Jennifer McVeigh

LEOPÁRD
AZ AJTÓBAN

ALEXANDRA
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Jennifer McVeigh: Leopard at the Door
VIKING
global.penguinrandomhouse.com
Copyright © Jenny McVeigh Ltd., 2017

Hungarian translation © Varga Zsófia, 2018

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2018

7630 Pécs, Uszögi-kiserdő utca I.
e-mail: kiado@alexandra.hu
www.alexandtakiado.hu
Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója
Felelős szerkesztő Szolláth Mihály
A kiadvány magyar változatát Hársfai László tördelte
A borítót Müller Péter tervezte

A nyomtatás és kötészeti munkák a debreceni nyomdászat

négy és fél évszázados hagyományait őrző
Alföldi Nyomda Zrt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Megjelent 21,08 (AJ5) ív terjedelemben

ISBN 978 963 447 198 1

 1

Kenya, Mombasa, 1952

A steward azt mondta, reggel kilenckor fogunk kikötni, de túlságosan
izgatott vagyok ahhoz, hogy aludjak; jóval napkelte előtt kimegyek a
fedélzetre, és várom, mikor pillantom meg először a szárazföldet. Előhúzok
egy doboz cigarettát a kabátzsebemből, rágyújtok, és beszívom a füstöt;
gomolyogva száll felfelé a meleg éjszakai levegőben. A szívem a hosszas
várakozás ritmusára ver. Hat év után végre hazatérek.
A lámpa kis fénykört rajzol egy fekete kovácsoltvas padra. Valaki rajta
felejtett egy könyvet; felemelem. Telepesek zsebkönyve a felföldi szuahéli
nyelvjáráshoz: hasznos kifejezések katonák, telepesek, bányászok,
kereskedők és feleségeik számára. Kinyitom, és belepillantok az előszóba.
„Ez a könyv egyszerű módszerekkel szándékozik megtanítani az olvasónak
az átlagos, intelligens vidéki bennszülöttek szintjének megfelelő szuahéli
nyelvjárást.” Különös jelzők, melyeket Angliában nemigen használnának.
Hosszú ideje nem használtam a szuahélit; kíváncsi vagyok, mennyire
emlékszem rá. A könyv az üdvözlésekkel kezdődik; némán elismétlem
magamban a kifejezéseket, élvezve a szavak ismerős ritmusát. Jambo,
Bwana. Jambo, Memsaab. Habari gani hapa? Habari mzuri tu, Bwana. Mi
újság errefelé? Minden rendben, gazdám. Becsúsztatom a könyvet a
zsebembe; akaratlanul ismételgetem a kifejezéseket, miközben a sötétségbe
bámulok, a megérkezésünkre várva.
Egy óra múlva a nap hatalmasan és súlyosan bukkan ki a horizont mögül.
A ködfátylon keresztül megpillantom Mombasa szigetének sziluettjét. Egy
pár sétál végig a fedélzeten, kezükben kávéscsészét és zsömlét
szorongatnak, izgatottan suttognak. A tekintetem rátapad az előttem
feltáruló látványra. Zöld pálmafák és elszórt fehér házak emelkednek ki a
vízből, amely annyira kék, hogy rádöbbenek: elfelejtettem a színek
jelentését. Az ég tiszta és végtelen. Angliában – egy, a jegyrendszer
szorításában vergődő országban, ahol a nap még a legtisztább téli napon is
küzd, hogy beragyogja az. eget – senki nem értette meg, amikor leírtam a
kenyai égboltot. A bőröm ég a kora reggeli napon, a nyakam izzad a hajam
súlya alatt. Kecses arab vitorlások cikáznak; hatalmas, őskori madarak
szárnyára emlékeztetnek, fedélzetük annyira tömve van vigyorgó, kiabáló
feketékkel, hogy a süllyedés elkerülhetetlennek tűnik.
Szuahéli nyelven kiáltják felénk üdvözletüket. Karibu. Isten hozott. Én
pedig integetve visszamosolygok rájuk.
Kikötünk; könnyedén lépdelek a stégen a városba, amely haltól, sótól,
fanyar füsttől és szennyvíztől szagos – egy olyan város szaga, ahol az
emberek a szabadban élik életüket, forró napsütésben le a vámépület
fullasztóan forró barakképületébe, ahol izzadva kell várakoznom néhány
órát, mielőtt kiengednének Mombasa kikötőjének szűk, zsúfolt utcáira.
Buganvilia omlik le a fehér falakról, lilán, narancssárgán, élénkvörösen, a
trombitafolyondár fehér virágai és a rózsaszín hibiszkusz fürtjei között. A
vitorlások kapitányai az utcára terítve eladásra kínálják bonyolultan szövött
kárpitjaikat, sűrű fellegekben ütve ki belőlük a port. Csupasz lábú, fehér
sarongot viselő hordárok sietnek a forró macskaköveken az újságpapír- és
halcsontvázhalmok között, elhaladva a fehér burnuszos arab férfiak mellett,
akik alacsony székeken üldögélve isszák a teát. Érzem a faszénparázson
sülő hal illatát, amelyet két, élénk színű kikoyba öltözött tengerész készít,
akik a szenet piszkálva álldogálnak, és piros bételdióhéjat köpködnek az
utcára, miközben mások az árut pakolják ki – hallal, datolyával, hennával
teli ládákat, hatalmas halom rézkábelt. Száris indiai nők pletykálkodnak kis
csoportokba verődve. Csak állok, és nézek, elkábulva a sok hangtól és
színtől, és a boldogság szétárad bennem. Megmenekültem Angliából.
Visszatértem Afrikába. De még nem vagyok otthon. Még négyszáz
mérföldnyi utazás áll előttem, a szárazföld belseje felé, mielőtt
megpillanthatom a farmot, mielőtt találkozhatok apámmal.
– Aleela – szólal meg mellettem egy hang, és egy kéz érinti meg a
vállamat. Aleela a sírást jelenti szuahéli nyelven; a feketék neveztek el így
kisbaba koromban, amikor egészségesen megszülettem, miután korábban
anyám olyan kisbabát szült, aki nem lélegzett.
Megfordulok, és meglátom Kahikit, a munkavezetőnket, aki egyik
kezében a botjával áll előttem.
– Jambo – mondom, és olyan szélesen mosolygok, mint életemben még
sosem.
 – Jambo sana – válaszolja, a szeme visszamosolyog rám, és kinyújtott
kezemet inas kezébe szorítja. És ekkor hazaérkezem.
 2

Ahogy kijutunk a főútra, kiáltozás és tülkölés káoszába érkezünk. Baleset

történt. Egy disznókat szállító teherautó felborult az út közepén; a forgalom
leállt. Egy csoport fekete gyűlt össze bámészkodni. A disznók húsa tömör
hurkákban nyomakodik ki a lécek között, visításuk élesen hasít a ragacsos
déli forróságba. A nagybátyám „lúzereknek” nevezte az ilyen disznókat,
azokat, melyeket a vágóhídra visznek. Az övé az Uplands – a Szalámigyár,
amely a Kenyában élő európaiakat és a szafarikon részt vevőket ellátja a
hazai ízekre emlékeztető kolbásszal, sonkával és pástétommal.
Továbbfurakodunk, a disznók röfögnek, miközben igyekeznek megvetni
lábukat a teherautó oldalfalát alkotó deszkák csúszós, keskeny felületén.
Azokra, amelyek találnak egy talpalatnyi helyet a padlón, ránehezedik a
rajtuk lévő állatok súlya. A teherautóból sötét, tömör forróság árad,
rémületük nedves bűze és sörtéik száraz egymáshoz súrlódása szinte
tapintható.
A dzsip pont a teherautó mögött áll. Kahiki behajítja a poggyászomat
hátulra, én pedig megpillantok egy nagyjából apám korabeli férfit, rövidre
nyírt szőke szakállal, sötét, napégette arccal, aki a tömegben felénk
igyekszik. Rongyos, homokszínű shortot és bakancsot visel, fekete
fényképezőgépet tart a kezében. Magas és vállas, fiatalosan mozog, habár
az arca árkolt a naptól és a kortól.
– Maga Rachel? – Kinyújtja nagy kezét, és megragadja az enyémet. –
Nathaniel Logan.
– Helló! – mondom; nem tudom biztosan, miért is van itt. A beszédjében
ott az az amerikaiakra jellemző lágy vontatottság. Furcsán keveredik rajta a
szakadtság és a jól öltözöttség.
Beül a vezetőülésbe, és ahogy átsuhan rajtam a csalódottság, rájövök
arra, hogy mit nem mertem eddig megkérdezni Kahikitől; azt, hogy kijött-e
elém az apám.
Nathaniel Logan odahajol, és fél kézzel kinyitja az anyósülés ajtaját.
– Az apja megkért, hogy vigyem el. Nem tudott elszabadulni a farmról.
Adódott valami problémájuk az aratásnál.
 Elrakja a fényképezőgépét egy dobozba, aztán rám pillant; még mindig
az utcán ácsorgok.
– Hé, haver, nem lesz semmi baj. Nem harapok.
Becsusszanok az anyósülésre. Kahiki hátraül. Az amerikai beindítja a
motort, és odanyújt nekem egy fürt banánt, aprót, napsárgát. Leszakítok
egyet a fürtből, meghámozom, és harapok egyet a szinte hihetetlen
édességből – a hajón kapott majdnem háromhétnyi konzervkoszt után a
napsütötte, édes íztől elakad a lélegzetem.
– A teherautó egy órája borult fel – Nathaniel az útra kanyarodik az
autóval, keze a dudán; a tömeg szétválik, hogy átengedjen minket.
– Miért nem engedik ki a disznókat?
– Nem akarnak még nagyobb káoszt.
Amikor átjutunk az útakadályon, rám néz, és elmosolyodik.
– Hosszú idő után jött vissza?
– Hat év után.
– Fogadok, hogy pokolian hiányzott.
Visszamosolygok rá. Nagyon jól összefoglalta a helyzetet.
Mombasa fehér házai átengedik a teret a buja növényzetnek,
banáncserjéknek, gyümölcsfáknak. Nathaniel nyilván érzi a hallgatásom
mögött megbúvó kérdést, mert azt mondja;
– Amúgy is el kellett volna jönnöm Nairobiba. Vennem kellett valamit. –
Hátrafelé mutat, a dzsip hátuljába; egy ponyvát látok a csomagtartóra
kötözve. – Igyekszem megóvni a portól. Az a rohadék elrozsdálja a cuccot.
– Honnan ismeri az apámat?
– Az elmúlt néhány hónapban Matabelében voltam.
– Markhaméknál? – Matabele a mi farmunkkal határos, habár több mint
egyórányi autóútra fekszik Kisimától. Lillian Markham az anyám legjobb
barátnője volt, és az elmúlt hat évben leveleztünk egymással. – Mi járatban
van arrafelé? – Kenyának az a része, ahol mi laktunk, eléggé kiesett
mindenből, és ritkán voltak más látogatóink a farmereken kívül.
– Az Amerikai Természettudományi Múzeumnak dolgozom. A fehér
rinocéroszok után kutatok. Rábukkantam néhány szép példányra fent,
Laikipiánál, a Markham-farm közelében.
– Vadászik rájuk?
– Fotózom őket. Ez az ember – mondja, és hátrafordulva Kahikire
vigyorog – talált nekem néhányat. Az egyik legjobb nyomkereső, akit
valaha ismertem.
Kahiki biccent Nathanielnek; ez a legtöbb, ami mosoly helyett telik tőle.
Kahiki dorobo. Kicsi és erős, a teste csupa izom. Éles szemű és ügyes kezű.
Gyerekkoromban fajátékokat faragott nekem; a késével olyan valósághű
oroszlánt vagy páviánt varázsolt a fadarabból, mintha a keze érintésével
életet lehelt volna belé. Jobban ismerte a vidéket, mint bárki más a farmon –
képes volt bármilyen állat vagy madár nyomára bukkanni. Észrevette a
leopárd nyomát a sárga kérgű akácián; megmondta, mikor mászott le onnan
az állat, és mikor zsákmányolt utoljára. Nyíllal és íjjal vadászott; szerettem
nézni, ahogy a vékony nyílvessző kiröppen, magasan az égbe, figyeltem
könnyű repülését, mielőtt halálos biztonsággal a célba csapódott. Kahiki
volt az, aki felállította a csapdát a nőstény oroszlánnak, amely apám
marhacsordáját fosztogatta; ő bukkant rá arra az elefántagyarra, valahol a
föld mélyén, amely majdnem kilencven fontot nyomott, és a legnagyobb
volt, amelyet a környékünkön valaha találtak.
– Elvittél az erdőbe, és odacsalogattad a mézkalauz-madarat, emlékszel?
– kérdezem Kahikit szuahéliül.
– Igen, Aleela. Te pedig nem etted meg a mézet az erdőben, mert féltél,
hogy utánad jönnek a méhek.
Nevettem; jól emlékeztem.
– A madár odavezetett minket egy ágak között fészkelő méhrajhoz,
Kahiki pedig ágakat dörzsölt össze és gyújtott meg, így füstölte ki a
méheket. Amikor összeszedtük, amit akartunk, mindig ott hagytuk a lépet a
mézkalauz-madárnak. – Kahikire mosolygok. – Mindig azt mondtad, hogy
ha nem így teszünk, a madár legközelebb egy mambához vezet minket.
– És ez így is van – válaszolja, sárgásbarna szemével gyengéden pillant
rám.
– Kahiki mindig az anyámmal járkált – mesélem Nathanielnek.
Fájdalmasan hasít belém az emlékezés, de örömet is okoz, hogy
elmesélhetem, mint amikor kihúzzák a fájós fogat. Látom magam előtt a
nappalit, ahol az anyám Kisimában dolgozott, a polcok tele voltak különös
dolgokkal, melyeket a vidéken gyűjtött. És a kora reggeli sétákat a keskeny
ösvényeken, amelyek pókhálókként vezettek keresztül a sűrű cserjésen;
Kahiki ment elöl, egyik kezében az íjával, az anyám pedig szorosan a
nyomomban lépdelt. – Anyám mindenfélét gyűjtött.
– Miféle dolgokat?
 – Fosszíliákat, csontokat, kődarabokat. Mindenfélét, amihez az elmúlt
néhány ezer évben nem nyúlt senki, ahogy az apám mondogatta.^
– Érdekelte a paleontológia?
– Nem tudom – válaszolom, és ahogy kimondom, rájövök, milyen
keveset tudok. Csak úgy ismertem őt, mint az anyámat; a keze érdes és
meleg érintését a bőrömön, a nap száraz illatát a hajában, a hirtelen
nevetést, amely átalakította az arcát. – Mindig azt mondta, hogy az első
emberek Afrikából származnak. – Eddig nem is emlékeztem erre, és
rájövök, hogy ez az, amit Kenya tenni fog velem. Felnyitja ezeket az elzárt
helyeket, előhozza mindazt, ami ott rejtőzik, súlyosan, fájdalmasan.
– Ez nem elképzelhetetlen. Darwin úgy gondolta, hogy így lehetett. –
Nathaniel rám pillant vezetés közben. – Érdeklődik a természettudományok
iránt?
Megrázom a fejem.
– Gyerek voltam, amikor elhagytam Kenyát. Nem tudok semmit a
természettudományokról. – És ahogy ezt kimondom, hallom a hangomban a
keserű élt: hogy az anyám elszökött előlem, hogy nem ismerhettem meg
jobban.
Megfordulok az ülésben, és a farmról, az apámról, a gyerekeiről
kérdezgetem Kahikit, mohón vágyom a híreire, és örömmel jövök rá, hogy
előjön a szuahéli nyelvtudásom.
– Jól vannak – mondja Kahiki bólintva. – Mindenki jól van, Aleela –, de
ő nem olyasvalaki, aki szeret beszélni; várnom kell addig, amíg hazaérek,
hogy meglássam, hogy mennek a dolgok a farmon.
Végighajtunk Mombasa külvárosain, elhaladunk a bádogkunyhók és út
menti bódék mellett, amelyek a város külső, összevissza peremét alkotják.
Nathaniel elhalad két rendőrségi dzsip mellett; a rendőrök könnyű,
khakiszínű inget viselnek, pisztolytáskájuk övükbe gyűrve, a fegyverek az
égnek merednek. Az egyik katona leveszi piros svájcisapkáját, és halk
füttyre csücsöríti a száját, ahogy elhajtunk mellettük. Félrenézek; zavarba
jövök Kahiki és az amerikai előtt.
– Miféle fennakadás történt az aratásnál? – kérdezem, ahogy eszembe jut,
mit mondott Nathaniel.
– Néhány nappal ezelőtt, egyik éjjel valaki betört a csűrbe Kisimában. Az
apja épp behordta a gabonát. Nem vittek el sokat, néhány zsáknyit. A
rendőrség nyomoz.
 – Megsérült valaki?
Az újságok a hajón tömve voltak a Mau Mauról, a Kenyában feltűnő
titkos társaságról szóló történetekkel. Azt beszélték, szeretnék egyesíteni a
kikujukat és átvenni a hatalmat a fehérektől.
– Nem. – Nathaniel rám pillant. – A legvalószínűbb, hogy csak egyszerű
lopási ügyről van szó.
De a farmról sosem tűnt el még csak egy cukroszsák sem. Ki kockáztatná
meg, hogy betörjön az apám csűrjébe?
Amikor elnyom az álom, ott állok a gátnál Kisimában. Az anyám a
parton térdel, háttal nekem, a nadrágja feltűrve, az ujjával kutat valami
földbe ásott dolog után. Szőke haja befonva, ugyanolyan fonattal, mint
amelybe az én hajamat szokta összefogni, úgy, hogy a fejbőröm bizsereg az
ujja húzásától. A nap átsüt az elszabadult hajfürtökön; egyik kezével
megsimítja az arcát, hogy letörölje az izzadságot. Szaladok felé – Anya! –
Elönt a megkönnyebbülés, amikor látom, hogy meghallott, de ahogy
megfordul, az álom szertefoszlik, és nem látom az arcát. Felriadok. A kocsi
rázkódik az úton. Nathaniel Logan vezet, egyik könyökét a nyitott ablakban
nyugtatva.
Hosszabb ideje aludhattam, mint gondoltam volna. A sík vidéken járunk.
Az ország közepének fennsíkja húzódik a párás távolban, mint egy oroszlán
csillogó, sárgásbarna háta. Összevegyült gnú és zebracsordák vonulnak a
magas fűben, a távolban elefántokat látok, testük sziluettje az alkonyi ég
előtt sötét viharfelhőre emlékeztet. A száraz út szaga, a hullámzó rétek, a
nap forrósága a bőrömön szinte mintha álommá változtatná az elmúlt hat
évet.
Egyik ujjamat végighúzom az alkaromon, a szőke pihék között megült
sárga poron. Az első éjszakámon Angliában leosontam nagyszüleim
házának kárpitozott lépcsőjén, nem tudtam aludni, mert zavart a szokatlan
zaj, ahogy a hideg eső az ablakot csapkodja.
– És tényleg azt hiszitek, hogy boldog lesz itt? – kérdezte épp az apám,
nem tudva arról, hogy ott kuporgok a lépcsőn, és hallgatózom.
– Hát persze hogy az lesz. Ez a megfelelő hely számára. Gondolj az
oktatására! A barátokra, akiket szerezni fog. – A nagyanyám, akivel csak
néhány órája találkoztam életemben először, egy pillanatra elhallgatott. –
Nem viselkedhetsz önzően ez ügyben, Robert. Elveszítette az édesanyját.
Pihenésre van szüksége, és arra, hogy összeszedje magát. Egy angol iskola
kiegyensúlyozottságára. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna adni neki
mindezt. Mi pedig most biztosíthatjuk számára. – Hallottam, amint a hangja
ügyesen eloldozta a köteléket, amely egy szülőt a gyermekéhez köt.
– Apa – mondtam óvatosan másnap, amikor kettesben voltunk;
igyekeztem szavakba önteni az aggódásomat. – Hazamész?
– Ne gondolj erre, Rachel – válaszolta.
– De ha elmész, magaddal viszel engem is? Nem hagysz itt, ugye?
Apa odahajolt, a kezébe fogta a kezemet és megcsókolta a homlokomat.
Én ezt egyezségnek értelmeztem, de egy héttel később elment, a
nagyszüleim pedig beírattak egy kollégiumba.
Be kell fejezned az iskolát, erősködött apám a leveleiben, utána majd
hazajöhetsz; de én tizenkét éves voltam, rémült és honvágytól sújtott, egy
olyan intézményben, amely fehérítőtől és száradó vászontól szaglott, ahol
egyszer egy héten levetkőztettek minket a közös fürdéshez a kora reggeli
sötétben, és a hazaírt leveleinket szigorúan cenzúrázták. A rám váró
siralmas évek legyűrhetetlennek tűntek. Olyan volt, mintha élve eltemettek
volna. Mindig ígérgette, hogy eljön, és meglátogat, de egyik év telt a másik
után, és sosem jött el, egy újabb marhaszállítmány Angliából, egy tűzeset a
csűrökben, az 51-es hosszú aszály – Kisima irányítása, az, hogy próbálta
betörni ezt a kemény vidéket, nyereséget kisajtolni belőle, elvette minden
idejét.
A farm vált minden álmom letéteményesévé. A kudarcok az iskolában, a
szigorú szabályok, az anyám utáni sóvárgás, a barátok, akiket szereztem, de
közben felkészültem rá, hogy könnyedén elveszíthetem őket; mindezt
elhomályosította a hazatérés képe. Végül elérkezett az idő, letettem a
vizsgáimat, de apám levelében, amikor végül megérkezett, egyáltalán nem
az állt, amit vártam.

Ne gondolj arra, hogy visszatérsz, Rachel. Az életed Anglia, és az anyád

családja. Otthonodnak nevezed a farmot, de nem jártál itt gyerekkorod óta.
Elfelejtetted már, milyen elszigeteltek vagyunk itt? Kisima édeskeveset
nyújthat egy korodbeli lánynak: nincsenek boltok, sem mozik, sem egyéb
lehetőség; semmi más, csak mérföldeken át a puszta vidék. Ez nem az a
hely, ahol elkezdhetnéd élni az életedet. Túl messze van azoktól az
emberektől, akiket megszoktál, és attól a világtól, amelyben felnőttél.
 Attól a világtól, amelyben felnőttél. Ő Angliával azonosította a
gyerekkoromat, de Anglia semmit nem jelentett számomra. Vajon tudta,
hogy minden levelét betettem egy dobozba, amelyet az ágyam alatt
tartottam az iskolában? Hogy megvártam a vasárnap estéket, amikor az
összes többi gyerek kint játszott a kertben; felemeltem a doboz fedelét, és
beszívtam az illatszerek és füst alig érezhető illatát, amely hazaröpített; így
élveztem ki az utolsó cseppjeit is az éles örömnek, amelyet a levelei
jelentettek nekem.
Alig ismertem a nagyszüleimet. Évente csak néhány rövidke hétig
találkoztam velük, karácsonykor és húsvétkor, amikor a Hull külvárosában
lévő sötét kőházban laktam, ahol minden nap minden egyes órája
kegyetlenül lassan telt. A nagymamám megkért, hogy ne sétáljak a parton,
megtiltotta, hogy egyedül bemenjek a városba, és – talán a gyász miatt,
talán puszta ellenérzésből – nem szerette, ha Kenyáról beszélek. Az életük
csendes és a végletekig konzervatív volt, főképp a hetente esedékes
hitközösségi vendégségekből és jótékonysági teadélutánokból állt,
melyeken, a nagyanyám elvárásai szerint, hosszú gyapjúszoknyában és állig
gombolt blúzban kellett megjelennem. Számomra Hullban nem létezett élet.
Kisima volt az egyetlen otthon, amelyet ismertem; az a föld volt az
örökségem. Vissza akartam menni a helyre, ahol születtem; látni a színeit, a
népét; segíteni akartam apámnak a farmon, éppúgy, ahogy anyám tette
annak idején.
Aznap, amikor apa levele megérkezett, vettem egy hajójegyet
Southamptonból Mombasába, elhasználva a teljes összeget, amelyet a
tizennyolcadik születésnapomra küldött nekem. Írtam neki egy lapot, amit
Southamptonból adtam fel, és amelyben közöltem vele, hogy hazamegyek.
Most azon tűnődöm, vajon mit fogunk mondani egymásnak ennyi idő
után. Valahogy egyszerre ott van bennem a kellemetlen érzés amiatt, hogy
visszajöttem, holott világosan megmondta, ne tegyem, és valami más is.
Azt választotta, hogy elhagy engem, úgy döntött, nem visz haza magával.
Amikor az anyám meghalt, én két szülőt veszítettem el egyszerre, és az
árulása súlyosan ül bennem. Mint a lövedék, amelynek nincs kimeneti
nyílása.

– Nairobiban töltjük az éjszakát – mondja Nathaniel, amikor látja, hogy

ébren vagyok.
 Beleegyezően bólintok: Kisima túl messze van Mombasától ahhoz, hogy
egyetlen nap alatt megtegyük az autóutat.
Magasabb vidékre érkezünk, és a levegőt hidegnek érzem a bőrömön.
Átautózunk a város külterületein, elhaladunk egy fehér karámkerítés
mellett, amely Nairobi hosszú lóversenypályáját szegélyezi. Egy férfi sétál
előttünk az úton, egy birkanyáj nyomában, a vállán keresztbevetett bottal.
Nathaniel lelassít mögöttük az autóval. A birkák bégetve állnak az úton, a
gyapjúk kifilcesedett és gubancos; aztán a férfi megütögeti a földet, az
állatok pedig felriadnak, és rendezetlenül elindulnak. Továbbhaladunk egy
megviselt drótkerítés mellett, gyerekek rúgják a labdát egy poros
földdarabon. Lapos tetejű, léckerítésre futtatott akáciák nyújtják árnyékukat
a tájban itt-ott megbúvó kunyhók fölé, a bádogtetők megcsillannak a
napfényben. Kikuju nők mellett haladunk el, hátukra kötött csecsemőikkel,
kendőkbe burkolózva igyekeznek a városba. Egy szamár legel az út mentén,
az oldalára fekete hordók vannak szíjazva, mellette pedig, egy magányos fa
alatt, egy férfi pihen. Zöld levélcsomók bukkannak elő az előtte lévő kusza
fehér tüskehalomból. A ruhája ócska és rongyos, az övébe egy panga van
dugva.
– Hol szállunk meg? – kérdezem, amikor Nathaniel lekanyarodik a
főútról. Az autó végigzötyög egy golfpálya zöld pázsitja mellett. Nem
emlékszem a városnak erre a részére.
– A Muthaiga Klubban.
– Az apám nem tag. – Aggódom, hogy esetleg félreértés történik. A
Muthaiga Country Klub zártkörű, a kenyai brit kolónia leggazdagabb
telepeseit tömöríti magába; az angol nemesség másodszülöttjeit, akik
generációk óta itt élnek, nem az apámhoz hasonló farmereket, akik az első
világháború után érkeztek, és az első ötvenezer holdjukat állami kölcsönből
vették.
– Minden rendben. Értesítettem őket, hogy számítsanak magára – mondja
Nathaniel. – Reggel találkozóm lesz ott az ügyfeleimmel. Utána indulunk
tovább.
Az út elvisz minket egy sor alacsony, egyemeletes épület mellett,
amelyek frissen festett kék kerítés mögött húzódnak meg. Van valami a hely
hivataloskodó rendezettségében, valami hidegség – akár egy előérzet –,
amitől feláll a szőr a karomon.
 – Ez egy börtön? – kérdezem, és igyekszem alaposabban szemügyre
venni a helyet.
– A Mathari Elmegyógyintézet – válaszolja Nathaniel –, a kenyai kolónia
mentális betegei vannak itt.
– Őrültek?
– Őrültek, epilepsziások, és minden valószínűség szerint sokan olyanok
is, akik nem hajlandóak betartani a szabályokat. – Végigsimít a szakállán,
és megjátszott tisztelettel csóválja a fejét. – Kenyában a társadalmi
szabályok nincsenek nyíltan kimondva, de nem tanácsos áthágni őket.
– Miféle társadalmi szabályok? – kérdezem, kihallom a hangjából az
iróniát, de nem pontosan értem, amit mond.
Rám néz, mintha a koromat latolgatná, mintha fennállna a veszély, hogy
túlbecsülhet. Aztán azt mondja:
– Kenyában nem megengedhető, hogy szégyent hozzunk a fajtánkra. Az
európaiaknak fenn kell tartaniuk a látszatot, jó példát kell mutatnunk a
feketéknek, nem élhetünk nyomorúságos körülmények között, nem
közösködhetünk a munkásosztállyal. És azok, akik mégis így tesznek... nos,
a kolónia, amennyire tud, megszabadul tőlük.
Aztán továbbhaladunk, és elérünk a Muthaiga Klubig – egy
sötétrózsaszín, fehér oszlopos, piros cseréptetős épületig, melyet makulátlan
gyep vesz körül. Kényelmesen megbújik az akáciák árnyékában.
Kahiki kiugrik, és odanyújtja a poggyászunkat a portásnak.
– Holnap tizenegy órakor? – kérdezi Nathaniel szuahéli nyelven, kezet
rázva vele.
– Sawa sawa – válaszolja Kahiki, és bólint, ahogy jó éjszakát kíván, aztán
elindul az épület hátsó része felé, a feketék számára fenntartott részleghez.
Követem Nathaniel Logant a klub bejáratán át. Belül sötét faborításúak a
falak, angol vadászjeleneteket ábrázoló nyomatok díszítik őket. A
levegőben megül a szivarfüst, a beszéd halk mormolásként hallatszik.
Megvacsorázunk a hotel bárjában, és egy pillanatra nagyon egyedül
érzem magam. Nathaniel Logan, mintha csak olvasna a gondolataimban,
megkérdezi:
– Mikor látták egymást utoljára?
– Az apám és én?
Bólint.
– Hat évvel ezelőtt.
 Félretolja a tányérját, és egy ezüsttárcából kicsi, vékony szivarral kínál.
Elveszek egyet, ő pedig előrehajol, hogy tüzet adjon, aztán ő maga is
rágyújt, mélyet szív a szivarból, és a sűrű füstön keresztül rám néz.
– Sosem látogatta meg Angliában?
Megrázom a fejem, átadom magam a füst erejének, átjárja a tüdőmet, és
könnyűvé teszi a gondolataimat. Különös így kimondva hallani apám
távollétét. A kollégium tele volt elhagyott lányokkal. A mi fajtánk nem volt
különleges.
– Azért küldte vissza, hogy iskolába járhasson?
– Részben – mondom, és kifújom a füstöt. – Akkor mentem vissza,
amikor az anyám meghalt. A nagyszüleimnél hagyott. – Nathaniel merően
rámnéz. A tekintete túlságosan egyenes. Visszafojtom a hirtelen rám törő
sírást. – Nem tudott jönni. Nagyon nehéz lett volna elszabadulnia a farmról.
– Nos, biztos vagyok benne, hogy ez az igazság – mondja, félrenéz, és
beleszív a szivarjába. Egyáltalán nem nyugtatnak meg a szavai.
Egy hosszú fekete bajuszos férfi halad el az asztalunk mellett. Nathaniel
Logan vállára csap.
– Mi az, visszatértél az élők világába?
– Még nem.
– A francba is, Logan... miért ásod el magad Laikipában a
fényképezőgépeiddel, amikor jöhetnél velem szafarira?
– Ki ez? – kérdezem, amikor a férfi elmegy.
– Csak egy a sok angol arisztokratából, akik összevissza hányódnak
Afrikában. Megpróbált rávenni, hogy menjek el vele elefántvadászatra.
Rekordot akar felállítani elefántagyarból.
– Maga vadászik?
– Régebben vadásztam.
– Miért nem megy el vele?
– Mert magát viszem a farmjára – mondja Nathaniel; rám mosolyog, és
nagyot húz a söréből. – Emellett nem ölök többet. – Belehajítja a szivarját
az ezüst hamutálcába. – Megvolt a szórakozásom. Most már csinálja más.
Rájövök, hogy kedvelem Nathaniel Logant. A kollégiumban eltöltött
évek megtanítottak arra, hogy óvatosan kezeljem azokat az embereket, akik
túlságosan könnyen idomulnak az általános elvárásokhoz, ő pedig, úgy
tűnik, épp elég távolságot tart a többi embertől ahhoz, hogy saját véleménye
legyen.
 Nyolckor csendbe burkolózik a terem. A férfiak leteszik a kártyát, a nők
abbahagyják a fecsegést. A terem túlfeléből a Big Ben toronyórájának ütése
hangzik fel. A hírek szólalnak meg Angliából; a férfiak és a nők
előrehajolnak ültükben, hogy jobban hallják a hangot, amely a távolságtól
recsegősen árad a rádióból. A BBC Tengerentúli Adása, az otthon hangja,
mindannyiunkon érvényesíti hatalmát. A hírekben beszámolnak egy
légibemutatón lezuhant gépről, és arról, hogy elhunyt az első brit pilóta, aki
átlépte a hangsebességet. Az Élelmiszerügyi Minisztérium bejelentette a
tizenhárom éve tartó tea-jegyrendszer végét. Az adás egy helyi, kelet-afrikai
hírrel végződik: „ Ötvennyolc rejtélyes eredetű bozóttűz tört ki ma a Nyeri
környéki farmokon, többezernyi elsőrangú legelőt elpusztítva. A helyi
farmerek a tüzeket a titkos társaságnak, a Mau Maunak tulajdonítják. A
jelentések beszámolnak arról, hogy az egész régióban ceremóniák keretében
tömegek esküdnek hűséget a szervezetnek, és a múlt héten több kikujut
meggyilkoltak, aki nem volt hajlandó letenni a Mau Mau-esküt. Kijárási
tilalmat vezettek be. Közben a nyeri római katolikus püspök kijelentette,
hogy kiátkoz minden katolikust, aki támogatja a Mau Mau titkos társaságot
vagy leteszi az esküt. Megerősítette, hogy Nyeri tartományban több helyen
megszentségtelenítették Krisztus arcképét.”
A hajón a hírek a titkos társaságról, amelynek tagjai esküt tesznek arra,
hogy fehér embereket fognak ölni, vagy elkergetik őket a farmjaikról,
rémhírterjesztésnek és valószerűtlennek tűntek; európaiak elleni erőszakról
most sem érkeztek jelentések, csak azokat a kikujukat érték támadások,
akik ellenálltak a szervezetnek. És mégis, hallani ezeket a híreket ebben a
kis teremben, olyan férfiakkal és nőkkel egy levegőt szívva, akiknek az
életét, az enyémhez hasonlóan, mindez befolyásolja – olyan, mintha egy
sötét figurát látnék, amint megrázza magát, és öntudatra ébred az álomból.
Nyeri több mint száz mérföldnyire van Kisimától, de Kenyában száz
mérföld nem olyan nagy távolság.
Nathaniel Logan előveszi a fényképezőgépét a tokjából. A terem fala
mellett áll, és fotóz. A kamerája lencséjén keresztül látom a jelenetet – a
nőket az estélyi ruhájukban, ahogy csillogó szemmel néznek egymásra, a
férfiakat, ahogy hátradőlnek a karosszékben, az orcájuk kipirosodott a
whiskytől, a pincéreket, akik piros barettsapkájukban keringenek
körülöttük, fekete arcukra rákövült az alávetettség ismerős, változatlan
kifejezése.
 – Azt gondoltam, állatokat fényképez – mondom, amikor Nathaniel
visszatér az asztalhoz.
– Technikai értelemben véve az emberek is állatok – mondja
mosolyogva, és elteszi a gépét. – De nem csak a múzeumnak dolgozom.
Újságoknak is írok.
– Miről?
– Archeológiáról, természettudományról, és bármiről, aminek hírértéke
van.
– És erről itt mit fog írni?
– Hogy ezek a jó emberek fenyegetve érzik magukat. És mindent meg
fognak próbálni, hogy nyomást gyakoroljanak a kormányukra, hogy
megvédje őket.
– És megteszi?
– Hogy megvédi-e őket? – Nathaniel visszateszi az objektívvédő sapkát a
gépére. – Tanúi vagyunk a kollektív büntetésnek, a kikuju sajtó
elnyomásának, bezárják a feketék független iskoláit. Kijelenthetem, hogy
tényleg próbálkoznak.
– Ami jó dolog – mondom, mert kihallom a tartózkodást a hangjából.
– Megpróbálom távol tartani magam ennek az országnak a politikájától. –
Nathaniel megvakarja a szakállát, és bánatosan rám mosolyog. – Csak bajba
keverném magam.
A mellettünk lévő asztalnál ülő férfi felhajtja a whiskyjét, hátralöki a
székét, és azt mondja, csak úgy a levegőbe:
– Ez az ország hamarosan a kibaszott kutyáknak jut. – Azzal kisántikál a
helyiségből.
Később, a Muthaiga Klub földszintjén lévő kis, egyszemélyes
hálószobában Csipkerózsika meséje bukkan fel valahol szunnyadó tudatom
mélyén. Száz évig alszik, de nem ez a varázslat. A varázslat az, hogy a
kastély is vele alszik, és így, amikor felébred, a világ épp ugyanolyan, mint
ahogy otthagyta – az anyja, az apja, még az állatok is épp ugyanolyanok,
mint amikor a tragédia lesújtott rá. Én is épp ezt szeretném a farmmal
kapcsolatban, és a gondolat, hogy ez valószínűleg nem így lesz, csak úgy
mardos belül. Hiszen az anyám halott. Hogy lehetne így bármi is ugyanaz?
 3

Az éjszaka közepén felriadok, a szívem zakatol. Egy emlék kerített a

szorításába, olyan erővel, hogy az álombéli rémület az ébredéskor is kitart.
Gyerekként megtanultam, hogy ne gondoljak rá, hogy ellenőrzésem alatt
tartsam, de Afrika felkavarja bennem a múltat, és most az emlék visszajön,
forrón és elevenen, hogy kísértsen. Kimegyek a fürdőszobába, vizet
engedek a csapból, és az arcomra csapkodom, míg csak a bőröm hideg és
kemény nem lesz, mint a kő, de amikor visszamászom az ágyba, az emlék
még mindig kínoz. Szorosan becsukom a szemem, de a sötétségbe is követ;
semmi sem tudja visszatartani.
1946 van, szeptember hatodika. Tudom a dátumot, mert számoltam a
napokat a naptárban, amíg visszatérnek a szüleim. Tizenkét éves vagyok,
Eliot nagybátyámnál lakom a házában, a húsüzem mellett Limuru
közelében. Sztrájk van, és a nagybátyám, ahelyett, hogy leülne velem
ebédelni, a gyárban tartózkodik. Elnyújtózom a frissen vágott erősen
illatozó padlódeszkákon és egy enciklopédiát olvasok Junoval a
kiskutyámmal, ami legyek után kapdos, és időnként megtámadja a hajamat.
A szüleim Angliában vannak – most először hagyták ott Kisimát. A
nagybátyám nőtlen, és elég ügyetlenül bánik a gyerekekkel, én is
bizonytalan vagyok, hogyan is viselkedjek a társaságában. A napok hosszan
és csendesen telnek, de szívesen vagyok egyedül.
A munkavezetők lakásai az üzem mögött épültek, elég messze ahhoz,
hogy az ember majdnem, de csak majdnem elfelejthesse, hogy hol van. A
vágóhíd vasárnap kivételével mindennap működik, és közel huszonhatezer
disznót dolgoz fel évente. Előveszek egy ceruzát és egy darab papírt, hogy
elvégezzem a számítást. Majdnem száz disznó naponta. Hétfőtől szombatig
aprítanak a fémgépezetek; nehéz nem gondolni az állatok végtelen
folyamára, amiket mindössze néhány yardnyira mészárolnak le.
Amikor megérkeztem az üzembe, a nagybátyám elvitt a vágóhídra. Ott
álltam, kővé dermedve, a forró vér és a nedves fém ízével a számban, a
gépek csattogása üvöltött a fülemben. Nem tudtam elszakítani a szemem a
látványtól – ahogy a disznók hosszú sorban küzdik föl magukat az
emelkedőn, a fejüket leszegik ellenkezésképp, miközben kérlelhetetlenül
nyomják őket följebb és följebb az acél lapátkerekek; ahogy a disznót
felrántják a lábánál fogva, és aztán fejjel lefelé függ, visítva, míg csak el
nem ér a késes feketéig; aztán az ezt követő csend és a vér, ahogy hosszan
bugyog elő. Szerettem volna elmenni, de a nagybátyám ott tartott, és csak
beszélt, beszélt: ...és sokkal hatékonyabb, mint a mészáros a boltja végében,
egy szál késsel... – de én csak a visítást hallottam.
A nagybátyám automatizálta a folyamatot, amennyire csak tudta – a
disznókat percek alatt leforrázták, levakarták, leperzselték, hogy leégessék a
sörtéiket, kibelezték, eltávolították a fejüket, aztán kettévágták őket – de el
nem hallgattathatták őket. A halál továbbra is halál maradt.
Semmi nem ment veszendőbe. A májat, szívet és egyéb belsőséget
eladták, a beleket kitisztították, besózták, és abba töltötték a kolbászt. A
gerincet és a fejet, amelyen azért volt némi hús, a feketéknek adták el
ennivalónak. Mindent felhasználunk, a visítást kivéve, mondta a
nagybátyám büszkén. Amikor rossz irányból fúj a szél, a raktárházak bűze
az ember torkába kúszik, és megköhögtet. Itt tárolják a hulladékot – a vért,
csontokat, porcokat óriási tartályokban forralják, kivonják a zsírt, és
szappant, ragasztót meg műtrágyát gyártanak. Sosem voltam bent – nem
mehetnek be látogatók –, de amikor meggyújtják a tüzeket, a rothadás bűze
takaróként függ a lakóépületek fölött.
Ma a sztrájk miatt leálltak a gépek, a feketék letették a késeket és a
kötényeket, és minden olyan csendes, mint vasárnap. A nagybátyám
otthagyta a reggelijét siettében, kifejezetten megtiltotta, hogy a gyárba
menjek, és most egyedül vagyok, mint általában mindennap, hallgatom a
szarvascsőrű madár kopogását az ablaknál, meg a kertész ollóinak
csattogását, aki a pázsitot nyírja odakint.
Juno a fülét hegyezi; meghallott valamit, és mélyen, szinte dorombolva
felmordul. Nevetek az éberségén, és megvakargatom a nyakát. Két hónapja
találtam a farmon, magamhoz vettem, és örültem, amikor a nagybátyám
megengedte, hogy elhozzam a gyárba. Egy tekergő, meleg szőrcsomó,
tűéles fogakkal és sima, túlméretezett fülekkel, egész teste aranyszínű,
három fekete manccsal, a hátán olyan fodros szőrrel, mint szüleim rhodéziai
ridgebackjainak.
Most morog és feltápászkodik, a padlódeszkán az ajtóhoz csúszkál,
mielőtt én egyáltalán meghallanám a ház előtt lefékező autót. Aztán én is
meghallom a gumik csikorgását, és ahogy a motort leállítja valaki. A nyitott
ajtón keresztül látom, hogy egy férfi száll ki az autóból.
– Miss Fullsmith? – kérdezi, ahogy kilépek a verandára, elrendezve a
ruhámat a térdem körül, hunyorogva a forró napon. A férfi megnyalja az
ajkát, amely kiszáradt a forróságban, és felnéz ránt. – Rachel Fullsmith?
Bólintok.
Juno belekap a nadrágjába, ő pedig idegesen odébb rúgja, a kutya ugatva
végigcsúszik a padlón. Felnyalábolom a lépcsőnél, hátsó lába
szélmalomként jár, fogával a kezemet rágja.
– A nagybátyám a gyárban van – mondom, és fejemet visszafordítva
abba az irányba nézek az úton, ahonnan a férfi jött. Az autó motorja árasztja
magából a forróságot, a levegő súlyosan és porosan ül meg körülöttünk.
Egy fénypászmában állok, a padlódeszkák olyan forrók a talpam alatt, hogy
egyik lábamról a másikra kell helyezkednem, felkapdosva csupasz
lábfejemet. Alig láthatóan bólint; ez nyugtalanító. A látogatók általában
híreket jelentenek, a hírek pedig a felnőtteknek szólnak, de ő nem úgy néz
ki, mint aki távozni akarna.
– Nairobiból jövök – mondja, mintha nem is igazán hozzám beszélne, de
közben kíváncsian néz rám, és hirtelen rám tör a kellemetlen, torokszorító
érzés, hogy a dolog valamiképpen engem érint. – Az apád – mondja, és a
verandára lépve nadrágzsebéből egy kis sárga borítékot húz elő. Össze van
ragadva egy doboz cigarettával; lehámozza róla. – Távirat. Azt reméltem,
hogy itt találom a nagybátyádat. Odaadod neki? Legjobb lesz, ha megvárod,
míg hazaér. – Tekintete csupasz lábszáramra siklik, érzem forró, enyhén
mentolos leheletét, miközben odanyújtja a sürgönyt. Aztán visszamegy az
autójához, és porfelhő közepette elhajt.
A táviratot a zsebembe csúsztatom, felrántom a cipőmet, rácsukom az
ajtót Junóra, ami a lábamhoz törleszkedik, és rohanok a gyárba, a
nagybátyámhoz.
Akkor jut eszembe újra a sztrájk, amikor a disznóólakhoz érek. A
karámok teteje fölött átkukucskálva látom, hogy zsúfolásig tömve vannak.
A disznók általában elégedetten és nyugodtan viselkednek addig, amíg itt
vannak, a földet túrják, és fura beletörődéssel viselik hirtelen megváltozott
körülményeiket; máskor áthajolok a kerítés fölött, a forró vaskorlát
gyapjúruhám derekának nyomódik, én pedig a legközelebbi állat érdes,
sörtés bőrére szorítom a kezem, és élvezem hátának meleg, mozgékony
tömegét. De ma annyira szorosan összezsúfolódtak, hogy a fejük az előttük
lévők hátsó feléhez szorul; a rózsaszín, barna és fekete testek úgy
összekeveredtek, hogy nem is lehet megkülönböztetni egyiket a másiktól.
A falon túli udvarról zaj szűrődik ki, hangok morajlása, amely elnyomja a
disznók röfögését; egy csoportnyi férfi tiltakozik, hangjukban harag
örvénylik. A késekre gondolok, amelyeket a férfiak az üzemben
mindannyian maguknál hordanak, a hosszú pengékre, amelyeket az izom,
zsír és csontok vágására használnak. Mi lesz, ha nem csak arra?
Az egész helyen érződik, hogy valami nincs rendjén, mintha bármi
megtörténhetne. A disznóólak mellett állok, a tűző napon; izzadt tenyeremet
a ruhámba törlöm, és azon töprengek, mihez is kezdjek. Tudom, hogy nem
mehetnék a gyárba, de nem akarok csak úgy visszafordulni – látnom kell,
mi történik az udvaron.
Végigfutok a pajtán, a karámok között – az épület forró a disznószagtól
–, míg el nem érek az üzem falához. Vigyázok, nehogy észrevegyenek; a
nagybátyám mérges lenne, ha rájönne, hogy itt vagyok. Van itt egy
folyosóra nyíló ajtó, amelyet általában nyitva hagynak a gépteremben
dolgozók számára, hogy egy kis friss levegőhöz jussanak. Súlyosan függ a
sarokvason, és csendesen kinyílik, amikor hozzáérek. Hűvös, sötét
folyosóra lépek. Csend van bent, nem égnek a fények. A végén egy
négyszögben napfény vetül a cementpadlóra: ott a lépcsőház.
Végiglépdelek a betonlépcsőn a fénybe; lekuporodom, ahogy egy
galériára jutok az első emeleten, be a morajló hangorkán közepébe. A
hasamon kúszok előre, míg csak keresztül nem pillanthatok a falban lévő
egyik kerek csatornanyíláson. A kör alakú nyíláson át letekinthetek az alant
elém táruló látványra, anélkül hogy engem meglátnának.
A főépület udvarára nézek. A munkásoknál nincs kés – micsoda
megkönnyebbülés! de néhányuk egy-egy nagy követ tart a kezében.
Izzadnak, és kiabálnak a forróságban, ugyanúgy összezsúfolódva, mint a
disznók odakint. Erősebbnek és idegenebbnek tűnnek barna köpenyük és
fehér kötényük nélkül. A szívem hirtelen nagyot dobban a félelemtől.
Sosem láttam még ennyi embert, ennyi feketét egy csoportba verődni a
harag miatt. Az arcuk feszült, néhányan dacosan felrikoltanak.
Egy elképzelés, amely abszurd, de ellenállhatatlan, a hatalmába kerít. Mi
történne, ha a feketék fellázadnak, és mérgükben felterelnek minket a
vágóhídra, elkábítanak, fellógatnak és lemészárolnak minket? Jóval többen
vannak, mint a maroknyi európai munkavezető és az askariyúk, a benszülött
rendfenntartók, akik egy csoportban állnak a távolabbi falnál. A
nagybátyám is ott áll velük, testtartása feszült. Megfordulok, ahogy hangot
hallok a hátam mögött. A lépcsőházból hangok hallatszanak, közeledő
léptek tompa zaja. Szívembe markol a rémület – nem akarom, hogy rám
találjanak itt fent, egyedül. Néhány yardnyira van egy nyitott ajtó. Egy
irodáé – és üres. Berohanok, és magamra húzom az ajtót. Egy hosszú
pillanatig csak az udvarról beszűrődő hangok kavalkádját hallom, de aztán
megfagy a vér az ereimben: elfordul az ajtókilincs. Kétségbeesetten nézek
körbe a helyiségben; a szemem még mindig nem szokott hozzá a sötéthez.
Lépjek előre, és szóljak, hogy itt vagyok? Van egy szekrény a sarokban.
Kinyitom redőnyözött ajtaját, és mielőtt átgondolnám, mit csinálok,
belekuporodok, egy vödör és egy doboznyi irat mellé, aztán magamra
húzom az ajtót. A távirat mereven hajlik meg a zsebemben.
Egy fehér rendőrtiszt lép be, homokszínű térdnadrágban, a nyomában két
egyenruhás askari rendfenntartóval, akik a hátukon puskát, az övükben
revolvert viselnek. Jól látom őket a redőnyös ajtón keresztül. Egy feketét
lökdösnek be a helyiségbe maguk előtt, olyan erővel, hogy a férfi előreesik,
a fémasztalra. A lába keresztülszántja a padlót; összerándulok. Vékony
testalkatú, bőrcipő van rajta, ing, amelynek leszakadt a gallérja, és nadrág;
úgy néz ki, mint aki Nairobiból jött. A rendőr egy parancsot vakkant, és az
ajtó becsapódik. A szívem a mellkasomban dörömböl. Már túl késő, hogy
bármit is csináljak; csendben kell maradnom.
A fehér rendőr nem magas, de testes, nem kifejezetten kövér, de húsos,
mint egy gyümölcs, amely bármelyik pillanatban kirepedhet. Szőke,
vékonyszálú haját oldalra fésülte. Viszolyogva néz a feketére, csóválja a
fejét, hogy mutassa csalódottságát.
– Szóval te vagy a felelős ezért az egész cirkuszért? – kérdezi szuahéliül,
fél fenékkel az asztalra ülve. Olyan fesztelenül beszél, hogy már az
érdektelenség határát súrolja.
A rendőrtiszt cigarettára gyújt, beleszív, és miközben kifújja a füstöt, azt
mondja:
– És mi a faszt akartok ti, niggerek elérni itt?
A feketének egy darab gyűrött papír van a kezében; most kisimítja, és
odanyújtja a rendőrnek. A rendőr nem mozdul, nem veszi el, csak tovább
bámul a sztrájkolóra, és cigarettázik. Bizonyos tanárok jutnak eszembe az
iskolából, akik felerősítették bennem a lázadás szellemét azzal, hogy
hajthatatlanul tudomást sem vettek az én nézőpontomról.
A fekete előrelép, négyrét hajtja a papírt és beledugja a tiszt ingzsebébe.
Aztán előrehajol – olyan közel, hogy elképzelem, a rendőrtiszt érzi az arcán
meleg leheletét –, és tökéletes angolsággal megszólal:
– Kenya a feketék országa. Menjenek vissza oda, ahová tartoznak.
A rendőr nem hőköl hátra. Még egyet utoljára, jó mélyen beleszív a
cigarettájába, halványan rámosolyog a feketére, a padlóra dobja a csikket és
nehéz, fekete bakancsának orrával eldörzsöli. Aztán előhúzza revolverét az
övéből, a háta mögé kerül, és tarkón vágja a fegyverrel, olyan erővel, hogy
a férfi a földre zuhan.
Amikor a sztrájkoló munkás megpróbál felkelni a földről, a rendőr
felemeli a fegyverét és az arcába csap vele. Vér fröccsen. Becsukom a
szemem. Amikor újra kinyitom, a férfi a földön fekszik,
összegömbölyödve, és lábával a cementpadlón kalimpálva igyekszik odébb
mászni. A rendőr megáll egy pillanatra, tesz pár oldallépést a padlón, hogy
jobban helyezkedjen, aztán belerúg a bakancsával a férfi fejébe, az álla alá,
hogy annak hátracsuklik a nyaka. Ezután a fekete már nem mozdul.
Nagy nehezen nyelek egyet. A két szemöldököm között végigcsorog az
izzadság. Óriási akaraterővel kell uralkodnom magamon, hogy ne sikoltsak.
A rendőr odaadja a fegyverét az askarijának, zsebkendőt vesz elő a
zsebéből, és gondosan megtörli a kezét, az arcát és az ingét.
– Kibaszott niggerek – mondja, miközben kisétál, visszadugva a pisztolyt
az övébe. Aztán szuahéliül folytatja: – Hagyjátok itt. Elintézzük a többit.
Nem lesz több shauri.
Azzal kimennek a helyiségből; az ajtó hangos kattanással csukódik be
mögöttük.
 4

Ahogy elhagyjuk Nairobit, és a kikuju rezervátumon haladunk keresztül,

fegyverropogást hallunk, és bárom fekete askari rohan keresztül az úton
előttünk.
– Mi ez? – kérdezem Nathanielt, aki lehúzódik az út szélére. Hallom,
hogy egy nő sikolt.
– Talán egy razzia – válaszolja, és nagy rándulással lefékez. – A
rendőrség szúrópróbaszerű akciókba fogott.
Leállítja a motort; csöndben ülünk, és fülelünk. A szívem zakatol.
– A rezervátum az elégedetlenség melegágya. Azt remélik, hogy
rejtőzködő Mau Mau-tagokra bukkanhatnak itt.
A fegyverropogás elhallgat; egy kicsivel később Nathaniel kinyitja az
ajtaját, és én is így teszek.
– Aleela – szólal meg Kahiki, és kinyújtja a kezét, hogy megállítson.
– Nem lesz semmi baja – mondja Nathaniel; kilép az út menti száraz
fűbe. Az egyik kezében a fényképezőgépét hozza. – Nem megyünk
messzire.
A kiáltozás felé indulunk, hunyorogva a tűző napon. Előttünk egy piactér
van, a kosarakat felborították, a zöldségek szétgurultak a porba, valaki
pedig hisztérikusan sikoltozik. A piactér szélén rendőrségi dzsipek
sorakoznak. Öt vagy hat homokszínű egyenruhás, puskás askari egy
csoportba tereli a férfiakat, nőket és gyerekeket. Nathaniel készít néhány
fényképet, aztán odalép egy fehér tiszthez, és feltesz néhány kérdést. Az én
szemem a kiabáló lányra tapad. Körülbelül velem egykorú lehet, fejkendőt
visel, amely lecsúszott a hajáról. Két fekete rendőr megakadályozza, hogy
átjusson közöttük, ő pedig könyörög, sikoltozik, és szabadulni próbál.
Adjátok oda nekem!
Aztán megpillantom a kisbabát, aki húszlábnyira tőlem a porban ül, és
halkan sír. Kicsike és barna, pont ugyanolyan színű, mint a föld; túl kicsi
még, nem tud járni. Semmibe nem telne az egyik askarinak, hogy
visszamenjen, és felkapja a földről, de ők csak szorítják hátra a tömeget, az
anyja meg sikoltozik a kisfiú után. Jól látom a két fekete testtartásából,
abból, ahogy hagyják, hogy a nő ott vergődjön mögöttük, a puskatusok
között: ezt valamiféle attrakciónak tekintik. Hogy élvezik az esemény
drámai jellegét. Valószínűleg csak bosszantják a nőt; egy perc múlva
visszamennek, és felveszik a kisfiút. Semmi okom nincs azt képzelni, hogy
nem így történik. Csakhogy képtelen vagyok nézni, amit tesznek. Van
valami szörnyű, valami viszolyogtató abban, ahogy bizonyítani akarják
ennek a lánynak: képtelen megvédeni a gyermekét.
A piactérre megyek. A rendőr Nathaniellel beszél, és ez elvonja a
figyelmét – nem vesz észre. Felemelem a kisbabát; meleg, száraz kis
csomag, ahogy magamhoz szorítom, és egy pillanatra abbahagyja a sírást.
Alig teszek meg két lépést, amikor a fehér rendőr rám kiabál.
– Hé! – kiált oda nekem. – Tegye azt le.
– Az ő gyereke ott – mondom, és szembefordulok a rendőrrel. Nathaniel
ott áll mellette, és figyel.
– Tegye le – mondja a rendőr, a fegyverét lóbálva felém –, különben
magát is letartóztatom a többiekkel együtt.
– Eressze le a fegyverét – mondja Nathaniel éles hangon.
Rádöbbenek, hogy a rendőr nem sokkal idősebb nálam; de nem vesz
tudomást Nathanielről, a gyomrom magasságába emeli a fegyverét, és
nagyon lassan azt mondja:
– Tegye... azt... le. – Így hát engedelmeskedem; hirtelen elpárolog
belőlem a bátorság, és indulok, hogy visszategyem a földre a gyereket, aki
újra sírni kezd.
Nathaniel marokra fogja a rendőr puskáját, és felemeli a csövét, amely
immár az égre mutat. A rendőr rákiabál, próbál ellenállni, de Nathaniel
szilárdan fogja a puskát, a rendőr pedig nem elég erős ahhoz, hogy elvegye
tőle.
– Gyerünk! – mondja nekem Nathaniel, én pedig átviszem a gyereket a
piactéren, az askari tekintetétől követve; remeg a lábam. A fiú észreveszi az
anyját, és sírni kezd utána, az anyja pedig a kezét nyújtja felé, és
megragadja.
– Asante – mondja; magához öleli a fiút, és elviszi őt az askariktól. –
Asante.
Nathaniel elengedi a puskát, és azt mondja a rendőrnek:
– A világ így is elég ocsmány, anélkül hogy maguk belerondítanának.
 – Maga igazán bátor – mondja Nathaniel, amikor visszaülünk az autóba,
és újra elindulunk, de nem vagyok benne biztos, hogy igaza van.
Visszatettem volna a gyereket, ha ő nem lett volna ott velem. Nem érzek
megelégedettséget, csak szégyent. Azt hiszem, mindketten azt érzünk.
Kahiki egy szót sem szól, ahogy elhajtunk a rendőrségi dzsipek mellett;
eltűnődöm, vajon mit gondolhat. Az egyike a néhány munkásnak a farmon,
aki nem kikuju. Őt és a családját nem érinti közvetlenül, amit épp az imént
láttunk, de azért bizonyára rá is hatással volt. Forgatom a fejem, hátha
észreveszem a nőt a gyerekével, de túl sok askari áll arrafelé.
– Átkozott cirkusz – mondja Nathaniel, szinte csak magának. Kis
ezüstflaskát vesz elő a kocsi oldalából, a térde közé szorítja, és letekeri a
kupakot. Aztán az ajkához emeli, és iszik.
– Úgy gondolja, el fog csendesedni a vihar?
Nathaniel halkan felnevet.
– Hallottam, amint egy kikuju egyszer azt mondja: amikor valaki elveszi
az ökrödet és megöli, azt meg tudod bocsátani. De amikor elrabolja a
földedet, azt sosem bocsátod meg.
– De az európaiak nem rabolták el a földjüket. Senki sem volt Kisimában,
amikor az apám idejött.
Nathaniel rám néz. Megint az a mérlegelő tekintet, amelyben nincs
lenézés, csak annak felbecsülése, vajon ki is vagyok én. És megfontoltság –
nem akar túl sokat mondani.
– Már mondtam, velem nem tud politikai kérdésekbe keveredni.
– Szeretném tudni, mit gondol.
– Az apja valószínűleg nem szeretné, hogy maga tudja, mit gondolok. –
Újabb kortyot iszik a flaskából, a fogán keresztül szívja a whiskyt. – És
valószínűleg Sara sem.
– Ki az a Sara? – kérdezem.
 Egy hosszú pillanatig csak néz rám, aztán visszafordítja a tekintetét az
útra, anélkül hogy bármit is mondana. Nem akarom újra feltenni a kérdést.
Nem akarok még naivabbnak, még sebezhetőbbnek tűnni, mint amilyennek
máris gondol. De a név kényelmetlen érzéseket kelt bennem. Attól, ahogy
mondta; attól, ahogy apámmal összefüggésben emlegette.
Egész délután autózunk, át a kisvároson, Nakurun, aztán elfogy alólunk
az aszfalt, és tovább zötykölődünk az ösvény mély kerékvágásában, amely
mélyen bevisz minket a bozótosba, a Rift Valley legszélére, habár a
meredek szurdoknak, amelyen a farm egyensúlyoz, egyelőre semmi jele.
Buján benőtt hegyek emelkednek körülöttünk, itt-ott fennsíkokkal
tűzdelve, ahol zsiráfok nyújtják pöttyös fejüket a sárga kérgű akáciák
lombja fölé. Észreveszek egy elefántbikát, a teste eltűnik az
aljnövényzetben, az ormányával egy fa ágait húzza maga felé; aztán egy
pillanattal később egy csapat pávián lendül elénk az útra, egy hatalmas hím
ügyel a tovavonuló hordára, aztán ő maga is követi a többieket.
Továbbautózunk, mígnem a kiszáradt fű helyét zöld veszi át, a föld pedig
puhább lesz. A szívem repes az örömtől. Kezdek ráismerni a táj
körvonalaira, érzem, ahogy elöntenek az ismerős érzések. Olyan
természetes minden, mint a levegővétel.
– Két hete jött meg az eső – mondja Nathaniel, miközben óvatosan
kormányoz, hogy kikerülje a kátyúkat az úton; ide-oda csúszkálunk az
ösvényen, mély pocsolyákba loccsanva, amelyek barna sárpöttyökkel
szórják tele a karunkat.
Az ösvény egyre rosszabb lesz, mígnem a végén olyan áthatolhatatlan
sárba jutunk, hogy ki kell szállnunk. A lábam mélyre süllyed, és szinte
azonnal elveszítem a vászoncipőmet; a kezemmel kell kutatnom utána a
nedves, ragacsos sárban, hogy előhalásszam. Kahiki két lapátot vesz elő a
dzsip hátuljából, és Nathaniellel nekiállnak, hogy kiszabadítsák a járművet.
Felmászom az ösvényt szegélyező magasabb területre. Körös-körül
mindenütt bozót, ameddig csak a szem ellát. Tüskés bokrok, néhol, ahol
egy-egy akácia árnyékol a lombjával, füves tisztások. Egy idegen számára
nehéz lenne megkülönböztetni ezt a helyet az összes többitől, amelyeken
eddig átutaztunk, de én itt nőttem fel. Valaha ezen az ösvényen lovagoltam
a pónimon. Egy fél délelőttömbe telt, míg ideértem, úgyhogy tudom, több
mint egyórányi autóútra vagyunk a farmtól.
 Minden ragyogó zöld. A sok-sok éven át, amíg távol voltam, semmit nem
láttam, ami annyira gyönyörű lett volna, mint a most elém táruló táj. A nap
csak úgy ragyog, érzem, ahogy a sár lassan rászárad a lábszáramra, míg
végül pikkelyekben le tudom dörzsölni. Egy hang sem hallatszik, a gerlék
lágy burukkolását kivéve. A fák között egy fehér folt villanását látom – egy
gazella farka; felszabadultabban lélegzem; nem rejtőzik errefelé oroszlán,
megbújik valahol az árnyékban. Csend ül a tájra, a félelmek, amelyek azóta
üldöznek, hogy elhagytam Angliát: hogy az apám nem akar látni, hogy az
otthonom megváltozott – most szertefoszlanak, ide tartozom; és ez a hely
túl vad, túl eldugott ahhoz, hogy változzon.
Segítek Nathanielnek és Kahikinek köveket gördíteni a dzsip kerekeihez,
szorosan a gumik alá ékeljük őket, aztán beugrom a vezetőülésbe. Ők ketten
erejüket megfeszítve tolják a járművet, de amikor ráadom a gyújtást, a
motor felbődül, és érzem, amint a kerekek tehetetlenül pörögnek alattam. A
következő órában számtalanszor megismételjük a műveletet, de csak azt
érjük el, hogy egyre mélyebbre ássuk az autót a sárba.
Kimászom. Nathaniel a dzsip hátuljának támaszkodik, felnyög, és
meggyújt egy cigarettát, aztán felém nyújtja a dobozt. Ahogy ott állunk és
cigarettázunk, egy csapat kikuju tűnik föl a távolban. A testük sima és
izmos, a bőrük fénylik a napon.
– Jambo! – kiáltunk oda, ők pedig visszakiabálnak, barátságosan és
nyitottan.
Nem ismerem őket – nem Kisimából valók –, de megtolnak minket, míg
csak el nem indulunk, az egyikünk még fut mellettünk, ahogy
felgyorsulunk, hogy elvegyen egy doboz cigarettát Nathaniel kinyújtott
kezéből. Köszönetet kiáltunk hátrafelé, és elhajtunk; az üveg üdítő, amelyet
még Nairobiból hoztam magammal, mostanra felforrt a hőségben, és
ragacsosan tapad a lábamhoz.
Egy keréknyomos ösvényen ereszkedünk le a zöld rengetegbe,
dülöngélve a köveken. A dzsip csúszkál és döcög, aztán már mélyen a
bozótosban járunk, az ágak a kocsiajtót súrolják, a leleshwa édes, száraz
illatát lehelve. Antilopok száguldanak át előttünk. Az út emelkedik, a táj lejt
körülöttünk, olyan hatalmas és széles kilátás tárul elénk, hogy szinte
végtelennek tűnik. A ködös távolban vonuló állatokat látok, egy-egy farok
csapódását. Az autó ablakai leeresztve, továbbzötyögünk az úton, és a
nedves földszagot a számban érzem.
 Aztán, épp, amikor a nap mélyvörös színpompában a fák mögé bukik,
megpillantom a félhomályban felfényleni a szüleim farmjának határát jelölő
lepergett festésű fehér kapupillért. Elöntenek az emlékek; összeszorul a
torkom. Itt van az ösvény, amelyen annyiszor futottam, hogy üdvözöljem az
apámat. Az éveket mintha elfújták volna. Mintha csak álmodtam volna az
egészet. Csak az ösvény kátyúi változtak egy kicsit. Kihajolok a letekert
ablakon, a fém forró a karom alatt, érzem a földből áradó forróságot. Itt van
a vén afrikai olajfa, amelyen gyerekkoromban annyit másztam; csomós
törzse vastag és sötét a ragyogó égbolt előtt. Látom, ahogy a fény egy
vízfelületen csillan meg – a víztározó. Aztán, egészen hirtelen,
megérkezünk. A ház, amelyet olyan régóta képzeltem magam elé, épp
olyan, mint valaha, a lila kúszónövény talán kicsit sűrűbb, de egyébként
minden ugyanaz. A két akácia, amelyek a ház mögött nőnek, hosszú
árnyékot vet a földre, az esti fény mélysárgává varázsolja ágaikat, hogy
lehet, hogy amiről ilyen régóta álmodtam, most hirtelen itt van a szemem
előtt? Rájövök: nem engedtem meg magamnak, hogy elhiggyem, egyszer
még visszatérhetek, és csak ebben a pillanatban adom át magam az
örömnek.
Kilépek az autóból, a poros, napsütötte föld meleg a csupasz talpam alatt.
Egy sakál ugat a tiszta, hűvös esti fényben. Nem álltam itt azóta a pillanat
óta, hogy beszálltam a szüleim kocsijába, az anyám ölébe, annyi évvel
ezelőtt. A torkomat összeszorítják az érzések. Az anyám olyan közel van
most hozzám, hogy szinte hallom a hangját. Tudom, abból a néhány
fényképből, amelyet az apám küldött nekem, hogy az első pillanatokban
fogom leginkább érezni a jelenlétét; a ház hamarosan elveszíti hatalmát,
hogy megidézze emléke szellemét.
Látom, hogy egy homokszínű, fekete mancsú kutya üget felénk, fejét
leszegve, figyelmeztetően ugatva.
– Juno! – szólok oda neki halkan.
Egy pillanatra megtorpan, felkapja a fejét, aztán nekiiramodik, a lábam
körül ugrál, vonyít izgalmában. Emlékszik rám; rájövök, mennyire bíztam
benne, hogy így lesz. Az ajtó kicsapódik, és az apám jön felém.
– Na nézd csak, hát milyen magas lettél! – kiáltja, én pedig odaszaladok
hozzá, és az arcomat, amely nedves a könnyektől, a mellkasához szorítom.
Nem tudok a szemébe vagy az arcára nézni. Túlságosan felkavarna
érzelmileg. De otthon vagyok, és ő is itt van, a karomban, és az elmúlt hat
év összes keserűsége eltűnik majd. És ekkor, a könnyeimen át pislogva, egy
nőt pillantok meg mögötte az ajtóban.
 5

– Rachel, ő Sara – mondja az apám, kiszabadítva magát az ölelésemből. –

Itt lakik, és... – lazán mondja ki a szavakat, mintha semmi szégyellnivaló
nem lenne bennük, mintha a hangnem úrrá lenne a közlés mélyén megbúvó
kényelmetlenségen.
A nő feszes léptekkel odasiet hozzánk, olyan mosollyal, mely nem ér el a
tekintetéig. A kimért bemutatkozásból érzem, hogy nem újkeletű
ismeretségről van szó; egy ideje már itt élhet. Megtörlöm a szemem, és
megpusziljuk egymást – Sara alig hajol felém, úgyhogy végül csak súrolom
az arcát. Telt, édes liliomillat borít el.
– Szóval nem jártál itt kislánykorod óta, igaz? – kérdezi.
– Nem – mondom, és lehajolok, hogy belefúrjam arcomat Juno
bundájába, beszívom állati illatát, igyekezve elrejteni a könnyeimet,
amelyek most más okból törnek rám, vagy mégis ugyanabból az egyetlen,
összekuszált okból. Nem akarom, hogy ez a nő tanúja legyen a
hazatértemnek. Minden másodperc egy esély arra, hogy az anyámat
visszahozza az életbe, hogy érezzem a jelenlétét, mint ahogy akkor, amikor
elindultunk a farmról, ahogy ott kuporogtam az ölében az autóban, és
hallottam a fülemben halk suttogását.
– Nate Logan – mondja Sara, elfordítva rólam a tekintetét.
Nathaniel megrázza az apám kezét.
– Rávehetünk, hogy maradj nálunk éjszakára? – kérdezi az apám.
– Nem, köszönöm. Vettem egy új fényképezőgépet. Holnap kora
hajnalban szeretnék kimenni. – Elővesz egy kis csomagot a dzsip elülső
üléséről és odaadja Sarának. – Egy kis pluszfilm Haroldnak.
– Kint van a farmon – válaszolja Sara, feszesen rámosolyogva –,
fényképeket készít.
Valami feszültséget érzek kettejük között.
– Nos, add át neki üdvözletemet – mondja Nathaniel.
Megfordul, hogy rám nézzen; felállok, és a kézfejemet a szememhez
nyomom, hogy leállítsam a könnyeimet. Visszanyelem a mellkasomból
feltörő köhögést. Alig ismerem, de valamilyen okból, amelyet nem tudok
megmagyarázni, azt szeretném, ha maradna.
– Köszönöm – mondom mosolyogva.
– Semmiség, kölyök – mondja a fejemre téve a kezét. – Vigyázzon
magára!
És már el is megy, a motor zúgása belevész az alkonyatba.
Sara belekarol az apámba, egyik karját a karja köré fonja; mosolyog, és
nekem feltűnik a hűvösség a tekintetében, ahogy rám néz.
– Remélem, nem bánod – mondja –, de egy másik szobába költöztettünk
át téged. Tudod, itt van Harold, a fiam. Butaságnak tűnt azt a nagy szobát
parlagon hagyni. – Egy pillanatra elhallgat, aztán a beálló kényelmetlen
csendben folytatja: – Ha tudtam volna, hogy visszajössz... – mintha úgy
képzelte volna, sosem jövök haza.
Ragyogó mosolyt vetek mindkettejükre.
– Teljesen jó így – mondom, de csak arra tudok gondolni, hogy ez a nő
nem vendég. Úgy beszél a házunkról, mintha az övé lenne. Kicsoda
valójában? Hogy lehet, hogy az apám nem beszélt róla?
Az apám a vállamra csap, áthidalva a kettőnk közötti távolságot, és
kezének ismerős súlya érzelmek áradatát indítja el bennem.
– Gyerünk, Rachel!
Érzem a helyzetben a feszültséget. Úgy látom, mintha ügyelnének, hogy
folyamatosan a hátukat fordítsák a háznak, óvatosságból, de talán csak
képzelődöm. Leszállt az este, lement a nap, és a levegő hűvössé vált – több
mint hatezer-ötszáz lábnyira vagyunk itt a Felföldön, és az Egyenlítőnél
nagyon gyorsan esteledik.
A ház felé fordulnak, én pedig akaratlanul is a hátam mögé nézek. A szél
belekap a ház előtti hosszú papíruszfűbe, és az ezüstös csomók úgy
mozognak, mintha valaki járkálna bennük.
– Minden rendben – mondja az apám halkan. – Nincs ott senki.
Kahiki leteszi a bejárat mellé a csomagomat; megköszönöm neki.
Ahogy elmegy, hívja magával Junót is, de a kutya a lába közé húzza a
farkát és leszegi a fejét; nem akar vele menni.
– A kutya nem jön be? – kérdezem.
– A házba nem – mondja Sara az ajtóban állva.
– Miért nem? – kérdezem, és meglepődve nézek apámra.
– Tele van kullanccsal – mondja Sara.
 De mindig is kiszedegettük a kullancsokat a kutyáinkból, és mindig is a
házban aludtak. Nem tudom elképzelni ezt az éjszakát anélkül, hogy Juno
ott nyújtózna a tűz előtt.
– Az istállóban alszik – mondja az apám. – Ott is elég kényelmes.
– Attól tartok, nem mondhatom magaménak a családod állatszeretetét –
mondja Sara kis, keserű nevetéssel.
– Mi van a leopárdokkal? – kérdezem megdöbbenve. – Nem
próbálkoznak azzal, hogy elkapják?
– Még nem sikerült nekik – válaszolja Sara szárazon, de biztos vagyok
abban, hogy az apám nem helyeselheti mindezt. Még ha le is lakatolják az
istálló ajtaját, hogy a leopárd ne juthasson be, akkor is megrémíti a kutyát,
ahogy ott köröz. A leopárdok majdnem annyira szeretik a kutyákat, mint a
páviánokat.
– Lehet bent most, amikor itt vagyok?
Nem akarok a kutya nélkül bemenni. Akkor inkább egy ágyban alszom
vele.
Az apám Sarára néz beleegyezésért, én pedig látom a küzdelmet a nő
arcán, a fellobbanó dühöt, amiért olyasmi történik, amit nem tud
kontrollálni.
– Hát persze – mondja elnéző mosollyal, ami épp csak egy kicsit feszes a
szája sarkában, azzal, mintha csak érezné a végeredményt, Juno beüget
mellette a házba.
Az apám becsukja az ajtót mögöttünk. Ahogy itt állok, úgy érzem,
mintha kiszakadtam volna az időből. A ház pontosan ugyanolyan, mint volt,
vastag, vakolt falaival, melyeket évek alatt besötétített a kályhafüst és a
vállak nyoma. Az állóóra, amelyet Angliából hoztak a szüleim azzal a
szekérrel, amellyel megérkeztek a farmra, most is ketyeg, fájdalmasan
lassan mutatva az időt. A nappaliban tűz ragyog és ropog a kőből rakott
kandallóban, a levegő pedig édes az égő leleshwa-fától. A fejünk fölött ott
magasodik a fagerendázat a zsúpfedél alatt, amelynek mintázatát
gyerekként órákig próbáltam emlékezetembe vésni. A mahagóni
tálalószekrényben, melyben valaha anyám fosszília- és kőgyűjteménye
sorakozott, most több sorban állnak az összeillő rózsaszín és sárga
virágmintás tányérok és porceláncsészék, de egyébként nem sok minden
változott. Itt vannak a karosszékek, a tűz mellé állítva, zebrabőrrel leterítve,
a szőnyegek, amelyeket anyám és én hoztunk egy zanzibári utunkról, és a
padlódeszkák, melyeket ő maga, saját kezűleg rakott le az apámmal; az
Egyenlítő vonalát, amely pont ezen a szobán halad keresztül, vörös
cédrusból rakták ki. A sötét, viaszolt asztal is ugyanaz, amelynél minden
este vacsoráztunk, ott áll a három ablak előtt, amelyek a kinti pázsitra
néznek.
– Hol van Jim? És Joseph? – kérdezem, ahogy körülnézek. Jim, a
szakács, túlsúlyos, izzadós, csupa nevetés, velünk volt, mióta csak az
eszemet tudom. Joseph pedig a háziszolga volt. Hosszúkás arca, ráncos
keze és puha, nesztelen léptei szorosan hozzátartoztak a gyermekkoromhoz.
– Jim a konyhában van – mondja Sara.
– És Joseph? – kérdezem az apámtól.
– Őt el kellett bocsátanunk.
– Félig megvakult már... Mindig felborított mindent – mondja Sara. –
Mungai, az új fiú mindenben a szolgálatodra lesz.
Egy karcsú termetű fiatal kikuju fiú tűnik fel az ajtóban.
De nincs szükségem semmire. Csak Jimet akarom látni. A hazatérés nem
hazatérés anélkül, hogy ő kirohanna a konyhából, hogy üdvözöljön,
odaszorítson hatalmas hasához, hagymától és melasztól illatozó karjával.
– Megyek, megkeresem Jimet a konyhában.
– Nem gondolod, hogy először meg kellene fürdened?
Sara tekintetét követve lenézek csupasz lábamra, és vörösesbarna sárral
borított lábszáramra. Megtorpanok egy pillanatra. Van valami a nő
hangjában – valami kihívó –, ami visszatart.
Sara az, nem pedig az apám, aki elkísér a nappali túloldalán lévő
vendégszobába. Junóval a sarkamban belépek, Sara pedig megáll a nyitott
ajtóban, és onnan néz engem.
– Gondolom, azon tűnődsz, mit is keresek itt – mondja rezzenéstelen
tekintettel nézve rám, mutatóujjával a nyakában lévő vékony aranylánccal
játszadozva.
Ekkor én is ránézek, alaposabban szemügyre véve őt. A negyvenes évei
közepén járhat – egy kicsit fiatalabb, mint amennyi az anyám lenne most.
Sötét haját a füle körül rövidre nyírva hordja, kihangsúlyozva nyakának
fehér ívét; ujjatlan, mellben szűkre szabott selyemruhát visel. A száját
fényes-vörösre rúzsozta. A kézfején a bőre halvány és finom, és ahogy az
ölébe ejti a kezét, vékony elefántcsont karkötők csúsznak a csuklójára,
egymáshoz koccanva csilingelnek. Annyira fehér, mintha Angliában
lennénk; eltűnődöm, vajon kimegy-e a szabadba egyáltalán. Elkapom róla a
tekintetem. Pontosan az anyám ellentétének tűnik, aki a legegyszerűbb
ruhákat viselte, nem liliomillata, hanem a forró napsütéssel keveredő
szappanszaga volt, meg a friss, zöld salátáé, amit a kertjében szedett.
– Mondtam neki, hogy írja meg, de sosem tette – mondja Sara.
– Miért nem?
– A férfiak nem szeretik a változásokat. A legkisebb ellenállás irányába
haladnak, és általában nem lépnek, hacsak az ember nem kényszeríti őket.
Nem tudom összeegyeztetni ezeket a kijelentéseket azzal, amilyennek az
apámat ismertem, azt, ahogy az anyámmal éltek gyermekkoromban. De
aztán elönt a forróság, mert eszembe jut, milyen könnyedén adott oda a
nagyszüleimnek.
– Összeházasodtatok? – kérdezem. Tudom, hogy ennek is megvan a
veszélye, és érzem, hogy egy kicsit sebesebben ver a szívem.
– Még nem – válaszolja a szemembe nézve; hagyja, hogy felfogjam:
számára semmi szégyenletes nincs ebben a helyzetben.
Aprócska megkönnyebbülést érzek, amiért még nem tartozik a családhoz.
Hogy az apám nem adta fel magát teljes egészében.
Sara magával szólítja Junót, ahogy kimegy, de a kutya lefekszik mellém a
földre; lesunyja a fejét, úgy kér elnézést, amiért nem engedelmeskedik.
Sara helytelenítően csettint a nyelvével.
– A kutya koszos.
– Majd megfürdetem – mondom, mert ebben az egyben nem szeretnék
engedni.
– Hát, ha nem nekem kell csinálni, rendben. – Amikor már épp elmenne,
még megfordul az ajtóban. – Miért jöttél vissza?
Rámeredek. A kérdés annyira direkt, annyira nélkülöz minden tapintatot,
hogy nem tudom, mit válaszoljak.
– Miért akar bárki is visszajönni erre a helyre? – kérdezi halkan.
Nem hinném, hogy választ vár tőlem.
Egy pillanat múlva rám néz.
– Ha bármire szükséged lenne éjszaka, tudod, hol alszunk apáddal.
Az anyám ágyában.
Amikor elmegy, leülök a padlóra, és Juno pofájának finom, szakállszerű
szőrét simogatom. Hirtelen pánikszerűen rám tör az érzés, hogy semmi
keresnivalóm itt. Teljesen idegen vagyok az egyetlen helyen, ahol azt
vártam, majd otthon érzem magam. Még ez a szoba sem ismerős számomra.
A falakat kék színű szövettapéta borítja, amelyen sötét foltok jelzik az évek
alatt beszivárgott nedvességet. A ház északi részén fekszik, hidegnek és
használaton kívülinek érződik. A három szoba ezen az oldalon a vendégek
részére volt fenntartva – a családi hálószobák a másik oldalon vannak, a
nagy társalgó túloldalán. Mindig is, már gyerekkoromtól fogva, féltem a
sötétben. Tudom, hogy rettegni fogok itt egyedül, ennyire messze a
többiektől, de szilárd elhatározásom, hogy ezt nem mutatom ki.
Juno csont és bőr, az irhája csomókban gubancos a szorosan beletapadt
bogáncsoktól. És Sarának igaza van. Kullancsok – kövér, szívós zsákocskák
– csimpaszkodnak a füle mögött és a hajlataiban. Később elbánok velük, de
most alig várom, hogy megfürödhessek.
Az egyik szolga begyújtotta a ház mögött lévő bojlert. Amikor
ellenőrzőm a vizet, érzem, hogy forró. Levetkőzöm; lehámozom magamról
a blúzomat, a nadrágomat, a Nairobiból idevezető utam porát. Kisimában a
fürdés kétszer annyi ideig tart, mint a nagyanyámnál Angliában. Nem
vagyok már gyerek, de ez a fürdés még mindig elég hosszú ahhoz, hogy
teljesen magába szippantson. Kibontom hajam súlyos, csapzott fonatait,
hagyom, hogy a fürtök a mellkasomra hulljanak, és belelépek a fémes-barna
vízbe. A kezem és a lábam sötétebb, mint a combom és a karom, úgyhogy
addig dörzsölöm a koszcsíkokat, míg felhőkként el nem enyésznek a
vízben. A lámpa narancsszínű fénye a falakra vetődik; hátradőlök, mint
gyerekkoromban, addig, míg alá nem merülök, a hajam pedig súlytalanul
lebeg. Csak a testem nem olyan már, mint korábban. A combom hosszabb,
nehezebb, és a melleim halvány zátonyokként emelkednek ki a vízből. A
hasam lágy ívénél, a vízfelszín alatt pedig ott van a sűrű, sötéten göndörödő
szőr a lábam között. Behunyom a szemem. íme – egy nő teste. Egyáltalán
nem vagyok már ugyanaz.
Amikor aztán víztől csepegve kiemelkedem a vízből, sietve öltözködöm;
kinyomkodom a nedvességet vizes hajamból, kontyba csavarom, és egy
pulóvert is veszek a blúzom fölé. Már elfelejtettem, milyen hidegek itt az
éjszakák.
Valaki áll a folyosón, amikor kilépek a szobámból. Megrémülök, amikor
meglátom, mert úgy fest, mint aki rám vár. Egy fényképezőgép van a bal
kezében. Arca pipacspirosra pirul; ez a kerozinlámpa fényében is jól látszik,
melyet a másik kezében tart, és amely alulról világítja meg az arcát. Egy
pillanatra megmagyarázhatatlan félelmet érzek, amelyet beszéddel
igyekezek elűzni.
– Te vagy Harold?
– Igen – mondja, és előrelépve megtöri a varázst.
Egy hajszálnyival magasabb nálam, de minden bizonnyal pár évvel
fiatalabb is. Leteszi a padlóra a lámpát, és kezet nyújt. Forró és száraz a
tenyere a kezemben. Gyorsan végigfut rajtam a tekintete, egyetlen átható
pillantást vet rám, amely nem tart tovább egy másodpercnél, aztán zavartan
félre is néz. Látom, hogy a folyosó végében lévő kis szoba ajtaja nyitva
van, és rájövök, hogy onnan jött ki. Biztos hallotta, ahogy megeresztem a
fürdővizet; talán még azt is hallotta, ahogy az anyjával beszélgetek.
– Volt valami zűr idefelé?
– Nem igazán – mondom, a razziára gondolok a piacnál, a nőre a
kisbabával. Nem állok készen arra, hogy mindezt elmeséljem egy
idegennek.
– Sara nem szereti, ha a házban van – mondja a lábamnál álló Juno felé
biccentve. Furcsának találom, hogy a keresztnevén emlegeti az anyját. –
Nem szereti a kutyákat.
– Majd igyekszem, hogy ne legyen szem előtt.
Egy pillanatra csendben álldogálunk, aztán rám néz.
– A szobád. Elnézést.
– Nem bánom – mondom, habár ez nem egészen igaz.
Hörgő, gúnyos kiáltás hangzik fel odakintről; hátrahőkölök. Most először
hallom a hiénát, amióta visszajöttem, és váratlanul ér a hang. Már
elfelejtettem ezt a borzalmas, csúfolódó kacagást, egy holdkóros nyekergő
jajveszékelését.
– Meg vagy rémülve? – kérdezi a fiú.
– Miért lennék?
– A vadállatok hangját utánozzák.
– Kicsodák?
Furcsálkodva néz rám, és hirtelen rájövök, kikre gondolt – a Mau Maura.
Ebben a pillanatban ragadóssá válik a félelme, és hirtelen tudatára ébredek,
milyen védtelenek vagyunk bármivel szemben, ami odakint van.
Végignézek a folyosón, az ablak függönytelen, sötét négyszögére. Hosszú
ideje nem voltam már a vadonban, ennyire messze a többi embertől, a többi
háztól. Az apám pár ezer acre-t megtisztított a terményei, a legelők és a
benszülött shambá-k számára, de az ötvenezer acre-nyi farm nagy része
még mindig erdő, sűrű bozótos, szurdokok és völgyek tele barlangokkal –
tökéletes búvóhelyekkel.
– Itt nincs Mau Mau – mondom, elűzve a félelmemet azzal, hogy
fennhangon kimondom.
A fiú nyilván felült a sztoriknak, amelyeket az újságokban olvasott meg a
rádióban hallott, az erdőben élő emberekről, akik fegyverkészleteket
halmoznak fel.
Alig láthatóan megrázza a fejét, aztán int a kezével – azzal, amelyikben a
fényképezőgépet fogja –, és a raktárszoba felé indul a folyosón; a lámpát
viszi magával. Azon kapom magam, hogy követem; nem vagyok biztos
benne, mit akarhat tőlem, vagy hogy mit is gondoljak felőle. Csupa éles
szög az egész fiú; keskeny, görbe vállak, vékony karok, az állán pelyhedző
szakáll. A haja fakószőke, de látom az anyját finoman ívelt pofacsontjában,
ajka görbületében.
Berendezte magának a szobát, valamiféle műhellyé alakította át. Az
egyszemélyes, vasrácsos ágyat a falnak tolta; egy ládákon álló széles deszka
szolgál asztalként. Egy részét kis, csavaros tetejű üvegek borítják, egy
halom tálca, filmes dobozok, csipeszek, valami, ami úgy néz ki, mint a
hőmérő. A függönyök el vannak húzva, de egy darab filcet valaki gondosan
az ablakkerethez tömködött. Harold egy sötétkamrát alakított ki itt.
Felemeli a lámpát, hogy az asztalra rakja, és egy kötegnyi fényképet
pillantok meg az asztal másik felére hajítva. Mindegyiken ugyanaz a kép
van, más-más expozíciós idővel; egy férfi alsó testét ábrázolja, fejjel lefelé,
a földből előbukkanva; a felsőteste eltűnik egy lyuk mélyén.
– Ezt te fényképezted? – kérdezem, a hangom suttogássá halkul.
– A Mau Mau élve eltemette – mondja mögöttem arccal lefelé, egy
hangyabolyba. Egy spicli Nyeriből.
– De miért voltál ott? – Meg vagyok döbbenve. Túlságosan fiatalnak
látszik ahhoz, hogy tanúja legyen ilyesminek. Hogy megengedjék, hogy
nézze, és felvételt készítsen róla.
– A kerületi rendőrfőnök magával vitt egy néhány napos útra. A szüleink
barátja – mondja, és az asztalon lévő halomból újabb fotókat rak elém.
A szüleink. Tessék. Az apám és az anyja, ők ketten most már összekötnek
minket, akár tetszik nekünk, akár nem.
– Hol tanultál fényképezni?
 – Egy amerikai tanított. Pár hétig nálunk lakott, adott nekem egy
fényképezőgépet, és megmutatta, mit hogyan kell csinálni.
Eszembe jut a film, amit Nathaniel vett Haroldnak. Sara szavai, amelyek
úgy hangzottak, mint valami vád: Kint van a farmon, fényképeket készít.
– Nathaniel Logan? – kérdezem.
– Ismered őt? – A szemembe néz.
– Ő hozott engem ide.
– Nate Logan? És még mindig itt van? – Harold hangja szorongó a
várakozástól.
– Úgy egy órája mehetett el – válaszolom. – Adott az anyádnak valami
filmet, amit neked küldött.
Harold arca elsötétül a csalódottságtól.
Lenézek az asztalon lévő fényképekre: egy elefántbika emeli fel a fejét a
víztározó sáros partjánál, a víz esőként permetez az agyaráról; egy nőstény
oroszlán kuporodik le egy zebra tetemére, szorosan rásimulva; egy impala,
fülét meresztve bámul. Ezeknél azonban sokkal megdöbbentőbbek a
kikujukat ábrázoló fényképek: fiatal, csupasz felsőtestű munkások
támaszkodnak nehéz, fanyelű szerszámokra; egy csapatnyi táncoló fiú sima,
meztelen háta; egy munkás egy széken, a kezével apám egyik tehenének
hosszú, fehér tőgyét feji. És vannak más képek is, melyek minden
bizonnyal Nyeriben készültek. Egy férfi fekszik a padlón, keze a háta mögé
kötve, egy nő térdel, szögesdrót, egy halom fegyver. Nem nézem meg
alaposabban. Nem akarom látni. Mindegyik túl bensőséges, mintha
kiforgatná azokat az embereket, akiket ábrázol.
De van egy, amelyet megpillantok a többi között, és nem tudom
elszakítani róla a tekintetem. Előhúzom a halomból. Az apám, ahogy
megöleli Sarát, keze a szoknyáját szorítja, olyan szorosan megragadva,
hogy a ruha fölcsúszik a nő csípőjén. Sara átnéz apám válla fölött, furán
elhúzódva az ölelésből, a szeme egyenesen a kamera lencséjébe néz,
tudatában van a fia tekintetének. Bizonytalanul nyelek egyet, és félrenézek.
– Itt is van, aki felesküszik, a farmon. Az ültetvényeken – mondja
Harold, holott én csak az apámat és az ő anyját ábrázoló fényképet látom, és
tudom, hogy ezzel ő is tisztában van.
– Azt hiszem, megrémített, amit Nyeriben láttál – mondom halkan.
Megrázza a fejét.
 – Az apád azt mondja, ez nem igaz, de én láttam, hogy megváltozik az
arcuk. – Gyorsan rám pillant. – Ismered az eskütételi szertartásukat?
– Csak, amit az újságban olvastam róla.
– Kecskevért isznak. És esküt tesznek. Amikor megfújják a harci
kürtöket, ha otthagyom az európaiak farmját, anélkül hogy megölném a
tulajdonost, öljön meg engem ez az eskü.
– Még ha igazad is van, még ha néhányuk esküt is tesz... Nem hiszem el,
hogy komolyan gondolják – mondom. – Talán Nairobiban vagy Nyeriben
igen, de nem errefelé.
Lenéz a kezére, a halvány, finom csontozatú ujjakra, és nem válaszol.
Van benne valami zavarba ejtően felnőttes, mintha nagyon sok időt töltött
volna egyedül, és így megtanulta feltérképezni és kezelni a félelmeit.
Ott hagyom a fényképei között álldogálva, és elindulok visszafelé a
folyosón, át a nappalin és ki a hátsó ajtón át az éjszakába. A levegő hűvös
és illatos, és egy pillanatra megállok; a hajam nedves a nyakamon – mélyet
lélegzek, és hagyom, hogy a Harolddal való beszélgetés semmivé legyen a
sötétségben. A lejtős ösvény végén a konyha van; alacsony téglaépület,
elkülönülve a főépülettől, lonccal eltakarva. Juno keresztülüget a nyitott
ajtón át kiáradó fénypászmán, és eltűnik az éjszakában. Megállok az
ajtóban, és benézek. Füst gomolyog fel az öreg kőtűzhelyről. Sült hagyma.
A szabad téren sülő étel otthonos illata.
Két kerozinlámpa függ az alacsony hullámlemez tetőről, rebbenő
fényköröket vetítve maga köré, az üveghez csapódó molyok és hosszú lábú
rovarok árnyékától imbolygót. Hosszú asztal nyújtózik a szoba közepe felé.
Itt üldögéltem gyerekként a forró délutánokon, és pucoltam a rákokat,
amiket a duzzasztónál fogtam. És amikor az anyám késő estig dolgozott a
farmon, Jim adott ennem itt, az egyre sötétedő konyhában, poshót és sült
babot lapátoltam kézzel magamba, lóbáltam a lábam, a szemem leragadt az
álmosságtól, a kabócák éneke lüktetett a fülemben, az ujjaim ragacsosak és
forrók voltak. És közben Jimet figyeltem, ahogy az ajtóban állt, dohányzott,
és az éjszaka neszeit hallgatta.
Most háttal áll nekem, és egy hatalmas fekete fazekat kavargat. Nem
hallott meg. Az ismerős széles hát láttán összeszorul a torkom. A falon
brekegve keresztülszalad egy gekkó.
– Hogy vagy, Jim? – kérdezem.
 Sarkon fordul, és egy pillanatra rám mered. Aztán felnevet, és látom,
ahogy az aranyfoga megcsillan a fényben.
– Aleela! – Felém lép, magához húz, és én, akár egy gyerek, megadom
magam az ölelésének.
Hátrébb húzódik, megtörli a kezét fehér kötényében.
– Hallottam az autódat...
– De túl elfoglalt voltál ahhoz, hogy oda gyere, és köszönjél?
Tekintete félresiklik, és eszembe jut, ahogy Sara azt mondta; Jim a
konyhában van. Tudhattam volna. Nem szereti, ha bejön a házba.
– Hoztam neked valamit – mondom, és odaadom neki a két angol
olvasókönyvet, amelyeket Angliában vettem.
Elveszi őket, sötét kezét ráejti a felül lévő könyv címlapjára – egy angol
lány és egy fiú egy fehér léckerítés mögött.
– Asante – mondja halkan.
– Nem kéred őket?
Nem válaszol.
– Hol van a régi? – A zsírpecsétes kezdő angol nyelvkönyvet, amit még
anyámtól kapott, egyfolytában a köpenye zsebében tartotta. Míg a
boszorkányok varázslatokat művelnek, miközben az üstjüket kavargatják,
Jim a ragozás segítségével idézte meg a mágiát.
– Az új memsahib – mondja, és visszaadja nekem a két könyvet –, ő nem
szereti, ha olvasok.
Megrándul az arcom a címre, amely mindig is az anyámat illette.
– Majd én beszélek vele – mondom. – Nem ellenezheti, hogy fejleszd az
angol nyelvtudásodat, ez abszurdum.
Jim egyik lábáról a másikra áll, de nem szól semmit; rájövök:
valószínűleg jobban tudja, mint én, hogy a hatásköröm nem vetekedhet
Sara-éval.
– Nos, biztos vagyok benne, hogy azt nem ellenzi, hogy ezeket olvasd –
mondom, és odaadom neki a három női magazint, amelyeket Angliából
hoztam magammal; utolsó oldalaik tele vannak receptekkel.
Hatalmas ujjaival végigpörgeti a vékony lapokat. Az anyám napokat
töltött vele a konyhában, a nagymamám egyik régi szakácskönyvéből
silabizálták a recepteket, aztán Jim ezt a tudást kiegészítette az anyám
Women’s Monthlyjainak hátsó lapjain található receptekkel, önállóan
tanulgatva az angol nyelv alapjait, és kivételes tehetségről téve
tanúbizonyságot a különös fogások összekotyvasztásában, abból a távoli
országból, melyet a szüleim otthonuknak neveztek – olyan felfújtakat,
desszerteket és vajas tésztákat készített, amelyeket még sosem evett. Most
óvatosan egy polcra rakja az újságokat, és lisztet szitál az asztalra, rátesz
egy megkelt tésztát és egy házilagos készítésű sodrófával nyújtani kezdi.
– Mit csinálsz? – kérdezem szuahéliül.
– Marhás-hagymás lepényt. Málnás piskótát.
– Az apám megmondta, hogy hazajövök – mondom mosolyogva. Ezeket
az ételeket kértem mindig gyerekként, amikor az anyám hagyta, hogy én
válasszak.
– Sokára értél vissza – mondja.
Figyelem, ahogy dolgozik, a nehéz sodrófát a kezében, ahogy ügyesen
igazgatja a tésztát, és elcsodálkozom azon, ami gyerekként sosem merült fel
bennem: hogy képes ilyesmire szinte teljes sötétségben.
– Jól van a családod? – kérdezem szuahéliul.
– Mzuri – válaszolja. – Mzuri sana.
– És Ngina? Mukami? – érdeklődöm a két feleségéről.
– Mindketten jól vannak. És most van egy új feleségem is.
– Egy új feleség? Egy harmadik?
– Igen, Aleela – mondja, még mindig a tésztát gyúrva. – Waceke-nek
hívom.
– Waceke-nek? Soványnak? – jut eszembe a kikuju szó jelentése.
– De most már nem az – nevet fel mély, dallamos hangon, nem nézve fel
a munkájából. – Most gyereke lesz.
Amikor visszamegyek a házba, az apám egyedül van a nappaliban. És a
tűz, a lángok imbolygó sárga fénybe vonják a szobát. A tömjén – az égő
szantálfa – tölti be a levegőt mámorító, aromás illatával.
– Meglátogattad Jimet?
– Igen – mondom, és leülök a régi fotelba, szemben vele.
Az apám magas és széles; puszta fizikai jelenlétével is képes dominálni
egy helyiségben. Nagy, bütykös kezében poharat forgat, az ujjai kerekek és
laposak a földműves munkával telt évek nyomán. Nemezmellényt és barna
bőr fűzős cipőt visel ahelyett a régi papucs helyett, amit régebben hordott a
házban, és leborotválta a sűrű szakállat, amely korábban eltakarta erős
állkapcsát. Most meztelennek néz ki nélküle. A haja – rövidebbre nyírt,
mint valaha, és oldalt elválasztott – őszül a halántékán. Az egész összkép
sokkal kifinomultabb, mint amelyet megszoktam – valahogy elegánsabb.
Kicsit megrendülve jövök rá, hogy amikor ránézek, nem látom benne az
apámat. Egy férfi, egy idegen férfi, és ez a távolság úgy hat rám, mintha
elveszíteném a realitásérzékemet, mintha egy örvény szakítana el mindattól,
amit valóságnak véltem. Ugyanaz a pánik szorítja össze a torkomat, mint
ami akkor tört rám, amikor egyedül voltam a szobámban; visszanyelem.
– Nagyon várta már, hogy visszajöjj. Mindannyian vártuk – mondja, én
pedig eltűnődöm, kit ért a többes számon. Az utóbbi hat évben az apám
elérhetetlen volt számomra. Azt hittem, csak vissza kell jönnöm ahhoz,
hogy minden ugyanúgy legyen, mint korábban, erre most, hogy itt vagyok,
távolibbnak érződik, mint valaha.
– Hoztam neki néhány könyvet, a Dick és Jane-t; de nem fogadta el.
– Most már nem olvas; nem úgy, mint régebben – mondja az apám
habozás nélkül.
– Ó – hajolok előre –, de ő nem ezt mondta. Ő azt mondta, nem szabad
olvasnia. Azt mondta, hogy megtiltottátok neki.
Az apám elkapja a tekintetét.
– Nem hiszem, hogy bármi ilyen komolyat mondtunk volna neki. Sara
úgy érezte, túl sok időt tölt a könyveivel, és nem eleget a munkával. Szólt
neki ez ügyben, és ez lett a végeredmény.
– Mi van a nyelvkönyvével?
De az apám már nem figyel rám. Követem a tekintetét. Sara áll az
ajtóban, vacsorához öltözve, fehér galléros blúzban, amelyet hosszú,
egyenes szabású homokszín pantallójába tűrt. Egyszerre tűnik túlságosan
elegánsnak ehhez a rusztikus szobához képest, és furcsa mód lenyűgözőnek.
Az apámon kívül nincs itt más, akit lenyűgözhetne, neki szól ez az egész;
ahogy apám feláll, és a derekára teszi a kezét, Sara felemeli a fejét, hogy
szájon csókolja, félig nyitott ajakkal. A mozdulat intim; azon kapom
magam, hogy a kezemet nézem.
– Jimről beszélsz? – kérdezi. – Attól tartok, muszáj volt eldobnom azt a
könyvet.
– De miért? – kérdezem, nem pontosan értem, milyen hangsúllyal
mondja ezt.
– Mert koszos volt – mondja. Odalép a tálalóhoz, és tölt magának egy
italt. – Láttam, hogy penészesek a lapjai. És elvonta a munkájától.
– Ajándékba kapta.
 Belekortyol a ginjébe.
– És mégis, egyáltalán milyen hasznára lehet az ilyesmi?
– Angolul tanult.
– És miért kéne angolul beszélnie? – kérdezi kis, feszes mosollyal. – Ez
csak mindenféle bogarat ültet a fejébe. Előbb vagy utóbb megzavarodna
tőle, és aztán már senkinek nem lenne semmi hasznára.
– Miért zavarodna meg attól, hogy angolul tanul? – Nem vagyok benne
biztos, hogy jól értem, amit mond.
– Kedvesem, ő jó ember – mondja az apám enyhe figyelmeztető éllel,
mintegy kérve Sarát, hogy legyen rám tekintettel; mintha csak a kedvemért
szeretne véget vetni ennek a beszélgetésnek. – Hosszú évek óta nálunk van.
– Nekem más a véleményem – mondja Sara, letelepedve a kanapé túlsó
végébe, az ölében forgatva poharát – egy olyan férfiról, aki háromszor
házasodott.
– Náluk ez a szokás, és... – mondja az apám; rájövök, hogy már korábban
is lefolytatták ezt a beszélgetést.
– Az utolsó felesége nem idősebb, mint te, Rachel – mondja ki a nevemet
első ízben Sara, lassan –, ő pedig ráfeküdt az izzadt, kéjvágyó testével, és a
lány most kisbabát vár.
Akaratom ellenére érzem, hogy elpirulok. De aztán, megszabadítva
kényelmetlen helyzetemből, élesen felhangzik az angol beszéd. A hírek a
rádióban. Felnézek. Harold, anélkül, hogy észrevettem volna, bejött a
szobába, és bekapcsolta a rádiót. Itt London. Elhallgatunk és figyelünk. A
Lillibullero hangjai betöltik a szobát, és egy pillanatra mintha érezném az
eső, a nedves beton, az angol utcák illatát ezer mérföldnyire innen. A
hírekben szó esik a királynő megkoronázásáról – hivatalos bejelentést tettek
Londonban, és kitűzték a dátumot: a következő év június másodikát.
Összeállt egy angol expedíció, hogy elsőként meghódítsa a Mount Everest
csúcsát. Aztán a helyi hírek. Az apám előrehajol a fotelban, és feszülten
figyel. Még több Mau Mau bűneset történt Nyeriben és a kikuju
rezervátumban; több kikuju rendőrségi informátor lefejezett holttestét
fogták ki a Kirichwa folyóból. A kormány válaszként folytatta a
letartóztatásokat és az egész régióra kiterjesztette a kijárási tilalmat.
Amikor a hírek után megkérdezem az apámat, mi a véleménye erről az
egészről, azt mondja, meggyőződése, hogy a kormány minden szükséges
intézkedést megtesz, hogy úrrá legyen a lázadáson, és hogy valószínűtlen,
hogy ilyen eldugott helyen, mint Kisima, erőszakos cselekmények
történjenek.
Az új háziszolga, Mungai, felszolgálja nekünk a vacsorát; olyan
uniformist visel, melyet sosem láttam korábban; fehéret, bordó selyemövvel
és ugyanolyan színű bordó fezzel – nyilván Sara vezette be ezt a ruházatot.
– Nem mondtad nekem, hogy Nate Logan itt járt – mondja Harold az
anyjának, amikor Mungai kimegy a szobából.
– Mondanom kellett volna? – kérdezi Sara; a villája megáll a levegőben,
hangját meglepetten felemeli.
– Gondolhattad volna, hogy találkozni akarok vele – mondja Harold.
– Sajnálom, drágám, elfelejtettem, hogy mennyire nagy barátok vagytok
ti ketten – mondja Sara, és csak egy csipetnyi szarkazmus bujkál a hangja
mélyén.
Harald nem mond többet, de a vér az arcába szökik, pirosra színezi
halvány bőrét; megsejtem, hogy a Nathaniel után való kérdezősködéssel
alárendelte magát az anyjának: pompás célpontot jelentett számára egy
mindkettejük által jól ismert harcmezőn.
Jim főztje most is épp olyan jó, mint amilyenre emlékeztem. A lepény
tésztája omlós és vajas, és a piskóta, tetején a forró, ragacsos málnával,
ráragad a kanalamra, úgy, hogy a fogammal kell lekaparnom róla, pont,
mint gyerekkoromban.
Vacsora után Sara lefekszik, Harold pedig visszavonul olvasni. Végre
kettesben maradok az apámmal. Apa italt tölt magának, rádob egy fatuskót
a tűzre és megpiszkálja a piszkavassal. Leülök a hatalmas szőnyegre a
kandalló előtt, háttal a tűznek. Juno egyszer megfordul a lángok előtt, aztán
lefekszik, bundája vége vörösen villódzik a tűz fényében. Az apám
kinyújtja a lábát, lerúgja a cipőjét, egyik hatalmas, zoknis lábának hegyét a
másikhoz dörzsöli.
– Rendes fiú ez a Harold. Kicsit csendes, de azért nagyon rendes.
– Igen – mondom; felnézek, és várok, várok rá, hogy most, hogy
kettesben maradtunk, mondjon valamit az anyám haláláról, hogy áthidalja
az éveket, amelyeket egymástól távol töltöttünk, vagy hogy az Angliából
idáig vezető hosszú útról kérdezzen. De ehelyett valami olyasmit mond,
ami teljesen megdöbbent.
– Remélem, megpróbálsz nagyon kedves lenni Sarához, most, hogy itt
vagy.
 – Hát persze – mondom, bizonytalanul nyelek egyet, megpróbálom
visszafojtani az érzést, amely előtör bennem. Ennyi év után épp ez és ennyi
az, amit mondania kell nekem.
– Nem olyan könnyű neki itt, vidéken élni – mondja, a szája megfeszül,
és én egyszerre látok haragot és zavart az arcán. – Nem volt nagyon
barátságos vele mindenki. Borzasztó sok mindent fel kellett adnia, és még
nem szokott hozzá ehhez... a Nairobitól való távolsághoz, a barátok
hiányához.
– Nathaniel Logan már itt van egy ideje, igaz?
Nagyot kortyol a whiskyjéből.
– Igen; néhány hónapja. Eléggé megkedveltem, de aztán volt egy nagy
veszekedés; tett valami megjegyzést a fehér telepesekről, akik önjelölt
arisztokratákként ragaszkodnak a státuszukhoz, és uralkodnak a feketék
felett. Én csak nevetek az efféléken, de Sara túlságosan komolyan vette. És
annak sem örült, ahogy napokra eltűntek Harolddal a bozótban, a
fényképezőgépeikkel. Most még Markhamék is csak ritkán jönnek át. –
Rám néz. – Örülni fog a társaságodnak.
– Remélem, jól kijövünk majd.
– Tudom, hogy ő is ezt szeretné – mosolyog rám, boldogan, amiért
együttműködő vagyok, és segítek úrrá lenni a jelentéktelen családi
feszültségeken. De én csak zavarba ejtő magányosságot érzek. És valami
más érzés is nehezedik rám. Az, hogy visszavonhatatlanul elkötelezi magát
egy olyan ember mellett, aki boldogtalanná teszi.
Egy kis idő múlva bizonytalan hangon megkérdem:
– Mikor ismerkedtetek meg?
– Két évvel ezelőtt. Emlékszel a Norfolkra?
– Igen. – A Norfolk egy szálloda volt Nairobiban, nagy népszerűségnek
örvendett a szafarikon részt vevő angolok körében. – Nyaralni jött
Kenyába?
– Nem, ott dolgozott. A férje mérnök volt, még a háború előtt kapott
munkát Nairobiban. Ő utánajött Harolddal, és a férfi hat hónappal később
elhagyta őket... pénz, szállás, minden nélkül. Tizenkét éve ott dolgozott,
hogy eltartsa kettőjüket. Pokoli élete volt.
Ez megmagyarázza, miért tűnt Sara annyira másnak, mint aki nem érzi
magát teljesen természetesen itt a vadonban, az elegáns ruhákat, a rúzst.
Nem farmról származik.
 – Olyan jól boldogult Harolddal, amennyire csak képes lehetett rá, de
nem volt könnyű teljesen egyedül. Megpróbáltam a fiú érdeklődését
felkelteni a farm iránt, de nem igazán lelkesedik érte. Az anyja szívesen
látná, ha eljönne velem vadászni, de nyilvánvaló, hogy a srác szívesebben
tart kamerát vagy könyvet a kezében, mint fegyvert. Egész napokat tölt a
munkások között, az ültetvényeken, a bennszülöttek kunyhóinál, és a
feketéket fényképezi. Az anyját megőrjíti ezzel. – Apa meglötyögteti
whiskyje maradékát; a sárga folyadék a pohár oldalára tapad. – Úgy
gondoltam, Nate Logan jó hatással van rá. Mielőtt idejött, Harold alig szólt
akár egy szót is, de... – megvonja a vállát.
– De Sara nem értett egyet ezzel?
– Az anyja szerette volna, ha olyan, mint amilyennek minden anya
szeretné a gyerekét.
– Az milyen?
– Ó, hát nem is tudom. – Lehajtja a whisky maradékát. – Csak ez a fiú
van neki. Azt hiszem, egyszerűen csak azt szeretné, ha egy szabályos fiú
lenne. Olyan, aki képes a boldogságra. Olyasvalaki, aki büszkén nevezhet a
fiának.
Csend ereszkedik közénk.
– Mikor akartad megmondani nekem... mármint Sarát? – kérdezem végül.
Apa felnéz.
– Nem volt rá időm, már egy Mombasába tartó hajón ültél, mielőtt
elérhettelek volna.
– De azelőtt. Miért nem mondtad el nekem azelőtt?
– Megtettem volna, ha azt gondoltam volna, tudnod kell róla. De milyen
változást jelentett volna az életedben, míg Angliában vagy! Valószínűleg
csak elkeserített volna.
– Jogom lett volna tudni – mondom, és hallom, hogy a hangom
megremeg a bátorságtól, amiért kimondtam ezt. – Az igazság akkor is
igazság, ha nem vagyok itt, hogy a tanúja legyek.
Az apám rám néz, a szemében fáradt türelmetlenség ül.
– Óva intettelek attól, hogy ide gyere, Rachel. Ne hibáztass azért, amit
most látsz magad körül, amikor mégis megtetted.
Felkelek, és kimegyek a hallba, ahol megállok, és fejemet a magas
mahagóni tálalószekrénynek támasztva hallgatom a falióra ketyegését,
miközben mély lélegzeteket véve igyekszem megnyugodni. Amikor úgy
gondolom, már nem fenyeget a veszély, hogy elsírjam magam, kihúzgálom
a szekrény fiókjait, és rábukkanok arra, amit keresek – egy acélollóra, egy
rongyra és egy bádogdobozra, valamint paraffinra egy csavaros tetejű
üvegben. Visszamegyek a nappaliba. Az apám nincs ott. Lekuporodom
Juno mellé, és elkezdem kivagdosni a bogáncsokat a szőréből, ahogy valaha
az anyám tette. Jó sokáig tart, és a kutya bundája merő összevissza
kuszaság, mire befejezem. Aztán paraffint öntök a bádogdobozba, és
belemártva a rongyot a folyadékba, rászorítom a kullancsokra, hogy
engedjen a szorításuk.
– Nem akartalak elszomorítani, Rachel – szólal meg apám az ajtóban
állva.
Nem bízom a hangomban annyira, hogy megszólaljak.
– Örülök, hogy itt vagy. Persze, hogy örülök. De aggódom is. Korábban
kérdeztél a Nyeriben zajló erőszakos eseményekről. Az az igazság, hogy
nem tudok úgy tenni, mint aki nem aggódik. A Nairobiból jött emberek
felpiszkálták a kikujukat a föld újraelosztásáról való beszéddel. Olyan
szintű elégedetlenség van Kenyában, amilyennel még sosem találkoztam.
Talán hamarosan szertefoszlik az egész... de nem akarom, hogy bármilyen
veszélybe kerülj.
– Nincs más hely, ahova mehetnék, apa – mondom neki, és felnézek rá. –
Ez az otthonom.
– Tudom – mondja, és fölém hajol. – Tudom.
Valamiféle kétségbeesést érzek a hangja mélyén. Azt hiszem, a következő
pillanatban ráteszi a kezét a vállamra; várom a súlyát, a széles tenyerét, a
szorító ujjai érzését a vállamon – de a keze nem érkezik meg, és én épp
olyan erősen érzem a hiányát, mint az érintését éreztem volna. Egy idő
múlva átvág a szobán, és hallom, amint az ablakreteszeket ellenőrzi, és
bezárja az ajtót.
Tovább szedegetem kifelé a Juno bundájában megbúvó kövér, szívós
kullancsokat. Az állat bőre meg-megrándul; felemeli a fejét, hogy rám
nézzen, de mozdulatlan testtartásából látszik, hogy hálás. Kihúzom az
utolsó kullancsot, mutató- és hüvelykujjam közé szorítom, nézem egy
pillanatig, ahogy a lábával kalimpál a levegőben, aztán a tűzbe pöckölöm.
Összeszedegetem a maroknyi összekuszálódott szőrt, amelyet kivagdostam
a kutya bundájából, és azt is bedobon a tűzbe. A szőr összepöndörödik és
elhamvad – az ezernyi izzó szál szúrós szagú füstté válik, amely a torkomat
fojtogatja, és köhögést ingerel.
Az apám elkísér a szobámba. Érzem, mennyire csöndes körülöttünk a
ház, és tisztában vagyok vele, hogy hamarosan egyedül maradok a hosszú
folyosó végében.
– Jó helyed van itt? – kérdezi apa, amikor elérünk az ajtómig; nyikorog
alattunk a padlódeszka. – Sara úgy gondolta, örülsz majd, hogy egy kicsit
elkülönülhetsz.
– Igen, hát persze.
– Ugye már nem félsz éjszakánként?
– Csak egy kicsit – mondom elmosolyodva a sötétben, ő pedig odanyúl,
és megszorítja a kezemet, mintegy visszaigazolva régi rettegésemet, az
éjszakákat, amikor bemásztam az ágyukba, megrémülve falamon a hold
visszfényétől. A gesztus hirtelen bensőségessége, kezének birtokló és védő,
érdes szorítása az enyémen mélyen megráz. Oda szeretnék fordulni feléje,
de nem merek; lehetséges, hogy nem ölelne úgy magához, mint ahogy
szükségem lenne rá.
Amikor elereszti a kezem, az ajtókilincs félé nyúlok, de nem fordítom el.
Szeretném, ha kimondaná az anyám nevét. Szeretném, csak egy pillanatra,
feléleszteni a múltat. Hogy minden ugyanúgy legyen mint valaha. De
rájövök, hogy képtelen vagyok kifejezni ezeket az érzéseket – félek, nem
értené meg őket. Úgyhogy e helyett azt kérdezem:
– Hol vannak anya holmijai?
– Elraktuk azokat a dolgokat, amelyekről úgy gondoltuk, esetleg
szeretnéd megtartani.
Magam elé képzelem anya vászonpantallókkal, lovaglónadrágokkal és
ruhákkal teli gardróbját, ahol gyerekként az ablaknál üldögéltem; a
könyveit; a fosszília- és kőgyűjteményét.
– Elraktátok?
– Mármint Sara meg én. Ott vannak bedobozolva a pajtában, az
istállóknál.
– De mi a helyzet veled? Te mit tartottál meg magadnak? – kérdezem;
szeretném hinni, hogy megtartott valamit a saját kedvéért is. Hogy nem
törölte el teljesen a múltat. Szeretném tudni, hogy nehéz volt neki itt élni az
anyám halála után. Hogy szenvedett nélkülünk. Szeretném tudni, hogy
jelentett valamit számára a néhai életünk, hármasban. Hogy ezt az egészet
nem lehet olyan könnyedén elfelejteni.
– Ó, kedvesem, hát nem tudom. – Végigsimítja az arcát, és nagyot sóhajt.
– Az egész olyan régen volt. Nem szeretek gondolni rá. – Előrehajol, hogy
arcon csókoljon, és azt mondja: – Jó éjszakát; szeretlek.
De ahogy becsukom a szobám ajtaját, nem vagyok biztos benne, jelent-e
bármit is ez a szó.
Juno végigszaglássza a szoba sarkait, aztán elégedetten leheveredik az
ágy mellé, a padlóra. Átveszem a hálóruhámat, ellenőrzöm, hogy a két,
függönnyel takart ablak rendesen be van-e zárva, aztán becsusszanok a
hűvös takarók közé.
Hallom, amint Harold elhalad az ajtóm előtt, ki a szobájából és végig a
folyosón; látom a lámpája fényét; csöndet és sötétséget hagy maga után.
Végül, a sötétség és kényelmetlen érzéseim ellenére, mély álomba
zuhanok; amikor reggel felébredek, csak fekszem az ágyban, és a zsúptető
résein beszűrődő fényt figyelem. Kintről egy seprű ritmikus suttogását
hallom; valaki a száraz földet söprögeti. A teheneket valahonnan a
tejgazdaságból, és messzebbről a duzzasztóról vizet hozó nők énekét. Juno
nedves orrával az arcomba szuszog; beletúrok meleg bundájába. Nehéz
elhinni, hogy bármi baj lehet a farmon.
 6

