1

Jennifer L. Armentrout

Obsession

2013.
rajongói fordítás

2
 A könyv eredeti címe:
Jennifer L. Armentrout: Obsession - 2013.

A fordítás alapjául szolgáló könyv:

Jennifer L. Armentrout: Obsession - 2013.

3
1. fejezet
A HOMÁLYOS BÁRBAN, AZ ALIG-ALIG PISLÁKOLÓ
FÉNYEK ALATT, nem éppen a legvonzóbb módon, nyitott
szájjal bámultam a legjobb barátnőmre. Mel ma az ’őrült vagyok’
nadrágját vette fel.
Nincs más ésszerű magyarázat erre az egészre.
Csak ez, vagy Mel itala milliószor erősebb volt, mint az enyém.
Olyanok voltunk, mint a borsó meg a héja. Elválaszthatatlan
barátnők, amióta elsőben megosztottam vele a csokitortámat.
Egy csörgőkígyóban és egy nyusziban több a közös, mint
kettőnkben. Mel őrült volt, állandóan pörgött valamin, míg én
sokkal jobban éreztem magam egy könyv társaságában, vagy
filmet nézve. Soha, senki nem volt képes megfejteni, hogy
hogyan kerültünk mi ketten ennyire közel egymáshoz, de ha egy
barátság sütivel kezdődik - különösen egy csokis sütivel - akkor
már semmi nem állhat az útjába.
Nagyot kortyoltam a rumos kólámból, összerezzenve az
erőssége miatt. - Mel, ez…
- Őrület? Tudom. Őrültnek is érzem magam. Én magam sem
hinném el, ha nem láttam volna a saját két szememmel, és ez a
két kék leskelődő már rengeteg mindent látott, köszönhetően
Lasiknak. - Mel a szemei felé bökött két ujjal. Mindkét ujján a
körme fényesre volt festve, ami annyira nem passzolt az imádom
a természetes dolgokat vallásához. - De tudom mit láttam, Serena
és én mondom neked, hogy Phillip nem ember.

4
 Íme. Megint kimondta. Nem ember. Mel félig üres poharára
bámultam. Vajon már azelőtt is ivott valamit, hogy találkoztunk?
Vagy szívott valamit? Ha az őrjöngő hangposta üzentére
gondolok, amit akkor hagyott, amikor még suliban voltam, vagy
az azt követő beszélgetésünkre, akkor azt mondanám, hogy
meth 1 van a dologban. Mel szeret partizni, de a keményebb
dolgokat mindig kerüli. Remélhetőleg. Bár ez most
elgondolkodtat.
Előrehajoltam, és éreztem a kabátom feszülését, ahogy a
kerekasztalon keresztbe tettem a karom. Bárcsak lett volna időm
hazamenni és átöltözni. Ehhez valami sokkal kényelmesebb gönc
kellene. Sokkal könnyebb feldolgozni az őrült dolgokat egy
melegítő gatyában, flip-floppal. - Mel, a legtöbb pasi nem ember.
Mel szemei összeszűkültek. - Jah, de a legtöbb pasi nem lesz
egyik pillanatról a másikra egy fény gömb! És Vanderson fiai
azok lettek. Mindketten!
Egy pár kíváncsian tekintgetett felénk. Szerettem volna az
asztal alá süllyedni.
Megragadtam Mel kezét, és lágyan megráztam. - Fény gömb?
Igyekeztem halkan beszélni, bár tudtam, hogy felesleges. Mel
mindig nagyon hangosan beszélt. És választási időszak volt,
úgyhogy Vanderson szenátor neve azonnal felkeltette mindenki
figyelmét.
- Igen. Egyszer csak elkezdtek világítani, mint egy világító rúd,
vagy… vagy, mint azok a játékok, emlékszel, amit ha megráztál,
akkor világítottak?
- A világító kukacok?
- Azok!

1 meth: methamfetamin - drog

5
 Kiszabadította a kezét a kezemből, és végigfutatta az álláig érő
hollófekete haján.
- Olyan volt, mint egy világító kukac, csak sokkal fényesebb.
Édes istenem. Tuti, hogy az ’őrült vagyok’ nadrágját vette fel.
- Ittatok vagy szívtatok valamit…
Mel rácsapott az asztalra, olyan erővel, hogy a poharaink
megugrottak.
- Nincs olyan ital, vagy drog az egész világon, amitől ezt
láttam volna.
- Oké - emeltem fel a kezemet megadásom jeléül. - Csak nem
értem ezt az egészet, Mel. És ne csapkodd az asztalt. Nem tehet
semmiről.
Hosszan kiengedte a levegőt. - Csak rohadtul kiborultam.
Meglátott. A bátyja is meglátott. Tudom, hogy tudják, hogy
láttam őket.
Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Láttam, hogy tényleg
teljesen kiborult. Láttam már Melt izgatottan, például amikor egy
szöcske volt a házukban, vagy amikor egy faágról azt hitte, hogy
kígyó és… amikor lepkék repkedtek körülötte, de sosem láttam
még ilyennek. Ez most más volt.
Valami most tényleg megijesztette.
- Phillipnek elég rossz híre van - mondtam, miközben
hullámos hajamat próbáltam a fülem mögé tűrni. - Az, hogy a
szenátor fia eléggé a feje tetejére állította a világát.
Valószínűleg…
- …valószínűleg ő is egy közülük! A szenátor is!
Jézusom, ha Mel továbbra is így fog kiabálni, soha többet nem
jöhetünk majd ide. Igazán feljebb vehetnék a zene hangerejét, és
lekapcsolhatnák a fényeket. A Fast Times nem volt valami
forgalmas hétfő esténként, úgyhogy mindenki beszélgetését
simán lehetett hallani és érteni.

6
 Mel belekortyolt az italába. - A lakásukban voltam
Grandview-ban, amikor történt.
Grandview volt az a hely, ahol a gazdagok éltek, egy lakópark,
ahol az olyan fontos emberek, mint például a szenátor is,
rezidenciát tartott fenn. A kapuja, vagy hat méter magas volt.
Abszurd. És nevetséges. Attól félnek talán, hogy az oroszok
megtámadják őket?
- Amikor a fénygömb jelenség megtörtént? - kérdeztem a
szívószálamat babrálva.
Mel bólintott. - A nappaliban lógtunk, ittunk, beszélgettünk.
Semmi komoly. Aztán hátramentünk a szobába szexelni. Csodás
volt, mint mindig. Phillipnek olyan állóképessége van, mint
senki másnak a földön.
Felvontam a szemöldököm.
- Aztán egyszer csak megjelent a testvére, Elijah.
- Miközben szexeltetek?
- Bármennyire is szexi belegondolni is ikrekkel szexelni, nem
akkor, amikor Phillippel épp együtt voltunk. - Leszakította az
egyik gombját a blúzán. - Szóval, kimentek az erkélyre, és
valamiről vitatkozni kezdtek. Ezek ketten egyfolytában
civakodnak valamin, és ismersz, én meg mindig mindent tudni
akarok.
Elmosolyodtam. - Igen.
- Odamentem az ajtóhoz és hallgatóztam. Valami Sas
Projektről és Daidaloszról vitatkoztak.
- Daidalosz? Az nem valami görög mitológiai alak?
- Nem ez a lényeg Serena. Figyelj rám. Erről vitatkoztak. Elijah
ki volt akadva, mert az apja veszélyeztette ezt a Daidalosz dolgot,
és a Sas Projektet meg eleve rossz ötletnek tartotta, de Phillipet
nem érdekelte. Azt mondta Elijah-nak, hogy ne foglalkozzon vele,
és törődjön a maga dolgával. Hogy ez nem az ő világuk.

7
 - Oké - most már nagyon kíváncsi lettem, hogy jutunk el oda,
hogy Phillip fénygömbbé változott.
- De Elijah tényleg nagyon ideges volt, azt mondta, hogy ez az
egész majd rajtuk fog csattani, és ez a Sas dolog rossz és
veszélyes. Magyarázott, valamit Pennsylvaniáról és, hogy ott
vannak a gyerekek, és ha Daidalosz megtudja mit terveznek,
akkor nekik végük. Én meg arra gondoltam közben, hogy hű, mi
folyik itt? - Mell pupillája teljesen kitágult. - Elijah mondott,
valamit Phillipnek, de túl halkan beszélt, nem értettem, de
Phillip nagyon felhúzta magát rajta, és meglökte Elijah-ot, aki
erre visszalökte. Két felnőtt férfi lökdösi egymást? Attól féltem,
hogy az egyikük majd túl nagyot lök és átesik valamelyikük a
korláton. És akkor… akkor történt.
- A fénygömb?
- Igen. - A homlokát a tenyerébe temette, és összeszorította a
szemeit. Falfehér volt az arca. - Elsőre olyan volt, mintha
elhalványulna. A ruhája, a teste, mindene elkezdett halványulni,
mintha mindjárt eltűnne. És akkor egyszer csak ott állt, és nem
volt ember Serena. Fényben úszott az egész alakja. Tetőtől talpig
Serena!
- Oké - nyújtottam el a szavakat. - Mit csináltál?
- Kiborultam, mint minden normális ember tenné! Elhúztam a
csíkot természetesen, de... - átkozódott, majd leengedte a kezeit
az asztalra. - Elejtettem a sörös üveget. Meghallották. Amikor
visszanéztem ott álltak az erkély ajtóban, és mindketten izzottak...
- hangja elhalkult, ajkai remegtek. - Tudták, hogy láttam őket.
Mármint, egyértelmű, hogy láttam őket, hiszen olyan gyorsan
futottam ki az épületből, mintha az tűzben égne. Nem tudom,
mit csináljak. Még csak hazamenni se mertem. Csak vezettem
körbe és körbe, és rád vártam. Olyan volt, mintha örökké tartott

8
volna. Mindent leírtam, amíg a kocsiban voltam, biztos, ami
biztos...
- Biztos, ami biztos? Ezt, hogy érted?
- Nem tudom. Csak úgy éreztem, hogy le kell írnom, mielőtt
elfelejtenék valamit, és tudom, hogy már mostanra is felejtettem.
Bassza meg. - Felnyögött, ahogy megugrott a széken. - Nem
akartam az időt vesztegetni, végül a postafiókomba tettem,
amikor ellenőriztem a leveleimet, mert én annyira tartok tőle.
Visszaültem a bárszékre, de még mindig nem volt ötletem, mit
is mondhatnék neki. Mel egyértelműen nem úgy nézett ki, mint
aki már feldolgozta, ami történt, úgyhogy valami tényleg
történhetett. Talán nem az, amit ő gondolt, de valami biztos,
éreztem.
- Túlságosan félek hazamenni. Phillip tudja, hogy hol lakom. -
Mel megitta az utolsó kortyokat.
- Mikor történt mindez? Ma reggel? - kérdeztem homlok
ráncolva. Mel bólintott, majd hirtelen beugrott. - Nem mentél be
dolgozni?
- Mi? Nem! Hogy mentem volna ebben dolgozni ezek után? -
Mel megborzongott. - Egyébként Phillip azt is tudja, hogy hol
dolgozom.
A szívem összeszorult. Mi van, ha tényleg valami baj van
Mellel? Nem csak túl éles a fantáziája, hanem tényleg valami
komoly baja van? A tanult dolgok azonnal működésbe léptek, és
elkezdtem listába szedni, hogy milyen mentális betegségekről
lehet szó: a valóságtól való totális elszakadás, skizofrénia,
szorongásos hallucinációk, vagy agydaganat? A lehetőségek
száma végtelen.
- Mel...
- Ne, ne Mellez itt nekem - a hangja remegett. - Tudom, hogy
őrültségnek hangzik, és ha én lennék a te helyedben, ugyanígy

9
reagálnék, de tudom mit láttam. Phillip nem ember. És a testvére
sem. Nem tudom, mik ők - talán egy kormánykísérlet, vagy
maguk az ördögök, vagy űrlények. Nem tudom.
Űrlények. Oké. Eljött az ideje, hogy elmenjünk innen.
- Mit szólnál hozzá, ha elmennénk hozzám?
Megcsillant a remény a szemében. - Tényleg? Nem gond?
Tudom, hogy most azt hiszed, hogy egy őrült liba vagyok.
Legyintettem. - Édesem, hát nem ez a legjobb barátok dolga?
Ez most egy kritikus helyzet, és ha tudok, akkor segítenem kell.
Van otthon egy kis fagyi, és lasagne. Rakunk egy pakolást az
arcunkra és kitaláljuk, mi legyen.
- Ma még nem is ettem semmit. Túl ideges voltam. - Mel rám
mosolygott, de elég erőtlen volt ez a mosoly. - Te vagy a legjobb
Serena. Komolyan mondom.
- Tudom - vigyorogtam rá pajkosan. - Maradj itt, én elintézem
a számlát.
Amikor Mel bólintott, és elkezdett kotorászni a pénztárcája
után, megfogtam a sajátomat és leugrottam a székről. A szorosan
álló asztalok között végigbotorkáltam, nem figyelve a rengeteg
szemre, ami rám meredt.
Gyorsan kifizettem a számlát - azt hiszem ezt már teljesen
megszoktam mostanra. Mel szerette az extrém dolgokat, de
ritkán maradt hosszabb ideig egy munkahelyen, így sosem volt
elég pénze. Nem igazán értettem sosem, hogy ez miért van így,
mert Mel egy okos nő volt, meg volt végzettsége is, de mégsem
sikerült alkalmazkodnia sehol. Mel még csak huszonhárom éves
volt, mint én, így még bőven volt ideje, hogy lehorgonyozzon
valahol, elkerülje az őrült gazdag ficsúrokat, és felhasználja az
egyetemen tanultakat, hogy valami jó munkahelyen keményen
dolgozhasson.
Megfogtam Mel karját és átkaroltam. - Készen állsz?

10
 Mel nem mondott semmit, csak bólintott, és elindult a száraz
kora májusi estébe. Egy csapat pasi épp akkor lépett be a bárba, a
kabátjuk a karjukon, a nyakkendőjük kilazítva. Az egyikük
odaszólt nekünk, hogy - hé, csajszik, - de süket fülekre talált. És
ez egyértelműen bizonyítja, hogy Mellel valami nem stimmel,
hiszen sosem volt képes ignorálni, ha egy srác akár csak ránézett.
Aggódtam érte, miközben a garázs felé terelgettem. Ha Mel
nem lesz jobban a fagyi és a lasagne után, muszáj lesz
meggyőznöm, hogy beszéljen valakivel, bárkivel, aki nem én
vagyok. A barátságunk nem hiszem, hogy kibírna egy
pszichológiai diagnózist, és nem is szeretném, hiszen még soha
senkit nem diagnosztizáltam. Mint iskolai tanácsadó eléggé
bekorlátoz, hogy milyen rendellenességekkel találkozom.
Hideg és sötét volt a garázsban. A hátsó helyek, ahol én is
parkoltam, teljes sötétségben úsztak. Szerencsére Mel az első
sorban parkolt, közel a kijárathoz.
Megálltunk a piros audi mellett. Miközben a kulcsok után
kutatott, felém fordult. - Azt hiszed őrült vagyok, ugye?
- Nem! Dehogy is! - válaszoltam gondolkodás nélkül.
Kétség suhant végig Mel arcán. - Biztos? Mert az arcod pont
olyan volt, mintha azon gondolkodnál, hogy milyen betegségeim
lehetnek.
- Egyáltalán nem arra gondoltam - grimaszoltam. - Azt már
korábban megtettem.
Mel felröhögött majd megölelt. - Köszönöm. Komolyan. Nem
szeretnék most egyedül lenni.
Megsimogattam a hátát. - Semmi baj. Meg fogjuk oldani.
Elengedtük egymást, és Mel kinyitotta az kocsiajtót. - Várok
rád.

11
 Rámosolyogtam, és amilyen gyorsan csak bírtam a lábaimat
egymás elé pakolni, elindultam a kocsim felé. Utálom a
parkolókat. Szerintem semmi sem ijesztőbb náluk.
Nos, a szenátor fényes fiáról beszélni is elég ijesztő.
A szívem összeszorult. Mel még soha... nem nézett ki ennyire
sebezhetőnek, mint ma este. Nem tudom, hogy hogyan tudnék
neki segíteni, de azt biztos, hogy történjék bármi, legyen bármi
baja Mel fejének, én itt leszek mellette. Ugyanúgy mellette leszek,
ahogy ő is, amikor anyám egy rablótámadás során meghalt még
az egyetemi gólyaévek alatt. Mel nélkül egyedül maradtam
volna, sosem kerültem volna közelebb az apámhoz. Mindig ott
voltunk egymásnak, mind a kis dolgokban, mind a hatalmas
krízisek idején.
Most sem lesz ez másként.
Megálltunk a totálisan elhasznált Hondám előtt, és
kihalásztam a kulcsaimat. A pénztárcám kicsúszott a kezemből,
és a kulcsok egyenesen a mocskos padlóra estek.
- Csodás - motyogtam magam elé, ahogy lehajoltam,
amennyire csak tudtam a szűk ruha miatt. Elkapva a kulcsokat
felálltam. Egy elsuhanó árnyékot vettem észre a szemem
sarkából. Azonnal arra fordultam. A garázs nem volt nagy, még
innen is láttam Mel fejét, ahogy a kocsiban ülve rám vár.
De nem ez volt, ami felkeltette a figyelmemet, így
megfordultam, és egy magas pasit vettem észre, aki épp az egyik
oszlop mögül jött elő. Szándékosan lépett bele a fénybe.
Milyen helyes srác... Teljesen megbabonázott a srác kinézete:
magas és homok szőke hajú, olyan volt, mint egy modell, aki épp
most lépett ki egy magazin címlapjáról. A farmerja tökéletesen
illett rá, mintha csak rászabták volna. Én árnyékban voltam, így
nem féltem, hogy észreveszi mennyire vizslatom őt. Esélytelen

12
volt, hogy észrevegyen, úgyhogy csak bámultam őt... és
csorgattam a nyálam egy kicsit.
Na jó, nem kicsit, nagyon.
Teljesen elragadott feszes hátsójának látványa ebben a csodás
nadrágban, amikor kilépett a fényre, és - mi a franc? - eltűnt.
Eltűnt! Mintha csak kilépett volna a térből vagy beszippantotta
volna egy fekete lyuk. Az egyik pillanatban ott volt, a
következőben pedig eltűnt.
Aggódva előre léptem. A hideg futkosott a hátamon.
Álmodom csak? Vagy Mel hallucinációja átragadt rám is? Mert
ez pontosan olyan volt, mint amiről ő beszélt a bárban, de...
De akkor észrevettem Mel kocsija mögött, pontosan jobb
oldalon. Kizárt, hogy úgy ment oda, hogy nem vettem észre.
Lehetetlen, de mégis ott volt, pontosan ott.
Mintha minden csontom kővé dermedt volna, a gyomrom
felfordult, úgy éreztem, hogy oda betonoztak, ahol állok. A
kulcsaim élettelenül lógtak a kezemben. Hirtelen újra a bárban
találtam magam, és Mel szavai vízhangzottak a fülemben.
Nem ember. Nem ember.
Elképedve és sokkolva néztem, ahogy az ember felemelte a
kezeit. És abban a pillanatban a vezető oldali ajtó kinyílt és Mel
feje tűnt fel, mintha a férfi őt hívta volna, de nem hallottam
semmit, olyan hangosan vert a szívem. Kinyitottam a szám, hogy
odakiáltsak Melnek, de a levegő hirtelen megtelt
elektromossággal, és minden szőrszálam égnek meredt. Hirtelen
fény villant, majd egymás után újabbak, mint ahogy a
zuhanyrózsából folyik a víz. Mindegyik kis fénylökés, olyan volt,
mint egy lövés, teljesen elnémították a hangom, ahogy
hátravetődtem a kocsim mellé.
Aztán sötét lett, de nem tartott egy percig sem. Egy
természetellenes kék fény jelent meg a garázs elején, és édes

13
istenem, a férfiból jött. Mint a villám, végigterjedt az egész testén,
a hátán, le a karján, mígnem elérte a tenyerét.
Mel ugyanolyan őrülten sikoltott, mint én.
A fény egyenesen a kezéből pulzált, mint a villámok. A
szívem megállt. A kulcsok kiestek a kezemből.
A kék fény magába fogadta Mel kocsiját. Egy pillanatra a
levegő megállt, és minden elcsendesedett. A meleg visszatért,
erőszakos hullámok kíséretében, míg nem fény lobbant,
elvakított egy pillanatra, majd robbanás rázta meg az egész
parkolóházat.

14
2. fejezet
A HÍVÁS PONT AZELŐTT FUTOTT BE, hogy felszálltam
volna a privát gépre Nyugat-Virginia őserdeje felé. Nem akartam
felvenni, mert valahányszor az a rohadt telefon megszólal,
mindig valami problémát kell megoldani. De a nem akarás és a
muszáj, nem ugyanaz.
Kirángattam a telefont a szütyőmből, és anélkül, hogy
megnéztem volna ki hív, fogadtam a hívást. Nem mintha olyan
sok mindenki lehetne.
- Mi az?
Egy ideig csönd volt a vonal másik végén, láttam magam előtt,
ahogy a mindig feszes tiszt arcán megjelenik egy grimasz.
- Nagyon udvariatlan így felvenni a telefont - közölte Zombro
tiszt.
- Ez is eléggé udvariatlan volt most tőled. - Nekidőltem a
falnak és a repülőtér alatti aszfaltot néztem. - Leszarom.
Zombro szinte kiköpte a következő szavakat: - Van fogalmad
róla, kivel beszélsz?
- Igen, pontosan tudom, hogy kivel beszélek. Térj a lényegre.
El kell érnem egy gépet.
- Mondj le az utazási terveidről, munkánk van számodra.
A kezem megfeszült a telefon körül, hallottam, ahogy a
műanyag reccsen egyet. A francba. Erővel kényszerítettem
magam, hogy engedjek a szorításon. Sok telefonomat tettem már
tönkre hasonló módon.

15
 Zombro a hallgatásomat beleegyezésnek vette. - Az egyik
műhold egy erős, magas frekvenciájú robbanást észlelt Boulder
felett.
Hátrabillentett fejjel becsuktam a szemem. - És ennek mi köze
van hozzám?
- A bizonyítékok azt mutatják, hogy ez egy nem engedélyezett
művelet volt a Forrás részéről. Mivel él ott egy kis csoport Luxen,
így szükségünk van a segítségedre.
Lassan kinyitottam a szemem. A horizont szélén a nap épp
lebukott a látóhatáron, narancs fényt vetítve a közeli
hegycsúcsokra. Pici darabok csillantak meg a halványuló
fényben. Kibaszott bétakvarc.
- Hunter? Hallottad, amit mondtam?
Zombronak már a hangja is az önuralmammal játszik, és be
kell vallanom, hogy sosem voltam könnyű esett. Megrúgtam a
falat.
- Igen, hallottalak.
- Te vagy a legközelebb Boulderhez. A pilóta már megkapta az
instrukciókat. Menj oda, és várd a kontakt személyt.
Mielőtt közölhettem volna Zombroval, hogy bassza meg,
bontotta a vonalat. A kis pondró előszeretettel csinálta ezt
mindig. A faszikám azt hiszi, hogy az, hogy ő rakja le előbb a
telefont, az erő bizonyítéka. Idegesítő, igen, de nevetséges is
egyben. Zombro még a legmerészebb álmaiban sem lehet
annyira erős és halálos, mint én, és ezt ő is nagyon jól tudja.
Megráztam a vállam, de feszültség csak nem akart elmúlni az
izmaimban. A hangár felé néztem, és a szemem azonnal
megakadt egy potenciális veszélyforráson.
A fajtám egy másik tagját fedeztem fel, ahogy kilépett az
árnyékból, de annyira gyorsan visszahúzódott, hogy az jutott
eszembe, okosan teszi, hogy félti az életét. Amíg biztosra nem

16
vettem, hogy a másik nem készül semmire, nem fog csinálni
semmit, én sem mertem hátat fordítani neki.
A kezem ökölbe szorult, szerettem volna letépni magamról a
bőrt. Ez a bőr már a részemé vált, de voltak pillanatok, mint a
mostani is, amikor szerettem volna az eredeti alakomat felvenni,
hogy megszabaduljak a seggfejektől, akik hívogatnak, hogy a
kormánynak szüksége van a jelenlétemre. Mintha lenne akár
csak egy kis esélyük is rá, hogy kordában tartsák a Luxen
populációt. Ha ez megtörténne, akkor nem lenne rám szükségük.
Akkor valószínűleg meghalnék vagy bezárnának egy
laboratóriumba, megkötöznének - és sajnos nem az izgalmas
módon.
De ehelyett, hát itt vagyok - jelentsen ez bármit is.
Ez az egész ’fizess az életedért dolog’ már elég régi ügy.
Üldögélni, várni, a Nemzetvédelem kutyájának lenni, nem az én
természetem. Ez valahogy inkább Lore-ra vall, de a testvérem... ő,
valahogy mindig más volt.
És így jutottam el ide, készen a munkára, mert Lore megkért,
hogy ne álljak az útjában, hogy lépjek ki a háborúból, és Lore
könyörgött. Pedig a mi fajtánk sosem könyörög. De már ez sem
lehetett kifogás, amikor ott álltunk a nővérünk halott teste felett.
És most itt vagyok.
A pilóta kidugta az orrát az ablakon, és láthatóan erősen nyelt
egyet. Az emberek mindig furán érzik magukat a jelenlétünkben.
A hatodik érzékük jelzést ad le, hogy olyan közel kerültek a
halálhoz, amennyire csak lehetséges.
Vagy valami rosszabb, jutott az eszembe, miközben felkaptam
a szütyőmet a vállamra. Ha már haza nem mehetek, legalább
Luxent ölhetek.

17
 - Már elmondtam önnek mindent, amit tudok, és tudom, hogy
őrültségnek hangzik, de az, hogy újra és újra elismétlem, nem
változtat ezen semmit.
Jones detektív ült velem szemben, igazgatta a nyakkendőjét.
Az állkapcsa mióta belépett ide, a lágy rózsaszínből totális
vörössé változott.
- Miss Cross, tudom, hogy trauma érte...
- Láttam, ahogy a barátnőmet felrobbantották a kocsijában
ülve! - A hangom hisztérikusan csengett. Megköszörültem a
torkom, de a szemem még mindig égett. - Igen, ez elég
traumatikus, de akkor sem változtat azon, amit láttam.
- És ez az ember, mit mondott, hogy is nézett ki?
Fáradtan lerogytam az asztalra. - Már elmondtam Önnek is, és
a munkatársának is. Magas volt...
- Milyen magas Miss Cross? - Jones nyomozó előrehajolt, az
öve belemélyedt a hasába. - Maga nagyon alacsony, gondolom,
Önnek mindenki magasnak tűnik.
Mi a franc? Megráztam a fejem, mielőtt kirobbantam volna
frusztrációmban. Újra elmeséltem neki, hogy nézett ki a férfi, ő
pedig jegyzetelt a noteszébe. Biztos voltam benne, hogy csak
firkálgat. Már öt órája itt ültem a rendőrségen, és folyamatosan
csak önmagamat ismételgettem. El voltam zsibbadva, nem
tudtam felfogni, ami történt, hiszen Mel... Mel nem halhatott
meg. Egy másik részem teljesen feszülten figyelt, még attól is
megremegtem, hogy a nyomozó a súlyát áthelyezte a széken, és
az megcsikordult, vagy a lámpa pislákolásától, folyamatosan
felidézte bennem azt a horrorisztikus pillanatot, miközben
minden fájó izmom és égő bőrfelületem az esésemre
emlékeztetett.
El sem hittem, hogy még mindig élek.

18
 A robbanástól hatalmasat estem a hátsómra, és az a kis párna,
amivel rendelkezem, se tompította az esést. A fülem vagy két
órán keresztül csengett, és még mindig éreztem az illatát az égő
fémnek és... húsnak.
Édes istenem...
Megborzongtam, a pohár víz felé nyúltam. Egy húzásra
megittam, de még ez sem szüntette meg a fémes ízt a torkomban.
Mély lélegzetet vettem, majd újra felnéztem a nyomozóra.
- Én mondom magának, az a pasi felrobbantotta a kocsit. Nem
tudom, hogy csinálta, de megtette. És mielőtt ez megtörtént,
Mel... - összeszorítottam az ajkaimat. - Mel nagyon félt.
- Azt akarja mondani, hogy a barátnője félt Vanderson
szenátor fiaitól? - Kétség futott végig az arcán. - Hogy látott
valami abnormális dolgot ma reggel? Meg tudja mondani, mi
volt az?
Egy ideig csak bámultam rá, nem akartam elhinni, hogy
megint itt tartunk, megint el kell mondanom neki. Mintha csak
hazugságon próbálna érni, ami egyszerűen őrültség, hiszen ki
lenne képes egy ilyen hülyeséggel előállni? A kezemet
végigfutattam a hajamon. Az egyedüli ok, amiért még mindig itt
voltam az a remény. A remény, hogy a rendőrség segít majd
megtalálni Mel halálának okozóját.
Korábban a nyitott ajtón keresztül hallottam, ahogy arról
beszélgettek, hogy Melből csak darabok maradtak. Nem csak a
teste, az egész élete darabjaira hullott.
A gyomrom kavargott, miközben elmeséltem a nyomozónak
mindent, amit Mel mondott, elmeséltem a telefonhívását, és hogy
mennyire ideges volt a bárban.
- Tanácsadó vagyok egy középiskolában...
- Nem tűnik ennyire idősnek. - Bozontos szemöldöke
összeráncolódott.

19
 - Két éve végeztem, és egy éve dolgozom az iskolában -
válaszoltam fáradtam. - Tudom, hogy őrültségnek hangzik, amit
mondok, de ez az igazság.
- Hiszek önnek - közölte velem, amitől teljesen meglepődtem.
Felemelkedett, és a kezébe vette a noteszét. - Elhiszem, hogy Ön
azt hiszi, tényleg ezt látta, és segíteni szeretnék Önnek. És
segíteni is fogok, de talán szüksége lenne pár napra, hogy
megnyugodjon és átgondolja, mi történt valójában.
Dühös lettem, és szinte felpattantam a székből, meglepődve,
hogy mindezek után még ennyire gyors tudok lenni, és maradt
még ennyi erőm.
- Amit elmondtam Önnek, azon nincs mit átgondolni! Tök
mindegy hány nap telik el, akkor is ez történt.
Nem foglalkozott a kitörésemmel, csak jelezte, hogy üljek le.
- Kérek még pár percet, aztán az egyik munkatársam hazaviszi
önt, rendben? A parkoló még le van zárva. Reméljük holnapra
sikerül megtisztítanunk a terepet, és mindenki hazaviheti az
autóját.
Az engedelmetlenség szinte szétfeszített, és csak vizslattam
néhány másodpercig ’a kapásból elutasít’ nyomozót. Jó esély volt
arra, hogy behúzzak neki, de a késztetés végül úgy szivárgott ki
belőlem, mint a levegő egy lufiból. Lerogytam a székre, túl
mérges és túl fáradt voltam.
A nyomozó megállt az ajtóban és rám nézett: - Lenne még egy
utolsó kérdésem Miss Cross.
Ránéztem, reménytelenül, biztos voltam benne, hogy egy
újabb, teljesen irreleváns dolgot fog megkérdezni.
- Mondott egy nevet, ha jól emlékszem D-vel kezdődött. A
barátnője mondott erről még valamit?
- A Daidaloszra gondol? - Amikor a nyomozó bólintott az
addig megfeszült vállam hirtelen leengedett. - Említette ezt, és

20
egy Sas Projekt vagy művelet nevű dolgot, de nem tudom... nem
emlékszem pontosan. Most már elmehetek?
Jones nyomozó egy ideig meredten bámult rám, majd egy
apró mosoly jelent meg a szája sarkán. - Már csak néhány perc. -
Majd elment, és becsukta maga mögött a szürke ajtót. A csönd,
ami hirtelen beállt, majdnem összetört. Az utolsó erőmet
felhasználva becsuktam a szemem és elkezdtem visszaszámolni
száztól. Pont itt elveszni, nem lenne a legszerencsésebb és nem
sokat segítene. A nyomozó szerint már így sincs ki mind a négy
kerekem. Ahogy elértem a harmincat, kinyitottam a szemem.
Csíptek.
A táskám után nyúltam és szerencsére a nagy káoszban
sikerült szinte azonnal elérnem a telefonomat. De hiába
tapogattam a kijelzőt, halott volt. Nem lehetett az aksi, mert a
munkahelyemen feltöltöttem. Visszadobtam a táskámba.
Az idő lassan vánszorgott, bennem pedig kavarogtak a ’mi
van, ha’ kérdések. Mi van, ha komolyabban veszem Melt? Mi
van, ha ottmaradunk a bárban? Mi van, ha ragaszkodom hozzá,
hogy Mel velem jöjjön, ne a saját kocsijával? Megdörzsöltem az
arcomat. A mellkasomat mintha valami erősen nyomta volna,
kinyitva régi sebeket, akkorról, amikor anyámat megölték húsz
dollárért, amit a táskájában tartott.
Kinyílt az ajtó, és ijedtségemben felugrottam. Azt hittem azok
a rendőrök fognak megjelenni, akik a parkolóban is ott voltak,
vagy maga a nyomozó, de helyette két férfi jött be, akiket még
nem láttam korábban.
Mindketten fekete öltönyben voltak. Az első egy kicsit idősebb,
ráncos és foltos bőrű. A homloka körül már őszült. A fiatalabb
babaarcú, egy vagy két évvel lehetett idősebb nálam.

21
 - Miss Cross? - Az idősebb férfi szólalt meg előbb, felmutatva
a jelvényét. - A nevem Zombro ügynök. A Nemzetbiztonságtól
jöttünk.
Kicsit kihúztam magam ültömben, de nem igazán lepődtem
meg. A kocsirobbantások tipikusan az ő asztalukra tartoznak.
Zombro ügynök arra a székre ült le, amit a nyomozó előtte
már felmelegített neki.
- Tudom, hogy már nagyon fáradt lehet, és ez egy különösen
hosszú és borzalmas éjszaka lesz Önnek, de el kell rabolnunk
még pár percét, utána hazavisszük. Rendben?
Összezuhantam a kényelmetlen fémszéken ülve, de
bólintottam.
A fiatalabb férfi körbejárta az asztalt, majd a közelebbi szélére
leült. Mosolygott, amitől a szeme körül apró nevetőráncok
jelentek meg.
- A nevem Jonathan Richards. A partnerem és én szeretnénk
részvétünket nyilvánítani a ma este történtek miatt.
- Köszönöm - nyögtem ki a szavakat.
A mosolya szinte folyamatosan ott volt, de a szeme nem
mosolygott. Talán csak a munka része volt. Hányszor ülhettek
már egy-egy ilyen irodában, valamilyen borzalmas eset
szemtanújával beszélgetve?
- Tudjuk, hogy már sokszor el kellett ma mondania mi történt
ma este, de arra kérjük, tegye meg ezt még egyszer. - A komor
ábrázat, ami Zombro arcára ült, ahogy beléptek még mindig ott
volt, egy pillanatra sem változott meg. - Első kézből szeretnénk
hallani a történteket.
Leültem a székemre, és lesütöttem a szemem. Még csak nem is
tetettem. Minél hamarabb túlesünk ezen, annál gyorsabban
szabadulhatok meg ettől az orrfacsaró kávészagtól. Ki tudja
hányadszor, újra elmeséltem a nap eseményeit.

22
 - A barátnője közeli kapcsolatban állt Phillip Vandersonnal? -
kérdezte Richards ügynök.
Azon gondolkodtam, hogy az alkalmi szex az közeli
kapcsolatnak számít-e.
- Csak pár hete találkozgattak. Előtte nem nagyon ismerték
egymást. Mármint, persze mindenki tudta, hogy kik ők, de más
volt az érdeklődési körünk, nem jártunk ugyanazokra a helyekre.
Phillip és Elijah magániskolába járt és... - megálltam, felesleges
információ.
Richards megnyugtatóan bólintott.
- És a tegnap este előtt sosem beszélt semmi furcsáról? Nem
említett semmi szokatlant?
Megráztam a fejem. - Nem, ma volt ilyen először, de ő tudta,
hogy én nem... nem támogatom a kapcsolatukat. A testvéreknek
megvolt a maguk hírneve errefelé.
Úgy tűnik mindketten tisztában voltak a saját feltűnő playboy
kinézetükkel, mert egyikük sem szólalt fel. Zombro előrehajolt,
és megtámasztotta a kezét a térdén.
- Azt mondta, hogy a testvérek valamin vitatkoztak, aminek a
végén Phillip izzani kezdett?
Hallani valahogy kevésbé hangzott őrültségnek, mint
kimondani.
- Én sem hittem el neki, de aztán láttam a srácot a parkolóban,
és...
Még feltettek pár kérdést arról, hogy mit láttam pontosan,
rutin kérdések, csupa olyan, amit már korábban is kérdeztek, de
mindig visszatértek a szenátorra. Hamarosan rájöttem, hogy
valószínűleg arra gondolnak, hogy az esethez valami köze
lehetett a két testvérnek. Amikor végre kifogytak a kérdésekből
újabb másfél óra telt el, és a fekete-fehér órára nézve a falon
megállapítottam, hogy már hajnali egy óra van.

23
 - Van bármi elképzelése róla, hogy a barátnője mit hitt, mit
látott reggel Phillip erkélyén? - kérdezte Zombro.
A kérdéstől hirtelen védekezni kezdtem. - Nem tudta, hogy
mit látott... de azt biztosra vette, hogy nem emberek.
- És Ön mit gondol, mit látott a parkolóban? - kérdezte a
másik.
Belenéztem a szemébe, és végig sem gondoltam, hogy mit
mondok ki hangosan. - Emberi lény erre nem képes.
- Oké - mondta a fiatalabb. - Lesz még Önhöz pár kérdésünk,
de azok már várhatnak holnapig.
A két ügynök felállt, és várták, hogy én is megtegyem. De
ahogy a két lábamra álltam, hirtelen meginogtam. A fiatalabbik
megfogta könyökömet, én meg alig hallhatóan azt suttogtam
neki, hogy köszönöm.
- Minden rendben lesz - mondta.
Csak azt mondják, amit mondaniuk kell, amitől úgy gondolják
majd könnyebb lesz. De már semmi sem lesz rendben. Soha.

24
3. fejezet
KIBASZOTT EMBEREK, ÉS AZ ŐK KIBASZOTTÚL
TÚLNÉPESEDETT, zsúfolt és zajos városaik, bőven benne
vannak ’a tíz dolog, amitől a plafonra mászom’ listámon.
Visszaültem a sötét sarokba a Fast Time-ban, és néztem az
embereket, ahogy az asztaluk és a bár között futkároztak. Mivel
ez egy dolgos éjszaka volt, így azon morfondíroztam vajon
hányan lesznek, akik ma éjszaka, hazafelé menet a késő esti
forgalomban véget vetnek saját, értéktelen életüknek.
A francba, ez az éjszaka még nekem is sötét volt.
Nagyon rossz hangulatban voltam.
Utáltam a városokat, különösen azokat, amelyek elrejtették az
ellenségeimet. Ahogy a tömeget pásztáztam, megakadt a
szemem egy-két engem bámuló szempáron. Lassú, hideg
mosolyt küldtem feléjük, de a torkom összeszorult.
A szemem nagyon érzékeny. Minden élőlénynek van egy
látható hullámhossza. Az Arumoknak ez olyannak látszik, mint
az aura, változó színűek, a hangulattól és az érzésektől függően,
amik éltetik ezt az energiát. Az embereknél általában egy szín
látszik egyszerre. A Luxenek olyanok, mint egy boldog, boldog
szivárvány. Ez volt az oka, amiért azonnal megismertük a
Luxeneket, ahogy rájuk néztünk, kivéve ha bétakvarc van a
közelben. A kristály torzítja a Luxenek hullámhosszát,
normalizálja, és emiatt elvegyülnek az emberek között.

25
 Nem volt semmi különös a három srác hullámhosszában, akik
pár asztallal odébb épp lecsapták a sörüket, de nem vagyok
hülye.
Bétakvarc volt a közelükben, akár még a seggükbe is
feldughatják.
A Luxenek, ha nem is látszik a hullámhosszuk, akkor is
kitűnnek az emberek közül.
Több volt ez, mint, hogy magasabbak egy átlagembernél, vagy
hibátlan szépfiú kinézetük volt, inkább az, ahogy tartották
magukat, még úgy is, hogy ittak. Az arrogancia körbevette őket,
a főlényesség, amit egy ember, ha akarna, se tudna utánozni,
mert ez abból ered, hogy ők nem Homo sapiensek, ők a Luxenek,
a felsőbbrendű faj.
De a három punk nem vette észre, hogy én is ott vagyok, és
ezáltal leverték őket a tápláléklánc tetejéről. A bokámra erősített
opál láncnak köszönhetően a Luxenek nem ismerték fel valódi
természetemet.
A sörömet kortyolgatva néztem a Luxeneket, ahogy
eltántorogtak mellettem. Az egyikük szemei összeszűkültek,
ahogy elmentek mellettem. Talán érzett valamit, de aztán mégis
a haverjai után ment. Az ajtó becsukódott mögöttük, de előtte
még beengedte az égett fém szagát.
Szerettem volna utánuk menni és a szart is kiverni belőlük, de
aztán felnevettem és végül meghúztam az üvegemet. Rossz ötlet
lenne. Luxent fogyasztani ma nem pálya.
Az ajtó újra kinyílt és végre az érkezett meg, akire vártam. A
Nemzetvédelem két embere. Az idősebb homlokráncolva
pásztázta a ritkuló tömeget, majd megakadt rajtam a szeme.
Megemeltem az üveget Zombro ügynök felé egy fél mosollyal
az arcomon. - Helló, partner!
- Jó ötlet most inni? - kérdezte Zombro.

26
 - Kopj le.
Richards a fiatalabbik, elfordult és elfojtott egy mosolyt. Az én
arcomon viszont egyre nagyobb lett, ahogy ott álltak mellettem.
Zombro lenézett a széken fekvő lábamra. Az Apokalipszis miatt
sem lennék hajlandó leemelni a lábamat.
- Jó látni, hogy ilyen jó kedved van. - Zombro intett a másik
ügynöknek, hogy hozzon egy széket. Leültek. - Egy nap ez a
hozzáállás és ez az arc fog téged a sírba vinni.
Nem érhetett olyan baj, amit egy pár rúgással ne tudtam volna
elintézni.
Richards, a béke embere, megköszörülte a torkát. - Megnézted
a parkolóházat a sarkon?
- Túl sok a zsernyák arrafelé - vakargattam a címkét az
üvegemen. - Egyébként sincs semmi, amit elmondhatnék a
helyszín felmérése után, amit még ne tudnátok.
Zombro kigombolta a kabátját. Az acél fénye röhögésre
késztetett. A tiszta arca mogorva lett, egyre jobban beljebb
fordult.
- Egyértelműen egy Luxen volt. Megöltek egy embert, egy
másik ember szeme láttára.
A fenébe. A Luxenek egyre merészebbek. De mégsem lepett
meg. - Részleteket.
Zombro körbenézett figyel-e minket valaki, majd halkan
folytatta.
- Két nő a bárban töltötte az estét. Az egyikük, Mel Dockshire,
randizgatott Phillip Vandersonnal. Látta őket, ahogy a bátyjával,
Elijah-val veszekedtek korábban.
- Vanderson szenátor? - kérdeztem.
Richards bólintott. - Annyit tudunk, hogy a két testvér
összeveszett valamin, és Phillip elvesztette az önuralmát.

27
 Ismét elnevettem magam. - Fénnyé változott egy ember előtt?
Szép.
- Nem vicces. Ez egy komoly biztonsági szabályszegés -
csattant fel Zombro.
- Tényleg? - kérdeztem vissza szárazon. - Ha jól tippelem,
akkor Miss Dockshire volt az, aki tegnap este találkozott a
végzetével. Szóval, akkor pontosan milyen szabálysértés is
történt itt?
Zombro a távolba meredt. Nekem ez elég válasz.
- A probléma az, Hunter, hogy elmesélte a barátnőjének, aki
látott egy másik Luxent, pontosan azt, aki felrobbantotta a nőt a
kocsijában. - Richards mélyen a szemembe nézett. - Ez
szabálysértés.
Épp befejeztem a sörömet, és ledobtam a lábam a földre. A két
ügynök a puffanástól felugrott. Az asztalra hajoltam.
- Oké. Még mindig nem látom, hogy ennek mi köze hozzám,
hacsak nem azt akarják, hogy találjam meg a szenátor fiait és
tegyem el őket láb alól.
- Erre nem lesz szükség - mondta Zombro. - Phillip
Vandersont behozták. Készséges.
A készséges azt jelenti, hogy átadták a Daidalosznak, a
Nemzetvédelmi részlegnek, akik az űrlényekkel foglalkoznak, és
egy csomó épületet tartanak fent erre a célra, például az 51-es
körzetet. A Daidalosz intéz mindent, ami a fajtánkkal
kapcsolatos. Sok űrlényt, a Luxeneket és az Arumokat is ők
szedték fel. Keveseket látunk viszont. Olyanok voltak ők nekünk,
mint a mumusok, elképzelhetetlen erővel rendelkeztek, amit a
kormánytól és a franc se tudja még honnan szereztek és
kísérleteztek rajtunk. A pletyka szerint létre akartak hozni
valamit. Keverték az emberi és űrlény DNS-eket. Még én is
beleborzongtam, amikor megismertem a Daidaloszt.

28
 Visszaültem, és a két férfira néztem. - És a szenátornak mi a
véleménye?
- Nem annyira tetszik neki a dolog - Richards mély lélegzetet
vett. - Ma reggel fogunk vele találkozni. Nagyon... szeretné, ha
elhallgatatnánk Miss Crosst. Úgy gondolja, ha ő már nem lesz a
képben, akkor Phillipet talán elengedik.
- És elengednék?
- Ezt még nem tudhatjuk - felelte higgadtan Zombro.
- Még mindig nem látom, mi itt a probléma - mondtam. - Ha
Miss Cross látta, mi történt, akkor tegyék a dolgukat.
- A Nemzetvédelem még nem döntött az ügyben, hogy mit
tegyünk Miss Cross-szal - Richards elővette a laptopját. - Tanúja
volt egy Luxen tevékenységnek, és tudja, hogy mit látott.
- Ha a Nemzetvédelem nem biztos a dolgában, akkor bízzák a
szenátorra. - Nem ez lenne az első és az utolsó alkalom, hogy egy
ember megváltoztatja az igazságba vetett hitét. Az ufók
közöttünk vannak. Általában a Daidalosz közbelép, de a
Nemzetvédelem az első védelmi vonal.
- Bárhogy legyen is, még mindig nem látom, mi köze ennek
hozzám.
Zombro egy picit lejjebb csúszott. - Nem olyan egyszerű a
helyzet.
Sosem az. Egy újabb sörre volt szükségem. - Nekem mondod?
Egy fiatal pincérnő leszedte az asztalt, és elvitte az üres üveget.
Hosszasan és jelentőségteljesen nézett a szemembe, és szerettem
volna, ha lenne időm rá, különösen mert, ahogy elment, igazán
mindent beleadott a csípőringatásba. Bár nem voltam teljesen
ember, mégis a rabja voltam egy nagyon is emberi
tulajdonságnak.
- Vanderson szenátor a saját kezébe vette az ügyet - közölte
Richards, visszacsalva a gondolataimat a megfelelő mederbe. -

29
Nem sokkal azután, hogy elmentünk az irodájából, megtudtuk,
hogy vérdíjat tűztek ki Miss Cross fejére.
Oké, még mindig nem tudom, hogy mi közöm ehhez. Ha Miss
Cross tényleg egy biztonsági kockázat, akkor hagyják, hogy a
Luxenek megoldják a problémát. De nem. A Nemzetvédelem
szereti azt hinni, hogy az irányításuk alatt tudják tartani a Luxen
fajt, de ha a Luxenek szembe mennek a Nemzetvédelem egy
parancsával, akkor a Nemzetvédelem előveszi a nagyágyúkat,
mint ahogy a Luxenek is, jelen esetben Vanderson szenátort.
A nevetésemre csúnya szemekkel meredtek rám. - Azt hiszem
rájöttem. A Nemzetvédelem kiakadt, mert a szenátor az ő
engedélyük nélkül intézkedik. És nem csukhatjátok be csak úgy a
szenátort, mert választási időszak van, és a szenátor eltűnése
komoly kérdéseket vetne fel.
Egyikük sem szólt egy szót sem.
- Már korábban is mondtam. Maguk azt hiszik, hogy a
Luxenek kezelhetőek, mert csinik, amikor fénylenek, de ők végig
fognak söpörni az emberiségen.
- Fogd be Hunter - rivallt rám Zombro.
Olyan gyorsan mozogtam, hogy Zombronak esélye sem volt.
Megragadtam a kabátja nyakát, és rámordultam. - Ha még
egyszer azt mered nekem mondani, hogy fogjam be, kitépem a
nyelvedet és megetetem veled. Értetted?
Zombro a pisztolya felé nyúlt, de még erősebben
megszorítottam. - Ne merészeld haver.
- Oké fiúk, elég lesz. - Richards izzadt. - Ugyanabban a
csapatban játszunk.
Egy ideig még úgy tartottam Zombrot, majd lassan
elengedtem és Richards felé fordultam. - Nem vagyunk egy
csapatban.

30
 - Oké - tartotta fel a kezét Richards. - De együtt kell
dolgoznunk.
Ebben nem voltam biztos. Az ujjaimmal kopogtattam az
asztalon, és kényszerítettem a testem, hogy megnyugodjon. Nem
akartam megenni Zombrot.
- Van még más is, igaz?
Richards a tekintetével engedélyt kért, mielőtt megszólalt. - A
rendőrségi kihallgatás során Miss Cross mondott pár dolgot, ami
miatt a Daidalosz aggódik. Pár kulcsszót, ami nem volt ismerős
nekik.
Félresöpörtem egy fekete tincset a homlokomból.
- És ezek pedig?
- Beszélt valami Sas Projektről - Richards egy pillanatra
megállt, - Daidalosz szeretné tudni, hogy mi ez.
- Akkor kérdezzék meg tőle.
Zombro kezdte elveszíteni a türelmét. - Miss Cross nem
emlékszik tisztán az eseményekre, de valószínűleg többet is tud,
és bármi is legyen az, valószínűleg emiatt akarja a szenátor
elhallgattatni.
Egy izom kezdett rángatózni a halántékomon. Tehát a
probléma komoly. Csak az a baj, hogy leszarom. - Utoljára
kérdezem, mi közöm van nekem ehhez?
- Szeretnénk, ha megpróbálnád megszerezni azt az
információt, amit Miss Cross tud.
Pislogtam. - Hogy mi?
Zombro megdörzsölte a halántékát. - Azt hiszem Richards
elég érthetően fogalmazott. Azt akarjuk, hogy vigyázz Miss
Crossra. Ki lenne alkalmasabb megvédeni őt a Luxenektől, mint
egy Arum? Akiket arra tenyésztettek, hogy megölje őket.
Igaz, de mégis mi a francokat gondolnak? - Csak viccelnek,
ugye?

31
 Richards egy cédulát csúsztatott elém az asztalon. Egy
gyorsan lekörmölt cím volt rajta. Nem akartam még csak
megfogni sem.
- Ez a munkád. Most még valószínűleg nem tudják a címét, de
ez csak idő kérdése.
Felvihogtam. - Nem vagyok az emberek babysitterje.
Zombro mosolygott, és nagyon, de nagyon szerettem volna
letörölni ezt a mosolyt a képéről. - Most az.
Ez volt az utolsó csepp, hamarosan elvesztem minden
önkontrollom, és hozzávágom Zombrot a falnak. - Én vagyok az
utolsó ezen a földön, akivel így cseszekedhetsz.
- Vagy te, vagy Miss Cross meghal - kezdett bele Richards, -
amikor a Luxenek eljönnek érte.
- Nem lesztek képesek megállítani őket - köptem ki a szavakat,
olyan mérgesen, ahogy még soha ezelőtt. - Ez a ti bajotok.
- Most már a te bajod - mondta Zombro.
Tuti, hogy egy nap meg fogom ölni ezt a fazont.
Richards idegesen nézett a partnerére. - Tudom, hogy ez
teljesen más, mint, amit eddig kértünk tőled, de most ezt kérjük.
Ez most élet halál kérdése.
- Nem, mintha szeretném lerombolni az elképzelést, amit
rólam alkottak, de úgy nézek én ki, mint akit ez érdekel?
Zombro szitkozódott egy sort. - Jobb lesz, ha elkezd érdekelni,
mert a közhiedelemmel ellentétben, a Nemzetvédelem mindig
ott fog állni az emberek mögött, jobban mint az idegen
életformák mögött. És ha megtudjuk, mit tud Miss Cross, és meg
tudjuk győzni, hogy maradjon csöndben, akkor ezt fogjuk tenni.
Nos, akkor valaki elfelejtette figyelmeztetni a Daidaloszt erről,
mert jelenleg úgy tűnik, nincs gondjuk azzal, hogy embereket
tegyenek el láb alól.

32
 A francba. Nem voltam épp elragadtatva a dologtól. A
türelem nem tartozott az erényeim közé, és csak egyetlen ok
miatt kerültem bármilyen nővel kapcsolatba, hogy kielégítsem
egy primitív ösztönömet. Nem figyeltem rájuk, nem
védelmeztem őket. Nem volt a természetem része, és ezt ők is
tudták. Nem én voltam itt a jó srác.
Elég jó esély volt rá, hogy meg fogom ölni Miss Crosst.

33
4. fejezet
HÁROM NAP MÚLT ÚGY EL, mintha sűrű ködben lettem
volna. Az első nap sírással telt az ágyban, és nem sírtam így,
mióta elveszítettem az anyukámat. Mikor végül kiástam magam
az ágyból, találtam egy öreg mobilt a szekrényemben elrejtőzve.
Azt, amelyik nálam volt akkor éjjel, nem kapcsolt újra be.
Tudtam, hogy amiatt az elektromos feszültség miatt kellett
lennie, ami keresztülfutott a garázson. Kisütötte a telefonom, és
azon gondolkoztam, hogy ugyan ezt tette-e az autóm fedélzeti
vezérlőjével is.
A suli a hét hátralevő részében szünetet adott. Harrison
igazgató már hallott a történtekről, mire telefonáltam neki kedd
reggel. Felhívtam Mel anyukáját. Beszélni vele, mélységesen fájt.
Mel anyukája vigasztalhatatlan volt. Kettejüknek megvoltak a
maguk pillanatai, mint bármelyik anyának és lányának, de a nő
szíve összetört. Mikor letettem, biztos voltam benne, hogy a
megduzzadt szemeim nem tudnak több könnyet hullajtani, de
tévedtem. Nem mondtam el Mel anyukájának, mit láttam, vagy
Mel mit mondott nekem. Abban a pillanatban nem tűnt helyes
dolognak megtenni. A helyi híreknek homályos információik
voltak a robbanásról. Különös véletlen volt? Terrortámadás?
Rajtaütés Melen? Az utóbbit nehéz volt elhinni, és még, ha
nehéznek is találtam bevenni a dolgot, de én ott voltam. Tudtam
milyen ijedt volt Mel és láttam azt… azt a dolgot, ahogy kiszedi

34
őt az autójából. Nem volt említés a szenátor fiáról, vagy, hogy
mit mondtam a rendőröknek.
Szerdán azon kaptam magam, hogy régi fényképalbumokat
nézegetek Melről és rólam. A képek megmosolyogtattak. És
sirattak, ismét. A képek rólunk, a középiskolában sokatmondóak
voltak. Mel kinőtte magát ebbe a magas, nádszál karcsú - kifutó
modell vékony - formába, és a kék szemei vibráltak a lebarnult
bőre és sötét haja mellett. Abszolút káprázatos volt a megawattos
mosolyával, és amikor tinédzserek voltunk, szórakozott az
ötlettel, hogy modellkedjen. Megtehette volna.
A képek rólam kevésbé voltak elragadóak. Megálltam a
növésben kilencedik osztályban, valami, amivel Mel mindig
ugratott. A szőke hajam hosszú és hullámos volt, egy örökösen
rendezetlen módon. Ahol Melnek hibátlan arcbőre és dögös teste
volt, középiskolában nekem szeplőim és olyan csípőm, ami a
semmiből tűnt fel.
Átlapozni a képeken enyhített valamennyit a nyomáson a
mellkasomban. Melt nem lehetett elfelejteni. Megvannak az
emlékeim, de lesz valaha igazságszolgáltatás miatta?
Kételkedtem benne. Ami történt, úgy tűnt egyenesen egy
tudományos fantasztikum filmből volt. Még ha a szemeim nem
is csaltak, ha a szenátor fia volt a mögött, ami Mellel történt,
tudtam, hogy a szőnyeg alá lesz söpörve. Ki volt Mel a politikai
elithez képest? Harag gyűlt bennem, mint egy gennyes seb,
visszajátszatta velem az eseményeket újra és újra.
Csütörtökön kaptam egy rövid hívást, hogy tudassák,
visszakaphatom az autóm, de nem volt új hír, hogy ki a felelős.
Sem több kérdés. Csend. Nem tudtam mit gondoljak erről.
Miután hívtam egy taxit, átöltöztem egy farmerba és egy felsőbe.
Görcs kezdett formálódni a hasamban, ahogy bemásztam a taxi
hátsó ülésére. Amikor megadtam neki az instrukciókat a

35
garázshoz, remegett a hangom. Egy óriási részem nem akart
visszamenni oda, de nem vehettem egy új kocsit. A normálisan
zsúfolt utak a Boulder belvárosában viszonylagosan tiszták
voltak. Nem sok időbe telt a taxisnak, hogy kitegyen a garázs
bejáratánál. Ott álltam, odaszorítva a táskám a mellkasomhoz,
mint valami védőpajzs. A sárga helyszínelő szalagot csüggedten
lebegtette meg az enyhe szellő. Belélegeztem, és talán csak a
képzeletem játszott velem, de még mindig éreztem az égett
fémszagot. Hosszú percekig álltam ott, mielőtt előre erőltettem a
lábaim, a kulcsaimmal már a kezemben.
Belépni a parkolóházba nem volt egyszerű mutatvány. A
mennyezeti lámpákat lecserélték, de még mindig láttam magam
előtt, ahogy felrobbannak, szikrákat szórva, mint a csillagszóró,
amivel Mel és én gyerekként játszottunk. És hogy tudták a
hivatalnokok megmagyarázni ezt? A fények kiégtek már a
robbanás előtt. Apró libabőr borította el a karjaim.
Hidegebb volt a garázsban, de tudtam, hogy nem emiatt volt.
Itt lenni… a torkom elszorult a könnyektől. Azt mondtam
magamnak, nézz előre, ne oda, ahol Mel autója volt. Menj
egyenesen az autódhoz, szállj be, és tűnj el a pokolba innen, de
mégis az előtt a hely előtt álltam meg, ahol Mel autója állt. A
burkolat megperzselődött, ahogy a fémgerenda is felette. Mintha
valaki fekete kátrányt tett volna le. Nem voltam tűz szakértő, de
furcsának tűnt, hogy a jelölt része a betonnak érintetlen volt.
Nem volt még egy pont az emeleten, ami megperzselődött. Hogy
lehetett egy bomba ennyire irányított? Hülye kérdés, mert
tudtam, hogy nem egy bomba volt.
Kényszerítettem magam, hogy tovább sétáljak. Volt néhány itt
hagyott autó a garázsban. Egyik sem szenvedett sérülést közülük.
Még az sem, amelyik egy sorral a mögött volt, ahol Mel parkolt.
Félúton voltam a magányos autóm felé, amikor újabb borzongás

36
kúszott át a vállaimon. A déjà vu szörnyű érzése vágott keresztül
rajtam, kétségtelenül a traumatikus események eredményeként.
Végül is, pontosan azon a helyen álltam, ahol hétfő este voltam,
amikor először láttam a férfit. Noha ez az érzés különbözött.
Vártam, hogy valaki előlépjen, és a nevemet kiáltsa.
Úgy éreztem, figyelnek.
Egy gyors körülnézésre vetemedve, láttam, hogy egyedül
vagyok. Senki sem kémkedett utánam az árnyékokban.
Túlreagáltam — totálisan érthető. De a borzongás nem tűnt el.
Zakatoló szívvel vágtattam végig a maradék úton a kocsimhoz, a
strandpapucsom csattogott a betonon. Lélekszakadva nyomtam
meg a nyitó gombot a távirányítón, ahogy csúszva megálltam.
Ahogy az ujjaim körülfonták az autó kilincsét, minden, amire
csak gondolni tudtam, ha egyszer az autómba vagyok, már jobb,
és ha elindul, ha megteszi, soha többet nem akarok ide jönni újra.
Soha.
Feltéptem az ajtót és megfordultam, hogy becsusszanjak,
miközben a szemeim végigcikáztak az árnyékos, üres garázson.
A szívem kontrollálhatatlan volt, túl gyorsan pumpálva a vért
keresztül az ereimen. Pánikrohamom volt? Volt egy ezelőtt,
amikor megtudtam, hogy anyut megölték, de sosem
tapasztaltam ilyen kaotikus érzelmeket azóta. Kényszerítettem
magam, hogy vegyek néhány mély levegőt, majd az anyósülésre
dobtam a táskámat, ahogy ismét körülnézésre vetemedtem.
Akkor láttam meg őt. Vagy legalábbis egy olyan árnyalakot,
mint egy férfi, aki nekidőlt egy gerendának, nem több mint öt
parkolóhelyre tőlem. Senki sem volt ott másodpercekkel ezelőtt.
Láttam volna a tornyosuló árnyat és hallottam volna a lépéseket
a síri csendes garázsban… hacsaknem én voltam a
legfigyelmetlenebb személy a világon.

37
 Elakadt a lélegzetem, ahogy az ujjaim megfeszültek a
kocsiajtón. Az árnyék olyan sötét és mély tónusú volt, hogy csak
egy sajátságos fekete lyuknak tűnt, kiszipolyozva mindent maga
körül, aztán kivált a sötétségből, előresuhanva. Megállt a szívem,
és kényszerítettem magam, hogy pislogjak.
Nem egy árnyék volt. Oh, nem.
Egy nagyon magas férfi lépkedett előre, seggberúgó bakancsa
puffant minden egyes könnyed, ragadozó lépéssel. Valahogy
közel sem volt annyira kellemetlenül hangos, mint az én
strandpapucsom. Visszaléptem egyet. A figyelmeztető ösztön
tüzet fújt mindenemben, de odaragadtam a betonhoz, képtelenül
a mozgásra, ahogy az idegen előrébb jött.
És nem sétált. Oh, nem. Úgy mozgott, mint egy óriás
vadmacska, ami épp becserkészi a prédáját, és sosem éreztem
jobban zsákmánynak magam, mint abban a pillanatban. A férfi
nevetségesen magas volt, legalább százkilencvenhat centit elérve,
ami hatalmas méret volt az én százhatvanöt centimhez képest.
Ahogy közelebb jött, megértettem miért gondoltam először, hogy
ő csak egy árnyék. Egy szoros fekete bőrnadrág és egy egyszerű
fekete póló volt rajta, ami a széles vállakon és a jól kidolgozott
felkarokon feszült. Drága Urunk a mennyben. Ki tudtam venni a
szálkás hasizmait a póló alatt, ami megfeszült minden egyes
lépésnél középtájt. Lefogadtam volna a takarékbetét számlámban,
hogy ennek a férfinak sziklakemény hat kockája van. Kiszáradt
szájjal pislogtam. Szavakkal le sem lehetett írni őt. A bőre sápadt
volt - nem kísértetiesen vagy betegesen, de alabástrom -,
rendezetlen hullámos hajának, ami koromfekete volt, egy
árnyalatnyi kékséggel, mint a holló szárnyai. Erős és
szoborszerűen faragott állkapcsot tett teljessé széles arcát. A
húszas évei végén, talán a harmincas elején kellett járnia. Telt,
érzéki szája felemelkedett az egyik sarokban, mintha valami

38
belső viccet hallana. Volt valami egzotikus abban, ahogy az arca
összeállt. Talán az enyhe emelkedése a külső szemsarkainak,
vagy a tény, hogy soha, de sohasem láttam ezelőtt bárkit, aki úgy
nézett ki, mint ő. Emlékeztetett az egyik férfimodellre az egyik
romantikus vámpírregény borítóján. Bármelyik lehetett volna
közülük, kivéve, hogy…
- Miss Cross? - A hangja olyan volt, mint a whiskey, mély és
sima, de volt valami az állkapcsának kemény vonalában, ami azt
mondta, nem mosolygott sokat. Két szeme olyannyira
halványkék, hogy úgy tűnt, színtelenül bámulnak vissza rám. A
sűrű és koromfekete szempillái keretezték azokat a megdöbbentő
szemeket, még szokatlanabbul halványabbá téve őket. Egy
pillanatra elgondolkoztam, hogy vak volt-e. Nyersek voltak —
gyönyörűek. És akkor rájöttem, hogy bámulok rá, ő pedig… ő
vigyorgott rám.
Szúrósan csattant ki belőlem. - Ki vagy te?
- Egyetlen szemöldök megemelés.
- Jellemzően így köszöntöd az embereket?
Többnyire illetlenül voltam udvarias. Különösképp, a szívem
nem lassult le, még akkor sem, ha már nem érzékeltem közvetlen
veszélyt.
- Rendszeresen lopakodsz nők után egy parkolóházban?
- Amit valaki felrobbantott néhány rövid nappal ezelőtt?
Élesen szívtam be a levegőt a durva emlékeztetőre arról, ami
történt.
- Elnézést - mondtam megfordulva az autómhoz, mielőtt
könnyekben törtem ki.
A férfi hangosan sóhajtott. - Úgy értettem, hogy egyetértek.
Mondanom kellett volna valamit korábban. Keresztülmentél
nagyon… - Elhalkult, ahogy rábámultam. Zavart kifejezés
árnyékolta be markáns arcát, mintha gondolatban egy szólistát

39
pörgetne át, de nem tudná megtalálni a megfelelő dolgot, amit
mondjon.
Keresztbetettem a karjaim, addig várva, amit úgy éreztem
elfogadható időlimit, és végül kifutottam a türelmemből.
- Traumatikus? Stresszes? Felkavaró?
A férfi bólintott. - Igen, olyan dolgok.
Ráncoltam a szemöldököm, ahogy elhúztam a számat. - Miben
segíthetek?
- A nevem Hunter. A Nemzetvédelemtől vagyok.
- Nemzetvédelem? Miért vannak ők belekeverve? Úgy értem,
tudom, hogy amit láttam, valami…
- Oké. Ne beszéljünk róla, mit láttál. - Keresztbetette a karját,
megfeszítve ezzel a pólójának anyagát.
A tekintetem ismét átsiklott rajta. Különös megjelenés egy
Nemzetvédelmisnek. Összehúztam a szemöldököm,
megállapodva a szememmel ott, ahol a karját keresztezte. Jesszus,
ennek a pasinak istentelen edzésrendje kellett, hogy legyen.
- Azokkal a tisztekkel vagy, akikkel hétfő este beszéltem?
- Ha úgy viselkedtek, mint akiknek székrekedésük van, akkor
igen, Zombro és Richards tisztekkel vagyok.
Az ajkaim kezdtek lazulni. - Nos, igen, az egyikük valóban
úgy nézett ki, hogy igen kellemetlenül érzi magát… -
Felkukucskáltam, és észrevettem, hogy kísérteties szemeivel
engem figyel. - Azt hittem, ők a Nemzetbiztonságiaktól voltak.
- Ezt mondták? - Ez nem egy válasz volt, de ahogy vártam
több részletre, rájöttem, hogy ez volt minden, amit kapok.
- Van vezetékneved?
- Nincs.
- Nincs? - Hunter bólintott. - Azért vagy itt, hogy kérdéseket
tegyél fel arról, ami történt? - kérdeztem, és a tenyereim izzadni

40
kezdtek. Valami nem volt rendjén. Az arckifejezése ugyanolyan
maradt.
- Nem.
Azt gondoltam itt van az ideje, hogy kérjek valami
igazolványt, de mielőtt tudtam volna, Hunter előrelépett,
beszorítva engem. A hátam nekiütődött az autó oldalának, és
semerre sem tudtam menni. A szívem felgyorsult, ahogy élesen
belélegeztem. A férfias fűszer és szappanillat elárasztott.
- Akkor miért vagy itt?
A fejét oldalra billentette, ahogy halvány szemei
végigsiklottak rajtam, mielőtt ismét megállapodtak volna az
arcomon. A tekintetének intenzitása nyugtalanító volt. - Érted.
- Értem?
- Miattad vagyok itt - mondta. Kibontva a karját előre dőlt,
rátéve a kezét az autóra a vállam mellett. Ledöntötte a fejét, az
arca centiméterekre volt az enyémtől. - Valószínűleg haza kellene
menned. - Nem éppen az volt, amit vártam, hogy mondjon.
- Hogy érted? - A másik kezével felkapott egy tincset a
hajamból, én pedig ledermedtem. Feltartotta közöttünk,
vizsgálgatva a világosszőke tincset.
- Azt mondtam, haza kellene menned. Talán kivenni a hét
hátralevő részét… talán a hónapot. Idejönni, hogy visszaszerezd
az autód, nem volt okos dolog.
Néztem őt, ahogy csavargatja a hajtincset a hosszú ujja körül,
aztán a szemeim felpattantak, és tekintetem találkozott az övével.
A lélegzetem gyorsnak érződött, az arcom melegnek. Ez a férfi a
mély hangjával és szokatlan szemeivel, valamiféle epikus
szexferomont kellett, hogy árasszon, mert egy hirtelen kép volt
az agyamban, rólunk, az ágyban, ahogy a testünk
összegabalyodva és együtt ringatózik. Jellemzően nem voltak
fantáziáim random idegenekről, különösen azokról nem, akik

41
úgy értek a hajamhoz, mint valamiféle csodabogár. Ez a fickó
mindenféleképp ide nem illő volt. Tényleg kérnem kellett volna
egy jelvényt, mielőtt hagytam neki, hogy ilyen közel jöjjön, mert
most a kocsim és egy megmozdíthatatlan izomkolosszus fogott
közre. Jeges félelem hasított keresztül rajtam, ahogy egy csontig
hatoló felismerés elfogott. Ez a férfi nem a Nemzetvédelemtől
volt, vagy a Nemzetbiztonságtól. A pánik kibontakozott a
gyomromban, megfeszítettem a fogásom a kulcsokon, azon
tűnődve, hogy tudom-e használni őket, mint házi készítésű
penge. Istenem, figyelj már! Arról gondolkodni, hogy egy kulcsot
fegyverként és pengeként használsz? Mintha ez megállítaná ezt a
fickót valahogy is. Ki tudna ütni a következő hétre alig
valamennyi erőfeszítéssel.
- Ha nincs bármi kérdésed, én… én hazamegyek. - A hangom
remegett és hiányzott belőle a tekintély, amit akartam.
Hunter nem mozdult még néhány pillanatig, amit úgy
éreztem, egy örökkévalóságig tartott. A szívem a fülemben
dübörgött, de végül hátralépett, a tekintete továbbra is az
arcomat vizslatta.
- Akkor menj haza.
Kieresztettem egy remegő lélegzetet. Nem kellett kétszer
mondania. Fürgén körbeforogva becsusszantam az autóba és
becsuktam az ajtót. Remegő kezekkel bedugtam a kulcsot a
gyújtásba és - hála Isten - a motor életre kelt. Megeresztve egy
gyors kipillantást az ablakon, de nem láttam Huntert. Sehol sem.
Olyan volt, mintha soha nem is lett volna itt. Egyesbe téve az
autót, kiálltam a parkoló helyről csikorgó kerekekkel és égő
gumikkal. De a mámorító illata a fűszernek és szappannak még
mindig velem maradt.

42
5. fejezet
NEM MENTEM EGYENESEN HAZA. Nem tudtam miért, de
vonakodtam megtenni. Remegtek a kezeim a kormányon, ami
miatt úgy markoltam azt, mint egy idős nagyi, túl az elfogadható
vezetési koron. Ki a pokol volt ez a Hunter fickó? Semmiképp
sem egy tiszt a Nemzetvédelemtől, hacsak nem, a szervezet
kiadott bőrnadrágokat egyenruhaként, és hajvágóval vágott hajat
írt elő, a nagyon lágy kinézetű hajért. És ember, neki szép haja
volt. Miért gondolkodtam a hajáról? Ha Hunter nem a
Nemzetvédelemtől volt, akkor kinek dolgozott? És mi történt a
Nemzetbiztonsággal? Ez a két csoport együtt dolgozott? Istenem,
annyira zavarodott voltam, hogy bele akartam verni a fejem a
kormányba. Mintha az segítene. Nem számított milyen
összekuszálódottnak érződött épp most az agyam, a hétfő estéről
lévő emlékeim tiszták voltak. Láttam egy férfit, aki előjött a
semmiből, embertelenül gyorsan mozgott - gyorsabban,
minthogy a szemem követni tudta volna - és aztán kisugárzott
valamiféle szupertöltésű fényt, ami elég erős volt ahhoz, hogy
felrobbantson egy autót és véget vessen a barátom életének.
Őrültnek éreztem magam, talán épp úgy, ahogy Mel érezte
magát, miután látta Phillipet átváltozni egy… fénygömbbé, de én
tudtam, mit láttam.
Miután céltalanul körbekocsikáztam, visszaindultam a
lakásomhoz, ahogy a halványuló délutáni nap letűzött Boulder
városának utcáira. A négyemeletes apartman komplex, amiben

43
laktam, többnyire középkorú, munkásosztálybeli bérlőknek adott
otthont. Nagyon keveseknek volt gyerekük, így a hely általában
csendes volt. Nyugodt. Mel mindig azt mondta, hogy őt egy
nyugdíjas lakóépületre emlékeztette. Valahogy igaza volt.
Leparkolva a kocsim a kijelölt helyére, a nyitott folyosó felé
tartottam, fellépve az első fémlépcsőn. Büszkén, hogy nem
néztem hátra a vállam felett minden ötödik másodpercben, mint
egy paranoiás őrült, befordultam a negyedik emeleten, és
készítettem egy mentális jegyzetet, hogyha költözök, az első
emeleten fogok lakást szerezni. Kajacsomagokat cipelni fel, igazi
szívás volt. Ez segített ráfókuszálni ezekre a hétköznapi
szívásokra, ahogy elindultam lefelé a hosszú, szűk folyosón.
Valószínűleg az egyetlen út, hogy fenntartsak valamiféle
normálissághoz hasonló dolgot, az az volt, hogy jelentéktelen
dolgokra gondolok. Így nem éreztem úgy, hogy az életem
szétmorzsolódott, mint egy omlós tészta.
Megállva a lakásajtó előtt, előrebillentettem a fejem, ahogy
betettem a kulcsot a zárba, így a hajam előrecsúszott az arcomba.
Visszatoltam, majd hátradobtam a vállam felett a kusza,
hullámos hajtömeget, ahogy felemeltem a fejem, és kieresztettem
egy sóhajt. Rendben lesz. Ők… Éles borzongás hasított keresztül
a vállaimon. Olyan erős érzés volt, hogy nem tudtam figyelmen
kívül hagyni. Fenyegető, nyomasztó és sötét volt. Fullasztó.
Megint figyeltek.
Ahogy az ajtóm egy kicsit kinyílt, hátranéztem a vállam felett,
le a folyosón. Ott állt ő, a férfi - oh, Istenem! - a férfi a
parkolóházból. Nem Hunter. A másik. A férfi homokszínű haja
világosabbnak látszott a folyosón. Ártalmatlannak nézett ki,
ahogy ott állt, a kezei a khaki nadrágzsebébe dugva, a pólója
feszült és be volt tűrve a nadrágjába. Ő egy sétáló - um, álló - és
lélegző reklámja a Sears’ férfi ruházatának. A férfi elkapta a

44
tekintetem, és keményen elmosolyodott. A félelem hűvös
lehelete szivárgott le a torkomon. Gyorsan mozdulva kilöktem az
ajtót, amennyire még lehetett, és bezártam magam mögött,
miközben benyúltam a táskámba, kutatva a mobilom után.
Hívnom kellett a rendőrséget, és el kellett húznom a csíkot innen.
Az ujjaim szárnyaltak a billentyűzeten…
Egy kéz megszorította a vállamat, körbefordítva engem.
Felsikítottam, ahogy a táskám lecsúszott a vállamról, nekiütődve
a szőnyeges padlónak. Szemben álltam a férfival a folyosóról. Az
agyam egy pillanatig nem tudott feldolgozni semmit, mert
lehetetlen volt, hogy ő a lakásomban legyen. Láttam őt a folyosó
végén. Senki sem tud olyan gyorsan mozogni. Ember nem.
Ő nem ember.
A férfi keze kinyúlt, kiütve a mobilomat a kezemből. Az olyan
erővel ütődött a közeli falnak, hogy lyukat ütött a vakolatba és
összetört.
- Sajnálom - mondta a férfi. - Nem hívhatod a rendőröket.
Pánik öntött el, ahogy hátráltam, nekiütköztem az apró bárnak,
majd a konyhapultnak. - Mit… mit akarsz?
Ugyanaz a furcsa, kemény mosoly sosem halványult az arcán.
- Azt hiszem, ez nyilvánvaló mostanra.
Az volt. Minden részem felismerte, hogy ez egy élet vagy
halál helyzet volt. Nem számított, hogy ez a férfi hogyan jutott be
a lakásomba ilyen gyorsan, csak az, hogy azért volt itt, hogy
gyilkoljon. És tudtam miért - Mel miatt, és amiatt, amit láttam a
garázsban. Az izmaim megfeszültek, ahogy az adrenalin
keresztülszáguldott az ereimen. Az ösztön eluralkodott rajtam. A
pokolba is, nem, nem akartam meghalni ebben a szaros lakásban.
Cseszd meg! Vakon magam mögé nyúltam, az ujjaim hozzáértek
egy négyszeletes kenyérpirító szélének. Nem a legjobb fegyver,
de megteszi. Kiszakítottam a falból, és nekihajítottam a

45
támadómnak. Nem egy lányos dobással. Softballoztam végig a
középiskola alatt, és még egy hobbiligát is edzettem pár évig az
egyetemen. Ez a fajta dobás volt, ami képes egy kisebb sérülést
okozni. Kivéve, hogy a pirító… nem ütközött a férfinek. Az…
megállt a levegőben, megfagyva, mintha valaki megnyomta
volna a szünet gombot az időben.
A levegő kiszorult a tüdőmből. - Szent szar.
- Nem szép dobálózni. - Oldalra intett a kezével, és a pirító
ártalmatlanul pattant le a falról. Elhúztam a pulttól, megragadva
az alját egy vastag lámpának. Úgy lengettem, mint egy ütőt.
Felkiáltottam, ahogy éreztem, hogy valami láthatatlan erő kitépi
a kezeimből és a kanapénak ütődött. Nem. Nem. Nem. Mi volt ez
a dolog? Nyomás nehezedett rá a mellkasomra, ahogy a
konyhába rohantam a baseballütőért, ami a konyhapultnak volt
döntve évek óta. A férfi megjelent előttem, most már vigyorogva,
mintha élvezné ezt. Megtorpantam. Hátrálva, a növekvő terror
vasmarkába fogott.
- Tényleg hasztalan küzdeni, Serena. - Előrébb indult, minden
egyes lépése lassú és precíz volt. A tény, hogy tudta a nevem,
nem volt meglepő. - De szórakoztató.
Az ajtó felé fordultam, tudtam, hogy a lakásból való kijutás
volt az egyetlen reményem a túlélésre. Újra megjelent előttem,
elzárva ezzel a kijáratot. A testének körvonala elmosódott és
villódzott, mintha olyan gyorsan mozgott volna, hogy még a
teste sem tudott volna lépést tartani vele. Nagyra nyílt szemekkel
hátrabotladoztam. Megrettenve néztem, ahogy a férfi szemei
kitágultak és a pupillái fehérré váltak, úgy ragyogva, mint a
csiszolt gyémánt.
- Ez nem személyeskedés, baby - mondta, a hangja annyira
hétköznapi, hogy olyan volt, mintha útbaigazítást kért volna
tőlem. - Sokkal inkább rossz barát, rossz hely és rossz idő.

