Gál Vilmos: Báthory

II. rész
A katonakirály

Szerkesztette:
Balla Péter

Nyomdai előkészítés és korrektúra:

Hujbert Áron

Nyomdai kivitelezés:
Multiszolg Bt.

© Gál Vilmos, 2020

© Rézbong Kiadó, 2020
www.rezbong.hu
facebook.com/rezbong

ISBN 978-615-5475-52-8
 CSALAFINTA ALKU

ERDÉLY, 1576. TÉLUTÓ

Detre Kristóf február első napjaiban érkezett vissza

Gyulafehérvárra, Palkó és két csatlós kísérte. Csapzottan és
elcsigázva kocogtak be lovaik hátán a székvárosba, pedig a
kétnapos út nem kellett volna, hogy így elvegye erejüket, hiszen
a mezőújfalusi szülői ház és a székváros között kényelmes,
folyóparti úton lehetett eljutni. Az első nap délutánján azonban
kegyetlen hóvihar lepte meg őket Hadrév és Kocsárd között.
Csak pihent lovaiknak köszönhették, hogy ép bőrrel megúszták
a kalandot. A második nap délelőttjén pedig farkasfalka kergette
meg a négy, állig felfegyverzett lovast. Amint a
toportyánférgekre sütötték karabélyaikat, az ordasok kis időre
meghátráltak, de a kegyetlen tél végi éhség igencsak eltökéltté
tehette a fenevadakat, mert csakhamar ismét a sarkukban
loholtak, és csupán az mentette meg életüket, hogy menekülés
közben szembetalálkoztak egy nagyobb csapat darabonttal, akik
török követeket kísértek Medgyesre. Így tudta meg az apród,
hogy az udvar nagy része nem tartózkodik a fejedelmi
palotában, hanem Medgyesre költözött, ahol országgyűlést
tartanak, és már várják a lengyel királyválasztó követeket.
Kristóf ugyanis már karácsony előtt szabadságot kapott
egyenest a fejedelemtől, miután az ősz végére betörte Ébent, a
kezelhetetlennek hitt arabs telivért, a temesvári basa ajándékát.
Báthory pedig azt ígérte a únak, amennyiben sikerül ez a
lehetetlennek tűnő feladat, a lovat elviheti apjának, hogy
felvirágoztassa a Detre-birtok lóállományát. Másfél hónap
eltávozást engedélyezett, és az apródtársak irigy pillantásaitól
kísérve egy Tordára igyekvő csapattal hagyta maga mögött a
székvárost.
Otthon aztán volt nagy öröm, mivel nem értesítette szüleit
arról, hogy hazatér. Csak Sára húga volt szomorú, mert Szláva,
aki még lengyel földön tartózkodott, nem tarthatott Kristó al.
Apja megörült Ébennek, de még jobban annak, hogy milyen
nagy a a becsülete Báthory előtt. Előbb solymászként mutatta
meg különleges tudományát, most meg ezzel a kezelhetetlen
lóval, és bátorságról is számot adott a a, mivel magától Borbély
kapitánytól, az apródok parancsnokától tudták meg néhány
hónapja, miként szabadította meg Gyulafehérvárt egy lator
késelőtől, aki heteken keresztül tartotta rettegésben a székváros
lakóit.
Kristófnak volt ideje részletesen elbeszélni, mi minden
történt vele, és azt sem hallgatta el az otthoniak előtt, hogy a
megmentett polgár, az iszákos Ru Péter leányát igencsak
szíveli, és úgy gondolja, a leány is viszonozza érzéseit.
Köznemesi família lévén szülei inkább egy nemeslányt
képzeltek el menyüknek, de ebben az időben egyre inkább
szokásba jött, hogy kispénzű nemesek gazdag polgárlányokat
vesznek feleségül. Krisztinának – apja korhelysége miatt – nem
volt sok hozománya, Kristóf ezt nem kötötte az otthoniak
orrára.
Sára mindennap azzal nyúzta, hogy meséljen neki Szláváról,
de a únak meg kellett válogatni a szavait. Barátja még mindig
szerette a kis Sárát – aki egyre szebb virágszállá növekedett –,
ugyanakkor nem vetette meg a fejedelmi udvarban megforduló
lányokat, sőt asszonyokat sem, és amilyen délceg, éppolyan
könnyű szavú volt. Mi tagadás, futottak utána a szoknyák.
 Január végén, amikor Kristóf és emberei belovagoltak a
fejedelmi palota udvarára, és jelentkeztek Borbély kapitánynál,
az ifjú még nem is sejtette, hogy barátja, Szláva és vele a másik
fejedelmi apród, Keserü Sebestyén nemhogy nem érkezett haza
Lengyelországból Berzeviczyvel, de Kassán raboskodik. Borbély
számolt be neki erről, és mondta el, hogy éppen a minap
érkezett futár Rueber felső-magyarországi főkapitánytól,
miszerint a két apródot ötszáz aranyért válthatja ki a fejedelem.
Borbély Gáspár még aznap este megtanácskozta helyettesével
és Kristó al, mitévők legyenek a továbbiakban. A kapitány
utasításba adta az ifjúnak, hogy pihenjen egy napot, aztán
induljon Medgyesre, a fejedelemhez, mert bár már a királyi
eskütétel megtörtént, Borbély mégis attól tartott, hogy az
újdonsült lengyel király nem szabadul egykönnyen a lengyel és
erdélyi urak ölelő karjai közül. Úgy számolta, legalább egy hét,
mire hazatér, és addigra Kristóf akár meg is fordulhat Báthory
döntésével. A döntéssel, amelyről sem neki, sem másnak nem
volt kétsége, hogy csak az lehet: azonnal ki kell váltani a
rabságból Szláva Wantulát és Keserü Sebestyént, akik
hőstetteikkel éppen eleget tettek a fejedelemért ahhoz, hogy
most az uralkodó segítsen rajtuk.
Másnap meglátogatta Csert, akire eddig a fejedelmi
solymászok viseltek gondot, és persze nem feledkezett meg
lováról, Varsányról sem. Órákig bajmolódott állataival, mire
rászánta magát, hogy elinduljon, és felkeresse Krisztinát. Palkó
is vele tartott, gyermekkori barátja először járt ilyen
nagyvárosban, ezért aztán kellő megilletődöttséggel próbált
lépést tartani Kristó al.
A főtéren elhaladva betértek egy kelmeárushoz, Kristóf vett a
lánynak néhány rőf damasztot, ami szoknyának vagy terítőnek
is megfelelt. Ismerte már a lányt annyira, hogy szereti az
ajándékokat, nem akart üres kézzel beállítani.
 Kopogtatására Zsuzsanna, Ru ék gazdasszonya nyitotta ki a
kukucskálót a kapun, és zavart képet vágott, amikor
megpillantotta az érkezőket.
Vendégségbe csöppentek, a főbíró, Szász Márton és a, Antal
tette tiszteletét a házban. Kristófnak már nem volt ideje
megkérdezni, ugyan, mi járatban van Ru éknál a Szász család
két fér tagja. Felértek a nagyszobába, amely ebédlő,
fogadószoba és Ru könyvtára is volt egyben.
Krisztina meglátta a út, és vöröslő arccal pattant fel a
szorosan, Kristóf szerint túlontúl szorosan mellette ücsörgő
hórihorgas Szász Antal mellől, Ru Péter amúgy is vörös arca
pedig szinte elsötétedett.
– Kedves uram, hát visszatértél a szabadságodról? – tárta ki
felé karját a házigazda, miközben úrrá lett zavarán. – Éppen
arról a szerencsétlen éjszakáról meséltem a főbíró uraméknak,
amikor megmentetted az életem a gaz fosztogatóktól.
Bemutatta egymásnak a fér akat, de Kristóf alig gyelt rájuk.
Miközben önkéntelenül bólogatott, végig Krisztina arcát
bámulta meredten. A lány azonban kerülte a tekintetét.
Közben Zsuzsanna tüsténkedett körülöttük, egy míves
ezüstkupát tett le elé, tele jóféle Küküllő menti borral.
– Kristóf úr befelé jövet mesélte, hogy hazafelé farkasokkal
viaskodott, hóvihar tépte – kotyogott közbe a vénasszony.
– Farkasok? – jajdult fel Krisztina önkéntelenül, és a szája elé
kapta kezecskéjét. – Ugye, nem esett bajod?
A lány szavaira apja rosszallóan hunyorított rá, a főbíró és a
hosszúkás, lóra emlékeztető fejű, savókék szemű a olyan
gyűlölködőn nézett Kristófra, hogy azt csak egyféleképpen
lehetett érteni.
– Nem, a farkasokkal elbántam – mondta az ifjú szárazon. –
Azokkal el.
– Mesélj, úr , mesélj! – biztatta a házigazda kényszeredetten
negédeskedve. – Mi itt a városban… Így télidőben… Alig esik
meg velünk valami.
– Nincs sok mesélnivaló – fordult felé Kristóf szúrós
tekintettel. – A farkas az farkas. Ha van elég puska, hozzá ember,
akkor megfutamodik idővel. Viszont az apródházban tudtam
meg, hogy Szláva és Sebestyén barátom a kassai német
fogságába esett. Holnap indulok Medgyesre Báthoryhoz, hogy
megkérjem, váltsa ki őket. Ha igent mond, indulok Kassára.
Onnan talán egyenesen Krakkóba, urunk után, hisz mellette a
helyem. Biztosan tudjátok, urunk rövidesen királyi esküt tesz a
lengyel követek előtt Medgyesen.
Miután mindezt elmondta, vádló tekintetét hol Krisztinára,
hol apjára vetve felállt, a damasztot a székére dobta, aztán fejet
hajtott, és kifelé indult.
Várta, hogy Krisztina utána ered, vagy szól legalább egy szót,
de nem történt semmi. Zsuzsanna lihegett utána, a kapuban
érte utol.
– Jaj, édes lelkem, ne haragudj az én kis galambomra! Nem
akar az semmit attól a lófejű főbíró ától, de az apja a
leggazdagabb ember a városban. Az a böszme a meg szemet
vetett Krisztinára, hát elkezdtek Péter úr nyakára járni, hol szép
szóval, hol fenyegetéssel kínálják szegényt, hogy adja oda a
lányát. Péter jó ember, de kissé gyenge. Dacolt velük egy
darabig, Krisztina meg dacolt mindegyikkel, de hiába.
Elmondták ezeknek azt is, hogy majdnem jegyben jártok, de
nem érdekli őket. Péter tartozik a főbírónak, még a borissza
idejéből, és azzal zsarolják, elveszik a házat is a feje fölül, ha nem
adja oda a lányát. Éppen a támadás óta tért észhez Ru uram,
végre ismét dolgozik, és esténként nem jár vedelni, de félek,
most ismét a kupa után nyúl.
Kristóf szótlanul hallgatta, de lehorgasztott feje az utolsó
mondat végére felemelkedett.
– Azt mondod, jóasszony, hogy Krisztina dacolt velük?
 – Azt, te bolond! – nevetett rá Zsuzsanna. – Miért, mit
gondoltál? Hogy kiszeretett belőled annak a lófejűnek a
kedvéért?
– Nem, csak a pénzéért!
– Hát így ismered te az én kislányomat? – pirított rá, és
nemcsak a hangja, a keze is csattant, Kristóf arcán. – Téged
szeret az, tiszta szívéből, tudom én!
– Mégis mitévő legyek? Amit bent mondtam, az úgy igaz.
Holnap elindulok, és ki tudja, mikor jutok vissza Fehérvárra!
Akár hónapok is eltelhetnek.
Fentről Péter Zsuzsannáért kiáltott. Az asszony megrázta a
fejét, ő sem tudta a megoldást.
– Mennem kell. Eszes ifjú vagy te, kitalálsz valamit. Beszélj
Klárával, okoskodjatok ki. Most menj, am! Az Isten legyen
veled!

Kristóf szinte támolygott a késő délutáni homályban. Palkó

csöndesen baktatott mellette. Mire a főtérre ért, az apród már
tudta, a nőnek igaza lehet, itt most csak Klára segíthet, aki jól
ismeri Krisztinát, és bejáratos hozzá. Szinte futva sietett
barátjával a Maróti házhoz, magában rimánkodva, a lány legyen
odahaza. Szerencséje volt.
Klára tudott mindent, de neki sem volt túl sok ötlete.
Elmondta, a két csala nta mintha csak arra várt volna, hogy
Kristóf tűnjék el a színről, már az után két nappal megkezdték
Ru Péter gyúrását, hogy elutazott. A főbíró pénze és Ru
adóssága igencsak komoly érv volt egy ágrólszakadt
köznemessel szemben. Hiába a kutyabőr, egy városi főbíróval,
aki ráadásul aranyműves, igen nehéz versenyre kelni egy ilyen
apródsorból éppen kifelé néző kölyökembernek, mint Detre
Kristóf. Igaz, egykor ő örökli majd a mezőújfalusi birtokot, de
hol van az még? A Detre család vagyona, földjei ellenére meg
sem közelíti a főbíró javait.
 Végül abban maradtak, hogy a ú még az éjjel levelet ír
kedvesének, azt Klára eljuttatja hozzá, a lány válaszát pedig
Klára a fejedelmi udvar postáján keresztül továbbítja
szerencsétlen Kristófnak.
Ezzel váltak el, és a keservesen csalódott szerelmes ú a
palotába tartva már azon törte a fejét, ugyan, mit írjon a drága
Krisztinának.

Éjszaka alig aludt, karikás szemmel, amúgy is letörten indult

útnak másnap hajnalban Medgyesre. Egy ideig együtt ügetett
Palkóval, majd elbúcsúztak egymástól, ki tudja, mennyi időre.
Borbély kapitány négy lándzsás darabontot adott mellé, akikkel
alig beszélt, el is könyvelték a éle beképzelt apródocskának,
akinek úgy felvitte a Jóisten a dolgát, hogy az alábbvaló
népséggel már szóba sem ereszkedik. Lovaik nehezen
boldogultak, mert hirtelen melegedni kezdett az idő, és az utak
jégpáncélja megereszkedett, kásássá vált, az állatok lába bele-
beleragadt a jeges sárba.
Az egyébként nem túl hosszú, rendesen másfél napig tartó
utazás így elhúzódott, már sötétedett, amikor nyakig sárosan
belovagoltak az országgyűlés helyszínére, egy nappal az után,
hogy a fejedelem letette a lengyelek előtt a királyi esküt.
Medgyes zsúfolásig megtelt emberrel, köszönhetően az
országgyűlésre idesereglő erdélyi nemeseknek, Báthory
udvartartásának, illetve a még mindig itt mulatozó lengyel
nemesi küldöttség több száz tagjának, akik mind Báthory
királyi eskütétele, illetve Erdély további ügyeinek elrendezése
miatt érkeztek a városba.
Kérdezősködniük kellett, mert nem ismerték ki magukat. A
Forkesch-kaput őrző strázsák a főtérre, a Schuller-házhoz
irányították a kis kompániát. A házat fehér színéről és sarkainak
vörös mintázatáról lehetett felismerni, nem is tévesztették el.
Kristóf elköszönt kíséretétől, ő maga pedig bebocsájtást kért a
ház kapujában strázsáló darabontoktól. Az egyik mutatta, hogy
a lovát nem viheti be, és elirányította a nagytemplom erődfalai
mögé. A fejedelem kíséretének lovait ott, a falak mentén, a
gyilokjárók alatt tartották. Kristóf lenyergelte Varsányt, szénát
is vetett elé. A takarmányért, és hogy nyergét megőrizzék, két
ezüstdénárt kellett zetnie a lovászoknak. Csak ezt követően
mehetett vissza a fejedelem szállására.
Belépett a kapun, és szerencséjére éppen Blandratába botlott.
A doktor összevonta busa szemöldökét, mihelyt meglátta a út.
– Végre, hogy megérkeztél, am! – dohogta. – Urunk már
nagyon vár téged.
Kristófnak jólestek ezek a szavak. Gyorsan elmondta, hogy
éppen barátai sorsán aggódva sietett, mert megjött a kassai
német váltságkérő levele.
– Teringettét, ötszáz aranyforint? Ezt Báthorynak is hallania
kell! Mit képzel magáról az a német? Hát nem érti Rueber, hogy
mostantól Lengyelország királyával dacol?
A ú meglepetésére Blandrata egyenesen az uralkodó
hálószobájába vitte. Mielőtt beléptek volna, elmagyarázta a
helyzetet.
– Urunk gyengélkedik. Komisz kedve van, okosan szólj. Bucella
kezeli, ezen se csodálkozz. Mózest az utóbbi napokban nem
engedi magához. Majd később elmondom az okát, vagy Mózsi
maga mondja el, bánom is én!
Blandrata nagy levegőt vett, mielőtt beléptek a szobába. Az
ajtónálló darabontok egykedvűen néztek el mellettük, Kristóf
pedig megpróbálta megemészteni az imént hallottakat. Mi
történt Mózsival, gondolta görcsbe ránduló gyomorral, és egy
pillanatra megfeledkezett a saját bánatáról is, amíg barátjáért
aggódott.
A király félmeztelenül, egy szál gatyában feküdt vetetlen
ágyán, és Bucella éppen köpölyözte. Az utolsó, hatodik
üvegcsészét melegítette, amikor beléptek. Kristóf szemét nem
kerülte el az orvos Blandratára vetett gyűlölködő tekintete.
Tudta, Mózsi miatt orrol annak nevelőapjára is.
Báthory az ajtónyikorgás zajára feléjük fordította a fejét.
– Ki az, mi az? Mit akartok, hát még ilyenkor se hagytok
nekem békét? Blandrata, te vagy? És ő? A kis Detre gyerek?
Bucella közben a hátára illesztette az utolsó csészét, mire a
nagyúr felmordult.
– Ajánlom, hogy használjon a kezelésed, mert a türelmem
véges! Tegnapelőtt eret vágtál, tegnap klistélyoztál,1 ma meg a
köpölyözést gyakorlod rajtam, a kedvem mégsem javul, a pisám
meg sűrűbb és habosabb, mint valaha.
– Felséges uram, türelem, türelem és harmadszor is türelem! –
emelte égnek a kezét Bucella szörnyülködve. – A terápiám hatni
fog, csak idő kérdése. A gyógyulás nem megy egyik napról a
másikra. Emlékeztetlek, amit az a sarlatán kölyök elrontott,
most nekem kell rendbe tennem.
– Értem, doktor! – dohogott tovább Báthory, majd mint aki
megvilágosodik, Kristófra ripakodott. – Apród! Jelentést!
Üzentek már végre Kassáról?
– Méltóságos uram – hajolt meg Kristóf sápadtan –, a levél
három napja érkezett. Borbély uram azzal küldött, hogy ötszáz
arany a két ifjú váltsága.
– Micsoda? – üvöltött fel a fejedelem, és ha Bucella vissza nem
nyomja, minden bizonnyal felugrik, hátán a bőrére cuppant
csészékkel. – Ötszáz arany? Krisztus szent sebére esküszöm, ez a
német megőrült!
Bucella és Blandrata közösen csitították, féltek, hogy feltolul
agyában a vér, és megüti a guta. A fejedelem felpattant, és
ráparancsolt Bucellára, szedje le hátáról az üvegcséket. Amíg a
doktor dolgozott, Báthorynak sikerült lehiggadnia, sőt látszott,
már nagyban töri valamin a fejét.
– Blandrata – fordult a tanácsoshoz –, írj levelet Borbély
kapitánynak, őt küldöm Kassára tárgyalni a főkapitánnyal.
Váltsa ki az apródaim, de kérje ki Orbóyt is, hogy itthon
nyerhesse el méltó büntetését. Kristóf, te kíséred Borbély
kapitányt, visztek magatokkal tíz darabontot. Menlevelet is
állíts ki nekik, Blandrata, de Szatmárt ne kerüljétek el, ott
jelentkezzetek be Teu enbach kapitánynál, és kérjetek tőle
útipasszust Kassáig. Próbáljatok alkudni az árból, de ha másként
nem megy, zessétek ki. Pénzt ne vigyetek, kaptok egy váltót,
abból Kassán Frunzénál, az izraelitánál váltsatok be annyit,
amennyi szükséges.
Kristóf visszamondta a leckét. Báthory elégedetten bólintott,
majd megszabadulva a köpölyözőcsészéktől, feltápászkodott, és
vállára kanyarította köntösét, meg sem várva inasát, pedig
ugrott az serényen. A nagyúr magához intette az apródot.
– Még valami, am, de azt csak a te fülednek szánom!
Kristóf izgalmában nyelt egy nagyot, úgy lépett közelebb.
Báthory vagy egy percig sugdosott a fülébe, mielőtt elengedte
volna. Az ifjú meghajolt, és indult volna kifelé, de a fejedelem
még utánaszólt, és kis bőrerszényt hajított oda az ajtóban álló
únak.
– Jól szolgáltál, derék gyerek vagy. Apád vére folyik az
ereidben. Most menj, és ne feledd, amit rád bíztam, add át szó
szerint Borbély kapitánynak.

Kristóf kilépett az ajtón, és az övébe rejtette az erszényt. Nem

tudta, merre induljon, de Blandrata mellette termett, karon
ragadta, és hurcolta magával.
– A szállásunk itt van egy köpésre, beszélj Mózes fejével,
kérlek! Igencsak elszontyolodott, több okból is. Majd ő elmondja,
amennyit akar. Hajnalra odakészítem az ágyad mellé a
szükséges iratokat, indulj vissza rögvest Fehérvárra Borbélyhoz.
A kísérőid is álljanak készen. Egyébiránt mit üzen Báthory
Borbélynak? Elmondhatod?
– Sajnálom, nem tehetem. A szavamat adtam.
 Közben elérték a főtéren az egyik házat, Blandrata a kapuban
hagyta Kristófot, nem mondott se bűt, se bát elutasító szavaira.
Az apród nagy lélegzetet vett, mert félt, Mózes rossz állapotban
lehet, ha maga Blandrata is aggódik érte, és őt kéri meg,
beszéljen a fejével.
A háziak, egy posztókereskedő és a felesége beengedték
ugyan, de gyanakodva méregették. Kristóf magyar szavára
rázták a fejüket, csak szászul beszéltek, de a fér értett latinul,
ezért úgy kért magának vacsorát. Egy dénárt számoltak fel érte.
Mózes a kandalló mellett ücsörgött, és a tűzbe bámult.
Kristófnak már ez sem tetszett, barátja szinte minden
pillanatban tüsténkedett, mélázni, búslakodni, egyhelyben ülni,
csak úgy, semmit sem téve még sohasem látta.
Amikor Kristóf belépett, feltekintett, és arca felderült.
Felugrott, barátja elé sietett, megölelte, hellyel kínálta, közben
már Szláva és Sebő iránt érdeklődve kérdezett.
Kristóf újfent elregélte, amit tudott, és persze azzal is
elbüszkélkedett, hogy Borbéllyal tarthat Kassára.
A tudákos izgatottan hallgatta történetét, amikor azonban
végzett, arca kedvtelenné, borússá változott. Válla is
megsüppedt, és újra a tűzbe bámult. A hirtelen öröm, barátja
viszontlátása, és a különleges hírek csupán percekre rángatták
ki letargiájából.
Kristóf tanácstalanul bámult rá, nem tudta, nem merte
megkérdezni, mi bántja. Közben megérkezett a vacsorája, amit
farkasétvággyal pusztított.
Közben volt ideje gondolkodni és összeszedni a bátorságát.
– Bucella éppen köpölyözte Báthoryt, amikor nála jártam
atyáddal – piszkálta meg barátját. Remélte, Bucella említése
esetleg szóra bírja.
Mózes rávillantotta tekintetét, de mintha eszmélt volna, ismét
lecsuklott a feje. Talán még a vállát is megrántotta.
– Urunk dolga, kiben bízik – jelelte el vonakodva.
 – Mi van veled, barátom? – tette Mózes vállára a kezét Kristóf. –
Nem ilyennek, ilyen kedveszegett, méla nyámnyilának ismerlek!
És mi az, hogy nem te, hanem az a sarlatán kezeli Báthoryt?
Beszélj, az istenért, mert megőrjítesz!
Mózes ráemelte tekintetét, szemét elfutották a könnyek.
– Apám nem mondott semmit?
– Semmit.
– Megtalálta anyámat Lengyelországban – jelelte ázott képpel. –
Anna hercegasszony udvarhölgye.
– Ezért estél mélabúba? És Báthory? Miért estél ki a pikszisből?
Mózesnek továbbra is ömlöttek a könnyei, és a jelelés helyett
inkább írásra váltott. Túl sok és bonyolult volt a mondanivalója,
semhogy egyszerű jeleivel megértesse. Amint írt, Kristóf már
olvasta is szép, kecses betűit.
– Két nappal az után, hogy megtudtam a hírt, Báthory magához
rendelt, és panaszkodott, hogy arcán újfent kijöttek a viszketeg
kiütései. Készítettem neki egy kenőt, de hibáztam. Magam sem
értem, mi történhetett. A gondolataim anyámnál jártak talán…,
nem talán, biztosan! Arzén helyett cinóber került a gyógyírba, és a
kiütések nemhogy lohadtak volna, a triplájára duzzadtak. Báthory
előbb megrémült, aztán tombolt. Csak atyámnak köszönhetem,
hogy nem záratott el. Azóta persze nem hívott magához, Bucella
kezeli.
– Mindenki hibázhat – próbálta vigasztalni Kristóf, nem sok
meggyőződéssel. – Ezért vagy hát ilyen bánatos?
– Hibázni? A fejedelem gyógyítójának? Nem, nem lehet.
Báthorynak igaza van, hogy ellökött magától. Nem tudtam kivonni
magam a saját bajomból, és ez lett a vége! Még szerencse, hogy csak
a kenőjét rontottam el. Képzeld, ha a vesebajának kezelésébe
csúszik hiba, és meghal! Az én lelkemen száradna!
Az újabb cirádás sorok szinte vibráltak a keze alatt. Kristóf
rájött, barátja olyasvalamivel küzd, amit még sohasem
tapasztalt. Ott van továbbá a soha nem látott anyja is. Nem
egyszerű történet, gondolta szánakozva, és azonnal a maga baja
jutott eszébe. Felsóhajtott.
Mózes ránézett, aztán elvörösödött.
– Bocsáss meg! Hiszen rólad még semmit sem kérdeztem.
Odahaza, apáddal minden rendben? Hogy van a köszvénye? Önző
disznó vagyok! Valamint ott van Szláváék ügye is! Ki kell
szabadítanod! Lám, milyen derék ember az urunk, ötszáz aranyat
se sajnál a kiváltására, én meg majdnem elveszejtem!
Kristóf fején átsuhant, hogy beszél a Krisztinával
történtekről, de végül letett róla, arra gondolt, éppen elegendő
rossz hírt osztottak meg egymással. Hajnalig beszélgettek, és
Kristóf csupán egy-két órát aludt, amikor egyik darabontja
bezörgetett érte. Mózessel összeölelkeztek, a tudákos még
megkérte, hogy Klárának egy szót se szóljon a történtekről. Az
apródnak úgy tűnt, talán élénkebb barátja szeme, mint amikor
az előző nap meglátta.

Hét nappal később Detre Kristóf Borbély Gáspár oldalán ügetett

be Kassa városába, ahol is legelőbb az Arany Dukáthoz címzett
fogadóba mentek, amely nem messzire esett a székesegyháztól.
Lovaikat embereikre bízták, ők pedig rendbe szedték magukat,
és egy jó óra múlva már Rueber főkapitány szállására kértek
bebocsájtást, amely két egymás mellett álló ház összenyitásából
keletkezett, még Seged György főkapitánysága alatt. Akkor két
Szapolyai-párti polgár lakását egyszerűen elrekvirálták, majd a
várost sújtó 1556-os tűzvészt követően építették át egyetlen
palotányi méretű lakóházzá.
Kristóf ott sietett a hosszú léptű Borbély mögött, és szíve a
torkában dobogott, izgult, miként bántak a kassaiak a
barátaival. Borbély nyugodtnak tűnt, méltóságteljesen, bár
gyorsan járt, bal kezét szablyája markolatán nyugtatta.
A főparancsnokságon már tudtak érkezésükről.
Menlevelüknek köszönhetően az őrség beengedte őket az
Alsókapunál, a strázsálók parancsnoka üzenetet küldött a
fejedelmi követekről Rueberhez, így aztán a kapuban nem
tartóztatta fel őket a két unottan ácsorgó alabárdos.
A főkapitány háza voltaképpen hivatalként is szolgált, itt
intézték a királyi katonaság és a város közötti ügyes-bajos
dolgokat, az ügyeletes tisztek fel-alá rohangáltak, és rendszerint
harsányan, erős trágársággal intézkedtek. Ekkoriban Kassán
több mint ezerkétszáz katona állomásozott, akiknek nagyobb
része idegen zsoldos volt, csupán két század könnyűlovas
Lónyay Ferenc parancsnoksága alatt, és egy századnyi talpas
hajdú került ki a magyarok közül.
A város erődítése már bő negyedszázada hol nagyobb, hol
kisebb lelkesedéssel folyt, amit azonban jelentősen
megakasztott az 1556-os tűzvész. Bár a déli és a keleti kapu új
bástyát kapott, és modern rondellák, illetve vastagabb és
erősebb falak épültek, a katonák elszállásolását továbbra is a
polgárházaknál oldotta meg a mindenkori főkapitány, és éppen
ez volt a hadsereg és a városi polgárok közötti torzsalkodás fő
okozója. Az egyik fő akadályt még húsz esztendővel a tűzvész
után is az jelentette, hogy a katonák önkényesen elfoglalták a
lakatlan és megrongált házakat, amelyekből aztán az Istennek,
de még a királynak és a főkapitánynak se lehetett őket
kiebrudalni, főként, mert utóbbiak csak tessék-lássék akartak
rendet tenni.
A helyzet Rueber kinevezésével nemhogy javult volna, inkább
romlott, mert ttyet hányt a városi tanács összes könyörgésére,
panaszára, perrel való fenyegetésére, és visszaélt erejével,
amelyet ezerkétszáz zsoldosának köszönhetett.
A főparancsnokságon tehát Borbély és Kristóf ordibáló,
rohangáló tiszteket, sorukra váró, kalapjukat szorongató,
elkeseredett arcú polgárokat látott. Az egyik szobában jól
öltözött mérnökfélék hajoltak tervrajzok fölé, közben olaszul
karattyoltak, másutt számadásokat lajstromoztak széles fenekű,
hájas szállásmesterek, akik mindig, minden seregben
megtalálják a módját, hogy a saját erszényüket hizlalják
degeszre.
Az első emeleten, egy tágas előcsarnokban állították csak meg
őket, Rueber szobája előtt. Két muskétás őrizte az ajtót, továbbá
írnokok sora és az ügyeletes tiszt. A hadnagy, egy tejfelszőke
sváb legény ábrándos kék szemmel és nem sok jót sejtető
kegyetlen, késpenge szájjal, elvette tőlük Teu enbach
menlevelét, majd Borbélyra vakkantott ékes németséggel, mire
a kapitány latinul válaszolt, nyugalmat erőltetve magára.
– Nem hoztam levelet a fejedelemtől! Élő szóban adnám át
üzenetemet, amely két fogoly kiváltására vonatkozik.
A hadnagy előbb dühös képet vágott, majd gúnyosan
elmosolyodott.
– Sehr gut! A parancsnok úr excellenciája örülni fog. Várjátok
ki a sorotok!
Egy jó órát ácsorogtak, mire a főkapitány méltóztatott fogadni
őket. Kristóf érdeklődően mérte végig a magas, jóvágású fér t,
akinek ruhája akár Bécsben is megállta volna a helyét. Barna
haját, arcszőrzetét gondosan ápolhatta, és körmeire is nagy
gondot fordíthatott, legalábbis a únak feltűnt, milyen
selymesen omlik vállára a sörénye, milyen formásak és fényesek
ama főkapitányi körmök.
Rueber egy csinos íróasztal mögött ült, de amikor beléptek,
felállt, és Borbély elé sietett. Mindez kissé meglepte mindkét
magyart. A főtiszt barátságosan kezet nyújtott az apródok
urának, még a vállát is megveregette, és németül szólította meg.
– Elnézést, hogy megvárattam, kapitány, de már megint
bajom támadt a várossal, az őrületbe kergetnek a folytonos
sirámaikkal! Miközben, ha én és a katonáim nem lennénk… De
félre a panasszal! Mi hírt hoztál Gyulafehérvárról, Báthory
vajdától?
 Borbély keserűen elmosolyodott az utolsó szavakra. Jól beszélt
németül, de a főparancsnokhoz is latinul szólt, mint a
hadnagyhoz.
– Főkapitány úr, örömömre szolgál, hogy ilyen szívélyesen
fogadsz. Hírt ugyan keveset hoztam, inkább egy kéréssel fordul
kegyelmed felé az én uram, Erdély fejedelme és Lengyelország
királya, István.
E szavakra Rueberen volt a mosolygás sora. Látszott, örömét
leli a szellemi párbajban.
– Kéréssel? Felém, egy akkora ember, mint Báthory István?
Felettébb kíváncsivá teszel, kapitány!
– Urunk megkapta a leveled, a két elfogott apród váltságáról.
Azért küldött Kassára a fejedelem, hogy megalkudjunk.
Rueber csodálkozást mímelve húzta fel szemöldökét.
– Úgy! Csupán csak ezért jöttetek? Azt hittem, egyéb kérése is
van Báthoryak, mivel úgy hírlik, rövidesen Krakkóba indul,
hogy fejére tétesse a lengyel koronát, amely pedig nem őt,
hanem Miksát illeti.
Borbély elvörösödött a nyílt provokációra, de nem vette fel a
kesztyűt, inkább meghajolt, pukedlizett, hogy az egy bécsi
udvaroncnak is becsületére vált volna. Kristóf csak bámult, mi
mindenhez ért a kinézetre nyers hajdúkatonának látszó
parancsnoka.
– Az eszed akár a borotva, főkapitány! Beszéljünk hát nyíltan!
Az apródok ügye, nos, az csupán jó ürügy. Báthory István az én
számmal kér arra, biztosíts neki és kíséretének szabad utat a
Duklai-hágón keresztül Krakkó irányába. Levelet ez ügyben sem
hoztam, talán kitalálod, miért. Neked is jobb, ha ennek a kis
ügyletnek nincs írásos nyoma.
– Úgy! – simította meg formásra nyírt kecskeszakállát Rueber.
– És mi haszna volna a királyomnak abból, ha az ellenében
induló trónkövetelőt, Báthory Istvánt átengednénk az országon,
hogy előbb érjen Krakkóba, mint Miksa?
 – Neki semmi, főkapitány. Neked annál inkább!
– A tűzzel játszol, követ! Tegyük fel, átengedem Báthoryt. Mit
gondolsz, akkor velem mi lesz? Azt hiszitek, hogy Miksa
mindezt elnézné nekem? A fejembe is kerülhet!
– Igen, ezzel tisztában van a fejedelem, ne aggódj! – intette
nyugalomra Borbély a heveskedő németet. – Urunk kifundált
valamit, ami neki szabad utat, neked pedig kétezer jó
aranydukátot jelent.
Rueber szemében kapzsi fény villant, halk léptekkel az ajtóhoz
osont, hallgatózott, aztán hirtelen kinyitotta. Nem fülelt senki,
hát kért magának és vendégeinek egy aska tokaji furmintot.
Megvárta, amíg az ital megérkezik, aztán beterelte őket egy
kisebb szobába, láthatóan a hálófülkéjébe. Maga töltötte tele a
három kupát, majd Borbélyra nézett.
– Hallgatlak!
– Báthory üzeni, szeretné a Duklai-hágón át elhagyni
Magyarországot, mivel az a legrövidebb és legkellemesebb út
Lengyelországba. Csapatokat küld ellenben Uzsok felé, mintha
arra kelne át a hegyeken. Itt van egy levél, ezt mintha Krakkóba
küldené titkon, ebben írja le terveit, miszerint az Uzsoki-hágón
szeretne átkelni. A levelet véletlenül elfogod – ez már a te dolgod
lesz, miként intézed –, aztán odaküldöd a lovasságod, miközben
a valódi menetoszlop kikerüli a portyázóidat. Ez a levél lesz
bizonyítékod, hogy a legjobb belátásod szerint cselekedtél.
Rueber, miközben már a második kupa bort hajtotta le,
megint a szakállát kezdte babrálni, látszott, erősen gondolkodik,
keresi a csapdát a történetben. Végül a térdére csapott, és
elnevette magát.
– Kruci x donnerwetter! Az urad ravaszabb hét ördögnél! Ezt
jól kifundálta! Most már csak egyet árulj el nekem! Hogyan
kapom meg azt a kétezer szépen csengő aranyat?
– A fejedelem felhatalmazott, hogy a kezedhez leszámoljak
ötszázat azonnal. A többit az után kapod meg egy kassai
izraelitán keresztül, hogy a fejedelem megüzeni neki: széna,
vagyis megérkezett a lengyel koronázóvárosba.
Rueber megint töprengett kicsit, aztán kezet nyújtott
Borbélynak.
– Tegyünk még hozzá egy ezrest, és rendben!
Most Borbélyon volt a töprengés sora, Kristófra nézett, ő mit
gondol, a ú persze nem gondolt semmit, fapofával felvonta a
vállát. A kapitány végre kezet nyújtott.
– Legyen hát! De, hogy a dologból jól jöjjünk ki, az ötszáz
aranyad voltaképpen legyen a váltság a lengyel ifjúért, rendben?
– Nem, nem ötszáz! Ezret kérek most, a többit utána! – mondta
a főkapitány, még mindig markában tartva a követ kezét.
Borbély arca megvonaglott, mintha epét nyelt volna, rázta a
fejét.
– Csak ötszáz dukátra szóló váltót kaptam, nem többet. A
fennmaradó részt megkapod utána, az én szavam és Báthoryé a
zálog.
Rueber erre savanyú képet vágott, és talán a száján volt, hogy
ugyan, mit neki két magyar szava, jobban szeretné ezer arany
csengését-bongását hallani üres ígéretek helyett, végül mégis
rábólintott.
– Legyen így! Tudom, a zsidók hozomra nem adnak semmit.
Ha nincs róla papírod, akkor úgysem adnák oda a másik felét,
akkor se, ha kést tartasz a nyakukhoz.
Megállapodtak, ha megszerzik a pénzt Frunzétól, ismét
eljönnek másnap, és magukkal vihetik az apródokat. Orbóyról
azonban nem tudtak megegyezni Rueberrel, a ravasz német érte
is pénzt akart, kereken száz aranyat, de Borbély felhatalmazás
híján nem mert még pénzt kérni a zsidótól, félt, Báthory nem
örülne, hogy ilyen drága kötél kerül Orbóy nyakába.
Még aznap este bekopogtak Frunze házába, aki mogorván
fogadta őket, amikor azonban rájött, ahogy az ötszáz aranyra öt
percent jutalékot kap Báthorytól, máris élénkebben csillogott
fényes fekete szeme.
Aznap éjjel felváltva őrködtek szobájukban az Arany
Dukátban, mert féltek, hogy esetleg valaki kiszagolta, mennyi
aranyat rejt a bőriszákjuk. Másnap pedig, alig pitymallott, már
Rueber előszobájában toporogtak.
A főkapitány még öltözött, amikor inasa beengedte őket.
Rueber intett a únak, hogy kotródjon, majd akkurátusan
átszámolta a Borbély köpenye alól előbukkanó zsák tartalmát,
némelyik érmét még fogával is próbára tette. A német végül
elégedetten bólintott, ládájába rejtette a pénzt, majd
kitessékelte őket a váróterembe, hívatta a szolgálattevő tisztet,
és egy papírra rá rkantott néhány szót.
– Itt van, menjetek! Haider hadnagy elkísér a tömlöcig, erre
kiadják nektek a lengyelt. Még ma induljatok el! A szállásotokra
elküldetem a menlevelet. Hazafelé kerüljétek el Szatmárt, ha
kérhetem! Teu enbach minden lépésemet gyeli, a helyemre
pályázik. Minél kevesebbet tud, annál jobb!
A kapuban Lónyayba botlottak, aki nagy szemeket meresztett
Borbélyt meglátva.
– Gáspár bátyám! Te itt, az oroszlán barlangjában? De örvend a
szívem!
Borbély összevonta a szemöldökét, kezét a csípőjére tette.
– Örvend a szíved, fajankó? Most számoltam le a
parancsnokod kezébe ötszáz aranyat azokért a úkért, akiket te
fogtál el, és ezért kell nekem majd’ két hetet a saját ágyamtól
távol töltenem nyeregben, télvíz idején! Csak azt ne mondd,
azért csináltad az egészet, mert látni akartál!
A beszéd szigorú volt, Lónyay azonban átlátott a szitán, régi
katonaember lévén tudta, hogy csak ugratják.
– Dehogynem, éppen azért tettem, mert tudtam, hogy
Báthory téged küld majd Kassára, különb embere nincs erre a
feladatra!
 Erre aztán mindketten nagyot nevettek, összeölelkeztek,
összecsókolták egymást.
– Miért nem szóltál, hogy itt vagy, meglátogattalak volna!
– Kerestünk mi – mutatott Kristóf felé Borbély –, de azt
mondták, portyán vagy, így fájó szívvel, de lemondtunk a
találkozásról. Ez a ú Detre a, biztosan emlékszel arra a vén
lókötőre. Alattam szolgál, fejedelmi apród.
Lónyay emlékezett, és Kristófot is megölelgette.
– Üdvözlöm atyádat, add át neki jókívánságaim, ha
találkoztok. Most merre tartotok? Csatlakozhatok?
– A kis lengyelért és a társáért megyünk a tömlöcbe, aztán
indulunk is haza.
Lónyay megállt, mintha valami csak most jutott volna el a
tudatáig.
– Azt mondtad az előbb, ötszáz aranyért váltottátok ki a
úkat? Szép kis summa! Rueber nem említette véletlenül, hogy
nekem is juttat belőle? Végül is én fogtam el őket!
– Nem, egy szóval sem említett.
– Úgy! A disznó, fukar németje! Hát nem ismeri a végek
szokásjogát?
– Jobb volna neked másutt – vette halkabbra a hangját Borbély,
miközben kísérőjük, Haider hadnagy arcát vizslatta, azt
kutatva, érti-e a magyar szót.
Lónyay megrázta a fejét.
– Erről ne itt beszéljünk, inkább megvárlak a szállásotokon.
Hol laktok?
– Az Arany Dukátban.
– Helyes, annak a legjobb a bora és konyhája egész Kassán. Ott
várlak benneteket.
A városi tömlöc a Miklós utcában feküdt, a főtértől keletre eső
részen. Haider intézkedett, a főkapitány parancsára Szláva és
Sebestyén rövidesen ott állt előttük a kapuban, képén széles
vigyorral. Kristóf igen meglepődött, mert lelki szemei előtt
barátai lesoványodva, holtsápadtan, rongyosan jelentek meg,
ehhez képest cimborái képe kikerekedett, és a kedve ckós volt
mindkettőnek, mint akik nem is egy álló hónapig élvezték a
kassai börtön vendégszeretetét.
– Mi a fene? – értetlenkedett Borbély is. – Szemlátomást jól
tartották az úr akat, talán velünk sem akarnak jönni, olyan jó
dolguk van a kassai tömlöcben!
A két frissen szabadult széles vigyorral a képén ölelgette őket,
Szláva közben a fejét rázta.
– Azt talán mégsem! De szó, ami szó, Rueber becsületére
legyen mondva, úgy bánt velünk, mint a hímestojással.
Kaptunk egy kis száraz kuckót az emeleten, és bár elzárva
tartottak bennünket, eleget adtak enni, inni. Igaz, a saját
kontónkra, pontosabban a váltságéra etetett a foglár, innen a
sarokról, egy kifőzdéből hozattuk nap mint nap az ételt.
Mire ezt elmondta, meg is jelent a foglár. A rút, kövér,
bibircsókos szerzet kis cetlit tartott Borbély orra alá.
– Mi? – szörnyülködött az apródok ura. – Hatvan ezüstdénár?
Két tallér egy hónapra? Mivel etettek titeket? A szállást is
felszámolják netán, mint holmi fogadóban? Álljon meg a menet!
Negyvennél többet nem adok, ha itt gebedek is meg!
A foglár ezt hallva majdnem rosszul lett, félő volt, hogy elsírja
magát. Végül, egy jó félóra alkudozás után megállapodtak ötven
ezüstben, de a tortúrának ezzel még korántsem volt vége.
– Hát a lovaink? – állt meg az utca közepén Sebestyén. – A
gyönyörű Zül károm?
Mindannyian egyszerre néztek Haiderre, aki mérgesen intett
fejével a volt domonkos kolostor irányába, amelyben már évek
óta egyetlen barát sem lakott, az épületet és egyéb részeit pedig
a főkapitány foglalta le élelmezőháznak, műhelyeknek,
istállónak. A kolostor átellenben, a főtér másik felén állt, a
Mészárosok utcája sarkán.
 – Beszéljetek az istállómesterrel – mondta. – Alkudjatok meg
vele, a lovakat is ki kell váltani.
– Mi? Mit beszél ez? – adta az értetlent Borbély. – Hát mi ez itt?
Hadsereg vagy hetivásár? Kofákkal, esetleg fürdős kurvákkal
üzletelünk?
Aztán persze zetett, mint a parancsolat, természetesen csak
az elengedhetetlen alkudozást követően. Végül a lovak
tartásáért még ki zettek huszonnyolc ezüstöt, vagyis majd’ a
felébe került tartásuk, mint a gazdáiké. Ugratta is érte
Szláváékat visszafelé menet, az Arany Dukát ajtajáig Borbély és
Kristóf. Oly vidámak voltak, annyira megszabadultak
félelmeiktől, hogy még Krisztináról is megfeledkezett kis időre a
bánatos Detre ú.
Éppen ebédidő volt, dél előtt egy órával. Libasültet rendeltek
tocsogós lilakáposztával, mellé fehér cipót és egy-egy pint egri
vörösbort kértek. Hangosak voltak, de nem érdekelte őket
semmi, hiszen Szláva és Sebő szabadulását ünnepelték.
Az ebéd végén aztán Borbély odafordult Lónyayhoz.
– No, Ferkó! Hát akkor arról beszélhetünk most már?
Lónyay körülnézett, szerencsére asztaluktól távol esett a
fogadós, és a legközelebbi vendég is.
– Csak csöndesen. Fogadni mernék, már az is Rueber fülébe
jutott, hogy veletek iszogatok.
– Mondd meg neki, hogy régi barátok vagyunk, én
tanítottalak vívni, és ezzel még csak nem is füllentesz – bokszolt
a vállába Borbély. – A kérdés az, lenne-e kedved más urat
szolgálni, jobb zsoldért, több becsületért. Nem utolsósorban
pedig gazdád sem egy koszos, áruló német, hanem az újdonsült
lengyel király, aki, te is tudod, megbecsüli a jó, hűséges katonát!
– Jobb volna, hát persze, hogy jobb volna, de mondd meg igaz
szívedre, Gáspár, ezt csak te találtad ki, vagy maga a fejedelem
hív?
Borbély Kristófhoz fordult.
 – Mondd el neki te!
– Báthory, mielőtt elindultam, a lelkemre kötötte, hogy
környékezzünk meg. Talán azért is választotta Borbélyt követül,
mert ismer téged. A fejedelem szeretné, ha az ő oldalán
harcolnál.
Lónyay nem felelt, ivott inkább.
– Jól van hát. Amint tehetem, itt hagyom Kassát. Rueber
amúgy is tartozik nekem és a lovasaimnak is több havi zsolddal.
– Na, látod! – vette át a szót Borbély. – Báthory viszont mindig
becsülettel zet. A hópénz a tiszteknek két aranydukát, ingyen
szállás, a lovadnak ingyen abrak a fejedelmi istállóban. Ha
táborba szállsz, az étel is ingyen van. Ha magaddal hozod
néhány emberedet is, akik szagoltak már puskaport, utánuk
fejpénz jár. Tudod, mennyi. Báthory még tartja a szokásjogot. De
légy óvatos! Rueber okos és kegyetlen, szemmel láthatóan
nincsenek skrupulusai.
– Ne aggódj, nem kötöm az orrára, kihez szerződöm.
Lónyay rövidesen magukra hagyta őket, Borbély pedig
parancsot adott az indulásra. Sötétedésig szeretett volna Göncig
elérni, ez jó öt magyar mérföldet jelentett lóháton. Szláva, akit
talán elhódított a szabadulás öröme, csak most eszmélt rá, hogy
valami fontosat, nagyon fontosat elfelejtett megkérdezni
kiszabadítóitól.
– Hohó, kapitány – fordult Borbélyhoz –, és mi lesz Orbóyval?
Róla még nem esett szó!
– Mert nem kérdezted – torkollta te Kristóf. – Rueber érte is
váltságot kért, de erre nem kaptunk felhatalmazást. Itt kell
hagynunk.
– Micsoda? – kérdezte Szláva megütközve. Kissé felöntött már
a garatra. – Nélküle egy tapodtat sem mozdulok!
– Ne butáskodj! – intette te parancsnoka. – Rueber tudja, mit
követett el az a gaz ckó! Felkötteti ő helyettünk!
 – Hogy miért nem mártottam meg benne a szablyám, amikor
tehettem volna? – kesergett Szláva, megadva magát a másik
kettőnek, és lelombozva követte őket.

