A bankrendszer elfoglalása

Várhegyi Éva
Tea (2023 szept)

Címke: Gazdaság, politika, ismeretterjesztő

Várhegyi ​Éva a magyar bankrendszert közvetlen közelségből

ismerve tárja fel közérthető stílusban, ugyanakkor mégis alapos
szakmaisággal, hogyan vonta a magyar kormány szoros irányítása
alá a bankrendszert és az azt irányító intézményeket 2010-től
egészen napjainkig. A kormány szabályozási eszközökkel,
nyomásgyakorlással, államosításokkal megteremtett annak feltételét,
hogy a bankrendszerben egy arra kijelölt baráti-üzleti kör jelentős
tulajdonosi részesedéshez jusson. Várhegyi Éva átvilágítja és
érthetővé teszi ezt a szövevényes drámát, továbbá bemutatja a
főszereplőket és a fontosabb mellékszereplőket – így az olvasó
végigkövetheti többek között Spéder Zoltán felemelkedésének és
bukásának történetét is.

„Várhegyi Éva imponáló szakmai tudás birtokában, remek és

közérthető stílusban, a bankrendszer és az azt irányító intézmények
mély ismeretében, mégis kellő távolságot tartva tárja elénk az elmúlt
évtized egyik eltitkolt történetét. Ennek az időszaknak a
gazdaságtörténete aligha érthető meg e kiváló írás ismerete nélkül.”
Surányi György
 Várhegyi Éva

A bankrendszer elfoglalása
 VÁRHEGYI ÉVA
A bankrendszer elfoglalása
Hogyan állítja szolgálatába a bankokat
a politikai hatalom?
Magyar Narancs Könyvek
Budapest, 2023
Előszó
 Ahogy a pénz használata átszövi a modern társadalmakat, a
bankrendszer működése is mindenütt érezteti hatását: biztosítja a
gazdaság olajozott működését, a fejlődéséhez szükséges hiteleket,
pénzforgalmi szolgáltatásaival kényelmesebbé teszi az életünket. Ha
gondok merülnek fel benne, azt többnyire az egész társadalom
megsínyli: akár már egyetlen bank csődjének dominóhatása súlyos
válságot idézhet elő. A pénzintézetek alapítását ezért törvényben
előírt – a szükséges tőke biztosítására, valamint az alkalmatlan
vezetők és érdekkonfliktusos tulajdonosok kiszűrésére hivatott –
feltételekhez kötik. Folyamatos működésüket is szigorú előírások
szabályozzák, amelyek betartatásáról a kormányok rövid távú
érdekein (elvileg) felülemelkedni képes hatóságok gondoskodnak.
Ám nagy a csábítás a politikai vezetés számára, hogy a társadalom
érdekével szemben is a maga hatalmi céljaira használja a
bankrendszer egy részét vagy egészét. Az ilyen kísértésnek a szektor
intézményes védelme szabhat gátat: a pénzintézeteket szabályozó és
felügyelő hatóságok autonómiája, függetlenségük a kormányoktól,
politikai pártoktól és gazdasági csoportoktól.
Könyvemben nyomon követem, hogyan viszonyult a
rendszerváltozás utáni politikai hatalom a hazai bankrendszerhez. A
korábbi kormányok bankpolitikáját is áttekintve próbálom
felderíteni, miért tartotta a 2010-ben hatalomra jutott Orbán-
kormány különösen fontosnak, hogy uralma alá vonja a
bankszektort, beleértve a monetáris politikát alakító és a
pénzintézetek felügyeletét is ellátó Magyar Nemzeti Bankot.
Igyekszem megvilágítani a politikai hatalom erre irányuló
törekvéseit, és e téren elért eredményeit a saját, illetve a magyar
társadalom szempontjából is értékelem. Mivel a bankszektor
elfoglalása során tapasztalt módszereket más, stratégiai
fontosságúnak tekintett ágazatokban is alkalmazták, bemutatásukkal
egyúttal az Orbán-rezsim természetének jobb megismeréséhez is
szeretnék hozzájárulni.
*
A kötet kilenc részre tagolódik. Az első fejezet azokat az
előzményeket veszi számba, amelyekből az új rezsim létrehozói
tanulhattak, vagy amelyek már korábbi kormányzásuk alatt
előrevetíthették a későbbi történéseket: a Postabank csődhelyzetének
a kezelését, illetve a kormány meghosszabbított kezeként szolgáló
állami bankok bevonását a nyilvánosságot megkerülő célok
finanszírozásába. A következő rész a bankszektorban rejlő hatalmi
lehetőségek felismeréséről és felhasználásuk kezdeti lépéseiről
tudósít. Igyekszem felderíteni, hogy milyen ismérvek alapján
választotta ki a 2010-ben hatalomra került politikai vezetés az
elfoglalni kívánt szektorokat, majd ennek a bankszektorban
alkalmazott kezdeti módszereit tekintem át. A harmadik fejezet az
MNB politikai befolyásolására irányuló, kormányokon átívelő
törekvés exponálásával indít, majd bemutatja, miként állította az
Orbán-rezsim saját hatalmi céljai szolgálatába a jegybankot. Ezt
követően a politikai vezetés számára szintén kísértést jelentő többi,
különleges célokra alapított állami pénzintézet működését veszem
górcső alá. Megvizsgálom, mi módon fosztották meg őket eredeti
rendeltetésüktől annak érdekében, hogy kedvezményes hitelekkel és
tőkejuttatásokkal a hatalomhoz közel álló cégeket támogathassák.
Az ötödik fejezetben a takarékszektor elfoglalásának trükkökkel
és hatalmi viszályokkal is átitatott folyamatát mutatom be.
Felvázolom a fontos akciót levezénylő Spéder Zoltán portréját; rajta
keresztül a Fideszt alapító értelmiségi kör gondolkodását,
magatartását motiváló személyiségjegyekbe is betekintést
nyerhetünk. A Magyar Bankholding kialakításának másik szálát, két
külföldi leánybank bekebelezésének és új, „nemzeti” tulajdonosok
kezébe juttatásának szövevényes folyamatát a következő, hatodik
részben tárgyalom. Azt a kérdést is vizsgálom, hogy a megszerzett
pénzintézetekből összerakott csoportnak milyen esélye van rá, hogy
az OTP Bankkal versenyképes szereplővé váljon.
A hetedik fejezetben megnézem, hogyan kezeli a politikai
hatalom az irányítása alá nem került, ám a gazdaság megfelelő
működése szempontjából fontos pénzintézeteket: a jelentősebb
külföldi leánybankokat és a nemzeti bajnok szerepét betöltő OTP-t.
Azt is igyekszem felderíteni, hogy Csányi Sándort, a magyar
bankszektor doyenjét mi segítette abban, hogy kormányokon
átívelően megőrizhesse pozícióját. A következő, nyolcadik rész az
Orbán-rendszer szolgálatába állított pénzintézetek világát mutatja
be. Felteszem a kérdést: mire használhatók ezek a bankok? Milyen
előnyökhöz juttathatják a rezsim hatalmi és gazdasági bázisát alkotó
szereplőket, és hogyan tartósíthatja vele magát a rendszer?
Mindennek társadalmi költségére, a magyar gazdaságra leselkedő
kockázatokra is igyekszem rámutatni. Végül a kötet zárófejezetének
gondolatkísérlete azt a kérdést feszegeti, hogy a bankszektor
tulajdonviszonyainak a könyvben bemutatott átalakítása mit árul el
az Orbán-rezsim természetéről.
*
Könyvemben építek a bankszektorban történteket elemző korábbi
publicisztikáimra és tudományos közleményeimre. Bojtár B. Endre
főszerkesztő javaslatára jó két évtizede indítottuk a Magyar Narancs
Egotrip rovatát, amelyben igyekszem rendszeresen értékelni a
gazdaság fontosabb fejleményeit, benne kiemelten a
bankrendszerhez kapcsolódó eseményeket. Nagyobb lélegzetű
írásaim az Élet és Irodalom, valamint a Mozgó Világ közvetítésével
juthattak el a szélesebb nyilvánossághoz. László Géza, akihez három
évtizede fűz több szálon megnyilvánuló szakmai kapcsolat,
ösztökélt arra, hogy a magyar bankvilágban az elmúlt másfél
évtizedben történt fejleményeket foglaljam kötetbe, mivel olyan
korszakos változások mentek végbe, amelyeket az utókor számára is
dokumentálni kell. Ám nem csupán ezért és a könyv kiadásáért
tartozom neki köszönettel, hanem a kötet felépítésének,
gondolatmenetének kialakításában nyújtott segítségéért is.
A könyv megírása során nagyon fontos észrevételeket és ötleteket
kaptam a bankszakma kiválóságaitól: Felcsuti Pétertől, Király
Júliától és Surányi Györgytől, valamint a tulajdonviszonyok
kérdéskörét több évtizede kutató Voszka Évától. Nem állítom, hogy
minden felvetésükre, javaslatukra kielégítő megoldást találtam
volna, de nélkülük bizonyosan a mostaninál is több hiányérzete
lenne az olvasónak. Köszönettel tartozom továbbá Farkas Zoltánnak,
aki a könyv véglegesítése során az alapos szerkesztői munkálatokon
túl hasznos szakmai tanácsokkal is ellátott. Hálás vagyok a hivatalos
tájékoztatók mögött meghúzódó történéseket, kapcsolatokat és
indítékokat feltáró, oknyomozó sajtó számos, a hivatkozásokban
később nevesített munkatársának, akik kitartó kutakodása nélkül
nem jöhetett volna létre ez a könyv.
Elöljáróban illendőnek tartom tájékoztatni az olvasókat, hogy bár
könyvemben igyekszem tényszerű és tárgyilagos lenni, nem mindig
leszek képes elrejteni a véleményemet. Tudományos kutatóként sem
tudom kívülállóként szemlélni azokat a folyamatokat, amelyek
jelentősen befolyásolják a magyar gazdaság működését és a
társadalom jólétét. Azért sem vagyok képes a hűvös tudós
pozíciójába belehelyezkedni, mert a könyvben tárgyalt események
több, megkerülhetetlen szereplőjével munkatársi kapcsolatban
voltam pályám során. Surányi Györggyel a Pénzügykutatási
Intézetben, Spéder Zoltánnal és Matolcsy Györggyel pedig az
intézetből megalakult Pénzügykutató Rt.-ben dolgoztunk együtt. Az
MNB felügyelőbizottságának a Parlament által megválasztott
tagjaként 1996–2010 között Surányi György, Járai Zsigmond és
Simor András jegybankelnökökkel is munkakapcsolatban álltam.
Különféle társadalmi tisztségeim révén a könyv más szereplőivel is
összehozott a sors: a nyolcvanas években a Magyar Közgazdasági
Társaság pénzügyi szakosztályának vezetőségében Hegedüs Évával,
a Magyar Bankszövetség Etikai Bizottsága tagjaként a kilencvenes
évek második felében Csányi Sándorral, a kétezres években a
Lakossági Pénzügyi Szolgáltatásokat Vizsgáló Bizottság elnökeként
Nagy Mártonnal, a Figyelő Top 200 zsűrijében pedig Lantos
Csabával. Ezért hiába is törekednék rá, nem tudok eltekinteni a
bennem róluk kialakult, személyes benyomásaimtól.
Budapest, 2023. május
Várhegyi Éva
1.
Előképek:
A tanulás
fázisa
 Nem tudható pontosan, mikor estek kísértésbe a mai rezsim
felépítői, mikor ébredtek rá, hogy a bankszektorban rejlő gazdasági
erő a politikai hatalom szolgálatába állítható. 1998-ban, az első
Orbán-kormány színre lépésekor a Postabank államosítását még a
lakossági pénzintézet csődjének elkerülése indokolhatta. Némi
jóindulattal a takarékszövetkezeti szektor központosítását is ilyen,
társadalmi szempontból észszerű akciónak tekinthettük volna a
második Orbán-kormány idején, 2013–2014-ben, ha nem járt volna
együtt a szövetkezeti tagok jogainak súlyos csorbításával. Ám a
tőkeerős külföldi tulajdonosokkal rendelkező két pénzintézet, az
MKB Bank és a Budapest Bank megvásárlását végképp nem
indokolta nemzetgazdasági érdek: a magyar társadalom számára
költséges vásárlások mögött egyértelműen hatalmi szempontok
álltak.
A 2010. év cezúrát jelentett Magyarország politikai
berendezkedésében és ehhez kapcsolódóan a gazdaság
működtetésében. Kornai János Számvetés címmel 2011 elején
publikált elemzése nyolc kiemelt területen mutatta be azokat a
mélyreható változásokat, amelyek rendszerré összeállva létrehozták
az új rezsimet. A tudós elsőként mondta ki, hogy 2010-ben a
demokrácia autokráciává változott azzal, hogy felszámolták a fékek
és ellensúlyok szinte teljes rendszerét, megszüntették a
sajtószabadságot és lerombolták a jogállamiság intézményeit. Bár az
antikapitalista szlogenek ellenére fenntartották a kapitalizmust,
gazdaságpolitikájukkal rontották annak hatékonyságát, a
magánnyugdíjpénztárak államosításával pedig súlyosan
megsértették a magántulajdon tiszteletének elvét. Megállapította,
hogy hiába helyezték gazdaságpolitikájuk középpontjába a
növekedést, az állami beavatkozásokkal, az üzleti élet bizalmának
gyengítésével és a verseny korlátozásával hosszú távon is fékezték
azt.
Kornai János később, az időközben szerzett megfigyelései alapján
tovább érvelt az „Orbán-rendszer” kifejezés jogosultsága mellett:
„Joggal beszélhetünk Orbán-rendszerről. […] Orbán-
Magyarország jellegzetességei rendszert alkotnak, mert hatnak
 egymásra, kölcsönösen erősítik egymást. Mindegyik vonás közös
törekvést szolgál: a vezető csoport és azon belül is a legfőbb
vezető, Orbán Viktor hatalmának erősítését és bebetonozását,
leválthatatlanságát igyekszik biztosítani. […] Mára kifejlődött
az a néhány tízezer emberből álló vezető réteg, amelyet a vezér
juttatott fontos álláshoz, illetve ő tett gazdaggá. Már nemcsak a
vezér iránti lojalitás, hanem saját hatalmi és anyagi érdekeik
miatt is foggal-körömmel védik a fennálló helyzetet.”
A 2010. előtti Magyarországon is történtek már kísérletek arra,
hogy a bankrendszer egyes részeit a politikai hatalom szolgálatába
állítsák, ezek azonban még nem alkottak határozott irányvonalat, és
nem tükrözték a szektor totális leigázásának az igényét. Mai
szemmel leginkább azon lepődhetünk meg, hogy az első Orbán-
kormány szinte alig használta fel jobban a bankrendszert a maga
hatalmi és üzleti céljaira, mint amennyire azt elődei is tették.[1] Az
1990-ben hatalomra került Antall József regnálása idején az előző
rendszerből megörökölt, akkor még szép számmal működő állami
bankok adtak pénzt a kormány „polgári napilapjának”, az Új
Magyarországnak a megjelentetésére. A kormánypárt
finanszírozásába is bevonhatók voltak: a bankvezetők – saját
bevallásuk szerint – táskában vitték a pénzt a politikai hatalom
különzsebeként is működő Lakitelek Alapítványhoz. Princz Gábor
részben már 1990-ben privatizált, de egyszemélyes irányítás alatt
tartott Postabankja, kellő előrelátással, minden politikai pártnak tett
ilyen-olyan szívességet.

1.1. Bankmentések és eladások

Az 1992-től elkerülhetetlenné vált, a magyar bankszektor nagy
részére kiterjedő állami mentőakció, a bank- és hitelkonszolidáció
éveiben azonban kiderült, hogy mekkora költséggel jár, ha a
pénzintézeteket a politikai hatalom alá rendelt, azt kiszolgáló
vezetők irányítják. Ekkor fizette meg a magyar társadalom annak az
árát, hogy a megelőző évtizedekben a népgazdasági tervcélok
szolgálatába állított Magyar Nemzeti Bank (amely akkor még
egyesítette a jegybanki és a kereskedelmi banki funkciókat)
számolatlanul finanszírozta az arra érdemtelen, a hitelek
visszafizetésére képtelen nagyvállalatokat, amelyek a Szovjetunió
összeomlása után addigi piacaikat is elvesztették. Az MNB-ből 1987-
ben leválasztott három utódbank, a Magyar Hitel Bank (MHB), az
Országos Kereskedelmi és Hitelbank (OKHB) és a Budapest Bank
(BB), valamint a külkereskedelmi ügyleteket finanszírozó Magyar
Külkereskedelmi Bank (MKB) konszolidációjára – 1994-es áron –
mintegy 300 milliárd forintot költött az állam, a teljes bankszektor
megmentésére fordított összeg pedig elérte a 425 milliárdot, az
akkori GDP 10 százalékát.
Ez a fő oka annak, hogy 1994-től megváltozott a sok tekintetben
etatistának mutatkozó Antall-kormány bankpolitikája. Az
államháztartást erősen megterhelő bank- és adóskonszolidációs
programok tükrében világossá vált, hogy a pénzintézetek óvatos
működése nem úri huncutság, hanem ez szolgálja a nemzetgazdaság
érdekét is – még ha a közvetlen befolyásolásukról le kell is
mondania a kormánynak. A bankmentésekre fordított
százmilliárdok tovább növelték az enélkül is kritikus méretű
államadósságot, ami arra késztette a kormányt, hogy a továbbra is
gyenge tőkeellátottságú bankoknak új tulajdonosokat keressen:
olyan befektetőket, amelyek tőkeemeléssel és megfelelő
szakértelemmel hosszabb távon is biztosítják a talpon maradásukat.
E felismerés jegyében született meg 1994 elején a döntés, hogy a
tőkehiányos nagybankokat külföldi szakmai befektetők bevonásával
kell értékesíteni. Elsőként az MKB privatizálása kapott zöld utat,
majd a tavasszal hatalomra jutott szocialista–liberális koalíció, a
Horn-kormány e koncepció szerint folytatta másik három nagybank,
az MHB, az OKHB és BB értékesítését.
Az MKB viszonylag korai, 1994. évi privatizációját részben annak
megfelelő állapota tette lehetővé, részben az, hogy a bank politikai
szempontból kevésbé számított kényesnek, mint a lakossági
megtakarításokat összpontosító OTP vagy a nagyipar és az
agrárgazdaság döntő részét finanszírozó MNB-utódbankok. A
bankot a bajor tartományi tulajdonban lévő Bayerische Landesbank
Ú
(BLB) vette meg úgy, hogy ideiglenesen az Európai Újjáépítési és
Fejlesztési Bank (EBRD) is tulajdontárssá vált. A magyar
pénzintézetek azonban még a bankkonszolidáció során nyújtott
jókora állami segítséggel sem váltak kellően vonzóvá a külföldi
szakmai befektetők számára. Az 1995-ben felkínált bankok közül
csak a Budapest Bankot sikerült – némi állami hozomány
felkínálásával és az EBRD bevonásával – eladni az amerikai General
Electric Capitalnak.
A következő évben, amikor már látszódtak az előző évi
stabilizációs program eredményei, és Magyarország csatlakozhatott
a fejlett országok klubjához, az OECD-hez, kelendőbbé váltak a
magyar bankok. Az MHB-t a holland ABN Amro Bank vette meg, a
Takarékbankot a német DG Bank, az Agrobankot korábban
bekebelező Mezőbank az osztrák Erste Bank tulajdonába került.
1997-ben megtörtént a harmadik MNB-utódbank, az OKHB
privatizációja: a belga Kredietbank és az Irish Life biztosító alkotta
konzorcium tulajdonszerzését is az EBRD segítette.
A bankprivatizáció folyamatához tartozott, hogy az MNB eladta
az 1970–1980-as években alapított külföldi vegyesbankokban lévő
részesedéseit. Törvényi előírásra már a kilencvenes évek első felében
megvált a Citibankban és a Unicbankban lévő tulajdonrészeitől, a
területen kívüli (offshore) státust élvező CIB-et azonban csak 1997-
ben adta el: a vevő a pénzintézetben már addig is érdekeltséggel
rendelkező olasz Banca Commerciale Italiana lett.
A szakmai befektetőknek történő privatizációt két jelentősebb
pénzintézet úszhatta meg: az OTP és a Postabank. Mindkét bank
vezetője arra hivatkozott, hogy a magyar lakosságot kiszolgáló
pénzintézetként nem kerülhetnek külföldi befolyás alá. Érvelésüket
politikusi körökben is elfogadták, ám a szakértők egy része (köztük e
könyv szerzője is) csak arra szolgáló ürügynek tekintette, hogy a
bankvezetők megőrizhessék teljhatalmukat, saját ízlésük szerint
alakíthassák bankjuk hitelezési és befektetési politikáját. A megfelelő
tulajdonosi kontrollt hiányoló kritikák a posztszocialista térségben
elterjedt, kvázi privatizációnak minősített gyakorlatra irányultak:
elsősorban a cseh kuponos privatizációk kedvezőtlen tapasztalataira,
valamint a lengyel bankprivatizációs tervekre, amelyek szintén a
kellő kontroll gyakorlására alkalmatlan alapoknak szánták a banki
részvények zömét. Az OTP esetében a hathatós tulajdonosi
ellenőrzésre képtelen, szétaprózott szerkezetű, a
társadalombiztosítási önkormányzatokat is kvázi
magánszereplőknek tekintő, szakmai befektetőt nélkülöző
tulajdonosi kör keltett aggodalmat. A bank későbbi fejlődése,
eredményessé vált működése végül rácáfolt ezekre az aggályokra,
ám e szerencsés fejleménynek akkor még nem voltak előjelei.
Az OTP sajátos helyzetét, nemzeti bajnoki pozícióját, valamint
vezetőjének, Csányi Sándornak az ebben játszott szerepét a könyv
későbbi részében külön tárgyaljuk, itt csak a pénzintézet
privatizációjára térünk ki röviden. Az erről született politikai döntést
egy furcsa közjáték előzte meg: 1994 őszén a pénzügyi befektetőnek
számító Soros Alapítvány vételi ajánlatott tett az OTP részvényeinek
25 százalékára. Ezt a frissen hatalomra került Horn-kormány azzal a
– feltehetően Csányi által sugallt – indokkal utasította el, hogy az
alapítvány mögött olyan befektetők állhatnak, amelyek
nemkívánatos nyomást gyakorolnak majd a bankra. Ennek fényében
már nem volt meglepő, hogy 1995 februárjában a kormány az OTP
vezetői által kidolgozott privatizációs koncepciót hagyta jóvá,
amelynek elkészítésében az elnök-vezérigazgató Csányi mellett a
rövidesen a helyettesévé előlépő Spéder Zoltán is részt vett. (A két
vezető portréját a takarékszektor elfoglalását tárgyaló, illetve az OTP
nemzeti bajnokká fejlődését felvázoló fejezetekben rajzoljuk meg.)
Az OTP vezetése a bank lakossági profiljának és a
megtakarításokban elfoglalt domináns pozíciójának indokával az
állam 25 százalék plusz egy szavazatos részesedésének megtartását
és pénzügyi befektetők bevonását javasolta úgy, hogy fennmaradjon
a többségi nemzeti tulajdon. A szakmai befektető bevonását a
stratégia kiötlői szerint azért lehetett nélkülözni, mert a bank
tőkehelyzete stabil volt. A megcélzott tulajdonosi kör a
magánbefektetőket, a helyi önkormányzatokat, a
társadalombiztosítási alapokat, más hazai és külföldi intézményi
befektetőket, valamint a dolgozókat és a menedzsmentet ölelte fel. A
stratégia fontos része volt, hogy egyetlen tulajdonos se jusson
befolyásoló részesedéshez. Így a hazai befektetők egyenként
legfeljebb 10 százalékot szerezhettek a bankban, a külföldi
befektetők egyenként 5-öt, együttesen pedig legfeljebb 50 százalékot.
Arról is döntés született, hogy a külföldi zárt körű és a hazai
nyilvános kibocsátást külföldi és hazai tőzsdei bevezetés követi.
Az OTP privatizációja a bankvezetés stratégiája alapján folyt
1995–1997 között. Első lépésben zárt körű értékesítéssel 23
százalékos tulajdonrész került külföldi intézményi befektetők
tulajdonába, együttesen 5 százalékos részt a banki dolgozók és a
vezetők vásároltak meg kedvezményesen, további 5 százalékot hazai
intézményi és magánbefektetők vettek meg, 10–10 százalékot pedig
a társadalombiztosítási önkormányzatok kaptak állami apanázsként.
A 25 százalékos állami tulajdonhányadot a kormány 1997-ben egy
különleges jogokat megtestesítő részvényre cserélte, a fennmaradó
részt intézményi befektetőknek adták el, illetve tőzsdén keresztül,
nyilvánosan értékesítették. Végül 1999 őszén a társadalombiztosítási
önkormányzatokat államosító Orbán-kormány azok részvényeit is
értékesítette, amivel lezárult az OTP Bank privatizációja.
Ha az OTP története végül cáfolta is a korabeli szakértői
aggályokat, a Postabank szárnyalása és bukása azt igazolta, hogy a
menedzseruralommal kapcsolatos aggodalmak nem voltak
alaptalanok. A pénzintézet sztorija a rendszerváltás utáni magyar
gazdaságtörténet talán első olyan eseménye volt, amit a
szakirodalom az állam foglyul ejtésének (state capture) nevez. A
könyv súlyponti részét képező takarék hadművelet – a jelentős
különbözőségek ellenére – sok vonásában hasonlít erre a korai
történetre, amelyben a Postabankot tíz éven át vezető Princz Gábor
különös tehetséggel szerezte meg és tartotta fenn a politikai hatalom
jóindulatát ahhoz, hogy a pénzintézet eszközeit tetszése szerint
használhassa.

1.2. A Postabank fogságában

Az 1988-ban alapított Postabank nagy hatalmú főnöke amellett,
hogy baráti kapcsolatot ápolt a különböző pártok vezetőivel,
befolyásos sajtótermékeket is vásárolt és pénzelt, kulturális
intézményeket támogatott, továbbá kiemelt betéti kamatokkal és
hitelekkel nyújtott prominens állami tisztviselőknek és más VIP-
ügyfeleknek kisebb-nagyobb kedvezményeket. Mindez nemcsak
arra szolgált, hogy kivívja a politikai és kulturális elit megbecsülését,
hanem arra is, hogy leplezze bankja pénzügyi instabilitását. Mindent
megtett azért, hogy elkerülje a menedzsment ellenőrzésére képes
szakmai befektetők megjelenését a bankban. A kezdettől fogva
tulajdonos magyar állam és az állami Magyar Posta mellett az 1990.
évi privatizáció során két osztrák pénzintézet szerzett kisebbségi
(együttesen is csupán 16 százalékos) részesedést, majd a kilencvenes
években magyar magánszemélyekkel (ún. kisrészvényesekkel), a
társadalombiztosítási alapokkal, valamint néhány helyi
önkormányzattal és vállalattal bővült a tulajdonosi kör. Így az oszd
meg és uralkodj elv alapján Princz Gábor megőrizhette vezetői
autonómiáját.
Ha szakmai nagybefektető meghatározó tulajdoni hányadot
birtokolt volna a bankban, akkor az egyre súlyosabbá váló
tőkehiányt nem rejthette volna el a részvényesek elől a
menedzsment által választott könyvvizsgálók segédletével is
leplezett manipulációival. Az erősen megosztott, szórt tulajdon
mellett Princz Gábor kihasználhatta a tulajdonosok érdektelenségét,
a pénzintézeti törvény kiskapuit, a bankfelügyeleti ellenőrzés
gyengeségeit, az auditori felelősség hiányosságait, és – nem
utolsósorban – a politikusok és más közéleti emberek hajlamát arra,
hogy közérdeknek tüntessék fel azt, ami valójában csak az ő
személyes érdekük.
„Mindig is úgy gondoltam: ilyen átmeneti időszakban,
óriási politikai változások közepette képtelenség és hazugság
labortiszta bankot elképzelni is. Nem tehet úgy a bank, mintha
nem lenne köze a társadalomban, az országban folyó nagy
ügyekhez, s azok egy része mellé igenis oda kell állni. Pénzzel is,
támogatással is” – nyilatkozta a bank vezetője. Mennyire
hasonlít e kijelentés ahhoz, ami Ilf–Petrov „nagy
kombinátora”, Osztap Bender szájából hangzott el: „És
 nemcsak hogy a törvény ellen nem vétettem, de még jót is
műveltem: pénzzel láttam el az Antilop személyzetét.”[2]
A bankvezetőnek a rendszerváltást követő, „átmeneti időszak”
bankpolitikájáról vallott felfogásához a Postabank kulturális
szponzori tevékenységét élvező értelmiségi és művészeti körök is
asszisztáltak, és még a pénzintézet összeomlása után is sokan
gondolták úgy: Princz Gábor hasznos küldetést teljesített be.
A vezetője nagyratörő álmait kergető Postabank hosszú évekig
nem felelt meg a hitelintézeti törvény tőkeelőírásának – vagy csak
számviteli trükkök árán, és így persze csak ideiglenesen. Pedig a
mások pénzét gyűjtő bank esetében nagyon is fontos, hogy elegendő
saját tőkéje legyen, hiszen a betéteseit akkor is ki kell fizetnie, ha
valamely hiteladósa nem képes időben törleszteni a tartozását.
Princz Gábor igyekezett a hatóságok elől leplezni a Postabank
tőkehiányát és folyamatosan keletkező veszteségeit. Szándékát azért
tudta sokáig érvényesíteni, mert színjátékához a „foglyul ejtett”
államhatalom, a Horn-kormány is asszisztált. A bank 1993 óta nem
alkalmazott nemzetközileg elismert auditort, vezetője pedig minden
politikai befolyását latba vetette azért, hogy távol tartsa a
bankfelügyelet helyszíni ellenőreit, akik végül csak 1996 nyarán
jutottak be a bankba. Tény, hogy sem a kormánynak, sem a
felügyeletnek nem volt könnyű dolga, hiszen Princz mindent
megtett azért, hogy a bank ne váljon átláthatóvá, és hogy a
tulajdonosi kontrollt is megúszhassa. Egy idő után már maguk a
tulajdonosok is a bajok leplezésében voltak érdekeltek, hiszen így
még volt esély rá, hogy valami csoda folytán elkerülhetik befektetett
tőkéjük elvesztését.
A Postabank körüli gondokra a tágabb közvélemény figyelmét az
1997 februárjában kirobbant pánik hívta föl, amikor a betétesek
néhány óra alatt megrohanták a bank – eleinte főleg budapesti –
fiókjait, és kivették a pénzüket. A bank vezetője először félreértésről
beszélt, később összeesküvést emlegetett: rémhírterjesztés vádjával
be is perelte egy biztosítótársaság alkalmazottját, aki a sorállások
kezdete után (!) leveleket küldött a klienseinek. Arról nem esett szó,
hogy a bankközi piacon igencsak leromlott a Postabank minősítése,
ami akkor is rossz előjel, ha történetesen nincs szüksége a banknak
hitelre.
A bankpánikot követően azonban már nem lehetett továbbra is a
szőnyeg alá söpörni a súlyos gondokat. Ám a pénzintézetet
megrohamozó betétesek kígyózó sorának látványa érthető félelmet
ébresztett mindenkiben, aki bárminemű felelősséggel viseltetett a
bankrendszerért. Még azokban is, akik a kisebb-nagyobb jelekből
már tudhatták: nem véletlen, hogy éppen ezzel a pénzintézettel esett
meg a baj. Pusztán az a tény, hogy már akkor bekövetkezhetett a
pánik, amikor a nagyközönség még semmi biztosat nem tudott a
Postabankról, csupán a gyanúja vetődött fel annak, hogy valami
nincs rendben, veszélyessé tett minden olyan lépést, ami felszínre
hozta volna az elrejtett bajokat, és nyilvánvalóvá tette volna, hogy a
betéteseknek tényleg van mitől tartaniuk.
Ez a félelem esetleg magyarázhatta a burkolt kormányzati
segítségek egy részét (a kötelező tartalékelhelyezés alóli felmentést
és az állami privatizációs szervezet kínálta részvénycserét), azt a
súlyos szakmai és politikai hibát azonban nem, amit a Pénzintézeti
Központ postabankos bekebelezésének engedélyezésével követtek
el. Ha ugyanis a Horn-kormány ezt tekintette a bankmentés legjobb
eszközének, akkor nyíltan vállalnia kellett volna az akciót. Így
viszont nem mosható le a vád, hogy a kormány maga kínálta föl
Princz Gábornak a lehetőséget, hogy látszatmegoldással, a bank
rossz követeléseinek más pénzintézethez történő átpasszolásával
kerülje el a bukást.
Már 1997 nyarán fölröppentek olyan vélekedések, hogy a
kormány az állami Pénzintézeti Központ segítségével próbálja meg
orvosolni a Postabank tőkegondját. A gyanú akkor igazolódott be,
amikor az előbbi pénzintézet 1997. decemberi rendkívüli
közgyűlésén az utóbbi egyik vezetőjét választották meg új elnök-
vezérigazgatónak, majd a Pénzintézeti Központ szavatoló tőkéje
rejtélyes apadásba kezdett, miközben a Postabanké gyarapodásnak
indult. Nem meglepő, hogy mindkét banknak ugyanaz a cég volt a
könyvvizsgálója: a jó nevű Deloitte & Touche, amelynek felelősségét
több szakember is feszegette. A kockázatmegmaradás törvénye miatt
az akcióval persze csak annyit értek el, hogy a reflektorfényben álló
Postabank helyett a kevésbé ismert Pénzintézeti Központban került
tőkehiányos helyzetbe.
Az összes bajt azonban ezzel a trükkel sem sikerült elhárítani.
Ahhoz, hogy a Postabank tovább működhessen, 1998 márciusában
újabb tőkeinjekcióra volt szüksége. Minthogy a tulajdonosok nem
mutattak hajlandóságot erre, a kormány lépett: 24 milliárd forintot
szavazott meg a banknak. Ha a kormány nem orvosolja a bank
tőkehiányát, akkor a felügyeletnek kellett volna köteleznie a
tulajdonosokat arra, hogy tőkeemeléssel állítsák helyre a
megbomlott egyensúlyt, ha pedig erre nem képesek, akkor le kellett
volna szállítani a bank tőkéjét, ami viszont a további működést tette
volna lehetetlenné. Ekkor még mindig nyújthatott volna mentőövet a
kormány, hiszen a tőkeleszállítás pillanatában beléphetett volna új
tulajdonosként. Csak annyit kellett volna tennie, hogy nem előre
adja oda a hiányzó 24 milliárd forintot, hanem tőkeleszállítást
követően lép be tőkeemeléssel. Ebben az esetben a régi
(többségükben intézményi) tulajdonosok elvesztik vagyonukat, a
tőkeemelés révén többségi tulajdonba kerülő állam képviselője pedig
egyszerűen leválthatja a veszteségekért felelős bankvezetést. Ezt a
megoldást választotta később, 1998 nyarán az Orbán-kormány.
A Horn-kormány azonban szép csendben odaadta a banknak a
hiányzó 24 milliárdot. Közvetlenül a választások előtt nem volt
bennük kellő elszántság, hogy vállalják Princz Gábor bukásának a
következményét. Azt, hogy a választási kampány részévé válik:
melyik párt és melyik politikus vagy köztisztviselő mikor és mennyi
segítséget kapott a banktól. Pedig utólag már tudható, hogy a
politikai ellenfél, a Fidesz sem volt kevésbé érintett, mint az MSZP.
„A Postabank 1997 novemberétől az 1998-as
kormányalakításig különböző színlelt reklám- és adásvételi
szerződésekkel a Simicska Lajos által összetartott cégcsoporton
keresztül több mint egymilliárd forintot invesztált a Fideszbe,
amiből 300–400 millió a Fidesz sikeres kampányára jutott” –
írja Ószabó Attila és Vajda Éva.
Ezért is volt sokak (és különösen Princz Gábor) számára meglepő,
hogy az új kormány megalakulását követően megindult a buldózer:
nemcsak a tőkéjét vesztett bankot államosította a kormány, de a
bankvezetést is menesztette.

1.3. Mire jók az állami bankok?

Mire Orbán Viktor 1998-ban kormányt alakíthatott, a magyar
bankszektor jó négyötöde már magánkézben, ráadásul tőkeerős
külföldi nagybankok tulajdonában volt, ami erősen szűkítette a
bankszektor politikai befolyásolásának a lehetőségét. Ekkor már csak
néhány, állami célokra alapított bank: a Magyar Fejlesztési Bank
(MFB), az Eximbank, valamint a Földhitel- és Jelzálogbank (FHB)
volt közvetlen kormányzati irányítás alatt. Két kisbank maradt még
pártában, a Konzumbank és a Corvinbank, amelyeket később az
MFB védőernyője alá helyeztek. Az állami tulajdon aránya 20
százalék alá csökkent, piaci súlya 10 százalék alá esett vissza. Ám,
mint látni fogjuk, így is maradt lehetőség arra, hogy az állami
feladatok finanszírozásán túl más célokra is felhasználhassanak a
kormány irányítása alatt működő pénzintézeteket.
Az Orbán-kormány számára az első ilyen lehetőséget a Postabank
nyújtotta, amely 1998 tavaszára már nehezen leplezhető tőkehiányos
állapotba jutott, és ezért állami mentőövre szorult. Hamar kiderült,
hogy a bank kihelyezései és befektetései sokkal nagyobb kockázatot
hordoznak, mint amiről a pénzügyi beszámolói árulkodtak. Még
nagyobb baj volt az, hogy a márciusi állami tőkejuttatásnak nem volt
személyi konzekvenciája: a bank vezetése a helyén maradhatott, és
így tovább folytatódhatott a betétesek pénzét kockáztató befektetési
politika. Nagy árat fizetett a magyar társadalom amiatt, hogy a
Horn-kormány a helyén hagyta a bank nyilvánvalóan alkalmatlan,
mind kétesebb ügyletekbe menekülő vezetését.
A kormányváltás sok mindent megváltoztatott a Postabank
életében, ám azt a vélekedést nem, hogy a bankot mindenáron meg
kell menteni, jóllehet annak költsége drámaian megnőtt. Márciusban
még 24 milliárd forintos tőkehiányt állapított meg a bank
könyvvizsgálója, a felügyelet által a nyáron elrendelt vizsgálat két
auditora viszont már 90–110 milliárdra becsülte a tőkehiányt. Orbán
Viktor, elődjétől eltérően, gyorsan elfelejtette egykori barátjának,
Princz Gábornak a neki tett szívességeket, és kiakolbólította őt a
székéből. Megtette azt, amitől elődje ódzkodott: hagyta, hogy – a
bank tőkevesztését tükrözően – a korábbi tulajdonosok részvényei
leértékelődjenek, és így az állami tőkeemelést követően állami
tulajdonba került bank. Most már arra is lehetőség nyílt, hogy
leváltsák a bank értékvesztését előidéző régi menedzsmentet, és új
vezetéssel kezdjék meg a pénzintézet életképessé tételét.
A Postabank konszolidálásához szükséges állami tőkejuttatás 152
milliárd forintos mértékét a harmadik auditor, az Ernst & Young
1998. végi vizsgálata alapján állapította meg a kormány.
Aggodalomra adott azonban okot az, hogy a bank rossz követeléseit
a kívülről átláthatatlan tevékenységű Reorg Rt.-be szervezték ki.
Emiatt felmerült annak a gyanúja, hogy a nyilvánosság elől elrejtett
bank a kormányhoz közel álló személyek pénzkivételi forrásává vált.
Ezt a vélelmet az is erősítette, hogy a banknak hamarosan további 25
milliárd forintos állami apanázsra volt szüksége.
Nem tudni, mi motiválta Orbán Viktornak a Postabankkal
kapcsolatos későbbi politikáját. 2001-re megérett a gondolat, hogy –
a pénzintézetek többségétől eltérően, amelyeket addigra már
külföldi tulajdonosoknak privatizáltak – a reklámja alapján
macisnak becézett bankot „nemzeti” kézben kell tartani. Az első
ötlet az új tulajdonosra az OTP volt, neki mint „magyar” banknak
adtak volna kizárólagos elsőbbségi tárgyalási jogot, amint utóbb a
kormányfőnek a közszolgálati televízióban adott interjújából
megtudhattuk. Ám a terv meghiúsult, mivel az OTP-t vezető Csányi
Sándor a 40 milliárdos névértéknél kisebb, 25–30 milliárd forintos
vételárat tartott elfogadhatónak. Ha a kormány elfogadta volna a
megajánlott összeget, azzal elismerte volna, hogy a Postabankból
újabb 10–15 milliárd tűnt el nyomtalanul.
Rövidesen megszületett a döntés: mégsem adják a Postabankot az
OTP-nek. Sőt, a kormány szóvivője bejelentette: az állam egyáltalán
nem kívánja értékesíteni. Később kiderült: mégiscsak eladja, igaz,
önmagának, a szintén állami Magyar Postának. Így nem kellett
elszámolnia azzal, hogy mi okozta a banknak az államosítást követő
tőkevesztését: bármekkora lehetett a vételár, hiszen a pénz csak az
állam egyik zsebéből a másikba került. Az állami Posta tulajdonába
helyezett bank működése épp oly átláthatatlanná és
ellenőrizhetetlenné vált, mint az államháztartástól kicsit messzebbre
helyezett állami cégeké, amelyek kívül kerültek a közérdekű adatok
nyilvánosságáról szóló törvény hatályán.
Az 1998-ban állami kézbe vett Postabankot végül már a
következő, Medgyessy-kormány privatizálta újból. Ez 2003-ban már
nemzetközi pályázat keretében, átlátható módon történt. A nyertes
az osztrák Erste Bank magyarországi leánybankja: 100 milliárd
forintért vásárolta meg a pénzintézetet, ami messze meghaladta a
bank 60–80 milliárd forintra becsült értékét. A Postabankra pályázott
még a szintén osztrák BA-CA, a magyarországi HVB Bank Hungary
tulajdonosa, valamint az amerikai GE Capital, a Budapest Bank Rt.
tulajdonosa. Korábban az OTP Bank és az amerikai Citigroup is
érdeklődött a Postabank megvétele iránt, de végső ajánlatot nem
tettek.
Az állami bankokat a korábbi kormányok is használták olyan
célokra, amelyek nehezen igazolhatók a nemzet érdekével. Az 1998-
ban hatalomra jutott Orbán-kormány ezt a lehetőséget még tovább is
növelte: bővítette és újrarendezte az állami bankok szövevényét. A
legnagyobb dobás a Konzumbankkal, a Magyar Export-Import
Bankkal és a Magyar Exporthitel Biztosítóval kistafírozott Magyar
Fejlesztési Bank (MFB) hatókörét kiszélesítő új törvény volt, amelyet
a kormánytöbbség 2001 tavaszán szavazott meg.
A törvény megerősítette az MFB kormánybanki szerepét,
felmentette a bankoktól általában megkövetelt prudens működés
alól, tovább csökkentette működése átláthatóságát,
ellenőrizhetőségét, miközben növelte a bank fenntartásának állami
költségét. A bankszerű működésnek még a látszatától is
megszabadított MFB új perspektívákat nyitott meg a hatalom
birtokosai előtt: az addig is a kormány különzsebét képező bank a
mindenkori politikai hatalom feneketlen pénztárcájává válhatott. A
törvény arra kötelezte a parlamentet, hogy évről évre töltse fel a
bank tőkéjét 60 milliárd forintra, és hogy tetszés szerinti mértékű
garanciát vállaljon a bank hitelfelvételeire, miközben gazdálkodását
semminemű hatékonysági és óvatossági követelmény sem
korlátozta, és a fölötte felügyeletet gyakorló miniszterén kívül senki
kutakodó tekintete nem zavarhatja meg. Az MFB segítségével még a
privatizációs szervezetre előírt versenypályáztatás és nyilvánosság is
megkerülhetővé vált. Ez tette lehetővé azt is, hogy az első Orbán-
kormány tíz évre kalibrált sztrádaprogramjában a kormányhoz
közeli útépítő cégek nyerhessék el a több tízmilliárdos állami
megrendeléseket.
2.
Felismerés
és cselekvés
 Első kormányzása idején, 1998 és 2002 között Orbán Viktor és
csapata még csak kóstolgatta a bankok gazdasági hatalmában rejlő
lehetőségeket. 2010-ben újból hatalomra jutva gyorsan megnőtt az
étvágyuk, amit annak a felismerése is növelhetett, hogy a
kétharmados parlamenti többség birtokában szinte bármilyen, a
korábbi jogállami normákat sértő kormányzati akciót jogszerűvé
tehettek. Elég volt törvénymódosításokkal szűkíteni a fékek és
ellensúlyok szerepét betöltő, a kormány cselekvéseit esetleg
korlátozó intézmények jogköreit és lecserélni a vezetőiket, máris
megnyílt az út egy sor, a hatalmukat erősítő akció előtt. Erejük
tudatában a kormányzati döntések megfelelő minőségét biztosító
eljárásrend felrúgása és a nyilvánosság kizárása sem okozott gondot.
Fontos törvényjavaslatokat egyéni képviselői indítványként
terjesztettek elő, ami nem csupán a szakmai előkészítés hiányát
jelezte, de a tárcaközi és a társadalmi egyeztetés elkerülésére is
módot adott. A másik trükk az volt, hogy rendre péntek este
nyújtották be a javaslatokat, sürgősségi tárgyalásra, hogy még
érdemi parlamenti vitára se kerülhessen sor.
A politikatudomány frakciókormányzásnak nevezi a jogalkotásnak
azt a formáját, amikor a képviselőknek – a minisztériumi
előterjesztések helyét átvéve – bármilyen előzetes formális
előkészítés vagy egyeztetés nélkül jogukban áll törvényjavaslatot
benyújtani, lerontva a jogrendszer minőségét. Mivel az Orbán-
rezsimben a kétharmados többséget birtokló parlamenti frakció
valójában a kormány (vagy még inkább a kormányfő)
meghosszabbított keze, a jogalkotás általa meghonosított
módszerére kifejezőbbnek tartom a Sebők Miklós és Artner Zsófia
által bevezetett de facto rendeleti kormányzás elnevezést. Hiszen bár a
jogalkotást formálisan a parlament által elfogadott törvények
dominálják, a törvényjavaslatokat beterjesztő képviselő valójában a
kormányzat akaratát testesíti meg. A parlament többnyire csak a
jogállamiság díszleteként jelenik meg, ezért tartalmát tekintve
közelebb áll a rendeleti úton történő kormányzáshoz, mint a
frakciókormányzáshoz.
 „[A] frakciókormányzás egy olyan kormányzati stílus, mely
formálisan (pusztán a törvényjavaslatok benyújtója szerint)
egyes törvényhozási szereplőket értékel fel a jogalkotásban a
végrehajtó hatalommal szemben. Ugyanakkor […] a
frakciókormányzás magyarországi gyakorlata fényében nehezen
állíthatnánk, hogy az valamilyen hatalmi átrendeződés jele
lenne a végrehajtó hatalom, közelebbről a miniszterelnök
személye által meghatározott kormányzati főhatalom rovására.”
[…] „[A] de jure feltételekkel szemben de facto értelemben a kissé
félrevezetően frakciókormányzásként meghatározott jelenség
mégis elsősorban a rendeleti kormányzás egy – mint láttuk:
extrém – formája, nem pedig a törvényhozás hatalmi
pozíciójának erősítésére irányuló törekvés” – írják
tanulmányukban a fogalmat bevezető szerzők.
Az Orbán-rendszerben kezdettől fogva fontos szerepet játszottak
a kormányrendeletek, az egymást váltó, permanens
veszélyhelyzetek időszakában pedig még inkább megnőtt a
jelentőségük. A különleges jogrend a „tömeges bevándorlás okozta
válsághelyzet” meghirdetésével kezdődött 2016-ban, és mivel 2023
februárjában is még fél évvel meghosszabbította a kormány,
legalább szeptemberig érvényben marad. Ezt követte a 2020
márciusa és 2022 júniusa között tartó, a koronavírus-járványra
tekintettel kihirdetett veszélyhelyzet. Közben, az ukrajnai orosz
invázió kezdetén, 2022. február 24-én életbe lépett a háborús és a
hozzá kapcsolódó energetikai veszélyhelyzet, amelyet 2023
áprilisában újabb 180 nappal meghosszabbítottak. A különleges
jogrend alkalmazásának lehetőségét az Alaptörvény kétszeri
módosításával is kibővítették, így ma már három ilyen helyzetet
tartalmaz: a hadiállapotot, a szükségállapotot és a veszélyhelyzetet.
Ezzel az Orbán-rendszer mindjobban elmozdult a rendeleti
kormányzás felé, és a parlamentarizmusnak már a látszatára is egyre
kevésbé ügyel.
2.1. A célba vett szektorok kiválasztása
A kétharmados parlamenti többség birtokában indította el a 2010-
ben színre lépő második Orbán-kormány azt a nagyszabású
hadműveletet, amely a magyar gazdaság széles spektrumának
elfoglalását, hatalmuk szolgálatába állítását tűzte ki célul. Főként
olyan szektorokat igyekeztek a klienseik, lekötelezettjeik által
irányított cégekkel benépesíteni, amelyeknél a piacra lépés és a
verseny hatósági eszközökkel korlátozható, és mód van az ún.
járadékvadászatra.
Járadékvadászat (rent-seeking) elnevezéssel a gazdasági
tevékenységek társadalmi vagy politikai környezetének
manipulálásával elérhető jövedelem megszerzésére irányuló
kísérletet illeti a szakirodalom. Járadékszerzésre főként olyan állami
intézkedések adnak módot, mint a monopoljogok biztosítása, a
piacra lépés engedélyhez kötése, valamely gazdasági tevékenység
(például import) korlátozása vagy a termelési támogatások nyújtása,
de innováción, szabadalom bejegyzésén keresztül is juthat cég ilyen
jellegű járadékhoz. Különösen azokban a szektorokban van mód
járadékszerzésre, amelyek kevés szereplőből állnak, a működésük
nehezen átlátható, és a piacukon fontos megrendelőként léphet fel a
kormány. Tapasztalatok szerint a járadékvadászat jóval nagyobb
kárt okoz a társadalomnak, mint amekkora nyereséghez juttatja a
nyerteseket.
Járadékvadászatra elsősorban a monopóliumokként működő
vállalatok kínálnak lehetőséget, mint amilyenek a szerencsejátékok
üzemeltetői, a dohánytermékek forgalmazói vagy a bányák. A
szabályozott áras piacokon pedig, ahol főként a közszolgáltatások és
az energiaszektor cégei működnek, a kormány szándékától függően
alakítható a nyereség. Ha az a cél, hogy távozzanak az addigi
(többnyire külföldi) tulajdonosok, akkor szűkre szabják az elérhető
nyereséget, esetleg veszteségessé teszik a tevékenységet, ha már
birtokon belül vannak, akkor megnövelik a profittermelő képességet.
Az állami megrendelésekkel, közbeszerzésekkel bevételhez
juttatható ágazatok (mint például az építőipar) szintén módot adtak
járadékvadászatra; különösen addig, amíg az uniós pénzek sorsáért
aggódó csalás elleni hivatal, a European AntiFraud Office (OLAF)
nem tárta fel a súlyos szabálysértéseket. Jó lehetőséget kínáltak a
járadékszerzésre a belépési küszöbhöz és működési engedélyhez
kötött piacok is, mint amilyen a pénzügyi szektor, ahol nem csupán
a baráti tulajdonba vett társaságokat kedvezményezhették, hanem
arra is mód nyílt, hogy a 2008-as hitelválságot követően az itteni
piacaikra beszorult külföldi bankok tulajdonosait megregulázzák:
rájuk szabott különadókkal sarcolják meg vagy felügyeleti szigorral
tartsák kordában őket.
Bár az ágazati különadók néhány válfaja (hitelintézeti járadék,
energiaadó, az energiaellátók extraprofitjának megcsapolására
kiagyalt Robin Hood-adó) már a 2000-es évek közepén megjelent, a
belőlük együttesen befolyt költségvetési bevétel még 2009-ben sem
érte el az 50 milliárd forintot. A második Orbán-kormány azonban
2010-től kiterjesztette őket: összegük már abban az évben 400
milliárd forintra szökött fel, és a költségvetési bevételek 4–6
százalékával annak állandó részévé váltak. Elsőként, júniusban a
pénzintézeti szektorra kivetett különadóról szóló törvényt fogadta el
az Országgyűlés kormánypárti többsége, amely az extra terheket a
hitelintézeteken kívül a biztosítókra és más pénzügyi szolgáltatókra
is kiterjesztette. Ősszel, az egyes ágazatok különadójáról szóló 2010.
évi XCIV. törvénnyel három további szektorra róttak ki sarcot: a
bolti kiskereskedelmi, a távközlési, valamint az energiaellátók
vállalkozási tevékenységére. Később tovább bővült a különadók
köre: a közművezetékektől a reklámadókig terjedt, de a költségvetés
számára a legnagyobb és legstabilabb bevételt a mai napig is a 2013-
ban bevezetett pénzügyi tranzakciós illeték hozza a maga 220–250
milliárd forint körüli összegével.
A különféle válságokra hivatkozva kirótt különadók elsősorban
azokban a szektorokban váltak jellemzővé, amelyekben külföldi
tulajdonú szolgáltatók jutottak meghatározó szerephez, és amelyek
nem képesek egyik napról a másikra kilépni a piacról. A
közszolgáltató, az energetikai, a távközlési és a pénzügyi szektorban
működő cégek belépése a magyar piacra komoly tőkebefektetést
kívánt meg, amelynek kivonása veszteséggel járna. Ennél is
fontosabb, hogy mivel eleve a helyi fogyasztók kiszolgálására
alapították őket, távozásukkal jelentős piacot veszítenének el.
„Az ilyen ágazatok egyfajta fogolyhelyzetben vannak. A
hozzájuk tartozó vállalatok tulajdonosai távozhatnak, noha ez
se megy könnyen, hiszen távozásukkal sok korábbi befektetésük
további megtérüléséről lemondanak. Viszont maguk az
ágazatok mindenképp maradnak, nem települhetnek át egy
másik országba. Más szóval: adóterheik növelhetők anélkül,
hogy ez maga után vonná jelentős tömegek munkanélkülivé
válását” – emeli ki tanulmányában Soós Károly Attila.
Egy ország pénzügyi szektorának elhagyását még a hitelek és
biztosítási szerződések révén létrejött hosszú távú elköteleződések is
megnehezítik. Az Orbán-rezsim klienseivel benépesített ágazatok
zömét a felsorolt sajátosságok jellemzik.
A piacfoglaláshoz kezdetben megfelelő eszköznek látszott az
államosítás. Ennek során korábban már magánkézbe adott cégeket
vásárolt vissza a kormány vagy valamely önkormányzat a nemzeti
érdekre hivatkozva: arra, hogy a stratégiai ágazatokat ellenőrzés
alatt kell tartani. Nem lehet tudni, hogy már az állami kézbe vételkor
fontolgatták-e, miként lehet ezeket egy újbóli privatizálással baráti
kezekbe juttatni, vagy csak később ébredtek rá, hogy ezzel
kormányciklusokon átívelően megőrizhetik a befolyásukat. Utólag
szemlélve a történéseket az a gyanúnk, hogy sok volt bennük az
esetlegesség, és szektoronként is eltérő volt a helyzet. Az
energetikában és a közszolgáltatások terén sok cég máig állami
tulajdonban maradt, míg a pénzügyi szektorban, a távközlésben, az
agráriumban vagy a turisztikai cégeknél az államosításokat hamar
újraprivatizálás követte.
Voszka Éva a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság után a fejlett
világban is kialakult államosítási hullámmal összevetve vizsgálta
meg a 2010 utáni hazai történéseket, és arra jutott, hogy
Magyarországon 2011–2015 között a GDP arányában jóval nagyobb
mértékű államosításra került sor, mint az Európai Unió átlagában
vagy az Egyesült Államokban.
 „[A] magyar állami tulajdon a válság előtti viszonylag
alacsony szintről indulva gyorsan bővült: az ország a változások
dinamikáját nézve az éllovasok közé került. A vagyon abszolút
értékben közel 2,5-szeresre, a GDP százalékában nézve pedig
majdnem kétszeresére nőtt.”
A 2010-ben hatalomra került kormánynak a tulajdonviszonyok
átalakításával kapcsolatos szándékát jobban megvilágítja, ha
felidézzük Orbán Viktor már 2009 szeptemberében, a még
ellenzékben lévő Fidesz elnökeként a politikustársainak Kötcsén
megtartott Megőrizni a létezés magyar minőségét című beszédét. Bár
korábban még a közérdek jobb érvényesítésére és a „nemzeti”
gazdaságpolitika megvalósítására hivatkozva érvelt az állami és a
hazai tulajdon mellett, ebben a beszédében már felvetette, hogy a
kialakulóban lévő „centrális politikai erőtérben” a hatalmat megszerző
párt képes lesz arra, hogy „a nemzeti ügyeket megfogalmazza”, és ezzel
a politikával 15–20 évre is berendezkedhet. A megszerzett hatalom
tartósítása tehát kezdettől fogva kiemelt célja volt, ezt pedig a
legjobban az szolgálta, ha a gazdaság stratégiai ágazataiban működő
fontos cégek előbb-utóbb a rendszerhez szorosan kötődő, a politikai
vezetéstől erősen függő személyek magántulajdonába kerülnek. A
magáncégeket ugyanis nem érinti közvetlenül egy esetleges
kormányváltás, szemben az államiakkal, amelyek irányítását –
néhány kivételes esettől és személytől eltekintve – az új kormány
megbízottjai veszik át.
A 2010-től hosszú időre berendezkedő Orbán-rezsim a megelőző
kormányokhoz képest alapvető változást hozott a bankrendszer
hatalmi eszközként történő felhasználásának módjában és
mértékében. A szándékokat felfedő kötcsei beszéd és a 2020-as
évekre kialakított helyzet tükrében azt hihetnénk, hogy a
bankszektor elfoglalásának folyamata jól megtervezett akciósorozat
volt. Hiszen annak segítségével nem csupán a gazdasági befolyását
erősítheti a politikai hatalom, de egyúttal uralma tartósítását is
lehetővé teszi, választási vereségük után pedig megkönnyíti az
ellenzéki lét túlélését és a hatalom visszaszerzését. Mégis sok jel utalt
arra, hogy a szektor bekebelezésének menetét az aktuális helyzetből
adódó lehetőségek felismerése is alakította.
Bár a Fidesz gazdaságpolitikáját formáló Matolcsy György már a
2010. tavaszi választási küzdelemben meghirdette, hogy a
bankszektornak legalább 50 százalékban „nemzeti” tulajdonba kell
kerülnie, nem volt világos, hogy mi számít nemzetinek. Beleértendő-
e vajon a többségi külföldi tulajdonban lévő OTP, pusztán azért,
mert magyarországi székhelyű központtal és magyar menedzsment
irányítása alatt működik? És vajon miben kell mérni a többségi
tulajdont: a bank tőkéje vagy a piacon elfoglalt részesedése alapján?
A végrehajtás módjában is sok volt az esetlegesség. Kapóra jött
például, hogy 2010-ben a nyugati világban is sok helyütt bevezették
a bankadót, ami módot adott az Orbán-kormánynak arra, hogy
hátrányos helyzetbe hozzák a nálunk működő külföldi
nagybankokat, egyúttal a „nemzeti” pénzintézetek pozícióját
javítsák. Előre eltervezett lehetett, hogy 2013-tól Orbán „jobbkeze”,
Matolcsy György vette át az MNB irányítását, amely gyorsan
bekebelezte a teljes pénz- és tőkepiaci felügyeletet, de a külföldi
bankok némelyikének megvásárlása nem várt lehetőségként
kínálkozott.

