretem a legjobban a fényképekben:
ahogy segítenek örökké megőrizni és fe-
lidézni a boldog pillanatokat.
Leveszem a telefonom az éjjeliszekrényről
és bekapcsolom. Pár másodperc múlva
teljesen megőrül az e-mailektől. Belépek a
fiókomba, és látom, hogy tele van
értesítésekkel a blogomról. Temérdek kom-
ment érkezett az éjszaka. Dobogó szívvel
felveszem a földről a laptopom, és felnyitom.
Ugyan már egy éve megy a Girl Online, és a
követőim mostanáig nagyon kedvesek voltak,
és mindig biztató dolgokat írtak, de még
mindig attól tartok, hogy egy nap minden
tönkremegy. Mi van, ha a tegnapi poszt már
túl sok volt? Túl személyes?
De minden oké. Igazából több mint oké.
Ahogy gyorsan átgörgetem a
hozzászólásokat, megakad a szemem olyan
szavakon, hogy „köszönöm”, „bátor vagy”,
 51/637

„őszinte voltál”, „szeretlek”. Megkönnyebbül-

ten felsóhajtok, és rendesen is elolvasom
őket. És könnyek szöknek a szemembe attól,
amit látok.

Köszönöm, hogy megosztottad…

Úgy tűnik, pánikrohamaid vannak. Ne ag-

gódj, nekem is vannak…

Azt hittem, én vagyok az egyetlen…

Most már tudom, hogy nem vagyok

egyedül…

Természetes, hogy felzaklatott a baleset…

Köszönöm, hogy őszinte voltál…

Jobb lesz…

Próbáltál már relaxációs gyakorlatokat?

 52/637

Olyan bátor vagy, hogy megosztottad…

És így folytatódnak tovább és tovább, és úgy

érzem magam, mintha beburkolna a
szeretetük langyos melege. Jó tudni, hogy ez
a pánikroham létező dolog, és nem csak én
kezdek megőrülni. Vannak módszerek,
amiktől jobban érezhetem magam. Magam-
ban feljegyzem, hogy ezeknek később utána
kell néznem.
Hallom, hogy odalent nyílik a szüleim
szobájának ajtaja, aztán a trappolást a lépc-
sőn. Elmosolyodom, mert tudom, hogy apu
most kezdi el a híres „Szombati Reggelit”. El-
liottal mindig nagy kezdőbetűvel és idézőjel-
lel emlegetjük a „Szombati Reggelit”, mert
ennyire nagy esemény. Nem hinném, hogy
marad serpenyő tisztán, mikor szalonnát,
háromféle kolbászt, tócsnit és többféle tojást
süt, grillezett fűszeres paradicsommal és a
 53/637

világ legpuhább palacsintájával. A gyomrom

már a gondolatától is korogni kezd.
Ötöt kopogok a falon: Ébren vagy? Elliot
rögtön válaszol három kopogással: Átmehet-
ek? Visszakopogok kétszer, hogy jöhet. Most
mintha az egész testem vigyorogna. Minden
rendben lesz. A pánikrohamaim elmúlnak,
amint fel tudom dolgozni a balesetet.
Hamarosan újra normális leszek. Addig
pedig „Szombati Reggeli”!

– Buggyantottat vagy rántottát kérsz? –

kérdezi apa Elliottól. A szokásos szombat
reggeli séfruha van rajta: szürke kapucnis
pulóver, mackóalsó és egy kék-fehér csíkos
kötény.
– Hogy készíted a rántottát? – kérdezi Elli-
ot. Minden más helyzetben ez egy hülye
kérdés lenne, de nem, ha apáról van szó.
 54/637

Ő ugyanis híres arról, hogy kétszáz külön-

böző módon tud rántottát készíteni.
– Egy kicike zsülienre vágott vörös- és
szórásnyi metélőhágymával – mondja apa
francia akcentussal. Sokszor beszél kamu
francia akcentussal, mikor főz, talán mert azt
hiszi, ettől séfesebbnek tűnik.
– Ide egy pacsit! – teszi fel a kezét Elliot.
Apa belecsap a fakanállal. – Rántottát,
köszönöm!
Ellioton pizsama van és hálóköntös. Bordó
selyem hálóköntösén zöld paisley minták
vannak. Úgy néz ki, mint aki most lépett ki
egy régi fekete-fehér filmből, már csak egy
pipa hiányzik a szájából. Épp narancslevet
öntök, mikor Tom bevonszolja magát a
konyhába. Ez is a biztos jele annak, hogy apu
„Szombati Reggelije” fergeteges: Tom
kimászik miatta az ágyból reggel 9 előtt –
hétvégén! Hogy tényleg ébren van-e, az más
kérdés.
 55/637

– ’Reggelt! – mondja Elliot egy kicsit túl

hangosan, Tom kedvéért.
– Mmhm – horkant Tom, ledobja magát
egy székre, és koppan a feje az asztalon.
– A koffeinje, Tom uraság – mondja Elliot,
és egy csésze zamatos feketekávét önt neki.
Tom csak annyira emeli fel a fejét, hogy
bele tudjon kortyolni.
– Mmhm – mondja megint csukott
szemmel.
A tűzhely felől a sülő szalonna legc-
sodásabb illata árad felénk. Egy szelet
kenyeret vajazok magamnak, hogy eltereljem
a figyelmem az éhségről. Már szinte csorog a
nyálam.
– Helló, helló! – suhan át anyu a konyhán.
Ő az egyetlen, aki rendesen fel van öltözve,
mivel a reggeli után azonnal ki kell nyitnia az
üzletet. Mint mindig, elbűvölően néz ki.
Smaragdzöld rövid, ujjatlan ruha van rajta,
ami tökéletesen passzol a vörös hajához. Én
 56/637

akárhányszor zöldet veszek fel, úgy érzem

magam, mint egy karácsonyfadísz, de anyun-
ak mindig sikerül a legjobb árnyalatokat
eltalálnia. Körbesétál az asztal körül, és
mindenkit homlokon csókol.
– És hogy vagyunk ezen a csodás decem-
beri reggelen?
– Mindannyian ragyogóan, köszönjük! –
válaszol Elliot a tőle telhető legarisz-
tokratább hangon.
– Pompás! – mondja anya még arisz-
tokratább hangsúllyal.
Odamegy apuhoz, és megcsókolja a
tarkóját.
– Csodás illatok, drágám.
Apu megfordul, és szorosan átöleli. Mi
mind elkapjuk a tekintetünket. Azt hiszem,
jó dolog, hogy a szüleim még mindig ilyen
jóban vannak – hogy nem ülnek vég nélküli
kínos csöndben, mint Elliot szülei –, de néha
nincsenek tekintettel senkire.
 57/637

– Még mindig ráérsz segíteni Andreának a

boltban ma délután? – ül anyu mellém.
– Persze. – Elliothoz fordulok. – Eljönnél
egy kis sétára a Lanes környékén ma reggel?
Tom azonnal felhorkant. Gyűlöl mindent,
aminek köze van a ruhákhoz vagy a
vásárláshoz – talán ezért van rajta most is
egy élénknarancs futballmez és piros
pizsamanadrág.
– Még szép! – mondja Elliot. Elliot
minden bizonnyal a lelki testvérem.
– És mit szólsz egy kis kitérőhöz a
kikötőbe, a kétpennys gépekhez? – kérdezem
reménykedve.
– Még szép, hogy nem! – ráncolja a hom-
lokát. Rácsapok a szalvétámmal. Mikor anya
feláll, hogy elővegye a juharszirupot a
szekrényből, Elliot hozzám hajol, és ide
súgja: – Te jó ég, a blogod tegnap nagyot
robbantott! Láttad a sok kommentet?
 58/637

Vigyorogva bólintok, és bután büszkének

érzem magam.
– Mondtam, hogy csak jó fog belőle kisülni
– mondja Elliot flegmán.
– Mi sült ki jól? – kérdezi anya, mikor vis-
szajön az asztalhoz.
– Semmi – mondom.
– A szalonna.

Két órával később a kikötő végében játszunk

Elliottal a kétpennys gépen.
– Bocsi – kiabálja túl Elliot a játékgép zör-
gését –, de minimálisan sem látom értelmét
ennek a hülye játéknak. Egyáltalán.
Bedobok még egy érmét, és keresztbe
teszem az ujjaimat, miközben figyelem,
ahogy az érméket tartó lap előrecsúszik.
A lap szélén az érmék megbillennek – de
nem esnek le. Kiengedem a levegőt.
 59/637

– Mármint olyan, mint a Myspace. Vagy a

zabkása. Semmi értelme!
Bedobok még egy kétpennyst, és magam-
ban dúdolok, hogy kizárjam a fejemből Elliot
nyavalygását. Igazság szerint pont annyira
szereti utálni a kétpennyst, mint amennyire
én szeretek vele játszani. A tálca előrec-
súszik, és először úgy tűnik, hogy megint
vesztettem. De aztán az egyik érme, ami ed-
dig a szélén egyensúlyozott, leesik, és ez lav-
inát indít el. Összecsapom a tenyereimet
örömömben, mikor egy halom érme esik a
tálcára.
– Ez az! – sikítok, és megölelem Elliotot,
csak hogy még jobban felbosszantsam.
Rosszallóan néz rám, de a vörös keretes
szemüvege mögötti csillogásból tudom, hogy
csak nagyon nehezen tudja visszafojtani a
mosolyát.
– Nyertem! – vadászom ki az érméket a
tálcából.
 60/637

– Olybá tűnik – nézi Elliot a kezemet. –

Húsz teljes pennyt. Mire fogod elkölteni ezt a
világmegváltó összeget?
Oldalra döntöm a fejem.
– Nos, először is gondoskodom a csalá-
domról. Aztán veszek magamnak egy
lenyitható tetejű Minit. Aztán pedig meg-
lepem a legjobb barátomat, Elliotot egy kis
humorérzékkel! – sikítom nevetve, miközben
kivédem a játékos vállba verését. – Gyere,
nézzünk be a Lanesbe, mielőtt dolgoznom
kell.

A Lanes a kedvenc helyem Brightonban –

kivéve persze a tengert. A macskaköves
utcácskák labirintusa és a kis régi boltok mi-
att olyan, mintha az egyik sarkon befordulva
hirtelen visszarepültem volna az időben két-
száz évet.
 61/637

– Tudtad, hogy a Cricketers Armst annak

idején Tonna és Halszekérnek hívták? –
kérdezi Elliot, mikor elmegyünk egy régi ivó
mellett.
– Tonnányi halszekér – mondom félig üres
fejjel, mert szembejön velünk egy lány
smaragdzöld filckalapban és mintás
ruhában. Fantasztikusan néz ki. Azonnal le is
fényképezném, de egy pillanattal később már
el is tűnik az utca végében.
– Nem, nem tonnányi halszekér, hanem
Tonna és Halszekér – mondja Elliot. – A ton-
nát régen ezer hering mértékegységének
használták, mikor Brighton még halászfalu
volt.
– Jól van, Wiki – mosolygok rá.
Elliot komolyan a két lábon járó Wikipé-
dia. Lövésem sincs, hogy képes ilyen sok vé-
letlenszerű információt tárolni a fejében. Az
agya valószínűleg egy hatterányi
winchesternek felelne meg. (A hatterányi
 62/637

jelenleg a legnagyobb winchester a világon –

ezt az újabb adatot szintén Elliottól tudom.)
A mobilom rezeg a zsebemben: üzenetem
jött Megantől. Azonnal eszembe jut a tegnapi
a JB-s sztori, és kiszárad a szám.

Szia, áll még a ma

este? Puszi

Teljesen megfeledkeztem az estéről. Még a

héten valamikor feldobtam, hogy alhatna
nálunk, mint régen. Félig vicceltem, félig
pedig próbáltam visszahozni a régi barátsá-
gunkat, amikor még olyan nyugodt és
könnyű volt minden. Mikor még minden oly-
an egyszerűnek tűnt.
– Ki az? – kérdezi Elliot, miközben el-
megyünk a Lanes ezernyi ékszerboltjának
egyike mellett. A kirakatablak középen
előretüremkedik, mintha csak nehezen
 63/637

férnének el a mögötte tornyosuló ezüst

nyakláncok, karkötők és -gyűrűk.
– Megan – dünnyögöm halkan abban
bízva, hogy Elliot nem hallja meg, vagy hogy
nem érdekli.
– És mégis mi a fenét akar? – kérdezi.
Összeszorul a szívem.
– Ja, csak kérdezi, hogy áll-e még a ma
este.
Elliot rám néz.
– Mi van ma este?
A macskaköveket vizslatom a lábam alatt.
– Áthívtam pizsamapartira.
– Pizsamapartira? Hellóka, már
tizenegyedikesek vagyunk!
Elpirulok.
– Tudom. Őszintén, nem gondoltam, hogy
el akar jönni.
– Akkor minek hívtad meg?
– Azt hittem, hogy vicces lesz. –
Megvonom a vállam.
 64/637

– Aha – mondja Elliot. – Kábé, mint egy

este a szüleimmel, amire most így
kárhoztatva vagyok.
– Bocsi – karolok belé. A meleg és ölel-
nivaló vintage gyapjúkabátja van rajta.
– Hagyjuk – sóhajt fel. – Úgyis gigantikus
töriházim van hétfőre, talán jobb is, ha ot-
thon maradok. Hé, tudtad, hogy az a ház ott
régen a Szembetegek Sussexi és Brightoni
Ellátója volt?
Elliot egyik legimádnivalóbb tulajdonsága,
hogy nem lehet vele tíz másodpercnél tovább
haragban lenni. Bárcsak minden barátom
ilyen lenne!
Elmegyünk a Choccywoccydoodah mel-
lett, és egy pár lép ki az ajtaján, a frissen sült
sütemények édes illatát hozva magukkal.
– Benézzünk a Tic Tocba egy forró
csokira? – kérdezem. Még van egy félórám,
mielőtt be kell érnem a boltba.
 65/637

– Hm, még szép? – kérdezi Elliot teátrális-

an. Kinyitja az ajtót, és int, hogy menjek.
A kávézó belül párás és meleg. Vitán felül a
Tic Tocban készítik Brighton legjobb forró
csokiját. És Elliottal már csak tudjuk, miután
tudományos alapossággal teszteltük végig a
várost. Míg Elliot végignézi a süteményeket a
pulton, leülök, és válaszolok Megannek.

Persze. Gyere 8kor, pussz

– Szentséges ég! – mondja Elliot, mikor vis-

szajön az asztalhoz. – Van egy új ízű min-
itortájuk! – mondja csészealjnyira tágult
szemekkel. – Málnás-mokkás.
– Tyűha!
– Kérsz?
Bólintok. Bár eléggé tele vagyok még, süt-
inek azért mindig marad hely.
– Szuper! Rendelek.
 66/637

Elliot visszamegy a pulthoz, én pedig

hátradőlök, hogy magamba szívjam a kávézó
melegét. Aztán nyílik az ajtó, és egy fiú lép be
rajta. Azonnal felismerem Ollie bátyját, Se-
bastiant, és Ollie is ott baktat mögötte.
Felkapom az étlapot és úgy teszek, mintha
nagyon elmélyülnék benne, hátha így nem
vesznek észre, és majd a kávézó túlsó
végében ülnek le. De már hallom is, ahogy a
mellettem lévő szék megreccsen.
– Penny!
Felnézek, és Ollie mosolyog rám. Semmi
kétség, a kiskutya mosolya ellenállhatatlan.
Leül a szomszéd székre, miközben vele szem-
ben Sebastian néz rám hűvösen. Sebastian
két évvel idősebb nálunk, és a legnépszerűbb
– egyben legarrogánsabb – fiú a végzősök
között. Egyben megyei teniszbajnok.
Állítólag egyszer megmondta Andy Murray-
nek, hogy javítson a fonákján. El tudom róla
képzelni.
 67/637

– Mi kell? – kérdezi Ollie-t ridegen.

– Kérhetek csokis shake-et? – kérdezi
Ollie.
Sebastian úgy néz rá, mintha egy bögre
hányást kért volna.
– Komolyan? És színes cukorkákat meg
tejszínhabot is kérsz rá?
Ollie bólint, és most először látom őt zav-
arban. A bátyja megrázza a fejét és felsóhajt.
– Annyira gyerekes vagy!
– Jól van. Akkor kávét kérek – mondja Ol-
lie vörös arccal. Fura ennyire bizonytalannak
látni, szinte megsajnálom miatta.
Sebastian beáll a sorba Elliot mögé, én
meg elkezdek pánikolni, mit szól majd Elliot
a Kétlábonjáró Szelfihez az asztalunknál.
– Olyan érdekes, hogy így egymásba
botlottunk – mondja Ollie, és leveszi a sálját.
– Épp egy fél órája kértem el Megantől a
számod.
 68/637

– Tényleg? – A hangom nagyon magasra

szalad. Köhögök, és megpróbálom még
egyszer. – Miért? – A hangom most meg fér-
fiasan mély. Az asztalterítőt bámulva azt
kívánom, bárcsak életre kelne és körbeölel-
ne, hogy eltakarja, mennyire zavarban
vagyok.
– Meg akartam kérdezni, hogy nem
találkozunk-e holnap délben.
Ollie-t bámulva komolyan tartok attól,
hogy talán még nem ébredtem fel, és mindez
csak egy álom. Megcsípem a lábam az asztal
alatt, hogy megbizonyosodjam róla, ébren
vagyok-e – egy kicsit túl erősen sikerül.
– Au!
Ollie aggódva rám néz.
– Mi történt?
– Semmi, csak…
– Úgy tűnt, fáj valami.
 69/637

– Igen. Igen, azt hiszem… – Valami hihető

magyarázat után kutatok. – Azt hiszem,
megcsípett valami.
– Megcsípett? Mégis mi?
– Ööö. Egy bolha.
NEMNEMNEMNEMNEM!!! Hülye, hülye.
Ollie egy kicsit arrébb csúszik a székén.
– Mármint nem… nem bolha volt – dado-
gok. – Nyilván! Nincsenek bolháim, vagy
ilyesmi. Csak olyan volt, mintha…
Kényelmetlenül mocorgok a székemen, és
a bőrhuzat megnyikordul. Mintha fingtam
volna.
– Ez nem én voltam… hanem a szék! –
habogok. Miért, ó, miért kellett pont olyan
székre ülnöm, amibe mintha fingópárnát
szereltek volna? Megint mocorgok, hogy újra
kiadja azt a hangot, és bebizonyítsam Ollie-
nak, hogy nem eregetek galambokat, de most
persze csendben marad.
 70/637

Ollie rám néz, majd beleszagol a levegőbe.

Komolyan, fájdalmas kifejezéssel az arcán
beleszagol a levegőbe. Istenem! Tényleg azt
hiszi, hogy fingtam! Azt hiszi, hogy bolhás
vagyok, és hogy fingtam! Imádkozni kezdek,
hogy egy meteor csapjon bele a kávézóba,
vagy hogy kezdődjön el a zombi apokalipszis,
vagy történjen bármi, amitől Ollie elfelejti,
ami az imént történt.
– Jaj, ne! Már ennyi az idő? – kérdezem
anélkül, hogy ránéznék az órámra. – Men-
nem kell. Dolgom van. – Feltámolygok a
székből.
– És mi lesz a holnappal? – kérdezi.
– Ja, persze. Írj rám. – Végre valami, ami
nem hangzik teljesen idiótán. Most egészen
lazának tűntem. De ahogy összeszedem a
kabátomat és Elliotét, megbotlok a sálam-
ban, és ráborulok egy pincérlányra, aki egy
tálcányi meleg paninit cipel. Az evőeszközök
nagy robajjal szóródnak szét a földön, amitől
 71/637

borzalmas, riadt csend szakad a kávézóra.

Érzem, ahogy minden szempár rám
szegeződik. Valahogy odaérek Elliothoz
további katasztrófa nélkül.
– Mennünk kell – suttogom neki.
– Mi? – mered rám. – És mi lesz a sütivel?
– Csomagoltasd be, és hozd be a boltba.
Vészhelyzet van. Köszi. Szia!
És ezzel ráterítem a kabátját, és kitámoly-
gok az utcára.
Két órába telik, mire az arcom visszanyeri a
normális hőmérsékletét. Elliot szerint borza-
lmasan vicces volt az egész. Még azt is
hozzátette, hogy mondhattam volna Ollie-
nak, hogy „Jobb kint, mint bent”! De ő nem
értheti. Ma voltam a legközelebb ahhoz, hogy
egy olyan srác hívjon randira, aki tényleg be-
jön nekem. Lefogadom, hogy a Randizás
Teljes Történelmében nem fordult elő olyan,
hogy az elhívott lány azt válaszolja, hogy bol-
hái vannak, majd elfingja magát! Vagy leg-
alábbis úgy hangzik, mintha. Egészen biztos,
hogy ez a legrosszabb válasz a világon.
A pult mögül szétnézek a Meglátni és
Megszeretniben. Andrea a ruhák között segít
 73/637

eldönteni egy fiatal menyasszonynak, hogy

inkább Barbie vagy Hamupipőke legyen az
esküvő témája. A nő vőlegénye egy fotelban
duzzog a sarokban, miután megmondtuk
neki, hogy nem csinálunk Grand Prix tem-
atikát. Még csak három óra van, de már kezd
sötétedni. Odakint a járókelők arca komor a
szeles, hideg időben. Örülök, hogy idebent
vagyok, még ha dolgoznom is kell közben.
Bár az igazat megvallva, ez sosem tűnik
munkának. Anyu olyan fantasztikus hangu-
latot teremtett itt, hogy a csillogó fények és
illatos gyertyák között az andalító zenével
olyan érzése van az embernek, mintha egy
tündérkertbe lépne. Fogadni mernék, hogy
miénk az egyetlen bolt Brightonban – ha
nem az egész Egyesült Királyságban –, ahol
régi bakelitlejátszóról szól a zene. De a leját-
szó tűjének sercegése is hozzáad a hangu-
lathoz, főleg hogy ilyen szívmelengető
szerelmes dalokat válogattunk össze. Senki
 74/637

nem tud úgy kilépni a Meglátni és Meg-

szeretniből, hogy mindez át ne melengetné a
szívét. Kivéve persze azt, aki most mondta
meg a fiúnak, akibe az elmúlt hat évben bele
volt zúgva, hogy talán bolhás.
Hogy eltereljem a figyelmem a „Bolhák és
Galambok” munkacímű tragédiáról, el-
lenőrzöm a kirakatot. Pár hetente anyu lec-
seréli a dekorációt, hogy az aktuális témánk
kerüljön a központi helyre. Pillanatnyilag a
Downton Abbey a téma, szóval a
menyasszony a kirakatban fehér, rakott,
hosszú ujjú ruhát visel olyan magas gallérral,
amitől már szinte blúznak tűnik.
Észreveszem, hogy a bross a galléron kicsit
félrecsúszott, szóval felmászom az ablakba
megigazítani. Mikor visszafordulok, látom,
hogy egy pár odakintről a kirakatot nézi.
A nő a menyasszonyi ruhát csodálja, és ugy-
an nem hallom, mit mond, le tudom olvasni
a szájáról, hogy: „Te jó isten!”
 75/637

Visszamegyek a pulthoz, és megcsörren a

csengő a bejárati ajtó fölött.
– Ez a legcukibb dolog a világon! –
mondja a nő erős amerikai akcentussal.
Mosolyogva rájuk nézek.
– Jó napot! Tudok segíteni?
Mindketten rám mosolyognak – a fogsor-
uk tökéletesen szabályos és ragyogó fehér,
mint a zongora billentyűi.
– Igen, az érdekelne minket, hogy
szoktatok-e külföldön is dolgozni – kérdi a
férfi.
Ahogy a pulthoz ér, megcsap az
aftershave-je illata. De nem az az olcsó fajta,
mint amit Tom használ, mielőtt bemegy este
a városba; ez sokkal lágyabb és fűszeresebb.
Luxusillata van.
– Nos, nem vagyok biztos benne – mon-
dom. Volt már, hogy anyu külföldre szervez-
ett esküvőt, de mindig csak barátoknak.
 76/637

Azért nem fogok elveszíteni egy potenciális

vásárlót. – Pontosan mi érdekelné önöket?
– Karácsony előttre terveztük az esküvőt –
mondja a férfi. Látja az arcomon a
meghökkenést, mert folytatja: – Igen, most
karácsonyra, vagyis egy hét múlva! De ma
reggel megtudtuk, hogy a szervezőnek más
elfoglaltsága akadt…
– Lelépett a legutóbb szervezett esküvője
menyasszonyával – szól közbe a nő.
Minden erőmre szükségem van, hogy fel
ne kacagjak. Ezt a sztorit Tom és Elliot borz-
almasan viccesnek találná.
– Jaj, szegények!
– Annyira fárasztó! – mondja a nő. –
Pláne, hogy üzleti úton vagyunk Angliában,
és nem tudunk otthon új esküvőszervezőt
keresni.
– Már arra gondoltunk, hogy le kell
fújnunk az egészet – mondja a férfi.
 77/637

– De akkor megláttuk ezt a bájos kirakatot

– folytatja a nő. – Egyszerűen imádom a
Downton Abbey-t… Mindannyian imádjuk
az Államokban.
– Így arra gondoltunk, talán felbérelnénk
titeket, hogy vegyétek át az esküvőt –
mondja a férfi.
– Annyira cuki lenne! – folytatja a
menyasszonya.
A duzzogó vőlegény hátul a fotelban mor-
mog valamit.
– Feltétlenül! – vágom rá gyorsan. –
Igazából az anyukám vezeti az üzletet, de ő
most pillanatnyilag sajnos nincs bent.
Elkérhetném esetleg az elérhetőségeiket,
hogy vissza tudja hívni önöket, mikor
visszaér?
– Oké. Jim Brady vagyok. – A férfi egy
drága névjegykártyát nyújt át, amin a vastag,
selymes papírba van belenyomva az írás.
 78/637

– Én pedig Cindy Johnson… hamarosan

Brady! – mosolyog a nő, miközben ideadja a
hasonlóan drága névjegyét.
– Természetesen a helyszín már le van
foglalva, szóval nektek már csak a díszítést
kell megoldani – mondja Jim.
– A Waldorf Astoriában házasodunk össze
New Yorkban! – teszi hozzá Cindy.
A várakozó tekintetéből arra következtetek,
ez egy nagyon jó dolog.
– Az pompás – mosolygok rá.
– Ó, ez a cuki akcentus! – fordul Cindy
Jimhez tágra nyílt szemekkel. – Drágám, ha
Downton Abbey-esküvőt csinálunk, mond-
hatnánk az esküt is brit akcentussal. – Vissz-
afordul hozzám. – Hát nem lenne cuki?
Rámosolygok és bólintok.
– De, feltétlenül.
A duzzogó férfi a fotelból rám néz, és a
szemét forgatja.
 79/637

– Miért ment át a csirke az úton, feküdt bele

a sárba, majd lépett egy másik útra? – fogad
apu, amint belépek a nappaliba.
Tommal az L alakú kanapén terpeszked-
nek hatalmas adag popcornt rágcsálva,
közben foci megy a tévében. Mindig ez
történik, mikor itthon hagyjuk őket egyedül.
– Kérlek, ne válaszolj – mondja Tom
könyörgő tekintettel. – Halálod napjáig
bánni fogod.
– Nem fogja – mondja apu villámgyorsan.
– Pennek hozzám hasonlóan kifinomult a
humorérzéke. Még szerencse, hogy legalább
egyikőtök örökölte.
Megütögeti a kanapét maga mellett, és
leülök. Igaza van, tényleg hasonló a hu-
morérzékünk – hogy kifinomult-e, az más
kérdés.
– Nem tudom. Miért ment át a csirke az
úton, feküdt bele a sárba, majd lépett egy
 80/637

másik útra? – kérdezem, és felkapok egy

maréknyi popcornt.
– Neeeeeee! – üvölt Tom egy párna mögé
bújva.
– Mert egy mocskos kis félrelépő! –
Apuval egymásra nézünk, és mindkettőnkből
kitör a röhögés. Tom a párnája mögött
nyüszít.
– Milyen volt a boltban? – kérdezi apu,
miután újra összeszedtük magunkat.
– Elég nyugodt – válaszolom, és látom,
hogy kis aggodalom úszik át az arcán. Mivel
a legtöbben nyáron szeretnek esküdni,
mindig a tél a legcsendesebb időszakunk, de
a mostani még az eddigieknél is kihaltabb. –
Ó, de bejött egy amerikai pár, és azt
kérdezték, megcsinálnánk-e az esküvőjüket
New Yorkban. Úgy tűnt, komolyan
gondolják.
Apu felvonja a szemöldökét.
– Valóban?
 81/637

– Igen, Downton Abbey-témát akarnak.

De hipergyorsan kell nekik. Karácsony
előttre tervezték, de lelépett a szervezőjük az
előző esküvője menyasszonyával.
Erre Tom felröhög.
– Mi olyan vicces? – Anyu érkezik meg, és
veszi le a kabátját.
– Miért megy át a csirke az úton, hemper-
gőzik bele… – kezdi apu.
– Nem! – kiabálja le Tom. – Ez nem volt
vicces. Az volt a vicces, hogy miért kell lem-
ondania a New York-i párnak az esküvőt!
Anyu úgy néz ránk, mintha megőrültünk
volna. Gyakran néz így ránk.
– Mert az esküvőszervező lelépett az előző
esküvő menyasszonyával! – kezd Tom
megint röhögni.
Anyu leül mellém, és még kevésbé érti.
– Miről beszél?
Mesélek neki Cindyről és Jimről.
 82/637

– És egy Waldorf Astoria nevű hotelban

lesz az esküvő – fejezem be.
A szüleim szinkronban rántják fel a
szemöldöküket.
– A Waldorf Astoria? – kérdezi apu
álmodozva.
– New Yorkban? – mondja anyu hason-
lóan álmodozva.
– Igen. Itt van minden elérhetőségük – ad-
om át anyunak a névjegykártyákat. – Azt
kérték, hívd fel őket, amilyen hamar csak le-
het. Tudom, hogy nem csinálunk külföldi
esküvőket, de úgy voltam vele, az a legjobb,
ha te beszélsz velük. Remélem, jól csináltam.
Anyuék egymásra néznek, és mindketten
rám vigyorognak.
– Ó, nagyon is jól csináltad, kincsem –
mondja anyu, és megölel.
Miközben anyuék a Waldorf Astoriáról
áradoznak, pittyeg a telefonom. Elliot.
 83/637

OMG, apa azt

kérdezte az előbb,
van-e már barát-
nőm!!! Lassan
felbérelek egy
csapat pompon-
lányt, hogy leb-
etűzze neki. Jó
pizsipartit a
Mega-boszival :P

Gyorsan visszaírok.

Vagy csináltass neki egy személyre

szabott tortát a
Choccywoccydoodah-ban, amire
ráírják. És kössz… asszem. Pusz-
pusz
 84/637

Szinte rögtön pittyen megint a telefonom. De

most egy ismeretlen szám.

Szia, Pen,
találkozzunk hol-
nap a Lucky
Beachben? 12?
Ebédelhetnénk…
Ollie ?

Megrökönyödve nézem a telefonom. Még ha

én is vagyok a Legbénább Ember a
Földkerekségen, még ha azt is hiszi, hogy
bolhás vagyok, meg hogy bélpanaszaim van-
nak, Ollie találkozni akar velem! Ebédelni!
Egy rendes étteremben! Jézusom… Azt
hiszem, épp randira hívtak!
Ha van valami, ami letörli az ember arcáról
az „azt hiszem, épp randira hívtak” mosolyt,
akkor az az egyik legjobb barátnője látványa,
aki az ágyán ülve némán bámul a semmibe,
mint aki mindjárt felborul és belehal az un-
alomba. Megan húsz perce érkezett – de le-
hetne húsz nap is, olyan hosszúnak tűnik –,
és minden javaslatomra egy unatkozó
vállrándítással válaszolt, vagy a fogai között
kipréselt „nem, kösszel”. Minek jött át, ha
egész este csak ül és duzzog? És akkor
megértem. Ez a büntetésem a tegnapi JB-s
eset miatt. Úgy tűnik, még mindig nem boc-
sátotta meg, hogy letörtem a körmét.
Magamban felhorkantok. Mégis minek
 86/637

hívtam át? Miből gondoltam, hogy akár egy

kicsit is olyan lesz, mint a régi együtt
alvásaink?
Megannel az ötödik osztály első napja óta
barátok vagyunk, mikor a tanárunk egymás
mellé ültetett minket. Bevallom: ezt a barát-
ságot először a félelem szülte. Egész nyári
szünetben azon aggódtam, hogy nem lesz
egyetlen barátom sem, és arra leszek
kárhoztatva, hogy ÉRETTSÉGIIG egyedül
járjam az osztálytermeket. De nem sokkal
később az elkeseredettségből igazi barátság
lett, és minden félelmem elszállt.
A kedvenc emlékem Megannel, mikor
tizenkét éves korunkban meghalt a kutyám,
Milo. (Persze nem az a kedvencem, hogy
meghalt Milo: az a legrosszabb élmény, ami
valaha történt velem.) Mikor Megan
megtudta, egy nagy csomag ajándékkal jött
át, köztük egy „Cuki tappancsok” című
verssel, amit Milóról írt, és egy bekeretezett
 87/637

képpel, amin a kutyámat kergetem a park-

ban. Régen ilyen volt: kedves és gondoskodó.
De aztán elkezdett színészkedni, és az
teljesen megváltoztatta – főleg, mikor
megkapta az első tévészerepét. Ő hívja
tévészerepnek, de igazából egy ragasztóstift
reklámja volt. Össze kellett ragasztania két
kártyát, majd belemosolyogni a kamerába,
hogy: „Ez aztán ragadós!” Nagyjából öt más-
odpercig volt képernyőn, de Megan úgy
mesél róla, mint egy film főszerepéről. És
azóta mindenkinél különbnek tartja magát,
engem is beleértve. Most minden egyes al-
kalommal, amikor vele vagyok, mintha a leg-
jobb barát szerepére kasztingolnék, és végig
azon aggódom, hogy valami rosszat mondok
vagy teszek. Ahogy most is.
– Szóval… Mit szeretnél csinálni?
– Nemtom. – Megan körbenéz a szobában,
és a falra ragasztott egyik fotón állapodik
 88/637

meg a tekintete. – Te jó ég! Minek fotóztál le

egy követ?
Kicsit összeugrik a gyomrom. A fényképen
egy hófehér kő van három apró lyukkal. Elli-
ot szerint a lyukas köveket mindig is szerenc-
sehozó talizmánnak tartották.
– Az egy szerencsekavics – mondom.
– Mi benne olyan szerencsés? – bámulja
Megan megvetően.
– Hogy lyukak vannak benne. Régen a
halászok mindig tartottak maguknál egy
ilyet, hogy biztonságban legyenek.
Megan félmosolyra húzza a száját.
– Olyan lökött vagy, Penny!
Általában szeretem, ha lököttnek
mondanak. De mikor Megan mondja, olyan,
mintha ez lenne a legrosszabb dolog a
világon, és legszívesebben megütném érte.
Magamhoz ölelem a párnámat és felsóhajtok.
Nem bírok ki így egy egész éjszakát. Va-
lahogy meg kell mentenem ezt a helyzetet.
 89/637

– Nem akarsz feltenni egy pakolást? –

kérdezem reménykedve. – Van abból a le-
húzható epresből, amit régen használtunk.
Megan a fejét rázza.
– Nem, kösz.
A falra pillantok, és azon tűnődöm, vajon
Elliot is az ágyában ül-e. Borzalmas belegon-
dolni, hogy talán itt van tőlem pár méterre,
mégis bele vagyok kényszerítve ebbe a pokoli
pizsamapartiba, és nem beszélhetek vele.
Már újra megkérdezném Megant, hogy mit
akar csinálni, mikor lerúgja a cipőjét, és
felkúszik az ágyra.
– Mi volt veled tegnap a JB-ben? – kérdezi
határozottan, közben hiányzó műkörmét
bámulja. – Miért viselkedtél olyan furán?
Elgondolkodom, hogy milyen kifogást
találjak. De aztán eszembe jut a legutóbbi
blogposztom, és hogy milyen jólesett nyíltan
írni a pánikrohamaimról. Még soha nem be-
széltem erről Megannek. De talán egy kicsit
 90/637

közelebb kerülünk egymáshoz, ha őszinte

vagyok.
Nagy levegőt veszek.
– Emlékszel, hogy pár éve volt a szüleim-
mel egy autóbalesetünk?
Megan egy pillanatig üres tekintettel néz
rám.
– Ja, igen.
– Hát azóta stresszhelyzetben ilyen fura
pánikrohamaim vannak, és úgy érzem
magam, mint annak idején az autóban.
Nagyon melegem lesz, és mintha nem
kapnék levegőt…
– Uramisten, ne is beszélj nekem a
stresszről! – vág a szavamba Megan. – El se
hiszem, hogy alig két nap van a fellépésig!
Úgy félek, hogy elszúrom az egészet!
– Nem fogod elszúrni. Te vagy a legjobb a
csapatban.
– Komolyan? – Hatalmasra meresztett
csokibarna szemeivel bámul. – Olyan nagy a
 91/637

felelősség most, hogy a darab sikere csak ra-

jtam múlik! Jeff azt mondja, a fiatal Angelina
Jolie-ra emlékeztetem, ami szupercuki tőle,
de ettől csak még nagyobb rajtam a nyomás.
– Aha. Hát szerintem minden rendben
lesz.
Egyszerre vagyok dühös és sértett. Már
megint ő a téma – pedig valami nagyon fon-
tos és komoly dolgot akartam neki mondani
magamról.
– Úgy örülök, hogy ilyen jó a kémiánk
Ollie-val! – folytatja. – Jeff azt mondja, oly-
anok vagyunk, mint Angelina Jolie és Brad
Pitt abban a filmben, amiben egymásba szer-
ettek. – Megan rám néz, és újra félmosolyra
húzza a száját. – Ollie mindent elmond
nekem, tudod?
Kezdem rosszul érezni magam.
– Á, szóval tudsz a holnapról is.
Összehúzza a szemöldökét.
– Mi van holnap?
 92/637

Azonnal elpirulok.
– Írt, hogy találkozzunk délben.
Szinte látom, ahogy pörögnek a fogask-
erekek az agyában, miközben feldolgozza az
információt. Ezek szerint nem tudta. Ollie
mégsem mond el neki mindent.
– Azt akarja, hogy találkozzatok? Hol? –
Még mindig mosolyog, de most már annyira
erőltetetten, hogy félek, mindjárt elreped az
állkapcsa a feszítéstől.
– A Lucky Beachben.
– Mi? És csak veled?
Valami nagyon felbosszant az elképedt
reakciójában, és ahogy azt mondja: „csak
veled”. Tudom, hogy Ollie-val nem játszunk
egy csoportban a hülye Menőség és
Általános Kúlság Iskolai Ligájában, de ha
egy fiú elhívja az ember lányát ebédelni,
akkor a barátnője igazán örülhetne neki egy
kicsit ahelyett, hogy úgy tátog rá, mint egy
aranyhal. Hacsak nem…
 93/637

– Te szereted Ollie-t? – kérdezem még

azelőtt, hogy cenzúrázhatnám a gondolatot.
Megan hidegen néz rám.
– Persze hogy szeretem Ollie-t.
– Úgy értem, úgy szereted Ollie-t?
Megan hátraveti a fejét, és hamisan
felnevet.
– Dehogyis, még jó, hogy nem! Túl fiatal
hozzám.
Csak nézem őt, és azon gondolkozom, ki ez
az ember az ágyamon. Lehet, hogy hat évig ő
volt az egyik legközelibb barátom, de most
egyáltalán nem ismerem őt.
Ha a Guinness Rekordok Könyve valaha is
szeretné feljegyezni A Világ Legrosszabb
Pizsamapartiját, keressenek az elérhet-
őségeim egyikén. Komolyan. Még sötét van,
amikor felkelek – sosem jó jel vasárnap
reggel –, és gondolatban telepatikus üzen-
eteket küldök Elliotnak a falon keresztül.
Kiskorunkban azt próbálgattuk, hogyan tud-
nánk ugyanazt álmodni. Azt hittük, hogy
mivel egymás mellett alszunk, ez is lehet-
séges, mintha fel tudnánk szállni a házunk
felett lebegő nagy álombuborékba. Életem
legrosszabb éjszakáján vagyok túl,
próbálom üzenni neki.
 95/637

Megan még mindig mélyen alszik a szoba

másik végében a kanapén. Ahogy elnézem őt,
egy új blogposzt címe jut eszembe: Ki tudod
nőni a legjobb barátodat? Elkezd felgyűlni
bennem a Megan miatti összes fájdalmam és
mérgem, és alig várja, hogy kitörjön. Nagyon
bosszantó, mikor ilyesmi történik, és nem tu-
dom azonnal leírni. Egyszer matekdoga
közben fantasztikus blogötletem jött, meg
voltam róla győződve, hogy ez a legviccesebb,
legérdekesebb bejegyzés lesz, amit valaha
írtam. Nagyon érdekes címet is találtam
neki, meg minden. De aztán elmerültem az
algebrában, és a dolgozat végére már csak x-
ekre és y-okra tudtam gondolni. Máig nem
emlékszem, miről szólt volna az a poszt.
Hogy nehogy elfelejtsem a mostani öt-
letem, felveszem a mobilom az éjjel-
iszekrényről, és bebújok a paplan alá. Tegnap
este lenémítottam a telefonom, mikor aludni
mentünk – egészen fél tizenkettőig bírtuk!!!
 96/637

Csak most látom, hogy Elliot rám írt éjfél

után.

Hogy megy
Mega-uncsival?
Hiányzom?!
A házi miatt leg-
szívesebben
kiszúrnám a saját
szemem egy cer-
uzával. Mármint
komolyan, kit
érdekelnek a
kukoricatör-
vények? Minek
kellenek
egyáltalán
kukoricatör-
vények?!
 97/637

Gyorsan válaszolok neki:

Ez volt a VILÁG legrosszabb piz-

samapartija! Annyira borzalmas
volt, hogy már aludtam, mikor
írtál!!! Szerintem igenis szükség van
kukoricatörvényre, és az legyen a
törvény, hogy minden étkezéshez
forró, vajpuha kukoricát kell felszol-
gálni. ANNYIRA HIÁNYZOL!!!

Ahogy elküldöm az üzenetet, halk kopogást

hallok a falon. Előbb egy, aztán négy, aztán
három: a saját kódunk arra, hogy Szeretlek.
Épp visszakopognék, mikor Megan
felmordul.
– Mi ez a borzalmas kopogás?
– Nem tudom – hazudom.
– Az a szomszéd fiú az?
 98/637

Megan számtalanszor találkozott már Elli-

ottal, képtelenség, hogy nem tudja a nevét.
Ettől még jobban megutálom őt.
– Nem tudom, miért lógsz vele – folytatja.
– Fura az a fiú.
Magam köré fonom a karomat, hogy vissz-
afogjam magam, nehogy felpattanjak az
ágyból, és fejbe vágjam egy párnával.
– Kérhetek kávét? – kérdezi.
– Aha.
Még ha épp most inzultálta is a legjobb
barátomat, miután totál hazavágta a tegnap
estémet, és még ha épp meg is akarom ölni
egy párnával, olyan hálás vagyok a lehet-
őségért, hogy távol tölthetek tőle pár percet,
hogy kiugrok az ágyból, és magamra rántom
a hálóköntösöm.

Odalent a konyhában apu az asztalnál ül, a

kávéját kortyolgatja és újságot olvas. Korán
 99/637

kelő típus, akárcsak én. A haja még kócos az

alvástól, állán szürke, egynapos borosta.
– Szép reggelt! – mondja, mikor meglát. –
Hogy megy a pizsiparti?
Ránézek és felhúzom az egyik
szemöldököm.
– Ennyire jól, mi?
Bólintok, és bekapcsolom a kávéfőzőt. Pár
hete, mikor bolognai spagettit csináltunk,
meséltem apunak arról, hogy nem vagyunk
túl jóban Megannel.
– Apu?
– Igen.
– Szerinted ki lehet nőni egy barátot?
Mosolyogva bólint.
– Ó, igen. Gyakran előfordul, főleg a te
korodban, mikor még ilyen sokat változol –
mutatja, hogy üljek le. – Meséltem már
neked Timothy Taylorról?
Rázom a fejem.
 100/637

– Egész alsóban ő volt a legjobb barátom.

Együtt voltunk, mint a borsó meg a héja. De
aztán felsőbe mentünk, ő nagyon megválto-
zott, és én már nem akartam együtt lógni
vele.
– Miért? Mit csinált?
– Elkezdett rögbizni! – kuncog. Apu totál
fociőrült, és nem érti meg azokat, akik job-
ban szeretik a rögbit. – Na de komolyan –
folytatja –, nem csak erről volt szó. Kezdett
nagyon öntelt lenni. Egy idő után már semmi
közös nem volt bennünk.
– És mi történt? Összevesztetek?
– Á! Csak elváltak az útjaink. Mindketten
találtunk új barátokat, akikkel több közös
volt bennünk. Szóval ne aggódj Őfelsége mi-
att – bólint az emelet felé. – Nem lesz semmi
baj. Néha el kell engedni az embereket.
– Kösz, apu! – felállok, és homlokon
csókolom.
 101/637

– No problémo – nevet. – Ki gondolta,

hogy már ilyen korán és ilyen kevés kávéval
is ennyire bölcs vagyok!
Mire visszamegyek a szobámba, Megan
felkelt és felöltözött. Legbelül nagyon örülök
– hátha így hamarabb elmegy.
– Itt a kávé – nyújtom felé a bögrét.
Elveszi, de nem köszöni meg. Helyette azt
mondja: – És mit fogsz felvenni az ebédhez
Ollie-val?
Nem is tudom. A Pokoli Pizsamaparti
borzalmai között ezen nem is gondolkodtam.
– A helyedben valami teljesen átlagossal
próbálkoznék. Ne akarj túl lelkesnek tűnni.
Kölcsönadnám a pulóverem, de a színe nem
passzol hozzád. – Belekortyol a kávéba, és
kedvesen rám mosolyog. – Milyen kár, hogy
vörös vagy! Ehhez semmi nem illik, nem
igaz?
Ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy ha
minimális esélyt akarok adni arra, hogy
 102/637

élvezzem a reggelem és készüljek az Ollie-val

való találkozóra, akkor Megannek mennie
kell. Úgy kábé most rögtön.
– Bocsi, de apu az előbb szólt, hogy
segítenem kell neki valamiben a boltban.
Megan összevonja a szemöldökét.
– Vasárnap?
– Igen. Szóval bocsi, de menned kell.
Megan komolyan csalódottnak tűnik.
– Ó, de segíteni akartam neked elkészülni.
Kierőltetek magamból egy mosolyt.
– Semmi baj, valahogy megoldom.
Felhúzza az egyik szemöldökét.
– Biztosan?
– Ó, igen, mindenképpen.

Aztán kiderül, igazából egyáltalán nem tu-

dom egyedül eldönteni, hogy mit vegyek fel a
találkozóra. Megan egy fél órája ment el, és a
szobám úgy néz ki, mint ahol atombomba
 103/637

robbant. Miközben elkeseredett for-

gószélként felpróbáltam mindent, hogy aztán
újra letépjem magamról, a szoba minden
egyes négyzetcentiméterét ruhák borítják.
Felnézek a csíkos harisnyára, ami szomorúan
lóg le a csillárról, és felsóhajtok. Mit fogok
felvenni?!
Komoly dilemma. Olyan komoly a
probléma, hogy mások ilyenek miatt
segélyszámokat hívnak. Általában ha divat-
tanácsra van szükségem, Elliothoz fordulok,
de nem hinném, hogy szívesen segítene, ha
Ollie-nak is köze van a dologhoz. Sóhajtozva
körbejárom a szobámat; még a tenger
látványa sem dob fel a horizonton. Nem,
mikor egy óra múlva a parton kell lennem, és
MÉG MINDIG NEM VAGYOK
FELÖLTÖZVE!
Aztán beugrik valami. Mit vennék fel a
legszívesebben? A hintaszékem melletti nagy
ruhahalomhoz megyek, és kiveszek belőle
 104/637

egy fekete, kényelmes, rövid ruhát, rajta apró

lila szívecskékkel. Felveszek hozzá egy fekete
harisnyát. Megnézem magam a tükörben: a
ruha telitalálat, a derekam nagyon
vékonynak tűnik benne. Már majdnem
felveszem a balerinacipőmet, mikor újra a fe-
jembe ötlik a kérdés: Mit vennék fel a leg-
szívesebben? Előtúrom a szekrény aljáról a
bakancsom. Aztán felveszek egy bőrdzsekit.
– Ne hagyj itt! – kiált utánam a
fényképezőm. Beteszem a zsebembe. Rég
megtanultam, hogy sose hagyjam itthon a
fényképezőt. Mindig olyankor találkozom a
legjobb fotótémákkal, amikor nincs nálam.
És ki tudja, milyen képeket készíthetek Ollie-
val…? Ösztönösen elpirulok, ahogy
elképzelem, hogy Ollie megkér, csináljunk
közös képet. Bár utálom a szelfiket, de a
közös képekkel semmi bajom… Na jó, talán
kicsit előreszaladtam, de nincs alapvető em-
beri joga minden lánynak az álmodozáshoz,
 105/637

mikor a srác, akibe bele van esve, randira

hívta?
Persze ahogy a partra érek, az újonnan
megtalált önbizalmam kezd elpárologni. Mi
van, ha nem jön el? Mi van, ha csak
szórakozik velem? Mi van, ha megbotlom,
pont, mikor meg akar csókolni? Ó, te jó ég,
mi van, ha meg akar csókolni? Jaj, nem fog
megcsókolni, te hülye! És így folytatom
magamban egészen a hisztéria határáig.
Úgy döntök, a parton sétálok végig a
kávézóhoz, hátha a tenger látványa kicsit
megnyugtat. Nedves a kavics! El fogsz esni!
El fogsz esni, és hínár ragad majd a
fenekedhez, mint Tom szülinapi kerti
partiján. Lelassítok. A tenger szép nyugodt,
és a téli napfény úgy ragyog rajta, mintha
 107/637

csillámpor lenne. Mélyet lélegzek a sós leve-

gőből, majd még egyet. Mi van, ha egy sirály
rátojik a fejedre?
– Hallgass már! – mondom ki hangosan,
de azért gyorsan felkapom a fejem, hogy nem
repülnek-e sirályok a közelben. Mikor
lenézek, Ollie áll tőlem pár méterre.
– Hogy kerültél ide? – szegezem neki a
kérdést.
– Sétáltam – néz rám furán. – Minden
oké? Mintha magadban beszéltél volna.
– Mi? Ja nem, én csak… énekeltem.
– Énekeltél?
– Aha, igen, tudod, egy dalt.
– Tudom, mit jelent az éneklés.
– Persze hogy. Szorri.
Szorri?! Mikor mondom én valaha is, hogy
szorri?! Kábé tíz másodperce vagyok Ollie
mellett, és máris azt hiszi, hogy magamban
dalolgatok meg szorrizok. Hogy lesz ebből
közös ebéd?.
 108/637

– Elhoztad a fényképeződet? – kérdezi.

– Igen – válaszolom, és hangosabban ver a
szívem. Máris közös képet akar?! – Miért?
– Arra gondoltam, csinálhatnál rólam pár
portrét itt a parton. Jól jönne, tudod, a port-
fóliómba pár művészibb kép. És te olyan
fantasztikus fotós vagy! – Ezerwattos
mosolyt küld felém
– Aha, jó. – Nem igazán tudom mire vélni
a dolgot. Nem csak ezért hívott el, ugye?
Nem, tegnap egész biztosan ebédről beszélt.
A képek csak extrák. Csak úgy eszébe jutott.
Meggyőzöm magam, hogy ne legyek hülye, és
előveszem a fényképezőmet.
– Gondoltam, lőhetnénk párat a kikötőnél.
– Aha.
Ahogy a parton sétálunk, egy arra futó nő
ránk mosolyog. Kicsit átjár a boldogság.
Biztosan azt hiszi, hogy együtt vagyunk Ollie-
val. Bárcsak sokkal nyugodtabb és
szórakoztatóbb lenne mindez! Lázasan
 109/637

kutatok az agyamban, hogy találjak valami

érdekes – és nem kínos – témát.
– Gondolom, nagyon büszke vagy a
bátyádra.
Ollie üres tekintettel néz rám.
– Miért?
– Hát hogy ilyen jó teniszben.
Az orra alatt motyog valamit, és a tengert
bámulja. A komoly arckifejezés és a napfény
miatt, ami az arcára esve kiemeli az arcc-
sontját, szuper fekete-fehér kép lehetne
ebből.
– Maradj így – mondom, és bekapcsolom
a fényképezőt.
– Mi? – mered rám Ollie.
– Nézz még így a tenger felé! Vagány kép
lesz.
– Ja, oké. – Ollie arckifejezése azonnal
ellágyul, és visszanéz a tenger felé. – Így
milyen?
– Tökéletes.
 110/637

Rázoomolok, megkeresem a tökéletes szö-

get, hogy a legjobb árnyékolást kapjam az ar-
cán, aztán ellövöm a képet.
– Mutasd! – Hozzám hajol, hogy
megnézze a fényképező képernyőjét, így oly-
an közel vagyunk, hogy a fejünk szinte
összeér. Aftershave- és borsmentaillata van.
A szívem lüktetni kezd. – Ez tényleg baromi
jó – néz rám mosolyogva. Ilyen közelről a
szemei elképesztően kékek. Realizálom, hogy
ha most meg szeretne csókolni, alig kellene
megmozdulnia. Egy másodpercig még
egymás szemébe nézünk. – Nagyon jó vagy
ebben – mondja a szokottnál sokkal lágyabb
hangon.
– Köszi – nézek félre zavaromban, és ezzel
meg is tört a varázs. Tovább sétálunk. Még
két futó elhalad mellettünk, cipőjük csikorog
a kavicsokon.
 111/637

– Mi lenne, ha lefeküdnék a partra? –

kérdezi. – Tudod, hogy valami új is legyen
benne.
– Oké. – Bevillan egy kép, amin egymást
ölelve fekszünk a parton. Azonnal rákvörös
leszek.
Ollie lefekszik a kövekre.
– Mi lenne, ha fentről csinálnád?
– Jó, az érdekes – állok Ollie mellé, és
próbálom beállítani a képet, de nem jön
össze. Nem vagyok eléggé középen. – Azt
hiszem, pont föléd kell állnom – mondom.
Ollie mosolyogva felnéz rám. Fura csik-
landozó érzés kúszik fel tőle a gerincemen.
Óvatosan átlépek fölötte, és most pont
fölötte állok. Belenézek a kamerába, és ő rám
vigyorog.
– Aztán nehogy benézz a ruhám alá! –
viccelődöm.
Ollie kuncog.
– Szép, hogy nem!
 112/637

Egy röpke pillanatra úgy érzem, sikerült a

lehetetlen, és kín és nehézség nélkül flörtöl-
tem vele. De aztán épphogy elkészíteném a
képet Ollie-ról, a kavicsok megindulnak a
talpam alatt, és szétcsúszik a lábam.
Próbálok állva maradni, de csak még
rosszabb lesz, és hirtelen azon kapom
magam, hogy Ollie-n ülök.
– Sajnálom – habogok, és próbálok
felkecmeregni.
Nevetve elkapja a csuklómat.
– No para! Vicces vagy! Annyira vicces
vagy!
Gyanakodva nézek rá, de nem úgy hangzik,
mint Megantől, hogy „olyan lökött vagy”.
Igazából mintha szeretettel mondaná.
– Köszönöm! – mondom.
– Jesszusom! Ti meg mit csináltok?
Megan hangjára mindketten felugrunk.
Megfordulva látom, hogy pár méterre áll
 113/637

tőlünk, és minket bámul. Az ikrek mögötte,

levakarhatatlan vigyorral az arcukon.
– Cs-csak csináltam egy képet Ollie-ról –
dadogom, az arcom olyan vörös, mint egy
tűzcsap –, és megcsúsztam.
– Persze – mondja Megan. Látom, hogy
átvette a reggeli farmer-pulóver szettet egy
passzos szilvakék ruhára térdig érő
csizmával.
Valahogy sikerül lekászálódnom Ollie-ról
anélkül, hogy bárkinek is további sérülést
okoznék.
– Egyébként is mit kerestek itt? – Megan
egyenesen Ollie-hoz intézi a kérdést. – Azt
hittem, ebédelni mentek.
– Honnan…? – Ollie rögtön zavarba jön. –
Nem volt semmi extra, csak elhívtam Pennyt,
hogy csináljon pár képet a portfóliómba.
Megan győzedelmes tekintettel néz rám.
Mintha azt mondaná: „Látod, mondtam,
hogy nem randira hív.”
 114/637

– Annyira jól fotózol! – lép hozzám Kira.

– Igen – mondja Amara. – Imádtam azt,
amit a régi kikötőről készítettél a művészeti
projektedbe.
Próbálok mosolyogni.
– És hol akartatok ebédelni? – kérdezi
Megan.
Ollie megrántja a vállát.
– Nem igazán találtuk ki.
Zavartan nézek Ollie-ra.
– Mi a Nando’sba megyünk – mondja
Megan negédesen. – Nem csatlakoztok?
– Dehogynem – válaszolja Ollie egy pillan-
atnyi hatásszünet után.
Olyan mérges leszek, hogy belerúgok a
kavicsokba, és az egyik a levegőbe repül.
Rettegve nézem, ahogy épp egy felénk tartó
westie-nek csapódik. A kutya felnyüszít, és a
gazdája – egy elképesztően bozontos
szemöldökű férfi – engem bámul.
 115/637

– Annyira sajnálom! Véletlen volt –

kiáltom neki. A megtestesült szerencsé-
tlenség vagyok, tenném hozzá leg-
szívesebben. Még csak mérges sem lehetek
anélkül, hogy valami kínos katasztrófa
történjen.
– Penny! – szid le Megan, mintha az any-
ám lenne. – Szegény kiskutya!
– Azt hiszem, haza kell mennem – mon-
dom, miközben próbálom visszafogni
magam, nehogy őt is megrúgjam egy kővel.
– Nahát, komolyan? – Már nem is
próbálja leplezni az örömét.
– És mi lesz a képeimmel? – kérdezi Ollie,
és őszintén csalódottnak tűnik.
Rá sem bírok nézni.
– Átküldöm őket e-mailben – motyogom.
– Akkor jó, találkozunk holnap a suliban –
mondja Megan lazán.
Az ikrek is elköszönnek, én meg erősen az
ajkamba harapok és gyorsan elmasírozok
 116/637

onnan. Egyszerre vagyok dühös és zavaro-

dott. De egy dologban teljes mértékig biztos
vagyok: végeztem Megannel.
– Megígérnéd lécci, lécci, lécci, hogy szépen
csendben, nyugodtan és egyetlen gonosz
megjegyzés nélkül végighallgatod, amit
mondani akarok? – könyörgök Elliotnak, mi-
után hazaértem, és áthívtam őt a vészhelyz-
etekre fenntartott tízkopogásos kódunkkal.
Elliot hátradől a hintaszékben, és elgon-
dolkozva vakargatja az állát.
– Köze van hozzá Mega-Unalomnak és a
Kétlábonjáró Szelfinek? – kérdezi.
– Igen, de megtennéd, hogy semmi rosszat
nem mondasz róluk, amíg be nem fejeztem?
Továbbá tilos az „én megmondtam” is.
Elliot rémülten néz.
 118/637

– Mármint örökre tiltólistán van, vagy

csak ennél a sztorinál?
– Örökre.
Elliot felsóhajt.
– Jól van, de akkor lehet, meg kell ölnöd.
– Na de komolyan!
– Oké, oké, lakat a számon.
Törökülésben ülök az ágyamon és a pa-
plant bámulom, miközben felidézem a
történetet A Világ Legrosszabb Pizsama-
partijától kezdve Ollie végzetes „nem volt
semmi extra” kegyelemdöféséig.
– Nem volt semmi extra? – visszhangozza
Elliot. – Én megm…
– Nem, ne mondd ki! – sikítok, és el-
takarom a fülem. – Komolyan mondom, nem
bírom hallani. Nem hiszem el, hogy egy
percig is elhitettem magammal, hogy randira
hívott.
– És az a Mega-szajha! – hüledezik Elliot.
Összevonom a szemöldököm.
 119/637

– Szajha?
Elliot bólint.
– Shakespeare használta ezt a szót a rossz
hírű nőszemélyekre.
– Á, értem.
– Ez a lány egy vipera – rázza Elliot un-
dorodva a fejét. – Nem hiszem el, hogy
megjelent, hogy tönkretegye az ebédet Ollie-
val. Én megmondt…
– Elliot!
– Jól van, jól van! – teszi fel a kezét mega-
dóan. – Tudom, mit csinálj. – Ördögi vigyor.
– Fotoshoppolj egy csomó pattanást meg
borzalmas ragyát a Szelfi arcára. Talán dupla
orrot is…
Elliotra nézek, és akaratlanul is elmosolyo-
dom. Már majdnem megölelném, mikor egy
gong összetéveszthetetlen hangja visszhang-
zik az egész lakásban.
 120/637

– Úristen! Úristen! – pattan fel Elliot, és

az örömtől ragyogva összecsapja a tenyerét.
– Családi kupaktanács!
A házunk tele van régi színházi
kellékekkel, amit anyu megtartott a színész
korszakából, az egyik egy hatalmas fémgong,
aki most a nappaliban lakik. Kiskorunkban
Tommal mindenféle ürügyet kitaláltunk,
hogy megszólaltassuk, így végül a szüleink
azt a szabályt hozták, hogy csak a családi
gyűlések alkalmával használhatjuk. Kiszállok
az ágyból és Elliot szuperizgatott arcán
nevetek.
– Biztosan valami nagyon unalmas dolo-
gról lesz szó, például hogy pulykát együnk-e
karácsonykor.
Elliot értetlenül néz rám.
– Miért kellene ehhez kupaktanács?
Mindenki pulykát süt karácsonyra.
– Igen, de apu felvetette a múltkor, hogy
kivételesen libát főzne.
 121/637

Elliot elszörnyedve néz.

– Nem főzhet libát! Az undorító!
– Miért?
– Nem tudom… Csak undorító.
Az ajtóhoz megyek, nyomomban Elliottal.
– Rekao sam ti – súgja a fülembe.
– Az mit jelent? – kérdezem.
– Hogy én megmondtam, horvátul. Azt
nem tiltottad meg, hogy horvátul mondjam.
– Felsikít, mikor bedöföm az ujjam a bordái
közé.