A kis csapat március harmadik napján kocogott be a

gyulafehérvári palota udvarára. Borbély káromkodva
kászálódott te a nyeregből, megviselte tagjait a félhavi erőltetett
menet, ráadásul az idő sem kedvezett nekik: az utolsó három
napban zuhogó esőben taposták az országutak kora tavaszi
sarat.
. Maguk sem tudták, otthon találják-e még Báthoryt, bár
Borbély hadi tapasztalatai alapján úgy ítélte meg, hogy még az
amúgy gyorsan cselekvő Báthory sem lesz képes a hónap közepe
előtt útnak indítani majd’ ezerötszáz főt számláló seregét, no
meg azt a töméntelen udvari embert, akit magával akar vinni
erre a végtelen hosszúnak tűnő utazásra.
Elsősorban nem is a fegyelemhez szokott katonasággal volt a
baj, még csak nem is a kíséret többi tagjával, hanem a rengeteg
málhával, ajándékkal, egyebekkel. Össze kellett állítani, mit visz
magával a messzi Krakkóba István király, hiszen ő és tanácsosai
is úgy készültek, ha Isten is úgy akarja, az uralkodó soha többé
nem tér vissza Erdélybe.
Kétszáz társzekér, és mintegy kétezer ember készült tehát útra
kelni, és Szláváék alighogy beléptettek a Szent Mihály-kapun,
már tudták, nem késtek le az indulást. Ugyanis hatalmas
felfordulásba csöppentek, mintha mindenki háborúba készült
volna a fejedelmi palotában.
Borbélyt és az ifjakat az apródok azonmód körbevették,
Szlávát és Sebőt ölelgették, hátukat lapogatták, közben kérdések
özönét zúdították a nyakukba. Az apródok parancsnoka
azonban gyorsan rendet tett, és miután lemosták magukról az
út porát, már indultak is a fejedelemhez. Tudták, Báthory alig
várja, hogy ismét láthassa elveszett apródait, de még ennél is
fontosabb volt beszámolniuk arról, mit végeztek Rueberrel és
Lónyayval.
Sötétedett, Báthoryt már a hálószobájában találták, Kristóf
el ntorodott, mert ugyanazt a jelenetet élte újra, mint
Medgyesen, ugyanis a nagyurat Bucella megint köpölyözéssel
próbálta kigyógyítani nyavalyáiból.
Szláva és Kristóf útközben mindent megbeszélt, utóbbi
beszámolt Mózsi kegyvesztéséről, és persze a saját bánatáról is.
Kovasóczy kísérte be őket, Báthory amint meglátta Szláva
délceg alakját, azonnal felpattant, és intett Bucellának, hogy a
kezelésnek vége, azonnal szedje le róla a hátára tapasztott
üvegharangokat.
Miközben Bucella forrongva tüsténkedett, a nagyúr már
várta, hogy inasa, a hűséges Gáspár vállára terítse bíborszín
bársonyköntösét.
– Szélsebesek voltatok! – mondta a nagyúr vidáman. Kristóf
rögtön észrevette rajta, hogy a kedve nem sokkal különb, mint
Medgyesen. Magához intette Szlávát, két oldalról a vállára tette a
kezét, és jól megnézte magának.
– Csakhogy itthon, kedves kis lengyelem! Éppen jókor, úgy
tervezem, legkésőbb három nap múlva elindulok Brassó felé.
A Brassó szóra az újonnan jöttek mindhárman csodálkozva
vetették urukra szemüket, és ezen Báthory, Kovasóczyval
összenézve jót nevetett.
– Kegyelmes uram, mire véljem szavaid? – értetlenkedett
Borbély kapitány. – Hiszen jó hírt hoztam: kérésednek
megfelelően sikerült megegyeznem Rueberrel! Szabad az út a
Duklai-hágón át!
Báthory ismét fölnevetett, de hirtelen görcsbe rándult, alhasa
tájékán fájdalmai lehettek, mert odakapott, majd miután a kín
múlni kezdett, ujjával megfenyegette Bucellát.
– Két hete hitegetsz, de a vesém egyre jobban kínoz. Tegnap
óta véreset vizelek. Hasonló már vagy két esztendeje nem
történt velem.
Miután kiadta a dühét, Bucellát egy kézmozdulattal útjára
engedte, közben asztalához ült, bort kért a kupájába, a kis
kompániának pedig intett, hogy húzódjanak közelebb.
– Nehezen beszélek, kérlek, Farkas, mondj el nekik mindent,
amit tudniuk kell, ha már ügyünkben oly nagy utat tettek meg,
a semmiért.
Kétértelmű szavaitól hallgatósága nem lett okosabb, így
mindannyian Kovasóczyra vetették tekintetüket, hogy adjon
magyarázatot, mi is történik.
– Urunk ismét – mint már annyiszor – cselt vetett a beste
németnek, és reméljük, az nem tanul, ismét beleesik a csapdába
– mondta az alkancellár. – Először is, a felség a medgyesi
ceremóniát követően azonnal Bécsbe küldte hívét, Sombori
urat, hogy kérjen számára menlevelet Magyarországon át, hogy
a legrövidebb úton jusson Krakkóba.
– Kétlem, hogy megkapja az engedélyt Miksától – kotyogott
közbe Borbély.
– Persze, hogy nem, de ezt csupán gyelemelterelésnek szánta
urunk, mint ahogy a ti utatok is csak porhintés volt Rueber
szemébe.
– Drága porhintés – mosolyodott el az apródok mestere, mert ő
már kezdte kapisgálni, hová is akar kilyukadni az alkancellár.
– Ötszáz arany azért, hogy az a bolond azt higgye, besétálunk
Magyarországra, ahol könnyedén elfoghat, megszegve adott
szavát? – szólt közbe Báthory. – Szerintem bőségesen megérte.
Ráadásul, mintegy grátiszként Szlávát és Sebőt is visszakaptuk
ezért a csekély summáért! Soha ennél jobb üzletet ne kössön
Rueber!
– Ha sem Uzsok, sem Dukla felé nem vonul fel felséged, akkor
melyik utat választja? – kérdezte Kristóf, aki kissé csalódott,
mert ura oly szépen a fülébe súgta két héttel korábban, mit
hogyan vigyenek véghez Kassán. Kissé naivnak és
ügyefogyottnak érezte magát, mintha csupán faragott báb lett
volna egy sakkjátszmában.
– Moldván át megyünk, a Szeret és a Szucsáva folyó völgyét
követjük, majd a Pruton átkelve lépünk lengyel földre – vázolta
fel tervüket Kovasóczy. – Igaz, ez az út jóval hosszabb,
veszélyesebb és kényelmetlenebb is, mint a magyarországi, ám
urunk úgy véli, nem adhatja meg a lehetőséget Ruebernek, hogy
elfogja vagy hátráltassa. A lengyel trónhoz a kulcs most a
gyorsaságban rejlik. Húsvétra Krakkóban kell lennünk.
– Tehát követségünk Ruebernél csupán gyelemelterelés volt?
– kérdezte Borbély. A hangjából némi sértődöttséget lehetett
kihallani. Báthory félreértette híve ki nem mondott gondolatait.
– Így, tudatlanul jobban tudtátok eljátszani a szerepet –
mondta. – Rueberrel el kellett hitetnünk, hogy mindenképpen
felé próbálunk átjutni, a kérdés csupán az, melyik hágón. Így
viszont biztos, hogy még ha akar, akkor sem ér el a Prutig a
csapataival, nem lesz rá ideje. De különben sincs mitől félnünk,
hiszen teljes serege is kisebb, mint az én másfélezer harcosom.
Bátyámat, Kristófot pedig arra buzdítottam, hogy csapataival
kezdjen mozgásba a határon, hogy Teu enbach és Rueber azt
higgye, tényleg arra vesszük utunkat.
– Fogadni mernék, a kassai róka már ássa is a sáncokat a
Duklai-hágónak futó országútnál, Lónyayt pedig ismét elküldi,
hogy portyázzák be az Uzsoki- és a Vereckei-hágóig vezető
utakat – bólogatott Borbély.
– Jut eszembe! – nézett Kristófra Báthory. – Lónyayval mit
intéztetek?
– Hajlik feléd, felség – mondta Kristóf büszkén. Örült, hogy jó
hírekről számolhat be. – Amint teheti, otthagyja a kassai
szolgálatot, Ruebert úgy sem szíveli. A főkapitány sok havi
zsolddal adós a magyar lovasságnak, ráadásul a úkért kapott
aranyakból sem adta ki a részét, pedig jussa volna rá, hiszen ő
fogta el őket.
 – Jól hangzik. Sok, nagyon sok rendes katonára lesz
szükségünk Lengyelországban. Úgy hiszem, nem hullik majd
oly könnyen az ölembe a korona, mint vágyom rá.
Mindezt felettébb leverten mondta Báthory, amin igen
elcsodálkoztak hívei, hiszen néhány héttel korábban még
tetterőtől duzzadt, és bizakodással volt tele a szíve lengyel
kalandjával kapcsolatban. Most viszont, hogy beteg teste
csapdájában vergődik, mintha akaratereje is megcsappant
volna.
Intett, hogy vége a kihallgatásnak, amikor azonban kifelé
indultak, magához intette Szlávát.
– Üzenem Mózesnek, hogy hajnalban látogasson meg, és hozza
a gyógyszeres ládáját. Kapuzárásig még megfordulhatsz az
üzenetemmel, eredj!
Szláva boldogan rohant társai után, és mihelyst beérte
Kristófot, fülébe súgta a jó hírt. Együtt nyargaltak át a
várkapun, hogy tudassák barátjukkal: Báthory visszafogadta
kegyeibe.
Hajnalban Mózest bevezették a fejedelem hálószobájába. Az
ifjú beleszagolt a levegőbe, és ntorgott. Már Báthory hatalmas
testének kipárolgó gőzeiből megérezte a bajt. A nagyúr,
ellentétben a közöttük létrejött régi szokással, most nem hevert
el az ágyon, és nem kezdett bele magától állapota taglalásába.
Az asztalán ült, égetett bort ivott, és maga elé intette az ifjú
vajákost.
– Mégsem nélkülözhetem a szolgálataidat, pedig azt hittem,
Bucella a helyedre léphet. Hát nem! Nem tud az semmit a
vesesorvadásról, se arról a titokzatos, vért támadó betegségről,
amelynek még nevet sem adott anyád, az a híres javasasszony.
Miután ezeket elmondta, hallgatásba burkolózott, mint aki
nem tudja, hogyan is folytassa. Mózes csodálkozott, a tétovázás
nem volt jellemző a fejedelemre.
 – A múltkoriról… – folytatta aztán mégis Báthory. – Nem
tudom, mi ütött beléd azzal a rosszul elkészített astrommal.
Nagyon feldühítettél! Az orcám kétszer akkorára nőtt, és vörös
lett, a kiütések pedig elgennyesedtek. Tudom én, utánanéztem,
az arzénszul d és a cinóber színe hasonlít egymásra, de máig
nem értem, hogyan keverhetted össze. Egy fejedelem, egy király
orvosa nem tévedhet. Pontosabban, ha téved, akkor viselnie kell
a következményeket. A legtöbbször nincs visszaút, de számodra
van, mert olyat tudsz, amit más nem, hiába járta ki a legjobb
itáliai egyetemeket. Megértettél?
Mózes alázatosan fejet hajtott, miközben szívébe öröm és
megnyugvás költözött, csupán azt sajnálta, nem mondhatja el,
mi dúlta fel a napokban olyannyira a lelkét, hogy ilyen, eddig
elképzelhetetlen hibát vétsen.
– Kibeszéltem magam, most rajtad a sor, vizsgálódj, aztán
hagyd itt a szereid úgy, mint eddig, okítsd ki Gáspárt az
adagolásukról.
A vizsgálat végeztével Mózes átadta a gyógyszereket az
inasnak, és kinyittatta vele a szoba ablakait. Báthory már
felöltözött, és átment a kisebb fogadószobájába. Kifelé menet a
tudákos látta, hogy a fejdelem bátyja és egy ifjú nemes lép be a
terembe, és még valaki, akitől ökölbe szorult a keze: Balassi
Bálint volt az utolsó a sorban.
A palota kapujában összefutott a befelé igyekvő apjával, neki
kezdte el hevesen jelelni, kit látott bemenni Báthoryhoz.
Blandrata komoran felelt.
– Igen, én is láttam. Báthory Kristóf együtt jött vissza
Medgyesről a fejedelemmel, útközben hallottam, hogy Kristóf
úr Váradra küldetett a áért, Boldizsárért, akinek egyik kísérője
az a kelekótya Balassi. Minden bizonnyal azért kérette magához
a fejedelem, mert magával akarja vinni Krakkóba. Tudod, a
török már többször rápirított, a kiadását kérik ennek a fattyú
báró nak, de Báthory nem adta. Most nem akarja a bátyját
kellemetlen helyzetben itt hagyni, inkább magával viszi a
koloncot.
– És Boldizsár? – kérdezte Mózsi. – Ő is megy Krakkóba?
– Nem tudom, vele mit tervez urunk – mondta eltöprengve,
kissé talán gondterhelten is Blandrata, aki nem szerette, ha
valami nem világos előtte. – Furcsa, mert erre a korai
kihallgatásra egyik tanácsosát sem hívta meg. Csupán a három
Báthory tanácskozik. Remélem, még néhány nap, és kiderül,
miről diskuráltak.

Blandrata tévedett, miután a fejedelem fogadta az ifjú Boldizsár

és Balassi üdvözlését, mindkettejüket kiküldte a
tanácsteremből, és nem három, csupán két Báthory maradt ott.
Báthory Kristóf három évvel volt idősebb Istvánnál, és
hosszan nézte öccsét, aki hátrafont kézzel, a kandalló és a
tárgyalóasztal között járkált fel-alá. Úgy tűnt, jobb kedvében és
jobb egészségi állapotban találta, mint az utóbbi hetekben
bármikor. Kristóf idősebb volt ugyan, és neki kellett volna
széles, erős vállain tartania a Báthoryak sorsát, boldogulását,
mégis évekkel korábban belenyugodott a másodhegedűs
szerepébe. Pedig ő sem volt éppen tehetségtelen sem
diplomataként, sem katonai vezetőként. Hiányzott azonban
belőle az elhivatottság, a karizma, valamint az a fajta
céltudatosság és előrelátás, ami Istvánt bécsi fogságát követően
egészen a fejedelmi székig repítette. Most pedig ott állt, és nézte
azt a hatalmas embert, akinek nem sok hiányzott, hogy
hamarosan a fejére tegyék a lengyel koronát. Még mindig
hihetetlen volt a gondolat, hogy az öccséből király lesz. Nézte az
ismerős arcot, és nem értette. Nem értette, mi motiválja a
testvérét, és nem értette – bár végig jelen volt, és minden
lépéséről tudott –, hogyan volt képes végigcsinálni ezt a
hihetetlenül bonyolult és hosszadalmas politikai játszmát,
amelyben a kis Erdély fejedelmeként legyőzte fél Európa
leghatalmasabb uralkodóit.
Amikor István Medgyesen arra kérte, hogy rendelje
Gyulafehérvárra Boldizsár nevű, húszesztendős át, tudta,
hogy valamit tervez. Mivel jó diplomata volt, rájött arra is, mit
akarhat, és ez ismét megdobogtatta a szívét. Könnyedén össze
tudta rakni a képet: Istvánnak nincs, és Jagelló Annától nem is
lehet gyermeke, ugyanakkor tudta – annak ellenére, hogy a
lengyelek nem akarnak újabb dinasztiát –, az öccse mindent
megtesz majd azért, hogy utána is egy Báthory üljön a lengyel
trónra. És ki lenne erre alkalmasabb Boldizsárnál, akinek az
anyja, Danicska Katalin lengyel volt. Izabella királyné
udvarhölgye igaz szerelemből ment hozzá Kristófhoz, és talán
ennek köszönhették, hogy okos, jó természetű, ráadásul erős
gyermekük lett. Hej, Katalin, pergett le Kristóf arcán két
könnycsepp, de nagy kár, hogy nem érhetted meg ezt a napot!
Felesége már több mint tíz esztendeje elhagyta az
árnyékvilágot, és Kristóf öt évvel ezelőtt újranősült, elvette
feleségül a szép (és gazdag) Bocskai Erzsébetet, aki immár
három gyermekkel ajándékozta meg, köztük szeme fényével, a
gyönyörű Krisztinával.
– Bátyám, Boldizsár ad immár igazi fér vá érett – szólalt meg
a járkálásban megállva a fejedelem. – Micsoda fér vá! Jóképű
gyerek, termetre pedig igazi Báthory-fajta: nagylábú, mint én, és
a karja is erős.
– Büszke is vagyok rá – mosolyodott el Kristóf. – Nemcsak a
külseje és az ügyessége miatt, de azért is, mert olyan okos, mint
három páduás együttvéve! A latin és a német mellett kitűnően
beszéli a lengyelt is, sőt törökül is megérteti magát. Kitűnően
érvel, és rétorként is megállja a helyét, a hadtudományokban is
jártas, köszönhetően annak a sok-sok könyvnek, amelyeket
folyton-folyvást küldözgetsz neki.
 – Igen! – emelte fel mutatóujját István. – Tanultsága és éles
esze pedig még fontosabb, mint a kardforgatás vagy a
dárdavetés képessége.
– Gondolom, azért kéretted magadhoz, mert terved van vele.
– Ahogy ismerlek, bátyám, nagyjából kitaláltad már, mit is
akarok! Nem hiába nevelkedtél V. Károly udvarában, és nem
hiába küldött téged Izabella királynénk annak idején követségbe
a francia királyhoz. Vagy te olyan okos, hogy kitaláld a tervemet
a addal kapcsolatban.
– Feltételezem, magaddal akarod vinni Krakkóba, ahol mint
unokaöcsédet bevezeted az udvarba, és mivel jó természetű,
tehetséges ifjú, aki anyja révén lengyel, a nyelvet is beszéli,
mintegy felépíted, hogy egyszer majd öröködbe léphessen.
– Magam sem foglalhattam volna össze jobban – felelt a
fejedelem. – Csak még valami: egy okos házasság, mondjuk egy
litván hercegnővel, esetleg a svéd király lányával, és máris
biztosítottuk, hogy a Báthoryak örök időkre megvessék a
lábukat Lengyelországban.
– Mit mondhatnék erre? – kérdezte, és örült a szerencséjének,
egyben a saját dicsőségének is, hiszen jól tudta, mihelyt öccse
kiteszi a lábát Erdélyből, ő lesz az ország ura és parancsolója.
Adhatott volna neki ennél többet a Jóisten? Bizonyosan nem.
– Itt az ideje, hogy visszatérjen körünkbe a ad. Kérlek, ne
tudja meg, hogy milyen nagy céljaink vannak vele, ugyanakkor
készítsd fel arra, mit is várunk el tőle a továbbiakban. Először is
el kell mélyednie a lengyel históriában és geográ ában,
valamint meg kell értenie, hogyan működik anyja
szülőföldjének jogrendje, gazdasága. Tanulnia kell hát, és
megszerettetnie magát a lengyelekkel: nemessel, polgárral,
paraszttal egyaránt. Magam mellett tartom Krakkóban, hogy
mindenki azonnal megismerje, és hozzám kapcsolja személyét.
– Legyen akaratod szerint, testvérem – hajtotta meg a fejét
Kristóf. – Isten áldása kísérjen utadon téged és nyomodban
amat is!
 ÚTON

Báthory három nappal később, március hatodikán indult útnak

Krakkó felé hatalmas, kétezer főt meghaladó kíséretével, hogy
elfoglalja jogos jussát, a lengyel trónt.
Az uralkodó ötszáz lovasától közrefogva, kedves lován, a
tavasz illatát megérző, viháncoló Dáriuson indult meg a menet
élén keletnek, Brassó irányába. Jobbján Boldizsár táncoltatta
lovát, balján Balassi léptetett. Báthory hosszú beszélgetésbe
kezdett a két ifjúval, egyszerre volt e beszélgetés vizsgáztatás is,
amelyből a nagyúr megtudhatta, mennyire műveltek, de abban
is tisztábban láthatott, jellemük mire predesztinálja őket.
A had közepén, több száz kocsin az udvaroncok hada haladt,
hivatalnokok, tanácsnokok, udvari személyzet, és nem
utolsósorban azoknak a nemesifjaknak a hosszú sora, akiket az
elmúlt hetekben, még Medgyesen ajánlott be a fejedelemnek
családjuk, hogy szerencséjüket idegenben, a királyi udvarban
csinálják meg.
Az egyik fedeles kocsi mellett lovagolt Kristóf és Szláva, a
kocsin pedig ott kucorgott Mózes, aki jobbnak látta lova
kantárját a kocsi végéhez kötni. Előre tartott a másfél hónapos
út gyötrelmeitől, és úgy vélte, minél kevesebbet tölt csontos
szürkéje hátán, annál könnyebben boldogul majd.
Utolsó három napjuk rohangálással telt, híreket hoztak-vittek
a palota, az apródház és a városi kézművesek között, utóbbiak
zsíros megrendeléseket kaptak azoktól, akiket Báthory maga
mellett akart tudni Lengyelországban. Hivatalos elfoglaltságaik
mellett pedig a maguk felszereléséről is gondoskodniuk kellett,
ráadásul a saját pénzükből, mivel az udvar senkinek sem állta
költségeit. Kristóf azon kivételezett apródok között volt, akiket
Báthory kiválasztott a kíséretébe, és abból a pénzből
gazdálkodhatott, amit még a városi tanácstól kapott Ru Péter
támadójának elfogásáért. Ha nincs az a pénz, az apját kellett
volna megfejnie, amit a ú – mivel tudta, hogy a családja
Mezőújfalun nem dúskál a felesleges aranyakban – szeretett
volna elkerülni.
Szlávát már a hazatérését követő napon nagy tisztesség érte,
ugyanis Báthory befejezettnek nyilvánította apródi szolgálatát,
és maga mellé vette mint olyan ifjú lengyel nemest, aki az
anyanyelvén kívül jól beszél magyarul és törökül is. Ezzel két
legyet ütött egy csapásra: nyert egy tehetséges adjutánst,
ráadásul egy lengyel nemest, aki ellen hon társainak nem
lehetett az a kifogása, hogy magyarként előlük veszi el a belső
szolgálattal járó zsíros falatokat.
Szláva és Kristóf Sebestyéntől vált el a legnehezebben. Mennyi
mindenen mentek keresztül ők hárman az utolsó két évben!
Sebestyént is vitte volna magával Báthory, de az idősebb Keserü
közbeszólt, mert a egyetlen ú volt, akinek rövidesen át kellett
vennie a családi birtokot. Sebestyént a kora miatt István király
felmentette az apródi szolgálat alól, de még nem tért vissza a
szülői házhoz, beállt Báthory Kristóf vajda testőrcsapatába, és
Gyulafehérváron maradt. Látszott, igencsak irigyli barátait a
nagy kaland miatt, és amikor a végső búcsúra került a sor,
megígérték egymásnak, hogy találkoznak még ebben az életben.
Borbély megkönnyebbülésére azonban ő és az apródok egy
része otthon maradt. A kapitány a háta közepére kívánta az
idegen földre költözést. Sok idősebb udvaronc hasonlóan volt
ezzel, Maróti is fellélegzett, hogy ura nem tart igényt
szolgálataira. Maróti maradása azonban Mózesnek okozott
megoldhatatlannak látszó bonyodalmat, hiszen így Klára is
Fehérváron maradt, és hiába kérlelte Marótiékat Blandratával
egyetemben, hogy hozzák előre az esküvőt, vagy engedjék el az
udvarral Klárát, hajthatatlanok maradtak, túl atalnak tartva
mindkettejüket a házasságra. Főként Mózest, aki csupán abban
az évben töltötte be a tizennyolcadik életévét.
Kristóf sem lett boldogabb a három nap alatt, amit a városban
töltöttek még, bár Klára közreműködésével sikerült találkoznia
Krisztinával, amiről nem hogy a lány apja, de még Zsuzsanna
sem szerzett tudomást. A gyönyörű, aranyhajú polgárlány, aki
az utóbbi hónapokban nővé érett, és kívánatosabb volt, mint
valaha, nem tehetett semmit, talán nem is akart megírt sorsa
ellen.
A találkára Kláráék kertjében került sor, és a lány hűvösen
viselkedett: amint Kristóf a keze után nyúlt, elhúzta, csókkal a
ú ezek után már nem is próbálkozott. Mit tehetnénk,
magyarázta a lány, józanságot színlelve, ki tudja, mennyi időre
elmész a messzi lengyel földre, még mátkád se vagyok, apám
pedig nap mint nap erőlteti a házasságot azzal a petrencerúd
bíró val. Elszökni? Ugyan, egy apród miből tartana el, különben
is, atyámnak támasz kell, és csak én vagyok neki. Így beszélt a
lány, és Kristóf megértette, hogy Krisztina már döntött, inkább
a biztosat választja, és valószínűleg még abban az évben beadja a
derekát, hozzámegy az aranyhoz, a gazdagsághoz.
Kristóf szeme villámokat szórt, keze ökölbe szorult a
gondolatra, hogy nem lesz az övé ez a gyönyörűség. Haragudott
az egész világra, de legkevésbé Krisztinára. Valahogy mindig is
érezte, hogy a lány szereti ugyan, talán hozzá is menne, ha
nemesként, megállapodott birtokosként kérhetné meg a kezét,
de a nők ama fajtájához tartozik, akinek kevésbé számít a fér és
a szerelem, mint a biztonság és a nyugodt élet.
Irigyelte, pokolian irigyelte Mózest, aki mellett néma létére
oly eltökélten tartott ki Klára.
 A három ifjú jócskán eltérő lelkiállapotban kezdte meg
utazását. Míg Kristóf szívét a reményvesztett szerelem
nyomasztotta, és a kikosarazott, eldobott szerelmes gyötrő
megalázottságában vergődött, addig Mózesben felemás érzések
dúltak. Emésztette a bizonytalanság, hiszen nem tudhatta,
meddig lesz elszakítva szerelmétől, viszont azzal tisztában
lehetett, hogy Klára érzései mit sem változtak iránta. Másrészt,
visszakerülve az uralkodó kegyeibe, munkakedve ismét
visszatért. Lelkét átjárta azonban egy harmadik, ugyancsak
kettős érzés, hiszen utazásuk minden napjával egyre közeledett
az a pillanat, amikor találkozik majd édesanyjával, Máriával,
akire Blandrata talált rá puszta véletlenségből az elmúlt év
őszén. Mózes várta a találkozást, ugyanakkor, ha csak rágondolt,
elöntötte szívét a félelem: miként viselkedik, mi történik majd
kettejük között?
Hármuk közül Szlávának volt a legfényesebb kedve, hiszen
végre hivatalosan is a fér ak táborába lépett, apródéveit mint
kinőtt gúnyát hátrahagyva térhet vissza szülőhazájába,
ráadásul oly magas állásban, amilyet másfél esztendővel
korábban, amikor megérkezett, álmában sem remélhetett. Ha
bántotta is valami, az talán Sára hiánya lehetett, de két
barátjával ellentétben ő könnyen kárpótolta magát lányokkal,
asszonyokkal, akik délceg termete, szőke fürtjei és vidám
természete miatt csak úgy csüngtek rajta: csak a kezét kellett
kinyújtania, és máris körülrajzották a nők.
Báthory az első naptól kemény menetelésre fogta hatalmas
kíséretét, tisztjei erős kézzel gardírozták nem csupán a
katonákat, de a kocsik, társzekerek népét is. Harcedzett
katonaként jól tudta, ha túl kényelmesre venné a tempót, és
nem szorítaná vasmarokkal embereit, utazásuk akár hónapokig
húzódhatna, rossz esetben naponta alig tennének meg egy-két
mérföldet. Szigorának köszönhetően azonban minden áldott
nap három magyar mérföldet haladt a karaván, amely komoly
menetteljesítménynek számított, főként a sok kolonc
ismeretében. Ha csak katonái élén lovagolt volna a nagyúr,
négy-öt mérföldet is képes lett volna megtenni.
Ennek köszönhetően kilenc nap alatt érték el Brassót, ahol
első hosszabb pihenőjüket töltötték. Egy egész napig maradtak
Erdély utolsó nagy, még európainak mondható városában, amit
Báthory persze hivatali munkára fordított: leveleket diktált,
követeket fogadott és indított. Az úton szokásává vált, hogy
esténként Bucellával vizsgáltassa meg magát, hajnalonta
azonban ismét Mózes vizitelt nála. Az uralkodó, miután rájött,
hogy a híres doktor mit sem ért vesebetegségéhez, és állapota
emiatt fokozatosan romlik, még éppen idejében fogadta vissza
kegyeibe az ifjú javasembert, akinek főzetei néhány nap alatt
csodát műveltek Báthoryval. Mózes szerint a tábori élet is
serkentette ura gyógyulását, ugyanis meg gyelte, hogy a
folyamatos testedzés és a rendszeres reggeli lovaglás jó hatással
van rá. Lovaglásban pedig nem szenvedett hiányt Báthory, aki
utazhatott volna kocsin, de rühellte a lassú zötykölődést, inkább
ült egész nap heves vérű arabs paripájának nyergében.
Persze ekkor sem pihent, folyamatosan ott lovagolt mellette
egyik vagy másik tanácsosa, szóban beszélte meg velük az
ország ügyes-bajos dolgait, ha kellett, maga mellé rendelte
valamelyik nemes udvaroncát, hogy kikérje a véleményét, vagy
utasításokkal lássa el. Mellette egymást váltva írnokok
poroszkáltak, akik nyereghez támasztott, nyakukból lógó
különleges íróládikáikon gyorsírással jegyzeteltek, majd a
pihenők idején és estelente tisztázták le a leveleket, jelentéseket.
Tettvágya egészsége javulásával hirtelen visszatért, immár
újfent jobb színben látta a világot, és kilátásait a lengyel trónra.
Mózes csak ámuldozott, milyen energiákat képes mozgósítani
nap nap után ez a kivételes fér , akiről csak nagyon kevesen
tudták, milyen esendő beteg rosszabb napjain.
 Brassó városa kelletlenül, félve fogadta a sáskahadat, mint
minden útjába eső település, ahol megszállt és éjszakázott.
Jókora summát emésztett fel kétezer embert és majd’ háromezer
igásállatot és hátaslovat etetni-itatni. Az útba eső városok
azonban nem tehettek mást, jó képet kellett vágniuk a
vendéglátáshoz. Maguk is meglepődtek azonban Báthory
nagylelkűségén. A fejedelem megtehette volna, hogy a napi két-
háromszáz aranyra rúgó költséget a városokra terheli, ő viszont
kötelezte magát, hogy udvartartása, illetve a nemesi kíséret
minden költséget megtérít. Persze nem a saját erszényéből
zette az egész kompánia ellátását, éppen ellenkezőleg, a
szigorúan vett udvartartáson kívül a kíséret minden tagja maga
intézte szállását és étkezését az egész út alatt, még a katonái is,
akiknek zsoldjukból kellett kigazdálkodniuk mindezt.
A három ifjúnak észnél kellett lennie, hogy legalább egyikük
az elsők között érkezzen az éjszakai pihenőhelyükre, és minél
tágasabb, tisztább és olcsóbb szállást találjon, mert a sor végén,
utolsóként érkezőknek gyakran csak tetvekkel, bolhákkal teli
kamrácskák jutottak, cserébe viszont azokat is borsos áron
mérték a fösvény polgárok.
Brassóba március 14-én ért el a fejedelem és kísérete, majd
március 16-án hajnalban indult tovább, és még három napba
telt, hogy az Ojtozi-szoros vadregényes szurdokán kiért
Erdélyből a kies és kevésbé lakott Moldvába, amit török és tatár
hadak tartottak létbizonytalanságban már évszázadok óta. Az
állandó hadi készültség meglátszott vad, bizalmatlan lakóin, és
időről időre elpusztított városain is.
Báthory és kísérete március 19-én hagyta maga mögött
Erdélyt, és talán maga a fejedelem sem gondolta akkor, hogy
soha többé nem látja majd ismét a Kárpátok övezte erdőntúli
ország szépséges tájait, sem szűkebb pátriáját, Várad, Szatmár és
Somlyó barátságos vidékét.
 Moldvába átlépve már várta őket Péter moldvai vajda
hozzájuk rendelt csapata, amelyet kíséretül adott melléjük,
hogy minden nehézség nélkül átkísérjék Báthoryt az országon.
Péter vajda – akit nem sokkal korábban helyezett tisztébe a
szultán – Báthory lekötelezettje volt, ugyanis kinevezését a
tekintélyesebb erdélyi fejedelem is támogatta a töröknél.
Mindez persze nem gátolta meg Pétert abban, hogy a Báthory
rendelkezésére bocsátott vitézei után ne kérjen tekintélyes
sápot, nagyjából ezer aranyat, amiből annak a századnyi
katonának nem arra a néhány hétre, de egy egész évre kitelt a
tartása.
A fejedelem és kísérete előbb Tatrosvásárhelyen pihent meg
hosszabban. Ez a helység a környék központjaként mint fontos
vásártartó hely emelkedett mind magasabb rangra, és
terebélyesedett, nőtt mezővárossá. Nevét a Kárpátokban eredő
sekély és köves Tatros folyócskáról kapta. Mózes, aki barátai
oldalán, jó szürkéje nyergében poroszkált, elámult ennek a
városnak a kiterjedésén, mégis falusias jellegén.
Tatrosvásárhelyt ugyanis oly ritka volt ekkortájt az emeletes
épület, mint a fehér holló, a legtöbb ház pedig fából készült, ami
két okra vezethető vissza: egyrészt errefelé nem szűkölködtek
fenyőfában, másrészt a folytonos létbizonytalanság vezetett
oda, hogy észszerűbbnek tartották fából építkezni. Sokszor
támadt erre a vidékre török, tatár vagy kozák, sőt lengyel, és a
falvak-városok tetőire rengetegszer repült a vörös kakas,
elpusztítva maga körül mindent, amit emberkéz alkotott.
Napok óta ragyogó idejük volt, ami nagyban megkönnyítette
az útjukat, mivel a szokatlanul meleg, napos időben az utak
felszáradtak, az eső pedig brassói indulásuk óta elkerülte a
vidéket. Az Ojtozi-szoros környékén még az utakat borító jeges
hóval küszködtek, de itt, ahol a lankásabb, alacsony hegyek
között, apró folyók széles völgyében haladtak, kevésbé kellett a
tavaszi utazást oly nehézkessé és kényelmetlenné tevő
sárdagasztással bajlódniuk. Ha mégis olyan útszakaszra leltek,
ahol valami suvadás vagy kiöntött patak miatt a kocsik
tengelyig merültek volna a dagonyába, a gyalogos darabontok
dolga volt, hogy a közeli fenyvesekből elegendő fenyőágat
vágjanak szekercéikkel, és vastagon felszórják a nehéz
útszakaszokat. Ahol még ez sem segített, ott fenyőrönköket
vágtak és fektettek le.
A hatalmas falu után Bákóban álltak meg ismét hosszabb
időre. Ez a település jóval nagyobb és városiasabb volt
Tatrosvásárhelynél, és a Beszterce torkolatánál feküdt, ott, ahol
ez az Erdélyben eredő és a Kárpátokon áttörő folyó Moldva
legfontosabb folyamába, a Szeretbe ömlött. Bákó Moldva egyik
legfontosabb városa volt, kereskedelmi központ, a Szeret folyó
menti észak–déli irányú országút jelentős állomása.
Lengyelország keleti feléből ezen az úton szállították az árut
Brassóba, tehát a lengyel és erdélyi érintkezés természetes
kapcsolatának számított, amit csak a fel-felbukkanó tatár
hordák veszélyeztettek. A tatárok azonban, akiknek egy ideig,
még évszázadokkal korábban Bákó volt a központja, a török
birodalom vazallusaként csak akkor csaptak le a moldvai és az
erdélyi területekre, ha a szultán parancsot adott rá. Békeidőben
óvakodtak rablóhadjáratba bocsátkozni, mivel a szultán
haragjától mindennél jobban rettegtek.
Péter vajdának szép udvarháza volt Bákón, nem sokkal
korábban készült el, még elődje, Iván építtette, és a vajda, aki
politikai okokból ki sem mozdult székvárosából, Jászvásárból, itt
szállásolta el Báthoryt és szűkebb kíséretét.
Mózes Brassó után itt vizsgálta meg először urát, szokás
szerint pirkadatkor. Amikor az udvarházhoz ért, egy alakot
látott kimászni az egyik földszinti ablakon a palota udvarára.
Már azon gondolkodott, hogy az őrségért kiált, amikor látta,
hogy az visszahajol, és fehér bőrű asszonykéz nyúl ki utána,
majd átöleli nyakát. Közeledtére a párocska szétrebbent, és
Mózes, aki elmosolyodott a jelenetet látva, azonnal elkomorult,
mert a fér ban Balassit ismerte fel.
A báró is felismerte, de nem szólt semmit, csupán
szemöldökét húzta fel kissé, aztán pödört egyet a bajszán, és
elsietett. Mózes a nőt nem látta, de nem is nagyon érdekelte,
kivel bujálkodott Balassi.
Báthory szokása szerint ébren várta. A vizsgálat alatt folyton a
tüneteit sorolta, ahogy mindig, Mózes pedig elégedetten
nyugtázta, hogy a fejedelem – utazás ide, utazás oda – sokkal
jobb bőrben van, mint amikor Gyulafehérvárról elindultak.
– Az utóbbi időben mélabúsnak látlak – szólt hozzá Báthory,
amikor a vizsgálat végeztével öltözködni kezdett. – Mi lelt?
Mózes nyelt egy nagyot, mert először nem tudta, mit felejen.
Ilyenkor jól jött némasága, amíg papírt és tintát vett maga elé,
volt ideje gondolkodni a válaszon. Mert azt nem akarta ura
orrára kötni, hogy édesanyja jár a fejében, aki ráadásul a
fejedelem leendő hitvesének bizalmasa.
– Klára miatt bánkódom, uram – írta inkább egy vázlathoz
használt papír hátuljára. – Ki tudja, mikor látom újra?
– Úgy, szóval bánatodnak voltaképpen én vagyok az okozója? –
kérdezte Báthory minden irónia nélkül.
Mózsi hálás volt, hogy a fejedelem nem veszi tréfára a dolgot.
– Felséged szolgája vagyok, nagy tisztesség számomra, hogy
követhetlek Krakkóba.
– Gondolatid világosak, mint általában – tette a vállára a kezét
Báthory. – Fiam, tudod te is, nagy szükségedet látom. Amint
berendezkedtünk, és megnyugszanak a kedélyek körülöttem,
ígérem, magam kérem ki Marótitól Klárát. A lengyel királynak
csak nem mond nemet, igaz?
– Hogyan köszönhetném meg a jóságodat, felség? – hullajtott két
őszinte, fér úi könnycseppet a papírra Mózsi, majd megcsókolta
ura kezét.
 Báthory, aki csínján bánt az érzelemnyilvánítással, noman
elhúzta a kezét az ifjú ajkától, inkább felemelte az esdeklőt, és
meglapogatta a vállát.
– Ugyan, doktorkám, ne érzelegj itt nekem! A köszöneted
pedig fejezd ki úgy, hogy legjobb tudásod szerint gyógyítasz!
Ennél nagyobb szolgálatot nem tehetnél se nekem, se
országaimnak!

A bákói egynapos pihenőt követően északnak fordultak, és

rövid ideig a Szeret folyót követték folyásiránnyal szemben. Ez
az országút még jobb állapotban volt, mint az Erdély felé
kanyarodó kisebb ág, így aztán viszonylag gyorsan haladt a
küldöttség. Két nap múlva Románvásárra értek, a város a
Moldava torkolatánál feküdt, amely szintúgy a Szeretbe ömlött.
Itt aztán elfordultak északnyugatnak, a Moldava szeszélyes
vizét követték egy kis porfészekig, amelyet Baiának neveztek a
moldvaiak. Ez a városnak csúfolt nagy falu azért volt csupán
fontos útjuk során, mert itt hagyták el a Moldava kényelmes
utazást nyújtó völgyét, és némi hegymászást követően, észak
felé átvágtak a híres Szucsáva városáig, amely a hasonló nevű
folyó partján feküdt.
Szucsáva, amit a magyarok Szőcsvásárnak hívtak, igen
jelentős település volt még abban az időben is, jó negyven évvel
azelőtt pedig Moldva uralkodó székhelyeként az ország
legnagyobb városaként tisztelték. Amint dél felől
megközelítették, Mózes éppen Blandrata mellett lovagolt. A
talján, aki szeretett mindenről minél többet tudni, jobb kéz felé,
egy erdős hegy tetejére mutatott, amelyen egykori vár
romjainak csonka váza meredt az ég felé.
– A nagynak nevezett Szulejmán szultán romboltatta le 1538-
ban, amikor csapatai elfoglalták a várost. Egykor virágzott,
kétszáz évig volt a moldvai vajdák székhelye. Nagy István vajda
alatt épült ki a vár, akkor élte a fénykorát.
 – Kinek az idejében rombolták le a várat? – kérdezte Mózes.
– Sándor vajda volt az úr akkoriban, ezen a néven a negyedik.
Ismertem, tárgyaltam vele több ízben. Amúgy nem is olyan
régen tették el láb alól nemesei vagy a felesége, 1568-ban
lehetett. Egyébiránt a bojárjai árulták el már korábban is, így
került a vár török kézre. Szulejmán cserébe azért, hogy
megtarthassa hatalmát, megparancsolta neki, hogy az ország
legfontosabb várait maga pusztítsa el. Sándor hatalmas
máglyákat rakatott az erődítményekben, így tett eleget a
parancsnak.
– Miért lázadtak fel ellene a bojárok, apám? Miért nem jó az
sohasem az embereknek, amiben élnek?
– Nehezet kérdezel, am. Minden eset más, ugye, tudod?
Ebben az ügyben… Nos, ebben az ügyben a lengyelek keze is
benne volt. Sándort Öreg Zsigmond lengyel király segítette
trónra, és az ő vazallusa lett, elfordítva a fejét a töröktől. A
bojárok, az itteni nagybirtokosok azonban féltek, hogy ezzel
mindent kockára tesz, hiszen a töröktől és a tatártól jobban
tartottak, mint a lengyelektől. Ha jobban belegondolok, igazuk
lehetett… Ezért álltak át a törökhöz. Viszont, miután Sándor
megcsókolta Szulejmán kaftánja szegélyét, annak parancsára
várait felgyújttatta, székhelyét pedig a lengyelektől távol eső
Jászvásárra tette át, amikor is szerét ejtette, hogy a legtöbb
ellene szegülő bojárt megölesse. Meghívta magához az áruló
urakat, békülékeny hangot ütött meg, aztán az ebédlőasztalnál
kaszaboltatta le őket. Súlyos idők voltak azok Moldvában, a
tatárok, törökök, de még a lengyelek is dúlták, fosztogatták.
Közben elérték a várost, amelynek fekvése igazán vadregényes
volt. Keleten állt a várhegy, nyugati felén pedig egy hosszabb
hegylánc védte, míg északon a Szucsáva kanyargós szalagja
jelentette a határvonalat. Hasonlóan Gyulafehérvárhoz
városfala ennek a településnek sem volt, vész esetén a
lakosoknak a hegytetőn álló hatalmas kiterjedésű vár nyújtott
menedéket. Még most is, mivel a tűzvészben épületei a tetőkkel
együtt kiégtek ugyan, de vastag kőfalai majdnem épségben
vészelték át a tüzet.
– Gazdag kereskedőváros volt a hely, és még most is az, ha régi
fénye megfakult is – fejezte be mondókáját Blandrata.
Mózest az is érdekelte, honnan kapta furcsa nevét.
– Egykor prémkereskedők alapították, itt árulták a Vörös Rusz,
valamint Halics és Lodoméria csodás gereznáit, és állítólag
rengeteg szűcs telepedett le a városban. Innen kapta a
Szőcsvásár nevet. Erdélybe, délre és egészen nyugatra is innen
kerültek tovább kidolgozva a coboly, nyest, róka és egyéb állatok
kedvelt szőrméi.
Péter vajda emberei a moldvai metropolita palotájában
helyezték el a fejedelmet és belső kíséretét. Késő este Szláva
váratlan vendéggel toppant be Mózes kamrájába. A lengyel ifjú
láthatóan zavarban volt, amint szinte belökdöste az ajtón
Balassi Bálintot. A báró n is látszott a zavarodottság, szemét
lesütve állt meg Mózes előtt. A tudákos majdnem jelelni is
elfelejtett döbbenetében.
– Mit keres ez az alak a szobámban, Szláva? Megőrültél?
A lengyel bizonytalanul Balassira nézett, az kényszeredetten
jelezte neki, hogy beszéljen.
– Bálint megkért, hogy járjak el az érdekében. Beteg, szeretné,
ha megvizsgálnád. Követeként jöttem, hogy tolmácsoljak
köztetek.
Mózsi hitetlenkedve nézett egyikről a másikra. Nem tudta,
mitévő legyen. Azaz tudta, hiszen vajákosként eddig sohasem
mondott nemet betegek kérésének, de most úgy érezte, itt az
alkalom megleckéztetni ezt az erőszakoskodó, pökhendi alakot.
– Előbb kövesse meg előttem Klárát!
Szláva fordított Balassinak, aki elvörösödött, majd kis
gondolkodás után belekezdett.
 – Bocsáss meg nekem te és Klára is azért, amit ellenetek
elkövettem.
Alázatos hangján a tudákos igencsak elcsodálkozott. Nagy
lehet a baj, ha a rátarti báró ennyire meghunyászkodik előtte.
Bólintott, mintegy elfogadva a bocsánatkérést, és mutatta
Balassinak, mondja el, mi a baj.
Az ifjú megint elvörösödött, de most nem a büszkesége
csorbulásától, valami egészen mástól jött zavarba.
– Emlékszel, amikor Bákón megláttál kimászni azon az
ablakon? – kérdezte.
Mózes elmosolyodott, és Szlávára nézett.
– Kezdem érteni.
– Elkaptam valami nyavalyát attól a ribanctól. Elmentem
Bucellához, megvizsgált, és azt mondta, francia kórság…
Amikor az utolsó két szót kimondta, Balassi szája remegni
kezdett, kis híján elsírta magát.
– Ha Bucellánál jártál már, ugyan, miért jöttél hozzám? – húzta
össze a szemét Mózes.
– Adott rá valami szert, de nem használ semmit! Még rosszabb
lett, mint annak előtte. Kérlek, segíts rajtam, az Isten szent
nevére kérlek!
A tudákos a báró gatyájára mutatott. Az pironkodva lehúzta,
mint egy szűzlány. Szláva pedig, aki szörnyen érezte magát
ebben a nem kívánt helyzetben, próbált úgy fordulni, hogy
minél kevesebbet lásson. Mózsi egy székre helyezte a mécsesét,
és elővett a ládájából egy fémpálcát. Amikor alaposabban
megnézte, azonnal rájött, nem szi lisz, csupán valami heveny
kiütés, amely bár rendkívül kellemetlen, és kezelése
hosszadalmas, mégsem olyan végzetes, mint a bujakor, amely a
csontokat és az idegrendszert is tönkreteszi. Ismert egy kén- és
bórsav alapú kenőt, amely néhány nap alatt elmulasztja a
kellemetlen viszketegséget. Ugyanakkor megdöbbent, mert
rájött, ha Bucella ezt a bajt francia kórságnak nézte, orvosi
tudása még gyengébb, mint eddig feltételezte. Megrettent a
gondolatra, hogy amennyiben ennek a sarlatánnak a kezébe
kerül Báthory, a fejedelem sokkal előbb száll a sírba, mint
kellene.
Nagyot sóhajtott, aggodalmas arccal állt fel, és szánakozást
mímelve Balassi szemébe nézett. Tudta, ez a szerencsétlen
szoknyavadász most a fér asságáért, sőt az életéért remeg. Úgy
döntött, egy kicsit még eljátszik vele. Szlávához fordult, hogy
segítsen tolmácsolni.
– A baj valóban nagyon komoly.
Balassi feje e szavakra lehanyatlott, válla megrázkódott.
– Bucella doktor úr talán túlzott. Láttam már francia kórt,
szerintem ez más betegség.
– Gyógyítható? – Balassi hangjában majdnem felrobbant a
feszültség.
– Igen, van rá gyógyír, de drága. A szert csak Törökor…
– Az ár nem számít! – vágott a szavába Balassi. – Inkább azt
mondd, van-e a birtokodban?
– Igen.
Az ifjú végre elengedte Mózsi karját, torkából
megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.
– Hála az égnek!
– Várjátok meg, amíg kikeverem, néhány perc az egész!
Mózes a szerei között kotorászott, elővett egy fehér
kőzetszerűséget, letört belőle egy darabot, és kis mozsarába
tette. Porrá zúzta, majd még néhány összetevőt adott hozzá,
azután az egészet jól elkeverte, végül az elegyet egy kis tégelybe
kanalazta.
– Naponta háromszor-négyszer kenegesd be vele a gyulladt
részeket – magyarázta a kezelés módját. – Esténként mosd le
enyhén ecetes vízzel, és a kezedet is jól öblítsd le minden kenés után,
majd kend be újra. Amíg el nem múlik teljesen, újrafertőződhet, és
át is adhatod a kórságot, úgyhogy addig tartsd magad távol a
punciktól!
Szláva utolsó szavaira Balassi kelletlenül ntorgott, Mózes
érezte, ez ugyan nem tartja be utasításait, és továbbadja a
betegséget, ki tudja, hány szerencsétlen nőnek. Úgy érezte,
okosabb ráijeszteni.
– Ha huzamosabb ideig ágaskodik, vérbőség lép fel, és a kórság
még jobban szétterjed, hiába a kenőcs! Tartóztasd meg magad egy
hétig, különben nem tudom elmulasztani!
A fenyegetés használt, Balassi elsápadt, és hevesen bólogatni
kezdtett.
– Úgy lesz, ahogy mondod, doktor! Rá sem nézek a csinosabb
fehérnépre, úgy éljek!
Mózes Szlávára pillantott, az látta, hogy a barátja szeme nevet.
– Egy tallér lesz a kenő, úr – jelelte el végül a tudákos.
Balassi csodálkozva vette elő tarsolyát.
– Egy tallér az orvosság? És a vizsgálatért mit kérsz?
– Ennyi az ára. Én csupán patikus vagyok, diagnózist nem áll
módomban felállítani.
– Kár, hogy nem hozzád jöttem legelőször. Bucella négy
talléromtól szabadított meg, ráadásul a gyógyszere nem ért
ló ngot se! – dühöngött Balassi, akinek kezdett helyreállni az
önbizalma.
Mózes ezt az információt is elraktározta magában. Tehát a
talján nem csupán sarlatán, de még pénzéhes is. Micsoda
sajnálatos, ám gyakran együvé tartozó vegyülete az ártalmas
emberi tulajdonságoknak, gondolta.
– Ne feledd, egy nap négyszer kend, és ne hagyd abba, amíg
minden kiütés el nem tűnik! – intette a báró t, aki azonnal
elcsöndesedett.
Rájött, hogy még korántsem ért véget kálváriája.
Azon a napon, amikor Báthory Szucsávára érkezett, és ott
megpihent, Kassán Rueber főkapitány magához kérette Kugler
kapitányt, dragonyosainak baltával faragott képű parancsnokát,
aki oly dicstelenül belebukott Berzeviczy elfogásába, odafent az
Uzsoki-hágónál. A tisztnek szép lassacskán, rengeteg hízelkedés
árán sikerült visszakerülnie a pikszisbe, de már semmi sem volt
olyan, mint régen, ugyanis Rueber bizalma megfogyatkozott
embere képességeiben, ezért minden piszkos munkával őt bízta
meg, és ott tett alá, ahol csak tudott.
A főkapitány az íróasztalánál terpeszkedett, kezében egy
bontatlan, lepecsételt levelet forgatott, előtte pedig Kugler
alázatosan várta, hogy végre megszólítsák.
– Sebastian, Sebastian! Van itt valami, amit nem bízhatok
másra, csak rád.
– Várom a parancsod, uram!
– A dolog érdekes és különös. Úgy kell tenned, mintha elfognál
egy levelet. Báthory egy Krakkóba küldött levelét. Ezt itt nálam.
A dragonyostiszt nem volt túl okos, de buta sem, viszont ebből
a néhány mondatból nem értett meg semmit. Nem is kérdezett,
tudta, amennyit Rueber el akar mondani, annyit el is mond.
– Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. Még csak meg sem kell
értened, mit miért teszel, egy a dolgod, teljesítsd a parancsot,
aztán tartsd a pofád! Megértetted?
– Igen, uram!
– Rendben. Kellene valaki, aki eljátssza a futárt, akit elfogsz a
levéllel. Valami felesleges ember. Mert nem fontos, hogy túlélje
a találkozást, értesz engem?
– Igen, uram! – Kugler töprengett, és rögvest eszébe ötlött egy
arc. – Esteleg tudok valakit. Orbóy, vagy hogy is hívják. Aki
belevitt minket abba a…
– Igen, persze! Még él? Nem kötöttük fel?
– A tömlöcben rohad.
 – Kitűnő, Sebastian! Van sütnivalód, látod! Akkor hát őt
vigyétek. Adjatok alá valami gebét, amivel nem menekülhet
messzire, a levelet pedig varrjátok a zekéjébe. Biztosan van két
megbízható embered, akik néhány tallérért képesek tartani a
szájukat. Vigyék el Gálszécsig a ckót, majd eresszék szélnek, de
te egy csapattal less rá a közelben. Menekülés közben puífantsd
le, aztán a levelet hozd vissza nekem. Ennyi a feladat,
megértetted? És a másik, elfelejteni örökre, hogy ez a portya
valójában miként történt. Amennyiben hiba nélkül teljesíted a
parancsot, végleg elfelejtem a múltkori ügyet, ígérem. Azonnal
indulj, holnap estére pedig újra a kezemben legyen a levél!

Orbóy fásultan várta, hogy végre történjék vele valami, hetek

óta felé se néztek, hagyták rohadni a börtönben, egybezárva
néhány városi latorral. Szerencséjére a földszinten kapott
helyet, a többszintes pince nyirkos hidegét, dohos levegőjét még
meglett termete ellenére sem bírta volna sokáig betegség
nélkül. A cellában, amelynek zsebkendőnyi ablaka az udvarra
nézett, nyolcan éltek, ágyuk nem volt, csupán szalmaalmot
kaptak maguk alá, amelyet azóta, hogy megérkezett, még
egyszer sem cseréltek. A bűz szinte elviselhetetlen volt, mivel
árnyékszékül egy fadézsa szolgált, amelyet naponta nekik
kellett kiüríteniük. A kijelölt két ember kapott a foglártól egy
farudat, azt átdugta a dézsa fülein lévő lyukakon, és úgy vitte ki
a hátsó udvaron bűzölgő nyitott pöcegödörbe. Két vödör vízzel
kilögybölte, és vihette is vissza. Egy vödörben vizet kaptak,
abból úgy ittak, mint a kutyák. Ennyi volt minden lehetőségük,
hogy kitegyék a lábukat a cellájukból, úgyhogy Orbóy örült, ha a
foglár két-háromnaponta rábökött tölgyfából faragott
pálcájával, amelynek gömbfejű végére ólmot öntöttek
nehezéknek, a markolatnál pedig egy bőrszíj lógott, amellyel az
őr a csuklójához erősíthette a félelmetes szerszámot. Ilyenkor
lelkesen megfogta a rudat, és szép lassan, ahogy lábbilincse
engedte, kivitte társával a bűzös dézsát. Az udvaron mélyeket
szippantott a friss levegőből, és élvezte a tavaszt idéző illatokat,
a bárányfelhőkkel tarkított kék eget és az egyre erősebben tűző
nap sugarait. Az udvaron vén hárs állt, éppen rügyeket
fakasztott, alsó ágain kis cinkék egyensúlyoztak. Orbóynak ezek
a percek jelentették az egyetlen örömöt, de valójában már
leszámolt mindennel, és jószerével arra várt, mikor kerül végre
a bitóra, megszabadulva a földi lét gyötrelmeitől.
Amikor Lónyay elfogta Szláváékat és vele őt is, még
reménykedett, hogy amint visszatérnek Kassára, valahogy
kivágja magát, beáll akár közlegénynek, még talpasnak is, ha
nincs más lehetőség, de a városba érve szó nélkül tömlöcbe
vetették, és azóta teljesen megfeledkeztek a létéről is.
Ezen az ugyanolyan semmilyen napon, mint a többi, a bűzös
szalmán hevert, amikor kinyílt a cella ajtaja, és két hajdú jelent
meg a nyílásban. A foglár befurakodott köztük, és Orbóyra
mutatott ólmos bunkójával.
– Az ott, ni! Vihetitek!
A két hajdú közül az egyik odament hozzá, kétszer – nem túl
barátságosan – oldalba bökte csizmája orrával.
– Pfuj, de büdös vagy! Mocskos disznó! Fölkelni, kifelé,
szaporán!
Az udvaron, a kapunyíláshoz közel egy fatönk állt, amelyet
általában tüzelőaprításra használtak, de ezen ütötték ki a
foglyok bilincseinek pántjából a szegecseket is. Orbóy
meglepetésére ide állították, aztán előbb az egyik, majd a másik
lábáról is leverték a rabláncot. A súlyos fém terjedelmes sebeket
okozott a bokája körül, annak ellenére is, hogy nem volt éles a
pereme. Orbóy rongydarabokat tekert a pántok köré, így
próbálta elviselhetőbbé tenni a fájdalmat, és elkerülni a sebek
elfertőződését.
Csodálkozva nézett körül, fel sem fogta, mi történik körülötte.
 – Mosdj le, nem bírom a szagodat! – mutatott a kútra az a
katona, aki felrugdosta.
Orbóy engedelmeskedett. Jéghideg volt a víz, mégis élvezte,
hogy végre megszabadul a börtön mocskától. Ivott is a tiszta
kútvízből, és még sohasem érezte ilyen nomnak.
A másik hajdú egy kopott posztózekét dobott elébe.
– Vedd fel, velünk jössz!
Szót fogadott, bár még most sem tudta, mi végre hozták ki a
tömlöcből. Ahhoz már túl késő volt, hogy a vesztőhelyre
kísérjék, hiszen az akasztásokat és egyéb büntetéseket jobbára
hajnalban végezték el. Különben is, gondolta, a vesztőhelyre a
városi fogdmegek vinnék, nem a királyi zsoldban álló hajdúk.
Halvány reménysugarat látott megcsillanni maga előtt. Abban
reménykedett, talán Rueber akarja látni.
Csalatkoznia kellett. A kapu előtt három hátas várta őket,
pontosabban két hátas és egy lónak is alig nevezhető gebe,
amelynek jártányi ereje is alig volt.
A két hajdú nyeregbe szállt, az egyik közben karabélyát
boszorkányos gyorsasággal előrántotta a nyeregkápára erősített
bőrtokból, és ráirányította a csövet.
– Mire vársz? Pattanj a nyeregbe, ckó!
Orbóy engedelmeskedett, aztán a két katona közrefogta, és
megindultak az Alsókapu irányába. Mihály nem merte
megkérdezni, hová viszik, csak akkor, amikor már jócskán a
városkapun kívül jártak.
– Az Isten szerelmére, hová visztek, cimborák?
– Cimborád neked a fekete fene! – vakkantott rá az egyik, és
oldalba bökte karabélya tusával.
– Isten nevét veszed a szádra, lator? – kiáltott rá társa villogó
szemmel. – Kibeleznélek, ha a parancs más nem volna.
– És mi a parancs?
– A pofádat befogod, az – üvöltött rá az előbbi, és a puskatus
most már erősebben nyomódott bordái közé, olyannyira, hogy
bennszorult a levegő, mire Orbóy fájdalmában felkiáltott.
Innentől már nem szólt semmit, amit a hajdúk respektáltak.
Poroszkáltak vagy három óra hosszat keleti irányba, ahogy
Orbóy megállapította a nap állásából, és akkor jeges borzongás
futott végig gerince tájékán, mert úgy érzete, végre rájött, hová
tartanak. Másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy Rueber
megegyezett Báthoryval a kiadatásáról, és most talán
Szatmárba viszi ez a két istencsapása, ahol átadják a fejedelem
embereinek.
– Ne kínozzatok! – vette könyörgőre. – Ugye, a határra visztek,
hogy kiadjatok a vajdának?
A két hajdú összenézett ezekre a szavakra, a háta mögött
összekacsintottak, és az egyik a fejével jelezte, hogy igen.
Ennél több aztán nem is hangzott el köztük, a két katona
váltott ugyan Mihály feje felett egy-két szót, ám ők se vitték
túlzásba a beszédet. Akkor, egy útkanyarban a hajdúk hirtelen
visszafogták lovaikat, Orbóy viszont mit sem sejtve tovább
léptetett a gebéjével. Amikor megállt, és visszanézett, az egyik
kísérője jókorát vágott szablyája lapjával gebéje tomporára, mire
a szerencsétlen pára megugrott, és ahogy tellett tőle, ügetésre
fogta. Orbóy csak bámult vissza kísérőire, attól tartva, golyót
eresztenek a hátába. A golyó azonban nem jött, a hajdúk
nyugodtan álltak, karabélyukat nem emelték célzásra. Közben a
gebével átért a kanyar túloldalára, ahol egy útkereszteződést
pillantott meg. Elért az elágazásig, a két hajdút már nem látta, a
másik irányból viszont lódobogást hallott, és szinte azonnal
meg is pillantotta a vértescsapatot, élén Kuglerrel. Mihelyt
észrevették, azonnal vágtába kapták lovaikat, néhányan kardot
rántottak, Kugler pedig pisztolyt húzott elő nyeregkápájából.
Mihályon jeges rémület lett úrrá, csak arra gondolt, menekülnie
kell, gebéje oldalába vágta a lábát, és befordította a keresztúton.
Fejében cikáztak a gondolatok, és gyorsan rájött, előre kigondolt
kelepcébe csalták, a hely megválasztása, a gebe, minden erre
vallott. De miért? Idáig jutott a gondolataiban, amikor lövés
dörrent, ő pedig hatalmas ütést érzett a hátán, a lapockája felett,
majd előrebukott a nyeregben, és elsötétült előtte a világ.