Mungai reggelihez terít, amikor kilépek a verandára.

Az apám nyilván a reggeli ellenőrző körútján van a tejüzemben. Még úgy
egy óráig nem fog visszajönni, hogy elfogyassza a tojását. A házat
megkerülve a konyhába sietek. Juno követ, de megáll a nyitott ajtóban –
tudja, hogy nem szabad átlépnie a küszöböt.
Elkortyolok egy csésze teát, Jim pedig ad nekem egy vajjal vastagon
megkent félbevágott zsömlét, a közepében egy szelet sajttal. Hálásan
elfogadom, és nekivágok az ösvénynek.
– Hova mész? – kérdezi mögöttem egy hang. Megfordulok, és látom,
hogy Harold figyel a hátsó ajtóból. Az arca sápadt, sötét karikák vannak a
szeme alatt.
– Reggelire visszajövök – kiáltok oda, és otthagyom. Ez az első reggelem
itthon, és nem vágyom társaságra.
Azt az utat választom, amelyet mindig is szoktam. A föld puha és nedves,
és a cipőtalpam nyomán vastag porfelhő keletkezik. A nap épp az imént kelt
fel, valahol a bozótban egy sakál rikolt. Egy pillanattal később valami
megmozdul előttem a tüskés bozótban, és torkomban dobogó szívvel
megállok. Csak a szövőmadarak csivitelését hallom, amint fészket építenek
az előttem lévő fán. A bölénytámadás veszélyes lehet. Az apám „a fekete
halál”-nak hívja őket – több fehér vadászt nyársalnak föl, mint az összes
többi állat. Hirtelen zaj tör fel, és egy csapat gyöngytyúk tör ki a
bozótosból, az ösvényen szaladva előttem, buzgón kotkodácsolva. Halkan
felnevetek; a szívem még mindig a mellkasomban dobog. Ahol a hatalmas
öreg olajfa áll földre hullajtott fekete magjaival, az ösvény kettéágazik. A
bal oldalit választom, amely az istállókhoz vezet.
Míg a ház volt az, ahol az estéimet töltöttem, a hely, ahová alkonyatkor
visszatértem, karmolásokkal teli lábszárral és a hajamba gabalyodott
tüskékkel, a napjaimat viszont itt töltöttem: az istállóknál, a lovakkal.
Egy tisztáson három gazdasági épület áll egy udvar körül. A bal oldaliban
egy szerelőgarázs, a másikban pedig, vele szemben, négy boksz. A középső
épület egy nagy pajta, tolóajtókkal, amelyben az apám az Angliából
importált traktorokat tartja. Az istállóajtók alul-fölül zárva vannak; belém
hasít a csalódottság. A pónimat évekkel ezelőtt eladták – az apám ezt meg
is írta nekem, de a lovakról nem tett említést: a fekete, hosszú lábú
telivérről, amely az anyámé volt, és a kecses, megbízható abesszíniai lóról a
puha, bársonyos orrával, ami, habár a mara jóval a vállam fölé magasodott,
megengedte, hogy felmásszak a hátára az istállóban és átfogjam a nyakát a
karommal. Még mindig ott van egy maroknyi régi szalma az istálló
padlóján, és halványan érződik a lovak és a bőr szaga. Ló nélkül kevesebb
szabadságom lesz. Nem tudok majd messzire elvágtázni a háztól, és jobban
az apámra szorulok.
Minden csendes a garázsban; eltűnődöm rajta, vajon dolgozik-e itt még
valaki. Egy jacarandafa hullajtja puha lila virágait; mintha kivirulna a poros
föld. Aztán fémes csilingelést hallok, és egy feketét veszek észre, aki épp
apám egyik dzsipje alól bújik elő. Karcsú és magas; olyan rugalmas erő van
a mozgásában, amely ismerős valahonnan.
– Michael?
A hangom bizonytalan. Nem számítottam rá, hogy valaha újra látom.
Ingujját magasan felgyűrte hosszú karján; az overalljába törli a kezét,
miközben átvág az udvaron felém.
– Memsaab... – Tágra nyílt szemével a szemembe néz, és érzem, ahogy
elönt az öröm, pont, ahogy gyerekkoromban szokott, amikor megérkezett,
hogy elvigyen az óráimra. A régi életem egy részét jelképezi, azt, ami akkor
volt, amikor élt még az anyám.
Leguggol, rövidet füttyent a fogán keresztül, Juno pedig odaüget hozzá,
fülét örömében hátracsapva, orrát Michael sötét, karcsú kezéhez nyomva.
Michael a farmon született; a családjának sikerült elég pénzt gyűjteni
ahhoz, hogy iskolába küldje őt. Jól teljesített ott. Annyira jól, hogy felvették
a főiskolára, és amikor visszatért a háborúból, az anyám, a konvenciókkal
mit sem törődve, mivel képtelen volt olyan nevelőnőt találni, aki hajlandó
lett volna ilyen isten háta mögötti helyen élni, őt vette föl tanárként. Egy
éven át oktatott engem földrajzra, angol történelemre és matematikára.
– Megismert téged – mondom.
– Néha eljön errefelé, amikor dolgozom.
– Megnőtt.
– Mint ahogy te is – mondja, azzal feláll, és a szemembe néz; mindenfajta
zavar nélkül állapítja meg az igazságot, habár én azon kapom magam, hogy
elpirulok ettől a váratlanul rám irányuló figyelemtől. – Szomorúan
hallottam, hogy meghalt az anyád.
Ő az egyetlen, aki ezt mondja, és rájövök, mennyire szerettem volna, ha
valaki beszél velem az anyámról. A gyász úgy ül a mellkasomban, mint a
fészkén mocorgó állat; kinyújtja tűvékony végtagjait testem minden
szegletébe, a szemem mögé, mindenhová. Szeretném elmondani neki,
milyen volt – milyen volt elveszíteni az anyámat, ilyen hirtelen elhagyni
Kenyát, milyen furcsa most visszajönni, és mennyi minden változott, de hat
év hosszú idő. Nem vagyok gyerek többé. Ehelyett kimondom azt, ami csak
most jut eszembe:
– Láttalak aznap, amikor meghalt. A gyárban...
– Igen – mondja, és valamit látok felvillanni a tekintetében. – Egy
unokatestvéremet látogattam meg, aki ott dolgozott.
Szeretném a férfiról kérdezni, akit megöltek abban az emeleti szobában,
szeretném, ha mondana valamit, amivel enyhítené a történtek rettenetét, de
ő véget vet a témának, és nem tudom, hogyan hozhatnám fel újra.
– Miért jöttél vissza Kisimába?
– Túlságosan sok erőszak volt Nairobiban; túlságosan sok békétlenség.
Amikor egy évvel ezelőtt írtam az apádnak, ő munkát ajánlott nekem.
– Szerelőként? – kérdezem meglepődve. Ugyanolyan overallt és szandált
visel, mint a farmon dolgozó összes munkás. 1945-ben, amikor épp
visszatért a háborúból, homokszín egyenruháját és katonai sapkáját viselte,
és ez megkülönböztette őt a többi kikuju munkástól. Most kevésbé hasonlít
önmagára, sokkal afrikaiasabb a külseje, és hirtelen egy másik embert, egy
idegent látok, akiről valójában nem tudok semmit.
– Igen – mondja, és megfordítja fekete, olajfoltos kezét. – Megtanultam a
háborúban.
Az a kellemetlen érzésem támad, ahogy itt állok előtte, hogy valamit
akarok tőle – talán a múlt tudomásul vételét; de a múlt valószínűleg éppúgy
nem jelent számára semmit, mint ahogy az apám számára sem.
A nap csak úgy ragyog ránk, és érzem, hogy lelassulok; nem vagyok
hozzászokva ahhoz a nyomáshoz, amellyel a forróság rétegei egymásra
rakódnak. Félrenézek, a becsukott zsalugáterű istállók felé.
– Elvitték a lovakat.
– Az apád eladta őket. – Megnyalja az ajkát. – Memsaab. Dolgom van.
 – Hát persze – mondom, és útjára bocsátom. A szavai valamiképpen
elutasítóan csengenek számomra. Valaha kedvesen viccelődve hívott
memsaabnak – hiszen csak gyerek voltam –, most viszont más jelentést
hordoz ez a megszólítás, habár nem egyszerűen arról van szó, hogy európai
nő vagyok. A megszólítás megerősíti az elkerülhetetlen távolságot, amelyet
az idő teremtett közöttünk. Ő többé nem a tanárom, és apám farmjának
munkásaként most kevés közünk van egymáshoz.
Elhagyom az udvart, és lesétálok a duzzasztóhoz. Megrendítő élmény
volt újra látni Michaelt. Gyerekként szinte senki korombélivel nem
találkoztam, és amikor Michael visszatért a háborúból, megszoktam, hogy
az ő leckéire támaszkodom, ő nyitott nekem ablakot a farmon a szüleimen
túli világra. Elfelejtettem, hogy láttam őt a sztrájk napján, a gyárban. Az
emlék elveszett az előtte történtek és az utána következő események
sodrában. De az idő kisimította az emlékeket, mint ahogy a hullámok
elsimulnak a víztározó felszínén. Lelki szemeimmel látom az emeleti szobát
ott, a gyárban.

Kísérteties csönd van. A szekrényben kuporgok; túlságosan félek ahhoz,

hogy megmozduljak. Végül felnyögök, és belülről kinyitom a szekrényajtót.
A fekete férfi tőlem néhány lábnyira fekszik. Hátrahajló feje – amely most
annyira mozdulatlan – szörnyű, erőszakos haláláról árulkodik. Egy pillanat
múlva futni kezdek, megbotlom lába halott súlyában, megbirkózom az
ajtóval, és kirohanok a galériára, a tűző napra.
Lebotorkálok a lépcsőn, kétségbeesetten szeretnék kijutni a gyárból,
vissza a nagybátyám házába. A vér lüktet a fejemben. Most már nem
rettegek többé a gyári munkásoktól, de a rendőrtiszt emberei feljöhetnek a
lépcsőn, és rám találnának. Az épület fehérre vakolt falai rettegéssel
töltenek el; a halott ember, a tömeg dühe, a vér és halál szaga, amely az
egész gyárat áthatja.
Megfordulok és szaladok, lecsúszok a betonlépcsőn, egy sötét alagútba.
A tömeg hangja tompa morajnak hallatszik, majdnem mintha még mindig
működnének a gépek a gyárban. Befordulok a sarkon a folyosóra, és
egyenesen nekiszaladok egy férfinak, aki az ellenkező irányból közeledik.
Olyan erővel ütközöm neki, hogy kicsúszik alólam a lábam, és kifulladva
hanyatt esem. A férfi karon ragad, és egy darabig próbálom kiszabadítani
magam, amíg rá nem jövök, hogy segíteni akar. A homályos fényben
mindketten látjuk keze sötétjének kontrasztját a ruhám fehérségéhez képest.
Felnézek. Michael. Visszabámul rám, megmerevedve a hirtelen
felismeréstől. Levegő után kapkodok, a mellkasom szorít, kalapál a szívem.
Egyik kezében néhány fémszerszámot és egy kötegnyi papírt visz.
– Ki más van még ott fönt? – A hangja sürgető. Érzem: mindketten
rettegünk attól, hogy meglátnak minket. Tekintete ide-oda cikázik a
folyosón. – Memsaab, mondd meg, láttál valakit még odafönt: Nem láttál
egy feketét?
– Halott – mondom, a szívem összeszorul a rettenettől, amelynek tanúja
voltam, és a megkönnyebbüléstől, hogy kimondom. – Megölték.
Michael káromkodik. Öklével a falba üt.
– Mit művelsz itt? – kérdezem földbe gyökerezett lábbal, a lélegzetem ki-
kihagy. Látom, hogy a folyosó végén nyitva van a gépterem ajtaja, és
odabent égnek a lámpák. Michaelnek Nairobiban kellene lennie, egy
hónappal ezelőtt hagyta ott a farmot, hogy egy irodában dolgozzon
Nairobiban. Mit keres itt a Felföldön?
Az udvaron fegyverropogás hangzik fel, mi pedig egymásra nézünk,
mintha mindketten itt találtuk volna magunkat ezen a fura köztes helyen, a
valóságon kívül, ahol egyikünknek sincs semmi keresnivalója.
– Menj! – biccent Michael az ajtó felé.
– Te nem a gyárban dolgozol – meredek rá.
A haját már nem borotválja. Tekintetem a kezében szorongatott
papírkötegre siklik. A papírok sárgák, ugyanolyan színűek, mint amilyet a
sztrájk vezetője csúsztatott a rendőr zsebébe. Michael tekintete egy
pillanatra az enyémbe mélyed; a diákja által rajtakapott tanár, az
érdekellentét, az, hogy utál engem, vagy ezt a helyzetet, és még valami
megmagyarázhatatlan – mind átfutott az arcán.
– El fogod mondani a nagybátyádnak, hogy láttál engem? – pillant a háta
mögé a folyosóra. – Tudnom kell, mondani fogsz valamit?
Nyelek egyet, és megrázom a fejem.
– Akkor sincs semmi baj, ha megteszed. De tudnom kell. Most. Hogy
hazudni fogsz-e, vagy nem. Elképzelhető, hogy nem akarsz hazudni.
Újra megrázom a fejem, biztos vagyok abban, hogy ez az igazság.
– Nem mondok semmit.
Hangok hallatszanak kintről, egyre közelebb jönnek.
 – Menj! – mondja Michael újra. A hangjában ott van az az ismerős
amerikai akcentus, amelyet a hadseregnél szedett magára.
Lassan megfordulok, aztán végigszaladok a folyosón, tudatában vagyok
annak, hogy az egész úton figyel, feltépem a vasajtót, és kiszaladok a
napfénybe.
Elérek a duzzasztóig, a csillogó ezüst vízfelület szinte addig nyújtózik,
ameddig a szem ellát. A partján lebegő zászlókra emlékeztető fehér
kócsagok hosszú csőrükkel a sárban kutatnak. Elűzöm az emlékeimet, és
lesétálok a víz széléhez. Az asszonyok már megtöltötték a korsóikat és
elmentek, otthagyva lábnyomaikat a sáros parton. Egy vízből kinyúló ágon
egy gogót veszek észre; az ág mintha egy elsüllyedt hajó árboca lenne. A
madár sötétbarna tolla és furcsa, őslényre emlékeztető feje egy régen
elfeledett világot idéz.
Ahogy ott állok és nézek, egy elefántcsorda bukkan elő a duzzasztó túlsó
felén, a víz szélén csoportosulva isznak. Egy víziló nagyot prüszköl, úgy
hangzik, mint valami üdvözlés.
 7

Otthagyom a duzzasztót, és a hűvös akáciaerdőn keresztül átvágok a

völgyön a benszülöttek shambáiig. Van ott valaki, akit szeretnék megtalálni.
Kolobuszmajmok fecsegnek a fejem fölötti fák sárga ágain, és valahonnan
az erdőből a bozóti antilop figyelmeztető köhögése hangzik fel. Már azelőtt
meghallom a shambák zajait, mielőtt a tisztásra érnék. Az emberi hangok
átszűrődnek a fák között, egy kisbaba sír, egy fejsze csapódik a fára. Aztán
egy csapatnyi gyerek máris a lábamnál terem, mezítláb szaladgálnak,
nevetnek és kiabálnak, borotvált fejük puha és meleg a tenyerem alatt.
Kicsi, erős ujjak kutatnak az édességek után, amelyeket előások a
zsebemből; a gyerekek kifeszegetik az ajándékot összeszorított kezemből,
aztán a cukor szopogatása időlegesen elnémítja őket. Nem ismerem fel
ezeket a gyerekeket. A legtöbbjük még meg sem született, amikor
elmentem.
Az erdőben, egy tisztáson két tucat zsúpfedeles kunyhó áll szétszórva a
szikes talajon. Füst göndörödik a sápadt ég felé. Egy ványadt kiskakas
lépdel peckesen a koszban, kukorékol, egy kutya pedig odaüget hozzánk, és
laza barátságossággal végigszaglássza Junót.
Az egyik kunyhó bejárata előtt két asszony áll, és színes
gyékényszőnyegeket porolnak. Az egyikük, aki zömök, erőteljes testalkatú,
abbahagyja, amikor meglát.
– Aleela! – emeli fel a kezét.
Mukami az, Jim második felesége. Az anyám alkalmazta, hogy segítsen a
ház körül; varrt, foltozott és ruhákat készített a gyerekeknek. Egy kisgyerek
van a hátára kötve, egy összehajtott, színpompás kendőben. Rám mosolyog,
és kikuju nyelven kezd beszélni hozzám, túlságosan gyorsan; amikor
megrázom a fejem, szuahélira vált, és immár jobban értem. Azt szeretné
tudni, vajon örülök-e, hogy visszatértem, és hogy itt maradok-e Kisimában.
Igen, mondom mosolyogva, igen. Egy csapatnyi gyerek rohangál
körülöttünk, miközben ott állunk.
– Melyek a tieid?
 – Ez meg ez – mondja, megérintve a hátukat, de a gyerekek olyan
gyorsan szaladgálnak összevissza, hogy nem tudom megkülönböztetni őket.
A ruháik pecsétesek és szakadtak, a totyogósok derekára spárgával kötötték
fel a leselejtezett felnőtt térdnadrágokat. Korábban sosem voltak ennyire
rongyosak.
Mukami mögött egy másik nő várakozik.
– Njeri – mondom, és szélesen elmosolyodom. Megtaláltam őt.
Visszamosolyog rám, hatalmas, mandulavágású szeme, melyet sűrű
fekete szempillák árnyékolnak, csillog, ahogy rám néz. A haját majdnem a
fejbőréig lebororválva hordja, úgy, mint gyerekkorában, ezzel kiemelve
arcának finom kontúrjait; a homlokán ragyogó színű gyöngyök koccannak
egymáshoz; ezernyi színpötty. Ugyanabban az évben születtünk, de már
nem az a lány áll előttem, akivel valaha játszottam. Van valami kecsesség a
tartásában – egyáltalán nem hasonlít az én ügyetlen mozgásomra.
Felemeli hosszú, sima, okkerrel pirosra festett alkarját, és kezét az
arcomhoz érinti.
– Aleela – mondja.
Nem veszem észre rögtön, ami pedig azonnal fel kellett volna, hogy
tűnjön. Azt, hogy a hasa, az egyik vállára kötött kendő alatt, hatalmasra
nőtt. Halkan felnevet, amikor látja, hogy látom; megfogja a kezem, és
odahúzza, ahol a kendő kettéválik a melle alatt, a hasa feszes, meleg
dombjára. Érzem, hogy a méhe megfeszül és kinyúlik a kezem alatt, ahogy
a baba mozog.
– Mikor jön világra? – kérdezem kikuju nyelven.
– Hamarosan – mondja. Abban az erőben, amellyel kezével a hasára
szorítja a kezem, tudás van. Az anyja az én ayahom volt; ő gondoskodott
rólam attól a perctől kezdve, hogy sírva a világra jöttem. Az anyámnak, aki
a munkájába temetkezett, nem mindig jutott ideje egy kisgyerekre. Njeri
megosztozott velem az édesanyján, anélkül hogy valaha is zokon vette
volna. Egymás mellett nőttünk fel, amikor kicsik voltunk; együtt ettünk,
játszottunk és aludtunk. Amikor két évvel ezelőtt meghalt az anyja, az apám
írt nekem, hogy elmondja, és most, hogy érezzük ezt a kezünk alatt
rugdalózó új életet, közös szomorúságunk örömmé változik.
– Ki a férjed? – kérdezem; kíváncsi vagyok arra, milyen lehet feleségnek
lenni.
Egy kikuju nevet mond, de nem ismerem.
 – Jim – mondja a szemembe nézve, kimondva az angol nevét, ami
nagyon furcsán hangzik a szájából.
Pillanatnyi meglepetést érzek, valami idegenkedést; igyekszem, hogy ne
látszódjon meg az arcomon. Jim régebben játszani szokott mindkettőnkkel,
a konyhában, a farmon, feldobált minket a levegőbe, míg csak kegyelemért
nem könyörögtünk, aztán kiskanálnyi karamellát adott nekünk, még
melegen a lábasból. Njeri számára olyan volt, mint egy apa. Sara szavai
visszhangoznak a fülemben – az izzadt, buja testével ráfeküdt, és a lány
most gyereket vár De Njerinek nincs apja vagy anyja. Egy európai család
szakácsaként Jim jó partinak számít egy Njeri helyzetében lévő lány
számára; szüksége van családra, aki gondoskodik róla.
– Wacekének nevezett téged – mondom meglepődve.
Njeri megint elmosolyodik.
– Ő így szokott hívni.
Én pedig eltűnődöm, vajon nem direkt hallgatta-e el előlem Jim a lány
igazi nevét, tudván, hogy nehéz lenne magyarázkodnia.
Kétszáz kikuju férfi, nő és gyerek él az erdei tisztásokon szerteszét
létesített shambákban. Legtöbbjük kint van a földeken vagy a
tejgazdaságban, és az apámnak dolgoznak. Ezeknek az asszonyoknak az
arcán egyáltalán nem látom jelét annak, hogy megváltoztak volna, annak,
hogy a békétlenség Kisimában is megjelent volna. Két lány, akiket nem
ismerek, kukoricát tör hosszú rudakkal, felváltva ütögetnek, az egyenletes
kopogás időtlen ritmussá áll össze. Egy asszony ül a kunyhója előtt, egy
szék fölé hajol, egy bőrt kapargat és ütöget, hogy megpuhítsa. Amikor
meglát, feláll, kiegyenesíti a hátát, és két csomós kezébe szorítja a kezemet.
Wangari az; valaha anyám kertjében dolgozott.
Aztán Josephet látom közeledni a földről, ahol az asszonyok cukornádat,
babot és yamgyökeret termesztenek. Gyapjútakaró van a vállán, biccent
felém, és szinte teljesen fogatlan mosolyt villant rám. Amikor közelebb ér,
látom, hogy a szemét tejszerű hályog borítja. Megöregedett.
– Aleela – mondja egyszerűen, és rám mosolyog, ahogy mindig szokott;
érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Ott élt a házban velünk.
Szemtanúja volt minden győzelemnek, minden karcolásnak a térdemen,
minden nagy sírásnak. Épp olyan része a gyerekkoromnak, mint a szüleim;
mint a farm maga.
 Az egyik nagyon kicsi gyerek egyfolytában elhagyja a nadrágját – túl
nagy a derekára, úgyhogy pár lépésenként fel kell vennie a földről, és újra
magára rángatnia, miközben a többiekkel szaladgál. Érzem, hogy Joseph is
őt nézi, hozzám hasonlóan.
– Az anyád régebben vett szövetet – mondja szuahéliül – és ruhákat. De
most... – int a fiú felé.
– És az apám?
Alig láthatóan megcsóválja a fejét.
A gyerekek körénk gyűlnek, és az ingemet rángatják. Néhányan
paladarabokat hoznak magukkal, amelyeket a kunyhóik mélyéből ástak elő.
– Azt szeretnék, hogy énekelj nekik egy dalt – mondja Joseph szuahéliul.
– Tanítja őket valaki angolul?
– Most már nem – mondja.
Hagyom, hogy magukkal húzzanak egy üres részre; csendben várakozva
leülnek a földre. Kényelmetlenül érzem magam most, hogy ilyen feszülten
figyelnek rám. Megpróbálok visszaemlékezni az órákra, amelyeket valaha
az anyám tartott itt, amikor egymás mellett ültünk Njerivel, azokon a
padokon, amelyeket ő szerzett. Egy hosszú pillanatra azt hiszem, semmi
sem fog eszembe jutni.
Aztán két kezemet a mellkasomra teszem, és miközben nagyon idétlenül
érzem magam, énekelni kezdek:
– Itt van, megjött Aleela, itt van, megjött Aleela, tillári-hóha-hó, itt van,
megjött Aleela!
Njeri egyik kezét a hasán nyugtatja, és nevet; eszébe jutott az anyám. A
hozzám legközelebbi gyerekhez fordulok; ahhoz, aki a rongyos nadrágjába
kapaszkodik. Meg van rémülve, a szeme olyan kerek, akár két egypennys.
A többi gyerek kineveti, amiért ilyen zavarba jött. Aztán az egyikük
elkiáltja a nevét – Mumbi. És én leguggolok, és megfogva mindkét kis
vékony kezét, hatalmas, barna szemébe nézve, halkan énekelni kezdek:
– Itt van, megjött Mumbi, itt van, megjött Mumbi, tillári-hóha-hó, itt van,
megjött Mumbi!
A kisfiú félénken felnevet, tetszik neki, hogy kiválasztottam.
Ahogy megyek vissza az ültetvényről a házba, elhaladok a konyhakert
mellett. Valaha rengeteg gyümölcs és zöldség termett itt, de most átvette az
uralmat a derékig érő gaz, amely elborította a zöldségágyásokat, és
fojtogatja a gyümölcsfákat. A csirkeól, ahonnan anyám valaha a kitűnő
tojásokat szerezte, most üres; a drótháló leszakadt és összevissza hever a
porban. Kenyában minden munkához szükség van az európaiak ügyelő
tekintetére, és az anyám nélkül a kertje a gyomok martalékává lett.
Amikor megérkezem a reggelihez, az apám még nem ért vissza a
tejgazdaságból. Egyedül Sara ül az asztalnál. Egy pillanatra megállok az
ajtóban, és figyelem őt, mert nem akarom megzavarni. Verebek röpködnek
az asztal fölött, morzsákat felcsipdesve. Sara selyemköntöst visel, és egy
Angliából hozott magazint olvas.
Reggeli. Mangódarabok és vastag, nedves, vörös papajaszeletek, a
közepük kikanalazva, a húsuk szemcsés és sárgával csíkozott. Cukorral teli
tálkák, egy üvegnyi édes bab, egy kancsó narancslé, összehajtott muszlinnal
lefedve, hogy ne menjenek bele a legyek. Fügelekvár, szilvalekvár,
baracklekvár. Tea egy szomszédos farmról. Egy Jim által készített
almatorta, amit Sara épp kecsesen eszeget, egyenként Ienyalogatva ujjáról a
cukorszemcséket.
Hull, a nyomorúságos betonépületeivel, csontig hatoló teleivel, az
üzemanyag- és elektromosáram-korlátozással mintha egy teljesen más világ
lenne, amelyet csak álmodtam. Itt nincs jegyrendszer, nem adagolja senki a
zacskónyi cukrot és a sivár két unciányi vajunkat és sonkánkat, nincs
korlátozva az édesség és a sütemény, minden bőségesen kelleti magát. A
nagymamám, aki azért küzdött, hogy elég hozzávalót összekaparjon a
fejadagjából, amiből vasárnapi ebédet főzhet, nem is hinné el, amit lát. A
farm olyan, mint egy folyamatos angol nyár idillje, még a háború előttről;
belém hasít a bűntudat, amiért ezt az otthonról szőtt álmot itt élem meg,
Kenyában, miközben Angliában mindez már nem több mint távoli emlék.
– Rachel – szólal meg Sara anélkül, hogy felnézne; elpirulok, mert
rájövök: egész végig tudta, hogy ott állok. – Már voltál is kint? – Rám
pillant, és halvány helytelenítést látok a tekintetében, ahogy végigméri
poros ruhámat.
– Igen – mondom, és leülök az asztalhoz. – Voltam lent az ültetvényen.
– Nos, gondoskodnunk kell róla, hogy sok tennivalód legyen most, hogy
visszajöttél. Hogy annyi elfoglaltságod legyen, mint amennyire egy
korodbeli lánynak szüksége van.
– Azon gondolkodtam, hogy tarthatnék órákat a gyerekeknek – öntök
magamnak egy pohár narancslevet. – Senki nincs, aki tanítaná őket.
 – Ó – mondja; hátradől, és magában mulatva szemügyre vesz. – Pontosan
erre gyanakodtam.
– Mégis mire?
– Szentimentális vagy. Az anyád minden bizonnyal ugyanilyen lehetett,
mindig jobbá akarta tenni a feketék körülményeit.
– És nem ezt kéne tennünk?
– De... amíg nem támasztunk ezzel szemben irreális elvárásokat.
– Mégis miért lennének irreálisak ezek az elvárások?
Rám néz.
– Mutass nekem egy bennszülöttet, akinek valaha is hasznára vált az
oktatás.
– Mi a helyzet Michaellel? – A név egyszerre tűnik ismerősnek és
idegennek, és egy pillanatra sajnálom, hogy kimondtam, mintha azzal, hogy
megemlítettem őt ebben a beszélgetésben, valahogy veszélybe sodortam
volna.
– Michael – mondja eltűnődve, az ujjával dobolva az asztalterítőn. – Ja
igen, a szerelő. Nos igen, ő tökéletes példa. Amikor elkezdett dolgozni itt,
olyan peckesen járkált föl-alá, mint egy páva.
– Miről van szó?—kérdezi az apám, megérkezve a reggelizőasztalhoz.
Mungai előrelép, kihúzza neki a széket és kitölti a kávéját.
– Rachel pont azt mondta, hogy a szerelőnk jó példa a tanult
bennszülöttre. Végül meg kellett mondanom apádnak, hogy közölje vele:
nem viselheti az egyenruháját. Nem hagyhatjuk, hogy megkülönböztesse
magát a többi munkástól. Ezzel rossz színben tünteti fel a többieket.
Azoknak pedig csak mindenféle ötleteik támadnának tőle,
– Sara – korholja apám szelíden –, Michael harcolt a háborúban...
– És akkor mi van? Ettől már jogosulttá válik az európaiakat megillető
privilégiumokra?
Azt várom, hogy az apám megvédje Michaelt, de ehelyett Sara folytatja:
– Ettől csak lenézne minket, Robert, és akkor mihez kezdenél?
Kis csönd ereszkedik közénk. Végül Sara töri meg, azt mondja.
– Rachel szeretne iskolát alapítani.
– Nem iskolát, csak... – mondom sietősen, zavarba esve attól, milyen
hivatalossá tette az egészet Sara azzal, hogy így fejezte ki magát – Úgy
gondoltam, taníthatnám a gyerekeket néhány órát reggelente.
– Nos, miért is ne? – válaszolja az apám szórakozottan.
 Talán a helyeslésére vágytam. Csalódott vagyok, amikor belekortyol a
kávéjába és kiteregeti az East African Standardet.
– Apa, jártál mostanában az ültetvényeken? – kérdezem tőle, ami kor
Sara elmegy az asztaltól.
Apám felnéz a tojás fölött.
– Miért?
– A gyerekek koszos és toprongyos ruhákban járnak.
– Hát, a kosszal nem nagyon tudok mit kezdeni.
A shambákra gondolok, a gyerekek rongyos ruháira, arra, ahogy kimosott
ruhák száradnak a vesszőkerítésen. A kikujuk, akik a farmon dolgoznak, a
Nairobi környéki földjeikről vándoroltak ide munkát keresve, sok évvel
ezelőtt. Földfoglalóknak hívtuk őket, és az apám hagyta, hogy
letelepedjenek a birtokán, növesszék a terményeiket és legeltessék az
állataikat, munkáért cserébe. Szinte egyáltalán nincs bevételük, és alig-alig
jutnak külső segítséghez.
– Nem a mosásról van szó. Azért rongyosak, mert már túl régóta viselik
őket. A legtöbbjük már szinte szétesik.
– És mit szeretnél, mihez kezdjek ezzel? – kérdezi az apám felnézve,
arcán kemény kifejezéssel. Megvannak a maga módszerei arra, hogyan
zárjon le egy beszélgetést. A hangszínében most van valami figyelmeztető.
A társalgás feldühíti, és nem tudom biztosan, miért. Gyerekkoromban nem
volt ellenséges a kikujukkal, akik neki dolgoztak.
– Anya régebben adott nekik szövetet, hogy ruhákat készíthessenek a
gyerekeknek.
– Megkérem majd Sarát, hogy gondoskodjon róla. – Egyenesen a
szemembe néz, kihívóan, és a szívem egy kicsit hevesebben ver.
Nyelek egyet, és azt mondom:
– Én is meg tudom szervezni. Hátha úgy egyszerűbb lenne.
Merev félmosollyal néz rám. A tekintete hideg. Jól látom, hogy neheztel,
amiért bele akarok szólni a dolgokba; azért, amiért ilyen színben tüntetem
fel a változásokat.
– Biztos vagyok benne, hogy Sara tökéletesen képes lenne rá, de ha ez az,
amit szeretnél csinálni, akkor természetesen nekiállhatsz.
Másnap apám Nakuruba megy autóval, hogy alkatrészeket vegyen a
traktorjához. Ad nekem kétszáz shillinget, és otthagy az egyik hatalmas
bevásárlóközpont előtt – ezek hatalmas, könnyűszerkezetes, tömjéntől
illatozó építmények, melyeket indiaiak működtetnek, akik vasutat építeni
jöttek Kenyába. Bent a polcok tömve vannak áruval: tekercsekben állnak a
nyomott mintás szövetek, dobozokban a lámpások és a fehérítőpor, rovarölő
szerrel teli zacskók, süteményes bádogdobozok, vasalódeszkák,
felmosófejek, fésűk, többsornyi cédrusfa ebédlőszék – minden, amire egy
telepesnek az élethez szüksége lehet. Más nők is kóborolnak a polcok
között; nadrágot viselő nők, férfiingben, szalmakalapban, és amikor a
szemem sarkából látom őket, egy pillanatra el tudom képzelni, hogy
valamelyik az anyám, de ahogy közelebb érnek, mindig elönt a
csalódottság, hogy nem ismerem őket.
Többyardnyi színes szövetet vásárolok az asszonyoknak, és két guriga
egyszerű vásznat a gyerekek ruháihoz, tűket, gombostűt és cérnát. Legalább
ennyit megtehetek értük. Az indiai a kasszánál mindent becsomagol barna
csomagolópapírba, átkötözi, és félreteszi szállításra.
Ezután elsétálok a Rift Valley Klubba; úgy állapodtunk meg apával, hogy
itt találkozunk. Az utcán az emberek épp kicsomagolnak egy
halkereskedőtől jött szállítmányt, jég és faforgács ömlik ki a kosarakból,
amelyekben a Nagy Viktória Nyanza-tó halait szállította ide az Uganda
Vasút a Felföld legfontosabb útvonalán.
A klub ablakából látom a Nakuru-tó fölé emelkedő zöld hegyeket; a tó
vizét rózsaszínnel színezik a fél lábon álló flamingók, ahogy mélyre
süllyednek a pezsgő iszapba. Egy asszony rogy le a velem szemben lévő
székbe; arca ráncos, vékony szálú ősz haja zsírosan hull a vállára, a feje
enyhén remeg, miközben azt mondja:
– Három fekát kaptak el a múlt éjjel – mondja, és bütykös ujjával a nála
levő összehajtott East African Standard-re bök. Odapillantok, és egy képet
látok, rajta három feketével; rasztahajúak, ádáz tekintetűek, foguk fehéren
villog, mellkasuk meztelen a viseltes katonai kabát és az állatbőrök alatt. –
Azt mondják, az afrikaiak fellázadnak majd, és az ágyunkban gyilkolnak
meg mindannyiunkat. A hosszú kések éjszakája következik.
– Anyám – mondja egy férfi figyelmeztetően, és az öregasszony fölé
magasodik. – Elnézést – mondja nekem bocsánatkérő grimaszt vágva, és
karon ragadja az anyját.
Az öregasszony feláll, és hagyja, hogy a fia elvezesse; hirtelen nagyon
törékenynek és szelídnek látszik. Az újságot ott hagyja.
 Amikor elmennek, odanyúlok, és magam felé fordítom az újságot,
átfutom a rövid cikket.
A cikk majdnem bizonyosan rémhírterjesztés. Nem történtek
európaiakkal szembeni erőszakos cselekmények – csak olyan kikujukat ért
bántalmazás, akik nem voltak hajlandók esküt tenni, kollaboráltak vagy
rendőrspiclinek szegődtek. De a szívem hevesebben ver egy kicsit.
Bármennyire is igyekszem, nem tudom kiverni a képet a fejemből.
– Memsaab... – Mungai az, közelebb lép hozzám, miközben a tűznél
ülök. – Mukami vár rád odakint.
– Mit szeretne?
Mungai nem válaszol.
Odakint már leszállt a szürkület. Mukamit és a másik nőt csak homályos
szellemként látom a félhomályban. Mukami int, és a nő kiköti a hátán lévő
gyereket a kendőből, aztán talpra állítja a földön. A kislány alig kétéves;
ficánkolva ellenkezik, amikor meglát – minden bizonnyal nincs
hozzászokva az európaiakhoz. Leguggolok. Deréktól lefelé meztelen, és
azonnal észreveszem az egyik combján körbe, a feneke felé húzódó sebet,
amely fehéren gennyedzik; a fertőzés már enni kezdte a húsát.
– Mi ez? – kérdezem.
– Néhány nappal ezelőtt beleesett a tűzbe. Egyre rosszabb.
Tenyeremet a kislány homlokára nyomom. Láza van.
– Nem vagyok orvos – mondom felállva.
– Az anyád sokszor segített – mondja Mukami, és nem mozdul.
Kisima túl messze van a kikujuknak Nakurutól ahhoz, hogy megtegyék
az utat, amikor betegek. Széttárom a kezem.
– Az anyám...
Mit akarok mondani? Hogy az anyám felnőtt volt? Hogy tapasztalt volt?
Ezek egyikéről sem érzem úgy, hogy igaz lenne rám; fogalmam sincs,
hogyan segíthetnék a gyereken.
– Mindjárt hívom apámat.
– Már elvittük őt az apádhoz, amikor beleesett a tűzbe. Megkérte a
Memsaabot hogy segítsen, de ő elküldött minket.
Valaki bent a házban feltesz egy lemezt, és az amerikai énekes oda nem
illően vidám hangja szétárad a végtelen tájba.
– Sajnálom – rázom meg a fejem.
 – Az anyádnak voltak orvosságai – mondja Mukami, nem véve tudomást
elutasító válaszomról, egy nagy doboz körvonalait rajzolva a levegőbe.
Az anyám orvosságos ládája. A hallban lévő szekreterben találok rá.
Kisebb, mint amekkorára emlékeztem. Rézzár van rajta, benne a kulccsal.
Gyerekkoromban tilos volt kinyitnom, és most úgy érzem, az anyám néz
engem, miközben elfordítom a kulcsot; még mindig nem kaptam meg az
engedélyét. Valaha hajnalonként, még a reggeli előtt, a kikujukat kezelte,
akik a verandán vártak rá. Én is ott ültem, az árnyékban, a lépcsőn,
hallgattam halk hangját, ügyeltem ügyes kezét, amint kötöz, segít, gyógyít.
A dobozban géz, ragasztószalag, egy bádogdobozban jodoform, egy nagy
üveg ricinusolaj, aminek tönkrement a teteje, Epsom-só, fertőtlenítő,
köhögés elleni szirup, aszpirin és röbb másik gyógyszeres üveg.
amelyeknek nem ismerem a nevét.
A doboz sima fogantyúit hűvösnek érzem a tenyeremben, felemelem a
dobozt, és kiviszem a verandára. Mukami leguggol, és várja, hogy
kinyissam. Mungai ott őgyeleg a verandán mögöttünk, és minket figyel;
Mukami most odakiált neki, hogy hozzon vizet.
– Meleg vizet – szólok utána, megértve, hogy Mukami meg szeretné
tisztítani a sebet. Igaza van. Az az első feladatunk, hogy megállítsuk a
fertőzést.
Amikor Mungai letesz mellém egy tálat, előveszem a fertőtlenítőt és egy
kanálnyit belelöttyintek a vízbe. Egy pillanat alatt, ahogy a homályos
folyadék feloldódik a meleg vízben, eszembe jut az anyám, az a pillanat,
amikor befejezte a kikujuk gyógyítását, és ölbe vett, én pedig a bőrén
éreztem ugyanezt a szúrós szagot.
Közelebb rakom a lámpát a gyerekhez, és elkezdem kimosni a gennyet a
sebből egy, a vízbe mártogatott rongydarabbal. Mukami segít nekem
lehámozni az összeégett húst a seb körül. A kislány teljesen mozdulatlanul
áll, és csendesen sír. Megtalálom a jodoformot, ugyanazt a dobozt, melyet
valaha anyám használt az én sebeimhez és horzsolásaimhoz; rászórom a
sebre a port. Aztán előszedem a gézből, vattából és sebkötözőből álló
készletet, és bizonytalanul méregetem.
Mukami kiveszi a kezemből a holmit, és végül ő az, aki fürgén elvégzi,
amire én nem voltam képes: bekötözi a gyerek hátsó felét, körbetekerve a
kötést a kislány derekán. Nem kellene meglepődnöm. Valaha sokat segített
anyámnak a házban; nem csak én emlékszem anyámra. Bemegyek a házba,
és hozok két tiszta törölközőt a gyereknek, hogy azon aludjon éjjel, nehogy
összepiszkolja a kötést.
– Gyertek vissza holnapután – mondom és akkor kicseréljük a kötést.
– Asante – mondja a gyerek anyja, Mukami pedig röviden megszorítja a
kezemet. Megfordulnak, és némán belevesznek az éjszakába; a gyerekeik
puha, nehéz batyukként lapulnak a hátukon.
 8

Végigtúrom a ruháimat, és előhúzok egy tiszta, bő szabású

vászonnadrágot; előrehajolva fölhajtom a szárát. Autógumi csikorog fel az
ablakom alatt, és a fényszóró fénycsóvája söpör végig a falamon; a kerületi
rendőrfőnök érkezik hozzánk vacsorára. Belebújok egy blúzba, elbíbelődök
a gombokkal, aztán hosszú gyapjúkardigánt húzok föléje. A pipereasztalom
tükrében szinte érzem magamon a nagyanyám rosszalló tekintetét – nem
tetszett neki, ha nadrágot viseltem. Nyugtalanít a gondolat, hogy esetleg
valami elegánsabbat kellene felvennem, de nem szeretem mutogatni a
lábamat, és ezekben a fiús ruhákban, amelyek elrejtik testem görbületeit,
biztonságban érzem magam. A tükörbe nézve megfésülködöm, a tarkómon
szoros kontyba fogom össze a hajamat; visszanézek a tükörképemre, és
igyekszem felkészülni a vacsorára.
Sara a kanapé sarkában ül, kék gyapjúszoknyát és selyemblúzt visel,
amelynek felső néhány gombját kigombolva hagyta; így előtűnik egy
csipkés kombiné pántja. Lerúgta a cipőjét, egyik lábszárát a kanapén
nyugtatja, lábfejét apám ölébe nyújtva. Apám egyik kezében egy pohár
whisky van, a másikkal Sara lábát masszírozza. Amikor meglát,
abbahagyja, és lerakja Sara lábát az öléből. Harold a tűz mellett ül az egyik
fotelban, olvas, tekintetét üdvözlésként rám emeli a könyvéből.
Csak egy kis idő múlva veszem észre a másik férfit. A bárszekrénynél áll,
és italt tölt magának. Még azelőtt felismerem, hogy megfordulna – zömök
testéről, széles, nehézkes válláról, vékony szálú szőke hajáról.
Belekapaszkodom az ajtókeretbe.
– Rachel – mondja az apám felállva, és a férfi felé int. – Ő Steven
Lockhart, a kerületi rendőrfőnök. Elliot nagybátyád jó barátja. Régebben
lent, Uplandsben szolgált. Most a mi körzetünkben van.
A férfi, egyik kezében itallal, megfordul, rám néz, és most már kétség
sem férhet hozzá – ő az a rendőr, aki a sztrájkolót meggyilkolta a
nagybátyám gyárában. A szívem a mellkasomban zakatol, a torkom
kiszárad.
 – Ah... Rachel! – mosolyog rám. – Már nagyon vártam, hogy
megismerkedjünk. Félek, többet találkozunk majd, mint ahogy esetleg
szeretnéd. Egy polgárőrhálózatot hozok létre, hogy ellenőrizhessük a
kikujuk között feltörő zavargásokat. Kisima a legközelebbi
pihenőállomásom, és aránytalanul visszaélek a szüleid vendégszeretetével.
Érzem, hogy ég az arcom. Megrohannak az emlékek, nemcsak azok,
amikor láttam, mit tesz a gyár emeleti szobájában, hanem az azutáni
események emlékei is, a nagybátyám házában történtek. A kezemet zsebre
vágom, majd újra előhúzom. Mindannyian engem néznek.
– Egy italt? – kérdezi Steven, intve felém a gines üveggel, fénylik a
tekintete, ahogy kiélvezi a zavaromat.
– Rachel! – Az apám hangjában aggodalom bujkál.
– Egy perc, és visszajövök – mondom, azzal sarkon fordulva kimegyek a
szobából, végig a folyosón, be a hallból nyíló fürdőszobába. Amikor bent
vagyok, becsukom és magamra zárom az ajtót.
Az ajtónak nyomom a homlokomat és behunyom a szemem, szaggatott
lélegzetet veszek. Nem csak arról van szó, amit a gyárban láttam. Másról is
szó van.

Két férfi ül nagybátyám házának verandáján, amikor visszarohanok oda a

gyárból. Az egyik Roger Manning, a gyár igazgatója. A másik férfi az a
rendőr aki megölte a fekete sztrájkolót.
– Hol a nagybátyám? – kérdezem levegő után kapkodva.
– Fent a gyárban – mondja a rendőr lassan elnyújtva a szavakat,
elnyomva a padlón a cigarettáját, és felém rúgva egy széket, mintha csak
rám várt volna. – Miért nem ülsz le?
Felmegyek a lépcsőn a verandára, és óvatosan leülök a székre. Még
mindig érzem a zsebembe gyűrt táviratot.
– Aggódott miattad, Rachel – mondja Roger. – Visszajött, te pedig nem
voltál itt.
– Fent jártál a gyárban? – kérdezi a rendőr, egy üveg sört lóbálva a bal
kezében.
Lassan bólintok. Olyan szomjas vagyok, hogy a torkom összeragad, és
nem merek megszólalni.
– Hallgatnod kellett volna a nagybátyádra – mondja Roger, végigsimítva
az állkapcsán. – Megmondta neked, hogy még a közelébe se menj a
gyárnak ma.
Van valami szürreális mindkét férfiban, a beszédük lassú, a hangnemük
túl bizalmaskodó. Ismerem a részegeket – láttam már ilyesmit a farmon
korábban.
– Ne legyél szigorú hozzá! – mondja a rendőr, két könyökével a térdére
támaszkodva előrehajol, hogy rám nézzen. Fiatalabb, mint az apám, de az
arca érdes és vörös. Van valami kövérség, valami gyanús a mozgásában.
Nem éppen az az elegáns fegyelmezettség, amely az apám baráti körében
lévő tisztekre jellemző. A tekintetében, amelyet most felém fordít, ösztönös
agresszió villan fel, mintha képes lenne belevájni a lelkembe, és előhalászni
onnan bármit, amit akar. Nyelek egyet, azt kívánom, bárcsak hazajönne a
nagybátyám.
– Még az is lehet, hogy megtudott egy-két dolgot. Mit láttál? – A beszéde
lassú és csalogató, mély és vontatott. Kíváncsi rá, mit tud kiszedni belőlem.
– A disznók. Meg voltak rémülve – nézek egyenesen az arcába. – Nem
kellett volna annyira összezsúfolniuk őket.
– Ó... a disznók – mondja lassan, szarkasztikusan, hátradőlve a székében,
lerúgva a csizmáját. – Mindenképpen ők lesznek azok, akin végül szívnak
egy ilyen helyen.
Mindkét férfi nevet.
– Szereltél ma valamit? – kérdezi hirtelen a rendőr, tekintetét a szemembe
mélyesztve.
– Mire gondol? – kérdezem összezavarodva.
– A folt a ruhádon – mondja lassan. – Úgy néz ki, mintha gépolaj lenne.
Követem a tekintete irányát. Van egy sötét zsírfolt a ruhám fehér ujján, a
szegélye alatt. Az a zsír, amely Michael kezét borította; olajosfekete a
nyoma a fehér vásznon. Egy pillanatra azt hiszem, minden kibukik belőlem
– hogy ott voltam a gyár első emeletén, és láttam, amint megöl egy embert,
de aztán visszafojtom a késztetést.
– A biciklim – hazudok. – Leesett a lánc. Megpróbáltam megjavítani.
A tekintete elsiklik rólam, Roger feláll, mindkettőnknek jó éjszakát int, és
nehézkesen lemegy a veranda lépcsőin a sűrűsödő éjszakába. Felállok,
szeretnék utánakiabálni, hogy ne menjen el, ne hagyjon itt ezzel az
emberrel, de a torkom túlságosan összeszorul, nem jön ki rajta hang.
Ehelyett elmegyek a rendőr mellett, be a házba. A szívem a torkomban
dobog. A nagybátyám hamarosan itthon lesz. Igyekszem mélyen elhinni,
hogy így van – de továbbra is úgy érzem, menten elájulok. Felkeltettem a
férfi érdeklődését – látom abból, ahogy rám nézett.
Egy sörösüveg csilingelését hallom, aztán a széke csikordulását a padlón,
ahogy feláll. Teljesen mozdulatlanul állok, azt akarom, hogy elmenjen, de
egy perc múlva meghallom a lépteit a verandán, és az ajtó kinyílik. Pár
lépésnyit bejön a szobába, és megáll előttem, arcán lassú mosoly terül szét,
amitől azonnal elönt a rettegés. Látom vastag karján a szőke szőrt,
nyelvével megnyalja az ajkát.
Az utolsó pillanatban megmozdulok, de odanyúl, és elkapva a csuklómat
magához húz, olyan közel, hogy az arcom a mellkasához ütődik. Felkiáltok,
megpróbálok elhúzódni, de a keze erősen szorít, a csuklómon feszül a bőr
az ujja alatt. Aztán megfordít, úgy, hogy a hátam nyomódik a hasának, a
karját a derekam köré fonja, és lehuppanva a mögötte lévő fotelba, magával
húz engem is, mélyen az ölébe.
– Csss, csss, csss – mondja minden erőfeszítés nélkül maga felé fordítva
a testem, csendesen nevetve, ahogy a szabad kezemmel ütögetem. – Szúrós
kis valaki vagy, nem igaz?
Akár egy álomban, amikor az ember végtagjaiból teljesen kiszáll az erő,
rémülten érzem, hogy képtelen vagyok az ellenállásra. Egy kis idő múlva
nem is küzdök tovább, mert rájövök, hogy attól csak még rosszabb lesz.
– Ez az, jó kislány – mondja, és lazítva a szorításán kezét az ölembe ejti,
a szája olyan közel van a fülemhez, hogy érzem rajta nedves lélegzetét. –
Most pedig mondd el, mit láttál ma a gyárban!
– Nem láttam semmit.
– Ó, de tudod, mit, én nem hinném, hogy így van. Úgy jöttél ide vissza,
mint egy seggbe lőtt nyuszi. Biztos, hogy láttál valamit.
– Hallottam a sztrájkolókat. És a fegyvereket.
– Megrémültél?
– Igen – suttogom, imádkozva, hogy jöjjön haza végre a nagybátyám.
– Igazad is volt. Belegondoltál, mi mindent tudnának csinálni ezek az
afrikaiak? Ott vannak azok a fickók a késekkel, akik tudják, hogyan kell
elválasztani a test lágy részeit egymástól, csontról csontra. – Felemeli a
kezem, kihajlítja két ujjamat és végigsimítja velük a torkomat. – Az ember
anatómiája nem különbözik olyan sokban a disznóétól. Egy nyisszantás, és
keresztbe vagy vágva, tetőtől talpig. – Kezével végigrángatja az ujjaimat a
ruhámon, le a mellkasomon, végig a hasamon, mígnem a bőröm lúdbőrözni
kezd. Nem bírom tovább. Leugrom az öléből. Nevet, hagyja, hogy
beszaladjak a hálószobámba.
Hátamat az ajtónak vetve a padlóra ülök, a pánik a fülemben dörömböl.
De nem jön be, és egy idő múlva meghallom távolodó lépteit a verandáról.
Amikor a nagybátyám végül hazajön, már sötétben, izzadság bűzét érzem
rajta és a vér fojtogató, állati szagát. A tekintete merev és kemény.
– Miért nem jöttél korábban? – kérdezem elcsukló hangon.
– Négyszáz volt belőlük – mondja, és leül, hogy levegye a
gumicsizmáját. – A gépet szanaszét szedték, úgyhogy mindegyiket kézzel
kellett megcsinálnunk.
A kezét tisztára dörgölte, de a nadrágja alja, ott, ahol a csizmájába gyűrte,
vastag, alvadt vércsíktól iszamos.
Előhúzom a táviratot a zsebemből és odaadom neki, a szívem sötéten ver
a mellkasomban. A nagybátyám az arcomba néz, mielőtt elvenné, aztán
félrerakja a csizmáját, és feláll. Felkapcsolja a villanyt, pislogok a hirtelen
fényben. Felemeli a papírlapot, hogy elolvassa. Látom, hogy az ujja vége
vértől feketéllik. Ezután kénytelen rám nézni. A tücskök erőszakos
ciripelése egy percre sem nyugszik odakint.
A nagybátyám megrázza a fejét, és odanyújtja nekem a papírt.
– Mi ez? – kérdezem suttogva, nem veszem el tőle, a testem minden izma
megfeszül a balsejtelemtől, mintha ettől valamiképp kevésbé lennék
sebezhető.
– Baleset. Autóbaleset a Southamptonbe vezető úton. – Egy pillanatra
elhallgat, a szavak lassan valósággá lesznek. – Az anyád. Meghalt.
A szavai késként hasítanak belém – belevágnak abba a lágy részbe, ott
belül, amiről addig a szörnyű fájdalomig azt sem tudtam, hogy létezik.
Kinyújtom a kezem, hogy védekezzek, akin sikoltása mélyről, a
zsigereimből szakad fel belőlem. Minden csendes. Látom, hogy a
nagybátyám megnyalja az ajkát, kényelmetlenül érezve magát a
felelősségtől, melyet az üzenet zúdított rá. Látom Junót, ahogy hanyagul
nyújtózik az ajtónál, arra várva, hogy beeresszük. És ott vagyok én, ahogy
állok a szoba közepén, kinyújtott karral, amint épp széttörik a világ
körülöttem.
A hajóhoz vezető úton halt meg, az a hajó hozta volna haza hozzám. A
fejemben kaleidoszkópszerűen kavarognak a képtöredékek: a disznók a
vágóhídon, a fekete a padlón, a gyárban, a vér az autóban, az úton, és az
anyám mozdulatlanul, megdermedve az időben sokezernyi mérföldnyire
tőlem, miközben engem örvény ragad a jövőbe, nélküle.

– Már találkoztunk, ugye tudod? – mondja Steven Lockhart halkan,

ahogy az asztal felé indulunk. Bajuszt növesztett, mióta utoljára láttam;
rövidre nyírottat, nem olyan sűrűt, hogy ne láthatnám rózsaszín bőrét a
fehéresszőke szőr között. Megnyalja a végét, a nyelve vibrál a szája
sarkában.
– Tudom.
– Reméltem, hogy talán emlékszel. Ez jó. Szeretem, ha mély benyomást
teszek.
Nem válaszolok, ő pedig azt mondja:
– Mostanra felnőttél. – Könnyedén megsimítja a hajamat egyik kövér
kezével, intim mozdulat, amelytől elfintorodom. – Vézna kis denevér voltál,
amikor utoljára láttalak. – Ezt minden érzés nélkül mondja. Van valami
tolakodó és hatalmaskodó a hangjában. A tekintete bő, feltűrt szárú
nadrágomra siklik. – Élvezed, hogy úgy öltözöl, mint egy fiú?
Érzem, ahogy az arcomba szökik a vérem, és félrenézek anélkül, hogy
válaszolnék.
– Szóval, Steven... mik a hírek? – kérdezi apám a vacsoránál, miközben
szed magának a marhasültből, melyet Mungai egy pecsenyéstálon nyújt
neki.
– Hallottad, hogy a múlt éjjel felgyújtottak egy benzinkutat? – rágja
Steven a húst, és iszik egy korty bort. – Egy farmon, a Kenya hegy lábánál.
– Igen – mondja apám. – És lemészároltak néhány szarvasmarhát, ugye?
– Egy tucatnyi üszőt, pangával nyisszantották el a torkukat.
– Merre van ez a farm? – kérdezi Harold gyorsan, hangot adva a saját
aggodalmamnak. A teraszunkról idelátszik a Kenya hegy hófödte csúcsa.
– Körülbelül ötven mérföldnyire innen – mondja Steven, és rám pillant. –
A rendőrkapitány rendőrkutyákat küldött repülőn Nairobiból ma reggel. Azt
hiszem, egész éjjel kint lesznek, vadásznak majd utánuk.
– Most tényleg – szólal meg Sara lenyalva a bort az ajkáról – ez pontosan
az az eset, amikor az őt etető kézbe mar bele valaki. Azt hinné az ember,
hálásak mindazért, amit tettünk értük.
– Nem tudom, hogy hálát kéne-e érezniük – mondja az apám. – Csak úgy
belekeveredtek ebbe az egészbe. És most mit tesz a kormány, hogy
megvédje őket?
– Robertnek igaza van. – Steven félretolja a tányérját, és hátradől a
székén. Rájövök, hogy van valami bántó abban az önteltségben, amellyel
kimondja apám nevét. – Egy olyan közösségről beszélünk, amely egy kicsit
több mint ötven év alatt a korai vaskorból a modern korba érkezett.
Természetes, hogy nem volt idejük alkalmazkodni a civilizációs
elvárásokhoz. Amit most látunk, az a barbarizmusba való elkerülhetetlen
visszasüllyedés, ahonnan épp csak mostanában emelkedtek ki. – Cigarettára
gyújt, aztán ezüst öngyújtóját forgatja az asztalon. – A fontos kérdés most
az, hogyan birkózik meg mindezzel a kormány. Gyorsan és keményen kell
elbánniuk a Mau Mauval.
– Azt hiszem, demonstrálnunk kell nekik a brit igazságszolgáltatást –
mondja az apám lassan. – Látniuk kell, hogy a törvény igazságos és szigorú.
– Épp olyan régóta vagy itt, mint én, Robert – fújja ki a füstöt Steven –,
és pont olyan jól tudod, mint én, hogy a feketék nem értik meg a
törvénykezést. Csak az hat rájuk, ami közvetlenül érinti őket: ha a földről, a
jószágról, és végső soron a saját nyakukról van szó. Ha lázadásra kerül a
sor, mint ahogy most kétségkívül ez történik, akkor bárki, aki részt vesz
benne, bűnös, árulást követ el, és a megfelelő büntetés számára az akasztás.
– Megfelelő tárgyalás után – mondja az apám Steven szemébe nézve.
– Megfelelő tárgyalás után – ért egyet vele Steven, a hangja engedékeny,
mintha mindössze valami apró, szőrszálhasogató részletet illetően adná fel
az álláspontját.
Haroldra nézek. Abbahagyta az evést, habár alig nyúlt a sültjéhez.
Nyilván épp olyan pontosan érzi az asztal körül kialakult feszültséget, mint
én. Sok időt töltött a kikujuk között – de most mégis úgy dönt, hogy hallgat.
Ahogy ránézek, eltűnődöm rajta, vajon mit is gondolhat. Van benne valami
erő, a hallgatásában, megtanulta, hogyan váljon láthatatlanná. Megértem,
hogy az apám, aki szeret mindenkinek a szemébe nézni, és kimondani,
hányadán is állnak egymással, miért nem tud mit kezdeni ezzel az. oldalazó,
különös távolságtartással.
– Hibáztatom a Nairobiban élő fehéreket – mondja Sara, megtörölve
száját a szalvétával –, amiért keverednek az afrikaiakkal, ugyanazokban a
bárokban isznak, ugyanazokban a panziókban szállnak meg. Ha láttátok
volna, amit én láttam, amikor a városban éltem! A legrosszabb, amit ez a
kormányzat valaha is tett, az a bevándorlás bátorítása volt. Hiszek abban,
hogy aminek most tanúi vagyunk, az a fehér ember iránti tisztelet teljes
körű elapadása, és az egész kenyai küldetésünket kockára teszi. A
presztízsünket lerombolják a kőművesek, villanyszerelők és fodrászok, akik
a feketékkel közösködnek, megosztják velük a munkájukat, és egy
fikarcnyit sem érdekli őket, ha ez az ország ebek harmincadjára jut.
– Bravó, bravó – mondja Steven joviálisan, felemelve a poharát.
Az apámra nézek, az asztalon keresztül a lefüggönyözött ablakra bámul.
Nem emlékszem arra, hogy a szüleim valaha is így beszéltek volna
korábban, és eltűnődöm, vajon mi járhat a fejében. Miért tűri el Steventől,
hogy itt üljön az asztalánál, és irányítsa a beszélgetést?
Amikor Mungai bejön, hogy elvigye a tányérokat, Harold feláll az
asztaltól.
– Hová mégy? – kérdezi az anyja.
– A szobámba, olvasni.
– Miért nem iszol meg még valamit Stevennel? – Sara hangjában
csalódottság tükröződik. – Nincsenek olyan gyakran látogatóink.
Harold habozva áll az asztal mellett, bizonytalanul, mit is várnak tőle.
– Semmi baj – mondja Steven felállva, és kezét a fiú vállára teszi. – Menj
csak, aludd ki magad! Még ezer más lehetőségünk lesz. – Amikor Harold
kimegy, megkérdezi: – Hány éves?
– Nemsokára tizenhat – mondja Sara. – Bárcsak abbahagyná a feketék
átkozott fotózgatását, és valami hasznosat kezdene az idejével! Valóságos
megszállott lett.
– Majdnem elég idős ahhoz, hogy belépjen Őfelsége Afrikai Hadtestébe –
mondja Steven, megnyalva az alsó ajkát, nem teljesen komolyan, inkább
csak puhatolózásképpen. – Egy ilyen korú fiúnak elfoglaltságra van
szüksége. Nem szabad hagyni, hogy túlságosan a saját feje után menjen.
– Nem hinném, hogy tetszene neki a hadsereg – mondom, meglepődve,
hogy hogyan javasolhat egyáltalán ilyesmit.
– Rachelnek igaza van – mondja az apám. – Nem illene hozzá.
– Lehet, hogy jót tenne neki – mondja Steven. – Egy kicsit
megkeményítené.
– Vajon bevennék? – kérdezi Sara, miközben kicsi, vékony cigarettára
gyújt, mélyet szív bele, és a füstbe sandít.
– Elképzelhető – mondja Steven ha szólok egy-két szót az érdekében.
 – Majd gondolkodunk rajta – mondja Sara, és leül a kanapéra az apám
mellé.
Mungai kávét szolgál fel, feketét és méregerőset. Sara előrehajol, hogy az
apám fülébe suttogjon, kilakkozott körme apám combjának belső felére
siklik. Apám arckifejezése ellágyul, félrenézek, és Steven tekintetébe
ütközöm.
Rám mosolyog, mintha tudná, mire gondolok, én pedig felállok és
kimegyek a szobából, az arcom tűzben ég. Eltöprengek, vajon valójában
mennyi fenyegetést jelent rám nézve Steven Lockhart most, hogy többé már
nem vagyok gyerek.
A hall ajtaja nincs bezárva. Kinyitom, és megállok, beszívva a hűvös
éjszakai levegőt. Messziről, az erdőből hatalmas ágak lassú ropogása
hallatszik. Semmilyen terrorista nem lehet képes ilyen zajt csapni – ez egy
elefánt, ahogy az akáciák között csörtet, ormányával átkulcsolva a
törzsüket, hogy lehúzza magához a magasan lévő ágakat, és lelegelhesse a
leveleket.
– Nem vagy megrémülve?
Megfordulok, és látom, hogy Steven Lockhart áll mögöttem. Szeretnék
odébb lépni, remegés fut végig rajtam, a nyakamtól a törzsemig, de
kényszerítem magam, hogy mozdulatlanul álljak. Többé már nem vagyok
gyerek. Nem fogok félni.
– Azt hiszem – mondja lassan –, ha nagyon figyelünk, esetleg
meghallhatjuk a kutyákat.
Rövid, feszült csend következik. Egy pillanat múlva szélesebbre tárja az
ajtót, és az ajtófélfának támaszkodva megáll. A fegyvere az övébe van
dugva. Előhúz egy doboz cigarettát a zsebéből, és megkínál vele. A
cigaretta, amit Angliából hoztam, tegnap elfogyott. Sürgető vágyat érzek a
mellkasomban, de habozok. Steven halkan felnevet. Nem vagyok képes
ellenállni, kihúzok egy szálat a dobozból, és egyik kezemmel hátrafogva a
hajamat, az öngyújtójához hajtom a fejem. Az ujjai – vastagok, húsosak –
vörösen izzanak a láng fényében.
Mélyet szívok, érzem, ahogy az ismerős, kielégítő érzés átjárja a
tüdőmet. Steven a foga közé vesz egy cigarettát, és meggyújtja. Ránézek.
Az apám itt van, a szomszédos szobában. Steven itt nem tehet velem
semmit. Amikor elalszik a láng, sötét az éjszaka kint – csak a fák körvonala
látszik, a papiruszcserje susog, és az erdő lassú, időtlen pusztítása távoli
viharként morajlik.
– Egyszer egy héten át követtem egy hatalmas bikát Ugandában. A hajtó
azt mondta, sosem látott ekkora agyarakat. Tizenhétezer fontot nyomott.
Egy askarival kóborolt, egy fiatal bikával, ami megvédte. – Steven beszívja
a füstöt, és lenyalja a dohányt az alsó ajkáról. – A hajtó odaterelte elém a
bikát.
– Lelőtte?
– Az askarit lőttem le.
– Miért?
– Kíváncsiságból. – Lassan kifújja a füstöt, és rám néz. – Szerettem volna
látni, mit csinál a bika.
– És mit csinált?
Újra szív egy rövidet a cigarettájából. Ugyanaz a mozdulat, mint amelyet
Uplandsben láttam, az irodában, mielőtt megölte a sztrájkolót. Félrenézek,
de még mindig érzem magamon a tekintetét.
– Azt szerettem volna tudni, vajon szégyell-e majd menekülni,
megtámad-e minket, de a végén úgy éreztem magam, mint egy idióta. Az a
láz, amely az egész vadászat során hajtott, egy csapásra eltűnt. Csak egy
átkozott állat rohant be a bokorba, miközben a szar lecsurgott a lábán.
Szívok egy utolsót a cigarettámból, és elnyomom a falon. Vigyázok, hogy
ne nézzek Stevenre, gyorsan bemegyek a házba.
A hálószobája az én folyosóm végében van, Harold sötétkamrája mellett.
Egy kis szoba, az enyémmel közös fallal. Bezárom az ajtót, megmosom a
fogam, átkefélem a hajam és bemászom az ágyba. Juno az ajtóhoz fekszik,
és amikor – sokkal később – meghallom a folyosón Steven nehéz lépteit,
mélyen felmordul, a hang vibrálva betölti a szobát. Visszatartom a
lélegzetem. Steven megáll az ajtóm előtt – a súlya alatt nyikorog a
padlódeszka –, épp csak annyi ideig, hogy tudassa velem: itt van. A szívem
zakatol. Steven egy pillanat múlva továbbmegy, én pedig szakadozott
lélegzetet veszek, fújok egyet a sötétben, és kinyújtom a kezem, hogy
megnyugtassam Junót.
Hosszú ideig tart, míg az álom végül magával ragad. Az utolsó
pillanatban még kísértetként beúszik egy gondolat az elmémbe.
Csipkerózsika. Aki száz évig alszik, és amikor lesétál a tornyából, a kastély
ott van, változatlanul. Én is azt reméltem egész végig, hogy a farm ugyanaz
lesz, de egyetlen jóságos tündér sem varázsolt tüskés erdőt az otthonom
köré, arról sem gondoskodott, hogy azok, akiket szeretek, itt várjanak,
változatlanul, pontosan úgy, ahogy hagytam őket. Amikor hazajöttem,
rádöbbentem, hogy a farmot egy olyan jövő forgatta fel fenekestül, amelyet
még egyáltalán nem értek.
 9

Steven korán elmegy, a kocsija elzötyög a hajnali, párás félhomályban.

