Írta: Jennifer L.

Armentrout
A mű eredeti címe: Stone Cold Touch (The Dark Elements Book 2)
A művet eredetileg kiadta: Harlequin Teen
Copyright © 2014 by Jennifer L. Armentrout
Translation copyright © 2017 by Komáromy Zsófia

Cover Art Copyright © 2014 by Harlequin Books S.A.

Cover art used by arrangement with Harlequin Books S.A. and ™ are
trademarks
owned by Harlequin Books S.A. or its affiliated companies, used under
license.
Fordította: Komáromy Zsófia
A szöveget gondozta: Balogh Eszter
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 376 0

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Szegedi Marinka, Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Széll Katalin, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva.

 Azoknak, akik történjék bármi, továbbra is hisznek,
továbbra is próbálkoznak, és továbbra is reménykednek.
 1. FEJEZET

TÍZ MÁSODPERCCEL AZUTÁN, hogy Cleo tanárnő bevonult a

bioszterembe, elindította a vetítőt és lekapcsolta a lámpát,
Bambi úgy döntött: mégsem felel meg neki az a pozíció, ahogy
addig a derekam köré tekeredett.
Az örökmozgó, démoni kígyótetoválás sosem bírt hosszabb
ideig nyugton maradni a bőrömön, akkor meg végképp nem, ha
épp egy uncsi magyarázatot kellett meghallgatnia a
táplálékláncról. Megdermedtem, amint az eleven tetkó elindult a
hasamon, és alig bírtam megállni, hogy ne kezdjek hisztérikusan
vihogni, miközben Bambi felcsúszott a mellkasomon, és a
vállamra fektette rombusz alakú fejét.
Öt másodperc telt el így, mialatt Stacey felvont szemöldökkel
bámult rám. Halvány mosolyt erőltettem a képemre, de tudtam,
hogy Bambi még mindig nem végzett. De nem ám. A kígyócsajszi
kidugta a nyelvét, a nyakamat csiklandozta.
A számra tapasztottam a kezemet, hogy magamba fojtsam a
kuncogást, miközben fészkelődtem a székemen.
– Be vagy szívva? – kérdezte Stacey fojtott hangon,
félresöpörve sűrű frufruját sötét szeme elől. – Vagy talán
kilátszik az egész dudám, és mindenki azt bámulja? Mert a
legjobb barátnőmként kötelességed szólni, ha bármit is
kivillantok, amit nem kéne.
Habár tudtam, hogy nem lóg ki a dudája – legalábbis
reméltem, hogy nem látszik ki az egész, mivel V nyakú felsőjének
igencsak mély volt a kivágása –, odapillantottam, miközben
leengedtem a kezemet.
– Nyugi, nem villantasz semmit. Én csak... be vagyok
pörögve.
Stacey grimaszt vágott, majd ismét a vetítésre nézett. Mély
levegőt vettem, és fohászkodtam, hogy Bambi az óra hátralévő
részére maradjon nyugton. Miközben ide-oda vándorolt a
bőrömön, úgy néztem ki, mint akinek idegrángása van. Tudtam,
hogy ha egyfolytában rángatózom, az nem fog jót tenni a
népszerűségemnek, ami eleve sem volt épp egetverő.
Szerencsére már jócskán benne jártunk a novemberben, így az
egyre hűvösebb őszi időben végre viselhettem hosszú ujjú és
garbó nyakú felsőket, amikkel el tudtam rejteni Bambit szem
elől.
Legalábbis amíg a kislány úgy nem döntött, hogy felkúszik az
arcomra. Előszeretettel csinálta ezt, valahányszor Zayne
társaságában voltam. Az észveszejtően dögös srác őrző volt: ezek
a lények képesek voltak emberi külsőt felölteni, ám a valódi
alakjuk annak felelt meg, amit az emberek gorgónak neveztek.
Az őrzők feladata az emberiség védelmezése volt, vagyis
levadászták mindazokat a rémségeket, amik az éjszaka
sötétjében ólálkodtak. Vagy épp a nappali világosságban. Zayne
meg én együtt nőttünk fel, és évek óta borzasztóan odavagyok
érte.
Bambi újból megmozdult, farka a hasam oldalát csiklandozta.
El sem tudtam képzelni, Roth hogyan viselte el, amint Bambi
összevissza mászkált rajta.
Elakadt a lélegzetem, és iszonyatosan elszorult a szívem.
Ösztönösen a gyűrűhöz kaptam, ami láncon lógott a nyakamban.
A gyűrűbe foglalt kő megrepedt, de azelőtt anyám, Lilith – az a
bizonyos Lilith – vére volt benne. Megnyugtató érzés volt a
kezembe fogni a hűvös fémet. Nem a származásom miatt, hiszen
nem állíthatom, hogy bármilyen kapcsolatom is lett volna
anyámmal, hanem azért, mert Bambit kivéve ez volt az utolsó,
egyetlen kézzelfogható kötelékem Astarothtal, a pokol
koronahercegével.
Abban a pillanatban elvesztem, hogy rád találtam.
Roth feláldozta magát, mikor lefogta Paimont – a rohadékot,
aki a démonok egy különösen ocsmány faját akarta a világra
szabadítani
– egy ördögcsapdában, amit arra idéztek meg, hogy pokolra
küldje a belekerülőket. Eredetileg Zayne tartotta vissza Paimont
attól, hogy kiszökjön a csapdából, de Roth... Roth átvette Zayne
helyét.
Így most ő szenved a pokol tüzes bugyraiban.
Előrehajoltam, a hűvös padra támasztottam a könyökömet,
halvány fogalmam sem volt, miről magyaráz Cleo tanárnő.
Könnyek marták a torkomat, miközben az előttem lévő, üresen
álló széket bámultam, ami azelőtt Roth helye volt. Lehunytam a
szememet.
Két hét telt el a végzetes este óta. Háromszázharminchat óra
pergett le – sacc per kábé – a régi tornateremben történtek óta,
és egyetlen másodperccel sem lett könnyebb megbirkózni az
egésszel. Ugyanúgy fájt, mintha csupán egy óra telt volna el, és
nem igazán hittem, hogy egy hónap vagy akár egy év képes
változtatni ezen.
A hazudozás volt az egyik legnehezebb rész. Stacey és Sam
vagy száz kérdést tettek fel, miután Roth nem tért vissza a suliba
azt az éjszakát követően, amikor ő meg én rátaláltunk a
Lemegetonra – az ősi könyvre, ami választ adhatott minden
kérdésünkre az anyámról –, de sajnos elkapott minket Abbot, az
őrzők washingtoni klánjának vezetője, aki kislányként örökbe
fogadott engem. Végül abbahagyták a kérdezősködést, de akkor
is eltitkoltam előlük még valamit, pedig ők ketten voltak a
legjobb barátaim.
A barátságunk ellenére egyikük sem tudta, mi vagyok
igazából: félig őrző, félig démon. És azt sem sejthették, hogy
Roth nem pusztán lebetegedett vagy iskolát váltott. De néha
egyszerűbb volt így gondolni rá: elhitetni magammal, hogy Roth
egyszerűen másik suliba jár, nem pedig a pokol nyelte el.
A maró érzés szétáradt a mellkasomban, ugyanúgy nem
szűnt, mint az enyhe fortyogás az ereimben, ami sehogy sem
akart nyugtot hagyni nekem. Az anyámtól örökölt átok, a vágy
egy lélek elvételére, cseppet sem enyhült az elmúlt két hétben.
Sőt, mintha inkább erősödött volna. Bárkiből képes lettem volna
elszívni a lelkét; ezért nem kerültem igazán közel egy fiúhoz sem,
szinte egész életemben.
Addig, amíg Roth fel nem bukkant.
Mivel démon volt, a bosszantó lélekprobléma az ő esetében
nem jelentett gondot. Rothnak ugyanis nem volt lelke. És
ellentétben Abottal meg az őrzők szinte teljes klánjával, még
Zayne-t is beleértve, Rothot nem zavarta, hogy félvér vagyok. Ő
egyszerűen... elfogadott engem, úgy, ahogy voltam.
A szememre tapasztottam a tenyeremet, és harapdáltam
belülről a számat. Mióta csak megtaláltam a megjavított és
megtisztított nyakláncomat – ami akkor sérült meg, mikor
megtámadott Petr, egy őrző, akiről később kiderült, hogy a
féltestvérem – Roth lakásában, reménykedtem, hogy a
démonherceg talán mégsem került a pokol mélyére. Hogy talán
mégiscsak megmenekült. Ám ahogy teltek-múltak a napok, a
reményem egyre jobban lelohadt, akár egy gyertya lángja a
viharban.
 A világon mindennél jobban hittem, hogy ha Roth képes
lenne visszatérni hozzám, akkor mostanra már megtette volna,
márpedig ez azt jelentette...
Fájdalmas görcsöt éreztem a mellkasomban, így kinyitottam a
szememet, és lassan kifújtam a levegőt, amit addig
visszatartottam. Magamba fojtott könnyeim fátylán át csak
homályosan láttam a termet. Sűrűn pislogtam, miközben
görnyedten hátradőltem a széken. Bármi is volt a kivetítőn, egy
mukkot se értettem belőle. Talán valami olyasmiről volt szó,
hogy az élet az úr? Ja, nem, az Az oroszlánkirályban van. Így
esélyem se volt átmenni ebből az anyagból. Úgy gondoltam,
legalább meg kéne próbálnom jegyzetelni. Fogtam a tollam, és...
Az első padsorban az egyik szék fémlábai hangosan
csikorogva hátracsúsztak a földön. A széken ülő srác úgy pattant
föl, mintha valaki petárdát dobott volna a padja alá.
Halványsárga ragyogás övezte, amit egyedül én láthattam: az
aurája. Összevissza villódzott. Nem volt újdonság számomra,
hogy látom az emberek auráját, azaz a lelkük kivetülését.
Mindenféle színűek szoktak lenni, néha többféle árnyalat is
keveredett bennük, de még soha nem láttam olyat, ami így
vibrált volna. Körülnéztem, és rádöbbentem, hogy az összes
többi aura is halványan pislákol.
Mi az ördög?
Cleo tanárnő keze megdermedt a vetítő fölött, és a homlokát
ráncolta.
– Dean McDaniel, mégis mit képzelsz...?
Dean sarkon fordult, és a mögötte ülő srácokra meredt.
Mindketten hátradőltek a székükön, karba tett kézzel, a képükön
egyforma, gúnyos vigyorral. Dean összeszorította a száját, az
arcába szökött a vér. Leesett az állam, ahogy egyik kezével a
fehér padra támaszkodott, a másikat pedig ökölbe szorította, és
teljes erőből bemosott a mögötte ülő fiúnak. A húsos csattanás
visszhangzott a teremben, és meglepett felhördülések követték.
Szentséges szivarvég!
Kihúztam magam a széken, Stacey pedig a padunkra csapott.
– Azannya, azt a rohadt! – suttogta, és tátott szájjal bámult,
miközben a srác, akit Dean kiütött, balra dőlt, és lerogyott a
földre.
Nem ismertem Deant túl jól. Basszus, abban se voltam biztos,
váltottam-e vele pár szónál többet a középiskola négy éve alatt,
de csöndes és átlagos fiúnak tűnt. Ugyanolyan magas és sovány
volt, mint Sam.
Egyáltalán nem olyan fiú benyomását keltette, akiről bárki is
azt hinné, hogy csak úgy padlóra küld egy másik srácot – pláne
nem egy nála sokkal nagyobbat.
– Dean! – kiáltotta Cleo tanárnő, és levegő után kapkodva a
falhoz sietett, hogy felkapcsolja a villanyt. – Te meg mit...
A kiütött fiú padtársa felugrott, mint akit puskából lőttek ki,
és ökölbe szorította húsos kezét az oldalánál.
– Neked meg mi az isten bajod van? – Megkerülte a padot, és
ledobta magáról cipzáros, kapucnis pulcsiját. – Verést akarsz?
Mindig eldurvul a helyzet, ha a kakaskodók nekivetkőznek.
Dean gúnyosan vigyorogva indult el a srác felé a padok között.
Csikorogtak a székek, ahogy a közelben mindenki sietve
félrehúzódott.
– Ó, lesz itt verés, de még milyen!
– Bunyó! – kiabálta Stacey, és kotorászni kezdett a
táskájában, majd előhúzta a mobilját. Jó néhány osztálytársunk
tett ugyanígy. – Ezt muszáj felvennem.
– Fiúk! Azonnal hagyjátok abba! – Cleo tanárnő a falra
csapott, benyomta az interkomot, ami egyenesen a portával
kapcsolta össze. – Azonnal küldjék a biztonságiakat a
kétszáznégyes terembe!
Dean az ellenfelére vetette magát, és lerántotta a földre.
Egymást püfölve nekigördültek egy közeli asztal lábának. Stacey
meg én a terem hátsó felében biztonságban voltunk, de azért mi
is felálltunk. Borzongás futott végig a bőrömön, ahogy Bambi
váratlanul megmozdult, és a farka átsiklott a hasamon.
Stacey lábujjhegyre állt, még jobb szögből akarta felvenni a
verekedést.
– Hát ez totál...
– Bizarr? – fejeztem be helyette a mondatot, és
összerezzentem, amikor a nagydarab srác úgy képen találta
Deant, hogy annak hátracsapódott a feje.
A barátnőm felvont szemöldökkel nézett rám.
– Én azt akartam mondani, hogy király.
– De hát ezek... – Összerezzentem, ahogy az osztályterem
ajtaja kitárult, és a falnak csapódott.
Biztonsági őrök rontottak a terembe, és egyenesen a
verekedők felé lendültek. Az egyik izmos pasas lefogta Deant, és
elrángatta az osztálytársunktól, miközben Cleo tanárnő úgy
rohangászott fel-alá, akár egy idegesen röpködő, testes kolibri,
két kézzel szorongatva gyöngyös bóvli nyakláncát.
Az egyik középkorú biztonsági őr letérdelt a fiú mellé, akit
Dean kiütött. Csak ekkor fogtam fel, hogy a szerencsétlen srác
meg sem mozdult, mióta padlóra került. Figyeltem, amint a
pasas az eszméletlen fiú fölé hajol, és a mellkasára nyomja a
fülét. Libabőrös lettem, de ennek ezúttal semmi köze nem volt
ahhoz, hogy Bambi ismét mocorgott rajtam.
A biztonsági őr fölkapta a fejét, és a vállára csíptetett rádióért
nyúlt. Falfehér lett az arca.
– Azonnal mentőt kérek! Kamasz fiú, tizenhét vagy tizennyolc
éves lehet. Látható fejsérülése van. Nem lélegzik.
 – Jaj, istenem! – suttogtam, és belekapaszkodtam Stacey
karjába. A teremre csönd telepedett, elfojtva az izgatott
zsibongást. Cleo tanárnő megállt az asztala mellett, pufók alakja
némán remegett. Stacey elakadó lélegzettel eresztette le a
mobilját.
A vészhívást követő csend megtört, ahogy Dean hátravetette a
fejét, és felkacagott, miközben a másik biztonsági őr kirángatta a
teremből.

~~~

Stacey a füle mögé kanyarította vállig érő, fekete haját. Hozzá

sem nyúlt a tányérján lévő pizzaszelethez, se a doboz kólájához.
A barátnőmnek valószínűleg ugyanaz járt a fejében, mint nekem.
Blunt igazgató és az iskolai tanácsadónk, akire eddig nem is
igazán figyeltem oda, az egész osztálynak megengedte, hogy
hazamenjen.
Engem nem volt, aki hazavigyen. Morris, a klán sofőrje,
ezermestere és mindenes jó feje továbbra sem volt hajlandó egy
kocsiba ülni velem, mivel amikor legutóbb hazavitt, belénk
hajtott egy démonnal megszállott taxisofőr. És nem akartam
felébreszteni se Zayne-t, se Nicolait – mivel az őrzők többsége
napközben aludt, kőkemény, szoborszerű gorgóalakban. Stacey
pedig nem akart hazamenni a kisöccséhez. Így hát inkább a
menzán ücsörögtünk.
De egyikünknek se volt étvágya.
– Totál traumatizálva vagyok – jelentette ki a barátnőm,
miután mély levegőt vett. – De komolyan.
 – Azért nem kell úgy tenni, mintha meghalt volna a csávó –
válaszolta Sam pizzával teli szájjal. Drótkeretes szemüvege
lecsúszott az orra hegyére. Göndör, barna haja a homlokába
hullott. Halovány, sárgás és kékes árnyalatú aurája ugyanúgy
villódzott, ahogy aznap reggel óta mindenki másé, mintha
szüntelenül vibrált volna a lelke. – Úgy hallottam, a mentőben
újraélesztették.
– Az akkor sem változtat a tényen, hogy az egyik
osztálytársunk a szemünk láttára halálosan kiütött egy másik
srácot – erősködött Stacey tágra nyílt szemmel. – Vagy talán
nem fogod fel, hogy ez a lényeg?
Sam lenyelte a pizzát.
– Honnan tudod, hogy tényleg meghalt? Csak azért, mert egy
nagyzási hóbortos biztonsági őr azt állítja, hogy valaki nem
lélegzik, annak még simán lehet kutya baja. – A tányéromra
pillantott. – Azt még megeszed?
A fejemet csóváltam, kissé elképedtem.
– A tiéd lehet. – Egy másodperccel később Sam már el is
csente a tányéromról a pepperonis pizzát. A tekintete rám
villant. – Veled minden oké? – kérdeztem.
Mohón rágva bólintott.
– Bocsi – mondta. – Tudom, hogy nem tűnök valami
együttérzőnek.
– Gondolod? – motyogta Stacey gúnyosan.
Tompán lüktetni kezdett a fejem, így a kólámért nyúltam.
Szükségem volt a koffeinre. És muszáj volt rájönnöm, mi az
ördögért ilyen fura mindenki aurája. Az embereket övező színek
azt jelezték, milyen lélek lakozik bennük: a fehér a tökéletesen
tiszta lelket mutatta, a pasztellárnyalatok voltak a
leggyakoribbak, és általában jó lelket sejtettek, és minél sötétebb
lett egy aura, annál problémásabbnak tudhattam az illető lelkét.
Ha pedig valakit egyáltalán nem vett körül az árulkodó színfelhő,
az azt jelentette, hogy a lélektelenek csapatában játszik.
Vagyis azt, hogy démon.
Újabban nem sokat jelölgettem – ezt az ügyes kis
képességemet is a kevert származásomnak köszönhettem. Ha
megérintettem a démonokat, az olyan hatással volt rájuk,
mintha neontáblát akasztottam volna a nyakukba, így az őrzők
könnyebben megtalálhatták őket.
Persze a felsőbbrendű démonokra nem hatott a dolog. Rájuk
szinte semmi sem hatott.
Nem azért álltam le a jelölgetéssel, ami Paimonnal történt, és
nem is azért, mert megtiltották volna. Igaz, hogy Abbot egy
életre szobafogságra ítélt, miután rajtakapott Rothtal meg a
könyvvel, viszont a tornateremben lezajlottak után elengedte a
büntetésemet. De többé nem éreztem helyesnek, hogy
megjelöljek minden démont, amivel csak összeakadok, pláne,
mert most már tudtam, sokan talán egészen ártalmatlanok.
Ezért egyedül a pózolókkal foglalkoztam, mivel ők tényleg
veszélyesek voltak, és előszeretettel harapták meg az embereket,
az ártókat viszont békén hagytam.
Igazság szerint egyedül Roth volt az oka, hogy változtattam a
jelölgetési szokásomon.
– Csak hát, tudjátok, az a két idióta valószínűleg szemétkedett
Deannel – magyarázta Sam, miután pár pillanat alatt befalta a
pizzát. – Előfordul, hogy az embernek elborul az agya.
– De az nem gyakran fordul elő, hogy az ember ökle halálos
fegyvernek minősül – vágott vissza Stacey.
Csipogott a mobilom, és ez elvonta a figyelmemet kettejükről.
Lehajoltam, és előhúztam a táskámból a telót. A fejfájásom egyre
csak erősödött, a szám sarka mégis fölfelé görbült, amikor
megláttam, hogy Zayne küldött SMS-t:
 Nic érted megy. Az edzőteremben várlak.
Á, az edzés. A hasam fura görcsbe rándult, ahogy mindig, ha a
Zayne-nel közös edzésről volt szó. Ugyanis a küzdő és a védekező
technikák gyakorlása közben a srác mindig megizzadt, így
előbb-utóbb levette a pólóját. És bár borzasztóan fájt nekem
Roth elvesztése, sose bántam, ha félmeztelenül láthatom
Zayne-t.
És Zayne... Mindig is fontos volt számomra, fontosabb
mindenki másnál. Ez nem változott. Tudtam, hogy soha nem is
fog. Amikor Abbot elhozott a klánhoz, nagyon megrémültem
tőlük, és azonnal elbújtam egy szekrényben. Zayne csalogatott
elő, egy vadonatúj plüssmackót tartva a kezében, amit Pisze
úrnak neveztem el, és azóta is nagy becsben tartok, pedig
igencsak elnyűtt lett. Attól a pillanattól kezdve el sem akartam
válni Zayne-től. Legalábbis... addig, amíg fel nem bukkant Roth.
Majdnem egész életemben Zayne volt az egyetlen
szövetségesem: az egyedüli személy, aki tudta, mi vagyok, és...
Istenem, az elmúlt pár hétben ő volt a támaszom, nem bírtam
volna ki nélküle.
– Na, szóval... – kezdte Sam elnyújtottan, miközben gyorsan
válaszoltam Zayne-nek, hogy oké, aztán visszapottyantottam a
mobil t a táskámba. – Tudtátok, hogy ha egy kígyó két fejjel
születik, akkor azok megküzdenek egymással az ételért?
– Mi van? – kérdezte Stacey, és bosszúsan vonta össze a
szemöldökét.
Sam bólintott, és elvigyorodott.
– Ja. Ez kicsit olyan, mintha halálos küzdelmet vívnál... saját
magaddal.
Valamilyen oknál fogva egy kicsit enyhült bennem a
szorongás, amikor Stacey-ből kitört a kuncogás, és azt mondta:
– Mindig lenyűgöz, hogy ennyi haszontalan információt vagy
képes észben tartani.
– Ezért vagy úgy oda értem – poénkodott Sam.
Stacey pislogott, és az arcába szökött a vér. Rám sandított,
mintha tőlem várt volna segítséget, ugyanis nemrég rádöbbent
arra, hogy tényleg odavan Samért. De nem akadt ember a föld
kerekén, aki nálam kevésbé lehetett bárki segítségére, ha az
ellenkező nemről volt szó.
Egész életemben összvissz egyetlenegy fiút csókoltam meg.
És ő is démon volt.
Szóval...
Stacey hangosan, erőltetetten nevetett, miközben a kólájáért
nyúlt.
– Álmodik a nyomor! Nem vagyok én oda senkiért, legfeljebb
saját magamért.
– Az álmokról jut eszembe... – Sam úgy festett, mint aki épp
el akar magyarázni egy újabb haszontalan tényt az alvásról vagy
a tudatalattiról, amikor erős, éles fájdalom hasított a fejembe,
pont a szemem mögött.
Nem kaptam levegőt, és szorosan lehunyt szememre
tapasztottam a tenyeremet, hátha ettől enyhül az iszonyatos
hasogatás. Aztán a váratlanul rám törő, heves kín egy csapásra
elmúlt, ugyanolyan hirtelen, ahogy kezdődött.
– Layla, jól vagy? – kérdezte Sam.
Lassan bólintottam, majd leeresztettem a kezemet, és
kinyitottam a szemem. Sam rám bámult, és aggódva biccentette
oldalra a fejét, de...
– Kicsit sápadtnak tűnsz – mondta.
Megszédültem, döbbenten meredtem rá.
– Te... – kezdtem, de elakadt a szavam.
– Én? Mit én? – Sam a homlokát ráncolta, és értetlenül
pillantott Stacey-re. – Mi van velem?
 Samet nem övezte semmi: a megszokott kék és sárga
leghalványabb árnyalata sem jelent meg körülötte. Stacey felé
fordultam, és elszorult a szívem. Az ő halványzöld aurájának se
láttam nyomát. Ez azt jelentette, hogy se Samnek, se Stacey-nek
nem volt... Nem, dehogyis. Igenis kellett, hogy legyen lelkük.
Tudtam, hogy van nekik.
– Layla? – kérdezte Stacey halkan, és megérintette a karomat.
Elfordultam tőlük, és körülnéztem a zsúfolt menzán.
Mindenki normálisnak tűnt, kivéve, hogy senkit sem övezett
aura. Egyetlen halovány színárnyalatot sem láttam. Felpörgött a
pulzusom, és kivert a víz. Mi ez az egész?
Eva Hashert keresgéltem, akinek az auráját nagyon is jól
ismertem. Megpillantottam őt néhány asztallal arrébb,
körülvette a sleppje – mint mindig –, amit Stacey nem túl
szeretetteljesen csak ribicsapatnak szokott nevezni. Gareth ült
mellette, akivel hol összejöttek, hol szakítottak. A srác
előrehajolt, az asztalra támasztotta karba tett kezét, és a
semmibe bámult. A szeme kivörösödött, a tekintete üveges volt.
Tudtam róla, hogy nagy partiarc, de még soha nem láttam őt
betépve suliba jönni. És őt se övezte semmi.
Évára összpontosítottam. Az ultradögös, barna hajú csajt
általában lila aura vette körül, azt jelezve, hogy a lelke már jó
ideje kezdett átcsúszni a megkérdőjelezhető állapotba. Mindig
súlyos volt a kísértés, hogy megízleljem a lelkét.
De körülötte se láttam semmit.
– Jaj, istenem! – suttogtam.
Stacey megszorította a karomat.
– Mi a baj? – kérdezte.
Ismét ránéztem. Továbbra se láttam az auráját. Azután Samre
pillantottam. Ugyanúgy semmi. Egyetlen árva lelket se
érzékeltem.
 2. FEJEZET

A DÉLUTÁN HÁTRALÉVŐ RÉSZÉRE KÁBA MARADTAM.

Elszomorított a gondolat, hogy Stacey és Sam teljesen
hozzászoktak már a váratlan hangulatingadozásaimhoz meg a
magyarázat nélküli eltűnéseimhez, de akkor is ez volt az igazság.
Egyikük sem faggatott a furcsa viselkedésemről.
Amikor megláttam a rám váró Nicolait a suli előtt, rögtön
tudtam, hogy tényleg totálisan kiakadt a szuperkülönleges
démonérzékelő képességem. Az őrzőknek mind tiszta lelkük
volt: gyönyörű, hófehér ragyogás övezte őket, ami számomra
mennyei íz csábítását jelentette. Még Petrnek is makulátlan
maradt a lelke, annak dacára, hogy borzalmas alak volt, aki
megpróbált megölni engem.
Nicolairól viszont tudtam, hogy ugyanolyan rendes, mint
Zayne – ma mégsem övezte a megszokott, fehér ragyogás.
Beszálltam a fekete városi terepjáróba, és tágra nyílt szemmel
bámultam az őrzőt, miközben becsuktam az ajtót.
A férfi rám pillantott. Ritkán mosolygott, mióta a felesége és
egyetlen gyermeke meghaltak a szülés közben. Azelőtt nekem
többször sikerült mosolyt csalnom az arcára, mint másoknak, de
ez egyszer sem fordult elő, mióta a klán rajtakapott engem
Rothtal.
– Jól vagy? – kérdezte a férfi. A szeme ugyanolyan kék volt,
mint Zayne-é.
 Minden őrzőnek gyönyörű, élénkkék szeme volt, ami vihar
előtti nyári égboltra emlékeztetett. Nekem viszont
halványszürke szempár jutott, amiből mintha teljesen kifakult
volna a szín: az ereimben csörgedező démonvér hatása.
Mivel nem válaszoltam, csak szótlanul, bambán meredtem rá,
a férfi vonzó arcára aggodalom ült ki.
– Layla?
Pislogtam, mintha transzból térnék magamhoz, és a járdán
nyüzsgő embereket figyeltem. Borult volt az ég, a hideg eső csak
nemrég állt el, és a kövér felhők újabb zuhatagot ígértek.
Egyetlen lélek nem sok, annyinak se láttam nyomát. A fejemet
csóváltam.
– Minden oké – feleltem Nicolainak.
Nem beszéltünk többet a kelleténél sokkal tovább tartó úton,
amíg átértünk a hídon az őrzők udvarházához. A csúcsforgalom
mindig az agyamra ment. Amikor még Morris vitt el, sosem
beszélt – ő soha nem szokott beszélni –, én viszont annál
inkább: úgy tettem, mintha elcsevegnénk. Nicolaijal azonban
csak feszengtem; a csönd ennél kínosabb már nem is lehetett
volna. Attól tartottam, hogy a férfi még mindig úgy gondolja,
elárultam a klánt, amikor segítettem Rothnak megszerezni a
Lemegetont, és talán már soha többé nem fog rám mosolyogni.
Harminc perc helyett mintha tíz évig tartott volna, mire a
városi terepjáró megállt az udvarház előtt. Szokás szerint
felkaptam az iskolatáskámat az ülésről, és kinyitottam a
kocsiajtót. Olyan sokszor ugrottam már ki így az autóból, hogy
nem is figyeltem, hova lépek. Tudtam, hogy a talpam a tornác
lépcsőjéhez vezető, kikövezett utat fogja érni.
Csakhogy amikor kilendültem a kocsiból, csizmás lábam a
semmibe lépett. Elvesztettem az egyensúlyomat, és a karommal
igyekeztem felfogni az esésemet, ahogy orra buktam. A
hátizsákom kipottyant a kezemből, a tenyerem nagyot csattant a
kövön. Bambi váratlanul megint elmozdult rajtam, a derekamra
tekeredett, mintha attól tartott volna, hogy a végén még
összenyomom a pofára esésemmel.
Ezzel aztán nagy segítségemre volt, mondhatom.
Sikerült megtámaszkodnom, mielőtt lefejeltem volna a járdát,
a kezem viszont csúszkált a vizes, repedezett kövön. Mindkét
tenyeremen felszakadt a bőr, belém mart a fájdalom.
Nicolai egy szempillantás alatt kivetette magát az autóból, és
mellettem termett, hangosan szentségelve.
– Jól vagy, kislány?
– Aú! – nyögtem, miközben a kövön térdelve fölemeltem
sérült kezemet. Azt leszámítva, hogy úgy éreztem magam, mint
egy háromlábú gazella, nem esett bajom. Az arcomba szökött a
vér, és a nyelvembe haraptam, hogy magamba fojtsam a
káromkodások áradatát, ami kikívánkozott belőlem. – Semmi
vész.
– Biztos? – A férfi átfogta a felkaromat, és talpra segített.
Bambi abban a pillanatban elmozdult, amint Nicolai hozzám ért:
éreztem, ahogy fölsiklott a nyakamon, egészen az államig. Az
őrző meglátta, és azonnal el is kapta tőlem a kezét.
Megköszörülte a torkát, és a szememre szegezte a tekintetét. –
Felhorzsoltad a tenyered.
– Semmiség, hamar begyógyul. – Tudtam, hogy órákon belül
tényleg kutya bajom se lesz. Reméltem, hogy addigra Bambi is
visszabújik a testem kevésbé látható részére. Egyik őrző se
díjazta, ha látnia kellett őt, ezernyi okból. – Mi történt a
járdával?
– Fogalmam sincs. – Nicolai homlokráncolva méregette a
hézagosra töredezett, szürke követ. – Biztos alámosta a sok eső.
– Fura – motyogtam, és megláttam, hogy a táskám egy
pocsolyában landolt. Sóhajtva odaléptem, és kirántottam a
szutyokból.
Nicolai követett, ahogy felmentem a tornác lépcsőjén.
– Biztos, hogy nem esett bajod? Szólhatok Jasmine-nek, hogy
lássa el a kezedet.
Fövésem se volt, miért van még mindig itt Jasmine, aki az
őrzők New York-i klánjába tartozott. Nem mintha lett volna a
csajjal bármi bajom. A húgával, Denikával – a gyönyörű,
tökéletes gorgóval, aki mást se akart, csak gyerekeket szülni
Zayne-nek – viszont már annál inkább. Habár figyelembe véve,
mi minden történt köztem és Roth között, nem igazán volt
jogalapom féltékenykedni.
Mégis elfogott a maró, keserű féltékenység, valahányszor csak
megláttam itt a sötét hajú szépséget. A kettős mérce szar ügy, de
akkor se tehettem ellene semmit.
– Komolyan mondom, minden oké – erősködtem, miközben
vártuk, hogy az udvarház mélyéről figyelő Geoff kinyissa nekünk
az ajtót. – Csak nyilvánvalóan nem vagyok valami kecses.
Nicolai erre nem válaszolt semmit, és – hála a jó istennek meg
az összes pufók, cuki angyalkának – végre kinyílt az ajtó.
Gondosan a lábam elé néztem, nehogy az előtérben is belelépjek
egy váratlanul feltárult lyukba, beraktam a hátizsákomat az ajtó
mellé, aztán felsiettem az emeletre, a szobámba.
Csodák csodájára sikerült nem lezuhannom a lépcsőről, és
Bambi is hajlandó volt elhagyni az arcomat, így most megint a
törzsem köré tekeredett.
A csúcsforgalom és a ház előtti pofára esés miatt késésben
voltam a Zayne-nel közös edzésről, de miközben lerúgtam a
csizmámat, igencsak elbizonytalanodtam, mennyire fogok tudni
odafigyelni bármire is, tekintettel arra, hogy az agyam mintha
egyszeriben bemondta volna az unalmast.
 Miért nem látom a lelkeket? És mégis mit jelent ez az egész?
Muszáj volt elmondanom valakinek, mi történt. Zayne-nek
elárulhattam, az apjának viszont semmiképpen sem. Már nem
igazán bíztam meg Abbotban. Azóta nem, hogy kiderült, mindig
is tudta, kik a szüleim. És tutira vettem, hogy már ő se bízik meg
teljesen szerény személyemben.
Előhúztam a komódból egy melegítőalsót meg egy pólót, és az
ágyra dobtam őket. Zoknis lábbal átmentem a szobán, az ágy
mellett megállva kigomboltam a farmeremet, és lehúztam a
felsőmet. Kiengedett hajam feltöltődött statikus
elektromossággal, a kisebb szálak égnek meredtek a fejemen.
Azzal nyugtatgattam magam, hogy Zayne biztosan tudni fogja,
mitévő legyek. Azóta, hogy Roth...
Kitárult az szobám ajtaja, és berontott Zayne.
– Nicolai mondta, hogy... Szentséges szűzanyám!
Megdermedtem az ágy mellett, és elkerekedett a szemem.
Szent szar! A felsőm még mindig lelógott a fél karomról, de nem
volt rajtam semmi más, csak a melltartóm – a fekete melltartóm
–, meg a félig kigombolt farmerem. Nem tudom, mit számított
volna, ha más színű a melltartóm; mindenesetre csak álltam ott,
tátott szájjal.
Zayne is sóbálvánnyá dermedt, és Nicolaihoz hasonlóan
körülötte sem láttam a hófehér ragyogást. De jelen pillanatban
inkább azzal voltam elfoglalva, amit Zayne látott: engem, ahogy
egy szál fekete melltartóban állok előtte.
Gyönyörű kék szeme tágra nyílt, a pupillája hosszában kissé
ovális lett. Hullámos, szőke haját nemrég nyírta meg, de így is
elég hosszú volt, hogy keretezze széles arccsontját. Telt ajka
mintha szólásra nyílt volna, mégsem mukkant meg.
Az elmúlt tíz évben együtt nőttem fel Zayne-nel. Négy évvel
idősebb volt nálam, és sokáig úgy bálványoztam, mintha a
kishúga lettem volna. Az elmúlt pár évben viszont egyre inkább
valami olyat éreztem iránta, ami korántsem volt testvérhez illő.
Azóta vágytam rá, hogy elég idős lettem értékelni a kőkemény
kockahasat egy srácon.
Zayne azonban mindig is tiltott gyümölcs volt nekem, és
tudtam, hogy örökre az is marad.
Hiszen színtiszta őrző volt, és habár most éppenséggel nem
láttam a lelkét, attól még tudtam, hogy van neki, méghozzá
makulátlan. És ugyan a múltban egyáltalán nem kerülte velem a
közelséget, semmiképpen sem vállalhattam egy kapcsolat
kockázatát olyasvalakivel, akinek könnyedén kiszívhattam volna
a lelkét, mint valami – szó szerint – mennyei csemegét.
Ráadásul az apja azt várta el Zayne-től, hogy Denikával jöjjön
össze, hogy saját kis gorgóik születhessenek.
Fúj!
De ebben a szent pillanatban, ebben a szobában az a
Denikával közös, babagyártó jövő nagyon távolinak tűnt. Zayne
úgy bámult rám, mint aki most lát életében először, és
rádöbbentem, hogy még tényleg nem pillanthatott meg
fürdőruhában sem, pláne nem melltartóban. Igyekeztem nem is
gondolni piros pöttyös bugyimra, ami kivillant a félig kigombolt
farmeremből.
És csak ekkor fogtam fel, mit bámul Zayne.
Fülig elpirultam, és lehajtott fejjel követtem a tekintetét a
mellkasomra, a nyakamból lelógó gyűrűre, azután még lejjebb.
Éreztem, ahogy Bambi farka megmozdul a gerincem mentén. A
kígyó a derekam köré tekeredett, hosszú nyaka felnyúlt a
mellkasom közepén. Fejét a jobb mellemen nyugtatta, mintha a
saját kis párnája lett volna.
Zayne tekintete követte az eleven tetoválás vonalát, én pedig
grimaszt vágtam, és egyre jobban elvörösödtem. Vajon mit
gondolhatott, látva rajtam Bambit, teljes életnagyságban,
vitathatatlan emlékeztetőként, hogy én meg ő mennyire
különbözőek vagyunk? Tudni se akartam, mi járhat a fejében.
Tett felém egy lépést, aztán ismét megtorpant, és tekintete
olyan hevesen siklott fölfelé a bőrömön, hogy szinte éreztem a
cirógatását. Valami megváltozott bennem, és a szégyenérzetem
szertefoszlott, szédítő forróságnak adta át a helyét. Nyomást
éreztem a mellkasomon, és görcsbe rándult a gyomrom.
Tudtam, hogy vissza kéne vennem a felsőmet, vagy legalább
magam elé kellene kapnom, de volt valami Zayne tekintetében,
amitől nem akaródzott megmozdulnom, és... és azt akartam,
hogy lásson engem.
Hogy lássa: már rég nem vagyok a szekrényben bujkáló
kislány.
– Istenem... – szólalt meg végre, szokatlanul mély, búgó
hangon. – Gyönyörű vagy, Layla. Álomszép.
Cigánykereket hányt a szívem, de nyilván a fülem is beadta az
unalmast, mert Zayne tuti nem mondhatta azt, amit hallani
véltem. Máskor is nevezett már csinosnak, de soha nem hívott
gyönyörűnek – álomszépnek pedig végképp nem. Elvégre a
hajam olyan fakó volt, hogy fehérnek tűnhetett, és kissé úgy
néztem ki, mint egy túlméretezett játék baba: a szemem meg a
szám aránytalanul nagy volt az arcomhoz képest. Jó, nem voltam
rusnya vagy ilyesmi, de Denikával akkor sem vehettem fel a
versenyt. A csajnak fényes, fekete haja volt, sudár alakja és
kecses tagjai. Lélegzetelállító szépség volt.
Én épp most zúgtam ki egy kocsiból, és távolról simán
albínónak nézhetett volna valaki.
– Mi? – suttogtam, és összekulcsoltam a karomat a hasam
előtt, a kezemről lelógó felsővel együtt.
Zayne a fejét csóválva közeledett felém, minden egyes lépte
csupa elszántság volt – mintha be akarna cserkészni.
Ugyanakkor ösztönös kecsességgel mozgott, amit egy táncos is
megirigyelhetett volna.
– Gyönyörű vagy – ismételte, élénkkék szeme csillogott. – Azt
hiszem, ezt egész mostanáig nem is mondtam neked.
– Tényleg nem, de nem is i...
– Ne mondd, hogy nem igaz! – Tekintete ismét lejjebb siklott
rajtam, oda, ahol Bambi nyugtatta a fejét, és elakadt a
lélegzetem. A démoni famulus most az egyszer meg sem
moccant. – Mert igenis így van, Layla. Gyönyörű vagy.
Már a nyelvem hegyén volt a köszönöm, mert ez tűnt a helyes
válasznak, ám a szó elhalt bennem, amikor Zayne fölemelte a
kezét. A melltartóm vállpántja lecsúszott, ő pedig odanyúlt és
bedugta alá a két ujját. Bőre az enyémhez ért, és egész testemen
finom borzongás futott végig.
Furcsa birtoklási vágy öntött el: úgy éreztem, egyszerűen
muszáj kisajátítanom magamnak ezt a srácot. Olyan erővel lett
úrrá rajtam ez a szükség, hogy elgyengült tőle a lábam, és
elszorult a torkom. Miközben Zayne visszacsúsztatta a pántot a
vállamra, ujjai a bőrömet cirógatták, és a vágy olyan mélyről tört
fel belőlem, olyan ösztönös volt, hogy nagyon is a sajátomnak
érezhettem, valamiért mégis idegennek tűnt. Kiéhezett voltam,
de ez az éhség valahogy...
Találkozott a pillantásunk, és láttam, hogy Zayne pupillája
eddigre teljesen elkeskenyedett. Kiszáradt a szám, és egy vad
másodpercre azt hittem, hogy talán meg fog csókolni. Testem
minden izma begörcsölt, Bambi farka ettől nyugtalanul rebbent
meg a gerincemen. Rengeteget fantáziáltam már Zayne-ről, ám
ezernyi vágyálom sem készíthetett volna fel erre a pillanatra.
Zayne... fontosabb volt nekem mindennél, és azelőtt, hogy
Roth...
 Roth.
Elakadt a lélegzetem, ahogy az aranyszemű démonra
gondoltam. Könnyedén felidéztem őt a lelki szemeim előtt:
obszidiánfekete haj, magasan ülő, szögletes arccsont, örökösen
mindentudó vigyorra görbülő száj, ami egyszerre dühített és
izgatott engem.
Hogy állhatok itt Zayne-nel, abban reménykedve, hátha
megcsókol – mert tényleg erre vágytam –, mikor épp most
veszítettem el Rothot?
De Roth valójában soha nem is volt az enyém, Zayne-t pedig
semmiképpen sem csókolhattam meg.
Zayne elfordította a fejét – láthatóan óriási erőfeszítés árán –,
és hátrapillantott. Egek ura, az ajtó még mindig nyitva! Bárki
erre járhatott volna, és megláthatott volna engem, ahogy ott
állok egy szál melltartóban. Egy szál fekete melltartóban.
Megint céklavörös lettem, gyorsan elhátráltam, és kapkodva
magamra rángattam a felsőmet. Elfordultam Zayne-től, és
lesimítottam a statikus elektromosságtól meredező
hajszálaimat. Úgy lángolt a képem, mintha a sivatagban
napoztam volna, és fogalmam se volt, mit mondjak, miközben
remegő ujjakkal begomboltam a farmeremet.
Zayne megköszörülte a torkát, de amikor megszólalt, a hangja
még mindig mélyebb és rekedtebb volt a normálisnál.
– Hát, asszem, jobb lett volna, ha kopogok, mi?
Elszámoltam magamban tízig, aztán visszafordultam, és
erőltetetten laza vállrándítást adtam elő. Zayne még mindig úgy
bámult, mintha nem vettem volna vissza a felsőmet.
– Én is egy csomószor rontok rád kopogás nélkül.
– Igen, de... – Felszaladt a szemöldöke, miközben
megdörgölte az állát. – Bocs, hogy én most pont így... És azért is,
hogy, izé, megbámultalak.
 Most aztán végképp úgy éreztem, mintha bedugtam volna a
képemet a sütőbe. Lehuppantam az ágy szélére, és az ajkamba
haraptam.
– Semmi gáz. Csak a melltartómat láttad, nem igaz? Nem
nagy ügy.
Zayne leült mellém, és félig lehunyt szemmel rám sandított.
Sűrű, aranyszínű szempillái eltakarták előlem a tekintetét.
– Ja, nem nagy ügy. – Néhány pillanatig hallgatott, és
éreztem, hogy már nem szegezi rám a pillantását. – Azért jöttem
fel ide, mert Nicolai azt mondta, elestél odakint.
Jaj, istenem! El is felejtettem a cikis bénázásomat.
– Jól vagy? – kérdezte Zayne aggódva.
Fölemeltem a kezemet. Lehorzsolt tenyerem kicsit vörös volt.
– Aha. Nincs semmi bajom. A járdának viszont nagyon is van.
Nem tudod, mi történt vele?
– Nem. – Zayne a kezemért nyúlt, és óvatosan megfogta.
Gyengéden végigsimította a hüvelykujját a horzsoláson. – Ma
reggel, amikor hazaértem a vadászatról, még nem volt ilyen. –
Felpillantott rám. – Megkérted Jasmine-t, hogy lássa el a
kezedet?
Bármilyen kellemes volt is, ahogy Zayne a tenyeremet
simogatta, sóhajtva elhúztam tőle a kezemet. Jasmine-nek
ösztönös adottsága volt az ápolásra, remekül értett a
gyógyfüvekhez meg minden ilyesmihez.
– Tényleg kutya bajom. Tudod, hogy holnapra már nyoma se
lesz ennek a pár karcolásnak.
Zayne pár pillanatig az arcomat fürkészte, azután hátradőlt az
ágyamon, és az alkarjára támaszkodva felém fordult.
– Épp ezért kerestelek. Gondoltam, hogy jobban megsérültél,
mint ahogy Nicolainak állítottad, és emiatt nem jöttél le edzeni.
Én is feléje fordultam az ágyon, és figyeltem, ahogy a másik
kezével Pisze úrért nyúlt. Felkapta a párnám mellől, és
odaültette kettőnk közé. A mackó fejét simogatta, mire én nem
bírtam megállni a vigyorgást.
– Nicolai azt is mondta, hogy a kocsiban furcsán viselkedtél –
tette hozzá Zayne pillanatnyi habozás után.
Az őrzők olyanok voltak, mint a pletykás vénasszonyok a
piacon, de tény, hogy bőven akadt okuk gyanakodni rám. A
fülem mögé simítottam a hajamat.
– Történt ma valami.
Zayne keze megdermedt a plüssmackón, és farkasszemet
nézett velem.
– Micsoda?
Félretettem magamban az egész melltartós-bámulós ügyet,
hogy majd később agyaljak rajta. Közelebb húzódtam a fiúhoz,
és fojtott hangon folytattam, mivel az ajtó még mindig nyitva
volt:
– Nem tudom, hogyan vagy miért történt, de bioszórán
elkezdett kicsit fura lenni a látásom.
Zayne a homlokát ráncolta.
– Halljam a részleteket!
– A lelkek látásával van baj. Bioszon vettem észre, hogy az
aurák mintha... vibráltak volna. Aztán ebédnél teljesen eltűntek.
– Teljesen?
Bólintottam.
Zayne egyetlen gyors és kecses mozdulattal felült.
– Egyáltalán nem látod a lelkeket?
– Nem – suttogtam.
– Még az enyémet sem?
– Egyetlen lelket se látok. – Nekilódult a pulzusom, ahogy
igazán felfogtam, mi is a helyzet. – Senkiét sem. Mindenki olyan,
mint a démonok. Nincs körülöttük semmi.
 Zayne maga alá húzta az egyik lábát, közelebb hajolt, és
lehalkította a hangját, akárcsak én.
– És ez csak úgy megtörtént, egyik pillanatról a másikra? Az
aurák egyszerűen vibrálni kezdtek, aztán eltűntek?
Megint bólintottam, és görcsbe rándult a gyomrom.
– Ebédnél éles fájdalom nyilallt a fejembe, pont a szemem
mögött. Úgyhogy néhány másodpercre becsuktam a szememet,
és amikor kinyitottam, már nem láttam az aurákat. Kész, ennyi.
– És előtte nem történt semmi más? – Miután megcsóváltam
a fejemet, Zayne megdörgölte a mellkasát, épp a szíve fölött. –
Nem kerültél kapcsolatba egyetlen... egyetlenegy démonnal
sem?
– Nem – vágtam rá. – Arról rögtön szóltam volna neked.
Feszült kifejezés suhant át az arcán, és elszorult a szívem. Még
szép, hogy nem tudhatta biztosan, rögtön szólnék-e neki az
ilyesmiről. Elvégre két hónapon át hazudtam neki Rothról.
– Tudom, hogy nincs okod elhinni ezt, hiszen én... én
hazudtam már neked. – Nagyot nyeltem, miután Zayne
elfordította a fejét. Az állán rángatózott egy izom. – És nagyon
sajnálom, amit tettem, de azt hittem...
– Azt hitted, helyes, hogy nem szóltál nekünk se arról a...
srácról, se a Lemegeton kereséséről – szólt halkan, nem nevezve
néven Rothot. – És ezt meg is értem. Nem állt szándékomban
felhánytorgatni a dolgot.
Felhúztam mindkét lábamat, és a mellkasomhoz öleltem a
térdemet.
– Tudom.
Zayne rám pillantott, néhány másodperc múlva megenyhült
az arckifejezése.
– Na, jól van. Szóval, semmi más nem történt? Oké. – Mély
levegőt vett, és miközben kifújta, a fejét csóválta. – Nem is
tudom. Senki sincs, akitől tanácsot kérhetnénk. Nincs itt más...
– Démon?
– Ja, az. Nincs más démon, aki képes lenne arra, amire te,
úgyhogy nem igazán tudunk miből kiindulni.
Az anyám is képes volt látni a lelkeket, legalábbis Roth ezt
mesélte nekem. De őt pont nem kérdezhettem meg, mivel épp
leláncolva tartózkodott a pokolban.
– Lehet, hogy ez az egész csak átmeneti – mondta Zayne, és a
kezét felém nyújtva félresöpört a homlokomból egy szőke
tincset, ami szinte ugyanolyan fakó volt, mint az arcom. –
Úgyhogy nem kell kiakadni, hiszen még azt sem tudjuk biztosan,
miről van szó. Oké?
Azon kaptam magam, hogy bólogatok, pedig már kezdtem is
kiakadni.
– Így nem fogok tudni jelölgetni – mondtam.
Zayne oldalra biccentette a fejét.
– Mostanában úgyse nagyon jelölgettél, úgyhogy emiatt
végképp fölösleges izgatnod magad, Laylababa.
– De nem mondod el Abbotnak, ugye?
– Nem, ha nem akarod. – Rövid hallgatás után megkérdezte:
– De miért nem akarod, hogy tudjon róla?
Vállat vontam, nem igazán akartam Abbotról beszélni. Zayne
szerette az apját, és megbízott benne.
A fiú pár pillanatig átható tekintettel figyelt, aztán elnyúlt az
oldalán. Fölemelte a kezét, hogy megfoghassam, és rám
mosolygott.
– Akarod ellógni az edzést?
Az edzés fontos volt, hiszen az gondoskodott róla, hogy meg
tudjam védeni magam, ha netán démonokkal futnék össze.
Tisztában voltam ezzel, de akkor is bólintottam. Megfogtam
Zayne kezét, és hagytam, hogy lehúzzon maga mellé. Néhány
percig némán heverésztünk, én a hátamon, Zayne az oldalán.
Nem engedte el a kezemet, de vigyázott, hogy ne nyomja meg a
sérült bőrt.
– Mostanában mi a helyzet a lélek utáni éhségeddel? –
kérdezte váratlanul.
Felsóhajtottam.
– A szokásos – feleltem.
A fiú hallgatott egy kicsit, aztán így folytatta:
– És amúgy eszel rendesen?
A homlokomat ráncoltam, és feléje fordítottam a fejemet.
– Ezt meg miért kérded?
Nem válaszolt azonnal.
– Fogytál, Layla – mondta végül.
Vállat vontam.
– Az valószínűleg nem is ártott.
– Semmi szükség nem volt rá, hogy bármennyit is fogyjál,
Layla. – A szája halovány mosolyra húzódott, a tekintete viszont
komoly maradt. – Tudom, hogy az elmúlt pár hét nagyon nehéz
volt neked.
Mintha ólomsúly nyomta volna a mellkasomat, és gombócot
éreztem a torkomban. Az elmúlt két hétben akadt ugyan egy-két
másodpercnyi melegség és fény is, ám a sötétség és veszteség
órái végtelen hosszúra nyúltak. Életemben először veszítettem el
valakit, aki fontos volt nekem, akire tisztán emlékeztem.
Fogalmam se volt, hogyan birkózzak meg a gyásszal, és miként
lépjek tovább. Roth hiánya olyan volt, mintha egy ajtó, amiről
azelőtt álmodni sem mertem, hirtelen feltárult volna előttem,
csak azért, hogy aztán becsapódjon az orrom előtt.
Vajon mi történik vele ebben a pillanatban odalent, a pokol
legmélyén? Miféle kínokat kell kiállnia? Van rá bármi esély, hogy
megmeneküljön? Olyan sokat agyaltam ezeken a kérdéseken,
hogy folyamatosan visszhangoztak a fejemben.
– Tudom, hogy súlyos veszteség ért – folytatta Zayne, és
összekulcsolta az ujjainkat. – De ne feledkezz meg arról, hogy én
még itt vagyok veled! Rám mindig számíthatsz. Bármi is
történjék.
Erre majdnem kitört belőlem a sírás.
Zayne lehajtotta a fejét, és egy pillanattal később megéreztem,
ahogy ajka finoman az arcomhoz ér. Pontosan tudta, mit vagyok
képes tenni bárkivel, akinek lelke van, mégsem félt ilyen közel
kerülni hozzám. Senki más nem lett volna ilyen bátor.
– Ezt soha ne felejtsd el, rendben? – kérdezte.
– Rendben – suttogtam, és lehunytam a szemem, ahogy
elfogott az ismerős sóvárgás. – Nem felejtem.
 3. FEJEZET

MIRE ELJÖTT A MÁSNAP EBÉDIDŐ, még mindig nem láttam

lelkeket, de legalább támadt egy ötletem irodalomórán,
miközben úgy tettem, mintha arra figyelnék, amit a tanár
magyaráz a Rómeó és Júliáról meg az elvakult szerelem
következményeiről.
Napok óta nem láttam egyetlenegy démont sem, és arra
gondoltam, hogy most talán ők is másmilyennek tűnnének. Ez
logikus volt. Valamennyire. Ha az emberek lelke hirtelen mintha
elillant volna, akkor esetleg a démonokon is láthatok valami
változást, hiszen nekik eleve sem volt lelkük.
Miközben a menzán ülve Stacey bizarr, vigyorgó alakba
rendezgette a tányérján a brokkolit, én gyorsan SMS-t küldtem
Nicolainak, hogy miután felébred, a Dupont Circle-höz jöjjön
értem. Nem tudta, mi újság velem, így nem is találhatta
furcsának a kérést. Zayne persze rögtön gyanút fogott volna, de
őt úgyis be akartam avatni, amint hazaérek.
– Ma nem történt bioszon semmi izgalmas? – kérdezte Sam,
és a villájára szúrt egy falat brokkolit.
Stacey a fejét csóválta.
– Nem, de nem Cleo tanárnő tartotta meg az órát.
– Szegény nőnek valószínűleg gutaütése lett tegnap. –
Ide-oda tologattam a tányéromon a zöldséget a titokzatos,
undorító pörköltszerűség mellett. – Úgyhogy helyettesítőt
kaptunk: egy bizonyos Tucker tanár urat.
Stacey rám vigyorgott.
– Aki nagyon fiatal és szexis.
– Tényleg? – kérdezte Sam, de még mielőtt a barátnőm
válaszolhatott volna, áthajolt az asztal fölött, és Stacey arcához
érintette a hüvelykujját.
A lány megdermedt.
Én dettó.
Sam elvigyorodott, és még egyszer végigsimított az arcán az
ujjával.
– Megvan – ült vissza diadalittasan.
– Mi? – motyogta Stacey.
Elmosolyodtam.
– Szempilla – magyarázta a srác, a tekintetét továbbra is a
barátnőmre szegezve. – Tudtad, hogy a szempilla a portól óvja
meg a szemünket?
– Aha – bólintott Stacey.
Sam kuncogott.
– Nem is igaz, nem tudtad.
– De igen – suttogta a másik.
Sam arckifejezését látva elnevettem magam. Repestem az
örömtől, hogy a srác végre kezdi összeszedni a bátorságát
Stacey-t illetően. Már két éve nyilvánvaló volt, hogy totál
belezúgott.
Erről támadt még egy ötletem. A démoni képességem
bénázása ide vagy oda, jó lett volna kiruccanni egy kicsit, hogy
csinálhassak végre valami... normálisát.
– Mi a tervetek a hétvégére? – kérdeztem.
Stacey pislogott, és félresöpörte a homlokából sűrű frufruját.
– Szombaton és vasárnap is az öcsémre kell vigyáznom.
Miért?
 – Gondoltam, elmehetnénk moziba, vagy valami.
– Hálaadáskor a szünet nagy részére szabad leszek. – A
barátnőm meglepően szégyenlős mosolyt villantott Samre. – Na,
és te?
Sam az ásványvizes üvege kupakjával babrált.
– Én szinte mindig ráérek. – Rám emelte sötét szemét. –
Miért nem hívod el Rothot?
Megállt bennem az ütő. Kinyitottam a számat, de egy szót sem
tudtam kinyögni. Hát, jól megkaptam a magamét, amiért
egyáltalán reménykedni mertem egy kis szórakozásban.
A fiú Stacey-re pillantott.
– Ööö, azt hiszem, valami nagyon rosszat mondtam. Már nem
szoktatok együtt lógni Rothtal? Azt hittem, a csávó csak sulit
váltott, vagy ilyesmi.
Istenem, bárcsak ilyen egyszerű lett volna!
– Én... én egy ideje már nem beszéltem vele.
Sam grimaszt vágott.
– Jaj, bocsi! – Lehajtotta a fejét, és üres tányérját bámulta.
Stacey gyorsan témát váltott, és a mozizós terveinkről
beszélgettünk, amíg el nem jöttünk a menzáról. A következő óra
előtt még elmentem a tankönyveimért. Stacey elkísért, és
nekidőlt az enyémmel szomszédos szekrénynek. Együttérzően
csücsörített.
– Tudod, Sam nem a legjobb a romantikus kérdések terén –
mondta.
Horkantottam, miközben elővettem a törikönyvemet.
– Azért mintha fejlődést mutatna.
– Lassan, de biztosan – kuncogott Stacey, ám hamar
elkomolyodott. – Figyu, nagyon reméltem, hogy előbb-utóbb
magadtól is elárulod, mi a helyzet, viszont most már nem bírok
tovább várni. Ha már így felmerült: most komolyan, mi történt
veled meg Rothtal? Tudom, hogy totál ráizgultatok egymásra.
Úgy volt, hogy vele töltöd az éjszakát, aztán lebuktatok, és...
– Egyáltalán nincs kedvem beszélni róla – fojtottam belé a
szót, és becsuktam a szekrényem ajtaját. Fel-alá járkáltak
körülöttünk a diákok. Furcsa volt tündöklő aurájuk nélkül látni
őket. Lesimítottam a szoknyámat fekete harisnyámon. – Nem
akarok izé lenni, csak hát...
– Nehéz? Még korai? Totál megértem. – Stacey biccentett,
aztán mély levegőt vett. – Szóval, ami Samet illeti...
Ez már biztonságosabb terep volt. Elmosolyodtam.
– Igen?
– Oké, szóval... – Közelebb hajolt hozzám. Egyszeriben
elöntött a remény hulláma, a semmiből tört elő. Olyan erővel
csapott meg, hogy hátrahőköltem. Az izgatott várakozás érzete
lelohadt, ahogy Stacey sötét szeme felcsillant. – Oké. Csak
képzelődöm, vagy Sam flörtölni próbált velem?
A fejemet csóváltam, hogy megszabaduljak a fura érzéstől.
– Nem képzelődtél, szerintem is rád akar hajtani.
– Nagyon ügyi ötlet volt tőled az a mozis dolog. – A barátnőm
velem tartott, ahogy elindultam töriórára. – Irtó büszke vagyok
rád.
– Nem értem, miért nem hívod el őt egyszerűen randira. – A
töriteremhez közeledve lelassítottam. – Eddig soha nem okozott
neked gondot az ilyesmi.
– Tudom. – Stacey hátrahajtotta a fejét, és grimaszt vágott. –
De ez most más. Samről van szó. Őt a számítógépek érdeklik,
meg a könyvek, meg az egyéb ilyen kockaságok.
Elnevettem magam. Sam tényleg eléggé kocka volt... Az az
aranyos fajta.
– És téged mi érdekel? – kérdeztem.
Stacey nagyot sóhajtott, aztán szélesen elmosolyodott.
 – Sam.
– Akkor csak ez számít, nem igaz?
– Azt hiszem. – A barátnőm lepillantott magára, aztán kicsit
lejjebb rángatta a spagettipántos felsőt, amit hosszú kardigánja
alatt viselt, hogy még jobban kiemelje az idomait. – Sam pedig
rajzórán kénytelen lesz rádöbbenni, hogy semmi sem érdekli
annyira, mint a mellem. Kívánj nekem szerencsét!
– Egy nagy kalappal! – A dekoltázsára pillantottam. – Nem
mintha szükséged lenne rá.
Stacey kacsintott.
– Tudom.
Miután a barátnőm lelkesen elindult rajzra, sarkon
fordultam, hogy bemenjek a töriterembe, de megtorpantam. A
szemöldököm mintha egészen a hajamig felszaladt volna. A
mosdó mellett egy fiú meg egy lány nyalták-falták egymást.
Annyira egymáshoz tapadtak, hogy azt sem bírtam kivenni, hol
ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik. A falnak dőltek, a csaj
a srác dereka köré fonta a lábát, a csávó pedig csípőből... Hűha!
Úgy néztem, ezek menten összehoznak egy gyereket.
Tudtam, hogy óriási nagy bajba fognak kerülni. A suliban
abszolút tilos volt a nyilvános enyelgés. A tanárok még azt sem
nézték jó szemmel, ha a párok kézen fogva mászkáltak.
De... Dinkerton edző, örök vesztes focicsapatunk mélyen
tisztelt mestere egyszerűen elsétált a párocska mellett. A szeme
se rebbent. Még akkor sem, amikor azok ketten bevették
magukat a lányvécébe. Mi az ördög ütött itt mindenkibe?

~~~
 Suli után kicsit dideregtem a vékony garbómban, ahogy a
Dupont Circle környékén járkáltam a zsúfolt utcákon. Nem lett
volna rossz ötlet, ha hozok magammal kabátot is. A
farmerszoknyám meg a harisnyám nem igazán nyújtott
védelmet a hideg és nyirkos szél ellen, de eredetileg nem
terveztem, hogy a szabadban fogok mászkálni.
Járókelők siettek körülöttem fel-alá. Egyiküknek sem volt
látható lelke. Két órája tartott a hevenyészett kísérletem, és
kénytelen voltam totális kudarcnak elkönyvelni. Mintha
kiszúrtam volna pár ártót, amint egy villanypózna mellett
ácsorogtak – ugyanis az ilyen démonok imádtak bajt keverni, az
árammal, építkezésekkel vagy tűzzel szórakozni –, de nem
lehettem biztos benne. Hiszen nem okoztak semmi látható kárt,
és semmivel sem lógtak ki igazán a tömegből. Lehetséges, hogy
csak emberek voltak, akik vártak valakire.
A városra leszállt az este, sorra kigyúltak a lámpák,
barátságtalan árnyékokat vetve az utak mentén sorakozó új és
régi épületek között.
A csípőmhöz szorítottam a táskámat, és a park felé siettem,
gondosan a kirakatok közelében maradva. Utáltam beismerni
magamnak, de kellemetlen társamul szegődött a paranoia.
Mostanáig mindig támaszkodhattam a léleklátó képességemre,
hogy kiszúrjam a démonokat, így nem erősítettem meg
magamban azt a természetes ösztönt, amivel a többi őrző
észlelte őket. Időről időre különös bizsergés futott át a
tarkómon, de lövésem se volt, hogy ez démon közelségét jelzi-e,
vagy sem. Inkább olyan érzés volt, mint amikor megfigyelik az
embert.
Bárki lehetett volna pózoló vagy akár felsőbbrendű démon,
aki mellett csak elhaladtam, fogalmam se lehetett róla. Féltem,
hogy talán én egyszerűen csak képtelen vagyok úgy érzékelni a
démonokat, mint a többi őrző. Egek, az tiszta szívás lenne!
Muszáj volt a lehető leghamarabb kiderítenem, hogy valóban így
áll-e a dolog, de el se tudtam képzelni, mégis hol találhatok pár
démont, akik remélhetőleg nem próbálnának megölni.
Majdnem elbotlottam a saját lábamban, ahogy újabb
díjnyertes ötletem támadt.
Roth lakása a Palisades negyedben volt. Az egész épület
hemzsegett a démonoktól, de vajon tényleg képes volnék
visszamenni oda? Meg tudok birkózni az érzelmekkel, amik
Roth egykori otthonához közeledve biztos, hogy rám törnek?
Nem voltam meggyőződve erről, ám egy próbát akkor is megért.
Arra gondoltam, megkérhetném Zayne-t, hogy holnap, suli után
jöjjön el velem. Tudtam, hogy nem repesne az örömtől, de attól
még megtenné... A kedvemért.
Persze az is lehetséges, hogy mire másnap felébredek, megint
látni fogom a lelkeket.
Istenem, hányszor kívántam, bár normális lennék, legalábbis
az őrzőkhöz képest! És most, hogy végre egy kicsivel közelebb
kerültem ehhez, halálra aggódtam magam, amiért...
Az alak a semmiből tűnt elő. Árnyként suhant ki a sikátorból,
olyan gyorsan mozgott, hogy még sikoltani se volt időm. Az egyik
pillanatban még az utcán sétáltam, a másikban a testet öltött
árnyék berántott egy sötét, keskeny sikátorba. Egy pillanatra
fellángolt bennem az agresszió, majd elemi, dermesztő
rettegésnek adta át a helyét, miután az erős marok elengedett. A
hajítása erejétől több mint egy métert repültem hátra. A
hátizsákom egy kukához csapódott, én pedig fenékre estem a
hideg földön.
Döbbenten néztem föl az arcomba hulló, fakó tincseken
keresztül, és egy élénkkék szempárt pillantottam meg, ami
résnyire szűkült pupillával meredt le rám.
 – Démon – sziszegte a férfi, és fölemelte recés kését. – Tűnés
vissza a pokolba!
 4. FEJEZET

SZENTSÉGES SZŰZANYÁM!
Egy pillanatra meg se bírtam mozdulni. A támadóm egy őrző
volt, emberi alakban – legalábbis még éppen hogy abban –, akit
most láttam életemben először. Pontosan tudtam, hova akarja
döfni azt a kést. Az őrzők úgy küldték vissza a démonokat a
pokolba, hogy szíven szúrták őket.
Persze az is bevált, ha lecsapták a fejüket.
A bénító félelem pillanatát követően életbe léptek az ösztönös
reakcióim. Eszembe jutott mindaz, amit az edzések
hosszú-hosszú óráin tanultam a védekezésről. Talpra ugrottam,
ügyet se vetettem sajgó hátsó felemre. A rémisztően éles kés a
levegőt suhintotta, ahogy félreugrottam előle.
– Várj! – kiáltottam, és elhátráltam, mivel a férfi egyre csak
suhogtatta a pengét. – Nem vagyok démon.
– Hülyének nézel? – acsargott rám az őrző. Fiatalnak tűnt, és
egyáltalán nem volt ismerős nekem az arca, ami azt jelentette,
hogy nem a washingtoni klánhoz tartozott. – Bűzlesz a fajtádtól.
Bűzlök? Ellenálltam a kísértésnek, hogy megszaglásszam
magam, és próbáltam megkerülni a hátam mögötti kukát.
Reméltem, hogy mégiscsak sikerül szót értenem az idegennel.
– Csak részben vagyok démon. A nevem Layla Shaw. Együtt
élek a...
A férfi felém vetette magát, én pedig megpördültem. A kés
lecsapott, átvágta a felsőm ujját, és a felkarom bőrébe vájt.
Felsikoltottam, ahogy szétáradt bennem az égő fájdalom.
Ami ezután történt, olyan gyorsan zajlott le, hogy nem
tehettem ellene semmit.
Úrrá lett rajtam az ösztönös késztetés, hogy átváltozzak, és
megfeszült rajtam a bőr, Bambi pedig levált a testemről. Az
eleven tetoválás kivetette magát a levegőbe, apró fekete pöttyök
sokaságaként lebegett köztem és az őrző között.
Mellbe vágott a déjà vu érzése.
A pöttyök lehullottak a sikátor aljára, majd óriási testet
képezve egy kígyó alakjává álltak össze, ami fölágaskodott.
Még soha nem láttam Bambit ekkorának.
Magasabbra emelkedett nálam, és ugyanolyan széles volt,
mint az őrző. A hatalmas kígyó olyan hangosan sziszegett, akár
egy gőzmozdony, és hátrahúzta a fejét, láthatóan lecsapni
készült.
Az őrző káromkodott, és oldalra lépett, majd lekuporodott. A
teste elkezdett átváltozni, széles mellkasán szétszakadt a póló.
– Hogy lennél csak részben démon? Hiszen famulusod van!
– Igen, de ez nem ilyen egyszerű... – Vér csöpögött a
karomról, miközben Bambi felé botladoztam. Zakatolt a szívem,
ahogy a kígyó eltátotta a száját, és kivillantotta a fogait, amik
akkorák voltak, mint a kezem. A sikátor bejárata felé
pillantottam. Bármelyik másodpercben betévedhetett ide valaki,
és habár az őrző önmagában talán nem keltett volna akkora
feltűnést, egy terepjáró nagyságú kígyó már annál inkább. –
Kérlek, hadd magyarázzam meg! Nem vagyok gonosz.
– Nem te vagy az első démon, aki ezt mondja. – Az őrző
Bambit kerülgette, miközben a bőre sötétszürkére váltott.
A kígyó lecsapott, és a fiatal férfinak alig sikerült kikerülnie.
– Bambi! Ne! – parancsoltam rá.
 A démoni állat ismét hátrahúzta a fejét, erőtől duzzadó teste
ívbe hajolt, és megfeszült a következő csapás előtt.
– Nehogy megedd az őrzőt! – kértem, és ziháltam a
fájdalomtól. – Most inkább szépen...
A férfi Bambi felé vetette magát, aztán félrependerült az
útjából, amikor a kígyó támadásba lendült. Félig emberi, félig
gorgó alakban felpattant a levegőbe, és suhintott a késével.
Láttam, ahogy lesújtani készül Bambira, így teljes erőből
felugrottam, és feléje vetődtem. Sikerült elkapnom a férfi karját,
mielőtt a penge célt ért volna. Lerántottam magammal a földre,
majd megpördültem, és hátba rúgtam. Az őrző térdre rogyott.
– Könyörgök, hagyd abba! – lihegtem, még mindig próbáltam
leállítani ezt a totális, kaotikus katyvaszt. – Hidd el, egy
oldalon...
Az őrző megfordult, és megint rám akart rontani.
Esélye sem volt.
A kígyó villámsebesen vetette rá magát, és egyenesen a fejét
vette célba.
– Bambi! – ordítottam.
Hiába.
Olyan nyúlbéla voltam, hogy az első éles sikoly hallatán
szorosan lehunytam a szememet. Hányingerrel küszködtem,
miközben a sikátort betöltötte a csontok
recsegésének-ropogásának gyomorforgató zaja. Sarkon
fordultam, és a sikátor bejárata felé nézve kinyitottam a
szemem. Az utcán emberek mászkáltak fel-alá, és fogalmuk sem
volt róla, mi történik a közvetlen közelükben.
Bambi jó hangosan nyelt, én pedig úgy éreztem, menten
kitaccsolok. Lenéztem a bal karomra, és a sebre tapasztottam a
kezemet, grimaszolva a fájdalomtól. A felsőm sötét volt, így nem
látszott meg rajta a vér, de éreztem, ahogy lecsöpög a kezemről.
Az ajkamba haraptam, és megint lehunytam a szememet, mert
megszédültem, basszus, sose végződik jól, ha én egy sikátorban
kötök ki. Bambi megbökte a csípőmet az orrával. Mély levegőt
vettem, és szembefordultam vele. Az óriási kígyó kidugta vörös,
villás nyelvét, és újból megbökött. A sikátor mélyére
sandítottam. A félhomályban is láttam, hogy a patkányokon
kívül nem maradt itt más, csak mi ketten.
– Édes istenem – suttogtam, és esetlenül megpaskoltam
Bambi fejét. – Te tényleg megettél egy őrzőt.
És az életem egyszeriben még az eddiginél is sokkal, de sokkal
bonyolultabbá vált.

~~~

Sikerült előhalásznom egy régi selyemsálat a táskám

legaljáról. Letörölgettem vele a kezemet, azután gombóccá
gyűrtem, és a markomban szorongattam, nehogy
összecsöpögtessem a kocsi bőrülését, ha nem állna el a vérzés.
Nicolainak nem szóltam a történtekről, mert mégis mit
mondhattam volna? Egy őrző meg akart ölni. Súlyosan
megsebesített, akár el is vérezhettem volna. Ja, igen, és Bambi
megette a fent említett őrzőt vacsorára. Hát, igen, ezt a hírt
biztosan remekül fogadta volna a teljes klán.
Így attól kezdve, hogy Nicolai értem jött, inkább egyszerűen
arra összpontosítottam, el ne ájuljak. Amint hazaértünk, meg
akartam keresni Zayne-t, aztán... Istenem, fogalmam se volt, mi
legyen azután.
Egészen spéci tanúvédelmi programra lett volna szükségem:
olyanra, ami az őrzők felfalásának szemtanúit óvja.
A fogamat csikorgattam, hogy fel ne nyögjek, valahányszor
áthajtottunk egy kátyún. Mire elértünk az udvarházhoz, alig
voltam magamnál. Pedig a vágás nem lehetett vészesen mély.
Legalábbis reméltem, hogy nem az, de kutya legyek, ha nem
fájdalmasan lüktetett az egész bal karom.
Besiettem a házba, ám az előtérben megtorpantam. Az
épületnek mintha minden zugából mély férfihangok zengtek
volna. Zavarodottan benéztem a nappaliba.
Jasmine állt a helyiségben, épp átölelt egy másik őrzőt, egy
magas férfit, akinek sűrű, hullámos, vörösesbarna haja volt. A nő
párja a karjában tartotta a lányukat, Izzyt. A kétéves kislány
emberi alakban volt, azonban vörös fürtjei közül kikandikált két
sötét szarv, rózsaszín pólójának hátát pedig átütötte a
szárnyacskája. Az ikertestvére, Drake, az apjuk lábába
csimpaszkodott, és megpróbált felmászni rajta.
Dez visszatért.
Ami azt jelentette, hogy Jasmine és Denika hamarosan
hazautaznak, hiszen ha végre megjöttek a klánjuk tagjai, akkor
többé nem kell nálunk vendégeskedniük a biztonságuk
érdekében. Hű, de jó...
Dez vonzó arcát furcsa kifejezés felhőzte el, miközben
körülnézett. Amikor meglátott engem, a tartásában kissé
enyhült a feszültség, a vonásairól viszont nem tűnt el teljesen a
különös aggodalom.
– Szervusz, Layla! – mosolygott rám, miközben átadta Izzyt
Jasmine-nek, majd lehajolt, fölkapta Drake-et, és széles
mellkasához ölelte. – Örülök, hogy látlak.
Lassan pislogva leraktam a táskámat a kisasztalra az
előtérben. Továbbra is a sálat szorongatva elmosolyodtam.
Szia! Hogy... hogy vagy?
 – Jól. És te? Egy kicsit mintha...
A férfihangok közelebbről szóltak, és kitárult Abbot
könyvtárának ajtaja. Kábán arrafelé fordultam. Egy újabb
ismeretlen őrző lépett ki a helyiségből, és földbe gyökerezett a
lába, amikor meglátott. Ugyanolyan fiatalnak tűnt, mint az a
gorgó a sikátorban, vagy mint maga Dez. Valahol a húszas évei
derekán járhatott.
– Mi a... – hüledezett, és hátranyúlt.
Jaj, az ég szerelmére! Már csak az hiányzott, hogy ez is kést
rántson itt nekem. Kezdett már nagyon elegem lenni ebből az
egészből.
– Maddox! – lépett ki a nappaliból Dez, még mindig a
karjában tartva Drake-et, aki az apja hajába markolt kövér
ujjacskáival.
Ő itt Layla.
Dez hangjából erősen érződött az ellentmondást nem tűrő
figyelmeztetés, Maddox pedig azon nyomban leeresztette a
kezét, és kihúzta magát, mintha karót nyelt volna. Aprót
biccentett, aztán megkerült engem, de akkora távolságot tartott
tőlem, mintha fertőző betegséget terjesztettem volna.
– Nem láttátok Tomast? – kérdezte Maddox, miközben a
szeme sarkából továbbra is engem figyelt. – Bement a városba.
Visszajött már?
– Nem – válaszolta Dez, és a nyakába ültette Drake-et. A
mögötte álló Jasmine homlokráncolva figyelt engem. Tuti
megérezte, hogy valaki ápolásra szorul a közelben. Tényleg
átkozottul tehetséges gyógyító volt a csaj. Én pedig tényleg
átkozottul segítségre szorultam, de akkor is muszáj volt
elszabadulnom innen. – Most már biztos hamarosan megjön –
tette hozzá a férfi.
Elszorult a szívem, és igencsak aggasztó gyanúm támadt, hogy
ki lehet Tomas... Illetve, hogy ki lehetett. Jaj, istenem! A lépcső
felé oldalaztam, ám ekkor meghallottam Zayne mély, bársonyos
nevetését a földszintről, és megtorpantam.
Ő is a könyvtárban volt az apjával meg Geoff-fal, a műszaki
zseninkkel. A klánunk néhány másik tagja is odabent volt velük.
Abbot az asztala mögött ült, és egy szivart görgetett az ujjai
között, de nem gyújtotta meg. Soha nem gyújtott rá, úgy tűnt,
egyszerűen csak babrálni szeret a szivarokkal.
Zayne háttal állt az ajtónak, egy gyönyörű, sötét hajú, fiatal nő
mellett. Ez az őrző olyan szépség volt, akinek a láttán még a
legjobb napomon is rögtön rosszul érezném magam. Denika
nekidőlt a srácnak, és mosolyogva hallgatta, amint a klánunk
egyik tagja épp valami sztorit mesél.
Nem tudtam, miről van szó. Én soha nem szerepeltem
ezekben a történetekben. És mostanában csak akkor jártam
Abbot könyvtárában, ha épp fejmosást akart tartani nekem
valamiért.
Úgy éreztem, alig állok a lábamon, ahogy a küszöb előtt
toporogtam.
– Zayne? – szóltam be a könyvtárba. A hangom is gyenge volt.
A markomban szorongatott sál mintha egyre nedvesebb lett
volna.
Zayne felém fordult, és az arcára fagyott a mosoly.
– Layla?
Tudtam, hogy úgy nézhetek ki, mint a két lábon járó
nagyhalál. Lopva, idegesen Denikára pillantottam, Abbotra
viszont rá se mertem nézni.
Beszélhetnék veled? – kérdeztem Zayne-től. –
Négyszemközt?
Persze. Csak egy pillanat! – A fiú visszafordult Denikához,
aztán az apjára nézett. Abbot minden valószínűség szerint olyan
tekintettel meredt rá, amiből az sütött: Nehogy faképnél
merészeld hagyni Denikát, a leendő gyerekeid anyját! –
Mindjárt jövök.
A csaj az ajkát harapdálva bólintott.
– Semmi gond. – Aztán végigmért engem. – Minden oké,
Layla?
Azt hiszem, sikerült kinyögnöm valami olyat, hogy igen. Nem
vártam meg Zayne-t, bizonytalan léptekkel elmentem
Jasmine-ék kis csoportja mellett. Tudtam, hogy ha nem ülök le
sürgősen, össze fogok esni.
Ép kezemmel a korlátba kapaszkodva, nagy nehezen
elindultam fölfelé a lépcsőn. Zayne pillanatokon belül mellettem
termett, és lehajtott fejjel, fojtott hangon szólt hozzám:
– Jól vagy?
– Ööö... – Még néhány lépés. Még néhány lépés... – Nem
igazán.
Közelebb húzódott hozzám, és döbbenten a levegőbe
szimatolt.
– Vérszagot érzek. Te vérzel!
– Eléggé – nyögtem ki. Zayne erre már sarkon is fordult
volna, nyilván azért, hogy mindenkit riadóztasson, így sietve
folytattam: – Kérlek, még ne szólj senkinek!
– De hát...
– Kérlek!
Zayne magában mormogva szentségeit, de tovább jött velem a
lépcsőn.
– Mennyire vészes?
– Izé...
Felértünk az emeletre, így amint már nem láthattak minket a
földszintről, Zayne lehajolt, és a karjába kapott engem. Más
körülmények között kiakadtam volna ettől, a vérzés és a
fájdalom viszont együttes erővel belém fojtotta a tiltakozást.
– Tudni akarom a részleteket – mondta, miközben egyenesen
a szobája felé tartott. Bizony, a saját szobájába vitt, nem az
enyémbe. Ez egy kicsit elterelte a figyelmemet, miközben a
mellkasához szorított, és kinyitotta az ajtót. – Mondj már
valamit, Layla! A frászt hozod rám.
Miután berúgta mögöttünk a szoba ajtaját, alig forgó nyelvvel
kicsikartam magamból a választ:
– Asszem, megszúrtak.
– Asszed?! – fakadt ki Zayne.
Összerezzentem.
– Oké, oké. Megszúrt valaki egy késsel.
– Jesszusom! – A fiú leültetett az ágya szélére, szemközt a
teljes falat beborító könyvespolcával, ami telis-tele volt zsúfolva
kötetekkel. – Hol? Hol a szúrás? – De közben már kereste is
rajtam a sebet, szemmel és kézzel vizsgálva a testemet. Amikor
elért a felkaromhoz, feljajdultam. – Basszus! – Elengedett, az
ujjait beborította a vörösség. – Miért nem szóltál Nicolainak?
– Nem olyan vészes, ugye? – Lenéztem, ám a fekete anyag
eltakarta a sérülést.
Zayne elvette tőlem az átázott sálat, és ledobta a padlóra.
– Nem tudom. Le kell venned a felsődet.
Ennek hallatán felvontam a szemöldökömet.
A fiú türelmetlen pillantást vetett rám, és az alkarjával
hátrasimította a haját.
– És el kell mondanod, hogy történt ez – nógatott.
– Elmentem a Dupont Circle-höz, és... Tényleg muszáj
levennem a felsőmet? – kérdeztem, ahogy Zayne a hosszú ujjú
póló szegélyéért nyúlt.
A srác felnézett, kék szemében elszántság csillogott, általában
aranybarna bőre egy-két árnyalattal sápadtabb lett a szokottnál.
 – Igen. Útban van.
– Na, de...
– Épp tegnap láttalak téged egy szál melltartóban, rémlik? –
Miután ezt felhozta, már nem igazán érvelhettem a
szégyenlősséggel. – Szóval, a Dupontnál voltál?
Bólintottam, és nagyot nyeltem, miközben fölhúzta a
felsőmet.
– Megpróbáltam kiszúrni a démonokat az emberek között.
Tudod, hogy kiderüljön, rajtuk is látok-e valami változást.
– A jó életbe, Layla, szólhattál volna! Ha tudom, mire
készülsz, veled megyek.
Éppen áthúzta a felsőt a fejemen és az ép karomon, így
szerencsére nem láthatta, milyen képet vágok.
– Eszem ágában sem volt letámadni egy démont –
mentegetőztem.
– Hát, ez nem sokat oszt vagy szoroz, mikor egy démon
láthatóan megtámadott téged. – Egy pillantásra sem méltatta
csipkés, rózsaszín melltartómat, miközben óvatosan lehúzta a
felsőmet a bal karomon.
Elakadt a lélegzetem, amikor a sebhez ért.
– Bocs – mormolta.
– Nem egy démon támadott meg. – A seb csúnyán nézett ki,
és még mindig vérzett. Nem akartam bámulni, így inkább Zayne
feje búbjára szegeztem a szememet. – Abban sem vagyok biztos,
hogy akár csak egyet is láttam.
A fiú nem szólt, miközben finom mozdulatokkal teljesen
lehámozta rólam a felsőt. Utána fogott egy plédet, és odaadta
nekem, hogy magam köré tekerhessem.
Akkor ki tette ezt veled?
Ép karommal magamhoz szorítottam a plédet, ujjaim
átfogták a nyakláncomat.
 – Egy őrző.
Zayne felkapta a fejét, és eltátotta a száját.
– Ez egy őrző műve?
– Igen. Nem ismertem a pasast, most láttam őt életemben
először – mondtam, és mély levegőt vettem, miközben Zayne
óvatosan megvizsgálta a sebet. – Rám rontott, miközben épp
oda tartottam, ahová Nicolai értem szokott jönni. Semmit se
tettem, amivel kiprovokáltam volna a támadását. Egyszerűen
csak felbukkant a semmiből, és hiába próbáltam megértetni
vele, hogy nem jelentek fenyegetést, pokolra akart küldeni.
– Francba! Ez vaspenge volt. – A srácból csak úgy áradt a
feszültség, miközben elhúzódott tőlem, a kezét belepte a vérem.
– Alakot váltottál?
– Épp elkezdtem volna, amikor a fickó nekem esett a késsel,
de... Bambi levált rólam, és... Jaj, istenem, Zayne, én próbáltam
megállítani őt, de az őrző... Nem hallgatott rám.
A fiú megdermedt, és farkasszemet nézett velem.
– Mi történt az őrzővel?
Lassan csóváltam a fejemet, nem akartam kimondani.
Felkavarodott a gyomrom.
– Bambi... megette.
Zayne rám meredt.
– Megette?
– Bekapta, és kész. Egészben lenyelte. – Fojtott nevetés tört ki
belőlem, és leszegtem a fejemet. Néhány tincsem előrehullott. –
Jaj, istenem, ez olyan borzasztó! Azt hiszem, ő lehetett az a
bizonyos Tomas a New York-i klánból. Tudod, akiről az előbb
szó volt odalent. Most komolyan, mégis hány ismeretlen őrző
kószálhat Washingtonban? Márpedig ez azt jelenti, hogy Dez
ismerte őt, sőt valószínűleg haverok voltak. És én bírom Dezt.
Mindig is rendes volt hozzám. Erre most a démoni kígyótetkóm
megette a barátját, és én...
– Ácsi, Laylababa, lassíts! Nyugodj meg, oké? Lehet, hogy
tényleg ő volt az, de ezzel most már nincs mit tenni. Rád
támadott, Bambi pedig megvédett téged. Ennyit erről.
– Oké – leheltem, de tudtam, hogy a többi őrző tuti nem így
fogja látni.
– Maradj itt!
Miért, mégis hova mehettem volna vérezve és félmeztelenül?
Zayne besietett a fürdőszobájába, és két benedvesített
törülközővel jött vissza. Csöndben felitatta a vért, és erről
eszembe jutott az, ahogy... ahogy Roth segített
megtisztálkodnom a lakásában. Jaj, ettől ugyanúgy sajgott a
szívem, mint a karom, és ez az egész helyzet még ezerszer
rosszabb lett.
– Nagyon fáj? – kérdezte Zayne.
– Nem olyan vészes. – A pólója alatt mozgó izmok sokaságát
figyeltem.
– És most hol van Bambi? – kérdezte, és a mellkasomat meg a
hasamat takaró plédre sandított.
– Megint rajtam.
A srác felvonta a szemöldökét.
– Talán láthatatlanná vált?
Elmosolyodtam.
– Momentán a lábam köré van tekeredve. Azt hiszem, bujkál.
– Talán csak elcsapta a hasát.
Kissé hisztérikus nevetés szakadt ki belőlem, Zayne ajka pedig
kis vigyorra húzódott. Mindebben persze nem volt semmi vicces,
de tudtam, hogy ha nem nevetek, akkor valószínűleg sikoltozni
kezdenék.
– Próbáltam megfékezni őt, Zayne. És az őrzővel is próbáltam
megértetni, ki vagyok. Esküszöm, hogy megpróbáltam. De
egyszerűen nem állt le. Azt mondta, úgy bűzlöm, mint egy
démon. Tényleg érezni rajtam a démonbűzt?
Zayne kinyitotta a száját, mint aki válaszolni készül, de aztán
szó nélkül visszacsukta. Ledobta a véres törülközőt a padlóra, a
felsőm mellé.
– Nem indul gyógyulásnak a seb – mondta végül. – És ha
vaspenge okozta, akkor magától nem is fog. A vas baromira...
– Ártalmas a démonokra. Remek. Ez aztán csúcs. –
Felbámultam a fiúra, még mindig magamhoz szorítottam a
plédet. – Úgy bűzlök, mint egy démon?
– Jobb lesz, ha szólok Jasmine-nek, és...
– Ne! Ő azonnal szólna Abbotnak. Mondom, hogy ez az őrző
valószínűleg a New York-i klánhoz tartozott. Abbot tuti engem
fog hibáztatni a haláláért.
– Nem, dehogy.
Nyugtalanul rándult görcsbe a gyomrom.
– Azért fordultam hozzád, mert egyedül benned bízom. Nem
szólhatsz apádnak. Kérlek, értsd meg!
Zayne egyre feszültebb lett.
– Akkor legalább hadd hívjam ide Denikát! Jaj, ne nézz úgy
rám, mintha macskapisit akarnék itatni veled!
– Fúj! – nyögtem.
– Senkinek sem fog szólni, és ugyanúgy ért a gyógyításhoz,
mint Jasmine. – Közelebb húzódott hozzám, a lábam két oldalán
az ágyra támaszkodott. – Bízhatunk benne.
Fogadni mertem volna, hogy most meg olyan képet vágok,
mint akinek hörcsögpisit kell innia.
Zayne még közelebb hajolt, és homlokát az enyémnek
támasztotta. Próbáltam elhúzódni, ám a fiú követte a
mozdulatomat. Így túlságosan közel volt hozzám. Lehunytam a
szememet, és összeszorítottam a számat, mert feltört bennem
az... éhség, felülemelkedve a fájdalmon meg a dermesztő
pánikon.
– Nem hagyom, hogy bármi bajod essen – mondta Zayne, és a
térdemre tette a kezét. – Ellátjuk a karodat, aztán kitaláljuk,
mitévők legyünk. De ha megbízol bennem...
El akartam fordítani a fejem, de a fiú az arcomra simította az
ujjait, és a szemembe nézett.
– Zayne...
– Ha megbízol bennem, akkor el kell hinned, hogy Denikában
is megbízhatsz – folytatta. – Én nem tudom... nem tudom
összevarrni a sebedet. Egyedül semmiképpen sem bírlak ellátni.
Érted? Segítségre van szükségem, de vigyázok rád.
Visszafojtott lélegzettel bólintottam. Nem tudtam, hogy csak
azért egyezem bele a dologba, mert azt akarom, hagyjon itt,
mielőtt még rávetem magam, vagy netán tényleg hajlandó
vagyok megbízni Denikában. Az összes gorgó közül pont
Denikában! Azt se tudtam, mit gondoljak.
Zayne fölemelte a fejét, és puszit nyomott a homlokomra,
amitől a szívverésem kihagyott egy ütemet.
– Mindjárt jövök – ígérte.
Kábé két perc múlva vissza is tért, Denika kíséretében. Nekem
ez alatt a pár perc alatt sikerült meggyőznöm magam arról, hogy
Zayne nyilván összefutott az apjával, és kénytelen volt beköpni
engem. A rettegés olyan émelyítően ülte meg a gyomromat, akár
a romlott étel.
Zayne belépett a szobába, és nesztelenül becsukta az ajtót
Denika mögött. A lánynál volt egy kis táska, ami gyanúsan úgy
nézett ki, mint egy varrókészlet. Jaj, istenem, ezek tényleg össze
akarják varrni a bőrömet! Zaklatottan meredtem Zayne-re, aki
leült mellém.
– Mindent elmondtam Denikának – szólt, de ettől még
ugyanannyira kiakadva bámultam.
– Szigorúan köztünk marad az egész – ígérte a lány, ahogy
letette mellém a táskát, és azonnal kotorászni kezdett benne. –
És a magam részéről csak annyit mondhatok, hogy örülök,
amiért te egy darabban hazajöttél, Bambi pedig jóllakott.
Tátott szájjal bambultam rá.
A csaj kecses mozdulattal vállat vont.
– Nem szeretem se az előítéletes embereket, se az előítéletes
őrzőket – közölte –, és ha tényleg Tomas támadott meg, ő aztán
totál előítéletes volt.
– Te... te ismerted?
Denika bólintott, majd szemügyre vette a karomat, és
ciccegett.
– Biztos, hogy vaspenge volt – mondta Zayne-nek. – Látod,
hogy a seb széle szinte égett?
Megégett a bőröm?
– Hiába váltott volna alakot Layla, ez akkor sem gyógyulna be
magától. De ha összevarrjuk, szépen rendbe fog jönni – folytatta
a lány, és a szemem sarkából úgy láttam, hogy valami
cérnaszerűséget húz elő. – Ha Layla teljesen démon lenne...
– De nem az – vágott közbe Zayne, és majdnem elnevettem
magam a fölösleges emlékeztető hallatán.
– Tudom – válaszolta Denika halkan, aztán rám nézett. –
Megértem, miért nem akarod, hogy Abbot megtudja. Biztos
szörnyen megijedtél.
Nem állhattam a csaj tekintetét, és nem igazán tudtam, hogy
jelen pillanatban mit kezdjek az együttérzésével. Tudtam, hogy
épp tűbe fűzi a cérnát, és már majdnem elborult az agyam, ám
ekkor a lány fölemelt egy tégelyt.
– Ez kámfor és zsibbasztófű keveréke. Segíteni fog kicsit
elérzésteleníteni azt a részt ott, oké?
 A fogamat csikorgattam, és bólintottam.
Denika bekente a karomat a mentaillatú krémmel.
Összerezzentem, mert egy kicsit csípett, de a hűvös, zsibbasztó
keverék másodperceken belül beitta magát a bőrömbe és az
izmaimba. A csaj visszatette a tégelyt a táskába, majd fogta az
iszonyatos, kegyetlen kínzóeszközét – azaz a befűzött tűt –, és
rám nézett. Tökéletes, magasan ülő járomcsont, kis, fitos orr és
telt ajkak. Csodaszép arcából teljesen kifutott a vér.
Ez nem volt valami megnyugtató.
– Ez a krémmel együtt is fájni fog – mondta halkan
Zayne-nek. – Azt hiszem, jobb lenne, ha... Izé, ha lefognád őt.
Nagyot nyeltem.
Zayne átkarolta a derekamat, és gyengéden lefektetett az
oldalamra, aztán hozzám simult, és a lábát az enyémre fektette.
Elkerekedett a szemem, és egy pillanatra teljesen ledöbbentem
attól, milyen közel van hozzám. Roth meg én azután hevertünk
így összebújva, hogy...
Egyik kezét a tarkómra tette, és a mellkasához húzta az
arcomat, a másikkal pedig megfogta sérült kezemet,
összekulcsolva az ujjainkat.
– Érzem, mennyire zakatol a szíved – mondta, hangja tompán
szólt a hajamtól. – Próbálj meg mélyeket lélegezni!
Én inkább úgy éreztem, hogy a szívem menten kiugrik a
helyéből, egyrészt Zayne szokatlan közelsége miatt, másrészt a
félelemtől, amint Denika hűvös ujjai a bőrömhöz értek.
– Gyors leszek – ígérte a lány. – Csak pár másodpercet kell
kibírnod, ígérem.
Lehunytam a szemem, és vettem pár jó mély levegőt.
– Oké. Menni fog. Kibírom.
– Még szép. – Zayne a fejem búbjára fektette az arcát. –
Nagyon erős vagy, Layla. Bármit kibírsz.
 Majdnem hittem is neki.
Amikor a tű átdöfte a bőrömet, az egész testem görcsbe
rándult. Az aprócska lyukból tűz áradt szét bennem, lángra
gyújtotta minden porcikámat, mintha máglyára dobtak volna.
– Semmi baj – mormolta Zayne, és a tincseim közé fúrta az
ujjait. – Mindjárt vége, csak egy... – A mellkasához nyomta az
arcomat, hogy elfojtsa a sikoltást, ami kitört belőlem.
– Sajnálom – suttogta Denika, akinek kicsit remegett a keze.
– Nem adhatok neked az erősebb szerekből, mert Jasmine
észrevenné, hogy hiányzik a készletből.
A lángok a karomat nyaldosták, így megpróbáltam elhúzódni
Denikától, ám a fiú szorosan fogott, egyenesen és mozdulatlanul
tartotta sérült karomat. Káromkodások szédítő áradata hagyta el
a számat, és Zayne érdes hangon kuncogott.
– Nem is sejtettem, hogy ilyen mocskos a szád – cukkolt.
– Nem érdekel. Már semmi se érdekel. Azt akarom, hogy
hagyja abba. Most rögtön – próbáltam elhúzódni, de a fiú
vasmarokkal fogott. – Hagyjatok békén! Könyörgök!
– Még nem lehet, kicsim. Mindjárt vége. Már majdnem félig
kész. – Zayne teste megfeszült, és Bambi elkezdett a csípőm felé
csúszni. Már csak az hiányzott, hogy megint leváljon rólam, és
megegye Denikát. De aztán a kígyó megállt. Talán Zayne-nek
igaza volt, és Bambi tényleg elcsapta a gyomrát az őrzővel. – És
utána megint tökéletes leszel – tette hozzá a fiú.
– Nem vagyok tökéletes. – Az egész testem úgy lüktetett,
mintha egyetlen óriási, nyílt sebbé váltam volna. Egek, tényleg
egy gyáva nyúl vagyok. Egyáltalán nem viselem el a fájdalmat.
Bár igaz, hogy éppen összevarrta valaki a bőrömet, minimális
zsibbasztás mellett. – Bűzlök a démonszagtól.
– Egyáltalán nincs démonszagod. – Zayne mintha
visszatartotta volna a lélegzetét, miközben ismét a mellkasába
sikoltottam. – Olyan az illatod, mint... mint a frézia.
– Frézia? Dehogyis! Nekem vér- és... és démonszagom van –
suttogtam rekedten, teljes erőmmel szorítva a fiú kezét, mialatt
Denika elkészült egy újabb öltéssel. – Bocs – ziháltam.
– Semmi baj. – Zayne-nek sikerült még közelebb húzódnia
hozzám, a teste teljesen az enyémhez simult. – És nincs is
vérszagod.
Felnyögtem, ahogy Denika meghúzta a cérnát.
– Irtó bénán hazudsz.
– Kész – szólt a lány, és reszketegen fellélegzett. –
Nagyon-nagyon sajnálom.
– Mi-minden oké. – Zayne mellkasához nyomtam az arcomat,
és beszívtam jellegzetes mentaillatát. Olyan erővel szorítottam a
kezét és a pólóját, hogy az összes ujjam sajgott tőle. –
Kö-köszönöm.
A csaj mély levegőt vett, miközben gyorsan bekötözte a sebet.
– Néhány percig pihenned kéne, hogy a tested
lenyugodhasson. És jót tenne, ha ma éjjel kőálomba merülnél,
hogy hamarabb felépülj a vérveszteségből.
A kőálom azt jelentette, hogy a gorgók felöltötték szoborszerű
alakjukat, és abban aludtak, így egészen elemi szinten tudtak
megpihenni. Csakhogy én ezt még soha nem próbáltam. Ma
ugyan valószínűleg alakot váltottam volna, ha Bambi nem kel a
védelmemre, ám a tornateremben történtek óta nem változtam
át, azt pedig végképp el sem bírtam képzelni, hogy tudnék valaha
másik formát öltve aludni.
Nem is tudtam, meddig feküdtünk így, miközben Denika az
ágy szélén ücsörgött. Zayne a hátamat simogatta, amíg végre
elmúlt a remegésem, és a hasam háborgása is lecsillapodott
valamennyire.
– Jobban vagy? – kérdezte a fiú, és leemelte a lábát az
enyémről. Miután bólintottam, kicsit elhúzódott tőlem, és
könnyes arcomra simította a kezét. – Megpróbálsz felülni?
Nem voltam biztos abban, hogy meg tudok szólalni, így
inkább újból csak bólintottam. Zayne segített megigazítani
rajtam a plédet, aztán felültetett. Kissé szédelegtem, és sötét
pöttyök homályosították el a látásomat.
– Hozhatok pár szem szimpla fájdalomcsillapítót – mondta
Denika, és kissé furán csengett a hangja, miközben finom
kacsóját bámulta, letörölgetve róla a véremet. – Jasmine-nek az
nem fog feltűnni. – Ránk pillantott, tekintete a vállamra
szegeződött, amit Zayne átkarolt. – És keríthetek neked valami
felsőt.
– Az... az ágyamon kell lennie egy cipzáras pulcsinak.
Denika elment, és hamarosan visszatért a pulóverrel.
Mindketten elfordultak, miközben felvettem, óvatosan dugva
bele bekötözött karomat. Miután becipzáraztam, ismét rám
néztek.
– Köszönöm – hálálkodtam újból.
– Hogy érzed magad? – ült mellém Denika.
– Asszem, nem fogok hányni. – Megkönnyebbült tekintete
láttán hiába próbáltam elfojtani halovány vigyoromat, Zayne
észrevette, és felcsillant a szeme. – Ez eléggé... szívás volt.
– Remekül viselted. – A lány Zayne-re sandított, aki megállt
előttem, karba tett kézzel, komoly képpel. – És most mi legyen?
Úgy éreztem, mintha pép lenne az agyam helyén. Gondoltam,
cukorra lenne szükségem. Méghozzá jó sok cukorra. Az mindig
segített a démoni éhségem ellen is. És aludni akartam egy
órácskát. Vagy talán kettőt. Csak úgy simán, a normál
alakomban. Azután hajlandó lettem volna megpróbálkozni a
kőalvással.
Zayne nagyot sóhajtott.
 – Nem tudom. Nem hiszem, hogy ezt pont most kéne
megbeszélnünk.
– Tudnia kell róla. Ez magától értetődik.
Erre fölkaptam a fejemet, és a tekintetem gyanakodva
cikázott ide-oda kettőjük között.
– Miről kéne tudnom?
Zayne úgy festett, mint aki legszívesebben tiltakozna, ám
ehelyett odalépett az ágyhoz, és leült mellém.
– Az elmúlt pár napban éreztem rajtad valamit.
– Aha. – A karom még mindig mintha lángokban állt volna,
ám a rettegés felülírta a fájdalmat. – Tényleg démonszagom
van?
– Nincs semmiféle szagod, ugyanolyan az illatod, mint
mindig. Az a... rohadék nagyon durván fogalmazta meg, de az
igaz, hogy...
Zayne nagyot fújt, és megdörgölte az állát. – Valamiért most
erősebben észlelem a démoni oldaladat, mint eddig.
Már így is kavargó gyomrom erre tótágast állt.
– Semmiben sem különbözik attól, ahogy más démonokat
szoktunk észlelni – magyarázta Denika, és összekulcsolta a
kezét. – De mintha egy bizonyos fajta démont érzékelnénk... Egy
felsőbbrendűt.
Elakadt a lélegzetem. A felsőbbrendű démonok voltak a
legerősebbek és legveszélyesebbek. Zayne felé fordultam, és
szánalmasan nyöszörögtem:
– Akkor már inkább legyek olyan büdös, mint egy szimpla
démon!
A fiú nem válaszolt, ám elkínzott, komor kifejezés ült ki az
arcára.
Eltelt pár pillanat. Aztán egy perc. Azt hiszem, nem is igazán
fogtam fel a hallottakat. Az, hogy felsőbbrendű démonnak
érzékeltek engem, csak a bűzlő hab volt a romlott tortán.
– Miért nem mondtad el hamarabb? – vontam kérdőre a fiút.
– Hogy mondhattam volna? Rögtön a legrosszabbtól tartottál
volna, és nem akartalak ezzel gyötörni. És amúgy sem számít,
hiszen félig őrző vagy. Ez azt jelenti, hogy eredendően...
Ekkor halk zúgás áradt szét a házban, és acéllemezek
csapódtak le az ablakok elé, mire Denika meg én
összerezzentünk. Hasonló csattanások hallatszottak szerte az
épületből, Zayne pedig talpra ugrott. Most először láttam így
elzáródni az ablakokat, de pontosan tudtam, mit jelent ez.
A fiú az ajtó felé perdült, és Denika elsápadt.
– Démonok – mondta Zayne, és ökölbe szorította a kezét. –
Démonok vannak a birtokon. Maradjatok itt, mindketten!
Azzal kirohant a szobából.
Denika meg én egymásra pillantottunk, majd egyetlen szó
nélkül, egyetértésben felálltunk az ágyról, és követtük Zayne-t a
földszintre.
Amit az imént mondtak nekem, az várhatott. Ha az
otthonunkat acéllemezekkel zárták el, akkor nyilván
megtámadtak minket.
A klán két tagja állt őrt a nappali előtt. Tudtam, hogy biztosan
ott barikádozták el Jasmine-t a csöppségekkel. A bejárati ajtó
viszont nyitva volt, ami meglepett. Az ajtót is acéllal erősítették
meg, mégis tárva-nyitva állt, mintha nem lett volna mitől
tartanunk. Beáradt az esti levegő, és sajátos illatot hozott
magával.
Nekilódult a pulzusom, és kiszáradt a szám.
Maddox állt az ajtóban, és összehúzott szemmel fordult
felénk.
– Denika, neked idebent kell maradnod.
Mi folyik itt? – faggatta a lány, miközben a pupillája
elkeskenyedett. – Démonok vannak odakint. Érzem őket.
– Tudunk a démonokról. Abbot kiment hozzájuk – válaszolta
Maddox. – Ahogy a többi férfi is. Rád ez nem tartozik.
Denika bosszúsan meredt rá.
Én egyáltalán nem észleltem a démonok jelenlétét – na,
ennyit erről. Viszont ez az illat... Jaj, istenem, ez az illat! Felállt a
hátamon a szőr, és vakon botladozva indultam el az ajtó felé.
– Layla! – sietett utánam Denika. – Nem kéne kimenned oda.
Maddox engem nem próbált megállítani, ahogy megkerültem.
Az illat egyre erősebb lett, ahogy kiléptem a hűvös estébe. Egész
testemen libabőrös lettem. Az édes pézsmaszag eltöltötte az
orromat. Túlhajszolt szívem még jobban bepörgött, és túl sok –
túl sok – érzelem öntött el egy szempillantás alatt.
Megláttam Zayne-t: a felhajtón állt, az apja, Geoff, Dez meg a
többiek mellett. Ám engem azok az alakok vonzottak közelebb,
akik előttük magasodtak, az erdőbe vezető füves résznél. Lábam
remegésével mit sem törődve gyorsítottam, és leszaladtam a
lépcsőn.
Zayne félig felém fordult, és feltartotta a kezét, mintha
megállítani vagy elkapni akart volna. Rideg, riasztó képet vágott.
– Layla...
Nem álltam meg. A világon semmi sem állíthatott volna meg.
Egy csapásra megfeledkeztem a kimerültségről és a fájdalomról.
Zayne néhány centivel arrébb húzódott, és teljesen
szembefordult velem.
És ekkor megláttam őt.
Könny szökött a szemembe. A szívem egy pillanatra megállt,
aztán kalapálni kezdett. Az elmúlt két hét összes szenvedése
elillant abban a másodpercben, hogy tekintetem összefonódott
ezzel az aranyszínű szempárral.
– Roth – suttogtam.
 5. FEJEZET

A FIÚ OLYAN MAGAS ÉS OLYAN DÉLCEG VOLT, amilyen csak a

leggyönyörűbb herceg lehet.
És pont ugyanúgy nézett ki, mint amikor legelőször
megpillantottam.
Koromfekete hajtincsek hullottak lazán a homlokába, és az
ugyanolyan sötét, íves szemöldökéhez értek. Magasan ülő
arccsontja széles volt, szemének külső sarka enyhén fölfelé
görbült. A szempár színében káprázatosan elegyedett az arany és
a borostyán, ettől a fiú arca szinte nem is tűnt emberinek. Ajka
kissé szétnyílt, az alsó teltebb volt, mint a felső. Fekete póló
feszült a mellkasán, amiről tudtam, hogy ugyanolyan
hihetetlenül izmos, mint a hasa – a kockahas nem is volt méltó
kifejezés rá. Farmerje mélyen ült a csípőjén, és szegecses öv
tartotta meg.
Egyedül Bambi hiányzott róla, aki jelenleg az én bőrömön
tekergőzött fel-alá, megvadulva az izgalomtól. Roth élt, és itt
volt.
A fiúnak kissé elkerekedett a szeme. Talán csak a képzeletem
játszott velem, de esküdni mertem volna, hogy megpillantottam
a nyelvében csillogó fémet, amikor megnyalta a száját. Az
arcizmai megfeszültek, és megfejthetetlen kifejezés suhant át
lehengerlően vonzó képén. Azonnal megfeledkeztem mindenki
másról. A szívemet majd szétvetette a boldogság. Súlytalannak
éreztem magam, mintha menten fölszállnék a csillagok közé.
Valaki mondott valamit, de én semmi mást nem hallottam,
csak a szívem zakatolását és a vér lüktetését a fülemben.
Roth tett felém egy lépést, majd a tekintete élesen tőlem
jobbra villant. Megtorpant, a szeme sötét borostyánszínt öltött.
Ekkor valaki megmarkolta a felkaromat, pont a kötés alatt.
Földbe gyökerezett a lábam, és majdnem felkiáltottam. Zayne
és Roth egyszerre indultak felém, ahogy a karomat fogó Abbot
odahajolt hozzám.
– Légy eszednél, lányom! Bármit is tett ez értünk, ne feledd,
hogy attól még démon.
– Ami azt illeti, herceg vagyok – helyesbített Roth azon a
mély, bársonyos, kellemesen borzongató hangján... Amiről azt
hittem, hogy talán már sosem hallhatom többet. – Jobb, ha te
meg erről nem feledkezel meg.
Abbot egész testében megfeszült, és hiába próbáltam elhúzni
tőle a karomat, csak még egy kicsit szorosabban fogott.
– És azt is ajánlom, hogy ereszd el a lányt – folytatta Roth,
felszegve az állát. – Hogy végre meglengethessük egymás felé a
barátság fehér zászlóját, lehetőleg vérontás nélkül.
– Nem mintha a vérontás olyan rossz dolog lenne. – A Roth
mellett álló démon, akiben felismertem a pokol egyik báróját,
szélesen elvigyorodott, kivillantva szabályos, fehér fogsorát.
Cayman afféle démoni középvezető szerepét töltötte be.
Fogalmam sem volt, ki lehet a harmadik alak, aki kettőjük
mögött maradt.
– Te pedig jobb, ha nem felejted el, hogy az én birtokomon
állsz.
Abbot eleresztette a karomat, én pedig máris odarohantam
volna Rothhoz, ám olyan pillantást vetett rám, amiből sütött,
hogy maradjak ott, ahol vagyok.
 Értetlenkedve mély levegőt vettem, és próbáltam
lecsillapítani zakatoló szívverésemet. Szerettem volna ügyet sem
vetni Roth intő pillantására, és a karjába vetni magam. Meg
akartam érinteni, csak hogy meggyőződjek róla, tényleg
valóságos, tényleg jól van. De nem feledhettem, hol vagyok. A fél
klánom idekint ácsorgott, és habár Roth feláldozta magát – hát,
legalábbis látszólag – a jó ügy érdekében, senki sem díjazta
volna, ha rámászom, mint egy megrészegült kismajom.
De miközben egyre csak bámultam őt, és végre kezdtem
felfogni, hogy Roth tényleg itt van, tényleg él, azt nem bírtam
megérteni, miért most látom viszont először. Azt pedig pláne
nem, mégis hogyan szabadulhatott ki a pokol legtüzesebb
bugyraiból. Hiszen onnan elméletben lehetetlen volt megszökni.
Arról már nem is beszélve, hogy vajon miért jött ide.
Abbot mintha még jobban kihúzta volna magát.
– És a mi fajtáink között soha nem lehet szó „a barátság fehér
zászlójának” lengetéséről.
Roth a mellkasához kapott.
– Jaj, ne, pedig már úgy beleéltem magam, hogy milyen jókat
bulizunk majd együtt.
Abbot homlokán kidagadt egy ér. Felém fordult.
– Be kell menned a házba, Layla.
Majd ha fagy – gondoltam, de mielőtt ezt válaszolhattam
volna, Roth oldalra biccentette a fejét, és közölte Abottal:
– Nem, nagyon is itt kell maradnia. Jó okkal jöttem ide, habár
egy kissé eltértünk a tárgytól.
Hogyhogy eltértek a tárgytól? Mióta állt már itt Roth?
Félresöpörtem a hajamat az arcomból, és úgy éreztem, mintha
az agyam le lenne lassulva. Zayne-re pillantottam, de ő úgy
meredt Rothra, mint akit legszívesebben egyenesen visszarúgna
a pokolba. Elhúztam a számat. Megértettem, hogy ezek ketten
sosem lesznek öribarik, de Zayne talán elfelejtette, mit tett érte
Roth?
Maddox is kijött a házból, és megállt a néma Dez mellett,
méghozzá a valódi alakjában. Nyilván azonnal átváltozott, amint
elindult kifelé. Bőre szürke lett, akár a gránit, lenyűgöző szárnya
két és fél méter szélesre nyúlt. Orra lapos lett, sárga szeme
ádázul ragyogott, és kivicsorította az agyarait.
– Semmi okunk hagyni, hogy betegyék ide a lábukat. –
Abbothoz fordult, karmos keze ökölbe szorult. – Tomas eltűnt,
és lefogadom, hogy közük van ehhez.
Ajjaj...
Bambi a hasam köré tekeredett, aztán kinyújtózott, mint aki
élvezettel gondol vissza kora esti vacsorájára.
– Fogalmam sincs, ki az a Tomas – felelte Roth, és ajka, ami
örökre beleégett az emlékezetembe, gúnyos vigyorra húzódott. –
Bár az is igaz, hogy ti, őrzők mind tök ugyanúgy néztek ki.
Maddox rámordult:
– Azt hiszed, jópofa vagy?
– Mi az, hogy! – Roth vigyora most már fülig ért, a tekintete
azonban hűvös maradt. – És persze jóképű is.
Dez és a többi őrző feszülten figyelte őt. Sejtettem, hogy úgy
gondolják, Rothnak be kéne ijednie tőlük, hiszen jókora
létszámfölényben voltak, ám ez a fiú... Hát, minél vészesebb volt
a helyzet, neki annál nagyobb lett a szája.
Cayman rám kacsintott, miközben magabiztosan előrelépett.
Felvontam a szemöldökömet. Egyre hihetetlenebbnek tűnt ez az
egész.
Lehet, hogy túl sok vért veszítettem, elájultam, és mindez csak
valami bizarr álom.
– A tárgyra térhetnénk végre? – kérdezte Cayman sürgetően.
– Tényleg nincs vesztegetni való időnk.
 Abbot nagyot fújt, és még mindig rém bosszúsnak látszott, de
bólintott.
– Óriási problémánk van – jelentette ki Roth, farkasszemet
nézve a klán vezetőjével. Lassan lelohadt a vigyora, nekem pedig
a hideg futkosott a hátamon. – Született egy lilin.
Erre az összes őrző úgy bámult rá, mintha a gatyáját ledobva
állt volna neki táncot lejteni előttük. Nekem is leesett az állam,
és nem akartam hinni a fülemnek. Biztosra vettem, hogy rosszul
hallottuk, amit Roth mondott. Egyszerűen nem volt lehetséges,
hogy megszülessen egy lilin: egy olyanfajta démon, amelyik
képes egyetlen érintéssel megfosztani valakit a lelkétől. A lilinek
annyira iszonyatosak voltak, hogy az érintésük nem pusztán
megölte az adott embert vagy őrzőt, hanem bosszúszomjas
lidérccé változtatta a szerencsétlent: olyan szellemmé, aminek
nincs más célja, csakis pusztítást okozni. Az őrzőket eredetileg
épp azért teremtették, hogy eltöröljék a föld színéről a lilineket,
még réges-régen, Éváék meg az átkozott almájuk idején.
– Az lehetetlen – acsargott Zayne. – Miféle hülyeséget
próbáltok itt beadni nekünk?
Roth ekkor rászegezte a pillantását, arckifejezése rideg és
megfejthetetlen volt.
– Nem próbálok beadni nektek semmit, és hidd el, ha
kamuzni akarnék, akkor ennél sokkal, de sokkal érdekesebb
hazugságokat találnék ki.
– Amit állítasz, az egyszerűen nem lehet igaz – erősködött
Abbot, és összefonta izmos karját széles mellkasa előtt. –
Tudjuk, mi mindennek kell történnie ahhoz, hogy valaki
feltámaszthassa a lilineket, és azok a dolgok nem valósultak
meg. Arról nem is beszélve, hogy sikerült megfékezni Paimont,
mielőtt elvégezhette volna a rituálét.
– Egy démon be akar csapni minket? – horkantott gúnyosan
Dez, miközben hűvös szellő borzolta a tincseit. – Micsoda
meglepetés!
Roth szemében harag villant, de az a fajta, ami egész
városokat képes romba dönteni. Kinyitotta a száját, ám ekkor
feléje léptem.
– Hogy volna ez lehetséges? Hiszen tudod... Tudjuk, hogy
nem az.
Roth továbbra is Zayne-re szegezte a tekintetét.
– De, igenis az.
Egy őrző felhorkant, és azt motyogta:
– Na, erre a sztorira nagyon kíváncsi vagyok.
Roth ajka féloldalas vigyorra húzódott.
– Ahogy azt tudnotok kéne, amennyiben figyelmesen
elolvastátok a „ha beüt a szar” útmutatótokat, Lilithet négy lánc
tartja fogva a pokolban.
Bólintottam. Tudtam, hogy Lilithet, vagyis az anyámat, akit
soha nem ismertem, láncra verték a pokolban, de nem értettem,
ennek mi köze van bármihez is.
– Két lánc megtört, amikor Paimon megpróbálta végrehajtani
a rituálét, így már csak a másik kettő maradt – folytatta Roth. –
A harmadik...
– Várjunk! – emelte fel a kezét Abbot. – Mégis, hogy törhetett
volna meg az a két lánc? Hiszen megfékeztük Paimont, Layla
pedig megőrizte az ártatlanságát, ami ugyebár az egész rituálé
kulcsa. Vagyis mindez nem lehet igaz.
Jaj, édes istenem...
Már megint ez az ártatlanságos ügy! Magamba fojtottam a
nyögést, miközben megmarkoltam a nyakláncomat. A lilineket
feltámasztó rituálé sikeres elvégzéséhez több tényezőnek is meg
kellett valósulnia. Ki kellett folynia Lilith vérének, azt rejtette a
gyűrű, amit még mindig a nyakamban hordtam. Az én vérem is
kellett hozzá, amiből szintén kifolyt valamennyi a rituáléhoz. Az
utolsó két dolog viszont jóval nagyobb horderejű volt.
El kellett vennem egy lelket, és el kellett veszítenem az
ártatlanságomat, mármint, a szüzességi értelemben. Egyedül
Zayne és Roth tudtak róla, hogy már elvettem egy lelket. Abbot
soha nem szerezhetett tudomást erről, mert tuti végzett volna
velem. De ami a másik dolgot illeti: még mindig szűz voltam,
szóval, nem stimmelt, hogy...
– Paimon hozzájutott a vérhez, mind Lilithéhez, mind
Layláéhoz – mondta Roth, követve a gondolatmenetemet. Nem
nézett rám, miközben beszélt, ám a szavai olyan élesek voltak,
hogy görcsbe rándult a gyomrom. – Megvágta őt. A saját
szememmel láttam.
Nem bírtam felfogni, hogy vehette észre azt az apró karcolást
a csata hevében.
– Igen. Paimon megvágott egy kicsit, és kicsordult a vérem,
de...
– Megrohant a pokoli éjszaka emléke. Miután Rothot és
Paimont pokolra küldte az ördögcsapda, a padló
megperzselődött a hűlt helyükön; ahol pedig én hevertem
megkötözve, mielőtt átváltoztam, ott lyuk tátongott.
Abbot szemöldöke ráncba szaladt. Válaszra nyitotta a száját,
de aztán inkább rám szegezte szúrós tekintetét. Olyan vádlón
nézett, hogy hátrahőköltem tőle. Talán mégis tudott Petrről?
Tudta, hogy önvédelemből elszívtam a lelkét? Máris a vesztemet
éreztem. Zayne közelebb húzódott hozzám, és elakadt a
lélegzetem.
– Az ártatlanságod... – szólt Abbot halk, megtévesztően
nyugodt hangon. – Azt állítottad, hogy még mindig ártatlan
vagy, Layla.
Hogyhogy azt állítottam?
 – Nem hazudtam neked.
– Akkor mégis hogyan törtek meg a láncok? – faggatott.
– Na, bezzeg most már hisz nekünk – szólt Cayman, és a fejét
csóválta. – Milyen könnyen megrendült a Laylába vetett hite!
Habár igencsak bántott ez a helytálló megfigyelés, egy szóval
sem reagáltam a pokolbéli bárónak, miközben tekintetem
végigsiklott a démonokon és őrzőkön. Nicolai elfordította a fejét,
amikor találkozott a pillantásunk, Dez és Maddox pedig
döbbenten bámultak rám. Zayne-re rá sem bírtam nézni; ki
tudja, milyen elhamarkodott következtetést vont le.
A jelen helyzetben egyedül annyi jót tudtam megállapítani,
hogy láthatóan senki sem feltételezte rólam egy lélek elvételét.
Ehelyett mind azt hitték, hogy odaadtam magam valakinek.
Elhúztam a számat. Szerettem volna tagadni a feltételezésüket,
de azzal elárultam volna, hogy mit tettem valójában. Így
kénytelen voltam fékezni a nyelvem.
Zayne nagyot fújt.
– Layla azt mondta nekünk, hogy ő még... Na, tudjátok, mit
mondott. Semmi okunk sincs kételkedni a szavában, viszont
minden okunk megvan arra, hogy ne bízzunk meg a
démonokban.
A megkönnyebbülés, ami ennek hallatán elöntött, rövid életű
volt, mivel Roth kecsesen felvont szemöldökkel azt válaszolta;
– Figyelembe véve, hogy kimentettelek abból a csapdából, és
magamra vállaltam helyetted a pokol kínjait, ennél talán kicsit
többet is adhatnál a szavamra.
Lehunytam a szemem. Tartottam tőle, hogy ez a diskurzus
nagyon hamar nagyon rossz irányt fog venni.
– És hálás is vagyok azért, amit tettél – válaszolta Zayne
kimérten. – De ez nem változtat azon, hogy mi vagy, sem azon a
tényen, hogy Layla még mindig...
 Az arcomba zúdult a vér.
– Na, jó, ebből elég! Hagyjátok már abba! Nem akarom
hallgatni, ahogy a szüzességemről pletykálkodtok.
– Ahogy én sem – motyogta Dez.
– Amennyire tudom, a szűzhártyám ép és sértetlen, szóval,
köszönöm szépen, még mindig megvan a szüzességem. –
Amikor Roth felvonta a szemöldökét, gyengén ökölbe
szorítottam a kezemet. – Úgyhogy ejthetnénk végre a témát?
– Ha igazat mondasz, akkor a démon mégiscsak hazudik –
fortyant fel Abbot.
– A démon? – pufogott Roth. – Mármint, nektek „őfelsége”.
– Oké, oké. – Cayman sietve előrébb lépett, és megadást
tettetve fölemelte a kezét, miután az őrzők fenyegetően
vicsorogtak. – Senki sem hazudik. Se a mi koronahercegünk, se
a mi drágalátos, szűzies kis Laylácskánk.
Csúnya pillantást vetettem rá.
Cayman erre csak vigyorgott, és folytatta:
– Ahogy az lenni szokott, a rituálé leírása nem fogalmazza
meg a pontos részleteket, vagyis nem lehetünk biztosak abban,
egész konkrétan mit ért az ártatlanság elvesztése alatt.
– Jó lenne, ha nem hajtogatnátok ezt folyton – motyogtam, és
a homlokomat dörgöltem. Megfájdult a fejem. – Az
ártatlanságot nem lehet csak úgy „elveszíteni”, mint valami
elhagyott vagy ottfelejtett holmit.
Abbot összehúzta a szemét.
– Ahogy mondod! – Cayman bedugta a kezét farmerje
zsebébe, és összecsapta a bakancsa sarkát. Olyan derűs képet
vágott, hogy az a borzalmas érzésem támadt, miszerint az imént
saját magam alatt vágtam a fát. – Az ártatlanság elvesztése a
testi bűnökre utal, márpedig a bűn gyönyörét nem csak azon az
egy bizonyos módon lehet megtapasztalni, nem igaz?
 Kifutott az arcomból a vér, és leesett az állam. Ó, de még
mennyire, hogy megtapasztaltam a gyönyört Rothtal. Azután a
vér rögtön vissza is tódult a fejembe, ahogy eszembe jutottak az
együtt töltött óráink, mielőtt elindultunk a Lemegetonért. Roth
meg én... Nem feküdtünk le egymással, de csináltunk más
dolgokat. Vagyis, ő csinált olyan dolgokat a kezével, amiktől én...
Jaj, egek, most semmiképpen sem gondolhattam erre.
Roth lehetetlenül hosszú szempillái eltakarták a pillantását,
ahogy a jelenlévők sorra felfogták és értelmezték Cayman
szavait. Egyszeriben mindannyian úgy néztek rám, mintha...
Mintha meggyilkoltam volna egy egész bölcsődényi kisdedet,
aztán vígan megmártóztam volna a vérükben.
– Mi van? – kérdeztem, és egyik lábamról a másikra álltam.
Zayne-re pillantottam. A fiú állán lüktetett egy izom.
Cayman biccentett.
– Tehát nem volt szükség semmi másra, mint hogy Laylának
orgazmusa legyen.
– Te jó ég! – nyögtem, és lángoló képem elé kaptam a
kezemet, ennél még az is jobb lett volna, ha a sikátorban
miszlikbe aprít az az őrző.
– És valószínűleg nem önkezűleg – tette hozzá Cayman. –
Elvégre ez az egyetlen magyarázat.
Valaki most rögtön nyírjon ki!
Zayne fojtott hangon szentségelt, és az őrzők seregletében
mintha valaki azt motyogta volna, hogy ribanc – de nem
lehettem biztos abban, jól hallottam-e, mivel senki sem reagált a
halk mormogásra. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy
kiokoskodják, vajon kivel tapasztalhattam meg „a bűn
gyönyörét”. Hiszen nem dúskáltam a választási lehetőségekben,
figyelembe véve, milyen veszélyes lett volna közel kerülnöm
bárkihez, akinek lelke van.
 – Hááát... – nyújtotta el a szót Roth. – Ez kínos.
Lassan leeresztettem a kezemet.
– Gondolod?
Nem nézett rám.
– Szóval, most, hogy ezt tisztáztuk...
– Na, de mi van a lélek elvételével? – kérdezte Nicolai.
Felállt a hátamon a szőr. Repesnem kellett volna az örömtől,
amiért végre témát váltottunk, de basszus, ez az egész csak egyre
rosszabb lett.
Roth vállat vont.
– A Lemegeton ősrégi szöveg, rémlik? Ez azt jelenti, hogy
nem túl könnyű értelmezni. Nyilvánvalóan mind félreértettünk
benne valamit, még én is, hiába a rendkívüli intelligenciám.
Nálatok van a Lemegeton. Próbáljatok kihámozni belőle
valamit!
Úgy tűnt, az őrzők egyelőre beérik ezzel a magyarázattal, ám
Abbot olyan pillantást vetett rám, amiből sütött, hogy később
még beszélünk. Nagyon nem vártam ezt a beszélgetést.
– De térjünk vissza a tárgyra: három lánc megtört, ami azt
jelenti, hogy létrejött egy lilin.
Már megint ez a nóta...
– Várj! – mondtam, és mély levegőt vettem. – Nem tudtam,
hogy anyám láncai megtörnek, ha feltámadnak a lilinek. –
Nyugtalanul rándult görcsbe a gyomrom, ahogy előbb Abbotra,
aztán Zayne-re pillantottam, majd ismét Rothra néztem. –
Egyikőtök... Egyikőtök se szólt nekem erről. Mind csak annyit
mondtatok, hogy ha a lilinek visszatérnek, akkor kisebb bajunk
is nagyobb lesz annál, mint Lilith miatt aggódni.
– Szükségtelen volt tudatnunk ezt veled – közölte Abbot
kimérten.
A szorongásom helyét valami izzó és rút érzelem vette át,
ahogy farkasszemet néztem a férfival, akit egykor szinte
apámnak tekintettem. Annyira elegem volt már a
hazugságokból, az örökös titkolózásból. Abbot nemcsak azt
titkolta el előlem, hogy Lilith az anyám, hanem azt is, hogy
Elijah, az őrző, aki világéletemben úgy viselkedett velem, mintha
a puszta létezésemet is gyűlöletesnek találná, valójában az apám.
– Komolyan? Figyelembe véve, kimről van szó, mégis hogy
lenne szükségtelen tudnom?
– Jogos – hagyta rám Roth.
– Te se mondtad el nekem – csattantam fel. Összeszorította a
száját, és szuggeráltam, hogy nézzen rám, magyarázza el, miért
tartotta meg magának ezt a kulcsfontosságú részletet. De hiába.
Erősen elfogott a félelem. – És ha megtörik a negyedik lánc is,
akkor Lilith kiszabadul?
A harmadik démon, aki egészen addig hallgatott, megcsóválta
a lejét.
– Lilith nem fog elszabadulni. A nagyfőnök rajta tartja a
szemét, és mérget vennék rá, hogy legfeljebb akkor törhet ki a
láncaiból, ha befagy a pokol feneke. – Jót nevetett a saját
poénján, én pedig felvontam a szemöldökömet.
Abbot feszülten húzta fel a vállát.
– Hiába nem szabadul ki Lilith, akkor is óriási problémával
nézünk szembe, ha tényleg született egy lilin.
– Jelen pillanatban még biztosan csak egy van, mert ha több
lenne, arról már tudnátok. Hiszen mindent elözönlöttek volna a
lidércek. De már egyetlen lilin is elég ahhoz, hogy az egész
városon eluralkodjon a lélektelenség káosza – mondta Roth. – A
lilinek egyetlen érintéssel képesek elvenni valaki lelkét, de akár
szórakozhatnak is az áldozatukkal: szép lassan megfosztják a
valódi énjétől, teljesen megváltoztatják az erkölcseit. Egy lilin
még egy őrzőt is átváltoztathat, ha sikerül rátennie a kezét.
 Hűha, ez ijesztően hangzott. Nagyon ijesztően.
– És egyedül ők képesek parancsolni a lidérceknek – tette
hozzá Cayman. – Ha teljesen elvesznek egy lelket, akkor az így
létrehozott, bosszúszomjas lény engedelmeskedni fog a
lilineknek. Ez így... duplán szívás.
A lidércek azokból lettek, akiknek valaha volt lelke, de
elvesztették. Nem pokolra kerültek. Nem is a purgatóriumba. A
földön ragadtak, nem léphettek tovább, és keserű gyűlölet forrt
bennük. Hamar veszélyessé váltak, és erősek voltak; kapcsolatba
tudtak lépni az emberekkel, méghozzá nem épp barátságosan
viszonyultak hozzájuk. Néha olyanokat vettek célba, akiket
életükben ismertek. Máskor nem válogattak, bárkire
rátámadtak, aki az útjukba került.
– Tudjátok, figyelembe véve a szabályokat, meg minden, az
alfák, azok az ordas nagy góréitok, odafent az ordas nagy égben,
tuti nem fognak örülni. – Roth karba tette a kezét. – Szóval, meg
kell találnunk azt a lilint, mielőtt még az alfák úgy döntenek,
hogy közbeavatkoznak. Különben mindannyian veszélybe
kerülünk, beleértve az őrzőket is.
Az alfák, azaz angyalok voltak az őrzők főnökei. Én a félig
démoni származásommal persze még soha nem láttam egyetlen
ilyen mennyei lényt sem.
– Miért lennének veszélyben az őrzők? – kérdeztem
értetlenül.
Cayman volt az, aki válaszolt:
– Az alfák nincsenek túlzottan oda az őrzőkért, pedig saját
kezűleg teremtették őket. Nem igaz, vezérhím? – Mivel Abbot
nem felelt, a pokolbéli báró elvigyorodott. – Az alfák a lilin
létezését annak jeleként veszik majd, miszerint az őrzők nem
képesek uralni a helyzetet, vagyis haszontalanok. Büntetésül ki
fogják irtani őket, méghozzá velünk együtt.
 Te jó isten! Ezek szerint az alfák nem viccelnek.
– Vagyis össze kell fognunk – jelentette ki Roth.
Maddox élesen felnevetett.
– Még hogy démonokkal összefogni! Beszívtál?
– Mint már mondtam, a nagyfőnök nem díjazza, ha
munkaidőben piálunk vagy drogozunk. – Roth felöltötte a
szokásos, megfejthetetlen arckifejezését. – Ti pedig kénytelenek
lesztek túllépni a bigottságotokon. Ebben a városban több mint
félmillió ember él, nem is beszélve a külváros többmilliós
lakosságáról. Itt egyetlenegy lilin is iszonyatos pusztítást tud
végezni.
– Akkor megint ugyanott tartunk, mint két hónappal ezelőtt?
– kérdezte Zayne. – Csak épp egy szerelmi bánatos démon
helyett most egy lilin a bajunk... Egy lilin, ami egyetlen érintéssel
képes elvenni az emberek lelkét.
– Várjunk csak! – Maddox oldalra fordult, végre levéve a
szemét a démonokról. – Ha a rituálé sikerrel járt, és létrejött
belőle egy lilin, akkor nem Layla számít az anyjának? Hiszen a
démon az ő véréből született.
– Fúj! – Nagyot nyeltem, egyszeriben vér ízét éreztem a
számban.
– Szó se lehet róla, hogy a gyerekemnek tekintsem azt a lilint.
Úgyhogy eszetekbe se jusson a nyakamba varrni ezt!
– A lilin egyben Lilith véréből is született, szóval... – Roth
felsóhajtott, és a fejét csóválta. – Nem számít, te mennyei selejt.
Maddox vicsorgott.
– Mit mondtál?
Roth ügyet sem vetett rá.
– Egyedül az számít, amit le kell győznünk... Legyen az lilin,
vagy valami hasonló – motyogta Abbot, leginkább saját
magának, én pedig a homlokomat ráncoltam. Mi az ördögöt
jelentett az, hogy „valami hasonló”? A férfi megcsóválta a fejét. –
Meg kell találnunk ezt a lilint, és el kell pusztítanunk.
– Egész biztos, hogy Lilith nem tud kiszabadulni? –
kérdeztem. Még mindig nem dolgoztam fel igazán azt a tényt,
miszerint az anyámat láncra verve őrzik a pokolban.
– A nagyfőnök azt tuti nem fogja hagyni. – Roth Abbotot
figyelte, és kimérten mosolygott.
Tapintható volt köztük a feszültség, és az ösztönöm azt súgta,
hogy emögött valami mélyebb ok húzódik meg, nem csupán az
alapvető ellenségeskedés.
– Az a gond, hogy nem sokat tudunk a lilinekről – tette hozzá
Roth.
Úgy éreztem, menten összeesek.
– Nem?
– De nem ám. A Lemegetonban talán van róluk infó, csak
hát... – A fiú Abbot felé biccentett. – A könyv ugyebár nálatok
van.
– És nálunk is fog maradni, biztonságban – válaszolta a
klánunk vezére.
– A biztonság viszonylagos – mormolta Roth.
– Már tudjuk, mit ír a Lemegeton a lilinekről – közölte
Nicolai.
– És szíveskednétek megosztani az infót? – vigyorgott Roth. –
Mert úgy sokkal jobb móka lenne.
Abbot egy helyben toporgott.
– Nem szerepel benne semmi újdonság. Csak halványan
célozgat arra az időre, amikor még a lilinek uralták a földet. Nem
derül ki belőle semmi, amit ne tudtunk volna magunktól is. –
Néhány pillanatnyi hallgatás után így folytatta: – Ez a helyzet
véresen komoly. Olyannyira, hogy nem fogjuk akadályozni a
nyomozásotokat az ügyben.
 Ez azt jelentette, hogy a gorgók nem fognak vadászni Rothra
és a csapatára, ami óriási horderejű volt. Maddox meg a többi
őrző jól ki is akadt, ám Abbot egyetlen legyintéssel elhallgattatta
a zúgolódásukat.
– A washingtoni klán fejeként ebben a kérdésben én döntök –
jelentette ki, és ádáz tekintettel nézett végig rajtuk. –
Semmiképpen sem engedhetjük meg, hogy egy lilin
garázdálkodjon a földön. – Ezután a démonokhoz fordult,
halálosan fenyegető képpel. – De ha a leghalványabb gyanúm is
támad, hogy mindez csak valami csel, akkor én magam végzek
mindegyikőtökkel.
Roth vállat vont.
– Mi csak annyit akarunk, hogy legyetek a szokottnál is
éberebbek, miközben... vadászgattok.
– Nem hiszem el, hogy démonokkal egyezkedünk – morogta
Maddox, és néhány lépést hátrált.
Én se tudtam elhinni a dolgot, de ez is csak azt bizonyította,
mekkora fenyegetést jelent az a lilin.
– Nincs más megoldás – felelte Abbot, és mélyen,
gondterhelten felsóhajtott. – Gondosan figyelni fogjuk, nem
érkezik-e jelentés gyanús esetekről. A rendőrségi és kórházi
kapcsolataink biztosan kapóra fognak jönni ezen a téren.
Cayman bólintott, és már önmagában az is hatalmas
jelentőségű volt, hogy egész civilizáltan el tudtunk diskurálni
erről az egészről.
– Mi is nyitva tartjuk majd a szemünket-fülünket. A lilin
valószínűleg más démonok társaságát keresi majd. Tudjátok,
hogy szövetségeseket és haverokat szerezzen. Remélhetőleg a
bizalmába avatja az egyiket.
– Helyes – mondta Abbot, és kihúzta magát. – De most már
takarodjatok a birtokomról!
 Elakadt a lélegzetem, és görcsbe rándult a gyomrom. Még
nem mehetnek el! Szó sem lehet róla. Előreléptem, ügyet sem
vetettem az őrzők szúrós tekintetére. Nem érdekeltek. Felőlem
aztán foghatták az előítéleteiket, és feldughatták a...
– Máris indulunk, de előbb még... – Roth végre felém fordult.
Találkozott a tekintetünk, és ennek ereje mintha mellbe vágott
volna. – Beszélnünk kell.
 6. FEJEZET

KIS HÍJÁN ABBAN A PILLANATBAN ODAROHANTAM ROTHHOZ,

hogy a nyakába ugorjak, ám valaki mélyen felmordult
mögöttem. Elsőre azt hittem, Abbot reagált így, de amint
rádöbbentem, hogy Zayne hallatta ezt a hangot, sóbálvánnyá
dermedtem.
Roth oldalra billentette a fejét, és engem figyelt, miközben az
ajka lassan kaján mosolyra húzódott.
– Te most komolyan... morogsz rám, vízköpő?
– Addig örülj, amíg csak morgok – vágott vissza Zayne.
Roth kuncogott.
– Azért ennél hálásabb is lehetnél nekem.
Zayne-hez fordultam, ám az arckifejezése láttán akkora
gombócot éreztem a torkomban, hogy megszólalni se bírtam. A
fiú olyan képpel meredt Rothra, amit egyszerűen nem tudtam
értelmezni, azok után pláne nem, hogy mit tett érte ez a démon.
Tisztára úgy tűnt, mintha... Megcsóváltam a fejemet.
– Semmi gond – avatkozott közbe Abbot, legnagyobb
meglepetésemre. – Hadd beszéljenek!
Várjunk, mi van? Nem bánja, ha beszélek Rothtal? Abbot
beleegyezése feloldotta a dermedtségemet. A torkomban
dobogott a szívem.
Zayne kinyitotta a száját, aztán szorosan összezárta. Egy
pillanatig farkasszemet néztünk, majd a fiú mereven,
beletörődve bólintott.
– Én itt leszek, megvárlak – ígérte.
Azt feleltem volna, hogy erre semmi szükség, de olyan furcsán
elszántan mondta ezt, amitől elakadt a szavam. Mély levegőt
vettem, és Rothhoz fordultam.
– Sétáljunk egyet – javasolta.
Kissé hűvös volt a hangja, amitől nyugtalan lettem.
Győzködtem magam, hogy csak azért szól így hozzám, mert
ennyi őrző vesz körül minket, de alig éreztem a lábam, miközben
feléje tartottam. Roth egyedi illata lehengerelte az érzékeimet, az
esti hideg dacára kimelegedtem. Amint a fiú mellé értem, sarkon
fordult, és elindult a kis ösvény felé, amit Zayne meg én
tapostunk ki az évek során. A közeli erdőben lévő
lombházikóhoz vezetett.
Bizsergett a tarkómon a bőr. Hátrapillantottam a vállam
fölött, és egy kicsit meghökkentem. Az őrzők még mindig az
udvarház előtt álldogáltak, de Abbot már nem volt köztük. Zayne
a széles lépcsősor legalsó fokán ült, az egyik nagy, fehér
márványoszlopnak dőlt. Caymant és a másik démont sem láttam
sehol. Ezek szerint nem aggódtak Roth épségéért. Vagy csak
nem törődtek vele.
Megint Roth felé fordultam, és a profilja láttán elakadt a
lélegzetem. Szédítő erővel öntött el a megkönnyebbülés, hogy
életben van, és újra itt lehet velem.
Rengeteg minden tört felszínre bennem, ahogy elhaladtunk az
ápolt gyepet határoló, omladozó kőfal mellett, és beléptünk a
vastag, csupasz ágak alá, amik úgy zörögtek a szellőben, akár a
csontok.
De nem bírtam megszólalni. Megint gombócot éreztem a
torkomban, alig kaptam tőle levegőt.
Az értelmes gondolkodás kikapcsolt bennem, és azon kaptam
magam, hogy a srác elé penderülök. Roth megtorpant, én pedig
végre megtettem, amit már azóta akartam, hogy ma este
felbukkant itt. Rávetettem magam, akár egy miniatűr rakéta.
Roth hátratántorodott, ahogy átkulcsoltam a nyakát. Abban a
pillanatban, hogy a testem a testéhez ért, elszorult a szívem.
Olyan erővel rohantak meg az érzelmek, hogy szorosan
lehunytam a szememet. Annyira összegabalyodott bennem
minden – megkönnyebbülés és félelem, kétségbeesés és
elszántság, sóvárgás és vágy, küszködés és szorongás –, hogy
nem is bírtam értelmezni, mit érzek. Azt sem értettem,
egyáltalán hogy érezhetek ennyi mindent egyszerre.
A fiú mellkasához bújva éreztem, mennyire kalapál a szíve, és
csak ekkor döbbentem rá, hogy a karja továbbra is lelóg.
Hatalmába kerített az idegesség, ahogy fölemeltem a fejem, és
próbáltam kivenni Roth tekintetét a sötétben, ám a szeme
csukva volt. Vastag szempillái az arccsontja ívét súrolták. Az
ágak között áthatoló holdsugarak megvilágították sápadt arcát,
feszülten elhúzott száját.
Ismét megborzongtam a rossz előérzettől. Már épp
elhúzódtam volna Rothtól, hogy szóvá tegyem a szinte félelmetes
aggodalmat, ami gyomként burjánzott bennem, amikor a fiú
végre – végre – a karjába zárt. Magához szorított, a testünk úgy
simult egymáshoz, mint azon az éjszakán, amikor megtaláltuk a
Lemegetont. A gyomromban enyhült a görcs, miközben Roth
felcsúsztatta az egyik kezét a hátamon, és a hajamba fúrta az
ujjait. Bambi követte az érintése vonalát, mintha a lehető
legközelebb akart volna kerülni igazi gazdájához.
Roth ölelése annyira gyöngéd volt, hogy elűzte az aggodalom
árnyait. Behunyt szemmel élveztem a közelségét. Fogalmam sem
volt, mit jelent a visszatérése, és hogy mit tartogat kettőnk
számára a jövő, ám abban a pillanatban mindez nem számított.
 A fiú lehajtotta hozzám a fejét, és mély torokhangon mormolt
valamit, ami még csak nem is hasonlított emberi nyelvre.
– Megsérültél – mondta aztán rekedten.
Erre csak annyit tudtam reagálni, hogy a fejemet csóváltam,
miközben a pólója hátát markoltam. Túl sok egymással
ellentétes érzelem viaskodott bennem. Egy részük ismerős volt,
mások azonban idegennek érződtek, és sehogy sem értettem
őket.
Roth a másik kezét a karomra csúsztatta. Amikor bedugta az
ujjait a pulcsim anyaga alá, az ajkamba haraptam.
– A karod sebes – szólalt meg, és átfogta a kezemet a
könyököm alatt. – Ez meg hogy történt?
– Egy őrző tette – válaszoltam, és a mellkasához dörgöltem az
arcomat, akár egy jóllakott macska, ami szundikálni készül.
Sóhajtottam. – Azt mondta, démonszagom van.
Roth hátrahúzódott, és rám meredt. Összevonta sötét
szemöldökét.
– Egy őrző művelte ezt veled? Vassal?
Bólintottam, de most nem erről akartam beszélni.
– Roth...
– Mi van Bambival? – faggatott, és elhúzta a kezét a hajamtól.
– Meg kellett volna védenie téged.
– Bambival minden oké. – Mosolyt erőltettem a képemre,
Roth vonásai azonban a legkevésbé sem lágyultak el. – Megette
az őrzőt.
A fiú szemöldöke felszaladt.
– Nocsak!
– Hát, igen – mondtam lassan, elnyújtottan. Tudtam, hogy
meg kéne kérdeznem tőle, vajon most egyszeriben miért
érzékelnek engem az őrzők felsőbbrendű démonnak, de
bármilyen aggasztó is volt ez, nem érdemelte ki az első helyet a
fontossági sorrendemben. – Azt sem tudom, hol kezdjem.
Hogyhogy egyáltalán itt vagy?
Roth még egy pillanatig a szemembe nézett, aztán elengedett.
Azonnal hiányzott a melegsége.
– Hát, léteznek úgynevezett portálok, és én az egyiken
keresztül...
– Nem így értettem. – Azelőtt az agyamra mentek a
szellemeskedő válaszai, most viszont megkönnyebbülést
jelentett, hogy megint hallhatom a bosszantó okoskodását. – Az
ördögcsapdában voltál Paimonnal. A pokol tüzes bugyraiba
kerültél.
– Úgy van. – Roth karba fonta a kezét, és még egy lépést
hátrált tőlem. – Nem volt valami jó móka, ha erre vagy kíváncsi.
Grimaszt vágtam.
– Sejtettem, hogy nem, de akkor sem értem, mi történt
azután. Azt hittem, hogy aki lekerül oda, arra örök szenvedés
vár.
Roth kecsesen vállat vont.
– Ez igaz, de én vagyok a nagyfőnök kedvence, és megtettem,
amit akart: sikerült megakadályoznom a lilinek feltámasztását.
Vagy legalábbis azt hittük, hogy sikerrel jártam.
– Szóval, elengedte a büntetésedet?
– Egy-két nap után. A nagyfőnök nem kapkodta el a dolgot.
Ez nem lep meg.
Fájdalmasan rándult össze a szívem.
– De hát te azalatt biztosan... – Elcsuklott a hangom, és a
fejemet csóváltam.
– Hát, nem épp vakáció volt, tökmag. Képzeld csak el, milyen
lehet, ha a bőrödet negyvennyolc órán át nyúzzák és égetik! –
Újból vállat vont, mintha semmiség lenne, hogy gyakorlatilag
elevenen megégették. Félresöpörte homlokából a sötét tincseket.
– De rosszabb is lehetett volna. Az a rohadék Paimon még
mindig ott van.
Vagyis maga Roth is ott ragadhatott volna. Az a pár nap szó
szerint pokoli lehetett, ám ha ilyen hamar kiengedték...
– Hol voltál azóta?
A fiú felsandított a csupasz ágakra.
– A környéken.
– A környéken? – ismételtem hitetlenkedve.
– Itt-ott, mindenfelé. – Szája féloldalas vigyorra húzódott, de
nem tűnt őszintének. – Együtt lógtam a haverokkal.
Döbbenten bámultam rá.
– Miért nem jöttél el hozzám? – A kérdés tipikusan úgy
hangzott, mint a világ összes zabos csajának szövege, amint
kérdőre vonja a pasiját. Ezzel csak egy volt a bökkenő: nem
állíthattam, hogy Roth a pasim lenne.
A fiú felvonta a szemöldökét, és kinyitotta a száját, de nem
mondott semmit. Feléje nyújtottam a kezemet, újból meg
akartam érinteni, de elhúzódott. Az állán megrándult egy izom.
Visszatért az iménti szorongásom és balsejtelmem.
– Annyira aggódtam – mondtam, és visszahúztam a kezemet
a mellkasomhoz. – Úgy hiányoztál! Gyászoltalak téged. De
reméltem, hogy jól vagy. Ezt... – Előhúztam a nyakláncot a
pulcsim alól. A megrepedt kő most szánalmasnak tűnt. – Ezt a
lakásodban találtam, a tetőn. Te hagytad ott, nem igaz? Miután
kiszabadultál a pokolból. Te...
– Én voltam. Na és?
– Na és? – suttogtam, és nem is éreztem magam többnek
puszta visszhangnál. – Miért tettél ilyet, ha utána nem jöttél el
hozzám?
Roth nem válaszolt.
Meghűlt az ereimben a vér.
 – Tudod, milyen zaklatott voltam? Teljesen elveszettnek
éreztem magam nélküled, és...
– Nem voltál elveszett nélkülem – fojtotta belém a szót Roth,
és ismét rám szegezte a tekintetét. – Veled van Zayne.
– Igen, de ő nem...
– Veled van Zayne – ismételte a fiú, és mély levegőt vett. –
Szerinted miért cseréltem helyet vele abban a csapdában? Hogy
veled lehessen.
Lehet, hogy lassabban kapcsoltam a szokottnál, de egyszerűen
nem bírtam rájönni, hova akar kilyukadni.
– Tudom, hogy ezt értem tetted, és soha nem fogom tudni
rendesen kifejezni, mennyire hálás vagyok érte, de akkor sem
akartalak elveszíteni. Nem akartalak elveszíteni téged. – Egyre
csak dőltek belőlem a szavak, már azt sem tudtam, miket
beszélek összevissza. – Nem tudom, pontosan mi volt köztünk,
de igenis volt köztünk valami... Valami, ami nagyon sokat
jelentett nekem.
Roth egy pillanatig szótlanul meredt rám, és érzelmek
kavalkádja suhant át vonzó arcán, mielőtt megrázta a fejét.
– Sok mindenen mentél keresztül mostanában. Megértem,
hogy zaklatott vagy, de mint mondtam, nincs szükséged rám.
A csalódottság maró savként áradt szét bennem.
– Roth, én...
– Ki ne mondd! – tartotta fel a kezét. – Ne mondd ki!
– Azt se tudod, mit akarok mondani! – Basszus, én magam se
tudtam, mi fog kiesni a számon.
– Nem is akarom tudni. – Roth gyors, kapkodó mozdulattal a
hajába túrt. – Épp ez az, amiről beszélnünk kell. Visszajöttem. A
lilinek miatt egy darabig még a közelben leszek, de egyedül ezért
vagyok itt. Érted, mit mondok?
Az agyam egy része totálisan megértette, mit mond, a szívem
viszont egyszerűen nem volt hajlandó tudomásul venni. Az a
buta izom sehogy sem bírta értelmezni a fiú szavait. Nem állt
össze a kép.
– Nem. Egyáltalán nem értem.
Roth lesütötte a szemét, és fojtott hangon káromkodott.
– Figyelj, a veled töltött idő, mielőtt én odalentre kerültem, az
csak... – Kissé megcsóválta a fejét, és úgy tűnt, mintha alig bírná
kimondani a többit: – Az csak egy kis szórakozás volt, tökmag.
– Szórakozás? – ismételtem elképedve.
Mereven biccentett.
– Semmi több. Jó buli volt, amíg tartott.
Hátrahőköltem, mintha pofon vágott volna.
– Nekem ez nem csak egy kis szórakozás volt.
– Még szép, hogy nem. – Roth elfordult, és olyan elmélyülten
vizsgálgatott egy fatörzset, mintha felfedezte volna rajta a választ
az élet nagy kérdéseire. – Semmi tapasztalatod se volt ezen a
téren. Előttem még csak nem is csókolóztál senkivel.
Természetes, hogy mindenféle érzelmeket kevertél a dologba.
Fájdalom nyilallt a mellkasomba.
– Miért, te nem?
– Nem. Egyáltalán nem. Több okból sem. A nagyja unalmas,
de logikus. A pokol koronahercege vagyok, ellentétben a te
vízköpőddel.
– Te nem csupán az aktuális koronaherceg vagy! Több vagy
annál. Úgyhogy ne kezdd megint ezt a hülyeséget! – Roth sosem
tartotta magát többnek a legújabb hercegnél a sok száz örökös
sorában, akiket követett. Egy kicsit feszélyezte is a dolog, és én
igazán szerettem volna tekintettel lenni erre, de már alig bírtam
uralkodni magamon. A haragom és megbántottságom olyan
kétségbeesett epekedésbe csapott át, hogy az már egyenesen
szánalmas volt. Feltartottam a gyűrűt. – Ez bizonyítja, hogy nem
csak egy kis szórakozás volt neked ez az egész. Megjavítottad a
nyakláncot, és direkt azért hagytad ott a lakásodban, hogy én
megtaláljam.
– És ez szerinted bizonyít bármit is? – kérdezte Roth halkan.
– Igen! – A markomba szorítottam a hideg fémet. – Miért
tettél volna ilyet, ha semmit se jelentenék neked?
A fiú teste megfeszült.
– Egy szóval se mondtam, hogy nem jelentesz nekem semmit,
tökmag.
– Akkor mi az ördögöt akarsz mondani?
– Azt akarom mondani, hogy amit tettünk, az nem fog újból
megtörténni. Ezt próbálom megértetni veled.
Próbáltam levegőt venni, de mintha nem jutott volna el a
tüdőmig.
– De hát a nyaklánc...
Roth olyan hirtelen mozdulattal perdült felém, hogy
hátrahőköltem. Feszült volt az arca, baljós árny ült rajta.
– Mit számít az, Layla? Ez csak egy hülye nyaklánc.
– Francokat! Pontosan tudtad, milyen fontos nekem ez a
nyaklánc. – Ez volt az egyetlen, ami összekötött engem
anyámmal... Azzal, aki valójában voltam. Roth nagyon is
tisztában volt ezzel.
– Nem számít. – Roth felém indult, és alig bírtam megállni,
hogy ki ne térjek az útjából. Kitágult a pupillája. – Semmi
kedvem sincs ismét feltüzelni az értelmetlen rajongásodat. Így
már elég világos? Most már érted? Démon vagyok, Layla.
Méghozzá telivér démon, és egyáltalán nem szégyellem mindazt,
amit a fajtám tesz. Te viszont csak félig vagy démon. Olyan
akarsz lenni, mint a drágalátos őrzőid meg a kis vízköpőd. Már a
puszta jelenlétem is undorral kéne, hogy eltöltsön téged. Miért
akarnál egyáltalán megtűrni a közeledben, nem hogy kettesben
lenni velem?
A fájdalom szétáradt a mellkasomból, és egészen a
csontjaimig hatolt.
– Akkor neked mindez csak... valami játék volt? Ezt nem
hiszem el! – Nem hátráltam meg, remegő kézzel markoltam a
gyűrűt. – Azt akarod elhitetni velem, hogy nem vagy több, csak
egy démon. De az, ahogy megcsókoltál, és az, amit mondtál
nekem, mielőtt elragadott az a csapda, bizonyítja, mennyire nem
igaz ez.
– Hogy te milyen naiv vagy! Egyetlen csók? Néhány érzelgős
szó, amit a pillanat hevében mondtam, mikor azt hittem, hogy
egy örökkévalóságig fogok szenvedni a pokol tüzén? Nem
ítélhetsz meg pár pillanatnyi elgyöngülésből, Layla. Csak az
számít, hogy ki vagyok valójában. – Néhány centiméterre volt
tőlem, keze ökölbe szorult az oldala mellett. – Én vagyok a pokol
koronahercege, akár akarod hallani, akár nem.
– Az nem jelent semmit! – kiáltottam fel, és megszorítottam a
gyűrűt: annak bizonyítékát, hogy igenis több volt Rothban
annál, mint amit mutatott. A bizonyítékot arra, hogy volt
lelkiismerete... és szíve. – Hazudsz, és kell, hogy legyen erre
valami okod.
A fiú elfordította a fejét, és ezúttal mindkét kezével a hajába
túrt.
– Tudod jól, hogy mi vagyok. Megmondtam neked. Kívánom
a szép dolgokat. Szeretem elvenni azt, ami nem az enyém. –
Ekkor rám nézett, és elmosolyodott, de olyan hűvösen, hogy
beleborzongtam. – Te tényleg azt hitted, hogy fontos vagy
nekem, mi? Akartalak téged, Layla. Azért kellettél, hogy ne
unatkozzak. Ennyi.
Hátrahőköltem, azt akartam, hogy semmit se jelentsenek
nekem a szavai, hogy ne okozzanak fájdalmat, de hiába. Egy
szempillantás alatt rádöbbentem, milyen ostoba voltam. Egész
végig több eszem kellett volna, hogy legyen. Hiszen Rothnak
igaza volt. Semmi tapasztalatom nem volt ezen a téren: a
srácokat és kapcsolatokat illetően. Ha bármit... Ha bármit is
jelentettem volna Rothnak, akkor már rég eljött volna hozzám,
miután visszatért. Mert fordított helyzetben nekem legelső
dolgom lett volna megkeresni őt.
És ez egyszerűen elkeserítő volt.
– Igazából nem is tudom, hova tettem az eszemet – folytatta
Roth kíméletlenül. – Általában nem kezdek szüzekkel. Csak a
zűr van velük. Olyasvalaki, mint a te Eva osztálytársnőd, sokkal
szórakoztatóbb és képzettebb ezen a téren. Lehet, hogy meg is
keresem. – Sóhajtott, és lazán vállat vont, ám az állában
lüktetett egy izom. – Mint mondtam, előre tudhattam volna,
hogy érzelmeket keversz majd a dologba, tökmag. Bocsesz.
Kifutott az arcomból a vér. Mindazzal együtt, amit mondott,
ez a becenév szükségtelenül kegyetlennek érződött.
– Ne nevezz így!
– Ahogy akarod. – Roth elfordult. Szokatlanul mereven
tartotta a hátát. – Bambi veled marad.
Pislogtam, hogy ki ne buggyanjon a szememből a könny.
– De én nem...
– Nem érdekel, hogy akarod-e vagy sem. Veled marad.
A hátát bámultam, úgy éreztem, a szó szoros értelmében
fojtogat a kétségbeesés.
– Szemét vagy.
Hátrapillantott rám, arckifejezése rideg volt a holdfényben.
– Szervusz, Layla.
Azzal eltűnt.
 7. FEJEZET

KÉSŐBB NEM SOKRA EMLÉKEZTEM a rövid sétából vissza a

házba.
Legutóbb akkor fájt így a szívem, amikor megláttam Rothot az
ördögcsapdában. Egyszerre öntött el a forróság és rázott a hideg,
forrt és fagyott bennem minden. Fullasztóan nagy gombócot
éreztem a torkomban, és minden egyes lépésnél egyre több
könny szökött a szemembe.
Amit Roth mondott, azzal nem szimplán csak megbántott.
Olyan borzasztó kínt éreztem a szívemben, hogy kénytelen
voltam szembenézni a lehetőséggel, miszerint talán megszakadt,
összetört, darabokban hever. Pedig eddig sem akartam
tudomásul venni, milyen komoly érzelmeket tápláltam Roth
iránt, most aztán meg pláne nem. Általában nem kezdek
szüzekkel.
Istenem, tényleg ennyire ostoba voltam, tényleg ekkorát
tévedtem vele kapcsolatban? Lángolt a képem, ahogy felidéztem
magamban a szavait. Mindegyik borotvaéles volt, és úgy vágta
hozzám őket, hogy a lehető legmélyebb sebet ejtsék. Karba
tettem remegő kezemet, ügyet sem vetettem a fájdalmasan
megfeszülő varratokra. De hát ahogy Roth megölelt... Ahogy
magához szorított... Az semmit sem jelentett neki? Ezt nem
igazán tudtam elhinni. Ahogy azt az állítását sem, miszerint az
utolsó, elkínzott szavait, amiket odavetett nekem, mielőtt
elragadta az ördögcsapda – amikbe azóta kapaszkodtam, hogy
eltűnt –, csak a pillanat hevében, meggondolatlanul mondta. De
talán valóban csak naiv voltam. Rothnak igaza lehetett: tényleg
érzelmeket kevertem a dologba. Mindenféle érzelmet kevertem
bele a kettőnk ügyébe, és tápláltam őket magamban. És lám, mi
lett a vége.
A fájdalom mellett másfajta gyötrelem is nőttön-nőtt
bennem: mardosó éhség fogott el. Éreztem minden sejtemben,
sőt még a fogamban is. Egy szempillantás alatt,
ellenállhatatlanul támadt fel a kínzó vágyam egy lélek iránt.
Összegabalyodott érzelmeim csak fokozták a tiltott mohóságot.
Amikor elértem a felhajtóhoz, dühösen törölgettem meg az
arcomat. Őrzők ácsorogtak a bejárat körül, valódi alakjukban,
szárnyukat behúzva. Ám egyikük sem figyelt oda rám, ahogy
elsiettem mellettük. Nem láttam a lelküket, de így is éreztem a
tisztaságukat a nyelvem hegyén. Egy pillanatra megengedtem
magamnak, hogy elképzeljem, amint egy ilyen makulátlan lélek
melegsége lecsúszik a torkomon, kicsit oldva bennem a Roth
által okozott hideget és a fájdalmat. Nem is lett volna olyan
nehéz hozzájutnom. Az őrzők nem bíztak bennem, de azért arra
nem számítottak, hogy csak úgy megtámadom egyiküket. És ha
egyszer megízlelem a lelket, akkor már nem tehettek volna...
Elszörnyedve hessegettem el ezt a gondolatot, és azon kaptam
magam, hogy megtorpanok. Sóbálvánnyá dermedve álltam a
lépcső előtt, és Zayne lehajtott, aranyszőke fejét bámultam,
miközben összefutott a számban a nyál. Korgott a gyomrom a
falánk vágytól, hogy valóra váltsam a fantáziámat.
A könyökét a térdén nyugtató Zayne fölemelte a fejét, és egy
másodperccel később már talpra is állt, felém nyújtva a kezét.
– Layla?
– Fáradt vagyok. – Furcsa volt a hangom. Túl feszülten, túl
erőltetetten szólt. Nem bírtam Zayne közelében lenni. Most
senkinek sem akartam a közelében lenni. – Megyek... Megyek
lefeküdni.
A fiú elsápadva fordult meg, és követett a házba. Halkan
betette utánunk az ajtót. Az előcsarnokban nem égett a
mennyezeti világítás, a kis falikarok halvány köröket vetítettek a
padlóra. Jasmine hangja szűrődött ki hozzánk a nappaliból.
Gyorsabban szedtem a lábam. A lépcsőn minden egyes fokot
óriási erőfeszítésembe került megtenni. Mire felértem az
emeletre, már alig bírtam megállni, hogy Zayne felé perdüljek,
és rávessem magam.
Mikor már majdnem eljutottam a szobámba, a fiú megkerült,
és az utamba állt. Így nem léphettem be az ajtón.
– Mondd el, mi történt! – szólt.
Lassan fölemeltem a fejem, és nem tudom, mit láthatott az
arcomon Zayne, de rögtön a kezemért nyúlt. Hátraléptem, mert
nem bírtam volna ki, ha most hozzám ér. Már alig tudtam
uralkodni magamon, és hajszálnyi választott el attól, hogy
olyasmit tegyek, amit soha nem bocsátok meg magamnak.
Zakatoló szívvel megcsóváltam a fejem.
– Nem akarom.
Oldalra biccentette a fejét.
– Nem vagy jól.
Visszafojtottam a lélegzetem.
Zayne a fogát csikorgatta.
– Bántott téged?
– Nem – nyögtem ki, az orromon keresztül fújva ki a levegőt.
– Nem fizikailag értem. Megbántott?
– Nekem ez most nem megy. Egyedül akarok lenni –
suttogtam, és a fiúnak megértően kerekedett el a szeme. – Légy
szíves, hagyjál!
 Zayne komor képet vágott, és bosszúsan szuszogott, de
félreállt az útból.
– Kérsz valamit? – kérdezte.
Olyan sebesen zakatolt a szívem, hogy felkavarodott tőle a
gyomrom.
– Narancslevet.
A fiú bólintott, és sietve elindult a folyosón. Bementem a
szobámba. Nem kapcsoltam fel a villanyt, nem mintha amúgy
szükség lett volna rá. Olyan sok időt töltöttem idebent, hogy
vakon is elboldogultam volna. Az óriási ablakokhoz léptem, azt
kívántam, bár kitárhatnám őket, hogy beengedjem a hűvös
éjszakai levegőt, ám Abbot beszögeztette őket, amikor még egy
életre szobafogságra ítélt. Gondolom, attól tartott, hogy szárnyat
növesztek, és elrepülök innen a találkára a démoni bandámmal.
Szorosan lehunytam a szemem, és rádöbbentem, hogy
pontosan ezt szeretném tenni. Mármint, nem akartam együtt
lógni egy démoni bandával, de mindennél jobban szerettem
volna elrepülni innen. Ma este majdnem átváltoztam. Arra
gondoltam, hogy talán újból képes lennék rá. Borzongás futott
végig a testemen. Megfeszült a hátamon a bőr. Kinyitottam a
szemem, és lassan, hosszan kifújtam a levegőt. Szinte éreztem,
amint az éjszakai levegő cirógat. Kíváncsi voltam, vajon milyen
magasra tudnék felszállni, és hogy ugyanolyan jó érzés volna-e,
mint elvenni egy lelket.
Abbot kiakadt volna, ha azon az éjszakán elhagyom az
udvarházat, és nem is lett volna biztonságos lelépnem. Nem
azért, mert jelen pillanatban bármiféle veszély leselkedett volna
rám, hanem azért, mert én jelentettem veszélyt másokra –
ártatlan emberekre.
Zayne lépett a szobába. Megfordultam, és mióta elvesztettem
az auralátó képességemet, most először örültem, hogy nem
látom a ragyogását. Nagy pohár narancslevet tett az asztalomra,
a füzetek és feladatlapok közé. Rám pillantott, helyes arcán
aggodalom ült.
– Ha szükséged lenne bármire, hívj vagy SMS-ezz!
Bólintottam.
– Ígérd meg nekem! – Nem jött közelebb, ám egy pillanatra
sem vette le rólam a szemét.
– Ígérem – feleltem, és minden eddiginél nagyobb gombócot
éreztem a torkomban. Néha... Nem is... Mindig úgy éreztem,
hogy nem érdemlem meg őt. – Köszönöm.
Zayne egy másodpercre lehunyta a szemét.
– Ne köszönd, Laylababa. Ezt ne! – Ismét rám emelte
mélykék szemét. – Tudod, hogy... Tudod, hogy bármit
megtennék érted.
Elborította a szememet a könny, alig láttam őt, miközben
bólintottam. Zayne szája sarka fölfelé görbült, ezzel az apró
mosollyal az arcán hagyta el a szobát. Azonnal a narancslére
vetettem magam, egy hajtásra kiittam a poharat. A hűvös, savas
ital enyhítette mardosó éhségemet, és amikor leraktam az
üvegpoharat, a szemem sarkából valami mozgásra lettem
figyelmes. Arrafelé fordultam, közben a farmerszoknyámba
töröltem nyirkos tenyeremet.
A csukott ablak előtt meglebbent a fehér függöny, lágyan
libegett a rezzenéstelen levegőben.
Felvontam a szemöldökömet.
A helyiségben nem volt huzat. A légkondi nem volt
bekapcsolva. Hallottam volna a zúgását, nem lehetett nem
észrevenni. És egyébként is, túl hidegre fordult már az idő a
légkondicionáláshoz.
Amint elindultam az ablak felé, a függöny lassan
visszaereszkedett, ismét szépen a falhoz simult. Na jó, ez elég
fura volt. A hideg futkosott a hátamon. Oké, nem szimplán
furcsa volt a dolog, hanem szó szerint hátborzongató. Ám Bambi
ekkor megmozdult, és elterelte a figyelmemet, ahogy fölfelé
tekergőzött a bal lábamon. Mozgása továbbra is fájdalmas
emlékeztető volt, ám most már egész más célt szolgált.
Azért kellettél, hogy ne unatkozzak.
Nehezemre esett levegőt venni, alig bírtam talpon maradni.
Elfordultam az ablaktól, és kicipzároztam a pulcsimat. Óvatosan
levettem, majd ledobtam a padlóra. Lepillantottam a karomra,
és grimaszt vágtam, amikor megláttam a sötét foltot a fehér
kötésen. Ilyen egy rémes estét!
A számat harapdálva levetkőztem, és rövid pizsamanadrágot
húztam. Mielőtt felvettem a hosszú ujjú pizsifelsőmet, Bambi
levált a bőrömről. Ahogy alakot öltött, a sötétben nem látszott
belőle más, csak egy árny. Ahelyett, hogy elment volna vadászni,
vagy visszatért volna Rothhoz, mint egy kidobott házi kedvenc,
az óriáskígyó odasiklott a babaházhoz, amit Abbot készített
nekem, még kislánykoromban.
Miután Roth eltűnt, én meg büntibe kerültem, irtóra
kiborultam, és csúnyán elbántam szegény házikóval. Ám úgy egy
héttel ezelőtt a babaház egyszer csak visszakerült a szobámba,
ráadásul a teteje meg az oldala megint a helyén volt, épen és
sértetlenül. Feltételeztem, hogy Zayne javította meg, de
fogalmam sem volt, miért tette, ahogy azt sem tudtam, miért
jelentett akkora megkönnyebbülést viszontlátnom.
Nyilvánvalóan gondot okozott nekem bármitől is elszakadni.
Bambinak a majdnem kétméteres hossza dacára sikerült
összegömbölyödnie a babaház emeletén, és az aprócska ágyon
nyugtatta a fejét. Úgy tűnt, hogy egész kényelmesen
elhelyezkedett. Mi tagadás, furán festett.
Percek teltek el, miközben a démoni famulust bámultam. A
perzselő forróság helyett egyszerre dermesztő hideget éreztem a
mellkasomban. Miért adta őt nekem Roth? Bambi az ő famulusa
volt, nem az enyém, és mindig is úgy tűnt, hogy a fiú nagy
becsben tartja a démoni kígyót. Sehogy sem értettem a dolgot,
de talán nem is számít. Roth már rég bevallotta nekem, hogy
néha csak úgy, ok nélkül csinál dolgokat.
És mint kiderült, arra sem volt különösebb oka, amit velem
csinált.
Bebújtam az ágyba, gondosan a sértetlen karom oldalára
feküdtem, de így is baromira fájt a sebem. Szorosan lehunytam a
szemem. Még nem is igazán járt későre az idő, de úgy éreztem,
mintha egy örökkévalóság telt volna el a ma reggel óta. Néhány
óra leforgása alatt gyakorlatilag minden megváltozott.
Olyan szagom lett, mint egy felsőbbrendű démonnak. Roth
visszatért, és viszonylag jól volt. Született egy lilin. Kiderült,
hogy egyetlen orgazmusom elhozhatja a világ végét. Rothnak
pedig én... nem jelentettem semmit.
Csak egy megbízás voltam a számára.
Semmi több.