46
 Kinyitottam a számat, hogy torok szakadva sikoltsak, de a
férfi abban a pillanatban előttem volt. A keze rákulcsolódott a
torkomra, elvágva a kiáltásom. Felemelt a levegőbe és hátra
dobott, úgy hogy a fejem betörte a falat. Csillagok robbantak
keresztül a látásomon. Az ujjai a nyakamba mélyedtek,
megnyomva a légcsövem. Megvadultam. Karmolászva a nyakam
körüli kezet, rúgtam és hánykolódtam, de természetellenesen
erős volt. Nem tudtam az ujjaimat az övé és a nyakam közé tenni.
Nem úgy tűnt, hogy a rúgások felizgatnák őt, ahogy
szenvtelenül nézte a küzdelmem. Fájdalom repesztett a fejem
hátsó részébe, szétterjedve, hogy egy szentségtelen égéssé váljon
a torkomban, ahogy levegőért fulladoztam, de nem tudtam
semennyit sem beszívni. A mozdulataim lelassultak, ahogy
csapkodtam a kezét, nem adtam meg a lehetőséget, hogy így
menjek le.
Előredőlt, nekinyomva a homlokát az enyémnek. - Könnyebb
lesz, ha leállsz a küzdelemmel - mormolta. - Csak engedd el.
Hamarabb vége lesz.
Könyörögtem a szemeimmel, ténylegesen esedeztem, de a
férfi - ez a valami - lassan megrázta a fejét, csettintve a nyelvével.
Játszadozott velem. Figyelembe véve mire volt képes, csak
elégethetett volna, vagy kitörhette volna a nyakam, de ő
nyújtotta ezt. A látásom elhomályosult a sarkokban, egy
könyörtelen, félelmetes sötétség tolakodott be. Tudtam, ha
megadom magam, akkor nincs visszaút. Egy utoljára megejtett
erőfeszítéssel megütöttem a kezemmel, és belekarmolva a
támadó szemébe. Könnyedén kitért a támadás elől és nevetett - ő
nevetett. Azt hittem abban a pillanatban, hogy ez lesz az utolsó
dolog, amit valaha hallok - az a hideg, rendíthetetlen nevetés.
Kivéve, hogy nem ez volt az utolsó dolog, amit hallottam.

47
 Egy hangos pukkanás visszhangzott keresztül a lakáson, arra
késztetve a támadóm, hogy oldalra fordítsa a fejét. A válla felett
láttam egy repedést lefelé haladni a szappantartó méretű erkély
üvegajtajának közepén. A repedés úgy terjedt, mint egy pókháló,
elérve minden sarkát az ajtónak. Az üvegen kívül az erkélyen
volt egy olyan sötét árnyék, hogy az úgy tűnt, kioltja a napot. Az
üveg összetört, a földre hullva, mint a csilingelő szélharangok, és
az árny belebegett a lakásba. Fagy - anyakiborító fagy - terjedt
végig a konyha falain egy vékony, jeges rétegben. A férfi
elengedett. A térdeimre érkezve összegörnyedtem, keservesen
próbálkozva levegőt juttatni a bezúzott torkomba.
- Arum - mondta a férfi.
A hátsómra gördültem, megemelve a fejem, ahogy a tüdőm
túlmunkázott, hogy feltöltse az oxigénhiánytól szenvedő sejteket.
Amit láttam… oh Istenem… ennek egy hallucinációnak kell lennie.
Az árny a támadónak rohant, megszilárdulva, ahogy keresztül
szállt a konyhámon. Egy tehervonat erejével csapódott bele a
fickóba, átdöntve őt a kanapén. Négykézláb hátrálva neki a
falnak, felemeltem a tekintetem. Egy árnyékciklon kavargott
egyhelyben, felfedve egy formát minden egyes ördögi kör alatt.
Elszabadult papírok repültek a levegőbe. Az ablakot takaró
függönyök hullámoztak. Az olcsó képek zörögtek a falon. A
fekete felhő alatt, két láb, egy felsőtest, karok és széles vállak
formálódtak ki. Minden a szobában megállt. Papírok lebegtek a
földre, mint a galambok. A függönyök visszasodródtak az
ablaknak. Az árnyékos ciklon megállt, felfedve egy férfit. A
zihálásom zúzta össze a csendet. Hunter állt ott, ahol az árnyék
volt, egy magas és impozáns erő. És mosolygott, egy halálos
vigyor volt az arcán, amit azt mondta, szívesen fogadott egy
harcot, amit tudott, hogy megnyerne. A másik férfi talpon volt,
összeszorítva és elernyesztve a kezeit az oldalain. Támadóm

48
aranyszínű bőre most kísértetiesen fehér volt, és rémület töltötte
be azokat a gyémántszínű szemeket.
- Tényleg ezt akarod tenni? - Hunter mély, sima hangja úgy
gördült, mint a mennydörgés.
A férfi ajkai vicsorra húzódtak vissza, és szinte vártam, hogy
agyarakat lássak kinyúlni a szájából. Nem volt egy sem, de aztán
a férfi Hunternek repült, az alakja elhomályosodott a széleken.
Az egész formája ki-be villódzott, mint amikor egy régi TV
állomás elvesztette a vételt. Éles fény árasztotta el a szobát - ami
a férfiból származott. Még ott volt, de… de fényből volt. Egy
szilárd, emberi alak fényből. Mint ahogy Mel mondta, gondoltam
ostobán. Mint egy sétáló, kibaszott villanykörte.
A Villanykörte hátraemelte a karját. Fehéres, piros fény
sistergett és pattogott a levegőbe, lefelé forogva a karján.
Ugyanarra a műveletre ismertem rá a parkolóházból, és
megszűntem gondolkodni. A lábaimon tántorogva megragadtam
az ütőt. Minden olyan gyorsan történt. Maradék erőmmel a
Villanykörtének hajítottam az ütőt. Úgy lőtt keresztül a levegőn,
mint egy tőr, megfordulva újra és újra. Villanykörte az
irányomba kapta a fejét. Hunter átkozódott. Villanykörte
felemelte az egyik kezét, elkapta az ütőt, hozzányúlva először. A
fém füstölt, aztán összeesett önmagában, hamuvá égve.
- A szarba - mondtam hátra lépve.
Az intett egyet a kezével, és már azelőtt nem voltam a
lábamon, hogy pislogni tudtam volna. Úgy vitorláztam hátra,
mint egy rongybaba, nekicsattanva a falnak. Fájdalom hasított
keresztül rajtam. A földre zuhantam, képtelen voltam megtörni
az esésem. Hallottam kettejüket egymásnak ütközni, ahogy a
feledés átsuhant rajtam. Küzdöttem, hogy eszméletemnél
maradjak, tudván, hogyha Villanykörte képes felrobbantani
autókat, elégetni ütőket, és keresztülhajítani a szobán anélkül,

49
hogy hozzám érne, jó eséllyel Hunter alulmarad. Egy kép villant
összefüggéstelen gondolataim közé, amik a fejemben csaptak
össze - az anyukám. Nem tudom miért láttam őt. Talán azért volt,
mert mindig úgy gondoltam rá, mint a legerősebb emberre, akit
ismertem. Kapaszkodott az életébe a rablás után. Pokoli egy
harcos volt. Kitartottam ennél a képnél róla, ahogy az ujjaim a
szőnyegbe mélyedtek. Csontig hatoló fájdalommal felhúztam
magam, mindenem fájt. Villanykörte és Hunter még mindig
küzdöttek, utóbbi olyan gyorsan osztotta az ütéseket, hogy
Villanykörtének elég kemény volt csak megállni a lábán is.
Hátborzongató táncot jártak egymással, Villanykörte fénye
vakító volt, míg Hunter még mindig úgy nézett ki, mint Hunter,
mély, könyörtelen árnyékot felöltve. Körbefordulva Hunter
elkapta Villanykörtét a tarkójánál fogva, és átdobta őt a válla
felett, beleékelve őt a padlóba. Hunter egy szívdobbanás alatt
Villanykörtén volt lovaglóülésben. Alatta Villanykörte alakja
megvillant, aztán a fény elhalványult, felfedve a férfit.
- Tedd meg, te vérszopó. De te nem tudod… - Hunter
megragadta a férfit a torkánál, hátrakényszerítve a fejét.
- Nem érdekelnek az utolsó beszédek. Ideje, hogy megcsókold
a segged búcsúzóul, Lite-Brite.2 - Aztán Hunter a másik kezét
Villanykörte mellkasához nyomta. A kuporgó pozíciómból úgy
nézett ki, mintha Hunter karjának fele hirtelen füsté vált volna,
majd eltűnt, de utána, ahogy felnyomtam magam ülőpozícióba,
láttam mit csinált Hunter. A karja kevésbé volt szilárd, és a keze -
szent szar - a keze átment Villanykörte mellkasán, és benne volt. A

2
1967-ben a Hasbro által létrehozott gyerekjáték. Egy lyukacsos felületbe kell
beleszúrni a kis színes műanyag szegecseket. A játékhoz tartoznak fekete
lapok, mintákkal, amelyeket szintén ki lehet rakni a műanyag szegecsekkel.
Az így kirakott képet meg lehet világítani a készülékben levő lámpával.

50
számra szorítottam a kezemet, ezzel próbálni tompítani a
sikolyom. Nem voltam biztos benne, hogy miért legyek jobban
kiborulva ebben az egész elbaszott szituációban - hogy
Villanykörte meg akart ölni? vagy, hogy egy Villanykörte volt?
Vagy, hogy látszólag Hunter képes, huss, árnyékká válni, és
betenni a kezét valakibe. A lehetőségek határtalanok voltak.
Villanykörte felemelkedett a padlóról, a szája néma
sikolyoktól tátogott. Hunter felé hajolt, szintben tartva a fejét
Villanykörtéjével. Úgy tűnt, mintha belélegezne. Bármit is csinált,
attól Villanykörte csak villogott. Ember. Fény. Ember. Fény.
Aztán Hunter visszaemelkedett, kihúzva a karját Villanykörtéből.
A karja, teljesen szilárdan az oldala mellé esett. Az arcának
bemélyedései piros volt, mintha sokat napozott volna. Hunter
kinyitotta a szemeit. Szaggatottan eresztettem ki a levegőt,
nekinyomódva a falnak. Ha ezt meg tudta tenni Villanykörtével,
mi a francot tud velem csinálni? A földön Villanykörte nem
mozdult. A fény elhalványult, egy gyöngyházfényű hüvelyt
hagyva, aminek emberi alakja volt, de emlékeztetett a
medúzákra. Az érhálózatok láthatóak voltak a karokon és a
lábakon. Még ujjai is voltak Villanykörtének. Azonban
Villanykörte a leghatározottabban halott volt.
Hunter gördülékenyen felemelkedett, halvány szemeit az
enyémekre szögezve.
Ajj. Embertelen volt. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem,
hogy ezen a napon túljutottam az elfogadható szintjén a
bizarrságoknak, és ott voltam, térdig süllyedve benne.
Hunter körüllépkedte Villanykörte testét, és megállt előttem. -
Azt hiszem azt mondtam neked, hogy menj egyenesen haza, Miss
Cross.

51
 A lábaimra küzdöttem magam, oldalra billenve, ahogy arrébb
araszoltam. Minden részem sajgott és fájt állni. - Ne gyere a
közelembe.
Egyetlen szemöldök megemelés. - Nem terveztem, de azt
gondoltam, legalább egy „köszönöm, hogy megmentetted az
életem” mondat be lesz dobva.
- Nem vagy ember - mondtam lassan.
- És ez nyilvánvalóan nem tesz semmit azzal a ténnyel, hogy
megmentettem az életed - felelte.
Talán nem, de túl voltam azon, hogy érdekeljen. Itt volt egy
halott… valami a padlómon és egy akármi állt előttem. -
Köszönöm, de kérlek…
- Ez nem hangzott őszintének, de nem számít. Mi… - Tett egy
lépést felém, én pedig felrikoltottam. - Ne érj hozzám!
Hunter hangosan kilélegzett. - Tényleg nincs időnk erre.
Minden, amit láttam, az, ahogy a kezei eltűnnek Villanykörte
mellkasában. Nyomás nehezedett rá a szívemre, ahogy
folytattam araszolásomat a folyosó felé. - Te nem egy ember vagy
- mormogtam megint, mert hallanom kellett ezt, ahhoz hogy
feldolgozzam.
Becsukta a szemeit, az arca feszes lett a türelmetlenségtől, és
amikor a szemei újra kinyíltak, az obszidián pupillák úgy tűntek,
hogy kitágultak. - Ezt már kitárgyaltuk.
A mellkasom gyors ütemben emelkedett és süllyedt. - Mi… mi
vagy te? - A tekintetem a másik dologra esett. - Mi az?
Kis szünetet tartott, majd a padlón elterült alak felé bólintott. -
Az egy idegen. Én is egy idegen vagyok. Idegenek vagyunk.
Idegenek vannak mindenfelé tulajdonképpen, ezért távoznunk
kell.
- Rámeredtem. - Idegenek?
Hunter bólintott. - Idegenek.

52
 - Kinyílt a szám, és eléggé biztos voltam benne, hogy sikoltani
akartam, mert abban a pillanatban ez tűnt az egyetlen logikus
dolognak, amit tehettem. Sikoltás? Miért ne? Tulajdonképpen
idegenek voltak mindenütt. Hunter előre lendült, megragadva a
vállaim. - Tényleg nincs időm erre. Nincs időnk erre. - A
mellkasához vont, és lehajtotta a fejét, lehorgasztva úgy, hogy a
szája egyvonalban volt az enyémmel. Egy puszta másodpercre
azt gondoltam, meg fog csókolni. A vicces dolog az volt, ami
keresztülvillant az agyamon abban a pillanatban, hogy nem is
ismerem őt. Nem pedig az, hogy meg fog csókolni egy idegen -
vagy egy gyilkos idegen. Az volt problémám, hogy nem ismerem
őt. Tuti hogy, hivatalosan is őrült voltam.
Hunter ajkai nem értek az enyémhez, de szinte úgy érződött,
hogy igen. Éreztem a hidegségük, és az eszem hátsó részében
azon tűnődtem, hogy milyen lenne valóban érezni és ízlelni. És
akkor, ajkai az enyémekhez értek. Az ajkai hidegek és
határozottak voltak. A döbbent sóhajom megnyitotta a számat az
övének. Olyan íze volt, mint a téli hónak és valami sötét és
gazdagnak, mint a csokoládé. De nem megcsókolt.
Hunter belélegzett.

53
6. fejezet
TALÁN EGY SZEMÉTLÁDÁVÁ TETT, HOGY EZT
CSINÁLTAM VELE, különösen figyelembe véve azt, hogy azzal
bíztak meg, tartsam őt biztonságban, ami mellesleg ironikusan
nevetséges volt, és ez, az ő sebezhető állapotában nem segített a
dolgokon. Nem említve, hogy ez csak bizonyította az teljes
hiányát az önuralmamat illetően. A türelem egy olyan erény volt,
amit értelmetlennek találtam. De tényleg nem volt időnk az ő
drámázására. A kavargó energia körülötte mély lila volt, ami azt
jelentette, hogy tényleg majdnem ott volt, hogy elveszítse az
eszét. Teljesen érthető - egy halott idegen volt a padlóján. De
amikor megragadtam és közel húztam őt, valami más örvénylett
az energiapajzsában. Vékony piros szilánkok, törtek át a lilán, az
izgalom jelei. Nem volt sok. Serena nem akarta ledobni a bugyiját
és rám ugrani, de ott volt. És ez nagyon kíváncsivá tett.
A fajom előszeretettel kívánt meg csinos kis dolgokat.
Megfagyott a karjaimban, a szemei tágak, ahogy közelítettem
az ajkaimmal az övéi felé. A telt ajkai, az alakja, mint egy durcás
masnié, hihetetlenül puhának és melegnek tűntek. Meg akartam
vizslatni, felfedezni, hogy tudnak-e követelőzők és éhesek lenni,
de nem volt idő erre.
A mellkasára csúsztattam a kezem, a tenyerem megállapodott
épp a mellei alatt. Az ujjhegyeim hozzáértek a súlyos halmokhoz.
Nagyon figyelemelterelő. A legtöbb mozdulat tiszta

54
dominanciának nézett ki, és bizonyos értelemben az is volt. De
szükséges is volt.
Belélegeztem.
A Luxentől már úgy el voltam telve, mint amikor egy ember
sajburgert szerez a párszázas ajánlatból, fizetés után… a francba.
Serena íze - a fokozott érzelmek és adrenalin keresztülszáguldott
rajta - tökéletes volt.
Melegség áramlott belém. Nem úgy, mint a Luxenekkel vagy
hibridekkel - emberek átalakítva a Luxenek által - semmilyen
emléket vagy érzelmet nem vettem át. Velük az ember nem
tudhatta, hogy mit fog kapni. Általában a Luxen vagy a hibrid
egy hangsúlyosabb dolgát, egy emléket, amit előhozol a
memóriájából. Az, amelyiket az előbb öltem meg, okos volt.
Amikor táplálkoztam belőle, a Luxen egy TV showra gondolt,
amit előző este nézett, ami azt jelentette, hogy Lite-Brite egy
kibaszott aranybánya volt információk terén. Ezzel már
elkéstünk. De Serenával csend volt. Semmi sem jött át tőle,
kivéve a melegséget, a lágyságot és a napfényt. Igen, ez az. Olyan
íze volt, mint a napfénynek.
Az egyik kezemmel körülöleltem a derekát, közel tartva őt,
ahogy folytattam a táplálkozást. Merev volt a karjaimban, mintha
megfeszítette volna minden izmát, de nem próbált küzdeni
ellenem. Na, nem mintha nem próbálta volna meg, és ha én nem
lépek közbe, ahogy tettem, a Luxen könnyedén megölhette volna.
Az emberek annyira törékenyek voltak.
Serena kiengedett egy kifulladt sóhajt az ajkaim közé, aztán
úgy leengedett, mint egy papírzacskó a karjaimban. Vastag
szempillák legyezték sápadt arcát. Halványkék árnyék jelent
meg a szemei alatt, és tudtam, hogyha továbbra is folytatom, az
árnyék tovább fog terjedni rajta. Nem kétséges, az árnyék már
így is elérte az ajkait.

55
 Ha folytatom, meg fogom ölni.
A megállás a természetem ellen van. Az Arumok gyilkosok.
És nem rejtőzködtem az elől, ami valójában voltam, még ha a
Nemzetvédelmisek csicskása is voltam. Nem számított mennyi
pórázt tettek rám, vagy bármelyik Arumra, mindig az leszek,
ami voltam - része egy fajnak, amit arra teremtettek, hogy öljön.
De legutóbb, amikor ellenőriztek, nem hitték rólam, hogy
megölöm őt.
Páratlan erőfeszítéssel emeltem fel a számat és törtem meg a
kapcsolatot. A feje olyan gyorsan dőlt hátra, hogy a tarkójánál el
kellett kapnom azt, mielőtt még kitörte volna a nyakát.
- Francba - mondtam lebámulva rá. Ki lesz ütve, nagyon,
nagyon hosszú ideig.

Ébredni olyan volt, mint kimászni a futóhomokból. Minden

alkalommal, amikor felkapaszkodtam és közelebb értem ahhoz a
ponthoz, hogy kinyissam a szemem, valami visszahúzott. A
testem visszautasította, hogy felkeljen és mozogjon, én pedig
visszacsusszantam abba a fajta mély álomba, amin az álmon nem
tudnak áthatolni, amíg a feledés végül meglazította a szorítását
rajtam.
Úgy éreztem, mintha a szemeim össze lettek volna varrva, és
amikor végre kinyíltak, azonnal összerezzentem a durva fénytől.
Elfordítva a fejem nyeltem egyet, meglepődve, hogy milyen
száraz volt a torkom. Ahogy a látásom rendbejött, a szívem
azonnal dübörögni kezdett.
Hol a pokolban voltam?
Semmiképpen sem a lakásomban. A szobában minden túl
szép és drága volt. Az íróasztal a sarokban passzolt az

56
állótükörhöz, úgy nézetek ki mint egy felbecsülhetetlen értékű
örökség. Egy ülőgarnitúrát a tört fehér falaknál puha párnák
borították.
Homlokráncolva fordítottam el a fejem.
Finom, fehér függönyök hullámzottak lágyan a meleg,
hömpölygő szellőtől, ami egy nyitott, üveg, tolóajtón keresztül
áramlott be. Cserepes virágokat láttam többféle színben az ajtón
kívül. Több bizonyíték nem kellett ahhoz, hogy csak egy
hajszálnyira voltam a haláltól, ha már ennyi virág van.
Valamiféle magasabb, emeleti szint lehetett, mert sűrű, lombos
faágak voltak kint. A madarak lágy kórusként csicseregtek. Nem
lehetett az autók hangját hallani. Nem kiabáltak vagy nevettek az
emberek.
Felnyomva magam, leküzdöttem a szédülés egy hullámát, és
kitakartam magamat - hol volt a ruhám többi része? Elképedten
bámultam le a meztelen lábaimra. A farmerem eltűnt. Csak a régi
pólóm és a pöttyös bugyim volt rajtam.
- Mi a pokol? - suttogtam rekedt hangon.
Ledobva a lábaimat az ágyról, remegő térdeken álltam. Ne
pánikolj. Ne pánikolj. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, hogy
állok és beszélgetek Hunterrel, miután megölte az… idegent.
Hunter is egy idegen volt.
Az idegenek valóban léteznek.
- Ó, Istenem! - Félresöpörtem a kócos hajkáoszt az arcomból.
A tekintetemmel körüljártam a fényűző hálószobát. Először is,
meg kell találnom a nadrágom, aztán egy fegyvert - lehetőleg egy
nukleáris fegyver szintűt.
Hunter megcsókolt? Nem? Igen. Olyasmi? Az agyamnak be
kellett fognia, mert nem köpött ki semmilyen hasznosat.
Megláttam két ajtót, az egyik szemben az ággyal, a másik az
ülőgarnitúránál, először az ággyal szemben lévőt próbáltam meg.

57
 Zárva.
Jézus. Egy hálószobaajtó, ami kívülről volt bezárva. Szép. A
másik ajtóhoz siettem és felfedeztem egy fürdőszobát… ami
nagyobb volt, mint a saját hálószobám. Elég hely volt, hogy
lefeküdjek és fürdőszobaangyalt csináljak anélkül, hogy
hozzáérnék egyetlen dologhoz is. Nevetséges volt - sarokkád és
egy különálló zuhanyzó, drága kinézetű csempével.
Zakatoló szívvel és émelyegve gyorsan becsuktam magam
mögött a fürdőszobaajtót és hátrálva leültem a kád szélére.
Rendben. Nyilvánvaló volt, hogy elhoztak valahova, a
legvalószínűbb, hogy Hunter volt az. Bármit is csinált velem, az
kiütött és csak Isten tudja mennyi időre. Hozzáadva ezt ahhoz a
tényhez, hogy ő egy idegen, igazán nem éreztem magam
biztonságban.
De ő mentette meg az életem.
Vagy ő volt?
Nem értettem, hogy miért is tette volna meg. Francba, még azt
sem tudtam, hogy hol voltam. A homlokomra nyomva a
tenyereim összeszorítottam a szemem. A fejem együtt vert a
pulzusommal. Úgy értem, mintha épphogy csak kijöttem volna
egy veszélyes lázból. Minden szürreális volt, túl fényes és
mérhetetlenül zavaros - de ez valóságos volt. Elő kellett
rukkolnom egy tervvel. Ki kellett találnom, hogy hol voltam,
találni egy telefont, találni egy fegyvert - megtalálni az átkozott
farmeremet. Leeresztve a kezeimet, körülpillantottam a
fürdőszobában. Semmi sem volt itt, amit fegyverré alakíthattam
volna, hacsak nem én vagyok James Bond.
De volt egy tál savanyúszőlős Blow Pop nyalóka a mosdó
pultján. Fura.
Felálltam, és vettem egy mély lélegzetet. Megláttam egy
szekrénykét, amiben széles skáláját találtam különböző

58
termékeknek: szappanok, samponok, testápolók és annyi csajos-
csaj terméket, hogy azzal túlélhettél egy apokalipszist.
- Oké - mormogtam, kotorászva a különböző üvegcsék között.
Nyilvánvaló volt, hogy egy nő hagyta itt ezeket korábban, vagy
csak pillanatnyilag nincs itt, és nagyon jó ízlésre vall, de hacsak
nem terveztem azt, hogy valakit pofán dobok egy fürdősóval,
akkor semminek sem veszem a hasznát.
A mosdóhoz mentem, megeresztettem és vizet fröcsköltem az
arcomra. Ez tisztított valamennyit a zavarosságon. Aztán
kinyitottam a fürdőszobaajtót, óvatosan kilépve a hálószobába.
Teljes mozdulatlanságba dermedtem, ahogy a levegő kiszorult
a tüdőmből.
Egy árnyék volt az erkélyajtónál. Ez nem egy normális árnyék
volt. Ez kiszívta a fényt mindenből maga körülött. A szívem
fájdalmasan dobogott. Az ösztön eluralkodott rajtam és jeges,
erőteljes félelem gyökeret vert bennem. Vakon kinyúlva egy
fegyverért, az ujjaim egy szobrocska köré fonódtak - ami kiderült,
hogy egy öntött vas pionír volt - és határozottan eldobtam.
Az árnyék alakot öltött ahogy félre mozdult, de egy húsos
puffanás lehetett hallani, ahogy a szobor eltalálta azt, ami most
egy farmerborított comb volt… és ami Hunterhez tartozott, egy
jelenleg félmeztelen Hunterhez.
- Mi a fasz? - tört ki Hunter.
Minden magyarázat nélkül azonnal visszacikáztam a
fürdőszoba felé, kinyitottam a számat, hogy sikoltsak, de a
semmiből egy kéz csapott le a számra és egy kar tekeredett a
derekam köré. Tudnom kellett volna, hogy ilyen gyorsan fog
mozogni, rá kellett volna jönnöm, hogy a menekülés nem volt
lehetséges. A fickó egy átkozott árnyék volt.
Pánik karmolászta fel az útját a torkomon. Rugdosva és
csapkodva megpróbáltam kitekergőzni az erőteljes fogásból, de

59
csak annyit értem el, hogy beütöttem a lábam a komódba.
- Ó, az Isten szerelmére - morogta Hunter. - Hagyd abba.
Hátralöktem a könyököm, megelégedve, amikor kemény
bőrrel találkozott össze.
Hunter ismét káromkodott, és a következő dolog, amit
észleltem, hogy a lábam már nem érinti a padlót. Egy pillanatra a
levegőben lebegtem, a hátam nekiszegezve a hideg mellkasának,
és a következő másodpercben már repültem.
Becsapódva az ágy közepébe, éles vinnyogást eresztettem ki,
ahogy visszapattantam. Egy másodperccel később, egy épület
tömege zuhant rám. A hátam nekiütődött a matracnak,
kiszorítva belőlem még egyszer a levegőt. A rémület legrosszabb
fajtája szétterjedt bennem, és még inkább egy ketrecbe zárt állattá
váltam, mint emberré. Vadul csapkodtam mindkét kezemmel, de
elkapta a csuklóimat elképesztően és ijesztő könnyedséggel,
leszorítva őket az ágyra a fejem két oldalán. Ívbe feszítettem a
hátamat, próbálva a térdemmel megrúgni őt, mintha ez annyit
számítana, de lábaival lenyomta az enyémeket.
Nem tudtam mozogni - nem tudtam lélegezni. Hunter egy
tonnát nyomott, és minden része, ami hozzám ért, kemény és
hideg volt. Miközben a szívem a szívroham felé száguldott,
teljesen nyugodt lettem.
- Elmebeteg vagy? - morogta. - Nézz rám!
Kétségbeesetten ráztam a fejem, és összeszorítottam a szemem.
- Kérlek, ne…
- Kérlek, ne, mit? Beléd táplálni egy kis józanészt? Talán azt
teszem. - Volt egy szünet, és a mellkasa az enyémhez ért. - Jézus
Krisztus, te nő, én nem erre szerződtem. Azt hiszem,
megsebesítettél.

60
 Felnyitottam az egyik szemem, aztán mindkettőt. Azok a
megdöbbentő halvány szemek, tele haraggal, az enyémen
rögzültek.
- Végeztél azzal, hogy úgy viselkedsz, mint egy pszichopata,
megbolondult Muppet baby? - kérdezte, és meg tudtam
állapítani abból, ahogy az ujjai görcsöltek a csuklóm körül, hogy
tényleg meg akart rázni. - Vagy szükséged van még pár
pillanatra, hogy visszatérj az épelméjűséghez? Egész nap ráérek.
És tulajdonképpen eléggé jó érzés, ahogy alattam vagy, szóval
csak nyugodtan.
A szemeim szélesre pattantak. Alatta voltam, mármint tényleg
alatta. A testünk minden megfelelő helyen érintkezett, ahol
valaki akarja, hogy érintkezzen az ágyban. csak néhány centit
mozdultam, és a szemei összeszűkültek.
Valami hosszú, vastag és kemény a hasamnak nyomódott.
Pirulás lopódzott keresztül az arcomon és söpört végig a
nyakamon. Idegen vagy sem, úgy volt felruházva, mint amivel a
férfiak csak igen kevés százaléka tudott valóban dicsekedni.
Elvigyorodott aztán visszahúzódott egy kicsit. Az arcának
maradék része is láthatóvá vált, és valahogy elfelejtettem, hogy
milyen jóképű volt Hunter ebben az alakban.
Nem amolyan csinosszerű szépség volt, mint Phillip vagy a
férfi, aki megtámadott a lakásomban. Az övé egy kicsit durvább
szépség volt, vad és szelídíthetetlen, egyfajta szépség, amit nehéz
lenne lemásolni.
És miért gondolkodtam arról, hogy milyen jól néz ki?
Komolyan nem fontos, és egy bizonyos ponton rájöttem, hogy
nem akar megölni… és a nehézkes légzésemnek semmi köze sem
volt a félelemhez ebben a pillanatban.
- Lenyugodtál végre? - kérdezte.
- Te egy…

61
 - Ha megint azt mondod, hogy idegen, talán fojtogatni foglak
egy kicsit. Oké? - Az él miatt a hangjában nem voltam benne
biztos, hogy viccelődött-e vagy sem. - Már megállapítottuk, hogy
mi vagyok. Te sem látsz engem, ahogy körbe szaladgálva, holmi
emberekről zagyválok össze-vissza.
- Leesett az állam. - De az más!
- Miben? - hívott ki.
- A Földön vagy!
Önelégülten elvigyorodott. - Oké, ott a pont.
Ettől dühbe gurultam. - Mit tettél velem?
- Mikor?
Az ujjaim tehetetlenül markolták a levegőt. - Amikor mondjuk
megcsókoltál?
- Nem csókoltalak meg - csúfolódott.
Valamiért azt gondoltam, hogy meg kellene sértődnöm attól,
ahogy ezt mondta.
- Rendben, amikor a szádat ez enyémre tetted? Így elég
világos?
Hunter vigyora szélesebb lett. - Harcias kis hozzáállásod van,
ugye?
- Ott vagy, hogy mindjárt kapsz egy harcias kis lábat, fel a
seggedbe - köptem vissza.
Hátrabillenve a fejét, és Hunter a legrejtélyesebb dolgot tette.
Felnevetett. Rajtam. Egy mély, testet rázó nevetés, ami rázott
engem is és megborzongtam, valószínűleg csakis a rossz
helyzetből adódóan.
Elcsendesülve, lehajtotta az állát. - Táplálkoztam belőled.
- Táplálkoztál belőlem?
- Igen. Elvettem egy kicsit az energiádból - olyasmi, mintha
felhasználtam volna az életerődből - mondta egy arcátlan
vigyorral, ami azt üzente, nem érzi rosszul magát miatta.

62
 Az arcom ráncokba szaladt. - Olyan vagy, mint egy inkubusz
vagy olyasmi.
- Nos, mit gondolsz, hogyan kezdődtek a mítoszok? És állj le
azzal, hogy úgy nézel rám, mintha sérülést okoztam volna. Nem
vettem el annyit, hogy megöljelek. Csak két napig aludtál. Egyél
egy kis csokit, és olyan leszel, mint voltál.
Nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam. Két nap? Ez azt
jelentette, hogy szombat volt. Elvesztettem két teljes napot. -
Kiütöttél két napra? Az nem egészséges.
A szemöldökei leereszkedtek. - Halott is lehetnél.
Istenre esküszöm, meg akartam ütni. - Táplálkoztál belőlem,
haver. Még kategorizálni sem tudtam, hogy milyen elcseszett ez.
Ez nincs rendben.
- Megmondom, hogy mi nincs rendben. Hogy szarságokat
vágsz hozzám. - Kíváncsiság tűnt fel az arcán. - Miért vágtad
hozzám azt a valamit? - Amikor nem válaszoltam, egy izom
megrándult az állkapcsában. - Nem akarsz válaszolni? Vagy meg
kell ismételnem magam harmadszorra is? Rendben van.
Szeretem magam hallani.
Egy másodperc alatt düh és harag hasított keresztül rajtam.
Valami a pimasz hangsúlyában kiborított. Ahogyan a testem
reakciója is rá. Néhány részem bizsergett, különösen, amikor
ismét fészkelődtem és éreztem, hogy megrándult.
- Szállj le rólam. - Megpróbáltam lelökni, de ez nem működött.
- Szállj le rólam, most!
- Vagy mi lesz? - Ledöntötte a fejét, így ajkai csak
centiméterekre voltak az enyémtől. - Legközelebb felkapsz egy
képkeretet és a fejemnek röpíted?
- Talán - vágtam vissza.
- Akkor nem engedhetlek el.

63
 Hitetlenségemben bámultam rá, és úgy köptem. - Nem… menj
el!
Az egyik szemöldöke felívelt. - Nem mehetek el? Ó, a
leghatározottabban elmehetek. A pirulás addig nőt, míg úgy
éreztem, mintha egy tikkasztó napon feküdnék. Az izmok az
alhasamban összeszorultak. - Nem így értettem, és ezt te is tudod.
- Hmm, ezt mondod… ezt mondod.
Ő volt… Istenem, nem tudtam szóhoz jutni.
Egy hosszú perc eltelt, ahogy lebámult rám, aztán eleresztette
a csuklóimat ujjról ujjra. Aztán egy gördülékeny, hihetetlenül
gyors mozdulattal legördült és felállt. Jézusom, a srác részben
földönkívüli, részben ember, részben pedig ninja volt.
Felültem és majdnem ledőltem az ágy széléről. Átkukucskálva
az összekuszálódott hajzuhatagomon, először nézhettem rá
igazán Hunterre. A parkolóházban váratlanul ért, majd túl
rémült voltam a lakásomban, hogy igazán megnézzem, és mivel
a nagyon is emberi teste látható volt, magamba ittam a látványát.
Szent dögösség…
A farmer alacsonyan lógott keskeny csípőjén. Hunter hasa
maga volt a tökély - minden egyes feszes izom erős és totálisan
nyalogatós. Nem mintha végignyaltam volna egy férfi hasát
azelőtt, de most megértettem, miért akarná valaki. A hatkockás
mennyben voltam. Még azok a bemélyedések is megvoltak neki
a csípőcsontjánál… Ó, Istenem, szédültem. A mellkasa
kidolgozott volt és mintha márványból faragták volna. Néhány
másodpercig meredten bámultam, mielőtt szó szerint
kényszerítenem kellett magam, hogy az arcára nézzek.
Lecsekkolni őt, nem lehetett helyes. Mi volt a baj velem? - Nézd,
sajnálom az egész hozzád vágok dolgot, és minden más…
- Nem tűnsz túl bűnbánónak.

64
 Ráncoltam a homlokom. - Nos, az vagyok. A dolgok
mondhatni… elcsesződtek. És kiütöttél. És félig meztelen vagy…
- Néztél tükörbe? - vágott közbe. - Te legalább annyira
meztelen vagy, mint én. És én nem vágtam bármit is a fejedhez.
Lepillantva magamra, összerándultam. Sikerült elfeledkeznem
arról, hogy csak egy pólóban és bugyiban voltam. Ismét teljesen
elvörösödve, el akartam bújni valami mögött, de csak
keresztbetettem a karjaimat magam előtt. - Nem vágtam semmit
a fejedhez. Én…
- Mindig ennyire túlreagálod?
Ó, Istenem, ha még egyszer félbeszakít, akkor tényleg hozzá
fogok valamit vágni a fejéhez. - Egy idegen helyen ébredtem fel,
és egy idegen rabolt el. Nem hiszem, hogy túlreagáltam volna a
dolgokat. Egyébként is, mit csinálsz a szobámban?
Hasonlóan reagált. - Helyesbítés: ez az én házam, ebből
következőleg ez az én szobám. Nem mintha magyarázattal
tartoznék, csak kimentem ellenőrizni, hogy odakint minden
rendben van-e.
- De elraboltál.
- Nem.
Széttártam a kezeimet. - Mi ez az egész? Hol vagyok?
- Nyugat Virginiában.
Leesett az állam. Ó, Istenem, ez nem történhetett meg. - Egy
másik időzónában vagyok? Te kiba…
Hunter feltartotta a kezét, elhallgattatva engem. A nyelvem
hegye szó szerint égett, hogy beszóljon neki.
- Mi a pokol ez a zaj?
Mielőtt válaszolni tudtam volna, elvonult az ágy mellett és
belépett a fürdőszobába. - Jézusom! Mit akarsz itt csinálni? - jött
a hangja a fürdőszobából. - Megfürdeted a padlót? - követelte.
Kétségbeesve kutattam a farmeromért, de sehol sem volt.

65
 Hunter visszatért, a kezei a csípőjén. Túl késő. - Komolyan?
- Elfelejtettem, hogy megnyitottam a csapot. Jesszus, de
morcos vagy.
- Te meg egy hatalmas, fájdalmas púp vagy a combomon.
- Nézd, tényleg sajnálom azt. Oké? Keresztülmentem néhány
igazán traumatikus eseményen mostanában, és igen, talán
túlreagáltam. - Harcoltam a türelmemmel. - És tényleg szeretném
tudni, hogy hol van a nadrágom.
- A nadrágod az ágy sarkában volt összehajtva. Talán lerúgtad
a földre.
Mi? Meg akartam nézni, de biztosan nem fogok lehajolni egy
szál bugyiban előtte.
- És hogy került le rólam, majd került összehajtva az ágyra?
- Én tettem. Gondoltam kényelmesebb lenne neked.
Ó, Jesszus, fogalmam sem volt, mit gondoljak erről. Egy
köszönöm annyira nem volt rendjén. Levetkőztetett, amíg
eszméletlen voltam, az ég szerelmére. Az egész testem
tűzforrónak tűnt. - Nem fogok köszönetet mondani ezért.
- Nem mintha vártam volna ezt az általános udvariasságot
tőled - felelte, halvány szemei táncoltak a… a mitől? Dühtől?
Szórakozottságtól? - Végül is, még azt sem köszönted meg, hogy
megmentettem a segged - egy csinos segget mellesleg. Szóval
hozzáadhatom a tapintatlanságot a tulajdonságaid növekvő
listájához. Amit követ a: túlreagálást, cselekvést először és utána
gondolkodást, drámázást…
- Ó, menj és ba…
- Nem akarod befejezni azt a mondatot - figyelmeztetett
Hunter, halk hangja elég volt, hogy figyelmeztető borzongást
küldjön végig a gerincemen. - Az egyetlen dolog, amit nem
teszek, hogy megbaszom magam.

66
 Kételkedtem, hogy szüksége lenne rá. Aztán megint kinyitja a
száját, és mindent tönkretesz.
- Rendben, nem ez volt a célom. Csak tudnom kell, mi folyik
itt, és megkapni a nadrágom…
- Mi lenne, ha ezzel kezdenéd - mondta, odalépkedve hozzám.
Tettem egy lépést hátra, mire nekiütközve az ágynak. A tekintete
levándorolt az arcomról a melleimre, és olyan intenzív volt, hogy
úgy éreztem, mintha megérintett volna. - Igazán felvehetnél
valami ruhát. Egy kicsit zavaró vagy most.
Hitetlenül bámultam rá. Mi a poklot gondol, mit akartam
csinálni?
Egy gyors vigyor villant át az arcán. Nem feltétlenül meleg, de
határozottan valami. Most szórakozik velem?
- Amikor végeztél, csatlakozz hozzám a földszinten - folytatta,
elsétálva mellőlem. - Van néhány dolog, amin át kell vennünk.
Körbefordultam, a kezeim haszontalanul szorultak ökölbe.
- Miért nem veszel fel te némi ruhát?
Megállva az ajtónál, hátrapillantott a válla felett. - Talán
elterelem a figyelmedet?
Összeszorítva a számat, gyilkos pillantásokat vetettem rá.
Figyelemelterelő volt, de egy zombi megehetné az agyam,
mielőtt elismerném ezt.
Hunter elvigyorodott. - Földszint. Öt perc.
- Te…
Becsapta az ajtót az orrom előtt.

67
7. fejezet
SOHA ÉLETEMBEN NEM VOLTAM MÉG FRUSZTRÁLTABB.
Gondolhatod, még csak nem is egy emberrel, hanem egy rohadt
idegennel. Legalább mostanra megtudtam, hogy a faj férfi tagjai
seggfejek voltak, nem számít, hogy melyik bolygóról jöttek.
Miután előtúrtam a farmerem az ágy alól és belebújtam,
leültem az ágy szélére és az ajtóra bámultam. Legyek lent öt
percen belül? Az a kibírhatatlan, arrogáns és követelődző segg
várni fog legalább tízet.
De a francba, őrülten dögös volt egy… idegenhez képest.
Nyöszörögve a kezeimbe ejtettem a fejem. Az érzéseim
összezavarodtak. Ez az egész, hogy nem tudom, hol vagyok, mi
történik otthon és annyira messze lenni attól, amit eddig
valóságnak hittem, az őrületbe kergetett.
Az ajtó hirtelen kivágódott, ezzel megugrasztva engem.
Hunter töltötte be az ajtót, még mindig félmeztelenül, a szemei
pedig összeszűkültek.
- Letelt az öt perc - mondta. - Nem szeretek várakozni.
- Én meg nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem.
Oldalra döntötte a fejét. - Akkor problémáink lesznek, Serena.
Egy mélyen rejtőző rész bennem reagált a hangra, ahogy azt
kiejtette a nevemet, melegen és folyékonyan. Ahogy végig
gördült a nyelvén, már bűn volt.
Hunter várakozott.

68
 Feleszmélve ebből, a lábamra álltam és az egész úton
morogtam, ahogy elmentem mellette. Hunter semmit sem
mondott, ahogy lementünk. Néhány boldog pillanata volt a
csöndnek, amit arra használtam, hogy megcsodáljam milyen a
hátsó felhozatal.
Szép fenék.
Beléptünk egy hatalmas szobába, fehér, letisztult részekből állt,
kanapéval és székekkel. Egy óriási lapos tévé lógott a falon.
Vázák díszítették az asztalok végét és foglaltak helyet a szoba
sarkaiban. A rózsák halvány illata érződött a levegőben. Félig
féltem hozzáérni bármihez a szobában, mintha ragacsos
ujjlenyomatokat hagynék.
Követtem őt le a folyosón a konyhához. Ragyogó napfény
ömlött a helyiségbe keresztül a padlótól a plafonig érő ablakokon,
ezzel meleg, barátságos hangulatot adva neki, míg a nappali
valahogy steril volt. Számos bárszék vette körül a pultot, és a
legjobb készülékekkel volt felszerelve a konyha - rozsdamentes
acélból készült dupla sütő, kétajtós hűtőszekrény, és egy
mosogató, amiben fürödhetnél. Balra volt egy étkezőasztal, és
azon túl egy bejárat egy télikerthez, teli növényekkel és kanapés
társalgóval.
- Ülj le - mondta, az egyik bárszék felé mutatva.
Fontolgattam, hogy figyelmen kívül hagyom őt, de úgy
döntöttem, az nem vezetne sehova. Leülve, keresztbe tettem a
kezeim az ölemben. - Hol…
- Kérsz egy italt? - vágott közbe a hűtő melletti szekrény felé
tartva.
Felszaladt a szemöldököm.
- Igen. Az jó lenne. Köszönöm.
Hunter rám pillantott. - Meglepettnek látszol.

69
 - Nem olyan típusnak tűnsz, aki udvarias dolgokat csinál,
mint ez.
Elvigyorodott. Visszafordulva a szekrényhez megragadott két
poharat. - Van szóda, tej, víz…
- Tej? Nem vagyok már tízéves.
Megfordult, a szája egyik sarka felkunkorodott. - És hány éves
vagy? Tizenkilenc?
Sértetten dőltem hátra a bárszéken. - Huszonhárom vagyok,
de megpróbálom ezt egy bóknak venni.
- Hmm… - Visszatette a poharakat, és kivett két boros poharat.
A szemem összeszűkült.
- Tudod, hány éves vagyok.
- Igen. - Hunter előhúzott egy üveg bort az állványáról.
Hátulról a széles vállaira meredve elképzeltem, ahogy egy
pókmajom landol rajta, és megharapja a nyakát, teljes vámpír
stílusban. Éppenséggel, talán zombi stílusban. Az több kárt tenne.
- Szóval csak azért mondtad, mert azt hiszed vicces vagy?
- Tudom, hogy vicces vagyok. - Hunter megpördült, és
keresztülszelte a távolságot a pultig. Lerakott egy pohár vörös
bort előttem.
A bőröm megfeszült. - Még csak nem is tudom, mit mondjak.
Az asztalra támasztva a könyökeit, kortyolt egyet a borból. -
Biztos vagyok benne, hogy rengeteg kérdésed van. Akkor, akár
végig is mehetnénk rajtuk.
Istenem, nem kéne mindennel kapcsolatban ennyire
nemtörődömnek hangzania, de csendben forrongtam. Vitába
szállni vele nem oldana meg semmit sem. Ugyanolyan volt, mint
diákokkal foglalkozni. Néha neked kell lenned a felnőttesebbnek.
Vagy embernek.
- Tényleg rengeteg kérdésem van - mondtam.

70
 - Fogadni mertem volna - mormogta, a pohara széle felett
figyelve engem. - És rengeteg ostoba is, persze.
Egy éles bizsergés araszolt fel a hátamon a tarkómig, úgy
terjedve, mint a hőguta. - Egy seggfej vagy. - Most fejeztem be a
felnőttes viselkedést.
- Neked pedig mocskos szád van. - Hunter felvillantott egy
gyors vigyort.
Vettem egy mély, nyugtató lélegzetet, ahogy egy húzásra
ledöntötte a borát. Én még csak hozzá sem nyúltam a sajátomhoz.
- Válaszolsz a kérdéseimre, vagy csak sértegetsz?
Hunter kuncogott. - Talán egy kicsit mindkettő.
A kezeim ökölbe szorultak. Vigyorogva körbesétált a pult
körül. A mozdulatai kecsesek és gördülékenyek voltak, de úgy
tűnt, mintha kényszerítenie kellett volna magát, hogy lassítson le.
Elakadt a lélegzetem, ahogy leült mellém, annyira szélesre tárva
a combjait, hogy az egyik súrolta az enyémet.
Mint a villám, a keze a hajamban volt, és gyengéden az ujjai
köré csavarva a tincseket. - Gyönyörű a hajad - mormolta. -
Olyan a színe, mint a fénynek.
Oké. Nem furcsa vagy ilyesmi… Kissé elbűvölten nézte,
ahogy felemeli a hajamat az arcom előtt. Minden tincset
szemrevételezett, megcsavarva, ahogy az elkapta és
visszatükrözte a fényt. Egy különös kifejezés, szinte áhítat futott
keresztül markáns vonásain.
A tekintete hirtelen felpattant, és találkozva az enyémmel.
Elejtette a tincset. - Kérdezz egyet.
A székbe kapaszkodva arrébb csúsztam. A fém lábak azt a
borzalmas csikorgó hangot adták ki. - Hol vagyok? És kérlek, egy
kicsit több részletet, mint csak az állam.
- Hunter az enyém felé araszolt a székével, visszavéve a
távolságot. Még leülve is jó egy fejjel vagy kettővel volt

71
magasabb nálam. Előre dőlt, így az arca csak centikre volt az
enyémtől.
A torkom kiszáradt. - A személyes teremben vagy.
- Az otthonomban vagy, tehát ez semlegesíti a személyes tered.
- Hibás a logikád.
Félrebillentette a fejét, a szempillái leereszkedtek. - A logikám
az egyetlen logikus itt. Hozzá kell szoknod ehhez.
És neki pedig hozzá kellett szoknia ahhoz, hogy tompa
tárgyak lesznek a fejéhez vágva, mert nagy valószínűséggel újra
megtörténhet. - Válaszolsz a kérdésemre?
- Egy kisvárosban vagy… Elkinsen kívül. - Átnyúlt, és felém
tolta a borospoharat az ujjai hegyével. - Igyál.
A borospohárra bámultam.
- Igyál, Serena.
A pillantásom rá esett. A tekintély a hangjában felállított
minden szőrpihét rajtam, ahogy… nagyon nem akartam
befejezni ezt a gondolatot. - Mindig ilyen követelőző vagy?
- Nagyon - mondta hátradőlve. - Igyál.
Az összes trágár szót elmormogva, felvettem a bort, és
kortyoltam egyet - egy nagyon kis kortyot. - Örülsz?
- Nagyon. - Leküzdöttem a késztetést, hogy forgassam a
szemem. Néhány pillanat telt el csendben, így kortyoltam még
egyet… aztán még egyet. Hunter még mindig csendben volt.
Csak ült ott… sötét, árnyékos szemekkel figyelt engem. A
szemei… túl halványak voltak. Mintha minden szín kiolvadt
volna a kékből. A kezem remegett egy kicsit, ahogy letettem a
poharat. - Miért vagyok Nyugat Virginiában?
- Ez az utolsó hely, ahol keresnének.
- Kik? A másik… idegen, akivel harcoltál? - A bor létrehozott
egy jó kis meleg medencét a hasamban. Legalábbis reméltem,
hogy az volt az, ami csinálta. - Az, amelyik megölte Melt?

72
 - És megpróbált megölni téged? Igen. Nem fognak itt keresni.
A kezeim még mindig remegtek. - Miért ne tennék?
Hátradőlve megragadott egy nyalókát egy távolabbi tálból, és
kicsomagolta azt. - Ha kimész és kelet felé nézel, látni fogsz egy
nagy hegyet. A hegy tele van bétakvarccal. Ez fontos.
- Valóban?
Bólintott. - Kezdem az elejétől. Tudsz bármit is az Abellről? Ez
egy galaxis, körülbelül tizenhárommilliárd fényévre innen.
Ahonnan én származom, az még ettől is messzebb van. Ahogy a
másik idegenek is - a Luxen. Ha még nem jöttél rá, a valós
formájuk olyan, amit te fénynek látsz. A bétakvarcnak van egy
csodás képessége, hogy blokkolja a hullámhosszukat. A Flatiron 3
hasonló. Mindig is lesznek Luxen közösségek bármelyik nagy
bétakvarc közelében, mert az Arumok - ez vagyok én - látják
minden élőlény hullámhosszát, főleg a Luxenekét. Tudsz követni?
Több borra volt szükségem ehhez a szarsághoz. – Mondjuk.
A Luxenek meg akarnak ölni, mert tanúja voltál az egyikük
igen rossz viselkedésének. Amikor elmondtad a rendőrségnek,
bárki meghallhatta, hogy a fickó világított, mint egy karácsonyfa,
így a Nemzetvédelem belekeveredett. És igen, a kormány
nagyon is tudatában van az idegeneknek, és vannak beépített
embereik mindenhol. - Megállt. - Őrizetbe vették a szenátor fiát,
Phillipet. Az ilyen, sosem egy jó dolog. A szenátor azt hiszi, ha
kivonnak a képből, akkor a lelepleződés fenyegetése eltűnik, és a
fia visszatérhet hozzá. Ahogy ezzel az ügy is, azzal, hogy a
barátod mit hallott, és mit mondhatott el neked.

3 Flatiron: (vasalótalp) Sziklaalakzatok Boulder – Colorado közelében. Az

egyik hipotézis alapján az alakjuk miatt kapták ezt a nevet, mivel hasonlítanak
a régi vasalókra.

73
 - Tényleg nem mondott nekem semmit sem - mormogtam. Jó
Istenem, volt egy idegen szenátor. - Szóval, meg akar ölni, így
befogva a számat?
- Aha.
Egy lopott pillantást vetve rá, láttam, hogy még mindig engem
figyelt, és a nyalóka továbbra is szájában volt. Gyorsan
félrenéztem. - És tényleg a Nemzetvédelemnek dolgozol? Mint
egy idegen összeköttető?
- Aha.
Majdnem felnevettem, de nem, mert biztos voltam benne,
hogy sosem hagynám abba. Ez afféle hisztérikus nevetés lenne.
- Hogy érzed magad? - kérdezte hirtelen.
Homlokráncolva fordultam felé. - Hogy érted?
- Hogy érzed magad? - ismételte meg, de át is nyúlt, és az
egyik ujját az államra tette. Alig ért hozzám, de olyan volt,
mintha áramütés hullámzott volna keresztül rajtam. Egy rövid
másodpercre eszembe jutott, hogy milyen érzés volt, amikor az
ágyhoz szegezett.
Hunter vigyora mindentudóvá vált. - Serena?
- Én… én nem értem.
- Van itt egy horzsolásod, és kaptál néhány csúnya foltot is.
Még csak észre sem vettem a zúzódást vagy fordítottam
nagyobb figyelmet a fájdalmaknak. - És akkor gyakorlatilag
megetted az energiám vagy mi?
Elvigyorodott. - Azt, is.
Nos, határozottan nem volt szégyenérzete. - Ez… jól vagyok.
Pillanatnyi szünetet tartott. - Meghalhattál volna.
- Ez nem igazán fontos most.
Egy másodperccel később megéreztem a meleg leheletét az
arcomon, ahogy megszólalt. - Tudom, hogy van még kérdésed.

74
 Elfordítottam az arcom tőle, mert nyugtalanított a közelsége és
az, ahogy hang nélkül mozgott. Forróság kúszott az arcomra,
amikor két hideg ujjbegy az állam alá nyomódott, és meglepő
gyengédséggel Hunter maga felé fordította az arcomat. A
tekintetünk összekapcsolódott. Volt valami azokban a felkavaró
szemekben, egy együtt érző csillanás, ami a természetellenes szín
hidegsége alatt bujkált. - Kérdezz - mondta anélkül, hogy félre
tekintett volna.
- Szóval… ti srácok köpésnyi távolságban tartotok egy csapat
idegentől, akik talán meg akarnak ölni, amint rájönnek, hogy itt
vagyok?
- Nem fognak rájönni.
Kezdtem elhúzódni, de a keze elhagyta az állam, a tarkómra
fonódva. A szorítása nem volt erős, de valahogy mégis
parancsoló. Nem volt esélyem elmozdulni, nem volt menekülés
attól, amit akart. A bőre hűvös volt és az ujjpárnái érdesek,
mintha sokat használná őket.
Hunter ismét lehajolt, ajkaink csóktávolságba voltak
egymástól. Nyugtalanság bontakozott ki bennem, szétterjedve az
ereimben, felgyorsítva a pulzusom. Lefagytam.
- A szenátornak nyilvánvalóan rengeteg kapcsolata van.
Valaki a rendőrségről, nagy valószínűséggel kiadott, de itt
biztonságban vagy. - Azok az érdes ujjak újra előrecsúsztak, egy
ösvényt rajzolva le a nyakam oldalán. Megálltak a vadul verő
pulzusomon. Élesen szívtam be a levegőt. Hunter elmosolyodott,
de nem volt az az igazi forróság mögötte. Valami meleg talán, de
hiányzott belőle mindenféle érzelem.
Nem tudom, hogy mi volt az, ami minden sejtet a testemben
életre keltett, és figyelmeztetett - ahogy megérintett, vagy lehet
hogy csak azt akartam, vegye el a kezét.

75
 A tekintete az ajkaimra esett, és hatalmas teste megfeszült. A
tejfehér-kék árnyalata a szemének hirtelen sötét azúrkék
foltokban kavargott. Feszültség töltötte be a levegőt, nehézkes,
mint egy elhordott takaró. A szoba lehűlt, mintha a
légkondicionáló bekapcsolt volna és magasra lett volna tekerve.
A szoba elsötétült, de Hunter mögötti, padlótól a plafonig érő
ablakon túl, ragyogó fényben sütkérezett minden.
Apró libabőr lepte el az egész testemet.
Minden ösztönöm magasabb fokozatba kapcsolt és rám
kiabált, hogy fuss - fussak, amilyen gyorsan csak tudok. Ez az
belső, nagyon is emberi figyelmeztető rendszer harsogott a
természetellenesség ellen, ami a helyiségre telepedett.
De nem tudtam elvenni róla a tekintetemet. Nem volt
melegség benne, de volt benne egy ősi forróság, és a testem még
akkor is válaszolna, ha megpróbáltam volna távol maradni tőle.
Aztán Hunter elvette a kezét, visszaült, visszadugta a
nyalókát a szájába, és várt.
A varázs megtört. Számos mély levegővétel után rájöttem,
hogy visszatartottam a lélegzetem. A kezem a torkomhoz
rebbent, ahogy nyeltem néhányszor. Kiszáradt torokkal, a
pohárért nyúltam és kivégeztem a bor maradékát. A folyadék
égetett lefelé az úton. - Biztonságban vagyok tőled? - Nem
válaszolt. Ránéztem. - Hunter?
- Nem fogok hazudni és azt mondani, hogy nem vagyok
veszélyes. Az vagyok. Valahogy, veszélyesebb vagyok rád nézve,
mint bármelyik Luxenre - mondta, pontosan rám nézve. - Nem
én vagyok itt a jófiú. Nem én vagyok a hős. Az a munkám, hogy
életben tarsalak és a tőlem telhető legjobb munkát nyújtom, de
nem tehetek, és nem teszek semmilyen ígéretet.
Nem volt a legbiztatóbb dolog, amit vártam, és őszintén, ez
arra késztetett, hogy sikoltva rohanjak ki a szobából, de

76
bólintottam. Még mindig a szájában volt az az átkozott nyalóka,
amit az ujjaival forgatott. A testem egy meglepett, tüzes
sürgetéssel reagált, amit kétségbeesetten figyelmen kívül
hagytam.
De egy férfinek sem szabadna ilyen jól kinéznie egy
nyalókával.
- Hogy nézel ki ennyire emberien? - bukott ki belőlem.
Egy kis mosoly játszott az ajkain. - A DNS-ünk összeolvadt az
emberek DNS-ével. Ugyanez van a Luxenekkel is. Belemehetnék
a részletekbe, de valószínűleg könnyekig untatna. Talán
embernek nézünk ki, és még úgy is viselkedünk néha, de soha ne
felejtsd el, hogy nem vagyunk emberek.
A szívem erősen kezdett verni. - Próbálsz megijeszteni?
Hunter felhúzta az egyik szemöldökét. - Én csak az igazat
mondtam el - válaszolta, majd ráharapva a nyalókára, a
mostanra üres fehér pálcát tartotta. - Valószínűleg bölcs dolog,
hogy félsz. Szeretnél még egy italt?
Bólintottam, megkönnyebbülve, amikor felállt, hogy elhozza a
borosüveget. Azt kívántam, bárcsak felvett volna egy felsőt. -
Hogy kerültem egyáltalán ide?
Hunter elém tette az újratöltött poharat, én pedig
megragadtam, mint egy részeges.
- Boldog leszel, ha megtudod, hogy egy nagyon is emberi
utazási módon. Elvezettem az autóddal egy privát hangárba,
ahol felültünk egy repülőgépre.
Egy jókorát kortyoltam. - A kocsim még mindig a hangárban
van? - Nem volt egy luxuskocsi, de nem engedhettem meg egy
újabbat magamnak.
- Igen. Nem fogják piszkálni.
Megnyugodtam egy kicsit. - El fogod mondani, hogy mi vagy?

77
 - Már megtettem. - Hunter a szemetesbe dobta a nyalóka
pálcikáját, aztán a pultnak támasztotta a csípőjét.
A tekintetem a kezeim között lévő pohárra esett, ahogy
elmosolyodtam egy kicsit. - Aligha mondtál bármit is róla.
- Úgy gondolom, minél kevesebbet tudsz, annál jobb.
Valami a hangjában megfagyasztotta az ereimet. Ahogy még
egyet kortyoltam a borból, a torkom összeszorult. A nyomás a
mellkasomra terjedt. Egy új fenyegetés tűnt fel. - Nem lehetek az
első személy, aki véletlenül tudomást szerez az idegenek
létezéséről. Még csak nem is Mel.
- Nem is. - Kortyolt egyet. - Az emberek valószínűleg
folyamatosan szembesülnek vele. Vagy nagyon okosak, és
csendben maradnak, vagy…
- Vagy mi? - suttogtam.
Hunter halvány szemei szinte keresztüldöftek. - Vagy
eltűnnek.
- Ez az, ami velem is történt? Eltűntem?
- Még nem.
Ismételten, nem volt a legbiztatóbb dolog, amit mondott.
Annyi érzés zúdult rám, mintha egy erőteljes dagály azzal
fenyegetett volna, hogy lehúz magával. Leállítottam magam,
hogy még több borért nyúljak. - Ez mit kellene, hogy jelentsen?
Hűvösen tekintett rám. - Tényleg tudni akarod?
Vetettem rá egy pillantást. - Igen. Tényleg tudni akarom.
Mindent tudni akarok.
- A Nemzetvédelem talán mondott egy dolgot, de én tudom,
hogy másképp van. Az egyedüli ok, hogy még élsz, az az, hogy a
Luxenek a Nemzetvédelem háta mögött járt el, és intézték el a
barátodat. Bárhol van lelepleződés, kötelező jelenteniük. Nem
tették. Ez sértette a Nemzetvédelmiseket, majd amikor kiadták
rád a ’megölni’ parancsot, a Nemzetvédelem közbelépett, csak

78
hogy be tudja bizonyítani az igazát. És azt is tudni akarják, a
srácok min veszekedtek.
Szerettem volna, ha nem mondja azt „megölni parancs”. -
Nem tudom min veszekedtek.
- Nem?
Nem úgy hangzott, mintha hinne nekem. - Nem. -
Végighúztam a kezem a hajamon. - Igazából mit gondolsz?
- Úgy gondolom, hogy tudod. - Néhány másodpercre
csendben maradt. - Az, hogy a Nemzetvédelem megóv,
egyenértékű azzal, mintha a középső ujjukat mutatnák fel a
Luxeneknek - és kíváncsiak legyenek. Olyan, mint amikor egy
szülő elvesz egy játékot egy rosszul viselkedő gyerektől. Nem
azért van, mert meg akarnak védeni. Hanem bizonyítani. Ha azt
bizonyítja, hogy túl sok kockázatot jelentesz, akkor gyorsabban
ellened fordulnak, minthogy pisloghatnál.
Néhány pillanatig csak a nehéz faágakat figyeltem ringani a
szellőben. Azon dolgoztam, hogy leküzdjem a torkomon azt az
érzelemgombócot. Az életem nem az én irányítottam többé, még
csak nem is volt garantált. Hogy ne lettem volna kockázat?
Tudtam az idegenekről. Láttam őket. Nem tudtam felfogni ezt az
egészet. Megértettem és fel is dolgoztam, de hogy ez akkor mit is
jelent, az zsibbasztó volt.
És mélyen belül tudtam, hogy jó eséllyel nem fogok kisétálni
ebből élve. Egy idegen faj akart engem holtan, egy másik idegen,
aki elismerten veszélyes volt védett meg engem, és a
Nemzetvédelem bármikor meggondolhatja magát, és kiiktathat.
Csak itt ülni és várni valakire vagy valamire, hogy megöljön.
Nem tehettem.
Több volt, mint csak az én életem. Ez Melről is szólt. Megölték,
és senki - SENKI - sem lenne felelősségre vonva, különösen, ha
elhallgattatnak. Mel igazságszolgáltatást érdemelt.

79
 Hunter a pultnak dőlt, tekintete szinte röntgensugár szerűen
kutatott át. - Te tényleg valami szarba léptél, ugye?
Így hallva nevetnem kellett, mert ha nem, akkor sírtam volna,
és valószínűleg sosem hagytam volna abba azt. - Ja, azt hiszem
beleléptem, és aztán még meg is hemperegtem benne.
Az ajkai megrándultak. A tekintetünk találkozott és fogva
tartották egymást egy pillanatra. Elgyengülve félrepillantottam,
összeszorítva az ajkaim. Nem maradhattam itt. - Mi van a
munkámmal? - kérdeztem reményteljesen. - Nem…
- A Nemzetvédelem gondoskodott róla. A vészhelyzet miatt
meghosszabbított szabadságot kaptál - mondta.
Jézus.
Nem hallottam Huntert mozdulni, de mégis ott volt, annyira
közel, hogy ugyanazon a levegőn osztoztunk. Az ujjai ismét az
állam alatt, felbillentve a fejem az arca felé. Az ajkainkat alig
néhány centi választotta el. A gyomrom összeszűkül, és egy forró,
kellemetlen érzés terjedt szét rajtam, mint egy kontrollálhatatlan
futótűz. A melleim elnehezültek, aztán az érzés sokkal, sokkal
lejjebb terjedt.
Hunter orrlyukai kitágultak.
Még az összes őrült dologgal együtt, ami mostanában történt
velem, a bánat és düh mellett is, egy forróvérű, huszonhárom
éves nőként ültem szemben egy férfival, aki talán nem száz
százalékig ember, de egy bugyi-ledobó krízist okozhatna az
egész univerzumban. Talán nem egy olyan személyiség, amivel
dicsekedni lehet, de az a fajta kisugárzás áradt belőle, ami miatt a
jó lányok, rossz, nagyon rossz dolgokat tesznek. Újra és újra.
Itt ragadtunk - együtt és egyedül. Nem lehetett eltéveszteni a
ragadozói élt, ami az arckifejezésébe kúszott, én pedig nem
voltam finnyás szűz.

80
 Ujjai az állam alól felhúzódtak, szétterülve az arcomon.
Mozdulatlan maradtam. A tekintete a számra esett, aztán még
lejjebb, olyan hevesen, amitől szinte éreztem a cirógatást.
Ajkai mosolyra húzódtak, de az nem enyhítette a rideg vágyat
az arcán. - Ó, Serena, valóban fogalmad sincs, hogy milyen
szarba is léptél bele.

81
8. fejezet
MIUTÁN HUNTER ELTŰNT ÉS MAGAMRA HAGYOTT
AZON KIFEJEZETT PARANCSÁVAL, hogy még csak eszembe
se jusson kitenni a lábam a házból, végigfutottam a
lehetőségeimen. Hazamenni baromi nagy ostobaság lenne, de itt
maradni sem tűnt ennél okosabb döntésnek. Csak az a ruhám
van, ami a táskámba került, de nem is ez volt a probléma.
Megtaláltam a pénztárcámat a hálószobában - hála Istennek,
amiért Hunternek volt annyi esze, hogy felkapja -, de csak két
húszas volt benne. Nincs elég készpénzem, hogy hazamenjek. A
hitelkártyám ugyan nálam volt, de óvatosnak kellett lennem a
használatával, mert könnyen lenyomozható.
Az egész Államokban voltak régi főiskolai csoporttársaim. Ott
volt például Vee Winters, aki szintén pszichológusként végzett,
és Tennesseeben élt. Vee mindenféle kérdezősködés nélkül
küldene nekem pénzt és nyitott ajtóval várna, de szükségem volt
egy telefonra ehhez. És egyet sem láttam a házban. Az órák
szinte csak úgy repültek, ahogy szobáról szobára átkutattam a
helyet.
A télikert hamar a kedvenc helyem lett az egész házban. Azzal
a rengeteg növénnyel olyan érzést keltett, mintha a szabadban
lennél, nem pedig egy ketrecbe zárva, kettesben az univerzum
legszexisebb és legdurvább idegenével. Vajon azóta talált már
magának inget?

82
 A télikertben sokkal melegebb volt, és a hatalmas,
vastagtörzsű kőrisek és szilfák nyújtottak ugyan némi
magánéletre lehetőséget, de ha valaki odakint állt, akkor
beláthatta a ház alsó szintjét, köszönhetően a plafonig érő
üvegablakoknak. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy
körvonalazódott a tervem. Éjszaka el fogok innen menni.
Muszáj volt.
A pánik egész nap folyamatosan növekedett bennem, úgy
terjed szét, mint a káros gyom. Csapdában éreztem magam -
csapdában is voltam - és ki kellett innen jutnom, találni egy
helyet a városban, ahol van telefon, és azután, mihelyt eljutok
Vee-hez, ott kitalálhatom, hogy mi legyen a következő lépésem.
Amikor a nap lebukóban volt, megálltam a dolgozószoba ajtaja
előtt és hallgatózni kezdtem. Semmit sem hallottam, de tudtam,
hogy nem hagyta el a szobát. Ha esetleg átváltozott a füstös
alakú idegenné, valamennyire akkor is láttam volna őt. Bent volt,
talán aludt.
Felsiettem az emeletre, magamhoz vettem a személyimet és a
készpénzt. A hitelkártyámat a hátsó zsebembe csúsztattam, és
csak remélni tudtam, hogy nem lesz szükségem rá, de mindenre
fel akartam készülni. Még egyszer leellenőriztem a dolgozót, és
amikor továbbra sem hallottam semmit sem, visszaosontam a
nappaliba. Mielőtt kinyitottam volna a bejárati ajtót,
összeszorítottam a szememet, majd lassan, óvatosan lenyomtam
a kilincset. A kattanás mennydörgésként hatott rám.
Hátrapillantottam a vállam fölött, vártam, hogy Hunter kilép
a dolgozó ajtaján és szembeszáll velem, de amikor ez nem történt
meg, elmormoltam egy imát és akkora résre tártam ki az ajtót,
hogy kicsusszanhassak rajta. Egy hangya sebességével vetekedve
csuktam be magam mögött azt, majd megfordultam és a hajamat
a fülem mögé tűrtem. A kezeim és a lábaim remegtek, ahogy

83
nekiiramodtam a cserepes virágok között. A levegőben szálló
édes illatuk megcsapott, ahogy lerohantam a meredek lépcsőkön,
amik levezetett a teraszról egyenesen a kaviccsal felszórt
kocsifelhajtóra.
Átkoztam magam, amiért a flip-flop volt rajtam, ahogy
rohantam végig. A nap gyorsan bukott le, tudtam, hogy csak idő
kérdése, és az orromig sem fogok látni. Semmi mesterséges
világítás nem volt - sem lámpaoszlopok, sem utcai világítás.
Amint a nap lement… nem voltam hajlandó ezen tovább
elmélkedni. Már most is mély árnyékok választották el az
impozáns, vastag fasort az úttesttől. Nem volt kétséges, a
képzeletemben az erdő tele volt mindenféle szőrös lényekkel
körülöttem. A szívem dübörgött, ahogy őrült futásba kezdtem,
és amikor megbotlottam egy kavicsban, az adrenalin az egekbe
szökött az ereimben. Vetettem jobbra egy rövid pillantást a fák
közé, és mozgásra lettem figyelmes. Medve? Chupacabra? Bármi
lehetségesnek tűnt.
Félelem szivárgott keresztül az ereimen, elzárva a torkom,
ahogy elértem a behajtó végét és ott megálltam. Az út keskeny
volt és vékony réteg aszfalt borította. A kabócák és tücskök
hangos zümmögése elnyomta a szívem dübörgését. A hegyi
kőrisek és szilfák vastag ágai karokként lógtak be az út fölé, mint
vastag, törpe ujjak, amik csakis arra vártak, hogy elragadhassák a
gyanútlan turistákat.
Nem tudtam, hogy melyik irányt válasszam. A torkom égett,
ahogy tettem egy lépést előre, de megálltam. Kit akarok becsapni?
Élesen kifújtam a levegőt. A könnyek annyira ellepték a
szemeimet, hogy vakon tettem egy lépést balra, majd elindultam,
olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam. Követtem az utat, házak
mellett haladva el, egyik sem olyan nagy, mint Hunteré, de még
mindig rohadt nagyok.

84
 Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megállok az
egyiknél. Mindegyiknek hatalmas, plafonig érő ablakai voltak,
de sehol nem égett a villany. Izgalom töltött el, és megszólalt egy
kis hang a fejemben, ami arra figyelmeztetett, hogy ez egy rossz,
nagyon rossz ötlet volt tőlem.
Ahogy rohantam tovább és befordultam egy kanyarban,
bekerült egy pavilon a látóterembe. Úgy emelkedett ki a
környezetéből, mint valami emelvény. Mindenfelé kisebb székek
és asztalok voltak elhelyezve körülötte. Nem láttam embereket,
és ha már itt tartunk, egyetlen autó sem volt a környéken. Vajon
lovakat használtak errefelé az utazáshoz? A hely egy
hátborzongató szellemvároshoz hasonlított. Már semmi nem
hiányzott a tökéletes képhez, csak az ördögszekerek, amiket
keresztülfúj a szél a kövezett téren.
Víz illatát éreztem meg, amiből gondoltam, hogy egy tó lehet
a közelben, de nem szállt semmilyen motorhang, nevetés vagy
bármi más hangja a levegőben.
Miközben a pavilon és az üres székek között sétáltam, a meleg
ellenére megremegtem, és a karjaimat a derekam köré fontam.
Lehet, hogy Hunter és én vagyunk itt az egyetlenek? Mivel
fogalmam sem volt, hogy valóban így van-e, megfordultam.
Volt ott egy hosszú, emeletes, farm stílusú épület, rusztikus,
táborozó hangulattal. Mellette pedig egy hatalmas, gyönyörű
kilátó. Mindig is rajongtam az építészetért, különösen az olyan
dolgokért, amit kézzel készítettek. Az áhítatom abból fakadt,
hogy nekem nem volt semmilyen tehetségem ehhez, miközben
anyukám mester volt benne. Közelebb húzódva, észrevettem,
hogy a pavilon csodásan ki volt dolgozva. A cikornyás díszítés
egy sor, a fába vésett, kanyargó hurokból állt, a minta pedig
lefedte a korlát minden egyes négyzetcentijét, és odabent is
folytatódott. Sehol sem volt egy kis szünet sem a

85
faragványokban, ahogy körbefonták a korlátot és felkúsztak a
belső mennyezetre, akár a szőlőindák. A minta egy nagy
összefonódott Kelta csomóra emlékeztetett.
Végigfutattam az ujjaimat a faragott hurkokon és észrevettem,
hogy mindegyik faragás közepén egy másik kép kapott helyet:
egy kis kör négy gömbbel a közepén, és a gömbök egy vékony
vonallal voltak összekötve.
Ahogy megragadták az apró részleteket, az elképesztő volt, és
az, hogy egy kézműves valami ennyire bonyolultra képes,
valóban félelmetesen hatott rám. Az a temérdek idő, amit ebbe
belefektetett, megdöbbentő. Beljebb mentem a pavilonba,
próbálva megtalálni a minta kezdőpontját, de annyira
határtalannak tűnt. Nem volt sem kezdete, sem vége.
A szemem sarkából megláttam, hogy a farmház egyik ajtaja
kitárult, és egy férfi lépett ki rajta. Tehát vannak itt emberek. A
férfi magas volt, nagyjából Hunterrel egy magas. Haja sötét és
rövidre vágva. Az arca éles, a bőre ugyanolyan alabástromszerű,
mint Hunteré.
Ugyanolyan, mint Hunteré.
Francba.
A felismerés, hogy ő is olyan lehet, mint Hunter - mármint egy
idegen -, hátrálásra késztetett engem, és reméltem, hogy az egyre
növekvő éjszaka elrejt majd szem elől. Az öltözéke hétköznapi
farmerből és ingből állt, egy kézzel fogta az ajtót, nyitva tartva
azt. Mögötte egy magas, karcsú nő lépett ki a szabadba,
miközben a férfira vigyorgott.
Arca bájosan kipirult, világosbarna haját lófarokban viselte. A
férfi valószínűleg mondhatott neki valamit, mert a nő játékosan
meglökte őt. A férfi elengedte az ajtót, majd átkarolta a nő
derekát, teljesen felemelte őt a földről és megcsókolta oly módon,
hogy még én is belepirultam.

86
 Jézus, úgy éreztem magam, mint egy kukkoló, aki lesből
figyeli őket.
A nő ismét a lábán állt, és nevetve kiszabadította magát az
ölelésből, majd elindultak a pavilon felé. Félúton lehettek, mikor
a férfi átnézve a vállai felett pontosan oda meredt, ahol én álltam
a sötétben. Vettem egy elakadó lélegzetet. Eltelt egy szívverésnyi
idő, aztán félrenézett, miközben birtokló módon a nő derekára
helyezte a kezét.
Előrébb osontam.
Az a férfi úgy nézett ki, mint Hunter, de mi lehetett a helyzet a
nővel? A bőre rózsás volt és teljesen emberinek tűnt, legalábbis
sokkal emberibbnek, mint Hunter, vagy az a férfi.
De mégis, honnan is tudhatnám?
Visszanéztem a farmépület felé. Kellett ott lennie egy
telefonnak, de vonakodtam odamenni. Mi van, ha belülről
tényleg olyanok, mint Hunter? Vajon bántanának?
Igazán okos dolog ezen most elgondolni, és nem tehettem róla,
de eltűnődtem rajta, Hunter talán nem véletlenül mondta azt
nekem, hogy ne hagyjam el a házát.
Beharaptam az alsó ajkamat és kiléptem a pavilonból, nem
igazán tudtam, hogy mit kellene most csinálnom. Az
elhamarkodott, pánikszerű tervem kezdett összeomlani, mintha
sziklák temették volna maguk alá. Feladni és visszamenni a
házba, a biztos halált jelentette.
A farmházba menni szintén egyet jelenthetett a biztos halállal.
És mégis mit gondoltam, mikor bele akartam keverni egy barátot
ebbe a szarságba?! Hunterrel valószínűleg van némi esélyem a
túlélésre. Egy esély - nem ígéret, nem garancia. A nagyobb
részem azt akarta kiabálni, hogy ez nem fair, de eszembe jutott
az a gyerek, aki a múlt héten az irodámban járt, egy fiú, aki
végzős létére bukásra állt. A tanulmányaival kapcsolatos

87
kérdések végén kiderült, hogy nehézségei vannak, és rájöttem,
hogy az egész középiskolát így csinálta végig. Az egyetlen esélye
a különórák voltak. Lehet, hogy nem működik - mert jó esély
volt arra, hogy már túl késő, de mit is mondtam a tanulónak?
„A különóra ad egy esélyt neked, lehetőséget az érettségire”,
ezt mondtam. És a diák kihasználta azt az esélyt.
A megfutamodásom csökkentette a valódi esélyemet a
túlélésre. Ha volt egyáltalán valódi esélyem…

A darab fának egy ló alakját kellett volna visszaadnia, mert én

mindig is úgy gondoltam, hogy van valami fenséges ezekben a
teremtményekben, de a törzs olyan alakot vett fel, ami
valamilyen módon leginkább egy nő kecsesen ívelő csípőjére
hasonlított. És aztán ott voltak még a mellek is. Amikor utoljára
láttam, a lovaknak még nem voltak olyan mellei, amik
tökéletesen kitöltik egy férfi tenyerét.
Meredten néztem a fadarabot, majd áthajítottam a
dolgozószoba másik felébe, ahol csatlakozott egy kupac szarhoz,
amit eddig farigcsáltam - egy kupac szarhoz, mind melleket
formálva. A francba.
Belesüppedtem a székembe és lábujjaim hegyével rúgtam
magam székestől körbe és körbe. A nyugtalanság viszketett a
bőröm alatt. Kezdtem marhára unni a dolgozószobám falainak
bámulását - a könyveket, amiket már legalább milliószor
olvastam, az Internetet, aminek tutira sikerült már a végére
jutnom, meg azt a nagy halom faragott mellet.
A tekintetem az ajtóra siklott. De a falak, a könyvek, az
internet, és még a halom zavaró fadarab is jobb volt, mint ami
odakint várt rám. Újabb körre kényszerítettem magam.