Amikor magához tért, egy szurtos képű kölyök bámult az

arcába. Orbóy mozdulni akart, de a testén olyan
fájdalomhullám söpört végig, hogy felordított.
Sűrű erdőben lehetett, feje fölött méregzöld lombkorona
takarta az eget. Erős füstszag terjengett, a ú is, aki rábámult,
füsttől volt kormos. A sebesült nagy nehezen oldalt fordította a
fejét, és egy jókora, fahasábokból összerótt halmot pillantott
meg, amelyet földdel fedtek be, imitt-amott füst tört elő a
dombnyi rönkhalom közül. Szénégetők, gondolta tompa aggyal.
Hol vagyok, próbálta kérdezni, de a nyelve a szájpadlásához
tapadt, és akkorának érezte, mintha háromszorosára dagadt
volna, nem tudott értelmes hangokat kipréselni a száján, csak
hörgött és nyüszített. Fogatlan, fekete képű vénember hajolt
fölé, egy tálkából vizet löttyintett a szájába. Orbóy mohón ivott,
de félrenyelt, köhögni kezdett, mire a fájdalom újra elöntötte a
testét. Most már emlékezett a hajdúkra, Kuglerre és a lövésre is.
– Mi történt velem? – kérdezte. A víz megtette hatását, a
nyelve újra forgott. – Hol vagyok?
– Nyugodj meg, uram, biztonságban! – mondta a vénség. – A
am hozott ide. Meglőttek a gálszécsi útelágazásnál.
Újabb arc tekintett le rá, most egy ugyancsak kormos,
atalabb fér bámulta komoran.
– Nem tudom, mi történt, a fák közül láttam, ahogy utánad
vetik magukat a dragonyosok, aztán egy tiszt rád sütötte a
pisztolyát, te pedig lezuhantál. Mikor távoztak, odamentem,
mert otthagyták a lovad, a szerencsétlen olyan rossz bőrben
van, hogy nem akartak vele vesződni. Meg akartalak nézni
magamnak, hogy meghaltál-e, és amint a hátadra fordítottalak,
látom, hogy még nem szállt ki belőled teljesen az élet.
Felraktalak a paripád hátára, és elhoztalak. Ennyi történt.
Mihály előtt még homályos volt minden, az előbbi beszédet is
mintha egy fátylon keresztül hallotta volna, nem fogta fel
teljesen az értelmét. Sok kérdése lett volna, de a feje elnehezült,
mégsem tudta, mit kérdezzen. Aztán eszébe ötlött valami.
– Mióta fekszem itt?
– Három napja, koma, három napja!
Újra elvesztette az eszméletét. Legközelebb, amikor
felocsúdott lázas kábulatából, egy idősebb nő térdepelt mellette,
a homlokát törölgette. Amikor az asszony látta, hogy magához
tért, előbb valami büdös és keserű kotyvalékkal itatta meg, majd
vizet adott neki. Orbóy néhány perc múlva kezdte jobban érezni
magát, megemelte a fejét, és körbetekintett. A szabadban, egy
kőből rakott tűzhely mellett feküdt, maga alatt fenyőgallyakat
tapintott ki, erre a kezdetleges, de kellemes illatú és tűrhetően
puha derékaljra fektették. Tisztának érezte magát. Letekintett a
testére, a mellkasán szoros kötést látott, amúgy egyetlen gatya
fedte altestét, meg egy durva pokróc. Körbekémlelt, távolabb
meglátta a szénégetők kunyhóit, és felismerte a boksát is.
– Üdvözöllek, am! – mondta a javasasszony, és az ifjú
homlokára helyezte a tenyerét. Orbóy lehunyta a szemét, az
édesanyjára emlékeztette ez a mozdulat. Maradnék így örökre,
gondolta, aztán gyomra hatalmasat kordult, és kissé
megváltoztatta véleményét: az ismeretlen nő a homlokán
tarthatná ugyan a kezét, de közben üdvös volna, ha esetleg meg
is etetné.
– A szénégetőkhöz tartozol? – kérdezte Orbóy, és magát is
meglepte, milyen rekedtes a hangja. A nő nem volt füstszagú,
arcát se fedte korom.
– Gyöngy vagyok, javasasszony. István, a szénégető hívott el
néhány napja, mert látta, hogy amennyit ők tehetnek érted, az
nem lesz elég. Igaza volt.
 – És most? Megmaradok?
– Úgy hiszem, igen, de rajtad áll. Ha élni akarsz, megmaradsz.
Orbóy ezekre a szavakra visszahanyatlott hevenyészett
derékaljára. Akarok-e élni? Mi végre is? Leperegtek előtte az
utolsó hónapok történései. Báthoryra, apjára, a bátyjára és az
apródokra gondolt, a keze pedig ökölbe szorult. Addigi
megszokott világa néhány hónap alatt darabokra esett, pedig az
előző nyáron még, a szentpáli csata után micsoda fényes jövő
képe sejlett fel előtte! Eh, gondolta, délibáb volt az csak, mintha
a sors kegyetlen játékba kezdett volna vele: előbb felcsillantja
előtte a ragyogó jövőt, majd a legsötétebb pokolba veti, annak is
a leghátsó bugyrába. Báthory! Szláva! Borbély Gáspár! Detre
Kristóf! Egymás után jelentek meg szeme előtt azok, akik ide
juttatták. Újra feltörő gyűlölete felkeltette benne az élni akarás
ösztönét.
– Élni akarok, anyám! – fogta meg az asszony ráncos kezét,
megcsókolta, majd a homlokához vezette. Gyöngy
elmosolyodott, és addig tartotta az ifjú homlokán a tenyerét,
amíg az vissza nem zuhant nehéz álmába.

A fejedelem és kísérete egy nap alatt átért Szucsávából

Szeretvásárba. A Szeret itt még csupán egy sekély és gyors
folyású hegyi folyócskának tetszett, legalábbis nyáron, de a
hegyekben megindult tavaszi olvadás miatt most jócskán
megduzzadt, így aztán szóba sem jöhetett, hogy a város
határában lévő gázlón menetből átkeljenek. Megint a fejedelmi
darabontokra került a sor, akik – csakúgy, mint a Moldavánál és
a Szucsávánál történt átkeléskor – szekercéikkel kivágtak jó
negyven szép szál fenyőfát, és két hatalmas tutajt ácsoltak
ezekből. A tutajokat kötelekkel vontatták át egyik partról a
másikra, mégpedig úgy, hogy a két parton egy-egy kötelet
feszítettek ki, amelyeket fémgyűrűk segítségével az
alkalmatosságok korlátjához rögzítettek, és néhány különös
fadarab segítségével a tutajok utasai húzták át magukat a
folyón. Ezek a fadarabok kézbe illő husángok voltak,
amelyeknek a végébe a kötélnél kissé nagyobb hornyokat
faragtak. A botcsinálta révészek ezeknél a hornyoknál
akasztották be husángjaikat a kötelekre, majd szép komótosan
húzni kezdték maguk alatt a tutajt. Egy-egy forduló eltartott
egy szűk óráig is, a ki-berakodással és beszállással együtt, így az
átkelés folyóvizeken egy egész napba is beletellett. Miután e
három folyón átkeltek, tudták, még egy negyedik, a Prut is vár
rájuk, amely Moldva és a lengyel területek határán
kacskaringózott, majd délnek fordult, hogy végül majdnem a
tengernél, a Duna hatalmas folyama fogadja magába.
Szeretvásár Baiánál valamivel nagyobb és fontosabb
helységnek látszott, de így is, úgy is csupán porfészeknek hatott
Szucsávához képest, amely kiterjedésével, fekvésével és
tekintélyes épületeivel megállta volna a helyét jóval
nyugatabbra is.
Szeretvásárból aztán még egy napig utaztak, amíg el nem
értek Csarnócig, a jókora kereskedővárosig, amely még
Moldvában, a Prut jobb partján feküdt. Csarnóc hatalmas
marhavásárairól volt nevezetes, éves nagy sokadalmain akár
harmincezer állat is gazdát cserélt.
Itt ismét egy egész napot időzött a fejedelem és kísérete,
ugyanis tudták, másnap estére elérik Sniatynt, az első várost
Lengyelországban, ahol népes lengyel nemesi fogadóbizottságra
számítottak. A futárok már napok óta ide-oda száguldoztak
Sniatyn és Báthory mozgásban lévő kísérete között, hogy
pontosan kiszámolhassák, mikor lépi át az új uralkodó országa
határát.
Miközben Csarnócon úgy kétezer ember azon tüsténkedett,
hogy megtisztítsa, kicsinosítsa magát és lovait, és kifényesítse
fegyvereit, lószerszámait, sáros, kimerült csapat ügetett be a
városba. A fejedelmi lovasok négyen voltak csupán, és Báthory
szállása után érdeklődtek.
Szláva fogadta őket a csarnóci főtér egyik jókora
polgárházának kapujában, éppen ő volt beosztva szolgálatra. A
sárral fedett katonák vezetőjét nem ismerte fel, mert csak szeme
villant ki maszatos arcából.
– Üzenetet hoztunk Báthorynak – dörmögte, levéve süvegét. –
Báthory Kristóf vajda úr hírvivői vagyunk a magyar határról.
Szláva arca felragyogott, Báthory már napok óta várta a
híreket, hogy sikerült-e Rueber főkapitány felültetése.
– Gyere velem, mosakodj meg az udvaron a kútnál, aztán
odavezetlek urunkhoz, hogy saját szavaiddal számolj be, mit
tapasztaltatok.
A katona lekászálódott a nyeregből, és követte a lengyelt.
Szláva egy szolgálólányra bízta a fér sáros köpenyét, hogy
tisztítsa meg.
Báthory a városháza tanácstermében rendezkedett be, éppen
levelet diktált, miközben Bucella a pulzusát próbálta
kitapintani. Lengyel emberét megpillantva türelmetlenül
hessegette el maga mellől az orvost, aki az utóbbi időben rájött,
ha nem tesz valamit, végleg kieshet Báthory kegyeiből. Még
Michéle Bruto, a fejedelem Itáliából Erdélybe csábított híres
humanistája, aki Bucellát annak idején beajánlotta, sem
segíthetett, mert ha a történetíró megpróbálta az orvosra
terelni a szót, Báthory rögtön leintette, és másról kezdett
beszélni.
– Szláva, kit hoztál magaddal? Ruházatából ítélve a bátyám
embere lehet.
– Felség, logikád kikezdhetetlen, mint mindig – hajbókolt
Szláva, kissé túljátszva szerepét, amivel mosolyt csalt ura
arcára.
– Ha nem a katonám lennél, felfogadnálak bolondnak! –
kedélyeskedett.
 – Még szerencse, hogy udvarodban divatjamúlt a bolondok
tartása, uram. Mert különben választanom kellene: kard vagy
csörgős sipka. Bizony mondom, nehéz döntés elé állítanál.
Riposztján Báthory felkacagott, közben intett a másiknak,
hogy menjen közelebb.
– Beszélj, mi hírt hoztál?
– Felséges uram! – hajtotta magát földig a futár
megilletődötten. – Somodi kapitány küldött, akit Sóslak alatt
hagytam a századával.
– Halljuk!
– Üzeni, Rueber sáncokat ásatott Kassától keletre, egészen
Varannóig tolva ki állásait, mert attól tart, arra próbálsz áttörni
Krakkó irányába. Hírszerzőink benyargalták a környéket, és
egészen a Duklai-hágóig mozognak a kassai főkapitány csapatai.
A magyar lovasait egészen a Vereckei-szorosig küldte Rueber,
ott majdnem összeakaszkodtunk velük. Somodi szerint valami
Lónyay a kapitányuk, aki okosan kitért előlünk, bár számra
többen voltak nálunk.
Báthory elégedett volt a jelentéssel, ha az előbb kacagott, most
egyenesen hahotázott.
– A bárgyú, pénzéhes németje! Könnyebben ment, mit
gondoltam! Sáncok! Sáncokat ásatott az a hülye! Mégis, mit
gondolt, megostromlom a koronázási küldöttségemmel, vagy
mi a fene?
Intett inasának, Gáspárnak, az súlyos tarsolyt oldott le az
övéről, és urának adta. Báthory néhány félarcú tallért nyomott
az ifjú futár kezébe.
– A jó hírért, am! Társaidat se felejtsd ki az osztásból! Szláva!
Kapjanak enni, pihenjenek le, lássák el a lovaikat is. Velünk
jönnek a határig, onnan küldök velük üzenetet Somodinak.
Az előtérben Blandrata ácsorgott türelmetlenül, mindenre
kíváncsi szeme egy pillanatra megállapodott a atal futáron,
majd tovarebbent, de ismét rátekintett, és az ifjú szeméből
kiolvasta, az is tudja, ki ő. Zavarban volt, nem tudta felidézni,
honnan emlékszik a úra.
– Ismerlek valahonnan – mondta neki –, csak azt nem tudom,
honnan.
A futár meglepődött.
– Van annak egy esztendeje is, hogy beállítottam
kegyelmedhez Fehérvárott.
Blandrata szeme felderült, végre rájött, ki is az.
– A szentpáli csata előtt hoztál levelet Bekes táborából! Hát
persze! Gyulai küldött. Csak akkor még alig pelyhedzett a bajusz
az orrod alatt. Nem emlékszem, hogy hívnak.
– Kass János a nevem.
– Látom, katona lett belőled! Tán Kristóf úr alatt?
– Igen, Váradra vetett a sors, beálltam. Testvéreimet egy
falubeli ángyunkra hagytam a tallérokkal együtt, amit
kegyelmedtől és Gyulaitól kaptam. Nagy pénz volt az, két tehén
ára. Azóta is áldom a jó sorsom, hogy akkor összeakadtam
Gyulai úr val.
Blandrata bólogatott, és a szakállába túrt, ami nála azt
jelentette, erősen gondolkodik valamin.
– Jól van! A fejedelem minél több derék vitézt szeretne zászlaja
alá toborozni magyar földről is. Volna kedved Lengyelországban
szolgálni, am? Mert ha igen, szót emelek érted. Azt nem
tudom, a kardot miként forgatod, de az eszed és a szíved a
helyén van, az bizonyos.
Jánossal megfordult a világ ezekre a szavakra, azt sem tudta,
mit feleljen. Szlávára nézett, mintha tőle várna segítséget, a
lengyel rámosolygott, és megvonta a vállát.
Kass János Blandratához fordult, és bizonytalan igent intett
fejével.

A Pruton szerencsésen, könnyűszerrel kelhettek át, még

Csarnócnál, ahol kiépített rév és erős komp közlekedett. A Prut
tájéka kísértetiesen hasonlított az előző folyóvölgyekhez, akár
össze is keverhették volna a Szerettel: éppoly kanyargós, hegyes-
völgyes vidéken tört át, éppoly sebes és kacskaringós is volt.
Innen aznap kora estére, még napnyugta előtt érkeztek meg
Sniatyn városába. A türelmetlen Báthory néhány testőre és
magyar nemesei körében előrevágtatott, mert félő volt, ha nem
sietnek, a fényes fogadtatás csak fáklyafénynél következhet be.
Szláva ott lovagolt Báthory balján, és szíve a torkában
dobogott, a sírás fojtogatta. Több mint két esztendővel azelőtt,
sebesülten, betegen vergődött át akkori urával, Samuel
Zborowskival Erdélybe, ahol Blandrata és Mózes gondos
kezelésének köszönhette, hogy túlélte a menekülés közben
szerzett tüdőgyulladását. Most meg szép, új dolmányban, apja
kardjával az oldalán, az új, választott király bizalmasaként lép
ismét szülőföldjére, ahol azonban már nem várja senki, hiszen
nemzetségének utolsó tagjaként, megtűrt, távoli, árva
rokonként került annak idején a hatalmas Zborowski család
szolgálatába.
Baljukon ott hömpölygött a vad Prut olvadástól meghízott
folyama, előttük pedig kitárult a mező, amelyet sötét fenyvesek
borította hegyek kereteztek. Báthory és csapata parancs nélkül
is szétterült, mintegy rajvonalba rendeződve fordult erre a
vizenyős rétre, amelynek közepén tekintélyes létszámú
lovascsapat várakozott.
Báthory megálljt intett jobbjával, és a sor egyazon pillanatban
lefékezett. A paripák egész nap úton voltak, most azonban
nyugodtan álltak, nem volt kedvük heveskedni, pedig a tág
mező hívogatóan kínálta dús füvét.
A lengyelek kisvártatva lépésben indultak meg feléjük.
Lehettek vagy kétszázan, a legtöbbje nemesúr, akik mögött
csatlósaik címeres zászlaikat emelték a magasba. Micsoda
színpompás, büszke sereg, gondolta magában Szláva. Ekkor már
tudta, végre ismét lengyel földet tápod lova lába. Nem bírta
tovább, leugrott a nyeregből, térdre rogyott, és könnyáztatta
szemmel megcsókolta a földet. Szájában az esti harmat és a dús
fű íze keveredett.
Mire visszaszállt a lovára, a lengyelek megérkeztek. Közvetlen
közelről gyönyörködhetett a színpompás ruhákban, a drága
fegyverekben, a szépen felszerszámozott lovakban. Néhány
nemesen látszott, hogy lovának öltözetére – csakúgy, mint
Báthory – jobban ad, mint saját ruházatára.
Báthory maga mellé rendelte Blandratát, aki szinte mindenkit
ismert arcról és név szerint a királyválasztó gyűlésről. Az ő
dolga volt ura fülébe súgni, éppen kivel beszél, vagy ki mond
köszöntőt.
Báthory jelt adott, és egy középkorú, vörös damasztmentében
feszítő, medvebőr kucsmás nagyúr lépett elé, leszállt a lováról,
levette a fövegét, és félig meghajolva csókot nyomott Báthory
hosszú, kaftánszerű erdélyi mentéjének szegélyére.
– A russiai2 vajdaság ideiglenes parancsolója, Hieronim
Sieniawski, felség. A barátai csak Jarosznak szólítják – súgta
Blandrata. – Nemrégiben halt meg Jazłowieczki vajda, aki a
főhetmanságot3 is viselte, és az interregnum miatt nem
neveztek ki új vajdát a tartomány élére. Jarosz már a wolai
mezőn melléd állt, uram, a podóliai vajda, Mielecki hiába
agitálta, nem állt át a császárpártiak oldalára. Továbbá ő volt az,
aki az elmúlt években próbálta védeni a határokat a tatár
betörések ellen. Birtokai igen kiterjedtek, ügyes házasságainak
hála. Brzeżany a székhelye, onnan irányítja országnyi területeit.
Báthory elraktározta fejében az összes ismeretet, a vajda
helyettese pedig, egy szép szál, idősebb, ősz oroszlánsörényű
fér , igazi katonaember dörgő hangon, folyékony latinsággal
adta elő köszöntőjét. Báthory komolyan hallgatta a közhelyektől
hemzsegő, nem túl veretes beszédet, megállapította magában,
hogy a ckó, aki a beszédet mondta, minden bizonnyal sokkal
jobb katona, mint szónok. Elraktározta magában arcát, alakját
is, és már tudta, ha rosszat nem hall róla, megerősíti tisztében.
Mégiscsak ez a szenátor volt az első, aki lengyel földön hódolt
előtte, kapja hát meg a jutalmát.
A vajda beszéde után hódolt a többi környékbeli nemes is,
neveiket, Berzeviczy parancsára egy titkár körmölte
szorgalmasan, mert Báthory nem akart megfeledkezni azokról,
akik elsőként hódoltak neki mint lengyel királynak.
Tiszteletét tette Báthory előtt a kamieneci várnagy, a
Sieniawski család fér tagjai, valamint Jan Dymitr Solikowski
włocławeki kanonok, aki a kujawi püspököt képviselte. A hódoló
sokaság végére maradt még egy kiadósabb beszéd, ezt a
környéken kitűnő szónoknak tartott Marcin Mężyński mondta
el, és Báthorynak meg kellett állapítania, ez a nemes valóban
ékesebben beszél latinul, mint a vajda.
Végezetül Báthory is megszólalt, érces hangon, ugyancsak
latinul köszönte meg a ragyogó fogadtatást, és megígérte,
gondja lesz a Vörös Rusz népére: megvédi a be-betörő tatároktól
és a rabolni vágyó kozákoktól is, mindennek fejében nem kér
egyebet, csupán azt, Russia népe legyen ugyanolyan hűséges
hozzá, mint amennyire ő jó pásztorként tekint a keleti végek
nyájára.
Rövid, tömör és világos beszéde tetszést aratott, a lengyelek
megkönnyebbülten éljeneztek, és ekkorra fölbomlott a rend: a
magyarok és vendéglátóik sora összefolyt, mindenki ölelkezett,
bár alig-alig ismerték egymást. Az együvé tartozás érzése
kerítette hatalmába mindkét felet.
A menet továbbindult, és beporoszkált a kicsiny Sniatynba,
ahol ott tolongott a polgárság apraja-nagyja az utcákon, lógtak a
házak ablakaiból, a fér ak a süvegeiket lengették, az asszonyok,
a lányok pedig kendőiket lobogtatva éljenezték az új királyt.
Mindannyian jól tudták, olyan isteni szerencsében van részük,
amely talán soha többé nem adatik meg e kis határvárosnak: az
ország új királya éppen náluk lép első ízben lengyel földre, és itt
tölti első éjszakáját.
Báthory, miután elköltötte vacsoráját a városháza
tanácstermében, amelynél nagyobb helyiség nem akadt
Sniatynban, hamarosan visszavonult, és leveleket fogalmazott
tanácsosaival, amelyeket szerteküldött az országban. Ezek nem
voltak hosszúak, ám annál fontosabb üzenetet tartalmaztak:
értesítette a vajdaságokat, az egyházi méltóságokat, a
legfontosabb urakat és városokat, hogy az új, választott lengyel
király március 31. napján végre átlépte országa határát.
Egyúttal meghívott minden lengyel és litván nemest Krakkóba
a húsvét utáni napokra, hogy ott országgyűlést tartsanak, mivel
a király az interregnum alatt felgyülemlett tennivalók
elvégzéséhez minél előbb hozzá akar kezdeni.
Innen, Sniatynból indult vissza Sóslak alá Somodi
kapitányhoz Kass János és kis csapata. A híreket még neki kellett
megvinnie Báthory Kristófhoz, de tarsolyában lapult egy
további levél is, amelyben István arra kérte bátyját, toborozzon
neki katonákat, és azokat Somodi Ferenc vezetése alatt indítsa el
rövid úton Krakkó felé. A levélben külön kitért Kass Jánosra is,
akinek tizedesi rangot ígért seregében.

Báthory egyetlen napot sem pihent Sniatynban, már másnap

reggel továbbindult Podólia székhelye, Ilyvó4 felé. Ilyvó, amit az
oroszok Lvivnek mondanak, a környék legnagyobb városa,
vajdája, Mikołaj Mielecki császárhű, csakúgy, mint az ilyvói és a
sanoki várnagy, a két Herburth vér.
Érdekes ez, magyarázta Blandrata Mózesnek, hiszen a podóliai
köznemesség és a városlakók, de még a jobbágyok is inkább a
törökkel szövetséges Báthoryban bíztak, és maguk sem értették
pontosan, miért nem hódol be az új király előtt ez a három
császárhű szenátor. Amikor ugyanis Báthory elindult
Sniatynból, üzenetet kapott mindhárom úrtól, és nem éppen
kedvezőt. A podóliai vajda azt írta – a másik kettő is hasonlóan
fogalmazott –, hogy bocsásson meg neki a fejedelem, de arra
kéri, kerülje meg Ilyvót, mert hűségében állhatatos.
Báthory akkor megállította a menetet, és azonmód
válaszlevelet fogalmazott mindhárom hatalmasságnak.

Podólia palatinus urai!

A túlzásba vitt állhatatosságból a vakmerőség bűnébe ne essetek!
Most még, mielőtt a korona a fejemre kerül, alkalmat adok
magamnak, hogy szelíden bánjak veletek. Mivel méltóságomon
hívatlansággal és könyörgéssel csorbát nem ejthetek, váraitokban
alkalmatlankodni nem fogok.
Stephanus rex electus Poloniae

Mihelyt a levél elért a vajdához, az jobbnak látta a közeli grodeki

várába húzódni, miközben Báthory tudtára adta, nem
alkalmatlankodik, és a király bízvást megállhat Ilyvóban.
Báthory így is tett, és hosszabb időre megpihent a városban,
katonáinak kiosztotta zsoldjukat, és ez az esemény aztán
futótűzként terjedt el egész Kis-Lengyelországban, tízszeresére
dagasztva Báthory gazdagságát és bőkezűségét.
Krakkóból gyorsfutár érkezett lóhalálában a kujawi
püspöktől, ugyanis az a rémhír terjedt el, miszerint Báthory
Ilyvóban hosszabb pihenőt szándékozik tartani. E híreket
minden bizonnyal a császárpárti ügynökök terjesztették a
fővárosban, hogy összekuszálják a szálakat, és bizonytalanságot
keltsenek. Tervük a visszájára fordult, hiszen Báthorynak esze
ágában sem volt egy napnál többet időzni a nem túlzottan
fontos és érdekes podóliai városban, és erről levélben értesítette
is krakkói híveit.
 A püspök egy másik, felettébb botrányos ügyről is beszámolt,
amely annyira zavaros volt, hogy Solikowski kanonok
magyarázata is kellett hozzá.
Báthory a kanonok elé tette a levelet, hogy olvassa el.
Solikowski, miután tanulmányozta, a választott királyra nézett.
– Felség, most már érthető, hogy Gorka szenátor, akinek a
fogadóbizottság élén kellett volna várnia téged a határon, miért
nem érkezett meg.
– A levélből kiderül, hogy Andrzej Gorka miért nem jött el, de
nem értem, mi szüksége volt arra ennek a sziléziai nagyúrnak –
hogy is hívják –, na, ennek a Szymon Kurzbachnak, hogy elfogja
és magával hurcolja Briegbe, ami, ahogy a püspök írja, egynapi
járásra esik a határtól.
– Állítólag valami régi sérelmet akart megtorolni – felelte
Solikowski –, de a valódi ok az lehetett, hogy ennek segítségével
férkőzzön Miksa kegyeibe.
– A levélből ítélve azonban csak bajt csinált – húzta össze a
szemöldökét Báthory. – Miksa mosta a kezeit, hogy ő nem tudott
semmiről, és utasította Kurzbachot, hogy engedje el Gorkát.
– Mindez pontosan egy hónapja meg is történt – folytatta a
kanonok. – A lengyel nemesség egybehangzóan elítélte
Kurzbach tettét, és még könnyen megúszta, mert Stanisław
Gorka, Andrzej vére, aki a nagy-lengyelországi hadak
marsallja, azzal fenyegetőzött, hogy hadai élén elindul
kiszabadítani a testvérét.
– A kérdés tehát az, hogy az eset használt, vagy ártott-e az
ügyünknek.
– Úgy vélem, használt – felelte kis gondolkodás után a
kanonok. – A köznemesség mellett sok császárpárti szenátor is
úgy ítélte, Miksa, illetve Albert Łaski állhat az ügy mögött.
– Albert Łaski. Ismertem egy Łaskit, Szapolyai János követe
volt egykor, hírhedt kalandor.
 – Ez a a, és mondhatom, az alma nem esett messze a fájától –
állapította meg Solikowski. – Ő is kalandor, birtokai vannak
Magyarországon és lengyel földön is. Egyébként sirazdi vajda, és
a Krakkótól alig kőhajításnyira fekvő Lanckorona várának ura.
– Most már emlékszem, egy előző levélben olvastam, hogy ő a
császárpárti lengyelek követségének vezetője. Ők vitték Bécsbe
a királyság feltételeit. Gondom lesz rá, hogy eltapossam azt a
férget, amint a fejemre kerül a korona – szorította ökölbe jobbját
Báthory, mintha annak a Łaskinak a nyakát markolná.
A kanonok arcán meglepett öröm suhant át ezekre a szavakra.
– Felség, bölcsességed határtalan. Ha Łaskit sikerül eltenned
az útból, sok szenátor csatlakozik hozzád a császárpártiak közül.
Híveid hitét pedig megerősíted: erős kezű és előrelátó
uralkodónak fognak tartani. Łaski féreg a lengyel országalma
testében. Egykor Henriket támogatta pénzért, most ugyanezért
Miksa mellé állt. Lanckorona pedig oly közel esik a
székvároshoz, hogy nem volna jó, ha egy császárpárti fészke
maradna.
– Gondolom – vetett farkasvigyort a kanonokra Báthory –,
uradnak, a kujawi püspöknek sincs ellenére, ha ezt a férget
elpusztítjuk.
Ilyvóból a püspök ösztökélésére rövidesen továbbindult a
királyi menetoszlop, amelyhez sok helybéli nemesi család is
csatlakozott, mert jelen szerettek volna lenni a koronázási
ünnepségen és a királyi pár lakodalmán. A seregnyi emberből
álló karaván keletről nyugatnak tartva egyre csak gyarapodott,
és ha valaki egy magasabb pontról bámult le rájuk, a
kacskaringós országúton hatalmas, tarka kígyónak nézhette a
lassan vonuló menetet.
A következő fontos állomás Przemyśl erős falakkal övezett
városa volt, ahol a Vörös Rusz nemessége egy emberként,
lelkesen fogadta az új királyt.
 A város főterén, a hatalmas, díszes és színes sokadalmat
meglátva Báthory leszállt a lováról, és a kifogyhatatlan éljenzés
közepette elfoglalta helyét egy sebtében ácsolt és vörös
posztóval borított emelvényen, egy díszes, trónusnak is beillő
karosszékben.
Idős, őszbe csavarodott hajú fér ú járult elébe, térdet hajtott,
megcsókolta dolmánya szegélyét, majd papír nélkül kezdett
hozzá beszédéhez, és Báthory is meglepődött az öregúr
választékos latinságán. Blandratán kívül maga mellé kérte a
kujawi püspök követét, Solikowski kanonokot is, aki állásánál
fogva még inkább ismerte a lengyel nemesség fontosabb tagjait,
így ő súgta oda a királynak, hogy a fogadóbizottság élén
Valentin Orzechowski, a przemyśli terület főbírája áll.
Az idős főúr szép, de ravasz beszédet mondott, amivel
felkeltette Báthory gyelmét. Sok mindent megérthetett belőle
a lengyel urak lelkének rezdüléseiből. Így hangzott:
„A lengyel nemzet Isten után a királyát szereti a legjobban,
őseinktől öröklött legfőbb erényünk a király iránt való feltétlen
hűséges engedelmesség. Szabad nép, nemes és minden erényekkel
ékes nemzet felett fogsz uralkodni, amely számára a király nem
születik, hanem szabadon választja. Bölcs szenátus és vitéz
lovagrend vesz majd körül, akiket Lajos magyar és lengyel király
óta minden uralkodó bölcsen szabadságjogokkal ruházott fel.
Reméljük, hogy te is – régi nagy királyaink példáján okulva – új
előjogokkal örvendeztetsz meg bennünket. Uralkodj felettünk
igazságosan és vitézül, hogy mi büszkeséggel, ellenségeink pedig
rettegve emlegessék neved. A lovagrendnek szerezz dicsőséget, az
elfoglalt részeket vívjad vissza. Adja az ég neked Dávid erejét
Góliáttal szemben, és Salamon bölcsességét, valamint boldogságát
a világ legboldogabb fejedelmének.”
Báthory megfontoltan felállt, megölelte az öreget, és két
csókot nyomott az orcájára. A beállt hatalmas csendben érces
hangon válaszolt, ugyanúgy latinul beszélve, mint az idős
főnemes. A köznépnek néhány deák adta tovább a szavai velejét
lengyelül, hogy mindenki megértse.
„Nem az uralomvágy vezetett Lengyelországba, hanem a
predesztináció, a mindenható Isten akarata, hogy nektek annyi
zavar és egyenetlenség között segítségetekre legyek. Elhagytam
testvéreimet, barátaimat, szeretett hazámat, és amilyen gyorsan
csak lehetett, siettem hozzátok. A szeretetet, amellyel fogadtok,
hálás szívvel veszem, és kérem Istent, tartsa meg azt mindvégig
felém. Jól tudom, hogy sokkal tartozom a lengyel nemességnek,
főképp Russiának, és midőn ezért köszönetet mondok,
egyszersmind kérni és inteni akarlak, hogy vessetek véget minden
egyenetlenségnek és egymás iránti gyűlöletnek, egyesüljetek a
testvéri szeretetben mindannyian, mert ahogy Sallustius5 mondta
egykor: egyetértéssel a kicsik is naggyá lesznek, a széthúzástól a
legnagyobbak is elenyésznek!”
Az urak elégedetten néztek össze, a köznép pedig ismét,
ezúttal már valódi lelkesedéssel kezdett éljenezni.

Másnap továbbindult az egyre nagyobbra növekedő karaván. A

szeszélyesen kanyargó, sekélyes San folyó bal partján haladtak
nyugatnak, folyásiránnyal szemben. Báthory ebéd után maga
mellé rendelte Solikowski kanonokot.
A papról már előbb kifaggatta Andrzej Zborowskit, az udvari
marsallt, aki éppen Przemyślben csatlakozott új uralkodójához.
Kiderült, a sieradzi polgármester aként született, nagyjából
egyidős vele, a krakkói universitast követően megjárta
Wittenberget is, ahol a nagy Melanchton tanítványaként
tündökölt. Hazatérve rövidesen Zsigmond Ágost, az utolsó
Jagelló király maga mellé vette titkárnak, de szolgálta a gnieznói
érseket, a vén Uchanśkit is.
– Atyám! – fordult Báthory a kanonokhoz, aki lovaglóruhában
léptetett mellette, egyházi mivoltára csupán a nyakában függő
jókora, míves ezüstkereszt utalt. – A véleményed érdekelne. Bár
azt hiszem, idegen létemre sokat tudok az országotokról,
minden bizonnyal nem eleget, és nem olyan mélyen, ahogy egy
uralkodótól illenék.
Solikowski őszinte csodálattal fordult királya felé.
– Bölcsességednél csupán szerénységed és józanságod
nagyobb, felség – mondta.
– Mire véljem szavaid? – értetlenkedett Báthory.
– Bölcs vagy, és szerény, mert király létedre tudod magadról,
ismereteid nem korlátlanok. Józan is, mert tudásod nap mint
nap gyarapítod. Bizonyosan nem hallottál róla, felséges uram,
de néhány éve, amikor Valois Henrik átlépte a lengyel határt,
helyet kaptam a fogadóküldöttségben. Henrik, akinek igen rossz
a híre minálunk, nem volt sem lusta, sem buta, de
pökhendiségében semmit sem akart megtudni országának és
népének szokásairól. Nem akart, mert nem érdekeltük: arra
számított – joggal –, hogy rövidesen úgyis visszatér Párizsba, a
lengyel kaland csak rövid kitérő lesz az életében. Te viszont…
– Értem, atyám, most már értem – szakította félbe Báthory. –
A kujawi Szaniszló püspökről kérdeznélek. Tudom, az ő küldötte
vagy, és gondolom, rosszat nem akarsz mondani róla. Nem is
akarom. Engem az érdekel, miért választott engem, míg az
összes többi püspök, élükön a gnieznói érsekkel, ellenem van, és
Miksát támogatja?
A kanonok nem válaszolt azonnal, jól megrágta a szavakat,
miközben szelíd pej lova sörényére meredt.
– Szaniszló püspök okos ember, felség – kezdett bele végül. –
Okos és törekvő, de jó és becsületes is egyben. Nem azért
mondom, mert az ő embere vagyok. Így is gondolom. Bizonyára
tudod, felséges uram, hogy a gnieznói érsek után a kujawi
püspök a legjelentősebb egyházi főméltóság az egész országban.
Uchański pedig öreg és beteg. Talán azt is tudod, ha nem a
gnieznói érsek teszi a fejedre a koronát, úgy a második e sorban
a kujawi püspök. Az érsek úr, biztos lehetsz benne, olyannyira
Miksa pártját fogja, hogy nem hódolhat meg előtted. Szaniszló
viszont csak erre vár. Valamint arra, hogy Uchanśki halála után
az ő fejére kerüljön az érseki süveg, és a kezébe vehesse Jakub
érsek pásztorbotját.
– Nyíltan beszélsz, kanonok – nevetett fel Báthory. – Egy
paphoz képest talán túl nyíltan is. Nem hiszem, hogy Szaniszló
püspök atyád ezeket a szavakat rágta a szádba.
– Szerintem, felség, mindezt magadtól is jól tudtad –
mosolygott rá a pap. – Akkor pedig minek csűrni-csavarni a
dolgokat?
– Rendben. Észben tartom, amit mondtál. Van még valami. A
püspök atya levelet küldött a minap. Azt írta, siessünk, és még
húsvét előtt vonuljunk be a városba, hogy aztán
megmutathassam a népemnek, mennyire a szívemen viselem
az egyház tanításait. Számításaim szerint azonban nagypéntek
előtt képtelenség elérnünk Krakkóig. A húsvét ünnepét pedig
nem rondíthatjuk el világi hívságokkal.
– Valóban, a püspök siettet, és talán nincs tisztában azzal,
milyen lassan halad ez a rengeteg ember. Talán azt hitte,
napokkal előbb bevonulhatsz – mondta Solikowski
gondterhelten, majd hirtelen felvidult a képe. – Éppen utunkba
esik Krakkó előtt Mogiła kolostora. Ciszterciek lakják, híres
zarándokhely a csodatevő keresztje miatt. Onnan húsvéthétfőt
követően néhány óra alatt elérheted a Királyok útját, és
megtörténhet az ünnepélyes bevonulás. Mogiła pedig éppen
alkalmas hely arra is, hogy elvonulj, és egész lényeddel add át
magad a vallási áhítatnak. Mindez azért is fontos lenne, mert a
császárpártiak ármánykodása miatt elterjedt rólad, hogy – már
megbocsáss, felség –, nem vagy jó katolikus, hiszen
ariánusokkal6 és kálvinistákkal veszed körbe magad, ráadásul a
töröknek is adót zetsz.
 – Mint ahogy némely lengyel király is tette – dörmögte a
bajsza alatt Báthory, de a célzás ellenére jó kedve kerekedett,
mert a kanonok ötletét okosnak találta. – Mit is mondtál?
Mogiła? Mintha hallottam volna róla. Talán Długosz mester
lengyel krónikájában7 olvastam a kolostorról? Tudtad, hogy a jó
Tarło szenátor, aki a lengyel követséget vezette hozzám,
megajándékozott ezzel a könyvvel? Azóta esténként ezt
olvasgatom, hogy minél jobban megismerjelek benneteket, mire
a korona végre a fejemre kerül.
Éppen eddig jutottak beszélgetésükben, amikor Detre Kristóf
nyargalt oda Varsány nyergében. A menet éléről hozott híreket.
– Felség, nem messze tőlünk nagyobb csapat tartózkodik.
Vagy száz ember. Azt mondják, eléd jöttek, hogy hódoljanak
neked. Kérik, hogy fogadd őket.
– Ki a vezetőjük? – kérdezte Báthory, akit idegesített, hogy
újból lelassítják amúgy is döcögős haladását.
– Zawichost várnagya, felség. Piotr Kłoczewski, ha jól
mondom.
– Zawichost bő egy heti járásra van innen, felség – mondta a
kanonok. – Kłoczewski kastellan híresen jó katona, ért a tengeri
hajózáshoz is. Miksa-pártinak ismerem, ha hódolni jött, úgy
eggyel csökkentheted az ellened fenekedő szenátorok számát,
uram.
– Legyen hát – sóhajtotta a király. – Majd odakanyarodunk, ha
elérjük a táborukat.
Kisvártatva egy szép, tágas, vizenyős mezőhöz értek, ahol
valóban jókora csapat várakozott, utazókocsijaikból kifogták a
lovakat, és pányvára engedték őket, hogy kedvükre legeljenek.
Nagyobb részük köznemes volt, öltözetük alapján, és volt, aki a
feleségét vagy a lányát is magával hozta. A füvön, árnyas fák
alatt ültek, a közelben sebes sodrású patak zúgását lehetett
hallani. A fejedelem néhány lovasa kíséretében kifordult a
menetből, és a csapat kapkodva szedelőzködni kezdett. Mire
Báthory odaért hozzájuk, a megilletődött sereglet föveget véve,
hajtott derékkal fogadta.
Báthory látta, ki lehet a vezetőjük, a délceg, nála valamivel
atalabb fér t testtartása, öltözete és értékes kardja emelte ki a
többi közül. Odalépett a király lova mellé, és megcsókolta a
kengyelig lógó hosszított dolmánya szegélyét.
– Gyönyörű helyet választottál a hódoláshoz, kastellán –
mondta Báthory barátságosan. – Hallom, messziről érkeztetek,
hogy találkozzatok velem. Ha módotokban áll, tartsatok velünk,
hogy lássátok bevonulásunkat és a koronázást a fővárosban.
– Felség, nem tudom, mivel érdemeltük ki barátságos
szavaidat. Remeg a szívem, hogy ily nagy kegyben részesítesz
bennünket, Zawichost környéki nemeseket – felelte a kék
szemű, szőke fér , aki nem színészkedett, valóban reszketett a
hangja a nagy tisztességtől, hogy így leereszkedett hozzá az új
király.
– Hallom, nemrég még Miksa pártját fogtad, ezért kétszeresen
is örülök neked. Nem mindenki képes félretenni a büszkeségét,
becsüllek érte.
A várnagy e szavakra előbb elfehéredett, majd elvörösödött.
Meglepte, hogy az újonnan érkezett uralkodó ennyit tud róla.
Fejet hajtott, és rövid beszédbe kezdett.
– Az Úristen nehéz megpróbáltatásnak vetett alá minket
bűneinkért. Annyira szétszakadoztunk, hogy királyt sem
tudtunk egyetértve választani. A gonoszság eláradt a hosszú
interregnum alatt, a jog és irgalom veszendőbe ment. Felség,
tőled várjuk az ország újjászervezését. Kormányozz bölcsen és
igazságosan, árassz boldogságot és dicsőséget honunkra. Élj
boldogan és sokáig felséges nőddel, a Jagelló család utolsó
sarjával együtt. Szívünkből kívánjuk, hogy Anna hercegnő szép
királyi gyermek atyjává tegyen téged, felséges urunk!
Az utolsó mondatot hallva Báthory arca megkeményedett.
Átható tekintetét szinte belefúrta a kastellán arcába: azt
szerette volna kifürkészni, hogy ez az ostoba ember csupán
oktalanul szólta el magát, vagy szántszándékkal akar gúnyt
űzni belőle. Miután végtelennek tűnő pillanatokig nem szólt
semmit, a zawichostiak és a Báthoryt kísérő urak kezdtek
idegesen pillantgatni maguk körül, félve, hogy bármely
pillanatban kitörhet a király haragja.
Báthory úgy látta, a kastellán inkább ostobaságában mondott
butaságot, mint szántszándékkal, ezért nem akarta tetézni a
bajt, és nem hozta szóba ballépését.
– Örülök a szavaidnak. Ha minden szenátor így gondolkodna,
Lengyelország ügye sokkal jobban állna. Azon leszek, hogy
megteremtsem az egységet, megszüntessem a széthúzást, és
megvédjem a határainkat. Most térjetek haza, és várjátok az
üzenetem. Amint hadba szólítalak, gyertek a zászlóm alá.
A király szavaira a zawichosti várnagy, aki közben rájött, hogy
az idős királylány vélt termékenységének felemlítésével
hatalmas bakot lőtt. Zavarodottan elvörösödött, feje
lehanyatlott, mintegy elismerve, hogy büntetésük indokolt,
jogosan küldi őket haza az uralkodó, pedig egy perccel korábban
még magával hívta őket Krakkóba. Így eshet ki valaki egyik
pillanatról a másikra az uralkodó kegyeiből, gondolta Szláva, aki
mindezt a fejedelem oldalán hallgatta végig. Báthory
megfordította a lovát, és visszaügetett a Tarnóba tartó főútra.
– Még hogy Anna hercegnő szép királyi sarjjal ajándékoz meg –
dohogta a kanonoknak Báthory. – Megártott neki a bor és a
hirtelen jött napsütés, én mondom, atyám.
– Helyesen cselekedtél, felség, hogy nem aláztad meg a
kelleténél jobban – mondta a pap. – A büntetése is éppoly
arányos, mint bolond szavai. Most főhet a levében, és ha hívod,
még nagyobb lelkesedéssel jön majd a seregedbe, hogy
vitézségével feledtesse ostobaságát.
– Attól tartok, rövidesen szükségünk is lesz a szolgálataira.
Nem hiszem, hogy fegyver nélkül megszilárdíthatnám az
uralmam, bár azon leszek. Ahogy egyre inkább megismerem a
lengyel ügyeket, nemhogy tisztulna a kép, inkább zavarosabb
lesz. Törvényeitek és szokásaitok még a magyarnál is
kuszábbak.
– Ne aggódj, felség, a kujawi püspök és jómagam is
segítségedre leszünk, hogy eligazodj. Bízz Zamoyski vajdában és
a Zborowskiakban is. Ez már egy erős szövetség, amire
építhetsz.
– Remélem, Zamoyski visszaér Krakkóba, mire mi is
bevonulunk. Bécsbe éppen azon a napon érkezett meg, amikor
Miksa a császárpárti követség könyörgésére nagy nehezen esküt
tett a lengyel szenátus feltételeire, és királlyá koronázták az
Augustinusok templomában. A szertartást, ha jól értesültem, az
esztergomi érsek celebrálta. Nem tudom, milyen koronával
tették, és azt sem, mennyire törvényes ez az egész. Szerintem
semennyire. A koronázása március 23-ra esett, most pedig
április 14-e van. Ha Zamoyski nem időzött Bécsben a kelleténél
hosszabb ideig, már vissza is térhetett Krakkóba.
– Rövidesen kiderül. Holnap Tarnóba érünk, és a
nagypénteket már a mogiłai kolostorban tölthetjük, imáink
által feltöltekezve Krisztus urunk szentségével. A kolostorból
bárkivel könnyűszerrel érintkezésbe léphet felséged a
fővárosban, akár magához is rendelheti.
 KORONÁS MENYEGZŐ

A következő napon Tarnó városába érkeztek, ahol Báthorynak

megint csalódnia kellett, mert Konstanty Ostrogski herceg,
Kijev vajdája és Volhínia marsallja kitért a találkozás elől, arra
hivatkozva, hogy fel kell készülnie a tatárok állítólagos
betörésére. A király jó képet vágott az újabb nagyhatalmú
szenátor vonakodásához, és az elébe járuló küldöttséggel nem
éreztette kedvtelenségét, sőt süvegét megemelve mondott
köszöntőt a herceg egészségére.
Innen három nap alatt elértek Mogiłába, miközben a királyi
kíséret kétezer főről a háromszorosára duzzadt. Ahol elhaladtak,
a koronázás, a királyi menyegző és az újabb országgyűlés hírére
a köznemesség – gyakran családostul – felkerekedett, és velük
tartott. Mogiła a kolostor köré épült, és közepes falunak
számított. Nem fogadhatott ennyi embert, de április vége
szokatlan meleget hozott, és a legtöbben a tágas mezőkön,
sátrakban pihenték ki az út fáradalmait.
Báthory és legszűkebb kísérete a cisztercita kolostor kőfalai
mögé húzódott, a király ugyanakkor nem kért magának
különösebb lakosztályt, megelégedett egy cellával a
vendégházban, a kolostor apátjának tudomására hozva, hogy a
húsvét napjaiban amúgy is inkább az ájtatosság felé fordul,
magához csupán kenyeret, bort, zöldségeket és halat vesz, azt is
módjával.
A kolostorba kora este érkeztek meg, a nagypéntek előtti
napon, április 19-én. Báthory, miután rövid pihenőt tartott
kicsiny cellájában, amely a kolostor vendégszárnyában
helyezkedett el, szűkös vacsorát vett magához, majd megkérte
az apátot, mutassa meg neki a székesegyház csodatevő
keresztjét, amelynél megkezdheti lelki felkészülését Jézus
feltámadásának és mennybemenetelének ünnepére. Az apát –
aki nagy bizakodással fogadta Báthoryt, hiszen azt remélte, a
királyi kegy a koronázást követően Mogiłára vetül, mivel a király
jó szívvel gondol majd vendéglátóira – örömmel tett eleget a
kérésnek.
Az udvaron javában állították a nagyobb urak sátrait, a
testőrség pedig elfoglalta a neki kijelölt helyeket. Báthory
néhány bizalmasával átvágott közöttük, és a templom
főbejáratán át belépett a székesegyházba, amelynek égre törő,
háromszög alakú homlokzata a kolostor épületéhez illeszkedett,
arra merőlegesen. Az apát az oltár elé vezette Báthoryt. A
szentélyben hatalmas szárnyasoltár állt, középpontjában Szűz
Mária szobrával, karján a kis Jézussal. Az oltárszekrény két
oldalán Krisztus életének egyes jeleneteit festette meg a
művész, valamint a próféták képmásait lehetett felfedezni
rajtuk.
Báthory lenyűgözve állt a csodálatos oltár előtt.
– Rendkívüli erő sugárzik a templomotok köveiből, atyám –
fordult az apáthoz. – Erő, áhítat és alázat. Különös keveréke
egyházunk legfontosabb vonásainak.
A ciszterci meglepetten nézett az uralkodóra.
– Örülök, hogy így érzed, felség. Bennem is hasonló érzések
kavarognak, amikor belépek ide. Pedig én immár a negyvenedik
éve tapodom e köveket, és még mindig meghitt áhítat fog el
ezen a helyen. Bizonyára sok más mellett hozzájárul az is, hogy
igen régi a templom. Több mint háromszáz esztendeje áll ezen a
helyen.
Az apát a jobb oldali kereszthajóba vezette Báthoryt.
 – Ezt a képet negyven éve fejezte be egyik szerzetestársunk,
éppen abban az esztendőben, amikor idekerültem.
– Jézus a keresztfán a két latorral – mondta Báthory a
festményt tanulmányozva. – Gyönyörű. De hol van a Csodálatos
Kereszt? És mitől az?
Az apát a bal oldali kereszthajó felé intett.
– Mindjárt magad is meglátod, miért tartják csodatevőnek.
Báthory valóban könnyen rájött a kereszt különleges titkára. A
jó három öl magas feszület valami különlegesen szép erezetű
fából készült, rajta pedig a megfeszített Jézus festett szobra volt
látható, fejét valóságos hajzuhatag, arcát pedig igazi szakáll
keretezte.
– Ilyet még valóban nem láttam eddig – mondta a király,
különösebb meglepetés nélkül. Hangjából némi iróniát
hallhatott volna ki az apát, ha van rá füle.
– A legenda szerint – suttogta megrendült hangon a ciszterci
–, amikor a feszület felkerült a falra, másnapra kinőtt a haja és a
szakálla.
– Látom. Gondolom, rengeteg zarándok keresi fel a kolostort,
hogy láthassa a csodát.
– Jól gondolod, felség. A pünkösdöt követő úrnapi
ünnepségek, valamint a Szent Kereszt felemelésének ünnepe
idején tömegével jönnek el hozzánk a hívők, hogy
részesülhessenek a Csodatevő Kereszt látványában.
– Köszönöm, hogy beavattál a templomotok csodáiba –
mondta Báthory. – Most, ha megengeded, szeretnék egyedül
imádkozni a kereszt előtt. Egyúttal kérlek, a holnapi napon adj
módot arra, hogy egyszerű hívőként vehessek részt a templomi
áhítatban. Mindenben a legalázatosabban fogom követni
útmutatásaid.
– Megtisztelsz bizalmaddal, felséges uram. Látom már, hogy
nem igazak azok a pletykák, amelyeket ellenségeid terjesztenek
rólad. Igaz, alázatos híve vagy a római egyháznak.
A következő napot Báthory az ájtatosságnak szentelte, de már
szombat reggelre magához kérette Andrzej Zborowski
udvarmestert, a Bécsből éppen hazatért Jan Zamoyski bełzi
vajdát, valamint a kujawi püspököt képviselő Solikowski
kanonokot.
A három fontos ember éppen akkor érkezett meg a kolostorba,
amikor Báthory is visszatért hajnali lovaglásából, ahová csupán
néhány testőre, valamint Szláva, Báthory Boldizsár, Balassi
Bálint és Detre Kristóf kísérte el.
A király felettébb jókedvűnek látszott, az egész társaság
vidám volt. Bár tőrön kívül nem viseltek fegyvert, a lovak
nyeregkápájáról mégis gerlék, fácánok és nyulak sora lógott.
Kristóf karján büszkén feszítette ki begyét Cser, és Balassi
baljába is egy szép sólyom kapaszkodott. Húsvét idején csak
ennek a fegyver nélküli vadászatnak hódoltak az urak, bár ha
úgy vesszük, a két éles csőrű és karmú ragadozó is olyan volt,
mint a villámgyors nyílvesszők, amelyeket értő kezek lőttek ki
áldozatukra: halálosan pontosak.
Báthory megpillantotta a lovasokat, és intett a kíséretének,
hogy távozhatnak. Leszállt gyönyörű arabs telivéréről, és az
udvaron fogadta a három nagyurat. Zborowskit és Solikowskit
már jól ismerte, ezért gyelme Jan Zamoyskira terelődött,
akinek nagyszerű képességeiről ódákat zengtek azok, akik
ismerték. A király persze pontosan tudta, mit is köszönhet
ennek a feltörekvő fér nak. Azt is tudta, aznap sok minden
eldől kettejük között. Remélte, igazak a hírek, és Zamoyski
valóban olyan rátermett és hűséges, amilyennek mondják.
Báthory mellett csak Szláva maradt, illetve csatlakozott hozzá
két tanácsosa, Kovasóczy és Berzeviczy, valamint Sulyok Imre,
aki nemrég érkezett meg Krakkóból, ahol Báthory követeként
volt jelen a politikában.
Zamoyski a király elé lépett, előbb meghajolt, majd fél térdre
akart ereszkedni, hogy az uralkodó dolmánya szegélyét ajkával
illesse. Báthory azonban megelőzte, vállánál fogva felemelte,
magához ölelte, és két oldalról arcon csókolta.
– Csakhogy személyesen is megismerhetlek! – mondta
örömtől sugárzó arccal, nyájasan a király. – Sok jót hallottam
rólad, és tudom, mennyit tettél értem! Gyere, hadd nézzelek!
Azzal kissé eltartotta magától, bár a vállát nem engedte el.
Érdekes egymással szemben látni e két fér t, futott át Szláva
fején, aki mindkét hatalmasságot szinte apjaként tisztelte, és
felnézett rájuk.
A magyar és a lengyel nagyúr egyforma magasak voltak, de
Zamoyski alakja karcsúbb, minden bizonnyal azért, mert tíz
esztendővel kevesebbet számlált. Hullámos, szőke sörény
foglalta keretbe arcát, bajuszt viselt, szakállt azonban nem.
Átható kék szeméből határozottság, tetterő és értelem
sugárzott. Bőre a királyéhoz képest lányosan fehérnek hatott, és
persze amúgy is, Báthory bajsza, egyenes szálú, kétoldalt
felnyírt haja fekete volt, szeme is sötét, átható.
– Mivel érdemeltem ki ezt a nagy kegyet? – kérdezte
megrendülten a bełzi vajda.
Latinul szóltak egymáshoz, és a tanult hallgatóság rájöhetett,
mindketten tökéletesen birtokában vannak e nyelv retorikai
nomságainak.
– Hallottam ezt-azt – mosolyodott el Báthory –, és ne hidd,
hogy csak azokra hallgatok, akikről tudom, hogy nem
mondanának rosszat rólad. Még az ellenfeleid is elismerik a
képességeidet.
– Kardom, karom és minden tudásom a tiéd és az országé,
felség! – hajolt meg ismét a vajda.
– Helyes, a karod erejére és az eszed élére is számítok! A
latinodból kiérzem, Páduában tanultál, mint erdélyi
tanácsosaim java része. Ennek is örülök. Így még könnyebben
megértjük egymást.
 Báthorynak hirtelen elege lett a fölös cirádákból, elengedte
végre Zamoyskit, és intett, hogy kövessék.
– Sok dolgunk van, urak! Vajda uramnak be kell számolnia,
hogyan fogadta Miksa császár, másrészt szeretném, ha
megállapodnánk, miként vonulok be a fővárosba. Reggel
Krakkóba küldtem a tanácsosomat, Blandrata doktort, vigyen
ajándékot a nevemben Anna hercegnőnek, egyben nyugtassa
meg, hogy a szívem és a szavam az övé. Azt az ígéretet vitte
tőlem, hogy hétfőn végre találkozhatunk. Remélem, nincs
akadálya.
– Nincs, felség – szólt közbe a kanonok. – A város és a hercegnő
epedve vár.