~~~

Úgy fájt a fejem, mintha egész éjjel a falhoz csapkodtam

volna. Habár valószínűleg még az is szórakoztatóbb és
eredményesebb lett volna, mint hogy egyfolytában a
mennyezetet bámultam, miközben felidéztem magamban
minden egyes pillanatot, amit Rothtal töltöttem. A végzetes
hibát kerestem a bimbózó kapcsolatunkban, márpedig ennek
nagyjából annyi értelme volt, mint lyukakat fúrni egy vödörbe,
aztán megpróbálni vizet hozni vele.
Roth démon volt.
Hímnemű démon.
Hímnemű démon, aki kívánta a szép dolgokat.
Én meg olyan tapasztalatlan voltam, mint egy apáca, úgyhogy
természetesen óriási jelentőséget tulajdonítottam minden egyes
szavának, pillantásának, érintésének és csókjának. Azt hittem,
mindez jelent valamit, és a bánat most olyan keserű ízt hagyott a
számban, mintha éretlen gyümölcsbe haraptam volna. Különös
módon hiába csípték a torkomat és a szememet a könnyek, hiába
homályosították el a látásomat, csak nem akartak kibuggyanni.
Pedig jobban örültem volna, ha végre kitör belőlem a sírás. Úgy
éreztem, talán egy kicsit segített volna megtisztulni.
Amikor itt lett volna az idő, hogy kimásszak az ágyból, és
suliba menjek, csak még jobban bevackoltam magam a vastag,
meleg dunyha alá. Vártam, nem jön-e valaki, és szól rám, hogy
keljek fel, de nem hallottam mást, csak Nicolai lépteit a folyosón,
amikor ideje lett volna elvinnie a suliba. Nem nyitotta ki az ajtót,
hogy benézzen, mi van velem. Néhány másodperccel később
hallottam, ahogy elmegy.
Lehunytam a szemem, azt se tudtam, hogy örüljek, amiért
békén hagynak, vagy meg legyek bántva, hiszen ezek szerint
ennyire nem érdekeltem senkit. Roth előtt... Mielőtt a klán
tudomást szerzett róla és a kapcsolatunkról, Abbot vagy valaki
már rég bejött volna hozzám, és kirángatott volna az ágyból,
vagy legalábbis meggyőződött volna arról, hogy nem ragadott el
engem Freddy Krueger. Most viszont magasról tettek rám.
Erősebben éreztem, mint valaha, hogy csupán vendég vagyok az
őrzők otthonában, méghozzá olyan, aki már rég nemkívánatos.
Félálomban összevissza kavarogtak az agyamban a
gondolatok. Egy régi terv jutott ismét eszembe, amivel már jó
ideje nem foglalkoztam. Ködös tekintetem az asztalomra
vándorolt. Az üres üvegpohár az egyetemi jelentkezési lapok
halmán állt. Ezekről a papírokról már majdnem meg is
feledkeztem, és mostanra valószínűleg késő volt ahhoz, hogy
komolyan fontolóra vegyem, nem akarok-e mégis egyetemre
menni ősszel – de talán igenis ezt kellett volna tennem.
A francba mindennel – a lilinekkel, Rothtal meg az őrzőkkel!
Elmehetnék egyetemre, valahova jó messzire, és úgy tehetnék,
mintha... Mintha mi? Mintha normális lennék? Biztos, hogy
menne. Hiszen a suliban hosszú évek óta ezt csináltam. Arra
gondoltam, hogy az egyetemen is beolvadhatnék az emberek
közé, és mindazt, ami itt történt, magam mögött hagyhatnám,
mint egy távoli emléket. Önző döntés volt, de nem érdekelt.
Önző döntést akartam hozni, és nem akartam itt lenni, sem
ebben a bőrben küszködni, sem ezekkel a problémákkal
viaskodni.
Az egészben az volt az egyetlen jó, hogy a suliban nem kellett
szembenéznem Rothtal. Semmi oka nem volt rá, hogy
visszatérjen oda.
Valamikor elszunyókáltam, azután pedig arra ébredtem, hogy
az ágy hirtelen besüppedt egy másik test váratlan súlya alatt, és
megmozdult rajtam a takaró. Kinyitottam a szemem, zavartan
pislogtam. Kalapáló szívvel pillantottam a mellém leheveredő
fiúra.
Égszínkék szempár nézett vissza rám.
 8. FEJEZET

ZAYNE AZ ARCÁBA HULLÓ szőke tincseken keresztül figyelt

engem. Visszafojtottam a lélegzetem, ahogy leheveredett
mellettem az oldalára, és betakarózott a derekáig. Tekintetem
lejjebb siklott. A fiú szürke pamutpólót viselt, ami megfeszült
széles vállán, miközben benyúlt a takaró alá, és megkeresett
engem vastag paplanborításom alatt. Átfogta a derekamat, és
szorosan a mellkasához húzott. Testem minden izma megfeszült,
ahogy elhelyezkedett mögöttem, olyan természetes
könnyedséggel igazította a testét az enyémhez, amitől
megkergültek az érzékeim. Nem volt köztünk más, csak a
pizsamánk, aminek vékony anyaga egyáltalán nem fogta fel a
Zayne-ből sugárzó hőt.
És az a melegség... Ó! Behatolt az izmaimba, enyhítette a
csomókat és a fájó pontokat. Másodperceken belül ellazult a
hátam merevsége, és visszafektettem a fejemet a párnára. Az ágy
pihe-puha felhővé vált alattam, és tisztára úgy éreztem, mintha
egy olyan gagyi matracreklámba kerültem volna, amiből Stacey
meg Sam mindig gúnyt űztek – de Zayne tényleg képes volt
csodálatossá varázsolni még egy szimpla matracot is.
Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a testem elnehezüljön.
Az ezt követő pillanatokban nem gondoltam semmire, és ez
egyszerűen csúcs volt.
A fiú elvette a kezét a derekamról, csak pár pillanatra, hogy
félresöpörje az arcából a tincseket, és ekkor megéreztem meleg
leheletét a tarkómon. Kellemes bizsergés futott végig a bőrömön.
Egész másfajta görcsöt éreztem a gyomromban, miközben
igyekeztem arra összpontosítani, hogy rendesen lélegezzek, ne
pedig úgy, mintha épp most rohantam volna körbe a focipályát.
Zayne már nagyon-nagyon rég nem csinált ilyet – hogy
bebújik mellém az ágyamba, nem pedig kőálmot alszik. Ez
legutóbb akkor fordult elő, amikor még sokkal, de sokkal
fiatalabbak voltunk, amikor egymás ágyában aludni ártatlannak
és ártalmatlannak minősült, és senki sem gondolhatott miatta
semmi rosszra. Megdöbbentett, hogy most megint idebújt
hozzám. A tegnap este történtek után végképp nem számítottam
erre. Zayne érzékelte, hogy alig bírok ellenállni a démoni
sóvárgásnak. Őszintén szólva, a mostani állapotomban veszélyes
volt a közelemben lennie. Bármelyik pillanatban feléje
fordulhattam volna, és akkor a szánkat csupán centiméterek
választották volna el egymástól. És olyan, de olyan könnyű lett
volna elvenni a lelkét!
– Hogy van a karod? – kérdezte.
Mély hangja átmorajlott a testemen. Megköszörültem a
torkomat, de amint megszólaltam, grimaszt vágtam, olyan
érdesen szólt a hangom.
– Jól.
– Majd később megnézzük, hogy gyógyul. – Elmozdította a
kezét, így tenyere a hasamon kötött ki, pont a köldököm alatt.
Meglepetten rezzentem össze, de Zayne nem húzódott el tőlem,
és a kezét sem rakta arrébb. – Ezek szerint nem emiatt lógsz a
suliból?
Magamba fojtottam a sóhajtást, és nagy nehezen kinyitottam
a szememet. Az éjjeliszekrényen az órám neonzöld számai
9:01-et mutattak. Most épp útban kellett volna lennem bioszra.
 – Nem.
– Akarsz beszélni róla?
A legkevésbé sem akartam Rothról beszélni, miközben épp
Zayne mellett feküdtem az ágyban.
– Nem.
Csönd borult ránk, miközben Zayne mellkasa egyenletes
ritmusban, jó mélyeket lélegezve emelkedett-süllyedt a hátam
mögött. Habár sikerült ellazulnom egy kicsit, továbbra is
hiperérzékeny voltam a fiú jelenlétére, minden lélegzetvételére
és mozdulatára. A csöndben egy csúnya gondolat ütött szöget a
fejembe. Vajon Denika mellett is feküdt már így? Semmi jogom
nem volt a maró féltékenységhez, ami szétáradt bennem, ám
akkor is éreztem, legyen bármilyen helytelen, hiszen az a csaj
sokkal több mindent oszthatott meg Zayne-nel, mint amire
nekem esélyem lehetett.
– Sajnálom – szólalt meg Zayne, olyan halkan, hogy elsőre
abban sem voltam biztos, jól értettem-e.
Lehunytam a szemem.
– Mit?
Újabb hosszú csönd támadt, majd a fiú azt válaszolta:
– Tudom, hogy szomorú vagy, és ezért legszívesebben
kinyírnám azt a rohadékot.
Elszorult a szívem. Zayne elől semmit sem titkolhattam el.
Jobban ismert engem, mint ahogy azt hajlandó voltam
tudomásul venni. Fogalmam sem volt, mit mondjak erre.
Magam is szerettem volna teljes erőből tökön rúgni Rothot,
aztán puszta kézzel megfojtani, ugyanakkor erőteljesen az a
gyanúm támadt, hogy Zayne komolyan, véresen komolyan ki
akarja élni a bosszúvágyát, márpedig én lányként bizony
sírtam-ríttam volna, ha tényleg végez Rothtal.
– Tudod, hogy démon – folytatta Zayne. – Nem számít, hogy
egy-egy pillanatra képes önfeláldozóan cselekedni, attól még
legbelül ugyanaz marad.
Beszívtam az alsó ajkamat.
– De hát én is ugyanaz vagyok.
– Nem. – Zayne az alkarjára támaszkodva kicsit
fölemelkedett mögöttem, így a másik keze a hasamról a
csípőmre siklott. – Te nem csupán démon vagy, Layla. Hanem
őrző is. Lehetsz egyszerre mindkettő, és...
– És? – A hátamra gördültem, én is félig felültem, így a srác
keze megint a hasamra csúszott, hosszú ujjai a
pizsamanadrágom derekához értek. Egymásba fonódott a
tekintetünk. – És mi?
Zayne nem válaszolt azonnal. A pillantása körbejárta az
arcomat, aztán lejjebb siklott, a pizsamafelsőm nyaka alá. A
takaró lecsúszott a mellkasomról. A srác nagyot nyelt, majd
visszafeküdt az oldalára. Amikor újból megszólalt, rekedt volt a
hangja.
– És miért is ne lehetne meg benned mindkettőből a legjobb?
Érted, mindkét oldal legjobb tulajdonságai.
– A legjobb mindkettőből? – mormoltam halkan. – Azt
akarod mondani, hogy a démonoknak vannak jó tulajdonságai?
– Benned igenis vannak. – Zayne kicsit elpirult. Meglepetten
pislogtam, ám a pír csak lassan halványult az arcáról. – Te
részben démon vagy. Ahogy a fagylaltozóban mondtam azon az
estén, nem lett volna szabad meggyűlöltetnünk veled ezt a
részedet.
Eszembe jutott, hogy tényleg ezt mondta. Ezek a szavak
belevesztek mindabba, ami azon az éjszakán történt –
Paimonnal meg az ördögcsapdával –, de most már emlékeztem
rájuk.
– Neked minden részed jó... még a démoni részed is. – A fiú
némi habozás után hozzátette: – És láttalak téged azon az
éjszakán.
Visszafeküdtem az ágyra, és mély levegőt vettem.
– Ezt meg hogy érted?
Zayne fölém hajolt, jó néhány hajtincse ismét az arcába
hullott.
– Amikor átváltoztál, nem úgy néztél ki, mint mi, de nem is
úgy, mint egy démon. A kettő egyesült benned.
– Szóval, úgy néztem ki, mint egy torzszülött?
– Nem. – Megmozdult a keze, ujjai a derekamra simultak. –
Fekete és szürke volt a bőröd, mint a márvány. Csodaszép voltál.
Mindkettőből a legjobb.
Kellemes melegség öntötte el az arcomat, és a fiú olyan átható
tekintettel nézett rám, hogy alig bírtam tartani vele a
szemkontaktust.
– Mostanában folyton ezzel jössz – mondtam.
– Mivel?
– Azzal, hogy szerinted szép vagyok.
A szája kis mosolyra húzódott.
– Mert az is vagy.
– Elmentek neked otthonról?
Zayne a fejét csóválta.
– Na, mindegy... – Hüvelykujja lassú, szórakozott köröket írt
le a hasamon. Úgy tűnt, a fiú észre se veszi, mit csinál, de azután
halkan kuncogott. – Dunsztom sincs, miről beszéltünk.
Elvigyorodtam.
– Arról, hogy milyen király vagyok.
– Az egy remek téma. – Visszafeküdt mellém, és mintha még
közelebb lett volna, mint az előbb. Összeért a combunk.
Hüvelykujja pedig továbbra is a hasamon körözött, bágyadt és
ismerős melegséget árasztva szét bennem.
 – Gondolkoztam – mondtam végül, a fiút figyelve. Csukva
volt a szeme, és ebben a pillanatban sokkal fiatalabbnak tűnt
huszonegy évesnél.
Rövid csönd támadt.
– Miről? – kérdezte.
– Arról, hogy kitölteném azokat az egyetemi jelentkezési
lapokat, hátha valaha bejuthatok még pótfelvételivel.
Zayne kinyitotta a fél szemét, és a hüvelykujja megállt a
bőrömön. Jó néhány másodperc telt el, mielőtt azt kérdezte:
– Őmiatta?
Kinyitottam a számat.
– Tudod, hogy mindig is támogattalak az egyetemi
tervezgetésben – folytatta Zayne, mielőtt felelhettem volna.
Most már mindkét szeme nyitva volt. – Szerintem igazán remek
volna a számodra, de ne hozz meg ilyen óriási horderejű döntést
csak azért, amit most érzel!
Szerettem volna tagadni a feltételezését, miszerint Roth miatt
támadt fel hirtelen az egyetem iránti lelkesedésem, de szánalmas
hazugság lett volna tiltakoznom. Nem csaphattam be sem
Zayne-t, sem saját magamat. Igaz, már régebben is komolyan
fontolgattam, hogy elköltözöm innen, és egyetemre megyek, ám
jelenleg teljesen rossz okból játszadoztam el megint az ötlettel.
Zayne az arcomat fürkészte, szeme olyan tündöklő kék volt,
akár a nyári égbolt fényes délben. A nyugtalanságtól
izegtem-mozogtam.
– Te még mindig... – Mély levegőt vett, én pedig
visszafojtottam a lélegzetemet. – Szeretted őt, Layla?
Jaj, istenem! Elkerekedett a szemem, és éreztem, hogy még
jobban az arcomba szökik a vér. Ez a kérdés teljesen váratlanul
ért.
A fiú elkapta a pillantását, és a fejét csóválta.
 – Francba, Laylababa...
– Nem! – tört ki belőlem, és amikor Zayne ismét felém kapta
a fejét, a torkomban dobogott a szívem. – Nem tudom, mit érzek
– hadartam, kimondva a kemény igazságot. – Nem tudom,
Zayne. Nagyon fontos nekem, de ő... – Fájó gombócot éreztem a
torkomban. – Nem tudom.
És tényleg nem tudtam.
A szerelem furcsa dolog: amikor az ember már azt hiszi, hogy
sikerült valamennyire felfognia és megértenie, akkor rádöbben,
milyen gyenge ízelítőt kapott csupán annak igaz valójából.
Ráadásul a szerelemnek sok fajtája létezik – ha mást nem is, ezt
legalább tudtam –, és fogalmam sem volt, hogy Rothra ebből
melyik vonatkozhat.
Zayne még egy pillanatig a szemembe nézett, majd bólintott.
– Oké, ez érthető. – A keze ekkor elhagyta a hasamat. Ám
mielőtt még belém marhatott volna az értetlen csalódottság, a
fiú a kezemért nyúlt, és összekulcsolta az ujjainkat. – Tényleg,
megértelek.
Megszorította a kezemet, én pedig készségesen viszonoztam a
gesztust, ám el sem tudtam képzelni, mégis hogyan érthetne
ebből bármit is – hiszen én magam sem értettem az egészet.

~~~

Zayne átaludta velem a napot, és csak akkor hagyta el az

ágyamat, amikor a többi őrző járkálni kezdett a házban.
Figyeltem, amint kiment, és elpirultam tőle, pedig erre nem volt
más okom, csak az, hogy totál meghittnek tűnt nézni, miközben
kiosont a szobámból, mintha... Mintha mi ketten rosszalkodtunk
volna az éjjel.
Még azután is ágyban maradtam, hogy a fiú elment, és
megpróbáltam értelmezni a furcsa bizsergést a mellkasomban.
Halvány mosoly ült az ajkamon, hiszen Zayne... Hát, velem
töltötte a napot.
De aztán eszembe jutott, mit vágott a fejemhez Roth tegnap
este, és a mosolyom elillant, mintha soha ott se lett volna.
Sejtettem, hogy kénytelen leszek hozzászokni az extrém
hangulatingadozáshoz.
Már a vacsoraidő is elmúlt, amikor végre úgy döntöttem, hogy
megmosakszom. Óvatosan lehúztam a kötést, és örömmel
láttam, hogy a seb szépen gyógyul, az elvártak szerint. Már el se
kellett fednem. A karom még mindig sajgott, de az őrzővérem
sebesen orvosolta a vas okozta kárt.
Miután tiszta ruhát vettem – megint pizsamát, mint egy igazi
remete –, odaléptem az asztalomhoz, ahol a mobilomat
hagytam. Egész nap el volt némítva, és amikor megérintettem a
képernyőt, egyáltalán nem lepett meg, hogy egy rakás SMS
fogadott Stacey-től.
Hol vagy?
Lógsz, ribi?
Egy perccel később: Hiányzol a szekrényednek. Bekaptad a
herpeszt?
Egek! Felkacagtam, és vigyorogva görgettem tovább az üzijeit.
A bioszos helyettes még mindig dögös. Nem tudod, miről
maradsz le!
A biosz egyedül tök uncsi.
Hiányzol a cickómnak. Hát nem fura?
Ez kimondottan furcsa volt, ugyanakkor csöppet sem
meglepő.
Te tehetsz majd róla, ha elveszik tőlem a telcsimet.
Basszus, Layla, hol vagy?!?
Elakadt a lélegzetem, amikor elolvastam a következő néhány
SMS-ét.
Nem hiszed el, ki toppant be bioszra!!!
Itt van Roth!
Szent szotyola, miért nem vagy itt, h a saját szemeddel lásd?
Ok. R aszongya csókbetegség miatt hiányzott. Ne már! Van
még olyan? És kit csókolgatott az a fakk?
Alig egy perccel később: Fakk? Nem fakkra gondoltam.
TOTÁL nem fakkra gondoltam, te hülye automata!
A következő űzi nagyjából tizenöt perccel ezután jött.
R kérdezte, hol vagy. Mondtam neki, h beléptél egy szektába.
Röhögtem. Ő nem.
Az utolsó SMS-ben Stacey azt kérte, hogy hívjam fel, ha nem
haltam meg.
– Mi az isten? – Ledobtam a mobilt az ágyra, alig tértem
magamhoz.
Megrohant a düh, méghozzá elemi erővel, de nem bántam.
Nagyon is örültem neki, mert sokkal jobb volt, mint az a
nyomorult bánat, értetlenség... és elveszettség, amit addig
éreztem.
Roth visszament a suliba? Ez... Ez nonszensz. Semmi oka nem
volt ott lenni. Az égegyadta világon semmi oka, hiába adhatta ki
magát könnyedén tizennyolc évesnek. Hiszen nyilván nem
érdekelte komolyan a tanulás, és nem valószínű, hogy épp a
gimiben akadt volna a lilin nyomára.
Mi van, ha Roth tényleg nem a lilin miatt jelent meg újra a
suliban? Nem... Evát említette nekem?
 Amint szöget ütött a fejembe a kérdés, káromkodás szakadt ki
belőlem, majd sarkon fordultam, és elhagytam a szobámat, úgy,
ahogy voltam, a pöttyös pizsamámban. Azt sem tudtam, hova
megyek, de muszáj volt elhúznom innen. És talán megütnöm
valamit.
Nagyon tetszett az ötlet, hogy megüssek valamit.
Mert egyszerűen szemétség volt, hogy Roth visszajött a suliba.
Leértem a földszintre, elcsörtettem a könyvtár előtt, és meg
sem álltam volna, ki tudja, meddig, amikor meghallottam
odabentről az ő nevét.
Azonnal megtorpantam, és visszafordultam. A könyvtár
résnyire nyitott ajtajához nyomtam a fülemet.
– Mi legyen Rothtal? – kérdezte Dez.
– Mondanom sem kell, hogy nem bízhatunk meg benne
feltétlenül – válaszolta Abbot, és szinte láttam őt magam előtt,
ahogy az asztalánál ül, és egy szivart görget az ujjai között. –
Szemmel kell tartanunk.
– Meglesz – felelte Nicolai.
Kis szünet támadt, majd Abbot hozzátette:
– És szemmel kell tartanunk Laylát is.
Összeharaptam a számat, és ökölbe szorítottam a kezemet.
Meg akarnak figyelni engem?
Abbot hangja fojtott lett, aztán ismét felerősödött.
– Tudjátok, mivel állhatunk szemben. Mindannyian tisztában
vagytok a veszéllyel. Ha tényleg arról van szó, amit gyanítok,
akkor nagyon óvatosnak kell lennünk, muszáj megvé...
Jeges fuvallat söpört végig a folyosón, felborzolta nyirkos
hajamat, és az arcom körül lobogtatta a tincseimet. Ijedten
levegő után kaptam, és megpördültem. Óriási csattanás rázta
meg az egész házat. Úgy visszhangzott, akár a mennydörgés, és
beleremegtek az angyalok képei.
 Közvetlenül velem szemben az átrium méretes, osztott
üvegablakai pontosan középen megrepedtek. Hátraléptem,
ahogy az üveg széthasadt, aztán kirobbant a keretből.
 9. FEJEZET

SIKÍTVA ELFORDULTAM, és a fejem elé kaptam a karomat,

ahogy rám záporozott az üveg. Aprócska szilánkok pattantak le
rólam ártalmatlanul, és a padlóra hullottak, miközben
szélcsengőként meg-megcsörrentek a becsapódáskor.
– Szent szar – suttogtam.
Összerezzentem, amikor a könyvtár ajtaja kivágódott,
nekicsapódott a falnak, és őrzők özönlöttek ki a folyosóra,
élükön Abbottal.
– Mi a jó ég történt itt? – förmedt rám.
– Nem tudom. – Kihúztam magam és megfordultam. Az
átrium három hatalmas ablaka kitört. – Hűha!
– Nem esett bajod? – kérdezte Dez, és odalépett hozzám.
Nem jött túl közel, de így is láttam, hogy kitágult a pupillája.
Lepillantottam a földre. Tudtam, hogy bajos lesz mezítláb
elmennem innen. A padlót üvegszilánkok borították be,
aprócska gyémántokként csillogtak-villogtak az előcsarnok
fényében.
– Nem. Egy karcolás se.
Nicolai és Geoff odasiettek a kitört ablakokhoz. A
védelmünkért felelős, biztonságtechnikai szakértő Geoff
zaklatottnak tűnt, ahogy kihajolt az ablakon, és meg is volt rá az
oka.
– Ezek az ablakok olyan erős biztonsági üvegből készültek,
hogy egy rakéta is alig tudná berobbantani őket. Ráadásul nem
látok odakint semmit és senkit. És egyik mozgásérzékelő vagy
bűbáj sem jelzett be.
– És idebent sincs semmi. – Nicolai megfordult, a homlokát
ráncolta. – Még egy tégla se.
Abbot felém fordult, és feszesen elhúzott szája jelezte,
mennyire nincs jókedvében. Egyik kezében egy kis fiolát tartott,
tele tejfehér folyadékkal.
– Mi történt itt, Layla? – kérdezte tőlem megint, mielőtt
kíváncsiskodhattam volna, mi van a fiolában.
– Nem tudom. Én csak végigmentem a folyosón, és az
ablakok... Egyszerűen megrepedtek, aztán kitörtek. – A fejemet
csóváltam, és apró szilánkocskák potyogtak ki a tincseim közül,
csilingelve hullottak a tömörfa padlóra. Na, remek. Tudtam,
hogy egy örökkévalóságig fog tartani, mire kiszedem a hajamból
az üveget. Óvatosan oldalra léptem.
Abbot felvonta a szemöldökét.
– Azt állítod, hogy nem csináltál semmit?
Felkaptam a fejem.
– Még szép, hogy azt! Semmi közöm nem volt ehhez.
– Akkor hogyan törtek ki az ablakok, ha nincs semmi se kint,
se bent, ami kitörhette volna őket?
Az üvegről megfeledkezve bámultam Abbotra. Hideg levegő
süvített be a szétrepedt ablakokon, de nem ez okozta a hirtelen
borzongást, ami végigfutott a hátamon.
– Nem tudom, de igazat mondok. Én semmit sem csináltam.
Geoff szembefordult velünk, karba téve a kezét. Komor volt az
arca.
– Layla, tényleg nincs itt semmi, ami kárt tehetett volna az
ablakban.
– De akkor sem én voltam. – Tekintetem egyik férfiról a
másikra cikázott. Egyikük arca sem arról árulkodott, hogy hinne
nekem. Még Dezé és Nicolaié sem. – Miért törtem volna ki az
ablakokat?
Abbot felszegte a fejét.
– Miért voltál a folyosón?
– Nem tudom. – Forrt bennem a düh. – Talán a konyhába
vagy a nappaliba indultam. Vagy valamelyik másik szobába.
Annyi van belőlük idelent, hogy már nem is emlékszem.
A férfi összehúzta a szemét.
– Nem tűröm ezt a hangnemet, Layla.
– Milyen hangnemet?! – csattantam fel. – Engem hibáztatsz
valamiért, amihez semmi közöm.
– Az ablak nem magától tört ki. – Kék szeme felizzott. –
Lehet, hogy csak véletlen volt, de akkor is el kell mondanod
nekem az igazat. Elegem van a hazugságokból.
– Még hogy neked van eleged a hazugságokból?! Ahhoz
képest mást se csinálsz, csak hazudozol! – vágtam vissza.
Gondolkodás nélkül estek ki a szavak a számon, és már amúgy
sem igazán volt mit veszítenem. – Pont az előbb utasítottad őket,
hogy titokban tartsanak szemmel engem.
Abbot mély levegőt vett, és még közelebb lépett, fölém
tornyosult.
– Ezek szerint épp minket próbáltál kihallgatni, amikor kitört
az ablak?
– Nem! – De tényleg nem. Legalábbis nem azért jöttem le ide,
hogy kihallgassam őket. Bár most nem ez volt a lényeg. – Épp
csak erre jártam, és meghallottam a nevem. Nyitva maradt az
ajtó. Nem fogtátok halkra a tanácskozást.
Dez felénk lépett.
– Layla...
Abbot feltartott kézzel elhallgattatta a fiatalabb őrzőt.
 – Mit hallottál? – faggatott.
Karba tettem a kezem, nem válaszoltam. Váratlanul úrrá lett
rajtam a makacsság. Egy szót sem szóltam, pedig csak azt a kis
részt hallottam.
Abbot lehajtotta hozzám a fejét, és a gesztus mintha azt
szimbolizálta volna, mennyire nem fél tőlem. Ettől valamiért
nagyon megkönnyebbültem. Amikor a férfi újból megszólalt, a
hangja mély volt, és ijesztően higgadt.
– Mit hallottál, Layla?
Összeszedtem a bátorságomat, nem adtam választ, és
rávettem magam, hogy farkasszemet nézzek Abbottal.
– Miért? Szerinted mit hallottam?
Nagyot fújt.
– Lányom, úgy neveltelek föl, mintha az édes gyermekem
volnál. Ajánlom, hogy tisztelettudóan szólj hozzám, és most
azonnal válaszolj a kérdésemre.
Minden izmom megremegett a félelemtől. Az egyik felem el
akarta mondani neki, hogy nem sokat hallottam, hadd örüljön;
hiszen szinte apámként tekintettem rá, és mindig is vágytam az
elismerésére. De ez... Ez most akkor sem volt igazságos, és én
többé nem akartam meghunyászkodni Abbot előtt.
Se bárki más előtt.
Feszültség töltötte be az átriumot, és a többi őrző idegesen állt
egyik lábáról a másikra.
– Mondd meg neki szépen, Layla! – szólt halkan Nicolai.
Az elszántság megacélozott, miközben továbbra is
farkasszemet néztem Abbottal.
– Mi van itt? – Zayne sietett le a lépcsőn, hármasával szedve a
fokokat. Víz csöpögött a hajából, fekete pólója nedves foltokban
tapadt a testéhez. Egyenesen a zuhany alól jöhetett, mentaillata
betöltötte a levegőt. Felvonta a szemöldökét. – Apa?
 Abbot még egy pillanatig rám meredt, aztán kihúzta magát, és
a fiához fordult.
– Az ablak csak úgy magától kitört, legalábbis Layla szerint.
– Nem én voltam – erősködtem, és ellenálltam a kísértésnek,
hogy toppantsak, mert nem akartam az üveghez csapni a talpam.
– Az ablak tényleg kitört. Nem tudom, hogy történt, de nem én
okoztam.
– Ha Layla azt mondja, hogy nem ő volt, akkor nem ő volt. –
Zayne ilyen egyszerűen állt a dologhoz. Hitt nekem, és abban a
pillanatban az egész világon nem létezett számomra nála
nagyobb hős. A tekintete ekkor a padlóra villant. – Jézusom,
Layla, vigyázz, hova lépsz így mezítláb!
Elmosolyodtam, és már épp a nyakába ugrottam volna,
amikor Abbot megmozdult. Elvonult mellettünk.
– Menj vissza a szobádba, Layla! – utasított. Ropogott az üveg
a bakancsa alatt. Mivel nem moccantam, a férfi megtorpant, és
rám szegezte dühös tekintetét. – Most rögtön.
– De hát nem csináltam semmit! – kiáltottam fel. – Miért
kellene...
– Most rögtön! – kiabálta Abbot, és ezúttal úgy
összerezzentem, hogy meginogtam.
Zayne elkapta a karomat, vigyázott, nehogy üvegszilánkba
lépjek. Sokatmondó pillantást vetett az apjára.
Abbot a többi őrzőhöz fordult. Mind elindultak felé, de
megállította őket.
– Csak Geoff-fal akarok beszélni. Mindenki más elmehet.
Geoff a társaira sandított, de követte Abbotot a könyvtárba.
Becsapódott mögöttük az ajtó, és nekem nagyon rossz érzésem
támadt. Nicolaira és Dezre néztem.
– Nem én voltam – szajkóztam megint.
Mindketten elfordultak tőlem, és futótűzként terjedt szét
bennem a nyugtalanság, ahogy Nicolai elhagyta az átriumot.
Dez felsóhajtott.
– Megkeresem Morrist, és megkérem, hogy segítsen
összetakarítani itt, meg kezdeni valamit ezekkel az ablakokkal. –
Azzal ő is elment, kettesben hagyva minket Zayne-nel.
– Apa csak ideges – magyarázta a fiú halkan, miközben
átsegített engem a szilánkok káoszán. – Azóta, hogy a múlt este
felbukkant itt Ro... Az a démon.
Abbot talán ezért viselkedett úgy, mint aki szögbe ült, de
biztos, hogy ennél többről volt szó. Amikor elértünk a lépcsőhöz,
megszólaltam:
– A könyvtárban volt a többiekkel. Hallottam, ahogy mondott
nekik valamit rólam.
Zayne a padlót bámulta.
– Biztos, hogy nem vágott meg ez a sok üveg?
– Biztos. Figyelj már ide! – mondtam, és megrángattam a
pólója ujját. Zayne felvont szemöldökkel pillantott fel rám. – Azt
mondta a többi őrzőnek, hogy tartsanak szemmel engem.
– Oké – felelte a fiú lassan.
– Hogyhogy oké? Azt mondta nekik, hogy figyeljenek engem.
Zayne megfogta a kezemet, és fölvezetett a lépcsőn.
– Mivel visszatért... Hát, tudod, ki, nem csoda, hogy apa
ügyelni akar a biztonságodra.
Ez eszembe sem jutott.
– Nem erről volt szó, Zayne. Mondott valami mást is, de olyan
halkan beszélt, hogy nem értettem. Aztán valami olyasmit
magyarázott, hogy gyanítja, miről lehet szó.
– És, miről?
– Azt nem tudom. – Bosszúsan elhúztam tőle a kezemet. –
Nem hallottam az egészet, aztán kirobbantak azok a hülye
ablakok. – Lepillantottam a lépcsőről. A szilánkok esőcseppként
csillogtak odalent a padlón. – Tényleg nem én csináltam.
– Elhiszem.
A szemébe néztem.
– És nem bízom apádban.
– Layla... – sóhajtotta, és hátralépett. – Nyilvánvalóan
gondok vannak kettőtök között, és én ezt teljesen meg is értem.
Apám sok mindent eltitkolt előled.
– Nem mondod – motyogtam.
Zayne egyik lábáról a másikra állt.
– De ha azt kéri a többiektől, hogy tartsanak szemmel téged,
az biztosan azért van, mert félt téged.
– És azért, mert nem bízik bennem.
– Igaz – ismerte el a fiú. – Figyelj, ezt igazán meg kell
értened. Hiszen te is...
– Hazudtam neki. Tudom. De ő sokkal több mindenről
hazudott.
Zayne úgy meredt rám, mint aki menten nekiáll
elmagyarázni, hogy „amit szabad Jupiternek, nem szabad a
kisökörnek”, de aztán megint sóhajtott.
– Na, gyere! Félretettem egy kis rántott csirkét vacsoráról.
Már jól kihűlt, úgy, ahogy szereted.
– A szobámba kéne mennem – mondtam nyűgösen.
A fiú grimaszt vágott, és felém kapott. Hátraugrottam, mire
pajkosan elvigyorodott.
– Vagy jössz magadtól, vagy odacipellek! – fenyegetett meg
játékosan.
– Jesszus, minél idősebb vagy, annál jobban szeretsz
parancsolgatni.
Zayne rám kacsintott.
– És ez még semmi. Két másodpercet kapsz.
– Két másodpercet? Adhatnál legalább... Na! – visítottam fel,
ahogy a fiú megint értem nyúlt. – Jól van, jól van. Megyek
magamtól is.
Zayne vigyora fülig ért.
– Tudtam én, hogy jobb belátásra bírlak.
Kiöltöttem rá a nyelvem, habár erre csak nevetett, aztán
elindultam utána a folyosón, be a szobájába. Megkordult a
gyomrom a hideg rántott csirke gondolatára, de még mindig
azon járt az agyam, ami odalent, az átriumban történt. És
valamilyen oknál fogva csak nem ment ki a fejemből a tejfehér
anyaggal teli fiola.
Mindenképpen meg akartam tudni, mi lehet benne.

~~~

A hasam jobban görcsölt, mint valaha, és mintha egyfolytában

cigánykerekezett volna. Még soha életemben nem voltam ilyen
ideges a suli miatt.
– Biztos, hogy jobban vagy? – kérdezte Stacey, miközben
fel-alá járkált mögöttem, míg én kivettem a tankönyveimet a
szekrényemből. – Úgy nézel ki, mint aki alig áll a lábán.
– Ja, minden oké. – Mosolyt erőltettem a képemre, de
valószínűleg hátborzongatóra sikerült. A vállamra kaptam a
táskámat. Már szinte nem is fájt a karom ott, ahol az őrző
megvágott. Erről eszembe jutott, hogy Tomas egészen ma
reggelig nem került elő.
A hasam köré tekeredett Bambi nyújtózott egyet.
Rossz kígyó!
– Na, izgatott vagy? – kérdezte Stacey, és belém karolt.
 Úgy éreztem magam, mintha dörzspapír vonta volna be a
torkomat.
– Miért lennék izgatott?
– Hát Roth miatt! – válaszolta olyan élesen visítva, hogy
megfájdult tőle a fülem. – Amiért visszajött.
Megint cigánykerekezni kezdett a gyomrom. Az elmúlt napok
után, és annak tudatában, hogy mi várhat a suliban, szinte egy
szemhunyásnyit sem aludtam. Titokban azt reméltem, hogy
Zayne kihagyja a démonvadászatot, és otthon marad velem, de
magától nem tette, nekem pedig abszolúte semmi jogom nem
volt erre kérni.
– És légyszi, ne pipulj be rám, mert fogalmam sincs, mi
történt köztetek – folytatta a barátnőm –, de Roth haláli dögös
volt tegnap.
Elszorult a szívem. Remek. Nyilván hiába is reménykedtem
volna abban, hogy a srác elkap valami rusnya bőrnyavalyát.
– Annyira nem izgat – feleltem végül.
Stacey hallgatott, miközben végigmentünk a folyosón. Olyan
furcsa volt a tündöklő aurájuk nélkül látni a diákokat, hogy ez
elterelte a figyelmemet Rothról, akivel előbb-utóbb szembe
kellett néznem.
– Akarod, hogy elintéztessem őt valakivel? – kérdezte Stacey,
mielőtt elértünk volna bioszra. – Nem mintha ismernék bárkit,
aki ki tudná nyírni, de lefogadom, hogy Sam találna nekünk
bérgyilkost a neten.
Felkacagtam.
– Biztos találna, de nem kell, köszi.
– Hát, azért szólj, ha meggondolod magad! – Stacey
megkerült, és kinyitotta a bioszterem ajtaját. Már mielőtt
beléptem volna, tudtam, hogy Roth nincs odabent. – Mi, csajok
tartsunk össze, meg minden.
 Idegességem ellenére elmosolyodtam, és leültem a helyemre a
hátsó padban. Cleo tanárnő még mindig hiányzott, az őt
helyettesítő Tucker tanár úr pedig láthatóan igyekezett tudomást
sem venni az első sorban ülő lányok rajongó bámulásáról.
Stacey leült mellém, én pedig elővettem a könyvemet. Lassan
megtelt a terem. Azzal foglaltam el magam, hogy tollat
választottam a jókora készletemből. Végül egy csillámos lilára
esett a választásom, ami nem annyira illett biológiaórához, mint
mondjuk, Keshához.
Az illat volt a legelső, amire felfigyeltem. A csábítóan bűnös,
kissé édes aroma csiklandozta az orromat, akár az étcsokoládé.
Erősen megmarkoltam a tollat, miközben a teremben teljesen
megváltozott a hangulat. De nem feszültté vált, épp ellenkezőleg.
Csak most vettem észre, hogy valahányszor Roth megjelent,
olyan érzés támadt, mint a szünet előtti utolsó napon: az a
gondtalan, Kit érdekel? hozzáállás mindenhová követte őt.
Felállt a hátamon a szőr, és tudtam, hogy a fiú a közelben van.
Nem csak abból jöttem rá, hogy Stacey megfeszült mellettem. A
hatodik érzékem súgta meg, ami valami mélyebb, intimebb
szinten reagált Rothra.
Nem néztem fel, amikor meghallottam, hogy kihúzza a széket
az előttünk lévő padnál. Ám annyira közel volt, hogy az átkozott,
éles sajgás megint úrrá lett rajtam, elszorította a szívemet és a
torkomat. Nem akartam szenvedni Roth miatt, és át akartam
ugrani arra a részre, amikor a kínzó fájdalom helyén már csak
aprócska bosszúság érzése marad.
– Jó látni, hogy mégsem álltál szektásnak.
Mély, bársonyosan simogató hangja hallatán borzongás futott
végig a bőrömön. Mély levegőt vettem, de azonnal meg is
bántam. Roth illata körbeölelt minket, és szinte éreztem az ízét.
Akaratlanul fölemeltem a fejem, és azon nyomban el is dobtam
az agyamat.
Roth lebámult rám borostyánszínű tekintetével, amit sűrű,
fekete szempillája keretezett. Gondosan belőtt sérója zilált
hatást keltett, tincsei a homlokába hullottak. Telt ajka viszont
nem húzódott gúnyos vigyorra, pedig a szavai alapján ezt vártam
volna.
Semmit sem válaszoltam, így néhány másodperc elteltével
Roth elhúzta a száját, majd elfordult és leült. Fájdalom nyilallt a
mellkasomba, miközben a hátát bámultam. Koptatott kék pólója
alatt természetellenesen mereven tartotta a vállát, és engem
szemérmetlenül nagy elégedettséggel kellett volna eltöltenie
annak a tudatnak, hogy feszeng. Ki gondolta volna, hogy a pokol
koronahercege képes egyáltalán feszengeni? Én mégsem
éreztem jobban magam ettől a tudattól.
Stacey odahajolt hozzám, és azt firkantotta a füzetembe:
„Bérgyilkos?”
Elmosolyodtam, és a fejemet csóváltam. Stacey vállat vont, és
a helyes helyettesítő tanárra koncentrált, aki éppen a vetítővel
babrált. Én is igyekeztem arra összpontosítani, milyen vonzó a
pasas a barna hajával meg a kisfiús vigyorával; de nem bírtam
másra gondolni, csak arra, hogy Roth úgy ül itt előttem, mintha
mi sem történt volna. Mintha nem küldték volna pokolra két
héttel ezelőtt, és mintha nem jelentettünk volna egymásnak
semmit.
Hála a jóságos égnek meg a sarki Mekinek, hogy aznap péntek
volt. Így legalább nem kellett még két napig elviselnem Rothot,
ha más nem, a hétvégére nyugtom lehetett tőle. Viszont a biosz
életem leghosszabb órájának tűnt, még a történelemnél is
rosszabb volt, mintha soha nem akart volna véget érni.
Amikor kicsöngettek, úgy pattantam fel a székemről, mint
akit puskából lőttek ki. Belöktem a könyveimet a táskámba, és
már siettem is ki a teremből. Stacey kicsit lemaradva követett, de
biztosra vettem, hogy nem rója fel nekem sietős távozásomat.
Észrevettem Samet a folyosó végén, amint épp vizet szürcsölt az
egyik ivókútból. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor
felnézett rám, és mosolyogva integetett nekem, bár eléggé
meglepett, hogy nem borították apró vízcseppek a pulcsiját, mint
általában, ha így próbált inni. Gyors léptekkel elindultam feléje.
Csak félútig jutottam.
A kémiaterem ajtaja kicsapódott, kis híján arcba vágott.
Hátrahőköltem, és könnybe lábadt a szemem, mivel a folyosóra
záptojásra emlékeztető bűz áradt ki.
– Jaj, ne, már megint! – kiáltotta az egyik gyerek, és a szája
elé kapta a kezét.
Nem tudhattam, pontosan mire gondol, hiszen több
precedens is volt a bűzre: úgy egy hónappal azelőtt zombi
ólálkodott a kazánházban, ugyanilyen iszonyatos szaggal
árasztva el az egész iskolát, a tornateremben történtek
éjszakáján pedig Roth hasonlóan büdös füstté változtatta a
Raum nevű démont. De igazából mindegy is volt. Lényeg a
lényeg, hogy a suliban már megint bűzlött valami, méghozzá szó
szerint.
Egy tanár rohant ki a folyosóra: a férfi öklendezve
hadonászott az arca előtt, hogy elhessegesse a szagot.
Másodpercekkel később egy tanárnő is kiviharzott a teremből.
Szőke haja megperzselődött: tincseinek vége szó szerint szénné
égett. Ráadásul teljesen lesült a szemöldöke. Kivörösödött
arcának felét szürke foltok borították.
– Azannya – mormolta Roth, aki valahogy, nyilván az
univerzum törvényeinek következtében, mellettem kötött ki.
Francba!– Ezt nevezem én meleg helyzetnek.
Megsemmisítő pillantást vetettem rá, aztán megkerültem, és
hajlandó lettem volna beszívni bármilyen rákkeltő anyagot, ami
a teremből gomolygó füstben lehetett, csak kerüljek minél
messzebb Rothtól. Ám a fiú megragadta a felsőmet, és
hátrarántott. Lepattantam kőkemény mellkasáról, és már épp
feléje perdültem volna, hogy a gyomrába vágjam az öklömet –
mert az nagyon jólesett volna nekem –, amikor a szemöldök
nélkül maradt tanárnő átcsörtetett a füstön.
Roth keze végigsiklott a hátamon.
– Vigyázz, tökmag, ez a csaj nem viccel!
– Ne érj hozzám! – Elhúzódtam tőle, és ügyet sem vetettem az
arcán átsuhanó érzelmekre, összeszorított szájára. – És ne
nevezz így! – Éppen visszafordultam a tanárnő felé, amikor az
nekilendült, és rávetette magát valakire. – Mi a...
A nő a másik tanárnak ugrott neki.
Mármint, a szó szoros értelmében: a hátára ugrott, és
lerántotta a földre. Ott, helyben, a tátott szájjal bámuló
diákokkal és tanárokkal teli folyosón. A férfi térdre rogyott, mire
a nőci hátrahúzta ökölbe szorított kezét, majd bemosott neki
egyet. Pontosan a lába közé.
 10. FEJEZET

KEZDEM AZT HINNI, hogy egész Amerika legzakkantabb

sulijába járunk – mondta Stacey ebédnél, két feketére lakkozott
körme közé csippentve egy aprócska csirkefalatot. – Most
komolyan, milyen már, hogy az egyik tanárunk tökön vágott egy
másikat a folyosó közepén?!
Sam grimaszt vágott, és visszaejtett egy szem sült krumplit a
tányérjára.
– Ja, ez tényleg tiszta őrület.
Több volt ez, mint őrület. Néhány nap leforgása alatt előbb a
bioszóránkon tört ki verekedés, most meg a két tanár között.
Biztos, hogy volt valami a háttérben. Ráadásul eszembe jutott a
párocska, akiket a folyosón láttam smárolni, anélkül, hogy bárki
is rájuk szólt volna. A fasírtomat eszegettem, és reméltem, hogy
téves a gyanúm, de állítólag született egy lilin, márpedig úgy
tudtam, a lilinek jelenlétének egyik ismérve az emberek furcsa
viselkedése. Ám ha egy lilin okozta Dean dühkitörését, a
párocska enyelgését a folyosón, meg a tanárnő mai kiakadását,
akkor ezek szerint már négy ember járt közel ahhoz, hogy
lidérccé váljon. Ennek a lehetséges katasztrófának a súlya
teljesen elvette az étvágyamat.
Körbepillantottam, és ismét azt kívántam, bárcsak látnám az
aurákat. Azok, akikre hatást gyakoroltak a lilinek, nyilván
máshogy néztek volna ki, lelkük maradékát is bemocskolhatta a
démoni érintés. De nem láttam semmit, és ez azt jelentette, hogy
alapvetően haszontalanná váltam.
Felkavarodott a gyomrom, és visszaraktam a tányéromra a
félig megevett csirkefalatot. Lehetséges, hogy a képességem
váratlan elvesztésének is volt valami köze a lilinhez? Ez azt
jelentette volna, hogy a közelébe kerültem.
Nem. Ezt nem tudtam elhinni. Biztos, hogy megéreztem
volna, ha egy olyan démon ólálkodik a közelemben, akinek
nemcsak az anyám vére csörgedezik az ereiben, hanem az enyém
is. Más oka kellett, hogy legyen a hirtelen változásnak, de
miközben körbe-körbe tologattam a tányéromon a csirkefalatot,
elfogott a hányinger.
– Mit csináltok suli után? – kérdezte Sam, és mire felnéztem,
már mindent felfalt a tányérján. Ennek a fiúnak tényleg
legendásan kielégíthetetlen volt az étvágya. – Arra gondoltam,
hogy beülhetnénk valahova kajálni. Így, hármasban.
Elmosolyodtam.
Stacey reménykedve pillantott rám.
– Ma nem kell vigyáznom az öcsémre, úgyhogy én ráérek.
Layla?
Figyelembe véve, hogyan viselkedett velem tegnap este Abbot,
valószínűleg azt akarta, hogy suli után egyenesen hazamenjek.
Vagyis nekem eszem ágában sem volt ezt tenni.
– Ja, én is, csak SMS-ezek Zayne-nek, hogy hova megyek. –
Szó sem lehetett róla, hogy Nicolainak üzenjek. – Nem hiszem,
hogy gond lesz belőle.
– Hívd el őt is! – tapsikolt Stacey, mint egy bepörgött fóka.
Sam felvonta a szemöldökét, én pedig majdnem elutasítottam
az ötletet, de mire előkaptam a mobilomat, arra gondoltam:
miért is ne? Az volt a legrosszabb, ami történhetett, hogy Zayne
nemet mond. Nem először fordult volna elő.
 – Megkérdezem, nincs-e kedve hozzá.
Stacey meglepett pillantást vetett Samre, miközben SMS-t
írtam:
S & S elhívtak kajálni suli után. Csatlakozol?
Leraktam a mobilt az asztalra, a tálcám mellé, nem
számítottam gyors válaszra. Zayne valószínűleg még alszik.
Néha korábban felkelt, de nem tudhattam, hogy alakul épp a
napja.
– Szerinted eljön? – kérdezte Sam a villájával babrálva.
Vállat vontam.
– Valószínűleg nem.
– De ha mégis, akkor sem kérheted meg, hogy adjon neked
interjút! – bökött rá az ásványvizes üvegével Stacey. – És nem
viselkedhetsz úgy, mint egy őrült rajongó. Azzal a frászt hoznád
Zayne-re, és tuti, hogy soha többé nem akarna velünk lógni.
Sam kuncogott.
– Nem fogok úgy viselkedni, mint egy őrült rajongó.
Ebben igencsak kételkedtem. Sam eddig csak párszor
találkozott Zayne-nel, de mindig nyílt csodálattal bámulta. Ezt
nem is róhattam fel neki. Az őrzők nem igazán szoktak az
emberekkel haverkodni. Az átlagemberek többsége azt sem
tudta, hogy az utcán, boltokban vagy éttermekben látott
idegenek egy része őrző.
Stacey elvigyorodott.
– Szerintetek hová...
– Tűntem? – szólalt meg egy mély hang, amitől a szívem
kihagyott egy ütemet, a gyomrom pedig görcsbe rándult. –
Sehová. Itt vagyok.
Na, ne már! Nem akartam elhinni, hogy Rothnak van képe
ideállítani az asztalunkhoz. Iszonyú erővel kólintott fejbe a déjà
vu. Ez pont ugyanolyan volt, mint amikor a fiú először toppant
be az életembe. Felfoghatatlan pofátlanságnak tartottam, hogy
még ebédnél sem hajlandó békén hagyni engem. Úgy tűnt,
egyszerűen nem bírok megszabadulni tőle.
Elhúztam a számat, miután válaszra vagy invitálásra se várva
leült mellém. Nem a narancssárga menzai tálca volt nála, hanem
egy mekis papírzacskó. Szája sarka vigyorra görbült, ahogy
elővett egy kis, fehér zacsit.
– Sült krumplit? – kínált.
Mély levegőt vettem.
– Nem kérek.
– Én igen! – mondta Sam, és átnyúlt az asztalon, hogy
belemarkoljon a zacskóba. – Jó, hogy visszajöttél. A csókbaj tök
szívás. Nekem is volt, amikor... Aú! – Elkerekedett szemmel
fordult Stacey felé.
A barátnőm sokatmondó pillantást vetett rá.
Roth csöppet sem zavartatta magát miattuk. Lerakta a sült
krumplit kettőnk közé, a telefonom mellé, aztán előhúzott a
papírzacskóból egy sajtburgert.
– Ja, a csókbaj pokoli volt – felelte. – Mintha az ágyhoz
láncoltak volna.
Kis híján felhördültem.
Vibrált a mobilom, és felvillant a képernyőn Zayne válasza.
Mielőtt felkaphattam volna a mobilt, Roth fürgén érte nyúlt.
– „Érted megyek és szívesen veletek tartok” – olvasta fel,
majd fölvonta a szemöldökét. – Hova lesz a program?
Gondolatban sűrűn szentségelve kiragadtam a kezéből a
mobilt.
– Nem illik elolvasni mások üzeneteit – morogtam.
– Nahát, tényleg? – kérdezte Roth ártatlanul.
– Tényleg – válaszolta Stacey. – De örömmel hallom, hogy
Zayne is velünk jön vacsorázni.
 Roth szája félmosolyra húzódott, és egy másodperccel később
gúnyosan biccentett.
– Én is.
Nem bírtam megállni, hogy felhorkantsak.
A fiú összehúzott szemmel sandított rám.
– Vacsorázni? – ráncolta a homlokát Sam. – Azt hittem,
egyenesen suli után megyünk. És én arra az olasz kajáldára
gondoltam az utca végén. Az nem éppen vacsorázó...
– Sam! – sóhajtott fel Stacey.
Roth ekkor szélesen elvigyorodott.
– Na, mindegy, térjünk vissza hozzám! Szépen
meggyógyultam, és visszajöttem. – Ravasz pillantást vetett rám,
amitől legszívesebben lekevertem volna neki egyet. Egyszeriben
már semmi kedvem nem volt miatta itatni az egereket. –
Lefogadom, hogy hiányoztam. – Jókorát harapott a
hamburgeréből, és tele szájjal vigyorgott. – Méghozzá nagyon.
Fogalmam sincs, hogy mi történt, amitől ilyen hirtelen
megváltozott a hangulatom. Az elutasítása miatti szomorúságom
átcsapott haragba – iszonyatos, felforrt agyvizű dühbe. A józan
eszem kikapcsolt. Nem is gondolkodtam, ahogy Roth felé
nyúltam, és egyszerűen kikaptam a kezéből a hamburgert.
Hátrafordultam a széken, és teljes erőből a fiú mögé hajítottam a
szendvicset. Elégedetten nyugtáztam, ahogy nagyot toccsant a
földön, a ketchup és majonéz szanaszét spriccelt belőle. A zsíros
mészárlás fülig érő mosolyt csalt az arcomra.
Stacey döbbent nevetésben tört ki.
Roth hátranézett a hamburgerre, aztán lassan ismét felém
fordult. Tágra nyílt a szeme.
– De hát én nagyon kívántam azt a hambit – szólt.
– Szar ügy. – Magamba fojtottam az eszelős kacajt. –
Mindjárt a krumplidat is levágom a földre, ha nem húzod el
innen a beled.
– Aaaztaaa! – mormolta Stacey, és most már csak némán
rázta a nevetés.
Pár másodpercig elszántan farkasszemet néztünk Rothtal,
aztán a srácnak megrándult az ajka, mintha a röhögést próbálta
volna magába fojtani. Hát, ettől csak még jobban felment
bennem a pumpa. Végül Roth felkapta a krumplis zacskót.
– Szerintem dumálnunk kéne.
– Nem, nekünk nincs miről beszélnünk.
Roth a fogát csikorgatta.
– De, igenis van.
A fejemet csóváltam.
A fiú egyre csak bámult rám, és hirtelen... Hirtelen
megváltozott az arckifejezése. Egy kicsit mintha megenyhültek
volna a vonásai.
– Layla...
– Jó, legyen – feleltem, és felkaptam a táskámat. Egy nagyon
ostoba ötlet ütött szöget a fejembe. Lehet, hogy Roth bocsánatot
akar kérni, amiért ilyen szemét volt velem. Ja, persze, majd ha
fagy. Samhez és Stacey-hez fordultam, akik láthatóan remekül
szórakoztak rajtunk. – Majd dobjatok egy SMS-t, hogy hol
találkozunk suli után!
– Úgy lesz – biccentett a barátnőm. Némi habozás után
hozzátette: – De ne bántsd a krumplit! Az szentségtörés volna.
– Nem ígérhetek semmit. – Elindultam, meg sem várva
Rothot. Nevetségesen büszke voltam magamra. A két hónappal
ezelőtti Laylának nem lett volna mersze jelenetet rendezni, de
azóta megváltoztam.
Kezdtem érzékelni, mennyire.
A menzát elhagyva épp elmentem a klotyók mellett, amikor
kivágódott a fiúvécé ajtaja, és Gareth botladozott ki, nyomában
jó néhány társával a focicsapatból. Mind vihogtak. Bűzlöttek a
fűtől.
– Ölni tudnék egy zacskó chipsért – mondta Gareth, ahogy a
menza felé indultak.
Az egyik haverja felröhögött.
– Én busz elé dobnék egy kisbabát pár fahéjas csigáért.
Hűha! Nem semmi anyag lehetett, amit szívtak. Gareth meg a
haverjai nagy partiarcok voltak, de nem szoktak füvezni. Az ő
viselkedésük sem stimmelt. Lehetséges, hogy őket is... Őket is
megfertőzte a lilin?
Roth utolért. Nem volt nála iskolatáska. Csak az a hülye sült
krumpli.
– Meg vagyok lepve. Elismerem, megleptél.
– Tényleg? – Éles kacajt hallattam, de valójában bosszantott,
hogy meglepődött. – Azt hitted, hogy azok után, amiket nekem
mondtál, örülni fogok, ha meglátlak itt? Komolyan?
Bekapott egy szem sült krumplit, és elgondolkodva rágott,
mintha alaposan meg kéne fontolnia a kérdést.
– Igen. Tudtam, hogy örülni fogsz nekem.
A folyosó végére érve megtorpantam, és rámeredtem.
– Te képzelegsz.
– Azért azt nem mondanám – kapott be még egy szem
krumplit.
– Akkor csak túl sokat képzelsz magadról.
Elvigyorodott.
– Ami azt illeti, nagyon is értékes vagyok. Mint a pokol
korona...
Kitéptem a kezéből a zacskót, megperdültem, és kivágtam a
maradék sült krumplit a kukába. Visszafordultam Rothhoz, és
kedélyesen vigyorogtam.
– Ez a véleményem a te értékes, koronaherceges
szarságodról.
Roth nagyot sóhajtott.
– Fejlődésben lévő fiú vagyok, és szükségem van táplálékra.
Így most éhen fogok halni, és erről csakis te tehetsz.
– Nem érdekel. – Karba tettem a kezem.
A srác rám bámult, aztán hátrahajtotta a fejét, és elnevette
magát. Megborzongtam, nem voltam felkészülve erre a hangra.
Elfelejtettem, milyen mély és öblös Roth nevetése... Arról nem is
beszélve, hogy mennyire ragadós. Ám a hang hamar elhalt, és a
fiú arcára meglepően rosszkedvű kifejezés ült ki.
– Jaj, tökmag, máris nagyon megnehezíted ezt.
– Mit nehezítek meg? És ne hívj tökmagnak!
Roth a fejét rázta.
– Gyere már, tényleg beszélnünk kell. Olyan helyen, ahol nem
zavarhatnak meg. – A megfakult kétszárnyú ajtó felé indult, és
tudtam, hova tart: a mi lépcsőházunkba. Arra a helyre, ahová a
diákoknak tilos volt menniük, ahová soha senki nem tette be a
lábát. A lépcsőház az elhagyatott tornaterembe vezetett, és
penészszaga volt, de régebben kettőnk találkahelyeként szolgált.
És éppen ezért semmi, de semmi kedvem nem volt odamenni,
ám Roth már el is indult lefelé a lépcsőn. Kihúztam magam, és
követtem őt. Semmi sem változott a szűk lépcsőfordulóban. A
szürke festék még mindig mállott a betonfalról. A korlátot
rozsda borította. A lépcső tetején lévő aprócska ablakból
beszűrődő fényben porszemcsék táncoltak. Erről a helyről
láthatóan mindenki megfeledkezett, csak az idő nem.
Roth felém fordult, és a falnak dőlt. A feje fölé emelte a karját,
és kinyújtózott. Hosszú ujjú pólója felcsúszott, csábítóan
kivillant a hasa, rajta a sárkányos tetoválással, Toppanccsal. A
kék és zöld pikkelyek ugyanolyan élénkek voltak, mint azelőtt.
Roth egyszer azt mondta, hogy a sárkány csak akkor válik le róla,
ha már nagyon vészes a helyzet. El sem tudtam képzelni, mit
jelenthet számára az igazi vészhelyzet, mivel a Paimon elleni
harcban nem vetette be a sárkányt. A démoni tetoválás most
pihent, a szárnyát behúzta a hasához, a farka pedig eltűnt Roth
sötét farmerjének dereka alatt. Figyelembe véve, milyen mélyen
ült a fiú nadrágja, már attól is elpirultam, amennyit Toppancs
farkából láttam.
– Layla...
Nagy nehezen fölemeltem a fejem, és elállt a lélegzetem,
amikor megláttam, milyen pajkosan tündököl a fiú okkersárga
szeme.
– Tetszik a tetkóm?
Ökölbe szorult a kezem.
– Nem, dehogyis.
– Hazugság. – Gúnyos vigyor ült ki az ajkára. – És még
mindig rémesen hazudsz.
Igyekeztem türelmet erőltetni magamra, és ledobtam a
táskámat a földre.
– Miért vagy itt, Roth?
Csak némi habozás után reagált:
– Az igazat akarod hallani?
Grimaszt vágtam.
– Nem, a hazugságot. Szerinted?
Halkan nevetgélt.
– Eléggé megkedveltem ezt a sulit. Odalent nincsenek ehhez
fogható helyek. – Vállat vont. – Itt minden olyan normális.
Elszorult a szívem. Én is ugyanezért szerettem suliba járni:
normális volt, így itt én is normális lehettem. De nem voltam
hajlandó bármiben is együttérezni Rothtal.
– Akkor sem kellene itt lenned – mondtam.
Felvonta a szemöldökét.
 – Miattad?
Istenem, legszívesebben üvöltöttem volna, hogy igen, naná,
persze, még szép!
– Azért, mert értelmetlen itt lenned.
– Nem igazán. – Leeresztette a kezét, én pedig némán hálát
adtam az égnek, mert a hasa végre nem terelte el a figyelmemet.
– Nem mondhatod, hogy az a tanári verekedés a folyosón nem
volt tök fura.
Nem válaszoltam.
– És kétlem, hogy ez volt mostanában az első furcsa eset.
Nincs igazam? – Félig lehunyt pillái alól figyelt engem.
Szívem szerint azt feleltem volna, hogy téved, mert nem
akartam nézni, amint még ennél is önelégültebb képet vág, de
tudtam, milyen ostobaság lenne hazudni. Nem feledkezhettem
meg a nagyon is komoly, óriási horderejű problémáról, amivel
szembenéztünk.
– Történt pár különös dolog. Dean, az egyik osztálytársam,
akivel eddig soha nem volt semmi gond, megütött egy másik
srácot, de olyan erővel, hogy az néhány másodpercre meghalt.
És láttam egy párt, akik a folyosón enyelegtek...
– Nincs abban semmi rossz – vágott közbe Roth vigyorogva.
Összehúztam a szemem.
– Kivéve, hogy a suliban szigorúan tilos az etyepetye, pláne
nyilvánosan. Az egyik tanár mégis szemrebbenés nélkül elsétált
mellettük, pedig épp annyira belemelegedtek, hogy inkább
benyomultak a lányvécébe, és ott folytatták. – A fülem mögé
simítottam a hajamat, aztán leeresztettem a kezemet a
nyakláncomhoz, és megfogtam a gyűrűt. – Szóval, szerinted itt
járt a lilin?
Roth bólintott.
– Logikusnak tűnik... Elvégre itt jött létre. Ezért kellett
mindenképpen beszélnünk. Te nyilván ki tudod szúrni a lilint,
vagy legalábbis bármilyen fura démont, ami itt ólálkodik.
– Hát, izé... – Elfordítottam a fejemet, és a láncot tekergettem
az ujjaim között. Nem akaródzott elárulnom neki az igazat, de
mégiscsak démon volt, így talán meg tudta magyarázni, mi
történt velem. – Az a helyzet, hogy ez nekem momentán nem
igazán megy.
Roth ellökte magát a faltól, és most már komolyan
összpontosított rám.
– Ezt meg hogy érted?
– Már nem látom az aurákat. Egyáltalán nem érzékelem a
lelkeket. Néhány napja.
Oldalra billentette a fejét.
– Halljam a részleteket!
Felsóhajtottam.
– Az aurák eleinte csak kicsit furának tűntek, mintha
vibráltak volna. Aztán ebédnél nagyon megfájdult a fejem, pont
a szemem mögött, és azután már nem láttam az emberek
esszenciáját. Úgyhogy azóta totál tehetetlen és haszontalan
vagyok. Nem érzékelem úgy a démonokat, mint a többi őrző...
Tudod, nem olyan erősen. Soha nem kellett fejlesztenem
magamban ezt a képességet.
– Ez nem lehet véletlen egybeesés.
– Én is ettől féltem – mondtam, és elengedtem a gyűrűt. – De
azért reménykedtem, hátha nincs köze a lilinhez.
Roth nem felelt. Pillantása rám villant, mélyen eltűnődve
vonta össze a szemöldökét. Annyira átható tekintettel fürkészett,
hogy feszengtem tőle.
– És szerinted hogyan tudta befolyásolni a képességemet a
lilin? – kérdeztem, amikor már nem bírtam tovább a csendet.
– Nem tudom. – Roth végre elfordította a fejét, és a hajába
túrt. – De ezek szerint kénytelenek leszünk a régimódi
metódussal megkeresni a nyavalyást.
– Együtt?
Lesütötte a szemét, és szende arckifejezése szinte nevetséges
volt, ugyanakkor hihetetlenül szexisnek is találtam, amiért
igencsak utáltam a srácot.
– Igen, együtt. Te meg én. Mi ketten. Mint két...
– Nem – tartottam fel a kezem. – Mi ketten semmiben nem
működünk együtt.
– Nem folytattuk már le egyszer ezt a beszélgetést? – Felém
lépett, én pedig elhátráltam. – És emlékszel, annak mi lett a
vége? Tökéletes csapatot alkottunk.
Egyre csak hátráltam, amíg a hátam a hűvös falhoz nem ért.
– Az még azelőtt volt, hogy azt mondtad, csak az unalom ellen
kellettem neked.
Roth megnyalta a felső ajkát, így kivillant a nyelvében
díszelgő piercing. Állítólag nem ez volt az egyetlen testékszere...
Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. Semmiképpen sem
akartam ezen agyalni.
– Nagy szemétség volt ilyet mondanom. Elismerem. Gyakran
mondok... hülyeségeket. Barom vagyok.
– Ezzel kénytelen vagyok egyetérteni.
Roth rám emelte a tekintetét. Olyan gyorsan mozdult meg,
hogy észre sem vettem, amíg előttem nem állt, a kelleténél
sokkal, de sokkal közelebb.
– És azt sem gondoltam komolyan, amit Eváról mondtam.
A lelkem mélyén úgy nyílt ki valami – valami nagyon ostoba,
amit csírájában kellett volna elfojtanom –, akár egy bimbó, amit
először ér napsütés. Próbáltam ügyet sem vetni rá.
– Nem érdekel.
– De igen, nagyon is érdekel. – Lehajtotta a fejét, ajka
vészesen közel volt az enyémhez. Ledermedtem, mintha még a
levegő is megfagyott volna a tüdőmben. Roth oldalra biccentette
a fejét, nekem pedig kalapált a szívem. – Megbántottalak.
– Na, és? Mit érdekel az téged?
Roth nem felelt, és olyan meredten bámulta az ajkamat, hogy
bizsergett tőle a bőröm. Leheletfinoman a csípőmre simította a
kezét. Megmarkoltam a csuklóját, és el akartam lökni a kezét.
– Ne! – szólt fojtott hangon.
– De akkor miért? – suttogtam, és megadtam magam a
remény apró sugarának. – Miért mondtál nekem ilyeneket? Ha
nem gondoltad komolyan...
– Az nem változtat semmin. – A fiú elhúzódott, egy
szempillantás alatt majdnem egy métert hátrált tőlem. – Muszáj
barátoknak lennünk. Vagy legalábbis elég jól kijönnünk ahhoz,
hogy ne az ártatlan gyorskaján vezesd le a dühödet, valahányszor
kinyitom a számat.
És ezzel máris átváltott egy másik Rothba. Már nem az a srác
volt, aki hetekkel ezelőtt a karjába zárt, és azokat a csodás
dolgokat művelte velem. Mielőtt lakatot tehettem volna a
számra, kiszakadt belőlem a kérdés:
– Jelentettem én számodra bármit is?
– Nem számít – válaszolta Roth színtelen hangon, miközben
a lépcső felé fordult. Kezét a rozsdás korlátra téve megállt. –
Sosem számított, Layla.
 11. FEJEZET