Léptek hangzanak fel a folyosón – Harold megy a sötétkamrájába. Órákat
tölt itt, a bezárt ajtó mögött, ügyelve, hogy elkerülje az apámat és Sarát.
Csak az étkezések idejére jön ki, és azért, hogy a farmon kószáljon a
fényképezőgépével. Késő délután visszajön, hogy előhívja a
filmtekercseket. Tudom, mit csinál, mert a vegyszerek szaga beszivárog a
szobám ajtaja alatt.
Gyorsan felöltözöm a hidegben, és az istállókhoz sietek, hogy átnézzem
azokat a dolgokat, amelyeket az apám és Sara összepakolt. Az udvar üres –
túlságosan korán van, Michael még nem kezdte meg a munkát. Az apam
adott nekem egy kulcscsomót a pajta hatalmas tolóajtaján lévő lakathoz.
Addig próbálkozom a zárral, míg meg nem találom a megfelelő kulcsot,
aztán leveszem a vasat és félretaszítom az egyik ajtót, beengedve a fényt a
pajtába. A szemközti fal mellett, az apám traktorai mögött, három bőr
utazóládát találok egymás tetejére halmozva. Lerángatom őket a földre és
letörlöm róluk a vastag porréteget.
Az egyik utazóláda címkéjére rá van írva a nevem, egy számomra
ismeretlen írással – Sara-evel, ha jól sejtem. A másik kettőn nincs címke, és
nem nyílnak ki, amikor próbálkozom velük, kulcsra lesz szükségem. Csak
az a láda nyílik ki azonnal, ahogy kinyitom rajta a kapcsokat, amelyen az én
nevem van. Odahúzom a pajta ajtajához, ahol a napfény a döngölt
földpadlóra esik, és felnyitom a tetejét, Főleg régi ruhák vannak benne,
gyűröttek, dohosak a ládában töltött évektől. Egy pár kicsi, fehér
vászoncipő, a gumitalp széle elvált a vászontól, a ragasztó nregsárgult a
belső peremen és az elöregedett nyelven; néhány ruha, egy halom könyv,
egy bekeretezett fénykép. Egy bélyegekkel teli album, azokról a levelekről,
amelyek a távoli gyarmatokról érkeztek: Malayából, Ugandából,
Szomáliából és Angliából, a nagyszüleimtől. A műanyag recseg, ahogy
átlapozom az albumot, és az ujjammal végigsimítom a király számtalan
színes képmását. Meredten, anélkül, hogy tényleg azt látnám, ami előttem
van, csak nézek a kígyóbőrre, amelyet a víztározó partján találtam, meg a
hatalmas tarantulára a befőttesüvegben, ezek a felfedezések tették
különlegessé a napjaimat, ezekkel rohantam a házba, hogy megmutassam
őket az anyámnak.
Ami megmaradt belőlük, az egy félbeszakított gyerekkor katalógusa. A
fényképre nézek. Tizenegy éves lehetek rajta, úgy egy évvel korábban
készülhetett, mint ahogy az anyám meghalt, hosszú, befont szőke hajjal,
tágra nyílt szemmel ülök anyám ölében a Land Roverben. A kamerába
vigyorgok, ő pedig lenéz rám, és szelíden mosolyog. Az apám is nyilván
mosolygott, amikor ezt a képet készítette – az anyám mosolya végül is neki
szól, egy anya és egy apa büszke összekacsintása szerelmük gyümölcse
fölött.
Két kartondoboz van az utazóláda mellett. Túlságosan nehezek ahhoz,
hogy megemeljem őket, úgyhogy csak vonszolni tudom a fény felé.
Könyvek vannak bennük. Némelyik az anyámé, néhány, őslénytani
leletekkel foglalkozó folyóirat, könyvek az ősemberekről és két szabászati
könyv, kivehető szabásmintákkal.
A másikban a tankönyveim vannak. Kiveszem a dobozból. Egy földrajzi
szöveggyűjtemény, egy angol történelmi összefoglaló, matematikai
egyenletek, és egy halom bőrkötéses kötet: a Copperfield Dávid, a
Robinson Crusoe, egy versantológia és néhány Shakespeare-darab. A doboz
aljában az anyám könyve, a tündérmesékkel. Az ölembe veszem, és
átlapozom, az illusztrációk egyszerre gyönyörűek és nyugtalanítóak. Voltak
azok az esték, amikor az anyám mezítláb bebújt mellém az ágyba a takaró
alá, világított mellettünk a lámpa, ő pedig olvasott nekem. Én pedig
odabújtam meleg puhaságához, éreztem a whisky éles, földes illatát a
leheletén, és egész lényemet magába szívta hangjának ritmikus üteme.
Amikor kilépek a pajtából, Michael az udvaron van. Tekintete a
kezemben lévő könyvekre siklik. Ezek azok a könyvek, amelyeket akkor
olvastunk, amikor órákat tartott nekem.
– A hátul lévő dobozokban találtam őket. Nem hinném, hogy valaki is
hozzájuk ért volna, amióta elmentél Kisimából. – Odalép mellém, és kiveszi
az egyiket a kezemből, letörli róla a port.
– Úgy gondoltam, taníthatnám a gyerekeket, mint ahogy az anyám
csinálta régebben...
– Mit tervezel, mire tanítod majd őket? – kérdezi Michael, és átpörgeti a
vékony kötetet.
 – A betűkre, egy kis angolra, talán történelemre.
Szeretném tudni, mit gondol az ötletről, de abbahagyja a lapozgatást, és
belemerül a szövegbe. Egy idő múlva rám néz, kedvesen rám mosolyog és
visszaadja a könyvet, én pedig, frusztráltan a távolságtartó viselkedésétől,
visszaveszem.

Az első óránk. Tizenegy éves vagyok. Az apám dolgozószobájában

ülünk, abban a szobában, amelyet a tanulmányaim számára kijelöltek.
Michaelben van valami kedvesség, valami melegség, metszett pofacsontú
arcának, távol ülő szemének szigorúsága ellenére. A bőre nagyon fekete,
majdnem kékes, és tenyere, ahogy a kézfejét félig nyitva tartja az asztalon,
rózsaszín, akár a kagylók belseje. Egymásra nézünk az asztal fölött.
Nyugodtnak látszik, nem úgy tűnik, mint akit megijeszt a személyem, vagy
az a helyzet, amelybe az anyám erőltetett minket, én viszont zavarban
vagyok, és ahogy egymásra nézünk, fészkelődöm a széken, és azt kívánom,
bárcsak valahol máshol lennék.
– Mit olvastál mostanában? – kérdezi.
Pánikba esve bámulok a kicsiny könyvkupacra, amelyet anyám az
asztalra rakott, egyikben sem vagyok biztos.
– A vihart – kockáztatom meg, megpillantva a kötetet a halomban. A
nevelőnőm ragaszkodott hozzá, hogy olvassuk föl hangosan, rögtön kétszer
is. Az a történet, hogy egy ember hajótörést szenved egy szigeten,
valószínűleg rímelt a benne lévő elszigeteltség érzésére.
Michael előhúzza a régi, bőrkötéses könyvet, és megforgatja. Eltűnődöm,
vajon olvasta-e. Nem tudom biztosan, mire tanítják az afrikaiakat, és nem
bízom meg teljesen az anyámban, amikor biztosítja az apámat: Michael
képes arra, hogy megtanítson mindenre, amit az iskolában tanulhatnék.
– Van jó szereplő a darabban? – kérdezi tőlem.
– Prospero.
– Miért?
Ha olvasta volna, most tudná a választ.
– Prospero az egyetlen civilizált ember a szigeten. Ő tanítja meg Calibant
beszélni – mondom.
– Caliban nem tud beszélni?
Megrázom a fejem.
– Nem.
 – Honnan tudod?
– Prospero meséli el nekünk. Csak makogni tud.
– És te hiszel Prosperónak?
– Miért ne?
– Mi van akkor, ha Caliban olyan nyelven beszél, amelyet Prospero nem
ért meg? Az nem makogásnak tűnne neki?
Ránézek, még mindig nem tudom biztosan, vajon olvasta-e a színdarabot.
– Talán. De miért számít ez?
– Mert azt jelenti, nem fogadhatod el Prospero verzióját az igazságról.
– De Caliban csak egy rabszolga – mondom.
– És egy jó ember rabszolgákat tart?
Ránézek, és a vér az arcomba szökik, egészen a hajam tövéig
elvörösödöm. Korábban sosem voltam ilyen ember társaságában. Olyan,
mintha a többiek, akiket mostanáig ismertem, csak ólomkatonák lennének,
a lábuk beleragadva az ólomtalapzatba, ő pedig valódi, aki mozog, olyan
irányba, amerre nekem is követnem kell.
– A hatalom nem helyettesíti az igazságot. – Michael kinyitja a könyvet,
megtalál egy oldalt és odanyújtja nekem. – Olvasd fel! – mondja.
Oda nézek, ahol az ujjával jelzi a szöveget, és olvasni kezdek.
„Mikor idejöttél, simogattál, nagyra tartottál... ” Elhallgatok, és
felnézek. Michael engem néz. „...adtál epres vizet, tanítottad, hogyan kell
nevezni a nagy fényt, hogy a kisebbet, amik fönt égnek: én szerettelek,
megmutattam neked a szigetet, forrást, kutakat, földet, parlagot. Legyek
átkozott! – Sycorax bűbája, varangy, darázs, denevér esne rád! Most én
vagyok összes alattvalód, én, aki király voltam; ide zártál egy szikla-ólba,
és elrekeszted tőlem a sziget többi részét. ”1
Újra felnézek Michaelre. Rajtam nyugszik a tekintete, mosolyog. Kedves
a mosolya, nincs benne ellenségeskedés, csak egyfajta nyugalom, olyan
bizonyosság, amely rám is megnyugtató hatással van. Mintha lenne valami
olyan tudása, olyan meggyőződése, amely egyfajta fizikai kecsességet is
biztosít számára, és amelyet nem tehet semmissé a többi embertől való
félelem sem.
Csak egyszer látom őt olyankor, amikor elveszítette ezt a könnyedségét.
A szüleimhez vendégek jönnek ebédre, és az anyám déli tizenkét órakor
bedugja a fejét apám dolgozószobájának ajtaján.
– Michael, gyere egy pillanatra – mondja.
 – Egy sétáló, beszélő lexikon – mondja az anyám büszkén a vendégeinek.
– Az elejétől a végéig el tudja szavalni Shakespeare összes szonettjét.
– Ezt nem hiszem el – mondja a nő nevetve, amikor belépünk a szobába.
Leülünk a kanapéra, Michael pedig furán álldogál a kihűlt kandalló előtt.
Jobban ismerem a testbeszédét, mint az anyám. Abból, ahogy a háta mögött
összefűzi a kezét, látom, hogy kényelmetlenül érzi magát. Megnyalja az
ajkát. Engem is megkérnek néha arra, hogy szavaljak a szüleim előtt, a
vendégeiknek, hogy élvezhessék az attrakciót, hogy egy gyerek valami
komolyabbat szaval, mint ami a kora alapján indokolt lenne. De Michael
nem gyerek. Harcolt a háborúban. Burmában állomásozott. Megmutatta
nekem a térképen – az egy ország Ázsiában, több ezer mérföldnyire
Kenyától.
– Nos, gyerünk, fiam! – mondja a férfi felnézve, miközben kiveri a
dohányt a pipájából. – Itt az idő, hogy ragyogj. Ne várakoztass meg minket!
Az anyám Michaelre néz, és látom, hogy kétség suhan át az arcán. Ő
találta ki ezt az egészet, és most már látja, hogy talán mégsem volt jó ötlet.
Michael a másik lábára áll. A csönd egy kicsivel hosszabbra nyúlik a
kényelmesnél. Amikor megszólal, a hangjában olyan zengés, olyan mélység
van, mintha a szavak, és az, ahogy kimondja őket, felülemelkedhetnének a
helyzeten, amelybe hozták.
– Rabod lévén, más dolgom mi legyen, / Mint várni vágyad percét, hogy
hivatsz? / Életem üres, vesztegethetem, / Célom sincs semmi, míg csak te
nem adsz.**
Nem ismerem a szonettet, amelyet választott. A szüleim barátaira nézek.
Mozdulatlanul ülnek, figyelnek, megértően mosolyognak a szövegben rejlő
szelíd iróniára. Egyik szonett követi a másikat, szünet nélkül,
egybefüggően, és engem elragad hangja zengése, amely meghazudtolja
kényelmetlen testtartását.
Halk taps hallatszik, amikor befejezi.
– Hol tanultad mindezt? – kérdezi a férfi.
– Az iskolában, Bwana.
– Hogyan? – kiált fel a férfi. – Az afrikaiak Shakespeare-t tanítanak az
afrikaiaknak?
– Nem minden tanárom volt afrikai, Bwana.
– Angol tanárod volt?
– Igen.
 – Az Alliance Főiskolán – mondja az anyám. – Bizonyára hallottatok már
róla, nem? Afrika új generációját nevelik ki. Az igazgató lehetett volna
matematikaprofesszor akár Cambridge-ben is, de elutasította az állást, hogy
itt tanítson, Kenyában.
– Túl nagy áldozat ez a sötétség birodalmáért – mondja a férfi szárazon
kuncogva, miközben megtömi a pipáját. – Ha ez így folytatódik, a végén
még Kenya lesz a civilizáció fellegvára.
– Köszönjük, Michael – mondja anyám, és biccent neki, hogy elmehet.
Azt hiszem, megérzett valamit Michael érzéseiből, amikor látom, hogy
rángatózik az izom az állkapcsán.
„Csak zavart okoznak majd – mondta az apám, amikor három kikuju
munkásunk, munkát keresve visszajött a farmra a háború után. – Fehér
férfiakat öltek, és fehér nőkkel aludtak. Nem maradt bennük semmi illúzió.”
Ezek a szabályok nem vonatkoznak Michaelre. Az apám büszkén
mondogatja, hogy ő az ideális fekete: intelligens, szorgalmas, civilizált, és
mindig a jövőbe tekint. Elmesélem ezt Michaelnek, ő pedig nevet:
– Mint egy díjnyertes bika. Minden tulajdonsága megvan, ami a
kiállításra kell.
Én pedig rájövök, hogy az apám szavai nem feltétlenül dicsérnek, habár
nehéz pontosan megmondanom, miért is bántóak.

Odahívom Junót a ház háta mögötti csaphoz. Van nálam egy flakon
sampon is. Egyik kezemmel összefogom a bőrt a nyakán, a másikkal vizet
locsolok rá a slagból. A bundája csapzott a sártól és a zsírtól, és az
ujjammal is meg kell dolgoznom, hogy átmoshassa a víz. Nyomok egy adag
sampont a hátára, és mindkét kezemmel dörgölöm, a fehér hab barnára
színeződik, ahogy összekeveredik a sárral. A kutya odagömbölyödik
hozzám, élvezi a hátán az ujjaim érintését. Aztár megmosom a fülét, és az
orra körüli részt is, becsukja a szemét, és mozdulatlanná válik.
Amikor a hátára irányítom a slagot, a sampon lefolyik, végigcsorog a
lábán. A lelapult, nedves szőrrel kisebbnek néz ki. Kezemmel végigsimítom
a hátát és a fejét, kinyomkodom belőle a sampont, amíg csak tisztán nem
folyik a víz. Érezve, hogy már majdnem kész vagyok, hirtelen
nekiiramodik, kiszabadítja magát a szorításomból, és keresztülvágtat a
gyepen, nyomában víz fröcsköl, ínye hátrahúzódik, és egy kölyökkutya
őrült lelkesedésével szaladgál ide-oda. A farkát kergeti, aztán hirtelen őrült
sebességgel maga alá kapja a hátsó lábát, és széles köröket ír le a füvön.
Nevetve nézem. Megáll, és hosszasan, élvezettel rázza a bundáját. Aztán
hanyagul, mintha semmi sem történt volna, megszaglássza a földet és
beüget a bokrok közé.
Leülök a fűbe, a ház mögé, az akáciák cikcakkos árnyékába, és előveszek
egy pár kötőtűt. Szeretnék egy rugdalózót kötni Njeri kisbabájának a
nedves, hűvös estékre, mire megérkezik a következő esős évszak. Elkezdem
számolni a szemeket, egy olyan kötésmintát követve, amelyet anyám egyik
könyvében találtam. Néhány perc múlva megérkezik Juno, és elnyúlik
előttem a füvön. Homokszínű bundája csillog a hőségben, a szőr vége
aranyban csillog, ahol a nap süt rá. A kötőtűk csattogása, a meleg levegő, a
rezgő, rebbenő árnyék félálomba varázsol, mígnem a múlt elősiklik
rejtekéből és átszínezi a jelent, akár egy éber álomkép.
Az anyám és az apám ridgebackokat hozat Dél-Afrikából. Ezt a
kutyafajtát afrikai oroszlánkutyának hívják Kenyában. Az állatok a házban
kóborolnak, jóindulatúan megszaglásznak, hatalmas, oroszlánra
emlékeztető mancsukkal kecsesen ügetnek vaskos kétéves lábam után. A
kandalló előtt alszanak a nappaliban, vagy elnyújtóznak a leopárdbőrön
szüleim ágyának végében.
Eric Bowkernek, a legközelebbi szomszédunknak colliejai vannak,
Markhaméknek staffordshire terrierjei, és ezek a kutyák mind ott hagyják
nyomukat a helyi állatállományon, amikor a bennszülött shenzikkel
párosodnak, úgyhogy a korcsok, amelyek a házaink körül, az ültetvényeken
szaladgálnak, és az akáciabokrok árnyékában szoptatják kölykeiket,
fajtatiszta kutyák elfajzott utódai, sokszínű bundával, kurta lábbal és néha-
néha hullámos szőrrel végig a hátukon, valamelyik oroszlánkutya-ős
emlékeképpen. Olykor visszaütnek a gének, és olyan kölyök születik, amely
kiköpött mása valami ük-ük-üknagyapjának, amit még hajón hoztak Dél-
Afrikából vagy Angliából, a fajtatisztaságát igazoló dokumentumokkal
együtt.
A szüleim ridgebackjei napokra eltűnnek, aztán megtépázva, lihegve
jelennek meg újra, ínyük hátrahúzódik fehér fogukról, rózsaszín nyelvüket
száraz fehér hab borítja, szemük vörös és ferde. Az anyámmal órákat
töltünk azzal, hogy tüskéket szedegetünk a bundájukból, széthúzzuk a
lábukon a meleg, száraz bőrt, hogy eltávolítsuk a szálkákat, és azon
tűnődünk, vajon milyen kalandjaik voltak egyedül a bozótosban, és hol
aludhattak. Néha az anyámnak sebeket is össze kell varrnia.
Ezek a kutyák egységfrontot alkotnak a merész kalandozásban, néha
követem őket, amikor perzselően forró reggeleken nekiindulnak a háztól, de
a bozótosban rögtön nyomukat veszítem, ahogy szagot fognak, és
elvágtatnak. Egyszer felhajtanak egy oroszlánt, és egyenesen a házhoz
terelik. A kutyák vicsorognak, mancsukat a porba mélyesztik, az oroszlán
pedig tisztes távolban marad tőlük, és fojtott hangon morog. Az anyám
előveszi az apám puskáját a hálószobaszekrényből, és kilő a
hálószobaablakon, ez az egyetlen alkalom, hogy valaha fegyvert látok a
kezében.
Mióta csak az eszemet tudom, szerettem volna saját kutyát – de annak
valami kiválónak kell lennie. Az oroszlánkutyák drágák, a szüleimnek nincs
tenyészszukájuk, és nem is tervezik, hogy vegyenek egyet. Amikor az
anyám Nairobiba megy egy hétvégére, egy fekete jelenik meg a háznál, akit
nem ismerünk. Kahiki azt mondja, egy mehawi – egy boszorkánydoktor.
Egy rézlakat csüng az egyik füléből, az első foga hiányzik, és majombőrbe
van öltözve. Egy esernyőt használ sétabotnak, és ahogy ránk néz a sárga
szemével, látom, hogy egy rugalmas, koszlott valamit tart az egyik kezében.
Az udvar porából bámulok rá megbűvölve. Másnap elmegy, és a puha
csomagot, egy kölyökkutyát, a papiruszcserjében hagyja, a ház közelében.
Hallom a nyüszítését. A feketék többfajta, ellentétes állásponton vannak.
Kahiki azt mondja nekem, hogy a kölyök meg fog halni. Jim egyetért
Josephfel abban, hogy a kölyök rossz ómen, maganga van rajta –
boszorkányos átok. Odamegyek, és megvizsgálom. A füle szőrtelen, és
legyek vannak a szemén, amelyek nem mozdulnak, amikor megfordítom a
kölyköt. A szőrét az oldalán összetapasztja valami barna, rossz szagú
iszapszerűség. Kinyitja a szemét, és rám néz. A kimerültségen és fájdalmon
túl látom benne a felcsillanó humort és szívósságot. A farka egy
töredéknyire, lassú mozdulattal elemelkedik a földről. És habár semmi
bizonyosságom nincs rá, hogy ez a kutya, felnövekedvén, méltó párja lesz a
szüleim oroszlánkutyáinak, tudom, hogy döntöttem, és nem fogom hagyni,
hogy meghaljon.
– Ez egy shenzi, egy korcs – mondja az apám. – Meg fog halni.
Könyörgök neki, de hajthatatlan.
 – Nincs szükségünk egy másik kutyára ebben a házban, Rachel. És egy
watu kutyára egész biztosan nincs.
– Ha felnő, erős lesz. Tudom.
– Az embereknek nem fog tetszeni – mondja megrázva a fejét. Nem csak
Jimről és Josephről van szó. Elterjedtek a pletykák a mehawi-ről. Minden
kikuju azt mondja, hogy a kölyök meg van átkozva. – Nem fogadjuk be. És
itt vége a történetnek.
Hívja Kahikit, és azt mondja neki: vigye el a kölyköt, és adjon neki ételt
meg vizet. Tudom, hogy azért mondja, hogy lecsendesítsen. A tejgazdaság
melletti régi szemétdombon bukkanok a kölyökre, ahol a napon aszalódik.
Egy tál vizet hagytak mellette, de túl gyenge és túl kicsi ahhoz, hogy igyon.
Felnyalábolom, száraz, forró bordaköteg a kezemben. Az istállóba viszem.
Beteszem egy dobozba a használaton kívüli istálló sarkában, és
megpróbálom az ujjam segítségével megitatni tejjel, de nem szopik.
Hallottam, amint az apám azt mondja: ha egy bárány nem szopik, meg fog
halni. Az anyám hazajön aznap este, de nem mondom el neki. Ez az én
titkom, és nem vagyok hajlandó veszélyeztetni.
Aznap reggel nem megyek el az órámra. Egy árnyék esik rám a nyitott
istállóajtón keresztül. Riadtan nézek fel. Michael az. Lekuporodik, egyik
barna kezébe veszi a kutyakölyköt, és megfordítja. Kinyitja a száját az
egyik ujjával. A kölyök nem ad ki hangot.
– Meg fog halni? – kérdezem.
– Féreghajtásra van szüksége – mondja.
– Nem gondolod, hogy maganga van rajta?
– Ajali haikingiki – mondja anélkül, hogy ténylegesen válaszolna. A
sorsot nem lehet megváltoztatni.
Ellopok egy féreghajtó tablettát apám irodájából, és beadom a
kutyakölyöknek: ujjammal kinyitva rózsaszín száját bedobom a fehér
tabletta felét hátulra, a torkába, aztán lemasszírozom. Láttam, hogy az
anyám is így szokta a kutyákkal. Azt akarom, hogy életben maradjon.
Másnap reggel egy kicsit jobban van. Megtisztogatom, és táplálni
kezdem egy régi cumisüvegből, nagyon örülök, amikor végre szopik.
Michael nem mondja el a titkomat, és amikor egy héttel később odahívom
az anyámat, hogy nézze meg, a kutyakölyök már annyira hozzám szokott,
úgy követi minden lépésemet, botorkálva és ugrándozva, hogy az anyám
nevet, és azt mondja, megtarthatom.
 Junónak nevezem el – a nők védelmezőjének. Csálén állnak a fülei. Az
egyik feláll, a másik lekonyul. Aranyos-sárgásbarna színű, három lába
fekete, és olyan óvatos, eltúlzott igyekezettel ül, uralkodva az energiáin,
amelyek eszeveszett rohangászásra késztetnék, hogy szinte már megszólal.
Látom benne a ridgeback vérvonalat, és a collie-ét is, abban reménykedem,
hogy mindkét faj legjobb tulajdonságait örökölte az őseitől. Nagy csontú,
gyors eszű, a háta közepén ott van a ridgebackek sötét, örvénylő szőre.
Egyedül az apám nem örül neki. Nem engedi az ölébe, a mchawi jut
eszembe, és eltűnődöm, vajon tényleg azt gondolja-e róla, hogy
balszerencsét hordoz. Néhány hónap múlva az anyám halott.
Juno felemeli a fejét a fűből, hogy rám nézzen, mintha megérezné, hogy
róla gondolkodom. Liheg egy darabig, megnyalja a száját, aztán hátravetett
fejjel, nyitott szemmel hanyatt fekszik. Szereti a napot, mintha valami a
génjeiben, valamelyik észak-európai ősének vére hajtaná, hogy minél több
napfényt magába szívjon, mielőtt megérkezik a tél. Beletúrok a bundájába.
Melegnek érzem a kezemmel, forró takarónak. Becsukom a szemem,
hagyom, hogy a kötőtűk az ölembe hulljanak, és átadom magam a
melegnek és az egyszerű elégedettség érzésének, hogy otthon vagyok.
Elképzelni sem tudom, hogy az erőszak elérhet idáig, és megronthatja a
békénket.
 10

Annyira távol tartom magam a háztól, amennyire csak lehetséges. Ez

Sara felségterülete, fel-alá járkál a folyosókon, szünet nélkül mászkál
szobáról szobára, miközben a lemezjátszót hallgatja. Érzem a feszültségét,
és a kínzó vágyát, hogy a keze közé kaparinthasson, és olyasvalakivé
alakíthasson, akit csodálni tud.
Felállítom anyám varrógépét az istállók előrenyúló árnyékában egy
munkapadon – két deszkát fektetek keresztbe az egymásra halmozott
ládákon, aztán Mukamit segítségül híva kirajzolom a szabásmintákat anyám
könyveiből, rátűzögetem a szövetre és kivágom őket. Mukami gyorsan
dolgozik, és a reggeleket együtt töltjük a csöndes udvaron.
Michael magába zárkózik. Néha egy órát is dolgozom, miközben azt
hiszem, hogy ott van, de amikor felnézek, azt látom: olyan csendben ment
ki a garázsból, hogy nem is hallottam meg.
A varrás sokkal bonyolultabb, mint ahogy gondoltam, és először sok
hibát elkövetek, hosszú-hosszú varrásokat kell felfejtenem, az ujjaim
vörösek és sajognak. De élvezem anyám Singer varrógépének érintését, a
súlyát, az egyszerűségét, a kerék forgását a tenyerem alatt, azt, ahogy a
karom sajog, a tű pedig kicsi fénykardként rezeg fel-alá.
Egyik reggel Harold jelenik meg az udvaron a fényképezőgépével.
Kérdőn felemeli, én pedig vonakodva azt mondom:
– Na jó.
Néhány percet eltölt azzal, hogy fényképeket készít, amíg mi dolgozunk.
Később ad nekem belőle egy nagyítást. A hátunk mögül exponált, Mukami
leguggol, úgy hajol a többyardnyi szövet fölé, Juno az előtérben
terpeszkedik, nekem pedig csak az arcélem látszik, egyik kezemmel a
fényes fekete gép elmosódó kerekét forgatom. A fénykép megörökíti az idő
forgatagát, és én úgy gondolom: az anyám is ülhetne ott, amint dolgozik.
– Köszönöm – mondom, és felmosolygok Haroldra.
Egyik reggel visszamegyek a házba, hogy magamhoz vegyek egy doboz
tűt a hallban lévő szekreterből. Sara a nappali hozzám legközelebb eső
ablakánál ül, és kibámul a gyepre és a mögötte lévő tisztásra. A ruhái
csinosak és makulátlanok, zöld ruháját bőröv fogja össze a derekán. Úgy
fest, mint aki valakinek az érkezésére vár. Négy-öt farm van elég közel
ahhoz, hogy az ott élők megtegyék a kétórás autóutat, és eljöjjenek ebédre,
kicseréljék a gazdasággal kapcsolatos híreket és recepteket, esetleg
éjszakára is maradjanak, de a néhány hétben, mióta otthon vagyok, senkivel
sem találkoztam. Talán lojálisak szeretnének lenni az anyámmal, vagy
ellenszenves nekik Sara, aki nem közülük való, és úgy döntött, hogy
házasság nélkül él együtt az apámmal.
A múltban kisimai elszigeteltségünk nem tűnt ennyire nyomasztónak.
Megtörték az egyetemi kollégák, fényképészek és barátok, akik Nairobiból
jöttek látogatóba az anyámhoz, egy-két éjszakát akartak maradni, de
általában csak egy hét után távoztak. És Markhamék, a legközelebbi
barátaink, akik átjöttek hétvégére, mindenféle ennivalót hoztak ajándékba,
hosszú, teliholdas vacsorákat ültek velünk végig, eszmét cseréltek a
vadászatról, horgásztak a víztározónál.
Más gazdálkodó családok is voltak, nagyjából ötven mérföldes
körzetben, akik időről időre beugrottak, magukkal hozták a gyerekeiket,
nekem pedig abban a ritka élményben volt részem, hogy egy korombéli
európaival találkozhattam, lebarnult arcúval, fehérre szívott hajúval,
akárcsak én. Csak meredtem rájuk, mint egy kismajom, amikor először
mutatják meg neki a tükörben a képmását. Egyszer-kétszer más családokkal
együtt elautóztunk a tengerpartra. Az autó tetejére matracokat kötöztünk, és
tábort ütöttünk. Emlékszem a csillogó holdra a fekete, foszforeszkáló
tengeren, egy kutyára, ahogy vonyított izgalmában, csúszós, vizes testek,
ahogy az enyémhez érnek amikor belerohanunk a sustorgó hullámokba.
Nem tudom, merre járnak most ezek a gyerekek. Még mindig itt élnek a
Felföldön? Vagy Angliába mentek? Nem ismerem őket elég jól ahhoz, hogy
most írjak nekik, és megkeressem őket.
Az egyetlen látogatónk Steven Lockhart volt, és azt gyanítom, apám azért
barátkozik vele, mert mindannyiunknak szükségünk van társaságra. Sara
időnként arról beszél, hogy Nairobiba megy, a partikra, amelyekre ő meg az
apám elvisznek majd, valamelyik klubba – de konkrét dátumok nem
merülnek fel. Néhány nappal ezelőtt emelt hangú vita zajlott le, amikor egy
ebédre szóló meghívókat küldött ki, és sorra érkeztek a visszautasító
levelek.
 – Ez a sok limlom – mondta később, amikor az italainkat ittuk, és a
fotelra mutatott, amely felvette apám testének formáját, meg a sok-sok év
kopását és karcolását viselő asztalra – mind zsíros és kopott. Nem meglepő,
hogy senki sem akar eljönni.
Ezután látom, hogy bútorkatalógusokat tanulmányoz, de az apám azt
mondja, nincs pénzünk új bútorokra – egyelőre semmiképpen.
Engem nem zavar az elszigeteltség. Itt nőttem fel. A gyerekkoromat a
saját farmomon kalandozva töltöttem el, és nagyon is kedvemre valók az
üres napok, ez után vágyakoztam az iskola hideg, levegőtlen hálótermében,
ahol tíz lány zsúfolódott össze egy helyiségben. De ahogy Sarát nézem,
látom, hogy nem boldog – egész testtartása merev a frusztráltságtól és
magányosságtól. Emlékszem, ahogy azt kérdezi: Miért akar bárki is
visszajönni erre a helyre? Felmerül bennem, hogy elképzelhető: nem is
akart idejönni, csak a Nairobiban kialakult körülmények vezették Kisimába.
– Vársz valakit? – kérdezem.
Anélkül válaszol, hogy elfordulna az ablaktól.
– Nem tartod különösnek, hogy ezen a földön, bármit is építettek, az nem
maradt fenn? Nincsenek városok, sem templomok, sem régi utak, őskori
birodalmak, sírok vagy halotti emlékművek. Semmi sem bizonyítja, hogy
afrikaiak generációi éltek és haltak itt. És amikor semmivé leszünk, vajon
mi marad utánunk, ami megmutatja, hogy itt éltünk valaha? Szertefoszlunk,
mint minden más, ebbe a szörnyű, kíméletlenül napos semmibe. Nem
gondoltam, hogy ennyire... – Sara egy pillanatra elhallgat, keresve a
megfelelő szót – ennyire néptelen, sivár pusztaság fogad itt.
– Nem sivár – próbálom győzködni. – Ha esetleg kimennél, és...
Sara megfordul, és a szokásos, hideg mosolyával néz rám.
– Rachel, azok a nők, akik idejönnek a gyerekeikkel... mit akarnak itt?
– Azt a gyereket gyógyítom, aki megégett. Egyre jobban van.
– Nos, nem szeretném, ha tetveket és fertőzéseket hoznának a házba.
Majd mielőtt észbe kapunk, idejön mindegyik, mindenféle kérésekkel. Ha
Teréz anyát akarsz játszani, azt csináld kint, a szambákban.
Félrefordulok, összeszorítom a fogam dühömben. A kislány sebe
gyógyul, és már nem olyan magas a láza, de igazán sejthettem volna, hogy
Sarától hiába várok elismerést.
 Michael a garázs mellett áll. A keze ragad a gépzsírtól. Egy gép
különböző alkatrészei vannak kirakosgatva egy ponyvára, a lába elé.
Felnéz, amikor meglát.
– Tudnál nekem segíteni valamiben? – Egyik lábamról a másikra állok,
nagyon is tisztában vagyok vele, hogy feltartom.
Az overalljába törli a kezét, és követ a fészerbe. Bent, leghátul, sok
doboz van, teletömve gazdálkodásról és kávétermesztésről szóló
könyvekkel, vetőmaggal teli zacskókkal és növénytermesztési
utasításokkal. Van itt egy fadoboz is. A rádió, amelyet anyám vett, az, amit
régebben a házban használtunk, még mielőtt elmentem, az, amelyiken a
híreket hallgattuk a háború végéről, és Bergen-Belsen felszabadításáról.
Kiráncigálom a dobozok közül.
- Úgy gondoltam, esetleg meg tudnád javítani.
Az apám korlátozza a hírek hallgatását – azt mondja, nem akarja a
politikusok rémhírterjesztését hallgatni, és azt is: nem hagyja, hogy a Mau
Mau átvegye az életünk felett az irányítást, úgyhogy csak a hatórás híreket
hallgatjuk meg, én pedig többre szomjazom. A ház csendes, a napok pedig
hosszúak. Szeretnék más adókat is hallgatni, színdarabokat és zenét, és ami
azt illeti, szeretném pontosan tudni, mi zajlik Kenyában.
A rádió nehéz, küszködök vele, míg lerakom a földpadlóra. Michael
leguggol, és két kezébe fogja, könnyedén felemeli és kiviszi.
Munkaasztala tele van fém szerszámokkal, van rajta egy körfűrész, és
néhány darab, pengével megfaragott fa. Szabaddá tesz egy részt az asztalon
és ráteszi a rádiót. Figyelem, amint megvizsgálja a faborítást, lesöprögeti
róla a port, óvatosan nyúlva a készülékhez.
– Lehet, hogy nem tudod megjavítani.
– Tökéletesen fog működni – mondja. Elővesz egy csavarhúzót, és
kinyitja a rádió hátulját.
– Honnan tudod?
– Az apád hozta ide. Akkor meg is néztem neki.
– De nem javítottad meg?
– Nem bízol bennem?
– Kéne?
Michael felpillant rám, aztán megint elnéz. Leveszi a rádió hátulját, a
tenyerébe gyűjti az apró csavarokat, aztán azt mondja:
– Sara nem akarta, hogy megjavítsam. Újat akart.
 – Hogy érted ezt?
– Megkért, hogy mondjam azt az apádnak: eltörött. Hogy nem tudom
megszerelni.
– És megtetted?
Michael nem válaszol. Ez egy aprócska csalás Sara részéről, de
szándékos. Hogy megkérjen valakit, aki apámnak dolgozik: váljon
bűnrészessé a félrevezetésében. Van ebben valami szörnyű.
Michael elfordítja a rádiót, és félrecsúsztatja a belsejében lévő
fémszerkezetet. Vezetékek és tárcsák kusza egyvelege tűnik elő, de Michael
biztos kézzel ügyködik az alkatrészek között, kicsavar, elfordít, helyükre
hajlítgatja a vezetékeket, amelyek képlékenyen reagálnak az érintésére.
Apám dzsipjének motorháztetejére támaszkodom, a lábszáramat csíkosra
festi a napfény.
– Hol tanultál a gépekről?
– Rádióműszerész voltam a hadseregnél.
– A katonaságnál képeztek ki?
– Kiválasztották közülünk a tanultabbakat. Kódfejtőket,
egészségügyiseket, műszakiakat képeztek ki belőlünk.
– Azt mesélted nekem, hogy Burmában harcoltál.
– Igen.
– És milyen volt?
Michael nem válaszol. Bemegy a műhelyébe, és egy köteg dróttal jön
vissza.
Amikor visszajön, rám néz, és azt mondja:
– Mondj nekem valamit.
– Mire gondolsz? – nevetek fel idegesen.
Készületlenül érnek a szavai. Ez az első alkalom, hogy ilyen közvetlen
stílusban beszél hozzám, mióta megérkeztem. De most nem válaszol. Levág
egy darab drótot, és becsúsztatja a rádióba.
Amikor nem mondok semmit, felnéz, barna szemével a szemembe néz, és
én érzem, hogy összeszorul a gyomrom. Michael néz engem, vizsgál
engem, én pedig tudatában vagyok mindennek. Olyasvalamit akarok
elmondani neki, ami számít, azt, hogy boldogtalan voltam Angliában,
ahogy anyámat gyászolom, azt az érzésemet, hogy nem tartozom sehova –
valószínűleg egy héttel ezelőtt ezekről a dolgokról beszéltem volna neki, de
mostanra nem tűnnek a jelen részének.
 Aztán rájövök, mit akarok mondani. Azt, hogy Steven Lockhart
megrémít – hogy azt hiszem, akar tőlem valamit. De nem tudok ilyen
vonatkozásban beszélni róla, ehelyett azt mondom:
– Steven Lockhart, a kerületi rendőrfőnök... Ő volt az, aki megölte azt a
sztrájkolót a gyárban. Ott voltam a szobában. Láttam, amint megtette. –
Látom magam előtt a vért, a fekete hátracsukló fejét, és azután azt, amint
Steven az ölébe ültet.
– Meglátott téged? – kérdezi Michael óvatosan.
Megrázom a fejem.
– Az egyetlen, aki meglátott, az te voltál.
Michael egy pillanattal hosszabban néz rám, aztán újra a rádióra pillant.
– De nem mondtad el a nagybátyádnak?
– Nem.
– Miért nem? – kérdezi anélkül, hogy fölnézne.
– Mert nem kellett volna ott lennem. Mert azt kérted tőlem, ne mondjam
el.
A szavak súlyosak, nehézkesek a számban. Szeretném, ha Michael rám
nézne, de ő ehelyett visszacsavarja a csavarokat, helyére teszi a leszedett
elemeket, aztán a hátlapot. Közben karjának belső hajlatát nézem, sima,
szénfekete bőrét, a kezét, amint a csavarhúzót forgatja, fekete ujjait az
aranyozott Made in Great Britain feliraton.
Amikor a rádió egy felharsanó énekszóval életre kel, mindketten
hátrahőkölünk, nem számítunk ekkora hangerőre. Michael káromkodva
eltekeri az adást, állítgatja az antennát, aztán újra megkeresi. „A Brit
Gyarmati Részvénytársaság megindította első személyszállító légi járatát. ”
A hírek. Mint ahogy mindig, most is érzem a rádió varázslatát, azt, hogy
elhozza a világot ide, erre az isten háta mögötti helyre. Újra, ezúttal
hosszúnak tűnő ideig elveszítjük az adást, aztán ismét bejön. Bejelentik a
Mau Mau megfékezésére kidolgozott szükségintézkedéseket: a sajtó
fokozott ellenőrzése, törvények a cenzúrázatlan újságok lefoglalására és
megsemmisítésére, lehetőség arra, hogy a rendőröknek tett vallomásokat
bizonyítékként használják fel, a helyi hivatalnokok joga arra, hogy az
általuk Mau Mau-tagoknak vélt személyeket szigorúan ellenőrzött
területekre száműzzék.
A híreket zene követi. Michaelt nézem. Van valami feszültség a
testtartásában, valami koncentráltság. Nem kérdezem meg a véleményét
arról, amit hallottunk.
Egy kis repülőgép zümmög el fölöttünk. Michael felemeli a fejét, és
figyeli, amint távolodik az égen.
– Ültél valaha repülőben? A háború alatt? – kérdezem.
– Csak egyszer.
– Milyen volt?
– Egyiptomba jöttünk, a Vörös-tenger fölött. Úgy éreztem magam, mint
egy sas, aki elszakadt az alatta lévő világtól. Sem család, sem kötelesség,
csak a hatalmas szabadság.
– És most? – csúszik ki a számon a kérdés, még mielőtt
meggondolhatnám. – Milyen szabadság létezik számodra... most, hogy
itthon vagy?
Michael tekintete a szemembe mélyed.
– És számodra, Memsaab – kérdezi rám nézve, ajkán halvány mosollyal
–, milyen szabadság létezik számodra, most, hogy itthon vagy?
Amikor Mukami másnap reggel visszamegy a shambára, bekapcsolom a
rádiót, és ide-oda mozgatom az antennát, hogy a lehető legjobb vételt
elérjem. Michael kilép a garázsból, és a falnak dől. Hallgatjuk a hangot
Angliából, a távolság miatt sisteregve és szakadozva olvassa fel a híreket:
az új kormányzó küszöbön álló érkezését Kenyába; a jelentéseket az Anglia
déli vidékein pusztító árvízről; és a helyi hírekben két kikuju
meggyilkolásáról egy Nakurutól északra fekvő farmon, kevesebb, mint
nyolcvan mérföldnyire tőlünk. A kormány ígéretei ellenére a Mau Mau nem
tűnik el.
Amikor az adásnak vége, Michael Juno fejére teszi a kezét, és azt
mondja:
– Néhány hónap múlva megellik.
– Tényleg? – Nem hiszek neki. Odahívom magamhoz a kutyát, letérdelek
mellé, végigsimítom a hasát, és látom, hogy Michaelnek igaza van. A kutya
mellbimbói nagyok és rózsaszínűek. Korábban nem vettem észre, hogy
feszül a hasa, a bőr pedig fehéren megnyúlt a méhe körül. Nedves orrával
az arcomba szuszog.
– Nem tudod, hogy születtek-e korábban is kölykei?
– Tavaly született egy alommal.
– Mi történt velük? – kérdezem, és a földön guggolva felpillantok
Michaelre.
 – Bement elleni a bozótosba, és egyedül tért vissza. Három vagy négy
kölyke születhetett.
– Honnan tudod?
Lenéz rám, ahogy még mindig a lábánál kuporgok.
– Éreztem őket, ahogy mozognak a hasában – mondja, és attól, ahogy
rám néz, ahogy kitágul a pupillája, attól a véletlen közelségtől, ami olyan,
mintha valami forrót ragadna meg az ember, a vér az arcomba szökik.

Két hetembe telik, hogy elég felsőt, rövidnadrágot és ruhát varrják a

gyerekeknek, és mire elkészülök, az ujjaim érdessé és vízhólyagossá válnak
a cérna húzogatásától. Odaadom a ruhákat a gyerekeknek. Mohón veszik ki
a kezemből, megvizsgálgatják a gombokat, felráncigálják a
rövidnadrágokat, átdugják a fejüket a felsőkön, és nevetnek
gyönyörűségükben.
Újabb lopás történik a farmon – a tejgazdaságban. Bedobozolom a rádiót,
és megkérem Kahikit, hogy szállítsa fel a házba. Szeretném az istállóban
tartani, mert élveztem azt, hogy így közel kerülhetek Michaelhez, de nem
akarom megkockáztatni, hogy ellopják. A férfiak, akik lopni jönnek éjjel,
az erdőben bujkáló harcosokat látják el a zsákmánnyal. Egy rádió nagy
hasznukra lenne. Kicsomagolom a szobámban, kifeszítem az antennát, a
rádiót pedig berakom az ágyam alá. Esténként, vacsora után előhúzom, és
halkan hallgatom, hogy az apám és Sara ne hallják meg.
Egyik este kopogás hangzik fel az ajtómon. Kikapcsolom az adást, és
fülelek a sötétben.
– Rachel!
Harold áll a folyosón, egyik kezében lámpával. Elnéz mellettem, be a
szobába. Vonakodva kinyitom neki az ajtót, hogy bejöjjön. Amikor
bekapcsolom a rádiót, egy pillanatra rám mered, aztán leül az ággyal
szembeni székre, és végighallgatja velem a híreket, egészen az adás végéig,
míg fel nem csendül a zene.
– Honnan szerezted? – kérdezi.
– A pajtában találtam. Az anyámé volt. Michael megjavította nekem.
Ugye nem árulsz el, Harold? – kérdezem gyorsan. – Nem akarom, hogy az
apám megtudja.
– Persze hogy nem – mondja halkan. Látom az arcán, hogy megbízhatok
benne, hogy épp olyan mohón vágyik erre a rádió nyújtotta menekülési
lehetőségre, mint én.
Minden este tízkor megjelenik, amikor a ház elcsendesedik, és az apám
meg Sara lefeküdtek. Alig szól valamit, és mindig egy fényképezőgéppel a
kezében érkezik, azt babrálja, miközben hallgatja az adást. Amikor látom,
hogy a rádió érdekli, és nem akar tőlem semmit, megnyugszom, és már nem
zavar, hogy ott ül a szobámban.
Egy vagy két cigarettát elszívok a nyitott ablaknál, és közben
meghallgatjuk az egyórás angliai adást, politikai híreket, beszélgetéseket és
amerikai zenét. Egy interjút Charlie Chaplinnel, Churchill beszédeit, az első
választásokat Indiában, Sosztakovics tizedik szimfóniáját, a több száz
mérföldre lévő világ híreit.
A helyi hírekben egy kormányhű kikuju azt állítja, hogy találkozott
Dedan Kimathival, az erdei lázadó seregek önhatalmúlag kinevezett
vezetőjével. Kezdetleges angolsággal elmondja, hogy Kimathi leopárdbőr
kabátot visel, hogy elrejtőzzön az erdőben, hogy egy évet töltött a brit
hadseregben, jól beszél angolul, és a politikai szabadságért küzd.
– Na persze – jegyzi meg a riporter – nyilván óvatosan kell kezelnünk a
politikai szándékokkal fellépő törvényen kívüli terroristákat...
Minden egyes adás beszámol a Mau Mau tevékenységének
megerősödéséről, azoknak a kikujuknak a megcsonkításáról és
meggyilkolásáról, akik nem voltak hajlandóak letenni az esküt, a falvak és
ültetvények felégetéséről, és látom, amint Haroldot hatalmába keríti a
feszültség, látom, hogy mindketten magunk elé képzeljük ezt az erőszakos
rettenetet, és mindketten megrémülünk attól, hogy ide, Kisimába is elérhet
ez az egész. De a félelmeim csak a sötétben jönnek elő, a nap szertefoszlatja
őket.
Az üres tyúkólban bukkanok rá az iskolai padokra. Mukami segítségével
előráncigálom, és tisztára sikálom mindet. A bennszülött shambák közt
állítom fel őket. Néha megpillantom Haroldot arrafelé őgyelegni a
fényképezőgépével, de tisztes távolban marad. Krétát és új palatáblákat
rendelek a gyerekeknek Nakuruból, egy kisebb asztalra fekete táblát állítok
fel. Minden reggel néhány órát a gyerekek tanításával töltök. Megtanulják
leírni a nevüket a palatáblára. Papírpénzt gyártunk, aztán boltot nyitunk, és
a papírcenteket számolgatva babot adnak-vesznek. Agyagtéglákat
formáznak, amelyekbe beleírják a nevüket az ujjukkal, és megszámoljuk az
ültetvényen őgyelgő kecskéket és csirkéket, egyszerű műveleteket végezve.
Szeretném tudni, mit gondol Michael mindarról, amit teszek, de a
shambáknál sosem találkozom össze vele, én pedig alig járok az istállóknál.
Az órák után Njerivel üldögélek a kunyhója előtt. Takarókat sző, és
ruhákat varr a kisbabájának. A gyerekek szétszélednek a kunyhók között,
néhányan, hogy az anyjuknak segítsenek, néhányan, hogy játsszanak. A
fiúk katapultot csinálnak, a lányok magokat szednek, abból ügyködnek
nyakláncot maguknak. Észreveszem, hogy Njerinek egyre nehezebb egy
helyben ülnie, fészkelődik az alacsony széken, nyújtóztatja a hátát. Mukami
azt mondja, a baba bármelyik nap megszülethet.
 11

A nyitott ajtón át figyelem az apámat. Összeszedi a távcsövét, a puskáját,

a derekára erősíti a lőszeres övét. Megborzongok a reggeli hűvös
levegőben. A nap még nem kelt fel a fák csúcsa fölött, a ház előtti gyepen
aranyszínű árnyékok fonódnak össze. Épp, amikor azt gondolom, biztosan
nem látott meg, megszólal:
– Szeretnél velem jönni, Rachel?
– Igen – válaszolom gyorsan, boldogan, amiért megkérdezte, habár nem
vagyok biztos benne, kötelességből tette-e, vagy ő is örül neki.
Gyerekkoromban magával vitt, amikor kora reggelente körbejárt a farmon.
Most kinyitom a Land Rover hátulját, hogy Juno beugorhasson.
Magunk mögött hagyjuk a házat körülvevő nyírott, zöld pázsitot és a
lonc-sövényt. Letekerjük az ablakokat, hűvösnek és nedvesnek érzem a
levegőt a bőrömön. Hátranyúlok, előhúzok egyet a piros maszáj takarók
közül, és a vállamra terítem. Ez az a különös, hajnal utáni óra, amikor túl
korán van még a beszélgetéshez, a táj pedig titokzatos és színtelen.
Csendben autózunk, és figyeljük, amint a képbe lassan beszivárognak a
színek a nap első sugaraira.
A Land Rover végigzötykölődik a kávéültetvények mellett, amelyek
sötéten és zömöken csillognak a halványrózsaszín szivarfasövény mögött,
elhaladunk a konyhakert mellett, melyben gaz burjánzik. Egy villanásnyira
aranyszínű papaját pillantok meg a buja lomb mögött, barackfákat,
elgazosodott málnabokrot, mangót és cukornádat.
A farm északi határa felé autózunk. Az apám jelentést kapott arról, hogy
néhány maszáj pásztor a mi földünkre terelte a nyáját legeltetni. A ház
mögött az ösvény szétszórt sziklákkal tarkított völgyben húzódó úttá
változik. A nap keresztültűz a tüskés bozóton. Egy sas rugaszkodik el egy
akácia ágáról, fekete szárnyával hasítva a felettünk lévő fehér eget. Lassan
kikapaszkodunk a völgyből, és egy hegygerincen bukkanunk ki. Bal kéz
felé kezdődik a Rift Valley legmélyéig vezető hosszú, hullámzó lanka. Az
erdő errefelé autóval járhatatlan. Jártam errefelé, az erdő forró, párás
mélységeiben. A dzsungelben itt-ott totemekként emelkednek a száz láb
magas sziklák a sűrű, sötét indák között, a víz rejtett medencékbe gyűlik,
ahol kígyók gyülekeznek, hogy levessék régi bőrüket, és párosodjanak. Ez
az óriáskígyók, madárevő pókok, páviánok és leopárdok rejtekhelye. Most
nem tanácsos errefelé menni. Az apám úgy véli, Mau Mauk bujkálhatnak
errefelé, az erdő mélyén izzadva.
Ahogy áthaladunk a hegygerincen, a talaj hullámossá válik,
aranyszínűen, és ameddig a szem ellát, végtelenül húzódik előttünk. Itt-ott
még pára borítja az erdős mélyedéseket, amelyek a hegygerinc végét jelzik.
Kiérünk a bozótosból, és most a szántóföldeken vagyunk. Úgy háromezer
acre-nyi búza és zab hullámzik itt. Néhány hónapon belül átadják helyüket
a kukoricának, a sárga csöveket összegyűjtik, hogy az állatoknak szolgáljon
takarmányként, a feketék pedig poshót, kukoricalepényt készítenek belőle.
Azután végtelen mezőkben terem a helyükön a fehér virágú dalmátvirág,
amelyből aratás után értékes rovarölő szer készül.
A határon semmi jelét nem látjuk csordának, csak portölcsérek
emelkednek füstként a magasba a távolba nyúló ösvényen.
Visszakanyarodunk. Balra tőlünk a tájban kopár terület látszik, egy földbe
vájt kőfejtő. Az aljából kivezető nyaktörő ösvényen férfiak igyekeznek
felfelé, a fejükön kőtömböket cipelve, testük megfeszül és meghajlik a súly
alatt.
– A fertőtlenítő medence oldala a múlt hónapban meghasadt– mondja az
apám, és kihajol az ablakon, hogy jobban lásson. – Új medencét kell
kiásnunk. Százötven zsáknyi cementet, ezerötszáz lábnyi kockakövet és
ötven tonna homokot kell elhoznunk ezen az úton, a vizet nem is említve.
Az új fertőtlenítő medence helye egyelőre egy lyuk a földben, ami mellett
az emberek hatalmas kőtörő kalapácsokkal törik a sziklát. A kalapácsok
kopácsolásán túlról elér hozzánk a fejésre váró csorda bőgése. Amikor,
immár a ház közelébe érve, benézünk a tejgazdaságba, óriási hangzavarba
csöppenünk: vödrök csörömpölnek, a feketék kiabálnak és énekelnek, az
üszők bőgnek. Nyolcvan tehenet kell megfejni, mielőtt a csordát
kihajthatnák a legelőre, és lefölözhetnék a tejszínt. Figyelem a fejést,
miközben az apám ellenőrzi a hozamot.
Ahogy igyekszünk visszafelé a Land Roverhez, apám az égre néz. Három
keselyű köröz fent, a roppant kékségben.
– Mi az? – kérdezem.
 – Úgy látszik, a birkák karámjai felett vannak – mondja belenézve a
távcsövébe. Beindítja a motort, és lekanyarodik az ösvényről. Rázkódva
száguldunk át a füves, egyenetlen síkságon, míg meg nem pillantom magam
előtt a karámok csillogó drótkerítését. Apa lelassítja az autót. Előttünk két
keselyű hajtja a föld felé a nyakát. Beletelik egy pillanatba, hogy
észrevegyem a sakált, ami pont ugyanolyan színű, mint a fű, lekuporodva
eszik, miközben a tekintete ránk szegeződik.
– Egy Thomson?
A dög nagyjából gazella méretűnek tűnik.
– Nem vagyok biztos benne – mondja az apám, és közelebb hajt a
kocsival.
A napba sandítok. A sakál kelletlenül eloldalog a fűben, miközben
minden lépésnél visszanéz ránk. A keselyűk bátrabbak. Megrázogatják a
szárnyukat, és hátrébb ugranak, az egyik egy nagy darab fehér szőrös
bőrdarabot tart a csőrében, akkorát, mint ő maga. Megkísérli lenyelni, de a
darab nem jut át a torkán, úgyhogy a bőr most nyitott csőrében fityeg.
Az apám kilép a Land Roverből, és csizmájával megfordítja a tetemet. A
száraz fűre gyapjúdarabok ragadtak. Csontok mindenütt. A bordakosár
fehér karimás íve. Minden bizonnyal egy hiéna járt erre.
A birkák karámjainál látjuk, hogy a tizenkét sornyi magasan kifeszített
szögesdrótot, melynek az lenne a feladata, hogy távol tartsa a leopárdokat
és a hiénákat, átvágták, és az egyik oldala most hasznavehetetlenül hever a
földön. Egy anyajuh belegabalyodott a drótba. Panaszosan béget, az apám
letérdel mellé, hogy fél kézzel nyugton tartsa, míg én igyekszem a gyapját
kiszabadítani a szögesdrótból.
Kahiki bukkan fel, épp minket keresett.
– Mennyi veszett el? – kérdezi az apám.
– Még nem tudjuk. Talán harminc.
– Hol van Kiongo és Mbira?
– Elmentek, Bwana – mondja Kahiki a fejét rázva.
Kiongo és Mbira a pásztorok, akik, amióta csak az eszemet tudom, a nyáj
mellett aludtak.
– Hova mentek? – kérdezem.
– A rohadt erdőbe – int az apám a Kenya hegy távoli csúcsa felé. –
Mindez egy éve, öt éve nem történhetett volna meg... – végigsimítja az
arcát, és nagyot fúj. – Rohadékok – mondja a porba rúgva a bakancsával, –
Itt hagyták az állatokat, hogy bármelyik átkozott leopárd vagy hiéna
kedvére falatozhasson belőlük.
Órákba telik, míg összetereljük a bárányokat. Több tetem is fekszik
elszórtan a mezőn, mindenfelé fehér gyapjú világít, hófoltokként a rövid
fűben, és felettünk, az égen keselyük köröznek.
A farmra visszafelé vezető út a víztározó felső részén vezet. Az apám
lehúzódik a kocsival az ösvény mellé. Az ég fehéren, üvegesen tükröződik a
víz felszínén.
– Gyere, járjunk egyet! – mondja.
Közel érzem magamhoz. Kemény munka volt összeterelni a juhokat. Az
ingem a hátamra tapad, az arcomon összekeveredett a por és az izzadság. A
kezem zsíros a birkagyapjútól, és a szögesdrót ejtette apró vágások borítják,
de olyan fizikai megnyugvást és boldogságot érzek, amelyet hazatértem óta
nem éreztem a társaságában.
Kinyitja a csomagtartót Junónak, az állat kiugrik. Aztán elővesz egy üveg
Canada Dryt a kocsi hátuljából, és megráz felém egy doboz Ritz kekszet.
– Éhes vagy?
– Éhen halok – mondom mosolyogva. Egész délelőtt nem ettem egy
falatot sem. Követem az apámat a víz széléhez. Leereszti puskáját a
válláról, lerakja a kövekre, és leülünk a partra. A víz teljesen mozdulatlan.
Juno belelefetyel, apró hullámok törik meg a felszínt.
Apa leguggol a vízhez, és belemeríti a két bádogbögrét. Belenyúlok a
kekszesdobozba. A keksz sós és tömör a számban.
– Azok, akik nem éltek Kenyában, nem tudhatják, mit követel tőled ez az
ország – mondja apa. – Amikor az anyád és én először idejöttünk,
háromezer fontunk volt. Két évig dolgoztunk egy tehenészetben, mielőtt
meg tudtuk venni ezt a helyet. Száz fontból építettük a házat. És a Gyarmati
Hivataltól vettünk fel kölcsönt a fertőtlenítő medencére. Az állatokat is meg
kellett vennem, tizenöt font volt egy üszőborjú. Tudtam, hogy nem
boldogulunk, ha nem építünk duzzasztót, de nem volt rá pénzünk. Vízre
volt szükségünk a csorda, a fertőtlenítő medence számára... az egész farm
sikeressége ezen múlt.
Kivesz egy sörnyitót a zsebéből, lepattintja a Canada Dry kupakját és tölt
a két bádogbögrébe.
– És mihez kezdtél? – kérdezem.
Apa odaadja nekem az egyik bögrét. Az üdítő hűvösen pezseg a számban.
 – Kölcsönvettem egy buldózert egy nakurui férfitól, aki hetven shillinget
kért érte óránként. Beleegyezett, hogy kölcsönözzön, és elfogadta
biztosítékként azt a háromszázötven acre-nyi búzát, amit ültettem. Úgy tűnt,
jó termésre számíthatunk, úgyhogy vállaltam a kockázatot. Minden percet
számoltam, száznyolc órába, huszonnyolc percbe és tizenkét másodpercbe
telt, attól a pillanattól kezdve, hogy a buldózer elkezdte a munkát, addig,
míg befejezte. Amikor aznap este ágyba bújtam, nem mertem kiszámolni a
végösszeget. De a termés jó volt. Kifizettem a férfit, és a víztározó
megépült. A legmélyebb pontján tizennyolc láb mély benne a víz, és
majdnem nyolc acre-nyi a területe. Ezután más duzzasztók is épültek, de ez
volt az első. Az anyád sügért telepített bele. Szeretett itt horgászni.
– Elhoztál ide esténként, néztük, hogy horgászik anya.
– Tényleg? – kérdezi, rám mosolyog, és igyekszik visszaemlékezni.
Fészkelődni kezd, észrevett valamit a túlsó parton. Már nem figyel rám,
helyette a szeméhez emeli a távcsövét.
A karjára teszem a kezem.
– Így volt, nem emlékszel? – Fontos nekem, vajon elfelejtette-e. –
Elmesélted nekem a mesét a boszorkányról – mondom, és a sziget közepén
növő facsoportra mutatok. Leteszi a távcsövet, és arra néz, amerre mutatok,
hogy a kedvemben járjon, de üresség tükröződik a tekintetében.
– Azt mondtad, a tó felszíne alatt él, és őrzi a szigetet. Egyszer
elcsónakáztunk oda, és megmutattad nekem a víz alatt kígyózó növényeket.
Azt mondtad, az a boszorkány haja.
– Tényleg, kedvesem?
Érzem: nem érdekli mindaz, amit bizonygatok, mert nem emlékszik rá.
Pánikba ejt a felismerés.
- Mindig lejöttünk ide, amikor anya horgászott. Esténként együtt sétáltunk
vissza. És máskor is jártunk ide. Üldögéltünk, kavicsokat dobáltunk, és te
azt mondtad: minden kavics egy ajándék.
Eltűnődöm, vajon lehetséges-e, hogy nem emlékszik. És mit jelent az,
hogy a dolgok, amelyek olyan fontosak voltak számomra gyerekként, az
emlékek, amelyek beleégtek az elmémbe, mindaz, amit összegyűjtöttem,
számára semmit sem mond. Az alapok, amelyekre a gyerekkorom épült,
semmivé lettek az idő múlásával, mint amikor egy új épület épül a régi
alapjaira, és a réginek csak az árnyéka marad.
– Boldog volt? – kérdezem.
 – Az anyád? – apa halkan felnevet. – Boldog volt.
Most meghittség van a hangjában. Odanyújtja nekem a távcsövet. A
szememhez emelem, és az ismerős, szédítő közelséget érzem. A szemközti
parton három bölény és egy borjú gyűlt össze a víz szélénél. Annyira
tökéletesen beleolvadnak a mögöttük lévő sötét bozótba, hogy puszta
szemmel szinte lehetetlen lenne megpillantani őket.
– Ez a hely a legtöbb nő számára elviselhetetlen lett volna – mondja az
apám. A hangja meleg és lágy. Most őszintén beszél hozzám, egy pillanatra
csak az enyém. – Úgy éltünk, hogy szinte semmink sem volt. Először egy
szerszámoskamrában laktunk, a szerszámokat az egyik végébe hordtuk, mi
pedig a másik felén aludtunk. Volt bent egy háromlábú tűzhely, patkányok
és csupasz falak burkolat nélkül de boldog volt. Csak a vízcsap hiányzott
neki. – Apa elmosolyodik – Az anyád sosem panaszkodott semmiért,
mindent sztoikusan tűrt De a vezetékes víz! Úristen, mennyit nyaggatott a
vezetékes vízért!
Húsz mérföldes körzetben nem volt vezetékes víz, és mindent be kellett
hordanunk a házba. Végül fogtam egy vesszőt, és elkezdtem víz után
kutatni. Ástunk és ástunk, és a végén ott volt: tisztán, bugyogva tört elő a
víz a földből. Aznap este az anyád letépte magáról a ruháit, és csak öntötte
magára egyik vödör vizet a másik után. Azt hittem, halálra fogja
fagyasztani magát. – Apa nevet.
Csak úgy iszom minden szavát. Mintha színes fonalként gombolyítaná
elém az emlékeket. Aztán később, a szobám magányában olyan kárpittá
szőhetem őket, amely a múltamhoz köt. De keserű is vagyok amiatt, hogy
ezek az emlékek ilyen bensőségesek, hogy ilyen sok mindent elrejt előlem.
– Egy évvel később vettem egy használt kis szivattyút, és bevezettük a
házba a vizet.
Felemel egy hosszú, vékony kavicsot a partról, és bedobja a vízbe. A
kavics ugrándozik a felszínen.
– Kezdetben nehéz volt. Évekbe telt, míg a tudomány eljutott odáig, hogy
a segítségünkre lehessen itt Kenyában, de aztán ez is bekövetkezett.
Kifejlesztették a búzát, amely ellenáll az üszögnek, a Gammexane-t a
tehenek élősködőmentesítésére, a műtrágyát, ami a termőföldet dúsíthatja,
az oltásokat, a penicillint. Végre itt vagyunk, azon a ponton, amelyet anyád
és én megálmodtunk, bizonyos mértékben ellenőrzésünk alá vontuk a
földet, és most már nyereséget is kinyerhetnénk belőle, mindannyiunk
hasznára. Erre tessék! – A duzzasztón túli földre mutat. – A Mau Mau.
Nyel egyet, és felgyorsul a szívverésem, rájövök, hogy mindaz, amit
eddig mondott, csak bevezetés volt az ezután következőkhöz.
– Tudom, hogy nem lehet könnyű neked... így hazajönni, hogy mindenki
az erőszakról beszél. Az anyád nincs többé, Sara pedig átvette a helyét. De
Sara érzékeny, érzékenyebb, mint gondolnád. És bántja őt, hogy azt érzi:
nem jöttök ki jól.
– Ezek szerint nem jövünk ki jól?
– Úgy érzi, van köztetek valami feszültség. – A bögréjében lévő utolsó
cseppeket a kavicsok közé önti. – Nem könnyű neki itt az élet, ilyen
messzire a várostól. Teljesen el van vágva a régebbi életétől. Annyi
áldozatot hozott azért, hogy idejöjjön.
Rápillantok – hát ezt akarta mondani egész végig, amikor megkért, hogy
járjunk egyet? Csak ki akarta használni a lehetőséget, hogy Saráról
beszélgethessen?
– Miért jött ide, ha nem szereti a vadont?
– Azt hiszem, tudod, hogy az élet nem mindig ilyen egyszerű – mondja.
Aztán lágyabb hangon folytatja: – Úgy gondoltuk, esetleg segíthet, ha
megmagyarázzuk a helyzetet. Arra várunk, hogy elválhasson Harold
apjától. Sara írt neki, de nem válaszolt. Amennyiben megtörténik a válás,
tartunk egy szűk körű polgári szertartást. Tudnod kell, hogy a legkevésbé
sem zavar, hogy nem vagyunk házasok... sosem adtam valami sokat a
társadalmi elvárásokra. De fontos, hogy megértsd: a kettőnk közötti
megállapodás nem valamiféle ideiglenes dolog. Hogy elköteleztem magam
Sara mellett. Hogy mindenem, amim van – nyújtja ki a kezét a víztározó, a
földek felé –, az övé is, hogy szándékom és elhatározásom őt feleségemként
tekinteni.
– Értem – mondom, és nyelek egyet.
Egyik kezét a térdemre teszi, és rám néz.
– Szeretném, ha kitüntetett figyelemmel igyekeznél kezelni őt. Ha
szeretnél itt maradni.
Ha szeretnél itt maradni. Apám szavai késként vájnak belém. Valahol
mélyen a mellkasomban érzem a fájdalmat. Egyszerűen elküld. Egyáltalán
nem magától értetődő számára, hogy itt maradok, talán nem is vágyik erre.
Nagy nehezen nyelek egyet. Nem fogok sírni. Egy darabig egyikünk sem
szól semmit. Csendben maradok. Nem vitatkozom. Nem ugrom fel
fájdalmamban. Szeretném tudni, milyen messzire megy el – hogy mire
hajlandó még ezen kívül, szeretném pontosan látni a helyzetemet.
– Sara rendkívül nagylelkű. Azt szeretné, ha boldog lennél, és tudom,
hogy sok mindent megtanulhatnál tőle. Azt javasolta, bátorítsalak, hogy
több időt tölts a házban. Úgy érzi, én pedig egyetértek vele, hogy az, hogy
egész nap egyedül rohangálsz a farmon, nem helyénvaló egy korodbeli
lánynak.
– Anya sem zárkózott be egész nap a házba.
– Az anyád férjes asszony volt. Egyszerűen azt kérem tőled, hogy
megfontoltabban válaszd ki, mivel foglalkozol. – Egy pillanatra elhallgat,
kifújja a levegőt, és rám néz. – Szerettem az anyádat, de rá kellett jönnöm,
hogy nem mindig mutatott jó példát. Talán nem kellett volna otthon
tanítania téged. A gyerekkorod túlságosan szabad volt. Olyan életre
készített fel, amely a mai Kenyában nem elképzelhető. Erősebben meg kell
húznunk a határokat köztünk és a feketék között, ha szeretnénk élhetővé
tenni ezt a gyarmatot.
– Miért kéne ezt tennünk?
De apa nem válaszol a kérdésemre. Ehelyett elveszi a kezét a térdemről.
– Nem vagy többé gyerek – mondja. – Most már nő vagy. Máshogy kell
gondolkodnod a viselkedésedről.
Hallom a csalódottságot a hangjában. Azt a sejtést, hogy talán nem olyan
vagyok, mint amit mondtak neki, hogy lennem kellene. Amikor megkért,
hogy csatlakozzak hozzá, a hideg, derengő hajnalban, azt reméltem, azért
teszi, mert vágyik a társaságomra. És amikor megkért, hogy üljek le mellé a
duzzasztó partjára, azt gondoltam, a múltról akar beszélni, az anyámról,
hogy emlékezzünk rá, a kettőnk kedvéért, de most látom, hogy Sara kérte
meg arra: beszéljen velem, és végig csak ő járt az eszében. Felállunk,
kiöblítjük a bögréinket a duzzasztó vizében. Apa szeretettel Juno fejére
teszi a kezét.
Figyelem őt, a férfit, aki az apám. Szeretem őt. Ezt nem is tagadhatnám
le, de a szavai jobban megsebeztek, mint amennyire akár magamnak is be
tudnám vallani.
A mosdókagyló szélére állítom a paraffinlámpát, és a tükörbe bámulok.
Keresem az anyámat. Világos, szeplős bőr, nagy, ferde metszésű szemek,
telt ajkak. Talán ez ő. És mit jelent mindaz, ha magamban hordozom őt?
A tündérmesékkel teli könyvünkben Jancsi és Juliska története rémített
meg leginkább. Megragadták képzeletemet a két gyerek megpróbáltatásai,
akiket egy boszorkány, aki nem az anyjuk volt, az erdőbe csalt, és
örvendeztem, amikor visszataláltak szerető apjukhoz. De ahogy magamat
nézem a tükörben, most más szempontból látom a történetet – igazából nem
a mesében szereplő asszonyt kell hibáztatni. Hanem az apát. Az apa
gyenge. Elég gyenge ahhoz, hogy meggyőzzék: magára kell hagynia a
gyerekeit, nem is egyszer, hanem kétszer. Elég gyenge ahhoz, hogy
lebeszéljék arról, hogy hűséges maradjon. Vajon ettől még szereti Gretelt,
csak nem tud róla? Mi a szeretet, ha ilyen könnyedén megváltozhat egy
idegen érveinek hatására?
Juno felugrik előttem az ágyra, és elnyújtózik a takarón. Nem mozdul –
de a szemével követ, és a farka lustán dobol a takarón, amikor odaülök
mellé. Az elmúlt két hétben a hasa annyira megnőtt, hogy oldalra
nyomódik, mikor lefekszik. A fejemet meleg, tiszta bundájára hajtom,
érzem, ahogy a mancsa szárazon hozzádörzsölődik csupasz karomhoz.
Behunyom a szemem.
 12

Lillian Markham kiszáll az autóból.

– Az ördögbe is, Rachel. Miért nem írtad meg nekem, hogy itthon vagy?
Magához húz, és megölel. Melegnek, határozottnak érzem kezének
szorítását a nyakszirtemen. A karja alá csúsztatom a karom, és érzem,
ahogy a mellkasa süllyed és emelkedik. Egy kis idő múlva hátralép, kezével
a vállamon, és a könnyein keresztül mosolyogva rám néz.
Lillian volt az, akivel az anyám késő éjjelig fent maradt, whiskyt
iszogatva, amikor átjöttek vendégségbe a férjével, vele lovagolt ki anyám,
hogy aztán alkonyatkor vágtassanak vissza a farmra, cigaretta-, izzadság- és
lószagúan, ők ketten nevettek úgy, hogy a könnyek csorogtak az arcukon,
miközben az apám, Gerald és én mosolygós meglepődéssel néztük őket.
Lillian Angliába is írt nekem, minden évben elküldte a levelét, azon a
napon, amikor az anyám meghalt, és én úgy éreztem, rajtam kívül senki
sem emlékszik rá.
A férje, Gerald Markham az apámhoz hasonlóan farmer, és a farmjuk, a
Matable, határos a miénkkel, habár több mint egyórányi autóútra van. Ők is
telepesek voltak, akik ugyanakkor érkeztek, mint a szüleim, az első
világháború után, amikor a föld olcsó volt, Angliában pedig gazdasági
válság pusztított. Sosem született saját gyerekük. Ők voltak a szüleim
legjobb barátai, és amikor gyerekkoromban megérkeztek a farmra, mindig
kitörő örömet jelentett számomra. Az apám meggyőzte Sarát, hogy hívja
meg őket ebédre. Azt mondta neki, hogy szüksége van barátokra, ha már
egyszer itt él, ilyen messzire bármilyen szomszédtól.
– Gerald – mondja Lillian, karnyújtásnyi távolságra tartva magától. –
Gyere ide, és nézd meg! Hát nem a kiköpött mása?
– Kinek? – kérdezem.'
– Hát nem tudod? – kérdezi nevetve. – Természetesen az anyádnak.
Robert – fordul az apám felé de hát te biztosan mondtad neki!
Hátborzongató a hasonlóság.
– Tényleg az – mondja egyetértően apám, miközben rám néz. – Egy az
egyben olyan, mint Tessa.
 Kitörő örömet érzek, ahogy hallom, amint apám kimondja az anyám
nevét ezeknek az embereknek, akik olyan jól ismerték őt.
Kimegyünk a verandára. Gerald egy bőr szafariszékbe telepedik.
Kinyújtja a lábát, kérges kezét Juno fejére rakja, aki mélyen az ölébe fúrja a
fejét.
– Hát, hogy ityeg a fityeg, Robert?
Amíg az apám Geralddal beszélget, Lillian engem kérdezget. Több
kérdést tesz fel, mint amennyire összesen válaszolnom kellett eddig, amióta
hazajöttem, és én őszintén válaszolgatok neki, mesélek neki az iskoláról, a
pusztaság közepén, ahol hat hosszú évet töltöttem el; a nagyszüleim hideg,
élettelen házáról az iparváros szélén; a befüggönyözött ablakokról; a
nagyapámmal töltött ájtatos estékről; nyomasztó erkölcsi
kérlelhetetlenségéről; arról, hogy a nagyanyám képtelen volt ellentmondani
neki; az egyre növekvő érzésről, hogy a külváros, a hosszú, sivár napokkal,
amelyeket a házba bezárva töltöttem, a kártyadélutánokkal és az egyházi
összejövetelekkel együtt magába szippant, és sosem térhetek haza. Habozva
bököm ki az utolsó mondatokat, Lillian pedig odanyúl, és megszorítja a
kezem.
– De visszajöttél. Elmenekültél. Épp úgy, mint az anyád. Épp úgy, mint
én. Hozzánk sem illett Anglia, egy cseppet sem. Az anyád mindig azt
mondta nekem, hogy minden reggel, amikor felébredt Kisimában, boldog
volt, amiért eljött onnan. És ez nem azt jelentette, hogy nem hiányzott neki
a nagyanyád. De az anyádnak szabad levegőre volt szüksége, elfoglaltságra,
kétkezi munkára ezen a tájon – mondja mosolyogva, és kinyújtott karja
körülöleli a gyepen túli vadont. – Annyira büszke lenne rád, ha most
láthatna.
Elmosolyodom a szavai hallatán.
Juno odasétál és a lábamnak dőlve leül mellém.
– Kölykei lesznek? – kérdezi Lillian a kutya óriásira nőtt hasára nézve
– Igen.
– Rachel kutyája – mondja az apám felém biccentve. – Egy éve elszökött,
hogy világra hozza a kölykeit, amik mind elpusztultak.
– Nekem is volt egy szukám, amelyik ezt csinálta. Összevissza
rohangáltam a farmon, úgy kerestem, a jó ég tudja, milyen késő éjszaka.
Tartsd bezárva valamilyen biztos helyen, amikor úgy látod, közeleg az ellés.
És ne aggódj miatta – mondja Lillian a térdemre téve a kezét minden
rendben lesz vele.
Mungai jelenik meg egy kancsó jeges vízzel és sörökkel.
– Vess egy pillantást a csordámra ma délután, Gerald. Tetszeni fog –
mondja az apám nagyot kortyolva a söréből.
– A holstein-frízekre gondolsz?
– Van most egy bikám, amelyiknek tízből kilencszer teljesen fekete
borjúja születik.
– Úgy gondolom, ez egy szégyen – mondja Sara felbukkanva a nyitott
ajtóban. Fehér ruha van rajta, a derekán széles bőrövvel szorosan
összefogva. Szigorúan, mesterkélten, túlságosan ragyogóan néz ki Lillian
Markham mellett, akinek izmos, barna lába szilárdan és erősen bukkan elő
khakiszínű rövidnadrágjából. – Ők voltak az egyetlenek, amelyek az
otthonomra emlékeztettek ezen az átkozott helyen. – Átviharzik a verandán,
és apám székének karfajára ül. – Leautóztam a tejgazdaságba, ránéztem
azokra a fekete és fehér tehenekre, és majdnem elhittem, hogy Devonben
vagyok. – Apám térde alá csúsztatja a kezét, és ránk mosolyog. – Ebben az
országban minden sötétebbé válik, mint amilyen akkor volt, amikor ide
érkezett. – Az apámra néz. -Miért szeretnéd ezt előmozdítani?
– Milyen előnyökkel jár, ha a tenyésztés során kiszelektálod a fehér
foltokat? – kérdezi Lillian.
– A fekete bőr szinte teljesen ellenáll a napnak – dörzsöli meg az állát az
apám. – Egy teljesen fekete holstein-fríz kétszer hosszabb ideig legelhet
ezen az éghajlaton, mint az angol rokona. – Apám hangja szenvedélyesebbé
válik. – A tejhozamom majdnem a kétszeresére nőtt, anélkül hogy a
takarmányozást növeltem volna. Ha ez nem...
– Robert – vág közbe Sara, ajkán lappangó mosollyal. – Gerald és Lillian
nem azért jöttek el ilyen messzire, hogy a mezőgazdaságról beszélgessünk.
– Elnézést – mondja az apám, és szégyenlősen mosolyog. – Sara úgy
gondolja, szörnyen unalmas vagyok.
– Igazán – igazítja vissza a haját a füle mögé Sara – épp elég, hogy
hajnaltól alkonyatig kint van a farmon. – Elmosolyodik, és megvonja a
vállát.
Az apám megpaskolja a térdét, mintha el szeretné hallgattatni, de Sarát
nem lehet elnémítani. Szeretne közölni valamit ezekkel az emberekkel.
 – Tudjátok, amikor először idejöttem, Robert pizsamában ette a
vacsoráját – mondja apró kis nevetéssel.
– Attól tartok, mindannyian elkövetjük ezt a bűnt – mondja Gerald.
– Ez valamiféle hagyomány errefelé, pizsamában szoktunk vacsorázni.
– Nem hiszem el, hogy olyan rosszak tudnátok lenni, mint Robert –
mondja Sara –, ő aligha volt civilizáltnak mondható, amikor találkoztam
vele. Nem igaz, drágám? Kizárólag az üszőkről, a terméshozamról és a
műtrágyáról beszélt, éjjel-nappal.
Visszaemlékszem azokra az estékre a tűz mellett, gyerekkoromban,
amikor az apám papucsban olvasgatta az angliai bikák pedigréjét, az anyám
leveleket írt, a ház pedig lassan elcsendesedett körülöttünk – vajon
hiányzott onnan valami?
Egy, a gyepen felállított asztalnál ebédelünk, egy akácia árnyékában,
amely konfettiként szórja leveleit a fehér asztalterítőre. Verebek cikáznak át
az asztal fölött. A körülöttünk lévő bokrokból mindenhonnan kabócák
éneke hangzik, és valahonnan távolról egy gerle hallatja mély, fuvolázó
énekét.
Harold nem jelenik meg az ebédnél. Láttam őt elmenni kora reggel, nem
sokkal hajnalhasadás után.
– Eléggé magának való – magyarázkodik Sara, és érzem csalódottságát,
amiért nincs itt a fia, és nem erőlteti meg magát a vendégek kedvéért.
Mungai csirkelevest, krumplit, cukkinit, borsót és mentát szolgál fel a
kertből.
– Csodálatos lehet, hogy végre itthon van a lányod – mondja Lillian az
apámnak, aki mellette ül.
– Tényleg az – mondja apa, de, habár közben rám mosolyog, hallom a
szakadékot: Lillian hangjából kicsendül az elképzelés, milyen egyszerű,
túláradó örömet jelenthet egy gyermek visszatérése, miközben az apám
érzései valójában nagyon is ellentmondásosak.
– Egész komoly felelősséget jelent számomra – mondja Sara. – Nem is
tudom igazán, mit kezdjek vele egész nap.
– Azt hiszem, Rachel remekül el tudja foglalni magát – mondja Lillian.
– De hát épp ez a probléma. Vajon szabad egy lányt, életének egy ilyen
befolyásolható időszakában ennyire szabadon hagyni? Mi itt teljesen el
vagyunk zárva a valódi világtól. Néha azt sem tudom, milyen hónap van.
Nincs mozi, nincsenek színházak, nincsenek említésre méltó boltok. Csak
egy hajszálnyira vagyunk attól, hogy úgy éljünk, mint a feketék. – Odébb
tolja a krumplit a tányérján, aztán összerakja a villáját és a kését, és
megtörölgeti a száját a szalvétával.
– Úgy vélem, még hasznos is lehet egy fiatal hölgy számára – mondja
Gerald rám mosolyogva, miközben tisztára törli a tányérját egy darab
kenyérrel – ha el van zárva a valódi világtól.
– Hogy van Nate Logan? – kérdezi Sara témát váltva. – Mindig is olyan
furcsának tűnt számomra, hogy így elássa itt magát. Szinte mintha
menekülne valami elől.
– Én nem tudok semmiféle menekülésről – mondja Lillian mosolyogva. –
De az igaz, hogy nagyon zabolátlan. Eltűnik a vadonban valami dorobo
fiúval, és nem látjuk hetekig. Amikor visszajön, úgy néz ki, mint azok a
Neander-völgyiek a képeken, a mellkasáig érő szakállával és csomókba
ragadt hajjal.
– Úgy hallottam, kiutasították az Egyesült Államokból – válik élessé Sara
hangja – azért, mert kommunista.
– Nem vagyok biztos benne, hogy kommunista – mondja Lillian a vizébe
kortyolva. – De nem fél attól, hogy elmondja a véleményét. Hisz a
változásban.
– A változásban, de Amerikát vagy Kenyát illetően? – kérdezi apám, és
senki nem válaszol.
– Kenya változik, akár szeretnénk, akár nem – dől bátra a székén Gerald.
– Azt mondják, ez az ország tíz év múlva felismerhetetlen lesz. Nem
lesznek feltérképezetlen területek, mocsarak és cecelegyek. Makadámutak
vezetnek majd az ország legtávolabbi szegleteibe is, a turisták számára
elzárt rezervátumokkal. Nairobi csak egy-két órányira lesz Nakurutól
autóval.
– Az isten szerelmére, remélem, sosem érem meg ezt a napot – mondja az
apám.
– De hát ez az, amiért mindannyiunknak imádkoznunk kellene – mondja
Sara. – Gondolj csak bele! Kenya esetleg emlékeztetni kezdene valami
tényleg civilizált helyre.
– És úgy gondolod, ez jó lenne? – kérdezi az apám halkan. – Ha civilizált
lenne?
– Ne rajtam vezesd le a mérged, Robert – mondja Sara, a hangja kicsit
leereszkedő. – Nem túl észszerű elvárni tőlem, hogy imádjak egy ilyen
helyen élni... – mondja, és körbemutat, a minden irányba elnyúló vadon
felé.

Jim a szokásosnál lassabban készül el a pudinggal, Sara bocsánatkérően

mosolyog.
– Hihetetlen, mennyit szenvedek az itteni szolgákkal. Nem is tudjátok
elképzelni, mennyire szörnyen folytak itt a dolgok, mielőtt idejöttem.
– Én nem emlékszem arra, hogy annyira rosszak lettek volna a viszonyok
– mondja Lillian, és gyors, szeretetteli pillantást vet rám. Tudom, hogy meg
akar védeni Sarától, de semmit sem tehet értem.
Újabb öt perc telik el, és még mindig nem érkezik meg a puding. Sara az
asztalra hajítja szalvétáját, és a konyhába megy, hogy utánanézzen. Néhány
perccel később összeszorított szájjal jelenik meg újra, egy bádogtálat hozva
a kezében. Egy félig megrágott csirkecomb van rajta. Jim ott botorkál
mögötte a verandán, a sapkáját gyűrögetve.
Sara ledobja a bádogtálat az apám elé, úgy, hogy nagyot koppan az
asztalon.
– Mi ez, kedvesem? – kérdezi az apám, és előbb Sarára, aztán mögötte
Jimre néz. Hallom a hangján, hogy szeretné megúszni a jelenetet, ami
szemlátomást feldühíti Sarát.
– Pontosan tudod, hogy mi ez. Rajtakaptam. A puszta kezével vette el a
közösből.
Jimre nézek, aztán elkapom a tekintetem. Gyűlölöm, amit Sara művel.
Iderángatja Jimet, hogy mindannyiunk előtt megalázza. Mindig is
elfogadott volt, hogy Jim és a konyhában segédkező fiú esznek a
maradékból, habár ez sosem lett nyíltan kimondva.
– Ez egy koszos, gusztustalan szokás. Ki tudja, mit fogdosott korábban a
kezével? És mindez nem az övé, hogy elvehesse.
– Gondolom, semmi baj nincs azzal, ha vesz belőle egy kicsit – mondja
Gerald, és felváltva néz Sarára meg az apámra.
– Pont ez a kicsi juttatott minket oda, ahol most vagyunk. Legközelebb
már helyet követel magának az asztalnál, aztán a házunkban, aztán a
földünkön. Voltak olyan szolgáink Norfolkban, akik pontosan ilyenek
voltak, és ennek sosem lett jó vége.
A szemem sarkából látom Geraldot és Lilliant, akik megkövülten ülnek a
helyükön, a kibontakozó jelenetet figyelve. Sara az apámra néz, és amikor
nem szólal meg, azt mondja:
– Robert, ez egyszerűen tiszteletlenség, hát nem látod? És én nem fogom
eltűrni. Milyen példát mutat az, ha nem neveled meg a szolgákat a saját
házadban?
Az apám tekintete kemény és merev, mint egy sarokba szorított sakálé.
Szeretnék odakiáltani neki: mondja meg Sarának, hogy hallgasson. Az
asztalnál csönd van, mindenki várja, mihez kezd apám.
– Jim – mondja –, gyere ide!
Jim lelép a verandáról, és a gyepen átvágva odajön az asztalhoz. A lábát
nézi. Az apám szuahéliül, halkan mondja neki:
– Nem eheted meg az ételt. Nem a tiéd. És a Memsaab mérges lesz
miatta. Megértetted?
– Ndiyo, Bwana.
Azt hiszem, itt vége a jelenetnek, de Sara magához inti Jimet.
– Gyere csak ide – mondja angolul, mintha csak egy rossz kisfiúhoz
beszélne.
Jim néhány lépéssel közelebb megy hozzá.
– Mutasd a kezed! – mondja, Jim pedig tenyérrel felfelé kinyújtja a kezét,
az évek, amíg a családunknak főzött, meggörbítették az ujjait.
– Fordítsd meg! – mondja Sara, és Jim lassan engedelmeskedik. Aztán
mindkét kezével Jim kézfejére csap. – Legközelebb, ha rajtakaplak, hogy
valamit megeszel a konyhában, ki leszel rúgva.
– Igen, Memsaab – mondja Jim, és megalázkodó mozdulattal lehajtja
nagy fejét. Aztán visszavonul a konyhába.
– Nem értem, miért mindig nekem kell elvégezni az összes piszkos
munkát – mondja Sara bosszús mosollyal, de az asztalnál senki sem
mosolyog vele.
Lillian erősen magához szorít a ház előtt, az akáciák árnyékában. Gerald
az autónál vár. Behunyom a szemem. Körülöttünk a kabócák lüktető,
fülsértő hangja zeng.
– Jézusom, hogy hiányzik. – Lillian teste rázkódik. – És te, kisbabám.
Nagyon szeretett téged.
– Ne menj el! – mondom neki, és most először törik meg a hangom. A
homlokomat Lillian vállához szorítom. Jól voltam, mielőtt idejött, de most,
hogy előrángatta anyám kísértetét, tisztán látom, mennyire megváltozott az
apám, mennyire Sara befolyása alá került, és mennyire elszigeteltek
vagyunk itt. Miközben Lilliant szorítom, feltör belőlem a zokogás. Lillian
nem képes megtörni az apámat fogva tartó bűbájt, és amikor elmegy, még
inkább egyedül érzem majd magam, mint korábban.
– Semmit sem tehetek, Rachel – suttogja a fülembe, miközben ringat. –
Mindannyian hozunk döntéseket az életben. Az apád meghozta a saját
döntését.
Egy kis idő múlva ott állok az apámmal és Sarával, figyelem, amint
Markhamék kocsija eltűnik egy porfelhőben, és azt érzem, erősebben, mint
valaha: csapdába estem.
 13

A hírek tele vannak a Mau Mauval. Az erőszak fokozódik. Aztán a hét

végén jelentések érkeznek arról, hogy a Mau Mau európaiakra támadt.
Habár számítottunk erre, mindannyiunkat sokként ér; ezzel átléptek egy
határt. Egy telepes farmert és a feleségét támadták meg, súlyosan
megsebesültek. Néhány nappal később egy idősebb angol párra ütnek rá a
saját otthonukban. A londoni The Times azt írja a Mau Mauról: „Primitív
földalatti szervezet a barbár rítusok fogságában, élesen emlékeztetve arra,
hogy ötven év csak egy pillanat az afrikai nép számára”.
Másnap lesből rátámadnak egy kormányhű kikuju törzsfőnökre, aki
támogatja a brit jelenlétet Kenyában, hidegvérrel meggyilkolják az
országúton autójában. Harolddal késő éjszakáig fent maradunk, és a híreket
hallgatjuk. Az új kormányzó, Evelyn Baring a törzsfőnököt így méltatja:
„Kiváló ember, kiváló afrikai és kiváló kenyai polgár, akit saját népe
szolgálatában ért a halál.”
Azt várják, hogy újabb erőszakos cselekmények következnek az
európaiak ellen, és mi minden este rettegve hallgatjuk a híreket.
A shambákban meggyógyul a kislány, akinek segítettem. A sebe már
nem nedvedzik, az étvágya jó. Megkönnyebbülök; tudom, hogy az anyám
elégedett lenne, ha ezt látná.
Egy reggel, miközben a gyerekek a betűket kántálják – a mint alma, b
mint baba, p mint piros, k mint király –, a szemem sarkából észreveszem a
figyelő Michaelt. A gyerekek befejezik, kikuju nyelven beszélget velük,
kérdéseket tesz fel nekik. Nézem Michaelt, az átható tekintetét, a laza,
könnyed tartását, amely egyszerre különös és ismerős. Hiányzott a
társasága, és örülök, amiért eljött, hogy megnézze, mit csinálok.
– Mi a véleményed? – kérdezem, amikor megfordul, hogy rám nézzen. A
szemembe néz, és látom: tudja, mit szeretnék, hogy mit mondjon, hirtelen
arra vágyom, bárcsak ne kérdeztem volna meg! Sötét pír kúszik fölfelé a
nyakamon. – Nem helyesled? – A hangom haragosan cseng. Keményen
dolgoztam itt, és nem értem, hogy kritizálhatja, amit próbálok
megvalósítani.
Sötét, sűrű szempillájú szemét nem veszi le rólam.
– Azt gondolom, úgy néznek ki, mint a misszionáriusok által nevelt jó
kisgyerekek.
Csak állok ott, az ajkamat harapdálva, és nézem, ahogy elmegy.
Misszionárius-gyerekek. Akik gépiesen elismétlik a tanítóik által sulykolt
igazságokat. Vajon az egész munka, amelyet a shambákban végeztem, a
saját gőgöm megdicsőülésére szolgált? Valahol a tudatom mélyén
megszólal Sara hangja, és szentimentálisnak nevez.