– Pulykát kérünk – jelenti ki Elliot, ahogy

belépünk a konyhába.
Anyu, apu és Tom már az asztal körül ül-
nek. A szüleim nagyon fáradtnak tűnnek,
Tom pedig az asztalon fekszik, fejét a karján
támasztva.
– Hogy mondod? – kérdezi apu Elliottól.
 122/637

– Karácsonyra – magyarázza Elliot. –

Pulykát kérünk, nem libát. Erről szól a meg-
beszélés, nem? A karácsonyi menüről.
– Á! – mondja apa. – Nem, igazából nem.
Bár valamiképpen mégis, közvetetten – any-
ura néz, és felhúzza a szemöldökét.
Anyu bólint, szomorú mosollyal Elliotra
néz.
– Attól tartok, Elliot, karácsonykor nem
tudunk vendégül látni.
– Tessék? – kérdezzük Elliottal
szinkronban.
– Nem leszünk itthon – mondja anyu.
– Tessék? – Most már Tom is felemeli a fe-
jét az asztalról, és csatlakozik a kórushoz.
Mindannyian rémülten nézünk anyura.
– Mi az, hogy nem leszünk itt? – kérdezi
Tom.
– Hol leszünk? – nézek felváltva a
szüleimre.
 123/637

Anyu és apu egymásra néznek, és

mosolyogva kijelentik:
– New Yorkban. – Megint egyszerre
mondták.
– Ne már! – döbben le Tom, de nem a jó
értelemben.
Én túlságosan sokkolva vagyok, hogy
bármit is mondjak. Elliot meg mintha mind-
járt elbőgné magát.
– Elfogadtuk azt az esküvői felkérést –
mondja anyu rám mosolyogva. – A Downton
Abbey-set a Waldorfban.
– Ó-te-jó-ég! – néz rám Elliot tágra nyílt
szemekkel. – Te kis mázlista!
De az a fura, hogy igazából nem érzem
magam mázlistának. Inkább izzadni kezd a
tenyerem és a tarkóm. New Yorkba egész
biztosan repülővel kell mennünk, és én már
egy autó gondolatától is épp elég rosszul
vagyok. Nem akarok menni sehova.
 124/637

A szokásos kis itthoni csendes karácsonyt

akarom a családommal.
– Én nem megyek – jelenti ki Tom.
– Tessék? – néz rá apu meglepve.
– Melanie jövő héten hazajön, nem
megyek sehová. Négy hónapja nem láttam. –
Melanie Tom barátnője, és ebben a szemesz-
terben Franciaországban tanul. Tom
legutóbbi Facebook-bejegyzései alapján már
nagyon vágyhat Melanie-ra.
– De el kell jönnöd – mondja anyu
mérgesen. – Mindig együtt ünnepeljük a
karácsonyt.
Tom a fejét rázza.
– Ha együtt akartok velem lenni, itt
maradtok.
– Tom – mondja apu mély, figyelmeztető
hangon.
– Én sem akarok menni – mondom
halkan.
 125/637

– Mi… de… – Borzalom, milyen mérgesen

néz rám anya. – Egy New York-i karác-
sonyról van szó! Azt hittem, ugrálni fogtok
örömötökben!
– Igen – dünnyög Elliot. – Mi bajotok
van?
Könyörögve nézek rá, és ekkor mintha vé-
gre rájönne, mi bajom. Megfogja a kezemet
és megszorítja.
– Minek kell karácsonykor is dolgozni? –
kérdezi Tom.
– Mert szükségünk van a pénzre – válaszol
apu, és a szokatlanul komoly hangjára
mindannyian odafordulunk.
– Egy kicsit rossz volt üzletileg ez a tél –
mondja anyu. – Ez a munka a válasz minden
imánkra. Többet fizetnek, mint tíz másik
esküvőért Angliában. Plusz a költségeinket. –
Könyörögve néz rám. – Biztosan nem akarsz
jönni?
– Nem tudok – mondom. – Muszáj…
 126/637

– Befejeznie azt az angol beadandót – segít

ki Elliot. – Ami beleszámít az év végi jegybe.
– Igen! – helyeslek, és hálásan rámosoly-
gok, mielőtt visszafordulnék a szüleimhez. –
Végeznem kell vele a szünet alatt. De ti csak
menjetek. Mi jól elleszünk.
Tom is bólint.
– Igen, menjetek. Majd ünneplünk, ha
visszajöttetek.
Anyu apura néz.
– Nem is tudom. Mit mondasz, Rob?
– Azt mondom, hogy ezt még egyszer át
kell gondolnunk. – Apu is ugyanolyan
feldúltnak tűnik, mint anyu.
Borzalmasan érzem magam. Szeretném el-
mondani nekik az igazat – hogy kiver a víz a
gondolatától is, hogy több mérföldnyire a
föld felett egy gépbe zárva rámtör egy pánik-
roham –, de képtelen vagyok rá. Nem
akarom, hogy aggódjanak miattam. Kizárt,
hogy elmennének, ha tudnák, mi történik
 127/637

éppen velem, és akkor lecsúsznának erről a

sok pénzről, amire annyira szükségünk van.
Mindenképpen az a legjobb megoldás, ha ők
elmennek Amerikába, én pedig itt maradok,
de legbelül nagyon szomorú vagyok emiatt.
Úgy tűnik, ahogy nő és nő a félelmem a
pánikrohamoktól, úgy zsugorodik össze a
világom.

December 17.

Ki tudod nőni a legjobb

barátodat?

Sziasztok!

Először is ANNYIRA köszönöm a sok kedves

kommentet és jó tanácsot a pánikhelyzeteim-
mel kapcsolatban! Fura módon sokkal
 128/637

jobban érzem magam a tudattól, hogy ezek

pánikrohamok. Szuperek vagytok! :)

Tudom, hogy azt ígértem legutóbb, most

valami vidám téma következik, de történt
valami, amit muszáj megosztanom veletek…

Kiskoromban volt egy kabátom, amit a vég-

letekig imádtam.

Meggypiros volt, rózsa alakú fényes fekete

gombokkal.

A gallérja és az ujja is szőrös volt.

Úgy éreztem magam benne, mint egy távoli

ország hercegnője, talán Oroszországból vagy
Norvégiából. (Norvégiában hideg van, ugye?)

Annyira imádtam azt a kabátot, hogy mind-

enhova azt vettem fel, még akkor is, mikor
már melegebb lett az idő.
 129/637

És mikor túl meleg lett, nem voltam hajlandó

eltenni a szekrénybe. Inkább a székem hát-
támlájára tettem, hogy nyáron is mindennap
lássam.

A következő télen elkezdett szűk lenni, de

nem igazán törődtem vele, mert elviselhete-
tlen lett volna a gondolat, hogy nélküle éljek.

De a harmadik télre olyan sokat nőttem,

hogy már nem tudtam többé begombolni.

Mikor anyukám kijelentette, hogy most már

tényleg vennünk kell egy új kabátot, majd-
nem megszakadt a szívem. De egy idő után
aztán megszerettem az új kabátom. Nem volt
rózsa alakú gombja vagy szőrös gallérja, de
olyan gyönyörű kékeszöld színe volt, mint a
tengernek. És egy kicsit később, mikor újra
elővettem a régi kabátomat, a szőrös gallér
bugyutának tűnt, és már nem éreztem az
 130/637

enyémnek, szóval hagytam, hogy anyukám

eladományozza.

Pillanatnyilag úgy érzem magam az

egyik barátommal, mintha már nem il-
lene rám.

Minden, amit mond, kegyetlen és bántó.

Minden, amit tesz, gyerekes és önző.

Először magamat hibáztattam. Azt gon-

doltam, talán valami rosszat tettem vagy
mondtam.

De aztán elgondolkoztam, hogy talán a barát-

ság egy kicsit olyan, mint a ruhák, és nem
azért érezzük kényelmetlenül magunkat,
mert valami rosszat tettünk. Egyszerűen csak
kinőttük őket.
 131/637

Úgy döntöttem, többé nem próbálom bele-

préselni magam egy olyan barátságba, ami
csak fájdalmat okoz. El fogom őt engedni, és
csak olyan emberekkel barátkozom, akikkel
jól érzem magam.

Ti hogy vagytok ezzel?

Van olyan barátotok, akit kinőttetek?

Szívesen olvasnék erről a hozzászólásokban…

Girl Online kikapcs. Ölelés!

Általában szeretem a hétfőket. Tudom, tu-
dom, őrült vagyok! De nem tehetek róla –
mindig is izgalmasnak tartottam egy új hét
kezdetét. Egy újabb lehetőség, hogy mindent
újrakezdj az előtted lévő hét új nappal – mint
egy mini Újév. De ez a hétfő más, mint a
többi. Ez a hétfő borzalmas, és NÉGY okból
is rettegek tőle.

1. Rájöttem, hogy kinőttem/megutáltam

a legjobb barátnőmet.
2. Az egész napot ezzel a kinőtt/
megutált barátnővel kell töltenem,
miközben az előadásra készülünk.
 133/637

3. Az előadás miatt a napot együtt kell

töltenem azzal a fiúval is, aki előtt a
hétvége során több ízben sikerült idiótát
csinálnom magamból.
4. Ma van az előadás.

Mire megérkezem a suliba, a szívem annyira

elnehezült, hogy konkrétan a lábamban
dobog.
– Pen! Úgy örülök, hogy itt vagy! – kiált
Mr. Beaconsfield, amint beérek az
előadóterembe. Nagyon gondterheltnek
tűnik, még a haját is elfelejtette bezselézni.
A frufruja petyhüdten lóg a homlokára.
– Hol vannak a többiek? – kérdezem,
mikor körbenézek az üres előadóban.
– Felmentek a drámaterembe még utoljára
végigfutni a darabon, míg mi, mármint te,
rendbe rakod a díszletet.
Felnézek a színpadra.
 134/637

– Mi baja a díszletnek?
– Attól tartok, a graffitiművész barátom
cserbenhagyott, szóval a segítségedre van
szükségem.
Hetekig parádézott Mr. Beaconsfield,
hogyan szerezte meg nekünk ezt a street
artos fazont, aki majd még „gettósabbra”
dekorálja a díszletet. Tudhattam volna, hogy
semmi nem lesz belőle. A legközelebb akkor
került Mr. Beaconsfield a New York-i
gettóhoz, mikor véletlenül A harlemi
történet maradt bekapcsolva a tévében.
– Mit vár tőlem? – kérdezem, miközben
átad nekem egy sporttáskát.
– Dobj fel pár graffitit a lakókocsira meg a
falra – mondja Mr. Beaconsfield olyan lazán,
mintha csak arra kérne, hogy söpörjek fel. –
Vissza kell mennem a többiekhez. Szegény
Megan óriási pácban van, mert nem tudja
megjegyezni a végső nagy monológját.
 135/637

– Dobjak fel pár graffitit? – nézek bele a

táskába, ami tele van festékszóró flakonnal.
– Miféle graffitit?
Mr. Beaconsfield még gondterheltebbnek
tűnik.
– Nem tudom. Csak rajzolj pár taget, vagy
valami. Te vagy a díszlettervező segédje.
Összevonom a szemöldököm. Tényleg én
segítek a díszletben, ahogy a hivatalos fotós
is én lettem, de nem vállaltam volna a
munkát, ha tudom, hogy egyből Banksyvé
kell válnom. Mármint egyszer belevéstem
egy padba a parkban, hogy I <3 1D, de nem
hiszem, hogy ez most számít.
– Oké, akkor felmegyek a drámaterembe –
mondja Mr. Beaconsfield, és felkapja az irat-
tartóját az egyik székről. – Az első szünetben
lejövök, hogy lássam, hogyan haladsz. – És
mielőtt egy szót is szólhatnék, már elszelelt.
Kifejezéstelen arccal nézem a falat. Ez őrü-
let! Ha csak a közelébe megyek a
 136/637

festékszóróval, tutira elszúrom az egészet, és

ma már csak pont az hiányzik, hogy valamit
elrontsak! Szóval azt teszem, amit minden
vészhelyzetben: írok Elliotnak. Fejből tudjuk
egymás hetirendjét, szóval biztos vagyok
benne, hogy épp latinon van. Elliot azt
mondja, a tanára olyan öreg, hogy még élő
nyelvként beszélte a latint, szóval remélhet-
őleg válaszolni tud anélkül, hogy
észrevennék.

SEGÍTSÉÉÉÉÉÉÉÉG!!!
A DRÁMATANÁR AZT AKARJA,
GRAFFITIZZEK A DÍSZLETRE –
MÁRMINT IGAZI GRAFFITIT!!!
SZERINTEM BEKATTANT.
SEGÍTS, MIELŐTT ÉN IS!!! MIT
TEGYEK?!?!
 137/637

Felmegyek a színpadra a kamu lakókocsi

mögé. Talán itt kikísérletezhetek valami
taget. Ha itt elrontom, a nézők nem fogják
meglátni, és ha esetleg közben rájövök, hogy
van valami rejtett tehetségem a graffitihez,
én leszek a nap hőse – meg az előadásé.
Kiveszem az egyik flakont és lepattintom a
kupakját. Milyen tagem lenne graffi-
tiművészként? Semmi nem jut eszembe,
szóval inkább rajzolok valamit. De mit? Mit
rajzolna valaki egy New York-i gettóban, ami
még passzol is a Rómeó és Júliához? Egy
kettétört szívet?
Óvatosan megnyomom a festékszóró fejét.
Semmi sem történik. Megnyomom er-
ősebben, és egy nagy sugár neonlila festék lő
ki belőle. Próbálok rajzolni egy szívet, de
inkább egy fenékre hasonlít. Hál’ istennek
ebben a percben pittyen a telefonom. Elliot
írt.
 138/637

EL A KEZEKKEL
A FESTÉKSZÓRÓK
Sok mindenben
tehetséges vagy,
de a rajzolás
nincs közöttük ;)
Nem emlékszel a
húsvéti nyúlra,
amit a szomszéd
kis Jennifernek
rajzoltál, mikor
bébiszitteltük, és
hogy hónapokig
nem tudott
aludni miatta?
Kérdezd meg
inkább a vilá-
gosítókat, ki
tudják-e vetíteni
a díszletre az
egyik fotódat
 139/637

valami street
artról. Emlékszel
azokra, amiket
Hastingsben lőt-
tél? Az egyik
csodás lesz.
Ui.: A
latintanáromnak
épp beletört az
egyik műfoga egy
almába!

Elliot üzenetétől azonnal megkönnyebbülök.

Megoldotta a megoldhatatlannak tűnő
problémát, és újra visszatér a jó kedvem.
Talán mégsem lesz olyan borzalmas ez a
nap…
És igazam lesz, a hétfő további része meg-
lepően simán zajlik. A színészek egész nap
 140/637

megszállottan gyakorolnak odafent a dráma-

teremben Mr. Beaconsfielddel, közben pedig
felbukkan a tizenegyedikes Tony, aki a vilá-
gosítást intézi, és gond nélkül kivetíti az
egyik fotómat a díszletre. Elképesztően néz
ki.
Mire végül a délután közepén először
összefutok Megannel, minden rendben van.
Úgy tűnik, a blogolás megint segített rendbe
tenni a dolgokat a fejemben, és miután
elfogadtam, hogy már nincs szükségem erre
a barátságra, teljesen felszabadultam. Még
Ollie-val sem ciki találkozni. Annyira ide-
gesek az előadás miatt Megannel, hogy más-
sal sem foglalkoznak, csak hogy fejben
tartsák a szöveget.
Az első felvonás előtt Mr. Beaconsfield
összehív minket a kulisszák mögött.
– Mindenki csodás lesz – mondja. – És
ahogy a hősöm, Jay-Z mondja, ne a
 141/637

vérnyomásod legyen az egekben, te emelkedj

a felhők fölé.
Kínos csendben nézünk rá mindannyian.
– Kéz- és lábtörést! – motyogja. – Ja, és
Pen, csinálj nekem egy fotót a műsor végén,
amikor mindenki kiállt a meghajláshoz. Fel
tudnál ugrani?
Elönt a félelem. Színpadra kell állnom egy
tömött nézőtér előtt, ami A LEGROSSZABB
RÉMÁLMOM. De Mr. Beaconsfield már el is
rohant, hogy ellenőrizze, a kamera készen
áll-e a rögzítésre, és hogy elfoglalta-e
mindenki a helyét a díszletben.
Előszedem a fényképezőmet a táskámból
és elfoglalom a helyem a takarásban. Minden
rendben lesz, mondom magamnak. Legalább
nem kell szöveget mondanom. Csak fel-
megyek, készítek egy képet, és lejövök. Mi a
legrosszabb, ami történhet…?
Az előadás hiba nélkül zajlik. Mindenki em-
lékszik a szövegére, a megfelelő helyen
mondja el, és még Ollie akcentusa sem olyan
rémes. Mire elérkezünk ahhoz a részhez,
mikor Júlia meghal, hallom, hogy a nézők
közül páran sírnak.
Mikor Mr. Beaconsfield összehív minden-
kit a meghajláshoz, rám vigyorog.
– Csodás volt, nem? Fantasztikusan ját-
szottak, ugye?
Visszamosolygok rá.
– Pompás volt mindenki.
– Várd meg a fotóval, míg mindenki fent
van a színpadon, velem együtt – súgja
nekem.
 143/637

Bólintok, és bekapcsolom a fényképezőt.

Előlépnek a színpad túloldaláról a
színészek a meghajláshoz, és a taps egyre
csak fokozódik, Megan és Ollie érkezésére
pedig konkrétan tapsvihar tör ki. És még ha
Megant az utóbbi időben legszívesebben
megütöttem, megfojtottam és kővel
megrúgtam volna, nem tudom lerázni
magamról a pillanat izgalmát. Nagyon
büszke vagyok rá.
Olyan hangos a taps, hogy a testemben
érzem a vibrálását. Mikor felállt az összes
színész, Megan Mr. Beaconsfield felé mutat,
hogy csatlakozzon hozzájuk. Korábban
szépen begyakorolták ezt a jelenetet,
Mr. Beaconsfield mégis tettetett meglepetés-
sel dobja fel a kezét. Megvárom, míg a sor
közepére ér, aztán felmegyek a színpadra.
Rettegtem ettől a pillanattól, most mégsem
olyan szörnyű. A nézők annyira el vannak
 144/637

foglalva az éljenzéssel, hogy én gyakorlatilag

láthatatlan vagyok.
Egészen addig, amíg a színpad közepére
érve az egész világ a feje tetejére nem áll.
Csakhogy nem a világ borul fel, hanem én,
amikor rálépek a Converse-em fűzőjére, és
előrebukom.
Azonnal tudom, hogy ez a helyzet men-
thetetlen. Túl gyorsan zuhanok és túl éles
szögben, és csak a fényképezőre tudok gon-
dolni a kezemben. Nem törhetem el, nem
eshet le a földre, így pedig a lehető legbénább
módon esem el, rá a csuklómra, fejjel előre.
A fenekemmel a nézők felé.
Riadt hangot hallok a közönség felől, amit
háromszáz másik visszhangoz a teremben.
Aztán a rémisztő csendet egy gondolat ki-
abálja túl: Miért fázik a fenekem? Hátrapil-
lantok, és elszörnyedve veszem észre, hogy a
szoknyám felcsúszott a derekamon. Miért
pont ezt a rövid szoknyát vettem fel? Miért
 145/637

vettem le a nejlonharisnyát a takarásban,

mikor melegem lett? Miért, ó, miért kellett
pont a legfakóbb, agyonmosott bugyimat
felvennem az összes közül – méghozzá amin
egyszarvúk vannak?!
Négykézláb térdelek. Nem bírok mozdulni
a bőrömbe maró ijedtségtől és borzalomtól.
És aztán a közönség újra tapsolni kezd – de
ez most nem az a taps, mint korábban. Ez
most gúnyos, és néha fütyülés és harsány
nevetés hangzik fel benne. Felnézek, és
Megan mered rám. Látom Ollie felém nyúló
kezét is. Ettől még kínosabban érzem
magam. El kell tűnnöm innen, le kell jutnom
a színpadról. De ahelyett, hogy felpattannék
és elfutnék, újabb szörnyű dolgot teszek:
négykézláb mászok le, szinte lassított
felvételben. Legalábbis úgy érzem. Mire
leérek a takarásba, a terem visszhangzik a
nevetéstől. Feltápászkodom, felkapom a
táskámat, és elrohanok.
 146/637

Egészen hazáig rohanok. Még mindig leve-

gőért kapkodva berontok a házba, felsza-
ladok a szobámba, nehogy bármilyen emberi
kontaktust kelljen létesítenem, és az
ágyamba dőlök. Annyira kínos, ANNYIRA
KÍNOS, hogy még Elliotnak sem merem el-
mondani. Inkább csak fekszem, és abban
bízom, hogy az idegességtől felforr a testem
és elpárolgok, így soha többé nem kell az em-
berek szeme elé kerülnöm.
De nem maradhatok örökké a szobában.
Hogy fogok az emberek szemébe nézni? Mit
tegyek? Benyúlok a táskámba a tele-
fonomért. Összeszűkült szemekkel pillantok
a kijelzőre, hátha tele van gúnyos üzen-
etekkel, de hál’ istennek nem írt senki. Fel-
megyek az internetre. Mivel képtelen vagyok
Elliotot megkérdezni, a második legjobb
barátomhoz fordulok: a Google-hoz.
Hogyan lehet túljutni a legmegalázóbb
helyzeten? – gépelem be a keresőbe.
 147/637

Negyvennégy millió találat jön ki. Oké, re-

mek, ennyiből biztosan találok választ.
Rákattintok az első linkre. Egy Pozitívan
Pozitív nevű honlapra vezet.
„Keresd a tanulságot a megalázottság-
ban! – írja a cikk. – A dolgok mindig
jobbnak tűnnek, ha jelentést tudunk
hozzájuk társítani.”
Hm…
A mai eset tanulságai:

Első tanulság: ha háromszáz ember előtt

kell színpadra menned, gondoskodj róla,
hogy a cipőfűződ rendesen be legyen
kötve.
Második tanulság: a lógó cipőfűző totális
veszélyforrás. Ha rálépsz, olyat esel, hogy a
szoknyád konkrétan átfordul a fenekeden.
Harmadik tanulság: ha elég rövid
szoknyát hordasz ahhoz, hogy az
 148/637

átforduljon a fenekeden, akkor mikor

elesel a cipőfűződben háromszáz ember
előtt, tégy róla, hogy a legkevésbé ciki
bugyid legyen rajtad.
Negyedik tanulság: soha, semmilyen
körülmények között ne hordj színes egysz-
arvús nagyibugyit.
Ötödik tanulság: soha, semmilyen
körülmények között ne hordj – bármilyen
kényelmes is legyen – színes egyszarvús
nagyibugyit, ami olyan régi, hogy már rég
KIFAKULT és ELRONGYOLÓDOTT
A SZÉLEIN.
Hatodik tanulság: ha már olyan hülye
vagy, hogy színes, egyszarvús nagyibugyit
vettél fel, ami olyan régi, hogy már kifakult
és elrongyolódott a szélein, és megmutat-
tad ezt háromszáz embernek, ne mássz le
négykézláb, ismétlem: NE MÁSSZ LE
NÉGYKÉZLÁB a színpadról, hogy még
tovább lássák.
 149/637

Vége az életemnek! És a Pozitívan Pozitív

oldal hazudott. A tanulságok megtalálása
után csak még ezerszer rosszabbul érzem
magam. Összeszorított szemmel idézem fel
újra az egész borzalmat. Az életem romok-
ban. Komolyan a homlokomra kellene
tetoválni egy egészségügyi figyelmeztetést.
Az a szomorú helyzet, hogy egyedül a blo-
gomon érzem magam boldognak és
magabiztosnak.
Automatikusan megnyitom a blogom a
telefonomon. Tizenkét újabb hozzászólásom
van a barátságról szóló bejegyzésemnél.
Ahogy átpörgetem őket, egy kicsit megnyug-
szom. Most is olyan kedvesek és
szeretetteljesek.

Teljesen megértem, amit mondasz…

Én egészen biztosan kinőttem már pár

barátot…
 150/637

Leszek a barátod…

Olyan kedvesnek tűnsz…

Az ő baja, nem a tiéd…

Tudom, hogy furán hangzik, de nekem te

vagy az egyik legközelebbi barátom…

Könnyek gyűlnek a szemembe, és átfogom a

felhúzott térdeimet. Nézzük csak: a blo-
gomon teljesen őszinte vagyok, ott teljesen
önmagam vagyok, és az olvasóim ennek el-
lenére is szeretnek. Szóval nem lehetek olyan
rossz ember, nem igaz? És legalább
egyikőjük sem látta a bugyimat.
Elliot azt mondja, jelenleg több mint hét-
milliárd ember él a földön. Ebből a többmil-
liárdnyi emberből mindössze háromszáz
látta a bugyimat. Ez olyan, mint egyetlen
kavics a teljes brightoni kikötőben. Oké,
 151/637

ennek a háromszáz embernek a nagy része az

iskolatársam, de akkor is, hamarosan ők is el
fogják felejteni. Visszakúszok az ágyba, és
becsukom a szemem. Több milliárd ember
nem látta a bugyimat – suttogom magam-
nak halkan, mint egy esti mesét. Több mil-
liárd ember nem látta a bugyimat.

Egy hatalmas adventi naptárról álmodom

több száz ajtóval, mikor felébreszt a
telefonom e-mail értesítése. A sötétben ta-
pogatózom, hogy kikapcsoljam, amikor jön
egy újabb pittyenés, majd egy újabb.
Megnézem az órát: éjjel egy van. Miért kapok
e-maileket ilyen későn? Ahogy újabb és
újabb üzenetek érkeznek, az az első gon-
dolatom, hogy biztosan a blogomon kom-
mentelnek. De amikor belépek a beérkező
levelekhez, látom, hogy mind Facebook-
értesítés.
 152/637

Megan Barker megjelölt az állapotában –

írja az első. Az összes többi arról szól, hogy
mások hozzászóltak ehhez a bejegyzéshez.
Ahogy nézem, a stáb fele. Hányingerem lesz,
miközben rákattintok a linkre, és várom,
hogy betöltsön. Az oldal egy videót hoz be,
amin a színészek felállnak a meghajláshoz.
Kiver a víz, ahogy végignézem, amint fel-
megyek a színpadra, és elesek. A kamera be-
zoomol, pont rá a bugyimra, olyan közel,
hogy konkrétan látszik egy kiszakadt
cérnaszál a combomnál. A földre dobom a
telefonom.
Te jó ég!
Teljesen elfelejtettem, hogy az előadást fel-
vették. Ez borzalmas. Még annál is rosszabb.
Az egész testem remeg a sokktól és a szégy-
entől. Most mihez kezdek? Végy egy mély
levegőt, és nyugodj le – mondom magam-
nak. Ki tudom törölni a posztot… ugye?
 153/637

Felveszem a laptopom az éjjeliszekrényről.

A telefonom megint pittyen. Hangosan
nyelek, és belépek a Facebookra. A kis piros
ikon a jobb felső sarokban jelzi, hogy
huszonegy új értesítésem van. Jaj, ne!
Máris tizenheten lájkolták a videót.
Ráveszem magam, hogy megnézzem a kom-
menteket. Hoppá, írja Megan az eredeti be-
jegyzésben. A többi hozzászólásban főleg
LOL-ok vannak, meg vörös arcú emotikonok.
Aztán meglátom a darabban a nővért játszó
Bethany hozzászólását, aki azt írja: „Pfúj, ez
undorító!” Alatta Ollie-é: „Szerintem cuki.”
Soha életemben nem éreztem még magam
ennyire rosszul. A bejegyzés fölé megyek az
egérrel, és törlöm a taget. Így már nem jel-
enik meg a videó az idővonalamon, de az
üzenőfalam még mindig tele van vele, ahogy
a stábtagok kommentálnak a poszt alatt és
megosztják a videót.
 154/637

Hogy tehette ezt Megan? Én soha, de soha

nem tennék vele ilyet. Gyorsan ráírok privát-
ban: „Megtennéd, hogy leveszed azt a
videót?” Ülök és bámulom a képernyőt,
várom, hogy válaszoljon, de semmi.
– Gyerünk már! – motyogom újra és újra,
de nem jön válasz.
Nagyjából fél óra múlva a Facebook elc-
sendesül. Biztos elmentek aludni az
iskolatársaim. Nekem is aludnom kellene, de
hogy tudnék? Reggel mindenki más is
meglátja a videót. Mintha egy időzített bom-
bán ülnék, ami mindjárt felrobban.
Órákig ülök az ágyamban, csekkolom és
újracsekkolom a telefonom. Percenként fris-
sítem a Facebookot, bízva benne, hogy
Megan látta az üzenetem, és levette a videót.
Fél hatkor, amikor kezdek szédülni a
fáradtságtól, küldök neki még egy üzenetet,
hogy szedje le. Aztán lefekszem, és becsukom
a szemem. Minden rendben lesz, mondom
 155/637

magamnak. Amint felkel, és meglátja az

üzenetet, törölni fogja a posztot.
Már kivilágosodik, mire sikerül zaklatottan
álomba merülnöm. Aztán hallom Elliot ko-
pogását. És csak kopog és kopog, ami a
kódnyelvünkön nagyjából a 112 hívásának
felel meg. Hirtelen rettegve felülök, és vissza-
kopogok, hogy jöjjön át. Azonnal üzenetem
jön. Kérlek, kérlek, Megan legyen az gondo-
lom, miközben megmarkolom a telefont. De
Elliot írt.

JESSZUS,
DRÁGÁM! NE
MENJ FEL
A NETRE, MÍG
ODA NEM
ÉREK!
AZONNAL
INDULOK
 156/637

Hallom az ajtaja csapódását, majd a lépteit a

lépcsőn. Lerohanok, hogy beengedjem.
– Most keltél fel? – kérdezi Elliot, ahogy
kinyitom az ajtót.
Bólintok.
– Oké, nem akarlak megijeszteni, de
valami borzalmas történt – mondja síri
hangon.
– Jó, már tudom – mondom.
– Tudod? – Apró csalódottságot érzek a
hangjában. Imád rossz híreket hozni.
– A videó? – kérdezem, miközben fe-
lirányítom az emeletre.
Ahogy a szüleim emeletére érünk, apu lép
ki a szobájukból. Mosolyogva csóválja a fejét,
mikor meglátja Elliotot.
– Hét óra van – mondja.
– Igazából még csak hat ötvenkilenc, de
köszönöm, Mr. P. – mondja Elliot az órájára
nézve.
Apu megemeli a szemöldökét és felsóhajt.
 157/637

– Nem a pontos időt akartam meg-

mondani. Csak jeleztem volna, hogy kicsit
korai az idő a látogatáshoz.
– Sosem korai morális támogatást adni az
ember barátjának – mondja Elliot komolyan.
Apu rögtön aggódva néz rám.
– Minden rendben, kincsem? Tegnap este
úgy rohantál fel a szobádba, mint akit
kergetnek.
– Igen, minden oké – mondom. – Csak…
– Házifeladat-para van – fejezi be hely-
ettem Elliot. – Azok a fránya francia igék.
– De hát Penny nem is tanul franciát –
mondja apu rám meredve, mintha szeretne
belelátni az agyamba, hogy kitalálja, mi van
velem.
– Nem, de én igen – kapcsol Elliot
villámgyorsan. – Ezért is kérem Penny
segítségét.
– Ó! – mondja apu a fejét vakargatva.
Egyáltalán nincs meggyőzve. – Nos, ha
 158/637

megoldottátok a franciakrízist, gyertek le

reggelizni. Lágy tükörtojást csinálok –
mondja amerikai akcentussal –, és New
Yorkról is beszélnünk kell.
– Úgy lesz – kiabálok vissza a vállam
fölött, és felrohanunk a második emeletre.
Ahogy beérünk a szobámba, bevágom az
ajtót.
– Miért nem mondtad el? – kérdezi Elliot.
– Mert szégyelltem – roskadok le az
ágyamra. – És különben is, minden rendben
lesz. Írtam Megannek pár üzenetet, hogy
törölje a videót, szóval remélhetőleg leszedi a
Facebookról, amint felkel.
Elliot aggódva néz rám.
– Mikor voltál utoljára a Facebookon?
– Öt körül. – Újra összeszorul a gyomrom.
Miért érzem azt, hogy Elliot többet tud, mint
én? És hogy látta a videót? Kinyomtam a
taget az oldalon, szóval az ő falán nem jöhet-
ett fel, és nem ismerőse egyetlen
 159/637

iskolatársamnak sem. Kinyitom a laptopom,

és ráfrissítek a Facebookra. – Jaj, ne!
Az egyik kilencedikes betagelt engem egy
YouTube-videó linkjénél. És be vagyok
jelölve az iskola nem hivatalos Facebook-cso-
portjának az egyik bejegyzésében is.
– Sajnálom, drágám – mondja Elliot síri
hangon. – De úgy tűnik, vírusvideó lettél.
– Penny! – néz rám ijedten anyu, mikor
belépek a konyhába. – Mi a baj?
Leülök az asztalhoz, és a kezembe ejtem a
fejem. Ha nem lennék mostanra teljesen lez-
sibbadva, nyüszítenék.
– Vírus lett belőle – mondja Elliot komoly-
an, miközben mellém ül.
– Elkapott valamit? – néz rám apu. –
Észrevettem, hogy egy kicsit sápadt voltál,
kicsim. Kérsz egy Coldrexet?
– Nem, nem úgy vírus… tudja, az inter-
neten – magyarázza Elliot. – Mint Rihanna,
mikor felkerült az a meztelen videója a
Twitterre.
 161/637

– Van rólad egy meztelen videó az inter-

neten? – ül le apu az asztal túloldalára. Sose
láttam még ilyen komolynak.
– Dehogy! – rázom a fejem.
– Nos, félmeztelen – gondolkozik el Elliot.
– Van rólad egy félmeztelen videó az inter-
neten? – pattan fel apu, majd újra leül.
Anyura néz.
Anyu idejön és megfogja a kezemet.
– Mi folyik itt, kincsem? – És ennyi pont
elég, hogy kitörjön belőlem.
– Van… rólam… egy… videó… az…
egyszarvús… bugyimba-ha-haan… –
zokogok.
– Szóval igazából még rosszabb, mintha
meztelen lenne – mondja Elliot.
– Egyszarvús bugyi? – Apu teljesen össze
van zavarodva. – Milyen egyszarvús bugyi?
És milyen videó? Valaki elmondaná végre,
hogy miről van szó?
 162/637

– Penny tegnap elesett a színpadon fotózás

közben, és megmutatta a bugyiját a komplett
nézőközönségnek – mondja Elliot.
– A legrosszabb bugyimat – zokogok. –
Mondjuk igazából a kedvenc bugyim, azért
volt rajtam – könnyes szemekkel nézek fel
anyura. – Annyira kényelmes! De soha többé
nem veszem fel. Most legszívesebben
elégetném.
– Mit égetnél el? – kérdezi Tom, mikor kó-
cos fejjel beront a konyhába.
– Az egyszarvús bugyiját – mondja Elliot.
– Oké, szóval még mindig álmodom –
motyogja Tom, miközben leteszi a fejét az as-
ztalra és becsukja a szemét.
Megrázom a fejem.
– De hát akkor minden rendben van, nem?
– kérdezi apu reménykedve. – És mi van, ha
látták egy pillanatra az alsódat? Mostanra
már biztosan el is felejtették.
 163/637

– Mondjátok, hogy álmodom – dünnyögi

Tom még mindig csukott szemmel.
– De nem csak egy másodpercre látták! –
vinnyogok. – Fent van az interneten a videó,
kinagyítva, lassított felvételen. Az emberek
annyiszor nézik meg, ahányszor csak akar-
ják! És annyira kifakult és rongyos!
– Micsoda kifakult és rongyos? – kérdezi
apu.
Elliottal egyszerre válaszolunk:
– Az egyszarvús bugyim!
– Az egyszarvús bugyija!
– Jaj, drágám – ölel anyu magához. –
Mióta is van meg, tizenkét éves korod óta?
– Anya!
Szégyenlősen rám mosolyog.
– Bocsi.
Tom álmosan ránk néz.
– Nem álmodom, mi?
Elliot a fejét rázza.
– Attól tartok, nem.
 164/637

– Jól van. – Apu két kézzel az asztalra

támaszkodik. – Ki tette fel a videót?
– Megan.
– Mega-banya – motyogja Elliot.
– Megan? – Anyu nagyon meglepődik.
– Igen, feltette a Facebook-oldalára, aztán
valaki onnan feltöltötte a YouTube-ra, amit
megosztottak a suli Facebookján. – Újra
elsírom magam a gondolatra, hogy épp az
egész iskola a bugyimat nézi.
Tom rám bámul.
– Komolyan mondod?
Bólintok.
– Rendben – áll fel Tom, és hirtelen nagy-
on is ébernek tűnik.
– Mit csinálsz? – kérdezi anyu
gyanakodva.
– Bemegyek az iskolába, megtalálom, aki
felrakta az oldalra, és leszedetem vele. –
Sosem láttam még Tomot ilyen mérgesnek.
Anyu felugrik, és megfogja a karját.
 165/637

– Nem csinálhatod ezt, már nem jársz oda.

Tom ráncolja a szemöldökét.
– És akkor? Penny odajár, és a húgom.
Nem fogom ezt annyiban hagyni.
Hálásan rámosolygok, de közben apu a fe-
jét rázza.
– Hagyd, fiam, majd én elintézem.
A legkevésbé sem szeretnénk, hogy te bajba
kerülj. – Megfogja a kezemet. – Ne aggódj,
kincsem. Reggel bemegyek az iskolába és
levetetem a Facebookról.
Megrázom a fejem.
– Ez nem a hivatalos oldal, a tanároknak
semmi közük hozzá. És máris olyan sokan
megosztották, úgyis mindenki látni fogja.
Lelki szemeim előtt lejátszódik a jelenet,
ahogy bemegyek az iskolába, és mindenki
kinevet, és hirtelen olyan érzésem van,
mintha víz alá rántanának. Nem kapok leve-
gőt, nem tudok nyelni, és az egész testem
 166/637

furán remegni kezd. Nem bírok még több

drámát elviselni.
– Pen, jól vagy? – Tompán és nagyon tá-
volról hallom csak Elliot hangját.
A többiek hangja is összemosódik, mint
egy rádió, amit most állítanak be. „Penny?”
„Pen?” „Kicsim?” „Hozzatok vizet.” „Jó ég, el
fog ájulni!”
Érzem, hogy valaki erősen megfogja a vál-
lamat. Apu az.
– Drágám, vegyél lassan egy naaagy, mély
levegőt. – Ez anyu.
– Tessék, igyál. – Tom.
Becsukom a szemem és veszek egy mély
levegőt. És még egyet. Elképzelem a tengert,
ahogy hullámzik és hullámzik. És egyszer
csak a testem abbahagyja a remegést.
– Penny, mi történt? – kérdezi anyu. An-
nyira aggódik, hogy majdnem elsírom
magam. De nem merek sírni, nehogy
 167/637

visszatérjen miatta a pánikroham, szóval

csak a levegővételre koncentrálok.
– Jól vagy? – kérdezi apu. Még mindig
szorosan fogja a vállamat, ami jó érzés.
Mintha le lennék horgonyozva erre a helyre.
– Elmondjam nekik? – kérdezi Elliot
halkan.
Bólintok. Még mindig a lélegzésre kon-
centrálok, miközben Elliot elmeséli a
szüleimnek, hogy az autóbaleset óta pánik-
rohamaim vannak.
Mindketten hamuszürkére sápadnak.
– Sajnálom – csak ennyit bírok kinyögni.
Apu rám néz és a fejét rázza.
– Mit? Mit sajnálsz?
– El kellett volna mondanod – mondja
anyu.
– Nem akartam, hogy aggódjatok miattam.
És különben is, azt hittem, egy kis idővel el
fog múlni.
 168/637

– Csináljak egy teát? – kérdezi Tom,

miközben rémülten bámul rám. Tom soha
nem ajánlja fel, hogy teát készít. Mosolyogva
bólintok.
– Oké, először is – veszi elő apu a hivatalos
hangját – keresünk neked valami segítséget,
hogy kezelni tudd ezeket a pánikrohamokat.
– Igen, sok módszer van rá – teszi hozzá
anyu. – Remek légzéstechnikákat tudok ab-
ból a korszakból, mikor lámpalázam volt.
– Neked lámpalázad volt? – kérdezem
hitetlenkedve. Nehéz elképzelnem a hiper-
magabiztos anyámat, hogy bármitől is félhet.
– Ó, igen, borzalmas volt – bólint. – Volt,
hogy egészen lebetegedtem egy-egy előadás
előtt, de aztán sikerült kontrollálnom, és
neked is sikerülni fog, kincsem.
– Így van – mondja apu és rám mosolyog.
– Felhívom az iskolát, és megmondom, hogy
beteg vagy. – Megfogja a kezem. – Szerintem
itthon maradhatnál év végéig, hagyd kicsit
 169/637

elülni a dolgokat. Úgyis már csak két nap

maradt a tanításból.
Halványan rámosolygok.
– Köszönöm, apu.
– És harmadrészt – mondja, miközben
anyura pillant –, szeretnénk, ha velünk jön-
nél New Yorkba.
Ijedten nézek apura.
– De én…
– És azt szeretnénk, ha Elliot is velünk
jönne – vág közbe.
– Ó, te jó ég! – Elliot álla olyan mélyre
esik, hogy gyakorlatilag látom a manduláját.
– Amúgy is ma akartunk megkérdezni
titeket – mosolyog anyu. – De így még több
ok van rá, hogy eljöjjetek.
– Csak négy napról van szó – magyarázza
apu. – Csütörtökön elmegyünk, és szombat-
on, szenteste már itthon is vagyunk. – Tomra
mosolyog. – Szóval mégis együtt ünnepeljük
a karácsonyt.
 170/637

Elliotra nézek. Úgy vigyorog, mint aki

most nyert a lottón.
– Szerintem jót fog tenni, ha egy kicsit
kiszakadsz ebből – mondja anyu. – Nyu-
godtan fel tudnád dolgozni a balesetet és ezt
a buta videót.
– Igen, mire visszajövünk, már karácsony
lesz, és mindenki elfelejti – mondja apu.
– Van benne valami – ért egyet Elliot, ma-
jd megcsörren a telefonja. Megnézi a kijelzőt,
majd összevonja a szemöldökét. – Szia, apa…
itt vagyok a szomszédban. Hol lennék…? Jó,
jó, egy perc és megyek. – Kinyomja a telefont
és bocsánatkérően ránk néz. – Apa volt,
afelől érdeklődik, hajlandó vagyok-e ma
iskolába menni. Mennem kell. – Felém
fordul, és megszorítja a kezem. – Tudom,
hogy ideges vagy a repülő miatt, Pen, de ezen
tudunk segíteni, nem igaz? – A szüleimre
néz, akik úgy ingatják a fejüket, mint a bó-
logatós kutyák az autók hátsó ablakában.
 171/637

– Hát persze hogy tudunk, drágám –

mosolyog anyu.
– Ott leszünk veled – mondja apu.
Elliot telefonja újra csörög.
– Szervusz, anyám… Most mondtam
apának… A szomszédban… Két pillanat, és
ott vagyok. – A zsebébe teszi a telefonját és
felsóhajt. – Komolyan mondom, a szüleim
soha nem beszélnek egymással! – Hirtelen
nagyon aggódni kezd. – Ó, remélem, elen-
gednek veled. Mi van, ha nemet mondanak?
– Ne aggódj, kincsem – mondja anyu. –
Átmegyek, és beszélek velük. Biztosan nem
bánják, főleg, hogy a megbízóink mindent
állnak.
Elliot vigyorogva bólint, majd re-
ménykedve néz rám.
– Nos, mit mondasz, Pen?
Veszek egy mély levegőt és rámosolygok.
– Azt mondom, irány New York!
 172/637

December 20.

Szembenézni a félelmeinkkel

Sziasztok, srácok!

Köszönöm még egyszer a rengeteg

hozzászólást a barátságról írt posztomra! Tu-
dom, hogy furán hangzik, mivel egyikőtökkel
sem találkoztam még soha vagy ilyesmi, de
tényleg a barátaimnak tartalak titeket –
mindig olyan kedvesek vagytok és támogat-
tok mindenben, és ez rengeteget jelent
nekem.

A legtöbben biztosan emlékeztek az előző be-

jegyzésemre a pánikrohamaimról, amik az
autóbalesetem óta kísértenek. Nos, ezen a
héten volt egy Üvegcipellő Pillanatom.

Wikivel az olyan helyzeteket hívjuk Üveg-

cipellő Pillanatnak, amelyek először
 173/637

borzalmasnak tűnnek, de aztán végül mégis

valami jóhoz vezetnek: mint ahogy
Hamupipőke elvesztette az üvegcipellőjét,
aminek köszönhetően végül újra találkozhat-
ott a herceggel.

Néhány nappal ezelőtt valami igazán, félel-

metesen, elképesztően borzalmas dolog
történt velem, amitől megint volt egy pánik-
rohamom. De azt hiszem/remélem, hogy
valami igazán jóhoz vezetett.

A héten elutazunk, és ehhez repülőre kell

szállnom.

Nagyon ideges vagyok, de bízom benne, hogy

ha képes vagyok erre, ha szembe tudok nézni
a félelmemmel, akkor egy életre megsza-
badulok tőle.

Kiskoromban azt hittem, hogy egy

boszorkány lakik a szüleim ágya alatt.
 174/637

Minden alkalommal, mikor elmentem a

szobájuk előtt, olyan gyorsan futottam,
amennyire csak bírtam, nehogy kirepüljön a
boszorkány az ágy alól, és varanggyá
változtasson.

Aztán egy nap apa meglátta, ahogy léleksza-

kadva rohanok a folyosón, és megkérdezte,
mi a baj.

Amikor elmondtam, behívott a szobájukba,

és bevilágított egy zseblámpával az ágy alá.

Csak régi cipősdobozok voltak alatta.

Néha szembe kell néznie az embernek a félel-

meivel, hogy rájöjjön, nem igaziak.

Hogy igazából nem fogsz meghalni vagy

varanggyá változni.
 175/637

Ezen a héten ezt fogom tenni: felszállok egy

repülőre.

És ti?

Féltek valamitől, amivel szeretnétek

szembenézni?

Talán csinálhatnánk együtt…?

Írjátok meg kommentben, hogy mitől féltek,

és hogyan fogtok szembenézni vele ezen a
héten!

Sok sikert nektek, és jövő héten elmesélem,

mi történt!

Girl Online kikapcs. Ölelés!

– Tudod, mi kell neked? – kérdezi Elliot,
mikor beülünk a váróterem egyik
kávézójába. – Egy saját Sasha Fierce.
– Egy mi? – A szívem őrülten ver,
miközben körbenézek a repülőtéren.
Hamarosan hívnak minket, hogy szálljunk fel
a gépre. És aztán be kell szállnom egy fém-
dobozba, ami valami fura módon fent marad
az égen, mérföldekre a talajtól anélkül, hogy
lezuhanna. De mi van, ha mégis lezuhan? Mi
van, ha…
– Sasha Fierce – mondja Elliot. – Tudod,
Beyoncé alteregója, a színpadi énje.
Összehúzom a szemöldököm.
– Te miről beszélsz?
 177/637

Elliot hátradől, és kinyújtja a hosszú

lábait. Vintage Harvard egyetemi pulóver
van rajta, halszálkacsíkos nadrág és neonzöld
tornacipő, ami tökéletesen passzol a
neonzöld szemüvegéhez. Hogy tud ilyen nyu-
godt és laza lenni, mikor mindjárt felszállunk
egy hatalmas fémtubusba, ami felmegy az
égbe?
– Amikor Beyoncé bekerült a zeneiparba,
nagyon félénk és csendes volt, és utálta a
színpadot – mondja Elliot. – Szóval kitalált
magának egy alteregót, Sasha Fierce-t, aki
bátor, erős és menő. És aztán minden alkal-
ommal, mikor színpadra állt, úgy tett,
mintha ő lenne Sasha Fierce, és ez segített
neki magabiztosan dobálni a haját.
– Dobálni a haját?
– Ja, tudod… – Elliot elkezdi rázni a fejét
előre meg hátra, amitől a szemüvege lerepül,
és az ölemben landol.
 178/637

– Aha – mondom, és visszaadom a

szemüvegét. – És hogy jön most ez ide?
– Találj ki egy saját Sasha Fierce-t, és a
repülőn tegyél úgy, mintha ő lennél. – Elliot
az állát dörzsöli, mint mindig, mikor nagyon
elgondolkodik. – Mit szólsz Vad Violához?
– Ne már! Ez úgy hangzik, mintha valami
pszichopata lennék.
A szüleim felé nézek, akik kávéért állnak
sorba, és egy kamillateáért nekem, hogy
lenyugodjak tőle. Ugyan teljesen ki vagyok
már száradva, nem akarom, hogy vissza-
jöjjenek, mert az azt jelenti, hogy miután
megittuk az italunkat, elindulunk a géphez,
aztán…
– Oké, akkor mit szólsz Magabiztos
Melindához?
Elliotra nézek és megemelem a
szemöldököm.
– Most komolyan?
Elliot felsóhajt.
 179/637

– Rendben, akkor találd ki te.

Egy nő sétál el mellettünk rikító kis róz-
saszín bőröndöt görgetve maga után. Passzos
szürke farmer van rajta, hegyes orrú fekete
csizma és gyönyörű poncsókabát. Látszik,
hogy különösebb erőfeszítés nélkül is ilyen
menő és laza. Még a haja is tökéletes – fél-
hosszú fényes fekete, benne mahagónicsíkok.
Ahogy elsétál előttem, látom, hogy a
nyakláncára az van írva: SZILAJ. „Egy jel a
világmindenségtől”, ahogy anyu szokta
mondani.
– Szilaj – suttogom.
Elliot rám néz.
– Hogy mondod?
– Az alteregóm vezetékneve Szilaj.
Elliot bólint.
– Á, oké. Igen, ez jó. És a keresztneve?
Elgondolkozom. Milyennek akarom még
az alteregómat? Talán nyugodtnak. De a Szil-
aj Nyugodt elég béna név. Ahogy a
 180/637

nyugalomra gondolok, a tenger képe ugrik

be.
– Óceán! – bököm ki.
Elliot bólint.
– Szilaj Óceán. Hm… igen, ez működhet.
Szilaj Óceán. Ahogy a nevet ízlelgetem a
fejemben, egy képregényhősnőt képzelek el,
aki testhezálló tengerzöld ruhát és köpenyt
visel, hosszú, hullámos vörös haja szétterül a
vállán. Én vagyok Szilaj Óceán, mondom
magamnak, és elképesztő módon hatni kezd.
A szívverésem lelassul, és már a szám sincs
annyira kiszáradva. Én vagyok Szilaj Óceán.
Elképzelem az alteregómat, amint egy hatal-
mas hullámon lovagol, és szuperhős pózban
nyugodtan figyeli a horizontot.
Ebben a percben érkezik vissza anyu és
apu az italokkal.
– Minden rendben? – kérdezi anyu.
– Igen. – És még egy mosolyt is sikerül
kipréselnem.
 181/637

Miközben anyuék és Elliot arról csac-

sognak, mit akarnak megnézni New York-
ban, én a légzőgyakorlatra koncentrálok,
amit anyu tanított, és további tulajdon-
ságokkal ruházom fel Szilaj Óceánt. Ha Szilaj
Óceánnak kellene repülőre szállnia, a szeme
se rebbenne. Magasra emelt fővel vonulna fel
a gépre, szilárdan nézne előre. Ha Szilaj
Óceánnak lett volna autóbalesete, nem ha-
gyná, hogy az tönkretegye az egész életét;
nem félne semmitől, bátor lenne, és folytatná
tovább a küzdelmet a gonosszal. A telefonom
rezgése zökkent ki az álmodozásból: üzen-
etem jött Megantől.

Szia, Penny! Kira

mondta, hogy
elutaztok karác-
sonyra. Hoznál
nekem Chanel
parfümöt a duty
 182/637

free-ből? Majd
megadom, ha vis-
szajöttél. Köszi,
puszi!

A héten most először hallok Megan felől.

Ugyan az előadás óta nem mentem iskolába,
nem nagyon izgatta magát, hogy
megkérdezze, mi van velem. Még Ollie is rám
írt Facebookon, hogy jól vagyok-e. A videó
miatt se kért bocsánatot, bár az oldaláról leg-
alább levette.
Kikapcsolom a mobilom és elteszem a
táskámba. Mit tenne Szilaj Óceán, ha kínos
videót tennének fel róla az internetre?
Elképzelem az alteregómat, ahogy nevetve
lerázza magáról az egészet, mielőtt felpattan
a szörfdeszkájára, és nekiindul új kalandokat
keresni. És hirtelen valami fura történik –
 183/637

kezdem jól érezni magam a bőrömben. Nem-

rég történt velem valami hülyeség, de én nem
hagytam, hogy maga alá temessen. És nemc-
sak hogy nem hagytam, de most elmegyek
New Yorkba új kalandokat keresni. Lehet,
hogy ügyetlen vagyok, sokat stresszelek és
borzalmas bugyijaim vannak, de amit most
csinálok, az nagyon menő. Én vagyok nagyon
menő, mert én vagyok Szilaj Óceán.
Szerencsére egymás mellé kaptunk jegyet.
Mind a négyen a középső széksorokban
ülünk, én Elliot és apu között. Ettől kicsit
biztonságban érzem magam, de ahogy bein-
dulnak a gép motorjai, újra érzem azt a borz-
almas szorítást a torkomban.
– Mesélj még Szilaj Óceánról – suttogja
Elliot a fülembe.
– Van egy nagyon menő szörfdeszkája –
mondom, miközben megszorítom a szék
karfáját.
Elliot elismerően bólint.
– Az szép. Azt hiszem, kellene neki egy sz-
logen is.
A pilóta hangját halljuk a hangszórókból.
 185/637

– Megkérem az utaskísérőket, hogy

készüljenek fel a felszálláshoz. – A hangja
mély és tiszta, emlékeztet apu biztató
hangjára.
– Mire gondolsz? – kérdezem Elliotot.
– Hát, mint ahogy Batman mondja, hogy:
„Robin, a Batmobilba!”, vagy Dredd bíró
hogy „Én vagyok a Rend.”
– Ja, tényleg.
A motorok fülsiketítően zúgnak, és a
repülő elindul. Behunyom a szemem, és Szil-
aj Óceán szlogenje után kutatok az
agyamban.
– Vagy a Tini Nindzsa Teknőcöknek a
„Cowabunga”, és Johnny Bravónak is ott van
a „Hé, mama!”.
Kinyitom a szemem és Elliotra meredek.
– Nem lesz az a szlogenem, hogy „Hé,
Mama!”.
A gép közben száguld a kifutópályán.
Eszembe villan, ahogy az autónk
 186/637

megcsúszott a nedves aszfalton, és hallom

anyu sikolyát. Felé fordulok, de most
mosolyogva beszélget apuval.
– Mit szólsz ahhoz, hogy „Itt vagyok, hogy
megmentsem a napot”? – kérdezi Elliot.
– Ez kinek a szlogenje?
– Mighty Mouse-é.
Nevetek.
– Nem lehet Szilaj Óceánnak ugyanaz a sz-
logenje, mint Mighty Mouse-nak!
– A pókérzékeim zizegnek? – javasolja El-
liot vigyorogva.
Most már egyszerre nevetek és félek.
A repülő felszalad az égbe, és kezd eltűnni al-
attunk a föld.
– Jól vagy? – suttogja Elliot, és megfogja a
kezem.
Összeszorított fogakkal bólintok.
– Mondj még kérlek szlogeneket, hogy el-
terelje a figyelmem.
Elliot szeme felragyog.
 187/637

– Na jó!
Mire a gép eléri az utazási magasságot,
Amerika kapitánytól kezdve Wonder
Womanen keresztül Rozsomákig minden
szuperhősnek megtudom a szlogenjét.
– Jól vagy, Pen? – kérdezi apu aggódva.
Mosolyogva bólintok, és az jut eszembe,
hogy én vagyok a legboldogabb lány ezen a
világon, hogy itt van nekem apu, anyu és El-
liot… Pláne, ha túléljük ezt a repülést.
Kiderül, hogy Elliot a legjobb útitárs
repüléshez. Csak beszél és beszél folyam-
atosan, hat órán keresztül. Még a filmet is
végig kommentálja a vicces megjegyzéseivel.
Nagy ritkán azért néha rámtör az idegesség,
például mikor erős légáramlatba kerülünk,
és felvillan az övek becsatolására figyel-
meztető lámpa, de ilyenkor igyekszem a lég-
zésre koncentrálni, és előcsalogatom Szilaj
Óceánt a fejemben.
 188/637

Mikor az utaskísérők nekikezdenek a

leszállás előkészületeinek, a félelmembe egy
kis izgalom is vegyül. A repülő ereszkedni
kezd, és az ablak mellett ülők kifelé kukuc-
skálnak, de én a helyemen maradva
egyenesen az előttem lévő ülés hátuljára
meredek. Szilaj vagyok, mint az óceán,
mondogatom magamban. Egyszer csak hup-
panunk egy kicsit, és már lent is vagyunk a
földön. Szinte sírni tudnék örömömben a
megkönnyebbüléstől.
– Megcsináltuk – suttogom Elliotnak. –
Megérkeztünk.
Ahogy felállunk, hogy elhagyjuk a gépet, az
ablakon kinézve eláll a lélegzetem. Minden
olyan amerikai – kezdve a csőrös ezüst te-
herautóktól a mellettünk lévő repülő kerekén
dolgozó, királykék baseballsapkát és bő
khakinadrágot viselő férfiakig.
Elliotnak fülig ér a szája.
 189/637

– New Yorkban vagyunk! – suttogja izg-

atottan. – Tényleg New Yorkban vagyunk!
Még a kétórás ellenőrzés sem rontja el a
kedvünket, amin át kell verekednünk ma-
gunkat a kijáratig. A taxiért sorban állva hite-
tlenkedve vigyorgunk és rázzuk a fejünket
Elliottal.
– Nem hiszem el, hogy tényleg itt vagyunk!
– mondogatja, és összecsapja a tenyerét.
Miközben az utasaikkal elhajtó sárga
taxikat figyelem, úgy érzem magam, mintha
a repülő egy filmdíszletbe dobott volna ki
minket. Minden olyan más – és mégis ismer-
ős. Szegény anyu közben nem tűnik túl
lelkesnek: amint leszálltunk, máris elkezdett
telefonálgatni az esküvő miatt. Most épp egy
Sadie Lee nevű nővel beszél, aki a cateringet
szállítja. Valami gond lehet a fürj be-
szerzésével a Downton Abbey-menühöz.
 190/637

– Oké, azt hiszem, jó lesz így is – mondja

anyu, miközben fel-alá járkál mellettünk. –
És ne felejtse a sodót a máglyarakáshoz!
Apu odamegy hozzá, és a vállára teszi a
kezét, anyu pedig odahajol. A nagy félelem-
ben és izgalomban el is felejtettem, hogy
anyu dolgozni jött. Odamegyek hozzájuk, és
átölelem őket.
Végre sorra kerülünk a taxiknál.
– Hová lesz? – kérdezi a taxis, miközben
kipattan az autóból. A sötét bőrű férfi fekete
melegítőt, farmert és az arcáról levakarhata-
tlan ingerültséget visel.
– A Waldorf Astoriába, kérem – mondja
apu, amitől Elliot újra tapsikolni kezd.
– Ez életem legjobb napja! – kiált fel.
A taxisofőr úgy néz rá, mint egy őrültre,
aztán meglátja a nagy halomnyi bőröndünket
(két hatalmas koffer kellett csak az esküvői
ruháknak). – Jesszus! – mondja. – Biztos,
hogy nem akarnak inkább teherszállítót?
 191/637

Anyu bocsánatkérően rámosolyog.