CSAK ÓRIÁSI ERŐFESZÍTÉS ÁRÁN SIKERÜLT túltennem magam

azon, amit Roth mondott, és végigcsinálnom a nap hátralévő
részét. Egyszerűen nem értettem őt, és tudtam, hogy még jó
időbe fog telni, mire nem is próbálom megérteni. A délutáni
óráim alatt egyre csak a fiúra gondoltam, habár nem bírtam
eldönteni, hogy ha megint elém kerülne, akkor legszívesebben a
hülye képével is ugyanúgy elbánnék-e, mint a hamburgerével,
vagy inkább csak ábrándosan bámulnám azt a szívdöglesztő
arcát.
Néha szívás volt lánynak lenni.
Kivonszoltam magam a suliból, és elvánszorogtam a sarokig.
A vén Chevy Impalát meglátva fáradt mosoly ült ki az arcomra.
Majdnem el is felejtettem, hogy Zayne is velünk jön kajálni, és
miközben Rothtal igyekeztem megbirkózni, nem igazán volt
alkalmam elgondolkodni a tényen, miszerint a fiatal gorgó
hajlandó együtt lógni velem meg a barátaimmal.
Ami igencsak ritkán szokott előfordulni.
Úgy elöntöttem, hogy a következő pár órára megfeledkezem
egy bizonyos csalfa démonról. Kinyitottam a kocsiajtót, és
beszálltam az anyósülésre. Ledobtam hátra a táskámat.
– Szia! – mosolyogtam Zayne-re.
A fiú vigyorgott. Baseballsapkát viselt, mélyen a szemébe
húzva, így a fél arca ki se látszott. Nem minden srácnak áll jól a
baseballsapka, Zayne-hez viszont nagyon is illett.
– Hova megyünk? – kérdezte.
– Abba az olasz bisztróba, két saroknyira innen.
– Király. – Zayne belenézett a visszapillantóba, és néhány
másodperccel később besorolt a forgalomba.
– Kösz, hogy eljöttél – mondtam, és hátradöntöttem a fejemet
az ülésen. – Meglepett, hogy igent mondtál.
– Pedig nem olyan meglepő. Szívesen jöttem. – Felém nyúlt,
finoman meghúzgálta egy hajtincsemet. – Milyen volt a suli?
Feléje fordultam, arcának erős vonásait tanulmányoztam.
– Most nem igazán akarok beszélni róla. – Mert ha elárultam
volna neki a gyanúmat a lilinről, akkor óhatatlanul beszélnem
kellett volna Rothról is, pedig én mindenképpen ki akartan
élvezni ezt a kis kiruccanást. – Majd kajálás után, jó?
Zayne rám sandított, és egy pillanatig hallgatott.
– Aggódnom kéne?
– Nem. – Tetszett, ahogy tincsei kigöndörödtek a sapkája
alól. – Mit csináltál ma?
– Aludtam – nevetett, miközben elhajtott a bisztró előtt,
parkolót keresve. – Uncsi volt az éjszaka. Senki sem járt az
utcákon. De valamiért ettől másnap még fáradtabb szoktam
lenni.
– Furcsa, hogy ilyen kihaltak voltak az utcák? – kérdeztem, a
lilinre gondolva.
– Attól függ. Ha ez így is marad, akkor igen. – Miután a közeli
parkolóházban talált egy üres helyet a földszinten (a mázlista!),
Zayne leállította a motort, kivette a slusszkulcsot, és felém
fordult.
Ne mozdulj! – szólt rám, én pedig engedelmeskedtem,
leginkább kíváncsiságból. Felém nyúlt, és végigsimította a
hüvelykujját az alsó ajkamon. – Volt itt egy kis szösz, és
gondoltam...
Elharapta a mondatot, és hirtelen levegőt sem vett. Elsőre
nem értettem, miért – hogy mit műveltem –, aztán kezdtem
érzékelni, mi történik. Görcsbe rándult a gyomrom, minden
porcikám megfeszült. Zayne pupillája kitágult, kék szeme
egyszeriben még élénkebben tündökölt. Hullámzott a mellkasa,
ahogy zihált. Éreztem bőre sós ízét – ugyanis a nyelvem
végigsiklott hüvelykujjának kissé érdes felületén.
Jaj, istenem!
Jaj, édes istenem!
Zayne hüvelykujját nyalogattam. Mármint, komolyan,
nyalogattam a hüvelykujját.
A testem pedig reagált a fiú bőrének szigorúan tiltott, bűnös
ízére. Ólomsúlyt éreztem a mellkasomon, és elöntött a forróság.
Zayne nem húzódott el. Épp ellenkezőleg, közelebb hajolt
hozzám, a felsőteste már át is ívelt a sebváltó fölött.
Forrt a vérem, két egészen különböző okból. Hátrébb
rándultam, megszakítva kettőnk között a kontaktust. Lángolt az
arcom, sőt az egész testem. Fogalmam sem volt, mit tegyek vagy
mondjak. Zayne rám bámult, mellkasa összevissza ritmusban
emelkedett és süllyedt. El sem tudtam képzelni, mit gondolhat.
Nem is akartam tudni.
Elszörnyedés váltotta fel az izzó hőt, ami az imént még
lávaként áradt szét bennem. Mégis mi az ördögöt képzeltem?
Friss levegőre és szabad térre volt szükségem, így hát kapkodva
kicsatoltam a biztonsági övet, és gyakorlatilag kivetettem
magam a kocsiból.
Könny szökött a szemembe. Semmiképpen sem ülhetem végig
ezt a korai vacsit azok után, amit most műveltem. Nem maradt
más hátra, muszáj hívnom egy taxit, vagy elköltöznöm
Alaszkába, vagy összevarrnom a számat...
 Mire megkerültem az Impala orrát, Zayne hirtelen előttem
termett. Hátrafelé fordította fején a baseballsapkát, a szeme
tágra nyílt. Nyilván azt gondolta, hogy nem vagyok normális.
Tényleg nem voltam normális. Mint az egy beszari perverztől
várható volt, gyáván kitértem oldalra, hogy ne kelljen
szembenéznem Zayne-nel. Ő azonban az utamba állt, és a
vállamra tette a kezét.
– Ácsi – mondta halkan. – Te meg hova rohansz?
– Nem tudom. – Összeszorult a torkom, úgy éreztem, nem
kapok levegőt. Csak nem voltam allergiás Zayne bőrére? Ugyan
már, ez nagyon hülyén hangzott. Lehetséges, hogy pánikroham
jött rám. – Be kéne mennünk. Mármint, most rögtön. Vagy akár
haza is mehetünk, ha akarsz. Totál megérteném. Kérlek, bo...
– Ugyan már, nincs miért bocsánatot kérned. – Ujjai a
vállamra simultak. – Nincs semmi baj. Minden rendben.
– Nem, dehogyis. – Elcsuklott a hangom. – Én...
– Nyugi, minden oké. – Zayne maga felé vont, és mivel
ellenálltam, még erősebben húzott. Az arcom a mellkasához
préselődött, és beszívtam élénk illatát. – Figyelj, tudom, hogy
óriási nyomás alatt vagy, és mostanában egy csomó őrült dolog
történt.
Ebben igaza volt, de attól még semmiképpen sem lett volna
szabad nekiállnom az ujját nyalogatni. Szorosan lehunytam a
szemem, a fiú pedig átkarolt. Leszegte az állát, és a fejem búbján
nyugtatta. Csakis Zayne lehetett ilyen megértő. Néha túlságosan
is tökéletes volt.
Én pedig mindig túl fura voltam.
– Nem tudom, miért csináltam – szóltam tompa hangon. –
Fel sem fogtam, mit teszek, amíg... Hát, tudod. Nagyon
sajnálom.
– Nem kell. – Zayne finoman jobbra-balra ringatott, a lágy
mozdulat egy kicsikét megnyugtatott. – Nem is volt olyan...
Kissé hátrahúzódtam, és vakmerően felsandítottam rá.
– Milyen? Undorító? Mert lefogadom, nem épp arra vágytál,
hogy...
– Fogalmad sincs, hogy én mire vágyom és mire nem. – Ezt
nem elutasítóan közölte, hanem inkább tényként jelentette ki.
A vonásait fürkésztem, választ kerestem egy olyan kérdésre,
amit még nem voltam se kész, se hajlandó föltenni. Találkozott a
pillantásunk, mire lesütöttem a szememet. A fiú az arcomra
simította a kezét, engem pedig egyszeriben ellenállhatatlan
gyengédség fogott el, valami mélyebb és hevesebb érzelemmel
együtt.
Zayne leengedte a kezét.
– Indulnunk kéne. A barátaid már várnak minket.
Bólintottam, és elhagytuk a parkolóházat. A gyorsan
halványuló novemberi napsütésben a fiú ismét megfordította a
sapkáját, hogy a szemét védje. Nem beszéltünk többet, miközben
elsétáltunk a félutcányira lévő bisztróhoz, és nem voltam biztos
benne, hogy ez az én ujjnyalogatásom miatt van, vagy valami
más okból.
A csinos, egyetemista korú pincérnő, aki elkísért minket a
helyünkre a bokszok és asztalok közötti vékony folyosón,
egyfolytában Zayne-en legeltette a szemét.
– Csak szólj, ha bármit megkívánsz! – mondta a fiúnak,
miután megállt velünk az egyik boksznál.
Zayne elmosolyodott.
– Úgy lesz.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy grimaszt vágjak. Stacey és
Sam már vártak ránk, egymás mellett ültek a bokszban, ahol
akár hatan is elfértek volna. Nagyon aranyosak voltak így együtt.
Sam hullámos haja a homlokába lógott, a szemüvegéhez ért,
Stacey pedig összekulcsolta a kezét az asztalon. Őszintén
reméltem, hogy bármi is van kibontakozóban köztük, jól alakul.
Élvezetes, kölcsönös ujjnyalogatást kívántam nekik.
Zayne ült le elsőként, kettőjükkel szemben, és Sam rögtön
kihúzta magát. Visszafojtottam a vigyoromat, és letelepedtem az
őrző mellé.
– Bocs, hogy megvárattunk titeket – mondtam.
– Semmi vész – felelte Stacey. – Kenyérropit eszegettünk.
– Valószínűleg gyorsabb lett volna, ha gyalog jövünk – Zayne
hátradőlt, és a burgundivörös huzatra fektette a karját a hátam
mögött. – De szó sem lehetett róla, hogy az utcán parkoljak a
kicsikémmel.
Miután a pincérnő felvette az italrendelésünket, Sam lóbálni
kezdett egy kenyérropit, mintha pálca lett volna, teleszórva
fokhagymával a kockás abroszt.
– Tudtátok, hogy az Odaátban azért Chevy Impalával
furikáznak, mert annak belefér a csomagtartójába egy holttest?
– kérdezte.
Összevontam a szemöldökömet.
Zayne-nek a szeme sem rebbent.
– Lefogadom, hogy két hulla is elférne a csomagtartóban.
Sam elvigyorodott, ám a következő pillanatban lelohadt a
mosolya, Zayne pedig szobormerevvé dermedt mellettem.
Megváltozott a hangulat a bisztróban, természetellenes módon
vibrált a levegő. Zayne kihúzta magát, és a nyakát nyújtogatta.
Abban a pillanatban, hogy halkan elkáromkodta magát, tudtam,
miért. Egyszerűen tudtam, pedig nem volt semmi értelme.
Az asztal túlsó felén Stacey-nek felszaladt a szemöldöke.
– Ööö...
Lehunytam a szemem. Éreztem, ahogy a srác megállt az
asztalunk mellett.
 – Nahát, milyen kicsi a világ! – szólt Roth, és minden
szavából csöpögött a maró gúny. – Itt az egész csipet-csapat.
Amikor kinyitottam a szemem, még mindig mellettünk állt.
Kacsintott, amikor találkozott a pillantásunk, és én
legszívesebben azt tettem volna vele, amit az a tanárnő művelt
aznap a kollégájával.
– Csá, Roth! – integetett neki Sam. – Nincs kedved velünk
kajálni? Jut hely bőven.
Kinyitottam a számat, de mielőtt egy szót is kiejthettem volna,
Roth már le is telepedett mellém. Stacey-re meredtem, aki úgy
festett, mintha nagyon élvezné a műsort, már csak a pattogatott
kukorica hiányzott neki.
– Tényleg különös véletlen, hogy összefutottunk itt – felelte
Zayne. Még mindig az ülés támláján nyugtatta a karját, de
előrehajolt, a másik kezét az asztalra téve. – Figyelembe véve,
hogy több ezer étterem van a városban.
Roth ajka mosolyra görbült, miközben nyújtózkodott, aztán
karba tette a kezét. Kettőjük közé szorulva egyszeriben úgy
éreztem, mintha a boksz összement volna.
– Hát, úgy tűnik, mázlista vagyok – felelte a démon.
– Statisztikailag valóban elég kicsi volt az esélye, hogy
véletlenül mind egy kajáldában lukadjunk ki – motyogta Sam,
mire Stacey lassan feléje fordult. – De persze itt a suli az utca
végén, szóval, ettől megnőtt a valószínűség.
Tágra nyílt a szemem. Jaj, ne, uram segíts! Annak idején nem
árultam el Zayne-nek, hogy Roth a sulinkba jár. Azok után
pedig, hogy Rothot elnyelte a démoncsapda, és nyoma veszett,
végképp nem láttam értelmét, hogy utólag közöljem vele a
dolgot.
– A suli meg hogy jön ide? – kérdezte Zayne.
Rothon meg rajtam kívül senki nem tudta, mi ennek a
jelentősége. Valaki nyilván elszólta volna magát, így hát sietve
válaszoltam, mert gondoltam, mégiscsak jobb, ha Zayne tőlem
tudja meg az igazat.
– Roth is a mi sulinkba jár.
Zayne merő feszültség lett.
Félénken rásandítottam. A fiú Rothot bámulta.
– Tényleg? – mormolta.
– Ti ketten nem ismeritek egymást? – kérdezte Stacey.
Zayne alkarjában megrándult egy izom.
– Egyszer-kétszer találkoztunk – felelte.
Roth szélesen elmosolyodott.
– És remekül elvoltunk.
Jaj, anyám...
– Ugye tudod, hogy Zayne őrző? – suttogta Sam előrehajolva.
– Azt hiszem, egyszer mondtam neked ebédnél, de már nem
emlékszem pontosan.
– Sam! – sziszegett Stacey.
A srác a homlokát ráncolta.
– Mi van?
– Nem tudom – válaszolta a lány –, de szerintem gáz ezt
hangoztatni.
– Egyáltalán nem gáz. – Roth aranyszínű szeme pajkosan
csillogott. – Ahogy már mondtam, szerény véleményem szerint
az őrzők tök menők.
Zayne erőltetetten mosolygott, miközben az asztalra tett keze
ökölbe szorult.
– Ja, képzelem – mondta.
Legszívesebben lefejeltem volna az asztalt.
– De komolyan, szerintem totál menők vagytok, ahogy egész
éjjel a várost járjátok, és segítetek leküzdeni a bűnözést, meg
minden – felelte Roth, én pedig alig bírtam megállni, hogy
felnyögjek.
– Ez csodálatos. Lefogadom, minden reggel úgy hajtod
álomra a kicsi... vagyis, izé, nem is olyan kicsi... fejecskédet, hogy
hősnek érzed magad. Várjunk! Alszotok ti egyáltalán? Úgy
hallottam, hogy az őrzők...
– Tényleg muszáj itt ülnöd? – szóltam közbe, mert mostanra
kijöttem a béketűrésből. Azzal nem megyünk semmire, hogy
Zayne-t cukkolja.
– Hát, valaki megfosztott az ebédemtől – vetett rám
jelentőségteljes pillantást Roth. – Úgyhogy éhes vagyok.
Sam elvigyorodott.
– Ja, ha úgy vesszük, tényleg jössz neki egy ebéddel.
Összegörnyedtem.
Zayne hátradőlt, és bosszúsan meredt maga elé.
– Hát, ez eléggé kínos – motyogta Stacey, habár sötét szeme
kíváncsian csillogott.
Bár meglepő módon még ez sem volt olyan kínos, mint
amikor az előbb megnyaltam Zayne hüvelykujját, mint egy...
Össze se bírtam hasonlítani semmivel. De azért tény, hogy ez a
közös kajálás keservesnek ígérkezett. Roth és Zayne egész idő
alatt szurkálódó megjegyzéseket tettek egymásra, Sam és Stacey
pedig úgy bámulták őket, mintha teniszmeccset néznének,
amiben a játékosok labda helyett szavakkal csatároznak. Mire a
számlát kértem, legszívesebben nyakon vágtam volna valakit.
Leginkább magamat.
Roth éppen azt kérdezte Zayne-től, mennyit nyom,
hangsúlyozva, hogy az őrzők ugyebár kőből vannak. Én
mindeközben a boksz szemközti támláját bámultam, és
fohászkodtam, hogy a pincérnő sürgősen hozza a számlát.
Miután Sam kiment a mosdóba – már másodszorra –, a bisztró
hátsó felében lévő aprócska bárpultnál az egyik vendég leesett a
székéről. Elkerekedett a szemem. A mindenit, rendesen leihatta
magát az a szerencsétlen, pedig még csak kora délután volt.
Biztos valami jó kis akciót kínáltak itt a piára. Sam épp ekkor jött
vissza, hátrapillantott a pasasra, aztán grimaszt vágva nézett
rám.
– Nyomok annyit, amennyit kell – válaszolta Zayne Rothnak.
– Na, és te? Úgy festesz, mint aki vasággyal együtt is alig több
ötven kilónál.
Roth felhorkant.
– Jobban meg kéne nézned, vagy talán inkább meg kellene
vizsgáltatnod a szemedet. Az őrzőknek is el tud romlani a látása?
Felsóhajtottam, és végigfuttattam a szemem a közeli
asztalokon, amiknek többségénél nem ült senki. Közben
előre-hátra hintáztam, mint akinek tényleg elmentek otthonról.
Egyszer már kimentem vécére, de komolyan fontolgattam, hogy
a klotyóban keresek menedéket, amíg el nem húzhatunk innen
végre. A bisztróban nem volt nagy a forgalom, de még pont nem
érkezett el a vacsoraidő. Zayne és Roth kölcsönös szívózása
háttérzajjá tompult számomra, amikor a pillantásom megakadt
az egyik olyan asztalon, ami foglalt volt. A kétszemélyes asztalnál
ülő férfiak valamilyen oknál fogva felkeltették a figyelmemet.
Mindketten kicsit idősebbek voltak nálam, nagyjából Zayne-nel
egykorúnak saccoltam őket. Mindkettőjüknek barna haja volt,
egyformán rövidre nyírva – mint ahogy a rendőrök vagy katonák
szoktak kinézni. Fehér ingük frissen vasaltnak tűnt, habár nem
volt betűrve. Úgy láttam, világos khakinadrágot viselnek.
Természetesen nem tűnhetett fel nekem semmiféle furcsaság az
aurájukon, hiszen újabban nem láttam a lelkeket, valamiért
mégis felkeltették az érdeklődésemet.
Valószínűleg ahhoz a tényhez lehetett köze, hogy mindketten
az asztalunkat bámulták, méghozzá meredten, pislogás nélkül,
tisztára úgy, mint a leendő áldozatukat leső pszichopaták.
Megborzongtam, amikor a pillantásom találkozott a jobb
oldali khakigatyáséval. Az arca kifejezéstelen volt, sőt rideg.
Mintha nem is ember lett volna, hanem robot.
Roth a combomra tette a kezét, mire összerezzentem.
– Mit nézel, tökmag? – kérdezte.
– Semmit. – Rá akartam szólni, hogy vegye le rólam a
mancsát, de Zayne megelőzött.
– El a kezekkel, haver! – Ellökte tőlem Roth karját. –
Legalábbis ha meg akarod tartani minden végtagodat.
Roth biccentett, ám a tekintete szúrósabb lett. Ajjaj! Már épp
kinyitotta a száját – nyilván valami csípős válaszra készülve –,
mikor a pincérnő végre kihozta a számlát, amit én rögtön fel is
kaptam.
– Mehetünk? – kérdeztem Stacey-től és Samtől. Mindketten
lebilincselve bámulták a két kakaskodó srácot, de bólintottak.
Zayne gyorsan kifizette a cehet, én pedig gyakorlatilag kilöktem
Rothot a bokszból.
Miközben Zayne is felállt mögöttünk az ülésről, a démon
odahajolt hozzám, meleg lehelete a fülemet érte.
– Ne siess úgy! – suttogta. – Beszélnünk kell. Hármasban.
Zayne összehúzta a szemét, és Roth meg közém lépett,
hatalmas, eleven gátként. Roth erre úgy vigyorgott, mint egy
macska, ami megpillantott egy sarokba szorult egeret. Gyorsan
azt hazudtam Stacey-nek meg Samnek, hogy nekem még ki kell
mennem a vécére, így feltűnés nélkül hátramaradhattam a két
sráccal, miután a barátaim elindultak nélkülem. Arra
gondoltam, bármiről kell is beszélnünk, jobb, ha itt maradunk a
bisztróban, és nem keresünk egy eldugottabb helyet, mert
igencsak valószínű, hogy az emberektől távol Roth és Zayne
egymás torkának estek volna.
 Amint Stacey és Sam kiléptek az ajtón, Roth letelepedett a
barátnőm helyére, és intett, hogy mi is üljünk vissza.
Sóhajtottam, és visszahuppantam a bokszba. Csak egy kis
spagettit ettem az imént, de háborgott tőle a gyomrom, ahogy
újból a két khakinadrágos fazon asztala felé sandítottam. Még
mindig ott ültek, és meredten bámultak minket.
– Fogd rövidre – mondta Zayne a démonnak –, mert nem
tudom, mennyit bírok még elviselni a jelenlétedből.
Roth az ajkát biggyesztette.
– Ez igazán nem volt szép, vízköpő. Talán szó szerint karót
nyeltél, vagy mi van?
– Roth! – szóltam rá, megmarkolva az asztal szélét. – Fejezd
már be!
– Ő kezdte.
Leesett az állam.
– Most komolyan, hány évesek vagytok ti? Kettő?
A démon Zayne-re pillantott, és ismét felcsillant a szeme.
– Hát, mi tagadás, a haverod tényleg úgy néz ki, mint aki
összecsinálta magát, és pelenkacserére szorul.
– Na jó, betelt a pohár. – Zayne fel akart állni az asztaltól, ám
a karjára tettem a kezem.
– Kérlek, ne csináld! Légyszi! – Az őrző nagyot fújt, és
visszaült, de azért biztos, ami biztos, nem vettem le a kezem a
karjáról. – Miről akartál beszélni velünk, Roth?
A másik fiú tekintete a kezemre szegeződött, ahogy az Zayne
karján nyugodott.
– A kis vízköpőd nem tudott róla, hogy egy osztályba járunk.
Feszélyezetten elhúztam a kezemet.
– Valahogy nem jött szóba. És nagyon, de nagyon remélem,
hogy nem erről akartál beszélni.
Roth vállat vont.
 – Csak azt gondolom, érdekes, hogy nem árultad el az igazat a
kőkövi öribaridnak.
Zayne az asztalon dobolt az ujjaival.
– Térj a lényegre, Roth!
A démon hátradőlt a bokszban, maga volt a megtestesült,
hanyag arrogancia.
– Megvan az oka annak, hogy idejöttem, és most nem csak a
fincsi lasagnéra gondolok. Ugyanez az oka annak, hogy
visszamentem a suliba. Igaz, hogy szórakoztatóan normálisnak
is találom a gimit, de ennél többről van szó. – Rám siklott a
pillantása. – Úgy gondoljuk, hogy a lilin az iskolában van, vagy
legalábbis járt ott.
– Halljam a részleteket!
Roth elmagyarázta, mi történt ma, én pedig meséltem a hét
eleji verekedésről.
– Egészen máig nem is igazán foglalkoztam vele –
mentegetőztem. – El akartam mondani neked, úgy terveztem,
hogy majd megbeszéljük. ..
– Vacsora után? – kérdezte Zayne. – És akkor akartál szólni
erről is? – biccentett Roth felé, aki erre felhorkant.
– Igen – bizonygattam. – Nem akartam, hogy ez, hát, tudod...
– Tönkretegye a vacsoránkat? – Zayne hűvösen a másik
srácra mosolygott. – Ez érthető.
Roth grimaszt vágott.
– Na, mindegy, nem csak az iskolában történt furcsaságok
miatt vagyok itt. Úgy gondolom, hogy a lilin valószínűleg
megpróbál majd kapcsolatba lépni Laylával – folytatta,
baromira meglepve engem.
– Micsoda? – hördültem fel. – Ezt eddig egy szóval se
mondtad!
Rám mosolygott.
 – Nem voltál valami beszédes kedvedben.
Ebben igaza volt, de akkor is...
– Miért gondolod, hogy a lilin ezzel próbálkozna?
– Azért, mert kötődik hozzád – magyarázta halkan. – Elvégre
egy vérből valók vagytok.
Megborzongtam. Nekem aztán tényleg elcseszett egy
családfám van. Az őrző apám holtan akart látni. A felsőbbrendű
démon anyámtól mindenki rettegett. Erre most még egy lilinnel
is meg kell birkóznom, ami valamiféle féltestvérnek tekinthet
engem. Már csak ez hiányzott...
– A lilin veszélyt jelenthet Laylára? – kérdezte Zayne, és úgy
húzta ki magát, mint aki készen áll, hogy az ölébe kapjon, és
elrepüljön velem.
Roth a fejét csóválta.
– Azt nem igazán tudom.
– Nem ez a legnagyobb problémánk – jelentettem ki, és
előrehajoltam. – Ha tényleg a lilin szórakozik az emberekkel a
suliban, akkor máris négy áldozatáról tudunk. Mi fog történni
velük?
– Nem tudom, meg tudjuk-e akadályozni, hogy elveszítsék a
lelküket, és lidérccé váljanak. Lehet, hogy több van belőlük, mint
az a négy, amiről tudunk. A lilin akár több száz embert is...
megfertőzhetett. – Roth a homlokát ráncolta. A megfertőzés
egész jó kifejezés volt erre a helyzetre. – De fogalmunk sincs,
hogy a lilinnek azok kellenek-e, akiket megfertőzött.
– Hogyhogy kellenek neki? – kérdeztem.
Roth vállat vont.
– Ne feledd, hogy ha a lilinek létrehoznak egy lidércet, akkor
parancsolhatnak neki. Rajtuk kívül senki más nem képes uralni
a lidérceket. Gondolj csak bele, micsoda káosz törhet ki! Nem
elég, hogy szabadon garázdálkodik egy lilin, ráadásul kedvére
hozhatja létre az eszement, ádáz szellemeket, amik nagyon nem
csípik az élőket.
Ez kiment a fejemből. Mintha nem lett volna enélkül is épp
elég bajunk!
– Egyedül akkor tudjuk meg, mi a lilin célja, ha... – Nagyot
nyeltem, elfogott az aggodalom. – Ha a suliban megfertőzöttek
meghalnak.
Roth bólintott, és tekintete Zayne-re vándorolt.
– Szóval, ezért vagyok itt, és ezért is fogok itt maradni. És azt
hiszem, muszáj lesz egy kis nyomozást folytatnunk.
Felvontam a szemöldökömet, de mivel nem folytatta,
sóhajtottam.
– Kifejtenéd?
– Szerintem minden okunk megvan azt feltételezni, hogy
Dean fertőzött. Beszélnünk kell vele.
– Felfüggesztették a suliból, csak a jó isten tudja, mennyi
időre – közöltem.
Roth ravaszul vigyorgott.
– Lefogadom, hogy simán meg tudom szerezni a címét.
Ebben csöppet sem kételkedtem. Zayne-re pillantottam.
Lassan bólintott.
– Talán elárulhat nekünk valamit, ami elvezethet a lilinhez.
– Látod? – kérdezte Roth csillogó szemmel. – Szükségetek
van rám.
– Azért ezt nem mondanám. – Zayne állta a másik fiú
hűvösen szórakozott tekintetét. – De esküszöm, hogy ha bármi
olyasmit teszel, amivel bántod Laylát, vagy amitől akár csak
ferde szemmel néz rád, akkor puszta kézzel végzek veled.
Borsódzott a hátam.
– Na jó, azt hiszem, ezzel véget is ért a mi kis csevegésünk. –
Megböktem Zayne-t a karommal. – Menjünk!
 Az őrző még egy pillanatig farkasszemet nézett a démonnal,
aztán fölkelt az asztaltól. Felém fordult, és a kezét nyújtotta, én
pedig elfogadtam, és hagytam, hogy talpra segítsen. Nem
tagadhattam, hogy csak úgy áradt belőle a heves védelmező
kisugárzás. Habár igaz, ami igaz, Zayne mindig is a védelmezőm
volt.
– Eszem ágában sem volt bántani őt – szólalt meg Roth.
Mindketten a démon felé fordultunk, aki mostanra szintén
felállt a bokszból. Én halkan felhördültem, Zayne viszont elhúzta
a száját.
– Ja, persze. – Közelebb hajolt a másik fiúhoz. Habár
szélesebb vállú, de alacsonyabb volt, mint Roth, mégis totál a
képébe mászott. – Mással játszadozhatsz, ahogy szoktál, de
Laylával aztán rohadtul nem, megértetted?
Megszorítottam Zayne kezét, mielőtt még élet-halál harc
törhetett volna ki kettőjük között.
Menjünk! – nógattam.
Mielőtt még elfordultunk tőle, észrevettem, hogy Roth a fogát
csikorgatja. Tudtam, hogy követ minket ki a bisztróból, így
amikor hátrapillantottam, nem lepett meg, mennyire közel van
hozzánk. Azon viszont meghökkentem, hogy a két khakigatyás is
felállt az asztaltól, és kifelé indultak. A homlokomat ráncoltam.
Roth összehúzott szemmel követte a tekintetemet. Aztán
ismét rám pillantott, és feszülten szorította össze a száját.
Mintha megérezte volna, mit gondolok: valami nem stimmelt
azzal a két fazonnal.
Odakint épp felkapcsolt az utcai világítás, fénybe borítva a
rohamosan sötétedő utcákat. Zayne szorosabban fogta a
kezemet, miközben megkerültünk egy csapat embert, akik az
egyik megállóban ácsorogtak. Bosszúsan sóhajtott, amikor
észrevette, hogy Roth még mindig mögöttünk jön.
 – Ez most komoly? Talán egészen a kocsiig akarsz kísérni
bennünket?
– Úgy bizony, pontosan ezt akarom tenni. – Roth lassított
mögöttem, hogy igazodjon a léptemhez. – Követnek minket.
Zayne lopva hátrasandított, és elkerekedett a szeme a sapkája
ellenzője alatt. Ismét előrenézett, és gyorsított.
– Az a két férfi?
– Aha – válaszolta Roth elnyújtva.
Borzasztóan szerettem volna hátranézni, de gondoltam, az túl
feltűnő lenne.
– Sejtitek, kik lehetnek? – kérdeztem.
– Nekem lövésem sincs. Talán a számodat akarják elkérni –
felelte Roth. – Kit tudja, lehet, hogy be akarnak lépni a
fanklubodba.
Roth egyszer azt mondta nekem, hogy ő lenne a fanklubom
elnöke, ami tisztára hülyeség volt, erre gondolva mégis elszorult
egy kicsit a szívem, hiszen mint kiderült, az egész nem jelentett
semmit. Beszívtam a csípős levegőt.
– Mit csináljunk?
– A parkolóházban van a kocsid, igaz? – kérdezte Roth
Zayne-től. Miután meglepetten pillantottam rá a vállam fölött,
kacsintott. – Követtelek titeket.
– Na, szép. – Zayne elengedte a kezemet, és a derekamra
simította a tenyerét. – Ezek szerint nemcsak démon vagy,
hanem zaklató is.
– Ez aztán nagyon szellemes volt, vízköpőkém. – Roth
kuncogott, miután Zayne halkan felmordult. – Lássuk,
követnek-e minket! Végül is mi bajunk lehetne belőle?
Mindketten csak emberek.
Nem akartam azon agyalni, milyen szörnyűségekre képesek
az emberek. De csak nem bírtam elhessegetni a gondolatot.
Aztán eszembe jutott a legutóbbi alkalom, amikor egy
parkolóházban voltam Rothtal, és azok a gyötrő démonok a
fejünkkel akartak labdázni. Úgy tűnt, hogy a parkolóházakkal
ugyanúgy nincs szerencsém, mint a sikátorokkal.
Befordultunk a sarkon. A leheletem kis felhőket formált, és
fázott az orrom. Nem bírtam tovább, végül mégiscsak
hátranéztem, Roth mögé. A két fickó még mindig követett
minket, jó néhány emberrel lemaradva. Az ingük lobogott a nagy
igyekezetben. Az egyikük derekánál megcsillant valami fémes,
amit részben eltakart a felsője. A szívem kihagyott egy ütemet.
– Azt hiszem, az egyiküknél pisztoly van – mondtam
rémülten.
– Jesszus – motyogta Zayne.
Roth gúnyosan vigyorgott.
– Ha ezek megpróbálnak kirabolni minket, én tuti
szétröhögöm a fejem.
– Csak te lennél képes röhögni ilyesmin! – válaszoltam,
grimaszt vágva. Egyáltalán nem hiányzott, hogy mindazok után,
ami a héten velem történt, még ki is akarjanak rabolni.
– De ha egyszer röhejes – erősködött Roth, ahogy elértünk a
parkolóház bejáratához. – Nagyon rosszul fognak járni, ha
velünk szórakoznak.
A parkolóház csendes volt, a mennyezeti világítás tompa,
sárga fénysugarakat vetített a kocsikra és a foltos, mocskos
betonra. Egyetlen átkozott dolog se akadt ezen a helyen, ami
megnyugtatott volna, hogy itt aztán semmi, de semmi rossz nem
történhet. Épp ellenkezőleg.
Ahogy elindultunk a földszinten parkoló kocsik között, léptek
vertek visszhangot mögöttünk. Roth megtorpant, Zayne pedig
sarkon fordult, és elém húzódott. Levette a baseballsapkáját, és a
kezembe nyomta. Fogalmam se volt, hogy mit vár tőlem, mihez
kezdjek vele. Talán csak azt akarta, hogy vigyázzak rá, és ne
piszkolódjon össze?
Az egyik fiatalember felénk lépett – de nem az, amelyiknél
mintha pisztolyt láttam volna az utcán. A halovány fényben
szikárnak, beesettnek tűnt az arca. Úgy festett, mint aki már jó
ideje nem jut egy kiadós étkezéshez.
Roth karba tette a kezét, így pólója igencsak megfeszült a
vállán.
– Mi a helyzet, taplókáim?
Égnek emeltem a szemem.
Az elülső khakigatyás a háta mögé nyúlt, bennem pedig
megállt az ütő. Roth feltartotta a kezét, Zayne pedig láthatóan
kész volt a pasira vetni magát. Khakigatyás egy szögletes, fekete
tárgyat húzott elő: határozottan nem pisztoly volt. Pajzsként
tartotta maga elé, olyan szorosan markolta, hogy elfehéredett
tőle a keze.
Roth elnevette magát, jóízűen és zengőn.
– Ugye csak szórakoztok velem?
Khakigatyás egy Bibliát tartott a jobb kezében.
– Tudjuk jól, hogy mik vagytok ti hárman – szólalt meg
határozott hangon, miközben Zayne-ről Rothra nézett, majd
rám, ahogy kilestem az őrző mögül. – Isten tévedése. Egy pokoli
démon. És valami, ami rosszabb mindkettőnél.
 12. FEJEZET

FELSZALADT A SZEMÖLDÖKÖM. Hogy az ördögbe lettem volna

én a legrosszabb hármunk közül? Nem mintha ezzel kellett volna
foglalkoznom. Ennél sokkal fontosabb volt, hogy ez az ember
tudott Zayne-ről, az pedig még jobban megdöbbentett, hogy
felismerte Rothban a démont. Az embereknek ugyanis
elméletben nem lett volna szabad tudomást szerezniük a
démonok létezéséről.
– Ezt kikérem magamnak – morogtam.
– A szajhának nem lehet szava a szent könyv jelenlétében –
csattant fel a pasas.
– Hogy mi?! – visítottam, és kiugrottam Zayne mögül, aki
elkapta a derekamat. – Hogy merészel szajhának nevezni?
A férfi felém tartotta a Bibliát.
– Egy szajha lánya vagy. Az alma nem esik messze a fájától.
– Na, ácsi! – Roth előrébb lépett, és ökölbe szorította a kezét.
– Igazán nem illik ilyet mondani. És nem elég, hogy
udvariatlanság, ráadásul még ironikus is olyan szavakat
használni, mint a szajha, miközben épp a Bibliát fogja.
– És ezt épp egy démon mondja? – fakadt ki a másik pasas. –
Csapás vagytok ezen a földön... Dögvészként sújtjátok az
emberiséget.
– Ezzel nem vitatkozom – motyogta Zayne.
Erre rászegeződött a bibliás fickó elvadult tekintete.
 – És ti? Ti se vagytok jobbak. A védelmezőinknek adjátok ki
magatokat, miközben az ellenségeinkkel lepaktáltok. Hamis
próféták!
– Isten Gyermekeinek Egyháza – sóhajtottam, ahogy
rádöbbentem, kikkel állunk szemben. Forrt a vérem a dühtől.
Felvillant előttem az a sok átkozott őrzőellenes plakát, amikkel
ezek teleragasztgatták a villanypóznákat. – Maguk a
fanatikusok, akiknek totál fogalmuk sincs semmiről.
– Nektek nincs fogalmatok arról, hogy mennyi mindent
tudunk – jelentette ki Bibliás büszkén. Gúnyos vigyort vetett
Rothra. – Mindig is tudtunk a létezésetekről. És az a célunk,
hogy leleplezzük az őrzők igaz természetét.
– Érdekes – motyogta Roth, és még pár lépéssel közelebb
ment a pasashoz, aki erre rögtön elhátrált, fanatikus önbizalma
láthatóan elillant. – És mégis honnan tudnak rólunk?
– Megvannak a forrásaink – válaszolta a férfi. Leengedte a
kezét, de meg-megrebbentek az ujjai.
Zayne mély levegőt vett.
– Mi nem vagyunk démonok. Épp, hogy ellenük...
– Most mégis rajtakaptunk téged nem is egy, hanem két
démon társaságában – vágott a szavába Bibliás, sűrűn pislogva.
– Hazugságok áradnak kígyó nyelvű szádból.
Habár soha nem jutottam olyan intim közelségbe Zayne
szájához, mint szerettem volna, azt magamtól is bizonyosan
tudtam, hogy nem kígyónyelv rejtőzik benne.
– Halvány gőzük sincs az őrzőkről – jelentettem ki, remélve,
hogy sikerül szembesítenem őket a valósággal, legalább egy
kicsit. – Ha lenne, akkor tudnák, hogy ők az emberiség érdekeit
szolgálják. És hogy semmi okuk félni...
– Hallgass, te sátáni szajha!
Tárva maradt a szám, és úgy éreztem, menten szétrobbanok.
A pasas felé léptem, Roth pedig a nyakát ropogtatta, mint aki
arra készül, hogy véget vessen ennek a kis csevejnek.
– Ha még egyszer így merészel nevezni, akkor gondoskodom
róla, hogy tényleg legyen mitől félnie. – Fogalmam se volt, mire
föl keménykedem velük, hiszen hiába edzettem Zayne-nel, azért
nem lett belőlem harcos, és soha nem is tartottam magam
harciasnak. Ám az ajkam hűvös, feszült mosolyra húzódott. –
Esküszöm.
Éreztem, hogy Zayne engem bámul, méghozzá döbbenten és
értetlenül. Nem is csoda, hiszen még sosem hallhatott tőlem
ilyen fenyegető hangnemet. Ám fanatikusokra hiába próbál
észérvekkel hatni az ember, nincs több értelme, mint a
lobotómiának, akárhány kísérletet is tesz vele. A fortyogó düh és
az egyre fokozódó felháborodás felszította bennem a bátorságot.
Ez talán nem volt a legjobb kombináció, én mégis kapva kaptam
rajta. Bizsergett a bőröm, és perzselt a torkom. Bambi
izgett-mozgott a bőrömön, farka a derekamat verdeste. Mérget
vettem volna rá, hogy ezeknek a pasiknak olyan pocsék ízű a
lelke, mint a túlvizezett szörp.
– Van valami értelmes oka is annak, hogy követtek minket,
vagy csak a képmutató ostobaságaikról akartak prédikálni?
Bibliás elpirult.
– Kétlem – folytattam, mielőtt megszólalhatott volna. –
Erősen kétlem, hogy bármelyikük is képes volna akár csak
egyetlenegy értelmes dolgot is kiejteni a száján.
– Layla – szólt rám Zayne halkan, és mellém lépett.
– Abban a pillanatban végezni kellett volna veled, hogy a
világra jöttél – közölte Bibliás, és megrémített, hogy milyen
őszintén csengett a hangja. – Magad vagy az iszonyat.
Bármennyire is igyekeztem uralkodni magamon, most aztán
végleg pattanásig feszült nálam a cérna, és bizony el is szakadt.
Gyorsabban mozogtam, mint valaha életemben. A pasas felé
vetettem magam, és kikaptam a kezéből a vastag Bibliát.
Hátralendítettem a karomat, aztán teljes erőből csaptam vele
előre, és a parkolóház csak úgy visszhangzott a világ legnagyobb
biblikus pofánverésétől.
Roth meglepett nevetését hallva kirázott a hideg.
– Azannya, most aztán megkapta a magáét! Ezt nevezem én
égi igazságszolgáltatásnak.
Úgy zúgott a fejem a döbbenettől, mintha ezernyi zavarodott
méhecske zümmögött volna az agyamban. A férfi
hátratántorodott, és ajka felhasadt sarkából vér szivárgott. Rám
szegezte eszeveszett tekintetét, miközben a szájához kapta
remegő kezét. Lenéztem a markomban szorongatott Bibliára. A
kötet tetején sötét folt virított – vörösre színezte. Zayne halk
felhördülése megriasztott, és elejtettem a Bibliát. Arra
számítottam, hogy megégeti a bőrömet.
Ezután túl gyorsan történt minden.
A másik pasas felém lódult, arca elvörösödött a gyűlölettől,
olyan rusnyára torzult, hogy elállt tőle a lélegzetem. Jobb kezével
benyúlt az inge alá, és eszembe jutott, hogy korábban valami
fémeset láttam megcsillanni a derekánál. Roth elkáromkodta
magát, amint a férfi pisztolyt rántott. Ám a fanatikus ahelyett,
hogy engem vett volna célba, ráfogta a fegyvert Zayne-re.
– Ne! – kiáltottam.
Zayne megperdült, nekem pedig a torkomban dobogott a
szívem. Feléje vetődtem, miközben a parkolóházat dörrenés
töltötte be. Mielőtt elérhettem volna hozzá, Zayne átváltozott.
Középen szétrepedt a pólója, és sötétszürke bőr bukkant elő
alóla. Valami elsüvített a vállam mellett, és a golyó célba ért:
mellkason találta Zayne-t. A fiú hátratántorodott.
Tőlem balra mintha homályosan mozgást érzékeltem volna a
szemem sarkából, és a torkomra fagyott a sikoly. A csendet
fülsiketítő üvöltés törte meg, ahogy csont ropogott, és megadta
magát bőr-hús egyaránt. Bibliás sarkon fordult, és úgy rohant el,
mintha maga az ördög vette volna üldözőbe. Nem törődtem vele.
Felőlem aztán futhatott.
Végre elértem Zayne-hez, és a mellkasára tettem a kezem. A
fiú lebámult magára. Gyorsan visszaváltozott emberi alakjába,
bőre ismét rózsaszínű árnyalatot öltött.
– Úristen... – nyögtem.
– Semmi bajom – mondta Zayne, de én alig fogtam fel a
szavait. Kalapáló szívvel, remegő kézzel tapogattam a mellkasát,
a vér melegségét és nedvességét keresgéltem. Nem hagytam
abba, amíg a fiú meg nem markolta a csuklómat, és elhúzta a
kezemet a bőrétől. – Layla, nincs semmi bajom. Látod? Minden
oké.
– Hogy lenne bármi is oké? – A hangom tompán szólt a
könnyektől, és sütött belőle a félelem. – Hiszen pont most lőttek
mellkason!
Zayne elmosolyodott, ahogy felnéztem rá.
– Lepattant rólam a golyó, látod? Épp időben változtam át.
Csak egy kis horzsolást ejtett rajtam. Semmi többet.
– Lepattant? – ismételtem. Miután a fiú bólintott,
lepillantottam, és megláttam a betonon heverő golyót.
Lekerekített vége kilapult, mintha nekiütközött volna valami
áthatolhatatlannak; elvégre pontosan ez is történt. Az agyam
csak lassan dolgozta fel a dolgot, pedig kezdettől fogva
tudhattam volna, hogy nem történhet baj. Zayne alakot váltott.
Egy pisztolygolyó nem hatolhatott át egy őrző bőrén.
A nyakába vetettem magam, átkulcsoltam a karommal, és úgy
kapaszkodtam belé, mintha a szuszt is ki akartam volna szorítani
belőle. Még mindig eszeveszetten kalapált a szívem, hiszen
néhány borzalmas másodpercre azt hittem, hogy a golyó igenis
célt ért, márpedig emberi alakban egy őrző sem élhette túl, ha
szíven lövik.
Zayne halkan nevetett, miközben finoman lefejtette a
karomat a nyaka körül.
– Megfojtasz, Laylababa.
– Bocsánat! – Jókora erőfeszítéssel sikerült elhátrálnom egy
kicsit a fiútól. Próbáltam összeszedni magam, így megfordultam,
és mély levegőt vettem. Legalábbis akartam, de megdermedtem.
Roth figyelt minket, arcára megfejthetetlen kifejezés ült ki. De
nem rajta akadt meg a szemem, nem miatta éreztem úgy
magam, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel. A
férfi, aki rálőtt Zayne-re, a földön hevert, Rothtól alig egy
méternyire.
Mármint az, ami maradt belőle.
Jobb karja természetellenes szögben facsarodott ki, akár egy
hátborzongató marionettbábnak. Vörös folt virított fehér inge
elején, és a pisztoly... Édes istenem, a pisztoly a pasas hasában
volt, kiállt belőle a markolata. A tüdőm mintha felmondta volna
a szolgálatot, hiába próbáltam levegőhöz jutni.
A férfi még mindig életben volt. Nem tudom, hogyan, ám a
mellkasa hullámzott: küszködve, gyengén zihált. Sötét szeme
tágra nyílt, és ide-oda cikázott. A másik kezén
meg-megrándultak az ujjai.
A lábam magától indult el. A sebesen növekvő vértócsához
érve megtorpantam. A férfi ismét levegő után kapott, és amikor
kinyitotta a száját, vér csörgedezett belőle.
– Már... közel... a vég... Tudjuk, mi történik... – Barna szeme
üvegessé vált, kis patakban folyt a szájából a vér. – Tudunk a
lilinről...
A fiatal férfi megremegett, és kész, ezzel vége is volt: nem
hallatott halálhörgést, nem vett még egy utolsó, mély levegőt.
Egyszerűen csak elakadt a küszködő lélegzete, és elillant belőle
az élet. Habár rálőtt Zayne-re, ráadásul valószínűleg nemcsak őt
akarta volna megölni, hanem mindhármunkat, akkor is
elviselhetetlen volt látnom, amint kihuny egy élet – egy emberi
élet –, és azt sem tudtam, hogyan dolgozzam föl ezt.
A számra szorítottam a kezem, és botladozva elhátráltam. Egy
kéz megtámasztott, de nem bírtam levenni a szemem a férfiról.
Máris kezdett fakó árnyalatot ölteni a bőre, eluralkodott rajta a
halál viaszossága. Ilyen gyorsan odalett az élete. Csak a
porhüvelye maradt utána. Mintha egy szempillantás alatt zajlott
volna le az egész. A férfi meghalt, és igencsak lehetséges volt,
hogy ezért engem terhel a felelősség. Talán elevenen
megúszhatták volna mindketten, ha nem ingerlem fel őket.
– Édes istenem – suttogtam.
Valaki hátrébb húzott, aztán megfordított. Meleg ujjak
simították félre az arcomba hullott tincseket, miközben
próbáltam visszafordulni a földön heverő holttest felé.
– Layla...
Fölnéztem, és egy borostyánszínű szempár nézett vissza rám.
Roth meg én nagyon közel voltunk egymáshoz... Túlságosan is
közel.
Az arcomra simította a kezét, hogy ne fordíthassam vissza a
fejemet a halott felé, a csípője pedig a hasamhoz ért.
– Nem tehettem mást. A pasas rád fogta a fegyvert, te pedig
nem tudtál volna elég gyorsan alakot váltani. És ha eltalál a
golyó, abba belehalhattál volna.
– Tudom. – Tényleg tisztában voltam mindezzel, de ez a férfi
akkor is meghalt.
– És nem bámulhatod őt tovább. Attól semmi nem lesz jobb.
– Fölemelte a fejét, a hátam mögött álló Zayne-re szegezte a
pillantását. – El kell vinned őt innen. A hullát bízzátok csak rám,
majd én elintézem.
Nem is akartam tudni, mit tervez a tetemmel. És ilyen betoji
se akartam lenni, aki ennyire kiakad egy holttesttől, de még
akkor is remegett a kezem, amikor Roth elengedte az arcomat. A
fiú még egy másodpercre a szemembe nézett, aztán Zayne már
mellettem is termett, és elterelt a borzalmas látvány közeléből.
Miközben Zayne az Impalához kísért, hátrapillantottam a
vállam fölött. Nem a holttestre. A parkolóházban mintha
szétáradtak volna az árnyak, egyre sűrűbbé, szinte tapinthatóvá
válva. Még csak néhány kocsival mentünk arrébb, ám Rothot
máris elnyelte az árny.
– Sajnálom – szólaltam meg, habár fogalmam sem volt, kinek
mondom ezt. Ám egyedül a néma csönd volt a válasz.

~~~

A hazaút is csöndben telt el. Miután visszaértünk, Zayne

elment, hogy beszámoljon az apjának az összecsapásunkról a két
pasassal az Isten Gyermekeinek Egyházától, én pedig bevettem
magam a szobámba. Nekem is jelen kellett volna lennem,
miközben Zayne beszélt Abottal, de a tegnap este után úgy
véltem, semmi jó nem sülne ki abból, ha egy helyiségben
tartózkodnék a férfival. A rossz hangulatomat nem dobta volna
fel, az tuti.
Irtó furcsán éreztem magam, sehogy sem bírtam lehiggadni.
Bambi egyfolytában mocorgott rajtam, próbált kényelmesen
elhelyezkedni. Azt kívántam, bárcsak megint bebújna aludni a
babaházba, de esze ágában sem volt elhagyni a bőrömet.
Zilált kontyba fogtam a hajamat, és fel-alá járkáltam a
szobában. Valahányszor lehunytam a szememet, a parkolóház
mocskos betonján heverő férfit láttam magam előtt, és hallottam
a szavait. Tudtak a lilinről... Az Isten Gyermekeinek Egyháza
valahogy tudomást szerzett a lilinről! Fogalmam sem volt,
honnan tudhatták meg. Ezt Rothtal kapcsolatban ugyanígy nem
értettem. Mégis hogyan jöttek rá ezek a démonok létezésére?
A kezemet tördeltem, miközben újra meg újra elmentem az
ágyam mellett. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy pofán
vertem azt a pasast egy Bibliával. Ez igazán borzalmas volt. Igaz,
hogy a fickó provokálta ki, de jobb lett volna, ha a kezemet
használom. Arról nem is beszélve, hogy ha sikerül megőriznem a
nyugalmamat, akkor talán nem halt volna meg senki. Annak a
férfinak a vére az én kezemhez tapadt, és azt sem tudtam,
hogyan borulhatott így el az agyam, egészen a tettlegességig.
Tény, hogy totál bedühödtem, és jó ádáz képet is vágtam hozzá,
pedig az agresszió sosem volt jellemző rám.
Ahogy az sem, hogy mások ujját nyalogassam.
Ez inkább Rothra vallott volna – hiszen tett is már ilyet.
Amikor lenyalta egy süti morzsáit a kezemről.
Roth.
Már megint elszorult a szívem.
Jaj!
Felnyögtem, megálltam, és leültem az ágyam szélére, háttal az
ajtónak. Mivel nemrég láttam valakit meghalni, mostanáig meg
is feledkeztem arról a kis incidensről, hogy megnyaltam Zayne
ujját. Nem mintha hiányzott volna az iszonyatosan kínos emlék.
Hanyatt dőltem, és a mennyezetet bámultam. Néha úgy éreztem,
mintha valami idegen lény szállta volna meg a testemet.
Megdörgöltem az arcomat, és arra gondoltam, hogy talán
ördögűző kéne nekem, mint annak a kiscsajnak a filmben.
Kopogást hallva kénytelen voltam felülni. Az ajtó felé
fordultam, és megköszörültem a torkomat.
– Szabad!
Kinyílt az ajtó, és Denika lépett be. Felvontam a
szemöldököm. A lány egyik lábáról a másikra állt.
– Csak meg akartam nézni, hogy van a... – Elhallgatott, és
hátrapillantott. – Tudod, a karod.
Na, bakker. Erről is megfeledkeztem.
– Már nem is fáj.
– Pontosan ezt szerettem volna hallani. – A lány habozott, és
az ajkát harapdálta. – Leülhetek? – kérdezte aztán, az ágyra
intve.
Oké, ez fura volt. De annyi furcsaság történt velem
mostanában, hogy kíváncsi lettem, mi fog kisülni ebből.
– Persze.
Denika mosolya bizonytalannak tűnt, ahogy becsukta maga
mögött az ajtót, átvágott a szobán, és leült mellém. Figyelembe
véve az eszméletlen magasságát, simán lehetett volna kevésbé
kecses. De nem. A csaj úgy vonult, mint aki képes lenne vízen
járni... és a víz valószínűleg nagyon élvezné a dolgot.
– Nem baj, ha azért megnézem a karodat? – kérdezte.
– Nem. – Levettem a pulcsimat. Alatta egy spagettipántos top
volt rajtam, úgyhogy Denika tökéletesen hozzáfért a sebhez.
Illetve ahhoz, ami maradt belőle: nem látszott más a karomon,
csak egy kis rózsaszín heg. A bőr ráncos lett körülötte, és
tartottam tőle, hogy az is marad, de ez sokkal jobb volt, mint
meghalni. – Ma reggel kiestek belőle a varratok.
– Tökéletesen begyógyult. – Denika fölemelte a fejét, és a füle
mögé simította egy sötét haj tincsét. Eltelt pár másodperc, amíg
vártam, hogy felálljon az ágyról, de nem mozdult. – Hallottam,
mi történt azokkal az egyházas fazonokkal.
Elfordítottam a fejemet. Nem tudtam, Zayne elárulta-e az
apjának, hogy ha úgy vesszük, miattam vett ilyen erőszakos
fordulatot az incidens.
– Hát, igen.
– Abbot aggódik – mondta Denika halkan. – Nem érti,
honnan tudhatnak a fanatikusok arról a... Rothról, meg a
lilinről. – Egy pillanatra elhallgatott, és átvetette egyik
hihetetlenül hosszú lábát a másikon. – Most a háta közepére
sem hiányzik neki, hogy még emiatt is aggódnia kelljen. De a baj
mindig csőstül jön, nem igaz?
Úgy éreztem, az én esetemben ez nem kifejezés. Hacsak nem a
világ legeslegnagyobb csövéről beszélünk.
– Ja.
Denika az ezüst karkötőjével játszadozott.
– Nem tudom, hallottad-e már, de nem megyünk vissza New
Yorkba. A lilin miatt nem lehet. Abbot azt akarja, hogy a lehető
legtöbb őrző álljon itt rendelkezésre.
Na, isteni. Ez volt aztán az izgalmas hír...
– És mivel Tomas még mindig nem került elő, Dez meg a
többiek erősen gyanítják, hogy valami baja esett – folytatta a
lány.
Feszülten kaptam a mellkasomhoz, oda, ahol Bambi épp a
fejét nyugtatta.
Denika tágra nyílt szemmel figyelte az eleven tetoválást.
– Megígértem neked meg Zayne-nek, hogy nem árullak be, és
nem is foglak – erősködött. A szeme ugyanolyan tündöklő kék
volt, mint Zayne-é. – Senki sem hiszi, hogy neked vagy ennek a...
Hogy is hívják?
– Bambi – feleltem. – De nem én neveztem el.
A lány a homlokát ráncolta.
 – Senki sem hiszi, hogy neked vagy Bambinak bármi köze lett
volna a dologhoz.
– Jó tudni. – A csukott ajtóra szegeztem a szememet. Ez a
szitu irtó... ciki volt. Szinte már kísértést éreztem, hogy
megkeressem Jasmine-t, és hagyjam a kislányának, hadd
rágcsálja a lábujjamat. – Zayne még mindig az apjával van?
– Ja. A férfiak mind a könyvtárban tanácskoznak. Senki sem
tudja, hogyan kezeljük a fanatikusokat úgy, hogy attól ne legyen
még rosszabb a helyzet. De én azt hiszem, hogy Zayne-t... nem ez
aggasztja a legjobban.
– Nem? – kérdeztem, és rápillantottam.
Denika a fejét csóválta.
– Nem igazán örül, amiért Roth... a sulidba jár. Ahogy Abbot
sem.
– Naná, hogy nem – sóhajtottam, és lelógattam a lábamat az
ágyról. Még csak le sem ért a padlóra. Gnómnak éreztem magam
a sudár csaj mellett ücsörögve. – Roth démon, szóval, még szép,
hogy ki vannak akadva miatta.
– Kétlem, hogy Zayne csakis ezért nem örül, amiért Roth egy
suliba jár veled.
Értetlenül meredtem rá.
– Mi másért zavarná?
A lány felvont szemöldökkel bámult rám.
– Tényleg nem tudod? – A fejemet csóváltam, erre halkan
kuncogott. Kissé szomorkásan hangzott. – Néha annyira naiv
vagy, hogy legszívesebben kitépném a hajadat.
Döbbenetemben nevetés szakadt ki belőlem, de hamar a
torkomra forrt.
– Micsoda?
Denika habozott a válasszal. Végül mély levegőt vett, és
megszólalt:
 – Oké. Legyünk őszinték egymással! Te nem bírsz engem.
Az arcomba szökött a vér. Kinyitottam a számat, hogy
letagadjam ezt, de a lány olyan pillantást vetett rám, ami
nyilvánvalóvá tette, mennyire nem volna értelme.
– Hát, ez... nagyon kínos – mondtam.
– Ja – bólintott Denika. Megvonta karcsú vállát. – Mindenki
arra számít a klánban... Mindkét klánban, hogy Zayne meg én
egy pár leszünk, és nekem nem is volna ez ellen semmi
kifogásom. Azt hiszem, tudod, hogy... Bírom Zayne-t.
– Azt mondanám, hogy a bírod igencsak enyhe kifejezés.
A lány erre elmosolyodott.
– Zayne nagyon... Hát, te pontosan tudod, milyen. Azt is
tudom, hogy te is bírod őt, és valószínűleg a te esetedben sem
elég kifejező ez a szó.
Nem feleltem, mert erről a témáról aztán végképp nem
akartam beszélni.
– Na, mindegy – folytatta Denika –, mivel egy darabig itt
leszek, szerettem volna, ha tiszta vizet öntünk a pohárba. Bírlak
téged, Layla. – Megint vállat vont. – Remélem, hogy barátok
lehetünk, és nem akarom, hogy aggódnod kelljen Zayne és
énmiattam.
Szerettem volna rávágni, hogy nem is aggódom, de mint
kiderült, olyan átlátszó voltam, mint egy ablak. Mély levegőt
vettem, és úgy döntöttem, ideje felnőnöm végre, legalább egy
kicsit.
– Tudom, hogy nem mindig viselkedtem valami... Izé,
barátságosan veled, pedig te kezdettől fogva kedves voltál
hozzám. És szeretnék ezért bocsánatot kérni. – Azta! Mérget
vettem volna rá, hogy ezek a legérettebb szavak, amiket valaha is
mondtam Denikának. Egy óriási sütit érdemeltem ezért. –
Elfogadtam, hogy te meg Zayne egymáséi lesztek. – Na, ezeket a
szavakat már sokkal nehezebb volt kiböknöm, de akkor is
muszáj volt magamba fojtanom a keserűségemet. – Tökéletesen
illetek egymáshoz. Mindketten csodálatosak vagytok, és senki
sem kívánhatna magának nálad kedvesebb, okosabb lányt. És
tudom, hogy Zayne...
– Elég! – tartotta fel a kezét Denika. – Igen, Zayne bír engem,
és egyetértek, tényleg tökéletesen illenénk egymáshoz. De soha
nem fogunk összejönni.
Zavarodottan meredtem rá.
– Miért nem?
– Azért, mert Zayne nem akar engem. Nem szerelmes belém,
és ez rajtad kívül mindenki számára nyilvánvaló – felelte, és
lesütötte a szemét. Sűrű szempillája eltakarta előlem a
tekintetét. – Zayne téged akar. És beléd szerelmes.
 13. FEJEZET

KEZDTEM BÁNNI, hogy Denikára bíztam a karom

összevarrását – nyilvánvalóan erős volt az esély, hogy az agyára
ment valami drog.
Zayne engem akart volna? Belém lett volna szerelmes?
Persze, azt tudtam, hogy nagyon fontos vagyok Zayne-nek, na de
a szerelem... Az egész más tészta.
Ezt nem tudtam elhinni, hiszen számtalan ok létezett, amiért
Zayne biztosan nem volt szerelmes belém... nem lehetett
szerelmes belém. Még ha figyelmen kívül hagyhattam volna azt a
tényt, miszerint az egész klán elvárta Zayne-től, hogy Denikával
vagy egy másik alkalmas női őrzővel párosulva hozzon össze
gorgóbabákat, akkor sem feledhettem, hogy a fiú még csak meg
sem csókolhat engem. Igaz, attól még nem lenne kizárt, hogy
közel akarjon kerülni hozzám, és akár csinálhattunk volna...
egyéb dolgokat, de túlságosan is nagy lenne a veszély.
Azon a szombat éjjelen alig aludtam valamit, mert szinte
egyfolytában azokra a dolgokra gondoltam, amiknek a
megtapasztalásához az ajkunknak nem kellene összeérnie.
Habár igencsak limitált volt a tapasztalatom az egyéb dolgok
terén, határtalan képzeletem jó sok ötlettel látott el. Olyan
ötletekkel, amikben szerepet kaptak a kezek és ujjak és egyéb
testrészek...
Jaj nekem!
 Hasra fordultam, és a párnámba nyögtem. Aznap alig láttam
Zayne-t, és talán direkt el is kerültem őt. De hát azok után,
amiket Denika mondott – még ha nem is igazán hittem neki –,
komolyan fenyegetett a veszély, hogy hisztérikusan vihogni
kezdek, ha négyszemközt maradok Zayne-nel.
Pedig ez nevetséges volt.
Nevetséges voltam.
De attól a gondolattól, hogy milyen lenne megtapasztalni
ezeket a dolgokat Zayne-nel, szédelegtem, és vadul lüktetett a
pulzusom. Próbáltam kényelmesebben elhelyezkedni, és
felhúztam a lábamat, ám ez sem segített. Lelöktem magamról a
takarót, és az ágy végébe rúgtam, de még mindig úgy éreztem,
hogy megfeszül rajtam a bőröm. Mintha nem lett volna elég hely
a testemben a csontjaimnak és a húsomnak.
A hátamra gördültem. A hasamra simítottam a kezemet, és
csöppet sem lepett meg, hogy a bőröm felhevültnek érződött.
Aztán kicsit görcsbe rándult a gyomrom, amitől igencsak
bosszús lettem... És összezavarodtam. A gondolataim
kibogozhatatlanul összegabalyodtak, mert valahányszor
elárasztotta az ereimet ez az izzó melegség, eszembe jutott Roth,
és mindaz, amit átéltem vele. És amikor Zayne-re gondoltam
ilyen túlfűtötten, úgy éreztem, mintha valami rosszat tennék,
pedig jól tudtam, milyen butaság ez: hiszen ahogy Roth
félreérthetetlenné tette, semmi sincs kettőnk között.
Ennyire kimelegedve és felpörögve nem bírtam aludni,
úgyhogy hajnali háromkor fölkeltem. Bolyhos, hosszú szárú
zoknit húztam – ami elméletben térdig ért, de nekem egészen a
combomig feljött –, és felkaptam egy vastag kardigánt az
atlétám és rövid pizsamanadrágom fölé.
Szénaboglyának is beillő hajammal, nevetséges
szerelésemmel mit sem törődve kiosontam a szobámból, és
elindultam a földszintre. Az éjszaka közepén az udvarház szinte
teljesen kihalt szokott lenni. Jasmine és Denika nyilván vagy
kőálmukat alusszák éppen, vagy elmentek valahova az ikrekkel.
Csak Geoff maradt itthon éjjelente, hogy szemmel tartsa a
kamerákat. Odakint pedig mindig őrt álltak néhányan, arra az
esetre, ha beütne valami őrültség. De a ház nagy része ilyenkor
az enyém lehetett.
A hűvös levegő kicsit segített lehiggadnom, miközben
lesiettem a lépcsőn. Kigombolva hagyott kardigánom úgy
lobogott mögöttem, mintha a szárnyammal csapkodtam volna.
Zoknis lábam nem ütött zajt, miközben betrappoltam a
konyhába, és kivettem a hűtőből egy kis üveg narancslevet.
Mielőtt becsuktam volna a hűtőajtót, még gyorsan kikaptam a
polcról a maradék doboz sütimet.
Miután magamhoz vettem a finomságaimat, elindultam a
nappali felé, de inkább elkanyarodtam a könyvtár irányába. A
csípőmmel löktem be a nehéz faajtót. Ledobtam az asztalra a
sütit és a narancslét, aztán felkapcsoltam a régimódi lámpát.
Halvány fény töltötte be a hatalmas helyiséget.
Mély levegőt vettem, beszívtam a régi kötetek dohos illatát.
Kislányként rengeteg éjszakát meg nappalt töltöttem el idebent,
és miközben végigfuttattam a szemem a könyvek hosszú-hosszú
sorain, rádöbbentem, hogy szinte mindet olvastam már. Sok
nappalom és éjszakám telt el magányosan ebben a házban. Ez
gyerekkorom óta nem igazán változott.
Kivettem egy szem sütit a dobozból, megkerültem az asztalt,
és eb kezdtem nézelődni a polcokon. Sorra vettem a könyvek
címét, nem kerestem konkrétan semmit, és még mindig nem
tudtam eldönteni, hogy jobb, ha unalmamban olvasgatok
idelent, vagy inkább feküdjek vissza az ágyba, álmatlanul
bosszankodni, amikor megakadt a szemem egy köteten:
 GYÓGYFÜVEK FELHASZNÁLÁSA:
KÜLÖNBÖZŐ PRAKTIKÁK ÉS HATÁSAIK DÉMONOKRA S ŐRZŐKRE.

Nem kifejezetten könnyed, elalvás előtti olvasmánynak tűnt,

és nem is olyasminek, amit emberi könyvtárban lehetne találni.
Ám ekkor eszembe jutott a fiola, amit Abbotnál láttam, és úrrá
lett rajtam a kíváncsiság. Levettem a polcról a kötetet,
megfordultam, és leraktam az asztalra. A sütit majszolva
fellapoztam a könyvet. A nagy része kézzel íródott, a
gyógynövényeket ábécérendben sorolták fel, és rajzokat
mellékeltek hozzájuk.
Nem egészen tíz perccel később már sajogni kezdett a szemem
és a fejem. Mint kiderült, túlságosan sok gyógynövény volt a
világon, és túlságosan sokat lehetett közülük tejfehér főzetekhez
felhasználni.
Fölnéztem a könyvből, fogtam a narancslevet, és jó nagyot
húztam az üvegből. Élveztem, ahogy az ital bizsergette a
torkomat. Szöget ütött a fejembe egy ötlet. Nem volt valami okos
ötlet, viszont annál érdekesebb.
Abbot dolgozószobája a folyosó végén volt, de a könyvtáron
keresztül is meg lehetett közelíteni. Egy kis társalgó kötötte
össze a két helyiséget, amit soha nem szoktunk használni. Azon
át bejuthattam a dolgozószobába anélkül, hogy ki kellett volna
mennem a folyosóra, amit Geoff valószínűleg figyelt a
kamerákon keresztül. A kis társalgó viszont remélhetőleg nincs
bekamerázva.
Leraktam a narancslevet, és sietve megkerültem az asztalt,
meg-megcsúszva a tömörfa padlón. Berontottam a társalgó
ajtaján, és legnagyobb megkönnyebbülésemre egy üres, sötét kis
szobában találtam magam. Még mielőtt az inamba szállhatott
volna a bátorságom, a szemközti ajtóhoz siettem, ami Abbot
dolgozószobájába vezetett, és lenyomtam a kilincset.
Az ajtó nem volt bezárva.
Visszafojtott lélegzettel nyitottam be a szobába. Az ajtó úgy
csikorgott-nyikorgott, mint egy öregember csontjai. Az
íróasztalon zöld búrás lámpa állt, kis fénykort vetve az asztalra
és a padlóra.
A helyiséget betöltötte Abbot illata: érződött benne a szappan,
az erdő és haloványan még a szivarok aromája is, amikkel
babrálni szokott. Gombócot éreztem a torkomban, ahogy a
jókora tölgyfa íróasztala felé osontam. Egy kezemen meg tudtam
volna számolni, hányszor ölelt meg a férfi, de valahányszor
megtette, az ölelése mindig meleg és csodálatos volt.
Hiányzott, hogy a karjába zárjon.
Nagyot nyeltem, hogy megszabaduljak a gombóctól, és úgy
döntöttem, elsőnek az íróasztalt veszem szemügyre. Sok hely
akadt, ahol Abbot elrejthette, amit kerestem: a hátsó falra szerelt
polcok, a nyilván bezárt szekrények, meg tucatnyi kis rekesz
itt-ott.
Az első pár fiókban semmi sem akadt, ami érdekelt volna –
csak iratok meg levelek a rendőrségtől és a kormánytól, meg
kinyomtatott e-mailek a többi klán vezetőjétől. A második fiókot
tollak töltötték meg, amikből legszívesebben rögtön lenyúltam
volna jó néhányat, a harmadikban pedig annyi tapadós
jegyzetlap gyűlt össze, hogy annak egy életre elégnek kellett
lennie bárkinek.
A negyedik fiókban – a legalsóban – végre ráleltem arra, amit
kerestem. Illetve még annál is többre.
Egy vastag, sötét törülközővel bélelték ki, így a benne lévő
többtucatnyi, apró fiola sértetlenül görgött ide-oda, miközben
kihúztam a fiókot, amennyire csak lehetett. Letérdeltem, és
felkaptam az egyik üvegcsét, amiben mintha grépfrútlé lett
volna. Aztán visszatettem, és óvatosan addig keresgéltem a
fiolák között, amíg nem találtam egy olyat, aminek a tartalma
ismerősnek tűnt. Finoman kiemeltem, és figyeltem, ahogy a
tejfehér főzet lötyögött benne, miközben felálltam.
Megfordítottam az üveget, és homlokráncolva kibetűztem a
kézírást az alján.
– Vérzőmák? – motyogtam értetlenül.
– Te meg mit csinálsz?
Felvisítottam, és majdnem elejtettem a fiolát. Az üvegcsét a
mellkasomhoz szorítva megperdültem, aztán
megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Zayne!
A fiú a kis társalgóból nyíló ajtóban állt, amin át az előbb
beosontam ide. Sötét nadrág és fekete póló volt rajta. Igencsak
hűvös lehetett odakint, de az őrzők az alacsonyabb
testhőmérsékletük miatt kevésbé voltak érzékenyek a hidegre,
mint az emberek, vagy akár én magam. A fiú karba tette a kezét,
és felvonta a szemöldökét.
– A frászt hoztad rám – mondtam zakatoló szívvel. Nem
tudtam másra gondolni, csakis a kezemben szorongatott fiolára.
Tudtam, hogy Zayne nem értené meg, miért kutakodtam Abbot
dolgozószobájában, bármilyen ártalmatlan volt is az okom.
Mivel a fiú egyre csak bámult rám némán, megpróbáltam
elterelni a figyelmét, miközben leeresztettem a kezemet. –
Hogyhogy ilyen korán hazajöttél?
– Mit keresel apám dolgozószobájában?
Grimaszt vágtam.
– Semmit.
– Semmit?
A kezemet most már eltakarta az íróasztal, de még mindig a
markomban szorongattam az üveget. Tartottam tőle, nem lesz
más választásom, mint visszaejteni a fiókba, és a dalai lámához
fohászkodni, nehogy összetörjön, vagy úgy tenni, mintha
elájulnék, hátha közben megpróbálhatom a helyére csempészni.
Egyik lehetőség se volt igazán az ínyemre.
– Aha, semmit – erősködtem.
– Ja, persze.
Az arcomba szökött a vér, és örültem, amiért a helyiség csak
haloványan volt kivilágítva.
– Még mindig nem árultad el, hogy miért jöttél haza ilyen
korán.
– Te pedig még mindig nem árultad el, hogy mit csinálsz itt.
Egyik lábamról a másikra álltam, és felkészültem, hogy
bepottyantsam az üvegcsét a fiókba, amiben találtam. Hiszen
csak a gyógyfű nevére volt szükségem, és azt már megtudtam.
– Nem bírtam aludni, úgyhogy... Juj!
Zayne hihetetlenül gyorsan mozgott, mintha egyetlen
szempillantás alatt előttem termett volna az ajtóból. Mielőtt még
elejthettem volna az üvegcsét, megragadta a csuklómat.
– Ez meg mi? – kérdezte, miután fölemelte a kezemet.
Még erősebben markoltam a fiolát.
– Ööö...
Zayne oldalra döntötte a fejét, és felsóhajtott.
– Layla...
Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, de mivel ez nem
sikerült, ugyanakkora sóhajt hallattam, mint ő, vagy talán még
annál is nagyobbat.
– Jól van, na! Néhány nappal ezelőtt láttam egy ilyen fiolát
Abbotnál, és tudni akartam, mi van benne. Ezt kerestem.
– Hajnali háromkor?
– Nem tudtam aludni, és lejöttem a könyvtárba, aztán támadt
egy ötletem. – Megint próbáltam kirángatni a karomat a
fogásából, de hiába. – Nem azon mesterkedtem, hogy
lemásoljam az őrzők titkos iratait, vagy gorgóbébiket gyilkoljak.
Nézd! – Úgy forgattam az ujjaim között az üvegcsét, hogy
látszódjon a kézzel írt címkéje. – Nem hazudok.
Zayne lepillantott a fiolára, és a homlokát ráncolta.
– Vérzőmák?
– Tudod, mi az? – Ha igen, akkor az igencsak kapóra jöhet
nekem, mert sokkal egyszerűbb lenne, ha a fiú elmagyarázza a
gyógyfű jelentőségét, mint ha megint végig kell böngésznem azt
a poros könyvet.
– Igen. – Zayne eleresztette a karomat, majd kicsente az
ujjaim közül az üvegcsét, akár egy macska. – Nem lenne szabad
hozzányúlnod ehhez a szerhez.
– Miért?
A fiú roppant óvatosan visszatette a fiolát a helyére, és betolta
a fiókot. Felállt, és hosszan nézett rám, mielőtt azt mondta:
– Menjünk!
Makacsul megvetettem a lábam.
– Mondd el, mit tudsz!
Zayne megkerülte az asztalt, és továbbment az ajtó felé.
– Layla, gyere már, mielőtt még visszajön valaki más is, itt
talál, és kiakad!
Igaza volt, és habár gyerekes vágyat éreztem a vitatkozásra,
ellenálltam a kísértésnek, és követtem Zayne-t vissza a
könyvtárba. A küszöböt átlépve elmentem mellette, és
egyenesen az íróasztalhoz siettem, miközben a fiú becsukta
mögöttünk az ajtót.
Elkerekedett a szemem, amikor megpillantottam a
narancslevet, a könyvet, és az... üres süteményes dobozt. Zayne
felé perdültem.
– Te megetted a sütimet?!
 A szája kis mosolyra húzódott.
– Talán.
Nagyot sóhajtottam, és felkaptam a narancsleves üveget.
– Ez nem volt szép.
Zayne az asztalhoz vonult, és rátámaszkodva előrehajolt, így a
szemünk egy magasságba került.
– Holnap reggel veszek neked egy új dobozzal – ígérte.
– Ez a minimum – feleltem. A hangom morgósan és
frusztráltan szólt, mert annak is éreztem magam. Ilyen közel
Zayne-hez egyre csak az járt a fejemben, amit Denika mondott,
meg az a sok mocskos dolog, amiről alvás helyett fantáziáltam az
elmúlt órákban. Elhátráltam az asztaltól, és átmentem a szoba
túlsó felébe.
Zayne felvont szemöldökkel figyelt.
– Remek hangulatban vagy, azt látom.
Vállat vontam, és ismét kortyoltam a narancsléből, miközben
a fiún tartottam a szemem. Lehuppantam a kanapéra, ami
félig-meddig megbújt a félhomály takarásában, és leraktam az
üveget a dohányzóasztalra.
– Elárulod végre, mi a vérzőmák? – faggattam.
– Gyógynövény.
Felkaptam egy párnát, és az ölembe tettem.
– Erre magamtól is rájöttem.
– Ami azt illeti, a vérzőmák nagyon veszélyes. – Zayne
követett a kanapéhoz, leült mellém, és lerúgta a bakancsát meg a
zokniját. A másik karfának támaszkodva hátradőlt, és
kinyújtózott, amennyire csak tudott, vagyis nekem egyedül csak
az a picike rész maradt a kanapén, amit elfoglaltam belőle. –
Démonokra nem igazán hat, legfeljebb kicsit elálmosodnak tőle.
Egy embert viszont képes megölni, egy őrzőt pedig kiüthet és
lebéníthat egy időre.
 Megállt bennem az ütő.
– Miért tartogatna Abbot ilyesmit itthon?
– Nem tudom. Az a fiola ősréginek tűnt. Ahogy jó néhány
másik üvegcse is abban a fiókban. Lehet, hogy apám arra az
esetre tartja őket kéznél, ha meg kell fékezni egy őrzőt. Mint
annak idején Elijah-t, amikor... – Elharapta a mondatot, és
lesütötte a szemét.
Feszültség lett úrrá rajtam, és szorosabban markoltam a
párnát. Zayne most először említette Elijah-t azóta, hogy
kiderült róla, ő az apám. Mármint, az igencsak elhidegült apám.
Az őrző, aki lefeküdt Lilithtel, és miután megtudta, hogy a
démonnak gyermeke született tőle, próbálta megöletni a
kislányt, azaz engem. Méghozzá többször is. Abbot végül
megfékezte őt, amikor még kicsi voltam, és sejtettem, hogy
akkor kapóra jött neki a vérzőmák.
– Na, mindegy – folytatta Zayne, és ismét rám szegezte a
tekintetét. – Azért jöttem haza korábban, mert megint tök kihalt
a város. Ráadásul összefutottam Rothtal.
Görcsbe rándult a gyomrom.
– Tényleg?
A fiú bólintott.
– Gondolom, szokás szerint prédára lesett. Amikor
belebotlottam, arról faggatott, hogy fogadta Abbot ezt az egész
cirkuszt az Isten Gyermekeinek Egyházával.
Gondosan kifejezéstelen képet erőltettem magamra. Roth ezt
tőlem is simán megkérdezhette volna, ha felhív, vagy küld egy
SMS-t. Habár nem is tudom, miért vártam volna, hogy
jelentkezzen.
– Jó látni, hogy nem tettetek kárt egymásban.
– Nem állítom, hogy kellemesen elcsevegtünk. – Zayne
fészkelődött mellettem a kanapén, és megbökte a combomat a
lábfejével. Felvont szemöldökkel pillantottam rá. – Mi bajod
van? – kérdezte, és félresöpörte a homlokába hulló hajtincseket.
Még erősebben magamhoz szorítottam a párnát, és a fejemet
csóváltam.
– Semmi.
Zayne a karfának dőlve fölemelte a kezét, és lazán
megtámasztotta tenyerében a tarkóját. A mozdulattól
kidagadtak az izmai vékony pólója alól.
– Igenis van valami bajod.
Néha nagyon utáltam, hogy Zayne ennyire átlát rajtam. Ha
olyan átható pillantást vetett rám, mint most, úgy éreztem,
minden titkomat felfedezi, pusztán a tekintetével. De ettől még
semmi kedvem nem volt kiönteni neki a szívemet.
Felsóhajtott.
– Egész nap kerültél engem.
– Nem is.
– De is. – Lehunyta a szemét, és megvonta a vállát. – Valami
nem stimmel veled.
Az ujjam körül csavargattam egy hosszú hajtincsemet, és
grimaszt vágtam Zayne-re, habár nem láthatta.
– Nem kerültelek. – Totál kamu. – Csak paranoiás vagy.
Erre kipattant a fél szeme.
– Tessék?
– Jól hallottad – mondtam, és igyekeztem magamba fojtani a
mosolygást. – Nem kerültelek téged. Egyszerűen csak nagyon
sok dolgom volt ma.
A másik szemét is kinyitotta, majd leengedte a kezét, és a
kanapé hátára fektette. Most már komolyan rám
összpontosított.
– Semmit se csináltál ma, csak a szobádban bujkáltál, meg
Izzyt bámultad, miközben megpróbálta leharapni a lábadat –
jelentette ki.
Szúrós szemmel meredtem rá.
– Miért nem tudtál aludni? – vont kérdőre Zayne.
Tovább csavargattam a hajamat, mintha madzag lett volna.
– Egyszerűen csak nem tudtam, és kész.
Néhány másodpercig csönd volt.
– Igazság szerint örülök, hogy ébren vagy. Beszélni akartam
veled valamiről. Rothtal kapcsolatban. – Úgy mondta a nevét,
mintha valami újfajta nemi betegség lenne.
– Muszáj pont róla beszélnünk?
– Igen. – Zayne a homlokát ráncolta. – Ne birizgáld már a
hajadat!
Megdermedtek az ujjaim, aztán leengedtem a kezemet.
Ugyanúgy a homlokomat ráncoltam, mint ő.
– Mi van vele?
– Nem bízom benne. Nemcsak azért, mert démon, hanem
amiatt sem, amit... Hát, amit esetleg jelent neked. – Továbbra is
az arcomra szegezte a szemét. – Ő nem... Mindegy, nem számít.
Tudom, hogy a suliban úgyis találkoztok, de kérlek, sehova se
menj vele kettesben!
Bosszúsan húztam össze a szememet. Visszatért az iménti
frusztráltságom, libabőrös lettem, amitől Bambi feszülten
izgett-mozgott rajtam.
– Ja, mert pont ezt terveztem.
– Figyelj, nem azt mondom, hogy magadtól eszedbe jutna. De
tudom, hogy utána akarsz járni annak a lilinnek, és nem
szeretném, ha kettesben maradnál a csávóval.
Már épp válaszra nyitottam a számat, amikor hozzátette:
– Csak azért, mert nem akarom, hogy újból bajod essen.
Mégis mit mondhattam volna erre? De persze könnyen lehet,
hogy ennél többről volt szó. Csak a Jóisten tudhatta, mit
mondott egymásnak Roth meg Zayne, és most, hogy az őrző
rájött, milyen közel is került hozzám a démon, végképp
fogalmam sem volt, vajon mit gondolhat rólam.
Félig lesütött szemhéjam alól figyeltem, ahogy kecsesen
nyújtózkodott, mint egy jóllakott macska. Zayne mindig is
elszántan védelmezett engem, ám ez önmagában még nem
jelentette azt, hogy féltékeny lenne, vagy hogy szerelmes volna
belém.
– Egyébként is, volt még egy oka, hogy korábban hazajöttem
– mondta lassan. – Biztos voltam benne, hogy hiányzom neked.
– Persze, csak szeretnéd – dobtam meg a kispárnával. Zayne
könnyedén elkapta, mielőtt képen találhatta volna. – Álmodik a
nyomor.
A háta mögé dugta a párnát, és gúnyosan nézett rám.
– Rémesen hazudsz. – Nem tudhatta, hogy Roth ugyanezt
mondta nekem, és eszem ágában sem volt felvilágosítani.
– Nem hazudok.
Megrebbent az ajka, mintha mosolyoghatnékja lett volna.
– Aha, persze.
Előrehajoltam, és lelöktem a lábát a kanapéról. A talpa nagyot
puffant a padlón. Gyors mozdulattal visszarakta mellém.
– Ne legyél undok, Laylababa!
Elfordítottam a fejem, és mély levegőt vettem. Bosszantott,
hogy mennyire feszélyez a srác.
– Ne nevezz így! Már nem vagyok kislány.
– Hidd el nekem, ezt nagyon is jól tudom.
Feléje fordultam, és már épp visszavágtam volna valami
gúnyos megjegyzéssel, ám az arckifejezése láttán a torkomon
akadt a szó. Zayne nem viccelt. Atyagatya, véresen komolyan
gondolta, amit mondott. És már megint úgy nézett rám – félig
lesütött szemmel, elnyílt ajakkal –, amihez nem voltam
hozzászokva, de akkor is pont ugyanezt az arckifejezést láttam
rajta, mikor betoppant a szobámba, ahogy épp átöltöztem.
Némán bámultunk egymásra. Nem változott köztünk semmi,
mégis megváltozott köztünk minden. Szinte tapintható lett a
feszültség a helyiségben, úgy borult rám, akár egy túlságosan
meleg takaró. A tompa fényben Zayne szeme zafír ékkőként
tündökölt, amitől megborzongtam, pedig ismét elöntött a
forróság.
A fiú kicsit közelebb húzódott hozzám, és megint arra
gondoltam, amit Denika mondott.
Le akartam lépni.
Úgyhogy azt is tettem. Talpra ugrottam, és gyorsan
lesimítottam a hajamat. Nagyon reméltem, hogy Zayne nem
veszi észre, mennyire remeg a kezem.
– Totál kimerültem ettől a sok dumától. Megyek,
visszafekszem. Jó éjt!
Zayne felvonta a szemöldökét, de nem állt fel a kanapéról.
Gyakorlatilag kirohantam a szobából, és fel a lépcsőn. Mi az
isten történt odabent? Fogalmam se volt róla, de már megint
rám tört az a nyomasztó, fullasztó érzés, amitől összeszorult a
mellkasom. Biztos csak az alváshiány volt az oka, meg a
túlságosan élénk képzeletem.
A szobámba visszaérve levettem a kardigánt meg a zoknit, és
erőnek erejével igyekeztem semmire sem gondolni. Nem volt
könnyű. Éppen be akartam bújni az ágyba, amikor kitárult a
szoba ajtaja, mire ijedt kis sikolyt hallattam.
Zayne csörtetett be, még mindig mezítláb. Karba tette a kezét.
És ha éppen meztelen lettem volna? Céklavörös lettem, amint
rádöbbentem, hogy a vékony atléta nem sokat takar belőlem.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy keresztbe tegyem a karomat a
mellem előtt. Mozdulatlanságot erőltettem magamra.
 – Most meg mit akarsz?
– Semmit. – Zayne az ágyamhoz vonult, és ledőlt rá,
kellemesen kinyújtózott. Megpaskolta maga mellett a matracot.
– Bújj ide!
– Zayne... – Feszengve álltam egyik lábamról a másikra,
egyszerre akartam elmenekülni a szobából, és bevetni mellé
magamat az ágyba. – Tök idegesítő vagy ma éjjel.
– Te minden éjjel tök idegesítő vagy. – Újból megveregette az
ágyat, a szemébe hullott egy hajtincs. – Ne viselkedj már ilyen
furán, Layla!
Már hogy viselkednék furán? Na jó, egy kicsit talán tényleg be
voltam sózva. Nem volt abban semmi újdonság, hogy Zayne
kénye-kedve szerint ledobta magát az ágyamra, mintha az övé
lenne. Basszus, pár éjszakával ezelőtt itt is aludt.
De mintha minden megváltozott volna azok után, amit
Denika mondott.
– Jössz már? – mormolta a srác, miközben engem figyelt.
Mély levegőt vettem, és bebújtam mellé. Az oldalára feküdt, a
lába az enyémhez ért. – Csini a pizsinacid.
Naná, hogy kiszúrta a Hello Kitty-s alsómat.
– Befognád végre?
Kuncogott.
– Nagyon harapós kedvedben vagy. Tényleg ennyire
haragszol a süti miatt?
Az oldalamra gördültem, szembefordulva a fiúval. Nem sok
hely volt köztünk, és összeszorítottam a számat, de valami
nagyon furcsa dolog történt, amikor találkozott a pillantásunk.
Elakadt a lélegzetem, ahogy bámultam ezt az arcot, amit úgy
ismertem, mint a tenyeremet. Lehunyt szemmel is magam elé
tudtam volna idézni Zayne összes arckifejezését, kivéve azt,
ahogy most nézett rám. Ez teljesen új volt a számomra,
ismeretlen terep.
És félelmetes is volt – hihetetlenül félelmetes, mert még soha
nem vettem komolyan fontolóra azt a lehetőséget, hogy Zayne
talán viszonozza az iránta táplált, nem normális érzéseimet. És
azért is félelmetes volt, amit csinálni akartam vele – és amit
képes lettem volna csinálni vele. És volt itt még más is: Roth,
meg az a hülye, irracionális érzés, hogy valami rosszat teszek.
Roth tulajdonképpen feláldozta magát értem... Aztán közölte,
hogy semmi sem számít, amit valaha mondott nekem vagy
csinált velem.
A hátamra gördültem, és a mennyezetet bámultam.
Hullámzott a mellkasom, egyenetlen ritmusban kapkodtam a
levegőt. Zayne illata letaglózta az érzékeimet. Kezem a hasamon
nyugodott, egyfolytában ökölbe szorult és ellazult.
– Mi a baj, Laylababa? – kérdezte.
– Semmi – suttogtam.
– Francokat. – Zayne hirtelen megmozdult, fél karjára
támaszkodva olyan gyorsan hajolt fölém, hogy elakadt a
lélegzetem. Lebámult rám, és elnyílt az ajka, mintha meg akart
volna szólalni, de úgy tűnt, kiment a fejéből, amit mondani
készült. Ezt igazán meg tudtam érteni. Nekem se volt halvány
fogalmam se, hogy miről beszéltünk az imént.
Csak pár centi választotta el kettőnk testét. Olyan közel
voltunk egymáshoz, hogy Zayne haja az arcomat csiklandozta. A
fiú tekintete az atlétám dekoltázsára vándorolt, ami igencsak
mély volt – de valamiért mégsem zavart, hogy mennyit mutat
belőlem. Bambi a mellemen nyugtatta a fejét. Már megint.
– Nagyon szereti azt a helyet, mi? – Zayne hangja rekedt volt.
– Ja. Gondolom, jó puha. – Abban a pillanatban, hogy a
szavak elhagyták a számat, legszívesebben elsüllyedtem volna. –
Egek – nyögtem fel. – Néha igazán be kéne fognom a...
 Zayne az arcomhoz érintette az ujját, ezzel belém fojtotta a
szót. Lágy érintésétől heves érzelmek öntöttek el: mohóság,
szükség és olyan erős vágy, hogy testestül-lelkestül
beleremegtem.
– Érthető, ha ennyire szeret ott lenni. – Habozott, nagyot
nyelt, tekintete követte a démoni tetoválás vonalát. –
Lefogadom, hogy tényleg jó... puha.
Ez a beszélgetés nagyon fura irányt vett. Erre már egy szót
sem bírtam kinyögni.
– Miért tartottad meg ezt a láncot? – kérdezte, és óvatosan
végighúzta az ujját az ékszeren.
Alig bírtam megszólalni.
– Nem... Nem is tudom.
Egy pillanatra feszültség ült ki az arcára, aztán úgy tűnt,
elhessegette, bármit is érzett. Igazság szerint tudtam, hogy nem
azért tartottam meg a láncot, mert anyámhoz kötődött. Zayne
keze ezután ismét megmozdult, ujja elindult lefelé a nyakamon,
átsiklott a kulcscsontomon, majd egyenesen odasuhant, ahol
Bambi feje nyugodott. A tetoválástól alig egy centire állt meg.
Ó, istenem!
Olyan eszeveszetten vert a szívem, akár a kolibri szárnya.
Nyomást éreztem a mellkasomon, sürgető volt, ugyanakkor
kellemes is. Aztán Zayne ujja ismét megmoccant, és
megcirógatta Bambi fejét.
A kígyó ficergett, mint aki élvezi a simogatást, és még többet
akar. Kapkodva vettem a levegőt, és megnyaltam az alsó
ajkamat. Nem is tudtam, azon döbbenjek-e meg jobban, hogy
Zayne ilyen meghitten ér hozzám, vagy azon, hogy megsimogatta
Bambit. Esetleg inkább azon, hogy Bambi nem vált le a
bőrömről, és nem próbálta megenni a fiút? Nem igazán
számított, min döbbenek meg legjobban, mert az volt a lényeg,
hogy a testem minden idegvégződése bizsergett.
Zayne körbefuttatta az ujját Bambi orrának finoman
kidolgozott pikkelyein, és amikor megborzongtam, a fiú
fölemelte a fejét, így összeforrt a tekintetünk. Olyan tűz és
intenzitás volt abban a kobaltkék szempárban, hogy a szoba
sötétjében is tisztán láttam. És most már nem tagadhattam,
hogy Zayne nem először néz rám így.
Ugyanez a pillantás ült a szemében azon az estén, amikor
meglátott a melltartómban.
Szája féloldalas mosolyra húzódott, és nagyot dobbant a
szívem. A tekintete visszatért oda, ahol Bambi feje nyugodott, és
ujja még mindig szórakozottan, lágyan körözött a kígyó
pikkelyein.
– Másmilyen érzés, mint amire számítottam – mondta. –
Kicsikét durvább, mint a bőröd, de alapvetően tényleg olyan,
mint egy tetoválás.
Kiszáradt a szám, és lehunytam a szemem, miközben ujja
lejjebb vándorolt a kígyó fején, egyre közelebb az atlétám
csipkeszegélyéhez. Semmit sem viseltem alatta, és Zayne olyan,
de olyan közel volt hozzám...
– Élvezi ezt Bambi? – kérdezte, és éreztem a lehelete melegét
az ajkamon.
Bólintottam, sejtettem, hogy a kígyólánynak bejön a dolog,
hiszen még nem próbálta megölni Zayne-t.
– És te élvezed?
A kérdés olyan erővel süvített át rajtam, mint egy pusztító
hurrikán. Kipattant a szemem, és zihálni kezdtem. Hihetetlenül
közel voltunk egymáshoz Zayne-nel, a tincsei az arcomat
bizsergették, ujja pedig egyre csak haladt lefelé, követte Bambi
testének vonalát, be az atlétám csipkeszegélye alá.
Fölemelte a fejét, és ismét a szemembe nézett. Fogalmam sem
volt, hogy jutottunk idáig. A keze megdermedt, és Zayne
türelmesen várt, én pedig kimondatlanul is értettem a kérdését,
ahogy a mögötte rejlő vágyat is. Tudtam, hogy ha nemet
mondok, akkor Zayne elveszi rólam a kezét. És azt is tudtam,
hogy ha igent mondok, akkor... Az olyan lehetőségeket jelentett,
amiket fel sem bírtam fogni.
Tisztában voltam vele, hogy ha igent mondok, akkor minden
megváltozik – olyan módokon, amiket el sem tudtam képzelni,
amikről soha, de soha nem hittem, hogy tényleg
megtörténhetnek köztünk. Őrülten kalapált a szívem, és különös
forróság izzott fel a testem mélyén.
– Igen. – Suttogásnál alig hangosabban ejtettem ki a szót, de
Zayne meghallotta.
Nagy levegőt vett, és az atlétám vékony pántjához emelte a
kezét. Közben egy pillanatra sem törte meg velem a
szemkontaktust.
– Megnézhetem Bambi többi részét? – kérdezte.
Erre kis híján szívrohamot kaptam. Talán álmodom? Esetleg
lezuhantam a lépcsőn, és bevertem a fejem? Igencsak
valószínűnek tűnt, hogy ez történik. Ha Zayne látni akarja
Bambi többi részét, az azt jelenti, hogy látni akarja a többi részt
belőlem is. Legalábbis a testem felső részét.
Kinyitottam a számat, de nem bírtam hangot kiadni.
Tekintetem követte a fiú ajkának ívét, képtelen voltam levenni a
szemem kissé nyitott szájáról, és akaratlanul is csak arra tudtam
gondolni, vajon milyen tapintású, milyen ízű lehet.
Csak az elmém leghátsó zugában érzékeltem, hogy magát
Zayne-t akarom megízleni – nem pedig a lelkét.
Bambi türelmetlenül a derekamra suhintott a farkával,
mintha alig várta volna már, hogy végre megmutathassa magát.
Nem sikerült annyira összeszednem a bátorságomat, hogy meg
tudjak szólalni, így ismét bólintottam.
Zayne lázas tekintete lejjebb siklott, miközben lecsúsztatta a
pántot a vállamon. Az atléta annyira laza és vékony volt, hogy a
lehető legkisebb erőfeszítéssel le tudta húzni a derekamig. A
pánt másodperceken belül már a csuklómnál kötött ki, az anyag
pedig a hasamon összekulcsolt kezemnél gyűlt egy csomóba.
Éreztem magamon Zayne mohó pillantását, ahogy alaposan
szemügyre vett minden részletet Bambiból, akárcsak belőlem –
mindent, ami eléje tárult. Tekintete cirógatásként siklott végig a
kígyó testének hosszú, elegáns vonalán a mellem között, egészen
az oldalamig, ahol Bambi a törzsemre csavarodott.
– Layla – szólt a fiú rekedten, és a hangjától önkéntelenül
begörbítettem a lábujjaimat.
Elakadt a lélegzetem, miközben Zayne keze végigsiklott
Bambi testén, és a vágy meg az éhség egyre csak erősödött
bennem, míg végül már minden porcikámat robbanásra késznek
éreztem. Ezen a helyiségen kívül minden megszűnt létezni:
minden baj, minden aggodalom és kétség. Nem volt semmi más,
csak mi ketten, ahogy Zayne keze ismét megmozdult, és én
akaratlanul is homorítottam. Halk nyögés szakadt ki belőlem,
elvegyült a fiú zihálásával.
Zayne érintése leheletfinom volt, szinte áhítatos, miközben
fölfedezte testem minden hajlatát és domborulatát. Olyan
óvatosan nyúlt hozzám, mintha életében először tenne ilyet,
pedig tudtam – vagy legalábbis úgy gondoltam –, hogy nem
lehet ez a helyzet. Zayne kinézetét és személyiségét figyelembe
véve nyilván jó néhányszor megesett már, hogy kivetette a
hálóját – biztosan talált már magának csajokat.
Ám ez most nem számított, ahogy a fiú egyre közelebb hajolt
hozzám, így a feje már majdnem Bambiéhoz ért. Igencsak
megvolt rá az esély, hogy mindez szörnyen rossz véget ér, de
ezzel mit sem törődve ökölbe szorítottam a kezemet, és erősen az
ajkamba haraptam, míg a vér fémes ízét nem éreztem a
számban, amikor Zayne ajka hihetetlenül lágyan hozzáért a...
Kivágódott a szobám ajtaja, és olyan erővel csapódott a
falnak, hogy az egész helyiség beleremegett, a zaj pedig
mennydörgésnek is beillett volna. Zayne legördült rólam, és egy
szempillantással később már az ágy előtt állt. Megpördült, így
hátat fordított nekem, miközben felültem, és a torkomban
dobogó szívvel visszahúztam magamra a trikómat. Rajtakapott
minket valaki, és tudtam, hogy óriási nagy bajba fogunk kerülni.
De amikor az ajtóra pillantottam, nem állt ott senki, se a
küszöbön innen, se azon túl. Semmi mást nem láttam a nyitott
ajtóban, csak a hosszú, sötét folyosót, meg az éjszaka homályát.
Zayne átszelte a szobát, megmarkolta az ajtó szélét, hogy
behúzza, és közben kilesett a folyosóra. Miután gondosan
becsukta az ajtót, kihúzta magát, és a fejét csóválta.
– Nincs itt senki.
Megborzongtam, ijesztően kirázott a jeges, szinte dermesztő
hideg. Körülnéztem a szobában, de semmit sem láttam, ami
szokatlan lett volna.
– Ez... – Megköszörültem a torkom. – Ez fura.
Zayne a hajába túrt – azokkal az ujjakkal, amikkel az előbb
még engem érintett. Visszafordult felém, erősen hullámzott a
mellkasa. Tett egy lépést az ágy irányába, de rögtön meg is
torpant. Úgy nézett rám, hogy attól kipirult az egész testem.
– Jobb, ha... jobb, ha megyek.
Nem akartam, hogy magamra hagyjon. Azt akartam, hogy
jöjjön vissza hozzám az ágyba, de az nem lett volna okos döntés.
A lehető legbölcsebb, amit tehettem, az volt, ha hagyom őt
kimenni ebből a szobából. Felhúztam a takarót az államig, erőt
vettem magamon, és bólintottam.
 Zayne még egy pillanatig meredten bámult rám, aztán nagyot
nyelt, mielőtt sarkon fordult, és kisurrant a szobámból. Én egyre
csak dermedten ücsörögtem az ágyban, miközben ismét
tudatosult bennem a rideg valóság. Nem számított, mennyire
akartam Zayne-t, vagy ő engem, veszélyes lett volna, ha bármi is
történik köztünk.
Ez a fiú soha nem lehet az enyém.
 14. FEJEZET

– TUDTAM!
Döbbenten bámultam Stacey-re, miközben ő a szekrénye
ajtajára akasztott aprócska tükörben nézegette magát, és a
frufruját igazgatta az ujjaival. Annyira, de annyira muszáj volt
beszélnem valakivel arról, ami Zayne meg köztem történt, hogy
hétfő reggel gyakorlatilag rávetettem magam Stacey-re a
suliban. Mindent elmeséltem neki, amilyen halkan és gyorsan
csak tudtam, Denikával kezdve egészen az éjszakai, félmeztelen
gyönyörűségig. Egyedül a tetkós részt hagytam ki.
– Hogyhogy tudtad? – hüledeztem.
A barátnőm mindentudó pillantást vetett rám.
– Hát, abból, ahogy Rothtal viselkedett, eléggé nyilvánvaló
volt, mennyire nem tetszene neki, ha mással járnál.
Félreálltam egy csaj útjából, aki végigsietett a folyosón.
– Dehogyis, egyszerűen csak nem bírja a srácot – tiltakoztam.
Stacey a szemét forgatta.
– Ugyan már, tökéletesen érthető, hogy miért mozdult végre
rád. Vetélytársa akadt.
Tátva maradt a szám. Ez így nekem eszembe se jutott.
Lehetséges, hogy Zayne azért látott végre másnak, nem a
szekrényben bujkáló kislánynak, mert felbukkant Roth? Vagy
már rég nem látott kislánynak, és most azért kezdeményezett
végre, mert egy másik fiú is betoppant az életembe?
 Győzködtem magam, hogy nem számít, mert úgysem
lehetünk egymáséi. Abbot csírájában elfojtott volna köztünk
bármit, ráadásul még csak meg sem csókolhattuk egymást, de
akkor is, sehogy se ment ki a fejemből a dolog, miközben
elindultunk bioszra.
– Mégis miért ilyen nehéz elhinned, hogy tetszel Zayne-nek?
– faggatott Stacey. – Irtó csini csajszi vagy, Layla. Pöttöm és
cuki. Olyan lány, akit a pasik...
– Csak azt ne mondd, hogy olyan pöttöm lány vagyok, akit a
pasik legszívesebben zsebre vágnának! Mert az már tényleg túl
fura lenne, cukiság ide vagy oda.
Stacey elnevette magát, és meglökött a csípőjével.
– Jól van, na. Én csak azt mondom, hogy nem kéne így
túlbonyolítanod ezt a dolgot Zayne-nel. Hiszen Denika nem csak
kerítősködik, vagy ilyesmi, Zayne pedig – halkabbra fogta a
hangját – letapizott téged, egyáltalán nem úgy, ahogy egy
haverhoz nyúlna az ember. Tök nyilvánvaló, mi a helyzet.
Egyszerűen csak vágj bele!
Egyszerűen csak vágj bele!
A fejemet csóváltam, pedig kalapálni kezdett a szívem.
– Ez ennél komplikáltabb.
– Nem, nem az. – Stacey megtorpant a bioszterem ajtaja
előtt, és tágra nyílt szemmel meredt rám. – A világ
legtökéletesebb ötlete jutott az eszembe!
Felvontam a szemöldököm. Stacey-től ilyet hallani igencsak
ijesztő volt, és azt sem lehetett kizárni, hogy dutyiban köthetek
ki miatta.
– Micsoda?
– Emlékszel, milyen ügyesen megszervezted nekem meg
Samnek azt a randit a hálaadási szünetben? – Izgatottan
csillogott a tekintete. – El kéne hívnod Zayne-t is a moziba, és
világossá tenni, hogy randinak szánod. Szupcsi lenne, nem?
Mozis randi négyesben!
– Mozis randi négyesben? – ismételte egy mély hang lassan.
Megfordultunk, és láttuk, hogy Roth vigyorog ránk gúnyosan. –
Milyen cukkancs! És ki fizeti majd a pattogatott kukit?
Forrt a vérem a bosszúságtól, miközben a csúfos,
borostyánszínű szempárba néztem. Az, hogy nem vettem észre
vagy éreztem meg Roth közelségét, pontosan jelezte, mennyire
ki vagyok bukva. A démontól pedig persze csak még jobban
kibuktam.
– Hallgatózni nem szép dolog – közöltem vele.
Vállat vont.
– Az osztályterem ajtaját elállni sem szép dolog.
– Teszek rá. – Elfordultam tőle, és gyorsan be akartam
nyomulni Stacey-vel a terembe, de Roth megállított.
– Igazság szerint el szeretnélek rabolni egy pillanatra –
mondta, és Stacey-re sandított, aki éppen nagyon, de nagyon
csúnyán nézett rá, szinte felnyársalta a szemével. – Persze csak
ha nem bánod.
Stacey karba tette a kezét.
– Igencsak kétlem, hogy Layla díjazná, ha elrabolnád.
– De nem ám, egy csöppet se díjaznám – helyeseltem,
feszülten mosolyogva.
– Szerintem meg fogja gondolni magát. – Roth
jelentőségteljesen bámult rám. – Fontos dologról van szó.
Ami azt jelentette, hogy a lilinről, a démonokról vagy az
őrzőkről akart beszélni velem, vagy valami hasonlóról, amivel
most cseppet sem akaródzott foglalkoznom, de attól még muszáj
volt. Felsóhajtottam, és félreálltam az ajtóból. Stacey tátott
szájjal meredt rám, mire grimaszt vágtam.
– Semmi gáz – mondtam neki.
 Stacey összehúzott szemmel meredt Rothra.
– Már így is épp eléggé a bögyömben vagy, ne ronts tovább a
helyzeten! – közölte vele fenyegetően, azzal bevonult bioszra.
Roth felvont szemöldökkel nézett utána, aztán visszafordult
hozzám.
– Mit meséltél neki rólam?
Vállat vontam.
– Ami azt illeti, nem sokat árultam el neki. De ezek szerint
magától is épp eléggé kiismert téged, és rájött, hogy szemétláda
vagy.
Roth erre nagyot nézett, majd elvigyorodott.
– Ez fájt, tökmag.
– Ja, persze, biztos baromira rosszulesett. –
Hátrasandítottam, és láttam, hogy már közeledik a helyettesítő
tanár. Fogalmam se volt, vajon Cleo tanárnő visszatér-e még
valaha. Legfeljebb egy percünk maradt, mielőtt becsöngettek
volna. – Mit akarsz?
Benyúlt a zsebébe, előhúzott egy sárga cetlit, és meglobogtatta
az orrom előtt.
– Na, mit találtam?
– Nyilvánvalóan nem egy jobb személyiséget – vágtam rá.
– Haha, nagyon vicces. – Az orromhoz dörgölte a papírt, és
elvigyorodott, amikor odakaptam, hogy elhessegessem. –
Megszereztem Dean címét.
– Hűha! Ez gyorsan ment.
– Úgy bizony.
Nem akartam megkérdezni, honnan szerezte. Mérget mertem
volna venni rá, hogy besündörgött a titkárságra, és valami irtó
erkölcstelen módszerhez folyamodott. A címért nyúltam, ám
Roth elrántotta előlem a kezét. A homlokomat ráncoltam.
– Szükségem van a címre, hogy Zayne meg én beszélhessünk
Deannel.
– Te meg a vízköpő? – röhögött Roth, miközben visszadugta a
cetlit a zsebébe.
Szúrós szemmel meredtem rá.
– Igen.
– Azt hiszed, nélkülem is jól szórakoznátok? Ilyen könnyen
nem szabadultok tőlem! Édeshármasban csináljuk. – Ördögien
vigyorgott, én pedig grimaszoltam. – Még ma elintézhetjük, suli
után. Odakint várlak majd téged meg a kőkövi pasikádat.
Nemet akartam mondani, de Roth válaszra sem várva rám
kacsintott, aztán megpaskolta a zsebét, sarkon fordult, és
bevonult az osztályterembe.
Ez aztán érdekes délutáni programnak ígérkezett.

~~~

Attól a pillanattól kezdve, amint Roth beszállt az Impala hátsó

ülésére, tudtam, hogy ez a mi kis kiruccanásunk csakis rosszul
végződhet. Még ha ezek ketten képesek is voltak egyetérteni
abban, hogy muszáj együttműködnünk, egyikük sem könnyítette
meg a helyzetet.
Nem mintha arra számítottam volna, hogy csupa móka és
kacagás lesz ez az egész.
Zayne meg köztem már így is kínos volt a hangulat. Roth
jelenléte csak még tízszer olyan fájdalmassá tett mindent. Ha
Zayne már szombaton is úgy gondolta, hogy direkt kerülöm őt,
akkor vasárnap aztán már végképp nem is tagadhattam volna le
ezt. Még ránézni sem bírtam anélkül, hogy tetőtől talpig bele ne
pirultam volna.
– Már csak kábé háromutcányira van innen. A srác egy olyan
régi sorházban lakik – mondta Roth, és karjával a két elülső
ülésre támaszkodva előrehajolt közénk. – De ha esetleg, nem is
tudom, képes lennél a csigalassúnál egy kicsit gyorsabban
hajtani, mazsola, akkor talán nem tartana egy egész évig, mire
odaérünk.
– Dugulj el! – csattant fel Zayne.
– Nem azért mondom – folytatta Roth –, de fogadok, hogy
ennél a tempónál még az a srác is gyorsabban gyalogolna, akit
Dean kiütött.
– Dugulj el! – szóltam rá én is.
A visszapillantó tükörben láttam, hogy bosszúsan néz rám,
amit széles vigyorral viszonoztam. Sértődött képet vágva
hátradőlt. Az út hátralévő részében nem szólalt meg. Zayne
megtalálta a sorházat, amiben Dean lakott, és néhány lakással
arrébb parkoltunk le az utcán.
Barna és aranyszínű levelek sodródtak a lágy szellőben,
miközben Deanék lakása felé siettünk. A bejárati ajtóhoz vezető
lépcső viharvert és repedezett volt, akárcsak az épület
homlokzata.
Zayne megkerülte Rothot, és megragadta a vaskopogtatót.
Ügyet sem vetett a démonherceg ingerült grimaszára.
– Állj már le! – motyogtam Rothnak, mielőtt kinyílt az ajtó.
Egy idősebb asszony jelent meg a küszöbön. Összefogta sűrű,
vörös haját, de jó néhány rövidebb, göndör szál égnek meredt a
feje tetején. Barna szemét és fakó ajkát halovány ráncok övezték.
Fáradtnak tűnt, vagyis inkább elgyötörtnek, és miközben
végignézett hármunkon, lesimította szürke, kötött kardigánját.
– Se... segíthetek? – kérdezte, miután kimerült tekintete
végül rajtam állapodott meg.
 – Igen. Mi... Izé, Dean barátai vagyunk, és azt szerettük volna
megkérdezni, hogy beszélhetnénk-e vele pár percet – feleltem.
Az asszony összehúzta magán a kardigánt, aztán karba tette a
kezét.
– Dean most senkivel sem beszélhet. Sajnálom, de
kénytelenek lesztek akkor visszajönni, ha már nincs büntetésben
egész életére.
– Tudja, nekünk ez így nagyon nem lesz jó – felelte Roth
könnyedén, és félretolta Zayne-t az útból. Abban a pillanatban,
hogy Mrs. McDaniel szemébe nézett, az asszony elcsigázott arca
ellazult, kisimult. Amikor Roth újból megszólalt, búgó hangja
olyan édes volt, akár a méz. – Beszélnünk kell Deannel. Most
rögtön.
Zayne kővé dermedten sandított Rothra, de nem mondott
semmit, mert, hacsak nem akartunk puszta erővel betörni a
házba, akkor bizony szükségünk volt egy kis démoni ráhatásra.
És az be is vált.
Az asszony lassan bólintott, majd félreállt. Most már halk
cérnahangon szólt hozzánk:
– Dean az emeleten van. Balra a második szoba az övé. Kértek
valamit inni? Vagy egy kis sütit?
Roth már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de gyorsan
előreléptem.
– Nem, köszönjük. Nem kérünk semmit.
A démon elhúzta a száját.
Mrs. McDaniel még egyszer bólintott, aztán megfordult, és
könnyed léptekkel átvonult egy másik szobába, halkan
dúdolgatva a Paradise Cityt.
Az ismerős dallam hallatán mintha öklömnyire szorult volna
össze a gyomrom. Azóta nem hallottam Rothot ezt a számot
dúdolni, hogy visszatért, és egy pillanatra semmi másra nem
voltam képes, csak némán bámulni őt.
– Nagyon jólesett volna egy süti – motyogta Roth, mielőtt
fölszaladt a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat.
Zayne a fejét csóválta.
– Pech.
Magamhoz tértem, és követtem a fiúkat az emeletre. A
keskeny folyosón gyér volt a világítás. A vén, bézs színű tapéta
foltokban mállott le. Ahogy baloldalt a második ajtó felé
közeledtünk, borsódzni kezdett a hátamon a hideg, és furán
elszorult a torkom, alig bírtam lélegezni. Fojtogató volt a levegő,
mintha vastag gyapjútakaró borult volna ránk egy forró nyári
napon. Zayne-re pillantottam, és láttam feszült tartásán, hogy ő
is érzi ugyanazt, amit én.
A gonoszt éreztük: a színtiszta gonosz jelenlétét. Máshogy
nem lehetett leírni ezt.
Amikor Roth kinyitotta az ajtót – nem fáradva a kopogással –,
a borzongató, nyomasztó, fullasztó érzés még erősebb lett. Az
őrző felem egyszerre akart a lehető legmesszebb kerülni ettől a
bűztől, ugyanakkor elbánni a forrásával, a démoni felem
viszont... Az kíváncsi lett.
Mindkét srác előttem állt, így nem láttam be a szobába. Ezt
persze nem tűrhettem, így kilestem Zayne mögül. A helyiség
maga volt az ellentmondás. Az egyik felében szép rend
uralkodott. A könyvek takarosan sorakoztak a polcon, a papírok
gondosan be voltak rakosgatva mappákba, amiken egyedileg
gyártott címkék díszelegtek – ez már egy kissé túlzásnak is tűnt.
Az ablaknál teleszkóp állt, előtte támla nélküli székkel. A szoba
másik fele viszont úgy festett, mintha hurrikán söpört volna át
rajta. Ruhák hevertek szanaszét a padlón. Egy kis fotelban félig
üres kínai kajás dobozok halmozódtak fel. Annyi üres Mountain
Dew-s üveg volt egymásra dobálva a padlón, hogy a rakás
majdnem elért az ágy pereméig.
Az ágyon pedig nem más hevert, mint Dean McDaniel.
A hátán feküdt, nem volt rajta más, csak az egyszínű zoknija
meg a kék alsónadrágja. Fülhallgató volt a fején, és a lába
mozgott a ritmusra, amit mi nem hallottunk.
Észrevett minket. Félig lehunyt szemmel sandított ránk, aztán
megint felnézett a mennyezetre, mint aki tudomást sem akar
venni a jelenlétünkről. Követtem a tekintetét, és felhördültem.
A mennyezet tele volt – Jesszus Mária, fekete filctollal
odarajzolva! – körökkel, bennük csillagokkal. A vonalak
összekapcsolódva olyan formákat alkottak, amik ismerősek
voltak nekem... Méghozzá a Lemegetonból.
Roth egy pillanatig a mennyezetet fürkészte, aztán az ágyhoz
sétált. Villámgyors mozdulattal lekapta Dean fejéről a
fülhallgatót.
– Nem illik oda se bagózni a vendégeidre – dorgálta meg a
srácot.
A továbbra is gondtalanul heverésző Dean – aki mindig is az a
fajta csendes diák volt, aki udvariasan tartja az ajtót az
osztálytársainak – erre csak vigyorgott, és a tarkója mögé tette a
kezét.
– Úgy nézek én ki, mint akit érdekel, mit akartok?
– Úgy nézek én ki, mint aki nem fogja letépni a fejedet, ha
felbosszantasz? – válaszolta Roth.
– Ácsi! – szóltam közbe, és éles pillantást vetettem a
démonra. – Ezzel semmire se megyünk.
Dean ekkor rám nézett, és felült. Benyúlt a lába közé, és
valami olyat művelt, amitől az arcomba szökött a vér.
– Te nyugodtan itt maradhatsz, szivi! – kacsintott rám. – Ez a
két gyökér viszont leléphetne végre.
Leesett az állam.
 – Oké – mondtam Rothnak –, mégiscsak letépheted a fejét.
A démonherceg elvigyorodott.
– Mi még nem ismerjük egymást. – Zayne az ágy felé araszolt,
ezek szerint ő még próbált a józan ész hangja lenni. – Én Zayne
vagyok, és...
– Tudom, mi vagy te. – Dean visszadőlt a hátára. – „Magnam
de caelo, et tu super despectus.”
– Most meg latinul hadovál? – Hát, ez nagyon nem akar
összejönni. – Mit mondott?
Roth kuncogott.
– Valami olyat, ami a te vízköpőkédnek tuti nincs az ínyére.
– És azt is tudom, hogy miért vagytok itt – folytatta Dean. –
De tőlem aztán szart se tudtok meg. Szóval ti ketten nyugodtan
elhúzhatjátok a beleteket. – Rám nézett. – De ahogy mondtam,
te...
– Ha be mered fejezni ezt a mondatot, életed hátralévő
részében bicegni fogsz – figyelmeztettem, Zayne pedig
elmosolyodott. Deanre bámultam, és próbáltam meglátni benne
a suliból ismert, csöndes fiút, de egyre csak olyan kéjesen
vigyorgott rám, mint egy negyvenöt éves pasas, aki túl sokat
ivott. – Maradt még benned valami az igazi énedből, Dean?
– Szerintem már tudjuk a választ erre a kérdésre – mondta
Roth, és letérdelt az ágy mellé. Dean ránézett. – Ha maradt is
benne bármennyi emberség, én baromira nem látom semmi
nyomát.
Ezt nem tudtam elhinni. Elborzasztott a gondolat, hogy ez a
fiú lassan elveszíti a lelkét. Talán túlságosan is érzékenyen
érintett ez a téma. Nem tudhattam, mi az igazság, de akkor sem
akartam elhinni, hogy reménytelen segíteni a fiún. Megkerültem
Zayne-t.
– Tudod, ki tette ezt veled?
 Dean egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán felugrott
az ágyról, olyan gyorsan, hogy egy másodpercre elhomályosult
előttem. Nem voltam biztos benne, hogy engem vett célba, vagy
sem, mindenesetre Zayne az útjába állt, és megragadta a vállát.
Egyetlen erős taszítással visszalökte a fiút az ágyra. Dean
lehuppant a fenekére.
– Ha még egyszer ezzel próbálkozol, nagyon megbánod! –
mordult az őrző.
Dean reszketegen kapott levegő után, aztán egész testében
összerázkódott. Cingár alakja didergett, akár a nyárfalevél.
Ledőlt az oldalára, és felhúzta a térdét, egészen az álláig. Egyre
csak úgy remegett, mintha ide-oda mozgott volna vele az ágy.
– Nem hagyja abba – szólalt meg, és fölemelte a kezét, hogy
befogja a fülét.
Nekilódult a pulzusom.
– Mi nem hagyja abba?
– Az. Egyfolytában szól, állandóan hallom. – A hajába túrt. –
Soha nem áll le. Nem hagy békén.
– Mi ez pontosan? – kérdezte Zayne.
A fiú arca eltorzult, elsápadt.
– Soha nem hagyja abba.
– Szerintem fáj neki. – Zayne-re néztem, hogy segítsen. – Mit
tehetnénk?
Zayne a homlokát ráncolta.
– Nem szállta meg démon. Látszik a szemén.
– Az a baja, hogy hiányzik egy jó nagy darab a lelkéből, és
ettől valószínűleg úgy érzi magát, mint akit meglőttek. – Roth a
fejét csóválta, és kecses mozdulattal fölegyenesedett. – Dean, el
kell mondanod nekünk, mi történt veled.
– Nem értem – nyögte a srác.
Még mindig remegett, akár egy kisgyerek, és megesett rajta a
szívem, legszívesebben átöleltem volna, annak ellenére, ahogy az
előbb viselkedett velünk. Roth újból föltette a kérdést, Zayne
pedig elismételte. Egyiküknek sem sikerült értelmes választ
kicsikarnia a szerencsétlenből.
Közelebb húzódtam az ágyhoz.
– Mikor kezdődött ez az egész, Dean?
A fiú elsőre nem válaszolt, de aztán így szólt:
– Napokkal ezelőtt. Sok-sok nappal ezelőtt.
Roth rám pillantott, és bólintott, hogy folytassam.
– Hol kezdődött? A suliban?
– Ja – krákogta Dean. – Ott.
Zayne hátralépett, és megállt mellettem.
– Okozta valaki, hogy elkezdődjön? – kérdeztem.
Dean reszketése enyhült egy kicsit, és leeresztette a kezét.
Komor tekintettel meredt rám. Egyik lábamról a másikra álltam,
annyira feszélyezett, ahogy egyre csak engem bámult. A fiú úgy
nézett rám, mintha magamtól is tudnom kéne a választ, de nem
értettem, honnan sejthetném.
Miután Dean csak nem felelt, Roth a vállára tette a kezét. A
srác úgy vonaglott meg, mintha az érintés izzó vasként égetné.
Eltátotta a száját, és felüvöltött, akár egy sebzett állat.
– Mit műveltél? – förmedt a démonra Zayne.
Roth visszarántotta a kezét.
– Semmit.
Kinyílt a szoba ajtaja, és én rögtön odafordultam.
Bemasírozott Dean anyukája, aki nyilvánvalóan magához tért a
transzból, amibe Roth belebűvölte.
– Ti meg mit műveltek? Mit csináltatok a fiammal?
– Francba – motyogta Roth, és gyorsan odalépett hozzá. Az
asszony arcára simította a kezét, belefojtva a kérdéseket. –
Nyugodjon meg, nincs semmi baj. A fiának nincs semmi baja.
 Mrs. McDaniel megremegett.
– De, igenis van – suttogta, elcsukló hangja a szívembe mart.
– Az én Deanem jó kisfiú, de valami baja van. Nagy baja.
– Azért vagyunk itt, hogy segítsünk rajta – mondtam, és
megkönnyebbülten hallottam, hogy Dean végre abbahagyja az
üvöltést.
Rothon láthatóan feszültség lett úrrá, de továbbra is az
asszonyra szegezte a szemét.
– Minden rendben. Menjen le szépen a konyhába, és készítse
el a vacsorát! Dean biztos szívesen enne egy hot dogot.
Mrs. McDaniel néhány pillanatnyi aggodalmas habozás után
elhátrált, és elhagyta a szobát, ismét Roth kedvenc számát
dúdolgatva. Kifújtam a levegőt, amit addig visszafojtottam, és
megint Deanhez fordultam. A kezében szorongatta a
fülhallgatóját.
– Dean...
– Kifelé – szólt, és miután nem mozdultunk, fölemelte a fejét,
és ránk bámult. A tekintete olyan sivár volt, hogy a hideg
futkosott tőle a hátamon. – Kifelé!
Zayne nem hagyta magát.
– De muszáj, hogy...
– Kifelé! – Dean talpra ugrott, és hátrahúzta a kezét, majd
elhajította a fülhallgatót, Roth fejét véve célba. – Kifelé!
Roth fölemelte a kezét, és könnyedén elkapta a fülhallgatót,
mielőtt az orrához csapódott volna. Összezúzta a műanyagot a
markában, majd ledobta a földre.
– Nagyon utálom, ha pofán akarnak vágni valamivel – közölte
dühödten.
A fiú láthatóan nem rezelt be. Zayne felé perdült, és rávetette
magát. Az őrző nyilván észlelt rajta valamit, mert alakot váltott.
A pólója szétszakadt megduzzadt hátán és vállán. Gránitszürke
bőr vette át az emberi külső helyét. Kitárta a szárnyát, ami szinte
az egész helyiséget betöltötte. Elkapta Deant, és megfordította,
vaskos karjával átkulcsolta a fiú nyakát.
Dean eszeveszetten rugdosott és hadonászott, összevissza
csapkodott, miközben egyfolytában latinul üvöltözött.
– Felvágós vízköpő – grimaszolt Roth. – Semmi szükség nem
volt rá, hogy átváltozz.
Zayne ügyet sem vetett rá. Még erősebben szorította Dean
nyakát, belefojtva az embertelen hangokat. Hamar elbánt a
fiúval: Dean keze-lába elernyedt, tehetetlenül lógott az őrző
fogásában.
Zayne óvatosan lefektette az ágyra az ájult Deant, aztán
visszaváltott emberi alakjára. Lenézett cafatokban lógó pólójára.
– Bocs, de szerintem ezek után már úgysem szedhettünk
volna ki belőle semmi hasznosat.
– Amúgy se tudtunk meg tőle valami sokat – válaszolta Roth,
és elhúzta a száját, miközben az eszméletlen srácot bámulta. –
Csak megerősítette, hogy tényleg a suliban került kapcsolatba a
lilinnel.
– Az is valami, nem? – kérdeztem.
Egyik fiú sem felelt. Miközben elhagytuk Deanék otthonát,
nem bírtam elnyomni magamban a kudarc érzetét. Fogalmam
sem volt, mire számítottam, amikor idejöttünk, de nem
gondoltam, hogy ilyen állapotban találjuk Deant. És a
többieknek láthatóan ugyanúgy sejtelmük sem volt, mit hallhat a
fiú, mint nekem.
Miután beültünk az Impalába, Roth előrehajolt, és
megkocogtatta a vállamat.
– Nem kellett volna ilyet ígérned a srác anyjának.
Láttam, hogy Zayne a homlokát ráncolja, és hátrafordultam a
démon felé.
 – Miről beszélsz?
– Azt állítottad neki, hogy segíthetünk a fián – mondta, és
borostyánszínű szeme furcsamód komolyan csillogott. – Nem
lett volna szabad ezzel hitegetned.
Egy kicsit felkavarodott a gyomrom.
– Miért?
– Mert szerintem nem tudunk segíteni rajta. Egyikünk sem.
 15. FEJEZET

– VAN EGY ÖTLETEM.