2.2. A külföldi bankok megsarcolása

Már a kormányzásuk kezdetén Orbánék mellé állt a szerencse. A
2008-ban eszkalálódott hitelválság nyomán a fejlett világ számos
országában felmerült a bankadó bevezetésének gondolata. A
politikusok arra hivatkoztak, hogy a bankok maguk is felelősek a
válság kialakulásáért, és hogy megmentésükre a kormányoknak sok
pénzt kellett fizetniük. Magyarországon a pénzintézetek zöme
külföldi nagybankok tulajdonában volt, így nem szorultak rá a
magyar állam segítségére. Az 1990-es években ugyanis nem volt más
lehetőség az előző rendszerből megörökölt, az akkori politikai
hitelezés jóvoltából még a hatalmas pénzeket felemésztő állami
konszolidációt követően is tőkehiányos pénzintézetek többségének a
további működtetésére, mint tőkeerős szakmai befektetőknek eladni
őket.
A tulajdonosi struktúrát azonban nemcsak a bankok eladása
alakította, hanem a külföldi bankok zöldmezős alapításai is fontos
szerepet játszottak benne: az így letelepedett pénzintézetek a
bankpiac bő negyedét foglalták el az ezredfordulón. A 90-es évek
bankprivatizációit, a zöldmezős alapításokat és a Postabank 2003. évi
újbóli eladását követően, 2004-ben a külföldi tulajdonnak a banki
mérlegfőösszegekben mért aránya megközelítette a 69 százalékot
Magyarországon. Bár nemzetközi összevetésben ez valóban magas
volt, a hasonló helyzetből indult közép-kelet-európai országok
mezőnyében nem számított kiemelkedőnek: Csehországban és
Szlovákiában elérte a 95, illetve 97 százalékot, Bulgáriában a 77,
Lengyelországban a 71 százalékot, és Romániában is 59 százalék
volt. A régióban végbement a bankprivatizációk során elsősorban az
osztrák Erste és Raiffeisen, valamint a belga KBC váltak
meghatározó banktulajdonossá, de Magyarországon az olasz Intesa
és az osztrák BA-CA-t bekebelező UniCredit is hamar megjelent.
A külföldi pénzintézet magyarországi leánybankjai pozitív
szerepet töltöttek be a hazai bankolás fejlődésében, a pénzügyi
szolgáltatások korszerűsödésében, a verseny erősödésében és a
pénzügyi rendszer válságokkal szembeni ütésállóságának
növelésében, amint ezt a kutatási eredmények is alátámasztották. A
2010-ben hatalomra került kormány azonban a tényeket figyelembe
se véve, saját hatalmi és bevételnövelési céljait az össztársadalom
érdekét szolgáló tőkeerős, stabil bankrendszer megőrzésének
szempontja elé helyezte.
Hamar felismerte a lehetőséget, hogy egy ügyesen megkonstruált
bankadóval megsarcolhatja a külföldi leánybankok tehetős
tulajdonosait, akiknek még akkor is meg kellett fizetniük ezt az adót,
ha a bankjuk veszteséges volt. A kiötlői által is „brutálisnak”
nevezett pénzintézeti különadóval három legyet üthetett egy
csapásra a magyar kormány. Egyrészt a bankellenes, populista
retorikával kísért intézkedésével növelhette a népszerűségét.
Másrészt javította a költségvetés helyzetét: évi 130 milliárd forinttal
segítette a választási ígéretként bedobott egykulcsos személyi
jövedelemadó miatt csökkenő bevételek ellentételezését. Végül a
diszkriminatív módon kivetett adóval olyan terhet rótt a külföldi
tulajdonú bankokra, amivel tevékenységük visszafogására,
zombisodásra késztette őket, és így nagyobb teret nyerhettek a
kormány által preferált „nemzeti” tulajdonú pénzintézetek.
A magyar bankszektorra a „zombi” kifejezést Felcsuti
Péter, a Magyar Bankszövetség korábbi elnöke használta
először 2011-ben, abban az értelemben, hogy „nem egészen
halott, de nincs jól, és a gazdaságnak semmi haszna nincs
belőle”. „Milyen üzleti stratégiát jelenthet a zombilét egy ilyen
bank számára: először is piaci pozíciói védelmét, azaz
mindenáron megtartani, akár árengedménnyel is, a jó minőségű
ügyfeleket; megtartani, ha lehet, magasabb ár mellett, az
átlagos ügyfeleket és kiszelektálni a gyengébb minőségűeket. És
mindenekfelett kerülni a kockázatokat. […] Amikor a kormány
a vállalkozók panaszait hallva a külföldi bankokat fogja
hibáztatni a hitelszűke miatt, emlékezni vagy inkább
emlékeztetni kell arra, hogy ő lökte zombilétbe ezeket a
bankokat.”
A különadó elvileg azt a célt is szolgálhatta, hogy leszorítsa a
pénzintézetek piaci értékét, megkönnyítve a magyar kormány
tervezett bankvásárlását. A hitelválságot követő években néhány
bank külföldi tulajdonosa már amúgy is elgondolkodott a részleges
vagy teljes kivonulás lehetőségén – a bankszektort bekebelezni
kívánó magyar kormány a részrehajló bankadóval e döntésükhöz is
ösztönző lökést adott. Látni fogjuk, hogy ebben csalatkoznia kellett,
és csak tetemes költséggel jutott néhány pénzintézethez, amelyek
tulajdonosai nem az itteni veszteségük, hanem stratégiai okokból
adták el magyar leánybankjukat.
A bankadót a legtöbb országban vagy azzal az indokkal vezették
be, hogy a válság során kormányzati pénzből megsegített bankok
legalább részben térítsék meg az adófizetőknek a kapott állami
támogatást, vagy azzal, hogy a befolyó pénzből olyan alapot
hozzanak létre, amelyet a későbbi bankválságok során fel lehet
használni bankmentésekre. A Magyarországon kivetett adónál
azonban egyik indok sem állta meg a helyét. Egyrészt a 2008-as
válság miatt elszenvedett tőkevesztést az itt működő külföldi
leánybankok anyaintézményei pótolták, a magyar államnak csupán
a közepes méretű FHB Bankot kellett tőkével megsegítenie. Másrészt
a magyar kormány a beszedett különadóból egy fillért sem tett félre
a jövőbeli bankválságok kezelésére, hanem az aktuális költségvetési
hiány csökkentésére használta fel.
A bankadó magyar változatát az ország fizetőképességének
megőrzése érdekében 2008 őszén készenléti hitelt nyújtó IMF és
Európai Bizottság szakértői is nehezményezték, főként azért, mert
visszaveti a hitelezést és aláássa a gazdaság növekedését. A
Magyarországon legaktívabb hat európai nagybank az IMF-től várta,
hogy a súlyos gazdasági következményekre való tekintettel
lebeszélje a magyar kormányt a tervezett nagymértékű különadóról.
Ezek a bankok egyúttal a hitelezési aktivitás fenntartását
szorgalmazó ún. Bécsi Kezdeményezés indítványozói voltak, s
leányaik (az MKB, a K&H, az Erste, a CIB, a Raiffeisen és az
UniCredit) a Magyarországon folyósított hitelállománynak közel
kétharmadát adták. A magyar kormányt azonban ez a tény sem
gátolta meg abban, hogy, az IMF-fel konfrontálódva, eredeti
formájában vezesse be a kritizált adót, és ezzel felmentse e bankokat
a hitelezés növeléséért vállalt kötelezettségük alól.
A magyar különadó nemzetközi összehasonlításban kirívó
mértékű volt. Az adó kivetésének módja is több szempontból
kifogásolható volt. Alapját az előző évi mérlegfőösszeg képezte,
vagyis kvázi visszamenőleges hatályú volt, hiszen az előző év
tevékenységét már nem módosíthatta a pénzintézet. Ennél is
nagyobb probléma, hogy veszteség esetén is fizetni kellett az adót,
ami ilyen esetekben effektív tőkeelvonást jelentett. (Ez a helyzet állt
elő például az MKB, a CIB és a Raiffeisen esetében, amelyeket a
tulajdonosaiknak kellett feltőkésíteniük.) Az adó kivetésének módja
a versenysemlegesség követelményét is megsértette. A mérettől
függő adókulcs miatt ugyanis aránytalanul sújtotta a zömmel
külföldi tulajdonú nagyobb bankokat (az ő adókulcsuk 0,53 százalék
volt), míg a kis méretű, főleg belföldi tulajdonú pénzintézetek jóval
kisebb (0,15 százalékos) kulcsú adót fizettek.
A 2005–2008 között alacsony kamatozású svájci frankban fölvett
hiteleik miatt a frank váratlan megerősödése nyomán fizetési
nehézségekkel szembesülő adósok terheinek enyhítése is jórészt a
külföldi tulajdonú bankok kontójára történt. A 2011 őszén elfogadott
végtörlesztési törvény arra kötelezte a pénzintézeteket, hogy a
piacinál jóval alacsonyabb rögzített árfolyamon fogadják el a
fennálló hitelek végtörlesztését: a svájcifrank-alapú kölcsönöknél a
237 forint körüli piaci helyett 180, az euróhiteleknél a 290 forintos
piaci helyett 250 forintos átváltási kulcsot szabott meg a törvény. Bár
cserébe némi könnyítést kaptak a bankadóból, az előírás végül 260
milliárd forintos veszteséget okozott a bankoknak.
Az adós számára előnyös végtörlesztéssel alapvetően a jó
jövedelmi és vagyoni helyzetű ügyfelek élhettek, akik képesek
voltak előteremteni a tartozás kiegyenlítéséhez szükséges
forintmilliókat. A módszer ezért a felső középosztályt erősítő
jövedelemelosztási politikát is szolgálta, amelynek már az
egykulcsos személyi jövedelemadó is része volt. Nem mellékesen: a
törvényt megszavazó parlamenti képviselők is éltek a végtörlesztés
előnyével.

2.3. A „nemzeti” kisbankok megerősítése

A külföldi leánybankok meggyengítésével párhuzamosan a
kormány az ún. „nemzeti” tulajdonban lévő pénzintézetek
megerősítését is fontosnak tartotta. A terheket egyenlőtlenül elosztó
bankadón túl ezt szolgálta a nekik – szokatlanul előnyös feltételekkel
– nyújtott állami tőkejuttatás, valamint a takarékszövetkezeti
szektornak beígért 136 milliárd forintos támogatás. A „nemzeti” tőke
megerősítésének ürügyével emelt tőkét a kormány 2013-ban a
Demján Sándor érdekeltségében lévő Gránit Bankban és a Fideszhez
egyre inkább közeledő Töröcskei István Széchenyi Bankjában. A
juttatásért cserébe megszerzett 49 százalékos állami tulajdonrész
nem biztosított érdemi beleszólásra jogot a kormánynak, ami
nyilvánvalóvá tette, hogy a tőkeinjekció valójában baráti segítség
volt. A Gránit Bank tőkéjét 2015-ben újból megemelte a kormány,
amivel lehetőséget nyújtott a pénzintézet példátlanul gyors
növekedésére.
A kormány mellett az MNB is gondoskodott róla, hogy a
„nemzeti” kisbankok gyorsan növeljék részesedésüket a magyar
bankpiacon. Ezt tanúsítja a jegybankelnök unokatestvére, Szemerey
Tamás érdekeltségében lévő Növekedési Hitel Bank (NHB) gyors
felfutása: a pénzintézet 2010–2017 között megötszörözte eszközeit,
ami a hitelválságot követő ínséges időkben nem mehetett volna
végbe erőteljes jegybanki hátszél (az MNB-alapítványok betétei és a
jegybank által támogatott növekedési hitelek) nélkül. Ez idő alatt
még a jó kondícióban lévő OTP is csak 15 százalékkal növelte
mérlegfőösszegét, de a legtöbb külföldi tulajdonú bank, köztük az
Erste, a K&H, a CIB és a Raiffeisen 10–20 százalékkal zsugorodott,
csupán a jegybankelnök barátja által vezetett UniCredit tudott
jelentős növekedést felmutatni.
Látványosan ívelt fel a Demján Sándor által 2010-ben
megvásárolt, és saját ingatlancégéről Gránit Bankra átkeresztelt
pénzintézet pályája a résztulajdonossá is vált Hegedüs Éva
irányítása alatt: mérlegfőösszegét hét év alatt 300 milliárd forinttal a
harmincszorosára növelte. A példátlan növekedés hátterére nem
kaptunk magyarázatot a Gránit Bank publikus beszámolóiból. A
felügyelet által évente közreadott Aranykönyvből annyi derült ki,
hogy a bankrendszer átlagát jóval meghaladó (35 százalékos)
arányban tartotta eszközeit jegybanki és bankközi betétekben.
A bank vezetője, Hegedüs Éva hozta tető alá a lakáskamatok
támogatásának nagyvonalú, az ügyfelek mellett a hitelező bankokat
is jutalmazó rendszerét az első Orbán-kormány idején, Matolcsy
György gazdasági minisztériumában. Később a konstrukció fő
haszonélvezője, az OTP Bank lakossági üzletágvezetőjeként építette
tovább a karrierjét. Sajtóforrások szerint Hegedüs a Gránit Bankból
is segítette Orbán és Matolcsy köreit: a bank hiteléből fizette ki
például a rá eső 17 milliárd forint vételárat az MKB újraprivatizálása
során a csupán 2,5 millió forintnyi tőkével rendelkező Blue Bobin
SGA.
 A „nemzeti” tulajdonban lévő kisbankok felnövesztésének
programja hamar megbicsaklott. A Széchenyi Bank és a Növekedési
Hitel Bank a kormányzati és jegybanki segítség ellenére – vezetői
alkalmatlansága, illetve csalárdsága következtében – hamar csődbe
ment. Hármójuk közül egyedül a barátok hitelezése mellett is kellő
szakértelemmel vezetett Gránit Banknak sikerült talpon maradnia,
sőt a kormányzati és jegybanki hátszelet kihasználva, folyamatosan
bővülnie is. Nem volt ezért különösebben meglepő, hogy a bank
végül Orbán vejének, Tiborcz Istvánnak az érdekeltségébe került.
A 2008-ban alapított, veszteséges SPE Bankot 6,8 millió eurós hitel
segítségével 2010-ben vásárolta meg Töröcskei István, a felesége,
valamint régi bankárkollégája, az időközben politikussá átvedlett
Boros Imre tulajdonában lévő T&T Vagyonkezelő Zrt. Miután a
Széchenyi Kereskedelmi Bankká átkeresztelt pénzintézet tőkehiánya
2011-ben már tarthatatlanná vált, beindult a csalások gépezete.
Ennek egyik első lépéseként a bank saját ügyfelének folyósított hitele
még ugyanaznap Töröcskei családi cégének a számláján landolt,
amelyet ő 2012 elején a bank 1,7 milliárdos tőkeemelésére fordított.[3]
Bár 2013-ban a kormány 3 milliárd forintos tőkeemeléssel
segítette meg a pénzintézetet, a különféle, vélhetően csalárd
ügyletek 2014-ben végül a bank csődjéhez vezettek. Töröcskei
bukása feltehetően nem teljesen független Orbán Viktor és az addig
a Fidesz pénztárnokaként nagy önállóságot élvező Simicska Lajos
között éppen akkoriban elmérgesedett viszonytól, mivel a bankár
maga is Simicska pártfogoltja és barátja volt. Az Országos
Betétbiztosítási Alapnak közel 13 milliárd forintjába került, hogy
kifizesse a biztosított betéteket. Nyolc év (!) elteltével, 2023 elejére az
ügyészség vádirata is megszületett, mely szerint a pénzintézet
vezetői csalárd módon hozzásegítették Töröcskei és a felesége
családi cégét, hogy az ügyfélbetétekből származó pénzből tőkét
emelhessen a megroggyant bankban. Töröcskeire kilenc-, feleségére
és a bank egyes vezetőire nyolcéves fegyházbüntetést kért az
ügyészség. A bírósági döntés 2023. májusig még nem született meg.
A Növekedési Hitel Bank a többszörös metamorfózison átment
(sokáig Hanwha néven működött) egykori Kulturbank
jogutódjaként jött létre, amikor a Matolcsy-rokon Szemerey Tamás
érdekeltségébe tartozó BanKonzult Kft. 2014 őszén megvásárolta. A
bank ekkor kezdődött felfutását az MNB alapítványi betéteivel és
növekedési hitelprogramjának nulla kamatú hiteleivel is segítette;
ezért emelkedhetett a program nevére átkeresztelt bank
mérlegfőösszege négy év alatt a hatszorosára, 59 milliárd forintra.
A jegybanki segítség sem tudta elfedni a súlyosbodó bajokat. 2018
decemberében már olyan mértékűvé eszkalálódott a bank pénzügyi
problémája, hogy az MNB felügyeleti biztost rendelt ki,
felfüggesztette a hétmillió forint feletti betétek kifizetését, és
megtiltotta, hogy további kötelezettségeket vállaljon. Igaz, később
kiderült: a Növekedési Hitel Bank egyes ügyfelei közvetlenül az
MNB korlátozó intézkedése előtt 12,5 milliárd forint betétet vettek ki
a bankból, ami hozzájárult a bank válságához. A HVG 17 olyan, a
Növekedési Hitel Banknál számlát vezető vállalkozást talált,
amelyek erősen kötődtek a bankhoz, illetve a Szemerey–Matolcsy
családhoz, és december 6-án nyitottak számlát a Gránit Banknál.
Márciusban az MNB visszavonta a csődbe jutott (netán csődbe
vitt?) bank tevékenységi engedélyét, és elrendelte a végelszámolását.
A bankban több tízmilliárd forintnyi vagyon ragadt bent, amelyből
az Országos Betétbiztosítási Alap közel négymilliárd forint
összegben kártalanított 756 betétest, 9 magánszemélyhez és 49
vállalati betéteshez tartozó 19 milliárd forint azonban nem térült
meg. Arról nincs információ, hogy mi lett a sorsuk az olyan baráti
kölcsönöknek, mint amilyen például a jegybankelnök fia, Matolcsy
Ádám érdekeltségében lévő Balaton Bútor Kft.-nek nyújtott 162
millió forint hitel volt.
3.
A Magyar
Nemzeti
Bank
megszállása
 Az MNB-nek a törvény által biztosított önállósága, a kormány
szándékait időnként keresztülhúzó politikája már első kormányzása
idején is zavarta Orbán Viktort. Igaz, ebben nem állt egyedül: az ő
elődjei is törekedtek rá, hogy politikailag hozzájuk közel álló vezetőt
állítsanak az MNB élére.

3.1. Elnökök forgószélben

A rendszerváltás utáni első kormányfő, Antall József – hatpárti
konszenzus alapján – a fiatal, ugyanakkor felkészült, a nyolcvanas
évek bankreformjában már komoly szerepet játszó, pénzügykutatós
múltja mellett néhány éves kormányzati vezetői gyakorlattal is
rendelkező Surányi Györgyöt jelölte az MNB élére. Ő azonban nem
sokáig tölthette be funkcióját: az MNB-törvény 1991. végi
elfogadásakor a miniszterelnök felrúgta a hatpárti megegyezést, és a
kormánypárti politikusok részéről folyamatosan támadott Surányi
helyébe egy MDF-es politikust, az ipari miniszter Bod Péter Ákost
jelölte új elnöknek. Bár Antall József nyilvánosan nem indokolta,
miért nem jelölte újra Surányit, az érintett visszaemlékezése szerint a
kormányfőnek politikai indítéka lehetett erre. A különböző szakmai
grémiumok, a szélesebb közvélemény és az ellenzék felháborodását
kiváltó jelölés formailag jogszerű volt ugyan, de Bod kinevezése
ellentétben állt a független jegybank – éppen az új alkotmánnyal és
az MNB-törvénnyel szentesített – ideájával. A szakma képviselői
tartottak egy pártpolitikus kinevezésétől a független jegybank élére,
a tágabb közvélemény pedig a személycsere politikai motivációját
nehezményezte, amit a miniszterelnök maga is megerősített,
miszerint Surányinak nem illett volna aláírnia a Demokratikus
Chartát.[4]
Az új elnök, Bod Péter Ákos sem tölthette ki azonban
mandátumát, mivel az 1994-ben hatalomra került Horn Gyula is úgy
gondolta, hogy a kormányfőnek bizalmi viszonyban kell lennie az
MNB vezetőjével. Hogy megszabaduljon tőle, felajánlotta neki a
magyar kormánynak járó igazgatói posztot a londoni székhelyű

Ú
Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankban (EBRD). A jegybanki
függetlenség eszménye így másodszor is sérelmet szenvedett.
Ám nem utoljára. Miután a magyar gazdaság 1994–1995
fordulójára belső és külső okok miatt válságos helyzetbe került,
Horn olyan pénzügyi vezetőket keresett, akik képesek lehetnek
helyreállítani az országba vetett befektetői bizalmat. Így esett a
választása Bokros Lajosra és Surányi Györgyre: előbbit
pénzügyminiszternek nevezte ki, utóbbit az MNB élére jelölte. A
hatékony együttműködésüket már a Pénzügykutatási Intézetben
bizonyított két szakember az általuk kimunkált, Bokros-csomag
néven ismertté vált stabilizációs programmal sikert ért el: ha komoly
társadalmi áldozatok árán is, de 1996-tól felívelt a gazdaság, a forint
a kereskedelmi kapcsolatokban konvertibilis valuta lett,
Magyarországot pedig felvették a fejlett országok klubjába, az
OECD-be.
Második elnöki ciklusa alatt Surányi György nem csupán az
inflációs várakozásokat megfékező csúszó árfolyamrendszer
bevezetésével és működtetésével bizonyította rátermettségét, hanem
az 1998-as oroszországi válság kezelése során is. Az abban az évben
hatalomra került Orbán-kormány mégis hamar megvonta tőle a
bizalmat. Már 1999 őszén hadjáratot indított ellene Orbán Viktor
kormányfő és a jegybank állami tulajdonosát képviselő
pénzügyminiszter, Járai Zsigmond, akik az MNB bécsi
leánybankjának, a CW Banknak a megelőző években felhalmozódott
súlyos veszteségét próbálták Surányin leverni. A nyilvános
rágalmazással és jutalomelvonással színesített vegzatúra végül nem
járt sikerrel: sem az MNB felügyelőbizottsága, sem az erre a célra
felállított parlamenti vizsgálóbizottság nem találta megalapozottnak
a vádakat.
Surányi György végül kitöltötte hatéves mandátumát: az Orbán-
kormány jelöltje, Járai Zsigmond csak 2001 márciusában ülhetett át a
jegybankelnöki székbe. Mielőtt erre sor került volna, Járai még
pénzügyminiszterként megnövelte MNB jövőbeli vezetőinek az
apanázsát, és előkészített egy új MNB-törvényt, amelyet utódja,
Varga Mihály azon frissiben elfogadtatott az Országgyűlés
kormánypárti többségével. A jegybanki függetlenséget a saját érdeke
alapján értelmezve, az MNB elnöke (vagyis most már Járai) ezután
maga tehetett javaslatot a monetáris döntéseket meghozó Monetáris
Tanács tagjaira. Az új törvény megszüntette a kormány képviselője
mellett a parlamenti pártok által konszenzussal delegált tagokat is
magába foglaló, a jegybank törvényes működését ellenőrző
felügyelőbizottság intézményét is. (A testületet 2002-ben a
Medgyessy-kormány állította vissza.)
2004-ben a Gyurcsány Ferenc vezette kormány is igyekezett
növelni befolyását a jegybank politikájára: az MNB-törvény
módosításával kibővíttette a monetáris tanács létszámát, amivel
elérte, hogy több új tagot delegálhasson a testületbe, csökkentve
ezzel Járai jelöltjeinek szavazati arányát. A 2010-ben újból hatalomra
került Orbán-kormány azonban messze túlszárnyalta elődeit a
jegybanki függetlenség visszanyesésében. Járai Zsigmondot ugyanis
2007 tavaszától Simor András, a szakmai körökben elismert
befektetési bankár követte a jegybankelnöki székben. Őt a 2006-os
őszödi beszéde óta a Fidesz állandó támadásainak kitett Gyurcsány
Ferenc miniszterelnök jelölte erre a posztra, ami eleve lehetetlenné
tette, hogy 2010 után Orbán akár benne, akár alelnökeiben, Karvalits
Ferencben és Király Júliában megbízzon.
Első populizmust sem nélkülöző lépésként jelentősen
csökkentették a jegybanki vezetők javadalmazását. Elvették Simortól
a Nemzetközi Valutaalap kormányzói jogkörét, amely
Magyarország tagságának kezdete óta az MNB vezetőjét illette meg,
és a pozíciót a nemzetgazdasági miniszter Matolcsynak adták át.
(Miután 2013-ban Matolcsy lett a jegybank elnöke, a rangos poszt
visszakerült az MNB-hez, és néhány évvel a kinevezése után a
fizetését is alaposan megemelték.)
Ezeknél az intézkedéseknél nagyobb horderejű volt a monetáris
politikai döntései önállóságának megnyirbálása, az intézmény
szakmai kompetenciájának és hitelességének aláásása jelentette. Ezt
döntően az MNB-re vonatkozó törvénynek a jegybanki
függetlenséget súlyosan csorbító módosításaival érték el. Már 2011
elején megvonták a jegybankelnök javaslattételi jogát a monetáris
tanács tagjaira, hogy tavasszal már a saját jelöltjeikkel egészíthessék
ki a döntéshozó testületet. Az abban az évben megszülető
Alaptörvény ürügyén új törvényt terjesztett be a kormány, amely a
jegybankelnököt minden fontosabb jogkörétől megfosztotta, és az
MNB valamennyi irányítási jogosítványát az addigra már
többségében kormánymegbízottakból álló monetáris tanácshoz
rendelte. Még azt is előkészítették, hogy az MNB és a pénzügyi
felügyelet átszervezésével mozdíthassák el székéből a 2013-ig
kinevezett Simort. Mivel azonban az MNB-törvény efféle
módosításait az Európai Központi Bank elfogadhatatlannak találta,
az Európai Unió kötelezettségszegési eljárást helyezett kilátásba. A
kormány végül visszavonta a kifogásolt javaslatokat. Így Simor
András – bár ezt követően már a személyét érték a további
támadások – kitöltötte hatéves mandátumát.

3.2. Az unortodoxia harcosai: Matolcsy

György és Nagy Márton

Orbán Viktornak végül csak 2013 márciusában lett módja rá, hogy
a saját emberét ültethesse az MNB elnöki székébe. A Fidesz fő
gazdaságpolitikusa, két Orbán-kormány gazdasági minisztere,
Matolcsy György a magával hozott, illetve magának megnyert
embereivel gyorsan a kormány szolgálatába állította a törvény
szerint független intézményt. Monetáris politikája középpontjába a
gazdaság élénkítését helyezte, eltekintve a törvénytől, amely az
MNB elsődleges céljaként az árstabilitást nevezi meg. Az előírás
szerint csak ennek veszélyeztetése nélkül támogathatja a jegybank a
rendelkezésére álló monetáris politikai eszközökkel a kormány
gazdaságpolitikáját. Azt, hogy a forint folyamatos gyengülésével-
gyengítésével járó politikájával egy ideig még nem veszélyeztette az
árstabilitást, Matolcsy György csupán a deflációs nemzetközi
környezetnek köszönhette: annak, hogy a magyar import jelentős, a
nyersanyagokat és az energiahordozókat is magába foglaló részének
árai nem emelkedtek, hanem csökkentek. Ám abban, hogy a 2019-től
mindjobban elszabaduló infláció egyre veszélyesebb méretet öltött, a
gazdaság túlfűtéséhez a maga eszközeivel is hozzájáruló jegybankot
komoly felelősség terheli.
Az unortodoxiát büszkén hirdető Matolcsy György közgazdasági
gondolkodását mindig is áthatották a főárammal szembeni
elképzelések. Bár az 1986-ban készült Fordulat és reform munkálatai
során még jól együttműködött a Pénzügykutatási Intézet olyan
„monetaristáival”, mint Antal László vagy Bokros Lajos, a piacról
megélni kényszerült Pénzügykutató Rt.-ben már a vállalatvezetőket
helyzetbe hozó, ún. spontán privatizáció szószólója és első
közreműködőinek egyike lett, ténykedésével és elgondolásaival
szembekerült a külső tulajdonosok bevonását pártoló több
kollégájával. Az Antall-kormány hatalomra kerülésekor, annak
politikai államtitkáraként innovatív megoldást talált ki a vállalatok
közötti nemfizetések elburjánzásának kezelésére, bár a megoldást
végül egy ortodox módszer, a Kupa Mihály által keresztülvitt
csődtörvény nyomán beindult csődök és felszámolások tömege
hozta meg.
Sajátos gazdaságpolitikai felfogása miatt már 1990-ben ellentétbe
került a Központi Statisztikai Hivatalban, a laxenburgi nemzetközi
kutatóintézetben, az Országos Tervhivatalban és a Marx Károly
Közgazdaságtudományi Egyetemen pallérozódott, pragmatikus
gondolkodású Rabár Ferenccel. A tudós alkatú, reformokra készülő
pénzügyminiszternek egyszer csak elege lett az irányításra törő
Matolcsyval folytatott kilátástalan csatározásból, és lemondott.
Antall megvált Matolcsytól is, aki 1991-től Magyarországot
képviselte az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankban. Közben
megalapította a Privatizációs Kutatóintézetet, ahová a régi kollégái
közül csupán a szellemi atyjának tekintett Kopátsy Sándort hívta el.
Ő és intézete akkor már élesen kritizálta a privatizáció
magyarországi, sok szektorban a külföldi tulajdonosok
dominanciáját előidéző gyakorlatát.
Matolcsy 2000-ben a liberális nézeteit szintén mindinkább feladó,
az etatizmus irányába eltolódó Orbán Viktor kormányában kapott
gazdasági miniszteri posztot – és lehetőséget arra, hogy a
növekedést mindenek elé helyező közgazdasági nézeteit a
gyakorlatba is átvigye. Szerencséje volt, hiszen az általa is kritizált,
1995-ös stabilizációs programnak köszönhetően addigra nagyjából
helyreállt az ország egyensúlyi helyzete és a világgazdasági
környezet is segítette a növekedést. Bár az általa elkezdett
Széchenyi-terv 2001-es kibővítésével irdatlan összegeket ölt a
gazdaság élénkítésébe, az első Orbán-kormány elveszítette a
választásokat. Matolcsy visszatért a tanácsadói pályára, bár intézetét,
új hitvallásához illeszkedően, Növekedéskutató Intézetnek
keresztelte át. Csatlakozott a Fideszhez, 2006–2010 között már a párt
parlamenti képviselője volt.
Mielőtt 2013-ban beülhetett volna az MNB elnöki székébe, a 2010-
ben újból hatalomra került Orbán-kormány nemzetgazdasági
minisztereként Matolcsy a kormány delegáltjai révén gyakorlatilag
megpuccsolta a monetáris tanácsot: a négy új tag időről időre
leszavazta az MNB kinevezett vezetőit. A bankszektor átalakításán is
aktívan ügyködött. Hozzá fűződik a célkitűzés, miszerint a
szektornak „legalább 50 százalékban nemzeti tulajdonba” kell
kerülnie, valamint a saját maga által „brutálisnak” nevezett bankadó
és a pénzügyi tranzakciós illeték bevezetése.
A 2013-ban az MNB elnökévé avanzsált Matolcsy személyzeti
politikája több felkészült munkatársat is távozásra késztetett az
intézményből. Az általa vezetett intézmény gyorsan bekebelezte a
pénzügyi és tőkepiaci felügyeletet, ezzel is módot adva rá, hogy a
fennhatósága alá tartozó pénzügyi vállalkozásokat szigorával
büntesse vagy elnéző magatartásával jutalmazza. A jegybanki
szerepkör kibővítésének, túlterjeszkedésének jeleként, a döntően a
forint leértékelődéséből származó, ám közpénznek számító, mintegy
260 milliárd forintnyi jegybanki nyereség önkényes felhasználásával
Matolcsy a saját emberei által irányított alapítványokat hozott létre.
Ezek jelentős részben a Matolcsy közgazdasági nézeteit közvetítő
oktatási intézményeket, jegybanki projekteket és a személyes
ízléséhez illeszkedő műkincsek vásárlását finanszírozták. Így nem
csupán a közpénzek ellenőrizetlen felhasználását tették lehetővé,
egyúttal a felsőoktatás autonómiáját is sértették, mivel a pénzügyi
támogatás elnyerése érdekében azoknak alkalmazkodniuk kellett az
adományozó nyílt vagy burkolt elvárásaihoz. Az Európai Központi
Bank minősítése és bírálata szerint az idő tájt az MNB költségvetési
funkciókat vett át, amelyeket fel kellene adnia. Az alapítványok a
náluk parkoló pénzek betétként történő elhelyezésével a
kormányhoz közel álló bankokat is segítették. A könyv későbbi
részében azt is látjuk majd, hogy – szintén a profiljától idegen
módon – az MNB vezényelte le a külföldi tulajdonosától
visszavásárolt MKB Bank feljavítását és baráti kezekbe juttatását
2014-ben.
Matolcsy hamar megtalálta méltó segítőtársát, aki hozzá
hasonlóan fogékony volt a szokatlan megoldások iránt, ám nála
mélyebb és korszerűbb pénzügyi ismeretekkel rendelkezett, és
jobban értett az újszerű módszerek megideologizálásához és
megvalósításához: Nagy Mártont, akit a Fideszhez is jó kapcsolatok
fűztek, és aki a bankszektor elismert kutatója volt. A jegybanki
körökből származó értesülések szerint egy sor unortodox megoldás
mögött Nagy Márton állt: a tőzsde államosításától az
aranyvásárláson és a kamatstopokon keresztül a 2022-es
extraprofitadóig.
A korrektség kedvéért megemlítem, hogy magam is ebben a
minőségében ismertem meg őt. Hasonló módszerekkel vizsgáltuk a
magyar bankpiac versenyhelyzetét, és hasonló eredményekre
jutottunk: arra, hogy bár a hazai bankszektor nem mondható
koncentráltnak, a lakossági piacain fennálló korlátozott verseny
módot ad oligopolisztikus járadék elérésére, amit az ügyfelek
fizetnek meg. Ám nem gondoltam, hogy ezeket a tudományos
megállapításokat később hatalmi pozícióból arra használja majd föl
Nagy Márton, hogy adminisztratív módszerekkel avatkozzon be a
szektor életébe.
Nagy Márton szerzőtársával 2014 tavaszán megalkotta a „jól
működő bankrendszer” tízpontos kritériumrendszerét, amelynek
megvalósítását az MNB feladatául tűzte ki. A tényektől
elrugaszkodva és a magyar kormány versenytorzító beavatkozásait
is a bankszektor nyakába varrva érvelt amellett, hogy a külföldi
bankok nemcsak a 2008-as hitelválság kialakulásáért felelősek, de a
válságot követően is a legrosszabbul teljesítő, a magyar pénzügyi
rendszer legkevésbé kívánatos szereplői voltak. Annak a
véleményének is hangot adott, hogy a magyar piacon elegendő
volna öt univerzális nagybank. A külföldi kézben lévő Takarékbank
és MKB visszavásárlásával megindult folyamat alapján akkor már az
is látszott, hogy a szükségesnek tartott összeolvadásokat nem a
bankok önkéntes döntése alapján, hanem kormányzati-jegybanki
beavatkozással képzeli el.
Nagy nem csupán az ideológiai alapot teremtette meg a
bankszektornak a külföldi bankok rovására történő átalakításához,
de maga vezényelte le a bajor tulajdonosától a magyar kormány által
visszavásárolt MKB Bank szanálását és újbóli privatizálását,
amelynek nyomán a pénzintézet baráti kezekbe kerülhetett. Erről
később még részletesen írunk, itt csupán az ügyletnek az általa írt
értékeléséből idéznék egy mondatot. „Az MKB állam általi megvétele
egyértelműen a pénzügyi stabilitás fenntartását és a betétesek védelmét
szolgálta. Reorganizáció nélkül a bank újabb és újabb tőkeemelésre szorult
volna, amit a korábbi tulajdonos nem biztos, hogy rendezett volna.” Ez a
(szerinte) bizalomra érdemtelen, korábbi tulajdonos a bajor állam
tulajdonában álló Bayerische Landesbank volt!
Nagy Márton nevéhez fűződik a bankokat államkötvények
vásárlására ösztökélő, ún. önfinanszírozási program is, amelynek
lényege, hogy az államadósság minél nagyobb részét belpiaci
szereplők finanszírozzák. Ennek érdekében tett piaci
beavatkozásaival nem csupán a pénzpiaci hozamokban idézett elő
zavarokat a jegybank, de azt a deklarált célt sem segítette, hogy
mérsékelje az ország külső sérülékenységét. Azért, hogy jobban
ösztönözze a bankokat, a kamatcsere (swap) eszközével átvállalta az
államkötvények tartásának a pénzpiaci kamatok emelkedéséből
fakadó kockázatát. A nagyvonalúság 2022-től, a kamatok
megugrásától kezdett igazán visszaütni, amióta – más, később
említett tételekkel együtt – ez is növeli az MNB veszteségét.
Bár a devizahitelek forintosítását is sokan Nagy Mártonhoz kötik,
az ötlet valójában eredetileg a CIB Bank vezetőitől származik: ők
már 2011-ben, kedvezőbb feltételek között, hasonló megoldást
javasoltak. Az MNB akkori vezetése azonban nem tartotta
megvalósíthatónak a programot, ám 2014-ben Nagy ráharapott az
ötletre, így az előkészületek, a kondíciók kialakítása és a technikai
lebonyolítás már valóban az ő nevéhez fűződik.
3.3. Az unortodoxia költsége
A nem szokványos, más néven unortodox megoldások a 2008-as
pénzügyi válságot követően mindinkább teret nyertek a világ vezető
jegybankjainak és kormányainak politikájában. A központi bankok
ún. mennyiségi könnyítésekkel (quantitative easing, QE) teremtett
hatalmas összegű pénztöbblettel próbálták beindítani a bizalmi
válság miatt elakadt hitelezést, ami komoly fennakadásokat idézett
elő a gazdaságok működésében. Nem meglepő ezért, hogy
Magyarországon is fel-felbukkantak unortodox megoldási ötletek.
Ilyenek voltak a Matolcsy vezette MNB növekedési hitel- és
kötvényprogramjai. Csakhogy a meghirdetett kondíciók kialakítását
nem előzték meg kellő hatásvizsgálatok, ezért mindkét program
hosszú időre szóló társadalmi költségekkel járt s jár még évekig. A
kereskedelmi bankok által széles körben, hitelképességi vizsgálathoz
kötötten terített hitelekkel szemben a jegybanki kötvényprogram
súlyos visszássága, hogy – mint látni fogjuk – jelentős részben a
hatalomhoz közeli, többségében nem hitelképes cégek
finanszírozását segítette, ami további veszteségforrást jelent a
jegybank számára.
Surányi György még 2009-ben, a hitelválság enyhítésére vetette
fel egy kedvezményes kamatozású hitelprogram ötletét, amit a
globális pénzügyi válság mélypontján az MNB vezetői elhárítottak.
A 2013-ban jegybankelnökké kinevezett Matolcsy György azonban
fogékony volt a gazdasági növekedés gyorsítására alkalmasnak
látszó módszerre. Ám a Növekedési Hitel Program (NHP) néven
kialakított konstrukció mind az eredeti javaslathoz, mind a
mintaként szolgáló változathoz, a Bank of England által működtetett
gyakorlathoz képest jócskán felpuhított kondíciókkal lépett életbe. A
program keretében az MNB nulla kamatú refinanszírozási hitelt
nyújtott a kis- és középvállalkozások beruházásait (később
forgóeszközeit is) hitelező bankok számára, amelyek a forrást
rögzített kamatfelárral adhatták tovább a cégeknek. A
kamatkockázatot ily módon teljes mértékben a jegybank vállalta
magára, ami a pénzpiaci kamatok növekedésével egyre nagyobb
tehertétellé vált az MNB számára.
Gondoljunk bele! Ha a jegybank nulla kamatot kapott a
növekedési hitelek kint lévő – 2022 végén is még 2600 milliárd
forintos – állományára a hiteleket kiközvetítő bankoktól, miközben
ugyanezen bankoknak az egynapos betéteire jóval magasabb (2022
nyarától 10 százalékot meghaladó, októbertől pedig már 18
százalékos kamatot) fizetett, akkor már egy év alatt 300 milliárd
forintot meghaladó vesztesége keletkezett. A veszteség éves mértéke
csak a hitelállomány, illetve a kamatszint apadásával mérséklődik.
A kisebb méretű vállalatokat olcsó kölcsönökkel tápláló
hitelprogram sikerén felbuzdulva, 2019 nyarán a méretesebb cégek
támogatását is felvette unortodox eszköztárába az MNB. „A
monetáris politika hatékonysága és a tőkepiaci likviditás javítása” jelszóval
beindított Növekedési Kötvény Program (NKP) kezdetben 300
milliárd forintos keretösszegéből olyan cégek minimum egymilliárd
forintos kötvénykibocsátását segítette, amelyek – a jegybank által
felbérelt két hitelminősítőtől, a Scope Ratings GmbH-tól és az Euler
Hermes Rating GmbH-tól – legalább B+ minősítést kaptak. Az
ismert nagy nemzetközi hitelminősítőktől ilyen besorolást csak a
különösen kockázatos, spekulatív (más néven bóvli) kötvények
kapnak; befektetésre csak az ennél több fokozattal jobb, legalább
BBB– besorolású kötvényeket ajánlják. Az MNB a programban részt
vevő vállalatok kötvényeinek a felét jegyezhette le, ám későbbi
vásárlásokkal 70 százalékig is felmehetett a részesedése.
A vállalati kötvények jegybanki megvásárlásának eszközét az
Európai Központi Bank (EKB) is alkalmazta a 2008-as hitelválságot
követő, évek múltán sem csillapodó likviditáshiány orvoslására, az
euróövezethez tartozó gazdaságok fellendítésére. Az MNB azonban
a módszert jóval nagyobb kockázatot vállalva adaptálta, mint az
EKB. Egyrészt azért, mert a magyar jegybank – európai társával
szemben – elsődleges kibocsátású kötvényeket vásárolt, vagyis olyan
cégeknek is kölcsönt nyújtott, amelyek hitelképessége nem méretett
meg a kötvénypiacon, illetve amelyek már kimeríthették bankjuknál
a hitelezési limitjüket. Másrészt azért, mert az EKB a neki előírt
szabály alapján jóval kisebb bukási kockázatú kötvényeket vehetett,
mint a magyar jegybank.
Az EKB ugyanis csak olyan értékpapírokat vásárolhatott,
amelyeknél annak a valószínűsége, hogy már egy éven belül
nemfizetővé válik a cég, legfeljebb 0,4 százalék, míg az MNB
megkövetelte B+ besoroláshoz tízszer akkora egy éven belüli
nemfizetési valószínűség tartozott. Az NKP-kötvények jellemzően
tízéves futamideje alatt százból már 28 esetben, vagyis az esetek bő
negyedében lehetett arra számítani, hogy az előírt B+ hitelképességű
kibocsátó a felvett kölcsönt nem tudja törleszteni.
A két program közötti eltérést az MNB azzal indokolta, hogy az
EKB által megvásárolt vállalati kötvények minősítése több részt vevő
ország (pl. Németország, Hollandia) esetében is elmarad az
országbesorolástól. Valóban, Magyarország adósbesorolása csupán
BBB, így ennél jobb minősítést a hazai cégektől nem lehet elvárni.
Ám ez sem szépít azon a tényen, hogy a magyar jegybank előre
tudottan vállalt komoly kockázatot akkor, amikor kötvényprogramja
révén kifejezetten gyenge hitelképességű, nagy bukási
valószínűségű cégeket segített kölcsönnel, egyenként akár
tízmilliárdos nagyságrendben. A programban részt vevő cégek által
kibocsátott kötvények többsége a BB minősítést kapta, ami a
jellemzően tízéves futamidő alatt is 16–22 százalék közötti bedőlési
valószínűséggel jár, vagyis az MNB jó eséllyel elveszíti befektetett
pénze legalább hatodát. Mivel ráadásul időközben az MNB
megnövelte a kötvények maximális lejáratát, még nagyobbra nőtt a
bukás esélye.
Az NKP – nevében is tükröződő – célja a vállalatok
növekedésének elősegítése volt. Ám a program keretében történt
jegybanki kötvényvásárlások jelentős részben nem a kibocsátó cég
addigi tevékenységének bővítését vagy versenyképességének
javítását célzó beruházásokat, hanem már működő vállalatok
felvásárlását támogatták. Így még ezek sem hoztak feltétlenül
növekedési többletet a magyar gazdaságnak, csupán a
tulajdonviszonyokat rendezték át. A legtöbb esetben pedig nem is a
tevékenység bővítése, hanem csak a drágább bankhitelek kiváltása
vagy a hitelállomány egy részének hosszabb futamidejű kötvényekre
cserélése volt a cél.
A 300 milliárd forintos kerettel indult program a 2021. decemberi
zárásáig 1550 milliárd forintra hízott, a megvásárolt kötvények
futamideje pedig 30 évre nőtt. Bár a kötvény hozama a piacon dőlt
el, a biztos vevőként megjelenő jegybank jóvoltából ez kevéssé
tükrözte az értékpapírt megvásárló hitelező tényleges kockázatát. A
program keretében fedezetlen (semmilyen biztosítékkal nem
alátámasztott) kötvényt kibocsátó cégek jelentős része máskülönben
egyáltalán nem, vagy csak rosszabb feltételekkel (valamilyen fedezet
biztosításával, rövidebb futamidővel, magasabb kamattal) jutott
volna bankkölcsönhöz.
Bár a kötvények hozamát kialakító aukciókon az MNB a
kibocsátott mennyiség felét jegyezhette le, a másodlagos piaci
vásárlásaival – az egy cégre megszabott százmilliárd forintos
értékhatáron belül – 70 százalékig is felmehetett a részesedése. A
fennmaradó hányadot – esetenként némi jegybanki nyomásra –
zömmel a vállalat számlavezető bankja vásárolta meg.
A jegybanki és pénzpiaci kamatok emelkedése miatt az MNB nem
csupán a saját magának megvásárolt, illetve a kamatcserés
ösztönzéssel a bankokkal megvásároltatott fix kamatozású
államkötvényeken, valamint a nulla kamatú hitelprogramján
szenved el tartósan több száz milliárd forintos veszteséget, hanem a
kötvényprogramján is. Az előbbiekhez hasonlóan 10–30 évig ezek
után is csupán az alacsony kamatkörnyezetben kialakult kamatot
fizetik, miközben a jegybank forrásköltsége jelentősen (és vélhetően
tartósan) megnőtt. Az átlagosan 2,5 százalékos kamattal kibocsátott
kötvények már 2022-ben legalább 100 milliárd forinttal ronthatták az
MNB eredményét, 2023-ban pedig bizonyára tovább nő a kötvények
kamatán elkönyvelt veszteség. És akkor még nem számoltunk azzal,
hogy nem mindegyik adós tudja majd a 10–30 év múlva esedékes
lejáratkor visszafizetni a kapott kölcsönt.
3.4. A kötvényprogram haszonélvezői
A kötvényprogramban részt vevő vállalatok az MNB-nek
köszönhetően jóval olcsóbban finanszírozhatták magukat, mintha
bankhitelt vettek volna föl, hiszen a hitelezési kockázatot az MNB
jórészt magára vállalta. A Mészáros Lőrinchez köthető Opus Global
vezetője maga nyilatkozta még 2019 őszén a Portfoliónak, hogy az
akkori 28 milliárd forintos kibocsátásukkal „százmilliós
nagyságrendben spórolhatnak kamatkiadást”, mondván, hogy „a jelenleg
kibocsátott kötvényeink hozamszintje 3 százalék alatti, míg egy átlagos hitel
kamat szintje eléri a 4,5–5 százalékot is”. De a mai rezsimnek szintén
kedves Bayer Construct 2021. októberi NKP-kibocsátásáról is úgy
vélekedett a forgalmazó szakértője a Privátbankár kérdésére, hogy az
„elért árazás igen kedvezőnek mondható, gyakorlatilag a 10 éves zéró kupon
állampapírhozammal egyezik meg”.
A lezajlott aukciókon általában 2–3,5 százalék közötti hozamok
alakultak ki – eltekintve néhány jó hitelképességű cég kötvényétől
(mint a Mol, a Magyar Telekom, a Mercedes Benz Hungary),
amelyek hozama megegyezett a tízéves magyar államkötvényével.
Az állami rásegítés más módon is hatott. A csupán 4,4 milliárd forint
saját tőkéjű 4iG kötvényei azért kaphattak a jegybanki szabályok
szerint befektetésre még éppen ajánlott (BB–) besorolást, mert a
hitelminősítő pozitívumként értékelte, hogy a cég 30 milliárd
forintos kötvénykibocsátása a nála sokszorta nagyobb T-System
átvételét szolgálja, amivel „az egyesített cég a legnagyobb IT-
szolgáltatóvá válik Magyarországon”. Ettől a vásárlástól végül elállt a
cég, ám, mint látjuk majd, állami bankok segédletével egy sor más
akvizíciót hajtott végre.
Az MNB honlapján közzétett listákból kihámozható, hogy a
program keretében a jegybank által megvásárolt kötvényeknek
legalább a fele, mintegy 800 milliárd forint, a kormány
klientúrájához tartozó vállalkozások forráshoz jutását és
terjeszkedését segítette, és ennek is bő felét, mintegy 440 milliárd
forintot a sajtóban Orbán Viktor családi-baráti-üzleti köréhez
kapcsolt cégek kapták. Ez utóbbi, szűkebb körbe döntően a
Mészáros Lőrincihez (Opus Global), Tiborcz Istvánhoz (Appeninn),
Jászai Gellérthez (4iG), Garancsi Istvánhoz. (Market Építő, Kopaszi
Gát), Szíjj Lászlóhoz (Duna Aszfalt), Bogán Antalhoz (B+N), Balázs
Attilához (Bayern Consult), továbbá az ő üzleti partnereikhez,
valamint a jegybanki alapítványokhoz köthető cégeket soroltuk.
A jegybank vállalati kötvényvásárlásaiban a pálmát az
informatikai nemzeti bajnok címre kiszemelt és állami forrásokkal
felduzzasztott 4iG vitte el: a lécet épphogy átugró, BB– minősítésű
papírjaiból 84 milliárd forintnyit vett az MNB. És nem akármilyen
célra kockáztatta pénzünket a jegybank! A Scope értékelése szerint
vállalatfelvásárlásai révén a cég elérheti, hogy Magyarország
legnagyobb IT-szolgáltatójává váljon, emellett a védelemben és az
űrhajózásban is meghatározó szerepre tegyen szert.
Kötvényvásárlásaival az MNB lehetővé tette, hogy a 4iG megvegye
az Invitech ICT Services Kft. 100 és a Space-Communication Ltd. 51
százalékát, tokkal-vonóval, összes leánycégével együtt bekebelezze a
Digi Hungaryt, megvásárolja a Telenor Montenegrót és további,
nyugat-balkáni Telekom-cégeket, valamint hogy megszerezze az
Antenna Hungária többségi tulajdonát.
Hasonlóan nagyszabású vállalatfelvásárlási rohamhoz segítette a
jegybanki program a maga összesen 62 milliárd értékű
kötvényvásárlásával a Mészáros Lőrinc nevéhez köthető Opus-
birodalmat. Első lépésben elősegítette, hogy – a Scope értékelése
szerint „konzervatív, vásárolj-és-építs megközelítésű, növekedésre
fókuszáló” – Opus Global Nyrt. megvehesse az E.ON-tól a Titász
áramszolgáltatót. Majd miután Magyarország legnagyobb
földgázelosztójának, a Tigáznak a felét is bekebelezte, az Opus
előnevet fölvett szervezet 50 milliárd forintos NKP-kibocsátásából is
még közel 35 milliárdnyit vásárolt a jegybank. A hitelminősítő ekkor
azt vette pozitívumként figyelembe, hogy a cég likviditását az előző
évi kötvénykibocsátáson és a Mészáros építőipari érdekeltségeiből
származó osztalékokon felül a Mátrai Erőmű eladása is javította.
Hogyne javította volna! Hiszen a magyar kormány volt szíves jó
áron megvenni tőle, miután kiderült, hogy a korábbi német szakmai
befektetőtől átvett erőmű veszteségessé vált.
 A jegybanki kötvényvásárlásból 40 milliárd forinttal részesedett a
GTC Magyarország Ingatlanfejlesztő Zrt., amelynek tulajdonlása a
Matolcsy György kiválasztotta vezetők által irányított
alapítványokhoz kapcsolódik. Emiatt joggal vetődött fel az aggály,
vajon nem ütközik-e a saját cég hitelezésének tilalmába az ügylet –
ezt az MNB azzal hárított el, hogy az alapítványok tőle független,
önálló entitások.
Az Orbán Viktor baráti köréhez köthető cégek sorában a Garancsi
István résztulajdonában lévő Market Építő Zrt. következik,
amelynek növekedési kötvényeiből közel 30 milliárdot vásárolt meg
a jegybank. A hazai McDonald’sokat üzemeltető cég, a Progress
Étteremhálózat 22 milliárd forinthoz jutott a jegybank
kötvényvásárlása révén; tulajdonosa, Scheer Sándor Garancsinak is
tulajdonostársa a Market Zrt.-ben. Az MNB kötvényprogramja
fejenként 14–21 milliárd forintos kötvényvásárlásokkal segítette elő a
Mészáros üzlettársához, Szíjj Lászlóhoz kapcsolódó Duna Aszfalt, az
egykor Mészároshoz és Tiborczhoz köthető, majd Balázs Attilának
átadott Appeninn, a szintén Balázshoz kötődő Bayer Construct és
Bogán cége, a B+N növekedését.
Másik kört alkotnak a kormányfőhöz lazább szállal kötődő, de az
Orbán-rezsim pénzügyi hatalmi bázisát különböző módokon erősítő
vállalkozások, amelyek növekedési kötvényeiből szintén nagy
mennyiségben (350 milliárd forintra becsülhető összegben) vásárolt
az MNB; ez a jegybanki költés további ötödét teszi ki. Bár ide az
előzőeknél többnyire jobb minőségű cégek tartoznak, de azért az ő
tulajdonosaik is szépen profitálnak a jegybank közreműködéséből,
amelynek köszönhetően a (szabad) piacinál jobb feltételekkel
juthattak forráshoz. Ebbe a körbe tartozik a Hernádi Zsolt és Csányi
Sándor által irányított Mol, amely 50 milliárdot kapott az MNB-től,
továbbá a belőle egykor kivált, de az Orbán-kormányok (az Európai
Bizottság szemét is szúró) közbeszerzéseit sokáig élvező MET,
amelynek leányvállalata 45 milliárdhoz jutott az MNB kasszájából. E
körbe soroltam a Csányi alapította Bonafarmhoz tartozó Pick
Szegedet, valamint a Bárány család Baromfi-Coopját: e cégek
kötvényeiből 18, illetve 22 milliárdért vásárolt a jegybank.
Megítélésem szerint ide sorolható az OTP két Különleges
Munkavállalói Résztulajdonosi Program (KMRP) szervezete által
decemberben kibocsátott, együttesen 200 milliárd forintos
kötvényállomány 70 százalékának a megvásárlása is. Az így befolyt
összeg ugyanis 78 százalékban a bank igazgatósági tagjait (köztük az
elnök Csányit) segíti tulajdonosi részesedéshez. A KMRP-
szervezetek által kibocsátott kötvények megvásárlása csak
szeptemberben került a jegybanki kötvényprogram céljai közé, és
mivel a lehetőséggel egyedül az OTP élt, sejthetően éppen e bank
vezetőinek tulajdonszerzését célozta meg vele az MNB.
Bár a jegybanki program keretében kötvényeket kibocsátó 96
cégnek csupán az ötödét lehet kifejezetten kormány- és Fidesz-közeli
vállalkozásnak tekinteni, részesedésük az MNB vásárlásaiban
meghaladta az 50 százalékot. Ha nem is mindegyikük, de sokuk
sorsa olyan szorosan összefonódott az Orbán-rezsimmel, hogy nehéz
megítélni, mennyire lennének életképesek kormányzati-jegybanki
hátszél nélkül.
4.
A kormány
házipénztárai
 Az első fejezetben már volt szó róla, hogy miként növelheti
mozgásterét a kormány a nyilvánosság elől elrejtett, speciális állami
feladatok ellátására alapított pénzintézetei, a Magyar Fejlesztési
Bank (MFB) és az Eximbank révén, és hogy az előbbi hatókörét már
az első Orbán-kormány is kibővítette. A 2010-től újult erővel
építkező, a korábbiaknál nagyobb parlamenti felhatalmazással
rendelkező Orbán-rezsim profilidegen módosításokkal térítették el
működésüket eredeti funkcióiktól, az állami fejlesztések, illetve az
exportnövelő tevékenységek finanszírozásától. Mindezzel szinte
korlátlanra tágították annak lehetőségét, hogy a baráti cégek
mintegy házipénztárként használhassák a kormány fennhatósága
alatt, közpénzből működő bankokat. Ennek módjáról és
kiterjedtségéről a tényfeltáró sajtó – mindenekelőtt a 444.hu, az
Átlátszó, a Direkt36, a HVG és a Válaszonline – segítségével kaphatunk
képet, amely az Opten cégjegyzékéből, illetve a Magyar Közjegyzői
Kamara által nyilvántartott hitelbiztosítékokból igyekezett
felderíteni a közpénzből működtetett kormányzati pénzintézeteknek
a banktitok homályba burkolt hitelezési tevékenységét.
A két kormánybank fokozódó aktivitását az MNB által a
pénzintézetekről Aranykönyv címmel évente közzétett adatbázis
számai is tükrözik. 2010 és 2021 között az MFB-hitelállomány
másfélszeresére (787 milliárdról 1208 milliárd forintra), a kibővített
hatókörű Eximbanké pedig csaknem a tízszeresére (141 milliárdról
1370 milliárd forintra) emelkedett. E pénzintézetek együttesen ma
már háromszor annyi hitellel és tőkével táplálják a kormánynak
kedves cégek beruházásait, mint az Orbán-rezsim
hatalomátvételekor tették, miközben a magyar bankszektor többi
részének hitelállománya ez idő alatt csupán a kétszeresére nőtt;
emiatt a két kormánybank hitelpiaci részesedése ötről 7 százalékra
emelkedett.

