AGATHA CHRISTIE

VÉRNYOMOK A JÁRDÁN

Kriminovella

Rakéta Regényújság
1989/16. sz.

Réz Ádám fordítása

– Furcsa – mondta Joyce Lempriére de az én történetem
olyan, hogy nem nagyon esik jól elmesélni. Régi história –
pontosan öt évvel ezelőtt történt, de valahogy azóta is
visszajár az emlékeimben. A felszíne: a derű és a verőfény –
és a mélye is, ami hátborzongató. És az a legérdekesebb az
egészben, hogy a hangulata valahogy beleszivárgott abba a
képbe, amit épp akkor festettem. Első pillantásra úgy hat,
mint akármelyik vázlat, néhány ecsetvonással odavetve: egy
kis meredek, napfényes cornwalli utca. De ha elég sokáig nézi
az ember, borsódzni kezd a háta. Nem adtam el, de soha rá se
nézek. Ott maradt a műtermem egyik sarkában, a falnak
fordítva.
A színhely Rathole, ami ugye patkánylyukat jelent.
Furcsa kis cornwalli halászfalu, nagyon festői – talán
túlságosan is festői. Egy kicsit el van túlozva az a bizonyos
ódon cornwalli hangulat. Vannak üzletei, ahol fehér
köpenyes, bubifrizurás lányok festegetnek pergamenre
mindenféle jelmondatokat. Minden nagyon szép és eredeti és
affektált.
– Ismerem az ilyet – sóhajtott fel Raymond West. – A
panorámabuszok átka, ugyebár. Akármilyen keskenyek azok
a vidéki utak, egyetlen festői falucska se menekülhet.
Joyce bólintott.
– Rathole-ba is keskeny utak vezetnek, méghozzá nagyon
meredekek, olyanok, mint egy házfal. De hadd meséljem
tovább. Két hétre mentem le Cornwallba, festegetni. Rathole-
ban van egy régi fogadó, a Polharwith Címer. Állítólag az
egyetlen ház, ami épen maradt, mikor a spanyolok
szétbombázták a falut ezerötszáz-valahányban.
– Szétbombázták! – vonta össze a szemöldökét Raymond
West. – Ne legyél olyan anakronisztikus, Joyce.
– Jó: mindenesetre, kitettek a partra néhány ágyút
valahol a környéken, és lövöldöztek, és a házak összedőltek.
De nem is ez a lényeg. A fogadó egy bűbájos régi épület volt,
előtte valami tornácszerűség, négy oszloppal. Találtam egy
remek helyet, és épp neki akartam látni a munkának, amikor
egy autó jött lefelé a dombról, nagy fékcsikorgással, ide-oda
kanyarogva. Hát persze hogy pont a fogadó előtt állt meg – az
én szempontomból a legrosszabb helyen. Az utasok kiszálltak
–egy férfi meg egy nő nem nagyon figyeltem meg őket. A nőn
valami lila vászonruha volt meg egy lila kalap.
Aztán a férfi nemsokára kijött a fogadóba: hála istennek
levitte a kocsit a partra, és otthagyta. Szép lassan megindult
vissza a fogadóhoz, elsétált mellettem. Abban a pillanatban
ért le a lejtőről egy másik rémséges autó, és egy nő szállt ki
belőle, olyan rikító kartonruhában, amilyet még életemben
nem láttam, csupa skarlátvörös minta – mikulásvirágok, ha
nem tévedek –, és a fején egy nagy, trópusi szalmakalap –
tudják, milyen: azt hiszem, kubai –, szintén tűzpiros.
Ez a nő nem ment be, hanem visszaült, és továbbvitte a
kocsit egy másik fogadó elé, valamivel odébb az utcán. Mikor
ott kiszállt, a férfi ránézett, és meglepetten felkiáltott: –
Nahát, Carol, milyen csodálatos véletlen! Évek óta nem
láttalak. Gyere, itt van Margery is – tudod, a feleségem.
Feltétlenül össze kell ismerkednetek.