88
 Miközben Serenával a konyhában beszélgettem, amikor
megérintettem az arcát, láttam, ahogy az aurája szinte életre kelt
körülötte, és még most is, a farkam azonnal életre kelt a képre.
Ahogy egy másfajta éhség is. A gyomromat karmolászta, égette a
torkomat, mert tudtam, hogy mennyire kibaszott édes is az íze.
Ez volt az oka annak, hogy ide száműztem magam, mert az
önkontroll még viszonylag új dolog volt számomra, amit
gyakorolni próbáltam. Egy évvel ezelőtt, ha valakit vagy valamit
akartam, úgy menetem utána, mint golyó a falon át, vagy, hogy
is mondják ezt. Soha nem kényszerítettem a nőket. Nem volt rá
szükségem.
Özönlöttek hozzám, néha egyszerre többen is. Nagyon hosszú,
hosszú idő óta nem volt olyan nő, akit konkrétan meg akartam
szerezni. Általában csak névtelen arcok és testek voltak, csak egy
mód a szórakozásra és a táplálkozásra.
Nem volt szükségem élelemre - nem, miután megöltem a
legújabb Luxent, az opálfoglalatú bokaperec pedig segített
megkötni az energiát, és megölte bennem annak a szükségletnek
egy részét, de ez sem volt teljesen megbízható módszer. Inkább a
nikotintapaszra hasonlított a láncdohányosnál. Nem jelentett
megoldást a verbális kényszerekkel szemben. A farkam
megduzzadt, a szemem pedig felakadt, miközben újabb körbe
kezdtem az íróasztal mögött. Vágyakoztam - vágyakoztam az
emberi ízelítő után, mind szexuális, mind táplálkozási
értelemben.
Bassza meg.
A szexet még csak valahogy elnyomtam, na de az éhséget?
Az emberek nagyon keveset értek a számunkra. Muszáj volt
bemennem a városba és felszedni az első nőt, akinek megvolt az
összes foga és félig elfogadható a teste. Nos, ha jobban
belegondolok, nem is fontos hogy meglegyen az összes foga

89
ahhoz, amit a fejemben forgattam. Hagytam, hogy a fejem a szék
háttámlájának dőljön és felnyögtem.
Míg Serena az elmúlt két napban aludt, addig én végig éberen
virrasztottam, vigyázva rá. Vagy az ágya mellett ültem, mint egy
istenverte nővér vagy csak ténferegtem a házban. Pontosan ezt
tettem akkor is, amikor felébredt. És éppen emiatt voltam olyan
átkozottul dühös. Istenem, a farkam még mindig olyan kemény,
mint a beton… A mobilom megszólalt, csengett és rezgett az
asztalfiókban. Felültem, megragadtam és kérdőn néztem a
kijelzőre, amin megláttam Dex számát.
- Mi a helyzet? - szóltam bele, miközben a lábamat feltettem az
asztalra.
- Semmi különös - jött a válasz. - Elizával néhány perccel
ezelőtt jöttünk el a főépülettől.
- Kösz, hogy elmondtad.
- És csak kíváncsi voltam, hogy nem hagytál-e el valamit.
Mondjuk valakit, aki épp, hogy százhatvan centi, a feje tetején
szép szőke hajkoronával. Nem drágám, a te hajad gyönyörű,
nem szimplán szép - mondta Dex kicsit eltávolodva a telefontól. -
Mindenesetre csak kíváncsiskodtam…
A talpam a földön koppant. - Ó, a francba.
Egy mély, nagyon jól szórakozó nevetés hallatszódott a vonal
végéről. - A pavilonnál van. Vicces, hogy pont ott kötött ki. Jobb,
ha elkapod, mielőtt valaki más is meglátja. Megjegyzés: Szarul
csinálod ezt az egész gyerekfelügyelet-dolgot.
- Baszd meg. - Már az ajtónál jártam, majd feltéptem azt, és
még hozzátettem: - Kösz, ember.
- Bármikor.
A kurva anyját. Meg akartam fojtani őt. Még jobb, először
megfojtom, majd bezárom egy szobába. A második gondoltam
az volt, hogy kihagyom a fojtogatós részt, és egyenesen bezárom

90
a hálószobába és az ágyhoz kötözöm. Hmm… ez egy nagyon jó
ötlet. Fenébe, Dexnek igaza volt. Béna vagyok
gyerekfelügyeletben. Számítanom kellett volna arra, hogy Serena
nem fog rám hallgatni, és megpróbál majd megszökni. Az
emberek már-már figyelemreméltóan hajlamosak a hihetetlenül
rossz, érzelmi alapú döntések meghozatalára.
Meg sem próbálva a normális sebesség látszatát fenntartani,
egyenesen kilőttem az utcán, ki a főútra. Fura érzés telepedett
rám. Határozottan dolgozott bennem a düh, de volt ott még egy
másik dolog is, amit nem tudtam nevén nevezni. De határozottan
afelé hajlottam, hogy visszatérjek a korábbi fojtogatós tervemhez.
Egy törékeny, gyenge emberi szívverésnyi idő alatt odaértem
a pavilonhoz, és azonnal megéreztem mások jelenlétét. Közel
voltak - nagyon közel Serenához. És az a kis hülye csak ott ült a
pavilonban, a fejét a kezeibe temetve.
A mellkasom összeszorult, ahogy lelassítottam a lépteimet,
miközben folyamatosan oda-vissza tekintgettem a zsúfolt, vastag
fák és a pavilon között. Felismertem őket, még újak voltak a
közösségben és fiatalok, akik alig várták, hogy bizonyíthassanak
maguknak és a többieknek is. A vezetőjük, egy punk, a neve Raz,
előrébb sodródott, inkább volt árnyék, mint masszív tömeg. Még
egy lépésssss, éssss az lesssz az utolsssó tetted.
Egy pillanatig azt hittem, hogy Raz kihívott, és örömmel
fogadtam az ötletet., hogy szétrúghatok pár segget, de
visszahúzódott a többiekhez.
Másodpercekkel később a kis csapat eltűnt, de tudtam, hogy
nem ez volt az utolsó találkozásunk. Becserkészték Serenát, és
úgy tűnik neki fogalma sem volt erről. Odasétáltam hozzá,
néztem, ahogy felemeli a fejét és összerezzent, amint meglátott
engem. Most valahogy más volt, sápadtabb, mint amikor utoljára

91
láttam őt, de úgy tűnt, jól van. Az orra környékén ülő szeplők -
hat, ha pontos akarok lenni - előtűntek.
Serena a karjait összefonta maga körül. - Vissza akartam
menni.
- Mit mondtam neked?
- Hogy ne hagyjam el a házat, de…
- Nincs de, Serena. Azt mondtam, hogy ne hagyd el a házat.
Ez a hely tele van olyanokkal, mint én.
- Csak egyet láttam, vagy talán kettőt.
Küzdöttem vele, hogy türelmes maradjak. A kezemet a
vállaira tettem, és képtelen voltam nem észrevenni, hogy
mennyire eltörpülnek mellettem. - Lényegtelen. Mondtam, hogy
ne tedd.
- Nem kellene elvárnod, hogy az emberek engedelmeskednek
a parancsaidnak - válaszolta, és megpróbálta egy vállrándítással
lerázni a kezemet.
Egy izom elkezdett görcsösen rángani az állkapcsomban. -
Volt legalább elképzelésed arról, hogy hová tartasz, amikor csak
úgy nekiindultál az útnak? Nos, hadd mondjam el neked! Ha
jobbra mész, akkor egyenesen a városba jutottál volna. De az
nagyjából még hatvan kilométer, és egyáltalán nem könnyű
elérni oda. Vannak errefelé hegyi oroszlánok, meg néhány farkas.
A medvékről nem is beszélve. És még egy pár olyan emberi hím,
akikkel valószínűleg nem szeretnél összefutni egy sötét
sikátorban. Azt már tudod, hogy balra fordulva mit találsz. Ez a
környék nagyon felkapott hely, ha érted, mire gondolok. A
fajtám más tagjai itt vannak, és szeretnek játszani az emberekkel -
és hárman közülük már ki is szúrtak téged.
- Micsoda?
- Egyedül voltál idekint. Ez könnyű préda a fajtámnak. Ne
akard tudni, hogy mi történt volna veled, ha nem érek ide időben.

92
- A képek, amik erre a kijelentésre elöntötték az agyamat,
feldühítettek. Eljátszadoztak volna Serenával, és ő biztosan nem
élvezte volna a játékot.
Serena vállai beestek, és amikor megszólalt, a hangja
elcsuklott. - Nem vagyok képes itt maradni, és csak várni rá,
amíg valaki vagy valami megöl. Én… nekem tennem kell valamit.
- Tenni, mit? - A hangom ostorként csattant a haragtól, mire
Serena összerezzent. - Azt tervezted, hogy hazaszöksz? Meghalni
ott jobb lenne, mint meghalni itt, mert ott meg fogsz halni, Serena,
ezt megígérhetem neked.
- Én… én sajnálom - mondta, az arca eltorzult. - Bepánikoltam.
- Azt látom - mondtam szárazon.
Rám nézett. Barna szemei helyenként a zöld pöttyökkel,
találkozott az enyémmel. - Mel sosem fogja megkapni a neki járó
igazságszolgáltatást, ugye?
Ezzel a kérdéssel megfogott, elhátráltam. - Nem. Valószínűleg
nem.
Kieresztett egy sóhajt. - Ez nem igazság. Én ezzel nem tudok
együtt élni.
- Ezt tervezted tenni? Visszamenni Coloradóba, hogy
megbosszuld a barátodat, vagy ilyesmi?
Serena félig megvonta a vállát.
Most már tényleg bele akartam rázni ebbe a lányba némi
értelemet, de másrészről tiszteletem mindezért őt, és még talán
csodáltam is. Ha egy Arum valamit is megértett, az a bosszú
szükségszerűsége. De Serena csak egy emberi lény. Ő nem tudna
bosszút állni, és a barátja sem.
Félre néztem. - Jól vagy?
- Jól vagyok. - De aztán Serena összerezzent. Az ujjaim a
vállába mélyedtek. Elkaptam a kezemet, szemeim
összeszűkültek. Látni őt, amint próbálja tartani velem a

93
szemkontaktust, mulatságos volt. Apró állkapcsa előreugrott,
szemöldöke összehúzódott és az alsó ajka megremegett.
Amikor szólásra nyitotta a száját, az ujjamat az ajkára tettem. -
Ne.
Hátrálni kezdett, és fel is bukott volna egyből, ha nem fogom
meg. Úgy nézett rám, mintha az én hibám lett volna. - Mit ne?
- Nem kell több kifogás, hogy miért tetted ezt. - Az ujjaimat
ismét meleg ajkaira nyomtam, főleg azért, mert újra meg akartam
tenni. - Mondtam, hogy ne hagyd el a házat, mégis megtetted. És
úgy nézel ki, mint aki mindjárt elájul.
Rácsapott a kezemre. - Hé! Ez nem az én hibám. Azt hiszem
megsérültem, amikor megpróbáltál megenni.
Majdnem elnevettem magam. - Olyan tudatlan vagy.
- Ó, tényleg? És ha jól sejtem, te meg olyan nagyon okos.
Megdörzsölte a szemét, de a tekintete kicsit céltalan volt.
- Igen.
Kezemet a karja alá csúsztattam, és ahogy felálltam, őt is
felhúztam a lábaira. Megingott egy kicsit, így nem eresztettem el.
A karjánál tartva őt, elvezettem a pavilonból, vissza a ház felé.
- Nézd, sajnálom. Ne reagáld túl a dolgokat.
Felhorkantam. Serena nem válaszolt, ami mögött valami
magasabb állt, mert csendben volt végig, ahogy elhagytuk a
pavilont és visszamentünk a főúton. Ez alatt a boldog csend alatt,
ahogy botorkált mellettem, rájöttem, hogy a düh, amit éreztem
miatta, már nem volt meg. Nem tudtam, hogy mit érzek.
Bosszankodást? Igen. A többit nem tudtam megfejteni, ami új
volt a számomra… és én ezt nem szerettem. Ott kellett volna
hagynom a többieknek, mert így eggyel kevesebb dolog maradt
volna, amiért aggódhatok.
- Nincs szükség arra, hogy egészen a házig cipelj magaddal.
Vetettem rá egy száraz pillantást. - Tényleg nincs?

94
 Viszonozta a pillantásomat, de az ő verziója sokkal
gyűlölködőbb volt, mire erősebben megszorítottam a karját. Egy
pillanatra az álmos tekintetében a harag utat engedett magának,
és felkészültem a harcra. Legalább semmi nem volt a keze
ügyében, amit hozzám vághatott volna, de ő maga
rúgótávolságon belül volt hozzám.
Serena ásított egyet… egyenesen az arcomba.
Felvontam a szemöldökömet.
Aztán egy elégedetlen pillantás futott át az arcvonásain,
emlékeztetve engem arra, hogy ő egy apró, éppen mérges
teremtmény, akinek esélye sem volt, hogy megvédje magát,
leszámítva, hogy megemeli a haját és kimutatja apró fogai
fehérjét. Ez a kép valamit megmozdított bennem. Serena csupán
egy ingerlékeny emberi lény volt, de könnyen meghalhatott
volna, ha nem indulok a keresésére.
- Fájdalmat okozol - mondta végül, és a kezem felé biccentett.
- Nem. Nem teszem.
Serena felszegte a fejét. - Rendben. Idegesítő egy alak vagy.
- Szeretnél hallani egy titkot?
Kíváncsian nézett rám. - Mit?
Odahajoltam hozzá és ezt suttogtam. - Nem érdekel.
A szemeit forgatta. - Nagyon vicces.
Kuncogtam. Szerintem vicces volt, de az már nem volt vicces,
hogy Serena annyira lelassult, mire a kanyarhoz értünk, hogy
egy féllábú baba is megelőzte volna. És a türelmem vészesen
fogyott. Eltart egy ideig, amíg felépül abból a fajta a
táplálkozásomból, ami érte őt, és nem tett jót neki az sem, hogy
rohangált.
Bassza meg.
Elengedtem a karját, felkaptam, majd a vállamra dobtam őt.
Serena rekedten felsikított. - Mit csinálsz?

95
 - Egy csiga, törött házzal a hátán is gyorsabban mozog, mint te.
Apró ökleivel püfölni kezdte a hátam. - Mi van veled?
Csak mosolyogtam magamban, ahogy minden lépésemnél
ugrott egy kicsit, mire mindig csak egy oomph volt a válasz, majd
egy sokkal keményebb ütés a hátamba. Ah, valóban, azok az
apró örömök az életben…
- Tegyél le - mondta. - Vagy istenemre esküszöm, szétrúgom a
seggedet!
Az egyik karommal átfogtam a derekát, és a szabad kezemmel
megpaskoltam a fenekét. - Igazán vigyázhatnál a szádra. Ez nem
túl nőies.
- Ne merj rácsapni a… - egy ásítás félbeszakította, ami teljesen
tönkre tette a fenyegetés horderejét.
- Te erőszakos, arrogáns…
Csatt! Ez egy kicsit már erősebb ütés volt. - A szád, Serena.
Attól, ami ezután jött ki a száján, majdnem ledobtam a
vállamról. Újra a fenekére csaptam, és a harmadik alkalom után
végül elcsendesedett. Az út többi része eseménytelenül telt, ha
azt nem vesszük figyelembe, ami a lábam között történt. Talán az
volt az oka, hogy cipeltem őt. Talán a fenekének a csapkodása.
Vagy talán a tény, hogy a farkam folyamatosan keményen állt
már azóta, hogy hozzám vágta azt az öntöttvas szobrot. Ha ez
volt a helyzet, akkor a vonzódásom elég sötét volt. Talán a
fenékcsapkodós rész lesz az.
Serena tekergőzve próbált kiszabadulni, amikor elértük a
házat, de nem engedtem el, amíg le nem tettem azt a bajkeverő
seggét a kanapéra.
Felpillantva rám, megragadta az egyik párnát.
Közbeléptem, messzire hajítva azt tőle. - Nagyon remélem,
hogy nem akartál ezzel megütni.
- Nem. Szeretek párnát fogdosni, amikor éppen ülök.

96
 - Valóban? - A párnát a kanapé másik oldalára tettem. Fölötte
magasodva tudtam, hogy fenyegetőleg hatok rá, és azt is tudtam,
hogy ez kényelmetlen a számára, mivel abba sem hagyta a
fészkelődést. De ott maradtam, ahol voltam. - Mit csináljak veled?
Befejezte a fészkelődést. - Nem tudom. Mit szólnál ahhoz, ha
azt csinálnád, amit egyébként is szoktál?
A farkam megrándult. A fenébe. Szerettem azt a csípős száját.
- Azt gondoltam, hogy épp a munkámat végzem egészen addig,
amíg el nem szöktél.
Az ingerültségtől kipirosodott az arca. - Én pedig már
bocsánatot kértem amiatt.
Csak néztem őt, és fejben összeszedtem minden dolgot, ami el
volt cseszve ebben az ügyben. Volt rá esély, hogy a Luxenek
megtalálják - kicsi ugyan, de volt rá esély. Ők voltak az egész
kibaszott univerzum maffiája. Nem szabad Raz és vidám, seggfej
bandájáról sem elfeledkezni, mert hála Serena mai kis
kirándulásának és, hogy nem hagytam, hogy játszadozzanak a
táplálékukkal, ők legalább akkora problémát fognak még
jelenteni, mint a visszatérő gombás viszketés a farkadon. Ott volt
az a tény is, hogy tudtam, Serenát csak úgy tudom bent tartani a
házban, ha kikötözöm, amit bizonyos testrészeim nagyon
érdekes elgondolásnak tartottak ugyan, de amit sajnos nem
valósíthattam meg. Mit tegyünk… mit tegyünk…
- Mi jár a fejedben? - kérdezte Serena, miközben egy párnáért
nyúlt. A tekintetét rám szegezte, miközben a melléhez szorította
azt.
- Te.
Grimaszolt egyet, majd szorosabban ölelte magához a párnát.
A türelmem már nagyon véges volt, és úgy köröztem, mint egy
ketrecbe zárt állat. Amikor újra megállam előtte, láttam, hogy a
szempillái összezáródtak. Mióta leült, folyamatosan ezt csinálta,

97
és mindig egy kicsivel hosszabb ideig maradtak lehunyva.
Ezúttal ő maga engedte el a párnát, és karjai lehullottak az oldala
mellé.
- Serena? - Mielőtt átgondolhattam volna, a kezemet
gyengéden a vállára tettem, aprót rázva rajta. - Alszol?
Kinyitotta a szemét és rosszallóan rám nézett. - Nyilvánvaló,
hogy nem.
- Mennyire vagy fáradt?
- Eléggé ahhoz, hogy ne vitatkozzak veled tovább.
Az kellemes lenne a változatosság kedvéért, de… - Nem
szédülsz?
- Korábban szédültem, de most már csak fáradt vagyok. Miért?
Tartósan megsebesítettél?
Egy hosszú pillanat telt el. - Talán.
Serena rám nézett egy pillanatra, majd hátradőlt a párnára.
Ottmaradtam, majd hirtelen megfordultam, és átmentem a
konyhába. Miután megtaláltam, amit kerestem, visszamentem
hozzá. Addigra újra elbóbiskolt.
- Serena, nyisd ki a szemed. - Beletelt néhány másodpercbe,
mire reagált. Odatartottam neki egy tábla csokit. - Edd ezt meg.
- Nem vagyok éhes.
Már megint itt tartunk. - Két lehetőséged van: megeszed
magadtól vagy én foglak megetetni.
- Jézus - csattant fel és a csoki felé nyúlt. Elsőre centikkel
elhibázta, de másodjára sikerült elkapnia.
- Nem fogod kibontani nekem?
Az ajkam megrándult, ahogy leültem mellé. - Szükséged van
talán rá?
- Nem. - Feltépte a csomagolás egyik végét, és nagyot harapott
belőle. - Nyami.

98
 Felvontam a szemöldökömet. Nyilvánvalóan nagyon morcos
volt fáradtan. - Most duzzogsz?
- Nem.
Bekapott még egy falatot, és amikor kihúzta a csokit a
papírból, apró csokoládédarabkák tapadtak az alsó ajkára.
Tekintetem azonnal teljes mértékben oda összpontosult, mintha
az lenne a kibaszott Mekkám. Nem álltam meg gondolkodni.
Megfogtam az állát és a fejét magam felé fordítottam. Álmos
szemei egy pillanattal azelőtt kerekedtek el, hogy lecsaptam rá és
a nyelvemmel szedtem fel onnan a csokoládé darabkákat. Csak
egy gyors mozdulat, és az ajka már tiszta is volt, a csoki pedig a
nyelvemen olvadozott, de az a lágy sóhaj, ami az ajkaimat érte
felőle, beindított. Nyelvemmel újra végigsimítottam az ajkán,
miközben a kezemmel végigsimítottam a torkát. Vártam, hogy
visszahúzódik, vagy, hogy talán még meg is üt, de mozdulatlan
maradt.
Ha egy kicsit is lelkiismeretes vagyok, abbahagyom. Serena
pontosan tudta, mi vagyok, de a védelme a leghatározottabban
nem működött jelenleg. A lelkiismeret viszont nem igazán
olyasmi volt, amiben hittem.
Tettem egy újabb lépést előre, és ajkaimat az övére nyomtam.
A szükség éles fájdalma hasított belém, szinte megsüketítve egy
pillanatra, ahogy a vágy rohamosan nőtt bennem.
Felemeltem a fejem, bármilyen jel után kutatva az arcán.
Felnézett rám, ajkai duzzadtak voltak és kissé szétnyíltak. A pír,
ami elborította az arcát, lenyűgözött engem. Semmi sem tudtam
leolvasni vonásairól, de egyelőre nem esett nekem. Pedig azt
kellett volna tennie, nekem pedig abba kellett volna hagynom ezt.
Bassza meg.
Lehajtottam a fejem és újra birtokba vettem ajkait.

99
 Mély sóhaja visszhangot vert a koponyámban. Elmélyítettem a
csókot, és nyelvemmel édes ajkai közé csusszantam. A fenébe.
Serena íze olyan volt, mint a csokoládé és az a frissesség, amit a
felkelő nap első sugarainál éreztem. És ki a fene tudja, hogy
milyen a napfény íze, de ha volt bármilyen íze is, Serenáé épp
ahhoz hasonlított.
Bassza meg.
Szinte belefulladtam az ízébe és a forróságába, de nem
érdekelt. Nyöszörgés hagyta el az ajkait, ahogy megragadta a
karjaimat és ujjait belemélyesztette a pólómba. Kezemmel
végigsimítottam mellének domborulatán, melynek hullámzása
ingerlően hatott rám. Többet akartam, így kezemet lecsúsztattam
a csípőjére.
Miközben megragadtam őket, megfordítottam és egy könnyed
mozdulattal magam alá csavartam őt, mire barna szemei
fókuszálatlanul tágra nyíltak. A csokoládészelet a földre esett.
Miközben egyik karommal megtámasztottam magamat fölötte, a
másikkal követtem vékony pólójának vonalát. Teste finoman
megrándult, amikor megint megálltam a két melle völgyében. Ez
egy nagyon veszélyes játék volt, amit űztem, de a fenébe is,
átkozottul szerettem ezt játszani.
- Nyisd szét a lábad - morogtam, és több mint elégedett
voltam, amikor combjai szétnyíltak előttem.
Lejjebb ereszkedtem, merevedésemet vágya középpontjához
nyomtam, és amikor belekezdtem egy lassú, hullámzó ringásba a
csípőmmel, a nevemet lihegte.
Ó, igen. Ez tetszik.
És ezt hallva, nos, a játék befejeződött.
Újra birtokba vettem a száját. Újra és újra, ajkam együtt
mozgott az övével és elvesztem a forróságába.

100
 Kinyitotta az ajkait és megtörtént. Az emberi oldalam, ami
tényleg csak egy bőr volt, amit viseltem - azt a látszatott keltve,
hogy élek -, engedett és utat adott valódi énemnek, ami üvöltve
tört fel a felszínre. Innen már nem volt megállás, még ha akartam
volna is - de agyam legtávolabbi sarkában, ahol csak a sötétség
létezett, nem is voltam biztos benne, hogy meg akartam-e volna
állni.
Belélegeztem őt. Pokolba is.
Az első íz, lényének első cseppje, egy mély, határozott löket
volt a tűzre, ami már amúgy is égett bennem. Gyorsan terjedt
szét, megvilágítva minden egyes sejtet, amíg a testem már
lángolt. Én mindig annyira hideg maradtam, de most nem. Ó,
nem. Most égtem.
Lecsúsztattam a kezemet az oldalán, végig a combjain, lábát a
csípőm köré csavartam és ringatózni kezdtem. Semmi mást nem
akartam, csak az ízét érezni - üres burok voltam, ami csak úgy
szívta magába őt. Ez voltam én valójában: egy élő, lélegző
szörnyeteg. Egy gyilkos.
Korábban is megtettem már, sokszor, számtalan alkalommal…
Mielőtt újra belélegeztem volna, letéptem a számat az övéről,
elhátráltam tőle, és beleöklöztem a kanapéba. Az érzékeim
zsongtak. A szoba ragyogott, noha csak a konyha felől érkezett
egy kis fény. Csak egy kis ízelítő volt, és én…
Serena.
Francba.
Karjai lelógtak a kanapéról, fölé másztam és kisimítottam
napfényszínű haját az arcából. Bőre sápadt volt, túlságosan
halvány, sötét szemei pedig csukva. Halványkékes árnyalatban
játszottak ajkai. Igen, ez volt a második alkalom, amikor azt
hittem, hogy megöltem őt.

101
 Mellének le-föl mozgásából azonban tudtam, hogy mégsem
halt meg - ez legalább jó dolog volt, asszem. Furcsa módon a
mellkasom elszorult, ahogy fölé hajoltam. Hihetetlenül kicsinek
és kiszolgáltatottnak tűnt, ahogy ott feküdt, teljesen alárendelve
az akaratomnak. A kezemet az arcára helyeztem, éppen a
zúzódás fölé.
- Serena? - Semmi. Kiütöttem. Már megint. - Uh, bassza meg.

102
9. fejezet
CSIRIPELŐ MADARAK HANGJÁRA, és lágy, meleg szél
érintésére ébredtem. Eleinte nem emlékeztem, hogy hol vagyok.
Az oldalamra fordultam, kinyitottam a szemem és próbáltam
összeszedni a gondolataimat. Ragyogó napfény ömlött be az
ablaküvegen. Csipkés, fehér függöny lengett játékosan a szélben.
Pislogtam egyet, majd még kettőt.
Ó, a francba.
Hirtelen felültem, miközben a takarót dobogó szívemre
szorítottam. A tegnap este emlékei azonnal visszatértek - a
menekülés, a másik Arum és aztán Hunter, aki újra megmentett...
és a csókja. Megcsókolt és én nem állítottam le. Akkor sem
akartam, amikor az apró csoki darabokat nyalta le a számról. És
megállítani őt volt az utolsó dolog, ami megfordult a fejemben,
amikor a csókot elmélyítette, és amitől sötét, heves fájdalom
nyílalt a bensőmbe.
Égett az arcom mozdulatainak emlékétől, hogy a csípője
ringása milyen örömöt okozott.
Annyira sok minden volt rossz ebben, hogy időm se lett volna
írni róla egy rohadt listát. De ez még nem minden. Biztos voltam
benne, ha táplálkozott belőlem, ahogy múlt... várjunk csak. Vajon
az tényleg tegnap este történt? Nem voltam esetleg újra kiütve
pár napig, mint legutóbb?

103
 Újra körbenéztem a szobában, tekintetem megállapodott a
szekrényen. Néhány bevásárlótáska volt neki támasztva.
Homlokomat ráncoltam, tudva, hogy nem voltak ott azelőtt.
- Kijössz végre? - Hunter mély hangja áthatolt a
gondolataimon és halálra rémített. - Kihűl a kávé. És a kaja is.
A szívem megugrott. Hunter kint volt az erkélyemen, ami azt
jelentette, hogy át kellett mennie a szobámon, amíg aludtam. Oké,
technikailag nem az én hálószobám vagy erkélyem volt, de akkor
is, itt volt bent, amíg aludtam. Mi van, ha folyik a nyálam alvás
közben, vagy valami ilyesmi?
- Tudom, hogy ébren vagy - mondta szárazon. - Hallom,
ahogy levegőt veszel.
Jézus, ez valami földönkívüli szuperképesség?
Vívódtam, hogy figyelmen kívül hagyjam-e, de az hülyeség
volna.
Ledobtam a paplant magamról, aztán tettem egy gyors kitérőt
a fürdőszobába, ahol megmostam a fogamat és vizet fröcsköltem
az arcomra.
Tétováztam, hogy csatlakozzam-e hozzá. Végül a nyitott
erkély ajtó felé pillantottam. Hunter egy állítható támlájú széken
ült, lábait a bokájánál keresztbe rakta. Farmert és egy inget viselt,
ami nem volt felül begombolva. Talán elkezdett unatkozni? Egy
sötét napszemüveg is viselt, és valahogy ettől még szexisebb lett,
ami szerintem már eleve képtelenség. Egy nagy, fehér bögre volt
a kezében. Volt valami hihetetlen intim abban, hogy így látom őt.
Egyik szemöldöke a napszemüveg pereme fölé emelkedett.
- Egy csomó szék van itt kint. Akár le is ülhetnél, de
álldogálhatsz is.
Vörösség kúszott végig az arcomon, ahogy kényszerítettem a
lábaimat, hogy megmozduljanak. Sietve megkerültem, és leültem
a kis asztal másik oldalán lévő székbe, szinte belesüppedtem a

104
puha párnába. Meg kellett volna fésülnöm a hajamat. És mégis
mi a fenéért aggódok a hajam miatt? Azt hiszem, Hunter
kisütötte az agysejtjeimet.
- Kávé - emlékeztetett.
Elvettem egy fekete bögrét, és meglepve tapasztaltam, hogy az
még meleg. - Köszönöm.
- Tettem hozzá tejet és cukrot, nem tűnsz tejszínes típusnak.
Nem is voltam az.
Annak ellenére, hogy képtelen voltam a szemébe nézni,
tudtam, hogy hátradőlve engem figyel. Ahogy elterült a székben,
sütött róla egyfajta lusta arrogancia.
- Jól aludtál? - kérdezte.
- Igen. Remekül aludtam.
Ajkai lebiggyedtek. - Örömmel hallom.
Valamiért nem voltam egészen biztos benne, hogy hinnem
kellene neki. - És mi a helyzet veled?
Hunter vállat vont. - Voltak problémáim az elalvással.
Fészkelődni kezdtem. Hogy tud a tekintete ilyen intenzív
lenni anélkül, hogy egyáltalán a szemébe néznék? A figyelmemet
inkább a bacon felé fordítottam. Extra ropogós. A kedvencem.
- Egyél - szólt rám.
Válaszul megkordult a gyomrom, de képtelen voltam
engedelmeskedni a parancsoló hangnak. Szóval inkább
figyelmen kívül hagytam. - A múlt éjjel...
- Szeretnéd beszélni? Melyik részét? Azt, amikor nem
hallgattál rám? - kérdezte Hunter, miközben hátrahajtotta a fejét.
Az ing szétnyílt és nagyobb bepillantást engedett kőkemény
mellkasára és kockás hasára - Egyél.
Kezem megfeszült a bögrén, ahogy vettem egy mély, lassú
lélegzetet. - Nem. Te... Mi... - Istenem, de kínos. - Úgy értem,

105
általában nem engedem a srácoknak... vagy bárminek is... hogy
megcsókoljon.
- Ezt jó tudni. - Hunter lassan lehajtotta a fejét és rám nézett. -
Egyél.
- Van olyan pillanat, amikor nem főnökösködsz?- kérdeztem.
- Valószínűleg nincs.
- És rájöttél már, hogy ez milyen durva és bosszantó?
Egy félmosoly jelent meg az arcán. - Aha. És mielőtt
megkérdeznéd, le se szarom, hogy ez bosszantó és durva. Egyél,
Serena.
Nos, kapott egy piros pontot az őszinteségért, de egy apró
késztetést még mindig éreztem, hogy belevágjam a bögrémet az
arcába.
- Igazából nem csókolóztunk - mondta. - Én csókoltalak meg.
Forróság árasztotta el az arcom. - De az ennél több volt.
Szemöldöke megint a napszemüveg felé szaladt. - Nos, rajtad
voltam pár nagyon élvezetes pillanatig.
- Nem, nem erre akartam kilyukadni! - csattantam fel. - Újra
táplálkoztál belőlem? - Hunter nem mondott semmit. Elárasztott
a harag.
- A fenébe is, nem folytathatod ezt!
- Minden oké veled, de most inkább enned kellene.
- Semmi sem oké! Mennyi ideig nem voltam magamnál?
Újabb csend. - Egy napig.
Az agyam egy percig fel sem fogta, hogy mit mondott, aztán
amikor igen, a düh és a pánik fojtogatott. - Én… én elvesztettem
még egy napot?
- Átaludtál még egy napot.
Csak bámultam rá. - Átaludtam? Átaludtam még egy napot
amiatt, amit velem tettél! Ezt nem teheted és...

106
 - Tudom - vágott a szavamba. Egy izom ugrált az állán. -
Leálltam, amikor rájöttem, mit csinálok.
Elbizonytalanodtam, hogy higgyek-e neki. - Nem akartad?
- Nem.
- Akkor miért...
- Egyél, Serena. - Elfordult, így csak a profilját láttam. - A
táplálkozás hozzátartozik a természetemhez. Néha csak
megtörténik. Nem akartam... oké. Ez hazugság. Akartam, de nem
kellett volna. Ezért hagytam abba.
Félrenéztem, és az ajkamba haraptam. Nem tudtam, mit
mondhatnék erre. A tény, hogy kétszer is táplálkozott belőlem,
felidegesített. Ez nem lehetett egészséges és helyes sem. Még ha
nem is akarta és leállt, akkor sem volt rendben.
- Ne csináld újra - szólaltam meg rápillantva.
- Nem fogom - mondta, majd elhallgatott. - Amíg aludtál,
vettem néhány ruhát neked.
Eszembe jutottak a bevásárlószatyrok a szobában. Nem
tudtam mit mondhatnék, de aztán a szavak kibuktak belőlem. -
Köszönöm.
Hunter megmerevedett, mintha sértegettem volna.
- Mit csinálsz egyébként itt, az erkélyen? - kérdeztem pár
pillanat múlva témát változtatva.
- Azért vagyok az erkélyen, ami történetesen a
vendégszobához tartozik, amit kölcsönkaptál, mert szeretem a
kilátást innen.
Felnéztem. Volt ott egy másik erkély is, valószínűleg a
padláshoz tartozott. - A te hálószobád a padláson van?
- Igen.
- Akkor a kilátás onnan még jobb lehet. - Oldalra döntötte a
fejét.

107
 - Szeretem a vendégszobámra eső kilátást is. - Megint forróság
öntötte el az arcomat. Egy mosoly játszott az ajkain, szinte
természetesnek tűnt az ugratása. - Nem mintha figyeltelek volna.
Az ijesztő lenne.
- Igen. Igen, az lenne.
- Egyél, Serena. - Kért újra.
Leraktam a bögrét, de nem nyúltam a baconhöz. A parancsoló
hozzáállása lázadást váltott ki belőlem. Nem tudtam eddig, hogy
van bennem bármi lázadásra való hajlam. - Te csináltad őket?
Bólintott. - Tudok főzni.
- Mi mást tudsz még?
Hunter vigyora egyre szélesebb lett. - Van egy csomó dolog,
amit még tudok. Szívesen részletezem őket és örömmel meg is
mutatnám neked mindegyiket.
Élesen beszívtam a levegőt. - Azt biztosra veszem.
Egy mély, ragályos nevetés tört ki Hunterből és éreztem,
ahogy a szám megrándul válaszul.
- Egyél - mondta.
- Én nem azokról a dolgokról beszélek egyébként.
- Tudom.
Aztán elmosolyodtam, de csak egy kicsit, mert volt azért
valami megbocsátható a természetében mégpedig, hogy
humoros volt, irritáló, de egyértelműen humoros.
Felsóhajtott. - Hallom, hogy korog a gyomrod, szóval
értelmetlennek tűnik tovább harcolni velem. És nem úgy nézel ki,
mint azok a nők, akik addig éheztetik magukat, amíg úgy nem
néznek ki, mint egy serdülő lány.
Csak bámultam rá. Meg kellene botránkoznom? A fenébe is,
nő vagyok, szóval menni fog a sértett viselkedés.
- Te egy seggfej vagy!

108
 Erre mélyen felnevetett. - Nézd, nincs férfi - ember vagy
másmilyen - aki egy olyan nőt akarna, aki úgy néz ki mint egy
deszka. A férfiak szeretik a hajlatokat. Szeretik a lágyságot.
Nos, nekem abból bőven volt.
- Jó tudni, hogy az idegenek értékelik, ha van csípője egy
nőnek - motyogtam, majd felvetem egy darab bacont.
- És szeretjük a szép, szív alakú feneket, ha esetleg kíváncsi
vagy.
- Majd észben tartom.
- Tedd azt - válaszolta mély, szexi hangon.
Megköszörültem a torkomat. Újabb témaváltásra volt
szükségünk.
- Nem vettem észre, hogy bármiben is harcolnék veled. Csak
nem tetszik, ahogy játszod a főnököt.
Lerakta a bögréjét és keresztbe fonta karjait a mellkasán... és
várt.
- Ó, az Isten szerelmére - megragadtam egy bacont és a
számba raktam. - Most boldog vagy?
- Nagyon.
Csúnya pillantást lövelltem felé, ahogy egy újabb szelet bacont
vettem fel. Az arroganciát félretéve, készített nekem egy csésze
kávét és valami átkozott finom bacont. Édes volt, egy csipetnyi
fűszerrel.
- Nézd, a dolgok könnyebbek lesznek számodra itt, ha
hozzászoksz ahhoz, amihez kell.
Ez pompás lesz. - És mégis hogyan?
- Tedd azt, amit mondok. Ennyire egyszerű.
Egy pillanatig csak bámultam rá, aztán kitört belőlem a
röhögés.
Összevonta a szemöldökét. - Nem mondtam semmi vicceset.

109
 - Ó, dehogynem - nevetgéltem tovább. Nem gondolhatta
komolyan. - Csak mert kötelességed megvédeni, ez még nem ad
neked hatalmat felettem.
- A védelemnek semmi köze a hatalmamhoz feletted.
Beleharaptam az utolsó baconba és felkuncogtam. - Hagyjuk.
- Majd meglátjuk.
Mivel nem volt szalvéta a láthatáron, leszopogattam a zsírt és
a sót a mutatóujjamról. - Istenem, az arrogáns szó még csak a
közelében sincs, hogy jellemezzen téged.
- Nem. Valóban nem. - Minden figyelmeztetés nélkül Hunter
áthajolt az asztalon és megragadta a csuklómat. Számat egy
meglepett vinnyogás hagyta el. - És nem fogsz soha semmilyen
szót találni, amivel pontosan jellemezhetnél. - A szemeim
elkerekedtek, ahogy a kezemet a szájához húzta.
- Hunter...
Egy pillanattal később a szája az ujjam köré záródott, és
elkezdte leszopogatni a sót és a bacon zsírját róla. Szájának fel-le
mozgásától az ujjamon, a vágy úgy hasított a testembe, mint a
villám. Egy másik, ziháló lélegzet hagyta el szétnyílt ajkaimat,
ahogy nyelve körözésbe kezdett felfelé haladva. Forró nedvesség
árasztott el a lábam között.
Amikor felemelte a fejét, kissé elmosolyodott. - Hívatlannak
érzem magam.
Kinyitottam a számat, de semmi nem jött ki rajta. A testem
már fájt, a légzésem nehézkes volt. Néztem, ahogy elengedi a
csuklómat és visszahátrál a helyére.
- Olyan jó ízed van - mormolta.
- Nem kellett volna ezt tenned - mondtam végül, miközben
kezemet a mellkasomhoz szorítottam.
- Miért nem? - Felállt és hátrahajolva kinyújtóztatta a kezeit a
feje felett.

110
 - Miért nem? - hadartam. Harag nyílalt belém, részben a
merészsége miatt és részben a válasza miatt. - Nem hiszem el,
hogy azt kérdezed, hogy miért nem!
- Akkor magyarázd meg! - követelte.
- Mert... mert te nem ismersz, és...
- De akarlak - mondta, mintha az elég ok lenne, hogy ő mit
akar.
Megráztam a fejem. - De nem tehetsz meg dolgokat csak azért,
mert akarod.
- Nem? - nevetett fel, amitől szédítő borzongás futott végig a
gerincemen. - Szerintem pont most csináltam, és tudom, hogy
élvezted.
Talpra ugrottam. - Hogy képzeled...?
- Ne is tagadd - vigyorgott rám. - Tudom.
- Mit? - Térdeim remegtek. - Kérlek, világosíts fel, hogy ezt
honnan tudod?
- Tudom. - És hirtelen már előttem állt. Mellettem állva, a
hatalmas termetét és elsöprő erejét érezve, hátra akartam lépni,
de nem volt hova. És ott volt még az rész is, hogy nem akartam
hátrálni, látni akartam, hogy mit fog csinálni.
Hunter elkapta az egyik hajtincsemet, elválasztva a többitől.
Ujja köré csavarta és magához húzott vele, amitől lábujjhegyre
kellett állnom. Hogy meg tudjam tartani az egyensúlyomat,
kezeimet a mellkasát borító hűvös bőrre raktam. A bőre... Soha
nem éreztem még ilyet. Acélos izmokkal kifeszített szatén.
Lehajtotta a fejét, így lélegzete a homlokon táncolt. -
Határozottan fel vagy izgulva.
- Nem, nem vagyok.
Sötét szemöldöke a napszemüveg fölé emelkedett. - Nem vagy?
Mielőtt meg tudtam volna rázni a fejem vagy levegőt vettem
volna, szabad kezét becsúsztatta a testünk közé és a

111
hüvelykujjával végigsöpört ágaskodó mellbimbómon.
Felszisszentem, ahogy az érintés egyenesen a mellembe nyílalt.
Hunter elmosolyodott. - Azt hiszem, megállapodhatunk,
hogy most már tényleg felizgultál.
Aztán elengedett és egyet hátra lépet. Kábultan a falnak
tántorodtam. - Ez... ez tényleg nem volt helyes - mondtam.
- A te mértéked szerint, nem az enyém szerint. Csak
bizonyítottam az igazamat.
Bárcsak vastagabb ruha lenne rajtam.
- Az én mértékem szerint? Az emberi mértékről beszélsz?
Hunter felnevetett. - Pontosan.
- Csak azért, mert nem vagy ember, az nem jelenti azt, hogy
nem kell betartanod az emberi normákat.
A szemei összeszűköltek. - Valóban? Miért nem ismered el,
hogy felizgultál? Azért mert én Arum vagyok és nem ember?
- Mi van? - Valóban? Persze, furcsa volt, hogy nem volt ember,
de őszintén? Az idő felében elfelejtettem, hogy mi is ő. Amikor
nem táplálkozott belőlem, könnyű volt elfelejteni, hogy nem
ember. - Nem. Nem erről van szó.
Az önelégült mosoly, ami ajkain játszott, ahogy elment
mellettem, felért egy műalkotással. Le akartam törölni az arcáról,
és talán ribancos dolog ilyenre gondolni, de azt akartam, hogy
újra a szájába vegye az ujjaimat és még ennél is többet.
Hunter szó nélkül eltűnt a vendégszobában. Bár nagy volt a
kísértés, hogy kövessem, továbbra is az erkélyen maradtam.
Valószínűleg azt várja, hogy úgy követem, mint egy idomított
kiskutya.
Cseszheti.
A korlátra támaszkodtam és becsuktam a szememet, hagytam,
hogy a meleg szellő a lángoló arcomat hűsítse. Biztos voltam

112
benne, hogy az itt tartózkodásom valami teljesen őrült és
irányíthatatlan dologba fog fordulni.
Mivel Hunternek igaza volt. Már kétszer is.
Felizgultam - még mindig fel voltam. Számos testrészem
bizsergett és felhevült. Vonzódtam hozzá, egy elemi, ősi szinten.
És a másik dologban is igaza volt Hunternek, ugye? Még ha
tudtam is az igazságot arról, hogy mi áll a dolgok mögött, még
mindig fogalmam sem volt róla, milyen szarba tenyereltem bele.

113
10. fejezet
NÉHÁNY ÓRÁVAL KÉSŐBB EGY MAGAZINT LAPOZGATTAM,
amire rábukkantam, de közben a szemem néha-néha a
dolgozószoba ajtajára vándorolt.
Rádobtam a magazint dohányzóasztalra, körülnéztem a
nappaliban és hangosan kifújtam a levegőt. Levettem a lábamat a
kanapéról és elindultam a dolgozószoba felé.
- Mit csinálsz?
A szívem megállt, kezemet a mellkasomra szorítva
megpördültem. - Jézusom! Honnan jöttél elő?
- A konyhából - válaszolta Hunter, fölényesen besétálva a
nappaliba. Megállt a kanapénál, a régi póló feszült széles vállán,
ahogy egy kanállal kever valamit egy tálban. - Mit csinálsz,
Serena?
Valamiért úgy éreztem, mint akit valamilyen helytelen dolgon
kaptak és ez felbosszantott.
- Valójában téged kerestelek. Azt hittem, a dolgozóban vagy.
Felvonta sötét szemöldökét. - Ott voltam.
Ránéztem a zárt ajtóra, majd én is felvontam a szemöldökömet.
Hunter elvigyorodott. - Az ajtók nem igazán vonatkoznak rám.
A szemeim elkerekedtek. - Szóval csak úgy átjutsz a
repedéseken vagy valami ilyesmi?
Továbbra is vigyorgott. - Vagy valami ilyesmi.
Frusztráltan kifújtam a levegőt, és figyeltem, ahogy befejezi az
evést, akármit is evett, majd a tálat a dohányzóasztalra rakja.

114
 - Kérdezhetek valamit?
- Attól függ, mi a kérdés - felelte.
Valójában nem is számítottam más válaszra. - Hogyan tudsz
átalakulni emberi alakból olyanná, ami még csak nem is szilárd?
Leült a kanapé szélére és kinyújtotta hosszú lábait. Percek
teltek el, és éppen akkor, amikor rájöttem, hogy nem tesz semmi
mást csak engem bámul, megszólalt.
- Képesek vagyunk molekulákra bontani a testünket és
szétszórni őket. Még mindig szilárd formában vagyunk, csupán
az emberi szem ezt nem tudja követni.
Kíváncsian leültem a kanapéra. - Tehát akkor ez egy optikai
illúzió?
Hunter bólintott.
Arra gondoltam, hogy mennyire megviseltnek tűnt korábban
napszemüveg nélkül a napfényben.
- A fény zavarja a szemed?
- Ha erős, akkor igen.
- Jobban szeretsz a sötétben lenni, mint a fényben?
Kezeit a térdén pihentette. - Ami azt illeti, inkább a fényt
szeretem.
- Ez furcsa... a fajtádnál?
- Nem. Előnyben részesítjük a fényt és a meleget. Egyik dolog
sem jellemző ránk.
Amennyire tudtam, megemésztettem az elhangzottakat. -
Ezért hideg legtöbbször a bőröd?
- Igen.
Újabb percek teltek el, majd Hunter hátrahajtotta a fejét és
becsukta a szemét. Mély levegőt véve kitört belőlem a kérdés,
mielőtt elveszítem volna a bátorságomat. - Láthatnálak az eredeti
formádban?
Erre kinyitotta az egyik szemét. - Tessék?

115
 - Megnézhetem, hogy nézel ki valójában? - hadartam. -
Visszafelé a lakásomba annyira rémült voltam és...
- Amit akkor láttál, ijesztő volt. - Most már mindkét szeme
nyitva volt. - És ez most sem lenne másként.
Nem voltam benne olyan biztos. Az adrenalin és a félelem
miatt az emlékeim ködösek voltak, és Isten tudja még mit tett
hozzá a képzeletem a dologhoz. De arra is emlékeztem, hogy
milyen szép volt - rémisztően szép. Mint, amikor szembe találja
magát az ember egy ragadozóval a vadonban. Egy párduc
gyönyörű, de nem próbálod háziasítani. Ilyen fajta szépségről
beszélek.
- Tudom - mondtam előredőlve. - De szeretném látni, hogy mi
vagy te valójában.
Hunter nem mozdult egy pillanatig, majd rekedten elnevette
magát. - Megőrültél?
- Azt hiszem, igen.
Elfordult, egy izom rángott az állán. Tudtam, hogy nem
kellene erőltetnem, mert tényleg olyan volt, mint az a párduc.
Valószínű, hogy megharapna, ha túlságosan erőltetném. - Kérlek.
Egy újabb rekedt nevetés hagyta el a száját, aztán a következő
másodpercben már előttem állt. Szemei összeszűkültek, az
arccsontja rendellenesen éles volt, mintha már felkészülne az
átváltozásra. - Biztos vagy benne, hogy valóban látni akarod?
Nos, most már nem voltam benne biztos, de azért
bólintottam.
Vett egy mély lélegzetet. Szeme becsukódott és az első dolog,
amit észrevettem, hogy olyan volt mintha leállt volna a légzése.
Úgy értem, teljesen.
Kezem megfeszült behajlított térdeimen.
Ezután a testének vonalai elmosódtak, mintha szénnel
rajzolták volna, majd valaki elsatírozta volna a kontúrjait. A

116
legkülönösebb dolog volt, amit valaha láttam, de aztán a
homályos hatás továbbterjedt és az egész teste elveszítette a
szokásos formáját. Úgy tűnt, mintha elnyelné a ruháit, eltűntek,
ahogy jóképű arca is elhalványult. Elakadt a lélegzetem, amikor
Hunter füsté és árnyékká vált, mint valami leheletfinom emberi
alak. Egy pillanattal később megszilárdult. Isten az égben!
Ő... Erre nem voltak szavak. Hunter alakja emberi férfi volt,
de... más. A pillantásom a lábára vándorolt. Mélyfeketék voltak,
nem is láttam igazán, hogy vajon vannak-e lábujjai vagy sem. De
voltak lábai. Szélesek voltak, vastagok és izmosak. A törzse és a
karjai ugyanolyanok voltak - határozottan izmosak, mint amiket
fényes fekete márványból faragtak. Arccsontja, ami emberi
alakjában is széles volt, most jóval szögletesebb volt, mint ahogy
az álla is. A szemei... Kifújtam a levegőt, amit eddig
visszatartottam. A szemei még mindig ugyanolyanok voltak,
halványkékek, még tisztábbak, mint korábban.
Hunter oldalra billentette a fejét. Félsssz?
A hangját hallani a fejembe elég váratlanul ért, másra nem
voltam képes, csak bámulni. Féltem? A szívem úgy verte a
bordáimat, mint egy beteg a gumiszoba ajtaját, de nem féltem.
Valószínűleg kiütött a tény, hogy egy idegen áll előttem. Egy
teljesen meztelen idegen, aki - Szent Isten - határozottan úgy volt
felszerelve, mint egy nagyon szerencsés emberi férfi.
- Nem - válaszoltam. - Hogy vagyok képes hallani a hangodat
a fejemben?
Azt hiszem, elmosolyodott. Volt valami hullámzó az arcában.
Az emberek nem értik a bessszédünket. Kivetítem a gondolataimat feléd.
A hangja, mint egy kígyó tekergőzött felém. Nem
hátborzongató módon, inkább, mint egy egzotikus suttogás
valami idegen nyelven. Előremozdultam, de ekkor megéreztem,
hogy lezuhan a hőmérséklet a szobában.

117
 - Amikor hideg lesz... az te vagy?
Igen. Igazi formánkban körül vesssz bennünket az energia, vonzzuk
azt. A meleg pedig energia.
Meglepődve, attól, amire Hunter képes, a tekintetem
végigvándorolt a testén. Ez volt az első alkalom, amikor igazán
megértettem a tudás nagyságát, ami a birtokomba került. Ez volt
a bizonyítéka annak, hogy létezik intelligens életforma az
univerzumban - életforma, ami fizikailag fejlettebb, mint az
emberi faj. Amit láttam, annak az emberi populáció legnagyobb
része nem lehet soha a tanúja.
Lehetett volna két fajta reakcióm: kiborulok vagy lenyűgöz,
amit látok. Úgy döntöttem, ezek keveredése, de inkább
félelemmel vegyes bámulattal töltött el a dolog. Ez... ez
elképesztő volt.
- Megérinthetlek?
Hunter újra elhallgatott. Nem mozdult, nem válaszolt.
Rájöttem, hogyha nem akarta volna, akkor már szólt volna. Így
sietősen a kanapé végére másztam és lassan kinyújtottam a
kezem. Az ujjaim súrolták a karját.
A bőre hűvös volt mint a kő és sima. Végigfuttattam az
ujjaimat a karján. Megremegett, mire én azonnal visszahúztam a
kezemet. - Sajnálom.
Nem. Minden rendben. Csak nem vagyok ehhez hozzássszokva...
- Hogy valaki megérint ebben a formában? - tippeltem.
Bólintott.
Magabiztosabban attól, amit eddig tettem, felálltam, rátettem
a tenyeremet és felfele simította a karja ívén és az inas izmon.
Igen, a hűvös, sima szövet furcsa volt, de nem volt ronda vagy
ijesztő.
Felemeltem a tekintetemet. Az igazi alakja nem okozott meleg
borzongást bennem, de, mint az a rohadt párduc, észveszejtően

118
szép volt. Amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen tapogatom,
abba kellett volna hagynom, de nem tettem. Felcsúsztattam a
kezem a vállára, aztán le a mellkasára. Éreztem a szívverését,
vagy legalábbis, valamilyen szervét, ami olyan volt, mint a szív.
Épp kérdezni akartam, amikor Hunter megmozdult. De nem
távolodott, hanem közelebb jött.
Elakadt a lélegzetem.
Egy fényesebb kék csík jelent meg a szemeiben, lassan
kavarogva. Amilyen hideg volt a szobában, meg kellett volna
fagynom, de mégis melegem volt.
Hátralépett, a teste elhomályosult, majd visszatért az a Hunter,
akit ismertem. Kopott farmer, meg minden.
- Jó kis trükk - motyogtam.
Felkapta a fejét. Egy pillanatig úgy nézett, mintha mondani
készülne valamit, de aztán hátrálni kezdett, megfordult és eltűnt
a konyhában.
És nem is jött vissza. Amikor később ellenőriztem, nem volt
ott. De tudtam, hogy Hunter nagyon is lehetne bármelyik árnyék
a szoba sarkában. Megköszörültem a torkomat és a nevén
szólítottam. Amikor nem kaptam választ, megpróbáltam újra,
végül már kicsit úgy éreztem magam, mint egy őrült, amikor
továbbra sem volt válasz. Vagy bujkált előlem, vagy kilopózott.
Felmentem az emeletre és obszcén mennyiségű időt töltöttem
azzal, hogy átnézzem a bevásárlótáskákat, amiket Hunter
hagyott itt nekem. Korábban csak megragadtam az első néhány
dolgot, amit megláttam, de most, hogy már mindent kiszórtam,
rájöttem, hogy Hunter több száz dollárt költhetett
minderre. Bűntudatom volt, amiért ennyi pénzt költött.
Visszamentem a földszintre, hogy megkeressem, de megint csak
a semmit találtam. Csináltam magamnak egy hideg szendvicset
abból, amit a hűtőből ástam elő, és, hogy köszönetet mondjak,

119
csináltam Hunternek is egyet, amit otthagytam a pulton egy
fedett műanyag dobozban, amit a szekrényben találtam.
Újra visszamentem az emeletre, átvittem az új ruháimat a
gardróbba és belepakoltam egy komódba őket. Ez elég állandó
dolognak tűnt. Mintha elfogadtam volna, hogy ez akár az új
otthonom is lehetne, vagy legalábbis egy ideig és hogy soha nem
kapom vissza a munkámat - és ahogy Mel is, egyszerűen nem
létezem többé.
Frusztrált és fáradt voltam, gyorsan megfürödtem, majd
felvettem egy combközépig érő toppot. Szinte belezuhantam az
ágyba. Talán a táplálkozás egy csomó energiát vett el tőlem,
vagy csak érzelmi és mentális stressz tehetett róla.
Akárhogy is, egy pillanattal később a szemeim lecsukódtak.

Bassza meg.
Csak erre tudtam gondolni, amikor megláttam a becsomagolt
szendvicset a pulton. Mi a faszért csinál nekem
szendvicset? Olyan srácnak néztem ki, aki nem tud magáról
gondoskodni? Addig álltam ott, ami már túllépett azon az
elfogadható időn, amit egy rohadt szendvics bámulásával lehet
tölteni.
Valami feldühített ezzel kapcsolatban, amiben tulajdonképpen
nem volt semmi új. A dühöt ismertem. Ez volt az, amit érleltem
magamban.
Serena egy kis része, amit elvettem tőle, még mindig bennem
volt, mint valami apró, meleg, fényes gömb a bensőmben.
Táplálkoztam már korábban is emberből. Sose éreztem így, de
Serenával...
Megrándultak a kezeim.

120
 Vele valami más volt, amitől megrándult a kezem már az első
pillanatban is, amikor megláttam.
A haja, mintha napfényből fonták volna és a szemei a barna és
a zöld meleg keveréke. Ez a két dolog már egyedül is elég lenne,
hogy megkívánjam, na de az egész csomag?!
Bassza meg.
Annyira apró volt, alig érte el a vállam, de pokoli dobókarjai
voltak. A vékony alkata félrevezető lehetett. A nő erős volt és a
szája is az volt. Valahogy tetszett a harcias nyelve. Kiprovokálta
a domináns félt belőlem, a szikrázást, ami a lételeme a fajtánknak:
kontrollálni és dominálni.
Bassza meg.
Ez nem téríthet el. Semmiképpen sem. Sehogy sem.
Jó esély volt rá, hogy, ha Serenát nem is ölik meg azért, amire
akaratlanul rábukkant, akkor én törném meg.
Kettétörném.
Nem tudom, mi a halált gondoltak az ügynökök, amikor rám
sózták. Nem is hallottam róluk a Nyugat-Virginia-i rajtaütés óta.
Figyelembe véve kockázatot, nagyobb biztonságban lenne az
ügynökökkel. Legalább őket a jó és a rossz irányítja. Engem az
akarás és a szükség. Nem volt olyan, ami "rossz" számomra.
Természetesen árnyékként követtem egész délután és este is.
Még akkor is figyeltem, amikor az ajtó túloldalán állt és
harapdálta telt alsó ajkát. Szerettem ilyenkor nézni. Nagyon is.
Megint ránéztem arra a rohadt szendvicsre. Serena nyugtalan
volt, egyik szobából a másikba repdesett, mint valami apró
kolibri, kínozva engem egyéni vonzerejével, a szükséggel, ami
soha nem fog elmúlni.
És ez nem volt valami jó dolog.
Ez volt az utolsó dolog, amit bárki is akarna.

121
 A szemeim felvették az energia hullámhosszát és a testem
megkereste a mintákat. És ő egy rakással hagyott hátra. Tovább
bámultam azt a rohadt szendvicset, még mindig éreztem a
gyengéd kezét a bőrömön - az igazi bőrömön. A fenébe, még
mindig éreztem a testét az enyém alatt, és a probléma az volt,
hogy tudtam, hogy ő is érzi az enyémet, és ez mindent
nehezebbé tett.
Huszonhárom éves, természeténél fogva ezerféle energiából
álló gömbnek kellene lenni, de mégis pokolian sok piros veszi
körbe a nap legnagyobb részében.
Szendvicset csinált nekem.
Bassza meg.
Szükségem van rá. Akarom őt. Nem számít mennyire
sebezhető helyzetben van. Ami számít, hogy korábban vett egy
fürdőt, én meg egy szaros energia vihart pazaroltam arra, hogy
távol tartsam magamat a fürdőtől. Most meg azon tűnődőm,
hogy meztelenül alszik-e, amitől a farmeremet hirtelen túl
szorosnak érzem.
Nem kellene ilyen őrült vágyat éreznem pont most, de mégis
éreztem.
Szóval, igen, bassza meg.
Megragadtam a szendvicset és nagy léptekkel a bejárati ajtó
felé indultam. Kinyitottam és eldobtam azt a rohadt kaját,
amilyen messze lehetett. Azt kívántam bárcsak ugyanezt tudnám
csinálna ezzel a kibaszott fénygömb baromsággal is.
Becsuktam az ajtót, ellenálltam a késztetésnek, hogy
becsapjam, mert az nyilvánvalóvá tenné...
Halk kiáltást hallottam a második emelet felől.
Megpördültem, és oldalra hajtottam a fejem. Az embereknek
voltak rémálmaik. Nem nagy ügy. A lépcső aljához léptem. Nem

122
hallottam újra a hangot, de mégis a lépcsőn felfelé lépkedve
találtam magam.
A kíváncsiság egy jéghideg ribanc.
Kinyitottam a szobájának ajtaját és a tekintetem az ágyra esett.
Serena a hátán feküdt, a lepedő keresztben volt a mellén. Sajnos
nem aludt meztelenül, ami ezt a rövid kis kiruccanást az
emeletre értelmetlenné is tette. Visszaindultam, de aztán oldalra
fordította a fejét és én megálltam, majd teljesen mozdulatlanná
váltam. Még csak nem is lélegeztem.
A szemei csukva maradtak, de homloka ráncba szaladt és az
arca feszült volt. Vonallá préselt ajkai remegtek. A tekintetem
lesiklott nyakának elegáns lejtőjén, egészen a vékony pántos
topjáig. A mellkasa szabálytalanul emelkedett és süllyedt. A
levegő körülötte sötét, ibolyaszínű volt, a félelem jele. Az ágyhoz
léptem. Remegés futott végig a nyakamtól lefelé, belenyilallva az
ujjaim hegyébe.
Tényleg nem kellett volna itt lennem. De itt voltam.
Csípőmet a matracnak döntöttem, vigyázva, hogy nehogy
megzavarjam. Amit ezután tettem, az azon dolgok közül volt az
egyik, amiről tudtam, hogy nem kellene, de mégis megtettem.
Kinyúltam, az ujjam begyével megérintettem az arcát és
követtem az álla vonalát. Serena lélegzése lecsillapodott és
mélyebbé vált. Egy kis mosoly jelent meg a szája szélén. Ennyire
bízik bennem álmában, hogy egy apró érintés is megnyugtatja?
Azon tűnődtem, hogy vajon így érez-e ébren is. Nem azért
érintettem meg, hogy megnyugtassam.
A tekintetem követte az ujjaim útját, végigsöpört makacs
állkapcsa ívén, lefelé törékeny nyakán. Törékeny volt, sokkal
inkább, mint ahogy ő gondolta. Különös tekintettel arra, hogy ő
és a szerencsétlenül járt barátja kiket is dühítettek fel.

123
 És figyelembe véve azt is, hogy ugyanott voltam, ahol ő, a
túlélési statisztikái elég rosszul néztek ki.
Serena egy kicsit megmozdult, ahogy ujjaim a top széle alá
bújtak. Vártam és figyeltem, hogy vajon felébred-e. Az energia
körülötte nyugodt volt, de vörös foltok kezdtek megjelenni
benne. Ébredezik.
A másik kezemmel lejjebb húztam a takarót, ami aztán a
legteljesebb mértékben megjutalmazott az ottlétemért.
Serena nem aludt meztelenül, de egy top elég rossz választás
volt, ha a testét akarta eltakarni. Szív alakú nyakkivágása
elcsúszott az egyik oldalon, felfedve a puha domborulatot és az
egyik mellének sötét barack színű halmát. Most már tudtam,
hogy igazam van a női hajlatokkal kapcsolatban. Ez a kis kaland
eredményesen bizonyította.
- Érints meg - nyögte halkan.
A fejemet oldalra billentve figyeltem őt. Még mindig aludt, és
egyáltalán nem tudta, hogy mire is kér, de ez a gyenge
könyörgés lett a vesztem.
Egy pillanatig sem haboztam a következő tettem előtt.
Nem akartam áltatni magamat vagy bárki mást. Meg akartam
érinteni, és így meg is tettem. Ujjbegyeim éppen csak
végigsöpörtek az édes halmokon. Felfedeztem, hogy bőre olyan,
mint a szatén és annyira meleg - annyira hihetetlenül meleg,
ellentétben a sajátommal. És pontosan ezért volt most ilyen
veszélyekkel teli helyzetben. A melegség, ami körbe font
bennünket és a napfényszínű hajával, ahogy az teljes pompájába
a párnára ömlött, Serena egy hatalmas probléma volt.
Fölé hajoltam és vettem egy mély levegőt. Vanília... és barack
árasztotta el az érzékeimet. Az egyik a fürdőszobai palackhoz
tartozott, de a barackos az övé volt. Egy kört rajzoltam kemény
mellbimbói köré. Majd még egyet, aztán közelebb húzódtam az

124
összehúzódott bimbóhoz és lejjebb toltam az idegesítő anyagot,
míg végül a hüvelykujjammal végigsimítottam a feszes
gyöngyön. Serena édesen felnyögött, én pedig elfojtottam egy
morgást, ahogy vágyam válaszra talált.
És nem ez volt az egyetlen dolog, ami reagált.
Ahogy Serena még több energiát adott le, egy másfajta éhség
is elkezdett növekedni bennem. Mindkettő egyformán erős volt
és bár megtanultam, hogy megtagadjam az utóbbit, arra még
nem jöttem rá, hogy a farkam követelését, hogy lehetne leállítani.
Valószínűleg soha nem is fogok rájönni. Francba, szét akartam
tárni a combjait és mélyen belé akartam merülni, de ahogy
ujjaimat lejjebb csúsztattam lapos hasán, Serena bágyadtan
megmozdult.
Csípőjének érzéki mozgását megpillantva az összes
gondolatom a fejem hátsó részébe került. A farkam merev volt és
kemény, és megbabonázott a teste válasza. A mozdulataitól a top
széle felcsúszott, felfedve őt éhes tekintetem előtt, és... a rohadt
életben, ez a kis kaland több volt, mint eredményes. Serena a top
alatt meztelen volt, ínycsiklandozó öle ott volt előttem, mint egy
lakoma.
Mint egy lakoma? Bassza meg. Fel akartam falni őt. A kezeim
már combjain voltak, kiélvezve a rugalmas bőrt, ahogy
széttártam őket. Amikor az egyik ujjbegyemmel megérintettem
vágyának középpontját, háta ívben meghajolt, teljesen
felemelkedve az ágyról. Az örömteli nyögése törte meg a csendet.
Nem tudtam megállítani a reakciómat, még az életem árán sem.
A vágy heves lökése tüzelt végig az ereimen és morgásom
válaszul belehasított a levegőbe.
Picsába.
Serena zihált, és szemei felpattantak, a levegő körülötte vörös
és ibolyaszínben játszott, ahogy hirtelen felült az ágyban.

125
Visszahúzódtam, a szoba sötét árnyékaiba csúsztam, könnyedén
azok részévé válva. Ott maradtam őrlődve két lehetőség
között, hogy tökön rúgjam magam és ezzel megszakítsam az
energiát, ami miatt rejtve maradtam, vagy a másik lehetőség, ami
magába foglalt minket, az ágyat és talán a falat, és egy csomó,
becsapódó test által kiadott hangot.
Serena erősen belebámult a szoba sötétjéhez. Egyik kezével
helyre igazította a topja felső részét, míg a másikkal a takarót
csapkodta.
Ez majdnem aranyos volt, gondoltam, kivéve, hogy én nem
csináltam semmi aranyosat.
De azt akartam csinálni vele.
Felrángatta a takarót egészen az álláig, tekintete újra
körbepásztázta a szobát, de tudtam, hogy hiába. Nem láthatott.
- Helló? - mondta rekedt hangon.
Vagy lehet, hogy mégis.
Mi a fasz?!
Serena nem láthatott engem.
Kizárt, de szemeivel mégis azt a pontot fixírozta, ahol álltam
és tudtam, hogy érzi, ahogy figyelem őt, talán azt is, hogy
akarom őt.
Elmosolyodtam.

126
11. fejezet
JA, ELÉG KÍNOS VOLT MINDEN SZARSÁG MÁSNAP.
Ha Serena tudta is, hogy mi történt előző éjszaka, nem
mondott semmit, és az auráján átszűrődő piros sugarak hatására
támadt kielégítetlen vágyam pedig kezdett az őrületbe kergetni.
És ez a vágy táplált egy másikat is. Viszont nem léphettem le
csak úgy. Ezért itt ragadtam, és minden egyes eltelt órával egyre
nyughatatlanabb lettem.
Ez nem fog sokáig tartani.
Felért egy lottónyereménnyel, mikor Serena több órára
bealudt a kanapén a délután folyamán, ezzel kisebb haladékot
biztosítva nekem. Ezerszer ellenőriztem a telefonomat. Semmi
sem jött a szarházi felügyelőktől, és az egyetlen módja, hogy
idejöjjenek és Serena eltűnjön a házamból, ha végre sikerül
kiszednem belőle az információt.
A lényeg, hogy előbb-utóbb elkerüljön a házamból.
Erős késztetést éreztem rá, hogy kimásszak az emberi
bőrömből, így inkább elkezdtem vacsorát főzni. A főzés… a főzés
volt az egyik olyan dolog az életemben, ami megnyugtatott. A
bátyám folyton szívatott vele, csakúgy, mint Dex. De baszhatják,
mert igenis jó szakács voltam.
Igazából arra lett volna szükségem, hogy felvegyem a valódi
formámat pár órára.
Serena ekkor lépett be a konyhába, kócosan próbálta
kidörzsölni az álmot a szeméből. Behajolt a hűtőbe és kivett egy

127
üveg vizet. A pamut sortjának vékony anyaga megfeszült a
fenekén.
Áh, amire igazából szükségem volt, hogy ájulásig basszam
Serenát és, aztán vegyem fel a valódi formámat pár órára.
A farkam lelkesen támogatta az ötletet, én pedig fel akartam
kapni Serenát, letépni ruháját, és meztelenül végigfektetni a
konyhapulton. Megkóstolni egy más jellegű ízt, aztán újra meg
újra belemerülni. Elveszni a puhaságában és a melegségében.
- Vacsorát készítesz? - Serena hangja szakított ki a
fantáziálásból.
Pislogtam és lepillantottam. Egy kés volt a kezemben,
csirkeszeletek a vágódeszkán és egy csomag tészta már csak arra
várt, hogy forrjon a víz. Hú. Teljesen megfeledkeztem arról, mit
csináltam eddig.
- Azt hiszem - feleltem. - Csirkés tésztát.
- Jól hangzik. - A konyhapult túloldalán állt, ide-oda
csúsztatva a vizes üveget a két keze között. - Segíthetek?
Majdnem rávágtam, hogy nem, de ez még az előnyömre
válhat. A baszás mellett elég időt vesztegettem már
szendvicsekre, lopott csókokra és érintésekre, és emberi nőkből
való táplálkozásra. Ja, ideje volt elkezdeni a műsort. - Kapd fel a
serpenyőt és az olíva olajat.
Serena levette az akasztóról az edényt, a tűzhelyre helyezte,
aztán szekrénynyitogatásba kezdett. Mikor megtalálta az olajat,
kíváncsi pillantást vetett rám. - Szeretsz főzni?
- Igen.
Sűrű haját hátradobta a vállán, majd öntött az olajból.
Elképzeltem milyen sötét lehet a haja nedvesen. Lefogadom,
hogy világos barnává válik, passzolva a szépen ívelt
szemöldökéhez.

128
 Szépen ívelt szemöldök? Mi a fasz történt az agyammal? A
figyelmemet az utolsó csirkemellnek szenteltem, amibe olyan
erővel vágtam bele a kést, hogy majdnem beleékelődött a
vágódeszkába.
- Én is szeretek főzni - mondta Serena puhatolózva, mintha
nem tudná, meg merészeljen-e szólalni, az előbbi szamuráj
csapásom után. - Viszont nem vagyok benne valami jó. Egyszer
megpróbáltam puffasztott rizst készíteni, miközben a Gumiláb4
ment a TV-ben, és pont a nagy táncjelenet volt a raktárépületben,
arról pedig nem akartam lemaradni. Benne hagytam a spatulát a
serpenyőben és mikor visszamentem a fele beleolvadt a
masszába.
Felvontam a szemöldököm. - Megesik ilyen esetben.
- Mentségemre, csak tizennégy voltam és könnyen elterelhető.
Anyukám az eset után, évekig nem engedett a tűzhely közelébe. -
Közben odaaraszolt a konyhaszigethez és újra a vizesüveggel
kezdett babrálni. Aurája halványkéken csillogott. Ideges volt. -
Általában mikrós és ételkiszállítós típusú lány vagyok, de
mindig arra vágytam, hogy olyan legyek, mint a szakácsok a TV-
ben.
A pillantásom letört arckifejezésére siklott. Halványan
elvörösödött. Sűrű szempilláit felcsapta és egy pillanatra a
szemembe nézett, majd gyorsan elkapta a pillantását. A haját a
füle mögé tűrte, ajkát összeszorította. A levegő körülötte sötétebb
kékké vált.
- Gyere - mondtam, a szám ismét valami mosoly félére
húzódott, miközben a késsel a csirke és a két tál felé mutattam. -
Először mártsd a tojásba a csirkét, majd forgasd bele a
zsemlemorzsába.

4
Footloose – amerikai zenés film

129
 Felkapta az állát, szemében meglepettség villant. Egy
pillanatig nem mozdult, majd bólintott. - Hadd mossam meg
először a kezem.
Nem aggódtam a baktériumok miatt. Nem mintha
lebetegedhettem volna, vagy akár Serena. Mikor visszatért a
konyhaszigethez benyomakodott mellém, miközben rendezgette
a tálakat - előre a tojásosat, mellé a morzsásat. Elég szűkös volt a
hely, arrébb mehettem volna, hogy adjak neki teret, de nem
mozdultam.
Tetszett, ahogy beszorítottam.
- Gyerünk, csináld - bátorítottam, mikor a csirke felett
tétovázott. - Nem olyan nehéz, és nem fogom bekapcsolni a tévét.
Mosoly játszott az ajkán. - Most már nem olyan egyszerű
elterelni a figyelmem.
Lehajoltam, így csak egy hajszál választotta el a számat az
arcától. - Lefogadom, hogy ugyanolyan könnyen elterelhető vagy,
mint tizennégy éves korodban.
Serena beleejtette a csirkeszeletet a tálba. Vizes tojássárgája
fröccsent a pultra, miközben arca vérvörössé vált. - Annyira
rossz vagy - motyogta.
Kuncogtam. - Tudom.
Serenát nézni, ahogy kötelességtudóan mártogatta a
csirkeszeleteket, furcsa módon szórakoztató volt. Ezelőtt soha
sem főztem senkivel. A pokolba is, ezelőtt még senkinek sem
főztem. Na, nem mintha első sorban Serenának főznék. Éhes
voltam és szerettem sokat enni.
Miközben bekapcsoltam a tűzhelyet és figyeltem, ahogy az
olaj sercegni kezd, Serena az anyukájáról mesélt, néha-néha rám
pillantott közben, mintha tesztelné az idegességi szintemet.
Jól voltam.
- Szóval soha sem találkoztál apukáddal? - kérdeztem.

130
 Megrázta a fejét, ahogy a panírozott csirkét odahozta a
tűzhelyhez. - Nem. Névtelen spermadonor. Mi a helyzet veled?
Úgy értem, a te fajtádnak is vannak szülei, ugye?
- Nem tojásból kelünk ki, Serena. Ugyanúgy szaporodunk,
mint az emberek. Csakúgy a Luxenek. De én nem ismertem a
szüleimet.
Összevonta a szemöldökét, mialatt felvett egy csirkeszeletet. -
Ezt hogy érted?
Félrehúztam a serpenyőt a közeléből. - Meg fogod égetni
magad. - Elvettem tőle a csirkét és a serpenyőbe tettem. Az olaj
pattogott és fröcskölt.
- Felteszem, te nem égsz meg?
- Nem úgy, mint te tennéd. - Elvettem még egy szeletet a
tányérról, amit tartott. - Fiatal voltam, mikor a szüleim
meghaltak.
Csak a levegővételének hangja hallatszott, majd megszólalt. -
Én…
- Ne mondd, hogy sajnálod, Serena. Nem te ölted meg a
szüleimet. Nincs okod miért bocsánatot kérni. - Elvettem az
utolsó szeletet, beledobtam az olajba, majd elvettem tőle a
tányért is. - A szüleimet Luxenek ölték meg, csakúgy, mint
sokakat a fajtánkból. És ne mondd újra, hogy sajnálod.
Összezárta a száját. - Mi van veled és az együttérzéssel?
- Nem szeretem, mikor emberek olyan dolgok miatt
sajnálkoznak, amihez semmi közük.
- Ezt értem, de mikor az emberek azt mondják, sajnálják - mint
a szeretteid elvesztését - úgy értik sajnálják, hogy ilyen fájdalmat
kellett megélned.
- Jól vagyok - mondtam, mire Serena a szemét forgatta. - Mosd
meg a kezed. Szalmonellás leszel vagy ilyesmi.
- Igenis, Apa. - Serena a mosogató felé fordult.