Njeri a kunyhójában van, elborítja az izzadság. A bőre nedves, ahogy

megérintem. Mukami körbesétál vele a kis helyiségben, fél kezével
támogatja hátulról. Nem válaszol, amikor megkérdezem, hogy van, én
pedig feleslegesnek érzem magam, amiért nem tudok segíteni. Másnap
reggel még napfelkelte előtt felkelek, aggódom, nem történt-e baj. Njeri
nem idősebb nálam, és nincs anyja, aki segíthetne neki a szülésnél.
Hajnalhasadáskor érek a shambákig. A füvet fátyolként borítja az
ezüstszínű harmat, és a csorda, amelyet még nem eresztettek ki a karámból,
bőg a hideg, kora reggeli levegőben.
A shambák elhagyatottnak tűnnek, csak néhány tyúk kaparászik a
felderengő világosságban. Njeri kunyhója előtt egy köteg vérrel
összemaszatolt levél hever. A szívem kicsit hevesebben ver. Benyitok az
ajtón. Mukami a földön kuporog, a vörösen izzó zsarátnokot fújja, míg a
sárga lángok bele nem kapnak a gallyakba. Gabonát mer egy nagy fazékba.
A kecskék prüszkölnek a kerítésük mögött, ahogy ébredeznek álmukból.
Az egyik benyílóban megpillantom Njerit. Pislogok a szinte teljes
sötétségben, közelebb megyek hozzá. Érzem a füst, a kecskék, a beolajozott
emberi test szagát, és még valami egyéb illatot, ami meleg és otthonos.
Njeri az ölében tartja a kecskebőrbe bugyolált babát.
– Muiretu – mondja kikuju nyelven –, kislány.
Odanyújtja nekem, leülök a gallyakból összeállított fekhelyre, és
elveszem tőle a kicsike, meleg csomagot. Lenézek. A baba szeme nyitva
van, csillog a sötétben, ahogy rám néz. Megérintem finom, meleg
arcocskáját. Nem hiszem, hogy valaha is láttam ilyen gyönyörűt. A kislány
kinyitja a száját, és felsír, a szívemig hatoló, kétségbeesett hangon, Njeri a
karjába veszi, mire a sírás még hangosabb lesz, aztán hirtelen elnémul, és
csendes, nedves cuppogás váltja fel.
Lerakom az ajándékokat, amelyeket hoztam. A rugdalózót, amit
kötöttem, kenyeret és tejet. A kunyhó előtt már melegen süt a nap. Egy
kisfiú ül a puha földön, egyike Mukami gyerekeinek. Egy kunyhót épít
ágakból és sárból; levelekkel fedi le a tetejét, és egy erős botot rakott oda
középső oszlopnak. Már megépített egy aprócska, tüskés karámot,
amelyben aprócska csorda gyülekezik. Az építmény tökéletesen pontos, és
gyönyörű. Egy ideig figyelem, óvatosan dolgozik az aprócska ágakkal.
Nem néz fel, amikor elmegyek mellette.
Njerivel és a kisbabájával ülök a kunyhójuk előtt. Mukami odajön
hozzánk, ahol üldögélünk, és azt mondja nekem szuahéli nyelven:
– A férfiak zúgolódnak, Aleela. Azt mondják, nem kéne idejönnöd ilyen
gyakran. Hogy átkot hozol ránk a fehér bőröddel.
– Hogy érted azt, hogy átkot?
– Azt mondják, túl sok időt töltesz itt.
– Te is így gondolod? – kérdezem, felállok. Megbántódtam a szavaitól.
Mukami megérinti az arcát, amely feldagadt, az egyik szemét becsukva
tartja.
– Nem lehetünk egyszerre kikujuk és britek – mondja.
Njeri nem szól semmit. Csak nézi, ahogy elmegyek. Nem mintha
közömbös lenne. De egyszerűen nem szólhat bele az ügybe.
Amikor visszaérek a házhoz, látom, hogy egy dzsip áll előtte. Nate Logan
a verandán ül, és apámmal kávézik.
– Hé, kölyök! – mondja mosolyogva.
– Helló! – mondom. Örülök, hogy látom, kiveri a fejemből a Mukami
szavai miatt érzett sértődöttségemet.
– Logan szeretné kölcsönkérni Haroldot – mondja az apám. –
Megkérdezte, nem akarsz-e csatlakozni hozzájuk néhány napra. Lillian vár
téged.
– És mi a helyzet Sarával?
– Ma egész napra bement Nakuruba – dörgöli meg Nate az állát, a szeme
ravaszul csillog. – Az apád mindkettőtöket elengedett.
– Menj csak, és érezd jól magad – mondja az apám mosolyogva, most
sokkal nyugodtabbnak néz ki, mint a hazajövetelem óta bármikor.
 – Hadd szedjem össze a cuccaimat – mondom vigyorogva, izgatottan a
gondolattól, hogy néhány napra itt hagyhatom a farmot, és találkozhatok
Lilliannel.
Behajigálok néhány ruhát egy táskába. Amikor lelépek a verandáról,
Harold már a dzsip hátuljában ül.
– Hé! – mondom mosolyogva, ő pedig felemeli a kezét üdvözlésképpen.
Alig-alig látom őt a farmon napközben. Csak esténként találkozunk, amikor
bejön a szobámba, hogy meghallgassuk a híreket, és aztán beszélgetünk egy
keveset, osztozva a különös, csendes meghittségen, amit a rádió hallgatása
teremt körülöttünk.
Nate kinyitja a csomagtartót Junónak. A kutya mostanra túlságosan nehéz
ahhoz, hogy felugorjon. Felteszi a mellső lábát, én pedig addig emelem a
hátsót, míg fel nem tud kapaszkodni a dzsip fémpadlójára, ahol aztán
lefekszik.
– Harold néhány napig segíteni fog nekem – mondja Nate belülről
kinyitva nekem az első ajtót. – Szükségem van egy segítő kézre.
Kíváncsi vagyok, mit fog ehhez szólni Sara, ha megtudja.
Kelet felé vágunk át a farmon, sűrű vadonon hatolunk keresztül,
lehajolunk, hogy elkerüljük az akáciaágakat, amelyek a dzsip oldalainak
csapódnak; sziklákkal beszórt domboldalakon ereszkedünk le, ahol gazellák
ugranak elénk a bokrokból, míg csak egy völgy aljába nem érkezünk.
Előttünk füves síkság húzódik, ragyogó zöld színű a múlt havi esőtől, zebra
legyez a farkával a remegő délibábban. A nap tűz, és a nyitott ablakban
nyugvó karomat forrónak érzem a fémen.
Markhamék háza a völgy végében áll, ahol hosszú, széles síkságba megy
át. A ház meleg és otthonos, vörös téglafalai vannak, és egy kertje, amely
rózsákkal, hibiszkusszal, lonccal veszi körbe: Lillian ugyanabba a
hálószobába vezet, amelyben gyerekkoromban aludni szoktam, egy kis
vaságy áll benne a fal mellett, patchwork takaróval letakarva. Nézem
Lilliant, ahogy átvág a szobán, és megáll a duzzasztóra néző ablaknál, most
is arra gondolok, ami már korábban is megfordult a fejemben: hogy nyilván
a gyerekének építette ezt a szobát, a gyerekének, aki sosem született meg.
-

– Istenem, mennyire szerettem ezt a helyet – mondja, megfordul, és rám

néz, szomorúságot látok átsuhanni az arcán. – Gerald azt mondja,
túlságosan megöregedett Afrikához – folytatja, de aztán egy mosollyal elűzi
a gondolatot. – Gyerünk, szeretném, ha segítenél valamiben!
Kézen fog és az istállókhoz vezet. Felnyergeljük a lovakat és
kilovagolunk a farmra. A hat év alatt, míg távol voltam, nem lovagoltam, de
most is olyan természetesnek érzem, akár a járást. A lovainkkal
keresztülvágunk a tehéncsordákon, végigügetünk a ház előtt lévő duzzasztó
partján, és felkapaszkodunk a hegy oldalán a gerincre. Egy zebracsorda
bóklászik előttünk, vágtára ösztökéljük a lovakat, a patáik dobognak a
szikkadt földön, együtt vágtatunk a zebrákkal, a szél elviszi a nevetésemet,
úgyhogy csak az alattam lévő ló légzését hallom, a nyereg nyikorgását és a
szívem dörömbölését a mellkasomban.
Ahogy telnek a napok, mindig úgy döntök, hogy maradok még egy kicsit,
segítek Liliannek a tejgazdaságban és a konyhában, savanyúságot
készítünk, citromot teszünk el, begyűjtjük a zöldséget a kertből. A sajtjait
egész Kenyában árulják, még Nairobiban is. Zöldségmagokat ad nekem,
hogy vigyem haza és ültessem el, megmutatja, hogyan nőnek és miképpen
kell gondozni őket. Délutánonként kilovagolunk a farmra, jelentünk
Geraldnak a csordáról, a duzzasztó állapotáról, arról, hogy vadállatok
érkeztek, és most vetélkednek a tehenekkel a legelőért. Egész nap kint
vagyunk a szabad levegőn, csak akkor megyünk haza, amikor alkonyodik.
A hírek távolinak tűnnek, mintha itt nem érhetne utol minket a hatásuk.
A negyedik estémen a hálószobám ablakában állok. Két afrikai fekete
ágakat vonszol keresztül a gyepen, tüzet raknak a veranda előtti tűzrakó
helyen. Az ablakból látom a nap utolsó sugarait, lángként tükröződnek
vissza a duzzasztó vízfelszínén. Egy csapatnyi fehér madár rebben fel az
aranyszínű víztükör felett. Lefekszem a vaságyra, a lábam sajog a
nyeregben töltött hosszú óráktól, mélységes fizikai elégedettség árad szét a
testemben. A ház halk neszeit csak suttogásként érzékelem elkószáló
tudatom peremén: Gerald hangját, ahogy kikuju háziszolgájával beszél;
Nate és Harold dzsipje, amint megérkezik, mire leszáll az este; Harold
ritkán hallható nevetése; egy üveg, ahogy csilingelve a pohárhoz ütődik.
Különös, hogy sokkal inkább otthon érzem magam itt, mint Kisimában.
Amikor Junóval a sarkamban lemegyek, hogy igyak valamit, az asztal
viharlámpákkal van megterítve, amelyek ragyognak a sötétben. Égnek a
tüzek, forró lángok törnek a hűvös éjszakai levegőbe. Juno elégedetten
fekszik a lábamnál. Belekortyolok a gin-tonicomba, amit Gerald kevert
nekem, átadom magam az alkohol forróságának, amely lángra lobban a
gyomromban, és elszédíti a fejemet.
– Meséld el nekik, Harold! – mondja Nate mosolyogva, végigsimítva
cafatokra tépett ingujján, kilátszik alóla barna bőre.
Harold idősebbnek és magabiztosabbnak látszik, mint amilyennek valaha
is láttam. Elpirul az izgalomtól, előrehajol, és elmesél egy történetet egy
nőstény oroszlánról, ami beőgyelgett a táborba, miközben épp pakoltak.
– Amilyen gyorsan csak tudtam, beugrottam Nate sátrába, de nem tudtam
felhúzni az átkozott cipzárt. És Nate... – ezen a ponton Harold újra
nevetésben tört ki, aztán mélyeket lélegez, hogy összeszedje magát. Nate
kényszeredett arcot vág, és egy üveget emel a szájához. – Nate a bokorban
volt, a nadrágja a bokájánál, én meg csak azt láttam, miközben a cipzárral
küszködtem, hogy az oroszlán arrafelé őgyeleg a fák között. Egy kiáltást
hallottam, és láttam, amint Nate félmeztelenül beugrik egy tüskés bokorba.
– És alaposan helyben lett hagyva a férfiasságom – nevet Nate
fintorogva.
Elkapom Harold arckifejezését, az arca ragyog a boldogságtól, látom,
hogy Nate kihozott belőle valamit, ami korábban nem volt érzékelhető.
– És az oroszlán? – kérdezi Lillian könnyes szemét törölgetve.
– Ó, hát egyenesen keresztülsétált a táboron. Csak egyszer állt meg, hogy
megnézzen, amint ott lógok a fán fennakadva, ásított egyet, és esküszöm, az
összes fogát láttam a csinos kis állkapcsában.
Forró báránycurryt eszünk, dhalt és rizst, mangót és lime-ot, a szakácsuk
indiaiaknál tanult Nairobiban. Nyolckor Gerald felkel, hogy bekapcsolja a
rádiót. Csak félig-meddig figyelünk oda, beszélgetünk az angliai hírek alatt,
de amikor Kelet-Afrika kerül sorra, mindenki elhallgat. Látom a
feszültséget Gerald arcán, és hirtelen valamiféle előérzet kerít hatalmába:
mintha valami változás közeledne, mintha összeomlana valami építmény,
de egyelőre nem tudom pontosan, miről lehet szó.
A hírolvasó bemutatja Kenya kormányzóját, Sir Evelyn Baringet. És
aztán egy bejelentés következik: „Szükségállapot kerül bevezetésre a
Kenyai Brit Koronagyarmaton. A kenyai kormány legjobb szándékai
ellenére kénytelen volt meghozni ezt a súlyos intézkedést. Szembesülve a
gyarmat területén a Mau Mau tevékenysége nyomán bekövetkező egyre
növekvő mennyiségű törvénytelen, erőszakos és rendbontó cselekménnyel,
egyszerűen nem maradt más lehetőség. A kormányzat drasztikus lépéseket
tesz, hogy megállítsa az erőszak terjedését. ”
Amikor a kormányzó befejezi a beszédet, rövid csend ereszkedik ránk,
aztán kattan a rádió, ahogy Gerald elzárja.
Meg vagyok döbbenve. A szükségállapot úgy hangzik, mint valami
hadüzenet, a hivatalos beismerése annak, hogy a helyzet kicsúszott minden
ellenőrzés alól.
– A vég kezdete, vagy a kezdet vége? – teszi fel a kérdést Gerald halkan
a beálló csendben.
A pillanat valamiféle fenségességgel telítődik. A gyarmat, egész eddigi
történelmével, most ennek a kérdésnek a gyújtópontjába kerül. Sokáig senki
sem szólal meg.
Nate megmozdul a helyén.
– India már levált. Csak idő kérdése az egész.
– Mi idő kérdése? – kérdezem, a bor bátorrá tesz.
– A függetlenség – mondja Nate rám nézve.
Bizsergő megdöbbenést érzek. Mintha ismertem volna ezt a szót egész
életemben, és mégis most hallanám először. Egész eddig kimondatlanul volt
jelen, most pedig hangosan kimondta valaki. Nem hiszem, hogy valaha
képes leszek kiverni a fejemből.
Gerald az orrához szorítja ökölbe szorított jobb kezét, úgy veszi a
levegőt, én pedig elgondolkodom: vajon milyen hely lesz egy független
Kenyában neki, milyen helye lesz az apámnak, vagy akár nekem?
Gerald végül azt mondja:
– Nem hiszem, hogy az olyanfajta erőszak, amelyet láttunk, előrevinne.
Békés módot kell találniuk arra, hogy érvényre juttassák az akaratukat.
– A kikujuk éveken keresztül próbáltak békésen szólni a brit
kormányhoz. Gondoljatok csak Kenyattára, aki egy misszionárius iskolában
tanult, Angliában járt egyetemre, és az isten szerelmére, fehér nőt vett
feleségül. Ő egy olyan kikuju, aki tökéletesen képes megérteni a föld
újrafelosztásának problémáit. Vajon meghallgatták? Milyen ígéreteket tettek
neki? Mennyivel érzik közelebb magukat a kikujuk mostanra a
függetlenséghez?
– Nem mondhatok ellent neked – mondja Gerald csüggedten. – De
továbbra is abban reménykedem, hogy ez a szükségállapot megvédheti a
kikujukat.
 – Mégis mitől védheti meg őket? Azoktól, akik úgy hiszik, megvan a
joguk arra, hogy saját vezetésük legyen?
– Ettől az erőszaktól, Nate. A Jóistenre mondhatom, én is láttam eleget a
két háborúban. Szeretném azt hinni, hogy a brit kormány mindezt megfelelő
indokkal teszi.
Nate nehézkesen fújtat egyet, a hangjában kétségbeesés tükröződik:
– És amikor vége lesz mindennek a szerecsenmosdatásnak, még akkor is
azt gondolod majd? – Nate egy pillanatra elhallgat. Az egyik fahasáb
kettéhasad a tűzben, és szikrákat hány szerteszét. – Legutoljára Hitler alatt
láttunk ilyen szükségállapotot, és gondoljatok bele, mi lett a vége.
Büntetőtáborok. Sajtócenzúra. Az egész átkozott szükségállapot.
– A kerületi rendőrfőnök – mondja Harold, és látom az arcán, mennyire
össze kellett szednie a bátorságát ahhoz, hogy megszólaljon, és kérdezzen
valamit – azt állítja, hogy a kikuju társadalom túl gyorsan fejlődik. Meg
hogy a Mau Mau a civilizáció kiváltotta negatív reakció.
– Persze, hogy ezt mondja – válaszol Nate nevetve. – Egy pillanatra sem
lenne képes belátni, hogy valamiféle politikai oka is lehet, mondjuk a
kenyai brit uralom elkerülhetetlen gazdasági mélyrepülése, földéhség, a
gyökértelen proletariátus vagy a diszkrimináción alapuló vezetés. A világon
mindenütt találkoztunk már ezekkel a kérdésekkel, és még mindig vannak
olyan emberek, akik az igazságért való harcot a barbársággal azonosítják. Ó
– folytatja Nate elmosolyodva, amikor elkapja a tekintetemet –,
megbotránkoztál, Rachel? – Lehajtja a poharában lévő whisky maradékát. –
Ráadásul megígértem neked, hogy nem beszélek veled politikáról.
– Tényleg megígértél ilyesmit, Nate Logan? Hát ez szörnyű képmutatás
volt részedről – mondja Lillian mosolyogva. – Sosem ismertem még olyan
embert, aki ennyire szeretett volna politizálni.
Újra csend ereszkedik ránk, közelebb húzódunk egymáshoz, hátunkban a
tűz melege, a lenyűgözően gyönyörű éjszaka, az iménti szavak összekötnek
minket. Fejünk felett ragyogóan, hatalmasan kel fel a hold, ezüstös fényt
varázsolva a duzzasztó fekete vizére. Csobbanás hallatszik a vízben, valami
úszik a mélyben. Messze a távolban egy leopárd ugat rekedten, reszelősen.
Szédelgek mindattól, amit Nate elmondott, a szükségállapottól, és Gerald
szavaitól: ez az ország tíz éven belül felismerhetetlen lesz. Tévedtem,
amikor azt gondoltam, könnyen úrrá lehet lenni a zavargásokon – bármi is
történjék most Kenyában, ez még csak a kezdet.
 Harold másnap reggel elmegy Nate-tel ötven mérföldnyire északra, a
vadonba. Az út utolsó szakaszát gyalog teszik majd meg, a sátrakat a
hátukon cipelve. Ez samburu terület, Nate azt állítja, ott nem lesznek
veszélyben a kikujuk miatt. Nate rinocéroszokat keres, és a samburukról is
készíthetnek majd fényképeket. Harold üzenetet ír Sarának, amit odaad
nekem, ez áll benne: „Néhány hét múlva visszajövök, nem biztos, hogy lesz
még ilyenre lehetőségem.” Csillog a szeme, érzem az izgatottságát és az
abba vegyülő bűntudatot. Elbúcsúzunk tőlük. Ebéd után Lillian hazavisz.
– Most már biztosan hiányzol az apádnak – mondja. – Biztosan aggódik
most, az események miatt.
Az út nagy részén csöndben vagyunk a tegnapi izgalom után. Folyton el-
elbóbiskolok, a fejem zötykölődik a rossz utakon, míg csak meg nem állunk
a házhoz vezető ösvényen. A kocsiban megölelem Lilliant, és kiszállok.
Lillian odainteget Sarának, és visszautasítja a teára szóló meghívást, azt
mondja, vissza kell mennie Geraldhoz, aki aggódna, ha túl sokáig
elmaradna. Az utolsó pillanatban még utánam nyúl, megragadja a kezemet,
és megszorítja.
– Minden rendben lesz, Rachel. Majd meglátod.
Nem vagyok ura annyira az érzéseimnek, hogy visszanézzek rá.
– És Harold? – kérdezi Sara, amikor egyedül maradunk a verandára
vezető lépcsőnél.
Rámeredek, érzem az üressége súlyát, és odaadom neki Harold üzenetét.
Kora este. Sara fülsértően vádló hangja zeng a ház túlsó végéből. Nem
szabadott volna elengedned. A ház üresnek érződik Harold nélkül. Ő
változatosságot jelentett, most csak hárman vagyunk. Ilyen érzés lehetett
neki is, mielőtt én megérkeztem.
Lefürdök, átöltözöm, és kimegyek a nappaliba. Az apám egyedül üldögél,
ölében egy vadászpuskával. Sara nincs itt. Csak öt napot voltam távol, de
olyan érzés, mintha minden megváltozott volna.
– Hajlandó lennél fegyvert használni? – Apa egyik kezében egy kis
revolvert forgat, és ahogy meglát, felém emeli.
– Szükség lenne rá? – kérdezem, miközben leülök.
– Itt vagyunk mi ketten Sarával, de azért jól jöhet – válaszol apám
őszintén. – Hasznos lenne, ha lenne még egy ilyen személy a házban. Csak
a biztonság kedvéért. – Leteszi a revolvert elém az asztalra, egy kis
doboznyi lőszerrel együtt, és hozzáteszi: – Lehetséges, hogy rájössz:
nagyobb biztonságban érzed magad, ha magadnál hordod.
Felemelem a fegyvert. Fekete, a fém hideg és nehéz a kezemben.
Gyerekként használtam az apám régi .22-esét, ugrónyúlra lődözve
éjszakánként, de ez más. Ez a fegyver erőszakot áraszt. Remeg tőle a
kezem, forog körülöttem a világ.
– Úgy gondolod, történhet támadás? Itt, Kisimában?
Apa megsimítja az állkapcsát ott, ahol a szakállának kéne lennie, és rám
néz.
– Úgy gondolom, óvatosnak kell lennünk. Ez még csak a kezdet.
Kinyitom a dobozt, és a nehéz, bronzszínű töltényeket az asztalra öntöm.
– Hatlövetű – mondja apám.
A töltények egymáshoz koccannak, mielőtt megállnának. Az apám rám
néz, aztán megkerüli az asztalt, és megmutatja, hogyan töltsem meg és
fordítsam el a tárat. Hogy hogyan emeljem fel a fegyvert, és hogyan lőjek
vele.
– Elég messzire hord, úgy ötven yardnyira, bár legjobb, ha vársz, amíg
közelebb nem leszel a célhoz. Könnyebb elvéteni, mint gondolnád.
– Milyen érzés? – kérdezem. – Mármint meghúzni a ravaszt. Fáj?
Az apám felnéz. Sara áll az ajtóban.
– Remek – mondja a szobába lépve. – Az apád úgy gondolta, talán túl
fiatal vagy ahhoz, hogy fegyvert kapj, de mondtam neki, hogy ez butaság.
Végül is itt nőttél fel. Bárki másnál jobban tudod, milyen mértékben
képesek ezek az emberek az erőszakra.
– Még nem döntöttem el, elfogadom-e – mondom.
– De miért is ne? – kérdezi, és megtorpan, őszintén meglepődve néz rám.
– Ilyen idős koromban, mint te, lenyűgözött volna, ha az apám ilyenfajta
felelősséget bíz rám.
Nem tudom, mit válaszoljak. Nem vagyok biztos benne, vajon
megértené-e vonakodásom okát, még abban sem vagyok biztos, hogy én
magam teljesen értem. Valami lassan körvonalazódik az elmémben.
– Nem hinném, hogy hiszek az erőszakban – mondom.
– Ah, milyen imádnivaló – mondja rövid, éles nevetéssel, miközben gint
tölt magának a bárszekrényből. – Próbáld ezt elmagyarázni a terroristáknak,
akik éjnek éjjelén beosonnak a hálószobádba.
– Sara – mondja az apám.
 Visszateszem a fegyvert az asztalra, nem igazán tudom, mit kezdjek vele.
– A nagybátyádnak, Eliotnak – mondja az apám, a kanapéra ülve felvesz
egy levelet az asztalról, és felém int vele, hogy témát váltson – megint
gondjai akadtak Uplandsben.
– Miféle gondjai? – kérdezem.
– Ó, hát néhány ember, akik politikai röpiratokat terjesztenek, munkások,
akik kisétálnak a munkaidő kellős közepén, ilyesmik.
– Sztrájkolni fognak?
– Nem, azt nem tehetik meg. A jelenlegi helyzetben semmiképp sem. –
Alaposabban szemügyre vesz. – Hát persze, hiszen te ott voltál a 46-os
sztrájk alatt...
– Milyen sztrájk? – kérdezi Sara.
Az apám ránéz.
– Az egész gyár sztrájkolni kezdett. Három napig egy szál fekete sem
jelentkezett dolgozni. De a legjobban a gépterem aggasztotta a bátyámat.
Valaki teljesen szétverte.
Apámra meredek. Hirtelen belém villan a kép, ahogy Michael a gépterem
előtt áll Uplandsben, zsíros kézzel.
– Mit értesz azon, hogy szétverte?
– Szétszerelte az egész gépet. Elvitt belőle néhány darabot, amit a bátyám
Európából rendelt. Egész biztosan tudta, hogy mit csinál. – Belekortyol a
whiskyjébe. – Sosem találták meg azt, aki művelte.
Arra az ígéretre gondolok, amelyet Michael csikart ki tőlem: Elmondod a
nagybátyádnak, hogy láttál? A fényre a gépteremben, a szerszámokra a
kezében. Láttam az izzadságtól gyöngyöző homlokát, és azt, ahogy öklével
a falra csap mérgében. Michael volt az. Ő tette tönkre a gépet. Az apámra
nézek, és arra gondolok: meg kell mondanom neki, de mielőtt
megszólalhatnék, valaki kopog az ajtón, háromszor.
– Két kopogás bajt jelez – mondja az apám, miközben Mumbai behoz
egy teli levesestálat, és a pillanat, amikor megszólalhatnék, elillan. Majd
elmondom neki később, amikor egyedül leszünk.
– Kiengeded még? – kérdezi apám vacsora után Juno felé biccentve, ami
a tűz előtt fekszik elnyúlva.
A nyitott ajtóban állunk, lábunknál fénypászma, nézzük, ahogy Juno
eltűnik a sövény árnyékos sávja irányába. Az apám a kezében tartja a
revolverét. Épp készülök elmondani neki, mit láttam a sztrájk során, de
aztán valami visszatart. Eszembe jut a félelem íze, amelyet azon a napon
éreztem a számban. A Michael arcán tükröződő düh és frusztráció. Az a
kristálytiszta pillanat, amikor ő meg én egymásra néztünk, és azt éreztem:
ugyanazon az oldalon állunk. Hogyan árulhatnám el őt ennyi év után,
anélkül hogy vele beszélnék először?
– Ezentúl nem mászkálhatsz egyedül mindenfelé – mondja az apám. –
Mostantól nem lehet. Tudni akarom, merre jársz.
– Rendben – mondom, látom, hogy Juno a farkát csóválva jön visszafelé.
Az apám beengedi, utána ráteszi a keresztzárat az ajtóra, és megpuszil
búcsúzóul.
– Ha bármilyen oda nem illőt hallasz, vagy úgy érzed, valami nincs
rendjén, csengess a szobádban lévő csengővel. Nem hiszem, hogy ma
éjszaka, vagy mostanában történne bármi is. Biztosan kapunk valami
figyelmeztetést, mielőtt támadás érne bennünket. De azért
mindannyiunknak óvatosnak kell lennünk.
A szobám hideg, odakint pedig csendes és látszólag üres az éjszaka, a
vadállatoktól eltekintve, meg persze a férfiaktól, akik kint az erdőben
táboroznak, fegyvereket és gyűlöletet felhalmozva. Az éjjeliszekrényemen
egy kis fémcsengő van. Hogy változhatott meg minden ennyire? Vagy
mindig is ilyen volt, csak gyerekként nem törődtem az engem óvó
felnőtteket körülvevő politikai feszültséggel? Emlékszem a sztrájk utáni
reggelre, ahogy lemegyek a nagybátyám verandájának lépcsőjén
Uplandsben, és észreveszem az összegyűrt papírt, amelyet Steven Lockhart
hajított a veranda sarkába. Ugyanaz a papír volt, amelyet a sztrájk vezetője
dugott az ingzsebébe, ugyanaz, mint amit Michael kezében láttam.
Kisimítgattam. Most csak töredékesen jut eszembe a szöveg, a szavaknak
akkor semmi jelentésük nem volt számomra: Afrikai Dolgozók
Szakszervezete. Panaszt teszünk... nem törődnek a feketék egyenlő
bérezésével... a fekete dolgozókkal szemben tanúsított előítéletek és
tiszteletlenség... a feketék szándékos szegénységben tartása, hogy
megmaradjon a munkaerő... vajon hitt mindebben Michael? És most hisz
benne?
Tízkor bekapcsolom a rádiót, és azt kívánom, bárcsak itt lenne Harold! A
háznak ez a része annyira csöndes és üres, és az Angliából felcsendülő hang
kihangsúlyozza ezt a csendet, amelyen nem képes áthatolni. A hírekben
beszámolnak arról, hogy a kikujuk tömegesen tesznek esküt, úgy tűnik,
nincs olyan sarka a Felföldnek, amelyet ne fertőzött volna meg a Mau Mau.
Odanyúlok, hogy kikapcsoljam a lámpát, és ott fekszem a sötétben, a ház
apró neszeire figyelve: egy gekkóra, ahogy besurran a nádtetőbe, a
fürdőszobai csap csöpögésére. Kis idő múlva az asztalon lévő fegyver után
nyújtom a kezem, de hidegnek érzem, és kevés megnyugvást ad.
Másnap a reggelinél Sara még nincs felöltözve, de az arcát már kifestette,
a fény leleplezi az orcáján lévő púderréteget. Rám mosolyog, és
megveregeti a mellette lévő széket.
– Gyere, ülj le, Rachel! Az apád egész éjjel fent volt, annyira aggódik a
szükségállapot miatt. Olyan sok mindennel kell törődnie, és most itt ez a
cirkusz a munkásokkal.
Az apám belekortyol a kávéjába. Nem néz rám, és rájövök, hogy ő nem
fogja elmagyarázni, mire gondolt Sara. Az a kellemetlen érzésem támad,
hogy ezt a beszélgetést Sara irányítja, de a kíváncsiság felülkerekedik a
jobbik eszemen.
– Mi történt?
– Ma reggel öt ember hiányzott a munkások közül – mondja az apám. –
Minden bizonnyal esküt tettek múlt éjszaka. – Nehézkesen fújtat egyet. – A
rendőrség reggel elfogott kettőt közülük a Nakuruba vezető úton, de a
többiek ott kint lehetnek valahol, az átkozott erdőben. Mindannyian jó
embereim voltak, és jó munkások.
– Még egy ok arra, hogy túl legyünk ezen az egészen – mondja Sara.
– Túl legyünk, de min? – kérdezem.
Az apám ekkor rám néz, és a tekintetéből magány sugárzik, mintha
lezárult volna számára valami, és szorult helyzetében elvesztette a
bátorságát.
Sara válaszol helyette.
– Steven Lockhart idejön ma este. Ő és apád irányítják holnap a kikujuk
kiköltözését a shambákból.
– Mit jelentsen ez? – kérdezem az apámat, miközben hallom, hogy
hangom természetellenesen élessé válik. – Hová mennek?
– Leginkább vissza a rezervátumokba – mondja az apám végigsimítva az
állán.
– Hazatelepítjük őket – segíti ki Sara. Ügyesen megmagyarázza, amit
apámnak szemlátomást nehezére esik megmagyarázni. – Nem maradhat itt
ennyi kikuju. Túlságosan veszélyes.
– Hazatelepítjük? De hát itt élnek. A legtöbbjük itt született. – Az apámra
nézek. – Mégis hová kellene visszamenniük?
Az apám eltakarja kezével a száját, úgy fújja ki a levegőt.
– Steven Lockhart eltöltött egy kis időt itt, a munkások között. Úgy
érezte, nem biztonságos, hogy ilyen nagy shambák vannak itt, ennyire
messze a háztól. Túlságosan ki vannak téve a fertőzésveszélynek, annak,
hogy lázadók jönnek elő az erdőből, és rákényszerítik őket az eskütételre.
Létesítünk egy shambát a házhoz közelebb, azoknak a kikujuknak, akik
maradnak. Ez biztonságosabb lesz nekik, és nekünk is.
– Hányan mennek el?
– Körülbelül százhúszan.
– Több mint a fele!
A hajón egy misszionárius mesélt a rezervátumokban uralkodó
állapotokról. Azt mondta, túlzsúfoltak, a föld pedig elsivatagosodott a
túlzásba vitt legeltetéstől. Hogy csak úgy nyüzsögnek ott az olyan emberek,
akik a háborúból tértek vissza, új ambíciókkal, új képességekkel, és most
nincs módjuk arra, hogy eltartsák magukat.
– Rachel, ez már hetekkel ezelőtt eldöntött kérdés volt. Most már semmit
sem lehet tenni ezzel kapcsolatban, úgyhogy jobb lesz, ha a méltóságodat
megőrizve elfogadod apád döntését.
– De hogy voltatok képesek eltitkolni előlem? Amikor ennyi időt
töltöttem közöttük! Ők mióta tudják?
– Néhány nappal ezelőtt mondtuk meg nekik.
– És van munka számukra a rezervátumban? – kérdezem az apámat. –
Hogy fognak ott életben maradni?
– A kikujuk évekig urakként éltek az apád földjén – mondja Sara – annyi
kecskét, annyi tehenet tartottak, amennyit csak akartak, nem beszélve a
feleségekről, és csak az isten tudja, hány gyerekről. Itt az ideje, hogy
megértsék: ez a föld nem az övék.
Nem mondok semmit, tudatában vagyok annak, hogy veszélyes területen
mozgunk, de a hallgatásom nem elég. Sara szemtelenségnek értékeli. Azt
akarja, hogy helyeseljek.
– Rachel, az apád véres verejtékkel küzdött azért, hogy ezt a földet
termővé tegye.
 – Nos, ha a vérről, verítékről és könnyekről van szó, én azt mondanám,
ők is kivették belőle a részüket. – Nem kételkedem abban, hogy az apám
keményen dolgozott itt, de azok a kikuju férfiak és nők is így tettek, akik
idejöttek, hogy neki dolgozzanak.
Az apám nem néz rám, és egyikük sem mond semmit, úgyhogy a
mondataim furán ott maradnak köztünk a levegőben, mintha valamiféle
kamaszos arcátlanságot bizonyítanának.
Mungai kijön, hogy felszolgálja a kávémat. Megkérdezi, hogyan
szeretném a tojást, tudom, hogy végighallgatta a beszélgetésünket.
– Mi van Michaellel? És Jimmel? – kérdezem, amikor elmegy.
– Michael marad – mondja az apám. – És persze Jim is.
– És a családja? – kérdezem, ahogy hirtelen eszembe jut Njeri.
– Nekik el kell menniük. Mindannyiuknak, kivéve az első feleségét és az
ő gyerekeit.
Megdöbbenve bámulok az apámra. A megszokott világom porrá hull
körülöttem.
– De Njerinek pár hetes kisbabája van.
– Nem tehetek kivételt. Beszéltem Jimmel. Azt mondtam neki: válasszon,
itt marad-e velünk, vagy elmegy, és kap kéthavi fizetést. Úgy döntött,
marad. Njeri Mukamival utazik, ott lesznek az unokatestvérei is, és Jim
természetesen küld majd nekik pénzt.
– Jobb lesz – mondja Sara –, ha ellenőrizhető munkaerőnk lesz a farmon.
– Hogy egyezhettél bele ebbe? – kérdezem tátott szájjal apámtól.
– A francba is, Rachel! Mégis mit vársz tőlem, mit csináljak? – Az apám
feláll, és hátralöki a székét. – Így, hogy itt van Sara! És most még te is! Ez
nem biztonságos. Valami változásra van szükség.
Sara azt mondja, nyugodtan kortyolgatva a teáját:
– Az apád nem valami szállodát üzemeltet, Rachel. A munkások nem
csupán azért vannak itt, hogy festői hátteret alkossanak a gyerekkori
emlékeidhez.
Belém hasít, amit mond. Van benne egy szemernyi igazság, ez elég
ahhoz, hogy elhallgattasson.
Sara végigfuttatja nyelvét a felső fogsorán, és elmerengve folytatja:
– Emlékszel, mit mondott Steven a múltkor? Vadászati engedélyt kéne
kapnunk, hogy kilőhessünk néhány...
 – Kérlek, Sara – szakítja félbe az apám összeszorított fogakkal az újra
megjelenő Mungaira, aztán rám nézve. – Senkinek sem szabadna ilyesmiket
mondania.
Sarára bámulok, nem vagyok biztos benne: vajon azért mondta, hogy
engem bosszantson, vagy komolyan gondolja.
– Nem érdekel, ki hallja meg, kedvesem. Semmi olyat nem mondtam,
amit szégyellnem kellene. Ez a te földed, nem az övéké. Csak azért
kerültünk ebbe a helyzetbe, mert a hozzád hasonló emberek olyan
átkozottul lágyszívűek voltak. A Parlament elé vitték az ügyet, elkezdték
ezt az egész vitát az afrikaiak jogairól. – Sara feláll az asztaltól, leteszi a
szalvétáját és apám mögé lép. Előrehajol, átkarolja a vállát, úgy, hogy az
arca apám arcához simul. Látom, hogy egy ujjával körkörösen simogarja
apám mellkasát. Apám egy pillanatra behunyja a szemét, és szakadozottan
kifújja a levegőt. Sara, lágyabb hangon, amely inkább apámnak szól nem
nekem, azt mondja: – Ez a te földed, Robert. És nem hagyhatod, hogy
mások gyávasága elhitesse veled: nem birtokolhatod, ami jog szerint téged
illet.
Képtelen vagyok elhinni, micsoda öntelt magabiztosság árad ebből a
nőből, és elgondolkodom, mit láthat benne az apám. Rájövök, hogy valami
olyasmit, amit én nem adhatok meg neki. A lágyság és a kontroll valami
különleges, nőies elegyét, amelyre apám sóvárog.
– Nem értem – mondom kétségbeesetten, nem nézve egyikükre sem. –
Olyan régóta itt vannak, mint te.
– Rachel, ez nem ilyen egyszerű – mondja apám. Megfogja Sara kezét, és
a mellkasához szorítja, mintha nem lenne képes beszélni, miközben Sara
körkörösen simogatja a mellkasát. Én pedig úgy érzem, egyszerre két
beszélgetés zajlik az asztalnál. Egy köztem és az apám között, és egy,
némán, kettejük között. – A kezdeti időkben annyira kevés megtisztított
földterület volt. Könnyedén elkülöníthettem néhány ezer acre-t, hogy
felhúzzák a shambákat és legeltessék az állataikat. De most több kávét, teát,
takarmánynövényt akarunk ültetni. Van rá esély, hogy végre elérjünk
valamit itt Kenyában, ahelyett hogy épp csak vegetálnánk. Nincs értelme
gazdálkodó bérlőket tartanunk. Munkásokra van szükségünk.
– Szóval akkor ez most gazdasági vagy biztonsági kérdés?
– Mindkettő – mondja az apám egyszerűen.
– Vagy talán ez a kettő most kényelmesen egybeesik.
 – Mit jelentsen ez? – kérdezi az apám jeges hangon.
– Csak azt, hogy elég kényelmes mindenféle reformot bevezetni a farmon
azzal az ürüggyel, hogy magadat akarod megvédeni.
– Mindannyiunkat meg akarom védeni – helyesbít apa.
– Mit szólna ehhez anya?
Apa nem néz a szemembe. Az arca megfeszül a haragtól.
– Az anyád nincs itt.
– És Jim? – kérdezem, és összegyűjtöm magamban az erőt, hogy Sarára
nézzek. – Gondolom, őt csak azért tartod meg, mert nem tudnál meglenni a
főztje nélkül, igaz? – Felállok, és mielőtt tudnám, mit csinálok, dühtől
forrongva ott hagyom a reggelit. Ahogy bemegyek a házba, még hallom
ugyanazt a lágy, cirógató hangot:
– Szörnyen el van kényeztetve, Robert. Én nem engedném meg neki,
hogy így a fejemre nőjön.
Átrohanok a házon, ki az elülső ajtón. El kell mennem a shambákhoz,
hogy megkeressem Njerit, habár nem tudom, mit mondok majd neki, ha
előttem áll.
Az ösvény az istállók mellett visz el, és csak ekkor jut eszembe Michael.
A garázsban dolgozik, felnéz, amikor belépek. Ott állunk egymásra
bámulva. Bármilyen rossz is elképzelni, hogy ő tette tönkre a gépet a
nagybátyám gyárában, még rosszabb belegondolni, hogy olyan kapcsolatai
lehetnek, melyek hatására a farm, az apám, sőt, talán az én ellenségem
válhat belőle. Visszaemlékszem az utolsó alkalomra, amikor beszéltünk, a
zavaromra: úgy néznek ki, mint a misszionáriusok által nevelt jó
kisgyerekek.
– Miért voltál Uplandsben? – kérdezem tőle.
Amióta ismerem, most először tűnik határozatlannak. Kinéz az udvarra,
aztán az ösvény irányába, én pedig követem a tekintetét, de senki sincs
semerre, senki sem hallgatózik. Mindketten tudjuk, milyen veszélyes lehet
ez számára.
– Ismertem Jomo Kimoit, a sztrájk vezetőjét.
– Azt a férfit, aki meghalt?
– Igen, azt, aki meghalt. – Egyre növekszik a közöttünk lévő feszültség: a
kimondatlanul maradt igazságok egyre mélyülő szakadéka.
– Korábban azt mondtad, az egyik unokatestvéredet látogattad meg.
 – Így is volt.
– Segítettél megszervezni a sztrájkot?
– Részt vettem benne.
– De nem tartóztattak le?
A szemembe néz – és egy pillanatra egyenesen belelátok a lelkébe, látom
a tisztaságát.
– Nem, Memsaab. Nem tartóztattak le.
– Miért vagy itt? – kérdezem elkeseredetten, ahogy a gépteremben történt
szabotázsra, a kezében lévő politikai szórólapokra gondolok, és arra az
ígéretre, amit tettem neki, ahogy ott álltunk egymással szemben azon a sötét
folyosón, miközben fegyverropogás visszhangzott a fülünkben. Nem lesz
más választásom, mint hogy elmondjam az apámnak.
– Már mondtam korábban. Nairobi már nem biztonságos.
– De tudtad, hogy haza fogok jönni...
– Azt mondták, sosem jössz vissza – válaszolja halkan. A szavai belém
hasítanak. Mondták. A kikujuk. Az ő pletykáik mindig is ösztönösen
megbízhatóak voltak. Vajon az apám mondta ki ezt először? Vajon ő hitte
azt, hogy soha többé nem jövök vissza, miután ennyi évre Angliába
kényszerített?
– Még mindig foglalkozol politikával? – A szavak furcsán hangzanak a
számból. Nem tudom, mi az, amit valójában kérdezek. Csak azt tudom,
hogy veszélyes a feketék számára, ha megpróbálják megváltoztatni
Kenyában a dolgok rendjét.
– Nem – mondja, és egy pillanatra egyenesen a szemembe néz. – Vannak
politikai meggyőződéseim, de nem vagyok aktivista. Többé nem.
– Miért nem? – Szeretnék hinni neki, de tudom, hogy nem tehetem.
Szeretném, ha valóságos lenne, de ő is, mint minden Kisimában,
megváltozott.
– A mozgalom túlságosan erőszakossá vált. Én békében szeretnék élni.
– Itt van a Mau Mau, és ők nem békések.
– Semmi közöm a Mau Mauhoz. – Mindezt teljesen meggyőzően
mondja, egyenesen a szemembe nézve, azt akarja, hogy felfogjam, amit
mond, és ebben a pillanatban, úgy gondolom, hiszek neki.
Ahogy a shambák közelébe érek, férfiakat és nőket látok az ösvényen
felém közeledni, egész családokat, a javaik, a kisbabák, az edények,
kosarak a hátukra, a fejükre kötözve, az asszonyok kétrét hajolnak a terhek
alatt. Nem várják meg a holnapot, már ma elmennek.
Lelépek az ösvényről, és nézem őket. Juno a lábamhoz telepszik. Kecske-
és juhnyájakat terelnek maguk előtt, a férfiak vesszőket fognak a kezükben,
és halk, dallamos hangon terelgetik az állatokat. A rezervátumok több száz
mérföldnyire vannak, és nekik minden egyes lépést gyalog kell megtenniük.
Észreveszem Wangarit, azt az asszonyt, aki valaha anyámnak segített a
kertben, amint egy hatalmas, régi bőröndöt egyensúlyoz erőlködve a fején;
Josephet, botra támaszkodva; Mukamit, hátán a legfiatalabb gyermekével,
idősebb fia pedig, akit a múltkor figyeltem, amint egy miniatűr kunyhót
épített a faágakból, most a szoknyájába kapaszkodik.
– Njeri! – végre meglátom őt is, Mukami másik oldalán gyalogol. Kilóg a
sorból. A kisbabája a mellkasára van kötve, kicsike, jól be van bugyolálva.
Szeretném azt mondani neki, hogy álljon meg, hogy menjen vissza a
shambába... de ki vagyok én, hogy megígérhetnék neki bármit is?
Szeretném azt mondani neki, hogy írjon nekem, hogy tudjam, merre
találhatom meg, de nem tud írni. A szuahéli tudásom nem elég jó ahhoz,
hogy kifejezzem, amit érzek, és még ha nem így lenne is, milyen szavakat
találhatnék?
– Kwa heri. Isten veled! – A zsebembe dugom a kezem, előhúzom azt a
kevés pénzt, amim van, és a kezébe nyomom, visszafojtva
csalódottságomat, hogy ez minden, amit adhatok neki. – Kuwa na safari
sdlama. Legyen biztonságos az utad!
Njeri az arcomra teszi a kezét, úgy, mint amikor először találkoztunk,
aztán megfordul, és elmegy.
A shambákhoz megyek, távol maradok az ösvénytől, hogy ne lássanak
meg. Könnyek homályosítják el a látásomat. Juno előttem üget, és időről
időre visszanéz rám, hogy megbizonyosodjon róla: követem. Sziklákon és
patakokon kell átmásznom, óvatosan haladva a kígyók miatt, míg csak ki
nem bukkanok a fák közül a nyílt térségre. A legtöbb kerek, zsúpfedeles
sárkunyhót lerombolták. A boma kerítést felszakították, és az akáciafal,
amely megvédte az állatállományt az oroszlánoktól és a hiénáktól, most
hosszú, rendetlen vonalban hever a poros földön. Még öt nappal ezelőtt is
itt állt a shamba, mint ahogy eddig egész életemben mindig, mostanra pedig
szinte teljesen elpusztult. Néhány kutya bóklászik szerteszét, megzavarodva
az eddigi létezésüket meghatározó egyszerű határok hirtelen
megsemmisülésétől. A levegőben nem érződik füstszag, a bomán nem függ
száradó ruha, nem hallatszik énekszó. Mind elmentek, és semmit nem
tehetek, hogy visszahozzam őket.
Michaelre gondolok, arra, hogy beismerte: köze volt a sztrájkhoz.
Nehezebb lesz így elmondanom az apámnak az igazságot, most, hogy
Michael így megbízott bennem. Nem élhetek tovább a farmon anélkül,
hogy mondanék valamit, és mégis úgy érzem, árulás lenne. Az apám nagyra
tartja Michaelt, de nyilván csak akkor, ha megbízhat benne. Egy pillanat
alatt átadná a rendőrségnek, ha megtudná, hogy részt vett a sztrájkban
Uplandsben.
Ott maradok az akáciaerdő szélénél, egészen addig, míg észre nem
veszem, hogy lehűlt a levegő. A napfény már nem szűrődik keresztül a fák
lombjai között, későbbre jár, mint gondoltam. Az elhagyatott falunak
kísérteties hangulata van. Felállok, és kinyújtóztatom a lábamat. Az erdő ott
van mögöttem eleven, lélegző neszeivel. És aztán, mintha egy rádiót
kikapcsolnának, minden elcsendesül. Jeges fuvallat csiklandozza végig a
gerincemet. Juno megmerevedik mellettem, én pedig a nyakára teszem a
kezem, hogy elcsendesítsem. A sok év alatt, míg távol voltam, nem
felejtettem el a vadon nyelvét – a madarak csiripelését, ha egy sas van a
közelben, az ágak lassú ropogását, amely egy elefánt közeledtét jelzi, a
bölény mély horkantását. De ez a hirtelen csend csak egyvalamit jelezhet –
ragadozót.
Egy sakál felugat figyelmeztetésként. Körülnézek, de semmit sem látok a
sziklák és fák hullámzó rétegein keresztül. A fegyver, amit az apám adott,
az ágyamban van. Kilépek az ösvényre, és elindulok a farm irányába. Juno
a sarkamban lohol, a fülét hátracsapva, fejét leszegve. Tudom, mielőtt
meglátnám, mintha az egész táj visszafojtaná a lélegzetét, aztán az oroszlán
keresztülvág előttünk az ösvényen. Egy hatalmas hím fekete sörénnyel,
amely csillog a mozdulatlan levegőben, ahogy megrázza, hogy elkergesse a
legyeket. Megáll az ösvény kellős közepén, és elfordítja a fejét, hogy ránk
nézzen. A szívem megáll. Juno lekuporodik, teste remeg a mély morgástól.
Érzem a kettőnk közötti távolságot, azt, hogy az oroszlán milyen
könnyedén átugorhatna. Aztán elmegy, besétál az ösvény túloldalán lévő
fák közé. A szívem egy hatalmas dobbanással újra mozgásba lendül,
reszketve nagy levegőt veszek. Várok néhány pillanatig, aztán folytatom az
utamat az ösvényen. Tudom, hogy nem jön vissza – az oroszlánok általában
távolságtartóak –, de a jelenléte felkavart. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy
az erdő tele van fenyegetéssel.
Ahogy az istállók közelébe érek, sokkal könnyebben lélegzem. Már
majdnem otthon vagyok. A levegőben finom por lebeg, amely mintha
magába zárná a lemenő nap utolsó sugarait, és amitől a földet párás,
aranyszínű fény itatja át.
Egy kék kezeslábasos férfi közeledik felém az ösvényen. Michael az, a
szandálja finoman csattog a száraz földön. Nem érzek félelmet, amikor
meglátom, csak megkönnyebbülést, amiért nem ment el a többi kikujuval.
– Memsaab – mondja, amikor felismer –, az apád keres téged.
Arra készül, hogy elmenjen mellettem, de megáll, amikor meglátja, hogy
én is megállok. Tiszteletlenség lenne tőle, ha továbbmenne. A nap épp
mögötte van, nehéz olvasni a testtartásából vagy az arcából.
Lenézek a vörös földre. A szandálja ugyanaz a fekete bőr, amelyet
minden afrikai visel, a talpa teljesen felvette a lába formáját a sok-sok napi
hordás miatt, a körme sima és világos, mint valami csontszilánk, engem
pedig hirtelen olyan erővel önt el valami ellenérzés, hogy meglepődöm.
– Mérges?
Michael nem válaszol. Mögém pillant, az ösvény irányába, érzem a
türelmetlenségét. Nagy önuralmába kerül, hogy itt maradjon. Inkább sietne
hazafelé, az istálló mögötti kunyhójába. Talán azért, hogy összeszedje a
holmiját, és elslisszoljon az éjszakában. Nem is fog elköszönni. Nem is
várom el tőle. Elárulva érzem magam, holott én követek el árulást.
– Michael... – most először veszem észre, milyen így kimondani a nevét,
érzem, hogy furcsa módon tiszteletlen vagyok vele, amikor a keresztnevén
szólítom, mint amikor egy gyerekhez közeledünk álságos bizalmaskodással.
– A szambáknál voltam. Nem tudtam. Sajnálom... – A magyarázkodásom
hirtelen közhelyesnek hangzik, nem számítottam erre, úgy érzem, más
értelmet nyernek a szavaim, nem azt fejezik ki, amit szerettem volna.
Michael még mindig nem néz rám.
– Mi van a családoddal? Ők is elmentek?
– Igen.
– De te itt maradsz? – Azért mondom ezt, mert nem gondolom, hogy el
kéne mennie, de rádöbbenek, hogy gyáva vagyok. Ez nem elég.
Gondolkodás nélkül kimondom azt, ami megszületett bennem. – Szeretném,
ha tudnád, hogy nem fogok mondani semmit. – Előrefelé nézek az
ösvényen, aztán a ház felé, ellenőrzőm, hogy egyedül vagyunk-e, csak
ebben a pillanatban határozom el magam végleg. – A sztrájkról. Nem
fogom elmondani az apámnak, sem bárki másnak. Itt maradhatsz
Kisimában, ha akarsz.
Michael nem válaszol. Ott áll, háttal a háznak és a napnak, amely
időközben lebukott a horizont mögé. Túlságosan sötét van már ahhoz, hogy
lássam Michael arckifejezését. Szinte még észre sem veszem, hogy
megmozdult, már csak annyit látok, hogy sötét sziluettje távolodik tőlem az
ösvényen. Késő van. Teljesen mozdulatlan a levegő. Gyorsan a ház felé
indulok, érzem a hátam mögött gyülekező sötétséget, és igyekszem
felkészülni az apám haragjára.
Amikor odaérek a házhoz, az apám a verandán ül.
– Hol voltál? – kérdezi halkan.
– A shambáknál – felelem, a szívem a torkomban dobog. Hallom a
haragot a hangjában, de nem akarok magyarázkodni.
– Ülj le! – húzza közelebb a mellette lévő széket.
– Már elmentek – mondom, és leülök. – Ott kellett volna lenned, hogy
nézd, ahogy elmennek.
– Neked pedig nem – mondja jeges hangon. – Megmondtam neked, hogy
ne menj sehová anélkül, hogy nekem szólnál. Mégis mit képzeltél?
– A shambák üresek – biztos vagyok benne, hogy ha meghallja, amit
mondani akarok, megért mindent. – Még a kicsi gyerekeknek is gyalog
kellett menniük. Joseph is ott volt a családjával. Minden tulajdonukat a
hátukon cipelték.
– Csalódtam benned, Rachel – mondja az apám, tudomást sem véve arról,
amit mondok. – A viselkedésed, amióta megérkeztél, egyáltalán nem felel
meg annak, amit vártam. Mások is vannak ebben a háztartásban rajtad
kívül, és együtt kell élnünk.
Biztos voltam benne, hogy hallani akarja majd, amit láttam, most pedig
megalázva érzem magam, mintha egy rossz gyerek lennék.
– Sara megdöbbent azon, ahogy a reggelinél beszéltél. Elmondtam neki,
hogy igazából ez nem te vagy, hogy küzdesz, hogy alkalmazkodj az itteni
élethez.
– Sajnálom, apa – mondom, és elerednek a könnyeim, hiába próbálom
visszafojtani. És tényleg sajnálom, hogy felmérgesítettem, habár mindazt,
amit mondtam, nem tudom megbánni.
 Feláll, és a ház mögötti földek felé int, amelyekre most sötétség borul.
Most veszem észre a revolvert a kezében.
– Ez egyikünknek sem könnyű. És nem lehetünk elég óvatosak. Minden
nappal merészebbek és erősebbek lesznek.
– Szükségem van valamennyi szabadságra – mondom, letörlöm a
könnyeimet, és odaállok mellé. – Nem lehetek egész nap a házban. Te
magad is azt mondtad, hogy világosban biztonságos kint lenni.
– Elmehetsz az istállókig
– És a duzzasztóig?
Egy pillanatig hallgat.
– Feltéve, ha szólsz nekünk, amikor odamész.
– Köszönöm – mondom, ő pedig régi, ismerős gesztussal kedveskedve a
tarkómra teszi a kezét, mintha az ügy ezennel meg lenne oldva. De én
kényelmetlenül érzem magam, kikényszerítette a bocsánatkérésemet, én
pedig nem voltam egészen őszinte, amikor elnézést kértem. Úgy érzem,
mintha ezzel egy részemet erőszakkal a hatalmába kerítette volna, és immár
nem érződik olyan nehéznek, hogy megtartsam a Michaelnek tett
ígéretemet.
– Rachel... aggódtunk miattad – mondja Sara, amikor belépek a
nappaliba. Az apám melegen rám mosolyog, mintegy nyugtázva, hogy a
beszélgetésünk a verandán már a múlté. – Emlékszel Stevenre? – Csak
ekkor veszem észre a vendéget, aki a bárszekrény mellett áll. – Azért jött,
hogy felügyelje a shambák kiürítését.
– Már elköltöztek – mondom halkan.
– Én is így értesültem – mondja Steven rám mosolyogva, miközben a
szemembe néz. Mintha felbecsülne, a tekintete az arcomról a mellemre
ugrik, aztán újra vissza. Egyfajta szégyentelen latolgatás tükröződik a
szemében, mint aki pontosan tudja, mi vagyok, és miért is érdeklődik
irántam, az pedig, amit én gondolok, és amennyit én tudok, teljesen
mellékes az ügy kimenetele szempontjából. – Egy italt? – kérdezi felhúzott
szemöldökkel.
– Csak vizet – mondom, és leülök az egyik fotelba a tűz mellé.
– Épp Michaelről beszélgettünk – mondja nekem az apám. Nagyot
kortyol a whiskyjéből, és egyik kezét a kanapén mellette lévő
vadászpuskára teszi.
 Az arcát figyelem, és érzem, ahogy a szívverésem egy pillanatra megáll,
aztán nagy dobbanással újraindul. Mi van Michaellel?
– Találkoztam vele az ösvényen ma este.
– Igen, Steven és én beszéltünk vele. A bátyja, Samuel volt az egyik, aki
hiányzott a munkások közül.
Steven Lockhart átvág a szobán, hogy odanyújtson nekem egy poharat, és
érzem az általa használt szappan szagát: szúrós és erős. Érzem hideg ujjait a
kezemen, ahogy elveszem tőle a poharat.
– Mit mondott? – kérdezem, miközben az jár a fejemben, hogy ez
megmagyarázhatja Michael kurta-furcsa modorát. Nyilván megpróbáltak
információt kicsikarni belőle, ő pedig azt hihette, esetleg mondtam már
valamit az apámnak.
– Azt, hogy semmi köze az egészhez. Elment a sambájukba ma reggel, és
a bátyja már nem volt ott. Valószínűleg nem hazudik... a másik három
testvére ma lett hazatelepítve.
– Nem tanított téged régebben? – kérdezi Sara, és érzem magamon
Steven tekintetét.
– Egy évig tanította Rachelt – mondja az apám. – Amikor visszajött a
háborúból.
– Mennyi idős voltál? – kérdezi Steven.
– Tizenegy éves.
– Nagyon fiatal kornak tűnik ahhoz, hogy egy gyerek egyedül maradjon
egy ilyennel – mondja Sara. Aztán az apámhoz fordul: – Mégis mi az ördög
bírt rá erre a döntésre?
– Rachel anyja ragaszkodott hozzá – mondja az apám.
– Te pedig beleegyeztél – mondja Sara, mintha ez apám gyengeségét
bizonyítaná.
– Akkoriban igyekeztem tiszteletben tartani a döntéseit. Nem akarta
annyira fiatalon iskolába küldeni Rachelt. Michael pedig rendes, keményen
dolgozó kikuju fiú volt.
– Az egyetlen jó kikuju... – mondja Steven megkocogtatva fogát a
körmével – ...a halott kikuju.
– De az iskoláztatás olyan hihetetlenül fontos. Főleg Afrikában – mondja
Sara. – Nem hagyhatod, hogy egy gyerek úgy nőjön fel, mint egy
bennszülött.
– Beszélt veled valaha politikáról? – kérdezi tőlem Steven.
 Csak egy pillanatig habozom.
– Nem – mondom, arra gondolva, hogy ez végül is nem teljes mértékben
hazugság.
Steven egy darabig csak néz engem, arcán halvány kétkedéssel mintha
várható lenne, hogy felfedem magam neki. Mintha észrevette volna a
habozásomat, és most az elméjében forgatná, valamilyen formába erőltetné.
– Érezted valaha fenyegetve magad általa?
– Milyen értelemben?
– Fizikailag. – Egy pillanatra elhallgat. – Szexuálisan.
Megrázom a fejem, ég az arcom.
– Steven, igazán. Mindenkinek van egy testvére vagy unokatestvére, aki
Mau Mau. – Az apám végigsimít az arcán. – A háborúban is volt, az isten
szerelmére. Mérnök volt Burmában. Többet tud az angol történelemről,
mint az itt élő európaiak fele. Képtelen vagyok elképzelni, hogy örömmel
üdvözölné valamiféle törzsi idill visszatértét.
– De akkor is – mondja Steven végigsimítva a revolverén – óvatosnak
kell lenned azzal a gondolattal, hogy mivel civilizált, így automatikusan
nyilván a mi oldalunkon áll. Pont az ilyenfélék azok, akikkel vigyáznunk
kell. Harcoltak a háborúban, közös sátorban aludtak egy csomó angol
sráccal, meghúzták a ravaszt olyan európaiakkal szemben állva, mint te
vagy én. Valószínűleg lefeküdtek egy-két fehér kurvával, és ettől hirtelen
úgy érzik, megszerezhetik a pozícióinkat.
– Fenntartások nélkül bízom Michaelben. Valahol határt kell szabnunk a
gyanakvásnak – mondja az apám véget vetve a beszélgetésnek, de a szavai
erőtlenül hangzanak, az olyan ember könyörgésének, aki bizonygatni
igyekszik magának valamit, szembesülve a vereséggel.
 14

Letérdelek a nagy pajtában a két, kilógó fémkarú traktor mögött. Odakint

üres az udvar. Michael már egy hete a tejgazdaságban dolgozik, új eszközök
beüzemelésében segít az apámnak. Hűvös és sötét van itt a magas, ferde
tető alatt. Néhány fénypászma, amely valahogy beszökik a bordázaton,
megvilágítja a kavargó port. Minden csendes, csak a varjak lábának
kaparászása hallatszik a fejem fölött lévő bádogtetőn.
A két bezárt bőrönd előttem hever. Egy tollkés van nálam, és épp a
hozzám közelebb eső bőrönd zárját igyekszem felfeszíteni. Az apám
elveszítette a kulcsokat. Újra nekiveselkedem, ahogy a késem tehetetlenül
lepattan a zárról.
Csikorgó hang hallatszik mögöttem. Megfordulok. Az egyik széles ajtót
felnyitja valaki, és egy fénycsík vetül keresztül a padlón. Michael bejön a
pajtába pár lépésnyit, pislog a sötétben. Először csak én látom őt, mielőtt ő
is észrevenne engem. Végigsimít rövidre nyírt haján, és kifújja a levegőt.
Az overallját legyűrte a derekára, a pólója fehéren világít a sötétben.
Aztán észrevesz engem, ahogy ott kuporgok a sötétben.
– Michael – nyelek egyet, felállok, úgy érzem magam, mint akit
rajtakaptak valamin. Látom, hogy Michael engem néz, és vár. – Nem tudom
kinyitni a zárat... – Meglepődve érzem, hogy könnyek feszítik a szememet,
megpróbálom visszatartani őket.
Egy pillanatig azt hiszem, el fog menni, de aztán előrelép, és elővesz egy
darab drótot a zsebéből. Leguggol a bőrönd elé. Lenézek barna, göndör
hajára, poros fehér pólójára, válla csomós izmaira. A nyaka árkában egy kis
izzadságpatak csordogál lefelé.
Csak egy pillanatba telik neki, néhány másodpercet matat a drótdarabbal,
és máris kipattintja a zárat. Ugyanezt megcsinálja a másik bőrönddel is.
– Köszönöm – mondom elbátortalanodva attól, milyen gyorsan
megoldotta azt, amivel én az elmúlt órában küzdöttem. Michael feláll, és
elfordulva tőlem, az ajtó irányába indul. – Michael...
Michael megáll, de nem fordul meg.
– Hallottam a bátyádról, beszéltek róla a házban.
 Semmit nem válaszol.
– Tudnod kell, hogy az apám bízik benned.
Michael továbbra is néma marad. Csak a fehér pólója ívét látom a
sötétben. Úgy érzem, nincs vesztenivalóm. Valahogy könnyebb így
kimondani az igazságot, itt, ahol alig van egy kis fény.
– Miért nem mondasz semmit? Miért nem veszel rólam tudomást?
– Tudomást veszek rólad, Memsaab.
– Nem bízol bennem – mondom, és felállok. – Azt hiszed, beszélni fogok
a sztrájkról az apámnak.
Hosszú csend következik. Aztán Michael megmozdul a pajtában honoló
folyékony sötétben. Hallom, hogy nehézkesen felsóhajt. Ahogy megszólal,
más a hangja, lágyabb, sokkal természetesebb.
– Elképzelhető, hogy nehéz lesz hallgatnod, Rachel. – Kimondja a
nevemet, és a hangjára, ahogy kiejti a száján, a közelség érzésére, amivel
eltölt, hullámok kelnek bennem, megdöbbenve jövök rá, hogy erre
vágytam. – Ha a helyzet bonyolulttá válik a farmon, ha támadás történik,
miért is ne mondanád el az apádnak?
– Mert bízom benned. Nem hiszem el, hogy bármi olyasmit tennél ami
veszélybe sodorhatna minket.
– Könnyű most ezt mondanod.
– Hogyan győzhetnélek meg?
Kicsit közelebb jön hozzám, elég közel ahhoz, hogy érezzem a testéből
áradó forróságot.
– Miért akarsz ilyen elszántan meggyőzni engem? Sokkal könnyebb
lenne számodra, ha elmennék.
A kérdés meghökkent. Magam sem vagyok biztos a válaszban. Miért
törődöm mindezzel ennyire? Még mindig a gyerekkorom eltört darabkáit
igyekszem összeragasztani? Azért van az egész, mert az anyám hitt
Michaelben? De ennél több oka van, több, mint amit kimondhatnék,
úgyhogy helyette azt mondom:
– Azt szeretném, hogy maradj. Tulajdonképpen ostrom alatt vagyunk itt.
Ki mással fogok beszélgetni?
Ezt az utolsó mondatot kétségbeesetten mondom, és Michael halkan
felnevet a sötétben, lenéz rám, én pedig tudatára ébredek a magasságának, a
teste közelségének, a mozgása lassú lágyságának. Levetette eddigi
személyiségét, és egyik pillanatról a másikra valóságossá vált. Ez az, amit
akartam tőle, ezt akartam, amióta visszajöttem a farmra és először
megláttam az udvaron, de most sokkal ijesztőbb, mint ahogy képzeltem.
Kinyitottam valamit, amit titokban akart tartani. Most, hogy nyitva van,
nem lehetséges többé becsukni. A fény megvilágítja az arcélét, amely most
ragyog a sötétben.
– Tudod, hogy engem letartóztatnak, ha bármit elmondasz? – Miehael
hangja rekedt suttogássá halkul. – Egy aprócska célzás arra, mi történt
Uplandsben, elegendő ahhoz, hogy büntetőtáborba szállítsanak. Ezek
törvényen kívüli helyek. Az embereket kínozzák és kivégzik ott.
– Tudom.
– Ezt nem saját magam miatt mondom most neked, habár nem akarok
úgy tenni, mintha nem rémítene meg a dolog, hanem azért, mert ez az egész
a te felelősségeddé válik, ha rájössz, hogy nem vagy képes hallgatni.
– Megértettem.
Mindketten összerezzenünk, amikor zajt hallunk az udvarról. Léptek
hangzanak föl, aztán az apám hangja, aki Michaelt szólítja.
Michael a nadrágjába törli a kezét, és kimegy, ott hagy engem üldögélni a
félhomályban. Nem megyek utána. Nem akarom, hogy az apám meglásson
ebben a pillanatban.
Hallgatom a hangjukat, ahogy a pótalkatrészekről beszélgetnek,
amelyeket az egyik Land Roverrel el kell hozniuk Nakuruból, egy új
exkavátorról, amely a következő héten érkezik, hogy felássa a régi shambák
előtt lévő erdőt, és előkészítse a talajt a kávéültetvény számára.
Amikor az apám elköszön, kicsit halkabban még megkérdezi:
– Rachel itt van? – és egy pillanatra úgy gondolom, talán bejön, hogy
megkeressen, talán elnézést akar kérni, amiért így alakultak a dolgok, és
segít átnézni a bőröndöket. De aztán hallom, hogy a léptei távolodnak, és
eltűnődöm, vajon megfordult-e a fejében egyáltalán, hogy bejöjjön, és
örülök-e annak, hogy végül nem tette.
Lehajolok az anyám holmijaival teli bőröndökhöz. Most, hogy ki vannak
nyitva, nem tudom rávenni magam, hogy felemeljem a fedelüket, és
megnézzem, mi van bennük. Nem állok készen rá. Szeretném megtartani
őket úgy, ahogy vannak – tele lehetőségekkel. Ezt a pillanatot nem élhetem
át kétszer. Ehelyett felkapom az anyám régi, bambusznyelű horgászbotját,
ami a hátsó falhoz van támasztva, és addig kutatok a papírdobozokban, míg
rá nem bukkanok néhány rozsdás horogra, amelyeket megcsiszolhatok.
 Amikor előbukkanok a pajtából, Michael hátát a falnak támasztva
guggol, és Junót simogatja. Összerezzenek, mert először nem veszem észre,
aztán enyhén zavarba esve álldogálok a tűző napon mindazok után, amiket
a pajtában mondtam.
– Mik a hírek a szükségállapotról? – kérdezi halkan, én pedig lenézek rá.
Rezzenéstelen arccal visszanéz rám, és rájövök, hogy most már kérdezhet
tőlem olyasmit, amit korábban nem, ami kicsit megrémít.
– Nem olvastál újságot?
– A kikuju újságokat betiltották. Az apád régebben mindig odaadta a
Standard-ját, de néhány hete már nem teszi.
Visszaemlékszem arra, hogyan hallgatta Michael a rádiót az udvaron, a
figyelemre az arcán, és rájövök, hogy ez vonzotta hozzám, szomjazott a
hírekre. Eddig nem vettem észre, hogy ez ennyire fontos neki, és nem
gondoltam arra, milyen elszigeteltnek érezheti magát e nélkül.
– Újabb razziák voltak Nairobiban. Letartóztatások.
– Kenyatta? – néz egyenesen a szemembe.
– Igen – válaszolom halkan. Tegnap este bemondták a rádióban. Jomo
Kenyatta az a politikai vezető volt, akinek eddig sikerült magát távol
tartania a Mau Mau által képviselt erőszaktól. Nate azt mondta, ő az Uhuru
– a függetlenség – nagy reménysége Kenyában.
Michael állkapcsa megfeszül, az arcán rángatózik az izom. Ha közelebb
lennék hozzá, azt hiszem, még a foga csikorgását is hallanám.
– Milyen vádak alapján?
– Hogy a Mau Mau szélsőséges szárnyát vezeti. Gyűlöletet és erőszakot
szít az európaiakkal szemben. Hogy kitalálta a Mau Mau-esküt.
Michael elnéz az ösvény irányába. Érzem a haragot a hallgatásában, a
tökéletesen mozdulatlan testtartásában. Megkérdeztem Nate véleményét
Kenyattáról másnap reggel, miután kihirdették a szükségállapotot. A
kiválóan iskolázott, nagyszerű előadókészségű és politikailag mérsékelt
irányvonalat követő Kenyatta tizenhat évet töltött Angliában, a Times-ba írt,
még könyvei is megjelentek. A reményt képviselte – amennyiben az
angolok fontolóra veszik a függetlenséget, először minden bizonnyal
Kenyattával ülnek le tárgyalni. Azzal, hogy letartóztatták, tökéletesen
világossá tették az álláspontjukat.
Michael nem néz rám újra, én pedig ott hagyom tovább üldögélni az
udvaron. Miközben igyekszem vissza a házba, nyugtalannak érzem magam.
Vajon helyesen cselekedtem, amikor megígértem, hogy nem mondom el
apámnak? Ha Michael hűségét próbára teszik, vajon melyik oldalra áll
majd? De van benne valami, amiben megbízom, és ez hitelesebbnek
érződik, mint az a politika, amelyet Steven Lockhart erőltet.
Hiába tiltott el az apám az új shambátói, akkor sem tölthetem az egész
napot bent a házban. Fogom az anyám parafa nyelű horgászbotját, és
elmegyek a duzzasztóhoz. Az orsó tökéletesen a kezembe illik. Anya fekete
sügéreket telepített a nagy duzzasztóba. Apa régebben idehozott esténként,
amikor a nap már nem sütött olyan erősen, és a parton találkoztunk anyával,
aki térdig a vízbe gázolva épp fárasztotta a zsákmányát. Apa sosem
horgászott, azt mondta, nincs hozzá türelme, de megmutatta, hogyan
belezzem ki a halat, amelyet anya fogott, egy kést döfött a hal sima hasába,
kiforgatta a belsőségeket, aztán a vér pettyezte testet a vízbe merítette.
Utána együtt sétáltunk vissza a hűvös esti levegőben, én mögöttük
bóklásztam, egy bottal kapargattam a poros földet, a szüleim hangja pedig
lágyan szállt a halványuló fényben.
A duzzasztó hatalmas. Olyan messzire húzódik, amennyire csak a szem
ellát, és a távoli, keleti partot az erdő határolja. KeresztüIküzdöm magam a
bozóton és a magas füvön, egészen a partig, a horgászstéghez. Egy kicsit
elkorhadt, és nem olyan masszív, mint valaha, de azért kibírja a súlyomat.
Előhúzom a fegyveremet az övemből, és magam mögé teszem a stégre,
aztán előveszem a csalit a zsebemből, ráköpök, és az ingembe törlöm.
Bedobom a zsinórt. Az úszó kis csobbanással mélyen a vízbe merül. Lassan
visszacsévélem.
A partot szegélyező fák sötéten, súlyosan állnak, és én elszigeteltnek
érzem magam itt, de nem vagyok boldogtalan miatta. Egy bölénycsorda
érkezik a duzzasztó túlsó partjára, hogy igyanak. A távolból hallom a
csorda kolompjainak tompa kongását. A madarak, amik eddig a víz fölött
rikoltoztak, elcsendesednek, és bennem hamarosan megerősödik az érzés,
hogy ez az én territóriumom, hogy a fák közötti terület az elefántoké,
bivalyoké, leopárdoké és oroszlánoké, meg azoké az embereké, akik
megosztják velük az erdőt. Én pedig biztonságban vagyok ezen a kis
tisztáson, a parton, a fennsík peremén.
Három sügért fogok, kibelezem és megtisztítom őket, és mindet
visszaviszem a házba. Jimnek szeretném adni őket. Nem beszéltem vele
arról, hogy elment a családja, arról sem, hogy a shambákat lerombolták.
Nem tudom, mit is mondhatnék, és a szégyen belém fojtja a szót.
– Rachel – mondja Sara a vacsoránál egyik este –, azt hiszem, a
kutyádnak hamarosan kölykei lesznek, igaz?
– Igen.
– Remélem, nem úgy tervezed, hogy itt elli meg őket, a házban.
Meglepődve nézek rá.
– Hol máshol ellhetné meg őket?
Sara nem válaszol.
– Mi van, ha valami nem megy jól? – kérdezem. – Szeretnék vele lenni,
amikor történik.
– Nem egy fajtatiszta kutya. Biztos vagyok benne, hogy megoldja, mint
ahogy az összes shenzi szokta. Isten bizony úgy tűnik, egyiküknek sincs
semmi problémájuk a szaporodással.
– Nem tarthatom bent a hálószobámban, amikor vajúdik?
– Biztos, hogy nem. Nagyon nagy kosz lenne.
– Rachel – mondja az apám, és rám néz az asztal túlsó feléről – Sara
nagyon előzékeny volt, amikor megkérted arra, hogy Juno hadd aludjon a
házban, de azt hiszem, megértheted az érzéseit ezzel kapcsolatban.
Mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki két héttel ezelőtt ott ült a
verandán Nate-tel, és mosolyogva azt mondta, hogy elmehetünk
Markhamékhoz. Eltöprengek, vajon Sara kívánságainak ezzel az óvatos
támogatásával kell-e megfizetnie azért, mert akkor elengedte Haroldot.
– Holnaptól – mondja Sara belecsúsztatva az ujjait apám kezébe– a kutya
aludjon kint az istállóban.
– Rendben – mondom, és felidézem apám szavait, amelyeket a
duzzasztónál mondott: Szeretném, ha különleges erőfeszítéseket tennél az
irányába. Már amennyiben maradni szeretnél.
Másnap reggel kinyitom az istálló ajtaját, és kisöpröm a port. Az udvar
üres. Juno a nyitott ajtóból néz – most már sokkal lassabban mozog, és
igyekszik az árnyékfoltokban maradni, hogy óvja magát a naptól.
Ez az az istálló, amelybe behoztam, amikor rátaláltam a szemétdombon,
és azt hittem, hogy meg fog halni. Szalmát szórok a betonpadlóra, ő pedig,
mintha csak a megelégedettségét szeretné demonstrálni, helyeslően
megszaglássza, körbeforog, és nehézkesen lefekszik. Kényelmes helye lesz
itt, de ha a kölykök éjjel érkeznek, nem fogok tudni segíteni neki.
 A kezemet a hasára teszem; a finom, szőrtelen bőrt most sötét vonal
választja ketté a közepén, a mellbimbói duzzadtak és rózsaszínűek már
gyűlik bennük a tej. Ahogy a hasán nyugtatom a kezem, mozgást érzek
alatta, mintha egy labda forgolódna a bőre alatt. Emlékszem ahogy Michael
azt mondta: Éreztem mozogni őket. A szívverésem felgyorsul. Hamarosan
megszületnek a kiskutyák.
Az éjszaka közepén egy leopárd fülsértő kiáltására ébredek; torokból
jövő mély hang, mintha egy fűrészt húznának végig nyikorgósan egy fában.
Megborzongok, megfordulok az ágyban, és fülelek. Viszonylag távolról
hallatszik – talán az istállók felől, lehet, hogy Juno szaga csalogatta oda. Az
összes ragadozó közül a leopárdtól félek a legjobban. Csendesek, nagyon
furfangosak, az éj leple alatt vadásznak, óvatosan becserkészik áldozatukat,
aztán halálosan, villámgyorsan csapnak le.
Újra felhangzik a kiáltás, a rekedt köhögés, amely belehasít a csöndbe.
Szokatlan ilyen közel a házhoz hallani. A szüleim egyik oroszlánkutyáját
egy leopárd ragadta el. Hatéves voltam akkor. Másnap reggel láttuk a porba
mélyedő mancsnyomait, csak néhány yardnyira a bejárati ajtótól. Még egy
héttel azután is a ház körül keringett, morogva, aztán egyik este apám
megbéklyózta egy kecske lábát, és kikötötte egy fához a ház előtti tisztásra.
Ő pedig odaült a nappali ablakához a vadászpuskájával. Egész este
hallgattam a kecske kétségbeesett mekegését. Az apám órákon keresztül
csak várt. Amikor letette a puskát, hogy könnyítsen magán a lábánál lévő
vödörbe, a leopárd lecsapott – majdnem úgy, mondta apám, mintha addig őt
figyelte volna. Mire az apám a kezébe kapta a puskáját, néhány másodperc
múlva a leopárdból már csak egy, a hosszú fűben elsuhanó árnyék látszott.
A kecskét leszakította a kötélről. A leopárd nem jött vissza, habár az apám
éjszakákon keresztül várta, engem pedig még hónapokig kísértett a kecske
mekegése.
Másnap reggel, mielőtt kiengedném Junót, átkutatom az udvart a
leopárdnyomok után, de nem látok semmit. Belefúrom a fejem Juno puha
szőrébe, és eltűnődöm, vajon tényleg erre járt-e az állat, és vajon visszajön-
e.
 15

Sara azt javasolja, hogy utazzunk el Nakuruba.

– Itt az ideje, hogy láss egy kis civilizációt – mondja. – Nem akarhatjuk,
hogy teljesen bennszülötté változz.
Örömmel megyek vele – egy hónapja voltam utoljára a városban.
Junót ott hagyom az istállóba zárva. Mostanra már nagyon meghízott, és
lassabban mozog, én pedig nem akarom, hogy elszökjön, és úgy
szülessenek meg a kiskutyák. Amikor lelépek a verandáról, Sara előlibben a
szandáljában és becsusszan a Land Roverbe. Sárga ruhát visel, amely a
térde fölé csúszik, amikor leül, és fehér vászon pisztolytáskát erősített a
dereka köré, amelyben a revolverét hordja.
– Tetszik? – kérdezi nevetve, végigsimítva a vásznon. – Nairobiból
rendeltem.
A futó záporok még nem érkeztek meg, és a föld olyan száraz, akár a
tapló – hallom, ahogy a fű ropog a lábam alatt, a fák tüskés ágai pedig
csikorognak a kocsi oldalán.
Ahogy a Nakuruba vezető úton autózunk, elhaladunk egy nagy, fehér
tábla előtt, amelyen frissen festett nagybetűkkel ez áll: Figyelmeztetés. Ezen
a területen rendkívül veszélyes piknikezni a terrorista bandák miatt.
Egy katonai dzsipekből álló konvoj araszol előttünk az úton, tele vörös
barettsapkát és khaki térdnadrágot viselő katonákkal – támaszpontjukról
kiáradó brit alakulatok, melyek úgy rajzanak, mint a termeszek, amikor
megzavarják a bolyt.
– Lancashire-i lövészek, egyenesen Angliából – mondja Sara, miközben
kerülgeti őket.
Két katona megböki a sapkáját, és utánunk füttyent, ahogy elhajtunk,
Sara pedig mindentudóan rám mosolyog, mintha egy húron pendülnénk.
A külvárosban meg kell állnunk egy útlezárásnál. Katonai dzsipek
parkolnak az út mentén, és egyenruhás, fegyveres európaiak és askarik
osztják csoportokra a tömegbe verődött feketéket.
– Razzia? – előrehajlok, hogy jobban lássak. Egy vászonsátrat állítottak
fel, és néhány askari őgyeleg egy európai tiszt körül.
 – Azt hiszem – mondja Sara. – Steven azt mondta, további letartóztatások
lesznek.
Egy khaki uniformisos katona továbbint minket, de Sara beáll az egyik
katonai jármű mögé.
Elővesz egy zsebtükröt a táskájából, és felfrissíti a rúzsát, az ajkát
hátrahúzza a fogáról.
– Gyerünk, nézzünk körül egy kicsit! – mondja kárminvörös mosolyt
villantva rám, és füle mögé tűri a haját. Izgatottá vált a katonai dzsipek, a
katonák, a piacról hallatszó kiáltozás miatt.
– Biztos vagy benne?
– Hová tűnt belőled a kalandvágy? – kérdezi dacosan. – Gyerünk! Egész
biztosan kíváncsi vagy te is egy kicsit.
Kiszállok a Land Roverből és követem őt a kis sátorhoz. Egy tiszt ül egy
tábori széken egy vászonponyva árnyékában, előtte apró tábori asztal, egy
darab papírra jegyzetel. Steven Lockhart az. A gyomrom összeszorul.
Szeretnék visszafordulni. Már éppen elfordulnék, amikor egy katona kiált
ránk, hirtelen elénk lépve.
– Hé! Mit gondolnak maguk, hova mennek?
Sara édesen rámosolyog, és az angol fiú, aki körülbelül egykorú velem,
szemlátomást őrlődik a kötelesség és a csodálat között. Steven felnéz,
halvány szemöldökét idegesen felvonva, de amikor meglátja, hogy mi
vagyunk azok, az arcán széles mosoly terül el, rózsaszín ajka kettéválik,
előtűnik szabályos, nagy fogsora. Most már túl késő van ahhoz, hogy
sarkon forduljak.
– Mi van, lányok, idejöttetek, hogy lássátok dolgozni az angol
igazságszolgáltatást? – kérdezi joviálisan.
– Csak ha nem bánod – mondja Sara, és bebújva a sátor árnyékába,
lehajol, hogy arcon csókolja Stevent.
– Hát persze – mondja Steven, és int nekünk. – Maradjatok. Nézzétek az
előadást! Ravasz gazemberek, de nekünk is megvannak a módszereink.
Onnan, ahol állunk, a sátor árnyékából jól látjuk a feketéket a járművek
között. Többeket, akik épp úton vannak a városba, és ilyen hosszú útra
vállalkoztak ezen a forró napon, most arra kényszerítenek, hogy sorokba
rendeződve guggoljanak, miközben a rendőrök fegyvert szegeznek a
hátukba, és üvöltöznek velük, ha beszélni merészelnek. Majdnem dél van, a
nap egyenesen a fejük fölött tűz le rájuk. Több mint száz ember vár
kihallgatásra. Nekem már így is melegem van, a vászonponyva alatt állva,
de ők itt guggolnak a porban még órákon keresztül, míg mindannyiukat ki
nem kérdezik. Egy katona lökdös előre egy fiút a fegyvercsövével, úgy,
hogy egyenesen az asztalhoz jöjjön, ahol állunk. Ekkor veszem észre azt az
alakot, aki fehér, a szeménél kilyukasztott csuklyát visel a fején, és hátul, a
sátor árnyékában áll. Ahogy a fiú elhalad előtte, a csuklyás figura azt
mondja: Nem.
– A gakunia – mondja Steven. – A városból való. Rendkívül
megbízhatóan képes felismerni őket.
Figyeljük, ahogy hat másik ember is elhalad előttünk, aztán, pont amikor
Sara elkezd nyugtalankodva egyik lábáról a másikra állni, egy újabb férfit
taszigálnak előre, a következőt a sorból. Ahogy elmegy előttünk, a gakunia
aprót bólint. A férfi, aki előttünk áll, borostás, és negyven körüli lehet. A
haja hosszú fürtökben göndörödik. Hirtelen belém hasít a felismerés, hogy
ismerem. Michael egyik bátyja az, Samuel, aki hiányzott a munkából. A
szemembe néz, aztán elkapja a tekintetét. Michael volt a szerencsés, a
tehetséges, akit a szülei kiválasztottak, és iskolába küldtek. Samuelre nem
ragyogott így fel a szerencse.
Steven szuahéliül beszélget a gakuniával, aztán visszafordul hozzánk.
– Azt mondja, nem ismeri fel a férfit. Új a városban. Ami vagy azt
jelenti, hogy szökik valahonnan, vagy azt, hogy ideküldték, hogy zavart
szítson, és felesküdtessen másokat.
– Ez érdekes lesz – súgja nekem Sara lázas izgalommal, hogy ilyesminek
szemtanúja lehet.
Rájövök, hogy nem ismerte föl Samuelt.
Samuel az asztal elé lép.
– A kipandéd? – nyújtja a kezét Steven Samuel személyazonosító
kártyája felé, amely a férfi nyakában függ.
Samuel leveszi a nyakából, és odaadja neki.
– Beszélsz angolul? – kérdezi Steven a kipandére nézve.
Samuel megnyalja az ajkát, mintha igyekezne felkészülni valamire, aztán
azt mondja:
– Igen.
– Igen, effendi – javítja ki Steven. – Hol jártál?
– A piacon.
– Mondd, hogy effendi – mondja Steven.
 Samuel habozik, de csak egy pillanatra. Érzem a megaláztatását. Egy
férfi, akit gyerekként kezelnek, hogy Steven Lockhart az izmait
mutogathassa és meggyőzhesse magát a saját erejéről.
– Effendi.
– Hol dolgozol? – Samuel azonosító kártyája minden bizonnyal hamis.
– Nincs munkám.
– Effendi! – köpi Samuel fröcsögő nyállal.
– Effendi – ismétli Samuel, megnyalva az ajkát, az őrre pillantva, a
fegyverére, aztán ránk, aztán vissza a rendőrfőnökre, mintha nem lenne
biztos benne, honnan is várható a következő fenyegetés.
– Vannak testvéreid? – kérdezi Steven.
– Igen – válaszolja Samuel, aztán hozzáteszi, de már túl későn: – Effendi.
– Te rohadék – rúgja hátra a székét Steven. Az arca ég és vörös. – Mondd
csak újra – mondja, és lassan, erősen arcul csapja a másikat.
– Effendi – mondja Samuel anélkül, hogy megrándulna az arca.
– És még egyszer – mondja Steven, és a másik arcára is ad egy pofont.
– Effendi – mondja Samuel, a szeme könnyes, és gyűlölet sugárzik
belőle.
– Hol vannak a testvéreid? – kérdezi Steven leülve.
– Az egyikük Nairobiban, effendi, a kormánynak dolgozik. A többiek
Lariban. – Samuel egyáltalán nem néz felém.
– És te mit keresel itt Nakuruban?
– Azért jöttem Nakuruba, hogy munkát találjak, effendi – válaszolja
Samuel teljesen kifejezéstelen arccal.
– Felismeritek? – kérdezi Steven hátradőlve a székén, és felnézve
mindkettőnkre, lassan forgatva közben a tollát az asztalon.
Érzem, hogy a nyakizmaim megfeszülnek.
Sara megrázza a fejét.
– Nem állíthatnám, de az én szememben Robert minden munkása
pontosan ugyanolyan. Rachel, te járkáltál mindig a shambákba...
Steven felém fordítja a tekintetét. Rezzenéstelenül bámul hideg kék
szemével, és egy pillanatra úgy érzem, mintha én lennék az, akit
kihallgatnak.
– Nem ismerem – mondom egyszerűen, félrenézve. A szívem annyira
dörömböl a mellkasomban, hogy alig tudok nyelni. Ez a második alkalom,
hogy hazudok Steven Lockhartnak, és mostanra elég jól ismerem ahhoz,
hogy tudjam: sokkal jobb megfigyelő, mint amilyennek látszik. És azt is
tudom: nem vagyok biztos benne, hogy a hazugság a helyes döntés. Ez az
ember veszélyt jelenthet, számomra, a családom számára, és talán a fivérére
nézve is.
– Biztos vagy benne? – kérdezi Steven, és van valami a szája sarkában
bujkáló gyanúban, a szeme ásító ürességében, amitől megfagy az ereimben
a vér, de már túlságosan késő visszakozni.
– Igen – mondom, nagyon halkan.
– Vigyétek el! – mondja Steven hirtelen, belefáradva az egészbe, egy
legyintés kíséretében, és a férfit hátrébb lökdösik. A rendőr egy pisztolyt
nyom a hátába, és odataszigálja egy kordonhoz, amely mögött feketék
kuporognak a tűző napon, árnyék nélkül.
– Hova kerül? – kérdezi Sara leporolva sárga ruháját.
– Egy büntetőtáborba. Nem bízom benne. Néhány hét Yattában, és máris
köpni fogja az igazságot. – Feljegyez valamit egy könyvbe. Izzadságpatak
indul a homlokáról a bajszába, a haja nedvesen és fakón tapad a fejére.
Yatta egy büntetőtábor, amelyet olyan tiszt vezet, akiről az a hír járja: nem
tartja tiszteletben a törvény adta kereteket. – Semmiféle kockázatot nem
vállalhatunk.
– Lenyűgözőek a módszerei, igaz? – kérdezi Sara, miközben visszaülünk
a Land Roverbe.
Nem válaszolok. Kavarog a gyomrom. Steven Lockhart
erőszakosságától, a könnyedségtől, amellyel hazudtam neki, az érzéstől,
hogy lehet: nem megfelelően cselekedtem.