Elindultak az utcán a fogadó felé, egymás mellett; láttam,
hogy a másik nő éppen kijön, és ő is közeledik feléjük. A Carol
nevű nőre csak egy pillantást vetettem, amikor elhaladt
mellettem. De az is elég volt, hogy lássam nagyon fehérre
kipúderezett állát és tűzpirosra festett száját, és arra
gondoltam – nem azért mondom talán Margery nem is lesz
úgy elragadtatva a megismerkedéstől. Margeryt nem láttam
közelről, de messziről elég rosszul öltözöttnek és nagyképűnek
és libának látszott.
Persze semmi közöm nem volt az egészhez, de az ember
néha meglát egy-két érdekességet a mások életében, és
akaratlanul is eltűnődik rajta. Egy olyan helyen álltam, hogy
a beszélgetésük foszlányai időnként eljutottak a fülemhez.
Strandolásról volt szó. A férj, akiről kiderült, hogy Denisnek
hívják, csónakot akart bérelni, aztán körbeevezhetik a partot.
Azt mondta, van ott egy híres barlang, amit érdemes lenne
megnézni, körülbelül egy mérföldre. Carol is kíváncsi volt a
barlangra, de inkább azt javasolta, menjenek gyalog a
sziklákon, és úgy nézzék meg a szárazföld felől. Azt mondta,
utálja a csónakokat. Végül is megegyeztek. Carol gyalog megy
a sziklaösvényen, Denis és Margery pedig csónakot bérel,
odaevez, és majd a barlangban találkoznak.
Annyit beszéltek a fürdésről, hogy nekem is kedvem
támadt úszni egyet. Nagyon meleg volt aznap délelőtt, és
úgyse ment valami jól a munka. Arra is gondoltam, a délutáni
napfénynek biztosan érdekesebb effektusai lesznek. Így hát
összecsomagoltam a holmimat, és kimentem egy kis
partszakaszra, amit már ismertem – épp az ellenkező
irányba, mint a barlang: mondhatnám, én fedeztem fel.
Úsztam egy istenit, aztán ebédre megettem egy doboz
marhanyelvet és két paradicsomot, délután pedig nagy
lelkesen és bizakodva visszamentem, hogy folytassam a
megkezdett vázlatot.
 Sehol nem láttam senkit, mintha az egész Rathole aludt
volna. Jól sejtettem: a délutáni megvilágításban tényleg
sokkal hatásosabbak voltak az árnyékok. A vázlaton a
Polharwith fogadó játszotta a főszerepet. Egy napsugár ferdén
hullott rá, és épp a bejárat előtt ért földet, nagyon érdekes
effektussal. Úgy láttam, a strandoló társaság minden baj
nélkül visszaérkezhetett, mert az erkélyről két fürdőruha
lógott, egy tűzpiros és egy sötétkék, oda tették ki száradni a
napra.
A vázlat egyik sarkában valami nem úgy sikerült, ahogy
kellett volna, és néhány percig egészen közel hajoltam hozzá,
hogy kijavítsam. Amikor újra felnéztem, egy különös alakot
láttam a fogadó egyik oszlopának támaszkodva: mintha
varázslat folytán bukkant volna fel. Hajósruhába volt öltözve
– gondolom, halász lehetett. De hosszú, fekete szakálla volt,
és ha egy kegyetlen spanyol kapitány figuráját akartam volna
megfesteni, ő lett volna az ideális modell. Lázasan dolgozni
kezdtem, nehogy közben elmozduljon, habár úgy állt ott, mint
aki elszánta magát, hogy az idők végezetéig fogja támogatni
az oszlopokat.
Végül mégiscsak megmozdult, de addig szerencsére már
elkészültem azzal, amivel akartam. Odajött hozzám, és
beszélni kezdett. Istenem, mennyit beszélt.
– Rathole valamikor nagyon érdekes hely volt – mondta.