4.1. A mindenre alkalmas MFB

Az újból hatalomra került Orbán-kormány az MFB-ről szóló
törvény módosításával azon nyomban tovább bővítette a pénzintézet
lehetőségeit arra, hogy minél nagyobb mértékben nyújthasson hitelt
és tőkét a kormányfőhöz közel álló vállalkozásoknak. 2010 júniusától
már nemcsak beruházásokat finanszírozhat, hanem folyó
tevékenységeket is, a lehetséges célok köre pedig kibővült a
turisztikai és agrárprofillal, majd az egyházakkal is, 2012-től pedig
már „vagyonkezelést végző pénzalapokat” is hitelezhet.
A bank irányítását is gyorsan megbízható kezekbe helyezte az új
kormány, bár ez okozott némi nehézséget. Az akkor még Orbán
megbízható partnereként, a Fidesz „pénztárnokaként” ténykedő
Simicska Lajos[5] fegyverhordozóját, Baranyay Lászlót akarták
kinevezni a pénzintézet élére, aki már az első Orbán-kormány idején
bizonyíthatta alkalmasságát e poszton. Mivel azonban ekkor még a
jegybank felügyelőbizottságának a tagja volt, fél évet kellett volna
dekkolnia valahol, mielőtt más pénzügyi intézményben vezető
tisztséghez juthat. Ám Orbánék számára ez sem volt akadály: a
vagyontörvényhez benyújtott módosító indítvánnyal, a „lex
Baranyayval” egyszerűen felülírták a jegybanktörvény
összeférhetetlenségi szabályát.
Az Orbán-rezsim alatt sok személyre szabott törvény született
annak érdekében, hogy kiküszöböljék a barátok kinevezését
akadályozó összeférhetetlenséget vagy alkalmatlanságot. A
legsúlyosabb a „lex Polt” volt, amely a Fidesz-közeli főügyészt
betonozta be a pozíciójába. De szűkebb témánknál, a pénzintézeti
szektornál maradva is találunk ilyen eseteket. A „lex Szapáry”
lehetővé tette, hogy a jegybank alelnöke jóval 70 éves kora fölött
nagykövetként folytathassa pályafutását. A „lex Szász” a pénzügyi
felügyelet egykori vezetőjét mentette fel az Orbánék által a
végkielégítésekre bevezetett 98 százalékos különadó alól. A „lex
Töröcskei” 2011-ben utat nyitott az előtt, hogy a még aktív bankár az
Államadósság Kezelő Központ vezetője lehessen. „Lex Járaira” is
született indítvány, amely az egykori jegybankelnök biztosítóját
mentesítette volna a 2010-ben kivetett pénzintézeti különadó alól, de
mivel ez tiltott állami támogatásnak minősült volna, végül
visszavonták a javaslatot.
 A diplomával nem rendelkező Németh Lászlónét (aki már az első
Orbán-kormány alatt az MFB egyik vezetője volt) tették meg
Baranyay helyettesének és az igazgatóság belső tagjának. Miután
sikerült Simicskához kötődő személyeket kinevezni a kormánybank
vezetőivé, a pénzintézetben kezelt közpénzeket már könnyen a
baráti cégekhez lehetett irányítani.
Közérdekű adatigényléssel az Átlátszó hozzájutott a 2011-ben 100
millió forintnál nagyobb összeggel hitelezett cégek listájához. A
listavezető a Simicska Lajoshoz kötődő Közgép Zrt. volt, összesen 34
milliárd forinttal, de az építőipari magáncégek közül 3,8 milliárd
forintos MFB-hitelt kapott a pár hónapra rá 4,6 milliárd forintos
veszteséggel csődvédelembe menekült Hérosz Zrt., 5 milliárdot
pedig Szíjj László Duna Aszfalt Kft.-je (az ő nevével még a
bankholding kapcsán is találkozunk).
Az állami pénzintézeteket a korábbi kormányok is használhatták
megkérdőjelezhető célokra. A 2011-ben újból pozícióba került
Baranyay László az előző vezetés ellen tett feljelentést csalás és
hűtlen kezelés gyanújával az MFB érdekeltségébe tartozó hét cégnél,
esetenként 20 és 600 millió forint közötti kárt okozó huszonegy
ügyben. A feljelentésben érintett ügyek között szerepelt a győri
stadionrekonstrukció 16,9 milliárdos, az adonyi Magtárház 11
milliárdos, a szolnoki papírgyár 10,6 milliárdos, a Rácz fürdő 6
milliárdos és az egerszalóki hotel 7,2 milliárdos hitele. Arra a
kérdésére azonban nem kapott választ az Átlátszó újságírója, hogy a
problémás hitelek közül melyek okoztak veszteséget a banknak.
Hiába, a banktitok a közpénz felhasználására is vonatkozik.
A 2014-es választások körül kirobbant Orbán–Simicska-háború
tette igazán látványossá, hogy mennyire vonta befolyása alá az MFB-
t a politikai hatalomhoz kötődő vállalkozói kör. Amint megrendült a
kormányfő bizalma Simicska Lajosban, rögvest személycserék
történtek az addig hozzá kötődő, pénzkivételre módot adó
intézmények vezetői posztjain. Az Átlátszó tizenhat (egykori) vezető
beosztású tisztviselőt azonosított Simicska érdekköréhez
tartozóként. Simicska pozíciójának megrendülése után közülük
tizenkettő már nem töltötte be azt a pozíciót, amelyre Orbán 2010-es
kormánya megalakulását követően kinevezték; akik pedig a
helyükön maradtak, azok többsége is elvesztette a források fölötti
befolyása egy részét vagy egészét.
A leváltottak között volt Németh Lászlóné, akit a Nemzeti
Fejlesztési Minisztérium éléről – ahová az MFB-ből emelték föl 2011-
ben, jóllehet továbbra sem rendelkezett a diplomával – Lázár János
államtitkárává fokoztak le; feladatául a takarékszövetkezet
átalakítását kapta. (2016-ban a Lázár vezette miniszterelnökség, és
azon belül Némethné felügyelete alá helyezik majd az MFB-t –
ennek, látni fogjuk, lesz még jelentősége a takarékszektor elfoglalása
során.)
„A minisztérium 7 államtitkárából 2 maradhatott, az újak
közül 4 parlamenti képviselő, tehát függ a frakcióvezetőtől és a
pártelnöktől. Többek között eltávolították a Közgép egyik, 2010
előtt több éven keresztül Simicska alá tartozó vezetőjét. Távozott
a Miniszterelnökségről az az államtitkár, aki 1994 és 2003
között Simicska vezérhajójának, a Mahirnak volt az egyik
vezetője. A 10 helyettes államtitkárból ötöt leváltottak” –
összegezte a HVG újságírója.
A 2014-es választások előtt, feltehetően az Orbán és közte
kirobbant viszály miatt, Simicska Lajos kiürítette a fennhatósága alá
tartozó cégek kasszáját: a vállalatbirodalomhoz tartozó társaságok 38
milliárd forintot (az egy évvel korábbinál 70 százalékkal többet)
fizettek ki osztalékként az előző évi nyereségükből. A kormánybank
pénzszivattyús gépezete azonban az újonnan kinevezett vezetők
alatt is olajozottan működött. A Direkt36 a nyilvánosan elérhető
adatokból kiderítette, hogy 2017–2021 májusa között az MFB 130
milliárd forintnyi olyan hitelt helyezett ki, amelyek fedezeteként a
hitelt felvevő cégekre zálogjogot jegyeztek be, és e hitelek csaknem
felét, legalább 58 milliárd forintot a kormányfő veje, Tiborcz István
és a hozzá köthető üzletemberek cégei kapták.
Az ország egyik legjelentősebb ingatlanvállalkozójává avanzsált
Tiborcz a budapesti Vörösmarty tér melletti szállodafejlesztéshez 8,4
milliárd, egy tokaji szálloda megvásárlásához 881 millió forintos
MFB-kölcsönt kapott. Budapest egyik legismertebb szállodáját, a
Gellért Hotelt 2019-ben szinte teljes mértékben az MFB 8,8 milliárd
forintos hiteléből vásárolta meg brit tulajdonosától a Tiborcz üzleti
partnereként ismert ingatlanbefektető nagytőkés, Jellinek Dániel
cége. Az ő segédletével került az akkor már Tiborcz István és
Mészáros Lőrinc érdekeltségében álló Appeninn ingatlanos céghez a
balatonfüredi kikötőt üzemeltető, egykor Simicska tulajdonában lévő
Solum-Invest – ma már BallaPort Investment Kft. A Tiborcz mellett
Mészárossal is üzleti kapcsolatban álló Balázs Attila cégeinek pedig
legalább 38,9 milliárdnyi hitelt nyújtott az MFB az elmúlt években a
Direkt36 összesítése szerint.
Később sem fogta vissza magát az adófizetők pénzéből működő
állami bank abban, hogy segítse a kormányfő családi és üzleti
körének gyarapodását. A Válaszonline feltárta, hogy az MFB Krízis,
illetve Turisztikai néven futó tőkeprogramjai 2021-től legalább 400
milliárd forintot juttattak minimum kilenc külső irányítású
alapkezelőhöz. Ebből hat egyértelműen a kormányfő vejéhez,
Tiborcz Istvánhoz és üzlettársaihoz, valamint barátjához, Mészáros
Lőrinchez kötődik; hozzájuk 250 milliárd került.
2023 elején egy kormányhatározat felhatalmazta az MFB-t arra,
hogy mintegy 170 milliárd forintos hitelkeretet biztosítson a
(Mészárossal együttműködő) Jászai Gellért cége, a 4iG többségi
tulajdonába került Antenna Hungária részére, hogy
megvásárolhassa a Vodafone Magyarországot. A magáncég nagyra
növekedését már korábban is segítette az állam, amikor lehetővé
tette, hogy megvásárolja és tőkeemelésekkel 80 százalék közelébe
növelje tulajdonhányadát az Antenna Hungáriában.

4.2. Baráti hitelek az Eximbankból

Orbán Viktor és a hatalma kiterjesztésén munkálkodó, kreatív
élcsapata 2010-től az MFB mellett a Magyar Export-Import Bank
(Eximbank) működését is igyekezett arra felhasználni, hogy a
kormányzathoz közeli, terjeszkedésre vagy éppen politikai célok
megvalósítására kiszemelt cégeket felfuttassa. 2012-ben Exim név
alatt egy szervezetbe integrálták az Eximbankot és a Magyar
Exporthitel Biztosítót, 2014-ben pedig az eredetileg az export
támogatására létesített pénzintézet működését szabályozó 1994. évi
XLII. törvényt úgy módosították, hogy belföldre termelő cégeket is
hitelezhessen akkor, ha a belőle megvalósuló beruházás a vállalat
nemzetközi piacra lépését segítő, számszerűsíthető előnyt hoz.
Azóta elég, ha az állami forrásra ácsingózó cég azt állítja magáról,
hogy a nemzetközi versenyképességet javító beruházásához vagy
forgóeszköz-szükségletéhez igényli az Eximbank hitelét. A
pénzintézet megváltozott szerepét jelezte az is, hogy 2014 nyarán a
banki tapasztalattal nem rendelkező Puskás Andrást, Rogán Antal
korábbi V. kerületi polgármester-helyettesét nevezték ki
vezérigazgató-helyettesnek.
A kibővített lehetőségekkel élt is az Eximbank:
hitelkihelyezésének és garanciavállalásainak értéke már 2014-ben a
korábbi évekre jellemző 200 milliárd forintról 500 milliárdra szökött
fel, 2021-ben pedig már meghaladta az 1300 milliárd forintot. A
növekvő kihelyezések forrását rendszeres tőkeemeléssel és a
nemzetközi kötvénykibocsátásai mögé állított állami garanciával
biztosította a kormány. A törvénymódosítást követő első két évben
hat alkalommal emelt tőkét az állam a pénzintézetben, aminek
hatására az Exim alaptőkéje 10 milliárd forintról 133 milliárdra
emelkedett, 2021 végén pedig már a 250 milliárd forintot is
meghaladta. Összehasonlításul: ugyanabban az évben a jó
háromszor nagyobb, 5200 milliárd forintos eszközállományú K&H
Bank 141 milliárd forintos alaptőkével rendelkezett, igaz az évek
során felhalmozott eredménnyel együtt a bank saját tőkéje már elérte
a 440 milliárdot. A nonprofit kormányzati intézményként működő
Eximbank azonban kizárólag az állami apanázsra támaszkodhatott;
arra viszont akkor is, amikor a meg nem térülő hitelei a tőkéje
csökkenését idézték elő.
Bár az Eximbank ügyfeleit is védi a banktitok, a
cégnyilvántartásból és a nyilvántartott hitelbiztosítékokból
kiderítette a sajtó, hogy a törvénymódosítást követő egy évben a
pénzintézet által kihelyezett, záloggal biztosított, 61 milliárd forintra
rúgó belföldi kölcsöneinek több mint a fele kormányközeli cégeknél
landolt. A pénzintézet jelentős összegeket folyósított a kormányfő
által preferált turisztikai fejlesztésekre, főként
szállodaberuházásokra.
A Club Caramel Kft. és a tulajdonában lévő Büki Fejlesztési Kft.
tulajdonosainak üzletrészeire 2015-ben került 16,5 millió euró
keretösszegű eximes jelzálog. 7,5 millió euró „versenyképességet
javító belföldi beruházási hitel” miatt került zálogjog a Clark Ádám
térre tervezett luxushotel építtetőjére, az Orbán Viktor barátja,
Garancsi István Market Építő Zrt.-jének érdekeltségébe tartozó
Unione-Clark Ingatlanfejlesztő Kft.-re.
De nem csupán a külgazdasági szempontból esetleg fontosnak
minősíthető turisztikai cégek részesülhettek az Eximbank
forrásaiból. Orbán baráti köre olyan hiteleket is kaphatott,
amelyeknek még közvetve sincs exportnövelő hatása. A pénzintézet
21 millió eurós (6,7 milliárd forintos) kölcsönnel segítette Andy
Vajnát, hogy megvásárolhassa a TV2-t, és 52 millió eurós (mintegy
16,5 milliárd forint) hitelt adott Garancsi István cégének, a Property
Market Kft.-nek a Kopaszigát megvételéhez.
Az Eximbank felduzzasztásának fontos indítéka volt az is, hogy
rajta keresztül mérsékelhetőnek látszott az állam eladósodása.
Legalábbis addig, amíg az Európai Unió statisztikai hivatala, az
Eurostat nem kezdte szorgalmazni, hogy a pénzintézetet „foglyul
ejtett pénzügyi vállalkozásként” sorolja az államháztartáson belülre
a magyar kormány. Az Eximbank adósságával együtt két
százalékponttal magasabb volt az állam adósságrátája, ráadásul
2015-ben még nőtt is. Az átsorolástól azonban nem csupán emiatt
ódzkodott a kormány, hanem azért is, mert akkor nehezebb lett
volna a banktitokra hivatkozva a nyilvánosság elől elrejteni az állam
költéseit és kockázatvállalásait. Végül 2018-ban adta meg magát a
magyar kormány, miután az uniós statisztika az államháztartáshoz
sorolta az Eximbank adósságát.
A 2020 tavaszán Európába is elért Covid-járvány a
kormánybankok működésében is új fejezetet nyitott. Az Európai
Bizottság, hogy enyhítse a koronavírus okozta gazdasági károkat,
ideiglenesen fellazította az állami támogatásokra vonatkozó
szabályzatát, amely a verseny védelme érdekében addig csak
korlátozottan (főként a kis- és középvállalkozások körében) nyújtott
Á
erre lehetőséget. Ám 2020 áprilisától már megengedte, hogy a
járvány miatt nehéz helyzetbe került cégeket többféle módon is
segíthessék a tagállamok, bár a támogatásokat továbbra is uniós
engedélyhez kötötték.
Az EU által jóváhagyott, Kárenyhítő Programcsomag néven az
Eximbankon keresztül folyósított, kedvezményes kamatozású
kölcsönök listáján ismét feltűntek Orbán Viktor baráti köréhez
tartozó cégek. Köztük volt Andrej Babis akkori cseh miniszterelnök
cégének érdekeltsége, a Kunsági Éden étolaj gyártójaként ismert NT
Kft. (11 milliárd forintnyi kölcsönnel), Mészáros Lőrinc
keményítőgyára, a Viserol (2,5 milliárd), a Paár Attila többségi
tulajdonában lévő West Hungária Bau Kft. (3,5 milliárd), vagy a
Csányi Sándor tulajdonában lévő Hungerit Zrt. (2,4 milliárd). A
listán szerepel még a Mészáros Lőrinc közelébe került Gallicop
pincészet (2,4 milliárd), továbbá a Párisi Udvart még Rogán Antal V.
kerületi polgármestersége idején megvásárló, jordán üzletemberek
kezében lévő Párizs Property Kft. (600 millió forint).
Az Eximbank segítségével vásárolta meg a Mészáros
üzlettársaként ismert Jászai Gellért által irányított,
magántulajdonban lévő, ám a telekommunikációs piac vezető
szereplőjévé emelni kívánt 4iG a Vodafone magyarországi
leánycégének 51 százalékát (a fennmaradó 49 százalék a magyar
államé lett). A pénzintézet az MFB-től kapott 425 millió eurós
kölcsönt további 750 millió eurós hitellel toldotta meg, amelyet több
nemzetközi bankból álló konzorcium nyújtott. Az Eximbank
közvetítésére azért volt szüksége, mert a hitelminősítőknél
befektetésre nem ajánlott besorolású 4iG nem juthatott volna
kölcsönhöz anélkül, hogy az állami pénzintézet átvállalta volna a
konzorciumtól a hitelezési kockázatot. Láttuk, hogy a Magyar
Nemzeti Bank is készségesen megvásárolta a 4iG – és egy sor
további baráti magáncég – által kibocsátott „bóvli” kötvényeket,
ezzel ő is a magyar adófizetők nyakába varrva a hitelnyújtás
kockázatát.
A kisgömböcként hízó 4iG már korábban bekebelezte a
telekommunikációs óriás Invitech ICT-t, továbbá a térség egyik
meghatározó műholdas szolgáltatóját, a DigiTelt és a telefon-
internet-televízió hármast együtt nyújtó Digi Távközlési és
Szolgáltató Kft.-t, valamint az Antenna Hungáriát (A Digi-cégek
kiszorítását a magyar piacról a kormány azzal is segítette, hogy
hiába indultak az 5G frekvenciáért meghirdetett tenderen.) Szakmai
körök szerint azonban a Vodafone Magyarország megvásárlása
meglehetősen értelmetlen volt, mivel az átjátszótornyok a
nemzetközi anyacég tulajdonában maradtak.
2023 elején újabb fontos szerepet kapott az Eximbank:
levezényelheti a „valaha volt egyik legnagyobb, 700 milliárd forintos
kormányzati hitelprogramot”, a Baross Gábor Újraiparosítási
Hitelprogramot. A kormány közleménye hangsúlyozza, hogy a
programot lebonyolító Eximbank nem csupán export-, hanem
bármilyen célra felhasználható hitelt nyújt, valamint a kis- és
középvállalatok mellett a nagyvállalatok is hozzáférnek a
kedvezményes hitelekhez. Ebben az évben mintegy 3000 milliárd
forintnyi, azaz a GDP 4 százalékának megfelelő finanszírozási
forrást kínál fel a kormány a vállalatok számára az MFB és az
Eximbank hitel- és tőkeprogramjain, valamint a Széchenyi Kártya
programokon keresztül.
2023. márciusban 600 milliárd forintos kerettel a Baross Gábor
Tőkeprogram is elindult, amelynek részletes feltételeit Nagy Márton
gazdaságfejlesztési miniszter dolgozta ki; az összeg az általa 2022
novemberében felállított Nemzeti Tőkeholding Zrt. forrásait 1600
milliárd forintra bővítette. A tőkeprogram első ütemében a 150
milliárd forint keretösszeggel meghirdetett ingatlan- és
értékpapíralapokat támogató alprogramok pályázatairól döntöttek,
amelyből közel 60 milliárd forintot az Orbán-vő Tiborcz István
érdekeltségébe tartozó Diófa és Equilor Alapkezelő egy-egy alapja
kapott.

4.3. „Hullarablás” a Covid-járvány alatt

Első világháborús filmekben láthatunk gyomorforgató
jeleneteket, amikor a csatatér túlélői a harcban elesett társaikat
megfosztják ruházatuktól, felszerelésüktől. Megértjük persze őket,
hiszen e tárgyakra most már nekik van szükségük az életben
maradáshoz, a halottnak már mindegy. Hasonló „hullarablás”,
amikor válságban elvérzett vállalatok maradványait sajátítják el
életképes (és élelmes) cégek. Válságok idején persze bárki, akinek
van pénze, olcsóbban vásárolhat fel bajba jutott cégeket, hiszen a
szokásosnál jóval többen küszködnek pénzügyi nehézségekkel. A
folyamat akkor válik visszássá, amikor a tulajdonváltás nem a piaci
versenyben dől el, hanem a kormány jelöli ki a szerencsés
nyerteseket, akiket szinte korlátlan forrással lát el, és
tulajdonszerzésüket jogszabályokkal is megkönnyíti.
A Covid-járvány idején a lezárások miatt meggyengült
vállalatokat látva az Orbán-kormány belső és felső köreiben rájöttek,
miként lehet a kivételes helyzetet az üzleti vagyonok átrendezésére
felhasználni. A kormány meghosszabbított keze, a Magyar
Fejlesztési Bank (MFB) már 2020 áprilisában lehetővé tette, hogy
Versenyképességi Hitelprogramjából állami kezességvállalás mellett
vállalatfelvásárlásra is kaphassanak egyenként tízmilliárd forintig
terjedő kölcsönt az arra érdemes cégek. A válság miatt bajba került
vállalkozások felvásárlását tőkével is segíthette az MFB-csoporthoz
tartozó Hiventures Kockázati Tőkealap-kezelő Zrt., amely az erre a
célra elkülönített, együttesen 200 milliárd forinttal ellátott
„krízisalapokból” olyan belföldi vagy külföldi felvásárlások és
összeolvadások finanszírozását támogatta, ahol a felvásárló társaság
többségi magyar tulajdonban van. Az egy cégnek adható 15 milliárd
forintos tőkejuttatás már jelentősebb vállalatok felvásárlására is
módot adott, különösen a válság miatt lecsökkent piaci árak mellett.
A banktitok miatt nem tudható, hogy milyen akvizíciók történtek
az MFB-programok támogatásával, ám az beszédes, hogy az
egyenként 50 milliárd forintot kezelő négy alap egyike – amelynek
kezelését az erre kiírt pályázaton az Equilor Befektetési Zrt. nyert el,
és hamarosan magántőkealappá változott át – 2021 nyarán, rejtélyes
módon a Mészáros Lőrinc érdekeltségébe tartozó MKB Banké lett.
Az ügyletről tudósító HVG szerint az MKB Magántőkealap egyetlen
„gazdaságépítési” funkciója az, hogy pénzelje Mészáros itthoni és
külföldi projektjeit.
 Nem kerülhető meg, hogy kitérjünk a magántőkealap
intézményére, amelyet a magyar parlament az Európai Uniónak az
„alternatív befektetési alapokat” szabályozó 2011/61/EU irányelve
alapján emelt be a magyar jogrendbe 2014-ben.
A 2014. évi XVI. törvény szerint a magántőkealap olyan
zárt végű alternatív befektetési alap, amelyet „vállalatok,
vállalatrészek megszerzésének finanszírozása (ideértve az
akvizíciót is) céljából hoztak létre, kollektív befektetési
értékpapírjait zártkörűen kizárólag szakmai befektetők részére
hozzák forgalomba, és amely nem tőkeáttétellel finanszírozott,
valamint az eredeti befektetés időpontját követő öt éven belül
nem gyakorolhatók visszaváltási jogok”. A törvényalkotó
szándéka szerint ezen alapok üzleti döntéseit az alapkezelők
hozzák, a befektetési jegyek birtokosainak ebbe nincs
beleszólásuk, ezért nem lényeges a kilétük.
2018-ban aztán az Orbán-rezsim innovatív módon fellazította a
törvényt, kihasználva a kiskaput, hogy a 100 millió eurós összeg
alatti befektetéseket kezelő alapok esetében könnyített szabályozást
alkalmazhatnak a tagországok. Azóta Magyarországon a
magántőkealapokat kifejezetten a tulajdonosok kilétének
eltitkolására és a nyilvánosság megkerülésére használják, felváltva
az offshore státusból fakadó homályt, amelyet politikai lejárató céllal
(az „offshore lovag” titulust alkalmazva) az Orbán-kormányok
maguk is kritizáltak.
A rejtőzködésre módot adó szabályozás következtében sorra
jöttek létre az egyenként 100 millió euró alatti összegeket kezelő
magántőkealapok, amelyeknél a regisztrált alapkezelőket
strómanként használták fel a befektetésekkel kapcsolatos üzleti
döntéseket valójában meghozó háttértulajdonosok. Hogy mennyire
bevált a módszer, jól tükrözi, hogy az Orbán-rezsim új elitje már
2021-ben négy tucat ilyen titkos alapot kezelt, 2023 februárjában
pedig már 123 magántőkealapot tartott nyilván a jegybank, és ebből
53 a Tiborcz Istvánhoz és Mészáros Lőrinchez, illetve az ő
bizalmasaikhoz kötődő alapkezelők fennhatósága alá tartozott. Nem
csekély összegről van szó, hiszen a G7 gazdasági portál a
magántőkealapokban felhalmozott vagyont 2022-ben kétezer
milliárd forintra taksálta. Összevetésül: Mihályi Péter számítása
szerint az állami vagyon a kormányzat visszavásárlásai révén
mintegy négyezer milliárd forinttal nőtt 2010–2022 között, ebből a
részvényvagyon háromezer milliárdot tett ki.
A válság miatt megnyíló cégfelvásárlási lehetőségeket a Magyar
Nemzeti Bank is támogatta: a 2020 tavaszán meghirdetett NHP
Hajrá hitelprogram 20 milliárd forintos összeghatárig a más
vállalkozásban történő részesedésszerzést is finanszírozta.
Növekedési kötvényprogramjával a jegybank szintén segíthette a
felvásárlásokat, amelynek keretösszegét a járvány okozta válságra
hivatkozva az eredeti négyszeresére, 1150 milliárd forintra emelte,
miközben az egy vállalattól megvásárolható kötvények mennyiségét
70 milliárd forintra, a visszafizetés határidejét pedig 30 évre növelte.
A nagy összegű és hosszú futamidejű állami kölcsönök, valamint
végleges tőkejuttatások tág teret nyújtottak a bajba került cégek
felvásárlására, a járvány miatt „elhullott” vállalkozások
maradványainak hasznosítására. A válságban leértékelődött, ám
némi tőkeinjekcióval még talpra állni képes cégek felvásárlói mellett
a végképp fizetésképtelenné vált vállalkozások felszámolói is
nyerhettek, hiszen a felszámolás költsége minden más követeléssel
szemben elsőbbséget élvez.
Nem meglepő ezért, hogy a hétévente megújítandó felszámolói
névjegyzékbe kerülésre a 2020 nyarán meghirdetett pályázaton 277-
en indultak, miközben a keretszámot a korábbi 130-ról 90-re
csökkentette a kormány. A 2021. márciusi eredményhirdetés jócskán
átrendezte a hivatalos listán szereplő felszámolókat: az előző
névjegyzékből 83 cég kiesett, miközben az új nyertesek közül 54-en
addig nem is rendelkeztek felszámolói jogosultsággal, holott az
elbírálás során elvileg előnyt jelentett, ha a felszámoló cég már
legalább három éve működik. Láthatóan taroltak a szubjektív
szempontok (az értékelési pontok közel felét ilyenekre lehetett
kapni), amit az is jelzett, hogy a nyertesek közé, miként a Direkt36
kiderítette, több olyan cég került, amely fideszes politikus vagy más
kormányközeli (főként a Mészáros-körhöz tartozó) személy
érdekeltsége.
5.
A takarék
hadművelet
 A takarékszövetkezetek tőke- és irányítási gondjait sem az előző
kormányok, sem maguk az érintettek nem tudták megfelelően
kezelni. Ezt a hiányosságot használta ki az Orbán-kormány arra,
hogy gyökeresen átrendezze a szektor tulajdonosi, irányítási és
működési rendszerét. Ám a „nemzeti” bankszektor megerősítése és a
„vidék felemelése” jelszavakkal leplezett akció csupán arra szolgált,
hogy a szektort egy szűk tulajdonosi kör kezére játsszák át. A
szövetkezeti tagokat rafinált, a nyílt zsarolást is alkalmazó
technikákkal kiszorító hadművelet iskolapéldáját nyújtotta a
parlamenti többséggel visszaélő erőpolitikának. A folyamatos
jogsértések vádja csak azért volt elkerülhető, mert fondorlatos
módon, gyors jogalkotással előre megteremtették a kívánt ügyletek
lebonyolításához szükséges törvényi hátteret.
Korábban már megelőlegeztük azt a hipotézisünket, hogy a
bankszektor megszállásának terve folyamatosan formálódott. Ezt az
is valószínűsíti, hogy 2010-ben a felső politika szintjén még a
takarékszövetkezetek megerősítése volt napirenden, így nehezen
hihető, hogy előre eltervezték volna azt a folyamatot, amelyben egy
szűk üzleti érdekcsoport kijátssza a tulajdonsokat és bekebelezi a
teljes takarékszektort. 2010-es hatalomra kerülésekor Orbán Viktor
megígérte a Takarékszövetkezetek Országos Szövetségét (OTSZ)
elnöklő, kapcsolatai és más gazdasági érdekeltségei révén is komoly
politikai befolyással rendelkező Demján Sándornak a régóta
gyengélkedő, tőkehiányos szövetkezetek megerősítését és ennek
gesztusaként egy 100 milliárd forintos állami tőkejuttatást. Annak az
évnek az októberében a szövetkezeti bankok és a kis- és
középvállalkozások harmadik európai fórumán, Budapesten Orbán
azzal kecsegtette Demjánt, hogy a takarékszövetkezetek akkori, 5–6
százalékos piaci részesedését tíz év alatt meg kell duplázni, sőt
lehetőség szerint megháromszorozni. Ám azt nem tette hozzá – tán
nem is gondolta –, hogy ezt Demján nélkül, sőt ellenében teszi meg.
Demján Sándor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a hamar
népszerűvé lett szövetkezeti áruházlánc, a Skála létrehozásával vált
közismert üzletemberré. 1987–1990 között az OTP utáni második
legnagyobb bankot, a hazai ipart finanszírozó Magyar Hitel Bankot
vezette, ám ebbe beletört a bicskája. A magyar gazdaság
zászlóshajóinak számító nagyvállalatok (a többi között a Ganz, a
Tungsram és a Csepel Művek) soha meg nem térülő hitelezése
következtében a bank 1991-re elvesztette tőkéjét, és már csak a
százmilliárd forintot is meghaladó állami tőkejuttatás menthette
meg.
A kilencvenes években Demján az üzleti ingatlanbizniszben
szerzett komoly érdekeltségeket; értéknövelő akcióihoz amerikai
magyar barátai tőkéjének becsatornázása mellett a politikai
befolyását is felhasználta. Üzlettársaival 1997-ben alapította meg a
TriGránit nevű ingatlanfejlesztő céget, amelyhez olyan nagyszabású
épületkomplexumok fűződnek, mint a Bank Center irodaház,
valamint a Pólus Center és a West End City Center bevásárló- és
szórakoztató-központok. A szintén az érdekeltségébe tartozó
Arcadom Rt. építette fel az ezredforduló után az új Nemzeti
Színházat és a TriGránitnak jelentős profitot termelő Művészetek
Palotáját, egy másik leánycég pedig jó áron hozzájutott a
szomszédos telkekhez, amelyekre iroda- és lakóépületeket húzott fel.
A kétezres években Demján újból a bankszektor felé fordult. 2010-
ben egy kisbank megvásárlásával létrehozta a Gránit Bankot,
amelyet szakértő kezekre bízott. Jó kommunikációs képességét és
kormányzati befolyását érdekképviseleti szervezetek vezetőjeként
igyekezett érvényesíteni. 2007-től 2017 februárjáig volt elnöke az
Országos Takarékszövetkezeti Szövetségének, és 2008-tól 2018-ban
bekövetkezett haláláig a Vállalkozók és Munkáltatók Országos
Szövetsége elnöki tisztségét is betöltötte.
A takarékszövetkezetek 2010-ben megígért feltőkésítését azonban
– feltehetően pénzhiány miatt – elnapolta a kormány. Egészen addig,
amíg az ügyletben szintén érdekelt szereplő, az FHB-bankcsoportot
irányító és részben tulajdonló, a Fidesz gazdasági machinátoraival
régi kapcsolatot ápoló Spéder Zoltán nem jelentkezett be saját,
lehengerlő tervével. Segítője, az akciót kormánybiztosként
levezénylő Vojnits Tamás, szintén a Spéder vezette FHB-ból került a
közigazgatásba, sőt már korábban, az OTP-ben is az ő beosztottja
volt. Spéder emberei foglalták el a Magyar Posta menedzseri
pozícióit, amelynek, mint látni fogjuk, fontos szerep jutott a
formálódó pénzintézeti csoport megerősítésében.
5.1. A hadművelet tábornoka: Spéder Zoltán
A tágabb Fidesz-családhoz tartozó Spéder Zoltán motivációja
eltért a takarékszövetkezetek érdekképviseletét ellátó Demjánétól.
Az FHB-csoportot vezető és részben tulajdonló bankár nem annyira
megsegíteni, mint inkább „elrabolni” kívánta a takarékokat, hogy
velük növessze nagyra gazdasági hatalmát, és – nem utolsósorban –
a nekik szánt állami apanázs segítségével mentse meg a hitelválság
során megroggyant bankját. A korábban az OTP második
embereként működő Spéder előtt az a cél is lebeghetett, hogy
versenyre keljen egykori főnökével, a nagy hatalmú Csányi
Sándorral, illetve versenytársat állítson bankjának, az OTP-nek.
Ebben partnerre talált Orbán Viktorban, aki szintén érdekelt volt a
gazdasági hatalom megosztásában, a piacvezető bankon túl kiterjedt
agrárérdekeltségekkel is rendelkező Csányi pozíciójának
meggyengítésében.
Spéder motivációja, valamint az alábbiakban bemutatott
akciókhoz felhasznált politikai és szakemberi kapcsolati hálója
egyaránt azt valószínűsíti, hogy a műveletnek nem csupán a kiötlője,
hanem irányítója is ő volt. Mind a kinek az érdekében, mind a
kiknek a segítségével kérdés kapcsán ő az első, akinek a neve Spéder
baráti, politikai és üzleti hátterét, továbbá a lehetséges indítékait
valamelyest is ismerő emberben felötlik.

5.1.1. Rajkosok a bankban

A Fidesz vezetői és tanácsadói alapvetően két, praktikus
ismereteket adó szakmából és két, magas kultúrájú iskolából
kerültek ki. A döntéseket előkészítő és meghozó belső kört az ELTE
Bibó István Szakkollégiumának jogászai és a Marx Károly
Közgazdaságtudományi Egyetem Rajk László Szakkollégiumának
közgazdászai alkották. A két jól képzett csapat szimbiózisa a
politikai hatalom megragadásának és kiterjesztésének újszerű
módjait is magával hozta. A szakértelemre épülő kreativitás
különösen a 2010 utáni kormányzásuk idején mutatkozott meg,
amikor vagyonfelhalmozási törekvéseik a politikai cél mellett a
személyes gazdagodásukat is mind leplezetlenebbül szolgálták.
Spéder Zoltán a Fidesz közgazdász élcsapatának régi tagjaként
kaphatott politikai felhatalmazást a takarékszektor teljes körű, a saját
érdekét is szolgáló átszabására. Szakismereteit a nyolcvanas években
már a korábbiaknál korszerűbb tudást nyújtó „Közgáz” pénzügy
szakán sajátította el, kiterjedt baráti köre pedig az aktív politikai
életre is teret nyitó Rajk Szakkollégiumban alakult ki. Mindez együtt
a rendszerváltás után jó belépőnek bizonyult a – jelentős részben
lecserélődő – gazdasági elitbe. A zömmel vidéki származású rajkos
csapat sok tagját az egyetemről kikerülve nemcsak világmegváltó
ambíciók motiválták, hanem az is, hogy a fontosabb gazdasági
posztokon mielőbb felváltsák az előző generációkat.
A nyolcvanas évektől újjászülető bankszektor és a rendszerváltást
követő politikai-gazdasági átalakulás számukra is kivételes
lehetőséget kínált. Ekkor dőlt el ugyanis az is, ki kerülhet be a „pénz
véletlen arisztokráciájába”.[6] A Rajk szakkollégiumból indult
csapatból három fiatalember jutott leghamarabb tekintélyes
bankvezetői posztra: Hernádi Zsolt, Lantos Csaba és Spéder Zoltán.
Az 1960-ban született Hernádi Zsolt külföldi leánybankoknál
szerzett pár éves gyakorlattal került az akkori harmadik legnagyobb
hazai pénzintézetbe, az Országos Kereskedelmi és Hitelbankba, ahol
Csányi Sándor főnöksége alatt dolgozott, majd annak távozása után,
1992-ben vezérigazgató-helyettessé lépett elő. 1994-től a
Takarékbank első számú vezetője lett, amelynek Garancsi István
vezette brókercége az OTP értékpapírügyleteit is intézte. Ő
vezényelte le a válság felé araszoló Takarékbank privatizációját,
majd az ezredfordulón elhagyta a bankszektort. Ingatlanüzletbe
kezdett Garancsival, együtt hozták létre azt a (húszmillió forint
alaptőkéjű) céget, amely a többmilliárdos értékű
diplomataingatlanokat birtokló CD Hungaryt megvásárolta az akkor
már Csányi és Spéder vezette OTP-től. Hernádi 2001-ben a Mol
elnöke lett, majd elnökvezérigazgatóként napjainkig irányítja az
időközben regionális multivá felnőtt nagyvállalatot. Itt újból
együttműködhet Csányival, aki 2001-től az olajtársaság alelnöki
posztját is betölti.
Az 1962-es születésű Lantos Csaba a Budapest Banknál kezdte
pályáját 1986-ban, majd a Creditanstalt Értékpapír Rt.-nél futott be
karriert, 1997-től a vezérigazgatói posztot tölthette be. Innen lépett át
az ezredfordulón az OTP-be, ahol vezérigazgató-helyettesként
dolgozott. 2007-ben pályát módosított: egészségügyi befektetésekbe
kezdett, és hamar felkerült a 100 leggazdagabb magyar listájára.
2009-től egyik alapítója és igazgatósági elnöke volt a MET Holding
AG néven Svájcban bejegyzett offshore cégnek, amely a Molból
2007-ben kivált gázkereskedő vállalat, a MET Magyarország
tulajdonosa. Közben a Magyar Posta felügyelőbizottsági elnökeként
régi barátját és üzlettársát, Spéder Zoltánt is segítette az FHB-
bankcsoport felnövesztésében. Lantos 2022 végétől vált csak meg
ettől a cégtől, amikor Orbán Viktor energiaügyi miniszterré nevezte
ki.
A legfiatalabb közülük az 1964-es születésű Spéder Zoltán. Ő a
Pénzügykutatóban kezdte meg pályáját 1987 őszén, ahol 1995 végéig
kutatóként és tanácsadóként is a bankszektorral foglalkozott.
Közben 27 évesen – az MDF-kormány bankügyekért felelős tárca
nélküli minisztere, majd bankfelügyeleti elnöke, Botos Katalin
javaslatára – a legnagyobb hazai bank, az OTP igazgatóságának
tagjává választották, ahol a tulajdonos államot képviselte. 1995-ben
már elnökhelyettes a pénzintézet élére 1992-ben kinevezett Csányi
Sándor mellett, 1996-tól pedig az OTP főállású vezérigazgató-
helyettesi posztját is ő töltötte be. Így még a krisztusi kor elérése
előtt az ország legnagyobb bankjának második emberévé vált.

5.1.2. Személyes kitérő

Spéder Zoltánról pályája csúcsán, 2016 első hónapjaiban, az FHB-
bankcsoport és egy tekintélyes médiabirodalom nagy hatalmú
irányítójaként készített terjedelmes portrét a Magyar Narancs,
amelyhez jelen sorok írója mint egykori közeli kollégája,
háttérbeszélgetés formájában járult hozzá. Most, e könyv
szerzőjeként, kibújik inkognitójából és egyes szám első személyben
folytatja Spéder Zoltán bemutatását. Az 1987 és 1995 közötti
időszakban ugyanis szoros munkakapcsolat fűzött össze vele,
amelynek során közelebbről is megismerhettem. A takarék
hadművelet irányítójaként róla kialakult képet ezért az akkori
benyomásaim is táplálják.
Friss végzősként, 1987 késő őszén jelent meg a
Pénzügyminisztérium háttérintézeteként működő, ám fél évvel
korábban, politikai okokból megszüntetésre ítélt Pénzügykutatási
Intézetben, amelynek itt maradt munkatársai éppen akkor próbálták
meg új formában tovább éltetni munkahelyüket. Az 1968-as reform
idején létrehozott, 1976-tól Hagelmayer István, a pénzügytan neves
professzora által vezetett intézet égisze alatt, Lengyel László
irányításával és az intézet számos kutatójának közreműködésével
készült el 1986-ban az akkori rendszer működőképességét sok
szempontból megkérdőjelező Fordulat és reform című tanulmány, és
folyt a hozzá kapcsolódó, széles körű társadalmi vita. Medgyessy
Péter pénzügyminiszter ezt az alkalmat használta föl arra, hogy
megszabaduljon a Pénzügykutatási Intézet számára politikailag
kellemetlen munkatársaitól, ezért az egész intézetet felszámolta. A
kutatók egy része szétszóródott az államapparátusban, másik része a
részvénytársasági formában újjászerveződött, Tardos Márton
vezetésével működő Pénzügykutató Rt.-ben maradt.
Spédernek a bankszektorral foglalkozó szakdolgozatát már
korábban megkaptam véleményezésre a Gazdaságkutató Intézet
vezetőjétől, akinek állás reményében adta oda, ám időközben
meggondolta magát, és inkább hozzánk, a Pénzügykutatóba tartott.
Színvonalasnak találtam a dolgozatát, mégis azt tanácsoltam neki,
hogy jobban jár, ha a KSH háttérintézeteként működő
Gazdaságkutatóban kezdi el pályáját. Akkor még korántsem látszott
ugyanis, hogy az éppen újjászerveződő, önálló működését üzleti
megrendelésekre alapozó Pénzügykutató miként tud megélni a
piacon.
Nem voltam meglepve, és örültem is neki, hogy intésem ellenére
úgy döntött: hozzánk igazol le. Döntésében talán nem annyira a
szakmai szempontok játszották a főszerepet, hanem a személyes
vonzódása a Rajk szakkollégiumi előadásai és a Fordulat és reform
kapcsán ismertté vált Lengyel Lászlóhoz és köréhez. Imponált neki,
hogy ebben az intézetben hasonlóan nyílt politizálás folyt, mint
egykori kollégiumában, és hogy olyan személyek találtak menedékre
nálunk, mint a Szövetkezeti Kutatóból frissen átigazolt,
mindenhonnan kitiltott és a publikálás lehetőségétől is megfosztott
Juhász Pál és Magyar Bálint.
Az üzleti vállalkozásként megújuló Pénzügykutató indulása
egybeesett az ellenzéki mozgalmak éledezésének időszakával. Bár
Spéder kezdetben egyidejűleg vonzódott az MDF-hez és a
Fideszhez, majd az utóbbival szorosra is fűzte a kapcsolatát,
jómagam pedig az SZDSZ programjának megírásába kapcsolódtam
be, az első években szakmailag egy platformon, a liberalizmus
(pontosabban: neoliberalizmus) talaján álltunk. Ez a bankszektorra
vonatkozó elméleti munkáinkban és az üzleti tanácsadásainkban
egyaránt megmutatkozott.
1991-ben közösen publikáltunk egy tanulmányt, amely a bankok
külföldi szakmai befektetők számára történő privatizálása mellett
érvelt, szembemenve az akkori mainstreammel: egyaránt ütközött a
kormányon lévő MDF által képviselt politikai, illetve az akkor az
MNB tőkepiaci részlegét vezető Bokros Lajos szakmai álláspontjával.
Az 1991 novemberében elfogadott pénzintézeti törvényt előkészítő,
Botos Katalin által vezetett parlamenti bizottság ülésén Spéder
Zoltán a Fideszt képviselő Varga Mihály, én pedig az SZDSZ-t
képviselő Soós Károly Attila szakértőjeként vettem részt, és a két
ellenzéki pártnak együtt sikerült megfúrnia az MDF külföldiek
banktulajdonát – szerintünk túlzottan – korlátozó javaslatát.
Egy másik, ehhez hasonló közös fellépésünkre a főváros egyik
bizottsági ülésén került sor, ahol a közgyűlésben többséget alkotó,
saját (liberális) pártjaink képviselőit győztük meg arról, hogy a
főváros ne alapítson bankot. Az önkormányzatok bankalapítási
törekvését az motiválta, hogy megszabaduljanak az OTP
számlavezetői monopóliumától. Annyiban mi is ludasak voltunk,
hogy 1989-től részt vettünk a miskolci székhelyű Rákóczi Bank
szervezésében. Időközben viszont beláttuk, hogy a saját tulajdonú
bank létesítése a tulajdonosi korlátok miatt nem oldja meg az
önkormányzatok finanszírozási gondjait, miközben tetemes
költséggel jár. Egy 1991-ben rendezett konferencián Spéder maga is
felhívta a figyelmet a tulajdonosi és hitelfelvevői szerepkörök közötti
érdekkonfliktusra, arra, hogy a bankokban tulajdonosként és
ügyfélként egyidejűleg jelen lévő állami vállalatok sokkal inkább
abban érdekeltek, hogy hitelhez jussanak, mint a bank prudens
működésében.
Kétszemélyes bankkutató csoportunkhoz 1989-ben Sándor László
csatlakozott, akit a részvénytársaságunk vezetője, Tardos Márton
hozott magával korábbi munkahelyéről, a Közgazdaságtudományi
Intézetből. Felkészültségünk és habitusunk jól kiegészítette egymást
(Spéder pénzügy-, Sándor gazdaságelméleti szakon végzett,
jómagam pedig gazdaságmatematikai szakon diplomáztam), mind a
kutatásban, mind a tanácsadói munkában eredményes
együttműködés alakult ki hármunk között. A tanulmányírások során
Spéder elfogadta, hogy a csoport deklarált vezetője én vagyok, ám
gyakorlatiasabb, szervezést igénylő munkáinkban ez a felállás már
gondot okozott neki: jobban érezte magát, ha ő vezényelhetett. Erre
az OTP részvénytársasággá alakításánál nyílt módja, ahol
bennfentesként megtehette, hogy a munkálatokba csak Sándor
Lászlót vonja be.
Szakmai munkáink során nem számított a politikai hovatartozás,
hiszen mindhárman a liberális közgazdaságtan talaján álltunk, de
azért eltérő pártkötődésünk előidézett közöttünk némi feszültséget.
Spéder Zoltán igyekezett eltitkolni előttem, miben segíti
tanácsadóként az MDF-kormány pénzügyminiszterét, Kupa Mihályt,
és mit ügyködik a Fidesz gazdasági erejének megalapozása
érdekében, alig várta, hogy távozzam közös szobánkból és
konzultálhasson az őt ezekben az ügyekben segítő Sándor Lászlóval.
Pártja 1994-es gyenge szereplése nagy megrázkódtatás volt számára,
és bár a zömmel SZDSZ-szimpatizáns pénzügykutatósok közül
senki nem triumfált fölötte emiatt, a nem várt politikai vereséget
követően nehezen tudott visszarázódni az intézet életébe.
Sokáig már nem is maradt velünk. 1995 végén Csányi Sándor
főállásban is magához emelte, így Spéder Zoltán az OTP második
emberévé válhatott. Távozása előtt még meglátogatott, hogy
elbúcsúzzon tőlem. Bár kapcsolatunk addigra már sok konfliktust
megélt, a búcsú során megállapítottuk, hogy nyolc évig tartó
együttműködésünk mindkettőnknek sokat jelentett. Távozását
követően már ritkán találkoztunk. Időnként Lengyel Lászlót és
engem – a hozzá átigazolt Fenyő György egykori kollégánkkal
együtt – meghívott ebédelni, egyébként csak karácsonyi
ajándékcsomagjaival adta néhányunk tudomására, hogy még gondol
ránk.
Megpróbálom összegyűjteni azokat az élményeimet, amelyek
jobban megvilágítják Spéder Zoltán személyiségét, és
megmagyarázhatnak valamit a takarékszektor „elrablása” során
tanúsított viselkedéséből. Kezdettől fogva jó képességű, felkészült,
ambiciózus, egyúttal szorgalmas embernek tartottam. Megnyerő
kedvességgel, mosolyogva közeledett az emberekhez, a vitákban
azonban kemény volt, olyan helyzetekben pedig, ahol fölényben
érezte magát, lekezelő beszédmódra váltott át, ami időnként
parancsoló hangnembe is átment.
Az nem volt meglepő, hogy minden fillérért lehajol, hiszen szülői
segítség nélkül kellett bírói pályára lépő, de a szülések miatt sokáig
gyesen lévő feleségével megteremteniük önálló, budapesti
egzisztenciájukat. Az viszont meglepett, hogy mennyire nehezen
értette meg az övétől eltérő értékrendet követő társait. Ennek első
megnyilvánulása számomra az volt, amikor lesajnálta saját bátyját, a
Közgázon oktató és kutató szociológust, a később neves
demográfussá, a Népességtudományi Kutatóintézet igazgatójává
vált Zsoltot, amiért bölcsész feleségével „ülnek a panellakásukban és
csak olvasnak” ahelyett, hogy valami hasznos (értsd: pénzkereső)
foglalatosságot űznének. Ezt a hozzáállását magamon is átélhettem,
amikor bolondnak titulált azért, mert visszautasítottam az ország
akkor második legnagyobb bankja, a K&H vezérigazgató-helyettes
posztjára 1993 tavaszán kapott állásajánlatot. A bank vezetője, Lenk
Géza (akit még nemzeti bankos koromból ismertem) talán
megértette az elutasításra adott indoklásomat, hogy én inkább
kutatói alkat vagyok, Spéder azonban komolyan kiakadt rajta, hogy
elszalasztok egy ilyen remek karrierlehetőséget.
Spéder Zoltán tudatában volt saját képességeinek, és nemcsak
ezek elismerésére, hanem a hozzájuk illő gazdasági-társadalmi
pozíció(k) elérésére is vágyott. Eleinte talán a maga számára sem
volt még világos, hogy mi volna a neki megfelelő terület, hiszen a
Pénzügykutató választásával a tudományos pályát jelölte ki
magának. Hamar megszerezte az egyetemi doktori fokozatot –
ebben mégiscsak szerepe lehetett az „élhetetlen” bátyja mutatta
mintának és a Rajk szakkollégiumban kapott nevelésnek. Ám már
akkor is látszott, hogy minden tekintetben többre vágyik, mint amit
a tudományos pálya kínál.
Képességeinek elismertetése és az anyagi gyarapodás mellett
vezetői pozícióra is törekedett. Már pályája kezdetén zavarta, ha
beosztotti szerepkörben látták, különösen vidéki környezetben, ahol
kevéssé megszokott, hogy egy férfinek nő a felettese. 1989-ben
intézetünk Borsod-Abaúj-Zemplén megyei elnökétől, Szabó
Györgytől kapott felkérést arra, hogy vizsgálja meg, miként
működhetne egy, az önkormányzat által alapított bank. Megbízónk
reménye az volt, hogy ha kiszabadulhatnak az önkormányzati
folyószámlákat egyeduralkodóként vezető OTP-ből, jobban tudják
hasznosítani az ideiglenesen fölösnek bizonyuló pénzeiket.
Miskolcon Spéder Zoltán otthon érezte magát, hiszen egy Tokaj
melletti faluból származott. Ám hiába volt Szabó földije, megbízónk
a munka során engem tekintett vezetőnek, ami láthatóan zavarta őt.
Akkor vált csak a bankalapítás elismert irányítójává, amikor a
munka a megvalósítás stádiumába lépett, amelyből én már
kivonultam.
Miután 1995 végén elhagyta a Pénzügykutatót, ritkán
találkoztunk ugyan, de barátságos maradt a viszonyunk. Egészen
2014 kora tavaszáig, amikor a takarékszövetkezeti szektor csalárd
bekebelezését rosszalló, Spédert is megnevező publicisztikám
közlése után egy meglepő telefonhívást kaptam az akkor már általa
vezetett FHB-ban dolgozó régi ismerősömtől. A főnöke nevében arra
kért, hogy „álljak le” az ilyen jellegű cikkek írásával. A kérés
közvetítője meglehetősen zavarban volt, hiszen vele épp úgy jó
viszonyban álltam, mint egykor Spéderrel. Nemcsak én, hanem ő is
furcsállhatta, miért nem maga hív fel ezzel a fenyegetésnek is beillő
kéréssel.
 Eszem ágában sem volt leállni, hiszen tisztában voltam vele, hogy
a takarék hadművelet a 2010 utáni politikai hatalom lényegi
természetére világít rá: arra, hogy a jogállami normákat sértő
módszereket is felhasználva, a személyes gyarapodás céljából fontos
vagyontárgyakat játszik át a klientúrájának. Akkor már világosan
látszott az is, hogy annak a közgazdászokból és jogászokból álló
csapatnak az élén, amelynek ravasz „mesterterve” lehetővé tette,
hogy az FHB bekebelezze a takarékszövetkezeti szektort és
szolgálatába állítsa az állami Magyar Postát, egykori kollégám, (a
nálam 12 évvel fiatalabb) Spéder Zoltán áll. Akit akár Alfred Döblin
szavaival is illethettem volna: „Te csak tizenkét évvel vagy fiatalabb, […]
de száz évvel vagy ravaszabb.”