A sofőr bedobálja a táskákat a
csomagtartóba, közben az orra alatt motyog.
– Ne aggódj – mondja nekem Elliot
halkan. – A New York-i taxisok mind ilyen
gorombák, ez az egyik ismertetőjegyük.
A sofőr felegyenesedik és Elliotra mered.
– Mit mondtál rám?
Elliot szinte kiugrik a bőréből ijedtében.
– Semmit. Csak azt mondtam, hogy
hozzátartozik a szerepéhez. Hogy ilyen egy
igazi New York-i taxisofőr.
– Mi tartozik a szerepemhez?
– Hát hogy ilyen, izé, goromba. – Elliot a
földet bámulja, hátha az megnyílik alatta és
elnyeli.
– Ez nem szerep, kölyök – morog rá a tax-
is. – Na, befelé.
Bezsúfolódunk a taxiba, és én nem merek
Elliotra nézni, nehogy felnevessek. Úgy
érzem, mindjárt felrobbanok az ideges
 192/637

kíváncsiságtól és az izgalomtól. Ahogy el-

hagyjuk a repülőteret, eláll a lélegzetem: a
soksávos autópályától kezdve az út menti gi-
gantikus reklámtáblákig minden olyan
hatalmas.
– Na és, havazott már errefelé? – kérdezi
apu a sofőrt brit szokás szerint az időjárásról.
– Nem – mondja a sofőr. – Mit képzelsz,
hova mégy? – kiabál ki az ablakon, mikor
elénk vág egy teherautó.
Olyan erősen szorítom össze az öklömet,
hogy a körmeim belevágnak a tenyerembe.
Anyu és Elliot a két oldalamon azonnal a tér-
demre teszik a kezüket. Becsukom a szemem,
és Szilaj Óceánra gondolok.
Mire beérünk a városba, a fejem szinte fel-
robban a sok elképesztő látványtól, amit be
kell fogadnia. Számítottam a felhőkar-
colókra, de arra nem, hogy tényleg karcolják
a felhőket. És meglepett, hogy ilyen sok régi
épületet látok az újak között. Úgy tűnik,
 193/637

minden egyes utcán, amin végigmegyünk,

megbújik legalább egy kőtemplom a ragyogó
tornyok közé ékelve. És az emberek még
inkább lenyűgöznek: az utcák tele vannak üz-
letemberekkel és karácsonyi vásárlókkal.
Ahogy felfedezek egy érdekes karaktert,
máris jön egy másik. Végigkövetek a tekin-
tetemmel egy gyönyörű nőt grafitszürke
kosztümben és világoskék sportcipőben,
amint kényelmesen utat vág magának a
nyüzsgő tömegben, majd hirtelen eltűnik egy
lébárban. Aztán egy fiatal spanyol férfit pil-
lantok meg lila hajjal, aki egy hangárnyi
könyvesboltból kilépve elvegyül a csődület-
ben. Az egyik kereszteződésben egy rendőr
harap a hot dogjába, és egy apáca sötétkék
ruhában úgy siklik át a káoszon, mintha
transzban lenne. Bárhova is nézek,
elképesztő fotótémákat találok. Még a
hangok is erősebbek, a szirénák sikolya, a
 194/637

dudálás, a kiáltások. Mellettem Elliot izgatot-

tan szorongatja a karomat.
És aztán megérkezünk a Park Avenue-ra.
Az út olyan széles, hogy a közlekedési lám-
pákat egy hosszú rúdra kellett kifeszíteniük
az út felett, és most ott libegnek a szélben.
A lámpák is olyan sárgák, mint a taxik,
amiből annyi van, mintha más autó nem is
járna errefelé. A szemem nem tud akkorára
tágulni, hogy befogadja a királyi szállodákat
az út két oldalán. Csak az jár a fejemben,
hogy ESZMÉLETLEN képeket fogok itt
készíteni.
A hotel előtt még apu is megnémul. Az
épület szürke kőből álló utcafrontja mintha
kilométer magasan tornyosulna az ég felé.
Két piros-arany fényben ragyogó gigantikus
karácsonyfa áll a hatalmas forgóajtó két
oldalán, mintha ők lennének a kapuőrök.
Ahogy kilépek a taxiból, valami hideget érzek
az orromon, és felpillantva látom, hogy
 195/637

elkezdett havazni. Nem komolyan – csak pár

apró hópehely szállingózik lefelé, mintha
megszöktek volna egy felhőből, hogy
megnézzék, mi újság errefelé.
– Jó napot, kisasszony! – A világ legel-
egánsabb egyenruhájába öltözött ajtónállója
mosolyog rám.
Félénken visszamosolygok.
– Jó napot!
– Üdvözöljük a Waldorfban! – mondja, és
hozzánk lép, hogy segítsen a csomagokkal.
A karácsonyfákra nézek, a villogó fényekre,
és az ezüstpornak tűnő csillámló hópely-
hekre, és már nem is egy filmben érzem
magam. Most már olyan, mintha egy
tündérmesébe kerültünk volna. Ahogy az
ajtónállót követjük a hotelba, keresztbe tett
ujjakkal szorítok azért, hogy tényleg boldog
vége legyen ennek a mesének.
Képzeld magad elé a legelképesztőbb,
leggyönyörűbb, legkülönlegesebb mesepa-
lotát, ami csak a fantáziádból telik. Aztán adj
hozzá még több márványt, aranyat, csillárt,
és úgy alapból még több ragyogást és csillo-
gást, és akkor talán már kezded
megközelíteni a Waldorf Astoriát.
– Hű! – néz körbe Elliot az előcsarnokban.
– Nem egy Hastings motel, mi, gyerekek?
– kacsint ránk apu.
Annyira el vagyok képedve, hogy nevetni
sem tudok.
Anyut kicsit ijedtnek látom.
– Ez hatalmas – suttogja apunak. És nem
tudom, hogy az előcsarnokról beszél, a
 197/637

hotelról vagy az esküvőről, amit szerveznie

kell.
Mire megmutatják a szobánkat, Elliottal
egy aranyhalduó teljes repertoárját bemutat-
tuk: úgy tátogunk szótlanul, hogy csak néha
jön ki egy-egy „Te jó ég!”.
Az anyuék melletti két összenyitható
szobában kapunk helyet.
– Kell egy ilyen otthonra – kiált át Elliot az
ajtó túloldaláról. – Milyen lenne már, ha
csak úgy át tudnék jönni hozzád anélkül,
hogy kimennék a lakásból?
– Szuper lenne! – mondom az ágyam
szélén ülve. Olyan a szobám, mintha egy
király nyaralójában lennék. Az összes bútor
fényes mahagóniból készült, és a székek, az
asztal és az ágy lábai díszesen ki vannak
faragva. A bordó és az arany dominálnak,
amit én soha nem választanék a saját
hálószobámba, de itt tökéletes. Kinézek az
ablakon. A bársonyfüggönyök a padlóig
 198/637

érnek és széles selyemszalaggal vannak

megkötve.
– Istenem, csak nem… – leugrok az ágyról
és az ablakhoz rohanok.
Elliot is velem tart.
– Az Empire State Building – sóhajt fel,
ahogy kibámulunk a New York-i
panorámára.
Egy pillanatig egymásra nézünk, majd
őrülten fel-alá ugrálunk, mint kisgyerekek
karácsony reggelén.
A délután további részében anyuék el van-
nak foglalva: Cindyvel, Jimmel és a cater-
ingvezetővel találkoznak. Elliottal elvileg az
időeltolódást aludjuk ki, mielőtt este nekiin-
dulnánk a városnak, de igazából túl izgatot-
tak vagyunk. Inkább kényelmesen elren-
dezzük a párnákat és a takarókat az ágya-
mon, és végigpörgetjük az amerikai csat-
ornákat a tévében.
 199/637

Elliot közben érdekességeket keres a

laptopján a Waldorfról. Az én gépem még
mindig a bőröndömben van eldugva, és úgy
döntöttem, az út végéig ott is hagyom. A wifit
is kikapcsoltam a mobilomon. Tényleg
szeretném azt érezni, hogy egy óceán választ
el az iskolától és az Egyszarvú Bugyis Szégy-
entől.
– Jó ég, Penny, ezt hallgasd! – olvassa fel
Elliot a képernyőről. – A Waldorf Astoria két
unokatestvér, Waldorf és Astor viszályának
köszönhető, akik egymás mellé építtették a
szállodájukat. – Nevetve rám néz. – Aztán
mikor kibékültek, építettek egy folyosót a két
épület közé.
– Komolyan?
– Aha. – Elliot folytatja az olvasást. – Ó,
de az nem ez az épület. Ez 1931-ben készült.
Az eredeti szállodát lerombolták, hogy helyet
adjanak az Empire State Buildingnek.
 200/637

Mindketten kinézünk az ablakon, és

szeretném, ha valaki megcsípne, hogy
biztosan nem álmodom-e.
– Ezt nem fogod elhinni! – kiált fel Elliot.
– Ebben a hotelban volt először szobaszerviz!
– Viccelsz?
– Nem! És, és… – Elliot alig bírja vissza-
fognia az izgalmát – …volt alatta egy titkos
vonatállomás!
– Micsoda?
– A nagyon fontos embereknek, mint
mondjuk az elnöknek, ha titokban akart
megérkezni. – Elliot tágra nyílt szemmel
bámul rám. – Ó, Pen, imádom ezt a helyet!
Végül kipróbáljuk a szobaszervizt, mert
ahogy Elliot mondja: „gorombaság lenne ki-
hagyni, ha már itt találták ki”. Rendelünk egy
Waldorf salátát, mert azt is itt készítették
először, és egy margherita pizzát. Már nagy-
on elálmosodom, mire anyuék visszaérnek.
 201/637

Apu nyugodt, mint mindig, de anyu

szuperideges.
– Olyan sok dolgunk van még! – nyüszít,
és ledobja magát az ágyra. – Tudtam, hogy
hamarabb kellett volna jönnünk!
– Minden rendben lesz – nyugtatgatja apu
mosolyogva. – Itt van az egész holnapunk
elintézni mindent. És Sadie Lee egy
főnyeremény.
Anyu bólint.
– Igen, ő tényleg csodás. A máglyarakás
mennyei volt. – Anyu felém fordul. – Cindy
és Jim azt kérdezte, nem tudnál-e készíteni
nekik pár werkképet. Megbíztak egy hiv-
atásos fotóst az esküvő napjára, de azt mond-
ják, szuper lenne, ha már az előkészületekkor
és a Downton Abbey-varázs alkotása közben
is készülne néhány. És azt is kérdezték, nem
készítenél-e pár képet a nagy napon. Tudod,
olyan vicces kis dolgokról, amik a profi
figyelmét elkerülik.
 202/637

– Komolyan? – Hirtelen nagyon izgatott

leszek. – De miért én?
– Mutattam nekik pár képet, amit más
esküvőkön készítettél, és le voltak nyűgözve.
Apu bólogat és büszkén vigyorog.
– Tényleg le voltak.
– Hát még szép! – mondja Elliot. – Penny
fotói fantasztikusak.
Belül csupa mosoly vagyok.
– Hűha! Mikor kezdjek?
– Holnap, amikor mindent összeállítunk –
mondja anyu.
– Ne aggódj, Elliot! – mondja apu. – Amíg
a lányok dolgoznak, elmehetünk várost
nézni. Mit szólsz egy múzeumtúrához?
Elliot apura néz, és megdöbbenésemre
könnyeket látok csillogni a szemében.
– Az csodálatos lenne – mondja halkan. –
Komolyan, maguk a legjobbak! Annyira
köszönöm, hogy elhoztak!
 203/637

– Jaj, drágám! – mondja anyu nevetve. –

Igazán nagyon szívesen.
És mind átöleljük Elliotot.
Másnap reggel kopogásra ébredek.
– Pen, felébredtél?
Az első gondolatom az, hogy: Miért hallom
ilyen tisztán Elliot hangját a falon
keresztül? Aztán kinyitom a szemem, meg-
pillantom a hófehér ágyneműt és a plüss bor-
dó szőnyeget, és hirtelen eszembe jut
minden. A Waldorf Astoriában vagyok, New
Yorkban. Túléltem a repülést!
– Igen – mondom, és felülök.
Elliot ugrálva jön át a szobákat összenyitó
ajtón.
– Évezredek óta várok már – mondja. –
Túl izgatott voltam az alváshoz.
 205/637

Az órára nézve látom, hogy teljes tíz órát

átaludtam. Ez elképesztő teljesítmény az ot-
thoni rapszodikus alvások után.
Elliot ledobja magát az ágyam végébe, és
felnyitja a laptopját.
– Oké, tudom, hogy nem akartál felmenni
az internetre, míg itt vagyunk, de ezt látnod
kell.
Azonnal rossz érzésem lesz.
– Ne, kérlek, Elliot, nem akarok látni sem-
mit azzal a videóval kapcsolatban. Szeretném
teljesen elfelejteni.
Elliot mosolyogva rázza a fejét.
– Nem a videót mutatom, hanem a
blogodat.
Értetlenül bámulok rá.
– Ezt hogy érted?
– Úgy értem, hogy ismét felrobbantottad
az internetet – csak most nagyon is jó
értelemben.
 206/637

– Tessék? – Odamászok hozzá az ágyon, és

magam felé fordítom a laptopot, amin a
félelemről írt posztom van megnyitva.
– Görgesd le – mondja Elliot.
Legörgetem. 327 hozzászólás.
– Mi a… – értetlenül bámulom a képer-
nyőt. Sosem kaptam még ennyi kommentet.
Soha.
– Mind a félelmeikről írnak, és hogy hogy-
an szállnak szembe velük. És rengetegen meg
is osztották. Nézd, hány követőd van!
Felnézek a követők számát mutató ikonra
a jobb felső sarokban.
– Tízezer?
Elliot bólint.
– Tízezer-hétszáztizenöt, csak hogy ponto-
sak legyünk.
Elképedve ülök vissza.
– Hűha!
– Olvasd el őket, Pen, egy-kettő igazán
megindító. Az egyik lány ki akar állni az
 207/637

osztálytársa elé, aki állandóan piszkálja őt, a

másik pedig szembenéz a fogorvostól való
félelmével. És, te jó ég, ezt el kell olvasnod! –
Elliot legörgeti a hozzászólásokat. – Ezt
nézd! – Felém fordítja a képernyőt.

Szia, Girl Online, az én félelmem kicsit más,

mint a többieké, és eddig soha senkinek nem
beszéltem róla. De ha neked sikerült
összeszedned a bátorságod, hogy szembenézz
a félelmeddel az autóbaleset után, akkor
nekem is ezt kell tennem. Én anyukámtól
félek. Vagyis igazából nem tőle… hanem at-
tól, hogy iszik. Mióta elveszítette az állását,
egyre többet iszik, és gyűlölöm, amit ez tesz
vele. Állandóan mérges vagy szomorú miatta,
és folyton kiabál velem. De nem ez a legfélel-
metesebb. Attól félek, hogy már nem szeret
engem. Talán hülyeségnek tűnik, de olyan
most, mintha semmi és senki nem érdekelné
már – még én se. De a bejegyzésed erőt
 208/637

adott, hogy megtegyek valamit. Ma elmon-

dom a nagynénémnek, hogy mit érzek. Tu-
dom, hogy nem tud mindent megoldani, de
talán ad valami jó tanácsot, és már attól is
jobban érezném magam, ha valakinek el-
mondhatnám mindezt. Köszönöm, hogy ily-
en bátor voltál, és hogy ezzel arra inspiráltál,
hogy én is az legyek! Nagyon szeretlek:
Pegazuslány

Könnyes szemekkel nézek fel Elliotra.

– Te jó ég!
Elliot bólint.
– Igen, tudom. És ezt nézd meg! – Tovább
görgeti a hozzászólásokat.

Szia megint! Csak szeretném elmesélni, hogy

beszéltem a nagynénémmel, és nagyon
megértő volt. Átjött hozzánk, és felajánlotta
nekünk, hogy egy ideig lakjunk nála.
 209/637

Anyukám egyáltalán nem haragudott rám,

inkább szomorú volt, és azt mondta, nagyon
sajnálja a dolgot, és hogy segítséget fog
kérni. Nagyon köszönöm, Girl Online, igazad
volt! Szembe kell néznünk a félelmeinkkel,
hogy rájöjjünk, igazából nem is olyan
vészesek.
Nagyon szeretlek: Pegazuslány

Letörlöm az arcomon végigcsorduló

könnyeket, és Elliotra bámulok.
– Nem hiszem el… csak attól, hogy
leírtam…
– Tudom. – Elliot a vállam köré fonja a
karját. – Olyan büszke vagyok rád, Szilaj
Óceán!
Közelebb fúrom magam.
– Köszönöm, Elliot!
Megrázza a fejét, és a homlokát ráncolja.
– Köszönöm, Vad Waldorf!
 210/637

Felvonom a szemöldököm.
– Ez az új Sasha Fierce-nevem.

Semmi sem tudja lepipálni apu „Szombati

Reggelijét”, de a Waldorfé nagyon szorosan
jár a nyomában. Miután mindannyian jól be-
laktunk ropogós baconnel, áfonyás palac-
sintával és juharsziruppal egyazon tálon
(ami kicsit furának hangzik, de igazából
nagyon is passzol), anyuval felmegyünk a
lakosztályba, ahol az esküvőt rendezik, apu
és Elliot pedig elindulnak városnézésre.
Nagyon hízelgő és izgalmas, hogy Cindynek
és Jimnek kell képeket készítenem, de
közben kicsit mennék is. Remélem, később
még lesz időm sétálni, mert megőrülök, hogy
még többet lássak New Yorkból.
Ahogy belépünk az esküvői lakosztályba,
anyura nézek és felsóhajtok.
– Ó, anyu… ez tökéletes!
 211/637

Mosolyogva bólint.
– Tudom.
A portrékkal a falon, a plüss-szőnyeggel és
antik bútorokkal pont olyan, mint a Down-
ton Abbey egyik díszlete.
Anyu leteszi a Meglátni és Megszeretni
dossziéját az ajtó melletti kis asztalra, és
ösztönösen bekapcsolom a fényképezőmet.
Pont egy gyönyörű antik asztali lámpa mellé
tette a dossziét, ami így tökéletesen össze-
foglalja az esküvő tematikáját. Ráfókuszálok,
hogy olvasható legyen a felirat, és ellövöm a
képet.
– Szóval ebben a teremben lesz az esküvő
– mondja anyu, és az aranyozott széksorokra
mutat egy hatalmas kandalló előtt. – Aztán a
ceremónia után átkísérik a vendégeket az
étkezőbe, és kezdődik a lakodalom.
– Miért hívják lakodalomnak? –
kérdezem, miközben egy hatalmas dupla
 212/637

ajtón keresztül átmegyünk anyuval a másik

terembe.
– Nem tudom pontosan – mondja. – Talán
mert a pár innentől kezdve együtt fog lakni?
Fejben feljegyzem, hogy később kérdezzem
meg Elliotot, ő biztosan tudja a választ.
– Hű! – A dupla ajtó mögött egy még
grandiózusabb helyiség van, tele kör alakú
asztalokkal. Hatalmas régi stílusú csillárok
lógnak a plafonról, az égők pedig mintha gy-
ertyák lennének. Minden asztal közepére
gyönyörű virágdíszt helyeztek, magyalból és
fehér rózsabimbókból. És a szoba túloldalán
a hatalmas asztal elejére kifakult angol
zászlókat fűztek. Nagyon gyönyörű – és
nagyon brit.
– Hű, anyu, ez elképesztő!
Reménykedve néz rám.
– Szerinted is?
– Abszolút!
– Hellóka! Te biztosan Penny vagy.
 213/637

Ahogy megfordulok, egy nő lép be a szoba

végén lévő kis ajtón. Garbó van rajta és
kosztümnadrág, hosszú ősz haja kontyban
felfogva. Ránézésre a hatvanas éveiben
járhat, és lenyűgözően néz ki magas arcc-
sontjával és gesztenyebarna szemével.
Gyönyörű sötétvörös rúzsa van, ami nagyon
kontrasztos a porcelánbőrével.
– Szervusz, Sadie Lee! – mondja anyu. –
Igen, ő Penny.
– Aannyira örülök a találkozásnak! –
mondja Sadie Lee a déliek jellegzetes
nyújtott akcentusával, amitől muszáj el-
mosolyodnom. – Már sokat hallottam
felőled.
Mielőtt válaszolni tudnék, átölel. Nagyon
kellemes illata van – a szappan és a fahéj
megnyugtató aromája.
– Hogy aludtatok? – kérdezi Sadie Lee, és
anyuról rám néz.
– Pompásan – mondom.
 214/637

De anyu a fejét rázza.

– Attól tartok, az idegességtől nem nagyon
tudtam aludni.
Sadie Lee rámosolyog.
– Drágám, ne légy ideges! Csodásan vég-
zed a dolgod. Vagy ahogy a Downton Abbey-
ben mondanák: maradéktalanul pompás es-
emény lesz. – Sadie Lee hátravetett fejjel,
teljes szívéből nevet.
Vannak, akit másodpercek alatt a szívébe
zár az ember. Sadie Lee pontosan ilyen.
– Penny werkfotókat készít Bradyéknek –
magyarázza anyu.
– Milyen jó ötlet! – mosolyog rám Sadie
Lee. – Nahát, tudod mit, mindjárt nekiállok
a vendégváró süteményeknek, szóval gyere
csak nyugodtan és csinálj pár képet a
konyháról, mit szólsz?
– Az egyszerűen tökéletes lenne – mondja
anyu, majd rám néz. – Rendben lesz így,
 215/637

Penny? Muszáj megnéznem, hogy minden

rendben van-e a személyzet jelmezével.
– Persze.
Mikor anyu elmegy, Sadie Lee-vel be-
megyünk a konyhába. A régi jó világ hangu-
lata után különös látni a fényes rozsda-
mentes acélpultokat és a gigantikus, ipari
méretű tűzhelyeket.
– Az ételek nagy részét holnap csináljuk –
mondja Sadie Lee. – De úgy gondoltam, a
süteményeket elkészítem ma. Hagyományos
brit teapartit terveztem.
– És nem segít magának senki? – nézek
körbe az üres konyhában.
Megrázza a fejét.
– Á, ma nem. De holnap itt lesz egy rakás
szakács.
Készítek pár képet Sadie Lee-ről sütés
közben, illetve egy közelit a lisztes szakác-
skönyvéről. Aztán úgy döntök, lövök még pár
fotót az étkezőről is. De rossz ajtón megyek
 216/637

ki a konyhából, és egy hatalmas teremben

találom magam, aminek a közepén fényesre
lakkozott táncparkett fut végig, mindkét
oldalán kis asztalokkal szegélyezve. Épp
elindulnék visszafelé, mikor meghallom egy
gitár halk hangját a terem túloldalából. Oly-
an sötét van itt, hogy csak a sziluettjét tudom
kivenni a színpadon ülő alaknak.
A táncparkett szélén húzódó szőnyegen
sétálva odasomfordálok. Közelebb érve a
színpadhoz a gitár hangja felerősödik, és az
énekhangot is meghallom. Olyan halkan
énekel, hogy nem értem a szöveget, de
bármilyen dal is legyen, gyönyörűen és nagy-
on, nagyon szomorúan hangzik. Közelebb
megyek, míg meg nem látom a fiú alakját, aki
törökülésben, nekem háttal ül a színpadon.
Körülötte különböző hangszerek: egy dob-
felszerelés, egy szintetizátor, mellette egy
mikrofonállvány. Annyira varázslatos a pil-
lanat, hogy muszáj elővennem a
 217/637

fényképezőmet, és még közelebb húzódnom.

Beállítom a fókuszt és ellövöm a képet, de –
jaj, ne! – elfelejtettem kikapcsolni a vakut, és
az egész színpadot megvilágítja a fény.
– Hé! – A titokzatos énekes talpra ugrik,
és kezét az arcára szorítva megfordul. – Hogy
jutottál be? – kiabálja erős New York-i ak-
centussal. – Ki küldött ide?
– Bocsánat… nem tudtam ellenállni… Te
annyira… – Hál’ istennek sikerül vissza-
fognom magam, mielőtt egy újabb Borzal-
masan Kínos Helyzetbe futnék bele, és tak-
tikát váltok. – A holnapi esküvőre készítek
képeket. Te hogy jutottál be? Te énekelsz
majd az esküvőn?
– Hogy én énekelek-e az esküvőn? – Az uj-
jai közül néz engem. A csuklójára egy
ütemnyi kotta van tetoválva.
– Igen. Most gyakorolsz? – Egy kicsit
közelebb megyek a színpadhoz, mire ő
 218/637

hátralép, mintha félne tőlem. – A helyedben

ezt a dalt nem énekelném holnap.
Mozdulatlanul áll, a keze még mindig az
arca előtt.
– Miért nem?
– Csak mert nem túl esküvős. Mármint
gyönyörű, amit hallottam belőle, de elég szo-
morúnak hangzik, és nem hiszem, hogy ez a
megfelelő hangulat egy esküvőre, érted?
Inkább valami olyasmiben gondolkozz, mint
mondjuk a Dirty Dancing zenéje. Az mindig
jól jön az esküvőkön. Ismeritek errefelé a
Dirty Dancinget?
Leengedi a kezét, és úgy néz rám, mint egy
földönkívülire. És most, hogy rendesen
látom őt, annyira elámulok, hogy meg sem
lepődnék, ha egy „Hűha!” feliratú gondolat-
buborék villanna fel a fejem fölött. Kócos
sötét haj, finom metszésű arcvonal, kopott
farmer és koptatott bakancs. Elliot azt
mondaná rá, hogy „rockasztikus”.
 219/637

– Igen, képben vagyunk Dirty Dancingileg

– mondja, de most már sokkal lágyabb a
hangja, mintha próbálná visszafogni a
nevetését. – Eredetileg itt készült,
Amerikában.
– Ja, persze, tényleg. – Visszatér az ismer-
ős kényelmetlen érzés. Lehet, hogy eljöttem
New Yorkig, de változatlanul hülyeségeket
beszélek. Most már legalább nemzetközi sz-
inten is kínos helyzetbe tudok kerülni. De
aztán valami fura dolog történik velem, egy
erős, elszánt gondolat veti meg a lábát: itt
nem fogok hülyét csinálni magamból. Még
ha nem is beszélek mással Ellioton és a
szüleimen kívül, még ha nem is beszélek egy
ilyen rockasztikus fiúval – egy New York-i
rockasztikus fiúval.
– Nos, bocs a zavarásért, és sok sikert hol-
napra! – mondom égő arccal, és elindulok.
– Nem fogok énekelni az esküvőn – mondja
a fiú, mielőtt akár egyet is lépnék.
Megállok.
– Nem?
– Nem.
Megfordulva ránézek. Most már vigyorog:
olyan igazi féloldalas mosollyal, amitől
megjelennek a gödröcskék az arcán.
– Akkor mit csinálsz itt?
– Szeretek hotelokba belógni és nagyon
szomorú dalokat énekelgetni az esküvői
lakosztályban – mondja, és még jobban
vigyorog.
– Érdekes karrierválasztás.
– Igen – bólint. – De legalább rosszul fizet.
 221/637

Mi van, ha egy őrült?, merül fel bennem.

Egy New York-i őrült. Mi van, ha tényleg
betört a szállodába? Mi van, ha fel kell
jelentenem? Hogy van itt egyáltalán a
feljelentés? Ááá! Mit csináljak?
De nem tűnik őrültnek. Most, hogy
mosolyog, igazán rendes embernek tűnik, de
akkor is…
– Mi ez a grimasz? – kérdezi.
– Csak gondolkozom.
– Min?
– Hogy… őrült vagy-e… vagy sem.
Hangosan felnevet.
– Nem. Mármint egy kicsit, de a jófajta.
Nemrég rájöttem, hogy az élet sokkal
érdekesebb, ha néha kicsit őrültek vagyunk.
Bólintok. Ennek abszolút van értelme.
– Hogy hívnak? – kérdezi, miközben
felveszi a gitárját és visszateszi az állványra.
– Pennynek.
 222/637

– Penny. – Jólesik hallani a szájából. – Én

Noah vagyok. És az akcentusodból ítélve an-
gol vagy.
– Igen.
– Vagány. És fotózol.
– Igen… mármint csak amatőr fotós vagy-
ok, de egy nap talán profi leszek. Anyukám
tervezi a díszleteket erre az esküvőre, ezért
kértek meg engem, hogy csináljak pár
werkfotót. És te tulajdonképpen mit keresel
itt?
– Tulajdonképpen? – Még mindig vigy-
orog, miközben oldalra dönti a fejét.
Bólintok.
– A nagyim is dolgozik az esküvőn.
– A nagyid?
– Aha, Sadie Lee. Ő csinálja a cateringet.
– Á, igen, vele találkoztam. –
Megkönnyebbülten felsóhajtok. Mégsem
őrült. Találkoztam a nagymamájával.
 223/637

Szeretem a nagymamáját. Mégsem kell

feljelentenem.
– Reggel én hoztam el, és azt mondta,
lóghatok itt, ha nem leszek senkinek az
útjában – folytatja Noah. – Szóval bejöttem
ide, megláttam a gitárt, és nem tudtam
ellenállni.
– Akkor valamiféle zenész vagy?
Furán rám mosolyog.
– Nem, nem igazán, csak úgy hobbiból.
Nem vagy éhes?
– Mi? Ja, de, egy kicsit.
Leugrik a színpadról. Ahogy közelebb jön,
még helyesebb lesz. A szemei Sadie Lee-éhez
hasonlóan sötétbarnák, és ugyanúgy
ragyognak, mikor mosolyog. Furcsán
könnyűnek érzem magam tőle, mintha a
testem tollakból állna, amit bármikor
felkaphat egy szellő.
 224/637

– Gyere, szerezzünk valami kaját Sadie

Lee-től. De először is… – bámul rám –
mondd kérlek, hogy tomato.
– Micsoda?
– Tomato. Kérlek, kimondanád nekem?
Vigyorogva rázom a fejem; tényleg őrült,
de az a jófajta.
– Tessék: tomato.
– Ááá! – csapja össze a tenyerét vidáman.
– Tomátó – utánoz. – Imádom, ahogy ti an-
golok mondjátok. Na gyere! – És ezzel
elindul a konyha felé.
A konyhában most már isteni illatok
szállnak, az egyik pulton lekváros tortácskák
és sütemények várják a sorukat, hogy a
tűzhelybe kerüljenek, mellette egy másik tál-
cányi desszert épp most sült ki. Sadie Lee a
hatalmas mosogató fölött egy keverőedényt
mos el.
 225/637

– Helló, nagymuter! – szól oda Noah. –

Valami kaját nem kell letesztelni? Pennyvel
éhen halunk.
– Noah! – fordul felé Sadie Lee olyan
örömmel, mintha évek óta nem látta volna. –
Penny! – kiált, mikor meglát. – Szóval
találkoztatok.
– Igen, Penny rajtakapott, ahogy az
esküvői énekesnek tettettem magam.
Sadie Lee zavartnak tűnik.
– Az esküvői énekes? De hát…
– Nem érdekes. Látnod kellett volna – vág
Noah a szavába, és rám kacsint, mielőtt újra
Sadie Lee-hez fordulna. – Szóval mit főzöl? –
Éhesen nézi a frissen sütött lekváros
süteményekkel teli tálcát.
– Ó, ne is álmodj róla! – csap felé Sadie
Lee egy konyharuhával. – Azok az esküvőre
készülnek.
– Mi, az összes?
– Igen, az összes. De ha kértek…
 226/637

Ebben a percben anyu ront be a konyhába.

– Tragédia történt! – kiált fel, amitől Sadie
Lee és Noah is megretten. De én már ismer-
em őt: ugyanígy reagál, mikor egy szelet
pirítóst éget oda.
– Mi történt? – kérdezem.
– Eltört a tiara! – néz kérdőn rám és
Noah-ra. – Kettétört, és Cindy hajthatatlan,
hogy mindenképpen korhű Edward-kori
tiarát akar. Nem tudom, mit tegyek!
Hagytam üzenetet pár antik boltban, de… –
Megszólal anyu mobilja, és a füléhez kapja. –
Haló? Ó, igen, köszönöm, hogy visszahívott!
Egy Edward-kori tiarát keresek… Egy hol-
napi esküvőre lesz, szóval eléggé vészhelyzet.
Mind csendben figyeljük.
– Igazán? Mennyibe kerül? És milyen ál-
lapotban van? Ó, az pompás. Köszönöm!
Igen. Ma délután. Köszönöm,
viszonthallásra! – Anyu megkönnyebbülten
felsóhajt. – Rendben, az egyik brooklyni
 227/637

boltban van egy. – Aztán leolvad az arcáról a

mosoly. – De hogy jutok el Brooklynba,
mikor még itt van a koszorúslányok
ruhapróbája? És ellenőriznem kell a tortát is.
És találkozni Cindyvel és Jimmel. – Tehete-
tlenül feldobja a kezét a levegőbe.
– Minden oké – mondja Sadie Lee megny-
ugtató déli hangján. – Noah majd elmegy
érte.
– Naná – bólint Noah.
– Noah az unokám – magyarázza Sadie
Lee.
– Á, értem. Elnézést – mondja anyu, és
kinyújtja a kezét Noah felé. – Még be sem
mutatkoztam.
– Semmi para – mondja Noah, és a fejét
rázza. – Mi a bolt címe?
Miközben anyu leírja, Noah felém fordul.
– Velem tartasz, Penny, hogy szétnézz kic-
sit Brooklynban?
 228/637

A szívem azonnal cigánykerekezni kezd az

izgalomtól. Anyura nézek.
– Anyu, nem gond? Jó lenne egy kicsit
kimozdulni.
Anyu alig néz rám, teljesen lefoglalja egy
új üzenet a mobilján.
– Persze, persze.
Odamegyek hozzá és megszorítom a kezét.
– Minden rendben lesz – mondom neki
halkan.
Hálásan rám mosolyog.
– Köszönöm, kincsem. Visszahívom a
boltot és átutalom a pénzt a tiaráért, nehogy
odaadják valaki másnak, míg odaértek.
Tessék, ezt vidd magaddal, hideg van odak-
int. – Leveszi a dzsekijét és ideadja, aztán
Sadie Lee-ékre néz. – Nagyon köszönöm!
– Semmi para – mondja Noah. Aztán rám
vigyorog. – Csak ön után, kisasszony –
mondja vicces angol akcentussal. – A hintó
előállt.
Alig érünk oda a liftekhez, mikor Noah
megtorpan.
– Bocsi, elfelejtettem mondani valamit Sadie
Lee-nek. Mindjárt jövök.
Nézem, ahogy visszarohan a konyhába, és
a hülye fejemmel már rögtön Facebook-ál-
lapotot fogalmazok a jelenlegi helyzetről:
Penny Porter épp elindul Brooklynba egy
szuper helyes New York-i fiúval, aki mintha
most lépett volna ki a Rolling Stone
magazinból. A fejemet rázva nevetek. Ez
nem történhet meg velem. Én az a lány vagy-
ok, aki gödörbe esik, azt mondja a fiúknak,
hogy bolhás, és nagytotálban mutatja meg a
legrosszabb bugyiját az egész univerzumnak.
 230/637

Talán csak álmodom. Talán még mindig

Brightonban vagyok. Talán…
– Oké-zsoké, menjünk! – robban ki Noah
a konyhából nagy vigyorral az arcán.
A kezembe nyomja Sadie Lee két muffinját. –
Sosem fogja észrevenni – mondja vigyoro-
gva. – Majd mi leszünk a hivatásos kóstolók.
Senki nem akarja, hogy bárki is tor-
tamérgezést kapjon az esküvőn, nem igaz?
Megrázom a fejem.
– Nem, semmiképpen. – Beleharapok a
muffinba, ami olyan könnyű és puha, hogy
gyakorlatilag elolvad a nyelvemen. – Hűha!
Noah bólint.
– Tudom. Sadie Lee készíti a legjobb
süteményeket New Yorkban, ha nem az egész
világon. – Hívja a liftet. – Na és mi a
legviccesebb dolog, ami valaha veled történt?
Meglepődve nézek rá.
– Pardon?
Nevet.
 231/637

– Istenem, annyira aranyos az akcentusod!

Beszállunk a liftbe, ami a legrosszabbkor
érkezik, mert így össze vagyunk zárva egy jól
megvilágított kis helyen, és nem tudom elre-
jteni, mennyire elpirultam.
– Mi a legviccesebb dolog, ami valaha
történt veled? – ismétli meg a kérdést.
Elővesz egy kötött sapkát a hátsó zsebéből és
a fejére húzza.
– Mármint valaha?
– Igen.
Teljesen kiürül az agyam. Ahogy a lift el-
halad az emeletek előtt, mintha visszaszá-
molna: 20, 19, 18… Tényleg, mi a
legviccesebb dolog, ami valaha történt
velem? 17, 16, 15… És eszembe jut a válasz,
aminek annyira megörülök, hogy gon-
dolkodás nélkül ki is mondom:
– A Varázslatos Meglepetések Napja!
– Hogy mondod? – néz rám Noah.
Ó, a fenébe! Most már lángol az arcom.
 232/637

– Varázslatos Meglepetések Napja… –

motyogom, és a lift kijelzőjére fókuszálok. 10,
9, 8…
– Mi az a Varázslatos Meglepetések
Napja?
5, 4, 3…
– A szüleim találták ki ezt az ünnepnapot,
mikor még kicsik voltunk a bátyámmal.
Évente egyszer tartottuk.
A lift megérkezik az alagsorba, és kinyílnak
az ajtók. De Noah nem mozdul.
– És mi történik a Varázslatos Megle-
petések Napján? – kérdezi.
Megkockáztatom, hogy felnézzek rá, és
meglep, de úgy tűnik, őszintén érdekli a
válaszom.
– Nos, mindig hétköznapra esik, és oly-
ankor nem kell iskolába mennünk. Apu
csinál egy hatalmas Varázslatos Megle-
petések Tortát, és reggelire, ebédre és vac-
sorára is eszünk belőle. Ez az egyik szabály:
 233/637

minden étkezéshez tortát kell enni. A másik

szabály, hogy el kell menni egy Varázslatos
Meglepetések Túrára.
Noah vigyorog.
– Mint a Beatles-dal?
Bólintok.
– Igen. Anyuék elővesznek egy térképet, az
egyikünk csukott szemmel rámutat egy he-
lyre, elmegyünk oda, és jól érezzük
magunkat.
A liftajtó megint becsukódik. Noah gy-
orsan megnyomja a gombot, hogy kinyíljon.
– A Varázslatos Meglepetések Napja ba-
romi jól hangzik – mondja vágyakozóan.
A liftből egy hatalmas parkolóba lépünk ki.
– Az volt – mondom megkönnyebbülve,
hogy nem hökkent meg a béna családi tradí-
ciónktól. – Imádtam, hogy ez a mi kis közös
titkunk. Mindenki más iskolában volt meg
dolgozott, de mi tortát ettünk és kirándulni
mentünk. És azt is imádtam, hogy sosem
 234/637

tudtuk, mikor lesz legközelebb. A szüleink

egyszer csak úgy megleptek vele.
– Mint egy meglepetéskarácsony?
– Igen, pontosan – nézek rá mosolyogva.
Bólint, és még a parkoló tompa fényében is
látom, hogy le van nyűgözve.
– De nem mondhatod el senkinek, hogy el-
mondtam – teszem hozzá. – Abszolút titok-
tartást fogadtunk, mert a szüleimnek ig-
azolást kellett írniuk az iskolánkban.
Noah bólint.
– A Varázslatos Meglepetések Napjának
első szabálya: senkinek egy szót se a Varázs-
latos Meglepetések Napjáról – mondja
halálosan komoly hangon.
– Pontosan.
– És még mostanában is csináljátok? –
vigyorog.
– Nem, már jó ideje nem tartottuk –
rázom nevetve a fejem. – Azt hiszem, kinőt-
tünk belőle.
 235/637

– Hogy lehet kinőni a Varázslatos Megle-

petések Napjából? – vonja össze a
szemöldökét. – Hogy lehet kinőni a tortából
és a kalandokból?
– Jogos – nevetek.
Noah előveszi a slusszkulcsot a zsebéből és
megnyomja a gombot. Egy fényes fekete
Chevrolet dzsip csipog előttünk, és felvillan-
nak a lámpái.
– Hány éves vagy? – kérdezi Noah.
– Tizenöt… mindjárt tizenhat. – Azonnal
kiakadok. Miért mondtam, hogy mindjárt
tizenhat? Most azt hiszi, hogy tetszeni
akarok neki. Már megint…
– Oké, én meg tizennyolc – mondja. –
Egyáltalán nem vagyunk öregek a tortához
meg a kalandokhoz.
A dzsip felé indulunk, és rögtön az any-
ósüléshez lépek. Noah követ.
 236/637

– Mit szólnál, ha ma tartanánk egy Varázs-

latos Meglepetések Napját? – suttogja, mint
egy összeesküvő.
– Komolyan? – bámulok rá.
Bólint, és körbenéz, mintha attól tartana,
hogy valaki kihallgat minket.
– Sütink már van, és elvihetlek egy Varázs-
latos Meglepetések Túrára Brooklynban.
Nem tudom levakarni a vigyort az
arcomról.
– Pompás lenne!
– Mármint fergeteges! – javít ki erős New
York-i akcentussal. – A Nagy Almában vagy,
úgy kell mondani: „Fergeteges lesz!”
– Fergeteges lesz! – mondom, és kinyitom
a dzsip ajtaját.
Noah meglepve néz rám.
– Ó, te vezetsz?
– Mi? Nem. Miért mondo… jaj! – benézek
a dzsipbe, és látom, hogy minden fordítva
van: igazából a vezetőülés ajtaját nyitottam
 237/637

ki. De csodával határos módon nem akarok

elsüllyedni szégyenemben. – Bocs, elfele-
jtettem, hogy ti a rossz oldalon közlekedtek.
– Elmegyek Noah mellett, hogy megkerüljem
az autót.
– Hé! Nem mi megyünk a rossz oldalon –
kiált át a túloldalról. – Mi a jobb oldalon
megyünk – szó szerint!
Beszállok az autóba, és egy elnyűtt jegyz-
etfüzetet pillantok meg az anyósülésen.
Felveszem és leülök. Fura ezen az oldalon
ülni, hogy nincs előttem kormány.
– Várj, azt elveszem – veszi ki a füzetet a
kezemből, amint beül a vezetőülésbe, és
bedobja a kesztyűtartóba. Mi lehet abban a
füzetben? Talán Noah egy kezdő író vagy
költő. Egy kicsit költősnek tűnik a kócos
hajával és a nagy, sötét szemével. Szétnézek
az autóban, és megint hatalmába kerít az
érzés, hogy mintha egy párhuzamos világban
lennék. A műszerfal tele van dobálva CD-
 238/637

tokokkal és pengetőkkel, a visszapillantó

tükörről pedig egy fekete gyöngyökből fűzött
lánc lóg le. Még az autója is rockasztikus.
– A világ túlnyomó részén az emberek az
út jobb oldalán közlekednek – mondja Noah,
miközben beindítja a motort. – Nagyjából
csak a britek mennek még mindig a bal
oldalon.
– Csak mert a világ nagy része úgy csinálja,
attól még nem helyes – mondom, miközben
bekötöm a biztonsági övet. – Mi van a
háborúkkal meg a reáltárgyakkal a suliban
meg a… cseresznyés kólával? Rossz, rossz,
rossz!
– Cseresznyés kóla? – néz rám Noah fel-
húzott szemöldökkel.
– Szuperrossz! – mondom grimaszolva. –
Gyógyszer íze van!
Csak mikor Noah ráfordul a Park Avenue-
ra, jut eszembe, hogy beszálltam egy autóba
anélkül, hogy bármi rossz érzésem lenne
 239/637

tőle. Úgy tűnik, egy finom arcél és a ragyogó,

gödröcskés mosoly jobban eltereli a figyelm-
emet, mint a szuperhős alteregó és a légzés-
technikák. De ahogy az első nagy
kereszteződéshez érünk, kezdek megijedni.
Tegnap oké volt a taxiban, mert ott volt
velem anyu és Elliot, de itt az első ülésben –
aminek egyébként is vezetőülésnek kellene
lennie – sebezhetőnek és védtelennek érzem
magam.
– És egyetemre jársz? – kérdezem,
miközben megmarkolom az ülésem szélét.
– Á, nem, most egy ideig hagyom a tan-
ulást – rázza a fejét.
– Évet halasztottál?
– Olyasmi. Na és Penny kisasszony, ha
hangszer lenne, melyik lenne?
Kezdek rájönni, hogy Noah nem nagy ra-
jongója a normális kérdéseknek.
– Hangszer?
– Aha.
 240/637

Egy taxi elhúz mellettünk a belső sávban,

amitől kihagy egyet a szívverésem. Becsukom
a szemem, és próbálom elhitetni magammal,
hogy nem egy soksávos úton száguldunk ép-
pen a halálunk felé.
– Cselló – mondom szimplán azért, mert a
cselló a kedvenc hangszerem.
– Gondoltam – mondja Noah.
Résnyire kinyitom a szemem, csak hogy rá
tudjak pillantani.
– Miért?
– Mert a cselló gyönyörű és titokzatos.
És ekkor a legfurább dolog történik: Noah
elpirul.
– Amúgy meg nem kérdezed meg, én mily-
en hangszer lennék? – kérdezi, miután újra
összeszedte magát. Különösen érzem
magam. Mintha valami nagyon fontos
történt volna, de nem tudom, hogy mi.
– Te milyen hangszer lennél? – kérdezem.
– Úgy gondolom, ma trombita.
 241/637

– Ma?
– Igen. Különböző hangszerfázisokon
megyek keresztül. Tegnap kétségtelenül
nagydob nap volt, de ma inkább trombitának
érzem magam.
– Vagy úgy – mondom, de igazából nem
értem. – És miért pont trombita?
– Mert a trombita mindig olyan vidám.
Hallgasd! – Bekapcsolja a CD-lejátszót, és a
levegő megtelik körülöttünk a trombita
hangjával. Ugyan nem ismerem fel a dara-
bot, de eleget hallottam apu CD-
gyűjteményét, hogy tudjam, jazz szól. És
Noah-nak igaza van, a trombita tényleg
vidámnak tűnik. Lehalkítja a zenét, és rám
néz. – Mindjárt átmegyünk a Brooklyn hí-
don. Láttad már?
Megrázom a fejem.
– Nem, csak tegnap érkeztünk. Még sem-
mit sem láttam.
 242/637

– Komolyan? – Rám néz, mire újra

megrázom a fejem. – Nos, akkor szerencsénk
van, hogy éppen mára esett a Varázslatos
Meglepetések Napja, nem igaz?
Épp válaszolnék, mikor észlelem, hogy egy
autó a sarokról felém száguld.
– Jaj, ne! – kiáltok fel, és a félelemtől
magam elé kapom a kezem.
– Semmi gond – nevet Noah. – Mehet
azon az oldalon, tudod. A jobb oldalon
megyünk, emlékszel?
A testem az ülésbe préselem, de az agyam-
ban annak a felkavaró éjszakának az emlékei
száguldoznak, mikor az autónk megpördült,
anyu sikoltott, és az egész világ a feje tetejére
állt. Nyugalom, mondja egy hang a fejem-
ben. Ne akadj ki! Gondolj Szilaj Óceánra! De
a megnyugtató hang elnémul, és csak a fékc-
sikorgást hallom, meg a saját kiáltásomat,
ahogy a szüleimet keresem. Beleharapok a
számba, hogy visszafogjam a sírást, de nem
 243/637

használ: mintha megszállt volna a baleset

emléke, nem tudom kiverni a fejemből.
Fellángol a testem, mint egy erdőtűz. Nem
tudok nyelni, nem kapok levegőt. Ki kell
szállnom az autóból. Úgy érzem, mindjárt
meghalok.
– Biztosan félelmetes lehet, hogy minden a
másik oldalon van – folytatja Noah.
A fülzúgásban halk és tompa a hangja.
Lehunyom a szemem és belekapaszkodom
az ülésbe. Érzem, ahogy a könnyek végigfut-
nak a forró arcomon, és legszívesebben
sikítanék a kétségbeeséstől. Miért nem múlik
már el? Miért történik ez velem? Miért nem
tudom már elfelejteni a balesetet?
– Hé, jól vagy? – Noah hangja egyre
hangosabb.
Próbálok bólintani, de a testem mintha lef-
agyott volna. Érzem, ahogy kanyarodik az
autó, majd megáll. Óvatosan kinyitom a sze-
mem. Lehúzódtunk egy mellékutcába,
körülöttünk hatalmas épületek. Noah engem
figyel; úgy tűnik, komolyan aggódik.
– S-sajnálom – dadogom, és vacognak a
fogaim. Pár másodperc alatt a perzselő for-
róságból dermesztő hideg lett.
Noah hátrahajol a hátsó ülésekhez és
elővesz egy kockás plédet.
– Tessék – mondja, és az ölembe helyezi.
 245/637

Felhúzom a plédet a vállamig és magam-

hoz szorítom.
– Köszönöm.
– Mi történt? – a hangja olyan lágy és ag-
gódó, hogy alig bírom visszatartani a
könnyeimet.
– Sajnálom – mondom megint. Úgy tűnik,
csak ennyit tudok mondani.
Noah hátrafésüli a haját az arcából, és ko-
molyan néz rám.
– Ne mondogasd ezt. Semmit nem kell
sajnálnod. Mi történt?
A testem még mindig remeg, és csalódott-
ságomban teljesen magamba zuhanok. Nem
hiszem el, hogy miután minden rendben
ment a repülőn, most megint ez történik.
Mostantól örökre ilyen lesz az életem?
Örökké gyötörni fognak a rohamok?
Noah kinyitja a kesztyűtartót, és rövid
matatás után elővesz egy csokoládét.
 246/637

– Enned kell egy kis cukrot – mondja,

kinyitja nekem a csomagolást és ideadja.
Harapok belőle egy kicsit. Igaza van, ahogy
a csokoládé elolvad a nyelvemen, egy picit
mintha jobban érezném magam.
– Sajná…
– Nehogy még egyszer bocsánatot kérj,
különben eljátszanom neked Sadie Lee
kedvenc country-western dalát, és ezt nem
akarod, hidd el! Az a címe, hogy „Lehúztad
sajnálkozó szívem a bánat vécéjén”.
Halvány mosolyt küldök felé.
– Rendben, nem sajnálom.
– Szuper. És mi történt?
– Régebben volt… volt egy autóbalesetem,
és azóta ilyen hülye pánikrohamaim vannak.
Nagyon saj…
– Ki ne mondd!
Noah-ra pillantok. Még mindig aggódó a
tekintete.
 247/637

– Az szívás – mondja. – Mondhattál volna

valamit, mielőtt beülünk az autóba.
– Tudom, de igazából elfelejtettem. Olyan
jól éreztem magam…
– Tényleg?
Felnézek Noah-ra és bólintok, amire egy
kicsit elmosolyodik, aztán újra nagyon ko-
moly lesz.
– És most mit szeretnél? Tegyük le valahol
az autót, és menjünk inkább metróval? Vagy
vigyelek vissza a hotelba?
– Nem. – Bár még mindig le vagyok
bénulva a pánikrohamtól, egy dolgot
biztosan tudok: nem akarom, hogy a Noah-
val közös kalandunknak vége legyen.
Egy percig teljes csendben ülünk – már-
mint New York-i viszonyok közötti csendben,
vagyis sziréna, duda és kiabálás hangjaival a
háttérben. De különös módon nem érzem
magam kényelmetlenül. Még ha mindössze
egy órával a megismerkedésünk után össze is
 248/637

törtem a fiú előtt, akit nagyon kedvelek, nem

érzem úgy magam, mint Ollie-val a
kávézóban vagy a parton. Egészen furcsa, de
nem akarok elsüllyedni szégyenemben. Van
valami Noah-ban, amitől biztonságban
érzem magam.
– Van egy ötletem – töri meg végre a
csendet.
Reménykedve nézek rá.
– Mit szólnál, ha kocsival mennénk
tovább, de most nagyon lassan mennék, és
mindig előre elmondanám, hogy mit fogok
csinálni? Hogy például ha lekanyarodom,
akkor mondom, hogy kanyarodni fogok, vagy
ha látok valamit, ami megijeszthet, szólok
előre.
– Oké – bólintok.
– Nem tart örökké, ugye tudod?
– Micsoda?
– Ez az érzés. Bízz bennem. Ismered azt a
mondást, hogy „az idő mindent meggyógyít”?
 249/637

Bólintok.
Noah úgy fordul a székben, hogy teljesen
felém nézzen.
– Gyűlöltem, mikor először mondták ezt
nekem. Azt hittem, ez csak olyan klisé, amit
azért mondanak, hogy jobban érezd magad.
De tényleg így van. Az idő mindent
meggyógyít. Majd jobban leszel.
Van valami bizonyosság a hangjában és a
tekintetében, amitől kétségek nélkül hiszek
neki.
– Köszönöm – suttogom.
– Igazán nagyon szívesen. – Beindítja a
motort. – Oké-zsoké, kezdhetjük?
– Igen – mondom olyan sok magab-
iztossággal a hangomban, amennyire csak te-
lik tőlem.
És nagyon lassan átgurulunk Manhattan-
en, miközben Noah folyamatosan kom-
mentálja az utat, mint egy alternatív túravez-
ető, csak a nevezetességek helyett olyanokat
 250/637

mond, hogy „itt most lecsorgunk balra”, vagy

hogy „mindjárt átvágunk a kereszteződésen”.
Mire elérjük a Brooklyn hidat, úgy érzem,
sikerült úrrá lennem az idegességemen, mint
ahogy az ember ráül a bőröndjére, hogy le
tudja zárni. És nagyon örülök neki, mert a
híd lenyűgöző. Mintha egy kastély bejárata
lenne, gót stílusú árkádok futnak végig
mindkét oldalán, és az egészet fémgerendák
burkolják, amitől olyan, mintha egy hatal-
mas barlangon mennénk keresztül. Szuper,
mert biztonságban érzem magam, és a
látvány lélegzetelállító.
– Jól vagy? – kérdezi Noah a közepénél.
Bólintok, miközben a panorámát nézem.
Míg Manhattanben főleg ragyogó üveg- vagy
fehér kőépületek állnak, Brooklyn csupa
barna és vörös, gyönyörű kontrasztot
teremtve a tiszta kék éggel. Olyanok, mint az
őszi levelek.
 251/637

– Üdv az otthonomban! – mondja Noah,

ahogy elérjük a híd utolsó árkádját.
Felé fordulok.
– Te itt élsz?
– Naná! Na, mit szólsz?
– Imádom. Az őszre emlékeztet. – Miért
mondtam ezt? Miért nem tudok egyszerűen
csak normálisan beszélni?, magamban sz-
inte kiabálok.
– A színei? – kérdezi Noah.
– Igen – sóhajtom megkönnyebbülve,
hogy érti, mit próbálok mondani.
– Megértem. Engem a hajad emlékeztet az
őszre.
Kérdőn nézek rá.
– Az ősznek vannak a legjobb színei.
Félrenézek, de közben önkéntelenül is
elmosolyodom.
Ahogy lehajtunk a hídról, Noah folytatja az
audiókommentárt a kanyarokról és a
kereszteződésekről, míg el nem érünk egy
 252/637

jóval nyugodtabb lakótelepet, ahol a szűk

utcákat fák szegélyezik. Újra kezdek
lecsillapodni.
– Köszönöm – mondom, miközben
kibámulok az ablakomon a csupa homokkő
épületre. – Már sokkal jobban érzem
magam.
Noah rám mosolyog.
– Semmi para. Szedjük fel azt a tiarát,
aztán folytatódhat a Meglepetések Túra.
– Jó terv.
Noah befordul egy utcába, amit furcsa kis
kávézók és boltok szegélyeznek. Mintha a
Lanes amerikai verziója lenne. Leállítja az
autót egy felfestett parkolónál és rám
mosolyog.
– Biztos, hogy jól vagy?
Bólintok.
– Igen, teljesen.
Hátranyúl a széke mögé egy kopott bőrdz-
sekiért és felveszi. Aztán mielőtt kilépne az
 253/637

autóból, végignéz az utcán, én pedig

követem. Jó érzés végre szilárd talajon állni.
Kint csípős hideg van, veszek egy mély
levegőt.
– A bolt pont itt van – mutat elénk Noah.
Ahogy elmegyünk egy használt könyves-
bolt mellett, nyílik az ajtaja, és egy lány lép ki
rajta. Noah-ra néz és rámosolyog, mintha is-
merné, de Noah csak elrobog mellette.
– Szerintem elmentünk valaki mellett, akit
ismersz – mondom, és rohannom kell, hogy
utolérjem.
– Mi? – kérdezi zavartan.
– Ott az a lány – fordulok vissza a lány
felé, aki még mindig a könyvesbolt előtt
bámul utánunk.
– Nem, nem hiszem. – Felhúzza a cipzárt a
dzsekijén a hideg ellen. – Megjöttünk.
Egy Elveszett Idők nevű bolt előtt állunk,
és a kirakata zsúfolásig tele van antik kinc-
sekkel. Noah kinyitja az ajtót és
 254/637

előretessékel. Olyan, mintha Aladdin bar-

langjába lépnénk be; bármerre nézek, egyből
remek fotótémát találok: egy régi varrógép,
egy gramofon, vintage ruhák sora. Elliot
imádná ezt a helyet. Egy kicsit sajnálom,
hogy nincs itt, és elgondolkozom, vajon mit
csinálhat most apuval. Alig várom, hogy újra
találkozzunk, és meséljek neki Noah-ról.
Követem Noah-t, ahogy átvág a bolton, és
megakad a szemem egy gyönyörű porcelán-
babán sötétkék bársonyruhában, a kortól
megsárgult csipkegallérral. Hosszú selymes
hajának pontosan olyan vörös az árnyalata,
mint az enyém. Még néhány szeplőpötty is
van az arcára festve. Egy könyvkupac tetején
ül, a feje félrebillenve, amitől nagyon szo-
morúnak tűnik. Azonnal a fényképezőm után
nyúlok, és lefotózom. A vaku villanásától
Noah megugrik és felém pördül. Aztán
rögtön megnyugszik.
 255/637

– Olyan szomorúan néz! – mondom. – Va-

jon hogy került ide? Biztos hiányzik neki a
gazdája. – Felveszem a babát és megigazítom
a ruháját. – Mindig olyan szomorú leszek az
elhagyott játékok gondolatától. Kiskoromban
játék árvaházat akartam nyitni. De aztán egy
kicsit elszaladt velem a ló, és az összes iskolai
vásáron és az adományboltokban minden
játékot meg akartam menteni. – Miért be-
szélsz ilyen sok hülyeséget?! – szól rám a
belső hangom. Visszateszem a babát a
helyére.
– Tökéletesen értem, miről beszélsz –
mondja Noah.
Hálásan nézek rá.
– Komolyan?
– Aha. Csak én a hangszerekkel vagyok
így. Nem bírok magammal, mikor meglátok
egy elhagyott gitárt az adományboltban.
A hangszerek azért vannak, hogy játszanak
rajtuk.
 256/637

Bólintok.
– Ahogy a játékok pedig azért, hogy játsz-
anak velük.
– Pontosan.
Mosolyogva egymásra nézünk, és különös
érzésem lesz tőle: mintha egy titkos szinten
Noah egy darabkája és az én egy darabkám
összekattanna.
A bolt végébe sétálunk, ahol egy
elképesztően kanyargós fehér bajszú idős fér-
fi ül, és könyvet olvas.
– Igen? – kérdezi anélkül, hogy felnézne.
– Egy tiaráért jöttünk – mondja Noah a
papírcetlit nézve, amit anyutól kapott – az
esküvőre.
– Máris összeházasodtok? – a férfi lassan
leereszti a könyvet, és fölötte felénk pillant.
Noah-val egymásra nézünk, és alig bírom
visszafogni a nevetésem.
– Nem vagytok egy kicsit túl fiatalok a
szökéshez? – bámul ránk még mindig a férfi.
 257/637

– Nem a mi esküvőnkre lesz – mondja

Noah.
– Dehogy, nem házasodunk össze! –
tiltakozom talán egy kicsit túl erősen.
Noah összevonja a szemöldökét.
– Azt mondod, nem jönnél hozzám
feleségül?
– Nem… én… de… én… – Az arcom kezdi
felvenni a skarlát színárnyalatát.
– Mindazok után, hogy együtt vagyunk
már… – Noah az órájára néz – …teljes egy
órája és tizenöt perce.
– Sajnálom. – Belemegyek a játékba. – Tu-
dom, hogy ez évezredeknek tűnhet, de én
még nem állok készen erre az
elköteleződésre.
Noah rám néz és felsóhajt.
– Darabokra törted a szívem!
A férfi magasra emelt ősz szemöldöke alól
minket néz. Aztán megrázza a fejét,
felkászálódik és eltűnik a bolt hátuljában.
 258/637

Noah-val egymásra nézünk.

– Hova ment? – kérdezem.
Noah megrántja a vállát.
– Elmenekült a kegyetlenséged elől.
Valószínűleg magába roskadva zokog hátul.
Valószínűleg…
– Tessék – jön vissza a férfi egy lapos
dobozzal. Leteszi a pultra, és felemeli a tete-
jét. Benne halványlila szaténon egy gyönyörű
tiara fekszik, bézs, könnycsepp alakú
gyöngyökkel. Még szebb, mint az eredeti.
Hatalmasat sóhajtok a megkönnyebbüléstől
anyu és Cindy nevében.
– Tökéletes – mondom.
Noah egyetértően bólint.
– Azt hiszem, anyukám már átutalta az
árát – mondom a tulajnak.
– Bizony. – Visszazárja a dobozt, és beteszi
egy papírtáskába.
– Köszönjük – mondjuk egyszerre Noah-
val.
 259/637

– Nem gond – horkant a férfi, már újra a

könyvébe bújva.
– További szép napot! – mondja Noah
álvidáman.
A férfi erre már nem is válaszol.
– Ennyire bájosak a New York-iak – sutto-
gja vissza Noah.
Az ajtó felé nyúlok, de érzem, hogy már át-
nyúlt mögöttem, és kinyitja nekem.
– De ne aggódj, nem vagyunk mind
ilyenek.
És nem tudom miért, de valahogy a sza-
vaitól izgalom szalad végig a gerincemen.
 261/637

A jeges levegőre kilépve majdnem sikerül

normalizálni a szívverésem. Az ég mostanra
tele van fehér felhőkkel, és az emberek be-
húzott nyakkal sietnek a hűvös szélben.
– Éhes vagy? – kérdezi Noah.
Bólintok. Most, hogy jobban belegondolok,
meg tudnék enni egy lovat.
– Szuper, mert van egy hely a közelben,
ahol nagyon finomakat tudunk enni, és újabb
kalandokba is kezdhetünk. – Vigyorogva néz
rám, és újra elönt az az idegesség.
– Étel és kalandok – mondom, és
próbálom viccelődéssel elmulasztani a ger-
incemen végigfutó remegést.
– Aha. Ezt a helyet direkt a Varázslatos
Meglepetések Napjára találták ki.
– Hát akkor muszáj elmennünk oda.
Visszafelé tartva az autóhoz újra látom a
lányt a könyvesboltból. Most egy kávézó előtt
áll, és a mobilján beszél. Mikor meglát
minket, konkrétan elkezdi bámulni Noah-t.
 262/637

– Ott van az a lány, akiről azt hittem, hogy

ismer téged – mondom.
Noah egy másodpercre a lány felé pillant,
majd lejjebb húzza a sapkáját.
– Sosem láttam – motyogja, és szaporáb-
bra veszi a lépteit.
Ahogy elmegyünk a lány mellett, felé
pillantok.
– Ő az – mondja izgatottan a telefonba, és
még mindig Noah-t nézi. Aztán hirtelen
leesik, hogy mi is történik. Noah annyira
vonzó, hogy szó szerint vonzza a lányok tek-
intetét, biztosan mindig ez történik vele. Et-
től hirtelen nagyon szomorú leszek. Mi ez a
fellobbanás bennem Noah iránt? Simán le-
het, hogy barátnője van. Egészen biztos,
hogy barátnője van. Hogy lenne valaki ilyen
gyönyörű arcéllel és mosollyal még mindig
szingli?
– Mi tört le így hirtelen? – kérdezi Noah,
mikor beszállunk az autóba.
 263/637

– Nem vagyok letörve – mondom olyan

könnyedén, ahogy csak tőlem telik, és
kinézek az ablakon. A lány még mindig tele-
fonnal a kezében felénk sétál.
– Oké, nyomás – mondja Noah, és gyorsan
ráfordul az útra.
Ösztönösen megragadom az ülést. Hál’
istennek anyu hívása pont jókor jön, hogy el-
terelje a figyelmem.
– Megszereztétek? – kérdezi köszönés
nélkül.
– Igen, és gyönyörű. Még szebb, mint az
eredeti.
Hallom, ahogy felsóhajt a
megkönnyebbüléstől.
– Noah-val épp elindultunk ebédelni. –
Imádkozom, hogy ne most kelljen vissza-
mennem segíteni.
– Micsoda? Kincsem, tartanád kicsit?
– Persze.
Gyerekkacagást hallok a háttérben.
 264/637

– Ne táncoljatok az asztalokon, kérlek –

mondja anyu éles hangon. – Sajnálom,
Penny, csak a koszorúslányok. Egy kicsit túl
életrevalók. Mit mondtál?
– Hogy ha nem gond, elmennénk Noah-val
ebédelni.
– Ne! – kiált anyu. – Össze ne csokizzátok
a ruhátokat! Jaj, komolyan mondom, Penny,
ha nem jön vissza hamarosan az anyjuk, én
megőrülök. Persze, menjetek ebédelni, kinc-
sem. Apád most írt, hogy Elliottal elmentek
megnézni egy filmet a Times Square-en,
szóval nem kell rohannod. Szórakozz kicsit –
mondja vágyakozóan. A sikítozás a háttérben
kezd kibírhatatlanná válni.
– Köszi, anyu! Szeretlek!
– Én is szeretlek, kicsim. Ne! Ne egyétek
meg a virágokat!
Mostanra egy sokkal iparibb környezetbe
értünk. Néha megpillantom a folyót a házak
között.
 265/637

– Minden rendben odaát? – kérdezi Noah.