Ezt már tudtam, de hiába közöltem vele, nem volt
mentség. Végig kellett hallgatnom a falu szétbombázásának –
bocsánat: elpusztításának – egész történetét, és hogy utoljára
a Polharwith fogadó tulajdonosát ölték meg. Egy spanyol
kapitány kardja döfte keresztül a saját küszöbén, aztán a vére
kiömlött az utcára, és száz évig senki se tudta felmosni a
foltot.
 Az egész valahogy jól beleillett abba az álmos, tikkadt
délutáni hangulatba. A feketeszakállúnak nagyon kellemesen
duruzsolt a hangja, de valami eléggé ijesztő színezet is bujkált
benne. Rendkívül udvariasan viselkedett, mégis éreztem,
hogy alapjában véve kegyetlen. Jobban el tudtam képzelni,
mint addig, hogy milyen is lehetett az inkvizíció, meg az a sok
szörnyűség, amit a spanyolok műveltek.
Mialatt ő beszélt, én csak dolgoztam tovább, aztán
hirtelen rádöbbentem, hogy míg az izgalmas történet
lekötötte a figyelmemet, valami olyat is odafestettem, ami a
valóságban nem létezett. A járda fehér négyszögére, amit a
napfény bevilágított a Polharwith előtt, vérnyomokat
festettem. Furcsa volt, hogy a képzelet így meg tudja tréfálni
az ember kezét, de amikor megint odanéztem a fogadó felé,
még jobban meg kellett döbbennem. A kezem csak azt
festette, amit a szemem látott: a fehér járdán virító
vércsöppeket.
Egy-két percig csak bámultam. Aztán behunytam a
szemem, és azt mondtam magamban: „Ne butáskodj, nincs ott
semmi” – aztán kinyitottam a szemem, de a vérnyomok még
mindig ott voltak.
Hirtelen rám jött, hogy ezt nem lehet kibírni. Szavába
vágtam a bőbeszédű halásznak.
– Kérem – mondtam –, nekem nem valami jó a látásom.
Nézzen csak oda: tényleg vérnyomok vannak ott a járdán?
Elnézően, barátságosan nézett rám.
– Manapság már nincsenek vérnyomok, nagysága. Amit
meséltem, annak már majdnem ötszáz éve.
– Igen – mondtam –, de most… a járdán… – torkomra
forrt a szó. Tudtam – tudtam –, hogy ő úgyse látja azt, amit
én. Felálltam, és reszkető kézzel kezdtem összerakni a
holmimat. Közben a fiatal férfi, aki délelőtt érkezett a
kocsiján, kijött a fogadóból. Tanácstalanul nézegetett az utcán
jobbra is, balra is. Odafönt a felesége kijött az erkélyre, és
összeszedte a fürdőruhákat. A férfi elindult a kocsi felé, de
hirtelen meggondolta magát, és átjött hozzánk az utca másik
oldalára.
– Ne haragudjon jóember – szólította meg a halászt –, de
nem tudja véletlenül, hogy visszajött-e már az a hölgy, aki
azzal a másik kocsival érkezett?
– Az a tarka virágos ruhájú? Nem, uram, nem láttam.
Délelőtt ott sétált a sziklán a barlang felé.
– Tudom, tudom. Ott fürödtünk mind a hárman, aztán ő
egyedül indult vissza, és azóta nem láttam. Ennyi idő alatt
már rég vissza kellett volna érnie. Mondja, milyenek errefelé
a sziklák, veszélyesek?
– Attól függ, uram, merre jár az ember. Legjobb, ha van
egy kísérő, aki ismeri a járást.
Nyilván saját magára gondolt, és már kezdett jobban
belemerülni a témába, de a fiatal férfi nyersen
félbeszakította, visszaszaladt a fogadóhoz, és felkiáltott a
feleségének az erkélyre.
– Margery, Carol még mindig nem jött meg. Különös,
nem?
Margery válaszát nem hallottam, de a férje tovább beszélt:
– Mindegy, nem várhatunk tovább. Még ma el akarok érni
Penrithartba. Készen vagy? Megfordulok a kocsival.