A Nakuruba vezető poros utakat színes és zajos forgatag szegélyezi:

vászon méteráru van kiterítve az út menti füves részre, egy szamár
botladozik egy autógumikkal púposan megrakott taliga súlyával küzdve,
autók dudálnak eszeveszetten, ahogy várják, hogy felszabaduljon előttük az
út. A főutca sokkal nyugodtabb. Európaiak vásárolnak be karácsonyra,
odaszólnak egymásnak a nyitott tetejű dzsipekből, kicserélve a híreket és a
pletykákat. Egy kívülálló valószínűleg nem is sejtené, hogy szükségállapot
van, de ha alaposabban megnézné, észrevehetné a revolvereket a csípőkön,
az askarit az utcasarkon, az ideges arcokat.
Napfény csillan meg az út menti épületek közé beékelődött kalyibák
hullámlemez tetején; az újabb, arctalan beton- és téglaházakban boltok,
bankok, ruhaüzletek, mezőgazdasági áruházak és vaskereskedések kaptak
helyet. Sara lefékez egy fodrászat előtt, és eltűnik az üzletben. Én a fűszeres
felé veszem az irányt. A makadámút ragacsos a teniszcipőm alatt, szinte
olvadozik a hőségben. A bolt előtt mangóval, fügével, futóbabbal és
hatalmas, formátlan tökökkel teli faládák állnak. Zöld és sárga banánok
csüngenek fürtökben a kampókról. Lehajtom a fejem, és belépek. A
mennyezeten egy ventilátor forog. A betonpadlón derékmagasságú,
fűszerekkel teli vászonzsákok sorakoznak: fahéj, szegfűszeg, szerecsendió,
paprika. Úgy állok ott, mint ahogy gyerekkoromban szoktam, belélegezve
India erőteljes, mámorító illatát. Egy szikh fiú szolgál ki, megtöltve a
papírzacskókat mazsolával, mandulával és cukorral; megígértem Jimnek,
hogy megvásárolom a hozzávalókat a karácsonyi kalácshoz, amelyet anyám
szokott készíteni valaha.
Amikor találkozunk a Rift Valley Klub előtt, ahogy korábban
megállapodtunk, Sara önelégülten végigsimít frissen készült frizuráján, és a
rúzsát igazgatja. Több emberre is rámosolyog, amikor bemegyünk, és az
asszonyok udvariasan visszamosolyognak rá, de nem emelkednek fel az
asztal mellől, nem hívnak oda, hogy csatlakozzunk hozzájuk, és engem
hirtelen részvét önt el Sara iránt, aki nem tartozik ebbe a körbe; és
ellenszenvesnek érzem a farmerfeleségeket, akiket nem ismerek, és akik
nem csinálnak titkot a megvetésükből.
Egy pincér érkezik az asztalunkhoz. Rendelek egy üdítőt, Sara pedig kér
egy Martinit.
– Ne áruld el az apádnak – mondja rám kacsintva. – Szóval nem
szeretném, ha ilyen mufurc módra állnál Stevenhez– mondja, amikor
megérkeznek az italaink.
– Élvezte, hogy nézzük. Keményebb volt a férfival.
– Őszintén, Rachel, mintha azt gondolnád, mi öldössük az embereket az
ágyukban, álmukban. Ugye nem akarod bemesélni nekem, hogy jól alszol
éjszakánként, miközben tudod, hogy ott vannak kint? – Belekortyol a
Martiniba. – Nem szabad elfelejtened, hogy ezek a tisztek azok, akik
harcolnak a gazemberek ellen. Az ő barátaikat meg a mieinket csinálták ki.
És tudom, hogy van egy kis igazság abban, amit mond. Nem alszom túl
jól. Ami azt illeti, szinte alig alszom. Az éjszakák nehézkesebben telnek,
mint ahogy a homokszemek peregnek lefelé egy homokórában, és tele
vannak olyan zajokkal, amelyektől rémülten felülök az ágyban, és az
éjjeliszekrényemen lévő fegyver után tapogatózom. De azt is tudom, milyen
Steven Lockhart karmai között lenni. Megtapasztaltam, milyen
jogtalanságra képes, és részvétet érzek azokkal szemben, akik a hatalmába
kerülnek. De valami más is kísért nyugtalan gondolataim mélyén. Mi lesz,
ha Steven Lockhart rájön, hogy hazudtam neki? Milyen hatalmat adhat ez
neki fölöttem?
 16

Harold visszatér a vadonban tett expedíciójáról. Erősebbnek néz ki;

sokkal robusztusabbnak és idősebbnek. A bőre lebarnult a naptól, a szeme
boldogan csillog. Fényképeket mutat nekünk a samburu faluról, ahol ő meg
Nate egy hétig laktak; egy kunyhóban aludtak, és feljegyezték a törzs
szokásait. És a táborról a szavannán, ahol a samburu vezetőjük rinocéroszra
bukkant. A hűvös hajnalokon kávét főztek egy kis tűzhelyen, esténként
pedig antilopot sütöttek a tűznél. Olyan magabiztosságot sugároz, amelyet
korábban nem láttam rajta, olyan önbizalmat, amely szinte árad belőle, az
újonnan megtalált bőbeszédűségével együtt.
Történeteket mesél nekünk a szavannáról – a két elefántbikáról, amik
átbandukoltak a táboron, kecsesen átlépdelve a sátrakat kikötő zsinórokat,
az oroszlánokról, akik egy zsákmány fölött verekedtek az ezüstös
holdfénynél, csak néhány yardnyira attól, ahol ők aludtak. Harold átalakult,
de Sara a szoba sarkában duzzog, és mindent megtesz, hogy
elbátortalanítsa. Nem ül oda, hogy megnézze a fényképeit, Harold pedig
percenként felé pillant; látom, hogy alig vár egy érdeklődő vagy dicsérő
szót. Harold lelkesedése lassan lelohad Sara makacs hallgatása nyomán,
végül összeszedi a fotóit, és a szeméből eltűnik a csillogás.
– Ideje, hogy valami rendes munka után nézz – mondja végül Sara,
amikor látja, hogy neheztelése elérte a kívánt hatást –, most, hogy itthon
vagy. Elég időt töltöttél már a vadonban Nate Logannel csavarogva.
Sarára pillantok, és megpróbálom az arcáról leolvasni, amit a szavai nem
árulnak el – azt, hogy milyen fenyegetést érez Nate Loganben. Egyszerűen
a liberális politikai nézeteiről van szó? Vagy arról, hogy ha Harold Nate-tel
van, kicsúszik az ő ellenőrzése alól?
Késő délután lemegyek az istállókhoz, hogy bezárjam Junót éjszakára.
Michael a garázsban van, és apám egyik dzsipjének a motorját szereli,
– Mit gondolsz, mennyi ideje van még? – kérdezem tőle.
Michael leguggol, Juno pedig odaüget hozzá. A kutya hasa súlyos, a
mozgása nehézkes. Michael hagyja, hogy a tenyerébe nyomja a fejét, aztán
végigsimít a nyakán; az állat megremeg. A fejét lehorgasztja, úgy áll.
Michael egyik kezét a hasa alá teszi, és meghúzza a mellbimbóját; néhány
csepp tej hull a porba.
Beviszem Junót az istállóba, és ő körbeforog a szalmán, de túlságosan
nyugtalan ahhoz, hogy hosszabb ideig egyhelyben feküdjön. Egy órán
keresztül ülök mellette. Amikor bealkonyodik, a sarokban áll, a falnak
fordulva, remegve. Hányt egy keveset a szalmára. Későre jár, vissza kell
mennem a házba. Amikor kimegyek az udvarra, látom, hogy Michael már
elment.
Vacsora után a szobámba megyek, de nem vetkőzöm le. Az ablaknál
állok. Odakint nem süt a hold és a táj teljesen sötét. Azt mondják, a Mau
Mau sosem jön le a hegyekből, ha nincs fenn a hold. Hallom, ahogy az
apám ellenőrzi az ablakokat a nappaliban, eloltja a lámpákat, a léptei
elhaladnak a szobám előtt, a saját hálószobája irányába. Egy hosszúra nyúlt
pillanat után óvatosan kinyitom az ajtómat, kimegyek a hallba és felveszem
az apám zseblámpáját az ajtó melletti szekrényről. Visszamegyek a
szobámba, és odahúzok egy széket az ablakhoz. A zseblámpát és a
fegyveremet leteszem az ablakpárkányra, kinyitom az ablakot és kimászom.
A lábam földet ér a túloldalon.
A zseblámpa kicsi, sárga fénykört vet a talajra. Végigpásztázok a
bokrokon, keresem, nem csillannak-e meg szemek a levelek között, de csak
egy törpeantilop apró fehér pupilláját látom. Felveszem a fegyvert. A
sötétben egy madár rikolt – kríí, kríí, kríí. Félek idekinn egyedül, és egy
hosszú pillanatig csak állok a ház és az ösvény között; a vér olyan hangosan
dörömböl a fejemben, hogy alig hallom a saját légzésemet. Vajon
elképzelhető, hogy az a leopárd, amit néhány éjszakával ezelőtt hallottam,
most is errefelé kószál?
Rákényszerítem magam, hogy megmozduljak; elindulok az ösvényen az
istállók felé. A bokrok sötétek és sűrűk körülöttem. A zseblámpa fénye
aprónak tűnik az éjszaka roppant sötétségében. A teniszcipőm túlságosan
hangosan nyikorog a poros földön. Végül hatalmas megkönnyebbülésemre
megpillantom a garázs falának szélét. Itt vagyok. Az udvar falai között
nagyobb biztonságban érzem magam. Ki akarom tapogatni az istállóajtó
tetejét. A kezem belehull a sötét, üres semmibe. Megtántorodom, és
visszahúzom a kezem. Valaki kinyitotta az ajtó tetejét. Lihegést hallok
odabentről Juno az. Megragadom a fegyvert – hidegnek és nedvesnek
érzem a tenyeremben és rákényszerítem magam, hogy behajoljak a felső
ajtószárnyon, és a zseblámpámmal végigpásztázzam az istálló belsejét.
Szalmacsomók, Juno, ahogy az oldalán fekszik, és mellette... egy láb, egy
emberé, aki a sarokban guggol. Épp, amikor az arcához érek a
fénycsóvával, megszólal:
– Rachel! – én pedig szakadozottan kifújom a levegőt.
– Michael?
– Gyere be!
Csak egy pillanatig habozok, aztán elhúzom a tolózárat, és bebújok az
ajtón. Michael kikuju, és nem maradhatnék így kettesben vele, ez nem is
megy ki a fejemből, de ettől még nem érzek félelmet.
Juno bordái le-föl emelkednek. A farka megemelkedik kissé, amikor
meglát engem, én pedig visszaemlékszem erre a kifejezésre a pofáján, még
kiskutya korából. A jó szándékra, amely a fájdalmai közepette is áradt
belőle.
– Kapcsold le a zseblámpát – mondja Michael halkan.
Leülök a fal mellé, egy kicsit távolabb Michaeltől. A lábam a szalmába
mélyed; eloltom a fénycsóvát. A sötétség bezárul körülöttem, vastagon,
szinte tapinthatóan. Pislogok, hogy hozzászokjon a szemem, hogy lássak
valamit a sötétség mélyén; de egyelőre semmi.
Érzem Michael bőre érintését, száraz, ahogy hozzám ér, amikor felém
nyújtja a kezét; aztán hirtelen valami meleg és puha lesz benne. A
valaminek vér- és tejszaga van, érzem szapora, nedves szuszogását az
orcámon.
Michael egy pillanattal később a zseblámpáért nyújtja a kezét;
bekapcsolja, és megtámasztja a szalmán. Egy nedves, épp most született
zsákot látok. Juno addig nyalogatja, míg a zsák fel nem reped, és előbukkan
belőle a kiskutya. Juno újra meg újra végignyalja, próbálja életre csalogatni,
a nyelvével kaparja nedves bundáját, de a kicsi mozdulatlanul fekszik;
nedves, fekete és nem mozdul.
– Minden rendben?
Michael fél kézzel megfordítja a kölyköt, úgyhogy most hanyatt fekszik.
Juno még mindig nyalogatja a nyelvével, és jól látom halovány, szőrtelen
hasát, aztán – épp amikor már biztosra veszem, hogy halott – kinyújtja apró
mancsát és kinyitja rózsaszín száját, megmutatva hegyes, fehér fogacskáit.
– Fiú – mondom fellélegezve.
– Igen – nevet halkan Michael – ügyes volt.
 Elveszi tőlem a másik kölyköt, és Juno közelébe teszi, ahol egy harmadik
kiskutya már szopik. Juno csak fekszik, feje a szalmán, aztán a három
kölyök már mind ott van a mellbimbói körül; hallom a nyivákolást és a
finom cuppogást, és látom, hogy az idősebb kölykök szőre már aranyosra
száradt, ugyanolyan színűre, mint az anyjuké, ugyanolyan színűre, mint a
szalma.
Michael kikapcsolja a lámpát, és csak ülünk, miközben a sötétség sűrűn
és áthatolhatatlanul gyűlik körénk.
– Láttam a bátyádat Nakuruban – mondom.
Michael nem válaszol.
– Yattába küldték.
– Igen.
– Tudtad?
– Egy férfi mesélte, hogy ott volt két fehér nő Kisimából. És hogy azt
mondtad Lockhartnak, nem ismered őt.
Ezek szerint Michael tudja, hogy hazudtam.
– Igen.
– Miért hazudtál?
– Jobban örülnél, ha nem tettem volna?
– Most nem arról van szó, hogy én mit szeretnék.
– Egy másik rendőrnek nem hazudtam volna – súgom. – De a végén
amúgy sem segített, Steven Lockhart így is a büntetőtáborba küldte.
Csendben ülünk a sötétben. Csak a kölykök fészkelődnek a szalma
között. Halkan cuppognak.
– Milyen hírek vannak Kenyattáról? – kérdezi Michael.
– Hallottál róla valamit?
– Semmit. – Mohó éhség hallatszik a hangjából. – Csak pletykákat. Azt
szeretném tudni, mit írnak az újságokban.
– Egy brit bíró vezeti majd a tárgyalást.
– Mit tudsz róla?
– A Kenyai Legfelsőbb Bíróság tagja már az 1930-as évektől. Régi
telepes, Nairobiban él.
– Egy közülük való. És ki lesz a védője?
– Egy angol ügyvéd, egy csapat indiai jogásszal együtt. Az újságok az
ügyvédet kommunistának állítják be. Kenyatta nem vallotta bűnösnek
magát, de vannak szemtanúk, akik ellene vallottak. Azt állítják, ő szervezte
a Mau Maut. Azt mondják, alkoholista.
– Azt mondanak, amit akarnak.
Hosszú ideig csendben ülünk. Amikor Michael bekapcsolja a zseblámpát,
látom, hogy csak az utolsó kutyakölyök nem világosodott aranyszínűre. A
szőre feketére száradt, és az egyik szeménél folt van, akár egy kalóznak.
– Vissza kéne menned – mondja Michael. – Most már nem jön több.
– Nagyon félek.
– Nem kell félned – mondja Michael. – A Mau Mauhoz túl későre jár.
– És a leopárdok?
– Nincsenek leopárdok ennyire közel a házhoz.
– Hallottam egyet az egyik éjszaka, néhány nappal ezelőtt.
– Nem hinném, hogy az leopárd volt.
– Mi más lehetett volna?
Michael nem válaszol, én pedig megborzongok, és a férfiakra gondolok,
akik lejönnek az erdőből éjszakánként.
– Tud erről az apám?
– Mégis mit gondolsz, miért számolta föl a shambákat? – A szalma
megzizzen, ahogy Michael feláll. – Visszamegyek veled – mondja.
Mielőtt elindulnék, megpaskolom Junót.
– Milyen okos kislány – suttogom, és megpuszilom a puha szőrt a füle
mögött. – Milyen okos, jó kislány.
A kiskutyák szorosan hozzábújnak. Majd reggel visszajövök.
Végigmegyünk a sötétben a házhoz vezető ösvényen. Egyikünk sem
szeretné, ha meglátnának. Biztonságban érzem magam Michael mellett, a
bátorsága köpenyként borul rám. A sápadt színű papiruszcserjénél állunk
meg, amely ezüstösen susog a sötétben. Odanyúlok, hogy megérintsem
Michael karját üdvözletképpen, de a kezem csak az üres levegőhöz ér;
Michael már elment.
Amikor bekapcsolom a zseblámpát, és az ablakomra világítok, egy
fehéren világító arc néz vissza rám. Hátraugrok, és levegőért kapkodok.
– Rachel!
Harold az.
– Mit csinálsz ott? – sziszegem neki.
– Hol voltál?
 – Junónak megszülettek a kiskutyái. – Odaadom neki a zseblámpát és a
fegyveremet; elveszi tőlem mindkettőt. – Húzz be!
Kinyújtja a kezét, én belekapaszkodom, ő pedig felhúz, átlendítem
magam az ablakon.
– Ki volt a férfi veled? Egy fekete? – kérdezi Harold a szobámban, rám
világítva a zseblámpával.
– Michael volt az – válaszolom, nyelek egyet, a reakciójára várva. – Épp
Junónak segített, amikor odaértem. Visszakísért. – Kinyújtom a kezem, és
megérintem Harold pizsamájának szélét. – Ugye nem mondasz semmit a
szüleinknek? Biztosan nem értenék meg.
– Nem mondok semmit – válaszolja megrázva a fejét. – De óvatosabbnak
kellene lenned. Nem tudhatod, ki lehet veszélyes.
 17

A rádióban minden este újabb rossz híreket közölnek. Az erőszak

folytatódik. Egy csomó gyilkosság történik a Fehér Felföldön; azonkívül
lopások és gyújtogatások. Csapatokat rendelnek ide a Közel-Keletről, egy
cirkáló érkezik újabb csapatokkal Mombasába, és a Kenyai Nemzeti
Rendőrséget és a Nemzetőrséget is teljes erővel mozgósítják, hogy
megküzdjenek a fenyegetéssel. Azt mondják, több ezer kikuju elmenekült a
letartóztatások elől, és most a Felföldön bujkálnak az erdőkben. A naivashai
rendőrőrsöt az éjszaka közepén megtámadták, három rendőrt megöltek és
egy egész fegyverraktárt kifosztottak, többek között harminc puskát és
tizennyolc Lanchester gépkarabélyt vittek el. Arról pletykálnak, hogy a
Mau Mau azt mondja a háziszolgáknak: tegyenek zsilettpengéket a
szúnyoghálóink alá, hogy beengedjék a mérges kígyókat a hálószobáinkba,
így gyilkolva meg minket álmunkban. És tovább folytatódik a lojális
kikujuk brutális meggyilkolása is, azoké, akik nem hajlandók letenni az
esküt.
Kisimában eddig nem találkoztunk erőszakkal, de napról napra nő az
érzés, hogy ostrom alatt állunk.
Steven benéz ebédre, egyfolytában a letartóztatásokról, az erdőkben
történt erőszakos cselekményekről beszél. Mesél egy nemzetőrbázist ért
támadásról, amelyet sikerült visszaverni. Amikor Harold belép a szobába,
Steven a vállára csap.
– Harold, édes fiam, bevettek, vár rád a nagy kaland!
Flarold gyorsan rámosolyog, de az arcából kifut a vér.
– Mire célzol? – kérdezem.
– Nem mesélte neked? Önkéntesnek jelentkezett egy Gilgil melletti
rendőrőrsre. A nagyfiúkkal együtt fog járőrözni. Egyenesen ott, ahol az
események történnek.
– Elég idős hozzá?
– Elég idős ahhoz, hogy fegyvert viseljen. Nem igaz, fiam?
Harold bólint, és az arcát elönti a pír. Csodálkozom, miért egyezett bele
ebbe. Furcsa módon úgy érzem, megszakad a szívem.
 – Mindannyian annyira büszkék vagyunk rád, kedvesem – mondja Sara,
és előrehajol, hogy arcon csókolja a fiát.
Rájövök, hogy ő rendezte meg ezt az egészet.
Az ebédnél arról folyik a beszélgetés, hogy az apám belép önkéntesnek a
KAR-hoz, a King’s African Rifleshez. Olyan emberekre van szükségük,
akik ismerik a vidéket, és nem tudják elég gyorsan kiképezni az Angliából
érkező csapatokat. Nem tudom elképzelni, hogy boldogulnánk apa nélkül.
– Ha valamit nem bírok elviselni – mondja Steven az ebéd végén, öntetet
kanalazva a créme carameljére az az, amikor ezek a fiatal, Angliából
szalajtott kölykök, akiknek fogalmuk sincs a bennszülöttekről,
nyavalyognak a feketék kizsákmányolása miatt. Érkezett egy srác a
csapatokkal úgy egy hónappal ezelőtt, egy tudósító. Egyfolytában a kikujuk
földhöz való jogáról hablatyolt. – Kinyújtja a mutatóujját, és a szájába
dugja, hogy lenyalja róla a karamellt. – Mindenféle hülyeségeket
fényképezett.
– Milyen képeket csinált? – kérdezi Harold, és én rápillantok.
– Ó, hát tudod, fekák, akiknek levágták a kezét, falusi razziák. – Közben
kanalazza a szájába a fehér, sötét karamelltől csöpögő sodót. – Olyasmi,
ami nem mutat jól az angol újságokban.
Harold fényképeire gondolok, arra a leplezetlen brutalitásra, amely
néhány Nyeriben készült felvételén látszik. Vajon megmutatta őket
Stevennek? Lehetséges, hogy ez egy figyelmeztetés? Az az érzésem, hogy
Nate Logan és Steven Lockhart között néma küzdelem folyik Harold
lelkéért. Harold lassan eszik, arckifejezése zárkózott marad.
– És te mit tettél? – kérdezi Sara, miközben kiszolgálja az apámat.
– A fiúk negrofilnek gúnyolták. Elvittem járőrözni. Egy kicsit
ráijesztettem. Belefutott egy csapatnyi feka rejtekhelyébe. Kapott fegyvert,
és meg kellett dolgoznia vele, hogy kijusson. – Steven nevet, megfordítja a
kanalát, és lenyalogatja. – A végén több hullát véshetett fel a számlájára,
mint az összes többi srác együttvéve. Ekkor hallottunk tőle utoljára arról,
hogy meg kell menteni az afrikaiakat.
– Úgy gondolod, a srác mindenben tévedett? – kérdezi az apám a
tányérjába nézve. Látom, hogy egyáltalán nincs étvágya.
– Ez most egy komoly kérdés? – kérdezi Steven, és merően ránéz.
– Igen, ez egy komoly kérdés – mondja az apám, és állja a tekintetét.
 – Nélkülünk az afrikaiak még mindig poshót zabálnának a kunyhóikban,
kivágnák az asszonyaik csiklóját, és istenként bámulnának a napra meg a
holdra. – Steven egy csepp sötét karamellt töröl le a bajszáról egy fehér
szalvéta csücskével. – Természetesen tévedett.
Harold tekintetét az asztalra szegezve ül, és nem szól egy szót sem. Most
már Steven fennhatósága alá tartozik, és minél kevesebbet mutat magából,
annál nagyobb biztonságban lesz.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne az egész! – mondja az apám.
Sara ránéz.
– Robert, egyél már. Rettenetesen érzelgősen beszélsz ma. Majdnem
mintha bűntudatod lenne.
Az apám az asztal végében a kanalával babrál.
– Nem pontosan bűntudatról van szó. Talán inkább a jelentéktelenség
érzéséről. Az, hogy mi a jó nekem, többé nem esik egybe azzal, ami az
afrikaiak számára jó.
– Hát ez abszurdum – mondja Sara, és ideges kis nevetést hallat.
– Tényleg az? – kérdezi az apám.
– Nézd – mondja Steven, és szórakozottan vesz magának egy újabb
kanálnyi fehér krémet. – Ha az afrikaiak, akár ostobaságból, akár
lustaságból, képtelenek arra, hogy megműveljék ezt a földet körülöttünk,
akkor milyen joguk van arra, hogy azt állítsák, az övék? Ha már
bebizonyították, hogy képtelenek kiemelkedni önerőből a barbarizmusból,
akkor mi más lenne számukra, mint ajándék, ha megtanítjuk nekik a
keresztény alapelveket?
– És mik a keresztény alapelvek? – A szavak kicsúsznak a számon,
mielőtt megállíthatnám őket. A Steven hangjából kiszűrődő álságosság
teszi. Nem hiszem, hogy bárminek, amit Steven Lockhart taníthat, köze
lehet a kereszténységhez.
Mindannyian felém néznek. A vér lüktetni kezd a fejemben.
– Nos, Rachel – mondja Steven rám mosolyogva, lenyalogatva a kanalát
– azt hittem, ezt megtanították nektek az iskolában. Miért nem mondod el
nekünk is?
– Szeretet. Irgalmasság. Emberiesség – mondom Stevenre meredve,
arcomon leplezetlen ellenszenvvel.
– Nagyon jó – mondja letéve a kanalát, és félretolva a tányérját. – Egyéb?
 – Aki azt mondja, megvilágosodott, de nem szereti az embertársait, az
még mindig a sötétségben él.
Csend árad szét az asztalnál. Steven arcán fél mosollyal néz rám, a zavar
legkisebb jele nélkül, majdnem mintha tetszene neki a helyzet, én pedig azt
kívánom, bárcsak ne mondtam volna semmit. Elfelejtettem, mennyire élvezi
az ellenállást.
– De mi a helyzet a jövővel? – kérdezi az apám Stevent, én pedig érzem,
hogy Steven tekintete lesiklik rólam.
– Kitűzhetjük célul egy kettős társadalom létrehozását Kenyában, amely
a nyugati keresztény civilizációk értékein alapszik. – Steven cigarettára
gyújt, és mélyen leszívja a füstöt. – Olyant, amelynek az irányításában az
európaiak mellett a tanult afrikaiak is részt vehetnek, ők is profitálhatnak
belőle, miközben elismerik, hogy az európaiak alkotják ennek a
társadalomnak a gerincét, gazdaságilag és spirituálisan is. Természetesen ez
a Mau Mau káosz száz évvel visszavetette az afrikaiakat. Bebizonyították,
hogy képtelenek megfelelni a modern társadalom támasztotta
elvárásoknak...
Nem értem Steven szavait, csak azt tudom, hogy amennyiben ő a
birodalom szószólója, akkor a birodalom valamilyen visszataszító, romlott
képződmény. A hangja az ördög suttogásának tűnik fel a szememben.
Cukormázas szavak, amelyek arra szolgálnak, hogy kellemesebb színben
tüntessék fel a gonoszt, és ezáltal még több gonoszságot lehessen elkövetni.
Olyan érzés őt hallgatni, mint amikor a kerekek tiszta, hatékony forgását
hallgattam a nagybátyám szalámigyárában.
– Gyerünk, Robert, elég lesz a politikából! – mondja Sara, és könnyedén
áthajolva az asztalon felemeli apám kanalát, aztán mélyen belenyomja a
tiszta, fehér pudingba, amelynek tetejéről lefolyik az aranyszínű karamell. –
Kevesebbet kell gondolkodnod, és többet kell enned.
Sara az apám szájához emeli a kanalat, és látom, amint apám tekintetébe
erő költözik, ahogy Sara szemébe néz. Kinyitja a száját, akár egy gyerek,
Sara pedig bedugja rajta a kanalat; látom, hogy az apám lenyeli az
édességet, és minden, a farmra, a politikára vonatkozó gondolat elpárolog
belőle.
Éjjel sírást hallok kiszűrődni a folyosó végén lévő szobából. Lámpát
gyújtok, végigmegyek a hallon és benyitok az ajtón.
 Harold az ágy sarkában ül, a tálnál. Felnéz, amikor belépek, aztán
kézfejét a szeméhez nyomja, hogy megállítsa a könnyeket. Szaggatottan
szívja be a levegőt.
– Nem akartalak felkelteni.
Leteszem a lámpát, és leülök a keskeny ágy szélére, a vaskeret hidege
átüt a hálóingemen.
– Mi a baj? – kérdezem, de Harold nem válaszol.
– Rettegsz attól, hogy el kell menned?
Még mindig nem mond semmit.
– Harold, áruld el nekem, miért egyeztél bele?
– Az anyám... szüksége van rám. Meg kell próbálnom. Az ő kedvéért.. . –
Harold hangja elhal.
– Megpróbálni, mit?
Harold nem válaszol. Végül előrehajolok, és átkarolom, ő pedig a
vállamra hajtja a fejét, a mellkasa lassan emelkedik és süllyed, ahogy
magamhoz szorítom. Érzem a könnyei nedvességét a vállamon, és a
testéből áradó fiús meleget. Szeretném megóvni, de képtelen vagyok rá.

Juno kölykei már tudják hegyezni a fülüket, és a szemük kinyílt. Juno jó

anya, gyakran tisztogatja és nyalogatja őket. Mindannyian aranyszínűek,
kivéve Piratet2, ami csillogó fekete, egyik szemén aranyszínű folttal. Ő
szopik a leghosszabban, míg csak Juno el nem taszigálja onnan, és látom,
ahogy napról napra erősebb. Szeretek a félhomályban üldögélni az
istállóban, ahol álmosító, meleg tejszag terjeng. Figyelem, ahogy a
kiskutyák befészkelik magukat anyjuk puha melegébe.
Az apám, most, hogy ennyi kikuju elment, híján van a munkásoknak.
Michael nem a garázsnál dolgozik, hanem a tejgazdaságban és a fertőtlenítő
medencénél folyó munkát ellenőrzi. Egyedül vagyok az udvaron, Junótól és
a kölykeitől eltekintve. Amikor az apám odaadja nekem a Standardet,
elolvasom, utána idehozom az istállókhoz, és itt hagyom Michaelnek,
gondolván, hogy észreveszi majd, amikor átmegy az udvaron, a kunyhója
felé igyekezve. Ez egy apró árulás, de neki is joga van tudni, mi történik az
országában. Másnap az újság mindig ott van, ahol hagytam, szép rendesen
összehajtva egy fejőszéken, az istállóajtó előtt, és én nem tudhatom
biztosan, vajon Michael elolvasta-e.
 Steven Lockhart este érkezik meg Haroldért. Nálunk tölti az éjszakát, és
másnap reggel magával viszi Haroldot. Amikor kijövök a nappaliba, mind
ott vannak, és iszogatnak.
Steven valami történetet mesél, de amikor meglát, abbahagyja.
– Folytasd! – mondja neki Sara.
Steven kérdőn néz felém.
– Ó, ő is hallhatja – int Sara, hogy elhessegesse a férfi aggodalmait.
– Mindannyiunknak hallanunk kell.
– Eric Bowkerről van szó – mondja az apám. – Meggyilkolták.
Érzem, ahogy hidegség kúszik végig a gerincemen, akár a jeges víz.
Eric Bowker a legközelebbi szomszédunk – magányos alak, aki néha-
néha segédkezett a szüleim farmján. Az ő birtoka határos a miénkkel.
– Ki tette?
– A fekák csinálták ki – mondja Steven, és az ujjával megdörgöli kurta
bajsza véget.
– Néhány évvel ezelőtt nyitott egy vegyesboltot, ahol szerszámokat,
ruhákat, konzerveket árult a közeli farmokon dolgozó feketéknek – mondja
nekem az apám. – Nem volt valami barátságos velük, de azért nem volt kali
sem.
– Tegnap alkonyatkor ütöttek rajta – mondja Steven, belekortyol a
ginjébe és hátradől a székén. A szemembe néz, csak egy pillanatra, de
érzem, ahogy a torkom összeszorul – Épp fürdött.
Félrenézek, nem akarom hallani a történetet, de ellenállhatatlan kényszert
érzek, hogy mégis meghallgassam.
– Először a két háziszolgájával végeztek. Még arra sem volt ideje, hogy
kijöjjön a kádból. Anyaszült meztelen volt, úgy estek neki a pangáikkal. –
Steven nagyot kortyol a ginjéből. – Beszéltem a rendőrrel, aki megtalálta.
Azt mondta, úgy nézett ki, mint aki beleesett egy kombájnba. Kibelezték, és
a belei ott lebegtek körötte a vízben.
Én pedig rádöbbenek, hogy tökéletes tisztasággal fel tudom idézni
magam előtt a képet, a vizet megfestő vért, az ősz szőrt a férfi mellkasán, a
darabokra vágott testet.
– Ez egy véres kegyetlenség – mondja az apám.
– Barbarizmus – mondja Sara –, tömény barbarizmus. Mindannyiuknak
lógniuk kell.
 – Nem tudom, hogy az akasztás nem túlságosan méltóságteljes-e –
mondja Steven Lockhart a lassú, elnyújtott hangján. – Olyan valódi, durva
igazságszolgáltatásra lenne szükségük. Cölöpökhöz kötözhetnénk őket,
aztán ott hagyhatnánk a hiénák üregei mellett, mint ahogy a régi
törzsfőnökök tették annak idején.
Mosolyog, miközben ezt mondja, az ajka gintől fénylik, én pedig azt
érzem, hogy szédelgek, a mellkasom dörömböl, és majdnem elhányom
magam. Eric Bowkert lemészárolták, az apámat egy idegen nő varázslata
tartja fogva, Steven Lockhart pedig csak tetézi ezt a rémálmot. Mélyeket
lélegzek, és a kezemet a szememre szorítom. Mintha valami gonosz
elvarázsolt kastélyba kerültem volna: az otthonom kivetkőzött önmagából,
vámpírok lakják és idegenek, akik anyám helyére ültek, gyerekkorom
afrikai védelmezőiből pedig gyilkosok váltak. És valahol az egész mélyén
ott van a baljóslatú, figyelmeztető érzés, hogy semmi keresnivalóm itt.
Kenya a fekete emberek országa.
Aznap éjjel egy széket tolok az ajtómhoz, és beerőltetem a kilincs alá.
Később hallom őt, amint végigmegy a folyosón, a léptei alatt
megnyikordulnak a padlódeszkák; megtorpan az ajtóm előtt. Szeretném, ha
Juno ott lenne, és morogna figyelmeztetésként. Az ajtó túloldalán halk
nevetés hangzik fel.
– Jó éjszakát, Rachel – mondja, és nagy megkönnyebbülésemre
továbbmegy a folyosón, a vendégszoba irányába.
Steven és Harold nem sokkal hajnalhasadás után indulnak. A ház
csöndes, amikor felkelek; felöltözöm, és kilépek a folyosóra. Látom, hogy
Steven ajtaja csukva van. Harold kint reggelizik a verandán Sarával és az
apámmal. A nappaliba megyek, és töltök magamnak egy pohár
paradicsomlét.
– Jól aludtál?
A tarkómon felállnak a szőrszálak. Lassan megfordulok. Steven Lockhart
az ajtóban áll, és fél mosollyal az arcán néz engem. Bizonyára a
hálószobájában várakozott. A tekintete hideg és üres, akár egy hal szeme.
– Tudod, hogyan teszik le az esküjüket a kikujuk?
Közelebb jön hozzám; a pisztolytáskáját igazgatja a csípőjén, aztán
becsatolja, én pedig félelem és viszolygás elegyét érzem.
– Mire gondolsz?
 – A kikujuk – mondja lazán. – Tudod, mire kényszerítik egymást? Hogy
mit isznak, amikor ünnepélyes keretek között leteszik az esküt, hogy
bizonyítsák, meg fogják tartani az ígéretüket?
– Vért – mondom.
– Iiigen... – mondja, mintha csak félig-meddig lenne igazam. – De vajon
kitalálod, milyen fajta vért?
– Kecskevért – válaszolom nagyon halkan.
Steven felnevet, és még közelebb jön, oda, ahol állok.
– Nem. Nem kecskevért, Rachel. Menstruációs vért isznak. Amit az
asszonyaiktól gyűjtenek össze. És ondót. – A hangja suttogássá halkul. –
Tudod, mi az az ondó, Rachel?
Érzem, hogy mélyen elpirulok. Tudom, hogy mi az ondó – az apám
holstein frízeit Angliából importált ondóval termékenyítik meg –, de ezek
sötét, titkos dolgok, amelyekről nem vagyok képes beszélni. Steven
szorosan mellettem áll, a keze mélyen a zsebében, a testtartása mozdulatlan;
engem figyel, a bennem felgyűlő kellemetlen érzések sikerélménnyel töltik
el.
– Nem értem, miért kell elmennie – mondom. Kényszerítem magam,
hogy megszólaljak, nem vagyok hajlandó félni tőle, de a hangom minden
erőfeszítésem dacára természetellenesen magas.
– Ez Harold döntése – mondja Steven; előrelép, és kiveszi a kezemből a
pohár paradicsomlevet. – Ezenkívül az anyja szilárdan elhatározta. –
Ajkához emeli a poharat, és belekortyol; amikor befejezi, a piros lé a bajsza
végéről csöpög. Letörli a kézfejével.
Amikor Harold elmegy, nincsenek könnyek a szemében, csak az arca
sápadtabb, és a tekintete rebben ide-oda kínjában. Sara nem öleli meg,
ehelyett megérinti az arcát, és azt mondja neki: „Remekül helytállsz majd,
Harold.” Nekem pedig az a nyugtalanító érzésem támad, mintha arra kérné
a fiát: fizessen meg valamiért. Harold egyik kezében a fényképezőgépét
szorongatja. Kíváncsi vagyok, vajon Nate Logan mit szólna, ha most látná,
amint épp elindul, hogy csatlakozzon a Nemzetőrséghez. Nem akarom,
hogy elmenjen. Hiányozni fog esténként a szobámból csendes társasága,
miközben a rádióból áradnak a hírek a körülöttünk lévő sötétségbe. De
elfogadom, hogy ha Bowkert meggyilkolták a kádban, nem egészen tizenöt
mérföldnyire innen, akkor talán egy nemzetőrbázis sem kevésbé
biztonságos, mint Kisima.
 Az apám megígérte Stevennek, hogy miután ők elindulnak, átmegy Eric
Bowker házába, és segít összepakolnia a házat, és elrendezni a maradék
állatállományt. Megkérdezem, hogy nem mehetnék-e vele.
– Nem leszel rosszul tőle? – kérdezi.
Megrázom a fejem, és beugrom mellé a Land Roverbe.
Az öreg olajfa mellett elvezető ösvényen hajtunk végig, aztán átvágunk a
völgyön, egy kiszáradt folyómedret követve. Ez a gyorsabbik út – az az út,
amelyet lóval szoktunk követni. Toronyiránt megvan vagy tizenöt mérföld,
és egy lélek sem jár errefelé rajtunk kívül. Az esős időszakban átjárhatatlan
ez az út, de az utolsó néhány hétben kiszáradt a talaj; mélyen bent járunk a
bozótosban, a szurdok sűrűn benőtt vidékén. Az apám időnként megáll,
hogy ellenőrizzen egy beton töltést, vagy félrehúzzon egy ágat az
ösvényről, amelyet egy elefánt tört le. És ezekben a csendes pillanatokban
hallom, ahogy az erdő lüktet körülöttünk a madarak és rovarok énekétől.
Az ösvény elágazik a folyómedertől, fel egy hegyoldalba, és felér a
hegygerincre. Az apám kikapcsolja a motort. Széles, egyenletes, sziklás
fennsík terül el előttünk, amely egy eldugott völgyre néz; lent a füves
szurdokban kis folyócska kanyarog. Nem vagyunk túl magasan, és a völgy
nem sokkal alattunk fekszik. Az anyám Kidogo Marának hívta – Kis
Marának, mert pont úgy néz ki, mint a Kenya déli részén lévő nagy fennsík
kicsinyített mása. Szeretett itt lenni. A páviánokkal vetélkedtünk a helyekért
a sziklákon, oda szoktunk letelepedni piknikezni. Mindig arrébb mentek,
amikor megérkeztünk, de amikor végül elmentünk, és a lovaink már felfelé
kapaszkodtak a hegyoldalon, a páviánok felálltak egy sziklára, és hangosan,
hadaró halandzsával szidalmaztak minket.
Kiszállunk az autóból; az apám a kezébe csúsztatja a puskáját,
lekuporodik, és a völgyet fürkészi. A motor üresen jár a forróságban. A
szikla meleg a nadrágom alatt, és forró, ahol a csupasz vádlim hozzáér. Az
alattunk elterülő tájon lusta, bágyadt forróság terül el. Nehéz elhinni, hogy
bármi veszélyes lehet errefelé; nem érzek félelmet. Egy zebracsorda
ereszkedik le a hegyoldalon a völgy aljában lévő tavakhoz, feszesen
lépkednek, ingatják a fejüket, ahogy haladnak lefelé. Hallom a száraz
földön a patájuk halk kopogását. Két zsiráf, egy anya és a kicsinye már ott
vannak a völgy aljában. A kicsi szétterpeszti a lábát, hogy inni tudjon a
folyóból.
 A zebrák megszimatolnak valamit, és megtorpannak; felemelik a fejüket,
fülelnek, aztán kiügetnek a völgyből; a horpaszuk, amely nedves az
izzadságtól, kongó, reszelős hangot ad, hasonlót, mint a pónimé szokott,
amikor hosszabb vágtára kényszerítettem, hegynek felfelé. A zsiráfok nem
iramodnak el, de ijedtnek tűnnek, az anya kinyújtja a nyakát, úgy fülel.
Észreveszem, mi az, mielőtt az apám meglátná; arrafelé mutatok. Egy
lopakodó figurát látok átvágni a völgyön; időnként meg-megáll, és úgy
emeli fel a fejét, akár egy ember. Egy hiéna az. Néhány perc múlva eltűnik
szem elől.
– Egy csorda – mondja az apám.
Mozdulatlan maradok, és fülelek, míg csak meg nem hallom a kolompok
mély, tompa hangját. Ez rémítette meg a zebrákat és a hiénát, ez űzte el őket
a völgyből. Egy autó motorja nem riasztja meg a vadakat, de egy gyalogos
ember egy csordát terelgetve, igen.
Van egy barlang a sziklák mögött. Kahiki, egy fáklyát emelve a falához,
megmutatta a barlang mélyén lévő festményeket, az anyám pedig talált
néhány szerszámot eltemetve a talajban. A barlang szájánál egy tábortűz
maradványai látszanak. Az apám megérinti a hamut – hideg. Semmi sem
utal arra, hogy valaki erre járt volna a közelmúltban. Hogy valaki rejtőzne
itt.
– A csorda – mondja az apám felemelve a hangját, hogy túlkiabálja a
motorzajt, mikor továbbhajtunk – minden bizonnyal Bowkeré. A Mau
Mauk valószínűleg bekergették az állatait az erdőbe, és most szétszóródtak.
Majd később meg kell próbálnunk összeszedni őket.
Eric Bowker háza egy fennsíkra épült, néhány mérföldnyire Kidogo
Marától. Különös hely, melyet mindenfelől bozót vesz körül, semmilyen
kilátás nem nyílik azon a tisztáson túl, amelyet ő maga vágott a sűrűbe. Eric
Bowker saját kezűleg építette a lakhelyét, hasonlóan a többi európaihoz,
akik harminc éve érkeztek erre a vidékre. De a többiektől eltérően ő sosem
nagyított aztán rajta olyan módon, ahogy másoknak általában igényük nyílt
rá a feleség és a gyerekek érkeztével. Ő egyedül élt. Idősebb emberként
emlékszem rá, magas volt, drótszerű, szürke hajjal, mindig a fejébe húzott
kalappal. Különc volt, és makacs.
Füstöt látok a cserjés fölött, még mielőtt a házat magát megpillantanám;
aztán letérünk a fő ösvényről, és egy tisztáson bukkanunk ki. A ház
egyszerű, földszintes kis épület. A cserjésbe vezető ösvény mentén
mindenféle holmi van szétszórva; egy akáciafára egy inget aggattak, és
most úgy csüng rajta, mint egy tüskékkel teletűzdelt bábu. Két fiatal rendőr
dohányzik a ház előtt üldögélve, a puskájukat a ház falának támasztották.
Ahogy közelebb érünk, felállnak, és elnyomják a cigarettájukat.
A pajtát porig égették; a falak feketék, a hullámlemez tető beomlott.
Érzem a tűzből áradó forróságot; még mindig parázslik, ahogy a közelébe
megyek.
– Voltak egyáltalán rokonai? – kérdezi az apám a katonákat.
– Még nem tudtunk elérni senkit.
Az ajtónál egy sötét folt van a földön. Legyek gyűlnek oda rá,
zümmögve.
– Kapott a kutya vizet? – kérdezi az apám egy öreg collie-ra nézve, ami
lihegve, fejét lehajtva álldogál a ház oldalánál.
A katonák szégyenkezve összenéznek; ez nem jutott eszükbe. Az egyikük
bemegy a házba, hogy hozzon egy tálat.
Bemegyünk a pajtába. Semmi nem maradt ott, ami valamilyen értékkel
bírna. A Land Rovert szétszedték.
– A fémet felhasználják, hogy fegyvereket készítsenek – mondja az
apám.
Amikor újra kilépünk a napfényre, a kutya épp odasántikál a tálhoz, és
lassan lefetyelni kezdi a vizet.
Bent a házban sötét van, a mennyezet alacsony. Senki nem veszi le a
bakancsát. Az apám nyomában belépek egy kis előtérbe; jobbra egy nappali
nyílik tűzhellyel, kis kanapéval és egyetlen fotellal. A szobát teljesen
felforgatták; a párnákat felhasították, és a földre hajigálták, a polcokat
lerámolták, három tányér összetörve hever a földön, a könyvek kinyitva,
szétdobálva, a gerincük összetaposva. Érzem az emberek fizikai jelenlétét
ebben a kis szobában. Érzem az adrenalint, a sebességet, amellyel feldúltak
mindent, ami itt volt. És érzem a testük sűrű, édeskés szagát; mosdatlan,
erős, szúrós szagot. Vagy ez Bowker kádban ázó testének a szaga?
– Nem akarom, hogy bemenj a fürdőszobába – mondja az apám –, maradj
csak itt, és a hálószobában. Rakj mindent két kupacba. Az egyikbe rakd,
amire esetleg a családjának szüksége lehet... néhány dolgot, ne túl sokat. Ki
tudja, egyáltalán valaha felbukkan-e valaki. A másikba rakj mindent,
aminek hasznát vehetjük a farmon.
– Egyszerűen elvihetjük a holmiját?
 – Semmi értelme bármit is itt hagyni. A fekák visszajönnek majd, hogy
szétszedjék a helyet. Jobb, ha mi tesszük meg, nem ők.
Hallom, hogy az apám bemegy a fürdőszobába. Megpróbálom magam elé
képzelni, mit láthat. Hallom a csendjét. A bakancsa csikorgását a fapadlón.
A hálószobában a szekrény tárva-nyitva, a fiókjai a szőnyegen szétdobálva.
Kis halomba rakom a személyes tárgyakat; gyorsan válogatok,
megpróbálom elképzelni, mi az, amit én szívesen eltennék emlékbe ettől az
embertől. A karfán lévő nyitott könyvet. Egy fényképet róla, még
kisfiúként, egy férfival, aki minden bizonnyal az apja. Egy tollat a padlóról,
amelyből a szőnyegre folyt a tinta. És egy EJB monogramos zsebkendőt,
amely megtaposva hever a padlón.
Az apám bejön, hogy segítsen pakolni. Szeretném megkérdezni tőle, mi
van a szomszéd helyiségben, a fürdőszobában – vajon még mindig ott van
Bowker teste? De nem merek rákérdezni. Átválogatjuk a vallásos
könyveket, mezőgazdasági szakkönyveket, vetőmagos zacskókat,
tenyészbizonyítványokat, Angliából érkezett leveleket, egy régi naplót,
címjegyzékeket.
– Egy perc, és visszajövök – mondja az apám, és kilép a hallba.
Bent várok, a levegő mozdulatlan körülöttem, a légzésem hangos a kis
hálószobában. Van itt valami földöntúli hangulat; megborzongok. Az a
különös érzésem van, hogy most, ahogy az apám elment, a falak beszélni
kezdenek hozzám. Elmondják a titkaikat, mindazt, amit láttak. Kilépek az
előtérbe. Ott van a fürdőszobaajtó. Az apám behajtotta, de résnyire azért
nyitva maradt. Nem látok be rajta. Az apám hangja messziről hallatszik – a
katonákkal beszél. Belököm az ajtót, halkan kinyílik. Egy fehér kád, vérrel
bemocskolva. Fekete kéznyomok az oldalán. A padló sötét és nedves.
Valami ragadós és tömör a kádban. És valami zúgás, amely megtölti a
fülemet. Mint egy disznó a vágóhídon; a vér a földre ömlik. Egy légy száll a
kezemre, egy másik az arcomra. Elhessentem, még több emelkedik fel és
száll le, a szárnyuk hangja üvölt a fülemben. Nincs holttest. Csak ez – a
mészáros fürdője. Az állkapcsom megfeszül. A gyomromat a torkomban
érzem.
Attól tartok, hányni fogok – de aztán egy lövés hasít a levegőbe.
Megdermedek rémületemben; ez a horrorisztikus világ hirtelen valóságossá
válik. Vajon visszajött a Mau Mau? Hosszú pillanatokig csend van, aztán
meghallom az apám hangját. Hétköznapi, nyugodt hangon beszélget a
katonákkal. Kirohanok a szobából, el ettől a szagtól, beszennyezve,
megfertőzve mindazzal, ami idebent van.
Az apám észrevesz. Visszadugja fegyverét az övébe.
– Mi volt ez? – kérdezem.
Nem válaszol semmit. Elmegy mellettem, be a házba. És én a
mozgásából rájövök, mit csinálhatott. Botladozva megkerülöm a házat, és
meglátom a földön fekvő collie-t. Vértócsa van a fejénél. Kövér cseppek
hullanak a porba. Az ajka hátrahúzódott sárga fogáról. A kabócák
fülsértően, követelőzve kiáltoznak. Letérdelek, megfordulok, és a földre
hányok; nézem, ahogy a legyek már azelőtt rászállnak a folyadékra, hogy
időm lenne felállni.
– Amúgy is elpusztult volna egy-két hónap múlva – mondja az apám,
amikor visszamegyek a ház elé. Egy kötegnyi vásznat visz a kocsihoz. A
motorháztetőnek dőlök, várom, hogy abbamaradjon a szédülés; a fém
forrón nyomódik a homlokomhoz.
A katonák nekikezdenek, hogy összeszedjék az ösvényen szétszóródott
holmit. Kis idő múlva felemelem a fejem, és nézem őket – az egyikük
felemel egy elszürkült, fehér alsónadrágot, és a csípőjét ingatva úgy tesz,
mintha táncolna. A másik rávigyorog. Egy pipa van az egyik kezében;
megtörli a nadrágjában, a foga közé szorítja, aztán a zsebébe csúsztatja. Két
keselyű köröz a fejünk felett a levegőben; azon tűnődöm, vajon érzik-e a
házból áradó vérszagot.
– Elvitték az edényeket és a fazekakat, a bögréket, a benzint, minden
üzemanyagot, ami itt volt. A kabátjait, a puskáját, a revolverét, mindent. –
Az apám elnéz a bozót fölött, a hegyekre, amelyek kéken, hatalmasan
emelkednek az ég felé. – Minden alkalommal, amikor ilyesmit tesznek,
erősebbekké válnak; több felszerelésük lesz, több fegyverük, több
üzemanyaguk, több önbizalmuk. A csorda hónapokig ellátja őket.
– Miért nem takarítottak föl bent? – kérdezem.
Az apám rám néz; látja rajtam, hogy láttam, ami bent van.
– Ezek a fiúk majd megcsinálják, miután mi elmentünk.
A katonákra pillantok, és ők rám mosolyognak, miközben visszajönnek
az ösvényen, hogy segítsenek apámnak bepakolni a holmit a kocsiba. A vér
szagát érzem a számban, a hányás ízét a torkomban. Teljesen elfásultam.
Amikor hazaérünk, az apám fémrácsot szerel az ablakokra, nehogy bárki
is bejöhessen. A veszély sokkal közelebbinek érződik, mint korábban. Erik
Bowker háza csak tizenöt mérföldnyire van – a Mau Mau közel jár
hozzánk. Amikor az apám végez, még inkább börtönben érezzük magunkat.
Hallottam történeteket arról, hogy a Mau Mau égő fáklyákat hajigál a
telepesek házainak száraz zsúpfedelére, és elképzelem a pattogó tüzet, a
berácsozott ablakokat, a fegyveres férfiak által őrzött ajtókat. Az apám a
nappaliban alszik, a puskája csöve az ajtóra irányul, és én nagyobb
biztonságban érzem így magam, hogy közelebb van a hálószobámhoz. A
fegyveremet megtöltve az ágyam mellett tartom.
 18

Az újságok tele vannak a kikuju eskütételi ceremóniákról szóló

beszámolókkal. A férfiak arra tesznek esküt, hogy felégetik az európaiak
földjeit, leölik az állataikat, ellopják a fegyvereiket, és válogatás nélkül
gyilkolnak; mindez nem jelent újdonságot számomra. De van egy eskü,
amely megragad bennem, és azt kívánom, bárcsak ne olvastam volna róla!
Azt mondják, arra esküsznek, hogy amikor gyilkolnak, levágják az
ellenségeik fejét, kivágják a szemgolyóikat, és kiszívják belőle a nedvet.
Azt bizonygatom magamnak, hogy egyelőre a kikujukat gyilkolják, hogy
csak néhány európait öltek meg – de a hírek minden este rettegéssel töltik
be a szobám csendjét.
„...Ez a harmadik támadás, mely ugyanezt a katolikus missziós iskolát
érte. Az egyik misszionáriust megsebesítették, miközben megszólaltatta a
riasztót. Jelenleg válságos állapotban fekszik a Nairobi Városi Kórházban.
”
„...a lány úgy menekült meg, hogy a tetőre mászott. Az anyját
meggyilkolták, miközben megpróbált utánakapaszkodni. Az apja, aki kiment
a verandára, eltűnt. Úgy hiszik, a terroristák elhurcolták. ”
„...annak az embernek az eltűnése, aki egész életében, amióta Kenyába
érkezett, a kikujuk között élt. Mindenki szerette a környéken, néhány évvel
ezelőtt a törzs vérszerződéssel is a tagjai közé fogadta, így hát egyike lett
azon kevés fehér embernek, akit ez a kitüntetés ért. Két sportfegyvert, és
lőszereket is elloptak. A temetés... ”
„A Mau Mau társaság azonnali önigazgatási jogot követel... A tagjait
felszólítja arra, hogy lopjanak fegyvereket az európaiaktól, és európaiakat
gyilkoljanak, amikor a vezetőik erre kérik őket. ”
„... még mindig nem találták meg. A rendőrség attól tart, hogy mivel már
hat napja eltűnt, valószínűleg meghalt. Holtteste után még mindig folyik a
nyomozás. Keresőkutyák, rendőrök és katonai alakulatok...”. jelentések
arról, hogy az elfogott terroristák azt állítják: egy fiatal lány, aki az egyik
bandába tartozik, látnoknak bizonyult. Megálmodta, kogy a Mau Mau
sikerrel járhat, ha foglyul ejtenek egy fehér embert, „...attól tartanak, hogy
élve eltemették. A keresés tovább folytatódik. ”
„...a terroristák két karabéllyal és 200 doboznyi .303-as lőszerrel
távoztak. ”
„...a temetés délután háromkor lesz az Európai Temetőben. ”
„Úgy vélik, a kikuju népesség több mint háromnegyede letette az esküt.”
„... egy vadászpuskát és egy revolvert loptak el. ”
„. ..délelőtt tizenegykor az Európai Temetőben. ”
A Standard felsorolja azoknak az európaiaknak a nevét, akiket megöltek;
összesen nyolcat, és még egyszer ennyien súlyosan megsebesültek. A listán
nem szerepel a seychelle-szigeteki intéző hat gyermekével együtt, akiket
brutális támadás során gyilkoltak meg, sem a két idősebb európai nő,
Dorothy és Kitty, akiknek sikerült visszaverniük támadóikat a
nappalijukban, és három terroristát megöltek. Mindeközben, írja a cikk,
több száz lojális kikujut gyilkoltak meg.
Egy levél érkezik, hivatalos Mau Mau-forrásból. Azt állítja, karácsonykor
gyilkoláshullám várható. Egy tucatnyi fejet akarunk ebben a hónapban. Az
apám bevallja, hogy miközben fürdik, a szappantartóban tartja a revolverét.
Egy héttel karácsony előtt a pajta falának dőlve ülök, és a Standardet
olvasom, amikor egy dzsip fékez le az udvaron. Nate Logan az. Felugrom –
örülök, hogy látom.
– Hogy boldogulsz? – kérdezi, és a fejemre teszi a kezét.
– Jól – mondom, és ez az igazság. Mindennek ellenére boldog vagyok,
hogy Kisimában lehetek.
– Ezek a te kölykeid? – kérdezi.
– Igen – válaszolom büszkén mosolyogva.
A kiskutyák egy hónaposak, mostanra már megtalálták a lábukat,
úgyhogy ott nyüzsögnek Nate körül, hogy üdvözöljék, és megrágják a fűzőt
a bakancsán.
– Hát ki ez a fickó? – emeli fel az egyiket a nagy kezével.
– Ő Pirate – mondom nevetve, ahogy a kiskutya az ujjait harapdálja.
– Nagyon vakmerő, nem igaz? – állapítja meg Nate, megsimogatva
Pirate-ot. Aztán így folytatja: – Nem találtam senkit a házban. Nem láttad
Haroldot?
– Hát nem hallottál róla? – kérdezem meglepődve. – Önkéntesnek állt.
Elment Steven Lockharttal egy nemzetőr-állomásra. Néhány héttel ezelőtt.
 – Tényleg? – kérdezi Nate rám nézve, az állkapcsa megfeszül mérgében.
– Mi a jó büdös francért engedte ezt az anyja?
Nem vár tőlem választ, és én nem mondok semmit.
– Az a fiú még alig tizenhat éves! – Nate hangtalanul szitkozódik, és
leteszi a földre a kiskutyát. – Azt reméltem, elvihetem magammal
Markhamék farmjára, segédnek. A rohadt életbe! Hamarabb kellett volna
jönnöm. – Belerúg a földbe a bakancsa orrával, és úgy érzem, nem annyira
maga miatt bánja a történteket, mint inkább Harold miatt. Mintha azért jött
volna, hogy megmentse a fiút, és most rádöbbent, hogy elkésett vele.
– Megpróbáltam megmondani neki, hogy nem kell elmennie – mondom.
– De persze mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
– Miért nem?
– Te nem tudod Haroldról? – kérdezi lassan.
– Mit kéne tudnom?
– Volt egy botrány Nairobiban... – Nate kifújja a levegőt, és rám pillant. –
Harold túlságosan közel került egy állandó vendéghez a Norfolkban... egy
fiúhoz.
– Túlságosan közel?
– Egyik reggel Harold szobájában találták.
És hirtelen megértem, mire céloz. Visszaemlékezem rá, hogyan
igyekezett megmagyarázni Harold... „Meg kell próbálnom...”; eszembe
jutnak a fényképek az asztalán, a rajtuk látható kikuju fiúk félreérthetetlen
férfiassága, amely annyira meglepővé tette a felvételeket; az, hogy az anyja
nem volt hajlandó megnézni a képeket. Harold a férfiakat szereti. Nem
tudom, miért nem vettem észre ezt korábban. Ez megmagyarázza, miért
tartotta Sara ilyen szoros felügyelet alatt; miért nem akarta, hogy túl sok
időt töltsön Nate-tel, aki túlságosan liberális az ő ízléséhez képest, és aki
valószínűleg nem beszélte volna le a fiút semmiről. És ez megmagyarázza,
miféle hatalommal rendelkezett fölötte az anyja – Harold rettegett attól,
hogy szégyent hoz rá, és talán attól is, hogy saját magára.
– Sara el akarta távolítani Nairobiból. Azt nem engedhették meg
maguknak, hogy visszamenjenek Angliába...
– Úgyhogy idejött – mondom befejezve a mondatot, amelyet Nate nem
akart nyíltan kimondani; hogy Sara ráakaszkodott az apámra, hogy
elmeneküljön a városból, ahonnan mindkettőjüket kiutálták volna.
 – Hoztam neked valamit – mondja Nate ejtve a témát, és elfordulva kutat
a dzsip elülső ülésén. Amikor visszafordul, egy csomag van a kezében; egy
újságpapírba kötött valami. Odaadja nekem, és kinyitom a csomagot. Egy
háromszögletű fekete kő van benne, a szélei csipkézettek és élesek.
– Mi ez? – kérdezem, felemelve a valamit a papírról. Hűvösnek és
simának érzem az ujjaimmal, és olyan fekete, mintha elnyelné a fényt.
– Egy nyílhegy. Obszidián. Talált ilyesmit errefelé valaha az anyád?
Megrázom a fejem, és végigsimítok az ujjammal a pengén. Ahol az éle
szinte átlátszóvá vékonyodik, elég éles ahhoz, hogy elvágja a bőrt.
– Valaki több százezer, talán több millió évvel ezelőtt készítette. Arra
utal, hogy az ősemberek itt éltek, Kelet-Afrikában, már jóval azelőtt, mint
ahogy a legtöbb paleontológus feltételezi. Úgyhogy talán az anyád nem is
tévedett ebben.
– Vissza akarod vinni magaddal? – kérdezem felpillantva Nate-re, érezve
a tárgy súlyát a kezemben, az általa képviselt történelmet és a saját hálámat,
amiért Nate-nek eszébe jutottam.
– Többet is találtunk. Ez itt a tied.
– Köszönöm – mondom mosolyogva.
– Örülök, hogy a tiéd lett – mondja; a vállamra teszi a kezét, és
lemosolyog rám.
Amikor elmegy, visszacsomagolom a nyílhegyet a papírba, és zsebre
teszem. Talán szerencsét hoz nekem.

Csak akkor nézem meg alaposabban a csomagolópapírként szolgáló

összegyűrt papírdarabot, amikor visszamegyek a szobámba, és
kicsomagolom belőle az obszidiánt. Egy címsor ugrik a szemem elé.
FELHÍVÁS A VILÁG KIZSÁKMÁNYOLT, ELNYOMOTT ÉS
KIMERÜLT EMBEREIHEZ
Kisimítgatom a papírlapot, és a fény közelébe tartom, hogy
kényelmesebben elolvashassam. Valamiféle politikai beszéd, olcsó papírra
nyomva. A mondatok megragadnak bennem. A szavak szinte égetnek.

Úgy érzem, mintha hallanám a szónokot, amint ezeket a szavakat kiáltja a

tömegnek. Hallom a szenvedélyességét. Látom, amint izzadság csöpög a
homlokáról, miközben felemelkedik a hangja, miközben az üzenete
megtelik erővel. Sosem hallottam még ilyen szavakat. Minden ember,
legyen kicsi vagy nagy.
Munkások! Kizsákmányoltak, jogaiktól megfosztottak, megvetettek;
testvéreiknek neveztek titeket a háború kitörésekor, amikor a mészárszékre
vezettek benneteket, a halálba. És most, amikor a militáns eszmék
megnyomorítottak, megcsonkítottak, degradáltak és megsemmisítettek
benneteket, a törvényhozók azt követelik, hogy adjátok föl a céljaitokat, az
eszméiteket, az érdekeiteket; egyszóval szolga- lelkűen rendeljétek
magatokat alá a társadalmi békének.

Megfordítom a papírt – milyen országról beszélhet? Úgy vélem,

Oroszországról. A szónok neve orosz. Ez a kommunizmus nyelvezete,
amelyről az apám és Sara azt állítják, annyira veszélyes; maga az ördög. De
ez az ember beszélhetne akár a Kenyában élő feketékről is. És milyen
meggyőződés árad a szavaiból...

Elrabolták tőletek a lehetőségét, hogy kifejezhessétek a véleményeteket,

érzéseiteket, a fájdalmatokat. A sajtót elhallgattatták, a politikai jogokat, a
szabadságot lábbal tapossák – így uralkodik ma vaskézzel a katonai
diktatúra.

A kikuju újságokra gondolok; a feketék iskoláira, amelyeket bezártak

Kenyában; a razziára, amelynek tanúja voltam Nakuru mellett; Kenyatta
letartóztatására. Vajon véletlenül került hozzám ez a szórólap? Vajon Nate
Logan azt szerette volna, hogy elolvassam? A papír olyannak tűnik, mintha
egy üzenet lenne, mintha azt sugallná: kezdjek vele valamit, ha akarok.

Karácsonyeste az apám egy kivágott kókuszpálmát hoz a nappaliba;

rábukkanok néhány régi karácsonyfadíszre, és fellógatom őket. Harold
hazajön két napra. Nem borotválkozott meg, és ahol nem ütközött elő
vékony, szőke borostája, a bőre egészen sötét színűvé vált; a keze fekete. A
szeme fehéren villog, mintha egy maszk mögül bámulna ránk. Az anyja
elküldi mosakodni, de amikor visszajön, még mindig fekete a haja töve, és
körben a körme vége.
– Mi ez? – kérdezi az anyja a kezét nézegetve.
– Bakancszsír – feleli Harold.
 – Az meg minek?
Az apám válaszol helyette.
– Így nehezebben veszik észre őket a fekák az erdőben.
Várok rá este, bekapcsolom a rádiót; de nem jön.

A királynő megtartja az első karácsonyi beszédét, és a közelgő

koronázásról beszél. „Mindannyiunknak szünnap lesz ez a nap, de azt
szeretném kérni mindenkitől, bármilyen vallás hívei is legyenek, hogy
imádkozzanak értem ezen a napon. ” Sara két tucat emlék-kiskanalat rendel,
jelzett ezüstből, a királynő profilképével.
Harold karácsony reggel eltűnik, és nem érkezik vissza ebédre. Jim
ünnepi ebédet főzött: pulykát, sült krumplit, karórépát, sárgarépát,
karácsonyi pudingot és gyümölcskenyeret – de mindannyiunkban dolgozik
a feszültség, és kevés örömünket leljük az ételben.
Ebéd után Harold sötétkamrájába megyek, az én folyosóm végén, hogy
megnézzem, nem ott bujkál-e, de a helyiség üres. A folyosóról beszűrődő
fényben egy köteg fényképet veszek észre az asztalán. Minden bizonnyal
éjszaka hívta elő őket. Felemelem a függöny szélét, hogy jobban lássak. A
fénykép egy négy év körüli kikuju fiút ábrázol, akit felhasítottak egy
machetével, úgyhogy a belső szervei, a hőségtől felpüffedve, kiomlanak a
hasából. Egy Mau Mau-gyilkosság. Hányinger tör rám és félrenézek, de az
asztalon újabb és újabb fényképek tárulnak elém. Férfiak és nők, néhányan
meztelenül, néhányan ruhában, de mind feketék. Néhány könnyed mozdulat
a machetével, nyomukban felhasított fenekek, elnyesett bokák. Nem arra
vannak kitalálva ezek a mozdulatok, hogy gyorsan öljenek. Van egy
fénykép, amelyen egy sor halott – Mau Mauk – hevernek a földön, kezük-
lábuk karókhoz kötve, mintha zsákmányul esett vaddisznók volnának.
Felismerem a fölöttük álló tisztet. Steven Lockhart az. És van egy másik
kép is, amelyen Steven Lockhart szerepel, egy férfi mellett guggol, akit épp
ledöf egy askari. Steven egy hosszú acélfogót tart a kezében.
Amikor zajt hallok a hátam mögött, megrezzenek. Harold az. Odajön
mellém, helyére húzza a függönyt, és egy rongyot tesz a fényképekre.
– Elnézést – mondom, és elhátrálok az asztaltól. – Nem kellett volna
megnéznem.
Harold nem szól semmit.
 – Miért csináltál ennyit? – kérdezem; nem tudok uralkodni magamon,
felzaklattak a fényképek; mintha minden egyes kép egy általa elkövetett
gyilkosság lenne, habár tisztában vagyok vele, hogy mindez nem az ő
hibája.
Amikor Harold nem válaszol, elmondom neki, amit azóta szeretnék,
amióta visszajött.
– Nate Logan keresett. Asszisztensre lenne szüksége. Azt akarta tudni,
vajon tudnál-e neki segíteni a munkájában. Talán még nem késő, hogy
odamenj.
Harold mindkét kezével megragadja az asztalt, a válla előregörnyed, én
pedig nem merek többet mondani.
Később eszembe jut a fénykép, amelyet Harold készített az apámról és
Saráról; az apám alig leplezett vágya, Sara közömbössége, a szégyen, amely
a képből áradt; a többi, nyers, testiséget sugalló fénykép a farmon dolgozó
kikuju fiúkról, és megértem; Harold ezeknek a képeknek a segítségével
fejezi ki összes vágyát, mérgét, szégyenét és félelmét.
Délután elmegyek az új shambához; gyümölcskenyeret viszek azoknak a
gyerekeknek, akik itt maradtak. Kahiki jön velem, hozza az íját és a nyilát,
meg egy fiatal fiú, aki a sok yardnyi szövetet hozza, amit az asszonyoknak
vásároltam. Átvágunk a nyílt, füves térségen, zebrák és kuduk legelésznek a
rövid, kiszáradt fűben; felszegik a fejüket, hogy ránk nézzenek.
Az új shamba emelkedik ki előttünk a földből. Kicsi, kerek, zsúpfedeles
kunyhók együttese; az ajtónyílások alacsonyak, füst kúszik fel a mélykék
égre. Három olyan lány jön a kerítéshez, akit nem ismerek; énekelnek,
miközben közeledünk hozzájuk. A hang megkapó gyönyörűséggel
emelkedik fel a tiszta fénybe.
Egy öreg, ősz hajú asszony mosott ruhát tereget ki a boma tüskés
kerítésére. Később majd ide terelik be a csordát, és rájuk zárják a tüskés
karámot, hogy távol tartsák az oroszlánokat. A füvet a kunyhók körül már
földig letaposta a sok-sok láb. Gyümölcskenyér-szeleteket osztogatok, és
odaadom a többyardnyi szövetet is, mint ahogy valaha az anyám tette.
Elegendő lesz a ruhákhoz a következő évre.
Az asszony befejezi a teregetést, és int nekem mereven mozgó, barna
kezével. Csak egy pillanatig habozok. Mégis milyen veszélyt jelenthet rám
nézve? Belépek az alacsony ajtónyíláson. A tűz egy gödörben ég a földön.
Nincs kémény, csak egy kis nyílás, amin át bejön a fény és a forró, édeskés
füst, a vastag, sárból épült falak és a sötétség hipnotikus hangulatot
teremtenek. Ez az asszony itt fog aludni ma este, a kis alkóvban, mellette az
unokája; az egyik meleg test a másikhoz szorulva. Leülünk a kunyhója
döngölt agyagpadlójára. Az asszony himbálózik ülés közben, egy darab fát
farigcsál, nem néz rám. Az idő kisimul. A kinti világ most nagyon távolinak
érződik. Az asszony a kezembe nyomja a fadarabot. Megfordítom;
igyekszem felismerni a szinte teljes sötétségben, hogy mi lehet az. Aztán
rájövök – egy kisbaba elnagyolt mása. Nem tudom, mit jelenthet.
Mire kibukkanok a kunyhóból, már beáll a szürkület. A bárányok és
kecskék a tisztáson mindenfelől igyekeznek vissza a bomába, és magukkal
hozzák az éjszakai levegőt. Kopottas bundájú, bégető szőrcsomók, amik
úgy néznek ki, mintha szeretnék visszatartani a gyorsan közeledő estét.
Némelyikük a foltokban itt-ott még előtűnő sárga fűcsomókat legeli, és csak
kelletlenül bandukol előre. Egy férfi kiabálva lökdösi őket előre. Két
egyforma fekete-fehér bárány ugrál, ahelyett hogy sétálnának; fel-
felszökkennek a levegőbe, az örömük felszabadítja őket. Egy kutya, ami a
bolháit vakarássza a porban, most felkel, és körbeszimatol; mérséklődik a
hőség, és kezdődik az ő éjszakája.
Amikor elmegyünk, megpillantom Michaelt, aki egy férfival beszélget a
kunyhója előtt. A tekintete felém siklik, aztán újra arra a férfira néz, akivel
beszél. Észrevett engem, de nem fogja félbehagyni a beszélgetést. Ez az ő
világa, nem az enyém, és nem számított itt rám. Visszafojtom a
csalódottságomat. Az az éjszaka óta nem beszéltem vele, amióta Junónak
megszülettek a kölykei, és hiányzik a társaság az istállóknál.
Amikor elmúlik a karácsony, három újabb európai haláláról érkeznek
hírek. Nincs annyi áldozat, mint amennyit a Mau Mau megígért de a
haláluk mindannyiunkat megvisel.
 19

Csak az új évre szedem össze a bátorságomat annyira, hogy átnézzem az

anyám holmiját tartalmazó bőröndöket. Elmegyek az istállóba, és kicipelem
őket az udvarra, a fészer eresze alá. Michael még mindig a fertőtlenítő
medencénél folyó munkát ellenőrzi, és én, – Junót meg a kölykeit nem –
számítva, egyedül vagyok. Felemelem az első bőrönd fedelét, kiengedve a
száraz levegőbe anyám szinte kézzelfogható illatát, amely fűszeres és lágy,
mint a cédrusfa. Hirtelen az az érzésem támad, hogy ott áll fölöttem, de
amikor felnézek, senki nincs ott, csak a fészer viharlécből ácsolt falát látom,
amely sötétnek és kopottasnak látszik a kék ég előtt. Egy gyík iramodik
keresztül a falon; megtorpan, és legyint egyet a farkával. Minden csendes,
csak a kabócák rikoltoznak.
A bőröndben olyan dolgok vannak, amelyeket évek óta nem láttam; az
anyám ruhái, levelek, fényképek és könyvek. Van benne egy mappa is,
amelyre az én nevem van írva. A születési anyakönyvi kivonatom, egy
kisbabakori fényképem, és néhány rajzom van benne. Réges-régen írtam rá
az egyikre: Anyának.
Fojtogat a vágyakozás. Újra gyerek szeretnék lenni. Vissza akarom kapni
azokat az éveket, vele, amelyeket elveszítettem. Minden, ami azóta történt,
üresnek és értelmetlennek tűnik. Akkor egész voltam, és most úgy érzem,
mintha sosem lehetnék újra egész többé. Sírok; miatta, magam miatt, és
mindazért, amit soha többé nem lehet meg nem történtté tenni.
Egy hónappal az új év kezdete után vérfürdőről érkeznek hírek. Először a
rádióban hallunk róla.
„Múlt éjszaka egy terroristákból álló banda, amely valószínűleg közel
kétszáz tagot számlál, megtámadott egy deklaráltan lojális kikuju települést
Lariban. Úgy tudják, hogy több mint százötven békés kikujut gyilkoltak meg.
Nőket és gyerekeket beleztek ki szadista módon, és egész családokat égettek
halálra, akik nem voltak hajlandók ajtót nyitni. Egy férfi, aki a bozótba
menekült, azt mondja, hogy a terroristák... ”
Lari azonnal a Mau Mau kegyetlen bestialitásának szinonimájává vált.
Másnap a Standard azt írja: a Mau Mauk köteleket kötöttek a kunyhók
köré, hogy a bent lévők ne tudjanak kimenekülni, és hogy a kisbabákat
anyjuk szeme láttára kaszabolták darabokra.
Lemegyek az istállókhoz; jobb kezemben viszem az összehajtott újságot.
Michael a garázsban dolgozik. Odaadom neki az újságot. Vádló a
mozdulatom. Sokkolt a Lariban történt események brutális volta. Többé
nincs helye semmiféle politikai szimpátiának. Abból, ahogy Michael
elveszi tőlem az újságot, látom, hogy már tud a mészárlásról.
– Hogy tehettek ilyet? – kérdezem; a hangomból érződik a rettenet.
Michael rám pillant, aztán kihajtja az újságot.
– Ez az egész mélységesen értelmetlen.
– Nem teljesen értelmetlen – mondja, miközben a cikket olvassa. – Ezt
nem olvashatod el ebben az újságban, de a támadás célzott volt. Azoknak a
családját akarták megölni, akik támogatták a kikuju földek brit kézre adását.
– És ezért gyilkoltak meg nőket és gyerekeket?
Michael felnéz az újságból.
– Az angolok földeket adtak ezeknek a családoknak, a támogatásukért
cserébe. Azzal, hogy megölték az örököseiket, megakadályozták, hogy
kiélvezhessék az apáik árulásának gyümölcsét.
– Nem mentegethetsz ilyen kegyetlenséget!
– Nem. Neked viszont nem szabad elfelejtened, hogy ezek olyan
emberek, akiknek nincs semmijük. Nincs otthonuk, nincs megélhetésük és
nincs földjük, amelyen növényeket termeszthetnének és állatokat
tarthatnának. A kétségbeesés mozgatja őket.
– De ez embertelen... machetével halálra kaszabolni az embereket.
– Humánusabbnak tűnne számodra, ha puskákkal ölnének?
– Majdnem úgy beszélsz, mintha nem értenél egyet velem.
– Nem értek egyet azzal, hogy ez az újság nem számol be a politikai
indítékokról, amelyek megmagyaráznák, ami történt; nem értek egyet a
feltételezéseddel, hogy amit itt olvasol, az a teljes igazság. – Michael az
újságra mutat. – Amit nem mond ki, az az, hogy a kormány megtorolta ezt
az éjszakát, kétszer ennyi embert megölve a rezervátumokban; nőket és
gyerekeket is, ugyanilyen brutális módon.
– Honnan tudod?
– Az embereknek megvan a saját hangjuk, még ha a ti sajtótokban nem is
jutnak szóhoz.
 Visszaemlékszem az első leckénkre. Prosperóra, ahogy zsarnokian
kizárólag saját magát tekinti a civilizáció letéteményesének. A hatalom nem
azonos az igazsággal.
– Nem hiszek neked – mondom, és kinyújtom a kezem, hogy
visszavegyem az újságot.
Michael egyenesen a szemembe néz, arcán halvány mosollyal,
szembeszegülve a haragommal; úgy érzem, legszívesebben megütném.
Hogyan uralkodhat így fölöttem? Hogyan mondhat nekem ilyesmit anélkül,
hogy amiatt aggódna: esetleg elismétlem a szavait az apámnak? Szinte úgy
tűnik, mintha a bizalma is a kontroll egy formája lenne. Kigúnyol vele, és
ez megrémít. Megrémít, hogy milyen közel kerültünk egymáshoz. Mintha
mindez csapdába csalna. Úgy érzem, mintha Frankensteint keltettem volna
életre, és most képtelen lennék arra, hogy visszaküldjem aludni, az apám
pedig hamarosan észreveszi, mit tettem.
– Nem hiszek neked – ismétlem meg; megpróbálok érveket sorakoztatni
az állításai ellenében. – Az újság megírta volna, ha tényleg így történik.
Michael összehajtja az újságot, és visszaadja nekem; hosszú ujjai barnák
a fehér papíron. Elveszem tőle; még mindig érzem magamon a tekintetét. A
szemébe nézek, a sötét pupillára a ragyogó fehérségben – nyugodt erő,
magabiztosság sugárzik belőle, mintha én csak egy gyerek lennék, aki nem
hajlandó felfogni a valóságot, ami körülvesz minket. Nem fél tőlem, és nem
értem, miért nem.

Azt álmodom, hogy a hátamat a garázs falának támasztva állok. Michael

közeledik felém. Kés van a kezében, és én félek. De amikor a másik
kezével megérint, azzal, amelyikben nincs kés, a tenyere meleg és száraz.
Hátrasimítja a hajam, megcirógatja a nyakam, a mellkasára vonja a fejem,
én pedig hozzásimulok, és a torkomat sírás fojtogatja. „Minden rendben” –
mondja Michael; hallom a hangját, és álmomban rájövök, hogy ezt
szerettem volna: hallani a hangját, ahogy csak hozzám beszél. És sírok
valami miatt, de közben mást is akarok. A keze végigsiklik a gerincemen,
megérinti a derekamat, én pedig könnyűvé válok, ahogy nekitámaszkodom.
A fájdalom hirtelen tör rám, ahogy érzem, amint belém hasít a kés, ahogy a
kezével belém döfi. Érzem az éles pengét, azt, ahogy kicsordul a vérem, és
Michael teste most keményen és kérlelhetetlenül szorul hozzám, ahogy
mélyebbre döfi belém a kést.
 Felébredek; a szívem zakatol, a tudatom még ott ragadt, abban a másik
valóságban, ahol Michael belém döfte a kést. Egy darabig fekszem, és
megpróbálom lecsendesíteni az elmémet. Semmi sem segít. A hálóingem
nedvesen tapad a hátamhoz. Ülő helyzetbe tornázom magam, és ott ülök az
ágy szélén, a lábamat lógatva, a sötétben, miközben még mindig kalapál a
szívem. A titok, mindaz, amit Michael múltjáról tudok, súlyos teherként
nehezedik rám. Talán naiv voltam. Talán egyáltalán nem kellett volna
megbíznom benne. Valami ellenállhatatlan késztetést érzek. Látni akarom
az apámat. Olyan, mintha most, ebben a pillanatban elveszíthetném – de
lenne rá lehetőségem, hogy ezt megakadályozzam. Nedves könnyeket érzek
az ajkamon, a légzésem szakadozott, a szám néma sírásra nyílik. Sajog
bennem valami, fájdalom kél bennem, amely a gyászhoz hasonlít,
megbetegít, kínnal tölt el. Tudom, hogy ebben az érzésben van valami, az
éjszakai órákra jellemző tisztaság – tudom, hogy nem várhatok reggelig.
Most kell megtörténnie.
Végigosonok a padlódeszkákon. Ha felkelthetném az apámat, és
elmondhatnám neki, mi történt, mikor a nagybátyámnál voltam
Uplandsben, azt, amit Steven Lockhart csinált, és azt, hogy mennyire
megrémített akkor; és ha elmesélnék neki mindent Michaelről, akkor talán
lerombolhatnám a korlátot, amely elválaszt minket. Akkor talán átkarolna,
pont úgy, ahogy gyerekkoromban. A nappaliba megyek. A kanapé üresen
tátong, a takarók félredobva hevernek. A kis előszoba túloldalán az ajtó
belakatolva; a csend a fülemben dörömböl. A szüleim ajtaja épp előttem
van; résnyire nyitva áll. Nem voltam odabent, amióta... mióta is? Amióta
utoljára dámát játszottam az anyámmal a padlón, mielőtt elindultunk volna
Uplandsbe.
Apa ott van, a küszöbön túl. Mindaz, ami elválaszt bennünket,
értelmetlennek tűnik az éjszaka sötétjében. Kinyújtom a kezem, hogy
belökjem az ajtót, aztán megdermedek. Ebben a pillanatban meghallom a
szuszogást, a mozgolódást. Habozom. Sara légzése kapkodó lihegéssé
válik, és a ritmusa együtt változik azzal, amilyen ritmusban az ágy nyikorog
a padlón. Hallom Sara meztelenségét. Az apám meztelenségét. Azt a képet,
amelyet Harold készített – amelyen az apám keze Sara fenekét markolja, a
fejét a vállába fúrja, elrejtve éhségét. Mindezt hallom, ahogy ott állok a
hálószoba előtt. Az apám csendjében, az ágy nyikorgásában benne van az
összes vágya, sóvárgása, sebezhetősége. És tudom, hogy mindebben nekem
nincs helyem.
– Rachel – szól utánam Sara a szobájából, amikor átmegyek a hallon.
Az ajtó félig nyitva van, és habozva megállok előtte, épp, mint a múlt
éjjel.
– Gyere be! – mondja Sara, és én belököm az ajtót. Sara az anyám
öltözőasztalkája előtt ül, és sűrű fehér krémmel dörzsöli be az arcát. Nincs
felöltözve. Testszínű melltartója alig látható keskeny hátán. Lába kecses
vonalát kiemeli a szék apró kék mintája.
– Ülj le! – mondja; felvesz egy csontnyelű hajkefét, és erős húzásokkal
átkeféli rövid haját.
A hajkefe anyámé volt. Ülhetne most ő keresztbe tett lábbal az ágyon, én
pedig fésülgethetném a haját. A napfény beárad az ablakon. Most az ágy
szélén ülök; melegem van, és kényelmetlenül érzem magam a
pulóveremben és a nadrágomban. Az ágy be van vetve, de érzem az apám
szagát a szobában. Ez ugyanaz az ágy, amelybe gyerekkoromban
bemásztam a sötétben, ugyanaz, ahol a sötét melegben a szüleim karjai közé
bújtam.
– Az apád szerette volna, hogy beszéljek veled. – Sara megfordítja a
kefét, kiszedegeti a sörték közül a sötét hajszálakat, aztán bedobja a
szemetesbe; látom, ahogy súlytalanul hullanak lefelé a levegőben, akár egy
pók.
– Tényleg? – kérdezem vonakodva. Bármilyen beszélgetés, amelyre az
apám nem saját maga szánja rá magát velem, csak kellemetlen lehet. És
zavarba hoz a helyzet intimitása, az, hogy itt ülök a kis híján meztelen
Sarával. Úgy érzem, ezt felhasználhatja velem szemben.
– Azt hiszem, úgy érzi, vannak olyan dolgok, amiket szívesebben
elmondasz nekem, mint neki.
Kinyújtóztatja fehér lábát, és feláll, én pedig megpillantom az ugyancsak
testszínű bugyija szélét a combja hajlatában.
Vajon meghallották, ahogy odakint hallgatóztam az ajtónál? Érzem, hogy
elpirulok, Sara pedig azt mondja:
– Nem kell zavarba jönnöd, Rachel.
Odajön az ágyhoz, engem pedig kettős érzés kerít hatalmába: nézem őt,
azon töprengve, vajon mit fog csinálni, és közben nem akarok a testére
nézni. A fejemre teszi a kezét. Érzem az ujjait a fejbőrömön. Kibontja a
hajgumit, amely összefogja a hajamat.
Kicsit elhúzom a fejem, de a keze nem hagyja abba a munkát – kiköti a
csomót az ujjával. Hosszú ideje nem érintett meg senki. Érzem a teste
rugalmasságát, a közelségének melegét. Eszembe jut anyám melege;
lágyabb volt, mint az övé. A nagyanyámra gondolok. Egy asszony, a
könyveivel, az újságjaival, tollaival és papírjaival, akinek nincs
kézzelfogható fizikai jelenléte. Anglia fakó volt; a nagyanyám fakó volt.
Semmi testszag. Semmi melegség. Semmi beszívható illat.
Sara lassan kibontja a hajamat.
– Milyen idős voltál, amikor az anyád meghalt?
– Tizenkét éves – válaszolok elfúló hangon.
– Mesélt neked a nagymamád bármit is a férfiakról? Arról, hogy mit
akarnak? Hogy milyenek?
Az arcom tűzben ég, a nyakam bizsereg a forróságtól.
Sara felemeli hajam csavarodó fürtjeit, ujjaival kifésüli őket, aztán
elrendezgeti a vállamon.
– Nahát – mondja, miközben hátrébb lép, és rám néz. – Amiatt aggódtam,
hátha fiú vagy, de tessék, kiderült, mégis egy lány ül itt.
Képtelen vagyok a szemébe nézni. Ha így tennék, elsírnám magam.
– Biztosan voltak fiúk Angliában – mondja. – Talán olyasvalaki is, akit
különösen kedveltél.
Megrázom a fejem.
– Valahogy úgy érzem, most nekem kell felelősséget vállalnom érted.
Szeretném, ha tudnád: ha bármiről beszélgetni szeretnél velem, itt vagyok.
– Hűvös kézfejével megsimítja az arcom. – Apád szeretné, ha jól kijönnénk
egymással – mondja, és tudom, hogy így van, de most sem kedvelem őt
jobban, mint korábban, és amikor kimegyek a szobából, újra kontyba fogom
a hajam, olyan szorosra kötve a gumival, hogy érzem, ahogy az arcbőröm
hátrahúzódik.
 20

Amikor kilépek a verandára, Sara egyedül ül a reggelizőasztalnál.

– Most pedig ne szaladj el – mondja, és megveregeti a mellette lévő
széket. – Szeretném veled megbeszélni egy ötletemet. Olyasvalamit, amit
mi ketten csinálhatnánk. – Rám mosolyog. – Mit szólnál ahhoz, ha
rendeznénk egy partit?
– Milyen partit? – kérdezem, és meglepődve leülök.
– Koronázási partit. Hogy kifejezzük a támogatásunkat – mondja Sara az
előtte lévő összehajtott Standard-re mutatva. Az első oldalon van egy kép
Erzsébet hercegnőről és Fülöp hercegről, amint egymás kezét fogják, a
háttérben a kis herceggel.
– Tényleg úgy gondolod, hogy a királynő törődik Kenyával? – kérdezem.
– Miért is ne törődne?
– Csak egy újabb problémás gyarmat, amely nyilvánosan kiteregeti a
szennyesét.
– Jaj, ne légy már nevetséges! Hát persze, hogy érdekli Kenya. Hiszen
Kenyában volt, amikor megtudta, hogy királynő lesz.
– Amikor megtudta, hogy az apja meghalt – mondom.
Sara furcsálkodva néz rám, mintha ez eddig benne nem merült volna fel.
– Erre most nem szabad gondolnia. Ne felejtsd el, hogy az apja már
régóta beteg volt. Ő pedig különleges helyet tartogat a szívében Kenya
számára.
Az apám érkezik meg reggelizni; fáradtnak néz ki, az arca borostás, a
fejét lecsüggeszti.
– A fertőtlenítő medencénél iszonyatos káosz van, nem jutok
munkaerőhöz, aki befejezné, a csordát pedig elborították a tetvek.
Leül, és kávét tölt magának.
– Tervezgetünk – mondja Sara rámosolyogva. – Rachel és én. –
Végigsimít a hajamon, én pedig akaratlanul is megborzongok.
– Mégis micsodát? – kérdezi apám csúfolódó komolykodással;
szemlátomást kedvére való, hogy egy húron pendülünk Sarával, én pedig
elcsodálkozom, milyen könnyen látják azt az emberek, amit látni
szeretnének.
– Egy partit!
– Egy partit? – kérdezi az apám, egy kicsit megütközve.
– A koronázásra. Rachel és én fogjuk megszervezni az egészet. Ő a
cinkosom, igaz, kedvesem?
Halványan rámosolygok.
– Végül is Kenya királynője lesz – mondja Sara, és almát hámoz egy
kiskéssel, egyetlen, hosszan kunkorodó szalagban vágva le a héjat.
Az apám a cukrot kavargatja a kávéjában. Nem tudom megmondani,
vajon figyel-e ránk.
– Ki jönne el? – kérdezem, a szükségállapotra gondolva.
– Ó, én azt hiszem, az emberek összeszaladnak, amikor látják, micsoda
felhajtást csapunk. Itt leszünk apád és én. Robert, meg tudod hívni néhány
régi barátodat, igaz?
Az apám bólint, de látom az arcán a feszültséget; aggódik, nehogy Sara
kétségbeesésbe hajszolja magát.
– Harold biztosan kaphat pár nap szabadságot. Steven elhozhat néhány
fiút a nemzetőrállomásról. Elhívhatjuk Markhaméket, és néhány barátomat
Nairobiból. Eliot pedig eljön a gyárból...
A nagybátyámmal nem találkoztam, amióta hazajöttem.
– Jó alkalom lesz arra, hogy megfelelően indítsuk útjára az új shambát.
Teadélutánt rendezünk a Kiotóknak – mondja a kikuju gyerekekre célozva.
Egyre nagyobb lendületbe jön, ahogy az ötletei körvonalazódnak.
– Természetesen mindannyian kiöltözünk majd. Az apád és Steven
egyenruhában lesznek. – Az apámra néz. – Nos, Steven, mit gondolsz?
– Miről? – kérdezi az apám meglepődve felnézve a kávéjából.
– A koronázási partiról – Sara hangja élessé válik –, mégis mit gondolsz,
miről beszéltem egészen eddig?
Apa egy pillanatra üresen bámul Sarára, én pedig azt hiszem, Sara
rögvest arcul csapja. Aztán apa tekintetébe lassan értelem költözik; látom,
hogy visszatért közénk a farmmal kapcsolatos gondolatai közül
– Biztos vagy benne, hogy jó ötlet? – kérdezi. – Nem gondolod, hogy
jelen körülmények között nem teljesen helyénvaló? Egyik kezünkben
puska, a másik kezünkben egy szelet sütemény...
 – De hát épp ez a hozzáállás ellen kell küzdenünk. Ha engedünk a
bestialitásuknak, feladjuk önmagunkat, és mindazt, amit képviselünk, akkor
ők nyernek. Ez a tökéletes alkalom arra, hogy bemutassuk a
bennszülötteknek a régi mentalitást. Emlékeztessük őket arra, hogy miről is
szól ez az egész. – Ránk mosolyog; látom rajta, hogy izgatott. Még mindig
a kiskéssel ügyködik. Van valami ellenszenves az elszántságában, amellyel
igyekszik az egész almát meghámozni anélkül, hogy félbeszakítaná a
csavarodó, fényes zöld szalagot. – Harold majd készít rólunk néhány
fényképet. Még az is lehet, hogy meg tudom kérni a nairobi barátomat,
Lindát, hogy próbálja meg eljuttatni a The Timeshoz. Tudósításokat ír
nekik, tudod. Esetleg lehoznak majd néhány képet: „Afrika üdvözli a
királynőjét”, és „Brit kurázsi a gyarmatokon”, vagy valami ilyesmi.
Az apám arca megenyhül, ahogy egyre jobban megtetszik neki az ötlet.
– Miért is ne? – mondja. – A munkásoknak majd szünnapot adunk, hogy
ők is érezzék az esemény súlyát.
Úgy érzem, nem azért helyesel, mert annyira jó ötletnek tartja az egészet;
hiszen mindazzal együtt, ami mostanában zajlik a farmon, egy koronázási
parti szükségtelen bonyodalmat jelentene – inkább azért, mert saját
felelősségének érzi, hogy Sarát boldogabbá tegye.
Sara hirtelen felnéz, ahogy új ötlet fogalmazódik meg benne.
– Robert, mit gondolsz, rá tudnánk venni őket, hogy táncoljanak velünk?
Az apám felnéz a tojásból.
– Jaj, ne nézz már rám így! Egy kis tánc nem árthat meg. Szeretnek
táncolni, nem igaz? Mi lenne, ha kiválasztanál közülük néhányat?
– Tényleg szükség van erre? – kérdezi az apám.
 – Nos, én úgy gondolom. Nem lenne Afrika, ha nem vonnánk be a
bennszülötteket. A fényképek kicsit unalmasan néznének ki, ha csak mi
álldogálnánk ott teát iszogatva. Természetesen ott lesznek a gyerekek is, de
szükségünk lesz néhány fiúra is. Egy olyan régimódi ngomára, a dobjaikkal
meg tánccal. Azt akarjuk, hogy úgy érezzék, ez az ő napjuk is. Ennek
összefogásnak kell lennie. Ez lesz Kenya új képe.
Én pedig látom, hogy az apám nem küzd majd az ötlet ellen – habár a
mostani körülmények között a legkevésbé sem tűnik helyénvalónak
megkérni a kikujukat, hogy rendezzenek egy ngomát.
– Rachel, te segíthetsz nekem Jimnél; megkérhetjük, hogy készítsen elő
egy nagyszabású teadélutánt. Constance Sprynak van egy curryszószos
csirkereceptje, amelyet a királynő fogadásán fognak felszolgálni. Szerepel
az egyik újságomban. Meglátjuk, Jim boldogul-e vele. És lesznek
szendvicsek, sütik és krémek.
Beleegyezően bólogatok; támogatom Sarát, mert az apám megkért rá, de
az igazság az, hogy egyáltalán nem akarok foglalkozni ezzel a partival. Az
esemény maga nem sokat jelent számomra, Sara pedig szemlátomást arra
akarja felhasználni, hogy újraindítsa a társadalmi életet itt a farmon. Mindez
nemcsak butaságnak tűnik, de valószínűleg veszélyes is – pont azt a
gyűlöletet ösztönzi, amellyel szemben épp megvédeni igyekszünk
magunkat.
– Gyere be, gyere be! – mondja az apám, és régi szokásához híven
betessékeli Michaelt az ajtóból. – Egy másodperc, és itt vagyok. – Kimegy
a szobából néhány papírért, a fertőtlenítő medence tervrajzaiért, Michael
pedig ott várakozik a nappali ajtajában.
Az apám küzd a farmmal. Ennyi munkásától meg kellett szabadulnia,
most pedig, csak hogy még rosszabb legyen minden, egy legalább kétezer
állatot számláló zebracsorda özönlötte el a legelőket, és rengeteg élősködőt
hoztak magukkal.
Hideg és felhős ma az idő; megérkezett az esős időszak. A kanapé
sarkában ülök, és egy könyvet olvasok. Sara kihívott a hálószobámból, ahol
azóta bujkáltam, amióta Steven dzsipje lefékezett a ház előtt reggeli után.
Steven és Sara nem néznek Michaelre – talán nem tudják, hogy ott van,
vagy egyszerűen nem érdekli őket. Michael az ajtóban áll, és onnan néz
befelé a szobába. Eltűnődöm, vajon milyennek lát minket, Sarát, Stevent és
engem; vajon érzi-e a közöttünk lévő feszültséget. Aztán rám siklik a
tekintete; megérzi, hogy nézem, én pedig zavarba jövök és félrenézek,
ahogy eszembe jut az utolsó beszélgetésünk, az, ahogy hirtelen közel
kerültünk egymáshoz, és az, ahogy uralkodott fölöttem.
Steven az apám nádfonatos székében ül, a lábát kinyújtja maga előtt a
padlón, és sört iszik. Egy összehajtott újság van a kezében, és épp a
keresztrejtvényt fejti.
– Milliók olvassák ezt a regényt... – motyogja. Már vagy egy órája fejti a
rejtvényt.
– Engem ne kérdezz – mondja Sara a magazinjában lapozgatva. Az újság
címlapján Erzsébet hercegnő arcképe van. – Én nem vagyok túl jó az
ilyesmiben.
– Milliók olvassák ezt a regényt... – fakad ki Steven. – Ez valami
bestseller?
– Egyébként mi olyan szörnyű a zebrákban? – kérdezi Sara. – Én úgy
gondolom, inkább elbűvölő látvány, hogy ilyen sokan vannak, ilyen közel a
házhoz.
– Az élősködők. Mindenféle járványt terjesztenek – mondja Steven, fel
sem nézve. – A Rift Valley-láztól felmegy a tehenek láza, és elvetélnek, ha
vemhesek. Aztán ott van a feketeláb-betegség, az üszök, amikor a húsuk
rothadni kezd, és véreset vizelnek. Ez hatalmas csapás Robert számára,
amennyiben nem tudja befejezni a fertőtlenítő medencét.
Kint elered az eső; a nyitott ajtón keresztül érzem a nedves föld illatát.
– Nagyobb biztonságban érzem magam most, hogy a legtöbbjük
visszament a rezervátumba – jegyzi meg Sara kis idő múlva. – Azt beszélik,
hogy a kollektív büntetés megteszi a hatását.
– Legalább most már van lehetőség akasztani, muszáj valamivel
megfélemlíteni őket – mondja Steven, aki csak félig-meddig figyel a
beszélgetésre.
– Igaz, hogy éjszakára ott hagyják a falvakban a Mau Mauk holttestét? Ez
olyan rettenetesen középkoriasan hangzik – borzong meg Sara.
– Esküszöm, hétről hétre rohadtul nehezebb velük – Steven keresztbe
teszi, majd újra kinyújtja a lábát, és káromkodik a keresztrejtvény miatt. –
Milliók olvassák ezt a regényt. A francba is, mi lehet ez?
– Nagyon izgatott vagyok a parti miatt – mondja Sara, miközben még
mindig a magazint lapozgatja. – Csak hat hét van addig. Steven, ugye te is
eljössz?
– Hát persze – válaszolja Steven a ceruzáját forgatva.
– Egy igazi koronázási tortát akarok, olyat, mint amilyet Angliában
csinálnak, és új porcelán étkészletet is rendelnünk kell. Tudod, Rachel –
mondja, miközben hirtelen leteszi az újságot és felém fordul -, nem
szívesen látom, hogy olyan sokat vagy egyedül.
– Nem vagyok mindig egyedül – mondom elpirulva, miközben nagyon is
tudatában vagyok annak, hogy Michael ott áll az ajtóban, és hallgatja a
beszélgetésünket. Még nem látta, hogy bánik velem Sara, és inkább
eltitkolnám előle.
– Nos, azok a kiskutyák aligha jelentenek civilizált társaságot. A nap
nagy részében tétlenkedsz; úgy érzem, el kéne foglalnod magad valamivel.
– A te zsákmányodat fogjuk ebédelni, ha jól tudom, igaz? – kérdezi
Steven felnézve, és rám mosolyog. – Egy hamisítatlan halásszal állunk
szemben. – Steven hangja gúnyolódó, telis-tele szarkazmussal; elkapom a
tekintetem.
– Abban sem vagyok biztos, hogy olyan bölcs dolog most, ezek között a
körülmények között egyedül üldögélni a duzzasztónál – mondja Sara. –
Aligha mondható biztonságosnak. Nem, én valamiféle munkára gondoltam.
Olyasmire, ami nem kizárólag a saját szórakozásodat szolgálja. – Sara
lesimítja a szoknyáját. – Mi lenne, ha közreműködnél valamivel a partiban?
Mondjuk csinálhatnál zászlócskákat. Rengetegre lesz szükségünk, hogy
kidekorálhassuk a fákat a tisztás körül. Ügyesen bánsz a varrógéppel,
szóval megvarrhatnád nekünk.
Enyhén félrehajtott fejjel néz rám, mintha a visszautasításomra
számítana.
– Majd beszélek az apáddal. Jót tenne neked, ha lenne valami feladatod.
– Milliók olvassák ezt a regényt – mondja Steven újra, külön
hangsúlyozva minden egyes szót. – A rohadt életbe, nem tudom – mondja,
azzal az asztalra hajítja az újságot.
– Nehéz idők3 – mondja Michael, és mindannyian úgy nézünk fel, mintha
megcsíptek volna minket. Csönd gyűrűzik a hangja nyomán.
– Mondtál valamit? – kérdezi egy idő múlva Steven.
– Nehéz idők – mondja Michael. – Ez egy anagramma. – Steven üres
tekintettel bámul rá. – Charles Dickens – teszi hozzá Michael.
 – Tudom, hogy a rohadt Dickens az – mondja Steven idegesen. Felkapja
az újságot, és a keresztrejtvényt tanulmányozza.
Nézem őt, és a szívem a torkomban dobog. Észrevettem, amit Michael
nem – tudom, mi ragadta meg Steven figyelmét.
– Szóval – szólal meg Steven néhány másodperc múlva, és felnéz
Michaelre – te amolyan okostojás vagy, igaz?
Sara feláll.
– Egyébként mit keresel itt, Michael? – kérdezi. – Miért nem vársz
odakint?
Sara kihessegeti Michaelt a szobából, aki megfordul, és elmegy.