– Igen. Azt hiszem, anya mindjárt ideg-
összeroppanást kap, de azt mondta, marad-
jak csak, ameddig szeretnék.
– Tökéletes! – pillant rám. – Mármint az,
hogy maradhatsz, nem az ideg-összerop-
panás. De ne aggódj, Sadie Lee mellett nem
lehet ideg-összeroppanást kapni. Ő egy két
lábon járó, beszélő, sütni tudó
szeretettakaró.
Felnevetek.
– A tökéletes nagymama.
– Ó, bizony, az. – Van valami komoly a
hangjában, amitől muszáj felé néznem, de az
arca kifejezéstelen, csak az útra koncentrál. –
És akkor most jobbra tekerünk – mondja –,
és aztán nagyjából ott is vagyunk.
– Oké. – Most már szigorú gyárépü-
letekkel vagyunk körbevéve, és szinte
teljesen üresek az utcák. Sehol sincs olyan
hely, ami finom ételek és kalandok
 266/637

fellegvárára emlékeztetne, de talán ahogy

bekanyarodunk az egyik sarkon, felbukkan
egy érdekes kis környék tele vintage bol-
tokkal és kávézókkal.
Ehelyett a kanyar után egy gyári szemét-
telep fogad minket, kukákkal és ördög-
szekerekkel. Oké, ördögszekerek nincsenek,
de nem lepődnék meg rajta: abszolút egy
ördögszekér típusú helyen járunk.
Noah megáll egy teljesen üresnek tűnő
gyárépület mellett. Az omladozó falak tele
vannak graffitizve, mintha régi tetoválások
lennének. A legtöbb ablakot hullámlemez
fedi, amelyeket mégsem, az előtt vastag fém-
rudak sorakoznak. Még az épület körül álló
kevés fa is gazdátlan, lombtalan és nyurga a
bézs téglafalak előtt.
– Tudom, eléggé sivár – mondja Noah,
ami a legenyhébb kifejezés –, de odabent
egészen más a helyzet.
 267/637

– Be fogunk menni… oda? – bámulom az

épületet. Igazán félelmetes filmek le-
gijesztőbb jeleneteiben láttam ilyen épü-
leteket, és általában fegyveres pszichopaták
jártak bennük. Egyszer konkrétan egy
láncfűrészes.
Noah felnevet.
– Imádni fogod, hidd el nekem.
Felé fordulok. Talán tényleg őrült, és nem
a jó értelemben.
– De m-mi van ott? – dadogok.
– Egy titkos művészkávézóba viszlek –
mondja.
Elismerem, ez felkeltette az érdeklődésem.
– Komolyan?
– Senki sem tud róla. Sehol nem reklá-
mozzák. Szigorúan meghívásos.
– És akkor te honnan ismered? – Bár a
meghívós művészkávézó gondolata alaposan
felkeltette az érdeklődésem, még mindig
nem vagyok teljesen meggyőzve.
 268/637

– Apámnak volt itt egy műterme –

mondja, és kiveszi a slusszkulcsot. – Az egész
épület tele van műtermekkel. A hetvenes
években kezdődött az egész, amikor üresen
maradt a gyár, és egy csapat művész
összeverődött ott. Aztán a kilencvenes évek-
ben a hatóságok le akarták dózerolni, de a
művészközösség összeállt és tiltakozott, mire
a polgármester különleges státuszt adott a
helynek.
– Hű!
Noah bólint.
– Ez az igazi New York – mondja
vágyakozva. – Az ilyen helyek. Ez egyben a
kedvenc helyem a világon – mondja.
Ismét fellángol bennem valami a gondolat-
tól, hogy megmutatja a kedvenc helyét a
világon.
– És hé, ez tűnt a legszuperebb helynek a
Varázslatos Meglepetések Napjára: teljesen
titkos, és van tortájuk.
 269/637

– Tökéletes – mondom, mire Noah

elmosolyodik.
Az autóból kiszállva olyan jeges levegő
csap meg, hogy kiráz a hideg.
– Fázol?
– Egy kicsit.
Leveszi a sálját.
– Tessék. – Teljesen ledermedve állok, míg
a nyakam köré köti a sálat. Olyan közel van
hozzám, hogy nem merem felemelni a tekin-
tetem a földről. Aztán mégis felnézek, és a
másodperc tört részéig egymás szemébe
nézünk. És klikk – érzem, ahogy egy újabb
darabkánk összekattan.
– Gyere! – teszi a kezét gyengéden a
hátamra, és az épületet körülvevő fémkerítés
egyik rése felé vezet.
Egy meredek lejtőn mászunk le, tele gyom-
mal és szúrós fűvel, majd egy fémajtóhoz
érkezünk, ami mellett egy régi számkódos
zár van. Noah megnyom pár gombot, és
 270/637

kattan a zár. Kinyitja az ajtót, és mutatja,

hogy menjek előre. Egy éles neonfénnyel
megvilágított betonfolyosóra jutunk, ahol az
egyetlen vonzó dolog a graffiti a falakon.
Nem megkopott tagek, mint a kintiek, ezek
valódi műalkotások: az egész folyosót falfest-
mények töltik be.
Kinyílik egy ajtó a falon, és egy nő lép ki
rajta hosszú batikolt ruhában, sok hajfonat-
tal. Annyira jó érzés végre olyasvalakit látni,
aki ilyen vidám, színes és barátságos, hogy
azonnal megkönnyebbülök.
– Noah! – kiált fel a nő, amint meglátja.
– Helló, Dorothy, mi újság?
– Minden csodás! Most tudtam meg, hogy
két darabomat is bemutatják egy belvárosi
kiállításon.
– Ez fantasztikus – öleli meg Noah a nőt,
aztán felém fordul. – Ő a barátom, Penny.
Egyenesen Angliából érkezett. El akartam
hozni valami különleges helyre ebédelni.
 271/637

Dorothy melegen rám mosolyog.

– Nos, a legjobb helyre jöttél. Üdv, New
Yorkban, drágám!
– Köszönöm.
– Szuper, később találkozunk. Muszáj el-
mennem, hogy megbeszéljük a részleteket a
galériával. Gratulálok, Noah. Büszke vagyok
rád.
Dorothy újra megöleli, majd átvág a
folyosón.
Noah kicsit szégyellősen néz rám.
– Gyere, együnk valamit!
Követem végig a folyosón egy lépcső felé.
– A kávézó az alagsorban van – mag-
yarázza, és megtartja nekem az ajtót.
– Miért büszke rád Dorothy? – kérdezem,
miközben a betonlépcsőkön lépdelünk.
– Ó, csak hülyített – mondja Noah.
– Ezt hogy érted?
– Biztos csak azért csinálta, mert velem
vagy.
 272/637

Értetlenül nézek rá.

– Mert lány vagy – mondja, és rögtön
kipirul az arca. – Mindig azt mondja, hogy
kéne már nekem egy barátnő… már nem
mintha a barátnőm lennél – teszi hozzá gy-
orsan, amitől még inkább elpirul.
– Tényleg nem – mondom, és egy másod-
percre egymást nézzük.
Aztán megrántja a vállát, és
továbbmegyünk.
Nem tehetek róla, de az öröm a lábuj-
jaimtól indulva szétárad a testemben. Mert
lehet, hogy rockasztikus, és egy távoli ország-
ban él, sőt egy teljesen idegen kontinensen,
és lehet, hogy két nap múlva haza kell men-
nem, és valószínűleg soha többé nem
találkozunk, de egy részem legszívesebben
fel-alá ugrálna örömében. Mert nincs
barátnője.
 274/637

Ahogy leérünk a lépcsőn, Noah egy ajtóhoz

vezet.
– Először nagyon sötét lesz. Nem gond?
Bólintok, de elég bizonytalannak tűnhetek,
mert azonnal megfogja a kezem.
– Ne aggódj! Sötétnek kell lennie, hogy
teljesen át tudd élni.
– Oké – mondom, bár fogalmam sincs,
hogy miről beszél, de tényleg oké, most épp
bármi oké lenne, mert a keze a kezemben
meleg és erős.
– Készen állsz? – kérdezi.
– Igen.
Hallom, hogy felkattan valami, és hirtelen
egy csodálatos tenger alatti világ közepén ál-
lunk. Legalábbis olyan érzés, mintha ott len-
nénk. Az egész folyosó tengernek van meg-
festve: a fekete falakat halak, kagylók és
smaragdszín algák világítják be.
– Különleges festékkel készült – mag-
yarázza Noah –, ami a plafonon lévő
 275/637

ultraviola fénytől világítani kezd. – Rám néz.

– Hogy tetszik?
– Imádom – mondom, és lassan meg-
fordulok, hogy az egészet be tudjam fogadni.
Minden hal, minden kagyló, minden egyes
apró részlet egy műalkotás. Elképesztően
fest.
– Mit érzel most? – kérdezi halkan.
Felé fordulok.
– Mit érzek most?
Bólint.
– Igen. Apám azt mondogatta, hogy
mindig fel kell tenned magadnak a kérdést,
hogy milyen érzésed lesz a műalkotástól.
Visszanézek a ragyogó falra.
– Megnyugtat. És mintha mesevilágba ker-
ültem volna. Mintha sellő lennék. – Van
valami a sötétségben, amitől úgy érzem,
bármit nyugodtan kimondhatok, és nem kell
folyton cenzúráznom a gondolataimat, hogy
lazának tűnjek.
 276/637

– Úgy is nézel ki, mint egy sellő – mondja.

– Komolyan?
– Igen, a hosszú, hullámos hajaddal.
Elmosolyodom. Mióta az eszemet tudom,
mindig is szégyelltem a hajamat. Hogy túl
vörös, túl hosszú, túl hullámos. De most
először azt érzem, hogy talán semmilyen
szempontból sem túlzás.
– Azért annak örülök, hogy nincs pikkelyes
uszonyod. – Megszorítja a kezem.
Ó, igen, említettem, hogy még mindig a
kezemet fogja?
Az izgalom visszaköltözik a hasamba, és
olyan, mintha tündérek verdesnék a
szárnyukat.
– Annak én is örülök – mondom halkan.
– Gyere ide, mutatni akarok valamit. –
Noah végigvezet a festett tengerképen, és el-
megyünk egy arannyal megrakott kinc-
sesláda és egy horgony mellett, amire a Tit-
anic név van felfestve. – Látod azt a
 277/637

tengericsillagot? – mutat mosolyogva egy

élénktürkiz csillagra.
– Igen.
– Azt én festettem.
– Micsoda? Komolyan? Ezt mindet te
festetted? – nézek rá elképedve.
Megrázza a fejét.
– Nem, az apám. De megengedte, hogy
fessek egy tengericsillagot. Tíz voltam akkor.
– Nagyon menő lehetett.
– Az volt. Nem engedte, hogy bármit is lás-
sak belőle az UV-fényben, amíg be nem fe-
jezte az egészet. Tudod, ahogy lehoztalak ide
a sötétben…
Bólintok.
– Ő is ugyanezt csinálta velem. Sosem fo-
gom elfelejteni. – Mosolyog, de a tekintete
mégis nagyon szomorú.
– Megértem. Én sem fogom elfelejteni –
mondom.
 278/637

Egy pillanatra egymás szemébe nézünk, és

olyan, mintha mondani akarna valamit, de
aztán elengedi a kezem.
– Na gyere, ebédeljünk.
Követem őt a mesés tengeri táj mellett, és
próbálom feldolgozni, ami történt. A folyosó
legvégén egy polip képe van – a csápjai a sz-
ivárvány minden színében ragyognak. Ahogy
közelebb érünk, tompa beszédhangot és
evőeszközök zörgését hallom.
Noah mosolyogva felém fordul.
– Készen állsz?
– Igen.
Kinyúl a polip orra felé, és megtekeri. Egy
titkos ajtó tárul fel előttünk – a polip orra a
kilincs.
Mutatja, hogy kövessem. Mostanra már
elképzelésem sincs, mire számítsak. Úgy
érzem magam, mint Alice Csodaországban,
mikor beesett a nyúl üregébe. Már meg sem
 279/637

lepne, ha a Bolond Kalapos teadélutánja

várna az ajtó túloldalán.
– Azt a mindenit! – A kávézóba érve hatal-
masra tágul a szemem. A terem sötét, és tele
van össze nem illő retro székekkel, óriási
faasztalok körül állnak. Gyertyák pislákolnak
minden asztal közepén, viaszt csöpögtetve
borospalack tartójuk oldaláról. Néhány lám-
pán kívül ez az egyetlen fényforrás.
A sötétvörös falakon fényképek és fest-
mények lógnak. Nem csak csodásan néz ki,
de az illatok is csodásak – paradicsom,
fűszerek és frissen sütött kenyér gazdag
illatorgiája.
– Szereted a tésztát? – kérdezi Noah.
Bólintok, mivel túlságosan el vagyok telve
a látvánnyal, hogy meg tudjak szólalni.
– Szuper. Itt készül a világ legjobb tésztája,
a séf olasz. Nem mindennapi pasas. Gyere,
üljünk ide! – Egy kis szűkös fülkébe bepassz-
intott asztalhoz vezet, és egymásra
 280/637

mosolygunk, mikor leülünk a puha

bőrkanapéra.
– Boldog Varázslatos Meglepetések
Napját! – mondja Noah.
– Ez volt életem eddigi legjobb Varázslatos
Meglepetések Napja – mondom.
– Nos, még közel sincs vége – kapja fel az
étlapot az asztalról, és közelebb húzódik
hozzám, hogy mindketten lássuk. Ismét
észlelem, hogy milyen közel is vagyunk
egymáshoz, és ez a tény annyira magára
vonja a figyelmem, hogy az étlap sorai össze-
folynak a szemem előtt.
– Isteni itt a lasagne – mondja Noah.
Felnézek rá, és szinte látom, hogy
megjelent egy gondolatbuborék a fejem fe-
lett: „CSÓKOLJ MEG!” A szemembe néz, és
egy parányit közelebb húzza a fejét az en-
yémhez, és azt hiszem, talán ő is ugyanerre
gondol. De ekkor egy férfi hajol át az
 281/637

asztalunkon, megtörve ezzel a pillanat

varázsát.
– Noah, haver! – A férfi magas, vékony, a
farmere lecsúsztatva, és laza pólót visel. –
Rég nem láttalak! Mi van veled?
– Ó, tudod, el vagyok havazva – mondja
Noah.
A férfi mosolyog.
– Azt meghiszem.
– Penny, ez itt Antonio. Antonio, ő Penny.
Egészen Angliából jött, hogy itt egyen, szóval
ne okozz csalódást.
– Komolyan? – néz rám a férfi, és bólin-
tok. – Hát akkor ki kell próbálnotok az új
fasírtomat. – Az asztalunk szélére ül, és
közelebb hajol. – A napszárított paradicsom-
ból a szósz titkos recept alapján készült, amit
még nagyanyám nagyanyja hagyományozott
rám. Olaszországon kívül nem fogtok ilyet
enni sehol máshol.
 282/637

– Szuper, engem megvettél – fordul felém

Noah. – Mit szólsz, Penny?
– Pompásan hangzik.
Antonio mosolyogva Noah-ra néz.
– Hallod, ez az akcentus irtó aranyos.
Noah bólint, én meg elpirulok.
Miután Antonio felvette a rendelésünket,
és visszament a konyhába, újra szétnézek a
kávézóban. Alig pár vendég van rajtunk
kívül; mind hipszterek, szűk farmerban és
kopott pólóban, és a laptopjuk fölé görnyed-
nek vagy elmélyülten beszélgetnek. Ez a világ
leglazább étterme, ahol valaha jártam.
– Nagyon vagány ez a hely – mondom ki
hangosan is a gondolataimat.
– Tudtam, hogy tetszeni fog.
– Igazán? Hogyhogy?
– Mert én is szeretem.
Felvonom az egyik szemöldököm.
– Sok mindenben hasonlítunk mi ketten.
– Igazán?
 283/637

– Ó, igen! – És ekkor, mikor szinte biztos

vagyok benne, hogy most valami különleges
fog történni, és mintha mondani szeretne
valami fontosat: elhúzódik mellőlem a
kanapén. – Ki kell mennem a mosdóba.
Mindjárt jövök.
Miközben a távozó Noah-t nézem,
próbálom feldolgozni mindazt, ami történt.
Különös, mert ugyan papíron egy ilyen bugy-
imutogató nemzetközi szerencsétlenségnek
nem lenne szabad ilyen helyre eljutnia egy
ilyen sráccal, de mégis attól, ahogy Noah-val
összepasszolunk, úgy tűnik, mintha ez lenne
a legtermészetesebb dolog a világon. Itt és
most eldöntöm, hogy nem érdekel a továb-
biakban, minek hogyan kellene történnie
„papíron”. Nézem, ahogy egy lány a sarokban
álló zenegéphez sétál, és pénzt dob be. Fel-
hangzik a What a Wonderful World, és olyan
boldog leszek, mintha minden sejtem hullóc-
sillaggá változott volna. Ez apu örömdala,
 284/637

minden ünneplésünk alkalmával ezt játssza

le. És annyira tökéletes – ez annyira töké-
letes, ami most történik, hogy könnyek
szöknek a szemembe.
– Fizetnék, hogy tudjam, mire gondolsz –
mondja Noah, mikor visszaér.
– Sokba kerülne neked – mondom
mosolyogva.
– Ó, komolyan? – Közel csúszik hozzám a
kanapéra. – Mennyibe?
– Attól tartok, nincs nálad annyi.
– Igazán?
– Igen.
Noah rám mosolyog.
– Én egyetlen pennyért elmondanám, mit
gondolok.
– Igazán? – Belekotorok a táskámba a
pénztárcámért, és odaadok neki egy pennyt.
– Akkor tessék.
– Arra gondolok, hogy mennyire örülök,
hogy elvittem reggel Sadie Lee-t dolgozni. És
 285/637

örülök, hogy ott maradtam játszani egy kicsit

a gitáron.
A szívem hirtelen zakatolni kezd.
– Igen?
– Aha. Szuper gitár volt.
– Ó!
Mindentudó mosollyal rám néz, majd
elfordul.
 287/637

– Te jössz – mondja Noah, és visszaadja a

pennyt.
– Mi?
– Te jössz. Adok egy pennyt, ha megmondod,
mire gondolsz.
– De hát mondtam, hogy ez sokkal többet
ér.
– Ó, nem – Noah összevont szemöldökkel
rázza a fejét. – Ha valaki elmondta neked,
mire gondol, neked is el kell, és pont ugy-
anannyiért. Ez a szabály.
– Ez a szabály? – nézek rá tettetett fel-
háborodással, de igazából a fejemben
egymást kergetik a gondolatok. Hogyan
mondhatnám el neki, hogy arra gondoltam,
bárcsak megcsókolna? Azt hinné, hogy be-
golyóztam. Ki kell találnom valamit. De nem
vagyok jó a spontán hazugságokban. Gon-
dolatban feljegyzem, nehogy véletlenül is fel-
hozzam a bolhákat.
 288/637

– Gyerünk! – mondja Noah, és a penny

felé biccent a kezemben.
A fejem teljesen kiürül. Csak az igazság jut
eszembe.
– Arra gondoltam, hogy mennyire töké-
letes volt ez a nap. – Te jó ég, ennél jobban
nem is nyomulhatnál.
– Tényleg? – Érzem, ahogy Noah még
közelebb húzódik hozzám.
Bólintok, és még mindig nem merek
ránézni, mert mi van, ha minden eddigit
félreértettem?
– Szerintem… – kezdi Noah.
– Hahó! Hozom a fasírtot!
Mindketten felugrunk Antonio hangjára.
Két gőzölgő tányért dob le elénk az asztalra.
Bárhol máskor rajonganék a látványért, de
pillanatnyilag gyűlölöm ezeket a fasírtokat a
hülye titkos szószukkal, meg a hetyke bazsa-
likomlevéllel. Miért nem tudta egy perccel
később hozni őket? Miért nem tudhatom
 289/637

meg, amit Noah mondani akart? Hogy még

rosszabb legyen, Antonio még TELJES ÖT
PERCIG velünk marad, hogy a nagyanyja
nagyanyjáról csacsogjon, meg az ő elképesztő
paradicsomjairól, és hogy egész Nápolyból
hozzá zarándokoltak, csak hogy megkóstol-
hassák a különleges szószt. Mire végre vis-
szamegy a konyhába, a pillanatnak végér-
vényesen annyi. Próbálom feltekerni a spa-
gettit a villámra, de ahogy bekapnám, a fele
lecsavarodik. Persze Noah pont ebben a pil-
lanatban fordul felém.
– Hogy ízlik a fasírt? – kérdezi.
– Aha, jó – motyogom, és közben siker-
telenül próbálom kivágni magam a szituá-
cióból, tizenöt centi spagetti lóg ki a számból,
mint egy komplett gilisztacsalád. Ahogy
Noah visszafordul a tányérjához, meg-
próbálom a fogaim között beszippantani a
spagettit, de ebben a pillanatban elhallgat a
zenegép, és a csendet borzalmas szörcsögés
 290/637

hangja tölti meg. Az én borzalmas szörc-

sögésem, ahogy a spagetti beszalad a
számba, paradicsomszósszal fröcskölve tele
az egész arcomat.
Noah rám néz. De ahelyett, hogy valami
gúnyos megjegyzést tenne vagy szégyenkezve
ülne mellettem, feltekeri a saját spagettijét a
villára, beszippantja a szájába, és egy nagy
szószpaca fröccsen a homloka közepére.
Egymásra nézünk, kiszalad belőlünk a
röhögés, és ebben a percben már nemcsak
elképesztően dögösnek és rockasztikusnak
tartom, hanem igazán, nagyon-nagyon
kedvelem őt, és ez valahogy sokkal
fontosabb.
– Tessék – veszi fel a szalvétáját. – Hadd
szedjem le. – Közelebb jön, és gyengéden
letörli a paradicsomszószt a szemem alól. És
a szemem fölül. És a homlokomról. És az ál-
lamról. És a számról. És az alsó ajkamról.
És…
 291/637

– Komolyan? – bámulok rá. – Tényleg

szószos lett az egész fejem?
Megrázza a fejét.
– Nem. Csak szeretem lányok arcát töröl-
getni szalvétával. Ez a fétisem. Ne aggódj, a
pszichomókusom szerint teljesen
ártalmatlan.
Nevetve felveszem a szalvétámat, és
letörlöm a paradicsomot a homlokáról.
– Aha! Szóval neked is ez a fétised – nevet
Noah. – Mondtam, hogy sokban
hasonlítunk.
Letesszük a szalvétánkat és folytatjuk az
ebédet. Egész lényem örül, még a nagylábuj-
jam is bizsereg.
– Na és apukád még mindig fest? –
kérdezem elszántan, hogy minél többet tud-
jak meg Noah-ról.
Nem válaszol rögtön, és felnézek rá. Nem
eszik, csak a tányérját bámulja.
 292/637

– Nem, már nem. Apa… meghalt.

Mindketten meghaltak.
Leteszem a kést és a villát, és közben
szörnyen érzem magam.
– Annyira sajnálom! Nem tudtam.
– Tudom. Nem para. – De Noah nagyon
szomorúnak tűnik, és legszívesebben
megrúgnám magam, hogy feltettem ezt a
kérdést. – Négy éve haltak meg. Szóval, ér-
ted, már tudok róla beszélni.
– Ó! – Hirtelen meg sem tudok szólalni. El
sem tudom képzelni, milyen lenne
elveszíteni az egyik szülőmet, pláne
mindkettőt. Már a gondolatától is kiráz a
hideg. – És akkor Sadie Lee-vel élsz?
Noah bólint.
– Igen, és a kishúgommal, Bellával.
– Van egy húgod?
– Aha. – Noah arckifejezése rögtön
felderül.
– Hány éves?
 293/637

– Négy… lassan öt.

– Négy? De…
– Még kisbaba volt, mikor meghaltak.
– Ó, ez annyira szomorú!
Noah bólint.
– Tudom. De Sadie Lee nagyszerű anyja,
és én próbálok a világ legjobb nagytesója
lenni. – Eltolja a tányérját, és nagyon
elszántan néz rám. – Síbalesetük volt, elsod-
orta őket egy lavina. Utána úgy éreztem,
mintha az egész világ megváltozott volna.
Volt már olyan, hogy álmodtál valami nagy-
on szépet, és hirtelen rémálom lett?
Bólintok: mostanában szinte minden ál-
mom ilyen.
– Nos, én pontosan így éreztem magam.
Mintha a baleset előtt minden szép, bizton-
ságos és jó lett volna, aztán utána minden
félelmetes. Ezért is értem meg, hogy mit
éreztél az autóban. A baleseted rámutatott,
hogy milyen törékeny az élet.
 294/637

– Igen!
Noah még közelebb húzódik.
– Oké, elmondok neked valami nagyon za-
varba ejtőt, így kvittek leszünk, hiszen én is
láttam, ahogy Antonio nagyanyjának a nagy-
anyjának a paradicsomszószát szétkened az
arcodon. – Elkezdi piszkálni a szalvétáját. –
Nagyon féltem anyáék halála után. Annyira
féltem, hogy valami történik Bellával vagy
Sadie Lee-vel, hogy állandóan hívogattam
őket, mikor nem voltak velem, hogy rendben
vannak-e. Biztosan halálra idegesítettem
ezzel őket. Sosem voltam nyugodt, mikor
nem voltunk együtt.
– Még mindig így érzel?
– Nem, hál’ istennek. Sadie Lee észrevette,
hogy valami nem stimmel, és szerzett egy
tanácsadót.
– És az segített túllendülni rajta?
Noah bólint.
– Igen. Az, meg az írás.
 295/637

Eszembe jut a szamárfüles notesz az

autóban.
– Mit írsz?
– Csak a gondolataimat, a félelmeimet…
ilyesmik. Olyan jó érzés mindezt papírra
vetni!
Eszembe jut, mit éreztem a legutóbbi blog-
posztom írásakor, és bólintok.
– Emlékszel, hogy az autóban azt
mondtam, az idő mindent meggyógyít?
– Igen.
– Emlékszem, hogy Sadie Lee ezt mon-
dogatta nekem, mikor a szüleim meghaltak,
és nagyon mérges voltam rá emiatt. De igaz.
Tényleg az. – Megfogja a kezem és rám
mosolyog. – Túl leszel rajta. Nem fogsz többé
félni tőle. Tudod, mit mondott a tanácsadóm,
ami aztán sokat segített?
– Nem, mit?
– Ne harcolj ellene.
– Ezt hogy érted?
 296/637

– Amikor rád tör a pánik, ne küzdj vele.

Attól milliószor rosszabb lesz. Csak mondo-
gasd magadnak, hogy „oké, most pánikolok,
de semmi gond”.
– És ez működik?
– Nekem működött. A tanácsadóm azt
mondta, képzeljem el a félelmet a testemben.
Adjak neki színt és formát, és csak figyeljem,
hogy mi történik.
– És mi történt?
– Eltűnt.
– Hű!
Egy pillanatig mindketten csendben ülünk.
– Nos, nem pont így terveztem az ebédet –
mondja Noah bocsánatkérően. – Sajnálom.
– Ne butáskodj, nagyszerű volt. Tényleg
segített, nagyon is. El sem tudod képzelni!
Néha már annyira féltem, hogy azt hittem,
beleőrülök.
Noah bólint.
 297/637

– Nem vagy őrült, egyáltalán nem. Vagy

legalábbis csak jó értelemben.
Rámosolygok.
– Te is.
Csörög a telefonom. Legszívesebben nem
foglalkoznék vele. Legszívesebben itt
maradnék Noah-val ebben a kis buborékban,
de nem tehetem.
– Elnézést, fel kell vennem. Lehet, hogy
anyunál vészhelyzet van.
Noah bólint.
– Persze.
De látom, hogy Elliot hív. Egy kicsit bűn-
tudatom van miatta, de kinyomom a hívást.
Majd később elmagyarázom neki, biztosan
meg fogja érteni. Visszateszem a mobilt a
táskámba.
– Nem érdekes, csak Elliot volt.
– Ki az az Elliot?
– A legjobb barátom. Ő is itt van velünk.
Apuval elmentek megnézni a várost.
 298/637

Noah bólint.
– Biztos, hogy nem kell visszahívnod?
– Nem, nem érdekes. Majd később
találkozunk.
Noah rám vigyorog.
– Vagány.
– Hahó-hahó, milyen volt a fasírt?
Komolyan megint itt van?! Antonio
levakarhatatlan vigyorral az arcán hajol rá az
asztalunkra. Legszívesebben belefojtanám a
nagyanyja nagyanyjának a szószába.
– Fantasztikus volt – mondja Noah.
– Igen, finom volt – préselem ki az
összeszorított fogaim között.
– Baró! – Antonio leül az asztalunkhoz, és
legszívesebben felüvöltenék. – Szóval, Noah
fiú, el voltál havazva, mi?
– Aha. – Noah előveszi a pénztárcáját a
zsebéből. – Bocs, haver, de mennünk kell.
Vissza kell vinnem Pennyt.
 299/637

Antonio összeszedi a tányérokat, miközben

Noah kivesz egy köteg dollárt a tárcájából.
– Oké, nos, gyere bármikor, hallod?
Örülünk, ha látunk.
Noah bólint és feláll az asztaltól. Ahogy
követ, egyszerre érzek megkönnyebbülést és
csalódottságot. Bánom, hogy itt kell hagyn-
om ezt a mesés helyet, de örülök, hogy így is-
mét kettesben lehetek Noah-val.
Elbúcsúzunk Antoniótól és visszamegyünk
a tenger alatti folyosón. Most Noah nem
kapcsolja fel rögtön a lámpát.
– Igazán örülök, Penny, hogy eljöttünk
erre a Varázslatos Meglepetések Túrára –
mondja olyan halkan, hogy alig hallom.
– Én is – suttogom vissza.
Aztán ahogy a villanykapcsoló felé nyúl, a
keze hozzáér az enyémhez. Alig egy pillanat
az egész, de az érzés hullámokat gerjeszt az
egész testemben, mint mikor bedobnak egy
apró kavicsot a tóba.
Mikor kilépünk a hideg napfénybe, mintha
egy nagyon mély álomból ébrednék. Hunyor-
gok, és dörzsölöm a szemem a sápadt téli
fényben. Noah felé pillantok, és ő is engem
néz. Mintha minden megváltozott volna.
Mintha a gyárépületbe két teljesen idegen
ember ment volna be, és most kifelé egy
láthatatlan kötelék kötne minket össze. Rám
mosolyog.
– Menjünk még valahova?
Bólintok, de megszólal a telefonja, és
kiveszi a zsebéből.
– Sadie Lee az – mondja, mielőtt felveszi.
– Helló, nagymuter! Miért, mi van? Á, oké.
 301/637

Nem para, mindjárt ott vagyunk. – Kinyomja

a telefont és felsóhajt.
– Minden rendben? – kérdezem kifejez-
etten szomorúan.
– Aha. De azt akarják, hogy menjünk vis-
sza. Anyukád látni akarja a tiarát, Sadie Lee
pedig megkért, hogy vegyem fel Bellát az
óvodából. – Szomorúan csoszog a betonon. –
Látlak még, mielőtt hazamész? Meddig
maradsz?
– Csak vasárnapig. – Teljesen le vagyok
lombozva. Holnap egész nap az esküvőn kell
lennem, és a gépünk vasárnap reggel indul.
Nem lesz időnk még egyszer találkozni.
– Vasárnap mikor?
– Kora reggel – mondom a földet nézve.
– Ne már! Akkor ennyi volt?
Bólintok, de a fejemben egymást kergetik a
dühös kérdések. Hogy lehet vége ilyen
hamar? Hogy találkozhatok valakivel, aki en-
nyire vicces és kedves, és ennyire nekem
 302/637

való, hogy aztán alig egyetlen napot

tölthessünk csak együtt? Ez annyira
igazságtalan!
– Akkor muszáj lesz a következő nyaralást
Angliába terveznem – mondja Noah
vigyorogva.
Nagyon kell koncentrálnom az arciz-
maimra, hogy vissza tudjak rá mosolyogni.
Az autóhoz sétálunk és beülünk.
Egész úton a hotel felé olyan szomorú és
csalódott vagyok, hogy lezsibbaszt. A felszín-
en minden rendben. Noah vezetés közben
megint a városról beszél, és semmiségekről
csevegünk, de én csak arra tudok gondolni,
hogy ez annyira igazságtalan!
Mire visszaérünk a hotel föld alatti
parkolójába, már úgy érzem, mindjárt kisza-
kad belőlem a zokogás.
– Tudod, mit hívnak sorsfordító es-
eménynek? – kérdezi Noah, mikor leállítja a
motort.
 303/637

Megrázom a fejem.
– A filmek elején van egy pont, amikor
történik valami, és a hős egész életét
megváltoztatja. Láttad a Harry Pottert?
Bólintok.
– Nos abban az a sorsfordító esemény,
mikor Hagrid azt mondja Harrynek, hogy
egy nap nagyszerű varázsló lesz, és átadja
neki a roxforti levelet.
– Ja, igen.
Noah lenéz az ölébe, mintha zavarban
lenne.
– Azt hiszem, nekem te vagy ez.
– Mi? Egy varázsló?
– Nem! A sorsfordító eseményem.
Rápillantok. A parkoló félhomályában az
arcéleit még szebbnek látom, mint korábban.
– Ezt hogy érted? – kérdezem, és alig mer-
em elhinni, amire gondolhat.
– Úgy értem, hogy szerintem ez valaminek
a kezdete.
 304/637

Csendben ülünk egy darabig.

– Talán te is az én sorsfordító eseményem
vagy – mondom egy kis mosollyal.

Mikor felérünk az esküvői lakosztályba, meg-

lep, hogy anyu és Sadie Lee nem veszi észre
azonnal, hogy valami történt. Annyira izg-
atott vagyok és vibrálok; csodálkozom, hogy
nem ragyogok, mint az egyik hal a tenger al-
atti festményen. De túlságosan el vannak
foglalva a tortával – egy húszas évekbeli
ruhába öltözött marcipán vőlegényt és
menyasszonyt helyeznek éppen rá.
– Visszajött Elliot és az apád – mondja
anyu. – Fent vannak a szobájukban.
– Oké. – Noah-ra nézek, ő pedig rám, a
feszültség szinte szikrázik közöttünk.
– Fel tudod szedni nekem Bellát? –
kérdezi Sadie Lee Noah-t. Szomorú leszek a
gondolattól, hogy el fog menni, de az érzést
 305/637

ellensúlyozza, hogy mi vagyunk egymás

sorsfordító eseménye. Ezek szerint találkozni
fogunk még.
– Rendben – mondja Noah mindentudó
mosollyal. – Igazán nagy öröm volt veled
lenni.
– Veled is. – Azonnal érzem, hogy
elvörösödöm.
Felemeli a karját, hogy átöleljen, de valami
teljesen nevetséges okból, amit csak a Kínos
Pillanatok Istene tudna megmagyarázni, az
ökléhez tartom az enyémet. Életemben nem
köszöntem még el így senkitől.
– Ó! – Noah meglepve nézi az öklömet,
majd gyorsan hozzáérinti az enyémhez.
Aztán megfogja a kezem, és gangszta módra
összeüti a vállát az enyémmel. – Majd hívlak
– suttogja a fülembe.
Bólintok, és csak remélem, hogy nem veszi
észre, mennyire ég az arcom.
 306/637

Aztán elmennek Sadie Lee-vel. Mielőtt

megmutatnám anyunak a tiarát, csörög a
telefonja.
– Szia, Cindy! – mondja, és felemelt
szemöldökkel néz rám.
– Itt lesz a tiara – tátogom, és leteszem a
dobozt a konyhapultra. – Felmegyek a
szobámba.
Anyu bólint, és kisétálok az esküvői
lakosztályból. Mire a lifthez érek, már jön is
egy üzenet Noah-tól.

Köszönöm a
csodás napot.
Még beszélünk. N

Gyorsan visszaírok.

ÉN köszönöm. Csókok
 307/637

Lenézek az üzenetre, és összehúzom a

szemöldököm. A csókok talán túlzás, főleg
hogy ő nem küldött. Kitörlöm a csókokat. Így
viszont az üzenet nagyon nyers és barát-
ságtalan. Hozzáteszek egy szmájlit. De így
meg idétlen. Talán ha kacsintós szmájlit ten-
nék…? Nem, nem, az meg kétértelmű.
Kitörlöm a szmájlit és odaírok egy P-t, mint
Penny. Így meg olyan, mintha őt utánoznám.
Látnia kell, hogy eredeti vagyok és tehet-
séges. Három lift is elmegy, de én még
mindig írok, törlök, írok, törlök. Hogy tudom
a kreatív és érett lány benyomást kelteni an-
élkül, hogy túl nyomulós vagy túl hivatalos
lennék? Végül úgy döntök, az lesz: „ÉN
köszönöm. Penny”, és odateszek mögé egy
lájk ikont. Ami egészen addig jó ötletnek
tűnik, míg meg nem nyomom a Küldés
gombot.
 308/637

Ahogy felérek a szobámba, azonnal az Elli-

ottal közös ajtónkhoz megyek.
– Elliot, bent vagy?
Kitárom az ajtót. Elliot arcát a párnába
fúrva mélyen alszik. Óvatosan becsukom az
ajtót, és visszamegyek az ágyamhoz, aztán le-
fekszem, és a plafont bámulom. Szeretném
kiélvezni ezt az érzést, ameddig csak lehet.
Lehunyom a szemem, és magamhoz húzok
egy párnát, miközben újrajátszom a fejem-
ben a nap minden egyes pillanatát.
Köszönöm, köszönöm, köszönöm, suttogom
a Sorsfordító Események Istenének.
Aztán mikor rájövök, hogy nem tudok
elaludni, a bőröndömhöz megyek, és
előveszem a laptopom. Ügyelve rá, hogy meg
ne nyissam az e-mailjeimet vagy a Face-
bookot, azonnal a blogomra megyek és
belépek. Mostanra több mint 400 komment
érkezett a félelemről szóló posztomhoz. Min-
det lájkolom, és válaszolok a lánynak, aki az
 309/637

anyja alkoholproblémáitól fél. Aztán nyitok

egy új bejegyzést, és gépelni kezdek.

December 22.

A félelmektől a tündérmesébe

Sziasztok!

Hű, csodálatosak vagytok! Csak most olvast-

am a hozzászólásokat az előző bejegyzésem-
hez, és elsírtam magam – a legjobb
értelemben!

Annyira magányos voltam, mikor elkezdtem

ezt a blogot! Azt éreztem, hogy senki sem ért
meg (kivéve persze Wikit). De a
hozzászólásokat olvasva rádöbbentem, hogy
igazából több százan – ha nem több ezren(!)
– teljesen megértetek.
 310/637

És ettől annyira boldog vagyok!

És annyira nem-magányos (van olyan szó,

hogy nem-magányos…?!)!

És rádöbbentem, még ha úgy is érzem,

egyedül nekem kell megküzdenem ezzel az
„élet” nevű dologgal, ez nem igaz.

Köszönöm, hogy ennyire őszinték voltatok a

félelmeitekkel kapcsolatban – és ennyire
bátran szembenéztetek velük.

És kérlek továbbra is írjatok arról, hogyan

álltok, mert egészen biztos vagyok benne,
hogy ez mindenkinek segít a saját félelmei
leküzdésében.

De most… történt valami, miután szem-

benéztem a félelmemmel és repülőre
szálltam.
 311/637

Valami egészen elképesztő.

És meg akarom osztani veletek, mert mint

kiderült, az Üvegcipő Pillanat, amiről mesél-
tem, valóra vált.

Nem úgy, ahogy számítottam rá – a

legvadabb álmomban sem gondoltam volna,
hogy ez fog történni!

Mert ami történt, felnyitotta a szemem, hogy

talán amikor a legnagyobb félelmeddel nézel
szembe, megnyitsz egy mesés párhuzamos
univerzumot, ahol bármi megtörténhet. Mert
találkoztam egy fiúval.

Egy fiúval, akit nagyon kedvelek.

És azt hiszem, ő is kedvel engem!

És az összes új követőmnek mondom

(amúgy nagyon köszi!!), hogy olvassátok
 312/637

vissza a Tragikusan Randi Nélkül és a Szer-

encsétlenség Gödrében című bejegyzéseimet,
hogy lássátok, ilyen nem szokott velem elő-
fordulni. Soha!

Én az a lány vagyok, aki ügyetlenül bukdác-

sol és idegesen dadog a fiúk előtt. Én nem
szoktam tetszeni a fiúknak – mármint úgy
tetszeni.

A fiúk mindig csak barátkozni akarnak

velem. Vagy kipróbálni rajtam a száz tű fo-
gást. Vagy kinevetni.

De ma reggel találkoztam egy fiúval, aki

mintha tényleg kedvelne engem (Brooklyn
Srácnak fogom hívni). És fantasztikus volt,
mert végre nem kellett megjátszanom
magam. Nem kellett úgy tennem, mintha
menő lennék. Teljesen önmagam voltam – és
még így is tetszettem neki.
 313/637

Néhány órája autóztunk a Brooklyn Sráccal,

és megint bepánikoltam – előtte.

De nem nézett őrültnek. Igazából nagyon

édes volt, és adott egy nagyon jó tanácsot,
amit szeretnék megosztani veletek.

Először is azt mondta, hogy az idő mindent

meggyógyít, és hogy semmi sem tart örökké,
még a nagyon rossz dolgok sem. És ő aztán
tudja jól, mert pár évvel ezelőtt elveszítette a
két legfontosabb embert az életében.

Azt is elmondta, hogy mikor elveszítette

őket, nagyon kétségbeesett, hogy másokat is
el fog veszíteni. Végül elment egy tanác-
sadóhoz, aki egy gyakorlattal segített neki
túlélni, mikor rátör a félelem.

Lényegében arról szól, hogy mikor félni kezd

az ember vagy bepánikol, ne harcoljon
 314/637

ellene. Csak figyelje meg… figyelje, mit csinál

a testében.

Szóval ha a félelemtől elborul az agyad, vagy

felfordul a gyomrod, vagy szorít a mellkasod,
képzeld magad elé, adj neki színt és formát.
És gondolj arra, hogy teljesen rendben van
az, ha így érzel, engedd meg magadnak, és
akkor eltűnik.

Én még nem próbáltam ki, de Brooklyn Srác

azt mondja, neki rengeteget segített.

Szóval mindazok, akik a félelmetekről írtatok

nekem: próbáljátok ki ezt legközelebb,
amikor rátok tör ez az érzés. Én is így fogok
tenni, és aztán megbeszélhetjük az ered-
ményeket itt a blogon.

Nem tudom, hogy mit tartogat nekünk a sors

Brooklyn Sráccal, hiszen már csak egyetlen
napig vagyok itt. :(
 315/637

De úgy érzem, valami nagyon különleges

történt kettőnk között.

És így nem akarom elhinni, hogy ennyi volt.

Hogy nem látom többé.

A herceg sem mondott le Hamupipőkéről,

nem igaz? Csak kereste és kereste, amíg újra
rá nem talált a lányra és a cipellőre.

Mert amikor találsz valakit, aki tényleg ön-

magadért szeret, és te tényleg önmagáért
szereted, akkor meg kell tenned minden
tőled telhetőt, hogy ne veszítsd el.

Annyira szeretlek titeket, és hálás vagyok a

támogatásotokért!

Írjatok még a félelmeitekről – és higgyetek a

tündérmesékben!
 316/637

Girl Online, kikapcs. Ölelés!

– Hol a kénköves Godzilla leheletében
voltál?
Amikor kinyitom a szemem, Elliot bámul
rám csillagos és csíkos szemüvegkerete
mögül.
– Mennyi az idő? – dünnyögöm, és az ab-
lak felé nézek. Sötét van kint, és New York
felett az ég csillog, mint egy ékszerész
kirakatablaka. Úgy tűnik, átaludtam az egész
délutánt.
– Épp itt az ideje, hogy elmeséld, hol a
pokolban jártál – dobja le magát Elliot az
ágyamra. – Ki az a Brooklyn Srác?
 318/637

– Ó! – nézek a laptopomra a párnám mel-

lett, és minden eszembe jut. Elliot biztos
elolvasta a blogom.
– Reggel találkoztunk. A nagymamája
készíti a menüt az esküvőre.
– Mi?! És máris beleestél?
– Nem, én…
Elliot előveszi a mobilját a zsebéből és
olvasni kezd.
– „Mert amikor találsz valakit, aki tényleg
önmagadért szeret, és te tényleg önmagáért
szereted, akkor meg kell tenned minden
tőled telhetőt, hogy ne veszítsd el.”
Összerándulok. Most annyira nyálasnak
tűnik így, hogy Elliot a legszarkasztikusabb
hangján olvassa. És teljesen valótlannak is az
egész, így alvás után, mintha csak álmodtam
volna az egészet.
– Berúgtál? – Elliot úgy néz rám a
szemüvege fölül, mint a legszigorúbb doktor.
– Nem!
 319/637

– Átmosta az agyad valami őrült szekta?

– Nem!
– Akkor mégis hogy szerethettél bele egy
srácba, akivel csak most találkoztál?
– Nem szerettem bele. – A csalódottság
úgy áramlik szét a testemben, mint a jeges
köd. – Csak együtt töltöttük a napot, és nagy-
on egymásra hangolódtunk. – Jó ég, ez meg
úgy hangzott, mint egy ömlengő hollywoodi
színésznő az Oprah-showból.
Elliot olyan szorosan húzza össze a
szemöldökét, hogy félek, mindjárt leesik a
szemüvege.
– Egymásra hangolódtatok?
– Igen. Sok közös van bennünk.
– És hány éves?
– Tizennyolc.
– Hova jár főiskolára?
– Nem jár.
– Ó, akkor mégis mit csinál?
 320/637

– Semmit. Nem tudom. Szerintem halaszt

egy évet. – Úgy érzem magam, mintha Elliot
egyik ügyvéd szülője faggatna.
– Remek, szóval megtaláltad a lelki társad,
de igazából fogalmad sincs, mit csinál.
– Csak pár órát töltöttem vele.
Elliot fölényesen mosolyog rám. Kezd ig-
azán felbosszantani. Miért ilyen gonosz? És
én még alig vártam, hogy meséljek neki
Noah-ról.
– Nem beszéltünk ilyen lényegtelen dol-
gokról – folytatom.
– Ó, igazán? És a szüleid tudnak róla?
– Nem! Nincs is miről tudniuk. – Figyel-
meztetően nézek Elliotra: el ne mondja
nekik!
– Hogy mondhatod, hogy nincs miről tud-
niuk, mikor telepakoltad vele az internetet?
Felülök az ágyban és szigorúan nézek rá.
– Nem pakoltam tele az internetet. Írtam
róla a blogomon, ennyi. Úgy gondoltam,
 321/637

segíthet másoknak, hogy szembenézzenek a

félelmeikkel. Nagyon jó tanácsokat adott.
Elliot rám mered.
– És azzal mi van, ahogy én segítettem
neked a repülőn? Arról miért nem írtál?
Hirtelen leesik a tantusz. Elliot irigy, mert
őt meg sem említettem.
– Jaj, Elliot, de hiszen folyamatosan írok
rólad. Nem emlékszel arra, mikor segítettél
kiválasztani a ruhát a sulibálra? Vagy a top
10 módszer, hogy kivágd magad egy botlás-
ból. Blogoltam róluk, nem igaz?
Elliot duzzogva ül az ágyon.
– Nem hiszem el, hogy előbb írtál a blo-
godba, minthogy nekem elmeséld –
motyogja. – Ha én találkoztam volna valakiv-
el, aki önmagamért szeret, te lettél volna az
első, aki megtudja.
Most már nagyon rosszul érzem magam.
Előrehajolok, hogy megérintsem a karját.
 322/637

– El akartam mondani. Egész nap majd

megőrültem, hogy beszéljek veled, de mire
visszaértem, már aludtál.
Elliot rám néz.
– Felkelthettél volna. Vagy felvehetted
volna a telefont délután.
– Sajnálom. – Teljesen magával ragad a
csalódottság. – De nem éri meg ennyit
drámázni miatta. Valószínűleg soha többé
nem találkozom vele.
Hosszú, kellemetlen csendet követően Elli-
ot a kezemre teszi az övét.
– Sajnálom. Csak amikor elolvastam a
posztod, annyira furán éreztem magam.
Mintha kihagytak volna valamiből.
– Soha nem hagynálak ki semmiből. Te
vagy a legjobb barátom – ölelem át Elliotot.
Bár Elliottal kibékültünk, de egy kicsit mé-
gis le vagyok törve. Annyira el akartam
mesélni neki mindent, újra átélni ezt a varáz-
slatos napot, de hogy tehetném, ha ez
 323/637

felbosszantja? Mielőtt meg tudnánk szólalni,

kopogtatnak az ajtón.
– Hé, kölykök! – kiált be apu kamu
amerikai akcentussal, ami még Ollie-énál is
rosszabb. – Akartok enni?

A vacsora nagyon vicces is lehetett volna.

Végül elmentünk a kínai negyedben egy
Cseresznyés pálcikák nevű étterembe, ahol a
kiszolgálók mintha pantomimeztek volna.
Olyan volt, mintha minden, amit csinálnak,
egy előadás része lenne: kezdve onnan,
ahogy levették a kabátjainkat, egészen addig,
ahogy kihozták az ételeket az asztalunkhoz.
De nem tudtam ellazulni. Elliot ugyan
nagyjából önmagát hozta, anyu végre lenyu-
godott az esküvőt illetően, és én is kezdtem
várni a nagy napot, csak arra tudtam gon-
dolni, hogy nem kellett volna írnom Noah-
ról. Elliot reakciója totál kiakasztott. Mióta
 324/637

elkezdtem a Girl Online-t, soha egyetlen neg-

atív megjegyzése sem volt arról, amit írok.
Most talán tényleg túlzásba estem, és
butaságot írtam. Talán túl sokat képzelek
abba, ami Noah-val történt. Talán az egész
vonzódást kettőnk között csak képzelem.
Mire visszaérünk a hotelba, meggyőzöm
magam, hogy a legjobb lesz törölni a posztot.
A folyosó plüss-szőnyegén lépdelve csak erre
gondolok: töröl, töröl, töröl.
– Mi az ott a szobád előtt, Pen? – kérdezi
anyu.
Töröl, töröl, töröl.
– Mi?
– Rendeltél valamit? – kérdezi apu.
– Elég fura dolog lehet benne – mondja
Elliot.
Felnézek, és egy barna kartondobozt pil-
lantok meg az ajtóm előtt.
– O-ó! Ugye nem egy bomba? – néz ránk
Elliot tágra nyílt szemmel.
 325/637

Összevonom a szemöldököm.
– Miért tenne bárki is bombát az én ajtóm
elé?
Elliot megrántja a vállát.
– Nem tudom. Lehet, hogy nem pont
neked szánták. Csak random lerakták egy
ajtó elé.
Megrázom a fejem. Ugyan komolyan
hiszek benne, hogy én vagyok a világ legszer-
encsétlenebb balesetmágnese, egy véle-
tlenszerűn az ajtóm elé helyezett bomba már
szerintem is túlzás lenne.
– Nem bomba – mondja apu. –
Valószínűleg véletlenül hagyták itt. Felhívjuk
a recepciót, és megkérdezzük, tudnak-e
valamiről. Ó…
Nézem, ahogy apu felemeli a dobozt.
– Mi az?
– Ez… neked jött, nézd!
 326/637

A szívem erre hevesen kezd verni. Lehet,

hogy Noah-tól? Ki tudja rajta kívül, hogy itt
szálltam meg?
Elveszem aputól a dobozt. A kézzel írt
címkén az áll: „Boldog Tudod-Milyen-Napot,
Penny! N.”
– Kitől van? – kérdezi apu gyanakodva.
– Noah-tól – motyogom, és azonnal rák-
vörösre pirulok.
– Kitől? – kérdezi apu.
– Noah-tól – ismétlem.
– Oké, ez megvan, de ki az a Noah?
– Sadie Lee unokája – mondja anyu. –
Elkísérte Pennyt a tiaráért.
– És mi van a dobozban? – kérdezi apu, és
felhúzza az egyik szemöldökét.
– Nem tudom – válaszolom. Mind engem
néznek, várják, hogy kinyissam.
– Megyek, lefekszem – mondom. – Nagy-
on fáradt vagyok.
 327/637

Apuék ismét a homlokukat ráncolják.

Aztán anyu mosolyogva megrázza a fejét, és
apura pillant, mintha azt mondaná: Semmi
gond. Felsóhajtok.
– Akkor holnap reggel – mondom, és gy-
orsan előszedem a kulcskártyát a táskámból.
– Igen, kora reggel – mondja anyu.
– De… – kezdi Elliot.
– Jó éjt! – mondom, és beslisszanok az
ajtón, majd gyorsan be is csukom magam
mögött, mielőtt bárki megszólalhatna.
A szívem még mindig zakatol: mi lehet a
dobozban? Rápillantok a telefonomra, hogy
írt-e Noah, de semmi. Felnyitom a dobozt, és
belelesek. Selymes, vörös hajtincseket pillan-
tok meg benne: a baba!
Csak most látom, hogy a doboz tetejére egy
borítékot ragasztottak. Kiveszem belőle a
levelet.
 328/637

Kedves Penny!

Szóval visszamentem a boltba, és ahogy

elhaladtam a baba mellett, meghallot-
tam a könyörgését. Az volt minden
vágya, hogy örökbe fogadja őt egy
melegszívű brit lány, akinek pont olyan
aranyos haja és szeplői vannak, mint
neki. Olyan szívszorítóan kért, hogy
képtelen voltam ellenállni neki – még
ha emiatt másodjára is beszélnem kel-
lett a Barátságtalanság Poklából Sza-
badult Bolttulajjal. Most ezzel a kérdés-
sel örvendeztetett meg: „Hé, fiam, nem
vagy te egy kicsit öreg a babázáshoz?”
Mondtam neki, hogy remélem, egy nap
pont jó korban leszek majd valamihez –
házassághoz, babázáshoz, vagy valami.
El se mosolyodott.
Csatolva küldöm Sadie Lee híres
csokitortájának egy szeletét is (hátha
 329/637

ragaszkodsz a Varázslatos Megle-

petések szabályaihoz, és tortát ennél
minden étkezéshez.)

Kiveszem a babát, és alatta egy hatalmas tor-

taszelet lapul alufóliába csomagolva. Ráül-
tetem a babát a párnámra, és máris sokkal
boldogabbnak tűnnek a zöld üvegszemei.
Aztán újra érzem a testemben azt a bizser-
gést, és az egész esti idegesség elszáll
belőlem. Noah tényleg kedves srác, és
tényleg kedvel engem. Nem én képzeltem.
Épp írnék Noah-nak, mikor halk kopogást
hallok a szobákat elválasztó ajtótól.
– Pen, bejöhetek? – hallom Elliot hangját.
– Persze – mondom.
Kinyílik az ajtó, és Elliot az ágyamhoz
sétál. Pizsama van rajta, egy hátra fordított
Yankees baseballsapka, és nincs rajta
szemüveg, amitől az arca még vékonyabbnak
tűnik.
– Szia! – mondja, miközben végignéz az
ágyon, egyértelműen azt keresve, mi volt a
dobozban, aztán pillantása a babára esik. –
Ne már! – sóhajt fel. – Ezt küldte?
 331/637

Bólintok, és ugyan próbálok lazának tűnni,

azért a szám sarkában önkéntelenül is
megjelenik egy kis mosoly.
– Milyen gyönyörű! – ül le mellém, és
kezébe veszi a babát.
– Ugye? Korábban együtt láttuk a vintage
boltban, amikor elmentünk a tiaráért. Akkor
elmeséltem neki, hogy mennyire szomorúvá
tesznek az elhagyott játékok, és most azt írta
a levélben, hogy a baba kérte, fogadjam
örökbe. – Az arcom lángba borul zavarom-
ban, és már várom, hogy Elliot tegyen valami
gúnyos megjegyzést, de nem mond semmit.
Csak mosolyogva nézi a babát, és a haját
simogatja.
– Nézd ezt a ruhát! Biztosan viktoriánus
kori. Tudod, mennyibe kerülhet egy ilyen?
Megrázom a fejem.
– Nem lehetett olcsó. Ez nem egy Barbie,
édesem.
– Tudom.
 332/637

– Istenem! Azt a tortát is ő küldte? – Elliot

szeme még jobban elkerekedik, mikor
meglátja a csokitortát.
Visszateszi a babát a párnámra, és rám
mosolyog.
– Oké, oké, most már értem, miért szer-
ettél bele első látásra. Gyerünk.
– Mi?
– Mesélj róla!
Szóval bebújunk a takaró alá, és mesélek
neki a Noah-val töltött varázslatos napomról.
Mikor ahhoz a részhez érek, mikor véletlenül
a kezemhez ért, Elliot konkrétan fel-le lóbálja
a kezét izgalmában. Úgy döntök viszont,
hogy az egész sorsfordító esemény dologról
nem beszélek – szeretném, ha ez kettőnk
titka lenne Noah-val.
– Mindjárt elolvadok! – sóhajt fel, ahogy a
történet végére érek. – Ha minden brooklyni
fiú ilyen, azonnal emigrálok!
 333/637

Nevetve letörök egy darabot Sadie Lee tor-

tájából, és a számba dobom. Bársonyosan
puha a nyelvemen.
– Sajnálom, hogy duzzogtam korábban –
mondja Elliot. – Most már értem, miért
voltál olyan izgatott.
Ahogy ezt kimondja, eszembe jut a blog-
poszt. A Noah ajándéka miatti nagy izgalom-
ban teljesen elfelejtettem, hogy ki akartam
törölni.
– Semmi gond. Tényleg el kellett volna
mesélnem, mielőtt blogolok róla.
Egymásra nézünk, és egyszerre kezdünk
vigyorogni, amitől úgy érzem, végre újra
minden rendben van köztünk.
– Oké, hagylak kicsit aludni – mondja Elli-
ot, és felkel az ágyamból. – Nagy nap áll
előtted.
– Sajnálom. Alig voltunk együtt.
 334/637

– Nem gond. Nagyon jól éreztem magam

apukáddal, és holnap elmegyünk a
Szabadság-szoborhoz és egy kísértettúrára.
– Kísértettúra?
– Aha! Parádés lesz. Még egy titkos sír-
helyhez is elmegyünk, ahol egy sárgalázjár-
vány húszezer áldozata nyugszik!
Felnevetek.
– Menő… azt hiszem.
Ahogy Elliot visszaér a szobájába, felka-
pom a telefonom és egy plédet, és az ablak
előtti fotelhoz megyek. A kilátástól megintc-
sak elakad a lélegzetem. És megint elc-
sodálkozom, hogyan történhetnek velem ily-
en dolgok. Körbetekerem magam a pléddel,
és bekucorodom a fotelba, aztán kikeresem
Noah számát, és felhívom. A különös
amerikai telefonhálózat minden egyes hosszú
csörgésére egyre idegesebb leszek. Hál’ isten-
nek három után már fel is veszi.
 335/637

– Szia! – szól bele azon a szép lágy

hangján.
– Szia! Nagyon köszönöm a babát – hir-
telen furán érzem magam, túl hivatalosnak,
túl udvariasnak.
– Igazán nagyon szívesen. És mondd csak,
Miss Penny, esetleg van a közeledben ablak?
– Igen! Épp itt mellettem.
– Láttad már a holdat?
– Nem, várj. – Elhúzom a függönyt, és
kilesek. Egy hatalmas, tökéletesen kerek hold
függeszkedik az Empire State Building felett.
De nem a mérete vagy a formája miatt áll el a
lélegzetem: hanem a színe miatt. Ragyogó
vörös. – Istenem, de gyönyörű! Miért ilyen
narancsszínű?
– Nos, szerintem az ufók lefújták festék-
szóróval, vagy valami, de Sadie Lee szerint a
légszennyezés miatt van.
– Ó! Jobban tetszik az ufós elmélet.
 336/637

– Nekem is. Figyelj! Azok után, hogy ilyen

fura dolgot tettél velem…
– Mire gondolsz?
– Hát, nem vásárolok nap mint nap por-
celánbabákat, tudod?
Nevetek.
– Szerintem úgy lenne fair, ha találkoznál
velem még egyszer, mielőtt elmégy –
folytatja.
– Szívesen. De mikor?
– Mit szólnál, ha beugornék a fogadás
után? Sadie Lee azt mondja, éjfélre vége lesz.
Valami nagyon menőt terveztem.
Azonnal a szüleim jutnak eszembe. Va-
lahogy kétlem, hogy elengednének éjfél után
New Yorkban egy szinte vadidegen fiúval.
– És ne aggódj, nem hagyjuk el a szállodát
– mondja Noah, mintha olvasna a
gondolataimban.
– Remek lenne – mondom olyan gyorsan,
hogy a szavaim szinte összefolynak. Még
 337/637

szorosabbra húzom magam körül a plédet, és

azt képzelem, hogy Noah karjaiban vagyok.
– Akkor holnap találkozunk – mondja
lágyan.
– Igen. Holnap találkozunk.
– Jó éjt, Penny!
– Jó éjt, Noah!
Leteszem a telefonom, és felsóhajtok.
Aztán kinézek a New York-i látképre és arra
az elképesztő holdra. Annyira másnak érzem
magam, mint korábban – és nem csak Noah
vagy New York miatt. Most először érzem
úgy, mintha az életem tényleg az enyém
lenne, mintha a kezemben lenne a sorsom.
Nem csak arra reagálok, amit mások
mondanak vagy tesznek. A sorsfordító es-
eményem óta én írom a saját életem
forgatókönyvét.
Másnap ébredéskor olyan érzésem van, mint
karácsony reggelén. Mintha már azelőtt tud-
nám, hogy ma valami igazán kellemes dolog
fog velem történni, hogy emlékeznék rá, mi
is az. És aztán másodperceken belül eszembe
is jut minden. Noah. Találkozni fogok Noah-
val. Kinyitom a szemem, és látom, hogy a
baba pont a szemembe néz. Az éjjel az
oldalára borult, és most mellettem fekszik a
párnán.
– Jó reggelt! – mondom neki, mert an-
nyira izgatott vagyok, hogy már babákkal be-
szélgetek. – Jól aludtál?
Képzeletemben azt válaszolja: „Igazából
nem, borzalmasan aludtam, mivel a
 339/637

szemem fel van ragasztva. Te hogy aludnál,

ha a szemed fel lenne ragasztva?”
Oké, ideje felkelnem.
Lezuhanyozom, aztán törökülésben leülök
az ágyra, a nedves hajamon törölköző, az
ölemben laptop. Idegesen várom, hogy
betöltsön a blogom. Mi van, ha az olvasóim
szerint hülyeség, amit tegnap írtam? Mi van,
ha negatív kommentek jöttek?
De nincs miért aggódnom. A kommentek
kedvesebbek, mint valaha, a legtöbbnél kicsi
piros szívecskék is vannak, és még több rész-
letet akarnak tudni Brooklyn Srácról.
Épp átmennék megnézni, hogy Elliot
felébredt-e, mikor üzenetem jön. Kérlek, kér-
lek, kérlek, Noah legyen! imádkozom
magamban. Felveszem a telefont, és közben
látom, hogy a baba még mindig engem néz a
párnáról. „Léccciiii” – képzelem, hogy
mondja. Veszek egy nagy levegőt, és
próbálok nyugodt maradni, de amint
 340/637

meglátom, hogy tényleg Noah-tól jött, azon-

nal repkedni kezdenek a gyomromban a
pillangók.