5.1.3. Magasra törni

A rendszerváltást követően, sok más fiatal szakemberhez
hasonlóan, Spéder Zoltán előtt is megnyílt a gyors karrierépítés
lehetősége, méghozzá abban a bankszektorban, ahol – kutatói és
tanácsadói munkáinak köszönhetően – otthon érezte magát.
Karrierépítését a szakmai tudása mellett kiterjedt baráti köre,
politikai háttere és jó kapcsolatteremtő képessége is segítette.
Kivételesen fiatalon válhatott a legnagyobb hazai bank
igazgatóságának tagjává, majd pár év alatt annak nagy hatalmú
vezetője, Csányi Sándor első helyettesévé. A politikai hátszél, az
elméleti tudást a gyakorlati jártassággal ötvöző szakmai kvalitásai, a
hasznosításukat segítő szorgalma és kitartása mellett az is szerepet
játszhatott gyors előremenetelében, hogy Csányihoz hasonlóan
Spéder is vidéki fiúként küzdötte fel magát a pesti elit körébe.
Spéder kezdetben mestereként tekintett Csányira, tisztelettel bánt
vele; erre utal az is, hogy 50. születésnapjára – mindkettőjük
újgazdag mentalitását is jelezve – egy helikopterrel lepte meg
főnökét. Később azonban egyre inkább a leküzdendő vetélytársat
látta benne.
Az OTP privatizációja során, megtagadva korábbi álláspontját,
Csányi elképzeléséhez igazodott, igaz, akkor már önös érdeke is ezt
diktálta. A rendszerváltáskor még azt vallotta, hogy a hazai
pénzintézeteket külföldi szakmai befektetőknek kell értékesíteni,
1995-ben azonban az OTP számára már a szórt, kisbefektetői
tulajdonosi struktúra kialakítását szorgalmazta: olyan megoldást,
amelyben a menedzsment érdemi tulajdonosi beleszólás nélkül
irányíthatja a bankot. Az OTP nemzeti bajnok imázsa és Csányi
Sándor politikai befolyása lehetővé is tette, hogy a Horn-kormány
ezt a kivételesnek számító megoldást elfogadja.
A bankban nem csupán szakmai tudását hasznosíthatta Spéder,
hanem vezetői ambícióját is kiélhette, mivel Csányi lényegében
rábízta a pénzintézet operatív irányítását. „Minél több feladatot
oldottam meg, annál többet kaptam az elnöktől. Rengeteg projekt
futott egyszerre” – emlékezett vissza az OTP-ben töltött évekre 2016-
ban. „Rengeteget dolgozott. Bejött reggel, sokszor késő estig ült az
irodájában, és simán rád csörgött ilyenkor. Vezetőként szakmai maximumot
és lojalitást várt el tőled. Folyamatosan változott meg, keményebb,
szigorúbb lett” – nyilatkozta róla egyik kollégája. Még a
Pénzügykutatóból középvezetői posztokra áthívott kollégáival is
keményen bánt, hát még az alacsonyabb sarzsijú beosztottjaival!
Nyers stílusa mellett az is rontotta népszerűségét, hogy rá hárult
a bank szervezeti korszerűsítése és a létszámleépítés (pár év alatt 15
ezerről 10 ezerre csökkentette a dolgozók számát), amit a bank
költséghatékonyságának növelése kívánt meg. Nem vitatható, hogy
vezetése alatt sokat javult az OTP működési hatékonysága, és ezt a
főnöke is értékelte. Abban, hogy 2007-es távozásáig az akkori
sajtóinformációk szerint 15 milliárd forintos vagyont halmozott föl,
ami a későbbi gyarapodását megalapozó vállalkozásaihoz is
megfelelő induló tőkét biztosított.
Az ezredforduló után végképp megromlott a viszonya főnökével.
A távozását megelőző feszültséget egyrészt a két vezető közötti
versengés miatt szétmálló kölcsönös bizalom, másrészt a bank
stratégiájára vonatkozó nézeteltérések élezhették ki. A bankszakmát
komolyan vevő Spéder megfontoltabb volt Csányinál. Ő például
kockázatosnak tartotta a bank külföldi terjeszkedésének azt az
ütemét, amit a főnöke diktált. „Sokat ártott nekünk az, ahogy
akadályozta a külföldi akvizíciókat, több jó üzlettől estünk el miatta, amikkel
ma előbbre tarthatnánk” – panaszkodott Csányi Sándor 2019-ben a
HVG-nek.
Spéder Zoltán 2007 januárjában távozott az OTP-ből. Ekkor
kezdte el az előző évben megalapított A64 Vagyon kezelő Kft.-jén
keresztül felépíteni saját cégbirodalmát, amely az
ingatlanfejlesztéstől a médián át a bankszektorig terjedt, és
folyamatosan hízott. Bár már a kezdettől rajta volt a 2002-től
Szakonyi Péter által szerkesztett 100 leggazdagabb magyar listáján, az
akkor felbecsült, 2,5 milliárd forintos vagyona 2010-re 28 milliárdra
nőtt. A magyar bankvilágban ennél nagyobb vagyonosodást csak
Csányi Sándor mutatott föl; kettőjükön kívül nem is találunk a
százas listán gyakorló bankvezetőt.
A többnyire megfontoltan viselkedő üzletember ebben az időben
még belekeveredett egy számára kedvezőtlen kimenetelű politikai
afférba, amit a sajtó Orbán elleni szervezkedésként tálalt, de a
későbbi fejlemények fényében úgy látszik, hogy ebből nem lett
komolyabb baja. Egy, a Magyar Nemzetben 2007 januárjában
megjelent cikk szerint a Fidesz 2002-ben, majd 2006-ban ismételten
elszenvedett választási veresége után, de még a 2007 tavaszán
esedékes tisztújítása előtt néhányan úgy gondolták, hogy a hatalom
visszaszerzéséhez a párt megújulására vagy új párt alapítására van
szükség. A korábban Orbán tanácsadói köréhez tartozó, de a
pártelnöktől időközben eltávolodott Schmidt Mária történész
vezetésével „szervezkedő” politikusok és befolyásos nagytőkések
körében Spéder Zoltánt is megemlítették. Bár a Magyar Nemzetben
konspirációval meggyanúsítottak (az említettek mellett Áder János,
Stumpf István, Martonyi János politikusok, Csányi Sándor, Nobilis
Kristóf, Bajnai Gordon üzletemberek) cáfolták a cikk állításait, mind
bal-, mind jobboldalon sokan hitelesnek tartották a szervezkedésről
szóló tudósítást.
Tekintélyes vagyona gyarapításában kétségkívül nagy dobást
jelentett volna a takarék hadművelet, ha az elgondolt stratégiát
sikerül befejeznie. Ezzel nem csupán a saját birodalmát növelhette
volna még nagyobbra, hanem egyúttal revansot vehetett volna
egykori főnökén, Csányi Sándoron is, hiszen a hatalma alá vont
pénzintézeti csoport az OTP számára is versenytársat jelentett. Látni
fogjuk, hogy bukása előtt, 2016 tavaszára az általa irányított és
részben tulajdonolt FHB-bankcsoport már bekebelezte a teljes
takarékszövetkezeti szektort, stratégiai partnerévé tette a Magyar
Postát, amelynek hálózata mellett a pénzügyi vállalkozásai is Spéder
bankját szolgálták.
Ám nemcsak a 2013–2016 között összerakott bankcsoporttal,
hanem további vállalkozásaival is igyekezett a több lábon álló
Csányi gazdasági és politikai hatalmának a nyomába jutni. Az ő
elnöksége alatt és résztulajdonával működő Közép-Európai Média
és Kiadó Szolgáltató Zrt., a CEMP is terjedelmes, az Index mellett a
Díványt, a Feminát, a Portot, a TotalCart, a Napit és az Indát, valamint
az Inforádiót is magába foglaló médiacsoporttá hízott. 2007-ben
barátja, Ungár András halála után a Schmidt Mária és gyerekei által
megörökölt Budapest Ingatlan Nyrt. (BIF) résztulajdonosa lett
(jórészt a szintén barát Lantos Csaba részvényeinek
megvásárlásával), egyúttal az igazgatóság tagjává, majd
elnökhelyettesévé vált.
Az ország második legnagyobb bankcsoportjának létrehozásán
sikeresen ügyködő szakember azonban elszámította magát. Nem
gondolt rá, hogy a 2014-ben másodszor is kétharmados többséget
szerzett Orbán már nem nézi jó szemmel, ha bárki is túlzottan
önállósodni próbál, és az ő jóváhagyása nélkül, netán – mint látni
fogjuk – az ő legbelső körének rovására építi saját gazdasági
birodalmát.
Mielőtt elkészült volna a nagy mű, Spéder kiesett tehát a neki
addig szabad utat biztosító Orbán Viktor kegyéből, vissza kellett
vonulnia. És hiába követte Csányi Sándort a több lábon állás
stratégiájában, addigi támogatói nyomására a bankon kívüli
vállalkozásai nagy részéből is ki kellett szállnia. Vagyona azért nem
olvadt el teljesen: a 100 leggazdagabb magyar 2022. évi listáján 35
milliárd forinttal még az 50. helyen szerepel. A nagy lecsúszás éve
2017 volt, amikor 10 hellyel sorolt hátrébb az előző évhez képest, bár
ekkor a megmaradt 21 milliárd forintos vagyonával is még a 39. volt
a listán.
5.2. A Takarékbank átjátszása
A takarék hadművelet kiváló és szemléletes példája annak, ahogy
a magántulajdont államosítás közbeiktatásával és újraprivatizálással
egy előre kiszemelt tulajdonosi körnek játsszák át, amit a
szakirodalom „tranzitállamosításnak” nevez. A Takarékbank eredeti
tulajdonosainak kisemmizése és a takarékszövetkezetek fölötti
irányítási jogok átforgatása egy szűk üzleti körnek természetesen a
közérdekre hivatkozva, állami tulajdonszerzéssel vette kezdetét.
2013 tavaszán az állami MFB kivásárolta a német Deutsche Zentral-
Genossenschaftsbank AG 38 százalékos tulajdonrészét a
takarékszövetkezetek által két évtizede alapított, többségi
tulajdonukban lévő Takarékbankban, azzal az ígérettel, hogy a
továbbiakban is kisebbségi tulajdonos marad. Ám a szövetkezeti
hitelintézetek integrációjáról a szektor megerősítésének álságos
indokával júliusban megalkotott 2013. évi CXXXV. törvénnyel
nemcsak a többségi tulajdon megszerzéséhez nyitott magának utat a
kormány, hanem ahhoz is, hogy ezt a részvénycsomagját később
értékesítse.
A nyáron még nem látszódott egyértelműen (bár a személyi
összefonódásokból sejthető volt) a kedvezményezettek köre, de az
integrációs törvény szövege már jelezte, hogy valójában mire megy
ki a játék, valójában tranzitállamosítás történik. A törvény
preambulumába ugyanis beírták, hogy az állam a megszerzett
tulajdonosi pozícióját „megfelelő időn belül értékesíteni kívánja”. Később
megvilágosodott a kép: a kormány a magánkézben lévő FHB-nak,
valamint egy tucat takarékszövetkezetnek és vezetőinek passzolta át
a szövetkezetek irányítására feljogosított Takarékbank többségi
tulajdonát.
Az FHB-t Földhitel- és Jelzálogbank néven 1997-ben alapította
négy bank bevonásával az állam, de földhitelezés híján csak akkor
indult növekedésnek, miután az első Orbán-kormány támogatott
lakáshitelezése fellendítette a jelzálogalapú hitelezést. Ennek
hatására a bank a lakásfinanszírozás fontos szereplőjévé vált. 2003-
ban bevezették a Budapesti Értéktőzsdére, és az állam fokozatosan
csökkentette benne a részesedését. Az FHB 2006-ban alapított
kereskedelmi bankja azonban soha nem tudott jelentős pozícióra
szert tenni, annak ellenére sem, hogy 2010-ben az Allianz Bankot is
megvásárolta és magába olvasztotta.
Spéder Zoltán 2007-ben került az OTP-től az FHB-hoz, ahol
hamarosan az igazgatóság elnöke lett. Az A64 nevű cégén keresztül
évről évre növelte a tulajdonosi részesedését: 2008-ban mintegy 10,
2014-ben már közel 20, 2015-ben pedig 24 százalékos
tulajdonhányaddal rendelkezett a bankban. A pénzintézet másik
jelentős magántulajdonosa annak az osztrák Heinrich Pecinának a
cége volt, akit később a Népszabadság megszüntetését előidéző
lapkivásárlás révén ismert meg a hazai közvélemény.
A döntően jelzálog-hitelezésre berendezkedett FHB-t alaposan
megtépázta a 2008-as hitelválság. Az IMF erre a célra megnyitott
hitelkeretéből folyósított 120 milliárd forintos hitel a pénzintézet
likviditási gondjait orvosolta ugyan, de a kialakult tőkehiányt nem.
Mivel az FHB tulajdonosai nem tették be a további működéshez
szükséges tőkét, a pénzintézet helyzetét a kormány próbálta
stabilizálni: 2009 májusában a bank újonnan kibocsátott különleges
osztalékelsőbbségi és szavazati jogot biztosító részvényeinek
megvásárlásával 30 milliárd forint állami tőkeinjekciót adott az FHB-
nak. Ám mivel az Európai Bizottság nem fogadta el a tőkejuttatással
megvalósuló állami támogatást igazoló szerkezetátalakítási tervet, a
bank 2010 februárjában a feltőkésítés teljes összegét visszafizette az
államnak.
„Az FHB azért igényelt állami támogatást, mert sok egyéb
magyar banktól eltérően nem rendelkezett az euróövezeten
belüli anyavállalattal, és így nem juthatott hozzá az Európai
Központi Bank által biztosított olcsó finanszírozáshoz. […] A
magyar hatóságok szerint az FHB feltőkésítése szükséges volt a
bank fizetőképességének biztosítása, valamint az egész
magyarországi bankszektort sújtó likviditási nehézségek
ellensúlyozása érdekében” – áll az Európai Bizottság 2012.
februári határozatában.
 Bár az FHB tőkehelyzete akkor rendeződni látszott, ennek a 30
milliárd forintnak a hiánya később az egész takarék hadműveletnek
is fontos ösztönzőjévé válik, és a pénz előteremtésének kálváriája
Spéder Zoltán bukáshoz vezető útjának is döntő állomása lesz. De
haladjunk sorjában.
A takarékszövetkezeti szektor elfoglalásához hatástalanítani
kellett a százezernél is több tag tulajdonát képező 122
takarékszövetkezet többségét. Erre szolgált a szövetkezeti
hitelintézetek integrációjáról szóló törvény, amely amellett, hogy az
állami irányítású Integrációs Szervezethez és a Takarékbankhoz
telepítette a szövetkezetek döntési jogát, egyúttal saját kisemmizésük
aláírására kényszerítette őket. A törvény rendelkezése szerint
ugyanis csak az a szövetkezet tarthatta meg a működési engedélyét,
amely megszavazza az akkor még a takarékok többségi
tulajdonában álló Takarékbank új, kormányberkekben készített
alapszabályát. Ezt a sorsdöntő dokumentumot az érintettek azonban
csak az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség (OTSZ)
közgyűlését követő napon ismerhették meg, amikor már –
kényszerűen engedve a zsarolásnak – döntöttek arról, hogy
megszavazzák azt, bármi lesz is benne. A szövetkezeti tagok az
integrációs törvény ismeretében annyit tudhattak, hogy tulajdonosi
jogaik egy részéről le kell mondaniuk, ha meg akarják őrizni
hitelintézeti státusukat. Arról is értesülhettek, hogy az új alapszabály
(kötelező) elfogadásával egyidejűleg a Magyar Posta tőkeemelésére
is rá kell bólintaniuk, amellyel az állam – korábbi ígéretét megszegve
– többségi tulajdonossá lép elő. Azt viszont eltitkolták előlük, hogy
az alapszabály elfogadásával megfosztják magukat attól, hogy
valaha is visszaszerezzék többségi tulajdonukat.
A Magyar Posta felbukkanása a takarékszövetkezeti
átszervezésénél egyúttal egy új Postabank létrehozásának tervét
vetítette előre, amelyben a Spéder vezette FHB játszott volna döntő
szerepet. Mire a Magyar Posta a Takarékbank többségi tulajdonosa
lett, már pozíciókat szereztek benne az FHB felvirágoztatásában
érdekelt Spéder Zoltán emberei: felügyelőbizottságába
beválasztották az FHB felügyelőbizottságának elnökét, Lantos
Csabát (aki OTP-vezérhelyettesként korábban is a kollégája volt), és
Ú
Spéder négy beosztottja szintén bekerült a vezető testületekbe. Új
szerzeményéért potom árat fizetett a Posta: 655 millió forintos
tőkeemeléssel 20 százalékos részesedést szerzett a 15 milliárd forint
saját tőkéjű bankban. Az üzlet károsultjai az addig többségi tulajdont
élvező takarékszövetkezetek lettek: érdekképviseletük szerint az
állam úgy szerezte meg a többségi befolyást a Takarékbankban,
hogy a takarékoknak csak a piaci ár ötödét fizette ki.
Néhány takarékszövetkezet megúszhatta az önállósága
elvesztésével járó integrációt, köztük az Orbán barátja, Garancsi
István érdekeltségében álló Duna Takarékszövetkezet. Annak a
szövetkezetnek ugyanis, amelyik már az integrációs törvény
hatálybalépése előtt beadta engedélykérelmét a felügyelethez, hogy
bankká alakulhasson, és még folyamatban volt az ügye, nem kellett
betagozódnia az új integrációs rendszerbe. A törvénynek ezt a furcsa
rendelkezését feltehetően éppen a Duna Takarékra szabták, hiszen a
már korábban bankká alakult szövetkezeteknek nem volt ilyen
kibúvójuk.
Mivel Áder János köztársasági elnök visszadobta az integrációs
törvény első változatát, az időhaladék alatt néhány további
pénzintézet is benyújtotta bankká alakulási kérelmét. Így sikerült
átcsusszanniuk a Buda-Cash befektetőcsoportját alkotó DRB-
bankcsoport – hamarosan becsődölő – tagjainak és a Polgári
Takaréknak. Valójában a Széchenyi Banknak is be kellett volna
kerülnie az integrációba – a jogszabály ugyanis minden olyan
pénzügyi szervezetet belekényszerített, amelynek betéteit 2013 elején
még valamely takarékszövetkezeti intézményvédelmi alap védte –,
ám Töröcskei hamarosan csődbe jutott bankja valami módon
megúszta a betagozódást. Az önállóságát megtartó Duna Takarék
Bank azonban szépen növekedett: 2021-ben már 120 milliárd forintos
mérlegfőösszeggel rendelkezett.

5.3. A kiszorítás trükkje

Lássuk végre, hogy a mesterterv kiagyalói milyen trükkel
szorították ki a takarékszövetkezeteket a torkukon erőszakkal
lenyomott új alapszabállyal. Ez látszólag ugyan a kistulajdonosok
védelmében rendelkezett a részvények átruházásáról, valójában
éppen őket zárta ki az állami tulajdonrész potenciális vásárlói
köréből. Az alapszabály szerint ugyanis egy, a Takarékbankban
tulajdonnal addig nem rendelkező „Harmadik Személy” a
részvényenkénti ajánlati ár ötvenszeresére (!) rúgó áron köteles
vételi ajánlatot tenni a többi részvényesnek. Logikus lett volna, hogy
a Takarékbank száznál több szövetkezeti tulajdonosát tömörítő
szövetségre, az OTSZ-re ez az ellenséges behatolást gátló
rendelkezés nem érvényes. Ám nem így történt.
Az alapszabály ugyanis „Harmadik Személynek” tekintette „a
nem gazdálkodó szervezet formában működő részvényest”, így az
önmagát társadalmi szervezetként meghatározó OTSZ-t is. Amely
ezért csak akkor pályázhatott volna a Takarékbank eladásra kínált 54
százalékos, 8–10 milliárd forint értékűre taksált állami
részvénycsomagjára, ha mintegy 400 milliárd (!) forintot letétbe
helyez. A látszólag a külső, nem részvényes vevők távoltartására
szolgáló paragrafussal tehát éppen a takarékok zömét összefogó
szervezetet zárták ki. Az alapszabály megalkotói ugyanakkor
betettek egy, az állami MFB-nek és a Magyar Postának különleges
jogot biztosító rendelkezést, mely szerint, ha bármekkora
tulajdonrészt szereznek valamely társaságban, akkor már belsőnek
számítanak, és így mentesülnek a hatalmas méretű ajánlattételi
kötelezettség alól. Emiatt válhatott a 2014 januárjában kiírt
privatizációs pályázaton egyedüli vételi ajánlatot tevő, csupán
január 6-án létrejött és 27-én bejegyzett Magyar Takarék Befektetési
és Vagyongazdálkodási Zrt. belső vevővé, pusztán azáltal, hogy
gyorsan tulajdont szerzett benne az MFB korábban alapított cége, az
Első Hazai Pénzügyi Szolgáltató Kft. (E cég ügyvezetője éppen a
takarékszövetkezeti szektor rendbetételére kinevezett
kormánybiztos, Vojnits Tamás volt, aki akkor már a Takarékbank
elnöki posztját is betöltötte.) A MFB közvetett tulajdona miatt a
vevőjelölt Magyar Takarék Zrt. mentesült attól, hogy ötvenszeres
áron kelljen kivásárolnia a kistulajdonosokat.
Ám az állami részvénypakett értékesítéséről szóló, 2013.
decemberi kormányrendelet azt is előírta, hogy lehetőség szerint a
takarékszövetkezeti szektor szereplőit részesítsék előnyben. Ezért
néhány baráti takarékot bevontak az üzletbe: a pályázati határidő
előtti hetekben az egyedüli vételi ajánlatot tevő Magyar Takarék
Zrt.-ben többségi tulajdont biztosítottak 14 takarékszövetkezetnek,
egy már bankká alakult takaréknak, valamint 17 vezetőjüknek. A
legnagyobb, egymagában 25,1 százalékkal bíró (vagyis a stratégiai
döntéseket blokkolni képes) tulajdonossá azonban az FHB-
bankcsoport vált, amelynek vezetője és résztulajdonosa, Spéder
Zoltán az egész takarék hadművelet éceszgébere volt.
A Takarékbank eredeti tulajdonosi körét alkotó 122
takarékszövetkezetből tehát alig több mint egy tucat szállhatott be a
privatizációba: ők szerezhettek csupán részesedést a bankot (és rajta
keresztül az egész szektort) a jövőben irányító cégből. Az, hogy
néhány szövetkezet is beszállhatott, kihúzta a privatizáció
méregfogát: nem mondhatta senki, hogy a takarékszövetkezeteket en
bloc kizárták a szektor sorsát eldöntő akcióból. Tény, hogy még ha
nem is zárják ki a vevők köréből a takarékok többségét egyesítő
OTSZ-t, a szövetségnek nehéz lett volna előteremtenie a
Takarékbank többségi tulajdonának megszerzéséhez szükséges 8–10
milliárd forintot, hiszen a szövetkezeti bankszektor egészének
adózott eredménye csupán 1,6 milliárd forint volt az előző évben.
Ám a privatizációba bevont takarékszövetkezetek sem tudták
önerőből előteremteni a vételár rájuk eső részét. A vevő cégben 17
százalékkal részesedő, Vida József vezette Szentgál és Vidéke
Takarékszövetkezet csupán 35 millió forint nyereséget ért el 2012-
ben, és még a saját tőkéje is csak 628 millió forint, miközben 1,5
milliárd forint körüli vételár jutott rá. Még rosszabb helyzetben volt
a vevő cégben a legnagyobb tulajdonhányaddal bíró, az előző évet
több milliárd forint veszteséggel záró FHB Jelzálogbank.
A vételi ajánlatot tett Magyar Takarék Zrt. részvényesei messze
nem voltak tehát abban a helyzetben, hogy a mellényzsebükből
húzzák elő a vételárat. A társaságnak egyetlen olyan (bár minimális
tulajdonhányadú) részvényese volt, amelynek a pénztárcája tetszés
szerint tágítható volt: az állami MFB leánycége. Nem tudjuk, mi
történt valójában, de a kormánybank akár a rászoruló
tulajdonostársait is kisegíthette. Különösen azt követően, hogy a
kormány februári rendeletében kinyilvánította: „közérdekből
nemzetstratégiai jelentőségűnek” tekinti, hogy a Takarékbankot a jelzett
magántulajdonosokból összeállt Magyar Takarék Zrt. társaság
vásárolja meg. A rendelettel egyúttal a nyilvánosság elől is elrejtette
az adásvétel mikéntjét.

5.4. Miféle „nemzetstratégia”?

A „nemzetstratégiai” jelző 2013-ban vált olyan varázsszóvá,
amely alapján a kormány a számára fontos összefonódásokat
(felvásárlásokat, fúziókat) mentesítheti a Gazdasági Versenyhivatal
kötelező előzetes vizsgálata és hozzájárulása alól. A rendelkezést az
utolsó pillanatban, képviselői indítvány alapján csempészték a
versenytörvény módosításáról szóló 2013. évi CXCI. törvénybe. A
kormány 2014 januárjában élt vele először, amikor a Fővárosi
Gázművek német tulajdonosrészének állami kivásárlását minősítette
nemzetstratégiai jelentőségűnek.
Egy közüzemi cég visszaállamosítása, ha nem is látszik
észszerűnek, nem példa nélküli a piacgazdaságokban. A
Takarékbankra vonatkozó 2013. decemberi kormányrendelet
azonban nem állami kézbe vételt minősített nemzetstratégiai
jelentőségűnek, hanem egy privatizációs ügyletet! Itt éppen fordított
volt a helyzet, mint a gázművek esetében: az eladó az állam, a vevő
pedig egy magáncégekből és -személyekből összeállt cég, amelyben
az állam részesedése a közvetett tulajdont beszámítva sem éri el a
két százalékot. Vajon miféle nemzeti érdek indokolhatta az
államosítást követő privatizációt?
Az indoklás szerint a rendelet „a munkahelyek megőrzésére,
a takarékszövetkezetek integrációjának felgyorsítására, fontos
fennálló szerződések fennmaradásának elősegítésére és
mindezeken keresztül, elsősorban vidéken, a pénzügyi ellátás
biztonságának fokozására” tekintettel minősítette
nemzetstratégiai jelentőségűnek a konkrét vételi ügyletet.
 Az azonban nem derült ki, hogy e célokat miként szolgálhatta a
takarékszövetkezeti szektort irányító bankban közvetlenül többségi
tulajdont kapott szövetkezetek szűk köréből és egy, a szektoron
kívülálló magánbankból verbuvált társaság. A rendeletnek egyedül
az idő sürgetése adhatott értelmet, minthogy a versenyhatósági
vizsgálat miatt a választások utánra csúszott volna át a privatizáció
lezárása. Igaz, a Gazdasági Versenyhivatal aligha akadályozhatta
volna meg a felvásárlást az összefonódásban érintettek piaci
pozíciójára hivatkozva, hiszen együttes részesedésük az összes banki
eszközökben 10, a betétekben 12–13, a hitelekben 6–7 százalékos volt
csupán, ami messze volt az erőfölényt okozó mértékektől.
A Takarékbank újraprivatizálásának „nemzetstratégiai” üggyé
emelésére nem volt közgazdaságilag racionális magyarázat; az
időnyerés mellett csak a nyilvánosság kizárása, a tulajdonosi kör
elrejtése állhatott a hátterében. Valamiféle stratégia persze bizonyára
állt a szövetkezetek többségének jogait csorbító akció mögött, ám
ennek társadalmi hasznossága nem volt evidens. A kilencvenes évek
bankprivatizációival szemben most még érdemi pótlólagos
magántőkét sem vontak be a szektorba. Sőt, éppen fordítva történt:
az állami postafiókokkal és az Integrációs Szervezetnek adott 136
milliárd forintos támogatással megerősített hálózat tevékenységének
hasznát elsősorban az újraprivatizálás révén kedvezőbb pozícióba
jutott személyek, elsősorban az FHB Jelzálogbank tulajdonosai
élvezhették.
Az MFB és a Magyar Posta 2014. március 10-én írta alá a
Takarékbank 54,8 százalékos részvénycsomagjára vonatkozó, 9
milliárd forintot meghaladó összegű adásvételi szerződést. A két
eladó közleménye tudatta, hogy „a tranzakció sikeres lezárása esetén
közel 85 százalékra nő a szövetkezeti hitelintézetek és azok vezetőinek
közvetlen és közvetett tulajdonrésze a Takarékbank Zrt.-ben”, bár ennek
megoszlását nem részletezte. Fontosnak tartották kiemelni, hogy a
„szövetkezeti hitelintézetek saját tőkéből finanszírozzák részvételüket”,
jóllehet, mint láttuk, erre még a vezető szerepet betöltő Vida József
szövetkezete is csak úgy lehetett képes, ha valahonnan megerősítést
kapott. Az állami eladók jelentése szerint „a kormányhatározat előírásai
teljesültek: a pályázati kiírás ténylegesen szövetkezeti hitelintézeteket hozott
helyzetbe, a nyertes pályázóhoz hasonlóan bármely takarékszövetkezet
számára nyitott volt a lehetőség érvényes pályázat benyújtására”. A
privatizáció megismert menete éppen erről nem győzi meg a
kívülálló szemlélőt.
Az OTSZ jogi úton megtámadta a magyar államot. A Fővárosi
Törvényszék április 18-i határozatában megállapította, hogy az
adásvétel alapjául szolgáló szövetkezeti integrációs törvény nemcsak
a szerződési szabadságot sérti, hanem a tisztességes gazdasági
versennyel sem fér össze, hiszen az állam a jogalkotási erőfölényét
kihasználva juttatott piaci pozícióhoz egy szereplőt. Ezért
megtiltotta, hogy a Magyar Posta átadja a Takarékbank részvényeit a
Magyar Takarék Zrt.-nek. A bíróság továbbá úgy döntött: megkeresi
az Alkotmánybíróságot, mert szerintük az integrációs törvény sérti a
tulajdonjogot, a jogállamiságot és a versenyt. Az Alkotmánybíróság
2014. július 2-ai határozatában azonban nem osztotta ezt a
véleményt: szerinte a tulajdonjog-korlátozást az összehangolt
működésből eredő előnyök kompenzálták: az üzleti kockázatok
csökkenése, jövedelmezőség növelése és különösen az, hogy az
állam 136 milliárd forinttal növelte a szektor pénzügyi stabilitását.
Az vitathatatlan, hogy az átalakítás növelte a takarékszövetkezeti
szektor ütésállóságát. Csak ez nem az újraszabott (és igencsak
képlékenynek bizonyuló) tulajdonosi háttérnek volt köszönhető,
hanem az állami tőkejuttatásnak, valamint a szigorodó szabályozás
következtében lezajlott összeolvadásoknak. Az átszervezés fő
nyertesei azonban a takarékszövetkezeti hálózattal, a Takarékbank
irányítási jogával, az integrációhoz csatornázott állami tőkével,
valamint a Magyar Postával és a Díjbeszedővel megerősített FHB-
bankcsoport tulajdonosai voltak.
Ám ezt már nem sokáig élvezhette a hadműveletet levezénylő
Spéder Zoltán, mivel hamarosan kikerült a politikai hatalom
védőszárnya alól, és rövid időn belül nem csupán irányítói, de
egyúttal tulajdonosi szerepét is elvesztette. Helyét a korábban vele
együttműködő, a tíz takarékszövetkezet fúziójával létrejött B3
Takarék vezetője, a magát a nagyközönséggel Mészáros földijeként
és nagy tisztelőjeként megismertető Vida József vette át.
(„Kimondhatatlanul örültem, amikor megismertem Mészáros Lőrinc
gázszerelőmestert. A gáz bevezetése ugyanis megváltoztatta az életünket” –
vallotta meg a HVG-nek.) Az ő irányítása alatt olvadt össze a
takarékszövetkezetek zöme: a 122 szövetkezetből 2018-ra csupán 12
maradt. Vida egy személyben lett elnök-vezérigazgatója a csoport
központi bankjának, a Magyar Takarék Zrt.-nek és maradt elnöke a
Takarékbank Zrt.-nek (utóbbi nemsokára az előbbi többségi
tulajdonába került), valamint az FHB nevet átkeresztelve létrejövő
Takarék Jelzálogbanknak.
Bár a pénzintézeti csoport folyamatosan változó tulajdonosi
összetételét homály fedte, annyi már akkor látható volt, hogy –
mivel az egykori takarékszövetkezeti tagoknak együttesen sem volt
befolyásoló részesedésük – a kormányhoz közeli új tulajdonosok (az
állami Magyar Posta képviselője mellett Mészáros köre)
határozhatták meg a csoport működését, hitelezési politikáját,
amelynek Vida lett a végrehajtója. Kezdetben még a 2020-ban felállt
gigabank, a Magyar Bankholding operatív irányítását is ő
végezhette, és csak 2021 decemberétől váltották le csaknem összes
banki funkciójából, egyedül a Takarék Jelzálogbank elnöki posztján
maradhatott meg.
A takarékszövetkezeti szektor Spéder Zoltán által megtervezett és
nagyrészt levezényelt, majd Vida József által befejezett elfoglalása
csak az első fejezete volt annak a nagyszabású akciósorozatnak,
amely végeredményeként létrejött az OTP-nek versenytársat jelentő
Magyar Bankholding. Nem tudjuk, hogy a végső menetrend mikor
és kinek a fejében született meg. Az eredeti ötletgazda Spéder még
nem gondolhatott arra, hogy az általa felnövesztett FHB-csoporton
kívül más pénzintézetek is bevonhatóak lesznek az akcióba. Hogy
mégis így lett, és olyan nagy halak is befoghatók voltak a vágyott
„nemzeti” nagybank hálójába, mint az MKB vagy a Budapest Bank,
az csak később derült ki. De ha bírt is volna ilyen mértékű
előrelátással, akkor sem valószínű, hogy ezt a feladatot ő láthatta
volna el, hiszen ahhoz már, mint látni fogjuk, a kormány mellett az
MNB tevőleges segítségére is szükség volt. Így szinte biztosra
vehető, hogy ha Spéder nem esik ki a pikszisből, akkor sem arathatta
volna le a vágyott sikert.
5.5. Vezéráldozat
Arról csak sejtések vannak, hogy miért távolították el nagy
hirtelenséggel az addig a kormány támogatását élvező bankvezért az
általa összerakott Takarék-csoport éléről. Bukása talán a személyén
is túlmutató hatalmi harc része volt – ezt a feltevést az alapozná
meg, hogy időben egybeesett Orbán Viktor és a Fidesz gazdasági
ügyeit irányító (és mint ilyen, a közgazdász Spéderrel régi
kapcsolatban álló) Simicska Lajos összetűzésének kezdetével. Ennél
is nyomósabb ok lehetett azonban, hogy Orbán ráébredt (vagy
ráébresztették őt): az összehozott pénzintézeti konglomerátummal
Spéder valójában a saját gazdasági hatalmát erősítette meg.
„A förgeteg egyetlen hópihéje sem gondolhatja, hogy ő maga
a vihar” – idézte az Átlátszó forrása Orbán Viktor Simicska-
affér idején elejtett állítólagos mondását. A cikk szerzője ezt
így aktualizálta: „Spéder Zoltán az FHB Bankcsoport és a
CEMP médiabirodalom tulajdonosa túl nagyra nőtt, és túl
önjáró lett – veszte intés minden feltörekvő oligarchának.”
Bukásában esetleg az is közrejátszhatott, hogy a takarékszektor
elfoglalásának tervét végrehajtó Spéder a saját bankja, az
ingatlanhitelezésre koncentráló, és ezért a 2008-as hitelválságot
követően szorult helyzetbe került FHB megerősítésének során
óvatlan volt. Miután az Európai Bizottság tiltott állami
támogatásnak minősítette a magyar állam 30 milliárd forintos
tőkejuttatását, a bank a jogsértés gyanúját felvető kötvénykibocsátási
programba kezdett, méghozzá a kormány segédletével.
Az FHB 2012 nyarán 15 milliárd forint és 50 millió euró értékben
kötvényeket bocsátott ki, amelyeket az állami Magyar Fejlesztési
Bank vásárolt meg, és amely később cserealapul szolgált egy, a
tőkehiányt orvosolni képes újabb kötvénykibocsátáshoz.
Szeptemberben született meg az „egy magyarországi hitelintézet
tőkehelyzetének módosításáról szóló”, 10 évre titkosított
kormányhatározat, amely suba alatt az FHB feltőkésítését célozta
meg. Az év végén ugyanis a bank újabb, 102 millió euró (durván 30
milliárd forint) értékű, a saját tőkéjébe is beszámítható, ún.
alárendeltkölcsöntőke-kötvényt bocsátott ki. Az ilyen kötvények
azért számíthatók bele a bank saját tőkéjébe, mert egy esetleges
bankcsőd esetén a tulajdonosait csak a többi hitelező tartozásának
rendezése után kell kielégíteni. A bank tájékoztatója szerint a
kibocsátott kötvényeket külföldi vevőknek szánta, ám azok – az
egyik FHB-tulajdonos, a később a Népszabadság felszámolásában is
segédkező Heinrich Pecina cégének, a Vienna Capitalnak a
közvetítésével – a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőhöz (MNV Zrt.)
kerültek. Cserébe az MNV Zrt. az MFB-től addigra már hozzá került
korábbi, tőkepótlásra nem alkalmas FHB-kötvényeket adta,
amelyeket később, 2023 elején visszavásárolt a bank.
Az akkor még csak különféle jelekből sejthető ügylet mind a
bank, mind az állam részéről felvetette a jogsértés gyanúját. A
kötvény kibocsátója ugyanis közleményével a potenciális vásárlókat
tévesztette meg, a kormány pedig az uniós versenyjog által tiltott
állami támogatásban részesített egy magánbankot. Az FHB
tőkehelyzetét rendező kötvények sorsára vonatkozó sejtés végül
2023 februárjában nyert bizonyosságot. A 444 akkori újságírója,
Sarkadi Zsolt az MNV Zrt.-hez a nyolc évvel korábban (!) beadott
iratbetekintési kérelme nyomán ekkor kapta kézbe azt a
dokumentumot, amely fehéren-feketén alátámasztotta a gyanúját,
hogy az FHB kötvényei végül ennél az állami cégnél landoltak.
A megkapott irat szerint az akkori fejlesztési miniszter, Németh
Lászlóné utasította az MNV Zrt.-t, hogy a versenyeztetés
mellőzésével cserélje el a tulajdonában álló FHB-értékpapírokat a
Vienna Capital által cserére felajánlott alárendeltkölcsöntőke-
kötvényekre. Az iratból az is kiderül, hogy az akcióra az említett,
2012. szeptemberi kormányhatározat alapján került sor. Így az a
sejtés is bebizonyosodott, hogy az FHB helyzetét stabilizáló mindkét
ügyletet az a Németh Lászlóné rendezte el, aki 2011-től nemzeti
fejlesztési miniszter, azt megelőzően pedig az MFB egyik vezetője
volt, és Simicska Lajos mellett Spéder Zoltánnal is jó viszonyban állt.
Az, hogy közpénzből segített meg a kormány egy zömmel
magántulajdonban álló bankot, csak azt követően vált a politikai
ellenzéket is érdeklő üggyé, miután Spéder a Magyar Postát is
bevonta az FHB tőkehelyzetének rendezésébe, és a Takarékbanknál
kezelt befektetési alapokat szintén a saját alapkezelő cégébe
irányította át. Ezek az ügyletek ugyanis nyilvánvalóvá tették, hogy a
takarékszektor megerősítése jelszóval folytatott akció csupán
ürügyként szolgál arra, hogy állami és takarékszövetkezeti
forrásokból saját bankját megerősítve építsen föl egy tekintélyes, az
OTP-t is megszorongatni képes pénzintézeti csoportot.
Ezt a célt szolgálta a Magyar Postával 2013-ban kötött, az FHB
számára fölöttébb előnyös – a posta teljes hálózatának és
leánycégeinek a használatára módot nyújtó – stratégiai szövetség is.
A Posta addigi partnerei, a lakossági körben piacvezető OTP,
valamint a korábbi Postabankot megvásárló és magába olvasztó
Erste Bank helyébe a betéti és folyószámla termékek
forgalmazásában a náluk jóval kisebb FHB-csoport lépett. További
előnyökkel is szolgált a partneri kapcsolat: az FHB 50 százalékos
részesedést szerezhetett a Magyar Posta Befektetési Zrt.-ben, az FHB
és Lantos Csaba vagyon kezelő cégének közös tulajdonában álló
Diófa Alapkezelő pedig átvehette a Magyar Posta Ingatlan
Befektetési Alapját. Az együttműködés a jövedelmező Díjbeszedő
Holding bekebelezésére is lehetőséget teremtett.
A gyümölcsöző partnerség keretében vásárolta meg 2014 őszén a
Magyar Posta az FHB Jelzálogbank tulajdonában álló FHB
Kereskedelmi Bank 49 százalékos tulajdonrészét is, amivel egyúttal a
bankcsoport tőkehelyzetét is javította. A részvénycsomag 28,5
milliárd forintos vételárat nem indokolták az FHB-csoport addigi
üzleti eredményei, minthogy az 2006 és 2013 között összesen 19,5
milliárdos veszteséget hozott össze. Az állami Posta által adott
gáláns vételár így a közpénzek elherdálásának gyanúját is felvetette.
 1. ábra
Az FHB és a takarékszövetkezeti integráció tulajdonosi összefonódásai 2015
végén

Megjegyzés: MTBV: Magyar Takarék Befektetési és

Vagyongazdálkodási Zrt. (rövidebben Magyar Takarék Zrt.),
SZHISZ: Szövetkezeti Hitelintézetek Integrációs Szervezete
Forrás: Király Júlia: A magyar bankrendszer tulajdonosi
struktúrájának átalakulása. Közgazdasági Szemle, 63. évf., 2016. július–
augusztus. 744.
Az úthenger még itt sem állt meg. 2014 novemberében a már a
Spéder fennhatósága alá került Takarékbank vezetői bejelentették,
hogy a bank tulajdonát képező Takarék Alapkezelőt öt, együttesen
35 milliárd forint nettó eszközértékű alapját áthelyezik az FHB Diófa
Alapkezelőjéhez, amely egyúttal a takarékszövetkezetek szabad
forrásainak kezelésére is jogot szerzett. A pályáztatás nélkül lezajlott
ügylet nagy felháborodást váltott ki az Országos
Takarékszövetkezeti Szövetségben, Demján Sándor elnök pedig nyílt
levélben fordult a döntéshozókhoz.
2015 végén újabb tőkeemelésre került sor az FHB-ban, amit
elsősorban az a szándék vezérelhetett, hogy a bank visszavásárolja a
2012-ben kibocsátott és a nemzeti vagyonkezelő birtokába került
kötvényeket, amelyek létezése (a vele járó jogsértés miatt) mind a
bankvezetőnek, mind a kormánynak fejfájást okozhatott. A tőzsdei
kereskedés karácsonyi szünetében ezért az FHB 30,5 milliárd forint
értékű részvényt bocsátott ki, amelyet a Takarékbank és harminc,
titokban tartott kilétű takarékszövetkezet jegyzett le. A HVG
információja szerint erről „a legfelsőbb szinten egyeztettek, utasítva a
résztvevőket, melyikük mennyi pénzt tegyen be”. A közgyűlés
megkerülésével, igazgatósági hatáskörben eldöntött tőkeemelés
miatt azonban nem csupán a kisrészvényesek támadták a bank
vezetését, hanem a nemzeti vagyonkezelő is perrel is fenyegetett.
Mindez előrevetítette a csúfos véget: azt, hogy a politikai hatalom
végképp leveszi oltalmazó kezét Spéderről. A tőkeemelést követően
lejárató kampány indult ellene a kormányhoz közeli sajtóban.
Májusban pedig Demján Sándor, az OTSZ elnöke egyenesen Orbán
Viktornak írt nyílt levelet, amelyben „parazitának” nevezte Spédert
és üzlettársait, akik kiszívják a takarékok erőforrásait. „Ezt nemcsak
azért tartjuk aggályosnak, mert innentől kezdve az FHB több tízmilliárd
forintra rúgó veszteségét a takarékszövetkezeti szektor kell hogy
finanszírozza, hanem azért is, mert egy jól körülhatárolható üzleti kör
nyerészkedik százharmincezer szövetkezeti részjegy tulajdonos kárára” –
fogalmazott Demján, majd arra kérte Orbánt, hogy akadályozza meg
százharmincezer részjegytulajdonos, azaz családtagjaikkal együtt
mintegy hatszázezer ember kisemmizését. Ezt követte Patai
Mihálynak, a Magyar Bankszövetség elnökének a nemzetgazdasági
miniszterhez írt levele, amelyben az FHB-bankcsoport és tulajdonosi
köre által élvezett különleges előnyöket vetette a kormány szemére.
A két feljelentő ekkor már nyílt kapukat döngetett: Orbán Viktor
gyorsan és egyetértően válaszolt nekik, kormánya pedig azon
melegében benyújtott egy, a Spéder által kidolgozott
takarékszövetkezeti integrációs rendszert gyökeresen átíró
törvényjavaslatot, amit már másnap elfogadott az Országgyűlés. Az
új törvény az MNB felügyeleti jogkörét az integrációs szervezet fölé
is kiterjesztette, miközben megerősítette azt, és súlytalanná tette a
takarékok központi bankjaként működő Takarékbankot.
A törvénymódosítás napján, 2016. június 7-én az MNB is
bekeményített. Majdnem négyéves késedelemmel ugyan, de
megbírságolta a bankot tiltott piacbefolyásolásért, amiért a 2012
végén kibocsátott kötvényeinek a tájékoztatója megtévesztő volt.
Nem annyira maga a büntetés, mint inkább a vele járó üzenet volt
érdekes, hiszen a jegybanki ítéletet követően nehéz lett volna
elhárítani azt a gyanút, hogy Spédernek a kormány segédletével
végzett machinációja jogsértő lehetett. Az ellenzéki MSZP akkori
parlamenti frakcióvezetője, Tóth Bertalan feljelentést tett a bank és a
Posta közötti üzleti tranzakciók ügyében. Elsősorban azt kifogásolta,
hogy a magántulajdonú FHB állami erőforrásokat használhatott a
Magyar Postával kötött megállapodások és a vele közösen
létrehozott cégek segítségével.
Utólag kiderült, hogy az ügyészség ennek alapján több pontban is
vádat emelt Spéder ellen. A csalás gyanújával indult eljárásban a
nyomozóhatóságok a Posta és a bank közötti részvényadásvételi
szerződést, a bank 2012. évi kötvénykibocsátását, a Posta
tulajdonában álló gazdasági társaságok értékesítését, valamint a
takarékszövetkezeti rendszer integrációja során kötött szolgáltatási
szerződéseket vizsgálták. A 2019 végén lezárt eljárás komolyságáról
azonban sokat elárul, hogy a nyomozás a határidő többszöri
hosszabbításával zajlott és a három év alatt nem került sor a
gyanúsított kihallgatására.
Miután ügyészségi nyomozással és a magánéletére is kiterjedő,
lejárató médiakampánnyal a politikai hatalom kellő nyomást
gyakorolt rá, Spédernek szinte az összes érdekeltségét el kellett
adnia tulajdonostársainak (BIF) vagy a kijelölt új tulajdonosoknak
(CEMP), vélhetően a piaci ár alatt. Az FHB Jelzálogbankban levő
részvényeit is kénytelen volt eladni és vezetői pozíciójáról
lemondani, amivel végképp elveszítette befolyását az általa felépített
bankbirodalom fölött.
2019 végén oszlottak el a felhők az egykori bankvezér feje felől.
Az időközben az MSZP elnökének megválasztott Tóth Bertalan és
Polt Péter legfőbb ügyész között 2020 őszén folytatott levélváltásból
kiderült, hogy a Nemzeti Nyomozó Iroda korrupcióellenes részlege
megszüntette az ellene folyó nyomozást. Spéder megmenekült
ugyan, de bukásának üzenete tovább él. A Magyar Narancs
újságírója, Keller-Alánt Ákos ezt így összegezte: „Az indítékok nem
tiszták, a módszerek ijesztőek. Spédert szép csendben is háttérbe lehetett
volna szorítani, ám akkor nem lett volna egyértelmű az üzenet: ellenség
vagy barát, üzletember vagy magánszemély, nem számít. Bárki így járhat,
aki ellent mer mondani a rendszernek.”
A bankos pozíciói mellett a szisztematikusan felépített
pénzintézeti birodalmából is kiakolbólított Spéder Zoltán helyét
elfoglaló Vida József messze nem bírt akkora önállósággal, mint
elődje. Mögötte mindvégig ott érezhető Orbán barátjának, Mészáros
Lőrincnek a személye, aki azon túl, hogy a Takarék-csoport irányítói
pozíciójába emelte, az időközben az érdekeltségébe került MKB
Bank révén a Spéder által felnövesztett FHB-csoport
bekebelezésében is segítette őt. Feltehetően Mészáros bizalmából
végezhette Vida a gigabank összehozásának kezdeti lépéseit is, ám
ezt a posztot egy idő után nála ambiciózusabb és rátermettebb
személynek kellett átadnia.
Ahhoz ugyanis, hogy az időközben kikristályosodott végső terv
szerint életképessé váljon a sok, gyökeresen eltérő üzleti kultúrájú
részből összerakott pénzintézeti csoport, nagyobb szakértelemre és a
szakmai körökben jobb kapcsolatokra lehetett szükség, mint amivel
a takarékok világában mozgó Vida rendelkezett. Spéder Zoltán
feltehetően alkalmas lett volna erre a feladatra – csakhogy ekkor ő
már messzire került az egykor az életelemét jelentő bankok világától.
6.
Egy
ütőképes
baráti bank
létrehozása
 A lakosság körében népszerű takarékok bekebelezése a
bankszektor elfoglalásának fontos lépése volt ugyan, ám a politikai
hatalom más pénzintézetekre is szemet vetett. A cél egy ütőképes,
idővel az OTP pozícióját is megrengető bankcsoport létrehozása volt.
A nagyobb méretű pénzintézetek közül a bajor tartományi bank
leányaként működő MKB és az amerikai General Electric Capital
tulajdonát képező Budapest Bank megvásárlására nyílt alkalom, és a
kínálkozó lehetőségekkel tetemes állami költségük ellenére is élt a
magyar kormány.