131
 A tekintetem telt fenekére vándorolt és erős késztetést éreztem,
hogy mögé álljak, megragadjam a csípőjét, és… Abból ítélve,
hogy milyen irányba kalandoztak a gondolataim, úgy tűnt,
semmivel sem jutottam előrébb. Talán csak ki kell basznom a
szervezetemből.
Ez a világ legjobb tervének hangzott.
Serena hátranézett a válla felett. - Miért ölték meg a Luxenek a
szüleidet?
És ezzel annyi a merevedésemnek. - Mint már mondtam
korábban is, a Luxenek hataloméhes seggfejek.
Lassan megfordult, megragadva a pult peremét a háta mögött.
- Ez semmit sem mondd számomra.
Tettem egy lépést felé és az ajka elnyílt. Ez tetszett. - Tényleg
történelem órát akarsz?
- Igen.
De én meg tényleg meg akartam érinteni. Tettem még egy
lépést, a pillantásom pedig a pólójára kalandozott. A vékony
pamutnak és a melltartójának nem sikerült elrejteniük
megkeményedett bimbóit.
Á, bassza meg.
Meg kellett fordítani a csirkét.
Megpördültem, felkaptam a csipeszt és átfordítottam a csirkét,
figyelmen kívül hagyva minden egyes ösztönömet, melyek azt
követelték, tegyem magamévá. A valós részem, a sötétség, ami
voltam, nem tudta megérteni miért harcolok ellene. Sosem
érdekeltek a következmények, vagy, hogy Serena kómában végzi.
Csak akartam, mindig csak akartam.
Megköszörültem a torkomat. - Íme, a gyors és mocskos verzió.
A Luxenek már több tízezer éve léteznek és egyértelműen
fejlettebbek, mint az emberi faj. Szerettek utazni. Szintén
szerettek leigázni más fajokat, akikkel kapcsolatba kerültek és

132
fenyegetésnek ítéltek meg. Ők uralták az univerzumot - számos
galaxist, amiről még csak nem is hallottál. Hataloméhessé és
pusztítóvá váltak. Tudod, mit mondanak az abszolút hatalomról.
- Abszolút korrupt.
- Pontosan. És hosszú ideig nem volt senki, aki legyőzhette
volna őket. Senkinek sem volt esélye ellenük, míg az én fajtám
meg nem jelent.
- És az hogy történt? - Összefonta a karját.
Megfordítottam még egy csirkeszeletet. - Az evolúció így
tartja fent az egyensúlyt. Ez az egy dolog, ami egyetemesen
működik. Az Arumok az egyetlenek, akik természetüknél fogva
le tudják győzni a Luxeneket. Ez nem azt jelenti, hogy mindig
erősebbek vagyunk náluk, de mi vagyunk az egyedüli lények,
akik szemtől szembe ki tudnak állni ellenük. Mi elnyeljük az
energiát, ők pedig majd szétrobbannak tőle.
- Szóval ti srácok csak úgy utánuk mentetek?
Felhúzott szemöldökkel fordultam felé. - Először nem. Számos
generáción át csak ellenőriztük a Luxeneket, megakadályoztuk,
hogy egész bolygókat nyeljenek el és elpusztítsák az összes rajta
élő teremtményt.
- Valahogy úgy, mint a NATO?
Erre felnevettem. - Gondolom, valahogy úgy, de ez még az én
időm előtt volt. Ám ők megszállták a bolygónkat és
rabszolgasorba kényszerítették a fajtánkat, és különösebb
megfontolás nélkül öldököltek. A támadás derült égből
villámcsapásként jött. Igazi mészárlás volt. Ki tudja, miért
csinálták, de a háború elkezdődött, mielőtt megszületett volna a
gondolatom a szüleim fejében, és azóta sem lett vége.
Hátratűrte a haját. - Mi történt… mi történt a bolygóitokkal?
Találkozott a pillantásunk. - Elpusztítottuk a bolygóinkat. Szó
szerint. Így mindkét fajnak új otthonra volt szüksége. A Föld elég

133
csábítónak tűnt. Nem volt szükségünk űrhajóra, hogy
ideutazzunk. - Felnevettem. - Ez csak ostoba maszlag. A Luxenek
fénysebességgel utaznak - gyorsabban is annál. Mi is, ha…
táplálkozunk.
Elsápadt. - Mint mikor azt a karos dolgot csináltad?
- És ezért vagyunk olyan hasznosak a Nemzetvédelem
számára. Megöljük azokat a Luxeneket, akiket nem tudnak az
irányításuk alatt tartani. Ha egyikőjük, vagy akár többen olyat
tesznek, ami nem tetszik a Nemzetvédelemnek, belépünk mi a
képbe és elintézzük a helyzetet. A legtöbb Arum ezt nagyszerű
állásnak tartja. Elvégre is, elég szörnyű a történelmünk.
Másoknak viszont ez nem elég. Ők továbbra is vadásszák a
Luxeneket a minisztérium engedélye nélkül.
- Hűha - rázta a fejét. - Akkor gyakorlatilag bérgyilkos vagy? -
mondta Serena mindenféle ítélkezés nélkül.
- Úgy is nevezhetjük.
Egy pillanatig csendesen mérlegelt. - Milyen képességeitek
vannak? És a Luxeneknek?
- Meg tudjuk hajlítani az időt és a teret, aminek hála
gyorsabbak vagyunk a fénysebességnél. Ebben a tekintetben
egyformák vagyunk a Luxenekkel. Amit meséltél, hogy láttál a
barátnőd gyilkosságának éjszakáján. A Luxenek képesek
irányítani az energiát, manipulálni, hogy elmozdítsanak vagy
megállítsanak dolgokat. Meg tudnak fagyasztani dolgokat, és ez
alól az emberek sem kivételek. Az energiát legtisztább
formájában, fegyverként is tudják használni.
- Szentséges…
- Ja. Mi pedig elszívjuk az erejüket, amivel a fényt és
energiákat irányítják. Ők a Forrásnak hívják. Sokat kell
táplálkoznunk az utazáshoz, különösen egy olyan távoli úti
célhoz, mint a Föld.

134
 - Hogy kötöttetek ki pont itt?
- Néhányan közülünk szétszóródtak az univerzum más
részein is, mások idejöttek, mert már a Luxenek és fajtám is járt
előtte a Földön.
- Mikor?
Vállat vontam. - Biztos vagyok benne, hogy több ezer évvel az
emberiség hajnala előtt.
Az orrát ráncolta. - Akkor minket miért nem próbáltak meg
rabszolgává tenni?
- Egészen idáig sosem tekintettek fenyegetésként az emberi
fajra.
A vonásai megfeszültek. - Nem tudom, hogy ezen most
megsértődjek, vagy aggódjak.
- Valószínűleg kicsit mindkettőt. - Átfordítva az utolsó
csirkemellet, félretettem a spatulát és megfordultam. - Először a
Luxenek jöttek ide és fedezte fel a létezésüket a kormány, aztán
jöttünk mi is. Hosszú ideig a kormány nem tudott minket
megkülönböztetni, ami az előnyünkre vált. Míg a Luxeneket
begyűjtötték, tanulmányozták, majd irányított közösségekben
kényszerítették őket, hogy beolvadjanak, addig rajtunk
viszonylag laza volt a gyeplő. De aztán elég hamar rájöttek, hogy
mi egy másik faj vagyunk. Bizonyos szempontból
veszélyesebbek.
- Veszélyesebbek? - Mikor nem válaszoltam, mély levegőt vett.
- Tudni akarom, bármilyen rossz is.
- Vannak dolgok, amikre képesek vagyunk - ami a
Nemzetvédelem hasznára válik. Mikor felfedezték, hogy mások
vagyunk, mint a Luxenek, elkezdtek minket felkutatni. És mikor
megtaláltak, választás elé állítottak: nekik dolgozunk vagy
meghalunk.
- Hűha - motyogta. - Mint a maffia?

135
 - Valami olyasmi. A kormányod okos volt. Valahogy a saját
oldalukra állította a legerősebb Arumok egy részét. Hogyan? Ki
tudja. Biztos vagyok benne, hogy megfelelő juttatásban
részesültek. És, ha nem táplálkozunk, legyengülünk. Sokunkat
így kapott el a Nemzetvédelem. Ellenünk használták a
szükségleteinket, hogy irányítsanak. Arról nem is beszélve, hogy
ismerik a gyengéinket. - Itt szünetet tartottam, figyeltem, ahogy
kiül a kíváncsiság az arcára. Esélytelen, hogy eláruljam neki,
hogy legegyszerűbben úgy hatástalaníthat egy Arumot, ha
felkap egy obszidián darabot és megvág vele. Épp elég rossz,
hogy bárhol megtalálható és a Nemzetvédelem már ki is
egészítette a fegyvertárát obszidián golyókkal. Egy Arum
megölése, csak úgy, mint egy Luxené, nem olyan nehéz, mint azt
az ember gondolná, ha tudja, mit kell tennie. - Nem jött ide a
Földre az összes Luxen, mikor a bolygónk elpusztult. Több
tízezren vannak itt, de több százezren vannak odaát. Egyszer
csak ők is jönni fognak.
- És? - kérdezte, miközben kinyújtotta a karját és maga mellé
ejtette.
- És ha eljön az a nap, az emberiség örülni fog, hogy Arumok
is vannak ezen a bolygón.
Az ujjaival idegesen dobolt a combján. - Szent szar…
- Pontosan - feleltem. Furcsa érzésem támadt. Valamiféle súlyt
éreztem a mellkasomban, mintha egy ólomgolyó lett volna. Én…
sajnáltam őt. Igazán nagy szarban voltam. - Vissza a
főzőleckéhez?
Beletelt pár másodpercbe, majd végül Serena megjelent az
oldalamon. Még mindig pár árnyalattal sápadtabb volt, az
átlagosnál. - Szóval, mit csinálunk most? Úgy néz ki, a csirke
majdnem kész.
- Így igaz - kaptam fel egy fazekat. - Tudsz vizet melegíteni?

136
 - Ha-ha. - Serena kikapta a kezemből a lábost és mezítláb
visszatrappolt mosogatóhoz. Sokat volt így, mezítláb, jöttem rá.
Együtt megtörtük a tésztát és aztán elkészítettük a salátát. Mire
kész lett a vacsora, már ment le a nap, az ég narancsos-pirosban
játszott.
Serena az asztalra pillantott. - Ehetnénk kint? Úgy értem,
olyan kellemes és…
- Ehetünk. - Megfogtam egy borosüveget és két poharat, majd
intettem neki. - Mutasd az utat.
Mosolyogva felkapta a tányérjainkat és kiment az üvegfalú
szobán át a verandára. A korábbi magas páratartalmat elfújta a
lágy szellő. - Utálok asztalnál enni - mondta, miközben figyelte,
ahogy leteszem a poharakat.
Egy pillanatig csak bámultam rá. - Én is. Túl formális…
- És merev - tette hozzá, átadva a tányéromat.
Barátságos csendben túrtunk bele a csirkébe és a tésztába.
Majd szépen lassan, Serena egyik választ szedte ki belőlem a
másik után. Ez már különleges képességnek számíthatott,
gondoltam szórakozottan.
- Mi történt, mikor idejöttél? - kérdezte, feltekerve a tésztát a
villájára.
- Rejtőzködtem a többi fajtámbelivel. Harcoltam és kicsesztem
a Luxenekkel, amikor csak tudtam. Megöltem őket.
Megmerevedett, kezében a villával.
- Ez vagyok én, Serena. Világéletemben ezt ismertem. - Vállat
vontam. - Azt hittük, kikerültünk a kormány radarja alól. Tudtuk,
hogy a Luxenek nem. Végül egy razzián kaptak el.
Felkapta a borospoharát. - Szóval velük dolgoztál, hogy
kontroll alatt tartsd az itteni Luxeneket?
Felnevettem. - Francokat. Kiszabadultam.
- Nem értem. Itt vagy…

137
 Félrenéztem, a pillantásom a fákon állapodott meg. - Nem
ezért vagyok itt.
Serena olyan sokáig volt csendben, hogy tudtam, azon
gondolkodik, hogyan kérdezze meg, miért. Rápillantottam és egy
ideig tartotta a szemkontaktust, mielőtt újra lenézett volna a
tányérjára.
- Milyen régóta ismerted a barátnődet, Mel-t? - A kérdés
meglepetésként érte, de néhány másodperc múlva elmesélte a
történetét a különös barátságuknak, ami szilárd maradt az évek
során. - Szóval ő mindent elmondott neked, igaz?
Bólintott. - Igen.
- És ott az erkélyen volt az egyetlen alkalom, mikor látta, hogy
a szenátor fia valami szokatlant tett?
Aprót harapott és lassan megrágta. - Igen. Én mindig úgy
gondoltam, hogy fura volt a srác. Ki gondolta volna, hogy azért,
mert egy idegen.
A szám sarka felkunkorodott. - Nagyon jól kezeled ezt az
egészet.
Lefagyott, félúton a villával a szájához. - Vannak percek,
mikor úgy érzem, tudom kezelni ezt az egészet, aztán vannak
percek, mikor azt hiszem, tényleg megőrültem és már egy
gumiszobába kerültem, szóval, őszinte kétségeim vannak afelől,
hogy annyira jól bírnám.
Serena jobban kezelte, mint a népesség 98%-a tette volna. - Mit
mondott Mel, miről is vitatkoztak - a testvérek?
- Valami Sas tervről és gyerekekről volt szó.
- Milyen terv volt ez?
Picit megrázta a fejét és egy szelet csirkén kopogott a villájával.
- Nem mondta, én pedig nem kérdeztem, mert azt hittem, hogy
megőrült és… - Mély lélegzetet vett. - Szörnyen érzem magam

138
miatta. Ha hittem volna neki, talán másképp csinálhattam volna
valamit és Mel…
- Már nem élne, Serena. Bármit is tettél volna. Azzal, hogy
nem hittél neki, valószínűleg megmentetted a saját életed.
A szeme felpattant és összekapcsolódott az enyémmel egy
pillanatra. Végtelen bűntudat látszott benne. És szomorúság a
barátja sorsa miatt. - A dolgok olyan rohadt homályosak. Úgy
érzem, mintha nem figyeltem volna oda. Mintha elfelejtenék
dolgokat.
- Lehetséges. - Nekem pedig szükségem volt rá, hogy
emlékezzen, mert akkor idecsalhatnám a tiszteket és
eltüntethetnék őt innen.
Ezt akartam.
Vagy legalábbis ezt kellett tennem.
Így az egyetlen olyan dolgot tettem, amiről tudtam, hogy
felkelti az érdeklődését. - Ha mégis emlékeznél valamire, kicsit
többre, akkor segíthetnél a barátnődön.
Serena tekintete kiélesedett. - Hogyan?
Akkora szemétláda voltam. - Ha a Luxenek valamire
készültek és őt azért hallgattatták el, amit hallott és nem azért,
amit látott, akkor a szenátor és a fiai nem lesznek felelősségre
vonva a halála miatt, de el fognak bánni velük. És ez jobb, mint a
semmi.
- Ez igaza - felelte csendesen. A figyelme az erdőre irányult,
közben enyhén ingatta a fejét. Az idő csak telt - de nem
zavartatta magát. - Volt valami… Pennsylvania!
- Pennsylvania?
Felém fordult és hevesen bólogatott. - Igen. Mondott valamit
arról, hogy a gyerekeket Pennsylvaniában tartották.
A homlokomat ráncoltam. - Pennsylvaniában fogva tartott
gyerekek? Luxen gyerekek vagy…?

139
 - Többet nem mondott, de azt mondta Philip és Elijah ezen
veszekedtek.
Érdekes. Vagy sem. Még lennie kell valaminek, különösen, ha
a Luxenek megkerülték a Nemzetvédelmet és maguk iktatták ki
Mel-t. Mire készülhetnek az űrbéli szentjánosbogarak? Vajon
Luxen gyerekeket rejtegettek a Nemzetvédelem mindent látó
szeme elől? Lehetséges. Voltak rejtett Arum és Luxen közösségek.
Kevesen, de voltak.
Serena idegesen kifújta a levegőt. - Próbálkozom. Tényleg.
- Tudom. - Én is legalább annyira frusztrált voltam, mint
amilyennek ő tűnt.
Az ajkát rágcsálta miközben a tányérjára fordította a tekintetét.
- Ez jól esett - mondta végül. - A vacsora.
- Nekem is. - Meglepődtem és hallottam, amint azt mondom. -
Nem szoktam ezt csinálni.
- Egyáltalán? - Kíváncsiság sötétítette el barna szemét.
Arra emlékeztetett, mikor felizgult. A szeme színe sűrű,
szennyezetlen földre emlékeztetett. Mondjuk nálam minden a
felizguláshoz volt visszavezethető.
- Nem - feleltem, lerakva egyik lábamat a székről. - Nem
emlékszem mikor ettem utoljára valakivel.
- Biztos nem lehetett olyan rég.
- Már nagyon rég volt. - Figyeltem, ahogy félreteszi a tányérját
és felemeli a borospoharát. - Tele vagy?
- Dugig - válaszolta a pohár pereme fölül vizslatva. -
Őszintén… szoktál szocializálódni, nem? Csinál ilyesmit a fajtád?
Vállat vontam, a pillantásom a sötétedő égre tévedt.
Másodperceken belül lement a nap és az alkonyatból éjszaka lett.
- Igazából nincs bennünk késztetés a szocializálódásra.
Leeresztette a poharát. - De mindenki…
- Mindenki, aki ember, Serena. Én nem vagyok az.

140
 Egy szívdobbanásnyi idő telt el. - Mi a helyzet a többi
Arummal? Akikbe belefutottam a pavilonnál? Ők együtt voltak.
- Mikor együtt vagyunk, akkor sem szocializálódunk.
Általában csak olyanok közelébe férkőzünk, akikről úgy ítéljük
meg, hogy elég nagy hatalmuk van. Csupán a túlélésről szól.
Nem a barátságról.
- Hűha. Ez nagyon magányosnak hangzik.
- Mi nem leszünk magányosak. - A tekintetem követte Serena
kecses ujját az üveg karimája körül.
Rám pillantott. - Miért… miért bámulsz folyamatosan?
Röviden felnevettem. - Esetleg nem szabad?
- Gondolom szabad, de állandóan figyelsz engem.
- Szeretlek figyelni. A hajad miatt van. - Tényleg ezt mondtam
volna?
- A hajam?
Igen, kimondtam. - A színe. Tökmindegy.
Apró mosoly jelent meg az ajkán. - Szóval mit csinálsz, amikor
nem dolgozol?
Elgondolkoztam, mielőtt válaszoltam volna, komolyan
átgondolva a kérdést. - Szeretek a kezeimmel dolgozni.
Serena pillantása az enyémbe fúródott. - Miért van olyan
érzésem, hogy ennek van mögöttes tartalma is?
Arra gondolva, hogy hol is járt tegnap este a kezem,
elnyomtam egy vigyort. Elvörösödött az arca, az aurája pedig
pirosba váltott. Lefogadom, hogyha most a combja közé
csúsztattam volna a kezem, az már nedves lenne és készen állna.
Nagyon nehéz volt, nem próbára tenni az elméletem. - Szeretek
építeni dolgokat.
Eltátotta a száját és kikerekedett a szeme. - Várj. Szeretsz
faragni?
Felvontam a szemöldököm.

141
 - Te készítetted a pavilont a ház mellett?
Mikor nem válaszoltam, széles mosoly ült ki az arcára. - Te
csináltad! Ó Istenem, Hunter, ez csodálatos.
Mocorogtam a székemben. - Nem igazán.
- De az! Bárcsak én is tudnék ilyet. Valami ilyen elképesztően
bonyolultat tervezni. Sokat foglalkozol vele?
Serena tovább bombázott a kérdéseivel az általam készített
famunkákkal kapcsolatban, és míg azt kívántam bárcsak meg se
szólaltam volna, gondolkodás nélkül válaszoltam a kérdéseire,
mintha satuba fogta volna a golyóimat. Igen, magamtól építettem
a pavilont. Egy egész nyarat igénybe vett. Nem, nem találtam
nehéznek. Igen, mást is építettem már. Erről eszembe jutottak a
lovak Serena melleivel és felnevettem, ami újabb mosolyt
varázsolt Serena arcára.
Az istenit, Serena egy nagyon, nagyon szép nő volt, de mikor
mosolygott? A pokolba is, egyértelműen gyönyörű volt.
Mikor kisebb szünet állt be a beszélgetésbe Serena felült és az
égre mutatott. - Ó, nézd! Az egy hullócsillag? Jézusom. Még
sosem láttam ilyen közelről.
Megkerestem a szememmel az istentelen sebességgel, a Föld
felé zuhanó fényes csíkot. Az ösztöneim életre keltek, a bőröm
viszketett.
Talpra ugrottam. - Az nem egy hullócsillag.
- Mi az? - Félelem szivárgott a hangjába. - Egy közülük?
- Serena?
- Igen? - Már ő is talpon volt, majd mellém lépett. - Közülük
való, ugye?
Felé fordultam. - Menj be. - Mikor hezitált, lehajoltam, ajkam
szinte a fülét súrolta, ahogy beszéltem. - Menj be, Serena.

142
 Mikor elhúzódtam, Serena nem mozdult. Basszus. Volt egy
olyan érzésem, hogy itt fog állni kint és vitatkozni velem, amíg
meg nem öleti magát.
Halkan beszélve a hátsó ajtó felé kísértem. - Igen, közülük
való és neked be kell menned.
- De…
- Semmi de - löktem be. - Zárd be az ajtókat és kapcsold le a
lámpákat. Ne nyiss ajtót senkinek.
Ezzel becsuktam az ajtót, bezárva őt. Az üvegen át találkozott
a pillantásunk, ösztönöztem, hogy hallgasson rám. Majd végül
előre nyúlt és a zár kattanása törte meg a csendet.
Megfordultam és elmosolyodtam.
Eljött a vadászat ideje.

143
12. fejezet
MEGLEHETŐSEN RÖVID IDŐMBE TELT MEGTALÁLNI
A „HULLÓCSILLAGOT”. Az árnyak között mozogva, a szél
szárnyánál is gyorsabban, a tó másik oldalán kötöttem ki, mélyen
a Monongahela Nemzeti Park szívében és az ellenség háta
mögött. Lelassítottam, csendesen mozogtam, miközben a férfi
kisétált két magas szilfa közül. Feketébe volt öltözve, mintha
rejtőzködni akart volna. Ez elég ironikus volt, tekintve az éles
fényt, ami körülölelte a testét, ezzel elárulva őt.
- Üdv - mondtam. - Örülök, hogy itt kint találkoztunk.
A férfi megpördült. Döbbenet ült ki az arcára. - Arum…
- Luxen - utánoztam.
- Mit csinálsz te itt? - követelte a Luxen, keze megfeszült a
teste mellett. - Hogy-hogy nem érzékeltelek?
- Áh, ez tényleg furcsa, nemde? - mosolyogtam.
Tett egy lépést felém. Bátor volt. Ezt értékeltem. - Tudnom
kellene érzékelni téged - mondta. A pupillája fényesen kezdett
ragyogni. - Hogyan lehetséges ez?
Oldalra biccentettem a fejem. - Még, ha lenne is kedvem és
időm belemenni ennek a részleteibe, akkor sem tenném.
Most már olyan fényes volt a szeme, mint egy gyémánt.
Hátranézett a válla felett a házak felé, majd rám szegezte a
tekintetét. - Miért vagy itt, ilyen közel a kolóniához? Nem
mernéd megkockáztatni, hogy egy olyan helyre tévedj, ahol
egyértelműen többségben vannak az ellenségeid.

144
 Oda merek menni, ahova kibaszott kedvem tartja, de most
nem ez volt a lényeg. - Lenne egy kérdésem hozzád,
Csillagszemű. - Egy lépéssel közelebb araszoltam. - Miért vagy itt?
- Azt hiszed, számon kérhetsz? - A Luxen elkezdett remegni
mérgében. - Egy senki vagy, csupán egy alacsonyabb rendű
élőlény… a tápláléklánc alja, hozzánk képest.
Á, a Luxenek akkora fellengzős seggfejek.
Én meg már nagyon untam ezt az egészet. Amióta csak itt
éltem, egyetlen Luxen sem vágott át a hegyen. A
Nemzetvédelem megtiltotta nekik, az egyértelmű okokból
kifolyólag. Ha most itt volt egy, az Serena miatt jött, amiből
adódott a kérdés, hogy honnan tudták meg Serena tartózkodási
helyét, de nem voltam olyan hülye, hogy azt higgyem, a Luxen
magától beszélni fog.
- El foglak pusztítani és aztán…
- Bla-bla szarság - vágtam közbe vigyorogva. - Már annyiszor
hallottam ezt, és mindig ugyanaz lett a vége. Te beszélsz. Aztán
harcolunk. Én táplálkozom. Te meghalsz. Vége a történetnek.
A Luxen kibújt emberi bőréből és felvette az igazi alakját.
Vakító fény ragyogta be az erdőt és egy emberalak rontott előre,
a fénye lüktetett az energiától.
Elmosolyodtam.
Felemeltem a kezem miközben kicsusszantam az emberi
bőrömből. Sistergett a levegő, ahogy a Luxen felém tartott.
Oldalra pördültem, magamhoz hívva az árnyakat,
megtöbbszörözve az alakomat és az erőmet, ahogy az
esszenciám beleolvadt a körülöttünk elterülő éjszakába.
Egy fénycsóva vágott át az árnyakon, egyenesen felém tartva.
Lebuktam és a földbe vágtam az öklömet. Sár repült az ég felé,
ahogy kezdetét vette a földrengés, ami elkapta a Luxent és a
levegőbe repítette. Felpattantam, elkaptam a Luxent, miközben

145
sűrű, sötét füst kavargott körülöttem, az éjszakát a legsötétebb
órájába fordítva.
Megfordultam és közben elhajítottam a Luxent, mint egy
korongot. Nekicsapódott egy fának és a földre esett, de aztán
gyorsan talpra ugrott. Támadásba lendült, fehér fénnyel izzott,
mögötte pedig kék fény követte, mint egy üstökös csóvája. Újabb
nukleárisfegyver erősségűnek beszámítható energia bombát
lökött felém, és embertelen csatakiáltást hallatott.
Kitértem előle, a villám pedig kialudt, miután túlhaladt rajtam.
Nevettem, az igazi formámban a hangom olyan volt, mint egy
suttogás, egyenes a Luxen elméjében. Esssz minden amit tudssssz?
A Luxen hátrahajolt, felkészülve még egy kellemetlen
csapásra, miközben én kinyúltam, és magam felé kezdtem húzni
mindent, aminek nem volt gyökere. Konkrétan olyan voltam,
mint egy önálló fekete lyuk, a teljes ellentéte a Luxennek. Amíg
ők taszítani tudtak, mi vonzani.
Mi voltunk az univerzum elbaszott jin-jangja.
Képtelen lévén ellenállni a vonzásnak, a Luxen előrefelé
csúszott, felrúgva a kisebb köveket és a port. Elengedtem az
árnyakat, ahogy a Luxenért nyúltam, hagyva, hogy lehulljon az
álca, ami eddig az erdőt takarta és felfedtem a valódi énem.
A Luxen visszaváltozott emberalakjába, szeme elkerekedett a
rettegéstől. Egy másodpercre rá már a Luxen fölött voltam, a
térdemet a mellkasának nyomtam. Félelem sugárzott a Luxenből,
megtöltve a levegőt a betegesen édes bűzével.
- Ne…
Lecsapva a Luxen mellkasának közepére, a kezem átcsúszott a
bőrön és izmokon, mélyen beágyazódva a Luxen bensőjébe, a
lelkébe.
A Luxen ordítva hátravetette a fejét.

146
 Esssz nem egy halálosss sssszérülésssz, sssszóval be lehet fejezni.
Előrehajoltam, a fejem csupán pár centire volt a Luxenétől. Tudod,
mossst mi következik. Táplálkosszhatok. Sssszárazra sssszívhatlak.
Szabálytalanul lélegzett alattam, folyamatosan változtatva az
alakját. Míg nem volt halálos a seb, valószínűleg pokolian
fájhatott. - B-baszd meg - dadogta a Luxen.
Rossz válasz.
Belélegeztem. Nem úgy, mint Serenával. Az emberekből
másképp táplálkoztak az Arumok. Általában szájon át történt,
aminek hála megszülettek az évszázadokig fennmaradó
szukkubusz és inkubusz történetek. A Luxenekből való
táplálkozás másképp zajlott. Az Arumnak először kapcsolódnia
kellett hozzá, mint egy nagy szúnyognak.
Először csak egy kicsit szívtam el, figyelmeztetésként, és
színtiszta energia áramlott belém. Olyan volt, mintha a
legtisztább drogot próbálta volna ki az ember. Francba. Ez úgy
hangzott, mintha az Anonim Luxenfüggő Csoport tagja lettem
volna.
Alattam a Luxen dobálta magát és jajveszékelt.
Mosssst újra kérdezem. A másik kezemet a Luxen homlokára
tettem, ezzel mozdulatlanságra kényszerítve. Miért vagy itt?
Most, hogy szabaddá vált a karja, a Luxen csépelni kezdett, de
az ütések nem ingattak meg. Kicsit többet szívtam el, érezve a
vörös, égető érzést, ahogy végigszáguldott az ereimen.
Meg akarod próbálni újra? kérdeztem. Folytathatjuk így isss.
- Egy nő - nyögte ki a Luxen, aztán átváltozott a valódi
alakjába. A fénye hevesen lüktetett és villogott. Addig ráztam,
míg ismét felvette az emberi alakját. - Azért küldtek, hogy
megtaláljak egy nőt.
Éssss megöld?
- Igen. - Megremegett a Luxen teste.

147
 Harag öntött el, és a pulzáló energiára összpontosult. Ki
mondta neked, hogy itt van a nő?
Beletelt még néhány csapolásba, míg rábírtam a válaszadásra.
Addigra már csak néhány percre volt képes az emberi alakjában
maradni.
- Egy ügynök mondta, hogy Nyugat-Virginiába került. Azt
gondoltam, hogy a kolóniával van, de mikor nem találtam meg,
egyszer csak rábukkantam erre a helyre.
Ki volt asssz asssz ügynök? Mikor a Luxen nem felelt, ismét
megcsapoltam. Mondd el és elengedlek.
A Luxen teste megfeszült. - Nem tudom ki az. Engem
Vanderson szenátor küldött. Az ügynök… ő vele beszélt.
A levegő sűrűvé vált, miközben felemeltem a földről, magam
felé rántva a Luxent, ahogy felálltam. Ki tud még erről?
- Senki. - A szeme hatalmas volt, a teste továbbra is váltogatta
az alakját. - A szenátor egyenesen hozzám jött. Miért… miért
érdekel? Ki vagy te itt? Hacsak… hacsak nem a
Nemzetvédelemmel dolgozol, hogy megvédd?
Semmit sem feleltem. Kibaszott Luxenek. Komolyan
gondolták, hogy a Nemzetvédelem nem állna össze az
ellenségeikkel arra az eshetőségre, ha valami mégsem úgy sül el
az emberek és a Luxenek között, mint azt tervezték?
Ekkor rettegés ült ki a Luxen arcára. Aztán felismerés követte
és elkezdett remegni. - Te… nem fogsz engem elengedni?
Megráztam a fejem.
A Luxen ismét küzdeni kezdett - dobálta magát és ütötte a
karomat - de már legyengült, én pedig az egyik legerősebbje
voltam a fajtámnak. Igazán egyszerű volt megfékezni a Luxent,
és miközben a Luxen kiáltásaiba beleremegtek az ágak,
táplálkoztam.

148
 A nappaliban járkáltam fel s alá. Már egy óra is eltelt és
Hunternek nyoma sem volt. Eszméletlenül nyugtalan lettem az
aggodalomtól és attól, hogy itt ragadtam a házban. Még sosem
éreztem ilyen haszontalannak magam.
Javítás: Baromira haszontalannak éreztem magam akkor is,
mikor a Luxen fél karral a levegőben tartott.
Kirázott a hideg, ezért folytattam a járkálást, míg a folyosó
bejáratánál nem találtam magam.
Kényszerítve magam, hogy eltávolodjak az ajtótól, egy
reszketeg sóhaj kíséretében visszatértem a nappaliba az
üvegfalhoz. Azzal, hogy bent le voltak kapcsolva a lámpák,
teljesen kiláttam a szomszédos erdőre, de a faházon túl, az
éjszaka mindent sötét, baljós árnyakká változtatott.
Valahol a nappaliban egy óra ketyegett.
Kalapáló szívvel elfordultam az üvegtől és visszasétáltam a
nappaliba. A falon lévő minimalista fekete-fehér óra szerint
negyed tizenkettőre járt.
Ha félóra múlva sem jön vissza, tennem kell valamit.
Képtelenség lenne, hogy csak itt üljek, és ne próbáljak meg
segíteni… már, ha szüksége volt segítségre. És, ha elbukik a
Luxennel szemben, akkor utána értem fognak jönni.
Addig hátráltam, míg a kanapéba nem ütköztem. A szívem
olyan gyorsan vágtázott, hogy úgy éreztem nem jut elég oxigén a
tüdőmbe. Le kellett nyugodnom, mivel az senkin sem segített
volna, ha kiakadok. Kétségbeesetten kutattam az agyamban,
próbáltam valami másra koncentrálni, mielőtt a pánik teljesen
eluralkodott volna rajtam. Végül a múlt éjszakánál kötöttem ki -
az álmomnál. Vagy tényleg álom volt? Nem voltam benne biztos.
Mert mikor felébredtem, félig meztelenül és felizgulva,

149
megesküdtem volna, hogy éreztem Hunter jelenlétét a
hálószobában. Hogy ő érintett meg engem.
Vagy talán csak vágytam rá, hogy igaz legyen.
Olyan rég voltam már férfival, hogy jó eséllyel már visszanőtt
a szűzhártyám és annyira kétségbeesetten vágytam arra, hogy
megérintsen egy férfi, hogy már álmomban is csak erre
gondoltam.
A bejárati ajtó zárjának kattanására megpördültem. Remény
ébredt a mellkasomban, de a biztonság kedvéért azért fegyver
után néztem. Nem voltam túlságosan szerencsés mostanság.
Kiszúrtam egy vázát - egy nagyon drágának kinéző fekete-
fehér vázát - felkaptam, készen arra, hogy meglendítsem, mint
egy baseball ütőt.
Hunter vonult be a nappaliba, egyből megtorpanva a
bejáratnál. Egyik szemöldökét felvonta. - Serena…
Figyelmen kívül hagyva a hangjában bujkáló nevetést, az arcát
és a testét kutattam dulakodás jelei után kutatva. Nem pettyezte
vér a pólóját, vagy a nadrágját. A haja kicsit szélfútta volt, de
egyetlen sérülés sem csúfította el hibátlan, széles arccsontját. Az
ajkai teltek voltak, a sarka enyhén felfelé görbült a
szórakozottságtól.
De másképp nézett ki. Az arca kicsit kipirult, ragyogott, nem
úgy, mielőtt elment. Úgy nézett ki, mint aki megnyert egy
bokszmeccset és készen állt az újabb menetre. És a szeme… még
mindig halványkék volt, de most mélyebbnek tűnt, kevésbé
tejesnek, tisztábbnak.
Ösztönösen tudtam. Mintha összeraktam volna a kirakóst az
információmorzsákból, amiket Huntertől kaptam. Táplálkozott.
Ölt.
- Azt hozzám fogod vágni? - kérdezte.
Ezerrel vert a szívem. - Nem tudtam, hogy te vagy az.

150
 - Én vagyok. - Oldalra biccentette a fejét, tekintetét
végighordozta rajtam. Megborzongtam. Állatias volt. Birtokló. -
Te félsz.
Kényszerítettem magam, hogy tegyem le a vázát, és a
kezeimet, ahogy végigsimítottam a derekamon. Próbáltam nem
mutatni, mennyire hatással volt rám, hogy megölt valakit, pedig
ha nem tette volna meg, jó eséllyel halott lettem volna, és nem is
ez volt az első alkalom, de még így is nyugtalanító volt.
Hunter tett egy lépést előre, míg én ösztönösen hátraléptem. -
És nem hiszem, hogy bármi köze lenne ahhoz a tényhez, hogy
egy Luxen volt odakint.
Túl erős volt a késztetés, hogy hazudjak. - Nos, az eléggé
idegtépő volt. Nem tudtam mi történt, vagy, hogy minden
rendben volt-e veled. Majdnem egy órát voltál távol és…
- Te tőlem félsz - szakított félbe.
Elhaltak az ajkamon a szavak. Igazság szerint, kicsit
megijedtem tőle. Ki ne tette volna? De sokkal inkább amiatt
féltem, hogy mire képes, nem pedig attól, hogy micsoda.
A szája sarka felkunkorodott. - Ez érthető. Meglehetősen
emberi részedről.
- Ezt úgy mondod, mintha valami rossz dolog lenne - feleltem.
- Gyengeség.
Bosszús lettem. - Embernek lenni nem gyengeség.
Felvonta a szemöldökét. - Nem az?
- Nem.
Rajtam tartotta a szemét, miközben méltóságteljesen felém
lépdelt. - Gyere.
Megremegett a gyomrom, bármennyire is nem akartam. Volt
valami más abban, ahogy sétált, ahogy nézett rám. - Hova
menjek?

151
 Hunter bement a dolgozószobába, tartva nekem az ajtót. Mély
levegőt vettem és egyenes háttal besétáltam. Fölém tornyosult
abban a pillanatban, hogy beléptem az irodájába, felkapta egy
hajtincsemet, majd hagyta, hogy visszahulljon a vállamra.
Túlságosan is tudatában voltam annak, ahogy a testem
megfeszült, ahogy közelebb lépett, mellkasa szinte teljesen az
enyémnek nyomódott. Istenem, mennyei illata volt - szappan és
fűszer. Nem tetszett, hogy ennyire közel volt, közben mégis
vágytam rá, mint ahogy az ember olyan dolgot akar, amiről tudja,
hogy sosem kéne megtennie.
Kifulladva küzdöttem, hogy a fontos dolgokra koncentráljak. -
Tudják, hogy itt vagyok? Lesz még…
Megragadva két oldalról az arcom a szájához húzta az
enyémet. A csók teljes meglepetésként ért. Vad, fenyegető és
kemény volt, de az ajkam egyből szétnyílt. Forró, édes melegség
söpört végig a testemen.
Nekitaszított egy dugig rakott könyvespolcnak. A vágyának
bizonyítéka a hasamnak nyomódott, miközben kezével
végigsimított a karomon, végig az ujjbegyeimen, egészen a
rövidnadrágom madzagjáig.
- Téged keresett a Luxen - felelte, kicsomózva a madzagot
fürge, gyakorlott mozdulatokkal. - Többé már senkit sem fog
keresni.
Az alhasamban megfeszültek az izmok, ahogy álltam ott, a
mellkasom túl gyorsan emelkedett és süllyedt. - Szóval tudják,
hogy hol vagyok?
- Úgy tűnik, a szenátor tudja. - Szünetet tartott, kezét
becsúsztatta a sortom alá. Ahogy hideg ujjai megérintették a
bőröm, összerezzentem. Felnézett, pillantása összekapcsolódott
az enyémmel. - Csak ez a Luxen tudta. Nem hazudott. Mikor

152
táplálkozom belőlük, akkor bele tudok nézni a gondolataikba és
az emlékeikbe.
Megragadtam a csuklóját, ami mosolyt csalt az arcára, mintha
szórakoztatnám. - De honnan tudta a szenátor?
- Ezt ki fogom deríteni. - Lehajtotta a fejét, így az ajka
végigsimított az állam vonalán, majd a pulzusomra csúszott. A
nyelve megízlelte a bőrömet, aminek hatására zihálni kezdtem. -
Később.
Alig tudtam lélegezni vagy fókuszálni. - Mi van, ha a szenátor
elmondja egy másik Luxennek? Nem vagyok biztonságban…
- Biztonságban vagy. - A keze lejjebb haladt a csípőmön,
annak ellenére, hogy továbbra is fogtam a csuklóját. - Egyelőre,
igen.
- Egyelőre? - nagyot nyeltem, de a szám továbbra is száraz
volt.
Motyogott valamit és aztán a foga megkarcolta a nyakamat.
Öntudatlanul megrezzentem és ő megtörte a szorításomat a
kezén, hátra csúsztatva azt, hogy megmarkolja a hátsómat.
Elakadt a lélegzetem, mennyire hideg volt a keze, ahhoz képest,
ahogy én lángoltam.
Ez túl gyors volt. Alig ismertem. Ő tényleg túl volt a
felfogóképességem határán. Az életem egy kusza összevisszaság
volt per pillanat. Hogy lehettem volna biztos abban, hogy mit
akartam vagy tettem? És ott volt az az ijesztő, kemény él
Hunterben. Olyan volt, mint egy becsomagolt ajándék, és
fogalmam sem volt, mi volt a rétegek alatt, de…
De most senkim sem volt rajta kívül. Amilyen erős és
veszélyes volt, és amennyire különbözött tőlem, akkor sem
éreztem úgy, hogy bántana engem. És azt sem tudhattam, hogy
még meddig leszek életben, hogy helyrehozzam a kusza életemet.
Komolyan újjászületett szűzként akartam meghalni?

153
Amennyiben túlélem ezt, tényleg úgy akarok elsétálni, hogy
megtagadom a köztünk lévő erős vonzalmat? Akartam őt.
Annyira akartam őt, hogy már fájt, szóval minek tagadnám?
Nem teszem többé.

154
13. fejezet
HUNTER KEZEI A SORTOMRA SIMULTAK. Az ujjaimat
belemélyesztettem alkarjának hűvös bőrébe.
- Hunter.
Szája újra az enyémre tapadt, csókjától minden fenntartásom
eltűnt, ami volt. Hunter úgy csókolt, mint egy férfi, aki birtokolni
akar, aki meg akarja mutatni, hogy csak az övé vagy, mint akinek
soha nem volt ilyenre esélye korábban. És azok a kezek… azok a
gyors és fürge kezek lerántották a rövidnadrágomat. Abbahagyta
a csókot annyira, hogy a térdeim alá tolja azt, és azután újra
visszatért, nyelve bejutást követelt a számba, ahogy felemelt a
lábamról, a rövidnadrágomat egy rendetlen kupacban hagyva a
padlón.
- Kulcsold a lábaidat a derekam köré - parancsolta.
A testem gondolkodás nélkül engedelmeskedett a
parancsának. Ez volt Hunter hatalma, jöttem rá kimérten. Ő
tiszta csábítás volt, mint most, a hangja mély és teljesen
meggyőző.
Hunter felnyögött, ahogy ágyékát az enyémhez nyomta.
Erekciója érezhető volt a farmernadrágján és a vékony selyem
bugyimon keresztül is. Kezeivel ismét megragadta a hátsómat,
csípőjét felém ringatta, ezzel egy hangos zihálást kicsalva
belőlem, és amikor ismét előrelendült, az izgalom intenzitása
végigsöpört rajtam meglepően, és átlökött az ismeretlenbe.

155
 Megragadtam az ingét és felhúztam. Hunter felemelte a karjait,
hogy áthúzzam az anyagot a fején, és azután megragadta a
csípőmet. Kezeimet a vállára csúsztattam, meglepődtem, mert
melegebb volt, mint lenni szokott. A bőrét akartam a bőrömön,
akadályok nélkül, de ahogy megcsípte az alsó ajkam, nem
találtam szavakat, hogy megmondjam neki.
- Emeld fel a karjaidat - mondta mély hangon, - és fogd meg a
polcot.
Megragadtam a felettem lévő polcot, ujjaimat
belemélyesztettem, megérintve a polcon lévő könyvek gerincét.
Ívbe hajlott a hátam, ettől nőiesnek, mégis sebezhetőnek éreztem
magam ugyanakkor.
Egyik karjával átölelve a derekamat, a másikkal felnyúlt,
ujjaival megragadta a pólóm ’V’ kivágását. Mielőtt rájöttem
volna, hogy mit akar, feltépte az anyagot félig, testemet maga
felé húzta és azután vissza a polchoz. A könyvek zörögtek, és
néhány a padlóra esett.
Az istenit.
A levegő a tüdőmben akadt a férfias erőtől. Egész biztos
voltam abban, hogy semmi nem lehet szexibb ennél az egész
világon.
Hunter bebizonyította, hogy tévedtem.
A melltartó volt a második ruhadarab, ami egy
ezredmásodperc alatt tönkre lett téve. A vékony selyem anyag a
padlóra került, és azután Hunter szája a mellbimbómon volt, a
nyelvével kőrözött rajta és aztán szopogatta azokat, míg a
csípőjével lökött rajtam.
Olvadt láva száguldott végig az ereimen. Vágy kavargott
bennem, szédített, és elveszítettem az irányítást. Nyers hő épült,
ahogy a szája a mellemen volt és a nyelve a mellbimbómat
kényeztette. Ez volt minden, amit éreztem, és a nyers, gyönyörű

156
érzések lefelé haladtak, megmelegített és benedvesített.
Csípőmet vastag izma felé nyomtam, keresve, akarva, és többet
kívánva. Istenem, hatalmas volt.
- Hallani akarom, miközben a nevemet mondod, amikor
elmész. - A hangja mély volt és füstös; ajkai a mellemen
mozogtak. - Hallani akarom, hogy a nevemet sikoltod.
A méhem válaszul megfeszült. Ha továbbra is így beszél
hozzám, akkor nem kell majd kétszer kérnie.
A csípőmön lévő keze mozgásra sürgetett, hogy vegyem el,
amire szükségem van. Amikor fogával elkapta a mellbimbómat,
újra felkiáltottam, megadva, amit a testem követelt, csípőmet
keménységének lökve. A lábaim között lévő feszültség gyorsan
épült, nem kaptam levegőt, lesokkolt. Soha nem mentem még el
így, úgy nem, hogy farmer és bugyi elválasztja a húst egymástól,
de óh - ÓH, ÉDES ISTENEM - mélyen belül megfeszültem. A
mozgásom szinte őrültté vált. Jóváhagyóan felmordult, ami a
bőrömbe égett, lángra lobbantva. Olyan közel voltam… olyan
nagyon közel. Az izmaim megfeszültek és a görcs más irányt
vett…
Valahol a dolgozószobájában, egy telefon éles csörgése átvágta
nyögéseimet. Soha nem hallottam, hogy telefon csörgött volna a
házában, azt gondoltam, hogy nincs is neki, és ez elég hülyeség
volt, de most itt volt egy telefon és nem hagyta. Abba. A.
Csörgést.
- Ne vedd fel - mondtam, közben lassan hozzádörzsöltem
magam.
Borzongás futott végig kemény testén. Felemelte a fejét,
hüvelykujjával megérintette kemény mellbimbómat és elfojtott
egy nyögést. A telefon továbbra is csörgött.
- Nincs hangposta? - ziháltam.

157
 Meglepő gyengédséggel, kezeit lecsúsztatta a csípőmre, ahogy
hátralépett és félre tolta a lábaimat. - Nem fogja abbahagyni a
csörgést - mondta, miközben lábra állított. - Fel kell vennem.
- Borzalmas időzítés. - Ott állva csak bugyiban, nekidőltem a
könyvespolcnak, és próbáltam levegőhöz jutni.
- Egyetértek. - Vágyódó tekintete végigsöpört rajtam és halkan
káromkodott egyet. Lehajolt és felvette a padlóról az ingét.
Azután az asztalhoz fordult, és rántott egyet a fiókon.
Elővett egy vékony mobiltelefont, szemét le sem vette a
testemről. „A kibaszott világnak jobb, ha vége” csendült ki a
hangjából, ahogy felvette a telefont.
A szemem elkerekedett.
- Igen, tudom. Elintéztem. - Az asztal szélén ült, egyik kezével
felém intett.
Nagyot nyeltem. Most, hogy a hőség kicsit elhalványult, nem
éreztem magam egy szex istennőnek, aki félig meztelenül áll itt.
Hála istennek nem voltak ablakok.
Előre araszolva, elkezdtem eltakarni magam, de Hunter szeme
összeszűkült. Az oldalam mellett tartani a kezeimet nagy
akaraterőnek bizonyult, de nem miatta tettem. Azt a fajta
bizalmat akartam, amit kikényszerített belőlem.
- Kicsit elkéstél a figyelmeztetéssel, haver. - Felém mutatva az
ujjával, közelebb intett magához, félig elmosolyodott, amikor
megálltam előtte. - Mint ahogy mondtam, ez már lezárt ügy. El
van intézve.
Hallottam a hívó tompa válaszát, de nem tudtam kivenni,
hogy mit mondott. És nem voltam biztos, hogy Hunter
odafigyelt, mert felém nyúlt, megfogta a kezem, és a combjai
közé vont. Megborzongtam, ahogy megfogta a hajam, és
szétterítette a vállaimon.

158
 A mobilt a válla és füle közé szorította, egyik karjával
átkarolta a nyakam, így hatékonyan egy helyben tartott, amíg
másik kezével a hajamtól a mellemhez nyúlt. Elfojtottam egy
nyögést és becsuktam a szemeimet, ahogy hüvelykujjával
simogatott.
- Uhm-uhm - motyogta Hunter. - Figyelek.
Elvigyorodtam, ahogy a kezét elvette és elindult a köldököm
felé. Egyáltalán nem figyelt oda.
- Dex, úgy viselkedsz, mint egy punci - mondta Hunter. A
szemeim kipattantak. Vigyorgott, ahogy elengedte a nyakamat.
Másik kezét a bugyim felé csúsztatta. - Igaz. Eliza óta, minden
miatt kiborulsz.
Bármit is válaszolt Dex, Hunter vigyora mosollyá szélesedett,
és istenem, a szívem hülyén csapkodott a mellkasomban.
Tetszett Hunter így… ilyen kötekedően, kacéran és lazán. És ezt
tudva - tetszik nekem, több nekem, mint valami őrült vágy - nem
volt jó.
Nem akartam, hogy tetsszen nekem - nem olyan módon, hogy
attól a szívem görcsöl vagy lebeg vagy bármit tesz, ami esetleg
ahhoz köthető, hogy kezdek valamit érezni. Még ha az életem
nem lenne most teljes zűrzavar és más körülmények között
találkoztunk volna, ő még mindig olyan srác lenne - öö, idegen -
aki egy csomó törött szívet hagyott hátra. Nehéz lenne érteni őt -
vagy egyáltalán kedvelni őt a legtöbb alkalommal, és még
nehezebb megérteni.
Különben is, amikor mindennek vége, itt hagynám, ha még
élnék, és valószínűleg soha többé nem látnám őt újra. Ezt tudva,
a mellkasom összeszorult a legkényelmetlenebb módon.
Elkezdtem elhúzódni.
- Mit gondolsz, hová mész? - kérdezte, karját a derekam köré
fonta. - Nem. Nem te, Dex. Szart se érdekel, hogy te hová mész.

159
 Lefagytam. - Talán nekem…
Hunter megfordított, így a hátam a mellkasának simult és a
hátsóm széttett lábai közé került. - Nem - mondta, és tudtam,
hogy akkor mindkettőnkhöz beszélt. - Serena még nem futott el.
Pont itt van és sehová se fog menni.
Megborzongtam a hangjában lévő érzéki figyelmeztetéstől.
Azután a kezét a bugyimba tette, ujjait végigfuttatta az
érzékeny részen a combjaim között, és elakadt a lélegzetem.
Óh, istenem, tényleg ezt fogja csinálni, amíg telefonál?
Megragadott, mellkasát a hátamnak nyomta, lélegzete meleg
volt.
- Igen, elég elfoglalt vagyok most.
Egyik ujját belém dugta, és összezártam a számat, nehogy
felnyögjek. A csípőmet a tenyerének dörzsöltem.
- Nem - mondta, a hangja mélyebb, durvább lett. - Ez nem a te
dolgod.
A szívem hevesen vert, ahogy az ujját pumpálta lassan. Ívbe
feszítettem a hátam, hagytam, hogy a fejem hátraessen a vállára.
Másik kezével megtalálta a mellemet, és én megragadtam a
karjait.
Dex mondott valamit, de Hunter félbeszakította. - Mennem
kell. - Magára hagyta a mellemet, amíg megszakította a hívást és
a telefon a padlóra esett, feledésbe merülve. - Hol is tartottunk?
Óh, igen, hallani akarom, ahogy a nevemet sikoltod.
A mennyezet elhomályosult, ahogy tűz söpört végig a
véremben. Éreztem merevedését a hátsómon, annyira kemény.
- Ezt csinálod? - kérdezte. - Magadhoz nyúlsz?
- Mi? - elakadt a lélegzetem, ahogy még egy ujjal csatlakozott
az elsőhöz.
Ujjaival megállt. - Kényezteted magad, Serena?

160
 Ez meg mégis milyen kérdés volt? Mozgattam a csípőmet,
hogy sürgessem őt, de a másik kezét a köldökömre rakta, ezzel
megállítva engem.
- Komolyan gondolod?
- Mit? Ez túl személyes?
- Igen!
- Szórakoztatónak találom, figyelembe véve, hogy hol van a
kezem.
Hát, egy pont neki.
- És amit tenni fogok veled, az nagyon személyes lesz. - Ajkát
hirtelen a nyakam oldalához szorította, meleg és kemény volt. -
Szóval, milyen gyakran?
Nem válaszoltam neki.
Hunter forró csókokat nyomott a nyakamra. - Heti egyszer?
Többször? - Elhúzta a kezét és maga felé fordított. Egyik kezét a
derekamra tette és az ajkai… az ajkai közel voltak a
mellbimbómhoz, és simogatta megduzzadt melleimet. A
lélegzetem elakadt, ahogy nyelvével megérintett. Az egész
testem megremegett.
- Lefogadom, hogy igen, és következő alkalommal -
kényeztette a mellbimbómat, - rám fogsz gondolni.
Olyan arrogáns volt, de azután mellbimbómat a meleg szájába
vette, és már nem érdekelt. Élvezet csapott át rajtam, és egyik
kezemmel átkaroltam a nyakát, ujjaimmal a hajába markoltam.
Szabad keze lefele csúszott és a bugyimat eltüntette. Keze a
combjaim között volt, ujjait végighúzta lüktető pontomon.
Hunter felemelte a fejét, orrát nekidörzsölte a nyakamnak a
fülem alatt. Azután arcát a hajamba temette. - Olyan gyönyörű
vagy. A francba, olyan kibaszottul gyönyörű.
A csiklóm lüktetett. Forró, erős borzongás rázta a testem. Ujjai
alig érintettek meg és éreztem, hogy közel vagyok. Újra. Ez nem

161
volt szép - óh nem, ez nyers volt, tele fájdalmas szükséglettel. A
csípőm előre hullámzott, nekidörzsöltem a kezének. Az élvezet
elkapott, amitől megszédültem és kifogytam a levegőből.
Hunter morgott, ahogy kezét a csípőmre tette, megállítva a
mozdulataimat. - Mondd meg, hogy mit akarsz. Mondd ki.
Frusztráció miatt kipattant a szemem. Nem lehet komoly.
Megtoltam a vállát, de ő lebámult rám, szavak nélkül mondva,
hogy mit kell tennem. Egy részem utálta őt. És a másik… nos,
meg akart benne fulladni.
Gonosz módon elvigyorodott, ahogy hüvelykujjával
megsimította a csiklómat.
- Igen - suttogtam rámeredve. - Oké. Igen.
- Igen, mi?
Nyelvemmel megnedvesítettem az ajkaimat. - Akarlak
téged…
- Akarsz engem, hogy mit csináljak? - Újra megérintett a
hüvelykujjával.
Felnyögtem. - Azt akarom, hogy elélvezzek tőled.
Elégedett mosoly jelent meg az ajkán. Azt vártam, hogy kezei
visszatérnek rám, de elhúzta a kezét, és nagyon közel voltam
ahhoz, hogy megüssem.
Aztán hirtelen megmozdult, karjával végigsöpört az asztal
tetején. A dolgok a padlóra estek és egy másodperccel később
már a hátamon voltam és a szája az állam alatt, lassan
ereszkedett lefelé. Sötét haja, ajkai megérintették a mellemet. Egy
apró sikoly jött ki a torkomon. Hunter lejjebb mozdult, lábaimat
szélesre tárta, ahogy lelógtak az asztalról. Sebezhető - teljesen
sebezhető voltam miatta. Villám rohant végig az ereimben,
ahogy lábaimat széjjelebb tárta és megragadta a csípőmet.
Nyelve a köldökömtől lesiklott a csiklóm fölé.

162
 Ösztönösen megpróbáltam összezárni a lábaimat. Egy kicsit
későnek tűnt, hogy ezt tegyem. - Hunter…
- Tetszeni fog. - Megcsókolta combom belsejét. - Ezt
megígérhetem. Tedd szét a lábad, Serena.
Kifújtam a levegőt, és lassan, combjaimat széttártam a
parancsára.
- Szélesebbre - sürgetett, és én úgy tettem. Újra lehajtotta a
fejét, és a nyelvével szétnyitott. A fejemet hátrahajtottam a fára és
becsuktam a szemeimet. Ez volt az első alkalom. Senkitől se
akartam, hogy ezt csinálja, de édes istenem, Hunter…
Hunter a szájába fogta a húsomat, szétválasztva az ajkakat
kemény, határozott nyelvmozdulatokkal. Kiáltottam. Úgy
szopott, mintha én lennék a legédesebb nektár, az ő éltetőereje.
Elveszve a nyers érzésekben, megragadtam a haját és csípőmet
nekiszorítottam a szájának. A gyönyörtől felmordult, nyelvét ki-
be húzta. Megemeltem a hátam. A szívem kalapált. A nyelve
dolgozott rajtam, míg nem szégyentelenül, lihegve mozogtam. A
heves forróság növekedett bennem és addig nőtt, míg attól
féltem, hogy elnyel engem. A testem cseppfolyós lett, ahogy a
csiklómon mozgott és hozzáadta az ujját is. A szívása és lökése a
testemhez igazodott. Nem kaptam levegőt, ahogy minden izom
összeszorult, készen arra, ami minden bizonnyal egy észbontó
orgazmus lesz.
- Hunter, óh igen… - Küszködtem és elélveztem olyan erővel,
és meglepett, hogy nem estem le az asztalról. Egész idő alatt
rajtam tartotta a száját, magába szívta az utolsó cseppet is, amíg
a testem édes utórengésekkel összerándult.
Amikor a remegés alábbhagyott, lehajolt hozzám és lenyomott,
hagyva, hogy érezzem a saját izgalmát. Keménységének hossza
érezhető volt a ruháján keresztül. Akart engem - nagyon.

163
Éreztem, és jó esély volt arra, hogy hagyom, hogy megkapjon
engem. Bármi áron, akkor is, ha ezen az asztalon akart.
Egyik lábamat az övé köré kulcsoltam. Felemeltem a csípőmet,
amitől remegés rázta meg a testét. Szétnyílt ajkai centikre voltak
az enyémtől és gyorsan lélegzett. Változás ment át rajta, gyors és
emésztő. Vonásai szögletesek, élesek lettek és sápadtabb, mint
általában. Szemei égtek, és a hőmérséklet csökkent a szobában. A
csillár fénye felvillant.
A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy egyik kezemet a
mellkasára tettem. A bőre most már jeges volt.
- Hunter…
Hirtelen leszállt rólam. Egy szempillantás alatt a szoba másik
oldalára került a könyvespolc közelébe. Árnyékok kúsztak elő a
szoba sarkaiból, álcázva Huntert, majdnem eltakarva őt.
Felültem, a szívem a bordáimnak csapódott, mintha ki akarna
esni a mellkasomból. - Jól vagy?
Nem válaszolt.
Csomóba szorult a bensőm. Elkezdtem lecsúszni az asztalról,
de egy halk hang csúszott ki Hunterből, ami megállított.
- Ne - morogta.
A szívem megszakadt. - Mit ne?
Eltelt egy pillanat. - Ne gyere a közelembe.
Megdermedtem félig lecsúszva az asztalról. A meleg, kellemes
áradat kifakult a bőrömön terjedő libabőrök nyomán.
- Menj - hangja erőltetett volt, majd újra felhangzott a
fejemben. Kifelé.
Ez nem az a pillanat volt, ahol én vagyok az a csaj, aki megöli
a fenevadat a meztelen bájával. Ez nem volt tv show, könyv,
vagy film. Jeges félelem borította el a gerincemet. Alig tudtam
kivenni Hunter alakját a terjedő árnyékban.

164
 Az egész nem félek attól, ami volt dolgot, kidobhattam az
ablakon.
Kirohantam a szobából, futottam, mintha maga az ördög
üldözött volna. Mezítláb rohantam a nappali parkettáján.
Eljutottam a lépcsőig és megragadtam a korlátot. A kezem
lecsúszott róla, elveszítettem az egyensúlyomat, és térddel
ráestem a lépcsőfokra. Felnéztem.
- Óh, Istenem - suttogtam.
Fagy kúszott fel a korláton, terjedve a falon és a lépcsőkön is.
Kifújtam a levegőt durván és a fehér, ködös levegő megfagyott,
egy apró felhő lebegett a levegőben. A házban fények villantak,
azután elment az áram.
Nem mertem megmozdulni, de már túl késő volt. Éreztem
Huntert. Közel volt, teljesen körülöttem. Libabőr lepte el az egész
testemet.
Jég érintette a vállamat, és egy másodperccel később a
hátamon voltam, a lépcső élei a gerincembe nyomódtak. Először
nem láttam semmit sem, csak sötétséget, olyan üres és nagy,
hogy nehéz volt ránézni.
- Hunter - suttogtam, kirázott a hideg.
Megszilárdult abban, amit az igazi alakjának hívott. Teste
hullámzó színű, ahogy rám hajolt.
Dobogó szívvel, karjaimmal átkaroltam a nyakát és felhúztam
a térdeimet. Semmit sem mondott, ahogy fejét oldalra biccentette.
Zafír foltok jelentek meg sápadt kék szemeiben, melyek gyorsan
kavarogtak.
Óh, istenem, ez nem volt jó.
Talán meg fogok halni a lépcsőn; meztelenül, mint ahogy
születtem.
Két kéz csapódott be fejem két oldalán, megrántva a hajam és
ezzel a fejem hátrabukott. A szemeimbe nézett, és nem ismertem

165
fel őt - ez nem Hunter volt a dolgozószobából, aki
másodpercekkel ezelőtt volt, vagy az okostojás, arrogáns bunkó,
akit szórakoztatónak találtam furcsa módon. Nem volt benne
semmi emberi abban, ahogy bámult. Nincs együttérzés. Nincs
melegség.
Megborzongtam, próbáltam olyan kicsi lenni, amennyire csak
lehetséges, de a térdem megérintette középtájon, és erre olyan
hangot adott ki, ami morgás és sziszegés között van.
A picsába.
Éhség lobbant a szemében, egy éles, érzéki vágy összekeverve
valami sötétebb és halálosabb dologgal. Lehajtotta a fejét, míg
hideg orra súrolta az enyémet. A levegő szorult közénk, és égni
kezdett a torkom.
- Kérlek - suttogtam.
Hunter megdermedt, és azután remegés futott végig a testén.
Elfordította a fejét az egyik oldalra, majd a másikra, mintha egy
csomót akarna kidolgozni. Azután eltűnt - egyszerűen csak
eltűnt. Csend volt, abszolút semmi sem volt. Egyedül voltam.

166
14. fejezet
ALIG ALUDTAM EGY ÓRÁT ANÉLKÜL, hogy felébredtem
volna és az árnyékokba bámultam, amely betört a szobámba. Ha
Hunter ott is volt, nem mutatkozott. Amikor eljött a hajnal, a ház
még hidegebb volt, mint általában. Egy gyors zuhany után,
felvettem egy hosszú ujjú inget és egy farmert, majd lementem a
földszintre.
Hunternek nyoma sem volt, míg csináltam egy csésze teát és
kivittem a bögrémet a teraszra, ahol tegnap este ettünk.
Mintha a tegnap este ezer évvel ezelőtt lett volna és olyan volt,
mint egy álom.
Többet tudtam meg a Luxenekről és a fajtájáról, mint hittem
volna, de még ezzel a tudással is, és azzal, amiket láttam azóta,
hogy Mel mesélt nekem Phillip Vanderson-ról, nem készített fel
arra, ami Hunterrel jött. Nem értettem mi váltotta ki benne a
változást.
Lábamat a mellkasomhoz szorítottam, kortyolgattam a
kávémat, ahogy bámultam a mély árnyékokba, melyeket az erdő
vastag ágai vetettek a padlóra. Rémült voltam tegnap este, talán
nem olyan rémült, mint voltam, amikor a Luxenek
felrobbantották Mel kocsiját, vagy megtámadtak a lakásomban,
de elég közel voltam hozzá. Kétségem se volt, hogy Hunter
táplálkozni akart belőlem és, ha meg is tette, megölhetett volna.
De ő megállt.

167
 Alig tudtam elhinni. Láttam a tekintetét. Ott nem volt egy
csepp együttérzés, vagy emberség sem benne, de valahogy
megállította magát. Volt egy olyan érzésem, hogy ez volt neki az
első.
A gondolataim az egyik aggasztó dologról a másikra
terelődtek, ahogy megittam a kávémat. Ki kellett találnom, hogy
a Luxenek miért akarták elhallgattatni Melt és engem olyan
nagyon. Ha valóban a leleplezés fenyegetettsége miatt, vagy, ha
Mel meghallott valamit, amit a Luxenek nem akartak. Ha az
utóbbi volt a helyzet, akkor talán valahogy fölényben vagyok.
Nem volt sok, de ez már valami volt.
Félretettem a bögrémet és megdörzsöltem a halántékomat,
arra gondoltam, amit Hunter mondott a Luxenek hatalom utáni
igényéről és a domináns fajok történelméről.
Istenem, ez majdnem túl sok volt, de kényszerítettem magam,
hogy visszajátsszam a Mellel történt egész beszélgetést.
Fájdalmas volt, rá gondolni és, hogy én nem hittem neki.
Sas Projekt. Gyerekek. Pennsylvania.
Annak a három dolognak egyáltalán nem volt értelme, de
biztos voltam abban, hogy a gyerekek Pennsylvania-ban voltak.
Ez azért volt nagy dolog, mert nem volt igazam. És a Sas Projekt?
Úgy hangzott, mintha egyenesen a James Bond filmből lenne. De
tudtam, hogy több van - volt valami, amit Mel mondott, ami ott
volt a fejemben és minden alkalommal, amikor meg akartam
ragadni, elillant.
- A francba - motyogtam, becsuktam a szemeimet, ahogy
továbbra is a homlokomat dörzsöltem.
- Stresszesnek tűnsz.
Felvisítottam Hunter váratlan megszólalásán. Elfordultam a
széken, láttam, hogy az asztal másik oldalán ül.
- Szent szar, te részben ninja vagy?

168
 Szájának egyik sarka felfelé görbült. Ma reggel nem viselt
napszemüveget. Az égbolt felhős és borús volt, a levegőben esőt
lehetett érezni.
- Nagyon csendes tudok lenni, amikor azt akarom.
- A szart. - Egyik kezemet a mellkasomra helyeztem, éreztem,
ahogy dübörög a szívem. - Megvannak az előnyei annak, hogy
füstté és árnyékká tudsz változni, ugye?
- Igaz, többek között. - Félrebillentette a fejét, a szürke égboltra
hunyorgott. - Beszélnünk kell, Serena.
Átkaroltam a lábaimat. - Igen.
Rám nézett, feltűnő arca szenvtelen volt. - Majdnem
megöltelek előző este.
Uh. Hallani azt, hogy ilyen nyílt volt, nem tette könnyebbé az
elfogadást. Félrepillantottam az arcáról, egy kis vörösbegyre
fókuszáltam, mely ágról ágra ugrált. - Nem tetted - mondtam
végül.
- Táplálkozni akartam belőled. Táplálkozni akartam belőled,
miközben megduglak. Teljesen kiszívhattalak volna.
Borzongás futott végig a gerincemen. Lassan kifújtam a
levegőt. Mit kellett volna erre mondanom? Igent a dugás részére,
de kérjem, hogy nem öljön meg közben? - De megálltál.
- Alig - válaszolta érzelemmentes hangon. - Következő
alkalommal talán nem állnék meg.
Felé fordítottam a fejem. Hűha, ember. - Azt gondolod, hogy
lesz következő alkalom?
Arrogancia jelent meg az arcán és kajánul elvigyorodott. Ezt
az érzelmet mutatta. - Lesz következő alkalom.
Felvontam a szemöldököm. - Ez hihetetlenül pimasz volt tőled.
- Minél tovább vagyunk együtt, annál elkerülhetetlenebb. -
Lábát az asztalra tette és rám nézett. - Az eddigi legnagyobb
orgazmusod volt. Újra akarod majd csinálni, hogy újra érezd.

169
 Rábámultam. Oké. A vonzás még mindig megvolt. Még csak
gondolni sem tudtam arra, amit az ujjaival csinált és arra a
csodálatos szájra anélkül, hogy ledobjam a bugyimat, de nem
volt halálvágyam.
Pillantása találkozott megdöbbent tekintetemmel. - Még
mindig akarsz engem azok után, amit tettem.
- Épp azt mondtad, hogy táplálkoznál belőlem miközben
dugnál, míg semmi sem maradna belőlem. Pontosan miért is
akarnám azt csinálni?
Fakó tekintete elsötétült. - Meg akarod tenni a dugás részét.
Még most is, látom a vágyadat. Körbeölel téged. Ez megnehezíti
számomra az ellenállást.
Rábámultam, egyszerre akartam nevetni és arcon ütni. -
Viccelsz velem? Úgy hangzik, mintha az én hibám lenne!
- Nem kellene vonzódnod hozzám.
- Micsoda? - Felemeltem a kezeimet. - Ezt nem mondhatod
komolyan.
Hunter felvonta a tekintetét. - Nem nézek ki komolynak?
- Te egy arrogáns, nagyképű seggfejnek tűnsz! - Felálltam és
elindultam a nappaliban. Elértem az ajtót, de Hunter rohadtul
felbukkant előlem. Túl dühös voltam, hogy lenyűgözzön a
szuper-speciális földönkívüli sebessége, vagy, hogy megijedjek. -
Tűnj el az utamból!
Elvigyorodott.
Rohadtul rám vigyorgott
Megpróbáltam kikerülni őt, de elállta az utam. Frusztráltan
felsikoltottam. - Nem az én hibám, hogy vonzódom hozzád, és
hogy meg akartad enni a lelkem, vagy akármi is volt az, amit
tettél, amikor táplálkoztál belőlem, te faszfej. Ha azt hiszed, hogy
túl veszélyes, vagy valami, akkor talán nem kellene hozzám
jönnöd. Gondoltál már erre valaha is?

170
 - Megenni a lelked? - Hunter nevetésben tört ki, és ez egy
igazán kellemes hang volt, de a pokolba is, ha ettől is nem
akartam kirúgni a szemétládát. - Az energiádat szívtam - minden
élő dolognak van energiája. Lelkek? Ki tudja, hogy léteznek-e?
Szikráztam. - Ki nem szarja le, hogy mit csinálsz valójában?
Nem az én hibám. A tiéd!
Vigyora nem halványult. - A fenébe, nagy szád van. Ezt
szeretem.
Elkeseredetten sikerült megkerülnöm. A nappaliig jutottam,
mielőtt újra megjelent előttem. Ez alkalommal sikítottam. - Jézus!
Abbahagynád ezt?
Keresztbe tette a karjait. - Nem tudom. Túl szórakoztató.
Összeszűkült a szemem.
- Igazad van.
- Mi?
Felsóhajtott. - Igazad van. Nem a te hibád. Az enyém. Te nem
tettél semmit sem, hogy ez legyen.
- Kibaszottul igaz.
- De nem kellene vonzódnod hozzám.
A szemem forgattam, és lehuppantam a kanapéra. - Ez nem
olyan, amit irányítani tudnék. Bízz bennem, tudom, hogy jobb
lenne, ha nem vonzódnék hozzád, szóval csak ne legyél olyan,
olyan…
- Olyan mi?
- Szexi? - Sóhajtottam, éreztem, hogy elpirulok. Ez olyan hülye,
jelentéktelen beszélgetés volt. - Miért lettél olyan tegnap este?
Már csókoltál meg azelőtt, de nem viselkedtél úgy.
Hunter nem válaszolt azonnal. Úgy nézett ki, mint aki
megpróbál kidolgozni egy komplex puzzle-t a fejében. -
Táplálkozás és a harc arra készteti a fajtámat, hogy szexet
akarjon.

171
 Nos, ez mindent megmagyarázott. Nem.
- És a szextől táplálkoznom kell - tette hozzá, utólag. - Még
akkor is, ha már táplálkoztam.
Jézusom. Ettől a szex… bonyolult volt. - Ez mindig ilyen?
- Nem.
Meglepetten felnéztem rá. - Nem?
- Általában külön tudom választani a szexet a táplálkozástól.
Veled, nem tudom. - Megvonta a vállát. - Nem értem. Ez…
érdekes.
- Érdekes? - motyogtam. Tudtam volna jobb szavakra is
gondolni. Mint egy postaláda tele különböző szavakkal, mint egy
össze-vissza, furcsa, nem jó - postaláda. Felültem, a szemem
összeszűkült. - Szent szar.
- Mi van? - Mellém ült.
Megráztam a fejem, másodpercekre attól, hogy tapsoljak, mint
egy fóka. - Postafiók!
A szemöldökét ráncolta. - Jól vagy?
- Igen. Csak eszembe jutott…
Hunter hirtelen felpattant, fejét oldalra billentette.
Meglepetten, majdnem felugrottam a kanapéról. -
Abbahagynád a mozgást…
- Menj az emeletre - mondta, rám se nézett.
- Úh… - nem szerepelt a terveim között, hogy az emeletre
menjek. - Mi történik?
Hunter körbesétálta a kanapét, az előcsarnok felé tartott. -
Menj az emeletre és maradj ott, Serena. Nem viccelek.
Az ingerültség vulkán módjára tört ki belőlem. - Már
megbocsáss, de elmondanád…
A pillantás, amit felém küldött, tiszta figyelmeztetés volt, elég
erős, hogy a legtöbb ember összecsinálja magát. A kopogtatás az
ajtón szinte visszhangzott a házban.

172
 Kérdőn néztem rá. - Tudtad, hogy valaki jön?
- Egy pár pillanattal ezelőttig nem - motyogta. - Serena, kérlek,
menj az emeletre.
Kíváncsiság tombolt bennem, erősebb volt, mint a dörmögős
hozzáállása. Az agyam gyorsan kapcsolt.
- Oké - mondtam édesen.
Kétség suhant át az arcán. - Serena…
Újra kopogtak az ajtón, ezúttal hangosabban. - Megyek. Csak
szerzek egy italt először.
Egy pillanatig rám bámult és utána sarkon fordult, odament a
bejárati ajtóhoz. Én a konyhába rohantam. Nem a legjobb ötlet és
talán nem a legokosabb, de tudni akartam, hogy ki van az ajtónál
és mi történik.
És már belefáradtam abba, hogy Hunter megmondja nekem,
hogy mit csináljak.
- Meglep, hogy itt látlak. - Hunter hangja közelről jött, tudtam,
hogy a nappaliban voltak. - Ez az utolsó hely, ahol várnám, hogy
feltűnsz.
A válasz egy mély nevetés volt. Nyilvánvalóan ez a vendég
férfi volt. - Biztos, hogy nem vagy annyira meglepve, Hunter.
A bejárat felé osontam, remélve, hogy láthatom, hogy ki van
itt.
- Nem vagyok meglepve, hogy az államokban vagy - válaszolt
Hunter nyugodtan. - Attól vagyok lepődve, hogy az ajtómnál
jelensz meg.
- Az vagy? - Az idegen hangját hideg humor övezte.
- Most ez nem igazán megfelelő az idő - mondta Hunter egy
pillanat szünet után. A hangja még mindig nyugodt volt, aminek
megnyugtatónak kellett volna lennie, de nem volt az. - Talán
folytathatnánk később ezt a beszélgetést?
- Attól tartok nem.

173
 - Akkor attól félek, arra kell, hogy kérjelek, távozz.
- Köze van ennek ahhoz, amit a konyhában rejtegetsz?
A kérdés miatt kirázott a hideg.
Óh. A francba. Összeszorítottam a szememet.
- Ennek semmi köze hozzá. - Hunter hangjában lévő
nyugalomban megjelent egy borotvaéles él.
Mozgás lágy hangja volt és egy halk morgás, ami arra a
hangra emlékeztetett, amit Hunter adott ki tegnap este.
- Talán előjöhetnél és csatlakozhatnál a beszélgetésünkhöz -
mondta az idegen. - Nem harapok. Ígérem.
Felpattant a szemem. A szívem a torkomban volt, a lábam
legyökerezett, ahol álltam.
- Ne bámulj rám így, Hunter. Ez nem igazán vonzó nézés. -
Csizmák hangját hallottam a padlón és azután: - Gyere ki. Látni
akarlak.
Tudtam, hogy a legjobb az lenne, ha rejtve maradnék, de nem
igazán tudtam elrejtőzni. Vettem egy mély lélegzetet, ellöktem
magam a faltól és az ajtóhoz álltam. Először Huntert láttam meg.
Kemény állát, az izmot ott, és az acélos csillogást a szemeiben,
melyek az jelezték, hogy mérges. Egy rövid másodpercre
egymásra néztünk és nagyot nyeltem. A gyomrom csomóban állt,
tekintetem átsuhant a szobán.
Mély lélegzetet vettem és hátraléptem egyet, a tekintetem
Hunterre szökkent és utána oda, ahol egy másolata állt.
Ugyanaz a fekete, hullámos haj, világoskék szemek, mint a
hajnali ég, nézett vissza rám. Ugyanolyan arccsontjuk volt és
széles, kifejező ajkuk. Azonos magasság és széles vállak, de míg
Hunter farmerban volt, ő… az ikertestvére fekete bőr nadrágot
viselt és egy fekete gombos inget, ami félig ki volt gombolva.
Nem ez volt az egyetlen dolog, ami más volt. Ikertestvérének

174
arcszíne inkább arany volt, mint alabástrom, mintha napon
töltötte volna az idejét.
Szent Arum, kettő volt belőle.
Az ikertestvér előre lépett, de ugyanígy tett Hunter is, lépéseik
egymást utánozzák. Idegesítő volt, ahogy mindketten felém
léptek különböző sarkokból. Az ösztönöm azt súgta, hogy küzdj,
vagy menekülj.
- Lám, lám, lám… - motyogta az iker, ajkai felfelé görbültek,
annyira olyan volt, mint Hunter önelégült mosolya. - Ki ez a
csinos hölgy?
- A neve Serena - mondta Hunter, a szeme rajtam volt. - És
éppen fel akart menni az emeletre. Nem igaz?
- Remélem nem fog elfutni -, mondta az iker, és úgy nézett a
testvérére, amit nem tudtam megfejteni és talán nem is akartam. -
Nem túl gyakori, hogy ilyen szép társaságom legyen.
- Nagyon kétlem - válaszolta Hunter szárazon, és egyet kellett
értenem.
Az iker elmosolyodott. - De akkor is… nem olyan szép
társaság, mint ő. - Nem tért ki arra, hogy mire gondolt, ahogy
kinyújtotta a kezét. - A nevem nevetségesen kimondhatatlan,
mint Hunter valódi neve is, de a legtöbben Sin-nek hívnak.
Hunterre bámultam. - A Hunter nem a valódi neved?
- Micsoda? - Sin szeme elkerekedett. - Nem tudja? Óh, Serena,
annyi minden van, amit elmondhatnék.
Hunter arcán az izom megrándult. - Ez az egyetlen név, amire
válaszolok.
Pillantásom Sin még mindig kinyújtott kezére esett. Emberi
viselkedése azt diktálta, hogy fogadjam az ajánlatát, de
kényszerítenem kellet a kezem, hogy kinyúljon. Amikor az ujjai
az enyémek köré fonódtak, egy kis töltet áramlott át rajtunk. A

175
szemem sarkából láttam, hogy Hunter előre mozdul. A testvére
elengedett, ujjai végigsiklottak a tenyeremen.
Sin a testvéréhez fordult. - Szóval, ezért voltál elfoglalt, hogy
felhívj, email-ez vagy talán írj nekem?
Hunter mellém állt és keresztbe tette a karjait a mellkasán. -
Nem akartam kapcsolatba lépni veled. És most már úgy érzem,
hogy nem is fogok.
- Áucs. - Sin egyáltalán nem tűnt mesterkéltnek. A kanapé
szélén ült, és kinyújtotta hosszú lábait. Tekintete kettőnk között
váltakozott, mielőtt végül a testvérére nézett. - Egy kicsit
sápadtnak tűnsz, Hunter. Vigyáztál magadra? Eszel megfelelően?
Úgy éreztem, mintha Sin vizuálisan molesztálna, ebből
tudtam, hogy mire is gondol.
Hunter megmerevedett. - Elég volt, Sin.
Kuncogott, ahogy rám nézett. - A testvérem egy tüskés fattyú,
nem igaz? Minden a diétáról szól, mindig mondom neki. Ha ő…
jobban étkezne, jobb hangulatban lenne. Mit is mondanak az
ételről?
- Az vagy, amit megeszel? - Ajánlottam, megemelve a
szemöldököm.
- Ah! Igen. - Sin összecsapta a kezét a combján. - Az vagy, amit
megeszel, Hunter.
- Ez az, amit hallottam. - Hunter lassan kinyújtotta a karjait.
Sin felhúzta a szemöldökét. - Hallottál egyáltalán Lore-ról?
Nem úgy tűnik, hogy… meg tudnám találni.
- Lore? - kérdeztem, mielőtt megállíthattam volna magam.
- Lore a fivérünk - válaszolta Sin. - Hármas ikrek vagyunk.
Hunterhez fordultam. - Huh…?
- Csak egy testvérem van - vigyorgott Hunter. - Azt hiszem, itt
mindenki ki tudná találni, hogy ki nem az.
Igen, volt egy jó ötletem.