Megfordult, aztán a felesége is beült, és elmentek. Én
közben esőt gyűjtöttem: tessék, ellenőrizd, milyen nevetséges
volt az a képzelődés. Amikor a kocsi eltűnt, átmentem a
fogadó elé, és közelről megvizsgáltam a járdát. Persze hogy
nem voltak rajta vérnyomok. Hiába, csak az én beteges
fantáziám működött. És mégis, ettől valahogy még ijesztőbb
lett az egész. Ahogy ott állok, egyszerre csak hallom a
feketeszakállú hangját.
Kíváncsian nézett rám. – Úgy tetszett látni, hogy itt
vannak azok a vérnyomok?
Bólintottam.
– Hát ez furcsa, nagyon furcsa. Tetszik tudni, van itt
nálunk egy babona. Ha valaki meglátja ezeket a
vérnyomokat…
Elhallgatott.
– Akkor? – sürgettem.
Tovább beszélt azon a kellemes hangján, cornwalli
akcentussal, de ösztönösen is sima és művelt kiejtéssel, és
mindenféle cornwalli tájszavak nélkül.
– Azt mondják, nagysága, hogy ha valaki meglátja ezeket
a vérnyomokat, akkor huszonnégy órán belül biztosan lesz
egy haláleset.
Rémes! A hideg futkározott a hátamon.
A halász meggyőző hangon folytatta: – Van a templomban
egy nagyon érdekes tábla, nagysága, azon is írnak egy
halálesetről…
– Köszönöm, elég – mondtam határozottan, sarkon
fordultam, és elindultam az utcán a kis házikó felé, ahol
szobát vettem ki. Épp mikor odaértem, messziről megláttam a
Carol nevű nőt, aki a sziklaösvényen közeledett. Láthatólag
sietett. A sziklák szürke hátteréhez képest úgy hatott, mint
egy mérgező skarlátvörös virág. A kalapja vérszínű volt…
Megráztam magam. Komolyan, agyamra ment ez a vér.
Később hallottam a kocsiját. Arra gondoltam, vajon ő is
Penrithartba megy-e; de nem, épp az ellenkező irányt
választotta. Néztem, ahogy a kocsi felkapaszkodik a dombra,
aztán eltűnik, és magam se tudom, miért, de egy kicsit
könnyebben lélegeztem. Rathole megint az a csendes, álmos
falucska volt, mint azelőtt.
– Ha ez minden – mondta Raymond West, miután Joyce
elhallgatott –, máris közölhetem a diagnózisomat. Rossz
emésztés: étkezés után a betegnek piros pontok táncolnak a
szeme előtt.
– Nem, ez még nem minden – mondta Joyce. – Tessék
meghallgatni a folytatást is. Én két nappal később olvastam
az újságban, ezzel a címmel: „Halálos strandbaleset.” A
cikkből kiderült, hogy egy Mrs. Dacre nevű hölgy, Denis
Dacre kapitány felesége, a tengerbe fulladt a Landeer-
öbölben, nem messzire Rathole-tól. Nemrég érkezett meg a
férjével egy ottani szállodába, és úgy tervezték, hogy fürödni
mennek, de közben hideg szél támadt. Dacre kapitány
kijelentette, hogy túl hideg van, és ezért inkább a közeli
golfpályára ment több más szállóvendéggel együtt. Mrs. Dacre
azonban azt mondta, neki nincs túl hideg, és egyedül ment az
öbölbe. Miután sokáig nem jött vissza, a férje nyugtalan lett,
és az ismerősök társaságában utána sietett a partra. Ott egy
szikla tövében megtalálták a ruháit, de a szerencsétlen
hölgynek nyoma veszett.
A holttestet csak majdnem egy hét múlva találták meg,
amikor a víz kivetette a partra, valamivel távolabb. A fején
csúnya ütés látszott, ami a halála előtt érte: ebből arra
következtettek, hogy nyilván fejest ugrott, és beverte a fejét
egy sziklába. Az időpontokat egyeztetve úgy számítottam, a
halála legfeljebb huszonnégy órával azután történhetett, hogy
a vérnyomokat láttam.