Azon az estén Báthory hirtelen magához hívatta Mózest. Nem a

szokásos vizitre, az megtörtént az előző nap hajnalán, hetente
csupán kétszer fogadta a atal doktort az uralkodó.
Báthory nem egyedül várta apró cellájában, Blandrata is jelen
volt. A kis tér furcsán hatott Mózesnek, nem illett a királyhoz a
szerzetesi cella, de tudta, hogy Báthory szántszándékkal nem
kért fényesebb lakosztályt.
A király kissé zavartnak tűnt, Blandrata arca pedig
feszélyezettséget sugallt. Mózes türelemmel várta, hogy
beavassák. Báthory fel-alá járkált a szűk térben, kezét
összekulcsolta a háta mögött. Néha megállt, és hol Mózesre, hol
Blandratára pillantott, aztán végre megemberelte magát, és
némi torokköszörülés után megszólalt.
– Fiam, amint tudod, napokon belül megejtjük az esküvőt
Annával. Khm, tudod, a nászéjszaka… Szóval, ismered a
nyavalyáim, a vesém állapotát, te tudod a legjobban, miféle
kínok gyötörnek, és bár nem vetem meg a fehércselédek
szolgálatait, bajaim miatt ritkábban élek velük, mint szeretném.
Nem húzom tovább a szót, miért is magyarázkodnék előtted?
Mindketten tudjuk, leendő arám kissé túlérett, és félek, nem sok
kedvem lesz ahhoz, amit meg kell tennem. Arra kérlek,
mihamarabb keverj olyan elixírt, ami olyannyira felkelti a
vágyamat, hogy ezt a kényszerű feladatot el tudjam látni.
Miután furcsa kérése végére ért, megnyugodott, és leült.
Blandrata a ára nézett, a válaszát várta.
– Felség, az elixírt holnap reggelre elkészítem neked – hajolt meg
Mózes rezzenéstelen arccal.
Tudta, milyen kínos lehetett előadnia ezt a kérést. Szinte
meghatódott a saját hatalmán, és azon, mennyi minden olyan
titkot ismer, amelyekről még Báthory legfőbb bizalmasainak
sincs fogalmuk.
– Remek! De erős legyen ám! – csapott Báthory kényszeredett
vidámsággal az asztalra.
– Az lesz, uram! Garantálom, ez a szer egy hét alatt úgy
feldagasztja a fér erődet, hogy elégedett lesz az eredménnyel
mindenki, aki Lengyelország javát akarja!

Blandrata öreg szürkéjén ügetett, mellette Mózes igyekezett

lépést tartani vele. Csupán Szláva, Kristóf, valamint négy
darabont kísérte őket, akik közül egy vezetéklovat húzott maga
után, a nyeregkápára furcsa alakú ládát erősítettek. Az elöl
haladó két darabont egyike a Piastok vörös alapra festett fehér,
kiterjesztett sast ábrázoló zászlaját emelte kengyelvasához
támasztva, míg a másik Báthory sárkányfogas címerét vitte. A
köznép és a városi őrség is tudta, hogy ki kell térniük a lobogók
elől, és át kell engedniük a zászlókat követő csapatot, mert az a
király nevében jár.
Nyugat felé haladva egy kisebb halomról elébük tárult Krakkó
hatalmas, kőfallal körülvett, majd’ ötven bástyával erősített
városa. A falakon belül látszottak a magasabb épületek pirosló
tetői, és a számtalan templom égnek meredő tornya. A Wawel
oly távol esett tőlük a város túlfelén, hogy a reggeli párában
csupán a kontúrjai látszottak a városhoz képest kisebb dombra
épült várpalotának.
Mózes álmélkodva húzta meg a kantárt. Az eddig látott
nagyobb városokhoz, Gyulafehérvárhoz, Medgyeshez,
Brassóhoz, Szucsávához, de még Kolozsvárhoz mérten is
óriásinak és fenségesen gazdagnak hatott ez a város. A ú arcán
mosoly suhant át, mert eszébe ötlött, milyen izgalommal
vegyes félelem fogta el, amikor három esztendővel azelőtt
először tapodták Gyulafehérvár utcaköveit kopott sarui. Most
újfent izgatott volt, de a legkevésbé sem a város látványa
zaklatta fel, hanem az a tudat, hogy hamarosan megismerheti
az édesanyját. Blandrata azért szólította maga mellé, mert
rájött, jobb alkalom nem is kínálkozhat arra, hogy feltűnés
nélkül bejuttassa át Mária udvarhölgy lakosztályába.
– Hatalmas – mutatta apjának. Blandrata észrevette, milyen
elképesztő hatással van a úra a város látványa.
– Szerencséd van, nem minden bevezető útról ilyen csodálatos
Krakkó látképe. De kapaszkodj erősen a kantárba, belül még
szemkápráztatóbb. És a Wawel! Igen, a Wawelre nincsenek
szavak!
Tovább ügettek, rövidesen átkeltek a Pridník folyócska
fahídján, és elérték a falon kívülre eső útmenti házsorokat, ezt a
városrészt Szentmiklósnak nevezték a helyiek. A házak nem
voltak se szépek, se csúnyák, viszont eltakarták előlük a várost.
Egy enyhe balkanyar után aztán ismét szembetalálkoztak a
falakkal, illetve a Grodeki-kapuval, de nem itt, hanem a kissé
északabbra eső Flórián-kapun akartak bejutni, mégpedig azért,
hogy azt az utat kövessék, amelyen majd Báthory lovagol át
kíséretével a városon. Ugyanis a régi szokások szerint az új
uralkodónak a Királyok útján kellett végigvonulnia a
koronázóvároson, ez az út pedig a Flórián-kapunál kezdődött,
átvezetett a Flórián utcán, a főtéren, majd a Grodzkán
folytatódott, amely elérte a Wawelbe felfutó emelkedőt. Így
aztán a kis csapat északnak fordult, és kisvártatva egy újabb
előváros utcáinak kövein kopogtak lovaik patkói, amit
Kleparznak neveztek a lengyelek, majd szinte belefutottak a
városfal előtt terebélyesedő soktornyos, égetett téglából épült
kerek erődbe, amelyre Mózsi Szláva elbeszélései alapján rögvest
ráismert: az csak a Barbakán8 lehet, amit jó háromnegyed
évszázaddal azelőtt emeltetett János Albert király, a török
inváziótól félve.
– A Barbakán – erősítette meg Blandrata. – Báthory tehát itt
kezdi meg bevonulását holnapután, mögötte nyílik a Flórián-
kapu.
A Barbakánt csapóhíd kötötte össze a városkapuval, és amint
áthaladtak a vastag tölgyfa gerendákból álló hídon, Mózsi látta,
hogy a várfalat jó harminc öl széles vizesárok veszi körbe. A
kapun beléptetve azt is érzékelte, hogy a falak igencsak
vastagok és magasak. Bár nem sokat értett a várvíváshoz,
sejtette, a város erődítményeit nem lehetne könnyűszerrel
bevenni.
– A Barbakán talján mérnökök munkája, az akkori
legmodernebb tervek szerint épült – magyarázta a doktor. –
Állítólag bevehetetlenné teszi erről az oldalról a várost.
Nyugaton pedig ott a Visztula két sebes sodrású ága, és persze a
sziklára épült Wawel. Kevés jobban védhető nagyvárost
ismerek, mint ezt.
A kaputól néhány perc alatt beértek a főtérre. Mózes itt már
közelről csodálhatta meg a Szűz Máriának szentelt hatalmas
székesegyházat, amelynek két tornya formára és magasságra is
elütött egymástól. A kaputól idáig zsúfolva volt emberrel a
bevezető Flórián utca, de a téren, bármilyen hatalmas is volt,
még több ember nyüzsgött, mindenki a dolga után futott, hogy
az elkövetkező két napban a húsvét ünnepére, és persze az új
király bevonulására fordíthassa gyelmét. Mózes érzékeny
patikusorrát fojtogató bűz csavarta, az itteni csatornák
szagához képest Gyulafehérvár bűze semmi, állapította meg.
Szláva a tér közepén terpeszkedő árkádos, csipkés pártázatú
épületre mutatott.
– A város büszkesége. Még sohasem láttam hatalmasabb
építményt. A posztóárusok és egyéb kereskedők lakják.
Mózes és Kristóf is megbámulta az épületet, amely nem is
nagyságával, inkább kecses szépségével vonta magára a
gyelmüket.
– Menjünk, a hercegnő már biztosan türelmetlen – mondta
Blandrata. – A bevonulás után kedvetekre bejárhatjátok a várost.
A tér délnyugati sarkán befordultak a Grodzkára, amely
egyenesen a Wawelhez vitt. Az utca két oldalán több templom
és kolostorépület mellett haladtak el, erre érezhetően csökkent
az embertömeg.
A Wawel belül feküdt a város védművein, a Grodzka végén
azonban, a Szent Egyed-templom mellett elhaladva át kellett
kelniük egy kisebb patakon átívelő hídon, majd a királyi vár
északi oldalán, egy közepesen emelkedő kövezett úton jutottak
el a Wawel kapujáig, amely közvetlenül a vár székesegyháza
mellett engedte át az arra érdemeseket.
Mózes egész úton a mellettük elsuhanó házakat,
templomtornyokat és a Wawel vöröstéglás falait, tornyait
szemlélte, és szó szerint tátott szájjal bámulta a csodákat.
Kristóf hozzá hasonlóan meg gyelt mindent, míg Blandrata és
Szláva összemosolyogtak álmélkodásukon, nekik mindez már
nem okozott meglepetést.
A székesegyházat megkerülve a vár tágas udvarára jutottak, és
Mózes szemét szinte elvakította a templom egyik
oldalkápolnájának kupolája, amely aranyló fénnyel verte vissza
a nap sugarait.
– Mintha aranyból volna – mutatta ámuldozva Kristóf.
 – Merthogy aranyozott a teteje. Maga Jagelló Anna parancsára
készült így. Az apja, Öreg Zsigmond és a bátyja, Zsigmond Ágost
nyugszanak benne.
Végre befordultak a királyi palota kapuja elé, ahol az ifjak a
boltív felett egy latinul írt mondatot olvashattak: deus nobiscum
quis contra nos, betűzte magában Mózes, és tudta, az idézet Pál
apostoltól való: ha Isten velünk, ki ellenünk. Beljebb, a boltív
alatt három kőcímer alatt léptettek el, az egyik embert felfaló
koronás sárkánykígyót ábrázolt, a másik kiterjesztett szárnyú
koronás sasmadarat, a harmadik pedig egy kardot emelő,
vágtató lovagot: a Sforzák, a Piastok és a litván herceg címereit
ismerte fel bennük Szláva. Még föl sem ocsúdhattak, máris a
palotaudvaron találták magukat, ahol már Szláva szája is tátva
maradt a gyönyörűségtől, hiszen ott még ő sem járt soha. A
halványsárgára festett falakon, a boltíves árkádok és a második
emelet kecses oszlopsorai felett bámulatosan szép
falfestmények sorakoztak.
– Még Öreg Zsigmond ifjúkorában kezdték építeni olasz
mesterek – mondta Blandrata. – Tűzvész pusztított, és aztán
kezdtek az új palota átépítéséhez. Amikor itt járok, úgy érzem
magam, mintha egy itáliai herceg palazzójába csöppentem
volna.
– Még soha nem láttam ilyen szépet – álmélkodott Kristóf. – És
azok a festmények, a tető alatt? Kiket ábrázolnak?
– Úgy hallottam, az antik Róma császárait festették oda – vont
vállat az olasz. – Ki tudja, miért éppen őket, ide, lengyel földre?
Talán feleségének, az olasz Bona Sforzának akart kedveskedni
ezzel Zsigmond? Őszintén, nem tudom.
Az udvaron leszálltak a nyeregből, a majordomus
türelmetlenül sietett eléjük.
– Uraim, az ég szerelmére, szaporán, a hercegnő rettenetesen
türelmetlen!
 Blandrata intett a darabontoknak, hogy hozzák a ládát,
közben pedig magához intette Mózest és az udvarnagyot.
– Uram, ha minket bevezettél a hercegnőhöz, kérlek, ezt az út
kísérd át Mária udvarhölgyhöz. Füvesember, a hölgy kérette
magához, tud az érkezéséről.
A majordomus fontoskodva bólintott, majd sietve eléjük
vágott, és sebes léptekkel megiramodott a palota északi szárnya
felé. Az első emeleten, gyönyörű, festményekkel és gobelinekkel
sűrűn teleaggatott folyosón jutottak el az infánsnői lakosztály
fogadóterméig. Ott Kristóf átvette a ládát a darabontoktól, és
Blandratával, illetve Szlávával belépett a terembe. Mózsi éppen
beleshetett mellettük, amikor a kétszárnyú ajtó kinyílt, és
néhány pillanatra láthatta a hercegnőt udvaroncai seregének
gyűrűjében. Nem volt nehéz rájönnie, melyikük a hercegnő,
olyan káprázatos – egyben hivalkodó – kanárisárga ruhát viselt.
Az ajtó becsukódott, majd egy-két perc múlva ismét kinyílt, a
majordomus pedig intett neki, hogy kövesse. Ugyanazon a
szinten maradtak, de megtettek vagy száz lépést,9 amikor végre
az udvarnagy megállt egy sötétre pácolt tölgyfa ajtó előtt, és
pálcájának gombjával hármat koppantott rá. Csinos, élénk
tekintetű komorna nyitott ajtót, Mózes szíve pedig a torkában
dobogott, amikor belépett a szobába.
Még érzékelte, hogy a komorna kilibben mellette, és
becsukódik mögötte az ajtó. A szoba közepén, egy kerek asztalka
mellett, a bútor lapjának támaszkodva ott állt egy sudár nőalak,
akinek azonban csak a sziluettjét láthatta, ugyanis az ablakon
beáradó délelőtti napfény teljesen körberagyogta termetét.
– Gyere beljebb, am! – hallotta a jelenés mély, kissé remegő
hangját.
Tett néhány lépést, önkéntelenül oldalazva, hogy a napfény ne
zavarja a látását. Minden lépésnél úgy érezte, a lábai nem fogják
bírni, és összeesik. Végül mégsem rogyott a földre, és ott állt az
asszony előtt, akit végre teljes valójában láthatott.
 Mária világoskék, gyöngyökkel gazdagon kivarrt mellrészű
damasztruhát viselt, hosszú hattyúnyakát brüggei csipke
keretezte, aranyszín hajában gyöngyös fejdísz ékeskedett.
Hosszan nézték egymást, aztán szinte egyszerre mozdultak,
de ölelésük kissé félszegre sikeredett, jószerével alkarjukat
fonták egybe, aztán hirtelen szétváltak, mintha mindketten
szégyellték volna a mozdulatot.
– Üljünk le, am – mondta az asszony zavarában, és Mózes
látta, hogy két gyémántszerű könnycsepp pereg végig gyönyörű
arcán. – Látod, borral, aszalt gyümölccsel és aprósüteménnyel
készültem, ami itt, Krakkóban divatos.
Mózes jelelt volna valamit, de eszébe jutott, hogy Mária nem
értene belőle semmit. Észrevette, hogy az asztalra gyelmesen
papírt, tintát és lúdtollat is odakészítettek.
Mária mindkettőjüknek töltött a borból a szépen metszett
kristálypoharakba, majd gyelmét ismét Mózesre fordította.
Amikor a ú felemelte a poharát, az asszony meglátta a gyűrűt,
amelyet Blandratával küldött neki.
Az ifjú kortyolt a tokaji aszúból, és a nehéz, édes bor azonnal
szétáradt a testében. Jó is, hogy így történt, izgalma kissé
alábbhagyott.
Mária is ivott, és arca, amely addig inkább sápadtnak hatott,
kipirult.
– Látom, hordod a gyűrűt.
Mózes önkéntelenül is megforgatta ujján az ékszert. Anyja
folytatta a megkezdett beszédet.
– Amióta tudomást szereztem rólad Blandratától, nem volt se
éjjelem, se nappalom. És az utolsó órák… Nos, azt hittem, soha
nem peregnek le az óra porszemei.
Lengyelül beszélt, Mózes is lengyel szavakkal válaszolt az
árkus papírlapon.
– Hasonlóan éreztem én is, anyám. Az elmúlt hónapokban
mindennap százszor is az eszembe jutott, hogyan találkozunk
majd, és mit is mondok neked.
– Blandrata sokat mesélt rólad. Sokszor beszélgettem veled
képzeletben.
– Én is. Azt hiszem, tudok mindent, amit lehet.
– Megérted, miért kellett így tennem? Nem haragszol? Nem
gyűlölsz?
Mózes kivárt, mielőtt leírta volna a választ.
– Ágnes, aki felnevelt, még kiskoromban elmondta, hogyan
kerültem hozzá. Gyermekként, nem tagadom, gyűlöltelek. Nem
értettem, miért hagytál el. Pontosabban azt hittem, tudom: a
némaságomat okoltam érte. Aztán kiderült, teljesen más okod volt
rá.
A válasz nem volt teljes, és Mária nem akarta annyiban
hagyni.
– Hát most miként vélekedsz? – kérdezte elvékonyodott
hangon.
– Megértettem az indokaidat, és látom, nemigen volt más
választásod. A gyűlöletet és a haragot már kivetettem a szívemből.
– Meg tudsz bocsájtani?
– Igen, bár még egyetlen kérdésre nem tudom a választ.
Blandrata azt mondta, csak te adhatod meg. Ki az apám?
Most Márián volt a hallgatás sora. Látszott, erősen küzd az
érzéseivel.
– Elmondom neked, de meg kell ígérned, soha, senkinek sem
adod tovább. Senki más nem fogja tudni, csak te, Blandrata és
én. Hármunk titka kell, hogy maradjon. Megfogadod, hogy
megtartod?
Mózes esküre emelte a jobbját, közben bólintott: így esküdött,
némán.
– Legyen hát! – sóhajtotta Mária. – Apád a megboldogult
fejedelem, János Zsigmond.
Mózes szeme kikerekedett a válaszra, arca holtsápadt lett.
Mária felállt, és mutatta, hogy menjen vele. Baldachinos ágya
mögé vezette, ahol a kíváncsi szemek elől elrejtve tartotta a
képet, amelyet Varsóban már Blandrata is megtekinthetett.
Mózes még sohasem látta az apja képmását, a gyulafehérvári
palotában ugyanis nem maradt egy sem, ez pedig még akkor
készült, amikor az ifjú fejedelem anyjával, Izabellával néhány
évre elhagyta Erdélyt, és nagybátyja, Zsigmond Ágost oltalma
alatt éldegélt Krakkóban. Erről a képről készíttetett titokban
másolatot Mária a portrét festő mesterrel. Most, hogy Mózsi ott
állt a képpel szemben, ráébredt, valóban nagy a hasonlóság
közte és a képről komolyan rábámuló atalember között,
ráadásul utánaszámolt, és nagyjából éppen abban az életkorban
készülhetett János Zsigmondról a festmény, ahány éves most ő.
– Le sem tagadhatna, ha még élne – szólalt meg Mária.
Mózes még hosszú ideig bámulta apja arcképét, mintha
minden vonását magába akarná szívni, hogy soha ne felejthesse
el.
– A nagyanyád, Izabella királyné tudott a dologról –
magyarázta Mária. – Egykor a kedvence voltam, de amikor
megtudta, hogy a a szerelmes belém… Hogy szerelmesek
vagyunk egymásba, és hogy gyermeket várok, egy királyi
fattyút, őrjöngeni kezdett, és még szerencsém, hogy nem öletett
meg, vagy hogy téged nem öletett meg. Hirtelen haragú,
kegyetlen asszony volt, kitelt volna tőle. Amint megszülettél,
vissza kellett jönnöm Lengyelországba, ahol férjhez adtak egy
idős, tudós nemeshez. Néhány éve halt meg, azóta özvegyként
élek.
Mózes megerősítette a lelkét, elfordult a képmástól, visszaült
az asztalhoz. Volt még kérdeznivalója.
– Más gyermeked született?
– Sajnos nem. Isten talán ezzel büntetett. Az uram lehetett az
oka, mert ugye, nekem már volt babám, akiről persze ő nem
tudott, és engem okolt a gyermektelenségünkért.
 – Szép vagy és atal. Birtokod is van a férjed után. Nem mész
újra férjhez?
– Kérőm lenne, nem is kevés, de félek, inkább a birtok miatt.
Miért kérded?
– Hogyan lesz tovább? Látjuk még egymást?
Mária elpirult a kérdésen, aztán ömleni kezdtek szeméből a
könnyek.
– Ha te is szeretnéd. Nekem nincsen semmi más vágyam.
– Szeretném – írta le Mózes, és a papír átnedvesedett, mert ő
sem állta meg könnyek nélkül.

Kisvártatva a majordomus kopogtatott pálcájával az ajtón, és

visszakísérte Mózest Blandratához. Nevelőapja látta rajta, hogy
nagyon zaklatott, nem kérdezett semmit, és barátai sem, akik
pontosan tudták, hogy Mózsi az elmúlt órában minden
bizonnyal életének egyik legfontosabb találkozásán esett át.
Blandrata, hogy a feszültséget oldja, a hercegnőnél tett
látogatásról kezdett beszélni.
– Képzeld, Anna igen ingerülten fogadott, amióta megérkezett
Krakkóba, általános türelmetlenségben él, és urunk nem
érkezett meg az előre eltervezett időre. Hiába magyaráztam
neki, hogy igyekeztünk, ahogy lehetett, és a királyi küldöttség
számát tekintve kisebb csoda, hogy máris Krakkóba értünk,
mégsem tudtam kiengesztelni.
Mózes csak bólogatott, láthatóan másutt járt az esze, ezért
Szláva vette át a szót.
– Az ajándékunk azonban meglágyította a hercegnő szívét.
– Valamint a két ifjú látványa – tette hozzá Blandrata nevetve.
– Mit tagadjam, rosszul esett, hogy míg velem oly ridegen bánt
az úrnő, addig Szlávát és az addig nem is ismert Kristófot
milyen szívélyesen fogadta.
– És hiányolta Sebestyént, rá is emlékezett – szólt hozzá
Kristóf is.
 – Elmondtam neki, mi történt velünk a hazaúton, erre el
kellett mesélnünk neki az egész történetet – nevetett fel Szláva.
– A börtönt persze kissé komorabban festettem le, mint
valójában esett. Csörgött a lánc, a pince sötét volt és nedves, a
víz poshadt, a kenyér penészes.
Blandrata nyugtázta, hogy Mózsi egyre inkább rájuk gyel, és
vidámságuk eltereli a gyelmét saját gondolatairól.
– Örült a hercegnő az ajándéknak? – folyt bele a beszélgetésbe,
valóban kiszakadva saját világából. – Tudom, apámnak kétségei
voltak emiatt.
– Báthory ötlete volt, és ismerve Anna kényes ízlését, féltem,
egy ilyen egyszerű, mégis régi, meghitt emlékeket idéző
ajándékot talán nem értékel majd kellőképpen, de kellemesen
csalódtam.
– Különös, hogy urunk rengeteg országos dolga mellett ilyen
apróságokra is képes ügyelni – mondta Kristóf. – Emlékezett rá,
hogy egykor János Zsigmond szerette a lantjátékot, és amikor
kedvenc zenésze, Valentinus Bakfark elhagyta, a fejedelemnek
ajándékozta híres lantját.
– Arra is emlékezett – emelte fel mutatóujját Blandrata –, hogy
Bakfark egykor a lengyel királyi udvarban is megfordult, és
Anna sokra tartotta a mestert. János Zsigmond egyébként nem
csupán hallgatni szerette a lant pengését, maga is kiválóan
játszott, sőt, a virginált is meg tudta szólaltam, urunkhoz
hasonlóan.
– Anna pedig, mihelyst elébe tettem Bakfark mester lantját,
elpityeregte magát, és azt mondta, urunk igazán gyelmes és
érzékeny fér ú, aki érti a női lélek rezdüléseit.
Blandrata hamisan elmosolyodott Kristóf szavaira, és Szláva is
csóválta a fejét, ismerve urukat, akit a női nem és lelki világuk,
bizony, annyira sem érdekelt, mint mondjuk a gyapjúkártolás
vagy a paszományvarrás.
 Mire eddig jutottak a beszéddel, visszaértek a város főterére,
ahol látták, serény mesteremberek hozzákezdtek a tér és a
városon átvezető főút díszítéséhez. Hatalmas, színes
szalagokkal díszített fenyőfákat állítottak fel egymástól tíz-tíz öl
távolságra, a fák törzsére pedig címerpajzsokat és zászlókat
aggattak, de még a házakon is megjelentek a Jagellók arany
kettőskeresztet ábrázoló címerei, Báthory sárkányfogas pajzsai,
valamint a Piastok fehér sasmadarai.
A Flórián-kapunál találkoztak a legnagyobb nyüzsgéssel: vagy
ötven szolga azon tüsténkedett, hogy vörös és fehér vásznakkal
borítsák be a Barbakán és a kaputorony látható részeit.
Néhány ács pedig valami nagy faalkotmányon dolgozott,
amiről még nem derült ki, mi lesz, bármennyire meresztették is
szemüket.
Amikor visszaértek Mogiłába, látták, hogy mindenki
serénykedik: a csatlósok uraik fegyverzetét és a lovak
szerszámait tisztogatták, a bőrszíjakat zsírozták, a
kardmarkolatokat és pitykegombokat, kalapforgókat és csatokat
fényesítették. Eközben a szolgák és szolgálólányok az urak és
úrnők díszruháit szellőztették, kefélgették, javítgatták, hogy
mindenki a legszebb és leggazdagabb valójában jelenhessen
meg a húsvéthétfői nagy királyi diadalmeneten, amelyet
legalább olyan ragyogóra képzeltek és terveztek, mint Öreg
Zsigmond éppen hetven esztendővel azelőtti bevonulását.
Báthory még szombat délután is szűk tanácsosi karával
egyeztetett, és a három lengyel úr meglepődve tapasztalta, hogy
leendő királyuk a legapróbb részletekig beleszól a bevonulási
ceremónia megtervezésébe, ugyanakkor a város díszítéséről,
bármennyire érdeklődött a felséges úr, Zamoyskiék nem
beszéltek neki, mert meglepetésnek tartogatták. Miután a
vacsoráig mindent megbeszéltek, Báthory lengyel vendégeivel
és a jelesebb erdélyi urakkal költötte el szerény étkét, amit a
ciszterci kolostor szakácsa készített el.
 Amikor végeztek visszavonult, de másnapra újra magához
kérette Zamoyskiékat, hogy a koronázási szertartásról és az
ország legsürgetőbb dolgairól egyeztessenek.
A vasárnap és a hétfő délelőtt többi része ájtatossággal, vallási
ceremóniákkal telt, majd húsvét hétfőjén, a délután közepén
megérkezett a mogiłai kolostorhoz a lengyelek díszes
küldöttsége, hogy a választott új királyt a Wawelbe kísérje. A
négyezer lengyel lovag és ezer gyalogos élén azok a szenátorok
léptettek, akik nyíltan Báthoryt támogatták. Jan Tenczyński, a
vojnici várnagy vezette fel a küldöttséget, mögötte léptettek a
legfontosabb személyek, úgymint Stanisław Karnkowski, a
kujawi püspök, Pjotr Zborowski, a krakkói vajda, valamint Jan
Zamoyski, a bełzi sztaroszta.
Őket még vagy tucatnyi szenátor követte, ez a lengyelek
összes palatinusának még a negyedét sem tette ki. Amikor a
küldöttséget fogadta, Báthory már tudta, nehéz lesz
megnyernie magának a főrendek további háromnegyedét, nem
mellesleg pedig a litvánokat és a poroszokat is, akik közül senki
sem tette tiszteletét Krakkóban.
A hevenyészett emelvényen az apát legszebb karosszékében
ülve fogadta a követség hódolatát, miközben számba vette
híveit. Ott volt az a négyezer köznemes Kis-Lengyelországból,
akiknek voltaképpen a koronát köszönhette. A fentebb említett
urakon kívül meghajolt előtte Franciszek Krasiński, Krakkó
püspöke, Łukasz Kościelecki, Przemyśl püspöke, Andrzej
Tenczyński, a bełzi vajda, Jan Tarło, a lublini vajda, Andrzej
Zborowski, az udvari marsall, Walenty Dembiński, a kancellár,
Piotr Dunin-Wolski az alkancellár, Hieronim Buzeński, a
kincstartó, Stanisław Szafraniec, a bieci, valamint Jan
Sienieński, a Żarnowi várnagy és még néhány hatalmasság.
Krakkó városának tanácsa, valamint a legjelesebb polgárok is
csatlakoztak a menethez.
 Úgy fogadta tiszteletüket, hogy maguk közé tartozónak
érezzék, ugyanakkor méltóságát is megőrizze. Hagyta, hogy
hosszú, damasztból szabott bíborszín mentéje szegélyét csókkal
illessék, utána azonban magához emelte, és kétfelől arcon
csókolta őket. Ezek után egy díszesen faragott, arannyal
futtatott, nyitott kocsiba ült, amelyet maga Jagelló Anna
küldött neki hatvan, a Jagellók színeibe öltöztetett dalia
kíséretében. Elfoglalta helyét, és négyes sorokba rendeződve
megindult a több ezer ember, hogy elkápráztassa a Krakkóba
érkezett nemesek és polgárok tömegét.
A díszmenetet Pjotr Zborowski, a krakkói vajda és Bán y
György, a fejedelmi lovasság parancsnoka vezette fel, mögöttük
a kujawi püspök és Andrzej Zborowski léptetett. Őket követte a
vörös darabontok ötszáz, kivont kardját a párducbőr kacagány
fedte vállán pihentető válogatott legénysége. Utánuk léptetett
három paripa, ezeket Báthory díszbe öltözött lovászai vezették
fel, hátukat cobolyprémmel szegett bíborszín nyeregtakarók
fedték, nyergük csodálatosan szép volt, aranytól, drágakövektől
fénylett, csakúgy, mint egyéb lószerszámaik. A három paripa
testét fedő ékszerek értékéről már aznap az a pletyka terjedt el
Krakkó-szerte, hogy meghaladja a százezer aranyat.
Ezek után következett Báthory hintója, majd fejedelmi
hadának ötszáz kék és ötszáz vörös darabontja, akiket a
szenátorok külön bandériumai, valamint a köznemesek ezrei és
a magyar kíséret maradéka követett.
A szenátori bandériumok közül tündöklésével – talán túlzó
tündöklésével, amely némelyek szerint el akarta homályosítani
az új uralkodóra vetülő fényt – kitűnt Andrzej Tenczyński ötszáz
lovasa, vállukat hiúzprém kacagány fedte, cobolyprémes
süvegük boglárai egy vagyont érhettek, kardjuk és lándzsájuk
nyelét aranyozott ezüstveretek díszítették. Nyolcvanhat
gyönyörű arabs telivért is felvonultatott, mindegyiket arannyal,
drágakövekkel kirakott lószerszámok tették még fenségesebbé.
 Szerencsés nap volt ez, eső nem esett, felhő sem takarta az
eget, így aztán a sok díszes vért, fegyver, aranyozás-ezüstözés és
a megszámlálhatatlan drágakő szemkápráztatóan ragyogott,
elámítva nemcsak a szegényebb, de még a gazdagabb
polgárokat, sőt a kis- és köznemeseket is, akiknek ritkán volt
része ilyen látványosságban.
A lengyel és a magyar urak ruházata eltért kissé, de nem
annyira, mint a nyugati szabású gúnyák a keletiektől. Ugyanez
állt a fegyverekre és a lószerszámokra is. A hozzáértő szemnek
feltűnhetett, hogy az Erdélyben követségben járt lengyel
nemesek lovai és azok gazdag szerszámzata megegyezik a
magyar urakéval. Ennek oka az volt, hogy Báthory
mindegyiküket egy-egy saját méneséből való nemes paripával,
valamint értékes lószerszámmal ajándékozta meg.
Amikor elérték a Barbakánt, a kujawi püspök megállította a
menetet, és a vörös darabontok sorfala előtt ékes latin nyelvű
üdvözlőbeszédet mondott, a szokásos formaságok közhelyeit
pu ogtatva. Báthory a kocsiban felállva röviden válaszolt, majd
a kocsiból átlendült kedvenc telivére hátára, amely hasonlóan
ékesen volt felszerszámozva, mint három vezetéklova. A
smaragdok, gyémántok és rubintok csak úgy ragyogtak a
kantárszáron, a ló fején arany fejdísz ékeskedett, zablája
színaranyból volt öntve.
Hatalmas alakjának köszönhetően a választott király lován
még fenségesebb látványt nyújtott, mint a kocsiban ülve. Bíbor
damasztmentéje aranyozott szegéllyel volt díszítve, öve arany
skó ummal hímezve, aranyveretes szablyája gyémánttal
kirakva. Cobolyprémmel szegett meggypiros palástot viselt
fekete tollas kalappal.
Mögötte Báthory Boldizsár és Balassi Bálint léptetett,
ugyancsak bíborba, vörösbe öltözve, őket követte Szláva és
Kristóf. A két ifjú most jött rá, miféle munkában voltak
szombaton az ácsok: a kapun belül szépen faragott diadalív
díszlett, amelynek homlokzatán hatalmas, fából faragott fehér
sasmadár tárta szét szárnyait. Amikor Báthory a diadalív elé ért,
a sas kiterjesztett szárnyai láthatatlan kezek által háromszor
összecsapódtak, koronás feje pedig meghajolt az új uralkodót
köszöntve. Ezt ágyúlövések és harsonák dübörgő
hangkavalkádja kísérte, mire a szájtáti sokaság örömében és
lelkesedésében felhördült, majd hangos éljenzésbe kezdett,
Báthory pedig uralkodói méltósággal léptetett végig a Királyok
útján, fel, egészen a Wawel dombjáig.
Szláva és Kristóf bal kezében kivont szablyát tartott, amit bal
vállán pihentetett, így léptetett Báthory mögött. Utóbbi, aki az
utazás végére az uralkodó kedvencévé vált, büszkén feszített
vadonatúj mentéjében. Nem csupán azért, mert ilyen erősen
beragyogta a királyi kegy, hanem amiatt is, mert tudta, hogy
atal, szerencsés, előtte a jövő.
Az ötvenkét napos utazás hatására Krisztina emléke
halványulni kezdett, és egészséges lelke új kalandokra vágyott.
Össze-összemosolygott Szlávával, akinek tekintete hasonlóan
diadalittas volt, mint az övé. Amikor a Grodzkára fordulva
elhagyták a főtér hatalmas éljenző embertömegét, a szeme
megakadt egy gyönyörű leányarcon. Nem volt annyira
szabályos szépség, mint Krisztina, a fejérvári ezüstműves lánya,
de haja bronzosan szőke, arcán kedves szeplők sokasodtak, orra
kissé tos. Kristóf még sosem látott kedvesebb és vidámabb
arcot. A lány szeme összeakadt az övével. Szablyáját kissé
megemelve meghajtotta felé a fejét, mire az elpirult, de
kedvesen ránevetett. Kristóf érezte, hogy megbizsereg a
nyakszirtje.

Amikor Báthory átlovagolt a Wawel főkapuján, a vár összes

ágyúját elsütötték, így jelezve, hogy az új uralkodó megérkezett
a székhelyére.
 A székesegyház elé érve Karnkowski püspök ismét hódolt
előtte, és a lóról leszálló Báthory három főpapja kíséretében
bevonult a templomba, hogy hálát adjon Istennek a lengyel
koronáért. A főpapok előbb a főhajó középpontjához vezették,
ahol Szent Szaniszló, a lengyelek vértanú püspökének sírjánál
mondtak közösen imát. Ezt követően Báthory megkérte Krakkó
püspökét, vezesse oda Hedvig királynő szarkofágjához, mert
Nagy Lajos lányának sírja előtt is szeretett volna tisztelegni.
Karnkowski és Zamoyski tanácsára tette, sőt ők javasolták azt
is, hogy hajtson fejet elődei kápolnájában is Öreg Zsigmond és
Zsigmond Ágost szarkofágjai előtt. Miután ezzel is megvolt, kora
este végre megtérhetett a királyi palotába.
Saját királyi lakosztályait még meg sem nézte, a lengyel
szenátorok és néhány magyar tanácsosa kíséretében azonnal
Anna lakosztályába sietett, hogy először találkozhasson
jegyesével.
Szláva és Kristóf uruk kíséretében bejuthatott a
fogadóterembe, ahol Jagelló Anna udvarhölgyei karéjában várta
jövendőbeli urát. A hercegnő és hölgyei mind fekete ruhát
viseltek, amely Anna lányságának gyászát jelképezte.
Mihelyst a fér ak hada, vagy harminc marcona, kardot viselő
alak betoppant a terembe, a feszültség tapinthatóvá vált. Szláva
női lélekre érzékeny lévén azonnal megérezte, hogy Anna
önuralma határán imbolyog, és szinte hisztérikus állapotba
kergette magát az egész napos várakozás bizonytalanságától.
Szemmel láthatóan alig tudta türtőztetni kitörni készülő
érzelmeit, pedig illett volna visszafogottságot és hűvös
eleganciát sugároznia. Báthory is feszült volt.
Jagelló Anna udvarnagya bemutatta őket egymásnak, majd
Anna hellyel kínálta a terem közepére készített kereveten
jegyesét, aki viszonzásul meghajolt a hercegnő előtt, és kezet
csókolt.
 Mivel nem volt közös nyelvük, Karnkovski püspök tolmácsolt
közöttük. Ez csak fokozta a kényelmetlen helyzetet, amit
Báthory egy drágakövekkel kirakott aranyládika átadásával
próbált oldani. A ládácska láttán Anna arca kipirult az örömtől,
nagyon szeretett ajándékot kapni. Báthory maga nyitotta fel a
csodálatos mívű láda fedelét, amelyben egy gyönyörű,
elképzelhetetlenül értékes ékszeregyüttes foglalt helyet. Az
igazgyöngyökből álló diadém, fülönfüggő és nyaklánc
aranyfoglalata az erdélyi ötvöshagyományok legszebb darabja
volt. Anna felsikoltott, amikor meglátta, és azonnal a diadém
után kapott, hogy felpróbálhassa. Máriát kérte meg, hogy
segítsen neki. Az udvarhölgy előlépett, Báthory tekintete pedig
megakadt az asszony szép arcán. Hosszabb ideig rajta felejtette a
szemét.
– Úrnőm, fogadd el tőlem Erdély legszebb ékszerét, amelyet
csak fellelhettem neked – mondta Báthory, miközben a diadém
Anna fejére került.
Az udvaroncok halk tetszésnyilvánítása közben a hercegnő
magára öltötte a többi ékszert is, amelyek remekül illettek
fekete bársonyruhájához. Egy kis kézitükörben megnézte az
eredményt, és örömében ismét felsikoltott, mint egy bak s.
– Ó, valóban gyönyörű! – csilingelte vékony hangján. – Ugye,
jól áll, hölgyek?
– Csodásan, felség! Ragyogóan! Grandissima! Bellissima! –
hallatszott mindenünnen a művi elragadtatás hamis hangja.
Báthory tanácstalanul nézett a palatinusokra, mint aki már
amúgy is túl sok időt töltött ott, és nem tudja, mit tegyen.
– Köszönöm, felség, a bámulatos hintót, amelyet elém küldött
– jött meg végre a leendő király hangja, és attól, hogy jó témát
talált, kissé megnyugodott.
– Örülök, hogy megelégedésére szolgált, uram – mondta Anna,
és arca felragyogott, mert eszébe jutott valami. – Remélem,
legalább olyan nagy örömet okoztam vele, mint ön Bakfark
lantjával nekem. Amint egy zenészem megszólaltatta, oly sok
régi emlék jutott eszembe drága nővéremről, Izabelláról és a
szegény unokaöcsémről, Jánosról.
– A zenét magam is nagyra tartom, talán ezért maradt meg
emlékezetemben a lant – mondta Báthory, aki magában hálát
adott Istennek, hogy legalább eddig eljutottak. – Talán követeim
meséltek arról kegyednek, úrnőm, hogy magam is játszom
virginálon, ha nem is túl jól.
– Ó, igen, hallottam róla – mondta Anna, aki kíváncsian kezdte
kutatni Báthory arcát. Olyan kíváncsian, hogy az már-már
feltűnővé vált. – Remélem, rövidesen megörvendeztet majd a
játékával – folytatta Anna, de fejét oldalt fordította, hogy jobban
lássa jegyese bal orcáját.
Szláva elmosolyodott, mert rájött, hogy a hercegnő Báthory
állítólagos kiütéseit és kifakadt kelevényét keresi. A lelendő
királynak is feltűnhetett, mert kis krákogás után odafordította
mindkét orcáját, amelyen most sem kiütés, sem gennyes kelés
látszott.
– Asszonyom, hallottam, kissé nehezményezte, hogy ilyen
soká értem csak Krakkóba – terelte komolyabb dolgokra a szót
Báthory. – Mélységesen fájlalom, hogy ezzel gondot okoztam
kegyednek, úrnőm, remélem, ajándékaim és megérkezésem
kárpótolja az átélt izgalmakért. Ugyanakkor azt is köszönöm,
hogy támogatta királyi küldöttségem költségeit, hogy minél
méltóságosabban tehessem meg a hosszú utat. Nem feledkezem
el jóságáról és gondosságáról.
Anna ezekre a szavakra elpirult. Báthory, bár szép szavakba
csomagolta mondandóját, kényelmetlen témát feszegetett.
Egyrészt kinyilvánította, tud róla, hogy Anna nehezményezte
lassúságát és hisztériás rohamot kapott, amikor Krakkóba érve
rájött, hogy Báthory még nincs ott, másrészt noman utalt arra
a nem kis összegre, amellyel Anna a saját pénzéből a küldöttség
utazásához hozzájárult. Mintha a menyasszony annyira kívánná
és sürgetné a vőlegény megérkezését, hogy még zet is érte.
Mindezt pedig leendő férje nem négyszemközt, hanem egy
egész hadsereg előtt tudatta vele. Jagelló Anna kis madárarcán
sötét felhő suhant át, de az a felhő valóban csak átsuhant, mert
még így is érezte, hogy boldog lehet: napokon belül fejére kerül a
lengyel korona, és megvalósul négy évtizedes álma, végre
férjhez megy, ráadásul egy tekintélyt parancsoló, nagydarab és
jóképűnek nevezhető fér hoz, aki még korban is illik hozzá
nagyjából. Legalábbis a takonypóc hímringyó Valois Henrikhez
képest.
Báthory kényelmetlen mondataira csak egy kényszeredett
mosollyal felelt, aztán kezét nyújtotta leendő hitvesének.
– Uram, köszönöm, hogy meglátogatott. Bizonyára kellően
elfárasztotta a bevonulás procedúrája, gondolom, még nem is
vacsorázott. Én magam is elfáradtam e nagy nap izgalmaiban.
Örvendek, hogy megismerhettem végre. Örömömre szolgált,
hogy láthattam. Remélem, holnap is felkeres.
Azzal kezét csókra nyújtotta, Báthory pedig tette a dolgát,
majd felállt, és kissé meghajolva búcsúzott.
– Felicissima notte!10 – mondta olaszul.
Anna szeme hálásan felragyogott az olasz szavakra.
– Felicissima notte, amato monsignore!11
Báthory erre csak morgott valamit a bajsza alatt, miközben
kirobogott a teremből.

Másnap reggel Mózes Szlávával és Kristó al nyakába vette a

várost, miután Báthory szabadnapot engedélyezett két
apródjának. Hétköznapi ruhát viseltek, és kardot sem kötöttek,
csupán egy-egy tőrt tűztek övükbe. Bár Krakkó nagyváros volt,
nem tartottak a bűnözőktől.
Mózes egy vaskos bőr irattartót cipelt a hóna alatt, és
induláskor még a társai sem tudták, pontosan hova igyekeznek.
Még ő maga sem. Sőt nevelőapja, Blandrata sem ismert egyetlen
könyvkötőt Krakkóban, egy nyomdászt azonban igen. A
Grodzkán, közel a főtérhez állt a műhelye. Őt akarták megkérni,
hogy javasoljon egy megbízható mestert, aki míves bőrkötésbe
illeszti a kéziratot.
Kifaggatták Mózest, mit is rejt a bőriszák, ő pedig el is
mutogatta, amennyire tudta.
– Amikor megtudtam, hogy anyámmal találkozhatom
Krakkóban, úgy döntöttem, megajándékozom valamivel, aminek
nincs párja a világon.
– És mi az, amiből egyedül a te birtokodban van egy példány a
világon? – kérdezte Szláva.
– A Herbáriumom, amin már évek óta dolgozom – csapott a
kötegre Mózsi.
– Ó, valóban, abból tényleg csak egy van – felelte Kristóf
elismerően. – De miért kell belőle két példány?
– Először csak egyet akartam, és amikor apám meghozta a hírt
Máriáról, megfogadtam, hogy naponta egy-egy lapot szépen, jó
papírra, színes tintával megrajzolok és megírok. Így is tettem, a
bevezetővel együtt összesen százhúsz lapból áll a könyvem.
– Az bizony szép nagy szám – mondta elismerően Szláva.
– Lehetne jóval több is – legyintett Mózes. – Az évek során
mintegy ötszáz rajzot készítettem már mindenféle szedett-vedett
papírra.
– Arra viszont még nem válaszoltál, miért készül két kötet? –
terelte vissza a szót Kristóf.
– Mihelyst hozzákezdtem, eszembe jutott, hogy a királyt is
meglephetném vele nászajándék gyanánt. Így aztán esténként
ugyanarról a virágról nem egy hanem két lapot rajzoltam meg. A
két Herbárium között mégis van különbség: a bevezető szövege
teljesen más.
– Csodás ajándék mindkettőjüknek – lelkesedett Kristóf, aki
nemcsak a tudós füvesembert becsülte barátjában, de a művészt
is, mivel gyönyörűen rajzolta meg a természetben található
gyógynövényeket. Azt is tudta, hogy emberi arcokat is meglepő
pontossággal ültet át papírra, készített már szénrajzot Kláráról
és barátairól is, nem egyet.
Időközben elérték a főteret. Visszafelé haladtak a Királyok
útján, és a Grodzka főtérhez eső végén Kristóf kutakodva nézte
meg annak a háznak a kapuját, amelynek erkélyén előző nap a
csodaszép lányt látta. Szláva rácsapott a vállára, úgy biztatta.
– Ne aggódj, még ma kiderítjük, ki lakik ebben a házban!
Kristóf válaszolt volna valami cifrát, de Mózsi heves
jeleléséből rájöttek, hogy éppen ide igyekeztek. Az épület
keskeny volt, csupán három ablak tekintett az utcára, és a
jókora, boltíves kapubejáró mellett egyetlen ajtó szerénykedett,
amely a mester irodájába vezetett. A kapu felett pergamenlapot
utánzó, betűkkel áttört cégér himbálózott, A betűk a nyomdai
szedőformák szokásos változatát mintázták, és a Mikołaj
Schar enberg12 szavakat adták ki.
A kapu tárva-nyitva állt, de egy idősebb udvaros ott strázsált,
arra vigyázva, hogy ne sétálhasson be mindenféle jöttment a
mesterhez.
Szláva tőle tudakolta, valóban Schar enberg mester házánál
járnak-e.
A kapus úgy ítélte meg, hogy a három ifjú öltözéke megjárja,
ezért kedvesen szólt hozzájuk.
– Jó helyen jártok, uraim, de a mester úr házon kívül van, a
papírmerítőkhöz ment át, mert a készletünk kifogyóban van.
Rövidesen visszatér, addig üljetek le az udvaron, és ha
megszomjaztatok, szólhatok az érdeketekben a konyhán – hajolt
meg vigyorogva.
Szláva értett a tekintetéből, és egy ezüstgarast csúsztatott a
kezébe.
– Köszönjük a gondosságodat, valóban megszomjaztunk a sok
gyaloglásban, bár jól esett a séta, hiszen ki tudja, hány hetet
töltöttünk nyeregben.
A kapus éppen elindult volna teljesíteni a szolgálatát, de e
szavakra megfordult.
– Jól értem? Az ifjú urak a királyunk küldöttségével jöttek?
– Kapus létedre éles az eszed, öreg – jegyezte meg elismerően
Szláva.
A nyomdász portáján látszott, hogy gazdag. A ház bal oldali
részén, a földszinten jókora területen állt a műhely, felette
tornácos lakrész emelkedett csinosan festve, az udvar végében
fásszín és istálló állt, afelett is lakások lehettek, feltehetőleg a
nőtlen inasok és legények kamrái.
A kapus visszatért a borral, és az Erdélyből Krakkóba vezető
útról kérdezgette őket. Elvihette a hírt, hogy miféle vendégek
tértek be hozzájuk, mert egyre többen vették körbe őket. Ki-ki
úgy tett, mintha munkája után nézne, holott jobbára Szláva
szavát itták.
Így ment ez egy jó fél órán át, amikor az emeleti folyosóról
határozott leányhang szólt le hozzájuk, mire a cselédség
oszladozni kezdett. Kristóf felfelé nézett a tornác alól, és azt a
gyönyörű lányt pillantotta meg, akivel előző nap találkozott a
tekintete a Grodzkán. Olyannyira kihajolt a lócáról, hogy
sikerült hanyatt vágódnia, mire a lány előbb elhallgatott, majd
hangosan kacagni kezdett. Kristóf paprikavörösen felpattant, és
ránézett. A lány is elvörösödött, és abbahagyta a nevetést.
Felismerte.
– Mi járatban az urak?
Lengyel kérdésére Szláva válaszolt. Kristóf közben ráeszmélt,
hogy azzal a kétszáz lengyel szóval, amit ismer, nem sokra megy
majd, ha meg akarja hódítani.
Szláva elmondta, miért jöttek.
– Szerencséjük van, uraim – mondta a lány. – Katarzyna
Schar enberg vagyok, apám vezeti a műhelyt. Ha megmutatják
a kéziratot, megmondom, mennyibe kerül, és mikorra lesz kész.
 Mózes e szavakra kicsomagolta a kéziratot. A lány vetett egy
pillantást a címlapra, meglepődött, majd még jobban
kikerekedett a szeme, amikor meglátta a szebbnél szebb
rajzokat. Haragja elcsitult, és a tekintetéből látszott, hogy a ú
nagyot nőtt a szemében.
– Gyönyörű – mondta. – Ezt kellene tehát bőrbe kötni?
– Igen.
– Rendben. A bőrbe belemetszhetünk címert, akár betűket is,
és arannyal futtathatjuk.
Mózes egy papírlapot nyújtott át az igényeivel. Latinul volt, és
Kristóf megnyugodott, amikor látta, hogy a lány könnyedén
átfutja.
– Négy tallér lesz, és úgy számolom, tíz nap múlva érte
jöhetnek.
Mózes csalódottan rázta a fejét. Nem a pénzt sokallotta,
hanem az időt. Mire Katarzynával megalkudtak, hogy nézzenek
vissza hat nap múlva, megérkezett Mikołaj mester is.