176
 Csend következett, valami volt a két testvér között. Nem
tudtam, hogy mi, de az volt a határozott érzésem, hogy
másodpercekre voltak attól, hogy egymásnak essenek.
Sin mosolya nem tűnt el. - Talán kint kellene folytatnunk ezt a
beszélgetést? Ez egy olyan szép nap egy sétára.
Úgy tűnt, mintha eső közeledne.
Hunter kurtán bólintott. - Egyetértek.
Mindkét testvér az ajtó felé tartott, de Hunter megállt, hosszan
rám nézett, ami bajt ígért későbbre. Nem értettem ezzel egyet.
Ehelyett arra voltam kíváncsi, hogy bármelyikük is visszatér-e a
„sétából”.

177
15. fejezet
KINN A PÁRÁS REGGELI LEVEGŐBEN ÉS AZ ŐSI FÁK
KÖZÖTT, dühösen meredtem fivérem tarkójára. Az összes
pillanat közül Sinnek épp most kellett úgy döntenie, hogy
feltűnik.
Sin hátravetette a fejét és felnevetett. - Csinos kis darabot
hoztál ide magaddal. Megosztod…?
Eltörtem a testvérem nyakát.
Csak így - két kéz fejének két oldalán, aztán csavarás, recsegés,
ropogás, pattogás meg az összes többi szarság. Sin a földre
roskadt, csupán egy rángatózó kupaccá redukálódva.
A néhány másodpercnyi áldott csendben a fának dőltem, és
míg várakoztam, megpróbáltam visszaemlékezni, pontosan hány
alkalommal törtem el Sin nyakát. Hússzor vagy többször?
Határozottan többször.
Sin teste kezdett elmosódni és egyre sötétebbé válni,
miközben elvesztette az alakját. Sötét esszencia kavargott és
emelkedett a talaj felé. Füst vastag csápjai terjedtek szét, amik
elérték az alsó ágakat. Ahogy érintkezésbe kerültek, a levelek
élettelen barnává száradtak.
Műsor.
A homályos füst visszahúzódott egy pillanatra, felfedve
testvérem valódi formáját. Ahogy Sin megfordult, a könnyed
mozdulat elrejtette a ragadozót a kecsesség alatt.
Majd Sin felvette emberi formáját. - Mi. A. Fasz. Hunter?

178
 - Nem tudom visszafogni magam a közeledben. Olyan ez,
mint egy szokás.
- Akkor vess véget a kibaszott szokásodnak, mert ez fáj.
Jézusom - Sin tett egy lépést hátra és megigazította a pólóját. - Ha
nem lennél a testvérem…
- Mi lenne? Halálra idegesítenél? - Ellöktem magam a fától és a
képébe másztam. Vagy te tényleg azt hiszed, ki tudsz engem
nyírni?
Sin nevetett. - Azt hiszed, te ki tudsz nyírni engem? Már nem
táplálkozol Luxenekből. Gyenge vagy. Keresztül rugdalhatnám a
segged ezen az istenverte bolygón.
- Óh, ezt gondolod?
- Ez az, amit tudok. Nem lettél más, csak a Nemzetvédelem kis
ribanca. Szívességet teszel nekik, míg a Luxenek továbbra is
erősödnek. Ezért van az a nő a házadban? Fogadok, hogy van
valami köze hozzájuk. A Nemzetvédelem azt mondja, hogy
ugorj, és mit mond erre Hunter?
Félig elfordultam, az orrom alatt nevetve, majd vissza
megpördültem. A nyakánál megragadva hajítottam el Sint.
Nehéz teste olyan erővel ütközött a fának, hogy több ág is a
földre zuhant. Sin arcába repültem és ujjaimat mélyen a torkába
vájtam. - Hunter azt mondja, csókold meg a seggem.
Sin feltartotta a kezeit és fulladozva nevetett - Óh, szóval
Hunter nemrég táplálkozott, nem igaz? Kétlem, hogy az a nő
adhatta neked ezt a fajta erőt. Ha mégis, kaphatok egy kis
kóstolót, csak egy kicsikét, és míg rajta vagyok, megbaszhatom?
Belevertem a fába a fejét, elég keményen ahhoz, hogy betörjek
egy koponyát, de az én átkozott testvérem csak nevetett. - Sosem
tudtad, mikor kell befogni.
- És neked sosem voltak meg a tökeid, hogy azt tedd, ami
helyes - köpte vissza Sin.

179
 Elengedtem és hátráltam egy lépést, mielőtt olyat tettem volna,
amit megbánok. Voltak olyan idők, amikor meg akartam ölni a
fivérem, köztük ez is, de Sin a családom volt. Ugyanazon a véren
osztoztunk és ugyanazon a múlton.
- Ennek semmi köze a tökösséghez - mondtam. - A húgunk
halott, emiatt a háború miatt…ne, kibaszottul ne fordulj el tőlem.
De Sin elfordult.
Kilőttem előre és megragadtam az állát, arra kényszerítve Sint,
hogy rám nézzen. - A húgunk halott. Lore majdnem meghalt,
egy háború miatt, amit az elődeink vívtak, egy háború miatt,
amit senki sem fog megnyerni, különösen nem itt, nem ezen a
bolygón.
- Győzni fogunk - haraggal teltek meg Sin szemei. -
Tízszeresen fizetjük vissza azt, amit a népünkkel tettek.
- Csinálj amit akarsz. - Hagytam elmenni. - Te és a többi Arum
odakint, akik meg akarják bosszulni elesett őseiket, ki fogjátok
nyíratni magatokat. Talán egy másik bolygón, de itt, az
emberekkel, veszíteni fogtok, mert a Luxeneket támogatják majd,
sőt már most is azt teszik. Követik őket, egyenesen a saját
halálukba. És mindeközben segítenek a Luxeneknek kiirtani
mindannyiunkat. Szóval cseszd meg, ha nem veszem be többé
ezt a süket dumát.
Undor töltötte meg Sin arcvonásait - Hogy mersz hátat
fordítani nekünk.
- Ennek semmi köze hozzánk. A családunkról van szó. Nem
temetek el egy másik testvéremet is, egy olyan ügy miatt, amiben
nem is volt szerepük.
- De mi részesei vagyunk, Hunter. Arra teremtettek minket,
hogy azt tegyük, amit eddig is próbáltunk tenni. Megszületni és
felemelkedni, hogy elpusztítsuk a Luxeneket. Mi vagyunk az

180
egyetlenek, akik képesek megakadályozni őket, hogy egy újabb
világ felett zsarnokoskodjanak.
Ez a része igaz volt, de a többi akkora nagy szarság, hogy
szükségem volt egy rohadt lapátra.
- Szóval, mit gondolsz, mit kellene tennünk? Hagyjuk a
Luxeneket békén? Hagyjuk ezt az egészet annyiban? - Testvérem
undorodva húzta el a száját. - A francba, legközelebb már azt
fogod gondolni, az is rendben van, ha a két faj keveredik.
Most csak simán hülye volt.
- Nem azt mondtam, hogy meg kellene fogni egymás kezét és
elénekelni a Kumbay - kibaszott - yat 5 velük. Nem mondtam,
hogy egyáltalán szabad kezet kellene nekik adnunk.
Sin megrázta a fejét - Akkor, mit mondasz?
- Azt mondom, lépj tovább. Engedd el.
Vigyorgott. - Mint, ahogy te és Lore tettétek. Egyébként, hol
van Lore?
- Ő semmit sem akar tőled, Sin.
Sin elfordította a fejét és összepréselte az ajkait. - Azt hiszem,
tudom mi a probléma veletek. Szerintem mindketten
megijedtetek.
- Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy belerángass ebbe a szarba.
- Te és Lore - folytatta Sin fölényesen, - kibaszott puncik
vagytok.
Elvigyorodtam. - Inkább baszunk puncikat…
- Vicces. Mondd meg Lorenak, hogy nem tud elbújni előlem
örökre, és mint ahogy neked is, szembe kell néznie a
kötelességével.

5Kumbaya: Dél-Karolinában énekelték először néger rabszolgák sajátos

nyelvjárással: Come By Yuh. Ennek a jelentése Come by here.

181
 Harag hullámzott végig rajtam, annyira mély és forró, hogy
nehéz volt megtartanom emberi formámat. - Nem az én
kötelességem, vagy az övé, hogy egy olyan háborúban
harcoljunk, amiben nem is hiszünk. - Elhallgattam. - Vigyázz
magadra, de tűnj innen. Tényleg nincs időm erre a szarságra.
Sin szemei addig sötétültek, míg nem maradt más, csak két
koromfekete pupillája. - Előbb vagy utóbb vissza kell térned a
játékba, testvér. És, ha bármi, vagy bárki is megakadályozza,
hogy meghozd a helyes döntést, én majd személyesen és
boldogan távolítom el azt az akadályt.
- Te most fenyegetsz engem, vagy azt, ami az enyém? - Hú,
várjunk csak. Az előbb azt mondtam, hogy az enyém? Bassza
meg. - Sin?
Testvérem tekintete a mögöttem lévő házra siklott. - Vannak
olyan akadályok, amik eltávolításában sokkal nagyobb élvezetet
lelek majd.

Miután Sin lelépett, órákig a sűrű erdős területet jártam a

közösség körül a valódi alakomban, míg az este le nem szállt, és
meg nem bizonyosodtam felőle, hogy Sin elhagyta a környéket.
Nem ment el azonnal. Kibaszottul nem, az a rohadék elidőzött itt,
tesztelt engem. Folyton visszatért a ház közelébe, Serena közelébe.
Az enyém.
Ezt meg, hogy a kibaszott faszba értettem? Az enyém? Én már
le is pecsételtem rá az igényemet, miután csak másodperceken
múlt, hogy meg ne öljem az éjjel? Simán. De még csak nem is ez
volt a legelcseszettebb része. Hanem az a tény, hogy ez
helyénvalónak tűnt. Fura. Tudtam, hogy távol kell tőle
maradnom, de nem akartam.

182
 És azt is tudtam, hogy nem is fogok.
Talán csak el kell távolítani a szervezetemből. Megvakarni ezt
a viszketést. Csak anélkül kell csinálnom, hogy megölném.
Amikor visszatértem a házba, Serenát a kanapén találtam,
ahogy várt rám. Talpra ugrott amikor észrevett az ajtóban. - Oké.
Mielőtt kiabálni kezdenél velem, csak azt szeretném mondani,
hogy azt hittem meghaltál. El voltál egész nap.
- Nyilvánvalóan nem vagyok halott. - Néhány lépésnyire
álltam meg tőle. - Képtelen vagy hallgatni a legegyszerűbb
utasításokra is? Kezdem csodálni, hogy hogy a francba vagy még
életben?
Összefonta a karjait és kissé felemelte az állát. Aranyos. - Nem
szeretem, ha parancsolgatnak nekem.
- Szereted, amikor azt mondom, nyisd szét a lábad nekem -
mutattam rá, mire jutalmul vörösség futott át az arcán. - Akkor
miért tudsz szót fogadni, máskor pedig nem?
- Mert szeretném tudni, mi folyik itt, te hatalmas faszfej -
mondta.
- Faszfej?
- Azt elfelejtetted, hogy az egész életem gyökerestől felfordult
és itt vagyok veled, arra várva, hogy a rendőrök visszajöjjenek.
Szóval gondoltam, hogy talán ők vannak az ajtóban. Nem kellett
volna megpróbálnod sötétben tartani engem.
- Nem hagynád ezt abba, és gondolnád azt, hogy ez azért van,
hogy megvédjen? - Elléptem mellette, megragadtam a
távirányítót és kikapcsoltam a tv-t. - Nem. Annak túl sok értelme
lenne.
Felém pördült. - Tudom, hogy megpróbálsz biztonságban
tartani, de ez nem ennyire egyszerű.
- Valóban? - Úgy döntöttem, hogy tetszik, amikor ilyen.
Teljesen ki van akadva, tüzes, akár a Nap. Leengedte a karjait,

183
kis kezei ökölbe szorultak, dühöngött. - Kellett valaha is
támaszkodnod valakire? Kellett már valaha, valaki más kezébe
tenni az egész életedet és reménykedni, hogy megvédenek.
A kérdés nevetséges volt számomra - Nem. Persze, hogy nem.
- Pontosan - tette fel a kezeit. - Te sem vagy képes rá. Akkor
miért várod el tőlem?
Válaszra nyitottam a számat, de aztán bölcsen bezártam.
Egyik azonnali válaszom sem javítana a helyzeten.
- Én csak nem… Nem számít - meredt rám Serena, majd
megrázta a fejét, ahogy elfordult és a lépcső felé indult.
- Mit nem? - követtem őt a kanapé körül, tartva a távolságot.
Serena megállt a lépcső alján és szembefordult velem. - Nem
értelek téged.
- A legtöbb ember nem ért - mosolyogtam. - Nem azonosak a
társadalmi normáink. Valószínűleg azért mert én…
- Igen, egy idegen vagy. Nem felejtettem el. De mióta is vagy a
Földön? Gyerekkorod óta? És mégsem ragadt rád semmilyen
társadalmi norma innen.
Nem szóltam semmit, mert igazából, inkább maradok
csendben, a hazugság helyett.
Hangosan fújta ki a levegőt. - Meséltem neked az anyukámról,
és te azt mondtad a szüleid meghaltak. Miért nem említetted,
hogy van egy bátyád?
- Mert Sint nem tartom a testvéremnek.
- Ez elég durva, nem gondolod? - kérdezte.
- Már találkoztál vele. Mit gondolsz?
Kezét a korlátoszlopra helyezve, úgy tűnt azon vívódott, amit
mondani készült. - Mi van a másik testvéreddel?
Mosolyom szigorúvá vált. - Nem beszéltem neki Loreról.
Neked sem fogok.
- Felejtsd el - megfordult és felment a lépcsőn.

184
 Tudtam, hogy el kellene engednem. Hogy a haragom vezetett
előre, vagy valami sokkal mélyebb, nem tudtam. Két
másodperccel később csatlakoztam hozzá az emeleti
lépcsőfordulóban.
Megriadva hátra lépett. - Hagyd ezt abba!
- Ettél már? - indultam felé és sötét részem elégedetten
morgott, amikor még egy lépést hátrált tőlem. - Serena?
- Igen. Ettem. Köszönöm…
- Én nem - morogtam, miközben végigsiklott rajta a tekintetem.
- Perverz - motyogta, és tovább hátrált, míg a padlástérbe
vezető lépcső korlátjainak nem ütközött.
A folyosó felé vette az irányt, ami a szobájához vezetett, de
elálltam az útját. Mellkasa élesen emelkedett. - Mit akarsz,
Hunter?
Ó, ez egy beugrató kérdés volt, amire nem is válaszoltam. Egy
hosszú pillanatig bámultam őt és a következő szarság, ami kijött
a számon még engem is meglepett. - Volt egy húgom.
Serena pislogott. - Neked… neked volt egy húgod?
- Igen. - Akár ki is teregethetem az egészet. - Négy évvel
ezelőtt ölték meg.
Szinte azonnal együttérzés töltötte meg a tekintetét. De nem
szólalt meg azonnal. - Hogyan?
- Gyere velem.
Összehúzta a szemöldökét és nem mozdult.
- Gyere velem és elmondom hogyan - nyújtottam felé egyik
kezem. Továbbra sem mozdult. - Gyere fel velem a
padlásszobámba - tettem hozzá lágyabb hangon.
Hátrapillantott a válla felett, majd rám. Hitetlenkedés látszott
az arcvonásain. Találkozott a tekintetünk, majd a kezét az
enyémbe tette. Az ujjaim azonnal elnyelték az övéit. Felvezettem

185
a lépcsőn. Önként jött, de mégis ideges vibrálást árasztott
magából.
Csillapíthattam volna az idegességét, azzal hogy mondok neki
valamit, megnyugtathattam volna, de nem mondtam semmit,
mert nem tudtam megnyugtatni, amikor nem voltam benne
biztos, hogy valaha is lesétál ezen a lépcsőn.

186
16. fejezet
A PADLÁSTÉR TÁGAS VOLT, és mint a ház többi része,
nagyon minimalista. Ágy. Komódok. Egy kanapé és néhány szék.
Volt néhány más szükséges dolog, de semmi igazán személyes.
Az ágynál hagytam. - Helyezd magad kényelembe.
Serena körülnézett és kezeivel végigsimított a combjain. - Ez
egy nagyon szép szoba.
- Az. - Lerúgtam a cipőmet és az erkélyajtóhoz legközelebbi
székre ültem. - Ülj le.
Körülnézett és felsóhajtott, ahogy leült az ágyam szélére.
Összeszorította a térdeit és kezeit összekulcsolta az ölében.
Nagyon szemérmes. Nagyon illedelmes. Arra késztetett, hogy
bemocskoljam őt.
Hátradőltem a székbe és hátrahajtottam a fejem. Szememet
behunyva felsóhajtottam. - A húgom más volt. Mindnyájunk
közül ő alkalmazkodott az emberi világhoz a legjobban.
Olyannyira, hogy alapvetően emberi volt, minden olyan
szempontból, amit te elvárnál tőlem. Nem vadászott Luxenekre
és nem akart részt venni az ellenük való küzdelemben.
- Táplálkozott belőlük?
Ajkaim fanyarú mosolyra húzódtak. - Ha nem táplálkozunk,
olyan gyengék vagyunk, mint az emberek. Nem sértegetni
akarlak ezzel, de ha nem táplálkozunk, vagy nincs olyan dolog,
ami ezt helyettesíti, nem tudjuk megvédeni magunkat.
Egy kis szüntet tartott. - Helyettesítő?

187
 - Táplálkozhatunk emberekből, nyilvánvalóan, de ők nem
tesznek olyan erőssé, mintha egy Luxenből táplálkoznánk. A
húgom úgy döntött nem táplálkozik Luxenekből vagy
emberekből. Így nagyon sebezhető volt.
- Mi történt vele? - kérdezte csendesen.
- Ő rendben volt, de a fajtánkból valók között élni kemény.
Nem értettük miért nem táplálkozik, mert ez nagyon veszélyes
volt a számára.
Elhallgattam, és kinyitottam a szemem. Kibaszottul a
mennyezetet bámultam. - Mindenesetre, elhúzódott tőlünk, és
azzal végződött, hogy elvegyült az emberek között. A közelében
maradtam. Ahogy Lore is. Főiskolára ment meg ilyenek.
Találkozott valakivel és… boldog volt.
- Találkozott valakivel? Egy emberrel?
- Igen - nevettem, de hidegen és tompán. - Azzal a férfival volt,
amikor belefutott néhány Luxenbe. És annak ellenére, hogy nem
táplálkozott már belőlük évek óta, a Luxenek fenyegetést láttak
benne - az ellenségüket. És, hogy mi volt az oka? Az, hogy, mi
megtámadtuk a Luxenek egy csoportját egy héttel korábban.
Neki semmi köze nem volt hozzá. Mi tettük. De ez nem számított.
Nem volt elég erős, hogy megvédje magát, és a férfi sem.
Megölték őt és a férfit is. A testüket kinn hagyták egy mezőn,
akár a szemetet, hogy megtaláljuk.
- Istenem - suttogta Serena.
Nem mondtam semmit. Egy istennek sem volt köze ehhez. A
húgomat azért gyilkolták meg, mert a mi két fajtánk így
hadakozott egymással. Nem volt másik ok. Ő sosem ártott volna
nekik. És talán ők sem bántották volna a húgom, ha előtte nem
lett volna az, amit tettünk. Az én hibám volt. Sin hibája volt és
Loreé. Mi hoztunk halált a húgunkra.

188
 Furcsamód nem hallottam vagy láttam Serenat mozdulni, de
keze a karomon volt, és ő előttem térdelt. A szeme könnyektől
csillogott. Lenéztem rá, egyszerre voltam dühös és nyughatatlan,
hogy kijussak onnan. Azt sem tudtam, miért meséltem neki
minderről.
Felállni készültem, de akkor ő egy kibaszott hihetetlen dolgot
művelt. A térdemre hajtotta a fejét.
A feje a térdemen volt.
Megdermedtem. Nem vettem levegőt és csak bámultam rá. A
szemei csukva voltak, mintha elaludt volna, vagy mintha
imádkozna. Bár kételkedtem benne, hogy bármelyiket is tette.
- Az anyukámat azért a húsz dolcsiért gyilkolták meg, ami a
táskájában volt - mondta reszkető hangon. - Ennyi volt az egész.
Húsz dollárért metszették el a torkát.
Nem szóltam semmit.
- És a legrosszabb az egészben? - folytatta halkan. - Az
anyukám odaadta volna a kölyöknek a pénzt, ha az kéri. Nem
kellett volna megölnie.
- Azt tapasztaltam, hogy az emberek ugyanolyan
értelmetlenül gyilkolnak, mint ahogy a Luxenek vagy a mi
fajtánk teszi.
Serena elhúzódott, de a kezem önállósította magát és
rákulcsolódott a tarkójára. Ajkai szétváltak és az aurája
halványkékből rózsaszínre váltott. Megnedvesítette az ajkait és a
farkam életre kelt. Ilyen gyorsan. Kőkemény lett. Igen, elég ebből
a megosztás szarságból.
- Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem - mondta.
Hűha. Mi van? - Miért?
- Ez segít, hogy jobban megértselek.

189
 Újra megdermedtem. Megérteni, engem? Vastag füstként nőtt
bennem a harag, keveredve valamivel, amit még csak meg sem
tudtam nevezni. Egy érzéssel, amit nem ismertem fel.
- Te jobban meg akarsz érteni engem? - A hangom élére
felkapta a pillantását. - Serena?
- Én… - megrázta a fejét.
Megérezte a változást. Erős volt benne az ösztön. Csak soha
nem hallgatott rá. És így kötött ki ott, ahol éppen volt. A
kezemmel a tarkóján addig húztam előre, míg a lábaim között
nem térdelt.
Megragadta a szék karját, így egyensúlyozva magát.
Lehajtottam a fejem és éreztem, ahogy az ajkaim felfelé
görbülnek, amint végigsimítottak az arcán.
- Meg akarsz érteni engem? Igazán? Tudom, hogy nem kellett
volna felhoznom ide magammal. Tudom, hogy nem vagy
biztonságban velem, de ide hoztalak. Nem hiszem, hogy tényleg
meg akarsz érteni engem, Serena.
Vett egy éles levegőt, de nem húzódott el. - Ha bántani akartál
volna, mostanra már megtetted volna.
Nevettem miközben a haját piszkáltam a halántéka körül.
Magához vonzott a melegsége. - Tényleg így gondolod?
Volt egy kis szünet. - Korábban nem voltam benne biztos, de
most már igen.
- Őrült vagy. - Végighúztam az ajkam állának vonalán,
elcsábulva a finom borzongástól, ami átjárta őt. - És már túl késő.
Lélegzete lágy volt az arcomon - Hunter… mit csinálsz?
- Amit akarok. - Megfogtam a kezét és a farmerom alatti
kidudorodáshoz vezettem, mire Serena kiengedett egy zihálást. -
És én téged akarlak.
Vártam rá, hogy elhúzódjon. Ezt megadtam neki. Hogy ha
elijedt volna, hagyom elmenni. A kezeimet a székhez kellett

190
volna szögeznem, hogy üldözőbe ne vegyem, de minden tőlem
telhetőt megtettem volna, hogy hagyjam elmenni.
De nem ment.
Talán halál vágya volt. Az előző este után, nem voltam benne
biztos, hogy képes lennék-e megfékezni a sötétebb részem. De
nem számított már ezen a ponton. Magamhoz szorítottam a
kezét és elfojtottam egy nyögést. A másik kezemmel
hátrasimítottam a haját majd a kezemet az arcára tettem,
hátradöntöttem a fejét, így szemeink találkoztak. - Érts meg
jobban, Serena.
A mellkasa gyorsan emelkedett és körülötte a rózsaszín
vörössel keveredett. Csípőmet ringatva a tenyeréhez nyomtam
magam. Gyönyörhegyű nyilak záporoztak végig a gerincemen.
- Biztosan ezt kellene tennünk? - kérdezte Serena a
normálisnál mélyebb hangon.
Rengeteg dolgot kellett volna éppen tennünk. Ez nem volt
közöttük. De, mint, ahogy nemrég felismertem, Serena egy
viszketés volt, amit meg kellett vakarnom. - Erre van szükségem.
- Szükséged?
Éreztem, hogy megduzzadt a farkam. - Igen.
Serena egy vicces kis dolog volt, mert miközben beszélt, keze
sajgó merevedésemet dörzsölte a farmeremen keresztül.
- Nem fogsz átmenni Frostyba, a Hóemberbe utána? - kérdezte.
- Frosty?
Beharapta az alsó ajkát miközben bólintott. - Mikor fagy takar
be mindent és meg akarsz enni.
Elnevettem magam. - Hányszor kell még ezt elmagyaráznom
neked, Serena? Nem próbáltalak megenni. Habár, igen csábítóan
hangzik.
Pillantásom oda esett, ahol combjai kissé szétnyíltak. - Igazán
csábítóan.

191
 Teljesen elpirult. - Tudod, hogy értem.
- Hogy? - Beletúrtam a hajába és abban a pillanatban
elképzeltem, ahogy azok a szőke fürtök a farkamat izgatják. - Azt
hittem, bízol bennem.
Szeme találkozott az enyémmel, szilárd volt és bizonyos - Én
bízom benned, de te nem bízol magadban.
- Számít ez? - Rántottam a vad arany hullámokon, ezzel
hátrakényszerítve a fejét.
Nyelt egyet. - Igen. Ez számít.
Érdekes. Elengedtem őt, felálltam és a fejem felett lerángattam
a pólóm. Amikor azt figyelte, hogy a kezem a farmerem
gombjáért nyúl és kis rózsaszín nyelve végigszaladt az alsó ajkán,
tudtam, hogy, nincs azaz isten, ami ebben a pillanatban
kijuttatná ebből a szobából.
Egy pillantás arra, hogy ott térdelt, és a szentségit, olyan
kemény lettem, hogy az már fájt. Szükségem volt rá. Ki kellett
elégíteni a vágyam. Kiszedni a szervezetemből. De valami sötét
birtoklási vágy villant át rajtam.
Lecipzározva a nadrágomat, éreztem, hogy a farkam
kiszabadult. Lenyúltam és a megmarkoltam a tövénél. Szeme
tágra nyílt, de a bennük lévő csillogás tiszta vágy volt.
Észrevettem, hogy nem lélegeztem, amíg vártam rá.
Előrehajolt, és én gondolkodás nélkül lecsaptam, hogy
magamnak követeljem az ajkait egy lágy, majdnem gyengéd
csókban. Nem vagyok gyengéd, de ez a csók nem volt kemény
vagy követelőző. Egy lassú, lusta felfedezés volt, ami teljesen
felrázott. Ahogy elhúzódtam, jó fogást találtam a felsőjén és
lerángattam a feje felett.
Te jó ég!
Melleinek krémes domborulatai nekifeszültek fekete
melltartójának. Vajon Eliza hozta Serenanak, mikor elküldtem őt

192
és Dexet ruhákért? Meg kell majd mondanom Dexnek, köszönje
meg a nőjének a nevemben. Végighúztam az ujjam a vékony
pánton, ahogy felálltam.
- Érints meg - mondtam.
Először nem mozdult, aztán megtette. Szent baszás, megtette.
Keze a farkam köré kulcsolódott, az enyém fölé. Lenyűgözve
néztem, ahogy a hegyét beveszi forró, nedves szájába. Szenzációs
érzés száguldott végig rajtam, olyan volt, akár egy irányítását
vesztett rakéta. A hátam meghajlott és a fejem hátrahanyatlott,
szemeim csukva. Egy nyögés morajlott a mellkasom mélyéről,
miközben tette, amit tett. Keményen és mélyen vett a szájába,
majd vissza, óvatosan karcolva meg fogaival a megfelelő helyen.
Kezeim megtalálták útjukat hajának selymes puhaságában, majd
az ujjaim a koponyájába nyomódtak. Örökre ott akartam tartani
őt. Ahogy mélyebbre vett, a csípőm előre rándult és rájöttem,
hogy ez a domináns viselkedés a részemről teljesen megfordult.
Serena a teljes irányítása alatt tartott.
Előre billentettem a fejem és kinyitottam a szemem.
Tekintetünk összekulcsolódott, és éreztem, ahogy a változás
megtörténik bennem. A kezem megfeszült tarkóján, miközben a
szobában leesett a hőmérséklet. Küzdöttem, hogy megtartsam
emberi formám, miközben a feszültség annyira mélyen
felgyülemlett bennem, hogy már semmi sem állíthatta meg azt,
ami következett. Megpróbáltam elhúzódni, de ő nem engedett.
Erőteljes megkönnyebbülés futott végig a gerincemen. Minden
ideg kisült, izmaim összerándultak. Az orgazmus megrázó volt.
Nem. Összetört engem, kibaszottul összetört, olyan módon,
ahogyan még soha.
Furcsán gyenge térdekkel, hátrahúztam Serenat, miközben
lebámultam rá. - Isten…- Ez volt minden, amit képes voltam
kimondani. Csak Isten. Ennyi volt.

193
 Szemei ragyogtak. - Te egy imádkozó típus vagy?
Az ajkaim megrándultak. Mint ahogy a farkam is, máris
készen a következő menetre. - Az voltam abban a pillanatban.
Vállait megragadva a karjaimba vontam. Az ágyamhoz
fordultam és a hátára engedtem. Aztán, mert én így akartam,
szétterítettem a hosszú napfény tincseket a párnáimon.
- Maradj itt. - Eltoltam magam az ágytól és a szoba másik
végébe lépdeltem. Kinyitottam a mini hűtő ajtaját és kivettem
egy palack vizet. Ittam egy gyors kortyot, és megviseltnek
éreztem magam. Nem rossz módon, csak egy ismeretlen, új
módon.
Serenahoz visszatérve odatartottam neki a palackot. - Ülj fel.
Egyetlen, finom szemöldöke felívelődött. - Tudok magamtól
inni.
Összeszűkült a szemem.
Ő pedig forgatta. - Rendben.
Az még elképesztőbb volt, hogy engedte, hogy a palackot
azokhoz a gyönyörű ajkakhoz tartsam. Miután ivott, félreraktam
a palackot. Átvizsgáltam és megnéztem az energia szintjét.
Halvány barna keveredett az örvénylő vörössel, ami a
kimerültség jele.
Bár többet akartam, ki akartam hámozni abból a melltartóból
és abból a farmerből. Mélyen bele akartam temetkezni.
Odaindultam, ahol a pólómat hagytam, felvettem a padlóról
és az ágyra tettem Serena mellé. Anélkül, hogy egy szót is
szóltam volna, kikapcsoltam a melltartóját. A pántjai lecsúsztak a
karjain és azok a súlyos telt keblek kiszabadultak.
Lehajtottam a fejem és az egyik rózsaszín csúcsot a számba
vettem. Zihált és háta ívbe feszült, miközben én mélyebbre
szívtam be a mellbimbóját. Ugyan ezt tettem a másikkal, és

194
megcsíptem a megkeményedett gyöngyöt, mikor felemeltem a
fejem.
Aztán a figyelmemet a farmerjére fordítottam. Kigomboltam
és lecsúsztattam a lábain, fedve az apró darabka csipkét a
combjai között.
Miután a farmer eltűnt, felvettem a pólót. - Emeld fel a
kezeidet.
Mire úgy pislogott, mintha kábulatból ébredne. - Mi?
- Fáradt vagy - mondtam meglepődve saját szükségemen,
hogy vigyázzak rá. - Emeld fel a karjaidat, Serena.
Egy szívdobbanásnyi idő telt el, mielőtt megtette, amire
kértem. Átcsúsztattam a pólómat a fején. Kiszabadítottam a haját
a póló nyakából, a tincseket a válla felett átvetve. Visszaülve
megcsodáltam a munkám, és úgy döntöttem, hogy tetszik a
pólómban.
Serena az ajtóra pillantott. - Gondolom, a szobámba kellene
mennem.
Ember, olyan volt, mint egy nedves álom. Tudta mikor kell
lelépni, de akkor azt tapasztaltam, hogy valami teljesen váratlant
mondok. - Maradj.
A szeme kikerekedett. - Maradjak itt, az ágyban veled?
Mi a fészkes fenét gondoltam? Normális esetben az ötlet, hogy
megosszam valakivel az ágyam, arra késztetett, hogy lerágjam a
karom, de mégis azt akartam, hogy mellettem feküdjön. Nem
tudtam miért. Soha nem éreztem rá késztetést ezelőtt.
Lerángattam a takarókat és feltartottam neki, hogy becsúsztassa
alá azokat a formás lábait.
Rám nézett. - Biztos vagy ebben?
Nem. - Miért ne lennék?
Serena vetett rám egy pillantást, de aztán elhelyezkedett a
párnán. Eltelt néhány pillanat, aztán elnyúltam az oldalamon,

195
fejemet a kezemen pihentetve. A szempillái megrebbentek aztán
így szólt. - Megint bámulsz.
Felvettem egy pár szál haját. - Szeretek gyönyörű dolgokat
bámulni. - A haját az ujjaim között feltekertem, majd elengedtem
és végigsiklott az ujjaimon. - És te gyönyörű vagy.
Az oldalára gördült, velem szembe. Szemei vékony résnyire
nyíltak. - Köszönöm.
- Mit?
- Hogy azt mondtad, gyönyörű vagyok - mondta. Egy újabb
álmos mosoly jelent meg. - Egyfajta gyönyörűség, vagy te magad
is, tudod?
Nevettem és a hang meglepett engem. - Nem tudom, hogy
valaha is neveztek gyönyörűnek ezelőtt.
- Hmm, a szexi jobban kedvedre való?
- Valahogy úgy - mondtam, miközben őt néztem. Hirtelen
késztetést éreztem, hogy egy szép, aranyozott ketrecben tartsam.
Kinyújtotta a kezét és végigfutatta az ujjait a köztünk pihenő
kezemen, végigkövetve ujjcsontjaim vonalát. - Gyönyörűek a
kezeid - mondta. - Rendkívül tehetséges vagy velük.
Sose kellett volna mesélnem neki a teraszokról. - Minden nő
ezt mondja.
Halkan felnevetett. - Nem így értettem.
- Tudom.
Szempillái felemelkedtek és találkozott a tekintetünk. - Szép a
mosolyod. Gyakrabban kellene csinálnod.
Az azonnali reakcióm az volt, hogy többet akartam mosolyogni
és ez nem volt jó.
Elhúztam a kezem és azt mondtam. - Aludnod kellene, Serena.
Ő ismét nevetett. - A testvérednek igaza volt.
- Miben?
Szeme lecsukódott. - Egy szúrós szemétláda vagy.

196
 Erre elmosolyodtam - egy nagy, csupafog idióta mosollyal - és
Serena nem látta. A szemei zárva voltak, ami jó, mert egy nagy
vaginává változtam.
- Eszembe jutott valami, mielőtt feltűnt a testvéred - mondta,
és a mosoly eltűnt az arcomról. - Mel mindent lejegyzett,
mindent, amit hallott. Ezt ő mondta nekem.
Bassza meg, ez már lehetett valami.
Egy újabb kis mosoly ékesítette ajkait. - Mel nagyon
szórakozott volt, igazán nagyon. Az a fajta ember, aki a
távirányítókat a hűtőbe teszi, az alsóneműjét meg fordítva veszi
fel. Elmondta nekem, hogy hol hagyta.
- Hol?
- A postafiókjában - mondta álmosan. - Nem tudom még
mindig ott van-e, de van egy plusz kulcsom a kulcstartómon.
Amikor elutazott a városból, elhoztam a leveleit.
Ami a pénztárcájában volt. Tudtam, mert átkutattam a dolgait,
amikor először idehoztam. Szent szar, esély volt rá, hogy bármit
is írt le a barátnője, az az volt, amit a Luxenek titokban akartak
tartani és amit a rendőrök tudni akartak.
- Gondolod, hogy ez segíthet? - kérdezte.
Segíthet-e Melen? Nem, valószínűleg nem. Segíthet-e
egyáltalán Serenan? Nem tudtam biztosan. - Talán.
- El kell jutnunk ahhoz a postafiókhoz.
Erre nem mondtam semmit. Eljutni a postafiókhoz nem lenne
nehéz nekem, vagy a rendőröknek, de Serenanak? Gyakorlatilag
lehetetlen, de ő azt mondta, hogy jutnunk. Neki és nekem. Hogy
miért kellett ezt tisztáznom magamban, az felfoghatatlan volt
számomra.
Ez után Serenanak nem telt sok időbe, míg elaludt. Az ajkai
kissé szétváltak, puha lehelete felmelegítette a mellkasom.

197
 Lejjebb csúsztam, így a fejünk egy vonalba került. A paplan
felett addig húztam fel a lábam, míg a térdem hozzá nem
nyomtam az ő paplannal fedett térdéhez.
Csak idő kérdése volt, mielőtt a szenátor észreveszi, hogy a
bérgyilkosa, akit küldött mostanra már halott. És én azon
gondolkodtam, mit jelent ez Serena számára. Ha, valaki a
Nemzetvédelmen belül elmondta a szenátornak, hogy Serena hol
tartózkodik, azt jelentette, a szenátor küldeni fog egy másikat,
hogy elhallgattassa.
Az egyetlen módja, hogy ennek vége legyen az volt, hogyha a
szenátor kikerül a képből, és én kételkedtem benne, hogy a
Nemzetvédelem támogatná ezt az ötletet.
És ez a levél? Még ha egy csomó információt tartalmazott is,
megmentheti-e Serenát ettől? Nem hittem volna. Szóval mit is
jelentett mindez? Nem álltak túl jól a dolgai.
Egy furcsa, ismeretlen nyomás telepedett a mellkasomra, mint
egy hatalmas kő. Nem tudtam, mit gondoljak erről az egészről,
de ahogy ott feküdtem, nem hunytam le a szemem. Azt tettem,
amit mindig. Figyeltem őt.

198
17. fejezet
ÉSZRE SEM VETTEM, hogy elaludtam, amíg valami
mozgolódás fel nem ébresztett. Kinyitottam a szemem, az
érzékeim gyorsan teljes éberségre kapcsoltak. Amikor beszívtam
a levegőt, Serena illata betöltött engem. Barack. Vágyódtam az
édes ízére… és rá.
Valamikor az éjszaka folyamán, Serena a másik oldalára
fordult, és a teste az enyémhez simult. Nevezetesen a szép, kerek
feneke az ágyékomhoz nyomódott.
Kemény voltam.
De nem is ez volt a meglepő. Ami egyenesen sokkoló volt, az a
kar, ami átfogta Serena derekát, és szorosan tartotta, az az én
karom volt, és hacsak nem Serena ragadta meg a karomat az
éjszaka közepén, és alátuszkolta magát, akkor az egészet én
csináltam. Nos… a francba.
Még inkább felháborító volt az a tény, hogy ez tulajdonképpen
tetszett nekem, bármi is volt ez. Összebújás? Ó, a pokolba, ez
összebújás volt. Pontosan, mint a kanalak a fiókban.
Kibaszottul hozzábújtam.
Lassan elhúztam a karom, felültem, és beletúrtam a hajamba.
A pillantásom bejárta a sötét hálószobát, miközben lehajoltam,
hogy megdörzsöljem a bőrömet a bokaláncom alatt. Aztán
meghallottam a mobilomat csörögni, valahol a földszinten.
Csendben káromkodtam, miközben felkeltem az ágyról.
Óvatosan, hogy ne ébresszem fel Serenat, lehajoltam, és

199
belecsúsztam a farmerembe. Kételkedtem benne, hogy Dex az,
leszámítva azt a lehetőséget, hogy valami őrült van odalenn csak
két lehetőség maradt.
Nemzetbiztonsági ügynökök vagy a bátyám, melyikre van
igényem?
Nem volt arra esély, hogy Sin rájött Lore hollétére, de az
aggodalom egyre gyorsabban növekedett bennem. Felkaptam a
mobilt az asztalról, és átkozódtam, amikor megláttam a számot.
- Tudni akarom, hogy miért hívsz engem... - Megfordultam, és
ránéztem a faliórára. - Hajnali két órakor?-
Volt egy kis csend, majd Zombro reszelős hangja hallatszott a
vonalból.
- Odakint felvonultunk.
Nagyon-nagyon elcsendesedtem. - Kösz a figyelmeztetést.
Zombro nem szólt semmit, majd a hívás megszakadt. Egy
vagy két másodperc telt el így, míg a telefont bámultam. Hideg,
kemény érzés volt, amikor megértettem. Csak egy oka lehet
annak, ha egy ügynök ilyenkor felhív. Nyugodtan az asztalra
tettem a telefont, és körülnéztem a dolgozó szobában. Elég
gyéren volt berendezve a hely, olyan volt, mint a legtöbb
lakhelyem. A kanapé. A kis TV. A könyvespolcok tele történelmi
szöveggel, a legtöbbje csak unalmas szar. Egy halom fából
faragott állat. Mióta is élek én itt? Huszonöt éves korom óta,
vagyis az elmúlt hat évben ez volt otthonom.
Elhagytam a dolgozószobát, becsuktam magam mögött az
ajtót, és a bejárathoz mentem. Nem adtam időt az ügynököknek
arra, hogy rajtunk üssenek és felébresszék Serena-t. Jobb lenne
neki, ha átaludná az egészet.
A hideg érzés, ami a dolgozószobában kezdett kialakulni
bennem, egyre inkább szétterjedt, mint egy darab jég. Egy

200
részem várta már azt a pillanatot, amikor az ügynökök lecsapnak
Serenára, mert tudtam, hogy ez lesz.
Tartottam az ajtót az ügynököknek. - Nem várhatott volna
reggelig?
Richards, kettőjük közül a fiatalabbik, úgy nézett Zombrora,
ami egyáltalán nem tetszett nekem. Soha nem volt problémám
Richards-szal. A két tiszt közül inkább őt részesítettem előnyben,
de most ideges volt, különösen zaklatottnak tűnt ma este. A
körülötte lévő levegő szinte árasztotta a szorongást.
- Volt valami probléma? - kérdezte Richards.
- Volt egy pár, de semmi komoly. - A szemem sarkából
Zombrot figyeltem, aki közben bement a konyhába. Ez a ragyás
rohadék a probléma. - Miért pont most, amikor egyikőtök sem
került kapcsolatba velem, mióta itt vagyok?
Zombro végignézett a lépcsőházon. - Úgy véltük, ha
megszereztél bármilyen hasznos információd, akkor kapcsolatba
lépsz velünk. - Szúrós szemmel nézett rám. - Van valami
információd?
Karba tettem a kezem. - Arról, amit a lány kihallgatott?
A tiszt bólintott.
Visszagondolva a postafiókra, és arra, amire Serena
emlékezett, megráztam a fejem. - Semmi, ami hasznosnak
mondható ebben a pillanatban.
- Pont erre gondoltunk - válaszolta Zombro. - Arra a
következtetésre jutottunk, hogy bármi, amit Miss Cross a
barátjától hallott, nem lehet elég hasznos.
Óh, pedig hasznos volt. Csak épp nem bíztam ebben a két
idiótában. Ideje, hogy átlépjünk a szarságokon. - Feltételezem, a
Nemzetvédelem már eldöntötte, hogy mit fog csinálni Serenaval.

201
 - Igen. - Zombro összevonta a szemöldökét, ahogy a tekintete
megállapodott a mosogatóban lévő borospoharakon, amik az
előző éjszakáról maradtak ott. - Gondoskodnunk kell róla.
Elhelyezkedtem a nappali bejárata előtt, arra a részre, ami
kikerülhetetlenül a lépcsőhöz vezetett... és Serenahoz. - És hogy
fogjátok csinálni?
Richards áthelyezte a súlypontját, miközben a tekintete
idegesen száguldozott körbe a konyhában, egy ijedt mókusra
emlékeztetve engem. - A minisztérium találkozott a szenátorral,
és bár a Nemzetvédelem nem ért egyet a szenátor akciójával,
született egy megállapodás.
- Valóban?
Zombro feszesen elmosolyodott. Úgy tűnt, az ősz szálak
elborították a halántékát, mióta utoljára láttam. - Ez egy
szerencsétlen helyzet, Miss Cross-szal, és bár most még nem
jelent igazi biztonsági kockázatot, nem akarunk esélyt adni arra,
hogy bármi kiszivárogjon a nyilvánosság elé.
- Huh - motyogtam, és a jeges érzés, ami ott volt minden
porcikámban, átszivárgott a szobába. - Szóval úgy döntöttek,
hogy hagyják, hogy a Luxenek elhallgattassák őt? Elfecsérelt
időnek tűnik rejtegetni a lányt, ha a kormány amúgy is behódolt
nekik. Ezt tudatniuk kellett volna velem, mielőtt megöltem azt a
Luxen-t, akit tegnap küldtek.
Richards láthatóan nyelt egyet. - Azt hittem, nem volt semmi
komoly probléma?
- Nem volt komoly - válaszoltam egyenesen, miközben
mindkettejük felé vetettem egy, hideg, számító pillantást. - A
Luxen jött. A Luxen meghalt.
- Mi nem engedélyeztük ezt nekik - mondta Zombro sötét
arccal. - Volt egy jó pontjuk. De a módszer, amit választottak,
hibás volt.

202
 Ja, más szavakkal, a Nemzetvédelem elveszíti az irányítást a
Luxenek felett. Mielőtt észrevennétek, a Föld már a Luxen
kurvája lesz.
Zombro szeme összeszűkült. - Ez nem így van.
Elvigyorodtam. - Tehát, azért vagytok itt, hogy vigyázzatok rá?
- Igen - válaszolta Zombro.
- Ez elég elbaszott dolog, nem gondolod?
- Elég elbaszott megjegyzéseket teszel. - Zombro álla egy
fokkal megemelkedett. - Mióta gondolja azt Arum, hogy valami
el van baszva?
Lassan leengedtem a karjaimat és vállat vontam.
- Vagy te akarod a lánnyal lezárni? - Zombro gúnyolódott. -
Tudom, hogy az emberek nem sokat jelentenek neked, de le
tudsz venni valamit róla. Gondolom, akár még élvezted is, nem
igaz? - Fellázadt tekintete nem hatott rám. - Add át őt.
- Köszönöm az ajánlatot.
Richards megköszörülte a torkát. - Ebben nincs semmi
személyes. És akárhogy is, nem fog érezni semmit. Nem lehet
elhúzni, el kell intézni, mielőtt beszélni tudna, a családját és a
barátait is értesítve lesz a korai haláláról.
- És a halála biztosítani fogja, hogy a Földön élő idegen fajok
továbbra is titokban maradjanak bla-bla baromság? - Nevettem. -
Srácok, nektek elképzelésetek sincs… Minden alkalommal,
amikor a Luxen kiterjeszti az akaratát és sikerül, az egy újabb
szög a koporsótokban.
- Elég ebből. - Zombro keze elindult a csípője felé, a szolgálati
fegyveréért.
Az ólom golyó nem öl meg, de egészen biztosan lelassítja a
seggemet. - Hol van?
Arra gondoltam, ahogy Serena az emeleten alszik az
ágyamban, rajta a pólóm, a haja elterülve a párnán, ajkai

203
szétnyíltak, és szerencsére nincs tudatában annak, hogy a sorsát
éppen lezárták. Nem volt, aki védelmezze.
Mosolyogtam, és oldalra siklottam. Vetettem egy pillantást a
másik ügynökre. Richards előrelépett, miközben a szemét rajtam
tartotta. Nem haboztam. Még amikor a dolgozószobában voltam,
már akkor tudtam, mit fogok tenni. Talán már azelőtt is tudtam.
De nem ez számít.
Mozdultam, gyorsabban, mint ahogy Richards reagálni tudott.
Mögé csúsztam, megfogtam a karját, hogy elérjem a fegyvert, és
körbeforgattam Richardsot, így szembe kerültem a másik
ügynökkel. Megragadtam a haját, azzal húztam vissza, miközben
a térdemet Richards gerincébe nyomtam. A hangos reccsenés
visszhangzott a konyhában. Richards felmordult a meglepő
fájdalomtól, de a hangot elnyomta a fegyver koppanása a konyha
csempéjén.
Egy gyors rántás a karommal, és Richards nyaka megroppant.
Az ügynök teste a padlóra zuhant. Nem is rángatózott.
Kedveltem az embert, így gyors halála volt.
A szemem találkozott Zombroéval. Esélye sem volt.
Zombro felemelte a karját, a keze remegett miközben a
szolgálati pisztolyával leadott egy lövést, de oldalra ugrottam.
Folyamatosan tüzelt, egyik lövés a másik után, miközben
visszavonult. Lehajoltam és előre lendültem, majd kiütöttem a
fegyvert a kezéből egy széles karmozdulattal. Fegyver nélkül
Zombro védtelen volt.
A francba is, a fegyverrel sem jelentett volna számomra
fenyegetést. Zombro beleöklözött a konyhapultba, mert
csapdába esett. Megköszörülte a torkát, és a felsőbbrendű
hozzáállása átadta a helyét az éles félelemnek. - Ne tegye. Kérem.
Ne…

204
 - Sajnálom. Ez nem személyes ügy. Nem fogsz érezni semmit.
- Megálltam. - Biztos vagyok benne, hogy a családod majd
értesítést kap a korai halálodról.
Zombro szája elnyílt, de a kezem már kúszott is.
Megragadtam a torkát, hogy véget vessek a hörgő sikolynak,
ahogy összetörtem a légcsövét. Elengedtem, és figyeltem, ahogy
lecsúszik a konyhasziget oldalán, miközben a torkát szorongatta,
és a szemei kidülledtek. Átléptem a lábain, amik furcsa szögben
terpeszkedtek és letérdeltem, így szemmagasságban voltunk. -
Lehet, hogy egy kicsit hazudtam. A halálod nem lesz gyors. És
valószínűleg fájdalmas lesz.

Összerándultam az ágyban, a szívem olyan erősen vert, hogy

puskalövésként visszhangzott a fejemben. Először azt hittem,
hogy egy rémálom volt, de Hunter nem volt mellettem.
Leraktam a lábamat az ágyról, és felrántottam a farmeremet. Az
ajtóhoz rohantam, és megálltam hallgatózni.
Nem hallottam semmit, de aztán a csontok és a hús
ropogásának hangjától a gyomrom felkavarodott, majd egy kis
hörgés, és volt valami hang, olyasmi, mint amikor egy testet a
földre dobnak. A józanész azt diktálta, hogy maradjak az
emeleten, de a félelem, - az, hogy Huntert féltettem - betöltötte a
mellkasomat. Még több Luxen jött értem? Jeges rémület
markolászta a belsőmet, ahogy kisurrantam a folyosóra. Dobogó
szívvel lemásztam a két lépcsősoron, magamhoz akartam hívni,
szólítani Huntert, de legbelül tudtam, hogy valami rossz, valami
szörnyűség történt az éjszaka közepén. Ez ugyanaz az érzés volt,
mint amikor észrevettem azt a férfit a lakás folyosóján.

205
 A szám kinyílt, a nyelvem formázta Hunter nevét, de nem jött
ki hang a hirtelen kiszáradt ajkaimon. Mentem előre elzsibbadt
lábakkal. Ahogy meztelen talpaim a hűvös fa padlóhoz
csapódtak, éreztem az elsütött fegyverek fanyar égett szagát. A
levegő teljesen telítve volt ezzel a szaggal. Megragadtam egy
vázát és magam elé tartottam a sötétben. Hunter már bizonyára
elment, én pedig még jobban szorítottam a vázát, ahogy
közeledtem a konyhához.
Először a lábat láttam meg.
A fekete nadrágba öltözött lábak átnyúltak a folyosó bejáratán.
A cipői feketék voltak és a nemrég lettek kitisztítva. Fénylettek.
Zsibbadt kábulatban kúsztam közelebb, a pillantásom követte a
hosszú lábakat a furcsa szögben álló derékig. A férfi dzsekije
szétnyitva, felfedett egy cserzett bőr pisztolytáskát. A fegyver a
földön hevert, a nyitott kéz közelében. Nem akartam odanézni,
de nem tudtam abbahagyni.
Ez Richards ügynök volt, a konyha padlóján feküdt, a nyaka
teljesen kicsavarodva, majdnem teljesen átfordítva. Halott volt,
nagyon halott.
Ó, Istenem... Mellette, a konyhaszigetnek támasztva volt
Zombro. Valami... valami történt a torkával. Be volt nyomódva, a
törékeny csontok összetörve. Mindketten halottak voltak, és
Hunter... Nyoma sem volt Hunternek.
A váza kicsúszott az ujjaim közül, és nagy, kerámia darabokra
tört a padlón. A torkomban éreztem a sikolyt, de nem volt
hangom. Hátratántorodtam és a nyitott számra nyomtam a
kezem. Ez nem történhet meg… Az agyam teljesen megtagadta,
hogy feldolgozza a halált. Talán csak álmodom? Nem. Minden
túl valóságos… a látvány, a bűz, a füst és a halál, a dobogó
szívem. Egy kéz szorította meg a vállamat, és a sikoly, ami már
eddig is szorongatta a torkomat, megszakította a csendet.

206
 Kicsavartam a testem, megpróbáltam kikerülni a szorításból,
de egy kar kígyózott a derekam köré, és visszahúzott a kemény,
csupasz mellkashoz.
- Serena, én vagyok. Semmi baj. - A megkönnyebbülés szédítő
sebességgel nyilallt belém. Megpördültem, az arcomat a
mellkasához szorítottam. - Ó, Istenem, Hunter, mi történt velük?
Egy pillanatnyi tétovázás után Hunter karjai körbeöleltek. Az
ölelés ügyetlen és merev volt, de most nem érdekelt. Úgy
szorítottam, mintha egy kizárólag nekem épített horgony lenne.
Belélegeztem az illatát, remélve, hogy ez majd elmos minden
mást. - Megtaláltak minket, vagy nem?
- Nem.
A szó néhány percig lebegett a levegőben, hogy végül
leülepedjen, és értelmet nyerjen. Amikor ez megtörtént, egy
kicsit visszahúztam, és felemeltem a fejem. Hunter ismerős
vonásait néztem, ami ijesztően üres volt. Semmi sem
emlékeztetett arra az emberre, aki néhány rövid órával ezelőtt
még mosolygott, és megkért, hogy maradjak vele.
A nyugtalansággal bosszankodással keveredett. - Hogy érted?
- Ezt nem a Luxenek csinálták - mondta, és fakó szeme
találkozott az enyémmel. Vettem egy mély levegőt, de elakadt a
torkomban. Ekkor vettem észre a táskát a dohányzóasztalon, és a
nyugtalanságom nőtt, mint a gyom, fojtogatott. - Akkor ki... ki
tette ezt velük?
- Én.
A lélegzetem megint elakadt. A szoba elferdült egy kicsit, a
padló hirtelen egyenetlenné vált a lábam alatt.
- Fel kell menned az emeletre, és összecsomagolni, amit csak
akarsz. Nos… - Hunter folytatta, kezei végigcsúsztak a hátamon.
- El kell innen mennünk.

207
 Egy lépést hátraléptem, úgy éreztem, kiugrik a szívem. Annak
alapján, amit magáról mondott, már az is egymillió mérföldre
van a négy évvel ezelőtti Huntertől, de nem is az a Hunter volt,
akit most láttam. Lehet, hogy tüskés és egyenesen fenyegető volt
néha, de a szíve mélyén jó fiú.
De akkor miért voltak halottak a konyha padlóján?
Vettem egy mély lélegzetet. - Megölted őket?
Türelmetlenség villant át a jeges arckifejezésen. - Úgy
gondolom, hogy ezen már túl vagyunk.
Egy csomó kezdett kialakulni a gyomromban. Egy borzalmas
példaként Richards és Zombro testrészei villantak fel előttem. -
Miért?
Az arckifejezése elárulta, hogy tényleg úgy gondolja, hogy
nincs rá idő, hogy elmagyarázza miért ölte meg az
igazságszolgáltatás két emberét.
A harag összekavarodott bennem a félelemmel, egy szédítő és
veszélyes kombinációban. - Nyilván nem küldtek nekem erről
értesítést, Hunter! Amikor utoljára láttam - magam mögé
intettem remegő kezemmel, - ők a mi oldalunkon álltak.
- Ők sosem voltak a mi oldalunkon - mondta, a keze a hajába
túrt, az a kéz, amelyik két életnek vetett véget ma este.
Istenem, úgy éreztem, hányni fogok. Meg akartam fordulni.
Szükségem volt egy kis távolságra tőle, kellett a friss levegő. A
nyomás visszatért, úgy rátelepült a mellkasomra, mint egy
gorilla. A zúgás betöltötte a fülemet.
Hunter elkapott, az egyik kezével az én karomat fogta át, a
másikkal a hátamat szorította. A pulzusom visszatért a normál
tartományba. - Te nem érted, Serena. - Intenzív pillantása az
arcomat kereste. - Azért jöttek ide, hogy megöljenek téged, így
meggyőződve arról, hogy soha nem mondod el senkinek, azt,
ami történt - a Luxenekről.

208
 Összezavarodtam és megrémültem, a kezemet a mellkasom
közepére szorítottam. A szívem kiszámíthatatlanul verdesett.
- Úgy döntöttek, hogy inkább megtartják a szenátor és a
Luxenek boldogságát, és, hogy ez megtörténhessen, meg kell
ölniük téged. Ezek nem a te oldaladon álltak. És el kell innen
húznunk a picsába minél gyorsabban. - Amikor nem mozdultam,
lehajtotta a fejét az enyémhez. - Tudom, hogy ez sok, hogy túl
sok minden történt, Serena. Néhány őrült dolgon
keresztülmentél már, és az egész egyre őrültebb lesz.
- Még őrültebb?
A kezét végigcsúsztatta az arcomon, és a bőrének hűvössége
magamhoz térített. - Azt akarom, hogy maradj velem. Ki foglak
hozni ebből az egészből, de azt akarom, hogy együtt maradjunk.
- Maradjak veled?
Bólintott.
Aztán ez megütött. Több mint megdöbbentő volt, hogy
idegenek futkároznak ámokfutóként, halott ügynökök vannak a
konyhában, vagy az, hogy a kormány kiutalt nekem egy
cementben úszást, és hogy Hunter mentett meg ettől.
Hunter összeráncolta a szemöldökét - Tudsz lélegezni, ugye?
Úgy nézel ki, mintha lélegeznél, jobb…
- Miért? - Megragadtam a csuklóját. - Miért csináltad ezt?
Szembe fordultál a Nemzetvédelemmel csak azért, hogy segíts
nekem? Miért keverted bele magadat ebbe az egészbe? Most
pont ugyanabban a szarban ülsz, mint én.
Hunter lassan pislogott, majd kihúzta a kezét az enyémből.
Tett egy lépést hátra. - El kell mennünk innen, Serena. Mi nem…
- Nem! - Kezem ökölbe szorult, ahogy a bőröm bizsergett. A
lényeg az volt, mi van, ha már ezt az egész helyzet rossz? -
Tudnom kell, miért csinálod ezt. Mert mit is tudok valójában?

209
Legalább hadd tudjam azt, hogy ezzel minden rendben van, és
bízhatok benned.
Kezét csípőre tette, és vett egy mély lélegzetet. Felkészültem
mindenre, hogy pontosan mire, abban nem voltam biztos.
- Nem tudom - mondta.
A szám mozgott, de nem jöttek ki rajta szavak.
- Nem tudom - mondta újra, dühösen. - Nem tudom, miért
tettem ezt. Csak annyit tudtam, hogy ezt kell tennem.
Hát… ja, ezzel nem mondott semmit. És ez nem is az a nagy
kinyilatkoztatás volt, amire vártam, hogy miért kellene
megbízom benne, de ez van. Hunter nem kérte, hogy bízzak
benne. Nem hiszem, hogy valaha is fog ilyet kérni. Felnéztem, a
szemem találkozott Hunter sápadt szemével. A megjelenése
most nem volt annyira fásult. Valahogy inkább zavarodottnak
tűnt, legalábbis én úgy éreztem. A kezem remegett, ahogy
egymáshoz dörzsöltem őket. Megbízni Hunterben óriási dolog
volt. Lehet, hogy nagy hibát fogok elkövetni. Mi van, ha Hunter
az, aki meg akart ölni? Épp csak előtte szeretett játszani az étellel?
A szívem összefacsarodott, de egy kis hang belül azt mondta,
hogy nem ez a helyzet. Ha Hunter meg akart volna ölni, már rég
megtehette volna. És én bíztam benne már korábban is. Csak
megint meg kell bíznom benne.
- Rendben - mondtam, és úgy éreztem, mint aki leugrott egy
szikláról.
Hunter ajka megrándult, mintha mosolyogni akarna, és a
csomó visszanőtt a gyomromba.

210
18. fejezet
KÁBULTAN PAKOLTAM ÖSSZE, amit Hunter vett nekem.
Előkotort egy kisebb méretű bőröndöt és minden mást is, amire
csak szükségem volt.
Csak pár percbe tellett, de óráknak tűnt. Mostanra hozzá
kellett volna már szoknom a váratlan - a bizarr - dolgokhoz, de
sokkos állapotba kerültem az események ilyetén alakulása miatt.
A kormány holtan akart látni engem.
Ahogy az utolsó farmeremet is behajítottam a bőröndbe, a
szívverésem kihagyott egy ütemet. Mégis, hogy a pokolba
élhetném ezt túl, ha a kormány keze is benne van a dologban?
Nincs olyan hely, ahol elbújhatnék előlük. Soha többé nem
kapom vissza az uralmat az életem felett.
A helyzet iszonyú volta úgy nehezedett rám, mint valami holt
teher. Megint meghallottam lélegzetem árulkodó gyorsulását,
mire szitkozódni kezdtem.
Becsuktam a szemem és vettem egy mély levegőt. Bíztam
Hunterben. És jelenleg ő volt az egyetlen, akire számíthattam.
Összecipzárazva a bőröndöt, gyorsan körbepillantottam a
szobában, hátha szükségem lesz még valamire onnan. Nem
találtam semmit, és nem volt több időm sem a késlekedésre.
Hunter odalent várt rám. Katonai vászonzsákja az ajtó mellett
hevert a földön, de amikor tiszta rálátásom nyílt az alakjára,
megtorpantam.
Váó.

211
 Megváltozott. És egyértelműen nem csak a ruhái.
A vékony fekete póló alatt izmok feszültek meg. Combjai a
fekete bőrnadrágban olyan vastagok voltak, mint a fa törzse. A
bakancsok, amiket most viselt igazán rosszfiúsan festettek. Nem
hasonlított ahhoz a sráchoz, aki reggelente a verandán ült,
elnyűtt farmerben. Ami most a szemem előtt volt, az tiszta
erőfitogtatás, ami túlment a férfiasságon és messze fenyegető
volt. Még zilált sötét haja is kiszámíthatatlannak tűnt.
Hunter veszélyt árasztott magából, de nem ez volt az egyetlen,
ami áradt belőle. Izgatottság. Az a fajta veszedelem, amikor egy
férfi, kézbe tudta venni a dolgokat, miután azok
kiszámíthatatlanná váltak, és aki, miután mindennel végzett,
képes volt, és hajlandó is téged eszméletlenre kefélni.
Elpirultam.
Jó tudni, hogy a petefészkeim még mindig működőképesek,
még ha a szex nem is volt napirendi pont. Jézus. Megráztam a
fejem. - Úgy nézel ki, mint az öcséd.
Hunter felhúzta egyik szemöldökét.
- Úgy értem, ikrek vagytok, meg minden, de most tényleg úgy
nézel ki, mint ő. - Megtorpantam. - Hunter vagy, ugye?
Apró mosoly játszott ajkain. - Tetszett, amit a fogaiddal
műveltél, amikor előttem térdeltél.
- Ja, te Hunter vagy. - Mélyvörösre pirulva a táskájára
mutattam. - Hova megyünk?
- Szükségünk van egy kocsira. Dex majd gondoskodik nekünk
erről.
- Bízhatunk benne? - kérdeztem.
- Abszolút. - A konyha felé bólintott. - Ha akarsz valamit inni,
a konyha tiszta. Gondoskodtam róla.

212
 Megrezzentem. Nem akartam tudni, hogyan gondoskodott a
holttestekről. Komolyan mondom, amilyen nyuszivá tett ez az
egész engem, egyáltalán nem akartam rájuk gondolni.
- Megvagyok - feleltem. - Kiviszem ezt.
Élesen bólintott.
Elcipelve mellette a bőröndöt, kimentem a verandára és kissé
meglepődtem, hogy nem tett semmiféle megjegyzést sem arra
vonatkozóan, hogy ne kószáljak el.
Az éjszaka sötét volt és teli árnyakkal, de a tiszta hegyi levegő
frissítően hatott. Ahogy egy székhez támasztottam a csomagot,
éreztem, hogy feszült idegeim és izmaim ellazulnak.
Odalent egy fekete Expedition parkolt a felhajtón,
valószínűleg a halott ügynökökhöz tartozhatott. Újabb remegés
futott végig rajtam.
Még most sem értettem, Hunter miért állította meg az
ügynököket abban, amiért idejöttek, úgyhogy csak megragadtam
a bőrönd fogantyúját és ledobtam a lépcsőre. Az egész
szituációtól forgott a fejem. Talán később - ha egyáltalán lesz
számomra később - ki tudom bogozni a szálakat.
Épp visszafordultam a ház felé, amikor valami elmosódottra
figyeltem fel az Expedition mellett. Úgy festett, mint egy nagyon
magas ember árnyéka. Csakhogy egy lélek sem volt odalent.
Senki nem volt a környéken.
Rosszérzés kúszott fel végig a gerincemen csak egy pillanattal
azelőtt, hogy a leheletem egy apró, ködszerű felhő képében kilőtt,
és megfagyott, éppen úgy, mint azon az éjjelen, amikor Hunter
közel volt ahhoz, hogy elveszítse a kontrollját. Ujjaim alatt a
korlát jéghideggé vált. Elugrottam tőle.
Ó, a francba.
Adrenalin áradt szét bennem és megpördültem, de a lépcsőt
borító jeges rétegen elveszítettem az egyensúlyomat.

213
Megcsúsztam, térdeim nagyot koppantak a veranda lépcsőjén.
Égető fájdalom öntötte el a lábaimat.
Hideg kéz kulcsolta körbe meztelen bokámat és rántott
visszafelé. Kétségbeesetten próbáltam megkapaszkodni a
korlátban, de az kicsúszott kezeim közül. Az oldalamra
fordultam, mire a nyakam a deszkapadlónak csapódott. Egy
újabb fájdalomhullám száguldott keresztül rajtam, ezúttal az
arcomon és az ajkaimnál. Élesen szívtam be a levegőt, éreztem
nyelvemen a vér ízét.
Sötét, vastag füstindák törtek előre, hozzám értek,
végigkúsztak a bőrömön és a csontjaimig hatoltak.
Felsikítottam.

Most meg mi a franc történt?

Pillanatokkal azelőtt éreztem meg a többiek jelenlétét, hogy
Serena éles, sokkos sikítása egyenesen keresztülvágott rajtam, azt
a részemet támadva, ami inkább volt szörnyeteg, sem mint
emberi lény. Ez a részem akkor aktivizálódott, amikor
kivezettem az ügynököket a konyhába, és a fajtám legalapvetőbb
ösztönére épült: arra a szükségletre, hogy domináljak, hogy öljek,
hogy táplálkozzam, és hogy megvédjem azt, ami az enyém.
Hogy megvédjem azt, ami az enyém…
Kivágtam az ajtót és kirontottam rajta. A szemem azonnal
alkalmazkodott a sötétséghez. Serena sehol sem volt, a bőröndje
viszont a lépcső aljában feküdt. És voltak ott mások is - ketten a
kocsifelhajtón álltak, a harmadik az erdőben, egyvalaki pedig
messzebb az út mentén (de az Dex volt).
Egy árnyék suhant végig a felhajtón, majd megállt a lépcső
előtt. Az alaktalan tömegből egy forma kezdett képződni.

214
 Pillanatokkal később egy magas nő állt ott. Jégszőke haja lazán
hullott alá vállaira. A pántnélküli felső, amit viselt, alig takarta el
mellének domborulatát. Jael volt az, az egyik abból a háromból,
akik jelen voltak a kilátónál aznap, amikor Serena úgy döntött,
tesz arrafelé egy kis sétát.
Jael csípője ide-oda ringott, miközben felém lépdelt. Szoknyája
egyre magasabbra és magasabbra csúszott fel, amíg már
megláttam egy sáv fehér csipkét.
- Hunter - dorombolta, vérvörös ajkai szétnyíltak, ahogy
nyelvét körülfuttatta, miközben kiejtette a nevemet. - Azt hiszem,
régen itt van már az ideje, hogy közelebbről is megismerjük
egymást.
- Igazán? - válaszoltam. - Hol a pasid, Raz?
Lapos mosolyt vetett felém. - Elfoglalt. Vagyis csak mi ketten
maradtunk.
- És Colec - mutattam abba az irányba, ahol a társa állt.
Jael végigfuttatta egyik kezét a mellei képezte völgyben, le
egészen a hasáig. - Szereti nézni.
- Helyes. - Figyeltem, ahogy fellépett a maradék
lépcsőfokokon is. - Mert tartogatok valamit a számára.
- Valóban? - Mellém sompolygott. - Tetszik, amerre ez a dolog
halad.
Egyik kezemet Jael torka köré szorítottam. A nő
elmosolyodott. - Durván szeretem - suttogta.
- Az nagyszerű, mert épp azon vagyok, hogy igazán
eldurvuljon a helyzet.
Jael szemei vadul kinyíltak az idő tört része alatt.
Megpördültem, felemeltem a levegőbe és a korláthoz vágtam. Az
Arum annyira megdöbbent, hogy nem tudta ledobni magáról az
emberi alakot elég gyorsan. Hatalmasat csattant odalent, az
Expedition motorháztetején.

215
 Megragadva a korlátot én is utána vetettem magamat,
guggolva érkezve meg odalent.
Felkaptam a fejem, ahogy Jael legördült a motorháztetőről és
levegő után kapkodva ért földet a térdein.
Egy árnyék ért oda a SUV-hoz, egyenesen felém tartva.
Támadásba lendültem, belerúgtam a kocsi elülső rácsozatába.
Ezután megpördültem, kicselezve az Arumot. Felugrottam,
megfogtam az árnyék tömegét, a földbe döngölve Colecet. Sóder
záporozott a levegőbe.
- Nincs most erre időm - morogtam, fokozva szorításomat az
Arumon.
Felemeltem őt, majd erősen rácsaptam a mellkasa közepére.
Colec szemei tágra nyíltak, szája hangtalanul kitárult.
Vízszerű csobogás hangzott fel.
Visszakaptam a karomat és elmosolyodtam. A holdfény
előbukkant, megcsillanva az ezüstös markolaton és a kés hegyén
díszelgő véren.
- Obszidián.
Az Arum megremegett, a bőre pedig fodrozódni kezdett, mint
egy hömpölygő hullám. Energia pulzált, majd ahogy arrébb
léptem tőle, az Arum szétesett, ezernyi darabra hullva szét, amik
felszálltak a levegőbe.
- Te szemétláda! - visította Jael. - Hogy vagy képes egy
ilyennel gyilkolni? Te így szoktál harcolni? Te gyenge,
emberimádó mocsok. Most megöllek!
Jael átváltott igazi alakjára. KITÉPEM A TÖKEIDET ÉS
FELDUGOM ŐKET A SSSSEGGEDBE, AMÍG MÁR NEM
KÖNYÖRÖGSSSSZ NEKEM, HOGY HAGYJALAK ÉLETBEN.
ASSSZTÁN MEGETETEM A FARKADAT AZZAL AZ
emberszajhával, miközben Raz elszórakozik vele…

216
 Elhajítottam az obszidián tőrt. Olyan gyorsan hasított
keresztül a levegőn, mint egy golyó, szabályosan előre törve. A
tőr mélyen beleállt Jael mellkasába, véget vetve litániájának.
Kieresztett egy sikolyt, ami sértette a füleimet. Egy pillanattal
később ő is darabjaira hullott, csatlakozva Colechez a nagy
semmiben.
Kihúzva a tőrt a földből megfordultam, miközben
belecsúsztattam azt a hátamra erősített tokjába. Égette a bőrömet,
ahol hozzáért, de a fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit
Razzel fogok művelni.
Átvágtam az erdőn.
Nem tellett sok időbe rátalálnom arra a seggfejre, és amikor
sikerült, düh tört fel valahonnan mélyen belőlem. Serenán feküdt,
a lány lábai között és a valódi alakjában. Serena sarkai a talajba
mélyedtek, miközben ökleivel Raz oldalát püfölte.
Előre törve, lerángattam azt a kurafit Serenáról és félrelöktem.
Tekintetem végigfutott a lány tágra nyílt szemein és véráztatta
arcán, mielőtt letörölte volna, majd megláttam szakadt pólóját és
kigombolt farmerját.
Újfajta érzés rohant meg, ahogy rájöttem, mit próbált meg Raz
éppen elkövetni ellene.
Arrafelé fordulva, ahol az Arum éppen talpra kecmergett,
azonnal tudtam, hogy meglehetősen élvezni fogom a kinyírását.
Máris az orra előtt teremtem, megragadva tinta fekete torkát.
Egy közeli fához vágtam. A visszhangzó reccsenésre a madarak
ijedten röppentek az égbe.
Előrefelé célozva, arcon ütöttem Razt, de az a balfasz azonnal
visszatámadt, jó néhány lépéssel hátrébb lökve engem. Testének
körvonala kezdett elhalványulni, ahogy apró fekete füstindák
gomolyogtak elő vállaiból, elterülve mögötte a légben, mint a
szárnyak. Úgy rohamozott meg engem, mint valami rakéta, mire

217
megremegtem, teret engedve az átalakulásnak. Kezek nyúltak az
oldalaim felé, erre megpördültem, a testem pedig elkezdett
átváltozni, a tömegem kitágult és szétterjedt.
A baj kezdett megvalósulni.
Faágak rázkódtak meg és nyúltak ki felém, Raz pedig
egyenesen rám támadt. A levegőben kanyarogtunk,
keresztülvágva az ágak között.
A földbe csapódtunk - mindketten valós alakunkban - és
csapást váltottunk, mintha épp ketrecharcot vívnánk. Ez nem
csupán Raz megöléséről szólt. Hanem arról, hogy kiirtsam őt,
amiért hozzá merészelt nyúlni Serenához. Állatias, brutális harag
öntött el.
Behúztam Raznek, mire a feje hátrahanyatlott. Elesett, de
hamar visszakecmergett a talpára. Aztán újból rám vetette magát.
Fogást találva rajta felemelkedtem vele a levegőbe, de a legutolsó
pillanatban megpördült a markomban, és mindketten
visszazuhantunk a talajra. Tekintetbe véve, hogy a becsapódás
olyan erős volt, hogy még Serena is hátraesett a fenekére tőle,
Razzal pillanatnyilag képtelenek voltunk felállni, úgyhogy csak a
koszban hemperegtünk összegabalyodva, letarolva még az
utunkba kerülő bokrokat is. Föld szállt mindenfelé, beborítva a
levegőt, megnehezítve a légzést. Mikor végre abbahagytuk,
akkor látszódott, hogy jó pár láb széles árkot vájtunk ki magunk
körül.
Raz felemelkedett mellőlem, újfent Serena felé véve az irányt.
Talpra küzdöttem magam, de mielőtt még utolérhettem volna a
seggfejet, Dex tört elő a fák vonala mögül, egyenesen
belécsapódva.
Dex végigvitte Razt a tisztáson, majd végül fellapította őt egy
fára.

218
 Csakhogy ezután Dex elhátrált onnan, mert valahonnan tudta,
talán a fajtánkra jellemző ösztönök miatt. Meghagyta Razt nekem.
Megálltam Raz előtt, és eltelt egy perc. Felemelte a fejét és
dörgött egyet.
Én pedig úgy csaptam le, mint egy villám. Öklöm nekiütődött
Raz mellkasának, majd átment rajta.
Visszarántva a karomat, valami hosszú és tinta fekete jött
együtt vele. Egyenesen kitéptem belőle a gerincét és néztem,
ahogy Raz úgy omlott össze, mint a gyűrött papír. Egy
másodperc sem telt el, mire a teste megremegett és szétszakadt, a
darabok a levegőbe szálltak és eltűntek szem elől.
Az ekkor beállt csöndben tettem egy támolygó lépést hátrafelé,
a testem sajgott a harc után és a szükséglettől, ami úgy tűnik
mindig követte az ilyen véres eseményeket. Általában egy nőre,
vagy a kezemre volt szükségem, de nem most.
Most Serenára volt szükségem.
Felé fordulva gyomron vágott a vágy, keményebben, mint
bármelyik ütés, amit Raznek sikerült bevinnie. Eljutni hozzá,
majd pedig beléje jutni - semmi másra nem tudtam gondolni.
LASSÍTSSS CSAK LE, TESSSÓ.
Dex suttogó hangja ért el hozzám.
Nem igazán értettem meg őt, vagy csak nem érdekelt, amit
mondott, mert tovább sétáltam Serena felé. Amikor odaértem
hozzá, már éppen azon voltam…
Serena remegve lépett egyet hátrafelé, kezei görcsösen
szorongatták szétszaggatott pólója széleit. Még közelebb értem
hozzá, mire a pánik színárnyalata kezdett el kavarogni körülötte.
Oldalazva távolodott tőlem, szemei Dex és közöttem jojóztak, és
ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy még mindig a valódi
alakomban vagyok, és hogy valószínűleg halálra rémisztem
jelenleg.