6.1. Előre letárgyalt esküvők

Bár a nagymértékű és diszkriminatív módon kivetett bankadó
egyik – az Orbán-kormány verbális üzeneteivel is megerősített –
célja az lehetett, hogy a külföldi tulajdonú pénzintézetek közül
néhányan önként adják át a helyüket a „nemzeti” tulajdonosoknak, a
folyamat nem egészen így alakult. Két tekintélyes nemzetközi
pénzintézet nem a különadó terhe miatt kívánt megszabadulni itteni
leánybankjától, hanem más okokból, de végül is mindkettő
lehetőséget teremtett a magyar kormány számára a bankvásárlásra.
A hazai bankpiac patinás szereplője, a Bayerische Landesbank
tulajdonában működő MKB Bank megvásárlását egyébként semmi
nem indokolta 2014-ben, hiszen a bajor tulajdonos állt eladási
kényszer alatt: egy korábbi uniós segítség fejében 2016 végéig neki
kellett megszabadulnia a súlyosan veszteséges magyar leányától. A
kormány bármi áron történő bankvásárlási szándékára utalt az aktus
szokatlan gyorsasága, a bank átvilágításának elmulasztása, aminek
következtében a magyar állam számára előnytelen vételár alakult ki.
A nagyvonalú árban esetleg a bajor kormánypártnak, a CSU-nak, és
rajta keresztül a Fidesz uniós pártcsaládjának, a Néppártnak tett
szívességért nyerhető politikai előny is szerepet játszhatott.
A kormány 55 millió eurót fizetett a tulajdonosa által előzőleg 270
millió eurós tőkejuttatásban részesített MKB-ért, ám ez is elég
magasnak számított ahhoz képest, hogy a megelőző két évben 700
millió eurós veszteséget termelt a bank, jórészt a korábban
felelőtlenül kihelyezett ingatlan- és projekthitelei miatt. Nem volt
meglepő ezért, hogy a bajor tartományi pénzügyminiszter üdvözölte
az eladást, mondván, hogy „a magyar bank eladása felszabadultságot
jelent számukra, ezzel a BayernLB egy súlyos fejezetet zár le
végérvényesen”. A kapkodásra utalt az is, hogy miközben a vétel előtt
szükséges tulajdonosi feltőkésítés mértékét maga az MNB hagyta
jóvá, pár hónappal később már olyannyira problémásnak ítélte meg
a bankot, hogy – a frissen elfogadott bankszanálási törvényre
hivatkozva – sürgősen saját védőszárnya alá vonta.
A jegybanki vezetés ezzel beismerte, hogy hibázott, amikor
elégtelen tőkeemelést írt elő az MKB bajor tulajdonosának. De
nemcsak önmagáról, hanem a kormányról is szegénységi
bizonyítványt állított ki, hiszen e lépésével azt is feltételezte: az
állam képtelen volna megbirkózni a tulajdonába vett bank
problémáival. Külön érdekesség, hogy a kormány tulajdonosi
alkalmatlanságát sugalló bejelentést az MNB elnöke a kormányfővel
közösen tartott sajtótájékoztatón tette meg. Annak is komoly üzenete
volt, hogy a bejelentést megelőzően a kormány illetékesei úgy
passzolták egymásnak a bankot, mint a forró krumplit: a
nemzetgazdasági minisztertől először Lázár Jánoshoz került, majd
tőle vette át végül az MNB.
A szanálási hatóság funkcióját magához ragadó MNB később
azzal az érveléssel hárította el a részleteket firtató újságírói
érdeklődést, hogy az MKB Bank „köztulajdon jellege” megszűnt,
amikor fő részvényese a jegybank kebelében működő Szanálási
Vagyonkezelő lett. Pedig a közérdeklődést indokolhatta, hogy a nem
teljesítő projekthitelek és a fedezetükként szolgáló ingatlanok
megvásárlására az MNB-ben létrehozott Magyar Reorganizációs és
Követeléskezelő Zrt. módot adott rá, hogy az MKB követeléseinek és
ingatlanjainak nyomott áron történő átvételével baráti
vállalkozásokat segítsen nyereséghez jutni. (Hasonló gyanú már a
Postabank követeléseit 1999-ben átvevő Reorg Rt. esetében is
felvetődött, bár ezt végül nem tudta bizonyítani az akkori ellenzék
által felállított parlamenti vizsgálóbizottság.)
A szanálás záró lépéseként az MNB értékesítette a bank
részvényeit. Bár eredetileg azt ígérte, hogy a részvények legalább 51
százalékát nemzetközi tenderen adja el, a preferált tulajdonosi
struktúrában külföldiek is szerepelnek, később pedig tőzsdei
értékesítésre is sor kerülhet – ebből semmi nem valósult meg. A
kezdeti hét érdeklődőből végül hárman nyújtottak be kötelező
érvényű ajánlatot, közülük a legmagasabb vételárat ígérő
konzorciumot választotta ki az eladó. A 37 milliárdos árból az
adófizetés után megmaradt 32 milliárd forintos összeg – az MNB
közleménye szerint – éppen fedezte a bank szanálásához
szükségessé vált állami támogatást.
A részvények 45–45–10 százalékos arányban a Blue Robin
Investments, a Metis Magántőkealap és a Pannónia Nyugdíjpénztár
birtokába kerültek. A bankot megszerző konzorcium tagjai azonban
átláthatatlan tulajdonosi háttérrel rendelkeztek és pénzügyi
képességeik sem látszottak megnyugtatónak, holott a lakossági
megtakarításokat becsatornázó bankoknál különösen fontos a
tőkeerős, jó üzleti hírnevű és érdekkonfliktusoktól mentes
tulajdonosok megléte. Az egyik vevőt, a Metis Magántőkealapot
csupán a pályázat beadását pár nappal megelőzően indította útnak a
Minerva Tőkealap-kezelő, igaz, az MNB döntéséig 42 milliárd
forintot tett bele. Később derült csak fény arra, hogy miből: a Metis
mögött a Mészároshoz köthető Opus Global Nyrt. állt.
A másik nagyrészvényest, a pár millió forintos tőkével alapított,
Luxemburgban bejegyzett Blue Robin SCA-t a kötelező ajánlat
beadásakor még be sem jegyezték, és később sem látszott, miből telik
a cégnek a rá eső közel 17 milliárdos vételárra. A rejtélyes hátterű
vevő a munkavállalói részvényprogram keretében 10 százalékos
pakettet gyorsan átadott a bank dolgozóinak, majd a fennmaradó 30
százaléknyi részvényhányad kétharmadát (20 százalékot) a Matolcsy
György jegybankelnök rokonaként ismert Szemerey Tamás
tulajdonában álló BanKonzult, egyharmadát (közel 10 százalékot)
pedig az egykori MNB-alelnök Balog Ádám cége vásárolta meg,
amely erre a célra a Gránit Bank hitelét használhatta föl.
Jól működött tehát a tranzitállamosításnak a Takarékbanknál is
jól bevált módszere: az egykor külföldi tulajdonban lévő bank az
állami lét alig kétéves intermezzóját követően az előre kiszemelt, a
kormányfőhöz (Mészáros), illetve a jegybankelnökhöz (Szemerey,
Balog) közel álló magyar magántulajdonosok kezébe került. Az MKB
célzott magánkezekbe juttatására jól illenek a Nobel-díjas írónő,
Elfriede Jelinek szavai, amit a sorozatosan kizsigerelt és ezzel csődbe
vitt, ide-oda passzolgatott osztrák Hypo Alpe Adria Bankra mint
eladó menyasszonyra tett: „Ez az esküvő már rég le volt tárgyalva, jóval
azelőtt le volt tárgyalva, hogy a kérők megjelentek a színen.”[7] Már a
takarékszektor baráti kezekbe történő átjátszása is hasonló metódust
követett (a hozományt itt a 136 milliárd forintos állami tőkejuttatás,
valamint a kiterjedt hálózatú Magyar Posta jelentette), csak itt az
„előre letárgyalt” kérőt, Spédert időközben az Orbán-barát
Mészárosnak parírozó Vidára cserélték le.
Vélhetően előre kiszemelt vevő szerezte meg a kormány
tőkeemeléseivel és jegybanki segítséggel felnövesztett, szép
hozománnyal ellátott Gránit Bankot is. A kormány által több ízben
feltőkésített pénzintézet 36,5 százalékos állami részvénypakettjének
megvásárlására a talányos Aranyalma Projekt elnevezéssel lehetett
pályázatot benyújtani 2017-ben. Az egyetlen pályázó a bankot
vezető, és a cégén keresztül egy ideje már 24 százalékban tulajdonló
Hegedüs Éva volt, aki olyan szavazatelsőbbségi részvényeket is
birtokolt, ami miatt csak vele egyetértésben lehetett stratégiai
döntést hozni. Ezért hiába történt formálisan pályáztatás, mivel rajta
kívül senkinek sem volt esélye érdemi beleszólást szerezni, egyedül
neki érte meg a 4,5 milliárd forintos vételárat megfizetni a felkínált
részvénycsomagért.
A vásárlásra fordított pénz zöme feltehetően baráti hitelből
származott, hiszen ekkora összeg nehezen gyűlhetett össze a 2017-
ben még csak egymilliárd forint profitot kitermelő kisbankból. Ilyen
szívességi kölcsönt kaphatott például az MKB-tól cserébe azért, mert
korábban éppen a Gránit Bank hitele segítette a nagybank új
tulajdonosait a vételár előteremtéséhez. A bank szárnyalása és
tulajdonosi körének későbbi átalakulása azt tükrözi, hogy az Orbán-
rezsim továbbra sem tévesztette szem elől a pénzintézetet. 2021
végén a kormányfő veje, Tiborcz István cége, a BDPST Zrt. vásárolta
meg a Gránit Bank 57 százalékos tulajdonrészét. Hogy mennyiért és
miből, az rejtve maradt, csupán annyi sejthető, hogy a 42 milliárd
forint saját tőkéjű pénzintézet részvénycsomagjának az ára több
tízmilliárd forintra rúghatott. Tiborcznak a pénzügyi szektor iránti
érdeklődését jelzi, hogy ugyanekkor vásárolta meg a Diófa
Alapkezelőt is, amely egykor Spéder Zoltán érdekeltségéből került
(a bankár bukása után) az Orbán-vő barátjához, Jellinek Dánielhez, a
birtokába vett Gránit Bank pedig megszerezte az Equilor Befektetési
Zrt. többségi tulajdonát.
A vásárlást követően bejelentették: „A tranzakció nem jelent
változást a bank irányításában, a pénzintézetet továbbra is Hegedüs Éva
elnök-vezérigazgató vezeti, aki a bank részvényesi értékének növelésében
kisebbségi tulajdonosként marad érdekelt.” Azt is közölte a bank, hogy
munkavállalói képviselete tőkeemelést hajt végre a társaságban,
amivel a BDPST tulajdoni aránya 43,2 százalékra süllyed. Ám ezt a
csökkenést ellentételezte, hogy 2022 decemberében Tiborcz cége
újabb 2 milliárdos tőkeemelést hajtott végre. Később Orbán veje a
bankot vezető Hegedüs Eva családi cégének részvényeit is
megvásárolta.
A hitelválságot sikeresen átvészelő Budapest Bankot (BB) is
méltányolható magyarázat nélkül vásárolta meg a magyar kormány
2015-ben, ráadásul közel 700 millió dollárért, amit a szakma
indokolatlanul nagy árnak minősített. Holott, miként az MKB-nál, itt
is az amerikai tulajdonos General Electric Capitalnak lett volna
fontos, hogy – profiltisztítás miatt – megszabaduljon magyar
leányától; vagyis a vásárlással neki is szívességet tett az Orbán-
kormány. A nemzetközi szervezettel, az EBRD-vel (más ügyekben
is) kötött megállapodás értelmében 2018 végéig kell(ett volna) újból
privatizálni a BB-t. Ám azt megnehezítette, hogy a magyar állam
irreálisan magas áron vette meg a pénzintézetet, ezt pedig a
privatizálás során is el kellett érnie ahhoz, hogy tiltott állami
támogatással meg ne sértse az uniós versenyjogot.

6.2. A megszerzett bankok összeboronálása

A gépezet továbbra sem pihent. A cél az lehetett, hogy még
ütősebbé tegyék a bankszektor politikai hatalom által bekebelezett
szegmensét. Egyetlen méretes banki konglomerátumba kívánták
összeboronálni az addigra már az FHB-csoportot is magában foglaló
takarékszektort az MKB Bankkal és a Budapest Bankkal, amivel
versenytársat állíthatnak az OTP-nek, és egyúttal Csányi Sándor
gazdasági hatalmát is kordában tarthatják.
Ezt a célt szolgálta a 2017-ben Fúziós Stratégia Projekt néven
elfogadott ötéves stratégia. Az 1100 fiókkal rendelkező
szövetkezeteket 12 regionális takarékszövetkezetben olvasztották
össze, és célul tűzték ki, hogy univerzális nagybankká növesztik
őket. Elkezdték a közös működés kialakítását a szabályozás, a
termékkör, a piaci fellépés és az egységes informatika terén. Hogy
szorosabbá fonják a kötelékeket, a takarékokat irányító Vidát
beválasztották az MKB-ban már 45 százalékos részvényhányaddal
rendelkező tulajdonosa, Mészáros Lőrinc cégbirodalmának
zászlóshajója, az Opus Global Zrt. igazgatóságába, a Mészáros
érdekeltségébe tartozó Appeninn Office pedig megvásárolta az FHB
központjának otthont adó irodaházat.
Komoly gondot okozott a kormány által korábban megvásárolt
Budapest Bank egyesítése a magánkézben lévő MKB-val és a
takarékszektorral. Erre végül a bank részvényeinek 2020. decemberi
apportjával került sor, akkor alakult ki a részvénycserével
létrehozott Magyar Bankholding Zrt. tulajdonosi struktúrája. Mint
minden érdemi kérdésben, nyilvánvalóan ebben is a legfelső
hatalom döntött. Ám a létrejövő közös vagyon felosztásába egy
kényszerítő körülmény is beleszólt. Mivel a Budapest Bankot akkori
árfolyamon közel 200 milliárd forintért vette meg a magyar állam,
ennél kisebb értéken a bankholdingba sem apportálhatta, különben
az ügylet az uniós versenyjog által tiltott állami támogatásnak
minősült volna. Hogy létrejöhessen az üzlet, az MKB és a
Takarékbank értékét is nagyjából a Budapest Bank szintjére
tornászták fel. Ily módon az összesen 744 milliárd forintra értékelt
holdingból a Takarékbank tulajdonosai 37,7 százalékkal
részesednek, őket az MKB mögött álló csapat követte 32 százalékos
tulajdonhányaddal, a Budapest Bank állami gazdájának pedig 30,3
százalékos rész jutott. A 2023-as fúzióval létrejövő gigabankot is ez a
tulajdonosi megoszlás jellemzi.
 Homály fedte viszont, hogy kik álltak a közvetlen tulajdonosok
mögött, hiszen köztük rejtőzködésre alkalmas magántőkealapok is
voltak. Még a nyilvános részvénytársaságként működő MKB új
tulajdonosainak kilétét is elfedte a magántőkealap intézménye.
Annyi sejthető volt, hogy a bank 35 százalékát birtokló Metis
Magántőkealap mögött a Mészároshoz köthető Opus Global Nyrt.
állt, a másik egyharmadrészt birtokló Uncia Magántőkealap pedig a
szintén Mészároshoz és Orbánhoz kötődő Szíjj László egykori
érdekeltségének megvásárlásával lépett a tulajdonosok közé.
A Takarékbank Zrt. tulajdonosait illetően még nagyobb volt a
talány. A bank elvileg „teljes” képet adott ugyan róluk, ám a végső
tulajdonosokról csupán annyit hozott nyilvánosságra, hogy az állam
17,7 százalékkal részesedik benne a Magyar Posta révén, 9
százalékon pedig mintegy 300 magánszemély osztozik fejenként
0,01–0,02 százalékos részesedéssel (őket egyenként is nevesítette a
bank egyik eldugott közleménye). Csak éppen a Takarékbank 73,4
százalékát birtokló Magyar Takarék Zrt. tulajdonosi hátterét hagyta
homályban a bank. A Tőzsdei Egyéni Befektetők Érdekvédelmi
Szövetségének (TEBÉSZ) elnöke derítette ki, hogy tulajdonosai
között Vidához és Mészároshoz köthető cégek is megtalálhatók.
A TEBÉSZ elnöke „a cégbíróságon hozzáférhető
dokumentumokban azt találta, hogy a jelzálogbankot az MTB-
n keresztül birtokló Magyar Takarék Befektetési és
Vagyongazdálkodási Zrt.-ben Vida József idén májusban 35,9
százalék, Gál Miklós 29,2 százalék erejéig volt érdekelt. Egy
évvel korábban még csak 15,4, illetve 1,3 százaléknál tartottak.
(A Mészáros házaspár 12,5 százalékos pakettje nem változott.)”
– írta a 24.hu.
Ha már a három bankcsoport tulajdonosait is meglehetős homály
fedte, nem volt meglepő, hogy az összefésülésükből 2020 végén
létrehozott Magyar Bankholding Zrt. tulajdonosi háttere sem lett
kellően átlátható. A megismeréshez az nyújtott némi támpontot,
hogy a bankokban történő tulajdonszerzés – meghatározott
tulajdonhányadok elérésekor – a pénzügyi felügyelet engedélyéhez
kötött. A sajtó ezért annyit kideríthetett, hogy Mészáros Lőrinc
cégeinek tulajdonhányada a Magyar Bankholdingban már az
induláskor meghaladta a 19 százalékot, 2021 júliusában pedig újabb,
hozzá kötődő magántőkealapok megjelenésével 40 százalékra nőtt.
A nyilvános részvénytársaságként működő MKB Bank tőzsdei
bejelentéseiből pedig arra is fény derült, hogy a holdingban 23
százalékot birtokolnak a (Matolcsy fiai barátjaként, üzlettársaként
ismert) Száraz István befolyása alatt álló cégek és magántőkealapok.
Ám, mint az Orbán-rezsim sok más cégcsoportjánál, itt is
beleütközünk a magántőkealapoknak a végső tulajdonosokat elrejtő
falába.
A Direkt36 által elvégzett kutatás a tényleges tulajdonosi
nyilvántartás alapján később felderített néhány, addig homályban
megbújó összefüggést a magántőkealapok és a rezsim közismert
kliensei között. Ebből nem csupán az a sejtés igazolódott be a
Magyar Bankholding részvényeinek 14,8 százalékát birtokló Eirene
és Metis nevű magántőkealapokról, hogy az Opus Global
alapkezelőn keresztül Mészáros Lőrinchez sorolhatók, hanem az is,
hogy maga a részvénycsomag is Orbán Viktor barátjáé. Arra is fény
derült, hogy a Magyar Bankholding 10,8 százalékát a jegybankelnök
fiának, Matolcsy Ádámnak a baráti körébe tartozó Száraz István
birtokolja; az ő pénzét kezeli ugyanis az Uncia Magántőkealap,
amely a Blue Robin nevű luxemburgi társaságon és két további
magyar cégen keresztül ennek a részvénycsomagnak a végső
tulajdonosa.

6.3. A Gólem életre kelt

Az FHB-csoporttal megerősített takarékszektor, valamint az MKB
Bank és a Budapest Bank összeboronálásából létrejött Magyar
Bankholding már születésekor a piac második legnagyobb
szereplőjévé vált. A holdingban összeállt csoport együttes
mérlegfőösszege az OTP Bank magyarországi üzletének a
háromnegyedét sem érte el ugyan, a betétállománya pedig csupán a
piacvezető bankénak a kétharmada volt, de együttes
hitelállományuk már megközelítette az OTP Bank itthon kihelyezett
hiteleit. A Bankholding már az induláskor piacvezető volt a vállalati
hitelezésben (28 százalék körüli részesedéssel), valamint az agrár- és
élelmiszeripari ágazat finanszírozásában (28, illetve 26 százalékos
részesedéssel), és a lízingpiacon is jó pozíciót ért el. A holding
gyenge hatékonyságát jelzi ugyanakkor, hogy bár két és félszer
annyi bankfiókot működtet, mint az OTP Bank, és ugyanannyi
(mintegy tízezer) főt foglalkoztat, jóval kevesebb ügyfelet szolgál ki
velük.
A Magyar Bankholding tulajdonosai és irányítói nem elégednek
meg azonban a három bankcsoport összetolásával elért piaci
részesedésekkel, további vásárlásokkal is növelni kívánják azt. Barna
Zsolt igazgatósági elnök 2021 tavaszán így határozta meg
nagyratörő álmát:
„A nemzeti bajnok szerepét céloztuk most meg: 2023-ra
olyan stabil, jól működő bankot szeretnénk felépíteni, ami
magyar és külföldi akvizíciókra is képes, és rövidesen
Magyarország mellett a régió más országaiban is megvetheti a
lábát.”
Barna kijelentése azért érdemelt különös figyelmet, mert a
magyar bankpiac „nemzeti bajnoka” címet évtizedek óta viselő OTP
általános vezérigazgató-helyettesi posztjáról igazolt át a jórészt
Mészáros Lőrinc érdekeltségébe tartozó bankcsoporthoz. A meglepő
lépésre azt követően került sor, hogy, noha a bank második
emberének számított, nem választották be az OTP igazgatóságába,
amivel világossá tették, hogy aligha lehet Csányi Sándor utódja. Ez
magyarázhatja, hogy három hónap múlva már az OTP Bank
versenytársául szánt óriásbankon munkálkodó csapat, a három
pénzintézetet összeboronáló Magyar Bankholding Zrt. élén találjuk.
Ambiciózus kijelentése így akár az OTP-vezérnek szóló
figyelmeztetésként is értelmezhető volt.
A holdingba szerveződött három pénzintézet mindegyike hozott
a frigybe olyan erősségeket, amelyek, ha a szinergiahatások
előhívhatók, kompenzálhatják a meglévő gyengeségeket. A Takarék
Csoport a kisebb településeket is elérő, kiterjedt fiókhálózata révén
népszerű a vidéki lakosság körében: a magyar háztartások
betéteinek közel ötöde landolt nála, ami a bankholding számára is
stabil forrást biztosíthat. Emellett az agrárhitelezésben és a jelzálog-
finanszírozásban szerzett szakismereteit is hasznosíthatja a holding.
A Takarék Csoportot jól kiegészíti a főként a nagyobb méretű
vállalatokra és a tehetősebb lakossági ügyfélkörre fókuszáló, a
lízing- és alapkezelői piacon is erős MKB. A Budapest Bank pedig
versenyképes üzleti modellel, az áruvásárlási kölcsönök, az
autófinanszírozás, a hitelkártya-üzletág, valamint a kisvállalkozók
hitelezése terén kialakított jó piaci pozíciókkal erősítheti a csoportot.
2022. március végén a Budapest Bank beolvadt az MKB Bankba,
és az utóbbi logója alatt annak banküzemi folyamatait és
informatikai rendszerét vitte tovább az egyesült pénzintézet
(lemondva az előbbi olyan előnyeiről, mint például a standardizált
bankolás). 2023. április végén a Takarékbank Zrt. is beolvadt az
MKB-ba; az így „életre kelt Gólem” már MBH Bank Nyrt. néven
működik tovább. Az egyesüléssel le lehet faragni a működés
bankfajlagos költségeit, amivel növelhető a jövedelmezőség. A
szinergiahatások kiaknázásából származó előnyök azonban könnyen
elolvadhatnak, ha a tulajdonosok továbbra sem tudják háttérbe
szorítani a prudens bankműködést keresztező, személyes érdekeiket.
Oroszország 2022. februári ukrajnai inváziója piacbővítési
lehetőséget kínált a Bankholding számára. Az ellenlépésként
bevezetett, az orosz pénzintézeteket sújtó szankciók miatt ugyanis
megrendült a legnagyobb orosz bank európai érdekeltségeit irányító
osztrák Sberbank Europe AG helyzete, az MNB pedig felfüggesztette
az annak leányaként működő Sberbank Magyarország Zrt.
működési engedélyét, és elrendelte a végelszámolását. Mint utóbb
kiderült, a jegybank lépése elhamarkodott volt, mivel az osztrák
Sberbank maradéktalanul vissza tudta fizetni magyar leányának a
bankközi betétből származó, mintegy 90 millió eurós összegű
tartozást.
Noha több jelentkező is volt a Magyarországon 27 bankfiókkal
rendelkező pénzintézet 330 milliárd forintos hitelállományának
átvételére, a legtöbbet ígérő nyertes a Magyar Bankholdinghoz
tartozó MKB lett, elhappolva az üzletet a szintén pályázó Erste és
Raiffeisen elől. Az ügylet révén mintegy 35 ezer lakossági, valamint
3 ezer kis-, közép- és nagyvállalati ügyfél került át az MKB Bankhoz,
az átvett hitelportfolió a lakossági üzletágban jó hitelminőségű
személyi kölcsönöket és babaváró hiteleket, a vállalati körben pedig
kkv-hiteleket tartalmaz. Az akvizíció 6–7 százalékkal megnövelte a
Bankholdingban egyesülő pénzintézetek összesített hitelállományát,
és tovább erősítette a vállalati hitelezésben már addig is elért
piacvezetői pozícióját. A holding 2022 végén 2700 milliárd forintos
vállalati hitelállománnyal rendelkezett, és piacvezetőnek számított a
támogatott programokban: a Széchenyi Kártyában közel
egyharmados, az Agrár Széchenyi Kártyában pedig közel 75
százalékos volt a piaci részesedése.
A Budapest Bankkal és a Sberbank állományainak átvételével
megerősített MKB 2022-ben már – főként a jegybanki és bankközi
kamatok emelkedésének köszönhetően – 177 milliárd forint adózott
nyereséget ért el, pedig őt is mintegy 70 milliárddal sújtották a
kormány különadói és a változó kamatozású lakáshitelek kamatát
2021. októberi szinten rögzítő, többször meghosszabbított
kamatstoprendelete. A Bankholding saját tőkéje 809 milliárd, a
mérlegfőösszege pedig a 10 600 milliárd forint volt.
(Összevetésként: az OTP-csoport belföldi magbankja 250 milliárd
forint profitot termelt, saját tőkéje 2000 milliárd, mérlegfőösszege
15 700 milliárd forint volt.)
Az eltérő üzleti kultúrájú pénzintézetek összeboronálása sem
lehetett könnyű feladat, hiszen ilyen kiterjedésű fúzióra a hazai
bankrendszerben még nem volt példa. Még nehezebb menet vár a
nagybank vezetőjére, ha – mint tervezi – régiós bajnokká kíván válni,
amire a tucatnyi régióbeli bankot felvásárolt OTP mutatott példát. A
holdingot 2022-től már elnök-vezérigazgatóként irányító Barna Zsolt
szakmai múltja és a politikai kapcsolatrendszere elvileg megfelelő
hátteret nyújthat külföldi piacokon történő akvizíciókhoz, amihez a
kormány támogatását is élvezheti. Pályája kezdetén az Állami Pénz-
és Tőkepiaci Felügyeleten dolgozott, ahol az ügyvezető igazgatói
státusig tornászta föl magát. Itt szerzett szakértelmét 2010 után az
OTP különböző posztjain kamatoztatta. Ő irányította a montenegrói
leánybank átszervezését, és később is feladata volt számos
országban leánybankokkal rendelkező pénzintézet különböző
egységeinek összehangolása.
Barna az OTP Ingatlan Befektetési Alapkezelő vezérigazgatói
tisztségét is ellátta, méghozzá éppen akkor, amikor a cég egy
nagyobb részvénycsomagot is megvásárolt a Mészáros Lőrinc
érdekkörébe tartozó Appeninn Nyrt.-ben. A fáma szerint Barna
„egyfajta hídszerepet töltött be Csányi Sándor és a Mészáros-világ
között”: közvetített a felek között, és vadászatokra is járt
mindkettőjükkel. Bár 2018-ban Barna vezérigazgató-helyettessé
lépett elő, mégsem számíthatott rá, hogy főnöke vezérigazgatói
székét megörökölje. Így épp jókor érkezett 2020 végén Mészáros
Lőrinc ajánlata, aki először az MKB elnök-vezérigazgatójává tette,
majd egy évre rá a Magyar Bankholding teljhatalmú vezetőjévé
emelte.

6.4. Összefonódások, érdekkonfliktusok

Ha figyelmen kívül hagyhatnánk a haveroknak, esetenként saját
közvetett tulajdonosaiknak nyújtott kölcsönök kockázatát, valamint
a tulajdonosok érdekkonfliktusait, még gyümölcsözőnek is
tekinthetnénk a három bankcsoport fúzióját. Azt az ambíciót
azonban nehéz komolyan venni, hogy a holding egyhamar az OTP
versenytársa legyen, jóllehet az egyesüléssel annak méretét sok
tekintetben megközelítő, néhány üzletágban a piacvezető
pénzintézetet megszorongató bankcsoport jött létre. Pedig a
Bankholding által támasztott verseny pozitív hatást is gyakorolhatna
az OTP és a többi bank kínálta szolgáltatások minőségére és árára,
ami utólag igazolhatná a bankholding létrehozásának társadalmi
hasznosságát. Az empirikus kutatási eredmények szerint ugyanis
erősítheti az ügyfelek érdekét szolgáló bankversenyt, ha viszonylag
kicsi a különbség a legnagyobb szereplők piaci részesedése között.
Nem lehet azonban eltekinteni a Bankholding tulajdonosi
hátterében felsejlő összefonódások és érdekkonfliktusok jelentette
kockázatoktól. Bár a holding tulajdonosai igyekeztek a
magántőkealapok mögé bújva eltitkolni a kilétüket, annyi azért
kiderült, hogy a magyar államnak a kormány irányítása alatt álló
szerveinek 38 százalékos tulajdonrészük van benne, a
részvényeknek a stratégiai döntéseket blokkolni képes 25,6 százalék
Mészáros Lőrinc és Száraz István birtokában van, és mintegy 4
százalékos paketten több száz kisrészvény osztozik. A fennmaradó,
közel egyharmados tulajdonhányad mibenlétét azonban továbbra is
homályban tartja az MTB Zrt., amelyről, mint szó volt róla, annyit
tudott meg a tényfeltáró sajtó, hogy többszörös áttéten keresztül
Mészároshoz és Vidához köthető cégek is lehetnek közöttük.
Gondolhatnánk, hogy nagyobb baj nem lehet, hiszen a holdingot
a papírforma szerint arra alkalmas vezetők irányítása alá helyezték,
akik, betartva a bank betétesei és hitelezői védelme érdekében
számukra előírt óvatossági szabályokat, ellenállnak az esetleges
tulajdonosi nyomásnak. Ám a Bankholding eddigi vezetői kevéssé
győznek meg minket erről. A takarék hadművelet utolsó simításait
elvégző Vida József régi bankárként került ugyan a holding
vezérigazgatói székébe, ám az óvatos bankműködés iránti
elkötelezettségének a hiányát jelezte, hogy a Mészárossal közös
érdekeltségükben álló, hárommilliárd forint alaptőkéjű TV2 Média
Csoport Zrt.-nek és egy külső műsorgyártójának 2020 végén 20
milliárd forint hiteltartozása volt a Mészároshoz köthető MKB-nál és
a Vida vezette Takarékbanknál. Igaz, Vida nem sokáig élvezhette a
bankholding vezérigazgatói funkcióját, meg kellett elégednie a
Takarék Jelzálogbank elnöki tisztségével, ám továbbra is
igazgatósági tag maradhatott a holding tulajdonosai között fontos
szerepet játszó Mészáros Lőrinc-féle Opus Globalban.
Ám Vida háttérbe szorulásával is maradhattak a bank
körültekintő működését veszélyeztető érdekkonfliktusok. Noha az
OTP Bank vezetői posztjáról a Bankholding irányítójává avanzsált
Barna Zsoltot szakmai pályája elvileg alkalmassá teszi új funkciójára,
ő is régóta kötődik Mészároshoz, sajtóforrások szerint éppen az ő
kérésére lett a TV2 igazgatósági tagja 2017-ben. Érdekkonfliktusát az
is táplálhatja, hogy cége – hathatós kormányzati segédlettel – egy, a
paksi beruházásban érdekelt Ganz-gyár tulajdonosává vált. A
Bankholding leányvállalatokért felelős vezérigazgató-helyettesévé
pedig 2021 augusztusában Mészáros Lőrinc külkereskedelmi
végzettségű lányát nevezték ki, aki a papírforma szerint alkalmas
lehet erre a posztra, csak a kérdés, hogy mennyire tud ellenállni apja
esetleges kéréseinek.
Nehéz elhinni, hogy ne zavarná meg a holding működését az,
hogy az egyik befolyásoló erejű tulajdonosa, a kormányfő által
fölemelt, tőle függő Mészáros Lőrinc, százas nagyságrendű nem
pénzügyi vállalkozásban érdekelt. Apró, de jelzésértékű ügy, hogy a
holdinghoz tartozó Budapest Bank dolgozói 2021-ben húsvétra
olyan ajándékcsomagot kaptak, amely Mészáros agrárcégeinek
termékeit (tojást, liszt, bor, kolbász) tartalmazta.
A tulajdonosi összefonódások komoly veszélyt jelenthetnek a
társadalomra, ha gazdasági erőfölényük és/vagy politikai
befolyásuk révén visszaélhetnek a hatalmukkal: kiszorítják
versenytársaikat az általuk uralt piacokról, a létrejövő
oligopolisztikus pozíciójuk pedig módot adhat arra, hogy a
fogyasztók kárára növeljék áraikat. Az ilyen helyzeteknek független
és szakmailag felkészült hatóságok (versenyfelügyelet,
fogyasztóvédelem) állhatják útját.
Az összefonódások előidézte érdekkonfliktusok veszélye
különösen nagy a pénzügyi szolgáltatók esetében. Ha például egy
bank tulajdonosa vagy irányítója egyúttal más cégekben is érdekelt,
könnyen késztetést érezhet arra, hogy akkor is finanszírozza őket,
amikor a hitel megtérülését nem látja biztosítottnak. Ezzel nemcsak a
saját pénzét kockáztatja, hanem – jóval nagyobb arányban – a
betétesekét is, akik a kapható kamat ellenében viszonylag csekély
rizikót vállaltak, amikor megtakarításaik fialtatását a bankra bízták.
Az ilyen érdekkonfliktusokból fakadó veszélyek ellen a megfelelő
szabályozás és felügyelet nyújthat némi (bár korántsem teljes)
védelmet. A pénzintézeti vezetők számára előírt szakmai, erkölcsi és
összeférhetetlenségi feltételek, a működésre vonatkozó szabályok,
valamint betartásuk folyamatos ellenőrzése – elvileg – körültekintő,
óvatos magatartásra készteti őket, meggátolva egyúttal a társadalmi
veszteségek keletkezését. A betétesek érdekeit sértő
összeférhetetlenségeket pedig a tulajdonosok és a vezetők gazdasági
érdekeltségeinek átláthatósága akadályozhatja meg.
 Pénzügyi intézményben befolyásoló részesedések megszerzését a
hitelintézeti törvény engedélyhez köti, és a felügyeletnek meg kell
meggyőződnie a tulajdonosok és a vezetők összeférhetetlenségéről.
Az előírás szerint pénzügyi intézmény befolyásoló részesedéssel
rendelkező tagja csak olyan személy lehet, aki független az
intézmény óvatos, körültekintő és megbízható működését
veszélyeztető befolyástól, jó üzleti hírnévvel rendelkezik, biztosítani
képes annak gondos irányítását és ellenőrzését. Továbbá üzleti
kapcsolatrendszere és – jogi személy esetén – tulajdonosi szerkezete
átlátható, nem zárja ki a pénzügyi intézmény fölötti hatékony
felügyelet gyakorlását.
A bankok hiteleit és befektetéseit a tőkéjükhöz kapcsolódó
nagykockázat-vállalási korlátok szabályozzák, megakadályozva,
hogy egy ügyféllel vagy egymással kapcsolatban álló ügyfelek
csoportjával szemben túlzott függés alakuljon ki. Nem csupán egy-
egy nagykockázat-vállalásnak minősülő hitelt vagy befektetést
korlátozza a törvény a figyelembe vehető tőke 10 százalékában,
hanem ezek együttesét is (erre 25 százalék a limit). Más kérdés, hogy
az illetékes hatóságok mennyire képesek vagy akarják ezeket az
előírásokat betartatni, és kijátszásukhoz milyen kiskapuk állnak
rendelkezésre.
Még bejáratott, fejlett intézményekkel, megfelelő fékekkel és
ellensúlyokkal ellátott demokratikus jogállamokban is kerülhet
porszem a gépezetbe. A 2008-as, hatalmas pusztítást okozó pénzügyi
válság kialakulásában például bizonyosan vaskos szerepük volt az
Egyesült Államokban a banki érdekkonfliktusokat bagatellizáló
pénzügyi felügyeleteknek. Az is előfordul, hogy egy kiterjedt
tevékenységű cégcsoport vezetése nem képes megbirkózni a mind
összetettebb kockázatokkal. Így járt például az évszázados múltja
során nagyra nőtt, sokféle (közte banki és biztosítási) üzletágat
működtető General Electric, amely súlyos pénzügyi nehézségeiből
már csak az erős karcsúsítástól remélhetett kilábalást. (A folyamat
egyik első állomása volt a Budapest Bank eladása.)
Rosszabb a helyzet ott, ahol eleve a politikai hatalom teremti meg
a maga finánctőkéseit azzal a céllal, hogy a gazdaság mind nagyobb
szeletét uralhassa. Amikor nem a piaci versenyben nő nagyra egy
vállalkozó vagy vállalkozói csoport vagyona, hanem a regnáló
politikai hatalomtól kapott kiváltságai révén. Miként ez a Magyar
Bankholding esetében történt, amelynek további terjeszkedése két
okból is szemet szúr. Egyrészt azért, mert a politikai hatalom
gazdaságivá konvertálásának iskolapéldáját láthatjuk benne. Hiszen
a (csaknem) teljhatalmú kormányfő a meglévő akadályokat elhárító
törvényekkel és rendeletekkel maga is részt vett a gigabank
létrehozásában, amelynek tulajdonosai és fő haszonélvezői az általa
felemelt nagyvállalkozók, és nem túlságosan messze tőlük a veje.
Másrészt azért is aggasztó a Bankholding gyarapodása, mert a
benne koncentrálódó hatalom a bankszektorban jött létre, és ezért a
működési kockázata az egész társadalomra szétterül. Még az
átlátható tulajdonosi hátterű, a belső érdekkonfliktusok kezelésére
külön fékeket beépítő amerikai óriáskonglomerátum, a már említett
General Electric is akkorát bukhatott a nagyra nőtt pénzügyi
intézményeivel, hogy csak az amerikai szövetségi kormány 139
milliárd dolláros hitelgaranciája mellett maradhatott talpon.
A tulajdonosok és az irányítók külső érdekeltségei,
összefonódásai láttán a Magyar Bankholding esetében aligha
számíthatunk szigorú belső kontrollra és hitelezői mértéktartásra.
Csupán a pénzügyi felügyelet szigorában bízhatnánk – ám az MNB-
nek az Orbán-rezsimben kialakított függősége mellett e bizalomra is
kevés okunk van.
7.
A körön
kívüli
bankok
meg-
szelídítése
 Az Orbán-rezsim bankpolitikája túlmutat a „legalább 50
százalékos nemzeti tulajdon” elérésének deklarált célján. Ha a
magyar menedzsment által, magyar földről irányított OTP-t is ebbe a
körbe számítjuk, miként a bankfelügyeleti hatóság, az MNB is teszi,
ezt az arányt már 2015-re, az MKB Bank visszavásárlásával elérték, a
térfoglalás azonban tovább folytatódott. A belföldi irányítású
bankok súlya a szektor összes eszközében 2022 végére
megközelítette a 63 százalékot, az összeolvadások hatására azonban
az e körbe tartozó pénzintézetek száma 11-re csökkent. Mivel a
belföldi irányítású hitelintézetek térnyerése a külföldi tulajdonosok
kivásárlásával és kiszorításával történt, a külföldi székhelyről
irányított bankok száma 32-ről 19-re csökkent, a piaci részesedésük
pedig 64-ről 37 százalékra süllyedt 2010 és 2022 között.
1. táblázat
A Magyarországon működő bankok száma és piaci részesedése[8] a
tulajdonos székhelye szerint
2010 2022
Székhely Eszközarányuk Eszközarányuk
Számuk (db) Számuk (db)
(%) (%)
Összes bank 44 100,0 30 100,0
Belföldi
12 36,0 11 62,7
irányítású[9]
Külföldi
32 64,0 19 37,4
irányítású
Forrás: Az MNB Aranykönyv c. adatbázisa és a 2023-ban közzétett
A hitelintézetek prudenciális adatai c. adatbázisa alapján saját becslés.
(Az összesítés az időközben fiókintézménnyé alakult külföldi
bankokat is tartalmazza.)
Az idő előrehaladtával mindinkább világossá vált, hogy az
Orbán-rezsimnek nem egyedüli célja a „nemzeti” tulajdon bővítése,
hanem legalább ilyen fontos neki saját gazdasági hatalmának a
megerősítése, amit elsősorban a kormányfő szűkebb körébe tartozó
személyek tulajdonossá tételével garantálhat. A bankszektorban
„nemzeti” tulajdonban egyrészt a speciális feladatokra létesített és a
kormány által irányított állami bankok (MFB és Eximbank) vannak,
másrészt az Orbán Viktor családi és baráti környezetének
érdekeltségébe került pénzintézetek (Magyar Bankholding, Gránit
Bank, Duna Bank). A továbbiakban ezt a kört nevezzük haveri
bankoknak; a jelzővel a „haveri rendszer” (cronysm), illetve „haveri
kapitalizmus” (crony capitalism) néven ismert politikai
berendezkedésekre utalva, ahol a járadékvadászat és a politikai
kedvezmények osztogatása összekapcsolódik és rendszerszintű
jelenséggé válik. Ezek a bankok politikai beágyazódásuk folytán
ugyanis jelentős mértékben támaszkodhatnak az Orbán-rezsim
gazdasági erőforrásaira, miközben tevékenységükkel annak
megerősödését, fennmaradását is szolgálják.
Az MNB-t különleges jegybanki és hatósági funkciói miatt annak
ellenére sem soroljuk a haveri bankok csoportjába, hogy egyes
eszközei jórészt a haveri vállalatok és bankok terjeszkedését
szolgálták. Láttuk, hogy az MNB kötvényprogramja lényegében
direkt kölcsönökkel segítette forráshoz jutni a nem hitelképes vagy a
hitelezési limitjeiket már kimerítő baráti cégeket, és a hitelezési
kockázat átvállalása révén még az e cégeket finanszírozó bankok
terhein is könnyített. A 15 százalékos állami tulajdonrésszel működő
Erste Bank Magyarországot sem számoltuk a haveri bankok
csoportjába, mivel ekkora tulajdonhányaddal nem képes érdemi
befolyást gyakorolni a kormány az osztrák Erste által irányított
pénzintézetre.
Az Orbán-kormány az EBRD-vel 2015 februárjában kötött
megállapodás keretében jutott kisebbségi tulajdonrészéhez. Az
egyezmény a bankadó fokozatos mérséklésének vállalását is
tartalmazta, valamint azt, hogy a magyar kormány nem szándékozik
többségi tulajdont szerezni fontosabb helyi bankban, és a
magánszektorban meglévő ilyen tulajdonától három éven belül
megválik (utóbbi ígéret a Budapest Bankra vonatkozott). „Eljött az
idő, hogy Magyarország és az európai bankszektor együttműködésében új
fejezet kezdődjön” – közölte Orbán Viktor azon a sajtótájékoztatón,
ahol a magyar állam és az EBRD 15–15 százalékos tulajdonszerzési
szándékát jelentették be a magyarországi Erste Bankban.
Indoklásként hozzátette: „Magyarország túl van azon az időszakon,
amikor a nemzeti bankrendszer megteremtése volt a cél. Ma már egy
jelentős nemzeti tulajdonú bankrendszerfejlesztésről beszélünk.” A magyar
kormány bankpolitikájának enyhülését jelző megállapodás a
bizalom visszaszerzésére irányult; mögöttes célja az lehetett, hogy a
külvilág komolyabban vegye a kirívó mértékű bankadó
csökkentésére tett ígéretét.
2. táblázat
Egyes banki körök részesedése a magyar bankpiacon 2021 végén (százalék)
Megnevezés Mérlegfőösszeg Hitelek Betétek
Haveri bankok[10] 23,7 24,8 18,8
ebből: Magyar Bankholdinghoz tartozó bankok
16,0 16,6 17,3
együtt[11]
OTP-csoport magyarországi tevékenysége 25,8 23,0 21,6
Öt nagy nyugati leánybank együtt[12] 33,2 39,1 35,4
Egyéb pénzintézetek 16,3 12,8 24,1
Összesen 100,0 100,0 100,0
Forrás: Az MNB Aranykönyv c., 2021. évi adatbázisa alapján saját
számítás.
A magyar piacon működő pénzintézeteknek az Orbán-rezsimbe
beágyazott csoportjánál 2021 végén már a szektor eszközeinek 24
százaléka összpontosult, a hitelek 25 és a betétek 19 százalékával
rendelkezett, a Sberbank bekebelezésével pedig valamelyest
gyarapodhatott is azóta. Ám a haveri bankok együttes gazdasági
ereje még alig haladja meg a piacvezető OTP Bankét, nem beszélve
arról, hogy a Csányi Sándor irányítása alatt álló pénzintézet jelentős
külföldi befolyásra is szert tett az elmúlt két évtizedben, aminek
következtében már ma regionális bajnoknak tekinthető. Láttuk, hogy
a Magyar Bankholding OTP-ből jött vezetője is hasonló babérokra
vágyik, ám ez még akkor is időigényes feladat, ha számíthat
Magyarország „regionális középhatalmi státusának” elérésére
törekvő kormányfő támogatására.[13]
OTP Bank markáns piaci pozíciója és az országba régen
letelepedett, jól beágyazódott, távozásukat nem tervező külföldi
leánybankok népes tábora miatt a haveri bankok köre csak lassan
bővíthető. Ezért fontos az Orbán-rezsim számára, hogy a közvetlen
uralma alá nem vonható pénzintézetekre is kellő hatást
gyakorolhasson – azon túl is, amire hatósági feladatainál fogva az
MNB képes. A politikai befolyásolás elsősorban a piacvezető OTP
Bankra és annak teljhatalmú vezetőjére irányul. Ám a külföldi
bankok leányaiként működő pénzintézetek szintén jelentős szerepet
játszanak az országban: közülük az öt legnagyobb együttesen a
magyar bankpiac harmadát foglalja el. Ezért a politikai hatalom az ő
megszelídítésüktől sem tekinthet el, amelynek egyaránt eszköze a
velük való, kölcsönös előnyöket nyújtó együttműködés, valamint
megsarcolásuk és megregulázásuk.