Amikor Roth közölte ezt velem a keddi bioszóra előtt, azonnal
felkészültem valami újabb őrültségre, pláne azok után, ami
Deanéknél történt.
– Mi az?
– Mivel tegnap semmire sem mentünk azzal a
szerencsétlennel, más gondolatom támadt. – Odahajolt hozzám,
és halkabban folytatta. – Senki sem vette figyelmesen szemügyre
a régi tornatermet, igaz?
– Úgy tudom, attól a bizonyos éjszakától fogva nem járt ott
senki. Miért?
Roth szeme felcsillant.
– Ki tudja, milyen bizonyítékot találhatnánk odalent... Hiszen
tulajdonképpen ott született meg a lilin. Nem ártana utánajárni.
Gondoltam, volna kedved ebédidőben velem tartani, hogy
körülnézzünk odalent.
Válaszra nyitottam a számat, de rögtön be is csuktam. Zayne
pontosan ilyesmire gondolt, amikor arra kért, hogy sehova se
menjek Rothtal kettesben. Igaz, a démon csak a suli vén
tornatermébe hívott, vagyis még az épületből se tettük volna ki a
lábunkat.
– Tudom, hogy nem akarsz ölbe tett kézzel ücsörögni,
miközben mi igyekszünk megoldani az ügyet – hízelgett nekem,
oldalra billentve a fejét. – Legalábbis az a Layla, akire én
emlékszem, sokkal inkább bedobta volna magát a dolgok
sűrűjébe, ahelyett, hogy tétlenül figyeli az eseményeket.
Szúrós szemmel néztem rá.
– Tudom, miben mesterkedsz. Addig akarsz cukkolni, amíg
veled nem megyek.
– És, beválik?
Felsóhajtottam.
– Igen.
– Tökély! – válaszolta, és az osztályterem ajtaja felé perdült.
Kinyitotta nekem. – Akkor megdumcsiztuk a randit.
Önelégülten nevetett, én pedig tudtam, jó esély van rá, hogy ki
fogom nyírni, és elrejtem a holttestét a vén tornateremben.

~~~

Ebédidőben ahelyett, hogy a menzára mentem volna, mint a

többiek, beraktam a táskámat a szekrényembe, és elindultam az
ellenkező irányba. A délelőtt nagy részében arról győzködtem
magam, hogy nem teszek semmi rosszat, már csak azért sem,
mert amint találkozom Zayne-nel suli után, első dolgom lesz
szólni neki a kis kiruccanásunkról a tornaterembe.
A folyosó kihalt volt, a csukott ajtók mögül itt-ott beszélgetés
duruzsolása szűrődött ki. Épp elmentem az infóterem előtt,
amikor kinyílt az ajtaja, és Gareth botladozott ki rajta.
A lába mintha nem állt volna kapcsolatban az agyával. Oldalra
tántorodott, és nekidőlt egy szekrénynek. Előregörnyedt, az álla
a mellkasához ért. Egész testében megborzongott, és hörögve
szívta be a levegőt.
Megtorpantam, és az ajkamba haraptam. Gareth meg én
egyáltalán nem voltunk barátok, és amikor nemrég elhívott,
hogy nézzem meg őt fociedzés közben, megdöbbentett, hogy
egyáltalán tudja a nevemet. Stacey szerint a csávó valószínűleg
még a melltartóméretemet is tudta, amitől egy kicsit kivert a
frász.
De láthatóan bajban volt – méghozzá talán lilin okozta
bajban.
Mély levegőt vettem, és odamentem hozzá.
– Gareth? Jól vagy?
A hasára szorította a kezét, és mivel nem válaszolt, óvatosan
megérintettem a vállát. Váratlanul fölegyenesedett, és lelökte a
kezemet a válláról. Rám szegezte véreres szemét.
Riadtan léptem hátra. Ugyanúgy, mint Dean tekintete, ez a
vöröslő, mogyoróbarna szempár is sivárnak tűnt. Mintha
mindkét fiúból eltűnt, elveszett volna valami.
– Mit bámulsz, te dinka? – kérdezte, és elröhögte magát. –
Dinka, dinka, dinka – motyogta, és röhögcsélve elcsoszogott a
menza felé.
Te jó isten...
A régi lépcsőházhoz siettem, leszaladtam az első fordulóig, és
a falnak dőltem. Amikor meghallottam, hogy kinyílik fönt az
ajtó, fölemeltem a fejem. Egy másodperccel később váratlanul
előttem termett Roth: a semmiből egyszer csak fölém tornyosult
a maga több mint száznyolcvan centijével. Felhördülve lapultam
a falhoz.
– Úristen! Muszáj a frászt hoznod rám? – kaptam a
szívemhez. – Lejöhettél volna simán a lépcsőn, normálisan.
Roth vigyorogva nézett le rám.
– És abban mégis mi lenne a poén?
 – Nem érdekel. Szokj le erről az állandó
feltűnésről-eltűnésről!
– Csak irigy vagy rám, amiért neked ez nem megy, mivel
velem ellentétben nem vagy százszázalékos, telivér, szuper
démon.
Grimaszt vágtam, de a lelkem mélyén egy kicsit tényleg irigy
voltam erre a képességre. Tény, ami tény, kapóra jött volna,
valahányszor olyan helyzetben találtam magam, amiből jó lett
volna csak úgy elillanni.
Akárhogy is, elengedtem a piszkálódó megjegyzését a fülem
mellett, és a lényegre összpontosítottam.
– Szerintem Gareth is megfertőződött.
– Nem mondhatnám, hogy megszakad érte a szívem – vont
vállat.
Nagyon csúnyán néztem rá.
– Most mi van? – kérdezte. – Mint már mondtam, Gareth
meg az apja jó úton vannak afelé, hogy a pokolban egy
örökkévalóságon át kelljen a saját szemüket kikaparniuk, vagy
valami hasonló ocsmánysággal szenvedniük.
– Lehet, hogy Gareth nem jó ember, de akkor sem érdemli
meg, hogy elveszítse a lelkét. – Mivel Rothot láthatóan nem
hatotta meg ez a kijelentés, felsóhajtottam. – Neked semmit sem
jelent az emberi élet?
– Démon vagyok – válaszolta. – Miért jelentene?
Tudtam, hogy valójában nem így gondolja. Hiába a rideg és
kemény szavai, én igenis tudtam, hogy Roth több holmi
démonnál. De eszem ágában sem volt megint belevágni egy ilyen
beszélgetésbe. Inkább lesiettem a lépcsőn a tornateremhez. Nem
akartam a lépcsőházban időzni Rothtal, hogy aztán a végén még
felszínre törjenek az emlékeim. A fiú követett, nesztelenül, akár
egy szellem.
 – Lezárták – intettem a tornaterem ajtajára erősített láncra. –
Meg tudod oldani?
Roth az ajtóhoz lépett, és ördögien vigyorgott rám a válla
fölött.
– Naná, simán.
Egyszerűen csak megfogta a láncot két kézzel, és rántott rajta
egyet. A fém nagy csörgéssel széthasadt. Megdöbbentett, hogy
milyen könnyedén elszakította a láncot. Roth veszélyes volt, és
erről semmiképpen sem feledkezhettem meg.
Dohos, hűvös levegő szivárgott be a folyosóra, ahogy Roth
kinyitotta a nehéz ajtót. Belépett a vaksötét terembe, és a
villanykapcsolót keresgélte, miközben halkan dúdolgatott.
Mintha jeges kéz markolta volna meg a szívemet, az utolsó
csepp vért is kiszorítva belőle, mikor felismertem, hogy a
Paradise Cityt dúdolja. Ettől a számtól ólomsúlyt éreztem a
mellkasomon. Legszívesebben befogtam volna a fülem.
A srác megtalálta a kapcsolót, és halk zúgás visszhangzott a
helyiségben. A mennyezetről lelógó, jókora lámpák vibráltak egy
kicsit, aztán felgyúltak. Tompa volt a fényük, de még így is kellett
néhány másodperc, hogy a szemem hozzászokjon a világításhoz.
Roth viszont egy pillanatig se várt, már el is indult a
kosárlabdapalánk felé. Már rég eltávolították innen az összes
okkult és sátáni nyomot, a gonoszság azonban még mindig
érezhető volt a hideg, nyirkos teremben. A frászt hozta rám ez a
hely.
Karba tettem a kezemet, és követtem Rothot. Észrevettem a
vékony rovátkákat, amiket a gyötrő démonok karma vájt a
padlóba. Sokkal bántunk el itt azon az éjszakán. Az a rész, ahol
én megkötözve magamhoz tértem, egészen elszenesedett a
tűztől, ami elnyelte Rothot és Paimont. Fölemeltem a fejemet, és
Roth hátát bámultam.
 Kíváncsi voltam, vajon felkavar-e benne bármilyen
érzelmeket ez a hely.
Letérdelt, és ide-oda húzogatta a kezét a padlón, félresöpörve
a port meg a koszt.
– Szóval... – szólalt meg. – Te meg a drágalátos vízköpőd...
Felsóhajtottam, és megkerültem őt. Láttam a földön a
pentagramma halvány, fehér vonalait. Nem volt nehéz
elképzelni, hogy festhettem itt kikötözve. Kirázott a hideg. Mély
levegőt vettem.
– Mozis randira mentek? – faggatott tovább Roth, akit nem
tántorított el a hallgatásom.
Leguggoltam ott, ahol a karomat a padlóhoz kötözték. A
megégett, széttépett kötél itt maradt, hátrahagyva hevert a
földön.
– Nem beszélek veled Zayne-ről – jelentettem ki.
– Miért nem?
Összeszorítottam a számat, fölemeltem a fejem, és a szemébe
néztem. Roth kérdőn vonta fel a szemöldökét, de én erre csak
makacsul megcsóváltam a fejemet. Ismét lenéztem a padlóra, és
elmélyülten tanulmányoztam.
– Gondolom, te meg a vízköpő jó sokat lógtok együtt –
folytatta, és kihúzta magát. – Étterembe mentek. Talán még
moziba is kiruccantok. ..
– Egy házban lakunk, Roth. Nincs abban semmi szokatlan,
hogy elmegyünk együtt kajálni.
Roth a fogához koccintotta a nyelvében lévő piercinget.
– Jó, de ennél többről van szó, nem igaz? Elvégre a kis
vízköpőd megfenyegetett, hogy hagyjalak békén... Mostanra már
kétszer is.
– Kétszer? – Végigfuttattam az ujjaimat a padlón.
– Egyszer az étteremben, amit te is hallottál – mondta, és
közelről szólt a hangja. Hátrapillantottam, és megláttam, hogy
ott áll mögöttem. Nem is hallottam őt közelebb jönni. – Aztán
szombat éjjel. Összefutottunk a városban.
– Tudom. – Visszafordultam a padló felé, és igyekeztem nem
foglalkozni a borzongással, ami elfogott Roth közelségének
tudatától.
– Ó, szóval mesélt róla? – A fiú megfogta néhány
hajtincsemet, és finoman maga felé húzta a fejemet. Bosszúsan
néztem rá, és elrántottam tőle a hajamat. Roth rám vigyorgott. –
Azt is elárulta, mit mondott nekem?
– Totál nem akarom tudni.
Roth letérdelt mellém, olyan közel, hogy egymáshoz simult a
combunk.
– Közölte velem, hogy muszáj lesz távol tartanom magam
tőled.
– Nahát – mormoltam.
– Úgy bizony. – Lélegzete az arcomat cirógatta, és én
megdermedtem. – És azt is mondta, ne képzeljem, hogy az
enyém vagy.
Felé kaptam a fejemet, így akaratlanul is farkasszemet néztem
vele.
– Hát, amennyire én tudom, tényleg nem vagyok az.
Szélesebb lett a mosolya.
– És tudod, mit mondott még?
– Ha elmeséled, utána ejted végre a témát?
Biccentett.
– Persze.
A legkevésbé sem hittem neki. Kicsit elhúzódtam tőle, de
jókora erőfeszítéssel álltam a tekintetét.
– Na, mit mondott?
– Azt mondta, hogy te – bökte meg az orromat – az övé vagy.
 Leesett az állam, elkerekedett szemmel bámultam Rothra.
– Nem hiszek neked – nyögtem ki.
Vállat vont.
– Zayne tuti nem ejtene ki ilyesmit a száján – erősködtem, és
forrt a vérem a felháborodástól. – Soha az életben.
Roth lebiggyesztette az ajkát.
– Ha akarod, elhiszed, ha nem, hát nem; de veszem észre,
hogy nem tagadod.
Elsőre ösztönösen letagadtam volna, ám ahogy egyre csak
bámultunk egymásra, úrrá lett rajtam a düh.
– Miért beszélünk erről egyáltalán?
– A részemről szimpla kíváncsiságból. – Roth kecses
mozdulattal felállt, és Pink Floyd-os pólójába törölte a kezét. –
Csak arra gondoltam, milyen remek, hogy ilyen hamar
továbbléptél.
Pislogtam, újra meg újra, elsőre el sem akartam hinni, hogy
jól hallottam. Amikor felfogtam, hogy tényleg ezt mondta,
legszívesebben bemostam volna neki egyet – a lába közé.
– Szórakozol velem?!
Roth összevonta a szemöldökét.
– Úgy nézek én ki, mint aki szórakozik?
– Szerinted remek, hogy ilyen hamar továbbléptem?
Komolyan? Mégis miből léptem tovább? – Talpra ugrottam. –
Pontosan miből kellene továbblépnem? Azt állítottad, hogy
bármi is volt köztünk, az nem számít, és soha nem is számított.
Csak arra kellettem, hogy ne unatkozz, rémlik?
– Már bocsánatot kértem, amiért ezt mondtam – tiltakozott,
és élénksárgán villant a szeme. – Azt akarod, hogy megint
bocsánatot kérjek?
– Nem! – Zihálva léptem feléje. – Hadd kérdezzek tőled
valamit! Akarsz engem, Roth?
 Kitágult a pupillája, és hátrált egy lépést.
– Hogy mi?
– Válaszolj a kérdésemre!
Még egy lépést hátrált, egyre távolodott tőlem. Ő is zihált.
– Nem az a lényeg, hogy én mit akarok.
– Tök mindegy, Roth. – Odacsörtettem hozzá, és a
mutatóujjammal böködtem a mellkasát. – Én bírtalak téged...
Nagyon bírtalak, és amikor eltűntél, én meg azt hittem, hogy
egyfolytában kínoznak a pokolban, borzasztóan fájt érted a
szívem.
– Layla...
– Tudom, hogy igazából nem voltunk egy pár, de miután
nyomod veszett, én alig ettem és alig aludtam. Egyedül
Zayne-nek köszönhetem, hogy nem őrültem bele teljesen az
elvesztésedbe, és ezt te is nagyon jól tudtad! Sőt, te magad
mondtad, hogy pontosan ezért cseréltél helyet vele. Aztán
visszatértél, és a képembe vágtad, hogy mindaz, ami kettőnk
között történt, rohad túl nem jelentett neked semmit. Még
Zayne-t is az orrom alá dörgölted, alapvetően te magad
mondtad, hogy jöjjek össze vele, erre most teszed itt nekem a
megjegyzéseket arról, milyen remek, hogy ennyire gyorsan
továbbléptem. Hát, tudod, mit, Roth? Elmehetsz te a jó édes...
– Layla.
– Mi van?! – visítottam.
A démon szeme aranylón csillogott.
– Szexis vagy ennyire bepipultan.
Tátva maradt a szám, és gondolkodás nélkül cselekedtem.
Fülsiketítő rikoltást hallattam, és a fiú kőkemény mellkasába
vágtam mindkét öklömet. Meglepte a csapásom, és hátrahőkölt.
– Iszonyatosan idegesítő vagy – morogtam.
Roth hátravetett fejjel kacagott. Amikor végre abbahagyta a
nevetést, csak lassan lohadt le a vigyora.
– De hogy komolyra fordítsam a szót: ha esetleg akarnálak
téged... – Egyszeriben közvetlenül előttem állt, és az arcomra
simította az ujjait. Finom érintésétől földbe gyökerezett a lábam.
Most egyszeriben az eddig magamba fojtott minden
bosszúságom kirobbant belőlem, méghozzá olyan hévvel, hogy
attól teljesen elgyengültem. – Ha akarnálak téged, te akkor is őt
akarnád?
Egy pillanatig csak némán bámultam őt, aztán elhátráltam,
megszakítva kettőnk között a kontaktust. Ez a kérdés... Hát,
feldühített, ugyanakkor totál le is döbbentett, mert mégis
hogyan válaszolhattam volna rá? Nem bírtam felelni. Nem volt
tisztességes kérdés, hiszen Roth igazából sosem volt az enyém,
Zayne-t pedig szinte egész életemben ismertem. Ha róluk
kettőjükről volt szó, teljesen összegabalyodott minden.
– Nagyon gonosz ezt kérdezned tőlem – suttogtam reszkető
hangon. – Sőt, inkább kegyetlen.
Heves, viharos érzelem suhant át az arcán, de ugyanolyan
gyorsan, ahogy felvillant, el is tűnt.
Torkig voltam már vele, ahogy saját magammal is, így inkább
újból arra összpontosítottam, amiért jöttünk, és ismét a padlóra
szegeztem a tekintetemet. És ekkor végre meg is találtam, amit
kerestem. Az aprópénz nagyságú lyukat. Olyan egyenetlennek
tűnt a pereme, mintha sav marta volna át a padlót. Eléggé
aggasztó volt a tudat, hogy ezt az én vérem okozta.
– Nincs itt semmi – nézett körül Roth, és a homlokát
ráncolta. – Csak a meghiúsult álmok és az elpocsékolt tehetség
bűze.
Összevontam a szemöldökömet.
– Na és még lejjebb?
Roth lenézett rám.
 – Okos kislány! A tornaterem alatt kell körülnéznünk,
tudtam én.
– Nem vagyok kislány – morogtam. Felálltam, és a
farmerembe töröltem a kezem. – Ha tudtad, akkor miért nem
eleve ezt javasoltad?
Roth válasz nélkül elvonult, az egyik oldalsó ajtó felé sietett. A
nyomába eredtem, és arról fantáziáltam, hogy teljes erőből
seggbe rúgom. Egyikünk sem szólt, miközben bementünk egy
másik vén, elfeledett lépcsőházba, ami levezetett egy ősöreg,
régimódi öltözőbe.
Megcsapott a penészszag és még valami iszonyatos bűz. Ha
tehettem volna, levegőt se veszek. Habár másképpen volt rémes,
mint a zombi gyomorforgató szaga, ettől is pont ugyanúgy
elfogott a hányinger.
Roth ismét megkereste a kapcsolót, és a mennyezeten kigyúlt
néhány neoncső. Szürke, elhagyatott szekrények hosszú-hosszú
sorait pillantottuk meg, amikre furcsa árnyak vetültek. Az
öltözőben lévő padok fele törött volt, vagy szétkorhadt. Ahogy
Roth közelebb ment hozzájuk, felnyögött.
– Trutyi – mondta, és undorodva húzta el a száját.
Közelebb merészkedtem az egyik padhoz. Fehér, slejmszerű
trutymó borította be, lassan csörgött le a lábán. A többi padot is
bevonta az anyag, lecsöpögött a padlóra, olyan sűrű volt, akár a
méz vagy a szirup. Nagyot nyeltem.
– Ez ektoplazma? – kérdeztem.
– Ja, méghozzá rengeteg. – Roth gyorsan arrébb lépett a
trutyitól, de a bakancsa majdnem egy másik undorító tócsában
landolt. – Szerintem jó nyomon járunk.
– Nem mondod... – motyogtam gúnyosan.
Roth felhorkant.
– Elképesztő, hogy ez senkinek sem tűnt fel a suliban. –
Szemügyre vette a trutymóval borított falakat, és nevetett, de
minden vidámság nélkül. – Ezt elég nehéz lenne
megmagyarázni.
– A világon semmi ok arra, hogy bárki is lejöjjön ide. –
Előrébb araszoltam, vigyáztam, nehogy belelépjek bármi
ragadósba. – Mit jelent ez az egész?
Roth nagyot fújt.
– Gőzöm sincs, de tényleg. Csak néhány olyan dög létezik,
ami ektoplazmát hagy maga után. És egyiknek sincs semmi
keresnivalója egy középiskolában.
Előrébb léptem, próbáltam megsaccolni, hova csöpöghetett le
a rituálé miatt kiserkent vérem az épületnek ezen a szintjén.
Néhány másodperccel később rájöttem, hogy valahol a
zuhanyzók közelében kell keresnünk.
A tusolóhoz vezető, nyitott ajtóra sandítottam. A helyiségben
vibrált a villany. Kihúztam magam, erőnek erejével rávettem a
lábamat, hogy menjen tovább, és óvatosan beléptem a nyitott
zuhanyzók közé. A legtöbb csapot és zuhanyfejet már rég
kitépték a falból, csak lyukak tátongtak a helyükön. Itt is
trutymó borította a falat, lecsorgott a földre.
Ez... Ez minden eddiginél undorítóbb volt.
– Hát, az tuti, hogy itt még borzalmasabb a bűz... Á, és meg is
van az oka, nézd csak! – Roth a hátamra tette a kezét, és arrafelé
fordultam, ahová bámult.
– Szentséges Szűzanyám! – hördültem fel, és alig akartam
hinni a szememnek.
A tusoló hátsó falán egy nagy, kusza izé lógott le a
mennyezetről, vastag, szürkésfehér szálakon, amik engem
pókfonálra emlékeztettek.
De valamiféle mutáns pók kellett volna ahhoz, hogy ilyen
óriási hálót szőjön. A szálak egy szétnyílt gubót tartottak, a fehér
báb középen hasadt ketté. A gubó üresen tátongó belseje sárgás
volt, akár a megfakult újságpapír, és sötét, olajszerű anyag lepte
be nagy foltokban.
Totál úgy festett, mintha valami sci-fiből bukkant volna elő.
Fölemeltem a fejem, és rádöbbentem, hogy a háló nagyjából
ott volt, ahol a tornaterem padlójába mart lyuknak kellett lennie
felettünk – ahol én megkötözve hevertem azon az éjszakán, és
ahol a földre hullott egy csöpp a véremből.
– Ezt képes okozni a vérem? – hüledeztem.
– Gondolom, csak bizonyos körülmények között. – Roth
közelebb ment a gubóhoz. – Ha úgy vesszük, ez egész király.
Grimaszt vágtam.
– Nincs abban semmi király, hogy a vérem létrehozott egy
bábot, ami tisztára úgy néz ki, mintha az Alien-filmekből került
volna ide!
– Pedig én tökre bírom azokat. Főleg a legelsőt, az a legjobb. –
Bosszúsan felnyögtem, amiért nem volt hajlandó ennél
komolyabban venni a dolgot, ám Roth erre olyan ördögi vigyort
villantott rám a válla fölött, amitől mindennek dacára bukfencet
vetett a hasam. – Nyilvánvalóan itt nőtt-növekedett szépen a mi
icipici lilinbébink.
– Így, bebábozódva?
Roth bólintott.
– Senki sem tud valami sokat a lilinekről. Se azt, hogyan
fejlődnek ki, se azt, vajon hogy nézhetnek ki, se semmi mást.
Mégis, mi más lehetett volna ebben a gubóban?
– Igenis kell, hogy legyen valaki, aki információval tud
szolgálni róluk. – Csöppet sem akaródzott még közelebb
mennem a bábhoz, mert már az is bőven elég rossz volt, hogy egy
helyiségben kellett lennem ezzel az izével. – Mi van a látnokkal?
– kérdeztem, a kissrácra gondolva, aki videójátékozás közben
angyalokkal kommunikált... Vagy valami ilyesmi.
Roth kuncogott.
– Szerintem most nem érné be egy fincsi csirkével, ha efféle
infót akarnánk kiszedni belőle.
– Akkor mégis mit akar? – Frusztráltan álltam egyik lábamról
a másikra. – Nem tudunk semmit. Továbbra sem. Ez a kis
kiruccanás csak azt bizonyította, hogy a vérem képes
undormányos szörnygubót létrehozni.
A fiú felém fordult, és oldalra biccentette a fejét.
– Azt is bizonyítja, hogy a lilin innen került elő, tökmag... Azt,
hogy a lilin tényleg itt járt.
Széttártam a karomat.
– De hát ezt már eddig is tudtuk, nem?
Roth ezt válasz nélkül hagyva visszafordult a báb felé.
– Ez elég bizonyíték kell, hogy legyen a lilinre, mert nem
tudom...
– Ki van ott? – zengett egy hang a tusolóban, mire
megpördültem. – Mit műveltek odabent?
Elkerekedett a szemem, és Roth felé kaptam a fejemet, de ő
csak vállat vont. Hát, ezzel nagyon ki lettem segítve. Mielőtt
elhatározhattam volna, mitévő legyek, árnyék vetült a széles
ajtónyílásba, majd elakadt a lélegzetem, ahogy egy férfi lépett be
a helyiségbe.
Középkorú volt, rézvörös hajú és szeplős. Nem volt ismerős
nekem, de sötétkék egyenruhája és az övéről lógó kulcscsomó
elárulta a foglalkozását: csakis a suli gondnoka lehetett.
Tekintete a hátam mögé villant, és éreztem, hogy Roth
közelebb húzódik hozzám. Oda sem kellett néznem, hogy
tudjam, egy ragadozó gyorsaságával és kecsességével termett
mellettem, olyan fenyegetően, ami embert és nem embert
egyaránt óvatosságra intett volna.
 A gondnok azonban csak karba tette a kezét.
Roth erre hirtelen átfogta a vállamat, és az oldalához húzott.
Megdermedtem, ahogy elkezdte a hátamat simogatni, és a
hajamba túrt.
– Csak egy eldugott helyet kerestünk... Tudja, ahol kettesben
lehetünk. – Lehajtotta hozzám a fejét, hollófekete fürtjei a
homlokába hullottak. – Aztán megláttuk ezt a sok trutymót,
úgyhogy egy kicsit elterelte a figyelmünket ez a mindenféle
furaság. Igaz, bébi?
Úgy csikorgattam a fogamat, hogy belesajdult az állam.
Semmi szükség nem volt arra, amit Roth művelt. Többször is a
tanúja voltam, amint megbűvölte az embereket, és mindössze
néhány ügyes szóval elérte, hogy elhúzzanak az ellenkező
irányba. Hiszen Mrs. McDaniellel is pontosan ezt csinálta a
minap, nem? Teljesen fölösleges volt hozzám érnie.
De úgy döntöttem: ha ezt akarja játszani, ám legyen...
Átkaroltam a derekát, és az oldalába vájtam az ujjaimat. Mély,
figyelmeztető morgás tört fel a mellkasából, mire sugárzó
mosoly ült ki a képemre.
– Igaz. Ahogy mondod, édes.
A gondnok felhorkant.
– Ja, persze.
Nem éppen erre a válaszra számítottam. El akartam húzódni
Rothtól, de erre csak még jobban magához szorított. A gondnok
leengedte a karját, így végre megláttam a széles mellzsebére
hímzett nevet: Gerald Young.
– Nem kell mindenféle meséket kitalálni – közölte, majd
feltűrte a kezeslábasa ujját, és megmutatta az alkarján lévő
fekete tetoválást: négy egymásba fonódó, ovális hurok, amiket
középen egy kis kör kötött össze. Engem leginkább szélforgóra
emlékeztetett, de valamiért haloványan ismerősnek tűnt.
Amikor a férfi ismét ránk nézett, felizzott a tekintete. – Legfőbb
ideje volt már, hogy valaki szemügyre vegye ezt a felfordulást
idelent.
Roth élesen felhördült, és azt motyogta:
– Boszorkány.
 16. FEJEZET

BOSZORKÁNY.
Tátott szájjal bámultam a gondnokot. Ha nem mondta volna
be az unalmast a spéci képességem, akkor talán magamtól is
észreveszem, hogy a pasas kilóg a sorból, hiszen a boszorkányok
– az igazi, valódi, boszorkányos boszorkányok – aurája nyilván
egész másmilyen, mint a hétköznapi embereké. Ugyanis az igazi
boszorkányok irtó menő dolgokra képesek: ismernek
varázsigéket és gyógyító bűbájokat, tüzet bírnak gyújtani a
semmiből, meg ilyenek. Az alapján, amiket hallottam róluk,
baromira vagánynak tűntek, amiért irigyeltem is őket rendesen.
Én magam viszont soha nem láttam még boszorkányt a saját
szememmel. Azt hittem, manapság legfeljebb annyi esélye lehet
az embernek boszorkánnyal találkozni, mint telitalálatot
megütni a lottón, vagy megpillantani a Loch Ness-i szörnyet.
– Tényleg boszorkány vagy? – ámultam, habár ez elég hülye
kérdésnek hangzott. – Azt hittem, hogy a ti fajtátok nagy része
kihalt. – Mármint, kábé még a középkorban...
Gerald ajka halovány mosolyra húzódott.
– Maradtunk még egypáran. – Lehúzta az uniformisa ujját, és
a pillantása Rothra siklott. – De óvatosak vagyunk.
– Ez érthető – válaszolta Roth. Végre elengedett, én pedig
gyorsan arrébb léptem. – Az őrzők sosem voltak oda a
boszorkányokért, nem igaz?
 Értetlenül ráncoltam a homlokomat, és még jobban
meglepődtem, amikor Gerald a fejét csóválta.
– Nem bizony.
– De miért nem? – Elvégre a menő képességeiken kívül nem
sokat lehetett tudni a boszorkányokról. Legalábbis én soha nem
törtem magam, hogy többet is megtudjak róluk.
– A boszorkányok DNS-e nem színtisztán emberi. – Roth
végigmérte Geraldot, némi tisztelettel a tekintetében. – Habár
nem vállalják fel a pokoli örökségüket, de akkor is démoni vér
folyik az ereikben.
Döbbenten kaptam feléje a fejem.
– Micsoda?
Roth bólintott.
– A boszorkányok démonok és emberek leszármazottai,
tökmag. Nem mintha kimondottan büszkék lennének erre a
tényre. Vannak, akiknek az egyik szülője démon, de olyanok is,
akiknek a távoli felmenői között akadt pokoli rokonság. Az
utóbbiak vérében nem olyan erős a démoni hatás, de ez is elég.
Szerinted máskülönben hogyan tennének szert a menő-manó
mágikus képességeikre?
Sűrűn pislogtam.
– Erről nem tudtam.
– Na, és veled mi a helyzet, Gerald? – hajolt előre Roth. –
Anyuci vagy apuci volt démon? Vagy talán az egyik üknagyapó
oda mártotta a pennáját, ahová nem kellett volna?
Furcsának találtam, hogy Roth nem tudta magától, pontosan
milyen származású Gerald. Hogyhogy nem érzékelte a
szuperspéci démoni képességeivel?
Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, Gerald
szélesebben vigyorgott.
– A démonok nem tudnak érzékelni minket. Bűbájjal
védekezünk ellenük, mivel nem igazán állunk a pokol pártján.
Sokkal inkább a Földanya pártján vagyunk. De hogy válaszoljak
a kérdésedre: az egyik nagyanyám volt démon, egy ártó. Gyereke
született egy embertől, egy lánya, aki boszorkány volt. Ez a
boszorkány volt az anyám.
Roth hátrébb lépett, és karba tette a kezét.
– Frankó. Na, mindegy, térjünk vissza ehhez, bármi is legyen!
– A bizarr báb felé biccentett. – Ha jól sejtem, tisztában vagy
vele, hogy nem épp átlagos jelenség.
Gerald fanyarul nevetett.
– Még szép. Azóta szemmel tartom, hogy rátaláltam... Úgy két
és fél, három héttel ezelőtt. – A tekintete rám siklott, mire
lehorgasztottam a fejem. – Nem tudom biztosan, mi ez. A
boszorkánykörömben se tudja senki. És ez még nem minden.
– Nem? – mormolta Roth. – Na, remek.
– De nem ám. – Gerald sarkon fordult. – Gyertek, mutatok
valamit!
Rothra pillantottam, ő pedig bólintott. Úgy döntöttem, most
már nem hátrálok meg, lesz, ami lesz. Követtük Geraldot az
öltözőbe. Egy kissé különös volt, hogy Gerald tudja, mik
vagyunk... Hogy én mi vagyok. Nem kellett volna furcsán
éreznem magam ettől, de egész mostanáig mindig előnyben
voltam a „nem épp normális” lények érzékelése terén.
Gerald megkerülte az egyik trutymóval beborított padot, és
megállt egy bezárt szekrény előtt.
– Ez a sok ektoplazma nem jelenthet jót, igaz? – szólt. –
Eleinte azt hittem, hogy a gubószerű valami okozta ezt is, de
most már nem vagyok biztos benne.
Roth is megkerülte a padot, és a nyakát nyújtogatva
méregette a szekrényt.
– Miért nem?
 – Egyszerűbb, ha inkább megmutatom. – Gerald oldalra
lépett, benyúlt a farzsebébe, és előhúzott egy piros zsebkendőt.
Azzal fogta meg a szekrényajtót, és nagyon lassan, óvatosan
kinyitotta.
– Az istenit – mordult Roth.
Az én pöttöm termetemmel semmit sem láttam tőlük.
Sóhajtva Roth másik oldalára léptem, de rögtön azt is kívántam,
bár ne tettem volna.
A szekrényt teljesen kitöltötte egy valami. Egy lény, amihez
foghatót még életemben nem láttam. A teste olyan sárgásfehér
színűnek és csomós állagúnak tűnt, akár a megsavanyodott tej.
Vékony, hosszú alakján nem látszott se szőr, se izom. Kábé
száznyolcvan centi magasnak látszott, és nem lehetett szélesebb
fél méternél. A karja keresztbe volt téve a mellkasán, a feje
lehajtva. Egyáltalán nem voltak arcvonásai. Megtaláltuk a trutyi
forrását. A sűrű, fehér folyadék a lény alig megformálódott
lábáról csöpögött.
Felfordult a gyomrom.
– Mi az ördög ez?!
– Jó kérdés. – Gerald óvatosan becsukta a szekrény ajtaját. –
Nem ez az egyetlen idelent. Szinte mindegyik öltözőszekrényben
van egy ugyanilyen.
– Jesszus... – Elkerekedett a szemem. – És eszedbe se jutott
szólni valakinek?
– Mégis kinek szólhattam volna? – Gerald szúrós szemmel
nézett ránk. – Az őrzők valószínűleg gondolkodás nélkül
végeznének egy fajtámbélivel, amint eléjük kerül, hiszen
nekünk, boszorkányoknak démoni vér folyik az ereinkben. De a
démonok is megölnének, puszta szórakozásból. Ráadásul
fogalmam sincs, hogy mik ezek az izék. A boszorkánykörömben
sem tudja senki. És mi nem gyilkolászunk csak úgy, válogatás
nélkül.
– Hippik – motyogta Roth, mire Gerald még élesebb
tekintettel meredt rá. – Hát, annyit elárulhatok, hogy ami ebben
a szekrényben rejtőzik, az bizony nem a fogtündér vagy az
átkozott húsvéti nyuszi.
Borsódzott a hátam. Nagyon rossz érzés fogott el.
– És ha tudnád, mi az a gubó, akkor talán megértenéd, hogy
miért nemkívánatosak ezek – folytatta Roth, és a szekrényekre
intett – egy emberekkel teli iskolában.
A gondnok összevonta a szemöldökét.
– Abból a gubóból egy lilin kelt ki – közölte vele Roth.
Amint a démonherceg száját elhagyták ezek a szavak, Gerald
arcából kifutott a vér, és úgy festett, mint aki menten elájul.
– A lilinek egyike?
– Te tudsz a lilinekről? – fogtam rögtön kérdőre. – Van
valami pontosabb infód?
Lelkesen bólogatott.
– Vannak bizonyos boszorkánykörök... Nem olyanok, mint a
miénk, hanem az extrémebb fajták... Aminek a tagjai úgy hiszik,
hogy Lilithtel csúnyán elbántak, pedig ő mindannyiunk anyja.
Erre felvontam a szemöldököm.
– Az én köröm nem imádja Lilithet – hangsúlyozta Gerald. –
Mi nem istenítjük őt, de... – A tusoló ajtajára pillantott. –
Tényleg itt volt egy lilin?
– Úgy gondoljuk. És nyilvánvaló okokból szeretnénk
megtalálni. – Roth gyanakodva fürkészte a boszorkányt. – De
mit de, Gerald? Mit akartál mondani?
A férfi nagyot nyelt, egyszeriben idegesnek tűnt.
– Van egy boszorkánykör Bethesda közelében, amelyik
Lilithért rajong. Ők talán tudhatnak valamit a lilinről...
– Vagy akár az is lehet, hogy a lilin náluk keresett menedéket.
– Izgatottan kalapált a szívem. – Ha az a társaság szimpatizál
vele, akkor valószínű, hogy odament!
Geraldot kiverte a víz.
– De ti ezt nem értitek. Azok a boszorkányok nem olyanok,
mint én és a köröm.
Rothra pillantottam, ő pedig elvigyorodott, kivillantva fehér
fogait.
– Más szavakkal: ti vagytok a jó boszik, ők meg a csúnya,
gonosz banyák.
– Igen, és tudom, mit gondoltok: hogy oda akartok menni. Én
nem tanácsolnám. Egy démont – biccentett Rothra – persze
szívesen látnának. Téged viszont nem fogadnának tárt karokkal
– nézett rám. – Részben őrző vagy. Érzem rajtad. Elevenen
megnyúznának.
Már épp közöltem volna vele, hogy másrészt viszont Lilith
lánya vagyok, így azok a boszorkányok tuti totálisan
rajonganának értem, ám Roth intő pillantást vetett rám, ami
belém fojtotta a szót.
– Hogyan találhatjuk meg ezt a boszorkánykört? – kérdezte a
démon.
Gerald mély levegőt vett.
– Van egy klubjuk a Sor Mozi közelében. Fel fogjátok ismerni
a szimbólumunkról – intett az alkarjára, az egyenruhája alatt
rejtőző tetoválásra. – Akivel beszélnetek kell, az a boszorkánykör
vezetője, vagyis az anyó. A következő teliholdkor biztosan
megtaláljátok ott. De eszetekbe se jusson magatokkal vinni egy
őrzőt is! Már abból is épp elég baj lesz, hogy egyikőtöknek
gorgóvér folyik az ereiben.
Roth aranyszínű szeme csak úgy csillogott, ahogy rám nézett.
– Tökéletesen megleszünk őrző nélkül – vigyorgott pajkosan.
Nnna, remek...
 – De térjünk csak vissza azokra a rusnyaságokra a
szekrényekben! – Roth elkomolyodott képpel ismét Gerald felé
fordult, és igencsak komoran meredt rá. – Ezek fejlődésben lévő
éjszörnyek, és bele se akarok gondolni, hányan lehetnek már
közülük kifejlődve.
Görcsbe rándult a gyomrom, kis híján rosszul lettem a
rettegéstől. Az éjszörnyek, akár az ördögbestiák és a gyötrő
démonok, pokolbéli lények voltak, amiknek elméletben semmi
keresnivalójuk sem lehetett idefent, a földön. Nemcsak azért,
mert nyilvánvalóan látszott rajtuk, hogy nincs bennük semmi
emberi, hanem azért sem, mivel iszonyatosan veszélyesek
voltak. Az ördögbestiákhoz hasonlóan erősek és vadak, és
mindennek tetejébe a nyáluk mérget tartalmazott, amivel
megbénították az áldozataikat.
Méghozzá azért, hogy elevenen marcangolhassák őket. Ezt
művelték az éjszörnyek odalent, a pokolban: egy
örökkévalóságon át kínozták a prédáikat azzal, hogy élve
tépték-falták a húsukat.
De nem harapással támadtak, mint a pózolók, hanem
köpéssel lövellték ki magukból a mérgüket, lenyűgözően
messzire, ahogy azok az ijesztő kis dínók a Jurassic Parkban. Ha
a nyáluk az ember bőrét érte, akkor kész, vége is volt a játéknak.
Gerald hátrapillantott a szekrényekre.
– Nem tudtam. Egyikünk sem tudta, micsodák ezek az izék.
– Naná, hogy nem – motyogta Roth. – Le kell zárnunk ezt az
egész szintet, és...
Ekkor hangos zaj riasztott meg minket. Megperdültem, és
visszafojtott lélegzettel kerestem a lárma forrását. A robaj
visszhangot vert, így nehéz volt megállapítani, honnan jött.
– Lehet idelent még valaki? – kérdeztem, habár előre
rettegtem a választól.
 – Nem. – Gerald megtörölte a kézfejével a homlokát. – Soha
senki nem szokott lejönni ide. Én is csak puszta véletlenségből
jártam itt, amikor rábukkantam ezekre.
Roth a homlokát ráncolta, miközben fém csikorgása és régi
zsanérok nyikorgása hallatszott. Borzongás futott át rajtam,
tetőtől talpig. Egy pillanatra csönd támadt, aztán nehéz,
egyenletes léptek dübörgése következett.
– Nincsenek véletlenül szuperkülönleges bosziképességeid,
amikről tudnunk kéne? – kérdezte Roth a gondnoktól.
Gerald a fejét csóválta.
– Én csak bűbájokhoz és igézetekhez értek... Szerelmi
kötésekhez, jövendőmondáshoz, meg ilyenek.
Szerelmi kötésekhez? Ez valamilyen furcsa oknál fogva
fölkeltette az érdeklődésemet, de most nem igazán volt alkalmas
az idő arra, hogy ilyesmin agyaljak. A léptek egyre közelebbről
hallatszottak, a szomszédos szekrénysorok között, és Roth a
lépcsőház felé intett a fejével.
– Akkor jobb lesz, ha sürgősen elhúzod innen a beled –
mondta a boszorkánynak.
Hátraléptem, gondosan kikerülve a padlón lévő trutymót.
Roth borostyánszín szemében tűz lobogott, ahogy rám nézett.
– És neked is le kell lépned.
– Dehogyis – tiltakoztam, és mély levegőt vettem. – Kaptam
kiképzést, te... Atyaég!
A zaj forrása elért a szekrénysor végéig, és kilépett elénk. A
lény anyaszült meztelen volt. De még csak nem is ez volt a
látvány legdöbbenetesebb, legdurvább része.
A rémségnek emberi alakja volt, majdnem két méter magasra
felnyúlt. Fénylő, gyöngyház árnyalatú bőre alatt izmok dagadtak.
A feje tetejéből két vastag szarv állt ki, befelé görbültek és hegyes
volt a végük. Kétségem sem volt afelől, hogy ha ez az éjszörny
fejjel rohanna neki valakinek, az igencsak csúnyán végződne. A
vérszínű szempárban macskaszerű pupilla virított. A szörnyeteg
elmosolyodott, kivillantva két borotvaéles agyarát.
Roth átkozottul, pokolian gyors volt.
Lehajolt, és egy-egy hosszú, vékony fegyvert rántott elő
mindkét bakancsából. Vaspengéket. Azta! Fogalmam sem volt
róla, hogy ilyesmit tart magánál. Az a tény, hogy olyasmit
hordott magával, ami halálos veszélyt jelentett a saját fajtájára...
Ez tagadhatatlanul vagány volt.
Nekirontott az éjszörnynek, és belevágta a pengéket a rémség
törzsébe. Az éjszörny felüvöltött, és oldalra taszította Rothot. A
fiú nekicsapódott az egyik szekrénynek, és felnyögött. A fém
behorpadt tőle, a pengék pedig kiestek a kezéből. Az egyik a
trutymóban landolt, a másik pedig messzire csúszott tőle a
padlón, az öltöző túlsó felébe.
– Földanya, segíts! – motyogta Gerald, és elhátrált.
Elnyomtam magamban a keserű félelmet, hiszen semmire
sem mentem vele, és átrohantam a helyiségen. Leguggoltam, és
felkaptam a pengét. Roth fekete anyagot tekert a nyelére, de a
vas még így is égette a tenyeremet, miközben felálltam.
Roth kiáltott nekem. Az adrenalin kiélesítette az érzékeimet,
ahogy az éjszörny felém perdült. Oldalra billentette a fejét, és
úgy szaglászott a bikáéra emlékeztető orrával, mintha nem bírt
volna rájönni, hol vagyok.
A rémség felé vetettem magam, de megtorpantam, amikor
egyszerűen eltűnt, majd a hátam mögött bukkant fel.
Megfordultam. A szörnyeteg izmos hasán ejtett sebekből vér
helyett valami fehér folyadék szivárgott.
Az éjszörny felé suhintottam a pengével, de megint eltűnt a
semmibe, és néhány lépéssel balra bukkant elő. Lebuktam a
földre, ahogy Zayne tanította, majd a rémség lábát vettem célba.
Csak előtte kuporogva jutott eszembe, hogy totálisan csupasz,
tetőtől talpig.
Pfuj!
Mielőtt sikerült volna belerúgnom, az éjszörny felém hajolt, és
kinyitotta a száját. Jobbra vetődtem, épp abban a pillanatban,
ahogy fehér, savként bűzölgő folyadék lövellt ki a szájából. Ez
pár másodpercre elterelte a figyelmemet, így nem reagáltam elég
gyorsan, amikor a lény felém csapott nagy, karmos kezével.
Hátraugrottam, de a karmok a felsőmbe hasítottak, és
megkarcolták a bőrömet. Elakadt a lélegzetem, és farkasszemet
néztem a rémséggel, miközben égető érzés áradt szét a
hasamban. Aztán az éjszörny egyszer csak oldalra tántorodott.
A háta mögött álló Roth felé perdült. Aggasztóan gyorsan
mozgott, kikapta a másik pengét a fiú kezéből, és kettétörte.
– Francba – motyogta Roth.
A szörny ekkor megmarkolta a démonherceg nyakát, és
fölemelte őt a földről. A rémség egész teste vibrált, miközben
hátrahajtotta a fejét, kivicsorította halálos agyarait, és újabb
adag mérget készült kiköpni. Roth megragadta az éjszörny
vastag csuklóját, felhúzta a lábát, majd a lény mellkasának vetve
a talpát, ellökte magát tőle. Sikerült kitörnie a rusnyaság
szorításából, és lezuhant a padlóra, de azonnal fel is állt.
Rohanva megkerültem a rothadó padot, és hátba rúgtam az
éjszörnyet, olyan erővel, hogy arra Zayne is büszke lett volna.
Fölemeltem a markomban szorongatott pengét, és célba vettem
a szörnyeteg szívét, hogy egy jól irányzott döféssel visszaküldjem
a pokolra.
Az éjszörny megint semmivé lett, én pedig a lendülettől a
földön landoltam, és épphogy sikerült az utolsó pillanatban
megtámaszkodnom, mielőtt az arcom a trutymóban kötött volna
ki. A lény újból megjelent fölöttem, megragadott és felemelt a
földről.
Bambi tekergett a hasamon, miközben fájdalom sugárzott
végig a gerincem mentén az irgalmatlan szorítástól. De akkor
sem hagytam magam: hátralendítettem a lábamat, és eltaláltam
a szörnyet ott, ahol reméltem, hogy a legjobban fáj neki. Az
éjszörny felüvöltött, eleresztett, és összegörnyedve a két lába
közé szorította a kezét.
Talpon landoltam, és megperdültem. Láttam, hogy Roth
hátulról közelít a szörnyhöz. Egy pillanatot sem akartam
elvesztegetni az előnyömből, így belemártottam a vaspengét a
rém mellkasába, és rögtön hátra is ugrottam. Fehér füst áradt a
sebből, és sisteregve szertefoszlott a levegőben. Az éj szörny
üvöltése váratlanul megszakadt, ahogy a rém lángra lobbant.
Másodperceken belül semmi más nem maradt utána, csak egy
elszenesedett folt a padlón.
Erősen zihálva, tántorogva hátraléptem, és leeresztettem a
pengét.
A pillantásom találkozott Rothéval. A fiú döbbenten meredt
rám.
– Mi van? – lihegtem.
Lassan megcsóválta a fejét.
– Ki is ment a fejemből, hogy milyen jól tudsz harcolni. És
hogy milyen hihetetlenül dögös ez.
Még egy pillanatig farkasszemet néztem vele, aztán a
szekrények felé fordítottam a fejemet, oda, ahol Gerald a falhoz
tapadt. Halálos rettegés sugárzott az arcáról.
– Azt mondod, hogy szinte az összes szekrényben egy-egy
ilyen rémség van? – kérdeztem.
A gondnok bólintott.
Háborgó gyomorral letöröltem a homlokomról a verítéket.
– Hát, az bizony baj.
 – Én megszabadulhatok tőlük – ajánlotta Roth.
– Mi lesz, ha a többi is felébred? Egyszerre legfeljebb csak
eggyel bírsz el, sokukkal tuti nem.
Roth sértődött képet vágott.
Felsóhajtottam.
– Ne gyagyáskodj már! Ennek semmi köze a képességeidhez.
Ketten is alig bántunk el eggyel. – A tekintetem Geraldra siklott.
Kicsit visszatért az arcába a szín. – Bocs, de mégiscsak
kénytelenek leszünk az őrzőkre bízni ezt az ügyet. Nem fogok
szólni nekik rólad, viszont a helyedben én meghúznám magam,
amíg itt vannak.
A férfi ismét bólintott.
Roth visszadugta a bakancsába a kettétört pengét, majd
odacsörtetett hozzám. Szó nélkül felém nyújtotta a kezét, én
pedig a markába nyomtam a másik fegyvert.
– Miért vannak ezek ilyen sokan idelent? – értetlenkedtem. –
Ennek is a lilinhez van köze, ugye?
– Gondolom. – Roth arcára aggodalom ült ki. – Hacsak a
gubó esetleg mégsem a liliné.
Tompán lüktetni kezdett a halántékom, ahogy felbámultam
rá.
– Azt hittem, biztos vagy benne, hogy az csakis egy lilin bábja
lehet.
– Eddig biztos is voltam, de... – Egy pillanatra a szekrények
felé fordult, és a homlokát ráncolta. Megint rám nézett, és még
komorabb képpel közelebb hajolt hozzám. Túlságosan közel.
Hátraléptem, hogy eltávolodjak tőle.
Roth utánam jött, egy pillanatra lesütötte a szemét, és amikor
ismét rám nézett, kristálytiszta volt a tekintete.
– Megsérültél?
– Nem... nem tudom. – Lenéztem, és megláttam a
szakadásokat a vastag felsőmön. De nem igazán fájt a hasam. –
Talán.
Roth egyre feszültebben meredt rám.
– Tökmag...
Felém nyúlt, én pedig elhátráltam.
– Jól vagyok. Épp most nyírtam ki egy éjszörnyet, rémlik?
Úgy gondoltam, inkább erre kéne koncentrálnia. Elvégre
majdhogynem nindzsának éreztem magam.
– Hagynod kell, hogy megvizsgáljalak. – Már megint felém
nyújtotta a kezét, és ezúttal sikerült megragadnia a felsőm
szegélyét. Feszesre húzta az anyagot, így jól látszott rajta a
három egyenetlen hasadás. Rothból káromkodás szakadt ki. –
Megkarmolt?
– Na! – A kezére csaptam, de a fiú egy másodperccel később
már följebb is húzta a vastag anyagot, és kivillant a fehér
atlétám. A köldököm fölött vér pettyezte.
– Layla – suttogta Roth, és a trikót is fel akarta húzni.
– Hagyjál már! – téptem ki a kezéből az anyagot. – Elegem
van belőled, te tapló tapizó! Nincs semmi bajom. Még csak nem
is fáj a hasam. Ez csak pár karcolás.
Gerald még mindig a falhoz lapult.
Roth a fogát csikorgatta, és szinte felnyársalt a tekintetével.
– Ne hülyéskedj már! Az éjszörnyek mérge...
– Egy csepp se került rám a nyálából.
– De megkarmolt téged. – Úgy beszélt velem, mint egy
ötévessel, aki nem érti a logikát. – El kell vinnem téged a
lakásomra. Csak ott tudom...
Élesen, fülsértően felkacagtam.
– Neked aztán van bőr a képeden! Tényleg azt képzeled, hogy
bedőlök ennek?
– Layla...
 – Fogd be, Roth! De komolyan. – Megkerültem őt, és a lépcső
felé csörtettem, csak annyi időre álltam meg, hogy közöljem a
még mindig rémültnek tűnő Geralddal: – Ideküldöm az őrzőket,
amilyen hamar csak lehet.
A gondnok nagyot nyelt, és kifújta a levegőt.
– Ügyelek rá, hogy senki ne jöjjön le ide.
Miközben felszaladtam a lépcsőn, fohászkodtam, hogy
tényleg sikerüljön felébresztenem az őrzőket, aztán pedig
képesek legyenek idecsődülni anélkül, hogy feltűnést
keltenének. Mire felértem a tornateremhez, kivert a víz, és
kifulladtam. Biztos az adrenalin utóhatása okozta a dolgot. Nem
lehetett a hasam miatt, hiszen az még csak nem is fájt.
Belöktem az ajtót, és átvágtam a nyirkos, büdös tornatermen,
miközben Bambi a lábamon tekergett.
– Layla! Állj meg! Most rögtön!
Roth parancsolgató hangja, a pofátlansága, hogy azt képzelte,
utasítgathat, tényleg megtorpanásra késztetett, de amikor
sarkon fordultam, és farkasszemet akartam nézni vele, a helyiség
tovább forgott velem, szürkésfekete kaleidoszkópként.
– Ez nem stimmel – motyogtam.
– Micsoda? – Roth arca elhomályosult előttem.
Kezdett elsötétülni előttem a világ.
– Na, basszus...
Haloványan érzékeltem, hogy a fiú felém lódult, miközben a
lábam egyszerűen felmondta a szolgálatot. Összecsuklott
alattam, és belezuhantam a semmibe.
 17. FEJEZET

AMIKOR KINYITOTTAM A SZEMEM, Roth kőmerev profilját

pillantottam meg. Egyenesen előre meredt, és a volánt markolta,
olyan szorosan, hogy elfehéredett tőle a keze. A Porschéja
anyósülésén kuporogtam.
Levegő után kapkodtam. Zavarosak voltak a gondolataim.
– Mi a...
Rám pillantott, és aranyszínű szeméből mintha aggodalom
sütött volna.
– Mindjárt odaérünk, tökmag.
– Hogyan... – Nagyot nyeltem, teljesen kiszáradt a torkom.
Eszembe jutott, mi történt, de fogalmam sem volt, hogy
kötöttem ki Roth kocsijában. – Hogyan tudtál... kihozni a
suliból?
A szája sarka fölfelé görbült, és ismét az útra koncentrált.
– Vannak spéci képességeim.
Jó esély volt rá, hogy a suliból felhívják Abbotot, hiszen épp
kihagytam a délutáni óráimat. Lomhán kalapált a szívem. Attól
meg pláne, ahova Roth vinni készült. Megpróbáltam felülni, de
csak még jobban összerogytam.
– Vissza kell vinned a suliba – ziháltam. – Nem mehetek a
lakásodra.
– Ne butáskodj! – válaszolta Roth higgadtan. – Az éjszörny
karmolása mérgező, és az iskola folyosójának közepén mégsem
láthattalak el, nem igaz? Épp elég baj, hogy kénytelen vagyok
kocsival elvinni téged. Napközben túl veszélyes lenne repülni.
– Felhívhatnám Zayne-t – javasoltam észszerűen, aztán
szorosan lehunytam a szemem, mert görcsölni kezdett a
gyomrom. Roth nem válaszolt, én pedig felnyögtem: – Azt
hiszem, hányni fogok.
Ahelyett, hogy rám szólt volna, ne merészeljem ezt tenni a
gyönyörű verdájával, hallottam, amint felpörög a motor, és a
kocsi még gyorsabban kezd száguldani.
– Már majdnem ott vagyunk – szólt Roth feszült hangon.
Nem akartam megint a lakásában kikötni, de nem igazán
voltam olyan állapotban, hogy bármit is tehessek a dolog ellen,
hacsak ki nem vetem magam a kocsiból.
Egy ideig nem nagyon voltam tudatában másnak, csak a
hányingernek. Lehunytam a szemem, és egyedül arra
koncentráltam, hogy ki ne taccsoljak. Aztán az autó megállt, és
még csukott szemmel is érzékeltem, hogy megváltozott
körülöttünk a fény. Nem igazán jutott el az agyamig, hogyan
juttatott be Roth a lakásába, és nem is bántam, mert lefogadtam
volna, hogy legalább egy darabon ölben cipelt.
– Nocsak, ez ismerős – szólalt meg egy kellemes, kifinomult
hang, miután becsapódott mögöttünk egy ajtó, és enyhe
almaillat csiklandozta az orromat.
– Dugulj el, Cayman!
Ezt mély, bosszantó kuncogás követte, aminek hallatán
igyekeztem nem arra gondolni, amikor legelőször találtam itt
magam, nagyjából ugyanebben a helyzetben.
– Figyelj, én csak szeretném megértetni veled, hogy kezd a
szokásoddá válni ez a dolog, és szerintem jobb lenne, ha...
Bevágódott a lakás ajtaja, amitől egyrészt összerezzentem,
másrészt nem hallhattam Cayman mondatának végét. Egy
másodperccel később Roth már le is fektetett egy ágyra... A saját
ágyára. Kinyitottam a szemem, de rögtön azt kívántam, bár ne
tettem volna.
Az ismerős látvány – a fehér falak, az a rengeteg DVD és
könyv, a zongora a sarokban, még a hátborzongató festmények
is, amik szinte ijesztőek voltak – mellbe vágott, és nem volt
valami jó hatással az émelygésemre. A lábam a padló felett pár
centivel kalimpált, és a kis vámpírcicuskákra gondoltam, akik
egyszerre voltak tetkók és háziállatok. Kíváncsi lettem, hol
lehetnek most. Talán az ágy alatt bujkáltak, és arra készültek,
hogy belemélyesszék apró fogacskáikat a bőrömbe.
Nem akartam itt lenni.
Miközben Roth elhátrált, én megpróbáltam felülni. A fiú intő
pillantást vetett rám.
– Maradj nyugton! Minél többet mocorogsz, annál jobban
szét fog terjedni a fertőzés, és ezt már így se lesz könnyű
kikezelni.
Hullámzott a mellkasom, miközben figyeltem, ahogy a fekete
hűtőhöz ment a kis konyhájában. Kinyitotta a hűtő ajtaját,
belenyúlt, és elővett egy vizesüveget, amiről hiányzott a címke.
Gyanakodva néztem, amint Roth visszajött az ágyhoz.
– Szenteltvíz. – Finoman megrázta az üveget. – A fertőtlenítő
démoni megfelelője.
– Te mindig tartasz szenteltvizet a hűtődben?
Roth megállt előttem.
– Sose lehet tudni, mikor lesz szükség rá.
El sem tudtam képzelni olyan helyzetet, amikor egy
démonnak szenteltvízre lenne szüksége.
– Talán meg kéne innom?
Undorodó grimaszt vágott.
– Te részben démon vagy, Layla. Ha ezt meginnád, sugárban
hánynál tőle, mint akit megszállt az ördög. Mivel általában
démonok ellen használják, képes lehet meggyógyítani egy
démon által okozott sebet, attól függően, milyen a sérülés, mi
okozta, meg ilyenek.
– Akkor mégis mit kezdjek vele?
Kis vigyor ült ki a képére.
– Vedd le a felsődet!
Rámeredtem.
Felvonta a szemöldökét.
– Komolyan mondom. Rá kell öntenem ezt – rázta meg ismét
az üveget – a karmolásokra.
Beletelt egy másodpercbe, mire szóhoz jutottam.
– Nem fogom levenni a felsőmet.
– Dehogyisnem.
Az alkaromra támaszkodtam, és viszonoztam makacs
tekintetét.
– Te be vagy tépve, ha azt hiszed, hogy egyetlen
ruhadarabomat is leveszem.
– Megmondtam, hogy nálunk munkaidőben nincs se pia, se
drog – vigyorgott Roth, miközben dühödten bámultam rá. – Le
kell dobnod a felsődet, tökmag. Azért nem fáj a hasad, mert az
éjszörny nyála vagy vére a felsődre spriccelt, és átáztatta. Ettől
zsibbad a bőröd, és nem sokat fog segíteni a gyógyulásban, ha
csupa méreg vagy. Muszáj levetned a felsődet, és kész.
Lenéztem a szakadt ruhadarabra. A sötét anyagon nem
lehetett látni, hogy tényleg ment-e rá démonvér.
Roth közelebb jött, és leguggolt az ágy mellett.
– Nem kell szégyenlősködni.
– Nem erről van szó – hebegtem, és nagy erőfeszítéssel
felültem. Forgott velem a szoba, és lehunytam a szemem.
– Hiszen már láttalak félmeztelenül.
 – Úristen! – nyögtem. – Az most nem számít.
Roth felsóhajtott.
– Figyelj, csak az időnket vesztegetjük. Ha még rosszabbul
leszel, akkor a szenteltvíz már nem fog segíteni. Ilyen egyszerű
ez, úgyhogy ne rinyálj már, hanem vedd le a rucidat!
Kinyitottam a szememet, összevissza kalapált a szívem. Ekkor
megláttam Roth szemében az elszántságot. Tudtam, hogy ha
nem veszem le magamtól a felsőmet, akkor ő veszi le rólam, és az
sokkal rosszabb lesz. Győzködtem magam, hogy képes vagyok
rá. Roth semmit sem érzett irántam. Jó. Hiszen most már én
sem érzek iránta semmit. Remek. Elvégre nagylány vagyok.
Halkan káromkodtam, és a derekamhoz nyúltam, óvatosan
levettem a vastag, hosszú felsőmet, a trikóval együtt. Ledobtam
az átkozott ruhadarabokat a földre, és lepillantottam a hasamra.
Nem is volt olyan... vészes.
A karmok épp csak megkarcoltak, de a három csík randa
sötétvörös volt, és apró vonalkák ágaztak szerte belőlük, akár az
erek.
Néhány feszült másodperc után rádöbbentem, hogy Roth még
meg sem moccant. Na, bakker, mi lett a nagy „nincs vesztegetni
való időnk” hozzáállásával? Fölemeltem a fejemet, és láttam,
hogy tényleg egy tapodtat sem mozdult.
Még mindig az ágy mellett guggolt, hosszú ujjai között a
szenteltvizes üveggel. Ugyanolyan átható tekintettel meredt
rám, mint az öltözőben, most azonban láng lobogott aranyszínű
szemében, ahogy a mellkasomat bámulta. Legalább ezúttal nem
heverészett a dudámon Bambi. Most épp az alhasamon
nyugtatta rombusz alakú fejét.
Miközben Roth egyre csak bámult, melegség terjedt szét a
gyomrom mélyén, pláne, amikor a srác kidugta a nyelvét, és
megnyalta a felső ajkát. A fény megcsillant a piercingjén, én
pedig éreztem, hogy kipirulok. Csöppet sem tetszett, ahogy a
testem reagált. És az sem tetszett, ahogy Roth bámult – hogy
ezen a ponton egyáltalán úgy érezte, joga van így nézni engem.
Az pedig végképp baromira nem tetszett, hogy alig kaptam
levegőt.
– Ne bámulj már! – parancsoltam rá.
Legnagyobb megdöbbenésemre erre följebb siklott rajtam a
pillantása. Tekintetének heve mintha égette volna a bőrömet,
miközben felállt. Még egy pillanatig bámult, majd azt mondta:
– Dőlj hanyatt!
Tiltakozni akartam az utasítgató hangnem ellen, de minél
hamarabb túl akartam esni ezen az egészen. A hátamra
feküdtem, és a mennyezetet bámultam, érzékelve, hogy Roth
közelebb húzódik.
Fölém hajolt, én pedig görcsösen megmarkoltam a puha
takarót, hogy nyugton maradjak.
– Lehet, hogy ez egy kicsit csípni fog – figyelmeztetett Roth.
A fogamat csikorgattam.
– Annál nem lehet rosszabb, mint amikor össze kellett varrni
a sebemet, igaz?
Egy pillanatra a szemembe nézett, és azt mormolta:
– Igaz.
Visszafojtottam a lélegzetemet, igyekeztem felkészülni,
bármilyen idegtépő fájdalom várjon is rám, miközben Roth
kinyitotta az üveget, és a hasam fölé tartotta. Először csak
néhány csepp hullott sisteregve a bőrömre, azután a szenteltvíz
kiloccsant az üvegből, rá a karmolásokra, majd lefolyt a
hasamon, és az ágyra csörgött.
Bambi berzenkedve elhúzódott a szenteltvíz szűnni nem
akaró sugara elől, és a feje eltűnt a farmerem dereka alatt. A
folyadék marta a bőrömet, pirosas rózsaszín lett tőle, és az
ajkamba haraptam. Tényleg nem volt olyan vészes, mint Denika
öltései, de azért kellemesnek sem lehetett nevezni.
– Bocs – motyogta Roth, és újból megdöntötte az üveget.
Óvatosan öntötte rám a szenteltvizet, vigyázott, hogy őt magát
ne érje. Sejtettem, hogy telivér démonként rá sokkal súlyosabb
hatással lenne.
A karmolások fehéren habzottak, és úgy csíptek, hogy könny
szökött tőle a szemembe. Amikor végre elfogyott a víz, Roth
elhátrált.
– Feküdj még egy kicsit! – intett.
Lassan lélegeztem, és mozdulatlanul hevertem, amíg Roth
vissza nem jött egy törülközővel. Egy szót sem szólt, miközben
letörölgette a maradék folyadékot a hasamról. Csak ekkor
vettem észre, hogy az ujjai hegye élénk rózsaszínre pirult.
Megköszörültem a torkomat.
– Kimarta a bőrödet a víz.
Vállat vont.
– Megesik. – Nem nyúlt a karmolásokhoz, de miközben
elhúzódott, szabad keze hozzáért a karomon a halványuló
heghez, amit az őrző hagyott rajtam. – Ne mozogj!
Nem kellett sokáig várnom. Roth egy fekete takaróval jött
vissza. Ugyanolyan vastag, istenien puha anyagból volt, mint
amit azon az éjszakán terített rám, amikor Petr megtámadott. A
mellkasomra borította, szabadon hagyva a hasamat, aztán
megint eltávolodott az ágytól.
– Nyugton kell feküdnöd, amíg teljesen abba nem marad a
sistergés – kötötte a lelkemre. Leült a zongoraszékre, és
lehajtotta a fejét. Sötét tincsek hullottak a homlokába, eltakarva
az arcát. Nem szólt egy szót sem.
Akadozva levegőt vettem. Aggasztónak találtam, hogy Roth
ilyen csöndes és morcos, hiszen ez igencsak ritkaságszámba
ment nála, így nem voltam biztos benne, mit is kezdjek vele ilyen
hangulatában. Egyfelől kíváncsi voltam, mitől változott meg
ennyire a kedve, másfelől viszont nem akartam azt mutatni,
mintha érdekelne, mi van vele.
Mert nagyon is érdekelt.
És ezért legszívesebben pofán vágtam volna magamat.
Bármilyen őrületesnek is hangzik, nyilván elszundítottam,
miközben vártam, hogy hasson a szenteltvíz, mert amikor újból
kinyitottam a szemem, a karmolások már nem sisteregtek. Nem
éreztem se hányingert, se szédelgést, csak egy kicsit sajgott a
bőröm a sebek környékén.
Roth pedig mellettem ült az ágyon.
Vagyis, amikor a meleget árasztó teste felé fordítottam a
fejemet, inkább elnyújtózott mellettem.
Fél karjára támaszkodott, a tenyerén nyugtatva a fejét. Furcsa
mosoly ült szinte borzongatóan szépséges arcán, éles ellentétben
a morcos képpel, amit az előbb vágott. Kissé elnyílt az ajka.
– Még mindig mormogsz álmodban – mondta.
A homlokomat ráncoltam.
– Halk kis hangocskákat adsz ki – magyarázta Roth. – Mint
egy kiscica. Nagyon cuki.
– Mit művelsz? – Forróság öntötte el az arcomat, és gyorsan
felültem. Megfeledkeztem a takaróról, ami lecsúszott a
derekamig.
Roth tekintete követte az anyagot, és a fiú elvigyorodott,
ahogy sietve a mellkasom elé kaptam a pokrócot.
– Néztem, ahogy alszol – közölte.
– Perverz – motyogtam, és egészem az államig felhúztam a
pihe-puha takarót.
Roth vállat vont.
– Hogy érzed magad? – kérdezte.
 – Jól. – Összeszedtem minden lelkierőmet, és valahogy
sikerült kinyögnöm: – Köszönöm.
– Hozzáírom a számládhoz.
Bosszúsan meredtem rá.
Kecses mozdulattal felült, aztán talpra állt és nyújtózkodott.
– Tökéletes időzítéssel ébredtél föl. Jobb lesz, ha a kis
vízköpőd nem arra toppan be, hogy elégedetten és boldogan
heverészel az ágyamban.
– Micsoda?
– A kis vízköpőd úton van ide. – Roth karba tette a kezét. –
Hogy hazavigyen.
Sűrűn pislogtam, miközben görcsbe rándult a gyomrom.
– A mobilodon hívtam – fejtette ki a fiú. – A farmered
zsebében volt. Olyan mélyen aludtál, amikor kivettem, hogy meg
se rezzentél. Na jó, halkan nyögdécseltél egy kicsit, mintha
élveznéd, ahogy az ujjaim...
– Kivetted a mobilomat a zsebemből, és felhívtad Zayne-t? –
Talpra ugrottam. – Te megőrültél?!
– Amennyire tudom, nem. De tökre örülnöd kéne, mert a
vízköpő majdhogynem a legelső csörgésre felkapta a telefont. –
Az ajkát biggyesztette, és tűnődő képet vágott. – Habár nem volt
valami boldog a hangom hallatán. Sem annak hallatán, hogy
jelenleg velem vagy. Az se nagyon dobta fel, mikor elmeséltem,
hogy épp az ágyamban alszol. Az pláne nem, hogy megsérültél.
Az pedig végképp nem, hogy...
– Felfogtam! – visítottam, a mellkasomhoz szorítva a takarót.
– Miért hívtad fel?
Oldalra döntötte a fejét, és olyan ártatlan képet vágott, hogy
attól legszívesebben tüzet okádtam volna, mint az emberevő
sárkány.
– Másként hogyan jutnál haza? – kérdezte.
 – Hű, nem is tudom, Roth, mondjuk, taxival, csessze meg! –
Kalapált a szívem. Jaj, istenem, el se tudtam képzelni, mennyire
ki lehet akadva Zayne. Úgy ki lehetett akadva, ahogy még soha
senki a világtörténelemben. – Mégis, hogy juthatott ilyen az
eszedbe?
– Úgy, hogy muszáj szólnunk az őrzőknek az éjszörnyekről a
suliban – válaszolta Roth bosszantóan észszerűen.
Legszívesebben lekevertem volna neki egyet. – Ezt te magad
mondtad, és igazad volt. Egyedül semmiképpen sem bírok el
minddel.
A takarót szorongattam. Akkor sem vettem be, amit Roth
állított. Valójában tuti nem azért hívta fel Zayne-t, hogy
figyelmeztesse a gorgókat az iskolában rejtőző rémségekről.
Igazából nyilván nem érdekelte, mi lesz az éjszörnyekkel. Csakis
azért csinálta, hogy Zayne-t idegesítse.
Erről árulkodott pajkos vigyorra görbülő szája.
– Lefogadom, hogy irtó büszke vagy magadra, mi? –
dühöngtem.
Roth rám meredt, aztán a fejét csóválta.
– Nyugi, a kis vízköpőd nem fog árulkodni apucinak, hogy
velem vagy.
Nem ez volt a lényeg. Nem mintha Abbot a legkevésbé is jó
szemmel nézte volna, hogy Roth lakásán kötöttem ki, de engem
sokkal inkább az aggasztott, mit szól ehhez Zayne.
Valahogyan sikerült ellenállnom a késztetésnek, hogy veszett
kutyaként szétszaggassam a démonherceget.
– Föl kell öltöznöm. Hol a felsőm? – kérdeztem.
– A kukában.
Lehunytam a szemem, és elszámoltam tízig.
– Akkor kénytelen leszek kölcsönvenni tőled egy pólót. – A
ruhásszekrénye felé indultam, ám Roth előttem termett, és
elállta az utamat. – Ne már!
Fülig ért a vigyora.
– Bocs, sajna pont kifogytam a csajos holmikból.
– Kell nekem egy póló – erősködtem. – Ne szemétkedj már,
Roth!
Pár pillanatig az arcomat fürkészte, aztán szikra gyűlt a
szemében, nekem pedig vészcsengő rikoltott fel a fejemben. A
srác ravasz mosollyal a derekához nyúlt, és lerántotta magáról a
hosszú ujjú pólóját.
Elkerekedett a szemem.
Azta!
El is... El is felejtettem, hogy néz ki Roth félmeztelenül.
Na jó, talán nem felejtettem el, de az emlékezetemben élő kép
nem volt méltó a valósághoz. Közel sem. Roth csupa szálkás
izom volt. A mellkasától a csípője két oldalán lévő bemélyedésig
nem láttam rajta mást, csak kőkemény, dagadó izmot.
A sárkányos tetoválása ugyanott volt, ahol emlékeztem rá: a
szintén démoni lény Roth hasának oldalán gömbölyödött össze,
farka belógott a fiú farmerje alá. Választ kaptam arra a
kérdésemre is, hogy hol lehetnek a kiscicák. Az egyikük Roth
mellkasának jobb felén volt, és inkább tűnt ugrásra kész
tigrisnek, mint macskának, a másik pedig úgy festett, mintha az
oldalához bújna.
– Hol a harmadik cicus? – kérdeztem gondolkodás nélkül.
Roth rám sandított sűrű szempillái közül.
– Le kéne vennem a gatyámat ahhoz, hogy megmutassam.
Szorosan lehunytam a szememet.
Mély kuncogást hallottam.
– Ketyeg az óra – mondta Roth. – És ami még fontosabb,
minél tovább álldogálsz itt előttem egy szál melltartóban, annál
nehezebben állok ellen a kísértésnek, hogy nagyon-nagyon rossz
kisfiú legyek.
Erre kipattant a szemem. Roth elkapta a pillantásomat, és
olyan elszántan meredt rám, hogy hátraléptem. Szemernyi
kétségem sem volt afelől, hogy komolyan gondolta, amit
mondott. Lehet, hogy nem akart velem járni, de attól még igenis
akart engem.
– Add ide a pólót! – mondtam a fogamat csikorgatva.
Odahajította nekem, de én kicsit lassan reagáltam. Az anyag,
aminek olyan illata volt, mint Rothnak – vad és buja –, mellbe
talált, és a padlón landolt.
– Jobb, ha sietsz. A vízköpő pillanatokon belül itt lesz.
– Hogy te micsoda segg vagy – morogtam, és felkaptam a
pólót a földről.
Roth kuncogott.
– Általában inkább azt szokták mondani, hogy micsoda
seggem van.
Ezt elengedtem a fülem mellett. Hátat fordítottam a fiúnak, és
ledobtam a takarót a földre. Talán csak képzelődtem, de fürkész
tekintete mintha égette volna a gerincemet.
– Hogy juthatott eszedbe idehívni őt, egy olyan épületbe, ami
hemzseg a démonoktól? Nem veszélyes ez?
– Az utca végén fog leparkolni, és a tetőn át jön be –
válaszolta Roth, egyszeriben feszült hangon. – Nyugi! A kis
vízköpődnek nem eshet semmi baja.
Felvettem a pólóját, habár olyan nagy volt rám, hogy szinte
elvesztem benne. Ráadásul így teljesen elborított Roth illata.
Feléje fordultam, éreztem, hogy az arcomba szökik a vér. Azt
sem tudtam, mit mondjak. Tehetetlenül huppantam le az ágy
szélére. Semmiképpen sem készülhettem fel Zayne érkezésére.
Nem mintha sokáig kellett volna várnom.
Egy perc sem telt el, és nagy puffanás hallatszott a tető felől, a
landolás erejébe beleremegtek a képek Roth falán. Felálltam, a
démon pedig a keskeny ajtó felé fordult, ahonnan a tetőre vezető
lépcső nyílt. Minden felhajtás nélkül kitárta, és Zayne
beviharzott a lakásba.
Hullámos, szőke haja zilált volt, és tetőtől talpig feketébe
öltözött: fekete póló, fekete katonai gyakorlónadrág. Mintha
vadászni indult volna.
A tekintete legelőször énrám szegeződött, és jó néhány
másodpercig le sem vette rólam kobaltkék szemét. Ijesztően
heves volt a pillantása, a pupillája hosszában megnyúlt, és nem
kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, mi járhat
a fejében annak láttán, amint itt talál engem a félmeztelen Roth
lakásában, Roth ágyán, Roth pólójában.
Meg akartam magyarázni a helyzetet, bármennyire hiábavaló
próbálkozásnak is tűnt ez, de mielőtt akármit szólhattam volna,
Roth megelőzött.
Szélesen mosolygott, ám a tekintete csöppet sem volt vidám.
– Csá, haver, mi a...
Zayne állán megrándult egy izom. Roth felé perdült,
hátrahúzta a karját, és pofán vágta a másik fiút.
 18. FEJEZET

ROTH HÁTRATÁNTORODOTT EGY LÉPÉST, és elkezdett alakot

váltani. A bőre elsötétült, olyan lett, akár a tükörsima, fényes
ónix, a hátából szárny nőtt ki, három méter szélesre nyúlva, és
magasra ívelve a levegőben. A két szárny ívének csúcsán egy-egy
hegyes, halálos szarv meredezett, viszont az őrzőkkel ellentétben
Roth fejéből nem állt ki hasonló.
Vicsorított, kivillantva az agyarát.
– Próbáld csak meg újra!
Zayne nem változott át, de tényleg úgy nézett ki, mintha
megint be akarna mosni a démonnak. Egy pillanatig sem
kételkedtem a gorgó erejében, ám Roth nemhogy felsőbbrendű
démon volt, hanem egyenesen a pokol koronahercege, arról nem
is beszélve, mekkora ostobaság lett volna emiatt
összeverekedniük.
Közéjük vetettem magam, és Zayne dühödten kéklő szemébe
néztem.
– Állj le!
– Ne hallgass rá! – Roth hangja a valódi alakjában mélyebb és
érdesebb volt. – Tudod, hogy nem akarsz leállni, vízköpő.
Gyilkos pillantást vetettem rá.
– Hagyd abba, Roth!
A démonherceg rám szegezte még mindig aranyszínű szemét.
Eltelt pár feszült pillanat, miközben ökölbe szorította, aztán
kiengedte karmos kezét, én pedig komolyan attól tartottam,
hogy menten felkap, és félrehajít az útból. Amikor végre
hátralépett, zakatoló szívverésem lelassult egy kicsit.
– A vízköpő kezdte – közölte a srác.
– Nem érdekel. – Ismét Zayne felé fordultam, aki továbbra is
Rothra meredt. A mellkasára tettem a kezem, testének melege
átsugárzott a pólóján. – Muszáj lehiggadnod.
– Hagytad, hogy Layla megsérüljön – acsargott a démonra.
Roth morogva szegte le az állát, mintha rárontani készült
volna Zayne-re.
– Elláttam a sérülését.
– És szerinted ezzel bármit is jóvátettél?
Hátrébb toltam Zayne-t.
– Nem ő hagyta, hogy bármi is történjen velem. Önként
mentem le vele az öltözőbe, és Roth azt akarta, hogy hagyjam
magára, de én nem hallgattam rá. Te képeztél ki, Zayne. Nagyon
is megálltam a helyemet a harcban: megöltem az éjszörnyet. –
Ezt mintha egyedül én vettem volna tudomásul. – Nem
hibáztathatod őt azért, mert megsérültem... És amúgy is, csak
pár karcolás ért. Mint láthatod, már kutya bajom.
Zayne végre rám nézett. Kitágult az orrlyuka, mélyen beszívta
a levegőt. Ismét feszült csend támadt néhány pillanatra, aztán a
fiú aprót biccentett, igencsak kelletlenül.
Még egy másodpercig aggódva figyeltem, hogy biztosan nem
gondolja-e meg magát, aztán leengedtem a kezemet, és
szembefordultam Rothtal. Amikor megláttam, hogy ismét
emberi alakban van, egy kicsikét megnyugodtam.
– Na, akkor, ezt tisztáztuk – jelentettem ki, és Zayne-re
pillantottam. – Abbot és a klán úton vannak a suliba?
– Már oda is értek, de meg akarják várni a tanítás végét,
mielőtt bármit tennének – felelte kimért hangon. – Amint az
épület kiürül, munkához látunk. Mindent elintézünk, csak nyugi.
Roth felhorkant.
– Ó, én teljesen nyugodt vagyok.
Zayne arcán harag villant fel, és tudtam, minél tovább vannak
ezek ketten egymás közelében, annál nagyobb az esély arra, hogy
megint verekedés törjön ki köztük.
– Mennünk kéne – mondtam halkan.
Zayne bólintott.
– A számból vetted ki a szót.
Megfordultam, hogy mondjak valamit Rothnak – valami
köszönetfélét, elvégre tényleg segített nekem –, ám Zayne ekkor
váratlanul összekulcsolta az ujjainkat. Roth résnyire húzott
szemmel meredt egymásba fonódó kezünkre. Elhúzta a száját,
egyszeriben élesebbnek tűntek a vonásai – mintha csupa csont
és bőr lett volna az arca –, aztán újból felöltötte közönyös
maszkját, így már semmiféle gondolat vagy érzelem nem látszott
meg rajta.
– Csak hogy tudd, Zayne... – szólalt meg, olyan hűvös hangon,
hogy borsódzott tőle a hátam. – Ez volt az egyetlen alkalom,
hogy kezet emelhettél rám, és sértetlenül megúsztad.

~~~
Zayne meg én a hazaút nagy részében nem szóltunk
egymáshoz. Valahányszor rápillantottam, úgy tűnt, a fogát
csikorgatja. Tudtam, mennyire dühös rám, hiszen ezek szerint
szóhoz sem jutott a haragtól.
A bűntudat úgy marta a gyomromat, akár a megsavanyodott
tej, és ettől aztán végképp teljesen összezavarodtam. Zayne azt
kérte, hogy ne menjek el sehova Rothtal kettesben, és nem is
tettem... Tulajdonképpen nem. Kavargott a gyomrom, mert az
érvelésem sántított, és tudtam, hogy ennél többről van szó.
A gorgóból áradó dühnek más volt az oka: az, ami az
ágyamban történt szombat éjjel. Nem áltathattam magam bármi
mással. Ahogy azt abban a pillanatban tudtam, amikor Zayne
olyan meghitten hozzám ért: minden megváltozott köztünk, és a
fiú jelenlegi hangulata is ennek a változásnak volt az eredménye.
De akkor sem tettem semmi rosszat. Valójában valami
nagyon is király dolgot tettem. Megöltem egy éjszörnyet, és ezzel
bebizonyítottam, hogy más hasznom is van, nem csak a jelenleg
becsődölt képességem.
Amikor ráhajtottunk az udvarházhoz vezető magánútra, nem
bírtam tovább a hallgatást.
– Szólni akartam neked arról, hogy lementem a régi
tornaterembe Rothtal – böktem ki.
Zayne állán ismét megrándult az izom.
– Tényleg?
Hitetlenkedő hangneme nagyon bántott.
– Igen, tényleg. Fel akartalak hívni, amint kiérünk a
tornateremből, de rosszul lettem attól a hülye karmolástól.
– Az a hülye karmolás súlyos kárt tehetett volna benned,
Layla. A még rosszabbról nem is beszélve.
– De nem történt nagy baj – hangsúlyoztam finoman. – Igaz,
hogy Roth felhívott téged, mielőtt én megtehettem volna, viszont
magamtól is szólni akartam neked.
– Roth... – mordult Zayne.
Egy pillanatig hallgattam, mielőtt folytattam:
– És el kell mondanom még valamit. Azt hiszem, van egy
nyomunk a lilinhez, habár egy nagyon... szokatlan forrástól.
Zayne a kormányon dobolt.
– Szinte félek megkérdezni, mit tudtatok meg, és kitől.
 – Olyasmiről van szó, amit nem árulhatsz el a többieknek.
Tudom, hogy ez igencsak rosszul hangzik, de egyedül benned
bízom. Te nem vagy olyan őrületesen előítéletes, mint mindenki
más a klánban, és tudom, hogy nem fogod...
– Oké – sóhajtott Zayne. – Felfogtam.
Mivel tényleg megbíztam benne, meséltem neki Geraldról, a
férfi boszorkányköréről, meg a másik körről Bethesdában. Nem
kimondottan repesett az örömtől annak hallatán, hogy a
gondnok azt mondta, semmiképpen sem vihetünk magunkkal
őrzőt a lilinimádók klubjába.
– Layla, nem akarom, hogy odamenj.
– Valakinek muszáj – válaszoltam.
– Akkor hadd menjen a démon.
– Nem bízhatom Rothra az ügyet, mert ha egyedül megy oda,
akkor nagy rá az esély, hogy totál kiakaszt mindenkit, és nem
tudunk meg semmit.
Zayne hallgatott, miközben megkerülte a házat, a garázs felé
tartva.
– Tudod, milyen nehéz nekem egyáltalán fontolóra venni a
lehetőséget, hogy kettesben menj oda vele? – kérdezte végül.
Erre nem tudtam mit felelni, csak a számat harapdáltam.
– Tudom, hogy Roth az előbb direkt provokált – folytatta –,
és én hagytam magam.
Hát, ezzel totálisan egyetértettem. A démon valami oknál
fogva fel akarta húzni őt, és ehhez aztán piszkosul értett.
– De igenis hagyta, hogy megsérülj – hangsúlyozta, miközben
beállt az Impalával a garázsba, leparkolva a városi terepjárók
sereglete mellett. Miután leállította a motort, felém fordult. Már
megint Rothról beszéltünk. – És most csak úgy árad belőled a
szaga. Úgyhogy legszívesebben újra pofán vágnám.
– Nem ütheted meg többet.
 Felvonta a szemöldökét.
– Nem ő tehet róla, hogy megsérültem – erősködtem.
– Magával csalogatott téged, pedig egyedül is utánajárhatott
volna a dolognak. És abban a pillanatban, hogy meglátta odalent
azt a gubót vagy az éjszörnyeket, azonnal el kellett volna
küldenie téged onnan. De nem tette. És nemcsak azért, mert
engem akart szívatni. Hanem alapvetően azért, mert azt akarta,
hogy vele legyél.
Ezen csak nevetni tudtam.
– Tuti biztos, hogy csakis téged akart felhúzni. Hiszen tudta,
hogy úgyis elmesélek majd neked mindent.
Zayne a fejét csóválta, majd kivette a slusszkulcsot, és
kinyitotta a kocsi ajtaját.
– Nem csak ezért csinálta, Layla. – Az autó másik oldaláról
figyelt engem, miközben kiszálltam, karját a tetőn nyugtatva. –
Láttam, hogyan néz rád.
Miután becsuktam a kocsiajtót, hátraléptem, és a konyhába
vezető átjáró felé fordultam. Én is jól láttam Rothnak ezt a
bizonyos arckifejezését, de most semmi jó sem származott volna
abból, ha igazat adok Zayne-nek. A végén még képes lett volna
alakot váltani, elrepülni Roth lakásába, és akkorát rúgni bele,
hogy elszáll.
– Nem tudhatod, mit láttál rajta.
Alig tettem egy lépést, amikor Zayne előttem termett.
Felhördülve hátratántorodtam, mire a fiú megragadta a
felkaromat, finoman, de határozottan.
– Nagyon is jól tudom, mit láttam. – A mellkasához szorított,
kipréselve a tüdőmből a levegőt. Lehajtotta a fejét, így az arcunk
alig néhány centire volt egymástól. Ettől a közelségtől teljesen
megdermedtem. – Pontosan tudom, hogy néz rád, és te is tudod.
Nem jutottam szóhoz, ahogy az ég végtelen kékjében tündöklő
szempárba meredtem, mert... Jaj, istenem, annyira, de annyira
közel került egymáshoz a szánk, és a bennem feltámadó
mohóság egyáltalán nem a lélek iránti éhségről szólt, hanem
csakis arról, hogy meg akartam ízlelni Zayne ajkát.
A fiú másik keze a derekamra simult, majd feljebb siklott,
egészen a hátamra lógó hajamig.
– Ismerem ezt a tekintetet. Ahogy te is. Mert én is ugyanígy
nézek rád.
A szívem kihagyott egy ütemet, amint felfogtam a szavait.
Fogalmam sem volt, mit válaszoljak, és az egyre fokozódó
mohóságom valami egész másba csapott át, átterjedt a
mellkasomba, felpörgetve a pulzusomat.
Zayne torkából mély morgás tört fel, aztán lehajtotta a fejét,
áthidalva a kettőnk ajka közötti pár centimétert. A legeslegutolsó
pillanatban észbe kaptam, és kitéptem magam Zayne öleléséből.
Zihálva elhátráltam, amíg neki nem mentem az Impala
oldalának. Bizsergett az ajkam, pedig a fiú még csak meg sem
csókolt. De majdnem megtette, és ettől megrémültem.
Megfagyott a vér az ereimben, olyan jéghideg lett a bőröm,
mintha a tél derekán dideregtem volna a szabadban.
A szám elé kaptam a kezemet, és elszörnyedve meredtem
Zayne-re.
– Mégis mit képzeltél?
Hullámzott a mellkasa.
– Layla...
Megrohant a félelem, hevesebb pánikot éreztem, mint amikor
szembenéztem az éjszörnnyel. Ha Zayne megcsókol,
elszívhattam volna a lelkét, gonosz rémséggé változtatva őt.
Elpusztítottam volna a valódi lényét.
Pont, mint egy lilin.
Ellöktem magam az Impalától, és sietve megkerültem
Zayne-t. Berohantam a kis átjáróba, a ház menedékébe. Ám a
fényben úszó konyhába érve megtorpantam.
Denika és Jasmine ült a kerek konyhaasztalnál az ikrekkel.
Fagylaltos tálkák voltak előttük, de úgy tűnt, a kicsik többet
kentek magukra az édességből, mint amennyit megettek belőle.
Amikor meglátott, Denika arcára bizonytalan mosoly ült ki.
Jobb kezét beborította a cukordrazsé.
– Szia, Layla! – köszönt.
Igyekeztem erőt venni kalapáló szívverésemen.
– Sziasztok.
Kivágódott az átjáró ajtaja, jelezve, hogy Zayne is megérkezett
a garázsból. Becsörtetett a konyhába, és ugyanúgy lefékezett,
mint én, amikor meglátta, hogy a helyiség foglalt. Vetett egy
pillantást az asztalra, majd rám szegezte szúrós tekintetét.
Jaj nekem!
Jasmine pillantása ide-oda cikázott köztünk. Kínos csend
telepedett ránk, Denika pedig lebámult a tálkájára.
– Kértek fagylaltot? – kérdezte Jasmine, miután
megköszörülte a torkát. – Biztos, hogy... Maradt még.
Izzy vihogni kezdett, és göndör, vörös fürtjeit hátravetve
belevágta az öklét a tálkájába. Fagylalt borította be a partedlijét.
– Még! – kiabálta.
– Ööö, kösz, de nem kérek. – Elfordultam tőlük, Geoff felé,
aki épp ekkor lépett be a konyhába. Az asztalnál uralkodó káoszt
meglátva felvonta a szemöldökét.
– Van hír a többiek felől? – kérdezte Jasmine, és kihúzta
magát.
Geoff bólintott, és vállig érő, barna hajába túrt.
– Igen. Véget ért a tanítás, úgyhogy neki is láttak a
munkának. Már el is intéztek néhány éjszörnyet, amik már
majdnem teljesen kifejlődtek. – Rám sandított, és legnagyobb
meglepetésemre elmosolyodott. – És gratulálok, Layla! Hallom,
te is elbántál eggyel.
Na, végre-valahára valaki tudomást vett arról, milyen király
vagyok.
– Köszi szépen.
Geoff biccentett, aztán Zayne-re nézett.
– Van egy perced?
Gyorsan kihasználtam az alkalmat, hogy kereket oldjak.
Szükségem volt egy kis időre, mert össze akartam szedni magam
– és persze le akartam zuhanyozni, mert nem igazán dobott fel,
hogy Roth illata árad belőlem. De csak a folyosóig jutottam,
amikor furcsa, jeges borzongás futott át rajtam. Nemcsak a
bőrömön, hanem az egész testemben, kívül-belül. A földbe
gyökerezett a lábam, és ekkor meghallottam Zayne-t:
– Majd később.
A torkomban dobogott a szívem, és eszeveszetten vetettem
magam a lépcső felé. Alig két fokon értem föl, amikor hirtelen
eltűnt a lábam alól a lépcső, és egy erős vállon találtam magam.
A meghökkenéstől mukkanni sem bírtam. Fölemeltem a fejem,
és figyeltem, ahogy megperdült körülöttem az előcsarnok,
miközben Zayne sarkon fordult velem, egyenesen átvonult a
nappalin, majd betrappolt a könyvtárba. Berúgta mögöttünk az
ajtót, aztán azzal a lendülettel be is zárta. Tótágast állt a
gyomrom, miközben a képzeletem vadul nekilódult.
Épp, amilyen hirtelen Zayne felkapott és a vállára vetett, akár
egy zsák rizst, most ugyanolyan váratlanul visszarakott a földre.
Előbb ösztönösen elhátráltam, de aztán dühödten feléje
vetettem magam, és a mellkasára csaptam. Teljes erőmből.
– Mi a francot művelsz? – fakadtam ki.
Zayne ajka megrándult, mintha alig bírta volna megállni a
nevetést.
 – Beszélnünk kell – közölte.
– Neked Geoff-fal kell beszélned.
– Bármit is akar mondani, az várhat. – Ismét elhátráltam tőle,
de utánam jött, a homlokát ráncolva. – Miért rohantál el?
– Muszáj... muszáj lezuhanyoznom – feleltem bénán.
Zayne összehúzta a szemét.
– Igen, az nem ártana, de úgy menekültél el, mintha egy egész
horda ördögbestia üldözött volna.
– Nem is igaz! – tiltakoztam.
Felvonta a szemöldökét.
– Na jó – ismertem el. – Talán egy kicsit. Miről akartál
beszélni? A boszorkányokról? Arról, hogy mikor mehetek el a
klubjukba?
– Nem.
Elértünk a kanapéig, és Zayne leült. Én el akartam húzódni,
de megragadta a karomat, és nem eresztett.
– Te meg mit csi...
Lerántott magához, és nem landolhattam máshol, csakis az
ölében. Lehuppantam, szembenézve a fiúval, a szám a torka
magasságába került. Egy pillanatra megdermedtem. A combján
ülve éreztem, hogy ez olyan ismeretlen terep, amitől pattanásig
feszülnek az idegeim. Ha csak egy kicsit is előrébb mozdítottam
volna a csípőmet... Be sem bírtam fejezni ezt a gondolatot.
– Nem menekülök előled – motyogtam.
– Dehogyisnem. És megint kerülsz engem. – Megpróbáltam
lemászni róla, mire átfogta a derekamat. – Azt már nem! Nem
mész sehova.
– Mit... mit csinálsz? – leheltem.
– Megakadályozom, hogy eliszkolj tőlem. – Maga felé húzott,
így kénytelen voltam a vállának támaszkodni, és hátrébb tolni,
nehogy összeérjenek bizonyos testrészeink. – Ha még nem
vetted volna észre, egyáltalán nem jön be nekem, hogy utánad
kelljen rohangásznom.
Semmi értelmes válasz nem jutott eszembe. Lassan
fölemeltem a fejem, és Zayne szemébe néztem. Úgy nézett rám...
Ja, pontosan úgy nézett rám, mint amiről az előbb beszélt. Azt
sem tudtam, hova legyek.
Finoman megcsóváltam a fejem.
– Miért kellene utánam rohangásznod?
Az arcán átsuhanó kifejezésben a gyöngédség hitetlenkedéssel
elegyedett; a tekintetéből mintha az a kérdés sütött volna: „Most
komolyan, hogy lehetsz ilyen buta?”
– Nem kell, mégis ezt tettem. Ezt teszem. És szerintem a
szombat éjszaka után eléggé nyilvánvalónak kéne lennie, hogy
miért.
Kis híján megállt bennem az ütő.
– Őszintén szólva... – Zayne tekintete az enyémet fürkészte. –
Jó ideje nyilvánvalónak kellett volna lennie, már... Már évek óta.
Vagy talán nem volt az, bár akkor is tudnod kell.
Tényleg hülyének kellett volna lennem, hogy ne tudjam, pláne
mindezek után, de...
– Én ezt akkor sem értem.
– Talán nem helyes. Honnan tudhatnám én azt? Amikor
apám hosszú-hosszú évekkel ezelőtt hazahozott téged magával,
azt mondta, az én kötelességem lesz vigyázni rád, mert onnantól
kezdve egy család lettünk... Mi ketten pedig testvérek. És én ezt
komolyan is vettem. Egészen tizenkét éves korom óta. –
Lesütötte sötétszőke szempilláit, és én Pisze úrra gondoltam.
Érzelmek robbantak szét bennem, és elszorították a torkomat. –
Tudom, hogy mindig is a testvéremként kellett volna gondolnom
rád, világéletünkben, de mindketten felnőttünk, és az elmúlt
kábé egy évben...
 Egyre szorosabban markoltam a vállát, ujjaim a pólójába
mélyedtek. Lüktetett a fülemben a vér.
– Folyton azon kaptam magam, hogy téged bámullak, és
örökké veled akartam lenni. Ugyan mi másért keltem volna
mindig olyan korán? – Halkan elnevette magát, és kicsit kipirult
az arca. – És mióta csak apám össze akar boronálni Denikával,
azóta biztosan tudom, hogy...
– Mit tudsz? – suttogtam.
– Biztosan tudom, hogy nem lehetek a párja. Úgy nem, hogy
folyton csak te jársz a fejemben. Ez helytelen volna? – Ismét rám
szegezte átható tekintetét, farkasszemet nézett velem. – Nem.
Francba ezzel... Francba az egésszel! Ez igenis helyes. Mindig is
helyes volt.
Sajgott a torkom, amikor megszólaltam:
– Ezt nem lehet...
– Mit nem lehet, Laylababa? Nem gondolhatok rád? Nem
mondhatom meg neked, hogy mindig is te voltál a legcsodásabb
lány, akit csak ismerek? Nem vallhatom be végre, hogy hiába
nőttünk fel egy fedél alatt, attól még annak, amit irántad érzek...
Annak, amit tőled akarok... Annak semmi köze a testvéri
szeretethez. – Elakadt a lélegzetem. Zayne az oldalamra
csúsztatta a kezét, érintése nyomán libabőrös lettem. – Talán
nem érhetek hozzád? Nem zárhatlak a karomba? Mert én úgy
tudom, hogy igenis megtehetem mindezt.
– Zayne...
– És tudom, hogy te is ezt akarod. Már régóta tudom. –
Hüvelykujja szórakozottan körözött a bőrömön, miközben
beszélt. – Vagy ez talán megváltozott... Miatta?
Ennek semmi köze sem volt Rothhoz. Éveken át szenvedtem a
Zayne-ről szőtt romantikus álmaimtól, annak biztos tudatában,
hogy a fantáziálásom teljességgel reménytelen, így most ezeket a
szinte szentséges szavakat hallva azt sem tudtam, mit kezdjek
velük. A szívem akkorára duzzadt, hogy tutira vettem, menten
kirobban a mellkasomból, ám a szorongás is egyre erősödött
bennem, értetlenségről és félelemről suttogva.
– Miért most? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Rossz válasz, ha azt mondom: „azért, mert mostanra
kaptam végre észbe”? Gondolom, ennél jobb választ érdemelsz.
– A vállamra hajtotta a fejét, ott nyugtatta a homlokát, miközben
a kölcsönvett pólót markolta a hátamnál, és ismét elakadt a
lélegzetem. – Azon az éjszakán, amikor Paimon elkapott téged,
kis híján elveszítettelek. Amikor rádöbbentem, hogy
meghalhattál volna... – Megborzongott. – És rádöbbentem, hogy
én magam is meghalhattam volna... Többé már nem akartam
tagadni, hogy mit érzek. Képtelen voltam rá.
Lehajtott fejére meredtem, miközben lassan fölemeltem a
kezemet. Tényleg ennyiről lett volna szó? Vagy ennél azért
bonyolultabb volt a dolog? Talán valójában Roth volt az ok, és
az, hogy Zayne egyszerűen csak nem akart átengedni neki? Vagy
esetleg az volt a lényeg, hogy kiderült, alakot tudok váltani, és
ettől egyszeriben megfelelő lehettem párnak? Lehunytam a
szemem, és igyekeztem tudomást sem venni az aggodalom
különös görcséről. Zayne nem volt olyan, mint a többiek, ő soha
nem gondolta úgy, hogy defektes vagyok. Finoman
megérintettem a tincsei végét, mire sóhaj szakadt ki belőle.
Nem, Zayne biztosan nem hazudott volna nekem.
Lágy, selymes tincsei kisiklottak az ujjaim közül, és kíváncsi
voltam, vajon a fiú hallja-e, ahogy megszakad a szívem. Könnyek
szöktek a szemembe, és hiába hunytam le szorosan, csak nem
szabadultam tőlük, a pilláimat áztatták. Szinte könnyebb volt
hónapokkal ezelőtt, amikor még hiú ábrándnak tűnt a gondolat,
hogy Zayne bármiféle vágyat is érezhetne irántam, mint most,
hallva mindezt, miközben továbbra sem lehetett az enyém.
– Nem számít – mondtam fojtott hangon. – Akkor is
lehetetlen köztünk bármi.
Zayne hátrébb húzódott, és fölemelte a fejét.
– Hogyhogy?
– Mi ketten nem... Mármint, mi nem tudnánk... – Elpirultam,
és leszegtem az állam.
– Mit nem tudnánk? – Megborzongtam Zayne mély,
döbbenetesen szexis kacajától. – Szerintem szombat éjjel
bebizonyosodott, hogy jó sok mindent meg tudunk tenni.
Elöntött a forróság, részben a szégyenkezéstől, részben a
tűztől, ami fellángolt bennem annak emlékétől, amit tettünk.
– De hát túl veszélyes lenne.
– Bízom benned.
Ez a két szó végtelenül egyszerűen hangzott, engem mégis
teljesen elképesztettek.
– Pedig nem kellene. Ennyire semmiképpen sem... Nem lenne
szabad rám bíznod az életed.
Zayne a homlokát ráncolta.
– Te soha nem hittél magadban eléggé, soha nem tartottad
magad elég nagyra. Mióta csak ismerlek, soha nem féltem a
képességedtől.
A szememet megrohanó könnyek a kibuggyanással
fenyegettek, és már csak másodpercek választottak el attól, hogy
úgy kezdjek bőgni, mint aki most nézett végig egy rakás
romantikus filmet.
– Te nem vagy gonosz, Layla. Sosem volt benned semmi
gonoszság. – Olyan széles, sugárzó mosollyal nézett rám, aminek
egyszerűen nem bírtam ellenállni. – És hiszem, hogy ha most
megcsókolnálak, nem vennéd el a lelkem.
Felhördültem, és hátrahúzódtam.
 – Eszedbe ne jusson megpróbálni! Nem tudom...
– Nyugi – kuncogott.
Minden izmom megfeszült. Mégis hogy lehettem volna
nyugodt azok után, hogy ilyet mondott nekem? Zayne olyan
fontos volt nekem, annyira nagy becsben tartottam őt, hogy ha a
pusztulását okoztam volna, akkor biztosan elsorvadok és
meghalok. Már a puszta lehetőség gondolatától is legszívesebben
elköltöztem volna egy másik városba.
A fiú fölemelte az egyik kezét, és a hajtincseim végével
babrált, miközben tekintete a vonásaimat fürkészte. Oldalra
hajtotta a fejét, és mielőtt rájöhettem volna, mire készül, a
nyakamhoz nyomta az ajkát, vadul lüktető ütőeremre.
Minden érzékem kiélesedett, miközben Zayne telt ajka
rövidke, ám szinte lángoló ösvényt jelölt ki a bőrömön, egészen a
fülem alatti, hiperérzékeny pontig. Szédelegve próbáltam
felfogni mindezt. Éreztem a fiú haját, ahogy csiklandozott az
állam alatt, ajka lágyságát és nyelvének finom cirógatását,
mintha a bőrömet ízlelgette volna. Hirtelen ismerős feszültség
támadt a testemben, megrohant a forróság, és a heves érzelem
majd szétfeszítette a mellkasomat. Ám ennél többről volt szó: az
engem átjáró érzések megint kissé idegennek tűntek. Amikor
Zayne a tarkómra simította a tenyerét a hajam alatt, a különös
benyomás csak egyre erősebb lett. És volt benne valami férfias.
Egyszeriben mindent megértettem. Zayne arcára tettem a
kezemet. Kérdő tekintettel nézett fel rám. Nem bírtam rájönni,
hogyan lehetséges ez, mégis tudtam, a csontjaimban éreztem, mi
történik.
– Jaj, istenem! – suttogtam, végighúzva az ujjaimat az arcán.
– Már értem.
Zayne zavarodottan vonta fel a szemöldökét.
– Érezlek téged – magyaráztam. – Érzékelem az érzelmeidet.
 19. FEJEZET

ZAYNE NYILVÁNVALÓAN NEM ILYESMIRE SZÁMÍTOTT TŐLEM. Rám

bámult tündöklő, kék szemével, vonzó arcát értetlenség felhőzte
el.
Őrültségnek hangzott, hogy megérzem az érzelmeit, mégis ez
volt az igazság.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte.
Elhúztam tőle a kezemet, begörbítettem az ujjaimat, és szinte
azonnal elillant belőlem a heves vágy.
– Érzem azt, amit te érzel – mondtam lassan, még mindig
döbbenten ettől a felismeréstől. – Nem értem, hogy lehet ez, de
nem először fordul elő, csak eddig nem fogtam fel, mi történik.
Zayne hátradőlt a kanapén.
– Ennél kicsit részletesebb magyarázatra lesz szükségem.
– Mostanában, valahányszor csak megérint valaki... Mármint,
ha a bőre közvetlenül a bőrömhöz ér... Akkor halványan
érzékelek valamennyit az illető érzelmeiből. – Stacey-re
gondoltam, és arra, amikor megérintett, miközben Samről
beszélt nekem. Reményt éreztem... Olyan reményt, ami
valójában nem a saját érzésem volt. És ugyanez történt, amikor
megérintettem Rothot vagy Zayne-t, sőt még akkor is, amikor az
utcákat jártam, neki-nekimenve a járókelőknek, miközben
lelkeket próbáltam érzékelni... Elkerekedett a szemem. – Ez
akkor kezdődött, miután felmondta a szolgálatot az auralátó
képességem! Szinte pontosan utána. Szent szar!
– Basszus – csóválta meg a fejét Zayne. – Szóval, érezted,
amit én éreztem, miközben megérintettelek?
– Csak halványan. Megrohant a különféle érzelmek keveréke.
Egyik se jött át túl erősen.
A fiú szája kis mosolyra görbült.
– Hát, akkor jó. Mert ha megéreztél volna mindent, amit én,
mikor hozzád értem, az eléggé kínos lett volna. Figyelembe véve
bizonyos érzéseket, amik igencsak úrrá lettek rajtam.
Elnevettem magam, habár az arcomba szökött a vér.
– Ja, azt hiszem, az ciki lett volna.
– De még milyen ciki. – Zayne nagyot nyelt, aztán megint az
arcomra simította a tenyerét. – És most mit érzel?
– Nem is tudom. – Nehéz volt szétválasztani a saját kusza
érzéseimet azoktól a benyomásoktól, amik a fiútól
származhattak. De akadt egy érzelem, amiről sejtettem, hogy az
övé lehet. Egy folyamatos bizonyosság szála, ami az én félelmem
köré tekeredett. – Boldogságot? – suttogtam, és Zayne
csuklójára kulcsoltam az ujjaimat. A melegség erősödött, mintha
a nyári napsütésben sütkéreztem volna. – Azt, hogy boldog vagy.
A fiú mosolya szélesebb lett, a tekintete is felderült.
– Igen, ez stimmel.
Próbáltam megérteni, mégis hogyan vezethetett az auralátási
képességem elvesztése mások érzelmeinek észleléséhez.
Leengedtem a kezemet, és fel akartam kelni Zayne öléből, ám a
fiú a csípőmre tette a kezét, és nem hagyott elmozdulni. Felvont
szemöldökkel néztem rá.
Kisfiúsan bájos volt a vigyora.
– Mi van? – kérdezte ártatlanul.
– Tudod, mi.
Vállat vont.
 – Koncentráljunk a lényegre! Erre az érzelemérzékelős
dologra. Tudjuk, hogy egy szukkubusz vagy egy inkubusz
érzelmekből táplálkozik, igaz? És Lilithet bizonyos szövegek
szukkubusznak nevezik. Talán mindig is megvolt benned ez a
képesség, csak eddig nem ütközött ki.
Más szavakkal: ez valószínűleg démoni adottság volt.
– Miért nem mutatkozik meg végre bennem valami gorgós
képesség? – keseregtem.
– Számít ez? – Zayne finoman dobolt az ujjaival a csípőmön.
– Számítania kéne. Neked.
Lelohadt a vigyora, és a homlokát ráncolta.
– Pedig egyáltalán nem számít. Nincs abban semmi gonosz,
hogy megérzed valaki más érzelmeit. Egész hasznos lehet.
Ebben valószínűleg igaza lehetett, de akkor is: ez csak egy
újabb dolog volt, amiben különböztem Zayne-től, és amitől
rosszul éreztem magam a saját bőrömben. Egy kicsit azért
enyhült a feszültségem, és összekulcsoltam a kezemet az
ölemben, kettőnk között.
– Gondolod, hogy a lilin is érzékeli mások érzelmeit, és látja
az aurájukat? – vetettem fel.
– Nem tudom – válaszolta Zayne.
Nem is értettem, miért tűnődöm ezen. Talán azért, mert tudni
szerettem volna, pontosan mennyire hasonlít hozzám az a lény.
Zayne fészkelődött kicsit, így pár centivel előrébb csúsztam az
ölében.
– Tudom, mi jár a fejedben.
– Tényleg?
Bólintott.
– Arra a boszorkánykörre gondolsz, és hogy mikor tudhatsz
meg végre többet a lilinről.
Szokás szerint fején találta a szöget.
 – Hát, csakis önző okból akarok utánajárni a dolognak. Minél
többet tudunk a lilinről, annál hamarabb találhatjuk meg.
– És ez az anyó egyedül teliholdkor lesz a klubjukban? –
kérdezte Zayne néhány pillanatnyi hallgatás után. – Az csak
néhány hét múlva lesz... December hatodikán, azt hiszem.
Szórakozottan bólintottam. Nesze nekem démonok, gorgók,
boszorkányok meg a telihold...
– Szóval, nem bánod, ha odamegyek?
– De, eléggé zavar, viszont arra jutottam, hogy attól még úgyis
odamész, és akkor már inkább támogatlak benne, mert még az is
jobb, mint ha egyáltalán nem avatnál be. – Hátrahajtotta a fejét,
és a kanapénak támasztotta. Félig lesütött szemhéja alól nézett
fel rám. – És ha jól sejtem, Roth repes az örömtől annak
gondolatára, hogy kettesben mehettek el ebbe a klubba.
Nem tudtam, mit mondhatnék erre.
– Megértem, hogy a boszorkányok nem látnának engem
szívesen, pláne ezek a fajta boszorkányok, de akkor is el foglak
kísérni azon az estén... Legalábbis egészen addig, amíg csak
lehet – folytatni Zayne. – És bármennyire is gyűlölöm elismerni
ezt, jó ötlet, ha Rothtal mész a klubba.
– Micsoda? – Meglepetten meredtem rá. – Jól hallottam,
amit mondtál?
– Ettől még legszívesebben továbbra is lenyúznám a csávó
bőrét a húsáról, aztán a húsát a csontjáról, méghozzá szép
lassan, tudod, hogy jó sokáig tartson. Mondjuk, egy
narancshámozóval.
Grimaszt vágtam.
– Pfuj!
Röpke vigyort villantott rám, aztán komolyabban hozzátette:
– De alapvetően biztonságban vagy mellette.
Még mindig döbbenten bámultam.
 – Alapvetően?
– Meg fog védeni téged. Jobban, mint ma tette. – Tisztán
hallatszott a hangján, mennyire vonakodik elismerni ezt. – Csak
tőle nem vagy biztonságban.
– Bármit is akar tőlem Roth, vagy bármit is hiszel, hogy akar
tőlem, nem jelent rám nézve fenyegetést. Hidd el nekem.
Nyilvánvalóvá tette, hogy nem volt köztünk semmi más, csak...
– Testiség?
– Ja – suttogtam.
– Seggfej.
Halkan kuncogtam ezen, bár inkább köhögésnek hangzott.
– Ja.
– Sajnálom – mondta Zayne, pedig mindazok után, amit
bevallott nekem, úgy gondoltam, hogy neki igazán nincs miért
sajnálkoznia. De hát ő már csak ilyen volt: maga a megtestesült
jóság.
Átkarolt, magához húzott, a mellkasához szorított.
Odabújtam hozzá, lehunytam a szemem, és hallgattam
egyenletes szívverését. Az ölelésében ráleltem arra a vigaszra,
amit csakis Zayne tudott nyújtani nekem – amit mindig
megkaptam tőle, ha a karjába zárt.
Reszketeg sóhajtás szakadt ki belőlem. Nagy volt a felfordulás
az életemben, és rengeteg minden történt az elmúlt néhány
hétben, ám ezekben a csöndes pillanatokban csakis azokra a
csodálatos, gyönyörű dolgokra gondoltam, amikről a legvadabb
álmaimban sem képzeltem volna, hogy valaha is hallhatom majd
őket Zayne szájából, most mégis pontosan ez vált valóra, szóról
szóra. Sokkal lényegesebb dolgok is akadtak, amikkel
foglalkoznom kellett volna, de jelen pillanatban számomra nem
létezett ennél fontosabb.
Ez az új fejlemény Zayne-nel teljesen váratlanul ért. A vágy
egy dolog. Megint más a szívünkbe zárni valakit. Viszont ezek a
szavak... egész más jelentést hordoztak, valami sokkal nagyobb
horderejűt. Olyan heves érzelmekről tanúskodtak, amik teljesen
eluralkodnak az ember szívén, áthágják a határokat, falakat
rombolnak le, és kitapossák a saját útjukat.
Miközben Zayne felcsúsztatta a kezét a hátamon, megint
sóhajtottam.
– Kényelmes így? – kérdezte.
Bólintottam.
Még följebb csúszott a keze, én pedig nagy erőfeszítéssel
kinyitottam a szemem, tekintetem végigsiklott a polcokon
sorakozó poros köteteken. Zayne szavai betöltötték a kettőnk
közötti kis teret. Úgy éreztem, muszáj mondanom valamit, de
soha nem volt könnyű a Zayne-nel kapcsolatos érzelmeimről
beszélnem. Még Staceynek sem vallottam be, mit érzek a fiú
iránt valójában. Szinte egész életemben odavoltam Zayne-ért, de
ezt mindig is megtartottam magamnak, eltitkoltam, amennyire
csak bírtam, és hazugságokkal álcáztam. Zayne azonban kitárta
előttem a szívét, így én is ugyanezzel tartoztam neki.
– Be kell vallanom valamit – suttogtam.
– Mit?
Még mindig nem volt könnyű összeszedni a bátorságomat.
– Mindig is arról álmodtam, hogy... Hogy egy szép napon
majd ezeket a szavakat mondod nekem, mert mindennél jobban
akartam, hogy... Hogy akarj engem. – Mintha egész lényem
lángra lobbant volna, de erőnek erejével folytattam. Egyik
szavam sem sikerült többre gyenge suttogásnál. – Azt hiszem, én
azóta akarlak téged, mióta csak megértettem, mi a különbség a
fiúk és a lányok között.
Zayne még szorosabban ölelt, és amikor megszólalt, rekedt
volt a hangja.
 – Az jó hosszú időnek hangzik.
– Az is volt. – Gombócot éreztem a torkomban, és valamilyen
oknál fogva sírhatnékom támadt. – És nagyon nehéz volt,
tudod? Próbáltam nem kimutatni, és nem féltékenykedni
Denikára, se a többi lányra, akikkel nyilván...
– Nem voltak más lányok, Laylababa.
Eltartott pár másodpercig, mire zavarodott agyam felfogta a
szavait, de mikor végre sikerült, hátrahúzódtam, és fölemeltem a
fejem.
– Hogy mondtad?
Ezúttal Zayne-en volt az elpirulás sora.
– Én még soha nem jöttem össze senkivel.
Leesett az állam.
– Muszáj ennyire meglepett képet vágnod? – kérdezte
feszengve.
– Bocs, én csak... Nem hiszem el, hogy te még soha nem... Úgy
értem, te... Te vagy. Szívdöglesztő vagy, meg kedves és okos és
tökéletes, és folyton flörtölnek veled a csajok, akárhová
megyünk.
Zayne elmosolyodott.
– Nem azt mondom, hogy soha nem kínálkozott lehetőség. De
én soha nem használtam ki.
– Miért?
A szemembe nézett.
– Őszintén?
Bólintottam.
– Eleinte nem igazán tudtam, miért is nem akarom, pedig...
Hát, lett volna rá alkalmam. Mintha soha nem érdekelt volna
eléggé a dolog ahhoz, hogy bárkivel is kipróbáljam. Csak tavaly
jöttem rá, hogy tulajdonképpen miért van ez. – Néhány
pillanatra elhallgatott, és a szívem ismét zakatolni kezdett. – Te
vagy az oka.
– Én?
– Ja. – Megfogta néhány hajtincsemet, és két ujja között
csavargatta őket. – Néhány lánnyal eljutottam egy bizonyos
pontig, de csakis rád tudtam gondolni, és ez nem tűnt helyesnek.
Érted, együtt lenni valaki mással, ha közben téged képzellek
oda...
Te jó ég!
Úgy éreztem, menten elolvadok Zayne szavainak hallatán, és
a testem bizonyos részei teljesen bevadultak attól a ténytől,
miszerint rám vágyott, rólam fantáziáit, már sokkal régebben,
mint azt valaha is sejthettem volna.
Zayne visszahelyezte a vállamra azt a néhány tincset, amivel
eddig játszadozott, és hagyta, hogy lassan kicsavarodjanak.
– Szóval, mit kezdünk ezzel?
Erre rögtön mocskosabbnál mocskosabb gondolatok jutottak
eszembe, az agyam lelkesen játszadozott el az ötlettel, hogyan
szabadíthatnánk meg egymást a szüzességünktől, de erősen
kételkedtem abban, hogy Zayne erről beszélt. Miután elűztem a
fejemből a korhatáros elképzeléseket, kinyitottam a számat, ám
a fiú az ajkamra nyomta az ujját.
– Nem kell máris válaszolnod – mondta. – Tudom, hogy ez
nem könnyű. Semmi sem lesz könnyű köztünk, és tudom, hogy
sok mindentől tartasz. Nem akarlak erőltetni, nem akarom
erőltetni ezt a dolgot, mert tudom, hogy... – Habozott, majd
bólintott, mintha bátorította volna magát, hogy kimondjon
valamit. – Tudom, hogy még mindig fontos neked az a... Fontos
neked Roth.
Elhúzódtam.
– Én...
– Tudom – szólt komoran. – Nem örülök neki, hogy ki kell
mondanom ezt, szívem szerint még gondolni se akarok rá, de
tudom, hogy így érzel. Sok mindent... Sok mindent éltél át vele,
és ő melletted volt akkor is, amikor én nem.
Tudtam, hogy arra az éjszakára céloz, amikor Petr
megtámadott engem: ugyanis akkor próbáltam hívni őt, de nem
vette fel, mert dühös volt rám, ráadásul éppen Denikával volt.
Ezt még mindig nem bocsátotta meg magának.
– Zayne, ami azon az éjszakán történt, az nem a te hibád volt.
– Föl kellett volna vennem a telefont, de most nem ez a
lényeg. Roth melletted volt, és kezdettől fogva elfogadott annak,
aki vagy. Én ebben sem voltam valami jó. – Végigfuttatta az ujját
az államon, majd leengedte a kezét. – Egyébként is, tudom, hogy
még mindig érzel valamit iránta, de azt mondom, hogy
adhatnánk ennek egy esélyt... Adhatnánk magunknak egy
esélyt.
A szívem kihagyott egy ütemet, aztán felpörgött. Zayne-nek
igaza volt. Bármennyire is utáltam bevallani, tény, hogy még
mindig éreztem valamit Roth iránt, de... De másfelől itt volt
Zayne és a közös múltunk. Az a sok év, amíg istenítettem őt és
álmodoztam róla. Mindaz, amit az előbb mondott nekem.
És itt volt mindaz, amit én éreztem iránta. A tény, hogy
minden egyes nap alig vártam, hogy láthassam őt. Hogy akár
csak egyetlen pillantással is képes volt mosolyt csalni az
arcomra. Hogy mennyire vágytam a legfinomabb érintésére is,
és milyen hevesen kívántam, bárcsak megcsókolhatnám. Mindig
is bujkált köztünk valami. Csak épp világéletemben azt hittem,
hogy egyedül az én részemről.
Zayne halványan elmosolyodott.
– Szóval, szerintem lassúra kéne vennünk a tempót.
– Lassúra? – Úgy értve, lassabbra annál, mint hogy
levetkőztem előtte, és az ölébe ültem?
 – Ja, mondjuk, elmehetnénk egy randira. Mit szólnál hozzá?
A legelső gondolatom az volt, hogy nemet mondok. Túl nagy
volt a kockázat... És ha őszinte akartam lenni magammal,
kénytelen voltam bevallani, hogy félek... Rettegtem attól, hogy
végre megkapok valamit, amit mindig is akartam. Féltem, hogy
rossz vége lesz a dolognak, hiszen millió ok volt arra, miért nem
alakulhat jól. Féltem, hogy csalódásba torkollik, és tönkreteszi a
barátságunkat. És mindennél jobban féltem attól, hogy Zayne
elveszíti miattam a lelkét.
Rengeteg kockázattal járt volna belevágni ebbe, ám hevesen
dobogó szívvel rádöbbentem, hogy akár démoni származású
valaki, akár nem, az élet tele van kockázattal, és nekem elegem
lett már abból, hogy nem élek – hogy nem próbálkozom.
Egy randi nem lehet olyan vészes, igaz? Zayne-re bámultam,
és széles mosolyra húzódott a szám.
– Lenne kedved eljönni velem moziba?

~~~

Zayne másnap reggel ébren maradt, miután visszatért a

vadászatból, és elvitt engem suliba. A klán nem találhatott ebben
semmi szokatlant, és Nicolai valószínűleg repesett az örömtől,
amiért megszabadult ettől a kötelezettségtől.
Visszatértek köztünk a dolgok a normál kerékvágásba: Zayne
hol cukkolt, hol elpirultam tőle, hol pedig legszívesebben
behúztam volna neki egyet.
Amikor aztán megérkeztünk a suliba, odahajolt hozzám, és
olyan édes puszit nyomott az arcomra, hogy azt kívántam,
bárcsak adhatnék neki egy igazi, méltó búcsúcsókot.
Nem voltam biztos benne, hogy áll most a kapcsolatunk.
Együtt járunk? A pasim lett, én meg a csaja? Semmi ilyet nem
tisztáztunk, és egyelőre talán jobb is volt ez így. Habár fel
akartam vállalni a kockázatot, korántsem voltam biztos benne,
hogy jól fog elsülni a dolog.
Ahogy abban sem, nem vagyok-e a világ legönzőbb embere,
amiért meg akarom próbálni.
Akárhogy is, hülye vigyor ült a képemen, mikor beléptem a
suliba. Aznap reggel felébredve valahogy minden nehézség,
amivel szembenéztünk, kicsit könnyebben kezelhetőnek tűnt.
Mintha az összes problémánkat csillámporba mártották volna.
Vihogtam magamban, mire a mellettem lépkedő csaj fura
pillantást vetett rám. Na, sebaj. Befordultam a sarkon, és
elmentem a továbbra is üresen álló vitrin mellett – amiben a
focicsapatunk trófeái díszelegtek volna, csak épp a srácok sosem
nyertek semmit –, mikor ismerős, vörös hajú alak bukkant fel
előttem a folyosón. Az egyik kezében seprűnyelet szorongató
Gerald a másik kezével odaintett magához.
Megkerültem egy csapat lányt, és a gondnokhoz léptem.
– Minden rendben? – kérdeztem.
Bólintott, és fojtott hangon válaszolt.
– A barátaid elhárították a problémát az alagsorban.
Mindentől megszabadultak, és még a mocskot is eltakarították.
– Szuper. – Ezt nagy megkönnyebbüléssel hallottam. Zayne
tegnap este a többiekhez indult a suliba, de ma reggel nem
beszéltünk arról, hogy ment a dolog.
Gerald hunyorogva sandított körül, mielőtt folytatta:
– És köszönettel tartozom neked.
– Miért?
– Azért, mert semmit sem mondtál rólam az őrzőknek –
válaszolta, és átvette a seprűnyelet a másik kezébe. – Tudom,
hogy nem szóltál nekik, különben már nem állnék itt. És ezért
nagyon hálás vagyok.
– Igazán nincs miért. Lehetséges, hogy nem volna veled
semmi bajuk, de azért nem mernék mérget venni rá. – Néhány
hónappal ezelőtt talán még jobban bíztam volna az őrzőkben,
most viszont már nem, és ahogy rádöbbentem erre, kissé
lelohadt a jókedvem.
Gerald kissé vöröses szeme ismét idegesen sandított körbe.
– Még mindig azt tervezed, hogy ellátogatsz abba a bethesdai
klubba?
– Igen. – Néhány diák kezdett furán nézni ránk. És pár tanár
is. Onnan, ahol álltunk, láttam, hogy Stacey a szekrényemnél vár
rám, mellette a meghökkent képet vágó Sammel. A barátnőm
arckifejezése magáért beszélt.
Gerald aggódva vonta össze a szemöldökét.
– Bárcsak meggondolnád magad! Kell, hogy legyen másik
megoldás.
– Hacsak nincs egy jó kis kézikönyved a lilinekről, akkor
igazán nem tudom, mi mást tehetnénk. – Bár egy lilines
ismertető tényleg nagyon sokat segített volna. – Figyelj, kösz,
hogy aggódsz értem, de most muszáj...
– Nem érted. – A keze hirtelen a csuklómon termett, és
megszorította. Megrökönyödtem, ahogy hirtelen mellbe vágott a
félelem, és ugyan tudtam, hogy valójában nem a saját érzelmem,
emiatt csak még nyugtalanítóbb volt. – Rendes lánynak tűnsz,
mindennek dacára, de néha, gyermekem, ha makacsul keresed a
válaszokat, nem fog tetszeni, amit találsz.
Gerald magától is eleresztette a kezemet, mielőtt
elhúzódhattam volna tőle. Ahogy elfordult, vetett még egy jó
hosszú pillantást a szekrényem felé, aztán visszasietett a
takarítószeres helyiséghez.
Oké, ez fura volt. Talán furább a tipikus boszorkányos
furcsaságnál.
A fejemet csóváltam, és Stacey-ék felé perdültem. A barátnőm
kíváncsian méregetett, miközben átfurakodtam a diákok
sűrűjén.
– Most már gondnokokkal lógsz? – cukkolt.
– Ráadásul kézen fogva? – szállt be Sam is a cikizésbe.
– Be lehet fogni – mondtam. – Mindkettőtöknek.
Stacey beintett nekem, és vigyorgott, miután grimaszt vágtam
erre.
– Mi történt tegnap? – kérdezte. – Kérlek, mondd, hogy nem
Rothtal voltál!
Hát...
– Nem, csak hazamentem. Nem éreztem jól magam. Tudod,
hogy van... – Elhallgattam, és a homlokomat ráncolva meredtem
Samre.
Valami megváltozott rajta. Nem a haja, habár most az egyszer
mintha megfésülte volna a rakoncátlan, hullámos tincseket.
Aztán rádöbbentem. – Sam, hol a szemüveged?
– Elvesztette – válaszolta Stacey, ahogy elindultunk a
folyosón. – Nagyon helyes így, nem?
– Ja, nagyon – vigyorogtam. – De látsz egyáltalán szemüveg
nélkül? – kérdeztem a sráctól.
– Persze, boldogulok. – Sam könnyedén besorolt a diákok
sűrűjébe. – De miért ragadott úgy kézen az a gondnok? Elég fura
volt.
– Segített tegnap, amikor rosszul éreztem magam. –
Túlságosan könnyen jöttek a számra a hazugságok. – Csak kezet
fogott velem.
Édes, vad illat jelezte Roth közelségét. Hátrasandítottam. A
folyosó közepén masírozott végig, homlokráncolva bámult le a
kezében tartott mobilra. Oda se figyelt, hova megy, de mindenki
félreállt az útjából.
Felnézett, és összetalálkozott a pillantásunk. Halványkék
zúzódás látszott az állán, annak jeleként, mekkora ereje van egy
őrző ütésének. Gyorsan elkaptam a tekintetemet, és
szentségeltem magamban, amiért egy kicsit elfogott a bűntudat.
Két másodperccel később Roth odaért hozzánk.
– Jó reggelt, hölgyeim és uram!
– Csá! – válaszolta Sam mosolyogva. – Mennem kell órára.
Ebédnél találkozunk!
Figyeltem, ahogy sarkon fordult, és eltűnt a folyosó végén.
Roth szintén szemmel követte a srácot. Furcsa mosolyra görbült
a szája.
– A mi kis Samünkből végre kezd nagyfiú lenni, vagy mi? –
kérdezte.
– Hogyhogy? – értetlenkedtem.
– Nem is tudom. – Vállat vont, és Stacey-hez fordult. –
Megszabadult a szemüvegétől. Ráadásul ma úgy néz ki, mintha
kivételesen nem az anyukája készítette volna oda neki, mit
vegyen fel. Te pedig úgy stírölöd, mint aki szeretne pici
pápaszemes porontyokat gyártani vele.
Stacey céklavörösre pirult, de vihogott.
– Talán úgy is van.
– Ó! – kerekedett el Roth szeme. – Rossz kislány.
A porontyszülős megjegyzését leszámítva a srác egész
visszafogott volt az órán. Nem fordult felém a székén, hogy
bosszantson, és nem is dőlt hátra, a padunknak támaszkodva,
mint máskor.
Valahogy... másmilyen volt.
Bambi szokás szerint nem bírt nyugton maradni az óra alatt,
ide-oda tekergőzött a testemen. Mire az óra befejeződött, már
alig vártam, hogy kiszabaduljak a teremből. Amikor végre
kicsöngettek, a helyettesítő tanár felkapcsolta a lámpát.
– Ne felejtsétek el átismételni az egész anyagot! – mondta, és
a hajába túrt, majd a tarkójára szorította a kezét, miközben
lepillantott a naptárára. – A témazárót még ezen a héten...
Tompa sikoltás fojtotta belé a szót, és a csukott ajtó felé
fordult. Az első sikolyt még hangosabbak követték, a folyosóról
hallatszottak, az osztályterem elől. Egy emberként ugrottunk
talpra mind, és idegesen álldogáltunk egyik lábunkról a másikra.
Ahogy a sikoltozás egyre erősödött, Roth az ajtó felé indult.
– Mi folyik itt? – suttogta Stacey.
– Szerintem mindenkinek idebent kellene maradnia –
mondta Tucker tanár úr, és megpróbált Roth útjába állni, de a
srác sokkal gyorsabb volt nála, ráadásul máris a nyomába eredt a
fél osztály.
– Fogalmunk sincs, mi történik odakint! Mindenki üljön
szépen vissza a helyére! Most rögtön!
Semmit sem ért el.
Az ajtó előtt kisebb csődület támadt, aztán mindannyian
kitódultunk a zsúfolt folyosóra. Stacey a felsőm hátába
kapaszkodott. A suli folyosójára mostanra olyan mély csönd
borult, hogy akár egy szöcske tüsszentését is meg lehetett volna
hallani. Ez valamiért még a sikoltozásnál is rosszabb volt.
Átfurakodtam a tömegen, és megpillantottam Roth hátát.
Természetellenesen merev volt a tartása. Utat törtem
magamnak, a fiú pedig rám pillantott, és a fejét csóválta. A
tekintetem az előtte kialakult körre siklott, ami a diákok tömege
között tátongott. A kör elsőre teljesen üresnek tűnt, ám ekkor
megláttam a levegőben lassan előre-hátra himbálózó, szürke
nadrágot viselő lábat.
 – Úristen! – suttogta Stacey.
Fölnéztem, és a szívemhez kaptam. Az agyam eleinte mintha
nem is lett volna hajlandó felfogni, mit lát, ám a kép csak nem
tűnt el a szemem elől. Nem változott.
A folyosó közepén egy test lógott le az egyik lámpáról, nyaka
körül az iskola piros és aranyszínű molinójával. Egy férfi
holtteste. Gerald Youngé.
 20. FEJEZET

A RENDŐRSÉG ÉS A TRAUMA MIATT, aznapra hazaengedtek

minket a suliból.
Zayne-t a hívásom ébresztette fel, de amint elmondtam neki,
mi történt, azonnal kipattant az ágyból, és elhagyta a házat. Nem
egészén húsz perccel azután, hogy a gimi vezetősége
felfüggesztette a tanítást, az utca végén lévő cukrászda egyik kis
bokszában találtam magam, Zayne és Roth társaságában.
Mások is voltak itt rajtunk kívül a suliból. Eva meg Gareth az
egyik asztalnál üldögéltek. A sápadt Gareth a két kezében
szorongatott bögre fölé görnyedt. Soványabbnak tűnt, mint
amire emlékeztem, csupa zsír haja torzonborz volt.
Totálisan kikészültnek látszott, ám több eszem volt annál,
mint hogy újra megpróbáljam beleütni az orromat a dolgába.
Kettétörtem a sütimet, de most az egyszer egyáltalán nem
találtam hívogatónak az édes finomságot. Alig ismertem
Geraldot, hiszen csak tegnap találkoztam vele életemben
először, de ugyanazt éreztem, mint az Isten Gyermekeinek
Egyháza fanatikusának halálakor.
Soha nem volt könnyű feldolgozni egy ember halálát,
bármilyen kapcsolatban álltunk is az illetővel – vagy akár
semmilyenben.
– Lehet, hogy Gerald tényleg megölte magát – szólalt meg
Zayne, így ismét arra a problémára koncentráltam, hogy vajon
mi történhetett a gondnokkal. – Akármilyen szomorú is ez,
lehetséges, hogy ilyen egyszerű a válasz.
Roth a forró csokoládés pohara fedelével játszadozott.
Valamilyen oknál fogva fanyar mosolyra húzódott a szám attól,
hogy egy démon – pláne a pokol koronahercege – forró csokit
iszik.
– Nem tudom – csóválta a fejét. – Miért tett volna ilyet, pláne
a folyosó közepén? Pokoli egy halálnem.
– De hát valójában nem ismerted őt. Ahogy Layla sem. –
Bármilyen hihetetlen, a két fiú civilizáltan beszélgetett. –
Mindketten csak egyetlenegyszer beszéltetek vele.
– Igazából én kétszer – mondtam, és letörtem egy apró
darabkát a süteményemből. – Ma megállított engem órára
menet, és megköszönte, hogy nem szóltam róla az őrzőknek.
– Ez nem úgy hangzik, mint amit azelőtt tenne valaki, hogy
felakasztja magát az iskolai molinóval – vélekedett Roth,
miközben hátradőlt a bokszban. Fél karját az ülés tetejére
fektette. – Miért hálálkodott volna Laylának, amiért nem
sodorta őt veszélybe, ha épp arra készült, hogy eldobja magától
az életét?
– Mondott még valamit? – kérdezte Zayne.
Bólintottam.
– Megemlítette a bethesdai boszorkánykört, és óva intett
tőlük.
– Lesöpörtem a kezemről a morzsákat. – Valami olyasmit
mondott, hogy ha tovább kutatok válaszok után, nem fog
tetszeni, amit találok. Szinte úgy tűnt, mintha tudna valamit, de
félne beszélni róla.
Roth a homlokát ráncolva pillantott rám.
– Lehetséges, hogy a banyakor egy tagja intézte el? – Inkább
hangosan gondolkodott, mint hogy bármelyikünkhöz intézte
volna a kérdést. – Vagy esetleg maga a lilin?
– Nem érzékelted volna, ha egy boszorkány ólálkodik a
suliban? – kérdezte Zayne.
A démon a fejét csóválta.
– Bűbájokkal leplezik magukat előttünk, ugyanúgy, ahogy az
őrzőkkel szemben is. A lilinről pedig még ahhoz sem tudunk
eleget, hogy kiderüljön, egyáltalán érzékelhetem-e valahogyan.
Hátradőltem, és karba tettem a kezemet a hasam előtt, mert
egyszeriben kirázott a hideg.
– Majdhogynem olyan volt, mintha üzenetnek szánták volna.
Zayne felém fordult. Karikás volt a szeme, és tudtam, hogy
nem jutott valami sok pihenéshez.
– Nem tetszik, ahová ki akarsz lyukadni ezzel – csóválta a
fejét.
– Pedig van benne valami – adott igazat nekem Roth.
– Tegnap találkoztunk vele, elmondta nekünk, micsoda, és azt
is, hogy hol tudhatunk meg többet a lilinről, ma pedig
figyelmeztetni próbált engem, aztán nem egészen egy órával
később már holtan találtuk. – Mély levegőt vettem. – Nekem
elég világosnak tűnik az üzenet: „Húzzátok meg magatokat!”
Roth szeme megvillant.
– Arról szó sem lehet.
– Bármennyire is utálom elismerni, jelenleg a boszorkánykör
az egyetlen, ami nyomra vezethet minket. – Zayne átkarolta a
vállamat, és azonnal átjárt testének melege. Ujjai látszólag
szórakozottan babráltak a leomló tincseimmel. – Az utcákon
hiába keresgéljük a lilin jelét. Semmit sem találtunk.
– Az én környékemen is ugyanez a helyzet. – Roth pillantása
Zayne kezére siklott, ahogy a hajammal játszadozott, és jó
néhány másodpercre rászegeződött. – Tudunk gyanús
halálesetekről, amik a lilinhez köthetők?
 – Nem tűnt fel semmi szokatlan, de lehetséges, hogy csak
nem vesszük észre az árulkodó jeleket... Vagy talán nincsenek is.
Roth állkapcsában megfeszült egy izom, én pedig lehajtottam
a fejem, és a süteményre bámultam, amiből még mindig nem
bírtam enni egy falatot sem. Hirtelen nagy puffanás hallatszott a
cukrászda túlsó feléből, mire felnéztem. Gareth térdre rogyott az
asztal mellett, ahol az előbb még Evával ültek. A lány mellette
guggolt, két kézzel szorongatta a felkarját. Egyre jobban elpirult,
miközben a fél cukrászda őket bámulta.
– Na, gyere szépen! – nógatta a srácot, és kényszeredett
mosolyt erőltetett az arcára, amin nem volt semmi smink. – Föl
kell állnod.
Grimaszt vágtam, olyan ciki volt a helyzet, hogy szinte én is
zavarba jöttem tőle. Eva nem tartozott a legnagyobb rajongóim
közé, de ezt akkor is rossz volt nézni.
– Ennek a kölyöknek segítség kell – jegyezte meg a sorban
állók között egy idősebb pasas, olyan hangosan, hogy Eva is
hallotta.
A lány még vörösebb lett, Gareth viszont megint azt a vihogást
hallatta, amitől a hideg futkosott a hátamon.
– Ja, leginkább démoni megszállás elleni segítség – motyogta
Roth, és feltűnően viszolyogva figyelte a jelenetet.
Garethnek sikerült talpra kecmeregnie, de megint elbotlott, és
nekiment egy közeli asztalnak. Kiömlöttek a rajta lévő italok, az
emberek szétrebbentek onnan. Eva szemébe könny szökött.
Nem bírtam továbbra is tétlenül nézni a dolgot.
– Állj fel! – böktem meg finoman Zayne-t.
Nem mozdult.
– Miért?
– Mert ez már túl ciki. Valakinek muszáj segítenie
szerencsétlen csajnak.
 Zayne egy pillanatig csak bámult rám, aztán felsóhajtott.
– Maradj itt! Segítek kijuttatni innen a srácot.
– Köszönöm.
Miközben Zayne odasietett Evához, hogy segítsen neki
Garethtel, az én tekintetem az asztal túloldalára vándorolt. Nem
bírtam megállni. Éreztem Roth rám szegezett, átható pillantását.
Farkasszemet néztünk.
– Hogy bírod? – kérdezte.
Meglepett az érdeklődése. Nem rémlett, hogy korábban is
feltett volna nekem ilyen kérdést.
– Megvagyok.
– Nem volt valami szívderítő látvány, aminek tanúi lettünk a
suliban.
Feszengve az asztalra tettem a kezem, hogy ne babráljak vele.
– Hát, nem éppen.
– És ugyebár ott az a pasas is, aki pár napja halt meg. – A
homlokába hullt egy szinte kékesfekete tincs, ellágyítva a
vonásait. – Azt hogy viseled?
Összeszorítottam a számat, haboztam a válasszal. Zayne
mostanra az ajtóhoz támogatta Garethet. Reméltem, hogy'
akárhová is kell mennie Evának a sráccal, az nincs messze, mert
úgy sejtettem, nem sokra jutnak, ha nem Zayne cipeli a
szerencsétlent. Amikor a tekintetem ismét Rothra siklott, ő még
mindig a válaszomat várta.
– Nagyon remélem, hogy nem magadat hibáztatod – mondta,
és felém hajolt az asztal fölött. – De téged ismerve, valószínűleg
mégis.
– Hát, elvégre pofán vágtam a fickót a Bibliával. – Görcsbe
rándult a gyomrom az emléktől. – Lefogadom, hogy jobban is
kezelhettem volna a helyzetet.
– De nem te húztad meg a ravaszt. És nem te ölted meg a
fazont. – Halkabbra fogta a hangját. – Hanem én.
– Viszont én...
Két kezét az enyémre kulcsolta, mire meglepetten
elhallgattam.
– Ne tedd magad felelőssé ezekért a szarságokért! Így is épp
elég bajod van.
A bensőmben kavargó frusztráltság részben a sajátom volt, de
olyan kemény él társult hozzá, amit nem éreztem a magaménak.
Olyan zaklatottság, amit nem egészen értettem, és nem is az én
lényem mélyéről tört föl, hanem... Rothéból. Minél tovább fogta
a kezemet, annál tisztábban ki tudtam venni az érzelmeit, mint
amikor szétválnak a felhők, és felragyog a nap. A
frusztráltsághoz egy másik érzés is társult... Hasonló ahhoz, amit
Zayne-től érzékeltem.
Ziháló lélegzet szakadt ki belőlem, és próbáltam elhúzni a
kezemet Rothtól. Elsőre nem engedte el, de végül ernyedt a
szorítása. Az ujjaim kicsúsztak az övéi közül, és hirtelen
libabőrös lett az egész karom.
– Mi az? – kérdezte Roth, és tekintete szinte belém vájt.
A fejemet csóváltam.
– Semmi.
A fiú nem mondott többet.
Én sem.