219
 A kéjérzet elszállt, meglepő módon, ahogy hirtelen egy újabb
szükséglet kapott szárnyra bennem: a vágy, hogy
megnyugtassam őt. De úgy tűnt, ez már túl kevés volt és túl
későn, mert Serena elkezdett futni a ház felé.
Ránéztem Dexre, aki bólintott.
Magamat átkozva hamar utolértem a lányt, amikor is térdelve
találtam rá, közel az erdő szélén. A házból ideszűrődő fény
pislákolt a vastag faágakon. Megtorpantam és felvettem emberi
alakomat.
- Serena.
Felemelte a fejét és kiengedett egy remegő sóhajt.
- Attól tartok, egy kicsit elvesztettem az előbb a fejemet.
Letérdeltem mellé, közel, de nem érve hozzá. - Ez érthető.
Hátradőlve ültében, kinyújtotta maga elé a lábait. - Idegenek. -
Felnevetett. - Azt hiszem, végre kezdem tényleg felfogni.
Idegenek.
- Én jobban szeretem a földönkívüli kifejezést - szólalt meg
Dex mögöttünk.
Serena talpra állt, majd megbotlott. Elkaptam a vállainál fogva
és megtámasztottam, mielőtt még jobban megsértette volna
magát.
- Ő nem fog bántani téged. - Volt valami különös kedvesség a
hangomban, miközben kezeimmel elengedtem a vállát. - Ő egy
barátom. Ez itt Dex.
Láthatóan ellazult egy kicsit, de nem szólt egy szót sem.
Dex a farmerja zsebébe süllyesztette kezeit, és hintázni kezdett
a sarkain. - A földönkívülinek egyszerűen királyabb a hangzása.
- Ja - suttogta Serena, majd pedig hangosabban hozzátette: -, ti
srácok pedig, mint a barátságos idegenek a szomszédból, csak
körbenéztek idelent nálunk?
Dex felnevetett.

220
 - Nem - válaszoltam, teljesen komolyan. - Többnyire épp
ennek az ellenkezőjét tesszük.
Serena ránk meredt. - Ez igazán megnyugtató.
- Ez Hunter - mondta Dex mosolyogva. - Akire mindig lehet
támaszkodni.
Szemeim összeszűkültek, majd Serena felé fordultam.
- Emlékszel, amikor azt mondtam, a dolgok egyre őrültebbé
válnak majd? Nos, hát bekövetkezett, és az előbbi dolog még
csak nem is az volt, amire korábban céloztam.

221
19. fejezet
KISSÉ ELKÉPEDTEM, LÁTVA, hogy Serena kezdi
összeszedni magát. Tessék, már megint lenéztem őt. A nők
kemények, mint a volfrám, de figyelembe véve, milyen csendes
volt, miközben hármasban sétáltunk vissza a házhoz - ami
kevéssé jellemző rá egyébként - félig arra számítottam, hogy
kiborul, és fel-alá rohangál majd sikítozva. Szóval nem vettem le
róla a tekintetemet, és valami attól, ahogyan maga köré fonta a
karjait, ami miatt kisebbnek tűnt a megszokottnál, sokkal
törékenyebbnek és sebezhetőbbnek, arra késztetett, hogy
szorosan átöleljem őt.
Mikor visszaértünk a ház elé, megláttam, mit hozott nekünk
Dex. - Nem azt mondtam, hogy ne legyen feltűnő?
Dex elvigyorodott, ahogy kezével végigsimított az éj kék
Porsche motorháztetején. - Azt mondtad, valami gyorsat akarsz.
Ez a leggyorsabb, amim csak van - érintette meg újból
szeretetteljesen a kocsit. - És ha csak egy karcolást is ejtesz az én
kicsikémen, kínok között halsz meg.
- A kocsidnak nem esik bántódása. - Odapillantottam Serenára.
A Porsche mellett állt, tágra nyílt szemekkel bámulva azt. Fejét
oldalra biccentette és még a sötétben is láttam a nyakán
végighúzódó zúzódásokat és felrepedt alsó ajkát.
Visszafordultam Dex felé. - Maradj itt vele. Egy pillanat múlva
visszajövök.

222
 Dex bólintott, mire megpördültem és bementem a házba.
Gyorsan felkaptam, amire szükségem volt, és mikor visszatértem,
ők épp ugyanott álltak, mint ahogyan otthagytam őket. De
Dexnek furcsa kifejezés ült az arcán.
- Mi az? - kérdeztem.
Összeszorította az ajkait és egészen halk hangon ezt mondta: -
Egy szót sem szólt.
- Nem is hiszem, hogy egy ideig fog. - Az Expedition felé
intettem.
- Meg kell szabadulnod a SUV-tól. A többit már elintézem én.
- Rendben, haver. - Dex felém nyújtotta a kezét. - Vigyázz
magatokra.
Egy pillanatig haboztam, de utána kezet ráztam vele. -
Köszönöm.
- Nincs mit.
Megfogtam a táskákat és a csomagtartóba dobtam őket.
Amikor lecsuktam a tetejét, ott találtam Dexet közvetlenül
mellettem. - Nem tudom, mit szándékozol tenni vele - mondta
Dex halkan, - de ő csak egy ember, Hunter. Nagyon óvatosnak
kell vele lenned. Könnyen megtörnek.
Felhorkantam, de aztán a tisztánlátás egy pillanatában,
Dexhez fordultam. - Aggódtál valaha is amiatt, hogy megtöröd
Elizát?
Az Arum pillantása találkozott az enyémmel. - Minden egyes
átkozott nap.
- Akkor miért vagy vele?
Dex egyik kezét a mellkasára helyezte. - Amiatt, ami itt van.
Amit iránta érzek, az sosem hagyja majd, hogy ártsak neki.
- A szerelemre gondolsz? - Megráztam a fejem, ahogy
megragadtam a kocsi kulcsot. - Elég nagy őrültség egy emberi
érzelemre bízni a védelmét.

223
 - Szintén hatalmas őrültség, ha azt hiszed, hogy képtelenek
vagyunk inkább ember, mint Arum lenni.
És ezzel a végszóval eltűnt.
Egy pillanatig még ott álltam. Inkább ember, mint Arum?
Lehetetlenség.
Megfordultam, és a pillantásom Serenára esett. A hold
fényében a haja ezüst glóriának tűnt a feje körül. Ahogy óvatosan
közelítettem hozzá, felnézett. Amilyen közel álltunk egymáshoz,
láttam a sötétlila árnyalatú zúzódást az arcán, az alvadt vért az
ajka alatt.
A fenébe. Kedvem támadt újból kinyírni Razt.
Amikor kinyújtottam mellette a kezemet, összerezzent. - Csak
kinyitom az ajtót. Ennyi az egész. - Kinyitottam neki, ő pedig
bemászott és összekuporodott az anyósülésen.
Rácsuktam az ajtót, és már csak egy dolgot kellett elintéznem.
A Porsche háta mögé kerülve kigomboltam és lerántottam
magamról a nadrágomat. Egyik kezemet az opálba foglalt
nyomkövető készülék alá helyeztem, tudva, hogy eltávolítani azt
egyenesen egy amolyan „megszívod, ha megteszed, de akkor is,
ha nem” helyzet. Ugyanakkor nélküle a Nemzetvédelem nem
tud a nyomomra bukkanni.
És nélküle nem lesz nálam az opál, ami felerősíti az erőimet és
minimalizálja a táplálkozás utáni vágyamat. Szükségem lesz egy
új darabra, amiben nem helyeztek el GPS-t, és azt is tudtam, hol
találhatok.
Leszedtem a bokaperecet a lábamról. Energiahullám áramlott
keresztül rajtam, aztán piros fényben kezdett az opál pulzálni. A
markomban tartva azt, összezúztam, majd hagytam, hogy az
apró darabkák átperegjenek az ujjaim között, mint a
homokszemek. Egyedül az opál maradt meg a készülékből, amit
egy közeli bokorba hajítottam.

224
 Abban a pillanatban nagyon reméltem, hogy tudom, mit
művelek. Nem igazán volt tervem, leszámítva, hogy beszerezzek
egy új opált. Na és aztán mi lesz? Szabad a gazda.
Leginkább abban reménykedtem, hogy nem a Serenára nézve
elkerülhetetlent halasztgatom, amivel csak még több kárt fogok
neki okozni.
Megkerültem a kocsit és becsusszantam a kormány mögé.
Muszáj volt biztonságos helyre mennünk. És muszáj volt
szemügyre vennem őt, hogy lássam, milyen mértékűek a
sérülései. Serenának pedig pihenésre volt szüksége.
Egy rakat „Serenának szüksége lenne erre” gondolat keringett
a fejemben.
Hátramenetbe tettem a kocsit, és olyan iramban fordultam
meg, hogy kavicsok repültek a levegőbe a csikorgó kerekek alatt.
Még jó, hogy Dex nem volt a közelben és nem látta ezt. A főút
felé irányítottam a kocsit és ránéztem Serenára. - Be kellene
kapcsolnod a biztonsági övedet.
Sápadt arccal lassan kibontakozott karjai öleléséből és addig
ügyetlenkedett az övvel, amíg sikerült a helyére kattintania.
- Jól vagy, Serena? Raz, ő… - megakadtam, mert biztos voltam
benne, hogy iszonyatosan dühbe jövök, ha arra gondolok, mit
szándékozott Raz vele tenni.
Serena bólintott. Az utat szegélyező fák elmosódtak, és
egészen addig meg sem szólalt, amíg elhagytuk a községet és
rátértünk az országútra.
- Hova megyünk? - kérdezte, a hangja nagyon kimerültnek
tűnt.
Belesüllyedtem az ülésbe, miközben magamon éreztem a
tekintetét. - Egy olyan helyre, ahol meghúzhatjuk magunkat
mára. - Egy futó pillantás a műszerfalra elárulta, hogy csak pár
óránk van hátra napkeltéig.

225
 - És aztán mi lesz? - A hangja most már erősebbnek tűnt.
Elmosolyodtam. - Remélem, hamarosan azt is kitalálom.
Serena visszatért a szélvédő kitartó bámulásához. A kezei
ökölbe szorultak és kiengedtek az ölében, és kétlem, hogy ennek
egyáltalán tudatában lett volna. Az egyik, a bal keze, eléggé
leharcoltnak látszott. Beszakadt, csorba és véres körmök.
Düh emelkedett a gyomromban, ahogy arra gondoltam,
miken ment keresztül.
Őszintén szólva, sosem érdekeltek különösebben az emberek
dolgai, vagy azok a veszélyek, amikkel szembe kellett nézniük
akár csak azáltal, hogy átsétáltak a konyhából a fürdőszobába, de
Serena mellett másra se tudtam gondolni. Fenébe. Kezdek
rögeszmés lenni.
Egyik kezemmel szorosan fogtam a kormányt, szemeim a
sötét útra koncentráltak. Észre sem vettem, mit csinálok, míg ki
nem nyúltam és rá nem kulcsoltam a kezem az övére, óvatosan
elkerülve sérült ujjait.
Serena nem húzódott el tőlem.
Megszorította a kezemet.
Én pedig visszaszorítottam.

Nem tudtam, mit mondhatnék. Bár az agyam úgy tűnik

megbirkózott mindazzal a dologgal, amivel az elmúlt néhány
órában kerültem szembe és hozzávetőleg józan eszemnél voltam,
egyszerűen nem tudtam, mit mondjak.
A „köszönöm” helyénvaló lenne?
Valahogy alkalmatlannak tűnt, és mivel jelenleg annyira…
érzéketlen voltam mindenre, nem szóltam egy szót sem.

226
 De nem tudtam nem az enyémre simuló kezet bámulni.
Hunter keze emberinek tűnt, finom csontok és bőr. Az érintése
meglehetősen hűvös, de ezenkívül nem látszott különbnek, mint
bármely emberi férfi keze.
Ahogyan a kezemet fogta, - mintha attól tartana, hogy
fájdalmat okoz nekem -, ettől hatalmas csomó keletkezett a
torkomban. Ez olyasfajta gyengédség volt, amiről szerintem ő
maga sem tudta, hogy képes érezni.
Lopott pillantást vetettem rá.
Csendbe burkolózott, és ebben a másodpercben épp olyan volt,
mint általában: őrülten jóképű és halálosan komoly, egy furcsa
kettősség, ami már a kezdettől fogva kíváncsivá tett engem. De
volt valami feszesség az ajkai vonalában. Arcának éles vonalai
szinte már szigorúnak tűntek. A kocsi árnyékos sötétjében olyan
volt, mintha zúzódások kezdenének megjelenni a bőrén.
Aggodalom öntött el sebesen. Ő és Raz olyan vehemenciával
küzdöttek - valódi élet-halál harcot vívtak. Sosem láttam még
csak ehhez foghatót sem. Nem hasonlított a filmes jelentekhez, és
tiszta téboly, hogy továbbra is itt volt mellettem, életben.
- Te jól vagy? - kérdeztem rekedt hangon.
A tekintete rám hullott. - Ja, megvagyok.
- Hogy lehetsz jól, miután úgy harcoltál?
Nem válaszolt azonnal. - Már hozzászoktam.
Hozzászokott, mihez? Ez aggodalomra késztetett iránta. -
Bizonyára máshogy gyógyultok, mint… mint az emberek.
- Így van. - Elhallgatott, visszahúzta a kezét.
- Amikor felvesszük a valódi alakunkat, gyógyulni kezdünk.
- Milyen kényelmes - mormogtam. A kezem üresnek és
hidegnek érződött az övé nélkül, és ezután egy darabig egyikünk
sem szólalt meg.

227
 A hajnal kezdett eluralkodni a keleti horizonton, az égbolt
alját a mélykék különböző árnyalataira festve, mire Hunter végül
letért az országútról és megállt egy kicsi motelnél, ami
farmházak közé ékelődött be egy völgyben. Még mindig mélyen
Nyugat-Virginiában jártunk, de már jó pár kilométer és óra
választott el minket a faháztól.
A Porschéban vártam, amíg Hunter bejelentkezett.
Szerencsére kapott egy szobát a motel távolabbi végében, így a
kocsit az épület háta mögött parkolhattuk le. Nem úgy tűnt,
mintha aggódna amiatt, hogy bárki is felismerne minket, én
mindazonáltal szinte már vártam, hogy idegenek, vagy
kormányügynökök ugorjanak elő a semmiből.
- A motel nem tűnik gyanúsnak - mondta Hunter, ahogy
kikapta a táskáinkat a csomagtartóból. - Itt lehetőséged lesz
megfürödni és pihenni egy kicsit.
Kimerülten követtem őt, a homályos parkolót szemlélve.
Ekkor valami szöget ütött bennem. - És te alszol? Sosem láttalak
még aludni.
- Igen. Az alvás a harmadik kedvenc időtöltésem.
- Mi az első kettő?
Hátrapillantott a válla fölött, miközben kinyitotta a szoba
ajtaját. - A második kedvenc időtöltésem az evés, és szerintem te
is ki tudod találni, mi áll az első helyen.
Éreztem, hogy elpirulok.
Lett volna egy nyerő tippem.
A motelszoba nem volt rossz. A takarók a franciaágyon
tisztának tűntek és frissességet árasztottak, nem
fertőtlenítőszagot, hanem vadvirágok illatát. Viszont csak egy
ágy volt. Sehol egy kanapé, egyedül egy kényelmetlennek kinéző,
sötét narancsszínű szék a sarokban, egy asztalka mellett. Hunter
letette a csomagjainkat az asztal mellé.

228
 Amilyen fáradt voltam, elkezdtem leereszkedni a székre, de
Hunter hirtelen megjelent előttem.
- Bárcsak olyan gyorsan tudnék mozogni, mint te - jelentettem
ki. - Még nem magyaráztad el, hogyan tudsz így mozogni.
Hunter szemöldöke megemelkedett. - Igazából ez könnyebben
megy. Több energiát emészt fel, ha lassabban akarok mozogni,
emberi iramban. Ne ülj le. Alaposan szemügyre akarlak venni
téged.
Eléggé biztos voltam benne, hogy alapos és belsőséges képet
fog nyerni rólam még mielőtt az éjszaka ránk törne. - Megvagyok.
- Ne nevettess!
Túlságosan fáradt lévén az ellenkezéshez, hagytam, hogy a
fényesen megvilágított fürdőszobába vezessen. Ahogy leültem a
lehajtott wc-ülőkére, összerezzentem. - Szerintem felhorzsolódott
a fenekem.
- Arra is vethetek egy pillantást.
Elvigyorodtam, de próbáltam elrejteni ezt előle. - Elhiszem,
hogy képes lennél rá.
Átment a szobába, majd egy üvegcse fertőtlenítővel tért vissza,
és egy csomag vattával. Most már tudtam, miért ment vissza a
házba, mielőtt elindultunk onnan.
Lerakott mindent a szekrényre, aztán letérdelt mellém.
Kinyúlt, és elkezdte felhúzni a farmerem szárát.
- Mit művelsz?
Tekintetem megakadt az arcát és állát ellepő alig észrevehető
pirosasságon.
Felhúzta a szemöldökeit, miközben mindkét nadrágszárat
felgöngyölítette a térdem fölé. - Kitisztítom a sebeket. Eléggé
szétesettnek tűnsz jelenleg.
Szétesettnek is éreztem magam. - Nem muszáj ezt tenned.
Felkapta az üveget, és összerázta azt. - Ne vitatkozz velem.

229
 - Istenem, nagyon parancsolgatós vagy.
Szoros mosolyra húzta ajkait.
- Sosem láttam még senkit sem így harcolni korábban. Amikor
a Luxennel harcoltál a lakásomban, az közel sem hasonlított
ehhez. - Lehajtott feje búbjára összpontosítottam. - Azt hiszem,
közben sikerült elfelejtenem, mi is vagy valójában.
Felkapta a fejét, szemei csapdába ejtették az enyémet. - Erről
sosem szabad elfeledkezned, Serena.
- De nehéz. Épp olyan vagy, mint az emberek.
- Nagyon is különbözünk tőletek. Épp, ahogyan a Luxenek. -
Egy ideig csendben maradt és inkább megvizsgálta a lábamat. -
Nem is lenne igazából szükségem levegővételre, de amolyan
megszokássá vált.
Jézus.
- Furcsán érzem magam, amikor nem lélegzek - tette hozzá. -
Rengeteget eszek - szükségem is van rá. Az anyagcserénk, a
Luxenekéhez hasonlóan, extrém gyors.
- Az jó lehet - mondom teljesen lenyűgözve.
Hunter megérintette a vattával fájó horzsolásnyomokat a
térdeimen. Az csípte a bőrömet, amitől könnyek gyűlnek a
szemeimbe, de nem hagytam, hogy kibuggyanjanak. Az érintése
fájdalmasan gyengéd volt. A mellkasom összeszorult.
- Ha Luxen lennék, egyszerűen meggyógyítanálak téged -
jelentette ki, majd végighúzott egy másik vattakorongot a
tenyeremen. - Az sokkal könnyebb lenne, mint ez. Ez az egyik
dolog, amit a kormány tanulmányoz rajtuk. Nem tudnak
lebetegedni. Gondolj csak bele, ez mit jelentene arra a rengeteg
emberi kórra nézve.
Próbáltam elképzelni. Nincs többé láz. Sem megfázás. Nincs
rák. - És mi a helyzet a te fajtáddal?

230
 - Mi sem tudunk lebetegedni, de gyógyítani sem tudunk, úgy
mint a Luxenek. Bár próbálják nem alkalmazni azt az embereken.
Szemlátomást ez képes megváltoztatni az emberi DNS-t, a
sérülés súlyosságának függvényében, vagy, ha a gyógyításra
többször is sor kerül valakinél.
Nem tudtam levenni a tekintetem az arcáról. Szemöldökeit
összehúzta a nagy koncentrációban. - Mi történik ezekkel az
emberekkel?
- Mutálódnak, elsajátítják az egyes Luxen-képességeket. -
Hunter lehúzta a kezemet az ölembe, majd felemelte a másikat. -
Az ilyeneket hibrideknek nevezzük, és némelyikük erősebb még
a Luxeneknél is.
- Jézus - suttogtam, és szédülni kezdtem.
Hunter apró vigyorra húzta a száját, ahogyan ezt a kezemet is
az ölembe ejtette. Hűvös ujjai ezután az arcomra tértek át, előre
hajtva a fejemet. - Ez valószínűleg még jobban fog csípni.
Megremegtem az érintésére, képtelen voltam összeegyeztetni
azt, hogy milyen gyengéd volt most, és mennyire erőszakos és
félelmetes odakint az erdőben. Azok a kezek képesek ölni egy
szívdobbanásnyi idő alatt, de ebben a pillanatban óvatosan
fordították az arcomat a fény felé.
- Mennyire súlyos a helyzet? - kérdeztem.
Ujjai arrébb csúsztak. - Nem is olyan rossz. Bár némelyik meg
fog duzzadni. Készen állsz?
Bólintottam.
Összeszűkült szemekkel nyomta a tiszta korongot az ajkam
alatti területre, és azonnal úgy égetett, mint a pokol tüze, de meg
sem moccantam, ahogy végighúzta a vattát az alsó ajkamon. A
folyadék sistergett egy kicsit, és viszketett tőle a bőröm.
- Az arcod teljesen feldagadt. - Egy újabb korongért nyúlt.

231
 Becsuktam a szemeimet, miközben megtisztította az arcomat. -
Lehetett volna rosszabb is.
- Lehetett volna.
Tovább folytatta a doktorosdit, és sajnos nem a pajkos fajtát.
Amikor végzett az arcommal, rárakta a kupakot az üvegcsére.
- Fáj még valahol?
Mindenem sajgott. - Nem.
Úgy festett, mint aki egyáltalán nem hisz nekem. Átkozott jó
megfigyelő volt pasi… és, nos, idegen létére.
Reszketeg levegőt vettem. - Miért jöttek utánunk? A kormány
miatt?
- Emlékszel arra a napra, amikor a pavilonhoz mentél?
Követtek téged, de közbeléptem, mielőtt odaértek volna hozzád,
és a többiek előtt nyomtam le Razt. A mi fajtánkban erősen él a
dominancia. És hogy képes legyél dominálni, jobbnak kell lenned
a többieknél. Szóval bizonyítania kellett a társainak, hogy ő az
alfa.
- Hát, akkor rossz ellenféllel kezdett ki.
- Pontosan.
Hunter még mindig itt volt, előttem térdelve. Újra a térdeimet
vizsgálgatta, kissé a homlokát ráncolva.
- Összetörted a nyomkövetődet, ugye? - kérdeztem. - Ezt
csináltad, mielőtt beszálltál a kocsiba?
Nem mondott semmit sem, csak bólintott.
- Miért? Egyszerűen nem értem, miért teszed ezt értem.
Egy örökkévalóságig nem szólalt meg, aztán: - Nem tudom.
- És még mindig nem tudod? - Megráztam a fejem. - Amikor
összetörted az eszközt, az jelzett nekik - a kormánynak?
- Igen, de nem fognak rám találni.
- De ez elég nagy kockázatot jelent, főleg anélkül, hogy tudnád,
miért teszed.

232
 Hunter szempillái felemelkedtek. - Nem tudom, Serena.
Kilélegeztem. Nem tudta órákkal ezelőtt sem, és kételkedtem
benne, hogy órák múlva fogja tudni. És számított ez nekem?
Igen, suttogta egy apró hang. Számított nekem.
- Köszönöm - tört ki belőlem. - Köszönöm, hogy segítettél
nekem, és nem hagytad, hogy… nos, megöljenek.
Hunter fürgén lábra állt. - Le kellene zuhanyoznod. Aztán
pihenj. Jobban érzed majd magad tőle.
Egy pillanatig csak bámultam őt. Nem vártam tőle egy
hatalmas „szívesen”-t, de a fenébe is, nem fogadta valami jól a
hálálkodást. Újra eltűnt a fürdőszobából, majd megjelent egyik
pólójával a kezében, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy magában
hordhassam. Egy szó nélkül kiment a helyiségből, behúzva maga
után az ajtót.
Eltelt jó pár perc, mialatt továbbra is ott ültem, próbálva
megemészteni a legújabb dolgokat, amiket ma megtanultam.
Olyan érzés volt, mintha a fogaskerekek az agyamban eltörtek
volna, mert valami határozottan zajlott a két fülem között.
Felkeltem, levettem szakadt ruháimat és a csap felé fordultam.
A záporozó meleg víz alá állva összerezzentem, ahogy a
vízcseppek hozzáértek a számtalan vágáshoz és zúzódáshoz. A
fájdalom hatására ismét könnyek gyűltek a szemeimbe, és ezúttal
nem tudtam útjukat állni. Abban sem voltam biztos, miért sírok.
Mel miatt? Magamért? Vagy csak a túlterhelés miatt?
Addig álltam a zuhany alatt, amíg vissza nem nyertem az
uralmat magam felett. Aztán gyorsan megtörölköztem és
felvettem a pólóját. A nap addigra felkelt, gyenge fényben
fürösztve a szobát. Hunter az ablak előtt állt, háttal nekem.
- Találtam csokit és ásványvizet egy automatában odakint. Az
ágy mellé raktam őket. Meg kéne enned, mielőtt lefekszel.

233
 Az ágytakarókat is lehúzta. A tekintetem visszatalált
Hunterhez. - Mi van a csokival? Ez a második alkalom, hogy
azzal etetsz.
- A cukor miatt. Ez segít, miután az egyikünk táplálkozott
belőled.
Bemásztam az ágyba és szétterpeszkedtem a takaró alatt.
Miközben megettem a kalóriadús édességet, Hunter is
lezuhanyozott. Miután végeztem, hátradőltem az ágyban,
kezeimet a párna alá csúsztattam, és vártam.
Hunter visszajött, bőr nadrágja lazán lógott a csípőjén. Nedves,
kócos haja az arcába és a nyakára tapadt. A hatalmas,
duplaszárnyú ablakhoz ment, mozdulatai feszesebbek voltak a
normálisnál, és összehúzta a borsózöld függönyöket. Azonnal
sötétség szállt a szobára.
Összegömbölyödve a saját térfelemen, néztem, ahogy Hunter
átkelt a szobán. - Hunter?
- Igen.
- Biztos, hogy jól vagy?
Leült a székre. - Ne aggódj miattam.
A homlokomat ráncoltam. Ez nem igazán volt válasz a
kérdésemre.
Percek teltek el, aztán Hunter hátradöntötte a fejét a falnak. A
testhelyzete biztos kényelmetlen volt, az ágy pedig elég nagy
mindkettőnknek. Mély levegőt véve, a könyökeimre emelkedtem.
- Hunter?
- Aludj, Serena.
Figyelembe se vettem utasítását. - Azt mondtad, amikor
felveszed az igazi alakodat, akkor meggyógyulsz. Igaz?
Egyik szeme kinyílt. - Miért kérdezed ezt?
- Mert biztos fájdalmaid vannak. - Mély lélegzetet vettem. -
Engem pedig nem zavar, amikor az igazi alakodban vagy.

234
 - Kellene. - Most már mindkét szeme nyitva volt. - Aludj.
Felültem. - Majd lefekszem akkor, ha felveszed a valódi
alakodat és meggyógyítod magad.
Hunter nem mozdult pár pillanatig, aztán viszont rekedten
felnevetett. - Te aztán nem vagy semmi, ugye tudsz róla?
Nem voltam biztos benne, ez bók volt-e, vagy sem, de akkor
Hunter felemelkedett, és a fenébe is, biztos komoly sérülései
lehettek, mert lassan kelt fel abból a székből, két kezével tolva
felfelé magát.
Ezúttal nem nézett félre, mint legutóbb, amikor előttem
változott át. Kezeim ökölbe szorultak a takaró felett, ő pedig
odasétált az ágy felőlem lévő oldalára, csupasz mellkasa élesen
kirajzolódott, bőre sápadt volt.
Testének körvonalai kigyulladtak, a ruhája és minden más is,
aztán füstté vált - leheletfinom, árnyékszerű emberi formává. A
szemeim tágra nyíltak, ő pedig alakot váltott, addig növekedett,
amíg úgy nem nézett ki, mint egy emberi férfi, mégis valahogyan
másképp festett.
Oldalra fordult, az izmai csak úgy hullámoztak. Mielőtt
megálljt tudtam volna parancsolni magamnak, kinyúltam és
megérintettem a karját. Megdermedt, és épp mint legutóbb is,
nem húzódott el tőlem. Ott maradt, miközben felfuttattam
ujjaimat a karján és elcsodálkoztam bőrének érzetétől.
Ezúttal azonban visszahúztam a kezem, mielőtt igazán
elkezdtem volna érezni őt.
Hunter valódi alakjában maradt még pár percig, aztán
szétrobbant és visszatért emberi formájába. Eltűntek a
horzsolásai. Eltűntek a beteges mélyedések az arcáról.
Lenyűgöző.

235
 - Gyönyörű vagy - suttogtam, aztán pedig elpirultam, mert
nem tűnt helyesnek ilyesmit mondani. És valószínűleg ostobaság
is volt.
Hunter rám meredt, szemei összeszűkültek és kitárultak
orrlyukai. Szemeink összekapcsolódtak, és éreztem, hogy
tekintete minden porcikámat bejárja. A takaró kicsúszott az
ujjaim közül, ahogy elkezdtem felkelni.
Mély levegőt vett, amit hosszan engedett ki. - Most már aludj.
A székre bámultam. - Az ágy elég nagy mindkettőnknek, te is
tudod.
- Tudom.
- Te is aludhatsz itt.
Először úgy tűnt, nem fog válaszolni. Úgy bámult rám, mintha
megőrültem volna. Nem értettem ezt a pillantást. Néhány órával
ezelőtt még megosztoztunk egy ágyon. Minden és semmi nem
változott azóta.
- Fenébe - mondta, ahogy átment az ágy túloldalára.
Én visszafeküdtem a saját térfelemre, arccal az ajtó felé. - Nem
muszáj, ha nem akarod.
- Nem erről van szó.
A takaró megmozdult, aztán az ágy besüppedt a súlya alatt.
Vajon levette a bőrnadrágot? Valószínűleg az a legjobb, ha nem
tudom.
- Hát akkor, miről? - kérdeztem.
Volt dobbanás idő. - Akarom.
Grimaszoltam egyet, amit ő nem láthatott. - Nem látom, ez
mitől lenne probléma.
- Nem is szabadna.
A másodpercek percekké váltak, ő pedig nem szolgált bővebb
magyarázattal. Nem hittem volna, hogy képes leszek elaludni
mindazok után, ami ma történt, de mellette biztonságban

236
éreztem magam, és valami csoda folytán, mikor becsuktam a
szemeimet, mély álomba estem.

237
20. fejezet
NÉZTEM AZ ALVÓ SERENÁT, és még mindig a kérdése
üldözött. Miért segítesz nekem? Segíteni neki nem jelentett nagy
kockázatot. Csak egy szög volt egy átlagos koporsóban.
Bármennyire is gyűlöltem a Nemzetvédelem kifutófiúja lenni,
az életem viszonylag kényelmesebb és békésebb lett az utóbbi
néhány évben. Ravaszul eldobtam ezt, és miért?
Felkönyököltem, óvatosan, hogy ne zavarjam meg őt. Hat
szeplő volt az orrán, és az arcán, egy csillagképet alkotva.
Egész létemben először azon kaptam magam, hogy irigy
vagyok a Luxenekre. Az egyetlen képességük, amit nem tudtunk
véghezvinni - a gyógyítás. Mikor a fürdőszobában voltam,
bármit megadtam volna azért a tehetségért, hogy begyógyítsam
Serena sebeit és fájdalmát, a leragasztáson kívül.
Enyém.
Az egész gondolatmenet hibás volt. Egy Arum ritkán
telepedett le a fajának egyik tagjával, egy emberrel meg még
ritkábban, a kibaszott tonnányi nyilvánvaló ok miatt, de húgom
és Dex is megtette.
Nem akartam Serenát az enyémnek nyilvánítani. Jobb lenne
neki, ha nem teszem, de eddig még sosem csináltam ezt a
tagadás szart, akkor most miért kezdeném el?
Visszafeküdtem egy halk nyögéssel. Még csak néhány órája
voltam az opál nélkül, de már éreztem a hatásokat, mint egy

238
rohadt függő. És ez az, amiért az Arum létrejött. Évszázadokon
át ez a függőség táplálta a Luxeneket.
Nyugtalan voltam, a bőröm viszketett, és a torkom kiszáradt.
A farkam is kemény volt, de ahhoz inkább a mellettem fekvő
formás testnek volt köze, nem pedig az opál hiányának.
Még mindig alig hiszem el, hogy Serena arra kért, hogy
vegyem fel az eredeti alakomat a gyógyuláshoz, miután látott
minket a legjobb és a legrosszabb formánkban. El akartam
mondani, hogy ez inkább most egy ütéssel érne fel, de mégis arra
ösztönzött engem, hogy megtegyek egy olyan hülyeséget, hogy
opál nélkül veszem fel az eredeti alakomat. Ezt tenni, energiát
igényel, és az energiát pótolni kellett, táplálkoznom kell.
De, én, mint egy barom megtettem, nem azért mert meglepett
a kérése, hanem, mert Serena megkért rá, és én a kedvében
akartam járni.
Kibaszottul kedveskedni neki.
És én tényleg azt akartam, hogy ez feledésbe merüljön.
Okos dolog lett volna egyenesen az opálért menni, de
képesnek kell lennem nélkülözni néhány órán át. Ennem kéne,
nem számít mit. Hogy átmenjek ezen a szaron, az energiámnak a
topon kéne lennie.
Pontosan hogyan is kéne ezen túljutni?
Még egy jó kérdés, gondoltam, grimaszolva. Ember, ezt a szart
tényleg nem gondoltam át.
A kikapcsolás hosszabb ideig tartott a normálisnál. Elaludtam.
Nem tudom, hogy mennyi ideig, de mikor felébredtem
ugyanabban a pózban voltam, mint előző este. A testem az
övéhez simult, és a kezem a csípőjén volt.
Bassza meg.

239
 Serena álmában a fenekét hozzám dörgölte, hogy minél
kényelmesebben simuljon az ölelésembe, amitől a vérem
felforrósodott.
Duplán bassza meg.
Résnyire nyitottam a szemem, és átnéztem a vállam felett. A
napfény vékony csíkban beszűrődött a függöny résein át.
Hamarosan fel kell kelnünk, hogy elinduljunk. Még maradt öt
óránk, hogy odaérjünk, ahova mennünk kellett.
Keményebb lettem, mint egy perccel ezelőtt.
Triplán bassza meg.
Belélegeztem Serena illatát. Fojtogatónak kellene lennie, de
nem volt az. Épp az ellenkező hatást érte el nálam,
megnyugtatott. Bevillant, hogy akár el is veszíthettem volna
Serenát az erdőben.
A hideg fájdalom öklömnyi méretű lyukat fúrt a gyomromban.
Mostantól már nincs biztonságban az élete, se velem, se
nélkülem, amely magával hozta a mély tehetetlenség érzését - az
érzést, amihez nem voltam hozzászokva. Ez felbosszantott. Düh
áradt szét a belsőmben, míg ő csinált egy lágy nyögést álmában.
Behunytam a szemem, és elszámoltam tízig. Szedd össze
magad. Mikor újra kinyitottam a szemem, a csípője hajlataira
fókuszáltam. Serena életben van. Ő erős - erősebb, mint amit el
tud képzelni magáról. A legtöbb ember nem tartott volna ki ilyen
sokáig a fajtám mellett. Pokolba. És ő túlélt egy Luxen támadást,
de…
De nekem kibaszottul érzéseim vannak iránta.
Érzések, amik természetüknél fogva nem voltak jellemzőek az
Arumokra. Dexnek voltak, de az Arum vett egy éles fordulatot,
és félrevonult abba akibaszottrockervillebe.
Én meg pontosan mögötte voltam.

240
 Serena álmában a hátát hozzányomta a mellkasomhoz.
Megdermedtem, amikor a feneke még jobban az ágyékomhoz
simult. Egyhamar nem fogok tudni vissza aludni.
Közelebb húzódva hozzá, fölé magasodtam. Annyira aprónak
tűnt mellettem, és ez még egy furcsa érzést hozott magával. Az
egyik, hogy elrejteném őt, hogy senki se érjen hozzá, vagy
nézzen rá. Ez úgy hangzott, mint egy nagyon elcseszett védelmi
hangulat.
Igazán elcseszett.
Átfuttattam a hüvelykujjam a puha arcbőrén, felfedezve a
finom csontokat. Az érintésem pihekönnyű volt, de ő álmosan
hozzám dörgölőzött, a hátát még egyszer nekem nyomva. Vágy
bizsergette a bőrömet, és a gyomrom összeszorult. Lefutattam az
ujjaim a nyakára, majd onnan a vállára. Szerettem, hogy megint a
pólóm van rajta.
Egy halk sóhaj szökött ki belőle, a hátára fordult, és rám nézett,
azzal a nagy barna szemeivel. Nem tudtam megfejteni az
arckifejezését, de azt tudtam, hogy érzi a hozzá préselődő
keménységemet. Mikor nem lőtt ki az ágyból, mint a puskagolyó,
a kíváncsiságom nem ismert határokat.
Lassan, lefuttattam a kezem a nyaka vonalán, a kölcsönpólón
keresztül a megduzzadt mellére nyomtam a tenyerem. Ismerős
pír kúszott az arcára. Kíváncsi voltam, a teste többi része is
ugyanígy ki van-e pirulva.
Serena az oldalamra tette a kezét, majd átcsúsztatta a hátamra,
masszírozva az izmaimat. Az érzés, ahogy megérintett, keresztül
hullámzott rajtam, pokolian rémisztő volt. A vágy felizzott benne,
a fejem szinte úszott.
Elég volt csak arra gondolnom, hogy én a cselekvés
teremtménye voltam, nem a gondolkodásé. Még többet meg
kellett belőle érintenem, és szükségem volt rá most. A csípőjére

241
ejtettem a kezem, és beljebb nyomtam a halom párna közé. Majd
fölé magasodtam, a kezemre támaszkodva tartottam a súlyom.
Az erekcióm az ágyékához préselődött, mintha csak oda tartozna,
és mikor megmozdítottam a csípőm, ugyan úgy, mint azon az
éjszakán, amikor megízleltem őt, a nevemet suttogta.
A pokolba is, igen.
Újra előre mozdítottam a csípőm, szerettem, ahogy az ajkai
szétváltak. - Nekünk nem kéne ezt tenni.
- Tudom. - De a teste meghazudtolta a szavait, ahogy a csípője
felemelkedett.
A következő szavaim halk, mély morgásként jöttek ki. -
Megígérhetem, hogy a szex velem nem lesz hosszú, lágy
cirógatásokkal, vagy suttogásokkal teli. Keményen, és durván
szeretem, de mindig a te vágyad fog elsőbbségre kerülni. Minden
egyes alkalommal.
Nagy, párás szemei lecsukódtak. Sűrű szempillák keretezték
az arcát. - Minden egyes alkalommal?
- Minden. Egyes. Alkalommal. - Minden szót
kihangsúlyoztam egy csípő lökéssel, ami arra késztetett, hogy
visszaharapjak egy morgást.
- Ez egy elég merész kijelentés - suttogta, majd szétnyitotta a
combját az enyémek köré.
- Nem kijelentés volt - hajtottam le a fejem, a szám az arcára
mozdítottam, amit pillanatokkal ezelőtt simogattam. - De ígéret.
A szabad kezem felcsúsztattam a csípőjén a hasára. Megálltam
a melleinél, a tenyeremmel éppen a domborulat alatt. Élesen
beszívta a levegőt, ami a koponyámban visszhangzott.
Elakadt a lélegzete, ahogy a csókjaim a szája sarkához értek.
Kissé félre döntötte a fejét. Az ajkaink összesimultak, és én
hirtelen visszahúzódtam, emlékezve rá, hogy meg van sérülve.

242
 - Készen állsz erre? - kérdeztem, majd rácsodálkoztam, hogy
honnan a faszból jött ez az illendőség.
Az ujjai megszorították a vállam. - Jól érzem magam.
Leeresztettem a fejem a nyaka és a válla közötti mélyedéshez.
Megragadtam a csípőjét, a nyakához dörgöltem az orrom, és
rájöttem, hogy még sosem éreztem nála jobbat. Hagytam, hogy a
kezem feljebb kússzon, majdnem megérintve a melle csúcsát.
Nem mondta, hogy álljak le, nem mondott vagy tett semmit.
Csak várt… várt, hogy mit fogok tenni. Majd megragadta a
csuklóim, de nem tolta el a kezeim. Csak tartotta őket. Volt egy
kis bizonytalanság a szemeiben, de a légzése felgyorsult, amitől a
melle teljesen hozzáért a kezemhez.
Mély torokhangon felmordultam, és a háta ívben megfeszült a
matracon, a melleit a markomba nyomva. Válaszolva erre, a
tenyeremmel megfeszítettem a póló anyagát a mellén.
A tekintetem összekapcsolódott az övével, miközben
megnyaltam a mellbimbóját az anyagon keresztül. A másik kezét
a mellkasomra simította, amitől a hasizmaim megfeszültek. Újra
látnom kell a melleit, érinteni őket, megízlelni őket.
Becsúsztattam a kezem a póló alá. Selymesen puha bőr bukkant
elő, ahogy felfelé toltam az anyagot, felfedve a hasát, majd lassan
lehúztam róla a pólót. Akárki másnál csak letéptem volna azt, de
vele… vele nem. Nem most, talán majd valamikor később.
Talán később?
Igen, ki a faszt akarok átverni? Lesz későbbi alkalom.
A mellei csodálatosak voltak. Kerekek, és tökéletesek, és még
gyönyörűbbek a kezemben.
Egy lágy hangot adott ki, ahogy az ujjaim súrolták a melle
csúcsát. Összefutott a nyál a számban, miközben lehajtottam a
fejem, és megpöcköltem a nyelvemmel az egyik ágaskodó
mellbimbóját.

243
 Felnyögött, miközben mindkét kezével megragadta az
oldalamat. - Hunter…
- Mmm? - hajoltam le, a kezem a másik mellére csúsztatva. A
nyelvem a mellbimbóján körözött. - Azt akarod, hogy
abbahagyjam?
Hátrahajtotta a fejét, ahogy a légzése kapkodóvá vált. - Ez…
nem ez volt az elképzelésem, amikor azt mondtam, hogy velem
alhatsz.
Beszívtam a rózsaszín csúcsot, miközben a másik mellbimbót
a hüvelyk és a mutató ujjam közé fogtam. A bőre íze akár a
legédesebb kábítószer, és a nyögései, akár a szirének éneke.
- Nem ez?
- Istenem - nyögte. - Oké, talán ez volt.
Mielőtt még éreztem volna az önelégültséget, az alteste
elkezdett körkörösen mozogni, és édes Jézus, annyira kemény
voltam, hogy éreztem a pulzusom lüktetését a bőrnadrágomnak
feszülve. A fogaimat csikorgatva egy helyben maradtam, míg ő
életre kelt alattam.

Szenvedély áradt szét bennem, amitől kábának és

kontrollálhatatlannak éreztem magam. A félelem indái
tekeredtek rám, a nyers vággyal keveredve. Míg a testem érte
égett, érte fájt, tudtam, hogy Hunter nem olyan, mint a többi férfi.
Ha ő elveszíti az irányítást, akkor én nagy, igazán nagy bajba
kerülök.
De az arcába nézve Huntert láttam. Nem ragadozót, vagy
veszélyt. Őt láttam, csak őt. Lecsúsztatva a kezem a mellkasán,
Huntert éreztem. Ez a csodálatos bőr alatt, ami neki van, valami

244
teljesen különleges létezik. Tudtam ezt, de rábíztam az életem, és
a testem is. Ez az, ami számított.
És mikor megszívta a mellem, és a nyelve súrolta a
mellbimbómat, felhagytam a gondolkodással.
Ez volt minden, amit éreztem, és ez nem lelőtte a vágyamat,
hanem felforrósított, és benedvesített. Minden, amit tudtam,
hogy érezni akartam ezt - igazán érezni.
A kezeim lecsúsztattam a kőkemény, hullámzó hasizmain. A
bőre olyan volt, akár a hűvös selyem. Férfiasan tökéletes. A
csípőmet nekifeszítettem az ágyékomnak nyomódó
keménységéhez. Istenem, hatalmas volt. Ennek valami idegen
dolognak kell lennie, mert uhh.
- Annyira akarlak. - A hangja rekedt, füstös volt; az ajkai
mozogtak a mellemen.
Ezen a ponton beszélhetett volna akár latin disznóságokat is,
azt is mélyen érzékinek találtam volna.
Lejjebb engedte a kezét a csípőmön, sürgetve a mozgásom,
hogy vegyem el, amit akartam. Mikor a fogai közé vette a
mellbimbómat, újra felkiáltottam, a megadásért, amit a testem
igényelt, buján mozgattam a csípőm a keménysége ellen. Egyre
gyorsabban növekedett a forróság a lábaim között, elakadt a
lélegzetem, sokkolt engem. Megdöbbentő gyorsasággal alám
csúsztatta a kezeit, felemelt, miközben hátradőlt, és a combjára
ültetett.
Az ölében - ó, édes Jézus - éreztem a farka hegyét nekem
nyomódni. Valahogy kigombolódott a nadrágja. Én is
megtehettem. Ő is megtehette. Nem tudom, és nem is érdekel.
Az ajkai hűvösek voltak a nyakamon, és a hideg/meleg küzdelme
feszített mindenhol.
A kezem mélyen beleszántott a hajába, és hátrahúztam a fejét,
meglepődtem a saját durvaságomon. A számmal az övéhez

245
hajoltam, és mélyen megcsókoltam, elutasítva a sebesült ajkamba
nyilalló fájdalmat. A nyelvem az ajkai közé csúsztattam, és
felnyögtem, miközben rajta mozogtam.
Hirtelen megragadta a csuklóimat, lehúzta és az egyik kezébe
tartotta őket. A hátamon voltam, és ő abban a pillanatban
fölöttem volt. Egy pillantást vetettem a szemére, és láttam, hogy
az világosabb kék lett. Gyönyörű.
A csuklóim a mellkasomhoz nyomódva tartotta, és lefelé
mozdult, végigcsókolva az utat az államtól a köldökömig,
annyira közel járva ahhoz, ahol tudni akartam - szükségem volt
rá.
- Tárd szét nekem a lábaid.
Mikor követtem az utasítását, a szabad kezét felcsúsztatta a
combomon, majd megállt, kicsivel az ágyékom előtt. - Fogadok,
hogy készen állsz rám.
Készen álltam. Istenem, annyira készen álltam, hogy
fuldokoltam érte.
Majd rám tapasztotta a száját, mélyen megszívta, miközben az
egyik hosszú ujját belém mélyesztette.
A visszafogottságának és a vadságának kombinációja túl sok
volt.
És akkor elélveztem, milliárd darabra törtem, miközben a
testem görcsösen a szájához nyomtam. Addig dolgozott rajtam,
míg remegtem, közel állva az újabb megkönnyebbülés felé. Majd
felemelkedett, furcsa átható pillantásával nézett.
Egy kézzel letolta a nadrágját, és félrerúgta. Édes, esztelen
utórezgések ráztak, miközben újra fölém mozdult, a kezeim a
fejem fölé szorítva.
Éreztem a hosszú, kemény férfiasságát az ágyékomhoz
nyomódni.

246
 Viszketett a kezem, hogy megérintsem, de nem hagyta. A
nyelvével megpöckölte a feszülő mellbimbómat, majd a
combjaim közé helyezkedett.
- Várj - mondtam lihegve. Hunter felemelte a fejét, és a
tekintetével azt mondta, ez most komoly? Majdnem felnevettem. -
Mi lesz a védekezéssel?
Mosolyra görbültek az ajkai. - Nem ejthetlek teherbe, és mi
nem kaphatunk el semmilyen betegséget. Ilyen módon nem
működik.
- Ember. Idegen - mondtam, és ideges nevetést hallattam. -
Gondolhattam volna.
- Kétlem, hogy itt valami is normálisan át lenne gondolva. - A
szabad kezével felfedezte az állkapcsom vonalát, majd
lecsúsztatta a melleim között az oldalamon, amitől
megborzongtam. - Gyönyörű vagy. Minden egyes részed.
Így éreztem én is, mikor így érintett meg. - Meg akarlak
érinteni.
- Tudom.
De nem engedte el a csuklóim. A fejem fölött tartotta őket,
miközben elállt a lélegzetem, amikor felemelkedett, majd
éreztem, ahogy belém nyomul centiről centire. A kezdeti feszülés
gyönyörűséges csípéssé alakult.
Hunter lehajtotta a fejét, és megszimatolta a nyakam. - Az
istenit, nagyon jó vagy. Megölsz, ugye tudod? Kibaszottul
megölsz.
Biztos voltam benne, hogy ő az, aki elköveti a gyilkosságot.
Felnyomtam a csípőmet, és teljes hosszában magamba fogadtam.
A kéjes zihálásom elveszett az ő nyögésében, miközben a
hátam ívbe feszült. Óriási volt bennem, szétfeszített, amíg a
fenséges teljesség érzésétől begörbültek a lábujjaim a takarón.
- Ó Istenem, Hunter…

247
 Át akartam karolni, de egy helyben tartott. Finom remegés
futott át rajta, és a szorítása erősödött a csuklómon, amíg már
majdnem fájt.
Kinyitottam a szemem, és beszívtam a levegőt.
Az arcvonásai kiélesedtek, megfeszültek, és a szemeiben
világosabb kék foltok kavarogtak. Úgy tűnt, a bőre hőmérséklete
lecsökkent. - Hunter?
Oldalra fordította a fejét, vastag izmai kidagadtak. A szemei
csukva voltak, és azt kell mondanom, hogy küzdött; a sötét
szükséggel, hogy táplálkozzon. Egy örökkévalóság után a
szempillái felemelkedtek. A szeme világosabb volt a normálisnál,
de az arca elvesztette az élességét. Elkezdett mozogni,
kihúzódott, úgy, hogy csak a farka hegye maradt bennem, majd
előre nyomult, amíg már egy centi sem maradt köztünk. A
súrlódás érzete, amit minden kihúzódása majd azt azt követő
visszanyomulása okozott, az érzelmek egy őrült viharát kavarták
fel bennem, ami gyorsan a mély feszültség örvénylő csomójává
vált.
Hunter tartotta a lassú, kínzó tempót, míg vékony
izzadtságréteg fénylett a homlokán, és a szőrtelen mellkasán.
Közel voltam, az ujjaim az üres levegőt markolták, miközben
gyorsított a tempón.
- Annyira tökéletes vagy - mondta, majd újból megcsókolt,
miközben az egyik kezét a csípőmre tette, és tudtam, hogy ez
volt az a pillanat, amikor harcolt a szörnyetegével.
Válaszul a dereka köré fontam a lábaim, amitől még
mélyebben belém tudott nyomulni.
Hunter torokhangon felnyögött, ahogy a bokáimat
behajlítottam.
Aprót beleharapott a számba, majd ezt morogta: - Meg foglak
baszni. Keményen.

248
 Mielőtt rámutattam volna, hogy éppen azt teszi, Hunter belém
nyomult, újra meg újra, minden egyes lökésnél megállva.
Minden egyes alkalommal, amikor ezt tette, a súrlódástól, úgy
éreztem, mintha édes lángok nyaldosnának. Majd lehajtotta a
fejét, a fogai közé vette a rózsás csúcsot, miközben újra belém
nyomult. Átszáguldott rajtam a megkönnyebbülés, miközben
rekedten a nevét kiáltottam, és éreztem, ahogy megremeg
körülöttem, bennem, majd csatlakozott hozzám, megdőlve
túlságosan is erőteljes rohamától. És tudtam, hogy egyikünk sem
lesz már ugyanaz ezek után.

249
21. fejezet
A SZÍVEM MÉG PERCEKKEL KÉSŐBB IS ŐRÜLT
IRAMBAN VÁGTÁZOTT, még akkor is, mikor kihúzódott
belőlem, ezernyi szikrát robbantva a testemben. Elengedte a
csuklómat, de én meg sem mozdítottam a karomat. Ebben a
pillanatban nem voltam más, mint egy darab kocsonyás anyag.
Óvatosan két keze közé fogta az arcomat, maga felé fordította,
és ismét megcsókolt. Egy hosszú és mély csókba vont, mely
olyan lehengerlő és követelőző volt, mint még soha ezelőtt.
Mikor legördült rólam, arra számítottam, hogy elhúzódik tőlem,
ehelyett magához vont, és betakart. Kezemet hűvös mellkasára
tettem, meglepődve azon, hogy érzem a szíve dobogását a
tenyerem alatt. Valamelyik nap komolyan rá kell jönnöm, hogy
hogyan is van ez az egész idegen/emberi test dolog. De nem
most jött el az ideje fiziológiai leckéket venni.
- Ez… ez elképesztő volt - mondtam, miközben lehunytam a
szemem.
- Tudom - ujjával a csípőmön körözött. - Ez még jobb volt,
mint ahogy elképzeltem, pedig meglehetősen élénk a fantáziám.
Elmosolyodtam. A fejemben viszont ezernyi kérdés cikázott.
Mit jelentett számunkra ez az egész? Megváltoztat-e bármit is
közöttünk a szex? Vissza kellett kapnom az életemet Hunterrel,
vagy nélküle, de vajon szeretne-e ő ennek az életnek bármilyen
formában is a része lenni? Lehetséges volna? És az a

250
kibontakozó melegség mélyen a mellkasomban lehet, hogy több
mint a posztorgazmikus boldogság?
De nem álltam készen arra, hogy hangosan is kimondjam
ezeket a kérdéseket.
Közelebb húzódtam, a lábamat az övé mellé csúsztattam.
- Van itt valami, amire nem vagyok képes rájönni.
- Csak egyetlen dologra?
A hangjában bujkáló szórakozottságtól szélesebbé vált a
mosoly az arcomon. - Miért engedné meg a kormány egy
idegennek, hogy akkora hatalomra tegyen szert, hogy szenátorrá
váljon? - kérdeztem. - Úgy tűnik, mintha szándékosan keresnék a
bajt.
Hunter szembefordult velem. - Úgy gondolom, a kormány
komolyan hisz abban, hogy mindig az ellenőrzése alatt tarthatja
őket, ha engedélyezi nekik, hogy az erejüket az emberi normákat
betartva használják, és ettől a Luxenek majd elégedettek lesznek.
Ez az egész Luxen/ember/Arum politika lenyűgözött. - És, ha
nem azok? Szenátornak lenni egy rendkívül komoly dolog.
- Szenátornak lenni semmiség, ahhoz az idegen fajok közötti
versengéshez képest, ami a galaxisukat uralja, már több ezer éve
- nyújtózkodott, nagy kezével végigsimítva a vállamon. - De még
mindig úgy gondolják az emberek, - már ne vedd sértésnek -
hogy ők állnak a tápláléklánc csúcsán. Akárcsak a Luxenek,
mikor először érkeztünk ide. A tudatlanságuk, ami elvakította
őket, az az, amiben a Luxenek igazán tehetségesek.
Megborzongtam, részben attól, amit mondott, részben pedig
azért, ahogyan a kezével végigsimított a karomon. Csuklója
belsejével végigsimított a mellemen, én pedig hozzábújtam. A
farka újból megkeményedett, bár talán így is maradt végig.
Tekintélyes hosszúságával és vastagságával ott volt közöttünk.
Oh, váó!

251
 Felpillantottam, majd elpirultam, mikor észrevettem az arcán
lévő mindentudó vigyort. - Mire képesek valójában a Luxenek?
- Bármire. Mindenre. - A keze combomat súrolta. - Ha át
akarnák venni a Földön a hatalmat, meg tudnák tenni.
- Megtennék? - Mikor magához rántott, elakadt a lélegzetem. -
Képesek lennének rá?
- Nem tudom - felelte egy vállrándítással, - de egy nap a
Luxenek száma növekedni fog. Túlnőhetnek az embereken. -
Gömbölyű hátsómra csúsztatta a kezét, az ujja veszélyesen közel
volt.
- És mi a helyzet az Arumokkal?
- Le akarjuk-e igázni a Földet? - Másik karját, amelyen rajta
feküdtem, szorosan körém fonta. - Az Arumoknak nem céljuk,
hogy uraljanak egy egész fajt. Sokkal jobban érdekelnek
bennünket azok a dolgok, melyek örömet okoznak.
Összevontam a szemöldököm.
- Hamarosan el kell indulnunk - mondta. - Van egy hely,
ahová el kell mennem.
- Oké.
- De addig, még van pár percünk.
Felforrt a testem. - Mire…?
Ajkai mosolyra görbültek, aztán egy lendületes mozdulattal
magára rántott és egy kemény lökéssel belém hatolt. - Erre.
A hátam ívbe feszült, kezemet a vállára helyeztem, hogy meg
tudjak kapaszkodni, miközben megragadta a csípőmet. Félig
csukott szemmel figyeltem, ahogyan azt a helyet nézi, ahol
összekapcsolódtunk, miközben felemelt, majd lefelé csúsztatott.
Aztán a tekintetünk találkozott. Úgy tűnt, abban a pillanatban
megállt a világ - akármilyen giccsesen is hangzik ez - és csak mi
voltunk ketten. Nem létezett semmi más, és én elvesztem benne.

252
 A szex még soha nem volt ilyen ezelőtt. Ahelyett, hogy
minden a sürgető kielégülésről szólt volna, átalakult valami
mássá. Már akkor, mikor az első alkalom után a karomban
tartottam tudtam, hogy ez teljesen különbözik az eddigi
tapasztalataimtól. Aztán a második menet után többet akartam…
és újra akartam.
A pokolba is, százszorosan is akartam.
Néztem, ahogy belebújt egy farmerba és egy egyszerű ingbe,
és ismét meg akartam tenni. Hátulról. A falnak döntve. Az
emeleten. Bárhol.
Ha hagyom, hogy az eszem ilyeneken járjon, soha nem fogunk
elindulni, pedig muszáj.
Közel jártam ahhoz, hogy táplálkozzam belőle. Az, hogy nem
tettem meg, meghaladja a képességeimet, és nem kísérhetem a
szerencsémet.
- Készen állsz? - kérdeztem némileg rekedt hangon.
Rám pillantott és bólintott. - Készen állok, ha te is.
Késő délután volt, de a hőség lassan hagyott alább,
előrevetítve, hogy hosszú és forró nyár előtt állunk. Beszálltunk
a Porsche-ba.
Hátradőlt, majd felém fordult. - Hová megyünk?
- Martinsburg külvárosába - feleltem, figyelve a motel előtti
területet kihajtás előtt. - Néhány órányira vagyunk csak onnan.
- Martinsburg? - összevonta a szemöldökét. - Mi van ott?
- Valaki, aki meg tudja adni azt, amire szükségem van.
- Tényleg? - Karba fonta a kezét, arcára aranyos kifejezés ült. -
Mondd el.
Kuncogtam. - Opál.

253
 Zavar söpört végig az arcán. - Opál? Úgy, mint drágakő, vagy
mint egy öreg hölgy, akit Opálnak hívnak?
- Mint drágakő. Furcsa hatással van ránk és a Luxenekre.
Néha jó. Néha rossz. Megtöri és elnyeli a fényt. - Serena csak
bámult rám, mintha idegen nyelvet beszélnék. Elmosolyodtam. -
Az obszidián halálos az Arumokra nézve. Van nálam egy, de
óvatosan kell bánnom vele. A drágakő törései csupa fény és
árnyék, és úgy vág belénk, mint semmi más a világon.
Mindössze egy jó találatra van szükség.
- És nálad van egy ilyen? - Úgy nézett rám, mintha őrült
lennék. - Ugyanilyen hatással van a Luxenekre is?
- Nem, viszont az ónix - egy másik típusú drágakő - meg tudja
őket sebezni. Nagy mennyiségben, talán le tudja teríteni őket,
vagy el tudja érni, hogy azt kívánják, bárcsak halottak lennének,
de az opál más. - El kell ismernem, furcsa érzés volt ilyesmikről
beszélgetni egy emberrel. - Az opál egy egészen másfajta történet.
- Miért? - kérdezte.
Miközben a Porsche kerekei falták a mérföldeket, figyelve arra,
nehogy elmulasszam a keletre vezető kijáratot az autópályáról,
részletes magyarázatba kezdtem, hogy mit lehet kezdeni ennek a
kőnek, akár egy egészen picike darabjával is.
- Az opál képes arra, hogy megtörjön és tükrözzön egy
bizonyos hullámhosszúságú fényt, megváltoztatva a sebességét
és az irányát. A Luxenek számára ez olyan, mint egy erősítő.
Még a hibridek számára is, mert az emberi DNS-üket átjárja ez a
hullámhosszúságú fény. - Serenára pillantva elhallgattam.
Abszolút megdöbbent. Elmosolyodtam. - Ez növeli a fénytörő és
visszatükröző képességüket. Például, ha egy Luxen egy darabka
opált visel, tükörként tudja használni a körülötte lévő dolgokat,
mintha egyirányú ablakok lennének.

254
 A szemöldökét ráncolta. - Szóval, valahogyan láthatatlanná
tudnak válni azzal, hogy visszatükrözik a környezetüket?
- Úgy van. Gyorsabbak lesznek, és erősebb energiasugarat
tudnak létrehozni.
Halkan füttyentett. - Oké. Feltételezzük, hogy teljesen értem
ezt az idegen-drágakő dolgot, még mindig nem értem, hogy hat
az opál az Arumokra. Te nem olyan vagy, mint a Luxenek.
Szólásra nyitottam a számat, aztán becsuktam. Szememet az
útra szegeztem, és rájöttem, hazudni akartam neki. Kreálni
valami jó kis mesét arról, hogyan hat ránk a kő, ahelyett, hogy
elmondom neki, hogy amikor lecsapoljuk a Luxeneket, többnyire
meg is öljük őket. Soha nem hazudtam még erről ezelőtt, de nem
is volt okom rá. Most úgy tűnt, hogy lett egy, de nem tudtam
rávenni magam mégsem a hazugságra. A kezem megfeszült a
kormánykeréken.
- Az opál az Arumok képességeit is javíthatja. Gyorsabbá és
erősebbé tesz bennünket, de valamit előtte meg kell tennünk. El
kell fogyasztanunk egy Luxent vagy egy hibridet. Amikor ezt
tesszük, tulajdonképpen az esszenciájukat vesszük magunkhoz.
És erre a részre reagál az opál.
Lassan bólintott, majd elfordult. - Ez az egész olyan Lidérces
dolog?
- Igen - mondtam, megköszörülve a torkomat, - ráadásul az
opál fenntartja az energiaszintünket.
Súlyos csend borult ránk, majd egyszer csak magamon
éreztem a tekintetét. - Ha van nálunk opál, nem kell olyan
gyakran ennünk - mondtam, viszkető érzéssel. Bármilyen
beszélgetés az evésről éhessé tett.
- A Nemzetvédelem ellátja az Arumjait opállal. Segít nekik
kontroll alatt tartani bennünket, így nem rendezünk ámokfutást,
és nem csapoljuk le a gyanútlan Luxeneket.

255
 - Ez jó, azt hiszem. - Kinyújtotta a lábát, fejét hátra döntötte.
Nem kellett ránéznem ahhoz, hogy tudjam, ideges.
- Megölöd a Luxeneket, mikor elfogyasztod őket? - kérdezte.
- Nem mindig, de a legtöbb Arum ezt csinálja, mert meg
akarják ölni őket. De tudunk táplálkozni ölés nélkül is.
- És ha jól sejtem, enned kell, azért van szükséged az opálra.
- Ha nem eszem hamarosan, nem leszek biztonságos. Senkire
nézve sem. - Serenára pillantottam. Az arca sápadt volt, de a
tekintete magabiztos. Nem hazudtam. - Szóval igen,
táplálkoznom kell.

256
22. fejezet
TÁPLÁLKOZNOM KELL.
Nem voltam biztos benne, hogy mit is kezdjek ezzel, mivel
halálosan komolyan és mentegetőzés nélkül ejtette ki ezeket a
szavakat, ez pedig nyugtalanító volt. Azt sem tisztázta, hogy ölni
fog-e vagy sem. Az egész táplálkozás dolgot nehéz volt
megemésztenem. Olyan, mintha egy vámpír mellett ülnék, vagy
legalábbis hasonló. Már táplálkozott belőlem ezelőtt - kétszer -
de azóta nem, mióta megkértem rá, hogy többet ne tegye.
Leállította magát, de én hittem abban, hogy újra képes erre. Csak
azt remélem, hogy nem leszek a föld legnagyobb idiótája, amiért
bízom benne.
A délután fennmaradó részét utazással töltöttük.
Elmagyarázta, hogy egy klubba megyünk, ahol egy Luc nevű
fickót keres. Nem mondott semmi többet róla, de feltételeztem,
hogy Luc egy másik Arum, aki remélhetőleg barátságosabb, mint
Dex.
A dombos, sűrű fákkal övezett területek eltűntek, ahogy az
autópályára értünk, és egyre zsúfoltabbá vált az út, amint az
alkonyatban Martinsburg felé közeledtünk.
Dél felől érkeztünk a városba, számos bevásárlóközpont és
étterem mellett haladtunk el, ami felébresztette a korgó
gyomromat. Éhes voltam, de túlságosan feszült ahhoz, hogy
egyek. Néhány kilométerrel később Hunter a Spring Mills kijárat

257
felé vette az irányt, majd jobbra fordult, egy Back Creek nevű
város felé. Ilyen névvel biztosan jó mókának nézünk elébe.
Néhány kilométerrel a lehajtó után Hunter lassított. Egy régi,
elhagyatott benzinkút tűnt fel előttünk. Felvontam a
szemöldökömet, miközben szemügyre vettem a nagyra nőtt
gazzal bevont területet. A kátyús, murvás út sem volt sokkal jobb
állapotban.
- Biztos vagy benne, hogy itt van az a klub? - kérdeztem az
ablakon kibámulva.
Por kavargott a levegőben, akár a köd.
- Igen. Senki más nem jár erre.
- Azt elhiszem - motyogtam.
Számtalan lepusztult, bedeszkázott ablakú épület mellett
haladtunk el. Meg voltam róla győződve, hogy rossz helyen
járunk, de még mielőtt rámutathattam volna erre, a fák ritkulni
kezdtek, és egy ideiglenes, autókkal teli parkolót pillantottam
meg.
- Krisztusom - mondtam, és megráztam a fejem.
Tengernyi autó parkolt az épület körül, de egyik sem a
lerobbant fajtából való volt. Vadonatúj dzsipek, Hummerek,
amivel egy egész falut le lehetett volna kaszálni, BMW-k és
Jaguarok álltak egymás mellett, mintha egy használtautó
kereskedés lett volna.
Hunter rám vigyorgott. - A külső könnyen megtévesztő lehet.
- Nem kétséges - mondtam, miközben Hunter leparkolt.
- Szeretném, ha végig a közelemben maradnál, rendben? -
kérte, és leállította a motort. - Érzek másokat a fajtámból és pár
Luxent is. Ők nem fognak zavarni minket, de azért sosem lehet
tudni.
Felvontam a szemöldökömet. - Luxenek és Arumok együtt?

258
 - Furcsább dolgok is megtörténtek már, és itt mindig
előfordulnak különös dolgot. Ez itt egy „nem ölünk” zóna.
Meg kellett volna könnyebbülnöm ettől a kijelentéstől.
Hunter kinyitotta az ajtót, mire megragadtam a karját. -Várj
egy percet. Mi lesz, ha megszerezted az opált és elvégezted a
dolgod?
- Elmegyünk.
Szelíden néztem rá. - Gondoltam, hogy nem kempingezni
fogunk. Mit fogunk csinálni?
Hunter elfordult, profilja nyugalmat tükrözött. - Dél felé
megyünk, elhagyjuk Atlantát. Annak már biztonságosnak kell
lennie.
- Biztonságosnak? Mitől? - kérdeztem és ujjaimmal a térdembe
markoltam. - Muszáj…
- Megbeszélhetnénk ezt utána? - szakított félbe. Nem tudtam
kiolvasni semmit sem a szeméből.
Szerettem volna tiltakozni, de valóban nem ez a
legmegfelelőbb alkalom.
Megenyhültem és kiszálltam a kocsiból, majd követtem
Huntert a kocsi labirintuson keresztül. Az egyetlen dolog, ami
feltűnt és pokolian furcsának tűnt, hogy egy pisszenés sem
hallatszott, sem körülöttünk, sem a klubból.
Minden természetellenesen csendes volt.
Borzongás kúszott végig a vállaimon, mire átkaroltam magam.
Hunter lassított, várta, hogy mellé érjek. Nem szólt egy szót sem
a csigatempóm miatt, és volt egy olyan érzésem, hogy még egy
sokkban lesz részem a klubbeli élettől, ezért is volt a lassúság.
- Ne feledd - szólalt meg Hunter és a kezét a hátam alsó
részére csúsztatta. - Bent maradj mindig a közelemben. Rendben?
Bólintottam. - Értettem.

259
 Megálltunk egy acélszürke ajtó előtt. Két másodperccel később
kinyílt, és egy hatalmas, mamutszerű férfi lépett ki rajta. Egy kék
overallt viselt, semmi mást.
Elkerekedett a szemem. A férfi karjai, akár a fatörzsek.
Lenézett ránk, és látszott, hogy cseppet sem boldog a
látványunktól.
Hunter kissé előrébb lépett, és eltakart engem. - Látnom kell
Lucot. Vészhelyzet van.
Az overallos összefonta izmos karjait. - Mindenki ezt mondja,
aki idejön. De ritkán igaz.
- Ez most az.
- Na persze - vakkantotta a férfi. - Mindannyian ezt mondják,
és Lucnak nincs erre ideje, tudod?
Elég régóta voltam már Hunterrel ahhoz, hogy felismerjem,
mikor kezdi elveszteni a türelmét. A vállai megfeszültek, a
gerince megmerevedett. Aztán elmosolyodott. De szájának csak
az egyik sarkát húzta fel.
Ó, jaj.
- Ehhez mit szólsz? - fogott bele Hunter, amitől belülről
összerezzentem. - Tudom, hogy hall minket. - Megállt, és az
overallos füle mögötti fekete drótra mutatott. Huh. Észre sem
vettem, de tényleg ott volt az a kicsi, fekete fülhallgató. - Az a kis
fasz tartozik nekem. Mindketten tudjuk hogyan is áll a
szívességekhez. Tehát, hacsak nem azt akarja, hogy darabokra
tépjek itt mindenkit, beleértve a te nagy seggedet is, és
fellógassam a szarufákra, legyen rám ideje.
Jaj, istenem.
Lassan Hunter felé fordultam. Hallotta vajon valaha azt a
mondást, hogy „mézzel könnyebb legyet fogni”, mert Jézus,
éppen most permetezett savat az Overallos arcába.

260
 Vártam, hogy elküldjön bennünket, vagy valami hasonló
visszavágást, és majdnem hanyatt estem, amikor ez a hatalmas
ember a fogát kivillantva elmosolyodott.
- Vár rád, Hunter - lépett félre az Overallos a nyitott ajtóból, mi
pedig elsiettünk mellette. Észrevettem, amint végigmérte
Huntert. - Imádom, amikor ilyen parancsolgatók.
Mosoly terült szét az arcomon, ami azonnal megdermedt,
amint kiértünk a sötét folyosóról. - Te szent… - Sohasem láttam
még ilyet, legalábbis nem a való életben. Nem mintha nem
tudtam volna arról, hogy létezik. Csak éppen soha nem jártam
még ilyen helyeken. A klubok, mint például ez, sokkal
nívósabbak, mint Mel sikátora.
Színes fények lüktetve villogtak a nyüzsgő, táncoló tömeg
fölött. Ketrecek lógtak a mennyezetről, amiben hiányosan
öltözött nők riszálták a csípőjüket a vadul dübörgő zene ütemére.
Amikor azt mondom, hogy hiányos öltözet, akkor azt úgy értem,
hogy csak bizonyos testrészük, a mellbimbójuk és a „hűhájuk”
volt az, amit nem láttam.
Homályos fény, inkább elrejtette, mintsem felfedte a klub
szélét. Sejtésem szerint asztalok, és talán heverők lehettek ott, és
ennyi. A klub egész atmoszférája túlvilági hangulatot árasztott.
Hunter keze rátalált az enyémre, miközben átvezetett az
embertömegen keresztül. Átvágott közöttük, akár egy tehervonat.
A nők megálltak tánc közben és rábámultak. Néhány férfi is így
tett, azonban nem mindegyik pillantás volt kéjsóvár, némelyik
egyenesen ellenségesnek tűnt. Vajon ők Luxenek? Vagy emberek,
akik tudják mi ő, vagy egy másik Arum? Nem tudtam
megállapítani a villogó fények miatt.
Furcsa szegfűszag illata terjengett a levegőben. A szédítő
fényekkel, a hangos zenével és az alacsonyan szálló, a lábunk
alatt kavargó füsttel úgy éreztem, mintha egy álomban sétálnék.

261
 Magas, sötét alak lépett ki a tömegből és állta el az utunkat. A
srác velem egyidős lehetett, haja vastag, sötétszálú, felfelé
zselézett. Bőre sápadt, szemeit vastagon fekete festék keretezte.
Ajka feszes mosolyra görbült, miközben kék szemét rám és
Hunterre villantotta.
Nem kellett idegen szakértőnek lennem ahhoz, hogy tudjam, ő
egy Arum volt.
Hunter nem állt meg, vállával arrébb sodorta a fiatal Arumot.
- Most nincs időm erre.
A vállam fölött visszanéztem, és vártam, hogy a másik csinál
vagy mond valamit, ehelyett azonban csak még szélesebben
elvigyorodott, majd visszavonult a táncosok közé.
Megborzongtam a helyzet furcsaságától.
Megkerültük a bárt, majd egy sötét és keskeny folyosóra
érkeztünk, a legvégén egy ajtóval, amire egy tábla volt
függesztve „Csak Csodabogaraknak”. Remek.
Hunter a szabad kezével kopogtatott. Pár pillanat múlva az
ajtó kinyílt, és egy rendkívül magas, jóképű férfival kerültünk
szembe.
A férfi mindenütt aranyszínű volt.
Aranyló bőr. Aranysárga haj. Aranyszínű ing.
Elképesztő, valószerűtlenül kék szeme kissé elkerekedett,
miközben a száját lebiggyesztette. - És én még azt hittem, hogy
ez egy remek éjszaka…
Hunter elvigyorodott. - Én is örülök, hogy látlak Paris.
Paris? Egyedül csak Orlando Bloomra és Brad Pittre tudtam
gondolni.
A férfi kitárta az ajtót. - Ismered a szabályokat.
Egy irodába léptünk be. A kanapén és egy asztalon kívül csak
egy zárt ajtót láttam, ami nem tudom hova vezethetett, de nem is
akartam megtudni. Az ajtó bezárult mögöttünk, kizárva minden

262
zajt. Paris összefont karral állt előttünk. Tekintete Hunter kezére
siklott, ami az enyémet fogta. Lágyan elnevette magát.
Hunter szeme összeszűkült, de nem engedte el a kezemet. -
Úgy érzem feszegeted a türelmemet, hogy megszegjem a
szabályokat.
- Próbáld csak meg - válaszolta Paris és nekitámaszkodott a
zárt ajtónak. - Kétlem, hogy a kis hölgybarátod tanúja szeretne
lenni annak a rendetlenségnek, amit okozni tudunk.
A szívem kihagyott egy ütemet. - Luxen vagy.
Paris rám kacsintott. - Te pedig ember.
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, Hunter azonban
megszorította a kezemet. - Nem fog semmivel sem próbálkozni -
mondta halkan, de a szemeit Parison tartotta. - Nem igaz, Paris?
- Attól függ, hogy mit teszel, Arum. - Paris rám nézett és
elmosolyodott. Szép, talán még elbűvölőnek is nevezhetném a
mosolyát, de a félelem jeges vízként csordogált végig az
ereimben. - De neked drágám nem kell tőlem félned. Nem foglak
elítélni a nyilvánvalóan rossz ítélőképességedért, ami a társad
kiválasztását illeti.
- Nincs semmi baj az ítélőképességemmel - csattantam fel. - De
kösz az infót.
- Ó - vonta fel a szemöldökét Paris. - A védelmedre kelt,
Hunter. Milyen aranyos.
- Fogd be a szád - felelte Hunter.
Paris kuncogni kezdett.
A szóváltásuk ellenére rájöttem, hogy Hunter nem feszült, és
nem készül robbanni, hogy szétrúgja a fickó seggét. Inkább úgy
tűnt, mint akik csak… a móka kedvéért vitatkoznak. Ettől egy
kicsit megnyugodtam.
- Nos, csomagoljanak be és hívjanak Karácsonyi ajándéknak.
Hunter egy nővel - egy emberi nővel.

263
 Meglepetten az íróasztal mögötti ajtó felé fordultam. Nem is
hallottam, hogy kinyílt, de most ott állt egy magas, tizenéves fiú,
aki nem lehetett több tizenöt évesnél. Szőke haját lófarokba
kötötte, így megmutatkozott aszimmetrikusan tökéletes angyali
arca, és a szemei… hűha. Lila színűek voltak.
Ki a fenének vannak lila szemei?
Idegeneknek.
Hunter kiengedett egy hosszú, nyugtató sóhajt. - Luc.
Eltátottam a számat. Szentséges ég, Luc egy gyerek.

264
23. fejezet
LUC AZ ASZTALHOZ CSOSZOGOTT ÉS FELHUPPANT
RÁ, megtámasztva állát az öklén. Az opál a bőr karperecén
csillogott a fényben. Félig csábított, hogy döntsem fel őt és
vegyem el, de Luc…
Jah, Luc nem volt normális.
Még a Luxen, Arum és hibrid világban sem. Ő valami teljesen
más volt, és feldönteni őt nem olyan lett volna, mint megrúgni
egy gyereket a játszótéren, mert a gyerek körülbelül mindenkit és
mindent, más galaxisba tudott küldeni. Néha nehéz volt erre
emlékezni, amikor beszéltél a kis punkkal.
Luc szélesen elmosolyodott. - Mi hozott ide? Hallom, hogy ez
a „kis fasz” tartozik neked.
- Tudod, hogy tartozol nekem. És ha szükséged van
emlékeztetőre, minden, amit mondanom kell, az annyi, Forrás.
- Áh, igen. Ez emlékeztet rengeteg dologra.
- Forrás? - motyogta Serena, a szemei ide-oda ugráltak.
Elengedtem a kezét, és azon kaptam magam, hogy elé álltam.
Luc egy pajkos csillanással a szemében nyugtázta ezt. -
Szükségem van a pénzemre.
Luc enyhén oldalra dőlt, mintha megpróbálta volna látni
Serenát. Ember, ez a gyerek szeretett az idegeken táncolni.
- Megkaphatod a pénzed, bármikor, amikor szükséged van rá.
Paris megszerezhette volna neked. Szóval kételkedem benne,
hogy ez az egyetlen dolog, amire szükséged van.