Azt álmodtam,
hogy körbevit-
telek New York-
ban, és minden
egyes hely tortává
változott. Vajon
mit jelenthet? N

Gyorsan visszaírok.

Talán, hogy megátkozott a Varázs-

latos Meglepetések Napja…? Azért
jól hangzik. Képzeld, milyen lenne,
ha az Empire State Building tortává
válna!
 341/637

Kinéztél már az
ablakon?

Nem, miért? Most meg zöld a hold?

Odamegyek az ablakhoz, és elhúzom a füg-

gönyt. Tollszerű hópelyhek ereszkednek le az
égből. Az épületek odalent mintha porcukor-
ral lennének beszórva.

Hű! Ez gyönyörű!

Aha, most már

tényleg karác-
sonyi hangulat
van! Legyen
csodás a napod,
és találkozunk
éjfélkor!
 342/637

Neked is!

Először attól félek, hogy ez lesz a történelem

leglassabb és legunalmasabb napja, mivel
annyira szeretném már látni Noah-t, de az
esküvő igazából nagyon is jó móka. Ahogy
megérkeznek a vendégek, a lakosztály egyre
inkább átmegy Downton Abbey-be. A férfiak
csinosak a fekete és szürke öltönyökben,
hátranyalt hajjal. A nők pedig ragyognak.
Minden húszas évekbeli ruha egy igazi
műalkotás szaténnal, csipkével és a
legkifinomultabb gyöngyökkel; mind a leven-
dula, a smaragd és a szilva leggyönyörűbb
árnyalataiban pompázik. Még a gyerekek is
jelmezben vannak, és kis porcelánbabáknak
tűnnek a sok fodorral és magas szárú
csizmákkal. Egy kicsit még irigykedem is
rájuk a felszolgálóruhámban – egy egyszerű
 343/637

A vonalú, fekete keményített ruha van ra-

jtam, azon pedig egy még keményebb fehér
kötény.
Mialatt a profi fotós beállított képeket
készít a vőlegényről és a vendégekről, én a
sokkal kisebb fényképezőmmel körbejárok,
és lövök pár pillanatképet. Elkapok néhány
csinos közelit a ruhák részleteiről, és egy ex-
tra cuki képet, amin két koszorúslány
egymással sugdolózik. Aztán mikor be-
jelentik, hogy megérkezett a menyasszony, és
minden vendég a helyére siet, készítek egy
nagyon romantikus képet Jimről, ahogy ide-
gesen és rendkívül fessen áll az oltár előtt
Cindy érkezésére várva.
Végül úgy döntöttek, nem brit akcentussal
mondják az eskü szövegét, aminek nagyon
örülök. Az esküik gyönyörűen vannak
megírva, és nagyon szívhez szólóak. Minden-
féle személyes kis részletet tettek bele, mint
például hogy Cindy megígéri, hogy nem
 344/637

házsártoskodik, ha Jim baseballt néz, és Jim

megígéri, hogy megkedveli a valóságshow-
kat. Majd elolvadok, mire véget ér a
ceremónia.
Mikor a vendégek nekiesnek az esküvői
vacsorának, anya félrehív. Szeme ragyog, és
fülig ér a szája.
– Pen, nem hiszed el, mi történt! Felkértek
egy tematikus partira! Itt, New Yorkban!
– Mi? Mikor?
– Jövő héten. – Anyu a főasztal felé néz. –
Találkoztál a tanúval, ugye, az a molett hölgy
a hatalmas frizurával?
– Igen.
– Na, szilveszter előtt van a harmincadik
születésnapja, és felkért, hogy szervezzek
neki egy mods and rockers témájú bulit.
– Hű! De… de mi holnap hazamegyünk.
Hogy tudod megcsinálni? – kezd összeszor-
ulni a szívem a gondolatra, hogy anyu itt
 345/637

marad, mi pedig otthon karácsonyozunk

nélküle.
– Azt mondta, kifizeti, hogy maradjunk itt
mindannyian. Hogy New Yorkban töltsük a
karácsonyt és a szilvesztert. És kifizetik a
repülőjárat átírását is. Ezek az emberek
nagyon gazdagok, Pen, a pénz nem számít
nekik!
Teljesen lemerevedve próbálom feldol-
gozni a híreket.
– Itt maradunk karácsonyra?
Anyu bólint.
– Igen. Már beszéltem apáddal, és
beleegyezett.
Izgatott leszek, és az agyam rögtön kifo-
gásokat keres, miért nem történhet meg min-
dez. Okokat, hogy miért tűnik úgy, mintha
túl jó lenne, hogy igaz legyen.
– És mi lesz Tommal? És Elliottal?
– Elliot is maradhat – mosolyog anyu. –
Mármint remélem, maradhat, még
 346/637

beszélnem kell a szüleivel. És Tommal

minden rendben lesz. Ma reggel kérdezte,
hogy Melanie családjával töltheti-e az
ünnepeket.
Most már olyan izgatott vagyok, hogy leg-
szívesebben örömtáncot lejtenék az
étkezőben. De nem teszem, mert túl sok
dologban tudnék elesni.
New Yorkban fogom tölteni a karácsonyt
és a szilvesztert! Találkozhatok Noah-val! Az
élet ennél nem is lehet szebb!
– És Sadie Lee meghívott minket, hogy
töltsük vele a karácsonyt a brooklyni
lakásában. – Anyu egyből bizonyítja is, hogy
nem volt igazam. Az élet épp most lett mil-
liárdnyival szebb.

Elliot és apu is csatlakozik hozzánk a vac-

sorához. Elliot elképesztően néz ki vintage
öltönyben és kravátliban. Újra lenézek a
 347/637

jelmezemre, és felsóhajtok. Nem pont ezt

választottam volna a Noah-val való
találkozáshoz, annyira lomposan nézek ki
benne, de legalább illik a szerephez. Mind
összegyűlünk, mikor Cindy és Jim elkezdik a
nyitótáncot, immár mint férj és feleség.
Cindy átöltözött, most már elragadó húszas
évekbeli flapper ruha van rajta. Csillámló
ezüst-kék szaténból készült, ami a villogó
fényekben úgy változtatja a színét, mint a
holdkő. Mikor a zenekar nekikezd az Un-
chained Melodynak, a bőröm bizseregni kezd
a tegnap délután emlékére, mikor ugyanezen
a színpadon először láttam meg Noah-t. Már
csak három óra van éjfélig. Ahogy felpillan-
tok a díszes órára a falon, még inkább
Hamupipőkének érzem magam – csak én
vele ellentétben nem félek az éjféltől, hanem
alig bírom kivárni.
– Penny, miért nem öltöztél még át? – sut-
togja anyu a fülembe.
 348/637

Felé fordulok.
– Hogy érted? Mibe?
Anyu összevonja a szemöldökét.
– Azt hittem, említettem a ruhát. Nem em-
lítettem a ruhát?
Értetlenül nézek rá.
– Ó, istenkém! Annyira elfoglalt voltam,
hogy teljesen elfelejtettem – ragadja meg
anyu a karom. – Odalent, a szobámban, van
neked egy ruha.
– Milyen ruha?
Anyu mosolyog.
– Majd meglátod.
– De nem kell korhű ruhát viselnem?
– Azt fogsz. – Anyu mosolya egyre titokz-
atosabb, miközben átadja nekem a szobája
kulcskártyáját.
– Akkor oké.
Elindulok, de közben még gyorsan lövök
egy képet az egyik koszorúslányról, aki az as-
ztal alatt elbújva egy csirkecombot majszol.
 349/637

Felnevetek, ahogy anyuék szobájába érek.

Apu oldala gyakorlatilag üres egy
sportkönyvet kivéve az éjjeliszekrényén, il-
letve a fal mellett gondosan elhelyezett
bőröndjét. Anyu oldalán viszont mintha
tornádó söpört volna végig. Egy ruha- és
sminktornádó. A káoszon keresztül az ágy-
hoz verekedem magam.
Egy gyönyörű flapper ruhát találok a
takaróra fektetve. Smaragdzöld selyemből
készült, csodás gyöngyszegéllyel az alján. Egy
hozzá illő gyöngy fejpánt is hever mellette az
ágyon, és egy pár fekete pántos zárt cipő. El
sem hiszem, hogy ez tényleg az enyém, de a
vállfáján lógó cetlin ez áll: „Pennynek.”
Annyira izgatott vagyok, hogy alig kapok
levegőt. De aztán persze megszólal a jó öreg
belső hang, hogy lelombozzon. Mi van, ha
nem illik rád? Mi van, ha hülyén nézel ki
benne? De mikor felemelem a ruhát,
elképzelni sem tudom, hogy ez bárkin is
 350/637

hülyén állna. Lefejtem magamról a

keményített felszolgálókosztümöt, és
felveszem a ruhát. Az anyaga annyira puha,
hogy libabőrös leszek tőle, amint finoman
hozzáér a testemhez. Konkrétan megakad a
lélegzetem, mikor meglátom magam a
tükörben. A ruha tökéletesen illik rám, és
egészen felnőttnek nézek ki benne, és
egészen… nos, érdekesnek, mint egy régi
filmsztár. Felveszem a cipőt és megnézem a
frizurám. A korábbi jelmezhez kontyba fo-
gtam a hajam, de ehhez a ruhához nem illik,
szóval kiengedem, és felveszem anyu egyik
hajkeféjét az asztalról. Mikor megzaboláztam
a tincseket, mindkét oldalon befonom, és a
fejem tetején átvezetem a fonatokat, aztán
ráteszem a hajpántot. Végül leülök anyu
pipereasztalához, és szemhéjtussal és
szempillaspirállal kifestem a szemem. Egy
kevés púder és parfüm, és készen is vagyok.
 351/637

Utoljára még megnézem magam az

állótükörben.
Hirtelen eszembe jut a nap, mikor Ollie-
val találkoztam, és hogy milyen ideges és
bizonytalan voltam a készülődéskor. Most
ahogy magamra nézek, nem bírom abbaha-
gyni a vigyorgást. Nehéz elhinni, hogy min-
dez egy hete történt – az még egy másik élet
volt. Úgy érzem magam, mintha egy egészen
más ember lennék. Felveszem a táskám és
kimegyek az ajtón.
Mikor visszaérek az esküvői lakosztályba,
anyu, apu és Elliot a fogadóterem sarkában
lévő asztalnál ülnek.
– Jaj, drágám! – mondja anyu.
Apu csak hápog.
– Te… annyira…
– Flappertatikusan nézel ki! – mondja
Elliot.
– Köszönöm – pörgök körbe, amitől a
ruhám alján a gyöngyözött szegély ringatózni
kezd. Aztán leülök hozzájuk. – Köszönöm,
anyu.
– Felnőtt az én kicsi lányom – mondja apu
álmodozón.
– Apu! – Zavaromban elpirulok.
 353/637

– Oké, fel kell hívnom még egyszer a

szüleimet – mondja Elliot. – Mindenki tegy-
en keresztbe mindent, hogy elengedjenek
karácsonyra.
Anyuval rögtön keresztbe tesszük az
ujjunkat. Apunak keresztbe áll a szeme.
– Sadie Lee azt mondja, később Noah eljön
hozzád – mondja anyu, mikor Elliot elment.
Bólintok.
– Hm, ideje lenne találkoznom ezzel a
Noah-val – mondja apu.
– Fogsz is – válaszol anyu. – Velük töltjük
a karácsonyt.
Ettől a gondolattól mintha angyali kórus
énekelne a fejemben. Aztán rájövök, hogy ez
csak a telefonom. Noah írt.

Mondd, van rá
esély, hogy hama-
rabb el tudsz
jönni a partiról?
 354/637

Általában nem
szeretek hosszan
búcsúzkodni, de
most kivételt ten-
nék. (Mondtam,
hogy fura dol-
gokat teszel
velem!) N

Mennyivel hamarabb?

Mondjuk most
rögtön?

Itt vagy?!

Igen… a szolgálati
parkolóban. Csak
egy szavadba
 355/637

kerül, és ott vagy-

ok a konyhában…

Anyuék felállnak táncolni.

– Noah volt – mondom. – Már itt van. Nem
gond, ha kimegyek hozzá a konyhába?
– Dehogy – mondja anyu.
– Hívd be ide – mondja apu a válla fölött,
miközben elvezeti anyut a táncparkettre. –
Cindy és Jim biztosan nem bánják.
Belopózom a konyhába, ahol Sadie Lee
épp az egyik hatalmas acél tűzhelyet töröl-
geti. Egész nap alig láttam őt, mivel végig
innen felügyelte a menüt.
– Jó estét! – mondom.
– Szia, kedveském! – fordul felém Sadie
Lee ragyogó mosolyával. Az arca kipirult, és
néhány ősz hajszála kiszabadult a kontyából,
de ezt leszámítva még mindig olyan termész-
etesen elegáns. Jól megnéz magának. –
Nofene! Hát nem imádnivalóan nézel ki?
 356/637

– Köszönöm, ez az esti szett.

– Csodaszép, én mondom. Hadd nézzelek!
– Sadie közelebb jön, hogy megvizsgálja a
gyöngyöket a ruhámon. – Pont úgy nézel ki,
mint a nagymamám az egyik régi képemen.
Ő aztán igazi flapper lány volt. Ó, jaj! Noah-
nak leesik az álla, ha meglát!
A neve említésére azonnal elpirulok.
– Az előbb írt, hogy már itt van a
parkolóban.
Sadie Lee bólogat, és úgy vigyorog, mint
aki nálam is többet tud.
– Igen. Mindjárt ideér.
– Köszönöm, hogy meghívtak minket
karácsonyra.
– Jaj, drágám, nagyon szívesen. Szeretem,
ha tele a ház karácsonykor. Olyan lesz, mint
mikor… – elharapja a mondat végét, és úgy
sejtem, Noah szüleire gondol.
 357/637

– Nagyon sajnálom a dolgot… A balesetet

– mondom halkan, és remélem, hogy nem
veszi tolakodásnak.
Szomorúan mosolyog.
– Noah elmondta?
Bólintok.
– Nagyon kedvel téged, tudod?
Visszamosolygok rá.
– Én is… én is nagyon kedvelem.
Sadie Lee közelebb lép, és a hangja komo-
lyra vált.
– Örülök, hogy talált valakit, akivel beszél-
het. Mostanában nagyon…
– Helló, mizujs? Ó, hű! – Megfordulok, és
Noah áll mögöttem kikerekedett szemekkel.
– Na, mit mondtam? – bök oldalba Sadie
Lee. – Leesett az álla.
– Annyira… fenségesen nézel ki! – mondja
Noah, szinte már gyökeret vert az ajtó
mellett.
 358/637

– Köszönöm – mondom szerényen. – Te

is.
Rajta fekete szűk farmer és egy fekete mo-
toros bőrdzseki van egy halványszürke
pulóveren. A haja a tegnapinál is fényesebb
és puhább, mintha frissen mosta volna, és a
szeme még annál is jobban emlékeztet a
csokoládéra, mint ahogy korábban fe-
lidéztem. Ahogy elmosolyodik, megjelennek
a gödröcskék az arcán. Annyira imád-
nivalóan néz ki, hogy nem tudom eldönteni,
megöleljem-e vagy lefényképezzem.
– Nálad van? – kérdezi Noah, és gyorsan
Sadie Lee-re pillant, mielőtt újra rám
szegezné a tekintetét.
– Naná – mondja Sadie Lee, és elővesz egy
fonott piknikkosarat a pult alól.
– Azon tűnődtem – mondja Noah kamu
brit akcentussal –, volna-e kedved csat-
lakozni hozzám egy piknik erejéig.
– Piknik?
 359/637

– Aha. De nem mindennapi piknik –

mondja csillogó szemmel.
– Ó, igazán? – szállok be a játékba.
– Nem. Egy holdfényes piknikre
gondoltam.
Azonnal összeszorul a szívem. Anyuék
egészen biztosan nem engednek ki a
szállodából.
– Egy titkos tetőteraszon – folytatja Noah.
– Éppen a jelen konyha mögött.
– Igazán?
– Igazán.
Sadie Lee kuncogni kezd.
– Megtiszteltetés lenne – mondom, aztán
Sadie Lee-re nézek. – Kérem, megmondaná a
szüleimnek, hogy hova mentem?
Valószínűleg épp bolondot csinálnak maguk-
ból a táncparketten.
– Persze, drágám. – Aztán aggódva Noah-
ra néz. – De nem fog Penny megfagyni ebben
a kis ruhában?
 360/637

Noah a fejét rázza.

– Nyugi, mami, mindenre gondoltam.
– És ez vajon miért nem lep meg? – kun-
cog Sadie Lee. – Oké, szórakozzátok ki maga-
tokat. És ne maradjatok el túl sokáig. Nem
akarom, hogy a szülei azt higgyék,
megszöktetted.
Sadie Lee bemegy a fogadószobába, és
kettesben hagy Noah-val.
– Akkor – mondja, és felveszi a
piknikkosarat.
– Akkor? – Annyira zavarban vagyok, hogy
nem bírom felemelni a tekintetem a
padlóról.
– Ha bármelyik kitalált karaktert elhívhat-
nád piknikezni, ki lenne az?
Azonnal elmosolyodom. Noah random
kérdései mindig megtörik a jeget.
– Augustus Waterst a Csillagainkban a hi-
bából – mondom. – Hogy újra életre tudjam
kelteni.
 361/637

– Szuper válasz. Én azt a picsogó srácot a

Twilightból, hogy meg tudjam ölni.
Nevetve Noah-ra nézek, és mikor egy pil-
lanatra találkozik a tekintetünk, mintha
villám csapna belém. Olyan erős az érzés,
hogy alig kapok levegőt.
Mosolyogva elfordul.
– Jó újra látni.
– Szívesen – mondom. Miért mondom
ezt?! Na jó, tudom: mert én állok a Kelleme-
tlen Szituációk Nemzetközi Rangsorának
első helyén, megáldva a Kínos Pillanatok
Istene által.
– Szívesen?
– Nem.
– Nem szívesen? – dönti oldalra a fejét
vigyorogva.
– De, szívesen, csak… nem… nem ezt
akartam mondani. Nem tudom, mit… – kic-
sit elfordulok, hogy ne kapjon harmadfokú
 362/637

égési sérüléseket a lángoló arcomtól. – Úgy

értem, köszönöm.
– Szívesen! – mondja Noah, és mindketten
felnevetünk. – Na gyere! – mondja, és egy
ajtóhoz vezet, amiről eddig azt hittem, hogy
egy szekrény. Az ajtó igazából egy szűk
átjáróba, a vészkijárathoz nyílik. – Sadie Lee
mesélt erről a helyről – magyarázza. – Ide
szoktak kijárni a konyhából cigizni. – Erre
félénken elmosolyodik. – Amitől úgy hang-
zik, mintha ez lenne a világ legkevésbé menő
piknikhelye, de ne aggódj, mi azzá tesszük.
És bármennyire is utálom, hogy el kell
takarnunk a ruhádat, azt még kevésbé
szeretném, hogy tüdőgyulladást kapj. –
Elővesz egy meleg kapucnis pulóvert a
táskájából.
Olyan nagy rám, hogy szinte a térdemig ér.
– Hm – vonja össze a szemöldökét. –
Hogyan lehet, hogy neked sokkal jobban áll,
mint nekem?
 363/637

És ezzel berobbantja az önbizalmam, ami

innentől kezdve egyre csak nő.
Noah kinyitja a vészkijáratot, és onnan egy
nagy beton tetőteraszra érünk, amit magas
fémkorlát vesz körbe. A fal melletti egyik
beugróhoz vezet, és leteríti az autójából ho-
zott skót kockás plédet.
– Csak ön után. – Mutatja, hogy üljek le.
Noah leül velem szemben, és kinyitja a
kosarat. Kivesz egy üveget és két poharat,
aztán két tányért, valami egészen elegáns
evőeszközöket, és különböző, alufóliába
csomagolt ételeket. Összefolyik a nyál a
számban, miközben kibontja a csomagokat,
és előkerül több házi készítésű szendvics,
csokoládéba mártott eper és tortaszelet.
Aztán végül kivesz két gyertyát és egy doboz
gyufát.
– Ez biztosan Sadie Lee ötlete volt –
mondja mosolyogva. – Az a nő javíthata-
tlanul romantikus.
 364/637

Meggyújtja a gyertyákat, aztán egy pillan-

atig egymásra mosolygunk, majd elrántja a
tekintetét.
– Abban bíztam, hogy tiszta időnk lesz –
néz fel a sötét égre. – Reméltem, hogy újra
látjuk a holdat.
– Nem érdekes. Így is tökéletes.
Mélyen alattunk hallom New York zaját,
de innen a magasból a szirénák és a dudák is
olyan lágyan hangzanak, mint a madárének.
– Gondolkoztam – mondja Noah,
miközben felbontja az üveget. Gőz száll fel
belőle a hideg levegőben. – Talán írhatnánk
egymásnak, miután hazamentél. És skype-ol-
hatnánk. Meg chatelhetnénk. – Sóhajtva rám
néz. – Nézd, Penny, olyan jó lenne, ha nem
utaznál el holnap!
Azonnal vigyorogni kezdek. Ezek szerint
Sadie Lee nem mondta el neki, hogy
maradunk. Vajon direkt meghagyta nekem
az örömöt?
 365/637

– Azért ne örülj neki ennyire – rázza a

fejét.
– Nem is – mondom még nagyobb
mosollyal.
– Komolyan? Már szinte azt hittem.
– Nem annak örülök, hogy elmegyek.
Hanem hogy nem megyek el. Legalábbis nem
holnap. Anyut felkérték egy újabb buli
szervezésére szilveszter előtt, itt, New York-
ban. Itt maradunk szilveszterig!
Noah-nak leesik az álla.
– Most viccelsz?
– Nem.
Maga mellé hív a pléd túloldaláról.
– Gyere ide!
Térden mellé mászok. Ahogy elég közel
érek, megfogja az egyik kezem. Alig bírom
visszafogni a nevetésem, mielőtt folytatnám
a sztorit.
– És tudod, mi a legjobb az egészben? –
kérdezem.
 366/637

– Nem ez a legjobb?
Megrázom a fejem.
– Nem, a legjobb az, hogy Sadie Lee
meghívott, hogy töltsük nálatok a
karácsonyt!
Noah elneveti magát.
– Igen, tényleg ez a legjobb. – Aztán hir-
telen nagyon komoly lesz. Rám néz, és fura
érzésem lesz tőle a hasamban. – Akkor… –
kezdi.
– Akkor…? – ismétlem, és a szívem
hevesen ver.
Olyan közel van, hogy látom, egy kis tinta-
folt van az arcán. A keze szorosan az enyé-
men, amitől önkéntelenül is közelebb húzó-
dom hozzá, amíg az arcunk már csak pár
centiméterre van egymástól. Meg fog
csókolni! Meg fog csókolni? Mit csináljak?
Lehunyom a szemem, hogy kizárjam a
pánikot. És ekkor megérzem az ajkát az en-
yémen – olyan puha, mint egy madártoll –,
 367/637

és érzem, hogy visszacsókolom. Valahogy,

csodával határos módon, tudom, mit kell
tennem. És aztán elengedi a kezem, erős kar-
jával átölel, és közelebb húz magához. Ahogy
belefeledkezünk a csókba, mintha
beleolvadnék.
És akkor megszólal a telefonom. Hagyom,
hogy bekapcsoljon a hangposta, miközben
Noah még szorosabban ölel.
– Látod, megmondtam. Te vagy az én
sorsfordító eseményem – mondja lágyan.
Bólintok, és szétválunk, de közben nem tu-
dom figyelmen kívül hagyni, hogy a lábunk
még mindig összeér.
– Meg kell néznem a telefonom – mon-
dom, mert aggódom, talán apu kiakadt, hogy
eltűntem Noah-val.
De Elliot hívott. Meghallgatom az
üzenetét.
– Penny! Hol vagy? Anyukád azt mondja,
meglógtál valahova a szőke herceggel. Lécci,
 368/637

lécci, visszajönnél most rögtön? Hozd őt is,

Bradyék biztos nem bánják. Tragédia történt.
A hülye szüleim nem engedik, hogy itt karác-
sonyozzak. Haza kell repülnöm: egyedül! El-
hiszed ezt?! – Egy pár pillanatig csend van,
és a szívem összeszorul. – Kivéve persze… ha
velem jössz, Penny.
Valószínűleg látszik rajtam a sokk és a rémü-
let, mert mikor visszateszem a telefonom a
táskámba, Noah aggódva néz rám.
– Mi történt? – kérdezi. – Úgy nézel ki,
mint aki most tudta meg, hogy a Télapó nem
létezik. Ami amúgy nem igaz, ez csak a fel-
nőttek ördögi tervének része, hogy elrontsák
az örömünket.
Nevetek, de még az én fülemnek is eről-
tetetten hangzik.
– A barátom volt, Elliot – mondom. – Hol-
nap haza kell mennie, mert a szülei nem en-
gedik, hogy maradjon. Azt akarják, hogy
hazamenjen karácsonyra.
– Az szívás – sóhajt Noah.
 370/637

Mindketten visszaülünk, és Noah felemeli

az üveget.
– Édes teát?
Bólintok, bár nem tudom pontosan, mily-
en lehet az édes tea. Csak Elliot kérdése jár a
fejembe: hazamegyek vele? Teljesen szétsza-
kít a kérdés. Miközben rosszul vagyok a gon-
dolatától is, hogy Elliot egyedül menjen haza,
még sokkal rosszabbul érzem magam attól,
hogy itthagyjam anyuékat és Noah-t.
Noah ideadja a bögrét, és belekortyolok.
Sosem ittam még ilyen teát. Egyszerre cit-
romos és édes, mint egy forró limonádé.
– Nagyon finom – mondom.
– Sadie Lee újabb specialitása – válaszol
Noah. – Dél-Karolinában, a szülőhelyén, ezt
szokták inni jéggel. Ez a New York-i téli
verzió.
Iszom még belőle, és próbálok újra
ráhangolódni a piknikre, de nem megy. Nem
tudom kiverni a fejemből Elliotot.
 371/637

– Gond lenne, ha visszamennék a

fogadásra? – nézek fel Noah-ra. – Elliot
nagyon idegesnek tűnt. Azt mondja, beszélni
akar velem.
Látom a csalódottságot átsuhanni Noah
arcán, és nagyon rosszul érzem magam tőle.
De nem hagyhatom magára Elliotot, főleg
azután, hogy milyen mérges volt tegnap.
Noah bólint.
– Dehogy. Tudod, mit? Menj csak be
hozzá, én hazamegyek.
– Ne! Mármint, nem jönnél inkább velem?
Nem akarom, hogy elmenj.
Noah nevet.
– Nem sétálhatok be csak úgy idegenek
esküvőjére. És különben is, holnap
találkozunk.
– Igen, de biztos vagyok benne, hogy
Bradyék nem bánnák. Nagyon kedvesek.
Megmondom nekik, hogy Sadie Lee unokája
vagy. Hogy te vagy a plusz egy főm.
 372/637

Noah felemeli a szemöldökét, és szélesen

rám vigyorog.
– A plusz egy főd?
– Igen. Kérlek, gyere velem!
Noah a fejét rázza.
– Figyelj! Mikor idejöttem, azt hittem,
búcsúzni jövök. De kiderült, hogy maradsz
még egy hetet, szóval minden rendben. Nem
gond, ha várnom kell holnapig. Tölts egy kis
időt a barátoddal. Nem szeretnék útban
lenni.
– Nem lennél útban, te…
Az ajkamra teszi az ujját.
– Shhh…
– De a piknik…
– Ha nálunk lesztek, mindennap piknik-
ezhetünk. – Rám mosolyog. – Menj a
barátodhoz.
Felsóhajtok.
– Rendben.
– De előbb…
 373/637

Noah magához húz, és újra megcsókol, két

keze közé fogja a fejem, és a hajamat
simogatja.
– Hűha! – mondja, mikor végül újra leve-
gőhöz jutunk.
– Jó csók volt! – mondom, mert persze
egyetlen fontos pillanatot, még egy rendes
csókot sem tudok végigvinni anélkül, hogy
valami bénát ne mondanék.
– Igen – mondja Noah vidám csillogással a
szemében. – Jól csókolsz.
Nevetek, és félrenézek. És még ha lángol is
az arcom, nem érdekel. Ezért más Noah-val.
Lehet, hogy én vagyok a Kínos Helyzetek
Királynője, de nem számít, mert őt nem
zavarja.
– Gyere! – mondja. – Menjünk vissza.

Mikor visszaérek a buliba, még mindig érzem

a csókját az ajkamon. De ahogy meglátom
 374/637

Elliotot, az érzés rögtön eltűnik, és

összeszorul a szívem. Teljesen magába
zuhanva, egyedül ül az asztalnál.
– Hol voltál? – kérdezi, mikor leülök
mellé.
– Bocsi, Noah piknikezni akart, és…
– Piknikezni?
– Igen, de ne aggódj, én…
– És hol van most? – vág a szavamba, és az
ajtó felé néz.
– Hazament.
– Mi? Miért? Nem kellett volna. Mondtam,
hogy hozd ide.
– Nem akart ismeretlenül bejönni az
esküvőre.
– De nem zavarta volna őket… Ő a szakács
unokája.
– Tudom, de… Mindegy is. Mi történt? Mit
mondtak a szüleid?
– Kiakadtak. – Elliot az asztalra néz, és a
terítőt piszkálja. – Azt mondták, kizárt, hogy
 375/637

itt maradjak karácsonyra, és hogy nem ez

volt a megállapodásban. Mintha ez is csak
egy per lenne. Inkább repüljek haza egyedül,
minthogy veletek töltsem a karácsonyt. De…
– Elliot megáll a drámai hatás kedvéért –
…azt mondták, ha te is velem jössz, szívesen
látnak karácsonykor.
– Ó… én…
– Á, a tékozló leány visszatért! – kiált apu,
mikor lehuppan mellém a székre. Az arca
kipirulva, alig kap levegőt. Nyilván beleadott
mindent a zavarba ejtő apa-táncába, míg
nem voltam itt.
Anyu leül mellé. Ő nincs ennyire ki-
fáradva, de hát ő a színházi múltnak köszön-
hetően még mindig remek táncos.
– Penny, hol van Noah?
– Hazament.
Anyu összevonja a szemöldökét.
 376/637

– Máris? Miért nem hívtad ide? Bradyék

biztosan nem haragudtak volna. Hiszen ő
Sadie Lee unokája.
Istenem, ha ezt még egyszer elmondják…
– Semmi gond. Úgyis beszélnem kellett El-
liottal a szüleiről.
– Á, igen – rázza apu a fejét. – Annyira
kár! A karácsony nem lesz ugyanaz nélküled.
Elliot bólint és felsóhajt, majd felém
fordul.
– És te, Pen, mit gondolsz?
– Nem tudom. – A zsúfolt táncparkettet
bámulom, hátha ihletet nyerek belőle. Hogy-
an tudnék kivergődni ebből a szituációból
anélkül, hogy megbántanám Elliotot?
– Miről mit gondol? – kérdezi apu.
– A szüleim azt mondták, Penny velünk
töltheti a karácsonyt, ha holnap hazajön
velem – néz apura reménykedve.
Anyu szemébe nézek, aki megemeli a
szemöldökét. Erősen koncentrálok, és
 377/637

próbálom valamiféle titkos anya-lánya kapc-

solaton keresztül megüzenni neki, hogy ne
engedjen el.
– Ó, nem is tudom – kezdi anyu.
– Tudom, hogy a szüleim karácsonyi in-
stant kajája nem lesz olyan jó, mint apukád
mennyei vacsorája – mondja Elliot felém
fordulva –, de hát ebben az évben amúgy
sem azt ennéd, nem igaz? Most be kellene
érned a szálloda karácsonyi menüjével.
– De… – kezdem.
– Nem a szállodában töltjük a karácsonyt
– mondja anyu halkan. – Sadie Lee-nél szál-
lunk meg.
Elliot szemei elkerekednek.
– Sadie Lee-nél?
– Igen – mondja anyu. – A hölgy, aki a ca-
teringet szervezte az esküvőre, meghívott,
hogy töltsük nála a karácsonyt.
– Ó! Értem – mondja Elliot komolyan.
 378/637

– És nagyon szeretnénk, ha Penny velünk

lenne – mondja apu finoman.
– Igen, épp elég rossz, hogy Tom máshol
karácsonyozik – teszi hozzá anyu.
Hirtelen nagyon megkönnyebbülök. Most
már nem kell elmondanom Elliotnak, hogy
nem akarok vele menni. Nyugodtan a
szüleimre foghatom.
– Igen, megértem – mondja Elliot halkan.
– Csak egy hétig maradunk – mondom.
– Nyolc nap – javít ki gyorsan.
– Oké, nyolc nap. Majd skype-olunk.
– Biztos, hogy nem leszel túl elfoglalt? –
motyogja Elliot.
– Hé, ez a mi dalunk! – kiált fel apu, mikor
megszólal a When a Man Loves a Woman.
Azonnal talpra ugrik, és anyu felé nyújtja a
karját. – Hölgyem, megtisztelne?
– Ugyan, örömmel! – kiált fel anyu, és
megfogja a kezét.
 379/637

Mosolyogva nézem őket, ahogy a táncpar-

kett felé mennek. Fura, mert az utóbbi
időben olyan sóvárogva néztem ezeket a nyil-
vános érzelmi megnyilvánulásaikat, mintha a
szerelmesek exkluzív klubjába tartoznának,
ahova én soha nem kaphatok meghívót. De
most ahogy rájuk nézek, Noah jut eszembe,
és ez melegséggel tölt el.
– Azt hiszem, jobb, ha elkezdek pakolni –
töri meg Elliot az álmodozást.
– Segítek – mondom, mert elszántan
találni akarok valamit, bármit, amivel egy
kicsit jobb kedvre deríthetem. – Csaphat-
nánk egy éjjeli lakomát, mit szólsz? Maradt
egy csomó kajám a piknikről.
– Nincs étvágyam – mondja Elliot.
– Még csokoládéba mártott eperhez sem?
– Csokoládéba mártott epret hozott
neked?
 380/637

Idegesen bólintok, mert nem tudom, mit

fog ez kiváltani Elliotból, tekintve a fura
hangulatát.
– Komolyan, van ennek a srácnak
egyáltalán hibája?
– Biztosan van egy csomó – mondom, bár
igazából egy sem jut eszembe.
– Aha. Na akkor gyere!

Elliot kedve csak akkor kezd javulni, mikor

már befejeztük a pakolást.
– Sajnálom – mondja, és lehuppan az
ágyára. – Csak annyira csalódott voltam,
hogy nem tölthetem veletek a karácsonyt. De
azt hiszem, az a legjobb, ha hazamegyek. Itt
úgyis csak én lennék a savanyú cukor.
– Nem lennél – ülök le mellé. – Figyelj, az
a helyzet, hogy Noah-val tízezer mérföldre
élünk egymástól…
– Csak négyezer.
 381/637

– Oké, négyezer. De ez még így is több

mint egy komplett óceán, szóval nem hiszem,
hogy ez az egész bármi hatással lesz a barát-
ságunkra. Szóval ez csak… csak egy…
– Karácsonyi románc? – reménykedik
Elliot.
– Igen, egy karácsonyi románc.
Miközben Elliot elégedetten bólogat, kelle-
metlen gondolat fészkeli magát a fejembe.
A barátságunk hosszú évei alatt ez az első al-
kalom, hogy hazudtam neki.
Egyszer olvastam egy magazinban, hogy
minden álomnak van egy rejtett jelentése. Ha
például álmodban egy dombon szaladsz
felfelé, de soha nem jutsz a tetejére, akkor az
életedben valahol elakadás van. És ha álmod-
ban kiesnek a fogaid, az meg azt jelenti, hogy
bizonytalan vagy… vagy terhes? Már nem
emlékszem. Mindegy, a lényeg, hogy vannak
emberek, ilyen álomdoktor-félék, akik
kielemzik az álmodat, és felfedik a rejtett
jelentést. Ahogy felébredtem szenteste
reggelén, azon gondolkodtam, mi az ördögöt
kezdene egy álomdoktor a tegnapi álmom-
mal. Egy vonatfélén ültünk Ollie-val és
Megannel, és minden megállónál a bemondó
 383/637

egy-egy kínos tényt olvasott be rólam. Szóval

ahelyett, hogy azt mondta volna, „Kedves
utasaink, hamarosan megérkezünk erre és
erre az állomásra”, olyanokat mondott, hogy
„Kedves utasaink, azt tudták, hogy Penny
Porter egyszer megmutatta a bugyiját az
egész világnak?”. És egész végig ott ült velem
szemben Ollie és Megan, és majd meghaltak
a röhögéstől. És minden alkalommal, amikor
felálltam, hogy elmenjek, visszaültettek. És
aztán az ülés hirtelen tortává változott, és az
egész fenekem csokibevonós lett.
Felülök és felkapcsolom az éjjeliszekrény-
en a lámpát. Utálom az álmokat! Utálom,
hogy az ember meg tud feledkezni mindenről
és mindenkiről, aki valaha bántotta, aztán
egy álomban minden ismét előjön.
Felveszem a porcelánbabát a párnáról, és
magamhoz ölelem. Olyan fura megint
Meganre és Ollie-ra gondolni!
 384/637

Hirtelen legszívesebben felmennék a Face-

bookra és YouTube-ra, hogy megnézzem,
beszélnek-e még a videómról. Aztán hál’
istennek észhez térek. Miért tenném ezt
magammal? Főleg, hogy sikerült az agyam
legeldugottabb részére száműznöm őket, és
hogy ilyen jól érzem magam, mióta itt vagy-
ok. Körbenézek, és hirtelen elszomorodom.
Ez az utolsó reggelem a Waldorf Astoriában.
Talán furán hangzik, de kezdek nagyon
kötődni ehhez a szobához. Itt változott az
életem tündérmesévé. Itt jöttem rá, hogy a
kezembe vehetem a sorsom irányítását. Úgy
döntök, készítek róla pár képet, hogy örökre
magammal vihessem az emlékeket.
Először csinálok egy képet a bevetetlen
ágyamról, rajta a babámmal, ami egyenesen
ül egy nagy kupac párnán. Aztán különböző
szögekből magát a szobát is lefotózom. Aztán
végül készítek pár fotót a kilátásról az ab-
lakomból és a fotelról, rajta a pléddel, hogy
 385/637

majd eszembe jusson később is az az éjszaka,

amikor Noah-val beszélgettünk és a hold
naranccsá változott. Mire végzek, máris
sokkal jobban érzem magam. Mintha a
fényképezőmön keresztül szemlélve a szobát
sikerülne jobban fókuszálni. Megan, Ollie és
az előadás… mindez már a múlté. A jelenre
kell koncentrálnom, és ez New Yorkot jelenti,
és Noah-t.
Ahogy egyre izgatottabb leszek, leg-
szívesebben táncra perdülnék. Felkapom a
távirányítót és bekapcsolom a TV-t. Az MTV
folyamatosan karácsonyi dalokat játszik, és a
Santa Claus is Coming To Townra táncolni
kezdek. Csak táncolok és táncolok, míg
végleg le nem rázom magamról annak a
borzalmas álomnak az emlékét is. Aztán le-
borulok az ágyamra, és a babámra
mosolygok.
– Boldog karácsonyt! – suttogom neki
levegőért kapkodva.
 386/637

Hál’ istennek Elliot reggelre újra a régi

vidám önmaga.
– Van egy tervem – suttogja nekem a reggel-
izőasztal túloldaláról. – Olyan aljas terv,
amibe Rébusz is belepirulna a Batmanből.
– Mi az? – suttogom vissza, miközben
juharszirupot löttyintek a palacsintámra.
– Úgy neveztem el, hogy „Tíz módszer,
amivel őrületbe kergetem az ördögi szülei-
met karácsonykor” – mondja csillogó szem-
mel. – Mire végzek, azt fogják kívánni, bárc-
sak veletek maradtam volna.
Felnevetek.
– Mit fogsz csinálni?
– Először is azt mondom nekik, hogy ab-
bahagyom a sulit, és csatlakozom egy hip-
pikommunához. Másodszor elárulom, hogy
mostantól csak az új hippinevemre hallgatok,
a Záporesőre.
Mire Elliot elér a tizedik ponthoz („Azt
mondom nekik, hogy összejöttem Hankkel,
 387/637

egy amerikai Pokol angyalával”),

mindkettőnkből kitör a röhögés. Anyuék,
akik eddig a parti szervezésével voltak
elfoglalva, most ránk bámulnak.
– Mi olyan vicces? – kérdezi apu
vigyorogva.
– Nem biztos, hogy tudni akarom –
mondja anyu.
– Hidd el, nem akarod – mondom, és El-
liotra vigyorgok.

Reggeli után a szálloda recepcióján hagyjuk a

csomagjainkat, és elkísérjük Elliotot a
repülőtérre.
Ahogy befordul a taxi a terminálhoz, ag-
gódva nézem a barátomat.
– Minden rendben lesz egyedül?
Mosolyogva bólint.
 388/637

– Igazából egy kicsit várom is. Azt hiszem,

titokzatosság leng majd körül. Elképzelem,
ahogy a többi utas azt kérdezgeti magától:
„Ki ez a magányos fiatalember? Vajon hogy
kerül ide?”
Nevetve rázom a fejem.
– Igen, hát ehhez remekül felöltöztél.
Ellioton a kedvenc vintage öltönye van,
sötétszürke, halszálka mintás, fényesre
polírozott bőrcipő, láncos zsebóra, és
mindehhez egy New York Yankees baseballs-
apka. Valahogy elképesztően néz ki
mindebben.
Elliot megölel.
– Hiányozni fogsz, Penny.
– Te is hiányozni fogsz.
– Élvezd a karácsonyi románcod.
– Ja, persze.
– Nem, komolyan. – Elenged, és a sze-
membe néz. – Megérdemled, hogy jól érezd
 389/637

magad mindazok után, amin az utóbbi

időben keresztülmentél.
Kezdem nagyon jól érezni magam.
– Köszönöm.
– És minden egyes apró kis részletről
tudni akarok, amint visszaérsz.
Nevetve bólintok.
– Oké.
És ekkor bemondják Elliot járatát. Nézem,
ahogy átmegy a kapun, és egyszerre vagyok
nagyon szomorú, hogy elmegy, és nagyon
izgatott amiatt, ami még hátravan.
– Jól vagy? – kérdezi apu, és magához ölel.
Bólintok.
– Épp most írt Sadie Lee – mondja anyu. –
Azt mondja, adjam át nektek, hogy sütött egy
hatalmas adag brownie-t, és nyugodtan men-
jünk, amint tudunk.
Érzem, hogy az én telefonom is rezeg, és
megdobban a szívem, mikor meglátom, hogy
Noah írt.
 390/637

Reggelt! Mondd,
mennyire vagy jó
fadekorálásban?
N

Vigyorgok, és rögtön válaszolok.

Első osztályú. Igazság szerint

három éve én vagyok otthon a
Városi Üveggömb Akasztó Bajnok :)

Csak három? Kár!

Na mindegy,
talán jó lesz.
Siess, Sorsfordító
Esemény, Belláv-
al szükségünk
van rád!
 391/637

Hirtelen kiürül az agyam, mikor meglátom a

Bella nevet, de aztán eszembe jut: Noah-nak
van egy húga.

A repülőtér felé a taxiban annyira el voltam

foglalva azzal, hogy Elliotban tartsam a
lelket, hogy egyáltalán nem pánikoltam, vis-
szafelé a szállodához viszont egészen más a
helyzet. Mire megérkezünk a Waldorfhoz,
legszívesebben kiugranék a taxiból, és gyalog
tenném meg az utat Brooklynig. Mikor be-
megyek a fogadószalonba, hogy még utoljára
jól az eszembe véssem, próbálom rávenni
magam, hogy legyek erős. „Képes vagy rá –
mondogatom. – Te vagy Szilaj Óceán.” De
úgy tűnik, Elliot nélkül a szuperhős nevem
sem működik rendesen. Elképzelem, ahogy
ott ül egymagában a repülőn, és belém mar a
 392/637

fájdalom. Aztán eszembe jut a gyakorlat,

amiről Noah beszélt.
– Készen vagy, Pen? – kérdezi apu,
miközben a boyjal kitolják a csomagjainkat
egy kiskocsin.
– Igen – bólintok.
Ahogy visszaszállunk a taxiba, próbálom
felfedezni, a testem mely részén érzem a
leginkább a feszültséget. Mint általában,
össze van szorulva a torkom. Lehunyom a
szemem, és próbálok színt és formát adni
neki. Egy vörös öklöt látok, ami a nyakamat
szorítja. Először még rosszabbul érzem
magam tőle, és legszívesebben kinyitnám a
szemem, de sikerül rávennem magam, hogy
vegyek egy mély levegőt, és hagyjam békén a
szorítást. Egy ideig nem történik semmi. Még
mindig szorul a torkom, nem lett jobb – de
rosszabb sem. Veszek még egy nagy levegőt.
Minden rendben – mondom az elképzelt
vörös ökölnek. Nem zavar, hogy ott vagy.
 393/637

Veszek még egy levegőt. A háttérben hallom,

ahogy anyuék a taxisofőrrel beszélgetnek, de
annyira koncentrálok, hogy azt már nem
értem, miről. Elképzelem megint a szorító
öklöt, de most már inkább rózsaszín, mint
vörös. Egy kicsit kisebb is. Minden rendben,
mondom neki megint. A testem többi része
kezd megnyugodni. Mintha már csak egy kis
gombóc lenne a torkomban a hatalmas ököl
helyett. Veszek még egy levegőt, és most még
könnyebben megy. Minden rendben, mon-
dom újra és újra a fejemben. Minden rend-
ben. Közben a gombóc képére koncentrálok,
ami egészen elhalványodik, mígnem hófehér
lesz, majd teljesen eltűnik.
– Penny, nézd a hidat! – bök meg anyu.
Kinyitom a szemem, és látom, hogy már a
Brooklyn hídon vagyunk, épp az első árkád
alatt megyünk át. A folyó túloldalán Brook-
lyn látképe szilárd és barna a halovány ég
 394/637

előtt. A pánik eltűnt, mint egy felhő, ami

átkúszott a nap előtt.
Brooklynba érve a taxi egy fákkal
szegélyezett utcába visz minket. A ho-
mokkőből épített házak mind négy emelet
magasak. Az utca közepén megállunk egy ház
előtt. A meredek kőlépcsősor egy élénkpiros
ajtóhoz vezet, aminek a közepén egy magyal-
ból és fagyöngyből összerakott koszorú függ,
és egy apró kőből készült Télapó áll a lépc-
sősor tetején, ami ránk vigyorog.
– Ó, milyen kedves! – mondja ki anyu a
gondolataimat.
De ahogy kilépek a taxiból, a fejem félel-
metes gondolatokkal telik meg. Mi van, ha
nem jövök ki jól Noah-val? Mi van, ha
tényleg fura lesz együtt tölteni a karác-
sonyt? Mindenesetre mielőtt tovább
kínoznám magam, nyílik az ajtó, és egy
kislány repül ki rajta. Fényes barna göndör
 395/637

haja tökéletes csigákban veszi körbe az arcát.

Félénken néz ránk hatalmas őzike szemeivel.
– Karácsonyozni jöttetek? – kérdezi a világ
legcukibb New York-i akcentusával.
– Bizony ám! – mondja apu.
Sadie Lee lép ki a lépcsőre lisztporos
kötényében.
– Helló! – kiált nekünk. – Gyertek,
gyertek!
Noah lép ki mögüle, és azonnal egymás
szemébe nézünk.
– Szia! – mondja finoman.
– Szia! – válaszolok. Aztán lefoglalom
magam a bőröndömmel, hogy ne látszódjon
rajtam, mennyire zavarban vagyok.
– Hadd hozzam azt – mondja, és leugrik a
lépcsőn. Mikor apuhoz ér, megtorpan. – Jó
napot! Noah vagyok – mondja, és a kezét
nyújtja.
– Örülök a találkozásnak – mondja apu, és
kezet ráz vele. – Én Rob vagyok.
 396/637

Megkönnyebbülve felsóhajtok. Eddig

minden oké.
– Te vagy Penny? – kérdezi Bella, mikor
felmegyek a lépcsőn Noah mögött.
– Igen, én vagyok. Te pedig biztosan Bella.
Bólint, és félénken rám mosolyog, mielőtt
Noah-hoz fordul.
– Igazad volt, Noah.
– Shhh – szól rá rögtön.
– Miben volt igaza? – kérdezem.
– Úgy nézel ki, mint egy sellő – mondja
Bella.
– Most komolyan! Azt mondtad, tudsz
titkot tartani! – mondja Noah, és rám
kacsint.
Noah háza mintha egy kedves amerikai
családi film díszlete lenne. Az előszoba
akkora, mint egy nappali, és a széles lépc-
sősor mellett a sarokban egy gyönyörű
állóórát veszek észre. Noah és Sadie Lee a
folyosón keresztül egy hatalmas, de igazán
 397/637

otthonos konyhába vezetnek. Magamba szí-

vom a csokis brownie gazdag illatát.
– Szóval ti a vendégszobában fogtok aludni
– mondja Sadie Lee anyuéknak. – Penny, te
pedig felmehetsz Bellához.
– Tied a felső ágy – mondja Bella halálko-
molyan. – Nem szeretem a felső ágyat, mert
félek, hogy leesek.
– A felső ágy igazán remek lesz – mon-
dom, és rámosolygok.
Megfogja a kezem.
– Meg akarod nézni?
– Igen, kérlek. – Noah-ra nézek, aki rám
mosolyog.
– Oké, de ne maradjatok sokáig! Fel kell
díszítenünk egy fát.
– Tényleg! – sikít fel Bella, és rángatni
kezdi a kezem. – Gyere, siessünk!
Bella szobája az emeleten van. A lépcsővel
szemközti ajtóhoz vezet, amin egy kézzel írt
 398/637

tábla áll: UFÓKNAK BELÉPNI TILOS! (ÉS

MALACOKNAK.)
– Noah csinálta nekem – magyarázza
Bella. – Nem szeretem az ufókat meg a
malacokat, és ez kint tartja őket.
– Jó ötlet – mondom, és minden erőmre
szükségem van, hogy elnyomjam a
mosolyom.
Bella szobája valószínűleg a legjobb
gyerekszoba, ahol valaha jártam. A fala tele
van festve ismert mesealakokkal Hófe-
hérkétől és a hét törpéjétől kezdve Dumbón,
az elefánton keresztül Piroskáig.
– Apukám csinálta, amikor megszülettem
– mondja Bella, mikor észreveszi, hogy a fal-
at bámulom. – De apukám most már a
mennyországban van.
– Nagyon sajnálom – mondom, és legug-
golok hozzá.
– Anyukám is ott van – mondja tényszer-
űen. – Szerintem angyal lett belőle.
 399/637

– Biztos vagyok benne.

– Ez az ágyam – fordul meg a kislány és
egy emeletes ágyra mutat a szemközti falnál.
Az alsó ágyat végig függöny veszi körbe.
– Menő ágy – mondom, és komolyan is
gondolom. – Tetszik a függöny.
– Nekem is. Néha úgy teszek, mintha egy
bunki lenne. Tetszik a hangod.
– Köszönöm.
– Úgy beszélsz, mint Katalin hercegnő.
Szeretem Katalin hercegnőt.
Leteszem a bőröndöm a szoba egyik üres
sarkába, és kinyitom, hogy elővegyek egy
pulóvert.
– Az a te babád? – kérdezi Bella, mikor
meglátja a porcelánbabát a ruháim között.
– Igen.
– Szupiiiii! – Bella az ágyához szalad és
bemászik a függönyök közé. Egy gyönyörű
rongybabával tér vissza. – Ő itt Rosie – tartja
a babáját az enyémhez. – Lehetnek barátok?
 400/637

– Persze hogy lehetnek. – Felveszem a

pulóverem.
– Szia, Rosie vagyok! – mondja Bella
elváltoztatott babahangon. – Hogy hívják a
babádat? – kérdezi tőlem.
– Ó! Nincs neve.
– Nincs neve? – néz rám kikerekedett
szemmel, mintha a babavilág legborzal-
masabb bűnét követtem volna el.
– Miért nem adsz neki egyet te? –
próbálom menteni magam.
– Na jó. – Egy pillanatra összevonja a
szemöldökét, majd felemeli a babámat. – Én
vagyok Ősz hercegnő – mondja drámai
hangon. – Noah úgy hív téged, hogy Őszi
Lány – suttogja nekem. – Csak nem szabad
elmondanom. Szereted Noah-t? – dönti
oldalra a fejét.
– Ó, nem is tudom, még csak most
találkoztunk…
 401/637

– Szerintem ő szeret téged – vág közbe. –

Tegnap este írt rólad egy dalt. Soha semmily-
en más lányról nem írt dalt. Nagyi szerint
totál szerelmetesen viselkedett. A szerel-
metesen azt jelenti, hogy olyan, mintha a
szerelem szíven találna. Nagyi ezt mondta.
Most már nem tudom visszatartani a
nevetésem. És minél jobban nevetek, annál
nehezebb abbahagyni. Kacagok a boldog-
ságtól. Noah kitalált nekem egy nevet. Sőt mi
több, írt rólam egy dalt! És Sadie Lee szerel-
metesnek nevezte!
Most már Bella is nevet, csak úgy rugóznak
tőle a göndör tincsei.
– Oké, mi folyik itt?
Mindketten felugrunk Noah hangjára –
aztán folytatjuk a nevetést.
– Ne mondd el neki! – suttogja Bella
kacagás közben.
– Nem fogom – súgom vissza.
– Ki segít feldíszíteni a fát?
 402/637

– Én, én, én! – kiált Bella, és kirohan a

szobából.
– Nos, nagyon egymásra találtatok –
mondja Noah, és kérdőn néz rám.
Bólintok, és odamegyek hozzá.
– Annyira örülök, hogy itt vagy! – mondja.
– Én is – válaszolom, és egy pillanatra azt
hiszem, meg fog csókolni. De akkor Bella vis-
szaszalad, és mindkettőnket elrángat a
kezünknél fogva.
– Gyertek már, lajhárok!
És ahogy Noah rám mosolyog és bocsán-
atkérően megrántja a vállát, érzem, hogy
szíven talált valami a szerelemhez nagyon
hasonló.
A karácsonyfa a plafonig ér, és majdnem oly-
an széles, mint a kiugró, amiben áll. Vastag,
fényes tűlevelei finom illattal töltik meg a
szobát. Anyuék elrohantak last minute karác-
sonyi bevásárlásra, szóval Noah, Bella és én
díszítjük a fát egy öreg, kopott ládából a világ
leggyönyörűbb üveggömbjeivel és díszeivel.
Közben kiderül, hogy szinte minden egyes
dísznek története van. Miközben felakasztjuk
őket, Sadie Lee a hintaszékében ülve
egyesével felidézi őket.
– A mamám vette azt a Télapót, mikor
tizenhat lettem. A hóember pedig a
nagypapádé volt, Stanley-nek hívta.
 404/637

A rénszarvast meg egy templomi ren-

dezvényen kaptam még Charlestonban.
Végül minden üvegdísz felkerül a fára.
– Ne felejtsétek ezeket! – mondja Sadie
Lee, és átnyújt Bellának egy dobozt.
– Cukorpálcák! – kiált fel Bella.
A doboz tele van zöld, piros és fehér csíkos
cukorpálcikákkal. Csillognak, ragyognak, és
borsmenta illatuk van. Óvatosan felakasztjuk
őket a faágakra.
– Nyami! – mondja Bella, miközben elrop-
pant egyet a szájában.
– Hé, Malacka! – mondja Noah
vigyorogva.
– Nem tehetek róla! – mondja Bella. –
Beleesett a számba.
Mind nevetünk, és Noah nekem is ad egy
pálcikát. Pont olyan íze van, mint otthon a
Brighton rocknak.
– Jöhet már az angyal? – kérdezi Bella
Sadie Lee-t.
 405/637

– Persze, drágám.
Noah elővesz egy piros szalvétába
csomagolt díszt a ládából, extraóvatosan kic-
somagolja, és egy szőke, csontszínű selyem-
ruhás angyal bukkan elő, aminek két
aranyszínű fátyolból készült szárny áll ki a
hátából. Noah felmászik egy székre, és
óvatosan elhelyezi az angyalt a fa tetején.
– Nagyi, lécci, felkapcsolhatom az égőket?
– Persze, kincsem.
Megvárjuk, míg Bella bemászik a fa mögé.
– Boldog karácsonyt! – kiált fel, és a fa
megelevenedik a sok csillogó aranyfénytől.
Annyira gyönyörű, hogy meg se tudok
szólalni.
– Boldog karácsonyt! – suttogja Noah a
fülembe, és átkarolja a derekam.
Hozzábújok, repesek a gondolattól, hogy
ez lesz életem legszebb karácsonya.
 406/637

Egészen délutánig nem esik le, hogy egyetlen

ajándékot se vettem senkinek. Noah nincs
oda az ötlettől, hogy vásárolgassunk, szóval
Sadie Lee-vel megyünk el a közeli boltokba.
Veszek egy sütőtök illatú gyertyát és pezs-
gőfürdő cuccokat anyunak, egy amerikai sza-
kácskönyvet apunak, egy könyvet a herce-
gnőkről Bellának, és egy gyönyörűen faragott
fakanálkészletet Sadie Lee-nek, amikor ép-
pen nem figyel. Úgy döntök, a zenebolt a leg-
megfelelőbb hely beszerezni Noah ajándékát,
ha már egyszer egy kotta van a csuklójára
tetoválva. De mikor belépek a boltba,
rájövök, hogy nem is tudom, milyen zenét
szeret. És ekkor rám tör, hogy milyen keveset
is tudok róla, és pánikba esem. Hogy
érezhetek ilyen erősen valaki iránt, akivel
csak most találkoztam? Semmi értelme.
Szégyellősen nézek Sadie Lee-re.
– Milyen zenét szeret Noah?
Azonnal felkacag.
 407/637

– Az a fiú minden zenét szeret. Nem

viccelek – egy vonatfüttyben is dallamot hall!
De ha muszáj leszűkíteni, azt mondom, ve-
gyél valami régit, mondjuk bakeliten.
Odavan a bakelitekért.
Elmegyek a bolt végébe, ami telis-tele van
bakelitlemezekkel. Ahogy keresgélek közöt-
tük, és belélegzem az illatuk, elmosolyodom.
Majdnem olyan jó az illatuk, mint a
könyveknek. Majdnem, de nem egészen.
Végül egy Big Bill Broonzy nevű zenész
lemezét választom, csak mert tetszik a neve.
A kasszához megyek.
– Fantasztikus választás, kisasszony –
mondja a pasas a pult mögött hatalmas
mosollyal.
– Köszönöm. – Nagyon büszke vagyok
magamra, hogy eljöttem egy régi lemezbolt-
ba Brooklynban, és fantasztikusan választot-
tam, még ha véletlenül is.
A férfi még szélesebben mosolyog.
 408/637

– Cuki az akcentusod. Honnan vagy?

– Angliából.
– Ne már! – Megragadja a karom, és őrül-
ten rázni kezdi. – Hát ez feldobta a napom.
Az őszülő rasztáját nézem, és az
ezüstkoponya-medált a nyakában. Annyira
érdekesen néz ki!
– Nem lenne baj… ha esetleg… Készíthet-
nék egy fényképet?
Azonnal elmosolyodik.
– Naná, miért ne, kisasszony. Hogy álljak
be? – Azonnal kidülleszti a mellkasát.
– Csak ahogy az előbb volt, mikor a lemezt
nézte, az remek lenne – mondom.
A férfi újra felveszi a pózt, és elkészítem a
képet.
– Köszönöm.
– Semmiség – átad egy névjegykártyát a
pulton lévő halomból. – Majd ha visszamégy
Angliába, megmondhatod nekik, hogy
találkoztál Slim Danielsszel.
 409/637

– Meg fogom – mondom az újonnan

megtalált magabiztosságommal. Már nem
egy buta kis iskolás lány vagyok, aki mindent
elront, hanem az az ember, aki fantasztikus
választásokat hoz egy brooklyni lemezbolt-
ban, és fotókat készít Slim Daniels nevű em-
berekről. Semmi – még az sem, mikor
hátralépek, és majdnem felborítom az egyik
polcot – sem ronthatja el a kedvem.