Három nap telt el Báthory bevonulása óta, amikor végre

összeült a királyválasztó szejm. A megválasztott és felesküdött
király dúlt-fúlt, mert sem a poroszok, sem a litvánok nem
képviseltették magukat, és a szenátorok többsége is a
távolmaradásával tüntetett. Közben mindenki előtt
nyilvánvalóvá vált, hogy Miksa, aki hosszú alkudozások után
Bécsben maga is elfogadta a lengyel koronát, már annyit
késlekedett, hogy soha nem fog megérkezni Krakkóba.
A legnagyobb közjogi bonyodalmat mégis az okozta, hogy a
gnieznói Jakub érsek nem volt hajlandó Báthory fejére tenni a
koronát.
A királyválasztó gyűlés kérdéseiről a több ezer köznemes
napközben a Wawel hatalmas, füves udvarán tárgyalt, a
szenátorokkal pedig Báthory esténként a szenátori
ülésteremben tanácskozott, ahol a vajdaságok
köznemességének választott követei is jelen lehettek. Az első
napon Báthory kérésére saját követét, Sulyok Imrét hallgatták
meg, aki tíz napja érkezett vissza Varsóból, ahol a császárpártiak
szakadár országgyűlésén próbálta az öreg gnieznói érsekkel
megértetni, jobban tenné, ha Báthory pártjára állna.
Sulyok kiállt a gyűlés elé, és szép latinsággal kezdett beszélni,
szövegét többen fordították a nemességnek, akik amúgy sem
hallhatták volna mind a tőlük távol beszélő erdélyit. Egyszerű,
fekete mentét viselt, hajadonfőtt állt, zömök, testes alakja, kerek
feje nem árulkodott különleges képességekről, Báthory mégis
kedvelte, mert bölcs és nyugodt embernek ismerte, aki kitűnően
értett és érvelt latinul.
– Felséges uram, mélyen tisztelt szenátor urak és ti, lovagok,
akik a nemzet karja és kardja vagytok! Varsóból jövök, ahol
megtévedt testvéreitek még mindig az osztrák Miksa pártját
fogják, és őt akarják erőnek erejével – akaratotok ellenére –
fölétek emelni.
Mondataira a köznemesi sorokból nagy zúgás, kardcsörtetés
volt a válasz. Amikor elcsöndesedtek, Sulyok folytatta.
– Sok-sok időt töltöttem azzal, hogy minél több szenátorral,
különösen Jakub érsekkel megértessem, ideje volna feladni a
császár iránti hűséget, hiszen látható, sosem jön Krakkóba, hogy
lengyel királyként uralkodjon. Megesküdött ugyan Bécsben a
feltételekre, és a koronázás színjátékát eljátszotta az
Augustinusok templomában, mégis nyilvánvaló, hogy át,
Ernőt akarja ideküldeni, akit pedig még a császárpártiak közül is
sokan elutasítanak. Szavaim, úgy tűnt, meghallgatásra találnak,
Jakub érsek hajlott arra, hogy maga koronázza meg urunkat, a
birtokunkban van a levele, amelyben ezt megerősíti, de később
visszakozott. Ügyünk rosszakarói addig duruzsoltak az érsek
fülébe, amíg úgy döntött, mégsem jön a fővárosba, hogy
megkoronázza urunkat, Istvánt.
 Erre újfent nagy zúgás volt a válasz, és a kérdés is elhangzott,
ezrek szájából, egyszerre:
– Akkor hát mi a teendő?
Erre már nem Sulyok válaszolt, hanem Zamoyski, aki felállt a
helyéről, és mindkét karját felemelve próbálta lecsendesíteni a
nemességet.
– Sokat gondolkodtunk rajta, mitévők legyünk, és azt
javasoljuk, tegye a koronát István urunk fejére a gnieznói
érseket követő második egyházi méltóság: Stanisław, kujawi
püspök.
– Törvényes ez? – kérdezték sokan bekiabálva.
– A törvény azt mondja ki, hogy a gnieznói érsek joga és
kötelessége az új király felkenése, de ha ő eláll e jogától, úgy
megteheti azt a sorban következő főpap. Stanisław püspök
pedig itt van körünkben, és örömmel vállalja e megtisztelő
feladatot.
A szejm tagjai, bár kételkedtek, elfogadták az érvelést, de
Báthory, aki komoran ült a külön emelvényre tett trónszéken,
jelezte, hogy szólni akar.
– Én ezerszer inkább a közbékét óhajtom, mint a koronázást! –
állt fel székéből a választott király, és öklével a levegőbe csapott.
– Kész vagyok a béke kedvéért akár tíz évig is várni a
koronázásra. Emlékezzetek csak vissza, mit ígértetek nekem: itt
lesznek a litvánok, a poroszok, itt lesz az érsek és a nagymarsall.
Körülnézek, és egyiket sem látom. A koronázás előtt
gondoskodjatok tehát a kiegyezésről, mert ha a fejemre teszitek
a koronát, nem bánhatok enyhén az ellenszegülőkkel. Utólag
siránkoznátok, miért bánok velük oly szigorúan. A királyi
méltóságot meg kell oltalmaznom, ezért ellenségeimet
könyörtelenül eltiprom!
Ezekre a szavakra a nemesség megrettent kissé, ugyanakkor
öröm költözött Báthory híveinek szívébe. Érezték, erős királyt
választottak.
 A koronázást azonban nem akarták elodázni, ezért
felzúdultak, és győzködték Báthoryt, ne aggódjon, a kujawi
püspök törvényesen teszi a fejére a koronát, a halasztás csupán a
császárpártiak malmára hajtaná a vizet, és az interregnum
gyászos idejét hosszabbítaná csak meg.
Báthorynak egy kisebb sérelemmel is szembesülnie kellett,
egy olyan üggyel, amely azt jelezte, hogy a választott király már
kimondott szavában sem bíznak. A gyűlés második napján
ugyanis a szenátus és a nemesség egyöntetű kérést intézett
Báthoryhoz: erősítse meg a lengyelek feltételeire Medgyesen tett
fogadalmát a koronázás előtt.
Báthory, hallva a gyalázatosan kicsinyes és érthetetlen kérést,
előbb ellenállt, de Zamoyski megértette vele, hogy az valójában
a koronázási szertartás része, és a külsőségek miatt fontos.
Mindenesetre az új király, a koronázás előtti napokban inkább a
mérgét nyelte, és nem éppen vidáman várta a sorsdöntő
pillanatot. Mellette Jagelló Annának is legalább ilyen keserű, ha
nem keserűbb poharat kellett fenékig ürítenie.

A szenátus és a szejm jelen lévő tagjai április 25-én – Báthory

tudtával, de beleszólása nélkül – úgy döntöttek, a hercegnő
megkoronázását csak akkor hagyják jóvá, ha lemond összes
birtokáról, valamint a rá hagyott családi örökségről. Még aznap
délután három szenátort küldtek hozzá, hogy tudtára adják a
feltételt, egyben válaszát megvigyék. Az idő sürgetett, hiszen a
koronázást és a házasságot napokon belül szerették volna
megtartani, hogy végre feloszlathassák magukat, és
hazatérhessenek gazdaságaikba.
A küldöttséget Pjotr Zborowski vezette, vele ment
Karnkowski, a kujawi püspök, valamint Kostka vajda, akit Anna
igen sokra tartott. A három nagyúr aggodalmas arccal járult a
hercegnő elé, aki most is jókora udvaronchaddal vetette körül
magát.
 Anna arcán látszott, hogy tud már a gyűlésen történtekről,
szeme száraz volt ugyan, de sírástól vörös, szájszéle remegett,
kezét pedig szinte belevájta kedvenc ölebe göndör bundájába,
ami láthatóan nem nyerte el az állat tetszését.
– Mi hozott ide benneteket a kora délutáni órában? – nézett
Anna szúrós szemmel Zborowskira, aki kissé előlépve hajolt
meg a hercegnő előtt.
– Felség, a gyűlés határozatával jöttünk – emelte fel fejét a
krakkói vajda. – A királyválasztó szejm úgy határozott, az ország
törvényei szerint le kell mondanod hercegnői javadalmaidról, és
családi örökségedről ahhoz, hogy a királynői koronázás
megtörténhessen.
Anna nem játszotta el, hogy meglepődött a hallottakon. Olyan
mély sérelem érte, ami felülemelte rossz beidegződésein.
– Nem lep meg a szejm és a szenátus kicsinyessége, vajda –
mondta villámló tekintettel, erős hangon. – Kérlek, pontosítsd
követeléseiteket!
– Úrnőm, itt van a határozat – nyújtott át egy papírtekercset
Zborowski. – Hercegnői birtokaid, zálogbirtokaid, az abból
származó jövedelmek, valamint a tykocini királyi kincstárban
őrzött családi örökséged egészéről le kell mondanod.
– Szép, mondhatom! – csattant fel Anna, a kutyust
kipenderítette öléből, és jobbjával akaratosan a trónszék
karfájára csapott. – Jövendő uram tud erről? Esetleg helyesli is?
– A színe előtt határoztunk, de nem szólt bele a döntésünkbe,
nem is tehette, a jog szerint.
– Legalább ennyi… Mi van, ha nemet mondok?
– Abban az esetben a határozat szerint nem koronázunk meg.
– Nem hagytok túl sok lehetőséget, vajda! – pityeredett el a
hercegnő, aki eddig tudta tartani magát. Mária a jobbján állt, a
vállára tette kezét, mire Anna feleszmélt, és erőt merített az
érintésből.
 – Ha jól értem, anyámtól kapott örökségem, amelyet
nászajándéknak szánt, és Varsóban őriz a kincstár, az enyém
maradhat, pontosabban hozzájuthatok végre, hiszen
hozzámegyek Báthoryhoz.
Zborowski társaira nézett, a kujawi püspök alig észrevehetően
jelzett a fejével.
– Igen, felség, azt megtarthatod, feltéve, hogy Báthory nem
tart rá igényt.
– Remek. Majd ha odakerül a sor, ezt írásba kell foglalnotok!
Most menjetek! Három nap gondolkodási időt kérek, akkor
megkapjátok a válaszom! Ezt üzenem Lengyelhon urainak!
Amíg a hercegnő tanácsadóival a válaszán gondolkodott,
csupán egy ízben találkozott leendő férjével. Április 27-én,
pénteken történt, a délutáni órákban. Anna, amikor Báthory
belépett a fogadóterembe, felállt székéből, és a király elé lépett,
odanyújtva neki a kezét.
– Uram, azért szerettem volna, hogy eljöjjön, mert alig
beszéltünk még. Sokat gondolkodtam, mivel nyűgözhetném le,
és arra jutottam, a legjobb, ha megismerkedik elődeink
arcképeivel. Az utóbbi években sokat foglalkoztam egy igazán
jelentős képtár kialakításával.
– Nagyszerű ötlet, hölgyem – mosolygott Annára Báthory, és a
kézcsók után az infánsnő kezét karjába fonta, úgy indultak el. –
Kérem, vezessen, alig, várom, hogy megcsodálhassam a
képeket. Mindig lenyűgözött az a mérhetetlen ügyesség, amely a
legjobb festőket jellemzi.
Anna jelezte udvaroncainak, hogy ne kövessék, csak Mária és
az udvari papja ment vele. Báthory lopva végigmérte Máriát, aki
észrevette a király hosszú pillantását, és lesütötte a szemét.
Báthory is intett embereinek, hogy maradjanak. Így aztán
csupán néhány bizalmas személy volt fül- és szemtanúja az első,
meghittnek mondható találkozónak. A két uralkodó között
Anna gyóntatója fordított latinról lengyelre.
 – Uram, úgy hallom, nem nyilvánított véleményt a hercegnői
javadalmak megvonása ügyében – szólalt meg Anna, és
kíváncsian függesztette szemét Báthory arcára.
– Jól értesült, felséges asszonyom – biccentett a király. – Nem
is tehettem volna, hiszen még a végleges koronázáson innen
vagyunk.
– Igen, tudom, mégis köszönöm. Sokat jelent nekem, hogy
nincs ellenem. Tudja, ezek a nemesek olyan hálátlanok! Talán
nem hallott róla, de saját pénzemből fedeztem apám
kápolnájának felújítását, és én rendeltem meg gyönyörű
síremlékét neki, és bátyámnak is. Varsóban pedig a híres
kőhidat, amelyet pénzhiány miatt nem fejeztek be, ugyancsak
én nanszíroztam. És ez a hála! Tudja, uram, nem először esik ez
meg velem! Amikor a bátyám átvette a hatalmat, hónapokig
elfelejtett gondoskodni rólam és nővéreiről. Hitelekből éltünk,
mire nagy nehezen rászánta magát, és rendezte az
apanázsunkat.
– Rossz ezt hallani, hercegnő! – mondta Báthory komoran. –
Azon leszek, hogy mindez még egyszer ne fordulhasson elő.
– Örülök, hogy így gondolja, uram! A véleményét kérem, mit
tegyek?
– Drága hercegnőm, el kell fogadnia a feltételeket. Ha
mindenért nem is kárpótolhatom, tudnia kell, jegyajándékom,
amelyet a menyegzőnk után azonnal átadok, mintegy
hatvanezer tallér értékű arany- és ezüstnemű.
Anna szeme felcsillant, és sokatmondó pillantást vetett
Máriára.
– Ön igazán gáláns vőlegény, uram – mondta elragadónak
szánt mosollyal. – Mégis, volna egy kérdésem! Mi a véleménye
arról, ha feltételt szabok: a birtokokért cserébe évi apanázst
kötök ki. Mondjuk…, mondjuk húszezer tallért?
Báthory nem válaszolt, megállt egy idősebb asszony portréja
előtt, mert időközben elérték a királyi család tagjait ábrázoló
képsorozatot. A Piastok képtára a hercegnői fogadóterem és
Anna magánlakosztálya közötti hosszú és széles folyosó falain
kapott helyet. Bár a tárlat nem volt teljes, az utóbbi évszázad
családtagjai mindahányan ott voltak.
– Az édesanyám, Bona – mondta Anna elérzékenyülve. –
Imádtam.
– Hallottam róla, milyen nagyszerű asszony volt – válaszolta
Báthory. – Bizonyosan mélységes űrt hagyott maga után. Ami a
kérdését illeti, hercegnőm, úgy vélem, a szejm és a szenátus
ennek a feltételnek nem örülne. Ráadásul jelenleg nyeregben
érzik magukat, és félek, esetleg feldühödnének. Én viszont
megígérem önnek, hogy évente tízezer tallér erejéig kezességet
vállalok udvara fenntartásáért. Tízezer tallérig, de ha ezen felül
költekezik, azt magának kell állnia.
Anna elsápadt ezekre a szavakra, és segélykérően nézett
Máriára, aki nem szólalt meg. Ezt a helyzetet Annának kellett
megoldania. Az udvarhölgy biztatóan rámosolygott, ami talán
azt jelentette: csak bátran, ahogy megbeszéltük.
– Tízezret, uram? – kiáltott fel kissé színpadiasan Anna. – Meg
kell halni! De hát most többet költök évente! Koldusként éljen az
ország királynője?
– Úgy tudom, úrnőm, az anyja által önre hagyott,
hozománynak szánt összeg a rendelkezésére áll. Nos, eddig erről
még nem beszéltünk. Kész vagyok lemondani erről a pénzről,
amelyről azt sem tudom pontosan, mennyi…
– Nagyjából ötvenezer tallért érő ékszer – kottyantotta el
Anna.
– Remek. Tehát száztízezer tallérból gazdálkodhat. Nos, ennek
éves kamata, ha jól gondolom, eléri a kívánt összeget. Nemde?
Anna, akinek semmihez nem adatott tehetség, kivéve a
számokat, azonnal átlátta, ez az összeg, ha nem költekezik
esztelenül, bőségesen elegendő jövedelmet biztosít.
 – Jól van, uram. Meggyőzött. Tudnia kell viszont, hogy a
szejmnek még kellemetlenkedni óhajtok. Ne lepődjön meg a
további lépéseimen.
Báthory nem mondott semmit, nagyjából el tudta képzelni,
min töri a fejét a hercegnő. Továbbsétáltak a képek előtt, és
Anna immár felszabadultabban, csacsogva mesélt neki apjáról,
Öreg Zsigmondról és bátyjáról. Báthory kérdéseket tett fel,
egészen érdeklődőnek mutatkozott. Anna boldog volt, imádta,
ha gyelnek rá, és komolyan veszik, szeretik. Nővérei portréihoz
értek, Katalin és Zsó a után Izabella következett. Báthory éppen
mondta volna, hogy Izabella portréja remekül sikerült, és
azonnal felismerte, hiszen vele egykor számtalanszor
találkozott, amikor arcára fagyott a mosoly, mert az Izabellát
követő képre tekintett. Lányos képű, keskeny vállú, lenszőke
hajú ifjú kék szeme tekintett rá. Nem azon lepődött meg, hogy
János Zsigmondot, Izabella át, elődjét, a fejedelmet látja maga
előtt. Ekkor nyilallt belé a felismerés, amely már évek óta
motoszkált benne azzal kapcsolatban, hogy Mózes kire is
emlékezteti olyannyira. Báthory ott állt a kép előtt földbe
gyökeredzett lábbal, moccanni sem bírt.
Anna észrevette döbbenetét, és unokaöccséről kezdett
áradozni.
– Igen, igen – eszmélt fel a király. – Bocsásson meg,
asszonyom, de annyira elragadott az emlékezés! Fivéremként
szerettem Jánost. Tudja, mi csak Jánosnak szólítottuk, az apja
után. Még sohasem láttam róla arcmást. Azt hittem, nem is
létezik. Most elbúcsúzom, ha megengedi. Még rettentő sok a
teendőm a mai napon.

Lakosztályába visszatérve azonnal magához rendelte

Blandratát. Az idősödő orvos-tanácsos kisvártatva megérkezett,
és meglepetésére a királyt egyedül találta, még Gáspár, az inasa
sem volt vele.
 – Mit óhajtasz, felség? – hajolt meg nehézkesen.
– Anna hercegnő megmutatta a családi képtárát. Neked nem
tűnt fel, hogy a mi Jánosunkra nagyon hasonlít valaki az
udvarból?
Blandrata nem készült fel erre a kérdésre, kissé elsápadt, ami
nem kerülte el a király gyelmét.
– Te talán tudtál róla?
– Miről, felség?
– Mózesról, a fogadott adról, a fattyúról, akit az a
javasasszony nevelt fel. Kiköpött János Zsigmond!
Blandrata gondolatai sebesen pörögtek. Azzal a kérdéssel
kellett megbirkóznia, vajon mit és mennyit mondjon el a
királynak, és mit tesz majd újonnan szerzett tudásával Báthory.
– Még semmi sem biztos, felség. Nyomozok. Azóta kutatok a
talány után, amióta magam is láttam a festményt.
A csavaros eszű talján nem akarta elárulni, mióta tud már az
esetről. Hazudott hát, nagyon értett a féligazságokhoz és
csúsztatásokhoz.
– És megtudtál valamit?
– Ágnes egykor elmondta nekem, hogy a gyermeket szerinte
egy lengyel udvarhölgy hagyhatta nála.
– Azt könnyen kideríthetem, kik voltak egykor Izabella
szolgálatában, és ki tűnt el hirtelen a színről.
– Én már megtettem, felség – mondta Blandrata, aki rájött, kár
tagadnia, a király valóban könnyen rájöhet, ki Mózes anyja.
– És ki az?
– Maria Tarnowska, Anna hercegnő bizalmasa.
– Akkor azért olyan ismerős! – ütött a levegőbe Báthory. – Már
kétszer láttam, és bevallom, megkapott érett szépsége, de
emlékeztetett is valakire! Hát persze, annak idején nagyon
tetszett nekem az a lány. Jánossal hasonló ízlésünk lehetett, már
ami a nőket illeti.
 – Igen, csak akkor még alig múlt tizenhét éves. Nem csoda, ha
nem ismerted fel, uram, majd’ húsz esztendő telt el azóta.
– Magunk között: mit nem adnék, ha elcserélhetném Annát
Máriára! Nem csak a szépsége és a kora miatt. Micsoda
uralkodásra termett nő az! Méltó társ lehetne, én mondom!
Szavát is alig hallottam, tekintete viszont előkelőségről és
bölcsességről árulkodik. Ahogy Anna csügg rajta, látszik, szinte
testvéreként tekint rá. Pedig Mária atalabb nála vagy tizenöt
évvel.
– Mindig is jó emberismerő voltál, uram – hajolt meg
Blandrata, apró grimasszal szája sarkában. – Magam is osztom a
véleményedet.
– Mária és Mózsi tudnak egymásról? – húzta össze
szemöldökét a király.
– Dehogy, felség! – kiáltotta szörnyülködve Blandrata az ég felé
tartva kezét.
– Rendben, maradjon is így – felelte Báthory. – Mózsira
szükségem van, és nem akarom, hogy megzavarják a fejét.
Elmehetsz.
Blandrata mélyen meghajolt. Nem akarta, hogy Báthory lássa
az arcát. Nehezen palástolta érzelmeit.
Báthory utánatekintett, majd rögtön saját utolsó mondata
ütött szöget a fejébe. Mózsi feje nehogy megzavarodjon? Mikor is
keverte össze gyógyszereit a ú? Nem sokkal az után, hogy
Blandrata visszatért Krakkóból.

Két nappal találkozásuk után Anna hercegnő a szenátus elé

járult. Csupán néhány hű tanácsadója kísérte el, köztük volt
Mária is. A hercegnő feketébe öltözött, kisírt szeméhez
gyönyörűen hímzett keszkenőt tartott időről időre, amíg
beszélt. Kért, követelt, toporzékolt, zokogott, esdekelt. Báthory,
aki trónszékéből gyelte a jelenetet, alig bírta ki nevetés nélkül.
El kellett ismernie, Anna remekül alakoskodik.
 A szenátorok, akik viszont nem tudtak semmiről, nehéz
szívvel, de visszautasították Anna minden kérését, ami a
javadalmaira vonatkozott. Végül a hercegnő dühösen
toppantott, és kinyilvánította, nem mond le önként hercegnői
javairól.
A szenátorok viszont megmakacsolták magukat, nem
hatották meg őket a könnyek és egyéb érzelemkitörések. A
szóváltás végén odáig merészkedtek, hogy megzsarolták Annát:
amennyiben nem áll kötélnek, nem lesz a házasságból és a
koronázásból semmi, inkább megkérik a francia király
özvegyének, Habsburg Erzsébetnek a kezét, akit egyébiránt
egykor Báthory, még erdélyi fejedelemként megkért.
Ez már jókora pofon volt, és akár rosszul is elsülhetett volna,
ha Anna elég öntudatos. Báthory évek alatt felépített terve is
romba dőlhetett volna egy ilyen bosszantó apróságtól. Anna
azonban nem volt túl büszke, vagy inkább: nem volt elég
állhatatos. Megadta magát, és még aznap döntöttek a
gyűlésben, hogy a koronázást és az esküvőt már másnap
megtartják.

Mózes akkor már tudta, mire jött rá Báthory. Blandrata mindent

elmondott neki, és óva intette, hogy bármit is elkotyogjon a
király előtt. Azt is a ú lelkére kötötte, hogy legyen óvatos, ha az
anyjával találkozik, sőt az volna a legjobb, ha egy ideig kerülnék
egymást.
Ennek ellenére Mózes megragadva az alkalmat elvitte
ajándékát édesanyjának, amikor Báthory a legtekintélyesebb
szenátorokból és főpapokból álló kíséretével ellátogatott a
Visztula partján álló Szent Mihály-templomba, hogy koronázása
előtt – ahogy minden elődje megtette, négy évszázad óta –
megbocsájtást kérjen Szent Szaniszlótól, akit a legenda szerint
ott öletett meg és négyeltetett fel II. Bolesław király.
Előtte Kristóf kíséretében elment a bekötött könyvekért.
 Katarzyna izgatottan tette Mózes elé a két majdnem egyforma
kötetet. A Herbárium gyönyörűen festett, a bőrkötésbe metszett
betűk aranyozása mutatós, a noman kikészített bőr tapintása
kellemesen puha volt.
Amíg Mózes a könyvével volt elfoglalva, az apród le sem vette
a szemét a lányról. Katarzyna jól tudta, hogy megtetszett neki.
Kíváncsisággal vegyes izgalommal várta, mi lesz a következő
lépése, Kristóf ugyanis sötét bőrével, mélybarna szemével és
okos, érzelmekkel teli tekintetével szintén felkeltette az
érdeklődését. Amíg Mózes a két Herbáriumot tanulmányozta,
Kristóf elszánta magát, és latinul szólt Katarzynához.
– Gyönyörűen dolgozik, kisasszony! Micsoda kézügyesség és
aprólékos türelem kell egy ilyen munkához!
– Talán többet is ér ez a kéz, mint az, amelyik csak a kardot
tudja forgatni, és életeket olt ki! – provokálta a lány.
Kristóf nyelt egyet, és elvörösödött. Nem tudta, mit is
válaszolhatna. Mózsi fél füllel oda gyelt, és néhány jelet
intézett a barátjához.
– Mit mond? – kérdezte a lány.
– Azt akarja, meséljem el magának, hogy máshoz is jól értek,
nemcsak a fegyverforgatáshoz.
– És mi volna az?
– Van egy sólymom, én tanítottam be. A király nagy becsben
tartja a madaram, azt mondja, kiváló vadász. Csernek hívom.
Katarzyna felhúzta szemöldökét. A sólyom nem igazán
érdekelte, de tudta, a madár révén találkozhat a úval, immár
kettesben.
– Cser! Különös név. Merre szokta reptetni?
– Mióta megérkeztünk, csupán a Wawel udvarán. Még nem
ismerem jól a környéket. Ha segít, szívesen megmutatom, mire
is képes.
Katarzyna szíve nagyot dobbant. Ez a ú nem is olyan bárgyú.
Volt mersze elhívni őt, a tüskésségéről közismert, a környékbeli
polgárinak körében éppen ezért nem túl népszerű lányt,
ráadásul rögtön megértette a célzását. Eszébe jutott valami,
amit inkább szeretett volna látni.
– Talán egyszer. Úgy hallom, a koronázás viszont napokon
belül megtörténik. Semmit sem szeretnék jobban, mint látni a
királyt és Annát, amint a fejükre helyezik a koronát.
Kristóf meglepődött a kérésen, és tanácstalanul nézett
Mózsira, mit szól hozzá.
A tudákos megvonta a vállát. Mindketten tudták, nem
lehetetlen a lány kérése, és csak rajtuk múlik, engednek-e neki.
– Beviszem, megígérem – határozta el magát. – Lehet, hogy
szolgálatban leszek, de Mózes biztosan ráér majd. Álljon készen!
A lány boldog, hálás tekintete éppen elég volt Kristófnak
előleg gyanánt. Mózsi persze kissé berzenkedett, mert tudta,
hogy a munka nagyja rá marad, de első látásra a szívébe fogadta
a lányt.

Amikor Máriához tartott, mégsem rajtuk gondolkodott, hanem

azon tanakodott magában, miként is mondja el, hogy mi történt
Blandrata és Báthory között.
Anyja boldogan fogadta, és megkönnyezte a nem mindennapi
ajándékot. Neki is az jutott eszébe, hogy a könyvnek párja
sincsen. A ú, mivel megrögzött igazmondó volt, nem állhatta
meg, és kissé szégyenkezve elárulta, azért egyetlen párja akad,
amelyet Báthorynak szán nászajándékba.
Mária a király említésére elkomorult, mivel ő is szemtanúja
volt a festmények előtti furcsa jelenetnek.
– A király felismert, és kikérdezte a nevelőapámat – írta egy
papírra a tudákos aggodalmas arccal.
Mária tekintete elborult, kezét a mellkasára szorította.
– Mondj el mindent, am!
Mózes éppen akkor lépett a palota udvarára, amikor Báthory és
kísérete visszaérkezett rövid zarándoklatából. A Skalkán álló
templomban a király meggyónt és áldozott: bűntelenül kellett
másnap Isten színe elé járulnia, hogy a korona a fejére
kerülhessen. Hazafelé a szokások szerint gyalog tette meg az
utat, előtte a kujawi püspök lépdelt kezében a pásztorbotjával, a
királyt pedig kétoldalt a chełmi Mikołaj, valamint a przemyśli
Łukasz püspök kísérte. Mögötte a szenátorok következtek, vagy
kéttucatnyi fáradt fér , akik nem voltak hozzászokva ilyen
hosszú gyalogláshoz, mivel a kazimierzi Skałka és a Wawel
között jó ezerötszáz lépést kellett megtenniük.
Aznap, egy nappal május előtt szokatlanul meleg, szinte
nyárias idő volt, így aztán a díszruhás sokadalom igencsak
beleizzadt a menetelésbe. Maga Báthory is megviselt volt, és
amikor meglátta Mózest, intett neki, hogy kövesse.
Lakosztályába érve mindenkit kiküldött, csak az inasa maradt
velük kettesben.
– Ezzel is végeztünk! – dohogott a király, és hagyta, hogy
Gáspár levegye róla a dolmányát, az ingét, és egy törölközővel
erősen átdörzsölje a testét. Miközben az inas buzgón végezte
feladatát, Báthory tovább zúgolódott. – A fene megette, elegem
van a jövés-menésből, ceremóniákból és együgyű szokásokból!
Nagyon remélem, hogy a koronázás utáni szokásos hajcihő
végeztével valóban munkához láthatok!
Mózes türelmesen végighallgatta, miközben várta, miért
hívatták.
– Azért kérettelek, hogy vizsgálj meg, kissé renyhének érzem
magam az utóbbi napokban, és kérlek, küldj még abból a szerből,
amit, tudod… legutóbb készítettél, mert elfogyott. Azt hiszem,
valóban használ. Régen nem éreztem magam ilyen ckósan.
Csak a gyomrom ne rendetlenkedne.
Mózes, miután Gáspár végzett a király szárazra törlésével,
hozzákezdett a szokásos vizithez, Báthory pedig felsorolta a
panaszait. A tudákos rájött, az ajzószer egyik mellékhatása lehet
a gyomorpanasz, és ezt a király tudtára is adta.
– Nincs olyan szer, ami ha valamit rendbe tesz, mást el ne
rontana – elégedetlenkedett Báthory, majd szúrós szemét
Mózesre vetette. – Fiam, már ismerlek egy ideje. Tudom
Blandratától, hogy az az Ágnes nevű javasasszony nevelt fel.
Arról tudsz-e, ki volt a szülőanyád és apád?
Mózest nem érte váratlanul a király nem éppen óvatoskodó
kérdése, mégis megrezzent az arca, és talán el is sápadt. Előbb
nemet intett fejével, aztán papírt kért.
– Ágnes szerint anyám előkelő nő lehetett. A pólyám drága
gyolcsából gondolta így. Az apámról még ennyit sem tudok.
Báthory nem szólt, öltözködni kezdett, de tekintetét Mózsi
arcán tartotta. Azt gyelte, igazat mond-e a ú.
– Elmehetsz – mondta végül, kissé elégedetlenül. – A szerről el
ne feledkezz el, három napon belül szükségem lesz minden
erőmre.

Másnap, kedden elérkezett a koronázás napja. Az udvari népek, a

koronázó gyűlésen részt vevő nagyurak és lovagok, mind-mind
újra kicsinosították magukat, ismét ragyogtak a fegyverek,
Övek, és kapaforgók, amelyekbe ki-ki erszénye szerint minél
hosszabb és színesebb tollakat tűzött.
A koronázás – furcsamód – mégsem ért fel a bevonulás
pompájával. Talán azért, mert a ceremónia a Wawelre
korlátozódott, pontosabban a palota nagytermére és a Szent
Szaniszló-katedrálisra, valamint természetesen a várudvarra,
ahol a köznemesség és a szenátorok háznépe várta a királyi párt.
A szertartás rendjét előző este pontosan eltervezte a szűkebb
tanács, amelybe csak a vajdák, sztaroszták és a püspökök kaptak
helyet. Úgy döntöttek, először a királyi menyegzőnek kell
megtörténnie, ez volt a feltétele annak, hogy Báthory fejére
tehessék a koronát. Ezt követi felkenése, majd a király üdvére
tartott mise után tartják meg Anna hercegnő koronázását. Az is
eldőlt, hogy a szokásos tornajátékokat és az esküvői lakomát a
következő két napon tartják, majd ezt követően hálja el a királyi
pár a házasságot.
Mózes maga rohant el Katarzynáért, Kristóf jól sejtette, hogy
beosztották a király kíséretébe, ahol csak a legcsinosabb
apródok és a legdélcegebb testőrök kaptak helyet.
A lány a legszebb ruhájában várta a magyar út, és apja
rosszalló tekintetétől követve sietett el a magyar legénnyel. A
nyomdászmester újfent elgondolkodott azon, hogy talán
túlontúl szabadjára engedte lányát, egyetlen életben maradt
gyermekét, akit mindennél jobban imádott. Feleségét, három
át és két lányát sorban elvitte a nagy himlőjárvány, amely
néhány évvel korábban sújtotta Krakkót.
Mózest már jól ismerték a Wawel lengyel őrei is, a darabontok
pedig még jobban. Kézen fogta Katarzynát, és a főkapunál az
őrök mosolyogva kacsintottak a úra, azt gondolva, a szeretőjét
lopja be éppen a koronázásra. Női merénylőtől nem tartottak,
csupán a fér akat ellenőrizték szigorúbban.
Mózes a palotába vitte a lányt, ahol a nagyteremben már
készülődtek a menyegző megtartására. Akkora volt a sokadalom
az előtérben, hogy a bejutásra nem is gondolhattak, de még így
is látták a király és Anna bevonulását. Ágyúdörgések sora adta a
város tudtára, hogy elkezdődött a szertartás. Az udvaron
harsonaszó zengett, Báthory kísérete élén belépett a
nagyterembe tartó folyosóra, ahol csupán annyi helyet hagyott
a tömeg, hogy két ember egymás mellett elférjen. A király
komor, kissé feszült tekintete egy pillanatra megállapodott
rajtuk, és mintha huncut fény csillant volna meg a szemében,
amikor észrevette, hogy egy idegen, szőke lány kapaszkodik a
tudákos karjába. Mögötte, a testőrök között Katarzyna
észrevette Kristófot, aki dagadó kebellel lépdelt a sorban.
 Báthory elfoglalta helyét a terembe készített páros trónszékek
egyikében, és a harsonák ismét megszólaltak, most Anna
hercegnő és kísérete következett. Katarzyna erősen belemarkolt
Mózsi karjába, amikor megpillantotta az aprócska királylányt,
aki ékkövekkel és gyöngyökkel dúsan varrt hófehér
damasztruhában lépdelt kísérete előtt, amelyben a hölgyek
gyönyörű és értékes ruhákban pompáztak. Pjotr Zborowski, a
krakkói vajda kísérte a menyasszonyt, akinek szeme most is
sírástól vöröslött. Mózes meglátta anyját, aki égszínkékbe
öltözött erre az alkalomra, sudár alakja, szőke haja és uralkodói
tartása sokak tekintetét elvonta Annáról. A hercegnő mindezt
persze nem érzékelte, hiszen a háta mögött történtek a dolgok.
Mária egy futó mosolyt küldött a ú felé, és egy pillantással
Katarzynát is felmérte.
Az esküvői ceremónia rövid volt, és minden különösebb
ünnepélyességet nélkülözött. A kujawi püspök végezte el az
esketést, amelynek a legfőbb érdekességét az adta, hogy a főpap
a kisírt szemű arához lengyelül, míg az újdonsült férjhez latinul
intézte szavait. A püspök különlegesen díszes rationálét viselt a
mellén. Elképesztő mennyiségű igazgyönggyel varrták ki, a
közepén lévő korongba Isten bárányát hímezték. A rationále
egyik szárát Nagy Lajos király árpádsávos és liliomos címere, a
másikat a lengyelek fehér sasos címere díszítette. Aki ismerte
ezt a különleges kiegészítőt, felhördült, ugyanis a krakkói
püspök tulajdonát képezte, így aztán sokak számára
érthetetlennek tűnt, hogyan kerülhetett a kujawi püspökre.
Báthory udvaroncai híresztelni kezdték a tömegben, hogy az
uruk kérésére kérte ki a kincstárból Karnkowski, ugyanis ezt a
melltáskát a lengyelek által hőn szeretett Hedvig királynő
készíttette a krakkói püspökség számára. Az új király ezzel a
lépéssel is a folytonosságot, és az erős lengyel–magyar
kapcsolatot akarta kihangsúlyozni, a lengyelek tökéletesen
értették is.
 Mózesek nem hallhatták a két uralkodó hangját a termen
kívül, így a két elhangzó igent sem. Rövidesen mozgás támadt a
teremben, és négy kivont kardú testőr után megjelent Pjotr
Zborowski, aki a királyi koronát vitte egy bíborszínű
bársonypárnán, mellette pedig a dobrzini kastellán, Stanisław
Kryski a királynői fejéket vitte lassú méltósággal. Mögöttük a
királyi és a királynői jogart Jan Kostka sandomiri, valamint Jan
Tarło lublini vajda tartotta a kezében, őket követte Kasper
Zebrzydowski kaliszi és Jan Tęnczysńki bełzi vajda az
országalmákkal, utána Jerzy Niemsta lépdelt a királyi karddal,
akit ebből az alkalomból nevezett ki a szenátus új
kardhordozóvá a császárpárti Wolski, krzepici sztaroszta
helyére. Legvégül az ország zászlótartója, Kasper Maciejowski
következett Lengyelország lobogójával.
A sokadalom, hogy semmiről se maradjon le, próbált lépést
tartani a koronázási ékszerek után lépdelő párral. A
palotaudvarra érve Báthory megállt, és intett, hogy beszélni fog.
Még a püspök is meglepődött, mivel ebben nem állapodtak
meg előzetesen.
– Lengyelország szenátorai és ti, egybegyűlt lovagok! – kiáltott
fel harsány hangon Báthory. – Ismét, utoljára protestálok
előttetek: kinyilvánítom, nem erőltetem a koronázást, amelyet
jog szerint a gnieznói érseknek kellene elvégeznie. Ha
ellenfeleink emiatt a koronázás törvényességét kétségbe vonják
majd, azért ne engem, hanem saját magatokat okoljátok! Kész
vagyok várni, hogy koronázásunk törvényes legyen!
Szavaira a szenátorok, és a lovagok is felzúgtak, az volt a
legfontosabb, hogy a közbéke érdekében a koronázás
megtörténjen.
A közjáték után a menet továbbindult, és a várudvart ellepő
több ezres tömeg sorfala között, újabb ágyúlövések és
harsonaszó kíséretében léptek be a katedrálisba. A koronázási
jelvényeket hordozóik az oltárra helyezték, miközben a királyi
pár elfoglalta helyét a főoltár előtt elhelyezett kettős
trónszéken. A katedrális lassan megtelt, közben hatvan ifjú
szerzetes egyházi dalokat énekelt. Karnkowski püspök imája
után az udvari marsall lépett a színre, és fennhangon
megkérdezte a jelenlévőktől:
– Akarjátok-e, hogy Báthory István fejére koronát helyezzünk?
– Akarjuk! – hangzott a felelet ezernyi torokból.
Ezekre a szavakra Báthory lassú léptekkel Szent Szaniszló
szarkofágjához lépett, letérdelt, miközben a püspök zengő
hangon beszélni kezdett.
– Isten színe előtt felszólítalak téged, István, hogy
országodhoz és népéhez halálod napjáig fogadj hűséget, és ígérd
meg, kegyesen gyakorlod felettük királyi hatalmad. Felelj a
kérdéseimre! Meg akarod tartani országodban a katolikus
anyaszentegyház tanításait?
– Igen, akarom! – mennydörögte Báthory. Hangja betöltötte a
katedrális egészét.
– Meg akarod védelmezni a katolikus anyaszentegyházat és
szolgálóit?
– Igen, akarom!
– Meg akarod tartani az Isten kegyelméből kapott országodat,
kormányzod és megvéded minden külső és belső ellenségtől?
– Igen, akarom!
Szavait követően Báthory visszatért a főoltárhoz, letérdelt,
miközben a püspök hálaimát mondott az ég felé nyújtott karral,
hogy az ország ismét felszentelt uralkodót kapott. Ezt követően,
a püspök felszólítására a főoltár előtt Báthory elismételte
ugyanazt a királyi esküt, amelyet már Medgyesen is elmondott.
Mindezek után, az addigi hatalmas csöndbe, amelyet csak a
püspök beszéde és a király hangja tört meg, ismét felhangzott az
egyházi ének, miközben a kujawi püspök a két térdére
ereszkedett Báthory felsőtestét lemeztelenítette, majd felkente
őt a szentelt olajjal a jobb kézfejétől a válláig, a mellkasát, majd a
két váll között a hátán. A felkenés végén a püspök fennhangon
mondta:
– Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében, pax tibi!13
– Et cum Spiritu tuo!14 – felelte Báthory.
Ezek után a püspök letörölte Báthory testéről az olajat,
megmosta a kezét, majd ráhelyezte a királyi palástot.
– Viseld e palástot, amelyet senki sem hordhat az ég áldása
nélkül! – kiáltotta, majd fejére helyezte a koronát. Ekkor
Niemsta lépett hozzá, és a derekára csatolta a királyi kardot.
Ezután a püspök a trónszékhez vezette a királyt.
– Foglald el Istentől kapott széked!
A kijelölt országnagyok a kezébe adták a jogart és az
országalmát. Immár minden koronázási stallum Báthory
birtokába került, ekkor az udvari marsall megismételte imént
feltett kérdését, de még mielőtt a tömeg egyöntetűen felkiáltott
volna, egy érces fér hang ezt kiáltotta:
– Nem akarjuk, nem engedjük, Litvánia beleegyezése kellene!
Döbbenten fordultak arra a lengyelek, sokan felismerték a
litván nagyurat, Massalskit, aki így tiltakozott az ellen, hogy a
királyválasztásban a litvánok nem vettek részt.
Andrzej Zborowski dühtől remegő hangon ismételte meg
kérdését:
– Akarjátok-e, hogy Báthory István fejére koronát helyezzünk?
– Akarjuk! – dörögték a lengyelek, az előzőnél is hangosabban.
Massalski nem kiáltott fel újra, megtette, amit litván
becsülete megkövetelt tőle.
Karnkowski püspök ekkor latinul kiáltott fel:
– Éljen István, Lengyelország királya!
A templomba zsúfolódott tömeg átvette szavait, hatalmas
ujjongás tört ki, amely kiáradt a katedrális boltozatos kapuján,
és a kint rekedt több ezres tömeg is az új király nevét kezdte
kiáltozni, miközben az öregtorony összes harangja megkondult,
Krakkó tudtára adva, új királya van az országnak.
 Amikor a katedrálisban elcsendesedett a nép, a püspök misébe
kezdett, az új király és Lengyelország üdvére. A szertartást
követően aztán Anna koronázása kezdődött volna, de mielőtt őt
is felkente volna a püspök, három országnagy lépett a hercegnő
elé. Egyikük egy pergament vitt kezében, a másik kettő írótáblát
és íróeszközöket, valamint viaszt és pecsétet hozott. Jan
Zamoyski letérdelt Anna elé, és megkérte, írja alá a hercegnői
javakról szóló lemondó nyilatkozatot. Anna előbb elsápadt,
majd a haragtól elvörösödve felugrott, éles szavakkal illette a
szenátorokat, szinte toporzékolt a dühtől.
Katarzyna és Mózes sem értette pontosan, mi folyik a
hercegnő és az urak között, csupán azt tudták, ennek nem így
kellene történnie. Báthory is dühösnek látszott, mégis próbált
nyugodt maradni, kezét Anna karjára kulcsolta, és néhány szót
súgott a fülébe. Ettől mintha a hercegnő lehiggadt volna, válla
leesett, és jelezte, hogy engedelmeskedik. Zamoyski elé tartotta
a táblára fektetett írást, Anna pedig alákanyarította a nevét,
majd a megolvasztott viaszba belenyomta a hercegnői pecsétjét,
amelyet utoljára használt. Undorodva lökte el magától a gyűlölt
iratot, majd kihívóan a püspökre nézett, mintha azt mondta
volna: gyerünk, én megtettem, amit kell, most te is tedd a
dolgod!
És Karnkowski, a kujawi püspök tette a dolgát: néhány perc
múlva Jagelló Anna Lengyelország királynőjeként, fején
koronával, kezében jogarral és országalmával elfoglalhatta
helyét férje oldalán. Az éljenzés ugyanolyan hangosan és
lelkesen zúgott fel, mint István koronázásakor, mintha a furcsa
aláírási közjáték meg sem történt volna.
A ceremónia utolsó aktusai következtek. A királyi pár a
székesegyház előtt, fején a koronával megmutatta magát a
népnek, szolgáik pedig csilingelő aranyakat osztogattak a
gondosan kiválogatott szegények között, István száz, míg Anna
ötven aranyat áldozott e célra. Ezt követően István első ízben élt
jogával, és a királyi karddal három nemest lovaggá ütött.
Amikor a királyi pár távozott a katedrálisból, a mögöttük
haladó Kristóf intett Mózeseknek, hogy várjanak rá. A tudákos
Katarzynával az oldalán elsétált a palota boltíves átjárójáig,
tudta, hogy Kristóf csak ott jöhet vissza hozzájuk. Néhány perc
múlva meg is jelent, büszkén és boldogan csatlakozott hozzájuk.
 AZ ELEVEN KIRÁLY