7.1. Büntetés és jutalmazás

A 2010 óta regnáló Orbán-kormányok komoly erőfeszítéseket
tettek a külföldi pénzintézetek magyar leányainak kiszorítására,
tulajdonosaik elüldözésére. A különféle sarcok (diszkriminatív
módon bevezetett bankadó, végtörlesztés, majd extraprofitadó)
mellett a kommunikációjukkal is igyekeztek a társadalom
ellenérzését kiváltani velük szemben. Kétféle populista kampánynak
is részesei voltak, mondhatni, közös halmazuk elemeit képezték. Az
egyik általában a multik lejáratására irányult, és az ország kirablását,
az itt elért tetemes profitok kiszivattyúzását tette szóvá. A tényeket
jobbára mellőző kampány elsősorban a lakosságot kiszolgáló
szektorokat (a pénzintézeti mellett a kiskereskedelmet, az
energiaszolgáltatást és a telekommunikációt) vette célba, egyrészt,
mivel a legkönnyebb a közhangulatot ezek ellen hangolni, másrészt
mert ezeket a piacokat igyekszik az Orbán-rezsim a saját
klientúrájával benépesíteni.
A bankok és bankárok lejáratását szolgáló másik kampány régi –
a pénzvilággal szembeni évezredes gyanakvásból, tudatlanságból és
irigységből összeálló előítéletekből táplálkozó – hagyományra
építkezhet. A bankellenes érzületet lovagolta meg Orbán Viktor,
amikor szembeállította a „termelőkapitalizmust” a „spekulatív
kapitalizmussal”, illetve az „értékteremtő munkát” a „munka
nélküli gyarapodással”.[14]
A 2008-as hitelválság kedvezőtlen hatását felerősítő banki
különadó – a költségvetési hiány mérséklése mellett – az Orbán-
kormánynak azt a törekvését is szolgálhatta, hogy a külföldi
pénzintézetek némelyikét kivonulásra késztesse a magyar piacról.
Az induló évben, 2010-ben a különadó az – akkor még külföldi
kézben lévő – MKB Banknál az előző évi nyereség ötszörösét is
meghaladta, de a Raiffeisen, a CIB és a K&H esetében is a profit
mintegy kétszerese volt. E pénzintézeteknek így már nem csupán a
nyereségüket vonta el a magyar állam, hanem a tőkéjük egy részét
is. Ezt a vagyondézsmát a tehetős devizahiteleseknek kedvezményes
árfolyamon felajánlott, a bankok számára kötelezővé tett
végtörlesztés költsége tetézte, a piaci és törlesztési árfolyam
különbsége ugyanis őket terhelte. A magyar kormányoknak a
kedvezőtlen piaci hatásokat felerősítő bankpolitikája a külföldi
leánybankok egy részénél olyan mértékű veszteséget okozott, ami
miatt többen tulajdonosi tőkepótlásra szorultak.
A külföldi kézben lévő hét nagybank (a Budapest Bank, a CIB, az
Erste, a K&H, az MKB, a Raiffeisen és az UniCredit) közül négy (a
CIB, az Erste, az MKB és az Raiffeisen) súlyosan veszteséges volt
2010 és 2013 között: együttesen 980 milliárd forint veszteséget
hoztak össze. Az emiatt létrejött tőkehiányok pótlására e bankok
tulajdonosai több mint ezermilliárd forintnyi tőkeemelést hajtottak
végre itteni leányaikban 2011 és 2014 között. Ezekben az években
már döntően nem a 2008-as hitelválság, hanem az Orbán-kormány
bankpolitikája következtében volt szükség ilyen mértékű
tőkepótlásokra.
A különösen nagy terhelésnek tulajdonítható Herbert
Stepicnek, az osztrák Raiffeisen Bank International
elnökének a 2011 végén a Börsen Zeitungnak tett
nyilatkozata, amelyben óva inti a magyar kormányt attól,
hogy a bankokat „továbbra is kvázi önkiszolgáló boltként
használja”. „A legutóbbi hetek történései megkövetelik […] egy
felelősségteljes menedzsmenttől, hogy folyamatosan újraértékelje
a helyzetet és felülvizsgálja a stratégiát” – üzente. Hasonlóan
reagált később a CIB anyabankjának vezetője, aki
Magyarországot a pénzügyi szektor számára „rémálomnak”
titulálta, és közölte, hogy „ha ugyanilyen kihívásokkal teli
marad a környezet, kész terveink vannak a működés drasztikus
újrastrukturálására”.
 Végül mégsem lett nagy földindulás: a magyar piacon jelentős
szerepet betöltő pénzintézetek zöme maradt, és amelyik távozott
(MKB, Budapest Bank), más okok miatt tette ezt. Külföldi bank (a
csődtől eltekintve) csak úgy tud kivonulni, ha talál olyan vevőt,
amely átveszi a meglévő üzemet. Máskülönben az ilyen próbálkozás
betétesi rohamot indít el, miközben az adósok egy része is
beszüntetheti a törlesztést. Emiatt, ha akad is potenciális vevő, a
tárgyalásokat nagy titokban kell folytatni.
Néhány kisebb pénzintézet mégis elhagyta a magyar bankpiacot,
ám ezek nem csökkentették érdemben a külföldi tulajdon súlyát. A
2011-ben távozó Volksbankot a legnagyobb orosz bank, a Sberbank
vásárolta meg. 2013 elején szűnt meg a francia Credit Agricole-
csoporthoz tartozó, Magyarországon 1998 óta működő Credigen
Bank; 16 ezer ügyfelét a Budapest Bank vette át. Ugyanazon a
tavaszon adta el itteni kirendeltségét a magyar piacra csak 2007-ben
belépett olasz Banco Popolare; a vevő a MagNet Magyar Közösségi
Bank lett.
A nagyobb pénzintézetek körében a Raiffeisen Bank esetében
merült föl csak a kivonulás lehetősége. A kormánypárti sajtó
röppentette fel a hírt 2014 elején, hogy az állami résztulajdonban
lévő (már a csőd szélén tántorgó) Széchenyi Kereskedelmi Bank
vételi ajánlatot tett az osztrák Raiffeisen magyar leányára: a magyar
fél mindössze egy eurós ár fejében felvásárolta volna a bank összes
itteni kinnlevőségét. Végül semmi nem lett a dologból: a
komolytalan ajánlatot nem fogadhatták el a kelet-közép-európai
térségben, és Magyarországon is az elsők között letelepedett, komoly
pozíciókat szerzett bank tulajdonosai. A sajtó az Erstét is hírbe hozta
azzal, hogy az osztrák pénzintézet a magyar államnak adná el itteni
leányát (az egykori Postabank utódját), ám a bank vezetője rögvest
cáfolt, mondván: a tulajdonosok elkötelezettek a magyar piac és
magyarországi ügyfelei mellett.
A kiűzésükért folytatott, különféle sarcokkal is megtámogatott
kampány ellenére egy tucat külföldi irányítású leánybank és nyolc,
fióktelepként működő szervezet maradt az országban, amelyek
együttesen a magyar bankpiac harmadát uralják, túlszárnyalva a
haveri pénzintézetek (két kormánybankot is felölelő) csapatának a
piaci erejét. Ezek a bankok, túlélve a 2008-as hitelválságot és a
vendéglátó kormány velük szemben tanúsított barátságtalan
magatartását, kellő mértékben beágyazódtak a magyar gazdaságba
és társadalomba ahhoz, hogy csak komoly veszteség árán
távozhatnának az országból. Tulajdonosaik hosszabb távú
profitérdeke is a maradásukat indokolja: befektetett tőkéjük
feltehetően másutt sem hasznosulna jobban.
„[J]ól kitapintható volt, hogy a kormány nem bánná, ha
egyik vagy másik jelentősebb külföldi szereplő elhagyná a
magyar piacot, mintegy helyet csinálva az »igaz« magyar
bankok számára. De csalatkoznia kellett. A külföldi
tulajdonosok – ahogy ma megállapítható – összességükben
racionálisan döntöttek és maradnak. A bankok jellemzően
hosszú távú játékosok és egyébként is túl sok tőkét fektettek be az
országban. Egy kivonulás – még ha rendezett is – csak növelné
a veszteségeket. Tehát maradnak, kivárnak, de befagyasztják
tevékenységüket” – jellemezte a helyzetet 2011 őszén Felcsuti
Péter, a Raiffeisen Bank korábbi vezérigazgatója.
Több tényező is segíti, hogy a Magyarországon működő
pénzintézetek a maradáshoz kellően vonzó jövedelmezőséget
érjenek el, hosszabb távon ellensúlyozva azt, hogy a magyar
kormány időről időre megcsapolja a profitjukat, néha a tőkéjüket is.
A közép-kelet-európai országok többségéhez hasonlóan a hazai
bankpiac is magasabb tőkearányos profitlehetőséget kínál, mint a
fejlettebb nyugat-európai országok, aminek több oka is van. Egyrészt
a piac oligopolisztikus szerkezete ad módot erre. Az OTP kimagasló
súlya a lakossági termékkörökben lehetőséget nyújt az ún. vezető-
követő modell érvényesülésére, ami a piacvezető bank számára
biztosítja a magas profitszint fenntartását, miközben a versenytársak
számára is kellő nyereséget tesz lehetővé. Az OTP piaci
részesedésétől messze elmaradó, ezért főleg egymással versenyző
többi pénzintézet számára ugyanis az a célravezető megoldás, ha a
saját áraik meghatározása során elfogadják a piacvezető bank által
kialakított betéti és hitelkamatok, illetve díjak és jutalékok mértékét,
és nem próbálnak kedvezőbb kondíciókkal ügyfeleket elcsábítani
tőle. Így ők is élvezhetik a magasabb profitot, az ügyfélszerzéshez
pedig inkább az árakon kívüli tényezőket (például prémium- és
privátbanki körnek nyújtott szolgáltatásokat, a külföldi anyabank
révén elérhető befektetési és egyéb lehetőségeket) igyekeznek
felhasználni.
A korlátozott versenyből táplálkozó magasabb profitot főként
azok a nagybankok élvezhetik, amelyek elérik vagy meghaladják az
OTP Bank által nyújtott szolgáltatások színvonalát. A modell
érvényesülésének az árát viszont természetesen az ügyfelek fizetik
meg, akik egyébként a bankváltástól ódzkodó, megszokott
bankjukat nehezen elhagyó magatartásukkal maguk is segítik a
számukra hátrányos helyzet fennmaradását. A hitelkamatokba
beépülő, széles kamatmarzsok is a korlátozott árversenyt tükrözik,
mivel azokat a nagyobb hitelezési kockázat csak részben indokolja.
A nyugat-európai mértékeket meghaladó díjak és jutalékok is
megnövelik a térségben működő bankok jövedelmeit. Nem véletlen,
hogy a hadállásaikat korán kiépítő bankok (mint amilyen az osztrák
Erste és a Raiffeisen vagy az UniCredit) nyereségük nagy részét a
közép- és kelet-európai piacaikon aratják le – legalábbis akkor,
amikor azt nem csapolja meg különadóval a fogadó ország
kormánya (lásd Magyarországot), illetve nem sújtja a bankot
valamilyen helyi válság (lásd az 1998-as oroszországi pénzügyi
válságot vagy a 2022-től Ukrajna ellen folyó orosz invázió hatásait).
A Magyarországon működő bankok nyereségét időnként a
jegybanki politika is táplálja. Miközben 2010 és 2015 között a
pénzintézeteket megszorongató állami szabályozás megnyirbálta a
banki profitokat, 2016-tól a pénzintézeteknek is előnyöket nyújtó
gazdaságélénkítő monetáris politika jócskán megnövelte azokat. Ám
hiába váltak nyereségessé 2016–2022 között a bankok, egy részüknél
(CIB, MKB, Raiffeisen) az ekkor keletkezett profitok sem
kompenzálták a bankadó, a végtörlesztés és a devizahitelek
forintosítása miatt elszenvedett, bankonként is százmilliárdos
nagyságrendű veszteségeket.
A magyar bankszektor egészének és a bankok zömének a
jövedelemtermelő képessége 2016-tól helyreállt, amiben döntő
szerepet játszott a jegybank gazdaságösztönző, keresletbővítő
politikája. Az MNB a növekedési hitel- és kötvényprogramjaival a
pénzintézetek számára jókora (négyezermilliárd forintot meghaladó)
forrástöbbletet teremtett, és közben még a velük járó hitelezési
kockázatok zömét is magára vállalta. A pandémia okozta sokkig így
szépen nőtt a hazai bankok nyeresége és javultak a jövedelmezőségi
mutatói. Bár a gazdasági visszaesés évében, 2020-ban a magyar
bankszektor nyeresége is elapadt (az előző évekre jellemző 400–600
milliárd forint közötti adózott eredménye 90 milliárdra csökkent),
azt követően viszont újból növekedésnek indult.
2. ábra
A bankszektor jövedelmezőségének alakulása 2010–2022 között (százalék)

Forrás: 2010–2014: Az MNB által felügyelt szektorok adatainak

idősorai alapján saját számítás; 2015–2021: A hitelintézetek prudenciális
adatai, MNB 2023.
A bő likviditással elárasztott hazai pénzintézetek a pénzpiaci
kamatok emelkedése idején is megengedhették maguknak, hogy
betéti kamataikat alacsonyan tartsák, miközben a kihelyezéseiken
egyre nagyobb hozamot érhettek el, és a jegybanki betéteikre is
növekvő kamatot fizetett az MNB. A jegybank 2022 nyarán már
belátta, hogy a hazai infláció gyors és veszélyes mértékű
elszabadulásában legalább akkora szerepe van annak, hogy a
magyar gazdaságot az előző évek növekedésösztönző (és
szavazatmaximáló) kormányzati és jegybanki intézkedései
túlfűtötték, mint a külpiaci hatásoknak. Ekkor már félreérthetetlen
volt, hogy a belföldi kereslet túlzott – az árszintet felpörgető és
egyúttal az ország külső egyensúlyi helyzetét is rontó – elfutása a
forint elleni spekulációt is beindította, és az ország pénzügyi
stabilitását veszélyezteti.
Az MNB 2021 nyarától megkezdte kamatemelő ciklusát, 2022
nyarán pedig fel is gyorsította, ám határozatlan döntéseivel és rossz
kommunikációjával nem győzte meg a befektetőket arról, hogy az
infláció elleni küzdelem eltökélt harcosa volna. A hitelességét az is
rontotta, hogy továbbra is fenntartotta likviditásbővítő állampapír-
vásárlási akcióit. A lejtőre került, októberben az eurónkénti 430-as
árfolyamot is átlépő forint további zuhanásának a megállítására már
nem volt más eszköze, mint a drasztikus kamatemelés és a
többletlikviditás különböző eszközökkel, például a nála
elhelyezendő tartalékok emelésével történő szűkítése. A monetáris
tanács október 14-én egy hirtelen összerántott ülésen 13-ról 18
százalékra emelte a pénzpiaci szereplők számára irányadó kamatot,
amit a nála betétet elhelyező hitelintézeteknek fizet. Ettől a lépéstől
remélte azt is, hogy lecsapolhatja a bankoknál – a kormány és a
jegybank korábbi keresletbővítő politikája hatására – kialakult,
tízezermilliárd forintot meghaladó többletlikviditást, és ezzel
megállíthatja a forint veszélyes, az inflációt tovább fűtő gyengülését.
Az MNB kamatemelése tovább növelte a bankszektor váratlan,
égből pottyant (a nemzetközi szakirodalomban windfall profit névvel
illetett) jövedelmét, amit már az emelkedő nemzetközi
kamatkörnyezet is előidézett, és amelynek az elvonására 2022
májusában újabb különadót rótt ki a kormány. A bankok mellett a
biztosítókra, a kiskereskedelmi láncokra, a távközlési és az
energetikai cégekre, a nagy gyógyforgalmazókra és a
légitársaságokra kivetett, „extraprofitadónak” nevezett, a
költségvetésnek abban az évben mintegy 800 milliárd forintos, 2023-
ban várhatóan 1000 milliárdos bevételi többletet hozó elvonás
deklarált célja az ún. „rezsivédelmi” alap feltöltése volt. A háborús
veszélyhelyzetre hivatkozva, az alaptörvényben kitágított
különleges jogrend alapján önmagát hatalmazta fel a kormány arra,
hogy rendeleti úton teremtse elő a kívánt bevételt.
 Az új adó 2022-ben az addigra már 61 milliárd forintra csökkent
bankadón felül további 212 milliárdot vont el a szektortól. A
kormány még nagyvonalúnak is mondhatta magát, hiszen számítása
szerint a bankszektor az emelkedő jegybanki kamatokból 350
milliárd forintnyi többletnyereségre tett szert. Ám míg a 2010-ben
bevezetett bankadó sok hazai pénzintézetnél tovább növelte a
hitelválság okozta megrázkódtatás miatt elszenvedett veszteséget, a
2022-ben megemelt elvonás már nem rendítette meg őket: az új adók
megfizetése után is közel 500 milliárd forintos eredményt ért el a
szektor.
A magyar kormány évek óta tartó kiszorító hadjárata annyiban
nem bizonyult eredményesnek, hogy öt, a magyar pénzügyi
piacokra jól beágyazódott, egyenként a piac 4–8 százalékát elfoglaló,
az extra sarcok ellenére is jövedelmező külföldi leánybank maradt
versenyben a nagy erőfeszítéssel összerakott Magyar
Bankholdinggal, illetve a kormányhoz közeli bankok tágabb körével.
Ha távozásra nem is tudta őket rábírni a politikai hatalom, az ad hoc
elvonásokkal és egyéb beavatkozásokkal kellően nyomatékosította a
függőségüket a magyar államtól: demonstrálta, hogy ha a kormány
jónak látja, átrendezheti a bankszektoron belüli
jövedelempozíciókat, mint tette ezt 2010–2011-ben a banki
különadóval. Másfelől, ha úgy látja jónak, jutalmazhatja is őket:
bevonhatja őket állami projektek vagy a kormánybankok
finanszírozásába, a kormány által támogatott hitelek közvetítésébe.
Az ilyen üzleteket az érintettek sem titkolják. 2022 áprilisában
például a Raiffeisen Bank hírt adott arról, hogy az Eximbank lejáró
forrásainak újbóli finanszírozása meghirdetett tender győztese lett.
Honlapján a magánbank – az „EXIM Díj 2016” oklevél
felmutatásával – büszkélkedik el vele, hogy a folyósított
refinanszírozott hitelek területén ő az állami pénzintézet egyik
legnagyobb hitelintézeti partnere. Az Eximbank minden évben több
díjat is kioszt együttműködő partnereinek. A díjazottak körében – az
„Év Kkv-finanszírozója 2021” és a „Legtöbb Kárenyhítő Hitelt
Folyósító Bank 2021” díjak birtokosaként – a K&H-t is megtaláljuk, a
CIB Bank pedig a korábbi években kapott több EXIM-díjat, amivel a
honlapján is eldicsekszik.
 Bár az MNB többnyire normatív eszközökkel operál, így elvileg
nem alkalmas az egyes bankok büntetésére vagy jutalmazására,
azért van lehetősége megkülönböztetett bánásmódra. Még monetáris
irányítóként is élhet velük, de még nagyobb lehetőséget nyújt rá a
felügyeleti-hatósági szerepköre. A Növekedési Hitel Bankot eleve a
jegybank növekedési hitelprogramra építette fel Matolcsy György
rokona. Bankja a jegybanki alapítványok betéteinek jó részét is
kezelhette, ám mindezen kedvezmények ellenére csődbe jutott. A
jegybankelnök korábbi munkatársa által vezetett Gránit Bank
meglepően gyors növekedése is azt sejteti, hogy a jegybanki
eszközök használatában a szokásosnál jobb lehetőséghez jutott a
pénzintézet. A sokáig a jegybankelnök barátjának az irányítása alatt
álló UniCredit Banknak pedig azzal kedvezett a jegybank, hogy a
bank által finanszírozott Eiffel Palace-t a meghirdetett eladási árnál
magasabb áron vásárolta meg az MNB egyik alapítványa.
A felügyeleti funkciók ellátása során még inkább módja van a
jegybanknak az egyedi elbírálásra. Időzített bírságolások jelzik, hogy
mikor csorbul valamely, rossz tőkehelyzetben lévő pénzintézet iránt
a kormányzati bizalom: erre láttunk példát a Széchenyi Bank és az
FHB esetében. A jutalmazásra és a büntetésre is alkalmas felügyeleti
eszközök közül a legjelentősebb talán a bankok számára előírt
egyedi, az ún. 2. pillér szerinti tőkekövetelmény meghatározása,
amelyben némi felügyeleti szubjektivitás is helyet kaphat.
A kormány még a papíron független Gazdasági Versenyhivatalt
is felhasználja időnként a pénzintézetek büntetésére, vagy legalábbis
annak jelzésére, hogy bármikor bármit megtehet velük. Láttuk, hogy
az akvizíciók engedélyezése során saját belátása szerint, rendeleti
úton vont ki egyes ügyleteket a versenyjogi vizsgálat alól. Más
esetekben viszont keménységre biztatja a hatóságot: erre láttunk
példát a devizahiteles végtörlesztés kapcsán született, bohózattá
fajult kartelvád esetében. A Versenyhivatal azért hozott elmarasztaló
ítéletet egy tucat nagybank ellen, mert szerinte e bankok „2011.
szeptember 15. és 2012. január 30. között egységes, komplex, folyamatos
jogsértést valósítottak meg azáltal, hogy a hitelkiváltó hitelek nyújtásának
korlátozása révén a fix árfolyamú végtörlesztések csökkentése érdekében
összehangolták a stratégiájukat.” A közgazdasági zsargonban
kartellezésnek nevezett súlyos vád példa nélkül álló (9,5 milliárd
forintos) pénzbüntetéssel párosult.
A kartellvádat megalapozó tényállás abból indult ki, hogy a
bankok kockázatkezelési vezetői ún. „retail risk” reggeliken vettek
részt, noha az ilyesféle találkozó más országokban is ismert
gyakorlat. Két ilyen reggeliről beszerzett információ elegendő volt
annak megállapításához, hogy a reggeliken a bankok a
végtörlesztések visszafogását tűzték célul. A Financial Times blogja
joggal ironizált azon, hogy miként játszhattak össze a – normális
esetben – hitelezésből élő bankok éppen a hitelezés visszafogása
érdekében. Az „egységes, átfogó terv közvetlen irati bizonyítéka” a közös
reggeli egyik résztvevőjének e-mailje volt, amely így szól: „Abban
mindenki egyetértett, hogy a hitelek tömeges kiváltása a teljes szektorra
nézve hátrányos, így próbáljuk ennek intenzitását minél alacsonyabban
tartani.” Ennyi is elég volt egy súlyos vád megalapozásához, holott
erre a megállapításra bárki magányos reggelizés közben is juthatott
volna. A versenytanács az összejátszás formai kritériumait
(találkozók, közös mérlegelés, óhajok megfogalmazása) próbálta
ráhúzni a bankok közötti kommunikációra, és csupán a büntetést
enyhítő körülményként vette figyelembe, hogy a kedvezményes
végtörlesztést előíró törvény tetemes veszteséget okozott a
bankoknak.
A külföldi leánybankok tulajdonosai és vezetői a különleges
bánásmód üzenete nélkül is hajlandók gazsulálni a kormánynak, ha
ezzel bankjuk üzleti érdekét szolgálják. Egyetlen motivációjuk
ugyanis a minél nagyobb profit elérése; ezért addig maradnak az
országban, ameddig üzletileg megéri nekik. A kormánnyal szembeni
lojalitásukat szemlélteti, hogy 2023. április 20-án az a Nagy Márton
is átvehette a Magyar Bankszövetségtől a „pénzügyi kultúra követe”
díjat, aki jegybankos vezetőként, majd gazdaságfejlesztési
miniszterként sokat tett a bankszektor megszorongatásáért és a
külföldi pénzintézetek kiűzéséért. A díjat a szövetség elnöke adta át,
aki egyúttal az osztrák Erste magyarországi leánybankjának a
vezetője.
Hogy a magyar piacon működő külföldi leánybankok között még
a legnagyobbak is mennyire fontosnak tartják a kormány jóindulatát,
jól példázza Király Júlia távozása a nemzetközi porondon is jelentős
szerepet játszó belga KBC-csoport igazgatóságából. Az Orbán-
kormány ugyanis a 2022 tavaszán esedékes választások előtt fél
évvel „fenyegető üzenetet” küldött a magyarországi K&H bankot
tulajdonló KBC vezetésének azért, mert a közgazdász megjelent az
ellenzéki miniszterelnök-jelölt sajtótájékoztatóján. Király Júlia azt
követően ajánlotta fel lemondását, hogy később felszólalásával is
kiállt az ellenzéki jelölt mellett, amiről előre tájékoztatta a KBC
vezetését, biztosítva a testületet arról, hogy civilként, a bank
nevének említése nélkül áll ki, és a továbbiakban sem kíván politikai
szerepet vállalni. A bank vezetése elfogadta az igazgatóság magyar
tagjának lemondását, ami félreérthetetlenül jelzi, mennyire fontos
számukra a barátságos viszony fenntartása a magyar kormányfővel.
Az elvileg független bankoknak a mindenkori kormány iránti
lojalitása nem csak Magyarországra jellemző. Elég, hogy egy
gazdaságban kellő súlyt érjenek el a politikai hatalom által felemelt
vagy befolyásolt vállalkozások ahhoz, hogy a független
pénzintézetek is előnyben részesítsék őket. A jelenségre a Hoszni
Mubarak elnöklése idején, az ezredforduló után Egyiptomban
kialakult haveri kapitalizmust elemző könyv szerzői hívták fel a
figyelmet. Vizsgálataik alátámasztották azt a hipotézisüket, hogy
még a nem haveri bankok is előnyben részesítették a haveri cégeket.
A jelenség legvalószínűbb magyarázatának azt találták, hogy a
bankok kisebbnek ítélték meg a haveri cégek hitelezési kockázatát,
mivel feltételezték, hogy baj esetén a baráti kormány kimenti őket.
A kormányhoz közel álló vállalkozások finanszírozása
Magyarországon is vonzó a pénzintézetek számára. Az Átlátszó a
jelzálogbejegyzésekből és a hitelbiztosítéki nyilvántartásból 2018
elején kiderítette, hogy mely bankok vették ki a legnagyobb részt a
„nemzetinek” tekintett, haveri nagytőkések gyarapodását segítő
hitelezésből. A 2017. évi versenyben az MKB lett a győztes 41
milliárd forintnyi hitellel, őt az Eximbank követte 28 milliárd
forinttal, a bronzérmet pedig az OTP Bank kapta 19 milliárddal. Ez
eddig nem is volna különös, ám e haveri pénzintézetektől nem
sokkal maradt el a kormánytól független Raiffeisen és a K&H,
mindkét bank 10 milliárd forintot meghaladó összeggel szerepelt a
listán.

7.2. Az OTP Bank, a nemzeti bajnok

Bár a hazai pénzügyi piacokon jelentős szerepet betöltő külföldi
leánybankok kézben tartására is szüksége van a rezsimnek, a
legfontosabb számára a piacvezető OTP Bankkal való, kölcsönös
előnyöket jelentő viszony fenntartása. Már csak azért is, mert a Mol
mellett ez a cég hozott létre olyan kiterjedt nemzetközi hálózatot,
amely Orbán Viktornak a közép-kelet-európai térségre irányuló
hatalmi törekvéseit is szolgálhatja. A magyar gazdaság ún. nemzeti
bajnokai között ezért kiemelkedő jelentőségű az OTP Bank. (A
közgazdasági irodalom azt a hazai irányítású, nemzetközi piacokon
is versenyképes vállalkozást tekinti nemzeti bajnoknak, amelynek
kiemelkedéséhez különféle kedvezményekkel a nemzetállam
segítsége is hozzájárult.)
A magyar bankszektorban a nemzeti bajnok szerepét 1949-es
megalapítása óta betöltő OTP az 1995-ig tartó többségi állami
tulajdon megszűnését követően is szorosan kötődött a politikai
hatalomhoz. Az ország legnagyobb lakossági bankjaként olyan
kormányzati feladatok hárultak rá, mint a megtakarítási hajlandóság
növelése vagy a lakásépítések elősegítése. Fontos közösségi
feladatokat látott el az önkormányzatok bankjaként, és a
kisvállalkozások kiszolgálása terén is gazdaságpolitikai elvárások
fogalmazódtak meg vele szemben. A lakosság körében piacvezető
bank a kisebb versenytársainál ma is jobb hatásfokkal juttatja el a
lakáspolitikai célokat szolgáló támogatásokat a kívánt társadalmi
csoportokhoz. A lakosság bankolási szokásainak modernizálásában
szintén fontos szerepet tölthet be: a kártyahasználat
szorgalmazásával növelheti a készpénzmentes forgalmat, az
átutalások, csoportos beszedési megbízások népszerűsítésével
visszaszoríthatja a különösen drága csekkhasználatot.
Legnagyobb hazai bankként az OTP – kamatpolitikájával és a
bankközi pénzpiaci aktivitásával – a monetáris politikai célok
megvalósítását is képes befolyásolni. Azzal például, hogy
ármeghatározó szerepet tölt be a bankbetétek piacán, a többi
pénzintézet kamatai pedig többnyire csak követik az OTP-ben
kialakuló trendet. A jegybank számára is fontos ezért, hogy
megfelelő együttműködést alakítson ki a pénzpiac legfontosabb
szereplőjével.
Egy gazdasági hatásában jelentős bank és a kormány közötti
kapcsolat persze kétirányú. A pénzintézet kiemelkedő piaci helyzete,
társadalmi-gazdasági beágyazottsága ugyanis zsarolási potenciált is
nyújt a menedzsmentje számára: a kért gazdaságpolitikai feladat
ellátásáért cserébe állami támogatást vagy kivételes elbánást,
kedvezőbb szabályozást várhat el. Hogy a megnyíló lehetőségekkel
miként él az adott bankvezető, milyen mértékben képes a bankja
vagy a saját hasznára fordítani azt, főként az ő attitűdjén,
rátermettségén, politikai beágyazottságán múlik.

7.2.1. Az érdekérvényesítés módjai

Nézzük meg először, hogy milyen módokon befolyásolta az
eddigiekben az OTP Bank vezetése a kormányzati politikát. Mivel az
érdekérvényesítés általában rejtett csatornákon keresztül, kevéssé
transzparens módon megy végbe, többnyire csak közvetett módon,
például valamilyen szokatlan jelenségből következtethetünk rá.
Elterjedt módszer az állam foglyul ejtése (state capture), amikor a
piac valamely szereplője arra törekszik, hogy az alapvető
jogszabályokat befolyásolja. Ez többféle formában mehet végbe:
parlamenti szavazatok megvásárlásával, kormányzati és központi
banki források eltérítésével, bírósági döntések megvásárlásával vagy
politikai pártok és választási kampányok támogatásával. Az
átalakuló gazdaságokban különösen jó terep nyílt a jogalkotás
befolyásolására, hiszen ezekben rövid idő alatt az egész jogrendet
átszabták.
A betétesek védelme érdekében belépési korlátokkal és precízen
meghatározott működési szabályokkal körülbástyázott bankszektor
egyébként is jó lehetőséget kínál a már említett járadékvadászatra. A
legfontosabb a nem bank versenytársak távoltartása a
hagyományosan birtokolt felségterülettől, a betétgyűjtéstől és a
hitelezéstől. Magyarországon az 1992–94 között lezajlott, tetemes
közpénzt felemésztő állami adós-, hitel- és bankkonszolidáció is
lehetőséget nyújtott a járadékvadászatra.
A lakossági pénzintézetként működő OTP számára azonban nem
ez jelentette a járadékvadászat fő terepét, hanem a tervgazdaság
idején többnyire 20–35 évre nyújtott alacsony, rögzített kamatozású
lakáshitelek, amelyek az infláció növekedésével egyre nagyobb
állami támogatást igényeltek. A parlament 1990 végén új
szabályrendszert fogadott el ezeknek a hiteleknek a törlesztésére. A
háromszázalékos, illetve annál is kisebb kamatozású lakáshitelek
felvevői két lehetőség között választhattak: vagy 15 százalékos, vagy
piaci (akkor éppen 32 százalékos!) kamatot fizetnek; az utóbbi
esetben azonban elengedik a tartozás felét, a kölcsön fennmaradó
összegét pedig egy összegben is visszafizethetik. Az engedmény
fejében a tehetősebb adósok 53 milliárd forintot visszafizettek, a
lakosság jelentős részének azonban nem volt módja rá, így az ő
adósságterhük a (visszamenőleges) kamatemelés miatt jócskán
megnőtt. A hitelek zömét nyújtó OTP 1998-ig mintegy 27 ezer
kölcsönt mondott fel.
A pénzintézet ugyanakkor jelentős állami segítséget kapott a
kormánytól: az 1989 előtt nyújtott hitelekre teljes garanciát vállalt az
állam. Így akkor is a pénzéhez jutott, ha az adós nem tudott fizetni,
és a bank már két sikertelen árverezés után lehívhatta a garancia
összegét. Később, az 1994 után nyújtott lakáscélú kölcsönökre
szintén állami garanciát kapott a pénzintézet, igaz, ekkor már „csak”
az adósság 80 százalékára. Mivel az 1989 előtt felvett kölcsönök
kamata sokszorosára emelkedett, és emiatt sokan hátralékosokká
váltak, a százezreket érintő ügy rendezésében több alkalommal
(1998-ban és 2001-ben) is szerepet vállalt az állam.
A kilencvenes években futószalagon lefolyt bankprivatizáció
során is hasznára vált az OTP-nek a jó érdekérvényesítő képessége.
1995-ben, mint korábban már írtuk, a bank vezetői arra törekedtek,
hogy a Horn-kormány tegyen kivételt, és ne adja szakmai befektető
kezébe a pénzintézetet úgy, mint a többi nagybankot. Sikerült is
elérniük, hogy az OTP „nemzeti” többségű, részben állami
tulajdonban maradjon, és egyetlen részvényes se juthasson
befolyásoló részesedéshez. A bankvezetés azt is elérte, hogy az állam
a 25 százalékos tulajdoni hányadáról is lemondjon, és elégedjen meg
egyetlen, a stratégiai kérdésekben elegendő beleszólást biztosító
„aranyrészvénnyel”. Csányi Sándor elnök-vezérigazgató egyúttal a
saját pozícióját is bebetonozta azzal az alapszabályban rögzített
kitétellel, hogy csak 75 százalék plusz egy szavazattal lehessen
leváltani.
Pedig 1995 tavaszán, a bank rendes éves közgyűlésén Bokros
Lajos pénzügyminiszter az addig egy személyben megtestesülő
elnök-vezérigazgatói pozíció szétválasztásával szerette volna a
megnyirbálni Csányinak a megosztott tulajdoni struktúra mellett
kivételesen nagy hatalmát. A miniszteri szándékot azonban
keresztülhúzta, hogy a bankvezető barátja, Kocsis István az Állami
Vagyonkezelő egyik vezetőjeként elérte, hogy ne nyomtattassák ki a
közgyűlés idejére az állami részvényeket, és így az állam képviselője
ne szavazhasson. Mivel az addigra már szintén tulajdonossá tett
társadalombiztosítási önkormányzatok az elnök-vezérigazgatói
konstrukció fenntartása mellett voksoltak, a Pénzügyminisztérium
akarata ellenére Csányi maradhatott az OTP egyszemélyes ura, és a
pénzintézet privatizációját is ő vezényelhette le.
Az első Orbán-kormány debütálásakor azonban Csányi újból
veszélyben érezhette az addig kivívott erős pozícióját, hiszen
számíthatott rá, hogy a szárnyait bontogató új hatalom nem elégszik
meg a Postabank bekebelezésével. 1998 nyarán, még a
társadalombiztosítási önkormányzatok felszámolásáról szóló
törvény hatálybalépése előtt a bank visszavásárolta a
Nyugdíjbiztosítási Alapnál lévő OTP-részvények egyharmadát, így a
kormány birtokába már csak 14 százaléknyi részvény került. Végül
Orbánék letettek arról, hogy az OTP fölött nagyobb tulajdonosi
kontrollt szerezzenek, és az állami kézben lévő pakettet tőzsdén
értékesítették.
Járadékvadászatra adott módot viszont az OTP Bank számára az
első Orbán-kormány gazdaságélénkítő politikája, amely
szavazatvásárlást is szolgáló eszközként 2001-től egyre
nagyvonalúbb lakáshitel-támogató programokat működtetett. Széles
rétegek számára igyekeztek elérhetővé tenni a jelzálogalapú
lakáshiteleket, olyan konstrukcióval, amelyben a támogatás mértéke
az infláció mérséklődésével csökken. Fokozatosan növelték a
támogatásokat és szélesítették a jogosultsági kritériumokat: a
hiteleket már használt lakások vásárlására, azok felújítására is
igénybe lehetett venni. A választások előtt, 2002 kora tavaszán már
egy hosszabb távon finanszírozhatatlan, évi 200–220 milliárdos
költségvetési kiadást előidéző támogatási rendszer lépett érvénybe.
A programhoz kapcsolódó kormányrendeletet azonban
rendhagyó módon nem a Pénzügyminisztériumban, hanem a
Matolcsy György által vezetett gazdasági tárcánál készítették elő. A
rendelet kidolgozása a tárca államtitkárának, Hegedüs Évának az
irányítása alatt folyt, s nem csupán az akkor lábra kapott
feltételezések, hanem a későbbi fejlemények (ti. hogy az államtitkár a
2002. évi kormányváltást követően az OTP lakossági területekért
felelős igazgatója lett) fényében is valószínűsíthető volt, hogy a bank
vezetésének szerepe lehetett a jogszabály megtervezésében. Bár a
programban részt vevő összes banknak előnyös volt, hogy az állami
támogatással jövedelmező piacot teremtett számukra a kormány, a
támogatás módja elsősorban a jelzálogbankkal is rendelkező
pénzintézeteket, az OTP-t és az FHB-t kedvezményezte. E
pénzintézetek a jelzáloglevelek kibocsátásához is jelentős
kamattámogatást kaptak annak érdekében, hogy a hitelkamatok ne
(vagy ne nagyon) haladják meg a forrásul szolgáló kötvény kamatát.
Nem véletlen, hogy az ezredfordulón alapított OTP Jelzálogbank
(OTP JZB) ekkor indult gyors növekedésnek, és pár év alatt – az FHB
jelzálogbankja mellett – a jelzáloghitel-piac meghatározó
szereplőjévé vált.
„Az első években a modell egyszerű volt: az OTP JZB a
törvényben előírt és a kormányrendelet által jelentős
kamattámogatásban részesített jelzálogleveleket bocsátott ki,
amelyeket az OTP Bank lejegyzett. A nyereség-megosztás is
meglehetősen egyszerű volt: az OTP JZB jelentős jutalékot
fizetett az OTP Banknak a fiókhálózat értékesítésben játszott
 szerepéért. A modell tökéletesen működött: a jelzáloglevelek
valójában csak az állami kamattámogatás realizálására
szolgáltak, ekkoriban a csoportnak még nem volt szüksége
ténylegesen hosszú távú, olcsó finanszírozásra; ezt az OTP
Banknál elhelyezett, olcsó lakossági betétek biztosították” –
állapította meg Király Júlia és Nagy Márton tanulmánya.
Csányi Sándor járadékvadászata tehát meglehetősen eredményes
volt. Nem csupán azért, mert piacvezető pénzintézetként az OTP
Bank részesülhetett legnagyobb mértékben az állami támogatásnak a
kamatmarzsban lecsapódó közvetlen, illetve a piacbővülésben
jelentkező közvetett hozadékából, hanem azért is, mert eleve ennek a
banknak volt a legnagyobb összegű, saját jelzálogbankja által állami
támogatással megvásárolható hitelállománya. Az OTP Bank és a
hozzá szoros szálakon kapcsolódó OTP Jelzálogbank ezért nemcsak
mértékében, de arányaiban is jobban részesedhetett a
lakáshitelezéshez kapcsolódó támogatási rendszerből, mint
versenytársai.
Még a bankokat megszorongató különadó is módot adott az OTP
urának, hogy érvényesítse bankja érdekeit, méghozzá két, eltérő
színezetű kormány idején is. Az adót első ízben még a szocialista–
szabad demokrata koalíciót vezető Gyurcsány Ferenc kormánya
vetette ki 2005–2006-ban. A Pénzügyminisztérium eredeti terve az
volt, hogy a 16 százalékos társasági adót emelik a bankok esetében
24 százalékra. Az átlagosnál magasabb profitrátával működő OTP
Bank számára az ily módon kivetett adó különösen rossz lett volna,
ezért Csányi Sándor azzal fenyegetőzött, hogy ha az állam
megsarcolja a bankokat, Pozsonyba helyezi át az OTP székhelyét. A
bank vezetője megbeszélést kezdeményezett Gyurcsány Ferenc
miniszterelnökkel, aki a protokollrendet felrúgva maga látogatta
meg a nagybank vezetőjét. A kormány végül az OTP számára
előnyösen változtatta meg az adó kivetésének módját: a bankoknak a
hiteleik után kapott és a betétek után fizetett kamatok közötti
különbözet hat százalékát kellett befizetniük a költségvetésbe,
mielőtt lerónák a minden vállalkozásra érvényes társasági adót.
 A 2005-ben és 2006-ban a bankszektort évi 30–35 milliárd forinttal
sújtó különadót 2007-től – az államháztartás konszolidálására
hivatkozva – minden nyereséges vállalkozásra és nagy jövedelmű
magánszemélyre kivetett, 4 százalékos „szolidaritási járadékra”
változtatta a Gyurcsány-kormány. Ezenfelül 2007-ben a
hitelintézeteknek az államilag támogatott hiteleikből származó
kamatbevételük után 20 százalékos járadékot kellett fizetniük,
amellyel azt a többletjövedelmet kívánta megcsapolni a kormány,
amely a lakosságnak szánt kamattámogatással és a hitelkereslet
élénkítésével keletkezett a bankoknál. A járadék főként a
lakáshitelezésben aktív bankokat sújtotta: az OTP és a nagyobb
kereskedelmi bankok mellett a jelzálogbankokat, de az elvonás
összege viszonylag csekély volt, nem érte el a szektor adózás előtti
eredményének 5 százalékát.
A 2010-ben hatalomra került Orbán-kormány jóval nagyobb
szerepet szánt a bankok különadójának, mint elődje. Az akkor
bevezetett adó többszöröse volt a korábbinak: évi 130 milliárddal
sújtotta a bankokat. A pénzügyi kormányzat ekkor is az OTP Bank
előnyére módosította eredeti elképzelését: a tervezett
jövedelemarányos elvonás helyett végül a mérlegfőösszeg
arányában terhelték a bankokra a különadót. A módosítás Csányi
Sándornak állt leginkább az érdekében, hiszen miközben a szektor
2009. évi adózás előtti eredményének kétharmada az OTP-nél
keletkezett, a mérlegfőösszeg alapján fizetett különadónak csupán a
negyede esett rá. A különadó így tovább javította az OTP Bank
amúgy is relatíve kedvező jövedelem pozícióját.
Nem mindent sikerült azonban elérnie Csányi Sándornak. Az
OTP nagy hatalmú vezetője 2013-ban javaslatot tett a kormánynak
egy közös „zöldbank” megalapítására, ám ez a terve végül nem
valósult meg. A tervezett pénzintézet a 2014 és 2020 közötti uniós
költségvetési ciklusban Magyarországnak az agrárium, a megújuló
energetika és a környezetgazdaság finanszírozására szánt több
százmilliárd forintra rúgó összeg elő- és társfinanszírozását végezte
volna. Csányi javaslatában az OTP 75, az állam 25 százalékban lett
volna az új pénzintézet tulajdonosa, ám a zöldbank koncepciója
végül lekerült a 2013. augusztus eleji kormányülési napirendről.
Talán azért, mert így még nagyobb hatalom összpontosult volna
Csányi kezében. Mivel az uniós támogatást, a bankhitelt, az állami
garanciát és a projektfinanszírozási tanácsadást egy helyre
összpontosító zöldbanknak csak országos hálózatot működtető
intézményben lett volna értelme, az OTP kiütésével a kormány
feltehetően a takarékszövetkezeti szektor bázisán felépíteni tervezett
pénzintézeti csoportot kívánta helyzetbe hozni.

7.2.2. Régiós bajnok?

A „nemzeti bajnok” pozícióját a rendszerváltás hányattatásai és a
privatizáció hullámai alatt is sikeresen megőrző OTP vezetése az
ezredforduló után hódító rohamra indult. Kezdetben belföldi
akvizíciókkal próbálta növelni piaci részesedését. 2000-ben az állami
tulajdonosa által eladásra kínált Konzumbank megvásárlására tett
ajánlatot, miután korábban már megvásárolta a pénzügyi
problémákkal küszködő kisbank vámpénztárait. A K&H kisebbségi
tulajdonosa, az állami vagyonkezelő (ÁPV Rt.) is ekkoriban
szivárogtatta ki: az OTP az állami tulajdonrészért többet áldozna a
belga tulajdonostársnál, sőt még az utóbbiakat is kivásárolná. Végül
egyik üzletből sem lett semmi: a K&H a belgáké maradt, a
Konzumbankot pedig 2004-ben az MKB vásárolta meg és olvasztotta
magába.
Még nagyobbat javított volna az OTP-nek a lakossági bankpiacon
meglévő, már addig is domináns pozícióján, ha megszerezheti a
Postabankot. Erre az utóbbi számára „partner” keresését 2000
októberében előíró kormánydöntés teremtett volna alapot.
„Mit értünk partner alatt, miféle partnert kell keresni a
Postabank számára? Olyan partnert, amely a Postabankot egy
bankcsoport részévé teszi. Olyan partnert, amely a lakossági
szolgáltatások színvonalát jelentősen képes növelni. Olyan
partnert, amely a magyar állami részvények értékét növeli.
Olyan partnert, amely által a hazai bankrendszer
stabilizálódik. És végül: olyan partnert, amely egy
magyarországi székhelyű bank regionális pozícióját megerősíti.
 Ezen feltételek nyomán a kormány felhatalmazza az ÁPV Rt.
vezetőjét, hogy elsőként kezdjen tárgyalásokat az OTP-vel” –
szólt a tájékoztató a kormánydöntésről.
A korabeli hírek szerint a két állami részvényes kisebbike, az ÁPV
Rt. a versenyt pártoló nagyobbik részvényes, a
Pénzügyminisztérium ellenében olyan javaslatot terjesztett a
kormány elé, hogy a bankot versenyeztetés nélkül kínálják fel az
OTP-nek. A javaslattevő arra hivatkozott, hogy az általa megbízott
nemzetközi tanácsadó cég, a Credit Suisse First Boston szerint így
érhető el a legmagasabb ár, mivel az exkluzív tárgyalás során az
OTP annyit fizet, amennyit neki megér a Postabank, és ez jóval több
is lehet, mint a versenytársak legjobb ajánlata. Ám az OTP 25–30
milliárd forintos árajánlatát végül nem fogadta el a kormány.
Az OTP-vezér a bajor tulajdonosa által 2014-ben eladásra kínált
MKB Bankra is szemet vetett. A Reuters szerint már közel álltak a
megegyezéshez, csupán az ár volt még nyitott kérdés. Ám a bankot a
Matolcsy György vezette jegybank vette „kezelésbe”, majd
értékesítette két évre rá, és bár az OTP ekkor is jelentkezett
lehetséges vevőként, az MKB más, vélhetően előre kiszemelt
tulajdonosi kör kezébe került.
Belföldi lehetőségek híján az OTP Bank a közép-kelet-európai
porondon kezdett terjeszkedésbe. Első célpontja Szlovákia harmadik
legnagyobb bankja lett 2001-ben. Ezt követte volna egy romániai
akvizíció, amit végül az ottani kormány meghiúsított. 2003-ban
viszont – az osztrák Erste Bankot legyőzve – sikerült megvásárolnia
egy jelentős bolgár bankot. Ezután sorra jöttek a régiós, sőt azon is
túli, ázsiai vásárlások. Szépen gyarapodó nemzetközi birodalmáról
2019-ben így vallott Csányi Sándor:
„Korábban tárgyaltam az MKB-ról és a Budapest Bankról
is, de túl drágák voltak. De tény, hogy nekünk a belső piac már
túl kicsi. jó érzés, hogy az innovációban európai
összehasonlításban is élenjáró, régiós magyar multivá lett az a
nem éppen korszerű bank, ahová 1992-ben beléptem. A
külpiacokon ott veszünk bankot, ahol komoly piaci pozícióhoz
 juthatunk, legyen ez Európában, s talán a jövőben már
Ázsiában is.”
2023-ban már tucatnyi külföldi érdekeltséggel büszkélkedhet
Csányi, egy részük (az orosz, az ukrán, a szerb és a moldovai) OTP
márkanévvel működik. A magyar piacvezető pénzintézetnek van
leánybankja Horvátországban, Szerbiában, Szlovéniában,
Montenegróban, Albániában, Oroszországban, Ukrajnában,
Moldovában és egy üzbég jelzálogbank akvizíciója is megindult.
Többsége szép profitot is hoz az anyabanknak: a külföldi leányok
hozzájárulása az OTP-csoport adózott eredményéhez 2020-ban 41,
2021-ben 51 százalékos volt. (A bankcsoport 2022. évi profitját
azonban megnyirbálta Oroszország ukrajnai inváziója. Itt is igaz a
mondás: kockázat nélkül nincs rizikó.)