~~~

Aznap délután a nappaliban ücsörögve figyeltem, ahogy Izzy

ide-oda váltogatta az alakját, miközben Drake az anyjuk lábába
csimpaszkodott. Jasmine időről időre lehajolt, és szórakozottan
megborzolta kisfia vörös tincseit, miközben Drake a hüvelykujját
szopogatta.
Izzynek remekül ment az átváltozás, ahogy a rosszcsontkodás
is. Fénysebességgel rohangászott körbe-körbe a nappaliban,
egyik kicsi szárnyával csapkodott, a másikat lelógatta. Többször
is föllendült a levegőbe, amikor Drake közelébe ért, mire a kisfiú
rémülten visongott.
Én behúzódtam a kanapé sarkába, így alapvetően
biztonságban voltam. Még kapucnis pulcsimba burkolózva is
dideregtem. Jéghidegnek éreztem a házat, a többiek viszont
nyilván nem, beleértve Denikát, aki mindig elkapta Izzyt,
valahányszor a kislány felém vetette volna magát.
Amikor már majdnem eljött a vacsora ideje, kimentem a
nappaliból, és elindultam a lépcső felé. Már hetek óta irtó kínos
volt a hangulat a vacsoránál, és én inkább kerítettem volna
magamnak valami maradékot késő este, mint hogy megint a
gyanús tekintetek kereszttüzében kelljen ücsörögnöm.
Elhaladtam a konyha mellett, és megpillantottam Morrist a
pultnál. Épp zöldséget aprított, méghozzá olyan késsel, amit egy
sorozatgyilkos is megirigyelhetett volna. Felpillantott rám, és
sötét bőre ráncba szaladt a szeme sarkánál, ahogy
elmosolyodott. Vidáman integetett nekem a késsel.
Ezt bárki más esetében aggasztónak találtam volna. De mivel
Morrisról volt szó, egyszerűen viszonoztam az integetését, aztán
felkaptattam a lépcsőn. A legfelső fordulónál különös borzongás
futott végig a hátamon. Megperdültem, félig-meddig arra
számítottam, hogy odalentről szúrós szemmel méreget valaki, de
egy teremtett lelket sem láttam a földszinten.
Hallottam Izzy távoli nevetését és Drake tompa sivákolását,
ám a furcsa érzés csak nem múlt el. Megborzongtam, bedugtam
a kezem a pulcsim zsebébe, és megcsóváltam a fejem. A
mostanában történtektől tisztára paranoiás lettem – teljesen
jogosan.
Visszafordultam a folyosóra, és a tekintetem Zayne
szobájának csukott ajtajára tévedt. Miután hazaértünk a
cukrászdából, elment lefeküdni, amire nagy szüksége volt már.
Tudtam, hogy hamarosan fölkel, mert biztosan edzeni akar még
egy kicsit, mielőtt leülne vacsorázni. Lábujjhegyen az ajtóhoz
osontam, és ugyan fölemeltem ökölbe szorított kezemet, de
valamilyen oknál fogva, amit valószínűleg soha nem fogok
megérteni, végül kopogás nélkül léptem be.
Zayne nem félmeztelenül álldogált a szoba közepén, és nem is
ott találtam, ahol kőálomba szeretett merülni, vagyis a nagy
panorámaablak mellett. Egyes gorgók szerettek a tetőn
gubbasztani, igencsak hasonlítva a templomokat és egyéb régi
épületeket díszítő vízköpőkre. Zayne viszont nem. Ő ezt az
ablakot preferálta, mióta csak az eszemet tudtam.
Tekintetem a nagy ágyra siklott... És meg is láttam a fiút. A
szám sarka mosolyra görbült. Zayne emberi alakban terült el az
ágya közepén, hason fekve. A takaró lecsúszott a csípőjéig,
hátának szálkás izmai ellazultak. Arca a könyökhajlatában
nyugodott, fejét az ajtó felé fordította, ajka elnyílt. Sűrű, vastag,
hosszú szempillái járomcsontja tetejét súrolták, és ezzel a
látvánnyal egyetlen szempillaspirál-reklám sem vehette volna fel
a versenyt.
Halkan betettem magam mögött az ajtót, és az ágyhoz léptem.
Zayne így, alvás közben sokkal fiatalabbnak tűnt, egészen
nyugodtnak és bizonyos szempontból védtelennek. Aki csak
ilyenkor látja, biztosan nem hiszi el, hogy ez a fiú ébren
halálosan veszélyes lehet.
Tudtam, hogy nem lenne szabad idebent lennem, mégis
leültem az ágy szélére, és a pillantásom követte Zayne
gerincének vonalát.
Nem is igazán tudtam, miért jöttem be ide, de csakis arra
bírtam gondolni, amit nemrég mondott kettőnkről.
Adhatnánk magunknak egy esélyt.
A szívem kihagyott egy ütemet. Tényleg megtehetnénk ezt?
Még mindig nem voltam biztos benne, hogy helyes lenne
megpróbálnunk, de ha esélyt sem adok a dolognak, azzal
semmibe veszem a közös múltunkat. Miközben a szemem beitta
az elém tárult test gyönyörű látványát, nem bírtam elhessegetni
a gondolatot, hogy talán soha nem jutottunk volna el egy ilyen
pillanatig, ha Roth nem kerül be a képbe.
Attól, hogy a démonra gondoltam, görcsbe rándult a
gyomrom. Még mindig mardosott egy kicsit a bánat, az
értetlenség, és a... A bűntudat. Tehetetlenül tördeltem a kezemet
az ölemben. Utáltam, hogy így érzem magam: utáltam, hogy még
mindig ennyire hatással van rám Roth, és hogy bármennyire is
képes vagyok önmagamat hibáztatni. Elvégre Roth volt az, aki
ellökött engem magától... Méghozzá egyenesen bele Zayne
karjába.
Ami egyébként igazán csúcs kar – gondoltam, a srác
bicepszét bámulva.
Na jó, most már tényleg totál úgy éreztem magam, mint egy
zaklató.
Ja, legfőbb ideje volt elhúznom innen. Felálltam, de ujjak
ragadták meg a csuklómat. Felhördültem, és megint lenéztem
Zayne-re.
Kinyitotta fél szemét, és álmos mosoly játszott az ajkán.
– Hova mész?
Szörnyen zavarba jöttem.
– Mióta vagy ébren?
 – Elég régen, hogy tudjam, stíröltél álmomban. – Féloldalas
mosolya még szélesebb lett. – Úgy érzem magam, mintha
végigtapiztál volna a szemeddel.
– Fogd be!
– Azt nem mondtam, hogy nem élveztem az érzést. – Az
oldalára gördült, és észrevettem, hogy a szeme már nem olyan
karikás. Tekintete az arcomat fürkészte. – Jó arra ébredni, hogy
itt vagy.
Melegség öntött el, tetőtől talpig kellemesen bizseregtem tőle,
és ettől ideges lettem. Ahogy elfordítottam a fejemet, a hajam a
vállamra hullott, eltakarva az arcomat.
– Mi a baj? – kérdezte Zayne. A csuklómat elengedve
fölemelte a kezét, és hátrasöpörte a szőke tincseket.
– Nem tudom. – Rásandítottam, ügyeltem, hogy a
pillantásom ne tévedjen az állánál lejjebb, mert különben a
látvány totálisan elterelte volna a figyelmemet. – Én csak... Nem
tudom, hogyan viselkedjek, mikor ennyire... Ennyire nyíltan
beszélsz erről.
Keze elidőzött a hajamnál, ujjai a tincsek közé fúródtak.
– Viselkedj ugyanúgy, ahogy mindig is viselkedtél, Laylababa!
Ezt kezdettől fogva nagyon bírtam benned.
– Mit? Hogy általában tök zizi vagyok?
Zayne elvigyorodott.
– Aha.
Erre kifakadt belőlem a kacagás, és egy kicsit ellazultam.
Felhúztam a lábamat az ágyra, és elhelyezkedtem törökülésben.
Figyeltem, ahogy Zayne a feje alá dugja a hozzám közelebbi
karját.
– Bánom, hogy nem vallottam be nyíltan már korábban –
ismerte el halkan. – Bár ne vártam volna ilyen sokáig!
Én is jobban örültem volna, ha előbb színt vall, mert akkor
most talán nem lett volna ilyen zavaros és bonyolult minden.
– De azért jobb későn, mint soha, nem igaz? – folytatta, én
pedig bólintottam. Végigfuttatta ujjait a karomon. Még a pulcsin
keresztül is szinte perzselt az érintése. – Mi lesz vacsira?
– Azt hiszem, valamilyen sült vagy ragu.
– Te is velünk eszel?
Vállat vontam.
– Nem tudom. Mostanában mindig kínosan érzem magam az
asztalnál.
– Nem gondolhatod, hogy senki sem lát ott téged szívesen,
Layla.
Pedig én pontosan ezt gondoltam. A faliórára pillantottam.
– Most már jobb, ha megyek. Biztos nem akarsz...
Zayne elkapta a karomat, és olyan gyorsan rántott le maga
mellé az ágyra, hogy semmit sem tehettem ellene. Egyszeriben a
hátamon találtam magam, a fiú pedig fölém hajolt, és a szeme
pajkosan csillogott. A karjára támaszkodva nézett le rám.
– Azt biztosan nem akarom, hogy lelépj – jelentette ki.
– Tényleg? – nyögtem ki talán a létező legostobább kérdést,
de nem tehettem róla. A takaró még lejjebb csúszott a csípőjén,
és őszintén nem tudtam megállapítani, visel-e alatta valamit.
– Tényleg. – Zayne vigyora megdobogtatta a szívem. –
Bújjunk össze egy kicsit!
– Bújjunk össze? – vihogtam, elképzelve, amint egy több mint
száznyolcvan centi magas gorgó édibédin ölelkezik.
Zayne is kuncogott.
– Azt hittem, a lányok szeretnek összebújni.
– Mit tudhatok én erről? – Ez így nem volt igaz. Igenis nagyon
élveztem az összebújást. Mindig nagyon szerettem, ha Zayne
mellettem aludt, és persze nem feledkezhettem meg arról az
alkalomról sem, amikor Rothtal egymást ölelve heverésztünk,
miközben nem csináltunk semmi mást, csak lényegtelen
dolgokról csacsogtunk.
Vettem egy nagy levegőt, tótágast állt a gyomrom. Nem
akartam... Nem bírtam most Rothra gondolni.
Zayne mosolya lelohadt, miközben tekintete a szememet
fürkészte.
– Néha mintha eltűnnél, miközben itt vagy velem, és
valószínűleg nem is akarom tudni, hol jársz ilyenkor fejben.
Elakadt a lélegzetem, hiába próbáltam teleszívni a tüdőmet.
Szerettem volna azt mondani neki, hogy nem kalandoztam el, és
ha mégis, akkor sem kell aggódnia emiatt, ám Zayne pontosan
tudta volna, hogy ez hazugság.
Ajka féloldalas mosolyra görbült.
– De akkor is itt vagy. Úgyhogy ez a fontosabb.
– Pontosan. – Ez volt a legfontosabb.
Pár pillanatra súlyos csend telepedett ránk, és Zayne tekintete
az ajkamra tévedt, aztán még lejjebb siklott, a nyakamig
becipzározott pulcsira. A vigyora ekkorra már fülig ért.
– Fázol? – kérdezte.
– Meg lehet fagyni ebben a házban – feleltem, és örültem,
amiért témát váltottunk.
Ám ekkor ismét a szemembe nézett, és a tekintete szikrázott.
Mély levegőt vettem.
– Fel kéne öltöznöm – mormolta.
– Bizony, fel.
– De legszívesebben csak tovább heverésznék itt, és nem
csinálnék semmit.
Bizseregni kezdett az ajkam, majd az érzés végigfutott rajtam,
egészen a lábujjaimig.
– Ez nem igazán illik egy őrzőhöz.
– Ha tudnád, hogy a jelenlegi gondolataim mennyire nem
illenek egy őrzőhöz, valószínűleg egyből kirohannál a szobából.
– Észrevette, ahogy levegő után kapkodok. – Vagy talán
mégsem.
Az ujjaim mindenáron meg akarták érinteni, de uralkodtam
magamon, és nem emeltem föl a kezemet. Zayne mondta, hogy
vegyük lassúra a tempót, és adjunk esélyt kettőnknek, amit
nyilván nem úgy értett, hogy álljak neki tapizni őt. De nagyon
nehéz volt megállni.
– Akarsz edzeni velem egy kicsit ma este? – kérdezte.
– Aha. – Rekedt volt a hangom. – Az... Az jó lenne.
– Nagyon jó. Habár lehetnénk rosszak is. Nagyon rosszak... –
Elhallgatott, és lehajtotta a fejét.
Elhúzódtam tőle, úgy a matrachoz préseltem magam, mintha
elmerülhettem volna benne.
– Zayne, nem lenne szabad ennyire...
– Nyugi, minden oké. – Nem hátrált meg, sőt egyre közelebb
húzódott hozzám. Egyáltalán nem félt, teljesen elment az esze. –
Túl sokat aggódsz.
– Te megőrültél. – Elfordítottam a fejemet, de Zayne az
államra tette két ujját, és ismét maga felé fordított. Elkerekedett
a szemem. – Totálisan megőrültél.
– Nem. Csak bízom benned. – Homlokát az enyémen
nyugtatta, és minden izmom görcsbe rándult. – Látod? Most
nem szívod el a lelkem, igaz?
Teljes erőből összeszorítottam a számat. Kicsit kapart a
torkom, és nem mertem megszólalni.
Zayne megmozdította a fejét, és az orrunk egymáshoz ért, ami
vele egy egészen új élmény volt. Zakatolt a szívem, eszeveszett,
összevissza ritmusban. A fiú finoman felsóhajtott, leheletét egész
testemben éreztem. Lehunytam a szemem, miközben ujjai az
arcomat cirógatták, aztán lejjebb siklottak, a nyakamra, hevesen
lüktető pulzusomra. Tudtam, hogy ha még egy kicsit lejjebb
hajolna, akkor az egész testünk összeérne. Ettől a gondolattól
begörbültek a lábujjaim, és elgyengült a térdem. Volt egy olyan
érzésem, hogy hamar megtudnám, visel-e valamit a takaró alatt.
Jaj, istenem, most nagyon nem kellett volna ilyesmire
gondolnom!
Mintha azt hallottam volna, hogy Zayne a nevemet suttogja,
aztán a másodperc törtrészére megéreztem a számon a fiú
ajkának leheletfinom súrlódását, olyan lágyan és sebesen, akár
egy szárny rebbenése.
Úrrá lett rajtam a döbbenet, a lélegzetem is elállt tőle. Tágra
nyílt a szemem. Zayne fölemelte a fejét, és kicsi, öntelt mosoly
játszott az ajkán. Az én szám pedig... Ó, bizsergett és perzselt a
röpke érintéstől.
– Hmm... – mormolta Zayne, és kidugta a nyelvét, hogy
megnyalja felső ajkát. – Nem lett semmi bajom. Még megvan a
lelkem. Nézzenek oda!
Teljesen ledöbbentem, még megszólalni sem bírtam. Ez nem
volt valódi csók. Összeszorítottam a számat, így még puszinak is
alig lehetett nevezni, de akkor is, Zayne... Az ajkamhoz merte
érinteni az ajkát. Vállalta ezt a kockázatot: a lelkét kockáztatta,
csak azért, hogy egy pillanatra összeérhessen a szánk.
Zayne nyújtózott egyet, puszit nyomott a homlokomra, majd
az oldalára gördült.
– Tényleg edzenem kell, és ahhoz muszáj felöltöznöm. –
Kidugta a lábát a takaró alól, és felállt.
Meztelen volt.
Anyaszült meztelen, én pedig a hátsóját bámultam, ami
igencsak feszes volt, és...
– Úristen! – hördültem fel.
Zayne hátrasandított rám, felvonta a szemöldökét, és ravasz
mosolya pajkossá vált.
– Mi van?
– Hogyhogy mi van?! – Tátott szájjal bámultam rá, de aztán
lesütöttem a szemem. Úgy lángolt az arcom, akár a pokol tüze. –
Úristen – ismételtem, miközben lemásztam az ágyról, és
megálltam a túloldalon. Vihogás kúszott fel a torkomban, és
kitört belőlem. – Totálisan meztelen vagy.
– Nem mondod...?! – szólt ironikusan, azzal felkapta a
takarót. Ehhez egy kicsit felém fordult, és... Édes istenem,
azonnal elfordultam, de majdnem kiesett a szemem.
Szentséges vízköpő, épp most láttam Zayne...
– Jól vagy? – kérdezte gúnyosan.
– Persze – krákogtam, és megint kipirult az arcom, de most
egész más okból. Lassan visszafordultam a fiú felé.
Kuncogva a dereka köré tekerte a takarót, elfedve a...
férfiasságát.
– Megint le kell majd dobnom ezt magamról ahhoz, hogy
felöltözhessek – figyelmeztetett huncutul csillogó szemmel. –
Nem azt mondom, hogy el kell menned, de...
– Már megyek is. – Sietve megkerültem az ágyat, csak úgy
lobogott mögöttem a hajam. Ahogy elhaladtam Zayne mellett, a
fiú kinyújtotta a kezét, és a hátsómra csapott. Összerezzentem,
és szúrós szemmel néztem rá. – Rémes vagy.
– Borzalmas. – Vigyorogva elhátrált, fél kézzel tartva magán a
takarót. – Mindjárt megyek edzeni.
Kinyögtem valami olyasmit, hogy én is, aztán kiiszkoltam a
folyosóra. Mintha az egész testem lángokban állt volna,
miközben egyik kezemet még mindig bizsergő ajkamhoz
emeltem, és egyre csak Zayne hátsóját láttam magam előtt.
Nagyon jó segge volt.
És az alapján, amit láttam, más téren sem állt rosszul.
 Vihogva fordultam a lépcső felé, és kis híján nekimentem
Maddoxnak, aki megtorpant a legfelső foknál.
– Bocsi – motyogtam.
Feszült volt az arckifejezése, és nem épp bizalom sugárzott
róla, de azért biccentett nekem. Miközben félrehúzódott, hogy
elindulhassak lefelé a lépcsőn, úrrá lett rajtam a bosszúság. Most
komolyan, belehalt volna, ha mond nekem valamit? Ez az őrző
még sosem szólt hozzám.
Soha életemben.
Mély levegőt vettem, leléptem a következő fokra, és ekkor
hideg huzat csapott meg a folyosóról, a hátam mögül.
Felborzolta a hajamat, a vékony tincsek az arcom körül
röpdöstek.
Balra néztem, és egy pillanatra nem láttam mást, csak
Maddox falfehér, döbbent képét, aztán a férfi hátrazuhant, le a
meredek lépcsőn.
Felsikoltottam, aztán rohanni kezdtem. Grimaszt vágtam,
amikor a gorgó nekicsapódott odalent a tömörfa padlónak, és a
feje nagyot puffant a földön. Mire melléje értem, a ház minden
sarkából dübörgő léptek hallatszottak.
Az őrző természetellenes szögben hevert, a karja mögé
csavarodott, fél lába begörbült. Lehajoltam hozzá.
– Maddox?
Nem felelt.
 21. FEJEZET

MÁSODPERCEKKEL KÉSŐBB még mindig nem fogtam fel, mi is

történt.
Dez ért oda hozzánk elsőnek. A vállamra tette a kezét, és
gyengéden félretolt, miközben letérdelt.
– Maddox? – szólongatta a sápadt, mozdulatlan őrzőt. Mivel
nem kapott választ, a férfi mellkasára rakta a tenyerét. –
Jesszusom!
Karba tettem a kezemet. Tudtam, hogy Maddoxnak életben
kell lennie. Egy ilyen esés nem ölhetett meg egy őrzőt, ám
emberi alakjukban a gorgók bizony szenvedhettek sérülést, akár
súlyosat is.
– Hogy történt ez? – pillantott rám Dez a válla fölött.
A fejemet csóváltam.
– Nem tudom. Épp feljött a lépcsőn, aztán egyszer csak
visszazuhant.
Zayne leszaladt a földszintre. Nem volt rajta más, csak egy
laza melegítőalsó.
– Mi a franc? – hüledezett.
– Maddox lezuhant – magyaráztam bizonytalanul.
– Jasmine! – kiabálta Dez, ahogy felállt.
A nő pillanatokon belül ott termett, és elkerekedő szemmel
bámult a földön heverő őrzőre. Megfordult, és Denika karjába
nyomta Drake-et.
 – Tartsd távol innen a kicsiket! – kötötte a lány lelkére, aztán
Maddoxra összpontosított.
Denika biccentett, és rám, meg a mellettem ácsorgó Zayne-re
sandított. Sarkon fordult, és gyorsan elvitte onnan Drake-et.
Halkan becsukódott mögöttük egy ajtó.
Jasmine letérdelt Maddox másik oldalához, és a nyakára
simította vékony ujjait. Közben befutott a klán többi tagja is.
Amint meghallották, hogy Maddox hanyatt lezuhant a lépcsőn,
Abbot felém fordult.
Hátrahőköltem, és rádöbbentem, hogy totálisan rám fogják
húzni a vizes lepedőt.
– Egyszerűen csak hátrazuhant? – kérdezte Abbot, csak úgy
áradt a hangjából a hitetlenkedés, miközben megkerülte
Maddox ernyedt lábát. – Elvárod, hogy ezt bármelyikünk is
elhiggye?
Legalább ezúttal nem kertelt.
– Igen! Tényleg csak úgy leesett, és kész. Nem tudom, hogy
elveszítette az egyensúlyát, vagy... Várjunk csak, valami fura,
hideg huzat csapott meg, mint egy széllökés, pont, mielőtt
Maddox leesett.
– És amint ezt kimondtam, eszembe jutott, hogy nem most
éreztem először ilyen különös fuvallatot. – Ugyanez volt az
ablakokkal is. Volt egy ugyanilyen...
– Széllökés? – fejezte be helyettem a mondatot Abbot
kétkedve.
– Olyan erővel söpört át a házon a fuvallat, hogy kitörje az
ablakokat, és lelökjön egy százkilós őrzőt a lépcsőn? Micsoda
huzat lenne képes ilyesmire? Hiszen még a légkondi sincs
bekapcsolva, ugyebár.
– Oké, tudom, hogy nevetségesen hangzik, de akkor sem
hazudok.
 Zayne mellém lépett.
– Laylának nincs oka hazudni, apa. Ha azt mondja, hogy
Maddox lezuhant, akkor lezuhant.
– Minden oka megvan arra, hogy hazudjon – csattant fel az
apja. Elsápadtam. – Egy ilyen incidens még hagyján, na de ez? –
intett Maddoxra. – Egy testvérünk, a klánunk vendége
megsérült, egy másik pedig eltűnt.
Megdermedtem a célozgatása hallatán, pedig az utóbbi
feltételezése nagyon is helytálló volt. Zayne elém lépett.
– Mit akarsz ezzel mondani? – szegezte az apjának a kérdést.
– Figyeljetek! – szólalt meg Jasmine. – El kell vinnünk innen
Maddoxot, hogy rendesen megvizsgálhassam a sérüléseit.
Egyelőre úgy látom, hogy csak elájult. Talán eltört a karja,
esetleg megrepedt a koponyája, de az meggyógyul. Viszont
egyedül nem tudom elcipelni.
Zayne és Abbot, akik éppen meredten farkasszemet néztek
egymással, mintha meg sem hallották volna.
Dez viszont biccentett, és odalépett Maddox lábához.
– Nicolai? Megfognád a karját?
Miközben ők ketten felemelték Maddoxot, Abbot továbbra
sem vette le a szemét a fiáról.
– Nem létezik, hogy bármelyikünk is elhiggyen olyasmit,
miszerint egy őrző csak úgy elveszíti az egyensúlyát, és leesik a
lépcsőn – erősködött a klán vezetője.
Tény, hogy a gorgókra nem volt jellemző az ilyen ügyetlenség,
de akkor sem létezett más magyarázat, csak a fura fuvallat.
– Arra akarsz célozni, hogy Layla lökte le? – kérdezte Zayne
kihívóan, miközben a hátán megfeszültek az izmok. – Mert ez
hülyeség.
Abbot erre vészesen közel lépett hozzá, nekem pedig elszorult
a szívem.
 – Vigyázz a szádra, fiú! – figyelmeztette. – Elvégre én vagyok
az apád.
Vad késztetést éreztem, hogy elröhögjem magam, amint
elképzeltem Abbot fején Darth Vader sisakját. Szerencsére
sikerült magamba fojtanom a nevetést, mert az most
határozottan nem javított volna a helyzeten.
Geoff odalépett hozzánk.
– Javasolhatnék valamit? – Miután Abbot aprót biccentett,
folytatta: – Bármi is történt, az biztosan látszik a kamerák
felvételén. Ahogy az ablakok esetében.
Feléje kaptam a fejemet. Ez nekem miért nem jutott eszembe?
– Ezek szerint ti láttátok a múltkor a felvételt? – kérdeztem
izgatottan. – És mit mutatott?
– Azt, ahogy kitörnek az ablakok, látszólag maguktól –
válaszolta Geoff.
Zayne fölszegte az állát.
– Akkor menjünk, nézzük meg a videót!
Nem voltam biztos benne, mennyit fog ez segíteni – hiszen
mint kiderült, a legutóbb is bizonyította a kamera, hogy nem én
okoztam az incidenst, most mégsem hittek nekem –, de azért
elindultunk a központi megfigyelőbe. Odalent, az edzőtermek
közelében jó néhány fokkal hűvösebb szokott lenni, mint máshol
a házban, de ma nem érzékeltem különbséget a hőmérsékletben
a felsőbb szintekhez képest, ahogy végigmentünk a föld alatti,
keskeny, halványan megvilágított folyosón.
Én gondosan Zayne közelében maradtam, és tudtam, hogy
jobb, ha nem szólok egy szót sem. Abbotból csak úgy sugárzott a
düh, szinte betöltötte a folyosót. Még Bambi is nyugtalan lett,
pedig egész mostanáig viszonylag békésen megvolt rajtam, de
tekergőzni kezdett a hasamon.
Zayne-ből is áradt a feszültség, de ő sem mozdult mellőlem, és
ugyanúgy nem szólt, miközben elértünk Geoff szentélyébe.
A központi megfigyelő kör alakú helyiség volt, amit kis
csapatunk zsúfolásig megtöltött. A fal egyik felét monitorok
borították be, más részein pedig olyan rockbandák régi plakátjai
díszelegtek, mint a Bon Jovi, a Pink Floyd, az AC/DC vagy az
Aerosmith. Egyik-másik poszter már jócskán megsárgult, és
fölfelé pöndörödött a sarka.
Fura volt, ahogy Geoff személyiségének ez a kis
megnyilvánulása keveredett a hátborzongató, a
Nemzetbiztonsági Hivatal szintjét megütő védelmi
technológiával.
Geoff az egyik számítógéphez vonult, és ujjai csak úgy
táncoltak a billentyűkön. A képernyőn megjelent a most már
üres folyosó és a lépcső teteje. Geoff visszaugrott a felvételen jó
néhány perccel ezelőttre, majd előretekerte, amíg én meg nem
jelentem a képben... ujjaimat az ajkamhoz érintve.
Remek.
Halkan sóhajtottam, és felnéztem Zayne-re, aki lepillantott
rám. Szája féloldalas mosolyra húzódott, és önelégülten
csillogott a szeme. Na, szép.
Ismét a felvételre néztem, és Maddox épp ekkor jelent meg a
képernyőn. A videóhoz nem volt hang, de tisztán látszott, ahogy
a férfi félreállt az utamból. A kamera nem hazudott, és jól
kivehetően mutatta a bizalmatlan pillantást, amit az őrző vetett
rám.
A helyiségben csend honolt, miközben a felvétel pontosan azt
igazolta, amit én mondtam Abbotéknak. A kamera szögéből
tökéletesen látható volt az a pillanat, amikor megéreztem az erős
fuvallatot. A hajam, ami a képernyőn fehérnek tűnt, fellebbent,
mintha egy ventilátor elé léptem volna. A videó azt is mutatta,
amint Maddoxnak egyszer csak elkerekedett a szeme, és leesett
az álla, egy másodperccel azelőtt, hogy lezuhant volna a lépcsőn.
És én magam is csak most láttam meg valamit, amit az adott
pillanatban nem is érzékeltem: Maddox nem ütközött neki a
lépcsőfokoknak lefelé estében. Nagy ívben hátrarepült a
levegőben, és egyenesen a lépcsősor aljához zuhant.
Mintha hanyatt ledobta volna magát a lépcsőről.
Vagy nagy erővel meglökték volna.
– Mint láthatjátok, hozzá sem nyúltam Maddoxhoz –
közöltem, és a Geoff mellett álló Abbotra emeltem a tekintetem.
– Nem csináltam semmit.
A vezér állán megrándult egy izom, miközben figyelte, ahogy
Geoff leállította a felvételt.
– Ezen nincs mit tagadni. – Zayne karba tette a kezét széles
mellkasa előtt. – Layla nem hazudott.
– De igenis Maddoxra nézett, mielőtt az leesett – válaszolta
Abbot felénk fordulva.
Felvontam a szemöldököm.
– Hacsak nem tettem szert valami szuperspéci képességre,
amiről nem is tudok, akkor tuti, hogy nem volnék képes egy
pillantással lelökni valakit a lépcsőn.
Abbot rám meredt, és összeszorult a mellkasom. A szívembe
mart, ahogy engem nézett: mintha farkas lettem volna a
védelmére bízott, szegény kis báránykák között. Velem
szembeni, nyílt bizalmatlansága az arcára volt írva, és én nem
értettem, honnan ered. Igaz, hazudtam neki, de ő is hazudott
nekem, méghozzá sokkal súlyosabb és fontosabb dolgokban –
kezdjük ott, hogy még abban sem volt őszinte velem, ki az anyám
és az apám.
Nem mindig volt ez így köztünk. Utáltam, hogy fojtogatott a
sírás. Gyengeség lett volna, ha elbőgöm magam, de fájt
tudomásul vennem, hogy Abbot többé már nem úgy tekint rám,
mint a családja tagjára. Ez most már nyilvánvaló volt.
Zayne épp beszélt, de nem figyeltem oda. Bármit is mondott,
valószínűleg a védelmemben, azzal csak még jobban feldühítette
az apját.
– Nem tudjuk, hogy Layla valójában mire lehet képes –
válaszolta Abbot. – Kétlem, hogy akár ő maga tudja.
A fiú haragosan húzta ki magát.
– Mit jelentsen az, hogy nem tudjuk? Én pontosan tudom,
mire képes Layla, és mire nem. Hogyan gondolhatod te
másképp?
Zayne tiszta szívből, rendíthetetlenül védelmezett engem,
annak dacára, hogy emiatt feltűnően egyre inkább összetűzésbe
került az apjával. Ettől úgy éreztem, mintha kicsit enyhülne a
mellkasomon a nyomás, és új erőre kapott a szívem.
Abbot elnyomott egy halk káromkodásfélét, és amikor
legközelebb megszólalt, úgy beszélt rólam, mintha ott sem
lennék, vagy ő legalábbis nem venne tudomást a jelenlétemről.
– Félre kell tenned az érzelmeidet, fiam. Layla már nem az a
kicsike, ijedt gyermek, akit hazahoztam. Minél hamarabb
megérted ezt, annál jobb!
A mellkasomba beszorult a levegő, és elhomályosították a
szememet a könnyek. Csakhogy szomorúság helyett most már
egy teljesen másféle érzelmi kavalkád forrt bennem őrjítően.
Egész testemben libabőrös lettem, és ettől Bambi mocorogni
kezdett a hátamon. Mohón tört rám a lélek utáni éhség.
Geoff elhúzta a száját és elfordult, Zayne pedig az apjára
bámult, kicsit nyitva maradt szájjal, mintha el sem akarta volna
hinni, mit mondott Abbot.
A szégyen a lelkemig hatoló fájdalommal elegyedett bennem.
Mély levegőt vettem, de még mindig nem bírtam megszólalni,
csak egy újabb nagy lélegzet után.
 – Akkor mi vagyok?
Abbot rám nézett, de nem felelt.
Remegett a hangom, amikor újra megszólaltam:
– Miért hagyod egyáltalán, hogy itt éljek?
A férfi egy pillanatig némán figyelt engem, aztán elfordította a
fejét. Nagy sóhaj szakadt ki belőle, ahogy azt válaszolta:
– Komolyan nem is tudom.
Összerezzentem, Zayne pedig az apja felé lépett, szeme élénk,
természetellenes kobaltkéken villant.
– Mégis, hogy mondhatsz ilyet?!
Tudtam, hogy nem maradhatok itt tovább, mert még olyat
teszek, amit megbánok, mondjuk, zokogni kezdek vagy hasba
rúgom Abbotot. Így hát sarkon fordultam, és kirohantam a
megfigyelőközpontból. Ökölbe szorított kezem bizsergett.
Zihálva, összevissza kapkodtam a levegőt: kettőt be, egyet ki.
Mikor utált meg engem ennyire Abbot? Épp az egyik edzőtermen
vágtam át, amikor rádöbbentem a válaszra, és földbe gyökerezett
a lábam. Abbot egy ideje már nem bízott bennem, de az
ellenszenve sokkal erősebb lett attól a pillanattól kezdve, hogy
Roth visszatért, és közölte velünk a hírt, miszerint megszületett
egy lilin.

~~~
– Layla!
Megmarkoltam a szekrényem ajtaját, és magamba fojtottam a
nyögést Roth hangjának hallatán. Habár látványosan tudomást
sem vettem róla, a srác az enyémmel szomszédos szekrénynek
dőlt. Ma aztán végképp nem volt semmi kedvem ahhoz, hogy
vele kelljen vacakolnom.
 – Mi van? – kérdeztem bosszúsan.
– Szarul nézel ki.
Belöktem a tankönyveimet a szekrénybe.
– Kösz szépen.
– Bioszon pedig úgy néztél ki, mint aki alig bír ébren maradni.
– Miért, talán nem úgy nézett ki az egész osztály?
Roth gúnyosan kuncogott.
– Ez igaz. – Elhallgatott, mikor odajött egy fiú a szekrényhez,
aminek Roth éppen kényelmesen támaszkodott. A srác előttünk
toporgott, Roth pedig kihívóan felvonta a szemöldökét, mire a
szerencsétlen szekrénytulajdonos sarkon fordult és eliszkolt. A
démon elvigyorodott, aztán végigmért. – Talán nem aludtad ki
magad az éjjel?
Tény, hogy azok után, ami tegnap este történt, nem igazán jött
álom a szememre. De Roth kérdésére csak a fejemet csóváltam,
és a délutáni tanórákhoz szükséges könyveimért nyúltam.
– Netán a kis vízköpőd nem hagyott aludni? Egész éjjel édes
kis semmiségeket susogott a füledbe?
Grimaszt vágtam csúfos hangneme hallatán.
– Nem, dehogyis.
Erre teljesen felém fordult, az oldalával támaszkodott a
szekrénynek.
– Vagy talán arról suttogott neked egész éjszaka, hogy milyen
csúnya dolgokat akar csinálni veled?
Nagyot fújtam, és végre Roth felé fordultam. Hollófekete haja
borzas volt, szürke pólója megfeszült a mellkasán. Farmerje
mélyen ült a csípőjén, és mindkét térdénél szakadás húzódott
rajta. A srác maga volt a megtestesült hanyag, laza arrogancia.
– Ha jól sejtem, azt se tette – folytatta. – Ő túl jó kisfiú az
ilyen rosszaságokhoz. – Elgondolkodva megütögette az állát a
mutatóujjával, és csak most vettem észre, hogy feketére van
festve a körme. – Valószínűleg inkább csak összebújt veled, tök
cukin és ártatlanul.
Zayne-nel tényleg összebújtunk egy kicsit, mielőtt Maddox
leesett a lépcsőn, de azért az nem volt teljesen ártatlan.
– Miért akarod ennyire tudni, mi van velem meg Zayne-nel?
Semmi közöd hozzá.
Megvonta a vállát.
– Csak kíváncsi vagyok. – Mivel nem mondtam semmit,
felsóhajtott. – Szóval, mi bajod van ma? Még mindig az bánt,
ami a barátságos és közkedvelt boszorkányunkkal történt? Vagy
valami más?
Igencsak irritált a közömbös hozzáállása.
– Hát persze, naná, hogy még mindig bánt! Ráadásul tegnap
este... – Elharaptam a mondatot. Mégis hogy juthatott
egyáltalán eszembe megosztani a bánatomat Rothtal? Nem
hittem volna, hogy erre is vonatkozik a barátságunk fehér
zászlója.
– Mi történt tegnap este? – faggatott.
Felsóhajtottam, és a hajamba túrtam. Túl erős volt a
késztetés, hogy kimondjam azt, ami nem hagyott nyugodni.
Elvégre Staceyvel nem beszélhettem ezekről a dolgokról, Zayne-t
pedig nem akartam még jobban bevonni a bajomba, mint
amennyire már így is belekeveredett, pusztán azzal, hogy a
védelmébe vett.
– Abbot szerint én vagyok a megtestesült gonosz.
Roth szemöldöke felszaladt, eltűnt a homlokába lógó tincsek
alatt.
– Hogy mi?
– Röviden összefoglalva? Furcsaságok történnek mostanában
odahaza. Nemrég kitört néhány ablak, aztán tegnap este az egyik
őrző leesett a lépcsőn. – A fülem mögé simítottam a hajam,
egyszeriben holtfáradtnak éreztem magam. – És mivel még
mindig nem került elő Tomas, az eltűnt gorgó... Tudod, akit
Bambi megevett... Abbot úgy gondolja, hogy én állok az egész
mögött.
Roth a homlokát ráncolta.
– És mégis miért hiszi, hogy közöd van mindehhez?
Megvártam, amíg elsietett mellettünk egy kisebb csoport a
menza felé, mielőtt válaszoltam:
– Azért, mert ott voltam, mikor kitörtek az ablakok, és akkor
is, amikor Maddox lezuhant. Abban nem vagyok biztos, hogyan
kapcsolja össze velem Tomas eltűnését.
– Tényleg te okoztad azokat a furcsaságokat? – kérdezte
Roth.
– Tessék?! – A fejemhez kaptam. – Nem, én semmit se
csináltam! Még a kamera felvételén is látszik. – Kicsit
paranoiásan a homlokomat ráncoltam. – Hogy kérdezhetsz
tőlem ilyet?
– Miért ne kérdezném meg, hogy biztosra menjek? Azt
mondod, hogy nem csináltál semmit. Ez bizonyítja, hogy semmi
közöd a dologhoz, szóval, akkor miért gyanúsítanak még mindig
téged?
Pontosan ez volt az, ami miatt egész éjjel álmatlanul
hánykolódtam.
– Abbot úgy gondolja, hogy nem tudhatják, mire vagyok
képes. Asszem, attól tart, hogy talán van valami
szuperképességem, és pusztán a gondolataim erejével okoztam
mindezt.
– Ez elég menő képesség volna... Méghozzá nagyon is démoni
képesség. Egész pontosan csakis egy felsőbbrendű démonra
jellemző képesség – mondta Roth vigyorogva.
Felsőbbrendű démonra jellemző... Te jó isten, nemrég erről
beszélt nekem Zayne és Denika, de aztán annyi őrültség történt,
hogy teljesen megfeledkeztem róla.
– Hékás! – szólt Roth, jóval lágyabb hangon. – Layla, nem
mondtam komolyan.
Fölemeltem a fejem, és a szemébe néztem. Láttam az
igazságot a tekintetében. Felpörgött a szívverésem. Roth most...
Most hazudott nekem. Biztosan tudtam, a csontjaimban
éreztem. Csak suttogva bírtam megszólalni.
– Abbot ördöginek tart.
Roth hátralépett, és kihúzta magát. Minél tovább hallgatott,
annál jobban görcsölt a hasam a nyugtalanságtól. Így mire a fiú
végre megszólalt, nekem mintha ólomsúly ülte volna meg a
gyomromat.
– Lógj el velem! – mondta.
Pislogtam.
– Micsoda?
– Lógj el velem! – ismételte.
Idát, egyáltalán nem ilyen reakcióra számítottam.
– Épp ebédelni megyek – hebegtem.
– Akkor gyere, ebédelj velem!
A fejemet csóváltam.
– Ez nem jó ötlet.
– Miért nem? – Ismét kiült az arcára a huncut vigyor, kisfiús
bájt kölcsönözve neki. – Talán nem tetszene a vízköpőnek?
Na, az nem is kifejezés.
– Vagy talán amiatt aggódsz, hogy mit szólna Abbot? –
Lehajtotta hozzám a fejét, lehelete az ajkamon táncolt. – Azt
hiszi rólad, hogy gonosz vagy? Csessze meg! Legyél rossz!
– Nem egészen értem, mire mennék azzal, ha rossz lennék.
– Nagyon is sokra, hidd el nekem. – Felém nyúlt, levette a
vállamról az iskolatáskámat, aztán belökte a szekrénybe. –
Gyere velem, és legyünk rosszak együtt!
Elhátráltam, és a fejemet csóváltam.
– Arról ne is álmodj!
– Nem azt mondom, hogy gyere és feküdj le velem, Layla. – A
hajam tövéig elpirultam, Roth pedig az ajkát biggyesztette. –
Igazság szerint ez nem is rossz ötlet, de akkor sem ezt mondom.
Kétkedő pillantást vetettem rá.
Roth átszelte a kettőnk közti távolságot, és átfogta a
felkaromat.
– Megígérem, hogy visszahozlak, még mielőtt a kis vízköpőd
érted jön. Bevetem a spéci képességeimet, és senki sem fogja
megtudni, hogy ellógtál egy kicsit. Cserkész becsszó.
– Te sosem voltál kiscserkész.
Elvigyorodott.
– Hát, az igaz, de ugyan már, mi baj lehet? Barátok vagyunk,
nem? Mint a démonborsó meg a démonhéja.
Erős kísértést éreztem, hogy jót nevessek ezen, de ellenálltam
neki, mert azzal csak adtam volna a lovat a hülyéje alá.
– Figyelj, van valami, amit meg akarok mutatni neked. –
Ennek hallatán felvontam a szemöldököm, mire Roth a fejét
csóválta. – Nem a hímtagomat, te kis perverz.
– A hímtagodat? – Csak kiszakadt belőlem a röhögés. –
Hihetetlen, hogy milyen bizarr vagy!
– De az előbb igenis arra gondoltál.
Az arcomba szökött a vér. Ha az előbb nem is, most már igen.
– Nem, dehogyis – tiltakoztam.
Roth vigyora fülig ért.
– Amúgy megjegyzem, bőven van rajta mit nézni. Csak hogy
tisztázzuk.
– Te jó isten...
– Na, gyere! Meg akarok mutatni neked egy helyet, ami
szerintem segít majd tisztábban látnod ezt az egészet. Rá fogsz
jönni, hogy nem is olyan rossz dolog rossznak lenni. Rajta,
tökmag! – nógatott, és úgy csillogott a szeme, akár a topáz. –
Lógj el velem!
A lógás tényleg jól hangzott. És igencsak felkeltette a
kíváncsiságomat, hogy vajon mit akarhat mutatni nekem, amitől
másként láthatom ezt az egészet. De hülyeség lett volna
lelépnem a suliból Rothtal, és csakis rosszul végződhetett. Ami
pedig Zayne-t illeti... Hát, ő határozottan nem örült volna a
dolognak.
Ám Roth olyan volt, akár a vállamon ücsörgő, fülembe
sutyorgó kisördög: egyfolytában győzködött, hogy legyek rossz,
és élvezzem ki minden nyamvadt pillanatát. Kivéve, hogy Roth
nem kisördög volt. Hanem a pokol koronahercege.
A józan eszem ekkor mintha kivetődött volna az ablakon,
fejest ugorva a parkoló betonjába, ugyanis azon kaptam magam,
hogy bólintok, és azt mondom:
– Oké.
 22. FEJEZET

AZ ELŐTTEM ÁLLÓ FÉMSZÖRNYETEGRE MEREDTEM, aztán nagy

nehezen elfordítottam tőle a fejemet, és ismét Rothra néztem. Ez
a rosszalkodósdi máris borzalmas ötletnek tűnt.
– Mióta van neked motorod?
– Ez nem akármilyen motor, tökmag. Ez egy Suzuki
Hayabusa, az egyik leggyorsabb rakéta az utakon. – Felém
nyújtott egy sisakot. – Tessék, vedd fel!
Ismét az ezüst és vörös színű motorkerékpárra sandítottam.
Alig volt rajta elég hely két embernek.
– Nyugi, nem lesz semmi gond. – A sisakon zörgött a pánt
csatja, ahogy megrázta. – De indulnunk kell, mielőtt az a fatökű
portás felébred a szunyából, és észrevesz minket idekint; mert
akkor bizony kénytelen lennék már megint a csúnya, démoni
eszközeimhez folyamodni.
Kifelé jövet megálltunk a suli titkárságánál, és nekem
fogalmam se volt, mit művelt odabent Roth, hogy gondoskodjon
róla, senki ne telefonáljon az ellógásom miatt Abbotéknak.
Felsóhajtottam, és újból szemügyre vettem a motort.
Nem volt nehéz elképzelni Rothot a meglovagolható rakétán.
Félmeztelenül.
Mégis miért kellett az agyamnak mindig ebbe az irányba
elmennie? Ezért az édes jó anyucikámtól örökölt génjeimet
tettem felelőssé.
 – Min gondolkozol? – kérdezte Roth, és élénk érdeklődés
villant fel az arcán.
– Semmin. – Kikaptam a kezéből a piros sisakot. Beletelt
néhány másodpercbe, mire sikerült rendesen fölvennem, és mire
becsatoltam, Roth már fel is kapta fekete sisakját, és felült a
mocira.
Nagyot nyeltem, ahogy rádöbbentem, milyen közel leszünk
egymáshoz ezen az izén, kettőnk teste totálisan össze fog
préselődni. Ez így egyáltalán nem volt helyénvaló. Zayne meg én
nem voltunk úgy együtt, de bizonyos intim részeim akkor is
Roth bizonyos intim részeihez készültek érni.
– Baszki – motyogtam.
Roth felém kapta a fejét, és föltolta a sisakján az arcvédőt.
– Mi?
Basszus, szuperhallása van, vagy mi? Legyintettem, és
odaléptem a motorhoz. Tudtam, hogy valószínűleg meg fogom
bánni ezt, ugyanúgy, mint ha egy egész tortát ennék meg egy ültő
helyemben. Átlendítettem a lábam a motoron, és felültem Roth
mögé. Szinte azonnal előrébb csúsztam, így a combom a fiú
csípőjéhez simult.
Ajjaj, ez így nagyon nem volt jó.
Roth beindította a motort, és az akkora zajjal bőgött fel, hogy
elkerekedett a szemem. Bizonytalanul a fiú oldalára tettem a
kezemet.
Roth erre hátranézett. Nem láthattam az arcát, de
megcsóválta a fejét, mielőtt ismét a kormány felé fordult. Aztán
az oldalához nyúlt, megmarkolta az alkaromat, és előrerántott.
Egy nanoszekundummal később a mellem már a fiú hátához
préselődött. Mielőtt még hátrébb húzódhattam volna, Roth fél
kézzel a hasához szorította mindkét karomat, ujjai átfogták a
csuklómat. Éreztem, ahogy kuncogott, aztán teljes gázzal
nekilódultunk.
Mintha a rohadék tudta volna, hogy rögtön elhúzódnék, így
esélyt sem adott rá.
A torkomban dobogott a szívem, miközben Roth bevágott a
forgalomba. Olyan gyorsan süvítettünk, hogy úgy tűnt, mintha a
körülöttünk lévő autók csak csigalassan cammognának.
Roth felfogta a szél nagy részét, miközben a kocsikat
kerülgette, de a sisak alól kilógó, hosszú tincseimet azért
megtáncoltatta a susogó szellő. Libabőrös lettem, a pulzusom
pedig valahol a tejószagúatyaúristen és a
jesszusmáriaszentjózsef között volt.
Előttünk sárgára váltott a lámpa, mire Roth még jobban
felgyorsított, és a motor átsüvített a kereszteződésen, épp, ahogy
felvillant a piros. Felrivallt mögöttünk egy duda, de csak tompán
hallottam, miközben a motor kissé oldalra dőlt. Roth
villámsebesen vett be egy pokolian éles kanyart, és már nem volt
szükség arra, hogy magához szorítsa a karomat. Úgy
kapaszkodtam belé, mint ha az életem múlna rajta.
Roth gond nélkül száguldott az autók között a zsúfolt utakon,
és néhány perc múlva már nem amiatt áradt szét az ereimben az
adrenalin, mivel féltem, hogy a betonon szétkenődve végezzük,
hanem azért, mert eltöltött a lázas izgalom.
Ilyen... Ilyen érzés lehet repülni.
Szédült mosoly ült ki a képemre, és boldog voltam, amiért a
sisak arcvédője eltakarta, mivel valószínűleg tök gyagyán
nézhettem ki. Kicsit lazábban fogtam Roth derekát, hátradőltem,
és lehunytam a szemem.
Ó, legszívesebben megint átváltoztam volna. Le szerettem
volna ugrani erről a motorról, és az akaratom erejével
kényszeríteni a bőrömet, hogy kitáguljon, a csontjaimat, hogy
megnyúljanak. Ki akartam tárni a szárnyam, és felszállni a
magasba. Ám a főváros kellős közepén, fényes nappal ez nem lett
volna valami jó ötlet.
Kis idő múlva rádöbbentem, hogy a Palisades negyed felé
tartunk, ahol Roth lakása volt. Az ösztöneim azonnal riadót
fújtak, de jelen pillanatban nem sokat tehettem. Megvártam,
amíg berobogtunk az épület garázsába, és a fiú megállította a
motort a legfelső szinten. Abban a pillanatban, hogy letette a
lábát a földre, lekaptam a sisakot, és hátba ütögettem vele.
Irtó ráérősen kapcsolta ki az állán a pántot, aztán levette a
sisakját és az ölébe tette, mielőtt felém fordult.
– Na, mi van, talán nem élvezted?
– De. Jó buli volt, viszont miért hoztál a lakásodhoz? Nem
lenne szabad itt lennem.
– Ki mondja?
Sokatmondó pillantást vetettem rá.
– A vízköpőd?
– Roth.
A szemét forgatta.
– Mondtam, hogy mutatni akarok neked valamit. Nem a
lakásomra gondoltam. Ennél azért egy kicsit kreatívabb vagyok.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy hozzávágjam a sisakot,
miközben kecsesen leszállt a motorról. Végigsimítottam
szélzilálta tincseimen, és gondolatban átkoztam magam, amiért
belekeveredtem ebbe a helyzetbe... Bármilyen helyzetnek
bizonyuljon is ez. Miközben Roth szintén a hajába túrt, kirázva a
hullámos tincseket, tudtam, hogy ezért még nagy árat kell majd
fizetnem.
Amikor elkezdtem lemászni a motorról, a fiú azt motyogta:
– Na, végre!
Erre megdermedtem, aztán beintettem neki.
Roth elnevette magát, majd elvette tőlem a sisakot, és lerakta
a sajátja mellé a motorra.
– Senki sem fog hozzájuk nyúlni – magyarázta, miután
kérdőn pillantottam rá. Ezután felém nyújtotta a kezét. – Most
már ne gondold meg magad!
Tekintetem a kezére szegeződött. Arra gondoltam, hogy nem
lenne ilyen vészes a helyzet, ha igazából a lilint akarnánk
megtalálni, vagy esetleg infót próbálnánk szerezni róla. Akkor
legalább lenne mentségem arra, hogy itt vagyok vele, nem csak
a... Nem csak a rosszalkodás. De most már késő volt.
Nem fogtam meg Roth kezét, miközben lekászálódtam a
motorról, sokkal kevésbé kecsesen, mint ő. A fejét csóválta, de
egy kicsit elhátrált.
– Szóval, mit akarsz mutatni nekem? – kérdeztem.
Halk kuncogással válaszolt, amibe beleborzongtam.
– Sok mindent, de meg kell ígérned, hogy amit itt látsz, az
köztünk marad.
A szemébe néztem, és most már tényleg úrrá lett rajtam a
kíváncsiság. Amikor sarkon fordult, és a szürke ajtó felé indult,
követtem, a számat harapdálva. Roth lendületes mozdulattal
kitárta előttem az ajtót, és kissé meghajolt, ahogy elmentem
mellette. Beléptünk az épület előcsarnokába. Megéreztem a
dohány és a kávé aromájának ismerős, halvány, kellemes
illatelegyét.
Az előcsarnok pontosan olyan volt, mint amilyenre
emlékeztem: stílusa a régi Hollywoodot idézte. Aranycsillár
fénye ragyogta be a barna bőrkanapékat, amik kissé kopottnak
és jó kényelmesnek tűntek. A tekintetem a kupolás, festett
mennyezetre vándorolt.
Egyedül ez a festmény nem illett ide: a brutális harci
jelenetben angyalok küzdöttek egymással, kezükben lángoló
karddal. Sokan lehullottak a sűrű felhők közül, gyönyörű arcukat
eltorzította a fájdalom. Ezúttal észrevettem valamit, amit a
legutóbb nem: a festett angyaloknak – legalábbis azoknak,
akiknek látszott a tekintete – kék szemük volt. Ugyanolyan
tündöklő égszínkék, akár az őrzőknek. A homlokomat ráncolva
meredtem rájuk. Hogy is nevezte Roth a gorgókat? Mennyei
selejtek?
– Tökmag?
Roth felé fordultam, aki a lifteknél várt. Ezek a liftek csakis
lefelé vittek, a mélybe, mármint, a lehető legmélyebbre. A fiú
kinyitotta a lépcsőház ajtaját, ám ahelyett, hogy fölfelé tartott
volna, a lefelé vezető lépcsősoron indult el.
Megtorpantam a lépcsőház ajtajában.
– Hova vezet ez? – kérdeztem gyanakodva.
– Emlékszel, hogy Gerald azt mondta, egyes
boszorkányköröknek saját klubjuk van, ahol a tagjaik
biztonságban összegyűlhetnek? Nekünk is van ilyesmink. –
Kettesével szedte a fokokat. – Amikor idefont vagyunk,
szeretünk egy helyre tömörülni, mint ez az épület, és a közös
placcunk alagsorában mindig akad valami igazán spéci.
Amikor leértünk egy szinttel lejjebb, kétszárnyú, vérvörös ajtó
jelent meg előttünk, mintha csak ránk várt volna, bűnbeesésre
hívogatva. Roth gyors vigyort villantott rám, aztán fölemelte
mindkét kezét, és szélesre tárta előttünk az ajtót.
Nem is tudom, mire számítottam odabent, talán valamiféle
lepusztult, hátborzongató, mocskos bárra, de egészen más
látvány fogadott.
A helyiségben meglepően világos volt. Semmi ízléstelen, vörös
megvilágítás, semmi neon sörreklám. A falak mentén
plüssborítású kanapék sorakoztak, fekete bársonykötelekkel
elválasztva egymástól. A kanapékon különböző korú alakok
terpeszkedtek. Nem volt szükségem speciális képességre ahhoz,
hogy tudjam: démonokkal vagyok körülvéve.
Bódító zene lüktetett. Olyan, amire révükén, minden másról
megfeledkezve lehet táncolni. A helyiség zsúfolásig tele volt, és a
homályba borult sarkokban kígyózó árnyalakokat vettem ki.
Fényes nappal volt, így meglepett, hogy ilyen sok démont látok
itt, bár meg kell hagyni, a pokolfajzatok nyilván nem tartották
magukat az emberi napirendhez.
Roth lehajtotta hozzám a fejét, és kuncogva suttogott a
fülembe:
– Látnod kéne, milyen képet vágsz.
Megcsóváltam a fejem. Az nem kifejezés, hogy nem éreztem
elememben magam.
– Ez nagyon... fura.
A démoni klub közepén S alakú pódium állt, körülötte kerek
asztalok és székek sorakoztak. Ám a figyelmemet nem maga a
pódium vonta magára, hanem az, amit rajta láttam.
A pódiumon nők táncoltak, szinte egy szál semmiben. Olyan
gyönyörűek voltak, hogy simán elmehettek volna
szupermodellnek. Egyikük az S alak közepén rázta magát.
Falatnyi, fodros miniszoknyát viselt, ami épp csak eltakart
valamit az alsó feléből, hozzá pedig olyan melltartót, ami csak
úgy csillogott-ragyogott az élénk világításban.
– Annak a csajnak gyémántok vannak a melltartóján, vagy
mi? – hüledeztem.
Roth vállat vont, és továbbra sem vette le rólam a szemét,
figyelte minden reakciómat.
– Valószínűleg. Nem lepne meg. Elvégre mi, démonok
szeretjük a szép, csilli-villi dolgokat.
A gyémánt melltartós szőke csaj buján vonaglott a zenére,
lassan lesüllyedt-fölemelkedett, úgy mozgott, akár egy kígyó,
vagy mint akinek teljes lénye együtt lüktet a ritmussal. Aztán
letérdelt, hátravetette a fejét, és haloványan rámosolygott az
előtte ücsörgő férfira. Szeme különösen verte vissza a fényt.
– Ez egy démon – jegyeztem meg ostobán, mintha nem
tudtam volna már eddig is.
– A hozzá hasonlóak inkább a szukkubusz megnevezést
preferálják – közölte Roth könnyedén. – Úgy tudom, ez a
politikailag korrekt kifejezés.
Csúnya pillantást vetettem rá, ám a tekintetem rögtön vissza
is vándorolt a nőre. Életemben először láttam szukkubuszt.
– Mit keresnek itt az ilyenek? Hiszen az alfák megtiltották
nekik, hogy idefönt legyenek.
– Én nem árulom be őket. Ugye, te sem?
Mielőtt válaszolhattam volna, az egyik férfi felállt, és a
pódiumnak dőlt. A gyémánt melltartós szukkubusz pajkosan
mosolygott rá, majd lesüllyedt hozzá, és finom csókot nyomott a
pasas szájára.
A férfi azonnal megdermedt, aztán lelógatott keze rángatózni
kezdett, miközben a szukkubusz bőre felragyogott. Leesett az
állam. A pasas részéről az ilyen reakció csakis egyvalamit
jelenthetett. Ez a férfi... ember volt.
– Ne! – kiáltottam fel. – Elszívja a pasitól a...
Roth az ajkamra nyomta az ujját.
– Tökmag, amit itt látsz, az köztünk marad. Megígérted.
Valóban ezt ígértem, de akkor még nem tudtam, hogy mi
történik idelent. Ellöktem a szám elől a kezét.
– Ez nem oké.
– Vagy nagyon is az. Nézd! – A pódium felé mutatott. A férfi
megint a székén ült, ernyedt képén boldog, kielégült mosollyal. –
Nincs semmi baja. Csak adott a csajnak némi energialöketet.
Nyilván nagyon is élvezte azt a csókocskát. Ahogy a legtöbben
tőled is élveznének egy kis csókot, lefogadom.
 Ez utóbbit elengedtem a fülem mellett.
– De hát hogy kerülnek ide emberek? Tudják egyáltalán,
miféle helyen vannak? – El nem tudtam képzelni, hogy tisztában
lennének vele, figyelembe véve a szabályokat, meg minden.
Azonban úgy éreztem, mintha a feje tetejére állt volna velem a
világ, mióta csak beléptem azon a piros ajtón.
– Bizonyos fajta emberek maguktól találnak ide, de hogy
tudják-e, igazából mi veszi itt körül őket? Az itteni démonok
nem árulják el, hogy micsodák valójában, viszont az idetévedő
alakok sem ártatlanok ám. Ha látnád a lelküket, te is tudnád,
hogy nem azok. – Keze a derekamra simult, és közelebb húzott a
csípőjéhez, miközben megkerültük a pódiumot. Amint hozzám
ért, Bambi feléje siklott a bőrömön. – Szóval, azok az emberek,
akik itt kötnek ki... Hát, azt kapják, amit érdemelnek.
Mit mondhattam volna erre? Miközben a szavakat kerestem
az elítélő válaszhoz, észrevettem, hogy a pódium mögött jó
néhány óriási, arannyal futtatott kalitka lóg le a mennyezetről.
Lányok táncoltak bennük. Egy bögyös vöröske elkapta a
pillantásomat, és pirosló ajka provokatív vigyorra görbült. A
ruhája többet mutatott belőle, mint amennyit eltakart. Azonnal
elkaptam a fejemet, és éreztem, hogy az arcomba szökik a vér.
A klub legsötétebb sarkaiban pókerjátszmák zajlottak. Egy
harmincas éveiben járó fazonról – aki annyira hétköznapinak
tűnt, hogy csakis ember lehetett – patakokban csörgött az
izzadság. A vele szemben ülő, istentelenül jóképű férfi
vigyorogva nézett fel rá a lapjairól. A szeme visszaverte a fényt,
akárcsak a pódiumon táncoló szukkubuszoké.
A démon kiterítette a kártyáit.
– Flöss. Neked mid van?
A férfi keze remegett, ahogy lerakta a lapokat az asztalra.
– Sor – válaszolta rekedten. Elsápadva rogyott a szék
támlájának.
– Csak nem kiscicákért megy a játék? – kérdeztem, mivel
eszembe jutottak a macskákért pókerező démonok a Buffy egyik
epizódjából, amit valamelyik álmatlan éjszakámon néztem meg
nemrég.
Roth értetlenül meredt rám.
– Mi?
Megcsóváltam a fejem.
– Semmi, nem érdekes. Milyen tétben játszanak?
– Nem biztos, hogy tudni akarom. – Roth elterelt a
pókerasztaltól.
– Csini kislány, akarsz táncolni velem?
Felkaptam a fejemet. Az egyik táncoslány leguggolt a
kalitkájában, és felém nyújtotta a kezét a rácsok között. Mivel
nem tudott elérni, felállt, lehunyta a szemét, és hátravetette a
fejét. Hosszú, barna haja leomlott a hátán, miközben a zenére
ringatta a csípőjét.
– Gyerünk, lazulj el egy kicsit! – buzdított. – Élvezd az életet!
Imádni fogod ezt a szabadságot. Hagyd, hogy a zene lángra
lobbantsa a véredet! Imádni fogod, ahogy éget. Mind imádjuk.
– Hárpia – motyogta Roth.
A lány résnyire nyitotta a szemét, és ismét leguggolt.
Végigfuttatta a kezét szinte meztelen testén. Rothra mosolygott,
és egy ősréginek hangzó nyelven valami olyasmit mondott neki,
hogy „Mei domina”.
– Mit jelent ez? – kérdeztem a fiútól.
Elvigyorodott, és válasz helyett figyelmeztetett:
– Nehogy táncolj az itteni lányokkal!
– Eszem ágában sincs – vágtam rá kerek perec. – Nem feleltél
a kérdésemre.
– Eszem ágában sincs – majmolta a válaszomat, azzal elindult
velem a bár felé. A hátamra simított keze legalább valamennyire
biztos pont volt ebben az őrült világban, amibe belecsöppentem.
– Mi történne, ha táncolnék az egyik csajjal? – kérdeztem
néhány másodperccel később.
Roth megint odahajolt a fülemhez, és azt suttogta:
– Többé le sem tudnál állni, tökmag. Csak részben vagy
démon, úgyhogy bizonyos bűbáj ok rád nézve is veszélyesek.
Ezek a lányok nem mind démonok: néhányan közülük emberek.
Beszálltak a táncba, és látod, mi lett velük.
Megborzongtam. Hogy a fiú szavaitól vagy a leheletétől, azt
nem igazán tudtam eldönteni.
– Ez így nem helyes.
– Ha látnád a lelküket, tuti, hogy nem így gondolnád.
A tekintetem visszatért a lányokhoz. Mindannyian
gyönyörűek voltak, ki-ki a maga egyedi módján. Akadt köztük
nádszálkarcsú és teltebb alkatú, fakó és sötétebb bőrű, barna és
szőke egyaránt.
– Romlott a lelkük? – kérdeztem.
Roth bólintott, és elégedettnek tűnt, amiért végre értem.
– Ez itt amolyan váróterem és üdvözlőbizottság egyben.
– Ez volna a... purgatórium?
– Nem. – Elnevette magát. – A purgatórium korántsem olyan
szórakoztató, mint ez a hely.
Nem igazán tudtam, mit gondoljak erről, arról pedig végképp
fogalmam sem volt, vajon miért akarta megmutatni nekem
mindezt. Hagytam, hogy a bárpulthoz tereljen. Meglepően
kevesen voltak ott: csak hárman-négyen üldögéltek a
bárszékeken, mindannyian emberek. Roth leültetett engem az
egyik támlás székre a pult legvégében, egy kis tálka mogyoró
közelében, majd közölte, hogy várjam meg ott.
– Megyek, kerítek nekünk valami rendes ennivalót, amit még
nem tapogattak össze legalább százan. Te addig ne táncolj
senkivel, és pláne ne fogadj el italt senkitől!
– De...
– Megbízom benned. Tudom, hogy képes vagy nem bajba
kerülni – folytatta, és a szemembe nézett. – Tudom, hogy képes
vagy vigyázni magadra. Tudom, hogy okos vagy. Nem foglak
bezárni egy szobába, csak azért, nehogy valami rossz döntést
hozz.
Már épp válaszra nyitottam volna a számat, amikor felfogtam
a szavai súlyát. Roth tényleg hitt abban, hogy képes vagyok
vigyázni magamra, és el tudom kerülni a bajt. Ebben olyan...
olyan szabadság rejlett, amiből most először kaptam kóstolót.
Egész életemben kalitkába voltam zárva. Nem szó szerint, mint
ezek a táncoló lányok – hanem abba a láthatatlan
aranykalitkába, amiben az összes női gorgót őrizték. És habár
nekem kicsivel nagyobb mozgástér jutott, mint a többieknek,
attól még ugyanúgy osztoztam a frusztráltságukban.
– Layla? – kérdezte a fiú halkan.
Ekkor rádöbbentem valamire. Zayne igenis bezárt volna egy
szobába, hogy biztonságban tudjon, ha a veszélynek csak a
legapróbb jele is felmerül. Roth viszont... hát, ja, ő is próbált már
megóvni, de tuti nem akart volna elzárni engem, még a saját
érdekemben sem. Ő... ő egyszerűen csak hagyta, hogy önmagam
legyek.
– Oké – mondtam végül. – Itt várok.
– Akkor jó. – Elmosolyodott, aztán eltűnt a tömegben.
A pult felé fordultam, és homlokráncolva győzködtem
magam, hogy totálisan okés minden. Nincs semmi gond. Semmi,
de semmi gond.
A pult szélét babráltam, és lesütöttem a szemem. Úgy
sejtettem, nem volna jó ötlet bárkivel is szemkontaktusba
kerülni ebben a klubban. Ha akadtak itt szukkubuszok, akkor ki
tudhatta, még mi más leshetett áldozatokra? Eszembe jutott a
jóképű démon, aki a sarokban kártyázott.
Csak nem alkusz volt – azaz a pokol egy különleges hercege,
akit azért lehetett megidézni, hogy ördögi alkut kössön vele az
ember? Úgy tudtam, annak idején bőven akadt az ilyenekből
idefent, a földön, de aztán az alfák az összes többi veszélyes
démonnal együtt a pokolra száműzték őket.
Egek, ha az őrzők tudomást szereztek volna erről a helyről,
akkor úgy sejtettem, hogy igencsak szétcsapnának idelent.
– Azt mondja a csajom, hogy muszáj lesz jobb állást
szereznem, mert ha még magamat se vagyok képes eltartani,
akkor hogyan tartanám el őt? – kesergett néhány székkel arrébb
egy pasas. Rusnya, szürke öltöny volt rajta. Olyan olcsó
holminak tűnt, ami a menő márkákat próbálja koppintani, de
tisztán látszik rajta, hogy silány utánzat. – Nem tudom, mit
tegyek. Nem veszíthetem el az én drágámat.
Tekintetem a csaposra siklott, és tátva maradt a szám. Nem
más volt az, mint Cayman! Rám sandított, majd kacsintott
nekem, miközben feltöltötte a pasas poharát egy üvegből valami
víztiszta piával. Platinaszőke haját lófarokba fogta, és fekete
inget viselt, amit könyékig felhajtott.
Ezek szerint nemcsak a pokol egyik bárója és Roth legjobb
haverja volt, hanem az alagsori klubjuk csaposa is.
Fura.
A démon lerakta az üveget kettőjük közé, majd a pultnak
támasztotta a csípőjét, és kijelentette:
– A nőkkel csak a baj van, Ricky. Már csak ezért is preferálok
én inkább egy rendes, becsületes férfit.
Az nem volt újdonság nekem, hogy Cayman a pasikat szereti,
de abban igencsak kételkedtem, miszerint tényleg egy rendes,
becsületes férfira vágyna.
Ricky megdörgölte a homlokát, és pislogott.
– Ha ismernéd az én Angélámat, tuti, hogy meggondolnád
magad. Ő egy angyal, úgy ám, egy igazi, földre szállt angyal.
Szeretem őt.
– Egy angyal, aki azt akarja, hogy te tartsd el? – Cayman
mézszínű szemében felélénkült a csillogás. – Ez nekem nem
hangzik túl mennyeien.
– Pedig Angela igenis mennyei. Sőt, még az se kifejezés, hogy
mennyei szépség. – Ricky a kezébe temette az arcát, és egy
pillanatra azt hittem, hogy menten elbőgi magát. – Nem fogadja
a hívásaimat, és nem válaszol az e-mailjeimre. Addig nem
hajlandó szóba állni velem, amíg nem bizonyítom, hogy jól állok
anyagilag.
Cayman felsóhajtott.
– És te mégis mit lennél hajlandó megtenni ezért a pénzsóvár
angyalkádért?
Ricky fölemelte a fejét, a szeme tágra nyílt, a tekintete kissé
üveges volt. Láthatóan igencsak bepiált.
– Őérte bármire hajlandó lennék.
– Bármire? – kérdezte a démon. Előrehajolt, farkasszemet
nézett a halandóval.
Görcsbe rándult a gyomrom.
– Bármire – bizonygatta Ricky hevesen.
– És szerinted mégis mi venné rá ezt a csodálatos
hölgyeményt arra, hogy veled maradjon?
– Pénz – vágta rá a pasas. – Nyernem kéne a lottón.
Cayman képére ördögi vigyor ült ki, és ismét feltöltötte a férfi
poharát.
– Akkor igyál még egyet, barátom, hogy szerencsét hozzon! –
Fölemelte az üveget.
 A hasamban még erősebb lett a görcs.
Ricky az üveghez koccintotta a poharát, aztán felhajtotta az
italt. Lecsapta a poharat a pultra, és a kis kupica egy röpke
pillanatra pokoli vörösséggel izzott fel. Ezek ketten épp most
kötöttek alkut.
Szerelem – egy lélekért cserébe.
Néhány perccel később Ricky kibotladozott a klubból, és én
nagyon reméltem, hogy nem száll be véletlenül a mélységes
mélybe vezető liftbe, vagy valami. Várakozásteljesen
pillantottam Caymanre.
A pasi nevetve jött oda hozzám.
– Szeretnéd elpanaszolni a bánatodat? – kérdezte kedélyesen.
Hátradőltem a bárszéken.
– Inkább nem, kösz.
Elém csúsztatta az üveget, és a bárpultnak dőlt.
– Akkor kérsz esetleg egy italt?
Összehúztam a szemem.
– Azt végképp nem.
– Okos kislány – válaszolta. – Habár kétlem, hogy képes
volnál bármit is felajánlani nekem, amiért érdemes lenne alkut
kötnünk. – Átsandított a vállam fölött, a klubban nyüzsgő
tömeget fürkészte. – Úgy nézel rám, aranyom, mintha most
gyilkoltam volna meg egy csecsemőt. Tudod, hogy mi vagyok.
Tudod, hogy te mi vagy.
– Épp most hagytad, hogy egy fickó eladja a lelkét
szerelemért.
– Csak a lelke egy részét... egy icipici, aprócska részét. Nem
olyan nagy ügy. – Ismét rám pillantott. – Mégis miért hozott ide
téged Roth?
Vállat vontam.
– Fogalmam sincs.
 – És most hol van?
– Elment, hogy szerezzen nekünk valami kaját.
Cayman felkacagott.
– Roth kajálni hozott ide? Hát, ez csúcs. Kábé annyira tűnsz
lazának, mint egy reszkető kiscica egy rakás pitbull között.
Grimaszt vágtam.
– Ennyire kilógok a sorból?
– Látszik rajtad, hogy nem vagy teljesen ember, de nem erre
gondoltam. – Cayman oldalra biccentette a fejét. – Őszintén
szólva, szivi, amikor körülnézel, úgy festesz, mint aki valami
orrfacsaró bűzt érez.
Tényleg így néztem volna ki?
Cayman a vállára csapott egy fehér konyharuhát.
– Nem kell jól ismernem téged ahhoz, hogy tudjam, nem
érzed jól magad a bőrödben.
– De hát én... – Elharaptam a mondatot. Nem lett volna
értelme tagadni. Még mindig nem sikerült teljesen
megbékélnem azzal, hogy egyszerre vagyok gorgó és démon:
azaz maga a megtestesült jó és rossz.
Cayman ismét elmosolyodott.
– Azt hiszem, mégiscsak tudom, miért hozott ide téged Roth.
Azt akarta, hogy lásd mindezt... hogy megértsd, mi ez a hely.
– Egy bűnbarlang?
A férfi kuncogott.
– Jópofa vagy, csajszikám, de Roth már biztos mondta neked,
hogy ide csakis bizonyosfajta emberek járnak, nem igaz?
– Olyanok, akiknek már eleve romlott a lelke?
Biccentett, és halkabbra fogta a hangját.
– Ez itt az igazi söpredék: csupa olyan alak, aki saját magától
követ el mindenféle rosszat. Azért keverednek el hozzánk, mert
idecsábítja őket a bűnös természetük, mi pedig valójában
szívességet teszünk a társadalomnak az általunk nyújtott
szolgáltatásokkal.
Felvontam a szemöldökömet.
– Selejtezést végzünk, segítünk kivonni az ilyeneket a
forgalomból, hadd hulljon a férgese. A legtöbb démon ezt
csinálja. Nem háborgatjuk az ártatlanokat. Csakis a bűnösökre
hajtunk... és az nem kifejezés, hogy imádjuk őket. – Kihúzta
magát. – Ez az, amit a te gorgóid nem értenek. Csak azért, mert
akad közöttünk néhány elfajzott démon, attól még nem lehet azt
mondani, hogy ne volna nagyon is szükséges rossz, amit teszünk.
Jéghideg zuhanyként értek a szavai. Tényleg ezért hozott
volna ide Roth? Hogy megmutassa, igenis szükség van egy kis
ördögi befolyásra a világban, és ez talán nem is olyan nagy baj?
Ismét körülnéztem a klubban, könnyedén kiszúrtam az
embereket, és arra gondoltam, hogy Rothnak valószínűleg igaza
van: ha látnám a lelküket, akkor érzékelném, mennyire bűnösök.
De akkor is, mi közöm van nekem ehhez a helyhez?
A válasz annyira nyilvánvaló volt, hogy kis híján a
homlokomra csaptam.
Roth talán azt akarta megmutatni nekem, hogy valamilyen
okból, valamilyen módon igenis szükség van a démoni
oldalamra. Hiszen a démoni felemből nyertem azt a
képességemet, hogy láttam a lelkeket, most pedig azt, hogy
átvettem mások érzelmeit. És a démoni felem volt az, aminek a
nyomására alakot váltottam azon az éjszakán, amikor Paimon
megpróbálta kiszabadítani Lilithet. Igazság szerint Roth már
kezdettől fogva igyekezett megmutatni nekem ördögi
származásom előnyeit. Kis vigyor játszott az ajkamon. Ezeknek
az előnyöknek a gondolata nem enyhítette annak csapását, hogy
Abbot nyilvánvalóan undorodott tőlem, de egy kicsit azért
jobban éreztem magam tőle.
 – Na, és sikerült már Rothnak totál elvennie a józan eszedet?
– érdeklődött Cayman. – Irtó dögös hapsi, mi?
Meglepett a kérdése, és éreztem, hogy lelohad a mosolyom.
– Nem! Dehogyis. Ilyesmiről szó sincs köztünk.
– Tényleg? – Cayman szeme mintha magába szívta volna az
összes fényt. – Roth esetében hogy is ne lenne szó ilyesmiről?
Neki ellenállni olyan, mint megpróbálni nem levegőt venni.
– Hát, akkor ezek szerint én nem lélegzőn, mert Roth meg én
csak barátok vagyunk. – A barátok irtó bénán hangzott, és még
csak nem is volt igaz, figyelembe véve a kettőnk között
történteket.
Cayman igencsak kétkedve nézett rám, de vállat vont.
– Ha te mondod, szivi... Ha úgy akarsz tenni, mintha nem
jönne be neked egy ilyen halál szexis pasi, az a te bajod. Habár
Roth általában nem sötét hajjal szokta nyomni. Nekem viszont
sokkal jobban tetszik így, mint a totál hófehér frizuval, amit már
többször előadott. Azzal tisztára úgy nézett ki, mint valami
peroxidos punk. Én inkább a sötétebb árnyalatokra szavazok.
Nem tehettem róla, egyszerűen nem bírtam ellenállni a
kíváncsiságnak. Előrébb hajoltam a pult fölött.
– Ezt meg hogy érted?
Elvigyorodott, és a pultra támaszkodva felém dőlt, hogy a
szemünk egy magasságban legyen.
– Roth szeret változtatgatni a külsején – magyarázta. – Az
arcvonásai mindig ugyanolyanok maradnak, ahogy a piercingjei
sem változnak, a haja viszont folyton másmilyen. Most, hogy ezt
a sötét és komor stílust nyomatja, végre nem úgy fest, mint
valami Billy Idol-utánzat.
– Mi?
Cayman a szemét forgatta.
– Nektek, mai fiataloknak fogalmatok sincs róla, mi a jó zene.
Na, mindegy, tetszik nekem, amikor Roth ilyen komor és költői.
Eléggé szórakoztató.
– Nekem is eléggé tetszik így. – Az ajkamba haraptam, és
legszívesebben lefejeltem volna a pultot. – Mármint, úgy értem,
jól áll neki ez a frizura.
Egy másik pasas huppant le a székre, amiről Ricky az imént
felállt, és nagyot sóhajtott. Cayman rápillantott, és színtiszta
lelkesedés ült ki vonzó képére.
– Bocs, kicsi Layla, de engem most szólít a kötelesség. Újabb
kuncsaftom van.
– Hát, izé... Jó mulatást.
A démon lekapta a válláról a konyharuhát.
– Én mindig jól mulatok. Imádom ezt a melót. Te ülj csak itt
szépen! Roth biztos hamarosan megjön mindenféle zsíros
finomságokkal.
Az étel gondolatára megkordult a gyomrom, és megint
hátradőltem a bárszéken. Tuti, hogy ez volt életem egyik
legbizarrabb beszélgetése, pedig ez nem kis szó. De még ennél is
különösebb volt az a tény, hogy mióta csak betettem a lábamat a
démoni klub ajtaján, egyetlen itteni ember lelke se volt valami
csábító: egyáltalán nem éreztem kísértést, hogy bárkinek is
elszívjam a lelkét. Talán csak túl sok inger vett itt körül ahhoz,
hogy bármelyik is el tudjon uralkodni az érzékeimen – vagy
talán az engem körülvevő rengeteg ördögi lény féken tartotta a
démoni énemet. Ez lett volna csak ironikus, nem? Lehetséges,
hogy az egyetlen közeg, ahol a bennem élő démon rendesen
viselkedik, az más démonok társasága. Hiába, tipikus: ilyen az
én formám.
Egy kéz simult a vállamra.
– Nocsak, nocsak! Szervusz, kislány!
Megfordultam a széken. Egy nálam alig idősebb csaj állt
mögöttem, derékig érő haja fényes és fekete volt, akárcsak a
testére tapadó rucija. A szeme sötét volt, telt ajka vérvörös, és
lélegzetelállító szépségéből csak úgy áradt a színtiszta bűn.
A másik vállamra egy másik kéz nehezedett, jóval nagyobb és
erősebb, mint a lányé.
– Húgocskám, mit találtál nekünk? – szólalt meg az illető.
A hang irányába kaptam a fejem. A srác akár a démoni csaj
ikertestvére is lehetett volna. Hollófekete tincsei fakó arcába
hullottak. Ropogós, fehér inge éles ellentétben állt sötét hajával
és vérvörös szájával. Gyorsan Cayman felé pillantottam, ám a
csapos el volt foglalva az új kuncsaftjával.
Nagyot nyeltem.
– Rothtal vagyok itt.
– Hallottad, húgocskám? – vetett a srác a fejem fölött
provokatív mosolyt a tesójára. – Ez a kicsike Roth tulajdona.
– Ácsi, nem vagyok a tulajdona. A vendégeként jöttem ide.
A csaj halkan nevetgélt.
– Hallod, bátyuskám? Csupán a vendége.
Erősen az a gyanúm támadt, hogy mégiscsak azt kellett volna
mondanom, Roth tulajdona vagyok.
– Akkor úgy kell bánnunk vele, ahogy vendéghez illik. – A
bátyó végigsimította a karomat, majd összekulcsolta az ujjait az
enyémekkel. Abban a pillanatban, hogy hozzám ért, megrohant
a belőle áradó vágy, pontosabban az agyzsibbasztó kéjsóvárság.
– Majd mi szépen gondoskodunk rólad.
– Nem... nem hiszem, hogy ti... – A srác szemébe néztem.
Mintha víz alá merültem volna, sebesen süllyedve a mélybe.
Nem bírtam megtölteni a tüdőmet levegővel.
– Nem is kell hinned semmit – mormolta a lány. – Itt senki
sem hisz semmiben. Ezen a helyen nem kell hinni, nem kell
gondolkodni.
 – Úgy van – helyeselt a bátyja, és a szeme mintha egész arcát
eluralta volna. – Itt csak jól kell érezned magad, és kész.
Csatlakozz hozzánk! – Megrángatta a kezemet. – Gyere velünk!
Remegő lábbal felálltam, az agyamból furcsamód elillant
minden gondolat.
A húga megragadta a másik kezemet, és a táncparketthez
vezettek. Az egyikük elengedte a karomat, a másik pedig
megpörgetett. A fickó elkapta a derekamat, és magához húzott.
Felnéztem, és láttam, hogy koromfekete az egész szeme.
Egyáltalán nem látszott benne fehér. Azonban félelem és
döbbenet helyett semmit sem éreztem.
– Mi vagy te? – kérdezte a srác, és ismét megperdített.
A lány elkapta a karomat, és esetlen keringőbe fogott velem.
– Egy erős démon lakozik benned. – Eleresztett, és úgy
fújtatott, akár egy ijedt macska.
– De – mormolta a fülembe Bátyó, és a karja hátulról ismét a
derekamra kúszott – van ám benned őrző is.
Néhány pillanatra a zene hódító ütemére ringatóztunk,
hozzá-hozzáérve a többi párhoz, akik láthatóan ugyanúgy
belefeledkeztek a táncba, mint mi. A pasi keze a csípőmre
csúszott. Hagytam, hogy a fejem hátradőljön, neki Bátyó
mellkasának, és lehunytam a szememet. A zene tényleg égette a
véremet. A kalitkás lánynak igaza volt. Bátyó újból
megpörgetett, egyenesen bele a húga karjába.
– Annyira gyönyörű vagy – búgta, szinte gyerekesen. A
vállamon nyugtatta a fejét, miközben újra meg újra körbefordult
velem. – Biztos, hogy az ízed semmi máshoz nem fogható.
Muszáj lesz megízlelnem téged.
Miközben pörögtünk-forogtunk, különös alakokat és árnyakat
pillantottam meg magam körül. Testeket arc nélkül,
csontvázakat meg koponyákat hús és bőr nélkül. Puha anyagot
éreztem a lábamnál lebbenni, könnyedén és kihívóan. Egy
pillanatra azt hittem, hosszú ruhát viselek, de amikor lenéztem,
csupán a kék farmeremet láttam.
Bátyó ismét a karjába húzott. Hozzásimultam, és mély levegőt
vettem. Egyáltalán nem volt illata, semmiféle szaga. A csípőnk
tökéletesen simult egymáshoz, egy ütemre ringatózva.
– Ugyanazt az éhséget érezzük. – Felhevült homlokomra
nyomta az ajkát. – Egy kis kóstoló nem fog ártani. – Eltolt
magától.
– Egy kis kóstoló enyhíteni fogja a terheidet – suttogta Húgi,
és csókot lehelt a nyakamra. – Egy kis kóstoló segíteni fog, hogy
megértsd.
– Mit értsek meg? – kérdeztem pihegve és szédelegve.
Húgi elmosolyodott.
– Hallod, bátyuskám? Meg akartja érteni.
A pasi mögém húzódott, és a hasamra simította a kezét.
– Mindjárt szerzünk neked egyet, édes kicsike húgicánk.
Hagytam, hogy elvonjon a lánytól, és a tömeg felé fordítson,
továbbra is a hátamhoz simulva. Sokkal mélyebbre tereltek be az
árnyékba, mint ahogy eddig érzékeltem. Mindenki más rémesen
távolinak tűnt. Húgi eltávolodott tőlünk, úgy keringett a
táncikáló párok körül, akár egy miniatűr tornádó.
– Édes kicsike – ismételte a srác, és csókot nyomott a
nyakamon lázasan lüktető érre, aztán az államra, majd az
arcomra.
Lehunytam a szemem, és nekidőltem. Melegséget éreztem az
ölelésében, tudtam, hogy akar engem, hogy nagy becsben tart.
Itt nem voltam magányos, itt szívesen láttak. Ennek a srácnak én
voltam a leggyönyörűbb lány a világon, sőt az egész világa
körülöttem forgott – csakis körülöttem.
– Nyisd ki a szemed, édes! – utasított halkan.
 Úgy tettem.
Egy vörös hajú csaj állt előttem. Lila pöttyös, rózsaszín ruhája
csinos volt, és cukormázra emlékeztetett. Fincsi cukormázra.
Nagyon szeretem a cukormázas süteményt.
A csaj arca viszont ködös volt. Felmerült bennem a gondolat,
hogy talán idősebb lehet nálam, és hogy talán jobban kéne
aggódnom az egész helyzet miatt, de hiába, már nem voltam ura
önmagámnak.
Húgi a nő fülébe suttogott, és kivette egyszeriben elernyedt
ujjai közül a poharat.
– Táncoljatok! – szólt Bátyó.
Úgyhogy táncoltunk, ez a csaj meg én. Nem értünk
egymáshoz, de tökéletesen egyszerre mozogtunk. Mintha
egymás tükörképei lettünk volna, pedig egyáltalán nem
hasonlítottunk. Ebben biztos voltam. Bátyó nem sokkal később
megint átkarolt hátulról, és olyan szavakat suttogott a fülembe,
amiket nem értettem. Biztos voltam benne, hogy ismernem kéne
azt a nyelvet, mégsem bírtam kivenni a jelentését. Húgi ugyanígy
tett a fiatal nővel, aki egyre kábábbnak tűnt.
A csaj egyszer csak abbahagyta a ringatózást, oldalra hajtotta
a fejét, és lehunyta kék szemét. Várjunk... kék szemét? Ezek
szerint nem volt démon. Nem olyan volt, mint én. Ám ez nem
számított. Odaléptem hozzá, mert tudtam, hogy ezt kell tennem.
Ezt akarta tőlem Bátyó. Én is ezt akartam.
Lábujjhegyre álltam, alig értem fel a fiatal nőt. Éreztem, hogy
Bátyó a vállamra teszi a kezét, megtámaszt. Közel voltam a
csajhoz, elég közel. Lehunytam a szemem, vártam egy pillanatig,
egyetlenegy édes másodpercig, ami maga volt a színtiszta kín.
Aztán lassan, mélyen belélegeztem.
Magamba szívtam a nő lelkét.
 23. FEJEZET

MELEGSÉG ÁRASZTOTTA EL AZ EREIMET, lángokat lobbantott

bennem, miközben szétáradt a testemben, egészen a begörbített
lábujjaimig. A nő lelkében cukormáz és pezsgő íze elegyedett. A
szervezetem minden sejtje kivirult, akár egy virág, ami
hosszúhosszú idő után végre vízhez és napfényhez jut.
Gondolkodás nélkül ismét nagyot szippantottam.
A nő összerezzent, ahogy újból beszívtam az ízét.
Édes istenem, miért is tagadtam meg ezt magamtól egész
mostanáig?
Bátyó felsóhajtott, ujjai a karomba vájtak. A fájdalom
aprócska szikrája semmiség volt a nő mámorító esszenciájához
képest. Egyre csak nyeldekeltem az ízét, ami eltöltötte a testemet
fénnyel és levegővel. Mintha kitárult volna egy ajtó az
elmémben. Most már sokkal tisztábban láttam a nőt. Csinos volt,
de könyörtelen, aki soha senkit nem kímélt a szavaival. Csalással
végezte el az iskolát, és a vőlegényét is megcsalta. Egy röpke
pillanatra felvillant előttem az egyik emléke, ahogy aljas
hazugságokat suttog egy munkatársáról a főnökének, majd jót
röhög, amikor a besározott kollégáját kirúgják.
Rengeteg emlék rohant meg, egyik rosszabb fényben tüntette
fel a nőt, mint a másik. Utálatos volt, a velejéig romlott, de
tudtam, hogy ha tovább ízlelgetem, ha még tisztább bepillantást
nyerek az esszenciájába, előbb-utóbb megértem, mi torzította el
ennyire a lelkét. Annak idején történt vele valami, amitől ilyen
rosszindulatú ember lett belőle – valami sokkal sötétebb és
rémesebb, mint bármi szemétség, ami tőle magától kitelt.
A nőt hirtelen elrántotta tőlem valaki. Megtántorodtam, kis
híján orra buktam. Levegő után kapkodtam. Éreztem, hogy
Bátyó elengedi a karomat, és felnéztem.
Roth állt előttünk, ijesztően tornyosult mindannyiunk fölé.
Megragadta a nő állát, kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Semmire sem fogsz emlékezni mindebből – mondta. –
Hagyd el ezt a helyet! Menj haza, és soha ne gyere vissza ide!
Megértetted?
A nőnek sikerült aprót biccentenie, aztán botladozva
eltávolodott tőlünk, és eltűnt a tömegben. Fogalmam sem volt,
hova lett. De nem is érdekelt. Rothra szegeződött a tekintetem.
Húgi vihogott.
– Elszúrod a szórakozásunkat. A kislány azt mondta, hogy
nem a te tulajdonod.
Roth farkasszemet nézett velem.
– De nem is a ti tulajdonotok.
Ábrándosan sóhajtottam, és feléje tántorogtam.
– Hol voltál ilyen sokáig? Itt hagytál engem, órákon át.
– Csak tíz percre mentem el – csattant fel, és nem tetszett sem
a hangneme, sem az, ahogy a hajába túrt, mintha feldúlt lenne.
Basszus, Layla... Nem megmondtam neked, hogy maradj ott a
bárpultnál? Hogy ne táncolj senkivel?
Kuncogtam szigorú arckifejezése láttán.
– Ők erőltettek.
– Mi csak hívogattuk – helyesbített Húgi. – Nem
kényszerítettük semmire. Ismerjük a szabályokat.
– A lányka csak egy kis kóstolót akart – tette hozzá Bátyó, és
megcirógatta a karomat az ujjai hegyével. Beleborzongtam az
érintésébe. – Nem bántottuk. Ugye, hogy nem ártottunk neked,
édes kis húgicánk?
Roth odaugrott a sráchoz, megmarkolta a nyakát, és
könnyedén fölemelte. Bátyó lába a levegőben kalimpált.
– Minek merészelted nevezni őt? – hördült a démonherceg.
Húgi sziszegett, és ujjai halálosnak tűnő karmokká élesedtek.
Egy szempillantás alatt lehullott róla szépséges álcája. Bőre
megfeszült kiugró csontjain, szeme összeszűkült, akár egy
ragadozóé. Inkább tűnt macskaszerűnek, mint embernek.
– Ha egyetlen lépést is teszel felém, kitöröm a tesód nyakát –
figyelmeztette Roth a csajt, anélkül, hogy levette volna a szemét
Bátyóról. – Egy ujjal sem érhettek ehhez a lányhoz.
Takarodjatok innen, és többé vissza se gyertek!
– Nem tilthatsz ki minket! – visította Húgi. – Nem te vagy a
pokol királya!
Roth elengedte Bátyót, és a csajra nézett.
– Talán nem, de attól még kitéphetem a szíveteket, és
megetethetem az ördögbestiákkal. Az hogy tetszene? Jó bulinak
hangzik?
A démoni testvérpár elhátrált, újra bevették magukat a
táncolok közé. Én arrébb sodródtam, és a pódiumon táncolok
között megakadt a szemem egy fiún. Káprázatosan helyes volt,
szálkás izomzattal és hosszú, szőke hajjal. Cayman a színpad
mellett állt, és felmosolygott a srácra.
Egy kar fogta át a derekamat, és megállított.
– Hova mész, tökmag?
Rothnak dőltem.
– Nem tudom. Irtóra... Jól érzem magam.
– Azt meghiszem. – Nagy sóhajtás szakadt ki belőle, mielőtt
folytatta mély, kellemes hangján: – Majdnem megölted azt a
csajt, tökmag. Nem lett volna szabad egyedül hagynom téged.
 Vállat vontam, és a kezemre bámultam, miközben ide-oda
mozgattam. Furcsa, gyöngyházfényű aura övezte.
– Te meg mit csinálsz?
Megfordultam Roth karjában, és felnéztem szinte tökéletes
arcára. Egek, olyan gyönyörű! Miért kell egy ennyire dögös
pasinak ennyire... Ennyire dögösnek lennie, pláne, ha
semmiképpen sem kaphatom meg őt? Nem emlékeztem
pontosan, tulajdonképpen miért is nem lehet az enyém, de
tudtam, hogy van rá ok, méghozzá jó nyomós ok.
– Azt hiszem, látom a lelkemet.
Felvonta a szemöldökét.
– Tényleg? És másét is látod?
– Nem, de az enyém fehér. – Boldogan sóhajtottam. – Ez azt
jelenti, hogy tiszta a lelkem.
Roth halovány mosollyal az arcán figyelt engem.
– A démonoknak nem lehet tiszta a lelke.
A fejem valahogy a fiú mellkasán kötött ki.
– Akkor én nem lehetek olyan, mint te.
– Hűha, te aztán totál el vagy szállva – csóválta a fejét Roth. A
következő pillanatban már fel is kapott a földről, és a vállára
vett. – Na, gyere, húzzunk innen!
Vad kacagás szakadt ki belőlem, és úgy éreztem, abba sem
bírom hagyni a nevetést.
– Mit csinálsz?
– Elviszlek valahova, ahol nem fogsz még több bajba kerülni.
– Elindult a tömegben, és mindenki félreállt az útjából.
Fejjel lefelé láttam a klubot.
– Mindenki a mennyezeten mászkál – vihogtam.
Roth erőltetetten, kényszeredetten nevetett, és máshogy vett a
karjába. Most már az ölében tartott, és a mellkasának
támasztottam a fejem.
 – Így jobb? – kérdezte.
Végre megint a helyére került a világ.
– Kik voltak azok ketten? – motyogtam.
Roth belökött egy ajtót a vállával, és elindult velem egy
tompán megvilágított folyosón.
– Egy szukkubusz meg egy inkubusz. Eddig csak úgy hívtam
őket, hogy a dögös dögök, de azt hiszem, most kénytelen leszek
megváltoztatni a nevüket döglött dögökre. Lám, tíz percre sem
hagyhatlak magadra anélkül, hogy letámadnának a hiénák.
Összekulcsoltam az ujjaimat a tarkójánál.
– Nem is voltak olyan vészesek – jelentettem ki.
– Tudod, mit? – kérdezte Roth, és ugyan vigyorgott, de a
szemében nem volt semmi vidámság.
– Mit?
– Később nem így fogod gondolni.
Kuncogtam.
– Olyan seggfej vagy!
Roth nevetése kicsit őszintébb volt, ahogy a lépcső felé indult.
– Egészen jópofa vagy így – csóválta a fejét.
– Lehet. – Vihogva kalimpáltam a lábammal. – Most már
lerakhatsz. Tudok menni.
A fiú ehelyett felcipelt a lépcsőn, olyan simán, mintha
pihekönnyű lettem volna. Végigment egy folyosón, aztán fölvitt
egy újabb lépcsőn.
– Tuti, hogy elbotlanál, és kitörnéd a nyakadat, vagy átesnél
az egyik őrünkön. Esetleg meg akarnád simogatni őket.
– Miféle őrökről beszélsz? – Körülnéztem a lépcsőházban. –
Én nem látok semmit.
Roth szótlanul ment tovább, egészen a lakása szintjéig. Egy
hétköznapi pasas tuti nem bírt volna megállás nélkül
felgyalogolni tizenöt emeletet, ő viszont még csak ki sem fulladt,
mire felértünk. Amikor kinyitotta a folyosóra vezető ajtót,
olyasmit láttam meg, ami azelőtt nem volt ott. A folyosó túlsó
végén, a lakása ajtaja előtt két pöttöm kutyuska üldögélt. Nem
lehettek nagyobbak egy-egy csivavánál.
Felvisítottam és tapsikoltam.
– Tényleg meg akarom simogatni őket! Olyan aprók!
Roth felsóhajtott.
– Én úgy tudtam, hogy nem a méret a lényeg.
– Bárkitől is hallottad ezt, hazudott neked.
– Hm, az könnyen meglehet. – Gyengéden talpra állított, de
továbbra is átkarolt. – Azért ne feledd, hogy a látszat néha csal.
Oda akartam bújni hozzá, ám ekkor az egyik kutyuli-mutyuli
felállt.
– Legszívesebben betenném egy kis tatyóba... Tudod, egy
olyan drága retikülbe – sóhajtottam.
– Nem hinném, hogy tetszene nekik az ötlet.
Tényleg nem volt az ínyükre. Most már mindketten felálltak,
hátracsapták a fülüket, és morogtak. Az egyikük ugatni kezdett,
de inkább vinnyogásnak hangzott.
Elnevettem magam.
– És mégis mit fognak csinálni? Megharapják a bokámat?
Roth közelebb húzott magához, amit csöppet sem bántam.
Élveztem a testéből áradó meleget, és azt, ahogy kettőnk alakja
tökéletesen összeillett, pedig eltörpültem mellette. Hogy is nem
vettem eddig észre, mennyire passzolunk egymáshoz? De, igenis
észrevettem, már rég. Csak elfelejtettem, vagy legalábbis
megpróbáltam elfelejteni, habár nem tudtam megérteni, ugyan
mi okom lehetett erre. Most nagyon is be akartam vallani,
legszívesebben kiálltam volna a tetőre, hogy teli tüdőből
üvöltsem világgá. És még sok-sok minden mást is akartam tenni.
A pöttömnyi kutyuskák kimentek a fejemből, megfordultam,
és Roth mellkasára tettem a kezemet.
Na, ez egyáltalán nem tetszett az ölebeinek.
Az egyikük cérnavékony vakkantást hallatott, ami bömböléssé
erősödött. Megperdültem, és botladozva távolodtam el Rothtól.
A két állat morgott, acsargott-vicsorgott, miközben a testük
megnőtt és átalakult. Apró mancsuk egyszerre óriási lett.
Karmuk kopogott a padlón, ahogy elindultak felénk, még mindig
morogva. Testükön látszott, hogy csupa izom, farkuk bozontosra
duzzadt. A pofájuk megnyúlt, szájuk szélesebb lett, fülük
rásimult csapzott, vörösesbarna bundájukra. Hatalmas,
borotvaéles agyarak álltak ki a szájukból. A szemük őzbarnáról
vérvörösre váltott. A folyosót egyszeriben betöltötte a kén szaga.
Az állatok mostanra medve nagyságúra nőttek, és az agyam
leghátsó zugában rádöbbentem, hogy sátánkutyák.
– Szent isten! – suttogtam, és tudtam, hogy rettegnem kéne,
de még mindig be voltam állva.
– Ül! – parancsolt rájuk Roth, aki hirtelen előttem termett. –
Vos mos non vulnero suus!
A két bestia egyszerre hátrált el. Leültek az ajtó két oldalán.
Továbbra is hátralapult a fülük, de legalább már nem úgy néztek
ki, mintha fel akarnának falni engem. Ezt biztató fejleménynek
vettem.
Roth a válla fölött rám pillantott.
– Igazad van. Tényleg a méret a lényeg. Nyugi, nem fognak
bántani. Na, gyere! – nyújtotta felém a kezét.
Hagytam, hogy kézen fogva a lakás ajtajához vezessen, de
nem vettem le a szemem a bestiákról. Az egyikük megszaglászta
a lábamat, miközben a srác kinyitotta az ajtót, a másik pedig a
hátára heveredett, a nyelve kilógott a szájából. Roth leguggolt, és
megsimogatta a hanyatt fekvő sátánkutya hasát.
– Jó fiú – gügyögte. – Na, ki a jó fiú?
 – Hogy hívják őket? – kérdeztem, és az ajtónak dőltem.
Elnehezült a fejem.
Roth vigyorogva nézett fel.
– Ő itt Virág, a másik meg – intett arra a kutyára, amelyik
megszaglászta a lábamat – Patácska.
Grimaszt vágtam.
– Hogyhogy ennyire odavagy a Bambiért?
A srác kecses mozdulattal felállt.
– Az a rajzfilm egy igazi klasszikus.
Elmosolyodtam, és lehunytam a szememet.
– Röhejes vagy.
– Nézz ide, tökmag!
Éreztem, hogy ismét megfogja a kezem, és nagy nehezen
kinyitottam a szememet.
– Miért?
– Azért, mert nem akarom, hogy vakon botorkálj. – Behúzott
magával a sötétségbe. Egy másodperccel később tompa fény
töltötte be a helyiséget, és Roth elengedte a kezemet. A lakásban
el voltak húzva a vastag függönyök, kizárva a napsütést.
Lerúgtam a cipőmet, és esetlenül lehúztam a zoknimat is,
hogy belemélyeszthessem a lábujjaimat a vastag
padlószőnyegbe.
– Asszem, éhes vagyok – mondtam.
– Felhozatom ide a kaját.
Roth felé fordultam, és elakadt a lélegzetem, ahogy lehúzta a
pólóját és félredobta. Hamvas bőre megfeszült kemény izmain. A
nadrágja nagyon, de nagyon mélyen ült.
– Csináltattam egy kicsit mindenféléből. Hamburger, sült
krumpli, csirkefalatok... – Elhallgatott, és rám nézett. Önelégült
vigyor ült ki a képére, miközben kibújt a cipőjéből. – Vagy már a
látvánnyal is betelsz?
 Nem válaszoltam, de tovább legeltettem rajta a szemem.
Korántsem bírtam betelni vele.
Roth lassan elindult felém, akár egy prédáját becserkésző
ragadozó, ám alig egy méterre tőlem megállt.
– Bocs, de nem bírom a füst szagát. Nem gond, ugye?
Tudtam, hogy van valami ok, amiért nem kéne ráhagynom a
dolgot, mégis megcsóváltam a fejemet, és azt válaszoltam, jó
nagy adag merészséggel:
– Egyáltalán nem.
– Akkor volnál szíves levetni ezt? – fogta meg Roth a kapucnis
pulcsim nyakából lógó madzagot. – Bűzlik a dögös dögöktől.
Mielőtt még egyáltalán nemet intettem volna, a fiú már le is
húzta a pulcsi cipzárját. Visszafojtottam a lélegzetemet, ahogy
hozzám értek az ujjai. Egész testemet átjárta az élénk bizsergés,
egy-két másodpercre elhessegetve az agyamból a ködöt. Aztán
Roth lecsúsztatta a „zavaró” anyagot a vállamról, és hagyta, hogy
a padlóra hulljon.
– Nagyon csini ez a... Hogy is hívják? – mormolta,
nyilvánvalóan nem az arcomat figyelve.
– Ez egy izé... kombiné. – Mély lélegzetet vettem, de mintha
sehogy sem jutott volna el a levegő a tüdőmig. – Roth?
A fiú felpillantott.
– Layla?
Éppen megszólaltam volna, amikor valami lágy és szőrös
simult a bokámhoz, elterelve a figyelmemet. Egy aprócska,
hófehér kiscica bámult fel rám gyönyörű kék szemmel.
Lehajoltam, és a picike szőrpamacsért nyúltam, meg akartam
ölelgetni-szorítgatni-szeretgetni, ám még épp időben észbe
kaptam.
Grimaszt vágtam a miniatűr bestiára, és biztonságos távolba
húztam el tőle az ujjaimat.
 – Hékás, emlékszem ám rád. Nagyon rossz kiscica vagy.
A kisördög hátán felállt a szőr, és rám fújt, mielőtt sarkon
fordult, hogy visszaiszkoljon az ágy alá.
– Látom, tanultál a múltkori hibádból – jegyezte meg Roth –,
de szerintem megsértetted Turbót.
– Ezek a kiscicák veszettek. – Kiegyenesedtem, ám úgy
megszédültem, hogy felhördültem.
Roth a karomra tette a kezét, és enyhén megéreztem az
aggodalmát.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Ja... Semmi vész. Mindig ez történik azután, ha... –
Elharaptam a mondatot. Közben az ágy alól kidugta a fejét egy
fekete-fehér kiscica, és hátralapított füllel meredt rám.
– Ha táplálkozol?
Ez lett volna a megfelelő kifejezés? Hogy táplálkoztam?
Ugyanúgy, mint az összes többi démon azon a furcsa helyen az
épület legmélyén? Kivettem a részem a démoni táplálékláncból?
Megborzongtam.
– Nem vetted el a csaj lelkét, tökmag.
Oldalra biccentettem a fejem. Valóban nem.
– Nem lett semmi baja, igaz? – kérdeztem.
– A világon semmi.
– És ha odalent volt, az azt jelenti, hogy rossz ember, igaz?
Roth meleg lélegzete az arcomat cirógatta.
– Igaz.
És ettől már rendben is volna a dolog? Nem voltam biztos
benne.
– Nem akarok erre gondolni.
– Nem is kell. Miért nem ülsz le egy kicsit?
Mivel úgy tűnt, nem igazán tehetek mást, odaléptem Roth
ágyához, és letelepedtem a hatalmas párnák közé. Mindent
beborított a fiú illata, és amikor a szememet behunyva mély
levegőt vettem, eszembe jutott, milyen volt nem is olyan régen
ezen az ágyon feküdni. .. Roth karjában.
Bizsergető melegség áradt szét a testemben, és nem
akaródzott kinyitni a szememet. Amikor újból felnéztem, Roth
épp az ágy felé vonult, kezében egy széles tálcával. Több tányér
volt rajta, ezüstfedőkkel leborítva.
Felültem az ágyon, értetlenül meredtem a fiúra.
– Elaludtam? – Úgy éreztem, mintha csak másodpercek
teltek volna el, mióta lehunytam a szemem.
Nevetve ült le az ágyra, és kettőnk közé rakta a tálcát. Két
nagy pohár is volt rajta, tele jéggel, mellettük egy-egy doboz
üdítő. Mintha épp kiszolgált volna a szobapincér – egy dögös,
félmeztelen, démoni szobapincér.
– Nem. Csak üldögéltél itt, és dúdolgattál.
– Tényleg?
– Ja. A Paradise Cityt. – Elmosolyodott, és felsandított rám
sűrű szempilláin keresztül. – Azt hiszem, rossz hatással vagyok
rád.
Ez valamiért nem tetszett nekem, de aztán Roth leemelte a
fedőket, és én minden másról megfeledkezve szerelmes lettem:
beleszerettem a csodálatos, isteni ételkínálatba, ami elém tárult.
Mennyei lakoma volt: csupa hús, zsír és só.
Roth meg én nekiláttunk, és villámsebesen befaltuk a kaját.
Miközben a fiú fogta a tálcát, és bevitte a konyhába, én hanyatt
dőltem az ágyon, megpaskolva a hasamat.
– Nagyon boldog a pocim – jelentettem ki.
– Meghiszem azt. – Víz csobogása hallatszott, aztán elállt.
Pillanatokon belül Roth már vissza is ült hozzám az ágyra.
Lerakta a kezét a vállam mellett, és fölém hajolt. – Na, és te?
Hogy érzed magad?
 A szám széles mosolyra húzódott.
– Jól. Szuperül. Én is boldog vagyok. Talán egy kicsit
elfáradtam, de úgy érzem magam, mintha... mintha...
– Értem én – kuncogott Roth. A fejét oldalra biccentve olyan
átható tekintettel fürkészett, hogy úgy éreztem, a vesémbe lát.
Feszült kifejezés ült ki az arcára, miközben gondosan leemelte a
tincseimet a vállamról, és kiterítette őket a párnán. – Azt
kívánom, bár később is ugyanígy éreznéd majd magad, de sajna
nem fogod.
Elszorult a szívem, ahogy lesütötte a szemét.
– Utálni fogod magad ezért – folytatta –, pedig nem ártottál
annak a nőnek. Csak annyit fog érzékelni a dologból, mintha
másnapos lenne egy átbulizott éjszaka után. És nem fog
hiányozni neki az az aprócska darab a lelkéből, amit elvettél.
Hiszen az összes többi darabka sem hiányzik neki, amit önként
adott fel, valahányszor elkövetett valami botrányos bűnt. –
Nagyot sóhajtott, mintha óriási teher nehezedett volna a vállára.
Ismét rám nézett. – Nem számítottam rá, hogy ilyesmit fogsz
tenni, amikor idehoztalak. A dögös dögöknek távol kellett volna
tartaniuk magukat tőled. Ügyelnem kellett volna rá, hogy így
legyen. – Megcsóválta a fejét. – Én csak azt akartam, hogy lásd,
miként él a fajtánk. Mármint, nem az a két rohadék, mert ők
valóban rémesek, de nem... Nem mindegyikünk olyan, mint ők.
Azt akartam, hogy láthasd a többieket. Hogy megérthesd, nem
feltétlenül rossz az, ami – bökte meg a hasamat – benned
lakozik. Bármit is mondjon a klánotok seggfej vezére.
Bármennyire rossznak állítson is be téged.
– Rád is ugyanez vonatkozik.
Felvonta a szemöldökét.
– Ez meg mit jelentsen?
Fölemeltem a kezemet, és megböktem a mellkasát.
 – Te sem vagy olyan rossz, mint amilyennek szereted hinni
magad. Képes vagy nagyon is kedves dolgokra.
A fiú felhorkant.
– Te be vagy tépve.
– Nem is igaz. – Újból megböktem. – Olyan dolgokat tettél,
amiket még egy lélekkel rendelkező ember sem tenne meg. Te...
Megfogta a csuklómat, és elhúzta a kezemet a mellkasától.
– Csakis önző okokból teszem mindazt, amit teszek – közölte.
– Hidd csak el nekem!
Nem hittem neki. El akartam húzni tőle a karomat, de
valahogyan csak azt sikerült elérnem, hogy még közelebb
húztam őt magamhoz. Megfeszültek a karjában az izmok, ahogy
az ágyra támaszkodva fölém hajolt. Testének melege ismét
átáradt belém. Bambi megmoccant rajtam. Rádöbbentem, hogy
nagyon is megkedveltem ezt a kígyót. Végigcsúszott a bőrömön,
csiklandozott, ahogy fejét a vállamra tette, láthatóan vonzotta
Roth közelsége. A fiú arcára halovány mosoly ült ki, mikor
észrevette Bambit, és kíváncsi voltam, vajon hiányzik-e neki a
kígyólány.
Egymásba fonódott a tekintetünk, és megint úrrá lett rajtam
az a korábbi érzés, szétáradt az ereimben. Kibuktak belőlem a
szavak:
– Csókolj meg!
A borostyánszínű pettyek elsötétültek a szemében. Feszültség
ült ki az arcára, mintha fájdalmat érzett volna, és én nem igazán
értettem, miért jelent neki ekkora nehézséget a kérésem.
– Layla...
Ismét megrángattam a karomat, ezzel még közelebb vonva őt
magamhoz. Amikor ismét megszólaltam, a szánk csupán
centiméterekre volt egymástól.
– Csókolj meg!
 Lesütötte a szemét, így nem láthattam a tekintetét.
– Nem tudod, mit kérsz tőlem.
– De, igen, tudom.
Megrázta a fejét, és elengedte a kezemet.
– Fogalmad sincs róla. Te most totál...
Jó erősen meglöktem, mire Roth a hátán landolt, kicsit
visszapattanva az ágyról. Valószínűleg csak azért sikerült
hanyatt fektetnem, mert nem számított tőlem erre a húzásra, de
akárhogy is, kihasználtam a lehetőséget. Átvetettem a lábamat a
csípőjén, és ráültem, a vállára nyomva a tenyeremet.
Döbbenten kerekedett el a szeme, ahogy a karomra
támaszkodtam. A hajam lecsúszott a vállamról, szőke, szinte
hófehér függönyt alkotva. Lovagló ülésben Rothra telepedve, a
fiú testével alattam, a lábam között, úgy éreztem magam, mint
egy istennő, aki épp elfoglalja a szexiség trónját. Erre a
gondolatra majdnem elvihogtam magam, de ellenálltam a
késztetésnek, mert sejtettem, hogy azzal elrontanám a szexis
hatást.
– Egek! – nyögte Roth, és hátrahajtotta a fejét. A keze a
csípőmre simult. – Nagyon, de nagyon bírlak így.
– Akkor meg mi a gond? – kérdeztem, miközben kicsit
hátrébb kucorodtam, és végighúztam az ujjaimat lapos hasán.
Roth ujjai a csípőmbe vájtak, és a fiú félig lesütött szemmel
nézett fel rám.
– Most nem igazán jut eszembe semmiféle probléma.
– Helyes. – Elkezdtem lehajtani hozzá a fejem, elnyílt ajkát
megcélozva.
Ismét elkapta a csuklómat, eltolta magától a karomat, és
visszatartott.
– Ez... Ez nem történhet meg, bébi.
Értetlenkedve próbáltam közelebb férkőzni hozzá, de nem
hagyta. A szívverésem kihagyott egy ütemet, és egy kicsit
lelohadt a kellemes kábulatom.
– Talán nem... Nem akarsz engem?
Roth olyan gyorsan mozgott, hogy egy másodpercem sem volt
belegondolni, mit tesz. Egy szempillantás alatt a hátamon
találtam magam, a fejem fölött kinyújtott kézzel.
– Hogy ne akarnálak? – kérdezte a fiú, és rám feküdt. Testünk
minden porcikája összeért, és nekem elakadt a lélegzetem. –
Szerintem pontosan tudod, mennyire akarlak téged.
Ó, úgy gondoltam, hogy tényleg tudom.
Sikerült kiszabadítanom a fél lábamat Rothé alól, és
átkulcsoltam vele a lábszárát. A csípője még jobban hozzám
simult, és úgy bizsergett a testem, mintha aprócska szikrák
futkároztak volna a bőrömön. A fiú újra felnyögött.
– Annyira akarlak téged, hogy olyan érzés, mintha állandóan
mardosna a pokoli éhség. Sosem múlik el. – Lehajtotta a fejét a
nyakam tövéhez, és mélyen beszívta az illatomat. – El sem tudod
képzelni, milyen ez.
– Akkor tegyél végre ellene valamit – suttogtam.
Roth fölemelte a fejét, és láttam, hogy a pupillája hosszában
megnyúlt.
– Layla... – Úgy ejtette ki a nevemet, mintha áldás lett volna.
– Kérlek...
Az ujjaim tehetetlenül görbültek be a szorításában, miközben
a fejemet megemelve próbáltam elérni őt, és végül sikerült is, a
számmal. Alig ért egymáshoz az ajkunk, ám Roth
megborzongott, és még erősebben szorította a csuklómat.
Azután rám vetette magát.
Mintha elszakadt volna a lánc, ami egészen addig féken
tartotta. Megcsókolt, de nem volt semmi gyengéd vagy édes
abban, ahogyan a szája az enyémre forrt. Már csak egyik kezével
fogta a csuklómat, a másikat pedig végigsimította a karomon,
aztán le az oldalamon, és becsúsztatta a kombiném szegélye alá.
Az érintése nyomán fellángolt a bőröm, miközben a keze fölfelé
vándorolt csupasz hasamon, aztán még annál is följebb.
Homorítottam, hogy a lehető legjobban hozzásimuljak, és
teljesen belevesztem abba a csókba: belefeledkeztem Roth ízébe
és érintésébe, ami olyan ismerős volt, hogy az szinte fájt.
Aztán a csók még hevesebb lett, és a fiú íze belülről égetett. A
szíve szinte az enyémhez érve kalapált. A testünk tökéletesen
illett össze és mozgott együtt, így minden sejtem még többre
vágyott, még többet követelt. És Roth megadta nekem. A csípője
úgy dörgölőzött hozzám, hogy fel-felhördültem a szenvedélyes,
lelkemig hatoló csókok között. Mindkét lábammal átkulcsoltam
őt.
– Annyira jó az ízed – mormolta Roth a számba. Mély morgás
tört fel belőle, és ismét megcsókolt. – Túlságosan jó ahhoz, hogy
igaz legyen.
Nem igazán értettem, hogy ez mit jelent, de mindenáron meg
akartam érinteni őt, végigfuttatni az ujjaimat hátának szálkás
izmain, becsúsztatni a kezemet laza farmerje alá. Úgy éreztem,
menten kibújok a bőrömből, mint azon a bizonyos éjszakán...
Azon, amit vele töltöttem, azon, ami most oly távolinak tetszett.
Ebben a pillanatban viszont itt volt velem, és a teste úgy mozgott
rajtam, hogy az maga volt a bűn.
Ám a fiú váratlanul eltűnt rólam, és az ágy megremegett,
ahogy hanyatt vetette magát rajta. Egy pillanatra moccanni sem
bírtam a döbbenettől, még mindig nem tértem magamhoz az
egész testemen eluralkodó bizsergésből.
Zihálva fel akartam ülni, hogy megint rávessem magam.
– Roth...
– Ne! – tartotta fel remegő kezét. – Istenem, nem hiszem el,
hogy tényleg ezt mondom, de ne gyere közelebb! Ne mozdulj!
Ugyanolyan hirtelen, ahogy elhúzódott tőlem, lelökte a lábát
az ágyról, és felállt. Félig felülve a könyökömre támaszkodtam,
és figyeltem, ahogy járkálni kezd az ágy körül.
Mindkét kezével a hajába túrt, és fojtott hangon szentségeit.
Úgy nézett rám, mint egy ketrecbe zárt állat. A szemében tűz
lobogott.
A pillantását követve lenéztem magamra. A kombiném
felcsúszott, följebb a melltartómnál. Mielőtt még
megigazíthattam volna, Roth sarkon fordult, és a fürdőszoba felé
sietett. Becsapódott mögötte az ajtó, visszhangot verve a
lakásban.
Nagyot sóhajtottam, hanyatt dőltem, és szorosan lehunytam a
szemem. Mégis mi történt az előbb? Úgy éreztem, hogy egy
hullámhosszon vagyunk Rothtal, hogy ugyanazt akarjuk
mindketten. Talán mégsem ez volt a helyzet?
Megdörgöltem az arcomat, és megigazítottam a felsőmet.
Eltelt pár perc, talán annál is több, miközben puszta
akaraterővel próbáltam lehiggasztani a testemet, és lelassítani a
szívverésemet. Roth még mindig nem jött ki a fürdőszobából, és
istentelenül céklavörös lett az arcom arra a gondolatra, hogy
mégis mit csinálhat odabent.
A bizsergető bódultságom kezdett elillanni, és a logika meg a
józan ész – amit eddig elhessegettem, akár egy bosszantó
szúnyogot –, most csatát vívott bennem az egyre jobban
eluralkodó kimerültséggel. Az a kis hang az agyam hátsó
zugában egyre hangosabb lett, felháborodottan cirkuszolt a
megszégyenültségtől, és azzal fenyegetett, hogy legszívesebben
bemosna nekem egyet. Ám ekkor a három pokoli kiscica
felugrott az ágyra. Felém tartottak, mintha be akarnának
cserkészni. Mancsuk belesüppedt a takaróba, és úgy bámultak
rám, akár egy tarkabarka, de buta pillangóra, ami csapdába esett
egy pók hálójában.
Megdermedtem, amikor mellém értek és hozzám bújtak.
Aztán a homlokomat ráncoltam, miközben apró labdaccsá
gömbölyödtek, olyan hangosan dorombolva, hogy vibrált tőle az
ágy.
Igencsak elképedve meredtem rájuk, miközben az a kis hang
megint rákezdett a fejemben. Sürgetett, hogy keljek fel, és
sürgősen húzzak el innen, most rögtön, amíg még nem késő. Ám
a kiscicák dorombolása elhódított, és mielőtt észbe kaptam
volna, a mostból sokkal, de sokkal később lett.
 24. FEJEZET

HALVÁNYAN PISLÁKOLÓ GYERTYAFÉNYRE és lüktető fejfájásra

ébredtem, egy kicsit összezavarodva, hogy hol is vagyok. Beletelt
néhány pillanatba, mire eszembe jutott, mit keresek itt, és mi
történt az épület alagsorában megbújó, különös klubban.
Felpattantam, mint egy keljfeljancsi, a szívem veszettül
kalapált. Furcsa volt a szám íze. Lelöktem magamról a takarót,
és megkönnyebbülten láttam, hogy nem vagyok meztelen.
Emlékeztem, hogy Roth hozott ide, megmutatta nekem a klubot,
dumáltam Caymannel, összeakadtam a gonosz ikrekkel, aztán...
Ó, istenem!
Felidéztem a nő lelkének ízét, azét, aki cukormázra
emlékeztetett. Különös módon alig éreztem hányingert, most,
hogy elmúlt a lélek elszívását követő eufória. Csak egy kicsit
kavargott a gyomrom, de ez igazán jelentéktelen volt minden
máshoz képest.
Kapkodva fölkeltem az ágyról, és körülnéztem Roth
lakásában. Az ágy szélén az apró, fehér cicuska az oldalán
elnyúlva hevert. Amikor észrevett, nagyot fújt. A fekete-fehér
kiscica a zongorán ücsörgött. Felállt, és lassan elindult a
billentyűkön. Összerezzentem minden egyes hangtól, amit a
mancsaival leütött. A szemem sarkából azt láttam, mintha egy
árny suhant volna el a csupa üveg fal előtt, egy pillanatra
kitakarva a holdat meg a környező épületek fényét. A torkomban
dobogó szívvel megpördültem.
Nem volt ott semmi.
A tekintetem a fürdőszoba ajtajára siklott. Tárva-nyitva állt,
pedig be volt csukva, amikor... Jaj, basszuskulcs... Roth!
Totálisan rámásztam. Vagyis, hogy pontosabbak legyünk,
hanyatt löktem őt, azután ráültem. Megcsókoltam, és ő
viszonozta is a csókot, mielőtt leállította azt, amit én magamtól
biztosan nem hagytam volna abba.
A halántékomra nyomtam a kezemet, és grimaszoltam. Ebben
a szent pillanatban nem voltam biztos benne, mi a rosszabb: az,
hogy szégyentelenül rányomultam Rothra, míg végül kénytelen
volt a fürdőszobába menekülni előlem, vagy az, hogy
megízleltem egy lelket.
Ismét körülnéztem a lakásban, de továbbra sem láttam a fiút
sehol. Alig bírtam lépni, mintha megmakacsolta volna magát a
lábam. A cipőmet meg a pulcsimat a táskám mellett találtam:
mind egy széken volt a bejárati ajtó mellett. Még csak nem is
emlékeztem arra, hogy magammal hoztam ide az
iskolatáskámat. Előhalásztam a mobilomat, és megböktem a
képernyőt. Egy csomó nem fogadott hívásom volt: kettő
Stacey-től és megszámlálhatatlanul sok Zayne-től. Elszorult a
szívem. Aztán megláttam, mennyi az idő.
Hajnali negyed négy.
– Csessze meg! – visítottam, megrémítve a zongorán
mászkáló kiscicát. Ahogy a billentyűkön topogott, a hangok
kavalkádja passzolt összevissza kalapáló szívemhez. – Csessze
meg, csessze meg, csessze meg!
Feltúrtam a sulitáskámat, a pénztárcámat keresgéltem, amit
végül két füzet közé szorulva találtam meg. Muszáj lesz taxit
fognom.
 Visszadugtam a telefont a táskába, és egyre csak Zayne
rengeteg nem fogadott hívása járt a fejemben. Biztosan
bepánikolt, és nyilván azt hitte, hogy... Be sem bírtam fejezni ezt
a gondolatot. Remegő kézzel markoltam meg a táska pántját.
Azonnal föl kellett volna hívnom Zayne-t, de semmi másra nem
bírtam koncentrálni, csak arra, hogy az egyik lábamat a másik
elé tegyem.
Hová tűnhetett Roth?
Nem számított. Idehozott engem, aztán... Aztán hagyott
órákig aludni. Egy pillanatra elöntött a harag, de igazából
hogyan is hibáztathattam volna őt ezért a katyvaszért?
Hallgatnom kellett volna az ösztöneimre, mégis idejöttem
Rothtal. Aztán táncoltam a két dögös döggel, és habár
megbabonáztak valahogy, én ízleltem meg annak a nőnek a
lelkét. Mondhatni, Roth kinyitotta előttem az ajtót, és megkért,
hogy legyek ugyanolyan rossz, mint ő – én pedig habozás nélkül
átléptem a küszöböt.
Csakis saját magamnak köszönhettem, hogy ebbe a
skolasztikába keveredtem.
Óriási erőfeszítésembe került odavánszorogni az ajtóhoz, és
kinyitni. A lakás előtt a két sátánkutya őrszemként üldögélt. A
fülüket hegyezték, de nem fordultak felém. Miközben elosontam
mellettük, észrevettem, hogy a hátukon természetellenes
csomókban dagadnak ki az izmok. Visszafojtott lélegzettel
fohászkodtam magamban, hogy fel ne faljanak, egészen addig,
amíg el nem értem a folyosó végére, és ki nem nyitottam a
lépcsőház ajtaját.
Félig lerohantam, félig lebucskáztam a lépcsőn, ám az
előcsarnokba vezető ajtó előtt megtorpantam, ugyanis éles,
sipító kiáltások ütötték meg a fülemet. Sóbálvánnyá dermedtem.
Vad nevetés visszhangzott a lépcsőházban, sikolyokkal és
nyögésekkel egyetemben.
Mia...
Elhátráltam, megfordultam, és ekkor észrevettem a garázsba
vezető kijáratot. Bármi jobb lett volna, mint bemenni az
előcsarnokba, vagy visszatérni a klubba – vissza az őrületbe,
ráadásul Roth nélkül. Ki tudja, talán ő is az előcsarnokban volt
éppen, és nagyban élvezte a bulit.
Belöktem a garázs ajtaját, és a sötétben parkoló autók között
átrohanva kimenekültem az utcára. Vékony pulcsim nem óvott
meg a csípős éjszakától. Fázósan összefontam a karomat magam
előtt, és a táskámat magamhoz szorítva csörtettem végig a ködös
utcákon. Valamiért egyszer csak Hasfelmetsző Jack jutott
eszembe. Ő mindig a sűrű köd leple alatt támadt az áldozataira a
londoni éjszakában, nem? Na, nem mintha nem tudtam volna
elbánni egy sorozatgyilkossal, de akkor is, ettől a gondolattól a
frász jött rám.
Továbbsiettem, taxit keresve fürkésztem a ködbe borult
utakat. Istenem, iszonyatosan gáz ez a helyzet. Megízleltem egy
lelket. Görcsbe rándult a gyomrom a bűntudattól és a
szégyentől, hiába hajtogattam magamnak, hogy inkább ne is
gondoljak rá, mert most már úgysem tehetek semmit.
De akkor is borsódzott a hátam, miközben a néma utcákat
jártam. Ha túl nagy, túl mély levegőt vettem, még mindig
éreztem a nő esszenciáját... A cukormázas sütemény ízét. Az
ajkamba haraptam, míg a vér íze el nem nyomta a finom, édes
aromát. Ám a fájdalom nem bírta megfékezni a rám törő emléket
arról, hogy micsoda gyönyört jelentett a lélek megkóstolása.
Jaj, mit tettem?!
Úgy tűnt, az elvonási tünetek egyelőre még váratnak
magukra, pedig nagyon is megérdemeltem az izzadást, a
hidegrázást meg a csillapíthatatlan éhséget. Sőt ennél jóval
súlyosabb büntetést érdemeltem volna.
Az utcán sorakozó épületekre csend és sötétség borult, de
amikor átkeltem az úton, érzékeltem, hogy egy árny mintha a
nyomomba szegődött volna. Mellettem suhant a járdán, sűrűbb
és nagyobb volt, mint az én halovány árnyékom. A közeli folyó
áporodott szagát a kén bűze váltotta fel.
Megtorpantam.
Az árny is megállt.
Meghűlt az ereimben a vér, a záptojásra emlékeztető bűz
pedig egyre erősebb lett, már könnybe lábadt tőle a szemem.
Az árnyék megnyúlt mellettem, magas és karcsú alakot öltött.
A füstből formált, arc nélküli figura magasra emelte a karját,
aztán oldalra hajlott, és fölhúzta az egyik lábát. A sűrű köd
visszahúzódott a közelünkből, mintha hozzá sem akart volna
érni ehhez a rémséghez. Az árnyék lassan körbefordult, akár a
balett-táncosnő azon az ékszerdobozon, amit soha nem
használtam.
Basszus!
Egy árnyszellem volt az: vagyis démoni kísértet, ami képes
megszállni a gyengébb embereket, és rengeteg bajt okozni.
Hátborzongató nevetést hallatott, ami mintha nemcsak
belőle, hanem a járdából és az épületekből is jött volna
egyszerre. A hang körbevett, és felállt tőle a hátamon a szőr.
Elhátráltam pár lépést.
Az árnyszellem abbahagyta a forgást, és visszarakta a lábát a
földre. Olyan pózt vett fel, mintha csípőre tenné a kezét, és kis
örömtáncot lejtett. Aztán meghajolt, és felém nyújtotta áttetsző
karját. Vékonyka ujjait rebegtetve hívott, hogy ropjam vele a
néma zenére.
Több árnyszellem is előbukkant, hogy csatlakozzanak a bizarr
tánchoz. Pörögtek-forogtak körülöttünk, szertefoszlatva a köd
sűrű pászmáit. Egyre szédítőbb sebességgel folytatták így, és
integettek, hogy álljak be közéjük. A dögös dögöket juttatták
eszembe, és azt a néhány pillanatot, amikor arctalan alakokat
véltem látni a klubban.
Nagyon, de nagyon nem értem most rá erre.
– Kopjatok le! – szóltam rájuk. – Nem kérek abból, amit
kínáltok.
Erre mind megálltak, és oldalra billentették homályos fejüket,
leszámítva az eredeti árnyszellemet. Az egyre sűrűbb és
tömörebb lett, ahogy teltek a másodpercek, a teste lassan már
tapinthatóvá vált. Hamuszemcsék kezdtek aláhullani az égből, a
kezemen és a hajamon landoltak, égett hús meg gonoszság
szagát árasztva.
– Pedig fontos ügyben jöttünk el hozzád – szólalt meg rekedt
hangon. – Tudjuk, mit keresel.
Minden ösztönöm azt üvöltötte, hogy meneküljek ezektől a
démoni alakoktól, mégis megvetettem a lábamat.
– Tényleg?
Az árnyszellem bólintott, és füst gomolygott belőle a levegőbe.
– A lilin után kutakodsz, de nem a megfelelő helyen.
– Fú, köszi, hogy szólsz.
A rém elnevette magát, és a hangba beleremegtek a
mögöttünk álló épület ablakai.
– Túlságosan távol keresgéled. Közelebb kell körülnézned.
Jóval közelebb – győzködött. – Az igazság sokkal, de sokkal
különösebb, mint amit legvadabb álmaidban elképzelhetsz.
Akaratom ellenére közelebb hajoltam hozzá, magához vonzott
a füstös hang.
A lény ködös arca végre alakot öltött előttem. Vörösen izzó
szempár meredt rám. Ahogy megformálódott az arc húsa,
elborította egy csomó izgő-mozgó, pici, kerekded valami.
 Lárvák.
Felsikoltottam, hátrahőköltem, aztán elrohantam, a lábam
dübörgött a járdán. Az árnyszellemek üldözőbe vettek,
mellettem szaladtak, csak nevettek rajtam, miközben
kétségbeesetten próbáltam lerázni őket. Észrevettem, hogy az
utcán éjszakázok – a hajléktalanok, akik valószínűleg nagyjából
az égvilágon mindent, de mindent láttak már – megrettenve
lapulnak a falakhoz, és a lehető legkisebbre húzzák össze
magukat az épületek tövében.
A lárvákkal borított arcú árnyszellem lemaradt a többiektől,
és fölsuhant a levegőbe, fölöttem lebegett az égen. Megcsapott a
susogó lég, ahogy egy társa elém vetette magát. Ködös arcának
közepén elmosódtak a vonások, mintha olvadó viaszból lett
volna a képe. A gomolygó alakok egyre csak cserélődtek előttem,
egyik iszonytatóbb volt, mint a másik; végül egy olyan toppant
elém, amelyiknek már majdhogynem tömör, tapintható lett a
teste, és a saját arcommal nézett vissza rám.
Megtorpantam.
Mintha a saját elkerekedett szemem bámult volna rám, de
valahogy mégis másmilyennek tűnt, mint az enyém. A szürke
írisz közepén hosszában úgy megnyúlt a pupilla, mint egy
macska szemében – mint az enyémben, amikor átváltoztam. A
saját arcom vicsorgott rám, de láttam, hogy a szájban nincs fog,
csak lárvák... Még több lárva.
Elszörnyedtem, mégsem bírtam levenni a szemem a
fantomarcmásomról.
A ficánkoló lárvák sorra kipotyogtak a fogatlan szájból, és
halk puffanással landoltak a betonon. Az arcomat utánzó
árnyszellem megszólalt:
– Idővel majd meglátod, hogy ugyanolyan vagy, mint mi, és
akkor mind szabadok leszünk.
 Lebegve eltávolodott tőlem, én pedig észhez tértem. Sarkon
fordultam, és olyan gyorsan rohantam el, ahogy csak bírtam.
Az utcák kihaltak voltak. Átszaladtam az úttesten, és csak
ezután mertem hátrapillantani.
Még egy sarokkal arrébb lelassítottam, aztán megfordultam.
Görcsbe rándult a gyomrom, és szakadt rólam az izzadság, így
még jobban csípett a nyirkos, hideg levegő. Hála az égnek, már
nem voltak mögöttem táncikáló árnyszellemek. Lenéztem a
kezemre. Beborította a hamu.
Sietve beletöröltem a kezem a farmerembe, és ismét
körülnéztem.
Az árnyszellem az én vonásaimat öltötte magára.
Az arcomat.
Elszorult a mellkasom. Mély levegőt vettem, és leintettem egy
közeledő, fehér taxit.
Feltéptem a hátsó ajtót, és még egy utolsó pillantást vetettem
az utcára, mielőtt becsúsztam az ülésre.
– Hova lesz a fuvar? – kérdezte a taxisofőr.
Felnéztem, és a tekintetem találkozott a férfiéval a
visszapillantó tükörben. A taxis hunyorgott az álmosságtól,
ráncba szaladt a szeme körül a bőr.
– A Dunmore útra.
Biccentett, és ismét az útra szegezte a szemét.
– Az jó messze van innen. Kicsit fiatalnak tűnsz ahhoz, hogy...
Ebben a pillanatban egy őrző bukott alá az égből, és a taxi
előtt landolt.
– Jaj, ne! – suttogtam.
A gorgó akkora erővel dobbant elénk, hogy belerázkódott a
kocsi, és egy újabb kátyú keletkezett az úton. Az őrző kitárta a
szárnyát, ami legalább egy-egy méterre nyúlt el mindkét
irányban. A gránitszínű, széles mellkas tükörsima volt. Rá sem
kellett néznem az arcára, hogy tudjam, ki ez.
Zayne.
– Jesszusom! – hördült fel a taxisofőr, és a mellkasára
szorította a kezét. Az emberek mostanra tökéletesen tisztában
voltak az őrzők létezésével, ám erősen kételkedtem abban, hogy
bármelyikük is számítana arra, hogy elébe toppan egy eleven
vízköpő az égből, az éjszaka közepén. – Ez meg honnan került
ide?
Zayne a taxi orrára nyomta karmos kezét, mire az autó hátsó
két kereke fölemelkedett. A taxisofőr görcsösen markolta a
kormányt, én pedig az anyósülés hátába kapaszkodtam.
– Szállj ki a kocsiból, most rögtön! – utasított Zayne, és lassan
visszaengedte az autót négy kerékre, miközben rám szegezte
átható tekintetét.
A taxis hátrafordult az ülésen.
– Hozzád beszél? – kérdezte riadtan.
Bólintottam.
– Akkor kifelé! – mutatott a férfi az ajtóra. – Nem akarok
összebalhézni velük. Ha azt mondja, hogy szállj ki a taximból,
akkor most azonnal ki kell szállnod.
A homlokomat ráncoltam, szerettem volna azt válaszolni,
hogy ártatlan, segítségre szoruló lány vagyok, de valójában
persze nem így állt a helyzet. Ráadásul nem akartam belekeverni
az ügybe olyasvalakit, aki tényleg ártatlan volt.
Kinyitottam a kocsiajtót, és kiszálltam. Abban a pillanatban,
hogy az utcán állva becsaptam magam mögött az ajtót, a taxis
elrobogott. Az autó úgy süvített el a sugárúton, hogy füstölt a
gumija.
– Rothtal voltál – szólalt meg Zayne vádlón.
Ólomsúly nyomta a szívemet, de erőt vettem magamon,
fölemelem a fejem, és farkasszemet néztem a fiúval. A valódi
alakjában hatalmas, félelmetes, eleven gránitszoborként
tornyosult fölém.
– Árad rólad a szaga, úgyhogy ne is próbáld tagadni –
folytatta.
– Nem akartam letagadni. Esküszöm. – Gombócot éreztem a
torkomban. Nagyot nyeltem. – Zayne...
– Egész este és fél éjszaka téged kerestelek – vágott a
szavamba, és felém lépett. Lehajtotta a fejét. – Elmentem Roth
lakásához. Nem tudtam bejutni, de a drágalátos démonod feljött
hozzám a tetőre. Azt mondta, hogy nem vagy ott nála.
Hogy mit mondott? Ez még biztosan akkor volt, amikor
aludtam, de vajon miért hazudott Roth? Valószínűleg azért, mert
megízleltem egy lelket, és nem tudta, nem vagyok-e még mindig
totál beállva tőle.
– Nyilvánvalóan hazudott nekem – acsargott Zayne. – Nem
mondhatnám, hogy ez meglep. De azt nem hittem volna, hogy
megint összeállsz vele. – Hátralépett, mintha sugárzott volna
belőle a düh. Legörnyedt a válla, és az indulattól reszketve vett
egy mély lélegzetet. – Vele töltötted az éjszakát.
Ezt határozott kijelentésként mondta, egyáltalán nem
kérdésnek szánta, és ettől megszakadt a szívem.
– Nem, nem! Nem erről van szó. Egyáltalán nem ezért
mentem el hozzá.
Zayne elfordította a fejét, és az utcai lámpa fénye megcsillant
fekete szarván. Az a tény, hogy még mindig nem öltött újból
emberi alakot, bizonyította, mennyire zaklatott. Volt idő, amikor
semmiképpen sem akart mutatkozni előttem így, gorgó
alakjában.
– Ellógtam vele a suliból, még ebédidőben. De ennyi, ez
minden! Tudom, hogy nem így fest a helyzet, de tényleg nem
azért jöttem el Rothtal a suliból, mert vele akartam volna tölteni
az éjszakát. Ilyesmiről szó se volt. – A táskám leesett az földre. –
Ki voltam akadva amiatt, amit Abbot mondott a múlt este, és én
csak... Én csak el akartam szabadulni egy kicsit.
Zayne felém kapta a fejét.
– Meg akartál szabadulni tőlünk, hogy Rothtal lehess?
– Nem így értettem. – Szorosan lehunytam a szemem, és
tudtam, hogy amit készülök bevallani, az sokkal, de sokkal
rosszabb, mint bármi, amire Zayne gyanakszik. – Elmentem vele
valahová, és volt ott egy nő, akinek én... én...
– Mit csináltál?
Kinyitottam a szemem, de ismét csak azt láttam magam előtt,
amit az árnyszellem mutatott nekem: a saját arcomat, eltorzulva.
– Volt ott egy nő, és én... Én megízleltem a lelkét.
Zayne elkerekedett szemmel bámult rám.
– Ne!
Elgyötört volt a hangja, és basszus, ebbe belesajdult a szívem.
– Nem akartam, de tudom, hogy ez nem mentség. – Nem
számított, hogy bizonyos mértékben a dögös dögök vettek rá.
Értelmetlen lett volna őket hibáztatni. – Nem öltem meg a lányt.
Nem lett semmi baja, de akkor is megtettem, és ettől teljesen...
– Fejre álltál?
Céklavörösre pirultam szégyenemben.
– Igen.
– Na, akkor tisztázzuk! Azért lógtál el a suliból, mert
kiakasztott, ami a minap történt Maddoxszal... Aki egyébként
azóta magához tért, és megerősítette, hogy nem te lökted le a
lépcsőn. – Mielőtt azt felelhettem volna erre, hogy valószínűleg
még Maddox szava se nagyon fog változtatni azon, amit az apja
rólam gondol, Zayne folytatta: – Szóval, erre te megléptél egy
démonnal, és pontosan azt letted, amivel apám megvádolt? –
Feldúltan fel-alá kezdett járkálni előttem. – Hogy az istenbe van
ennek bármi értelme?!
A hajamba túrtam.
– Nincs semmi értelme, és tudom, hogy elszúrtam...
– Ez csakis azért történhetett, mert Rothtal voltál.
A fejemet csóváltam, tudtam, hogy még nem is hallotta a
legrosszabb részt, de muszáj volt elmondanom neki.
– Nem miatta történt. Ő semmire sem kényszerített.
Magamtól tettem... Mindent.
Zayne válaszra nyitotta a száját, aztán fájdalmas kifejezés
suhant át az arcán, ahogy felfogta a szavaim teljes súlyát. Tett
egy lépést hátra, és a bőre elhalványult, míg végül emberi
alakjában állt előttem. Nem volt rajta más, csak egy szál, mélyen
ülő bőrnadrág, ám ettől még ugyanolyan fenyegetőnek tűnt.
Ám az arckifejezése, a kék szeméből sütő kín mellbe vágott.
Laza fürtjei közé fúrta az ujjait, aztán leengedte a kezét.
– Mit... Mit csináltál?
– Én... Megcsókoltam Rothot – vallottam be. Óriási
erőfeszítésembe telt, hogy továbbra is a szemébe nézzek, és
felvállaljam, amit tettem. – Nem igazán voltam magamnál, és...
– Vagyis olyan, mintha részegen kavartál volna valakivel? –
Nevetett, de a hangjából egyáltalán nem csendült vidámság. –
Szerinted ez bármit is javít a helyzeten?
– Nem. Semmit se javít rajta, de józan fejjel tuti nem tettem
volna ilyet. – Az agyam mélyén egy halk hangocska tiltakozott,
ám gyorsan elnyomtam magamban azt a kis rohadékot. – Hiba
volt – suttogtam. – Annyira sajnálom! Tudom, hogy ez már nem
változtat a dolgon, és semmi sem lesz jobb tőle, de akkor is
borzasztóan sajnálom.
Zayne finoman megcsóválta a fejét.
– Azt sem tudom, mit mondjak, Layla. Ismerlek téged. –
Megragadta a vállamat, és még közelebb hajolt hozzám. –
Ismerlek, de néha mégis mintha vadidegen lennél a számomra.
Olyan dolgokat művelsz, amik végül csak ártani fognak neked, és
még csak azt sem tudod, miért csinálod.
– Én csak... – Összeszorítottam lehunyt szememet. Én csak...
mi? Van fogalmam róla, miért művelek ilyen dolgokat? A válasz
túlzottan egyszerűnek tűnt: ilyen a természetem. Habár ez nem
lehetett kifogás. Igaz, számomra nem volt természetes, hogy ne
éhezzek lelkekre, ám ez most nem számított. Mert amikor
kinyitottam a szemem, nem láttam mást, csak Zayne fájdalmát.
– Sajnálom.
A fiú keze lecsúszott a karomon, aztán elengedett, és kihúzta
magát.
– Amikor azt mondtam, hogy adnunk kellene egy esélyt
ennek... Kettőnknek... Akkor nem gondoltam, hogy ilyesmi
történhet.
Úgy éreztem, mintha az egész belsőm kínzó csomókba rándult
volna össze, a szívemtől a zsigereimen át a gyomromig. Ennyi
volt. Bármi is bontakozhatott volna ki köztünk, az véget ért,
mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna. De talán jobb is, hogy
így alakult. Semmiképpen sem lehetett rendes kapcsolatunk,
ráadásul csak elmérgesítettem volna a helyzetet Zayne meg az
apja között. Azonban hiába győzködtem erről magam,
fojtogattak a könnyek, a szememet csípték.
– Most már esélyünk sincs, ugye? – kérdeztem, és elcsuklott a
hangom.
Zayne jó néhány másodpercig nem válaszolt.
– Igazán nem tudom.
Leszegtem a fejemet, és nagy nehezen levegőt vettem. Még ez
is jobb volt, mint amire számítottam, ám ettől még mardosott a
bűntudat.
Pár pillanattal később Zayne így szólt:
 – Falaztam neked.
Fölkaptam a fejemet, és amikor megláttam a fiú
arckifejezésén, hogy igazat mond, legszívesebben átharaptam
volna a nyelvemet szégyenemben.
– Hogyan?
– Valahonnan tudtam, hogy... jól vagy – válaszolta, és
megdörgölte az állát. – Persze attól még órákon át kerestelek, de
nem volt nehéz falazni neked.
Úgy éreztem magam, mintha összezsugorodtam volna.
– Délután – folytatta Zayne –, miközben te... akármit
csináltál, rossz hírt kaptunk. Dean McDaniel meghalt.
A szám elé kaptam a kezemet, és minden másról
megfeledkeztem.
– Ó, istenem!
– Tudod, hogy ez mit jelent.
Azon kívül, hogy egy ifjú élet kihunyt? Leengedtem a
karomat.
– Azt jelenti, hogy lidérc lett belőle.
 25. FEJEZET

A TRAGIKUS HÍR FUTÓTŰZKÉNT TERJEDT.

Mire másnap megkezdődött a tanítás, mintha már mindenki
hallott volna Dean haláláról. Habár nem volt népszerű, és a
legtöbben csak azután hallottak róla, hogy kitört az a verekedés a
bioszórán, a zsúfolt folyosókra akkor is rávetült a halála árnyéka.
Senki sem mosolygott vagy nevetett. A közeledő hálaadási
szünet miatti izgalom lelohadt. Dean halála mindannyiunkra
kihatott. Talán fájdalmas, iszonytató emlékeztetőként szolgált
arra, miszerint még a fiatalok is semmivé lehetnek egy pillanat
alatt.
– Valaki azt mondta, hogy szívrohamot kapott – mesélte
Stacey, miközben órára tartottunk. – De hát hogy kaphat egy
tizenhét éves srác csak úgy szívrohamot?
A fejemet csóváltam. Ennél több nem tellett tőlem,
figyelembe véve, mi történt tegnap este és ma hajnalban.
Különös módon még mindig nem törtek rám az elvonási
tünetek, amiket egy lélek megízlelése után szoktam érezni, mint
egy függő, ha elmúlik a kábulat.
Zayne-től azt is megtudtam ma reggel, hogy Dean halálát
természetes eredetűnek nyilvánították, pedig nem volt benne
semmi normális.
Dean meghalt, de egészen biztos, hogy nem nyugodott
békében.
 A gonoszság felhője, ez a sűrű, szinte fojtogató köd – ugyanaz,
amit Deanék otthonában érzékeltem, közvetlenül a felszín alatt
fortyogva – egész nap ráborult a sulira. Árnyékként bújt meg
minden sarokban, akár egy lecsapni készülő, láthatatlan
orvvadász.
– Talán drog volt az oka – szólalt meg mellettünk egy csaj,
akinek sehogy sem jutott eszembe a neve, hiába törtem a fejem.
– Lehet, hogy Dean túladagolta magát, és ezért fogják a halálát
szívrohamra.
A találgatás így folytatódott, amíg be nem csöngettek.
Feszültség lett úrrá rajtam, amikor Roth az utolsó pillanatban
bevonult a terembe. A haja nyirkosan pöndörödött, mint aki
nemrég zuhanyozott, és ugyanolyan fáradtnak tűnt, amilyennek
én is éreztem magam. Halkan dúdolgatva ült le elénk, aztán
hátrasandított rám. Titokzatoskodó, kérdő tekintet sütött a
szeméből, ám erre ügyet sem vetettem, miközben Tucker tanár
úr – akiről most már sejtettem, hogy végleg átveszi Cleo tanárnő
helyét – bejött az osztályterembe, és megállt a tábla előtt,
kezében a jegyzeteivel.
Egy pillanatra Roth szemébe néztem, aztán ismét a tanárra
összpontosítottam. Túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy
szégyenkezzek a tegnapi tetteim miatt, de el sem tudtam
képzelni, mit mondhatnék Rothnak. Kérjek bocsánatot, amiért
rámásztam? Hát, ez remek mókának hangzott. Éreztem, hogy
még néhány pillanatig engem figyelt, mielőtt újra előrefelé
fordult volna a széken.
– Hát veletek meg mi van? – kérdezte Stacey fojtott hangon,
amiről tudtam, hogy Roth tisztán hallja.
– Semmi – válaszoltam.
Roth hátradőlt a széken, és lelógatta maga mellett a karját.
– Mint a legjobb barátnőd, kijelentem, hogy ez büdös nagy
kamu – közölte Stacey, és megbökött a lábával. – Tegnap megint
eltűntél. Rothtal voltál, nem igaz?
Már a nyelvem hegyén volt a hazugság, de hihetetlenül
elegem lett már a hazudozásból. Nem válaszoltam, ami
önmagában is épp elég válasz volt. Roth ekkor hintázni kezdett a
székkel, úgy egyensúlyozott annak hátsó lábain, ami csakis neki
sikerülhetett anélkül, hogy feldőlt volna, mint egy hülye.
Stacey levegő után kapott.
– Mi van Zayne-nel?
Jó kérdés. Úgy elszorult tőle a szívem, mintha satuba fogták
volna. Tegnap éjjel mindent elszúrtam, és annyira
megbántottam Zayne-t, hogy azt talán egyelőre fel sem bírtam
fogni. Miközben ma elhozott a suliba, egy szót sem szólt hozzám.
Én sem tudtam neki mit mondani, hiszen ezen a ponton a szavak
értéktelenek és értelmetlenek voltak, tele üres ígéretekkel meg
teljesíthetetlen elvárásokkal.
Roth a padunkra támaszkodott a könyökével, Bambi pedig
nyugtalanul fészkelődött a hasamon. A démoni kígyó tegnap
éjjel eltűnt rólam, amint hazaértem; nyilván vadászni ment.
Amikor ma reggel felébredtem – mindössze fél órával azelőtt,
hogy indulnom kellett a suliba –, Bambi összetekeredve
szunyókált a babaházban.
Tucker tanár úr megköszörülte a torkát.
– Tudom, hogy ma nagyon tragikus hírt kaptunk az egyik
osztálytársatokról.
A tekintetem a Dean üres helye mögött ülő fiúra vándorolt.
Lenny még mindig nem járt suliba, Keith viszont újból itt volt.
Hanyagul terpeszkedett a széken, jó mélyre lecsúszva, lustán
kinyújtva a lábát. Látszott rajta, hogy nem igazán rázta meg a
hír.
– Tájékoztattak, hogy több gyásztanácsadó is a
rendelkezésetekre áll az iskolában, ha beszélni szeretnétek
valakivel a történtekről – folytatta a tanár, egyik kezéből a
másikba rakosgatva a jegyzetlapokat, mintha mutogatni akarta
volna őket nekünk.
A következő lélegzetem a torkomon akadt, mivel a folyosón
érzett gonoszság hirtelen beszivárgott az osztályterembe, mintha
egy sötét, sűrű felhő takarta volna el a napot. Nem bírtam
megállni a borzongást.
Leraktam a tollamat a füzetemre, és körülnéztem a teremben.
Nem láttam semmi szokatlant, pedig valami tutira nem
stimmelt.
Roth oldalra billentette a fejét, és tudtam, hogy ő is érzi a
dolgot.
– Nincs abban semmi szégyen, ha úgy érzitek, szükségetek
van arra, hogy valaki meghallgasson – hangsúlyozta nekünk a
férfi. – Senki sem fog elítélni ezért. A halállal nagyon nehéz
megbirkózni, bármilyen idős is az ember.
A tanár úr fölötti lámpa neoncsöve meg-megvillant, ám ezt
rajtam és Rothon kívül senki sem vette észre. A srác abbahagyta
a hintázást. A helyettesítő tanárunk fölött lévő lámpa nem
vibrált többet, viszont ekkor az eggyel előtte lévő kezdett villogni
– és miután abbahagyta, nekiállt a rákövetkező, és így tovább. A
neoncsövek vibráló vonalat húztak a mennyezeten, egészen
Keith padjáig: a fiú feje fölött vadul villogni kezdett a lámpa.
Keith a homlokát ráncolva pillantott fel.
– Szóval, forduljatok nyugodtan bármelyik tanárotokhoz, és
megszervezzük, hogy beszélhessetek az egyik tanácsadóval... – A
férfi elhallgatott, és tekintete a villogó lámpára vándorolt.
Görcsösen, két kézzel szorongatta a jegyzetlapokat.
Néhány pillanatra csönd támadt, és a testem minden izma
megfeszült, miközben fagyos hideg futkosott a hátamon.
Megdermedtem az ismerős érzéstől. Valami készülőben volt,
tudtam... Éreztem. Ugyan az az ismerős, csontomig hatoló hideg
fogott el, mint közvetlenül azelőtt, hogy kirobbantak az ablakok,
illetve Maddox leesett a lépcsőn.
Fel akartam állni, de Stacey megragadta a karomat.
Keith fölött ekkor felrobbant a neoncső, szikrákat és
üvegszilánkokat szórva szét. A termet betöltötte a visítozás és a
széklábak csikorgása, ahogy a többiek meglepetten talpra
ugrottak.
– Na, kezdődik – motyogta Roth.
Tucker tanár úr elejtette a jegyzeteit, és Keith felé sietett.
– Mindenki maradjon ott, ahol van! Vigyázzatok az üveggel...
Keith átült a mellette lévő üres székre, és a fejét rázta.
Aprócska üvegszilánkok záporoztak a hajából. Elfordultam, hogy
megkerüljem Stacey-t, ám ekkor Roth talpra ugrott: ugyanis egy
sötét, homályos folt suhant elő az osztályterem sarkából. Túl
gyorsan mozgott ahhoz, hogy emberi szemmel nyomon lehessen
követni.
Egész testemen libabőrös lettem.
Egy lidérc volt az. Egy lidérc ólálkodott az osztályteremben, és
egy egész évre elég süteményben fogadni mertem volna, hogy
Dean az.
Az árnyalak, ami nem lehetett magasabb egy méternél,
nekivetette magát Keithnek, és lelökte a székről. Mindenki
másnak úgy tűnhetett, mintha a srác egyszerűen elveszítette
volna az egyensúlyát, én azonban tudtam, hogy nem ez történt.
Keith nagyot puffant a földön, és felnyögött. Belerúgott a
székbe, és az árnyalak ismét elhomályosult, ahogy feléje suhant.
A szék felfordult, és arrébb csúszott, nekicsapódva Keith
arcának.
– Szent szar! – ordította el magát Tucker tanár úr, és istenem,
más körülmények között jót röhögtem volna ezen, de most
semmi vicceset nem találtam ebben az egészben.
Az árnyék eliszkolt az osztályterem túlsó sarkába, megbújt az
ajtó közelében, miközben a tanár Keith felé lépett, lehajolt, és
fölsegítette a vérző, remegő fiút.
Stacey felém fordult, falfehér volt az arca, és elkerekedett a
szeme.
– Kezdem azt hinni, hogy ideje sulit váltani.
– Nem lenne rossz ötlet – jegyezte meg Roth, miközben
elindult az árny felé.
Szemmel követtem a lidércet, ahogy az osztályterem ajtajához
suhant. Összement, homályos pocsolya lett belőle a padlón, és
kisiklott az ajtó alatt. Az őrző énem azt követelte tőlem, hogy
vegyem üldözőbe.
– Mit művelsz? – Stacey újra a karomért nyúlt, hogy
megállítson, de már nem ért el.
– Mindjárt jövök! – szóltam hátra.
Tucker tanár urat meg az osztály felét annyira lefoglalta az
érthetetlenül motyogó Keith, hogy észre sem vették, mit
csinálok.
Kisurrantam az ajtón, és jobbra fordultam. Azonnal
észrevettem a lidércet. Végigsiklott a folyosón, nem volt több
hátborzongató, ködös felhőnél. Olyan erőből merítve, amiről
nem is sejtettem, hogy bennem rejtőzik, futásnak eredtem,
villámsebesen.
A lidérc egy pillanatra megdermedt, aztán halk kuncogás
visszhangzott a folyosón, majd egy másodperccel később az
összes szekrény ajtaja kivágódott. Mintha láthatatlan kezek
szórták volna ki őket, könyvek és kabátok repültek ki a folyosóra,
füzetekkel meg lapokkal együtt.
Feljajdultam, amikor egy különösen nehéz törikönyv combon
vágott. De akkor is továbbmentem, ám a tankönyvek viharában
szem elől tévesztettem a lidércet.
Döbbenten láttam, hogy a kavargó iskolaszerek zűrzavarában
a tollak és ceruzák miniatűr, de annál veszélyesebb fegyverré
változtak. Átsüvítettek a folyosón, és lepattantak a falakról.
Könyvek és tollak forgataga csapkodta a karomat. Hiába
löktem el őket magamtól, csak még többel kellett hadakoznom.
Egyszeriben ott termett Roth, és leütött egy kötetet a földre,
mielőtt az fejbe vághatott volna engem.
– Nem a legokosabb ötlet üldözőbe venni egy lidércet –
közölte velem.
– Akkor mégis mit javasolsz, mit tegyünk? – Kitértem egy
jókora sminktáska elől. – Hagyjuk, hogy valaki másban is kárt
tegyen?
Roth már épp nyitotta a száját, hogy válaszoljon, ám ekkor a
káosz megszűnt. A könyvek meg a papírok egy pillanatig
dermedten lebegtek a levegőben, aztán lezuhantak a földre.
A suli folyosója úgy festett, mintha az év eleji tanszervásár
zavargásba fulladt volna.
A tanárok kiözönlöttek a folyosóra, egyetlen pillantást
vetettek a felfordulásra, azután rám meg Rothra néztek, ahogy
az elképesztő rendetlenség közepén ácsorogtunk. Hitetlenkedés
ült ki az arcukra, aminek hamarosan gyanakvás vette át a helyét.
– Na, basszus – motyogtam.