Mikor hazaérünk Sadie Lee-vel, anyu Belláv-

al játszik valami részletekbe menően kitalált
hercegnős sztorit, apu és Noah pedig a
konyhában készítik elő a zöldségeket hol-
napra. Épp majd meghalnak a nevetéstől. Ez
jó jel, nagyon is.
– Úgy gondoltam, ma estére valami
könnyebbet készítenék – mondja Sadie Lee,
és felveszi a kötényét. – Nehogy túlságosan
elteljünk a holnapi lakoma előtt.
 410/637

– Jó ötlet – mondja apu. – Csak szólj, ha

tudok valamiben segíteni.
– Nagyszerű lenne – mondja Sadie Lee. –
Úgy gondoltam, Cézár salátát csinálok.
– Az véletlenül épp a specialitásom –
mondja apu büszkén.
– Tényleg az – mondom. – Már alig
várom!
– Ajaj! – fordul felém Sadie Lee. – Attól
tartok, te nem eszel velünk.
– Így van – mondja Noah.
– Micsoda? – nézek előbb Sadie Lee-re,
majd apura, majd Noah-ra. Mind valami
közös titkon vigyorognak. – Miért nem ehet-
ek veletek?
– Nem akarjuk, hogy elrontsd a gyomrod a
nagy nap előtt – mondja Noah.
– Úgy gondoltuk, nem ártana neked egy
huszonnégy órás böjt – mondja apu.
– Mi?!
Noah majd megpukkad a nevetéstől.
 411/637

– Ne legyél ilyen mérges! Azért nem vac-

sorázol itt, mert elmegyünk egy második
piknikkörre.
– Minden készen áll? – kérdezi Sadie Lee.
Noah bólint, majd kézen fog.
– Szóval ha készen áll, kisasszony, elvez-
etném a piknik helyszínére.
Rájuk nézek és nevetek.
– Ó, istenem, ez nagyon gonosz volt!
Noah után megyek egy folyosón, majd le a
ház alagsorába.
Az alagsorban egy olyasmi szoba van, mint
a mi nappalink: hangulatos, nyugodt és
kényelmes. Két puha kanapé áll benne
párnákkal és takarókkal lefedve, és egy hatal-
mas nagyképernyős LED-tévé a falon. Két
fényes lávalámpa bugyog a kisasztalokon,
narancsos ragyogással vonva be a szobát.
Ugyanakkor ez a szoba sokkal nagyobb, mint
a nappalink, mivel a ház teljes hosszában
elnyúlik. A végében álló biliárdasztalig alig
 412/637

látok el. Egy kockás pléd van leterítve a

kanapék elé, a világ legcsodásabb
piknikétkeivel telepakolva.
– Fantasztikusan néz ki! – mondom Noah-
nak.
– Nos, úgy gondoltam, a tegnapi után meg
kell tennem minden tőlem telhetőt – mondja
vigyorogva.
Leülünk a pléd két szélére.
– És jól van a barátod?
Hirtelen rám tör, hogy rá sem néztem a
telefonomra, mióta itt vagyunk. Elliot gépe
már biztosan leszállt. Eszembe jut, hogy a
telefonom fent van a táskámban, és megfon-
tolom, hogy felmenjek érte, de nem akarom
még egyszer megzavarni a pikniket, főleg,
hogy Noah ilyen sokat készült.
– Igen, azt hiszem.
– Akkor jó. – Noah felnéz a TV-re, majd
vissza rám. – Arra gondoltam…
– Igen?
 413/637

– Az van, hogy mikor a szüleim még éltek,

volt egy hagyományunk szenteste, és most
szeretném újraélni. Veled.
– Értem. Mi az?
– Minden évben megnéztük együtt Az élet
csodaszépet.
Mivel Az élet csodaszép a legkedvencebb
filmem, nem kell sokat gondolkoznom.
– Örömmel!
Így aztán Noah beteszi a filmet, leülünk a
földre, a kanapénak dőlünk, és körbe-
pakoljuk magunkat a finomságokkal.
Mindig is szerettem a fekete-fehér fil-
meket. Mint ahogy a fekete-fehér fotók,
sokkal hangulatosabbak, és sokkal drámaib-
bak. Noah közelebb húzódik, és a vállunk
összeér. Ennél nem is lehetnék boldogabb.
És ez az érzés kitart egészen a film végéig,
mikor James Stewart a hídon állva az
őrangyalát hívja, hogy elmondja neki, még-
sem akar meghalni; hogy újra élni akar, látni
 414/637

akarja a feleségét és a gyerekeit. Hirtelen

Noah elhúzódik tőlem, és felé fordulok. A TV
villogó fényében meglátom, hogy az arca
nedves – mintha sírna.
– Noah? Jól vagy?
Gyorsan megtörli az arcát a kézfejével.
– Igen, persze. Biztos belement valami a
szemembe.
Dermedten ülök mellette, nem tudom, mit
mondjak vagy tegyek. Aztán szíven üt, hogy
milyen sokat is jelenthet ez a film Noah-nak.
Közelebb húzódom hozzá, hogy a szemébe
tudjak nézni.
– Ugye… a szüleidre gondolsz?
Egy pillanatig nem mozdul, aztán bólint,
és az ölébe rejti a tekintetét.
– Azta, hogyan nyűgözz le egy lányt, Noah
– motyogja. – Bőgd el magad előtte.
Nem tudom, mit tegyek. Aztán felpillant,
és félig elmosolyodik. De amint találkozik a
tekintetünk, zavarában elkapja a szemét.
 415/637

Legszívesebben megölelném, de nem vagyok

benne biztos, hogy ezt akarja.
– Nincsen semmi baj – mondom, és gy-
engéden a karjára teszem a kezem.
– Azt hittem, minden rendben lesz –
mondja Noah még mindig lehajtott fejjel. –
Azt hittem, jó lesz újra megnézni…
– Most látod először azóta…?
Bólint. Szeretném megvigasztalni, de nem
találom a megfelelő szavakat. Szörnyű, amin
keresztülment, olyan félelmetes, hogy azt
érzem, a világ összes szavával sem tudnám
helyrehozni.
Noah felsóhajt.
– Hülye ötlet volt.
– Nem, nem volt az. Szerintem csodás öt-
let volt.
– Igazán? Miért?
– Mert ez is egy módja, hogy emlékezz a
szüleidre. És életben tartsd az emléküket.
 416/637

A képernyőn James Stewart szalad a

hóban, és boldog karácsonyt kíván minden-
nek és mindenkinek.
– Anyukám ennél a résznél mindig úgy sír,
mint egy óvodás – mondja Noah kicsit
nevetve –, és olyankor apu mindig lecsókolja
a könnyeit.
Gondolkodás nélkül előrehajolok, és megc-
sókolom az arcát. Érzem a könnyei sós ízét az
ajkamon.
– Minden rendben – suttogom, miközben
átölelem. – Minden rendben.
– Penny! Penny! Itt járt!
Bella hangjára riadok fel, és a szememet
dörzsölve próbálok hozzászokni a vak-
sötéthez. Hirtelen egy zseblámpa fénye
világít az arcomba, és pislognom kell tőle.
– Itt járt! – mondja Bella megint.
A zseblámpa fénye arrébb kúszik, és
meglátom a kis arcát, ahogy engem kémlel az
ágyam végében a létra tetejéről.
– Ki járt itt?
– Hát a Télapó!
– Ó! – Visszafekszem, és vigyorgok a
plafonra.
– Kelj fel! Meg kell néznünk, mit hozott!
– Oké. Mindjárt jövök.
 418/637

Benyúlok a párnám alá, hogy megnézzem

a telefonon, mennyi az idő. Fél hat! Látom,
hogy üzenetem is jött, és megkönnyebbülten
felsóhajtok. Mire tegnap éjjel a telefonomhoz
jutottam, Elliot már háromszor írt az útjáról,
és hogy mennyire utálja a szüleit. Nem
akartam neki olyan későn válaszolni. De
mikor megnyitom az üzenetem, látom, hogy
Ollie-tól jött.

Boldog karác-
sonyt, Penny!
Remélem, re-
mekül érzed
magad New York-
ban. Alig várom,
hogy
találkozzunk, ha
visszajössz. Puszi!
Ollie
 419/637

Mi? Miért írt nekem Ollie? És miért várja,

hogy találkozzunk? Aztán eszembe jut a
fotózás a parton. Valószínűleg csak azt
szeretné, ha csinálnék róla pár képet. Na
mindegy. Visszateszem a mobilom a párnám
alá.
– Gyere már, lustaság! – kiabál Bella az
alsó ágyról, és érzem, hogy a matracomat
döfködi.
– Jól van, jól van.
Lemászom a létrán, és belesek a függönyök
között Bella ágyához. Keresztbe tett lábakkal
ül ott, és két nagy zoknira világít a zseblám-
pával. Ahogy meglátom a rejtélyes dudorokat
a zoknikon, újra elönt az ismerős izgalom.
Azt hiszem, sosem lehet kinőni a karácsonyi
várakozásból.
– Azt hittem, ebben az évben nem kapok
semmit – mondja Bella, miközben be-
mászom hozzá.
– Mi? Miért?
 420/637

– Mert valami nagyon rosszat csináltam az

iskolában – suttogja –, és azt hittem, a
Télapó meglátta, de ezek szerint nem.
– Aha. Nos, biztos vagyok benne, hogy a
Télapót nem zavarja, ha néha rossz vagy.
Nagyon nehéz mindig jónak lenni.
– Nekem mondod? – mondja Bella drámai
sóhajjal, és legszívesebben ott helyben
örökbe fogadnám.
Miután kiürítjük a zoknikat – az enyém
élénk színű cukorkákat, édes illatú
fürdőgolyókat és egy üvegangyalkákat rejt –,
sikerül meggyőznöm Bellát, hogy feküdjünk
vissza. És csodával határos módon belemegy.
De ahogy ott fekszem a sötétben, túl sok
minden jár a fejemben ahhoz, hogy aludni
tudjak. Felzaklatott az üzenet Ollie-tól, és ag-
gódom, hogy Elliot még nem válaszolt. Pedig
lassan dél van Angliában, szóval különösen
fura, hogy még nem kívánt boldog
 421/637

karácsonyt. Remélem, nem haragudott meg,

hogy olyan sokáig nem válaszoltam.
Noah tegnap éjjel sokszor bocsánatot kért,
hogy ennyire felzaklatta őt a szülei emléke.
Végül kénytelen voltam emlékeztetni rá,
hogy én a megismerkedésünk első órájában
sírógörcsöt kaptam, szóval kvittek vagyunk.
De igazából sokkal többnek érzem ezt.
Amikor sírsz valaki előtt, megmutatod a
legvédtelenebb oldalad, és ez teljes bizalmat
igényel. Nagyon különös, mert ugyan nem
régóta ismerem Noah-t, de valami mélyebb
szinten mintha mindig is ismertem volna.
Ilyen az, amikor az ember találkozik a lelki
társával?
Hirtelen azt érzem, hogy blogolnom kell,
azonnal. Lemászom az ágyról, a bőröndöm-
höz megyek, és kiveszem a laptopom. Bella
mélyen alszik az ágyában, magához szorítja
az új plüssmackót, amit a Télapó hozott neki.
Óvatosan betakarom, aztán visszaviszem a
 422/637

laptopom a felső ágyra, és belépek a

blogomba.

December 25.

Ti hisztek abban, hogy mindenkinek

van egy lelki társa?

Sziasztok, skacok!

Boldog karácsonyt!

Bízom benne, hogy bárhol és bárkivel is

vagytok, jól telik az ünnep.

Rengetegen kértétek, hogy írjak még Brook-

lyn Srácról, és most igazán jól jönne pár
tanács, szóval tessék.

Mindig is úgy gondoltam, hogy találkozni a

lelki társunkkal, vagyis hogy mindenkinek
 423/637

egyetlen embert rendelt a sors, nagyon

menőn és romantikusan hangzik, de sosem
hittem, hogy velem is megtörténhet.

Mármint elhiszem, hogy a hétmilliárd ember

közül a földön nekem is van egy, de a szer-
encsémet ismerve biztosan az Amazonas
őserdejében él, vagy egy etiópiai sivatagban,
és sosem fogunk találkozni.

De aztán találkoztam Brooklyn Sráccal.

És a legfurább dolog történt.

Ugyan még csak pár napja ismerem, sok

szempontból – sok nagyon fontos szempont-
ból – mintha mindig is ismertem volna.

Oké, még mindig nem tudom, melyik a ked-

venc bandája, vagy hogy milyen fagyit szeret,
de tudom, hogy bármit elmondhatok neki.
 424/637

És tudom, hogy elsírhatom magam előtte, és

megmutathatom neki a gyengeségeimet, és
nem fog elítélni miattuk.

És tudom, hogy ő is sírhat előttem, és meg-

mutathatja a gyengéit, és én sem fogom
elítélni – csak még jobban kedvelem őt ezek
miatt.

Olyan nehéz leírni, hogyan érzek! A legjob-

ban úgy tudnám megfogalmazni, hogy mikor
vele vagyok, azt érzem, megtaláltam, aki
hozzám való.

Ahogy Hamupipőke és a herceg.

Vagy Barbie és Ken. (Hm, nem biztos, hogy

ez a legszerencsésebb példa, de értitek a
lényeget.)

Veletek történt már ilyen?

 425/637

Éreztetek már így?

Szerintetek ő a lelki társam?

Lehet, hogy most tényleg szerencsém volt, és

megtaláltam az igazit? És nem kellett esőer-
dőket vagy sivatagot bejárnom hozzá?!

Kérlek, írjátok le kommentben, mit

gondoltok!

Szeretlek titeket:

Girl Online

Ölelés!

Ui.: Ha nem jöttetek volna rá, még mindig

New Yorkban vagyok! Sikerült itt maradni
 426/637

szilveszterig. És Brooklyn Srác házában lak-

unk! Tündérmesék márpedig vannak. :)
Miután befejeztem a blogposztot, épp kezdek
álomba merülni, mikor felébreszt egy üzenet.
A telefonomat keresve először azt hiszem, El-
liot írt. De Noah.

Jött már a
Télapó…?

Ó, igen, Bellával 5:30-kor felkeltünk

kiüríteni a zokninkat! ?

Azta! Nem
hiszem el, hogy
nélkülem
 428/637

kinyitottad!
Találkozzunk a
konyhában

Bizonyítékok, hogy Noah a lelki

társam:

1. Tudok sírni előtte.

2. Tud sírni előttem.
3. Akárhányszor találkozom vele, úgy
érzem, mintha újabb részeink kattan-
nának egymásba.
4. Olyan, mintha egy páros szett lennénk
(mint egy függönypár, csak ennél
sokkal romantikusabb!)
5. Mikor rám ír, hogy találkozzunk a
konyhában kora reggel, nem kezdek
pánikolni, hogy hogyan nézek ki kó-
cosan és smink nélkül. Csak felkapom a
hópárducos kezeslábasom, és lerohanok.
 429/637

A konyhában Sadie Lee és apu egyesítik

konyhatudásukat, és az ebből származó illa-
tok csodálatosak. Noah a kör alakú
fenyőasztalnál ül, baseballmez és
melegítőalsó van rajta. Egy extragödröcskés
mosoly kíséretében kihúzza a széket maga
mellett.
– Boldog karácsonyt, Penny! – mondja,
mikor leülök. – Cuki a ruhád.
– Köszönöm. Úgy gondoltam, a hópárduc
passzol a karácsony hangulatához – nevetek.
– Boldog karácsonyt!
Ha ez egy karácsonyi film lenne, ennél a
reggeli jelenetnél váltana át egymásba
úsztatott szupervidám képek montázsába,
miközben a Jingle Bells szól a háttérben.
Mindannyian nevetünk és viccelődünk, és a
zokninkban talált ajándékokat mutogatjuk a
reggelizőasztal körül. Noah-val hóhercegnőt
építünk Bellának a hátsó udvaron. Apu be-
száll egy hógolyócsatába. Anyuval segítünk
 430/637

Sadie Lee-nek megpucolni egymillió kelbim-

bót. Az egyetlen dolog, ami hátra van a teljes
tökéletességhez, hogy Elliot még mindig nem
válaszolt. Korábban felhívtam, de rögtön a
hangpostája kapcsolt be, azóta pedig
küldtem négy üzenetet. Délután kettő van
most New Yorkban, vagyis este lehet Lon-
donban. Miért tűnt el egy egész napra an-
élkül, hogy boldog karácsonyt kívánt volna?
Mikor Noah-val megterítjük az
ebédlőasztalt, csilliomodik alkalommal is
ránézek a telefonomra.
– Minden rendben? – kérdezi Noah.
– Igen. Csak egy kicsit aggódom, mert ma
semmit sem hallottam Elliot felől. – Vissz-
ateszem a telefonom a zsebembe, és
folytatom a szalvétahajtogást minden teríték
mellé.
– Talán csak élvezi a karácsonyt.
Felnevetek.
 431/637

– A szüleivel? Biztosan nem. Elliot mindig

azt mondja, a szülei azt sem tudják, a
jókedvet eszik-e vagy isszák.
Noah letesz egy Télapó alakú só- és
borsszóró szettet az asztal közepére.
– Biztosan hamarosan ír.
Hirtelen rájövök, hogy mióta itt vagyok,
egyszer se láttam Noah-nál a telefonját.
– Hogyhogy te soha nem veszed elő a tele-
fonod? – kérdezem, és azonnal meg is
bánom egy kicsit, hogy így számon kérem.
– Elvonón vagyok a karácsony miatt –
mondja vigyorogva.
Kérdőn nézek rá.
– Internet- és telefonelvonó kúra. Egyszer
kipróbálhatnád. Felszabadító.
Összevonom a szemöldököm. Bármen-
nyire kellemetlen és fájdalmas volt is a
Pokoli Egyszarvú Bugyis Videó esete, el sem
tudom képzelni az életem internet és telefon
nélkül.
 432/637

– Gyerünk, kihívlak – mondja Noah. – El a

kezekkel a mobiltól!
Nevetek.
– Oké, de amint elkezdek szűkölni vagy
bármi fura elvonási tünetem lesz, azonnal
visszaveszem.
– Oké. – Noah arca hirtelen elkomorodik.
– Néha gyűlölöm az internetet, tudod?
Abbahagyom a szalvétahajtogatást, hogy
felnézzek rá.
– Miért?
Felsóhajt.
– Csak olyan…
– Készen vagytok? – lép be anyu a szobába
egy pohár borral a kezében. A haja lazán om-
lik le a vállára és az arca ragyog. Annyira jó
ilyen kipihentnek látni!
– Nagyjából – mondja Noah.
– Utat, utat, jön a pulyka! – kiált apu, és
egy gigantikus sült pulykát hoz ezüsttálon.
 433/637

Kikapcsolom a telefonom, és leülök az

asztalhoz.

A karácsonyi vacsora annyira finom, hogy

úgy döntünk, mindenkinek pénzt kell adnia,
aki még egyszer kimondja, hogy „Mmmm”.
Mint ahogy a káromkodásnál szokták. Mire a
desszerttel is végzünk – mind a négy fajtáv-
al –, huszonhét dollárt gyűjtöttünk.
– Ajándékok! Ajándékok! – kiált fel Bella,
és felugrik a helyéről.
Mi, többiek mind felvont szemöldökkel
nézünk egymásra.
– Én nem hiszem, hogy meg tudok moz-
dulni – mondja Noah hátradőlve a székében.
Mintha egy szikla lenne a hasamban.
– Nekem is – mondja apu, és anyura néz.
– A hátadon kell vinned, drágám!
Anyu felnevet.
– Az kizárt!
 434/637

Végül mindenkinek sikerül átvánszorognia

a nappaliba, ahol Bella már a fa alatt kis
kupacokba szortírozta az ajándékokat.
– Nekem sokkal több van, mint neked –
mondja nekem komolyan. – De ez oké, mert
én gyerek vagyok, és azt mondták a múltkor
a híradóban, hogy a karácsony a gyerekeké,
nem igaz, mami?
– De igaz, kincsem – mondja Sadie Lee.
– És ha valami olyat kapok, ami nem kell,
majd neked adom, oké? – szorítja meg er-
ősen a kezemet.
– Ez nagyon kedves tőled – mondom ko-
molyan. – De nem kell, tényleg nem baj.
Bella mosolyog, és visszaugrik a hatalmas
kupac ajándékhoz.
Noah és én adjuk át egymásnak utoljára a
meglepetéseinket. Miközben kicsomagolja a
lemezt, egy kicsit elbizonytalanodom. Mi
van, ha nem tetszik neki? Mi van, ha
hülyeséget vettem? Mi van, ha Slim Daniels
 435/637

tévedett, és mégsem volt fantasztikus

választás? Noah kiveszi a lemezt a
csomagolópapírból, és a mosolyából arra
következtetek, hogy jól választottam.
– Honnan tudtad? – Noah tágra nyílt
szemmel néz rám. – Imádom a pasast, évek
óta meg akarom szerezni ezt az albumot. –
Kérdőn néz Sadie Lee-re.
– Nem én mondtam el! – mondja Sadie
Lee mosolyogva.
Noah-val egymásra nézünk, és gondolat-
ban felírom a lelkitársságunkat bizonyító
listára, hogy „pontosan tudom, mit adjak
neki karácsonyra”.
Miután kihúzta a lemezt a tasakból, hogy
megszagolja, átad nekem egy ajándékot, rajta
egy-az-egy arányban a cellux és a
csomagolópapír.
– Bocs a sok celluxért – motyogja. –
A csomagolás nem erősségem.
 436/637

– Szuper így – mondom, és próbálom

eltépni a papírt, de nem tudom, olyan sok ra-
jta a ragasztó. – Ööö, van valakinél egy kés?
Végül egy dugóhúzó hegyes végével sikerül
kinyitni a csomagot. Egy gyönyörű
keménykötésű könyv van benne, tele fekete-
fehér fényképekkel New Yorkról.
– Gondoltam, ha már annyira érdekel a
fényképezés, meg minden – látom a re-
ménykedő tekintetéből, hogy nagyon
szeretné, hogy tetsszen nekem. – De ha job-
ban szereted a modernebb képeket, visszavi-
hetem és…
– Nem, ez tökéletes. A fekete-fehér képek
a kedvenceim. Mintha a történelem örökre
elraktározott pillanatai lennének.
Egymásra nézünk, és megint érzem azt a
közelséget, mintha már régóta ismernénk
egymást. Alig tudom visszafogni magam,
hogy most azonnal meg ne csókoljam. Bárc-
sak ne lenne itt körülöttünk az egész család!
 437/637

Mintha olvasna a gondolataimban, Noah

feláll.
– Nem kérsz egy kólát?
Legalábbis azt hiszem, ezt mondja. An-
nyira magával sodor a vágy, hogy megc-
sókoljam, hogy alig hallom, amit mond.
Bólintok, és kimegyünk a szobából. Szerenc-
sére a többieket túlságosan lefoglalják az
ajándékaik, hogy észrevegyék.
Mikor kiérünk a szobából, Noah megáll a
falióra előtt. Mintha a hatalmas inga a lük-
tető szívem ütemére kattogna.
– Penny, én… – kezdi. A szemembe néz, és
kivételesen nem vagyok zavarban, és nem
nézek félre. – Penny – mondja, és a kezei
közé fogja az arcom.
És aztán megcsókol. És úgy érzem magam,
mintha az egész testem és az egész világ csil-
lagporrá változna.
A nap további részében minden alkalmat
megragadunk, hogy lopva csókokat váltsunk
Noah-val. Mintha új játékot találtunk volna
fel, a bújócska csókolózós verzióját. A nap
végén megrészegülten a boldogságtól
mászom fel az ágyamba. Ez volt életem leg-
jobb karácsonya – azt leszámítva, hogy…
Még utoljára megnézem a mobilom. Elliot
még mindig nem írt.
Másnap reggel halk kopogásra ébredek.
Lemászom a létrán az ágyamból. Bella a lenti
ágyon fekszik Rosie és Ősz hercegnő között,
hajfürtjei glóriaként terülnek szét a
párnáján. Az ajtóhoz osonok és kinyitom.
Noah áll vigyorogva a folyosón.
 439/637

– Öltözz fel, indulunk – suttogja.

– Mi? De hát… hány óra van?
– Mindjárt hét.
– Reggel?
– Igen, reggel! Vegyél fel valami meleget.
És hozd a fényképeződ. A konyhában
találkozunk.
Felveszem a farmerom, csizmát és a
legmelegebb pulóveremet, és lemegyek a
konyhába. Noah a pultnál termoszokat pakol
a táskájába. A frissen pörkölt kávé csodálatos
illata tölti be a szobát.
– Szuper, menjünk! – mondja, ahogy
meglát.
– Hova?
– A mai reggel az egyetlen alkalom az
évben, amikor New York tényleg alszik –
mondja Noah, és kitesz egy üzenetet az as-
ztalra. „Sétálni mentünk, nemsokára jövünk,
N&P” – Gondoltam, ennél nincs jobb idő
megmutatni néhány helyi érdekességet. –
 440/637

Megfogja a kezem. – Szeretném, ha jobban

megismernéd a helyet, ahonnan származom
– mondja halkan. – Plusz jó ötletnek tűnt,
hogy készíts néhány fotót egymillió zavaró
ember nélkül.
Rámosolygok.
– Köszönöm.
A reggelünk tökéletes. Az egész várost friss
hó takarja, amitől tompa csend van minden-
hol. Noah megmutatja a régi iskoláját, a ked-
venc kávézóját és a boltot, ahova az anyukája
minden szombaton elvitte, hogy ké-
pregényekre és édességre verje el a zsebpén-
zét. Aztán elvisz a helyi parkba. A távolban
kutyát sétáltató férfin kívül egyedül mi vagy-
unk itt, és csak a mi lábnyomunk van a
hóban. Noah leül az egyik hintára, és a távol-
ba réved a tekintete.
– Apa régen azt mondta, ha elég magasra
lököd magad, akár az űrbe is kilőhetsz –
mondja halkan. – És elhittem neki! – nevet.
 441/637

– Hallod, olyan erősen hintáztam, hogy

eljussak az űrbe! – Felém fordul. – Miért
hiszünk el mindent, amit a szüleink
mondanak?
Leülök a mellette lévő hintára.
– Mert szeretjük őket? Mert hinni akarunk
nekik? Kiskoromban anyu azt mondta, hogy
éjjel, míg én alszom, a játékaim életre kelnek.
Reggel, mikor felkeltem, megnéztem őket a
bunkerben, és egy kicsit mindegyik máshogy
volt, mint ahogy hagytam őket.
– A bunkerben?
– Igen – nevetek. – Az ágyam végébe
építettem egy bunkert takarókból. Ott ját-
szottam a legszívesebben, mert annyira
békés és biztonságos volt. Anyu biztos
minden este bemászott oda, és elmozdította
a játékokat. Szerintem jó dolog, hogy
ilyeneket mondanak a szüleink. Ettől az élet
megtelik csodákkal.
Noah bólint.
 442/637

– Igaz. De mikor olyat mondanak, ami

nem válik valóra… – Félbehagyja, és
összevonja a szemöldökét.
– Akkor találnunk kell valami más csodát,
amiben hihetünk.
Noah mosolyogva rám néz.
– Igen, ez jó. – Oldalra húzza a hintát,
hogy pont mellém kerüljön. – Én benned
hiszek, Penny – mondja a szemembe nézve.
– Én is hiszek benned.
Egy pillanatra egymást nézzük, aztán Noah
ellöki magát.
– Gyerünk! Lássuk, milyen magasra tu-
dunk menni!
Nem jutunk fel az űrbe, de ahhoz elég ma-
gasra kerülünk, hogy a park fölött meglássuk
Noah-ék házának tetejét.
Mire végül leszállunk a hintáról, kipirulva
kacagunk.
Noah egy libikókához szalad és felugrik rá.
 443/637

– Én vagyok a kastély királya! – kiáltja.

Olyan boldog és aranyos, hogy rögtön a
fényképezőmért nyúlok.
– Muszáj csinálnom egy képet – kiáltok
neki. – Annyira vicces vagy!
– Hm, nem pont vicces akartam lenni –
mondja Noah összevont szemöldökkel.
– Igazán? – lövöm el a képet. – Hanem
milyen akartál lenni?
– Ó, nem is tudom. – Lelép a libikókáról.
– Komoly? Titokzatos? – Közel jön és megáll
előttem. – Az a fajta srác, akit szeretnél, nem
is tudom, megcsókolni?
Olyan gyorsan ver a szívem, hogy gyakor-
latilag érzem, ahogy a mellkasom vibrál.
– Ó, mindenképpen ilyen is vagy – mon-
dom halkan.
Noah rám néz.
– Komolyan?
– Igen – bólintok.
 444/637

A tompa csend úgy ölel körbe minket, mint

egy takaró. És ahogy óvatosan félresöpri a
hajamat az arcomból, hogy megcsókoljon,
mintha mi lennénk az egyetlen emberpár az
egész világon.

Csak délután kapok üzenetet Elliottól. Ahogy

meglátom, összeszorul a szívem.

Boldog karác-
sonyt. Remélem
jól telik

A kijelzőt bámulom. Ennyi? A felkiáltójelek,

szmájlik és puszik hiánya miatt rögtön tu-
dom, hogy valami nagy baj van. Fel kell
hívnom. Miközben a többiek az Óz, a csodák
csodáját nézik, felszököm Bella szobájába, és
bemászom az ágyamba. Hál’ istennek most
felveszi.
– Elliot, mi a baj?
 445/637

– Miért lenne bármi baj?

– Az üzeneted… olyan üres volt.
– Nos, talán ha te töltenéd a világ
legrosszabb karácsonyát a világ legrosszabb
szüleivel, te is üres lennél.
Egy cseppnyit megkönnyebbülök, hogy
talán csak a szülei idegesítik, nem én.
– Miért nem hívtál vagy írtál vissza?
Hosszan nem szólal meg. Olyan hosszan,
hogy felmerül bennem, talán
megszakadtunk.
– Nem akartalak zavarni – motyogja
végül.
– Zavarni?
Újabb csend következik.
– Azt mondtad, ez csak egy karácsonyi
románc.
Most én hallgatok el.
– Ő… én…csak… nem is tudom, mi ez.
– A blogodon még eléggé biztos voltál
benne.
 446/637

– Nem, nem vagyok. Ezért írtam róla.

Mert nem vagyok biztos benne, mert össze
vagyok zavarodva.
– És inkább több ezer idegennel beszéled
meg, mint velem?
– Nem, csak… Nem vagy itt.
– Ezt jól látod.
– Ó, El, ne csináld már!
– Figyelj, megbeszéljük, ha hazajöttél,
rendben?
– Rendben. Jövő héten találkozunk.
– Igen. Akkor.
Leteszem a telefont, és megtelik a szemem
könnyel. Miért, miért, miért nem mehet soha
semmi simán? Miért kell még akkor is, mikor
valami igazán csodálatos történik, valami ig-
azán borzalmasnak is történnie? Soha nem
vesztünk még össze Elliottal – még csak
közel sem jártunk hozzá. És most úgy érzem,
mindjárt elveszítem, és nem is tudom, hogy
miért. Borzalmas gondolat telepszik rám. Mi
 447/637

van, ha már nem is akar a barátom lenni,

mikor visszamegyek? Mérföldekre leszek
Noah-tól, és elveszítem a legjobb barátomat
is. Nem lesz senkim. Magamhoz ölelem a
párnám, és elsírom magam.
– Ne légy szomorú! – mondja egy vékony
kis hang, és majd kiugrok a bőrömből
ijedtemben. Az oldalamra fordulok, és látom,
hogy Ősz hercegnő kukucskál be a létra tete-
jéről az ágyam végében. Mögötte Bella
bukkan fel, és felmászik az ágyamra. – Mikor
szomorú vagy, gondolj három vidám dologra,
ami elkergeti a szomorúságot – mondja, és
leülteti mellém Ősz hercegnőt. – Ezt Noah
mondta nekem, mikor egyszer nagyon szo-
morú voltam anyukámék miatt.
– Ez csodás ötlet – mondom, és letörlöm a
könnyeket az arcomról.
– Kezdd akkor – mondja Bella, és engem
bámul.
– Mit?
 448/637

– Mi az a három dolog, ami boldoggá tesz?

– Te – mondom rögtön. – Te nagyon bol-
doggá teszel.
Bella felragyog.
– Oké, ez az első. És még?
– Hogy itt vagyok nálatok.
Bólint.
– És a harmadik?
– Noah – motyogom, és azonnal el is
pirulok.
– Tudod, te is boldoggá teszed.
– Igazán? – nézek rá.
– Ó, igen. Múlt héten nagyon morcos volt,
de mióta itt vagytok, megint mindig
mosolyog.
– Ó, az jó. – Nagyon szeretném
megkérdezni, miért volt morcos, de úgy
érzem, nem szabad kíváncsiskodnom.
– Engem is boldoggá teszel – mondja Bella
félénken.
– Jaj, köszönöm!
 449/637

– És Ősz hercegnőt is boldoggá teszed,

nem igaz, Ősz hercegnő?
Bella felkapja a babát.
– Ó, igen – mondja vékony kis hangján a
babát lóbálva. – Nagyon boldoggá tesz, még
ha nem is adott nekem nevet.
Bellára nézek, és elnevetem magam.
Minden rendben lesz. Elrendezem a dolgokat
Elliottal, amint hazaérek, de most ki kell
élveznem minden percet, amit Noah-val,
Bellával és Ősz hercegnővel tölthetek.

December 31.

Az embereken múlik, nem a helyen

Egyszer, mikor a családi kiránduláson egy

Cow Roast – tehénsült, kár, hogy nem
oldalas – nevű helyre keveredtünk, és rájöt-
tünk, hogy az ínycsiklandó neve ellenére
 450/637

szinte semmi sincs ott pár házon, egy (amúgy

bezárt) kocsmán és egy benzinkúton kívül,
apukám remek tanácsot adott. Azt mondta,
mindegy, hogy milyen egy hely, az a fontos,
hogy kivel vagy ott. Ha a többiek is nyitottak
a kalandra, akkor bárhol jól érezheted
magad. Aznap Cow Roast nekünk nagyon
vidám volt: bújócskáztunk a közeli erdőben,
aztán találkoztunk egy idős hölggyel, aki
meghívott a házába teára és pogácsára.

Ugyan New York a legkevésbé unalmas hely

a világon, Brooklyn Sráccal még izgal-
masabb. És ami a legfurább, hogy az elmúlt
egy hétben, mióta itt vagyok, egyetlen
turistalátványosságnál sem jártam. Ehelyett
Brooklyn Srác elvitt mindenféle titkos ked-
venc helyére. Tegnap elkocsikáztunk a
tengerpartra New Jersey-ben, és ugyan
teljesen üres volt a hideg téli idő miatt,
varázslatos volt. Belerajzoltuk a nevünket a
 451/637

homokba, forró csokit ittunk termoszból, és

csodás képeket készítettem egy promenádról
(amit Amerikában sétánynak hívnak). És
túléltem az autókázást – oda és vissza –
egyetlen pánikroham nélkül!

Aztán egy másik este elmentünk egy Framed

nevű galériába, mert Brooklyn Srác azt hal-
lotta, ott van egy nagyon menő fotókiállítás.
A remény volt a kiállítás témája, és az egyes
fotóművészek teljesen másképpen inter-
pretálták. A kedvenc képemen egy kislány a
játékbolt kirakatához nyomta az arcát. De az
volt a legjobb a kiállításban, hogy Brooklyn
Sráccal mentem: mivel ismeri a galéria tula-
ját, sikerült éjjel bejutnunk, mikor amúgy
zárva vannak. (Ez duplán is jó volt, mert így
senki sem látta, mikor megbotlottam egy
kötélben a földön. Kiderült, hogy a kötél is
egy modern művészeti darab A Kígyó
 452/637

néven. Szerintem inkább átnevezhetnék

Balesetveszélyes Darabnak.)

Szóval apukámnak abszolút igaza volt – az

számít, hogy kivel vagy egy adott helyen.
Brooklyn Srác egy olyan intim és személyes
oldalát mutatta meg New Yorknak, amivel
magamtól sosem találkoztam volna.

És ti, srácok?

Hogyan tették más emberek viccessé

és érdekessé a helyet, ahol jártatok?

Szuperboldog új évet kívánok nektek – szu-

pervidám emberekkel!

Girl Online, kikapcs. Ölelés!

 454/637

Egykor úgy beszéltek az emberek az időről,

mintha élő személy lenne. Idő Atyának
hívták. Elliot szerint Idő Atya egy öregember
hosszú fehér szakállal, és mindenhova ho-
mokórát cipel magával. Úgy gondolom, hogy
nagyon kegyetlen humora is van. Gon-
doljunk csak bele! Mikor bármi rossz
történik az emberrel – például megakadsz a
matekdogában, vagy kilyukad a fogad, vagy
megbotlasz a színpadon, és megmutatod
mindenkinek a bugyidat –, az idő olyan las-
san telik, hogy minden másodperc óráknak
tűnik. De mikor valami remek dolog történik
– hogy például életedben először igazán
szerelmes leszel –, az idő olyan gyorsan
repül, hogy egy teljes hét egy szempillantás
alatt elszalad.
Szilveszter reggele van. Holnap el-
megyünk. Holnap elmegyünk, és itt hagyom
az embert, akibe, azt hiszem, beleszerettem.
Karácsony óta a lelkitárs-listám csak nőtt és
 455/637

nőtt. De nem írtam róla többet a blogomon –

isten ments, hogy még jobban felzaklassam
Elliotot. De a fejemben a lista még ezekkel
egészült ki:

1. mindketten szeretjük az olyan

könyveket, amelyeknek gyilkos csavar
van a végén;
2. elvisz olyan helyekre, amit magamtól
nem találnék meg;
3. pontosan tudom, hová vinném el, ha
egyszer eljönne Brightonba;
4. szereti a képeimet, és szerinte ki is
állíthatnám őket;
5. mikor ilyeneket mond, nagyon tehet-
ségesnek, magabiztosnak és erősnek
érzem magam;
6. ő is utálja a szelfiket;
7. mindketten imádjuk a darabos
mogyoróvajat;
 456/637

8. ilyeneket mondok miatta, hogy

„mindketten imádjuk a darabos
mogyoróvajat”!

És holnap itt kell hagynom, át kell repülnöm

egy teljes óceánt, vissza a kamu barátaimhoz
meg a legjobb barátomhoz, aki szinte szóba
sem áll velem. Ahogy az ágyamban fekszem,
teljesen üresnek érzem magam a
szomorúságtól.
Nem bírom tovább, kimászom az ágyból,
és lemegyek. Ahogy átmegyek a folyosón,
meghallom Sadie Lee hangját a konyhából.
– Nem kéne elmondanod neki?
– Nem! – Noah hangja olyan erőteljes,
hogy ledermedek tőle. – Nem akarom ezt
tönkretenni. Annyira jó volt…
– Jó reggelt, Penny! – Megugrok, és a
hátam mögött aput látom meg a lépcső tete-
jén. Ááh, miért?! Hallom, ahogy a székek
 457/637

megnyikordulnak a konyhában, és Noah jel-

enik meg az ajtajában.
– Szia, Penny! Üdv, Rob! Kértek
palacsintát?
– Hát naná! – mondja apu, és lerobog a
lépcsőn.
Sikerül kierőszakolnom magamból egy
mosolyt, de miközben csatlakozom hozzájuk,
nem tudom kiverni a fejemből, amit meghal-
lottam. Miről beszélhettek? Vajon nekem
kellene Noah-nak elmondania valamit? És
ha igen, mit?
Egész nap ez a kérdés foglalkoztat, és ez
nem használ a holnapi utazás miatt amúgy is
növekvő feszültségnek. Miközben nekilátok a
borzalmas munkának, hogy összepakoljam a
csomagom, elkezdem keresgetni az összes
nyomot, ami arra utalna, hogy Noah rejteget
előlem valamit. Egész idő alatt, míg a házuk-
ban laktam, egyetlen barátjával sem
találkoztam. Úgy tűnik, ő sem kommunikált
 458/637

egyikkel sem, de hát amúgy is mobilelvonón

van. Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy
mit csinál ebben a halasztott évében. Em-
lített valami félállást az egyik belvárosi bolt-
ban, de múlt időben beszélt róla. Nagy sóhaj-
jal ráülök a bőröndömre. Tessék, már megint
negatív dolgokat keresek ahelyett, hogy a
pozitívat keresném. Noah elvitt abba a
galériába. Bemutatott az ottani barátainak.
Nem tette volna, ha valami rejtegetnivalója
lenne. Még azt sem tudom, hogy Sadie Lee
rólam beszélt-e. Az a helyzet, hogy már csak
pár órám van New Yorkban. Nem ronthatom
el a hülye félelmeim miatt.
Délután körbeüljük a konyhaasztalt, és
amerikai Monopolyt játszunk – kivéve Bellát,
aki az asztal alatt a babáival játszik.
– Várod már az esti Times Square-t, Pen?
– kérdezi apu, miközben kiosztja mindenk-
inek a pénzt. Mindig apu a bankos mono-
polyzáskor. És mindig ő nyer. Nem vagyok
 459/637

benne biztos, hogy a kettőnek nincs köze

egymáshoz.
– Igen – válaszolom, de igazából
egyáltalán nem várom. A Times Square-re
megyünk szilveszterezni, de ahogy az óra
elüti az éjfelet, vége az évnek, amikor Noah-
val találkoztam, és elkezdődik az év, amikor
el kell válnom tőle. Rámtör a sírhatnék, és a
szokatlan amerikai Monopoly táblát kezdem
tanulmányozni, hogy eltereljem a figyelmem.
De nem igazán köt le, hogy a pályaudvarokat
itt mind vonatállomásnak hívják, miközben a
szívem majd megszakad. Noah megfogja a
kezemet az asztal alatt. Felnézek és
rámosolygok.
– Minden oké? – tátogja.
Bólintok.
– Látom, hogy fogjátok egymás kezét! –
kiált fel éneklő hangon Bella az asztal alól.
Noah-val egymásra nézünk, és elnevetjük
magunkat.
 460/637

– Tudod, arra gondoltam – mondja Noah

Sadie Lee-nek –, hogy mi lenne, ha mind el-
mennétek a Times Square-re, és én itthon
maradnék bébicsősznek Bellával.
– Nem kell bébicsősz! – kiabál Bella. –
Nem vagyok bébi!
– Oké, akkor nagylánycsősz – mondja
Noah. – Neked is ki kell néha mozdulnod,
nagyi.
Sadie Lee rá bámul. Én is bámulom. Miért
ajánlja fel, hogy itthon marad az utolsó közös
éjszakánkon?
– És mi lesz Pennyvel? – kérdezi Sadie
Lee.
Igen, mi lesz velem? – kiabálnám szívem
szerint.
– Nos, talán Penny is beállna velem bébic-
sősznek – néz rám Noah reménykedve.
Azonnal vigyorognom kell. Az utolsó esté-
met ezerszer szívesebben tölteném itthon,
 461/637

Noah-val, minthogy elsodorjon az ember-

tömeg a Times Square-en.
– Nagylánycsősz! – javítja ki kiabálva
Bella.
– Nagylánycsősz – mondja Noah.
– De Penny biztos nem szívesen hagyná ki
a Times Square-t – néz rám Sadie Lee
kérdőn.
– Egyáltalán nem gond. Sőt, szívesebben
maradok.
– Komolyan? – kérdezi apu felvont
szemöldökkel.
A Megértő Szülők Istenéhez fohászkodom
csodáért.
– A tömeg miatt aggódsz? – kérdezi anyu
aggódva.
Alig kapok levegőt: ilyen gyorsan valóra
vált a kívánságom?
– Igen – mondom, és nem is hazudok
nagyot: tényleg gyűlölöm a tömeget.
 462/637

– Talán jobb lenne, ha mindannyian itthon

maradnánk – mondja anyu. – Holnap reggel
korán kell kelnünk, hogy elérjük a gépet.
– Ne! – szinte kiabálok. Egy pillanatig
próbálok lenyugodni. Nem akarom most már
kiadni magam. – Borzalmasan érezném
magam, ha csak miattam itthon maradnátok,
és különben is, tényleg nem gond.
Szívesebben maradnék itthon bébicsősznek.
Bella mérgesen bújik ki az asztal alól.
– Nem vagyok bébi – mondja nekem
csípőre tett kézzel.
Nevetek, és az ölembe húzom.
– Tudom, hogy nem vagy. Bocsánat. –
Bella hozzám bújik, és átölelem.
– Nagyon is hiányozni fogsz, Penny –
mondja.
– Te is nagyon is hiányozni fogsz nekem –
mondom kamu amerikai akcentussal.
Mindenki nevet, és apu is rábólint.
 463/637

– Rendben, ha biztos vagy benne –

mondja.
Mosolyogva nézek rá.
– Biztos vagyok benne.
Azt hiszem, sosem voltam még semmiben
ennyire biztos.

Miután anyu, apu, Sadie Lee és a barátnője,

Betty, elmentek a Times Square-re, Noah
megkérdezi Bellát, mit szeretne csinálni.
Oldalra billenti a fejét, és egy teljes másod-
percig elgondolkozik a válasz előtt:
– Játszhatunk hercegnőset?
Noah felnevet.
– Ó, te! És én ki leszek? Noah hercegnő?
– Nem, te buta! – rázza Bella a fejét. – Te
vagy a híres rocksztár herceg.
– Jó szerep – mondom, és egyetértően
bólintok Noah felé.
 464/637

– Jah – mondja Noah, és láthatóan nincs

lenyűgözve.
– És Penny pedig Ősz hercegnő, és én
vagyok Harmadik Bella hercegnő.
Noah felhúzott szemöldökkel néz rám.
– Mi történt Első és Második Bellával?
– Megölte őket egy malacufó.
Beharapom az ajkamat, hogy ne röhögjek
fel.
– Menj, és hozd akkor a gitárod – mondja
Bella Noah-nak. Hirtelen rájövök, hogy nem
is láttam Noah-t zenélni azóta, amikor
először találkoztunk.
– Penny, te pedig öltözz fel hercegnősen.
– Nem hiszem, hogy van nálam hercegnős
ruha.
– És mi van A Ruhával? – kérdezi Noah. –
Amit az esküvőn viseltél.
– Ó, tényleg!
Felszaladok anyuék szobájába, hogy
megkeressem a ruhát. Most nem veszem fel
 465/637

hozzá a cipőt és a hajpántot. Mezítláb állok,

és hagyom, hogy a fürtjeim a vállamra
omoljanak.
Mikor visszamegyek, Noah egy gyönyörű
fekete, gyöngyfehér nyakú gitáron pötyög.
– Oké, még mindig királynői – mondja,
ahogy meglát.
– Nahát, köszönöm, Rocksztár herceg!
– Nagyon szívesen, Ősz hercegnő.
Bella egy csodaszép mélylila szatén herce-
gnői ruhába öltözött át, és mikor meglát,
összecsapja a tenyerét.
– Ez annyira vicces lesz! – Noah-hoz
fordul. – Játszd el neki a dalt.
– Melyik dalt?
– Hát A Dalt. – Rám néz. – Tudod, amit
róla írtál – suttogja Bella hangosan.
Noah elpirul.
– Ó, nem, az még nincs kész. Mit szólnál a
Jégvarázshoz? Bella nagyjából hétmilliószor
 466/637

látta a Jégvarázst – mondja nekem

vigyorogva.
Bella összecsapja a tenyerét.
– Igen! Énekeld a Legyen hót! Lécci!
Noah játszik pár akkordot a gitárján, majd
énekelni kezd, Bella pedig körbetáncolja a
szobát a plüssmackójával.
– Imádom ezt a dalt – mondja nekem
kifulladva.
És ahogy Noah énekli, én is imádom.
A hangja annyira gyönyörű, annyira puha és
mély! Az a hang, amire tényleg odafigyelsz.
Rápillantok, és látom, hogy engem néz,
miközben énekel. Nekem énekel? Tényleg
nekem szánja a sorokat? Mikor a dal tető-
pontjára ér, ahhoz a sorhoz, hogy túl kell jut-
nunk a félelmeinken, egyenesen rám néz, és
végigfut a hideg a gerincemen.
– Táncolj velem! – mondja Bella, és felhúz
a kanapéról.
 467/637

Megfogom a kezét, és pörögni kezdünk,

körbe-körbe, egyre gyorsabban. Mintha
Noah hangja vinne minket, és egyre er-
ősebbnek, legyőzhetetlenebbnek, bátrabbnak
és szabadabbnak érzem magam. Teljes
mértékben szerelmes leszek tőle.
Kétórányi táncolás, éneklés és részletesen
kidolgozott történetek mesélése után
gyönyörű hercegnőkről, rocksztár herce-
gekről és malacufó inváziókról, Bella elájul a
fáradtságtól.
– Azt hiszem, ideje lefeküdni – mondja
Noah, és leteszi a gitárját.
– Nee! – kiált fel Bella, de már csak fél
gőzzel ellenkezik, miközben az ölembe hajtja
a fejét.
– Mit szólnál, ha Penny mesélne neked
elalvás előtt, míg én idelent takarítok kicsit?
Bella azonnal felugrik.
– Jó!
Noah rám mosolyog.
 469/637

– Ne kapkodj – mondja. – Elrendezek itt

pár dolgot.
Bólintok, és felkapom Bellát.
– Jöjjön csak, Harmadik Bella hercegnő!
Lefektetem Bellát, és leteszem mellé a
párnára Ősz hercegnőt.
– Olyan szomorú leszek, ha elmész! –
mondja Bella fáradt kis hangján.
– Én is nagyon szomorú leszek – mondom,
és lesimítom a haját. – Arra gondoltam…
talán Ősz hercegnő veled maradhatna.
Bella szemei elkerekednek.
– Most komolyan?
– Igen – mosolygok. – Sokkal boldogabb
lenne itt.
Bella bólint.
– Igazad lehet. És így mikor szomorú
leszek miattad, játszhatok helyetted Ősz
hercegnővel.
– Pontosan. – Beteszem a babát Bella
mellé, és mesélek neki Vilmos hercegről és
 470/637

Katalin hercegnéről, és a napról, amikor meg

kellett menteniük a királynőt a malacufóktól.
És egyszer csak elalszik. Homlokon csóko-
lom, és épp kifelé tartok a szobából, mikor
megérkezik Noah.
– Szép munka – suttogja nekem, mikor
látja, hogy Bella elaludt. – Csak megpusz-
ilom, aztán találkozunk az alagsorban.
Bólintok, és az izgalom és félelem fura
érzése szalad át rajtam, egészen a lábujjam
hegyéig. Végre kettesben leszünk Noah-val.
Lemegyek az alagsori szobába, és ragyogó
égősort pillantok meg a végében. Először azt
hiszem, hogy a karácsonyfáról jön, de más az
alakja. Ahogy elmegyek a kanapé mellett,
látom, hogy a biliárdasztalról jön a fény. De
az már nem is biliárdasztalnak tűnik, mert
plédekkel van betakarva, azon világítanak a
kis égők.
Hallom, hogy Noah lejön, és mögém lép.
 471/637

– Építettem neked egy bunkert – mondja.

– Azt mondtad, hogy az volt a kedvenc
helyed kiskorodban, mert ott biztonságban
érezted magad, és… – Zavartan abbahagyja.
A szemem akaratlanul is könnyel telik
meg.
– Hülye ötlet volt? – néz rám Noah. – A
fenébe, hiszen sírsz. Hülye ötlet volt. Sa-
jnálom, én csak…
– Nem – szakítom félbe. – Ez az egyik leg-
szebb dolog, amit valaha is tettek értem.
– Komolyan? – kérdezi mosolyogva.
– Igen – nézek fel rá. – Köszönöm, hogy
figyeltél rám. Hogy emlékeztél arra, amit
mondtam.
Összevonja a szemöldökét.
– Hogy ne emlékeztem volna? –
Megragadja a kezemet. – Ezt nézd meg, mi
van bent!
Kuncogva követem a bunkerhez. Az egyik
plédre rátűzött egy cetlit.
 472/637

Félrehúzza az egyik plédet, és mutatja, hogy

menjek be. Térdre ereszkedve bemászom alá.
A padlót különböző színű párnák terítik be,
és a sarkokban lassan halványuló fénnyel
égnek az égősorok. Az egyik sarokban egy
tálcán Sadie Lee házi gyümölcspitéje áll, a
másikban egy kancsó limonádé és két pohár.
– Ez elképesztő – mondom, mikor Noah is
bemászik mellém.
– Biztos? – Olyan intenzíven néz, mintha
bele akarna látni a fejembe, hogy tényleg
igazat mondok-e.
– Igen! Sokkal jobb, mint az a bunker,
amit én építettem. Abban például nem voltak
égők.
Noah mosolyog.
– És… – hagyom abba szégyellősen.
 473/637

– És?
Engem néz. Olyan közel vagyunk
egymáshoz, hogy érzem a leheletét az
arcomon.
– És egy helyes herceg – nézek le a
párnákra.
– Penny?
Felnézek rá. Teljesen komolyan néz.
– Igen?
– Nagyon kedvellek.
– Én is nagyon kedvellek.
– Nem, mármint, tényleg kedvellek. An-
nyira, hogy ez már talán…
Nézem őt, és csak remélni tudom, hogy
kimondja.
– …szerelem – suttogja.
Megfogom a kezét, és a tetoválását nézem.
– Én is annyira kedvellek, hogy ez már
talán szerelem.
Felnevet.
 474/637

– Még filmekben sem mondanak ilyen

gyönyörű vallomásokat.
Én is nevetek.
– Nem. De amúgy is túl vannak értékelve a
vallomások.
És aztán átölel az erős karjával, és
közelebb húz magához.
– Annyira sajnálom, hogy el kell menned!
– suttogja a fülembe.
– Én is. – Nekidőlök, és a vállára hajtom a
fejem.
– De ezzel nincs vége, tudod?
Elhúzódom tőle, hogy a szemébe tudjak
nézni. A haja kócos hullámokban keretezi az
arcát. Vissza kell fognom magam, hogy ne
nyúljak érte és érintsem meg.
– Kitalálom, hogyan látogassalak meg
Angliában, és te is bármikor jöhetsz, amikor
csak akarsz, addig meg beszélünk online.
Még az internetelvonómat is hajlandó vagyok
felrúgni miattad – mondja vigyorogva.
 475/637

– Lekötelezel – mondom.
– Bizony ám! – mondja.
És aztán megcsókol. Kis apró csókokkal
halad végig a nyakamon, mintha pillangók
lennének. Aztán megcsókolja az arcomat, a
szemhéjamat, az orromat, míg végül az
ajkaink találkoznak. És a csókunk annyira
szenvedélyes, és olyan sok mindent jelent,
hogy nem akarom, hogy valaha is véget ér-
jen. De aztán valami csipogni kezd.
Elhúzódom Noah-tól és riadtan nézek rá.
– Mi ez?
– Bocs, csak az órám. Beállítottam éjfélre,
hogy nehogy lemaradjunk az újévről. – Vis-
szahúz magához. – Boldog új évet, Penny!
– Boldog új évet, Noah – mondom, és
bízom benne, hogy tényleg az lesz.
Noah gyengéden lefektet a párnákra, és
miközben magához húz, magamban Idő
Atyához könyörgök, hogy állítsa meg a világ
 476/637

összes óráját, és a csókjaink örökké

tartsanak.
Most már biztos. Gyűlölöm Idő Atyát. Job-
ban gyűlölöm, mint az iskolai zaklatóimat, a
vizsgákat, és még a savanyú hagymánál is
jobban. Végül nagyjából egy óránk volt
kettesben Noah-val, mielőtt a többiek haza-
értek. Egy óra, ami egy nanoszekundumnyi
idő alatt telt el. De felfedeztem valamit, ami
megnyugtat. Akárhányszor lehunyom a sze-
mem, és felidézem, ami történt, a bőröm biz-
seregni kezd, ahol Noah hozzám ért, és így
olyan, mintha megint vele lennék. Nem
tudtam megállítani az időt, de legalább vis-
sza tudom játszani a bunkerben történteket.
Most is ezt csinálom, miközben anyuékra
várok, hogy lehozzák a csomagjaikat az
 478/637

emeletről. Csukott szemmel ülök a

bőröndömön, és felidézem, ahogy Noah a
hajamat simogatta, és végigsimította az uj-
jaival a hátamat.
– Egy pennyt adnék a gondolataidért.
Kinyitom a szemem, és Noah néz rám a
folyosó végéről.
– A bunkerre gondoltam – mondom, és
azonnal elpirulok.
– Én is. Nem tudom kiverni a fejemből. –
Hozzám lép, és megfogja a kezem. – Miért
nem mész le oda és bújsz el? Megmondom a
szüleidnek, hogy elraboltak a malacufók, és
menjenek haza nélküled.
Szomorúan rámosolygok.
– Bárcsak megtehetném!
Átölel, és a vállára hajtom a fejemet. Töké-
letesen odaillik. Tökéletesen összeillünk. Ez
annyira igazságtalan!
– Minden rendben lesz – suttogja a
fülembe. – Minden rendben lesz.
 479/637

De tényleg? Hogyan lehetne minden rend-

ben, mikor ilyen távol élünk egymástól?
Egész úton a repülőtér felé úgy növekszik
bennem a bánat, mint egy daganat. Anyuék
Sadie Lee autójában utaznak Bellával, én
pedig Noah dzsipjében. Még csak audiokom-
mentálnia sem kell, mert annyira elzsibbaszt
a bánat, hogy pánikolni sem tudok.
Leállunk a terminál parkolójában, és Noah
hozzám fordul.
– Figyelj, Penny, nem baj, ha nem megyek
be veletek? Nem igazán szeretek nyilvánosan
búcsúzkodni. Inkább elmondanám, amit
akarok, itt, most, amíg csak ketten vagyunk.
Egy kicsit csalódott leszek.
Benyúl a dzsekije zsebébe, és kihúz egy
CD-t.
– Van itt neked valami. Én csináltam,
neked.
Elveszem a CD-t, és reménykedve nézek
rá.
 480/637

– Ez a… a dal, amiről Bella beszélt?

Elönti a pír az arcát.
– Talán. – Felnevet. – Na jó, tényleg az.
A számítógéppel vettem fel, szóval nem töké-
letes a minősége, de szeretném, ha a tiéd
lenne. Szeretném hallani, mit gondolsz róla.
Az autó lejátszójára nézek.
– Meghallgathatom most?
Noah felnevet, és a fejét rázza.
– Isten ments! – A kezembe nyomja a CD-
t. – Majd ha hazaértél. Így olyan lesz, mintha
otthon várna téged az üzenetem.
A bánat a szívemben kezd eltűnni. Megfo-
gom Noah kezét.
– Köszönöm. Ó, de én nem tudok mit adni
neked.
– Már így is rengeteget adtál – megszorítja
a kezem. – Nem is tudod, hogy mennyit.
Igazából pont mielőtt találkoztunk, a dolgok
kezdtek kicsit…
 481/637

Megzavarja őt Sadie Lee, ahogy leparkol a

mellettünk lévő üres helyre.
– Mindegy is – sóhajt fel Noah. A kezébe
fogja az arcom. – Penny, annyira kedvellek,
hogy ez már talán szerelem.
– Én is annyira kedvellek, hogy ez már
talán szerelem. – A szívem megtelik re-
ménnyel. A szerelem mindent legyőz, nem
igaz? Erről szólnak a dalok, nem? És ha
tényleg mindent legyőz, akkor csak elbír az
Atlanti-óceánnal is.
Hallom, hogy nyílik Sadie Lee autójának
ajtaja. Kezdünk kifutni az időből. Noah
magához húz, és megcsókol.
– Mondtam, hogy szerelmesek – mondja
Bella hangosan az autó mellől.

Egész repülőúton úgy kapaszkodom az utolsó

beszélgetésünkbe Noah-val, mint egy lelki
mentőövbe. Mindig, mikor ideges vagy
 482/637

dühös lennék, emlékeztetem magam min-

darra, ami azóta történt, hogy eljöttem
Angliából. Mintha teljesen új emberként
térnék haza. De most nem kell eljátszanom,
hogy valaki más vagyok, nincs szükségem a
szuperhős alteregóra, most elég, ha ön-
magam vagyok. Minden alkalommal, mikor a
gép turbulenciába kerül, fejben végigfutok a
listán, hogy mi mindent értem el, mióta
eljöttem: megtanultam úgy-ahogy kontroll
alatt tartani a pánikrohamaimat; én voltam a
másodfotós egy amerikai esküvőn; elmentem
egy bakelitboltba Brooklynban; túlvagyok
életem első amerikai karácsonyán; és
szerelmes lettem. Szerelmes lettem! És
miközben látom az előttem lévő képernyőn,
hogy a kis repülőgépikon lassan egyre tá-
volabb és távolabb kerül Amerikától, egyre
távolabb és távolabb Noah-tól, még így is
minden rendben van. Valahogy biztos vagyok
benne, hogy ezt is meg fogjuk oldani.
 483/637

Mire leszállunk Angliában, a

megkönnyebbültség, hogy épségben
megérkeztünk, kombinálódik a magab-
iztosságommal, és ugyan ki vagyok merülve,
sosem éreztem még magam ennyire tettre
késznek. Rendbe hozom a dolgokat Elliottal.
Dolgozom a Meglátni és Megszeretniben, és
összegyűjtök elég pénzt, hogy kifizessek egy
repjegyet New Yorkba. Nem érdekel a hülye
videó és nem érdekel Megan és Ollie. Leved-
lettem magamról a régi életem, mint kígyó a
bőrét. Elképzelem, ahogy valahol az Atlanti-
óceán közepén sodródik.
Éjfél is elmúlik, mire végre hazaérünk.
Minden olyan másnak tűnik. Ismeretlennek.
A karácsonyi dekorációk szomorúak és el-
hagyatottak, a ház jéghideg.
Miközben anyuék teát készítenek, egyből
felmegyek a szobámba. Meg kell hallgatnom
Noah CD-jét. Lehuppanok az ágyamra, és
rögtön meghallom a kopogást. Elliot!
 484/637

Visszafojtott lélegzettel dekódolom a kódot.