7.3. Csányi Sándor, a magyar bankszektor

doyenje
Noha az OTP érdekérvényesítése elsősorban a pénzintézet
jelentőségének, kiemelkedő piaci súlyának és ennek következtében a
gazdasági folyamatok alakításában betöltött szerepének
tulajdonítható, nem hanyagolható el a bankot három évtizede vezető
Csányi Sándor személye és az általa kialakított kapcsolatrendszer
sem. Ezért nem kerülhető meg, hogy az ő alakját és pályaképét is
felvázoljuk a róla készült portrék és az általa adott interjúk alapján.
Spéder Zoltánhoz hasonlóan az ő ambícióit is meghatározhatták
gyermekkorának élményei. Amikor tizennégy évesen a fővárosba
indult, hogy megkezdje középiskolai tanulmányait, saját bevallása
szerint azzal búcsúzott a szüleitől, hogy egy szép napon ötezer
forintot fog keresni, ami a hatvanas évek közepén szinte elérhetetlen
tervnek látszott. A Magyar Narancs portréjából azt is megtudjuk,
hogy a tanulmányait végigkísérő megélhetési gondok mellett (mivel
albérletre nem futotta, a főiskolai tanulmányai idején éjszakás
kollégiumi nevelőtanár maradt egykori iskolájában) milyen
beilleszkedési nehézségekkel kellett megküzdenie Pesten.
„Vidékiesen beszéltem, suk-süköltem, nem tudtam rendesen késsel-villával
enni” – vallotta meg az újságírónak.
A Pénzügyi és Számviteli Főiskola elvégzése után, a
Pénzügyminisztériumban (PM) helyezkedett el. A főiskola után
Csányi a Közgázt is elvégezte, és ott le is doktorált. „Keményen 16–18
óráztam. Nappal dolgoztam a PM-ben, délután tanítottam a középiskola
levelező tagozatán, éjszakára bent maradtam a kollégiumban nevelőnek, és –
hogy el ne aludjak – a folyosón járkálva készültem a vizsgákra.”
Lakásgondja megoldása érdekében tett egy kis kitérőt az
agrártárcához, de onnan már a bankvilágba vezetett az útja.
1987 elején Demján Sándor hívására került az MNB hitelezési
részlegéből – a kétszintű bankrendszerre való átállás jegyében –
kialakított Magyar Hitel Bankba.[15] Betekinthetett az akkor még a
szocialista tervgazdaság jegyeit magán viselő, a kiemelt
nagyvállalatoknak soha meg nem térülő hiteleket nyújtó, hazai
bankvilágba. 1989-ben a hasonló gondokkal küszködő Országos
Kereskedelmi és Hitel Bankba igazolt át, ahova Lenk Géza hívta
maga mellé vezérigazgató-helyettesnek. Itt szintén három évet
húzott le.
Későbbi, jól kamatozó kapcsolatainak egy része is pályájának
ebből a kezdeti idejéből származik. A Pénzügyminisztériumban lett
a barátja Erdei Tamás, aki később az MKB Bank vezetőjeként és a
Bankszövetség elnökeként is partnere lehetett, most pedig az OTP
alelnöki posztját tölti be. Az agrártárcánál vált hobbijává a vadászat
– ez nemcsak a „felső tízezer” körébe való későbbi beilleszkedéshez,
de a politikai és üzleti kapcsolatépítéshez is jó terepet nyújthatott. A
Kereskedelmi és Hitel Bankban az ő beosztottja volt az utóbb a Mol
teljhatalmú vezetőjévé avanzsált Hernádi Zsolt, aki mellett Csányi a
nagyvállalat igazgatóságának alelnöki posztját is betölti, továbbá a
később Orbán Viktor barátjaként megismert Garancsi István, akivel
az ingatlanbizniszben működnek együtt. Kupa Mihály, aki az
Antall-kormány pénzügyminisztereként az OTP élére javasolta
Csányit 1992-ben, saját bevallása szerint a Kereskedelmi Bank
igazgatóságában fedezte fel szakmai kvalitásait.
 Az OTP kimagasló gazdasági ereje és befolyása miatt Csányi
Sándor több szakmai szervezetben, így a Magyar Bankszövetségben
és a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségében is fontos
pozíciókat töltött be, amelyeken keresztül egyaránt szolgálhatta
bankja és a saját érdekeit. A szövetség „örökös elnökével”, Demján
Sándorral megalapították a Príma Primissima díjat, amivel a
tudományos-, a sajtó- és a művészvilágban egyaránt pozitív
érzületet válthattak ki szakmájuk és személyük iránt. A második
Orbán-kormány kezdetétől Csányi a Magyar Labdarugó-
szövetségnek is az elnöke lett, és a sportág nemzetközi
szervezeteiben (FIFA, UEFA) szintén vezető posztokra választották
meg.
Bankvezetői karrierje és társadalmi szerepei mellett Csányi
Sándor hatalmas gazdasági potenciált jelentő, széles ágazati
spektrumot átfogó vállalatbirodalom tulajdonosa. A Forbes
Magyarország 2022. végi rangsora szerint 542 milliárd forintos
vagyonával a leggazdagabb magyar. Vagyonának egy része OTP-
részvényekben van, de hogy mekkora, az találgatások tárgya. A
bank 2021. évi pénzügyi beszámolója szerint a közvetlen és közvetett
tulajdonában lévő részvények száma mintegy 4 millió darab, ami a
bank 280 millió részvényének csupán az 1,4 százaléka. Mégis régóta
tartja magát az a vélekedés, hogy ennél talán nagyobb lehet a
bankvezér tényleges tulajdonosi befolyása. A Frankfurter Allgemeine
Zeitung például egy 2005-ös cikkében 20 százalékra becsülte Csányi
Sándor részesedését az OTP-ben, az elnök-vezérigazgatót sejtve
egyes külföldi befektetési alapok mögött, amelyeket letétkezelőként
az amerikai Bank of New York (BNY) képvisel a bank közgyűlésén.
Ezt azonban cáfolja az érintett:
„Mindenki arra gyanakodott, hogy a belga cégek mögött én
állok. Ezerszer megvizsgálta a bankfelügyelet. Szász [Károly, a
PSZÁF elnöke – a szerk.] is mindig a tulajdonosokat kereste
rajtunk, miközben az angolszász szabályoknak megfelelően a
BNY is csak arról tudhat, hogy melyik befektetési alapkezelő
kezeli az adott részvényt, de már ő sem kaphat tájékoztatást a
 tényleges tulajdonosról. Mondtam neki, hogy írjon a CIA-nak,
az amerikai tőzsdefelügyeletnek, bárkivel nyomoztassa ki.
Tőlem ne kérjen olyasmit, amit nem tudok teljesíteni” –
nyilatkozta újságírói kérdésre Csányi.
Csányi Sándor komoly érdekeltségeket szerzett az
élelmiszeriparban. 35 ezer hektáron működő agrárbirodalmával az
ország legnagyobb földbirtokosa is ő volt, egészen 2019-ig, amikor
Mészáros Lőrincnek sikerült leköröznie. Az OTP-vezér Közép-Kelet-
Európa egyik legnagyobb mezőgazdasági és élelmiszeripari
befektetője, kilencezernél is több dolgozót foglalkoztató cégei
együttesen évi 1,8 milliárd eurós árbevételt termelnek, döntően a tej-
és a húsiparban. A Bonafarm Zrt. olyan cégeket ölel fel, mint a Pick
Szeged Zrt., a Bonafarm-Bábolna Takarmány Kft., a Csányi Pincészet
Zrt., a Sole-Mizo Zrt., a Boly Zrt., a Dalmand Zrt., az Agroprodukt
Zrt., a Hungerit Zrt. és az MCS Vágóhíd Zrt. 2019-ben trükkös
módon elhappolta Bige László elől a 400 milliárd forintos árbevételű
KITE Mezőgazdasági Szolgáltató és Kereskedelmi Zrt.-t.
A több lábon állás stratégiáját követve már 2005-ben beszállt a
Demján alapította TriGránitba és vele a kormányzati hátszélnek is
köszönhetően jól jövedelmező ingatlanüzletbe. Egykori
kereskedelmi bankos kollégáival, Hernádi Zsolttal és Garancsi
Istvánnal közösen birtokolják az értékes ingatlanportfolióval
rendelkező CD Hungaryt, amely a szállodabizniszt felkaroló Orbán-
rezsimben jelentős összegű állami támogatásokhoz is jutott.
Előrelátó módon, az egyre inkább felfutó egészségiparba is beszállt:
az egyik legnagyobb magánkórház, a Budai Egészségközpont
többségi tulajdonosává vált. Befektetései között a Forbes szerint egy
szingapúri (nem offshore) tőkealap-kezelő is megtalálható, amin
keresztül többek között Mol-kötvényeket és Egis-részvényeket is
vásárolt a bankvezér.
Ekkora vállalatbirodalom láttán okkal vetődik fel a kérdés: vajon
összeegyeztethetők-e Csányi Sándor gazdasági érdekeltségei azzal,
hogy egyúttal az ország legnagyobb pénzintézetének a vezetője, sőt
vállalkozásai révén még hitelkapcsolatban is áll a bankjával. A hazai
bankvilágról írt 2002-es könyvemben – a fejlett piacgazdaságok
bankárait jól ismerő szakemberek véleményére alapozva – magam is
„nyugati szemmel összeférhetetlennek” minősítettem ezt az
összefonódást. Pedig Csányi, saját bevallása szerint, addigra már
képes volt elkülöníteni magában a „vállalkozói” és a „bankári”
mentalitást. 1997-ben így minősítette magát: „Annak ellenére, hogy a
vállalkozói mentalitás leírásához közelítően jellemeztem magam, úgy
gondolom, hogy az OTP nagyon jó úton halad afelé, hogy konzervatív,
szolid bankká váljék.” 2001 őszén már úgy látta, az OTP „konzervatív,
szolid bankká” vált, amit a pénzintézet átláthatóságával, a Royal Bank
of Canada mintájára 1994-ben kialakított, Európában példaszerűnek
tekinthető kockázatkezelés módjával, a „sok szem” elvén alapuló
döntéshozatali renddel, az egyszemélyes döntés lehetőségének
kizárásával, valamint a bank alacsony kockázatú, eredményes
működésével támasztott alá. Ekkor már önmagát is „konzervatív,
szolid, prudens bankárként” jellemezte. Az OTP Bank vállalati
üzletágának vezetője Csányi összeférhetetlenségét feszegető
újságírói kérdésre így válaszolt 2004-ben:
„Csányi Sándor cégeinek sem kínálunk más kondíciókat,
mint a többi hasonló méretű vállalkozásnak. Viszont annak
sem örülnénk, ha máshol bankolna. Mert ha Csányi vállalja a
tőkeoldali kockázatokat, amiket nyilván alaposan átszámolt,
akkor a belső kockázatelemzés után megalapozottan
indulhatunk ki abból, hogy az ügylet a bank számára is
jövedelmező lesz. Egyébként a hitelintézeti törvénynek
megfelelően a végső döntést mindig a bank igazgatósága hozza
meg.”
Nehéz elképzelni, de lehetséges, hogy a bankban teljhatalmat
élvező Csányi vezetőként ma már függetleníteni tudja magát a
hatalmas vagyonát képező vállalati birodalmától. A bank prudens és
eredményes működése mindenesetre azt tanúsítja, hogy Csányinak
és vezetőtársainak (közte a bank operatív irányítását sokáig kézben
tartó Spéder Zoltánnal) a kétezres évek közepére sikerült korszerű, a
nemzetközi mezőnyben is versenyképes pénzintézeti csoportot
felépítenie. Bár ebben bizonyosan sokat segített az OTP örökölten
kiemelkedő piaci pozíciója és (ettől nem függetlenül) vezetőjének a
mindenkori kormánnyal kiépített jó kapcsolata, az eredményes
működés azt is bizonyítja, hogy Csányi valóban kiszabadíthatta
magát a más gazdasági érdekeltségeiből fakadó konfliktusos
helyzetből.
Ám ezzel sem szűntek meg teljesen a bankvezető
érdekkonfliktusai, hiszen azt bankja politikai jelentősége is táplálja –
Csányi ennek nemcsak nyomasztó súlyát érezheti, hanem előnyeit is
élvezheti. Hiába van az OTP magántulajdonban, hiába méretik meg
naponta a tőzsdén, vezetőjének a politikai erőtérben is ügyesen kell
lavíroznia, ha nem akar lemondani azokról az üzleti lehetőségekről,
amiket a mindenkori kormány kínál az ország legnagyobb
bankjának.
Ekkora pénzintézeti csoport vezetője, ha akarna, sem tudna
elbújni a politikai hatalom elől. Megkockáztatom: Csányi Sándor
nem is akar. Ő kifejezetten élvezi a gazdasági ereje nyújtotta politikai
befolyását, amelyre, mint láttuk, már a kilencvenes évek közepére
szert tett. Sokat elárul erről egy későbbi nyilatkozata: „Bokros Lajos
pénzügyminisztersége idején érzékeltem erőteljes támadást, amikor az állam
ketté akarta választani az OTP-ben az elnök-vezérigazgatói pozíciót, de ezt
sikerült visszavernünk.” A „visszavernünk” kifejezés egyértelműen
jelzi, hogy a pénzügy miniszteri akarat letörésére irányuló,
puccsszerű akcióban Csányi aktív szerepet játszott.
Addigi szereplései fényében politikai elemzők már 2005-ben
felvetették, hogy talán a gazdasági szférán túli, akár miniszterelnöki
ambíciók is mozgathatják Csányi Sándort.
„A 2004. februári Friderikusz-interjú volt az első alkalom,
amikor a bankvezér nyíltan, a nagy nyilvánosság előtt
felvállalta a Magyarország egyik legbefolyásosabb embere
szerepét. A befolyására vonatkozó kérdésekre általában úgy
válaszol, hogy az ne legyen ellenszenves a közvélemény
számára, ám azért érzékeltesse: van súlya a szavainak. »…
nyilvánvalóan egy ilyen nagybank és az aktuális kormány
együttműködésére mindig szükség van. Gondolok itt arra, hogy
 például a lakáshitelezés területén az OTP öt évtizedes
tapasztalattal rendelkezik, és nyilvánvalóan, amikor egy
lakástámogatási rendszer kidolgozásáról van szó, mindenki
számára hasznos, ha ezekkel a tapasztalatokkal élünk…« –
érzékeltette egy másik interjúban, hogy milyen hatással volt az
Orbán-kormány népszerű otthonteremtési programjára.
Mindennél beszédesebb volt azonban az, amikor a bankadó
körül tavaly ősszel kirobbant politikai vitában Gyurcsány Ferenc
és a pénzügyminiszter személyesen látogatott el az OTP-
bankvezér irodájába, hogy tárgyaljanak, majd javarészt
visszakozzanak. Csányi ezzel a példátlan, a protokollt felborító
húzásával megmutatta az országnak, ki az úr a háznál” – írták
róla a Political Capital elemzői.
Csányi a kiegyensúlyozott politikai kapcsolatrendszer
kiépítésével is igyekezik növelni befolyását, csökkentetve egyúttal a
mindenkori kormánytól való függőségét. Arra az újságírói kérdésre,
hogy mely politikusokkal áll kapcsolatban, így válaszolt 2006 végén:
„Neveket nem mondanék, de liberálisok, szocialisták és konzervatívok, jobb-
és baloldaliak egyaránt megtalálhatók köztük. Nagyjából tíz körül van
azoknak a politikusoknak a száma, akikkel rendszeres a kapcsolatom.”
A kiegyensúlyozást szolgálhatja a sajátos személyzeti politikája,
amely abban áll, hogy az éppen megbukott kormányok ellenzékivé
vált politikusainak és szakértőinek rangos állásokat kínált
bankcsoportja valamely tagjában vagy egyéb gazdasági
érdekeltségében. Az OTP-csoport valamilyen vezetői posztján
felbukkant már a több kormányban is belügyminiszter Pintér
Sándor, az Orbán-harcostárs Simicska Lajos, az első Orbán-kormány
lakástámogatási rendszerét kialakító Hegedüs Éva, valamint az MFB
kormánybank egykori vezetőjeként ismertté vált Baranyay László és
Németh Lászlóné. A privatizációs döntéshozók közül vezető lett a
bankban Csepi Lajos, aki 1990 és 1994 között az Állami
Vagyonügynökséget vezette, és 1997-től 2016-ig az OTP
igazgatóságának tagja volt a pénzügyminiszteri
szándékmeghiúsításában 1995-ben közreműködő Kocsis István, aki
később a Magyar Villamos Művek vezetőjeként és egy sikkasztási
ügy elítéltjeként vált közismertté. Oszkó Péter, a Bajnai-kormány
pénzügyminisztere távozását követően, 2010 őszén az OTP Bank
többségi tulajdonában lévő PortfoLion Zrt. vezérigazgatója lett. Az
OTP pénzszállítóinak védelmét 2002-ben az egykori szocialista
politikus Csintalan Sándor és a Fidesz-közelinek tartott Földi László
cége vette át.
Csányi kapcsolata Orbán Viktorral jó ideig hektikusan alakult
(hol gazsulált neki, hol ellenlábasa volt), de 2014 után a nagy
hatalmú bankvezér is beállt a sorba. Kettőjük viszonyában több
fordulat is megfigyelhető volt. Mint szó volt róla, a sajtó 2006-ban őt
is hírbe hozta a Fidesz már ellenzékben lévő elnöke, Orbán Viktor
elmozdítására irányuló szervezkedés résztvevőjeként. A következő
évben viszont a Fidesz parlamenti frakciója megszavazta az MSZP–
SZDSZ-kormány által benyújtott „lex Molt”, amely az osztrák OMV
tulajdonszerzésétől védte meg a Hernádi–Csányi páros által vezetett
magyar olajcéget, sőt szokásától eltérően, Orbán a törvényjavaslat
támogatására még föl is szólalt a Parlamentben. Ezt követte az OTP
Bank számára őrző-védő tevékenységet végző UD Vagyonvédelmi
Zrt. botránya 2008-ban. Az MDF-en belüli, Fidesz-barátabb irányú
hatalomátvétel előkészítésének bizonyítékaként a párt elnöke, Dávid
Ibolya egy lehallgatott hangfelvételt hozott nyilvánosságra, amelyen
az UD Zrt. vezetője a tervről tájékoztatta Csányi Sándort.
A 2010-es hatalomváltás után újabb kanyarokat vett Csányi és
Orbán kapcsolata. 2013 tavaszáig még úgy nézett ki, hogy a
bankszektor átrendezésének (különösen a külföldi bankok
kiűzésének) az OTP Bank lesz a fő nyertese, ám a nyár folyamán
megszaporodtak az ezzel ellentétes jelek. Lázár János, a
miniszterelnökséget vezető államtitkár, miután „az országot polip
módjára behálózó, magyarnak tűnő bankvezetőnek” minősítette Csányi
Sándort, egy nyári sajtótájékoztatóján, a devizahiteles problémát
meglovagolva, „Magyarország első számú uzsorásának” titulálta a
bankárt. Ha ez nem lett volna elég, a takarékszövetkezeti szektor
Spéder bankja általi bekebelezését segítő törvény elfogadását, a
devizahitelesek újabb, radikális mentőcsomagjának beharangozását
és a bankadó beláthatatlan időre történő meghosszabbítását jelző
kormányfői nyilatkozatok egyértelművé tették, hogy a nagybank és
vezetője kiesett Orbán kegyeiből. Ekkor kezdett demonstratív
részvényeladási sorozatba az OTP vezérkara, élén Csányival.
Az Orbán-rezsim megerősödésével, a kormányfőhöz közel álló,
tőle erősen függő személyek gazdasági felemelkedésével tovább
gyengült a bankvezér pozíciója. Hiába bukott meg a bankjának
hadat üzenő Spéder Zoltán, nélküle is folytatódott a Magyar
Bankholding nevű konglomerátum megerősítése, veszélyeztetve az
OTP kiemelkedő bankpiaci helyzetét. Orbán lekötelezettjeinek,
Mészáros Lőrincnek és a klientúra gyorsan vagyonosodó tagjainak,
illetve vejének, Tiborcz Istvánnak a gazdaság legkülönbözőbb
szegmenseiben megfigyelhető gyors előretörése Csányinak a
leggazdagabb magyarként és a legnagyobb földbirtokosként elért
pozícióit is fenyegetik.
Hogy mégsem érzi magát teljesen kiszorítva, azt szórványosan
elejtett kritikai megjegyzései jelzik. Ezek egyike Mészáros Lőrincet és
bankját vette célba, amikor egy nyilvános fórumon megkérdezte a
Bankholding képviselőjét, hogy az állam mellett kik a holding
további tulajdonosai. Majd arra a válaszra, hogy „pénzalapok”,
szarkasztikusan megjegyezte: „Ennyire transzparens a Magyar
Bankholding és az MKB tulajdonosi szerkezete.” Az ukrajnai orosz
invázió nyomán, 2022 nyarán bevezetett, extraprofitadónak titulált
újabb banki különadót is kritizálta Csányi, mondván: „A bankszektor
jövedelmezősége hosszú távon nem éri el az elvárt hozamot a szektort sújtó
extra terhek miatt, 2022 első félévében pedig ismét veszteséges lett a szektor.
Amit most kifizetnek a bankadó formájában, az most mind a tőkétől vonja el
a forrásokat, ami egy recesszió idején nagyon nagy gond.”
Ennél nagyobbat szólt az a gesztus, hogy a 2022-es választást
megelőző ellenzéki kampány idején, 2021 őszén Csányi Sándor és
Hernádi Zsolt is nevét adta a „politikailag független szakmai
szervezetként” Karácsony Gergely ellenzéki főpolgármester által
létrehozott Budapest Globalhoz, ráadásul a rendezvényről készült
fotón éppen ők fogják közre a politikust. A Csányi–Hernádi kettőst
azért jóval gyakrabban látjuk Orbán Viktor társaságában
futballmeccsek lelátóján – igaz, az MLSZ-elnök Csányinak ez akár
É
kötelessége is lehet. És az sem véletlen, hogy 2023. március 31-én
Csányi Sándor, az OTP Bank elnök-vezérigazgatója és a Magyar
Labdarúgó-szövetség elnöke Orbán Viktor miniszterelnök
előterjesztésére a legmagasabb rangú magyar kitüntetést, a Szent
István-rendet vehette át a köztársasági elnöktől.
Az MTI tudósítása szerint a kitüntetést Csányi
„Magyarország jó hírnevét erősítő, kivételesen sokoldalú
életműve, a magyar gazdaság versenyképességét szolgáló, stabil
bankrendszer kialakításában és fejlesztésében betöltött,
meghatározó szerepe, a közép-európai régió egyik
legkiemelkedőbb magyar vállalatvezetőjeként elért sikerei, a
nemzeti értékek és érdekek iránti elkötelezettsége, a magyar
kultúra, oktatás és sport, valamint a tehetséggondozás
támogatásában is példaadó életútja elismeréseként” kapta. A
kitüntetett köszönőbeszédében hangsúlyozta: „Az elmúlt
évtizedekben sok pozícióban szolgált már, de az ország érdekét
mindig az általa vezetett cég vagy szervezet érdekei elé helyezte.”
Csányi kiterjedt gazdasági hatalma és befolyása mellett nehéz
eldönteni, hogy ki kit tart fogságában: ő az államot vagy a politikai
hatalom őt. Hajlamos az ember azt gondolni, hogy a róka fogta
csuka esetével állunk szemben. Nem csupán a mindenkori kormány
tudja politikája szolgálatába állítani az OTP-t, hanem a fordított
helyzetre is számos példát találtunk, amikor a pénzintézetet 1992 óta
teljhatalommal irányító Csányi Sándor a bankja érdekeihez
igazíthatja a kormány politikáját.
Megkockáztatom az állítást, hogy az Orbán-rezsim alatt a
pénzintézeti szektorban, sőt talán az egész magyar gazdaságban
egyedül Csányi Sándor tekinthető oligarchának, vagyis olyan
személynek, akinek a gazdasági ereje alkalmas arra, hogy
befolyásolja az államhatalmat. A politikai vezetéshez vagy magához
Orbán Viktorhoz szorosan kötődő, tőle minden tekintetben függő
személyeknél még a szükségessége sem merül fel annak, hogy a
számukra kedvező szabályok kialakítása érdekében a foglyukká
tegyék az államot, hiszen a hatalom a maga akaratából hozta
helyzetbe őket. Mészáros Lőrinc, Tiborcz István és társaik ezért nem
tekinthetők oligarcháknak. Ám lehetséges, hogy Csányira is már
csak múlt időben érvényes az oligarcha jelző. Mostanra Orbán
Viktor olyan mértékben foglalta el a teljes államapparátust, beleértve
az igazságszolgáltatást és az adóhatóságot, ami mellett már egy
ekkora gazdasági befolyással rendelkező bankvezetőnek sem lehet
komoly esélye, hogy a saját érdekeit a kormányfővel szemben is
érvényesíteni tudja.
8.
A haveri
bankok
világa
 A 2010 óta működő Orbán-rezsim alig egy évtized alatt sikerre
vitte a bankszektor elfoglalásának a tervét. Megerősítette a
nyilvánosság elől elrejtett, ezért a haveri cégek finanszírozására
alkalmas kormánybankokat, és Matolcsy György segítségével a
szolgálatába állította a pénzügyi felügyeletet is bekebelező
jegybankot. Közvetlen uralma alá vonta a magyar bankpiac jelentős
részét elfoglaló pénzintézeti kört: a teljes takarékszövetkezeti
szektort, valamint az FHB-csoportot, az MKB-t és a Budapest Bankot
a kormányfő közvetlen környezetéből álló tulajdonosok kezébe
juttatta. Ezzel megalapozták az OTP-vel vetélkedő Magyar
Bankholding létrehozását, amely méreténél fogva sokféle
kormányzati és magánérdek kiszolgálására alkalmas. Közben
felnövesztettek néhány kisbankot, és sikeresen folyik a körön kívüli
pénzintézetek megszelídítése is. Az Orbán-rezsim működtetői ma
már szinte bármit elérhetnek a bankrendszeren keresztül.
A politikai hatalom szolgálatába állított, haveri pénzintézetek
körébe a mindjobban kiterjesztett hatókörű, közvetlenül a kormány
irányításával, annak meghosszabbított kezeként működő állami
bankok (MFB és Eximbank) mellett a Magyar Bankholdingot, a
Gránit Bankot, a Duna Bankot soroltuk. A bennük foglalt
pénzintézetek politikai beágyazódásuk folytán jelentős mértékben
támaszkodhatnak a kormány által uralt gazdasági erőforrásokra,
miközben tevékenységükkel az Orbán-rendszer megerősödését,
fennmaradását szolgálják. Az alábbi, 3. táblázatból látható, hogy a
2010. évi hatalomátvételkor a kormány alá rendelt, megörökölt két
állami bank együtt mindössze 4–5 százalékkal részesedett a magyar
bankrendszer eszközeiből és hiteleiből, ám egy sor pénzintézet
bekebelezésével 2021-re már a szektor közel negyedét elfoglalták az
Orbán-rezsim klientúrájához tartozó tulajdonosok. A Magyar
Bankholdingot alkotó három pénzintézeti csoport együttes piaci
részesedése az összes eszközökben 16 százalékot tett ki, a
bankszektor hiteleiből és a betéteiből mintegy 17 százalékkal
részesedett 2021-ben. A hazai bankpiac jó egy százalékát birtokló
Sberbank bekebelezésével 2022-ben kissé erősödött is a holding
pozíciója.
 3. táblázat
Az Orbán-rezsim szolgálatában állított, haveri bankok piaci részesedése a
magyar bankszektorban (százalék)
2010
Eszközök Hitelek Betétek
MFB Magyar Fejlesztési Bank 3,6% 3,9% 0,1%
Magyar Export-Import Bank 0,6% 0,7% 0,0%
Takarék-csoport 9,3% 12,1% 11,6%
MKB Bank 8,2% 10,1% 9,1%
Budapest Bank 2,7% 3,3% 3,6%
Gránit Bank 0,0% 0,0% 0,1%
Duna Takarék Bank 0,2% 0,2% 0,4%
Haveri bankok összesen 4,1% 4,6% 0,1%
Hitelintézeti szektor összesen 100,0% 100,0% 100,0%

2021
Eszközök Hitelek Betétek
MFB Magyar Fejlesztési Bank 3,9% 4,9% 0,3%
Magyar Export-Import Bank 2,6% 2,5% 0,1%
Takarék-csoport 6,6% 7,1% 6,9%
MKB Bank 5,3% 4,9% 5,9%
Budapest Bank 4,1% 4,6% 4,5%
Gránit Bank 1,1% 0,7% 0,9%
Duna Takarék Bank 0,2% 0,1% 0,2%
Haveri bankok összesen[16] 23,7% 24,8% 18,8%
ebből: Magyar Bankholdinghoz tartozó bankok[17] 16,0% 16,6% 17,3%
Hitelintézeti szektor összesen 100,0% 100,0% 100,0%
Forrás: MNB Aranykönyv 2010 és 2021.
Ebben a fejezetben egyrészt azt próbáljuk felmérni, hogy mi
módon élhet az Orbán-rezsim a bankszektor negyedének
birtoklásával járó gazdasági hatalommal. Milyen előnyökhöz
juttathatják a megszerzett bankok a rendszer hatalmi és gazdasági
bázisát alkotó szereplőket, és hogyan stabilizálhatják vele magát a
rezsimet? Hogyan használhatják a bankok új tulajdonosai piaci
terjeszkedésükhöz a gazdaság erőforrásait? Végül azt a kérdést is
feltesszük, hogy a rendszert szolgáló bankok milyen károkat
okoznak, okozhatnak a gazdaságban, és milyen kockázatokat
jelentenek a magyar társadalom számára.
8.1. Feneketlen bendő
A Magyar Bankholdingba egyesített pénzintézeti csoport, amely
2023. május 1-jétől már az MBH Bank Nyrt. nevet viseli, már
indulásakor a hazai bankpiac második legnagyobb szereplője volt.
Ám, mint láttuk, tulajdonosai további akvizíciókra készek, amelyben
a kormányzati hátszél is segíti őket. 2022-ben a Sberbank hazai
leányának a megvásárlásával és beolvasztásával növelte tovább piaci
részesedését a holding, és vezetője – az OTP stratégiáját követve –
külföldi terjeszkedést is célul tűzött ki maga elé.
A meglévő politikai háttér mellett a források szűkössége sem
szabhat korlátot a bankcsoport bővülésének: miként az eddigiekben,
úgy a jövőben is kaphatnak baráti segítséget a kiszemelt pénzügyi
vállalkozás megvásárlásához. Láttuk, hogy az Orbán-kormányok
fokozatosan tágították az eredetileg exportbővítés céljára létrehozott
állami Eximbank feladatkörét, és az ehhez szükséges forrásokat is a
rendelkezésére bocsátották. A gyors növekedést a költségvetésből
származó tőkeemelésekkel és a nemzetközi kötvénykibocsátásai
mögé állított állami garanciával támogatta a magyar kormány.
Ennek köszönhetően ugrásszerűen megnőhetett az egyre inkább a
funkciójától idegen célokat finanszírozó pénzintézet hitelállománya.
Semmi sem akadályozhatja meg, hogy az Eximbank a jövőben a
Bankholding külföldi terjeszkedését segítse hitellel vagy
tőkejuttatással, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a politikai
hatalom számára legfontosabb bankot regionális bajnokká növeljék.
Az Orbán-rezsim pénzintézeti birodalma szélesebb kört ölel fel,
mint amit a bekebelezett bankok alkotnak, hiszen velük együtt az
érdekeltségükbe tartozó pénzügyi vállalkozásokat és azok piacait is
megszerezték az új tulajdonosok. Amikor a Mészáros Lőrinc
érdekeltségébe került MKB beolvasztotta a visszaállamosított
Budapest Bankot, az MKB Pannónia Alapkezelő is magába
szippantotta a bank hasonló tevékenységű cégét. A fúzióval létrejött,
mintegy 700 milliárd forintnyi vagyont kezelő MKB Alapkezelő a
hazai piac negyedik helyezettje a nettó eszközérték szerinti
rangsorban, csak az OTP Bank, az Erste és a K&H alapkezelői előzik
meg. Az Orbán-vő Tiborcz István tulajdonába került Gránit Bank is
többségi tulajdont szerzett a 600 milliárd forintos vagyont kezelő
Equilor Befektetési Zrt.-ben, majd bekebelezte a 460 milliárdos
vagyont menedzselő Diófa Alapkezelőt is (ez eredetileg a Spéder
vezette FHB-csoport ékessége volt), amelynek befektetési jegyeit a
Bankholding is forgalmazza. Mindkét alapkezelő a tulajdonosaik
magántőkealapokba rejtett vagyonát is kezeli.
Az alapkezelők fennhatósága alatt rejtőzködő magánvagyonokat
szépen hizlalja a kormány irányította állami MFB. A Mészároshoz
köthető MKB Alapkezelőhöz tartozó MKB Magántőkealap 50
milliárd forintot kapott az MFB „Krízis” nevű tőkeprogramjából, és
hasonló összeghez jutott a Tiborczhoz köthető Diófa Alapkezelőnél
lévő Főnix Magántőkealap is. Az Equilor Befektetési Zrt.-nél kezelt
két magántőkealap egyike az MFB „Turisztikai” tőkeprogramjából
jutott 25 milliárd forinthoz.
A Bankholding fennhatósága alá került lízingcégeket is
összevonták tulajdonosaik: 2022-től Euroleasing márkanév alatt
működnek, mintegy 110 ezer meglévő ügyfellel. Együttes piaci
részesedésük meghaladja a 20 százalékot, a gépjármű- és
mezőgazdaságigép-lízing szegmensekben pedig a 30 százalékot is
eléri. Az Euroleasing a sajátjain kívül az Eximbank hitel- és
lízingtermékeit is értékesíti.
A bankok és hozzájuk tartozó pénzügyi vállalkozások
gyarapítása mellett a biztosítási piac bekebelezése is nagy léptekkel
folyik. Mintául láthatóan a bankholding szolgál. A kormányfő itt is a
barátját, Mészáros Lőrincet hozta helyzetbe: biztosítós üzlettársával
ő jegyeztette be 2023 januárjában a felcsúti székhelyű Magyar
Biztosítóholding Zrt.-t. Az alig 5 millió forintos alaptőke ellenére az
elnevezés nagyratörő álmot sejtet: azt, hogy a Magyar Bankholding
mintájára a biztosítókból is összehoznának egy méretesebb
„nemzeti” csapatot, amely később a térségben is terjeszkedve,
szintén Orbán Viktor „középhatalmi” törekvését szolgálhatná.
Igaz, a holding tulajdonosai kezében egyelőre csak a magyar piac
alig két százalékát birtokló CIG Pannónia Biztosító van. Ám a
továbbépítkezés már megindult: a kormány még 2022 karácsonya
előtt „nemzetstratégiai” rangra emelte a Magyar Posta két biztosítója
részvényeinek megvásárlását a kétharmados pakettet birtokló német
HDI International AG-tól. A szerződés az üzletről már 2022 végén
megköttetett, utat engedve annak, hogy a Posta biztosítói teljes
mértékben állami tulajdonba kerülhessenek. Az bankholdingos
modell menetrendje szerint már csak az újraprivatizálásuk van hátra
az előre kiszemelt tulajdonos számára, amivel a Biztosítóholding
piaci súlya 10 százalék fölé emelkedhet. Ha az időközben Tiborcz
István résztulajdonába került Wáberer Hungária Biztosítót is
beviszik a holdingba, akkor a piaci részesedése 13 százalékra nőhet.
Hosszabb távú tervként szóba jöhet még a kormány kisebbségi
tulajdonába került Union és Aegon (új nevén Alfa) biztosítóknak a
holdingba integrálása is, bár az előzmények alapján ez nem látszik
könnyű menetnek. Pedig csábító a dolog, mivel a két
biztosítóegyüttes 18 százalék körüli piaci részaránya már
meghaladná a jelenleg piacvezető Allianz Magyarországét. Ha őket
is bekebelezhetné a Biztosítóholding, akkor velük együtt a 30
százalékos súlyt is elérné a magyar piacon. Ám nehéz elképzelni,
hogy többségi tulajdonosuk, a már több mint három évtizede a kelet-
közép-európai térségbe belépő, ott komoly hadállásokat megszerző,
ezért a regionális bajnoki rangra jó eséllyel pályázó osztrák Vienna
Insurance Group (VIG) önként bevonulna a Mészáros Lőrinc
fennhatósága alá tartozó holdingba.
A magyar kormány nehezen érte el ugyanis, hogy ha
főtulajdonosként nem is, de kisebbségiként beszállhasson a holland
Aegon biztosító eladósorba került itteni leányába. 2021 tavaszán, a
veszélyhelyzetre hozott kormányrendeletre hivatkozva, úgymond
nemzetbiztonsági okból megakadályozta, hogy a magyar Aegont
megvegye az osztrák VIG, holott a kiterjedt európai hálózattal
rendelkező cég – az Union Biztosító tulajdonosaként – már amúgy is
jelen van a magyar piacon. Mivel a tiltás sértette a tőkeáramlás
szabadságának uniós alapjogát, a magyar kormány végül belement
abba a kompromisszumos megoldásba, hogy kisebbségi
tulajdonosként az osztrák vevővel közösen vásárolja meg a vágyott
portékát. Az irányítási jogok hiányában is hajlandó volt 350 millió
eurót, mintegy 125 milliárd forintot fizetni a magyar Aegon és az
Union 45 százalékos tulajdonhányadáért, holott ekkora összeg jó, ha
20 év alatt megtérül. A két biztosító együttes profitja ugyanis 15
milliárd forint volt 2021-ben; ezt kivetítve arra jutunk, hogy az
osztalékból a kisebbségi tulajdonos magyar kormány évi 5–6
milliárd forintnál nemigen jut majd többhöz.

8.2. Mire használhatók a haveri bankok?

A rendszer szolgálatába állított bankok és a hatókörükbe vont
pénzügyi vállalkozások terebélyesedő csapata több módon is
segítheti a politikai hatalomhoz kötődő személyek vagyonának
gyarapodását. Szívességi hitelekkel megkönnyíthetik piaci
terjeszkedésüket, amivel nem csupán a vagyonukat, hanem folyó
jövedelmüket is növelhetik, lehetőséget teremtve a további
tulajdonszerzésekre. Az egymásnak adott kölcsönökkel a saját
tulajdonosok hitelezését korlátozó szabályok is megkerülhetők. És
bár a prudens magatartás hiányában keletkező kockázatok apasztják
a tőkét, a jövőbeni hitelezési képességet is visszavetve, a klientúra
bankjai mindaddig számíthatnak a kormány támogatására, amíg az
őket helyzetbe hozó rezsim hatalmon marad.
Körükben ráadásul két olyan pénzintézet is van, amelyek tőkéjét
és más forrásait a kormány szinte korlátlanul bővítheti az állami
költségvetés terhére. Elég egy kormányhatározat, és máris
rendelkezésükre áll a kívánt mennyiségű forrás, ha pedig ez sem
elég, akkor a magyar kormány garanciavállalásával kibocsátott
kötvényeikkel a nemzetközi pénzpiacon is forráshoz juthatnak. Az
eredetileg az állami feladatok finanszírozására alapított MFB és
Eximbank működését szabályozó törvények módosítása azt is
lehetővé tette, hogy a rájuk bízott közpénzt szinte bármilyen célra el
lehet költeni. Az Eximbank mind nagyobb arányban hitelez
belföldre értékesítő cégeket, a Covid-járvány felbukkanása óta pedig
az MFB hazai és külföldi cégek felvásárlására is juttathat tőkét
magánbefektetőknek. Az MFB ráadásul a nyilvánosság kizárásával,
az átláthatóság kritériumának megkerülésével használja a közpénzt
akkor, amikor tőkeprogramjaival a tulajdonosok elrejtését szolgáló
magántőkealapokat finanszíroz, köztük, mint a tényfeltáró sajtó
nehezen kiderítette, jelentős részben Orbán Viktor legszűkebb
köréhez, Mészároshoz és Tiborczhoz kötődőket.
Az állami tulajdonban lévő két kormánybank mellett a
magánkézben lévő haveri bankok is előszeretettel hitelezik a társaik
vagy akár a saját tulajdonosaik vállalkozásait. Mészáros Lőrinc
cégeinek gyarapodását a két kormánybankon kívül segítette az
MKB, a takarékcsoport néhány tagjai és a Gránit Bank, sőt még (az
elvileg független) OTP és Erste is. A kormányfő vejének vagyoni
gyarapodását is segítették a baráti hitelek: a Válaszonline gyűjtése
szerint Tiborcz István saját érdekeltségeit már 2022 tavaszán 77
milliárd forintos banki adósság terhelte, a hozzá közel álló cégek
hiteltartozása pedig elérte az 55 milliárdot. E hitelek háromnegyedét
a Mészáros Lőrinc résztulajdonában lévő Bankholdinghoz tartozó
pénzintézetek nyújtották, a maradékot pedig a Gránit Bank és az
állami MFB. A portál szerint a Gránit Bank évek óta az új elit egyik
finanszírozási központja: innen kapott hitelt Garancsi István
kaszinója, Habony Árpád baráti köre. A cikk írója szerint ez a bank
„fogadta be a pénzintézeti csőd elől menekülő Matolcsy-fiú cégeit, a
Fidesszel is szövetséges szocialista exkincstárnok, Puch László társaságait,
továbbá a Sberbank-zárásból gyorsan ocsúdó elitmilliárdosokat”.
A rezsimet szolgáló bankok nem csupán hiteleikkel segíthetik a
körükhöz tartozókat. Kormányzati támogatásokkal, állami
megrendelésekkel, az ügyfélkörüket bővítő rendelkezésekkel,
esetenként részrehajló állami szabályozással a tulajdonosaikat is
jövedelemhez juttathatják, akik osztalékként részesülhetnek a
kormányzati segédlettel feltornászott profitból. A magyarhoz
hasonló haveri rendszerekre többnyire magas osztalékhányad
jellemző. A tulajdonosok az elért profit jelentős részét kiveszik
cégjeikből, mivel a politikai kapcsolatokhoz kötődő jövedelmük
elvesztésének félelme miatt a profit újrabefektetésének nem látják
értelmét.
A Korrupciókutató Központ Budapest kutatói ezt a sajátosságot
az Orbán-rezsimre vonatkozóan is igazolták. Megfigyeléseik szerint
a rendszerhez kötődő cégekre 2011 előtt az átlagosnál kisebb
osztalékhányad volt a jellemző, 2011-től azonban megváltozott a
magatartásuk: tulajdonosaik attól kezdve nagyobb arányú osztalékot
vettek fel, mint a politikai kapcsolatokkal nem rendelkező cégekéi.
Ennek fényében megnyugtató, hogy az Orbán-rezsimben
banktulajdonossá vált személyek kezdetben még megfigyelhető
osztalékéhsége az utóbbi években alábbhagyott. Az MKB nyereségét
például 2019-ben még Vida József cégének feltőkésítésére használták
föl, 2022-ben már csak a profit ötödét vették ki osztalékként, a
Budapest Bank nyeresége pedig teljes egészében a pénzintézet
tőketartalékát növelte. A tulajdonosok rájöhettek: ők is jobban járnak
vele, ha a gyors jövedelemszerzés helyett gazdasági hatalmuk
távlatos növelésére törekednek. Bár ez jó hír a betétesek számára,
hiszen a nagyobb tőkeerő az ő pénzük biztonságát szolgálja, egyúttal
az új banktulajdonosoknak a rezsim tartós fennmaradásába vetett
hitét is tükrözi.
Ám nem csupán osztalék formájában juthatnak pénzhez
bankjukból a tulajdonosok és a vezetők, hanem más, nem legális
csatornákon keresztül is. Mint minden nagy méretű szervezetben, itt
is alkalmazható a túlórázás módszere, főleg a nagy értékű IT- és
fiókberuházásoknál. A treasury üzletága is kínálhat pénzkivételi
lehetőséget: a bank számára veszteséges értékpapír- vagy
devizaüzlettel nyereség teremthető a másik oldalon, például egy
brókercégnél. Kellő ellenőrzés hiányában a work-out típusú üzletág
segítségével is „kirabolható” belülről egy bank, például amikor a
problémás hitellel rendelkező, eladásra kínált ügyfélvállalat
túlságosan alacsony áron történő megvásárlásából profitál a
bennfentes vevő.
A mire jók a haveri bankok kérdés vizsgálatánál végül a
bankszektor elfoglalásának a politikai célját sem hagyhatjuk
figyelmen kívül. Azzal, hogy a megszerzett pénzintézetek a
közvetlen és közvetett tulajdonosok, valamint a hiteleiket élvező
baráti vállalkozások vagyonát gyarapítják, egyúttal a politikai
hatalom megerősítését és megőrzését is szolgálják. Ameddig
fennmarad az Orbán-rezsim, és az új tulajdonosok a bankjuk kínálta
eszközökkel is támogatják a rendszer fennmaradását, addig nincs
félnivalójuk: a kormány mindent bevet, hogy életben tartsa e
bankokat.
 A haveri körbe tartozó két kisbankot feltehetően politikai okok
miatt hagyta csődbe menni a kormány, hiszen a náluk jóval
nagyobb, de azért rendszerszintű válsággal nem fenyegető FHB
megsegítésére talált megoldást. A takarék hadműveletet irányító, ám
egy idő után már Orbán számára kellemetlenné vált Spéder Zoltánt
úgy távolították el pozíciójából, hogy bankját állami segédlettel
életben tartották. A kormányzati tőkejuttatással és más módokon is
sokáig támogatott két kisbank csődje is sokba került a magyar
társadalomnak. A Széchenyi Bank betéteseinek kártalanítására 13
milliárd forintot költött a hitelintézetek befizetéseiből működő
Országos Betétbiztosítási Alap, a nem biztosított nagybetéteseket
pedig a kormány segítette meg 6 milliárd forinttal az adófizetők
pénzéből. Elveszett a banknak korábban adott 3 milliárd forintos
állami tőkeemelés összege is.
A haveri bankok az Orbán-rezsimet fenntartó gazdasági bázis
fontos részét képezik, amely mind több stratégiainak tartott ágazat
növekvő számú vállalkozását öleli fel, a bányászattól és
energetikától a hadiiparon keresztül a telekommunikációs szektorig.
Körükben kiemelkedő szerepet tölt be a pénzügyi szektor, mivel
tevékenységével a gazdaság és a társadalom egészét áthatja. A
politikai hatalom kliensei által működtetett pénzintézetek
finanszírozási potenciáljukkal tovább gyarapítják a rendszerhez
kötődő személyek és vállalkozások vagyonát. Noha e pénzintézeti
kör itthon már csak korlátozottan bővíthető további
szerzeményekkel, külföldi vásárlásokra van még lehetősége.