~~~

A kezemben szorongatott vajszínű cetlire meredtem,

miközben a suli bejárata előtt álldogáltam. Úgy éreztem,
ráfagyott az arcomra a grimasz.
Kinyílt mögöttem az egyik ajtó, de oda sem kellett néznem
ahhoz, hogy tudjam, kicsoda lépett ki rajta. Elárulta az édes illat.
– Téged is felfüggesztettek, mi? – kérdezte Roth.
Nagyot sóhajtottam, összehajtottam a cédulát, és bedugtam a
farmerem zsebébe, miközben Roth odajött mellém.
– Ja. És még örülhetek, hogy nem csaptak ki.
Roth kuncogott, és zsebre rakta a kezét.
– Legalább csak a következő pár napról van szó. A jövő héten
úgyis itt a hálaadási szünet. Azután már nem leszünk
felfüggesztve.
Az igazgatónak meg a tanári karnak elég volt egyetlen
pillantást vetni a folyosóra, és rögtön Rothot meg engem
hibáztattak a felfordulásért: azzal vádoltak minket, hogy az
óráról kilógva szórakozásból feltörtük a szekrényeket, aztán
szétszórtuk a többiek cuccait. Ez persze totál hülyeség volt, de
mégis mivel védekezhettünk volna? Hogy valójában egy lidérc
volt a bűnös?
Ja, az nagyon hihetően hangzott volna.
– Bajban leszel otthon? – kérdezte Roth, miután nem
reagáltam az előbbire.
Hunyorogva felnéztem a tündöklő napra, és megborzongtam.
– Valószínűleg.
– Az nem jó. – Felém fordult, kicsit felfogta a csípős szelet.
Lassan bólintottam, és ismét az utcát fürkésztem.
– Mekkora bajba kerültél a tegnap éjjel miatt?
Lerángattam a pulcsim ujját a kézfejemre, egészen az
ujjaimig, és erősen szorítottam az anyagot.
– Zayne falazott nekem. A többieknek fogalmuk sincs róla,
hogy tegnap eltűntem.
 – Akkor jó.
Ránéztem, és felvontam a szemöldököm. Roth maga elé
meredt, és az ajkát biggyesztette.
– Azt hazudtad Zayne-nek, hogy nem vagyok nálad.
– Tudod, miért tettem.
– Nem hitt neked.
Felszegte az állát.
– Számít az?
– Hagytad, hogy hajnali háromig aludjak – szóltam vékonyka
hangon. – Ha Zayne nem falazott volna nekem...
– De falazott. – Roth a szemembe nézett. – Nem akartalak
felébreszteni.
– Mert féltél, hogy megint rád vetném magam? – bukott ki
belőlem a kérdés, mielőtt magamba fojthattam volna.
Roth oldalra biccentette a fejét.
– Inkább attól féltem, hogy nem vetnéd rám magad, és pont
ez a gond. – Lejjebb ment egy lépcsőfokkal, aztán ismét felém
fordult. – Békén hagytalak, mert ha felébredsz, és újból arra
kérsz, hogy csókoljalak meg, akkor másodszor már nem bírtam
volna ellenállni.
A szavai hallatán ellentétes érzelmek viaskodtak bennem.
Lázas forróság áradt szét az ereimben, és izgatottan rándult
görcsbe a gyomrom, ugyanakkor tudtam, hogy ez a heves reakció
számtalan szempontból egyáltalán nem oké.
– Nem kell amiatt aggódnod, hogy ez még egyszer előfordul –
közöltem vele. – Be voltam tépve.
Roth szája félmosolyra húzódott, és halkan elnevette magát.
– Irtó bénán hazudsz.
– Nem hazudok.
Roth ismét följebb jött a lépcsőn, és közvetlenül előttem állt
meg. Lehajtotta a fejét, így a szája kis híján az enyémhez ért,
ahogy megszólalt, de én akkor sem voltam hajlandó elhátrálni.
– Tudom, miért mondod ezt. Még meg is értem, Layla.
Tényleg értelek. Megbántottalak, és ezért megérdemlek minden
egyes hazugságot, amit a képembe vágsz.
Sóbálvánnyá dermedtem, miközben meleg lélegzete az
ajkamat bizsergette.
– De rengeteg minden van, amit nem tudsz, vagy nem értesz
– folytatta, úgy döntve a fejét, hogy lehelete a fülcimpámat érte,
és beleborzongott a tarkóm. – Szóval, ne gondold, hogy tudod,
mit akarok valójában, és mit tennék annak érdekében, hogy
megvédjem, ami fontos nekem.
Sarkon fordult, én pedig bárgyún pislogtam. Lesietett a széles
lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. A tarkómra nyomtam a
kezemet, miközben figyeltem, ahogy távolodik. Hogyhogy
rengeteg mindent nem tudok?
Rothtal kapcsolatban kezdtem azt hinni, hogy ez tényleg így
igaz.

~~~

Abban a pillanatban, hogy Abbot felébredt, berendelt a

dolgozószobájába – azaz a nevemet harsogta, de úgy, hogy
zengett tőle a ház. Tisztára úgy hangzott, mintha ránk támadt
volna a szörny a Cloverfieldből.
Őszintén szólva, ahogy most az íróasztalával szemben ültem,
Abbot jóval félelmetesebbnek tűnt számomra bármilyen filmes
szörnynél.
– Felfüggesztettek?! – meredt rám az asztal túloldaláról,
kezében az iskolai cédulával.
Bólintottam.
– Volt egy lidérc a suliban. Megtámadta egy osztálytársamat,
aztán kiment a folyosóra. Követtem, erre totál bepörgött,
feltépte a szekrényeket, és mindent kiszórt belőlük. Mégis mit
kellett volna mondanom, amikor a tanárok meglátták a
felfordulást?
Abbot ledobta a cetlit az asztalára, és két ujja közé
csippentette az orrnyergét. Nem mondott semmit, ám Nicolai,
aki a jobbján álldogált, megértően válaszolt:
– Tudtuk, hogy a fiú halálával létre fog jönni egy lidérc. Ez
történik, ha egy ember elveszíti a lelkét.
Hálás pillantást vetettem Nicolaira.
– Tisztában vagyok vele – motyogta Abbot a homlokát
dörgölve. – De aggasztó, hogy ezek szerint a lidérc egyenesen az
iskolába ment.
Zayne karba tette a kezét, és a falnak dőlt. Megint hallgatag
volt, amikor értem jött a suliba, és akkor sem nagyon szólalt
meg, mialatt beszéltünk az apjával. Egy pillanatra találkozott a
tekintetünk, de rögtön el is fordította a fejét.
Egy kicsit lejjebb csúsztam a székben. Miközben Abbot
felvázolta a tervet arról, hogy aznap este átfésülik a sulit, én
felidéztem magamban az órán történteket. Keithnek súlyos baja
eshetett volna, és tudtam, hogy amíg ki nem űzzük a lidércet a
gimiből, mindenki veszélyben forog ott. Összehúztam magamon
a pulcsit, annyira borzongatott a hátamon futkosó hideg...
Várjunk csak! A hideg.
Ismerős volt a jeges borzongás, amit azelőtt éreztem, hogy a
lidérc rátámadott Keithre. Hogy is mehetett ez ki a fejemből?
Előredőltem a széken.
– Álljon meg a menet! Mielőtt a lidérc megjelent az
osztályban, megcsapott engem a hideg. Ugyanez történt azelőtt,
hogy kitörtek az ablakok, meg mielőtt Maddox leesett a lépcsőn.
Abbot ujjai megdermedtek a homlokán, és szinte felnyársalt a
tekintetével.
– Azt állítod, hogy egy lidérc van az otthonunkban?
Ez őrültségnek hangzott, de akkor sem volt lehetetlen. A
házon belül gyakorlatilag semmilyen bűbáj nem oltalmazott
minket a démoni aktivitástól, tekintettel az én jelenlétemre,
ugyebár. Ráadásul a lidércek tulajdonképpen nem is voltak
démonok.
– Mit keresne itt egy lidérc? – faggatott tovább Abbot, és
lerakta a kezét az asztalra, miközben engem bámult. – Általában
olyan helyek vonzzák őket, amiket életükben ismertek.
Dez, aki addig az egyik jókora bőrfotelban üldögélt, most
felállt, és odalépett hozzánk. Arca tűnődő kifejezést öltött. Nem
szólalt meg, és fogalmam sem volt, mire gondolhat, vajon neki is
ugyanaz jutott-e eszébe, mint nekem.
Egy lidérc akkor jött létre, ha egy embert megfosztottak a
lelkétől. Csak bizonyos démonok voltak képesek erre: maga
Lilith, a lilinek és... és én. Az őrzőknek is volt lelkük, méghozzá
színtiszta lelkük. És én elszívtam Petr lelkét azon az éjszakán,
amikor megtámadott engem. Önvédelemből tettem, mert
biztosan végzett volna velem, ha nem fékezem meg. Ám egy lélek
elvétele, bármilyen ok legyen is rá, szigorúan tiltott volt.
És Petrrel borzalmas dolog történt. Nem úgy halt meg, mint
egy ember, amikor elhagyta a lelke utolsó szikrája is. Átváltozott
valami ördögivé, még egy felsőbbrendű démonnál is
félelmetesebbé. Ám Roth azután megölte, amivé a gorgó vált,
bármi is volt az.
Lehetséges lett volna, hogy Petr ólálkodik itt, lidércként?
Görcsbe rándult a gyomrom, miközben lesütöttem a
szememet.
– Igazad van. – A szavak savként marták a nyelvemet. – Nincs
semmi oka, hogy itt legyen egy lidérc.
Amikor felnéztem, észrevettem, amint Zayne kihúzza magát,
és rádöbbentem, hogy nyilván ő is tudja, mi történt valójában
azon az éjszakán. Nem vallottam be neki az igazat, de mindig is
átlátott a hazugságaimon.
– Hogyan fogtok megszabadulni a lidérctől, ami Keithre
támadt? – kérdeztem, és reméltem, hogy sikerül ismét az iskolát
fenyegető veszélyre terelnem a figyelmet.
Abbot a szemembe nézett, az arckifejezése rideg volt.
– Egy igazi, régimódi ördögűzéssel.
 26. FEJEZET

ESEMÉNYTELENÜL, CSIGALASSAN VÁNSZORGOTT AZ IDŐ, amióta

tétlenül dekkoltam otthon. Pedig Abbot nem ítélt szobafogságra,
ami igencsak meglepett. Ugyan nyilvánvaló volt, hogy nem én
okoztam azt a felfordulást a suliban, ami miatt most
felfüggesztettek, de őszintén azt hittem, Zayne apja akkor is
megtalálja a módját, miként hibáztathatna engem a történtekért.
A Nikolaijal folytatott egyetlen, rövid beszélgetésből
megtudtam, hogy pénteken végrehajtották az ördögűzést a
suliban, miután véget ért a tanítás, így a Deanből lett lidérc már
nem jelentett problémát. Megkönnyebbülten hallottam, hogy
megszabadultak a gonosz árnyalaktól, így nem kellett kihívni a
szellemirtókat – ám ez nem változtatott azon a tényen, miszerint
Dean lélek nélkül halt meg, így pokolra került.
Ez nem volt igazságos, és Dean nem ezt érdemelte. Még ennél
is nagyobb baj volt, hogy tudtam, lesznek még lidércek. Vagy
talán máris akadt még belőlük, csak még nem fedeztük fel őket.
Az őrzők utánajártak a gyanús haláleseteknek, de nem
deríthettek fel minden egyes ilyen ügyet. A sötétben
tapogatóztunk, várva, hogy beüssön a katasztrófa.
Amíg legalább suliba járhattam, úgy éreztem, mintha
tehetnék valamit, ha netán baj történne, az udvarházban
ragadva viszont totálisan tehetetlennek éreztem magam.
Tehetetlenebbnek, mint valaha.
 A kényszerszünetem egyetlen jó része az volt, valahányszor
Stacey meg Sam felhívott vagy üzit küldött. A barátaim még
mindig azt hitték, hogy Zayne meg én majd elmegyünk velük
moziba, ám erről persze most már szó sem lehetett. Magát
Zayne-t újabban alig láttam. Nem mintha felróhattam volna
neki, miért kerül engem. Valahányszor őrá gondoltam,
belesajdult a szívem. Nem bántam meg, hogy elmondtam neki az
igazat, ám ettől még nem lett könnyebb megbirkózni a
következményekkel.
Már elmúlt a vacsoraidő, és a legtöbb őrző biztosan javában
készülődött, mielőtt éjjeli őrjáratra indult volna. Le akartam
menni a konyhába, hogy megnézzem, milyen kaja maradt, amit
megdézsmálhatnék, de előbb még az ágyhoz léptem, aminek a
végébe ledobtam a mobilomat.
Fura, bosszantóan ösztönös indíttatásból nyúltam a
telefonért. Ám mielőtt megfogtam volna, ledermedtem, aztán
visszahúztam a kezemet.
– Francba!
A mobilon egy időzített bomba ketyegett.
Egy SMS Rothtól, ami két napja érkezett. Egy SMS, amire
nem volt szabad, nem lett volna helyes válaszolnom.
Pedig maga az üzenet egész ártalmatlannak tűnt. Szimplán
annyi állt benne: Na, unod már magad? Ám Roth most először
írt rám, mióta visszatért a pokolbéli kis kiruccanásáról, és
valamilyen elcseszett oknál fogva a gyomrom tótágast állt, akár
egy tornász a szeren, valahányszor csak eszembe jutott ez az
üzenet. Úgy éreztem, hogy az SMS-e egy jól láthatóan meghúzott
vonal, és ha válaszolok rá, azzal nem pusztán átlépném, hanem
egyenesen átvetném magam ezen a határon.
Rothnak igaza volt, amikor legutóbb beszéltünk.
Semmit, de semmit nem értettem vele kapcsolatban. Lövésem
se volt, hogy mit akar, mégis mit próbál elérni a nekem mondott
dolgokkal. Csak azt tudtam, hogy közönyösen semmibe vette
mindazt, ami kettőnk között történt, és ez még mindig
marcangolta belülről a szívemet. Ez tény volt, maga a valóság.
Eszem ágában sem volt hagyni, hogy Roth újból kitegyen ennek.
Másrészt pedig itt volt Zayne.
Bánatosan felsóhajtottam, és erőnek erejével elhátráltam az
ágytól. Kimentem a szobámból, közben lehúztam a csuklómról a
hajgumit, és lazán lófarokba fogtam a tincseimet, ami illett a
hanyagul magamra kapott öltözetemhez. A melegítőnacim
legalább két számmal bővebb volt a kelleténél, a hosszú ujjú
felsőm pedig kábé két számmal kisebb.
Szuper szexi.
Nem szándékoztam bemenni az étkezőbe, ami olyan hatalmas
volt, hogy akár egy egész focicsapat belefért volna. A helyiségből
mély hangok szűrődtek ki, el-elvegyülve Jasmine vagy Denika
csengő nevetésével. Néhány másodpercre megálltam a csukott
tolóajtó mellett, hagytam, hogy arra a pár pillanatra úrrá legyen
rajtam a nevetséges vágy, bárcsak közéjük tartozhatnék.
Micsoda hülyeség!
Megcsóváltam a fejem, elkanyarodtam, és csoszogva a konyha
felé vettem az irányt. Mármint, nem a kisebbik, családias
helyiségbe, ahol Jasmine az ikreket etette a múltkor, hanem a
profin kialakított nagyobbikba, amit a személyzet szokott
használni, hogy az asztalunkra varázsolják a különféle
finomságokat. Most is voltak itt néhányan, és egyáltalán nem
lepte meg őket, hogy én már megint az ipari méretű, irdatlan
nagy konyhában lődörgők.
Morris is odabent volt, több tál állt előtte a pulton. Amikor
észrevett, felém fordult és rám mosolygott. Egy lefedett
tányérért nyúlt, és átrakta a konyhaszigetre. Azután
megpaskolta az egyik bárszéket.
Vigyorogva ültem le a tányérhoz.
– Köszi! Igazán nem kellett volna fáradnod miattam.
A férfi vállat vont, kést-villát nyomott a kezembe, aztán olyan
elegáns mozdulattal kapta le a fedőt a nekem félretett fogásról,
amit a világ minden pincére megirigyelhetett volna. A tányéron
marharostélyos volt, pirított újkrumplival. Összefutott a
számban a nyál.
Nekiláttam az evésnek, lelkesen falatoztam, miközben a
konyhában csobogott a víz, és össze-összecsörrentek az edények.
Az elmúlt kábé egy hónapban ez a háttérzaj valahogy
megnyugtatóvá vált a számomra. Morrison kívül a személyzet
egyetlen tagja sem igazán foglalkozott velem, de ezt nem is
bántam.
Egy kicsit olyan voltam, mint ők. Mintha szellemek lettünk
volna ebben a házban. Senki se kötődött hozzánk, szinte
átnéztek rajtunk.
Istenem! A hangulatom valahol félúton volt a béka segge
alatt és a gödör mélyén között.
Miután végeztem, fogtam az üres tányéromat, és odavittem a
mosogatóhoz, ami mellett felhalmozták a piszkos edényeket.
Mint mindig, megpróbáltam elöblíteni, ám a személyzet egyik
tagja olyan sebesen kapta ki a kezemből, hogy az kimondottan
lenyűgöző volt.
– Tudja, képes vagyok ám rendet tenni magam után –
közöltem a nővel, ám ő semmit sem felelt, miközben rárakta a
tányért a mosogatásra váró kupacra.
Grimaszt vágtam, és elfordultam. De rögtön földbe is
gyökerezett a lábam, és a hátamon futkosott a hideg, ahogy egy
kék szempár szegeződött rám.
Zayne a konyhaajtóban állt, az arckifejezése megfejthetetlen
volt. A tekintete a markomban szorongatott késre vándorolt.
Felvonta a szemöldökét.
– Talán aggódnom kéne?
Igencsak elképesztett, hogy itt látom.
Ismét ott termett Morris, és kikapta az ujjaim közül a kést.
Nem valami diszkréten Zayne irányába lökött, mire elkerekedett
szemmel botladoztam a fiú felé.
– Én... csak... izé... ettem.
– Magamtól is sejtettem. – Ismét lejjebb siklott a tekintete, és
ezúttal tudtam, hogy nincs a kezemben éles evőeszköz. Zayne a
derekam széles sávjára meredt, amit túlságosan szűk felsőm
szabadon hagyott. Az arcomba szökött a vér, aztán kellemes
forróságot éreztem, előbb a hasam tájékán, majd egyre lejjebb.
Mikor a fiú ismét fölemelte a fejét, tudtam, hogy céklavörös a
képem. – Épp edzeni indultam. Nincs kedved velem jönni?
Mielőtt válaszolhattam volna, Morris mögém lépett, és egy
újabb jól irányzott, erőteljes lökéssel Zayne felé taszigált.
Bosszúsan sandítottam rá a vállam fölött.
– Ne már!
A férfi erre csak kacsintott.
Ahogy visszafordultam Zayne-hez, láttam, amint megrebben
az ajka. Mintha igyekezett volna megállni a mosolygást. Ez vajon
jó jel, vagy sem?
– De, persze – mondtam.
Zayne bólintott, én pedig követtem őt az óriási mélyhűtő
mellett álló keskeny ajtóhoz. Ez is az alsóbb szintekre vezetett,
de én ritkán használtam.
– Ma későn ébredtem – mondta Zayne, miután becsukta
mögöttünk az ajtót. – Nem jutott időm edzésre vacsora előtt.
– Hogy... Hogy telt az estéd? – kérdeztem, miközben mögötte
trappoltam a tompán megvilágított folyosón. Zayne megállt és
bevárt, így egymás mellett mentünk tovább. – Milyen volt a
vadászat?
– Találtunk egy csapat pokolvérebet a Rock Creek Parkban, és
majdnem az egész este ráment, mire elbántunk velük.
– Pokolvérebet? – hitetlenkedtem. Zayne bólintott, én pedig a
fejemet csóváltam. A pokolvérebek kábé olyanok voltak, mint a
strucc és a velociraptor keresztezése: a démoni rémségek egy
újabb fajtája. – Ez eléggé szokatlan, nem?
Zayne lassított, ahogy az egyik edzőterem ajtajához
közeledtünk.
– Legutóbb akkor bukkantak fel a környéken, amikor Dez
először idehozta Jasmine-t.
– Az már évekkel ezelőtt volt. – Beléptem a terembe, miután a
fiú kinyitotta nekem az ajtót.
– Ja – válaszolta, majd elment mellettem, átgyalogolt a kék
szőnyegeken, és a padokra kikészített felszereléshez tartott.
Fölkapott valami fehér anyagot, és nekiállt betekerni vele a
kézfejét. – Az a helyzet, hogy ezeknek a démonoknak a többsége
elméletben ki sem tehetné a lábát a pokolból, és mivel csak
ritkán látjuk őket, azt hisszük, nincsenek is itt. Pedig igenis
idefönt ólálkodnak. Csak épp egyre ügyesebben rejtőznek el
előlünk.
A démoni klubra gondoltam, ahová Roth elvitt, és arra a
sok-sok pokoli lényre, amit ott láttam, pedig a szabályok szerint
semmi keresnivalójuk nem lett volna az emberek között.
– Beszállsz? – kérdezte Zayne, miután betekerte a kezét az
anyaggal.
– Nem. Túl sokat ettem. Inkább csak nézlek. – Lejjebb
húzkodtam a felsőm szegélyét, ám abban a pillanatban, hogy
elengedtem, visszacsúszott, közszemlére téve a hasam alsó felét.
Talán tényleg jobban meg kellett volna gondolnom, hogy mit
veszek fel. Így, vacsora után kissé kidagadt a pocakom.
Zayne elvonult mellettem, és megállt a bokszzsák előtt.
– Irtóra szeretném, ha meggondolnád magad, és megint
velünk ennél.
– Irtóra szeretném, ha nem hajtogatnád ezt folyton.
Felvont szemöldökkel hátranézett rám.
– Nem kell úgy érezned magad, mintha nem tartoznál
közénk. Igenis ott a helyed az asztalnál. Hiányzol a vacsoránál.
Gúnyosan nevettem.
– Ugyan kinek?
– Nekem.
Eltátottam a számat, de erre igazán nem tudtam mit felelni.
Figyeltem, ahogy Zayne visszafordul a bokszzsák felé. Fölvette az
alapállást, és felemelte a kezét.
– Élvezed a szabadságot? – kérdezte, és akkorát ütött a
zsákba, hogy az jócskán kilengett.
– Szétunom a fejem.
Zayne a zsákra összpontosított, és meglendítette a másik
karját.
– És még előtted a hét nagy része.
– Ja, kösz, hogy emlékeztetsz. – Lehuppantam az egyik
szőnyegre, és törökülésbe helyezkedtem.
A fiú arcára halvány mosoly ült ki, miközben megkerülte a
bokszzsákot, különféle kéztechnikákat gyakorolva a különböző
részein. Izzadság gyöngyözött a homlokán, belepte szőke tincseit
a halántékánál.
– Jelzett egy kapcsolattartónk az egyik kórházból:
ugyanabból, ahová bevitték Deant. Két nappal ezelőtt volt egy
hasonló halálesetük, mint az osztálytársadé. Egy fiatal nő,
akinek korábban nem volt semmilyen komoly betegsége,
végzetes szívrohamot kapott, és meghalt, mire a mentők beértek
vele kórházba. A szíve egyszerűen leállt, mint Deané.
Grimaszt vágtam.
– A vőlegénye holnapután elutazik Pennsylvaniába, a
temetésre, úgyhogy akkor átfésülöm az itteni házukat – folytatta
Zayne. – Egyedül így deríthetjük ki, hogy a nőt megfertőzte-e a
lilin, tudod? Ha belőle is lidérc lett, akkor az a legvalószínűbb,
hogy visszatér az otthonába.
Az őrzők mostanában jó sokat foglalkoztak ezzel: a nemrég
elhunytak után szaglászással.
– Veled mehetek?
Zayne abbahagyta a zsák püfölését, és az alkarját törölgette,
miközben rám nézett. Eltelt pár másodperc.
– Kezdesz úgy beszélni, mint Denika. Újabban ő is folyton azt
követeli, hadd jöhessen velünk vadászni.
– Miért is ne mehetne? Kapott kiképzést. Igazi őrző. Készen
áll a harcra.
– Pontosan tudod, miért nem lehet.
A homlokomat ráncoltam. Fura érzés volt Denikát
védelmezni, mikor már olyan régóta rühelltem őt.
– Talán a csaj nem akar egész életében mást se csinálni, csak
gorgóbébiket gyártani.
Zayne a fejét csóválta, aztán visszafordult a zsák felé, és
folytatta az edzést. Jellemző, hogy agyonpofozta a bokszzsákot,
de még csak ki sem fulladt. Én a helyében mostanra már lihegve
hevertem volna a földön, az izzadságom jókora tócsájában.
– Szóval, veled mehetek? – kérdeztem újból. – Mostanában
nem jelölgetek, úgyhogy jó lenne, ha... Ha hasznossá tehetném
magam valahogyan.
Zayne beleütött még párat a zsákba, aztán hátralépett. Szürke
pólója nyirkos volt az izzadságtól.
– Azt hiszem, nem lenne gond. Persze, miért is ne?
 Széles mosoly ült ki az arcomra.
– Köszönöm! Alig várom, hogy végre csinálhassak valamit,
ami nem...
Elharaptam a mondat végét, mivel Zayne megragadta a pólója
szegélyét, levette az átizzadt felsőt, és a padlóra dobta.
Szentséges szexiség...
Ez így nagyon, de nagyon nem volt rendjén.
Tekintetem úgy szegeződött a mellkasára és kockás hasára,
mintha az éhhalál küszöbén elém tárult volna egy terülj-terülj
asztalka. Zayne melegítőnadrágja olyan mélyen ült, hogy csípője
mindkét felén kilátszott a bemélyedés. Hiába volt éppen emberi
alakban, a hasa akkor is szó szerint kőkeménynek tűnt.
– Mit akartál mondani?
De komolyan, mintha egy életre kelt szobor állt volna előttem,
akinek hasán minden egyes kockát aprólékos gonddal faragott ki
a mester.
– Mi?
A hú hirtelen az állam alá dugta két ujját, és fölemelte a
fejemet, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni. Szája sarka
mosolyra görbült, én pedig elpirultam.
– Arról beszéltél, hogy velem akarsz jönni a nő házába.
– Ja, igen, arról. – Egy fontos ügyről, aminek semmi köze
nem volt Zayne hasának letapizásához, vagy bármi ilyesmihez. –
Nagyon hasznos lesz.
A srác kuncogott, majd leengedte a kezét, és visszatért a
zsákhoz. Miközben az ütéseket gyakorolta, igazán lenyűgöző volt
figyelni, ahogy a hátán és hasán kidagadtak az izmok.
Biztos voltam benne, hogy ha továbbra is itt üldögélek, és őt
stírölöm, előbb-utóbb el fogok olvadni, és szétfolyok a
szőnyegen, de akkor sem keltem fel. Ez sokkal jobb volt, mint a
neten nézegetni dögös pasik fotóit.
 Miután végzett, Zayne lekapott egy tiszta törülközőt az
akasztóról. Én még mindig a szőnyegen ültem, szinte a nyálamat
csorgatva bámultam. A fiú megtörölte az arcát, aztán leengedte a
kezét.
– Szóval, ami a holnapi mozit illeti...
Mintha leöntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel.
A valóság szívás volt. Talpra kecmeregtem, gondosan Zayne
edzőcipőjére szegeztem a szememet.
– Ja, igen, ami azt illeti... – Lassan fújtam ki a levegőt, és
igyekeztem megszabadulni a torkomban érzett gombóctól. –
Asszem, majd SMS-ezek Stacey-nek, és megmondom neki, hogy
ez a mozis dolog most nem fog összejönni nekünk... Mármint,
nekem. Igazán nincs okom elmenni, és valószínűleg jobb is így,
ha már úgyis ez lesz Sam és Stacey első randija, meg minden.
El akartam iszkolni Zayne mellett, ám ő felém nyújtotta a
kezét, és átkarolta a derekamat. Miközben magához húzott, a
karja hozzásimult csupaszon hagyott hasamhoz, és
megdermedtem, ahogy egyszeriben elárasztottak az érzelmei. Az
érzések összekuszálódott egyvelegét még nem tudtam
megfejteni.
– Ácsi! – szólt a fiú, és miután elkapott, maga felé fordított.
Leengedte a karját. – Már nincs kedved moziba menni?
– Hát, gondoltam... Azok után, ami csütörtök éjjel történt,
meg minden, sejtettem, hogy te már nem akarsz jönni. – Úgy
hebegtem- habogtam, mint aki csak most tanul beszélni. – És ezt
totálisan meg is értem, szóval...
– Mondtam én neked olyat, hogy meggondoltam magam a
mozival kapcsolatban? – kérdezte Zayne a homlokát ráncolva.
– Nem, de...
– De nem ám. Egy szóval sem mondtam ilyet, ezért a magam
részéről úgy tudtam, hogy még áll a mozizás. – A vállára vetette
a törülközőt, miközben az arcomat fürkészte. – És te sem
gondoltad meg magad. Szóval, holnap este moziba megyünk.
Tátott szájjal bámultam rá, és kezdtem attól tartani, hogy
talán addig stíröltem a hasát, amíg végül gutaütést kaptam tőle.
– De miért? – kérdeztem.
– Hogyhogy miért? – kérdezett vissza halkan.
– Hát, hiszen én... Elszúrtam. De nagyon. – Fölöslegesnek
tűnt, hogy ezt egyáltalán magyarázni kelljen. – Miért akarnál
moziba jönni velem? Stacey és Sam azt fogják hinni, hogy ez... Ez
jelent valamit.
A keze villámgyors mozdulattal elkapta a csuklómat, így
kénytelen voltam abbahagyni a babrálást a pólóm szegélyével.
– Szerinted jelent valamit, ha együtt megyünk?
Úgy éreztem magam, mintha csomót kötöttek volna a
nyelvemre.
Zayne lehajtotta hozzám a fejét, átható tekintete a szememet
fürkészte.
– Akarod, hogy jelentsen valamit?
– Igen – suttogtam, és ebben az egyetlen szóban rengeteg
igazság rejlett.
Keze följebb csúszott a karomon, és megszorította a
könyökömet.
– Akkor holnap moziba megyünk.
Ez végtelenül egyszerűen hangzott, de őszintén nem értettem,
miért lenne ehhez kedve még mindig. Egy pillanatra kis mosoly
ült ki az arcára, mintha tudta volna, mire gondolok, és a szavak
szinte maguktól buktak ki a számból:
– Nem érdemellek meg téged.
– Na, látod, ebben nagyon tévedsz. – Fölemelte a másik kezét,
és a fülem mögé simított egy fakó hajtincset, ami kiszabadult a
laza lófarokból. – Ebben mindig is tévedtél. Te mindent
megérdemelsz.

~~~

Lehetséges, hogy a fontossági sorrendem totálisan el volt

cseszve, de miközben a készülődés legutolsó simításaként
fölkentem a szájfényt, eszem ágában se volt a lilinnel, a
lidércekkel vagy az engem ért változásokkal foglalkozni.
Miután végeztem a szájfénnyel, hátraléptem a fürdőszobai
tükörtől, és kritikus szemmel mértem végig a szerelésemet.
Stacey azt mondta volna, hogy jobban ki kéne dobnom a cicimet.
A sötét farmer szűk volt, a bő, fehér blúzt fonott, kék öv húzta
össze a derekamon, a fekete tűsarkúban pedig kivételesen
magasabbnak érezhettem magam, mint egy mumpic.
Kiengedve hagytam a hajamat, laza hullámokban omlott le, az
arcom pedig magától is épp eléggé kipirult, nyilvánvalóan
semmi szükségem nem volt pirosítóra. Kissé lázasan lüktetett a
pulzusom, miközben a tükörképemet bámultam. Tényleg
randira készültem menni Zayne-nel? Ez most tényleg maga lett
volna a valóság? Az izgalom felpezsdítette a véremet, még
Bambira is átragadt: a kígyólány egyfolytában ficánkolt. A
lelkem mélyén viszont úgy éreztem, mintha álmodnék.
Soha, de soha életemben nem gondoltam, hogy ez valaha is
megtörténhet.
Felkaptam a szempillaspirált, és azon tűnődtem, vajon még
egy rétegtől úgy tűnne-e, mintha pókok másztak volna a
képemre.
– Remekül nézel ki, úgyhogy ne vacakolj már tovább! El
fogunk késni.
Zayne hangjának hallatán összerezzentem, és elejtettem a
spirált. A kis, műanyag cső lepattant a mosdókagylóról. A fiú a
szobám ajtajában állt, és ahogy rám mosolygott, úgy éreztem
magam, mint aki épp most vette észre a szivárványt.
Sötétszürke, hosszú ujjú, V nyakú felső volt rajta, ami
megfeszült széles vállán. Világos farmerje istenien állt rajta.
– Köszönöm. – Kikaptam a szempillaspirált a mosdóból, és
visszaraktam a sminkes kosárkámba. – Te is nagyon... jól nézel
ki.
Zayne kuncogott, miközben kijöttem a fürdőszobából.
– Rákvörös a képed.
– Kösz szépen.
– Nagyon cuki.
Semmi cuki nem volt abban, hogy az arcom olyan árnyalatot
öltött, amit a főtt rákhoz lehetett hasonlítani. Mindenhova
néztem, csak a fiú szemébe nem.
– Nem baj, ha elugrunk Stacey-hez, érte meg Samért?
Szerintem az egyszerűbb lenne, mint két külön kocsival menni.
– Semmi gond.
– Szuper. – Megfordultam, a homlokomat ráncolva
kémleltem a szobámban uralkodó káoszt. – Már csak a tárcámat
kell megtalálnom.
Zayne közelebb lépett hozzám, olyan hangtalanul mozgott,
akár egy árny.
– Nem lesz rá szükséged. Én fizetek. Az a pasi dolga a randin.
Kalapált a szívem. Akkor ez most tényleg randi volt. Fel sem
bírtam fogni. Még egyszer végignézve a szétszórt könyveken és
ruhákon, lemondtam a pénztárcám előkerítéséről, és inkább
szembefordultam Zayne-nel.
Közelebb volt, mint eddig, olyan közel, hogy éreztem a teste
melegét. Lassan fölemeltem a fejemet, és beleszédültem abba,
amit láttam. A fiú elmélyülten fürkészte az arcomat, és mosolya
egy kicsit elhalványult.
– Tényleg csodaszép vagy – szólt rekedt hangon. – De hát te
mindig gyönyörű vagy, mintha nem is lennél valódi.
Valahányszor ilyesmit hallottam Zayne szájából, azonnal
elborította az agyamat a lila köd. Nem bírtam mást tenni, csak
bárgyún vigyorogtam a srácra.
Erre eltűnt az arcáról a komolyság, ismét fülig ért a mosolya,
és elnevette magát.
– Na, gyere! Mennünk kell.
Bólintottam, ám ahogy az ajtó felé fordultunk, rádöbbentünk,
hogy nem négyszemközt vagyunk. Denika és Maddox álltak
odakint, a folyosón. Az ereimet elárasztotta a forróság, de
ugyanolyan hamar borzongatott is a bőrömön futkosó hideg.
Denika meredten bámult minket, de semmiféle érzelmet nem
H ült el az arca. Különös módon megsajnáltam. Bármilyen fura
volt ez, akkor is tudtam, hogy bejön neki Zayne – az nem
kifejezés –, és rosszul éreztem magam, amiért velem kell látnia
őt. Olyan érzésem támadt, mintha jobb lenne egy kicsit távolabb
húzódnom Zayne-től.
Maddox viszont... Most először láttam őt épen és
egészségesen, mióta lezuhant a lépcsőn. Nem mintha egész
mostanáig az ágyat nyomta volna, de én gondosan ügyeltem rá,
hogy elkerüljem. Hát, alapvetően mindenkit elkerültem.
A férfi tágra nyílt szemmel bámult Zayne-re. A fogát
csikorgatta, mintha minden erejére szüksége lett volna ahhoz,
hogy magába fojtsa a véleményét velem kapcsolatban.
Most aztán tényleg úgy éreztem, hogy ajánlatos volna
távolabb húzódnom a fiútól.
Zayne azonban a kezemért nyúlt, és összekulcsolta az
ujjainkat. Úgy meglepett, hogy szinte éreztem, amint
egyszeriben elillan belőlem minden gramm cukor, amit aznap
befaltam.
– Szevasztok! – szólt a srác. – Mi a helyzet?
Denika halovány mosollyal megcsóválta a fejét.
– Semmi. Csak az edzőterembe indultunk. Nem igaz? –
pillantott Maddoxra.
A férfi oda sem figyelt rá, tekintete kettőnk összekulcsolt
kezére szegeződött, mintha bombát szorongattunk volna.
Megrohant a düh, elűzte a feszélyezettségemet. Újult erőre
kapva kihúztam magam.
– Talán mondani szeretnél valamit? – kérdezte Zayne, szúrós
szemmel meredve a férfira.
Maddox a fejét csóválta, és elhúzta a száját.
– Nem. Nincs semmi mondanivalóm. – Azzal elfordult
tőlünk, és végicsörtetett a folyosón, a lépcsőhöz sietve.
Denika együttérző pillantást vetett ránk, ami kissé
erőltetettnek hatott.
– Bocs. Jó... – Igyekezett mosolyogni, de az se sikerült valami
meggyőzően. – Jó mulatást.
Miután ő is otthagyott minket, felpillantottam Zayne-re.
– Maddox eléggé pipásnak tűnt.
– Úgy nézek én ki, mint akit érdekel? – Még szorosabban
fogta a kezemet. – Na, menjünk! Nem akarom lekésni a filmet.

~~~

Zayne kocsijának anyósülésén hátrafordulva, hitetlenkedve

bámultam Samet, és komolyan fontolóra vettem azt a
lehetőséget, hogy talán elrabolták az ufók. Ugyanis a Stacey
mellett ülő srác egyáltalán nem hasonlított a félszeg, igencsak
kockafejű fiúra, akit már elsős korunk óta ismertem.
Általában kócos haját nemhogy megfésülte, hanem egyenesen
belőtte. Az nem lepett volna meg, ha fejből tudja, melyik évben
találták fel a hajzselét, ám arról fogalmam sem volt, hogy
egyáltalán képes használni. Göndör fürtjeit hátrasimította a
homlokából, stílusosan kissé ziláltan hagyva. Új frizurájának
köszönhetően az egész arca másmilyennek hatott. Az álla
erősebb, határozottabb vonalúnak tűnt. A járomcsontja mintha
magasabban ülő és karakteresebb lett volna, a szemüvege nélkül
pedig elképesztően hosszúnak látszott a szempillája.
Még az is más volt, ahogy a kocsiban ült. Lezseren tartotta
magát, lazán szétvetette a lábát, miközben kibámult az ablakon.
Nem volt olyan görnyedt, mint máskor. Helyesen öltözött fel:
hasonló pulcsit viselt, mint Zayne, alatta fehér inggel.
Nagyon jól nézett ki. Úgy éreztem magam, mint aki a kisfiát
látja felnőni, vagy ilyesmi.
Nem csoda, hogy Stacey nem bírta levenni róla a szemét... Se
a kezét. Jelen pillanatban az ujjait a fiú alkarjára kulcsolta, Sam
keze pedig... Hűha! Sam keze a lány combjára simult, mármint,
a combja belső felére.
Gyorsan előrefordultam, úgy éreztem magam, mint egy
kukkoló. A tekintetem Zayne-re siklott. Jobb keze a lábán
nyugodott, a baljával fogta a volánt. Legszívesebben a kezére
tettem volna az enyémet, de mivel hosszú évekig voltunk
szimplán barátok, semmi több, így nem bírtam rászánni magam
erre a gesztusra.
Ebben a szent pillanatban a lehető legrosszabb gondolat jutott
eszembe: vajon Roth társaságában is ilyen nehéz volna
elfelejteni, ki voltam, és csak arra koncentrálni, ki vagyok most?
Sietve elfordítottam a fejemet, és nagyot fújtam, miközben
figyeltem, ahogy egy taxi megáll az út mentén, fölvenni egy párt.
Nem fogok Rothra gondolni. Nem fogok Rothra gondolni.
Semmi keresnivalója most itt, semmilyen módon.
Rémes volt a forgalom, így egy örökkévalóságig tartott, mire
elértünk az óvárosban lévő moziba. Ez nem holmi multiplex volt,
hanem igazi, régimódi filmszínház. Ugyan nem volt nagy a
választék, de mindannyian retrónak meg bűbájosnak találtuk, és
miután eldöntöttük, mit nézzünk meg, a pénztárhoz mentünk.
Mire megvettük a jegyet, az előcsarnok már szinte teljesen
kiürült, ám a vajas popcorn illata olyan csábító volt, hogy
csöppet se bántuk, ha lemaradunk az előzetesekről.
Miközben a büféhez sétáltunk, Sam átment Stacey másik
oldalára, és átkarolta a derekát. Arra jutottam, én nyilván nem
voltam suliban aznap, amikor a kapcsolatuk átcsapott abból,
hogy egyáltalán tudomást vettek végre egymásról, egyenesen
tapizós-érzelgősbe.
Figyelembe véve, milyen messzire mentünk Zayne-nel
anélkül, hogy bárhova is eljutottunk volna, nagyon kíváncsi
lettem, pontosan mi történt Stacey meg Sam között. Az eszembe
véstem, hogy mindenképpen ki kell majd faggatnom a
részletekről a barátnőmet.
Jelenleg azonban sokkal jobban érdekelt a saját dolgom.
Még mindig meghökkentett, hogy mindazok után, ami
történt, most itt vagyok Zayne-nel. Felnéztem a srácra. Engem
figyelt, miközben a hüvelykujjam körmét rágcsáltam.
– Minden oké? – kérdezte, és elhúzta a kezemet a számtól.
Bólintottam.
Lehajtotta a fejét, a szája majdnem a fülemhez ért.
– Akkor lazíts!
 Csak ekkor döbbentem rá, hogy görcsösen megfeszül minden
izmom. Erőt vettem magamon, mélyeket lélegeztem, és arra
koncentráltam, hogy megszabaduljak a feszültségtől.
– Így már jobb. – Zayne a derekamra tette a kezét, és azt
suttogta a fülembe: – Itt akarok lenni, Laylababa. Bármi is
történt a múltban, most itt akarok lenni.
Szavainak hallatán elakadt a lélegzetem, a szívem pedig
legszívesebben táncra perdült volna, akár egy balerina.
– Én is itt akarok lenni – suttogtam válaszul.
Zayne ajka a halántékomhoz ért.
– Ezt örömmel hallom.
Kiegyenesedett, nekem pedig olyan széles mosoly ült a
képemen, hogy az se lepett volna meg, ha menten kettéreped
tőle az arcom, mármint, jó értelemben. Ha lehetett egyáltalán
ilyen.
A hátunk mögött megszólalt a bejárat fölé szerelt csengő,
jelezve, hogy nem csak mi érkeztünk egy kicsit későn. A hang
magára vonta a figyelmemet, így hátrafordultam... És kis híja
volt, hogy nem estem pofára, egyenesen bele egy kukába.
Nem más lépett be a moziba, mint az a pasas, akit a múltkor
pofán vágtam a Bibliával: a fanatikus az Isten Gyermekeinek
Egyházától, aki meglépett előlünk. Ugyanazt viselte, mint azon a
borzalmas napon – fehér inget vasalt nadrággal –, a haját
mintha frissen nyírták volna le, szinte tövig. Egy üveg víz volt
nála. Nem lehetett véletlen, hogy felbukkant itt, de mégis,
honnan tudhatta, hol talál minket? Talán követett minket
Zayne-nel? Vagy talán szemmel tartotta a barátaimat?
Leesett állal sarkon fordultam, és megrángattam Zayne
felsőjének hátát. Kérdő tekintettel fordult felém.
– Nézd, ki jött be! – suttogtam.
A bejárat felé pillantott, majd fojtott hangon elkáromkodta
magát.
– Ezt nem hiszem el.
– Miről dumáltok? – kérdezte Stacey, felénk fordulva,
miközben Sam továbbra is átfogta a derekát. Azt, ahogy a
barátnőm belesimult a fiú ölelésébe, végtelenül cukinak találtam
volna, ha épp nem másodpercek választanak el a kiakadástól.
– Semmiről. – Zayne lehengerlően mosolygott rá, közben
pedig a vállamra tette a kezét, és odahúzott maga elé. – Ti
tudjátok már, mit kértek? Pattogatott kukoricát vagy valami
mást?
– Én M&M’set kívánok – jelentette ki Sam, és fél kézzel az
üvegpultra támaszkodva nézegette az édességkínálatot. A
kasszás, egy fiatal lány, akinek több szeplő volt a képén, mint
csillag az égen, feléje hajolt a pult mögül.
– M&M’set? – Stacey grimaszt vágott. – De hát te utálod az
M&M’set.
Zayne megfogta a felkaromat.
– Mi inkább bemegyünk, és...
A fanatikus pasas ekkor előttünk termett, és Stacey-re meg
Samre meredt.
– Messziről el kéne kerülnötök ezeket! – közölte velük.
A barátnőm ránézett, lassan pislogott, miközben Sam
elfordult a pulttól. Kíváncsi kifejezés ült ki az arcára.
– Hogy mondta? – kérdezte Stacey.
– Messziről el kéne kerülnötök ezeket – ismételte a fazon,
mély és reszkető hangon. – Mindketten az ördögöt szolgálják.
Pillanatnyi csend támadt, majd a barátnőm röpke kacajt
hallatott.
– Jaj, anyám, maga az egyik olyan mániákus, akik mind
utálják az őrzőket, ugye? – Megrángatta Sam kezét. – Na, tessék,
végre találkozhatsz egyikükkel személyesen.
 Sam végigmérte a pasast.
– Nem vagyok lenyűgözve.
– Nem értitek – erősködött a férfi. – Még csak nem is az őrző
a legrosszabb, hanem...
– Na, jó, ebből elég – fojtotta belé a szót Zayne, és
megszorította a karomat. – Menjünk!
– Jobb lesz, ha később veszek kukoricát. – Stacey kézen fogta
Samet. – És majd visszajövünk neked M&M’sért.
Otthagytuk a pasast. Nem olyan gyorsan távolodtunk tőle,
mint szerettem volna, de akkor is magunk mögött hagytuk.
Kezdett lecsillapodni a szívverésem. Elértünk a folyosóig, ami a
vetítőterem csukott ajtajához vezetett. Ekkor meghallottuk azt a
négy szót, amitől mindannyiunknak földbe gyökerezett a lába.
– Ez a lány démon.
Elakadt a lélegzetem.
– Ez a lány démon – ismételte a fazon olyan mély
meggyőződéssel, amire csak a fanatikusok képesek. – És be is
tudom bizonyítani.
Stacey szembefordult vele, és a fejét csóválta.
– Maga tényleg hibbant?
Fogalmam sem volt, mégis hogyan tudná bizonyítani a pasas
az állítását, de nem vállalhattam a kockázatot. Bambi
nyugtalanul izgett-mozgott rajtam, miközben elöntött a
feszültség.
– Hazugság – mondtam.
A férfi rám szegezte a pillantását, tekintetéből színtiszta
gyűlölet sütött. Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy mégis
mi van a szabályokkal?! Az átlagembereknek nem lett volna
szabad tudomást szerezniük a démonok létezéséről. Ezt az alfák
rendelték el: ugyanis az embereknek anélkül kellett hinniük a
mennyben, hogy bizonyítékuk lett volna a pokol létére.
Számomra ez mindig is őrültségnek hangzott, ám egy ilyen
fanatikusnak nyilván tisztában kellett lennie az egyik legfőbb
szabállyal, mégis fittyet hányt rá.
– Te mást se csinálsz, csak hazudozol – vádolt.
Zayne elengedte a karomat, és elém állt.
– Ne akarja, hogy olyat tegyek, amit megbánnék.
– Már így is bőven eleget kéne bánnod. – A pasas elhátrált
Zayne-től.
Megint vadul kalapált a szívem. A férfi le akart buktatni,
direkt a barátaim előtt. Nem érdekelt, milyen nagyobb horderejű
következményekkel járhatna ez. Most a barátaimról volt szó: a
barátaimról, akik azt hitték, hogy normális vagyok, és elfogadtak
engem. Nem hagyhattam, hogy ez a fazon felfedje előttük az
igazságot.
Megragadtam Stacey karját, és bepánikolva néztem Zayne-re.
– Gyertek, menjünk! Majd...
– A barátnőtök nem akarja, hogy megtudjátok az igazat –
mondta a férfi, és szabad kezével belenyúlt a zsebébe. Zayne
megdermedt, ám a pasas csak egy összegöngyölt lapot húzott
elő. Kihajtotta előttünk, és kiderült, hogy egy idősebb nőt
ábrázoló fotó. Az asszony narancssárga felsőt viselt, szőke haja
zsíros és ritkás volt. Ernyedt ajkán varas heg, arcán mély ráncok
húzódtak.
Sam a homlokát ráncolta.
– Ez meg ki?
– Úgy hívták, hogy Vanessa Owens – válaszolta a férfi, és a
lap úgy remegett a kezében, hogy a fotó szinte elmosódott. –
Húszéves korában, a kilencvenes évek végén egy állami
nevelőintézetben dolgozott, és a Georgetowni Egyetemre járt.
Fényes jövő állt előtte. Szerető családja volt, barátok vették
körül, a párjával rajongtak egymásért.
 Stacey oldalra biccentette a fejét, és összevonta a
szemöldökét.
– Hadd találjam ki! Rákapott a drogra? Mert úgy néz ki, mint
akiből drogos lett. Szar ügy, de nem értem, mi közünk van
nekünk ehhez.
A képre bámultam. Sem a nő neve, sem az arca nem volt
ismerős nekem, de egyre jobban úrrá lett rajtam a nyugtalanság.
– Most már tényleg elegem van ebből – mondta Zayne, és
megfogta a karomat. – Húzzunk el innen!
– Az őrző sem akarja, hogy megtudjátok az igazat... Mert védi
a lányt, így el akarja titkolni, hogy micsoda ő valójában, és mit
tett ezzel az ártatlan nővel.
– Soha életemben nem találkoztam ezzel a nővel – mondtam,
és sarokba szorítva éreztem magam. Az előcsarnokban lévő
néhány ember minket nézett, de szinte biztos voltam benne,
hogy nem hallanak minket. – Egyáltalán nem ismerem.
– Lehet, hogy te nem emlékszel rá, ő viszont biztosan
emlékszik rád. Elvégre tönkretetted az életét – acsargott a pasas.
– Gondoskodott rólad, amíg a nevelőintézetben éltél, te pedig,
hűen a természetedhez, élősködtél rajta, elszívtad a lelke egy
részét. Ezzel elindítottad őt a lejtőn: a kábítószer rabja lett, ami
előbb rabláshoz, aztán halálhoz vezetett.
Olyan gyorsan szaladt ki az arcomból a vér, hogy azt hittem,
menten elájulok. A képen látható nő megváltozott a lelki
szemeim előtt: fiatalabb lett, a haja sűrűbb és fényesebb, a bőre
hamvas, az arcára sugárzó mosoly ült ki.
Édes istenem...
Ez volt az a nő, akinek kisgyerekként majdnem teljesen
elszívtam a lelkét? Akit megtámadtam, és így találtak rám az
őrzők? Azt tudtam, hogy a szerencsétlen nő kórházba került,
miután elvettem valamennyit a lelkéből, de fogalmam sem volt
róla, milyen sorsra kárhoztattam...
– Tyűha – motyogta Sam, és megdörgölte a homlokát.
– Tíz éven át újra meg újra börtönbe került a kábítószer miatt,
nemrég pedig úgy döntött, hogy kirabol egy éjjel-nappalit.
Pisztoly volt nála, és megölte az egyik pénztárost, végül pedig
lelőtték a rendőrök – fejezte be a férfi, majd leeresztette a fotót.
– Ez mind a te műved. És vajon még hány életet raboltál el
azóta?
Zayne mondott valamit, és újból megrángatta a karomat, ám
én sóbálvánnyá dermedtem. A hosszú évek során, mióta csak
Abbotékhoz kerültem az intézetből, nem igazán gondoltam arra,
vajon mi történhetett azzal a nővel. Azt hittem, hogy mivel nem
vettem el teljesen a lelkét, felépült. Hogy nem lett komoly baja.
De most kiderült, hogy totálisan és véglegesen elcsesztem az
életét.
Ekkor rádöbbentem az igazságra, és úgy felfordult tőle a
gyomrom, hogy azt hittem, mindjárt ráokádok a pasasra. Amit
ezzel a nővel műveltem azáltal, hogy elvettem a lelke egy részét,
az semmiben sem különbözött attól, ami Deannel és Garethtel –
meg a jó ég tudja, még hány másik áldozattal – történt.
– Démon vagy – fortyogott a férfi. – És el fog jönni az idő,
amikor nem leplezheted tovább az igazi természetedet.
Fogalmam sem volt, honnan tud ilyen sokat rólam ez az
egyház, ám jelen pillanatban nem is számított. Semmi más nem
számított, csak amivel ez a fickó vádolt, és amire rádöbbentem
saját magamat illetően.
– Bakker, maga totál kattant. – Stacey karba tette a kezét, és a
fejét csóválta. – De még csak nem is amolyan szórakoztatóan
flúgos, hanem „Ideje értesíteni a rendőrséget, és talán nem
ártana távoltartást kérni” értelemben.
– Nem hisztek nekem? – kérdezte a férfi.
 A barátnőm horkantott.
– Szokott hinni magának bárki is?
– Majd meglátjátok, hogy igazat mondok. – A vizespalackot
tartó kéz olyan gyorsan mozdult, hogy semmit sem tehettünk
ellene. Még Zayne sem számított rá. A férfi jó nagy erővel és igen
remekül célozva ránk ürítette az üveget. Stacey-t meg engem
beborított a víz, és még Zayne nadrágjára is jutott belőle.
Stacey felvisított, és elázott kezét rázogatta.
– Mi a franc?!
A víz lecsorgott a fejemen, az arcomat mosta és belement a
szemembe, beitta magát a blúzomba, áttetszővé téve az anyagot,
csakhogy. .. csakhogy nem szimpla víz volt. Hátratántorodtam,
és nekimentem Stacey-nek. Eközben Zayne a pasas felé vetette
magát, és rávágott a mellkasára, több mint egy méterrel arrébb a
földre taszítva őt. Ezután visszafordult hozzám, és az arcára
kiülő, elszörnyedt kifejezés megerősítette a gyanúmat.
– Jaj, ne! – suttogta.
Csípett a bőr a homlokomon és az arcomon. Elhomályosult a
látásom, és úgy fájt a szám, mintha csiliszószt nyeltem volna.
Foltokban a mellemen meg a hasamon is lüktetni kezdett a bőr.
Bambi rögtön mozgásba lendült, és a hátamra menekült.
A csípés egyre erősebb lett, fájdalmas, szinte égető érzéssé
vált, amitől elállt a lélegzetem. Fölemeltem a kezemet, és láttam,
hogy kipirult ujjaimról füst száll fel.
– Úristen! – hatolt el Stacey halálra vált hangja perzselő
fülemig. – Layla...
A pasas feltápászkodott a földről, még mindig az üres
palackot szorongatva. Amikor megszólalt, elégedettség áradt a
hangjából, ahogy egyetlen szót fröcsögve mindent, de mindent
megváltoztatott:
– Szenteltvíz.
 27. FEJEZET

CSAK HALOVÁNYAN ÉRZÉKELTEM, ahogy Zayne kiütötte az

Isten Gyermekeinek Egyháza fanatikusát. A fickó a szemközti
falhoz csapódott, aztán lecsúszott a földre. A végzetes
vizespalack elgurult a padlón. Én közben úgy éreztem, mintha a
bőröm lángokban állt volna. Ez egyáltalán nem olyan volt, mint
amikor Roth rám löttyintett egy kevéske szenteltvizet, miután
megkarmolt az éjszörny.
A fájdalom újabb hulláma rohant meg, döbbenetes erővel.
Kétrét görnyedtem, próbáltam mélyeket lélegezve megbirkózni
vele, ám ez szinte lehetetlen volt. Hallottam Stacey feszült
hangját, de mintha nagyon-nagyon messziről szólt volna.
– Mennünk kell – Zayne mellettem termett, és az oldalához
húzott. Kitámogatott a folyosóról, és át az előcsarnokon. A
kintről jövő hűvös levegőtől csak még jobban égett a bőröm, és
az alsó ajkamba haraptam. – Le kell mosnunk ezt róla.
– Valaki árulja már el, hogy mi folyik itt! – hallottam újra
Stacey hangját, ezúttal közelebbről és tisztábban. – Nem értem,
mi az isten történt.
– Most nincs időm elmagyarázni. Sam, te vezetsz! – dobta
oda a slusszkulcsot a másik fiúnak Zayne, és ha nem lettem
volna már így is totál kikészülve, attól tuti behalok, hogy a gorgó
enged valaki mást a becses Impalája volánjához ülni. – A ti
házatok van a legközelebb.
 Sam elkapta a slusszkulcsot, de a homlokát ráncolta.
– Hozzám nem mehetünk. A szüleim kiakadnának.
Zayne torkából mély morgás tört fel.
– Muszáj most azonnal bedugnom őt a zuhany alá! Teszek rá,
mit szólnak a szüleid.
– Ne! – hörögtem. – Vigyetek inkább... Stacey-hez. Csak pár
utcával van arrébb.
– Layla...
– Igaza van. Anyám nincs otthon, és majdnem ugyanolyan
közel lakom, mint Sam. Ha az Ötödik sugárúton megyünk, akkor
talán gyorsabban oda is érünk – hadarta Stacey zihálva. – De
nem kéne inkább kórházba vinnünk őt? Tisztára kivörösödött a
bőre. Csak nem savval öntötte le az a rohadék? Édes istenem, az
a...
– Nem sav volt az üvegben, és a kórházban nem tudnának
segíteni rajta. – Nagyjából fél utcát tettünk meg, amikor Zayne
elkáromkodta magát, és inkább a karjába kapott. A jó ég tudja,
mit gondolhattak rólunk a járókelők, ám engem már semmi sem
érdekelt. Igyekeztem magamba fojtani a nyögést, ahogy a fiú
elindult velem, de nem sikerült teljesen. – Bocsánat – suttogta
rekedt hangon.
– Én ezt nem értem – hajtogatta Stacey, és mintha megint
távolról szólt volna a hangja. – Tényleg csak szimpla víz volt.
Rám is jutott, de nem lett semmi bajom. Nem értem, mi történt.
Senki sem válaszolt neki. Amikor végre elértünk az
Impalához, Zayne beült velem hátra, és megpróbálta letörölni
rólam a víz nagy részét egy régi pólóval, amit ott talált, de hiába,
ettől nem lett jobb.
Muszáj volt lezuhanyoznom. Az út Stacey-ék házáig maga volt
a pokol. Fél füllel hallottam, amint Zayne felhívta Nicolait, és
szólt neki, hogy talán PR-katasztrófával nézünk szembe, ami
felfedheti a démonok létezését. Eleget értettem Nicolai
reakciójából, hogy tudjam, azonnal indul a mozihoz, és igyekszik
elhárítani a kárt. A látásom közben kitisztult annyira, hogy ki
tudjam venni Stacey lesújtott arcát.
A barátnőm úgy bámult rám, mintha... Mintha azt sem tudta
volna, mit lát. Az agya talán egyelőre nem volt hajlandó felfogni
a helyzetet, ám tudtam, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz. És én
egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy így néz rám. Lehunytam a
szememet, és ki se nyitottam, amíg meg nem érkeztünk
Stacey-ék házához.
A lelkem mélyén érzett fájdalom ugyanolyan szörnyű volt,
mint a bőrömet mardosó. Nem szóltam semmit, miközben
Stacey fölvezetett minket az emeletre, a fürdőszobához. Sam a
földszinten maradt, nyilván utána akart nézni, mégis hogyan
marhat így embert a szenteltvíz. Meglepően csöndes volt a
történtek óta, egész úton idefelé hallgatott.
– Még legalább két óráig nem jön haza senki. – Csak
elmosódva hallottam Stacey hangját. – Tudok... Tudok segíteni
valamit?
– Tudnál hozni neki valami ruhát? – A barátnőm nyilván
bólintott, mert Zayne így folytatta: – Hagyd az ajtó előtt!
– De...
– Mindent el fogunk magyarázni. – A fiú kinyitotta az ajtót, és
beterelt a fürdőbe. – Megígérem.
Stacey elkapta az ajtót, mielőtt Zayne becsukhatta volna
mögöttünk.
– Nem lesz baj, Layla?
– Nem – krákogtam, háttal állva neki. – Minden... rendben
lesz.
Zayne ezzel magunkra zárta az ajtót. Megkerült engem, és
megnyitotta a kádban a zuhany csapját. Egy szempillantással
később már jéghideg vízsugár alatt álltam, levegő után
kapkodva. Záporoztak az arcomra a cseppek, tönkretéve a
sminkemet, amin olyan sokat dolgoztam.
– Muszáj levetned a ruhádat – szólt Zayne.
Nem kellett nógatnia. Oldalra fordultam, és beleegyezően
bólintottam. Egyikünk se mondott semmit, és nem volt abban az
égvilágon semmi szexis, ahogy a jéghideg víz alatt álltam a
zuhanyban, miközben Zayne levette rólam a ruhámat.
Lerángatta feszes farmeremet, vékony blúzomat, még a
melltartómat is. Semmi sem maradhatott rajtam, amit ért a
szenteltvíz.
A hátamra menekült Bambi a lehető legkisebbre tekeredett
össze a derekamon, miközben Zayne újra és újra körbefordított a
zuhany alatt, hogy biztosan lemossa rólam a szenteltvizet, a
legutolsó cseppig. Mit sem törődött azzal, hogy közben ő is
csuromvíz lett.
Kábé egy örökkévalóságig álldogáltam a dermesztő zuhany
alatt, pokoli kínok közt, amikor az égető érzés végre-valahára
enyhülni kezdett, és a hasam meg a hátam libabőrös lett a hideg
víztől. Az erős sugárban pislogva láttam, hogy a mellem előtt
keresztezett karom bizony szép jajvörös.
– Az én hibám, hogy ez történt veled – mondta végül Zayne,
és maga felé fordított. – Meg kellett volna akadályoznom. Meg
tudtam volna akadályozni.
– Nem te tehetsz róla. Ki gondolta volna, hogy az a fickó...
Szenteltvizet fog rám locsolni?
Zayne a szemembe nézett.
– Sejthettem volna, hogy készül valamire.
Dideregve a fejemet csóváltam.
– A-akkor s-sem a t-te hi-hibád.
Kételkedő kifejezés ült ki az arcára, ettől idősebbnek tűnt.
 – Már nem ég a bőröd.
– N-nem.
Mire Zayne elzárta a vizet, nem éreztem a bőrömet a fejem
búbjától a lábujjaimig, habár ez valószínűleg nem is volt baj.
Annyira dermedt volt a testem, amivel csak egy havas februári
nap hidege vehette volna fel a versenyt.
A fiú gyorsan betekert egy nagy, puha törülközővel, és
bedugta a szélét a karom alá.
– Tartsd magadon! – mondta, én pedig megmarkoltam az
anyagot, és szorosan összefogtam. Zayne kiemelt a zuhany alól,
és megfordult velem. Letelepedett a kád szélére, és az ölébe
ültetett. Fogott egy másik törülközőt, és elkezdte felitatni a
jéghideg vizet a hajamról. – Istenem, olyan hideg vagy, mint egy
jégkocka.
– Miért pont egy ilyen üres helyen csinálta ezt, ahol csak
Stacey és Sam voltak a tanúi a dolognak? Miért nem olyan
pillanatot választott, amikor sokkal többen láthatták és
hallhatták volna? – kérdeztem fogvacogva.
– Direkt a barátaid előtt akarta csinálni. Ez az egyetlen
magyarázat. – Zayne a karomat dörgölte a törülközővel, elűzve a
dermedtséget. – Hogy érzed magad?
– J-jobban. – A napsárga falra bámultam, miközben Zayne
felpezsdítette a vérkeringést elhűlt tagjaimban. Fogalmam sem
volt, mennyi idő telt el, mire újra megszólaltam: – Mi-mit
fogunk mondani nekik?
Mielőtt válaszolt volna, Zayne gyengéden megtörölgette az
arcomat.
– Az igazat, gondolom.
– De hát m-mi lesz a sza-szabályokkal?
Csupasz vállamra terítette a másik törülközőt.
– Hát, elméletben már megszegtük őket, mégse vették a
fejünket az alfák, igaz? Ráadásul a legjobb barátaidról van szó.
Megbízol bennük. – Némi habozás után hozzátette: – Amúgy se
tudom, milyen hazugságot találhatnánk ki, amivel hihetően meg
tudnánk ezt magyarázni.
Próbáltam mosolyogni, de nem jött össze.
– Mi lesz, ha S-Stacey most már utál engem, vagy f-fél tőlem?
– Jaj, Layla, dehogy utál téged. – Zayne lehajtotta a fejét, és
puszit nyomott a homlokomra. – Nem fél tőled, és nem fog mást
gondolni rólad, mint eddig.
Úgy éreztem, mintha gúzsba kötötték volna a mellkasomat.
– Hogy is ne gondolnának rólam mást mindketten?
– Mert ugyanúgy ismernek, ahogy én, azért. – Szavainak
határozottsága meggyőző volt. – Ami vagy, az nem változtat
azon, aki vagy.
Bólintottam.
Tekintete az enyémet fürkészte, aztán átkarolt. Az sem
érdekelt, hogy a törülköző lecsúszott a vállamról, és a földön
landolt. A fiúhoz bújtam, befészkeltem magam szoros ölelésébe,
sütkéreztem a melegségében és elfogadásában. Nem igazán
éreztem helyénvalónak a belém vetett hitét, mivel nem voltam
biztos benne, hogy valóban kiérdemeltem-e a bizalmat.
De muszáj volt összeszednem magam, mert Stacey meg Sam
vártak rám, és nem bujkálhattam örökkön örökké a
fürdőszobában Zayne-nel, egy szál törülközőben.
– Mehetünk – mondtam, ám egy kicsit elszorult a szívem,
ahogy kibontakoztam a fiú öleléséből, és felálltam.
Zayne behozta a holmikat, amiket Stacey az ajtó előtt hagyott
nekem. Felvettem a melegítőalsót meg a pulcsit, aztán minden
bátorságomat összeszedve elhagytam a fürdőszobát. Zayne a
folyosón várt, a falnak dőlve, fáradtan bámulva a mennyezetet.
Amikor ellökte magát a faltól, és megállt előttem, legszívesebben
újrakezdtem volna az egész napot.
– Minden rendben lesz – nyugtatgatott.
Én nem voltam ilyen bizakodó.
Lementünk a földszintre. A barátaim a nappaliban
várakoztak. Amint beléptünk a helyiségbe, Stacey felpattant a
kanapéról. Szokatlanul sápadt volt. Sam is felénk fordult,
várakozásteljes képet vágott.
– Oké – szólalt meg Stacey, és összekulcsolta a kezét. –
Mielőtt bármi másról beszélnénk, mondd meg őszintén: jól
vagy?
Bólintottam. A bőröm még mindig vöröslött egy kicsit, és
sajgóit, ha hozzáértem, de tudtam, hogy holnap reggelre már
kutya bajom se lesz.
– Igen, jól.
Stacey lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott.
– Nagyon megijesztettél... Nemcsak engem, mindkettőnket.
Elsőre azt hittem, az a pasas savval öntött le, vagy valami, de
most már tudom, hogy... Nem erről van szó. Elvégre nem akartál
kórházba menni, és nem olvadt le a képedről a bőr.
Felvontam a szemöldökömet.
– És a víz Stacey-t is érte – hangsúlyozta Sam, miközben
oldalra biccentett fejjel fürkészett engem. Nem úgy, mint aki fél
tőlem, hanem mint aki őszintén kíváncsi rám. – De neki semmi
baja se lett.
– Neked viszont nagyon is lett – ragadta megint magához a
szót Stacey, és mély levegőt vett. – Valami nagyon fura történt
veled. Láttam, hogy füstölt a bőröd.
Hát, ez tényleg igencsak árulkodó jel volt. Zayne-re
pillantottam, és ő az egyik fotel karfájára leülve bólintott.
– Azt sem tudom, hol kezdjem.
– Mondjuk, az igazsággal – szólt Sam.
 Ez a csípős megjegyzés egy kicsit bántott, de teljesen jogos
volt.
– Sajnálom, hogy nem voltam teljesen őszinte veletek, de
vannak bizonyos dolgok... Szabályok... Amik nem hagyták.
– Olyan vagy, mint Zayne? – kérdezte Stacey, a fiúra nézve. –
Mert ha igen, akkor nem értem, miért ilyen nagy ügy ez.
– Egy kicsit hasonlítok Zayne-re. Részben őrző vagyok. –
Furcsa volt hallani, ahogy erről beszélek a barátaimnak. Leültem
a fotelba, aminek Zayne a karfájára telepedett. – De nem vagyok
olyan, mint ő. Nem igazán. Én részben... Részben démon is
vagyok. Ezért hatott így rám a szenteltvíz. A pasas nem hazudott,
tényleg az volt az üvegben.
Stacey kinyitotta a száját, és sűrűn pislogott. Aztán elnevette
magát, és lehuppant a kanapéra Sam mellé.
– Na jó, Layla, ne hülyítsél már!
– Nem hülyítelek.
– Démonok nem léteznek – jelentette ki, a mennyezetre
emelve a tekintetét. – Az a fickó a moziban flúgos volt.
– Gorgók sem léteznek – szólalt meg Zayne halkan. – Nem
igaz?
Stacey a fejét csóválta.
– De az más. Ti csak egy másik faj vagytok, nem? Mondjuk,
mint a jeti. Te nem valami mitikus lény vagy a Bibliából.
– Egykor a mi fajtánkat is mitikusnak hitték. – Zayne
előrehajolt, és a térdén nyugtatta a kezét. – Layla igazat mond.
Részben démon.
– Akkor sem létezhetnek démonok. Egyszerűen nem, és kész
– makacskodott Stacey.
– Hiszel az angyalokban? – kérdezte tőle Sam, de közben
engem nézett. – Mert ha igen, akkor hogyhogy nem hiszel a
démonokban? Elvégre azoknak a többsége egykor angyal volt,
nem?
Egyfelől meglepett, hogy Sam ilyen jól kezeli ezt, másfelől
viszont csodálkoztam, hogy nem akart rögtön tudományos
vizsgálatnak alávetni.
– Nem. – Stacey ismét a fejét csóválta, a frufruja az arcába
hullott. Hitetlenkedve meredt rám. – Az nem lehet.
– Na, jó. – Felálltam. – Igenis démon vagyok, legalábbis
részben. És tessék, be is tudom bizonyítani. Bambi? –
Szuggeráltam a kígyót, hogy váljon le rólam. Nagyon reméltem,
hogy megteszi, amit akarok, és nem csinál belőlem hülyét a
barátaim előtt. – Le!
Bambi megmozdult a hátamon, aztán éreztem, ahogy lejött a
bőrömről. Aprócska pöttyök árnya rajzolódott ki mellettem.
Stacey talpra ugrott, eltátotta a száját, de nem jött ki rajta hang.
A pöttyök összeálltak, és néhány pillanat múlva megformálódott
belőlük Bambi teste. Az óriási kígyó fölemelte rombusz alakú
fejét, és úgy leste Samet meg Stacey-t, mintha eljött volna a
vacsoraidő.
– Ne edd meg őket! – szóltam rá fojtott hangon.
Egy lélegzetvételnyi időre néma csönd támadt, aztán Stacey
felüvöltött, mint akit nyúznak, és felugrott a kanapéra, hogy Sam
mögé bújva keressen menedéket.
– Úristen! Úristen! Egy kígyó! Egy bazi nagy kígyó! –
visította, és falfehér lett. – Honnan a francból került ez ide?
– Rólam – válaszoltam. – Általában a bőrömön van, mint egy
tetoválás. Ő egy famulus.
Stacey úgy festett, mint aki mindjárt beájul, úgyhogy
visszaparancsoltam magamra Bambit. A kígyó bosszúsan
sziszegett rám, de föltekeredett a karomra, aztán rásimult a
hasamra.
– Szent Kleofás – suttogta Stacey, és összerogyott a kanapén.
– Ezt nem hiszem el.
– Pedig hihetsz a szemednek. Ez valóság, nem káprázat. –
Visszaültem.
– Hogy rejtetted el ezt az izét ilyen sokáig? Hiszen hatalmas!
– Igazság szerint ő csak nemrég került rám. Bambi démoni
famulus, de nem az enyém. Valójában nem.
Stacey arcán megértés villant.
– Várjunk... Várjunk csak! Rothnak van egy kígyós tetkója.
Biccentettem.
– Volt.
Úgy elkerekedett a szeme, hogy attól féltem, pillanatokon
belül kiesik a fejéből.
– Azt állítod, hogy Roth is démon?
– Színtiszta démon – felelte Zayne. – Valójában nem más,
mint Astaroth, a pokol koronahercege.
Stacey Samre nézett, aki rám meg Zayne-re bámult. Aztán a
barátnőm ismét rám pillantott.
– Azt... Azt se tudom, mit mondjak erre.
– Bármit is gondoltok a démonokról, és annak dacára, amit az
a rohadék mondott a moziban, tudnotok kell, hogy Layla nem
gonosz. Igaz szívű, jó lelkű – jelentette ki Zayne, és egy kicsit
elmosolyodtam a szavaiból kicsendülő őszinteség hallatán. –
Sokkal inkább őrző, sokkal inkább ember, mint bárki, akit
ismerek.
Stacey grimaszt vágott.
– Na, baszki, nem mondod! Tudom, hogy Layla nem gonosz.
Elvégre hosszú évek óta ismerem. Kábé annyira lehetne gonosz,
mint egy komisz pandabébi, vagy ilyesmi.
Tátott szájjal meredtem rá, Zayne pedig elvigyorodott.
– És mi van Rothtal? Ő gonosz? – kérdezte Stacey. –
Mármint, komolyan mondjátok, hogy ő a... A pokol
koronahercege?
– Igen, az. És totál gonosz – vágta rá Zayne.
Felsóhajtottam.
– Nem totál gonosz. Azért van itt, mert nagyon fontos dolga
van.
– És mi volna az? – kérdezte Sam, és tekintete ide-oda
cikázott köztünk. – Most már muszáj elárulnotok.
Zayne lassan bólintott, én pedig mindent elmeséltem
magamról: hogy mire vagyok képes, és ki volt az anyám. Ezután
Zayne átvette a szót, elmagyarázta, mi ez az egész szitu a lilinnel,
meg hogy a gyanúnk szerint mi zajlik az iskolában. Az nem
kifejezés, hogy mindketten padlót fogtak a hallottaktól.
– De egyikőtök sem szólhat erről egy árva szót sem senkinek
– figyelmeztette őket Zayne, miután végzett az elképesztő
beszámolóval, amihez foghatót még nem látott se az emberek, se
az őrzők világa. – Véresen komolyan mondom. A mi feladatunk
az, hogy titokban tartsuk a démonok létezését az emberek előtt.
Ha bárkinek is beszéltek erről...
– Hadd találjam ki! Akkor meg kell, hogy ölj minket? –
kérdezte Stacey poénkodva, de nagyot nyelt, miután egyikünk
sem válaszolt. – Szűzanyám, eldurran az agyam... – Amikor a
barátnőm végre képes volt újból megszólalni, sikerült a
leglényegtelenebb részletre koncentrálnia mindabból, amit az
imént elmondtunk neki.
– Szóval, ezért nem randiztál soha senkivel? Mert ha
megcsókolsz valakit, elszívod a lelkét?
– Én szeretném azt hinni, hogy nem ez volt az egyetlen oka –
motyogta Zayne.
Bólintottam.
– Olyan vagyok, mint egy szukkubusz... Csak épp annak egy
nagyon ritka fajtája.
 – És ez a lilin-izé is olyan, mint te? Csak ő egy szimpla
érintéssel is képes elvenni mások lelkét? Anyám! – A barátnőm
Samre nézett.
– Sulit kell váltanunk, de sürgősen.
– Ja – bólogatott a srác. – Talán még a városból is el kéne
költöznünk. Vagy akár egyenesen az országból.
Sokáig tartott, mire mindent megbeszéltünk, így Stacey
anyukája most már bármelyik pillanatban hazaérhetett az
öccsével. Egyik barátom se bámult rám úgy, mintha veszélyes
torzszülött volnék, de gyanítottam, hogy még nem igazán
dolgozták fel a hallottakat. Egyfolytában csak vártam, mikor tesz
Sam valami random megjegyzést a démonokról, ám a fiú nem
állt neki okoskodni, és már önmagában ez is bizonyította,
mennyire kizökkentette ez az egész.
– Azt hiszem, mennünk kéne – mondta végül Zayne, és lassan
felállt. – De figyu, srácok...
– Egy árva kukkot se szólunk senkinek – ígérte Stacey. –
Egyébként is, úgyse hinne nekünk senki. – Rám sandított, és
tudtam, hogy megváltozott a barátságunk. Talán nem akkora
volt a változás, mint amitől féltem, de akkor is más lett a
kapcsolatunk. – Hogyan segíthetünk?
Zayne döbbenten bámult rá.
Fülig érő vigyor ült ki az arcomra.
– Te dilis vagy! – Stacey a homlokát ráncolta, mire rögtön
szabadkozni kezdtem. – Mármint, nem rossz értelemben. Csak,
hát, én attól féltem, hogy gyűlölni fogtok, ha megtudjátok az
igazat, erre te azt kérdezed, hogyan segíthetnétek. – A sírás
kaparta a torkomat. – Őszintén, azt se tudom, mit mondhatnék.
– Hát, ha jól értettem ezt az eszement társalgást, akkor a lilin
magától tuti nem fog leállni a lelkek... izé... elvételével, így az
alfák előbb-utóbb közbe fognak avatkozni, és az
mindegyikőtöknek nagy szívás lesz, igaz? Szóval, miért is ne
akarnánk segíteni?
– Ez nagyon rendes tőletek, de az ügy túl veszélyes ahhoz,
hogy belevonjunk titeket. – Stacey erre tiltakozni kezdett, ám
Zayne feltartotta a kezét. – Ha tényleg segíteni akartok, akkor
legyetek különösen éberek! Mindenre figyeljetek oda magatok
körül, hogy észrevehessétek, ha netán valaki furcsán viselkedik.
De persze tartsátok távol magatokat a gyanús alakoktól, inkább
rögtön szóljatok nekünk!
– Igaza van – helyeseltem. – Nem bírnám elviselni, ha bármi
bajotok esne.
– Semmi se fog történni velünk – jelentette ki Sam
magabiztosan, majd nyomatékos pillantást vetett Stacey-re. –
Tényleg távol fogjuk tartani magunkat a bajtól, de ha szükség
van a segítségünkre, számíthattok ránk.
– Mint Scooby-Doo meg a haverjai – mosolygott Stacey. –
Kivéve, hogy mi sokkal menőbbek vagyunk, és nincs kutyánk. –
Grimaszt vágott, majd hozzátette: – Helyette van egy bazi nagy
démonkígyónk.
Kifakadt belőlem a döbbent nevetés, egyszerűen nem bírtam
elhinni, hogy mindketten ilyen jól fogadják ezt az egészet. Csak
azt reméltem, hogy ez nem változik majd meg, miután lesz
idejük alaposan végiggondolni a hallottakat. Felálltam, hogy
kövessem Zayne-t, és úgy éreztem, totálisan kimerültem a ma
esti drámától.
Stacey megállított a bejárati ajtóban, és én
lélegzet-visszafojtva vártam, mit akar mondani. Zayne
megtorpant a küszöb előtt, és kissé aggodalmasan figyelt
minket.
– Kár, hogy nem árultad el az igazat már rég – szólt Stacey –,
de megértem, miért titkolóztál. Egy ilyen dolgot nem könnyű
csak úgy elmondani, pláne, ha tartasz tőle, hogy a másik totál
kiakad.
– Ja – suttogtam.
Stacey mély levegőt vett, és hátrapillantott a félhomályos
előszobára, ahol Sam várta. – Továbbra is te vagy a legjobb
barátnőm. Csak az változott, hogy kiderült, nem vagy ember,
más nem. És, hát, eléggé menő érzés, hogy a legjobb barátnőm
félig őrző, félig öntagadásban élő démon.
Egy pillanatra rámeredtem, aztán kitört belőlem a kacagás. A
mellkasomat szorító kötelék elszakadt, és kicsit enyhült rajtam a
nyomás.
– Csak ne kamuzz többet, oké? – kérte Stacey. – Ígérd meg!
A szemébe néztem.
– Ígérem.
Aztán a barátnőm megölelt, és én abban a pillanatban
tudtam, hogy még ha az egész világ a katasztrófa szélén áll is,
Stacey meg köztem minden rendben lesz.
Tudtam, hogy a barátságunk bármit kibír.