Egy koppanás, aztán négy, aztán három:
Szeretlek. Az egész testemet átjárja a
megkönnyebbülés. Karácsony óta nem is
üzentünk egymásnak. Ez a valaha eltöltött
leghosszabb időnk egyetlen szó nélkül.
Mielőtt válaszolhatnék, újra kopog. Átmehet-
ek? Azonnal válaszolok: Igen, gyere azonnal.
Majd később meghallgatom a CD-t.
Először Elliottal kell rendbe tennem a dol-
gokat. Miközben a padlót bámulva ledőlök az
ágyamra, hallom, ahogy csapódik Ellioték
bejárati ajtaja. Aztán apu beengedi őt, a be-
szélgetésük hangfoszlányai feljutnak hozzám.
Elliot trappol a lépcsőn. Az életem kezd vis-
szaállni a normális kerékvágásba. Számolom
a másodperceket, míg ki nem nyílik a
szobám ajtaja. Egy, kettő, három, négy…
– Penny! – robban be Elliot fújtatva. – An-
nyira sajnálom! Annyira hiányoztál! Most
akkor… jók vagyunk?
 485/637

Felülök és mosolygok.
– Persze, hogy jók vagyunk.
– Ó, hál’ istennek! – Elliot leül az ágyam
végébe. – Annyira sajnálom, hogy úgy mor-
coskodtam! De el sem tudod képzelni, mily-
en nyomás alatt voltam. Pokoli volt! Ki nem
találod, mit kaptam a szüleimtől
karácsonyra!
Megrántom a vállam.
– Rögbibérletet! Rögbi! Tudják, hogy
gyűlölöm a rögbit! Tiszta szívemből. – Elliot
elkeseredetten a levegőbe dobja a karját. –
Miért adnál a fiadnak olyan ajándékot,
amiről tudod, hogy tiszta szívéből gyűlöli?
Miért? És komolyan azt hitték, hogy szuper
ötlet lesz sajtfondüt enni szentestén. Már-
mint helló! A hetvenes évek hívott, kéri vis-
sza a cuccait!
Hitetlenkedve rázom a fejem.
– Jaj, Elliot!
 486/637

– Tudom. Menthetetlenek. És reménytele-

nek. – Elliot rám néz és felsóhajt. – Szóval
mondd!
– Mit?
– Mesélj a szőke hercegről!
– Komolyan? – Elliot arcát kutatom, hogy
észrevegyem, ha nem gondolja komolyan.
Elliot mosolyog.
– Igen, komolyan.
Szóval előadom a Noah-val töltött hetem
finomított verzióját, kihagyva mindent, ami
túl nyálas, és úgy gondolom, hogy féltékeny
lenne miatta. Mikor befejezem, idegesen
nézek rá.
Elliot arckifejezése kiolvashatatlan.
– És mit érzel most? Hogy soha többé nem
láthatod.
– Minden rendben lesz. Majd kitalálunk
valamit.
Elliot összevonja a szemöldökét.
 487/637

– De hogyan? Ő New Yorkban van, te meg

Brightonban.
– Igen, tudom – próbálom nagy nehezen
megtartani az optimizmusom. – De meglá-
togathatjuk egymást.
Elliot bólint, de van valami nagyon
kétkedő a tekintetében, ami átüt az optim-
izmusom páncélján.
Mindketten elhallgatunk, és kezdem nagy-
on megbánni, hogy bármit is elmondtam
neki.
– És van róla képed? – töri meg Elliot a
csendet.
Bólintok, előveszem a fényképezőmet a
táskámból, és odatekerek, ahol a fotók
vannak Noah-ról a parkban.
– Ez karácsony első napján készült, mikor
körbevitt a kedvenc helyein a környéken.
Miközben Elliot a képet tanulmányozza, én
az ő arcát figyelem, hogy mit szól hozzá.
 488/637

Annyira szeretném, ha kedvelné Noah-t, és

támogatna! Röviden bólint.
– Nagyon jó – mondja, de érzek a leve-
gőben egy kis feszültséget. – Valahogy olyan
ismerős. Talán csak a Johnny Depp-arcélek
miatt. – Visszaadja nekem a fényképezőt. –
Na és figyelj, mit szólnál egy kis város-
nézéshez holnap? Venni akarok egy horgolt
pulóvert, hogy passzoljon az új
cowboykalapomhoz.
És ennyi: vége a beszélgetésnek Noah-ról.
Miközben Elliot arról beszél, hogyan akar a
stílusába még több Amerikát belevinni,
csalódott vagyok. Egy legjobb barát miért
nem örül, ha az ember találkozik valakivel?
Miért nem akar mindent hallani róla? Nem
értem, mi baja van Elliotnak. Főleg most,
hogy végre itthon vagyok, mérföldekre Noah-
tól.
Mérföldekre vagyok Noah-tól.
 489/637

Épp, mikor maga alá temetne a szo-

morúság, pittyen a telefonom. Miközben El-
liot folytatja a mondandóját, előveszem a
mobilt, és megnyitom az üzenetet.

Remélem, épség-
ben hazaértél. De
bárcsak inkább itt
lennél! Hiányzol,
Sorsfordító
Esemény

A megkönnyebbültségtől elmosolyodom.
– Menjek el? – kérdezi Elliot, és tüntetően a
mobilomra néz.
– Mi? – kérdezem zavartan, és fejben a
válaszomat fogalmazom Noah-nak.
– Szeretnéd, hogy elmenjek?
– Ó! Nos, elég fáradt vagyok… az utazástól.
Elliot feláll.
 490/637

– Oké. Akkor holnap találkozunk.

– Persze.
Ahogy Elliot elmegy, válaszolok Noah-nak.

Igen, már itthon, de nagyon

hiányzol, bárcsak ott lennék. Mind-
járt meghallgatom a CD-det. Puszik

Meggyújtom a narancsos-fahéjas gyertyát,

amit Sadie Lee-től kaptam karácsonyra, és
felteszem az égősorok mellé. A telefonom
megint megszólal.

Uhh. Remélem,
tetszik

Kinyitom a tokot, és kiveszem a CD-t. Hir-

telen ideges leszek. Mostanáig szívhez szóló
balladára számítottam, de mi van, ha valami
 491/637

buta vicc van rajta? Mi van, ha arról szól,

hogy mennyire szeretem a darabos mogy-
oróvajat? Szedd össze magad, mondom
magamnak, miközben beteszem a lemezt és
elindítom. És nem kellett volna aggódnom.
A gitár első gyengéd hangjaitól kezdve tu-
dom, hogy gyönyörű dal lesz. Visszadőlök az
ágyamra, és észreveszek egy összehajtogatott
cetlit a CD-tokban. Miközben kinyitom,
Noah énekelni kezd. A lap tetején a dal címe
áll: Őszi lány, alatta pedig a dal szövege.
Követem a sorokat, miközben Noah énekel.

ŐSZI LÁNY

Őszi lány
Megváltoztattad a világom
arannyá tetted a telet

Mikor elvesztem
 492/637

Te megtaláltál
És szerető mosolyod
Felforgatta az életem

Őszi lány
Megváltoztattad a világom
A hold miattad rubinként
ragyogott

És most távol vagy

Távol tőlem
Lehunyom a szemem
És még mindig látlak
A naplemente hajad
A ragyogó bőröd
A karjaidat, melyekben
Ölelhetnél engem

Őszi lány
Megváltoztattad a világom
Megváltoztattad a világom
 493/637

Megváltoztattad a világom

Mire véget ér a dal, az egész testem ragyog,

mint a fahéjas gyertyám. Noah nekem írta.
Nekem írta ezeket a gyönyörű szavakat.
Rólam. Felkapom a telefonom és írok neki.
Végül nem fogom vissza magam a csókokkal,
mert tudom, hogy nem zavarja.

Imádom! Köszönöm :) Ezerszer

csókollak

Azonnal válaszol.

Komolyan?

Igen! Gyönyörű! Puszik

 494/637

Pont, mint te

Épp válaszolnék, mikor újból ír.

A leggyönyörűbb
sorsfordító es-
emény vagy a
sorsfordító es-
emények
történetében

Dettó! Csókok

Aznap éjjel, mielőtt elalszom, vég nélkül

Noah dalát hallgatom, és azt képzelem, hogy
a bunkerben vagyunk, körbeölel az égők
meleg ragyogása, és Noah szorosan magához
 495/637

húz. És évezredek óta most először ninc-

senek rémálmaim.

Január 2.

Boldog új évet!

Sziasztok!

Remélem, jól telt a karácsony!

Szóval visszatértem. És mivel elkezdődött

egy új év, úgy gondoltam, jó móka lenne az
újévi fogadalmakról írni.

A gépen hazafelé olvastam egy cikket az

egyik magazinban, és azt írták, hogy maxim-
um három újévi fogadalmat érdemes ten-
nünk, mert így nagyobb az esélye, hogy
mindet betartjuk.
 496/637

És milyen igaz!

Régebben mindig többoldalnyi fogadalmat

írtam, és aztán februárra, mikor csak egyet
sikerült teljesítenem (és soha nem azt, hogy
kevesebb csokit fogok enni), olyan bűntud-
atom lett, hogy már nem is próbálkoztam
tovább.

Szóval most tényleg csak hármat fogadok

meg, és szerintem menő lenne, ha ti is
beírnátok hármat a kommentekbe, és aztán
együtt megbeszélhetnénk, ki hogyan áll a
sajátjával – mint ahogy azt a félelmeinknél
tettük korábban.

Én kezdem. A három fogadalmam.

Első: Boldognak lenni

 497/637

Második: Szembenézni a
félelmeimmel

Harmadik: Hinni magamban

Oké, miközben ezt írtam, rájöttem valamire.

Ha nem lett volna Brooklyn Srác, egyáltalán

nem posztolnék erről a három fogadalomról.

És igazából már segített is, hogy elkezdjem

teljesíteni mindhármat.

Annnnyira hiányzik most, de az előző

posztomhoz írt kommentjeitek sokat
segítettek.

Nagyon köszönöm, hogy azt írtátok, minden

rendben lesz közöttünk. Ha valahogy bec-
sempészhetnék még egy negyedik
 498/637

fogadalmat, akkor az lenne, hogy én is

higgyek ebben.

És köszönöm nektek, hogy írtatok azokról a

jó fej emberekről, akik a legfurább helyeket
is érdekessé teszik számotokra. Imádtam
olvasni a történeteket.

És mindenkinek, aki azt kérte, mutassak egy

fotót Brooklyn Srácról: sajnálom, de
bizonyos dolgokat meg kell tartanom
magamnak. Remélem, megértitek.

Boldog új évet mindenkinek! Alig várom,

hogy olvassam a fogadalmakat!

Girl Online, kikapcs. Ölelés!

Ahogy befejeztem a blogolást, átülök a
pipereasztalhoz, hogy elkészüljek a
találkozóra Elliottal. Mindjárt dél van, és
anyuék elmentek egy megabevásárlásra, miv-
el alig van étel a lakásban. Tom odalent last
minute házikat csinál az egyik egyetemi
órájára. Körülöttem minden visszatért a New
York előtti állapotába – kivéve engem.
Miközben a háttérben Noah dala szól,
megnézem a tükörképem. A felszínen ugy-
anaz az ember vagyok: ugyanazok a szeplők
az orromon és ugyanaz a vörös haj – de
teljesen másnak látom magam. Egy kicsit
olyan érzés, mint mikor egy film hatalmas
csavarral ér véget, és rájössz, hogy a jó fiú
 500/637

végig rosszfiú volt. De most az a csavar, hogy

rájöttem, végül is nem is vagyok csúnya és
égő. Rájöttem, hogy amit eddig cikinek tar-
tottam, attól igazából úgy nézek ki, mint az
ősz – és a naplemente. Nem kell többé vastag
alapozóréteggel eltakarnom a szeplőimet.
Nem kell hátrafognom a hajam, hogy elfed-
jem, mennyire rikít. Nyugodtan hagyhatom
kiengedve és megmutathatom a világnak.
Noah szemén keresztül nézve magamat
megláttam a valóságot. Felnézek Noah
fotójára, amit a tükör sarkába tűztem. Amint
reggel felébredtem, ki is nyomtattam a fotót,
hogy akkor lássam őt, amikor csak akarom.
„Köszönöm” – suttogom a mosolygó
képének.
Épp a hajamat fésülöm, mikor megszólal a
telefonom. Először azt hiszem, Noah írt, de
mikor megnyitom az üzeneteket, nemcsak
hogy csalódok, hanem egyenesen letaglóz.
Megan írt.
 501/637

Szia, Penny! It-

thon vagy? Szu-
per lenne talizni.
Puszik!

A kijelzőt bámulom. Aztán rájövök, hogy

most vagy soha. Ha tényleg megváltoztam,
azt a tetteimmel is bizonyítanom kell, kezdve
most rögtön, Megannel. Gyorsan válaszolok
neki.

Kösz nem

Mikor újra jelez a telefonom, a szívem olyan

hevesen ver, hogy félek, mindjárt kiugrik a
torkomon.

Mi??!!!
 502/637

Veszek egy mély levegőt, és írni kezdek.

Nem akarok találkozni veled, mert

nincs mit mondanom

A pipereasztal lapján kopogok az ujjaimmal,

míg a válaszára várok. Magam elé képzelem,
ahogy hátradobja a haját a válla fölött, és
duzzog. Olyan butának tűnik most, olyan
gyerekesnek! Mintha az, hogy átutaztam a fél
világot, segítene tisztán látni: madártávlatból
látom az életem és mindent, aminek meg kell
változnia. A telefonom újra jelez.

Nem hiszem el,

hogy ilyen vagy!
Azok után, amit
érted tettem!
 503/637

Micsoda?! A telefont bámulom. Amit értem

tett? Most kicsit sem vagyok ideges, ahogy
válaszolok. Most már a harag lángol bennem.

Mit tettél értem? Feltetted azt

a videót a Facebookra, meg folyam-
atosan oltogatsz. Köszönöm,
megvagyok egy ilyen barátság
nélkül. Ne írj többé

Elküldöm, és ugyan őrülten remeg a kezem,

nagyon büszke vagyok magamra. És ekkor
rájövök, hogy sikerült mindhárom újévi
fogadalmamat teljesítenem. Szembeszálltam
a Megantől való félelmemmel, hittem
magamban, és elképesztően boldoggá tettem
magam. Frissítem az oldalt a blogomon, és
látom, hogy máris jött két komment.

Szia, Girl Online!

 504/637

Boldog új évet!
Az én három fogadalmam:
1. Büszke lenni arra, ahogy kinézek
2. Többet olvasni
3. Kevesebb édességet enni
Puszi: Amber

Gyorsan válaszolok neki.

Köszi, Amber! Sok sikert – főleg az

édességhez! Puszi!

Legörgetek a másik kommenthez, és megder-

medek attól, amit látok.

Nekem csak egy fogadalmam van: hogy

biztosan ne helyezzem az online világot a
valódi elé.
 505/637

De nem a kommenttől leszek rosszul, hanem

a felhasználónévtől: Vad Waldorf. Elliot írt a
blogomra. Soha nem írt korábban a blo-
gomra. Ez egyfajta íratlan szabály volt
köztünk az elejétől fogva, hogy megőrizzem a
névtelenséget. És egész biztosan rólam be-
szél. A képernyőt bámulom, és próbálok
rájönni, miért írhatta ezt. Biztosan mert
megint Noah-ról írtam. De mit vár tőlem,
mikor ő meg ilyen furán viselkedik?
Legalább az olvasóim támogatnak. Legalább
ők meghallgatnak.
Hallom odalent a kapucsengőt. Elliot
elvileg csak egy után jön. De talán már meg
is bánta, amit a blogba írt. Talán átjön boc-
sánatot kérni.
Tom hangját hallom, és egy másik fiúét,
aztán a lépéseket a lépcsőn, majd a kopogást
az ajtómon. Leteszem a laptopom az asztalra,
veszek egy mély levegőt, és lélekben próbálok
felkészülni, miközben kikiabálok, hogy jöjjön
 506/637

be. De nincs elég mély lélegzet, ami

felkészíthetne arra, ami következik. Az ajtó
kinyílik, és Ollie lép be rajta.
– Ollie!
– Szia, Penny! – Kényelmetlenül toporog,
egyik lábáról a másikra áll, és beletúr kócos
szőke hajába. – Remélem, nem gond, hogy
csak így átjöttem. A bátyád… azt mondta,
jöjjek fel.
– Ó! – Egy pillanatig csak bámulok rá, és
fogalmam sincs, mit mondjak neki. Mit keres
itt nálunk? Olyan furán és idegesnek néz ki,
mintha ő sem tudná, mit akar itt. – Gyere, ülj
le! – mondom végül, és a fotelemre mutatok.
Bejön és megáll a fotel mellett. Tényleg za-
varban van. Egy lapos doboz van nála, karác-
sonyi csomagolópapírba csomagolva. Látja,
hogy azt nézem, és felém tartja. – Én… ööö…
hoztam neked ajándékot.
 507/637

– Igen? – Alig tudom visszatartani a meg-

döbbenésemet. Elveszem tőle az ajándékot,
és leteszem az ágyra. – Ülj le… ha akarsz.
Ollie leül.
– Olyan máshogy nézel ki – mondja. –
Nagyon jól. Mármint persze eddig sem néztél
ki rosszul.
Oké, mi történik itt? Hirtelen rám tör egy
borzalmas érzés. Csak nem Megan küldte
ide? Bosszút áll valahogy az üzenetemért? De
az nem lehet. Ollie túl gyorsan ideért. És
túlságosan félszeg.
– Köszönöm – motyogom.
– Szóval jól érezted magad? – kérdezi.
– Igen, nagyszerű volt. – New York és
Noah emlékétől újra megnyugszom. Ez a he-
lyzet nagyon fura, de semmi gond.
Megoldom.
– Az jó – nézi a földet. – Figyelj, én… ig-
azából azért… azért akartalak látni még a suli
előtt, hogy bocsánatot kérjek.
 508/637

– Miért? – bámulok rá.

– Ami az előadás után történt. Nem
mintha én posztoltam volna a videót, vagy
valami – teszi hozzá gyorsan.
Bólintok, és eszembe jut a komment,
amiben azt írta, hogy cuki vagyok.
– De nagyon sajnálom, hogy ez történt. És
hogy emiatt kimaradtál a suliból.
Az arcát fürkészem, hogy leolvassam róla,
hazudik-e, de teljesen őszintének tűnik,
mintha még aggódna is.
– Igazából… tetszel nekem, Penny
Na, most tátva marad a szám a
döbbenettől.
– Vécére kell mennem.
Nem tudom, miért mondom ezt – vagyis
hát de, azért, mert egy pillanatra ki kell sza-
kadnom ebből a helyzetből, hogy rájöjjek, mi
a fene folyik itt – de akkor is.
– Ó! Oké – bólint Ollie, és hátralép.
 509/637

– Mindjárt jövök. – Mielőtt bármit mond-

hatna, kirobogok a szobából.
Mikor végre bezárom magam a
fürdőszobába, őrülten járkálni kezdek fel-alá
– ami elég nehéz, mivel a szoba alig két
méter hosszú.
Ollie-nak tetszem. Járkál, járkál. Hogy
érti azt, hogy tetszem neki? Mármint úgy tet-
szem neki? Jaj, ne! Konkrétan felnyögök,
mikor eszembe jut egy hasonló beszélgetés
Noah-val. Minden megváltozott, mióta el-
mentem New Yorkba. Évekig arról álm-
odoztam, hogy Ollie valami ilyesmit mond
nekem. Olyan sok éjszakát töltöttem azzal,
hogy az ágyamban fekve Ollie vallomását
képzeltem magam elé! De soha, soha nem
képzeltem volna, hogy egyszer tényleg
megtörténik. És soha, de soha nem gon-
doltam volna, hogy ha valami csoda folytán
egyszer mégiscsak megtörténik… nem érzek
semmit. Minden egyes elképzelt jelenet egy
 510/637

szenvedélyes csókkal zárult. De a Noah-val

való találkozás ráébresztett, hogy Ollie-ba
csak úgy bele voltam esve. Semmi köze nem
volt az érzésnek a valósághoz. Minden csak
az álmaimban létezett.
De ez már nem álom. Ez most nagyon is
igazi helyzet, és most azonnal meg kell
oldanom. Egy kis hideg vizet öntök az ar-
comra, és belenézek a tükörbe. Meg tudod
csinálni, mondom magamnak.
Mikor visszaérek a szobámba, Ollie ag-
gódva ül az ágyamon.
– Kérlek, ne mondd, hogy te is bele vagy
zúgva – mondja, és fejével Noah fotójára bök
a tükrön.
– Hogy?
– Noah Flynnbe. Megan állandóan róla
nyavalyog, meg arról az idióta Bridge dalról.
Mondtam neki, hogy a srác úgyis Leah
Brownba szerelmes, de meg se hallja.
 511/637

Mint ahogy az autóbaleset előtt, most is

minden mintha lassított felvétel lenne. Meg-
fogom a fotel karfáját, hogy ne zuhanjak el.
– Mit mondtál?
Ollie megint a kép felé bólint.
– Az énekes, Noah Flynn. Te is bele vagy
esve?
Ollie-ra függesztem a tekintetem, és
próbálok állva maradni. A világ nem fordul-
hatott ki magából. Biztosan van erre valami
magyarázat.
– Én… ismerem őt.
– Ja, persze – mosolyog Ollie.
– Tényleg. Találkoztunk New Yorkban.
Leülök a pipereasztalomhoz, és az agyam
túlpörög. Hogy értette Ollie, hogy bele
vagyok-e esve? És mi az, hogy Noah őrülten
szerelmes Leah Brownba? Leah Brown egy
megahíres popsztár.
Ollie előrehajol, egészen le van nyűgözve.
– Komolyan?
Bólintok.
 513/637

– Hű, Megan totál féltékeny lesz, ha ezt

meghallja! És milyen volt? – Ollie úgy néz
rám a kikerekedett szemével, mintha az el-
nökkel találkoztam volna.
– Ő nagyon… kedves volt. De nem tudom,
miről beszélsz, hogy ő és Leah Brown…?
– Ja, hát járnak. És úgy tűnik, Noah írta az
egyik dalt Leah következő albumára.
Ollie olyan természetesen mondja ezt,
hogy majdnem felnevetek. Annyira hihete-
tlen! Vagy mégsem? Borzalmas érzés kerít
hatalmába, mikor eszembe jut az a ki-
hallgatott beszélgetés Noah és Sadie Lee
között. Erről beszélt Sadie Lee, mikor azt
mondta, hogy valamit el kellene mondania
nekem? De az nem lehet. Ez ahhoz túl ko-
moly. Képtelenség, hogy Noah híres, van egy
barátnője, méghozzá egy világhíres
elképesztően dögös barátnője, és én nem is
tudok róla. Ollie biztosan összekeveri
valakivel. Ez biztos csak véletlen.
 514/637

– Biztos, hogy ez ő? – kérdezem.

Ollie feláll, és jobban megnézi a képet.
– Igen, semmi kétség. Ez a tetkó van a
csuklóján. – Megfordul és rám néz. – Miért
kérdezed? Biztos tudod, hogy ez Noah Flynn,
ha találkoztál vele.
– Igen, csak… – hirtelen rámtör a felis-
merés, hogy sosem mondta el a vezetéknevét.
– Nem… nem érzem jól magam – mondom,
és leülök az ágyra.
– Jaj, ne – teszi Ollie a vállamra a kezét,
amitől csak még rosszabbul leszek.
– Komolyan, szerintem jobb, ha most
elmész.
– Mi… de… az előbb még jól voltál.
– Igen, de most nem. – Nem érdekel, hogy
bunkónak gondol. El kell tűnnie innen.
A végére kell ennek járnom.
– Ó! Oké. De meg akartam… azt akartam
kérdezni…
 515/637

Hogy lehet Noah híres énekes? Ennek

semmi értelme. De valami borzalmas módon
mégiscsak van. Az elképesztő hangja. A dal,
amit nekem írt. De miért írna nekem ilyen
dalt, ha közben valaki mással van együtt?
– Szeretnél eljönni velem pizzázni, vagy
ilyesmi?
– Mi? – nézek Ollie-ra elborzadva.
– Nyugi, Penny. Tudom, mit érzel irántam
– mondja. – Évek óta tudom. Megan
elmondta.
Oké, most már egészen biztos, hogy egy
horrortörténetben vagyok, ahol minden
egyes csavarral csak rosszabb és rosszabb
lesz.
– És azt hiszem, talán… végre én is ugy-
anezt érzem.
Végre? Komolyan?
– Kérlek, menj el – mondom durván.
– Oké, de ez igent jelent? – Reménykedve
néz rám.
 516/637

– Nem! Ez nemet jelent. Elmennél végre?

Ollie egy pillanatig csak néz engem, és
borzalmas csend telepszik ránk.
– Oké – mondja szűkszavúan. – Akkor az
iskolában találkozunk.
– Igen. – Alig tudok normálisan gon-
dolkozni, miközben gyakorlatilag kizavarom
a szobából.
Amint elment, azonnal a laptopomhoz
megyek, kilépek a blogomból, és beírom a
Google-be Noah Flynn nevét. Ez csak valami
hülye tévedés lehet. Nem tudom, hogyan
vagy miért, de Ollie biztosan tévedett.
– Jaj, ne! – kapom a számhoz a kezem,
mikor betölt a rengeteg találat. A második
mellett ott van egy kép. Noah van rajta, gitár-
ral a kezében. Ráklikkelek, és a gyomrom
felkavarodik.
A Sony leszerződtette az internetsztár
Noah Flynnt, írja a szalagcím. Ráklikkelek a
cikkre, és annyira megdöbbenek, hogy el se
 517/637

hiszem, amit látok. Úgy tűnik, nagyjából két

évvel ezelőtt Noah dalokat kezdett feltenni a
YouTube-ra, és végül több mint egymillió
követője lett a csatornájának. Aztán kábé egy
hónappal ezelőtt a Sony leszerződtette.
Büszkeséggel tölt el, ahogy olvasom a cég
egyik producerét, aki Noah tehetségét dic-
séri, és hogy mennyire örül, hogy náluk
készül az első albuma.
De aztán eszembe jut, mit mondott Ollie
Noah-ról és Leah Brownról. Az biztosan nem
igaz. Leah Brown egy igazi sztár. Magán-
repülővel utazó, nagy fesztiválokon fellépő,
arénákat megtöltő sztár. Tom és a barátai
látták őt tavaly az Isle of Wight fesztiválon.
Remegő kézzel beírom a keresőbe, hogy
Noah Flynn és Leah Brown. Egy teljes
oldalnyi találat tölti meg a képernyőt, főleg
amerikai pletykaoldalakról. Mindegyik
nagyjából egy hónappal ezelőtti, és minde-
gyik ugyanarról ír: Noah Flynn és Leah
 518/637

Brown végre összejöttek. Mostanra annyira

lemerevedtem, hogy alig kapok levegőt. Az
oldal felénél találok egy bejegyzést Leah
Brown Twitter-oldaláról.

Lazulunk a Venice Beachen @noahflynn-nel

Lüktető szívvel rákattintok az oldalára.

A legutóbbi üzenetében boldog új évet kíván
a rajongóinak. Egy másikban az új kisle-
mezét ajánlja. És aztán… Reszketek, ahogy
olvasom.

Boldog karit, @noahflynn már alig várom,

hogy találkozzunk, ha visszajöttem LA-ből.
Csók!

Még tovább görgetek. Mintha nem tudnám

abbahagyni, bármennyire is fáj.
 519/637

Kicsimmel, @noahflynnel a Sony karácsonyi

buliján. Csók!

Ehhez képet is csatolt, amin Leah Brown

Noah mögött áll, a karjait köréfonva. Egy
nappal azelőtt készült, hogy találkoztam
Noah-val. Mikor ezt észreveszem, rámtör a
hányinger.
Megkeresem Noah Twitter-oldalát, hogy
még több terhelő bizonyítékot találjak, de ő
összesen háromszor twittelt, és mindegyik a
lemezszerződésről szól. Felnézek a fotójára a
tükrömön, és a szemem forró, dühös könnyel
telik meg. Hogy tehette ezt velem? Hogyan
tudott ilyen meggyőzően és ridegen hazudni
nekem, miközben végig barátnője volt? És
nem csak egy sima barátnő – egy világsztár
barátnő, aki őrülten szerelmes belé. És hogy
engedhette Sadie Lee, hogy ezt tegye velem?
 520/637

Megszólal a telefonom. Ledermedek a gon-

dolattól, hogy talán Noah írt. Mit mondjak
neki? Mit tegyek? Remegő kézzel emelem fel
a telefont. De Elliot írt.

Nincs kedvem ma
a városba menni.
Inkább itthon
maradok és
megcsinálom a
matek házit.
Pussz

A kijelzőt bámulom. Szóval egyáltalán nem

bánja, amit a blogomra írt. Még csak látni
sem akar. Biztos izgalmasabb lennék, ha
tudna erről a legújabb csavarról. Hirtelen
elönt a harag. Örülök, hogy Elliot nem akar
velem lenni. Örülök, hogy nem kell elmesél-
nem neki, mi történt, és nem kell látnom az
 521/637

elégedett arcát. És aztán úgy érzem, mintha

az életem alapjaiban remegne meg. Minden
erő, amit az út alatt gyűjtöttem, kezd
elszivárogni.
Bemászom az ágyba, bebújok a takaró alá,
és zokogni kezdek. És ha már elkezdtem,
nem bírom abbahagyni, mert ahogy gon-
dolkozom, egyre több bizonyíték jut eszembe
arra, hogy Noah tényleg hazudott nekem. Az
a lány, aki bámult minket, mikor elmentünk
abba a vintage boltba a tiaráért. Mit is mon-
dott? „Ő az”? Mármint ő ki? Noah Flynn? És
ahogy közelebb jött hozzánk, mikor beszáll-
tunk az autóba. És hogy Noah hogyan gyor-
sított fel. Rájött, hogy a lány felismerte? De
aztán elvitt a galériába, és bemutatott a bará-
tainak. Miért tette, ha közben minden másról
hazudott? De ebben is feltűnik valami furcsa.
Mikor az a nő gratulált neki, biztosan a
lemezszerződésre gondolt, nem arra, hogy
 522/637

végre elvitt magával egy lányt. A szemembe

hazudott.
Kezd felszökni a lázam a döbbenettől és a
szégyentől. De nem tudom leállítani magam,
és további felismerésekre jutok. Ahogy el-
hallgattatta Antoniót, és kizavart a
kávézóból, mikor befejeztük az ebédet. Fáj
arra gondolnom, milyen boldog voltam, mert
azt hittem, több időt akar kettesben tölteni
velem, de igazából egész végig csak a hazug-
ságát védte. Eszembe jut, ahogy a sötét foly-
osón átölelt, és hogy milyen különlegesnek
éreztem magam akkor, és a szégyenem har-
agba vált át.
– Hazudtál! – kiabálom az ágyból kikelve.
A pipereasztalhoz megyek, letépem a képet a
tükörről, és darabokra tépem. – Hazudtál!
Hazudtál! Hazudtál!
Leborulok a földre, és kisírom a lelkem.
Komolyan elhittem, hogy megszabadultam
az átoktól; hogy végre önmagam lehetek,
 523/637

elfogadnak és szeretnek. De mindennek

hazugság és megtévesztés volt az alapja. És
még blogoltam is róla. Az egész világnak azt
mondtam, hogy szerelmes vagyok, és hogy
megtaláltam a lelki társam. Mit képzeltem?
A következő pár órában összegörnyedve
fekszem az ágyamon. Képtelen vagyok meg-
mozdulni. Képtelen vagyok bármi mást
csinálni azonkívül, hogy a párnámba zokog-
jak. Szerencsére anyuék azt hiszik, még
mindig az időeltolódást alszom ki, így békén
hagynak.
Végül mikor újra este lesz, és a szobámat
beteríti a sötétség, úgy érzem, újra szembe
tudok nézni a világgal. Vagy legalábbis a
szobámmal. Lehúzom magamról a takarót,
és belenézek a sötétségbe. Az a helyzet, hogy
bármennyire is szeretném, nem tölthetem
életem hátralévő részét az ágyamban.
Szembe kell néznem azzal, ami történt.
Bekapcsolom a telefonom, és rögtön
 524/637

megjelenik egy üzenet Noah-tól. Kiráz a

hideg, ahogy megnyitom.

Helló, Sorsfordító
Esemény! Mizu?
Hiányzol.
Bellának is
hiányzol. Sadie
Lee-nek is. Szólj,
ha ébren vagy, és
szívesen skype-
olnál

Hitetlenkedve nézem az üzenetet. Hogy jön

ahhoz, hogy ilyen könnyedén vegye az egész-
et? Hogy írhat ilyeneket, mikor barátnője
van? De nincs energiám mérgesnek lenni.
Teljesen kiszívták minden erőmet. Remegve
és zokogva válaszolok.
 525/637

Nem hiszem, hogy ez működni fog,

és talán az lenne a legjobb, ha nem
keresnénk többet egymást.
Sajnálom

Összevonom a szemöldököm. Miért írtam,

hogy sajnálom? Mi a pokolért kérnék én boc-
sánatot? Kitörlöm, hogy sajnálom, és
elküldöm az üzenetet, mielőtt időm lenne
meggondolni magam. Aztán újra kikapcso-
lom a mobilt, és visszafekszem.
Mikor bebújok a takaró alá, eszembe jut,
amit Bella mondott, mikor Elliot miatt
sírtam. Mikor szomorú vagy, gondolj három
dologra, ami boldoggá tesz, és az elűzi a
szomorúságot. Kutatok az agyamban. Végül
csak a blogom jut eszembe. Pillanatnyilag az
az egyetlen dolog, ami legalább minimálisan
boldoggá tesz. Legalább a blogomon
 526/637

megértenek. Legalább a blogomon teljesen

önmagam lehetek, és mindenki támogat. Egy
kis reménysugár jelenik meg előttem. Reggel
leírom, mi történt. Nem árulok el részleteket,
de megírom, hogy Brooklyn Srác totál kamu
volt. Az olvasóim tudni fogják, mit tegyek és
mit mondjak. Segítenek túllépni ezen.
Muszáj lesz.
Mikor felébredek, még sötét van, és hirtelen
nem tudom, hol vagyok. Mennyi az idő? Me-
lyik országban vagyok? És aztán valami borz-
almas érzéstől összerándul a gyomrom.
Valami nagyon rossz történt, de nem emlék-
szem, mi.
A rossz érzés eléri a végtagjaimat is, mikor
eszembe jut: Noah. Lehunyom a szemem, és
próbálom rávenni magam, hogy újra vissz-
aaludjak, hogy újra elfelejtsem. De nem
sikerül. A borzalmas emlékek előtörnek az
agyamban. Noah hazudott nekem. Minden-
ről. Ő egy profi zenész. Van egy lemez-
szerződése. És egy barátnője. Egy barátnője,
aki a bátyám falára volt sokáig kilógatva –
 528/637

nem szó szerint, persze, az nagyon fura

lenne, de poszteren.
Annyira fura és szürreális minden! Én csak
egy brightoni gimis lány vagyok. Akkor ker-
ültem a legközelebb egy ismert emberhez,
mikor Snooper’s Paradise-ban Elliottal el-
mentünk Fatboy Slim mellett, tüsszentenem
kellett, és kirepült a számból a rágóm,
egyenesen a kabátjára. Nem szoktam
amerikai YouTube-celebekkel romantikus
kapcsolatba kerülni, akik történetesen együtt
járnak Leah Brownnal. Hogy történhetett
velem ilyen?
Hirtelen felpattanok az ágyban. Minden
hazugság volt? Noah csak kihasznált? Csak
elszórakozott velem, míg Leah városon kívül
volt? Semmi értelme. Vagy ő a világ leg-
profibb csalója, vagy van valami magyarázat
minderre. Aztán eszembe jut, hogy mit írtam
neki. Mit fog rá válaszolni? A mobilom után
matatok, és bekapcsolom. Egyszerre szólal
 529/637

meg az üzenetek és az e-mailek értesítője.

Eszembe jut a boldog új évet blogbejegyzés,
és összerándul az arcom. Aztán eszembe jut,
hogy el kell mondanom az olvasóimnak,
hogy Brooklyn Srác egy hatalmas blöff volt,
és még jobban összerándulok.
Veszek egy nagy levegőt és megnyitom az
üzeneteimet. Kettő jött Noah-tól. Az első
rögtön azután, hogy megírtam neki, nem
akarok többé beszélni vele.

Mi a franc? Ugye
viccelsz? Hívj fel!
Nem érlek el a
telefonon

A második reggel fél hatkor jött. Megnézem

az időt a mobilomon: alig egy órája.
 530/637

Remélem, bár-
mennyit is fiz-
ettek, megérte.
Arra mérget
vehetsz, hogy
nem kereslek
megint.
Megváltoztattam
a számomat és az
e-mailemet. Soha
többé nem akarok
hallani rólad.
Bíztam benned

Mi a franc?! Kilépek az üzenetekből és újra

vissza, hogy megbizonyosodjam róla, nem
csak képzelem, amit látok. Miért lenne
mérges rám? És mi az, hogy ő megbízott ben-
nem? Nem én hazudtam. Nem nekem van
 531/637

barátnőm. A dühtől elborult aggyal kezdek

írni neki.

TE bíztál bennem?! És az én biza-

lmam? Hogy tudtál így hazudni
nekem? Hogyan hihetted, hogy
soha nem jövök rá? Nem is
érdekelt?

Zubog bennem az adrenalin, mikor elküldöm

az üzenetet. Szinte azonnal megkapom az
értesítést, hogy nem sikerült kézbesíteni. Vis-
szaolvasom, amit írt. Ezek szerint már
megváltoztatta a számát. Teljesen kizárt az
életéből. De miért…? Aztán leesik. Felfogta,
hogy rájöttem a hazugságára, és átment
védekezésbe. Hű! Visszaülök az ágyra, és
teljesen ledöbbent, hogy mennyire félreis-
mertem. Valószínűleg elkezdett aggódni,
hogy Leah Brown rájön. Mintha felhívnám
 532/637

őt, és elmondanám, hogy „Hé, Leah, nem is-

mersz engem, csak egy no name gimis lány
vagyok Brightonból, de amíg te Los Angeles-
ben karácsonyoztál, én beleestem a pasidba
New Yorkban.”
A dühömet és felháborodásomat szo-
morúság váltja fel. Hogy történhetett ez?
Hogyan lehet, hogy Noah és én, miután
együtt éltük meg az újévet abban a varázsla-
tos bunkerben, most teljesen el vagyunk
vágva egymástól? Fura éles, szúró fájdalmat
érzek a mellkasomban, mintha a szívem
megszakadt volna.
Hogy egy kicsit eltereljem a figyelmem a
szemembe gyűlő könnyekről, megnyitom az
e-mailjeimet. 237 új üzenetem van. Egy kicsit
elönt a boldogság. Biztosan mindenki újévi
fogadalmakat ír a blogomra. De mikor
megnyitom őket, látom, hogy legalább a fele
a Twitterről jött. Azonnal rossz érzésem lesz.
Csak azért regisztráltam a Twitterre, hogy
 533/637

megosszam a blogposztjaimat, és hogy egy-

két kedvenc fotósomat és bloggeremet
követni tudjam. Soha nem szoktam ilyen sok
értesítést kapni onnan. Kíváncsiságból rákat-
tintok az egyikre.

hányok tőled @girlonline22

Mi?! Rákattintok egy másikra.

MIAF@SZ?! @noahflynn csalja

@leahbrown-t az angol blogger
@girlonline22-vel

Elönt a pánik. Kik ezek az emberek? Miért

mondják ezt? Honnan tudják?
Azonnal felmegyek a Twitterre, és végig-
görgetek az értesítéseken. Van néhány
korábbi olvasóm, akik ilyeneket kérdeznek:
„Komolyan? Brooklyn Srác Noah Flynn
 534/637

lenne?” És néhányan ilyeneket: „Ki az a

Noah Flynn?” De a legtöbb tök idegenektől
jött, és borzalmas dolgokat írnak.

Jó ég, mintha @leahbrown-nak oka lenne

aggódni. @girlonline22 ocsmány mint egy
tehén

Örülsz az öt perc hírnévnek @girlonline22?

Undorító, aki azzal vág fel, hogy elcsábított

valakit,

@girlonline22 #legalja

És így tovább. Végül találok egy tweetet az

amerikai pletykalaptól, a Celebfigyelőtől.

Nincs otthon a macska: Noah Flynn

összekavart az angol blogger @girlon-
line22-vel, míg Leah Brown házon kívül van
 535/637

Ráklikkelek a honlapjuk linkjére, és elborza-

dva olvasom a cikket.

Exkluzív a Celebfigyelőtől!

Míg Leah Brown LA-ben töltötte a

karácsonyt az őseivel, úgy tűnik, a
legutóbbi szerelme, Noah Flynn, mást
csókolgatott a fagyöngy alatt: az angol
bloggert, Penny Portert, akit sokan Girl
Online néven ismernek.

Sokkolva nézem a kijelzőt. Tudják a nevem.

Honnan tudják a nevem?

Brooklyn Srácnak becézve Penny a teljes

együtt töltött idejüket végigblogolta,
láthatóan fittyet hányva arra, hogy Noah
együtt van Leah Brownnal. Úgy tűnik,
egyesek bármit megtesznek, hogy a
 536/637

reflektorfénybe kerüljenek. Nos, mi nem

lennénk Noah helyében, mikor Leah
visszatér!

Már ötvenhat komment van a poszt alatt.

Legörgetek az elsőhöz.

Micsoda ribanc!

Valaki válaszolt rá.

Szerintem nem a pénzért csinálta. Egész cuk-

inak tűnik. Noah a szemét, hogy megcsalta a
barátnőjét, mikor elutazott.

Ja, de azt biztos tudta, hogy barátnője van.

Mégis honnan tudják, hogy milyennek

tűnök? Visszagörgetek a cikkre, és látom,
hogy belinkelték a blogomat. Ráklikkelve az
 537/637

a poszt jön fel, amiben először írtam Noah-

ról. Összerándul az arcom, mikor újraolv-
asom, miket írtam róla, mikor még nem
tudtam az igazat. Legörgetek a legújabb
kommentekhez.

Igen, de a szőke herceg nem csalta a csaját,

és Hamupipőke nem volt egy ribanc

Lezsibbaszt a félelem, de legörgetek, és

továbbolvasom az ehhez hasonló kommen-
teket. Néhányan írtak a rendes olvasóim
közül, hogy igaz-e mindez. És végül a folyam
legalján ott van egy poszt Pegazuslánytól.

Kedves Penny!

Gondolom, valószínűleg nem érdekel a

véleményem, de akkor is mondanom kell
valamit. A szüleim házasságának azért lett
vége, és anyukám azért kezdett inni, mert
 538/637

apa elhagyta egy másik nőért. Annyira örül-

tem, mikor megtudtam, hogy szerelmes vagy
valakibe, de belefolyni egy másik ember
kapcsolatába nem jó dolog. Nagyon sok
fájdalmat okozol vele. Sajnálom, tudom,
hogy semmi közöm hozzá, de annyira
érzékenyen érint ez a téma, hogy nem hagy-
hattam szó nélkül.
Azt hiszem, a jövőben már nem lesz erőm,
hogy a blogodat olvassam.
Pegazuslány

Megint megszólal az e-mail értesítés. Öt

további üzenet tájékoztat, hogy vadidegenek
megemlítettek egy bejegyzésben a Twitteren.
Ráklikkelek az egyikre, meglátom az „un-
dorító” szót, és gyorsan kilépek.
Az ágyam szélén ülök, és elborzadva
nézem a telefonom. Elképzelem, ahogy az
emberek szerte a világban rólam olvasnak, és
 539/637

gyűlölködő üzeneteket írnak. Idegen em-

berek. Emberek, akikkel sosem találkoztam.
De tudják, ki vagyok. Tudják a nevem. És is-
merik a blogomat. Mi van, ha megtudják, hol
lakom? Mi van, ha eljönnek a házamhoz? Re-
megni kezdek, és könnyek csorognak le az
arcomon. Mihez kezdjek? Holnap iskolába
kell mennem. Hogy fogok a többiek szemébe
nézni?
Összeszorul a torkom. Nem tudok nyelni.
Nem kapok levegőt. Mintha összemennék.
Egyre kisebb és kisebb leszek. Segítségre van
szükségem. De nem tudok megmozdulni.
A végtagjaim mintha kőből lennének. Az
ajtóra nézek. Annyira messze van! Annyira
elérhetetlen! Mihez kezdjek? Elképzelem,
ahogy felbőszült tömeg vonul az úton a
házunk felé. Letáboroznak a kocsibehajtón.
Kavicsokkal dobálják az ablakom.
Gyűlölködő üzenetekkel teleírt táblákat len-
getnek. Soha többé nem érezhetem magam
 540/637

biztonságban sehol. Az olvasóim mind

gyűlölni fognak. Mindenki gyűlölni fog.
Könnyek patakzanak a szememből. Még soha
nem rettegtem ennyire, soha nem éreztem
magam ennyire egyedül. Szorító érzést érzek
a fejemben, mintha satuba lenne szorítva.
Nem tudok nyelni. Nem látok semmit. Nem
kapok levegőt.
– Penny! Penny! Mi a baj? Mi történt? –
Anyu rohan be a szobámba, és felkapcsolja a
lámpát.
Összegömbölyödve fekszem a padlón.
Miért vagyok a padlón? Mi történt?
– Rob! Rob! Gyere ide! – kiáltja anyu.
Érzem, hogy leguggol hozzám, és a karomba
kapaszkodik. – Minden rendben, drágám.
Minden rendben.
Most már nyüszítek. Hallom a hangomat,
de annyira nem találom a kapcsolatot ön-
magammal, mintha nem is én lennék,
mintha nem lennék a testemben.
– Fel tudsz ülni? – kérdezi anyu
gyengéden.
 542/637

Hallom, hogy valaki felszalad a lépcsőn.

– Mi folyik itt? – kérdezi apu. – Jaj, ne,
Pen, mi történt?
Érzem a karját, nagy és erős. Valahogy
érzek magamban elég erőt, hogy ülő helyz-
etbe hozzam magam, és apunak dőlök. Nem
tudom abbahagyni a zokogást. Csak sírni
akarok, amíg vissza nem változom csec-
semővé, és akkor nem kell többé aggódnom
semmi miatt.
– Mi történt? – kérdezi megint apu
halkan.
– Ez… megint pánikrohamod volt? – fag-
gat anyu. Hallom, hogy megmozdul mögöt-
tem, majd egy takarót terít a vállam köré.
Bólintok, mert nem tudok megszólalni.
A fogaim őrülten vacognak.
– Mi okozta? – kérdezi apu. Szorosan
átölel. Szeretnék örökre így maradni, ebben
az aputakaró gubóban.
 543/637

Hogy mesélhetném el nekik? Hogy Noah

hazudott nekem és most az egész világ
gyűlöl? Vagy gyűlölni fog, amikor megtudja.
– Nem tudom – motyogom. – Csak be-
stresszeltem amiatt, hogy iskolába kell
mennem.
Apu teste megfeszül.
– Még mindig azon a videón csámc-
sognak? Ha igen, én…
– Nem. Nincs már semmi. Csak hülye
vagyok. És fáradt. Valószínűleg még nem pi-
hentem ki az utazást – kezdek kifogásokat
sorolni.
– Aha – mondja anyu, de hallom, hogy
nincs meggyőzve.
De abban még így pánikolva és összezavar-
odva is biztos vagyok, hogy nem dobhatom
rájuk ezt. Nem ijeszthetem meg őket. Ki kell
találnom, hogyan tudom egyedül megoldani.
– Hozzak neked egy teát? – kérdezi anyu.
– Igen, kérlek.
 544/637

– És mit szólsz egy reggelihez? – kérdezi

apu. – Készítsek finom palacsintát?
Bólintok, pedig egyáltalán nem vagyok
éhes.
Miután ágyba fektettek és biztosítottam
őket, hogy minden rendben van, mindketten
lemennek. Felkapom a laptopom, és törlök a
blogomról minden posztot Noah-ról. Aztán
átállítom a beállításokat, hogy senki se lássa
a kommenteket. Egy kicsit jobban leszek,
mintha rázártam volna egy ajtót a
gyűlölködőkre.
Visszamegyek a Twitterre. Máris húsz új
értesítésem van. Nem nézem meg őket.
Inkább elmélyedek a beállításokban, és végül
megtalálom azt a lehetőséget, ahol törölhet-
em a felhasználói oldalam. Felugrik egy ab-
lak: „Biztosan törölni akarod az oldalad?”
Határozottan rákattintok az Igenre. Újabb
ajtó bezárva.
 545/637

Felmegyek a Facebookra, és offline-ra

állítom a profilomat, ismét figyelmen kívül
hagyva az értesítéseket.
Aztán lecsukom a laptopom, és a falat
bámulom magam előtt. Ahogy kicsit
felemelkedik a pánik miatti köd az agyamról,
válaszokat keresek. Hogy történt ez? Ki szólt
a Celebfigyelőnek Noah-ról és rólam? Ki
mutatta meg nekik a blogom?
Az első gondolatom Ollie. Egyedül ő tudta,
hogy Noah azonos Noah Flynnel. De neki
csak annyit mondtam, hogy találkoztam vele.
Nem mondtam neki, hogy bármi is történt
közöttünk. És Ollie egészen biztosan nem tud
a blogomról. Egyedül Elliot ismeri a
blogomat.
Mélyen, legbelül rossz érzésem támad. El-
liot biztosan nem tenne ilyet. De hát olyan
furán viselkedett! És tegnap azt a kegyetlen
üzenetet is posztolta a blogomra. Nem hit-
tem volna, hogy valaha is ilyet tenne,
 546/637

szóval… De Elliot nem tudta, hogy kicsoda

Noah. Vagy igen? Eszembe jut, amikor meg-
mutattam a fotót Noah-ról. Valami olyasmit
mondott, hogy ismerős neki. Lehet, hogy
már akkor felismerte, csak nem szólt róla?
Ezért váltott témát olyan hirtelen? Ó,
istenem, Elliot szivárogtatta ki a sztorit?
A szobám falát bámulom, és elképzelem Elli-
otot a túloldalán, ahogy anonim üzenetet ír a
Celebfigyelőnek. Kész rémálom ugyan, de
minden összeáll. Elliot féltékeny volt Noah
miatt, és hogy állandóan róla blogolok. Aztán
meglátta a képét, rájött, hogy ki ő, és
meglátta a lehetőséget, amivel mindent
tönkre tehet. Biztos azért mondta le a teg-
napit is, mert már mindent megtervezett. És
azóta nem is keresett. Hallatlan Elliottól,
hogy ilyen sokáig nem lép kapcsolatba
velem, legalább egy kopogás erejéig. És
biztosan látta, hogy mi történik az inter-
neten. Eszembe jut, hogyan reagált, mikor
 547/637

Megan azt a hülye bugyis videót posztolta.

Hogy azonnal küldött egy figyelmeztető
SMS-t, és rögtön átjött. De most nem is hal-
lottam felőle.
Ahogy elfogadom a borzalmas igazságot,
úgy érzem magam, mint akit gyomorszájon
vágtak. Először Noah, aztán Elliot. Legalább
Noah-val csak nemrég találkoztam – leg-
alább ott a rossz emberismeretem számlájára
írhatom, ami történt. De Elliot? Elliottal ezer
éve ismerjük egymást. Ő a legjobb barátom.
Ő volt.
Épp újra elsírnám magam, mikor anyu be-
jön egy bögre teával. Leteszi az éjjel-
iszekrényre, és leül az ágyamra.
– Drágám, egészen biztos, hogy nem
történt semmi különös? Szeretnél beszélni
róla?
Rázom a fejem, és nem merek megszólalni,
nehogy kiszaladjon belőlem a zokogás.
 548/637

– Rendben, tudod, hol találsz, ha meggon-

dolnád magad.
Bólintok, és minden megmaradt ener-
giámmal arra koncentrálok, hogy kipréseljek
magamból egy halvány mosolyt. Miután el-
ment, lehunyt szemmel ülök, míg meg nem
érkezik apu egy tányér palacsintával.
– Sadie Lee titkos receptje szerint –
mondja vigyorogva.
Újabb fájdalomhullám tör rám a gondolat-
tól, hogy mennyire szerettem Sadie Lee-t. De
ő is csak azok egyike, akik becsaptak.
Apu lemegy – miután megígértette velem,
hogy azonnal kiáltok, ha segítségre van szük-
ségem –, én pedig leteszem a palacsintákat,
és a semmibe bámulok. Annyira tompa és
kimerült vagyok! Mást sem szeretnék, csak
ágyban maradni, míg ez véget nem ér.
Minden alkalommal, mikor megszólal az
e-mail értesítés a telefonomon, rettegni
kezdek. Végül kikapcsolom a mobilom, és a
 549/637

laptoppal együtt a gardrób legmélyére re-

jtem, egy hatalmas ruhakupac alá. Egy rövid
ideig ettől biztonságban érzem magam,
mintha így senki sem érhetne el. De aztán
elképzelem, ahogy a gyűlölködő üzenetek
felgyűlnek a szekrényemben, arra várva,
hogy rám boruljanak, amikor kinyitom az
ajtaját.
És újra kezd elönteni a pánik. De most es-
zembe jut, mit kell tennem. Lehunyom a sze-
mem és elképzelem, ahogy a testemben van:
a félelem hatalmas fekete gömbje a mellka-
somban. Minden rendben, mondom neki, és
magamnak. Minden rendben. És ahelyett,
hogy bepánikolnék és megpróbálnám kizárni
az agyamból, ráveszem magam, hogy magam
elé képzeljem. Éjfekete, szilárd és félelmetes.
Az orromon keresztül veszek egy mély leve-
gőt. És még egyet.
– Minden rendben – suttogom halkan. És
a félelem elkezd egy kicsit összemenni. És
 550/637

ahogy összemegy, rájövök, hogy tényleg

minden rendben: hogy nem fog megölni. És
aztán egy újabb gondolat talál meg: az sem
fog megölni, ami most velem történik. Igen,
rémisztő, és igen, borzalmasan fájdalmas, de
nem fogok belehalni. Minden rendben.
Veszek még egy mély levegőt. A félelem zsug-
orodik. Odakint egy sirály vijjog. A tengerre
gondolok, és sikerül elmosolyodnom.
Minden rendben. Uralni tudom. Elképzelem,
ahogy a tengerparton ülök, és az egész
testem megtelik aranyszínű napfénnyel.
Minden rendben.
Legalább egy órán át ülök így, csukott
szemmel, a lélegzésre és a sirályok hangjára
koncentrálok. Aztán kopog valaki az ajtón.
– Pen, bejöhetek? – kérdezi Tom.
Kinyitom a szemem, és kihúzom magam.
– Persze.
Ahogy belép a szobába, tudom, hogy tudja.
Még sosem látta ennyire aggódni.
 551/637

– Az előbb felmentem az internetre –

mondja, és leül az ágyamra. – Igaz? Te
tényleg Noah Flynnel…?
Lenézek az ölembe.
– Róla beszéltek olyan sokat anyáék? Ak-
inél laktatok?
Bólintok, aztán felnézek Tomra.
– De nem tudtam, ki ő, komolyan. Soha
nem hallottam róla korábban. Te igen?
Bólint.
– Aha. Olvastam az egyik zenei oldalon,
hogy ugyanott kapott szerződést, mint Leah
Brown, és hogy együtt vannak. Nem mondta
el neked?
Rázom a fejem.
– Nem! Soha nem kezdtem volna vele, ha
tudom, hogy barátnője van.
Tom összevonja a szemöldökét.
– Szóval hazudott neked?
Bólintok.
– Honnan hallottál róla?
 552/637

– Tele van vele a Facebook. És a Twitter.

És a Tumblr. És…
– Oké, oké.
– Láttad, mit mondanak az emberek?
Megint bólintok, és forró könnyek gyűlnek
a szemembe.
– Nem tudom, mit tegyek, Tom. Annyira
félek!
Tom megfogja a kezem.
– Minden oké, hugi. Megoldjuk. Hogy
tudta meg az az oldal?
– Nem tudom. Valaki biztos elmondta
nekik.
– De ki?
Megrántom a vállam. Nem fogom el-
mondani, hogy Elliotra gyanakszom. Nem,
amíg nem vagyok benne teljesen biztos.
– Oké, nos, az most nem is számít. Most az
számít, hogy a te szemszögedből is megis-
merjék a történetet.
Azonnal rámtör a pánik.
 553/637

– Ó, nem. Az nem megy. Nem tudok többé

felmenni az internetre. Kizárt.
Tom mélyen a szemembe néz.
– Emlékszel, amikor elkezdtem a felsőt, és
az a Jonathan Price nevű gyerek kiszúrt
magának, és pletykákat terjesztett rólam?
– Aki elvette az ebédedet?
– Aha. És emlékszel, hogy betegnek
tettettem magam, és könyörögtem any-
áéknak, hogy hadd ne menjek iskolába?
– Igen.
– És aztán egy nap azt mondtad – Tom
vinnyogó magas hangon folytatja –: „de ha
nem mész iskolába, senki nem fogja
megtudni, hogy hazudik”.
– Ezt mondtam?
Tom bólint.
– De nem volt olyan hangom, mint a
Hupikék törpöknek.
Tom mosolyog.
 554/637

– Ó, de, pontosan. De igazad volt. Minden-

kinek volt véleménye, de ez volt az egyetlen
dolog, amire tényleg odafigyeltem. Ez volt az
egyetlen, ami tényleg segített visszamenni az
iskolába.
Rá bámulok.
– Komolyan?
– Igen. Mert igazad volt. Ha nem mentem
volna vissza, és a szobámban bujdokoltam
volna, mindenki neki hitt volna – vigyorog. –
És akkor sosem tudják meg, milyen
elképesztően tehetséges és csodálatos ember
vagyok.
Mosolygok.
– És főleg szerény.
– Aha, az is. De ez rád is igaz. Ha elbújsz,
és hagyod, hogy ezt a sok szarságot mondják
rólad, akkor sosem lesz esélyük megtudni,
milyen fantasztikus ember vagy.
A szemem megtelik könnyel.
– Tom!
 555/637

– Komolyan. Az vagy. És tudod, hogy én

mindig veled vagyok, de most komolyan úgy
gondolom, hogy mondanod kell valamit.
Mondd el, te hogyan látod. – Aztán Tom
felveszi a szigorú arcát, amit apu ellen is
mindig bevetett, mikor gyerekkorában játék-
ból verekedtek. – Aztán add meg Noah Flynn
címét, és elmegyek New Yorkba vagy
bárhova, és megölöm.
Felnevetek.
– Komolyan mondom, Pen. Legalábbis azt
a részét, hogy mondd el a te oldalad.
– Rendben, meggondolom.
– Ne csak gondolkozz rajta, tedd meg.
Sokkal jobban leszel tőle. Én jobban lettem,
mikor visszamentem az iskolába, és meg-
mondtam Jonathan Price-nak, hogy mit
hova dugjon fel magának. – Tom megölel. –
Szeretlek, hugi.
– Én is szeretlek. De azért ne mondd el
anyuéknak, mi történt. Tudod, mit szólnak
 556/637

ehhez az egész internet dologhoz. Nem

akarom, hogy aggódjanak.
Tom bólint.
– Oké. Pár napig még nem megyek vissza
az egyetemre, ha szükséged lenne rám.
– Komolyan? Nem lesz ebből bajod?
– Á, én sosem kerülök bajba – vigyorog
rám, és elönt a hála a bátyám iránt. Lehet,
hogy elveszítettem Noah-t és Elliotot, de a
családomra mindig számíthatok. Nekem van
a legjobb családom a világon.
Ahogy Tom elmegy, visszateszem a laptopom
a szekrénybe, és engedek magamnak egy for-
ró fürdőt. Egy kicsit kutakodom a fürdőlab-
dák között, míg meg nem találom a Nyuga-
lom Szigete nevűt. Amint az illatos szap-
panos víz melege átjárja a testemet, furcsa
módon megnyugszom. Még mindig szomorú
vagyok, és fáj, ami történt, de már nem
érzem reménytelennek a helyzetet. Lemer-
ülök a víz alá, és érzem, ahogy a hajam
körülöttem lebeg.
– Egy sellőre emlékeztetsz. – Noah hangja
visszhangzik a fejemben a víz alatti foly-
osóról, és felriadok tőle. Miközben kicsav-
arom a vizet a hajamból, egy csokornyi
 558/637

„hogyan” tölti meg a fejem. Hogyan tudott

ilyen kedvesnek és őszintének látszani?
Hogyan tudott ilyen könnyen hazudni? Hogy
tehette ezt velem? De sikerül kizárnom
ezeket magamból. Igazából nem számít,
hogyan. Az számít, hogy megtette.
Kiszállok a kádból, és bekenem magam a
kedvenc testápolómmal, aztán magamra
borítom a legkényelmesebb fürdőköpenyem,
és visszamegyek a szobámba. Felkapcsolom
az égősort – és azonnal a bunker jut es-
zembe, amit Noah készített nekem Szil-
veszterkor. Lekapcsolom az égőket, és
inkább az olvasólámpát gyújtom fel. A fal
mögött bevágódik Elliot ajtaja.
Hogy ne járjon a fejemben ez a sok fájdal-
mas emlék Noah-ról, inkább mérges gon-
dolatokat táplálok Elliotról. Mostanra már
biztosan látta, mi történik az interneten, de
még mindig nem kopogott a falon, nem írt,
nem hívott. Kivéve, ha pont akkor keresett,
 559/637

amikor fürödtem. Egy kis reménysugár villan

fel előttem, és előveszem a szekrényből a
telefonom. Mikor látom, hogy nem jött új
üzenet, a reményem ismét haraggá fordul át.
Biztosan ő volt. Eszembe jut, amit Tom mon-
dott nemrég, és tudom, mit kell tennem.
Nem rejtőzhetek tovább a szobámban. El kell
mennem hozzá, és lerendezni vele a dolgot.
Csak mikor már Ellioték kocsibehajtóján
járok, realizálom, hogy az elmúlt négy évben
egyszer sem voltam náluk. A csengőjük
hangjára sem emlékszem. Megnyomom, és
hangos ding-dongot hallok. Megfeszülök az
idegességtől. Lépteket hallok odabentről a
parkettán, és kinyílik az ajtó. Elliot apja oly-
an bosszúsan néz rám, mintha a világ
legérdekesebb dolga közben zavartam volna
meg. Mindig mindenkire így néz, még Ellio-
tra is.
– Igen? – néz rám kérdőn, mintha nem
tudná, ki vagyok.
 560/637

– Elnézést, itthon van Elliot?

Felsóhajt.
– Egy pillanat. – És behajtja az ajtót maga
után, kint hagyva engem a hidegben.
– Elliot! – kiált fel. – Itt van valaki az
ajtóban.
Hallom Elliot hangját, de nem tudom
kivenni, mit mond. Újra kinyílik az ajtó, és
megjelenik az apja.
– Attól tartok, nem tud az ajtóhoz jönni.
– Mi? De…
– Köszönöm. Viszlát! – És ennyi. Becsukja
az ajtót és elmegy.
Mire visszaérek a szobámba, majd felrob-
banok dühömben. Bámulom a falat, és azt
kívánom, bárcsak lenne Elliottal egy titkos
kódunk arra, hogy „Gyűlöllek, te hülye, gyáva
féreg!”. De még hasonló sincs, mert még
közel sem volt rá szükség. Soha, de soha nem
vesztünk össze. Mostanáig.
 561/637

Leülök az ágyamra, és elkeseredetten

nézek körbe a szobában. Miért teszi ezt
velem Elliot? Miért tesz ilyen borzalmasat,
aztán meg bújik el előlem? De nem bujkálhat
örökké. Megfontolom a lehetőséget, hogy őrt
álljak az ablakomnál, és azonnal ráugorjak,
mikor kilép a háza ajtaján. De az őrültség
lenne. Felmerül bennem az is, hogy fúrok egy
lyukat a falba, amin átrángatom, de ez még
őrültebb. Végül előveszem a mobilom és írok
neki.

Nem hiszem el,

hogy ezt tetted
velem. Milyen
barát vagy?!

Mikor elküldöm, még magányosabban érzem

magam. Nem vagyok egyedül, mondom
magamnak, és emlékeztetem magam arra,
 562/637

hogy itt van anya, apa és Tom. Nem vagyok

egyedül. De csak a magányt és a veszteséget
érzem.
A telefonomat bámulom a válaszra várva.
De nem jön semmi. Egyre mérgesebb leszek.
Hogy mer ő és Noah így megbántani, aztán
meg eltűnni? És aztán a világ legrosszabb
dolgát teszem. Előveszem a laptopom a
szekrényből, és felmegyek az internetre.
Először megnézem Elliot Twitterét, hogy
posztolt-e mostanában. Igazából nem is tu-
dom, hogy mit keresek – valami
bizonyítékát, hogy online volt az utóbbi
időben, vagy egy gyűlölködő kommentet
rólam… De az utolsó tweetje karácsonykor
született.