8.3. Kockázatok és mellékhatások

A 2010 óta regnáló hatalom által felnövesztett cégek láttán
felvetődik a kérdés: vajon a General Motors egykori vezérigazgatója
szellemes mondásának melyik fele érvényes rájuk? Charles Erwin
Wilson egy szenátusi meghallgatáson arra a kérdésre, hogy
miniszterként hozna-e döntést a General Motors érdekei ellenében,
határozott igennel válaszolt, ám hozzátette: „Ilyen helyzetet nem
tudok elképzelni, mivel régóta úgy gondolom, hogy ami jó az
országnak, az jó a General Motorsnak, és megfordítva.”
Nos, az utókor ennek a mondásnak többnyire csak az egyik felét
(történetesen a „megfordítva” szóból következő, ki nem mondott
részét) idézi, ami így hangzott volna: „Ami jó a General Motorsnak,
az jó az országnak.” Az Orbán-rezsim által felemelt vállalatok és
pénzintézetek tulajdonosai is mintha a GM-vezér válaszának ezt a
felét sugallnák viselkedésükkel. Olyan természetesen fogadják el a
hozzájuk áramló, bőséges állami támogatásokat, mintha úgy
gondolnák, hogy ami az ő cégeik érdekét szolgálja, az az egész
nemzetnek a javára van.
Pedig a valóság messze van ettől. Különösen nagy a távolság a
gazdaság működését mélyen átható pénzintézeti szektor esetében.
Azzal, hogy a hazai bankvilág jelentős részét elfoglalták Orbán
emberei, és igyekeznek mindinkább a rendszere szolgálatába
állítani, több szálon is komoly kárt okoznak a magyar
társadalomnak. Amiatt, hogy a Magyarországénál jobb
adósminősítésű országok pénzintézeteinek nagy méretű
leánybankjait megvásárolta a kormány és belföldi tulajdonba adta,
megnőtt a magyar állam kockázata, ami egy esetleges bankválság
során effektív pénzkiadásban is manifesztálódhat. Hiszen a 2008-as
hitelválságban a külföldi anyabankok mindegyike jelentős tőkével
támogatta meg magyarországi leányát, a magyar államra kizárólag a
két „nemzeti” irányítású pénzintézet, az FHB és az OTP
megsegítésében hárult feladat.
Az is komoly, pénzben mérhető kárt okozhat, ha a nemzetközi
porondon nyilvánvalóvá válik egy ország nagybankjának a
politikától való függősége. Ez ugyanis egyúttal a bank pénzügyi
sérülékenységének a fokjelzője, hiszen a hitelezői tarthatnak tőle,
hogy egy kormányváltás megingatja a pozícióját. A Magyar
Bankholding legjelentősebb tagbankja, az MKB több olyan gesztust
is tett, amely erős politikafüggőségének a jeleként értelmezhető. A
brit The Financial Times hozta nyilvánosságra, hogy a francia nemzeti
radikális Nemzeti Tömörülés párt elnökjelöltje, Marine Le Pen 2022
márciusában több mint 10 millió eurós hitelt kapott a kampányára
ettől a magyar banktól, miután francia pénzintézetektől nem jutott
hozzá a finanszírozáshoz. A lap arról is értesült, hogy mivel az MKB
menedzsmentje és főtulajdonosa, Mészáros Lőrinc magyar választás
előtti érzékeny időszakban vonakodott ilyen döntést hozni, a
hitelnyújtáshoz Orbán Viktor kormányfő közvetlen utasítására volt
szükség. A The Financial Times ezt a hitelnyújtást „a Magyar
Bankholding Zrt. politikai befolyás alatt állása” egyik
bizonyítékának tekintette.
Egy évvel később újabb botrány középpontjába került a
Bankholding, miután a Budapesten székelő, ám az orosz állam
résztulajdonában álló, a nemzetközi sajtóban kémbanknak titulált
Nemzetközi Beruházási Bank (IIB) és két (orosz és magyar) vezetője
az Egyesült Államok szankciós listájára került. Bár ennek nyomán a
magyar kormány is kilépett az intézményből (cseh és szlovák társai
már Ukrajna orosz megszállása után megtették ezt), nyilvánosságra
került, hogy az IIB magyarországi levelező bankja a Magyar
Bankholding zászlóshajója, a kormány befolyása alatt álló MKB. A
holding azt követően vállalt el a háború miatt nemzetbiztonsági
szempontból is kényessé vált pénzintézet számlavezetését, hogy
annak korábbi bankja, az OTP 2022. március végén felmondta azt,
arra hivatkozva, hogy üzletszabályzata értelmében nem
bonyolíthatja olyan cégek pénzügyi tranzakcióit, amelynek
tulajdonosa (jelesül az orosz állam) szankció alatt áll. A Direkt36 a
hozzá eljuttatott bankos levelezés alapján valószínűsíti, hogy az IIB
orosz alelnöke a magyar kormánynál lobbizott annak érdekében,
hogy az MKB vállalja át a pénzintézet számlavezetését.
A politikai hatalom kötelékében álló bankok nemcsak akkor
kerülnek sokba az adófizetőknek, amikor fizetési gondjaik miatt
állami mentőövre van szükségük, hanem akkor is, amikor még nincs
látható baj. A jegybank olcsó forrásokkal támogatja őket, ami jelentős
mértékű és tartósan fennmaradó veszteséget idéz elő számára, amely
végső soron az államkasszát terheli. A nem kellően hitelképes
cégeknek nyújtott baráti kölcsönök megtérülését pedig a kormány
segíti az adósoknak juttatott állami megrendelésekkel, testreszabott
közbeszerzésekkel és reklámbevételekkel. A hatalomhoz közeli
bankok azzal is kárt okoznak, hogy a megszerzésükre és
működtetésükre fordított közpénzeket más, valóban közhasznú
céloktól vonják el. Az ország felemelkedését, versenyképessé válását
is veszélyezteti, ha a politikai és személyes vagyongyarapodási
indítékoktól vezérelt pénzintézetek a piacképes, rentábilis
vállalkozások és projektek helyett a haveri cégeket hozzák helyzetbe.
A politikai hatalom klientúráját kiszolgáló pénzintézetek részrehajló
szabályozással és kormányzati megrendelésekkel történő
támogatása a bankpiaci versenyt is eltorzítja, amivel nemcsak a többi
pénzintézet tulajdonosait, de azok ügyfeleit is megkárosítja.
Az nagyjából felmérhető, hogy mekkora társadalmi költséget
okoznak az állami MFB és Eximbank kedvezményes hitelei és
tőkejuttatásai, valamint a szintén közpénzből működő MNB
kötvényprogramja, amelyek, mint láttuk, jelentős részben
hitelképtelen haveri vállalkozások növekedését finanszírozták. Arról
viszont csak sejtéseink lehetnek, hogy mennyibe került az
adófizetőknek a hatalom érdekkörébe vont pénzintézetek
megszerzése és átjátszása az új tulajdonosoknak, hiszen az évekig
tartó folyamat meglehetős homályban zajlott. Többnyire nem derült
ki, hogy mekkora összeget fordított az állam az adott bank
működőképességének helyreállítására és piaci erejének növelésére.
Nem tudjuk például, hogy összességében mennyi közpénzt igényelt
az FHB megmentése, mibe kerül az adófizetőknek a Magyar Posta
szerepvállalása ebben, és miből fizették ki részesedésüket a
megújított Takarékbank tulajdonosai. Homály fedi az MKB állami
átvételének és feljavításának tényleges költségét is, miként azt is,
hogy az új tulajdonosok miből fizették ki a megvásárolt részvények
árát. Átláthatatlan, hogy a Gránit Bank felnövesztésében milyen
szerepet játszott a kormány és a jegybank.
Fontos kérdés, hogy mennyire kell aggódniuk a hazai
adófizetőknek a haveri bankok hitelezési politikája miatt. A
kilencvenes évek első felében a magyar társadalom az akkori éves
GDP 10 százalékára, mai értéken mintegy háromezer milliárd
forintra rúgó adós- és bankkonszolidáció számláját volt kénytelen
kifizetni annak következményeként, hogy a szocialista
tervgazdaságot kiszolgáló pénzintézetek politikai indítékú hiteleket
nyújtottak stratégiai fontosságúnak ítélt, ám a kölcsön
visszafizetésére képtelen vállalatoknak. Pár évvel később a vezetője
felelőtlen üzletpolitikája miatt tőkéjét elvesztő Postabank (mai
értéken mintegy ötszázmilliárd forintos) mentési költségét is
kifizethettük. Ma már kétségkívül jobb a helyzet, hiszen a
pénzintézetek tőkével való ellátottságát, a hitelezés során vállalt
kockázatok felmérését és az emiatt szükséges tartalékok
megképzését a korábbiaknál jóval szigorúbb törvényi előírások
szabályozzák, és a pénzügyi felügyelet apparátusa is felkészültebbé
vált.
A hazai pénzintézeti szektor második legnagyobb bankjává
duzzasztott, MBH Bank Nyrt. névre átkeresztelt holding
betéteseinek nincs félnivalójuk. A „túl nagy ahhoz, hogy elbukjon”
elv alapján, ha bajba kerülne is, a kormány akkor sem hagyhatná
magára – bármilyen politikai erő legyen is hatalmon. Az akkor még
Magyar Bankholding néven működött bank 2022-ben elért szép
eredménye is megnyugtató – és nem csupán a tulajdonosai, hanem a
hitelezői és betétesei számára is. Ám, mint jeleztük, a bank
tulajdonosi szerkezete azért adhat okot az aggodalomra. Hiába viseli
a pénzintézet a nyilvános részvénytársaság nevet, nem kellően
átlátható: a bank részvényeinek közel egyharmadáról szinte semmi
nem tudható. Még amit ismerünk, az sem igazán megnyugtató. A
bank jó egyharmadát Orbán erős állama birtokolja, amely a politikai
hitelezésben érdekelt. A magántulajdonosok körében pedig olyan, a
rezsimhez szorosan kötődő személyek vannak, akik ezen felül még a
saját és a barátaik cégei iránt is elkötelezettek.
Az is igaz, hogy amíg a rezsim fennmarad, a hatalom által
létrehozott nagybank számíthat rá, hogy a kormány a maga
eszközeivel (közbeszerzésekkel, állami megrendelésekkel,
részrehajló szabályozással) segíti a haveroknak nyújtott hitelek
megtérülését. Az adófizetők pénztárcáját azonban, mint láttuk, már
ma is jócskán megterheli a bank működése, és a szívességi kölcsönök
szaporodásával folyamatosan növekszik az esélye annak, hogy a
pénzügyi környezet előre nem látott rosszabbodása esetén már csak
tetemes állami ráfordítással orvosolható nehézségek lépnek fel.
Amikor pedig végére ér a bank adósait állami megbízásokkal,
kormányzati hitelekkel és tőkejuttatásokkal éltető Orbán-rezsim,
akkor ugrásszerűen megnő az MBH kihelyezéseiben megtestesülő
kockázat. Annyi már most is kijelenthető, hogy a fejezet elején
idézett fél mondat magyar megfelelője, vagyis hogy „ami jó az MBH
Banknak, az jó az országnak” még annyira sem igaz, mint amennyire
az USA egykori zászlóshajójára, az amerikai General Motorsra volt.
9.
Záró-
gondolatok
 Az államról a nyolcvanas évek végétől fokozatosan leválasztott és
versenypiaci környezetbe helyezett magyar bankszektor mára újból
a politikai hatalom kiszolgálójává vált. Ám csak látszólag azonos a
kiinduló és a mostani állapot: akkoriban a bankok működését a
politikai vezetés által kitűzött tervcéloknak rendelték alá, ma viszont
elsősorban egy szűk, ám a hatalom legfelsőbb szintjéről irányított, a
kormányfőhöz szorosan kötődő csoport gyarapodását hivatott
biztosítani. A 2010-ben hatalomra került Orbán-rezsim működtetői a
„nemzeti” tulajdon jelszavát ugyanis, alig leplezetten, a saját birtok
szinonimájaként használják.
Az Orbán-rendszer nem csupán abban hozott változást a
kormányzati bankpolitikában, hogy különféle módokon megsarcolta
az addigra jórészt külföldi kézbe került pénzintézeti szektort, hanem
abban is, hogy igyekezett mindinkább uralma alá vonni, illetve
hatalmi bázisának a részévé tenni. Három csapáson indult meg a
bankszektor elfoglalásának a folyamata. A külföldi tulajdonban lévő
bankok egy részét állami kézbe vették annak érdekében, hogy
későbbi privatizálásuk során az előre kiszemelt
magántulajdonosoknak juttassák. Hogy megkerüljék a
versenyeztetést, az eladni kívánt pénzintézetet nemzetgazdasági
szempontból stratégiai fontosságúnak nyilvánították, és ha a leendő
tulajdonos a megkövetelt pénzösszeggel sem rendelkezett, akkor
baráti bankok siettek hiteleikkel a segítségére. A néhány év alatt
lejátszott adok-veszek ügyletek eredményeként összeállt egy, a
kormányfőhöz közel álló tulajdonosok által birtokolt és az ő
kádereik által irányított bankcsoport, amely már indulásakor a hazai
piac második legnagyobb szereplője lett, és amely 2023 májusától az
MBH Bank néven egyesülve működik. Mellette két, kibővített
hatókörű kormánybank és néhány, haveri kisbank képezi ma az
Orbán-rezsim pénzintézeti bázisát.
A másik csapáson a külföldi kézben maradt bankok megsarcolása
és megszelídítése folyt. Jövedelmük megcsapolásával a magyar
bankpiac elhagyására, vagy legalábbis itteni tevékenységük
zsugorítására („zombisodásra”) késztette őket a kormány. Ám mivel
ez a politika csak átmenetileg, a 2008-as hitelválságot követő
években volt eredményes, ma már a büntetés és jutalmazás
kettősének alkalmazásával igyekszik minél inkább a politikai
hatalom szolgálatába állítani őket. A harmadik csapáson az MNB
tört előre: összpontosította azokat a hatósági feladatokat (a pénzügyi
stabilitás biztosítása mellett a pénzpiacok és a tőzsde felügyeletét,
valamint a pénzforgalom irányítását is), amelyek segítségével nem
csupán az ellenőrzése alatt tarthatja a pénzügyi szervezeteket,
hanem egyúttal ő is büntetheti és jutalmazhatja őket. Az MNB
amellett, hogy monetáris politikáját a kormány erőltetett
gazdaságnövelő célja szolgálatába állította, a maga eszközeivel is
kedvezményezte a rezsim klientúrájába tartozó bankokat és
vállalkozásokat.
Az Orbán-rezsim mára kiépült pénzintézeti birodalmában a fő
veszélyt, mint láttuk, nem a haveri bankok esetleges csődje jelenti,
hanem a működésükkel járó, tetemes társadalmi költség. Hiszen a
gazdaságban keletkező jövedelmek újraelosztásában nagy
szabadságot élvező kormány – az őt kiszolgáló parlamenttel és
jegybankkal karöltve – akkor is életben tarthatja őket, ha a
tulajdonosaik fontosabbnak tekintik a rezsim klientúrájának a
finanszírozását, mint a bankjuk prudens működését. Amíg a
rendszer urai megőrzik hatalmukat, addig az őket szolgáló bankokat
is tovább éltetik, kerül, amibe kerül. Legfeljebb azok a pénzintézetek
bukhatnak el, amelyek tulajdonosai, irányítói veszélyt jelenthetnek a
rezsim vagy a vezetője számára.
*
A bankszektor tulajdonviszonyainak a könyvben bemutatott
átrendezése az Orbán-rezsim természetéről is lenyomatot adott. A
szektor elfoglalását, egyes bankok elrablását az tette lehetővé, hogy a
2010-ben kétharmados parlamenti többséget szerzett politikai
hatalom letért a jogállami útról: a fékek és ellensúlyok szinte teljes
körű lerombolásával a gazdasági erőforrások feletti rendelkezéshez
is szabad kezet teremtett magának. A bankokkal kapcsolatos
magatartása arra is rávilágított, hogy az uralom minél hosszabb
időre történő tartósítása érdekében bármilyen módszert
megengedhetőnek tart. A „nemzeti” tőke megerősítésének
jelszavával még a jogállamokban is előforduló, ám ott renitens
magatartásnak tekintett korrupciót is az ehhez szükséges, a
„rendszer lényegéhez” tartozó elemnek minősítette a rezsim
főideológusa.
A politikai hatalom kliensei által megszerzett bankok és
vállalatok egyaránt szolgálják a rendszer fennmaradását és azt, hogy
a kormánypártok esetleges választási veresége utáni időszakra
pénzügyi tartalékot teremtsenek, megkönnyítve az ellenzéki lét
túlélését, elősegítve a visszatérést a hatalomba. Ahogyan
mindinkább kiüresedtek és hatástalanná váltak a parlamentáris
demokrácia és a jogállamiság intézményei, úgy erősödött meg a
kormányfő politikai hatalma és lett egyre centralizáltabbá a
gazdaság. Kornai János már 2012 januárjában, az Orbán-rezsim első
húsz hónapjának tapasztalatai alapján megállapította:
„Az Orbán Viktor vezette kormány fő törekvése a hatalom
minél teljesebb megragadása volt, és ha ez megtörtént, minél
tartósabban a kezében is maradjon. A hatalom a cél – és
minden eszköz ennek a célnak van alárendelve. Ha a célnak és
eszközöknek ezt a machiavellista viszonyát jól megértettük,
akkor megkaptuk az erős és egyre erősebb központosítási
tendencia legfontosabb oksági magyarázatát.”
Később megfigyelhettük, a központosítás fontos szempontja,
hogy a gazdaság egyes szegmenseiben megszerzett vagyon
mindinkább a kormányfő családi és baráti köréhez tartozó
személyeknél összpontosuljon, mivel ez a rezsim vezetőjének a
személyes uralmát is tartósítja.
A könyvben e folyamatnak csupán egy területével, a
bankszektorral foglalkoztunk, ám annak jelentősége túlmutat rajta.
Nemcsak azért, mert a bankrendszer működése a gazdaság és a
társadalom egészét áthatja, hanem azért is, mivel az itt tapasztalt
jelenségek zöme más szektorokban is megfigyelhető. A rendszer
fontos jellemzőjére világít rá, ahogyan az Orbán-kormány – a jogi
akadályokat hatalmi eszközökkel elhárítva – játszott át
pénzintézeteket előre kijelölt magántulajdonosi körnek. Az is a
rezsim lényegéhez tartozik, hogy ez a kör később – a takarékszektor
elfoglalásának hadműveletét levezénylő Spéder Zoltán, majd az
akciót folytató Vida József, valamint az MKB Bank megszerzésében
és feljavításában közreműködő jegybanki vezető eltávolításával,
kivásárlásával – egyre inkább a kormányfő bizalmasának,
gyerekkori barátjának a személyére szűkült le.
A több pénzintézetből összerakott, a hazai bankpiac második
legnagyobb szereplőjévé duzzasztott bankholding (új nevén: MBH
Bank) mellett a kitágított rezsim fennmaradását szolgáló állami MFB
és Eximbank is a kormányfő fennhatósága alatt működik: tetszése
szerint pénzelheti a hatalomhoz közeli vállalkozásokat. A
kormányzati segítséggel felnövesztett Gránit Bank is Orbán veje,
Tiborcz István tulajdonába került. A pénzintézeteknek ez a köre már
ma a magyar bankszektor közel negyedét birtokolja, és állami
segítséggel esélye van a további terjeszkedésre. Az MNB is megtette
a magáét a rezsim érdekében. Monetáris politikáját a növekedést
erőltető gazdaságpolitika szolgálatába állította, amivel jelentősen
meggyengítette a forintot és hozzájárult az infláció
elszabadulásához. Kötvényprogramjával a hatalomhoz közel álló,
kevéssé hitelképes cégeket segítette hosszú távú kölcsönökhöz,
amelynek költsége – a kedvezményes növekedési hitelein és
állampapír-vásárlásain keletkező veszteségeivel együtt – éveken-
évtizedeken át terheli a magyar adófizetők számláját.
A hatalmát hosszú időre tervező Orbán Viktor távlatos
gondolkodása a bankpolitikájában is megmutatkozik. A bankok
feletti uralom fő vonzereje ma már nem a gyors profitszerzés
lehetősége, hanem inkább az, hogy a tulajdonosok más szektorokban
működő cégeit is táplálhatják hiteleikkel. A hosszú távú
berendezkedés, a jogállami normákat sértő módszerek alkalmazása,
valamint a gazdasági hatalom összpontosítása azokhoz a
rendszerekhez teszi hasonlóvá az Orbán-rezsimet, amelyek valamely
uralkodó dinasztia vagy nehezen leváltható vezető szolgálatában
működnek. Demokratikus jogállamokban nem jöhet létre a politikai
hatalom által kijelölt személyek tulajdonának olyan mértékű
koncentrációja valamely stratégiai ágazatban, mint ami az utóbbi tíz
évben a magyar bankrendszerben kialakult.
A bankszektor tulajdonviszonyainak átalakítását kísérő
kommunikáció alapján akár a gazdasági nacionalizmus
megnyilvánulásának is tekinthetnénk a könyvben vázolt
folyamatokat. Mérő Katalin és Piroska Dóra megállapították, hogy a
2008-as pénzügyi válságot követően Lengyelországban és
Magyarországon olyan nacionalista erők kerültek hatalomra,
amelyek politikájában egyre nagyobb teret nyert az ún.
banknacionalizmus. Ennek a döntéshozatali jogosítványok európai
szintre emelésének elutasítása mellett a banktulajdon
nacionalizálására (domesztikálására) való törekvés is fontos eleme.
„Magyarország azért választotta a kívülmaradást [a
Bankunióból – V. É.], mert így politikusainak nagyobb
mozgástere van a banknacionalizmus megvalósítására. A
banknacionalizmus eseteit azonosítottuk és dokumentáltuk
minden fontos állami bankpolitikai funkció, a tulajdonlás, a
szabályozás és a felügyelés terén is.” Továbbá: „Mivel a
banknacionalista kormányok saját kontrolljuk alatt igyekeznek
tartani a bankszabályozást, a bankfelügyelést és a banki
tulajdonosi szerkezet változásainak engedélyezését, és ezek a
preferenciák ütköznek a Bankunió alapelveivel, így ezek az
országok eleve vonakodnak a Bankunióhoz való csatlakozástól.”
Ám, mint láttuk, a 2010 után hatalomra került nacionalista rezsim
Magyarországon nem elégedett meg azzal, hogy a bankok minél
nagyobb körét domesztikálja, hanem arra is törekedett, hogy a
tulajdonjogok minél nagyobb része haveri kezekbe kerüljön. A
„nemzeti” tulajdon jelszava mögé rejtőzve hatalmazták fel magukat
arra, hogy a klienseik birtokába juttassák az erre alkalmasnak látszó
pénzintézeteket. A Bankunió elutasítása is elsősorban arra szolgál,
hogy elkerüljék a rendszerszintű nagybankká vált Bankholding
uniós felügyeleti ellenőrzését. Az Orbán-rezsim ebben gyökeresen
eltér a pénzügyi vagy banknacionalizmus másutt megnyilvánuló
eseteitől.
De a kelet-európai posztszocialista országok némelyikében
kialakult, gazdasági erejüket az állam foglyul ejtésével növelő
oligarchák világától is eltér a Magyarországon felépült rendszer,
hiszen Orbán erős és központosított államával szemben a gazdaság
mégoly vagyonos szereplői sem érvényesíthetik az érdekeiket.
Amint egyre szilárdabbá vált a rendszer, úgy szelídültek meg azok a
nagytőkések, akik gazdasági hatalmuk révén korábban még képesek
voltak a saját szolgálatukba állítani az államot, kedvező szabályozási
környezetet kiharcolni maguknak. A bankszektorban csak Csányi
Sándornak sikerült egy ideig megőriznie a kormánypolitikát
befolyásoló erejét, ám a rendszer megerősödésével az ő pozíciója is
fokozatosan gyengült. A Fidesszel kezdettől szoros kapcsolatot
ápoló, korábban még befolyásos bankvezetők vagy kihullottak a
kedvezményezettek köréből (Spéder), vagy, ha más területeken is,
de beálltak a rendszer szolgálatába (Hernádi, Lantos).
A politikai vezetőhöz, Orbán Viktorhoz szorosan kötődő, tőle
minden tekintetben függő személyek esetében nemhogy a
lehetősége, de a szükségessége sem merül fel annak, hogy maguk alá
gyűrjék az államot, hiszen ők eleve az államhatalmat uraló
kormányfő akaratát testesítik meg. Mészáros Lőrinc, Tiborcz István
és barátaik-üzletfeleik ezért nem tekinthetők oligarcháknak. Még a
vagyonukat már korábban felhalmozó üzletemberekre is csak
fenntartásokkal alkalmazható a kifejezés, hiszen – Simicskától
Spéderen át Bige Lászlóig – sok példáját láttuk annak, hogyan
regulázza meg őket vagy számol le velük a politikai és gazdasági
hatalmat mindjobban a saját kezébe összpontosító Orbán. A mára
kiépített rezsimben ezért már nem is értelmezhető a state capture
jelensége.
A haveri rendszer (cronyism) sok jellegzetességét viszont valóban
felfedezhettük a magyar bankszektor tulajdonviszonyainak utóbbi
évtizedben történt átrendezése során. Itt is az erős államot
megtestesítő vezető választotta ki az új tulajdonosokat, és számukra
igyekszik a gyarapodásukat, terjeszkedésüket szolgáló üzleti
lehetőségeket biztosítani.
„Az állam elsődleges funkciója ekkor, hogy a politikai vezető
(extrém esetben a diktátor) holdudvarára, barátaira, családjára
tudja ruházni a társadalom erőforrásait. […] A haveri rendszer
alapján álló államban par excellence a haverok erőforráshoz
juttatása a politika célja” – jellemzi az ilyen rendszereket a
Korrupciókutató Központ Budapest tanulmánya.
 A magyar bankszektor elfoglalása során tapasztaltak azonban
túlmutatnak a haveri rendszer általános vonásain, és inkább
illeszkednek Magyar Bálint maffiaállam-elméletébe. Az itt
megfigyelt akciósorozatra érvényes ugyanis a „maffiaállam” fő
jellemzője:
„A cselekedeteit mindenekelőtt meghatározó hatalmi-
vagyonosodási logika, amely a politikai hatalomkoncentráció és
a fogadott politikai család vagyoni gyarapodásának együttesét a
központi politika rangjára emelt maffiakultúrával működtetett
állami eszköztárral, erőszak-monopóliummal valósítja meg.”
Az előző fejezetekben leírtakban a „maffiakapitalizmus” több
vonását is felfedezhetjük. A tulajdonszerzésnél a politikai hatalom
által helyzetbe hozott személyek itt sem mellérendelt kapcsolatban
álló haverok, hanem a kormányfővel alárendelt viszonyban álló,
biológiai vagy politikai „családtagok”. Az még belefér a haveri
rendszer keretébe, hogy a szabályokat járadékszerzésre alkalmas
módon alakították, amikor például kormányrendelettel (a
privatizációs ügyletek „nemzetgazdasági szempontból kiemelt”
kategóriába sorolásával) tették megkerülhetővé a versenyeztetést.
Ám az, hogy a „zsákmányszerzés” során a jogsértés is mindaddig
megengedett, amíg nem sérti a megbízó „családfő” érdekét, már
inkább a „maffiakultúrát” meghonosító rendszerek jellegzetes
vonása. Érzékletes példája ennek a takarék hadműveletet levezénylő
Spéder Zoltán szárnyalásának és bukásának története. A bankárnak
a machinációihoz sokáig segédkezet nyújtott az államhatalom több
szerve (a parlament, a miniszterelnökség, az MFB és a Magyar
Posta), és csak akkor gyűlt meg a baja az ügyészséggel, amikor
megbízója, Orbán Viktor számára nyilvánvalóvá vált, hogy a
megszerzett pénzintézetekkel a maga gazdasági hatalmát kívánja
növelni.
A magyar bankszektor elfoglalásának a könyvben bemutatott
folyamata sok tekintetben emlékeztet a Közel-Kelet és Észak-Afrika
(MENA) térségének az arab tavasz néven ismert felkeléssorozattal
elsöpört rendszereire, ahol a gazdasági hatalom jelentős részét a
politikai vezető személyéhez szorosan kötődő családtagok vagy
strómanjaik kezébe játszották át. Ez a hasonlóság lehet az oka annak,
hogy az Orbán-rezsim természetrajzát több kutató is Tunézia
példáján keresztül jellemezte: Ben Ali 1996–2010 közötti rendszere
éppen úgy szerepel a „posztkommunista maffiaállam” mint haveri
rendszer jellegzetes vonásait feltáró, Orbán 2010 után kialakított
rendszerével analógiát kereső elemzésekben. Az ilyen
rendszereknek nem csupán a működésük járt jelentős társadalmi
költséggel, hanem a bukásuk is, és minél tovább állt fenn a rezsim,
annál nagyobbal. Abban azért bízhatunk, hogy Európa kellős
közepén a magyar társadalomnak nem kell akkora áldozattal
szembesülnie, mint a libanoninak. Ott a 30 évig fennálló haveri
rendszert követő, elkerülhetetlen államcsődig a pénzintézetekben
felhalmozódott rossz követelések miatt az éves GDP ötszörösére
rúgó állami mentőcsomagra volt szükség a bankrendszer életre
leheléséhez.
Irodalom-
jegyzék
 „A Fidesz már 14…” (2021) A Fidesz már 14 teljes gazdasági ágazatot oszlott újra a
sajátjai között. HVG, 2021. január 6.
https://hvg.hu/gazdasag/20210106_A_Fidesz_mar_14_teljes_gazdasagi_agazatot_osztott_
ujra_a_meszaroslorinceknek
„A magyar állam…” (2014): A magyar állam veszi meg az MKB Bankot. HVG, 2014.
július 24.
https://hvg.hu/gazdasag/20140724_A_magyar_allam_veheti_meg_az_MKB_Bankot
Antalóczy Katalin–Voszka Éva (2010): Állami piacteremtés – nemzeti bajnokok
teremtése. Külgazdaság, 52. évf., 7–8. sz.
„Az állam vinné…” (2014): Az állam vinné a Raiffeisent és az Erstét? Index, 2014. január
6. https://index.hu/gazdasag/2014/01/06/az_allam_vinne_a_raiffeisent_es_az_erstet/
„Az OTP hamarosan…” (2014): Az OTP hamarosan megveheti az MKB-t. Index, április 2.
https://index.hu/gazdasag/2014/04/02/az_otp_hamarosan_megveheti_az_mkb-t/
Bácskai Tamás (1996): John Kenneth Galbraith: A pénzügyi spekulációk rövid története.
Eufória és csalódás. BUKSZ, 8. évfolyam, 4. sz.
Baksa Roland (2016): Pénzben mérhető Matolcsy és Főbérlője barátsága. Népszabadság,
2016. október 7.
Banai Ádám–Király Júlia–Nagy Márton (2010): Az aranykor vége Magyarországon.
„Külföldi” és „lokális” bankok – válság előtt és válság után. Közgazdasági Szemle, 57. évf. évf.
2. sz.
Banai Ádám–Király Júlia–Várhegyi Éva (2010): A rendszerváltás 20 évének egy egyedi
fejezete: külföldi bankok dominanciája a kelet-közép-európai régióban, különös tekintettel
Magyarországra. MNB-tanulmányok, 89. 2010. szeptember
Bán Zoltán–Palkó István (2021): A teljes régiós mezőnyt lefutná a magyar szuperbank
(Interjú Barna Zsolttal). Portfolio, 2021. március 24.
https://www.portfolio.hu/bank/20210324/a-teljes-regios-mezonyt-lefutna-a-magyar-
szuperbank-interju-barna-zsolttal-475632
Bárándy Péter (2023): Szükségállapot és rendeleti kormányzás. Népszava, 2023. március
19. https://nepszava.hu/3188142_barandy-peter-szuksegallapot-es-rendeleti-kormanyzas
Bátorfy Attila (2019): Hogyan változott az évek során a 100 leggazdagabb magyar
rangsora és vagyona? Átlátszó, 2019. május 22.
https://atlatszo.hu/kozpenz/2019/05/22/hogyan-valtozott-az-evek-soran-a-100-
leggazdagabb-magyar-rangsora-es-vagyona/
Bereznay István (2023): Csányi Sándor megkapta a legmagasabb állami kitüntetést.
Index, 2023. március 31. https://index.hu/belfold/2023/03/31/csanyi-sandor-megkapta-a-
legmagasabb-rangu-allami-kiituntetest-novak-katalin-orban-viktor-szent-istvan-rend/
– BLE – (2021) Tiborcz István cége lett a Gránit Bank többségi tulajdonosa. Index, 2021.
december 30. https://index.hu/gazdasag/2021/12/30/granit-bank-megvasarlas-bdpst-
tiborcz-istvan/
Bodoky Tamás (2012): 34 milliárd forintos óriáshitel a Közgépnek a Magyar fejlesztési
Banktól. Átlátszó, 2012. március 6. https://atlatszo.hu/kozpenz/2012/03/06/34-milliardos-
oriashitel-a-kozgepnek-a-magyar-fejlesztesi-banktol/
Bódis András (2021): Exkluzív: 43 titkos pénzalapot kezel a NER felsőelitje. Válaszonline,
2021. május 19. https://www.valaszonline.hu/2021/05/19/exkluziv-43-titkos-penzalapot-
kezel-a-ner-felsoelitje/
Bódis András (2022): Itt a friss Tiborcz-mérleg: a százmilliárdosok ligájába igazolt a
kormányfő veje. Válaszonline, 2022. március 29.
https://www.valaszonline.hu/2022/03/29/tiborcz-istvan-vagyon-diofa-bdpst-granit-
bank/
Bódis András (2023a): Exkluzív: ezen a titkos csatornán óriási pénztömeg zúdul
Tiborczék és Mészáros közelébe. Válaszonline, 2023. február 27.
https://www.valaszonline.hu/2023/02/27/magantokealapok-ner-magyar-fejlesztesi-
bank-meszaros-tiborcz-kozpenz/
Bódis András (2023b): Tényleg semmi nem elég: Nagy Márton megdöntötte a Tiborcz-
pénzelés világrekordját! Válaszonline, 2023. április 19.
https://www.valaszonline.hu/2023/04/19/baross-gabor-tokeprogram-tiborcz-istvan-
veres-tibor-finext-biggeorge/
Bogár Zsolt (2003): Csányi Sándor OTP-vezér portréja. Magyar Narancs, 2003. december
18. https://magyarnarancs.hu/belpol/csanyi_sandor_otp-vezer_portreja_-
_i_resz_a_kivulallo-62643
Bogár Zsolt–Bojtár B. Endre (2006): „Még másznék kicsit felfelé.” Magyar Narancs, 2006.
december 21.
https://magyarnarancs.hu/gazdasag/meg_masznek_egy_kicsit_felfele_csanyi_sandor_az_
otp_bank_elnok-vezerigazgatoja-66435
Bogár Zsolt–Gavra Gábor (2004): Az aranypolgár (Csányi Sándor-portré II. rész) Magyar
Narancs, 2004. január 22.
https://magyarnarancs.hu/belpol/az_aranypolgar_csanyi_sandor_portre_ii_resz-64036
Brückner Gergely (2015): Túlárazott állami bankvételek. Figyelő, 1–2.
Brückner Gergely (2018): Hitelből veszik vezetőik a bankot. Index, 2018. január 20.
https://index.hu/gazdasag/2018/01/20/hitelbol_veszik_vezetoik_a_magyar_bankokat._n
em_kockazatos_ez/
Böszörményi Jenő (2016): Gyanús az MKB eladása – Egy csupán 2,5 millió forintos tőkéjű
társaság vinné a bankot. Magyar Narancs, 2016. április 5.
https://magyarnarancs.hu/belpol/gyanus-az-mkb-eladasa-egy-csupan-25-millio-forintos-
tokeju-tarsasag-vinne-a-bankot-98849
Buchanan, James M. (1992): Piac, állam, alkotmányosság. Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó, Budapest.
Bucsky Péter (2019): Demján Sándor adakozásait a magyar adófizetők állták a Müpa
extraprofitjából. G7, 2019. szeptember 3. https://g7.hu/kozelet/20190903/demjan-sandor-
adakozasait-a-magyar-adofizetok-alltak-a-mupa-extraprofitjabol/
Bucsky Péter (2023): Az elmaradt tanári béremelés árához, mérhető veszteséget okoz a
NER-cégeket is segítő jegybanki program. G7, 2023. január 26.
https://g7.hu/kozelet/20230126/az-elmaradt-tanari-beremeles-arahoz-merheto-
veszteseget-okoz-a-ner-cegeket-is-segito-jegybanki-program/
Csák Csongor (2001a): Fejezetek az MFB jelenkori történetéből – 1. rész: A bank, amely
igazán közel áll. Magyar Narancs, 2001. december 6.
https://magyarnarancs.hu/belpol/fejezetek_az_mfb_jelenkori_tortenetebol_-
_i_resz_a_bank_amely_igazan_kozel_all-62545
Csák Csongor (2001b): Fejezetek az MFB jelenkori történetéből – II. rész: Cégjátéka Duna
mentén. Magyar Narancs, 2001. december 13.
https://magyarnarancs.hu/belpol/fejezetek_az_mfb_jelenkori_tortenetebol_-
_ii_resz_cegjatek_a_duna_menten-60988
Csák Csongor (2002): Demján Sándor portréja – I. rész: A városalakító. Magyar Narancs,
2002. január 17. https://magyarnarancs.hu/belpol/demjan_sandor_portreja_-
_i_resz_a_varosalakito-62549
 Csák Csongor (2005): Ez az arc lesz a végső? – portré Hernádi Zsolt MOL-vezérről.
Magyar Narancs, 2005. április 25.
https://magyarnarancs.hu/belpol/ez_az_arc_lesz_a_vegso_-_portre_hernadi_zsolt_mol-
vezerrol-63964
„Csányinak nem…” (2013): Csányinak nem lesz zöldbankja. Népszabadság, 2013.
augusztus 16. http://nol.hu/gazdasag/20130816-csanyinak_nem_lesz_zoldbankja-1406885
Csányi Sándor a leendő… (2005): Csányi Sándor a leendő miniszterelnök? Political
Capital, 2005. július 9. https://politicalcapital.hu/konyvtar.php?
article_read=1&article_id=1358
Czirják Imre (2015): Lánczi András: Viccpártok színvonalán áll az ellenzék. Magyaridők,
2015. december 21. https://www.magyaridok.hu/belfold/lanczi-andras-viccpartok-
szinvonalan-all-az-ellenzek-243952/
Diwan, Ishac–Malik, Adeel–Atiyas, Izak, szerk. (2019): Crony Capitalism in the Middle
East. Oxford University Press, London.
„Elismerték…” (2023): Elismerték: az állami Eximbank is segítette a 4iG-t a Vodafone
felvásárlásában. HVG, 2023. február 1.
https://hvg.hu/gazdasag/20230201_Az_Eximbank_is_segitette_a_4iGt_a_Vodafone_felvas
arlasaban
Erdélyi Katalin (2021): Mészáros Lőrinc keményítőgyára, Andrej Babis étolajos cége és a
WHB is kapott kedvezményes Covid-hitelt az Eximbanktól. Átlátszó, 2021. április 20.
https://atlatszo.hu/kozpenz/2021/04/20/meszaros-lorinc-kemenyitogyara-andrej-babis-
etolajos-cege-es-a-whb-is-kapott-kedvezmenyes-covid-hitelt-az-eximbanktol/
Európai Bizottság (2012): A Bizottság határozata (2012. február 22.) az SA.29608.
(C37/10) számú állami támogatásról, amelyet Magyarország hajtott végre az FHB
Jelzálogbank Nyrt. feltőkésítése érdekében, https://op.europa.eu/hu/publication-
detail/-/publication/03fa5de9-e180-11e3-8cd4-01aa75ed71a1/language-hu
Farkas János–Hegedüs József-Székely Gáborné (2005): A lakáshoz jutás feltételei. TÁRKI.
Farkas Zoltán (2020): 13 portré. Egy gyűjtő arcképcsarnokából. Park Könyvkiadó, Budapest.
Fekete Beatrix (2019): Hatalmas kötvénykibocsátás az Opusnál. Portfolio, 2019. október
28. https://www.portfolio.hu/uzlet/20191028/hatalmas-kotvenykibocsatas-az-opusnal-
nem-all-le-a-ceg-akviziciokat-terveznek-405137
Fekete Emese (2014): A bíró megtiltotta a Takarékbank privatizációjának lezárását. Origó,
2014. április 18. https://www.origo.hu/gazdasag/20140418-folytatodik-a-demjan-kontra-
magyar-allam-per-a-tet-a-posta-tulajdonszerzese-a-takarekbankban.html
Felcsuti Péter (2011): Zombi bankok Magyarországon. Portfolio, 2011. szeptember 30.
https://www.portfolio.hu/bank/20110930/zombi-bankok-magyarorszagon-velemeny-
156125
Financial Times: Le Pen… (2022): Financial Times: Le Pen Orbán közvetlen utasítására
jutott MKB-hitelhez. Euronews.com, 2022. május 30.
https://hu.euronews.com/2022/05/30/financial-times-le-pen-orban-kozvetlen-
utasitasara-jutott-mkb-hitelhez
Fülöp István (2023): Vigyáznak a vonalainkra. HVG, 2023. január 12.
https://m.hvg.hu/360/hetilap360/2023/02/20230203fokusz2
„Gigabank épülhet…” (2018): Gigabank épülhet Mészáros Lőrincnek. HVG, 2018. június
14. https://hvg.hu/gazdasag/20180614_Gigabank_epulhet_Meszaros_Lorincnek
Gyenis Ágnes (2016): Fideszes hatalmi ütközet színtere lehet az FHB. HVG, 2016. január
10. https://hvg.hu/gazdasag/201602_perpatvar_az_fhb_tokeemelese_korul_kacsatan
 Gyenis Ágnes (2017): Földik egymás közt. HVG, 2017. május 25.
https://m.hvg.hu/360/hetilap360/2017/21/20172116gazdasag1
Gyenis Ágnes (2023): Pénzkeringő. HVG, 2023. január 26.
https://m.hvg.hu/360/hetilap360/2023/04/20230413gazdasag1
Gyenis Ágnes (2023): Koncentrációs körök. HVG, 2023. február 9.
https://m.hvg.hu/360/hetilap360/2023/06/20230613gazdasag3
Gyenis Ágnes–Hamvay Péter (2019): Csapatkapitány. HVG, 2019. december 19.
https://m.hvg.hu/360/hetilap360/2019/51/20195115gazdasag1
Gyenis Ágnes–Szabó Yvette (2023): Hitelt érdemlően. HVG, 2023. január 12.
https://m.hvg.hu/360/hetilap360/2023/02/20230203fokusz1
Horváth Bence (2016): Demján Sándor a parazita Spéder Zoltánra figyelmezteti Orbán
Viktort. 444, 2016. május 31. https://444.hu/2016/05/31/demjan-sandor-a-parazita-
speder-zoltanra-figyelmezteti-orban-viktort
Jandó Zoltán (2020a): Hogy kerül valaki az OTP csúcsvezetéséből Mészárosék épülő
gigabankjához? G7, 2020. szeptember 7. https://g7.hu/vallalat/20200907/hogy-kerul-
valaki-az-otp-csucsvezetesebol-meszarosek-epulo-gigabankjahoz/
Jandó Zoltán (2020b): A tízmilliárdos üzlet Mészáros és Csányi árnyékában. G7, 2020.
július 27. https://g7.hu/vallalat/20200727/a-tizmilliardos-uzlet-meszaros-es-csanyi-
arnyekaban/
Járdi Roland (2022): Csányi Sándor: szinte biztos, hogy recesszió jön Magyarországon.
Világgazdaság, 2022. szeptember 22. https://www.vg.hu/vilaggazdasag-magyar-
gazdasag/2022/09/csanyi-sandor-szinte-biztos-hogy-recesszio-jon-magyarorszagon
Kasnyik Márton (2016): Ömlik ki a pénz a külkerbankból, mintha nem lenne holnap. 444,
2016. február 3. https://444.hu/2016/02/03/bibliai-leptekekben-omlik-ki-a-penz-a-
kulkerbankbol
Kasnyik Márton (2022): Saját óriáscégét hitelezheti milliárdokkal a Magyar Nemzeti
Bank. G7, 2022. november 25. https://g7.hu/kozelet/20201125/sajat-oriasceget-hitelezheti-
milliardokkal-a-magyar-nemzeti-bank/
Keller Alánt Ákos (2016): Hidegvérrel. Magyar Narancs, 2016. július 15.
https://magyarnarancs.hu/publicisztika/hidegverrel-54412
Keller Alánt Ákos (2017): Ezért tőzsdézik Mészáros Lőrinc. Magyar Narancs, 2017.
október 10. https://magyarnarancs.hu/belpol/a-nagy-begyujtes-106534
Kende Péter dr. (é. n.): Bank bianco. A Postabank és Princz Gábor. KendeArt Kft., Budapest.
Király Júlia (2005): Egy bank, amely közel állt Önhöz. A Postabank privatizációjának története,
2002–2003. ÁPV Rt., Budapest.
Király Júlia (2016): A magyar bankrendszer tulajdonosi struktúrájának átalakulása.
Közgazdasági Szemle, 63. évf., július-augusztus, 725–761.
Király Júlia (2018): A tornádó oldalszele. Park Könyvkiadó, Budapest.
Király Júlia–Nagy Márton (2008): Jelzálogpiacok válságban: kockázatalapú verseny és
tanulságok. Hitelintézeti Szemle, 5. sz.
„Kiterítette lapjait…” (2023): Kiterítette lapjait a Magyar Bankholding. Portfolio, 2023.
március 30. https://www.portfolio.hu/bank/20230330/kiteritette-lapjait-a-magyar-
bankholding-100-milliard-feletti-eves-nyereseggel-varjak-a-teljes-osszeolvadast-606138
– KM – (2022): Egyesülnek a Magyar Bankholding lízingcégei is. Index, 2022. január 3.
https://index.hu/gazdasag/2022/01/03/euroleasing-magyar-bankholding-zrt-fuzio-2022-
lizing/
Koncz Tamás (2020): Szép csendben megszüntették az FHB és a Magyar Posta
összefonódásai miatt indult nyomozást. Nepszava.hu, 2020. október 27.
https://nepszava.hu/3097045_szep-csendben-megszuntettek-az-fhb-es-a-magyar-posta-
osszefonodasai-miatt-indult-nyomozast
Kormány (2022): A Kormány 197/2022 (VI. 4.) Korm.rendelete az extraprofitadókról.
https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a2200197.kor
Kornai János (2011): Számvetés. Népszabadság, 2011. január 6. L. még Kornai (2017) 19–47.
https://www.kornai-janos.hu/Kornai2011%20Szamvetes%20-%20NSz.pdf
Kornai János (2012): Hatalom és központosítás. Népszabadság, 2012. január 28. L. még
Kornai (2017) 49–84.
Kornai János (2016): Még egyszer a rendszerparadigmáról. Közgazdasági Szemle, 63. évf.
10. sz. 1074–1119. L. még Kornai János (2017) 153–219.
Kornai János (2017): Látlelet. HVG Könyvek, Budapest.
Korrupciókutató Központ Budapest (2018): Járadékvadászat és a haveri rendszer
modelljei a magyar energiapiacon. Korrupciókutató Központ Budapest,
http://www.crcb.eu/wp-content/uploads/2018/04/sc_2016_report_180425_.pdf
Konig Éva (2006): Adósságkezelés: sikerekés kudarcok. Esély, 1. sz.
Kovács Gábor (2019): Matolcsy Adám köre jól tudja, mikor kell dobbantani a család
bankjától. HVG, 2019. június 26.
https://hvg.hu/kkv/20190626_Matolcsy_Adam_kore_jol_tudta_mikor_kell_dobbantani_a
_csalad_baknjatol
Kuli Orsolya (2022): Bankvezérek vitáztak az MCC Feszten, az OTP-vezér üzent a
részvényeseknek. Index, 2022. július 29. https://index.hu/gazdasag/2022/07/29/mcc-
feszt-matthias-corvinus-collegium-otp-bankholding-tozsde-reszveny-csanyi-sandor-
puskas-andras/
László Géza (2023): A kairói kapcsolat. Magyar Narancs, 2023. január 18.
https://magyarnarancs.hu/publicisztika/a-kairoi-kapcsolat-255621
„Lázár: Csányi Magyarország…” (2013): Lázár: Csányi Magyarország első számú
uzsorása. Origó, 2013. augusztus 12. https://www.origo.hu/gazdasag/20130812-lazar-
janos-csanyi-sandorrol.html
„Lemondott a KBC…” (2021): Lemondott a KBC igazgatóságában betöltött tisztségéről a
Márki-Zay mellett kiálló Király Júlia. HVG, 2021. október 30.
https://hvg.hu/kkv/20211030_kiraly_julia_kbc
Magyar Bálint (2001): Maffia-fejlesztési bank. Népszabadság, 2001. március 7.
https://www.postcommunistregimes.com/wp-content/uploads/2020/04/2001.03.07.-MB-
Maffia-fejleszt%C3%A9si-bank.pdf
Magyar Bálint, szerk. (2013): Magyar polip. Noran Libro, Budapest.
Magyar Bálint (2015): A maffiaállam anatómiája. Noran Libro, Budapest.
Magyar Bálint, szerk. (2015): Magyar polip – A posztkommunista maffiaállam. 3. Noran
Libro, Budapest.
Magyar, Bálint–Madlovics, Bálint (2020): The Anatomy of Post-Communist Regimes. Central
European University Press, Budapest–New York, 532–536.
Magyari Péter (2011): Az ember, aki mindig mindent túlél. Index, 2011. szeptember 9.
https://index.hu/belfold/2011/09/08/kocsis_istvan_mindig_mindent_tulel/
Magyarország rémálom… (2013): Magyarország rémálom, mit lépnek a bankok? HVG,
2013. július 17. https://hvg.hu/gazdasag/20130717_Bankrendszer_atalakulasa
Majnoni, Giovanni–Shankar, Rashmi–Várhegyi Éva (2003): The Dynamics of foreign
Bank Ownership. Evidence of Hungary. The World Bank, Policy Research Paper 3114
Mérő Katalin–Piroska Dóra (2017a): Bankunió és banknacionalizmus. A magyar eset
kelet-közép-európai kontextusban, Politikatudományi Szemle, I. sz. 135–160.
 Mérő Katalin–Piroska Dóra (2017b): Az Európai Bankunió reformja-a makroprudenciális
felhatalmazások rendszerének újragondolása a kelet- és közép-európai országok
szemszögéből. Külgazdaság, 61. évf., 2017. szeptember–október 3–29.
„Mészáros Lőrinc…” (2021): Mészáros Lőrinc ennivalóit kapják húsvétra a Budapest
Bank dolgozói. HVG, 2021. március 25.
https://hvg.hu/kkv/20210325_Meszaros_Lorinc_Budapest_Bank
Mihályi Péter (2020): Oligarchák nincsenek, maffiózók csak voltak. Mozgó Világ, október
19. https://mozgovilag.hu/2020/10/19/mihalyi-peter-oligarchak-nincsenek-maffiozok-
csak-voltak/
Mihályi Péter (2023): Kísérletek a nemzeti vagyon újraelosztására Magyarországon a 20.
és 21. században. Közgazdasági Szemle, 70. évf. április.
M. László Ferenc (2014): Orbán olyat venne el Simicskától, amit még a hőskorszakban
kapott. HVG, 2014. augusztus 27.
https://hvg.hu/itthon/20140827_Orban_olyat_venne_el_Simicskatol_amit_meg
M. László Ferenc (2016): Milliárdos állami segítség az offshore társaságnak. NOL, 2016.
április 4. http://nol.hu/belfold/milliardos-allami-segitseg-az-offshore-tarsasagnak-
1609307
Molyneaux, Philip (1999): Increasing concentration and competition in European
banking: The end of anti-trust? EIB Papers, Vol. 4. No. 1. 127–137.
Móré Csaba–Nagy Márton (2004): Verseny a magyar bankpiacon. MNB Füzetek, 9. sz.
MTA Közgazdaságtudományi Bizottsága (2015): Az MTA IX. Osztálya
Közgazdaságtudományi Bizottságának az állásfoglalása a Magyar Nemzeti Banknak és
Alapítványainak a magyar gazdaságtudományi felsőoktatást, kutatást és publikálást érintő
tevékenységéről. MTA, 2015. december 10.
https://mta.hu/data/dokumentumok/ix_osztaly/KTB%20ALLASFOGLALAS%20-
%202015%20DECEMBER%2010.pdf
MTI (2023): Egyszerre kapott elismerést Nagy Márton és Csányi Sándor. Világgazdaság,
2023. március 20. https://www.vg.hu/vilaggazdasag-magyar-
gazdasag/2023/03/egyszerre-kapott-elismerest-nagy-marton-es-csanyi-sandor
Nagy Gergely Miklós (2016): Az osztó – Spéder Zoltán FHB-vezér portréja. Magyar
Narancs, 2016. február 25. https://magyarnarancs.hu/belpol/az-oszto-98347
Nagy Gergely Miklós–Keller Alánt Ákos (2016): Spéder Zoltán FHB-vezér portréja 2.
rész. Célegyenesben. Magyar Narancs, 2016. április 16.
https://magyarnarancs.hu/belpol/celegyenesben-98607
Nagy Márton (2015): Más a világ a devizahitelek nélkül. Origó, 2015. január 28.
https://www.origo.hu/gazdasag/20150127-nagy-marton-az-mnb-ugyvezeto-igazgatoja-
szerint-a-forintositas-nem-volt-egyszeru-muvelet.html
Nagy Márton (2016): Banki tisztítókúra – az MKB esete. Figyelő, 2016. július 7.
https://www.mnb.hu/letoltes/nagy-marton-banki-tisztitokura-az-mkb-esete.pdf
Nagy Márton–Vonnák Balázs (2014): Egy jól működő magyar bankrendszer 10 ismérve.
Portfolio, 2014. március 17. https://www.portfolio.hu/bank/20140317/egy-jol-mukodo-
magyar-bankrendszer-10-ismerve-196543
Nagy N. Péter (1997): Kis magyar bankvilág. Népszabadság, 1997. december 20.
„Névsor csata után…” (2015): Névsor csata után – kik maradtak pozícióban Simicska
Lajos emberei közül? Átlátszó, 2015. január 15.
https://atlatszo.hu/kozpenz/2015/01/15/nevsor-csata-utan-kik-maradtak-pozicioban-
simicska-lajos-emberei-kozul/
 „Orbán adócsökkentést…” (2015): Orbán adócsökkentést jelentett be.” Napi.hu, 2015.
február 9. https://www.economx.hu/magyar-vallalatok/orban-adocsokkentest-jelentett-
be.593289.html
„Orbán: a következő 15–20…” (2010): Orbán: a következő 15–20 évben egy nagy
kormányzó párt lehet. HVG, 2010. február 16.
https://hvg.hu/itthon/20100216_orban_viktor_egy_nagy_kormanyzo_part
Orbán Balázs (2023): Nem a szétbontásra, igen az összekapcsolásra. Mandiner, 2023.
január 4. https://mandiner.hu/hirek/2023/01/nem-a-szetbontasra-igen-az-
osszekapcsolasra-a-magyar-strategia
Ószabó Attila–Vajda Éva (1999): Vabank – a Postabank-ügy politikai háttere. In: Elek
István, szerk. (1999): Magyarország Politikai Évkönyve. Demokrácia-kutatások M.K.K.K. 366–
376.
Ószabó Attila–Vajda Éva (1999): Bank bán IV. A Postabank-ügy politikai háttere. Élet és
Irodalom, 43. évf. 22. sz. 1999. június 8.
Oroszi Babett (2020): Új óriáshitel a TV2-nél, és közben Mészáros Lőrinc is közelebb
került a csatornához. HVG, 2020. december 15.
https://hvg.hu/360/20201215_tv2_iko_hitelek
„Osztalékeső hullott…” (2015): Osztalékeső hullott a „kegyvesztett” Simicskára. NOL,
2015. június 6. http://nol.hu/gazdasag/osztalekeso-hullott-simicskara-1538401
Pataki Pál (2015): Tunézia, egy maffiaszerűen működő család uralma az állam felett. In:
Magyar Bálint, szerk. (2015): Magyar polip – A posztkommunista maffiaállam. 3. Noran Libro,
Budapest. 560–574.
Pénzügyi Felügyeletek Állami Szervezete (2012): Gyorselemzés a végtörlesztésről. MNB,
2012. március 12. https://statisztika.mnb.hu/sw/static/file/gyorselemzes-a-
vegtorlesztesrol-2012-februar-28.pdf
„Postabank…” (2000): Postabank: jelentős előny az OTP-nél. Népszabadság, 2000. október
30.
Rádi Antónia (2016): Proxyk hiénaszerepben – megindult az erdő Spéder Zoltán ellen.
Átlátszó, 2016. június 3. https://atlatszo.hu/kozpenz/2016/06/13/proxyk-hienaszerepben-
megindult-az-erdo-speder-zoltan-ellen/
Rádi Antónia (2018): Veszélyesen eladósodott a nemzeti tőkésosztály, bankcsődöket
hozhat egy kormányváltás. Átlátszó, 2018. január 25.
https://atlatszo.hu/kozpenz/2018/01/25/veszelyesen-eladosodott-a-nemzeti-
tokesosztaly-bankcsodoket-hozhat-egy-kormanyvaltas/
Rovó Attila (2017): Annyit hazudtak régen és ma is, hogy az ember már nem hisz
senkinek. Index, február 28.
https://index.hu/gazdasag/2017/02/28/postabank_panik_20._evfordulo_princz_gabor/
Sarkadi Zsolt (2014): Új Postabank épül az FHB-ből. 444, október 6.
https://444.hu/2014/10/06/a-posta-nem-az-fhb-csaladi-ezustjet-vette-meg-hanem-a-
csaladi-szart
Sarkadi Zsolt (2014): Így lékelte meg az FHB a Takarék-csoportot. 444, 2014. november
19. https://444.hu/2014/11/19/igy-lekelte-meg-az-fhb-a-takarek-csoportot
Sarkadi Zsolt (2016): Máig titok, milyen pénzből segítették ki az egyik leggazdagabb
magyar bankárt. 444, 2016. március 9. https://444.hu/2016/03/09/maig-titok-milyen-
penzbol-segitettek-ki-az-egyik-leggazdagabb-magyar-bankart
Sarkadi Zsolt (2019): Már egymást bírságolják az állami szervek, csak azért, nehogy
megtudjuk, hova lett 30 milliárd forint. 444, 2019. november 12.
https://444.hu/2019/11/12/mar-egymast-birsagoljak-az-allami-szervek-csak-azert-
nehogy-megtudjuk-hova-lett-30-milliard-forint
Sarkadi Zsolt (2023): 30 milliárd forint, egy rejtegetett kötvény és 8 év az életemből. Telex,
2023. február 16. https://telex.hu/komplex/2023/02/16/fhb-kotveny-speder-zoltan-
magyar-nemzeti-vagyonkezelo-1
Scope Ratings (2019): Scope assigns BB-/Stable issuer rating to Hungarybased 4iG Nyrt.,
2019. október 30. https://www.scoperatings.com/ratings-and-research/rating/EN/166419
Sebők Miklós–Gajduschek György–Molnár Csaba (2020): A magyar jogalkotás minősége.
Gondolat Kiadó – Társadalomtudományi Kutatóközpont. Budapest.
http://real.mtak.hu/121883/1/jogalkotas_minosege.pdf
Sebők Miklós–Artner Zsófia (2020): A frakciókormányzás mint de facto rendeleti
kormányzás. Megjelent: Sebők–Gajduschek–Molnár (2020). 290–304.
Siklós Márta–Jancsa-Pék Judit (2013): Különadók szerepe az adózásban. Leitner és Leitner,
július.
Soós Károly Attila (2013): Sarcolás különadókkal: bevételszerzés, populizmus és az
„idegenek” kiszorítása. In. Magyar, szerk. (2013) 205–221.
Soós Károly Attila (2015): Két bankvásárlás Magyarországon. Népszabadság, 2015. február
12.
Spéder Zoltán (1991): A kereskedelmi bankok viselkedésének jellemzői. In: kardos
Márton, szerk.: Ki fizet a végén? MTA KTI, Budapest, 144 162.
Spéder Zoltán–Várhegyi Éva (1991a): A második bankreform küszöbén. Jelentések az
alagútból. Pénzügykutató Rt., Budapest.
Spéder Zoltán–Várhegyi Éva (1991b): A „második” bankreform kezdete? Beszélő, 3. évf.
43. sz. http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-%E2%80%9Emasodik%E2%80%9D-bankreform-
kezdete
Spross, Jeff (2018): The fall of GE. Theweek.com, március 19.
https://theweek.com/articles/761357/fall-ge
Spurny, Tomas–Surányi György–Barta György (2011): Radikális terv a lakossági
devizahitelek kezelésére. 24.hu, 2011. április 7.
https://24.hu/fn/gazdasag/2011/04/07/egy_radikalis_terv_lakossagi/
Surányi György (2016): Cél és valóság. Népszabadság, 2016. május 14.
http://nol.hu/gazdasag/cel-es-valosag-1615549
Surány György (2019): Illúziók nélkül. Külgazdaság, 63. évf. 2019/7–8. 3344.
https://www.portfolio.hu/gazdasag/20191012/suranyi-gyorgy-illuziok-nelkul-403683
Surányi György (2021): Látszat és valóság. Portfolio, 2021. november 18.
https://www.portfolio.hu/gazdasag/20211118/suranyi-gyorgy-latszat-es-valosag-511168
Szabó András (2021): Miközben dúl a járvány, kormányközeli figuráknak osztottak
ígéretes üzleteket. Direkt36, 2021. március 9. https://www.direkt36.hu/mikozben-dul-a-
jarvany-kormanykozeli-figuraknak-osztottak-igeretes-uzleteket/
Szabó András (2021): Tiborcz és köre az MFB hitelprogramjának egyik nagy nyertese.
Direkt36, 2021. május 21. https://www.direkt36.hu/tiborcz-es-kore-az-mfb-
hitelprogramjanak-egyik-nagy-nyertese/
Szabó András (2023): Mészárosék nemrég még besegítettek az orosz banknak, ahonnan
kilépett az Orbán-kormány. Direkt36, 2023. április 17.
https://telex.hu/direkt36/2023/04/17/orbanek-kileptek-az-orosz-bankbol-de-nemreg-
meg-meszaros-penzintezete-sietett-a-segitsegukre
– SZALAI – (2017): A szürke eminenciás, aki a magyar gazdaság passzátszelét fújja.
Index, 2017. március 20.
https://index.hu/gazdasag/bankesbiztositas/2017/03/20/nagy_marton_mnb_karrier/
Tawilé, Jean (2022): Three Lost Years. Overdue Solutions to Lebanon’s Monetary Crisis.
Konrad-Adenauer-Stiftung, 2022. november. https://www.kas.de/en/web/libanon/single-
title/-/content/three-lost-years
Tormássy Eva (2003): A CD Hungary privatizációja: Lenyúlni a magasból. Magyar
Narancs, 2003. március 6.
https://magyarnarancs.hu/belpol/a_cd_hungary_privatizacioja_lenyulni_a_magasbol-
61835
Tóth István János (2020): Amikor a kleptokrácia bukása után kielemezték, hogyan hatnak
a gazdaságra a haveri cégek. G7, 2020. január 8., https://g7.hu/kozelet/20200108/amikor-
a-kleptokracia-bukasa-utan-kielemeztek-hogyan-hatnak-a-gazdasagra-a-haveri-cegek/
Tóth István J.–Hajdú Miklós (2021): Haveri cégek az Orbán rendszerben: árbevétel,
profit, hozzáadott érték és osztalékfizetés. Magyarországon 2005–2018 között nagy összegű
közbeszerzési szerződéseket nyerő cégek mérlegadatainak elemzése. Working Paper Series:
CRCB-WP/2. Budapest CRCB.
http://real.mtak.hu/139782/1/crcb_wp_2021_2_220314_.pdf
Uj Péter (2013): Csányi Sándort Orbán Viktor ugratja. 444, 2013. július 23.
https://444.hu/2013/07/23/csanyi-sandort-orban-viktor-ugratja
Váczi István (2019): Az ország legnagyobb földesura lett Mészáros Lőrinc. G7, 2019.
május 16. https://g7.hu/kozelet/20190516/az-orszag-legnagyobb-foldesura-lett-meszaros-
lorinc/
Várhegyi Éva (2001a): Külföldi tulajdon a magyar bankrendszerben. Közgazdasági Szemle,
7–8. sz.
Várhegyi Éva (2001b): Állami bankok melege. Élet és Irodalom, 45. évf. 12. sz., 2001.
március 23. https://www.es.hu/cikk/2003-02-17/varhegyi-eva/allami-bankok-
melege.html
Várhegyi Éva (2002): Bankvilág Magyarországon. Helikon Kiadó, Budapest.
Várhegyi Éva (2003): Bankverseny Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 50. évf. 12. sz.
Várhegyi Éva, szerk. (2006): Javaslatok a lakossági bankszolgáltatások problémáinak kezelésére.
Lakossági Pénzügyi Szolgáltatásokat Vizsgáló Szakértői Bizottság, kézirat Budapest, 2006.
december.
Várhegyi Éva (2011): Az OTP mint nemzeti bajnok. Külgazdaság, 55. évf. 7–8. sz.
Várhegyi Eva (2012): A magyar bankszektor szabályozása és versenyhelyzete a
válságban. In. Valentinyi et. ak, szerk.: Verseny és szabályozás, MTA KRTK.
Várhegyi Éva (2013): A maffiaállam bankjai. In: Magyar Bálint, szerk. (2013): Magyar
polip. Noran Libro, Budapest, 247–257.
Várhegyi Éva (2013): Kartellvád – politikai megrendelésre? Élet és Irodalom, 62. évf. 48.
sz., 2013. november 29. https://www.es.hu/cikk/2013-11-29/varhegyi-eva/kartellvad-
8211-politikai-megrendelesre.html
Várhegyi Éva (2014): Nemzetstratégiai takarékügy. Élet és Irodalom, 58. évf. 11. sz. 2014.
március 14. https://www.es.hu/cikk/2014-03-14/varhegyi-eva/nemzetstrategiai-
takarekugy.html
Várhegyi Éva (2014): Ekotrip. Mesterterv. Magyar Narancs, 2014. március 20.
https://magyarnarancs.hu/egotripp/varhegyi-eva-ekotrip-88811
Várhegyi Éva (2014): Különös javaslat – kinek a jövőképe? Portfolio, 2014. március 24.
https://www.portfolio.hu/bank/20140324/kulonos-javaslat-kinek-a-jovokepe-196811
Várhegyi Éva (2015a): Háború és béke. Mozgó Világ, 3. sz.
 Várhegyi Éva (2015b): Jegybanki szerepzavarok és túlkapások. Élet és Irodalom, 59. évf.
42. sz. 2015. október 16. https://www.es.hu/cikk/2015-10-16/varhegyi-eva/jegybanki-
szerepzavarok-es-tulkapasok.html
Várhegyi Éva (2019a): A magyar bankrendszer felnőtté válásának története. Gazdaság és
Pénzügy, 6. évf. 1. sz. 39–55.
Várhegyi Éva (2019b): A bankszektor elrablása. Mozgó Világ, 2. sz.
Várhegyi Éva (2022): Az év kötvénye. Magyar Narancs, 2022. január 12.
https://magyarnarancs.hu/publicisztika/az-ev-kotvenye-245095
Várhegyi Eva (2023): A Gólem életre kelt. Magyar Narancs, 2023. április 26.
https://magyarnarancs.hu/publicisztika/a-golem-eletre-kelt-258197
„Végtörlesztés: tízmilliókat…” (2012): Végtörlesztés: tízmilliókat is spóroltak maguknak
a képviselők. HVG, 2012. február 1.
https://hvg.hu/gazdasag/20120201_kepviseloi_vegtorlesztes
Világi Máté (2021); Karácsony többek között Csányi Sándorral és Hernádi Zsolttal
alapított egy új szakmai szervezetet. Telex, 2021. szeptember 20.
https://telex.hu/belfold/2021/09/20/budapest-global-alakulo-ules-karacsony-gergely-
csanyi-sandor-hernadi-zsolt-otp-mol-elte-ikea-prezi
Vitéz Ibolya (2016): A honfoglalástól a növekedési bankig. Világgazdaság, 2016. április 27.
https://www.vg.hu/cegvilag/2016/04/a-honfoglalastol-a-novekedesi-bankig-a-szemerey-
es-a-matolcsy-csalad
Vitéz F. Ibolya (2019): Csányi 4,2 milliárdot kaszált azzal a céggel, amelyet Bige László
elől halászott el. 24.hu, 2019. május 29. https://24.hu/fn/gazdasag/2019/05/29/csanyi-42-
milliardot-kaszalt-azzal-a-ceggel-amelyet-bige-laszlo-elol-halaszott-el/
Vitéz F. Ibolya (2019): Takarék-csoport: Szép csendben Vida József és Mészáros Lőrinc
jószágigazgatója került többségbe. 24.hu, 2019. augusztus 28.
https://24.hu/fn/gazdasag/2019/08/28/takarekbank-vida-jozsef-tobbsegbe-kerult/
Vizin Balázs (2017): Fantompárt. Hetek, 2017. január 19.
Voszka Éva (2018): Az állami tulajdon pillanatai. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Wirth Zsuzsanna (2023): Óriási vagyonokat rejtettek el kormányközeli körök. Direkt36,
2023. január 19. https://www.direkt36.hu/oriasi-vagyonokat-rejtettek-el-kormanykozeli-
korok-de-most-egy-hivatalos-adatbazis-leleplezte-oket/
 Várhegyi Éva (Budapest, 1952. május 18. –)
magyar közgazdász (MTA doktora), kutató, a
Pénzügykutató Zrt. alapító tagja.

1975-ben végzett a Marx Károly

Közgazdaságtudományi Egyetemen (ma
Budapesti Corvinus Egyetem). 1987-ben lett
kandidátus a Magyar Tudományos Akadémián,
2005-től az MTA doktora. 1975 és 1984 közt a
Magyar Nemzeti Bank Közgazdasági Főosztálya
és Elnöksége munkatársa volt. 1984 óta a
Pénzügykutató Intézetnél (a későbbi
Pénzügykutató Rt., majd Zrt.) dolgozik,
tudományos főmunkatárs, 1992-től tagja a cég
igazgatóságának és a Pénzügykutató Alapítvány
kuratóriumának. 1990 óta a Magyar
Közgazdasági Társaság Pénzügyi
Szakosztályának vezetője. 1994 és 1996 között
tagja volt a Corvinbank igazgatóságának. 1995 és
2001 között, majd 2002-től tagja a Magyar
Nemzeti Bank felügyelő bizottságának, 1996-tól a
Közép-Európai Egyetem (CEU) felügyelő
bizottságának, 1996 és 2001 közt a Magyar
Bankszövetség Etikai Bizottságának tagja. 2000-
től a Nyilvánosság Klub ügyvivője. Elnöke volt a
Gyurcsány Ferenc kormányfő felkérésére alakult
Lakossági Pénzügyi Szolgáltatásokat Vizsgáló
Szakértői Bizottságnak, amely a bankok közti
verseny fogyasztók számára hátrányos
hiányosságait vizsgálja.

Nem csak szakmai folyóiratokban publikál és

szerkeszt, írásaival tevékeny részese a közéletnek
is (Magyar Narancs, HVG).

A maffiaállam bankjai címmel tanulmányt írt

Orbán Viktornak a bankokkal kapcsolatos
politikájáról a Magyar Bálint által szerkesztett,
2013 őszén megjelent Magyar polip című kötetbe.
Jegyzetek
1 A bankrendszer kilencvenes évekbeli átalakulását részletesen
tárgyalom korábbi könyvemben, itt csak néhány momentumot idézek fel.
2 Vö. Ilf–Petrov: Tizenkét szék – Aranyborjú. Európa Könyvkiadó.
Budapest, 1960. 308. és 349.
3 Ennek egyik első lépéseként a bank saját ügyfelének folyósított
hitele még ugyanaznap Töröcskei családi cégének a számláján landolt,
amelyet az a bank 2012 eleji, 1,7 milliárdos tőkeemelésére fordított.
4 1991. szeptember 27-én négy napilap hozta nyilvánosságra a
Demokratikus Chartát, amelynek 168 értelmiségi aláírója 17, „Demokrácia
akkor lesz, ha…” kezdetű pontban fejezte ki, hogy milyen Magyar
Köztársaságot akar.
5 Az 1993-ban a Fidesz gazdasági igazgatójának kinevezett Simicska
a Népszabadságnak adott interjújában, nyíltan beszélt arról, hogy mit
gondol a maga szerepéről: „…munkám tétje ugyanis nem kevesebb: biztosítani
a párt finanszírozását úgy, hogy a Fidesz ne függjön a külső erőforrásoktól,
pénzügyi csoportoktól.” Az ezredfordulóra a Fidesz hátországában már csak
úgy lehetett nagyobb üzleteket kötni, ha előtte kikérték Simicska
véleményét.
6 „Puszta véletlen, ha fordítva áll a dolog, a gazdagság véletlene; mert a
pénz arisztokráciája könnyen fölcserélhető, véletlen arisztokrácia.” Thomas
Mann: Egy szélhámos vallomásai. Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1994. 205.
7 Elfriede Jelinek (2017): Téli utazás. L’Harmattan Kiadó, Budapest.
(Halasi Zoltán fordítása)
8 A mérlegfőösszeg alapján
9 Az irányítás székhelye miatt a többségi külföldi tulajdonban lévő
OTP-t is ide soroltuk
1 MFB, Eximbank, Takarék-csoport, MKB Bank, Budapest Bank,
0 Gránit Bank és Duna Takarék
1 Takarék-csoport, MKB Bank és Budapest Bank
1 1 K&H, Erste, CIB, Raiffeisen és UniCredit
2 1 Ezt a törekvést fogalmazta meg Orbán Viktor a 2023.
3 január 7-i, zárt körben vázolt stratégiájában, amit a
kormányfő politikai igazgatója foglalta írásba. Orbán Balázs (2023): Nem a
szétbontásra, igen az összekapcsolásra. Mandiner, 2023. január 4.
https://mandiner.hu/hirek/2023/01/nem-a-szetbontasra-igen-az-
osszekapcsolasra-a-magyar-strategia
 1 Az előbbi Tusnádfürdőn hangzott el először, 2010. július 24-én, az
4 utóbbi a MABISZ budapesti konferenciáján, 2011. október 19-én.
1 A jegybanki és hitelbanki tevékenységek kettéválasztása a modern
5 bankvilág megteremtésének első lépése volt a rendszerváltás előtt
három évvel. L. bővebben Várhegyi Éva (2002) i. m. és Várhegyi Éva
(2019a): A magyar bankrendszer felnőtté válásának története. Gazdaság és
Pénzügy, 6. évf. 1. sz. 39–55.
1 2010-ben: MFB + Exim; 2021-ben: MFB + Exim + Takarék-csop. +
6 MKB + BB + Gránit + Duna
1 2021-ben: Takarék-csop. + MKB + BB
7
 Tartalom

Előszó
1. Előképek: A tanulás fázisa
1.1. Bankmentések és eladások
1.2. A Postabank fogságában
1.3. Mire jók az állami bankok?
2. Felismerés és cselekvés
2.1. A célba vett szektorok kiválasztása
2.2. A külföldi bankok megsarcolása
2.3. A „nemzeti” kisbankok megerősítése
3. A Magyar Nemzeti Bank megszállása
3.1. Elnökök forgószélben
3.2. Az unortodoxia harcosai: Matolcsy György és Nagy
Márton
3.3. Az unortodoxia költsége
3.4. A kötvényprogram haszonélvezői
4. A kormány házipénztárai
4.1. A mindenre alkalmas MFB
4.2. Baráti hitelek az Eximbankból
4.3. „Hullarablás” a Covid-járvány alatt
5. A takarék hadművelet
5.1. A hadművelet tábornoka: Spéder Zoltán
5.1.1. Rajkosok a bankban
5.1.2. Személyes kitérő
5.1.3. Magasra törni
5.2. A Takarékbank átjátszása
5.3. A kiszorítás trükkje
5.4. Miféle „nemzetstratégia”?
5.5. Vezéráldozat
6. Egy ütőképes baráti bank létrehozása
6.1. Előre letárgyalt esküvők
6.2. A megszerzett bankok összeboronálása
6.3. A Gólem életre kelt
6.4. Összefonódások, érdekkonfliktusok
7. A körön kívüli bankok megszelídítése
7.1. Büntetés és jutalmazás
7.2. Az OTP Bank, a nemzeti bajnok
7.2.1. Az érdekérvényesítés módjai
7.2.2. Régiós bajnok?
7.3. Csányi Sándor, a magyar bankszektor doyenje
8. A haveri bankok világa
8.1. Feneketlen bendő
8.2. Mire használhatók a haveri bankok?
8.3. Kockázatok és mellékhatások
9. Zárógondolatok
Irodalomjegyzék