~~~

Mire visszaértünk az udvarházba, Abbot már várt ránk.

Abban a pillanatban, hogy betettük a lábunkat az
előcsarnokba, Zayne apja előttünk termett: olyan fenyegetően
állta el az utunkat, akár egy kiéhezett oroszlán, amint lecsapni
készül egy gazellára. Engem mindössze egyetlen pillantásra
méltatott, és esze ágában se volt megkérdezni, hogy talán
szoliban jártam-e, vagy egyáltalán jól vagyok-e, hanem rögtön a
fiához fordult.
– Beszélnünk kell – közölte vele komor képpel. –
Négyszemközt.
Zayne rám pillantott, én pedig vállat vontam. Sejtettem, hogy
az apja a moziban történt incidensről akarja kifaggatni.
Integettem neki, aztán megkerültem Abbotot, és felszaladtam a
lépcsőn. Csak egy kicsikét voltam csalódott, amiért a férfi nem
kérdezte meg, hogy vagyok. Gondoltam, kezdek hozzászokni
ahhoz, ahogy újabban bánik velem.
Miután bezárkóztam a szobámba, gyorsan levettem a
kölcsönkapott holmikat, és belebújtam a saját pizsimbe. Még
csak kora estére járt, de én teljesen ki voltam purcanva. Miután
laza kontyba fogtam még mindig nyirkos hajamat, elnyúltam az
ágyon, betakaróztam, és a kezemben szorongatott mobilomat
bámultam. Azon tűnődtem, vajon szólnom kéne-e Rothnak,
hogy Stacey meg Sam megtudták, kicsoda valójában.
Ujjaim a képernyő fölött hezitáltak. De arra jutottam, hogy
igenis muszáj szólnom a srácnak. Így volt tisztességes, és
győzködtem magam, hogy csakis ezért lépek kapcsolatba vele,
semmi más okból. Rövid és velős üzenetet küldtem neki:
Stacey és Sam tudják, mik vagyunk.
Kábé egy perc telhetett el, és már válaszolt is.
Mesélj!
Igyekeztem a lehető legtömörebben összefoglalni a
történteket.
Ist. Gyerm. Egyh. Szenteltvíz + én. Nem jó párosítás. De
minden oké.
Ezúttal rögtön visszaírt: Jól vagy?
Bólintottam, mint egy idióta, aztán persze rájöttem, hogy
Roth nem lát. Igen – pötyögtem, aztán megtoldottam azzal:
Bambi is.
Ezután percek teltek el, mire rájöttem, hogy Roth nem fog
válaszolni. Nem tudhattam, nem mérges-e, amiért lelepleztük,
de volt egy olyan érzésem, hogy igazából nem érdekli. Éppen le
akartam tenni a mobilomat az éjjeliszekrényre, amikor Roth
mégis visszaírt.
Úgy tűnik, mégse kellett volna moziba menned a vízköpővel,
mi?
Az SMS-re bámultam, félig bosszantónak, félig murisnak
találtam, hogy Roth egyedül ezt a következtetést vonta le az
egészből. Ja, persze, mintha azon múlt volna a dolog, hogy
moziba mentem a vízköpőmmel... Izé, Zayne-nel. Nem
válaszoltam neki, mert sejtettem, hogy innentől csak
mélyrepülést venne a társalgás.
Ekkor újabb SMS-em jött, de ezúttal Zayne-től.
Nem kéne társaság?
Jót kuncogtam azon a tényen, hogy egy fedél alatt vagyunk,
mégis SMS-ezik nekem.
De, persze.
Azonnal válaszolt:
Máris megyek!
Az ajtóra néztem, ami egy másodpercen belül ki is nyílt, és
betoppant rajta Zayne. Alig bírtam megállni a vigyorgást.
– Odakint várakoztál a folyosón? – cukkoltam.
– Talán. – Zayne átöltözött, fekete melegítőalsót és fehér
pólót viselt. Leült mellém az ágyra. – Jól vagy?
– Ja. Csak elfáradtam.
Elnyúlt mellettem az oldalán, könyökhajlatán nyugtatva az
arcát.
– Pokoli egy nap volt ez.
 – Mit mondott Abbot? – érdeklődtem.
Elfelhősödött az arca.
– Nem sokat.
Rögtön tudtam, hogy ez nem a teljes igazság.
Felkönyököltem.
– Mi az, amit nem akarsz elárulni nekem?
– Semmi, nincs semmi ilyen. – Zayne nevetett, ám egy kicsit
erőltetetten hangzott. – Nyugi, Laylababa. A mai nap így is épp
elég őrületes volt, nem hiányzik hozzá semmi más szarság.
– De...
– Minden rendben. Lazulj el! Szabad az egész estém, és én
veled akarom tölteni. Kihozni a randinkből, amit még lehet –
mondta, a pizsamám ujjával játszadozva. – Oké?
Már a nyelvem hegyén volt a tiltakozás, de Zayne-nek igaza
volt. Annyi rossz ért ma minket, ami az egész hétre is sok lett
volna, nemhogy egyetlen napra. Erről eszembe jutottak a
másnapi terveink.
– Még mindig le akarod csekkolni holnap annak a nőnek a
házát?
– Ja.
A hátamra fordultam, továbbra is a fiút figyeltem. Sűrű
szempillái eltakarták a tekintetét, miközben végigfuttatta az
ujját egy ér mentén a csuklómon. Nem vettem át tőle semmilyen
heves, erős érzelmet; bár tény, hogy a saját érzelmeim is épp
eléggé össze voltak kuszálódva.
A kettőnkre borult csendben az agyam egyre csak azon a
képen járt, amit a férfi mutatott nekünk a moziban.
– Szeretnék kérdezni valamit, és szeretném, ha őszintén
válaszolnál.
Zayne felvonta a szemöldökét.
– Megpróbálhatok őszinte választ adni, de attól függ, mi a
kérdés.
Ezt elengedtem a fülem mellett.
– Szerinted az, amit azzal a szerencsétlen nővel műveltem,
más, mint amit a lilin csinál?
Erre rám szegezte a tekintetét, és a szeme döbbenetesen élénk
kobaltkék volt.
– Teljesen más, Layla. Még gyerek voltál, nem is sejthetted,
mit teszel. A lilin viszont szándékosan csinálja ezt.
– Az igaz, de... – Suttogóra fogtam a hangomat. – De múlt
csütörtök éjjel elszívtam egy kicsit annak a csajnak a lelkéből. Jó,
fura körülmények játszottak közre, viszont akkor is megtettem.
– Azt sem tudjuk, igaz-e, amit az a rohadék mondott –
hangsúlyozta Zayne. – Bármit is állított arról a nőről, semmi
sem igazolja, hogy tényleg ő volt az egykori gondozód. És még ha
az is volt, akkor sincs rá semmi bizonyíték, hogy valóban miattad
siklott így ki az élete. Semmi okunk sincs elhinni a pasas
egyetlen szavát sem.
– Komolyan így gondolod? – Azt kívántam, bárcsak
osztozhatnék a bizonyosságában.
– Igen – vágta rá, majd rövid hallgatás után azt kérdezte: –
Ha már a csütörtök éjjelnél tartunk, pontosan milyen fura
körülményekről beszélünk?
A mennyezetre szegeztem a szememet. Megígértem Rothnak,
hogy nem szólok senkinek a démoni klubról, márpedig anélkül
nem magyarázhattam el Zayne-nek a történteket.
A srác felsóhajtott.
– Azt hittem, többé nem titkolózunk egymás előtt – mondta
keserűen.
– Tudom, tudom... De ha beszélnék neked erről, akkor
kénytelen lennél elárulni apádnak, amit megtudtál, és akkor...
Hát, akkor az én hibám lenne a megtorlás. Az én lelkemen
száradna minden véres következmény.
– Azt hiszed, hogy mindent elmondok apámnak?
Fölfigyeltem arra, milyen bosszús a hangja.
– Nem, de úgy gondolom, vannak dolgok, amikről igenis
szólni akarnál neki, és nem szeretnélek ilyen helyzetbe hozni.
Zayne is a hátára fordult, a fogát csikorgatta. Ujjai azonban a
csuklómon maradtak. Eltelt néhány perc, mielőtt újból
megszólalt:
– Tudom, mi jár a fejedben. A lilinhez hasonlítod magad.
Jól sejtette, ám ennél többről volt szó.
– Te egyáltalán nem olyan vagy. – Felém fordította a fejét, és
a szemembe nézett. – Semmiben sem hasonlítasz a lilinre.
Anyám, de jó lett volna fenntartás nélkül hinnem Zayne-nek!
Ám valahányszor lehunytam a szemem, egyre csak Vanessa
Owens fotóját láttam magam előtt, és újra meg újra felvillant
előttem Dean arca is. Mi van, ha... Be sem bírtam fejezni ezt a
gondolatot, nem hagyhattam, hogy az ötlet befészkelje magát a
fejembe, és eluralkodjon rajtam.
Zayne kinyújtóztatta a karját, és intett nekem.
– Nem jössz közelebb?
Az ajkamba haraptam, aztán odabújtam hozzá, és a
mellkasára hajtottam a fejemet. A szíve egyenletesen lüktetett az
arcom alatt. Zayne átkarolta a derekamat, még jobban magához
húzott.
Rengeteg gondolat kavargott a fejemben, és
belekapaszkodtam az egyikbe: egy teóriába, aminek muszáj volt
utánajárnom.
– Emlékszel, hogy mit beszéltünk Abbottal a lidércekről? –
Miután Zayne bólintott, mély levegőt vettem. – Tök komolyan
mondtam, hogy a suliban pontosan ugyanolyan borzongató
érzésem támadt, mint mielőtt kitörtek az ablakok, és Maddox
lezuhant a lépcsőn. És, hát, én... – Istenem, de nehéz volt ez! –
Azon az éjszakán, amikor Petr megtámadott, én...
– Kénytelen voltál megvédeni magad – vágott a szavamba
halkan, és szorosabban fogta a derekamat. – Tudom, mit tettél,
Layla. Nem kell kimondanod.
Szorosan lehunytam a szememet.
– Lehet, hogy Petr még itt van, érted? Lehet, hogy ő a lidérc.
Eltelt pár pillanat.
– Erre én is gondoltam – válaszolta végül Zayne –, de
szerintem egy őrzőkkel teli házban ez mostanra már feltűnt
volna.
Ebben igaza lehetett, habár ennyi őrületes dolog után én már
semmiben se voltam biztos.
– Ne haragudj, amiért ilyen rémesen alakult ez az este –
mondtam, mert úgy döntöttem, mégse akarok Petrre gondolni,
amíg itt vagyok Zayne-nel.
– Nem a te hibád volt, úgyhogy nem kell bocsánatot kérned.
Legszívesebben akkor is bocsánatot kértem volna megint, újra
meg újra, míg végül belőlem is olyan ember nem lesz, aki folyton
csak szabadkozik. Ám Zayne közelsége segített elhessegetni a
kellemetlen gondolatok egy részét.
A fiú lehajtotta a fejét, és puszit nyomott a homlokomra. A
szívem nagyot dobbant a gyengéd érintéstől, és abban a
pillanatban bizonyosan tudtam, hogy nem sodorhatom őt
veszélybe. Bármit is mondott Zayne, bármit is akart hinni, nem
hagyhattuk figyelmen kívül a valóságot.
A falat bámultam, testem minden sejtjében éreztem a fiú
mellkasának megnyugtató emelkedését-süllyedését. Egy
dermesztő felismeréstől meghűlt az ereimben a vér. Ha igaz,
amit a fanatikus állított, akkor a Lilin és az én tetteim között
nincs semmi különbség. Mindketten életeket tettünk tönkre, és a
részemről elég lett volna egyetlen ballépés, hogy Zayne-t is
veszélybe sodorjam. Tudtam, hogy ha egyetlen röpke pillanatra
elveszítem az önuralmamat, az a fiú életébe kerülhet.
Nem tehetem ezt vele. Nem vállalhatok ekkora kockázatot.
Még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy mostantól a lehető
legtávolabb kell tartanom magam tőle.
 28. FEJEZET

ÚGY NÉZEL KI, MINT EGY NINDZSA – szólalt meg Denika. –

Mármint, nem épp egy fenyegető nindzsa, inkább amolyan
barátságos és népszerű fajta.
Hátrafordultam, és láttam, hogy a csaj az ágyamon ül.
Őszintén? Nem rémlett, hogy beinvitáltam volna a szobámba.
– Kösz szépen – húztam el a számat.
Denika vihogott.
– Csak viccelek. Az igazat megvallva nagyon is dögösen
festesz.
– Pedig nem az volt a cél. – Visszafordultam a tükör felé, és
felhúztam lapos sarkú cipőmet. Tény, ami tény, valóban eléggé
nindzsásra sikerült a szerelésem. Fekete sztreccsnadrág és fekete
pulcsi volt rajtam. Tulajdonképpen nem is annyira nindzsának
tűntem, mint inkább kísértetnek. A csupa feketétől szó szerint
holtsápadtnak tűntem.
– Neked sose az a célod. – Denika felállt az ágyról. – Épp
ezért vagy dögös.
Újra szembefordultam vele, és arra gondoltam, milyen bizarr
azt hallani, amint Denika dögösnek nevez engem. A csajnak
olyan szépséges arca és tökéletes alakja volt, hogy simán beillett
volna modellnek a Victorias Secret reklámkampányába.
Világszerte a lábai előtt hevertek volna az emberek és őrzők
egyaránt, ha hódítani támad kedve.
 – Szépen helyrejött a bőröd – jegyezte meg, miután elég
hosszúra nyúlt köztünk a csend.
Megígértük egymásnak, hogy igyekszünk barátok lenni, de mi
tagadás, nagyon lassan alakult a dolog.
– Tegnap este magamra kentem egy csomó bőrápolót –
feleltem.
– Elárulhatok neked valamit, ami irtó furán fog hangzani?
Megint odaálltam a gardróbszekrény mellett felakasztott kis
tükörhöz, és kontyba fogtam a hajamat.
– Persze.
Denika újból leült az ágy szélére.
– Irigy vagyok rád.
Hitetlenkedve ugrott fel a szemöldököm. Lassan leengedtem
a kezemet, és a lány felé fordultam.
Elpirult.
– És nem Zayne miatt. Hát, vagyis, miatta is eléggé irigy
vagyok rád, de tök mindegy. Sokkal jobban irigyellek azért, mert
szabadon járhatsz-kelhetsz, és mindenfélét megtehetsz... Suliba
járhatsz, jelölgethetsz, amit csak akarsz. Démonokkal harcoltál,
és megsérültél.
– Irigykedsz rám, amiért megsérültem?
– Tudom, hogy ez tök értelmetlen. – Denika felsóhajtott. –
Nem örülök, hogy bajod esett, de akkor is, te járhatsz odakint.
Történt veled egy s más, viszont előtted nyitva áll az egész
külvilág, míg én... – Körbeintett. – Én be vagyok zárva ide.
Először azt sem tudtam, mit mondjak erre, de megértettem
Denika panaszát. Tényleg értettem. A klán női tagjait annyira
féltették, hogy az biztosan nyomasztó volt. A széltől is óvták
őket, a többségüknek még a körme se tört be egész életében, és
ha mégis, az hallatlan nagy katasztrófát jelentett.
Denika meg a többiek tényleg aranykalitkában raboskodtak.
 – Megértelek – mondtam végül egyszerűen, és leültem mellé.
– Tudod, amikor kisebb voltam, én a női őrzőkre irigykedtem,
mert őket elfogadták. Mindenki törődött velük, mindenki
odafigyelt rájuk. Ők fontosak voltak, én meg... Hát, én csak úgy
itt ragadtam. De elég hamar elmúlt az irigységem. – Denikára
néztem, és azt kívántam, bár mindegyikünknek más lenne a
helyzete. – Azt hiszem, bizonyos szempontból nektek rosszabb,
mint nekem.
Lassan bólintott.
– Nem arról van szó, hogy ne akarnék majd egyszer párt
választani és gyereket szülni. Csak, hát, én...
– Más dolgokat is szeretnél csinálni, igaz? – Miután Denika
bólintott, az ajkamba haraptam. – Akkor miért nem teszed meg,
amit akarsz? Kaptál kiképzést. Elbírsz a démonokkal. Tényleg
szükséged van a pasik engedélyére? Úgy értem, konkrétan? Ki
akadályozhatna meg abban, hogy vadászni menj, ha akarsz?
Denika jó néhány pillanatig nem válaszolt, aztán felcsillant a
szeme.
– Tudod, mit? Igazad van. Egyszerűen csak alakot kell
váltanom, és akkor szárnyra kelhetek. Ha egyszer elrepülök
innen vadászni, akkor mit tehetnének? Hazaküldenek? –
Elnevette magát. – Na, azt próbálják csak meg!
– Kik próbáljanak meg mit?
Zayne hangját hallva mindketten az ajtó felé fordultunk. Édes
istenem, a srác sötét khakinadrágjában meg szűk Under Armour
pólójában veszélyesen vadító volt.
– Senkik, semmit – búgta Denika. Odahajolt hozzám, és
legnagyobb meglepetésemre gyorsan megölelt. Aztán felpattant,
és elhagyta a szobát, integetve Zayne-nek, ahogy elment
mellette.
A srác a homlokát ráncolta.
 – Ez meg mi volt?
A fejemet csóváltam, és példát vettem Denika iménti
válaszáról.
– Semmi. Kész vagy?
– Aha. – Végigmért, miközben odamentem hozzá. – Csini
szerkó.
– Denika azt mondta, úgy nézek ki, mint egy barátságos és
népszerű nindzsa.
Zayne felkacagott.
– Jogos.
El akartam menni mellette, ám megragadta kívülről a
kilincset, így karja gátat képezett előttem. A szemébe néztem, ő
pedig lehajtotta a fejét, szinte úgy, mintha meg akart volna
csókolni, pedig nyilván nem arra készült. Nem merészelt volna
újból ekkora őrültséget művelni. Zayne nem kacérkodott a
halállal. Ám ahogy a szája egyre közeledett hozzám, görcsbe
rándult a gyomrom. Üde mentaillata körülölelt, aztán ajka
lágyan az arccsontomhoz ért.
Feszültség járt át, a lehető legkellemesebb értelemben.
Lehunytam a szemem, a kezem mindenáron szerette volna
megérinteni a fiút. Nagyon... fura volt most köztünk a helyzet.
Mindketten elismertük, hogy elindult közöttünk valami, és hogy
többre vágyunk puszta barátságnál, mégis elválasztott minket
egy vonal, amit szabályok meg ígéretek meg veszélyek alkottak.
Arra az ígéretre gondoltam, amit önmagámnak tettem előző
este, a fogadalomra, ami megváltoztatta, hogy mit akarhatunk és
mit nem. Csalódottság öntött el, háborgó hullámokban zúdult
végig rajtam, ahogy egy gyors mozdulattal átbújtam a fiú karja
alatt.
Úgy tettem, mintha észre sem venném Zayne érteden
arckifejezését, és a combomra szorítottam a kezem.
 – Szükségünk van még valamire, mielőtt elindulunk?
Eltelt pár pillanat, mielőtt a fiú válaszolt.
– Már mindent bepakoltam a kocsiba, amire szükség lehet.
Egy potenciális ördögűzéshez a következőkre volt szükség:
szenteltvíz – amihez nekem természetesen eszem ágában sem
volt hozzányúlni –, vegytiszta só, valamint extra büdös,
megáldott, tömjénes füstölő. A házban akadt minden, amire
szükségünk lehetett, és nekem megfordult a fejemben, hogy itt is
elvégzek egy ördögűzést, biztos, ami biztos, ám ezt elég nehéz
lett volna megmagyarázni az őrzőknek. Föl kellett volna
emlegetnem Petrt, és ahogy Abbot mostanában viszonyult
hozzám, az tuti nem lett volna jó ötlet. Fogalmam sem volt,
mihez kezdjek Petr ügyében, pedig a lelkem mélyén még mindig
élt bennem a gyanú, hogy talán ő tért vissza, lidérc alakjában.
Akárhogy is, lüktetett bennem az izgalom, miközben a garázs
felé tartottunk. Még soha nem voltam tanúja ördögűzésnek. Ez
nagyon érdekesnek ígérkezett.
– Ha odáig fajul a helyzet, kiabálhatom én azt, hogy:
„Megparancsolom és elrendelem a mindenható Isten erejével,
Jézus Krisztus, a Megváltó nevében”? – kérdeztem lelkesen,
ahogy a kocsihoz értünk.
– Micsoda? – nevetett Zayne, és kinyitotta nekem az
anyósülés ajtaját. – Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de egy
szót sem kell majd szólnunk, kiabálásra pedig végképp nem lesz
semmi szükség.
Csalódottan biggyesztettem az ajkamat. Fenébe, pedig mindig
is szerettem volna előadni ezt a szöveget.
– Hát, akkor az ördögűzés a valóságban egyáltalán nem olyan
szórakoztató, mint azok, amiket a tévében láttam.
Zayne a fejét csóválta, miközben félreállt, hogy beszállhassak.
Épp, amikor be akarta csukni az ajtót, Dez lépett a garázsba, és
az egyik városi terepjárónk felé indult. A tekintete Zayne-ről
énrám vándorolt.
– Elviszed őt magaddal a házhoz? – kérdezte a fiútól.
– Aha. – Zayne a nyitott ajtónak dőlt, és dacosan nézett az
idősebb őrzőre. – Talán valami gondod van ezzel?
Dez feltartotta a kezét.
– Ilyet egy szóval sem mondtam. De azért légy óvatos! – Rám
pillantott, a tekintetéből az sütött, hogy legszívesebben
kirántana a kocsiból, és a vállára kapna. – Tudod, hogy Layla...
Grimaszt vágtam.
– Démon?
– Nem. – Dez fölvonta a szemöldökét. – Azt akartam
mondani, hogy „Tudod, hogy Layla fiatal lány, akinek nem
hiányzik, hogy valami baja essen”.
– Ó... – Hülye libának éreztem magam. – Kösz, hogy ezt
külön kihangsúlyoztad.
Zayne becsukta az ajtót, mielőtt bármi mást mondhattam
volna. Miközben megkerülte az autó orrát, elment Dez előtt, és
így szólt:
– Tudod jól, hogy megvédem őt bármitől.
A férfi bólintott.
– Tudom, de azért csak legyetek óvatosak!
Miután Dez elsietett a garázs mélyére, Zayne-re néztem, aki
közijén beült a volán mögé.
– Tudod, mit? – kérdeztem tőle pajkosan.
– Na, mit? – kérdezett vissza, és ráadta a gyújtást.
– Képzeld, fiatal lány vagyok.
Mosolyra görbült a szája.
– Dugulj el!
Vihogtam.
Zayne kitolatott a garázsból, aztán megkérdezte, hogy
hallottam-e azóta Stacey vagy Sam felől. Stacey már felhívott, és
egy kissé ugyan feszélyezett volt a beszélgetésünk, de mindent
egybevetve normálisnak tűnt a helyzet. Kivéve, hogy életemben
először őszintén meséltem neki arról, mi az esti programom.
Volt valami felszabadító abban, hogy nem kellett hazudnom a
spéci elfoglaltságomról.
Hamarosan elértünk annak a szegény nőnek a házához, az
egyik közeli kertvárosi negyedben. Nem volt vészes a forgalom,
és megkönnyebbülten láttuk, hogy a ház mögött feltűnés nélkül
le tudunk parkolni.
Zayne feltörte a bejárati ajtó zárját, amit meglepően szexisnek
találtam.
Nem voltam biztos benne, mit árul el rólam, hogy totál
beindított a srác magabiztossága, miközben addig ügyeskedett a
tolvajkulccsal, míg meg nem hallottuk a zár kattanását.
– Hogy te miket tudsz! – ámultam.
A fiú elvigyorodott, miközben fölegyenesedett.
– Vagy feltöröm a zárat, vagy betöröm az ajtót. Gondoltam,
jobb, ha a finomabb megoldást választom.
Roth gondolkodás nélkül betörte volna az ajtót – méghozzá
nagy élvezettel. Ez a két pasi ennél különbözőbb már nem is
lehetett volna.
Halkan nyitottuk ki az ajtót, és vártuk, hogy nem indul-e be
egy riasztó. Mivel nem hallottunk mást, csak a néma csöndet,
beléptünk az előszobába. A házra homály borult. Csak a
nappaliból szűrődött be egy kis fény. A padlódeszkák
nyikorogtak a talpunk alatt, ahogy behatoltunk a pár otthonába.
Zayne a vállára kapta vászonbatyuját, és a zöld falakon lógó
festményeket nézegette. Amikor beléptünk az étkezőbe, egy kis
árny suhant elő az asztal alól.
Egy szürke macska volt az.
 Ahelyett, hogy az idegenek láttán riadtan kirohant volna a
szobából, a cica előbb Zayne bokájához dörgölőzött, aztán az
enyémhez. Bambi érdeklődve mocorgott, ahogy lehajoltam, hogy
megcirógassam a macsek fülét. Némán, de szigorúan
figyelmeztettem a kígyót, hogy még csak eszébe se jusson rávetni
magát a cicusra.
Kíváncsi voltam, vajon a macska a nőé volt, vagy a
vőlegényéé. Vagy talán közösen hozták a házhoz? Ettől a
gondolattól elszomorodtam.
A házban továbbra sem hallatszott egy árva nesz sem.
Bementünk a konyhába. A tűzhely mellett egy tálkában
macskaeledel állt a földön, mellette teli tálka vízzel.
– Minden normálisnak tűnik – mondta Zayne felém fordulva.
– Érzel valami furát?
A fejemet ráztam.
– Az emeleten is körül kell néznünk.
A cica követett minket, át a házon, majd fel a lépcsőn. Nem
volt elég fény ahhoz, hogy tisztán kivehessük a falon lógó
fotókat, de családi fényképeknek látszottak, olyasfélének, amit
nyaraláskor készít az ember.
Odafönt volt egy hálószoba, egy közös irodává alakított
helyiség, meg egy fürdőszoba. A hálóba is beszűrődött némi
fény.
Amint kinyitottuk a hálószoba ajtaját, a macska átrohant a
helyiségen, és felugrott az ágyra. Aztán a hátára hengeredett,
közszemlére téve dagadó pocakját.
Én a cicát simogattam, miközben Zayne benézett a
fürdőszobába. Roth szőrös minidémonaival ellentétben ez a
macsek nem próbált megölni engem, miközben szórakozottan
dörgöltem a hasát.
Rosszul éreztem magam, amiért bepofátlankodtunk ide,
beleütve az orrunkat vadidegenek magánéletébe. Az ágy nem
volt bevetve. A párnák összevissza voltak az ágy végébe dobálva.
A komód fiókjai félig nyitva maradtak, és egy pohár víz állt az
éjjeliszekrényen, egy pár bekeretezett fotója mellett. Valamiért
vonzott az a kép, így otthagytam a cicust, és az éjjeliszekrényhez
léptem. Fölkaptam a keretet, majd a fény felé fordítottam.
Remegés lett úrrá a karomon. Kis híján elejtettem a keretet.
– Úristen! – nyögtem fel.
– Mi az? – szólt ki Zayne a fürdőszobából.
Nem bírtam megszólalni. Döbbenten bámultam a képet,
amiről egy fiatal pár mosolygott rám. A férfi a húszas évei végén
járhatott, és egy alacsonyabb nőt karolt át.
A nőt láttam már azelőtt, habár csak egy rövid időre.
Zayne odasietett hozzám, és leengedte a zsákot.
– Mi van?
Remegve nyújtottam felé a fotót.
– Ez az ő házuk, ugye?
A homlokát ráncolva vette át tőlem a keretet.
– Gondolom. Fura lenne, ha a lakók egy másik pár képét
tartanák az ágyuk mellett.
Pánik hasított belém.
– Ismerem a nőt.
– Honnan?
Elgyengült a lábam.
– Ő az... A cukormázas csaj.
Zayne arcára értetlenség ült ki.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
A szívem olyan hevesen dübörgött, hogy úgy éreztem, menten
kiszakad a mellkasomból.
– Ő az a nő, akinek elszívtam egy kicsit a lelkéből csütörtök
éjjel.
 Zayne elejtette a batyut, megijesztve a macskát. Nagyot nyelt.
– Biztos vagy benne?
– Igen. – Leültem az ágyra, de szinte rögtön fel is pattantam,
mert nem bírtam nyugton megmaradni.
– Hogy lehetsz ilyen biztos benne? Hiszen csak egyszer láttad,
és...
– Ő az! – kiabáltam, a hasamra szorítva a kezemet. Rám tört a
hányinger. – Édes istenem...
– Várjunk! – Zayne felém nyúlt, de elhúzódtam tőle. – Álljon
meg a menet! Csak egy kicsit vettél el a lelkéből, és nem lett
semmi baja. Úgy láttad, hogy jól van, nem?
– Igen, úgy. Viszont te is láttad, mi történt azzal a nővel a
nevelőintézetből. .. Vanessával.
– Nem tudjuk, hogy abból a sztoriból bármi is igaz-e, és ha
igen, akkor sem te ölted meg Vanessát. – A hajába túrt. – Ahogy
ezt a nőt sem.
– De akkor is meghalt a szerencsétlen. Ez nem lehet véletlen,
igaz? – Verejték gyöngyözött a homlokomon. Megint rám tört az
a tegnap esti, borzalmas gondolat. – Mi van, ha...
Ekkor megéreztem a borzongató hideget.
Felállt a hátamon a szőr. Természetellenes bűz lepte el a
szobát, akár a gomolygó füst. A macska homorított, mint aki
megérezte a gonosz jelenlétét. Nagyot fújt, leugrott az ágyról, és
bebújt alá.
– Basszus! – Zayne letérdelt, és kinyitotta a batyut. –
Nyakunkon a lidérc.
– Na, már csak ez hiányzott – motyogtam, testestül-lelkestül
ledermedve.
Megöltem ezt a nőt. Valahogy mégiscsak elvettem a lelkét, és
ezzel nemcsak végeztem vele, hanem örök kárhozatra is ítéltem a
pokolban. Másként hogy vált volna belőle lidérc? Röhejesen
kicsi volt arra az esély, hogy a lilin véletlenül botlott volna bele.
Már ha egyáltalán létezett a lilin...
A helyiségben durván lecsökkent a hőmérséklet. A leheletem
homályos felhőcskéket képzett a szám előtt.
– Layla...
Egyre közeledett a lidérc... A lidérc, amit én teremtettem.
– Layla! – csattant fel Zayne, és mellettem termett. –
Szükségem van arra, hogy itt legyél velem. Érted? Ez nem lesz
könnyű. Szükségem van rád, itt és most. Itt vagy velem?
Kiszakadt belőlem a levegő. Szedd össze magad! A pánikot és
az elszörnyedést félretéve erőt vettem magamon, és bólintottam.
Muszáj volt a jelenre koncentrálnom.
– Itt vagyok.
– Helyes. – Zayne a fürdőszoba nyitott ajtajára meredt. –
Mert a lidérc is itt van.
Sötét árnyalak töltötte be az ajtónyílást, nagyjából
ugyanakkora volt, mint Dean lidérce. A démoni fantom nem
mozdult. Csak állt ott, és minket bámult.
Zayne a kezembe nyomott egy köteg száraz füstölőrudat.
Meggyújtotta mindet, és a kavargó füsttel együtt szétáradt a
tömjén átható illata.
– Bármi is történjék, ezt semmiképpen ne ejtsd el! – kötötte a
lelkemre. – Különben megszakad az egész ördögűzés.
Ez egész könnyű feladatnak tűnt.
– Okés.
A lidérc közelebb suhant, mire a helyiségben jéghideg lett.
Szél támadt, körbenyargalt a szobában. A komódból kirepültek a
ruhák. Egy lámpa feldőlt. Egy párna karon vágott.
Zayne előrelépett, kezében egy palack szenteltvízzel meg egy
kis üveg sóval.
– Maradj mögöttem! – szólt rám. – Nem akarom, hogy ebből
egy csepp is eltaláljon.
Engedelmesen hátrébb húzódtam. A füst mostanra fojtogató
volt. A lidérc metsző sikoltást hallatott, a fülsértő hang félúton
volt egy sakál üvöltése és egy csecsemő visítása között. Zayne-re
vetette magát. A fiú az egyik másodpercben még előttem volt, a
következőben már a szemközti falnak csapódott. Továbbra is
markolta a szenteltvizes palackot, a só üvege viszont kiesett a
kezéből, és elgurult a padlón, a lidérc mögé.
Francba!
A lidérc rám mordult. A hang egyszerre volt torz és
vadállatias, majd üvöltésbe csapott át. Zayne talpra ugrott, a
haja zilált volt, ám a fiú egyelőre emberi alakban maradt. A
lidércre locsolta a szenteltvizet, és az nem zúdult át az
árnyalakon. A fantom mintha magába szívta volna a folyadékot,
és feldagadt tőle, mint a bosszantó kiscsaj a Willy Wonka és a
csokigyárban.
Amint a lidérc Zayne felé perdült, nekilódultam, és a sós
üvegcse felé vetettem magam. A lidérc szinte azonnal elkaszálta
a lábamat. Hanyatt vágódtam, de valahogy, hála a jóságos égnek,
sikerült nem kiejtenem a kezemből a füstölőket. Elfordítottam a
fejemet, és láttam, hogy az üvegcse csak egy karnyújtásnyira van
tőlem.
A lidérc ördögi kacajt hallatott, miközben az oldalamra
gördültem. Felkaptam az üveget, és fél kézzel lepattintottam a
tetejét. Ekkor jeges ujjakat éreztem a tarkómon. Kis híján
felsikoltottam, jobban kitört a frász, mint ha egy pók landolt
volna az ölemben.
– Szórd rá a sót! – kiabálta Zayne a tomboló szélben.
Szembefordultam a lidérc felől süvítő légviharral, de tudtam,
hogy ha hallgatnék a fiúra, azzal nem érnék el mást, csak a
képembe kapnám a vegytiszta sót. A szél borzalmasan erős volt,
úgy ostorozott, hogy még levegőt sem bírtam venni tőle.
Talpra kecmeregtem, görcsösen szorongattam a füstölőt.
Óriási erőfeszítéssel tettem egy lépést a lidérc felé, aztán még
egyet. Amikor elég közel értem hozzá, ahelyett, hogy rászórtam
volna a sót, belenyomtam az egészet a testébe, üvegestül.
A reakció azonnali volt.
Mintha pattanásig feszült gumi rántott volna vissza,
hátrarepültem, a lidérc pedig rémálomba illő sikolyt hallatott. Az
ágyra zuhantam. A füstölő kis híján kicsúszott a kezemből, de
szorosan megmarkoltam, hogy az émelyítő szarság ne essen az
ágyra, mert akkor egyrészt lőttek volna az ördögűzésnek,
másrészt valószínűleg leégett volna a ház.
A lidérc füstpászmákká robbant szét, amik sebesen
szertefoszlottak, mintha porszívó szippantotta volna ki a gonoszt
a helyiségből.
Ismét mozdulatlanná vált minden tárgy, és a természetellenes
jelenlét nyomasztó érzése megszűnt. A szobában ismét béke
honolt.
Zayne-re néztem. Úgy festett, mint aki beült egy ventilátor
elé.
– Jól vagy? – kérdezte tőlem.
– Ja – nyögtem, és felültem. A füstölő magától kialudt. Ezek
szerint legalább nemcsak büdös volt, hanem praktikus is. – Azta!
– Valami ilyesmiről álmodtál?
Alaposan megfontoltam a választ, és közben láttam, hogy a
cica kidugja a fejét az ágy alól.
– Nem bántam volna, ha valaki azt kiabálja, hogy „Jézus
Krisztus, a Megváltó nevében”, de így se volt rossz.
Zayne a fejét csóválta, és talpra rántott. Elvette tőlem a
kialudt füstölőrudakat, és bedobta őket a batyuba, majd a vállára
kapta a zsákot.
 – El kell húznunk innen, mielőtt valaki utánanéz, mi volt ez a
nagy ricsaj.
Nem tiltakoztam.
Még egyszer megsimogattam a macskát, aztán kisiettünk a
házból. Miután visszaültünk a kocsiba, megkönnyebbülten
érzékeltem, hogy az émelyítő szag nem telepedett rá a ruhánkra.
Zayne-t figyeltem, miközben sebességbe tette az Impalát, és
teljes gázzal kihajtott a keskeny mellékutcából. Hagytam, hogy
újból felszínre törjön bennem mindaz, amit eddig mélyen
elfojtottam magamban.
Mivel az adrenalin még mindig az ereimben lüktetett, a
gondolatok borotvaélesen hasítottak a fejembe. Ahogy sorra
épültek egymásra, mintha felszecskázták volna az agyamat.
Már messze magunk mögött hagytuk a halott nő otthonát, és
a kertek alatt hajtottunk hazafelé, mire képes voltam
megszólalni.
– Nem söpörhetjük szőnyeg alá, amit találtunk.
Zayne egy futó, fürkész pillantást vetett rám.
– Miről beszélsz?
– Arról, hogy ki volt az a nő. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül
ezt, Zayne. Én műveltem ezt vele. – A szavak a szívembe martak.
– Nyilván többet vettem el a lelkéből, mint hittem.
A fiú olyan erősen markolta a volánt, hogy elfehéredtek az
ujjai.
– Érezted volna, ha olyan sokat veszel el a lelkéből. Kell, hogy
legyen más magyarázat.
– Mégis micsoda? – faggattam, görcsösen ökölbe szorítva a
kezemet. – Csak az lehetne az egyetlen másik magyarázat, hogy a
lilin mindenhová követett engem, és elvette a szerencsétlen nő
lelkét.
– Akkor ez történt. – A srác a fogát csikorgatta. – Csakis ez
történhetett.
Rámeredtem. Könnyek csípték a szememet. Megszakadt a
szívem attól, hogy ilyen hajthatatlanul védelmez.
– Mi van, ha nincs is lilin, Zayne? Mi van, ha csak azt hisszük,
hogy létrejött egy... És a pokol is azt hiszi... De valójában
mégsem?
– Ugyan már! Ennek nincsen semmi értelme.
– Igenis van – suttogtam. Miközben az elhagyatott úton
repesztettünk, elmosódtak körülöttünk a fák. – Gondolj csak
bele! Igazából senki sem tudja, mire volt szükség a rituálé
sikeres végrehajtásához. Csupán találgatunk. Mi van, ha mégis el
kellett volna veszítenem a szüzességemet ahhoz, hogy hasson?
Még mindig szűz vagyok, úgyhogy Cayman talán tévedett, és a
rituálé nem is vált be. Nem válhatott. És maga Abbot is azt
mondta, hogy amivel szemben állunk, az egy lilin, „vagy valami
hasonló”. A saját fülemmel hallottam ezt tőle azon az estén.
Valószínűleg ezért utasította a klán tagjait, hogy tartsák rajtam a
szemüket. Ő is rám gyanakszik!
– Ha a rituálé nem vált be, akkor mégis hogyan tört meg
Lilith lánca?
– Nem tudom, de lehet, hogy az is az én hibám. Elvégre az ő
gyereke vagyok. Talán hatni tudok rá valahogy. Gondolj csak
bele! Amire egy lilin képes, az ugyanaz, mint az én képességem:
a lélek elvétele. Csak másként csináljuk. – Ugyanolyan sebesen
buktak ki belőlem a szavak, mint ahogy hajtottunk. – Amúgy
meg, hol van az a hülye lilin? Hogyhogy nem láttuk még sehol,
ahogy Roth sem? Elméletben a suliban ólálkodik, mégsem
sikerült rátalálni. De én is ott vagyok a suliban! Volt valami
közöm mindenkihez, aki eddig megfertőződött, és csak a jó isten
tudja, még hány ilyen eset lesz!
– És mi van a gubóval az alagsorban? Meg az éjszörnyekkel?
 – Ki tudja, mi volt a gubóban, és mit kerestek ott az
éjszörnyek... Nem ez volna az első alkalom, hogy valami démoni
bukkan fel a suliban miattam. Emlékszel a démonra a
kazánházban? Raumra, akivel Roth végzett?
Zayne a fejét csóválta.
– El se tudom hinni, hogy ilyeneket zagyválsz.
– El se tudom hinni, hogy egyszerűen nem akarod észrevenni,
ami az orrod előtt van!
– Bassza meg... – Zayne jobbra rántotta a kormányt, és a
fékbe taposott. Előredőltem, csak a biztonsági öv tartott meg,
miközben nagy csikorgással megálltunk az út mentén. A srác
felém fordult, tündöklő kék szemében harag izzott. – De hát
Dean lelkéből nem vettél el! Se Garethéből! Nem te vagy a felelős
a történtekért, Layla.
– Talán észre sem vettem, és mégis megfosztottam őket a
lelküktől. Ki tudja? – Elszorult a torkom, fojtogatott a
kétségbeesés. – Hiszen megváltoztak a képességeim. Már nem
látom az aurákat, viszont átveszem mások érzelmeit. Lehet, hogy
a lelkekre vonatkozó képességem is megváltozott.
– Ez egyszerűen nevetséges. Hallod te, hogy miket beszélsz?
– Te hallod, amiről beszélek? – vágtam vissza. – Amit
mondok, az nem lehetetlen, és ezt te is nagyon jól tudod.
Mivel Zayne nem válaszolt, kikapcsoltam a biztonsági övét.
Nem bírtam a kocsiban üldögélni. Nem bírtam a fiú közelében
lenni, miközben majd szétvetettek az érzelmeim. Ráadásul
megint elfogott a lélek utáni mohó vágy: a felszín alatt
fortyogott. Hát, ez most aztán végképp a hátam közepére se
hiányzott.
Kilöktem a kocsiajtót, elengedtem a fülem mellett Zayne
kiáltását, és elindultam. Ám alig néhány lépést tettem meg,
amikor a fiú előttem termett.
 – Higgadj már le végre! – szólt rám.
– Hallgass már meg végre! Azok a fura dolgok, amik otthon
történtek mostanában... Azt hittem, Petr okozza őket, mert
elvettem a lelkét, de talán mégsem ő a ludas. Hanem én. – Olyan
hevesen kalapált a szívem, hogy attól tartottam, mindjárt rosszul
leszek. – Talán Abbotnak igaza lehet, és nem is vagyok
tudatában annak, mit teszek.
– Deho...
– Hát nem érted?! – Feltámadt a szél, de alig éreztem. –
Dühös voltam, mielőtt kitört az ablak, és haragudtam Maddoxra,
amiért csúnyán nézett rám, pont, mielőtt leesett! És te meg
Denika mindketten azt állítottátok, hogy olyan érzésetek van a
közelemben, mintha felsőbbrendű démon lennék. Te magad
mondtad, hogy valami megváltozott rajtam!
– De az még nem jelenti, hogy lépten-nyomon emberek lelkét
veszed el, még csak nem is tudva róla! – A szél mintha a képébe
vágta volna a szavakat. – Ismerlek téged, Layla.
Kibuggyant a szememből a könny, és botladozva hátráltam
egy lépést.
– Egyszerűen csak nem akarod belátni az igazat, elvakít a...
– Nem vagyok vak. – Zayne felém lendült, és megragadta a
villámát. – Pontosan tudom, mit látok, ha rád nézek. Pontosan
tudom, mi történik, ha hozzád érek. És tudom, hogy bármi is
történjék, te soha nem bántanál engem. És ebből tudom, hogy
bármi is műveli ezt, az nem te vagy.
A fejemet csóváltam.
– Ezt nem...
Zayne belém fojtotta a szót azzal, hogy magához rántott és
fölemelt, így a lábujjaim alig értek a földhöz. Elkerekedett a
szemem abban a röpke másodpercben, amikor rájöttem, mire
készül: mit hajlandó kockáztatni, csak hogy bizonyítsa a szavai
igazát, a meggyőződése jogosságát és a kiakadásom
alaptalanságát. Vergődtem, de már késő volt. Nem
szabadulhattam. Tőle sosem tudtam.
Zayne megcsókolt.
 29. FEJEZET

DÖBBENT FELHÖRDÜLÉSEMET ELNYELTE A FIÚ SZÁJA. A

mellkasára nyomtam a kezemet, próbáltam ellökni magamtól,
de az ajka egyszerűen hozzám tapadt, és... Istenem, ez nem
holmi ártatlan szájrapuszi volt, ami véget ér, mielőtt elkezdődne.
Ez igazi csók volt.
Az a fajta csók, ami összetöri az ember szívét, aztán
begyógyítja. Zayne ajka az enyémre forrt, hevesen és
követelőzőn, miközben én makacsul összeszorítottam a számat.
Mély morgás tört fel a mellkasából, és finoman belekapott a
fogával az alsó ajkamba. A kis harapás mintha az egész testembe
mart volna, így ismét felhördültem. Zayne rögtön kihasználta a
lehetőséget, és elmélyítette a csókot. A nyelve az enyémre siklott,
és én magamba szívtam az ízét, mert egyszerűen nem bírtam
ellenállni neki. Teljesen lehengerlő volt, nem érzékeltem semmi
mást az egész világon, csakis őt.
Amikor végül elhúzódott tőlem, felkiáltottam. Azt sem
tudtam, hogy azért, mert nem akartam, hogy csak egy kicsit is
eltávolodjon, vagy azért, mert tudtam, mi következik ezután,
óhatatlanul.
Zayne megfogta a vállamat, és a szemembe nézett.
Legnagyobb megdöbbenésemre egyenesen állt, nem kezdett
rángatózni, nem rogyott össze, nem vált valóságos rémálommá.
Egymásra bámultunk, mindketten ziháltunk.
 – Jól... Jól vagy?
– Igen. – Egy kicsit meglepett volt a hangja. – Teljesen jól
vagyok.
– Nem értem – suttogtam, a szemébe bámulva.
A szája félmosolyra húzódott.
– Igazam volt, Laylababa. Kibaszottul igazam volt.
A szívem sztepptáncot lejtett.
– De hát ennek semmi értelme. Ez lehetetlen. Valami megvá...
Zayne újra megcsókolt, ezzel belém fojtotta a szót, és elfojtott
bennem minden gondolatot, ami nem arra összpontosított,
milyen érzés az ajka az ajkamon. Elakadt tőle a lélegzetem,
méghozzá az elképzelhető legcsodálatosabb módon.
Ismét két lábbal álltam a földön. Zayne keze az arcomra
simult, és hátradöntötte a fejemet. Felnyögtem, ahogy a fejét
oldalra hajtva még jobban elmélyítette a csókot. A vállába
kapaszkodtam, miközben a csók egyre hosszabbra és hosszabbra
nyúlt.
Fogalmam sem volt, mi ütött belénk. Talán csak amiatt volt,
hogy éveken át hittük mindketten, soha nem osztozhatunk
ilyesmiben, ami mindenki másnak természetes, magától
értetődő. Vagy talán csak eluralkodtak rajtunk a tomboló
érzelmek. Lehet, hogy több volt ez kitörő szenvedélynél. Nem
érdekelt, mi a magyarázat. Akárhogy is, az ígéret, amit előző este
tettem magamnak, elporladt, mint egy elszáradt szirom.
Teljesen átadtam magam Zayne-nek.
A szánk egy pillanatra sem szakadt el egymástól, miközben a
fiú átfogta a derekamat, és ismét fölemelt. Átkulcsoltam a
lábammal a csípőjét. Azt akartam, hogy ez a csók soha ne érjen
véget. Szó sem lehetett arról, hogy abbahagyjuk. Még akkor sem,
ha egy alfa landol mellettünk, és nekiáll pucéran táncot lejteni.
Zayne elfordult velem, a keze felcsúszott a hátamon, a
hajamba gabalyodott, aztán visszavándorolt a csípőmre. Ujjai
nyomán úgy bizsergett a bőröm, hogy szinte beleőrültem. Az
egyik pillanatban a fiú még lépkedett, a másikban pedig a hátam
már az Impalához koccant.
Beletúrtam Zayne hajába, ujjaim puha tincseivel játszadoztak,
miközben ő a kocsihoz támasztott, és az ajtóért nyúlt. A srác
igencsak értette a dolgát, mert sikerült kinyitnia az ajtót anélkül,
hogy megszakadt volna a csók.
Behajlította a térdét, és egyszer csak már nem a hűvös
szabadban voltunk, hanem az Impala hátsó ülésén. A fiú
betakart a testével, és még mindig csókolt, a lélegzetünk
összekeveredett.
Mázsásan nehéznek kellett volna éreznem őt, a súlya mégis
egyszerre volt isteni és őrjítő, a maga hihetetlen módján.
– Istenem – suttogta Zayne, miután fölemelte a fejét
megduzzadt ajkamról. – Már olyan régóta álmodozom erről, de
el sem tudtam képzelni, hogy ilyen érzés lesz.
A gondolataim túl zagyvák voltak ahhoz, hogy meg tudjak
szólalni. A fiú állára simítottam a kezemet, bőre lágy volt a
tenyerem alatt. Újból megcsókolt, olyan hevesen, akár a levegő
után kapó fuldokló, hosszan és mélyen, mintha belőlem akart
volna lélegezni. Aztán kicsit rágcsálta az ajkamat, és elhúzódott,
majd a szája újból az enyémre tapadt, míg végül mindketten
elveszítettük az önuralmunkat.
Zayne keze fölcsúszott a csípőmről a pulcsim alá. Ahogy bőre
az enyémhez ért, érzelmeink és vágyaink összekeveredtek
bennem, elegyük egészen a lelkem mélyéig hatolt,
megmelengette testem minden sejtjét, kitöltötte az összes sötét
hézagot.
Mindkettőnkben a felszínre törtek a hosszú évek óta
dédelgetett fantáziaképek, és mohók, kergék lettünk tőlük.
Megmarkoltam Zayne pólóját, és amikor legközelebb fölemelte a
fejét, megrántottam az anyagot. A fiú reagált, hagyta, hogy
lehúzzam róla. Végigsimítottam a kezemet a mellkasán, ő pedig
ismét megcsókolt. Ugyanazt az izzó vágyat éreztem rajta, ami
engem is eltöltött. Élveztem a szédítő érzést, lubickoltam benne,
és ezúttal én mélyítettem el a csókot.
Zayne erre olyan hangot adott ki, amitől önkéntelenül
behajlítottam a lábujjaimat. A fiú hozzám nyomta a csípőjét.
Felpörgött a szívverésem, az egész testem lüktetett lázas
pulzusomtól. Aztán hirtelen eltűnt rólam a pulcsi, egyik
pillanatról a másikra az Impala padlóján kötött ki. Zayne ujjai az
oldalamat cirógatták, aztán a melltartóm kapcsáért nyúltak. A
srác egyetlen csuklómozdulattal lekapta rólam a fehérneműt, és
egyszeriben mindketten félmeztelenek voltunk.
Édes istenem, az út mentén parkoltunk, és félig csupaszon
hemperegtünk a kocsi hátsó ülésén. Ez annyira, de annyira...
Emberi és normális volt.
Gyöngyöző nevetés bukott ki belőlem, egyenesen neki a fiú
ajkának. Zayne homlokráncolva emelte föl a fejét, ám mielőtt
megszólalhatott volna, feléje ágaskodtam, és újból
megcsókoltam. Egyszerűen nem tudtam betelni azzal a ténnyel,
hogy megcsókolhatom... hogy ez tényleg megtörténik.
– Bocs – mondtam. – Csak, nos... Én soha az életben nem
számítottam erre. Sosem hittem volna, hogy...
Gyengéden megcsókolt, ráérősen és érzékien fedezte fel a
számat. Tuti, hogy bepárásodott tőlünk a kocsi ablaka.
– Én sosem hittem, hogy lehetetlen. Mindig is bíztam benned.
Ismét elfutották a szememet a könnyek, ám ezúttal egészen
más okból.
– Zayne, én...
Nem bírtam befejezni a mondatot, de nem is bántam.
 Mintha megállt volna velünk az idő. Őrületesen eszement volt
az, amit műveltünk, de annyira belefeledkeztünk egymásba,
hogy ügyet sem vetettünk erre. Zayne ajka bejárta az arcomat,
perzselő ösvényt húzva, a keze pedig az oldalamra vándorolt,
ahol Bambi a bordáim köré tekeredett. A kígyólány ismét a
mellemen nyugtatta a fejét, amit ezúttal csöppet sem bántam.
Hogy is bántam volna, mikor Zayne követte a démoni tetoválás
elegáns vonalát, előbb a kezével, aztán a szájával. Homorítottam,
hogy a lehető legközelebb legyek az érintéséhez.
Zayne ismét fölemelte a fejét, és tekintete előbb az arcomat
fürkészte, majd elindult lefelé, és nekem elakadt a lélegzetem.
Aztán a testünk egymáshoz simult, mellkas a mellkashoz, és én
még soha életemben nem éreztem ehhez foghatót. Zayne mély,
morajló nyögést hallatott, bennem pedig ezernyi érzelem lángolt
fel. A testünk egy ritmusra mozgott a hátsó ülésen. Vadság
lüktetett bennem. Még közelebb húztam magamhoz a fiút, az
ajkára szorítottam a számat, és éreztem, ahogy megremeg. Ennél
is többet akartam érezni. Végigcsúsztattam a kezemet izmoktól
duzzadó nyakán és hátán, aztán még lejjebb. Zayne levegő után
kapott.
Ahogy a teste az enyémhez dörgölőzött, és mindkettőnkben
egyre csak gyűlt a kirobbanni készülő feszültség, pontosan
tudtam, hova vezet ez. Nem lett volna lehetetlen, még a
helyszínnel együtt sem. Az agyam józanul gondolkozó részével
tudtam, hogy messze nem én volnék a legelső lány – és talán
még csak nem is az első olyan, akinek gorgóvér csörgedezik az
ereiben –, aki ilyesmit tesz. Bármit megtehettünk, csak
akarnunk kellett... És egek, de még mennyire, hogy akartuk!
Valamilyen oknál fogva mégis úgy éreztem, hogy be kell
húznunk a kéziféket. Nem tudtam, pontosan mi késztet erre,
nem bírtam volna megnevezni az okát. Vagy talán mégiscsak
tudtam az okot, csak sem a szívem, sem az agyam nem akarta
felvállalni. Mindenesetre rázott a hideg a zavarodottságtól.
Akartam ezt. Nagyon is. Talán csak izgultam, ám egyszeriben
remegni kezdett a kezem. Egyedül abban voltam biztos, hogy a
szorongásomnak semmi köze a szüzességemhez kötődő hülye
bűbájhoz. Ha tényleg született egy lilin, akkor az ártatlanságom
már úgysem számít, ha pedig mégsem jött létre lilin, maga Lilith
láncai attól még megtörtek, vagyis tényleg tök mindegy, hogy áll
nálam a helyzet. Nem, valami másról volt szó.
– Zayne – suttogtam pihegve. – Most inkább...
Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán rám nézett, és
befejezte helyettem a mondatot:
– Le kéne állnunk?
Bólintottam.
– Igazad van. – Homlokát az enyémhez támasztotta, és vett
néhány mély levegőt. – Le kell állnunk. Nem akarom, hogy így
történjen meg... A kocsim hátsó ülésén.
Valamiért elpirultam. Furcsa, hogy pont most jöttem zavarba,
pedig az csöppet sem feszélyezett, amikor félmeztelenre
vetkőztünk egymás előtt. Nagyot nyeltem, ahogy Zayne puszit
nyomott az orrom hegyére, aztán a karjára támaszkodva
fölemelkedett rólam, és kicsit biztonságosabb távolból nézett le
rám.
Úgy izzott a tekintete, hogy legszívesebben kiengedtem volna
a kéziféket, és tövig nyomtam volna a gázpedált.
– Istenem, Layla... Erre tényleg nincsenek szavak.
Ebben igaza volt, és egyáltalán nem rossz értelemben. Habár
bujkált bennem valami furcsa érzés, fenyegetve ezt a békés
melegséget, a szótlanságunk mindenképpen áldás volt.
Zayne a bőrömet cirógatta, mintha az emlékezetébe akarta
volna vésni az érzést, aztán megkereste a kocsi padlójára dobott
holmikat. Segített visszavennem a melltartómat meg a felsőmet,
habár ez talán tovább tartott a kelleténél, mivel közben megállt a
nyakamat és a vállamat csókolgatni, amitől legszívesebben ismét
nekivetkőztem volna.
Amikor kisegített a hátsó ülésről, a hűvös esti levegő
megcsapta felhevült bőrömet. Zayne az arcomra simította két
kezét, és hátradöntötte a fejemet.
– Többé nem akarom azt a hülyeséget hallani, hogy bármi
közöd lenne a mostanában történtekhez – mondta, farkasszemet
nézve velem. – Ha ez bármit is bizonyít, hát, épp azt, hogy képes
vagy uralkodni a képességeiden, lódnál arról, ha lelkeket vettél
volna el. Senkinek sem ártottál, ez most már biztos. Úgyhogy
erről ennyit. Többet ne vádold magad ezzel! Ígérd meg nekem,
hogy nem fogod!
Mostanában igencsak gondban voltam az ígéreteim
betartásával, de azért megígértem ezt Zayne-nek, és
fohászkodtam, hogy ezúttal képes legyek állni a szavamat.

~~~

Nem sokkal múlt reggel hat óra, amikor félálomban

megéreztem, hogy az ágyam hirtelen besüpped egy másik test
súlya alatt. Nagy nehezen, sűrűn pislogva kinyitottam a
szememet, aztán elmosolyodtam, ahogy a takaró megmozdult,
és egy kar kúszott a derekamra.
Melegség simult a hátamhoz. Az elmúlt héten Zayne minden
reggel így ébresztett, amikor hazatért a vadászatból. Az elmúlt
pár nap... Nos, az olyan volt, mint egy valóra vált álom. Rengeteg
időt töltöttünk együtt, valamelyikünk szobájába zárkózva, vagy
Staceyvel meg Sammel lógtunk a barátnőm házában. A hálaadás
jött és elmúlt. Szombaton elmentünk kávézni, ahogy szoktunk,
ám ezúttal más volt. Ugyanis most már csókolóztunk is közben.
Hajjaj, de még mennyit! Olyan sokat, hogy a nap legnagyobb
részében meg volt duzzadva tőle az ajkam.
Nekem mégis ezek a reggeli pillanatok voltak a kedvenceim.
Zayne ilyenkor mindig különösen összebújós hangulatba került,
és nem semmi volt így felébredni. De tudtam, hogy előbb-utóbb
abba kell majd hagynunk ezt. Tisztában voltam vele, hogy ha
Zayne lebukik, amint kora reggel bejön a szobámba, vagy épp
kimegy onnan, akkor az apja tuti gutaütést kap. És ennél
fontosabb oka is volt annak, miért kellett leállnunk ezzel. A
felfüggesztésem óta a valóság mintha nem is igazán létezett
volna. Nem merültek fel a lilinnel kapcsolatos problémák, Roth
felől szinte nem is hallottam, leszámítva egy-két ártalmatlan
SMS-t, és amikor Zayne-nel voltam, könnyen el tudtam hitetni
magammal, hogy nem terhel engem felelősség a történtekért.
A fiú a nyakamat csókolgatta, és kuncogott, amikor
ficánkoltam, mivel egy különösen érzékeny pontot érintett.
– Jó reggelt! – szólt, és nyomott még egy puszit a fülem
tövébe, mielőtt fölemelte a fejét.
– Reggelt. – A hátamra fordultam, és valahogyan rögvest
Zayne karjában találtam magam. – Korán hazaértél.
– Ja. – Lehúzta a takarót a derekamig, és elvigyorodott,
amikor meglátta Bambi fejét, ahogy kikandikált a
pizsamafelsőm mély kivágása alól. – Eléggé kihalt volt a város az
éjjel.
Lehajtotta a fejét, és ajka lágyan, szinte gyötrelmesen izgatóan
ért az enyémhez. Fölemeltem a kezemet, és a mellkasára
simítottam. Vékony pólója bosszantó akadályt jelentett, ám így
is éreztem szívverésének erős lüktetését a tenyeremen.
A csók elmélyült, ahogy Zayne még közelebb bújt hozzám. Az
egyik lába a két combom közé csúszott, rám nehezedő súlya
pedig csodálatosan csintalan hatással volt egész lényemre.
Végigfuttatta a kezét a hasamon, aztán becsúsztatta a
pizsamafelsőm szegélye alá. Amint csupasz bőrömhöz ért,
megéreztem a szenvedélyét. A sóvárgását. A vágyát. És valami
még ezeknél is erősebb hajtotta. A simogatásától önkéntelenül is
homorítottam, és begörbültek a lábujjaim.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el így, de még ez is
kevésnek tűnt, amikor Zayne végül kelletlen sóhajjal kicsit
elhúzódott tőlem. Mindketten erősen ziháltunk, hullámzó
mellkasunk egymáshoz ért. A fiú egyik keze még mindig a felsőm
alatt volt, a bőrömön nyugodott. Enyhe remegések sora futott át
rajtam.
Zayne lehajtotta a fejét, homlokát az enyémnek támasztotta,
tincsei az arcomat csiklandozták.
– Ha így folytatom, el fogsz késni a suliból.
Nem ez lett volna az egyetlen következménye annak, ha
továbbra is simogat és csókol. Egyelőre nem merészkedtünk
ennél messzebbre, sőt azóta, hogy visszatértünk az
ördögűzésből, még a ruhánkat sem vettük le egymás előtt.
Valahányszor együtt voltunk, éreztem Zayne-en, hogy alig bír
magával, és többre vágyik. Eléggé biztos voltam benne, hogy én
is többet szeretnék, ám az a lépés ugyanolyan félelmetesnek
tűnt, amilyen izgalmasnak. Hiszen soha életemben nem
gondoltam volna, hogy egyszer mindez lehetségessé válik
számunkra Zayne-nel.
Ám az iskolai felfüggesztésem vége a valóságba való
visszatérést is jelentette. És ha bármi képes volt elszúrni még a
legizgatóbb hangulatot is, akkor ez biztosan. Ismét emberek
között kellett lennem, nem csak Stacey és Sam társaságában.
Ismét szembe kellett néznem a dermesztő eshetőséggel, hogy
talán én vagyok a felelős a történtekért. Mert hiába voltam képes
anélkül csókolózni Zayne-nel, hogy kiszívtam volna a lelkét,
mint földöntúli csemegét, attól még igenis lehettem én a bűnös.
A fiú érzékelte, hogy elkalandoztam, és a homlokát ráncolta.
– Merre jársz?
– Semerre. – Mosolyt erőltettem a képemre. Az ördögűzés
estéje óta nem beszéltem Zayne-nek a félelmeimről, mert
tudtam, hogy rendíthetetlenül hisz az ártatlanságomban, és... És
szerettem volna, ha ez így is marad. Mellette nem éreztem úgy
magam, mintha időzített bomba volnék. Vele normálisnak
érezhettem magam. – Csak az jutott eszembe, hogy talán
lóghatnék a suliból.
– Hmm... – Puszit nyomott az orrom hegyére. – Bármennyire
tetszik nekem ez az ötlet, akkor is el kell húznod az iskolába a
csini kis hátsódat.
Duzzogva biggyesztettem le az ajkamat.
Zayne lágyan felnevetett, de aztán eltűnt az arcáról a mosoly.
Komolyság ült ki égszínkék szemébe.
– Tudod, hogy nem fertőzöl meg senkit, Laylababa.
Nyugodtan visszamehetsz a suliba. A lelked mélyén tudnod kell
ezt.
– Tudom.
Zayne újra megcsókolt, így hát egy kis időre újból
belefeledkeztem az ajkába, részegítő illatába és ízébe, s néhány
pillanatra még a kettőnk kis világában maradtam, még ha az
nem is tűnt valóságosnak.
Stacey és Sam a szekrényemnél vártak. A barátnőm odaugrott
hozzám, gyorsan megölelt, aztán hátra is lépett, mielőtt aggódva
ellökhettem volna magamtól és úgy tűntem volna, mint aki
bepánikolt.
– Üdv újra itt! – szólt Sam. Továbbra sem volt rajta
szemüveg. – Fogadok, hogy irtóra hiányzott a suli – poénkodott.
– Egy kicsit tényleg hiányzott. – Kinyitottam a szekrényem
ajtaját, és elővettem a bioszkönyvemet. Igazat mondtam. A suli
kicsit olyan volt nekem, mint egy menedék... Legalábbis, ha épp
nem ólálkodtak itt zombik, éjszörnyek meg lidércek.
Ez a hely kezdett olyan lenni, mint az a bizonyos Sunnydale-i
Gimnázium. Már csak az hiányzott, hogy itt is megnyíljon a
pokol szája...
Kuncogtam.
Stacey felvonta a szemöldökét.
– Mi van?
– Semmi. Csak eszembe jutott a Buffy, a vámpírok réme. –
Óriási megkönnyebbülés volt, hogy végre őszinte lehettem velük.
Becsuktam a szekrényajtót, és feléjük fordultam. – Arra
gondoltam, hogy a sulink tökre olyan, mint Buffyék gimije, ahol
folyton történik valami természetfeletti furcsaság, tudjátok, a
pokol szája miatt.
Stacey elvigyorodott.
– Én totál olyan vagyok, mint Cordelia. Te meg mint Buffy.
Jót nevettem ezen, miközben elindultunk a folyosón. Sam
megfogta Stacey kezét, és ezt olyan cukinak találtam, hogy
majdnem elolvadtam tőle.
– Á, nem mondanám magam Buffy-típusnak. Szerintem
inkább Willow-ra hasonlítok. Sam, te meg tisztára olyan vagy,
mint Xander.
– Én sokkal inkább Angelre hasonlítok, szerintem –
válaszolta a srác, és arra számítottam, hogy mindjárt közöl
velünk valami random infót a Buffy, a vámpírok rémével
kapcsolatban, de nem hozott elő semmit.
 – Jut eszembe... – mondta Stacey, és közelebb húzódott
hozzám, halkabbra fogva a hangját. – Ha jól sejtem, elmondtad
Rothnak, hogy megtudtuk... Izé, az igazat.
Tótágast állt a hasam. A barátaim sem találkoztak Rothtal,
mióta felfüggesztettek minket.
– Ja, tud róla, de én a helyetekben nem csinálnék belőle nagy
ügyet. Egy pillanat, csak beszaladok még a mosdóba óra előtt.
Stacey megállt.
– Jó ötlet, nekem is kell, veled megyek. – Samre nézett, és
gyorsan puszit adott neki. – Mindjárt jövünk!
A srác bólintott, aztán elhátrált, megfordult, és borzasra
belőtt hajába túrt. Néhány pillanatig figyeltem, majd
megcsóváltam a fejemet, ahogy a mosdó felé indultunk
Stacey-vel.
– Tényleg neked is ki kell menned? – kérdeztem gyanakodva.
– Nem – vihogott. – Csak kettesben akartam maradni veled
egy kicsit, hogy megkérdezzem, lefeküdtél-e már Zayne-nel.
Az arcomba szökött a vér.
– Micsoda? Nem! Miért, te lefeküdtél már Sammel?
A vigyora fülig ért, nekem pedig elkerekedett a szemem,
miközben belöktem a klotyó ajtaját, és megcsapott a
fertőtlenítőszer meg a cigifüst szaga.
– Atyaég, te tényleg lefeküdtél... – Elharaptam a mondatot, és
megtorpantam, pedig éppen csak betettem a lábam a lányvécé
ajtaján.
Stacey a hátamnak ütközött, és ő is megállt.
Eva görnyedt az egyik csap fölé, mindkét kezét az arcára
szorítva, eltakarva a szemét. Karcsú alakja görcsösen rázkódott.
A mosdókagylóban meg a földön a papír kéztörlő összegyűrt kis
barna galacsinjai hevertek. A mosdó peremén egy mobiltelefon
árválkodott.
 A csaj sírt... Nem is, inkább zokogott.
– Hát, ez kínos – motyogta Stacey, miközben becsukódott
mögötte az ajtó.
Ja, eléggé ciki volt a helyzet. Eva olyan gonosz volt, hogy ha
nem tudom az igazságot az alvilág lényeiről, akkor pokolbéli
démonnak könyvelem el... De valójában nem szörnyeteg. Csak
egy tipikus szemét liba, akinek otthon valószínűleg nem jutott
elég szeretet, vagy ilyesmi. És még az ő esetében sem
hagyhattam figyelmen kívül a szabályt, hogy nekünk, lányoknak
össze kell tartanunk.
Felsóhajtottam, és odaléptem mögé, grimaszt vágva
próbáltam kitalálni, mit is mondhatnék.
– Ööö, Eva, segíthetünk valahogy?
A hangom hallatán megdermedt, aztán leeresztette a kezét.
Azta, Eva irtó rusnya lett a sírástól, és ez a tudat valamilyen
borzalmas oknál fogva nagyon feldobott engem. Láttam a
tükörben, hogy totál elkenődött a sminkje, az arca vörös lett, és
felduzzadt.
Aztán eltorzult... mármint, a képe. Teljesen ki volt borulva, és
egyre csak patakzott a könnye.
– Nem. Nem segíthettek. Senki sem segíthet.
Stacey arckifejezése arról árulkodott, hogy kissé túlzásnak
találja ezt a drámai választ, nekem viszont aggódva rándult össze
a gyomrom.
Eva felénk fordult, a keze ökölbe szorult kivörösödött arca
előtt.
– Gareth túladagolta magát. Meghalt.
 30. FEJEZET

GARETH VALAMIKOR AZ ÉJSZAKA FOLYAMÁN VESZTETTE ÉLETÉT.

A szülei aznap reggel találtak rá a holttestére a garázsukban,
amikor az apja épp munkába indult. Az iskolában különböző
pletykák keringtek, hogy pontosan milyen szer végzett vele.
A sulira mély bánat borult. Már Dean halála is épp elég
szörnyű volt, aztán jött Geraldé, most meg Garethé, aki ráadásul
nagy népszerűségnek örvendett. Mindenki ismerte, és habár
sokan nem értették, hogyan indulhatott el és csúszhatott egyre
mélyebbre a drogozás lejtőjén, még mindig sokan akadtak, akik
bálványozták, fiúk-lányok egyaránt.
A tanárok minden órán beszéltek róla, tragikus balesetként
állították be az ügyet, és arra használták, hogy kiselőadást
tartsanak nekünk a kábítószerezés veszélyeiről, én azonban
tudtam az igazat. Akárcsak Stacey és Sam.
Akárcsak Roth.
Nem mintha a kábítószer ne volna nagyon is valódi és súlyos
probléma, ám ez az ügy nem csupán a függőségről vagy az
emberi gyarlóságról szólt. Gareth lelke megfertőződött, és
odaveszett, a fiú életével együtt. Ez nemcsak egy újabb lidérc
létrejöttét jelentette, hanem azt is, hogy Gareth örökké a
pokolban fog szenvedni.
És ezt a gondolatot én egyszerűen nem bírtam elviselni, még
akkor sem, ha esetleg bebizonyosodik, hogy tényleg egy lilin
okozta a fertőzést.
Roth odacsapódott hozzám, amikor épp ebédelni indultam.
Megtorpantam, minden idegszálam pattanásig feszült a
társaságában. Tudtam, hogy ennek ugyanannyi köze van
Zayne-hez és hozzám, mint magához Rothhoz.
– Még nem érzékeltem itt lidércet – közölte, és bedugta a
kezét szakadt farmerje zsebébe. – És te?
A fejemet csóváltam, miközben Bambi följebb kúszott a
mellkasomon. Gondolatban szigorúan rászóltam, hogy ne
merészeljen rátelepedni az arcomra. Valahányszor Roth a
közelben volt, a kígyólány szerette mutogatni magát. Kicsit olyan
volt, mint azok a bosszantóan izgága, csaholós kutyák, amik
folyton a figyelem középpontjában akarnak lenni.
– Gondolom, csak idő kérdése, hogy felbukkanjon. Még
mindig áll, hogy hétvégén elmegyünk a boszorkánykörhöz,
ugye? – kérdeztem. Miután Roth bólintott, a falnak dőltem. A
folyosó szinte üres volt. Felsandítottam a srácra, és látva, hogy
fürkész tekintettel figyel, egyik lábamról a másikra álltam. –
Nem tehetnénk valamit a megfertőzöttek lelkéért? Nincs módja,
hogy megszabadítsuk őket?
Roth felém fordult, az oldalával a falnak támaszkodott. A fejét
csóválta.
– Csak akkor, ha alkut kötsz a nagyfőnökkel, márpedig azt
nem ajánlom.
Kinyitottam a számat, hogy tiltakozzak, ám Roth az ajkamra
nyomta az ujját, belém fojtva a szót. Szinte pattogott köztünk a
feszültség, és sietve elhúzódtam.
Roth szája féloldalas mosolyra görbült.
– Tudom, hogy segíteni akarsz, tökmag, de ha egy lélek
egyszer lekerül oda, akkor rohadt bonyolult kijuttatni. És nem
holmi szimpla kis nehézségről beszélek ám. A nagyfőnök annak
a híve, hogy „szemet szemért, fogat fogért”. Ha egy lelket kérnél
tőle, akkor pontosan ugyanazt akarná cserébe. Nem ajánlatos
ilyen alkut kötni, ekkora terhet magadra vállalni.
Ebben igaza volt, ám én már így is jókora terheket cipeltem.
– Egyetlen hívásomra vagy SMS-re sem reagáltál – szólalt
meg Roth rövid hallgatás után, még mindig a falnak támasztva a
csípőjét. Leszegte az állát, a szemét eltakarták sötét pillái. –
Aggódtam érted.
Felvontam a szemöldökömet.
– Tényleg?
– Ja. – A szája sarka legörbült. – Hogyhogy ez ennyire
meglep?
Vállat vontam. Roth a felfüggesztésünk alatt meg a szünetben
valóban megpróbált még néhányszor kapcsolatba lépni velem,
de hiába, nem foglalkoztam vele. Úgy éreztem, az nem volna
helyes. Nem mintha úgy gondoltam volna, hogy Zayne miatt
egyetlen más sráccal sem állhatok szóba. Csak hát Roth nem
szimplán „egy másik srác” volt... Hanem valami egészen másféle
bonyodalom.
– Összejöttetek Zayne-nel, mi? – kérdezte, mintha olvasott
volna a gondolataimban.
Tényleg összejöttünk volna? Nem jelentettük ki, hogy együtt
járunk, habár nagyon is úgy viselkedtünk egymással.
– Semmi kedvem erről beszélni veled.
Roth az ajkát biggyesztette.
– Legalább nyugtass meg, hogy vigyáztok!
Elkerekedett a szemem.
– Na jó, szexuális felvilágosításra végképp nem szorulok rá,
pláne nem tőled.
– Pontosan tudod, hogy nem arról a fajta védekezésről
beszélek – bosszankodott Roth.
 Találkozott a pillantásunk, és persze tényleg értettem, mire
gondol.
– Nagyon vigyázok – válaszoltam. Ami persze ordas nagy
hazugság volt.
A srác a falnak döntötte a fejét, és mély levegőt vett. Pár
pillanatig figyeltem. Lazán karba tette a kezét. Csak úgy
sugárzott belőle a feszültség. Még nem is meséltem neki a halott
nőről, akinek elszívtam egy kicsit a lelkéből a démoni klubban.
– Éhes vagy? – kérdezte, ám könnyed hangja erőltetetten
csengett. – Sietnünk kéne, hogy utolérjük Stacey-t és Samet,
mielőtt még elkezdik nyalni-falni egymást az egyik asztalon.
– Találtunk egy másik lidércet – mondtam halkan.
Tágra nyílt a szeme.
– Hogy mi?
– A múlt héten. Zayne-nel elűztük – magyaráztam fojtott
hangon.
A fiú kihúzta magát.
– Miért nem szóltál?
– Az a nő volt az, a klubból, Roth. – Erre felizzott a szeme,
nekem pedig elszorult a gyomrom. – Akinek megízleltem a
lelkét.
Kinyitotta a száját, de rögtön be is csukta, és sötét hajába túrt.
Komor képet vágott.
– Biztos vagy benne?
– Igen, totál biztos. Ő volt az. – Megdörgöltem az arcomat. –
De amikor elment a klubból, még rendben volt, igaz?
Roth bólintott.
– Kutya baja sem volt. Esküszöm, Layla. Nem tettél benne
semmi kárt.
– De akkor hogyhogy meghalt? Állítólag szívrohamot kapott,
de korábban nem volt semmi ilyen baja. Tudom, hogy attól még
nem lehetetlen, de mégis mekkora ennek a valószínűsége? Mi
van, ha mégis én okoztam? Mi van, ha megfertőztem őt? Mi van,
ha minden áldozatot én fertőztem meg?
– Ácsi, ezt meg honnan szeded? – hajolt oda hozzám Roth. –
Ez valami új teóriád?
A fejemet csóváltam.
– Nem. Egy ideje már agyalok ezen, és Zayne szerint sem én
vagyok a felelős, de egyelőre semmi nyomát nem találjuk a
lilinnek. Nincs semmi kézzelfogható bizonyítékunk a létezésére.
És mindenki, aki megfertőződött, a közelemben volt,
hosszabb-rövidebb ideig.
– De mégis hogyan fertőzted volna meg őket? Talán
mostanában lépten-nyomon lesmárolod az embereket? Mert ha
igen, akkor baromira ki lennék bukva, amiért én kimaradtam a
buliból.
Szúrós szemmel néztem rá. Nem mintha egyszer se csókoltam
volna meg őt mostanában...
– Nem, dehogyis! Fogalmam sincs, hogyan történhetett. Ez az
egyetlen, amire nem bírok rájönni. – Felnéztem rá, és őszintén
föltettem neki az engem nyomasztó kérdést, mert bíztam abban,
hogy nem fog kertelni. Azelőtt sem fojtotta magába azokat a
kellemetlen dolgokat, amiket pedig én nagyon nem akartam
hallani. – Szerinted én vagyok a felelős?
Roth pár pillanatig csak bámult rám, meg sem moccant. Még
abban sem voltam biztos, hogy vesz-e levegőt. Aztán közelebb
lépett hozzám, és a vállamra tette a kezét. Nem volt erős a
szorítása, mégis rengeteg mindenről árulkodott ez az érintés.
Megnyugtatónak találtam a fogását, és lehunytam a szememet.
– Ne csináld ezt! – suttogta, a fejét lehajtva a hajamba. – Ne
tegyél fel olyan kérdést, aminek nincs semmi értelme!
Nem mondott semmi mást. Elhúzódott tőlem, leengedte a
karját, és az iménti megnyugtató érzés szorongássá vált. A fiú
hallgatása nyugtalanító volt. Valójában nem válaszolt a
kérdésemre.

~~~

Azon az estén, amikor elindultunk a bethesdai klubba,

havazásra állt az idő. A csípős hideg határozottan jelezte, hogy itt
a tél.
Az út csöndesen telt. Roth a Porschéjában várt ránk a klubbal
szemközti parkolóban. Amint Zayne meg én megálltunk mellette
az Impalával, kinyitotta a kocsiajtót, és kiszállt.
Lepillantottam a szerelésemre, és elhúztam a számat.
Roth megadta a módját, hogyan jelenjen meg a
boszorkánykör előtt. Bőrnadrágot és sötét inget viselt. A szerkója
veszélyt és káoszt sugallt, én viszont a szimpla farmeremben
meg kék garbómban tök slamposnak éreztem magam.
– Jobban ki kellett volna öltöznöm – jegyeztem meg.
– Szerintem csinos vagy – mondta Zayne.
Rámosolyogtam.
– Köszi, de van egy olyan érzésem, hogy ki fogok lógni a
sorból.
– Te mindig kilógsz a sorból. Nagyon is jó értelemben. –
Lelohadt az arcáról a vigyor, mikor Roth az ablakhoz lépett.
Zayne morgolódva leengedte az üveget. – Mi van?
A démonherceg csöppet sem zavartatta magát.
– Na, végre, hogy megjöttetek. Asszem, kábé egyheti
borostám nőtt, amíg rátok vártam.
 Zayne a szemét forgatta, én pedig szemügyre vettem a klub
épületét. Elsőre azt hittem, hogy rossz helyen járunk, mert egy
elegáns szálloda tárult elénk. A fala csupa üveg volt, és szobrok
álltak előtte: amolyan modern műremekek, amik úgy festettek,
mintha egy ötéves faragta volna őket.
Vagy akár én magam.
– Nagyon nem örülök, hogy nem mehetek veled – mondta
Zayne, és elengedte a volánt. – Nem tetszik, hogy egyedül
merészkedsz be oda.
– Nem lesz egyedül – vigyorgott Roth, és behajolt az ablakon.
– Én egy pillanatra se fogom levenni róla a szemem.
– Te nem számítasz.
Na jó, legfőbb ideje volt kiszállnom a kocsiból. Kinyitottam az
ajtót, ám Zayne elkapta a kezemet.
– Légy óvatos! – kötötte a lelkemre.
– Az leszek. – Hezitáltam, úgy éreztem, búcsúcsókot kéne
adnom neki, de nem bírtam, miközben az egyszemélyes
közönségünk egyre csak bámult minket.
– Juj, de cukik vagytok – ironizált Roth. Ellökte magát a
kocsitól. Bármilyen könnyed volt is a hangja, az arcára feszültség
ült ki. – Nyugi, vízköpő. Layla jó kezekben lesz. Szerintem
pontosan tudod, milyen jó kezekben van nálam, nem igaz?
Zayne elhúzódott tőlem, és harag villant az arcán.
– Bekaphatod, haver.
Roth elvigyorodott.
– Hát, ha már itt tartunk, inkább...
– Be se fejezd ezt a mondatot! – csattantam fel, és bevágtam
az ajtót. Farkasszemet néztem Rothtal az Impala teteje fölött. –
Komolyan mondom.
A démon felvonta a szemöldökét, aztán integetett Zayne-nek.
Elfordultam, és elindultam kifelé a parkolóból. Roth egy
szempillantás alatt mellettem termett.

~~~
– Ezt igazán nem kellett volna – mondtam.
Roth karót nyelten tartotta magát.
– Tök mindegy. Most nem érünk rá ezzel foglalkozni.
– Nem az a lényeg, hogy van-e időnk foglalkozni vele. –
Átkeltünk az úttesten, ami szinte teljesen elhagyatott volt. Ezt
igencsak furcsának találtam, hiszen alig múlt este nyolc. – Nincs
semmi okod ilyeneket mondani Zayne-nek.
A srác rám nézett, ahogy az épülethez érve az ajtókilincsért
nyúlt.
– Biztos, hogy nincs, Layla?
Egy pillanatra egymásba fonódott a tekintetünk, és egyszerre
átláttam Roth összes érzelmét. Düh. Csalódottság. Vágyakozás.
Tehetetlenség. Mindez nyíltan sütött borostyánszín szeméből.
Aztán elfordult tőlem, és beterelt az előcsarnokba.
– Na, essünk túl rajta!
Mély levegőt vettem éles hangja hallatán, aztán elhessegettem
annak gondolatát, vajon mi járhat a fejében, és beléptem az
ajtón. A szálloda szép és új volt. A mennyezetről függő, ezüstös
lámpák beragyogták az egész helyiséget, mégis olyan érzésem
volt, mintha az épület belénk akarna kapaszkodni, melegségre és
fényre vágyva. Felállt a hátamon a szőr.
Követtem Rothot a lifthez, és felmentünk a tizenharmadik
emeletre. Közben egy szót sem szóltunk egymáshoz.
Mire kiléptünk a hosszú folyosóra, nagyon izgultam. Nem
csupán azért, mert tudtam, hogy hamarosan körül fog venni
minket egy csomó barátságtalan boszorkány. Hanem mert
felizzott a mellkasomban a remény szikrája. Bizakodtam, hátha
ez az anyó elárul nekünk valamit, ami eloszlatja a
balsejtelmemet, és igazolja Zayne belém vetett hitét.
Már épp megkérdeztem volna Rothot, hogy biztos jó helyre
jöttünk-e, amikor befordultunk a folyosó sarkán, és megláttunk
egy éttermet... Vagy inkább klubot. A sötét üvegen át
homályosan ki tudtam venni az asztaloknál ülő emberi alakokat.
A kétszárnyú ajtó fölött megpillantottam a boszorkányok
szimbólumát: az egymásba fonódó hurkokat, középen egy
körrel.
– Készen állsz? – kérdezte Roth.
– Persze.
Kétkedve nézett rám, de azért kinyitotta az ajtót, és
beléptünk. Legelőször az tűnt fel, mennyire normális minden.
Mármint, a hely teljesen emberi, hétköznapi volt. Megálltunk az
ültetőpult előtt, ahol épp nem volt senki. Az asztaloknál párok
ültek, vacsoráztak, nevetgéltek és beszélgettek. Halk dzsessz
szólt a mennyezetre szerelt hangszórókból. A vendégek
egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik valamiféle gót
találkozón vesznek részt. Nem is igazán lógtam ki a sorból.
– Mégis mire számítottál? – kuncogott a fülembe Roth,
mintha olvasott volna a gondolataimban.
– Hát, nem erre.
– Nem hallottál még arról, hogy a látszat néha csal? – Roth
ekkor megfogta a kezemet, és hiába akadtam ki, hogy mégis mi a
francot művel, csak még erősebb lett a szorítása. – Ahogy
mondtam, tökmag: a látszat csal. Muszáj lesz a lehető
legközelebb maradnod hozzám.
Megjelent egy karcsú nő, összekulcsolt kézzel állt meg
előttünk a pultban. Egyszerű szabású, térdig érő fekete ruhát
viselt, a haját elegáns kontyba fogta.
 – Sajnálom, de nálunk muszáj asztalt foglalni – közölte.
Roth elmosolyodott.
– Honnan tudja, hogy nincs foglalásunk? – Lenézett a pultra.
Nem volt ott semmilyen nyilvántartás. – Még a nevünket sem
kérdezte.
– Tudom, hogy nincs foglalásotok. – A nő felszegte a fejét, és
hűvösen meredt ránk. – És azt is pontosan tudom, hogy mik
vagytok. Szóval, ha nem szeretnétek annyi balszerencsével
megátkozva elhagyni ezt az épületet, amihez képest a Titanic
katasztrófája kellemes kis sétahajókázásnak tűnik, akkor azt
javaslom, húzzatok el, még mielőtt...
– Rowena! – szólt rá a mögéje lépő férfi. – Már vártuk őket.
Bejöhetnek.
Vártak minket? Rothra sandítottam, ám az arckifejezése
megfejthetetlen volt.
A nőnek láthatóan nem tetszett a dolog, de intett, hogy
bemehetünk. A férfi biccentett nekünk.
– Kövessetek! Az anyó hajlandó fogadni titeket.
Hát, ez eléggé hátborzongatóan hangzott. Követtük a pasast,
aki ránézésre a negyvenes éveit taposhatta. Ahogy elhaladtunk
az asztalok mellett, a vendégek – azaz a boszorkányok – mindent
abbahagyva bámultak minket. Volt, akinek megállt a kezében az
evőeszköz. Mások megfordultak a székükön. Mind komor képet
vágtak, és gyanakodva meredtek ránk. Nyilvánvaló volt, hogy
egyikük sem lát itt minket szívesen.
Egyszeriben nem is tűnt olyan rossz ötletnek, hogy Roth
megfogta a kezem. Még akkor is, ha ettől kicsit betojinak
éreztem magam. Elvégre közelharcban kaptam kiképzést, nem
pedig bűbájok és igézetek kivédésében.
A férfi elkísért minket a klub hátsó felébe, amit a bár eltakart
a többi vendégtől. A helyiség homályos sarkában csak
egyetlenegy asztal volt, két oldalát egy nagy, félhold alakú
kanapé övezte. Nők ültek rajta, összesen hatan, de mind
felálltak, amikor megláttak minket. Elmentek mellettünk,
anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetettek volna ránk.
Na, ez se kicsit volt fura.
A kanapé így üresnek tűnt, amíg közelebb nem léptünk, és
meg nem láttam, hogy a félhomályos sarokban igenis ül még
valaki. Jobban szemügyre vettem az alakot, és atyaég, egy
pillanatra azt hittem, hogy ez maga a megelevenedett kriptaőr
abból a horrorsorozatból. Az asszony vénségesen vén volt. De
komolyan, fel sem bírtam fogni, hogyan lehet még egyáltalán
életben.
Hófehérre őszült haja már csak foltokban maradt meg a
fejbőrén, és a gyér tincsek keskeny, csontsovány vállára
hullottak. Mély ráncok borították az arcát, a szeme pedig...
Tejfehér volt. Mármint, az egész szempár.
Az öregasszony elmosolyodott, és az arcán annyi volt a
mélységes mély ránc, hogy attól tartottam, menten
összegyűrődik az egész.
– Ugyan mire számítottatok? – kérdezte. Ahhoz képest, hogy
milyen vén volt, erősen csengett a hangja. – Talán egy fiatal
leányra? Elvégre az anyót keresitek, nem?
Nagy nehezen sikerült válaszul kinyögnöm:
– De, igen.
– Egy boszorkánykör anyója csakis az lehet, aki vén és bölcs...
Vagy egyszerűen csak vén. Akárhogy is, én már
hosszú-hosszú-hosszú évek óta járok ebben a világban –
folytatta az öregasszony, és fölemelte apró, fakó kezét. Intett,
hogy üljünk le. – De most először találkozom a pokol egyik
koronahercegével.
Roth helyet foglalt, és lehúzott engem is maga mellé.
 – Megtiszteltetés, hogy fogadsz minket, anyó.
A vénség felszegte az állát.
– Azt sem gondoltam volna soha, hogy megérem a találkozást
egy őrző és igaz anyánk közös gyermekével, de lám, itt vagy,
leányom: Lilith húsa és vére.
Halvány fogalmam sem volt, mit mondhatnék erre.
Az anyó előrehajolt, én pedig igencsak aggódtam, hogy
mindjárt feldől, és összetöri magát. Csupa ránc arca mintha még
jobban megvénült volna; attól tartottam, hogy bármelyik
pillanatban elporlad, itt helyben, az orrunk előtt.
– Fölöslegesen aggódsz, gyermekem – jelentette ki. – Van
olyan gonosz, ami igenis szükséges ezen a világon.
Roth sokatmondó, diadalittas pillantást vetett rám, hiszen
nemrég ő is pont ugyanerről próbált meggyőzni. Bölcsen
hallgattam.
– Tudom, miért vagytok itt. – Az öregasszony hörgő nevetése
csontok zörgésére emlékeztetett. – Tudom, hogy a lilint
akarjátok megtalálni.
Nagyot dobbant a szívem, és úgy gondoltam, az a legjobb, ha
őszintén válaszolok.
– Igen. Muszáj megtalálnunk a lilint.
– Méghozzá sürgősen – tette hozzá Roth. – Tudom, hogy ti
oda meg vissza vagytok a jó öreg Lilithért, de biztosan tisztában
vagytok azzal, milyen láncreakciót indíthat el egy lilin.
– Á, igen, az alfák. – Az anyó legyintett. – Meglep, hogy még
nem szálltak le közénk a lángoló kardjukkal, elpusztítva
mindent, amit nem tartanak méltónak a földi létre. Láttatok már
alfát, gyermekeim?
A fejemet csóváltam.
– Nem. Voltam már... Voltam már a közelükben, de a saját
szememmel még egyet se láttam.
 – Én sem – válaszolta Roth. – Ami ugyebár nyilvánvaló.
Az anyó megint borzongató nevetést hallatott.
– Hát, igen, bizony nem ülnél itt, ha összeakadtál volna már
egy alfával, ugye? Úgy ám, az alfák mindannyiunkra veszélyt
jelentenek. Talán még az emberekre is. Csakis feketén-fehéren
látnak mindent. Nem érzékelik az árnyalatokat. Nincs bennük
együttérzés. Ők az igazi szörnyek.
Gondosan uralkodtam az arckifejezésemen, hogy semleges
maradjon, miközben az anyó tovább riogatott minket. Az
alfákban mindenki a mumust látta, és habár egy részem kötődött
hozzájuk, én is félelmetesnek találtam őket.
– Térjünk vissza a lilinre, ha lehet – nógatta Roth finoman az
anyót.
– Milyen türelmetlen vagy, ifjú herceg! Pedig nem kellene
annak lenned – heherészett a vénség. – A lilin nem nálunk
keresett menedéket, ha ezt hiszitek. Nincs rá oka. Az orrod előtt
van, amit keresel, hercegem. Ezt te is jól tudod. Ez a valódi oka
annak, hogy visszatértél a pokolból.
 31. FEJEZET

NYUGTALANUL RÁNDULT GÖRCSBE A GYOMROM, és megint rám

tört a már jól ismert félelem, elszorítva a torkomat. Rothra
néztem, aki a fogát csikorgatta.
– Ezt meg hogy érti? – kérdeztem az anyót.
Rám szegezte tejfehér szemét.
– A herceg tudja. Te is tudod. Ennél többet nem vagyok
hajlandó elárulni. Szükségtelen volt idejönnötök. Most
menjetek! – Fölemelte vékonyka karját, és erőtlenül intett
csontos ujjaival, hogy hagyjuk magára. – Kimerültem, és elegem
van már ebből a beszélgetésből. Menjetek innen!
Roth lehetőséget sem adott, hogy tiltakozzak. Megragadta a
kezemet, és talpra rántott. Aztán meghajolt az anyó előtt.
– Áldás reád – mondta.
Az anyóka gúnyosan kacarászott.
– Ostoba, ostoba hercegecske...
Roth pajkosan vigyorgott, miközben elfordult tőle, ám a
tekintete olyan dermesztő volt, hogy még a pokol is befagyott
volna tőle.
Szorosan fogta a kezemet, ahogy az asztalokat kerülgetve
otthagytuk a klubot. A boszorkányok közben továbbra is úgy
néztek ránk, mintha legszívesebben átkokat szórtak volna a
fejünkre, de már nem érdekelt.
Az orrod előtt van, amit keresel, hercegem. Ezt te is jól
tudod.
Megpróbáltam elhúzni a kezemet Rothtól, miközben a
gyomrom egyre jobban görcsölt. A fiú azonban csak egyre
erősebben kapaszkodott belém.
– Ne csináld, Layla!
Túl gyorsan kapkodtam a levegőt: kettőt be, egyet ki.
Hagytam, hogy Roth kirángasson a klubból, és maga után
húzzon a folyosón, egészen a liftig. Azonban amint elindultunk a
földszintre, kitéptem a kezemet a fogásából, és rácsaptam a
vészleállító gombra.
– Mit nem árulsz el nekem? – szegeztem neki a kérdést,
ökölbe szorítva a kezemet.
A fiú a lift falának dőlt.
– Lövésem sincs, miért hiszed, hogy bármit is titkolok előled.
– Ne szórakozz velem, Roth! Tudni akarom, valójában miért
tértél vissza a pokolból. Mi az igazság?
– Tudod, miért tértem vissza. Azért, hogy megkeressem a
lilint – válaszolta, és karba tette a kezét.
Minden idegszálam azt súgta, hogy ennél többről van szó.
– Az anyó úgy viselkedett, mintha magunktól is tudnunk
kéne, ki a lilin. Mintha az orrod előtt lenne a válasz... Az orrunk
előtt. És tudod, hogy én mit hiszek? Azt hiszem... – Elcsuklott a
hangom, és elfordítottam a fejem.
– Mit hiszel? – kérdezte Roth halkan. – Áruld el, Layla!
A szemébe néztem.
– Azt hiszem, hogy nincs is lilin, legalábbis Paimon
rituáléjának nem sikerült létrehoznia egyet.
A fiú nem válaszolt. Hátradöntötte a fejét, a falnak. Lehunyta
a szemét, halkan káromkodott, nekem pedig elszorult a szívem.
– Roth... – suttogtam.
Leengedte a kezét, aztán megdörgölte az arcát.
 – Ez nem olyan egyszerű. Nem hinném, hogy megértenéd,
miért nem.
Vettem két jó mély levegőt.
– Azért csak magyarázd el!
Leeresztette a kezét, és rám szegezte a tekintetét, ami... Ami
olyan szomorú volt, hogy mindent elárult nekem, még mielőtt
egyáltalán megszólalt volna.
– Nem voltam ott, amikor megtörtek a láncok, és nem tudom,
még azelőtt következett-e be, hogy engem elnyelt az
ördögcsapda, vagy utána. A nagyfőnök... Hát, nem igazán figyelt
oda. Nem tudtunk rájönni, mi történhetett. De abban biztosak
voltunk, hogy a rituálét nem sikerült teljesen elvégezni.
A falnak dőltem, alig bírtam talpon maradni, de muszáj volt.
Én kértem, hogy árulja el az igazat, és mindenképpen meg kellett
hallgatnom.
– Legalábbis úgy hittük, hogy a rituálé nem járt sikerrel –
folytatta Roth –, de Caymannek igaza volt. Ki tudja, hogy a testi
bűn konkrétan a szexre vonatkozott-e, vagy bármire, aminek a
testiséghez van köze? Egyikünk sem tudhatja biztosan; azt
viszont tudtuk, hogy valami történt idefönt. Tudtuk, hogy vagy
született egy lilin, vagy...
– Vagy én magam lettem az? – kérdeztem.
Roth egy pillanatra lehunyta a szemét, majd bólintott.
– Vagy te magad lettél az. Csak ez a két lehetőség jöhet szóba.
Ezzel mindannyian tisztában voltunk. Úgyhogy a nagyfőnök
visszaküldött engem ide, hogy vagy találjam meg a lilint, vagy
találjak bizonyítékot arra, miszerint te magad vagy az.
A szívemhez kaptam.
– Ezért mentem először a suliba. Nem voltam meggyőződve
róla, hogy a lilin tényleg ott ólálkodik, de tudtam, muszáj lesz...
Muszáj lesz a közeledben maradnom, és figyelnem, nem
változtál-e meg. – Roth ellökte magát a faltól, és elkezdett fel-alá
járkálni előttem, pedig pár lépésnél többet nem tudott megtenni
a nem túl tágas liftben. – Nem hittem abban, hogy te volnál a
lilin, mert ismerlek téged. Igaz, hogy démoni vér is csörgedezik
az ereidben, de attól még tiszta a lelked. Nem abban a gagyi
értelemben, ahogy ezt az emberek mondogatni szokták, hanem
alapvetően, eredendően maga vagy a megtestesült jóság.
Belesajdult a szívem a szavaiba, mert kísértetiesen
emlékeztettek arra, amit Zayne hitt rólam. Úgy tűnt, ha semmi
másban nem is, abban mégiscsak hasonlítottak egymásra, hogy
mindketten rendíthetetlenül hittek bennem.
– De aztán sorra megfertőződtek a diákok és a tanárok,
olyanok, akiknek mind köze volt hozzád, ha más nem, látásból
ismerted őket. – A fejét csóválta, ahogy elment előttem. – És
továbbra sem akadtam a lilin nyomára. Még a létezésére se volt
kézzelfogható bizonyítékom, legfeljebb az a gubó. Reméltem,
hogy az anyó nyomra tud vezetni minket, nem pedig megerősíti
azt, amitől én... Amitől én eleve is tartottam.
Vagyis azt, hogy én magam vagyok a bűnös.
Roth megállt előttem, helyes arca elkomorult.
– Kezdettől fogva tudtam, hogy képes vagy ugyanarra, mint a
lilinek, csak egy kicsit másképpen. A lilinek érintéssel veszik el a
lelket, te pedig magadba szívod. De arra gondoltam, hogy talán
megváltoztak a képességeid. Nem értem, pontosan mi történik,
viszont mérget vennék rá, hogy te egyáltalán nem vagy
tudatában a dolognak. Hogy nem is érzékeled, mi folyik itt
valójában.
Lehunytam a szemem.
– Számít ez?
– Igen.
Éles, keserű kacaj szakadt ki belőlem.
 – Az őrzőknek tuti nem, és az alfáknak sem. Se az
embereknek vagy...
– Egyszer azt mondtad nekem, hogy mindenkinek van szabad
akarata, én pedig azt mondtam neked, hogy a szabad akarat
kamu. Emlékszel?
Kinyitottam a szememet.
– Igen.
– Hát, neked volt igazad. Mindannyiunknak van szabad
akarata. Még a démonoknak is. – Az arcomra simította mindkét
kezét, és odahajolt hozzám. – Én bebizonyítottam, hogy ez igaz.
És ami veled történik... Ha tényleg te okozod mindezt... Az nem
olyasmi, amit szabad akaratodból választottál. Úgyhogy nekem
igenis számít.
– Mit jössz azzal, hogy „ha” én tehetek erről? Nem találtuk
meg a lilint. Az anyó szinte a szánkba rágta, hogy én vagyok a
bűnös. Még te is azért jöttél vissza... – Újból elcsuklott a
hangom, és azt sem tudtam, miért. Vajon miért éreztem úgy,
mintha szíven döfött volna az a tudat, miszerint Roth egyedül
azért tért vissza a sulinkba, mert úgy gondolta, talán én veszem
el a lelkeket? – Azért jöttél vissza, mert arra gyanakodtál, hogy
én okozom mindezt. Miért... Miért nem árultad el ezt nekem már
egészen a legelején?
Roth elfordította a fejét, és mély levegőt vett.
– Mégis mire mentünk volna azzal?
– El kellett volna mondanod.
Leszegte az állát, és alig hallhatóan felelt:
– Nem akartam rád rakni ezt a terhet.
Halk vallomásától nagyot dobbant a szívem, ám volt még
valami, amit tudnom kellett.
– Milyen utasítást kaptál arra az esetre, ha tényleg én vagyok
az, aki mindezt okozza?
 Válasz helyett kicsit megcsóválta a fejét.
Azonnal megrohant a düh, fölemeltem a karomat, és ellöktem
magamtól a kezét.
– Halljam! – követeltem.
Roth farkasszemet nézett velem.
– El kell hárítanom a veszélyt.
A válasza mintha mellbe vágott volna.
– Más szavakkal: képes volnál megölni engem?
Nagyot nyelt.
– Layla...
– Úristen, Roth, te... Te tényleg azért vagy itt, hogy kinyírj,
igaz? Ha bizonyítékot találsz a bűnösségemre, vagy ha rájön
valaki, egy démon vagy akár az őrzők, hogy én okozom mindezt,
akkor te leszel az, aki végez velem.
– Az én feladatom lenne, hogy megtegyem.
– Szórakozol velem?! – Behúzódtam a lift sarkába, hogy a
lehető legtávolabb legyek tőle a szűk helyen. Háborgott a
gyomrom. Azok után, ami köztünk történt, azok után, hogy még
ő vigasztalt, amikor bevallottam neki a félelmeimet... – Bíztam
benned! Jesszusom, minden, amit rólad gondoltam... Amit
rólunk gondoltam... Nem más, csak ámítás. Felfogod ezt?
Eredetileg azért voltál itt, hogy megtaláld Paimont, és akkor is
csupán egy célpont voltam neked. Most pedig szó szerint én
vagyok a célpontod. Egy újabb kibaszott feladat.
Fájdalmas arcot vágott.
Megkerültem őt, és félresöpörtem a szemembe lógó tincseket.
A gondolataim összevissza pörögtek és pattogtak az egyik totál
elcseszett ténytől a másikig.
– Van még bármi, amit nem tudok, és végre szíveskednél
elárulni nekem?
Roth nem válaszolt, csak a fejét csóválta, de tudtam, hogy ez
nem jelent semmit.
Leengedtem a kezemet, és rámeredtem.
– Most is hazudsz.
– Te ezt nem érted.
Ennyi volt. Kiakadtam. Ki tudja, pontosan mi volt az utolsó
csepp a pohárban? Valószínűleg volt valami köze ahhoz a
tényhez, miszerint Roth azért tért vissza ide, hogy szükség
esetén végezzen velem. Meglendítettem a karomat, és a
tenyerem nagyot csattant az arcán. A pofon meglepte, de meg
sem moccant. Nem védekezett. Csak bámult rám. Némán.
Továbbra is tele titkokkal. A karom ismét meglendült, ám Roth
ezúttal egy villámgyors mozdulattal elkapta.
– Elég! – szólt rám.
Most már egy szavára se voltam kíváncsi.
Felhúztam a térdemet, és a legérzékenyebb pontjára céloztam
vele, ám Roth megperdített, mielőtt belerúghattam volna. Háttal
magához szorított, és lefogta a karomat.
– Eressz el! – visítottam, teljes erőből küszködve ellene.
Roth nem engedett a szorításából.
– Nem, köszi, semmi kedvem egy újabb mafláshoz.
Felhúztam a lábamat, és előredőltem. A fiú erre nem
számított, és mindketten orra buktunk. Roth egy kicsit elfordult
velem, ezért félig ráestem, de gyorsan úgy gördült, hogy hasra
feküdjek alatta. Hiába próbáltam felállni, teljes súlyával rám
nehezült, tehetetlenül vergődtem a lift padlóján.
– Hagyd már abba! – sziszegte a fülembe. – Nem akarlak
bántani.
Elszorult a szívem.
– Egyelőre.
Roth hirtelen a hátamra fordított. Mielőtt fölemelhettem
volna a karomat, elkapta mindkét csuklómat, és a földhöz
nyomta a fejem fölött. A csípőmet fölfelé lökve próbáltam
letaszítani őt magamról, ám ezzel épp ellentétes hatást értem el:
még jobban hozzám simult.
Hullámzott a mellkasom. Egymás szemébe meredtünk,
miközben leszorított, és ekkor valami megváltozott Roth
tekintetében. Nem tűnt mérgesnek, és a saját érzelmeim
túlságosan viharosak voltak ahhoz, hogy bármit is érzékeljek az
övéiből, de amikor a pillantása az ajkamra siklott, árny suhant át
az arcán, amitől... Kiéhezettnek tűnt.
Hiába volt rá millió ok, hogy ez miért totálisan helytelen,
megint feltámadt köztünk az ismerős összhang, a kettőnket
egybefűző kötelék.
– Kérlek... – suttogtam.
A fiú felpattant rólam, és egy szempillantás alatt a lift másik
felén termett. Felizzott a szeme, ahogy kihúzta magát.
Zihálva talpra kecmeregtem. Ismét megnyomtam a
vészleállító gombját, és a lift újból nekiindult lefelé. Roth felém
lépett, ám én megcsóváltam a fejem.
Ökölbe szorította a kezét.
– Layla...
– Jelentettem én neked bármit? – Tudtam, hogy kérdeztem
már ezt tőle, de most... Most sokkal nagyobb jelentősége lett
ennek a kérdésnek. És mivel ezúttal sem válaszolt, bólintottam:
végre megértettem. Megköszörültem a torkomat, de akkor is fájt
kimondanom: – Nem akarom, hogy a közelembe gyere.
A fogát csikorgatta.
– Az lehetetlen.
– Nem érdekel, hogy szerinted mi lehetséges, és mi nem. Ha a
közelembe merészelsz jönni, megbánod – figyelmeztettem. És
ekkor rádöbbentem még valamire: Bambi. Egyszeriben
megértettem, miért parancsolta meg Roth a kígyónak, hogy
maradjon velem. Elvégre a démoni tetoválás azt a szerepet
töltötte be, mintha GPS-chippel látott volna el. – Bambi, szállj le
rólam!
Roth szeme elkerekedett.
– Layla, ez nem jó ötlet. Ne csináld! Bambi ugyanannyira
tartozik hozzád is, mint hozzám.
– Nekem semmi se kell, ami tehozzád tartozik. – Megint
ráparancsoltam a kígyóra, és engedelmesen le is vált a bőrömről,
alakot öltve kettőnk között. – Menj vissza Rothhoz! –
utasítottam remegő hangon, miközben a sírás fojtogatott.
Bambi felém fordította rombusz alakú fejét, mintha
elmélyülten tanulmányozott volna. Amikor a lift megállt, és az
ajtó kinyílt, a kígyólány Rothra nézett.
– Nem – erősködött a fiú. – Layla, szükséged van rám.
Muszáj...
– Hagyj békén! Megmondtam, ne gyere többet a közelembe!
– Kihátráltam a liftből, és a nyakamban lógó gyűrűért nyúltam.
Letéptem a láncot, és Roth lába elé hajítottam. – Tartsd magad
távol tőlem, megértetted?!
A liftajtó becsukódott Roth és Bambi előtt, én pedig sarkon
fordultam, és átrohantam a szálloda előcsarnokán, ki a hideg
estébe.
Zayne a parkolóban várt, az Impalának dőlve. Amint
meglátott, felém lépett.
– Hűha, minden oké?
– Igen. – Lassítottam, és hátrasandítottam a vállam fölött.
Roth nem jött utánam. – Mennünk kell.
Ahelyett, hogy feltett volna egy tucatnyi kérdést, Zayne
kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját, és miután beültem, futva
megkerülte a kocsi orrát. Ám azt követően, hogy a volán mögé
pattanva ráadta a gyújtást, és kihajtottunk a parkolóból, már
nem bírta tovább a hallgatást.
– Mi történt? – faggatott.
Válasz helyett a fejemet csóváltam. Azt sem tudtam, hol
kezdjem.
– Várj egy kicsit! – Előrehajoltam, és a kezembe temettem az
arcomat.
Zayne fél kézzel felém nyúlt, és a térdemre szorította a
tenyerét, miközben kihajtottunk a városból.
– Semmi baj, itt vagyok – nyugtatgatott.
Bólintottam, és lehunytam a szemem. Egész hazaúton nem
szóltunk többet. Bármit is érzékelt rajtam Zayne, tudta, hogy
nem szabad erőltetnie a magyarázatot. És ennek nagyon
örültem, mert fogalmam sem volt, mit mondjak.
Alapvetően totál le voltam dermedve. Vagy talán az agyam
leghátsó zugában már elfogadtam az igazat, magamtól is
kezdtem összeilleszteni a kirakós darabkáit, és meg tudtam
volna békélni a helyzettel, ám Roth árulása akkor is a szívembe
mart.
Egész végig tudta az igazat, már a visszatérése óta.
Valahányszor csak találkoztunk, elárulhatta volna, mi történik
velem, főleg akkor, amikor a legutóbb elmentem hozzá.
Megoszthatta volna velem a titkot. De mégis miért tette volna?
Megbíztam benne. Akármilyen hülyeség volt ez, bíztam
Rothban, így ha megdönthetetlen bizonyítékot talált volna a
bűnösségemre, könnyen elbánhatott volna velem.
Istenem, hányszor maradtunk kettesben? Azon az estén,
amikor elmentem vele a démoni klubba, aztán föl a lakására...
Megborzongtam. Bármikor végezhetett volna velem, hogy
„elhárítsa a veszélyt”. És ez iszonyúan fájt nekem, mert...
Basszus, ideje volt, hogy őszinte legyek magammal. Habár Roth
többször is lepattintott, mintha csöppet se érdekelném, ráadásul
itt volt nekem Zayne, és mindaz a csodálatos érzés, ami eltöltött
vele kapcsolatban, de akkor is... A lelkem legeslegmélyén, a
lényem legbenső pontján, titkon még mindig őrizgettem a Roth
iránti gyöngéd érzéseimet. Az a fiú fontos volt nekem, és ettől az
érzéstől nem szabadulhattam meg csak úgy: az énem részévé
vált.
Hiába, nincs mit tenni, egyedül az maradt, hogy bebújok egy
sarokba, és kizokogom magam. Na jó, igenis volna egy csomó
tennivalóm. Először is ki kell találnom, hogy most mégis mi
legyen. Újból megborzongtam, és a hajamba túrtam.
– Layla?
Zayne hangjának hallatán fölemeltem a fejem, és
rádöbbentem, hogy már vissza is értünk: a kocsi az udvarház
garázsában parkolt. Fogalmam sem volt, mióta álltunk itt, de az
autóban már rég nem járhatott a fűtés, mert megéreztem, hogy
behatolt a kinti csípős hideg.
A fiúra néztem. Sápadt volt, de higgadtan figyelt.
– Menjünk be! – mondta. – És majd odabent szépen
megbeszélünk mindent, oké?
A házra csönd borult. Befelé menet elhaladtunk Morris
mellett, aki épp egy cserép mikulásvirágot vitt be a nappaliba.
Zayne felkísért az emeletre, és a szobámba érve becsukta
mögöttünk az ajtót.
A szoba közepén állva feléje fordultam. Egy szempillantás
alatt átszelte a helyiséget, előttem termett, és a karjába zárt. Egy
szót sem szólt, miközben a mellkasához szorított. Néhány békés
pillanatra hozzábújtam, és lehunytam a szemem. Valahányszor
vele voltam, valahányszor magához ölelt, úgy éreztem magam,
mint mielőtt ez az egész őrület elkezdődött. De nem élhettem a
múltban.
Elhúzódtam tőle, és fölemeltem a fejem. Felkészültem rá,
hogy elmondjam neki, mit közölt velünk az anyó, és mit vallott
be nekem Roth. El se tudtam képzelni, mihez kezdünk majd
ezután, de minden megváltozott, és kénytelen voltam
szembenézni ezzel.
Azonban esélyem sem volt megszólalni.
Zayne az arcomra simította mindkét kezét, és hüvelykujjával a
járomcsontomat cirógatta. Ismét lehunytam a szemem, és ahogy
a fiú lélegzete az ajkamat érte, a problémáim elhalványultak,
átmenetileg a háttérbe húzódtak. A csókolózásnak most igazán
nem kellett volna a fontossági sorrendem élén szerepelnie, de
Zayne-t biztosan nem veszélyeztettem, márpedig jelen
pillanatban, amikor szörnyetegnek éreztem magam, nagy
szükségem volt erre a megerősítésre.
Az ajka a lehető legédesebben ért az enyémhez, és azonnal
kinyitottam neki a számat. Mély morajlás tört ki belőle, ahogy a
csók szenvedélyesebb lett. Magamba szívtam a fiú ízét, és halkan
felnyögtem, miközben a szánk egyre mohóbban tapadt
egymásra.
Zayne keze hirtelen megremegett az arcomon. Begörbítette az
ujjait, körmével a bőrömbe vájva. Az éles fájdalomra kipattant a
szemem. A fiú szeme is tágra nyílt, és üveges lett. És ekkor
megéreztem valamit... Valami olyat, mint még soha.
Úgy kavargott a gyomromban, mintha színtiszta energiát
nyeltem volna le. Megragadtam Zayne csuklóját, reméltem, hogy
ellökhetem magamtól, mielőtt még késő lenne.
De már így is késő volt.
Megéreztem a fiú esszenciáját – tisztaságát –, és olyan ízű
volt, mint a menta. Kezének remegése továbbterjedt az egész
testére. A pánik belém mélyesztette borotvaéles karmát.
Küszködve próbáltam eltaszítani magamtól Zayne-t, de
görcsösen kapaszkodott belém.
Én pedig éppen elszívtam a lelkét.
 32. FEJEZET

ZAYNE LELKÉNEK TISZTASÁGA ÉS EREJE eltöltötte testem

minden sejtjét. A bennem élő démon úgy szívta magába az
esszenciáját, akár egy virág a vizet meg a napfényt.
Elszörnyedve láttam, hogy Zayne pupillája teljesen kitágul,
kék íriszéből alig látszott egy vékony kis karika. Épp elvettem a
lelkét: Zayne lelkét. A fiú egész testében reszketett, és körme –
vagyis inkább a karma – a bőrömbe mart. Izzó fájdalom hasított
belém, és meleg folyadék csordogált le az arcomon. Muszáj volt
valahogy véget vetnem ennek. Kétségbeesésemben nem jutott
jobb eszembe: felhúztam a térdemet, és hason rúgtam őt.
Erre elengedett, és hátratántorodott. Aranybarna bőre
mostanra holtsápadt lett. Eltátotta a száját.
– Zayne... – Feléje nyúltam, ám a padlóra rogyott, mielőtt
elkaphattam volna.
Nagy puffanással ért földet, és nem mozdult. Már nem is
remegett. Teljesen elhatalmasodott rajtam a rettegés, még a
fájdalmat is felülírta. Nem tudtam elhinni, hogy ez történik.
Egyszerűen lehetetlen volt. Nem bírtam felfogni. Többször is
csókolóztunk már, és soha nem vettem el a lelkéből, ezúttal
viszont – jaj, istenem! – habozás nélkül lakmározni kezdtem
belőle. Abban a pillanatban, hogy az ajkunk egymáshoz ért,
megtettem a megérthetetlent. Nem sokat szívtam el a lelkéből,
ám a baj... A baj már megtörtént.
 Így Zayne lelkének egy része most bennem örvénylett,
melegen ragyogó fénygömbként, amit szinte felfoghatatlanul
gyönyörűségesnek érzékeltem.
Még soha életemben nem éreztem magam annyira
csúnyának, annyira szörnyűségesnek, mint abban a pillanatban.
Térdre rogytam a fiú mozdulatlan teste mellett, és a
mellkasára nyomtam a kezemet. Nem éreztem a szívverését.
Megragadtam a vállát.
– Zayne! Térj magadhoz, Zayne! Ne tedd ezt velem! Istenem,
kérlek, ne! – Oldalra gördült a feje, miközben rázogattam. –
Zayne!
Nem reagált. Meg sem moccant.
Pánikolva talpra ugrottam, és a szobám ajtajához rohantam.
Kitártam az ajtót, és ordítozni kezdtem a folyosón, azt sem
tudtam, micsodát. Mindenesetre elég hangosan üvöltöttem
ahhoz, hogy szinte azonnal dübörgő léptek hallatszottak a
közelből. Másodperceken belül őrzők rohantak fel a lépcsőn.
Dez tágra nyílt szemmel bámult rám.
– Jesszusom, Layla, mi történt az arcoddal?
A vérző képem most nem számított. Megperdültem, és
visszaszaladtam a szobámba.
– Gyertek! Segítsetek rajta! Gyertek már!
Dez lélekszakadva rohant utánam. Amikor meglátta a padlón
heverő Zayne-t, kifutott az arcából a vér.
– Mi történt itt, Layla?
Lerogytam a fiú mellé, miközben Nicolai és még jó néhány
őrző is betoppant a szobába. Becsúsztattam a kezemet Zayne feje
alá, és pislogva néztem őt a könnyeim fátylán át.
– Nem tudom, hogyan történt. Zayne megcsókolt engem, de...
– Uramisten – suttogta Dez, a fiú mellkasára téve a kezét.
Lehajtotta a fejét Zayne nyitott szájához, és fülelt, hogy
lélegzik-e. – Gyerünk, pajtás, térj magadhoz!
Minden porcikám úgy remegett, mint a nyárfalevél, és
patakzó, sós könnyeim csípték az arcomon ejtett sebeket.
– Kérlek, segítsetek rajta! Kérlek! – Felnéztem, homályos
tekintetem egyik őrző arcáról a másikéra vándorolt. Denika az
ajtóban állt, kezét a szájára szorítva, a szeméből sütött a
borzalom. – Kérlek. ..
És ekkor megjelent Abbot, félrelökve az útjából a többieket.
Amikor meglátta Zayne-t, megtorpant, és leesett az álla.
Botladozta közelebb lépett, és a szívéhez kapott nagy kezével.
– Fiam...?!
Zayne nem válaszolt, és görcsös zokogás tört fel belőlem, a
lelkem legmélyéről. Meghasadt a szívem.
– Én ezt nem értem...
Abbot tekintete rám szegeződött.
– Ez a te műved?
Továbbra is egész testemben reszketve megfogtam a fiú kezét.
– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Zayne
megcsókolt, és...
Abbot felém vetette magát, de olyan gyorsan mozgott, hogy
nem is láttam közeledni, sőt még az ütést sem éreztem, amíg
neki nem csapódtam a babaháznak. A fa széthasadt, ahogy
átzuhantam a házikón, és elterültem a padlón.
– Abbot! – kiabálta Dez, és megpróbált közénk ugrani. De
amint Abbot elé állt, a vezér nagy lendülettel mellkason vágta, és
nekilökte a falnak.
– Senki ne merészeljen az utamba állni – mordult a
többiekre, és felém csörtetett. – Geoff! Tudod, mi a teendő.
Talpra kecmeregtem, mindenem fájt. Geoff kisietett a
szobából.
– Én nem... Nem akartam! – mentegetőztem. – Véletlen volt.
 – Ez a fiam! Az egyetlen fiam! – üvöltötte Abbot úgy, hogy
beleremegtek a képek a falon. – Befogadtalak a házamba,
megóvtalak, és te így hálálod meg?!
Elhátráltam és föltartottam a kezemet, mintha ezzel távol
tarthattam volna magamtól a férfit.
– Úgy sajnálom! Ennek nem... Nem lett volna szabad
megtörténnie.
Az arca vérbe borult a tomboló dühtől.
– Elijah-nak igaza volt. Hagynom kellett volna, hogy végezzen
veled, amint rád találtunk.
Szíven ütöttek a szavai, de nem volt időm bánkódni rajtuk.
Abbot felém kapott, úgyhogy oldalra vetődtem, démoni énem
majdnem szétfeszített belülről. Akárcsak azon az éjszakán,
amikor Paimonnal kerültem szembe, nem hezitáltam. Olyan
erővel tört rám a változás, hogy semmit sem tehettem ellene.
– Állj! – visította Denika. – Kérlek, Abbot, ne csináld! Biztos,
hogy Layla nem ártana Zayne-nek, szándékosan semmiképp!
Tiltakozása süket fülekre talált, és Abbot újból rám rontott.
Az ösztöneim átvették az irányítást. Tudtam, hogy ha a
szobában maradok, végem. Abbot gyilkos tekintettel meredt
rám, márpedig a bennem élő démon élni akart. Küzdeni akart,
átverekedni magát az egész szobányi őrzőn, ám azt is tudta, hogy
azok túlerőben vannak.
Szétszakadt a felsőm, ahogy kitártam a szárnyamat. Az
ínyemet agyarak ütötték át, a kezem karommá nyúlt. Valaki a
szobában szentségelt, ahogy lekuporodtam, majd ellöktem
magam a padlótól. Éppen csak kikerültem a felém kapó Abbotot,
és a férfi másik oldalán landoltam.
Gyors pillantást vetettem Zayne-re. Nicolai mellette térdelt,
és úgy láttam – vagy legalábbis azt reméltem –, mintha a fiú
mellkasa kicsikét emelkedne-süllyedne, de nem állhattam le,
hogy őt bámuljam. A folyosó még soha életemben nem tűnt
olyan távolinak, annyira elérhetetlennek, mint most. A
karmommal sikerült valahogy belekapnom az ajtóba, amikor
kirúgták alólam a lábamat. Még egy másodpercem sem volt,
hogy megpróbáljam felfogni az esésemet. Elzuhantam, a fejemet
csúnyán az ajtófélfába verve. Fekete pöttyök táncoltak a szemem
előtt, és félájultan hevertem.
Maddox megragadott, arrébb húzott az ajtótól, és átfordított.
Lassan pislogtam. Nem láttam mást, csak a kitárt szárnyát, ami
a vihar előtti ég színében terült el fölöttem. Hosszú, borotvaéles
karommá megnyúlt kéz csapott a fejem mindkét oldalán a
padlóra. Maddox hátravetette a fejét, megfeszültek és
kidagadtak az izmai. Gyorsan felhúztam a térdemet, és a
törzsébe rúgtam, így sikerült ellöknöm magamtól.
Felugrottam. Meleg folyadék csörgedezett le az arcomon.
Forgott velem a világ, ahogy a küszöb felé vetettem magam,
kirohantam a szobából, és becsaptam a hátam mögött az ajtót.
Minden egyes lépésnél úgy éreztem, mintha vascöveket
vernének a fejembe. A fájdalom átjárta az egész testemet, ám az
ösztönöm azt diktálta, hogy ne törődjek vele.
Átlendültem a korláton, és a levegőbe vetődtem. Kitártam a
szárnyamat, lassítva a zuhanásomat. Nagy dörejjel értem földet
az előcsarnokban, a lábam alatt behorpadt a tömörfa padló.
Tőlem balra egy őrző állta el a nappali ajtaját. A helyiségből
kiszűrődött a két kisgyerek halk sírdogálása.
A bejárati ajtó felé iszkoltam. Már majdnem el is értem oda,
amikor Geoff dübörögve rontott felém. Megperdültem, készen
arra, hogy kézzel-lábbal védekezzek a férfi támadása ellen. Arra
viszont nem számítottam, hogy meglendíti a karját, és egy kis
üvegcsét vág hozzám. Fölemeltem a kezem, de elkéstem. A fiola
a mellkasomhoz csapódott, üvegszilánkok és tejfehér folyadék
záporozott rám. A lötty azonnal átitatta szakadt garbómat és
farmeremet, beszívta magát bőröm pórusaiba.
Értetlenül emeltem föl a fejemet. Geoff alig egy méterre állt
tőlem, és zihálva meredt rám. A lépcső tetején megjelent Abbot.
Fogalmam sem volt, mit vágott hozzám az imént Geoff, de nem
volt időm itt ácsorogni, és kérdéseket feltenni.
Sarkon fordultam, az ajtóért nyúltam, ki akartam rohanni a
házból, és fölszállni az égbe, azonban amint megláttam a
kezemet, megdermedtem. Átváltozott alakom márványra
emlékeztető árnyalata eltűnt, ismét az emberi, fakó bőrszínemet
láttam.
A szívverésem kihagyott egy ütemet, ahogy a kezem
összement eredeti, kicsi méretére. Odalett a karmom.
Visszahúzódott az agyaram, a szárnyam köddé vált. Geoff felé
perdültem, és kezdtem sejteni, mit tett velem. Megpróbáltam
lépni, ám az agyam nem tudott parancsolni a testem többi
részének.
– Vérzőmák? – suttogtam, most már felismerve a főzetet.
Mintha megbánást láttam volna átsuhanni a férfi arcán, bár
talán csak képzelődtem. Aztán már semmit sem láttam, és
összecsuklott alattam a lábam. Elnyelt a sötétség, mielőtt a
padlóra rogytam volna.