265
 - Szükségem van egy darab opálra.
A szemöldökei megemelkedtek, ahogy teljesen az oldalára
dőlt, megtámasztva magát egy kézen. Serenára mosolygott. - És
miért kellene neked, egy Arumnak, aki a Nemzetvédelemnek
dolgozik, egy darab opál? Nem adtak egyet, a „Kivásároltak az
emberek” jelvénnyel? Ó! Várj… várj egy másodpercet Hunter. -
Luc tág szemei ártatlanul pislogtak, és erős késztetésem volt,
hogy a feje hátsó részébe üssem azokat a szemeket. - Többé már
nem a Nemzetvédelmisekkel játszol?
- Mit gondolsz? - léptem oldalra, eltorlaszolva Serenát.
- Érdekes. - Felült, visszahelyezkedve pontosan Serena elé. - És
ki ő?
- Nem a te dolgod - morogtam.
Luc lapos pillantást vetett rám. - Az irodámban van, a
klubomban, vagyis ő az én dolgom.
- Ez a te klubod? - kérdezte Serena. - Mennyi idős vagy?
- Elég idős, hogy értékeljek egy csinos nőt - kacsintott Luc.
Serena szája tátva maradt.
- Próbálod megöletni magad? - kérdeztem, a kezeim ökölbe
szorultak.
Paris előre lépett, az állandó testőr, de Luc csak nevetett. - Ó,
hűtsd le magad, Hunter. Túl lobbanékony vagy. Hányszor kell
elmondanom neked, hogy lazulj el, menj vakációzni. Disney
World nagyon mókás ebben az évszakban. Meg kéne nézned.
Beszívtam egy hosszú, mély lélegzetet. - Luc.
Serenára fókuszált.
- Szóval, hogy keveredtél össze ezzel a kupac vidám
személyiséggel? - Serena rám pillantott kérdően, én pedig
megráztam a fejem. Minél kevesebbet tud Luc, annál jobb.

266
 Luc dobolt az ujjaival az asztalon. - Jól van, gyerkőcök, ha ti
nem akartok játszani, akkor én sem akarok játszani. Paris
megszerzi a pénzed, és eltűnhetsz a pokolba.
- Hékás. Várj egy másodpercet. Tartozol nekem, Luc.
Szükségem van egy darab opálra…
- És azt is sejtem, szükséged lesz egy Luxenre vagy hibridre is,
hogy táplálkozz. És igazad van. Tartozom neked. Gondoskodtál
egy problémáról nekem, és örökké hálás leszek ezért. Segíthetek
neked, de tudni akarom, ki ő, és hogy végezte melletted.
Rohadt patkány.
Serena előre lépett. - A nevem Serena Cross. A legjobb
barátomat megölte egy Luxen miután szemtanúja volt, ahogy
felvették az ők, ümm, valós formájukat. Láttam ezt megtörténni,
és Huntert bevonta a nemzetvédelem, hogy tartson biztonságban.
- Lassan felé fordultam. - Mi az? - emelte fel a kezét. - Nem
jutottunk sehová.
Düh hasított keresztül rajtam, de elnyomtam. Serena nem
ismerte Lucot, nem értette, hogy mire volt a gyerek képes.
Pokolba, rengeteg dolog volt, amit nem ismertem belőle, de
eleget tudtam.
Luc tekintete egy nagyon érdeklődőnek kinéző Parisre
vándorolt. - Biztonságban tartani a Luxenektől?
Serena bólintott, ahogy az alsó ajkát rágcsálta.
- Mindezt azért, mert a barátod látott egy Luxent az ők
ragyogó dolgukat csinálni? - Egy számító kifejezés tűnt fel az
ametiszt színű szemeiben. - Ez drasztikusan hangzik.
- Ez ismerősen hangzik - vetette közbe Paris. - Történetesen
ennek semmi köze Vanderson szenátorhoz, ugye?
- Áh… - motyogta Luc.
Serena kővé dermedt, és az aurája körülötte a kék mélyebb
árnyalatába fordult. - Honnan tudsz erről?

267
 - Jó kérdés - mondtam.
Paris megvonta az egyik vállát. - Nyitva tartom a fülem. A
szenátornál kiborult a bili, mert a nemzetvédelem bevitte az
egyik fiát, aztán a másikat. A Luxenek felzaklatták magukat
miatta. Újra asszimilálódni olyan, mint az elkerülhetetlen felé
tartani, baby.
A szemem összeszűkült.
Paris elvigyorodott, ahogy a tekintete visszacsusszant Lucra. -
De ez nem magyarázza meg, miért jönnének utánad, ugyebár?
Úgy értem, nem te vagy az első, aki látott minket a valós
formánkban. Ahogy az utolsó sem. Egy okos hölgynek tűnsz.
Tudod, hogy maradj csendben. Szóval…
- Szóval többnek kell lennie ennél - fejezte be Luc. Tapsolt
egyet. - És mindig tartozik több is egy sztorihoz. Teregess.
Serena bölcsen elcsendesedett, de egy kicsit késő volt már.
Keresztbe tettem a karom. - A barátja kihallgatta a fivéreket,
ahogy valami olyanról beszéltek, amit Sas Projektnek hívnak, és
gyerekekről Pennsylvaniában. Bármi is ez, úgy tűnik, megéri
gyilkolni azért, hogy rajta tartsák a fedőt.
Luc lassan pislantott. - És erről tud a nemzetvédelem?
- Igen - válaszolt Serena, és megköszörülte a torkát. -
Elmondtam nekik, mit mondott a barátom, de…
- De ti ketten itt vagytok, és Hunter opál nélkül, ami azt jelenti,
hogy a remek nyomkövető rendszere nélkül van. Ez hogy történt?
- kérdezte Luc. - Ne légy szégyenlős, Serena. Nem én vagyok itt a
rosszfiú.
Horkantottam. - Jah, én pedig a kibaszott Mikulás vagyok.
- Oké. - Luc felvillantott egy győztes mosolyt. - Mindent
figyelembe véve, én vagyok legkevésbé aggasztó ennél a pontnál,
hm? Három dolog van az életben, amit ki nem állhatok, és
különösebb sorrend nélkül: a nemzetvédelem, az Arumok és a

268
Luxenek. Az emberek átkozottul rendben vannak az én
szememben.
Serena sokkoltan nézett vissza egy vigyorgó Parisre, én pedig
megdörzsöltem a halántékom. Kezdtem megfájdulni a fejem.
- A nemzetvédelem úgy döntött, hogy amit Mel kihallgatott,
az nem fontos - mondtam.
Luc oldalra billentette a fejét. - És te ezt elhiszed?
Röviden felnevettem. - A pokolba is, nem. Biztos vagyok
benne, hogy megpróbáltak mindent kiásni erről az Sas Projekt
baromságról, de nem tudnak Pennsylvaniáról. Serenának azután
jutott eszébe ez, miután beszélt a tisztekkel. - A levél a
postafiókban, titokban maradt. - A szenátor és a Luxen közösség
mindenféle szarságot felemelt a lelepleződés kockázatáról, és
törekedtek Serena haláláért. A nemzetvédelem beadta a derekát.
- A lelepleződés kockázata? - Paris az asztalhoz ment, és leült
a Luc mögötti székbe. - A szenátor őszintén elhiszi, hogy a
nemzetvédelem el fogja engedni a fiait, ha Serena eltűnik?
- Nem hinném - ismertem el. - Úgy gondolom, bármit hallott is
Mel, amit talán elmondott vagy talán nem mondott el Serenának,
az megéri nekik a gyilkosságot, így elcsendesítve őt. Még ha
Serena nem is tud semmit, nem akarják vállalni azt a kockázatot.
A Nemzetvédelem jött, hogy kiiktassák, és, nos, én nem értettem
egyet ezzel.
- Azt kívánom, bárcsak ti srácok leállnátok azzal, hogy
emberekről beszéltek, akik meg akarnak ölni - mondta Serena, de
úgy bámult rám, ami azt üzente, erről beszélünk még később. -
Ez tényleg kezd kiborítani.
- Igaz - mondta Luc, megrázva a fejét. - Szóval, megállítottad a
nemzetvédelmiseket? Megvédtél egy embert, még annak
tudatában is, hogy váltságdíjat tűznek ki a fejedre, amit még én
sem engedhetek meg magamnak?

269
 Áthelyeztem a súlyt az egyik lábamról a másikra. - Jah.
- Érdekes - motyogta Luc.
- Nem tudja, hogy miért tette, szóval még csak ne is kérdezd
tőle. - Serena küldött felém egy feszes mosolyt, de még csak
mérhető bosszússágot sem tudtam találni magamban. Serena
visszafordult a gyerekhez. - Tudsz akármit az Sas Projektről?
Luc találkozott a pillantásával. - Egy csomó dolgot tudok,
Serena. Ahogy rengeteg sejtésem is van. Néhány ember azt
gondolja, paranoiás vagyok, de szeretem azt mondani, hogy
reálisan fel vagyok készülve, amikor a szar bekerül a
ventillátorba.
Serena ráncolta a homlokát. - Ez tényleg nem mond nekem
semmit.
- Nem tudok az Sas Projektről - mondta. - De kíváncsi lennék,
hogy többet tanulhassak.
- Oké, nos, most, hogy végeztünk az egész gondoskodó és
megosztós gyakorlattal - szakítottam félbe, - tartozol nekem.
- Igen. - Luc leugrott az asztalról. - Gyere vissza holnap, és lesz
valamim számodra. - Serenára pillantott és kacsintott. - És
bizonyosodj meg róla, hogy egy kellemesebb kedvben leszel.
Megölöd a boldog hangulatom.
- Holnap? - Oldalra mozdítottam a nyakam, megpróbálva
enyhíteni a feszültséget. - Nem úgy terveztem ezt a kiruccanást,
hogy ’ottalvós buli’ lesz.
- De biztos vagyok benne, hogy találsz majd egy módot, hogy
elüsd az időt. - Luc szuggesztíven rángatta a szemöldökét, és
még én is egy kicsit zavarban voltam miatta. Megkerülte az
asztalt, és kinyitott egy fiókot. Kihúzva egy kulcsot, nekem dobta.
- Maradhattok Parisnél éjszakára. Nem lesz ott, és biztonságos
lesz.
Paris elfintorodott. - Mi a pokol, Luc?

270
 Luc maflán elmosolyodott. - Mi az? Nem maradhatnak itt.
Zsebre tettem a kulcsot, örülve a dühnek, ami keresztül
kúszott a Luxen arcán. - Cím?
Luc lefirkantotta egy papíralátétre, és átadta. - Gyere vissza
holnap, egy kicsivel dél előtt. Összeszedtem Serenát és az ajtóhoz
tartottam, de Luc megállított minket. - És Hunter?
Megfordultam, máris nem kedvelve a különös kinézetet a
kölyök arcán. Felkészítettem magam, bármilyen faszságra is, ami
ki akart jönni a száján. - Igen?
Luc mosolya rejtélyes volt. - Az emberek nem olyan
törékenyek, mint amilyennek gondolod őket.

271
24. fejezet
ABBAN A PILLANATABAN KIFEJEZTEM AZ
AGGODALMAM A LUCBAN VALÓ BIZALOMRÓL, ahogy
beültünk a Porschéba, de Hunter nem úgy gondolta, hogy bármi
miatt is aggódnunk kellene.
Éppenséggel, az idegen kölyök volt legkevésbé a problémánk.
A Paris felé vezető úton megálltunk gyorskaját venni, és még
azelőtt befejeztem az evést, mielőtt elértük volna a félreeső
helyen lévő The Wood üdülőövezetet. Még az éjszaka sötétje
ellenére is, látni lehetett a csillogást a kocsifelhajtón és a
kétemeletes épület sarkain.
- Bétakvarc - magyarázta Hunter kuncogva. - Nagyon okos.
Nincs természetes lerakódás itt, így idehozta. Ez blokkol minket
attól, hogy lássuk őket, megzavarja a hullámhosszaikat.
Kilépve az autóból ráncoltam a homlokom az apró pöttyök
csillogására a holdfényben. Hányszor láthattam valami ilyesmit,
és hagytam figyelmen kívül. Megfordultam, szemrevételezve a
sűrűn összezsúfolt fákat a kocsifelhajtón, ahogy Hunter kihúzta a
bőröndjeinket a csomagtartóból.
Ahogy beléptünk, Paris ízlését könnyen azonosíthattuk.
Arany festék az előcsarnok falain. Egy arany csillár lógott a
mennyezetről, és az összes kilincs aranyszínre volt festve, még az
impozáns lépcsősoron is volt arany réteg.
- Gah - mondtam megrázva a fejem.
Hunter ajka felkunkorodott, ahogy körülnézett. - Azta.

272
 Megeresztettem egy mosolyt. Hunter relatíve szótlan, és
minden, ami kellett hozzá, egy igazán cifra belső dizájn.
Kicsit körülnéztünk a földszinten, majd felmentünk az
emeletre. Nyilvánvaló volt, hogy melyik szoba volt a főháló.
Hunter rögtön oda ment.
- Biztos vagyok benne, hogy vannak plusz hálószobák -
bólintottam lefelé a folyosón. - Talán azok közül kellene egyet
használnunk.
Hunter vigyorogva hátrapillantott a válla felett. - Abban mi a
vicces?
Lágyan felnevettem. - Borzalmas vagy - válaszoltam, azonban
mégis követtem őt a pazar fő hálószobába. Óriási volt, és a
közepén állt egy mennyezetes baldachinos ágy.
Hunter ledobta a bőröndjeinket egy díványra, miközben
megnéztem a fürdőszobát. - Szent medence - motyogtam. - Ez a
dolog hatalmas.
- Nem ez az egyetlen dolog, ami hatalmas. - Hunter körém
fonta a karjait hátulról, és magához rántott.
Elvörösödtem, ahogy megéreztem őt a derekamnál. A vágy
duzzadt bennem, felmelegítve a testem. - Ez eléggé silány volt.
Hunter kuncogott, ahogy hozzáérintette az ajkait az arcomhoz.
- Az volt. - Aztán elhátrált, én pedig nekidőltem az óriási kádnak
- aranyszínű, természetesen - és őt néztem. Már nehezen jutottam
levegőhöz, és minden, amit éreztem, az erekciója volt.
Nevetséges.
Az ajkai felkunkorodtak, mintha tudta volna, hogy mire
gondoltam. Figyelmen kívül hagytam a forróságot, ami keresztül
áramlott az ereimen, és a combjaim között.
- Fáradt vagy?
Késő volt, és nem aludtunk sokat előző éjjel, de megráztam a
fejem.

273
 Hunter tekintete ravasszá vált. - Tudom, hogy akarod. - A
hasam összeszorult, ahogy a vágy kavargott bennem. - Tudod?
Bólintott, de aztán váratlan dolgot tett. Kiment a fürdőszobából.
- Élvezni akarod azt a kádat. Hajrá. Addig én ellenőrzöm a helyet,
meggyőződöm róla, hogy tényleg biztonságos.
Csak tátogni tudtam, ahogy becsukta az ajtót. Mély nevetése
az ajtó másik oldaláról arra késztetett, hogy találjak egy tompa
tárgyat, és eldobjam.
Gazember.
Sóhajtva a kádhoz fordultam. Ragyogó dolog volt, kerek és
mély, számos csappal az elején. Megnyitottam őket, feltekerve a
meleg vizet, ahogy átkutattam a fürdőt valamiért, amit
beletehetek. Egy tonnányi termék volt a vászonszekrényben, és
megállapodtam valaminél, aminek olyan illata volt, mint a
baracknak. Beletéve a kádba, gyorsan egy habos mennyben
voltam. Levettem a ruhám, és becsusszantam a vízbe. A
horzsolások még mindig szúrtak egy kicsit, de kinyújtóztam, a
fejemet a kád hátsó részén nyugtatva, miközben a buborékok
nőttek körülöttem, eltakarva a melleimet.
- Ez abszolút a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam.
Halkan sikkantva, a szemeim felpattantak, ahogy
megugrottam. Víz és buborékok löttyentek ki a kád szélén. - Ó,
Istenem…
Hunter a kádnál állt, teljesen meztelenül. Minden kidolgozott,
hullámzó jóságosság látható volt, és kemény volt. Igazán kemény.
Követtem a tekintetét. A melleimre bámult. - Tipikus férfi vagy.
Vállat vont. - Szerintem segítségre van szükséged a fürdéshez,
és most igazán nagylelkű kedvemben vagyok.
- Egy kicsit valóban mocskosnak érzem magam. - A víz alá
akartam dugni a fejem, de Hunter szemei fellobbantak, és
tudtam, hogy nincs okom zavarban lenni.

274
 Tetszett neki.
Felhúzódtam, ahogy bemászott mögém. Gőz szállt fel a
kádból, és a víz csiklandozva kavargott, ahogy lábaival közre
fogott engem, a bőre nedvesen és simán csúszott az enyémen.
Hunter átsimította a hajam a vállamon, és megéreztem az
ajkait a tarkómon. A csók… nem tudom mi volt benne, de
pépessé tette a belsőmet.
Már hivatalos volt. Tagadhatatlan. Nem fogok beleszeretni
Hunterbe.
Már szerelmes voltam belé.
Csomók töltötték meg a gyomrom, ahogy a felismerés
keresztülszáguldott rajtam. Szeretni Huntert abszolút őrültség
volt, de a meleg, ami kivirágzott a mellkasomban, körülölelte a
csomókat, szétbomlasztva őket. Az életem totál romokban volt.
A kormány és egy másik földönkívüli faj üldöztek, de mindez
nem számított a szívemnek. Szerelmes lenni belé, rossz volt, az
összes létező módon.
A keze a derekam köré siklott, és még közelebb húzott
magához.
Felé fordítottam a fejem. - Leellenőrizted a házat? - kérdeztem.
Egy csókot nyomott az arcomra, és még inkább elolvadtam. -
A hely olyan, mint Fort Knox. - Lehajtotta a fejét, és harapdálni
kezdte az állkapcsom, miközben felkapott egy szappant. - Hadd
mosdassalak meg.
Ez egy kérés volt, amit még soha nem hallottam tőle.
Beszappanozta a kezeit, aztán az egyikkel végigsimított a
karomon, egészen az ujjam hegyéig, és még közöttük is.
- Nagyon mélyreható vagy - mondtam.
Hunter kuncogott, ahogy visszacsúsztatta a kezeit, vizet hozva
velük együtt. - Ez a középső nevem.

275
 Felnevettem. - Csak most jöttem rá, hogy még nem is tudom a
középső vagy a vezetékneved.
Mosolyogva rám nézett. - Nincs egy sem.
- Egy sem?
- Egy sem.
Áttért a másik kezemre, és az ujjbegyei súrolták a mellem
halmait. Megrándultam az érintésétől, és újra megismételte a
mozdulatot, ahogy lemosta a szappant. - Tetszett?
Ráharaptam az ajkamra. - Mit gondolsz?
- Azt gondolom, igen. - Lefutatta a kezét a hátamon, le
egészen a csípőmig. - Az igazi nevem nem kiejthető, és amikor a
családom idejött, sosem vett fel vezetéknevet.
- Nyomasztó érzés lehetett idejönni. - A szavak elhagytak,
ahogy a szappanos kezei keresztülcsúsztak a hasamon. - Igaz?
- Először az volt. - A kezei felsimítottak a hasamon, súrolva a
melleimet még egyszer, amitől nehezen tudtam koncentrálni. - A
saját fajommal voltam - egy elég nagy csoporttal. A Balti
régióban landoltunk.
- Landoltatok? - Aztán felnevettem. - Bocsánat. Elképzeltem az
űrhajókat és ilyesmiket.
Ismét kuncogott, és vizet mert a kezébe, leöblítve a szappant.
Visszatartottam a lélegzetem, ahogy egyik szappanos kezével
végigsimított a jobb mellemen, aztán a balon. A mellbimbóim
sajgó pontokba szorultak, és ráharaptam az ajkamra.
- A családom végül Amerikába jött. Akkor még fiatal voltam. -
Mostanra már mindkét keze be volt vonva a fürdetésbe, és
hüvelykujjai a mellbimbóimat simogatták. Úgy sejtettem, hogy
extra biztos akart lenni, hogy azok tiszták lesznek. - Nagyon
alkalmazkodó teremtmények vagyunk, és az is a
természetünkben van, hogy vándoroljunk. Így rengeteget
utaztam.

276
 - Mi van az iskolákkal?
Meghúzta a mellbimbóimat, mielőtt a kezei újra a vízbe
merültek. - Sosem jártam iskolába, a tudás nem mindig a
tanteremből nyerhető. Emellett, az alkalmazkodó készségünk
megengedi, hogy gyorsan elsajátítsunk dolgokat. - Víz zuhogott
a melleimre, így az izmaim reszketni kezdtek. - A beolvadt
Luxenek emberi iskolákba mentek, de a mi eljárásunk sosem volt
ilyen.
Azon töprengtem, hogy vajon hány régi osztálytársam volt
valójában földönkívüli. - Szóval a nemzetvédelem szabadjára
engedi a Luxeneket és ők úgy élnek, mint az emberek, de ti
mind…?
- Nem igazán. - A karjai körülfontak. - Nem ugyanúgy bánnak
velünk. Mikor megtaláltak minket, nekünk nem volt adott a
lehetőség, hogy embert játsszunk.
- Ez nem fair - suttogtam.
- Az élet ritkán fair, kedves. - A kezeit a combomra csúsztatta,
ahogy az ajkai még egyszer hozzáértek az állkapcsom ívéhez. -
Fegyverként láttak minket. Ez az, amik vagyunk.
- Nem. - Düh bontakozott ki bennem, kiterjesztve a sistergő
borzongást. - Több vagy, mint egy fegyver, Hunter. Sokkal több.
- Veled? - A hangja felhős volt. - Több vagyok, de senki mással.
- Esélyem sem volt feldolgozni ezt, mert a kezei a combjaim közé
csusszantak. Gyönyör dübörgött egy mámorító táncban, ahogy
az ujjai simogatták nőiességemet. - Én minden esetben
mélyreható vagyok.
A fejem hátrahanyatlott a mellkasán. - Úgy látom, valóban.
- Nem akarom, hogy az gondold, nem veszem ezt komolyan -
folytatta. Az ujjai lassan mozogtak. - Mert ez kibaszottul a
legkomolyabb dolog, amit valaha csináltam.

277
 - Hiszek neked. - A csípőm megrándult, ahogy az érintésének
intenzitása növekedett. Tekergőztem, megpróbálva oda
irányítani, ahol érezni akartam őt. - Hunter…
A másik keze megemelkedett, a tarkómnál fogva tartva engem.
Visszahúzta a fejem, majd oldalra fordította. Az ajkai az enyém
felett lebegtek. - Imádom hallani, ahogy a nevem mondod. -
Abban a pillanatban, hogy az ajkai az enyémre zárultak,
előrenyomult az ujjával, foglyul ejtve a nyögést, ahogy a csípőm
előrelódult, aztán hátra az erekciójának. Felnyúltam és a nyaka
köré fontam a kezem. A csók elmélyült, és nyughatatlan voltam,
sokkal többet akartam. Ujjának folyamatos pumpálása az
őrületbe kergetett és közel a peremhez, de ez nem volt elég.
Tudta ezt.
Ingerelt.
Ajkai elhagyták az enyémeket, és lefelé mozdultak a torkomon.
Nyelvének nedves csapásaival ízlelgette a bőrömet, amitől
felnyögtem. - Hunter.
Egy elégedett, halk morgás rezgett keresztül a mellkasán, és a
következő másodpercben megragadta a csípőmet, felemelt és
megfordított. Víz fröccsent mindenhova, de én csak rá
összpontosítottam, és nem érdekeltek a víz okozta károk. Hunter
leeresztett, a térdeim a csípője két oldalára csusszantak. Vastag
férfiassága várakozott, miközben foglyul ejtette a számat egy
mély, tüzes csókra. Megkapaszkodtam a vállaiban, fürdőzve az
ízében és az érzésében. Istenem, nem kaphattam eleget belőle.
- Szükségem van rád - morogta. - Most.
A vérem égetett, ahogy lenyúltam, és a vastag töve köré
fontam az ujjaim. Leereszkedtem rá, nyöszörögve, ahogy a
vastagsága szétfeszített. A mellkasára helyeztem a kezem,
végigfuttatva a hüvelykujjaim a mellbimbóin, ahogy az ujjai a
csípőmbe mélyedtek.

278
 A szemembe nézett, a tekintete szédítő keveréke volt a
vágynak, sóvárgásnak, és valami sokkal mélyebbnek. Ahogy
felfelé döfött, felkiáltottam. Teljesen kitöltött, összeforrasztva
kettőnket. A határozott pulzálás a belsőmben dübörgött.
Köröztem a csípőmmel, ahogy megtaláltam azt a ritmust, ami
minden egyes pontomat elérte. Megmarkolta a fenekem, lehúzva
engem, miközben ő felfelé döfött.
Gyorsan, a lassú körözések és lökések nem voltak elegendőek
egyikünknek sem. Ő zihált, én pedig levegő után kapkodtam. Az
ajkaink összepréselődtek. A kezeim az arcán voltak, ott tartva őt,
ahogy a testünk együtt mozgott egy gyors, szinte eszeveszett
tempóban. Egy kéjes hulláma a heves gyönyörnek
keresztülhömpölygött rajtam. Teljesen elárasztott, ellepett engem,
már a kezdetektől.
Ez annál több volt, sokkal több.
- Tökéletes érzés vagy - mordult fel Hunter, belém vágódva és
kifacsarva belőlem egy fojtott nyögést. - Tökéletes vagy nekem,
csak nekem.
Ezek a szavak átlöktek a határon, zuhanva a felszabadulásban,
ami szétrobbantotta minden egyes részemet. Igaza volt,
átkozottul igaza. Tökéletes voltam neki, csak neki.

279
25. fejezet
AZ ÁGYBAN FEKÜDTÜNK, lábaink összegabalyodva,
testünk felhevült és nedves volt. Feje a mellkasomon pihent,
mialatt én lustán simogattam a csípőjét és a derekát. A
nyolcasoktól, amiket rajzoltam a csípőjére, megborzongott, és
még közelebb húzódott, ez volt a kedvencem.
Amikor kikászálódtunk a kádból, víz volt mindenütt és Serena
már hajolt is le, hogy egy törlőkendővel feltakarítsa a károkat, de
amikor megpillantottam formás hátsóját, már rá is vetettem
magam. Egy gyors mozdulattal megfordítottam, felemeltem, és a
fal és a testem közé szorítottam őt. Ahogy a szám rátapadt az
övére, elzártam minden utat. A teste jelzett, hogy kíván engem,
de nem egy lassú csábítást, vagy puha érintést. A lábait a
derekam köré fonta, amitől képtelen voltam visszafogni magam.
Szeretkezésünk gyors volt, és tüzes. Nedvessége az őrületbe
kergetett, és amikor megvonaglott körülöttem, másodpercen
belül követtem őt.
Elvittem az ágyig, de éreztem, hogy a térdeim már nem sokáig
bírnak el engem sem. Minden erőmet össze kellett szednem,
hogy hagyjak neki egy kis időt, ahogy néztem azokat az átkozott
aranyló fürtöket a hajában, vagy, ahogy a fény megcsillant a
vállain és a mellein. Az éhség duzzadt bennem.
Nem a táplálkozásé.
Újra akartam őt.

280
 És láttam a vágyat a szemeimben, így újra térdre állítottam őt.
Az a formás hátsóját folyamatosan a csípőmhöz préselte,
miközben a kezem karcsú derekát fogta. Nem voltam finom, de
Serena sem. Ő folyamatosan kőrözött, és körmei a csípőmbe
vájtak, sürgetve engem. Testünk, ahol összeért, cuppanó hangot
adott ki, miközben nyögtünk és lihegve kapkodtunk levegő után.
Ez egy kibaszottul gyönyörű kórus volt. Akartam őt, ahogy csak
férfi akarhat egy nőt.
Ember- nem egy Arum.
Rohadtul elszállt az agyam, ez volt az igazság. Abban a
pillanatban sehol máshol nem akartam lenni, csak a közelében,
benne.
Az a feltörő érzés, majd hogy nem már fájdalmas volt. Mintha
tűz égetett volna legbelül, és futott volna végig a gerincem
mentén, egészen le az ágyékomig. A kezemmel megfogtam a
melleit, és szorosan a csípőmhöz szorítottam a fenekét, nehogy
elveszítsük a ritmust. Ismét a csúcsra értünk, amitől egyszerűen
csak fényeket láttam magam előtt.
Kimerülten és jóllakottan rogytunk le az ágyra. Kipirult arcát
kezembe fogtam, ajkát az enyémhez érintettem, és nagyon lassan,
gyengéden megcsókoltam. És nem mozdultunk.
- Eltörtem valamid? - kérdeztem félig komolyan, mert tényleg
elég keményen bántam vele.
Kezével elkezdte cirógatni a hasam, miközben vállait halk
nevetés rázta. - Nem. Úgy hiszed, el tudnál?
Kisimítottam egy tincset az arcából. - Én csak… durva voltam.
Fölém hajolt, szemei álmosak voltak, ahogy rám nézett. - És én
minden percét élveztem.
- Ó, tudom én azt!
- Olyan magabiztos vagy!
- Uh, ne mondj semmi olyat, amibe benne van az, hogy farok.

281
 - Tessék? - kérdezte kuncogva.
- Fel akarod ébreszteni a szunnyadó vadállatot?
- A szunnyadó vadállat mindig ébren van körülötted.
És a pokolba is, ha a „fenevad” nem volt izgatott. Ahelyett,
hogy tovább kényeztettem volna a fenevadat, visszafektettem
Serenát magam mellé, tetszett az, ahogy érezte magát.
Megfogtam egy tincset a hajából és az ujjaim között csavargattam.
- Szerinted Luc át fog jönni holnap? - kérdezte halkan.
- Igen. - Olyan selymes volt a haja. - Ő olyan ember, aki állja a
szavát.
- Ember?
Kuncogtam. - Ő egy gyerek, aki állja a szavát.
- Nem igazán értem Luc-ot - vallotta be miközben közelebb
bújt hozzám.
Bújt? A bújt, mióta van a szókincsemben? Basszus.
- Ő nem igazán kedveli az Arumokat, Luxenenek, vagy a
Nemzetvédelmet, de Paris Luxen és Luc segítettek neked. Miért?
És mégis, mi a pokol ő? Egyike azoknak a hibrideknek, amiket
említettél?
- Öm, Luc …. Ő valóban más. Sehol nincs feljegyzés, vagy
magyarázat arra, hogy mi is ő valójában. Azt hiszem, félig őrült,
hogy őszinte legyek.
Az igazság az, Luc azt állította, hogy egy hibrid - amikor a
Luxen sikeresen meggyógyított egy embert, akkor a folyamat
alatt a DNS-ük is átalakul - de ez csak az én gyanúm volt. Ő nem
olyan hibrid, akikkel eddig találkoztam.
Serena olyan sokáig hallgatott mellettem, hogy azt hittem már
elaludt, ha nem lett volna körülötte ideges energia áramlás.
- Táplálkoznod kell, miután megkapod tőle az opált?
Semmi okom nem volt arra, hogy valami baromságot mondjak
válasz gyanánt, még, ha azt is akartam. - Igen.

282
 Majd újabb hosszú csönd következett. - Mi következik?
A millió dolláros kérdés. - A testvérem - az egyetlen, akit
ismerek - Atlantában él. Van egy egész csinos kis házikója.
Biztonságos lenne… nekünk.
Nekünk. Ott. Ezt mondtam. Kurvára nem nagy dolog.
Serena megmerevedett, és legyek átkozott, ha a szívem nem
csinált egy nagyon is emberi dolgot, neki csapódott a
bordáimnak.
- Nem mehetek Atlantába - mondta végül.
Nos, ez nem az volt, amire számítottam. A szemöldökömet
ráncoltam, ahogy lenéztem rá. - És mégis, hogy gondoltad, hová
mész?
Mély levegőt vett, ami megemelte a melleit, így az neki
nyomódott az oldalamnak, amitől a farkam újra
megkeményedett. Nem, most erre a szarságra nincs idő.
- El kell mennem Coloradóba - mondta. - El kell mennem Mel
postafiókjához, hogy megtudjam, mit írt abban a levélbe.
Mi a franc? Esküszöm, mintha nem hallottam volna jól, de a
szavai csak úgy visszhangoztak a koponyában. Vissza akar
menni Coloradóba? - Megőrültél?
Köhögéssel fojtott el egy nevetést. - Őszintén? Néha ez az
egész tesz engem őrültté.
Ez nem volt elég jó válasz. - Oda akarsz visszamenni, ahol a
nagyhatalmú Luxen is él, az a Luxen, aki a halálodat akarja?
Összeráncolta a szemöldökét. - Emlékszem, hogy a szenátor
holtan akar látni.
- Biztos vagy benne? Mert én nem tudok semmilyen más
logikus magyarázatot arra, hogy miért is akarnál oda
visszamenni.
Serena sóhajtott egyet. - Vissza kell mennem, Hunter! Tudni
akarom, hogy mit ért Mel élete - az én életem. Lehet, hogy valami

283
olyan van abban a levélben, amit felhasználhatunk
igazságszolgáltatásként a szenátor ellen.
Egy rövid nevetésbe fojtottam el az üvöltésem. - Ő soha nem
fog megfizetni azért, amit a barátoddal, vagy veled tett Serena.
Szóval a legjobb, amit tehetsz, hogy elengeded.
- Tudom, hogy nem fog, de mégis, akármit is tervezzen, elég
lehet ahhoz, hogy lerántsunk róla a leplet - és bajba sodorjuk. Így
megkapná a büntetését. Ez is több mint a semmi, nem igaz?
Nem tudok együtt élni azzal a ténnyel, hogy Mel gyilkosa - az az
ember felelős végső soron érte - tovább éli vígan az életét, mintha
semmi sem történt volna.
Erre már nem tudtam mit mondani. Bosszúra szomjazott, de
ha visszamegy Coloradóba, meg fogják ölni. - Nem engedhetem
ezt! - mondtam, és a fenébe is, úgy érzem, hogy jól döntök. Nem
hagyhattam, hogy ezt megtegye, mert akkor meg fog halni és ez
egyáltalán nem volt rendben. S ha őszinte akartam lenni, akkor
kurvára rettegtem még a gondolatától is. Valahogy, viszonylag
rövid ideje ismertem Serenát, mégis, beférkőzött a maga módján
az én hideg testembe. Ő volt a fényem, a melegségem, és nem
voltam hajlandó elengedni.
Serena felült, félénken tartotta maga előtt a lepedőt, de acélos
barna szeme találkozott az enyémmel. - Nem állíthatsz meg,
Hunter!
Majdnem elnevettem magam, mert igenis, megtehetem. - De
igen.
Kezét ökölbe szorította, úgy markolta a lepedőt. - Többé már
nem kell biztonságban tartanod a Nemzetvédelem számára. Ezt a
munkát nem kell most már elvégezned.
- Munka? - ültem fel hirtelen, amitől ő is meglepődött. -
Tényleg azt hiszed, hogy csak egy munka vagy a számomra? Egy
feladat?

284
 - Ez a munkád.
- A munkám volt, Serena. De többé már nem!
Úgy tűnt, hogy próbálja feldolgozni ezt, majd megrázta a fejét.
- Nem tudok túllépni csak úgy rajta.
Minden, amit láttam azokban a csodás szemekben, élettelen és
szilárd elhatározás volt. Nyomást éreztem a mellkasomban. - A
pokolba is, de tudsz!
- És nem tudsz megállítani - mondta újra, mély levegőt véve.
Hangja határozott és keményen szólt, mielőtt bármit is
válaszolhattam volna. - Igazán hálás vagyok, megtettél mindent,
hogy biztonságban tarts. Nem fogom… Soha nem fogom
elfelejteni, de meg kell szereznem azt a levelet. - Megállt, és ismét
mély levegőt vett, kicsit tovább bent tartva. - Kérlek, Hunter, ne
próbálj megállítani. Tudom, hogy képes vagy rá, de kérlek, ne
tedd ezt velem!
Egy pillanatig nem hallottam semmit, csak bámultam őt. Egy
részem egyszerűen csak nem akarta felfogni azt a szót, hogy
köszönöm, vagy mi. Nem mintha én olyan tökéletes lennék, de
attól még a reakciója piszkosul bántott. Törődtem vele. Nem
tagadom, hogy ezt az egészet nem kellett volna sokáig húzni, de
azt mégsem gondolhatta, hogy ez számomra semmi több
egyszerű munkánál. Nyilvánvalóan én többet adtam ebbe az
egészbe, mint ő, és most itt vagyok, aggódom érte, féltem őt, és
mindezek után azt hiszi, hogy csak a munka miatt csinálom?
Bassssszus!!!
Furcsa bizsergető érzést éreztem a nyakam körül, és ez több
volt, mint egyszerű tüskés irritáció. Nem tetszett ez az érzés - az,
hogy visszafeküdjek, és csak nézzem, ahogy valaki a halálába
rohan. Ez a tehetetlenség volt, az egyetlen érzés, amit akkor
éreztem, amikor a húgom holtan feküdt előttem. Vad érzés
kerített hatalmába, mert a húgom helyett, Serenát láttam.

285
 Harag öntött el, ahogy a víz a gátakat. Talpra ugrottam. - Nem
akarok részt venni ebben az öngyilkos küldetésben, Serena!
A szemei elkerekedtek. - Hunter…
- Nem! - A hőmérséklet hirtelen leesett a szobában, amitől
apró libabőrök keletkeztek a bőrén. Az ablakok a szobában jeges
felületté váltak. - Ez nem más, mint öngyilkosság, egy hülyeség.
És mégis, hogy fogsz eljutni oda? Repülővel? Van pénzed, vagy
esetleg hitelkártyád, amit a Nemzetvédelem nem tud lekövetni,
ha használod? Nem. Nem hiszem.
Serena összerezzent, és hátrált egy kicsit. - Nem hagyhatom
csak úgy annyiban. Én nem tudom…
- Megértem. Az, hogy kiderítsd Mel halálának körülményeit
sokkal fontosabb, mint a saját életed és… - abbahagytam mielőtt
még bármi egyéb hülyeséget mondtam volna. - Vissza akarsz
menni Coloradóba, legyen. Miután beugrottunk Luc-hoz,
felteszem a segged egy repülőre.
Serena felugrott az ágyra nem törődve a mellei takaró
lepedővel sem. Szóra nyitotta a száját, de én felemeltem a kezem,
elnémítva őt ezzel. - Így lesz a legjobb, mivel igazad van. Ez csak
egy munka volt és annak már vége. Még jobban bele akarod
keverni magad ebbe a szarba. Ennek semekkora része nem éri
meg, hogy holtan végezd. Jobb dolgom is van annál, mint hogy
bébiszitterkedem.
Az arca elsápadt. Bűntudat mardosta a gyomromat, mert ott
vágtam vissza, ahol leginkább számított. Megbántottam a
szavaimmal. Ezt az, ami voltam, rideg és közönyös. Aggódni érte,
félteni őt, nem volt a természetem része. Valamint törődni vele?
Baszd meg. Ez - ez a hűvösség volt mindaz, amit használhattam,
erre volt szükségem. Ez volt az, ami elhagyta a szobát, vissza
sem nézve.
Nem voltam ember.

286
Arum voltam.
És itt volt az ideje, hogy emlékeztessem magam rá.

287
26. fejezet
A „FESZÉLYEZETT” ÉS „FESZÜLT” NEM VOLT
KIFEJEZÉS A HANGULATRA, köztem és Hunter között,
miközben Luc klubjához hajtottunk egy kicsivel dél előtt. Nem
tudtam felfogni, hogyan fordulhattak ilyen gyorsan rosszra a
dolgok tegnap este.
Időközben, ahogy megismertük egymást, valami elkezdődött
közöttünk, többé vált, mint kölcsönös vonzódás és izzó kémia.
Hunter is más volt tegnap este. Melegebb volt, nyugodtabb és
gyengéd. Még törődő és védelmező is és minden olyasmi, amit
elmondása szerint a fajtája képtelen érezni, de amint
megemlítettem Mel levelének megkeresését, átváltozott azzá a
Hunterré, akivel először találkoztam: brutálisan rideg és
arrogánsan távolságtartó lett.
Jobb dolgom is van annál, mint hogy bébiszitterkedem.
Becsuktam a szemem és próbáltam lenyelni a gombócot a
torkomban, ahogy a Porsche nyaktörő sebességgel száguldott
végig az országúton. Azt állította nem a munkája miatt maradt
velem, aztán fogja magát és ezt mondja? Ez mélyen megsebzett
és még mindig fájt akárhányszor csak eszembe jutottak a szavai.
Nem vártam tőle, hogy repesni fog a boldogságtól a
gondolatra, hogy Coloradóba megyek, de azt hittem meg fogja
érteni és támogatni fogja. Valahol mélyen, akármennyire is

288
ostobaság volt, azt hittem eléggé törődik velem ahhoz, hogy ő is
velem jöjjön.
Ahogy befordult a Porschéval a lehajtón, kényszerítettem
magam, hogy kinyissam a szemeimet. Nedvesnek tűntek és
ostobának éreztem magam, amiért sírni akartam. Tekintsünk el a
ténytől, hogy Hunter egy idegen volt meg minden ilyesmi,
valakibe így beleesni egyszerűen könyörög azért, hogy
összetörjék a szívemet. A feszült helyzetek felerősítik az
érzelmeket. Tudtam ezt, és mégis engedtem magamnak, hogy
beleessek egy földönkívüli seggfejbe.
Kisimítottam a hajamat az arcomból és mély levegőt vettem. A
kölnijének halvány illata betöltötte az érzékeimet, de a résnyire
letekert ablakból áramló friss levegő is.
El kellett döntenem mi a legfontosabb.
Sokkal több miatt kellett aggódnom, mint hogy a megbántott
érzéseimen megrögzöttje legyek, nem számít mennyire akartam
bemászni az ágyamba és a fejemre húzni a takarót. Pénzt kellett
szereznem, hogy feljussak egy repülőre, imádkozva hogy ne
nyomozzák le a nevemet, és el kellet jutnom a postára.
És aztán...?
Fogalmam se volt. Nem voltam annyira ostoba, hogy azt
higgyem, visszatérhetek az életemhez, mintha semmi sem történt
volna. Csak annyit tehettem, hogy megkeresem a levelet és
reménykedem, hogy van benne valami, amivel elérhetem, hogy a
Nemzetvédelem biztosítson számomra valamilyen jövőt.
Kockázatos lesz elmenni ezzel az információval hozzájuk, mivel
nyilvánvalóan holtan akarnak látni, de ők jelentették a kisebbik
rosszat. De mi van, ha nincs ott a levél?
Akkor teljesen megszívtam.
- Készen állsz?

289
 Hunter hangja kirántott a gondolataimból és rápillantottam.
Az arcvonásai sztoikusak voltak és a sötét napszemüveg elfedte
a szemeit. Semmi sem maradt a férfiból, akivel az előző éjszaka
többször szeretkeztem.
Felsóhajtottam és bólintottam. A rögtönzött parkoló többnyire
üres volt, néhány random autó kivételével. Kiszálltam, a
rövidnadrágomat húzogatva, ami a párás levegő miatt azonnal a
bőrömhöz tapadt.
Még egy pillantást loptam a hallgatag férfira miközben a
bejárati ajtóhoz mentünk és éreztem, hogy a gyomrom görcsbe
rándul. Nem számít, mi történik mostantól, hogy még több tucat
évtizedet vagy csak egy hetet élek - hamarosan külön válunk.
Nagyon hamar.
És nem fogom őt elfelejteni. Soha.
A mellkasom és a torkom égett, mikor a kidobó ember
kinyitotta az ajtót mielőtt kopoghattunk volna. Most nem
csevegtünk. Beengedett és átterelt minket a sötét klubbon az
iroda felé, bezárva mögöttünk az ajtót miután morgott valamit
arról, hogy Luc mindjárt jön.
Aztán Hunter és én ismét egyedül maradtunk.
Kínos.
Felsóhajtottam ahogy leültem a dívány szélére és a térdemen
doboltam az ujjaimmal. Hunter becsúsztatta a napszemüvegét a
farzsebébe miközben le-föl mászkált az irodában, a szemeit arra
az ajtóra tapasztva, amin bejöttünk.
Nem bírtam ezt a csöndet. Megköszörültem a torkomat és
végigsimítottam a lábamon. - Szóval Atlantába mész ezután?
Hunter megtorpant a szoba közepén és rám nézett.
Halványkék szemei feneketlen gödröknek tűntek -
elhagyatottnak és hidegnek. - Ez a terv.
Megremegtem. - Atlantában lakik vagy...?

290
 - Nem. Mariettában. Nem kedveljük a nagyvárosokat. -
Oldalra biccentette a fejét. - A zaj, a szagok, és a fények túl erősek.
Tekintve, hogy milyen érzékenyek voltak a szemei, azt a
részét meg tudtam értetni a kijelentésének. - A zaj és a szagok
miért?
A kezei ökölbe szorultak és ellazultak az oldalánál. - Túl...
emberiek.
És csak ennyi választ fog adni erre a kérdésre. Úgy tűnt
ragyognak a szemei, ahogy újra járkálni kezdett, feszültté téve
engem. - Abba hagynád?
- Mit? - Futó pillantást vetett rám, ahogy elhaladt mellettem.
- A járkálást. Pokolian idegessé tesz. - Megint végighúztam az
izzadt tenyeremet a farmeromon. - Tudom, hogy alig várod,
hogy kijuss innen, megszabadulj tőlem és úton lehess, de
gondolod, le tudnál ülni néhány pillanatra?
Hunter megállt és teljesen felém fordult. - Azt hiszed, erről
van szó?
A szemébe néztem és megrázta a fejét. - Mi az? - követeltem.
Hosszan, komolyan nézett rám, mintha a bőröm alá látna. -
Bolond vagy, Serena.
Leesett az állam és a harag úgy tombolt bennem, mint egy
forró, nyári vihar. - Bolond vagyok? Nos, te meg egy komplett
seggfej vagy.
- Mondták már - válaszolta nyugodtan. - De ez nem változtat
az igazságon.
Felpattantam és ökölbe szorultak a kezeim. Egy félmosoly
jelent meg a telt ajkain, mintha szórakoztatnám. Ez csak még
jobban feldühített. - Te egy pöcs vagy, Hunter. Tudtad? Egy
érzéketlen pöcs, és te mondod nekem, hogy bolond vagyok? És
ne mosolyogj rám! Ez nem vicces. - Olyan voltam, mint egy
vulkán, és épp tüzet és hamut készültem okádni az arcába. - Két

291
másodpercre vagyok attól, hogy leverjem azt a mosolyt az
arcodról, te segg!
Az a félmosoly kiszélesedett a szóáradatom alatt,
megváltoztatva a vonásait és felmelegítve a szemeit. - Sajnálom.
Egyáltalán nem hangzott vagy tűnt úgy, mintha sajnálná. -
Semmit sem kértem tőled, tudod? Nem kértem tőled, hogy
vigyázz rám, vagy hogy idehozz, vagy hogy bármit csinálj...
Egy szempillantás alatt Hunter előttem termett, olyan gyorsan
hogy hátra ugrottam és a díványra estem volna, ha nem ragadja
meg a vállaimat. Lehajtotta a fejét, amíg az ajkai csak centikre
voltak az enyémtől. Kéretlen, szélsőséges vágy késztette
száguldásra a hormonjaimat.
- Szeretem, amikor ilyen vagy - mondta halk, mély hangon.
Megvető hangot hallattam és nem vettem tudomást a
közöttünk növő feszültségről. - Szereted, ha dühös vagyok? Te
beteg vagy.
- Lehetséges - mormolta. - És tudom, hogy semmit sem kértél.
Tudom, hogy...
Hunter hirtelen elengedett, kiegyenesedett, elkerekedett a
szeme és kitágultak az orrlyukai. Bizonytalanul meginogtam,
ahogy az ajtó felé fordult, megint oldalra biccentett fejjel. A
természetellenes mozdulatlansága miatt görcsberándult a
gyomrom.
- Mi az? - kérdeztem magam köré fonva a karjaimat. A szoba
hőmérséklete gyorsan leesett.
Visszapillantott rám. - Van itt egy Luxen.
- Paris?
Hunter megrázta a fejét. - Nem. Nem Paris az.
Jeges félelem járta át a mellkasomat és a szívemet.
Hirtelen felém fordult, hűvös kezét az arcomra téve. Eltelt egy
pillanat mielőtt megszólalt. - Megnézem, mi folyik itt.

292
 - De...
- Visszajövök - mondta, a szemei égő jégszilánkokra
hasonlítottak. - Ha a dolgok rosszul alakulnának...
Nem fejezte be, és nem volt időm megszólalni. Kint volt az
ajtón, mielőtt pisloghattam volna. A szoba hőmérséklete
emelkedett egy kicsit, mintha magával vitte volna a hideget. A
szívem a mellkasomban dübörgött, mintha ki akarna ugrani a
helyéről és sikítva elrohanni.
Körülbelül három percig vártam és nem bírtam tovább.
Elhatároztam magam, az ajtóhoz siettem és kinyitottam. A
keskeny folyosót halványan világították meg a lámpák. Félúton
jártam, amikor egy vörös árnyalatú intenzív fehér fényvillanás
világította be a klubot.
A szívem megállt egy pillanatra. Felismertem ezt a fényt.
Minek hívta Hunter? A Forrásnak? Volt itt egy Luxen és nem
volt barátságos.
Férfiak hangját hallottam, aztán Luc megszólalt. - Én a
helyedben nem tenném. Hunter nagyon, nagyon éhes.
Mi a...? Luc nem tűnt túl aggódónak a történtek miatt, így
előre siettem. A folyosó végén megtorpantam és leesett az állam.
Luc oldalt állt, egy pólót viselve, ami a zombikról hirdetett
valamit. Hunter a valódi alakjában volt, egy nagy, erős alak
világos szemekkel. A szoba túl oldalán egy másik férfi állt.
Fiatalabb volt mint én, talán tizennyolc körül.
Rakoncátlan sötét haja nemtörődöm hullámokban hullott a
homlokába. Majdnem olyan magas volt, mint Hunter, vagyis
óriásinak kellett lennie, de nem volt olyan szélesnek. Az arca...
hűha, tényleg nem voltak szavak rá, és rosszul éreztem magam,
amiért akár egy fél másodpercre hagytam elmerengeni rajta
magamat.
Az idegen eszméletlenül vonzó volt.

293
 A szemei ragyogó fehérek voltak, ahogy áram futott végig a
karjain, intenzív fehér fénytől kísérve. Félelem szorította el a
szívemet, ahogy az idegen Hunterre koncentrált, de Hunter nem
tett semmit, csak oldalra biccentette a fejét, mintha provokálni
akarná a Luxent, hogy tegyen valamit.
Megőrült?
- Hunter - mondtam. A hangom túl hangosnak tűnt.
Felém kapta a fejét, ahogy a Luxen is. A fény a karja körül
kihunyt és esküszöm, az idegen álla leesett.
Nem kellett volna kijönnöd ide - hallottam Hunter hangját a
gondolataimban. - Minden rendben.
Nem úgy tűnt, hogy minden rendben lenne. Furcsa? Igen.
Minden furcsának tűnt. - De ő közéjük tartozik.
A Luxen szeme elkerekedett és a földöntúli fény
elhalványodott, hihetetlen zöld színű szemeket fedve fel, amik
olyan fényesek és mélyek voltak, mint a tavaszi fű.
Hunter visszakapta a fejét a Luxenre és a mellkasa
megemelkedett, ahogy tett egy lépést hátra. Egy másodperccel
később az emberi alakjában volt. - Serena, menj vissza Luc
irodájába.
Jesszus, élvezi, ha parancsolgathat nekem? - Tessék?
Összevonta a szemét, és egy pillanattal később a kidobó
előbukkant a semmiből, átvágott a táncparketten és a vállam
köré fonta a karját. - Most tényleg nem kellene itt lenned.
Nem mozdultam. - De...
- Gyere, valamit mutatni akarok neked.
Hunter összevonta sötét szemöldökét. - Mit?
A kidobó a válla fölött rákacsintott. - Valamit.
Nem volt sok választásom. Másodpercekkel később megint az
irodában voltam, mérgesen, amiért parancsolgatnak nekem,
ugyanakkor aggódtam is, hogy mi történik odakint.

294
 A kidobó ember megállt az ajtó előtt, és összefonta a karját a
masszív mellkasa előtt. - Azok ketten nem fogják bántani
egymást, úgyhogy megnyugodhatsz.
A megnyugvás volt az utolsó dolog, amit most tenni fogok. -
Nem úgy nézett ki, mintha ölelkezni akarnának.
Elvigyorodott. - Ez talán igaz, de annak a fiúnak nagyobb
gondjai is vannak, mint hogy egy Arummal szórakozzon.
Nagyobbak a problémái, mint a tieid, igazság szerint.
- Mint például? - kérdeztem kihívóan. Figyelembe véve,
milyen elcseszett volt most az életem, kételkedtem benne.
A kidobó leengedte a karjait, és megvakarta az állát. Eltelt
néhány pillanat, aztán megszólalt. - Elvették tőle a barátnőjét, és
nem lesz egyszerű visszaszereznie. Valószínűleg lehetetlen.
Nem számítva erre, tettem egy lépést hátra és leültem a
díványra. - Ki vitte el?
- A kormány.
Ezen elgondolkoztam. - Miért?
Megvonta az egyik nagy vállát. - Miért ne? A kormány azt
teszi, amit akar. Ahogy a Luxenek is. És az Arumok. -
Elhallgatott. - Az ő világukban vagyunk, kicsim. Ne aggódj a
Luxen fiú miatt ott Luckal. Aggódj magad miatt.
Nem volt sok időm átgondolni ezeket a bátorító, boldog
szavakat. Az ajtó kitárult és Hunter lépett be, teljesen sértetlenül.
Fel akartam állni.
Feltartotta a kezét. - Jól vagyok.
- Azt látom. Mi történt odakint?
- Semmi, tényleg - válaszolta. A kidobó kiment a szobából és
Hunter felém fordult. - Azért jött, hogy Luckal beszéljen. Semmi
köze hozzánk.
Bűntudatot éreztem a megkönnyebbülés miatt, ami elöntött. -
Egy... lányról van szó?

295
 Hunter bólintott, és úgy tűnt elgondolkozik. - Úgy hangzott.
Azon gondolkozva, amit a kidobó mondott, hátradőltem a
meglepően kényelmes párnákon. - Miért vinnék őt el? Megtudta,
hogy mi ő?
- Nem tudom miért, de szerintem többről van szó ennél. Talán
átváltoztatta őt. - Hunter megdörzsölte a homlokát. - Mindegy,
ha elvitték, kevés remény van rá, hogy ki tudja juttatni.
Halkan beszívtam a levegőt. Elszomorított a helyzetük, annak
ellenére, hogy az a fiú egy Luxen volt, és nem ismertem őket.
Még egy romokban lévő élet, és miért? Tényleg nem tudtam rá a
választ. Komolyan, már semmit sem tudtam.
- Annyira emberi vagy.
Felemeltem a fejem, és Hunter kíváncsi pillantással nézett rám.
- Igen, ez vagyok én. Kívül-belül ember.
Tett felém egy lépést, de megállt. - Ezt nem sértésnek szántam.
Látom, hogy sajnálod őket. Törődsz velük, pedig nem is ismered
őket. Ez nagyon emberi tőled.
Tényleg nem tudtam mit gondoljak erről. Az empátia nem
volt természetellenes számomra, és nem gondoltam, hogy
annyira távol állna Huntertől sem. - Emberibb vagy, mint
gondolnád, Hunter.
Úgy tűnt vitatkozni akar, de az ajtó megint kinyílt és Luc
sétált be, egy oldalpillantást küldve Hunter felé. - Idebent kellett
volna maradnod, Hunter.
- Gondolj őrültnek, de nem tetszett a gondolat, hogy itt van
egy Luxen és nem tudom, mi folyik itt.
Luc az asztal mögé sétált és leült. - Őrült vagy, de ezt már
megbeszéltük. Mindegy, zavarjuk le ezt a dolgot, mielőtt még
több váratlan látogató mászik elő a seggemből.
Felvontam a szemöldököm, de bölcsen hallgattam.

296
 Luc kinyitott egy ajtót és előhúzott egy vékony, ezüst
karperecet. A közepén egy fekete, ovális opál volt vörös sávval a
közepén. Odadobta Hunternek, aki egy csuklómozdulattal
elkapta. Esküszöm, abban a pillanatban, hogy Hunter feltette azt
a karperecet a csuklójára, az arca élettel telibb lett.
Különös.
Tudod, nem könnyen adom oda ezeket. Jobb
szövetségeseknek mondtam már nemet, amikor szükségük volt
egyre. - Luc megállt. - Így, ez a szívességbe kerül, amivel
tartozom.
- Rendben. - Hunter pillantása elsötétült. - Csak erre van
szükségem.
- Nem igaz. Szükséged van egy Luxenre, akiből táplálkozhatsz.
Hunter megropogtatta a nyakát. - Találhatok máshol is egy
Luxent.
Luc elmosolyodott. - Szükségtelen. Megoldhatom számodra,
biztosíthatok egy önkéntes nassolni valót, de tartozni fogsz
nekem.
- Önkéntes? - Ide-oda pillantgattam közöttük. - Vannak
Luxenek, akik hagyják, hogy táplálkozzanak belőlük?
- Vannak Luxenek, akik bármire hajlandóak a kedvemért -
helyesbített Luc. - És így sokkal biztonságosabb és gyorsabb lesz.
Nem beszélve arról, hogy megkapod az illető engedélyét. Ez jó
karma, Hunter. Igazán rád férne.
Hunter összevonta a szemöldökét. - Igen, és aztán tartozni
fogok neked. Tudom, hogy működik ez a játék. Nem, köszönöm.
- Ó - Luc megbántottságot tettetett. - A szívességeim nem
olyan rosszak.
- Ja, és én titokban egy ölelnivaló kis nyuszi vagyok.
Egy széles vigyor jelent meg Luc arcán, ahogy az asztalra
könyökölt. - Nézd, csak annyit kérnék, hogy segíts ki egy nehéz

297
pillanatban. Ennyi. Egyezz bele ebbe és idehozok valakit.
Egyszerű. Fájdalommentes. És már mehettek is.
Hunter kinyitotta a száját, de közbe léptem. - Várj. Szóval csak
segítségre lenne szükséged egy nap? Miben kellene segíteni?
- Bármiben, amiben segítségre szorulok - válaszolta.
Hunter felsóhajtott.
- És ezt a Luxent komolyan nem zavarná, ha Hunter
táplálkozna belőle?
- Komolyan.
Hunterre néztem. Rendben, fogalmam sem volt milyen
elborult szívességet kérhet Luc, de kényszeríteni egy Luxent,
nem számít mit tett a faja, nem tetszett.
Hunter a szemembe nézett, aztán halkan átkozódni kezdett,
ahogy visszafordult a határozottan vidám Luchoz. - Rendben.
Legyen. Segítek, amikor szükséged lesz rá.
Kifújtam a levegőt, amikor Luc felkelt és összecsapta a kezeit. -
Nagyszerű. - Előhúzott egy telefont a zsebéből, és
végigszáguldott az ujja a képernyőn. - Sec-perc alatt meglesz.
- Az a seggfej lesz az odakintről? - Hunter mosolyogni kezdett.
- Mert azt igazán élvezném.
A fiatalemberre gondoltam a vad zöld szemekkel és
kételkedtem benne, hogy ő belemenne ilyesmibe.
Luc felnevetett. - Nem. Ő most mással van elfoglalva.
Hunter csalódottnak tűnt, de néhány pillanattal később
megdermedt, és tudtam, hogy egy Luxen érkezett. Az ajtóhoz
sétáltak.
- Most tényleg itt kellene maradnod - mondta Hunter.
Most az egyszer hallgattam rá. Figyeltem, ahogy a szokatlan
páros elhagyja az irodát, és a kezeimbe ejtettem a fejemet. Látni,
ahogy Hunter táplálkozik, nem állt túl magasan a teendőim

298
listáján. Már így is elég minden volt, ami emlékeztetett arra,
hogy mennyire különbözőek is vagyunk.

299
27. fejezet
A LUXEN AKIT LUC HÍVOTT, tipikus arrogáns fasz volt, de
meglepően készséges volt a táplálkozással kapcsolatban.
Szerintem a fájdalomtól indult be. Mindegy.
Nyers, tiszta energia száguldott bennem, felerősítve az opál
által. Ha nem csinálok semmi őrültséget a most szerzett
energiával, sokáig ki tudom húzni ezzel a lökettel.
Amikor a Luxen elhúzott Luchoz fordultam. A bárnak dőlt,
keresztbe tette a karját, és kérdőn nézett rám. - Mi az? -
kérdeztem.
Megvonta az egyik vállát. - Szóval mi a terv most?
A terv - a kibaszott terv. Megfordultam és a hajamba túrtam a
kezemmel. - Georgiába megyek.
- A testvéredhez?
Bólintottam.
- Jó ötletnek tűnik. Ő tudja hogy ne vonja magára a figyelmet.
- Megállt. - És mi van Serenával?
Szembe néztem Luckal, és elmerengtem rajta mi a fenéért
gondolkozom egyáltalán azon, hogy beszélek vele erről.
Ugyanakkor Lucról volt szó, és körülötte mindig furcsa dolgok
történtek. - Ő vissza akar menni Coloradóba.
Felvonta a szemöldökét. - És miért?
- Van valami, amit a barátnője hátrahagyott. Lehet, hogy
fontos.

300
 - Feltételezem van valami köze a Luxenek ördögi tervéhez,
amit a barátnője kihallgatott. - Amikor nem válaszoltam Luc
halkan felnevetett. - Ha van róla bizonyíték, akkor az fontos.
Habár kétlem, hogy az ilyesmi nyilvánosságra hozása bármit
megváltoztatna.
- Szóval szerinted Serenának vissza kellene mennie oda?
Kockáztatnia az életét?
Luc felugrott a bárpultra és hagyta, hogy a lábai
himbálózzanak. - Szerintem ez az egész lényegtelen. A
bizonyíték fontos, de mint mondtam, semmit sem fog
megváltoztatni. A védelmisek mélyebbre fogják dugni a fejüket a
homokban, vagy olyan Luxeneket fognak zaklatni, akiknek
semmi köze ehhez a Sas Projekthez.
Összeráncoltam a homlokom. - Tényleg léteznek jó Luxenek?
- Tényleg léteznek jó Arumok? - kérdezte kihívóan. - Biztos
vagyok benne, hogy a húgodat jónak mondanád.
Megfeszítettem az államat. - Ha kicsit is kedves az életed, nem
beszélsz a húgomról.
- Hé - feltartotta a kezét. - Csak azt akarom mondani, hogy
mindkét oldalon vannak ártatlan bébi idegenek. Mindegy, ez
nem tartozik ide. Nem tervezed elkísérni Serenát Coloradóba?
Felhorkantottam. - Nincs halálvágyam.
És komolyan hagyni fogod, hogy egyedül menjen?
Kinyitottam a számat, de nem mondtam semmit. Igent
akartam mondani, mert ez lenne az egyszerű és észszerű dolog,
de nem tudtam kiejteni azt az átkozott szót. Már tudtam az
igazságot. Nem fogom hagyni, hogy nélkülem menjen. Sosem
hagytam volna.
Luc összeráncolta az ajkait. - Nos, talán rosszul gondoltam.
A bosszússágom újra előkerült. - Mit?
Hogy, hogy álltok egymással.

301
 - És? - Amikor nem mondott semmit, kényszerítettem
magamat, hogy ne rúgjam le a bár tetejéről. - Bassza meg. Mi van
velünk?
Luc megint megvonta a vállát. - Csak nem hittem volna, hogy
elengeded egyedül. Hogy jobban fogsz, nem is tudom, aggódni a
jólétéért.
Miért gondolnád ezt?
Felvonta a szemöldökét.
- Én Arum vagyok, Luc. Nem vagyok egy kibaszott ember,
Luxen, vagy mi a pokol vagy te. - Odaléptem ahol ült, de ő csak
mosolygott rám. - Én nem...
- Versz át. - Vágott közbe egy kibaszott kacsintással. -
Szembeszálltál a védelmisekkel, hogy megvédd őt. Megöltél két
ügynököt, ami halálos ítéletet jelent számodra, ha egyszer
elkapnak. Nevezz őrültnek, de ez jelent valamit.
Mit jelent?
Luc oldalra biccentette a fejét. - Sosem gondoltam volna, hogy
ostoba vagy, Hunter.
Összevontam a szemem. - Én meg sosem gondoltam, hogy
öngyilkos típus lennél, nagyokos.
Felnevetett. - Csak azt mondom, hogy tudod mit jelent. Csak
még nem akarod beismerni.
Miért nem világosítasz fel?
Féloldalasan rám pillantott, leugrott a bárról, és visszaindult
az iroda felé. - Az Arumok nagyon keményfejűek.
Egy rövid pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy
keresztüldobom a klubon. - Luc.
Villantott rám egy gyors vigyort, ahogy kinyitotta az ajtót.
Mögötte Serena felugrott a kanapéról és a pillantása rólam Lucra
vándorolt.
Összefogta a kezeit. - Minden... öhm, simán ment?

302
 - Jól lakott, mint egy nagyra nőtt bébi - válaszolta Luc és a
szememet forgattam. - Szóval Coloradóba mész?
Serena rám pillantott. - Igen.
Hogy jutsz el oda? - kérdezte.
Egyik lábáról a másikra állt, és a levegő körülötte
halványkéken vibrált. - Azt tényleg nem tudom.
Luc elmosolyodott. - Nos, a repülés túl kockázatos. Azt nem
teheted. De van néhány felesleges autóm, amit kölcsön vehetsz
és egy kevés pénzem benzinre és kajára. Körülbelül
huszonhárom órás az út, így...
- Várj egy pillanatot - vágtam közbe, ahogy közéjük léptem. -
Pénzt és autót adsz neki, hogy odamenjen?
Luc ártatlanul pislogott. A kis fasz. - Te egy opált és egy Luxent
kaptál uzsira.
Nem így értettem - morogtam. - Ez veszélyes...
- Akkor menj vele - mondta ahogy visszafordult Serenához. -
Már ha egyáltalán akarja, hogy vele menj. Teljesen megérteném,
ha nem.
Ó, az ég szerelmére. - Ő nem megy Coloradóba....
- Ő itt áll melletted, haver. - Serena az arcomba mászott és
szinte már vicces volt. - Neked egyáltalán nincs beleszólásod
ebbe, ha jól emlékszem.
Lebámultam rá. A csaj őrült volt. A szemei inkább voltak
zöldek mint barnák, vadak és élettel telik, és makacsul felszegte
az állát. Úgy nézett ki, mint aki meg akar fojtani.
Átkozottul szexi.
- Azt hiszem hagyom, hogy ezt átbeszéljétek. - Luc az ajtó felé
kezdett hátrálni.
Serena keresztbe tette a karját. - Nincs mit átbeszélni.
Lucra pillantottam és lelépett, Serena nagy bosszúságára.
Felhúzta magát. - Komolyan nincs miről beszélnünk.

303
 Nekidőltem az íróasztalnak és próbáltam eltűntetni az ostoba
vigyort az arcomról... és megállni, hogy ne csókoljam meg, mert
jelenleg nagyon szerettem volna hozzáérni minden lehetséges
helyen. Kételkedtem benne, hogy ebben a pillanatban benne
lenne a dologban. - Nem hagyhatom, hogy egyedül menj oda.
- Ez egy értelmetlen beszélgetés. - Elfordult és beletúrt a
hajába az egyik kezével. - Már elmondtad a véleményedet tegnap
este és én is. Nem állíthatsz meg.
Nem tervezem, hogy megállítalak.
Serena felém fordult összevont szemöldökkel. - Akkor mit
akarsz ezzel mondani?
Jó kérdés. - Veled megyek.
Leesett az álla, és igen, ez a kijelentés engem is meglepett.
Három perccel ezelőttig, ki volt zárva, hogy oda mennék, de
Lucnak igaza volt a “jólétével” meg minden ilyesmivel
kapcsolatban.
Lassan megrázta a fejét. - Azt mondtad, hogy Coloradóba
menni hülyeség és öngyilkosság.
- És értelmetlen is - tettem hozzá. - De nem hagyhatom, hogy
egyedül csináld.
Elkerekedett a szeme. - Miért? Elég biztosnak tűntél a
döntésedben tegnap este.
Tényleg nem tudtam erre mit mondjak.
- Azért van, mert Luc lehetővé tette, hogy odamenjek? Most
bűntudatot érzel? - Felnevetett. - Éreznek az Arumok bűntudatot
egyáltalán?
Általában? Nem.
A szemeit forgatta. - Nézd, nem akarom, hogy azért gyere
velem, mert úgy érzed muszáj.
Tényleg úgy érzem, hogy muszáj.

304
 Serena ajkai elkeskenyedtek, aztán megint megrázta a fejét. -
Ez nem a te problémád.
Te az én problémám vagy.
Most meg úgy nézett rám, mintha valami betegest kértem
volna tőle. Talán teljes baromságokat mondok és be kellene végre
fognom a számat.
Serena pislogni kezdett aztán az ajtó felé indult. - Nem vagyok
a te problémád, Hunter. Már nem. Elvégezted a munkád. Vége.
Menj a testvéredhez. Nem várom el tőled, hogy kockáztasd az
életedet valamiért aminek semmi köze hozzád.
- Várj! - Serena elé léptem, és a vállára tettem a kezeimet. -
Rosszul fejezem ki magam.
Felvonta a szemöldökét. - Gondolod?
Felületesen vettem a levegőt. - Őszinte leszek veled. Nem
tudom mi zajlik a fejemben, Serena. Olyan dolgokon jár az eszem,
amiken korábban soha, így ez az egész új nekem. Nem jól
mondom, úgyhogy hadd kezdjem előröl.
Felnézett rám, aztán lassan bólintott. - Rendben.
- Nem hagytam volna, hogy egyedül menj oda. Azt hittem -
bassza meg - azt hittem, ha azt mondom, akkor nem fogsz
nélkülem menni. Azt akartam, hogy Georgiába menj és
biztonságban légy, és hogy velem maradj. Nem azért mert ezt a
munkámnak gondolom. És azért nem akartam, hogy Coloradóba
menj, mert nem akartam, hogy bajod essen. Ez tényleg veszélyes,
és nekem... nem tetszik a gondolat. - Francba. A következő az
lesz, hogy megfogom a kezét és lepkékről meg szivárványokról
kezdek beszélni. Bassza meg. - Nézd, értem miért van erre
szükséged. Nem értek vele egyet, de... ott leszek veled, és utána
együtt megyünk Georgiába.
Nagyot nyelt. - Ez mind... olyan emberi.
Megrándult az arcom.

305
 Halkan felnevetett. - Ez tényleg nem rossz dolog, ugye tudod?
Ez a te véleményed.
Serena felnézett és eltelt néhány másodperc mire megszólalt. -
Mit jelent mind ez? Már így is olyan sokat kockáztattál, és most
megint meg fogod tenni. És azt akarod, hogy Georgiába menjek
veled. - Két élénk rózsaszín folt jelent meg az arcán. - Ha nem
ismernélek jobban, már azt hinném, érzel valamit irántam.
Úgy éreztem magam, mintha egy piton tekeredett volna a
mellkasom köré. Habár nem tudtam milyen “érezni valamit”
valaki iránt azon kívül, ha meg akarom kefélni, meg akarom ölni,
vagy el akarok tűnni a közeléből, annyira igaznak tűntek a szavai.
Felnevetett a minden valószínűség szerint kétségbeesett
arckifejezésemen. - Kis lépések - mondta. - Majd kis lépésekben
haladunk.

306
28. fejezet
RÉGEBBEN AZT HITTEM, Colorado az Egyesült Államok
közepe. Nem igazán tudom miért hittem ezt, de kiderült, hogy
igazából Kansas az Egyesült Államok közepe.
Honnan tudtam ezt a haszontalan információt?
Megálltunk tankolni Lebanonban. Amíg Hunter foglalkozott
az autóval, bementem valami harapnivalóért. A táblájuk büszkén
hirdette, hogy itt az USA közepe. Szuper.
Felpakolva olyan kajákkal, amik egy szempillantás alatt öt
kilót dobnának a fenekemre, elindultam a repedezett járdán,
mikor egy rendőrautó gurult be. Lelassított, amikor elment
mellettem feltekert, sötétített üvegű ablakokkal.
A hőség ellenére kirázott a hideg ahogy odasiettem Hunterhez,
aki épp a tanksapkát csukta be. - Látod a rendőrautót?
Átpillantott a válla fölött miközben kivette a hizlaló
finomságok felét a kezemből. - Igen. Mi van vele?
Talán paranoiás vagyok? Megvontam a vállam. - Nem tudom.
Csak kiráz tőle a hideg. Olyan volt, mintha érezném, hogy...
figyel.
Hunter kinyitotta nekem a kocsiajtót, miközben a rendőr
kocsit figyelte. A bőrnadrágban és a napszemüvegben nagyon
keménynek tűnt.
Beültem, ahogy a rendőrautó ajtaja kinyílt. Egy pocakos,
idősebb rendőr szállt ki belőle, és a bolt felé indult egyetlen
pillantás nélkül felénk.

307
 Megkönnyebbülve felsóhajtottam és felmosolyogtam
Hunterre. - Biztos csak a sok kaját bámulta, ami nálam volt.
Elvigyorodott, aztán bezárta az ajtót.
Mikor megint úton voltunk, a hátborzongató érzés eltűnt,
mikor enni kezdtünk. Azt is megtudtam, hogy Hunternek csak
az egyik kezére van szüksége a vezetéshez. Nagyon bizalmas
ismeretségbe kerültem a másik kezével. Hunter... nagyon
tehetséges volt.
Az út alatt néhányszor Hunter észlelte egy Luxen vagy Arum
elhaladó jelenlétét, de nem ütköztünk problémába. Habár az
idegen érzékei csődöt mondtak Denvertől egy mérföldre. Ahogy
tovább hajtottunk a South Broadwayen, egyre közelebb érve a
posta épületéhez, egyre jobban aggódtam.
Hunter megszorította a térdemet. - Ideges vagy.
- Nem tehetek róla.
- Akkor talán nem kellene ezt tennünk.
Rápillantottam. - Már túl késő. Majdnem ott vagyunk és
különben is kiben bízhatnánk, hogy megtegye helyettünk?
- Gyorsnak kell lennünk. - Átváltott a jobb sávba. - A téglák
mindenhol ott vannak, és a közeli hatalmas Luxen közösség
miatt, nem fogom érezni őket, amíg a közvetlen közelünkbe nem
érnek.
Elszorult a szívem. - Tudom.
Csönd telepedett ránk, ahogy láthatóvá vált a posta, és azt
kérdezgettem magamtól, okos dolog-e ezt tenni. Nem volt az, de
az okos dolog néha nem ugyanaz, mint a helyes dolog.
Hunter leparkolta a Porschét a posta mögött a nagy kézbesítő
autó és a rakodó terület közelében. Átpillantott rám. - Essünk túl
rajta.
Azt kívánva bárcsak fele olyan keménynek tudnék hangzani
és látszani mint ő, lehalásztam a kis kulcsot a kulcscsomóról ami

308
a táskámban volt, majd kinyitottam az ajtót. Egy szempillantással
később Hunter mellettem volt és megfogta a kezemet.
Azt vártam, hogy lecsap ránk a Nemzetvédelem ügynökeiből,
Arumokból és Luxenekből álló kommandós csapat mikor sietve
megkerültük az épületet és átléptünk az önműködő ajtón, de
senki sem volt a környéken. Az előcsarnok és a több folyosónyi
postaláda üresen állt.
- Hányas számú az övé? - kérdezte.
Lepillantottam a kulcsra, csak hogy megerősítsem, amit már
tudtam. - A nyolcszázötvenkettes.
Hunter kinyújtotta a nyakát és felsóhajtott, végignézve a hátsó
sorokon. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a dolog, de
elindultam, eltökélve, hogy megszerzem, ami abban az átkozott
ládában van. Remélhetőleg nem a semmiért jöttünk ide, és valaki
nem mondta le a postaládát és vette ki belőle az összes levelet.
Kis nehézséggel megtaláltam a postaládáját és miután
próbálkoztam néhányszor a kulccsal, a fém ajtó kinyílt.
Mindenféle színű és méretű boríték, magazin és reklám levél dőlt
ki belőle a padlóra.
- Szent ég - mondta Hunter.
Nem tudtam megállni. Felnevettem. - Mel... nos, ritkán nézte
meg a postaládáját, és amikor mégis megtette hagyott benne
dolgokat, és biztos vagyok benne, hogy ezek közül sok azután
jött, hogy... meghalt.
- Nem halt meg. - Hunter letérdelt és elkezdte átnézni a
padlón lévő papírokat. - Megölték. Van különbség.
Igaza volt. Hatalmas különbség volt a kettő között. Elszoruló
torokkal benyúltam a dobozba, és kivettem, ami benne maradt.
Nagyon sok levélen állt a megölése utáni dátum.
Visszadobtam a szemetet a postaládába és erősen próbáltam
nem elérzékenyülni azon, hogy minden levélen Mel nevét látom,

309
vagy a rég esedékes számlákon, amik annyira rá vallottak, vagy a
fél tucat állatvédő szervezeten, aminek tagja volt.
Szinte túl sok volt átnézni ezeket.
Hunter felállt és megfogta a karomat, magára vonva a
figyelmemet. Visszapislogtam a könnyeket, felnéztem és
megköszörültem a torkomat. - Mi az?
- Szeretnéd, ha én nézném át őket? Vagy magunkkal vihetjük
őket.
Sokat jelentett nekem, hogy felajánlotta, tényleg, de
megráztam a fejem. - Nem. Át tudom nézni ezeket és nem
akarom elhozni.
Úgy tűnt mondani akar még valamit, de visszatért a saját
kupacának átvizsgálásához. Megálltam egy 'Adam and Eve'
katalógusnál aztán elakadt a lélegzetem. - Hunter, mi az?
Felkapta a fejét, elkeskenyedett a szeme, aztán megfordult és
végignézett az előcsarnok azon részén, amit láttunk. - Egy
Arumot érzékelek. A közelben.
Rossz érzés kerített hatalmába. - Együtt dolgozna egy Arum a
szenátorral vagy a Luxenekkel?
- Nem valószínű. - Visszatette a leveleket a postaládába. - De
együtt dolgozhat a védelmisekkel. Szétnézek elől. Bárki is az,
odakint van. Maradj itt.
Bólintottam és Hunter elindult, de aztán megpördült és
kezeibe fogta az arcomat. Hátrabillentette a fejemet, és a
szemembe nézett. - Mindjárt visszajövök.
- Tudom.
Egy félmosoly jelent meg az arcán, aztán Hunter eltűnt egy
jeges fuvallattal. Remegősen felsóhajtottam és visszafordultam a
postához, felemeltem a katalógust felfedve a kézzel írt üzenetet
egy papírlapon.
- Istenem - suttogtam, elejtve a posta többi részét.