Kiáltás hallatszik a konyhából. Az apámmal felugrunk a reggelink mellől,

és szaladunk, hogy megnézzük, mi a helyzet. Sara az asztal mellett áll, az
arca vörös. Jim behátrált a sarokba, ott izzad. Látom, hogy az asztalon szét
vannak szórva az ezüst koronázási kanalak. A kerek fejeket, amelyek
mindegyik kanalat díszítették, rajtuk a királynő arcképével, letörték. Egy
sor minilefejezés.
– Ezek mit keresnek itt? – kérdezi az apám.
– Odaadtam neki, hogy fényesítse ki – mutat Sara Jimre.
– Bwana. Nem én voltam – mondja Jim, és egyik lábáról a másikra áll. –
Tegnap este itt hagytam őket, hogy reggel majd befejezzem. Nem hittem
volna. Valaki biztos bejött, és... – Jim kétségbeesetten néz körül a
konyhában.
A csupasz, sárral betapasztott falakra, a nyitott tűzhelyen lévő
megfeketedett edényekre, a drótos szekrényben álló konzervekre nézünk.
– Hiányzik valami?
– Nem, Bwana – mondja Jim a fejét rázva.
– Hát micsoda ország ez? – sikoltja Sara lesöpörve a kanalakat az
asztalról. Hangtalanul hullnak a földes padlóra. – Nem tűröm, hogy csúfot
űzzenek belőlem, Robert. Ráadásul itt, a saját házamban – mondja, és
elviharzik mellettem, ki a konyhából.
Jim lekuporodik, és elkezdi felszedegetni a kanalakat a padlóról. Az
apám nézi egy pillanatig, aztán megfordul, és kimegy Sara után.
– Sajnálom, Jim – mondom csendesen, és odahajolok mellé, hogy
segítsek felszedegetni a törött kanalakat.
Jim nem válaszol.
 Az apám kikérdezi a háziszolgákat, de semmit sem tud kiszedni belőlük.
Beszélnek arról, hogy elbocsátják Jimet, de aztán minden marad a régiben.
Ma délután nincs kapás; elteszem a horgászbotomat, és nekivágok a
bozótosnak a duzzasztó vége felé, amely a fák közé kanyarodik, és ott
elvesz a szem elől. A nap a vízfelszínen tükröződik, csillogva verődik róla
vissza, rám vetítve sugarait. Van itt fölötte egy rejtekhely, a „sasfészek”,
amely a víztározóra és az erdőben lévő kis tisztásra néz, és ahová az anyám
régebben sót rakott ki az elefántoknak, hogy azt nyalogassák. Teliholdkor itt
sátraztunk; figyeltük, ahogy a leopárdok a partra mennek inni. Épp rá
akarok fordulni az ösvényre, amikor egy fekete testet pillantok meg a
vízparton. Megállok, és figyelek. A test magas, kecses férfié. Meztelen.
Láthatom feszes fenekét, hosszú, ívelt lábát, a földre támaszkodó talpát.
Michael az. Az overallja, pólója és a szandálja kis halomban hevernek
mellette. Ő maga valami időtlenné alakult nélkülük.
Látom, hogy a hátán a bőr, az egyik oldalon a lapockájától le egészen a
csípőjéig, egy sebtől márványos. A bőr ott nem mozog, nem fodrozódik
együtt a testével járás közben. Úgy néz ki, mintha megolvadt volna. Mintha
hiányozna alóla a hús.
Olyan így meztelenül, mint egy bronzba öntött harcos, a férfiasság
archetípusa; egyszerre ellenállhatatlan és taszító az idegensége. Michael
belegázol a vízbe, aztán lemerül, és sokáig nem is bukkan elő. Látom az
alakját, ahogy a napsütötte vízfelszín alatt megcsillan, akár egy hal. Irigyen
nézem. A víz szétválik, hűvösen, folyékonyan a teste körül; én is szeretnék
úszni, a felszín alá merülni.

Az anyám horgászbotja a kezemben van, amikor meghallom a kerületi

rendőrfőnök kocsiját. Kilép az autóból, és odajön a verandához, ahol állok.
– Mégy valahová? – kérdezi rám nézve. Khaki shortot és rövid ujjú khaki
vadászinget visel, amelynek felső gombjai nincsenek begombolva.
Hátrafésült szőke hajától természetellenesen nagynak tűnik az arca, és
súlyosan döngő bakancsos lépteiben van valami rémítő, ahogy fellépked a
veranda falépcsőjén.
Hirtelen nagyon élesen tudatára ébredek annak, mennyire csendes
körülöttünk a ház. És most, hogy egyedül vagyok vele, rájövök, hogy félek
tőle. Mintha megint tizenkét éves lennék.
– Igen, a duzzasztóhoz – mondom, nem túl határozott hangon.
 – Az apád bent van?
Megrázom a fejem.
– És Sara?
– Lepihent.
– Pont jó lesz így. Hosszú napom volt. – Leül a verandára az egyik
karosszékbe, és kinyújtja a lábát; a padlódeszka nyikorog a súlya alatt. –
Megkérhetnélek, hogy hozz nekem egy pohár vizet?
– Hát persze. – A ház falának támasztom a horgászbotot; közben
észreveszem, hogy izzad a kezem. Ellépkedek mellette, át a keskeny füves
sávon, a tűző napsütésben a konyhaépület felé; közben végig érzem, hogy
engem néz. Dél van; Jim visszament a shambába... Perzselő a forróság.
Égeti az arcomat, a hátamon csorog az izzadság. Föld- és ételszag van
errefelé. A legyek lustán köröznek. A konyha egyik oldala nyitott; itt a
hátulsó részen hűvösebb van, és miután a kancsóból vizet töltök egy
pohárba, csak állok egy pillanatig, azon tűnődve, vajon vissza kell-e
mennem, vagy meglóghatok anélkül, hogy észrevenné.
Zajt hallok a hátam mögött; körbenézek. Steven áll a nyitott ajtóban, és
engem néz. Az idegesség savként önti el a torkom; nehézkesen nyelek
egyet.
– Zavarok? – kérdezi Steven; rám néz, de nem megy el.
– Épp indulni készültem.
Steven néhány lépésnyit bejön a konyhába, én pedig kényszerítem
magam, hogy ne lépjek hátra. Nincs túl sok hely itt kettőnknek. Emlékszem
a kezeire, még tizenkét éves koromból, ahogy az ölébe rántott. Korban
inkább az apámhoz áll közel, mint hozzám, és habár legszívesebben
elfutnék előle, nem tudom kivonni magam a személyisége ereje alól.
– És a víz? – kérdezi mosolyogva.
Amikor odanyújtom neki a poharat, nem veszi el, csak elégedetten néz
engem, mintha naivnak bizonyultam volna; zavarba jövök. Leteszem
magam mögé a poharat, és arra készülök, hogy elmenjek mellette, de ő az
utolsó pillanatban oldalra lép mellettem, és kinevet, amikor hátralépek.
A másik oldalra mozdulok, és ő is oldalra lép velem, pontosan lemásolva
a mozdulatomat, mintha táncolnánk; a szívem a torkomban dobog.
Aztán előrelép felém, úgy, hogy a hasa a blúzomhoz ér. A mosogatóig
hátrálok. Lassan elmosolyodik, és a nadrágom övére teszi a kezét, figyelve
a reakciómat. A bőröm megvonaglik az ujjai szorítása alatt, és megpróbálok
elmozdulni a fogásából, de csak ügyetlenül, nehogy azt higgye, csapdába
ejtett. Mély hangon felnevet, és a másik kezét könnyedén a csípőmre teszi,
ezzel mozdulatlanságra kárhoztatva engem; a gesztus egyszerre intim és
tolakodó. Visszaemlékszem, milyen volt annak idején, milyen volt küzdeni
ellene; igyekszem nem mozdulni, nem akarom még rosszabbá tenni a
helyzetemet azzal, hogy erőszakos viselkedésre bátorítom.
– Nem lehetett könnyű hazatérni ilyen hosszú idő után.
– Nincs vele semmi baj – mondom, és arra vágyom, bárcsak elengedne.
– És az apád túl elfoglalt ahhoz, hogy törődjön veled; egyedül Sarára
figyel.
– Ez nem igaz. – Összeszedem a bátorságomat, és a szemébe nézek, de
amikor a tekintetem találkozik az övével, azt kívánom, bárcsak ne tettem
volna! Túl mindentudó, túl bensőséges a tekintete; félrenézek.
– Jaj, ne akard bemesélni nekem, hogy nem fáj. Látom, ahogy rájuk
nézel, ahogy figyeled, amint az apád bámulja őt. Teljesen egyedül vagy itt,
és úgy gondolom, ez megrémít.
Hiába utálom Stevent, tudom, hogy igaza van, és érzem, hogy elpirulok,
miközben néz engem. Továbbra is rajtam tartja a szemét, és egy kicsit
oldalra lép; hagyja, hogy elmeneküljek, én pedig eliramodok mellette, ki a
ragyogó napfénybe, miközben a hátamon bizsereg a bőr.
Michael felnéz, amikor az udvarba érek. Megállok, amikor meglátom;
szaggatottan veszem a levegőt. Michael félreteszi a szerszámait, és rám néz.
A kezemet az oldalamhoz szorítom, és szédelgek. Még mindig érzem
Steven kezének szorítását a csípőmön.
– Mi az? – kérdezi Michael, és kilép a garázsból. Látom, hogy próbálja
kiolvasni a tekintetemből, mi történhetett.
– Semmi – válaszolom megrázva a fejemet. Nem számítottam erre.
Valami más miatt jöttem ide. Az udvar két végéből nézzük egymást. A fény,
a színek – minden túlságosan ragyogó. Az alsó ajkamba harapok, Michaelre
bámulok, a könnyek feszítik a szememet.
Akarok valamit. Formálódik az elmémben. Köze van Michaelhez – de
kiverem a fejemből. Odalépek az anyám bőröndjeihez, kinyitom az első
tetejét, és kiveszek egy halom ruhát. A karom tele van lágy érintésű
anyaggal. Szinte túl sok ahhoz, hogy elbírjam; beletemetem az arcomat.
Letaglóz a szaguk. Doh, por, és az anyám illata. Ez az ő halott szaga.
 Michael megmozdul, közelebb lép hozzám.
Elbotorkálok mellőle, megbotlom, és térdre esem. A ruhák a földre
hullanak, kéken, sárgán, ezüstösen. Az egyik térdem vérzik.
Michael árnyéka jelenik meg fölöttem – látom a lábát, a talpa belső íve
halvány, pont úgy, mint az ínye.
– Hová mész? – kérdezi.
Nem tudom rávenni magam, hogy ránézzek. A térdemről lejött a bőr, és
az alatta lévő hús apró cseppekben vérzik. Nehéznek érzem a fejemet.
Ügyetlenül összeszedegetem a ruhákat, és kiviszem az udvarról.
A nap keményen, laposan ragyog. A karom izzad a szövetek súlya alatt.
Odaérek a duzzasztóhoz, és a csónakba dobom a ruhákat; elüldözöm az
öreg kötelet a cölöptől, azt is bedobom, és utánalépek. Felkapom az egyik
evezőt, ellököm magam a parttól, és a csónak belemerül a duzzasztó vizébe.
Egyenesen a közepére evezek, közel a kis földdarabhoz, amelyről apám azt
mondta, egy boszorkány él rajta. A víz locsogva hullámzik a csónak
törzsénél, körülöttem mindenütt csak a mélység, a fény homályos-sárgásan
hatol át rajta, és rétegeiben lebegő részecskék milliárdjai úszkálnak.
Kezembe veszem az egyik ruhát, és a vízfelszín fölé tartom. A víz
nyaldossa az alját, a ragyogó sárga pamut fakó zölddé változik, ernyedtté,
nedvessé, mintha anyám maga sétálna itt a vízben. A víz lefelé húzza a
ruhát. Elengedem, és egy hosszú pillanatig lebeg a beleszorult levegőtől,
aztán a víz – mint a tűz a papírt – lassan eluralkodik rajta, és egy darabig
nedvesen szívja magába a felszín, mielőtt a mélybe süllyedne. Az anyag
gomolyog, mielőtt eltűnne a szemem elől, és ettől olyan, mintha az anyám
is ott lenne, ott forogna, csapdába csalva, alattam.
Összesen hét ruha van. Az utolsó zöld selyemből készült. Az apám vette
neki a partvidéken, és utána csak nagyon ritkán viselte; olyankor mindig
sóvár tekintetet váltott ki az apámból; szemlátomást olyan egyetértés volt
ilyenkor kettejük között, amelyből én ki voltam zárva. Nem tudom magam
rávenni arra, hogy ezt is a vízbe hajítsam, úgyhogy gombóccá gyűröm az
ölemben, és a part felé indulok.
Amikor megfordulok, Michael vár rám a víz szélénél.
Belegázol a vízbe, és kihúzza a csónakot. Könnyek csorognak végig az
arcomon. Belelépek a bokáig érő vízbe.
 – Semmi baj – mondja Michael, és hangja türelmes lágyságára valami
felszakad bennem.
Gondolkodás nélkül előrehajolok, és a vállára hajtom a fejem. A
tarkómra teszi a kezét, és érzem, hogy meleg, száraz bőre az enyémhez ér,
épp, mint az álmomban. Alig ér hozzám a kezével, de akkor is megtörténik,
és nem tudom, hogy vált valóra mindez, és hogy helyes-e egyáltalán, csak
azt tudom, hogy ő az egyetlen ember, aki megnyugvást nyújthat számomra,
az egyetlen, akinek a jelenlétében úgy érzem, talán végül mégis minden
rendbe jöhet.

Steven Lockhart az, aki a hírt hozza. Látom, ahogy egyik reggel kilép a
dzsipjéből, kezében Harold hátizsákjával. Azzal, amelyikbe a fiú kevéske
személyes holmiját belepakolta, amikor néhány hónappal ezelőtt elment. Én
pedig már azelőtt tudom, mi történt, mielőtt az ajtóban állva meghallanám
Sara sikoltását. Az apám megpróbálja átölelni, de ő eltaszítja magától. A
sikoltása a csöndből támad, és a csöndbe hull vissza, akár egy impaláé, ami
az oroszlán karmai közé került. Nem hallatszik sírás közöttük.
Sara odatántorog az asztalhoz, és végigsöpör rajta a kezével, leverve egy
sárga porcelántálat a földre, abból a készletből, amelyet ő hozott
Nairobiból. A tál ripityára törik a padlón. Az apám lehajol, hogy
felszedegesse a darabokat; mintha még módjában állna javítani a helyzeten.
Harold járőrözés közben halt meg. Lesből törtek rájuk. Két angol fiú esett
áldozatul, és egy fekát sem öltek meg. Steven azt mondja, úgy szívódtak fel
az erdőben, akár a denevérek éjszaka. Sara nem jön ebédelni. Steven azt
mondja az apámnak: Gondoskodunk róla, hogy megfizessenek érte. Az egész
gusztustalan, kibaszott törzs.
Bekopogok Sara ajtaján. Sara az ágy végében ül, az ablak felé fordulva.
Nem fordul meg.
– Annyira sajnálom – mondom.
Egy idő múlva felém fordítja az arcát. Nincsenek rajta könnyek. Csak néz
engem, míg csak kellemetlenül nem kezdem érezni magam; üres és feszült
az arca, tele gyásszal, gyűlölettel és váddal.
Haroldot Nakuruban temetik el. Az apám és Sara elmennek a temetésre,
én pedig otthon maradok, hogy vigyázzak az üres házra. Sara nem vágyik
más társaságra, csak az apáméra. Még sötétedés előtt visszajönnek, mondja
az apám, Kahiki pedig odakint van, arra az esetre, ha valami baj történne.
Végigmegyek a folyosón Harold sötétkamrájáig, és leülök a keskeny ágyra;
a rugók megnyikordulnak a súlyom alatt. Itt ültünk, a vállamra hajtotta a
fejét, és a könnyei benedvesítették a hálóingemet. És hol lehet most?
Lefekszem, és behunyom a szemem. Nem jó érzés így itt feküdni, de nem
mozdulok; megadom magam a sötétségnek. Az elmémben kavarognak a
gondolatok, gyász és félelem keveredik bennük, egyik
megkülönböztethetetlen a másiktól; végül úgy érzem, agyonnyom valami
szörnyű feketeség – hirtelen kinyitom a szemem, kirohanok a szobából,
végig a folyosón, aztán az istállókhoz vezető ösvényen. Senki nincs ott. Az
udvar csendes. Kinyitom az istálló ajtaját, és lehanyatlok Juno mellé, a
szalmára; a kutya a kezemet bökdösi az orrával, a kölykök pedig a lábam
körül botladoznak, igyekezve velem elfelejtetni a torkomat összeszorító
félelmet.
Az apám és Sara késő délután jönnek haza. Egyikük sem beszél a
temetésről, és Haroldot sem említik. Amikor kimondom a nevét, az apám
megrázza a fejét. Sara biztosan megkérte rá, hogy legyen így.
Este látom, amint az apám egyedül ül az asztalnál, és Sara összetört
porcelántálját ragasztgatja; a darabkák egy tálcán fekszenek előtte.
Összeállítja a darabokat, próbálja egyben tartani őket, és a finom tál egy
pillanatra hibátlannak tűnik a szorításában; apám keze remeg a
feszültségtől, amellyel megpróbálja szilárdan tartani a darabokat. Hirtelen
észreveszem, hogy az állkapcsa megfeszül. Túlságosan erősen szorítja a
tálat. Nem fog egyben maradni. A darabok összezuhannak, a tál összetörik,
de az apám csak tovább nyomja, az ízületei elfehérednek, míg a porcelán
szilánkokra nem esik, és a tenyerébe nyomódik. Apám egyik ökléből egy
vércsepp csorog végig az ingujjába.
Nem veszi észre, hogy nézem.
Sara visszahúzódik a szobájába, és egész nap nem jön elő. Néhány
estével később megjelenik a vacsoránál, kiöltözve, de amikor ránézek, azt
látom, hogy valami megváltozott benne; valami távoli van a tekintetében,
mintha felfejtették volna az őt összetartó öltéseket, és most szétesne
darabokra.
 21

A nemzetőrbázisnak önkéntesekre van szüksége a járőrözéshez. A

farmerek mind jelentkeznek, váltásban, a szolgálatra. Az apám is elkezdi
szervezni a távollétét. Azt mondja, nincs más választása; rá is szükség van,
hogy megtegye a kötelességét. Három hétig lesz távol.
– Mihez kezdünk majd nélküled? – kérdezi Sara emelt hangon.
– Boldogulni fogtok úgy is – mondja apám, és megnyugtatóan meg
akarja érinteni, de Sara elhúzza előle a kezét.
– Miért nem küldenek ki egy fiút az afrikai hadtestből?
– Mert ők az első percben elvesznének. Én úgy ismerem ezt a vidéket,
mint a tenyeremet. Évekbe telne ezeknek az Angliából jött fiúknak, hogy
elsajátítsák a terepviszonyokat, azt, hogy hogyan kell cserkészni és hogyan
kell elrejtőzni. Én ebben nagy segítségükre lehetek. – Sara kezére teszi a
kezét, és szelíden azt mondja: – Úgy gondoltam, te is azt szeretnéd, hogy
menjek. Harold miatt is, nem?
Sara elnéz, de a testtartása beleegyező.
– Mindketten jól meglesztek – mondja az apám nekünk. – Steven azt
mondta, benéz, amikor csak tud.
Nem tudom elképzelni, hogy itt maradjak a házban nélküle. Mi lesz, ha
megtámadnak minket? Láttam egyszer egy western filmet, amelyben két nő
maradt egyedül egy farmon, és az indiánok csendben a ház köré kúsztak az
éjszaka leple alatt. Emlékszem a fegyverropogásra és a sikoltozásra. A Mau
Maunál van az irányítás. Harold halott. És ha az apám elmegy, minden
eddiginél védtelenebbek leszünk egy esetleges támadás esetén.
Amikor egyedül találom az apámat, és elárulom neki, hogy félek, azt
mondja:
– Ők nem valami bátrak, és többnyire rosszul felfegyverzettek. Nem
fognak tudni bejönni, hacsak ki nem nyitjátok nekik az ajtót. Úgyhogy
bármi is legyen a helyzet, ne dőljetek be senkinek, ne engedjetek be senkit.
Mindketten fel vagytok fegyverkezve, Kahiki pedig a konyhában alszik. Ha
támadás történik, minden esélyetek megvan rá, hogy megússzátok. –
Megszorítja a kezemet. – Azt szeretném, ha bátor lennél, Rachel. Sarára
nehéz idők járnak most Harold miatt. Jó lenne, ha erős tudnál maradni,
mindkettőtök helyett.
Szeretnék beszélni neki Stevenről, arról, hogy mennyire megrémít
engem, de nem látok rá alkalmat. Most annyi minden történik, hogy ez nem
tűnik fontosnak mellettük. Vajon mit csinált velem ténylegesen Steven,
amikor tizenkét éves voltam? És mit tett velem azóta, hogy visszajöttem?
Talán nem más ez az egész részemről, mint gyanúsítgatás és képzelgés.
Az apám ragaszkodik ahhoz, hogy Junót beköltöztessük a házba, és ebbe
még Sara is szó nélkül beleegyezik. Házőrzőre van szükségünk. A kölykök
már abbahagyták a szopást; elmúltak pár hónaposak, ők ellesznek az
istállóban.
Nézzük, amint apám elhajt az első őrjáratára a Land Roverrel. Amikor
nem látjuk már a kocsit a porfellegen túl, bemegyek a hálószobámba. Az
ablakomra erősített rácsnak dőlök – hidegnek, mozdíthatatlannak érzem a
kezemmel. Egyedül hagytak bennünket a házban, a fegyvereinkkel, hogy
úgy küzdjünk meg az éjszaka szörnyeivel, ahogy tudunk.

Az újságban egy kikuju munkás történetéről olvasok. Amikor nem volt

hajlandó letenni a Mau Mau-esküt, és megölni a farmert, akinek dolgozott,
a Mau Mau banda megkötözte, és egy pangát adott a kezébe. Halálosan
megfenyegették, hogy menjen be a házba, és gyilkolja meg az idős farmert.
Ő megtette, amit követeltek tőle. A bíró azt javasolta az esküdtszéknek,
hogy gyakoroljanak kegyelmet, de a kormányzó nem írta alá az ítéletet. A
férfit még a héten felakasztják.
Mungai térdel, és megrakja a tüzet. Fél hat van, a nappali csöndes. Sara
még mindig a szobájában van; egész nap nem láttam. Óvatosan leteszem a
fegyvert magam elé az asztalra. Mást érzek most az este közeledtével. A
fenyegetés szinte kézzelfogható, sűrűvé teszi a levegőt.
Valahol a hegyekben lassú dobolás hangzik fel. Hegyezem a fülemet –
nem csak képzelődöm. Messziről hangzó, mély hang, amely a szívemre
kényszeríti a ritmusát. Egy Mau Mau eskütételi ceremónia? Már majdnem
besötétedett. A kijárási tilalom azt jelenti, hogy senki nem lehetne odakint
sötétedés után. Mit jelentsen ez? Vajon egy támadást terveznek? Vagy
egyszerűen egy ngomát tartanak?
 Mungai úgy tesz, mintha nem is hallaná az egészet. Halkan jár ide-oda a
szobában, poharakat vesz elő, megteríti az asztalt a vacsorához. Csak
alkonyatkor jöhet be, hogy meggyújtsa a tüzet, és megterítsen a vacsorához.
Esténként félig kihűlt vacsorát eszünk, a tányérokat pedig másnap, a reggeli
napfénynél mosogatják el.
Csak akkor látom, hogy Mungai megtorpan, amikor a függönyhöz lép,
hogy elhúzza. Kibámul az egyre erősödő szürkületbe. Veszélyes dolog az
ablaknál állni – két éjszakával ezelőtt egy vadászpuskát loptak el egy közeli
farmról, de vajon ő mitől félhet? Egyre sűrűsödik az éjszaka, a dobok kicsit
gyorsabban szólnak, Mungai a sárga-fehér mintás függönyt szorongatja.
Tudni szeretném, hogy mit gondol. Vajon felesküdött már a shambában?
Vajon a szolgáink – erőszak hatására – nem terveznek épp merényletet
ellenünk? A farmon mindenki rá van kényszerítve, hogy odaálljon
valamelyik oldalra. Melyik oldalon áll Mungai? Jim? Michael?
– Ma hangosabban hallom őket, mint korábban – mondom.
Mungai megfordul, mintha megfeledkezett volna rólam.
– Memsaab?
Úgy kérdez vissza, mintha csak képzelném azt, amit egyébként ő is
teljesen tisztán hallhat. Mintha azzal, hogy elismerné: hallja a dobokat,
egyúttal bűnösnek is vallaná magát. Érzem, hogy össze van zavarodva;
egyszerre vonzza és taszítja a hang, mint ahogy mindannyiunkat.
A dobok mély dübörgése tovább folytatódik, miközben Sarával
elfogyasztjuk a vacsoránkat, és a felkelő holddal együtt emelkedik az égbe
– színpadias hatást kelt, és fokozza idegességünket. Úgy eszünk, hogy a
revolvereink is ott vannak az asztalon. Az éjszaka odakint hatalmasnak,
fenyegetőnek tűnik, az ablakunk alatt lármázik, beszivárog a ház
repedésein, résein, és sötétségébe olvasztja a biztonságunkat.
Aznap éjjel ismét a leopárd hangjára ébredek, és az ezután következő
éjszakákon is; a rekedtes, csikorgó köhögésre. Vajon a Mau Mauk azok,
akik lejöttek az erdőből, hogy esküt tegyenek a shambában? Vajon tudják,
hogy nincs itt az apám? Igyekszem elaludni. A tudatom peremén annak a
kecskének a mekegését hallom, amelyik összekötözött lábbal várta a
mancsok elkerülhetetlen, halálos csapását.
– Hogy állunk a zászlókészítéssel? – kérdezi Sara a reggelinél, a kanalát a
papaja nedvdús, rózsaszín húsába mélyesztve.
 – Még mindig szükségünk van rá? – kérdezem meglepődve. Azt hittem,
Harold halála után lemond az ünnepségről.
– Nem rendezhetünk koronázási partit zászló díszítés nélkül – mondja, és
a szájába csúsztatja a kanalat.
– Nem gondoltam, hogy tényleg megrendezzük.
– Úgy gondolom, ez most fontosabb, mint valaha – mondja a szemembe
nézve. – Meg kell mutatnunk nekik, hogy nem törtünk meg. Az összes
anyag ott van a pajtában, dobozokban, és fehér vászonszalagot is tudok
adni, legalább harminc yardnyit csinálhatsz belőle. Ezzel elfoglalhatod
magad. És át kell beszélned a menüt Jimmel.
Jim a konyhában van, a kezével könyékig nyúl egy tálba, az arca
cukormáztól fehérlik.
Rám mosolyog, amikor meglát, de a tekintete élettelen. Sosem láttam
még ilyennek. Biztosan hiányzik neki Mukami, Njeri és a gyerekei. Vagy
ennél több is van mögötte? Mi történik a shambában éjszakánként, amiről
mi nem tudunk?
– Minden rendben, Jim? – kérdezem.
– Sawa sawa. – Jim kivesz egy maréknyi nedves tésztát a tálból,
gombócot formál belőle és a régi márvány gyúrótáblára dobja.
– Hallottál valamit Njeriről? Hogy van a baba?
– Jól vannak, igen – mondja, de nem néz rám. Bekeni a tésztát
cukormázzal, a keze feketesége elüt a fehér márványtól.
– Mi lesz ez? – kérdezem.
– Teasütemény – válaszolja akadozó angolsággal. – Kivágni zászlót a
tetejéből, és színes cukor, piros, kék.
– Sara találta ki?
– Nem, Aleela. Én.
– Csodálatos lesz – mondom, de Jim nem néz a szemembe. Képtelen
vagyok közel kerülni hozzá.
– Sara azt szeretné, hogy beszéljem át veled a menüt – mondom végül.
Jim leporolja a kezét, és odajön az asztalhoz.
Nagyon sok tennivalója lesz. Uborkás szendvicset, Victoria-piskótát,
kávés és mogyorós süteményt, Constance Spry koronázási csirkéjét,
málnapudingot, koronázási koktélt – fehérboros-gines keveréket – kolbászt
és savanyúságot tervezünk. Sara színes zselés cukrot vásárol, hogy azzal
díszítsük a Victoria-piskótát: úgy fog kinézni, mint egy korona.
 Egy kis füzet érkezik, rajta apám címével. Most rajtad a sor. A nakurui
Információs Iroda adta ki. A nappaliban ülve, a paraffinlámpa fényénél,
elolvasom a felhívást.

„Kikuju hordák hatolnak be egyre nagyobb számban a telepesek

területeire, élelmiszer-forrásokat, ruhát, fegyvereket és lőszereket
keresve... Emiatt valószínűnek tűnik, hogy a következő hónapokban
egyre gyakoribbakká válnak az európaiak életét, és tulajdonát
veszélyeztető támadások.”

Nem akarom elolvasni, és mégsem tudom abbahagyni. A kenyai helyzet

felemészt minket. Mint amikor egy hatalmas hullám indul
megállíthatatlanul; úgy érzem, leránt minket magával, és egyikünk sem, se
az apám, se Sara, se Jim nem fog sértetlenül kikerülni belőle.
Ezután egy lista következik a tennivalókról, és hogy mire ügyeljünk.

„A ház bezárása: Ezt csináljuk magunk, ne hagyjuk a szolgákra.”

Sara minden este saját maga zárja be az ajtókat, miután Mungai elment.
„Ablakok: ezek legyenek acélrudakkal vagy dróthálóval védve.
Győződjön meg róla, hogy az átlátszatlan függönyök tökéletesen fedik
az ablakokat.
Szolgák: ne alkalmazzon kikuju szolgákat. Ha különálló konyhája
van, dróthálóval védett átjáró vezessen a házba.
Ha ezt nem tudja biztosítani, zárjon ki minden szolgát a házból
sötétedés előtt. Ne engedjen be a házba szolgákat sötétedés után,
hacsak nem feltétlenül szükséges. Ha mégis a házba kell jönniük,
gondoskodjon róla, hogy a belépésükkor fegyvert viseljen.”

Nincs más választásunk, kénytelenek vagyunk kikuju szolgákat

alkalmazni, de egyikük sem léphet be többé a házba, kivéve Mungait, de
neki is el kell mennie sötétedés előtt. Jimre gondolok, és az összes többi
kikujura, akiket gyerekkorom óta ismerek. Lehetetlennek tűnik
elképzelnem, amint erőszakosan viselkednek, különösen a családunkkal
szemben.

„Székek: a székek ne legyenek mindig ugyanazon a helyen. Időről

időre helyezze át őket máshová. Sose helyezzen egy széket háttal az
 ajtónak.”

Az apám már megmondta nekünk, hogy mindig az ajtóval szembe üljünk.

A kiadványban vannak tanácsok a munkabeosztásról, a farm őrzéséről, a
csorda biztosításáról és a riasztórendszerekről – „Tartson egy jó házőrző
kutyát, amely ugat, és mindig tartsa a házban sötétedés után”; hálásan
gondolok Junóra, ami a lábamnál alszik.

„Legyen egy biztonsági szobája, amely a ház belsejéből közelíthető

meg, és amelyben biztonsági felszerelések, rakéták és más eszközök
kapnak helyet.”

Sarának és nekem csak néhány fegyverünk van.

„Legyen készenlétben egy terve arra az esetre, ha a házat támadás
éri..., ne bízzon a telefonban; a vezetékeket mindig elvágják támadás
előtt.”

Itt nincs telefon. Hogy fogunk segítséget hívni? Hova menekülünk?

Markhamék több mint egyórányi autóútra vannak; csak abban
reménykedhetünk, hogy ha kitartunk hajnalig, a világosság elűzi a
támadóinkat.
Egy bekezdés különösen megrémít;

„Amennyiben a háza valamennyire is éghető, tartson mindig vízzel

és földdel teli vödröket készenlétben.”

Nem tudom kiverni azt a rémképet a fejemből, hogy arra ébredek: ég a

ház; kétségbeesve kutatok a kulcs után, hogy kiszabadítsam magunkat,
hogy aztán kirohanva az éjszakába egyenesen a pangákkal a kezükben
várakozó emberek karjába fussunk.
Nem merem a szobámban éjjel meggyújtani a paraffinlámpát, mert félek,
hogy a Mau Mauk az ablak alatt rejtőznek, és meglátják, hol alszom.
Egy zaj, egy kiáltás az éjszakában kiveri szememből az álmot. Felállok,
és már a szoba felénél vagyok, amikor teljesen felébredek, és fülelni
kezdek. Vajon egy madár kiáltását hallottam? Egy állatét? Egy emberét?
Halvány fény szűrődik át a függönyön. Majdnem hajnal van. Felemelem
az asztalról a pisztolyomat, és kibiztosítom. Hideg és nehéz a kezemben.
Ólmosnak és gyengének érzem a karomat; nem tudom, lesz-e elég erőm
arra, hogy felemeljem a fegyvert, és elsüssem, ha arra van szükség.
A zaj újra felhangzik, nem messze a háztól, nem messze az ablakomtól.
Mély nyöszörgés. Valami fájdalmas hang. A nappali sötét, árnyékokkal teli.
Keresztüllépkedek a padlódeszkákon, a szívem kalapál. A pisztoly a
kezemben van. Nagy nehezen nyelek egyet. Átvágok a rövid előtéren az
ajtóhoz, amely még mindig be van lakatolva. A csönd zúg a fülemben. Itt
van Sara szobájának ajtaja. Megállok egy pillanatra, összeszedem magam a
sötétben, hegyezem a fülemet, meresztem a szememet, hogy feltűnjön
bármi, ami megmagyarázhatná, mi ez. Innen nem hallom a zajt.
Gondolkodom, ne keltsem-e föl Sarát. De a függönyökön beszűrődő fény
már erősebb, az éjszaka visszahúzódik, miközben figyelek. A másik
kezembe csúsztatom a fegyvert. A zár könnyedén elfordul, és kilépek a
szabadba.
Az a különös hajnali óra van most, amikor a levegő íze nedves, és az
égről másodpercről másodpercre emelkedik fel a sötétség.
Megkerülöm a házat, az elejéhez megyek a rövidre nyírt pázsiton, amely
kis tisztást formál a hálószobaablakom előtt. Egy pillanatra megállok a
kristálytiszta hajnali ég alatt. Újra felhangzik a zaj, és egy sötét alak
emelkedik fel a fűből. Egy pillanatra azt hiszem, egy ember, és kifulladva
megállok. A fény egy árnyat világít meg, alacsony, fekete tömeget az ég
ellenében. Két állat az. Szarvasmarhák. Az egyik mozog, és mélyen, a
zsigereiből bőg. Vonakodva közelebb megyek, hogy megnézzem, mi van
vele.
A bika vastag irháját felhasították a gyomra alatt; a belső szervei
kitüremkednek a fűbe. A füleit levágták. Ez az az állat, amelyik még mindig
él. Zihálva lélegzik, nyitott gyomra süllyed-emelkedik, az orrát a levegőbe
emeli, mintha fuldokolna. A másikba egy karót döftek, a farka alá. A két
hátsó lábát lenyesték a csánkja alatt, úgyhogy csak a lábszára csonkját
látom. A tőgyét levágták. A fű sűrű vértől nedves, ahogy ellés után szokott.
Sara jelenik meg mellettem, aztán jön Michael is, futva közeledik felénk.
Sara ráemeli a fegyverét. Hálóingben van, és nincs rajta cipő.
– Memsaab – mondja Michael, és megmutatja üres tenyerét. Sara
fegyverére néz, aztán az arcára.
– Hol van Kahiki? – kérdezi Sara.
– A bomában – mondja Michael. – Ő küldött ide.
 – Ez egy figyelmeztetés – mondja Sara leeresztve a fegyverét. Remeg a
hangja. – Pontosan megmutatják nekünk, mit is fognak csinálni velünk.
A bika gyomra dagad-süllyed. A feje a földön; immár túl nehéz ahhoz,
hogy fölemelje, az orra rezeg a levegőben, mintha a fűből képtelen lenne
felszívni, amire szüksége van.
– Meg kell ölni, Memsaab – mondja Michael.
– Nem bírom. Nem bírom – mondja Sara a fejét rázva; nem is figyel oda.
Az arca holtsápadt, a hangja hisztérikusan megemelkedik. – Miért nem
jönnek ide az emberek a shambából? Miért nem vetnek véget ennek?
– Megrémültek. Nem fognak kijönni a shambából – mondja Michael.
– És a csorda többi része? – kérdezem.
– Utánanézünk – mondja Michael. – Kahiki behozza őket.
Sara hátrálni kezd, elindul a ház felé, a kezét a szájára szorítja.
– Mit csináljak? – kiáltom utána.
De nem válaszol. Megfordul, és az ajtóhoz rohan; meztelen lábbal
botladozik a füvön.
A fegyver kicsi és súlyos a kezemben; egész biztosan túl kicsi egy ilyen
hatalmas állathoz. Tudom, hogy nincs bennem elég erő ahhoz, hogy
meghúzzam a ravaszt, ilyen közel a bikához, amely itt zihál és vonaglik
fájdalmában előttem, a füvön.
– Rachel – mondja Michael kinyújtva a kezét. Odaadom neki a fegyvert.
Forrónak és száraznak érzem az ujjait, ahogy hozzám ér. Egy madár kiáltása
hangzik fel a pirkadatban; tompa, három hangból álló fütty. Három vak
kisegér.
A Michael kezében lévő fegyverre nézek. Michael leguggol, a csövet a
bika fejéhez szorítja, és meghúzza a ravaszt. Csattanó hang. Cseng tőle a
fülem. A vér lüktet. A légzés abbamarad, és a bika feje a fűre hanyatlik.
Michael megfordítja a fegyvert, és visszaadja nekem. Azon gondolkodom,
vajon ölt-e már embert ilyen közelről. Félrenézek; nem akarom látni a bikát,
amely megcsonkítva hever a lábunknál.
Fény tör át a hajnali derengésen. Egy kakukk kiált, olyan a hangja,
mintha vizet öntenének egy palackból, nedves, mély, bugyogó hang. Csak
ekkor pillantom meg a nap skarlátvörös korongját, ahogy lüktetve a
horizont fölé emelkedik.
Visszanézek Michaelre. Csak kétlépésnyire áll tőlem, de képtelen vagyok
áthidalni a távolságot. Egyenesen a szemembe néz. Szeretném, ha
kinyújtaná a kezét, ha magához húzna, úgy, ahogy korábban is tette, de nem
mozdul, csak nem veszi le rólam a tekintetét. A csönd hangosan üvölt a
fülemben.
Amikor látom, hogy olyasmit akarok, amit nem fog megadni nekem,
elszaladok, be a házba.
Sara a reggelinél nem beszél a lemészárolt állatokról. Ehelyett egy levelet
diktál a nagybátyámnak. Megkéri, hogy hozzon magával egy kismalacot a
gyárból, amit megsüthetünk a partira. Kíváncsi vagyok, mit fog gondolni –
egyáltalán, mit gondol majd az apám –, ha eljön, és meglátja, milyen
egyedül vagyunk itt. Amikor Kahiki megérkezik, és jelenti, hogy sikerült a
csorda legnagyobb részét összeterelniük, Sara elhessegeti. A púder
vastagon és fehéren ül az arcán, összegyűlt a szeme körüli ráncokban; a
smink fekete foltokban lefolyt a szeméről. Ivott – érzem a ginszagot a
leheletén.
Azt akarja, hogy menjek le az istállókhoz, és szedjem össze az anyagot a
zászlódíszekhez. Azt mondja, meg kell tennem, különben ír az apámnak, és
beárul, hogy nem működöm együtt vele. Úgy tervezi, dzsemet készít a
koronázásra. Sosem láttam még főzni, és különösnek tűnik előttem, hogy
most ilyesmibe kezd. Nem akarok lemenni az istállókhoz – szégyellem
magam amiatt, hogy olyan nyíltan bámultam Michaelt. Tudom, hogy látta
rajtam a vágyakozást és a félelmet, és nem szeretném, ha még egyszer
ennyire gyengének tűnnék előtte. De Sara rendíthetetlen, úgyhogy
beleegyezem.
Michael nincs az udvaron, amikor odaérek. A pajtában rábukkanok egy
doboznyi összehajtott anyagra. Régi terítők, vászonmaradékok; egy
patchwork ágytakaró, amelyet az anyám varrt, amikor nagyon kicsi voltam.
Dohos szag van idebent, és por, a dobozban valami rágcsáló ürülékére
bukkanok. Kirázom az ágytakarót. Steppelt, nehéz, sárga foltok – egérpisi –
és a hajtások mentén kifakult sávok vannak rajta. Otthon majd kimosom.
Kiválasztok néhány yardnyi különböző színű vásznat. Egy ollót is találok a
pajtában; ráteszem a vászonhalom tetejére. Épp arra készülök, hogy
felnyaláboljam a halmot és visszavigyem az egészet a házba, amikor
meghallom egy, az ösvényen közeledő autó motorját. Felnézek, és
megpillantom Steven dzsipjét, amint épp lefékez az udvaron. Steven
leállítja a motort, és kiszáll.
 – Úgy értesültem, egy kis ijedelemben volt részetek ma reggel – mondja
cigarettára gyújtva; a gyufát a földre hajítja. Az autónak támaszkodik, és
felém nyújtja a dobozt. Felébred bennem a vágyakozás a füst után, de nem
lépek a cigaretta után, távolságot kell tartanom. – Eltakarítottuk nektek az
állatokat.
– Ez azt jelenti, hogy támadás lesz? – kérdezem; a szívem a torkomban
dobog.
Steven beszívja a füstöt, és lenyalja a dohányt az ajkáról.
– Nem feltétlenül. Ez csak figyelmeztetés. Megpróbálnak rátok ijeszteni
egy kicsit.
– Rábukkantál bármire is a shambában?
Steven kifújja a füstöt, és újra felém nyújtja a dobozt.
– Gyerünk! Úgy nézel ki, mint akire ráfér egy szál.
A sóvárgás úrrá lesz rajtam. Odalépek mellé és elveszek egy szálat;
pislogok a forró napsütésben.
– A múlt éjjel nem jártak bandák a shambában – mondja, és szippant
egyet. – Csak néhány feka jött le az erdőből. Kieresztették a csordát a
bomából, néhány állatot lekaszaboltak, és már mentek is.
Michael jelenik meg az udvarban.
– Gyújts rá! – mondja Steven Michael felé pillantva. Meggyújt egy
gyufát, és odanyújtja.
Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy Michael itt van; nem hinném, hogy
Steven bántana egy másik férfi előtt. Ahogy a fejem odanyújtom a lánghoz,
Steven megmozdul, földre dobja a cigarettáját, és a dzsip ajtajához szorítja
a karomat. Felkiáltok, de a cigaretta ott van a számban. A füst a szemembe
megy.
Megpróbálok elhúzódni előle, de a keze mozdíthatatlan – teljesen
leszorít. A fém forró, ahogy a karom hozzáér. A szemem könnyezik.
Hallom Michaelt a garázsból.
– Maradj nyugton, mint egy jó kislány – mondja Steven halkan; elengedi
az egyik karomat, és kiveszi a cigarettát a számból. Beleszív egyet. –
Tudod... – simít végig az arcomon; látom a rózsaszín, nedves szájpadlását,
miközben beszél. Érzem a keze sós szagát, az izzadságot, amely forrón és
párásan árad a testéből. – Mindig is az volt az érzésem, hogy igen vonzó
leszel, ha felnősz.
 A teste nagyon közel van az enyémhez. Érzem, ahogy a mellkasom
süllyed és emelkedik.
Michael jelenik meg a dzsip mögött, és elkezdi feltankolni. Egészen
biztosan látja, mit művel velem Steven. Nem tudom mozdítani a karomat.
Csengő hang hallatszik, ahogy a fém a fémhez ütődik, és lassú bugyogás,
ahogy az olaj kifolyik a kannából. Nincs semmi értelme, hogy szóljak
Michaelnek. Nem akarok felnézni, hogy lássam, figyel-e ránk.
Legszívesebben elsírnám magam.
– Egy kis csókot fogok neked adni – mondja Steven egyszerűen,
egyenesen a szemembe nézve, miközben továbbra is simogatja az arcomat.
– Nem – mondom összeszorított fogakkal.
– Ugyan, ugyan – mondja. – Ez csak egy csók. Nem olyan nagy kérés.
– Hagyj békén! – mondom, de nem vagyok képes kiszabadulni a
szorításából. Csapdába ejtett.
Michael ott van mellettünk. Ezt Stevennek is tudnia kell, de nem törődik
vele. Előrehajol, én pedig minden erőmmel a mellkasához nyomom a
kezem, de a teste elnyeli az ellenállásomat. Magasabb és erősebb, mint én,
és a gerincem hátrahajlik, az autóra. A másik keze most a nyakamat
szorítja, az ujjai keményen a torkomnak nyomódnak, nem kapok rendesen
levegőt. A számra szorítja a száját. Nedves és hideg, érzem, ahogy a nyelve
halként fickándozik az ajkamon. Legszívesebben megharapnám, de nem
akarom kinyitni a számat. Megpróbálok belerúgni a térdemmel jó erősen a
testébe, de a mozdulatomnak semmi hatása.
– Az autó készen áll, Bwana – hangzik fel közvetlenül mellettünk
Michael hangja.
Hallom őt, de nem tudom elfordítani a fejem. Steven még szorosabban
hozzám nyomja a testét.
– Bwana – Michael hangja ezúttal hangosabb, parancsolóbb.
– Micsoda cirkuszt csapsz – mondja nekem Steven, elhúzva a fejét,
elvéve a kezét a torkomról. Még nem tudok kiszabadulni, még mindig
leszorít a testével. A kézfejével lassan megtörli a száját, közben végig
engem néz. Aztán ellép tőlem, odanyúl, és a tenyerébe fogja Michael arcát.
– Kedveltük a háborúban az ilyen embereket, mint te – mondja. – Minél
feketébb volt az arc, minél vastagabb a nyak, minél sötétebb a bőr, annál
jobb katona lett belőlük.
 Arrébb botladozom tőle, és hallom, amint beindul mögöttem az autó.
Amikor elmegy, szaggatottan kifújom a levegőt – mérges, megalázott
nyögés szakad fel belőlem. Az arcom nedves a könnyektől. Nem vagyok
képes Michaelre nézni – túlságosan szégyellem magam. Ehelyett a garázs
padlóján lévő vörösesbarna földet bámulom, rajta a jacaranda-fa szerteszórt,
lila virágszirmaival. A forró nap mélységes csöndjét hallgatom.
– Rachel – szólít Michael mély, halk hangon, odalépve mellém – elment
Nakuruba. Ma már nem jön vissza.
Felemelem a fejem, és a szemébe nézek, többé nem érdekel, mit gondol
rólam, vagy mit akar ő; csak azt tudom, nekem mire van szükségem. A
védelmére. A vágyára. A mellkasára hajtom a fejem, a testemen akarom
érezni a kezét, szeretném, ha megadná, amit kérek. A teste kemény és
meleg, ahogy az enyémhez ér. Azt hittem, átkarol majd, de nem így tesz, és
most kételkedni kezdek; lehet, hogy csak álmodtam, hogy ő is erre vágyik.
– Kérlek – mondom összeszorított fogakkal. Szükségem van rá, hogy ő
birtokoljon engem. Hogy kiirtsa belőlem Steven Lockhartot. Nem fogom
biztonságban érezni magam addig, amíg nem tesz a magáévá.
– Tudod, hogy mit kérsz tőlem? – kérdezi lágyan. A keze a nyakamon
nyugszik, inkább az ösztöneiből, mint az érzelmeiből fakadóan, de most
pont erre az érzésre van szükségem; a testem ellazul a keze alatt.
– Igen – mondom, habár ez nem igaz. Csak azt tudom, hogy odaadom
magam neki. Nem merek ránézni. Akkor esetleg elveszíteném a
bátorságomat.
Felemel, és bevisz a sötét pajtába. A nyakához szorítom a fejem, a szám a
bőrére hullott könnyeket ízleli, amik sósak az ajkamon; de most már nem
sírok. Itt bent nincsenek fények és árnyékok, csak azt érzem, ahogy a ruhája
a ruhámhoz súrlódik. A keze a blúzom alá siklik, de ennél többre vágyom.
Elfúló lélegzettel várok, míg meg nem rendít az érzés: ott van a keze a
lábam között. Megtalálta testem legtitkosabb pontját. Szorosan hozzábújok;
furcsának érződik a teste, az illata. Félretolom a kezet, közelebb húzom
magamhoz; teljes egészében akarom őt.
Michael. Egy fénypászma beszűrődik a pajta ajtaján. Michael kienged
karja szorításából. A falnak döntöm a fejemet, és nézem, ahogy feláll és
felöltözik, ebben a különös, csendes, kimerevített pillanatban, ami olyan
intim, mintha még mindig összekapcsolódna a testünk, habár már nem ér
hozzám. Leguggol, és rám néz. Nem tudom viszonozni a tekintetét.
Ehelyett a mellkasát nézem, az izmok rétegeit, a barna bőr hullámzását, a
közeliségét. Felnézek. Nincs párbeszéd a tekintetében. Üresen tükröződik
benne, amit éreztünk, a hevessége, a mozdulataink. Hirtelen rám tör a
félelem amiatt, hogy ilyen közel érezhetem magam valakihez, aki teljesen
idegen számomra. A teste mintha máris távolodna az enyémtől, és
szomorúság önt el, amikor érzem, hogy elhúzódom tőle.
Az arcomra teszi a kezét, a tenyerében ringat, a hüvelykujja az orcámon.
A szemébe nézek, mélyeket lélegzem, hogy megnyugodjak. Úgy érzem,
mintha zuhannék valahová.
– Hé – mondja halkan –, jól vagy?
Mosolyogva bólintok. Nem állok készen arra, hogy feltárjam előtte a
vágyam mélységét.
Amikor elindulok a ház felé, Sarát keresve benézek a konyhába. Nincs
ott, és Jimet sem látom sehol. A dzsem kifutott az edény tetejénél, és
nedves, nyúlós tócsába gyűlt a padlón, mintha vér lenne. Leveszem az
edényt a tűzről, és bemegyek a házba. Lefekszem az ágyamra; különös
ürességet érzek. Mintha Michael a bőröm alá férkőzött volna, és most
csonka lennék a hiányától. De ugyanakkor erőssé is tesz mindez. Tudom,
hogy a félelem eltűnik, amikor vele vagyok. Senki nem érinthet.
Összeforrasztja bennem mindazt, ami eltörött, és magába olvaszt engem.
 22

A következő nap. Megvárom, amíg Sara visszavonul délutáni

szendergésére. Az az ötletem támadt, hogy adni szeretnék Michaelnek
valamit. Magamhoz veszem a rádiót a szobámból. Rossz a fogása, és
nehezebb, mint gondoltam. Nagy nehezen lecipelem az istállókhoz vezető
ösvényen.
Michael néz engem, miközben végigmegyek az udvaron. Hirtelen úgy
érzem, mintha bevallottam volna valamit azzal, hogy lehoztam ide a
készüléket, és érzem, hogy elpirulok.
– Lehoztam a házból – mondom, amikor már csak néhány yardnyira
vagyunk egymástól.
– Ezt én is látom – mondja megtörölgetve a kezét egy rongyban; de nem
jön közelebb.
Visszaemlékszem arra, amikor megérintett. A testünk közelségére.
Ahogy szorított, akár egy emelkedő hullám. Nem kapok levegőt, amikor
ránézek.
Odajön mellém, de nem néz a rádióra. A teljes súlyával érzem a jelenlétét
– azt, hogy hogyan hat rám, amikor ilyen közelről néz. Emlékszem, ahogy
bevitt a pajtába, és teljesen eláraszt az érzés. Egyik lábamról a másikra
állok. A rádió nehéz, és én régóta cipelem. Szeretném letenni, de Michael
nem segít. Már azelőtt megérzem a haragját, hogy megszólalna.
– Miért hoztad ide?
– Az apám nem látta meg. Nem fogja megtudni... – Magam is érzem,
hogy sután hangzanak a szavaim. A kedvére akartam tenni, de most már
látom, hogy mindez túlságosan nagy kockázatot jelent számára, így, hogy
szükségállapot van. A kikujuknak tilos a hírekről értesülniük; még
Michaelnek is. Megpróbálom kimagyarázni magam, és azt mondom: –
Különben is, miért ne hallgathatnám a rádiót én, amikor itt vagyok?
– Amikor itt vagy – ismétli Michael, és nem tudom, vajon egyáltalán
szeretné-e, hogy itt legyek.
Épp, amikor arra készülök, hogy lehajoljak, és letegyem a rádiót a földre,
elveszi tőlem, és látom: minden óvatossága dacára mohón vágyik mindarra,
amit a készülék közvetít. Lerakja a munkapadra, és elkezdi kifeszíteni az
antennát. Figyelem a kezét, a finom mozdulatait; ugyanazok a kezek,
amelyek tegnap szorítottak, most nagyon távolinak tűnnek.
Elhúzódom; leülök a porba, hátamat a pajta falának vetve, térdemet
felhúzva, abba a kis árnyéksávba, amelyet a pajta hullámlemez teteje vet
most, hogy a nap mögé került.
A rádió hirtelen hangerővel szólal meg, és mindketten összerezzenünk.
Michael letekeri a hangerőt. Visszatartom a lélegzetemet, és hallgatózom,
hátha valaki megjelenik az ösvényen, de senki sem jön.
Michael lassan forgatja az állomáskeresőt, és egy hang szólal meg. Az
egy órás hírek.
„Kenyában Jomo Kenyattát hét év kényszermunkára ítélték a Mau Mau-
lázadásban való részvétele miatt. A Kenyai Afrikai Unió vezetőjét, akit
minden vádpontban bűnösnek találtak, ezenkívül háromévnyi
kényszermunkára ítélték, amiért tagja volt az ellenállásnak.”
Michael minden tagját megfeszítve figyel. Tudom, mit jelent mindez – a
remény végét a független Kenya számára.
„Az ítélet indoklásakor Ransley Thacker azt mondta Kenyattának: Önnek
számos afrikait sikerült újra olyan állapotba taszítania, ahol az
emberiességnek nem jut szerep. Titokban rávette őket, hogy gyilkoljanak,
gyújtogassanak, és olyan egyéb erőszakos cselekményeket kövessenek el,
amelyeket sok év alatt sem lehet majd elfelejteni. Hozzátette még: Ne legyen
kétsége afelől, hogy a Mau Mau kudarcot fog vallani. ”
„Mindeközben a telepeseket arra kérik, hogy különösen ügyeljenek a»
A szabatos angol akcentus furcsa, hamis biztonságérzettel árad szét az
udvaron. Miközben Londonból, több ezer mérföldnyiről jelentkezik,
számomra is, Michael számára is nyilvánvaló, hogy ezen a farmon itt
vagyunk annak a konfliktusnak a közepében, amiről épp beszél.
A hírek átadják helyüket a zenének; egy lassú szám következik. Michael
előrehajol, és kikapcsolja a rádiót. Nem néz rám, én pedig nem akarok
megszólalni és megtörni a csendet. Michaelt elnyelik a gondolatai, feszült a
dühtől.
Végül megszólal:
– Kik azok a britek, hogy atrocitásokat emlegessenek? Olyan
gyilkosságokat és gyújtogatásokat, amelyeket évek alatt sem lehet
elfelejteni. – Végigsimít az arcán. – A Tizennégyesekkel voltam Burmában
az úgynevezett Elfeledett Hadtesttel. Két éven keresztül küzdöttünk foggal-
körömmel a dzsungelben, és izzadtunk a trópusi betegségektől. Úgy hívták,
Kabaw Valley, a Halál Völgye. Valódi földi pokol volt. Először a japánoktól
rettegtünk, mindannyian hallottunk történeteket arról, hogy miket művelnek
a fekete katonákkal. De a végén már semmi mást nem éreztem, csak
szánalmat. Elevenen elrothadtak, lyukakban bujkáltak, leforrázott füvet
ettek, megőrültek az éhezéstől. Találtam egy olyan embert, akinek kihullott
a foga. A haja hosszúra nőtt a sisakja alatt. És ott volt a gyilkolás...
Nehézkesen nyel egyet, és abbahagyja a beszédet. Mintha túl sokat
mondott volna. Látom, hogy az állkapcsán rángatózik az izom. Felállok.
Szeretnék odalépni hozzá, és megérinteni, de megrémít, hogy mennyire
keveset tudok róla; hogy mekkora bátorságra lenne szükségem ahhoz, hogy
átlépjek a távolságon.
Michael nem néz fel, és én elmegyek az udvarból; ott hagyom a rádiót és
a mellette álló Michaelt, akinek az arca megfeszül a dühtől.
A Standardben két oldalt szentelnek a Kenyatta elleni ítéletnek. Egy
mondat megragadja a figyelmemet:

Amikor Kenyatta megpróbálta megmagyarázni, miféle sérelmek

okozhatták a Mau Mau létrejöttét, Thacker bíró kifejezte felháborodását, és
kijelentette: „A sérelmeknek semmi közük a Mau Mauhoz, és a Mau
Maunak semmi köze a sérelmekhez.'’

Vajon igaza lehet a bírónak? Nem hinném. A Mau Mau egész biztosan az
igazságtalanság érzéséből született. Visszaemlékszem a férfira, akit Steven
Lockhart megölt. A sztrájkolók követeléseire. A szavakra, amelyeket
kiejtett a száján, mielőtt meghalt. Kenya a feketék országa. Menjetek vissza
oda, ahová tartoztok. Semmi sem olyan egyszerű, mint ahogy valaha
hittem; a jó és a rossz közötti határvonal elmosódott.
Az újság leghátsó lapján rövidhírek sorakoznak. Tegnap hajnalban egy
Nairobi külvárosában járőröző egység egy felakasztott, megcsonkított
macska holttestére bukkant, amely egy fára volt függesztve. A fa törzsére
erősített üzenet azt közölte a kikujukkal: A Kenya hegyhez megyünk, de
villámcsapásként térünk vissza. Az aláírás ennyi volt: Mau Mau.
Michaelre gondolok, aki Nairobiból jött ide, a Kenya hegy lábához. Nem
hiszem, hogy azért jött ide, hogy európaiakat öljön és elkergessen minket a
földünkről, de a történet ennek ellenére nyugtalansággal tölt el.
 23

Az apám Land Rovere nem sokkal hajnalhasadás után áll meg a ház előtt.
Apa csak néhány órára marad. Elmondja nekünk, hogy három embert
fogtak el a Bowker farmja fölötti erdőben élő bandából. Úgy gondolja, ők
lehettek a felelősek a szarvasmarháink szétzavarásáért és megcsonkításáért.
Azt mondja: nem hinné, hogy visszajönnek.
– Mekkora volt a banda? – kérdezem. – Mi van azokkal az emberekkel,
akiket nem kaptatok el?
– Elmenekültek, nem számítunk arra, hogy újra ezen a területen lépjenek
működésbe.
Nagyon igyekszem, hogy hagyjam meggyőzni magam. Apa kimerültnek
látszik. Fekete karikák vannak a szeme alatt, az arca sápadt és beesett. Azt
mondja, csak néhány órát alszanak, amikor őrjáraton vannak, az erdőben
esik az eső és ők egyfolytában vizesek, a Mau Mau pedig mindig egy
lépéssel előttük jár.
Reggeli után megy el. Miután elköszöntünk egymástól, letelepszem a ház
falához, a napsütésre, és háromszögeket vágok ki az anyagokból, miközben
Juno a kölykeivel játszik a lábamnál. Kahiki ma reggel az anyám
varrógépével együtt őket is kihozta a pajtából, hogy szaladgáljanak a
gyepen. Amikor befejezem a vagdosást, minden egyes háromszöget be
fogok szegni, aztán a szalaghoz varrom mindet. A házban tökéletes csend
honol. A hőség erőteljes. Felmelegíti a véremet, a hátamat, a bőrömet;
minden egyes porcikámmal belemerülök.
Szándékosan távol maradok az istállóktól. Nem tudom, vajon Michael
akar-e látni.
Amikor húsz háromszöget beszegtem, rávarrom öt yard fehér
vászonszalagra. Sara beleegyezően bólint, de azt mondja, még egyszer
ennyire lesz szükségünk. Miközben varrok, Michaelre gondolok.
Aggódom amiatt, hogy mindannak, ami a pajtában történt kettőnk között,
számára esetleg semmi jelentősége nincs. Amiatt, hogy esetleg nem akarja
többé ezt tőlem.
 Michael másnap eljön a házba. A veranda lépcsőjén ülök, a textilekkel az
ölemben, egyik kezemben tűvel; épp átvarrom a zászlódísz sarkait. Egy
rövid pillanatra a szemembe néz, és én megtántorodom, ahogy érzem,
milyen hatalommal bír fölöttem. A szövőmadarak csivitelnek a fészkükben
a fejünk fölött lévő fán. Juno felpattan, és Michael után üget; Michael a
kutya fejére teszi a kezét. Sara egy nádfonatos székben ül. Az asztalról a
kezébe csúsztatja a pisztolyt, miközben Michael közeledik hozzá. Dél van,
de nem vette át a hálóingét. A hálóruhának pecsétes az eleje. Michael
meghajtja előtte a fejét. A pisztoly megreszket Sara ölében, miközben
forgatja a kezében.
Azt mondja, szeretné, ha négy kecskelábú asztalt állítanának fel a partira.
Michael azt válaszolja, hogy szűkében vannak a munkaerőnek. Újabb
munkások hagyták ott a farmot. Rá a tejgazdaságban van szükség.
Miközben Sarával beszél, az arca nyugodt, semleges.
– Nem akarok kifogásokat – bocsátja el Sara egy intéssel. Ideges és
kapkodó. Összezavarta, hogy az apám ismét elment.
Michael sarkon fordul és elmegy; a hátát nézem, ahogy távolodik, érzem,
hogy az elvesztése belém hasít, mélyen, a gyomrom tájékán.
Később, még aznap délután, lemegyek az istállókhoz. Képtelen vagyok
távol tartani magam onnan. Michael nincs ott, és megpróbálom elnyomni
magamban a feltörő pánikot. Mi van, ha nem jön? Hátamat a falnak vetve
leülök, és várok. Egy órával később megjelenik, kék overallja a dereka köré
van gyűrve. Megtorpan, amikor meglát. Nézem őt. Nincs semmi, amit
mondhatnék. Egyszerre különös és ismerős – készületlenül ér a
megrázkódtatás, amit az jelent, hogy egyedül láthatom őt. És annak a
tudata, hogy mi mindent tehet velem.
– Rachel – mondja –, örülök, hogy itt vagy.
A szavai valamit feloldoznak bennem. Mély lélegzetet veszek.
Odajön, és leguggol velem szemben, a térde széttárva. Szeretnék felállni,
elszaladni, de maradni még jobban szeretnék.
– Vártam rád – mondja lágyan.
A fejem a falnak dől, de az ajka a számra tapad, ízlelhetem őt, a teljes
lényét. Csak egy pillanatig csókolózunk, aztán hátrahúzódik. Annyira
mélységesen kívánom, olyan elemi erővel vágyom arra, hogy vele legyek,
hogy a vágyam ereje elkábít. Azt akarom, hogy érintsen meg, hogy
szüntesse meg a távolságot kettőnk között. Rám mosolyog, miközben néz
engem, és tudom, hogy be fog vinni a pajtába, ahol sötét van. A szívem
dörömböl a mellkasomban. Nem tudok visszamosolyogni. A vágy olyan,
akár a fájdalom. Úgy érzem, mintha a bőröm felszínét lehámozták volna.
Minden porcikám vágyakozik az érintésére. Fájdalmasan; és a fájdalmat
szinte jobban várom, mint az érintését. Minden megváltozott. Átléptem a
túloldalra, és immár nincs visszaút.
Azután, amikor vége van, Michael néhány lábnyira kinyitja a pajta
ajtaját. Beárad a fény. Meglátom, hogy az egyik dobozból elővett régi
pokrócon fekszem. Michael felveszi az alsóneműjét és az atlétáját, aztán
mellém kuporodik.
– Fel kell öltöznöd – mondja egyik száraz kezét a combomra téve. Érzem
az ujjbegyein a bőrt.
Lassan felülök; küszködök, hogy kimozduljak abból a különös világból,
ahol magára hagyott. Felhúzom a shortomat, begombolom a blúzomat.
Védtelennek, esendőnek érzem magam. Úgy érzem, mindjárt elsírom
magam. Michael leveszi a kezét a combomról.
– Nézd csak, mi van itt – mondja, és előhúz egy könyvet egy nyitott
dobozból.
Felállok, és átkukucskálok a válla fölött. Egy régi tankönyv az. Földrajz.
Michael átpörget néhány lapot, és felnevet. A margóra irkáltam; gyerekes
krikszkrakszok.
– Unalmas óra? – kérdezi szemöldökét felhúzva.
Sosem szerettem a földrajzot.
Megáll egy dupla oldalnál – Afrika térképe, alapszínekkel nyomtatva,
mindegyik szín egy-egy gyarmatosító országot jelképez. Michael nem
lapozgat tovább; figyelmesen olvassa a szöveget.
– Ezt kezdtük most tanítani a kikuju iskolákban. A szükségállapot óta. A
régi tankönyvekben Kenya a feketék országaként szerepelt.
Most azt mondják a gyerekeknek, hogy Kenya gyakorlatilag lakatlan
volt, mielőtt az európaiak felfedezték.
Tudatában vagyok annak, hogy bízik bennem; hogy veszélyes így
beszélnie. A válla fölött beleolvasok a szövegbe.

Kenya történelmének fontosabb eseményei

1849 – Dr. Johann Ludwig Krapf felfedezi a Kenya-hegyet
1858 – John Hanning Speke felfedezi a Viktória-tavat
 – Mintha a mi népünk nem is létezne – mondja Michael. – Hogy lehet
valamit „felfedezni”, amikor már több száz éve is éltek itt emberek? Vagy
legalábbis, hogy lehet ilyesmit tanítani a kikuju gyerekeknek, amikor a
nagyszülőik már régóta a Kenya-hegy lábánál éltek, mielőtt az európaiak
egyáltalán betették volna ide a lábukat?
És én érzem az imperializmus szörnyű, komikus abszurditását, de
egyúttal a veszélyt is. Annak veszélyét, hogy ezek a gyerekek felnőve nem
birtokolják, nem tisztelik szüleik, nagyszülőik kultúráját, azt a kultúrát,
ahonnan származnak.
Sara és én szinte teljes sötétségben ülünk, úgy várjuk a híreket. Mungai
megrakta nekünk a tüzet, és az asztalon hagyta a vacsorát. Ösztönösen
kevesebb lámpát gyújtunk, mintha a ház kevésbé nyújtana vonzó célpontot,
ha az ablakok sötétek maradnak. Az ajtók mind zárva vannak, a függönyök
behúzva. Michaelre gondolok, az istálló mögötti kunyhójában, és azt
kívánom, bárcsak vele lehetnék, ahelyett, hogy itt üldögélek Sarával.
Egy várakozással eltöltendő éjszaka áll előttünk, amikor végig
reménykedhetünk abban, hogy eljutunk a reggelig anélkül, hogy támadás
történne. A Big Ben harangozni kezd, elüti az időt, és egy pillanatra
magával ragad minket London képe, a rendíthetetlen, állandó, több ezer
mérföldnyire lévő városé. De amikor megszólalnak a hírek, szétszakítja a
biztonság illúzióját.
„Fájdalommal tudatjuk– mondja a hang a rádióban hogy egy fiatal
farmert és orvos feleségét, hatéves kisfiukkal együtt, kegyetletlül halálra
kaszaboltak pangával valamikor tegnap este, a farmépületük közelében.
A Ruck házaspár nemrég ingyenes orvosi rendelőt nyitott a feketék
számára, és úgy tudják, azért nyitottak ajtót, mert azt hitték, egy páciens
sürgős orvosi ellátásra szorul. ”
– Ez őrültség – mondja Sara fura, sipító hangon. – Primitív, eszement
őrültség. Afrika kiröhög minket, amiért megpróbáltuk civilizálttá tenni.
A szoba nagyon kicsinek érződik, mintha egy börtöncellában volnánk, és
hirtelen nagyon is a tudatában vagyok, hogy az ajtók zárva vannak.
Tudatában vagyunk a hátunknak, a gyomrunk puhaságának, annak, amikor
egy pisztolylövés hasít bele az éjszaka csöndjébe.
Felállok, és az ablakhoz megyek; felemelem a függöny szélét, hogy
kikukucskáljak. A házon túl sötét a táj. Tudni akarom, mi van ott kint, hogy
néz ki, és vajon el mer-e jönni értem.
 – Talán mi vettük rá őket, hogy így tegyenek – mondom.
– Ezt hogy érted? – kérdezi Sara idegesen, miközben odalép a
bárszekrényhez, és gint tölt magának.
– Hogyan máshogy kényszeríthetnének minket arra, hogy meghallgassuk
őket?
– Rachel, ezt nem akarom hallgatni – mondja Sara, miközben leül: a
hangja remeg, és a kezével az ölében lévő egyik párna bojtját forgatja. De
én nem tudom leállítani magam.
– Elvettük a földjeiket, adókkal nyomorítottuk meg őket, bezárattuk az
iskoláikat. Kenyattát, aki az egyetlen politikai szószólójuk, börtönbe zártuk.
Anglia olyan rendőri intézkedéseket vezetett be, amelyekhez hasonlóakat
utoljára Hitlertől láttunk. De nem – mondom, és érzem, hogy a szavaim
gyorsabban buknak ki belőlem, mint hogy képes lennék átgondolni őket, az
arcom pedig forró a haragtól –, mi sosem fogjuk elismerni, hogy a Mau
Mau politikai képződmény. Hogy a létrejötte a brit politika hibáiban
gyökerezik.
– Azokban a terroristákban, akik gyerekeket gyilkolnak meg az ágyukban
késsel, semmi politikai, semmi racionális nincs. Ez beteges. Lehoztuk őket
a fáról, túlságosan gyorsan tettük őket civilizálttá, most pedig
visszaváltoznak vademberekké. – Nagyot kortyol az italából. – Egy
gyereket meggyilkolni... ráadásul pangával! Ez bestiális. Hihetetlen. Nem
nevezhetőek embereknek.
Egyetértek azzal, hogy ez bestiális kegyetlenség. De ahogy bámulok ki a
sötétségbe, szavak buknak ki a számon. Egy passzus, amit az iskolában
tanultunk.
– „Történt azután éjfélkor, hogy megölt az Úr minden elsőszülöttet
Egyiptom földjén, a trónján ülő fáraó elsőszülöttjét csakúgy, mint a
tömlöcben levő foglyok elsőszülöttjét, és az állatok minden elsőszülöttjét.
És fölkelt a fáraó azon az éjszakán és mind az ő szolgái és egész Egyiptom,
és lőn nagy jajgatás Egyiptomban; mert egy ház sem volt, melyben halott ne
lett volna.”
– Mit beszélsz összevissza? – kérdezi Sara, és tágra nyílt szemmel bámul
rám.
Nem válaszolok. Sara arca holtsápadt. Feláll, magához szorítja a párnát;
még mindig a bojtot forgatja. Eszembe jut Harold, és sietve megszólalok:
– Nem úgy értettem...
 De Sara elhátrál tőlem.
– Meg fogom mondani az apádnak, hogy beteg vagy. Megszállott.
Normális ember nem képes ilyeneket mondani. Ezzel az erővel kinyithatnád
az ajtónkat, és behívhatnád őket, hogy mészároljanak le mindannyiunkat.
A poharával a kezében kimegy a szobából, és hallom, amint kattan
mögötte a hálószobaajtó zárja.
Később, már az ágyamban, kinyúlok, hogy megérintsem a fegyveremet
az éjjeliszekrényen, de csak kicsit nyugtat meg, amikor a fém hideg
érintését érzem. Szeretnék gyertyát gyújtani, de nem merek. Megláthatják a
fényt az éjszakában. Egy hiéna kiált, szörnyű, emberi hangon, mintha
valami holdkóros üvöltene, aki épp közelít a házhoz, és nekem Harold jut
eszembe, az első alkalom, amikor találkoztam vele. A vadállatok hangját
utánozzák. Vajon milyen gyakran feküdt a szobájában egyedül és rémülten?
És milyen rémült lehetett közvetlenül azelőtt, hogy a golyó a testébe
csapódott?

Felsétálok az anyám sasfészkébe. Ez a reggel a ritka, felhős reggelek

egyike, a levegő tele van párával. Szeretnék kiszabadulni a farmot szorító
klausztrofóbiás félelemből. Szeretnék megszabadulni Sarától. És
óvatosságból inkább nem szeretnék összetalálkozni Michaellel sem; vissza
kell fognom magam. Túlságosan gyorsan zuhanok.
A vadak által kitaposott ösvény nincs annyira benőve gazzal, mint ahogy
lennie kéne, és eltöprengek, vajon nem az apám jár-e néha errefelé; vajon
eszébe jutnak-e néha az éjszakák, amikor itt kempingezünk, magasan a
hegyen, elnézve Kisima fölött, miközben a tűz villódzott a holdfényben.
Apa egy hét múlva visszajön. Sara izgatottan várja, hogy visszaérjen még a
koronázás előtt. Nélküle nem lehet megrendezni a partit.
A bozót mintha magában tartaná a forróságot; mintha valami élő, lélegző
dolog volna, és ahogy felkapaszkodom a fennsíkra, a hátam mögé pillantok;
de mindössze a sárga és zöld ágak szövedékét látom.
Valami zaj hallatszik előttem, az ösvényről. Lépteket hallok; gyorsan
közelednek felém. Megdermedek. Valaki jön lefelé. Hatalmába kerít a
rettegés; kis híján elkésem a mozdulattal. Az utolsó pillanatban bevetődöm
a bozótba, és lekuporodok. Egy fekete bukkan fel az ösvényen előttem.
Először csak a lábát látom. A shortját. A szandálját. Könnyed, laza járását.
A félelmem egyre fokozódik. Nem akarom, hogy egy kikuju rám bukkanjon
itt egyedül. Aztán meglátom, hogy Michael az. Elönt az ismerős öröm,
hogy látom. Épp arra készülök, hogy felálljak, és megszólítsam, amikor
valami megállít. Michael gyorsan, céltudatosan halad. A homlokát ráncolja,
az állkapcsa megfeszül. Valamin gondolkodik; valami olyasmin, ami épp
most történt. Nem tükröződik humor az arcán. Vékony, fekete
rövidnadrágot visel, szandált, a mellkasa csupasz. Nem emlékeztet arra a
férfira, akit ismerek; inkább úgy néz ki, mint egy idegen. Ott maradok a
helyemen, némán lélegzem a fák között, míg csak tovább nem halad.
Nem akarom követni lefelé, hátha észrevesz, egyébként is már majdnem
a hegycsúcson vagyok, úgyhogy tovább mászom felfelé, óvatosan, kicsit
tartva attól, hogy valaki felbukkan előttem; aztán elérek odáig, ahol az
ösvény sík területre ér. Egy tisztáson bukkanok ki, amelyet felerészben
sásból font tető borít. A hegy tetején vagyok, egy kavicsos fennsíkon. A
fülemben hallom a szívem dobogását. Ez minden, amit hallok. A táj
ragyogóan világos – túlságosan is világos a fák sötétje után. Szédelgek,
mintha el akarnék esni.
Valami nincs rendben A tető alatt húgyszag van, és valami állati illat, a
mosdatlan emberi testek szaga. Mogyoróhéj van szétdobálva a földpadlón, a
porban bakancsnyomok. Körbenézek, arra számítok, hogy a bokorból
szemek néznek vissza rám, amelyek engem figyelnek. A pulzusom
felgyorsul. Úgy érzem, nem vagyok egyedül. Megrémülve visszafordulok,
elbotlom egy fa gyökerében, lebotorkálok az ösvényen; nem állok meg, míg
el nem érek a hegy lábához, és ki nem bukkanok az erdőből a duzzasztónál.
Otthon megérkezett a Standard. Az első oldalán egy kép van a Ruck
családról. Több részletet is megírnak, amelyekről a rádió nem tett említést.
Épp a vacsora közepénél jártak, amikor az inasuk, egy kikuju férfi,
dörömbölt az ajtajukon. Az inas tíz éve állt a szolgálatukban, ő tanította
pónin lovagolni a kisfiút. Fegyvertelen volt; Roger Ruck követte, fegyverrel
a kezében, a műhelybe, ahol a banda várta. Halálra kaszabolták. A
halálsikolya felzavarta a csordát, a kutyák ugatni kezdtek. Esme kirohant
utána a vadászpuskájával. Az ő holttestét a háztól néhány yardnyira találták
meg, épp olyan alaposan összekaszabolva, mint a férjéét. A kisfiú az
emeleten volt, a szobájában. Van egy fénykép a hálószobájáról. Meg kell
acéloznom magam, hogy megnézzem. A játékok és a patchwork takaró
közepette ott a fal mellé tolt kiságy, a takarók félredobva, a fehér matrac
középen három hosszú vágással felhasítva, látszik a fekete lószőr bélés.
Valahol a matrac tetején egy sötét vértócsa. A padlón, az ágy mellett,
kisvasút. A telepesek, a fehér farmerek tiltakozó menetben vonultak fel a
fővárosban – úgy érzik, a kormányzó nem tesz meg mindent, hogy
megállítsa a Mau Maiit.
Leviszem magammal az újságot az istállókhoz.
– Hallottál a Ruck-gyilkosságról?
Michael felnéz rám.
– Igen.
– A rádióban? – kérdezem; kellemetlenül érzem magam, amikor
belegondolok, hogy használja a készüléket, még akkor is, ha én voltam az,
aki idehozta neki.
– Igen – válaszolja Michael a szemembe nézve. – A rádióban.
Elképzelem őt, amint bekapcsolja a rádiót a sötétben, és tekergeti az
állomáskeresőt. Közelebb megyek hozzá; próbára akarom tenni, leteszem
az újságot a munkapadjára. Meg akarom kérdezni tőle, mit csinált ma
reggel a sasfészeknél, és kik azok az emberek, akik használják a menedéket,
de valami visszatart. Ehelyett kimondom az igazságot.
– Meg vagyok rémülve, Michael.
– Tudom – mondja, és rám néz.
Nagy nehezen nyelek egyet, és összeszedem minden bátorságomat.
– Kapcsolatban állsz azokkal az emberekkel, akik az erdőben hatcolnak?
A Mau Mauval?
Michael hosszú kezével végigsimít az arcán, letörli az izzadságot a
szeméről.
– Mindannyian kapcsolatban állunk velük.
– És a testvéreid?
– Samuel Yattában van.
– És a többiek?
Michael csak egy pillanatig habozik.
– Kabhuta, a legfiatalabb valahol a hegyekben van. A másik kettő
visszament a rezervátumba.
Szeretnék tovább kérdezősködni, de nem tudom, hogyan tegyem. Talán
nem is akarom hallani, amit mondhatna nekem.
Elkezdi elrakosgatni a szerszámait.
 – Lemegyek a duzzasztóhoz úszni egyet – mondja rám pillantva. Kilép az
overalljából. Alatta ugyanazt a fekete shortot viseli, amelyben a
sasfészekhez vezető ösvényen láttam. Nem vagyok biztos benne, hogy amit
mondott, az meghívás vagy elbocsátás; bizonytalanul téblábolok. Michael
felveszi a garázs falának támasztott seprűt, és nyugodt, ritmikus
mozdulatokkal seperni kezdi a földet, én pedig nézem őt, amint
belefeledkezik a munkába, az állandó, megszokott mozdulatokba, az
egyszerűségükbe, komótosságukba. Olyasvalami ez, amelyet már vagy
ezerszer elvégzett, és még sincs benne sietség.
Megfordulok, hogy elinduljak az udvarból, ő pedig halkan utánam szól:
– Nem jössz velem? – Nincs kételkedés a hangjában. Tudja, hogy
megyek.
– De, hogyha szeretnéd – mondom; az arcomat elönti a pír.
– Igen, szeretném – mondja még mindig söprögetve.
Egy kis idő múlva abbahagyja. Egy kis halomnyi faforgács, zöld levél és
jacarandavirág-szirom gyűlt össze a lábánál.
– A szemeteslapát ott van a pad alatt – mondja rám nézve, és nem
mozdul.
Egy pillanatra elcsodálkozom, vajon mit is akarhat, de nem szól semmit.
Bemegyek a garázsba, lehajolok, meglátom a fanyelű fémlapátot.
Előhúzom, aztán odatérdelek szorosan Michael lábához, és felseprem a
szemetet, a szögeket, zöld leveleket és szirmokat.
Felállok a lapáttal. Valami miatt újra elpirulok; nem tudom biztosan,
miért.
– Hol a helye? – kérdezem; furán érzem magam.
Michael úgy néz rám, mintha nem is hallotta volna a szavaimat. Nagyon
közel állunk egymáshoz. Az állkapcsa megfeszül, és kíváncsi vagyok, mit
érezhet. Nehezen tudok olvasni a gondolataiban. Nem tudom, vágy
tükröződik-e az arcán, vagy harag.
– Ott egy szemetes a sarokban – mondja.
Megfordulok, és a szemem sarkából látom, hogy megmozdul, lerázva
magáról azt, ami fogva tartotta a gondolatait, bármi is legyen az. Mire
visszafordulok, már a falhoz támasztotta a seprűt; rám mosolyog.
Lesétálunk a duzzasztóhoz. Párás és felhős az idő, a blúzom csatakosan
tapad a hátamhoz, és nincsenek árnyékok, ami Kenyában ritka jelenség. A
felhők feketén gomolyognak a fejünk felett, szinte olyan érzésem van,
mintha az éjszaka közeledne.
Amikor letérünk a fő ösvényről a duzzasztó felé, Michael kinyújtja a
kezét, és a tarkómon nyugtatja. Nem beszélgetünk, de most érzem benne a
sürgető vágyat, és ez az érzés tűzként szalad végig az ágyékomig.
Átvágunk a bozótoson a duzzasztó irányába, arra a helyre, ahol a
vízfelület elkanyarodik a tekintetek elől. Itt láttam meg őt, amikor úszott. A
vágya, hogy kettesben legyen velem, elég ahhoz, hogy a vér a fülemben
dörömböljön. Nagyon könnyűnek érzem magam, szinte szédelgek, mintha
az egész lényem az ujjhegyeimben összpontosulna; nem érzem a talajt a
lábam alatt.
Amikor kibukkanunk a fák közül a parton, látom, hogy a víz felszíne az
első esőcseppektől fodrozódik. Az égnek emelem az arcom, érzem a tiszta
nedvességet a bőrömön, az eső hideg ízét a nyelvemen.
Michael leveszi a ruháit. Belegázol a vízbe. Nézem, ahogy egyre
mélyebbre merül. A víz alá dugja a fejét, és hosszú időre eltűnik, aztán újra
kiemelkedik, és megtörli az arcát a kezével.
– Rachel – hív halkan, a hangja hozzám száll a víz felszínén.
Sürgető késztetés, egyre szorosabb kötelék köt hozzá; zavarba jövök,
habozva álldogálok a vízparton. Tudom, hogy képtelen vagyok ellenállni a
hívásának.
– Nincs nálam semmi – mondom, széttárva a karom, abban reménykedve,
hogy ez elegendő kifogásnak bizonyul. Az eső egyre erősebben esik, a
blúzom nedvesen tapad a karomra.
– Jó a víz – mondja. Az arca távoli, és elmosódott az esőtől.
Kibújok a ruháimból, letolom a nadrágomat és belegázolok a vízbe. A
kombiném nedvesen és rózsaszínűn tapad a bőrömhöz. Hideg; de már így is
vizes vagyok. A felszín alá merülök, és érzem, ahogy a hideg víz második
bőrként borítja be testem egész felszínét. Amikor kinyitom a szemem,
ezernyi lebegő részecskét látok az aranyos-zöld, tompán fénylő háttér előtt,
olyanok, mint a borostyánba ragadt rovarok. Egy pillanatra azt hiszem,
látok valami sötétet; egy hullámzó rongyot, valahol a hátam mögött.
Amikor felbukkanok levegőért, Michael ott van mellettem, néhány
lábnyira tőlem. Most már nem egyszerűen csak esik. Az eső függönyként
zuhog az égből, csapkodja a fejünket. Hirtelen mindketten elnevetjük
magunkat, meglepődve az erejétől, attól, hogy megnyílt felettünk az ég. A
fülemben dobol a víznek csapódó víz zaja, a madarak rikoltozva repülnek el
a fejünk fölött, menedékre igyekezve a nyílt vízről. Körülöttünk mindenütt
sűrű, áthatolhatatlan bozótos, és csak aprócska pontok vagyunk a duzzasztó
hatalmas vizében, ahogy tapossuk magunk alatt a hűvös mélységet.
– Jézusom! Nem hittem volna, hogy ennyire kívánni foglak – mondja
Michael, és odaúszik mellém. – Azt nem, hogy ennyire. – Utánam nyúl,
magához húz, az uralma alá von; minden erő elszáll belőlem.
Mire a vizet lerázva magunkról kibukkanunk a duzzasztóból, eláll az eső.
A felhők elvonultak, a nap ráteríti forró köpenyét a nedves földre. Aztán a
madarak, először csak próbaképpen, csivitelésükkel megtörik a csendet.
Michael felhúzza a shortját, és leül egy lapos sziklára, én pedig az
akáciabokrokra terítem a ruháimat, és meztelenül hasra fekszem a meleg,
nedves földre. A forró nap hamarosan felszárítja a földből az összes
nedvességet, csak tócsák maradnak majd, és akkor úgyis le tudom seperni a
földet a testemről.
Michaelnek egy darab fa van a kezében, egy késsel farigcsálja. A nap
egyre melegebben tűz rám, felmelegíti a testemet, minden pillanattal egyre
melegebb, és egyre mélyebbre hatol; úgy érzem, mélyen átitat, és szétárad
bennem az elégedettség, a végtagjaim elerőtlenednek.
A nedves földön hangyák vonulnak, apró sárgömböket cipelnek, és
halomba hordják őket.
– Régebben is itt szoktál úszni? – kérdezem.
– Nem. Gyerekkoromban nem tudtam úszni.
– Hol tanultál meg?
– A Vörös-tengernél. Két tiszt fogadást kötött, hogy vajon egy feketét
meg lehet-e tanítani úszni egy délután alatt.
A könyökömre támaszkodom, és felnézek rá.
– És beleegyeztél?
Michael feszült figyelemmel bámulja a faragását.
– Egy egész délutánon át tartott. De a végére tudtam úszni.
Egy kis repülő zümmög a távolban. Bizonyosan a Mau Mau után
kutatnak. Ilyen közel a fákhoz nem láthatnak meg, hacsak nem repülnek
közvetlenül a víztározó felszíne fölött.
– Mit csinálsz? – kérdezem, de Michael nem válaszol.
Belekarcolok a földbe egy bottal a hangyák előtt, egy kanyont hozva létre
az utukban. Sorban lemennek a kanyon fenekére, és felkapaszkodnak a
másik oldalon.
Megadom magam a forróságnak, és behunyom a szemem. Amikor
felébredek, Michael ott áll fölöttem. Összeszedte a ruháimat. Annyira
ropogósak és szárazak, hogy maguktól is megállnának a földön. A lábam és
a törzsem barna a portól. Áthúzom a blúzt a fejemen, felállok, felveszem a
nadrágomat. Hirtelen érzem, ahogy magával ránt a szomorúság. Nem
akarok elmenni innen. Azt gondolom, hogy ezt a délutánt, az esővel, az
aranyos fénnyel, valahogy kiloptuk a sötétség birodalmából.
Michael előttem megy. Felhúzta a shortját, de a háta csupasz. Odanyúlok,
és megérintem a sebet; megáll, de nem fordul meg.
– Hogy történt? – kérdezem; ujjhegyeimmel érzem az egyenetlen felszínt.
Michael háta megremeg; elhúzom a kezem.
– Csapdába estem egy égő bádogviskóban. Aztán kimentettek.
– Biztosan nagyon fájt.
Megfordul, hogy rám nézzen. Nehézkesen veszi a levegőt. Látom, hogy
szaporábban emelkedik és süllyed a mellkasa.
– Szerencsés voltam. Négy ember meghalt. – De nem hozzám beszél.
Érzem az erejét, anélkül hogy megérintene. Mintha egy lángot gyújtottam
volna meg benne. Ugyanúgy néz rám, mint ott, a garázsban, amikor a
levelekkel teli szemétlapáttal a kezemben álltam előtte. És most már tudom,
hogy ez az érzés közel áll a vágyhoz. Érzem benne az erőt; olyan szilárd és
forró, akár a harag, megsüketít, cseng tőle a fülem; nem kapok levegőt.
Meredten nézünk egymásra. Nem ér hozzám. Úgy szólal meg, mintha
minden erejére szüksége lenne ahhoz, hogy ellenőrzése alatt tartsa, ami
lángra kapott benne.
– Óvatosan, Rachel – mondja; nyel egyet, az ádámcsutkája le-föl mozdul.
Megnyalja az ajkát. – Nem tudok vigyázni rád.
 24

Néhány nappal a Ruck-gyilkosság után Steven Lockhart kocsija lefékez a

ház előtt. Sara a szobájában van, én egyedül ülök a verandán, és varrok.
Felnézek, amikor meglátom a dzsipet, és abban reménykedem, még lesz
időm elmenekülni, de Steven hangja halkan és parancsolóan száll felém a
motor zúgásán át.
– Látlak, Rachel. Ne fuss el! – Megállok egy helyben, megdermedve.
– Sara alszik – kiáltok oda.
– Nem Sarához jöttem – mondja, és elhallgat. – Gyere le ide! Valamit
mutatni akarok neked.
Nézem az autót, a fémen megcsillanó napfényt. A motor köhög, aztán
meghal; csend támad. Steven kinyitja a dzsip első ajtaját, azt, amelyik
legközelebb van hozzám, és kidugja a fejét, hogy lásson.
– Min gondolkodsz ott fenn? – kiált oda nekem, és amikor nem
válaszolok, folytatja: – Épp most voltam a garázsban. Csevegtem egyet
Michaellel. Úgy gondoltam, tudni szeretnéd, miről beszéltünk.
Miért beszélt Steven Michaellel? Azon kapom magam, hogy rémülettel
elegy kíváncsiság von közelebb hozzá; mezítláb lelépkedek a falépcsőn, a
tűző napra. Steven megpaskolja maga mellett az ülést, és én engedelmesen
becsusszanok a forró, zöld vászonra.
Egy jutazsák van a lábamnál. A dzsipben ragacsosan édeskés szag
terjeng. Olyan szag, amit ismerek, de nem tudom hova tenni. Steven erősen
szuszog. Az ereimben sűrűn lüktet a félelem. Azt mondogatom magamnak,
hogy Sara itt van, a szobájában; hogy kijönne, ha sikítanék, hogy ez a férfi
nem tehet velem semmit, de nem vagyok biztos benne, hogy ezek az
állítások igazak. Steven átnyúl előttem; a mellkasa nedvesen dörzsölődik a
blúzomhoz; egy kattanással becsukja az ajtót, mire a szívem vad
kalapálásba kezd. Egy kicsit felém fordulva ül a helyén, izzadságpatak
csordogál két szőke szemöldöke között; a cseppekkel együtt az arcát borító
koszréteg is lecsorog. Koszos, úgy, ahogy azok a férfiak szoktak, akik
napokat töltenek odakint a bozótosban. A szeme kidülled. Rájövök, hogy
járőrből térhetett vissza. Úgy néz ki, mint aki hosszú ideje nem aludt.
 A lélegzete és az egész testéből áradó kipárolgás összekeveredik az
autóban terjengő szaggal.
– Ott vadásztam a fekákra, kint a bozótban, és egész végig arra
gondoltam, hogy majd visszajövök, te pedig valami csinos ruhában vársz
rám – mondja; egy kicsivel a térdem fölé teszi a kezét, és egyik ujjával
benyúl a shortom szegélye alá. Elfintorodom, és elhúzom a lábam, ő pedig
nevet, de nem húzza vissza a kezét. – Ne is törődj velem – mondja lágyan.
Ki akarok szállni az autóból, de azt is tudni akarom, miről beszélt
Michaellel.
– Érdekes fiú ez a Michael. Egy pillanat alatt megjavította a dzsipemet. –
Rám mosolyog. – Azt mondta, élvezte, hogy gyerekkorodban taníthatott.
Könnyű tanítvány volt, ezt mondta rólad, ezekkel a szavakkal. Azt hiszem,
ez igazán szép elismerés egy niggertől. – A mellkasa emelkedik és süllyed;
letörli az izzadságot a homlokáról. A szag mostanra inkább bűznek
nevezhető. Megül a gyomorszájamban, felkavarodik tőle a gyomrom. –
Szoktatok együtt ejtőzni ti ketten? Ott, az udvarban?
A mellkasom összeszorul. Mit tudhat Michaelről és rólam?
Nem válaszolok.
– Nyisd ki! – biccent a lábamnál lévő zacskó irányába.
– Nem hinném, hogy ki fogom nyitni – mondom; összeszedem a
bátorságomat, és egyenesen a szemébe nézek.
– Ó, azt hiszem, ezt látni szeretnéd – mondja. – Azt hiszem, pont
megfelel az ízlésednek. Gyerünk! Nyisd ki!
A zsák szája egy darab durva zsineggel van bekötve; remegő kézzel
bogozom ki a csomót. A szívverésem ki-kihagy, a nyelvem kétszeresére
duzzad a számban. Már azelőtt megérzem, mi lehet a zsákban, hogy
ténylegesen megpillantanám. Talán a szag miatt – valami töményen
édeskés, amely mostanra egészen orrfacsaróvá vált, olyan, mint amikor egy
állat rohad az aljnövényzetben.
– Nézd meg! – mondja.
Akaratom ellenére a zsákba nézek. Két kéz van benne, feldagadt húsú,
ragacsos, a körmök mintha ezüstös félholdak lennének.
– Mi ez? – kérdezem iszonyodva; eltolom magamtól a zsákot, és
levegőért kapkodok.
– Azt hiszem, tudod, mi ez. Egy fekáról vágtuk le a múlt éjjel. Járőrözés
közben. Tizenöt shilling jár minden fekáért, akit a fiúk megölnek.
 – És a kezét... miért? – nem tudom kiverni a fejemből a képet; a
rettenetes mivoltát.
– Túl messze volt ahhoz, hogy magunkkal vihessük, és szükségünk van
az ujjlenyomatára.
Az ajtókilincsre teszem a kezem, és ki akarom nyitni, de Steven átnyúl
fölöttem, és csukva tartja. Az ablak le van tekerve. Öklendezem;
visszanyelem a hányingert, nem akarom, hogy elhányjam magam itt, előtte.
– Mit akarsz? – kérdezem, és nem nézek rá.
Nem engedi el az ajtót; testének tömege forrón és nedvesen nehezedik
rám. Most halkan beszél, egyenesen a fülembe.
– Beszéltem azzal a fekával, akit Nakuruban fogtunk el.
– Milyen fekával?
– Azt hiszem, tudod, kiről beszélek.
Megrázom a fejem; pedig tudom. A város határában tartott razzia.
Samuel. Michael bátyja. A hazugságom.
– Tudod, tegnap beszélni kezdett, és azt mondta, ismer téged. Ami azt
illeti, mindenféle érdekeset mondott.
A szívem sebesebben ver a mellkasomban.
– Ő Michael bátyja. Tudtam, hogy felismerted. Most pedig azt akarom
tudni, hogy miért hazudtál nekem.
Nem válaszolok.
– Sara elmesélte, miket mondtál. A kikujukról. Gondoltam, nem árt, ha
elbeszélgetek veled egy kicsit. Nem hiszem, hogy felmérted, milyen itt a
helyzet. Háború folyik. Mindenkinek nagyon óvatosnak kell lennie. Biztos
akarok lenni abban, hogy a forrófejű szöveged csak szöveg. Hogy nem állsz
a rossz oldalra, ahol bajba sodorhatod magad.
– El fogom mondani az apámnak – mondom.
– Mégis micsodát? – kérdezi, aztán elengedi a kilincset, és a mellemre
teszi a kezét. Hátradőlök az ülésben, és félrefordítom a fejem. Villamos
áramként fut végig rajtam az undor. – Talán ezt? – folytatja. – Ó, de hát
tudod, nem hinném, hogy elmondod neki. Az apád nem szeretné megtudni,
hogy a lánya egy fekete fiúval kószál. Biztos vagyok abban: nem akarod,
hogy elmondjam neki. Én pedig csak az együttműködésedet kérem. –
Finoman megcirógatja hüvelykujjával a mellbimbómat, és érzem, hogy
elönt a gyűlölet és a megalázottság. De leginkább a gyűlölet. – Vajon tudnál
egy kicsit együttműködőbb lenni?
 – Ki akarok szállni – mondom olyan szilárd hangon, ahogy csak telik
tőlem, de közben mély kétségbeesésbe zárva.
– Azzal kell kezdened, hogy engedélyt kérsz a távozásra – mondja, még
mindig a mellemet szorongatva. – Tudod, szeretném, ha egy kicsit több
tiszteletet mutatnál irányomban.
Csönd van az autóban. Hallom, hogy a fejemben lüktet a vér. Szédülök.
– A szerelő azt mondta, könnyű tanítvány voltál. Talán tévedett. – Az
ujjait bedugja a hónaljam alá és a blúzom forró, nedves belsejét simogatja.
– Azt kértem, kérj meg udvariasan.
– Kérlek szépen, elmehetnék? – kérdezem; tudatában vagyok annak:
azzal, hogy kimondtam ezeket a szavakat, valami szörnyűségbe egyeztem
bele.
– Hát persze – mondja Steven, és elveszi a kezét; remegő kézzel ragadom
meg a kilincset, kinyitom az ajtót, és botladozva lerohanok a lépcsőn, be a
házba.
Néhány perccel később, a szobámban, hallom, hogy beindul a motor, és a
dzsip elhajt.
– Nem kellene ilyen gyakran idejönnöd – mondja Michael, amikor
megjelenek az udvaron.
– Beszélt veled? – kérdezem eleresztve szavait a fülem mellett.
Bólint.
– De egyébként is ezt mondanám. Nem biztonságos.
– Gyűlölöm – mondom. – Gyűlölöm.
– Óvatosnak kell lenned.
– Miért?
– Tudod, hogy miért.
– Ez ennyire számít?
– Egyikünk kultúrájában sincs helye az olyan embereknek, akik átlépik a
határokat.
Odalépek mellé, és a kezembe fogom a kezét, amely túlságosan nagy az
enyémben; behúzom a pajtába. Becsukja az ajtót; csak áll, és néz engem.
Letérdelek, és magamhoz szorítom; nekikezdek valaminek, érzem az
utamat, amely a vágyához vezet. Szeretném kitörölni magamból Steven
Lockhartot, és mindazt, amit csinált velem. Valami olyasmire van
szükségem, ami erősebb az ő hatalmánál. Michael a hajamba teszi a kezét;
érzem, ahogy a tartása elernyed, a combja megfeszül a kezem alatt, hallom,
ahogy lassan, mélyen veszi a levegőt.