Az udvarnagy és az alá rendelt királyi szolgák kapkodva

készülődtek, hogy a Wawel udvarán, a palota és a katedrális
övezte hatalmas, füves területen, amelyen néhány nappal
korábban még a szejm vitázott, most emelvényeket építsenek
ácsok tucatjai, hogy másnap megtarthassák a szokásos lovagi
tornajátékokat. A királyi palota összes kulcsára, szakácsa,
kuktája azon tüsténkedett, hogy az azt követő hatalmas lakoma
mindenki kedvére váljon. Nehéz belegondolni, mekkora
erőfeszítés kellett ahhoz, hogy több ezer éhes gyomrot olyan
fejedelmi étkekkel töltsenek meg, amilyenekhez némelyek soha,
vagy csak ilyen különleges, egyszeri alkalmakkor juthattak.
Óriási kondérokban főtt a borsos, köményes káposzta, cipók
ezrei sültek a kemencékben, malacok és ökrök forogtak a
nyársakon. A különféle mártások üstökben készültek, és annyi
barom nyakát vágták el aznap, hogy kieresztett vérükből
kocsideréknyi hagymás vér készült, amelyet a szolgák hada falt
fel első étkezés gyanánt. Aznap nem készült feles vagy
harmados kenyér, mindenki búzalisztből dagasztott fehér cipót
kapott, még a legutolsó szolga is.
A lakodalmat és a koronázást hatalmas lakoma követte, a
házasság elhálására viszont az esküvő éjjelén nem került sor. Az
első nap a ceremóniákról és a lakomáról szólt.
Másnap, a reggeli órákban az előző napi dorbézolástól
elnehezült főnemesek, főpapok és az udvari tisztségviselők (a
császár hívein kívül persze) letették az esküt új királyuk előtt.
Néhány külföldi követ is megjelent, ami külpolitikai
szempontból fontos volt Báthorynak. A király, aki túltette
magát az előző napi sérelmeken, és a lakomán is csak a szokásos
mértékletességével evett-ivott, kipihenten és vidáman jelent
meg, és legkellemesebb arcát mutatta. Jókedve és bizakodása a
szenátorokat is magával ragadta, így aztán a formaságokat
követő újabb hatalmas lakoma, a nászebéd igazán vidáman
kezdődött. Anna is kialudta előző napi megaláztatását – amelyet
részben saját csökönyösségének köszönhetett –, és egészen
kellemesen telt a több órán át tartó ebéd. Lovagi tornajáték
követte, amelyet Szapolyai János és Jagelló Izabella majd’
negyvenéves nászának mintájára tartottak. Az is ugyanitt, a
Wawelben zajlott.
A játékokat a várnak a katedrális és a királyi palota határolta
külső udvarán, egy hatalmas, százszor ötven öl nagyságú
területen rendezték meg. A mező két hosszanti oldalára
hevenyészett emelvényeket ácsoltak a nézőknek, csupán a
király, a királynő és kíséretük páholya volt mívesebb, ennek
fedelet is építettek, és a Jagellók, Piastok, valamint a Báthoryak
színeiből összeállított vásznakkal borították. Felhasználták a
bevonulás során már felbukkanó címerpajzsokat is, valamint
azt a hatalmas, mozgatható szárnyú fehér sast, amely néhány
nappal korábban a Barbakán előtti diadalkaput díszítette. A
királyi páhollyal szemközt, a köznemesség és az egyéb,
kiváltságos nézők számára emelt padsorok előtt a főnemesség és
a vajdaságok zászlói lobogtak magas oszlopokra húzva. A
küzdőteret fű borította, és egyszerű fenyőfa sorompók vették
körbe, elegendő távolságra a nézőközönségtől, hogy a célt elvétő
hajítófegyverek nehogy kárt tegyenek benne.
A tornajátékok menetéről hosszasan egyeztettek a magyar és
lengyel urak. Kisebb különbségektől eltekintve mindkét
országban hasonlóan zajlottak ezek a ritkaságszámba menő
események, amelyek – bár valamennyire követték az egykori
lovagi tornák szabályait és versenyszámait – inkább bemutatók
voltak, és csoportos ügyességi versennyé változtak a régi,
sokszor vérre menő és csonttörésektől hemzsegő lovagi tornák
virágkora óta. Minden királyi udvar emlékezett még arra a nem
is oly régi eseményre – a lengyel különösen, hiszen Henrik
királyuk apjával történt a szomorú eset –, amikor Párizsban,
maga a francia király, II. Henrik halt bele egy lovagi párharcba.
A régi szabályok szerint sorompóba állt Gabriel de Montgomery
skót gárdakapitánnyal szemben. Bár a király talpig vértben ülte
meg a lovát, amikor Montgomery kopjája a vértjébe csapódott, a
könnyű fenyőfából készült öklelőfa szilánkokra hasadt, és egy
hegyes darabja a sisakrostélyon keresztül szerencsétlen módon
a király szemébe fúródott. Napokig haldoklott, a legjobb
orvosok sem segíthettek rajta.
Az eset tizenhét esztendővel korábban történt, és hatására a
vad játékok kezdtek kikopni a királyi udvarokból. A magyarok
körében dívott egy hagyományos lovasjáték, amely legalább
olyan élvezetet nyújtott, mint a páncélos lovagok egymásnak
rontó öklelőviadala, mégis kevesebb veszéllyel járt. Előre
meghatározott számú ifjú két csapatban küzdött meg
egymással lovon, csak könnyű páncélt és sisakot viseltek.
Mindegyikük könnyű, rövid, tompa végű – sőt teljesen
lekerekített, és ronggyal betekert – dárdákat kapott, ezeket a
magyarok kelevéznek nevezték. Az egyik csapat vörös, a másik
fehér festékbe mártotta a végüket, és ezzel kellett eltalálnia az
ellenfél lovasát. A szabályok egyszerűek voltak, minden
csapatnak nyolcvan kelevéz állt rendelkezésére, amelyeket a
pálya szélén kaptak meg a csatlósaiktól. A lovat, valamint a fejet
ért találat nem volt érvényes, minden más igen. Az a csapat
nyert, amelynek több érintetlen, vagy csak egyszer eltalált tagja
maradt fent a pályán.
Ezúttal ez volt a fő szám, de előtte bemelegítés gyanánt
látványos, egyben veszélyes bemutatót tartottak az ifjak. Előtte
azonban minden résztvevő bevonult a címeres pajzsaikat
hordozó heroldok mögött, és megállt szép sorjában a királyi
páhollyal szemközt. Báthory nem mondott beszédet, csupán
felállt, kivonta a szablyáját, és a lovagok felé suhintott.
– Vitézek, a torna ezennel kezdetét veszi! Küzdjetek szívvel és
becsülettel a királyságért!
Anna is felállt, és arannyal átszőtt keszkenőjével ő is jelt adott,
immár valóban kezdődhettek a viadalok.
A legjobb és legügyesebb résztvevők a vágtató ló nyergéből
vetettek dárdát a csatlósok által magasba dobott
szalmakorongokra. Egymás után három korong fel, és a
vitézeknek úgy kellett eltalálniuk, hogy mindhárom rövid
hajítódárdát magukkal kellett vinniük: kettő a kantárt tartó a
kezükben volt, a harmadik a jobbjukban pihent. A feladat
egyáltalán nem volt egyszerű, néhányan mégis olyan magától
értetődően találták el a felröppenő korongokat, mintha ez a
világ legkönnyebb dolga volna.
A magyarok közül Balassi Bálint és Báthory Boldizsár járt élen,
velük csak Kristóf tudta tartani a lépést, ám a második körben
elvétette az utolsó korongot, ezzel kiesett. A lengyelek közül
Szláva és egy Kostka sarj, az egykori királyjelölt unokaöccse,
Stanisław jutott túl sikeresen két fordulón. A döntőn először
Balassi indult, de két könnyed találatot követően az utolsó
korongját néhány arasszal elvétette. Dúlva-fúlva mutatta, hogy
új korongot kér, és addig erősködött, amíg a versenybíró
Báthory elé vezette. A király dühös volt a közjáték miatt, és
türelmetlenül tekintett a báróra.
– Mi az, am? Mi nem tetszik? Nincs olyan, hogy körülötted ne
történnék valami, igaz?
– Felség, bocsáss meg, de új dobást kérek. Az az átkozott
csatlós ügyetlenül oldalvást dobta fel a korongot.
– Láttam – mondta Báthory –, de ez is a játék része. Nem
engedélyezem.
 Balassi mondani akart még valamit, a szeme villámokat szórt,
a király azonban határozottan intett a kezével, mire végre
észhez tért, meghajtotta magát az uralkodó és a királynő előtt,
majd a bíró oldalán elügetett.
Másodiknak Stanisław Kostka lépett a küzdőtérre, de ő sem
járt teljes sikerrel, és kiesett. Őt Boldizsár követte, és minden
korongot eltalált, mire a csekélyebb számú erdélyiek nagy
ovációban törtek ki, mások pedig a lengyeleknek újságolták,
hogy ő a király unokaöccse, az anyja pedig lengyel
nemesasszony volt, és a ú kitűnően beszéli a nyelvet.
Utoljára Szláva következett, aki próbálta megmenteni a
lengyelek becsületét, hogy, hogy nem azonban utolsó dobása
közben lova felágaskodott, a dárda pedig messze elkerülte a
szalmakorongot. Szláva dühösen fordította meg hátasát, és
vágtatott vissza társaihoz. A heroldok kihirdették az eredményt.
A díjat, egy ezüstveretekkel és féldrágakövekkel kivert míves
övet maga Anna királynő nyújtotta oda Máriának, aki
felcsatolta Boldizsár derekára.
Miután a lengyelek közt elterjedt származásának híre, olyan
tomboló ovációban volt része, amin maga is meglepődött.
Ezt követően gyalogos párharcok következtek, ez a küzdelem
idézte meg szellemiségében leginkább a régi lovagi tornák
világát. Mellvértben, sisakban, erős pajzzsal a kézben, pallóssal
estek egymásnak a vitézek. Tizenhatan jelentkeztek, többen
köznemesek, akik egy-egy nevesebb főurat képviseltek. Egyenes
kieséssel folyt a verseny, és beletelt egy óra, mire csak a két
legjobb és legerősebb vívó maradt a páston. Ebben a versenyben
a lengyelek vitézkedtek, két atal köznemes vívott meg
egymással a dicsőségért és a jutalomért.
A közönség tombolt, minden pillanatát élvezte a kemény
küzdelemnek, ahol megengedettek voltak a piszkos trükkök is,
úgymint a rúgás, vagy éppen a gáncs és egymás kibillentése. A
győztes végül annak köszönhette sikerét, hogy ellenfele pajzsa
kettérepedt egy hatalmas csapástól, és a szerencsétlen ótás
karja összezúzódott. A lovag a fájdalomtól ordítva terült el,
legyőzője pedig pallosát a torkának szegezve megadásra bírta.
Húsz arany volt a jutalma egy szép ezüstkupában, ő is az
újdonsült királynő kezéből vehette át a díjat.
Benne jártak már a délutánban, amikor nyolc lengyel és nyolc
magyar ifjú vágtatott be a küzdőtérre, mihelyst a királyi
harsonások megadták a jelet. A heroldok hangosan felolvasták a
küzdők neveit és a szabályokat. A magyarokat Boldizsár vezette,
és ott volt a lovasok közt Balassi, mellette Kristóf is, Varsány
nyergében. A könnyű páncélokon vörös vászonujjas feszült,
hogy a fehér festék jobban látsszon, sisakforgóikban pedig vörös
tollak lobogtak.
A lengyel vitézeket Szláva vezette, ők fehérben virítottak, és
fehér tollakat szúrtak sisakjaik forgójába. A tizenhat lovas
körözni kezdett a jókora pályán, egymás után kapták kezükbe
kelevézeiket, volt, aki kantárt tartó kezébe még két hajítódárdát
markolt, a harmadik fegyvert pedig jobbjában tartotta.
Kristóf is így tett, még kantárra sem volt szüksége, Varsányt
elegendő volt hanggal és combbal irányítani. Kiválasztott
magának egy magas, széles vállú lengyelt, aki jó nagy célpontot
nyújtott. Amint kellően közel került hozzá, combjának
szorításával megállította a lovát, amely a lassú vágtából egy
pillanat alatt szobormerevvé változott. Kristóf pedig már
hajította is az első kelevézt. Ez elől még kitért a lengyel, de a
második ellen nem volt ellenszere, vállon találta. Kristóf
elégedetten mosolyodott el, de hirtelen ütést érzett a combján:
egy lengyel, kihasználva mozdulatlanságát őt is eltalálta.
Keservesen káromkodott magában, fordult, és elvágtatott
onnan, szemével keresve az oldalról támadó ellenfelét. Egy
vörös hajú lengyel vigyorgott rá, és felé lengette a dárdáját.
Kristóf szeme elé vörös köd ereszkedett, utána nyargalt, majd
menet közben próbálta eltalálni a ckót, de az ügyesen
hátrahajolt a nyergében, és elkerülte a kelevézt. Utána azonban
ő következett, egymás után két fát is dobott Kristófra. Az egyik
Varsányt találta telibe, a második elől pedig a magyar hajolt el
ügyesen. Mindketten kivágtattak újabb fegyverekért, majd
egymást keresték. A második párharcot Kristóf nyerte meg,
Varsánynak köszönhetően, ugyanis a ló egy ízben felágaskodott,
így saját szügyével védte meg gazdáját a szégyentől, hogy a
második fehér foltot is begyűjtve kiessen a játékból.
Kristóf diadalittasan feleszmélt, közben ismét jó célponttá
vált, és csak a szerencsének köszönhette, hogy nem találták el.
Újabb kelevézeket vett magához, közben látta, hogy mindkét
csapat jócskán megfogyatkozott. A magyarok hárman
maradtak, a lengyelek is, csupán néhány kelevézzel. Kristóf
utolsó két hajítása nem talált embert, majd egy lengyel
üldözőbe vette, de ő sem járt sikerrel. Már senkinél sem akadt
kelevéz, csupán Balassi és Szláva kezében volt egy-egy fegyver. A
két legügyesebb küzdő középen kerülgette egymást tisztes
távolból, majd Balassi megunta a türelemjátékot, lovával éles
fordulatot tett, közelebb ugratott Szlávához, és rázúdította a
kelevézt. Szláva a dobás pillanatában rájött, hogy nem lesz képes
elhárítani a támadást, ezért ő is dobásra szánta el magát. A
közönség felhördült, amint a két kelevéz szinte egyszerre
csapódott a célba. Ha valódi csatában történik mindez, a két
harcos holtan rogyott volna össze egymás fegyverétől.
A heroldok gyorsan összeszámolták a csapatok találatait,
majd tanácstalanul tanakodni kezdtek. A versenybíró a királyi
pár elé ügetett. A padsorokban hangosan találgatták a nézők, ki
lett a győztes. Az okosabbak már rájöttek, hogy döntetlen
eredmény született. Erre azonban a bíró sem készült fel.
– Felséges uram és asszonyom! – hajolt meg Báthory és Anna
felé olyan ügyesen, hogy mindkettő azt hihette, a gesztus neki
szól. – Összeszámoltuk a találatokat, három fehér és három
piros folt esett, tehát a küzdelem eddig eldöntetlen. Mitévők
legyünk?
Báthory a legszívesebben folytatta volna a küzdelmet, amíg
csak egyvalaki marad nyeregben, de attól tartott, ha magyar
győzne, esetleg a lengyelek féltékenyek lennének. Annához
fordult.
– Asszonyom! Hozzuk meg első közös döntésünket.
Folytassák, vagy elégedjünk meg egy baráti döntetlennel, amely
mindkét félnek örömet okoz, és senkinek sem fáj?
Anna egészen maghatódott, hogy férje, ha csupán ilyen
kicsiny dologban is, de egyenrangú partnerként kikéri a
véleményét. Nem volt éppen buta, és eleget forgolódott udvari
körökben, hogy tudja, ura kérdésében ott a remélt válasz is.
– Azt hiszem – mondta élénken –, okosabb volna a
döntetlennél maradnunk. Olyan szenvedéllyel harcolt
mindenki, hogy fájna a szívem, ha az egyik félnek
szomorkodnia kellene.
Báthory elégedetten bólintott.
– Híveim! – kiáltotta zengő hangon, amely betöltötte a teret. A
lelátók elnémulták, mindenki a király szavára gyelt. –
Kihirdetem az eredményt: Anna királynő óhaja szerint a
küzdelem eldöntetlen marad, mert asszonyom szerint mindkét
fél csodálatosan küzdött. Megérdemli mindahány vitézem, hogy
aranyláncot vehessen át a királynőtől.
A tizenhat ifjú felsorakozott a páholy előtt, egy kivételével
vidáman mosolyogtak, maguk is érezték, így van ez rendben. A
tizenhatodik, Balassi mérgelődött újfent, ő csak győzni tanult
meg, veszíteni nem. Azt, hogy valami eldöntetlen maradjon,
nos, ilyenről még csak nem is hallott.
– Azzal dicsértem nemrég a királyt, hogy szelíd és kegyes –
dohogta a mellette álló Boldizsárnak. – Jámbor inkább, aki
hagyja, hogy Simon bíró hajtsa a lovakat.15
 Boldizsár, aki apjaként szerette és tisztelte Báthoryt,
haragosan sziszegte oda barátjának:
– Oktalan beszéd ez, komám! Ha nem te mondtad volna, a
beled kiontanám, így csak azt javaslom: hallgass! Báthoryt nem
úgy ismeri senki, hogy asszonyi igába hajtaná a fejét.

Május harmadikán, csütörtökön a király koronával a fején

átlovagolt Krakkó főterére. A tér közepére érve kirántotta királyi
kardját, és mind a négy égtáj felé suhintott egyet.
Anna hintón érkezett, és egy díszes sátorban együtt fogadták
a főváros aranykulcsait, majd a városi tanács hódolatát, esküjét
és ajándékait. Őket Varsó és Lublin küldöttei követték.
Visszafelé menet a Grodzkán, a királyi pár előtt udvaroncok a
koronázásra veretett arany emlékérmeket szórtak az ujjongó
tömeg közé.
Ezt követően újabb lakoma következett, majd folytatódtak a
tornajátékok. Közben Báthory ismét feszültebbé vált, és Anna is
izgatottnak tűnt. A királynő udvaroncaival sietve távozott a
játékok végeztével, Báthory pedig visszavonult lakosztályába.
Már sötétedett, amikor Anna néhány kiválasztott
udvarhölgye, valamint udvari papja társaságában, halványkék
selyem hálóköntösben – amelyen csak úgy ragyogott a sok
drágakő – megjelent a király lakosztálya előtt. A szoba előtti
terem zsúfolásig megtelt a legfontosabb szenátorokkal,
főpapokkal, és Báthory magyar kíséretének jelentősebb uraival.
A zsivaj, amelyet a nap során mérhetetlen sok bort benyakaló
főurak okoztak, a királynő érkezésekor elhalkult. Anna
udvarnagya az ajtó előtt hármat koppintott botjával, és
fennhangon bejelentette:
– A királynő érkezik a királyhoz látogatóba!
A hatalmas tölgyfa ajtó kinyílt, a kíváncsiak közelebb
hajoltak, bekukucskáltak. Báthoryt láthatták, szokásos bordó
köntösében. Anna szeméből patakzottak a könnyek, amint első
ízben átlépte férje hálószobájának küszöbét.
Becsukódott mögötte az ajtó, a terem felmorajlott, majd
néhány perc izgatott sustorgás után ismét elnémult. Az
udvaroncok türelmetlenül várták, mikor nyílik ki az ajtó, és mit
olvashatnak ki az újdonsült házaspár tekintetéből.
Ami odabent történt, fontos volt, mondhatni államügy. A
házasság elhálása szentelte meg a frigyet, és akadályozhatott
meg egy későbbi válást. Tudták ezt a lengyel urak is, akik
tarthattak attól, hogy Báthory a trón megszerzése után
rövidesen a pápához fordul, és házassága felbontását kéri,
hiszen felesége tíz évvel idősebb, és utód nemzését már
lehetetlen lenne elvárni tőle. Ha rajtuk múlott volna, Anna után
osonnak a hálószobába, és tartják a gyertyát az ágy mellett,
hogy megbizonyosodjanak: minden úgy történik, ahogy egy
nászéjszakán illik.
Ezt persze nem tehették meg, így aztán kényszeredetten
várakoztak. Egy óra harmada telhetett el, amikor az ajtó ismét
feltárult. Báthory lépett ki rajta elsőként, arcáról semmi
érzelmet nem lehetett leolvasni, de amikor a véres lepedőt a
magasba emelte, szemében vad fények cikáztak. Nem szólt
semmit, utat engedett Annának, aki lesütött szemmel, gyors
léptekkel távozott udvaroncai kíséretében.
A harsonák újfent felharsantak szerte a várban, az ágyúk
döreje pedig jelezte a városnak, hogy elhálták a nászt. Krakkó
főterén és végig a Királyok útján örömtüzek gyúltak, a város
összes templomában felharsant a Te Deum éneke, miközben a
királyi kincstár pénzén egész éjjel mulatozhattak a polgárok.

Mózes másnap reggel kora hajnalban megérkezett Báthoryhoz,

hogy a szokásos vizsgálatát elvégezze. A ú olyan izgatott volt,
mint talán még soha, első találkozásukat kivéve. Kíváncsian
pillantott Báthoryra, aki félmeztelenül állt az ablaknál, amely
délkeletre nézett. Kezében boroskupát tartott, amit Mózesre
emelt, majd kiürített.
– Nos, ezzel is megvolnánk – mondta keserű mosollyal. – Mától
végre kezdetét veheti a valódi munka.
Mózes is dologhoz látott, megmérte ura pulzusát,
szemrevételezte szemét, nyelvét és torkát. Megállapította, hogy
a püspöki szentelés nem segített: Báthory továbbra is halandó,
testi nyavalyákkal küzdő ember maradt.
A király sokat beszélt, talán a korai bor hatására, szokás
szerint tüneteit sorolta. Mózes észrevette, hogy bal kezén, a
hüvelykujján hevenyészett kötés éktelenkedik. Kíváncsian
mutatott oda.
– Egy kis baleset – mosolygott rá Báthory, és kacsintott is
hozzá. – Tegnap este történt. Gáspár kötözte be. Szedd le, nem
akarom, hogy lássák, és esetleg téves következtetéseket
vonjanak le belőle az ostobák.
Mózes nem tudta, mit gondoljon. Aztán papírra vetette a
kérdést.
– A lepedő miatt?
– Igen, am. Az eszed a régi! A szered kiválóan működött,
köszönöm! A királynő azonban, hm… Nos, nem ért
meglepetésként, hogy a szüzességét nem őrizgette ötvenhárom
éven át a férjének. Valahogy vért kellett fakasztanom, hogy
megnyugtassam a népet. De erről hallgass!
Mózes az utolsó szavakra elpirult. Olyasmibe avatta be a
király, amit rajta kívül aligha tudott bárki is. Talán csak Mária és
Gáspár, az inas. Jelezte, lakat lesz a száján, ami kissé komikusan
hatott, Báthory el is mosolyodott rajta.
– Igaz is! Ha az államügyek nem terhelnének úgy le, fognám
magam, és levelet küldenék egy bizonyos Klárának, Erdélybe.
Beszámolnék neki, hogy a drága vőlegénye karjában szőke,
szeplős szépségek karolnak, igen bizalmasan.
Mózes nem jött zavarba, várta a kérdést.
 – Felség, a hölgy egy nyomdász lánya, és nagyon szépen köt
könyveket. Egyébként Kristóf kért meg, hogy csempésszem be a
koronázásra. Imponálni akart a hölgynek.
– Akkor nem kell megírnom a levelet…
– Nem, felség, ámbár egy levelet ígért Klára szüleinek.
– Emlékszem, de ne sürgess, jelenleg alig tudom, hol áll a
fejem! Talán az ősz elején sort keríthetünk rá, rendben? Most
mehetsz, ha nincs más.
– Valami még volna, felség – hajolt meg Mózsi, és orvosi
ládájából kiemelte a Herbáriumot. – Nászajándéknak szántam.
Nem borítja arany és drágakő, de tudásom legjava rejtőzik lapjain.
Fogadd jó szívvel, felséges uram!
Báthory kíváncsian vette át a könyvet, kezével átsimította az
aranyozott betűket, majd az ajánlóhoz lapozott.
– Nohát, am! – mondta elfelhősödött tekintettel. – Te aztán
tudod, hogyan kell meglepetést szerezni! Még hogy hiányzik
róla az arany meg a gyémánt! Micsoda oktalanság!

Báthory még délelőtt összehívta az összes őt támogató

szenátort és a vajdaságok lovagrendi képviselőit. Tapasztalatból
tudta, kényeztetnie kell a híveit, hogy érezzék, fontos a
személyük. Ugyanakkor felkészült arra is, hogy néhány keserű
pirulát lenyelessen a királyi tanáccsal.
A szenátusi teremben gyűlt össze a szép számú, majd’
negyven főt számláló tanács, amelyről Báthory tudta, túl nagy
ahhoz, hogy gyors döntéseket hozzon. Ezt az első néhány napot
azonban még elvesztegette velük, hogy a kedvükben járjon.
Mindazonáltal azonnal, az ülés elején magához ragadta a
kezdeményezést.
– Hű nemeseim és anyaszentegyházunk nyájának főpásztorai,
köszönöm, hogy ilyen nagy számban elfogadtátok a
meghívásomat. Olyan ügyekben kell döntenünk, amelyek az
egész ország sorsát érintik és meghatározzák a közeljövőben.
Mielőtt a lovak közé csapnánk, először is üdvözlöm körünkben
Francisek Krasiński eminenciás urat, aki tegnap késő éjjel
érkezett meg Varsóból. Boldog vagyok, amiért visszatért végre a
nyájához, hogy püspöki teendőit elláthassa a fővárosban.
A hosszú utazástól nyúzott krakkói püspök főhajtással
köszönt a királynak, aki bölcsen nem tért ki arra, hogy Krasiński
csak most, amikor már Báthory győzelme bizonyossá vált, állt át
hozzá a császár oldaláról.
– Nem húzom az időt – folytatta a király –, megkérem
Zamoyski urat, vezesse elő a napirendi pontokat.
Zamoyski felállt, és egy papírtekercset húzott szét maga előtt.
Még tegnap este, szűk körben beszélte meg Báthory néhány
bizalmasával, miről is szóljon az első nap a tanácsban.
– Uraim – mondta tiszta, zengő hangon a bełzi sztaroszta –, az
uralkodó szétküldi szerte az országban a koronázási
dekrétumot, valamint első lépéseként királyi kézjegyével és
pecsétjével megerősít minden olyan törvényt és kiváltságot,
amelyeket Zsigmond Ágost alatt is élvezett az ország népe. A
dekrétumot és az univerzálékat16 a vajdasági székhelyeken,
valamint a királyi és püspöki városokban is közszemlére
bocsájtjuk.
Zamoyski megállt a beszédben, és körbetekintett. Eddig olyan
dolgokról esett szó, amelyek minden új uralkodó első
intézkedéseiként hasonlóan történtek. A következő pont
azonban már kényesebb témát érintett.
– Felséges urunk kegyességében arra törekszik, hogy a belső
széthúzást és a békétlenséget mielőbb megszüntesse az
országban. Ezért levelet intéz minden olyan vajdának,
kastellánnak, sztarosztának, püspöknek és jelentősebb
városnak, amelyek még nem fejezték ki hódolatukat felkent
királyuknak. A levél tartalma azonos lesz. Az uralkodó felhív
minden szenátort arra, hogy a levél kézhezvételét követően, két
héten belül tegyen hűségesküt a királyra. Amennyiben ez nem
történik meg, urunk a haza ellenségeiként bánik majd az
ellenszegülőkkel.
Az urak nem szóltak, de fészkelődni kezdtek székeiken, és
egymásra tekingettek. Néhányan, akik csupán a koronázásra
vagy még később érkeztek meg Krakkóba, és a napokban
hódoltak meg a király előtt, most megkönnyebbülten
sóhajtottak fel, mert úgy érezték, még időben és kellő
bölcsességgel cselekedtek.
– Mint tudjátok, a császárhű párt az érsek úr vezetésével
június harmadikára újabb országgyűlést hívott össze Varsóba,
amely nyilvánvalóan támadás felkent urunk és a szejm
akaratával szemben. Nos, István király úgy döntött, elébe megy
az eseményeknek, és június elsejére, ugyancsak Varsóba ő hív
össze újabb országgyűlést. Erről már holnap újabb levelek
mennek szerte az országba, illetve kihirdetjük a még Krakkóban
lévő köznemesek előtt is. Urunk levelet küld az érseknek is,
amelyben kegyesen felkéri, lépjen le az eddigi útról, és álljon
felkent királya oldalára.
Az urak ismét összenéztek, helyeslő moraj futott végig a
termen, többen elismerő pillantásokat lövelltek Báthory felé, aki
szobormerev arccal hallgatta Zamoyski beszámolóját. Látszott,
pontosan tudja, mit miért tesz, és ez már önmagában elnyerte a
legtöbb jelenlévő tetszését, hiszen jól tudták, az országnak
éppen erre, gyors és határozott döntésekre van szüksége. Ezzel
Öreg Zsigmond utódai az elmúlt években mind adósak
maradtak, ezért is züllött le a közrend olyannyira lengyel
földön.
– Mielőtt folytatná, sztaroszta uram – szólt közbe Báthory –,
javaslom, fogadjuk a litván követeket, akik tegnap érkeztek. Az
egyik legfontosabb államérdek, hogy a lublini unió17 ne
sérüljön. Litván testvéreink hónapok óta bizonytalanságban
élnek, ezen változtatni akarok! A ti egyetértésetekkel, persze.
 Három litván követ lépett a terembe. Vezetőjük, egy ötvenes
éveiben járó, magas, széles vállú nemes fél térdre ereszkedett
Báthory előtt.
– Királyom, a litván rendek gyűlésének üzenetét hozom
Grodnóról. Gabriel Hornostaj vagyok, a minszki vajda.
– Ismerem a neved – felelte Báthory. – Annak idején Henriket
pártoltad, majd a császárt, és ha jól tudom, Kálvin hitét vallod.
A minszki vajda elsápadt ezekre a szavakra, hiszen a felsorolás
egyenként is kínos lehetett volna, de ez a három így együtt
igazán nem vetett rá jó fényt.
Ennek ellenére Báthory felállt a trónszékből, a térdeplőhöz
sietett, felemelte, és kétfelől megcsókolta orcáját.
– Egy kedves magyar emberem, Balassi, aki igazán szép
verseket farag, nemrégiben néhány sort szentelt méltatásomra,
és szelídnek nevezett. Bár nem szeretném, ha egykor Szelíd
Istvánként vonulnék be a históriáskönyvekbe, a kegyesség
mégis fontos erényem kell, hogy legyen! Elismerem, nagyok a
sérelmeitek, de tudnotok kell, azon leszek, hogy a litvánok
érdeke jottányit se sérüljön! Elém járulsz, és királyodnak
nevezel. Nekem ennyi elég! Arra kérem a litván rendeket, hogy
küldjék el a követeiket Varsóba, ahol megbeszéljük minden
ügyes-bajos dolgunkat egymás között.
Hornostaj, aki kemény hangú beszédre készült, döbbenten
nézett társaira, akik tanácstalanul tekintettek vissza rá. A király
olyannyira elvette minden panaszuk élét, hogy nehéz volt
bármit is mondania ezek után. Még a koronázáson történt
incidenst sem emlegette fel.
– Felség, bölcsességed határtalan – hajolt meg a minszki vajda.
– A litvánok ott lesznek Varsóban, ígérem. Szavaim, amelyeket
nem neked, hanem a lengyel rendekhez címzek, csupán annyi, a
litvánok nehezményezik, hogy a beleegyezésük nélkül történt a
királyválasztás. Komoly viták dúltak Grodnón, a gyűlésünkön,
hogy mitévők legyünk. Azért jöttem, hogy protestáljak a
rendeknél a litvánok sérelme miatt, de nem előtted, királyom!
Szavad reményt csepegtet szívünkbe, hogy közös ügyünk
rendeződik, és a lublini unió szellemisége nem sérül.
– Megértettük a mondandód – felelte Báthory. – A koronázás
ténye jogaitokat nem csorbítja, sőt! Ígéretet teszek, hogy
határaitokat minden erőmmel megvédem, és egyenjogúságotok
az unióban töretlen marad. Most foglaljatok helyet a tanácsban,
hiszen továbbra is itt a helyetek!
Amíg a litvánok leültek a többi szenátor közé, a lengyelek
megilletődve pillogtak egymásra, a többséget meglepte a király
mesteri diplomáciai húzása, ahogy elébe ment az
eseményeknek. Ráadásul az okosabbak arra is rájöttek, hogy
Báthory tájékozottsága a lengyel ügyekben rendkívül kiterjedt,
amire sokan itt döbbentek rá.
Báthory visszaadta Zamoyskinak a szót.
– Országnagyok, a király némely fontos tisztség betöltésének
kérdését sem halaszthatja tovább. A kancellár úr, Walenty
Dembiński megkérte az uralkodót, hogy hajlott korára való
tekintettel mentse fel e nehéz tisztség alól, egyúttal a krakkói
várnagy posztját adományozza neki kárpótlásul. Kérem, jelezze,
akinek ellenvetése van ezzel kapcsolatban.
Miután senki sem jelentkezett, Zamoyski folytatta.
– A szokásjog szerint a kancellári tisztségre urunk az
alkancellárt, Pjotr Dunin-Wolskit jelöli. Az alkancellár elfogadta
a király felkérését, most megkérdezlek titeket, van-e
ellenvetésetek.
A szenátorok egyetértően bólogattak, senki sem emelt
kifogást. Zamoyski az új kancellárra nézett.
– A kérdés tehát eldöntetett, az új királyi kancellár Pjotr
Dunin-Wolski. Kinevezési iratát és a kancellári pecséteket
ezennel átadom a király nevében.
Miután a kinevezési aktus megtörtént, Zamoyski leült, és az új
kancellár vette magához a szót.
 – István király arra kéri a szenátust és a vajdaságok köznemesi
küldötteit, fogadják el Jan Zamoyskit alkancellárnak.
Az országnagyok meglepve kapták fel a fejüket, csak néhány
tapasztaltabb szenátor mosolygott a bajsza alatt, már akkor
sejtették, hogy Zamoyski komoly tisztséget kap, amikor ő
nyitotta meg a tanács első ülését. A vajdasági szejmikeket18
képviselő köznemesi küldöttek hangos tetszésnyilvánításba
fogtak a hír hallatán. Többen felálltak, vivátoztak, három
küldött pedig engedélyt kért, a király elé járult, és szóban is
megköszönte, hogy Zamoyskit nevezte ki alkancellárnak.
A jelen lévő Zborowski klán tagjai komoran bámultak
Zamoyskira. Pjotr Zborowski magának vagy Jan vérének
akarta megszerezni ezt a fontos tisztséget, amelyet kézben
tartva rálátásuk lehetett volna a király terveire és döntéseire. Az
utóbbi hetekben erősen szervezkedtek, hogy megszerezzék a
kancellári vagy legalább az alkancellári tisztet, és most mégis
lemaradtak mindkettőről. Az az átkozott Dembiński, gondolta
magában Pjotr. Arra akarták rábírni, hogy minél enyhébb
követeléseket támasszon a lemondásáért cserébe, de az öreg
vadkannak nem tetszett túlzott erőszakoskodásuk. Ahelyett,
hogy a Zborowskiak közül javasolt volna valakit, Zamoyskit
protezsálta ő is a királynál, aki kapva kapott ezen.
Jan szólni akart, de bátyja leintette. Úgy vélte, még koránt
sincs vége a játszmának, és nem akarta maguk ellen ingerelni
Báthoryt, akiről amúgy is azt beszélték, hogy kezdi elveszíteni a
türelmét velük szemben. Zborowski tudta, hogy ellenfeleik azt
terjesztik róluk, mohóságukban hatalmas igényeket
támasztanak a király felé, azt pusmogják a fülébe, hogy a
Zborowski testvérek lépten-nyomon arról beszélnek, nekik
köszönheti a trónt.
– A király úgy döntött, esküje szerint a magával hozott
magyarok közül senkit sem emel lengyel tisztségbe – folytatta
Dunin-Wolski. – Viszont az erdélyi ügyekre önálló kancelláriát
szervez, ezt Berzeviczy Márton vezeti majd. Az erdélyi
kancellária nem tartozik a lengyel törvények alá, ennek
költségeit a király az erdélyi kincstárból fedezi. Végezetül, a
király kéri, járuljatok hozzá, hogy Jan Zborowskit, aki véreivel
egyetemben sokat tett felséges urunk megválasztása érdekében,
varsói kastellánná nevezhesse ki.
A szenátus egyöntetűen elfogadta a kancellár előterjesztéseit,
Jan Zborowski pedig elégedetten járult kézcsókra Báthory elé. A
varsói várnagyság tekintélyes szenátori címet jelentett, és
jókora jövedelmet, amennyiben ügyesen sáfárkodik a
tisztséghez kapcsolódó javadalmakkal és kiváltságokkal.
Fivére, Pjotr azonban szót kért.
– Felség, egy kérdésre felelj még! Mi lesz azokkal, akik nem
teszik le a hűségesküt, és tovább dacolnak veled? Veszélyes
alakok is lehetnek közöttük. Nem kellene idejében lesújtani
rájuk, birtokaikat pedig elkobozni?
– Szívesebben tértem volna erre vissza két hét múlva –
jegyezte meg Báthory –, de ha már szóvá tetted, beszéljünk róla.
Tudjátok, hogy minél gyorsabban rendet kell tennem az
országban. Minden alattvalónak tisztelnie kell a királyt, az
országnagyoktól az utolsó szolgákig. Ha gyengének tartanak, a
tisztelet nem lehet teljes. Ezért ígérem, kemény kézzel lesújtok
az ellenszegülőkre.
– Örömmel hallom, uram – mondta Zborowski. – Fel kell
hívnom a gyelmed Łaskira. Megátalkodott császárpárti.
Lanckorona várát birtokolja, amely nem messze áll Krakkótól.
Fölöttébb veszélyes lehet itt, a főváros kapujában egy ellenséges
erődítmény Mielőbb körbe kellene fognunk, és megadásra
kényszerítenünk.
Báthory merően bámulta a Zborowski család fejét, majd
szokásos farkasvigyorát vette elő. Akire rávillantotta, nem
tudta, féljen-e, vagy bizakodjon.
 – Köszönöm a tanácsot. Magam is aggódom Lanckorona miatt,
hiszen csupán egy napi járóföldre van tőlünk, de úgy
értesültem, katona alig ül benne. Kivárjuk a két hetet, azután
döntünk. Miként arról is, ki kapja meg a várat, és a hozzá tartozó
birtokokat.
Báthory körbetekintett, azt várta, kíván-e még valaki
hozzászólni a tanácskozáshoz. Látta, hogy Karnkowski, az őt
megkoronázó kujawi püspök azzal a kanonokkal beszélget,
akivel együtt tette meg Sniatynból a Krakkóig vezető utat. A
püspök jelezte, hogy szólni kíván.
– Felség, a német birodalmi gyűlés napokon belül összeül
Regensburgban. Javaslom, küldjünk követséget, amely
beszámol a választás eredményéről és a koronázásról. Ha
szerencsénk van, hiába jelenik meg a gyűlésben Miksa császár,
sikerülhet a német tartományokkal elismertetni a
megkoronázásodat.
Báthory egyetértett.
– Okos javaslat, magam is gondoltam rá. Azonban üssünk két
legyet egy csapásra! A követ értesítse a császárt, hogy
megtörtént a koronázás, és intse, nehogy ellenségesen lépjen fel
a felkent lengyel király ellen. A kérdés az, kit indítsunk útnak?
A szenátorok nem tolongtak a követi címért, a legtöbben már
így is hónapokat töltöttek távol birtokaiktól, a folytonos
országgyűlések és a koronázási ünnepségek miatt. Bár a
tisztesség nagy volt, a vele járó gond és kényelmetlenség még
nagyobb. Végül Zamoyski szólalt meg, aki talán maga is
észrevette a két pap előbbi sutyorgását.
– Javaslom, felkészült egyházi személyt küldjünk, aki jártas a
német tartományi politikában, és nem jön zavarba, ha a császári
diplomatákkal kell tárgyalnia.
– Van jelöltje, alkancellár uram? – kérdezte Karnkowski.
– Solikowski kanonok úr tökéletes választás volna.
 Karnkowski megnyugodva nézett a királyra. Báthory
elégedett volt: élvezte, ahogy két hűséges alattvalója csavaros
észjárása egymáshoz simul.
– Helyeslem a javaslatot, menjen hát a tudós włocławeki
kanonokunk. Holnap megkapja a megbízólevelét, valamint az
utazáshoz szükséges pénzt. Azonban egy világi kísérő is kell
mellé, aki fegyveres kíséretét elgardírozza. Ki vállalja?
Egy Báthorynál valamivel idősebb, dús, fekete szakállú,
zömök, de széles vállú szenátor állt fel a székéből. A király, aki
nagy súlyt fektetett arra, hogy ne csak névről ismerje híveit, de
minél többet tudjon róluk, emlékezett, hogy ez a fér az
inowrocławi vajda, aki rokona a kanonoknak és a kujawi
püspöknek is.
– Felség, a nemesek legtöbbje szeretné látni, hogyan haladnak
a munkák otthon, a gazdaságukban. Magam is birtokaim után
nézek, de am, Jan keze erős, és már volt része követek
kíséretében.
– Helyes! – egyezett bele a király. – Örömömre szolgál,
Krotoski, hogy szolgálatunkba ajánlod a ad, aki, ha jól
emlékszem, megnyerte a gyalogvívók próbáját a minap.
Bizonyára erős a keze, és helyén van a szíve, ha négy
párviadalban is képes volt győzni néhány óra alatt. Eldőlt, a
kanonok atyát Jan Krotoski kíséri a birodalmi gyűlésre.

Báthory a következő napokban híveinek legszűkebb csoportjával

folytatta tanácskozását. A vajdaságokat képviselő köznemesi
küldöttek és a szenátorok nagy része hazatért, mert tudták,
hogy néhány hét múlva Varsóban kell lenniük az újabb
országgyűlésen.
A király belevetette magát a munkába, átnézte Zamoyskival és
kancellárjával az elmúlt két év pénzügyi kiadásait és bevételeit.
Elővetette Öreg Zsigmond számadáskönyveit, azokból az
időkből, amikor az ország a szebbik arcát mutatta. Arra kereste a
választ, mit kell tennie ahhoz, hogy a királyi kincstár egyenlegét
ismét egyensúlyba hozza. Közben leveleket fogalmazott és
küldött szerte az országba, azoknak a fontos embereknek és
városoknak, amelyek még vonakodtak meghódolni előtte.
Követeket küldött a környező országok uralkodóihoz, először is
a szultánnak, a pápának, valamint az orosz cárnak üzent.
Zamoyski meglepve tapasztalta, milyen jó a király memóriája,
miután hosszasan sorolta azoknak a nemeseknek a nevét, akik
útközben hódoltak neki, és ezért jutalomban kívánta részesíteni
őket. Nem feledkezett meg azokról a városokról, amelyek
örömmel fogadták, valamint a mogiłai kolostorról sem,
amelyben Krakkóba érkezése előtt hosszú napokat töltött.
Annyira elmerült a feladatokban, hogy Annát teljesen
elhanyagolta. A királynő napokig hiába várta, hogy Báthory
meglátogassa. Végül Zamoyski unszolására fogta magát, és egy
fél órácskára átsétált felesége rezidenciájára, amely a palota
északi szárnyában az első emelet nagy részét elfoglalta.
Anna sértődötten fogadta, de gyorsan ki is engesztelődött.
Báthory arról kérdezte, elégedett-e a jegyajándékával, amit az
együtthálásukat követő reggel adott át. A királynő imádta a
szép ruhákat és a drága ékszereket. Persze, hogy elégedett volt
azzal a hatalmas láda különleges ékszerrel, amit kapott.
Báthoryt viszont lehangolta felesége felszínessége. Alig
ismerte ezt az asszonyt, csupán néhány órát töltött vele, de már
tudta, soha nem oszthatja meg vele sem a gondjait, sem az
örömeit, annyira más világban élnek. Szemével Máriát kereste,
aki most is ott állt úrnője jobbján. Az udvarhölgy állta a király
tekintetét. Báthory mintha szánalmat és sajnálatot vélt volna
felfedezni azokban az égkék szemekben. Erre feldühödött, és
mordan feleségére pillantott, aki nem értette férje
színeváltozását. Éppen az apja által vásárolt brüggei
gobelinekről kezdett beszélni, amelyek jó negyven éve a palota
legnagyobb ékességei közé tartoztak. A király feleszmélt, és
ismét oda gyelt.
– Igen, asszonyom, hát persze! Menjünk, mutassa meg azokat
a híres jeleneteket! Ugye, a legtöbb Noé életének eseményeit
eleveníti fel, ha jól sejtem? Már volt alkalmam gyönyörködni
némelyikben. Nyújtsa a karját, asszonyom! Ígérem, a
legközelebbi látogatásomra nem kell ilyen sokat várnia. Ha
hiányomat érzi, kérem, bátran keressen fel a lakosztályomban.
Mindig örömmel látom.

Aznap este a király egyedül fogadta Blandratát. A doktor

aggodalmas arccal lépett Báthory szobájába, sejtette, ismét
Máriáról lesz szó. Nem csalódott.
– Heteken belül indulok Varsóba, addig el akarom rendezni
Mózes anyjának ügyét. Mire elhagyom a Wawelt, azt akarom, az
a nő se legyen a kapukon belül.
– De mégis, felség! Hogyan akarod mindezt véghezvinni?
Anna ragaszkodik hozzá, szinte a húgaként szereti.
– Ugyan, a kegyencek jönnek és mennek. Főként
asszonyszemélyeknél. Egyébként éppen a mai látogatásom alatt
jöttem rá, mit kell tennem, de ehhez te is kellesz, és még néhány
megvásárolható ember Anna kíséretéből.

A király másnap szokásos hajnali lovas sétáját tette a Visztula

partján, de ezúttal magához intette Balassit, aki mint általában,
most is Báthory Boldizsárral évődött.
Boldizsár is melléjük ugratott, de a király jelezte, most csak a
báró val akar szót váltani.
– Tudod, hogy kedvellek – mondta Báthory a szokásánál
lágyabban szólva az ifjúhoz –, amként tekintek rád. Nagyra
értékelem szép verseid, amelyekkel mindig megörvendeztetsz.
Amit a koronázásra és a menyegzőre írtál… Nos, gyönyörű és
egyben elgondolkodtató. Én mondom, ilyen szép sorokat,
amelyek kipattannak fejedből, magyar poéta még nem írt,
főként nem édes nyelvünkön. Janus Pannonius annak idején,
igen, ismerem némely latin strófáját, és Tinódi Lantos dalai is
édesek a szívemnek, de tudd meg, ha nem térsz le az utadról,
náluk is nagyobb lehetsz. Csak magyarul faragd verseid, mutasd
meg, mennyire él ez a szépen csengő nyelv!
Balassi pirulva hallgatta a király dicséretét, de érezte, hogy a
hosszú dicshimnusz csak valaminek a felvezetője lehet.
– Tudom, hogy szeretsz udvaromban élni, és talán szeretnél
továbbra is alattvalómként itt maradni. Úgy döntöttem,
csatlakozhatsz a királyi lovassághoz, amely rövidesen indul Jan
Zborowskihoz a Gdańsk elleni háborúba.
Bálint szeme felragyogott ezekre a szavakra.
– Felség, döntésed boldoggá tesz. Már egy ideje viszket a
tenyerem, szép dolog a béke, a katonát viszont a háború élteti!
– Azért ne ölesd meg magad. Rövidesen Varsóba indulok,
addig még velem jöhetsz. A királyi ezredet onnan küldöm
tovább északra.
A király azt hitte, ezzel elrendezte Balassi dolgát, de még
aznap este kihallgatást kért tőle feldúlt öccse, Boldizsár, aki
szinte berontott hozzá a hálószobájába.
– Bátyám – kiáltotta haragos képpel –, mit hallok, Bálintot
elküldöd a haddal? És én? Velem mi lesz?
Báthory ridegen állt fel az asztaltól, aminek következtében
unokaöccse fölé tornyosult.
– Így szokás üdvözölni a királyt?
– Felség, bocsáss meg, de… Bálint a legjobb barátom. Tudod,
milyen egyedül lennék itt nélküle. Olyan jó pajtás.
– Pajtás? – mordult fel a király. – Jól hallom? Pajtás kell neked?
Koma? Cimbora? Húszesztendős elmúltál! Apád és én ilyen idős
korunkban csatában forogtunk, sátorban háltunk. Jegyezd meg,
te nem vagy a magad ura! Azt kell tenned, amit a korona érdeke
parancsol. Nem vagy szabad ember, Balassi az. Hiába báró , a
lován és a kardján kívül egyebe sincs. Neked azonban nem
pajtásokkal kell mulatni az időd, hanem tanulni, és főként
megszerettetni magad a lengyelekkel. Te is jól tudod, hogy nem
véletlenül hoztalak magammal, céljaim, nagy céljaim vannak
veled. Ebbe nem fér bele semmi léhaság. Még elutazásom előtt
megkapod az instrukcióim, hogy mit kell elvégezned a
tanulásban és egyebekben a tél beálltáig. Kiválasztom a
mentorod, az universitas egyik tanárát, hogy készítsen fel
mindenre, amit a király legközelebbi rokonának tudnia kell
Lengyelországról. A latinod nem árt csiszolni, ahogyan a
lengyeltudásodat sem. Forogj az itteni ifjak között, szerettesd
meg magad velük! Most pedig eredj, még ezer dolgom van.
Úgysem tudnék aludni, ostoba nyafogásod kiverte az álmot a
szememből.

Zamoyski alkancellár már nagyban a király varsói útját

szervezte, amikor május 17-én délelőtt futár érkezett Prágából.
A Zborowskiak embere volt, és maga Andrzej Zborowski, az
udvari marsall vitte a levelet a királyhoz.
– Uram, hírek Łaskiról – mondta a marsall feldúltan. – Úgy
tűnik, esze ágában sincs meghódolni előtted, néhány napja
átlépett morva földre, és a császár kedvét keresi. Úgy
értesültünk Kristóf vérünktől, hadakat kér ellened, magának
pedig birtokot Magyarországon.
Báthory elolvasta az elé tett levelet.
– Helyes. Legalább megmutathatjuk a többi ingadozónak,
mivel jár, ha ujjat húznak felkent királyukkal – mondta szikrázó
szemmel. – Marsall, kora délutánra hívd össze a szűk királyi
tanácsot. Döntenünk kell Lanckorona ügyében.
Néhány óra múlva a tanács összeült, de meglepő módon most
néhány erdélyi is helyet kapott benne. Berzeviczy, Bán y és
Vadas kapitány ült a király balján.
 – Úgy döntöttem, el kell foglalnunk Lanckorona várát,
mégpedig napokon belül, hogy a hír időben utolérjen minket
Varsóban. Nem kell mondanom, ha gyors sikert érünk el, az
semmivé teszi a császárpártiak maradék lelkesedését is.
Zamoyski uram, hány katonát küldhetünk a feladatra?
– Felség, hétszáz lengyel lovas és ötszáz gyalogos indulhat
útnak akár holnap – felelte az alkancellár, akin látszott, hogy
készült a kérdésre.
– Értem. Hány használható ágyúnk van?
– Nyolc csatakígyónk, felség.
– Nem sok. Van, aki ismeri ezt a várat? Könnyen bevehető?
Hány katona ülhet benne?
– Kis várpalota, felség – mondta Stanisław Gorka, a poznańi
vajda. – A nehézséget az adja, hogy szinte csak a felvonóhíd felől
támadható. A vár bejáratát egy fahíd köti össze a szemben lévő
dombbal, szárazárok veszi körbe, az erdőt kivágták. A falak
erősek és magasak.
– Bevehetetlennek tartod?
– Nem, felség! Körbezárjuk, kissé az orruk alá pörkölünk, és
néhány nap alatt belátják, hogy reménytelen a helyzetük.
Kétlem, hogy az évnek ebben a szakában túl sok felesleges
élelmük volna. Nagyjából száz-százötven katona védheti.
– Rendben. A lengyel katonák mellé rendelem Bán y György
kapitányt háromszáz lovassal, valamint Vadas kapitányt összes
gyalogkatonámmal. Ez azt jelenti, kétezerötszáz harcos kel útra.
Saját tüzérségemből tíz ágyút rendelek a csapatok mellé Nagy
Bertalan vezetése alatt. A sereget Gorka vajda úr
parancsnoksága alá helyezem. Azt akarom, hogy már holnap
induljon.
– A katonák zsoldját ki állja? – vetette fel Andrzej Zborowski.
– Ne aggódj, marsall uram! – nézett rá szinte utálkozva a király.
– Neked és a családodnak egy tallérjába sem kerül ez a
vállalkozás. Csak aztán a koncért se ácsingózzatok, ha oda kerül
a sor.

Aznap Detre Kristóf volt az egyik szolgálattevő apród Báthory

mellett. A tanácskozás végén a tanács tagjai sietősen
szétszéledtek, hogy megszervezzék a másnapi indulást, Kristóf
pedig engedélyt kért a fejedelemtől, hogy csatlakozhasson a
lengyel lovasokhoz, akiknek egyik szakaszát Szláva vezette.
Báthory elégedetten nézett az ifjúra, aki az utóbbi hónapokban
kész fér vá érett, és a király tudta, hogy a szíve is a helyén van.
– Elengedlek, am, de nem Szláva alá rendellek. Ne feledd, a
hadban nincs pajtáskodás. Úgy döntöttem, menj a tüzérekhez,
Nagy Bertalan parancsnoksága alá. Próbálj minél többet
eltanulni tőle, meglásd, hasznodra válik.
Kristóf boldogan rohant a szállására, hogy összepakolja a
holmiját. Útközben jutott eszébe, hogy két nappal később
találkozott volna Katarzynával a Visztula és a város közötti
ligetesben, hogy végre bemutassa, mi mindenre képes Cser.
Megvakarta a füle tövét, nem tudta, mitévő legyen. Közben
Mózsi toppant be hozzá, aki Blandratától hallotta, hogy Kristóf
is Lanckorona felé indul a haddal.
– Jó, hogy jössz – örült meg neki Kristóf. – Amúgy is
megkerestelek volna, mert a gondjaidra szeretném bízni Csert.
Egy levelet is küldenék Katarzynának. Elvinnéd?
Mózes bólintott, aztán egy tégely kenőcsöt, valamint egy
gyógyfüvekkel teli zsákocskát nyomott barátja kezébe, a hozzá
tartozó recepttel.
– Vigyázz magadra, barátom! – jelelte gondterhelt arccal. Nem
akarta, hogy az ifjú kétségek között induljon útnak a haddal,
ezért nem árulta el, hogy rossz előérzete támadt Kristó al
kapcsolatban.
Aznap este mindkét ifjú a Kosok házába, egy magyar
borkereskedő fogadójába volt hivatalos, ahol Balassi tartotta
búcsúlakomáját. A hátuk közepére sem kívánták az eseményt.
Mózes és Kristóf sem volt az a mulatozós fajta, ráadásul a
tudákos továbbra sem szívelte Balassit.
Szlávával az ajtóban találkoztak, ő is inkább a másnapi
indulásra gondolt, és a várható ostrom kalandjaira, mintsem a
pecsenyékre és a jó magyar borra. Balassi és a többi magyar,
Báthory Boldizsárral az élen, már igencsak jól érezte magát,
nyakalták a tokaji furmintot, bajszukról zsíros tehénhús és
párolt káposzta leve csorgott a részeg zabálás közben.
Balassi meglátta őket, és rögtön ölelgetni kezdte
mindhármukat, főként Mózest, aki meglepődött ezen.
– A kedvenc orvosom, végre! Igyunk a legjobb kenőre, ami
lőcsömet oly bársonyossá tette, hogy azóta a krakkói lányok
csak ámulnak előtte!
Otromba rigmusán a többiek jót nevettek, Mózes viszont
zavarba jött. Balassi ezt nem vette észre, egy szolgálót intett oda,
kupákkal és boroskancsóval.
– Igyunk áldomást, hallom, holnap ti is a hadhoz indultok –
emelte poharát Szlávára.
A többi magyar erre éljenezni kezdett, ő viszont átölelte Mózes
nyakát, és a sarokba vonta.
– Tudom, továbbra sem kedvelsz, de hálával tartozom neked.
A kenőcsöd valóban csodát tett, mondd, nem tudnád megadni a
receptet? Még szükségem lehet rá. Fizetnék is érte.
Mózes bólintott, mire Balassi kissé feszült arca felderült.
Láthatóan igen fontos volt neki a szer. A tudákos azonban
néhány szót írt elmaradhatatlan táblájára.
– Kapsz egy másikat is. Add a lányok tudtára, akikkel együtt
hálsz, ha ezt használják, elkerüli őket a nem kívánt terhesség.
– Még hasznomra válhat – válaszolta Balassi. – Mennyit kérsz
értük? Szerencséd van, olyan duzzadt az erszényem, mint a
legfontosabb testrészem, ha dús idomokat lát.
Mózes nemet intett fejével, nem akart pénzt Balassitól.
 – Holnap a szállásodon lesz a két recept.