310
 Ez volt az. Az átkozott levél, amit Mel írt. Az ő kézírása volt,
és a Vanderson testvérek villanykörteként való leírásával
kezdődött. Tényleg ez volt az. Szinte nem tudtam elhinni.
Remegtek a kezeim, ahogy gyorsan átfutottam a levelet, aztán
újra el kellett olvasnom, mert nem tudtam elhinni, amit látok,
vagy, hogy Mel nem emlékezett erre, amikor beszéltünk.
Vagy talán túlságosan félt, hogy ezt hangosan is kimondja,
mert szinte vissza akartam csinálni, hogy ezt valaha elolvastam.
Nem tudni erről... édes Istenem, nem tudni erről majdhogynem
jobb lett volna. Semmi újat nem mondott Pennsylvaniáról, de
ami benne állt...
A Sas Projekt válasz volt a kormány Daedalus nevű
szervezetére. Amit Mel kihallgatott, annak számára nem volt sok
értelme, de számomra volt, tudva, amit most tudok.
A Sas Projekt a világ leigázása.
Egy terv volt, miszerint kapcsolatba lépnek a Luxenekkel, akik
még nem jöttek a Földre - egy valódi invázió a Daedalus
berkeiből indulva, az origint használva. Semmilyen magyarázat
nem volt, hogy mi az “origin”, de az a több százezer Luxen,
akikről Hunter beszélt? A Sas Projekt arról szólt, hogy idehozzák
őket.
Megráztam a fejem. - Nem hiszem el.
- Én sem - mondta egy ismeretlen hang. - De ahogy mondják,
hiszem, ha látom.
Megállt a szívem, ahogy megpördültem, a levelet a
mellkasomhoz szorítva. Egy férfi állt a folyosón, ahol Mel
postaládája volt. Magas volt, sötét hajú és hihetetlen ragyogó kék
szemei voltak. A testét körülvevő halvány fény árulta el, hogy mi
ő.
Egy Luxen.

311
 A levegő kiszakadt a tüdőmből, és tettem egy lépést hátra,
beleütközve a fém postaládákba mögöttem.
- Azon gondolkozol, hogy kerülök ide? - Kinyújtotta a karjait
az oldalánál. - Mindenhol van szemünk, édesem. Az a kis
benzinkút Kansasben? Nem kellett atomfizikusnak lenni, hogy
kitaláljuk hová tartotok.
Az a kibaszott zsaru! Tudtam. Kényszerítettem a nyelvemet,
hogy engedelmeskedjen. Ha rá tudom venni, hogy beszéljen
tovább, az remélhetőleg elég időt ad Hunternek, hogy
visszaérjen, hacsak nem történt valami - elhessegettem ezt a
gondolatot, mielőtt pánikolni kezdtem volna. Még csak nem is
gondolhattam erre. - Hogy találtatok meg?
Halkan cicceget. - Azt hitted, nem tudunk arról a levélről?
- Micsoda? - kaptam levegő után.
A Luxen vidáman felnevetett. - Mindent leellenőriztünk a
barátnőddel kapcsolatban, és megtaláltuk a levelet. Ott hagytuk,
remélve, hogy idecsalogat. Nem a levél a hiányzó láncszem,
édesem. Nem ez az utolsó elvarratlan szál, amiről gondoskodni
kell. Tudtuk, hogy beszélt veled. De hogy mennyit mondott?
Csak találgatni lehet. Így te vagy az utolsó elvarratlan szál.
Ó.
Ó, a francba.
Előre lépett lehajtva az állát, és ellökte magát a postaládáktól. -
Ne próbálj elfutni. Nem fogsz elmenekülni. És az Arum barátod?
Ő sem fog segíteni.
A mellkasom összeszorult.
- Sose bízz meg egy Arumban. - A Luxen mosolya majdnem
olyan vakító volt, mint a karjából sugárzó fény. - Csak magukkal
törődnek.
Nem voltam hajlandó elhinni, hogy Hunter így elárulna. Nem
mozdultam és az előcsarnokot figyeltem mögötte. - Hazudsz.

312
 A Luxen lassan megrázta a fejét, még mindig mosolyogva. -
Ostoba ember...
A karja körül a fény felragyogott és fényesen vibrálni kezdett.
Egy fél pillanat alatt életre keltek az ösztöneim. A lábaim az előtt
mozdultak, hogy az agyam utolérhette volna őket.
Megfordultam, és rohanni kezdtem. Egy sikoly készülődött a
torkomban, és az ujjaim erősebben szorították Mel levelét.
Ragyogó fény töltötte be az egész helyiséget. Izzó fájdalmat
éreztem a gerincemnél mielőtt egyetlen lépést tehettem volna,
felperzselve minden idegvégződést. A fájdalomtól elakadt a
lélegzetem és felgyorsult a szívverésem. A lábaim
összecsuklottak alattam, mint egy harmonika... és utána csak a
semmi volt.

Amint kiléptem a párás éjszakai időbe rájöttem, hogy hiba volt

- egy hülye, istenverte hiba. Megfordultam, hogy visszamenjek,
amikor egy sötét árnyék mozdult el az épület oldala mellől,
alakot öltve, ahogy közelebb ért.
Az Arum volt a repülőtérről, akivel aznap találkoztam,
amikor megbíztak, hogy vigyázzak Serenára és vigyem
magammal.
- Érdekes, hogy újra találkozunk - mondtam, kihúzva a
vállamat.
Rajta volt a napszemüvege éjszaka, mint egy komplett idiótán.
- Tényleg?
- Azt hiszem. - Tettem egy lépést előre és megéreztem őket.
Mások. Luxenek. Az egész lényem Serenára összpontosított
ahelyett ami előttem volt. Védtelenül hagytam odabent. -
Luxenekkel dolgozol?

313
 - Nem mondanám, hogy velük dolgozom, inkább szabadúszó
vagyok.
A testvérem, Lore, folyamatosan váltogatta kivel dolgozik, de
még ő sem állt össze Luxenekkel. - Ja, persze.
- Jobb ha egyszerűen elsétálsz ettől, testvérem.
Arra sem vettem a fáradtságot, hogy válaszoljak erre. A hátam
mögé nyúltam, megmarkoltam az obszidián penge markolatát és
előhúztam a hüvelyéből. Az Arum észrevette az izzó vörös
pengét, és alakot váltott. De nem vesztegettem az időmet erre a
seggfejre.
Villámgyorsan előre lendültem és mélyen az Arum
mellkasába döftem az obszidián tőrt. Megremegett ahogy
visszahúztam a pengét, aztán felemelkedett, eltakarva a halvány
fényt a bejáratnál lévő lámpából, mielőtt darabokra szakadt.
Az ajtóhoz értem, amikor egy kibaszott fénygömb találta el a
vállamat, oldalra lökve. Kinyújtottam a kezemet és sikerült
megtámaszkodnom a téglafalon. Szent ég, nyíltan használják a
Forrást? Nem szarakodnak.
Nem volt sok időm gondolkozni.
Egy két méter magas szentjánosbogár rontott ki a posta
épületéből és rohant nekem. Hátra csúsztam néhány lépést, aztán
megtámaszkodtam, és ellöktem a világító gazembert. Betört az
üveg, amikor az ajtónak zuhant. Talpra ugrott, lerázta magáról,
és újra rám támadt. Most felkészültebben ért, így oldalra
ugrottam, majd megpillantottam még kettőt, akik egyenesen
felém tartottak. Nem volt időm erre a baromságra. Ha a Luxenek
odabentről jöttek, az azt jelenti, hogy egy másik bejáraton
jutottak be, és odabent voltak Serenával.
A szívem a mellkasomban dübörgött.

314
 Hátrarántottam a karomat, majd elengedtem az obszidián tőrt.
Egyenesen a Luxen mellkasába talált. Az obszidián nem volt
halálos a Luxenekre, de egy tőr a szívben megtette a hatását.
Egy másik rohant nekem és a levegőbe emelkedtünk oda-
vissza váltogatva a valódi alakunkat ahogy nekicsapódtunk a
posta tetejének és végigcsúsztunk rajta. A Luxen volt felül és
megpillantottam egy vörösen izzó pengét lefelé tartani.
Blokkoltam a támadást, a hátára gördítettem a Luxent és
kiszakítottam az obszidiánt a kezéből. Bőr markolat nélkül
égetett a tőr, de figyelmen kívül hagytam ezt, és mélyen a Luxen
mellkasába döftem. Aztán alakot váltottam és táplálkoztam.
Azonnal elkaptam a Luxen utolsó gondolatait. A legtöbbet
blokkolta, de a szemein keresztül láttam Serena nagy szemeit
félelemmel telve, hallottam a Luxen gúnyolódását. Láttam
Serenát a padlón, csukott szemekkel, az arcán fájdalommal.
Átadták őt valakinek, elvitték.
Mindent kiszívtam a seggfejből.
Elengedtem a testét, és talpra ugrottam, amikor a másik Luxen
vetette át magát a párkányon. A korábbi táplálkozásommal,
ezzel és az opállal ezek a faszfejek nem voltak ellenfelek
számomra. Elkaptam a nyakánál fogva és elég erővel csaptam őt
a tetőhöz ahhoz, hogy megrepedjen a beton.
A Luxenre kapcsolódtam és átváltoztam a valódi alakomba. -
Hol van a lány?
A Luxen átváltott az emberi formájára, rémült szemekkel,
ahogy a háta elemelkedett a földről. - Én… én nem tudom.
Baromssság. Mondd meg hová vitték, ésss életben hagylak.
Amikor a Luxen nem válaszolt, hátra rántottam a szabad
kezemet, és állon vágtam az öklömmel, hátra csapva a fejét. - A
végtelenssségig húzzzhatom ezzt. Érted? Mondd meg hol van, ésss
elengedlek.

315
 Győzködnöm kellett még néhány percig, és a végére kék
fénnyel csillogó sötétvörös vérfoltok szennyezték a tetőt. A
Luxen dalolni kezdett, mint egy kismadár.
- A szenátorhoz vitték. Nála... nála van.
Egy kicsit visszahúztam a kezem. - Elvissszel hozzá.
A Luxen megremegett és egy fulladozó hang tört elő a
torkából. - Már túl... késő lesz. Gyakorlatilag már halott.
A szívem megállt, szó szerint megállt, ezekre a szavakra.
Aztán felálltam, magammal húzva a Luxent ahogy átváltottam
az emberi alakomra. - A saját és mindenki más érdekében, aki
valaha kedves volt a számodra, reménykedj benne, hogy tévedsz.

316
29. fejezet
KERESZTÜLLEBEGTEM A SÖTÉTSÉGEN, a fájdalom űrjén,
bármely tudatos gondolatok nélkül, amíg nem egy éles bizsergés
lerohanta ezt a boldog feledést. A lábujjaimban kezdődött, haladt
fel a lábamon és a törzsemen, szétterjedt a karomban, ott
megfordult és mély lüktetéssé vált.
A tudatom apró kis darabokban tért vissza. Az arcomhoz
nyomódott valami hűvös és nedves, ami az egész testemet
beborította. Cement? Logikusnak tűnt, hogy az, olyan kemény és
merev volt.
A testem minden része fájt, ahogy kényszerítettem a
szemeimet, hogy nyíljanak ki, és a pillantásomat az ismeretlen
környezeten tartsam. Gyenge fény villogott fölöttem, ami hosszú
árnyékot vetett a fagerendákra a falakon. Egy szobában voltam,
talán egy raktárban? Nem tudtam biztosan.
De nem haltam meg.
Azt is tudtam, hogy valószínűleg nagyon hamar azt fogom
kívánni, hogy bárcsak halott lennék, mert ez azt jelentette, hogy
Luxenek elkaptak. Pánik bontakozott ki a gyomromban,
fojtogatón, mint a vastag füst. A mellkasom zihált, ahogy a
következő fuldokló lélegzetet vettem, és hideg verejték ütött ki a
homlokomra.
Mindenféle marhaság árasztotta el a gondolataimat, a kínzás,
vagy idegen szondák, vagy egy halálos pánikroham. Krisztusom,
a lehetőségek végtelenek, és mindegyiktől felment a pulzusom,

317
de nem engedhettem, hogy elveszítsem az irányítást magam
felett. Fel kellett kelnem, hogy eltűnjek innen, bárhol is voltam,
mielőtt túl késő lenne, és semmi sem volt ijesztőbb annál, ami
már túl késő.
Vettem néhány mély lélegzetet, és végigcsúsztattam a kezem a
padlón, majd megpróbáltam kinyomni magamat a karjaimmal,
amelyek úgy remegtek, hogy elgondolkodtatott, nem szereztem-
e valami maradandó idegrendszeri károsodást.
- Ébren vagy. Az jó. Nincs egy egész éjszakám.
A szívem erősen megdobbant a sima, kulturált hang hallatán.
Még soha nem hallottam személyesen, csak a tv-ben és a helyi
hírekben, de ott számtalanszor.
Vanderson szenátor.
Öblösen nevetett, mintha hallotta volna a száguldozó
gondolataimat. Felültem, megrándultam az éles maró
fájdalomtól, ami a halántékomból sugárzott. - Mit csi...?
- Mit csináltunk veled? - A hangja közelebbről hallatszott. -
Lesújtottunk rád a Forrással. Persze természetesen nem annyira,
hogy megöljön. Úgy gondolom, olyan érzés lehetett a hatása,
mint egy rendkívül nagy teljesítményű, nagyfeszültségű
sokkolónak.
Felemeltem a fejem, és a látásom elúszott egy pillanatra,
mielőtt kitisztult volna.
Vanderson szenátor csak pár lépésnyire állt, a lábai szétvetve,
a karjai az oldalánál. Testre szabott, sötétszürke öltönyt viselt, és
valamilyen oknál fogva, én a piros zsebkendőjét figyeltem, ami a
ruhája zsebéből meredezett, mielőtt a pillantásomat ismét
felemeltem volna.
A szenátor rendkívül jóképű férfi volt. Mindig is úgy
gondoltam, hogy ez sokat segített neki a választásokkor Úgy
nézett ki, mint aki egyenesen YACHT CLUB OF THE Month

318
magazinból, lépett volna elő. Az összhatás tökéletes volt:
világosbarna haj, őszülő halánték, és élénk, tiszta, kék szemek.
Most pontosan úgy mosolygott, mint az interjúk során. Azelőtt
fel sem tűnt, hogy milyen begyakorolt, vagy milyen hideg ez a
mosoly. Csak most.
Küzdöttem a szavakkal. - Hol vagyok?
Letérdelt, undorodva húzta el a száját, amikor a térde súrolta
a koszos padlót. - Számít ez? Hadd válaszoljak helyetted. Nem.
Senki nem fog itt megtalálni. Senki nem fog idejönni.
Hunterre gondoltam és a neve szinte elégetett engem. -
Hunter értem fog jönni.
Vanderson szenátor hátrahajtotta a fejét, és elnevette magát. -
Tényleg azt hiszed, egy Arum kockáztatni fogja az életét érted?
Egy Arum csak abba avatkozik bele, ami előnyös a számára,
drágám.
- Ő nem olyan, mint a többi Arum.
- Egy Arum, az Arum, amikor erről van szó - válaszolt a
szenátor. - Hogy idejöjjön, keresztül kellene törnie a legjobb
embereimen, és ha mégis megteszi ezt az erőfeszítést, ami
kétséges, rá kellene vennie őket, hogy beszéljenek, és ez nem
történhet meg. Nem fog jönni.
- Tévedsz. - Távolabb húztam a lábaimat tőle. - Nagyot
tévedsz.
- Ennyire hiszel egy Arum-ban? Visszataszító - gúnyolódott,
arca hirtelen csak centikre volt az enyémtől. - Az Arum olyan,
mint amit az emberek csak parazitának neveznek. Annyit sem
érnek, mint a koszos padló, amin fekszel.
A düh olyan gyorsan növekedett bennem, hogy majdnem
megfulladtam. - Azt hiszed, hogy jobb vagy, mint ők? - Vágtam
vissza. - Nem vagy. Rosszabb vagy…

319
 A keze olyan gyorsan lőtt ki felém, hogy esélyem sem volt,
hogy leállítsam a csapást. Olyan fájdalom robbant az arcomba,
ahogy keze belecsapódott az arcom, és a csattanás visszhangzott
a raktárban. Könnyes lett a szemem, és elakadt a lélegzetem,
ahogy a fémes ízt megéreztem a számban.
Vanderson Szenátor egy fájdalmas szorítással megragadta az
államat, arra kényszerítve a szemeimet, hogy találkozzon az ő
ragyogó tekintetével. - Ne merj minket összehasonlítani velük.
Soha. Még csak nem is ugyanazon a szinten vannak, mint mi, és
nem is emberek. Nem mi vagyunk a tápláléklánc tetején, Miss
Cross. Mi vagyunk a tápláléklánc. - Elengedett és felállt.
Kirántotta a zsebéből a zsebkendőt, letörölte a kezét, majd
oldalra dobta a selymet, mint egy szemetet. - Látod, ez a baj az
emberekkel. A fajtádnak nincs meg a józan esze, vagy képessége,
hogy felismerje a magasabb rendűséget. Az egész fajotok csak
követőkből áll, semmi másból, és mindig a leggyengébb
láncszemhez igazítjátok magatokat. Te még szánalmasabb vagy,
mint az Arum a legrosszabb pillanataiban, amikor az egész faj
letérdeltek elénk, és könyörögtek az életükért.
Megnyomogattam a tenyeremmel a fájó állkapcsomat. A
fájdalom, a harag és a félelem elég rossz kombináció volt, de
ráadásul összekeveredve a csontig hatoló tudattal, hogy meg
fogok halni, na, ez volt az igazán veszélyes párosítás. A szűrőim
hiányoztak erről a partiról. - Teljesen biztos vagyok abban, hogy
az arrogancia-lánc csúcsán vagy.
A szenátor elvigyorodott. - Mi csak tudjuk a helyünket, Miss
Cross. Lehet, hogy arroganciának tartod, de a valóságban ez a
felsőbbrendűség. - Benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy darab
papírt. A gyomrom lesüllyedt. - A barátod problémát jelenthet
jóval a korai halála után is.

320
 A düh hajtott, Mel elvesztésének érzése tombolt rajtam
keresztül. - Szemétláda. Te ölted meg.
- Na és? - Felvonta a szemöldökét, amikor kibontotta a levelet.
- Ez csak egy emberi élet, és úgy néz ki, hogy az övé csak egy
csepp volt a tengerben.
Undorodva, bámultam rá. - Az élet, az élet.
- Nem. Ez nem igaz. Ez a másik vicces dolog az emberekkel.
Azt hiszik, minden élet egyenlő. - Nevetett, és a hang
megismétlődött a hátam mögött. A szőr felállt a hátamon, amikor
először tudatosult bennem, hogy nem volt egyedül. - Az életek
nem egyenlők, Miss Cross. Egyesek fontosabbak, mint mások, és
vannak, amelyek egyáltalán nem számítanak.
- Tévedsz.
- És untatnak az ellenvetéseid. - Átfutotta a levelet, majd egy
közel tökéletes mosoly jelent meg az ajkán. - Tudtam, hogy a
barátod többet hallott, mint, amit a Nemzetvédelemnek
elmondtál. A fiaim elmondták nekem mindazt, amiről beszéltek.
Ostobaság volt tőlük, én tudtam, hogy még hasznos lehetsz.
Csak ki kellett várnom.
Mozgás lágy súrlódására figyeltem fel a hátam mögött, és
megmerevedtem. Két kéz landolt a vállamon, és egy pillanat
múlva az érzéketlen lábaimon álltam. Ki akartam csavarni
magam a kezéből, de a szorítása erősödött. Ahogy az ujjai
belevájtak az ingembe és a húsomba, a fájdalomtól
összeszorítottam a számat, de egy nyüszítés kicsúszott.
- Úgy terveztem, hogy majd később visszatérek, hogy bosszút
álljak rajtad. - Vanderson szenátor elindult felénk, két elegáns
ujja között tartva a levelet. - Ha az valami, az emberek
nevetségesen kiszámíthatóak… és hülyeség, de kíváncsian
várom. Pontosan mit terveztél elérni ennek a levélnek a
kiszivárogtatásával?

321
 Valahonnan a háttérből nyugtató elfogadás söpört végig, mint
egy gördülő hullám. Tudtam, hogy már nem sétálhatok el innen.
Nem volt semmi, amit tehettem volna, hogy itt tudjam hagyni
őket, - gyorsabbak, erősebbek, és halálosabbak voltak.
Én pedig meg fogok halni.
De ez nem jelenti azt, hogy megkönnyítem nekik a
véghezvitelét.
Vanderson szenátor halkan felnevetett. - Most már
elcsendesedtél? Érdekes. - Megállt előttem. El akartam húzódni,
de a Luxen a helyemen tartott engem, amikor a szenátor elhúzta
az arcom előtt a papír szélét. - Nagyon csinos nő vagy, Miss
Cross. Bár a mi asszonyaink összehasonlíthatatlanul vonzóbbak -
folytatta, miközben a levelet elhúzta az arcom másik oldalára. -
Biztos vagyok benne, hogy az embereim közül néhányan
szívesen töltenék az éjszakát veled szórakozásképpen.
A gyomrom felkavarodott a lehetséges következményeket
elemezve, és a helyzetet tovább rontotta, hogy a Luxen
mögöttem előrehajolt, és végigcsúsztatta a kezét a karomon. - Én
szívesen elfogadom ezt az ajánlatot - mondta a Luxen, aztán
kuncogott, amikor megborzongtam. - Végül is, annyira
védelmező volt az Arummal. Lehet, hogy dugott is vele?
Vanderson szenátor felhúzta a szemöldökét. - Undorító.
- És mit mondana az olyan emberekről, akik egy Luxennel
feküdtek le? - Hívtam ki.
- Áldottak - felelte egy fél mosollyal. - Ők áldottak. Minden
más helyzetben valószínűleg kiröhögtem volna, de féltettem a
nyavalyás lelkemet. Minden erőmet igénybe vette, hogy ott álljak,
és ne omoljak össze.
- Azt tervezted, hogy átadod ezt a levelet a
Nemzetvédelemnek? - Vanderson szenátor szeme elkerekedett. -
Ezt, ugye? Milyen furcsa. Azt képzelted, hogy ezen a ponton

322
még megmenthetnek? Azt gondoltad, hogy bármit is tehetnének
azon kívül, hogy elhallgattatnak?
A szívem olyan gyorsan vert, hogy akkor sem tudtam volna
válaszolni, ha akarok.
Vanderson szenátor lágyan azt kérdezte: - Tegyük fel, hogy
átadod ezt a levelet nekik, ők meg tudomást szereznek a mi kis
Sas Projektünkről. Tényleg azt hiszed, hogy életben hagynak egy
ilyen tudással? Ha a médiához fordulnál, az pánikot keltene.
Téged elhallgattatnának, de mit gondolsz, mit tennének velünk?
Ó, megpróbáltak minket összegyűjteni, és felügyelet alatt tartani,
de nem ment nekik. Több tízezren vagyunk itt, soha nem
akadályoztak bennünket semmiben, és még több százezren
várnak odakint. - Megbillentette a fejét, és szélesen elmosolyodott.
- A kormányod nem tesz ellenünk semmit.
Megvonta a vállát. - De ez a levél nincs, sem itt, sem ott, ugye?
Nem jut el sehová sem. Hamarosan halott leszel, és nos, használd
a fantáziádat a többihez.
Ez volt az. Minden sejtemben éreztem. Gyorsan fognak
megölni, vagy elhúzzák? Minden izmom megfeszült.
Vanderson szenátor feltartotta a levelet. Nem volt nagy
villogás, vagy láng, csak puha, fehér fény áradt a két ujja közül.
Felmelegítette az arcomat, és a törékeny papírdarab összeaszott,
majd megadta magát, és másodperceken belül hamuvá vált.
A levél eltűnt, vele együtt a bizonyíték arra, hogy a Luxen
összeesküvést szőtt az emberiség elpusztítására a kormány ellen.
A tudás a fejemben volt, de ki hinne nekem? És ahhoz, hogy ezt
elmondjam, ráadásul ki kellett jutnom innen.
Ami nagyon valószínűtlen volt.
És tudtam, hogy Vanderson szenátornak igaza volt -
Hunternek igaza volt. Ha ezt az információt átadtam a

323
kormánynak, már azért is megölnek, hogy ne járassam a számat
a sajtónak és ne keltsek pánikot.
Egy igazi hülye voltam, amikor azt hittem, hogy
kikönyöröghetem az életemet, de nem bántam meg semmit, ami
ide vezetett. Inkább ez, mint hogy hátradőlve nem teszek semmit
azért, hogy Mel gyilkosait bíróság elé állítsák. Még akkor is, ha
mint kiderült, olyan fölösleges volt az egész.
A mögöttem álló Luxen vissza mellkasához szorított, és ahogy
a tekintetem körbeszáguldott a szobában, láttam, hogy még több
várakozott az árnyékban. Több tucat Luxen. Megpróbáltam,
levegőt venni, de elakadt a torkomban. A nyugodt elfogadás,
amit korábban éreztem, teljesen elszállt belőlem. Tekintetem
összekapcsolódott a szenátoréval, és tudtam, oh Istenem,
tudtam, hogy ez nem lesz gyors. A félelem úgy ömlött rám, mint
egy jeges felhőszakadás.
A szenátor lassú mosolya a csontjaimig megfagyasztott.
Az izmaim fájdalmasan megfeszültek, majd az agyam
kikapcsolt. Oldalra csavartam magam, és kétségbeesetten
próbáltam kitörni a Luxen szorításából. Éreztem, ahogy lazul az,
és kiszabadítottam magam.
A Luxen feltűnt a semmiből, és megjelent előttem. - Helló.
Megpördültem, és felkiáltottam.
Egy másik állt a hátam mögött, a szeméből izzó fehér fény tört
elő.
Kicsapódott oldalra, a lábaim elhagyták a talajt, és egy kar
átölelte a derekamat. Valaki nevetett, aztán olyan gyorsan és
olyan keményen ledobott a földre, hogy az oldalamon több
métert csúsztam előre. A testem égett ennek hatására, és egy
pillanatra elkábultam a mozgásképtelenségtől. A levegő suhogott
körülöttem, és a hátamra fordultam. A fejem koppant a padlón,
és csillagok robbantak szemem előtt. A Luxen rajtam volt, a

324
térdei a csípőm mindkét oldalán, a keze torkom körül, minden
ujját a bőrömbe nyomva leheletnyi kis nyomással.
A válla fölött Vanderson szenátor állt. - Ki tud még erről a
levélről, vagy annak tartalmáról, Miss Cross?
Hunter gyanúját leszámítva, nem volt senki más, akiről
tudtam volna, de a szenátor nyilvánvalóan attól tartott, hogy
elmondtam még valakinek.
A szenátor egy vontatott mély lélegzetet vett. - Kezd nagyon
fárasztani ez a játék, Miss Cross.
Kényszerítenem kellett a torkomat, hogy működjenek a
fojtogató szorításban is. - Menj... és baszd meg magad.
Vanderson szenátor szemei a kékről fehérre váltottak egy
pillanat alatt. - Igazán nem udvarias dolog ilyet mondani. És
ezért meg kell bizonyosodnom arról, hogy… - a fejét a
mennyezet felé billentette. - Ugye ez csak egy vicc?!.
A Luxen is elcsendesedett fölöttem, és a fejét ő is oldalra
billentette. Az orrlyukai kitágultak, mintha valami illat lenne a
levegőben. Hallottam magunk körül az élesen beszívott levegő
hangját, és láttam a fényes fehér fényt.
Nem éreztem semmit, de tudtam. A lelkem mélyén tudtam,
hogy ki volt itt.
Kényszerítettem a szememet, hogy találkozzon a szenátor
ragyogó tekintetével. Mosolyogtam, bár fájt tőle a szám. - Én
mondtam.

325
30. fejezet
Hunter

KEVESEBB, MINT FÉL FOCIPÁLYÁNYI TÁVOLSÁGRA A

szenátor egyik raktárjától, az épületet őrző lassú Luxenek
áttetsző testei holtan feküdtek a lábaimnál. Olyan volt, mintha
szentjánosbogarakat zúztam volna össze az ujjaimmal, az összes
ragyogó rendetlenség nélkül.
De Mr. Beszédes nem volt közöttük. Ő hozott engem ide.
Úgyhogy elengedtem, és úgy futott, mintha tudta volna, hogy
futnia is kell.
Nyers energia hullámzott keresztül az ereimen, zümmögve,
mintha a kint megtalálható legtisztább droggal lőttem volna be
magam. Miután annyi Luxenből táplálkoztam, mindenki
veszélyben volt, aki keresztezte az utamat. Az erő morajlott a
bőröm alatt, szilánkosra hasítva a sejtjeimet.
A Luxenek, valami elbaszott módon, olyanok voltak, mint a
galaktikus Pringles-ek. Miután elropogtattál egyet, egyszerűen
nem tudsz megállni - egyáltalán. Senki nem lenne biztonságban
körülöttem, amikor ebben az állapotban voltam.
Még Serena sem.
De ő ott volt bent, és Isten tudja, mit csináltak vele. Még
életben volt - életben kellett lennie. Nem engedhettem meg
magamnak, hogy bármilyen másik kimenetelt fontolóra vegyek.

326
 Keresztülsétáltam az üres parkolón, érzékelve a Luxenek egy
csoportját a földszinten és a tetőn. Megállva az épület oldalánál,
a tetőre koncentráltam. A sötét árnyékok részévé válva,
felhúztam magam a párkányra, és leguggoltam.
Három Luxen állt középen. A fejüket úgy kapták felém, mint a
préri kutyák.
- Arum - kiáltotta egyikük.
Okos. Lecsúsztam a párkányról, és éreztem, hogy a kölcsönvett
energia visszhangzik az alakomban, ahogy kiterjesztettem. Az
éjszaka körülöttünk sötétebb lett. Nem adtam meg nekik az
esélyt sem a harcra, sem a menekülésre. Egy másodperc alatt
rajtuk voltam, becsúsztam az első mögé, és a kezemmel a Luxen
mellkasába csaptam. A másik karomat is kinyújtottam, és
felnyársaltam a másodikat is. Aztán megpördültem, és az elsőt
ráhajítottam a harmadikra. Úgy estek a földre, mint egy halom
tégla. A másodikat addig csapoltam le, amíg nem volt több egy
földönkívüli aszalt szilvánál.
Finom.
A másik kettő felkelt, és mindketten sétáló, világító
villanykörtévé váltak. A nevetésem füstként szállt a levegőben.
Lent kkkellett volna mmmaradnotok.
A két Luxenre koncentrálva, úgy vonzottam őket magamhoz,
mintha egy hatalmas lélegzetet vettem volna. Keresztülcsúsztak
a tetőn, ragyogó karjaik jelzőfényként csapkodtak. Nem volt
semmi, amiben megkapaszkodhattak volna, vagy ami
megállította volna őket. Egy másodpercen belül, a kezeimmel
mindkettőjük mellkasán keresztül csaptam.
Vége volt, mint a red rovernek.6

6
red rover: Szabadtéri gyerekjáték. A magyar megfelelője: Adj király katonát.

327
 A testüket otthagytam a tetőn, és a vészkijárathoz sétáltam. Az
acélajtó majdnem kiszakadt a helyéről, ahogy felrántottam.
Lerepültem a lépcsőházban, csöndben, ahogy magamba szívtam
az árnyékokat.
Lent vártak a földszinten, legalább egy tucat kibaszott
szentjánosbogár a világűrből. Serenát kerestem, és bár nem
láttam őt, de tudtam, hogy a Luxenek alkotta halom közepén volt.
Éreztem őt.
Ahogy a vérszagot is - emberi vérét. Serena vérét.
A harag úgy emelkedett bennem egyre magasabbra, mint egy
vad, fekete hullám. Keresztülgördült a raktár padlóján, élő,
lélegző entitássá vált, és kiengedte a karmait.
Ahogy a levegő mozdulatlanná vált, felvettem az emberi
formámat.
- Amiért meg mertétek érinteni egyetlen hajszálát is,
mindannyian meg fogtok halni.
Az egyik Luxen felém száguldott, és én a nyakánál fogva
ragadtam meg azt a rohadékot. Átment Lite-Brite játékba, de én
elfordítottam a csuklómat, tisztán elroppantottam a nyakát, majd
addig folytattam a csuklóm elfordítását, amíg a csontja átdöfte a
bőrét.
Egy újabb növesztett tököket, és lőtt ki egyenesen felém, mire
én oldalra perdültem, kirúgtam a lábammal, és a csizmámmal
megcéloztam ragyogó gyomrát. Hátratántorodott, ahogy statikus
zavar ropogott a levegőben. Oldalra hajolva, kezemmel
átnyúltam a fényen. A Luxen csak egy másodpercre csúszott
vissza az emberi formájába, de az nekem éppen elég volt. A
kezem benne volt, és az ujjaimat csontjának karcsú hossza köré
kulcsoltam. Aztán visszarántottam a kezemet, és a Luxen
felüvöltött.
Csonttalan halomban hullott a padlóra.

328
 Félredobtam a gerincet, és megperdülve állkapcson vágtam
egy újabb Luxent. Annak feje hátrahanyatlott, majd
visszacsapódott, mire én megragadtam az arcát, lefejeltem, aztán
megcsavartam. A bennem lévő sötétség felüvöltött az elroppanó
csont hangjára.
Fény pulzált a közelebbi Luxen körül egy másodperccel
azelőtt, hogy egy villám szelte keresztül a köztünk lévő
távolságot, belecsapódva a vállamba. Hátratántorodtam tőle egy
lépést, de nem estem el.
Felnevettem. - Eléggé tetszett ez az érzés.
A Luxen felágaskodott, és kibocsátott egy újabb túltelített
erőhullámot. Ezúttal kitértem a csapás elől, majd előre lendültem,
és még azelőtt lekaszáltam, hogy ő tudta volna, mi következik.
Ahogy felegyenesedtem, elkaptam Serena rémült arcának
látványát. Egy Luxen tartotta őt fogva. Egy öltönyös fasz állt
mellette, aki tippem szerint, nem más volt, mint a szenátor.
Aztán a pillantásom visszatért Serenára. Horzsolások voltak az
arcán, és vérzett az ajka.
Az őt tartó Luxen durván hátrarántotta, és Serena válasz
nyöszörgése olyan élesen vágott keresztül rajtam, ahogy semmi
más nem tudott volna.
Elvesztettem az irányítást az emberi formám fölött.
A tömegem egyre nőtt a táplálkozások során elnyelt
hatalomtól. A raktár falai úgy zörögtek, mint az óncsészék. Egy
magányos szék a sarokban, keresztülcsúszott a padlón. A tároló
szekrények megremegtek, aztán felborultak, és azok is
végigcsúsztak a padlón. A szék érte el először az engem
körülvevő sötét indákat, azután a szekrények. Mindegyik tárgy
felröppent a levegőbe, és körülöttem örvénylett a törmelék és
piszok gonosz ciklonjában.
Ezzz nagggyon fájdalmas lesz - ígértem.

329
 A tárgyak megálltak, egy villanásnyi pillanatra
felfüggesztették mozgásukat, aztán egymásba csapódtak, mintha
egy óriási kéz gyűrt volna össze néhány papírlapot. Semmi nem
maradt a szekrényekből, vagy a székből. Még por sem.
Ismét magamba szívtam az erőt, és arra a négy Luxenre
koncentráltam, akik köztem és Serena között álltak. Így harcolni,
jóval gyorsabban kimerítené az energiát, még az opál
mandzsettákkal is, de túl voltam a felhúzott állapoton, túl voltam
azon, amikor még tudtam kontrollálni magamat. Azt akartam,
hogy mindannyian meghaljanak, lehetőleg minél fájdalmasabb
módon.
A Luxen felém vetette magát, ki-be csúszott az igazi formája
és az emberi álarca között. Valaki kiabált, de a hang elveszett a
vákuumban. Abban a pillanatban, ahogy megérintették az
engem körülvevő sötétséget, a sikoltásaik kórussá váltak. A
nyomás leállította őket, ahogy csapdába estek az árnyékokban.
Ők is eltűntek, és akárcsak a székből és a szekrényekből, belőlük
sem maradt semmi, amikor a levegő lenyugodott.
Ez nem olyan volt, hogy én szükségképpen erősebb voltam
náluk. A Luxenek félelmetes ellenfelek voltak. De most máshogy
harcoltam, mint korábban bármikor. Ez most nem az Arumok
kontra Luxenek ősrégi háborújáról szólt. Nem azért harcoltam,
hogy táplálkozzam, vagy, hogy kiadjam magamból az agressziót.
Nem azért küzdöttem, mert azt mondták, vagy, mert köteleztek
rá.
Serenáért harcoltam.
Ő jelentett számomra mindent.
Tudva ezt, teljesen megértve, hogy ez mit jelent, kibaszottul
harcban szálltam.

330
 A megmaradt Luxenek felém rohantak, a Forrás robbanásai
bevilágították a szobát, keresztülhatolva az árnyékokon, amik a
falakon keletkezett repedések között áramlottak be.
Kaptam egy ütést, de alig éreztem meg. Újra táplálkoztam, és
felemelkedtem. Egy Luxen követett. A mennyezet közelében
összecsavarodtunk. Fény. Sötétség. Fény. Sötétség.
A sötétség nyert.
A Luxen élettelen teste egy nehéz puffanással esett a padlóra.
Aztán egyesével lekaszaboltam mindegyiket, egymás után.
Éreztem, ahogy az energia elszivárog belőlem, és a szarba, ez
kurvára fájt, de megragadtam a közelebbi Luxent, és
felnyársaltam őt a mellkasán keresztül.
A padlóra küldtem a haldokló Luxent, és felkészültem, hogy
végezzek a ragyogó szentjánosbogárral.
De Serena hirtelen felhangzó, éles sikítása, úgy állított meg,
ahogy semmi a világon nem lett volna képes. Felemelkedtem, és
azonnal megtaláltam őt a káoszban. Csak egyetlen Luxen maradt
- a szenátor, és annak a rohadéknak a keze Serena törékeny
nyaka körül volt.
Felvettem az emberi formámat, és szaggatottan lélegeztem.
Fájt a testem, de kizártam ezt az érzést.
- Ha van benned egy cseppnyi intelligencia is, el fogod őt
engedni, most.
- Vagy mi lesz? - mondta a szenátor, miközben hátrált,
magával rángatva Serenát is. - Ha utánam jössz, a lány meghal.
A levegő elsötétedett, és elektromosan feltöltődött körülöttem.
A szenátor ragyogó szemeire koncentráltam, mert, ha most
Serenára nézek, elvesztem a maradék józanságomat is.
- Nem fogsz innen kijutni, főleg nem akkor, ha bántod őt.
Vanderson szenátor ajkai felfelé kunkorodtak. - Tényleg?
Biztos vagyok benne, hogy jelenleg én vagyok nyerő pozícióban.

331
 - Megöltem az összes Luxenedet, és ha még több jön, azokkal
is végezni fogok. - Tettem egy lépést előre, de megálltam, amikor
Serena nyöszörgött. A kezeim ökölbe szorultak.
- Ez talán igaz, de van egy olyan érzésem, hogy bármit
megtennél azért, hogy ez a lány biztonságban kikerüljön ebből a
helyzetből. - A szorítása erősödött Serena nyakán, mire ő
levegőrét kapott. - Igaz?
A pillantásom Serenára villant. Nem haboztam. - Igen.
- Jó - felelte a szenátor, és egy újabb lépést hátrált. A válla
mögött volt a kijárat. - Térdre, Arum. Ahová tartozol. - Oh, igen,
ez arra késztett, hogy a kezemet az arcába akarjam vágni.
Mereven bámultam a szenátorra, és alig voltam képes uralkodni
a sötét haragon, ami elérte, hogy el akarjak pusztítani mindent a
szobában. - Térdre, vagy most azonnal meghal - ismételte meg a
szenátor.
Vettem egy mély lélegzetet. Nem voltam hülye. Ha a szenátor
megtette, amit gondolt, hogy megtehet velem, kétséges, hogy
elengedi Serenát. És még, ha el is fut, Serena nem lenne
biztonságban. Soha nem lesz biztonságban addig, amíg a
szenátor életben van.
Ez egyetlen válaszlehetőséget hagyott nekem.
- Ne, Hunter, ne… - könyörgött Serena, és azok a gyönyörű
szemek megteltek könnyel. - Ne hallgass…
Szavai azonnal félbe maradtak, ahogy a szenátor
megszorította a nyakát. A hang, ami előjött belőlem még a
démonokat is azonnali menekülésre késztette volna. Vanderson
szenátor tekintete kiszélesedett, de továbbra is fogva tartotta
Serenát.
- Látni akarod, hogy néz ki, amikor felgyújtják a belsejét? -
kérdezte. - Kezd elfogyni a türelmem.

332
 Minden természetes ösztönömmel szembement, hogy ne
tépjem szét a pasit itt helyben, de eltörné Serena nyakát, mielőtt
akár egy lépést is tehetnék felé. Serena jóval többet ért nekem,
mint a büszkeségem. Ez volt az igazság.
Letérdeltem. - És most?
A szenátor, Serenát pontosan maga előtt tartva, tett egy lépést
oldalra. Tudtam, hogy ennél a pontnál, bármilyen apró mozdulat
a részemről, Serena halálát okozná. A szenátort kalitkába zárta
az összes holttest, ami körülötte feküdt, és ezt ő is tudta.
- Milyen érzés, hogy pontosan ott vagy, ahol lenned kell? A
térdeiden egy felsőbbrendű előtt?
Felvontam a szemöldökömet. - Ugyanolyan érzés, mint ami az
lesz, amikor a holttested fölött fogok állni.
Úgy tűnt, a válaszom elbátortalanította. - Az arroganciád
ostobaságban gyökerezik.
- És az élettartamod minden másodperccel egyre csökken -
ígértem meg neki, majd a tekintetem találkozott Serena
pillantásával. A szemeiben tükröződő eltökéltség tudatta velem,
hogy ő készen áll, bármi is következzék most. - Pazarolod a
levegőt, és a teret.
A szenátor felnevetett. - Majd meglátod. Te és az emberek
hamarosan meglátjátok.
Vanderson szenátor egy másodperc alatt belecsusszant az
igazi alakjába. A hirtelen támadt fény egy pillanatra elvakított.
Felemelkedtem, és közben szem elől vesztettem Serena alakját a
ragyogásban. Sikoltása a lelkemben visszhangzott, és abban a
pillanatban tudtam, hogy megtaláltam az igazit. Ember vagy sem,
a lelkem legmélyéig megrázott engem.
A szenátor olyan erővel lökte oldalra Serenát, hogy a lába
elemelkedett a földtől. Ő volt az a zavaró tényező, ami segítette a

333
menekülésben, mert a szenátor azt hitte, hogy én Serena után
rohanok majd.
Igaza volt.
A derekánál fogva kaptam el őt, mielőtt a földre esett volna.
Megfordult az ölelésemben, és megragadta a karjaimat,
miközben felemelte a fejét.
- Hunter…
Gyors csókot nyomtam az arcán lévő horzsolásra, aztán
leültettem. Újra a nevemet mondta, ahogy megfordultam,
kikémlelve, hogy a szenátor már majdnem elérte az ajtót.
Nem fogja véghezvinni a tervét.
Felszállva a levegőbe, belecsúsztam az igazi alakomba. A
szenátoron landoltam, a hátára dobva őt. A keze felemelkedett,
és valami fekete meg fényes villant.
Elkaptam a karját, és addig csavartam, amíg el nem dobta a
benne tartott obszidián darabot. Igen, ezzz nem fog megtörténni.
Vanderson szenátor küzdött, de leszorítottam őt.
Megölhetném őt tisztán és egyszerűen, és azzal kész is lennék, de
azért, amit ellopott Serenából, szenvedni fog.
- Fel fogunk emelkedni - nyögte ki a szenátor.
A kezemet mélyen a mellkasába mélyesztettem. A háta
meghajlott a padlón, ahogy előre hajoltam. Llleszarom, mit fogtok
csinálni. Ezzz nemmm a mi háborúnk. Belélegeztem, kiszívva a
Forrást a szenátorból, és beszívva magamba. Ezzz Ssserenáról szól.
Az esszenciájának lángja lerohanta a testemet, meleget töltve
belém. Befogadtam őt, ahogy a teste vadul villogott alattam, és
addig csapoltam, amíg minden sikoly, a testének minden egyes
rándulása, egy bocsánatkérés volt Serenától.
Ledobtam a szenátort a padlóra, felemelkedtem, és
megkerültem élettelen alakját, miközben megfordultam. Serena

334
már talpon volt, az arca sápadt, a horzsolások erős kontrasztot
alkottak a bőrén, de életben volt.
És én szerettem.
Néhány másodpercig csak mereven bámultuk egymást,
egyikünk sem szólalt vagy mozdult meg, aztán hirtelen előtte
termettem, a mellkasomhoz húztam és belélegeztem az illatát,
miközben térdre ereszkedtem, és őt is magammal húztam.
Serena körém fonta a karjait, és éppen olyan szorosan tartott
engem, mint amilyen szorosan én fogtam őt. És ekkor jöttem rá,
hogy még mindig az igazi alakomban voltam. Ő volt a fény az én
sötétségem mellett.
Serena nem hátrált el tőlem, és nem habozott. Elfogadott
engem, úgy ahogy vagyok, mindenemet. Mindig ezt tette.
Belecsúsztam emberi alakomba, miközben a karjaimban
ringattam őt. A szavak sokkal könnyebben hagyták el a számat,
mint azt valaha gondoltam volna.
- Szeretlek.

335
31. fejezet
Serena

AZ ATLANTÁBA TARTÓ MAJD HUSZONNÉGYÓRÁS

UTAT MAJDNEM VÉGIG ALUDTAM, és amikor felébredtem,
éppen megérkeztünk Mariettába. Még mindig úgy éreztem,
mintha napok óta nem pihentem volna. A testem és az arcom
kegyetlenül fájt, de ez alacsony ár volt ahhoz viszonyítva, hogy
igazából nem is kellene életben lennem.
A szenátor halott volt - a teremtmény, ami végtére is Mel
halálért volt felelős. Ez talán szörnyű emberré tesz engem, de
boldog voltam. A törvény nem büntette meg őt, de soha többé
nem rendelheti el újra senki halálát. A végén azt kapta, amit
megérdemelt.
Hűvös érintés futott végig a kezemen, mire Hunter felé
fordultam. Aggodalom felhőzte az arcát. - Még mindig ott jársz?
Bólintottam, és csak azt az egy szót hallottam visszhangzani a
fejemben: Szeretlek. Ajkaim fáradt mosolyra húzódtak. - Mi van
veled? Meg sem álltunk, nem igaz?
Hunter megrázta a fejét. - Jól vagyok.
Nem értettem, ez hogyan lehetséges mindazok után, amiket
csinált. Félelmetes volt nézni, ahogy harcolt, de olyan ütéseket
kapott, amik egy embert megöltek volna. Fáradtnak kellett lennie,

336
és biztosan voltak fájdalmai is, de tudtam, hogy ezt nem ismerné
be.
Megfordítottam a kezemet, ujjaimat összefűztem az övéivel, és
megszorítottam a kezét. Ő újra rám pillantott, az arckifejezése
fura módon sebezhető volt.
- Tudja a testvéred, hogy jövünk?
Halványan elmosolyodott. - Nem. Nem akartam
megkockáztatni, hogy telefont használok, amit
valamelyikünkhöz tudnak kötni.
- Szerinted rendben lesz azzal, hogy idejöttünk?
Hunter megint bólintott. - Igen. Nem kell aggódnod. -
Összefont kezeinket az ajkához húzta, és csókot nyomott rá.
Annyi minden volt, ami miatt aggódnom kellett, de, ahogy
Hunter keze biztonságosan fonódott az enyémre, magabiztosnak
éreztem magamat. Behunytam a szemeimet, és amikor újra
kinyitottam őket, Hunter begurult a Porschéval egy hosszú,
keskeny felhajtóra, amit vastag törzsű juharfák szegélyeztek.
Ugyanazok a furcsa jelek voltak beléjük karcolva, amiket már
láttam korábban a pavilonban: egy vonással meghúzott, csavart
hurok, négy ponttal a közepén.
- Azok a jelek - mondtam, miközben az egyik fa felé mutattam.
- Ezek a te fajtád szimbólumai, ugye?
- Igen. A négy pont jelképezi a családot, a hurok pedig a
végtelenséget. - Követte a kanyargós utat. - Azt jelenti, hogy a
család örök, nem számít, mi történik.
Meglepetés söpört rajtam keresztül. - Ez annyira…
- Emberi? - nevetett. - Igen, az. Igazából, még soha nem
gondoltam erre így, de nagyon is emberi.
Úgy tűnt, ez nem zavarja, nem mintha, akkor zavarta volna,
amikor először találkoztunk. A pillantásom végigkalandozott
határozott állkapcsán, és tudtam, még csak el sem tudnám

337
kezdeni megszámolni, mennyi minden változott meg körülöttem
ennyire rövid idő leforgása alatt.
Hunter megállította a kocsit egy hatalmas, háromemeletes,
stukkókkal díszített ház előtt. A szám megdöbbenve nyílt el. -
Egyedül lakik itt? - kérdeztem. Ez a hely tökéletesen megfelelne
egy nyolcgyerekes családnak is.
- Amennyire én tudom, igen. - Kihúzta a gyújtásból a kulcsot,
és rám nézett. - Már tudja, hogy itt vagyok, úgyhogy nincs
menekvés.
Ideges remegés költözött a gyomromba. Nem tudtam, mit
csinálni ezzel az érzéssel.
Az utas oldali ablak felé fordulva, felbámultam a hatalmas
házra. A belátható jövőn belül valószínűleg ez lesz az új
otthonom.
Ha túléltem mindent, amin keresztül kellett mennem, akkor ki
fogom bírni a találkozást Hunter másik testvérével is. Mély
levegőt véve, kinyitottam a kocsi ajtaját, és kiszállva, azonnal
megrohamozott a késő délutáni, georgia-i nap tikkasztó hősége.
Hirtelen Hunter bukkant fel mellettem, és én még csak meg
sem rezzentem a dologra. Ha valami, akkor ez igazán bizonyítja,
mennyire hozzászoktam az összes fura, idegen dologhoz, ami
körülvett. Felvette a napszemüvegét, és ezáltal árnyékba vonta a
szemeit.
Aztán kinyújtotta felém az egyik karját. Fáradtan
mosolyodtam el, miközben ujjaimat az övéi köré fontam.
Végigvezetett engem a macskaköves járdán, amit szépen
gondozott bokrok, és édes illatú virágok szegélyeztek.
A szívverésem felgyorsult, ahogy elértük a verandát, ami
inkább… fura módon szép és régies volt a fából készült
hintaággyal, és a túlméretezett fonott székekkel. Egy

338
szalmakoszorú volt a bejárati ajtón. Soha nem gondoltam volna,
hogy itt egy Arum lakik.
Hunter kopogásra emelte a kezét, de mielőtt ezt megtehette
volna, az ajtó kinyílt, és Hunter tükörképe bukkant fel mögötte.
Tudtam, hogy ő és a testvérei ugyanúgy néznek ki. Korábban
már láttam Sint, de még mindig megdöbbentő volt Hunter
tökéletes hasonmására bámulni. De, akárcsak Sin esetében, most
is voltak apró különbségek, amik megkülönböztették az egyik
testvért a másiktól. Amíg Sint jeges gőg vette körül, addig Lore-
ban volt valami melegség, ami még Hunterből is hiányzott.
Lore világos szemei Hunterről rám, majd onnan lefelé
villantak, oda, ahol a kezeink összefonódtak.
- Egy ember? - kérdezte Hunterénél robosztusabb hangon.
Hunter válasza csupán ajkainak felfelé kunkorodása volt. -
Igen, és akkor mi van?
- Oh, semmi. - A testvére nekidőlt az ajtófélfának, és
összefonta a kezeit a mellkasa előtt. - Csak nem tudom, hogy
mitől vagyok a legjobban meglepve. Attól, hogy itt vagy, vagy
attól, hogy egy emberi nővel érkeztél.
- Biztos vagyok benne, hogy történtek már ennél meglepőbb
dolgok is.
- Kétlem - mormogta Lore, aztán azok a megdöbbentően
világos szemek megállapodtak rajtam. Kinyújtotta felém a kezét.
- És te lennél?
- Serena Cross. - Elfogadtam a felém nyújtott kezet, figyelmen
kívül hagyva a birtokló, mély morgást, ami Hunter felől érkezett.
- Örülök, hogy megismerhetlek.
- Nos, kedvesem, nekem öröm, hogy megismerhetlek. - Olyan
fél vigyort küldött a testvére felé, ami elég bűnös és erkölcstelen
volt ahhoz, hogy érezzem, ahogyan az arcom elvörösödik. -
Hogy a fenébe kötöttél te ki a testvérem mellett?

339
 - Um, ez egy hosszú történet.
Lore vigyora kiszélesedett. - Csupa fül vagyok.
Előrenyúlva, Hunter sötét tekintettel választotta szét a
kezeinket. - Miért nem hagyod abba a nőm taperolását, hívsz be
minket, és akkor mindent elmesélek neked.
A testvére mélyen felnevetett, miközben oldalra lépett. - Az
életem nem lenne teljes, ha nem hallanám ezt a történetet.
Átsétáltam a bejáraton, miközben éreztem, hogy égnek a
füleim. Hunter levette a napszemüvegét, és most mindkét testvér
pillantása rajtam nyugodott. Bennem pedig erős volt a késztetés,
hogy elfussak, és elrejtőzzek valami mögé.
Hunter kihúzta az ujjait halálos szorításomból, és a kezét a
hátam aljára tette, miközben Lore előttünk haladt. Az előcsarnok
néhány leveles, cserepes növény kivételével gyakorlatilag üres
volt. Áthaladtunk egy boltíves folyosón, ami egy tágas konyhába
vezetett, aztán egy csigalépcsőn. Lore bevezetett minket egy
nagy nappaliba, ahol egy masszív, széles kanapé terült el, épp
elég nagy ahhoz, hogy három, egymás mellé lefeküdt ember is
elférjen rajta. Leültem a közepére, és az úgy szívott magába,
ahogy azt csak a kényelmes kanapék tudják.
- Szóval - mondta Lore, megállva a hatalmas ablak előtt, ami a
behajtóra nézett. - Feltételezem, többé nem dolgozol a
Nemzetvédelemnek?
- A feltételezésed helyes. - Hunter leült mellém, és előre dőlt,
majd a könyökét a térdére támasztotta.
Lore felvonta az egyik szemöldökét, és ez a mozdulat, annyira
hasonlított a Hunterére, hogy meglepődtem. - Jó viszonyban
váltál el tőlük?
- Ha két halott hivatalnok jó viszonyt jelent, akkor igen.
Megrovó pillantást vetettem Hunterre.
Ő elvigyorodott.

340
 - Nos, akkor… - Lore sóhajtott. - Mi folyik itt?
Miközben Hunter mindent elmesélt Lore-nak, én hátradőltem
a kanapén, és csak hallgattam őket. És bár mindezt átéltem,
mégis olyan elmebeteg őrültségnek hangzott, mintha, valami
rossz sci-fiből szedték volna.
Amikor Hunter befejezte, Lore úgy nézett ki, mint aki padlót
fogott. - Gondolod, hogy a Luxenek megpróbálják kivitelezni a
Sas Projektet? - kérdezte, miközben fel-alá sétált a szobában. -
Teljes erőbedobással?
- Nem vagyok benne biztos - szólaltam fel. - A szenátor soha
nem említette, hogy mennyien álltak e mögött, és a
Nemzetvédelem… nos, ők nem gondolják, hogy Mel kihallgatott
valami fontosat. Ezt a lehetőséget teljesen figyelmen kívül
hagyják.
- Természetesen - mondta. - Nem sértés, de rájöttem, hogy
amikor az emberek és a Luxenek kerülnek a képbe, az emberek
hajlanak arra, hogy ostobán azt higgyék, náluk van a hatalom.
- Nem vettem sértésnek - feleltem, mert tényleg igaza volt. A
Nemzetvédelem úgy gondolta, hogy a Luxen közösség az
irányításuk alatt volt, és hogy megnyugtathatják és kielégíthetik
őket. Tévedtek. - Kell lennie valaminek, amit tehetünk.
- Mit? - kérdezte Hunter felém fordulva, és résnyire szűkítette
a szemeit. - Senki nincs a Nemzetvédelemben, akiben eléggé
bíznék ahhoz, hogy továbbítsa az információkat. És bármilyen
kapcsolat velük, téged sodorna veszélybe. Ezt nem fogom hagyni.
- De…
- Hunternek igaza van, ami igen ritka.
Hunter mérges pillantást vetett a testvérére. - És azonkívül,
bizonyítékunk sincs. Az egyetlen, amink volt, az a levél, és az
megsemmisült. És amúgy is kétséges, hogy a Nemzetvédelem
elhinné-e.

341
 - Tehát nem csinálunk semmit? Kell lennie valaminek! Tudom,
hogy az emberek nem jelentenek sokat neked…
- Te sokat jelentesz nekem. - Hunter oldalra döntötte a fejét. -
A többiek meg basszák meg.
Összeszűkült szemekkel néztem rá. - Nos, ha sokat jelentek
neked, akkor meg kell értened, hogy billiónyi ember él a Földön,
és nem mondhatod, hogy basszák meg. Ha komolyan gondolják
az Sas Projektet, akkor tennünk kell valamit.
Hunter nem zavartatta magát. - Nem fogok semmi olyat
csinálni, ami veszélybe sodor téged.
Frusztráltan vettem egy mély levegőt. - Megértem, hogy
próbálsz megvédeni engem.
- Szerintem nem.
- És ezt értékelem is, tényleg. - Feltartottam az egyik kezemet,
amikor Hunter szája ismét szólásra nyílt. - De tennünk kell
valamit, akkor is, ha kockázatos, vagy akkor is, ha az Sas Projekt
egyenesen belerepül egy hegyoldalba, és semmi nem jön ki
belőle. Nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk semmit erről az
egészről.
- Serena…
- Hunter - csattantam fel.
- Rendben, szerelmes pacsirtáim, bármilyen szórakoztató is
nézni titeket, ahogy veszekedtek, talán van valami, amit
megtehetek.
Mindketten Lore felé fordultunk. - Mit? - követelte Hunter.
- Ismerek valakit a Nemzetvédelmiseknél, akiben megbízok,
és ne nézz így rám Hunter. Mit gondolsz, hogy maradtam kívül a
radarjaikon?
Hunter hátradőlt. - Luc tartozott neked, és gondoskodott a
dologról.

342
 Összevontam a szemöldökömet. - Mi a fenéért tér vissza a
világon minden Luchoz? Egy tizenöt éves tini fiúhoz?
Lore felkuncogott. - Luc… nos, ő Luc.
- Igen, felfogtam. - Félrelöktem ezt. - Mit tudsz tenni?
- Hagyom, hogy a barátom megtudja - mondta. - Nem
ígérhetem, hogy ettől a Nemzetvédelem vörös riasztást fog fújni,
de ez is valami.
Nem sok, de mindestre egy kezdet, és így kapunk egy kis időt,
hogy előálljunk valami sokkal jelentősebbel. Ha a Sas Projekt
befejeződik, az egész emberiség veszélybe kerül.
- Az egyetlen másik lehetőség, hogy kapcsolatba lépünk Dex-
szel, hogy lássuk, ő elő tud-e ásni valamit, vagy szót tud-e emelni,
de ez most túl kockázatos.
- Igen, az. Még azt sem tudom, hogy fogom visszajuttatni neki
a kocsiját - mondta Hunter.
Lore kinézett az ablakon. - Ez az ő Porschéja?
Hunter bólintott.
- És te elhajtottál ezzel a babával Nyugat-Virginiából
Denverbe, és onnan ide? - Lore hatalmas vigyorban tört ki. -
Annyira ki fog akadni.
- Hé, egyetlen karcolás sincs rajta. - Hunter szünetet tartott, és
huncut szikra lobbant fel világos szemeiben. - Csak néhány ezer
extra mérföld.
Lore felnevetett. - Nos, most, hogy megállapodtunk, ti ketten,
több mint örömmel maradhattok itt, ameddig csak szükségetek
van rá. Itt biztonságban lesztek, és a ház elég nagy
mindannyiunk számára.
- Reméltem, hogy ezt fogod mondani. - Hunter felvillantotta
az egyik ritka, gyönyörű mosolyát. - Így mi kapunk egy kis időt,
hogy kitaláljuk, hová menjünk innen.

343
 Mi. Milyen apró, egyszerű szó, de ez volt valószínűleg a
legerőteljesebb dolog jelenleg. A „mi” azt jelenti, együtt vagyunk
benne ebben az egészben, bármit tartogasson is a jövő a
számunkra.
Lore körbevezetett engem és Huntert a házban, és lényegében
teljes uralmat adott nekünk a második emelet fölött. Utána
Hunter követte Lore-t a földszintre, hogy szerezzen valami
vacsorát. A lépcső tetején még hallottam, ahogy Lore
megkérdezte: - Hallottál valamit Sinről?
- Igen - jött Hunter válasza. - Még mindig azon a robbantsuk-
ki-a-háborút szarságon pörög…
Beszélgetésük moraja elhalványodott, amikor elérték a
földszintet. Elfordulva a lépcsőtől, elfojtottam a nyugtalan
tekergőzést, ami a gyomromba telepedett. Ráérek holnap
aggódni a kevésbé barátságos, inkább pszichotikus testvérük
miatt.
Jelenleg egyetlen dolog volt, amivel törődtem, és az a zuhany
volt, ami az újonnan szerzett hálószobánkhoz kapcsolódott.
Ennek a babának számtalan zuhanyfeje volt.
Bementem a fürdőszobába, és egy kicsit elcsodálkoztam a
szoba és a zuhanyzó méretétől. Mi a fenével foglalkozott Lore,
hogy meg tudja fizetni ezt az egészet?
A pokolba. Akarom én egyáltalán tudni?
Zavarba ejtő mennyiségű időt vett igénybe, amíg kitaláltam,
hogyan kell működésbe hozni a zuhanyfejeket. Hátrébb léptem,
és elkezdtem levenni az ingemet, amikor megálltam.
Megfordulva, észrevettem, ahogy Hunter az ajtófélfának
támaszkodik. - Miattam ne állj meg.
Elmosolyodtam. - Csengőt kell rád raknom.
- Az elrontaná a mókát. - Fesztelenül sétált oda hozzám. - De
úgy tűnt, tudtad, hogy itt vagyok.

344
 - Tudtam. Nem vagyok benne biztos, hogyan, de tudtam.
- Hmm… - Lehajolt, és foglyul ejtette az ajkaimat egy gyors
csókban, ami elérte, hogy a pulzusom vadul lüktetni kezdjen. -
Érdekes.
Behunytam a szemeimet, miközben az ujjaival végigsimított
az arcomon, és a hajamat a fülem mögé simította.
- Tényleg Georgiában vagyunk, nem igaz?
- De, igen.
A tenyeréhez simítottam az arcomat. - És a testvéred tényleg
megengedi, hogy itt maradjunk?
- Igen. - Hunter szünetet tartott. - Hamarosan meg fogjuk
találni a saját helyünket. Tudom, hogy ez most nem tökéletes. Te
sokkal többet érdemelsz ennél: egy életet, egy igazi otthont, egy
jövőt. Normális, emberi szarságot, és megígérem, hogy mindet
meg fogsz kapni. Esküszöm neked.
Kinyitottam a szememet, és visszapislogtam a könnyeket,
amik a semmiből akartak hirtelen előbuggyanni. Hunter, a maga
sajátos módján, olyan ígéretet tett nekem, amit tudtam, előbb
halna meg, mint hogy megtörje. Annyi mindent akartam
mondani, de minden, amit ki tudtam nyögni, csak ennyi volt: -
Szeretlek.
Hunter hihetetlenül mozdulatlanná vált, aztán két keze közé
fogta az arcomat. Szája újra az enyémen volt, de a csók ezúttal
mélyebb és hosszabb volt. Hozzábújtam, és belemarkoltam az
ingébe, miközben a nyelve végigsimított az enyémen, kifejezve
igényét arra, ami már az övé volt, csakis az övé. Lesegítette
rólam az ingemet; olyan gyengéden, hogy azokat az átkozott
könnyeket egyre nehezebb volt visszatartani.
- Újra - mondta, ahogy térdre ereszkedett előttem. Kigombolta
a farmeromat, és lehúzta rólam. - Azon kapom magamat, hogy
olyat kívánok, amiről soha nem gondoltam volna, hogy akarnám.

345
 - Mit kívánsz? - Kiléptem a farmeromból, aztán figyeltem,
ahogy Hunter felállt.
Karjait a hátam mögé nyújtotta, és kikapcsolta a melltartómat.
- Azt kívánom, bár Luxen lennék. - Lecsúsztatva a pántot a
vállamon, hagyta, hogy az anyag a padlóra hulljon. Aztán
lehajolt, és megcsókolta a fájó pontot a vállamon. - Azt kívánom,
bár meg tudnálak gyógyítani az érintésemmel.
A beismerés hatására előre léptem, és kezemet az arcára
fektettem. Ő megcsókolta a tenyeremet, aztán ujjait beakasztotta
az alsóneműmbe. Egy másodperccel később, a bugyim
csatlakozott a többi, padlón heverő holmimhoz. Lesegítettem
Hunterről a saját ruháit, közel sem olyan elegánsan, mint ő tette
velem, mert minden alkalommal, amikor az ujjaim végigsúrolták
csupasz bőrét, elvesztettem magamból egy keveset.
Együtt léptünk be a gőzzel teli zuhanykabinba, a zubogó víz
alá. Végigfuttattam az ujjhegyeimet sima állkapcsa mentén.
Tekintetünk találkozott, és a torkom elszorult az érzelmek
áradatától.
Hunter lehajtotta a fejét, miközben a keze lecsúszott a
torkomon a melleim közé, majd még lejjebb, végigsimított a
hasamon, és éppen a testem középpontja felett állt meg. - Érted
bármit megtennék, Serena. Ezt ugye, tudod?
Felemeltem a fejemet, ajkaimat az övéihez súrolva. - Tudom.
A keze még délebbre kalandozott néhány centivel, és forró,
édes tűzcsóvák gyúltak a véremben, ahogy a keze becsúszott a
combjaim közé. Megcsókolt, azután visszahúzódott. Nyelvével
végigsimított az ajkaimon, aztán becsúsztatta azt a számba, és
felvette vele az ujjai lassú, vontatott döfködését. Apró remegések
keletkeztek a gyomromban. Az izmaim remegtek. Addig kínzott
engem, amíg a csípőm egy ütemre mozdult a kezével. Egy apró,

346
éles nyöszörgés tört ki belőlem, ahogy a megkönnyebbülésem
előbukkant a semmiből.
Hunter a mellkasához húzott, miközben a testem remegett. A
víz végigsiklott a bőrén, az izmai feszesek és merevek voltak,
ahogy megtartott engem. Aztán megfordított, és a tenyeremet a
csempefalra fektette. Egyik karját a derekam köré fonta, ahogy
combjával szétválasztotta az enyémet.
- Azt hittem, elveszítettelek, amikor felbukkantak a postánál. -
Hűvös lélegzete táncolt az arcomon.
Behunytam a szemimet. - Nem veszítettél el. Itt vagyok.
- Ez nem változtatja meg a félelem ízét. - Szabad kezével
megfogta az egyik mellemet, hüvelykujját végigfuttatta kemény
mellbimbómon. - Soha többé nem foglak kiengedni a
látószögemből.
A lélegzetem gyorsan, röviden robbant ki belőlem. - Ez eléggé
nehéz lesz.
- De nem lehetetlen. - Hunter lassan, centiről centire csúszott
belém. Olyan mélyen volt bennem, hogy úgy éreztem, mintha
tengernyi szikrára robbantam volna. A folyamatos súrlódástól
lángolt a testem. A lassú, egyenletes lökések hamarosan már nem
voltak elegek. Csípőmet hátratoltam az övé felé, és halk
morgásától a vérnyomásom az egekbe szökött.
- Keményebben - suttogtam. - Kérlek.
Hunter belém döfött, és mindegyik lökés keményebb és
gyorsabb volt, mint a korábbi. Minden ringó mozgás egyre
jobban felszította az élvezetemet, és elmélyítette a nyögéseimet.
Képtelen voltam mást tenni, mint a testéhez nyomni az enyémet;
a fejemet hátradöntöttem a vállára, és hagytam, hogy a magáévá
tegyen. Karja acélpántként fonódott a derekam köré, ott tartott
engem, ahol ő akarta, egy helyben, hogy fogadjam a hosszú,
finom lökéseket. És amikor a testem elkezdett összehúzódni

347
körülötte, elkapta az államat, és kényszerített, hogy elfordítsam a
fejemet; szájával az enyémet követelte, miközben belém
eresztette magát.
Ezek után nem sok maradt meg a zuhanyozásból. Elvesztem a
kielégültség heves zümmögésében, és csak akkor keltem újra
szikrázva életre, amikor később az idejét kihasználva
megszárított engem. Valahogyan az ágyban kötöttünk ki, nagy
teste az enyém fölött lebegett. Újra kész voltam rá, forrón és
sajgón vártam őt.
Hüvelykujját pehelykönnyű érintéssel húzta végig az arcomon,
de én nyugtalanul moccantam meg. Vágy perzselte a bőrömet.
Ujjbegyeivel végigsimított a torkomon, a vállamon. Apró sóhaj
hagyta el az ajkaimat.
- Akarsz tudni egy titkot?
- Attól függ, miről szól.
Felnevetett. - Arról a pillanatról, amikor tudtam, hogy akarlak,
és az enyém kell, hogy legyél. - Hunter lassan a mellem
domborulatára simította a kezét. - Amikor tudtam, hogy beléd
szerethetek.
Hallani, ahogy ezt mondja, nagyon mély hatással volt rám.
Beletelt néhány pillanatba, mire meg tudtam szólalni. - Mikor?
- Korábban, mint gondolnád. - A combját használva,
szétválasztotta az enyémeket, aztán lejjebb engedte a magát, és
lassú, hullámzó mozdulatokat tett.
- Mikor? - kérdeztem.
- Az első napon, amikor a házamban voltál. - Újra előre
lendítette a csípőjét. - Amikor a fejemhez vágtad a szobrot.
A csípőm felemelkedett, miközben a meglepetés
keresztülsepert rajtam.
- Olyan hamar?

348
 - Olyan hamar. - Lehajtotta a fejét, ajkait végighúzta az
arcomon. - Akkor még nem ébredtem rá erre.
- Nem vágtam a fejedhez azt a szobrot. - Szétterpesztettem a
combjaimat, közéjük fogva az övéit.
- Az én hibám. - A másik keze felcsúszott a csípőmre, majd
még feljebb a hasamra. Épp a mellem alatt állt meg,
hüvelykujjával végigsúrolta a domborulatát. A lélegzetem
elakadt, ahogy az ajkai elérték a szám sarkát. Kissé elfordítottam
a fejemet. Ajkaink súrolták egymást, és ez felvillanyozó volt. - A
combom volt.
Kuncogás tört ki belőlem egy pillanattal korábban, hogy ő
lehajtotta a fejét a nyakam és vállam közötti helyre. Kezeit a
csípőmre csúsztatva, orrával megdörzsölte a nyakamat. Engedte,
hogy a kezei magasabbra kóboroljanak, és majdnem elérte a
mellem halmát.
Azt akartam, hogy gyorsabban mozogjon, és mégis tartsa ezt a
lassú, kínzó ütemet.
- Nekem is van egy titkom, amit el kell mondanom neked.
- Abban a pillanatban akartál engem, ahogy megláttál a
parkolóházban?
A nevetésem azonnal elhalt, amikor megfogta a mellemet. -
Nem ez volt az a pillanat.
- De lefogadom, hogy ez az igazság. - Tekintete, akkor is az
enyémen maradt, amikor a mellbimbómat ingerelte.
Lecsúsztattam a kezemet a mellkasán, és a hasam izmai
megfeszültek. - Én is akartalak téged akkor. Meztelenre akartalak
vetkőztetni, és megdugni a kocsid motorháztetején.
A szavai sötét borzongást küldtek keresztül rajtam. - Hűha.
Mélyen felnevetett, aztán lehajtotta a fejét, és nyelvével
megpöckölte az egyik hetyke mellbimbómat. Felnyögtem,

349
miközben mindkét kezemet a hasára simítottam, és az izmai
összerándultak.
- Akkor melyik volt az?
- Huh? - Fogalmam sem volt, miről beszél.
Lenyomott, és a kezét a másik mellemre simította. A nyelve a
másik mellbimbómra kalandozott.
- Azt mondtad, van egy titkod.
- Oh. Az. - A fejem hátra hanyatlott, miközben a lélegzetem
akadozva kiszakadt belőlem. A rózsaszínű csúcsot a szájába
szívta, miközben a másik mellbimbómat a hüvelyk és mutatóujja
közé szorította. - Istenem - nyögtem. - Hunter…
- Koncentrálj.
Az alsótestem apró körkörös mozdulatokba kezdett. - Totál
beindított, amikor az ágyra dobtál.
- Ezt tudtam. - Szájával meghúzta a mellemet, és a nyelve a
mellbimbómon körözött, az őrület szélére sodorva engem.
- Dögös volt. - A kezem végigcsúszott sziklakemény
hasizmain, amik fodrozódtak az érintésem hatására. Férfias
tökéletesség. A csípőm hozzásimult a vastag izomhoz, ami
hozzám nyomódott.
- Dögös vagy. - A hangja kásás és füstös volt; az ajkai a
melleimet simogatták. - Beindítasz. Eléred, hogy olyan dolgokkal
törődjek, amikkel korábban soha nem foglalkoztam. Eléred, hogy
gondolkodjak. Eléred, hogy felmelegedjek.
A mellbimbómat a fogai közé szorította, miközben a csípőjével
előre mozdult, mélyen belém csúszva. Felkiáltottam, ujjaimat a
hajába túrtam, miközben ő lassan, mélyen mozgott bennem.
Olyan érzés volt, mintha lángokban állna a testem, miközben ő
újra és újra elmerült bennem. A lábaimat a csípője köré fontam,
és a testünk a mozdulat közben, félúton találkozott. A szája ott
volt mindenhol, csókokat hintett végig a nyakamon. A kezeivel a

350
csípőimbe markolt, egy helyben tartva engem, miközben ő
bennem mozgott. Valamit suttogott egy olyan nyelven, amit nem
értettem, miközben újra és újra belém temette magát.
Ez alkalommal valami más volt. Minden érintés
megbélyegzett engem, és úgy tűnt összetöri őt. Lassan
ráébredtem, hogy szeretkeztünk. Ez nem jelenti azt, hogy
bármelyik másik alkalom kevesebb volt ennél, de most, amit
csináltunk… ilyen érzés a szeretkezés.
Elvesztem az egyre épülő élvezetben, és lenéztem, amikor ő
eléggé felemelkedett ahhoz, hogy láthassam a helyet, ahol a
testünk összekapcsolódott. A látvány, ahogy ki-be mozgott
bennem erotikus és intim volt, de nem erőteljesebb, mint az, amit
szimbolizált. Egyre magasabbra és magasabbra emelkedtem,
amíg aztán hátraejtettem a fejemet. A testem görcsösen húzódott
össze.
Ziháló nyögéseim egyre inkább fokozódtak, és egyszer csak
ajkai újra az enyémeken voltak, elnyelve rekedt sikításaimat,
miközben darabokra hullottam alatta. Hunter gyorsan követett,
csípője vadul mozdult, amíg végül mozdulatlanná dermedt,
hozzám préselődött, és belém élvezett.
Homlokát az enyémen pihentette, és éreztem, hogy a szíve
éppen olyan gyorsan vert, mint az enyém. A teste megrándult, és
ő felnyögött.
- Ez… igen, ez…
- Egyetértek.
Kihúzódott belőlem, az oldalára gördült, és a karjaiba húzott,
miközben egy csókot nyomott először az arcomra, majd az
ajkaimra. És, nos, ez másik, egyformán bámulatos dolgokhoz
vezettek.

351
 Később, sokkal, de sokkal később, az ablak előtt álltam, ami az
alattunk elterülő udvarra nézett. Hunter és én képesek voltunk
az étel utáni vágyunkat nagyon sokáig figyelmen kívül hagyni,
aztán egy kiadós vacsora után, mindketten abban a pillanatban
álomba merültünk, ahogy bemásztunk az ágyba.
De én nem sokáig tudtam aludni.
Annyi minden járt a fejemben. A jövőm egy nagy, kövér
ismeretlen valami volt, de Hunterrel az oldalamon, tudtam, hogy
túl fogjuk élni. A dolgok talán nem voltak hagyományosak, vagy
nem úgy alakultak, ahogy elképzeltem az életemet, de életben
voltam, és egy olyan valakivel lehettem, akit szerettem. Azonban
tudtam, hogy a dolgok nem lesznek könnyűek.
Szorosabban húztam magam köré a takarót, ahogy egy
remegés futott végig a gerincemen.
Mel halálát megtorolták, és a tudást, amit akaratlanul szerzett,
továbbadták, de volt egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz elég.
A végén, minden meg fog változni, sokkal jobban, mint az már
eddig megtörtént.
Ott kint, egy titkos kormányszervezet működött, és két idegen
faj is volt, amik nem csak beépültek az emberek közé, de a
társadalom bonyolult részévé váltak. Egy egész idegen faj
tervezett háborút indítani, és a jó fiúk…
Egy mozdulat suhogását hallottam, aztán éreztem, hogy
Hunter mögöttem áll, és körém fonja a karjait.
Nos, a jó fiúk nem igazán voltak a tipikus jó fiúk. Igazából
egyáltalán nem voltak jók, de, ha bármire is rájöttem, akkor az az,
hogy a dolgok nem egyszerűen feketék és fehérek. Van egy
csomó szürke is a két véglet között.
- Nem tudsz aludni? - kérdezte.
Hátradőltem, és behunytam a szemeimet. - Nem akartalak
felébreszteni. Tudom, mennyire kimerült vagy.

352
 - Semmi baj. - Lehajtotta a fejét, arcát az enyémhez simította.
Lélegzete a szám sarkát ingerelte. - Jól vagy?
A kérdés meglehetősen jelentőségteljes volt, és minden dolgot
magába foglalt. Az életem örökre megváltozott, és már soha, de
soha nem lesz ugyanolyan, mint korábban volt. Talán egy napon
szerezhetek egy olyan állást, amiben korábban dolgoztam. Talán
egymillió idegen ereszkedik le holnap a Földre. De jelenleg? Az
itt és mostban kell élnem.
Hunter a halántékomra nyomta az ajkait. És az itt és most nem
is olyan rossz.
Megfordultam a karjaiban, és szerettem, hogy a kezei azonnal
szorosabban fonódtak körém, a mellkasához húzva engem.
Hátradöntöttem a fejemet, és elmosolyodtam. - Jól vagyok.
Szemei mélyebb kékek voltak, ahogy a pillantása
összekapcsolódott az enyémmel. - Tudom.
- Akkor miért kérdezted?
- Észrevettem, hogy ezt olyan emberi dolog megtenni - felelte.
Elvigyorodtam. - Egyre jobb és jobb vagy ebben a dologban.
Hunter mélyen felnevetett. - Nem, nem vagyok. De ez nem baj.
Te így szeretsz.
Igen, én így szerettem. Még mindig olyan volt, mint az
átkozott párducok. Ha bárki túl közel ment hozzá, darabokra
tépte őket - mindenkit, kivéve engem. Az érzelmek
összeszorították a torkomat, miközben felnéztem rá. A
tekintetem memorizálta arcának minden egyes centiméterét, és
lábujjhegyre emelkedtem. Ő félúton találkozott velem, ajkaival
végigsimított az enyémeken. Az ajkai és az ölelése hűvös volt, de
minden, amit éreztem forró.
Úgyhogy az itt és most, nagyszerű lesz.

353