~~~
Amikor ismét kinyitottam a szemem, meglepett a tény, hogy
még mindig életben vagyok. Habár talán mégse voltam. Még
mindig vaksötétség vett körül. Vagy talán a látásom mondta fel a
szolgálatot? Ám ahogy az érzékeim kiélesedtek, a szemem
hozzászokott a homályhoz.
 Először a rácsokat láttam meg.
Rácsokat.
Reszketegen, kiszáradt szájjal próbáltam levegővel megtölteni
a tüdőmet, és felpörgött a szívverésem. Felkavarodott a
gyomrom, ahogy próbáltam mélyebbeket lélegezni. Áporodott,
dohos szag ülte meg a levegőt, valamint a hányás orrfacsaró
bűze. Egy kemény deszkán feküdtem.
Tudtam, hol vagyok.
Mélyen az udvarház alatt, az egyik ketrecben, amit arra
szántak, hogy démonokat zárjanak el ide. Eddig azt sem tudtam,
hogy használták-e az őrzők valaha ezeket a cellákat. A démonok
nem igazán szoktak az udvarház közelébe merészkedni, de ha
mégis itt kötött ki bármelyik, akkor ezeket a rácsokat biztosan
nem törhette át. Nem mintha én egyáltalán
megpróbálkozhattam volna ezzel. Mozdulni sem bírtam. A
vérzőmák még mindig lebénított.
Fájdalmas, erős görcs rántotta össze az izmaimat, elakadt tőle
a lélegzetem. Zihálva hevertem a deszkán, és vártam, hogy
elmúljon. Valahol a ketrec mögött folyamatosan csöpögött
valami. Csak ebből a hangból tudtam, hogy nem valami fekete
lyuk nyelt el.
Miközben a sötétségbe bámultam, Zayne sápadt arcát meg
kitágult pupilláját láttam magam előtt, és a fülembe csengett
Abbot tomboló, vádaskodó kiáltozása. Tényleg láttam volna
Zayne mellkasát emelkedni-süllyedni, mielőtt kimenekültem a
szobámból? Vajon magához tért? A végzetes csókunk és az
összes következménye újra meg újra lejátszódott a fejemben.
Sehogy sem értettem. Csókolóztunk már – méghozzá jó sokat –,
és Zayne-nek egészen mostanáig nem lett tőle semmi baja.
Mégis mi változhatott meg?
Az engem övező sötétség nem adhatott választ. Sajgott a
szívem. Valahányszor Zayne-re gondoltam, friss fájdalom
hasított belém, feltépve lelkem csúnya sebeit. Ha tényleg
bántottam őt, ha elvettem valamit a lényéből, azt soha nem
bocsátom meg magamnak. És erre nem létezhet méltó büntetés,
bármivel is sújtson Abbot vagy a klán.
Elfogott a lélek elvételét követő rosszullét. Miután a nagyja
elmúlt, és már csak a hideg rázott, szorosan lehunytam a
szemem, és nem voltam hajlandó tudomást venni a fiúból lopott
jóságról.
Vajon nagy kárt tettem benne?
Nem értettem, miért lettem rosszul Zayne lelkétől, mikor a
múltkor attól a nőétől nem. Rengeteg kérdésem volt, ám egyikre
sem kaphattam választ.
Nemsokára lüktetni kezdett sajgó arcom és oldalam. A
vérzőmák nem hagyta, hogy alakot váltsak, és nyilván kihatott a
testem természetes gyógyuló folyamatára is. Ahogy telt-múlt az
idő, a testem különböző részei kezdtek fájni, aztán már az éhség
is mardosta a gyomromat. Kapart a torkom. Vízre vágytam.
Semmi másra nem bírtam gondolni, csak az ivásra: hogy milyen
jó lenne nagy-nagy kortyokban nyelni a vizet.
Végre képes voltam suttogásnál hangosabban megszólalni, és
kiáltottam. Újra meg újra kiabáltam, amíg be nem rekedtem.
Nem jött oda senki.
Tovább vánszorgott az idő. Órákig hevertem ott. Vagy talán
napokig? Végre meg bírtam mozdítani a lábamat és a karomat.
Fel is tudtam ülni, de csak görnyedten, hogy ne verjem be a
fejemet a ketrec rácsaiba.
És még mindig nem jött oda hozzám senki.
A csöpögő víz zajához a betont kaparó, éles karmok
csikorgása és halk cincogás társult. Patkányok. Egyre közelebb
jöttek, a szemük csillogott a sötétben. A ketrec sarkába
húzódtam, a lehető legkisebbre gömbölyödtem össze.
Az őrzők talán megfeledkeztek rólam? Vagy szándékosan
hagytak idelent étlen-szomjan, hogy így végezzenek velem?
Könnyek csípték a szemem. Nem akartam ebben a ketrecben
meghalni. Nem akartam meghalni. És nem csupán a démoni
felem rettegett a haláltól. Hanem a teljes lényem. Élni akartam.
De egyre csak múlt az idő, és már nem éreztem a lábujjaimat,
annyira hideg volt idelent. A patkányok egyre közelebb
merészkedtek. A rácsokat szaglászták, próbáltak átjutni rajta.
Fogalmam sem volt, mióta kucoroghattam már így a
sarokban, amikor halvány fény villant valahol a ketrecen túl. A
patkányok visszaiszkoltak a nyirkos falak tövébe, a sűrű sötétség
menedékébe. Begörcsölt izmokkal, nehézkesen a fény felé
fordultam.
A helyiséget ekkor beragyogta a világosság, elvakítva a
homályhoz szokott szememet. Dübörgő léptek közeledtek a
ketrechez. Végre tompább lett a fény, így jobban láttam.
Egy őrző állt előttem. A srác fiatal volt, legfeljebb egy-két
évvel idősebb nálam. Nyilván a klán egyik legújabb tagja
lehetett, frissen érkezettként abból a házból, ahol a szülővé lett
gorgópárok éltek a gyermekeikkel. De nem ezért bámultam őt
meredten. Még csak nem is azért, mert áttetsző poharat tartott a
kezében, ami reményeim szerint az áhított vízzel volt tele.
Hanem azért, amit megláttam, mielőtt még ki tudtam volna
venni az őrző vonásait.
Láttam az őt övező, gyöngyházfényű ragyogást: a lelkét.
– Látom a lelkedet – suttogtam alig hallhatóan.
A gorgó ügyet sem vetett a szavaimra. Letérdelt a ketrec előtt.
Hátrapillantott a válla fölött, és ekkor megláttam mögötte egy
másik őrző auráját is. Miután a ragyogás elhalványult kicsit,
felismertem Maddoxot.
 – Biztos, hogy nem veszélyes kinyitni a ketrecét? – kérdezte a
fiatalabb őrző.
Maddox megállt a rácsok előtt, és karba tette a kezét.
– Nem lesz gond. Semmivel sem fog próbálkozni.
A tekintetem ismét az új őrzőre siklott. Kétkedő kifejezés ült
az arcán, miközben a lakatért nyúlt – pedig a kétkedés és a zár
egyaránt szükségtelen volt. A fejemet is alig bírtam fölemelni.
– Így kéne kinéznie? – kérdezte a srác.
Ennyire rosszul festettem volna? Lenéztem a karomra. Mióta
magamhoz tértem itt, most először láttam rendesen, a fényben.
Összevissza szakadt felsőmön keresztül látszott, hogy a bőröm
egészen tarka lett: szürke, fekete és rózsaszín foltok borították.
Mi a jó franc történt velem?!
Próbáltam újra megszólalni, ám kiszáradt torkom már nem
bírt hangot kiadni.
– Igen, mert korcs: részben démon, részben őrző –
magyarázta Maddox, és letérdelt a másik gorgó mellé, miközben
az a lakattal babrált. – A vérzőmák nem hagyja, hogy teljesen
felvegye bármelyik alakját is. Add oda neki az italt, Donn!
Végre kinyílt a ketrec ajtaja, és Donn felém nyújtotta a karját.
Óriási erőfeszítésembe került elérni a poharat, ám a szomjúság
roppant erős ösztönző, az már biztos. Remegett a kezemben a
pohár, ahogy végre az ajkamhoz emeltem. De abban a
pillanatban, hogy az első korty ital lecsúszott a torkomon,
összerezzentem, felkaptam a fejemet, és elejtettem a poharat. A
víz szétfolyt a ketrecben, beitta magát szakadt, piszkos
farmerembe, és azon keresztül a bőrömbe.
Maddox felsóhajtott.
– Az ital nem mérgező. Csak vérzőmákot kevertünk a vízbe.
Nem hagyhatjuk, hogy átváltozz.
Hitetlenkedve lódult neki a pulzusom.
 – Mi-miért?
– El kell vinnünk téged innen, át a raktárba – felelte Maddox,
nekem pedig elszorult a szívem. Jól tudtam, mire használják az
őrzők azt a raktárépületet. – És biztosra akarunk menni, hogy ne
lehessen semmi zűr.
Szerettem volna visszavágni, hogy eszem ágában sem lenne
rájuk támadni, ha hagynának nekem más választást, ám ismét
forogni kezdett velem a helyiség. Mielőtt elájultam volna, még
sikerült kinyögnöm egyetlenegy szót:
– Z-Zayne?
Maddox arca elhomályosult előttem, ahogy nemet intett, és
újból megszakadt a szívem. Ezúttal örömmel fogadtam a
sötétséget.

~~~

Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, mire megint

magamhoz tértem; de az biztos, hogy amikor legközelebb
feleszméltem, már nem az udvarház alatti ketrecben
kuporogtam. Am röpke megkönnyebbülésem rögtön
szertefoszlott, amikor eszembe jutott, mit mondott Maddox, és
rádöbbentem, hol is vagyok.
Ez volt az a raktár a városban, ahová az őrzők vallatásra
szokták vinni a démonokat. A rettegés borzongatta a bőrömet,
görcsbe rántotta a zsigereimet. Jaj, most aztán tényleg nagyon
nagy bajban vagyok...
A lelkem mélyén nem is voltam meglepve, hogy az őrzők
áthoztak ebbe a raktárépületbe. Hiszen nyilván nem akarták a
saját birtokukon intézni a... mocskos ügyeiket. Ugyan miért
bajlódtak volna ilyesmivel odahaza?
Lánc lógott a nyakamban, összeérve azzal, ami megbéklyózta
a csuklómat a hátam mögött. Méghozzá nem is akármilyen lánc
volt ez, hanem vas. Egyetlen démon sem menekülhetett ilyen
láncok közül, még egy felsőbbrendű sem.
Az oldalamon feküdtem. A helyiségben nem volt más, csak
egy magas, összecsukható asztal. A földön heverve nem
láthattam, hogy van-e rajta valami. Tudva, mi szokott történni
ezen a helyen, felfordult a gyomrom annak gondolatára, micsoda
borzalmasabbnál borzalmasabb kínzóeszközök lehetnek az
asztalon.
A gondolataim kuszák voltak, habár nem tudtam, hogy a
vérzőmáktól, az éhségtől vagy a sérüléseimtől, amik – mint azt
nagyon is érzékeltem – még mindig nem indultak gyógyulásnak.
Fájt minden lélegzetvétel. Lassan kezdett kitisztulni az agyam, és
eszembe jutott, hogy Maddox csak a fejét csóválta, amikor
Zayne-ről kérdeztem. Rám zúdult a legszörnyűbb félelmem, úgy
éreztem, leránt a mélybe. Kitört belőlem egy halk nyöszörgés.
– Na, csakhogy végre magadhoz tértél – szólalt meg valaki.
Nagy nehezen a hang irányába fordítottam a fejem, és
bakancsba meg bőrnadrágba bújtatott lábat pillantottam meg.
Aztán az illető megfogta a vállamat, fölültetett, és háttal a falhoz
támasztott.
Még mindig eléggé zavaros volt a fejem, mintha minden
gondolatom egymásba folyt volna. Alig forgott a nyelvem,
amikor megszólalni próbáltam.
– Mi... Hogy... Zayne?
Az őrző elhátrált, így most már jobban ki tudtam venni az
alakját. Miután a lélek gyöngyházfényű ragyogása elhalványult,
kiderült, hogy Maddox az. Nem láttam más őrzőt a helyiségben.
A férfi odalépett az asztalhoz.
– Kössünk alkut, Layla! Válaszolok neked, ha te is nekem.
A falnak támasztottam a fejemet. Ez a pozíció a legkevésbé
sem volt kényelmes, figyelembe véve a láncaimat, de jelenleg
igazán ez tűnt a legkisebb bajomnak.
A férfi fölvett valamit az asztalról, és amikor megcsillant rajta
a fény, újult erővel fogott el a hányinger. Amikor Maddox felém
fordult, láttam, hogy egy vastőr van a kezében.
Ó, banyek!
– Áruld el nekem szépen, Layla, hogy hol van Tomas.
Pont ezt akarta tudni? Az összes elképzelhető kérdés közül,
amit föltehetett volna, épp ezt kellett választania? Izzadság
gyöngyözött a homlokomon. Tudtam, hogy ha őszintén
válaszolok a kérdésre, akkor még nagyobb bajba kerülök, pedig
az most aztán végképp nem hiányzott – ám egyszerűen muszáj
volt megtudnom, mi lett Zayne-nel, bármi áron.
Maddox letérdelt a lábam mellé, amit esetlenül hajlítottam
be.
– Áruld el, mi történt vele, és én elárulom, mi történt
Zayne-nel – unszolt.
Tisztában voltam vele, mekkora őrültség belemennem a
játékba, és hogy csak rontok vele a helyzetemen, de nem maradt
más választásom.
– Tomas már... nincs itt.
Maddox arca elkomorult.
– Meghalt?
Nagyot nyeltem, és lehunytam a szemem, hogy összeszedjem
a gondolataimat.
– Aznap, amikor ti... idejöttetek, ő... sarokba szorított
engem... egy sikátorban. Próbáltam megértetni vele... hogy nem
jelentek fenyegetést, de ő... nem figyelt rám.
 – Mi történt? – faggatott a férfi éles hangon.
Levegő után kaptam, hullámzott a mellkasom.
– Tomas késsel esett nekem, ezért Bambi... A kígyó, az eleven
tetoválás. .. rátámadott, hogy megvédjen.
Maddox felhördült.
– A famulus most nincs rajtad?
– Nincs. – Résnyire nyitottam a szemem. – Bambi megette
Tomast... Engem védelmezett.
– Megette? – A férfi hangjából áradt az undor: úgy éreztem,
beterít, akár a sáros víz. – Így halt meg?
Egy kicsit erőre kapva bólintottam, aztán megkérdeztem:
– Mi van... Zayne-nel?
Maddox jó néhány pillanatig nem válaszolt, és már épp
lehajtottam volna a fejemet, amikor a férfi a szemembe nézett.
– Őt már soha többé nem láthatod viszont.
Ezzel a néhány szóval porrá zúzta a világomat. Próbáltam
levegőt venni, de nem jutott el a tüdőmig.
– Ne...
Az őrző nem szólt semmit. Hallva, hogy kinyílt az ajtó, felállt
mellőlem. Ellepték a szememet a könnyek, és az arcomra
potyogtak. Csakis egyvalamit jelenthetett az, hogy soha többé
nem láthatom viszont Zayne-t. Ezek szerint nem csupán
elvettem a lelke egy részét.
Hanem megöltem őt.
Iszonyatosabb fájdalom hasított belém, mint amit valaha is
éreztem.
– Layla.
Abbot hangjának hallatán legszívesebben a föld alá bújtam
volna.
– Úgy... Úgy sajnálom! Én nem akartam, hogy... Hogy ez
történjen vele – hüppögtem.
 Csönd támadt, de hallottam, ahogy a vezér közelebb lépett. A
könnyeim fátylán át megláttam, hogy nincs egyedül. Majdnem
az egész klán vele volt. Az alakok többségét csak homályosan
tudtam kivenni, viszont az egészen közel jövő Nicolai mintha
elszörnyedve bámult volna rám, sápadt és zaklatott képpel.
– Abbot – szólt, és a fejét csóválva elhátrált tőlem –, ez nem
helyes.
Zayne apja hátranézett a többiekre a válla fölött, és azt felelte,
miközben Maddox átment a másik oldalamra:
– Tudod, hogy meg kell tennünk. Bebizonyosodott, amit
gyanítottunk: nincs semmiféle lilin. Maga Layla a bűnös.
Némán ültem ott, hiszen ez volt az igazság. Tényleg nem volt
lilin. Én voltam a felelős mindenért. Abban még nem voltam
egészen biztos, pontosan hogyan tettem mindezt; de akkor is,
minden bizonyíték ellenem szólt. Még Roth is tudta, hogy ez a
helyzet. Az egyetlen, aki nem tudta az igazat, az Zayne volt, és
lám, ő hogy végezte. Az egész testem remegett, újabb nyöszörgés
tört ki belőlem, fojtogatott a zokogás. Muszáj volt összeszednem
magam.
– Még azelőtt közbe kellett volna avatkoznunk, hogy
megtámadta a fiamat – folytatta Abbot, és ismét felém fordult. –
Csoda, hogy Zayne életben maradt.
Elállt a lélegzetem.
– Nincs rendes bizonyítékunk – tiltakozott Nicolai, mire
Donn a homlokát ráncolta. – Ez mind csupán gyanú. Layla még
csak...
– Már nem gyerek – fakadt ki Donn, kék szeme szikrákat
szórt.
Mindez a legkevésbé sem érdekelt. Ha Zayne életben van,
akkor mit keresek én itt?
– Zayne... jól van? – kérdeztem.
 Abbot felém fordult. Arcába lógó hajával annyira hasonlított
Zayne-re, hogy az már fájt.
– A fiam él – közölte.
– És... ho-hogy van?
Nicolai együttérző pillantást vetett rám, és közelebb lépett.
– Önmaga. És téged...
– Elég! – csattant fel Abbot.
Zakatolt a szívem. Zayne tényleg rendbe jött volna? Látni
akartam őt, a saját szememmel akartam látni, hogy van.
– Akkor... Most már hazamehetek?
Abbot szemében heves érzelem villant, aztán elfordította a
fejét, és alig észrevehetően nemet intett.
– A dolgok nem mehetnek úgy tovább, ahogy eddig. Túl sok
minden történt már, amit megakadályozhattam volna. Túl sok
életért kell felelősséget vállalnom, és némelyikük kicsúszott a
kezemből.
– Abbot, én ezt nem tudom elfogadni – ellenkezett Nicolai, és
a szavaiból vita kerekedett, amire én még fél füllel sem
figyeltem.
Zayne életben maradt, és úgy vettem ki a többiek
elmondásából, hogy jól van. Csakis ez számított. Úgy gondoltam,
az összes többi majd megoldódik valahogy, magától. Zayne
életben van, és...
Fájdalom sugárzott szét a hasamból, mély, izzó és gyötrelmes
kín, amitől elállt a lélegzetem, az egész testem megdermedt. Az
érzékeim megzavarodtak. Nem értettem, mi történik, miért
kiabál Nicolai és Dez. Sem azt, hogy miért vág még Abbot is
elszörnyedt képet, ahogy lebámul rám.
– Tessék, ennyi volt – szólt Maddox, és hátrahúzta a karját. A
testem követte a mozdulatát, mintha összekapcsolódtam volna a
kezével, ami egyáltalán nem tűnt normálisnak. – Kész, passz.
Ezzel vége az egésznek.
Mintha lángok mardosták volna a testemet. Lenéztem. Talán
olajfoltos lett a hasam? De nem is, az nem olaj volt. Hanem vér.
Sok-sok vér. Maddox elhátrált, és láttam, hogy a vastőr élét
szintén beborítja a vörösség.
Szentséges Szűzanyám...
Az a rohadék belém döfött!
Ösztönösen a sebre akartam nyomni a kezemet,
megfeledkezve arról, hogy a karom a hátam mögé van láncolva.
Ez még a gáznál is gázosabb volt. A vaspenge halálos volt a
démonokra. Habár én csak részben voltam démon, ez akkor
sem...
Kinyitottam a számat, és nem éreztem mást, csak a vér ízét.
– Miért? – bukott ki belőlem a kérdés. Nem is tudtam, miért
tettem föl. Hiszen ismertem a választ. Maddox egyedül azt tette,
ami a dolga... Azt, amit Rothnak is parancsba adtak. Megfékezte
azt, aki elvette az ártatlanok lelkét, ezáltal biztosítva, nehogy az
alfák közbeavatkozzanak. Ám a kérdés újból elhagyta a számat.
– Mi-miért?
Ekkor kitört a káosz.
Berobbant az egyik ablak, és hirtelen Roth állt a helyiségben,
a hold ezüstös sugarai neki is aurát kölcsönöztek. Feldühödött
üvöltést hallatott.
Azután még egyet.
A raktár fala megremegett, és egy másik ablak üvege is
szétrobbant. Szilánkok lövelltek mindenfelé. És Roth a
következő pillanatban már nem volt egyedül. Cayman guggolva
landolt előttünk, meglepően emberinek tűnt, kivéve a szemét. Az
úgy tündökölt, akár a topáz, a pupillája pedig hosszában
megnyúlt.
Cayman mellett pedig nem más állt, mint Dez. Ő meg mit
keresett a démonok között?
Az őrzők azonnal alakot váltottak, ledobták emberi álcájukat.
Kitárták a szárnyukat, bőrük sötétszürkére változott, akár a
márvány.
Abbot acsarogva förmedt Dezre.
– Mit műveltél?
– Nem hagyhattam, hogy ezt tegyétek – válaszolta a férfi, és
szintén átváltozott. Vörösesbarna tincsei közül szarv nőtt ki. –
Ez nem helyes.
Maddox meglóbálta a tőrt.
– Már úgyis mindegy! Elkéstetek.
Lepillantottam a hasamra. A vörös folt rohamosan terjedt
szét. Jaj, baszki, ez így nagyon, de nagyon, de nagyon szar volt.
– A legnagyobb élvezettel foglak kinyírni titeket. – Roth
valahogy forró széllökést kavart, ami átsüvített a raktáron, és a
falhoz szegezte Abbotot.
Az őrzők közül többen azonnal a vezérük elé álltak, hogy
védelmezzék. Kihasználva, hogy ez elterelte a figyelmüket,
összeszedtem minden csepp erőmet, és munkára fogtam lábam
izmait. Valahogy sikerült talpra vergődnöm.
Donn felém kapott, de átbújtam a karja alatt, ügyet sem vetve
a fájdalomra, ami egyszerre hasított a gyomromba és a fejembe.
Mély levegőt vettem, bár ez is kínnal járt, és felkészültem rá,
hogy valószínűleg iszonyatosan szanaszét fogják rúgni a seggem.
Ám ekkor mintha mindenki megdermedt volna. Még maga
Abbot is úgy festett, mint aki sóbálvánnyá vált.
Roth mostanra felöltötte valódi alakját. Megvetette a lábát a
raktár közepén, és kihúzta magát. El is felejtettem, hogy néz ki,
ha átvált a démoni énjére. Ádázul. Pokoli ijesztően. A bőre úgy
fénylett, akár az obszidián, elegánsan ívelt szárnya pedig
szélesebb volt, mint bármelyik őrzőé. Sima fejét hátravetette, az
ujjai karommá nyúltak.
Ismét rádöbbentem, milyen hasonlóak is a démonok és az
őrzők. Nem különböztek másban, csak a bőrük színében, meg
abban, hogy a démonoknak nem nőtt szarva.
Roth képére olyan mosoly ült ki, amilyet még sosem láttam
rajta. Csak úgy áradt belőle az ellenségesség és a jogos düh.
Olyan volt, mint a bosszú angyala, aki készen áll arra, hogy jól
lezúzzon mindenkit.
Előrelépett, a szeme narancssárgán izzott fel.
– Kössétek fel a gatyátokat, mert mindjárt megmutatom
nektek, milyen az igazi kénköves tűz!
És úgy is tett.
Kénszag árasztotta el a raktárépületet, aztán Roth kezéből
narancssárga tűzgömb repült el, és nekicsapódott a legközelebbi
őrzőnek. A férfi lángra lobbant, üvöltözve próbálta eloltani
magán a tüzet, ám az másodperceken belül teljesen beborította.
Az őrző tántorogva hátrált el. A lángok szétterjedtek.
Cayman szembeszállt egyszerre két őrzővel, miközben Roth
nekirontott egy harmadiknak, és belevágta az öklét a
mellkasába, mármint, szó szerint: a keze csuklóig eltűnt a gorgó
mellében. Amikor hátrahúzta a karját, a markában tartotta a
férfi szívét, ami mintha még dobogott volna. Grimaszt vágtam,
ahogy Roth elhajította a szervet, és nekiesett egy másik őrzőnek,
brutálisan nyakon vágva a szerencsétlent.
Roth megállíthatatlan volt, és... iszonyú félelmetes.
Heves szél támadt, így a lángok még gyorsabban terjedtek
szét. Az épület hangos reccsenéssel megrázkódott. A tető
remegve csikorgott-nyikorgott, aztán egyszerre levált, mintha a
raktár csak egy óriási konzervdoboz lett volna, amit épp most
nyitottak ki. Kormos kődarabok kaszáltak el két őrzőt, végleg
harcképtelenné téve őket.
 Te jó isten, ezt mind Roth okozta?
A démonherceg könyörtelenül vágott magának utat felém.
Csakis erre koncentrált, így nem vette észre a mögéje kerülő
gorgókat. Remegő lábbal feléje tántorogtam, hogy
figyelmeztessem.
– Roth, vigyázz, mögötted!
Megfordult, ugyanabban a pillanatban, hogy Donn rám
vetette magát. A srác megragadta a nyakamat, és hátralökött,
legalább egy méterrel arrébb zuhantam a földre. Nagyot
nyögtem, és fölemeltem a fejem. A tűz a falakat nyaldosta, az
arcomtól alig néhány centire. Gyorsan elhúzódtam onnan,
csupasz lábammal lökdöstem magam arrébb.
Ekkor valaki megmarkolta a vállamat, és talpra rántott.
– Nyugi, segítek – szólt Dez. Megfordított, és ekkor
észrevettem a hason heverő, mozdulatlan Donnt. Dez letépte
rólam a láncokat, megszabadítva a nyakamat és a csuklómat a
béklyótól.
Visszafordultam Dez felé, miközben az egyik őrző épp fülsértő
üvöltést hallatott.
– Köszönöm – néztem a férfi szemébe.
Dez biccentett.
– Nem mehetsz vissza az udvarházba. Érted?
Úgy gondoltam, ez eléggé magától értetődik.
– Irtó nagy bajban leszel – válaszoltam aggódva. – Jasmine
meg az ikrek...
– Minket ne félts! – Dez a hátam mögé sandított, majd
felszállt, és Nicolai mellett landolt. Ketten együtt visszaverték a
többieket.
Roth egyenesen felém tartott, de még mindig volt köztünk egy
őrző: Abbot.
A vezér ugrásra készült, a démon pedig a szárnyát kitárva
felszállt. Fogalmam sincs, mi ütött belém, mi adott erőt, ám
elöntött még egy utolsó energialöket, és Abbot elé vetettem
magam, Roth meg a vezér közé állva. Hullámzott a mellkasom,
és hamu borította be az arcomat. Fölemeltem remegő kezemet.
– Ne!
Roth mindössze centiméterekkel előttem toppant a földre,
szárnyának borotvaéles széle kis híján eltalált.
Mozgást érzékeltem a hátam mögött. Megperdültem. Abbot
felállt, arckifejezése tükrözte Rothét. Egy pillanatra találkozott a
tekintetünk, és hiába öveztek minket tomboló lángok, egész
testemben elhűltem. Most már tudtam, miért avatkoztam közbe:
meg akartam menteni Abbot életét. Roth dühében valószínűleg
végzett volna vele, ám Abbot nevelt fel, és ez... Ez még mindig
jelentett nekem valamit.
Még ha Abbotnak már nem is jelentett semmit.
Nem törődtem a szívembe hasító fájdalommal. Tántorogva
hátraléptem, és nekimentem Rothnak. Átfogta a derekamat,
megtartott, hogy el ne essek.
– Isteni kegyelmet kaptál – vetette oda Roth a férfinak,
miközben még jobban magához szorított. – Ez még egyszer nem
fog előfordulni.
Erős, csupa izom lábával nekirugaszkodva fellökte kettőnket a
levegőbe. Felszálltunk, olyan magasra, hogy amikor lenéztem,
már semmi mást nem láttam a raktárból, csak a szikrákat meg a
lángokat.
 33. FEJEZET

AHOGY AZ ÉGEN REPÜLVE magunk mögött hagytuk a raktárát,

én már alig voltam tudatában, mi történik. Hol elájultam, hol
feleszméltem; úgy éreztem magam, akár egy kiégni készülő,
villódzó izzó.
Roth egyszer csak leszállt egy tetőre, és Cayman nemsokára
követte.
– Nem mehetünk vissza a palisadesi kecóba – csóválta a fejét
a pokolbéli báró. A háta mögött a város fényei úgy ragyogtak,
akár ezernyi csillag. – A gorgók nyilvánvalóan tudják, hol
lakunk.
– Ja, ezzel kénytelen vagyok egyetérteni. – A borostyánszínű,
macskára emlékeztető szempár rám szegeződött. – Muszáj
kitartanod még egy kicsit, tökmag. Az én kedvemért, oké?
Rendbe fogunk hozni.
– Megint... látok... lelkeket – közöltem vele, mert valamilyen
oknál fogva ezt most nagyon fontosnak tűnt a tudomására
hoznom.
Roth mosolya halovány volt, és valahogy egyáltalán nem
stimmelt.
– Igen? Hát, ezt örömmel hallom, bébi. Nagy-nagy örömmel.
Pár perc, és ellátjuk a sebedet. Te csak tarts ki szépen!
Ködösen megint úgy érzékeltem, mintha széllökés támadt
volna. Ám ezúttal nem csupán másodperceknek tűnt, mire
elértünk oda, ahová tartottunk. Hanem mintha egy egész
örökkévalóság meg még két év kellett volna ahhoz, hogy végre
egy jó melegen befűtött házban találjuk magunkat. Meg akartam
kérdezni, hol vagyunk, de nem forgott a nyelvem.
Rothnak kalapált a szíve, miközben átvágott velem egy
tompán megvilágított szobán, aztán lefektetett egy ágyra,
aminek orgonaillata volt. Amint fölegyenesedett, egy árny vált le
a karjáról, pöttyök sokaságaként lebegett a levegőben, majd az
ágyon ismét alakot öltött.
Bambi végigsiklott a takarón, amíg el nem ért a csípőmig.
Fölemelte a fejét, és a combomon nyugtatta. Gyengédség fogta el
a szívemet, amikor a kígyólány kidugta villás nyelvét, a maga
módján köszöntve engem.
– Nyisd ki a szemed, Layla! – szólt egyszer csak Roth.
Észre sem vettem, hogy lecsukódott a szemem. Pislogva
kinyitottam.
– Hogy érzed magad? – kérdezte a fiú, és nyirkos
homlokomra simította a kezét.
Igyekeztem felmérni a helyzetet.
– Már nem... fáj annyira.
Roth arca megfeszült, mintha súlyos csapás érte volna.
– Az jó. – Kihúzta magát, és hátranézett a válla fölött. –
Cayman?
A másik démon odalépett hozzám, és finoman az oldalam
mellé fektette a karomat. Általában vidáman csillogó szemében
most nyoma sem volt derűnek.
– Vérzőmák – mondta, végighúzva a kezét a karomon. – Még
mindig a szervezetében van, ezért nem tudja rendesen felölteni
egyik alakját sem. Így marad, amíg a szer hatása teljesen el nem
múlik.
Ezt meg honnan tudja?
 Cayman nyilván kiolvasta a kérdést a tekintetemből.
– Hosszú ideje élek ezen a világon, szivi – válaszolta –, és már
szinte mindent láttam.
Kénytelen voltam hinni neki.
Roth ujjai az arcomhoz értek.
– Ezek itt karmolásnyomok. Cayman, ezek karmolásnyomok.
– Tudom, haver, de momentán nem ez a legfontosabb, amivel
foglalkoznunk kell. – Felhúzta a pulcsim szegélyét. – Ez... ez
bajos.
Roth felszisszent:
– Vas.
– Ja. – Cayman megnyomta a sebet, de alig éreztem.
Levegő után kaptam.
– Azt... Azt hiszem, haldoklom.
– Nem – vágta rá Roth hevesen, mintha pusztán az akaratával
megakadályozhatná az elkerülhetetlent. – Nem fogsz meghalni.
– Nagyon rossz bőrben van – mondta Cayman komoran. – A
vérzőmák már jó ideje benne lehet a szervezetében.
Roth megfogta a kezemet, és közelebb húzódott hozzám.
Miközben a pokolbéli báróhoz beszélt, nem vette le rólam a
szemét. Hálás voltam ezért, mert a közelsége, ujjainak szorítása
és az enyémbe fúródó tekintete valamiféle kapaszkodót nyújtott.
– Már három napja nem értem el őt – magyarázta
Caymannek. – Azt hittem, megint direkt nem akar tudomást
venni rólam. – Lesújtottan nézett rám. – SMS-eztem neked,
hívogattalak, de...
Szerettem volna vigasztalni, hogy semmiképpen nem
sejthette, mi történt velem, ám Cayman megelőzött, méghozzá
pontosan ugyanezekkel a szavakkal. Majd, miután elhúzta tőlem
a kezét, a báró hozzátette:
– Ez nagyon csúnya.
 – Az istenit, nem mondod! – csattant fel Roth. – Ezt
magamtól is tudom. De muszáj rendbe hoznunk valahogy.
A báró a fejét csóválta.
– A lány nem képes gyógyulni, hercegem. Érted, mit jelent ez?
A seb mély. Igaz, hogy Layla csak részben démon, de a vas akkor
is hatással van rá. És még ha ember volna is, egy ilyen seb
mindenképpen...
– Ki ne mondd! – acsargott Roth, és aranyszínű szeme
felizzott. – Kell, hogy legyen megoldás.
Cayman elhátrált az ágytól, behúzódott a félhomályba,
mintha magunkra akart volna hagyni minket... Hogy meghitt
búcsút vehessünk. Kinyitottam a számat, ám csak vér jött ki
rajta. Roth sietve letörölte, majd gyengéden az arcomra
simította a kezét.
– Nem hagyom, hogy ez történjen. Kell, hogy legyen... –
Élesen felvillant a szeme, majd hátranézett a válla fölött. – És ha
lélekhez jutna? Az segítene?
– Nem tudom – válaszolta Cayman. – De biztosan nem
árthat.
– Keríts neki valakit! Bárkit! – utasította Roth. – Nem
érdekel, kit, csak hozd ide, most rögtön!
– Ne! – nyögtem. A maradék energiámmal kierőltettem
magamból a szavakat. – Már így is épp elég kárt okoztam. Nem
fogok... elvenni egy lelket. Bármi is... történjék.
Roth bosszús grimaszt vágott.
– Pedig meg kell tenned. Meg fogod tenni. Nem érdekel,
menynyit tiltakozol. Nem hagylak meghalni.
Igencsak furának tűnt a hajthatatlansága, hiszen épp azért
küldték fel ide, hogy végezzen velem, ha bebizonyosodik, hogy
én állok az egész ügy mögött... Ám most nem volt időm ezen
filózni. Próbáltam lélegzethez jutni.
 – Ne tedd ezt velem! Kérlek! Kérlek... ne kényszeríts... rá erre.
Kérlek!
Roth a fejét csóválta.
– Layla...
– Ne tedd... ezt... velem.
Elborult az arca, a bőre pedig mintha elvékonyodott volna, és
rádöbbentem, hogy alig bírja megállni az átváltozást. Lehajtotta
a fejét, a homlokát az enyémhez nyomta, és megfogta mindkét
kezemet.
– Te pedig ne kényszeríts rá engem arra, hogy csak üljek itt,
és nézzelek meghalni. Te ne tedd ezt énvelem!
Fojtogatott a bánat, kis híján maga alá temetett, és habár
Roth szavai a szívembe martak, akkor sem gondolhattam meg
magam. Igaz, nem tudtam, hogyan vettem el a többi lelket, de
eszem ágában sem volt szándékosan ártani bárkinek.
– Talán meg akarsz halni? – kérdezte a fiú halkan. – Ezt
akarod?
– Nem. Nem akarok meghalni, de nem fogok... Még egy
embert a pokolra kárhoztatni... Azért, hogy élhessek.
Roth egész testében megborzongott, és reszketett, miközben
mély levegőt vett.
– Jaj, Layla! – mondta szomorúan. – Nem nézhetem tétlenül,
hogy ez történjen. Igenis lélekhez kell jutnod. Az se érdekel, ha
gyűlölni fogsz érte, miután rendbe jössz, de legalább életben
leszel.
A szívem kihagyott egy ütemet, és már épp tiltakozni akartam,
amikor Cayman közbeszólt:
– Várjatok! Lehet, hogy van más megoldás.
Roth kihúzta magát, és a barátja felé kapta a fejét.
– Halljam a részleteket! Gyorsan!
– Mi van a boszorkányokkal? – kérdezte a pokoli báró, és
közelebb lépett az ágyhoz. – Azokkal, akik Lilithet imádják?
Talán hajlandóak lennének segíteni, hogy megmentsék Lilith
lányának életét.
Rothnak elkerekedett a szeme.
– Szerinted segíthetnének valahogy?
– Ki tudja, mire képesek azok a banyák... De egy próbát
megér.
– Menj! – szólt Roth rekedten. – Ha hajlandóak segíteni,
akkor adj meg nekik bármit, amit csak kérnek! Bármit.
Cayman egy röpke pillanatig habozott.
– Bármit?
– Menj!
Azzal Cayman eltűnt. Egyik pillanatról a másikra. Puff, és már
ott se volt. Roth visszafordult felém.
– Ha ez nem válik be, akkor idehozok valakit, és magadhoz
veszed a lelkét.
Vitatkozni akartam, ám a szemébe néztem, és tudtam, hogy
nem volna értelme. Ahogy ő is tudta. Mindketten tisztában
voltunk vele, hogy ha ez a boszorkányos dolog nem válik be,
akkor már úgysem lesz idő mással próbálkozni.
Roth leszegte az állát, és nagyot sóhajtott. Az ajkához emelte
mindkét kezemet, és csókokat lehelt az ujjaimra.
– Jéghideg a kezed – suttogta.
Lassan pislogtam. Rengeteg kérdést szerettem volna feltenni
neki, ám minden egyes lélegzetvétel hatalmas erőfeszítésembe
került.
– Hogy kezdődött ez az egész? – kérdezte Roth, és rám emelte
elkínzott tekintetét.
– Zayne... Zayne megcsókolt – suttogtam, és láttam, ahogy a
fiúnak kitágul a pupillája. – Már máskor is... megtette, és soha
nem történt semmi, de most...
 Roth elhúzta a száját.
– Szóval, mivel az a barom lesmárolt téged, azzal vádoltak,
hogy megtámadtad?
Lehunytam a szemem, a szavaimra összpontosítottam.
– Ez nem ilyen... egyszerű, de Zayne... jól van. Most már.
– Őszintén szólva, momentán magasról teszek rá, hogy van a
kis vízköpőd.
Nevettem volna, ha bírok.
– Nyisd ki a szemed, Layla!
Ezúttal lassabban ment.
– Fáradt... vagyok.
Roth nagyot nyelt.
– Tudom, bébi, de akkor is muszáj nyitva tartanod a
szemedet.
– O... ké.
Apró mosoly ült ki az arcára, vagy talán inkább grimasz. Az
ölébe húzta a kezemet, még mindig szorosan fogta.
– Azt mondod, a vízköpő mostanában többször is megcsókolt,
és egészen eddig nem lett belőle semmi baj? – Miután
bólintottam, Roth halkan szentségeit. – Tudhattam volna...
Nem igazán bírtam követni.
– Bambi – mondta nyomatékosan. A csípőm mellett
összetekeredett kígyóra pillantott, és megértés villant az arcán. –
Tudtam, hogy famulusként vigyáz rád. Ez is volt a dolga, hogy
megvédjen, ha kell... Csak épp nem gondoltam volna, hogy az
oltalma ilyen szintekre is kiterjed. De most már mindent értek.
Megint látod a lelkeket, igaz?
– Aha.
– Az is Bambi miatt van. Most épp nincs rajtad, de amíg nálad
volt, összehangolódott veled, hatással volt a képességeidre, és
megváltoztatta őket. A famulusok képesek ilyesmire, és ha jól
sejtem, félvér démonok esetében még erősebb a befolyásuk. Azt
hittem, Bambi csupán kicsit erősebbé fog tenni téged. Fogalmam
sem volt, hogy azt is befolyásolhatja, mennyire tudsz uralkodni a
lélekelszívó képességeden.
Lehunytam a szemem, ahogy felfogtam a szavai jelentőségét.
Ezek szerint nem a Zayne iránti érzelmeim akadályozták meg,
hogy kiszívjam a lelkét, valamiféle kozmikus szerelmi
védőpajzsként. Egyedül Bambi volt az oka: a démoni famulus. A
csalódottságtól görcsbe rándult a gyomrom; de legalább most
már tudtam, miért vált egyszeriben lehetségessé, hogy
csókolózzak Zayne-nel. És azt is megmagyarázta, mi történt a
képességeimmel. Hát, legalábbis nagyjából magyarázatot adott a
sok furcsaságra. Sőt Bambi netán arra is kihatott, hogyan
voltam képes lelkeket elvenni, és talán így ártottam Deannek
meg Garethnek, akaratlanul, véletlenül. Tényleg logikusnak tűnt
a magyarázat; pláne, mivel nem lettem rosszul, miután a
klubban elszívtam egy kicsit annak a nőnek a lelkéből, viszont
azok után igen, hogy csókolózás közben megízleltem Zayne
esszenciáját. Az egyetlen különbség a két eset között az volt,
hogy az előbbinél rajtam volt Bambi, az utóbbinál viszont nem.
Ami pedig Maddoxot meg az ablakokat illette... Lehetségesnek
tartottam, hogy azokban az esetekben is Bambi hatott ki a
képességeimre. Vagy talán az történt, amitől Abbot félt, hogy a
képességeim egyszerűen maguktól megváltoztak. Márpedig ez
azt jelentette, hogy nem ólálkodik lidérc az udvarházban, amit
tulajdonképpen jó hírként könyvelhettem el.
Hogyha tényleg így állt a helyzet, akkor mindez eleve meg sem
történt volna, ha Bambi nem válik a famulusommá. De akkor
sem tudtam haragudni a kígyólányra. Amikor Tomas
megtámadott, Bambi mentette meg az életemet. Egyedül azt
nem értettem, miért akarta Roth, hogy a démoni tetkója velem
legyen.
– Nem hagytam volna, hogy elküldd magadtól Bambit, ha
tudom, mi a helyzet – szólt a fiú halkan. – Semmiképpen sem
engedtem volna, hogy nélküle szállj ki abból a liftből, ha tudom,
pontosan milyen hatással van rád.
Meglepetten néztem fel Rothra. Hátradőlt, és olyan
őszinteség sütött a tekintetéből, amit eddig nem láttam tőle.
– A francba... – mondta fojtott hangon. – Jól elcsesztem ezt
az egészet.
Hirtelen előbukkant a semmiből Cayman, és Roth feszülten
meredt rá.
– Kérlek, mondd, hogy nem üres kézzel jöttél vissza!
– De nem ám. – A báró odalépett az ágyhoz, az ujjai között
egy kis fiolával. – Ez a legjobb, amivel a boszik elő tudtak
rukkolni, habár semmit se garantáltak. És tudni se akarod, mit
kellett megígérnem cserébe.
– Nem érdekel, mit ígértél nekik. – Roth gyengéden lerakta a
kezemet az ágyra, és felállt mellőlem. Odalépett Caymanhez, és
elvette tőle a fiolát.
– Ó, később nagyon is érdekelni fog. De az árral majd csak
akkor foglalkozunk, ha már túl vagyunk ezen az egészen, igaz?
Nyugtalanul rándult görcsbe a hasam, ám Roth már ki is
nyitotta az üvegcsét.
– Mi ez? – kérdezte.
– Valami spéci kotyvalék, ami semlegesíti a vérzőmák hatását,
és ha minden igaz, felpörgeti Layla testének természetes
gyógyulási folyamatát – magyarázta Cayman, majd hozzátette: –
Azt mondták, hogy a csajszi el fog aludni tőle, és akkor se
aggódjunk, ha totál bekómál.
Roth bólintott, és visszaült mellém az ágyra. Már az sem
igazán érdekelt, hogy mi van, ha a boszorkánykör megpróbált
valahogy becsapni minket. Vészes gyorsasággal egyre fáradtabb
lettem. Belém hasított a jeges rémület, mert tudtam, hogy
tényleg a halálomon vagyok. És nagyon, de nagyon nem akartam
meghalni. Roth segített annyira felülnöm, hogy le tudjam nyelni
a fiolában lévő folyadékot.
Amint belekortyoltam a löttybe, kis híján öklendezni
kezdtem. Borzalmas íze volt, ám Roth a számhoz nyomta az
üvegcsét, és hüvelykujjával cirógatta a torkomat, hogy segítsen
lenyelni az egész főzetet.
– Bocs, tudom, hogy rémes, de mindjárt elfogy – biztatott.
Miután a fiola kiürült, a fiú visszafektette a fejemet a párnára,
aztán a barátjához fordult.
– Ha ez nem válik be, akkor kinyírom az egész rohadt körüket
– jelentette ki, és lüktetett az állán egy izom. – Remélem, ezzel
tisztában vannak.
– Azt hiszem, igen. – Cayman ismét elhátrált az ágytól,
miközben Roth újra rám nézett. – Én most inkább... Izé,
magatokra hagylak titeket egy időre.
Roth ezt már válaszra sem méltatta. Ledőlt mellém, és
kinyújtózott. Úgy éreztem, mintha minden csontom
ólomnehézzé vált volna. Sikerült oldalra fordítanom a fejemet,
épp annyira, hogy Roth szemébe tudjak nézni. Láttam a
tekintetén, hogy ugyanazt gondolja, amit én.
Lehet, hogy Cayman elkésett a boszorkánykör főzetével, és
már semmi sem segíthet rajtam.
– Én most nem akarok semmi mást, csak magamhoz ölelni
téged – szólt a fiú karcos hangon. – Egyedül ezt akarom.
Elszorult a szívem. Ha eljött számomra a vég, akkor én is ezt
akartam. Nem akartam egyedül lenni az utolsó perceimben.
Ennél persze többről volt szó, de most nem bírtam felfogni, mit
jelent ez. Ajkam azt formálta, hogy oké, ám megszólalni már
nem volt erőm.
Roth a karjába zárt, a teste kellemes meleget árasztott.
Néhány pillanattal később már nem bírtam nyitva tartani a
szemem. Elillant a félelmem, és mélységes, andalító béke szállt
meg. Ha ez volt a halál, nem is tűnt olyan vészesnek. Tényleg
olyan volt, mint álomba merülni.
A fiú még szorosabban ölelt, teste az enyémhez simult, a
fejünktől a lábujjunkig. Az állát a fejem búbján nyugtatva
felsóhajtott. Én is vettem egy nagy levegőt, aztán még mélyebbre
süllyedtem a sötétségbe.
– Layla?
Válaszolni akartam, de már nem volt rá lehetőségem. A
semmi hívogatott, és nem állhattam ellen neki.
– Hallasz engem? Van valami, amit mindenképpen tudnod
kell – mondta Roth, érdes és fojtott hangon, ami mintha nagyon
távolról szólt volna, mégis sürgetően. – Szeretlek, Layla. Hallod?
Azóta szeretlek, hogy legelőször meghallottam a hangodat, és
örökké szeretni foglak. Bármi is történjék. Szeretlek.
 34. FEJEZET

A SEMMIBŐL MAGAMHOZ TÉRNI KORÁNTSEM VOLT SEMMI. Az

ujjaim megrebbentek az oldalamnál. Begörbültek a lábujjaim.
Megéreztem, hogy valami édes, pikáns, vad illat ölel körül. Nem
lepett volna meg, ha kiderül, órák teltek el azóta, hogy az
agyamban felvillant az első szikra, odáig, amikor végre
kinyitottam a szemem.
Pislogtam, és azon kaptam magam, hogy egy széles mellkast
bámulok. Egy csupasz mellkast. Egy fiú mellkasát. A
gondolataim totál összekuszálódtak, de azért nagyjából
emlékeztem mindenre, ami történt. Meghaltam volna? Mert ha
ez itt a túlvilág, akkor elsőre nem is tűnik olyan rossznak. De
nem, a testemet átjáró mély és makacs sajgás határozottan
tudatta velem, hogy nagyon is életben vagyok.
A kezem egy kemény hason nyugodott, egy gyönyörűen
megrajzolt, zöld pikkelyű sárkány fejének közelében.
Roth mellett feküdtem.
Egyik karját a csípőmre rakta, a másikat bedugta a vállam alá,
ujjai belegabalyodtak kócos hajamba. A mellkasa egyenletesen
emelkedett-süllyedt. Éreztem, hogy Bambi a másik oldalamon
hever, kényelmesen elnyújtózva. Micsoda egy fura szendvics
tölteléke lettem!
Bármi is történjék. Szeretlek.
Bizsergető melegség rohanta meg az arcomat és a nyakamat.
Tuti, hogy csak a képzeletem szórakozott velem. A démonok
nem tudnak így szeretni. Még az olyanok sem, mint Roth, aki
tény, hogy képes volt néhány nem éppen démonhoz illő dologra.
Habár... Emlékeztem, milyen kétségbeesett volt a hangja.
Fölemeltem a fejem, csak egy kicsit. Roth sötét szempillái az
arcára borultak. Az ajka kissé elnyílt. Alvás közben fiatalabbnak
és védtelenebbnek tűnt, mint amilyennek ébren mutatta magát.
Úgy festett, akár egy angyal.
Fogalmam sincs, meddig hevertem így, a fiút bámulva, de
valószínűleg elég ideig ahhoz, hogy totál perverznek számítsak.
Viszont legalább hasznosan telt a semmiben töltött időm. Nem
bírtam betelni a ténnyel, hogy életben vagyok. Leszámítva az
egész testem sajgását, alapvetően úgy éreztem, rendbe jöttem. A
vérzőmák hatása elmúlt; a hasamon ejtett seb nagyjából be is
gyógyult. Biztos voltam benne, hogy nemsokára talpra állok, és
már kutya bajom se lesz.
De minden megváltozott.
Olyannyira, hogy egyelőre még csak fel sem tudtam fogni,
milyen más lesz mostantól az életem. Az udvarházba
semmiképpen sem térhetek vissza. Nem is akartam, azok után,
amit Abbot tett velem: ketrecbe záratott, aztán átvitetett a
kínvallató raktárukba... Nem, eszem ágában sem volt az őrzők
közelébe menni. Ha Nicolai és Dez nem avatkoznak közbe, már
nem élnék... És Abbot pontosan ezt is akarta. Akárcsak a vér
szerinti apám, a klán vezére is a halálomat kívánta. Hát, igen, ez
fájt, és tudtam, hogy még jó ideig bántani fog. De nem
agyalhattam rajta tovább.
Tudtam, hogy egyszerűen nem agyalhatok örökké Elijah-n
meg Abboton, és kész.
A suli? Az is kilőve. Akár Bambival, akár nélküle,
mindenképpen túl nagy volna a rizikó. Nem kockáztathatom,
hogy megfertőzök bárki mást, pláne, mert még mindig
fogalmam sincs, miként is teszem. Nem tudtam, mihez fogok
kezdeni, csak azt, hogy nem maradhatok itt. Az őrzők biztosan
vadásznak rám. És sejtettem, hogy a pokolból is hajtóvadászatot
indítanak majd utánam, amint kiderül, én okoztam a
történteket. Annak esélye pedig, hogy még valaha is
viszontláthassam Zayne-t, egészen elenyészőnek tűnt, és ettől
olyan fájdalom hasított belém, mintha ismét ledöftek volna. Az a
fiú már kisgyerekkorom óta az életem része volt, és most szembe
kellett néznem azzal, hogy bármennyi időm maradt is hátra ezen
a földön, talán soha többé nem lehetek együtt vele. És ezt... Ezt
alig bírtam elviselni, főleg annak tudatában, hogy mit tettem
vele. Egyedül abban reménykedhettem, hogy Zayne tényleg jól
van, és erről valahogyan sikerül is megbizonyosodnom.
Megváltozott az egész életem, de elszántam magam, hogy igenis
kibírok bármit. Muszáj kibírnom.
Roth szemhéja megrebbent, aztán felnyílt. Elém tárult az
aranyszínű szempár, ami tündökölt a megkönnyebbüléstől. A fiú
kinyitotta a száját, aztán megnyalta az ajkát, de nem szólt
semmit, csak bámult engem, ahogy én is őt. Ebben a pillanatban,
ebben az ágyban, szorosan ölelve egymást, mintha csak mi
ketten lettünk volna az egész világon.
Azután Roth fölemelte a kezét a csípőmről, és az arcomhoz
érintette az ujjai hegyét.
– A karmolásnyomok szépen begyógyultak – mondta. – Csak
pár halvány vonalka maradt. Ki karmolt meg?
Eszem ágában sem volt elárulni neki.
Miközben én mélyen hallgattam, Roth végighúzta ujjhegyeit a
nyakamon, amibe beleborzongtam.
– A lánc is nyomot hagyott – jegyezte meg.
– Ja – suttogtam.
 Elborult az arca.
– Ki fogom nyírni mindet.
Elhittem, hogy komolyan gondolja. Fölemeltem a kezem, és
megfogtam a csuklóját.
– Nem hinném, hogy az tényleg szükséges volna.
– De hát ezt tették veled. Szerintem nagyon is szükséges.
A fejemet csóváltam, és leeresztettem a kezem. Erősködni
akartam, hogy igenis teljesen jól vagyok, de valójában egyáltalán
nem voltam. Igaz, annyit elmondhattam magamról, hogy élek és
egyben vagyok, de attól azért még igencsak sok választott el,
hogy jól legyek.
– Az a főzet, amit a boszorkánykör adott... Jól hallottam, amit
Cayman mondott? – kérdeztem inkább. – Most tartozunk nekik
valamivel?
Roth felvonta egyik sötét szemöldökét, és ujjai a
kulcscsontom ívére vándoroltak.
– A jelen pillanatban ez engem egy hangyafingnyit se érdekel.
Meglepett kacaj szakadt ki belőlem. Nyers és rekedt volt a
hangom.
– Hát, jó.
– Majd később megoldom.
Ezután megint engem bámult, ugyanúgy, mint amikor az
előbb kinyitotta a szemét, és meglátta, hogy magamhoz tértem.
Azon kaptam magam, hogy visszafojtom a lélegzetem, és görcsöl
a gyomrom. A reakcióm összezavart, sőt megijesztett, mert
bizony volt már, hogy elvesztem ebben a tekintetben, és alig
bírtam visszatalálni belőle a valóságba.
Ám végül Roth volt az, aki megszakította a szemkontaktust.
– Szeretnél fölkelni? – kérdezte, elfordítva a fejét.
Megköszörültem a torkomat.
– Aha. Jó lenne... Jó lenne, ha megmosakodhatnék.
 Erre tényleg muszáj volt sort kerítenem. A ruhám mocskosan,
szakadtan tapadt hozzám. Csak a jó ég tudhatta, mikor
zuhanyoztam utoljára. Roth segített felülni, miután elhessegette
mellőlem Bambit. A kígyó az ágy végébe siklott, onnan figyelt
minket. Leraktam a lábamat a földre, ám ekkor Roth, aki
előttem állt, a karomat fogva, egyszer csak szobormerevvé
dermedt.
A következő pillanatban térdre rogyott előttem. Aggódva
figyeltem.
– Roth...
– Semmi baj. – Lehunyta a szemét, és megszorította a
kezemet. – Őszintén nem tudtam, hogy beválik-e a banyák
kotyvaléka. Amikor becsuktad a szemed... – Megköszörülte a
torkát. – Fogalmam sem volt, hogy kinyitod-e még valaha.
Gombócot éreztem a torkomban, és nem telt tőlem más
reakcióra, mint hogy megszorítottam a kezét.
Roth a fejét csóválta.
– Egyre csak az a sok hazugság járt az eszemben, amivel
traktáltalak, és nem bírtam volna elviselni, ha úgy halsz meg,
hogy még az igazat sem tudod.
Azokra a szavakra gondoltam, amiket a képzeletem susogott
nekem, és a szívverésem kihagyott egy ütemet. Kinyitottam a
számat, habár nem tudtam, mit mondhatnék – ám ekkor Roth
előrehajolt. Elengedte a kezem, és olyasmit tett, amire nem
számítottam.
Az ölembe hajtotta a fejét, hasonlóképpen, mint nemrég
Bambi, és szívszaggató sóhajt hallatott.
A kezem megállt a levegőben, a feje fölött. Könnybe lábadt a
szemem, pedig fogalmam sem volt, miért. Az elsötétített ablakra
pillantottam, amin át beszivárgott a nap egy kis sugara, dicsfényt
vetítve Rothra.
 – Amikor visszatértem a földre – szólalt meg a fiú –, és
elmentem hozzátok, hogy beszéljek az őrzőkkel, Abbot kijött a
ház elé, hogy találkozzon velem. Még azelőtt, hogy te megjelentél
volna odakint.
Ebben nem volt számomra semmi újdonság, de sejtettem,
hogy nem szimplán azt fogja felidézni, amit már magamtól is
tudok.
– Mielőtt még egyáltalán kinyithattam volna a számat,
mielőtt elmondhattam volna, mit keresünk ott, Abbot
megfenyegetett, hogy tartsam távol magam – folytatta Roth,
halk és színtelen hangon. – Mármint, nem a birtoktól, hanem
tőled. És tudod, meg is értettem, miért. Teljesen érthető volt,
miért nem akarta, hogy a közeledbe menjek. Elvégre a pokol
koronahercege vagyok, nem olyan srác, akit bárki szívesen
beinvitálna az otthonába. Egy őrző meg aztán végképp nem.
Miközben beszélt, rátettem a kezemet a fejére, és a haját
cirógattam. A szívem és a torkom egyaránt elszorult a heves
érzelmektől.
Roth úgy bújt oda hozzám, akár egy macska, ami nem bír
betelni a simogatással.
– De ennél többről volt szó – magyarázta. – Abbot már akkor
tudta, mi történik veled, vagy legalábbis, hogy mi történhet
Paimon rituáléjának következtében. Úgy gondolta, hogy az én
befolyásom csak tovább rontana a helyzeten, mert felerősíteném
a démoni oldaladat. És azt hiszem... Azt hiszem, tudta, hogy
soha nem lennék képes megtenni azt, amiért ideküldtek. Nem
akarta, hogy velem legyél... Nem akarta, hogy együtt legyünk. És
ezért bármit hajlandó lett volna megtenni.
Rögtön tudtam, hogy az együtt alatt nem azt érti, hogy egy
helyiségben, hanem annál többet... Valami sokkal jelentősebbet
és meghittebbet. Az ujjaim megdermedtek a tincsei között.
 – Mit... Mit csinált Abbot?
A fiú ismét nagyot sóhajtott.
– Azt mondta, eszembe se jusson bármiféle kapcsolatba
bonyolódni veled. Elsőre csak nevettem, és azt feleltem, ne is
álmodjon arról, hogy parancsolgathat nekem. Elvégre attól a
pillanattól kezdve, hogy kiszabadultam a pokolból, nem akartam
mást, csak visszatérni hozzád, és nem azért, mert
megparancsolták... Nem azért, amit hittél. Abbot fenyegetése
nem jelentett nekem semmit, de...
Nehezemre esett levegőt venni, miközben Roth keserűen
folytatta:
– De pontosan tudta... Tudta, hogyan érheti el, hogy távol
tartsam magam tőled. – A hangjának most már haragos éle volt.
– Nem engem fenyegetett meg. Hanem téged.
– Úristen... – Elkaptam a kezem a fejétől, és a szám elé
szorítottam. Mostanra természetesen már tudtam, hogy Abbot
nem éppen a barátom, de ezek szerint már akkor sem volt az?
– Azt mondta... Azt mondta, ha kell, végez veled, csak hogy
távol tartson tőlem – mondta Roth, és a felhördülésem hallatán
fojtott hangon elkáromkodta magát. – És komolyan is gondolta,
Layla. Én pedig nem voltam hajlandó ilyen kockázatot vállalni.
Azokat a dolgokat, amiket aznap este mondtam neked... A
legkevésbé sem akaródzott mondanom. Egyetlen árva szót sem
gondoltam belőle komolyan.
Lehajtott fejére meredtem. A szám mozgott a kezem mögött,
de nem bírtam hangot kiadni. Roth annyi mindent mondott
nekem, amióta visszatért... Sok homályos kijelentést tett, amit
egészen mostanáig nem is tudtam értelmezni.
A fiú ekkor fölemelte a fejét, és a szemembe nézett.
– Az végképp nem igaz, hogy csak unalom ellen kellettél
nekem, Layla. És valójában eszem ágában sem lett volna ellökni
téged magamtól, de nem akartam, hogy én legyek az oka, ha
netán valami bajod esik. Nem lehettem az oka.
– Jaj, Roth... – suttogtam. Én... álmomban sem gondoltam
volna, hogy a srác ezért tagadta égre-földre a visszatérése után,
hogy bármit is érezne irántam.
– Én nagyon is veled akartam lenni, de...
De meg akart védeni engem. Úgy próbált oltalmazni, hogy
eltaszított magától. Fájdalom mart a szívembe, ugyanolyan
sokkoló volt, mint a mostanra már begyógyult seb a hasamon.
– Borzasztóan sajnálom – kesergett Roth. – És végül semmire
sem mentem az egésszel, de már nem tudom visszacsinálni. –
Oldalra billentett fejjel figyelt. – Tudom, hogy ez nem változtat
azon, menynyire megbántottalak. Én csak azt akartam, hogy
megtudd az igazat. Mert tudnod kell, hogy...
Minden idegszálam megfeszült, miközben vártam, hogy
befejezze a mondatot: vártam, vajon azt mondja-e, amit akkor
véltem hallani, mielőtt bekómáltam a boszorkányok főzetétől.
Roth azonban végül nem mondott semmi mást. Elnémulva
fürkészte az arcom, mintha attól tartana, hogy soha nem lát
többet.
Ekkor eszembe jutott valami, amit muszáj volt
megkérdeznem.
– Zayne... Zayne is odakint volt már, amikor Abbot közölte
veled mindezt?
A borostyánszínű szempárban az arany tucatnyi, szédítő
árnyalata örvénylett.
– Számít ez?
– Igen – suttogtam. Nagyon is számított, ha Zayne tudta,
miért fordított hátat nekem Roth, ha tudta az igazat, de eltitkolta
előlem.
A fiú jó néhány pillanatig nem válaszolt, és nekem baljósan
futkosott a hátamon a hideg.
– Ez semmin se változtat, Layla – mondta végül. –
Lényegében nem, mert bármi is történt, Zayne... Zayne az én
helyemben ugyanezt tette volna. – Vonakodó tiszteletet
olvastam ki a szeméből. – Ezt biztosan tudom.
Túl sok minden kavargott a fejemben. Jó néhány
másodpercig megkukulva ültem, totálisan elképedtem. Az
agyam túlterhelődött. Alig bírtam felfogni mindezt.
Roth haloványan mosolygott, miközben felállt, és megfogta a
karomat.
– Na, gyere! Irány a fürdőszoba.
Mintha robotpilótára kapcsoltam volna, azt se tudtam, mit
kezdjek magammal. Roth fölsegített az ágyról, ám az első
lépésnél majdnem orra buktam. Úgy remegett a lábam, akár egy
újszülött csikóé, de Roth megtartott.
– Nyugi, itt vagyok, vigyázok rád – mondta. – Mindig.
Mindig. A szó úgy pattogott bennem, mint egy
pingponglabda.
Miután bekísért a mosdóba, Roth elment, hogy tiszta
holmikat hozzon nekem a hálóból. A fürdőszoba igazán szuper
volt: a tágas, pazar helyiségben külön kád és zuhanyozó közül
választhatott az ember. Megláttam magamat a tükörben.
Elkerekedett szemem irreálisan nagynak tűnt sápadt arcomon.
Még mindig látszottak a bőrömön Zayne karmának halvány
vonalai. A nyakam körül rikító piros csík húzódott. Lehámoztam
magamról a felsőmet, és most először szemügyre vettem a sebet
a hasamon.
Megborzongtam.
A köldököm fölött már begyógyult a bőr, de élénk rózsaszín és
ráncos volt. Egy átlagember biztos, hogy elvérzett volna egy ilyen
sebtől. Engem is csak az mentett meg, hogy Nicolai és Dez
közbeavatkoztak. Remegő kézzel lerángattam a többi, mocskos
holmimat is, aztán beálltam a zuhany alá. Addig maradtam a
vízsugár alatt, amíg remegni nem kezdett a lábam – vagyis
mindössze néhány percig.
Lecsutakoltam magamról a koszt, izzadságot, vért és minden
mást, amire gondolni sem akartam. Alig álltam a lábamon,
miközben törülközőt tekertem magamra, aztán megpróbáltam
felitatni a hajamból a víz nagy részét, de pár másodperc után
feladtam.
Roth ekkor kopogtatott.
– Bejöhetek már?
– Igen.
Pár holmival a kezében lépett be.
– Hoztam egy melegítőalsót meg egy pulcsit.
– Köszi!
Rám nézett, és a tekintete olyan hosszan szegeződött rám,
hogy a fülem tövéig elpirultam. Aztán beletúrt borzas hajába,
sarkon fordult, és kiment a fürdőszobából.
– A hálóban várok. Majd szólj, ha készen vagy!
Mély levegőt vettem, és lassan kifújtam. Belebújtam a
holmikba, és azonnal körülölelt Roth illata: ezek csakis az ő
cuccai lehettek. Amikor kiszóltam a hálószobába, hogy
felöltöztem, a fiú újra megjelent, és segített visszabicegnem az
ágyhoz. Annyira fáradt voltam, hogy mire a fejem a párnára
hanyatlott, tudtam, jó darabig nem mozdulok meg újra.
Roth leült mellém, és előkapott egy mobilt.
– Rendelek kaját. Muszáj enned.
Nem voltam éhes, de azért tetszett, hogy így törődik velem.
Körülnéztem a jókora hálóban, és annak elegáns berendezésén.
– Kinek a háza ez?
Roth felnézett a mobilról, amin épp SMS-t írt valakinek.
 – Hogy őszinte legyek, lövésem sincs, eredetileg kinek a
tulajdona volt, de manapság démontanya. Néha idejövök, ha el
akarok szabadulni kicsit a városból. Ahogy Cayman is.
Az igazat megvallva nem is nagyon akartam tudni, mi
történhetett az eredeti tulajdonosokkal.
– Pontosan hol vagyunk?
Roth visszadugta a mobilt a zsebébe, és megdörgölte csupasz
mellkasát.
– A folyó túlsó partján... Elég messze az őrzők birtokától. Ez
itt már Maryland, jóval az államhatáron túl. Ezen a helyen
biztonságban vagyunk. A vízköpők itt tuti nem fognak ránk
találni.
Csúnya és aggasztó gondolataim támadtak, de gyorsan
elhessegettem őket.
– Hol van Bambi? – kérdeztem inkább.
– Jelenleg éppen a lábamra van tekeredve. Úgy gondoltam,
nem bánod, ha tartja kicsit a távolságot.
– Ó! – A takaró szélét babráltam. Amikor felnéztem, láttam,
hogy Roth megint engem figyel. Elakadt a lélegzetem.
Roth áthajolt a lábam fölött.
– Hamarosan itt a kaja. Miért nem szundítasz addig egy
kicsit? Majd felébresztelek, ha már ehetünk.
Ki voltam merülve, de tudtam, hogy akkor sem jönne álom a
szememre.
– Nem bírok aludni.
A fiú néhány pillanatig hallgatott.
– Mi jár a fejedben? – kérdezte aztán.
– Túl sok minden – vallottam be, a mennyezetre bámulva. –
Például az, hogy nem maradhatok itt sokáig.
– Addig maradsz itt, ameddig csak akarsz.
A szám kis mosolyra húzódott.
 – Ez nagyon rendes tőled, de tudod... Tudod, hogy nem lehet.
Muszáj lesz elmennem. Fogalmam sincs, hová, de
mindenképpen keresnem kell egy olyan helyet, ahol... Ahol nem
vesznek körül se emberek, se őrzők. Legalábbis addig, amíg rá
nem jövök, hogyan fertőzöm meg az embereket.
– Hát, akkor majd szólj, ha indulni akarsz, és elmegyünk,
ahová csak szeretnél.
Ráemeltem a tekintetem.
– Te nem jöhetsz velem.
Roth a homlokát ráncolta.
– Ugyan miért nem?
– Azt az utasítást kaptad, hogy végezz velem, ha szükséges.
Ha elmenekülnél velem, akkor azzal te magad is célponttá
válnál, nem?
A srác felvonta a szemöldökét.
– Úgy nézek én ki, mint akit ez érdekel? Egyébként meg,
szerintem már az eddigiekkel is megszegtem a nagyfőnök
szigorú utasításait. És szó sem lehet róla, hogy hagyjalak egyedül
lelépni. De nem ám, a pokolba is. Szükséged van valakire.
Szükséged van segítségre.
– Roth...
– Figyelj, nem fogom hagyni, hogy magadra maradj a bajban.
Részben az én hibám is, hogy ekkora zűrbe keveredtél. Nem
voltam veled őszinte, egy csomó mindennel kapcsolatban. –
Felszegte az állát. – És tudom, hogy igencsak... Elcsesztem a
dolgokat kettőnk között. Hidd el, tisztában vagyok vele. Az se
érdekel, ha közlöd velem, hogy inkább bújnál össze egy
éjszörnnyel, mint hogy megbocsáss nekem. Akkor is kitartok
melletted.
Az alkaromra támaszkodva félig fölültem.
– Szembeszállnál a pokollal... Szembeszállnál a főnököddel?
Elvigyorodott, és vállat vont.
– Ja.
– Miért vállalnál ekkora kockázatot?
A szemembe nézett.
– Pontosan tudod, miért. A lelked mélyén tudod.
 35. FEJEZET

KELLETT MÉG MÁSFÉL NAP, hogy a testem rendbe jöjjön. Roth .

közben végig velem volt. Még Cayman is csatlakozott hozzánk. A
két démon elszórakoztatott, miközben nem engedtek fölkelni az
ágyból.
Ennek keretében végignéztem velük Will Ferrell összes
filmjét.
A lábadozásom alatt így, hármasban próbáltuk kitalálni, most
mégis hogyan tovább. Az eddigiekből azt szűrtük le, hogy a
megfertőzöttek valószínűleg többször is a közelembe kerültek, és
így történhetett meg a baj – hiszen nyilvánvalóan nem
smároltam le egyikőjüket sem. Ez logikus magyarázatnak tűnt
Dean meg Gareth esetében, elvégre őket ismertem a suliból...
Viszont nem igazán stimmelt a klubbéli nőre. Ráadásul
fogalmunk se volt, hány áldozat akad még, akikről nem is
tudhatunk. Nem igazán volt értelme az egésznek, de mégis kihez
fordulhattunk volna a kérdéseinkkel?
Jó érzés volt – nagy megkönnyebbülés –, hogy végre akadt
valamiféle tervünk, még ha nem is túl részletes vagy átgondolt.
Ám a csöndes pillanatokban, amikor Roth elment egy időre,
Cayman pedig a füles fotelban hortyogott, akaratlanul is
eszembe jutott mindaz, amit elveszítettem.
Márpedig nagyon sok mindent veszítettem el.
Habár az őrzők végül ellenem fordultak, akkor is hosszú
éveken át ők voltak a klánom, és az én esetemben ez egyet
jelentett a családdal. És elveszítettem Zayne-t is, ám ha őszinte
akarok lenni magammal, el kell ismernem, hogy az már jóval a
végzetes csók előtt eldőlt. Valójában már akkor elveszítettem őt,
amikor hagytam, hogy belevágjunk egy olyan kapcsolatba,
amiről eleve tudtam, csakis rosszul végződhet: azzal, hogy
Zayne-nek valami bántódása esik. Így hát odalett a barátságunk,
meg vele együtt az a mélyebb kötődés is, ami az elmúlt időben
kialakult köztünk, ráadásul a fiú most nyilván megvet engem,
hisz elvettem a lelkéből. Biztosan undorodik tőlem, hiszen
megbízott bennem, én pedig elárultam a bizalmát, méghozzá
sokkal súlyosabban, mint ha pusztán megcsókoltam volna egy
másik srácot, vagy ilyesmi.
Kis híján megöltem őt.
Zayne elvesztésének fájdalma nem enyhült, és gyanítottam,
hogy soha nem is fog. Olyan volt ez, mintha egy végtagomat
veszítettem volna el.
És a barátaim? Stacey? Sam? Velük sem vehettem föl a
kapcsolatot, és még azt sem tudtam, nem fertőztem-e meg őket.
Rettegtem, hogy talán igen, csak még nem mutatkoztak rajtuk a
tünetek. Gyötört a bizonytalanság, hogy mi lehet velük. Egek,
annyira elcseszett ez az egész!
Az ilyen sötét pillanatokban nem akartam mást, csak
összegömbölyödni, és teljesen átadni magam a
tehetetlenségnek. Tizenhét évesen szembe kellett néznem azzal,
hogy az életem bizonyos szempontból, alapvetően véget ért.
Igaz, előttem áll egy egészen új élet, ám egy olyan, amilyet soha,
de soha nem terveztem.
Roth bevonult a nappaliba, kezében egy nagy tál sajtos
pufival. Lehuppant mellém a kanapéra, vetett rám egy jó hosszú
pillantást, majd betolt a képébe egy marékkal a sós rágcsából.
Jellemző, hogy ő képes volt még nassolás közben is szexisen
kinézni.
Átkozott démon.
Eléggé... feszült volt köztünk a helyzet. Sok minden hangzott
el, és sok minden maradt kimondatlanul. De akárhogyan is,
Roth kitárulkozott előttem, és már nem voltam teljesen
meggyőződve arról, hogy azok a fájdalmasan gyönyörű szavak,
amiket tőle véltem hallani, csupán a képzeletem szüleményei
lettek volna. Egyszerűen csak nem tudtam, mit kezdjek azokkal a
szavakkal, megbízhatok-e bennük, vagy egyáltalán
beengedhetem-e őket a szívembe. Mert bizony a szívem meg a
fejem momentán baromira össze volt zavarodva.
– Mi a helyzet? – kérdezte Roth, miközben benyúlt a tálba, és
kivett egy jó nagy szem pufit.
Vállat vontam, és Caymanre pillantottam, aki meredten
bámulta a tévét. Épp a Mi a manó ment.
Roth felkínálta nekem a pufit. Elvettem, és bekaptam. Morzsa
hullott az ölembe. Na, jellemző. A fiú nem szólt semmit, és
tudtam, hogy vár.
Felhúztam a lábamat, átkaroltam, és a térdemre
támasztottam az államat.
– Látni akarom Stacey-t – jelentettem ki.
Lelohadt a mosolya.
– Nem hinném, hogy az jó ötlet.
– Akkor is látni akarom őt. Meg Samet is. Muszáj
meggyőződnöm róla, hogy nem fertőztem meg egyikőjüket sem
– magyaráztam. Ekkorra már Cayman is ránk figyelt, meglepő
módon képes volt elszakadni a filmtől. – Most, hogy megint
látok aurákat, meg tudnám állapítani, jól vannak-e.
– Ha már az auráknál tartunk – kezdte Roth –, szeretném, ha
megint magadhoz vennéd Bambit. Igaz, hogy egy kicsit vacakol a
képességeiddel, de erősebb leszel tőle.
Szívem szerint én is szerettem volna megint magamhoz venni
a kígyólányt. És talán hajlandó is lettem volna rá, ám csak akkor,
ha biztosan tudom, hogy nem turbózza fel a lélekelszívó
képességeimet terminátor szintűre.
– Később talán majd lehet róla szó, de szerintem egyelőre
fontosabb, hogy lássam az aurákat.
– Az igaz. – Cayman úgy nyújtózott, akár egy macska. – De
hülyeség lenne elmenned a haverjaidhoz. Az őrzők... A klánod...
Pontosan erre számítanak.
Megmakacsoltam magam.
– Lehet, de ha más nem, Stacey-vel akkor is muszáj
találkoznom. Ő a legjobb barátnőm. Muszáj tudnom, nem
tettem-e valami kárt benne. Nem... Nem bírom ki ezt a
bizonytalanságot.
Cayman grimaszt vágott.
– Néha az a gyanúm támad, hogy részben mégiscsak szimpla
ember vagy.
– Dugulj el! – szólt rá Roth, és az arcát dörgölte. – Jól van,
Layla, megértelek. Elviszünk a barátaidhoz, de muszáj gyorsan
lezavarnunk a dolgot, és nagyon óvatosnak kell lennünk. Aztán
pedig ki kell találnunk, hová léphetnénk le innen.
Megkönnyebbülten elengedtem a lábamat. Zayne-t is nagyon
szerettem volna látni, de az nem volt lehetséges. Az már soha
többé nem történhet meg.
A fotelból minket figyelő Cayman nagyot sóhajtott.
– Ha már a lelépésnél tartunk... Úgy hallom, Hawaii elég
király hely. Nemtom, ti hogy vagytok vele, de személy szerint én
egyáltalán nem bánnék egy tengerparti vakációt.
 ~~~

Másnap, pénteken elmentünk Stacey-ék házába. Mivel az

anyukája dolgozott, az öccse meg késő délutánig oviban volt, be
tudtunk surranni a házba, és megvárhattuk ott, hogy a barátnőm
megjöjjön a suliból.
Besurranás alatt azt kell érteni, hogy előszedtem a pótkulcsot,
amit Stacey mindig a hatalmas, cserepes pálma alatt hagyott a
hátsó teraszon, és beengedtem magunkat a házba.
Beszívtam az alma és a sütőtök enyhe illatelegyét, az
emlékezetembe vésve a kellemes aromát. Stacey anyukája
imádta az elektromos illatosítókat, amiktől a házukban mintha
állandóan balzsamos őszi nap uralkodott volna.
Roth a sarkamban volt, és az a sanda gyanúm támadt, hogy a
hátsómat stíröli. Csupa olyan holmit „találtak” nekem
Caymannel, amik igencsak különböztek a megszokott
stílusomtól. Csinos ruhácskákat, olyan feszes farmereket, amiket
csak fekve bírtam felrángatni, bőrgatyákat, meg egy csomó
tapadós felsőt.
Ma testre simuló, fehér farmert vettem fel, hozzá szűk, fekete
felsővel. Úgy feszültek rám, mintha csak a rúd hiányzott volna,
hogy vetkőzni kezdjek.
Hátrasandítottam a vállam fölött. Roth felvonta a
szemöldökét, a szája pedig féloldalas vigyorra görbült.
– Nem mehetnél inkább te elöl? – javasoltam.
Hangosan kuncogott.
– Az ki van zárva.
Bosszús pillantást vetettem rá, majd besiettem a nappaliba.
Tudtam, hogy Stacey bármelyik percben befuthat, és ha
szerencsém van, Sam is vele tart. Rothtal úgy gondoltuk,
biztonságosabb, ha nem szólok előre a barátnőmnek, hogy
jövünk; és féltucatszor körbehajtottunk a környéken, mielőtt
három utcával arrébb leparkoltunk. Roth tartott tőle, hogy a
Porschéja túl nagy feltűnést keltene, úgyhogy inkább
kölcsönvette Cayman verdáját, ami egy klasszikus Mustang volt.
Ja, ezzel aztán totál elkerültük a feltűnést.
Leültem a kanapé szélére, és összekulcsoltam a kezemet.
Roth megállt a díszköves gázkandalló mellett.
– Nincs kedved rosszalkodni egy kicsit? – kérdezte. –
Smárolhatnánk a kanapén.
Leesett az állam.
– Vagy akár a konyhapulton is pettingelhetnénk – kacsintott
rám. – Persze a hálószobába is mehetünk, de az már nem
szimpla rosszalkodás volna, hanem nagyon is korhatáros
program.
Az arcomba szökött a vér, a fiú pedig elnevette magát.
– Látnod kéne, milyen képet vágsz!
– Perverz vagy – mondtam, és igyekeztem megállni a
vigyorgást.
Roth vállat vont.
– Ahhoz képest, hogy mi mindent vághatnál a fejemhez,
messze nem ez a leggázabb.
– Viszont valószínűleg messze ez a legigazabb – motyogtam.
Megint nevetett.
Ekkor meghallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, és talpra
ugrottam. Az előszoba felé indultam, ám Roth megelőzött. Mire
én két lépést tettem, ő már a nappali ajtajában termett.
Stacey felvisított az előszobában.
– Mi a... Roth? A frászt hoztad rám!
– Bocsesz – közölte a srác lazán.
 – Merre voltál? Hol van Layla? Hogyan... – Elharapta a
kérdést, amikor megállt az ajtóban.
Elmosolyodtam, amikor megláttam, és egyszeriben elgyengült
a lábam. Elöntött a megkönnyebbülés. Az édes, csodás
megkönnyebbülés. Tisztán láttam Stacey auráját, és olyan volt,
mint mindig is: szépséges halványzöld. A lelke nem volt épp
patyolattiszta, de azért látszott rajta, hogy jó. Fel nem
foghattam, hogy lehetséges ez, hiszen szinte állandóan együtt
voltunk; de láthatóan nem lett tőlem semmi baja, és csakis ez
számított.
A földre ejtette az iskolatáskáját, amint meglátott.
– Úristen, Layla, hol voltál? Halálra aggódtam magam! –
Felém lendült, de föltartottam a kezem, hogy megállítsam.
Értetlenül torpant meg. – Mi van?
– Ne gyere közelebb! Én... Hát, lehet, hogy nem biztonságos a
közelembe jönnöd.
Stacey homlokráncolva pillantott előbb Rothra, aztán rám.
– Miért ne lennék biztonságban a közeledben? És hol a
fenében voltál? Mindenki aggódott érted. Sam azt hitte,
elraboltak azok a fanatikusok, Zayne meg...
– Mi van vele? – vágott közbe Roth, és odalépett Stacey-hez.
Vészjósló volt a hangja. Csak úgy áradt belőle a feszültség.
A barátnőm szeme riadtan kerekedett el, és gyorsan hátrébb
húzódott. Nagyot nyelt.
– Néhányszor beugrott, azt kérdezgette, nem hallottam-e
Layla felől. Ennyi.
Úgy dörömbölt a szívem, mint egy ketrecben vergődő állat.
– Hogy... Jól van?
Stacey-t ez a kérdés mintha csak még jobban összezavarta
volna.
– Ja, alapvetően igen. Csak zaklatott volt, mert nagyon
aggódott érted. Mint én. – Rothra villant a tekintete. – Mi folyik
itt, skacok?
– Mikor jött ide legutóbb Zayne? – Az a tény, hogy Roth nem
vízköpőnek nevezte őt, bizonyította, mennyire vészes a helyzet.
– Tegnap is benézett, nagyjából ilyen tájban. Mindennap
eljött, mióta...
Roth szentségeit, és felém fordult.
– Mondtam én, hogy ez rossz ötlet. Le kell lépnünk.
– Ácsi! – visította Stacey, és toppantott. – Senki se megy
sehova, amíg egyikőtök el nem árulja végre, hogy mi folyik itt!
– Van időnk – csitítottam Rothot. – Senki se akarja ránk törni
az ajtót.
– Ja, még nem. – Komoran nézett a szemembe. – Tudom,
hogy te gondolni sem akarsz erre, de, habár nem hinném, hogy
Zayne valaha is ártana neked szándékosan, ugyanez már nem
mondható el a többiekről, akik a nyomában lesznek. Akik
valószínűleg követték, valahányszor csak idejött.
– Igenis gondolok erre, Roth. Nem vagyok hülye. Tudom,
hogy nem maradhatunk itt sokáig, de Stacey-nek joga van
megtudni, mi folyik itt.
– Úgy ám! – csattant fel a barátnőm. – Attól még, hogy a
pokol koronahercege vagy, most tedd le szépen a feneked, és
dugulj el, amíg átdumálom ezt az öribarimmal, jó?
Roth szemöldöke a homlokáig szaladt, aztán a srác elnevette
magát.
– Az a mázlid, hogy csíplek.
– Engem mindenki csíp – feleselt Stacey. Aztán mély levegőt
vett és rám nézett. – Mi történt?
– Azt hiszem, jobb lesz, ha leülsz – javasoltam.
Egy pillanatig úgy festett, mint aki vitatkozni akar, de végül
szó nélkül lehuppant az egyik fotelba. Gyorsan összefoglaltam
neki a történteket, bár a ketreces meg a kínzós mozzanatokat
nem részleteztem. Nem igazán akaródzott felidéznem azokat az
emlékeket. Mire végeztem, Stacey sápadtan, elhűlten meredt
rám.
– Istenem, Layla, én... Én azt se tudom, mit mondjak.
Legszívesebben megölelnélek, de kiakadnál, ha olyan közel
lennék hozzád, igaz?
Az ajkamba haraptam.
– Nem tudom, pontosan hogy fertőzöm meg az embereket, de
biztosan... Biztosan én vagyok a felelős.
Stacey sötét szemét elfutották a könnyek.
– Nem. Ezt nem vagyok hajlandó elhinni. Te nem lennél
képes ilyesmire, még tudtodon kívül sem.
Rámosolyogtam, mindennél jobban szerettem volna
megölelni.
– Köszi, aranyos vagy, de...
A fejét csóválta.
– Ennek nincs semmi értelme. Ha ez igaz volna, akkor miért
nem fertőztél meg engem? Vagy Samet? Többet voltál velünk,
mint bárki mással.
– Nem tudjuk – ismerte el Roth. – De megpróbálunk rájönni.
Stacey megtörölgette a szemét, szipogott, aztán az ölébe
ejtette a kezét.
– Mihez fogsz kezdeni? Nem léphetsz le csak úgy!
Sajgott a hasam.
– Kénytelen vagyok, Stacey. Legalábbis addig, amíg rá nem
jövök, hogyan ártok másoknak.
– Mi lesz a sulival? így nem tudsz majd leérettségizni. Még a
gimit se fogod befejezni, Layla!
– Szerintem ezzel ő is tisztában van – jegyezte meg Roth
kimérten. – De kösz, hogy kihangsúlyozod.
 Stacey lebiggyesztette az ajkát.
– Sajnálom, de ez igenis nagy ügy. Mihez fogsz kezdeni az
életeddel? Hogy fogsz...
– El fog boldogulni valahogy – jelentette ki Roth
határozottan.
Felsóhajtottam.
– Még nem tudom. Talán estin leérettségizek, aztán
beiratkozom online kurzusokra, amíg dűlőre nem jutok ezzel az
egésszel.
Stacey felállt a fotelból, és a fejét csóválta.
– Ez így nincs rendjén.
Hát, ezzel teljesen egyetértettem. Semmi se volt rendjén.
A barátnőm elkezdett fel-alá járkálni.
– Kell, hogy legyen valami, amit tehetünk. Nem lehet ez az
egyetlen...
Roth egyszer csak megdermedt, mintha sóbálvánnyá változott
volna. Aztán elkáromkodta magát, és felém perdült. Máris
ugrásra készen álltam, mert tudtam, hogy csakis egyetlenegy
dolog válthat ki belőle ilyen reakciót.
– Mi az? – kérdezte Stacey, és körülnézett.
– Egy őrző van itt... A közelben – felelte Roth.
Ökölbe szorítottam a kezem, és borsódzott a hátam.
– Mit is mondtál, Stacey, mikor szokott Zayne beugrani?
– Általában ilyen tájban, talán egy kicsit később. –
Elkerekedett a szeme. – Zayne soha az életben nem bántana
téged, Layla.
– Tudom – válaszoltam, és nagyon reméltem, hogy
mindkettőnknek igaza van. De fogalmam sem volt, mit
gondolhat rólam most Zayne, azok után, hogy ártottam neki.
– Egy őrző azonnal tudni fogja, hogy itt vagyunk. Képes
érzékelni a jelenlétünket. – Roth felém fordult, az arca
elkomorult. – Ez így...
Kivágódott egy ajtó, és Stacey felsikoltott. A zaj a hátsó ajtó
felől szólt, amin át mi is bejöttünk, és amit gondosan bezártunk
magunk után – mintha az illető egészen idáig követte volna a
nyomunkat. De tudtam, hogy Zayne mesterien ért a zárak
feltöréséhez. És tudtam, hogy ő az. Csiklandozta az orromat a
halovány mentaillat.
Roth egyszeriben előttem termett, de azon nyomban meg is
kerültem. Eszem ágában sem volt elbújni, meghúzni magam. A
torkomban dobogott a szívem. Árnyék vetült a nappali
küszöbére, és már ott is állt az ajtóban Zayne.
Támadt egy olyan érzésem, hogy ha a helyiségben vagy százan
lettek volna, a tekintete akkor is azonnal megtalál engem.
Farkasszemet nézett velem, és az első, amit észrevettem rajta, az
aurája volt. Még mindig őrizte hófehér szépségét, ám valahogy
tompább lett a fénye, mint egy izzónak, ami kiégni készül. És
borzalmasan nézett ki.
Olyan karikás volt a szeme, mintha tintával maszatolta volna
össze a képét. Általában selymesen sima arcát borosta borította,
és csak úgy sugárzott róla a feszültség. Vajon én tettem ezt vele,
amikor elvettem a lelke egy darabkáját?
Zayne botladozva tett felém egy lépést, de mintha nem bírt
volna ennél közelebb jönni.
– Layla... – szólt, de már ettől az egy szótól is elcsuklott a
hangja. Mintha elpattant volna benne egy húr. Úgy tűnt, kicsit
oldódik a feszültsége. Legörnyedt a válla.
– Követtek? – kérdezte tőle Roth.
Zayne egyre csak bámult rám, falfehér arccal, mélyeket
lélegezve.
Roth felmordult.
– Követtek?!
 Stacey a saját jól felfogott érdekében elhátrált pár lépést.
– Úgy érzem, nem ajánlatos kettőtök közelében lenni.
Zayne megcsóválta a fejét, és végre felelt Rothnak:
– Nem.
A válasza láthatóan nem nyugtatta meg a démont.
– Honnan tudhatnád biztosan?
– Nincs okuk követni engem – mondta az őrző, majd
pislogott. – Istenem, Layla, én annyira... Annyira sajnálom.
Döbbenten kaptam a szívemhez.
– Mégis miért te szabadkozol? Hiszen minden az én...
– Tudom, mit tettek veled. – Ekkor Rothra nézett. – Bármit is
tettél, bárhogyan is segítettél rajta, köszönöm. Ezt soha nem
fogom tudni meghálálni. Soha az életben.
Azta!
Ez mintha még Rothot is totálisan ledöbbentette volna. Nem
tett semmiféle szellemes megjegyzést, nem vágott vissza epésen.
Csak bólintott. Ezután Zayne ismét rám szegezte a tekintetét.
Majd megcsóválta a fejét, és nekem elszorult a szívem.
Valaki megzörgette a bejárati ajtót, mire felállt a hátamon a
szőr.
– Ez nem egy másik őrző, ugye? – kérdezte Stacey. – Kétlem,
hogy egy őrző vacakolna kopogással, nem igaz?
Zayne nem vette le rólam tündöklő, égszínkék szemét.
– Az őrzők tényleg nem kopognának, de mondom én, hogy
nem követtek. A klán azt hiszi... Úgy gondolják, hogy Layla
meghalt.
Roth vicsorgott, és agyarak villantak ki a szájából. Zayne felé
lépett, és tudtam, hogy hiába van tisztában azzal, miszerint a
másik fiú nem felelős mindazért, ami velem történt, a
bosszúvágytól hajtva akkor is ontani akarja egy őrző vérét...
Akármelyik őrző vérét.
 Felé nyúltam, és elkaptam a karját.
– Ne csináld! – szóltam. – Tudod, hogy nem ő tehet róla. Ne
ess neki! Kérlek!
Roth úgy meredt Zayne-re, mint aki puszta kézzel akarja
kitépni a beleit. De végül elfordult tőle, és odahajolt hozzám, így
amikor megszólalt, lehelete a halántékomat bizsergette.
– Csak azért kegyelmezek meg neki, mert te kérted. Csakis
azért.
Zayne lehunyta a szemét. Újból kopogtattak.
– Ööö, megyek, kinyitom – mondta Stacey, aztán azt tátogta
nekem: Ciki!
Roth elhúzódott tőlem.
– Elkísérlek. – Ahogy elvonult az őrző mellett, figyelmeztető
pillantást vetett rá. – Ne kelljen megbánnom, hogy életben
hagytalak!
Zayne a fogát csikorgatta, de egy szót sem szólt. Miután Roth
és Stacey kiment az előszobába, mély levegőt vettem, bár nem
igazán éreztem a hatását.
– Nem... Nem tudom, mit mondhatnék – suttogtam, és
magam köré fontam a karomat. – Szörnyen sajnálom, hogy
ártottam neked. Nem akartam. Tudom, hogy ettől nem lesz jobb,
mert amit tettem, az...
– Elég! – szólt közbe Zayne, és megint elcsuklott a hangja. –
Neked sem kell szabadkoznod, Layla. Te nem tehetsz semmiről.
Nem is sejtheted... Annyi minden történt, mióta... – Elharapta a
mondatot, és felém lépett. – Nem számít, mit tettél velem vagy
bárki mással, tudom, hogy nem te vagy az oka ennek az
egésznek. Nem lehetsz te a felelős.
– Zayne... – suttogtam, vagyis inkább esdekeltem.
– Egy lidérc van az udvarházban – folytatta, mire pislogtam.
Abban sem voltam biztos, hogy jól hallottam-e. – Petr az. Geoff
kiszúrta az egyik felvételen, nem sokkal azután, hogy... Istenem,
azok után, amit a klánom... A klánod... Tett veled... – Nagyot
nyelt, és esküszöm, hogy úgy láttam, könnybe lábadt a szeme. –
Azt hiszik, meghaltál. Még Nicolai sem volt biztos benne, hogy
Roth időben kimentett-e téged, de én tudtam, hogy élsz. Mert
éreztem volna, ha már nem lennél, idebent. – Megpaskolta a
mellkasát. – Éreztem volna, ha a szívem egy része veled hal.
Levegő után kaptam. Közeledő léptek és hangok hallatszottak
az előszoba felől, majd újra felbukkant Stacey meg Roth.
Mögöttük Sam magas, karcsú alakját pillantottam meg, és úgy
elakadt a lélegzetem, mintha valaki mellkason rúgott volna.
Remegő lábbal léptem hátra, és az agyam egyszerűen nem
akarta tudomásul venni, amit lát, pedig sehogy sem
tagadhattam. A szívem megszakadt, kettéhasadt, összetört.
Zayne a homlokát ráncolva fürkészte az arcomat.
– Layla?
Forgott velem a szoba. Haloványan érzékeltem, hogy Roth
odalép hozzám, és felém fordulva megáll mellettem, ám az egész
lényemmel Samre összpontosítottam.
A fiú az ajtóban állt, oldalra biccentett fejjel, nehezen
megfejthető, de kissé kíváncsi arckifejezéssel. Minden
normálisnak tűnt rajta. Mármint, normálisnak az „új Sam”
mércéjével: gondosan zilált frizura, elegáns ruha és a kicsattanó
magabiztosság, ami szinte szétvetette. Sam teljesen
megváltozott.
Ám ebben nem volt semmi normális.
A mosolya fülig ért, és csillogott a szeme.
– Minden oké, Layla? – kérdezte.
A hangja most már olyan hatással volt rám, mintha szögekkel
döfködték volna a bőrömet. Csak kapkodtam levegő után, és
egyszeriben... Jaj, istenem! Egyszeriben mindent megértettem.
Gyomorforgatóan érthetővé vált az egész. Egyszerűen csak
mostanáig nem bírtam összerakni a képet.
– Tudom – suttogtam elszörnyedve.
Stacey arcára értetlenkedés ült ki, miközben karba tette a
kezét.
– Mit tudsz?
– Na, végre! – búgta Sam halkan. – És lőn világosság. Már
legfőbb ideje volt, mert meg kell mondjam, kezdtem komolyan
kételkedni az intelligenciádban, testvér.
A helyiségben dermesztő lett a hangulat, ahogy hirtelen Roth
is megértette, mi történik, és mély morgást hallatott.
Sam tekintete a démonra siklott, de mintha csöppet sem
zavartatta volna magát a koronaherceg által jelentett fenyegetés
miatt. Én azonban teljesen kikészültem, és ha már korábban is
azt hittem, hogy széthullott a világom, hát, nagyot tévedtem. De
most, most aztán tényleg apró darabokra zúzódott az életem.
Samet nem övezte aura. Semmi sem vette körül. Ugyanúgy,
mint Roth és minden más démon esetében, csak ürességet, a
nagy semmit láttam körülötte. Rothnál azonban ez mindig is így
volt. Samnél viszont korántsem.
Samnek immáron nem volt lelke.
Ó, de még ennél is többről volt szó. Egy ember nem veszítette
csak úgy el a lelkét. Vagy volt lelke, vagy nem – és ha nem, akkor
meghalt, lidérccé vált. Csak az élhetett lélek nélkül, aki nem volt
ember. Vagy akit megszállt valami.
Zayne épp most mondta, hogy egy lidérc garázdálkodik az
udvarházban. Ezek szerint Petr volt a felelős az ott történtekért.
Nem én.
És ekkor eszembe jutottak a boszorkánykör anyójának szavai.
Félreértettünk mindent, amit mondott. Tényleg végig az orrunk
előtt volt, amit kerestünk: valaki, akivel folyton együtt voltam,
aki kapcsolatba került ugyanazokkal az emberekkel, mint én.
Egy bizonyos ponton még rá is hibáztam a megoldásra, akkor,
miután kiderült, hogy a klubbéli nő meghalt: azt mondtam,
egyedül az lehetne más magyarázat, hogy a lilin mindenhová
követ engem. Ám azonmód el is vetettem ezt a lehetőséget, mert
habozás nélkül képes voltam a legrosszabbat feltételezni
magamról.
Paimon rituáléja mégiscsak bevált azon az éjszakán, ami
mostanra mintha már egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna.
Tényleg nem a szüzességem volt az igézet kulcsa. Cayman fején
találta a szöget, amikor azt mondta, hogy bármilyen testi bűn
elég lehet. Paimonnak sikerült a véremet vennie, és az átmarta a
padlót, lehullott az alagsorba, ahol az a gubó rejtőzött, ami
szintén a rituálé része volt. A vérem volt a kulcs mindenhez.
Rádöbbentem, hogy Bambi valóban hatással volt a
képességeimre, de csakis jó értelemben. Nem okozott olyasmit,
hogy elszívjam mások lelkét a puszta közelségemmel. Ő csak
segített nekem, mivel a borzalmas dolgokért nem én voltam a
felelős. Ám ettől a tudattól nem éreztem megkönnyebbülést.
– Mindenki azt hitte, hogy te vagy a bűnös. Mindenki,
beleértve a klánodat, meg életed szerelmeit – nevetett Sam, és ez
a hang a régi volt. Tényleg a saját nevetése volt, ám ebben a
bőrben már nem az a fiú lakozott, akit ismertem. – Még te is
saját magadat hibáztattad. És ez igazság szerint eléggé szomorú.
Hogy lehet valakinek ilyen kicsi az önbecsülése?
– Sam – hördült fel Stacey, és a szívéhez kapott. Kifutott az
arcából a vér. – Miről beszélsz?
A fiú pupillája elnyelte az íriszét, a szeme egy-egy darab
obszidiánnak tűnt. A vonásai nem változtak. Nem, Sam nem
egyszerűen elveszítette a lelkét. Nem csupán megszállta valami.
Ennél sokkal rosszabb volt a helyzet. Mert az, ami előttünk állt,
már nem Sam volt. Már jó ideje nem volt az.
Sam volt a lilin.

*
A Komor elemek-sorozat folytatódik a trilógia
következő, utolsó részében, amiben eldől
Layla jövője...

De addig is, lapozz tovább, hogy elolvashass

egy különleges, kiegészítő jelenetet
Zayne szemszögéből!
 [Bónusznovella]

Megnézhetem?

LAYLA ELISZKOLT TŐLEM, SZÓ SZERINT FUTVA MENEKÜLT.

Az ajtóra bámultam, ellenálltam az ösztönös késztetésnek,
hogy üldözőbe vegyem. Ez az alapvető igény bennem volt, a
lényemből fakadt, hiszen ezt tették az őrzők, ha valami elszaladt
előlük; ám ennél sokkal erősebb vágy is fűtötte az üldözői
ösztönömet, olyan sürgető akarat, aminek semmi köze nem volt
a természetemhez.
Sem Layla természetéhez.
És momentán a legkevésbé sem érdekelt, hogy a lány mit
keresett valójában az apám dolgozószobájában.
Jó, talán nem fejvesztve menekült, de akkor is otthagyott
engem, és ez csöppet sem volt az ínyemre. Nem rémlett, hogy
azelőtt is előfordult volna már ilyen. Azelőtt, hogy... Mielőtt
belépett volna a képbe Roth.
Ja, ez egyáltalán nem volt ínyemre.
Hátralöktem a hajamat az arcomból, és nagyot sóhajtottam a
néma szobában. Önkéntelenül felvillant a lelki szemeim előtt
Layla alakja, egy szál melltartóban. Nem mintha nagy
erőfeszítést tettem volna, hogy elűzzem a gondolataimból ezt a
képet. A nap minden másodpercében ez járt a fejemben, mióta
csak rányitottam így a lányra.
Istenem, olyan... Olyan gyönyörű volt! Persze nem kellett
gyakorlatilag félmeztelenül látnom őt ahhoz, hogy rádöbbenjek
erre: már rég tisztában voltam vele.
 A tekintetem a mennyezetre villant, a lány szobája felé.
Még öt másodperc se kellett, hogy felérjek az emeletre, és
Layla hálószobájának küszöbe előtt álljak. Nem vacakoltam
kopogással, egyszerűen csak belöktem az ajtót, és megláttam a
lányt. Megint sikerült tökéletesen időzítenem.
Levetette a kardigánját meg a zokniját, és nem volt rajta más,
csak rövid pizsamanadrág meg egy olyan vékony atléta, aminek
a viselése igazán törvénybe ütköző kellett volna, hogy legyen.
Miközben néztem őt, forróság izzott fel a bőröm alatt, de nem
úgy, ahogy az átváltozás előtt szokott. Nem, ez egészen másfajta
lángolás volt: hevesebb és mélyebb.
Átléptem a küszöböt, és karba tettem a kezemet.
Layla karja megrebbent, mintha utánozni akarta volna a
mozdulatomat.
– Most meg mit akarsz? – kérdezte.
Heves hangja dacára nem érzékeltem a szavaiból igazi
bosszúságot. Sokkal inkább hangzott... Értetlennek.
Zavarodottság áradt belőle, és ez meghökkentett.
– Semmit – válaszoltam. Mielőtt megálljt parancsolhattam
volna magamnak, az ágyhoz léptem, és leheveredtem.
Kinyújtóztam, és megpaskoltam magam mellett a lepedőt,
miközben kalapált a szívem. – Bújj ide!
– Zayne... – Layla láthatóan egyre értetlenebb lett, miközben
rózsás ajkát kissé eltátva bámult rám. – Tök idegesítő vagy ma
éjjel
Ebben igaza volt.
Tudtam, mennyire szokatlan ez az egész, de... De egyszerűen
nem bírtam már távol tartani magam tőle. Pokolian elegem volt
abból, hogy egyáltalán megpróbáljam.
– Te minden éjjel tök idegesítő vagy – vágtam vissza, és ismét
megpaskoltam az ágyat. – Ne viselkedj már ilyen furán, Layla! –
Csak nem mozdult, úgyhogy felvont szemöldökkel méregettem.
– Jössz már?
Eltelt újabb öt másodperc. Úgy döntöttem, ha még öt
másodpercen belül nem mozdul meg, lelépek.
Layla megmozdult.
Halk sóhajt hallatott, és bebújt mellém az ágyba. Egyszeriben
alig bírtam nyelni. Már vagy milliószor csináltunk ilyet, ám ez a
mai éjszaka más volt. Most minden más volt.
Muszáj volt összeszednem magam.
– Csini a pizsinacid – jegyeztem meg.
– Befognád végre?
Halkan kuncogtam.
– Nagyon harapós kedvedben vagy. Tényleg ennyire
haragszol a süti miatt?
Az oldalára fordult, és a szánk közvetlen közel került
egymáshoz. Ritkán hagyta, hogy ilyen közel kerüljek hozzá, és
abban sem voltam biztos, most érzékeli-e egyáltalán, mennyire
magához engedett. Az arcát fürkésztem, a pillantásunk
találkozott és összeforrt.
Váratlanul eszembe jutott a legelső alkalom, amikor
tudatosult bennem, mit érzek Layla iránt: hogy sokkal erősebb
kötelék fűz hozzá, mint amit apám elvárt... Mint amit az egész
klán elvárt. Március 23-án történt, azon az estén, amikor az
udvarház alatti edzőteremben a védekező technikákat
gyakoroltuk. Layla egész este nem figyelt oda az edzésre.
Tudtam, hogy máshol jár az esze, mert koncentrálás helyett
folyton... Hát, folyton a számat bámulta, miközben
magyaráztam neki. Egy ideje már érzékeltem, hogy másként néz
rám, és óriási erőfeszítéssel igyekeztem még csak nem is
gondolni arra, mit jelenthet ez, nem tudomásul venni vagy
megbirkózni vele, mert úgy gondoltam, helytelen. Nem Layla
démoni származása vagy a képességei miatt, hanem azért, mert
mindig is az én feladatom volt gondoskodni a biztonságáról.
Márpedig a korántsem diszkrét bámulása, és az, ahogy időről
időre elpirult, határozottan nem volt biztonságos.
Azonban az edzés után Layla tett valamit, amit már ezerszer.
Összekulcsolta az ujjait az enyémekkel, és megszorította a
kezemet. Találkozott a pillantásunk. Azt sem tudtam, mi történt.
Egyszeriben lepergett a lelki szemeim előtt az egész közös
életünk, kettőnk összefonódó története. És miközben én is
megszorítottam az ő kezét, semmi másra nem tudtam gondolni,
csak arra, hogy ez a finom szorítás olyan érzés, mint egy csók. És
ez az érzés rohadtul megrémített, mert akkor pontosan ezt is
akartam: megcsókolni Laylát.
Ez majdnem két évvel ezelőtt volt.
És még mindig ezt akartam.
Layla elhúzódott tőlem, és a hátára fordult.
Vajon ő is érezte kettőnk között a változást? És a közös
múltunk súlyát? Érezte, hogy a jövőnk iránya új fordulatot vett,
és ezen egyikünk sem tud változtatni – se mi, se apám, se a klán?
Vajon még maga Roth sem változtathatott rajta? Vagy mégis
változott az irány, legalábbis Layla számára?
Egyszeriben pánik öntötte el a szívemet. Mi van, ha Layla
érzései már meg is változtak, a démon miatt? Mi van, ha már
késő? És bármennyire gyűlöltem ennek még a gondolatát is, a
lelkem mélyén meg tudtam érteni. Talán túl sokáig vártam.
Magától értetődőnek vettem a vonzalmát... Akárcsak a
szépségét, a kedvességét, a belém vetett, rendíthetetlen hitét.
Mindent magától értetődőnek vettem vele kapcsolatban.
Hirtelen kiszáradt a szám.
– Mi a baj, Laylababa? – kérdeztem tőle.
– Semmi – válaszolta suttogásnál alig hangosabban.
 – Francokat. – Az alkaromra támaszkodva félig
fölemelkedtem, hogy lenézhessek rá. Ez rossz ötlet volt. Vagy
talán jó. Alig maradt köztünk tér, és miközben a tekintetem
Layla kipirult arcára siklott, majd atlétája mély kivágására, az
ujjbegyeim bizseregtek a vágytól, hogy megérinthessem, hogy...
Pislogtam, és elhomályosult látásom kitisztult. Alig hittem a
szememnek, de tényleg azt láttam, amit az imént látni véltem.
Nem először vettem észre, hogy Bambi előszeretettel heverészik
Layla testének egy olyan részén, ahol démoni famulusnak semmi
keresnivalója.
Ráadásul nem ez volt az első eset, hogy azon kaptam magam,
miszerint egy démoni famulusra irigykedem... Pedig mennyire
elcseszett már ez?
Ám ahogy a tekintetem követte a kígyó vonalát – azaz Layla
mellének vonalát –, még én is kénytelen voltam elismerni a
tényt, miszerint ez az átkozott tetoválás tagadhatatlanul szép.
– Nagyon szereti azt a helyet, mi? – kérdeztem rekedten.
– Ja. Gondolom, jó puha. – Layla levegő után kapott, ahogy
rádöbbent, mit mondott, így a mellkasa csábosan
megemelkedett. – Egek – nyögte. – Néha igazán be kéne fognom
a...
Az állára nyomtam a mutatóujjamat, és mohó éhség lett úrrá
rajtam, mintha karmokkal mardosott volna. Olyan erővel tört
rám a vágy, hogy az szinte ijesztő volt.
– Érthető, ha ennyire szeret ott lenni. – Azt akartam, hogy...
Basszus, pontosan tudtam, mit akarok. – Lefogadom, hogy
tényleg jó... puha.
Nagy erővel levettem a szemem a tetoválásról, és inkább a
nyakláncra meg a ráfűzött gyűrűre összpontosítottam, ami Layla
pírral elfutott bőrén nyugodott. Odanyúltam a nyaklánchoz,
végigfuttattam az ujjamat a hűvös szemeken.
 – Miért tartottad meg ezt a láncot? – kérdeztem.
Eltelt egy pillanat.
– Nem... Nem is tudom – felelte.
Hazugság. Jól tudtam, miért őrizte meg. Az anyjára
emlékeztette. Meg arra a rohadék hercegecskére, akivel tele volt
a tököm.
Úgy döntöttem, hogy gondolni se akarok most arra a
nyavalyás démonra. Követtem az ujjaimmal a lánc vonalát, Layla
finom kulcscsontjáig, azután a gyűrű sima karikájáig. Ehhez a
ponthoz érve egy pillanatig haboztam, zakatolt a szívem.
Amit ezután tettem, az lehet, hogy nem volt a legbölcsebb
döntés. Mérget vettem volna rá, hogy az a kígyó nincs túlzottan
odáig értem, de már egyáltalán nem tudtam uralkodni
magamon. Ujjaim végigsiklottak a lány bőrén, egyenesen oda,
ahol Bambi feje nyugodott.
Félig-meddig arra számítottam, hogy a famulus leválik Layla
bőréről, és a képembe harap. Ezért hát igencsak meglepődtem,
amikor Bambi megmozdult, de nem támadóan, hanem épp
ellenkezőleg: mint aki élvezi az érintésemet, és még jobban a
kezem alá akar simulni.
Csak ekkor fogtam fel, hogy nemcsak a démoni famulushoz
érek hozzá, hanem egyben Layla testéhez is – méghozzá nem
akárhol és hogy a bőröm szinte lángol. Remegés futott végig
megfeszült testemen, miközben ismét a lány szemébe néztem.
Fakó, borzongató tekintete megbabonázott. Ez már jó ideje igaz
volt, de most olyasvalamit láttam meg ebben a szempárban, amit
még soha: tüzet. Megcirógattam a kígyó orrát, és meglepett,
hogy milyen tapintású. Ez szintén... Meghökkentett, és kis
vigyort csalt az arcomra. Nem ütött el annyira Layla bőrétől,
mint gondoltam volna, habár azért érezni lehetett, hogy a testére
tapadó, különálló lény. De talán csak azért érzékeltem ezt, mert
tudtam, mit rejt valójában a tetkó.
– Másmilyen érzés, mint amire számítottam. Kicsikét
durvább, mint a bőröd, de alapvetően tényleg olyan, mint egy
tetoválás. – Ezt mindenképpen meg kellett jegyeznem, pedig
akkora hülyeségnek hangzott, hogy legszívesebben a falba
vertem volna a fejem. Hiszen ezzel nyilván Layla is tisztában
volt. Biztosan megérintette már a saját tetkóját.
Magamba fojtottam a nyögést, ahogy ez a kép felvillant a lelki
szemeim előtt. Tudtam, hogy ezt se fogom egyhamar kiverni a
fejemből.
Layla lehunyta a szemét, és még jobban elnyílt az ajka. Isten
az égben és démonok a pokolban, megesküdtem volna rá, hogy
nincs a szájánál édesebb dolog az egész világon.
– Élvezi ezt Bambi? – kérdeztem.
Pillanatnyi habozás után Layla bólintott.
A következő szavak gondolkodás nélkül buktak ki belőlem:
– És te élvezed?
Erre kipattant a szeme, és figyelte, ahogy ujjaimmal követtem
mellének domborulatát, egészen atlétájának csipkeszegélyéig.
Látni akartam... Nem is, muszáj volt látnom az egészet, Layla
teljes valóját, azt, akivé mostanra lett. De vártam. Úgy
gondoltam, hogy a kérdésemben eléggé nyíltan benne van
minden. Biztos voltam abban, hogy ha igent mond, akkor tudnia
kell, mit érzek iránta. Még soha, senki más iránt nem éreztem
ehhez foghatót. Persze, megismertem már a vágy borotvaéles
mardosását, ám Layla esetében a vágy valami sokkal erősebbel
keveredett.
Ám azzal is tisztában voltam, hogy ha nemet mond, akkor el
kell húznom innen. Megesküdtem magamnak, hogy ha a lány
elutasít, rögtön lelépek, még akkor is, ha úgy érzem, belehalok.
Layla nem utasított el.
 – Igen – suttogta, de az érzékeim számára mennydörgésként
szólt a hangja, minden sejtem és szervem beleremegett.
Levegő után kaptam, nem bírtam tovább várni. Tisztára olyan
voltam, mint egy gyerek, aki a karácsonyfa alatt felhalmozott
ajándékokat bámulja. Nem tudtam uralkodni a
türelmetlenségemen. A lány szemébe néztem, hezitálás bármi
jelét kerestem a tekintetében, miközben azt kérdeztem:
– Megnézhetem Bambi többi részét?
Kinyitotta a száját, de nem adott hangot. Hosszú, gyötrelmes
pillanat nyúlt el kettőnk között, azután Layla bólintott.
Ez még a karácsonynál is jobb volt.
Az atlétája pántjáért nyúltam, és nagyon reméltem, hogy nem
veszi észre, mennyire remeg a kezem. Lecsúsztattam a pántot
egészen a csuklójáig, közben végig a saját ujjaimra szegeztem a
tekintetemet, elodázva azt, amire mindennél jobban vágytam. A
másik pántot is lehúztam Layla vékony csuklójáig, majd gyors
hálaimát rebegtem magamban, mielőtt lázas tekintetem a lány
törzsére siklott.
Elakadt a lélegzetem, és hirtelen elgyöngüli a karom. Úgy
éreztem, alig bírom megtartani magam. A pillantásom Bambi
vonalát követte, de nem igazán láttam a kígyó alakját. Csakis
Laylát láttam és az emlékezetembe véstem felsőtestének minden
gyönyörűséges négyzetcentiméterét.
– Layla... – Mindössze ennyit bírtam kinyögni.
Még soha életemben nem láttam ehhez fogható szépséget. A
démoni tetoválás és a lány mennyei teste döbbenetes párosítást
alkotott.
Nem bírtam megállni, hogy a tekintetem és kezem még
lejjebb vándoroljon Bambi nyomán, Layla csodálatos
domborulatain. A lány megmozdult, homorított az ujjaim alatt,
miközben lassan követtem a kígyó teljes hosszát, egészen odáig,
ahol a teste Layla bordái köré tekeredett. A lány bársonyos bőrét
cirógatva, a zihálását hallgatva, és látva, amint homorítva
igyekezett a lehető legközelebb simulni hozzám, úgy éreztem,
menten elveszítem a józan eszemet.
De mit számított az?
Már úgyis elveszítettem a szívemet-lelkemet: rég Layláé volt
mind a kettő.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Layla és barátai nem lehetnének itt a következők

közreműködése nélkül: Margo Lipschultz, a hiperszuper
szerkesztőm; Natashya Wilson, a kiadói szerkesztők gyöngye;
Jennifer Abbots, minden sajtosok legsajtósabbika, aki ráadásul
szintén JLA; valamint a Harlequin TEEN csodálatos csapatának
teljes egésze, a korrektoroktól a marketingesekig. Hálás
köszönetem illeti mindegyiküket.
Köszönöm K. P. Simmonnak, hogy olyan príma PR-os, és
Stacey Morgannek, hogy segít megőrizni a józan eszemet. Hálás
vagyok, amiért enyém a világ legügyesebb ügynöke: Kevan Lyon,
te vagy a csúcs! Nem is beszélve Taryn Fagernessről és Brandy
Riversről, akiktől szintén eldobom az agyamat.
Örök hálám mindazoknak, akik a maguk módján mind-mind
a támaszaim voltak, és akik nélkül valószínűleg megőrülnék:
Laura Kaye, Molly McAdams, Tiffany Bung, Tiffany Snow, Lesa
Rodrigues, Dawn Ransom, Jen Fisher, Vi (Vee!), Sophie Jordan,
és hűha, még sorolhatnám, de lefogadom, hogy már mindenki
kezdi unni.
Végezetül, ám legelsősorban, nagyon szépen köszönöm
nektek, az olvasóimnak! Nélkületek mindez nem lett volna
lehetséges. De nem ám.
 MÉLTATÁSOK

„Armentrout remekül egyensúlyozza a romantikát és az

izgalmat, szívesen látott adalékként humorral fűszerezve a
történetet Roth frappáns megjegyzéseivel, valamint Layla
szarkasztikus belső kommentárjával... A hangulat egyre
forrósodik, és a könyv remek csattanóval ér véget.”
– Kirkus Reviews

„A Komor elemek-sorozat második része egyszerűen

fantasztikus, fordulatos és lebilincselően izgalmas. Csak dicsérni
tudom Armentrout eddigi egyik legjobb művét, és ki merném
jelenteni, hogy a termékeny szerző összes sorozata közül ez viszi
el a pálmát. A folytatás egy pillanatra sem válik vontatottá, a
történetet folyamatos akció és lendületes dráma tölti meg. Ezt a
könyvet bizony komoly kihívás letenni. Layla egyre bonyolódó
szerelmi élete és egy mindent megváltoztató, meglepő csavar
garantálja, hogy a könyv kiérdemelje a lehető leglelkesebb
ajánlást!”
– Susannah Balch, RT Book Reviews

„Jennifer L. Armentrout többi könyvéhez hasonlóan a Komor

elemek második része sem okoz csalódást... A cselekmény pergő
és feszült... A történet tele van fordulatokkal és csavarokkal,
amik teljesen váratlanul érik az olvasót. Ez Armentrout egyik
legjobb könyve, ha nem egyenesen a legjobb. A szereplők
reálisan kidolgozottak és épp megfelelően esendőek. Armentrout
eléri, hogy olvasói egészen a könyv legvégéig találgassanak, és
egyrészt elégedettek legyenek a befejezéssel, másrészt viszont
alig várják, mikor vehetik végre kézbe a sorozat lezáró kötetét.”
– Jen Lamoureux, Hypable