Világ. Legrosszabb. Karácsonya.

 563/637

Nem tudom megnézni a Facebookját anélkül,

hogy újra aktiválnám magam, szóval ezt
hagyom, és inkább az Instagramjára megyek.
Az utolsó New York-i napja óta nem tett fel
képet – akkor egy szelfit velem, ahogy egy
üveg juharszirup fölött vigyorgunk a
reggelinél. Egy pillanatra azt kívánom, bárc-
sak valami varázslat folytán visszamehetnék
a múltba, mikor ez a kép készült, hogy
megállíthassam, hogy ilyen borzalmasan
alakuljanak a dolgok. De aztán mérges
leszek. Eredetileg sem én okoztam ezt a sok
bajt.
És aztán tényleg butaságot csinálok. Fel-
megyek a Google-re, és rákeresek Noah Flyn-
nre. Most minden toptalálat rólam szól. Egy
új cikket látok a Celebfigyelőről: Noah Flynn
nem tudta feldolgozni szülei halálát.
Remegő kézzel kattintok a linkre.
 564/637

Noah Flynn biztosan megbánta már a

napot, mikor az angol bloggerrel, Penny
Porterrel, alias Girl Online-nal kezdett.
Penny blogjából újabb érdekességet tud-
hatunk meg, mégpedig hogy Noah-nak
idegösszeomlása volt a szülei négy évvel
ezelőtti tragikus halála után. Lehet, hogy
ez magyarázza a karácsonyi nem túl
bölcs döntését? Még mindig a
veszteségét próbálja feldolgozni? Az új
sztár szóvivője nem hajlandó nyil-
atkozni. Leah Brown szintén nem fűzött
kommentárt a párost övező komment-
cunamihoz. Girl Online mostanra törölte
minden bejegyzését, ami Brooklyn Srá-
cot érinti, de talán biztosan állíthatjuk,
hogy ezzel már nem menthető a helyzet.

A poszt alatt egy újabb cikk linkje áll: Girl

Online megmutatja Noah Flynn kedvenc
 565/637

New York-i helyeit. Nem kattintok rá. Nem

tudok. Túlságosan ledöbbent, amit olvastam.
Miről beszélnek? Milyen idegösszeomlás?
Csak így simán hazudhatnak bármit? Aztán
eszembe jut a poszt, amit arról írtam, hogyan
nézzünk szembe a félelmeinkkel, és a gyakor-
lat, amit Noah megosztott velem. Lángba
borul az arcom. De azt nem mondtam, hogy
idegösszeomlása volt. Nem is említettem a
szüleit. Csak annyit mondtam, hogy
elvesztett valakit, aki közel állt hozzá. Nem
hiszem el, amit a képernyőn látok. Hogy te-
hetik ezt? Hogy tudják ennyire kicsavarni a
dolgokat?
Visszakattintok a találatokra, és egyszerre
szégyellem magam és mérges vagyok. Át-
böngészek a listán, amíg meg nem akad a
szemem az egyiken, amitől ledermedek:
A lány, akivel megcsalta Noah Flynn Leah
Brownt – Igen, tényleg ő az!
 566/637

Rákattintok a linkre, és arra a YouTube-

videóra visz, amin elesek a színpadon. Ezt
meg hogy találták meg? Bár nem kell
lángésznek lenni, hogy összerakják. Egy
egyszerű keresés a nevemmel felhozza. Az az
igazán szomorú, hogy a blogomat leszámítva
tegnapig ez a hülye videó volt rólam egyedül
az interneten. Mostanra több ezer komment
érkezett a videóhoz. Próbálom rávenni
magam, hogy becsukjam a laptopot és vissz-
ategyem a szekrénybe, de mintha valami fura
önpusztító misszión lennék, automatikusan
legörgetek. A „Pfúj, undorító” és a „Micsoda
bénázás” a legkedvesebb hozzászólások.
A többi olyan borzalmas, hogy alig hiszek a
szememnek. Láthatóan Leah Brown rajongói
hatalmas gyűlölethadjáratot indítottak
ellenem.
– Penny, gyere vacsorázni! – kiált fel anyu
az emeletre.
 567/637

Felhorkantok. Legszívesebben meg-

mondanám, hogy nem vagyok éhes, de attól
csak még jobban aggódnának értem. Szóval
levonszolom magam a lépcsőn, és a fejemben
zsibognak a gondolatok Elliotról. Nagyon
megbánthattam, hogy ezt tette velem, és így
vetett véget a barátságunknak. Lemegyek a
konyhába és leülök az asztalhoz.
– Jól vagy? – Anyu teszi fel a kérdést, de ő,
apu és Tom mind aggódva néznek.
– Igen. Igen, jól vagyok.
– Felkértek egy újabb munkára New York-
ban – mondja anyu, és leül mellém. – Egy
Valentin-napi bálra. – Izgatottan néz rám. –
Próbáltam elérni Sadie Lee-t, hogy vállalná-e
a cateringet, de nem veszi fel.
– Naná, hogy nem – motyogja Tom.
Összevonom a szemöldököm, és jelzek
Tomnak, hogy ne folytassa.
– Mi? – kérdezi anyu tőle.
– Semmi – néz le Tom a tányérjára.
 568/637

Anyu visszanéz rám.

– Nagyszerű hír, nem igaz? Mindannyian
visszamehetünk.
Nem, nem az! – akarom kiabálni. Ez a
világ legrosszabb híre. Ha elmegyek most
Amerikába, valószínűleg meglincselnek! De
valahogy ráveszem magam egy bólintásra.
Miközben anyuék izgatottan megvitatják,
mennyire felpezsdült az üzlet az amerikai
munkák miatt, próbálok arra koncentrálni,
hogy fulladás nélkül elfogyasszam az előttem
lévő lasagnét. Olyan fura arra gondolni, hogy
mikor Megan posztolta azt a videót, az tűnt a
világon a legborzalmasabb dolognak, hogy az
egész iskola látja a fehérneműmet. De most
az egész világ látja. Hála Elliotnak tényleg el-
terjedtem az egész világban. Mint a pestis.
Vagy a himlő. Csodás!
Sikerül legyűrnöm a vacsorám felét,
mielőtt elviselhetetlenné válna a vágy, hogy
visszamenjek a szobámba. Szerencsére
 569/637

anyuék még mindig el vannak merülve a

Valentin-napi tematikákban, így nem veszik
észre a megmaradt vacsorát a tányéromon.
Mikor visszamegyek a szobámba, azonnal a
telefonomat keresem, hátha válaszolt Elliot,
de semmi.
– Oké! – mondom a falnak duzzogva.
De aztán újra beindul az a fura mazochista
kényszer, és elkezdem a fotókat görgetni a
fényképezőmön. Mikor elérek Noah képéhez,
megáll az ujjam a törlés gomb fölött. De
valami fura okból nem tudom rávenni
magam. Átgörgetek rajta, míg el nem
érkezem azokhoz a képekhez, amit a Waldorf
Astoria szobájában csináltam. Először olyan
érzés, mintha csak egy álom lett volna;
mintha sosem lettem volna ott. De aztán
megragadják a tekintetem az apró részletek.
A pléd a fotelen. A narancsszínű hold. Ősz
hercegnő a párnámon. Ez mind megtörtént.
Ez igaz volt. Még ha Noah hazudott is, én
 570/637

nem. Ott voltam abban a szobában. Ültem

abban a fotelban. És életemben először azt
éreztem, hogy én irányítom az életem.
Aztán eszembe jut egy ötlet. Kiveszem a
fényképezőből a memóriakártyám, bedugom
a laptopba, feltöltöm a képeket a ho-
telszobáról, és ráküldöm a nyomtatóra.
Aztán körberagasztom velük a tükrömet,
mintegy keretként.
Egyesével végignézem a képeket. Az az
érzés a hotelszobában csak részben
köszönhető Noah-nak. Sokkal inkább az én
érdemem. Úgy döntöttem, szembenézek a
félelmemmel, és elrepülök New Yorkba. Úgy
döntöttem, megbízom Noah-ban, és
szerelmes lettem. Én jó ember vagyok. Nem
számít, mit mondanak rólam mások az inter-
neten. Én tudom, mi történt, mert ez az én
életem, nem az övék. És oké, nem ez lett a
tökéletes romantikus történet, de ez nem
jelenti azt, hogy egyszer nem lehet ilyenben
 571/637

részem. Még bármit kezdhetek az életemmel

– hiszen a legfontosabb, hogy én felelek érte.
Nem mások.
Meglátom magam a tükörben. Nagyon-
nagyon fáradtnak tűnök, és a szemem vörös
a sok sírástól. De leengedem a hajam, és
kirázom. Még mindig szeretem, hogy vörös.
Ez az érzés még mindig megvan, akkor is, ha
Noah erről is hazudott nekem. Kikapcsolom
a laptopom és a telefonom, és lefekszem.
Reggel ébredés után az az első dolgom, hogy
leülök az pipereasztal elé, újra megnézem a
képeket, és magamba szívom a pozitív em-
lékeket, feltöltődöm. Nagyjából tíz perc után
úgy érzem, készen állok, hogy lemenjek. Tom
már felkelt és az asztalnál ül.
– Elviszlek az iskolába – mondja, amint
meglát. – Majd kint várok az autóban, ha
bármikor szükséged lenne rám.
– Mi? Ezt nem teheted.
– Ó, dehogynem.
– De nem fogsz meghalni az unalomtól?
Tom vigyorog.
– Valószínűleg de. Elviszem a laptopom, és
befejezem a beadandómat.
 573/637

Visszamosolygok rá.
– Köszönöm.
Tom átölel.
– Képes vagy rá, tudod te is.

Az iskola felé ezt ismételgetem magamban,

mint egy mantrát. Képes vagyok rá. Képes
vagyok rá. Úgy érzem magam, mintha egy
hatalmas CSENDET KÉRÜNK! neontábla vil-
logna a fejem felett, mert mindenki másod-
percek alatt elhallgat, amint meglát. De nem
zavar a csend. Minden jobb annál a sok
bántó hozzászólásnál, amit tegnap kaptam.
Még az se igazán zavar, mikor mások rám
mutogatnak és engem bámulnak. Nagyon
fura, mert a sulis évek alatt leginkább
láthatatlan voltam Megan reflektorfényének
árnyékában. De már nem. Most bárhova
megyek, az emberek észrevesznek. Úgy
tűnik, más évfolyamokból is ismernek.
 574/637

Ahogy az osztálytermünk felé tartok a foly-

osón, Tomra gondolok, aki odakint ül a
parkolóban apu autójában. Nagyon örülök
neki, hogy nem sikerült meggyőznöm, hogy
menjen haza.
Mikor belépek az osztályterembe, minden-
ki elhallgat és engem bámul. De nem baj.
Mintha erre készített volna fel, hogy át-
sétáltam az iskolán. És legalább Megannel és
Ollie-val nem kell találkoznom drámaóráig,
mert másik csoportban vannak. A Kira és
Amara melletti asztalhoz ülök le. Mindketten
úgy néznek rám, mintha egy második fejet
növesztettem volna.
– Sziasztok! – mondom olyan nyugodtan
és magabiztosan, ahogy csak tőlem telik.
– Ó, szia! – mondja Amara. – Hogy vagy?
– Mintha őszintén aggódna.
– Jól. – Kihúzom a székem, és leülök.
– Biztosan? – kérdezi Kira, és közel hajol
hozzám.
 575/637

Bólintok, és beharapom az ajkam. Annyira

őszintének tűnnek, hogy mindjárt elsírom
magam.
Feltűnik, hogy mindenki minket figyel, és
égni kezd az arcom.
Kira még közelebb húzza hozzám a székét.
– Igaz a hír? Te tényleg…?
– Nem – rázom a fejem.
– Nem? – suttogja Amara. Kirával
összenéznek.
– Nem. Valaki összevissza hazudozott an-
nak a honlapnak.
– Szóval nem te vagy Girl Online? –
kérdezi Amara.
– De, én vagyok. Én voltam. De a többi
nem igaz. Nem úgy, ahogy ott írják.
– Nem hiszem el, hogy te vagy Girl Online!
Imádom Girl Online-t! – mondja Kira
mosolyogva. – Akkor találtam a blogot,
mikor Snooper’s Paradise-ról kutattam. Az a
 576/637

poszt, amit a kátyúkról írtál, nagyon vicces

volt!
– Én is imádtam – mondja Amara, és
lelkesen bólogat.
– Komolyan? – egy kis büszkeség önt el.
Annyira kedvesek. Úgy tűnik, egyáltalán nem
ítélnek el.
Az ikrek még közelebb húzzák a széküket,
így pont az asztalom mellett vannak.
– Szóval a Brooklyn Srác valaki más volt?
– kérdezi Kira.
Veszek egy mély levegőt.
– Nem. Ő… Noah Flynn volt… de… –
próbálom leküzdeni a szégyenemet. – De
nem tudtam, hogy ő kicsoda. Nem mondta el
nekem, hogy zenész, és soha nem hallottam
addig róla.
– Én sem – mondja Amara.
Kira a fejét rázza, és felsóhajt.
– Szóval hazudott neked?
 577/637

Bólintok. Vajon mennyi időnek kell még

eltelnie, hogy elfogadjam ezt a tényt, és ne
legyen mindig hányingerem tőle?
Amara az enyémre helyezi a kezét az
asztalon.
– Ez annyira borzalmas!
Nagyot nyelek. Nem bőghetek most. Nem
tehetem mindenki előtt.
– Nem hittük el, mikor hallottuk – mondja
Kira. – Mondtuk Megannek, hogy kizárt,
hogy ilyet tennél. Azt sem akartam elhinni,
hogy te vagy Girl Online. De aztán kikerült az
internetre is, és…
– Jól van, rosszcsontok, vége a szünetnek.
Próbáljunk rendeződni. – Mindannyian
megfordulunk, és az osztályfőnök, Mr. Mor-
gan áll az ajtóban.
Az ikrek visszatolják a széküket az asztal-
hoz, és a táskájukban matatnak a füzetért. De
én mozdulatlanul ülök, és Kira szavai vis-
szhangoznak a fejemben. „Mondtuk
 578/637

Megannek, kizárt, hogy ilyet tennél. Azt sem

akartam elhinni, hogy te vagy Girl Online. De
aztán kikerült az internetre is, és… De aztán
kikerült az internetre, és…”
Az első órából szinte semmit nem fogok
fel. Csak az jár a fejemben, hogyan tudhatott
Megan a blogomról már azelőtt, hogy írtak
volna róla? Ollie elmondhatta neki, hogy
találkoztam Noah-val, de ő sem tudott a blo-
gomról. Egy másodpercig átfut az agyamon,
hogy Elliot mondta el neki, de ez őrültség. De
ha Megan már azelőtt is tudott rólam és
Noah-ról, hogy a Celebfigyelő megírta volna,
lehet, hogy pont ő mondta el nekik? Az os-
ztályfőnöki óra kínzóan lassan telik, de amint
végre megszólal a csengő, máris az ikrek as-
ztalánál termek, mint akit ágyúból lőttek ki.
– Mikor beszélt nektek Megan a
blogomról?
– Kedd este – mondja Kira, miközben vis-
szapakolja a cuccait a táskájába. –
 579/637

A Costában voltunk, és megmutatta a mo-

bilján. Nem is tudta, hogy mi már a követőid
vagyunk!
– Remélem, folytatod a blogolást –
mondja Amara. – Tudod, majd ha elült a vi-
har. Szeretem olvasni, amiket írsz.
Halványan elmosolyodom.
– És mit mondott… Noah-ról?
– Azt mondta, hogy Noah veled csalja
Leah Brownt.
– Jól kiosztottam, mikor ezt mondta –
mondja Kira, és félénken elmosolyodik. –
Megmondtam neki, hogy te sose tennél ilyet.
Legalábbis nem szándékosan.
Visszamosolygok rá.
– Köszönöm.
– Őszintén szólva már nem vagyok biztos
benne, hogy szeretem Megant – mondja
Kira. – Alig akartam elhinni, mikor posztolta
azt a videót rólad a Facebookon az előadás
után.
 580/637

Legszívesebben azonnal megölelném

Kirát, de félek, hogy akkor el is sírnám
magam.
– Gyerünk, hölgyek! Nincs más órátok? –
szól Mr. Morgan a terem elejéből.
– Találkozunk ebédnél? – kérdezi Amara.
Bólintok.
– Ne aggódj, mi veled vagyunk – mondja
Kira.
– Igen. Te vagy Girl Online – teszi hozzá
Amara. – Mi pedig a legnagyobb rajongóid.

Az ikrek miatti örömöm addig tart, míg meg

nem érkezem a drámaterembe: nagyjából két
percig. A terem felé haladva a Megannel és
Ollie-val való találkozás gondolatától görcsbe
áll a gyomrom. Késve érek oda, és már
mindenki bent van, de őket nem látom.
– Pen! – sóhajt fel „Hívj Jeffnek”, ahogy
belépek. – Hogy vagy?
 581/637

Azonnal tudom, hogy tudja, és huszonpár

szempár szegeződik rám. Magam elé
képzelem a szobámat a Waldorfban. Em-
lékeztetem magam arra, hogy ez az én
életem, nem az övék, és hogy én tudom az
igazságot.
– Jól vagyok – válaszolom, és miközben
leülök, szinte azt érzem, hogy igazat
mondtam.
Ebédidőre még jobban megkönnyebbülök.
Megan és Ollie is otthon maradt betegen, és
mindenki, akiről azt hittem, hogy pokollá fo-
gják tenni az életem, hűvös távolságtartással
kezelnek. Talán csak nem tudják, mit
kezdjenek a helyzettel, vagy Leah Brownnak
mégsincs annyi rajongója errefelé. Nem is
érdekes, mert Kira és Amara nagyon ked-
vesek, és mindenki más békén hagy. Mielőtt
elmennék a délutáni óráimra, kilógok Tom-
hoz. A kormányra borulva alszik. Kopogok az
ablakon, hogy felébresszem.
 582/637

– Mi történt? – kérdezi azonnal rémülten.

– Minden oké. Hazamehetsz – mondom.
A szemét dörzsöli.
– Biztos?
– Igen, mindenki normális. Komolyan.
Menj haza. Feküdj le, aludd ki magad
rendesen.
Tom összevonja a szemöldökét.
– Oké, de bekapcsolva hagyom a tele-
fonom. Ha szükséged van rám, hívj, és azon-
nal itt vagyok.
– Így lesz – mosolygok.
Nézem, ahogy Tom elhajt, és visszaindulok
az iskolába. De ekkor rezeg a mobilom a
blézerem zsebében. Kiveszem, és látom, hogy
Elliot írt. Hangosan lüktet a szívem, míg
megnyitom az üzenetet.

Kérlek, ne utálj!
Apa lefoglalta a
laptopom meg a
 583/637

telefonom, és
csak most
szereztem vissza.
Épp egy hatalmas
vita közepén jár-
tunk, mikor jöt-
tél, és nem
tudtam a
szemedbe nézni.
Ui.: Megszöktem

Nyomokat keresek az üzenetben arra von-

atkozóan, hogy Elliot beszélt-e rólam a
Celebfigyelőnek. Mikor egyet sem találok, a
tárgyra térek és válaszolok.

Te szóltál annak a honlapnak rólam

és Noah-ról? Meg a blogról?
 584/637

Milyen honlap?
Nem, de borzal-
masan érzem
magam a kom-
ment miatt a blo-
godon. Olyan szar
volt minden ot-
thon, nem gon-
dolkoztam
normálisan.
UI.:
MEGSZÖKTEM,
MÁRMINT
MEGSZÖKTEM
OTTHONRÓL

Nem Elliot volt. Nem ő beszélt rólam a hon-

lapnak. Elönt a megkönnyebbülés, hogy nem
 585/637

ő volt, és egyben a bűntudat, hogy őt

gyanúsítottam.

Hogy érted, hogy megszöktél? Hol

vagy?

A kikötőben

A kikötőbe szöktél??!

Nem!!! Megszök-
tem, és jelenleg
éppen a
kikötőben vagy-
ok. Hiányzol.
Puszi!
 586/637

Elindulok az iskolából kifelé és közben írok

neki.

Te is hiányzol! Puszpusz

Idejönnél, kérlek?
Még a hülye két-
pennys játékodat
is játszhatjuk…

Úton
Ahogy meglátom Elliotot az árkádgépek
között az egyik kétpennys játéknak dőlve,
azonnal tudom, hogy valami komoly baj van.
Gigantikus, bordó Puffa dzseki van rajta,
hatalmas zöld gumicsizma, egy orosz stílusú
műszőrme kalap, és most kivételesen nem
sikerült a fura kombinációt menőre
összehoznia.
– Mi történt? – kérdezzük pont egyszerre.
– Egyszerre mondtuk! – mondjuk megint
egyszerre. Egy pillanatra egymásra nézünk,
mielőtt mindkettőnkből kiszakad a nevetés.
Aztán Elliot átölel, és a nevetés hamar
könnyekbe fordul.
 588/637

– Nem kapok levegőt – köpködök, és

próbálom kihúzni a fejem a gigantikus Puffa
dzsekiből.
– Bocs, bocs – lép hátra Elliot. – Jaj, Pen,
annyira sajnálom!
– Mit? – kérdezem, és újra befészkeli
magát egy szikrányi gyanú a gondolataim
közé.
– Azt a hülye kommentet, amit az újévi
fogadalmas posztodhoz írtam. Annyira hülye
voltam, de olyan sok minden történt ot-
thon… Muszáj elmesélnem.
Ránézek.
– Tényleg megszöktél?
Elliot halálkomolyan bólint.
– Attól tartok. Ma estétől az utca embere
vagyok, egy hajléktalan, a nemzetünk egyik
elveszett lelke.
– De tél közepe van. Halálra fogsz fagyni.
– Mit gondolsz, miért van ez rajtam? – El-
liot a bizarr ruhára mutat. – Nem
 589/637

szórakozásból öltöztem ízléstelen orosz

halásznak, tudod? Próbálom elkerülni a
hipothermiát!
– De miért szöktél el?
– Apa azt mondta, kitagad, ha valaha
pasim lesz. – Elliot megfordul, és a két-
pennys gépet nézi. A villogó fények mintákat
rajzolnak az arcára.
– Micsoda? – nézek rá elszörnyedve.
Elliot visszafordul. A szemében könnyek
csillognak.
– Azt mondta, kizárt, hogy az ő házában
éljek, ha valaha is… – Elliot idézőjeleket ra-
jzol a levegőbe – …„gyakorló homoszexuális”
leszek. És aztán tegnap reggel az egész bed-
urvult, és elvette a telefonom meg a
laptopom.
– Mi? De miért?
– Mert a fejébe vette, hogy találkoztam
valakivel Amerikában, és nem akarta, hogy
kommunikáljak vele.
 590/637

– De miből gondolta ezt?

– Emlékszel a szüleim karácsonyát
tönkretevő hadjáratra?
Bólintok.
– A motoros Hank?
– Aha. Úgy tűnik, kissé visszaütött.
– Jaj, ne!
– Azt mondtam apának, hogy nem veheti
el egy tinédzsertől az online hozzáférést, ez
olyan, mintha a levegőt venné el előlem.
– És ő mit mondott?
– Ő ügyvéd. Csak felsorolt egy csomó para-
grafust, amíg már élni sem volt kedvem. –
Összevonja a szemöldökét. – Miért nem ko-
pogtál? És miért írtad nekem azt az
idegbeteg SMS-t? A komment miatt a blo-
gon? Az volt, ugye? Annyira sajnálom! Csak
irigy voltam, és minden olyan borzalmas
volt.
Rábámulok.
– Hogy érted? Mire voltál irigy?
 591/637

– Noah-ra. És rád. – Elliot szégyenkezve

elfordul.
– Miért voltál rám irigy?
– Mert neked olyan könnyű! Találkozol
valakivel, aki tetszik, és a szüleidnek ezzel
nincs semmi bajuk. Azt mondják „Hé, men-
jünk, töltsük vele a karácsonyt!”. Te lehetsz
szerelmes és élhetsz boldogan, amíg meg
nem halsz, mint Hamupipőke. De ha én
találkozom a szőke herceggel, kitagadnak.
– Jaj, Elliot! – ölelem magamhoz, és a sze-
mem megtelik könnyel. Egész végig, míg
Amerikában voltunk, eszembe se jutott, hogy
Elliot így érezhet, és hogy milyen nehéz lehet
neki.
– És gyűlölöm magam, hogy rajtad éltem
ki a haragom – zokogja Elliot a vállamba. –
Te vagy a legjobb barátom. Az egyetlen igazi
barátom, és nem tudtam örülni neked. De
annyira féltem, Pen! Annyira félek, hogy mi-
atta elveszítelek!
 592/637

Nem tudok visszatartani egy szarkasztikus

nevetést, mikor ezt mondja, és Elliot erre
összevonja a szemöldökét.
– Mi az?
– Ettől egyáltalán nem kell tartanod.
– Miért nem? – Elliot letörli a szeme körül
a könnyeit, és az arcomat figyeli.
Felsóhajtok.
– Azt hiszem, nem láttad, mi történt.
– Mit nem láttam?
– A neten.
– Nem. Mondom, csak most szereztem vis-
sza a cuccokat. Belógtam apa dol-
gozószobájába, míg a munkahelyén volt, és
visszaloptam.
– Úgy tűnik, Noah zenész.
Elliot nem szólal meg.
– Egy híres zenész. Legalábbis amerikai
viszonylatban. És… – megállok, alig tudom
rávenni magam, hogy kimondjam – …és
együtt járnak Leah Brownnal.
 593/637

Elliot szája tátva marad.

– Mi? Leah Brown, mármint a toplistás
Leah Brown?
Bólintok.
– Leah Brown, mármint a sikerlistás
„Harapj Belém” énekes Leah Brown?
Megint bólintok, a szemem megtelik
könnyel.
– De ez őrület! – Elliot engem néz, és
észreveszem, hogy a legapróbb jele sincs az
arcán az elégedettségnek, csak sokk és horror
ül ki rá, és megint szörnyen érzem magam,
hogy kételkedtem benne. – Jaj, Pen!
Istenem! De hogy… hogy tudta ezt eltitkolni
előled?
Elmesélem neki a kis jeleket, amik mind-
végig ott voltak, de nem vettem észre őket.
A lány a vintage boltnál, a kihallgatott be-
szélgetésfoszlány Sadie Lee-vel, és a tény,
hogy Noah láthatóan sehova sem ment velem
nyilvánosan.
 594/637

Elliot csak a fejét rázza.

– De mi van azzal, amit a blogodon írtál?
Hogy ő a lelki társad?
– Tévedtem. – Alig tudom visszafogni a
zokogást. – És most az egész világ tudja,
mert valaki beszélt erről egy celebmagazin-
nak. És mindenki tud a blogomról.
– De hogyan? Beszéltél Noah-nak a
blogodról?
– Nem. Senkinek nem beszéltem róla –
kivéve téged.
Elliot engem néz.
– Várjunk kicsit! – Előveszi a telefonját és
kikeresi az üzeneteit. – Azt hitted, hogy én
voltam!
– Csak mert egyedül te tudtál róla. Vagy
legalábbis azt hittem, hogy csak te tudsz
róla…
– De ki tudhatott még?
– Megan.
 595/637

Elliot szemöldöke olyan magasra ugrik,

hogy majdnem eléri a haját.
– Mi? Honnan tudná? Nem mondtad el
neki, vagy igen?
– Nem. De lehet, hogy meglátta, mikor
nálam aludt, vagy…
– Mi?
– Vagy Ollie elmondta neki.
Elliot összevonja a szemöldökét.
– Ollie honnan tudná?
– Átjött hozzám kedden. Bejött a
szobámba. Lehet, hogy meglátta a blogomat
a laptopon.
Elliot szeme mindjárt kiugrik a helyéről.
– Oké, mostantól kezdve képzeld hozzá
minden válaszomhoz, hogy „mi a franc?!”.
Nevetve bólintok.
– Mi a francot keresett a Kétlábonjáró
Szelfi a szobádban?
– Meglátogatott. Hozott karácsonyi
ajándékot.
 596/637

– Karácsonyi ajándékot? Mi volt az?

– Igazából nem tudom. Nem jutottunk ad-
dig, hogy kinyissam. Ollie-tól tudtam meg,
hogy Noah zenész. Meglátta a fotóját a
tükrömön, és felismerte.
– Mi a… de… ó, istenem! – Elliot
megragadja a karom. – Oké, bocsi, de azt
hiszem, le kell ülnünk ehhez a beszél-
getéshez. És jól jönne két csokis shake, hogy
ne ájuljak el a nagy izgalomban.
– Choccywoccydoodah? – mondjuk
egyszerre. – Egyszerre mondtuk!
Karon fogjuk egymást Elliottal – vagy leg-
alábbis megpróbáljuk a hatalmas Puffa dz-
seki ellenére –, és kisétálunk a kikötőből. És
a metsző hideg ellenére melegséget érzek. Az
összes tegnapi félelmem megalapozatlan
volt. Nem vagyok egyedül. Velem van a
családom, az ikrek, és visszakaptam a
csodálatos legjobb barátom.
Mire megérkezünk a kávézóba, a korábbinál
is jobban érzem magam. Egyetlen rémálmom
sem valósult meg azok közül, amiktől tegnap
tartottam. Átsétáltunk a városon, és senki
sem ismert fel, egyetlen bántó megjegyzést
sem kaptam. Amíg ki tudom kerülni az inter-
netet a következő egy évben, minden rend-
ben lesz.
Rendelünk egy-egy shake-et, és találunk
egy asztalt hátul. Általában szeretek az ajtóv-
al szemben ülni, hogy nézegessem az em-
bereket, de ma nem. Ma ösztönösen háttal
ülök az egész teremnek, csak a biztonság
kedvéért.
 598/637

– Tudod mit, Penny? Noah bánhatja –

mondja Elliot, miközben kicipzározza a Puffa
dzsekijét. – Te idővel túlleszel ezen, és
továbblépsz, de egy ilyen csalárd fiú sosem
fogja megtalálni az igazi boldogságot.
Bólintok, és bárcsak hinni tudnék neki!
– Köszönöm. Annyira örülök, hogy itt vagy
nekem. És tudod, mi? Bármi is történjen a
jövőben, még ha egyszer tényleg találkozom
egy valódi szőke herceggel, téged senki sem
fog helyettesíteni. Örökre szükségem lesz a
legjobb barátomra.
Reménykedve felnézek Elliotra, de ő
összevonja a szemöldökét.
– Nahát, nahát! – mondja, és összeszorítja
az ajkait, mint mindig, mikor valami nagyon
idegesíti.
Először azt hiszem, hogy rám néz, de aztán
meglátom, hogy átnéz a vállam fölött. Meg-
fordulok, és Megant, majd Ollie-t látom meg
a pult mögött, amint alaposan
 599/637

belebonyolódtak egy beszélgetésbe. Hirtelen

rámtör a pánik. Mit mondjak nekik? Mit
tegyek? De úgy tűnik, semmit sem kell ten-
nem, mert Elliot már talpra is ugrott.
– Hé, Mega-ribanc! – kiabálja Megannek.
Megan és Ollie megfordulnak és ránk
néznek, és abban a pillanatban teljesen biz-
tos vagyok benne, hogy ők állnak az egész in-
ternetes balhé mögött. Mikor meglátnak,
azonnal bűnösnek tűnnek.
– Miért nem ültök le hozzánk? – kérdezi
Elliot.
– Ó, nem, nem érdekes… már úgyis menni
készültünk – kiált vissza Megan, és nagyon
idegesnek tűnik.
– Ez vicces, mert meg mernék rá esküdni,
hogy csak most érkeztetek. – Elliot elindul
feléjük. Felpattanok, és sietve követem.
– Szia, Penny! – motyogja Ollie, és még a
szemembe se tud nézni.
 600/637

– Te beszéltél azzal a magazinnal? –

kérdezem Meganre bámulva. Ő sem néz a
szemembe, inkább a padlót bámulja. Még
közelebb lépek hozzá. – Azt kérdeztem, te
beszéltél azzal a magazinnal rólam?
– Rólad mit? – sziszegi Megan. – Hogy
hogyan játszottátok ki szegény lányt?
– Én nem játszottam ki senkit – sziszegem
vissza. – Nem tudtam, hogy Noah kicsoda.
Nem tudtam, hogy barátnője van.
– Ja, persze – néz rám Megan megvetően.
– Ha nem akartad, hogy mindenki tudjon
rólatok, minek írtad tele a blogodat?
– Az a blog anonim. Vagyis az volt, míg
meg nem találtad. – Ollie-hoz fordulok. –
Akkor láttad meg, mikor kimentem a
szobából?
Nem mond semmit, de az arca lángba
borul.
Hitetlenkedve nézek rá.
– A laptopomon kutakodtál?
 601/637

– Csak ott volt – mondja Ollie. – Gon-

doltam, olvasgatok, míg WC-n vagy.
– Nem hiszem, hogy jogod van most bárkit
is elítélni, Penny – mondja Megan gőgösen.
– Mondd csak – fordul felé Elliot. – Te es-
tin végzed a ribanciskolát, vagy ez veled szü-
letett tehetség?
– Neked nincs mondanivalóm – válaszol
Megan megvetően.
– Az jó, mert nekem viszont rengeteg
mondanivalóm van, és sokkal könnyebb lesz,
ha nem zavarnak meg közben – lép közelebb
Elliot, és így már csak centikre van az arca
Meganétől. – Te vagy az egyik leginkább
gondolatszegény (nézz utána), félcédulás
(nézz utána), üresfejű (ezt már biztos
ismered) ember, akivel valaha találkoztam.
És ha történetesen nem a legjobb barátomat
bántottad volna meg nagyon-nagyon, egye-
tlen pascalnyi (nézz utána) levegőt sem paz-
arolnék rád.
 602/637

Megan Ollie-hoz fordul.

– És te hagyod, hogy így beszéljen velem?
Ollie üresen néz rá.
Elliot felnevet.
– Jaj, kérlek! Valószínűleg azon töpreng,
ez most jó alkalom-e szelfit készíteni. – Ollie-
hoz fordul. – Amúgy nem, ez egy nagyon
rossz pillanat. De mindegy is, hol jártam? –
Visszafordul Meganhez. – Ja igen, és a
legminimálisabb kétséget kizáróan te vagy a
legrondább ember, akivel valaha
találkoztam.
Megan láthatóan hátrahőköl.
Elliot bólint.
– Így van. Annyira keserű és kamu vagy,
hogy már a pórusaidból is ez szivárog. Mint
egy gennyes pattanás.
Megan levegőhöz kap.
Ennél a pontnál kijön a pincérlány a
konyhából, kezében egy tálcán a shake-jeink.
 603/637

– Ó! – mondja, mikor meglátja, hogy a

pultnál állunk.
– Minden oké. Itt fogyasztjuk el – mondja
Elliot –, a barátainkkal.
Ránézek, és rám kacsint. A pincérlány
leteszi a tálcát a pultra, aztán eltűnik a
konyhában.
– Készen állsz? – kérdezi Elliot halkan,
mikor felemeljük a poharakat.
– Készen – válaszolom.
Kézbe vesszük a poharakat, megfordulunk,
és mindkettőt Meganre és Ollie-ra borítjuk.
És ha olimpiai szám lenne a szinkronizált
shake-hajítás, most aranyat nyertünk volna.
Megan és Ollie döbbenten tátognak,
miközben a ragacsos barna shake végigcsor-
og a fejükön.
– Oké – mondja Elliot Ollie-nak. – Most?
Na ez szuper alkalom egy szelfire. – Aztán
felém fordul. – Szerintem menjünk.
Bólintok.
 604/637

– Aha. – De mielőtt elmennék, még

Meganhöz hajolok. – Szánalmas vagy – mon-
dom neki. – És nem csak én gondolom így.
Aztán Elliottal sarkon fordulunk és
elvágtatunk.
Egészen az állomásig futunk. Az oldalamat
markolom, és próbálok levegőt kapni.
– Ó, istenem, ez fantasztikus volt! –
kapkod Elliot levegőért. – Még álmaimban
sem szoktam ilyen jól bosszút állni.
– Álmaidban bosszút szoktál állni?
– Naná. De azok semmik ehhez képest. –
Aztán hirtelen elkomorul.
– Mi a baj?
– Teljesen elfelejtettem, hogy megszök-
tem. – Mindketten egy hajléktalan férfira
nézünk, aki az állomás bejárata mellett fek-
szik. Az arca és a ruhája fekete a piszoktól.
– Kizárt, hogy ma a szabad ég alatt aludj –
mondom neki. – Hazajössz velem. Anyuék
biztosan nem bánják, ha nálunk alszol. Épp
 605/637

tegnap mondták, mennyire hiányoztál nekik

szilveszterkor.
– Komolyan?
– Igen. És talán apu átmehetne beszélni a
szüleiddel. Tudod, milyen jó krízishelyz-
etben. Ő majd tudja, mit kell tenni.

Apu pontosan tudja, mit kell tenni. Ahogy

hazaérünk és elmeséljük neki, mi történt, el-
mondja Elliotnak, hogy szívesen látjuk, és
hogy addig marad, ameddig csak szeretne,
aztán átmegy beszélni egy kicsit Elliot
szüleivel. Kiderül, hogy Elliot anyját nagyon
felzaklatta Elliot búcsúlevele – ami, mint
kiderül, öt darab A4-es oldal volt, így inkább
nevezhetnénk búcsúesszének –, és azt
mondta, beszél a fiú apjával, ha hazaért.
Az egész estét pizzázással és régi Jóbará-
tok epizódokkal töltjük, és néha egymáshoz
fordulva azt suttogjuk: „istenem, a shake-
 606/637

ek!”, és kitör belőlünk a röhögőgörcs. An-

nyira jó visszakapni ezt a régi, normális
életemet. De egész végig tisztában vagyok a
mélyen engem emésztő szomorúsággal, és
tudom, hogy nincs az a pizzamennyiség vagy
nevetés, ami ezt meggyógyítaná.
Nyolc körül átjön Elliot apja, hogy be-
széljen vele. Míg a konyhában beszélgetnek,
idegesen várok a nappaliban. De senki sem
kiabál, és egy ponton mintha nevetést is hal-
lanék. Elliot végül ideges mosollyal az arcán
kerül elő.
– Hazamegyek – suttogja. – Azt mondja,
megtarthatom a laptopom és a mobilom.
– És mi lesz a…? – nézek Elliotra.
– Úgy tűnik, elmegy egy „tanácsadásra” –
mutatja az idézőjeleket a kezével –, hogy
segítsen neki napirendre térni a „szexualitá-
som” felett.
– Hű! Hát legalább próbálkozik.
Elliot felnevet.
 607/637

– Na igen, embert próbáló lesz. – Szorosan

átölel. – Szeretlek, Pen.
– Én is szeretlek.
Mikor Elliot elmegy, készítek magamnak
egy bögre kamillateát, és felviszem a
szobámba. Micsoda nap volt ez! Eszembe jut,
hogy éreztem magam tegnap, és
megkönnyebbülten felsóhajtok. Tomnak iga-
za volt: csodálatos érzés volt újra szem-
benézni a világgal, és így kiállni Megan és Ol-
lie ellen.
Lenézek a földre, és meglátom Ollie bec-
somagolt karácsonyi ajándékát. Vajon mit
hozott nekem? Felemelem az ajándékot, és
leszakítom róla a csomagolópapírt. Egy
bekeretezett kép van benne – róla. Az egyik
azok közül, amit a parton csináltam. Muszáj
felnevetnem. Ki adna ajándéknak egy fotót
saját magáról? Azonnal Noah jut eszembe, és
az ajándékok, amiket kaptam tőle. Ősz herce-
gnő, a fotós könyv, a dal. Mindegyik rólam
 608/637

szólt, nem róla – ahogy egy ajándéknál illik.

Ismét magával ragad a fájdalom, és nem
akarom elhinni, ami történt. Olyan ősz-
intének tűnt, olyan gondoskodónak!
Kidobom Ollie képét a kukába, és a CD-le-
játszómhoz megyek. Semmi értelme, de nem
számít; az a helyzet, hogy megtörtént, és va-
lahogy kezelnem kell ezt az egészet.
Kiveszem a CD-t a lejátszóból, és a kézzel írt
dalszöveggel együtt visszateszem a tokjába.
A szemetes fölé tartom. De valami megmag-
yarázhatatlan okból nem tudom elengedni,
így inkább beteszem a szekrényembe a nagy
kupac ruha alá.
Ahogy bedugom a szekrény legmélyére a
CD-t, a kezem a laptopomhoz ér. Tényleg
kijelenthetem, hogy szembenéztem a világ-
gal, amíg nem tudok újra online lenni? Ki-
húzom a laptopot, és egy ideig csak nézem.
Gyerünk, meg tudod csinálni, mondom
magamnak, és Szilaj Óceánra gondolok.
 609/637

Az ágyamhoz viszem a laptopot és

megnyitom az e-mailjeimet. Mivel deakt-
iváltam a Twittert és a Facebookot, illetve
letiltottam a hozzászólásokat a blogomon,
alig vannak új e-mailjeim. De jött egy a
Celebfigyelőtől. A gyomrom összerándul,
miközben megnyitom.

Feladó: jack@celebfigyelo.com
Címzett: girlonline22@gmail.com
Tárgy: ŐRÜLETES INTERJÚLEHETŐSÉG –
EXKLUZÍV
Szia!

Bizonyára észrevetted, hogy nemrég beszá-

moltunk a honlapunkon a Noah Flynnel való
barátságodról, és igazán szeretnénk me-
gosztani a te nézőpontodat is 5,3 millió
olvasónkkal. A Celebfigyelőnek adott ex-
kluzív interjúdért cserébe a Noah Flynnel
való kapcsolatodról hajlandóak vagyunk
 610/637

20000 dollárt fizetni, és természetesen az

oldalunkon való megjelenés hatalmas látog-
atottságot biztosítana a blogodnak, nem be-
szélve a szponzorációs lehetőségről.
Alig tudom elhinni, amit a képernyőn lá-
tok. Szóval miután mindenfélét összehazud-
tak rólam, most az én oldalamról akarják
hallani az egészet? És komolyan azt képzelik,
hogy elfogadnám a pénzüket azok után, amit
tettek! Dühödt válaszba kezdek, de jobb öt-
letem támad. Kilépek az e-mailjeimből és
belépek a blogomra.

Január 4.

Tündérmesékből Rémálomba

Sziasztok!
 611/637

Ahogy valószínűleg már mindannyian tudjá-

tok, az utóbbi napokban én és a blogom az
internetes figyelem RETTEGETT közép-
pontjába kerültünk.

Rengeteg negatív figyelem középpontjába.

Az utóbbi napokban vadidegenek hazug-

ságokat írtak rólam az interneten, és
temérdek gyűlölködő üzenetet kaptam.

És celeb pletykamagazinok írtak rólam an-

élkül, hogy utánanéztek volna bárminek.

Ezek az emberek nem ismernek engem.

Egyikőtök sem ismer engem.

Egyikőtök sem tudja, hogy mi történt

igazából.
 612/637

És mégis mindannyian azt hiszitek, hogy

jogotok van megszólni és csúnyán beszélni
rólam.

Pedig én mindig is őszinte voltam ezen a blo-

gon. Ez volt a lényege az egésznek – hogy va-
lahol teljesen önmagam lehettem.

Minden, amit itt leírtam, a teljes igazság volt.

Vagyis az igazság, amiről én tudtam.

Nem tudtam, hogy kicsoda igazából Brook-

lyn Srác. Tudtam, hogy Noah-nak hívják és
hogy szereti a zenét, de nem tudtam, hogy
lemezszerződése van, és a barátnőjéről
végképp nem tudtam.

Ha tudtam volna, soha nem kezdek vele.

Hazudott nekem.
 613/637

És összetörte a szívem.

És mindezen felül valaki megtalálta a blogo-

mat, és elárulta a nagyvilágnak, ki vagyok.

Mikor ez történt, úgy éreztem, mintha az

egész világ összeomlott volna körülöttem.

Sokáig ez a blog volt az egyetlen biztos hely

az életemben – ahol a legbelsőbb érzéseimet
írhattam le, és ahol nem ítéltek el.

De az utóbbi napokban megtudtam, hogy

mennyire felszínes is az online világ.

Ebben a világban teljesen oké, hogy a képer-

nyő és az álnév mögé bújva az ember borzal-
mas dolgokat írjon valakiről, akit nem is
ismer.

És még az olyan oldalak, mint a Celebfigyelő

is teljesen helyénvalónak gondolja, hogy
 614/637

közöljön egy történetet anélkül, hogy után-

anézne a tényeknek.

Ma először keresett fel a Celebfigyelő, mióta

közölte rólam azt a cikket.

Azt kérdezték, nem akarok-e egy exkluzív in-

terjút adni a „Noah Flynnel való
kapcsolatomról”.

Azt mondták, fizetnek érte 20000 dollárt.

Azt is mondták, remek módja lenne, hogy

növeljem a blogom látogatottságát.

Mintha azt akarnám, hogy ilyen csalók

növeljék a látogatottságom.

Az a helyzet, hogy soha nem adnám el valak-

inek a történetét, főleg nem azét, akit
szeretek.
 615/637

Még ha nagyon meg is bántott.

Szóval hogy lezárjam a blog utolsó posztját,

még egy dolgot akarok mondani.

Minden alkalommal, mikor írsz

valamit az interneten, választás előtt
állsz.

Az egyik út, hogy valami olyasmit teszel, ami

hozzátesz a világ boldogságszintjéhez.
A másik, hogy elveszel belőle.

Én a Girl Online elindításával adni akartam.

És egy ideig nagyon úgy tűnt, hogy sikerül.

Szóval legközelebb, mielőtt posztolsz egy

hozzászólást vagy állapotjelzést, vagy me-
gosztasz egy linket, kérdezd meg magadtól:
boldogabbá fogja ez tenni a világot?
 616/637

És ha nem, akkor azonnal töröld ki.

Amúgy is van elég szomorúság a világban.

Nem kell még hozzátenned.

Nem fogok írni itt többé.

De mindenkinek üzenem, aki örömöt okozott

nekem, míg ezt a blogot vezettem, hogy
nagyon köszönöm, és soha nem fogom
elfelejteni…

Penny Porter alias Girl Online. Ölelés!

Másnap reggel Elliot dübögése kelt a falon:
Átmehetek?
Visszakopogom, hogy Igen, megdörzsölöm a
szemem, és az órámra nézek. Még csak fél
hét. A szívem összeszorul. Most meg mi
történt? Még félálomban lebattyogok a
földszintre.
– Oké, tudom, hogy azt mondtad, soha
többé nem blogolsz – mondja Elliot, és
elsuhan mellettem az előszobában.
– Soha – mondom.
– Igen, soha-soha, mindegy – mondja Elli-
ot, és izgatottan lengeti a mobilját. – De úgy
gondolom, ezt látnod kell.
Rábámulok.
 618/637

– Köze van ahhoz, ami Noah-val történt?

Mert ha igen, akkor nem, nem kell látnom.
Elliot vigyorog.
– Valahogy köze van, de nagyon jó.
Komolyan.
Felsóhajtok.
– Jól van, ajánlom is, hogy jó legyen. –
Elveszem tőle a telefont. A kijelző Elliot
Twitter-értesítéseit mutatja.
– Saját hashtaged van! – mondja Elliot
levegőért után kapva.
– Mi? – Megnézem a tweeteket. Mindegyik
mögé az van írva, hogy
#SzeretunkGirlOnline.
– Van egy másik, a #GyereVisszaGirlOn-
line, meg a #GirlOnlinetAkarjuk – mondja
Elliot büszkén. – Teljesen megőrültek a teg-
napi posztodtól.
Elkezdem olvasni a tweeteket. Mindannyi-
an kedves dolgokat írnak arról, hogy men-
nyire hiányzik nekik a blogom, és hogy ne
 619/637

foglalkozzam a gyűlölködőkkel. És aztán lá-

tok egyet Pegazuslánytól.

Sajnálom, hogy elítéltelek. Kérlek, gyere vis-

sza #GirlOnlinetAkarjuk

Elliot rám néz.

– Hát nem csodás?
– De. Nem. Nem tudom. – És az a helyzet,
hogy tényleg nem tudom. Annyira megbán-
tott, ami történt, hogy most már félek az on-
line világtól, és tényleg nem tudom, vissza
akarok-e menni. Pláne, hogy a Girl Online ál-
név anonimitása sincs meg.
– Te mondtad, hogy az online világ nem
igazi, de van benne, ami igazi – mondja Elli-
ot. – A blogod igazi. – A Twitterfolyamra
mutat. – És ez is. Tényleg szeretnek.
 620/637

Egész pénteken és szombaton azon töpren-

gek, mit kezdjek a blogommal, miközben El-
liot rendszeresen közvetít, mi történik a
hashtaghadjárattal. Vasárnap reggel már ré-
gen ébren vagyok, mire a sirályok vijjogni
kezdenek. Végül úgy döntök, az egyetlen dol-
got teszem, ami garantáltan segít kitisztítani
a fejem: elmegyek fotózni. Találkozom
apuval, mikor kilépnék a bejárati ajtón.
– Ó, mész valahova? – kérdezi meglepve.
– Igen, gondoltam készítek pár képet a
parton, amíg üres. – Felkapok egy banánt, és
a zsebembe tolom.
– Meddig leszel el?
– Nem tudom. Talán egy-két óra.
Apu összevonja a szemöldökét.
– Oké, és utána egyből hazajössz?
– Igen. Miért?
– Ó, csak azt tervezem, mikor kezdjem el a
vasárnapi ebédet – újra eltűnik az újságja
mögött.
 621/637

Épp az ajtó felé indulok, mikor anyu is

felbukkan.
– Penny! Miért vagy ébren ilyen korán?
– Nem tudtam aludni. – Ránézek. – És te
miért vagy ébren ilyen korán? Tudod, hogy
vasárnap van? – Anyu általában nem kel
vasárnap tíz előtt. Ez az egyetlen nap a héten,
amikor sokáig ágyban maradhat.
– Én sem tudtam aludni.
Megrántom a vállam.
– Oké, akkor majd jövök.
– Mikor? Hova mész? – kérdezi anyu.
– A partra, fotózok párat. Délre itt vagyok.
– Oké, de szólj, ha utána elmész még va-
lahova – mondja apu az újságja mögül
kilesve.
– Úgy lesz. Sziasztok!
Csak már kint jövök rá, hogy valószínűleg
még mindig túl paranoiásak a legutóbbi
pánikrohamom miatt.
Gyorsan küldök apunak egy üzenetet.
 622/637

Lemegyek a régi kikötőhöz

Talán jobban érzi magát, ha pontosan tudja,

hol vagyok.

A part teljesen elhagyatott, mikor odaérek.

Olyan üres januári nap ez, mintha az egész
világ a szürke árnyalataival lenne megfestve.
De valahogy tetszik. Szeretek egyedül lenni a
tengerrel, mintha a part a saját kis kertem
lenne. Leülök az egyik kavicshordalék fed-
ezékébe, és a hullámokat figyelem. És hir-
telen elönt a bánat. Mintha azzal, hogy most
már nem gondolok az összes többi dologra –
Elliotra, a blogomra, az iskolára, Meganre és
Ollie-ra – felszabadult volna a hely a fejem-
ben Noah emlékei számára. Sokáig csak ülök,
és újra lejátszom magamban mindazt, ami
történt. Már nem vagyok mérges. Csak
 623/637

szomorú vagyok. Végül sikerül rávenni

magam, hogy felálljak. Valami másra kell
gondolnom. Valamire, ami nem okoz fájdal-
mat. Felveszem a fényképezőm, és elindulok
a régi kikötő felé.
Szeretem Brighton régi kikötőjét. A meg-
feketedett, omladozó deszkáival mintha egy
régi kísértetfilm díszlete lenne. És még
hangulatosabb ma, ahogy a szél körbenyal-
dossa, és a hullámok csapkodják a ger-
endákat. Mögöttem hangos fütyülést hallok,
mintha valaki a kutyáját hívná.
Leguggolok, a kikötőre zoomolok, és az jut
eszembe, milyen menő lenne meglátni egy itt
kísértő szellem halvány körvonalát. Újra hal-
lom a fütyülést, most még hosszabban és kit-
artóbban. Talán elvesztette a kutyáját, vagy
bement a tengerbe. Megfordulok, de nincs
ott senki. Aztán meglátok egy színfoltot a
kavicshalmon, ahol az előbb ültem. Egy
 624/637

vörös színt. Azonnal ráállok a fényképezővel,

és rázoomolok.
– Mi a…?
Pislogok, és újra belenézek a gépbe.
Ősz hercegnő ül a kavicsok tetején. De az
nem lehet, Bellánál hagytam New Yorkban.
Gyorsan elindulok visszafelé a parton, a
kavicsok csikorognak a talpam alatt.
Biztosan van rá magyarázat. Biztosan rosszul
láttam. De ahogy közelebb érek, egyre
biztosabb vagyok benne, hogy ő az. Látom a
kék bársonyruháját, a bézsfehér arcát és a
szélben csapdosó haját.
Mikor egy méterre járok tőle, megállok, és
szétnézek. Ez valami trükk lesz. Anyuék el-
hozták magukkal a babát? Ők tették ide? De
miért tennének ilyet? Semmi értelme. Meg-
fordulok, és végignézek a parton, de nem lá-
tok senkit. Aztán hallom a kavicsok zörgését
mellettem, és megpördülök.
– Te jó ég!
 625/637

Noah áll a kavicshalom mellett.

Valószínűleg eddig mögötte guggolt.
A bőrdzsekije van rajta, fekete farmer, kopott
bakancs, és a pulóvere kapucnija a fejére
húzva.
– Bella mondta, hogy hiányoztál neki –
mondja, és Ősz hercegnő felé bólint.
Konkrétan egy szó sem jön ki a torkomon.
Teljesen biztos vagyok benne, hogy csak hal-
lucinálok, és ez nem lehet igaz.
Noah felém lép, és én ösztönösen eltávolo-
dom tőle.
– Beszélnem kell veled – mondja
sürgetően.
– De… nem értem. – Egy friss széllökés
megcsapja az arcom, és visszatérek a
valóságba. – Miért… miért hazudtál nekem?
Noah a köveket nézi.
– Sajnálom. El akartam mondani az igazat,
de nem akartam mindent tönkretenni.
Mi?! A megdöbbenésem haragba fordul.
 626/637

– Igen, azt hiszem a barátnőd megemlítése

valószínűleg rontott volna a hangulaton.
Noah a farmere zsebébe süllyeszti a kezét.
– Nincs barátnőm. És akkor sem volt.
– Ó, istenem! – Most már nagyon mérges
vagyok. – Komolyan azért jöttél el idáig,
hogy tovább hazudj?
– Nem… én… én… nem hazudok.
– Dehogynem! Mindent megírtak. Ott volt
az összes tweetben meg a cikkekben meg a…
– Az egész baromság – vág közbe.
– Mi? Még Leah Brown tweetjei is rólad?
– Igen! Főleg azok.
Ránézek. Hogy tud ilyen lazán hazudni
nekem? És hogy képzeli, hogy hiszek neki?
– Hogy érted, hogy „főleg azok”?
Noah végre felnéz rám.
– Az utolsó albumja beégett, a lemezcég
pánikolni kezdett. Szóval mikor
leszerződtettek, a marketingesek azt
mondták, szeretnének egy kis kamu
 627/637

románcot rendezni körénk. Azt mondták,

segíteni fog mindkettőnk eladásainak. Nem
akartam belemenni, de azt mondták, elég pár
megrendezett fotó és tweet. Bár nekem ez se
ment – motyogja. – Rosszul voltam tőle.
Gyűlöltem. Még arra is gondoltam, hogy
kiszállok az egészből, de nem lehetett;
aláírtam a szerződést. Csapdában voltam.
Szóval úgy gondoltam, kit érdekel, nem
mintha amúgy is együtt lennék valakivel. És
aztán jöttél te.
Nézem őt, és próbálom felfogni mindazt,
amit mondott.
– Szóval te és Leah nem vagytok…
– Nem! És nem is voltunk.
– Szóval nem bántotta, ami történt?
Noah felnevet.
– Nem. Egy kicsit felbosszantotta, mert
szerinte úgy tűnik, mintha hülyét csináltunk
volna belőle, de aztán a lemezét viszik, mint
 628/637

a cukrot, annyira sajnálta őt mindenki, így

végül elég hamar túltette magát rajta.
– De nem tudom elhinni, hogy egy
lemezcég ilyet tesz.
Noah megrántja a vállát.
– Ja, tudom. De azt mondják, gyakran
előfordul.
Érzem, hogy elszivárog belőlem a harag.
– És miért nem mondtad el?
Noah megrántja a vállát.
– El akartam. És Sadie Lee is folyton nyag-
gatott, de féltem.
– Mitől?
– Hogy elveszítelek. – A tengerre néz. –
Kinek kell egy srác, akinek van egy kamu
barátnője? És olyan nehéz találni valakit,
aki… nem a saját öt perc hírnevét akarja.
Muszáj felnevetnem, és közben a remény
újra erőre kap bennem. Itt van Noah.
Brightonban. A parton, pár lépésre tőlem.
 629/637

Nincs barátnője. Nincs együtt Leah Brown-

nal. Soha nem is volt. De…
– Miért voltál olyan mérges rám? Miért
cserélted le a számod?
Egyik lábáról a másikra áll.
– Azt hittem, hogy te adtad el a sztorit. Azt
hittem, csak népszerűséget akartál a
blogodnak.
– De hát nem is tudtam, ki vagy! Alig is-
mernek itt, Angliában. Kivéve a bátyámat, de
ő teljesen eszement zenéket hallgat.
– Kösz!
– Nem, mármint…
Noah elmosolyodik. És már csak a kis
gödröcskék látványától felreppennek a pil-
langók a gyomromban.
– Semmi gond. Csak nem tudtam, mit
higgyek, és azt hiszem, bepánikoltam. És
aztán azt írták, hogy idegösszeomlásom volt
a szüleim miatt… meg leírták a kedvenc
 630/637

helyeimet. Nekem nagyon fontos a privát

szférám. Úgy éreztem, mintha támadnának.
Bólintok.
– Igen, ismerem ezt az érzést.
Noah azonnal aggódó arcot vág.
– Hogy birkóztál meg vele?
– Jól. Nos, jól, miután internetelvonóra
mentem.
Nevet.
– Akkor azt hiszem, nem láttad az új
YouTube-videómat.
Megrázom a fejem.
– Nem jönnél ide? Megmutatom, ha
szeretnéd.
Hirtelen elönt a gyengédség. Tényleg itt
van. És minden máshogy van, mint ahogy
hittem. Minden rendben van, azt hiszem.
Leülünk a kavicshalom fedezékébe, és Noah
előveszi a mobilját a zsebéből. Rákattint egy
YouTube-videóra, és elindítja. Noah kis képe
jelenik meg a kijelzőn.
 631/637

– Egy rakás baromságot írtak rólam mo-

stanában – mondja Noah a videón –, és miv-
el nem nagyon vagyok Twitteren meg ilye-
smi, maradok annál, amit a legjobban
ismerek. Ez a dal lesz az első kislemez az új
albumomról. Az a címe, hogy Őszi Lány, és
az egyetlen lányról szól, akibe valaha
szerelmes voltam.
És aztán elkezd énekelni. Az én dalomat.
Mellettem Noah köhint és fészkelődik a
köveken.
– Annyira sajnálom, hogy nem mondtam
el! – motyogja.
– Semmi baj.
– Komolyan? – fordul felém és a sze-
membe néz.
Visszanézek rá.
– Igen.
– Mikor elolvastam a blogod, totál idiótán
éreztem magam.
– Mire gondolsz?
 632/637

– Hogy azt hittem, képes lennél eladni a

sztorimat. Azt hiszem, mikor minden eldur-
rant, bepánikoltam, és nem gondolkoztam
tisztán.
Bólintok.
– Igen, én is.
– Szóval.
– Szóval.
A kezemre teszi a kezét. Meleg és erős.
– Újrakezdhetnénk?
– Mint barátok?
A fejét rázza.
– Nem, mint sorsfordító események.
Nevetek.
– Igen.
Noah rám vigyorog.
– Mert tudod, nem minden lánynak mon-
dom azt, hogy annyira kedvelem, hogy ez
talán már szerelem.
– Még Leah Brownnak sem? – mosolygok
vissza.
 633/637

– Főleg nem Leah Brownnak.

Közelebb húzódik hozzám.
– Megcsókolhatlak?
– Igen, kérlek.
Noah a kezébe fogja az arcom.
– Haver, ti angol lányok olyan
illedelmesek vagytok.
Megcsókol, de olyan félénken,
visszafogottan.
– Hogy jutottál ide? – kérdezem.
– Repültem.
– Nem, a partra.
– Ja, apukád elhozott.
– Te jó ég, tudták, hogy jössz?
Noah bólint.
– Aha. Mondtam nekik, hogy meg akarlak
lepni.
– Az sikerült!
Noah idegesen néz rám.
– Tudják, mi történt. Először azt mondtam
Sadie Lee-nek, ne mondjon nekik semmit.
 634/637

De aztán mikor lenyugodtam és rájöttem,

hogy igazából mi történt, felhívtam apukád-
at, hogy meglátogathatlak-e, és elmondtam
mindent. Nagyon sajnálom. Azt hittem, már
elmondtad nekik.
– Nem baj. Most már minden rendben,
nem igaz? – Felnézek rá, és bólint.
– Sétáljunk egy kicsit? – kérdezi.
– Igen, az nagyszerű lenne. – De ahogy
felállok, elveszítem az egyensúlyom, megc-
súszok, és elesek – egyenesen rá a kavicsha-
lomra. Ha egy akciófilm kaszkadőrjelenetét
csinálnám, biztosan csodás látvány lehetett
volna, de egy romantikus randevú kontex-
tusában totál nevetségesen jött ki.
– Jól vagy? – kérdezi Noah.
Feltápászkodom, az arcom vörös
szégyenemben.
– Szuper bukfenc volt. Hadd próbáljam ki
én is! – Noah hátralép egyet, mielőtt
rágurulna a kavicshalomra. Nekem ütődik,
 635/637

és egymásba gubancolódva lezuhanunk a

partra. Miközben majd meghalunk a
röhögéstől, a köztünk lévő feszültség utolsó
nyomai is eltűnnek.
– Annyira hiányoztál, Sorsfordító
Esemény! – suttogja.
Aztán megcsókol, és most egyáltalán nem
fogja vissza magát. Most a csókunk olyan,
mintha hazaértünk volna.
{*} Kosztolányi Dezső fordítása.
 Table of Contents
{*}
@Created by PDF to ePub