Lemegyek az istállóba Junóval, és kiengedem a kölykeit. Nem találom

Michaelt a garázsban. A kölykök most már hat hónaposak, szinte felnőttek,
de csontsoványak; izgatottan szaladgálnak a lábam körül, várják, hogy
megvakargassam a bundájukat. Kettő közülük magas lesz, mint az anyja;
Pirate-nek azonban a staffordshire-ekre jellemző rövid, görbe lába van, és
inkább egy shenzne hasonlít. Pörgő-forgó, botladozó, éles fogú
szeretetgombóc; leguggolok, és hagyom, hogy rám támaszkodjon a
mancsával; nedvesen szimatol az arcomba az orrával, nevet, amikor rátalál
a fülemre, mert tudja, hogy azt nem bírom ki.
Juno hanyagul végigszaglássza őket; Pirate a szakálla után kapkod, aztán
egy csomóban kiügetnek az udvarra; Pirate csak úgy kapkodja a hátsó lábát,
hogy tartsa az iramot. Látom, ahogy eltűnnek az ösvényen. Juno után
kiáltok, épp mikor eltűnne szem elől; megáll, és fülét hegyezve visszanéz
rám. Nem akar visszajönni hozzám, de megteszi, ha erre kérem.
– Menjél, na – mondom neki; megpördül, befordul az ösvényen, és már el
is tűnt.
Michaelt keresem, de sehol sem találom. A garázs üres; belépek a tető
alá. Néhány szerszám hever a földön, az apám egyik régi dzsipje áll bent, a
padlóban lévő hosszú szerelőakna fölött. Fél órát várok, aztán győz a
kíváncsiságom. A garázst megkerülve hátramegyek. Két kunyhó van itt
egymás mellett. Az egyik kerek kunyhó lakatlan, a pálmatető szürkén
foszladozik; a másik Michaelé.
Mindig is itt lakott, azóta, hogy visszajött a háborúból; nem a
shambában, hanem itt, közel a házhoz, mintha ezzel jelezné a különállását,
azt, hogy a családunkhoz tartozik. A kunyhójának nem kerek földfala van,
mint a shambabéli építményeknek, amelyek azért épültek így, hogy távol
tartsák a rossz szellemeket, akik a sarkokban bujkálnak. Ez a kunyhó
négyzetes, és hullámlemez teteje van. Sosem voltam még bent. Még
gyerekkoromban sem. Tétován megállok az ajtóban. A madaraktól
eltekintve néma csend van. Michael nevét kiáltom, de nem kapok választ.
Végül benyitok az ajtón. Nincs kilincs. Nincs zár. Egy kis, csupasz
betonfalakkal határolt szobában állok. A fény apró, magasan lévő ablakon
szűrődik be. A szobában egy faszék, egy kék műanyag karosszék és egy
keskeny polc van, a falon térkép: „A Brit Tengerentúli Légitársaság
ajándéka.” Felismerem a padlón lévő szőnyeget; valaha a miénk volt. Egy
szakadás van a közepén. Bizonyára az anyám adta Michaelnek, és látom,
hogy ez minden, amire számíthat; hogy bármit is birtokoljon Kenyában
feketeként, ahhoz megmásíthatatlanul a megalázó hála érzése kell kötődjön.
A szoba túlsó felén nyitott ajtó van, azon túl pedig minden bizonnyal a
hálószoba. Sötét van odabent. A ház más, mint egy kikuju kunyhó, de egy
európai otthonra sem hasonlít. Érzem a hely intimitását, amit a műanyag
karosszék, a kis fapolc, a falra ragasztott térkép sugall. Azt, hogy ez miképp
határozza meg Michaelt. Annak a korlátozott voltát, amit itt, ezen a farmon
elérhet, az iskolázottsága, a világlátottsága, a tisztán megnyilatkozó
politikai ambíciói ellenére. E között a négy fal között nincs számára jövő.
Érzem ezt a letaglózó igazságot. Betolakodóként állok itt. Túlságosan sokat
elárul róla ez a helyiség, az ő hozzájárulása nélkül; szégyellem magam,
mégis itt tart valami, mintha a tudomása nélkül figyelném őt.
A falon lévő polcon egy sor könyv, angol klasszikusok: Dickens,
Thackeray, Conrad, Shakespeare, Defoe. Könyvek egy teljesen más
világból, nem ebből, ahol a nap kegyetlenül tűz, és minden porrá lesz.
Észreveszek egy kis, keménykötésű könyvet a padlón, a kék szék alatt.
Biztosan véletlenül esett le, mert kinyitva hever; nyújtózkodnom kell, hogy
elérjem. Keresztény elmélkedések. Épp arra készülök, hogy visszategyem,
amikor a hátoldalán apró betűs írást veszek észre. Három kezdőbetű: EJB.
Újra a nyitott ajtóra nézek; nem jötr senki.
Ezeket a kezdőbetűket már korábban is láttam. A Bowker házában lévő
zsebkendőn. Eszembe jut a fürdőszoba, a vér, az összemocskolt fal. A
férfiak szaga a házban. Ugyanaz a szag, fent a sasfészekben. Michael, amint
lefelé jön az ösvényen, és még régen az, amikor ott volt a sztrájknál
Uplandsben, ahol semmi keresnivalója nem lett volna. A gyűlölet és
elkeseredés kifejezése az arcán. Mi köze van Bowker meggyilkolásához?
Most a hálószobában vagyok. Sötét van itt. Egy szőnyeget erősítettek az
ablakra, és az a kis fény, amely azon keresztülhatol, vörös izzásba borítja a
padlón lévő matracot. Meleg van itt, és Michael illata leng be mindent. A
matrac végében egy takaró van összehajtva. A sarokban egy zsámoly áll.
Minden ellenséges. Most már nem egyszerűen kíváncsiskodom–
birtokháborítást követek el. Nincs sok hely, ahová el lehetne rejteni valami
terhelő bizonyítékot. Nem tudom, mit keresek. Becsúsztatom a kezem a
matrac alá; nem érzek semmit, csak a léceket, amelyekre ráhelyezték.
Fogom a zsámolyt, ráállok, és végigtapogatom a betonfal tetejét,
közvetlenül a tető alatt.
A kezem valami sima, szilárd felülethez ér. Hevesebben kezd verni a
szívem. Köré fonom az ujjaimat, és lehúzom. Egy hosszú, íves fadarab,
olyasmi, mint egy krikettütő. Egy kis időbe beletelik, míg rájövök, hogy
egy puska teste – cső nélkül, mintha csak egy kisfiú játékszere volna. A
szívem most még gyorsabban ver. Még mást is kitapogatok ott fenn; egy
halom, rongyba tekert hosszú fémcső koccan egymáshoz.
A szoba elsötétül, és én megpördülök; lelépek a zsámolyról. Tompa
puffanással csapódik a falhoz. Michael van az ajtóban, elállva a napfény
útját; engem figyel. Az alakja mellett beszűrődő fénypászmákat nézem;
nem látom az arckifejezését, de a válltartásából következtethetek az
érzéseire. Látom, hogy dühös. A kezemben még mindig ott van a fadarab.
Michael néhány lépést tesz felém. A szobát, nélküle, valahogy sajnálni
tudtam. Statikus volt. Átéreztem a benne rejlő lehetőségeket, mesélt a benne
lakó emberről. Michael, most, hogy itt van, sokkal több, mint amit a szoba
mondott róla. Nem kötik gúzsba a korlátozott viszonyok. Most először
érzek félelmet. A torkom kiszárad; nehézkesen nyelek egyet.
– Mau Mau vagy? – kérdezem, mert nem bírom elviselni a csendet. Mert
azt gondolom: ha beszélek, erősebbnek tűnök, mint amilyennek érzem
magam.
– Mit gondolsz?
– Azt mondtad, nem vagy az.
– És ez igaz is volt.
– De most már nem az?
Michael előrelép, egészen közel hozzám, és kiveszi a fapuskát a
kezemből. Behátrálok a szoba egyik sarkába.
– Fegyvereket készítesz – mondom halkan.
– Igen. – A hangjában nincs szégyenkezés. És jéghideg. Egy idegen,
akihez nem érhetek el; itt az ő akarata szerint történik minden, és ez
megrémít. Rádöbbenek, milyen keveset mutatott nekem magából; hogy
milyen kevéssé ismerem valójában.
– Fegyvereket, amelyekkel jó kikujukat lehet gyilkolni? Fegyvereket,
amelyekkel meg lehet ölni a családomat?
– A szabadságért küzdenek. Egy nap ők lesznek Kenya hősei.
 – És mi van Bowkerrel? Ott voltál?
– Nem.
– De nálad van az egyik könyve.
Michael most először hallgat el egy pillanatra.
– Odaadták nekem.
– És te elfogadtad.
– Miért is ne? Ő már halott. A könyv pedig érdekes. – Érzem a haragját,
azon a távolságon keresztül is, amelyet tart kettőnk között. Felbosszant
vele.
– Képes lennél megölni valakit pangával?
Nagyon is tudatában vagyok a közelségének; a teste a sajátja, nem az
enyém. Olyan energiáktól feszül, amelyeket akár ellenem is használhatna.
– Öltem már embert puskával. – Felém lép, előhúz egy kést a zsebéből,
kihúzza a tokjából. Beletörli a nadrágjába. – Annyival kegyetlenebb dolog
késsel ölni? – Felemeli, úgyhogy jól látom a fénylő élű acélpengét. Egy
pillanatra megtántorodom, szédítő félelmet érzek. Lapjával a nyakamra
teszi a késpengét. Érzem a hidegét a bőrömön, az élét a nyelőcsövemen.
Eszembe jut az álmom, amikor a kés felhasított. Michael másik keze a
nyakamnál van; meleg és száraz, a hüvelykujjával simogatja a torkomon a
bőrt, érzi, ahogy nyelek egyet. – Ha késed van, az ellenfeled szemébe nézel,
érzed a bőre nyomását, a vére melegét. Mennyivel rosszabb úgy tenni,
mintha a halál nem a te kezed által következett volna be!
Lassan elhúzza a kést a torkomtól, és lehanyatlik a keze. Mély, szaggatott
lélegzetet veszek.
– Itt az ideje, hogy elmenj – mondja.
Csak állok ott. Nem indulok sehova. Elpárolgott belőlem a félelem. A
gyárra gondolok, a futószalagra és a vágóhídi gépre, meg az idős kikuju
asszonyra, akit egyszer láttam, amint megölt egy csirkét a hátsó udvarában,
arra a gyengéd erőre, amellyel az állat nyaltát szorította.
– Menj! – mondja Michael, és nekem eszembe jut, hogy már mondta ezt
korábban is, akkor, Uplandsben.
Mindannyiunknak választanunk kell; Michaelnek, az apámnak, nekem.
És most rájövök, hogy én Michaelt választom. Ez nem tudatos döntés. De
talán elkerülhetetlen, hogy így alakult. Semmit sem nyerhetek, ha a régi
Kenya mellett kötelezem el magam, az apám Kenyája mellett, ahol nincs
számomra hely. Mindig is úgy volt. hogy az övé leszek.
 A teste formáját nézem, ahogy elfordul tőlem, a feje sötét görbületét, és
szeretnék odamenni mellé, szeretném megérinteni a kezemmel; de nem
tudom áthidalni a távolságot. És mégis, a köztünk lévő űr egyedül rajtam
múlik. Nekem kell megtennem az áruló lépéseket, így, hogy tudom, ki ő.
Előrelépek, és a vállára teszem a kezem, a bőre meleg és lágy az ujjaim
alatt. A szívem a torkomban dobog. Úgy hiszem, el fog utasítani. Hogy nem
akarhat semmit abból, amit én adhatok neki. De megfordul; előrehajol, és
homlokát a homlokomhoz szorítja.
– Nincs semmim – suttogja rekedten. – Nincs semmi, ami az enyém
lenne. Még ez sem. – A keze a karomat szorítja. Érzem a haragját;
magamba szívom. Most állok a legközelebb ahhoz, hogy sírni lássam.
Kilépek Michael kunyhójából a vakító napfényre, és átmegyek az
udvaron, a házhoz vezető ösvényhez. Zajt hallok; megfordulok, és egy férfit
pillantok meg az ösvényen mögöttem közeledni. Steven az.
Az ajka nedves és piros.
– Kellemesen szórakoztál? – kérdezi.
A lábam elgyengül, a számban még mindig érzem Michael ízét. Érzem
magamon a védelmét, de egyre halványulóan. Nincs nálam a fegyverem.
Steven nevet, és én újra megtapasztalom jól ismert erejét, azt, ahogy a saját
erőm jelentéktelenné zsugorodik. Még mindig egy kis távolságra áll tőlem.
Valamit látok az arcán, mintegy előzetes figyelmeztetéséül annak, amit
tenni készül; megfordulok és rohanok, de túlságosan gyors hozzám képest.
A bakancsa súlyosan csattog mögöttem az ösvényen. Menekülni
igyekszem, de megragadja a blúzomat, ami elszakad, és én elesem. Ott áll
fölöttem, a lábamnál, és erősen szuszog. Elkúszom előle, de ő azt mondja:
– Mindig is megvolt bennem a gyanakvás, de most már tudom.
Rábámulok; a tekintetem gyűlölettől izzik.
– Mit tudsz?
Fölém magasodik.
– Fel fogom lógatni a fekete fiúdat, és megnyúzom.
A szívem kalapál; nem tudok megszólalni.
– Persze – mondja, és letelepszik rám, lovaglóülésben elhelyezkedve – az
apádnak nem muszáj megtudnia.
Igyekszem hátrébb húzódni, megpróbálok feltérdelni, de ráül a
combomra; olyan erősen nehezedik rám, hogy meg sem tudok mozdulni.
Rám tör a pánik.
 – Ez az – mondja, és megdörgöli a nyakamat. – Te kis kurva. Ki gondolta
volna?
– Mit akarsz tőlem? – kérdezem.
Halkan felnevet.
– Tudtad, hogy a hetes szerencsés szám a kikujuk szerint?
Rábámulok.
– Nem? Nem tudod kitalálni, miért? Az emberi testnek hét nyílása van. –
Előrehajol. – Itt van kettő – érinti meg a fülemet a mutatóujjával, aztán a
mutató- és hüvelykujját az orrlyukamra teszi, és befogja az orrom – Kettő
pedig itt. – Még mindig nem kapok levegőt. Ki kell nyitnom a számat, hogy
levegőt vegyek. – Egy pedig itt. – Megérinti az ujjával a számat; egy
darabig elidőzik ott. Tudom, hova fogja tenni a kezét legközelebb. Ellököm,
de a keze sokkal erősebb, mint az enyém; lefelé erőlteti. Felsikoltok, ő
pedig a számra teszi a kezét, hogy elfojtsa a kiáltást; az orromon keresztül
küzdök levegőért. Aztán lefekszik rám, a mellkasa a mellkasomhoz szorul.
Nem tudok kiszabadulni alóla. Lerángatja rólam a nadrágot. A keze a lábam
között van. Odahajolok hozzá, és beleharapok; belemélyesztem a fogam
arca rózsaszín húsába, ő pedig felkiált, hátrahúzódik, és olyan erővel csap
arcon, hogy minden elfeketedik előttem a fájdalomtól; elveszítem a
látásomat. Amikor kinyitom a szemem, épp a nadrágját gombolja ki.
– Még mindig nem kaptál eleget, igaz? – suttogja a fülembe; gyűlölöm. –
Ha megbasztalak, leviszel az udvarba, és megkeressük a fekete fiúdat.
– Nem – mondom zokogva. Lenyalja a könnyeimet. Az arcomon érzem
forró lélegzetét. – Láttam, mit tettél – mondom hirtelen. – Uplandsben.
– Mi? – Nem fogja fel, hogy mit mondok. Szinte látom, ahogy dolgoznak
az agyában a fogaskerekek.
– A sztrájk idején. Azt a férfit, az emeleti irodában. Te ölted meg.
Elveszi rólam a kezét.
– Miről beszélsz?
– Láttam, ahogy történt.
– És akkor mi van? – kérdezi röhögve. – Csak egy kislány voltál. Ő pedig
egy politizáló kikuju. Senkit nem érdekel lószart se.
– Az apámat igen.
– Ezt csak úgy hiszed – mondja, de a vér pirossága kiszáll az arcából.
Megtörtem a pillanatot. Aztán egy alakot látok mögötte. Michael az. Ott
van a kés a kezében. Lekuporodik Steven mögé; érzem, ahogy Steven
megdermed rajtam. Michael kihúzza Steven pisztolytáskájából a fegyvert,
és kibiztosítja. Kíváncsi vagyok, vajon lőni fog-e.
– Te fekete mocsadék – mondja Steven, felé fordítva a fejét. – Gondom
lesz rá, hogy megizzasszalak ezért.
– Van egy kikuju közmondás – mondja Michael. – Njita murume. Hiába
vered ki valakiből; hiába kényszerítesz valakit arra, hogy Istennek
nevezzen; meg fogja tenni, de az az igazság, hogy ettől még továbbra sem
leszel Isten. – Michael megbökdösi Stevent a pisztollyal. – Kelj fel!
Steven talpra áll. A nadrágja nincs begombolva. Megfordul és köp egyet;
az arcomat találja el.
– Ha elmondod az apádnak, földi pokollá teszem az életedet. Michael az
udvar felé lökdösi, a fegyvert a derekának szorítva. Egy kis idő múlva én is
felkelek. A kezem remeg. Hányingerem támad. Amikor elérek az udvarig,
Michael épp a pajtába lökdösi be Stevent. Egy vastag vasrúd van a kezében.
– Figyelni foglak. Az erdőből. A fákról. Az égből. Ha csak hozzáérsz,
eljövök érted.
Becsúsztatja a vasrudat, keresztüldugja a pajta ajtajára szerelt
tartópántokon, úgy, hogy ne lehessen kinyitni.
– Jól vagy? – kérdezi, amikor megfordul, és látja, hogy ott állok. De
miközben beszél, távolodik tőlem. Egy takarót húz elő a garázs polcáról, és
szerszámokat hajigál bele a munkapadjáról.
– Mit csinálsz? – kérdezem.
Nem válaszol. Követem a kunyhója ajtajához.
– Nem kell elmenned – mondom, és könnyek csorognak végig az
arcomon. Hamuvá porlad az általam ismert világ. – Beszélek az apámnak
Stevenről. Most rögtön meg tudom tenni.
– Az nem old meg semmit – mondja. Lehúzza az overallját, egy pólót húz
az alsótrikója fölé, egy katonai pulóvert, a fölé meg kabátot.
Az erdőben hideg van éjszakánként. Azt mondják, a víz is megfagy a
hegyekben. Michael gyorsan mozog, beletekeri a holmiját a pokrócba – egy
bádogbögrét, egy tányért, egy hosszú kést. A fegyvereket egy másik
pokrócba tekeri.
– És velem mi lesz?
– Azzal inkább a hasznodra leszek, ha nem vagyok itt. Menj a házba!
Nem fog hozzád nyúlni, az apád házában nem.
 Látom, hogy nincs kegyelem, sem neki, sem nekem. Mindketten aprók
vagyunk ebben a felbolydult világban. Nem kérhetek többet, mint amit ad
nekem.
A kezébe szorítja az arcom, megcsókol, egyszer, az ajkamon, aztán már
el is tűnik.
Az udvarban Steven kiabál. Engedjetek ki! Teljes testsúlyával
nekivetődik az ajtónak. A vasrúd, ez a tompa barna fémdarab, csúszkál a
pántokban. Nem tudom, meddig tart ki még, mielőtt kicsússzan és vajon
Steven megöl azon nyomban, ahogy meglát? Az idő mintha lelassult volna.
Már nem hallom Michael lépteinek zaját. Egy varjú száll le elém a porba,
kitárt szárnnyal, és a földön ugrál. Tudom, hogy ott vagy, te kurva.
Mozdulnom kellene, de nem tudok. Steven hangja olyan, akár a melasz,
megpuhítja a végtagjaimat. Összeszedem magam, és futni kezdek a ház
felé.
Steven dzsipje odakint parkol, leeresztett ablakokkal, de nincs benne az
indítókulcs. De hová mehetnék – még ha el is tudnám indítani? Semerre
sem látom Sarát. Bemegyek a hálószobámba, bezárom az ajtót, és hátamat
nekivetve megállok. Lassan lecsúszok az ajtó mentén; végül ott kuporgok, a
térdemet átkarolva.
Markhamék harminc mérföldnyire laknak, végig nyílt, bozótos vidéken
vezet oda az út, és hamarosan sötétedik. Nem jutnék el odáig. És Steven
megtalálna, ha futnék. Michaelnek igaza van. Steven kisebb veszélyt jelent
rám itt, ebben a házban. Élvezi a vadászatot.
Nem az első alkalom, hogy így ülök, összekuporodva. Volt már ilyen, a
nagybátyám házában, Uplandsben. Aznap, amikor megtudtam, hogy az
anyám meghalt. Steven az ajtó túloldalán, én pedig bent, ahogy arra várok,
hogy elmenjen.
A szám néma sikoltásra nyílik. Egyszerűen nem fér el az elmémben
mindaz, ami történt. Michael. A kés a kezében. Bowker könyve. A
fegyverek. Steven. A súlya, ahogy a földhöz szögez engem. Michael, ahogy
megragad. Nincs semmi, ami az enyém lenne. Még ez sem az enyém. Az
állkapcsom sajog, ott, ahol Steven megütött. A szemem szúr, de nem jönnek
a könnyek. Nem tudok gondolkodni. Visszatartom a lélegzetemet. Várok.
Az apám holnap hazajön. Vajon, ha elmondok neki mindent, megérti
majd?
 Végül meghallom az ösvényen rohanva közeledő lépteket. Steven
hangját; Sara után kiabál. Kiáltozás. Kahikit hívják. Az összecsődülő
feketék hangja. Stevent bizonyára kiengedték a pajtából. Olyan erővel
szorítom össze az állkapcsomat, hogy a fogam fáj, és az arcizmom remeg.
Arra számítok, hogy Steven bekopog az ajtón, és kirángat a szobámból. A
szívem dörömböl, miközben erre várok. Hallom a többieket a nappaliból, de
nem értem, mit mondanak. Steven sürgetően beszél, nem feldühödve, és
egy idő múlva rájövök, hogy nem fog idejönni. Michael után indul, nem
utánam. Hallom, hogy beindul a motor, és a dzsip elhajt az ablakom alatt.
Kifújom a levegőt, könnyek csorognak végig az arcomon. Vége van.
Elment.
– Nyisd ki az ajtót! – Sara hangja, kintről.
Botladozva felállok. A szívem sebesen, összevissza ver. Szembe kell
néznem Sarával, bármit is akar nekem mondani. Ehhez viszont össze kell
szednem a bátorságomat.
Kinyitom az ajtót. Sara elsétál mellettem, be a szobába. Nem ezt vártam;
hátralépek. Sara kiveszi az ajtóból a kulcsot, aztán a szoba sarkába megy,
ahol a paraffinlámpa lóg; leakasztja a kampóról.
– Van hír az apámról? – Szükségem van arra, hogy visszajöjjön az apám.
Csak ő képes megvédeni Steventől. – Hazajön holnap, úgy, ahogy ígérte?
Sara nem válaszol. Elveszi a gyufát az éjjeliszekrényről, a kezébe
csúsztatja a fegyvert és felveszi a gyertyát.
– Várj – mondom, és a karjára teszem a kezem.
Sara megrezzen, és elhúzza a kezét, mintha leköptem volna.
– Szeretném megmagyarázni. Miért nem hallgatsz meg?
Elkezdi becsukni az ajtót. Megpróbálom erővel nyitva tartani, de Sara
becsukja, mielőtt megakadályozhatnám.
– Nem hagyhatsz itt gyertya nélkül – fogom könyörgőre, de nem
válaszol. A kulcs elfordul a zárban.
– Ne zárj be! – dörömbölni kezdek az ajtón. – Mi van, ha jönnek? Mi
van, ha nem tudsz időben kiengedni?
Sara léptei távolodnak a folyosón. Elment. Kísérletet teszek az ajtóval – a
kilincs elfordul, de be van zárva. Az ablakon rácsok. A szoba börtönné vált;
fogoly vagyok.
Az ablakhoz megyek; fényes négyszög, sodronnyal fedve. Kidugom az
ujjam az egyik lyukon, és megragadom a drótot. A tisztás mögött ott az
erdő – sötét, hullámzó zöld takaró, betakarja a földet, amely a távoli
hegyekig emelkedik. Michael. Halkan fog futni, keresztül a bozótoson,
átszelve a nyitott térségeket; megpróbál minél magasabbra jutni, mielőtt
Steven a nyomára bukkanna. Én is felmásztam már a Kenya hegy
alacsonyabb nyúlványaira. Azok az erdők sötétebbek és hidegebbek, mint
ahogy az ember elképzeli. Az aljnövényzet sűrű, a napsugár csak ritkán tűz
be az erdő legaljáig. A vadcsapásokat szakadékok és sebes folyású patakok
szelik ketté; a patakokon mellkasig vízbe merülve lehet átgázolni, a fákról
hulló eső pedig bőrig áztat. Az éjszakák, fent a hegyen, ilyen magasságban,
borzongatóan hidegek; leopárdok és hiénák ólálkodnak errefelé. Nehéz
elképzelni, hogy emberek hónapokig élnek itt, ennyire rossz körülmények
között, miközben a britek vadásznak rájuk, és ők is vadásznak másokra.
Milyen remény várhat itt Michaelre?
Hallom Mungait, ahogy tevékenykedik a házban, meggyújtja a tüzet. A
szoba lassan besötétedik, közeledik az alkony. Reggeli óta nem ettem.
Odamegyek az ajtóhoz, és halkan kopogok.
– Mungai – mondom szuahéliül –, hozzál nekem valami ételt. – Sara
mond valamit Mungainak. A nappaliban van. Meghallotta, amit mondtam. –
A kutyák – kiáltok, ahogy eszembe jutnak az állatok. – Gondoskodj róla,
hogy biztonságosan be legyenek zárva éjjel.
Senki nem válaszol; senki nem jön oda az ajtóhoz. Nem kopogok újra.
Leszáll az este, és nincs semmi fényem, amivel elűzhetném a sötétséget.
Eltapogatózom a mosdóig, megmosom a kezemet és az arcomat, és iszom a
tenyeremből. A víz hideg és friss, egyenesen a föld mélyéről jön.
Visszatapogatózom az ágyig, és lefekszem. A sötétség sűrű és nehéz
körülöttem. A hajnal csak több mint tíz óra múlva világítja meg az eget
újra. Hol van az apám? Miért hagyott engem itt egyedül, egy olyan nővel,
aki nem szeret engem? Miért nem jön vissza értem? A leopárd rekedt
kiáltása hangzik fel az éjszakában.
Nem tudok aludni. Reggel beszivárog a zsúptető alatt a kinti tűzhelyen
sülő sütemények illata. Jim nyilván a partira készül. Holnap lesz a
koronázás. Az apámnak ma kell hazajönnie. Mungai kopog az ajtómon;
zsemlét és vizet hoz, vajat nem. Nem néz a szemembe. Sara ott áll mögötte
az ajtóban. Rám néz, de nem mond semmit. Mindez elég nyugtalanító. Arra
számítottam, hogy rám támad, és lehord. A némasága megrémít. Nem tudok
mit kezdeni vele.
 – Az apám dühös lesz rád emiatt – mondom neki, az ajtóban állok, és
ránézek, de Sara továbbra sem szólal meg.
Amikor Mungai leteszi a tányért és a vizet, int neki, hogy zárja be az
ajtót, és a kulcs újra elfordul a zárban. Minden gondolatom arra irányul,
hogy az apám nemsokára hazatér. Mennyire dühös lesz, ha meglátja, hogy
bebörtönöztek! Megmagyarázom neki, amit Sara bizonyára elárul majd:
hogy Michael és én közel kerültünk egymáshoz. De meg tudom neki
magyarázni. És mindent elmondok Stevenről is: azt, hogy mit tett velem
tegnap, azt, hogy hogyan védett meg Michael. Szinte semmit nem fogok
elhallgatni előle, csak a Michael kunyhójában lévő fegyverekről nem
beszélek neki. Ezt túl késő lenne megemlíteni – erről nem kell tudnia.
Délután egy autót hallok közeledni az ösvényen. Odaszaladok az
ablakhoz, és az apám Land Roverét látom elhajtani előtte. A motor leáll, és
meghallom zengő, meleg hangját, amint Sarát üdvözli. Feltör belőlem a
megkönnyebbült zokogás; az ajtóhoz rohanok. Dörömbölök a fán.
– Apa! Apa! – kiabálok.
Egy kis ideig csend van, aztán elönt a rémület; meghallom Steven
hangját. A halk, érdes hangot. Megdermedek. Az ajtónak szorítom a
homlokomat, a lábam remeg, és a rettegés kiáltása tör fel belőlem. Az egész
hosszú, sötét éjszakán keresztül vártam az apámra, és most teljesen
elerőtlenednek a végtagjaim. Nem aludtam, a szemem száraz és szúr, a
gyomromat összeszorítja az éhség. Arra nem gondoltam, hogy Steven is
idejön. Már nyilván elmondott az apámnak mindent. Semmit nem bíz a
véletlenre. De az apám mégiscsak az apám. Én a lánya vagyok. Csak az
számít, hogy itt van – amikor meglátja majd, hogy mit tettek velem, meg
fog érteni.
Ott állok az ajtóban, és várok rá, de Sara az, aki kinyitja a zárat; érzem,
hogy elönt a pánik, amiért nem az apám jött, személyesen. Egész biztosan
meghallotta, hogy kiáltottam utána. Tudnia kell arról, hogy bezártak. Miért
nem jön? Vajon Steven már telebeszélte a fejét ellenem? Két hete nem
láttam. A köztünk lévő feszültség ellenére vágyom arra, hogy a hangját
halljam. Hogy végre lássam. Hogy érezzem a kezét a vállamon.
Belépek a nappaliba. Az apám velem szemben ül, egy karosszékben. Sara
a hátam mögött áll. Szinte egy szót sem szóltam senkihez tegnap délután
óta, és a szám kiszáradt. Megnyalom az ajkam, hogy kicsit nedvesebb
legyen. Steven. Ő is itt van, itt ül tőlem jobbra, a kihűlt kandalló előtt;
kinyújtja a lábát, és egyik zoknis lábfejét a másikhoz dörgöli. Újra elönt a
pánik, amikor találkozik a tekintetünk; Steven állkapcsa megfeszül,
szemöldökét ironikus várakozással felvonja, tekintetében leplezetlen
mohósággal tükröződik az elszánt vágy, hogy uralma alá vonhasson.
Az apám szeme karikás és vörös. A fejét kicsit lecsüggeszti, akár egy
medve, az arca ráncos a kimerültségtől, és szürke borosta árnyékolja
piszkos bőrét. Ki tudja, min mehetett keresztül az erdőben! Sara odanyújt
nekem egy pohár vizet, és ahogy elveszem, észreveszem, hogy az ujjam
fekete a kosztól, a kezem pedig remeg, miközben a poharat tartom. A
víznek fura íze van a számban.
– Rachel. Ülj le! – mondja az apám, és egy előtte lévő székre mutat.
Szeretném megkérdezni tőle, nem maradhatnánk-e kettesben, de nem
tudom, hogy fogjak bele. Lehetséges, hogy gyengíti a védekezésemet, ha
nem vagyok képes mindenki előtt előadni. Apa végigsimítja az állán növő
borostát, a hüvelyk- és mutatóujját a szemére szorítja, aztán rám néz, és én
egy pillanatra végtelen szomorúságot érzek. Valami eltört bennem.
– Igaz, hogy megengedted Michaelnek, hogy bizalmas viszonyba
kerüljön veled?
Az arcom ég. Képtelen vagyok válaszolni. Már a kérdés is rossz. Nem
tesz mást lehetővé, csupán forró, megalázó szégyent. Olyan igazság,
amellyel nem tudok szembeszállni, nem tudok harcolni vele.
– És meddig jutottatok? – kérdezi a tenyerébe lehelve.
Nem válaszolok. Látom Michaelt, ahogy felemel. A pajtát. Mindazt, ami
kettőnk között történt.
– Rachel. – Sara most először szólal meg. Ránézek. A hangja éles és
hideg. – Az apád kérdezett tőled valamit. Már túlságosan késő, hogy
szégyenlősködj. Azt akarja tudni, hogy volt-e szexuális kapcsolatod a
fiúval.
– És mi van, ha volt? – A hangom halk, de mégis túl hangosnak
hallatszik.
– A rohadt életbe, Rachel! – mondja.
Szédelgek; a halántékomnak szorítom a hüvelykujjamat, hogy kicsit
magamhoz térjek.
– Nem beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezem az apámtól, alig
hallhatóan suttogva.
– Ehhez már túl késő – válaszolja, elutasítóan intve a kezével.
 Túl késő. A szavak ott visszhangoznak a fejemben. Miért lenne túl késő?
– Figyelmeztettelek, Robert – mondja Sara.
– Tudtad, hogy Mau Mau? – kérdezi az apám.
Megrázom a fejem. Minden nagyon könnyűnek érződik, mintha hirtelen
megszűnt volna a gravitáció. A szívem sebesen ver. Pislogok, és
rákényszerítem magam, hogy az apámra nézzek. Sok mindent el akartam
mondani neki, sok mindent elpróbáltam magamban, de most mindezt
nagyon távolinak érzem.
– Ellopta a rádiót a pajtából. A garázsban hallgatta.
– Nem lopta el. Én találtam meg. Megkértem, hogy javítsa meg nekem.
– És ott hagytad neki? Miért? – kérdezi az apám; a szája tátva marad
hitetlenkedésében.
– Mondtam neked, hogy valami ilyesmi fog történni, ha nem tartjuk
jobban szemmel – mondja Sara.
Hol kezdjem, amit mondani akarok? Hogy mondhatom el Steven előtt?
Itt van, látom a szemem sarkából. Érzem magamon a tekintetét, ahogy
kutatva néz rám. A karomon a bőr, a gerincem bizsereg a tekintetétől. Ő
rendezte meg ezt a pillanatot, én pedig csapdába estem itt.
– Neki is joga van ahhoz, hogy hallja a híreket – mondom, de a hangom
nem olyan erős, mint ahogy szeretném.
– Lehet, hogy el kell menned a nemzetőrállomásra Stevennel – mondja az
apám, nem is figyelve rám. – Hogy válaszolj a kérdésekre.
A mellkasomra szorító érzés telepszik; csak úgy forr bennem a pánik.
Nem maradhatok kettesben Stevennel.
Sara szája mozog, de nem hallom a szavait. Megpróbálok koncentrálni,
de zúg a fejem. Kinyitom a számat, hogy megszólaljak, de nem jön ki rajta
hang.
– Azt hiszem, nincs jól. – Steven hangja belehasít a rám törő kábulatba.
A szemem sarkából látom, hogy megmozdul. Megfordulok, hogy
ránézzek a rettegés hányingerként szorítja a mellkasomat. A nadrágja
ráncolódása, a combja súlya, ahogy feláll. Talpra ugrom, menekülni
próbálok, félrerúgom a széket. Közeledik felém, kiáltás tör fel belőlem, a
zsigereim legmélyéről. Megfordulok, hogy elmeneküljek, de Steven
megragadja a csuklómat, egy rántással magához húz, és én az
egyensúlyomat elveszítve a szőnyegre esek. Botladozva igyekszem
feltápászkodni, de Steven fölém kuporodik. Belerúgok a csupasz lábammal,
de semmi hatása. Megpróbálok kicsusszanni alóla, de a keze leszorítja az
enyémet; szétfeszíti a karomat. A mellkasom ég. Sikoltozom.
– Elkaptam! Elkaptam! – Steven hangja, akárcsak a keze, uralkodik
rajtam.
– Hol van az apám? – Sehol sem látom az apámat.
Steven lejjebb ereszkedik, le, a testemre. Pont úgy, ahogy korábban.
– Nagyon ellenkezik.
– Apa! Apa! – sikoltom.
Steven lábszára a combomra szorul, a térde a csípőmbe mélyed, úgyhogy
nem tudok mozdulni; a kezével még mindig a padlóra szorítja a karomat,
hiába próbálom lefeszíteni magamról őket. A rémálom megismétli
önmagát. Az izmaim megfeszülnek, de semmilyen mozgásra nem vagyok
képes. És az, hogy képtelen vagyok mozdulni, összezárni a karomat,
felemelni a csípőmet a padlóról, forró, vak pánikot indít el bennem, mintha
olvadt ólom folyna az ereimben vér helyett. A fejemet a padlónak ütöm,
újra és újra. A fájdalom megkönnyebbülést jelent. Kizárja a tudatomból a
testemet, amely csapdába esett Steven teste alatt.
Sara arca jelenik meg a háttérben; egy kis barna üvegcse; a mellkasom
még mindig remeg, de nem hallok semmit. Steven keze megragadja az
állkapcsomat, erőszakkal kinyitja a számat. Sara egy tablettát tesz a számba,
aztán még egyet. Keserűek a nyelvemen. Steven egyik keze leszorítja a
fejemet, úgyhogy nem tudom megmozdítani, nem tudom a földre köpni a
pirulákat. Újra felsikoltok; ezúttal én is hallom, a hang áthasít a fájdalmon;
aztán feketeség borít el hullámként, és már nem látok semmit.
 25

Amikor kinyitom a szemem, a hálószobámra szinte teljes sötétség borul.

Támolygok; rosszul érzem magam. Kitántorgok a mosdóba, hátrafogom a
hajam, és hányok. Aztán egy darabig csak ülök ott, a homlokomat a
vécécsésze hideg porcelánjának szorítva; utána felkelek, és vizet iszom a
csapból. Hangok hallatszanak a nappaliból. Az apámé. Saráé. De a másik
férfié nem. Azé nem, akitől félek. Odamegyek az ajtóhoz, és elfordítom a
kilincset. Az ajtó be van zárva. Lecsúszom a padlóra, átfogom a térdem, és
a fapadlóra hajtom a fejem. Magával húz az álom.
– Én előre láttam ezt... felfoghatatlan... veszélyt jelent önmagára.
Az apám hangja csak mormolásnak hallatszik. Mintha elborítana;
csillapítja a keserűséget a zsigereimben. Egy pillanatra elveszítem a
valóságérzékemet, és megint olyan, mintha a szüleimet hallgatnám, az ő
hangjuk töltené be a házat.
– Tíz piskóta van megsütve... a szendvicseket frissen kell majd
elkészíteni reggel. Igazából nem egy ebéd, inkább büféjellegű. A sürgöny...
Markhamék és Steven... körülbelül egykor. Eliot is jön Uplandsből a
disznóval... nagyon korán, hét óra körül. Rengeteg időnk lesz.
Egy kicsit elkábulok. Aztán megint Sara hangja hallatszik. Ezúttal
tisztábban.
– Kiváló orvos... nagyon jók az eredményei... mentális terheltség...
szörnyű... az anyja hibája. Túlzott elszigeteltség, és túl közeli viszony, már
kiskorától fogva... gondolom, a szolgák végig tudták. Mit fognak mondani
Nairobiban? Holnap? A parti után? Nem látok más megoldást.
A szavak mintha átmosnának belülről. Megpróbálok értelmet keresni
bennük, de a fejem nehéz és tompa, mintha csak kőből lenne; le kell
feküdnöm. Az ágyhoz mászom, becsúszom a hideg takarók közé, és a
párnára hajtom a fejem.
Mire újra felébredek, valaki lámpát gyújtott a szoba sarkában. Halvány
fény szűrődik át a függöny széle mentén. Az ablakhoz lépek, és résnyire
félrehúzom az anyagot. Felkelt a hold, és odakint a táj – a papiruszcserje, a
gubancos ágú kininfa – ezüstszínű fényben fürdik. Fogalmam sincs, hány
óra lehet. Az ágy mellett egy tányéron sajt és kenyér. Próbálok enni, de
nehezen bírom elrágni a kenyeret – az állkapcsom sajog, ott, ahol Steven
megütött, és attól, hogy akkora erővel szorítottam össze. Megérintem az
izmokat az ujjammal; érzem a duzzanatot. A mosdóba megyek. Itt is van
egy lámpa, alacsonyra tekerve. A tükörbe nézek. A hajam csapzottan,
kócosan lóg a nyakamba, a szemem hatalmas, az arcom sápadt, az
állkapcsom egyik felén zúzódás éktelenkedik. Az anyám néz vissza rám a
tükörből. Behunyom a szemem. Úgy érzem, nagyon hosszú idő telik el.
Amikor újra kinyitom a szemem, minden pontosan ugyanolyan.
A gardróbszekrényben egyetlen ruha függ. Az, amelyiket megtartottam.
A zöld taftselyem smaragdszínben izzik a lámpafényben, lágyan hullámzik
az ujjaim alatt. Leveszem az alsótrikómat; meztelen vagyok. Amikor
felhúzom a ruhát, látom, hogy a lábaim fehérek és vékonyak; remegnek. A
karomat belecsúsztatom a ruha ujjába. A mellemen hűvös az anyag. A
hátam mögé nyúlok, és bizonytalan kézzel sikerül begombolnom elég
gombot ahhoz, hogy a ruha ne essen le rólam. Holnap lesz a koronázás.
Elmegyek a partira. Az apám meg fog nekem bocsátani.
Odamegyek az ajtóhoz, és próbát teszek a kilinccsel. Meglepetésemre
enged, amikor elfordítom. Nem zárták be. Kilépek a folyosóra, a ruha
suhog, miközben megyek. A fülem cseng. Halk, vontatott hang hallatszik a
nappaliból. A rádió. Fülelek; lecsendesítem a lélegzetemet. Nem tudom
pontosan, mit is csináljak.
„Tömegek táboroztak le a Buckingbam-palota előtt ma este, miközben a
világ a koronázást várja. Az eseményre, amelyet több mint negyvennégy
nyelven közvetítenek, olyan szertartás keretében kerül sor, mely Edgár
király 973-as bathi koronázása óta változatlan-
Az apám a velem szemben lévő székben ül, a szeme félig csukva.
Megkönnyebbülten látom, hogy egyedül van. Csak egyetlen lámpa ég a
szobában, a tűz karmazsinvörös, imbolygó világosságot áraszt, amely tele
van árnyékokkal. Apám ölében vadászpuska fekszik.
„A királynőt az aranyozott királyi fogaton viszik a Buckingham-palotából
a Westminster székesegyházba; a fogatot nyolc herélt húzza majd... ”
Apa arca mély ráncokba gyűrődött. Azt hiszem, alszik, de aztán hirtelen
felnéz; összetalálkozik a tekintetünk. A teste nem mozdul, de a szeme rám
szegeződik, mintha kísértet lennék. Ott állok, a szinte teljes sötétségben. A
lábamat merevnek érzem, mintha nem lennének képesek megtartani a
súlyomat; belekapaszkodom az ajtófélfába. A ruha suhog a mozdulatomra.
– Azt hittem, az anyád az – mondja apa rekedten; látom, ahogy le-fel
mozog az ádámcsutkája, ahogy nyel egyet.
– Apa – mondom; többre képtelen vagyok. A torkom összeszorul.
– Rachel – mondja apa halkan, miközben még mindig engem bámul. –
Mi történt veled?
Nem tudok olvasni az arcvonásaiból. Vajon csalódottság vagy
szégyenkezés van a tekintetében, amikor rám néz?
– Semmi, apa. Én még mindig ugyanaz vagyok. – Szeretném, ha
odajönne hozzám, de nem kel föl a székéből.
– Emlékszem rád, amikor még újszülött voltál. Összeszorítottad az
öklödet, és sírtál; én ringattalak, és arra gondoltam: mindenféle fájdalmat
megtapasztaltam már, de mind semmi volt ehhez képest, ahogy sírni hallak.
Elakadt tőle a lélegzetem.
Üres vagyok belül, de az arcom nedves; olyan könnyen peregnek a
szememből a könnyek, hogy közben nem is érzem, hogy sírok; mintha egy
sebről letépték volna a kötést – az érzések úgy ömlenek, mint a vér, ledobva
béklyóikat. Nincs, ami megállítsa őket.
– De aztán elfelejtettél engem.
– Nem felejtettelek el. – Apa a kandallónak támasztja vadászpuskáját.
Feláll, és hozzám jön; az arcomra teszi a kezét. Az arca megfeszül az
érzésektől. – Megpróbáltalak figyelmeztetni a levelemben. Megírtam, hogy
nem leszel boldog itt. Hogy nem kellene visszajönnöd. Tudtam, hogy
megkísérled majd feltámasztani mindazt, amit nem lehetséges
feltámasztani.
– Ha visszahoztál volna magaddal Angliából... Ha nem hagytál volna
ott...
– Milyen életet biztosíthattam volna itt számodra... itt a világ végén,
ennyire távol a többi embertől?
– Nekem elég lett volna, ha veled lehetek. Hiszen most is elég... – Egyre
hangosabban beszélek. Nem akarom, hogy ezt mondja.
Apa megfogja a kezem, és megcsókolja a homlokomat; a könnyek
végigfolynak az arcomon. Nem tud átkarolni. Nem fog magához ölelni.
Csak azt suttogja:
 – Nem a te hibád, Rachel. Az én hibám. – Nem bocsánatot kér, inkább
beismeri a bűnét; azt kéri, hogy értsem meg; értsem meg mindazt, amit nem
tud megtenni, amivé nem tud válni. Én pedig zokogok, az összes olyan
dolog miatt, amit nem lehet meg nem történtté tenni.
– Robert...
Megfordulunk, és Sarát pillantom meg a nyitott ajtóban. Érzem, hogy a
testem megdermed apa keze alatt; igyekszem felkészülni arra, amit Sara
mondani fog. Az apám nem enged el rögtön.
– Ne most, Sara – mondja lágyan.
Sara bejön a szobába. El fogom veszíteni apát.
– Nyilván te is látod, hogy nincs jól, igaz?
– Ez most nem a megfelelő időpont – válaszolja apa. A hangjában
egyszerre bujkál figyelmeztetés és könyörgés.
– De melyik lesz a megfelelő időpont? Majd akkor, ha sorban
összefekszik az összes Mau Mauval? Majd akkor, ha a saját ágyunkban
gyilkolnak meg bennünket? Majd akkor, ha eljátssza a család utolsó
morzsányi becsületét is? Szüksége van a segítségedre, Robert.
Látom az apám arcát, ahogy megdermed a haragtól, és eltorzítja a kétség.
Szeretné leállítani Sarát, de nem képes rá. Nincs meg az ereje ahhoz, hogy
kirántsa magát ebből a helyzetből. Darabokra szaggatjuk őt, és annak
dacára, hogy ez az ő gyengesége, én érzem magam bűnösnek. Azt érzem,
hogy én okozom a fájdalmát. Salamon királyra gondolok, akinek el kellett
döntenie, melyik asszonyé legyen a kisbaba, amelyet mindketten
magukénak mondtak. Az anya, az, aki szerette a gyereket, nem bírta volna
elviselni, ha kettévágva látja őt. Inkább lemondott volna a gyerekről, mint
hogy fájdalmat okozzon neki. Valahogy így érzek én is az apámmal
kapcsolatban.
Sara odajön hozzánk. A kézfejét az arcomhoz érinti.
– Ez az egész túl sok neked – mondja, és a hangjából csak úgy süt a
finom manipuláció. – Menj csak, aludd ki magad!
– Steven... Steven erőszakoskodott velem – mondom, és az apámra
nézek; megpróbálom elmondani neki, mi történt valójában. Megpróbálok
beszélni neki az erőszakról. Mielőtt túl késő lenne.
– Csak megpróbált megvédeni önmagadtól – mondja Sara. – Nem vagy
önmagad, Rachel. Hát nem látod?
 – Még előtte. Még előtte erőszakoskodott velem. Michael védett meg
Steventől. – Egyszerűen kell, hogy az apám hallgasson rám. Most úgy
érzem, felkeltettem a figyelmét. De aztán történik valami, ami felrobbantja
a kis szobát, ahol állunk. Rövid, erős kopogás hangzik fel az ajtón. És egy
kiáltás: Bwana!
Az apám olyan hirtelen fordul sarkon, mintha ostorral csapták volna meg.
Elenged, és egy pillanat múlva már a szoba túlsó végében terem; felkapja a
vadászpuskáját. Érzem, hogy a szívem szinte kiszakad a mellkasomból, úgy
dörömböl. A kezem üres. Semmim nincs, amivel megvédhetném magam.
Követjük apát az előszobába. Hallgatózom, de csak a fülemben üvöltő
csendet hallom.
Aztán...
– Bwana. Gyere gyorsan! – Ez Kahiki hangja.
– Mi az? – kérdezi az apám, miközben kibiztosítja a fegyverét.
– Idegenek vannak a shambában... Felesküdtetik az embereket.
Az apám átvág az előszobán, és bemegy a szobájába. Sara hangja
hallatszik:
– Ne csináld, Robert! Ez biztos valami trükk.
– És ha nem az? Mihez kezdünk, ha megtörténik a watu? Mi lesz holnap
éjjel? És az utána következőn? Hogy fogunk tudni aludni, ha a farmot
megszállja a Mau Mau?
Az apám egy második vadászpuskával jelenik meg az ajtóban, amelyet a
vállára akaszt. A revolver az övében van. Egy zseblámpát is magához vett.
Azt a foga közé szorítja, miközben leguggol, hogy befűzze a bakancsát.
Kiáltás hangzik fel kintről. Mindannyian hátrahőkölünk. Újra Kahiki
hangja hallatszik:
– Gyere gyorsan, Bwana! – Én pedig igyekszem hegyezni a fülemet,
hátha meghallok valami más hangot is. Az esetleges többiekét, akik Kahiki
mögött várakoznak. Azokét, akik ezt a csapdát felállították, és most arra
várnak, hogy benyomulhassanak az ajtón és lekaszabolhassanak minket a
pangáikkal.
Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az ajtó az egyetlen, ami megvéd
minket. Élesen érzem a testem lágy részeit: a hasamat, a nyakamat. Érzem a
késeik élét. Sara az ajtóban áll az apám mögött, a hálóköntösében, kezében
revolverrel. Az apám feláll.
 – Ne menj, Robert! – mondja Sara, belecsimpaszkodva apám karjába,
mintha a szorításával jobb belátásra tudná bírni őt. – Az isten szerelmére.
Ez valami trükk. Mindig az.
– Kahiki esetében nem. Ismerem őt. Ő biztosan figyelmeztetne.
Levegőért kapkodok. Az összes várakozás itt összpontosul most, ebben
az egyetlen pillanatban.
Az apám odaadja Sarának a második vadászpuskát, és azt mondja:
– Ne engedjetek be senkit. Hallasz engem? Senkit!
– Robert, ne legyél idióta! Nem tudod, igazat beszél-e. Nem hagyhatsz
engem itt egyedül.
– Nem vagy egyedül. Rachel is itt van.
– Ő nem tud nekem segíteni.
– Nem is kell neki. Visszajövök, amilyen hamar csak tudok. – Felém
fordul, és gyorsan megcsókol, aztán félrecsúsztatja az ajtón levő fém
tolózárat, a revolverrel a kezében.
Kihátrálok az előszobából. Felkészülök arra, hogy rohanjak – de hova?
Sara felemelve tartja a revolverét, és az apám mögé céloz vele. Arra
számítok, hogy kicsapódik az ajtó, igyekszem felkészülni az erőszakra, de
csak Kahiki arcát látom, amint halványan megvilágítja a fáklya fénye; az
apám hátát, és kint a szinte teljes sötétséget; mindez csak egy pillanatig
válik láthatóvá, aztán az ajtó becsapódik. Sara visszacsúsztatja a tolózárat
az ajtóra, és ránk telepszik a csend.
Sara nem mondja meg nekem, hogy hova megy. Nézem, ahogy
végigmegy a folyosón a szobájáig, és hallom, ahogy kattan a zár. Inni fog
az ágyban; szoktam érezni a leheletén reggelenként.
A nappaliba megyek és eloltom a lámpát. Nem akarok figyelmet kelteni.
A tűz ad némi fényt, de egyébként a szoba sötétbe burkolózik. Nincs
fegyverem, amivel megvédhetném magam. Leülök a kanapéra, és magam
alá húzom a lábamat. A kinti csönd fenyegető. Kahiki azt mondta, emberek.
Mégis, hány ember? Vajon felfegyverkezve jöttek? Késekkel, vagy
lőfegyverekkel? Hogy fogja az apám foglyul ejteni őket, ha a munkások a
shambában már felesküdtek? Ha már nem hűségesek hozzá?
Elképzelem őket, amint a domboldalon felözönlenek a házig. A szívem
most zakatol a mellkasomban. Mi van Michaellel? Hol van most? Vajon tud
minderről?
 A tűzbe bámulva ülök. Kerülget az álom. Amikor felriadok a
szendergésből, a tűzből már csak vörös parázs maradt, a szobára sötétség
borul. Vajon felébresztett valami? Fény villan fel az ablakban. Rémülten
pattanok föl. Egy másik fénycsóva is fellobban a mögöttem lévő ablakban.
Most beszéd hallatszik; hangos, gyors. Nem angol, hanem kikuju. Nyelek
egyet, megdermedve állok, furcsa módon képtelennek érzem magam a
mozgásra. Az idegesség sebes hangyaseregként szalad végig az ereimen.
Érzem, hogy sürgősen, azonnal cselekednem kell, és ez fokozza a
rettegésemet. A körmömet a félelemtől nedves tenyerembe vájom. Az idő
lelassul; a szívem dobbanása jelzi a másodperceket. Most a bejárati ajtó
mögül is hallatszanak hangok. Körbevették a házat.
– Sara! – kiáltok, tudva, hogy ez nem segít. Sara már ott áll az ajtóban. A
revolver a kezében van. Mindketten a ház falaira meredünk. Az arcán a
saját rettegésemet látom visszatükröződni. Valami zajlik éppen. Meghalljuk,
mielőtt meglátnánk. Ropogás. Aztán egy lángnyelv. Fény az ablakokban.
Ahogy felismerem az igazságot, rettegés tör rám. Felgyújtották a zsúptetőt.
Hallom a tűz ropogását, a pattogást, ahogy a lángok belekapnak a ház
tetejébe.
Sara felsikolt. Hallom rajta a pánikot, és érzem a saját pánikomat a
gyomrom legmélyén. A nappali mindkét ablakában látszanak a lángok,
ahogy körülnyaldossák az ablakkereteket. És lehet hallani, ahogy ég a
zsúptető – mintha szél fújna a házban. Sara a hálószobájába rohan; én a
nyomában, itt, ebben az ablakban nincsenek lángok. Még nem. Sara fellépi
a függönyt. Megragadja az acélsodronyt, rángatja, de az ellenáll.
– El tudjuk vágni?
Sara egész súlyával húzza.
– Egy kés nem elég erős hozzá.
Én is megragadom a sodronyt, de már előre tudom, hogy úgysem fog
engedni. Mindketten teljes erőnkből húzzuk, de a sodrony meg sem mozdul
a súlyunktól. A nappaliba megyek. A mennyezeten, a zsúptetőn már a benti
oldalon is látszanak a lángok. Hamarosan az egész lángokban áll, és percek
alatt elég az egész; ránk szakad, mi pedig elevenen megsülünk.
Végigrohanok a házon, be a hálószobámba. Itt hűvösebb van. Idáig még
nem terjedt tovább a tűz. Nem gyújtok fényt. Nem akarom, hogy tudják,
hogy itt vagyok. A szoba barlangszerűnek érződik a sötétben. A ropogás,
forróság ott van a hátamban. Odaállok közvetlenül az ablakhoz. A falnak
szorítom a fejem, gondolkodni próbálok. Kis szellő lebegteti meg a
függönyt. Egyszer beköltöztek a patkányok a tyúkólunk alá. Több száz
patkány, feketék, vastag, csupasz farokkal; üregekben rejtőztek, megölték a
csirkéket, megették a tojásokat. Az apám tüzet gyújtott, és kifüstölte őket.
Emlékszem a sikoltásukra, ahogy lávafolyamként hömpölyögtek elő az
üregeikből. Az apám Kahikivel együtt puskával lődözte le őket.
A levegő egyre fojtogatóbb. Füst szivárog be az ajtó alatt; köhögni
kezdek.
– Rachel – szólal meg egy hang a fal túloldalán. Halk kiáltás. – Rachel!
– Michael? – A megkönnyebbülést a rémület újabb hulláma követi; ott
van, karnyújtásnyira rőlem, de nem tudok átjutni hozzá.
– Figyelj ide!
– Michael... nagyon forró itt minden – sikoltom. – Egyre erősebb a tűz.
– Fel tudod szedni a padlódeszkákat? Meg tudod csinálni valahogy?
– Nem látok semmit.
– Húzd el a függönyt!
Nem mozdulok. A végtagjaimat megvastagítja és lelassítja a rettegés.
– Rachel! – kiált Michael.
Nem válaszolok; megdermedek a rettegéstől.
– Figyelj ide! Csak egy percem van. Ki tudod szabadítani magad onnan.
Az apádnak van kalapácsa. Használhatod azt, hogy felfeszítsd a deszkákat.
Gondolkozz, hol tarthatja!
Rákényszeríteni magam, hogy megmozduljak. Félrehúzom a függönyt.
Holdfény szűrődik be a szobába. A háznak ez a vége cölöpökre épült. Van
egy rés a padlódeszkák alatt. Letérdelek. Végigsimítok a deszkákon.
Michaelnek igaza van. Ha felszedem a deszkát, kijuthatok innen.
Kinyitom az ajtót, és kilépek az átláthatatlan, sűrű füstbe, amely a
padlóról gomolyog fölfelé. A nappalihoz futok, és kinyitom az ajtót. Elnyel
a füst. Borzasztó hőség. A szám elé emelem a ruhámat, és belemerülök a
füstbe, átmegyek rajta. Bíborszínű lángok kuszasága világítja meg a lángot;
de inkább csak hallom őket. Átküzdöm magam az előtérbe, ahol nem olyan
sűrű a füst. Van itt egy szekrény. Túlságosan lassan mozgok. Nincs elég idő.
Elfordítom a kis kulcsot. Itt nincs ablak; nincs semmi fény, hogy lássam,
mit csinálok. A kezemmel végigtapogatom a polcokat. Szögekkel teli
dobozok esnek csilingelve a földre, ahogy félresöpröm őket. A hátam
mögött egyre nagyobb erőre kap a tűz, úgy ropog, mintha valami eleven
lény kúszna a tető alatt, és az lehelne forró lángokat rám, és dobálna
törmeléket a padlóra. Fém csilingelése. Nincs rá esély, hogy megtaláljam itt
a sötétben. Vagy arra, hogy íelszedjem a padlódeszkákat. Hogy
megmeneküljek. Már túl késő. Aztán a kezem valami sima fafelülethez ér.
Érzem az éles fémszegélyt. A kalapács. Újra átküzdöm magam a borzalmas
füstön, vissza a szobámba, és becsukom magam mögött az ajtót. A túlsó
sarokba megyek, ahol a padló a legtávolabb van a talajtól.
– Michael! – kiáltom, miközben zokogva letérdelek a padlóra. – Michael!
Michael nem válaszol. Vajon elment? Újra felkiáltok. Aztán
megpróbálom befeszegetni a kalapácsot a padlódeszkák alá; repedések után
kutatok az ujjammal, ahová bedughatnám a fémkarmot. Néhány patkány az
üreg bejáratában pusztult el. Megfulladtak. Nem álltak készen arra, hogy
szembenézzenek a rájuk szegezett fegyverekkel. Az apám később eltemette
a megperzselt szőrű, megfeketedett bőrű tetemeket.
Élni akarok. Nem tudom befeszegetni a deszkák közé a kalapácsot, hogy
kilazítsam őket. Nincs elég hely, a fémfej folyton kicsúszik. Káromkodom.
Sikerülnie kell. Csak a fémkarom sarkát kell befeszegetnem, és akkor máris
használhatom emelőként; de túl széles. Aztán rábukkanok egy résre két
deszka között, amely szélesebb, mint az ujjam. Benyomom a kalapács
végét, és most sikerül. Egész súlyommal ránehezedem. A deszka
megmozdul. Újra nekirugaszkodom. Recsegő hangot ad ki; eldobom a
kalapácsot, és rángatni kezdem a deszkát. Feljön; a szögek kiszakadnak a
helyükről. Lehajolok és beszívom a lenti tiszta, hűvös levegőt.
A többi könnyebben kijön. Négy deszkát szedek föl, és így elég nagy
lyuk keletkezik ahhoz, hogy kipréseljem magam. A lyuk szélén ülök, épp
arra készülök, hogy leereszkedjem, amikor eszembe jut Sara.
Berohanok a fürdőszobába, és kinyitom a csapot. Vizet fröcskölök az
arcomba és végig a ruhámra, úgy, hogy az egész testemet eláztatja; jéghideg
a felforrósodott bőrömön. Egy pillanatig nagy levegőt veszek, a fejemet a
lyukon kidugva, aztán újra alámerülök, vissza a házba. A füst most sűrűbb,
feketébb, ellenségesebb. Olyan, mintha valami tömör anyagon kellene
átjutnom, és árasztja a forróságot, mintha a levegő maga is égne. A
nappaliban többé már nem füst van, hanem lángok. A tetőről hatalmas
darabok hullanak le. A forróság észvesztő.
– Sara! – kiáltok neki a szobája ajtajából. Épphogy ki tudom venni az
alakját. Még mindig a sodronyba kapaszkodik. Amikor közelebb megyek
hozzá, látom, hogy a kezei feketék és nedvesek. Vér csorog belőlük, de
Sara továbbra is a rácsot rángatja.
– Csináltam egy lyukat a padlón. Van egy kijárat.
Sara rám bámul.
– Michael ott van. Segít nekünk elmenekülni.
– Ez egy csapda – mondja Sara.
– Vagy ezt választjuk, vagy elevenen elégünk itt bent. – Húzni kezdem a
karjánál fogva, de Sara lerázza magáról a kezem. – Gyere! Gyorsan.
Sara nem mozdul.
Egy pillanatig bámulok rá, aztán visszarohanok a nappaliba. Most már
nem látok semmit, és nem tudom pontosan, vajon a szemem égett-e ki, vagy
a füst túl sűrű – de tulajdonképpen mindegy is. A szemem mindenképp
használhatatlanná vált. A bőröm ég. Nem tudom, sikerül-e kijutnom.
Érzem, hogy egyre gyengül a légzésem. A forróság. A tomboló lángok. A
tüdőm forróbb, mint a testem, vagy máshogy forró; az égésnek többféle
rétege van, mintha tűzben lélegeznék. Aztán kijutok a folyosóra, és
becsukom magam mögött az ajtót. Itt is sűrű a füst, de nem olyan nagy a
forróság. Belököm a hálószobám ajtaját, erőlködöm, hogy kinyissam, a
sötétségben azt hiszem, felém nyílik; de aztán kinyílik a szoba felé; Michael
beránt a szobába, berúgja mögöttünk az ajtót, és a lyuk felé lök.
A padlón lévő rés felé esek. Egy pillanatra azt hiszem, nem lesz elég
széles. Keresztülpréselem a csípőmet, a lábam a hideg földhöz ér odalent. A
ruhám fennakad a deszkákon. Addig rángatom, míg elszakad, aztán
átpréselem a testem többi részét is, a földhöz szorítom az arcomat,
hatalmasakat szívok a tiszta levegőből. Michael lehuppan mellém. Egészen
le kell hasalnunk a földre. Körülbelül egylábnyi hely van fölöttünk, de a ház
sarka felé kicsit tágasabb. Odakint épp csak dereng a fény. A tűz ragyogását
gomolygó füst homályosítja el. Hangok hallatszanak, de valahonnan
messziről, a ház túloldala felől – feketék kiáltozása. Arra várnak, hogy
kirohanjunk a bejárati ajtón. A ház ég fölöttünk, itt is füst van; nem
maradhatunk itt sokáig, de nem hinném, hogy lesz bátorságom elmenni
innen.
– Gyerünk, indulj! Gyorsan. Itt leszek mögötted.
Megdörzsölöm a szemem. Keménynek érződik; mintha megégett volna a
felszíne. Nagy erőfeszítéssel kinyitom, és rájövök, hogy mégiscsak látok; a
rejtekhelyünkön túli táj jól kivehető.
 – Rachel, meg kell mozdulnod. Nem maradhatunk itt.
Nem akarom meghallani Michaelt. Nem tudom elhagyni ezt a
biztonságos helyet.
– Most, Rachel.
– Meg fognak ölni.
– Nem fognak meglátni. Gyorsan!
Előrenyomakodik mellettem. A keze melegen kulcsolódik az enyémre.
Előrehúz magával, és én utána mászom. Aztán kint vagyok a nyílt terepen.
Michael előrerohan, én pedig követem. Nem nézek hátra. Érzem a tűz
forróságát a hátamban. A lángok az eget nyaldossák. Az ég a pokol vörös
tüzével ragyog fölöttünk. Kiáltozás. Futok, olyan gyorsan, mint még soha
életemben, át a gyepen, meggörbített háttal; várom a lövést. Vagy egy
gáncsot vető lábat, a kés döfését. Látom az előttünk lévő bozótost, amely
sötéten emelkedik az égnek. Aztán odaérünk; ágak között törekszünk előre.
Összekarmolják a lábamat, amely már összeégett a tűzben. Nem tudom
tartani a tempót. Lemaradok Michaeltől. Aztán visszajön értem, és kézen
fog.
– Gyorsan!
Megállok; levegő után kapkodok.
– Mi van az apámmal?
A holdfényben látom Michael arcát.
– Rachel, erre most nincs idő.
– Nem megyek addig, míg el nem mondod, mi történt.
– Félbeszakított egy gyűlést a shambában. Emberek jöttek le az erdőből,
a munkásokat akarták felesküdtetni. Az apád megpróbált a nyomukba
eredni.
– Te is ott voltál köztük?
– Elszöktem onnan. Tudtam, hogy a farm elleni támadást tervezik.
Megtévesztés volt az egész. Ki akarták csalogatni. El a háztól.
– Hogy megölhessék.
Michael nem válaszol.
– Most kifosztják a pajtákat. Elvisznek mindent a házból, amit csak
tudnak.
– Hogy hagyhattad, hogy megtörténjen?
– Semmit nem tehettem, hogy megállítsam.
 – De te is közülük való vagy. – Az öklömmel támadok rá; a mellkasát
ütöm. Minden erőmmel nekiugrom. – Elevenen megégettél volna.
Teljesen üres vagyok. Teljesen elhasznált. Csak ez maradt bennem.
Michael megragadja a csuklómat, és szorít; elnyeli összes haragomat.
Küzdök ellene, de szorosan fog, aztán magához húz. A fejemmel ütöm, de ő
erősen magához ölel, úgyhogy nincs elég hely, hogy nekilendüljek az
ütéshez, nincs helye a küzdelemnek, és a haragom leküzdhetetlen, rázkódó
zokogásban oldódik fel.
Michael magához ölel, és egy hosszú pillanatig átadom magam ennek – a
karja melegének, a mellkasa szilárdságának, ahogy a fejem hozzásimul,
annak, ahogy a kezével lassan simogatja a fejemet, a nyakamat. Aztán eltol
magától. Megfogja a kezemet.
Továbbmegyünk, most már lassabban; átküzdjük magunkat a sűrű
aljnövényzeten. Leereszkedünk egy völgybe, sziklákon mászunk át.
Holdfény szűrődik át a kininfák ágain, tarka pettyekben vetődik a talajra az
ösvényen, melyet követünk. A völgy aljában kis, kövekből álló gát van.
Három zebra, amik a vízből ittak, felriad, amikor közelebb érünk hozzájuk;
a patájuk kopog a száraz köveken. A régi shambák kísérteties árnyai között
vagyunk; üresek, elhagyatottak, némák. A lábam sebes; az éles kövek
mintha egyenesen a húsomba vágnának; lassan haladok.
Előttünk emelkedik a sűrűbb erdő áthatolhatatlan sötétje. Vakon követem
Michaelt a fák közé, oda, ahová nem hatol be a holdfény, és minden sötét.
Itt bizonyosan bujkálnak Mau Mauk. És állatok is vadásznak a sötétben.
Mászni kezdünk. Úgy érzem, mintha órák telnének el; végül megállok.
– Mi az?
A lábamra teszem a kezem. A talpamat nyúlós nedvesség borítja, amikor
hozzáérek. Véres. Átkozom magam, amiért nem vettem föl a
vászoncipőmet, amely ott volt az ágyam mellett.
– Csak még egy kicsit – mondja Michael.
Lemászunk, és aztán a völgy másik oldalán fel a hegyre, magasabbra és
magasabbra, míg csak ki nem bukkanunk egy tisztáson. Magasan fent
vagyunk a hegyen. Megfordulok, hogy visszanézzek, és ott van a ház, fénye
narancsosan-vörösen ragyog az égre, a füst feketén gomolyog a
holdfényben. Alattunk, a másik irányban a víztározó ezüstös vízfelszíne.
– Itt megállhatunk – mondja Michael leguggolva, és én hátamat egy
fának vetve leülök, egy kicsit távolabb tőle; szeretném, ha közelebb lenne
hozzám. A fejem zúg. A föld eleven, lélegző valami, hangok amfiteátruma,
mi pedig aprócskák vagyunk a közepén. Minden oldalról körülvesz a
milliónyi élőlény mormolása és csicsergése.
– Sara nem akart velem jönni – mondom.
Michael nem válaszol, és én visszanyelem a bűntudatomat.
– Most mit csinálunk?
– Itt várunk néhány órát, aztán visszakísérlek a víztározó közelébe.
– Miért ide jöttünk?
– Ma éjjel én vagyok az őrszemük.
Nézem őt. A sötét profilját, ahogy az alattunk lévő völgybe néz.
– Tudni akarják, hány rendőr jön. És milyen irányba indulnak.
– Miért nem mondtad el nekem? – kérdezem egy hosszú pillanat múlva.
Michael rám néz. A szeme ragyog a sötétben.
– Hiszen tudtad.
És igaza van. Mindig is tudtam, már gyerekkoromban is, hogy a hűsége
megosztott.
Az apámra gondolok. Arra, hogy vajon túléli-e. És Sarára, a vérző
kezével, csapdába esve a tűzben. Mintha nagyon hosszú idő telne el, habár
lehet, hogy valójában csak néhány percről van szó. Nehéz megőrizni az
időérzékemet a sötétben. Michael egy flaskát húz elő a zsebéből, és
odanyújtja nekem. Érzem a fém hűvösét a kezemben.
– Ez lopott.
– De akkor is inni fogsz belőle.
Az ajkamhoz emelem a flaskát, és eszembe jut Eric Bowker. Vajon az
övé volt? Vajon az ő ajka ért a pereméhez, épp úgy, ahogy most az enyhém?
A víz hideg és fémízű a számban.
Felhők gyülekeznek az égen, és takaróként borít be minket a sötétség.
Egy csapat hiéna vonul az erdőben, egymást szólongatják. Magányos,
kísérteties üvöltés, aztán a többiek karattyolása és csettegése; a hangjuk
visszhangzik a völgyben. A hiénák bátrabbak éjszakánként. Borzongás fut
végig rajtam.
Tudom, hogy lassan letelik a közös időnk. A homokórán gyorsabban
peregnek le a szemek, mintsem, hogy megállíthatnám őket. A kimondatlan
igazság ott lebeg körülöttünk; lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy
láthatjuk egymást.
 – Nem ismerem az apámat – mondom a sötétségbe. – Még magamat sem
ismerem.
– És ez megrémít?
– Elárultam őt.
A szemem megtelik könnyel.
Michael bizonyára megérzi, mert felém nyúl, és megragadja a csuklómat.
Odahúz magához, a lába közé ültet. Átkarol, és én tudom, hogy a teste
érintésében ott van valami olyasmi, amit soha többé nem fogok megtalálni.
És épp most veszítem el.
– Az ember mindig elárul valamit – mondja. – Mindannyiunknak el kell
engednünk valamit, azért, hogy szabadok legyünk.
Avállának döntöm a fejem, és behunyom a szemem. Hogy szabadok
legyünk. Ez lennék én? Szabad?
– Te kit árultál el? – kérdezem.
– Olyan sok embert elárultam, hogy nagyon sok ideig azt sem tudtam, ki
vagyok.
– Mesélj róla!
– Tányérokat mosogattam a konyhán, már azelőtt, hogy te megszülettél
volna. Emlékszem a barna, lábakra helyezett kerámiamosogatóra. A csap
folyt; állandóan csöpögött belőle a víz. Az évek alatt kis mélyedést vájt a
kerámiába, amely érdes volt, ha hozzányúltam. Egyik nap, amikor
megérkeztem, láttam, hogy egy apró repedés fut keresztbe a mosogatón. A
végén két darabra esik majd szét. Pont így történt velem is. Az anyád a
kertben kötött, én pedig néztem. Egy nagy pamutgombolyag kiesett az
öléből, és elgurult a gyepen. Skarlátpiros volt. Sosem láttam még hasonlót
sem. Utánaszaladtam a füvön, felvettem a gombolyagot, feltekertem a
fonalat és visszaadtam neki. Ez volt az első árulás.
Érzem, ahogy a bőre a bőrömhöz ér. A hangja hipnotikus erővel szól a
sötétben.
– Anyád munkát adott nekem a konyhán. Három shillinget kaptam
havonta, és szombatonként cukrot meg sót adott nekem, hogy vigyem haza.
Elmosogattam a tányérokat és az edényeket, gondoskodtam a macskákról és
a kutyákról, megetettem a tyúkokat, a kacsákat és a libákat. A konyhán
angolul tanultam. Az anyád bátorított. Jó napot. Gazda. Gyapjú. Víz. Fonó.
Ez kiemelt figyelmet biztosított számomra az iskolában. A tanár jobban
odafigyelt az oktatásomra. Amikor nyolcéves voltam, az apám földjeit
aszály sújtotta a rezervátumban, és ő kivett az iskolából. A tanár beszélt az
anyáddal, ő pedig pénzt gyűjtött össze a faluban, hogy mégis bent
tarthasson az iskolában. Tudták, hogy egy tanult ember az egész közösség
számára hasznos. De a bátyáim nem voltak ilyen szerencsések. Az ő
érdekükben senki nem emelt szót. Az anyád petróleumot és lámpát adott
nekem, úgyhogy akkor is tudtam olvasni, amikor a shambánk sötétségbe
borult este hétkor. Amikor hazalátogattam a gimnáziumból, rövidnadrágot
és cipőt viseltem, a bátyáim pedig a régi ruháikat, amelyek izzadságtól és
állatoktól bűzlöttek. Tizennégy éves voltam, ők pedig idősebbek. A
földekről beszélgettek, amelyeket elveszítettünk, az európaiak
hazugságairól, az egyenlőtlenségekről a munkában. Én vitába szálltam
velük. Nézzétek, milyen messzire jutottam. Nézzétek, mennyi mindent
adtak nekem. Egyetértettem azzal, amit a fehérek állítottak magukról.
Mindenestül elutasítottam a bátyáim politikai meggyőződését.
– De aztán megváltozott a véleményed.
– Igen.
– Miért?
– A háború miatt. Bergen-Belsen miatt. A nácik tizenegymillió embert
öltek meg. Hatvanmillió ember halt meg a háborúban öt év alatt. Ez
megmutatta nekem, hogy a fehér embernek nincs előjoga Isten igéjét
hirdetni. Nincs előjoga ahhoz, hogy megszabja, mi számít civilizált
viselkedésnek.
Láttam filmeket Bergen-Belsen felszabadításáról. Több ezer holttest,
inkább csontvázak, mint emberi tetemek, amelyeket hatalmas árkokba
hajítanak. Füst, szögesdrót, nyomorúságos kunyhók, ahol az élők
fekszenek, akik szinte megkülönböztethetetlenek a halottaktól. Katonák,
csípőmagasságig elmerülve a csonttá soványodottak holttestei közé. Nehéz
volt elhinni, hogy mindez valóban megtörtént.
– A hadseregben elkülönített mozik voltak a feketék és a fehérek
számára. Nekünk egyszerű, szép filmeket vetítettek, westerneket,
háborúsdit. Volt ott egy angol tiszt, akivel barátok voltunk. Egyszer
becsempészett az ő mozijukba, hátulra. Egy angol családról szóló film volt;
városban éltek, sztrájkoltak, éheztek. Fehér asszonyok súrolták a gazdagok
padlóját, és az utcán koldultak. Megdöbbentem. Kenyában az angolok
ügyeltek arra, hogy ne lássuk, milyen az élet Angliában. Kenyában a fehér
nők mindig memsaabok voltak; teáztak, és szinte soha nem piszkolták be a
kezüket. A takarítást mindig is a feketék végezték. Rádöbbentem, hogy
ezért vannak a britek Kenyában. Mert Kenyában nem kell padlót súrolniuk;
itt megcsinálják helyettük a feketék. Ezért próbálják minden eszközzel
megtartani a hatalmukat. Az uralkodói pozíciójuk Kenyában azon a hiten
alapszik, hogy a civilizációt terjeszteni érkeztek ide; de egyáltalán nem áll
szándékukban megosztani mindazt, amit elvettek maguknak.
Nem szólalok meg; hallgatom, amint kitárulkozik előttem a sötétben.
– Burmában láttam egy síró katonát, egy körülbelül velem egyidős angol
fiút. Már korábban is találkoztam vele; nem akart ott lenni, rettegett.
Odajött hozzám, és azt mondta, levelet akar írni haza. „Rendben”,
mondtam; „miért nem írsz egyet?” Csak egy kis idő múlva jöttem rá, hogy
azt kéri: írjam meg neki. Nehezen akartam elhinni, hogy van olyan fehér
ember, aki nem tud írni. A hadsereg megtanította nekem, hogy nemcsak
egyféle fehér ember van, olyan, amilyeneknek a briteket lefestették
számunkra Kenyában, hanem sokféle. Volt egy gépjárművezető-oktató, aki
feketék hátán ülve tartotta meg az előadásait; voltak amerikai közlegények,
akiknek kevesebb hatalmuk volt, mint a fekete amerikai tiszteknek; és ott
voltak az írek, akik a szabadságukért harcoltak az angolokkal szemben. És
voltak ott más nemzetekből is, olyanokból, amelyeknek sikerült kivívniuk a
függetlenségüket a birodalommal szemben; indiaiak, akik épp a küszöbén
álltak annak, hogy Gandhi vezetésével kivívják a szabadságukat.
Michael hangja lágy és ellenállhatatlan az éjszakában; lassú, hömpölygő.
A hangja zengéséből hallom az igazságát annak, amit mond. Nem akarom
összevetni más igazságokkal, nem akarom tesztelni a helytállóságát. Csak
hallgatni akarom.
– Mikor a lövészárkokban voltunk, a fronton, siralmas körülmények
között, nagyon rossz helyzetbe szorulva, az a fiú, ugyanaz, aki nem tudott
írni, azt kérdezte tőlem: „Egyébként te mit keresel itt? Mit kerestek itt ti,
afrikaiak? Ha én meghalok, legalább a hazámért halok meg. De a te
hazádnak mi köze ehhez az egészhez?” – Michael halkan felnevet. – Most
nevetségesnek tűnik, de mindig is úgy képzeltem, Nagy-Britanniáért
harcolok. Ekkor gondoltam először úgy Kenyára, mint egy országra, mint a
hazámra.
Michael elhallgat. A ház aprócska, vibráló tűzgolyó messze alattunk. A
hűvös éjszakai levegőben érzem a füst keserű szagát. A fejem a Michael
nyaka és válla közötti mélyedésben nyugszik. Egyik kezemben fogom a
csuklóját, érzem a felszínét az ujjaim alatt, a hosszú, finom inakat a belső
felén, a csontja keménységét, a puhaságot ott, ahol nincs más, csak hús, a
pulzusa egyenletes lüktetését.
– És amikor visszajöttél a háborúból?
Mindent tudni szeretnék; szeretném elraktározni ezt a tudást az ezután
következő éjszakákra, akkorra, amikor messze lesz tőlem.
– A dzsungelben a brit katonák feketére festették az arcukat, így éppúgy
beolvadtak a környezetbe, mint mi. Még a lovaknak is hipermangánt adtak,
hogy sötétebbé váljon a szőrük. Együtt izzadtunk, harcoltunk, együtt ettünk
és együtt haltunk meg, az egyik ember nem különbözött a másiktól. Amikor
mi, afrikaiak, mind a hetvenötezren, visszajöttünk Kenyába, abban
reménykedtünk, hogy elismerik az érdemeinket, hogy ugyanúgy
megjutalmaznak minket, mint az európai tiszteket; földdel és kölcsönökkel,
hogy megművelhessük a földet. De ehelyett diszkrimináció fogadott itthon,
a földjeink elvesztése, a kötelező regisztráció. Olyan sokan meghaltak
közülünk Angliáért a háborúban; akkor hol volt a faji megkülönböztetés?
Abban reménykedtünk, hogy a képességeink révén majd boldogulhatunk
otthon, az új Kenyában... ezt ígérték nekünk. De Nairobi egy koszos,
zsúfolt, szegénységben fuldokló város volt. Nyolcvanezer fekete élt
bádogviskókban a város keleti részében. Nem voltak lehetőségek, nem volt
munka. A burmai piacot olyan katonák működtették, akik Ázsiában
harcoltak; feketepiac volt. Bárki, aki megfordult ott, tudhatja, miért jött
létre a Mau Mau. Küszködtem, hogy valahogy munkát találjak. A barátaim,
akikkel együtt voltunk a háborúban, ittak, kereskedtek vagy loptak. Egy
darabig szénkereskedésből éltem. Aztán elmentem, hogy a vasútépítésnél
keressek munkát. Végül visszatértem Kisimába.
– De nem maradtál ott – mondom, és arra gondolok: egész végig,
miközben engem tanított, ezt a keserűséget, ezt a frusztrációt hordozta
magában.
– Nem maradhattam. Leveleztem a Nairobiban maradt barátaimmal. A
képzettségem miatt kivételezett helyzetben voltam; nagyon sok mindenben
tudtam volna segíteni. Elmentem, hogy meghallgassam Kenyattát. Ő
mindazt kimondta, amit Burmában megtapasztaltam. Azt mondta, hogy
amikor a fehér ember megérkezett, idegenként, a népünkhöz, mi
vendégszeretően ételt és lakhelyet adtunk neki. A vendégeink voltak, most
pedig azt bizonygatják, hogy a hazánk az övék. Itt az ideje, mondta
Kenyatta, hogy elkezdjenek vendégekhez illően viselkedni. Ekkor
elhagytam Kisimát, és belevetettem magam a politizálásba.
– Uplandsben.
– És más helyeken. Egyre veszélyesebbé vált a helyzet. Elkezdtek
razziázni Nairobiban. A mozgalom egyre erőszakosabbá vált. Visszajöttem
Kisimába.
– Korábban azt mondtad nekem, hogy nem politizálni jöttél vissza.
A sötétben, az idő múlását jelezve, felhuhog egy bagoly.
– És ez igaz is volt. Azt reméltem, hogy magam mögött hagyhatom az
erőszakot. De a küzdelem ide is követett. Itt volt a Mau Mau központja.
Nem tudtam kivonni magam. Nem hagyták. Az egész családomat
felesküdtették. Még ha akartam volna, sem tudtam volna ellenállni. És
végül már nem is akartam.
– És mi a helyzet a családommal?
– Ez egy újabb árulás volt.
Csend ereszkedik ránk. A hiénák elmennek mellettünk a sötétben.
Hallom a karattyolásukat, a kiáltásaik mintha fokozatosan, rétegenként
fejtenék fel a sötétséget, amely az alattunk lévő völgybe húzódik vissza. Az
idő sebesen pereg ki a kezeim közül; nem tudom visszatartani.
Valamikor később Michael megmerevedik. Alattunk két kicsi fénycsóva
araszol a ház felé. Érzem, hogy összeszorul a gyomrom.
– Fényszóró?
– Igen.
Ez a vég kezdete. Mindazé, ami ezután következik. Hol van az apám?
Remélem, hogy ott lent van valahol, élve. Vajon itt fent meghalljuk a
lövéseket odalentről? És Sara... mi történt Sarával?
Hamarosan újabb autó érkezik. A ház tovább izzik; jelzőtűz az
éjszakában. Túl távol vagyunk ahhoz, hogy meghalljuk az emberi hangokat,
és hogy észrevegyük a zseblámpák fényét.
Az ég kivilágosodik, először észrevehetetlenül, de aztán már látom a
kezemet, szürkén, a szinte teljes sötétségben. A madarak megtörik az
éjszaka uralmát, tűszúrásaikkal beleszurkálnak a sötétségbe. Tompa, mély,
ereszkedő dallamú kiáltás hangzik fel halkan a duzzasztó irányából, mint
egy álom távoli, szavak nélküli emléke. Ahogy az ég egyre világosabbá
válik, a dal is hangosabb lesz. Madárdal, amely olyan, mintha víz bugyogna
egy palackból. Békák kuruttyolnak torokhangon az alattunk lévő
vízmosásból. És a köd a völgy fölött lebeg, füstként függ a duzzasztó tükrös
vízfelszíne fölött. Letörlöm a könnyeimet. A hiábavalóság, az emberi élet
reménytelensége tükröződik abban, ahogy mindez a szépség újra és újra
életre kel, ugyanígy, minden reggel.
Michael felkel, teste melege eltávolodik tőlem. Ott állok, a hideg, hajnal
előtti derengésben. A ruhám szakadt, megfeketedett. A lábamat vér borítja.
A térdem mereven mozdul, ahogy feltápászkodom.
– Miért tartott tegnap ilyen sokáig, amíg feljutottunk?
– Megkerültük a hegyet. Így biztonságosabb volt. Most lemehetünk
egyenesen – mondja Michael. – Gyorsan mehetünk. Odakísérlek a
duzzasztó közelébe.
– És aztán mi lesz?
De Michael már elindult. Az éjszaka meghittsége eltűnt a sötétséggel
együtt. Ő már nem az enyém többé. Érzem, hogy valami elszakad bennem.
Vakon követem őt le az ösvényen, keresztülbotorkálva a köveken.
Gyorsabban leérünk, mint gondoltam volna. Amikor már épp elérnénk a
duzzasztóhoz, megáll. Felém fordul, és én hamutól megfeketedett kezemet
koszfoltos ingére teszem. Most látom csak, mennyire megviselt, mennyire
koszos. A borosta, amely elkezdett kiütközni az állkapcsán, szürkének tűnik
a hajnali fényben, az árnyékok pedig megülnek arca szegleteiben; ettől
hirtelen úgy néz ki, mintha öregember lenne. Arra gondolok, talán sosem
látom öregként.
– Ez most egy búcsú?
– Igen – mondja halkan. Félig leeresztett pillájú, a félhomályban fekete
szemével a szemembe néz.
– Miért?
– Forró lett a talaj a lábunk alatt... már nem maradhatunk itt.
Egy pillanatra a mellkasára hajtom a fejem, és mélyet lélegzem.
Semmit sem tehetünk, hogy segítsünk egymásnak, és a tehetetlenségünk
megsemmisítő. Belekapaszkodom az ingébe. Azt szeretném, ha
megváltoztatná a dolgokat, ha megmásítaná az ösvényt, amelyet követnünk
kell. Michael elenged, és egész ellenszegülésem értelmetlenné válik.
Jelentéktelenek vagyunk a sors hullámaihoz képest, melyek elszakítanak
egymástól. Mint ahogy a hangyákat félresöprik az elefántok léptei.
A könnyeim végigcsorognak az arcomon. Michael megcsókol a
homlokomon. Utánanyúlok, a kezembe fogom az arcát, és szájon csókolom.
 – Erősebb vagy, mint gondolnád, Rachel – mondja Michael. Azzal
eltűnik.
Lemegyek a duzzasztóhoz, és megállok a partján. A nap hatalmasan,
súlyosan kel fel a fejem fölött; égető, ragyogó gömb, amely később ránk
árasztja olvasztó forróságát, de most még túlságosan alacsonyan áll, és
lélegzetében még csak az előzetes figyelmeztetése van annak, ami később
következik.
Ez az a hely, ahol úsztunk. Ahol magához szorított. Most már értem a
haragot az arcán. A figyelmeztetést. Légy óvatos, Rachel! Azt akarta
mondani nekem, ne kerüljek túlságosan közel hozzá, ne nyíljak meg előtte,
mert lehet, hogy el kell mennie.
Végigmegyek az ösvényen, megkerülöm a bozótost, és elérek a farm fölé.
Felhúzom magam egy öreg olajfa ágai közé, úgy ügyeskedve a durva
kérgen, hogy lehetőleg ne érjen a lábamon lévő friss sebekhez, és lenézek a
házra. Égett, megfeketedett rom. A szememet csípik a könnyek. Teleszívom
a tüdőmet levegővel, mintha úgy enyhíthetném a fájdalmamat. A lángok
még mindig nyaldossák a szélénél, de a tűz elhamvadt. Látom, hogy
kifordult a ház belseje, a falak leégtek, a padlódeszkák szétmorzsolódtak. A
ház, amelyben felnőttem, a ház, amely az anyám emlékét őrizte, mint ahogy
a szavak egy könyv oldalain, most hamuvá porladt. Valami más üli meg
súlyosan a gyomromat. A bűntudat. Én megmenekültem, Sara pedig nem –
ő minden bizonnyal meghalt, a halála pedig részint az én hibám.
Egy rendőrségi teherautó parkol a ház oldalában. Emberek fekszenek
arccal lefelé a földön, a kezük a hátuk mögött összebilincselve. Felismerem
Mungai alacsony, vézna alakját, de abban nem vagyok biztos, hogy Jimet is
látom-e köztük. Apámnak semmi nyoma. Aztán meglátom Kahikit – a keze
be van kötve, de a saját lábán áll. A fehér tiszthez beszél. Steven Lockhart
az. Mozdulatlanul bámulom őket. Most nem vagyok képes odamenni
hozzájuk. Nem tudom, mit csinálna velem Steven. Nem láttak meg;
lecsusszanok, és leülök az ösvény szélére, a fa árnyékába, a lábamat a
mellkasomnak szorítva. Sokáig ott maradok; úgy tűnik, órák telnek el. Éhes
vagyok. Hosszú ideje nem ettem.
Egy motor zúg fel, és újra felmászom a fára. Felterelik az embereket a
teherautóra. Az autó fém alkatrészeire rásüt a nap, ragyogva verik vissza a
fényt. Steven Lockhart beveti magát a vezetőülésbe. A motor felpörög, és a
teherautó elhajt, nyomában a másik autóval; hatalmas porfelhő marad a
nyomukban, amely füstként lebeg a levegőben. Megkönnyebbülten kifújom
a levegőt, a földre ugrom és elindulok lefelé az ösvényen.
Két fehér katona ül egy kicsit arrébb a megfeketedett falaktól. A rádiót
csavargatják, cigaretta lóg a szájukból, a füst szinte teljesen láthatatlan a
nappali forróságban. Ugyanaz a két katona, akikkel Bowker házánál is
találkoztam. Az egyikük észrevesz, és a bakancsával belerúg a másikba.
Kiegyenesednek, és rám merednek, ahogy közeledem feléjük; most én is
végignézek magamon: a karom fekete a koromtól, az anyám zöld ruhája
cafatokban lóg a testemről.
Bizonytalanul állok a lábamon. Kahiki épp egy asztalt rángat ki a ház
elüszkösödött romjai közül. Felnéz, ahogy közelebb érek, a tekintete rám
szegeződik, és én rájövök: nem számított arra, hogy életben lát. Odafut
hozzám, és a vállamra teszi a kezét, én pedig érzem az ujjai erejét, ahogy
szorít.
– Azt hittük, meghaltál, Memsaab.
– Nem haltam meg – mondom. Aztán megkérdezem: – Hol van az apám?
– Kórházba vitték.
– Megsebesült?
– Lelőtték. Pont hajnal előtt. – Kahiki valahová le, a gyomrára teszi a
kezét, kicsivel az ágyéka fölé.
Nyelek egyet, egyenesen a szemébe nézek.
– Életben marad?
– Nem tudom, Memsaab. – Kahiki tekintetében ott a súlyos igazság.
– Életben marad? – kérdezem újra, emeltebb hangon.
– Nem tehetsz semmit. A Memsaab vele ment. Várjuk, mikor kapunk
híreket.
– Sara? Életben van? – Nagy lélegzetet veszek, és érzem, ahogy elönt a
megkönnyebbülés.
– Igen, Memsaab. Megégett a tűzben, de életben maradt.
Tehát legalább ő megmenekült. De az apám – mi lesz, ha nem éli túl? Mi
lesz, ha elveszítem?
– Kifosztották a pajtát is?
– Igen. – Kahiki félrekapja a tekintetét.
– Juno... hol van?
Kahiki megrázza a fejét, és rájövök, hogy ezt akarta eltitkolni előlem.
– A kölykök. Ők is az istállóban voltak múlt éjjel?
 – Ezt nem akarod látni – mondja.
De én látni akarom.
– Merre? – visszanézek a ház felé. Valami lóg a verandáról. Korábban
nem vettem észre. Három, kötelekkel felakasztott tetem ringatózik.
– Le tudod vágni őket? Miért nem vágta le őket senki? – sikoltom.
– A kerületi rendőrfőnök azt kérte, hogy hagyjuk itt, ahol vannak – szól
oda az egyik katona szórakozottan. – Hogy lefényképezhessék őket.
– Vágd le őket nekem – mondom Kahikinek, miközben a szememből
ömlenek a könnyek.
Kahiki felnyúl egy késsel; elfintorodik a falból áradó hőséget érezve és
elvágja a köteleket. A holttestek elszenesedettek, megfeketedtek, de az inak
még mindig összetartják őket. Kahiki lefekteti a földre. Vajon már akkor is
halottak voltak, amikor fellógatták őket oda? Vagy elevenen akasztották
fel? Három holttest. Az ott Juno, nagyobb, mint a többi. A szívem ég. Nem
hittem volna, hogy még több fájdalom ér. Nem látom Pirate tetemét, a rövid
lábaival.
– Hol az utolsó kölyök?
– Nincs semmi a pajtáknál. Azt is felgyújtották.
Lemegyek az ösvényen az udvarra, a megfeketedett pajtákhoz, a leégett
istállókhoz. Kiabálok Pirate után, keresztülgázolok a hőség újabb és újabb
rétegein. Csak néma csönd válaszol. Elképzelhető, hogy a kiskutya
megmenekült? Nem hinném. Leküzdöm a szédülésemet, és visszamegyek a
házhoz. Nincsenek autók; nincs rá mód, hogy elmenjek a farmról. Semmit
nem tehetek, csak várok. Hamarabb is lejöhettem volna. Össze kellett volna
szednem a bátorságomat, hogy szembenézzek Stevennel. De mit csinált
volna velem itt, a tűz hamvainál?
Odamegyek a katonákhoz.
– Tudnak jelenteni a rádiójukon?
Kíváncsian néznek rám. Nem tudom, mit mondhattak nekik.
– Már jelentettünk rádión a nemzetőrállomásnak. Tudják, hogy maga
meglett.
Ott álldogálok a tűző napon, a falakból sugárzó hőségben, míg Kahiki a
karomra nem teszi a kezét, és elvezet a katonáktól. Valaki kiráncigálta apám
karosszékét a házból, most ott forrósodik a napon. Kahiki behúzza egy
akácia árnyékába. Az egyik oldalán megfeketedett, de a virágminta még
mindig látható rajta. Belerogyok. Kahiki hoz nekem egy tál hideg poshót.
És egy pohár vizet. Megköszönöm neki, és enni kezdek; kézzel tömöm a
számba az ételt, és kényszerítem magam, hogy néha nyeljek is.
A pernye hóként hull a földre. Egyik oldalamat süti a falakból áradó
forróság, a ház fölött pedig remeg a levegő, mintha olvadozna a hőségben.
– Még több vizet pumpálunk fel a víztározóból – mondja Kahiki. – Időbe
telik. Emberekre lenne szükségünk, de nincs senki.
Bólintok, de nem tudok megszólalni. Nincs mit mondani.
Aztán a néma csönd közepette hirtelen felhangzik a templomi harangok
tiszta zúgása. Riadtan nézek fel. Egy kis időbe beletelik, míg rájövök, hogy
a katonák bekapcsolták a rádiót. Ez a valódi Anglia, a birodalom hangja;
összeszorul a torkom.
A harangok elhalkulnak, és halk hangon megszólal a közvetítés; a
riporter tisztán és csendben ejt ki minden szót: „Ez a királyi sziget, a
méltóság eme földje, ez a természet által emelt erőd, amely megvéd a
háború csapásaitól, az embereknek ez a boldog közössége, ez a kis világ, ez
a birodalom, a mi Angliánk. ”
Felharsannak a trombiták, mire egy csapat cerkófmajom felmenekül a tűz
fölé, a fákra.
A koronázási ceremónia, egyenesen Londonból. Eszembe jut a parti. Ma
lett volna. Ezért viselem az anyám ruháját. Ez az egész most nagyon
távolinak tűnik. Egy másik életnek. Most megpillantom a zászlódíszítés
háromszögeit, amelyek a földbe taposva hevernek. Három kecskelábú asztal
áll csupaszon egy tisztáson, a gyep egyik megfeketedett szegletében.
„Az apja elvesztése miatti fájdalom közepette jön hozzánk... Őfelsége, VI.
György király, aki a vészterhes években osztozott alattvalói életében. ”
És a nemrég véget ért háborúra gondolok; Michaelre Burmában; rá,
ahogy most az erdőben bujkál. A fegyverekre, a gyilkolásra.
Aztán megszólal a Jeruzsálem. A férfihangok áradnak, visszaverődnek a
Westminster Abbey ódon falairól, utat találnak maguknak a magas
kőboltozatok, a márványsírok, a félreeső kápolnafülkék között.
Megidézik a történelmet. Az évek sokasága alatt egymásra épülő
tradíciót. A szörnyűségek közepette is felbukkanó idillt. A szépséget és a
tragédiát.
Ragyogta már be isteni fény
Be e borús, dombos tájat?
Épült már itt Jeruzsálem
 Vagy csak zord, sátáni árnyaké4
Az egész székesegyház énekel. A kórus, az énekesek hangja egyre
szenvedélyesebb magasságokba emelkedik. Mit jelentenek ezek a szavak?
Fontosak, olyanformán, ahogy egy kés is fontos. Érzem, ahogy belém
hasítanak, érzem a fájdalmat, amit okoznak, de nem tudom, mi a céljuk. És
mit jelent az, hogy a zene áramlik bennem, hogy úgy érzem, felemel
magával, és az, hogy gyűlölöm ezt a sok ezer mér– földnyire lévő Angliát?
Mit jelentenek a könnyek, amelyek végigcsorognak az arcomon? Hogy
lehetek egyszerre valami, és egy egészen másvalami is?
Anglia egész ereje, az összes formalitása, az összes visszafojtott érzelme,
az összes kalandvágya itt van.
Hozzatok hát aranylángot
Vágyak íját és nyilait
Mindent átvágó tűz-kardot
Az Úr tüzes szekereit!
Harcom nem adom fel sosem
Küzdelem lesz ez átkos lét
Míg nem épül Jeruzsálem
Anglia zöld és szent földjén!
Tátott szájjal zokogok, ahogy kiárad belőlem a fájdalom. A zene elhalkul.
Torokköszörülés; a zaj visszhangzik a székesegyház csöndjében. Csend – a
rádió recseg. Aztán újra Dimbleby hangja hallatszik, kellemes, szabatos
intonációja, amely olyan ismerős, mint egy apáé, és amely négyezer
mérföldnyi távolságból megidézi Angliát.
„Megérkeztek az arany és karmazsin, zöld és kék lovagi zászlók... Anglia
arany oroszlánja... a fekete, kitárt szárnyú sas... ”
Felállok, és elkezdem összeszedegetni a ház romjait, mindazt, amit
sikerült kihordani az égő tető alól.
„A királynő kezébe veszi az állam öt kardját, az igazság két kardját és az
irgalmasság tompa végű kardját. ”
Korom kavarog a talaj fölött, a füsttel összekeveredve. Kis lángok,
amelyek fehérnek tűnnek a forróságban. A földön szétdobált könyvek. Egy
elszabadult könyvlap, amelyet a földfelszín felett odébb fúj a tűz forrósága.
Letérdelek. Abból a szuahéli nyelvkönyvből való, amelyet hónapokkal
ezelőtt találtam a Mombasába tartó hajón; egy sornyi lefordítandó mondat,
amelyeket egy telepes mondhat a háziszolgájának. Miért tűnt el a dugó?
Azonnal tisztítsd ki a csizmámat! Be kell gombolnod minden gombot. Egy
víziló lerombolta a kunyhónkat. Nagyon fáj a fejem. Nyisd ki ezt a tetőt egy
késsel, aztán hozd ide a gyufát. Fiú! Elveszítettem a pipámat. Gazdám, a
zongorán láttam. Ha erősen fülelsz, hallhatod, milyen zajt csap a
rinocérosz. Tisztítsd ki még egyszer ezeket a cipőket, fekete cipőkrémmel. Ez
az ember egy boszorkánydoktor, nézd a békát a zsebében. A latrina tele van
bolhákkal.
Nem tudom kiverni a mondatokat a fejemből, értelmetlenek, de
kényszeresen ismételgetem őket, végül megkülönböztethetetlenül
összekeverednek a koronázás közvetítésével.
Találok egy fényképet az anyámról – vajon honnan került elő?
Megfeketedve hever a földön, a széle felpöndörödött. Felemelem, és
lesöpröm róla a pernyét. Kahiki mellett áll, szélesen mosolyog, egy törött
cserépdarabot emel fel, amit épp akkor ásott ki a földből; látom a rátapadt
földet. Nem emlékszem erre a pillanatra, és visszanyelem a feltörő
zokogást; alig ismertem őt.
„Amikor a királynő felkel imájából, leveszik róla a karmazsin palástot...
ez a felszentelés, megáldás pillanata, olyan ősi pillanat, amely egészen a
történelem legkorábbi idejéig nyúlik vissza... A királynő fehéret visel, és az
aranyöves aranyruhában... megkapja a drágaköves kardot, amelyet elvesz,
és az oltárnak ajánl fel... ”
A babonaság megannyi kelléke. Micsoda bonyolult eskütétel! Vajon
Michael milyen esküt tett? Vajon sokkal primitívebb, sokkal inkább átitatja
a babonaság, mint emezt?
„Felveszi a királyi palástot. Az Úr rád teríti a jog palástját. ”
Megfordítom a fényképet. Az apám írása; elhalványult a forróságban, de
még mindig látható. Nem álltam zokogva a sírodnál, nem ott vagy; nem
alszol. Érzem az apám elszigeteltségének erejét; milyen lehetett itt
maradnia, nélküle? Elképzelem az anyám sírját a kis temetőben, Hull
mellett, a követ, amelyet márványosan befedett a penész, minden télen
azzal fenyegetve, hogy az egészet elborítja.
„Éljen soká a királynő! Éljen soká a királynő! Éljen soká a királynő!'’
Egy autó áll meg a ház előtt. A katonák kikapcsolják a rádiót. Figyelünk.
A nagybátyám kinyitja a kocsi ajtaját, és kiszáll.
– Rachel! Mi az ördög? – jön felém. – Azt hittük, hogy megszöktél.
Felállok. Túlságosan nehéznek érzem a fejemet.
 – Az apám... jól van?
A nagybátyám közelebb lép, megrázza a fejét. Arra gondolok, milyen
ironikus, hogy anyámról is neki kellett elmondania a híreket.
– Sok vért veszített. Most Sara van vele.
– Ő hogyan menekült meg?
A nagybátyám enyhén félrehajtott fejjel néz rám, mintha a kérdés valamit
bizonyítana számára. Kényelmetlenül érzem magam.
– Lockhart érkezett meg néhány emberével. Rajtaütött a négereken, azok
pedig elmenekültek. Sikerült még idejében kihúznia Sarát. – A karomra
teszi a kezét. – Gyere, menjünk távolabb a háztól. Még megsebesülsz.
Jézusom, nézz végig magadon! A lábad! – lepillantok.
A lábam tiszta vér. Véres a kezem is. Úgy érzem, mindjárt összeesek a
kimerültségtől. Annyira sokáig kellett tartanom magam, és most itt van
valaki, hogy támogasson.
A nagybátyám odavezet az autóhoz. Bemászom az első ülésre.
Felforrósodott a napon, a kárpit forró a combom alatt. Émelyítő szag van.
– Az az átkozott disznó... – mondja a nagybátyám. A csomagtartóhoz
megy, és kirángat egy rózsaszín bőrű kismalacot. Az állat hátsó lábával a
földhöz csapódik. A nagybátyám behajítja az ösvényt szegélyező bokorba.
– Itt volt egész reggel. – Gyors, feszes mosolyt vet rám. Visszaemlékszem a
táviratra. Arra, ahogy akkor nézett rám.
Most is így néz. Nem boldogul a túl érzelmes helyzetekkel. Megrémítem.
– Már órák óta kereslek mindenfelé. Megígértem Lockhartnak, hogy
visszahozlak. Habár a jóisten se tudja, miben reménykedtem, merre találok
rád. Hiszen akár az is elképzelhetőnek tűnt, hogy a srác behajított egy
szakadékba. – Beindítja a motort. – Mióta vagy itt?
Megnyalom az ajkam. Kiszáradt a szám. Furcsa érzés itt ülni. A
nagybátyám nagyon gyorsan beszél.
– Ma reggel jöttem vissza.
A nagybátyám hátratolat az autóval, és nagy ívben megfordul, aztán
elhajtunk a háztól. Rám pillant. Az olyan ember kíváncsiságával, akinek
nem születtek gyerekei. A visszapillantó tükörbe nézek, még látom a
megfeketedett romokat, a felfelé gomolygó füstöt, a katonákat, akik a
szendvicseiket eszik.
– Hova megyünk?
 A nagybátyám gyors oldalpillantást vet rám. Látom, hogy az idegesség
elönti az arcát; de talán csak képzelődöm. Egy pillanat múlva válaszol.
– Megállunk az orvosi rendelőnél. Aztán Nairobiba megyünk. –
Befejezetlenül hagyja a mondandóját.
– Mi van Nairobiban? Az apámat is oda szállították?
– Elképzelhető, hogy egy későbbi időpontban őt is odaviszik. Jelenleg ez
lesz a legbiztonságosabb hely számodra.
Most megkérdezem, amit eddig nem mertem.
– Sarának milyen súlyosak a sebesülései?
A nagybátyám egy ideig nem válaszol. Aztán újra rám néz.
– Fel fog gyógyulni.
A rendelő a nemzetőrállomáson van. A bádog hullámlemez ragyog a
mozdulatlan, rekkenő hőségben. Megpróbálok gyalogolni, de összecsuklik
a lábam. A nagybátyámnak támogatnia kell. A ponyvatető alatt egy ápolónő
megtisztítja és bekötözi a lábamat, lefejtve a sebeimről a bőrcafatokat. A
víz érintése fájdalmas. Mindenki furán néz rám, csendesen összesúgnak a
hátam mögött, mintha tudnának valamit, amit én nem. A ruhám cafatokban
van. Szívesen átöltöznék valami másba, de ezt senki nem ajánlja fel. Adnak
egy gumit, hogy kössem össze a hajamat. Megkönnyebbülök, amiért Steven
nincs itt.
Amikor újra az autóban ülünk, a nagybátyám csak hallgat.
– Megpróbáltam kimenteni Sarát – mondom. – De nem jött velem.
Rám néz. A tekintetén látszik, hogy nem akar beszélgetni. Csak
megfigyel engem. Vajon érdekli, amit mondok? Vagy fél tőlem? Vajon mit
mondott neki Sara? Fészkelődöm a helyemen. Valami nincs rendben. De
nem tudom megfogalmazni, mi az. Teljesen kimerültem. Az ablaknak
döntöm a fejemet. Az álom úgy borít el, mint egy sötét hullám,
kézzelfoghatóan, rémítően. Egy pillanatig ellenállok neki, aztán hagyom,
hogy magával rántson.
Amikor felébredek, a nagybátyám épp letér a főútról. Megpillantok egy
táblát:
UPLANDS SZALÁMIGYÁR, KIZÁRÓLAG ALKALMAZOTTAK RÉSZÉRE
A szám kiszáradt, a fejem sajog. Felülök, kidörzsölöm az álmot a
szememből.
A gyár fehér falai ott magasodnak előttünk.
 – Egy percen belül visszajövök – mondja a nagybátyám, amikor
észreveszi, hogy ébredezem. – Maradj itt! – Kiszáll az autóból.
Látom, hogy bemegy a gyár főkapuján. Az autó kattogó hangot ad, ahogy
a motorja hűl a hőségben. Hallom a gyár gépeinek csikorgását, a láncok
csattogását, ahogy a futószalagon mozognak. Egy kis idő múlva kinyitom
az ajtót, és kiszállok. Keresztülvágok a nagy karámok között. Állatok a
rácsok között. Belélegzem sűrű, húsos szagukat, amelyet ennyire
összezsúfolódva árasztanak magukból. Minden ugyanolyan, mint annyi sok
évvel ezelőtt. Vérpecsétes kötényt viselő emberek nyitják ki a kapukat, úgy
eresztik be az újabb és újabb szállítmányokat a gyárba, mint ahogy a
gabonaszemek ömlenek keresztül egy tölcséren. Az állatok gyorsabban
eltűnnek, mint hogy megszámolhatnám őket. Hallom a röfögést, a rémült
visításokat, a kerék csattogását, és a félelem, akár a megkínzott állatok
kiáltásai, tompán szűrődik ki hozzám a falak mögül.
Előttem ott van az ajtó, a mögött pedig a folyosó, amin sok-sok évvel
ezelőtt végigszaladtam. Az, aminek szemtanúja voltam. Michael, ahogy
felemel a földről.
– Rachel...
Megfordulok; a nagybátyám az, a karámok között áll, engem néz.
Ijedtnek tűnik. Talán a körülöttünk lévő disznók teszik, de egy pillanatra
úgy tűnik, mintha ő lenne a vadász, én pedig a préda. Az egyik kezét kissé
felemeli, mintha elkaphatna, habár távolabb állok tőle.
– Mondtam, hogy maradj az autóban.
– Ez egy utasítás volt? – kérdezem.
Nem válaszol.
– Emlékszel a sztrájkra? – szólok oda neki a karámokon át.
– Mi van vele? – kérdezi, és közelebb óvakodik
– A férfi, aki a táviratot hozta...
– Ne gondolj most erre, Rachel. Most nem szabad erre gondolnod.
– Miért ne gondolhatnék erre? – hátralépek, elhúzódom tőle. Valami van
a testtartásában, ami miatt legszívesebben elszaladnék.
– Sara... – A nagybátyám megrázza a fejét. – Azt mondta, akarsz majd
erről beszélni. Azt mondta, ez felzaklat majd.
– Most zaklatottnak tűnök?
– Nem tűnsz önmagadnak.
– Steven Lockhart megölte azt a feketét.
 – Milyen feketét?
– A sztrájk vezetőjét. Meggyilkolta. Az első emeleti irodában bujkáltam.
Láttam, ahogy megtörtént. – Emlékszem, ahogy Steven felemeli a
bakancsát, emlékszem a férfi hátracsukló fejére. A csendre a szobában,
ahogy csak ültem ott, és néztem a férfit, akinek hangtalanul szivárgott a vér
a feje alól. Megkönnyebbülés kimondani.
A nagybátyám a vállamra teszi a kezét, és én sírni kezdek. Mégsem
fogok elfutni.
– Olyan sok mindenen mentél keresztül, Rachel. Most abba kell hagynod.
Ne harcolj többet! Pihenned kell.
– Meg akarom mutatni neked – mondom az ajtó felé fordulva.
– Ne most, Rachel – áll szorosan elém a nagybátyám. – Talán majd
máskor.
– De hát ez fontos, nem érted? Megölt egy embert.
A nagybátyám nem figyel arra, amit mondok. Mintha nem is fogná fel a
szavaimat. Mintha az egész nem számítana. Vissza akarok menni oda. Egy
felnőttel. Hogy megmutassam azt, amit olyan sokáig hordoztam magamba
rejtve. Azt akarom, hogy a nagybátyám lássa. Talán akkor el tudnám
felejteni. De a nagybátyám elkormányoz onnan, és én követem őt. Többé
már nem vagyok biztos benne, hogy tudom, mi a legjobb nekem. Beültet az
autóba, és egy kattanással rám csukja az utasoldali ajtót.
– Te láttad a holttestet? – kérdezem, amikor már az autóban ülünk.
– Igen.
– A fejét rugdosta meg. Azt is láttad?
– Rachel – mondja a nagybátyám, a keze az indítókulcson; készül
beindítani az autót. Felém fordul, és megrázza a fejét. – Levetette magát a
gyár faláról. Odakint találtak rá, a betonon. Több szemtanú is látta, mi
történt.
– De ez nem igaz. – Most már kétségbeesetten nézek rá. Nem fog hinni
nekem? Olyan sokáig vártam, hogy elmondhassam valakinek! Teljesen
valószerűtlenül érzem magam, mintha testetlenné váltam volna. Mint egy
álomban, amikor az ember megüt valakit, de semmilyen hatást nem ér el –
Steven Lockhart... elbújtam a szobában... hátrarúgta a férfi fejét, és az
hátracsuklott. A férfi meghalt.
Ha őt meg tudnám győzni erről, csak erről az egyetlenegy dologról, akkor
talán minden, ami az utóbbi néhány hónapban történt, érthetővé válna. Ez a
kulcs, amely mindent nyit. De a nagybátyám beindítja a motort, és hallgat.
Kifordulunk a gyár kapuján, rá a Nairobiba vezető útra. Néhány
mérföldnyire Uplandstől az utunk Larin keresztül vezet. Nincs nyoma a
vérengzésnek, de aztán észreveszek egy faszerkezetet a fák mögött.
– Mi ez?
A nagybátyám nem szól semmit; alaposabban megnézem. Valami
építmény. Aztán elhaladunk mellette.
– Az akasztófák – mondja a nagybátyám egy kis idő múlva. – A hóhér
tegnap érkezett Nairobiból.
– Lariba?
– Igen. Tizenöt percenként felakasztanak egy embert. Tömeges
tárgyalások. Tömeges kivégzések.
Ketreceket pillantok meg a fák között, magas drótkerítéseket, szögesdrót
karámokat, amelyekben emberek vannak. Egy teherautót, felül zárt
dróttetővel, amely tele van zsúfolva feketékkel; egy felfegyverzett fehér
őrzi őket. A legtöbben elfordítják a tekintetüket az útról, de az egyikük
mindkét kezével belekapaszkodik a drótba, és meredten bámul rám; én
pedig nem tudom róla levenni a tekintetem, míg a teherautó le nem
kanyarodik az útról, és ő eltűnik.
Beérünk Nairobi külterületére; egy magas hídon hajtunk át. Egy férfi a
távolban alattunk előrehajol, és belemerít egy sárga dobot a barna folyóba,
hogy vizet húzzon vele. Emberek vállmagasságig érő árkokat ásnak a
zsíros, vörös földbe. Tüzek égnek a távolban, füst kígyózik felfelé a párás,
forró délutánban. Egy lány mezítláb fut utánunk, fodrokkal szegélyezett
ruhában, amely valaha rózsaszín lehetett, de most mérhetetlenül mocskos.
Az autó elsuhan mellette, és beteríti porral.
A nap lehanyatlott a láthatáron mögöttünk, és az alacsony bádogviskókra
rátelepszik a mély sötétség. Nem ismerem fel a városnak ezt a részét, és
hirtelen, rejtélyes módon rám tör a nyugtalanság.
– Hova megyünk?
A nagybátyám megint rám néz. Az a gyors, kíváncsi pillantás, melybe
némi bűntudat keveredik. Mintha nem tudná, hogyan fog végződni ez a
dolog.
Aztán meglátom a golfpályát. Mégiscsak jártam már erre Nate Logannel.
Itt van a Muthaiga Klub, a város határában.
 Elhaladunk egy sor világoskék kerítés mellett. Megpillantok mögötte egy
koszos udvart, épületekkel, melyeket alacsony bokrok és cserjesövények
szegélyeznek. Egy közintézmény díszítőelemei. A nagybátyám lelassít.
Nem erre kell menni a Muthaiga Klubba. Nyújtogatom a nyakam, hogy
elolvassam a táblát. MATHARI. Megragadom a nagybátyám karját.
Hallottam már erről a helyről – de nem emlékszem, hol. Nate Logan
mondott róla valamit. Lassan feltör bennem a pánik, érzem a bőröm alatt,
ahogy felrémlenek bennem a félig elfelejtett szavak. Egy kiváló orvos.
Nagyon jók az eredményei.
– Miért fordultál be? Mi ez a hely?
A nagybátyám nem válaszol. A kapuban a biztonsági őr int nekünk, hogy
mehetünk.
A nagybátyám felhajt a kocsival a rövid kocsifeljárón egy sor alacsony,
földszintes, bádogtetős, derékmagasságig kékre festett betonépülethez –
valamilyen állami intézmény. Kórház. Az idő lelassul. A visszapillantó
tükörben látom, hogy a kék kapuk becsukódnak mögöttünk.
A nagybátyám megfordul, és rám néz. A motor még mindig jár.
– Várnak rád ott bent. Meg kell próbálnod megérteni, hogy mindez a te
érdekedben történik.
– Miről beszélsz? Hogy érted ezt? – Nagy levegőt veszek. Megpróbálom
megőrizni a hidegvéremet, a pánik ellenére, amely egyre csak növekszik
bennem. Figyelnem kell arra, amit a nagybátyám mond. Meg kell értenem,
mi történik, és akkor megpróbálhatom leállítani.
– Itt gondoskodnak majd rólad. Megvizsgálnak. Kezelnek, ha szükséges.
Olyan esetekre specializálódtak, mint a tiéd.
– Olyan esetekre, mint az enyém? Ezt hogy érted? – Még egy mély
levegőt veszek. Olyan tisztán kell látnom, és beszélnem, amennyire csak
tudok.
– Az anyád, Rachel. Nagyobb hatással voltak rád a történtek, mint
gondolnád. Nem vagy önmagad.
Mathari Elmegyógyintézet. Most már emlékszem. Nate Logan azt
mondta, ide küldik a kenyai telepesek az elmebetegeket.
– Tud erről az apám?
A nagybátyám leállítja a motort. Kinyitja a kocsiajtót. Kipillantok a
szélvédőn – egy nővéregyenruhás fehér nő és egy fehér inges, khaki
rövidnadrágos fekete férfi jön errefelé. A nő engem néz; szorítást érzek a
gyomromban, amikor rájövök, hogy hozzánk jönnek.
– Tud erről az apám? – sikoltom a nagybátyámnak.
Nem válaszol. Ehelyett kilép az autóból és aprót biccent a nő felé. A nő a
nyitott kocsiablakon keresztül megszólít.
– Miss Fullsmith, lenne szíves kiszállni az autóból?
Nem válaszolok. Körbenézek az autóban; látok mindent, de mintha
semminek nem lenne értelme. Cselekednem kell. Hogy szabaduljak ki
innen?
Lenyomom az ajtózárat. Feltekerem az ablakot. A nagybátyám a kocsin
kívül rekedt. Átmászom a vezetőülésbe, de elvitte a kulcsot; most
megragadja az ajtót. Körbeállják az autót, erőszakkal kinyitják az ajtaját,
hiába próbálom befelé húzni, és benyúlnak utánam. Megragadnak.
– Engedjenek el! – sikoltom, de kérlelhetetlenek.
Úgy szednek ki, mint ahogy egy macska halássza ki az aranyhalat az
üvegből. Megpróbálok kicsúszni a kezük közül, de rajtam tartják a
mancsukat. Lassan és precízen kihúznak a kocsiból.
– Miért csinálod ezt? – kérdezem a nagybátyámtól, és feléje fordítom a
fejem, miközben a testem mozdulatlanságra van kárhoztatva a
szorításukban. – Áruld el, miért?
– Segíteni fognak neked, Rachel.
– Miért van szükségem segítségre? Mit csináltam? – kiabálok. Csak úgy
fröcsög belőlem a harag. A kétségbeesés.
– Jöjjön velünk, Miss Fullsmith – mondja az ápolónő, az ujjait a karomba
mélyesztve. – Jöjjön most szépen –, és a hangjából kihallom a bentlakásos
iskolában töltött éveket, ahonnan épp csak az imént szabadultam meg, az
intézmény önelégült hatalmát, a kikerülhetetlen hatalom nyomasztó
fölényét.
Még egyszer utoljára megfordulok. A nagybátyám cigarettára gyújtott, a
füst felszáll az esti fényben. Elgyötörtnek néz ki, sápadtnak, megviseltnek.
– Mondd meg, miért!
– Nézz végig magadon – mondja felém intve a cigarettájával. Látom a
szakadt selyemruhámat, a bekötözött lábamat, a sarat a körmöm alatt; egy
komplett őrült külseje.
– Ez nem én vagyok – mondom a fejemet rázva; a kimerültség kásássá
teszi a beszédemet.
 A nagybátyám hátralép.
– Veszélyt jelentesz önmagadra, Rachel. Veszélyt jelentesz a családodra.
– Amit Uplandsben mondtam – buknak ki belőlem a szavak –, az igaz.
Nem hazugság. Steven Lockhart ölte meg azt az embert. Láttam, ahogy
megtette.
A nagybátyám egyenesen a szemembe néz. Cigarettát tartó keze félúton
megáll a levegőben. És én hirtelen rájövök, hogy ő ezt már tudta. Hogy
ennek valami köze van ahhoz, amiért itt vagyok. Rámeredek; az arca
kifejezéstelen, ahogy rádöbben, hogy rájöttem; visszanyelem a jéghideg ízű
pánikot. A nővér újra belém mélyeszti az ujjait, és elrángatnak a
nagybátyámtól, végig az ösvényen, be az egyik épületbe.
Áthaladunk egy hosszú, fekete-fehér linóleumpadlós, fertőtlenítőtől bűzlő
előcsarnokon. A nővér belép a jobb kéz felé nyíló első szobába, én pedig
követem; a férfi elállja mögöttünk az ajtót. A szobában valami éles, csípős
szag terjeng, ami kaparja a torkomat. Beszéd visszhangzik a folyosón. A
szoba kicsi, az egyik sarkában fehér csempés zuhanyfülke. Van benne egy
szék, és én készülök leülni, de a nővér megkér, hogy maradjak állva.
Megkerül, és kigombolja a ruhámat. A zöld selyem sárosan és gyűrötten
hull a lábamhoz.
– Most leülhet.
Átlépem a ruhát, és leereszkedem a székre.
A fém hideg és kemény, ahogy a combomhoz nyomódik. A nővér egy
ollót vesz a kezébe és a hátam mögé lép.
– Mit csinál? – kérdezem, és nyújtogatom a nyakam, hogy jobban lássak.
A nővér az egyik kezét a fejemre teszi, és egyenesen tartja. Kibontja a
hajamat. A hajam lágyan esik a vállamra; elkezdi levágni, az olló hideg a
nyakamon, ahogy a nővér erőlteti, túl sok hajat fogva össze egyszerre.
Érzem a földre hulló tincsek súlyát, aztán a fém a fejbőrömhöz közelít.
Rövidre nyírja a hajamat. Én pedig sírok, meleg könnyek folynak végig
hidegen csupasz combom belső felén.
Mellém ül egy székre, és a kezébe véve a kezemet, egykenként levágja a
körmeimet, egészen közel a körömágyhoz, úgyhogy az ujjaim sebesnek és
védtelennek érződnek.
– Menjen, álljon oda! – A fülkére mutat, amely olyan, mint egy zuhany.
Levesz egy hosszú, csöves készüléket a falról és felém közeledik. A csőnek
fúvóka van a végén.
 – Mi ez? – kérdezem, elhátrálva tőle.
– A tetvek ellen.
– Nem vagyok tetves.
De már rám is spriccel, nagy löketekben, valami sűrű fehér port, amivel
beszórja a hajamat, a hónaljamat és még a lábam közét is egyszer.
Aztán odanyújt nekem egy fehér köpenyt.
– Vegye fel!
Én pedig engedelmeskedem, mert fázom, meztelen vagyok, és szeretnék
felöltözni. A nővér ad egy bőrszandált is.
Kinyitja az ajtót, és keresztülmegyünk egy udvaron, drótkerítéssel
elkerített udvarú épületek mellett haladunk el, ahol feketék dugják ki a
karjukat a kerítésen, úgy bámulnak minket.
Elérünk egy épülethez, amelynek saját zárt kertje van, rendezettebb, mint
a többinek.
– Mi ez? – kérdezem.
– Az európai részleg.
Van egy tábla a kapun, amelyen nyomtatott nagybetűkkel az áll: 9.
OSZTÁLY – NŐK. A nővér kinyitja a kapun lévő lakatot, és bemegyünk.
Az épület három szárnyú, amit helyenként kékre festett vasajtók törnek
meg. A lépcsőn, ami az épülettömbhöz vezetett, néhány nő üldögélt. Ketten
dámáznak. Rám bámulnak. Egy harmadik nő elnyúlva fekszik a földön, és
ide-oda gurul. A nővér a középső ajtóhoz megy, és kinyitja. A benti szoba
kicsi, mindegyik fala mentén vasággyal. A padló deszkázott. Belépek a
nővér előtt. A bal oldali ágyon egy nő fekszik, a fal felé fordulva. A nővér a
jobb oldali ágy felé biccent.
– Nem hagyhat itt – fordulok a nővérhez. A hangom nagyon hangos a kis
szobában. – Szeretném megmagyarázni.
– Az orvos eljön magához reggel.
A nővér kimegy a szobából; az ajtó nyitva marad. Nincs semmilyen
holmim. Nincs semmim, amivel birtokba vehetném az ágyat, a saját
testsúlyomon kívül. Besötétedett; a kékre festett ablakon kívül rács van.
Eszembe jut a tűz; a bőröm bizsereg. Nem akarok újra bezárva lenni.
Nem vagyok képes szembenézni a többi nővel odakint, a sűrűsödő
sötétségben, úgyhogy bebújok a hideg takaró alá. A rugók megnyúlnak a
súlyom alatt. Leteszem a fejem a vékony párnára. Kint egy madár csivitel a
félhomályban, aztán egy bagoly mély kiáltása hangzik fel. Megpróbálok
visszaemlékezni a szavakra, amelyeket az apámtól és Sarától hallottam, de
nem jutnak pontosan az eszembe. Félálomban voltam. Vajon az apám
beleegyezett, hogy ideküldjenek? Most is érzem, ahogy megcsókolta a
homlokomat; ahogy képtelen volt arra, hogy átöleljen, megnyomorítva a
saját maga által maga köré épített börtöntől. Miért nem akarta elismerni a
nagybátyám a fekete halálát Uplandsben? Vajon ő is felelős volt érte? Vajon
Steven elmondta neki, hogy fenyegetést jelentek számukra? Steven. Ahogy
rám nehezedik. Nem adja könnyen magát. Ahogy leszorít. Sara az
arcomhoz érinti a kezét. Csak próbál megvédeni téged önmagadtól – nem
vagy önmagad, Racbel, hát nem látod?
Később becsukják és belakatolják az ajtót. A nő a mellettem lévő ágyon
még mindig nem mozdul. Felkel a hold; a szoba megtelik árnyakkal.
Felállok, és a kukucskáló lyukhoz lépek. Egy kis sávot látok az udvarból, és
a mögötte lévő drótkerítést. Az egyik szobában nevetés harsan fel,
kísérteties, mint egy hiénáé, és szertefoszlik az éjszakában.
Látom Michaelt magam előtt, úgy, ahogy a duzzasztónál állt előttem,
amikor elbúcsúztunk egymástól, most is érzem, ahogy megérintettem a
testét a kezemmel. Erősebb vagy, mint hinnéd, Rachel. Szeretnék hinni
neki, de semmi mást nem érzek, csak félelmet. Mély levegőt veszek, hogy
megnyugodjak. Vajon hol lehet most?
Görcsösen alszom. Azt álmodom, hogy elemészt a tűz. Hogy egy kötélen
függök, megfeketedve, a lábamnál fogva. Hallom, hogy nyikorog. Steven,
leopárdbőr kabátot viselve, lehajol, hogy a szemembe nézzen. Még nem
teljesen halott, mondja. Adjunk neki még fél órát. És az apám is ott van, de
nem látom őt, kiáltok, de nem hall engem, és csak a tűz van, meg a kötél,
ami forog körbe-körbe.
 26