Gorka és Bán y villámgyorsan haladt könnyűlovasaival a

Krakkótól délkeletre, alig öt magyar mérföldnyire lévő
Lanckorona felé, és még aznap, május 18-án kora délután elérte
a falut, amely felett egy erdős hegyoldalban állt a kicsiny
erődítmény. Közelebb mentek, és a hegygerinc alatt elértek egy
szándékosan megtisztított területet. Az útról jól látszott a vár.
Egy kis magaslaton állt, egyetlen bejáratához fahíd vezetett. Az
erődítmény kaputornyától balra magas, kerek torony
emelkedett, jobbra a várfalat egy palotaszárny adta, amelynek
tetejét fazsindely fedte. A hátsó oldalon még két régebbi típusú,
zömökebb bástya erősítette a falak védelmét. Mihelyt az erdélyi
kapitány meglátta a várat, jókorát köpött maga elé a nyeregből.
– A fene megette, vajda uram – mondta Gorkának tört
németséggel, mert ezt a nyelvet mindketten jobban beszélték,
mint a latint –, nem hazudott, ezt a porfészket kiválóan lehet
védeni. Az árok és a domb könnyen megmászható ugyan, de
hatalmas lenne a veszteség a nyílt terep miatt. A falak pedig
magasak, és vastagnak látszanak. Még a kapuhídon át is
nyaktörő mutatvány a bejutás a keskeny fahíd miatt, ami még
emelkedik is. Marad az ágyú meg az éheztetés.
Gorka egyetértett, és azonnal parancsokat kezdett osztogatni,
hogy a lovas portyák még az első órákban olyan szoros vonalat
képezzenek a vár körül, hogy oda élelmet bevinni ne lehessen.
A gyalogság és az ágyúk kora estére megérkeztek, és a tüzérek
nem sokat vacakoltak, a tizennyolc ágyút azonnal felállították a
kaputoronnyal szemközt. Ekkor már túl voltak az első
levélváltáson, Gorka a védők tudomására hozta, vagy megadják
magukat szépszerével, vagy ágyúival szétlövi a falakat, és addig
zárja bent a védőket, amíg éhen nem halnak.
Kristóf, akit először lehangolt a király parancsa, amely szerint
a tüzérekhez kellett csatlakoznia, most örömmel irányította a rá
bízott embereket Nagy Bertalan tűzmester utasításai szerint,
akit még Cinna Rafael, Báthory otthoni tűzmestere tanított meg
a mesterségre. Négy ágyút, a hozzá tartozó földdel megtöltött
kasokat és egy földsáncot kellett beásnia a kapuhídtól jobbra eső
területen. A várból nem lőtték őket ágyúval, de szórványosan
szakállas puskákból próbáltak zavart kelteni a szorgoskodó
tüzérek körül. Kristóf először csak kapkodta a fejét, amint a feje
fölött elzúgott egy-egy megfáradt kartácsgolyó. Lőtávol
környékén dolgoztak, ahol már csak szerencsétlen esetben
találhattak célba a golyók.
Embereivel kivágatott néhány fenyőfát, a rönkökből sáncot
emelt az ágyúk előtt, amit földdel erősített meg a vár felőli
oldalon. A kasok közé ékelt ágyúkat sötétedésre
harckészültségbe helyezte, és izgatottan várta a tűzmestert, mit
szól művéhez.
Nagy Bertalan végre megjelent, akkurátusan megszemlélt
mindent, körbejárta az ágyúállást, hümmögött, majd odaszólt
Kristófnak.
– Lássuk, mit tanult Borbély kapitánytól! Célozza meg a
kaputoronytól jobbra eső tetőt. Gyújtóbombákkal töltsön.
Kristóf szíve a torkában dobogott, amikor a tanultak szerint
becélozta az ágyúkat, majd parancsot adott embereinek a
töltésre. A tűzmester nem szólt semmit, a háttérből gyelte, mi
történik. Amikor emberei elkészültek, Kristóf várakozásteljesen
nézett parancsnokára.
– Pörköljük meg őket!
– Tűz! – kiáltotta Kristóf izgatottan. Azért imádkozott, hogy
legalább az egyik bomba oda csapódjon, ahova szánta.
A négy tüzér meggyújtott kanócfája a gyújtólyukba szórt
lőporhoz ért, és eltelt még egy hosszú pillanat a hatalmas
dörrenésig. A falkonyok19 – amelyeket nem várvívásra terveztek
– szinte egyszerre szólaltak meg, és hatalmas robajjal köpték ki
magukból bombáikat. A golyók közül három kis eltéréssel
eltalálta a vörös cserepes tetőszerkezetet, beszakította azt, és
meggyújtotta a gerendázatot. A negyedik lövedék kissé
magasabbra szállt, de nem veszett kárba, a kaputorony
magasabb tetőzetébe csapódott. A robajra felelt a többi négy
ágyúállás is, és rövidesen Lanckorona várának épületei
lángokban úsztak, a tűz hatalmas vörös fáklyaként világította
meg a környező hegyeket.
A védők, akiket egy Gorecki nevű várnagy vezetett, egész éjjel
küzdöttek a lángokkal, egyrészt vízzel oltottak, másrészt, ahol
csak lehetett, a tetőt és a gerendákat csáklyákkal meglazították
és lesodorták a várfalakról.
Gorka csupán ezt az egy sortüzet vezényelte, nem akarta
teljesen elpusztítani a várat, remélte, hogy ő kapja meg, ha
sikeres lesz a király első hadi vállalkozásának vezéreként.
Másnap, miután újabb felszólítására sem adták meg magukat
a védők, a kaputoronyvaskos épületét lőtték az ostromlók,
közönséges vasgolyókkal.
Ebédidő volt, és Szláva úgy döntött, meglátogatja barátját,
akinek pontos lövéseiről már a lovasok között is szó esett. Éppen
az ágyúk mögé ért, egy fenyőfához kötötte lova kantárját,
amikor meghallotta Kristóf kiáltását.
– Mi szél hozott, komám?
A lengyel nevetve intett barátja felé, aki éppen az egyik ágyút
irányozta. Kristóf gyelme elkalandozott, óvatlanul
felemelkedett a kas fölé, a következő pillanatban pedig
hangtalanul előrebukott. Szláva lába földbe gyökerezett, majd
azonnal rohanni kezdett Kristóf felé. Mire odaért, a tüzérek
közül ketten a hátára fektették a királyi apródot. Magánál volt,
Szláva pedig azt kereste, hol találta el a golyó. Kissé
megnyugodott, amikor látta, hogy belső szervet nem érhetett, a
bal vállába fúródott, igaz, nem jött ki a túloldalt.
Majdnem elsírta magát, amikor átfutott fejében a gondolat,
hogy Kristóf miatta sebesült meg.
 – Saroglyát gyorsan, vigyük a borbélyhoz! – utasította a
tüzéreket, majd barátja homlokára tette tenyerét.
A sereggel tartó lengyel borbély munkához látott, egyéb dolga
nem akadt, a rövid ostrom alatt még nem esett halál vagy
sebesülés a támadók között. Szláva is ott maradt, gyelte a
borbély munkáját. Rövidesen megnyugodott, látszott, a ckó
érti a dolgát. Akkor ért oda a tűzmester, aki aggódva nézte meg
Kristóf sebét.
– Talán szerencséje lesz – dörmögte az öreg. – Fentről lefelé
haladt testében a golyó, hiszen a lövés a várfalról jött, de a
tüdőig nem ért, a lapockacsont megfogta. Viszont
elfertőződhet, ha nem vigyázunk.
A borbély, aki a sebben maradt ólmot akarta volna kiszedni,
rájuk szólt.
– Leitatom egy kis ürmösborral, aztán fogjátok le négyen,
hogy kiszedhessem a golyót. Ficánkolni fog.
Kristóf szájába beleerőltettek egy darab fát, hogy kínjában azt
harapja, ne a nyelvét, és a borbély intett, hogy szorítsák le az
asztalra. A sebbe is lötykölt némi szeszt, mire a ú
megvonaglott, de ez a fájdalom semmi volt ahhoz képest,
amikor a mester a fogójával beletúrt a sebbe. Kristóf ordított,
vonaglott, de a négy fér keményen leszorította, a sebész pedig
félig rátérdelt, úgy próbálta kiszedni az ólmot. Eltelt néhány
hosszúnak tűnő másodperc, mire a borbély lihegve
lekászálódott az elalélt Kristófról, és diadalmasan felmutatta a
fogója két karma közé ékelődött, deformálódott golyót.
– A kurva anyját! – hörögte, miközben homlokáról próbálta
letörölni az izzadságot. – Ebbe majdnem beletört a bicskám, úgy
beleállt a lapockába!
A sebre pálinkát löttyintett, és jól belenyomkodta a szeszt,
mire Kristóf feléledt a fájdalomtól. A borbély ezek után
puskaport szórt a lyukba, majd átkötözte a sebesült vállát.
Annyira elgyengült, hogy megadóan tűrte az újabb
megpróbáltatásokat.
– Megmarad? – nézett a borbélyra Szláva.
– Ha nem fertőződik el a seb, igen. De miért is fertőződne? A
pálinka és a salétrom remek a lőtt sebekre. Jó ideje használom
ezeket a zsír, olaj és kiégetés helyett. Maradjon itt, majd gondját
viselem.
A lengyel kissé megnyugodott, és egy tallért csúsztatott a
borbély kezébe.
– Kapsz többet is, ha felépül!

Négy nap múlva Gorecki várnagy fehér lepedőt kötött egy

zászlórúdra, és meglengette az összevissza lyuggatott
kapubástya félrecsúszott sisakként égnek meredő csonka teteje
felett.
Gorka elégedetten nézett össze Bán y kapitánnyal.
– Ez könnyebben ment, mint reméltem!
A magyar tiszt szokása szerint oldalra köpött egy hegyeset.
– Okos ember nem úszik szembe az árral.
A várnagy két emberével lesétált a várból kivezető, kissé lejtős
fahídon. Fiatal volt, gondterhelt, ideges szemmel méregette a
két ellenséges vezért.
– Megadjuk magunkat előtted, Gorka vajda – hajtotta meg a
derekát Gorecki. – Letesszük a fegyvert. Kérlek benneteket,
járjatok közben értem és katonáimért a király előtt.
Tanúsíthatjátok, a védekezést nem vittük túlzásba. Ágyúval
nem lőttünk, muskétával is csak csínján.
– Hat emberemet azért csak sikerült megölnötök, és van
tucatnyi sebesültünk is – válaszolta Gorka, nem ígérve semmit.
– A király majd dönt felőletek. Az őrség egy órán belül
fegyvertelenül vonuljon ki a híd innenső oldalára, a várban még
egy egér se maradjon.
 Az óra le sem telt, Szláva jelentette a parancsnokának, hogy
százhuszonöt katonát számolt meg, akik közt akad tíz sebesült.
Gorka nem teketóriázott, tábort bontatott, és a foglyokkal
együtt visszaindult Krakkóba. Kétszáz embert hagyott
Lanckorona őrizetére, Szláva kardja alatt, és megparancsolta
neki, hogy a falusi jobbágyokkal azonnal kezdjen hozzá a vár
rendbetételéhez.
A lengyel ifjú boldogan vállalta a feladatot, hiszen ennyi
embernek még sohasem parancsolt. Azt ígérte Gorkának, mire a
király visszatér Varsóból, a várat rendbe hozatja. Kristóf is ott
maradt. A borbély szerint sebe szépen gyógyult, de a szekéren
zötykölődést nem ajánlotta. A ú beletörődött sorsába, egy
levelet azért küldött Katarzynának.

Öt nap telt el, amikor Lanckorona vára előtt egy atal,

közrendűnek látszó személy állította meg csontos szürke lovát.
A vár körül jókora sürgés-forgás volt tapasztalható, a falusi
jobbágyok a katonák egy részével hatalmas fenyőgerendákat
szabtak fűrészeikkel és szekercéikkel az erődítmény és az erdő
közötti irtáson.
Az idegen leszállt a nyeregből, de a várkapuhoz vezető hídra
már nem engedte fel a két lengyel vitéz, elé tartották puskáikat.
– Hová, hová, úr ? – kérdezte az egyik, mire az ifjú mutogatni
kezdett kézzel-lábbal.
A két lengyel összenézett, és a két fegyvert még
fenyegetőbben tartották a ú orra elé. A helyzet kilátástalannak
tűnt, amikor kiáltás harsant a kapubástyáról.
– Mózsi, hát te mit keresel itt? Engedjétek be, hozzám jött!
Szláva volt, aki lekiáltott, az őrség pedig átengedte a furcsa
idegent. A tudákos felkaptatott a hídon, és érdeklődve nézte a
serény munkát. A várkastély falain ütött lyukak egy részét már
befoltozták, az udvaron néhány jobbágy habarcsot kevert és
követ hordott a bástya aljába, ahonnan kötélcsigával húzták föl
az építőanyagot a falra.
Másutt, ahol a falak nem, csak a tető sérült, ácsok dolgoztak
serényen.
Mire Mózsi az udvarra ért, Szláva elé toppant, és jól
megropogtatta csontjait.
– Jó, hogy jöttél, pajtás! Kristóf is, örül majd, állandóan engem
nyaggat, mert fel akar kelni, én meg nem engedem. Vizsgáld
meg, és beszélj vele.
Szláva mellé adott egy katonát, hogy vezesse a sebesült
kamrájába. Kristófot a vár hátsó traktusában helyezték el, ahol a
palota nem sérült meg. Egy jól kipárnázott dikón feküdt, és
valami árkus papírt tanulmányozott.
– Mózsi! – vidámodott meg az arca, amikor meglátta a belépő
barátját. – Hát te? Még ilyet! Üzenetet hoztál?
A tudákos jelezte, hogy igen, és egy levelet vont elő dolmánya
visszahajtott ujjának hasítékából. Kristóf kikapta a kezéből,
feltörte a pecsétet, és izgatottan olvasni kezdte az irományt.
Nem lehetett hosszú, mert néhány pillanat múlva ismét a
barátján volt a szeme.
– Azt írja, aggódik, és látni akar! Mit mondott, amikor
odaadta? Mindent tudni akarok, a legapróbb részletekig.
Mózes hozzáfogott, hogy a maga módján előadjon minden
fontosat. Katarzyna, amint megtudta, mi történt udvarlójával,
maga akart eljönni ide, de apja nem engedte. Amilyen akaratos
és dacos, jól össze is veszett vele. Aztán belátta, nem szegheti
meg az illemet, ezért küldte a levelet. Azt üzeni a únak,
gyógyuljon meg mielőbb, és nagyon várja haza.
Másról nem számolt be, azt jelelte el, hogy majd ha Szláva is
ott lesz, elbeszél mindent. Aztán kibontotta Kristóf kötését,
megvizsgálta a sebet, közben részletesen kikérdezte a út, mi
történt, és miként kezelte a kirurgus. A sebesült tőle telhetően
mindenre válaszolt.
 – Szerencséd volt a kirurgussal, érti a dolgát. A seb szépen
gyógyul, gyulladás, gennyesedés nincs. Két nap múlva tervezek
visszamenni, ha szeretnél, velem tarthatsz.
– Ez igen jó hír! – örült meg Kristóf. – Képzeld, Szláva úgy
vigyáz rám, mint kotlós a csibéire! Ha rajta múlna, az egész
nyarat ágyban töltenem. Bebeszélte magának, hogy ő a hibás.
Pedig én voltam gyelmetlen, nem lett volna szabad a kasok fölé
emelkedni. Látod, milyen zöldfülű vagyok?
Este Szláva Kristóf szobájában teríttetett. Vékony falusi
kosztot szolgált fel egy testes fehércseléd: szalonnát, sonkát
ettek rozscipóval, hozzá hagymát, és savanykás, felvizezett
borral öntözték le mindezt.
– Gorka alig hagyott itt valami pénzt – mentegetőzött a koszt
miatt Szláva –, a lanckoronaiakat pedig már így is eléggé
sanyargatom, nem elég, hogy munkáskezeket vonok el a
földekről, még a katonák élelmezését is tőlük kell elvárnom,
mert a várban csak néhány véka dohos liszt és avas szalonna
maradt.
Mózsi erre a beszédre elvörösödött, a homlokára csapott, majd
iszákjából jókora erszényt vett elő, és Szlávának nyújtotta.
– A király küldi. A katonák zsoldjára és a vár javítására. Ötszáz
tallér.
– Még jó, hogy vissza nem vitted! – örült meg Szláva. – Már
kezdett felkopni az állunk, és éppen azon tanakodtam
magamban, hogy megyek Krakkóba koldulni.
– Bocsásd meg hebehurgyaságom.
– Nincs harag! Azt viszont nem értem, hogyan mertél
elindulni egyedül ekkora summával?
– Nem egyedül jöttem, Lanckorona aljáig két futár mellé
szegődtem, csak a falu alatt váltam el tőlük.
– Értem. Mesélj, mi minden történt Krakkóban, mióta
eljöttünk?
 Erre a kérdésre Mózes arca elborult, amin barátai
meglepődtek. Eddig is érezték, hogy a tudákossal nincs minden
rendben. Jó kedvet erőltetett magára, de tekintete gyakran
elrévedt, mintha gondolatai egészen másutt járnának.
– A király tegnap elindult Varsóba az országgyűlésre. Ezért
lehetek veletek. Mivel rövid időt tervez ott tölteni, nem vitt
magával.
– Ezért vagy hát gondterhelt? – kérdezte Kristóf. – Azt hiszed,
ismét kiestél a kegyeiből?
– Nem, nem én estem ki a kegyéből, inkább anyám a királynő
kegyeiből. Vidéki birtokára száműzte, mert féltékeny lett rá.
– Féltékeny? Hogy érted ezt? – ütközött meg Szláva. – Csak
nem a király miatt?
– Úgy kezdődött – fogott bele Mózsi –, hogy Anna udvaroncai
között néhány elkezdett pletykálni anyámra, hogy a király mindig
őt bámulja, ha nagy ritkán veszi a bátorságot, és meglátogatja a
királynőt. Tudjátok, a nászéjszaka óta jó, ha háromszor
találkoztak, ebből kétszer Anna látogatta meg Báthoryt, mert már
nem bírta elviselni, hogy a férje kerüli a társaságát. Egyszer négy
óra hosszat ült a király szobájában, hiába, másodszor hét órát!
Báthory viszont inkább elmenekült előle valami oldalajtón, és
vadászni indult! Anna másnapra belázasodott, mire a szenátorok,
Zamoyskival az élen, elkezdték rágni a király fülét, hogy ez már
nem járja, ne járassa a királynéval a bolondját, teljesítse fér úi és
uralkodói kötelességét, látogassa meg. Elutazása előtt Báthory
eleget is tett a kérésnek, egymás után két napon. Ekkor azonban
valóban olyan pillantásokat lövellt Mária felé, hogy azt nehéz
lehetett félreérteni, és Anna is észrevette, hiszen a gyelmét már
felhívták erre. Állítólag, miután a király távozott, tombolni
kezdett, és kikergette anyámat a teremből, mindenki szeme láttára.
Azt mondta, soha többé nem akarja látni.
Kristóf és Szláva döbbenten gyelte barátjuk jeleit. Erősen
koncentrálniuk kellett, hogy mindent megértsenek.
 – Ha jól emlékszem, anyád azért került Anna közelébe, mert
úsítását kérte a férje birtokai miatt – értetlenkedett Szláva. –
Az előbb nem azt mondtad, hogy vidéki birtokára száműzte
anyádat? Tehát a úsítás megtörtént?
Mózsi keserűen felnevetett.
– Jól emlékszel! Éppen ez a legszebb a dologban. Miután Anna
elkergette anyámat, a király még aznap magához rendelte Máriát,
és meghalt férje birtokait neki adományozta, átadva neki a
úsítási iratokat. Képzelhetitek, miként tombolt Anna, amikor ez a
fülébe jutott. Azt gondolta, ez a bizonyítéka annak, hogy a király
máris megcsalta az egyik udvarhölgyével. Mégpedig azzal, akit a
legjobban szeretett. Anyámnak szinte menekülnie kellett a
Wawelből. Tegnap reggel utazott el Poznan környéki kis birtokára.
Alig néhány percünk maradt a búcsúzásra.
– Furcsa ez az egész – morfondírozott Szláva. – Báthoryt nem
olyannak ismertem meg, mint akit egy szoknya ennyire
megbolondítana.
– Egyetértek – tette hozzá Kristóf. – Mi történhetett? Apádat
nem kérdezted? Az ő eszén nehéz túljárni.
Mózsi megint erőltetett mosolyra húzta a száját.
– Helyén az eszetek! Igen, megkérdeztem Blandratát, mi ez az
egész. Elmondta, de megesketett, hogy nem adom tovább senkinek
sem. Nektek is csak azért, mert úgyis tudtok anyámról, de ígérjétek
meg, hogy tartjátok a szátokat!
Barátai komolyan biccentettek.
– Számíthatsz a hallgatásunkra!
– Nos, apám elmondta, hogy anyámat maga Báthory akarta
eltávolítani Anna mellől. Egyrészt miattam, mert megtudta, hogy
a a vagyok, másrészt úgy gondolta, túl nagy a befolyása Anna
felett. Ezért kellett anyámnak eltűnnie az udvarból.
Szláva megvakarta a fejét.
– Akkor sem kerek ez a történet – mondta. – Igaz, Annára
valóban nagy hatással volt anyád, ha a francia udvarban
lennénk, azt mondanám, a kegyence volt, akinek néha hatalmas
a befolyása egy-egy uralkodón. De ő bölcsen és jó szándékkal
irányította a hebrencs Annát. Kétlem, hogy ez elkerülte volna
István gyelmét. A királynak tudnia kell, a kegyencek jönnek-
mennek. Mi a biztosíték arra, hogy a következő kegyenc olyan
okos és bölcs lesz, mint Mária?
– Erre apám is felhívta Báthory gyelmét. Tudjátok, mit felelt
erre a király? Azt, hogy legyen Blandrata Anna kegyence. El kell
érnie, hogy hivatalos orvosa legyen, és azok után neki kell
befolyásolnia a királynőt, mégpedig Báthory parancsai szerint.
Ehhez mit szóltok?
A két ifjú elhűlve nézett egymásra.
– A király még annál is nagyobb sakkjátékos, mint
amekkorának gondoltam – jegyezte meg Kristóf.

Báthory addig sem tétlenkedett, amíg útra nem kelt Varsóba.

Zamoyskival kiszámolták, ha lassan is halad, öt-hat nap
elegendő lesz felérni a nagylengyelek legfontosabb városába, így
az indulást május 28-ra tervezték. A király addig, az államügyek
mellett több kisebb, de igen fontos dologban is eljárt.
Alig indultak el csapatai Lanckorona várát ostromolni, István
követet küldött a Collegium Maius rektorához, Jakub Górskihoz,
miszerint szeretné megtekinteni Krakkó híres egyetemét.
Csupán néhány szenátorral és magyar kíséretével lovagolt át a
Galamb utcába, amely a Waweltől északra húzódott, mégsem a
közelebbi kapun ment a városfalakon kívül, hanem a Grodzkán
át, a Főteret is érintve, mert tudta, a nép annál inkább tartja
valóságosnak, és elevennek királyát, minél többet mutatkozik
körében. Valóban, amint híre ment, hogy a király az univerzitás
felé tart, az utcákat ellepték az emberek, mindenki látni akarta
az új uralkodót.
Az egyetem égbe törő, vöröstéglás épülete előtt, a boltíves
kőkapuban várt rá az univerzitás vezérkara. A díszruhába
öltözött pedellus a rektor mögött állva két kezében tartotta az
egyetem pedumát,20 amely az egyetem rangját és önállóságát
jelképezte. A rektor, nyakában súlyos aranyláncával meghajolt
Báthory előtt, és megcsókolta volna dolmánya szegélyét, de a
király nem engedte, inkább kezet nyújtott a megilletődött
professzornak.
– Csak semmi hajlongás – mondta kedélyesen a király. – Én
vagyok meghatva, hogy beléphetek a tudás e szentélyébe.
– Örvendünk, felség, hogy vendégül láthatjuk – hajolt meg a
rektor, egészen meglepődve a király kedvességén. – Jöjjön, az
aulában vár némi harapnivaló és jóféle magyar bor.
Báthory emberei élén, a rektorba karolva lépett be az egyetem
boltíves tölgyfa kapuján. Az udvaron megállt, és elégedetten
szemlélte az őt váró egyetemi hallgatókat. Azok, meglátva,
milyen egyszerű közvetlenséggel közeledik feléjük a rektorral,
előbb tisztelettudóan meghajoltak, majd önkéntelen éljenzésbe
fogtak.
– Rektor úr – fordult vendéglátójához a király –, mondja csak,
hány magyar van a hallgatók között?
– Sajnos alig néhány – sóhajtotta szégyenkezve a professzor,
bár emiatt neki igazán nem kellett volna lesütnie a szemét. –
Egykor saját bursája21 is volt a magyar diákoknak, de jó harminc
éve megszűnt, és bár egyszer újraindították, egy év múlva
végleg az enyészeté lett.
– Majd teszünk róla, hogy ismét többen jöjjenek ide a
ataljaink, hogy tőletek merítsék tudásuk javát – csapott
kardjára Báthory önérzetesen, persze tudta, milyen választ kap
majd. – Tudom, a magyar atalok mostanában inkább Pádua és
Bologna egyeteme felé kacsingatnak, az újhitűek pedig a
holland tartományokba, németföldre, sőt Angliába igyekeznek.
Magam is jártam egykor, apródkoromban Itáliában, és még
néhány előadást is végigültem Páduában. Szép idők voltak,
 atalon, könnyű lábbal, könnyű szívvel jártam-keltem,
gondtalanul.
Az aulába érve a király odasúgta vendéglátójának, ha lehet, az
evést mellőzzék, mivel a gyomra kínozza, bort azonban elfogad.
Két kupával is lehúzott, aztán ismét magához ragadta a szót.
– Igaz-e, hogy az ördög itt hagyta keze nyomát valamelyik
ajtón? Megmutatja?
– Igaz – mosolygott a rektor, bár kelletlenül, mert unta már,
hogy mindenki ezzel az anekdotával kezdi, nem pedig valami
épületesebbel. – Itt van nem messze, a földszinten. És azt tudja
felséged, miként került oda?
– Talán igen, de jobb egy avatottabb szájából hallani.
– Nos, oktatott egykor nálunk egy hírhedt alkimista
professzor, Jan Twardowskinak hívták. Olyan öreg vagyok, hogy
még ismertem. Szerette a bort és a nőket, igazi lókötő volt, bár
tudósnak sem utolsó. Később az aranycsinálás bűvöletébe esett.
Egyszer aztán meglátogatta az ördög, és felajánlotta neki, hogy
a szolgálatába áll, és segít elérni álmát, ha Twardowski neki adja
a lelkét. A tudós alkimista belement, de kikötötte, csak Róma
városában viheti el a lelkét az ördög. Okos csel volt, ugyanis
Twardowskinak esze ágában sem volt kimozdulni Krakkóból. Az
ördög szolgálta, segítette, de megunta a dolgot, és csapdát
állított. Egy ízben Twardowski betért egy kocsmába, amelyet
Róma városához címeztek. Az ördög be is nyújtotta a számlát.
Felkapta a tudóst, és kirepült vele Krakkó fölé. Igen ám, de
Twardowski zsoltárokat kezdett énekelni, erre az ördög
félelmében elengedte. Twardowski a holdra esett, azóta is ott él.
– Micsoda történet! – nevetett fel Báthory, és megfenyegette
ujjával a rektort. – Azt viszont nem magyarázta el, hogyan
maradt ott a sátán keze nyoma az ajtón.
– Sok történet kering erről a Twardowskiról – legyintett
lemondóan a professzor. – Állítólag az ördögi szerződésben az is
szerepelt, hogy Twardowski feleségével el kell töltenie a
sátánnak egy évet, és csak akkor lesz övé a lelke, ha kibírja a
zsémbes asszony mellett. Lehet, hogy akkor égett meg az ajtó az
ördög kezétől, amikor örökre elmenekült a házsártos asszonytól,
mondván, jobb neki a pokolban.
Báthory erre újból felnevetett. Közben elérték a kormos
kéznyomot, a király pedig tüzetesen megvizsgálta. Valóban egy
karmos tenyérre emlékeztetett. Báthory összerázkódott.
– Azt mondta, ismerte ezt az ördöggel cimborálót. Akkor,
gondolom, azt is tudja, miként végezte.
– Tudom, ahogy mindenki más Krakkóban – komorodott el
Górski tekintete. – Épp ez a félelmetes a történetben.
Nyomtalanul eltűnt, és azóta senki sem látta. Ezért is kaptak
szárnyra a mendemondák róla és eltékozolt lelkéről.
– Hihetőbb volna, hogy részegen belefulladt a Visztulába –
mondta gúnyosan Báthory. – Nos, a borzongás után jöjjön
inkább a tudomány! Úgy hallom, van itt egy különleges éggömb,
amelyet talán még a mi Mátyás királyunk is használt. Kedvelem
az asztrológiát, vezessen oda!
A rektor meghajolt, és az asztrológusok termébe kalauzolta
Báthoryt. A közepes méretű, egyszerű, fehérre meszelt falú
szobában kisebb-nagyobb eszközök és műszerek sorakoztak, a
nagyobbak szabadon, a kisebbek üveges szekrényekben. Górski
az egyik szabadon, egy komód tetején álló glóbuszhoz vezette a
királyt. A négylábú, rézből készült gömb igazi mestermunka
volt, önmagában is gyönyörűségesen nézett ki. A tetejére
korong alakú műszert erősítettek.
– Szép – fejezte ki tetszését a király, körüljárta, és közelről is
tüzetesen szemrevételezte az éggömböt. – Mi ez a tetején?
– Egy torquetum, amellyel a csillagok egymáshoz viszonyított
mozgását lehet kiszámítani – felelte a rektor. – Martinus Bylica
professzor ajándékozta egykor az akadémiának. Kopernikusz is
használta.
– Valóban Corvin Mátyásé volt?
 – Meglehet. Bylica egykor Mátyás udvari
horoszkópkészítőjeként dolgozott. A király halála után hazatért,
és akkor adományozott nekünk néhány különösen értékes
műszert, köztük ezt is.
– Csodálatos – mondta Báthory izgalommal a hangjában. –
Micsoda szépség! Rektor úr, lehetséges volna, hogy erről
másolatot készíttethessek? Örömmel tanulmányoznám a
lakosztályomban.
– A király számára nincs lehetetlen, felség – hajolt meg a
rektor.
– Nagyszerű! – mondta Báthory. – Úgy tudom, az univerzitás
ügyét a lengyel uralkodók a szívükön viselték. Annak idején
Hedvig királynő élen járt ebben, igaz?
– Jól tudja, felség! Ő építtette nagyobbra és szebbre az
akadémiát.
– Én sem feledkezem meg erről az ügyről. Kérem, írja össze,
mire van szükségük a leginkább. Az év utolsó harmadában
ismét itthon leszek, akkor majd megbeszéljük a javadalmazás
feltételeit.
A rektor arcát öröm borította el az utolsó mondatokat hallva.
Felderülve tekintett a körülöttük lépdelő professzortársaira,
hiszen tudta, ha jól sáfárkodik a királyi keggyel, a saját helyzetét
is megerősítheti. Évek óta küzdött az egyetem helyzetének
javításáért, ami anyagi értelemben sokat romlott, főként
Zsigmond Ágost és Henrik nemtörődömsége, valamint a hosszú
interregnum miatt. Ennek köszönhetően aztán a tanári kar
színvonala sokat romlott, mivel többen más, jobban zető
külföldi egyetemeket választottak.
– Nagy boldogság számunkra, felség, hogy szívén viseli a
tudomány eme templomának sorsát – felelte meghajolva. –
Azon leszek az akadémia tanáraival, hogy minél pontosabb
képet fessek anyagi szükségleteinkről.
 – Helyes. Mielőtt elbúcsúzom, van még néhány dolog,
amelyben számítok önre. Miközben ezeket megbeszéljük, kérem,
vezessen még el Kázmér király híres szobrához. Sokat hallottam
róla, szeretném közelről megszemlélni.
Elindultak az épület egy másik szárnyába, a stuba
communisnak nevezett, a professzorok számára fenntartott
ebédlőbe, amelyet a tanári kar nem csupán étkezésre használt,
itt beszélgettek, vitatták meg dolgaikat egymás között.
– Örülök, hogy felséged – Henrikkel ellentétben – igyekszik
megismerni a lengyel örökséget – vette fel a beszélgetés fonalát
útközben Górski.
– Ha nem ismerem meg a lengyelek történetét és
gondolkodását, rossz királyuk leszek – mondta Báthory. – Nehéz
a dolgom, mivel olyan vagyok, mint egy csikókorú király ,
akinek mindent az elejéről kell megtanulnia, miközben már az
országot kormányozza. Ha már itt tartunk – állt meg Báthory,
megfogva a rektor karját –, kérem, javasoljon egy mentort
unokaöcsémnek, Boldizsárnak az egyetem professzorai közül,
aki csiszolja latin grammatikai tudását, retorikára tanítja, és
közben a lengyel történelembe is bevezeti. Gyere, am, mutasd
magad!
Báthory intésére unokaöccse kivált a kíséretből, és mellé
lépett.
– Unokaöcsém a bátyám első házasságából született, az anyja
révén lengyel. Szegény asszony már régen meghalt.
Közben megérkeztek az ebédlőbe, amely igen otthonosan
hatott tölgyfa burkolataival, hatalmas asztalaival, és az ablakok
kiszögelléseiben álló padokkal, asztalokkal. Olyan hatást keltett,
mintha egy módosabb városi fogadóban lennének. A rektor az
egyik ablakmélyedéshez vezette a királyt, a szobor ott állt egy
kis fatákolmányon. Nagy Kázmér szobra kicsi volt, Báthory
csalódott arcot vágott, nem erre számított. Valami
monumentálisra, fenségesre gondolt, aki beszélt neki a műről,
nem említette a méreteit. A szobrocska nem lehetett magasabb
egy ölnél, de becsületére legyen mondva, ha nagy nem is,
megkapóan szépen formált és igazán színes volt, ugyanis
megfestették.
– Valóban így nézett ki az államalapító Kázmér király?
– Erre nem tudok válaszolni – tárta szét karjait a rektor, aki
érzékelte a király csalódottságát.
– Talán hallottál róla, hogy egykor váradi kapitányként
szolgáltam. Ott van eltemetve László királyunk, akit szentté
avattak. Mindennap láthattam életnagyságú lovasszobrát, és
gyönyörködtem benne.
A rektor nem válaszolt, csak bólogatott. Báthory szavaiból a
nemzetére büszke rátartiság érződött ki, amely egyébként nem
volt a király jellemzője. Górski tapasztalt ember lévén tudta,
ilyenkor jobb nem szólni, elég helyeselni.
Báthory végre túllendült csalódottságán, és kifelé indult.
– Két dologban kérek még tanácsot. Az első, kit tart a krakkói
nyomdászok közül alkalmasnak arra, hogy nekem dolgozzon?
– A legjobb híre Mikołaj Schar enbergnek van, felség – felelte.
– Ő a legtöbb munkást alkalmazó mester, és nagyon
megbízható. Mi is dolgoztatunk vele néha.
– Más is őt ajánlotta – válaszolta Báthory, majd Zamoyskira
nézett. – Alkancellár, meg mielőtt elutazom, hozd elém azt a
németet. Az utolsó kérdésem, rektor uram: gyóntató atyára,
udvari papra van szükségem. A krakkói székesegyház
kanonokjaként talán ebben is a segítségemre lehet.
– Több alkalmas személy is volna erre az igen fontos posztra,
felség, és nem vagyok benne biztos, hogy én vagyok az, akire
hallgatnia kellene ez ügyben. Ha mégis ragaszkodik hozzá, hogy
megnevezzek valakit, akkor a jelöltem nem lehet más, mint a
Szent Flórián-templom prépostja, Stanisław Sokołowski atya.
Javaslom, vasárnap, ha ideje engedi, hallgassa meg a
prédikációját, igazán felemelő élmény.
Lanckorona bevételének hírével Gorka szenátor és Bán y
kapitány május 25-én érkezett meg Krakkóba. Báthory nagyon
megörült. Minden készen állt az utazásához: Zamoyski megint
kitett magáért, és a király biztos volt benne, hogy jó lóra tett,
amikor ezt a törekvő és tehetséges főnemest szemelte ki a
legfontosabb posztra. Mert ekkor már eldöntötte, hogy amint
lehet, Zamoyski alkancellárból kancellárt csinál. Tisztában volt
a közjogi buktatókkal, ezért kellett kis lépésekben haladnia, nem
hagyhatott ki lépcsőfokokat. A lengyel nemesi köztársaság
törvényei szerint ő, a választott király csupán első volt az
egyenlők között, és nem bírt olyan teljhatalommal, mint Európa
legtöbb uralkodója.
A kis várkastély elfoglalásának szimbolikus jelentősége volt,
egyrészt az új uralkodó katonai erejét, határozott fellépését
demonstrálta, másrészt megmutatta a még
bizonytalankodóknak és a megátalkodott császárpártiaknak,
hogy immár nincs min gondolkodniuk, birtokon belül van, erőt
mutatva cselekszik, míg Miksa éppen a regensburgi birodalmi
gyűlésen próbálja megtépázott tekintélyét helyreállítani.
Éppen Mikołaj Schar enberggel, a nyomdásszal tárgyalt,
amikor a kapuőrség trombitása jelezte, hogy a hadak
visszatértek. Báthory elégedetten bocsájtotta el a nyomdászt,
akivel megállapodott, hogy minden királyi ediktumot,
univerzáliát, manifesztumot, röpiratot és egyéb, sokszorosítva
kiadásra szánt uralkodói iratot az ő nyomdája készít el a kért
mennyiségben, ha szükséges, elsőbbséget élvez minden más
munkájával szemben. Ugyanakkor Báthory arra is megkérte
Schar enberget, hogy bocsásson a rendelkezésére egy
megbízható nyomdászt, valamint egy kisebb méretű, szállítható
nyomdagépet, amely akár el is kísérheti a királyt országos
utazásai során, illetve leendő hadjárataira. Schar enberg a
legjobb emberét, Walenty Łapczyńskit ajánlotta a király
kegyébe, bár fájt a szíve, mert tudta erről a munkásáról,
mennyire tehetséges és szorgalmas. Mégsem kockáztathatta
meg, hogy a király fülébe jusson, hogy nem a legalkalmasabb
emberét javasolta.
Megfogadva Górski rektor tanácsát, hétfői indulása előtt, a
vasárnapi misét nem a Wawelben, a királyi kápolnában
hallgatta meg, hanem kíséretével felkerekedett, és átment a
városon Kleparzba. Az előváros Krakkótól északkeletre terült el,
és a Szent Flórián-kapun keresztül lehetett megközelíteni.
Átkeltek a Barbakán vizesárkát átívelő fahídon, és már látszott
is a templom, amely alig néhány száz lépésre állt a főváros
falaitól északra.
Báthory nem értesítette a prépostot, nem szerette volna, ha
felkészül valami neki szánt ünnepi prédikációval, úgy akarta
meghallgatni, mint bármelyik hívő. Volt is nagy meglepetés,
tolongás és kisebb riadalom, amikor a nagyszámú kísérettel
érkező király leszállt a lováról, és belépett a székesegyház
méreteit meg sem közelítő templomba.
A király nem kívánt semmilyen különleges elbánást, ennek
ellenére az oltárhoz közeli stallumhoz vezették, ahonnan jól
rálátott a sekrestye felől közeledő Stanisław atyára. A prépost
egyszerű kazulában érkezett, és feltűnően apró termetű,
nyeszlett emberke volt, feje viszont nagy, kerek és himlőhelyes,
ettől egészen visszataszítónak hatott ábrázata.
Nem valami jóarcú ez a prépost, gondolta magában Báthory,
és kissé el is kedvetlenedett, mert Sokołowski atya nem nyerte el
tetszését.
A kezdőének és a bűnbánatra való felszólítás, majd az atya
könyörgése szokványos volt, ezek után viszont a prépost
odalépett a felolvasóhoz, és a fülébe súgott valamit. A lektor
bólogatott, és lapozott bibliájában, majd krákogott egyet, és
mély, éneklő hangján belefogott a felolvasásba.
– Olvasmány A királyok első könyvéből:
 A király Gibeónba szokott elmenni, hogy ott áldozzák, mert ez
volt a legnagyobb áldozóhalom. Egyszer ezer állatot mutatott be
Salamon égőáldozatul azon az oltáron.
Akkor éjjel megjelent Gibeónban az Úr Salamonnak álmában, és
ezt mondta Isten: Kérj valamit, én megadom neked!
Salamon ezt felelte: Te nagy szeretettel bántál szolgáddal,
Dáviddal, az én apámmal, ahogyan ő is hűségesen, igazán és
egyenes szívvel élt előtted. Ezt a nagy szeretetet megtartottad
iránta, és út adtál neki, aki a trónján ül ma is.
És most, Uram, Istenem, te királlyá tetted szolgádat az én apám,
Dávid után. De én még egészen atal vagyok, nem értek a
kormányzáshoz.
És a te szolgád választott néped között van, amely olyan nagy
nép, hogy nem lehet számba venni; nem számlálható meg a
sokasága miatt.
Adj azért szolgádnak engedelmes szívet, hogy tudja kormányozni
népedet, különbséget téve a jó és a rossz között, különben ki tudná
kormányozni a te nagy népedet?!
Tetszett az Úrnak, hogy ezt kérte Salamon.
Azért ezt mondta neki Isten: Mivel ezt kérted, és nem kértél
magadnak hosszú életet, nem kértél gazdagságot, és nem kérted
ellenségeid életét, hanem értelmet kértél, hogy nekem
engedelmeskedve tudj kormányozni, ezért teljesítem kérésedet:
olyan bölcs és értelmes szívet adok neked, hogy hozzád fogható nem
volt előtted, és nem támad utánad sem.
Sőt azt is megadom neked, amit nem kértél: olyan gazdagságot és
dicsőséget is adok egész életedben, hogy nem lesz hozzád fogható
senki a királyok között.
Ha az én utaimon jársz, és megtartod rendelkezéseimet és
parancsaimat, ahogyan apád, Dávid tette, akkor hosszú életet
adok neked.
Azután fölébredt Salamon, és látta, hogy álmodott. De amikor
visszament Jeruzsálembe, odaállt az Úr szövetségládája elé, és
égőáldozatokat mutatott be, békeáldozatokat készített, és lakomát
rendezett minden szolgájának.
– Ez az Isten igéje!
– Istennek legyen hála!

A király más szemmel nézett a kis emberre, aki ilyen ügyesen

feltalálta magát.
Az Amit az Úr megszabott, öröm a szívnek zsoltára után
következett az evangéliumi ige. Báthory azon tanakodott, vajon
mit választ a prépost. Máté evangéliumának hetedik része
villant az eszébe. Maga is megrökönyödött, amikor a lektor
fennhangon bejelentette:
– Evangélium Szent Máté hetedik könyvéből.
A szűk kapun át menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út,
amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta.
S milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz, és milyen
kevesen vannak, akik megtalálják! Óvakodjatok a hamis
prófétáktól, akik bárányok képében jönnek hozzátok, belül pedig
ragadozó farkasok. A gyümölcseikről ismeritek fel őket. Vajon
szednek-e a tövisről szőlőt, vagy a bogáncsról fügét? Így minden jó
fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. A
jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa nem teremhet
jó gyümölcsöt. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt,
kivágnak és tűzre vetnek. Tehát a gyümölcseikről ismeritek fel őket.
Nem mindenki, aki azt mondja nekem: „Uram, Uram!”, megy be a
mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a
mennyben van. Sokan mondják majd nekem azon a napon: „Uram,
Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk
ördögöket, és nem a te nevedben tettünk sok csodát?” Akkor majd
kijelentem nekik: „Sohasem ismertelek titeket. Távozzatok tőlem ti,
akik gonoszságot cselekedtetek! Mert mindenki, aki hallgatja e
szavaimat és tettekre váltja azokat, hasonló az okos emberhez, aki
a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, jött az áradat, fújtak a
szelek és nekizúdultak a háznak. De az nem dőlt össze, mert az
alapjait sziklára rakták. Mindaz pedig, aki hallgatja e szavaimat,
de nem váltja tettekre azokat, hasonlít a balga emberhez, aki a
házát homokra építette. Szakadt a zápor, jött az áradat, fújtak a
szelek és nekizúdultak a háznak. Az összedőlt, és nagy lett a
romlása.” Történt pedig, hogy amikor Jézus befejezte ezeket a
szavakat, a néptömegek le voltak nyűgözve a tanításától, mert úgy
tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az ő
írástudóik.
A szentbeszéd következett, és Báthory feszülten gyelte a
prépost minden szavát. Az atya apró termetéhez képest
meglepően mély, zengő hangon szónokolt, és ügyesen kötötte
össze a Salamon király bölcsességére vonatkozó passzust a szűk
kapuval, a sziklára épülő házzal és a jó gyümölcsöt termő
gyümölcsfákkal. Minden szava a lehetőségekre, az
újraindulásra, a reményre futott ki, a bizodalomra, amelyet
Báthoryba vetett a lengyel nép és a lengyel katolikus egyház.
Tudta, a prépost nem készült ezzel a beszéddel, de egy
elcsúszott szó sem jelezte, hogy nem az előre megírt
prédikációját mondja föl.
A mise után a prépost a király elé járult. Báthory magához
vonta az idős, gyönge testű fér t.
– Atyám, a tudásod és a bölcsességed lenyűgöz. Azt szeretném,
ha te lennél az udvari papom és lelki atyám. Vállalod ezt a
terhet?
– Királyom. Mit válaszolhat erre Krisztus urunk egyszerű
szolgája? Amíg testem és szellemem bírja, szolgállak!

Másnap a király ötszáz erdélyi testőre és Zamoyski háromszáz

kozák lovasa kíséretében, nagyszámú udvartartásával elindult
Varsó felé.
Kellemes május végi idő volt, szél nem fújt, felhők sem
takarták el a napot, igazán ideálisnak ígérkezett az a nagyjából
negyven magyar mérföld, amelyet az ezerfős királyi menetnek
meg kellett tennie. Útközben számos politikai ügyet kellett
elintéznie az útba eső városokban. Országjárása ismerkedés is
volt a lengyel vidékekkel, így személyes kapcsolatba kerülhetett
azokkal a nemesekkel és a városok elöljáróival, akik
máskülönben nem találkozhattak volna az új uralkodóval.
Ilyen fontos helyszín volt első állomása, Miochów, ahol a
vacsorát követően magához kérette a Lanckoronában győztes
Stanisław Gorkát, és megerősítette a poznańi vajda címében,
amit addig csupán ideiglenesen birtokolt. Gorka elégedetten
húzkodta meg a malacsülttől zsíros bajuszát, mert a vajdai cím a
hozzá tartozó stallumokkal jóval nagyobb konc volt, mint a
lanckoronai uradalom, amely amúgy is örökösödési per alatt
állt.
Báthory Miechówból négy nap alatt tette meg az utat a
kicsiny, de vára miatt fontos Rawáig, amely fekvésénél fogva
Mazóvia egyik központja volt ebben az időben.
Rawába menet a kíséret aggódhatott, mert a király
megbetegedett, a gyomrára panaszkodott, ami már indulás
előtt rakoncátlankodott. Bucella és még két másik, lengyel orvos
is elkísérte, de Báthory elégedetlen volt velük, mert bár az első
nap jobban lett szereik hatására, később állapota tovább
romlott. Ezért futárt küldött Krakkóba Mózesért.
Rawa téglavárában és a városban hosszabb időre letáborozott
a király és kísérete, egyrészt Báthory betegsége miatt, valamint
mert az uralkodó innen akarta magához csalogatni a császárhű
gnieznói érseket, aki a pápai nunciussal együtt a közeli
Lowiczban húzódott meg.
A király, bár rosszul érezte magát, kedvtelve tekintett fel a
rawai várkastély magas, hatszög alakú, sisakos tornyára, amely
a kaputoronytól balra esett. Az erődítmény amolyan vízivár
volt, az alaprajza négyzet alakú, árkába a közelben futó Rawka
folyócskát vezették.
 A kapuhoz közelebbi oldalon a falakhoz tapasztott kisebb
palota állt, amely nemrégiben épülhetett, a régi palota pedig a
kapuval átellenben lévő várfalra támaszkodott. Ez a kétemeletes
szárny a maga húsz termével elegendőnek bizonyult a kíséret
java részének, a lovasság pedig a várudvaron ütött tanyát, míg a
király, legszűkebb bizalmasaival a kisebb palotát foglalta el.
Báthory még megérkezése délutánján két levelet fogalmazott,
az egyiket Jakub gnieznói érseknek címezte, a másikat Vincenzo
Laureo pápai legátusnak. A két levélhez egy futár elegendő volt,
hiszen a király kémjeitől úgy értesült, mindkét főpap a lowiczi
érseki kastélyban próbál megbújni a haragja elől.
Az érseknek szánt levél kedvesen volt fogalmazva, de
határozottan kérte őt, azonnal induljon el Varsóba, hogy
találkozhassanak, és megbeszélhessék ügyeik állását, egyúttal
biztosította, hogy az érseknek alkalma lesz hűséget esküdni új
királyára.
Laureo nunciushoz keményebb hangú levél ment. Báthoryt
nagyon dühítette, hogy a pápa követe még mindig a császárt
támogatja, miközben nyilvánvalóvá vált, hogy Miksa nem képes
elfoglalni a lengyel trónt. Felszólította tehát, hogy amennyiben
van a pápától felhatalmazása, úgy előtte, a megválasztott és
megkoronázott király előtt jelenjen meg, és számoljon be Róma
álláspontjáról, amennyiben azonban nincs friss követi
megbízatása, azonnal hagyja el az országot.
Amíg a válaszra várt, Báthory fogadta Andrzej Opalinski
nagymarsallt, Nagy-Lengyelország egyik legjelentősebb
szenátorát, aki végre úgy döntött, elég az ellenkezésből, és
behódolt a felkent királynak. Ugyanezt tette Olbracht
Czarnkowski, a nagylengyelek főgenerálisa is. Báthory
megnyugodhatott, már csak a poroszokkal, a tengermelléki
németajkú kereskedővárosokkal és a litvánokkal kellett
kiegyeznie.
 Rawa tehát igen fontos állomás volt a varsói úton, mivel a két
nagyhatalmú szenátor behódolásának köszönhetően egyre-
másra jelentek meg Báthory előtt az addig bizonytalankodó
kastellánok és sztaroszták, hogy letegyék hűségesküjüket.
Az érsek levelére csupán két napot kellett várnia a királynak.
Ebben a főpap idős korára és köszvényes lábára hivatkozva azt
üzente, nem képes Varsóba utazni. Erre a király újabb levelet
diktált, amelyben már keményebb hangot ütött meg. Közölte, ez
esetben – bár szintén betegeskedik – azonnal indul, és lowiczi
rezidenciáján maga látogatja meg, hiszen az ország dolgát
rendezni minden testi bajuknál előbbre való. Erre aztán az érsek
úgy megijedt, hogy azonnal válaszolt: nem akarja a királyt
betegen nehézségeknek kitenni, ezért inkább rövidesen útnak
indul Varsóba.
A levelezést csak színesítette, hogy Zamoyski kémei
jelentették, Pawel Uchański, az érsek unokaöccse négyszáz
gyalogost indított útnak Wrocławból rokona megsegítésére, de
Báthory nagylengyel hívei még útközben elfogták a kis sereget,
amelyet ráadásul nem is hivatásos katonák, hanem
nagyobbrészt szedett-vedett, feltüzelt német kézművesek
alkottak. Báthory találkozott is a foglyokkal, amikor
továbbindult Varsóba, és kegyesen nem tizedeltette meg őket,
csupán egy év kényszermunkára Kamieniec Podolskiba küldte a
csapatot.
A pápai legátus azonban nem is válaszolt a levelére, hanem
rémületében fogta magát, egészen Sziléziáig menekült, és
Wrocławban – amit a magyarok csak Boroszlónak neveznek –
Pavel Uchański oltalmába helyezte követi porhüvelyét.
Báthory dúlt-fúlt a pápai nuncius méltatlan futásán, hiszen
reménykedett benne, ha Laureo megjelenik előtte, az a pápai
jóváhagyást jelenti majd. Róma diplomáciai elismerése pedig
úgy kellett volna neki, mint egy falat kenyér az éhezőnek.
 Útközben panaszkodott is eleget emiatt Zamoyskinak
kényelmes úti batárjában, amire csupán azért cserélte le a
paripáját, mert betegsége teljesen legyengítette.
– Barátom, tudtam, hogy nehéz lesz, de ennyire! – sóhajtott fel
nyöszörögve, a hasát fogva. – A lengyel főrendek és a városok
egymás után esküdnek fel királyukra, és a poroszokkal is
egészen jól állnak tárgyalásaink, ám a külföld mintha befogná a
fülét, és lehunyná a szemét! Hát nem látják, hogy eldőlt? Miksa
vesztett, a pápa mégsem engedi el annak a tutyimutyi
fajankónak a kezét. Pedig ha Róma elismerne, rövidesen az
összes uralkodó követné a pápa tévedhetetlen útmutatását.
– Minden bizonnyal így van, felség – értett egyet Zamoyski. –
De talán Solikowski kanonok célt ér Regensburgban, és maga
Miksa mond le a trónról. Azzal minden megoldódna.
Báthory ingerülten ingatta a fejét.
– Ne add az értetlent, alkancellár! Szerintem Miksa nem teszi
meg nekünk ezt a szívességet.
– Akkor mitévők legyünk?
– Te mit tennél a helyemben?
– Követséget indítanék Rómába, hogy mozdítsa elő az
ügyünket.
– Helyes! Ezt tesszük. Kit válasszunk a feladatra?
– Rokonomat és névrokonomat, felség, királyi titkárodat.
Grzymała Zamoyskinál kevés alkalmasabb embert találunk:
hatalmas tudású egyházi személy, és jól ismeri az itáliai
viszonyokat, bolognai és páduai diáktársai közül pedig sokan
munkálkodnak a pápai diplomáciában.
– Legyen, magam is sokra tartom. A latinja elsőrangú,
retorikája csiszolt, remekül érvel, vitában legyőzni nehézkes
dolog. Kitartó ravaszsága előbb-utóbb megnyitja számunkra a
zárt ajtókat a Vatikánban. Intézkedj, kapjon pénzt,
felhatalmazást, a leveleket pedig megírjuk a pápának és
azoknak a bíborosoknak, akik előmozdíthatják ügyünket.
 Zamoyski örült, hogy a rokonát küldi a király Rómába, de
szívében keserűség ébredt, mert régi, nem titkolt vágya volt,
hogy maga is eljusson az örök városba. Párizsban, a Sorbonne-
on, majd Páduában tanult, de Rómában még nem járt. Talán
már akkor sejtette, ez a vágya sosem teljesül majd.

Mózes és Kristóf május 30-án érkezett vissza Krakkóba, amikor

a király már napokkal korábban elindult Varsóba. A sebesült
apródot szekéren vitte egy lanckoronai jobbágy, Mózsi pedig
barátja mellé telepedett, hogy kényelmesen beszélgethessenek.
Szürkéje ott lépdelt mögöttük, kantárjánál fogva a szekérhez
kötözve.
A városban békesség honolt, csakúgy, mint a királyi várban,
napok óta semmi különös nem történt. Amikor a szekér
ráfordult a Wawelbe igyekvő emelkedőre, három fáradt, poros
lovas érte utol őket, akik Kazimierz felől érkeztek. Mózsi még a
vastag porréteg ellenére is látta rajtuk, hogy magyarok. A
lovasok vezetője ismerősként üdvözölte, ő pedig a porréteg
ellenére azonnal rájött, ki is léptetett melléjük: Kass Jancsi, az az
egykori siheder, majd Báthory Kristóf hírvivője, aki Gyulai Pál
üzenetét hozta a fejedelemnek a szentpáli csata előtt, és aki már
katonaként Szucsávában érte utol a fejedelmet Báthory Kristóf
üzenetével: sikerült lóvá tenni a kassai németet, szabad az út
Lengyelországba.
Mózsi széles mosolyra húzta a száját, és Kristófnak kezdte
jelelni, ki is a melléjük szegődött lovas.
– Mi járatban, pajtás? – kérdezte az apród. – Futárpostát
hoztál?
– Azt is, meg magunkat, hogy belépjünk a király seregébe.
Mondjátok, kit kell keresnem?
Kristóf sziszegve ült fel, és megpaskolta sebesült vállához
tartozó karját, amelyet az utóbbi időben alig-alig tudott
mozgatni.
 – A király Varsóba indult, Bán y kapitány pedig vele tartott.
Talán előbb add le a postát az erdélyi kancellárián, aztán keresd
meg Vadas kapitányt.
A palota udvarán elváltak útjaik, Mózes a saját szobájukba
vitette barátját, akit egyébként a várőrség kicsiny ispotályába
kellett volna beadnia, mivel az ifjúnak a palotában nem volt
lakhelye. A magyar apródokkal osztozott egy nem túl nagy
termen, amely pihenésre a legkevésbé sem volt alkalmas.
A rengeteg magyar, akiket el kellett szállásolni, gondot
okozott a királyi udvarnagynak. Sokan, akik elégedetlenkedtek
szűkös szállásukkal, éppen azon voltak, hogy rendes házat, vagy
legalább szobát szerezzenek maguknak a városban, de a
krakkóiak, jó üzletet szimatolva a duplájára emelték a bérleti
díjakat.
Blandrata is lótott-futott szabadidejében, hogy kényelmes
szállást találjon a Wawel közelében, mert még ő és Mózsi sem
kapott valami nagy szobát, pedig ők a király belső köréhez
tartoztak.
Az orvos éppen otthon volt, estebédjét fogyasztotta, amikor
a Kristófot támogatva betoppant.
– Éppen jókor! – emelte kupáját. – Jut nektek is a hideg sültből,
és nem sajnálom a bort sem tőletek. Gyertek beljebb! Kristóf, te
meg a szívbajt hoztad rám, de még a királyra is, ezzel a kelekótya
sebesüléseddel. Szívére vette volna, ha időnek előtte elpatkolsz a
szolgálatában.
– Én is a szívemre vettem volna, ha idő előtt fűbe harapok –
jegyezte meg az apród.
Nevettek, miközben a atalok letelepedtek mellé, és
elmondtak minden fontosat Lanckoronáról, az útjukról és arról,
hogy Kass Jancsi is megérkezett. Blandrata homlokát gond
felhőzte be, amikor Mózsi közölte, hogy maguknál tartja a
barátját, amíg fel nem épül.
 – Szívesen látlak, de a szoba kettőnknek is szűkös. Most
indulok megnézni egy kisebb házat, itt van egy köpésre a
Grodzkán. Ha sikerülne megegyeznem a tulajdonossal, akár már
holnap átköltözhetnénk. A házat – hunyorított az apródra
Blandrata – Schar enberg ajánlotta a gyelmembe, és éppen az
övével átellenben van.
Kristóf e szavakra elpirult, a talján meg felnevetett.
– Ha gondolod, útba ejtem a nyomdászt is, hogy
megemlítsem, hazaérkezett a hős pattantyús!