– Tiltakozom – mondta Sir Henry. – Ez nem feladvány: ez
kísértethistória. Miss Lempriére a jelek szerint igazi médium.
 Mr. Petherick elköhintette magát, ahogy szokta.

– Egyvalamit határozottan figyelemre méltónak találok –

mondta: – azt az ütést a fején. Szerintem nem szabad
kizárnunk a bűncselekmény lehetőségét. De úgy vélem,
nemigen kaptunk adatokat, amikből kiindulhatnánk. Miss
Lempriére hallucinációja vagy látomása kétségkívül roppant
érdekes, de nem egészen értem, hogy tulajdonképpen miről
szeretné hallani a véleményünket.
– Rossz emésztés plusz a véletlen – mondta Raymond: –
egyébként még csak nem is lehetünk biztosak benne, hogy
ugyanazokról a személyekről van-e szó. És különben is, az
átok, vagy minek nevezzem, csak rathole-i illetőségű
lakosokat sújthatott volna.
– Az az érzésem – mondta Sir Henry hogy annak a baljós
hajósnak van valami köze ehhez a meséhez. De egyetértek
Mr. Petherickkel: Miss Lempriére nagyon kevés adatot
bocsátott a rendelkezésünkre.
Joyce dr. Penderhez fordult, de ő mosolyogva megrázta a
fejét.
 – Rendkívül érdekes történet – mondta – de sajnos én is
kénytelen vagyok csatlakozni Sir Henryhez és Mr.
Petherickhez: nincs miből kiindulnunk.
Joyce most kíváncsian nézett Miss Marple-ra, és az idős
hölgy visszamosolygott.
– Szerintem se voltál egészen fair, kedvesem – mondta
Miss Marple. – Ezt persze nem a magam nevében mondom.
Mi nők, ugye, tudjuk, mit jelent a ruha. De férfiaknak nem
illik ilyen rejtvényt feladni. Képzelem, az a sok átöltözés,
pillanatok alatt! Micsoda egy gonosz nő! És a férfi persze még
gonoszabb.
Joyce rámeresztette a szemét:
– Jane néni… bocsánat, Miss Marple… azt hiszem…
komolyan, azt hiszem, maga már tudja az igazat.
– Hát igen, kedvesem – mondta Miss Marple nekem, aki
csak ülök itt békésen, sokkal könnyebb, mint neked volt… és
egy érzékeny művészre nagyon tud hatni a hangulat, igaz?
Aki itt ül egy helyben a kötőtűivel, az csak a tényeket látja. A
járdára vércseppek hulltak a fürdőruhából, ami odafent volt
kiakasztva, és mivel a fürdőruha persze piros volt, maguk a
gyilkosok se vették észre, hogy véres. És az a szegény fiatal
teremtés… szegénykém.
– Bocsásson meg, Miss Marple – szólt közbe Sir Henry de
én még mindig teljesen tanácstalan vagyok. Úgy látszik,
maga és Miss Lempriére kitűnően megértik egymást, de mi,
férfiak semmit se értünk az egészből.
– Akkor most elmondom a történet végét – mondta Joyce.
– Közben eltelt egy év. Egy kis fürdőhelyen voltam a keleti
parton, és festegettem, amikor egyszerre csak az a furcsa
érzésem támadt, mintha olyasmit látnék, amit már láttam
valahol. Ketten álltak előttem az utcán, egy férfi meg egy nő,
és éppen üdvözöltek egy harmadik személyt, egy kartonruhás
nőt – a ruha mintája csupa skarlátvörös mikulásvirág.
„Nahát, Carol, milyen csodálatos véletlen! Hogy épp itt futunk
össze annyi év után! Nem ismered a feleségemet? Joan, hadd
mutassam be régi barátnőmet, Miss Hardingot.”