Reggel felébredek. Nincs tükör. Semmim nincs, ami megmutatná nekem,

milyen vagyok. Végigsimítok a fejemen a kezemmel, érzem, ahogy a rövid
haj csiklandozza az ujjamat. Idegen vagyok saját magam számára.
Kivezetnek az elkerített udvarból egy különálló épületbe. Egy európai
orvos ül az asztal mellett. Ablak. Függönyök. Az orvos jóindulatúan pillant
rám a szemüvege fölött, amikor belépek. A szemüvege csúcsos, a sarkánál
kihegyezett, amitől a férfi meglehetősen különcnek tűnik.
– Miss Fullsmith, dr. Measden vagyok. Kérem, foglaljon helyet.
Lerakja a tollát, összefonja a karját, és rám néz. Nem tudok
megfeledkezni arról, hogy meztelen vagyok a köpeny alatt. Úgy érzem,
minden szinten elvették tőlem a védekezési lehetőséget. Hosszúra nyúlik a
csönd. Kényelmetlenül érzem magam amiatt, ahogy az orvos néz engem.
Az, hogy nem jön zavarba, biztosítja számára a hatalmi helyzetet. Nem
érdekli, mit gondolok róla. Azért vagyok itt, hogy megfigyeljenek.
– Mi ez a hely? – kérdezem.
– A Mathari Elmegyógyintézet.
– És miért vagyok itt?
– Mit gondol, miért van itt?
– Nem tudom. – Megnyalom az ajkam, hogy benedvesítsem. Tegnap még
azt mondtam volna neki, hogy nincs velem semmi baj, de most már nem
állíthatom ezt. Meg vagyok rémülve. Úgy érzem, nem vagyok önmagam.
– Emlékszik, hogy dührohamot kapott?
Megrázom a fejem. A hangom nagyon halk.
– Az nem dühroham volt.
– A kerületi rendőrfőnök elmondta nekem, hogy magát le kellett fogni. A
végtagjai befeszültek. A szája habzott. Steven testének súlya a testemen,
ahogy meglovagol; az apám sehol sincs; Sara hangja. Megpróbálom
elhessegetni az emlékeket; nem bírok velük, olyan erősek. A pánik, a fizikai
kiszolgáltatottság, az erőszak. Félrenézek.
– Meg tudja mondani nekem, mikor tudta meg, hogy az anyja meghalt?
 – Az anyám? – Erre nem számítottam. A kérdés lágy részemen talál el,
ott, ahol a legkevésbé vagyok védett.
– Igen. Az anyja.
– Majdnem hét évvel ezelőtt volt. A nagybátyámnál voltam
vendégségben. Távirat jött Angliából.
– Hol volt az apja?
– Angliában.
– Hogy érezte magát, amikor megtudta?
Megint hosszúra nyúlik a csönd kettőnk között. Sírni kezdek. Nem tudom
abbahagyni. A könnyek végigfolynak az arcomon. A szám nedves.
– Elnézést – mondom, és a köpenyem ujjával megtörlöm a szemem;
zavarba jövök az érzelmi kitörés miatt, de mégsem tudtam megálljt
parancsolni neki.
– Minden rendben van. Nem kell bocsánatot kérnie.
Mély lélegzetet veszek, és megpróbálom összeszedni magam.
– Miss Fullsmith! – Az orvos kutatóan néz a szemembe. – Emlékszik
arra, hogy felhúzta az édesanyja ruháját?
Emlékszem, ahogy a zöld selymet a kezemben fogom. Emlékszem az
apám arcára, amikor meglátta rajtam a ruhát.
– Sara adott nekem két tablettát. Rákényszerített, hogy nyeljem le. Nem
emlékszem tisztán mindenre...
– Helyesen cselekedett. Maga veszélyt jelenthetett volna saját magára. –
Aztán így folytatja: – Emlékszik, miért vette fel?
– Partit szerveztünk másnapra. A koronázásra. Meg akartam próbálni,
hogy jó-e.
– De miért pont azt a ruhát?
Kíváncsi vagyok, vajon mire akar kilyukadni. Szórakozottan kérdezget,
de én érzem a háttérben a célzatosságot, ahogy a szavai egymásra épülnek,
ahogy halkan, de mégis magabiztosan beszél.
Újra rám néz, és én elbizonytalanodom. Olyan, mintha levetkőztetné a
lelkemet. Szégyen ébred bennem. Szeretném, ha bizonyos részeim rejtve
maradnának előtte, de nem hagyja. Mindent látni akar. Ráadásul az
alulöltözöttségemet is az előnyére fordítja. Félni kezdek tőle, de egyúttal
vonzódom is hozzá. Ő kimenthet engem erről a helyről. Én magam nem
tudok elmenekülni.
– Nem tudom.
 – Haragot érez az apjával szemben?
– Igen.
– Miért?
Nem tudom, mit válaszoljak. Senki nem tette fel még nekem ezt a
kérdést. Még saját magamnak sem fogalmaztam meg eddig.
– Egy másik nővel él?
– Igen.
– És úgy érzi, elárulta az édesanyját?
– Igen – bólintottam. Nem tudom letagadni.
– Esetleg felelősnek tartja az édesanyja haláláért?
Nem válaszolok semmit. Érzem, ahogy dagad bennem a fájdalom.
– Fájdalmas ezt az új asszonyt látnia az apjával? Azt szeretné, ha inkább
az anyja lenne mellette, nem ő?
Megrázom a fejem.
– Nem erről van szó.
– Hát akkor miről?
– Nem tudom.
Aztán felhangzik az orvos hangja, de olyan fürge magabiztossággal szólal
meg, hogy azt hiszem, egész végig ezt akarta kimondani:
– Úgy érzi, hogy az apja elárulta magát?
A nyíltan kimondott igazság hallatán felszakad bennem a zokogás;
mintha egy koszos rongyot akasztott volna fel bennem, amely most
fellebbent a gyomromról, és a torkomnál fojtogat.
– Miért? Miért akarja tudni mindezt? – A könnyek végigcsorognak az
arcomon. Most kiszögezett. És fáj.
Gyorsabban kezd beszélni, és a kérdések nem követik logikus sorrendben
egymást, nem következik egyik a másikból.
– Van egy olyan fekete a farmjukon, akihez különösen közel érzi magát,
igaz?
– Igen.
– Mi a neve?
Nem akarom kimondani a nevét, itt, ez előtt az ember előtt.
– Mi volt a neve?
– Michael.
– Fizikailag is közel került hozzá?
Nem válaszolok.
 Újra megkérdezi, ezúttal még konkrétabban.
– Volt szexuális kapcsolata a fiúval?
– Ennek mi köze az egészhez?
Nem vesz rólam tudomást.
– Bensőséges helyzetbe került magával?
– Igen. – Ezt nem tagadhatom le, de gyűlölni kezdem miatta az orvost.
Iderángatta Michaelt, erre a rettenetes helyre.
– És azért tette, hogy felhívja magára az apja figyelmét? Hogy ő így
észrevegye magát?
– Nem – mondom megdöbbenve.
Rám néz a szemüvege fölött.
– Sok módja van annak, hogy az. ember ártson önmagának, Miss
Fullsmith.
– Ennek semmi köze nem volt az apámhoz.
Engedékeny kis mosolyt vet rám.
– Tudta, hogy Mau Mau?
– Nem.
– De azt tudta, hogy a ház megtámadását tervezi?
– Nem – állok fel. – Ez az egész nem így volt. Nem ő tette.
Az orvos rám pillant, feláll, és lejegyez valamit a füzetébe.
– És maga azt tervezte, hogy megszökik vele együtt?
– Nem.
– De ő szervezte meg a maga menekülését?
– Igen. – Most kényelmetlenül érzem magam, ahogy a székem fölé
magasodik. – Ő segített abban, hogy kijussak.
– De az apja szeretőjének nem, igaz? Őt bent hagyták.
– Megpróbáltam rávenni, hogy jöjjön velem. De ő azt hitte, hogy csapda.
– És nem volt csapda? Úgy gondolta, hogy őt is elengedte volna, ahogy
magát?
– Igen.
Szünet következik.
– Szóval azt hiszi, Miss Fullsmith, hogy a fiú segíteni próbált magának?
– Igen.
– És mégis miért?
Nem válaszolok azonnal. Miért segített nekem Michael?
– Mert szeret engem.
 – Az apja pedig nem.
Nem válaszolok. Ez egy állítás volt, nem kérdés.
– Nincs semmi bajom – mondom most, de a hangom kicsit bizonytalan.
Az orvos becsukja a könyvét, és újra rám mosolyog.
– Kérem, Miss Fullsmith, ne gyötörje magát! Nagyon sok mindenen ment
keresztül.
Védtelennek érzem magam, és gyengének. Az orvos darabokra szedte az
életemet ebben a kicsi, fehérre meszelt szobában, lejegyzett mindent a
könyvébe, és elő fogja szedegetni a darabkákat, újra összeállítva őket, a
saját kedve szerint alakítva a puzzle-t. Teljesen a kezében vagyok, és ez
megrémít. Ha ő úgy dönt, hogy az egyik verzió a helyes, arra leszek
kényszerítve, hogy én is aszerint lássam magamat.
– Meddig kell itt maradnom?
– Először egy tíznapos megfigyelési időszakra kerül sor. Azután felállítok
egy hivatalos diagnózist.
– És fogadhatok látogatókat?
– Ez jelen pillanatban erősen ellenjavallt. Magának teljes pihenésre van
szüksége. Megfigyelés alatt fogjuk tartani magát. Felírok egy ECT-terápiát,
és néhány tablettát, amelyek segíteni fognak.
– Mi az az ECT? – Nem tetszik, amit hallok. Nem akarom, hogy bármit is
csináljanak velem.
– Elektrosokk-terápia. Teljesen biztonságos, és csodálatos eredményekkel
jár az agy egyensúlyának helyreállítását illetően.
– És mi van, ha nem akarom?
– Még nem is próbálta, Miss Fullsmith. De végeredményben nem
magának kell eldöntenie. Az első kezelés holnap lesz.
Feláll, odamegy az ajtóhoz, és kinyitja. Ugyanaz a nővér vár rám odakint.

Amikor visszatérek a cellámba, egy boríték van az ágyamon.

Kedves Rachel!
Remélem, ez a levél jó egészségben talál. Dr. Measdennél jó kezekben
leszel. Steven ajánlotta őt, mint Kelet-Afrika legjobb pszichiáterét. Azt
tanácsolta, ne látogassunk meg, és ne is beszéljünk veled mindarról, ami az
utóbbi hónapokban történt, amióta visszatértél Kisimába, de biztosította
arról Stevent, hogy a megfelelő kezelés mellett egy idő múlva teljes
gyógyulás következik be. És arról, hogy nem példa nélküli, ha egy korodbeli
lány, olyan traumákat átélve, melyeket te átéltél, összeomlik, akárcsak te.
Szeretném, ha tudnád, hogy itt vagyok neked, és alig várom, hogy a
javulásodról kapjak híreket.
Az apád még nincs túl az életveszélyen, de tegnap már beszélt néhány
szót, és az orvosok reménykednek abban, hogy hamarosan felépül. Olyan
okokból, amelyeket bizonyára megértesz, nem beszéltem neki arról, ami
azon az éjszakán történt. Majd a megfelelő időben, amikor az állapota
javulni kezd, megmagyarázok neki mindent.
Reménykedem a felépülésében, és a tiédben is,
Sara

Mit mondott Sara az apámnak? Vajon egyáltalán tudja, hogy itt vagyok?
El tudom képzelni, milyen hazugságokat adott be nekik Steven a saját önös
érdekében, hogy eltávolítson onnan, és hogy elnémítson. Emlékszem,
amikor az udvaron figyelmeztetett: Ha elmondod az apádnak, földi pokollá
teszem az életedet. Mathari egyszerre szolgálja az ő védelmét, és azt, hogy
rajtam bosszút álljon. Azt mondom a nővérnek, hogy levelet szeretnék írni;
egy papírral és egy tollal tér vissza Meglepődöm; nem hittem volna, hogy
ilyen könnyű lesz. Leülök, és írni kezdek az egyetlen embernek, aki segíthet
nekem.

Apa – vajon olvasod ezt a leveled? Ha igen, akkor az azt jelenti, hogy
jobban vagy, és kimondhatatlanul örülök annak, ha így van.
Tudnom kell – vajon beleegyeztél abba, hogy ide küldjenek?
Nem hinném, hogy igen. Akkor semmiképp sem, ha tudtad volna, mi
történt valójában Kisimában.

Leteszem a tollat. Mi történt valójában? Steven Lockhartra gondolok,

ahogy üldöz, ahogy lovagol rajtam. A keze a nadrágomban. A fülembe
suttogott szavai. Te kurva. Ezeket a dolgokat képtelen vagyok leírni.

Dr. Measden azt mondta, hogy összejátszottam Michaellel. Hogy tudtam

a támadásról, mielőtt megtörtént volna. Tudnod kell, hogy ez nem igaz.
Egyáltalán nem tudtam róla, hogy támadás készül, vagy hogy köze van a
Mau Mauhoz, egészen a legvégéig. Akkor pedig Michael hatalmas
személyes kockázatot vállalt azért, hogy kimentsen a tűzből. Megpróbáltam
kimenteni Sarát is, de ő nem jött velem.

Vajon nekem hisz majd, vagy Sarának? Úgy döntök, Lillian Markhamnek
küldöm a levelet, és megkérem rá, hogy egyenesen apám kezébe adja majd,
hogy Sara ne tudja visszatartani. Ez jó ötlet. Érzem, hogy felcsillan előttem
a remény.

Szeretnélek látni, apa. Kérlek, ne hagyj itt engem! Dr. Measden csinálni
fog velem valamit, amit elektrosokknak hívnak. Meg vagyok rémülve.
Kérlek, küldess értem. Nem fogok gondot okozni Sarának. Küldess értem, és
vigyél haza.

– Levelet írsz?
Egy arc az ajtóban. Idősebb nő, rövidre nyírt, szürke hajjal. A
tekintetemet magára vonja a keze; mozog. A mutatóujját összedörzsöli a
hüvelykujjával, mintha valamit forgatna közöttük.
– Igen.
– És mi áll benne?
Az asszony arca pár másodpercenként megrándul, úgyhogy úgy néz ki,
mintha valami ügyetlen bábjátékos hóbortjának lenne kiszolgáltatva.
– Szeretném, ha az apám elvinne innen.
– Nem fogja megkapni a levelet.
Leteszem a tollam.
– Miért nem?
– Mert elolvassák a leveleket, mielőtt elküldenék őket, és eldöntik,
melyiket lehet elküldeni.
– Akkor mit tudok tenni? – Belém hasít a kétségbeesés. Küzdök, hogy
levegőt kapjak.
Az asszony leül a lépcsőre, pont a szobám ajtaja elé, sápadt lábszára
csontként kukucskál elő fehér köpenye alól.
– Nem tehetsz semmit.
– Az orvos azt mondta, ECT-terápiának fognak alávetni. – Szaggatottan
beszívom a levegőt. – Az micsoda?
– Elektrosokk. – Mutatóujjával újra és újra végigsimítja a hüvelykujját,
olyan ritmusban, amely mintha egyezne a szívdobbanásommal. – Utána
ködös minden. Nehéz emlékezni bármire is. De végül minden visszaáll. Ha
nem végzik el az emberen túl sokszor.
A keze folytonos mozgása megzavar, tovább fokozza az idegességemet.
– Mióta van itt?
– Öt éve. Régebb óta, mint néhányan. De kevesebb ideje, mint mások.
Hallom, ahogy más betegek az elektrosokkról beszélgetnek. Arról, hogy
lekötözik hozzá az embert. Van, akinek a csontja is eltörik. Hogy nem tudsz
enni utána. Nem emlékszel a saját nevedre. Hogy egy olyan orvos találta
föl, aki egy vágóhídi látogatás során megfigyelte, miként kábítják el
elektromos sokkolóval a disznókat, mielőtt levágják őket. Látta, hogy ha
elég elektromos áramot használ ahhoz, hogy a disznó a halál szélén
egyensúlyozzon, azzal rohamot válthat ki. Rettegés tölt el.
A mellettem lévő asszony felébred éjszaka, és sikoltozni kezd.
Odamegyek az ágya mellé, de ellök onnan. Hosszú idő eltelik, mire egy
nővér bejön; ad neki egy injekciót, és az asszony elcsöndesedik.
Újabb levelet kapok. Nincsen rajta bélyeg. Személyesen hozták ide.
Egyből az aláírásra nézek. Nate Logan. Olyan, mintha egy lélegzetvételnyi
hideg, friss levegőhöz jutnék. Itt van Nairobiban?
Rachel -
Fel a fejjel! Dolgozunk a megoldáson. Az apád egyre jobban van.
Nate Logan
Van egy világ odakint, ezen a rémálmon kívül is. Valaki megtalált. Lesz
megoldás.

Másnap reggel. A nővér bevezet egy kis, csempeburkolatú szobába. A

közepén egy kerekeken guruló ágy és egy kocsi tele elektromos műszerrel;
egy szerkezetből drótok kígyóznak elő. Dr. Measden jegyzetelget a
sarokban. Nyöszörögni kezdek. Nem fogok lefeküdni oda. Hátrálni
próbálok, de előrelökdösnek. Kiabálok. Azt ordítom, hogy hagyják abba.
Hogy vegyék le rólam a kezüket. Dr. Measden nem néz fel az írásból. A
testtartása teljes közömbösséget fejez ki. Vajon szándékosan nem vesz
rólam tudomást? Olyan vagyok, mint egy szellem; a tiltakozásom nem is
hallatszik; a hangom csak értelmetlen makogás. Ettől még idegesebb leszek,
és teljesen jelentéktelennek érzem magam.
 A testem azonban jelen van. Érzem a hideg csempéket a talpam alatt.
Erőszakkal az ágyra fektetnek. Hevederekkel kötöznek le. Szorosra húzzák
őket, úgyhogy nem bírom felemelni a mellkasomat az ágyról. Egy a fejemet
szorítja le.
Dr. Measden tűnik föl felettem. Az arca kifürkészhetetlen, a hangja
vidám.
– Hogy érzi ma magát, Miss Fullsmith?
– Kérem, ne tegye ezt velem. Kérem.
De az orvos utasításokat ad a nővérnek.
A nővér pöttyökben vazelint ken a fejbőrömre; hideg és nyúlós a
bőrömön. Nem tudom felemelni a kezem. Kiabálok. A testem megfeszül a
pániktól.
– Csak egy kis elektromos áram. – Dr. Measden hangjában nyoma sincs
annak, hogy érdekelné a kiáltozásom; mintha már számtalan alkalommal
látott volna ilyen félelmet, és semmilyen jelentőséggel nem bírna számára.
Mintha egy hisztiző gyerek lennék. Az ellenszegülésem hiábavaló.
Hangosabban sikoltozom, de úgy tűnik, meg sem hallja. – Hamarosan túl
leszünk rajta.
Csavargatja a szerkezetet. Hátrafeszítem a fejem. Egy acéldrótot látok.
Úgy van meghajlítva, hogy felvegye a fejem formáját. Nem tudok
elhúzódni.
– Mi a neve? – kérdezi az orvos.
Az egyértelmű kérdésre gondolkodás nélkül válaszolni akarok. Ahogy
kinyitom a számat, a nővér valami nagydarab gumit csúsztat bele, és ott
tartja; nem tudok megszólalni.
– Harapjon rá! – mondja a nővér.
Érzem, hogy tágra nyílik a szemem. Az ágyhoz préselem magam, de nem
tudok elmenekülni. És a fém már ott is van a fejemen. Jön az áram. Perzselő
fájdalom; megfeszül a testem, aztán feketeség.
Egy alagútban vagyok. Súlytalan vagyok. Semmilyen érzelem nem
maradt bennem. Az elmém üres. Émelyítő, szédítő forgás. Semmibe sem
kapaszkodhatok. A lét, amely a semmiből áll. A pánik visszahoz valamit;
darabokat, belőlem; nehéz összeilleszteni. Szavak, amelyeknek súlyuk van,
de semmit sem jelentenek. Amikor kinyitom a szemem, a szoba túlságosan
világos. Gyenge leszek, ha ennek vége lesz. Nem leszek képes megmondani
magamnak, ki vagyok én. Az orvos jobban fogja tudni nálam. Kicsúszik a
kezemből az öntudatom. Valójában ki vagyok én?
A nővér ott áll az ágyam mellett. Megint a cellámban vagyok
Belekapaszkodom.
– Fogják még csinálni velem? Mikor? Mikor?
A nővér rám mosolyog, és nem válaszol. Két tabletta van a kezében.
Hagyom, hogy a számba csúsztassa mindkettőt; lenyelem, és alszom.
– Nem úgy viselkedsz, hogy a javadra váljon – hajol fölém a szürke hajú,
nyughatatlan kezű beteg. A cellámban vagyok. Az ágyamban.
Megkönnyebbülés önt el. – Minél csendesebb vagy, annál hatásosabb a
kezelés. Minél boldogabbak az orvosok, annál hamarabb elengednek.
Én pedig arra gondolok: mindenki tudja, hogy csak sikoltottam, és
rikoltottam, és sikoltottam.
Meddig tartanak itt bent? Mit tud az apám a kezelésemről? Elmondták
neki? Egy újabb nap telik el. Az orvos egy ECT-kúráról beszélt. Az
öregasszony, a nyughatatlan kezű, azt mondja, háromnaponként van egy,
habár a nővér nem mond semmit. Rettegek tőle. A következő is ugyanilyen
lesz? És az azután következő is? Mi van Nate Logan levelével? A Bibliában
tartom, az éjjeliszekrényemen.
– Ah, Miss Fullsmith. – Dr. Measden összefonja a karját, és rám
mosolyog. – Hogy érzi magát ma?
Leülök vele szemben. Két nap telt el. A fejem zúg. Nehéz összeszedni a
gondolataimat.
– A nővér. Tablettákat ad nekem.
– Iiigen. – Az orvos elhúzza a szót, mintha már azelőtt ismerné a
kérdésemet, mielőtt feltenném.
Az ellenkezésem kiszámítható. Érzem, hogy megvonja tőlem az
elfogadását, és ez rosszulesik – azt akarom, hogy kedveljen, hogy
megvédjen; hogy vizsgáljon meg és aztán állapítsa meg rólam, hogy
normális vagyok. És mégsem bízom benne; valami azt súgja, hogy
harcoljak vele. Nem tudom, vajon ez a dolog, amely azt mondja, hogy
harcoljak, nem a betegség tünete-e, amellyel vádol.
– Mi az?
– Largactil.
– Azt hiszem, álmos leszek tőle. Mintha nem lennék egészen magamnál.
– Ez egy általános mellékhatás. – Az orvos rám mosolyog.
 Érzem, ahogy elpárolog a magabiztosságom. Érzem, hogy unalmas
vagyok számára, és ezt valamiképpen kudarcnak érzem; de azért folytatom.
– És ez milyen orvosság?
– Antipszichotikum.
Ránézek; összeszedem a maradék tekintélyemet és önérzetemet, amely
még megmaradt.
– Nem hiszem, hogy pszichés beteg vagyok.
Az orvos felsóhajt.
– Miss Fullsmith, ha minden betegem után lenne egy pennym, akitől ezt
hallottam, mostanra nagyon gazdag ember lennék.
– Mikor enged el?
– Amikor úgy gondolom, teljesen felépült.
– Tudja az apám, hogy itt vagyok?
– Ah... az édesapja. – Cigarettára gyújt, hátradől a székében, és engem
tanulmányoz. – Rendben. – Lenyalja a dohányt a fogáról. Érzem, hogy
kedvére való a helyzet. – Hogy érzi, milyen különbséget jelentene, ha tudna
róla?
– Tudnom kell, hogy... vajon egyetért-e a döntéssel.
– És ha igen?
Nézem, ahogy a füst spirálisan a mennyezet felé száll. Nem tudom, mit
mondjak. Érzem, hogy csapdába csalt, de nem tudom pontosan, hogy mivel
akar megfogni.
– Nem szokatlan, hogy egy lány bizonyos érzéseket táplál az apja iránt,
Miss Fullsmith. Hogy többet szeretne tőle, mint amit megadhat neki. – Újra
a cigarettájába szív. A dohányfüsttől hányingerem lesz. – Hallott már
Freudról?
Bizonytalanul bólintok. Hallottam már a nevet, de nem emlékszem,
milyen összefüggésben.
– Talán a huszadik század legnagyobb gondolkodója volt. Úgy hiszi – dr.
Measden beleszív a cigarettájába, leveri a hamut, és lassan kifújja a füstöt –,
hogy a lányok péniszirigységben szenvednek. Tudja, mi az a pénisz, Miss
Fullsmith?
Bólintok; érzem, hogy elvörösödöm, ahogy rezzenéstelen tekintete rám
szegeződik.
– Úgy hiszi, hogy amikor a lányok gyerekkorukban felfedezik, hogy
nincs péniszük, szublimálják a pénisz iránti vágyukat az apjuk iránti
vággyá. – Füstfelhőt fúj ki. – Bűntudatot érzett, amikor az édesanyja
meghalt?
– Nem – mondom halkan. A kérdése összezavar. Mintha vád bujkálna
benne. És az ő kezében egy vád pusztító erejű lehet, akár egy vírusfertőzés.
Teljesen a hatalmába keríthet vele.
Rezzenéstelen tekintettel néz rám.
– Az anya halála nagyon gyakran kelt bűntudatot a lányokban, hiszen
ezzel egy kívánságuk vágyik valóra, az a vágyuk, hogy az anyát
eltávolítsák, és így közelebb kerülhessenek az apjukhoz.
– Nem volt bennem bűntudat. – Megrázom a fejem. – Én akkor... – de
egyszerűen nincsenek rá szavak, hogy leírjam, mit éreztem aznap.
– Hát persze. Nagyon szomorú esemény volt. De most arról beszélek,
amit mélyen, elfojtva érzett, ami a tudattalan énjében lakozott.
Nehézkesen nyelek egyet. Van egy dolog, amit elmondhatnék neki, és
amely igazolhatna engem. Ami felkelthetné az érdeklődését. Eddig nem
voltam hajlandó Steven Lockhartról beszélni. Szégyennel töltenek el a
történtek, és nem akarom, hogy ezt ellenem használja fel. De most már nem
tudom tovább elhallgatni.
– Aznap, amikor az anyám meghalt, láttam, hogy a kerületi rendőrfőnök,
Steven Lockhart megöl egy embert.
– És maga mit gondol, mit csinált utána?
Rájövök, hogy már hallott a vádról. Hogy Steven elmondott neki
mindent.
– Rákényszerített, hogy üljek az ölébe – most újra sírni kezdek. –
Fogdosott.
– Maga bátorította erre?
– Nem.
Visszaemlékezem Steven szorítására a karomon, a rettegésre, arra, ahogy
a kezével lefelé erőlteti a kezemet a mellkasomon.
– Nem gondolja furcsa véletlennek, hogy maga úgy képzeli: épp aznap
volt része élete első szexuális élményében, amikor az anyja meghalt? Vegye
fontolóra azt a lehetőséget, hogy a vágyát, amely az apjára irányult, aki épp
akkor vált elérhetővé a maga számára, ugyanakkor mégsem volt jelen,
maga csak kivetítette Steven Lockhartra?
Megrázom a fejem, de dr. Masden kérlelhetetlenül folytatja fejtegetését.
 – Maga szemtanúja volt annak, hogy Steven Lockhart erőszakosan bánik
egy feketével. És később, miután kínzó bűntudata támadt az édesanyja
halála miatti érzéseitől, azt hitte, hogy szexuális kapcsolata volt ezzel a
férfival. Hogy ez a férfi, aki nem az apja, de az apját helyettesíti, elkövette a
bűnt, amelyre maga annyira vágyott; erőszakoskodott magával egy
szexuális beteljesülésről szóló fantáziában. Hogy maga és Steven Lockhart,
az apja alteregója, szimbolikusan együtt követték el az anyja ellen a
gyilkosságot.
– Nem! – kiáltok; felállok, és megrázom a fejem. – Steven mindenfélét
művelt velem a farmon.
– De ezt nem mondta el az apjának, igaz?
Az orvosra meredek.
– Miért nem? Mert szégyenkezett miatta? Mert titokban maga is benne
volt mindabban, ami kettejük között történt?
Miért nem tudtam beszélni apámnak az aljasul tapogatózó kezekről?
Azokról a dolgokról, amelyeket Steven mondott nekem, amikor kettesben
voltunk? Dr. Measdennek igaza van; megalázottnak, beszennyezettnek
éreztem magam.
– Nincs ebben semmi szégyenletes, Miss Fullsmith. Lehetséges, hogy
maga bátorította ezt a közeledést. Hasonló módon, mint ahogy a fekete férfi
figyelmét magára vonta. Mert az apja figyelmét nem tudta felkelteni. Az
apjáét, akit nyilvánvalóan lekötött egy másik nő. – Az orvos hátradől a
székében, és rám néz.
Egy nővér nyit be, és az orvosra nézve megáll.
– Minden rendben – mondja az orvos –, Miss Fullsmith hamarosan
jobban lesz. – Becsukja a könyvét és feláll. – Azt hiszem, ma már eleget
beszélgettünk. Jól látom, milyen nehéz az ön helyzete. A jövőben lassabban
kell haladnunk.
Érzem hatalmának szörnyű, kérlelhetetlen erejét, amely meghatározza az
időbeosztásomat, az étkezésemet, a gyógyszereimet. Amivel megmondja,
mikor viselkedtem jól, és mikor nem. A szörnyű csatát a között, hogy
egyrészt szeretném elnyerni a helyeslését, másrészt szeretnék megmaradni
önmagamnak.
Az ajtó felé fordulok.
– Miss Fullsmith!
Visszapillantok rá.
 Az ágy felé int.
– Még nem fejeztük be. Lenne szíves lefeküdni az ágyra?
Rábámulok.
– Kérem, tegye, amit mondok. Különben szólok a nővérnek, hogy
segítsen.
Felfekszem az ágyra. Nincs más választásom. Kikutatta lelkem titkos
helyeit. Most felfedi testem titkos helyeit is.
Lemosolyog rám.
– Megkaptuk a vérvétel eredményét – mondja, és a kezét a köpenyem alá
csúsztatja; érzem az ujjait az alhasamon, a hideg tapintásukat a bőrömön.
Összerázkódom, de nem mutatja, hogy észrevette volna. Végigtapogatja az
alhasamat. – Azt mutatják, hogy maga terhes.
Rábámulok. A szívem a mellkasomban dörömböl. Nyomkod a kezével.
– Terhes?
– Igen, Miss Fullsmith. Terhes.
Nem tudom, mit mondjak. Csak fekszem ott, és nézek fel rá. Sehová sem
tudok elrejtőzni. Megdöbbenést érzek. És szörnyű szomorúságot. És ezek
mögött az érzések mögött megcsillan valami más is. Valami, ami érdemes
arra, hogy megvédelmezzem.
– Mikor kapok ECT-kezelést?
– Nem szeretném, ha aggasztaná magát emiatt.
– De újra elektrosokkolni fog?
Rám mosolyog – ahogy egy felnőtt kegyeskedik mosolyogni egy
gyerekre.
– Ez károsítani fogja a babát?
– Nincs okunk rá, hogy azt gondoljuk, az ECT hat a magzatra. Van egy
egészen enyhe kockázata a gyomorsav visszafolyásának, úgyhogy tubust
fogunk használni, hogy szabadon tartsuk a légútjait.
Visszahúzza a kezét és leereszti a köpenyemet.
– Tudja az apám? – kérdezem, és ő türelmesen mosolyog, de nem
válaszol, és tudom, hogy nem kellett volna megemlítenem az apámat.
– Most elmehet, Miss Fullsmith. Hamarosan újra találkozunk.
Az ágy szélére ülök, a kezem a köpenyemen, a tenyeremet a méhemre
szorítom. Az arcom nedves a könnyektől – a hálától, és a tehetetlenség
rémületétől. Olyasvalamit hordozok magamban, valamit Michaeltől, ami
máris értékesebb számomra, mint saját magam. Meg kell védenem – és
mégsem vagyok rá képes. A testem nem a sajátom
 27

– Rachel Fullsmith!
Az ápolónő az elzárt terület közepén áll. Engem keres. Remegő félelmet
érzek. Nem akarom, hogy észrevegyenek, de amikor meglát, látom, hogy
bólint. Körbenézek. Mások is engem bámulnak. A mai napon ECT-ben
részesülő betegeket már reggel elvitték. Mit akarhat tőlem?
A kapu felé indulok.
– Magát elbocsátják – mondja, amikor kiérünk a zárt területről.
Hitetlenkedve meredek rá.
– Elmehetek? Ma?
– Igen. Szabadon távozhat.
Követem őt, át az udvaron, el a feketék részlege mellett, ahol a férfiak
állnak a kerítésnek támaszkodva, a karjukat kilógatva a dróthálón, az
adminisztrációs épületbe, ahol először fogadtak, végig a fekete-fehér
linóleumpadlón.
– Rachel!
Megállok, és megfordulok. A hang ismerős, de a nap túlságosan erősen
tűz be a kék rácsos ablakon, és nem látok valami jól. Egy arc, amelyet
felismerek. Lillian Markham. Jön mellettem, a fal túloldalán. A nővér
előremegy, és kinyitja a folyosó végén a kék vasajtót. Megállok, csak egy
pillanatra, és a kezemet a szememre szorítom. A tűz, Sara, ahogy az ablakot
cibálja, Steven hazugságai, ennek a börtönnek a rettenete. Túl sok mindent
hordozok magamban; most érzem, ahogy felszakad bennem minden. Mély
lélegzetet veszek. Lillian ott áll a nyitott ajtóban. Csak néhány lépésnyire
onnan, ahol állok. Kirohanok a fénybe, ő pedig magához húz a küszöb
fölött. Körém fonja a karját. A könnyei nedvesen hullnak a nyakamba.
Jázmin- és teaillata van. Hangosan becsapódik a kórház ajtaja mögöttem.
Csak öt nap volt az egész, de úgy érzem, akár örökre is elveszíthettem
volna önmagamat.
A Muthaiga Klub. A tweedzakóba, galléros ingbe és pamutruhába
öltözött férfiak és nők, akik semmit sem tudnak arról, hogy hol voltam.
Megállunk a parkoló egy sarkában; Lillian ruhákat vásárolt nekem, és most
áthúz egy felsőt a fejemen, én pedig belebújok az egyik nadrágjába. Egy
fekete kinyitja az ajtókat, és én követem Lilliant a faburkolatú, szivarfüsttől
és méhviasztól illatozó előtérbe. Bizonytalanul állok a lábamon, és egyik
kezemmel egy oszlopba kapaszkodom, mert attól tartok, el fogok esni.
Lillian észreveszi; átkarolja a váltamat, és végigtámogat a folyosón.
Kitömött oroszlánfej bámul ránk egy üvegvitrinből. Sötét falburkolatú
helyiségbe érünk. Fehér köpenyes, skarlátvörös fezt viselő afrikaiak
öntögetnek teát a leheletfinom kínai porceláncsészékbe. Tálalókocsik
nyikorognak, ahogy apró kerekük elfordul. Lerogyok az egyik, sarokban
álló fotelba. Lillian egy whiskyt rendel nekem; megiszom, és kicsit
biztosabbnak érzem a kezem.
– Tudsz beszélni?
– Azt hiszem.
– Szeretném, ha elmesélnél nekem mindent.
Azt hiszem, nem fogok tudni belekezdeni; hogy a fejemben kavargó
képek, amelyek éjjel-nappal kísértenek, nem foglalhatók csak úgy
szavakba. De ahogy elkezdem hangosan megfogalmazni mindazt, ami
történt, az események a helyükre kerülnek. Elmondom neki, mi volt
tizenkét éves koromban. Beszélek a sztrájkról Uplandsben. Az emeleti
irodáról a gyárban. Arról, ahogy láttam, mit csinált Steven Lockhart a
férfival. Elmondom neki, mi történt ezután a nagybátyám házában; ahogy
Steven az ölébe szorított, és fogdosott. Elmondom neki, mit művelt velem
azóta, amióta visszajöttem, és hogy mit próbált megtenni. Beszélek neki
Michaelről, a félelmemről, hogy esetleg meghalt, arról, amilyen közel
kerültünk egymáshoz, a politikai nézeteiről, és hogy hogyan szabadított ki a
tűzből. Elmondom neki, hogy megpróbáltam Sarát kimenteni a tűzből, de
nem jött velem. Elmondom neki, hogy terhes vagyok Michael gyermekével.
Nem maradhat több titkom. Most már nem ítélhet meg senki.
Lillian végighallgat, és amikor befejezem, odanyúl, a kezébe veszi a
kezem és megszorítja, én pedig tudom, hogy minden rendben lesz. Most
már elengedhetem az összes rémületet, a szégyent, a félelmet. Hátradőlök a
fotelban és behunyom a szemem; érzem, hogy belemerülök egy színekkel
teli óceánba. Hányinger húz magával. Kinyitom a szemem, és Lillianre
fókuszálok.
– Hogy találtatok meg?
 – Nate Logan volt. Sara elmondta neki, hogy beszállítottak a Mathariba.
Megpróbált kihozni, de Dr. Measden nem adott ki téged, csak egy európai
nő felügyelete alá.
Veszek egy nagy levegőt, és felteszem azt a kérdést, amelyet azóta
akartam, hogy megláttam őt.
– Tudott erről az apám?
– Volt egy beszélgetése Stevennel, miután elájultál, a támadás estéjén. De
nem ő egyezett bele, hogy bevigyenek. Steven Lockhart szervezte meg a
bezárásodat, Sara segítségével. Nate Logan felkereste az apádat a
papírokkal, amelyek az elbocsátásodhoz kellettek, és ő azonnal aláírta őket.
Apa segített, hogy kiszabaduljak, de ez vajon elég? Vajon beleegyezett
abba aznap este, mielőtt meglátott az anyám ruhájában, hogy a Mathariba
küldjenek? Szeretném tudni, hol van ebben a pillanatban. A Nairobi
Központi Kórházban?
– Hogy van?
– Sok vért veszített, és belső sérülései is voltak, de sikerült elkerülnie a
fertőzést. Az orvosok azt mondják, teljesen fel fog épülni. Baár mindig is
gyengébb lesz, mint volt; de hazatérhet.
Haza. A megfeketedett ház. Sara.
– Mi történt aznap éjjel a farmon?
– Egy banda lejött az erdőből az új shambába. Zavart keltettek, hogy
elcsalják vele az apádat.
– Jim is részt vett benne?
– Őt megölték, Rachel. A banda már hónapok óta próbálta felesküdtetni
az embereket az új shambában. Jim nem volt hajlandó részt venni benne.
Kahikivel is végezni próbáltak, de neki sikerült elmenekülnie a házba.
Nehézkesen nyelek egyet, eszembe jut Jim elkínzott tekintete az utolsó
hónapokban, eszembe jut Njeri, aznap, amikor elment, a csak pár hetes
kisbabájával; emlékszem Jim széles tenyerére a csípőmön, ahogy felemel,
és felültet a konyhapultra. Most halott. És milyen élet vár most Njerire?
Lillian az asztalra néz, és tudom, hogy van még más is, amit nem
mondott el nekem. Valami, amivel várt eddig. Gyors, megnyugtató
pillantást vet rám.
– Elengedtek, Rachel, de egyetlen feltétellel.
– És mi az?
Megfogja a kezemet.
 – Az, hogy repatriálnak.
– Ez mit jelent?
– Azt jelenti, hogy vissza kell menned Angliába. Dr. Measden
ragaszkodott hozzá.
– Miért?
Nem értem, mit mond.
– Ismered Kenya gyarmatot. Szeretik fenntartani a látszatot. Így akarják
eltussolni az egész ügyet. – Megragadja a karomat. – Én is veled megyek,
ugyanazzal a hajóval. Én magam is hazatelepülök. – Rám mosolyog. –
Eleget voltam itt. Mindketten csak öregebbek leszünk, és Gerald egyre
jobban küszködik a farmmal, gyerekünk pedig sosem lett. – Még mindig
mosolyog, de látom, hogy neki is könnyek gyűlnek a szemébe. Ez az ő
búcsúja. – Gerald elad mindent, és néhány hónap múlva utánunk jön. – Újra
megszorítja a kezem, és rám néz. – Úgy gondoltam, élhetnél velünk; persze
csak ha akarsz. – Egy pillanatig habozik. – Csak kezdetben, amíg meg nem
állapodsz.
– Még akkor is, ha megszületik a baba? – Igyekszem felfogni, amit
mond.
– Főleg akkor, ha megszületik a baba.
Nem is hallom, amit mond, inkább érzem. Melegséget érzek, amely
szétárad bennem, és megolvasztja a fájdalmat. Mosolygok.
– Szóval nem fogsz elhagyni?
Megfogja a kezemet, és visszamosolyog rám.
– Nem foglak elhagyni.
Arra gondolok, hogy elhagyom Kenyát. Elhagyom Michaelt. A hideg és
nedves Angliára gondolok. Tudom, hogy képes leszek szembenézni a
jövővel, ha Lillian mellettem áll.
Behunyom a szemem. Nem is tudom, milyen sokáig maradok így. Mintha
kiesnék az időből.
– Mi lesz az apámmal? – kérdezem, amikor kinyitom a szememet. Habár
tudom már a választ.
– Ő itt marad, Rachel. – Egy pillanat múlva folytatja. – A hajónk csak két
nap múlva indul. Még van idő.
Idő, de mire? Nem kérdezem meg. Ehelyett becsukom a szemem, és
hagyom, hogy a rajtam kívüli világot beborítsa a sötétség.
 Nem alszom jól éjjel. Felriadok, izzadtan a rémálmoktól. Lillian a
szomszéd szobában alszik; nem akarom felkelteni. Amikor felvirrad, és a
fény beszűrődik az ablakon, mintha a megváltás jönne el. Lillian azt
mondta, lehet, hogy apám eljön ma, napfelkelte után.
A szobámhoz tartozik egy veranda is, amely, egy gyepsávon túl,
alacsony, oszlopsoros teraszban folytatódik. Ezt a vendégek csak ritkán
használják. Ide lépek ki kora hajnalban. Minden csendes, csak a varjak
kárognak a félhomályban. Egy fonott karosszékben ülök a hálóruhámban,
csupasz lábamat a hűvös kövön nyugtatom, a kezem az ölemben, a kicsit
már megvastagodott hasamon. Várok. Kókuszpálmák nőnek a veranda
szélénél, eltakarnak az idegenek tekintete elől. Egy fekete söpri a vörös
földet, a ritmikus zaj a gyerekkoromat juttatja eszembe. Söpör, söpör, söpör,
egy kaparás. Michaelre gondolok, az udvaron, ahogy rám néz, az áramlásra
kettőnk között, és újra csak az életerős, letaglózó vágyat érzem, hogy
bárcsak itt lenne; és egyúttal a reménytelenséget is. Néhány óra múlva
elhagyjuk Mombasát. Többé nem látom őt. Többé nem tudom, hogy vajon
halott, vagy életben van; nem tudom elmondani neki, hogy a gyerekét
várom; sem azt, hogy elmegyek Kenyából.
Egy törékeny, öreg hölgy lépked keresztül a gyepen, egyik kezével fehér
haját igazgatva, és egy körülbelül hatvanöt éves férfi, aki talán a fia, egy
tiszt – térdzokniban, homokszínű shortban és kis pocakján szorosan
összegombolt gallérú ingben – támogatja az egyik oldalon. A férfi derekára
erősített övében pisztoly függ. A gyarmati szellem megtestesítője –
krikettpályák, a hadsereg, vasárnapi ebédek és a királynő koronázása.
Minden bizonnyal a Felföldre igyekeznek. Kényelmetlenül érzem magam,
ahogy figyelem őket, Kenya többé nem otthonos hely számomra, ezek
között az emberek között. Eltűnnek a klubépületben és a kert hosszú ideig
nyugodt a félhomályban.
Telik az idő. Kinyílik a lengőajtó. Már mielőtt ki tudnám venni az arcát,
rájövök, hogy ő az. A sebesülése összetörte; görnyedten nehezedik az egyik
kezében tartott sétabotra, de felismerhető hátának íve, a nagy keze, amely
gyerekként felemelt, a szeme, amely szeretettel nézett rám, aztán pedig
nem. Körbenéz a kertben. Engem keres. Nem mozdulok. Fölöttünk
megszólal egy madár. A fekete abbahagyja a söprést. Az apám átvág a
gyepen, a teraszhoz megy. Leül egy karosszékbe a kő oszlopsor alá. Nem
vett észre, én pedig nem szólok neki. Az arcom nedves a könnyektől.
Valami meghasad bennem. Egy kislányt látok, ahogy hálóingében átszalad a
gyepen. Az apja karjába veti magát, ő pedig nevetve magához szorítja. Ez a
gyerekkorom. Ez a búcsúnk.
Kopogás hangzik fel az ajtómon.
– Memsaab. Az apja várja magát.
– Sawa sawa – szólok ki halkan, a hangom fátyolos, de nem mozdulok.
Már túl késő. Nem az a lány vagyok, aki voltam.
Az apám arca csillog. Lehet, hogy csak a fény játéka, de egy pillanatra
azt hiszem, könnyek hullanak a szeméből. Egy pincér egy pohár vizet hoz
neki. A pohara hosszú ideig érintetlenül áll. Amikor végül az ajkához emeli,
látom, hogy remeg a keze. Nem szólok neki. Nem megyek oda hozzá. Az
apám. A lánya vagyok. Nincs semmi, ami ennél nagyobb lenne köztünk.
 Epilógus

A barna szőnyegen ülök, ott, ahová kis foltban besüt a téli nap. Az
elektromos kandalló forrón és vörösen izzik, és alig érezhetően égett
porszagot áraszt. A szomszéd fiú egy labdát rugdos a falnak, hallom a
cipője nyikorgását, aztán azt, ahogy a labda visszapattan a tégláról.
Kezembe veszem a kenyai bélyegzős nagy, barna borítékot, megfordítom,
és ujjamat a résbe csúsztatom, hogy kinyissam.
Egy összehajtogatott újság van benne. Az East African Standard 1955.
október 17-i száma.
Végigfutok a szememmel az oldalon, míg csak észre nem veszem a
pirossal bekarikázott cikket.
A KERÜLETI RENDŐRFŐNÖKÖT EMBERÖLÉSBEN
TALÁLTÁK BŰNÖSNEK
Steven l.ockhart ezredest, a Nakuru kerület kerületi rendőrfőnökét
elítélték a kikuju politikai aktivista, Jomo Kimoi meggyilkolása miatt; az
eset egy sztrájk során történt az Uplands Szalámigyárban 1946-ban. Mr.
Eliot Fullsmith, az Uplands tulajdonosa és igazgatója, aki jelen volt a
sztrájk napján, Lockhart ellen vallott. Fullsmith látta legelőször az elhunyt
holttestét. Az unokahúga, Rachel Fullsmith, aki a sztrájk idején tizenkét
éves volt, és szemtanúja volt a gyilkosságnak, írásban tett tanúvallomást. Az
elhunyt, Jomo Kimoi, fontos szerepet töltött be a Kenyai Afrikai
Szakszervezetben. Lockhartot öt év börtönre ítélték.”

Mindez aligha mondható elégnek. De azért mégis valami. Arról nem

történik említés, amit velem próbált tenni az ösvényen, a tűző napon,
Kisimában; arról a nyomásról sem, melyet apámra gyakorolt, hogy a
Mathariba juttasson engem. A kikujuk elleni erőszakos cselekményeiről
sincs szó, amelyeket Harold fényképein láttam. Emberölés, nem pedig
szándékos gyilkosság, de akkor is ítélet.
Kinyitom az újságot; egy cetli hull ki belőle.
 Rachel
Végre, itt van valami, amit már megérdemeltél.
A múlt héten találkoztam az apáddal. Pirate jól van. Az
apád azt állítja, egy shenzi, a legrosszabbik fajtából, de azt hiszem, ezt
dicséretnek szánta.
Hogy haladnak a tanulmányaid? Írj nekem!
Nate

Elmosolyodom, ahogy Pirate-ra gondolok. A tűz után az istállók mellett

találtak rá, a bokorban, és az apám magához vette. Nairobiban élnek. Sara
még mindig vele van, habár továbbra sem házasodtak össze.
Megfordítom a cetlit. Michaelről nem történik említés, és megpróbálom
visszanyelni csalódottságomat. Milyen hírekben reménykedhetek? Nate
megígérte, hogy nyitva tartja a fülét, de én is olvasom az angol liberális
újságokat. Beszámolnak a kenyai kényszermunkatáborokról, a sok száz
bebörtönzött bántalmazásáról és meggyilkolásáról, és azokról, akik még
mindig az erdőkben élnek, és harcolnak az angol alakulatok ellen. A háború
tovább folytatódik. Vajon megtudom-e valaha, hogy egyáltalán életben van-
e még?
Az egyetemen, ahol afrikai politikára specializálódtam, nem mondtam el
senkinek, min mentem keresztül, de magamba szívom a politikai vitákat, a
jól kifejtett dühöt, és mindent elraktározok magamban. Valami elkezdődik
számomra. Nem tudom, merre visz majd, de azt hiszem, az utam még csak
most kezdődik.
– Anya! – hallatszik a hang az emeletről; a szívem felujjong.
Michael felébredt. FeJszaladok a lépcsőn. Később Lillian is hazajön, és
Gerald is megjön majd a hétvégére. De most a ház és a kisfiú... csakis az
enyém.
– Anya!
Mosolyogva kinyitom az ajtót, alig várom, hogy érezzem meleg, barna
bőrét, ahogy hozzám simul, ezt az egész kis csodát, amely mégis,
mindennel szemben bizonyítja, hogy hol voltam, bizonyítja, hogy a szeretet
mindennek ellenére hatalmasabb, mint a különbségek.
 Utószó

David Anderson a könyvében, a Histories of the Hangedben megjegyzi a

következőket:
A hivatalos közlésekkel ellentétben csak harminckét európai telepes halt
meg a Mau Mau-felkelés során, és az ebben az időben Kenyában szolgáló
brit katonák és rendőri alakulatok körében kevesebb, mint kétszázan estek
áldozatul a harcokban. Azonban több mint 1 800 afrikai civilről tudunk,
akiket a Mau Mau gyilkolt meg, és további sok száz ember tűnt el, akiknek
sosem találták meg a holttestét. A lázadók sokkal súlyosabb veszteségeket
szenvedtek, mint a brit rendfenntartó erők. A hivatalos adatok szerint
összesen 12 000 Mau Mau-lázadót öltek meg a harcok során, de sokkal
valószínűbb, hogy ez a szám inkább a húszezerhez közelít. (...)
A britek összesen 1090 kikujut akasztottak fel a Mau Mau-lázadásban
való részvétel miatt. Ebből csak 346 személy volt, akit gyilkosság miatt
ítéltek el. Az összes többi kivégzettet a szükségállapot rendelkezéseinek
megsértése miatt ítélték halálra.
A brit imperializmus története során nem volt más olyan helyszín, olyan
alkalom, ahol ilyen mértékű tömeges kivégzésekre került volna sor.
Szuahéli szavak jegyzéke
asante – köszönöm
askari – katona
ayah – dadus
ihonid – karám
bwana – gazda
effendi – uram
gakunia – gyarmati ügynök, aki szeménél kivágott csuklyát visel
jambo – szia
jambo sana – Isten hozott
káli – szigorú
kikoy – csíkos szövetből készült ruhadarab
kipande – azonosító igazolvány
leleshwa – kis bokor, afrikai vadzsályának, kámforbokornak is nevezik
lungi – száronghoz hasonló ruha
maganga – boszorkányátok
mehhawi – boszorkánydoktor
memsaab – asszonyom
mtoto – gyerek
mzuri – jó
ndiyo – igen
ngoma – egyfajta tánc
panga – penge; nagy vágókés
posho – kukoricakása
sawa saiva – rendben
shamba – ültetvény
shauri – vita
shenzi – korcs
watu – afrikai ember
 Köszönetnyilvánítás
Számos olyan személynek tartozom hálával, akiknek a segítsége és
bátorítása nélkül ez a könyv nem íródhatott volna meg. Araminta Whitley-
nek, Venetia Butterfieldnek és Sara Minnichnek éleslátásukért, kritikai
megjegyzéseikért és lelkes biztatásukért. Richard Britten-Longnak, akinek a
nagymamájától örökölt ütött-kopott piros bőröndje a dokumentumok,
fényképek és politikai röpiratok gazdag tárházának bizonyult; ezek
inspirálták ezt a regényt. David M. Andersonnak, aki az afrikai történelem
professzora a Warwicki Egyetemen, és a Histories of the Hanged szerzője,
amiért olyan nagylelkűen válaszolt az időszakra vonatkozó kérdéseimre; dr.
Sloan Mahone-nak, aki elmesélte nekem, milyen volt a Mathari az ötvenes
években; és dr. Will Jacksonnak, amiért hasznos információkat közölt a
társadalom perifériáján élő kenyai fehérekről. A regény ezenkívül hálával
tartozik azon férfiak és nők visszaemlékezéseinek, akik a Mau Mau-
konfliktusról tudósítottak; mindenképpen megkell említenem Ngugi wa
Thiong’o memoárját, a Dreams in a Time of War-t, Josiah Mwangi Kariuki
könyvét, a Mau Mau Detainee-t, és James W. Stapletontől a The Gate
Hagigs Well-t, amelyen a koronázási ceremónia rádióközvetítésének leírása
alapul.
Köszönetemet és szeretetemet szeretném kifejezni az apámnak és
Jennynek, akik először elvittek Kenyába, arra a vad, különleges útra; arra,
amely először meggyújtotta bennem a tüzet, és kis híján végzetesnek
bizonyult. És Svevának, aki vendégül látta Dave-t és engem, és olyan jól
gondoskodott rólunk. Hálás vagyok néhai apósomnak, Lee Harraginnek, aki
olyan világosan ábrázolta, milyen volt az élet Kenyában az ötv enes
években, és mesélt a Mau Mau-vádlottak védelmében végzett
tevékenységről; Ron Stanfieldnek az Uplands Szalámigyár leírásáért és a
gyárat ábrázoló fényképekért; Nick és Vinnie Daynek, akik értékes
tanácsokat adtak; Jenny McPheenek és Álba Arikltának, akik biztattak,
amikor a leginkább szükségem volt rá; és Kirsty Gordonnak, aki
csalhatatlan érzékkel segített, hogy tisztábban lássam a munkámat.
És ami a legfontosabb: köszönöm nektek, Dave, Alice és Daisy, hogy
ilyen fantasztikusak vagytok.
 A szerzőről
Jennifer McVeigh az Oxford Universityn diplomázott 2002-ben. A
filmszakmában, rádióknál és kiadóknál dolgozott, azután feladta állását,
hogy kreatív írást tanuljon a Bath Spa Universityn. Kelet- és Dél-Afrika
vadonjaiban utazgatott autóval, sátorozva. Első regényét, az Afrikai akácot
(Alexandra Kiadó, 2014 – The Fever Tree, Penguin, 2012) a Richard and
Judy Book Club ajánlotta az olvasók figyelmébe, és széles körű kritikai
elismerést aratott.
 TARTALOM
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
Epilógus
Utószó
Szuahéli szavak jegyzéke
A szerzőről
 Megjegyzések
[←1]
Shakespeare: A vihar, ford. Fábri Péter Shakespeare: 57. szonett, ford. Szabó Lőrinc
[←2]
Pirate - kalóz
[←3]
Dickens: Hard Times — Millions Read It; lefordíthatatlan anagramma
[←4]
William Blake: Jeruzsálem, ford. Kántás Balázs