Azonnal felismertem a férfit. Ugyanaz a Denis volt, akit

Rathole-ban láttam. A felesége nem ugyanaz – Margery
helyett Joan; de azért ugyanaz a típus: fiatal, rosszul öltözött
és jelentéktelen. Egy pillanatig azt hittem, mindjárt
megbolondulok. Strandolásról kezdtek beszélgetni. Fogtam
magam, egyenest mentem a rendőrségre. Gondoltam, biztos
azt hiszik majd, hogy őrült vagyok, de nem érdekelt. Aztán
kiderült, hogy mégse vagyok bolond. Már ott volt valaki a
Scotland Yardról, éppen ebben az ügyben. Egyszóval – jaj,
még az emléke is szörnyű – a rendőrségnek gyanús lett ez a
Denis Dacre. Igazából nem így hívták: minden alkalommal
más nevet vett fel. Fiatal nőkkel ismerkedett meg,
rendszerint csendes, jelentéktelen lányokkal, akiknek nem
volt sok rokona vagy jó ismerőse, feleségül vette őket, nagy
összegű életbiztosítást kötött a nevükre, aztán – jaj,
borzalmas! Az igazi felesége az a Carol nevű nő volt, és
mindig egyforma terv alapján dolgoztak. Végül is emiatt
bukott le; a biztosítótársaságok gyanút fogtak. Dacre levitte
valami csendes tengerparti fürdőhelyre az új feleségét, aztán
felbukkant a másik nő, és együtt mentek fürödni. Aztán
megölték a feleséget, Carol felvette a ruháját, és a csónakban
ment vissza a férfival. Aztán otthagyták a fürdőhelyet, ahol
éppen voltak, és amikor kiértek a faluból, Carol gyorsan
átöltözött, felvette a saját rikító ruháját, harsányan kifestette
magát, visszament, és megint eljött a saját kocsiján.
Megtudakolták, merre visz a tenger áramlása, és a következő
fürdőhelyen, ami abba az irányba esett, valamivel odébb a
parton, megrendezték a halálos kimenetelű balesetet. Carol
játszotta a feleség szerepét, kiment egy néptelen
partszakaszra, otthagyta a feleség ruháit egy szikla mellett,
és a saját tarka mintás kartonruhájában távozott, aztán
szépen megvárta, hogy a férje utánamenjen.
Gondolom, amikor a szegény Margery-val végeztek,
Carolnak véres lett a fürdőruhája, és mivel piros volt, nem
vették észre, mint ahogy Miss Marple is mondja. De mikor
kiakasztották az erkélyre, csöpögni kezdett. Jaj! – Joyce
megborzongott. – Még most is látom.
– Hát persze – mondta Sir Henry most már emlékszem. A
férfit valójában Davisnek hívták. Teljesen kiment a fejemből,
hogy a sok álneve közül Dacre volt az egyik. Rendkívül ravasz
bűnözők voltak. Csodálkoztam is rajta, hogy soha senki se jött
rá a személycserére. Gondolom, úgy van, mint Miss Marple
mondja, hogy az ember könnyebben azonosít egy ruhát, mint
egy arcot; de nagyon ügyesen csinálták, tudniillik hiába
fogtuk gyanúba Davist, nem volt könnyű rábizonyítani a
bűncselekményt, mert mindig gondoskodott róla, hogy
látszólag megtámadhatatlan alibije legyen.
– Jane néni – Raymond kíváncsian nézett Miss Marple-ra
–, áruld már el; hogy csinálod? Olyan békés életed volt, és
mégis, soha semmitől se vagy meglepődve.
– Én úgy tapasztalom, hogy ezen a világon nagyjából
mindig egyformán történnek a dolgok – mondta Miss Marple.
– Vegyük például Mrs. Greent: öt gyerekét temette el… és
mindegyik be volt biztosítva. Hát akkor persze hogy az ember
gyanakodni kezd.
Megcsóválta a fejét.
– Nagyon, nagyon sok gonoszságot lehet látni a falusi
életben. Őszintén remélem, kedveseim, hogy ti, fiatalok sose
fogtok rájönni, milyen gonosz is a világ.