A doktor még sötétedés előtt visszatért, és látszott, hogy

jókedvű. Az ifjak, látva vidám tekintetét, bizakodva fogadták.
– Teljes siker! – csapott a levegőbe Blandrata, tőle szokatlanul
lelkesen. – Megalkudtam a borkereskedővel, aki a háza egy
részét szeretné kiadni. Özvegy, és sokat utazik, a gazdasszonya
és az udvarnagya vigyáz a jószágra. Egy egész házrészt kapunk,
három szobával és konyhával, az istállóban pedig helyet négy
lónak. A háziak ellátnak minket és a lovakat is. Kell ennél több?
– Gondolom, borsos az ár – jelelte Mózsi.
– Igen, de egy egész évre előre zettem, így aztán sokat
spóroltam rajta. Huszonnégy aranyamba került.
– Krisztusom! – hördült fel Kristóf. – Az egy kész vagyon!
– Az, de még mindig jobb, mintha fogadóban laknánk, vagy
havonta zetnénk ennek az árnak a másfélszeresét. A
fejedelemtől kapott havi apanázsomból pedig futja, még marad
is valamennyi.
– Mikor költözhetünk? – kérdezte Mózes. – Kristóf is jöhet,
ugye?
– A legszebb az egészben, hogy már holnap
szedelődzködhetünk. Kristóf is velünk tarthat, a szép lány pedig
üzeni, holnap meglátogat az új otthonunkban.
Blandratának igaza volt, a palotabeli szobát nem három
emberre tervezték, Kristóf pedig álmában fel-felnyögött a
fájdalomtól. Másnap gyorsan összecihelődtek, kértek Vadas
kapitánytól egy szekeret, és áthurcolkodtak a Grodzkára.
Kristóf a szekéren üldögélve szemét a nyomdász erkélyére
tapasztotta, de Katarzyna nem ott várta, hanem a kapujuk előtt.
Mihelyst meglátta őket, fogta magát, és fellépett a lassuló
szekérre, lehuppanva a sebesült mellé.
– Végre! – kiáltotta. – Azt hittem, soha nem értek ide! Látom,
megvagy, hős tűzmester uraság. Hallottam híredet.
Kristóf erre a kezébe fogta a lány jobbját, és megcsókolta.
– Köszönöm, hogy nem feledkeztél meg rólam!
Katarzyna elpirult, majd lepattant a szekérről, olyan gyorsan
és ügyesen, hogy azt Kristóf nem is nézte volna ki egy lányból,
majd segített neki a leszállásban.
– Megbeszéltem a gazdasszonyotokkal, hogy segítségére
leszek, és a lehető legotthonosabbá tesszük a szállásotokat.
Előbb azonban téged helyezünk el, a szobád, benne a vetett ágy
már várja a sebesült katonát! És az ablaka éppen szemben van az
enyémmel – súgta még oda.

Két napja sem rendezkedtek be új otthonukban, Rawából

megérkezett Báthory Mózesnek szánt üzenete, hogy pakolja fel
szereit, és induljon, mert a király betegeskedik, és útja – úgy néz
ki – elhúzódik, lehet, hogy csak késő ősszel tér vissza a
székvárosba.
Blandrata nem örült, egészen beleélte magát, hogy a nyarat a
ával tölti, és kipihenheti az elmúlt hónapok idegőrlő
fáradalmait, amikor is minden diplomáciai ügyességét be
kellett vetnie ura koronája érdekében. A csöndes nyárnak ával
tehát lőttek, minden erejét Anna megpuhítására fordíthatta.
Mózes három darabontot kapott kíséretül, Vadas éppen a frissen
beöltözött, féléves szerződést kapó Kass Jancsit adta mellé, így
indult el északnak sebesen ügetve a négy lovas.
Kristóf tehát egyedül maradt, és napról napra erősödött,
Mózsi szerei és Katarzyna jóvoltából, aki mindennap átjárt
hozzá, és gondját viselte. Amikor a vállát, és kezét végre
fájdalom nélkül tudta mozgatni, az ifjú beváltotta régi ígéretét,
és egy szép hajnalon kimentek a Waweltől északra eső ligetes
mezőre, amelyet a Visztula és a városfal határolt, több
halastóval. Kicsi, apróvadban mégis bővelkedő terület volt, a
tavak a kastellán javadalmát képezték, aki juttatott az udvar
konyhájára és a városi piacra is a rengeteg halból.
Itt engedte fel a sólymot Kristóf, hogy megmutassa
tudományát kedvesének.
Schar enberg nyomdász éberen őrködött kissé könnyelmű, és
a szokásokat sokszor csak azért is áthágó leánya erkölcsei felett,
ezért elküldte velük egy idős szolgáját, éppen azt az udvarost,
aki néhány héttel korábban borral kínálta a házhoz betérő
úkat.
Kristóf Varsányt is magával vitte, hadd járjon egyet kedves
hátasa, és Csert a nyeregkápára ültette. Így sétáltak ki a
Waweltől északra eső kapun, amelyen viszonylag kevesen
jártak.
Amikor elérték a tavakat, egy ligetre mutatott.
– Arra biztosan felrebben valami. Cser majd felijeszti.
Azzal fogta a madarát, bal kezének bőrkesztyűjére helyezte,
levette a kis sapkát fejéről, és fellendítette.
A sólyom boldogan keringett felettük egyre feljebb, a ú
sebesülése miatt régen röptették. Katarzyna szájtátva nézte,
amint légiesen könnyed, kecses mozdulatokkal emelkedett
föléjük, majd indult el a ligetecske felé.
Két örvösgalamb ijedt fel a ragadozó röptére, és heves
szárnycsapásokkal igyekeztek néhány biztonságot adó tölgyfa
irányába. A sólyom azonban nem adott egérutat,
meglibbentette szárnyát, majd villámgyorsan csapott le. Az
egyiket szinte felöklelte a levegőben, és a kábultan zuhanó
madár után vetette magát, majd még mielőtt földet ért volna,
belemélyesztette karmát a sérült áldozatába. Jólnevelt
vadászként nem kezdte el tépni, komótosan felemelkedett, és
zsákmányával együtt Kristóf lába elé repült.
A ú elégedetten nézett a lányra. Kissé tartott tőle, hogy a
vérző, élettelen galamb látványa nem tetszik majd
Katarzynának, de tévedett, a lány követelte a következő
reptetést.
A ú adott némi nyesedéket a madárnak, közben pedig végig
magyarázta, mit miért tesz. Mindezt latinnal kevert lengyel
mondatokkal adta a lány tudtára. Sebesülése ideje alatt mást
sem tett, mint erejét megfeszítve magolta választottja nyelvét.
– Kész csoda, hogy mennyire hallgat rád – mondta a lány
elragadtatva. – Olyan okos, nyugodt. Látszik, hogy szeret, bízik
benned. Vajon az emberekkel is hasonlóan jól boldogulsz?
– Hogy érted ezt? – értetlenkedett Kristóf.
– Úgy, hogy a madarad is meg kellett nevelned, amihez
határozottság és következetesség szükséges. Vajon az embereket
is meg tudod szelídíteni?
A kérdést nem lehetett félreérteni. Pontosabban Kristóf nem
tudta máshogy értelmezni, csak incselkedésként. Elöntötte a
forróság. Az öreg udvarost kereste a tekintetével, de az éppen
Varsány nyakát paskolgatta, nem gyelt rájuk.
– Nem sokat próbáltam még – mondta kipirulva az ifjú –, de
megpróbálnám.
Azzal odahajolt a lányhoz, és kissé oldalvást szájon csókolta.
Katarzyna visszahőkölt, nem számított ilyen heves ostromra, és
ő is pesztonkájukra pislantott. Mivel az öreg semmit nem vett
észre, ismét odanyújtotta száját a únak.
 – Az előbbit kissé elsiette, vitéz úr – mondta incselkedve és
izgatottan. – Lássuk, a második érzelmesebb lesz-e?
Kristóf azon volt, hogy ne okozzon csalódást. A csók hosszúra
sikeredett, és a végét már az öreg is látta. Vidáman köhintett, a
két atal meg összenevetett, arra gondolva, a nyomdász talán
nem a legmegfelelőbb embert küldte el velük Katarzyna
erkölcseit védelmezni.
– Az előbb azt mondtad, nem sokat próbáltad a szelídítést.
Tehát már próbáltad. Remélem, nincs senkid odahaza.
Kristóf arca elkomorult. Eszébe jutott Krisztina meg az a
lófejű bíró . Végül megemberelte magát. A lengyel lány
gyönyörű, sötétkék szemébe nézett, és azonmód elfeledkezett
első szerelméről.
– Volt egy lány, akit nagyon szerettem – mondta csöndesen,
Katarzyna tekintetét fürkészve. Az szintén kutatva nézett rá,
mindketten azt lesték, vajon mire gondolhat a másik.
– Mi lett vele? – kérdezte sápatagon a nyomdász lánya.
– Amíg távol voltam, a városbíró a kinézte magának, és
beadta a derekát. A biztosat választotta a szerelem helyett.
Katarzyna, akinek mindig mindenre volt válasza, most nem
szólt, kezével megszorította a ú markát, és a vállára hajtotta a
fejét. Nagyot sóhajtott, és némi töprengés után csak annyit
mondott:
– Apám nem fog örülni, hogy egy magyar ifjúhoz megyek
feleségül, úgyhogy csipkedd magad! Bizonyítsd be neki, hogy
érdemes vagy a kezemre.
Kristóf alig akart hinni a fülének. Micsoda hóbortos leány,
gondolta magában kissé döbbenten, kissé mulatva. Nem szólt,
csak megcsókolta a lány kezét, és magához húzta.
Cser türelmetlenül tárta szét szárnyait, ő még vadászni akart.

Mózes a három darabont testőrrel öt nap alatt tette meg a

Krakkóból Varsóba vezető utat. Végig a király és kísérete
útvonalát követték, bízva abban, hogy előbb-utóbb beérik
valahol. Már látták a nagyváros tornyait, éppen a nevezetes
wolai mező mellett haladtak el, amikor egy nagyobb, előkelő
csoportot értek be. Mózes látta a lobogót, de nem ismerte fel a
címert. A csapat éléről három katona vált ki, és szablyára tett
kézzel közelítették meg őket. Hetyke vezetőjük az orruk előtt
fékezte le vágtató lovát, port kavarva arcukba.
– Kik vagytok? – kérdezte latinul, mert a ruházatukon látta,
hogy erdélyiek.
Mózes megvakarta a fejét, mert értette volna a lengyelt is,
válaszolni viszont csak írásban tudott. Elővette hát a
táblácskáját, és lengyelül írta:
– A király udvarából jövünk. A gyógyszerésze vagyok.
A katona nagyot nézett, Mózes pedig a szájára mutatott.
– Hilary Bartek vagyok, Jakub érsek hadnagya. Éppen az
eminenciás urat kísérem, a király Varsóban várja.
Csatlakozzatok hozzánk.
Mózsi azon töprengett, hol hallotta már a tiszt nevét. Aztán
rájött, Szláva mesélt róla, amikor a királyválasztó gyűlésen járt
egy évvel korábban, késő ősszel.
– Ismerem a neved – írta fel. – Szláva Wantula mesélt rólad.
A tiszt ismét meglepődött.
– Nocsak! Emlékszem rá! Remélem, találkozunk vele a
királynál.
Mózsi a fejét rázta, és tudtára adta, hol van Szláva.
– Kár – mondta lelombozva Hilary. – Pedig szerettem volna
beszélni vele, talán segített volna, hogy a királyi lovassághoz
csatlakozzak. Az érsek igen öreg és beteges, gyanítom, nem
sokáig húzza – súgta odahajolva az utolsó szavakat, mert az
érseki hintó mellé értek.
A hintóból atal, tonzúrás alak dugta ki a fejét, és kérdezett
valamit a hadnagytól. Az Mózsira mutatott, és megmagyarázta,
ki is ez a szürke, egyszerű polgári ruhába öltözött ifjú.
Kisvártatva a tonzúrás fej újra kikandikált az ablakon.
– Az eminenciás úr azt kéri, üljön át a patikus hozzá. Szeretné
kikérdezni.
Mózsi megszokta már, hogy közvetlen környezetével a táblája
nélkül, pusztán a jeleivel is megérteti magát, de idegenekkel
nehezére esett érintkezni. Ugyanakkor az érseki invitálás elől
nem térhetett ki.
A hintó meg sem állt, Mózsi kilépett a kengyelből, és a kinyíló
ajtón át belépett a hintó belsejébe. Közben Hilary fogta a lova
kantárját.
Meg kellett szoknia a félhomályt, hunyorogva nézett körbe.
Rajta kívül csak hárman ültek a hintó bordó bársonnyal borított
ülésein, a atal pap, bizonyosan az érsek titkára, egy fekete
ruhás, vékonydongájú, szigorú tekintetű, negyvenes évei végén
járó fér , valamint az idős, elgyötört arcú Jakub, minden
katolikus lengyel legfőbb egyházi méltósága.
Mózes azonnal látta, hogy az érsek úr rossz bőrben van,
kézfeje és arca is felpü edt. Valószínűleg a lába is telve lehet
káros vizekkel, gondolta, de azt a hosszú papi szoknya eltakarta.
– Üdvözöllek, gyermekem – mondta kenetteljesen Jakub érsek.
– Hallom, a király erdélyi patikáriusa vagy, én pedig kikérdezek
mindenkit, aki gyógyító tudással rendelkezik, mert igencsak
szenvedek. Orvosom persze ellene van ennek – mutatott a fekete
ruhás fér ra a pap –, de szarok a véleményére. Fogalma sincs,
mennyire szenvedek!
Mibe tenyereltem, gondolta Mózsi, egy újabb orvos, aki
megutál! A fekete ruhás ckó valóban szúrós szemmel bámulta,
aztán gúnyosan elmosolyodott, amikor kiderült, hogy az ifjú
néma. Mert persze Mózsi a táblájára rkantott néhány szót,
amelyekből kiderült, valóban Báthory embere, de csak a táblán
keresztül tudja megértetni magát.
Az érsek is elkámpicsorodott, majd megvonta a vállát.
 – Mit gondolsz? Lehet valami szered a felpü edt testemre és a
köszvényes lábamra?
Mózsi mutatta, hogy megnézné a főpap lábát. Az megértette,
felhúzta a szoknyáját, egészen combjáig. Az érsek mindkét
vádliját fásli fedte, Mózsi letekerte. Cudarul bűzlött az a láb!
Jakub érsek bokája a kétszeresére dagadva, vörösen világított.
Lábujjai, bokája, de még a térde is deformált volt.
– Uram – írta Mózsi –, köszvényed van. Fáj a veséd is?
Az érsek bólintott.
– A testedben felszaporodtak a mérgek, és túl sok víz halmozódott
fel benned.
Az érsek elégedetlenül krákogott, és orvosára nézett.
– Ezt mind tudom, a doktor is ezeket mondta. A kérdés,
milyen szert javasolsz? Tudsz valamit, amit Erdélyben
használtok, de nálunk nem ismert?
Mózsi a fejét rázta.
– Attól tartok, nem. Gondolom, a köszvényfüvet ismeri a doktor.
– Persze, alkalmazza is.
– Borogatásként és teaként?
– Igen.
– Vízhajtónak mit ajánl?
– Valami keserű teát itat velem.
Mózes az orvosra nézett, az megvonta a vállát, kelletlenül
felelte.
– Hatféle gyógynövény keveréke, valamint jávatea. A legjobb
szer a vizesedés ellen.
– Mi az a hat növény? – erősködött a ú.
Az orvos felmérgelődött, nem akart válaszolni, csak az érsek
unszolására vakkantotta oda latinul a növények neveit. Azt
remélte magában, hogy a únak fogalma sem lesz a
jelentésükről. Tévedett.
– Aranyvessző, mezei zsurló, nyírfalevél, pitypang, citromfű
és ezüstös hölgymál.
 Mózes bólintott.
– Én sem adtam volna mást. Tudja, érsek uram, hogy a király is
vesebajjal küzd? Csak őt még nem érte el a köszvény réme.
– Legalább ebben egyezünk – mosolyodott el szomorúan az
öreg főpap.
– Javaslom a köszvényfű atal hajtásaiból készült pakolást.
Ennek a teája is jó. A teába tennék még csalánt, kurkumát, zellert
és fokhagymát is. Fontos a feketeribizli levele, a bojtorján és a
hibiszkusz is. A mezei zsurló teáját csak hat hétig ihatod, mert
tovább már méregként hat. Javaslok még néhány fűből való főzetet
lábvíznek, majd szállásodra küldetem a keveréket és a receptet. A
legfontosabb a diéta: kevés hús, semmi zsír, semmi bor és sör.
Zöldséget, gyümölcsöt ehetsz, tejet is és tojást. Különösen ajánlok
néhány növényt, amelyeket csak úgy nyersen, összeaprítva
fogyassz. Majd leírom azt is. Ha mindezt betartod, jobban leszel.
Az érsek bólogatott, hitte is, meg nem is, hogy ez a atal
erdélyi ilyen határozottan állítja, képes javítani az állapotán.
Sóhajtva intett a titkárának.
– Intézd, am, amit a patikus mond.
Közben beértek Varsóba, sőt a királyi rezidenciát is
megközelítették. Ott elváltak útjaik, mert az érsek a saját
palotája felé vette az irányt. Ott kellett megvárnia, hogy
Báthory magához rendelje.
Mózes érdeklődve vette szemügyre a várost. Krakkóhoz
szépségben és gazdagságban nem volt mérhető, de tudta, hogy
hatalmasabb a legtöbb erdélyi településnél, talán csak Kolozsvár
mérkőzhetne vele. Feltűnő volt a házak nagysága, főként
Gyulafehérvárhoz képest: nem volt ritka a háromemeletes sem.
Templomtornyok sora ostromolta az eget, a városfalak pedig
égetett téglából készültek, és igen vastagnak tűntek, bástyái
pedig olasz módra épültek.
A királyi palota, amelyet az uralkodók itt tartózkodásuk alatt
használtak, a város déli részén terült el, és keleti szárnya a
Visztulára tekintett. Előtte tágas tér terebélyesedett, itt vált el
Mózsi és kis csapata az érsektől.
Az apja korábban elmesélte, hogy a palota Bona Sforzáé volt, ő
csinosíttatta ki itáliai építőmesterekkel az ott dívó stílus szerint,
amely hatott a gyulafehérvári palotára is, hiszen ott is egy Bona
lány, Izabella vette kezébe a fejedelmi lak átépítését.
A jókora téren álló, vöröstéglás palotaépület illusztris látványt
nyújtott kaputornyával. Micsoda gazdag ország az, gondolta
Mózsi, amelynek ilyen hatalmas és gyönyörű városai vannak!
Gazdag és mégis szegény, hiszen kincstára üres, serege alig akad,
és még királyt is csak külföldről képes szerezni.
Bekéredzkedtek a kapun, könnyen bejutottak, hiszen ismerős
darabontok őrizték. A palota belső, zárt udvarán aztán
megtudakolták, hol vannak az istállók, Mózsi Jancsira bízta
Bodort, és elindult, hogy ismerőst találjon, aki elvezeti a királyi
rezidenciára.
Wesselényi Ferencbe botlott, Báthory egyik kedvencébe, aki
belső kamarása volt, ezért a lengyelek is a kedvében jártak, mert
rajta keresztül könnyebb volt kihallgatást kérni a királytól.
Báthory a vele tartó magyarok közül csak ezt a kedélyes,
mindenkivel jó viszonyt ápoló főnemest emelte udvari státusba,
mert tudta, a lengyelek még így is féltékenykednek magyar
udvaroncaira, igaz, ok nélkül.
A kamarás ismerte Mózsit, és kedvelte is tudása és szerénysége
miatt. Örömében megölelte, és a vállát átkarolva vitte magával a
királyhoz.
– Gyere, urunk örülni fog neked, nagyon szenved egy ideje.
Aztán nézz rá Kovasóczyra is, nehezen tűri a lengyel klímát,
folytonosan siránkozik az ő édes Erdélye után.
A fogadóteremből épp kisebb küldöttség vonult ki, különös,
díszes ruhájú fér ak, Mózsi emlékezett rá, hogy a koronázáson
látott már e éle ruhákat. Apja szerint litvánok voltak.
 – Chodkiewitz, a wilnói kastellán – súgta oda Wesselényi. – A
legnépszerűbb főúr a litván nemesség körében. Elégedettnek
látszanak. Zamoyski szerint neki lesz köszönhető, ha a
litvánokkal végre sikerül kiegyeznünk.
Amikor beléptek a fogadóterembe, és Báthory meglátta
Mózest, felállt, súgott valamit Zamoyski fülébe, majd intett a
únak, hogy kövesse.
A hálótermébe mentek, és közben a királyból ömlött a szó
saját állapotáról. Mire elhevert az ágyon, már csak gatya volt
rajta. Tekintetén látszott, megnyugtatja a ú jelenléte. Mózes
ekkor eszmélt rá, hogy a szerepe nem csupán orvosi tudásában
rejlik, Báthory belevetett bizalma túlmutat az egyszerű orvos–
beteg viszonyon. Mózes jelenléte maga is gyógyszer volt, az
állandóság, a bizalom és a tudásába vetett hit gyógyszere.
A doktor végzett a vizsgálattal, és megnyugtatta a királyt,
hogy nem nagy a baj. Báthory szemmel láthatóan
megkönnyebbült, és megfeledkezett a betegségéről. Szláváról,
Lanckoronáról és Kristófról érdeklődött.
– Mihelyst Szláva visszatér Krakkóba, hóna alá kapja Kristófot,
és indul utánam ő is – jelentette ki Báthory. – Zamoyski egyik
rokonát rövidesen Rómába küldöm, és régi, megbízható
embereket akarok magam köré, amíg itt vagyok északon. Úgy
tűnik, a júniusi szejmből nem lesz semmi. Az alkancellár és én is
tudtam, hogy így lesz, hiszen alig múlt el a koronázás. Az egész
hajcihő csak arra kellett, hogy elejét vegyük az érsek által
összehívott császárpárti gyűlésnek. Ezt szerencsésen ki is
védtük, de a porosz és a litván kérdést még meg kell oldanunk.
Valószínűleg az év végéig itt ragadunk.
Ezekre a szavakra Mózes elkámpicsorodott. Mindez azt
jelentette, nemhogy közelebb került volna Klárához, egyre csak
távolodik tőle. Báthory kitalálta elkeseredésének okát.
– Ne búsulj, am! – csapott a ú vállára, miközben ujjasába
bújt. – Nem szegem meg a szavam. Van elég időm, hogy
megírjam a lánykérő levelet, még most, a nyáron. Ha szerencséd
lesz, a menyegzőt akár az idén télen megtarthatjuk. Ígérem,
magam is megtáncoltatom a menyasszonyt!
Mózes egyszerre kimelegedett. Szeme majdnem könnybe
lábadt, el sem akarta hinni a szerencséjét. Fél térdre ereszkedett,
hogy megcsókolja ura dolmánya szegélyét, de az uralkodó nem
engedte.
– Ennyivel tartozom a legkedvesebb szolgámnak.
A király elbocsátotta, de Mózesnek még eszébe jutott, hogy be
kellene számolnia az érsekkel történt találkozásáról. Báthory
mosolyogva olvasta a történetet a hintóban adott diagnózisról.
– Helyesen tetted, am, hogy segítettél annak a vén kura nak.
Bár jobb szeretném a pokol fenekén tudni, mert úgy vélem, ott
fog kikötni, nem árt, ha még találkozásunk előtt a
lekötelezettemmé válik. Holnap fogadom, és remélem, azonmód
leteszi a hűségesküt. Mondd, szerinted meddig élhet még? Mert
megvan már a helyére szánt emberem.
– Hónapok, felséges uram – írta le Mózsi. – Még akkor is, ha
szereim könnyítenek rajta, a víz olyannyira ellepte a testét, hogy
rövidesen a szívéig ér. És akkor vége, nincs tovább.

Báthory még egy hétig maradt Varsóban, megvárta, amíg a

tudákos szerei hatni kezdenek. Amikor betegsége elmúlt,
folytathatta végeláthatatlan utazgatását az északi tájakon és
porosz földön.
Ismét minden reggel kilovagolt, és ha tehette, vadászattal
kezdte a napot. Nagy élvezettel vetette bele magát az ismeretlen
tájak mezőibe, erdeibe, minden kicsit más volt, mint a
megszokott Erdélyben. Abban viszont egyezett a két ország,
hogy vad mindkettőben bőséggel fordult elő, és az erdélyi
kíséret tagjai sokszor vitatkoztak azon, vajon mely tájék
gazdagabb őzben, szarvasban, és egyéb vadban. Még ők is
elismerték, hogy a lengyel erdők több vadat rejtenek, de – talán
a klíma miatt – itt kisebb termetű és szívósabb volt a legtöbb
állat.
Eljött az augusztus, és a király kihirdetett néhány új
dekrétumot, amelyeket udvari nyomdászával azonnal ki is
nyomtattatott, hogy terjessze az országban. Az ifjú Walenty
Łapczyński a szokásosnál kisebb, de remek nyomdagépet
cipelve követte mindenhová királyát. Szépen dolgozott, Báthory
meg volt vele elégedve. A király Zamoyskival és még néhány
művelt egyház val munkálkodott a dekrétumon, akiket az éles
szemű alkancellár válogatott ki maga mellé. Olyan atal,
közrendű származású ifjakat választott, akik külországban
jártak egyetemre, tájékozottak voltak az ország törvényeiben,
valamint elboldogultak a gazdasági ügyekben is.
A dekrétum tartalma meglepte a szenátorokat és a
lovagrendet is. Báthory megérkezése óta szigorú szemmel
gyelte, miféle rossz beidegződések lettek úrrá a királyi
udvaron. Zamoyskival együtt azon a véleményen voltak, hogy
az interregnum alatt harapódzott el az a nemtörődömség,
pökhendiség, a királyi javak herdálása, a saját kézre dolgozás és
egyebek, amelyek, ha erős király ült volna a trónon, meg sem
fordul az udvaroncok fejében. A korrupció és egyéb aljasságok
azonban olyannyira általánossá váltak, hogy a régi renddel már
nem lehetett megoldani azokat, szigorúbb eszközökhöz kellett
nyúlni. Hosszú heteken át, éjszakába nyúlóan dolgoztak az új
királyi rendtartáson, amelyet aztán Báthory augusztus elején
ismertetett meg népével. Ekkor már kihirdette az újabb szejm
időpontját is, amelyet a porosz földön fekvő Toruń városába
hirdetett meg Szent Ferenc napjára.
A dekrétum szerint a királyi udvarban a szigorú keresztény
szokások talapzatán réseket ütött a rendetlenség, a fejetlenség
és a becstelenség. Éppen ezért itt az ideje, hogy a pásztor
visszatérítse nyáját a helyes útra. Hogy semmilyen
bizonytalanság ne üthesse fel a fejét, a király a rendtartásban
szigorúan szabályozta az ellátás és beszerzések, az utazások, az
elszállásolás szabályait; az udvaroncok magatartásának,
viselkedésének dolgát; valamint a kihágások büntetési tételeit is
írásba foglalta.
Amint ezzel végeztek, Báthory az udvari lovas gárda
szabályzatát is nyilvánosságra hozta, olyan részletekbe is
belemenve, hogy a lovasok magyarkát viseljenek, fegyverzetük
pedig szablya, kopja és karabély legyen.
Szláva és Kristóf éppen azon a napon érkezett meg Varsóba,
amikor az udvari szolgák kiszegezték az új szabályzatot a palota
főterén álló házak egyikének kapujára. A lengyel gyelmesen
olvasta a sorokat, majd felsóhajtott.
– Urunk kinevezhetne kapitánnyá, aki ötven lovast gardíroz,
rám férne az az évi huszonöt aranyzłoty!
Miután lovaikról gondoskodtak, Vadas kapitánynál akartak
jelentkezni, de a palota folyosóin kószálva a gondterhelten
baktató Kovasóczyba botlottak. A tanácsos felismerte őket, és
kissé felvidult.
– A király örülni fog nektek, de jelenleg nincs Varsóban. Porosz
földön jár, ha jól tudom, éppen a brześći vajdánál időzik.
Fogalmam sincs, mikor tér vissza.
Szláva Kristófra nézett, hogy mitévők legyenek.
– A helyetekben továbbállnék, Báthory alig várja, hogy lássa
két kedvencét. Még az is lehet, hogy csak szeptemberben tér
vissza ide.
Az ifjak nem gondolkodtak sokat, és már másnap reggel útnak
indultak. Szláva úgy számolta, az ő tempójukban haladva négy
nap alatt megérkeznek Brześćbe. Csupán ketten lovagoltak föl
Krakkótól, de állig felfegyverkeztek, így aztán nem tartottak
attól, hogy útonállók vagy romlott erkölcsű helyi nemesek
támadják meg őket. Varsóig nem is akadt semmi bántódásuk,
így aztán magabiztosan folytatták útjukat. Brześć harminc
magyar mérföldnyire feküdt Varsótól nyugatra, még a gnieznói
érseki székhely előtt. Két napon át remekül haladtak a szellős
augusztusi napon, amely a legkevésbé sem melegítette fel a
levegőt úgy, mint Gyulafehérvárott. A harmadik nap délelőttjén
sűrű erdőn vitt át az országút, ahová a felkelő nap még tíz óra
tájt sem hatolt el, a hajnali párák is még ott gomolyogtak a fejük
felett, olybá tűnt, ha kissé megemelkednének a nyeregben, és
kinyújtanák kezüket, belemarkolhatnának a tejfehér ködbe.
Egy kanyarhoz érve Szláva alig észrevehető mozgást vélt
felfedezni tőle jobbra, az útmenti bozótban. Baljával
visszarántotta a kantárszárat, mire lova lecövekelt, jobbjával
pedig előrántotta nyeregkápájára erősített harci csákányát.
Lövés dörrent, és hallotta a golyó zúgását, ahogy elsuhant a
mellkasa előtt néhány hüvelyknyivel. Ha nem áll meg, biztosan
eltrafálja. Kristóf is épp csak megúszta a dolgot, mivel egy
ölnyivel hátrébb volt a lova feje a barátjáénál. A kis Detre
pisztolyt rántott, miközben Szláva hangja süvített a levegőben.
– Fedezékbe a lovad mögé! Többen vannak! – azzal jó példát
mutatva leugrott a paripájáról, puskagolyóktól tartva a másik
oldalon.
Valóban, még három lövés dörrent, Kristóf még idejében
bukott lova nyakába. A lövések abbamaradtak, és hat furcsa
gúnyába öltözött, jól megtermett ckó ugrott az útra, immár
hosszú, egyenes kardot lóbálva. Baljukon mindnyájan kis, kerek
pajzsot tartottak. Az útonállók kockás szoknyát viseltek,
felsőtestükön vászoning feszült, fejükön pedig ugyancsak
kockás sapka. Kristóf még sosem találkozott ilyen fura
szerzetekkel, és talán nevetni támadt volna kedve, ha az a hat
pulykatojásképű, vörös szakállú kura nem oly ádáz arccal,
fenyegetően kezdett volna körözni körülöttük. Közben Szláva
lova fájdalmasan felnyihogott, majd két mellső lábára
ereszkedett, mintha térdet hajtana. A lengyel kétségbeesetten
próbálta megtartani a kantárnál fogva, de a ló lassan oldalra
dőlt, inai remegtek, a haláltusáját vívta. A sortűz egyik golyója a
szügye felett találta el, a sebből habos vér szivárgott. Az állat
fölé hajolt, és a nyeregkápára erősített egyik pisztolya éppen a
keze ügyébe került. Előhúzta, aztán elkeseredett üvöltéssel
lépett előre, majd az egyik támadóra sütötte. A fegyver azonban
csütörtököt mondott, talán a reggeli párától nedvesedett át a
puskapor. Erre Kristóf is lőtt, de ő sem járt sikerrel. Káromkodva
rántotta ki a szablyáját. Ketten hat ellen, villant át rajta a
gondolat. Ha egyszerű, jobbágyokból lett útonállókkal álltak
volna szemben, nem aggódik ennyire, de ezekről az alakokról
lerítt, hogy képzett katonák. Szláva hátralépett barátja
közvetlen közelébe.
– Vessük egymásnak a hátunkat! – kiáltotta elkeseredve. – Ne
adjuk magunkat könnyen!
– Kik ezek a szoknyás, vörös képű ördögök? – kérdezte
ugyancsak ordítva Kristóf. – Sose láttam még hozzájuk
hasonlót.
– Skótok, az anyjukat! Porosz zsoldban állhatnak.
A skótok köröztek körülöttük, aztán az egyik, talán a
vezetőjük hátrébb lépett, intett egy másiknak, és a muskétáját
kezdte tölteni. A két csapdába szorult ifjú megrémült, rájöttek,
ezek pillanatok alatt leszedik őket, mint két verebet.
– Ha kiáltok, ugorj előre, és vedd fel a harcot valamelyikkel –
sziszegte oda Szláva a foga között. – Akkor talán nem mernek
lőni.
Néhány pillanattal később érkezett is a kiáltás, és Kristóf
előreugrott, egy nála jó egy fejjel magasabb ckót választott ki
magának. Az sem illetődött meg, hidegvérrel várta a támadást.
Az viszont inkább meglepte, hogy Kristóf a fejéhez vágta a
besült pisztolyát. A fegyver forogva repült a levegőben. A skót
elhárította apró, kerek pajzsával, amelyet kis körök és négyzetek
díszítettek, de a magyar ú előrevetődve megcélozta szabaddá
vált alhasát szablyája hegyével. A skót érzékelte a veszélyt, hátra
is ugrott, de nem elég gyorsan, a szablya hegye a lágyékába
fúródott, nem messze legkényesebb szervétől. A szúrás nem volt
mély, a skót mégis felordított. Kristóf a vetődés végén éppen a
ckó előtt terült el védtelenül, és egy másik haramia odarontott,
hogy a kardját belemártsa. Már a levegőben volt döfésre emelve,
ám akkor, oldalról támadójára rúgtatott Varsány, és haragosan
nyerítve beleharapott a ckó vállába, majd teste lendületével el
is sodorta az útból. Ekkor lövés dördült, és Kristóf lova
fájdalmasan felnyihogott, két hátsó lábával kirúgott, majd
sántítva elvágtatott. Az ifjú döbbenten pillantott a pánikba esett
Varsány után. Kristóf nem látta, hol találta el kedves társát a
golyó, de szívét vad gyűlölet szállta meg, felpattant, és a lövész
felé iramodott. A vak düh a vesztét okozta volna, mert a másik
puskás, aki még nem tüzelt, ráemelte fegyverét, célzott, de
mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, a háta mögött, az úton
vágtató lovasok tűntek fel, akik hujjogatva, kardjukat lóbálva
ütöttek közéjük. A puskás kapott egy vágást a fejére, és
élettelenül terült el, a többi menekülőre fogta volna, de
gyalogosan esélyük sem volt a két tucat katona ellenében,
sorban megadták magukat.
Kristóf Szlávát kereste a szemével. A lengyel fél térdre
ereszkedve lihegett, feje vérben úszott. Kristóf aggódva,
rogyadozó lábbal botorkált mellé.
– Megvagy? – tette a vállára a kezét. – A te véred, vagy a
skótoké?
– Is-is – felelte Szláva, azzal eszméletét vesztve eldőlt, mint egy
zsák.
Nagyúri lovas állt meg felettük, vezényszavak pattogtak. A
magyar nem értette, oly gyorsan peregtek a lengyel szavak.
Felnézett rá, megismerte benne Zamoyskit.
– Mi történt itt? – kérdezte tőle az alkancellár latinul. – Szláva
Wantula lovagot látom a földön?
– Méltóságos uram, az utolsó pillanatban érkeztetek – hajolt
meg Kristóf. – Igen, Szláva az. Azt hiszem, súlyosan
megsebesült.
Zamoyski intésére kíséretének egyik tagja, egy polgári ruhát
viselő, középkorú fér leugrott a lováról, és vizsgálgatni kezdte
az alélt lengyelt. Kis idő múlva az alkancellárhoz fordult.
– Uram, két vágás érte. Egyik sem veszedelmes.
– Végezd a dolgod, doktor – utasította Zamoyski.
Szavaira Kristóf megnyugodott, már Varsányt kereste a
szemével. Abban az útkanyarban tűnt el, ahonnan megmentőik
érkeztek. Kérésére az alkancellár mellé adott két lovast, ő pedig
egy kölcsönhátason nyargalt el, abban reménykedve, hogy
rövidesen megtalálja hű barátját. Szerencséje volt,
negyedmérföldnyire, egy apró réten leltek rá Varsányra,
nyugodtan legelészett. Kristóf hangját hallva odaügetett, és
fejét a kölcsönlóról lekászálódó gazdája vállára tette. A ú
átkerült arra a felére, ahol a lövést kapta. Fellélegzett, Varsány a
jobb farába kapta az ólmot. Úgy ítélte, megmenekülhet.
– Addig ápollak, amíg fel nem épülsz – dünnyögte a fülébe
könnyes szemmel, és arcát a ló pofájához dörgölte. – Ha te nem
vagy, már alulról szagolom az ibolyát.
Visszakocogtak a csetepaté helyszínére. Zamoyski éppen a
fogoly skótokat hallgatta ki, akik megkötözve, térdre ereszkedve
rogyadoztak előtte mind a hatan. Kristóf jól megnézte magának
őket, így már egyáltalán nem tűntek olyan veszedelmesnek,
behúzták fülüket-farkukat. Azt is észrevette, hogy csupán kettő
sértetlen, négynek kisebb-nagyobb sebei voltak, amelyeket még
nem kötöztek be. Az alkancellár magához intette a magyart.
– Emlékszem rád. A király apródja vagy, és egy sólyommal
szoktad kísérni a királyt a vadászatokon.
– Detre Kristóf a nevem – hajolt meg. –, Báthory apródja
vagyok. Szerencsénk, hogy éppen erre jártál. Varsóba igyekszel
talán?
– Nem, Wilno22 az úti célom, a litván nagyurakkal van
dolgom – mondta Zamoyski.
 – A király örül, hogy ilyen tudós alkancellárja van, uram –
bókolt előtte Kristóf.
Zamoyski gyanakodva nézett rá, nem szerette az üres bókokat,
Kristóf azonban komolyan beszélt. Ő és Szláva is azon a
véleményen volt, hogy Zamoyski nélkül a király sokkal
nehezebben vehetné át a hatalmat.
– Örülök, hogy ilyen szépen beszéled a latint – viszonozta a
bókot az alkancellár. – Látszik, hogy István király jól választja
meg az embereit.
Kristóf beszámolt a támadásról. Megjegyezte, még sohasem
látott e éle harcosokat, mint ezek a kockás posztóba öltözött
fér ak.
– El sem hinnéd, hány skót van már lengyel földön. Krakkóba
is rengeteg költözött, főként kereskedők, de a tengerparti
városokban is sokan letelepedtek. És sok a katona is, mint ezek.
Már Öreg Zsigmond is fogadott zsoldjába a Skót-felföldről
harcosokat, de a porosz városok is előszeretettel alkalmazzák
őket. Erősek, jól képzettek, és a zsoldosokhoz mérten még
becsületesek is. Ami csak annyit jelent, nem hagyják olyan
könnyedén pácban a fogadott gazdájukat, mint mondjuk a
amandok, spanyolok vagy taljánok.
Az alkancellár a foglyok vezetőjéhez fordult, és egy Kristóf
számára ismeretlen nyelven szólt hozzá.
A ckó meglepődött ezen, és ugyanazon a bikkfanyelven
válaszolt. Kis ideig beszélgettek, majd Zamoyski Kristófhoz
fordult.
– Azt mondja, Gdańskból jöttek, az ottani főbíró fogadta őket a
város zsoldjába. Portyára küldték őket, hogy fogjanak
nyelveket.23 Elmondta, az ottaniak jól tudják, hogy a király a
közelben utazgat. Azt tervezték, elfognak valami udvari embert,
és kikérdezik az uralkodó szándékairól.
– Mintha inkább vesztünkre törtek volna – mondta Kristóf a
fejét ingatva. – Se szó, se beszéd ránk lőttek, és utána sem úgy
látszott, mintha foglyul akarnának ejteni. Mit teszel velük,
nagyuram? Bitóra kerülnek?
Zamoyski a fejét rázta.
– Túl értékesek ezek. Jó katonák. Vármunkára küldöm őket,
aztán beállhatnak a királyi gyalogságba. Vagy ezt az utat
választják, vagy azt, amelyik az akasztófához vezet.
Időközben Szláva is magához tért. Erős fájdalmai voltak. A
lengyelnek a vállát érte egy könnyű vágás, bőrmellénye szegélye
fogta fel valamelyest. A másik vágás komolyabb volt, azt a füle
tövére kapta, úgy, hogy a jobb füle bánta, teljesen levált. A
Zamoyski kíséretében lévő orvos kitisztította a sebet, és
mindenki döbbenetére elkezdte visszavarrni a fület. A végén
Szláva ordított a fájdalomtól, pedig a száját kipeckelték, és
négyen szorították a földre, de az előtte vele megitatott
töméntelen vodka sem volt képes teljesen eltompítani az
érzékeit.
A megdöbbent Kristófnak a művelet közben mesélte el
Zamoyski, hogy orvosa egykor a híres Ambroise Parétól leste el a
katonai sebészet legjavát, azért is vette maga mellé, mert jobban
ért a csatában szerezhető különféle sebek kezeléséhez, mint az
összes páduás meg Montpellier-ben végzett pökhendi orvos
együttvéve. Ez a francia még Valois Henrik herceggel érkezett
Krakkóba, de Zamoyski annyi évjáradékot ígért neki – és zetett
is ki előre –, hogy könnyű szívvel hagyta el addigi urát.
Az alkancellár szekeret hozatott egy közeli faluból, adott
melléjük négy katonát, és elváltak útjaik. Kristóf a szekéren
utazott sebesült barátja mellett, Varsány pedig ott bicegett
mögöttük, kantárjánál fogva a szekérhez kötözve.
Megpihentek a faluban, ahonnan a szekeret odaparancsolta az
alkancellár, majd továbbmentek Brześćbe. Mire a vajdai
székhelyre értek, Szláva fülsebe begyulladt, láza pedig
felszökött, félrebeszélt, folyton-folyvást anyját és Sárát
szólongatta.
 Báthory előző nap érkezett meg, egy közeli városkában
traktálták a környék földesurai, akik kézről kézre adták a királyt,
és mindenhol vadászatokat rendeztek számára, mert tudták, az
a legfőbb mulatsága.
Kristóf előbb Mózest kereste meg, hogy Szlávához vigye, csak
ezek után jelentkezett Báthorynál. Az uralkodó feldühödött,
amikor meghallotta, hogy Kristóf után másik kedvencét is
megsebezték ellenfelei. A vajda a kastélyába vitette az ifjút, szép
szobát kapott, ahol egyedül pihenhetett. Az uralkodó másnap
személyesen látogatta meg Szlávát, és jobb színben találta, hála
Mózsi ügyességének.
– Skótok – dohogta a király mérgesen, de meg is könnyebbült,
mert látta, hogy a ú megmarad. – Zamoyski nagyon higgadt,
én legalább kettőt felköttettem volna közülük, bár tudom, az
alkancellárnak van igaza. Kemény katonák ezek, és jobban
járunk, ha a mi oldalunkon harcolnak, mint az ellenségeinkén.
Szláva fülét is képesek voltak lenyesni, olyan kiváló harcosok.
Jobban is vigyázhatnál kiálló testrészeidre, nem lesz mindig a
közelben olyan ügyes kirurgus, mint Zamoyski embere.
Ezen a beszéden még a halovány Szláva is nevetett egy sort,
mire Kristóf elmesélte, ő bizony majdnem levágta az egyik skót
egyik kiálló testrészét, azt, amelyet a fér ember a legjobban félt.
– Kétlem, hogy az orvos azt is sikeresen visszaillesztette volna
– nevetett fennhangon a király.
Magukra hagyta őket, és Mózes megjegyezte, régen nem látta
ilyen vidámnak Báthoryt, aminek minden bizonnyal a két
újonnan érkezett lehet az oka. Még ha Szláva majdnem rövidebb
is egy füllel.
– Attól tartok, ezzel a fércelt füllel életem végéig ugratnak
majd – fakadt ki a lengyel.

Brześć igen fontos helyszínnek bizonyult Báthory északi

utazásai során, ugyanis itt fogadta a mélabús, semmivel sem
törődő Albert Frigyes porosz herceg követeit, akik
hűségnyilatkozatot tettek a király előtt. Ennek az aktusnak
különösen fontos jelentősége volt, a litvánokon és néhány
tengerparti német ajkú városon kívül immár mindenki
meghódolt az új király előtt.
Szláva már szolgálatba állt, amikor a poroszok megérkeztek,
és legnagyobb örömére Báthory éppen azzal jutalmazta meg,
amire Varsóba érkezve olyannyira fente a fogát: lengyel
lovasságának tisztjévé tette, egy ötvenfős zászlóaljat rendelt alá,
ami évi huszonöt arany zsolddal járt. Ennyi pénzből, ha józanul
gazdálkodik, akár még feleséget is eltarthat, főként, ha számol
még az esetleges hadizsákmányból járó résszel is.
A kinevezés egy hajnalon, vadászat közben történt, amelyen
Kristóf és Szláva kísérték a királyt. Szláva felettébb lógatta az
orrát, ami Báthorynak fel is tűnt, mindjárt rá is kérdezett az
okára.
– Mózes elmondta, hogy rövidesen indulhat haza a
menyasszonyáért Gyulafehérvárra – kezdett bele Szláva. –
Kristóf szintén rátalált a kedvesére. Én meg…, én csalárdul
hitegettem Detre Sárát, jegyajándékot is váltottunk, azóta
viszont megcsaltam fűvel-fával. Az is csoda, hogy Kristóf még
szóba áll velem.
– Nem szép dolog, szentigaz – jegyezte meg Báthory.
– Mózes elmondta, hogy lázálmomban anyámat
szólongattam, de mellette Sára nevét is gyakran kiáltoztam.
Azóta gyötrődöm. Igaz szívemmel szeretem, de nem tudom,
hogyan vehetnem el: itt szolgálok felséged oldalán, ő pedig
szüleivel él Mezőújfaluban. Szentül megfogadtam a brześći
templomban Szűz Mária festett szobra előtt, hogy addig nem
nyugszom, amíg Sára a feleségem nem lesz, és más nőhöz többet
nem érek, de még csak nem is nézek!
– Ez már komoly fogadkozás – mondta a király, és a szeme
nevetett közben, de a lengyel tekintetéből kiolvasta, mindennek
fele se tréfa.
Kis ideig hallgatott, megrágta az elhangzottakat, a atalok
nem is mertek megszólalni, mígnem Báthory Szlávához fordult.
– Örülök a fogadalmadnak, ebből is látszik, kezdesz valódi
fér vá érni. Mert a fér t nem csupán a teste és az ereje teszi
azzá, ami, hanem jelleme is, sőt az előbbre való mindennél.
Ezért aztán úgy döntöttem, kinevezlek kapitánnyá a lengyel
lovasságnál, azzal a kitétellel, hogy nem régi zászlóaljat kapsz,
hanem magadnak kell összetoboroznod embereidet. Erre a
következő tavaszig kapsz időt. Mielőtt azonban nekirugaszkodsz
a feladatnak, elküldelek Erdélybe Kristó al. Elviszitek a levelem
Marótinak, hogy adja ki Mózesnek Klárát. A lányt elhozzátok, a
menyegzőt itt tartjuk meg. Egyúttal, Szláva am, levelet viszel
Detre Dénesnek, amelyben gyelmébe ajánljak. A többi már
rajtad múlik.
A király szavait hallva Szláva térdre borult Báthory előtt, és
könnyes szemmel csókolta meg hosszított dolmánya szegélyét.
– Mivel szolgáltam rá ekkora kegyre, felség?
– Eddig is becsülettel szolgáltál, azt kívánom, eztán még
nagyobb lelkesedéssel tedd.
– Kardom és szívem örökre a tiéd, felség! Mikor indulhatunk?
– Rövidesen. Megírom a szükséges leveleket, megkapod a
kinevezésedet és a toborzási engedélyt, aztán mehettek. Bár
jobb szeretnélek magam mellett tartani titeket, tudom, ennek az
útnak még meg kell lennie.

A két ifjú két nappal később indult el a rendkívül hosszú útra,

négy darabont kíséretében. A véletlen úgy hozta, hogy a kísérők
között ott volt Kass Jancsi is, aki immár harmadik alkalommal
fordulhatott Erdély és Lengyelország között. Leveleket vittek a
varsói palotába, és Krakkóba a királynőnek is. Utóbbit arra kérte
Báthory, hogy menjen utána Varsóba. További levelek is voltak
náluk Erdélybe, Báthory Kristófnak és más címzetteknek.
 Alig tettek meg néhány mérföldet, tekintélyes lovascsapattal
találkoztak. Messziről felismerték őket: litvánok voltak.
– Jan Chodkiewicz és még néhány litván szenátor, ha jól látom
– súgta oda Szláva Kristófnak. – Alighanem Zamoyski jól végezte
a dolgát, és megjött az eszük, követik a poroszok példáját:
elfogadják végre királyuknak Báthoryt.
Brześć és Gyulafehérvár között pontosan száznegyven
magyar mérföldet kellett megtenniük, ami a gyorsfutároknak
nagyjából két hetébe telt, ha váltott lovakon tették meg az utat.
A két ifjúnak nem kellett ennyire sietnie, ezért aztán egy fokkal
lassabban haladtak, de Krakkóba így is gyorsabban értek vissza,
mint amennyi idő alatt az odautat megtették. Szlávának maga
Báthory adott új lovat, és Kristóf is választhatott egy félvért
kölcsönbe, mert Varsányt Mózsi gondjaira bízta. Úgy tervezték,
két napot pihennek Blandrata házában, aztán vágtatnak tovább,
mert Szlávát hajtotta előre békétlen lelke.
Blandratát odahaza találták, és hamar észrevették, hogy
valami bántja. Baját csak Szlávával oszthatta meg, mert Kristóf
sietett is Katarzynához.
A doktor vacsorához ültette a lengyelt, étkezés közben
kikérdezte útjukról, közben pedig vetett egy pillantást
visszavarrt fülére is.
– Ilyet még nem pipáltam! – álmélkodott Blandrata. –
Olvastam persze Paré könyvét, amelyben leírja, hogy az ilyesmi
lehetséges, de még sohasem láttam ilyet a tulajdon két
szememmel. Mit nem adtam volna, ha ott lehetek veled, amikor
visszaöltögeti a füled!
– Úgy üvöltöttem, mint akit nyúznak, pedig megittam előtte
vagy fél iccét a legerősebb vodkából.
Blandrata felnevetett, de szokásos jókedve hamar
alábbhagyott, gyelme elkalandozott.
– Úgy látom, valami bánt – szólalt meg Szláva. – Talán
Mózesért aggódsz? Ne féltsd, Klárával szeretik és megértik
egymást.
– Dehogy! – csapta össze tenyerét Blandrata szörnyülködve. –
Kimondani sem tudom, mennyire örülök, hogy a király végre
elszánta magát, sőt a te ügyedben is Sárával! Egészen más miatt
fáj a fejem. Anna királynő miatt.
– A királynő miatt? – értetlenkedett Szláva. – Mégis, mi
történt?
– Másnak nem panaszkodnék, de benned megbízom, nem
vagy szószátyár. Talán emlékszel, a király azzal bízott meg, hogy
Mária eltávolítása után férkőzzem Anna kegyeibe, és fordítsam
olyan irányba, amilyenbe a király szeretné. A feladatom egy
részét sikerült teljesítenem, Anna az orvosai sorába emelt, és
nap mint nap szabad bejárásom van hozzá, a viszonyunk
mégsem olyan bensőséges, mint szeretném, és ennek sejtem is
az okát.
– Mégis, mi lenne az? – kérdezte Szláva.
– Anna nem felejtette el, hogy én boronáltam el a frigyét
Istvánnal. Az esküvő óta azonban orrol a férjére, aki
elhanyagolja, és ezért engem is hibáztat, mivel én győzködtem,
hogy válassza Báthoryt, mint a leginkább hozzáillő férjet.
– Mi tagadás, a király tesz róla, hogy újdonsült felesége rossz
véleménnyel legyen róla – vetette közbe a lengyel. – Amíg
Báthory Krakkóban tartózkodott, jó, ha öt alkalommal
mutatkozott együtt a királynéval, majd másfél hónapja fogta
magát, és se szó, se beszéd, elillant északra. Most hoztunk levelet
Annának, ebben kéri meg a király, hogy induljon Varsóba, és a
toruńi szejmen közösen jelenjenek meg.
– És ezt is csak Zamoyski tanácsára tette – bólintott a talján. –
Tudom, mert az alkancellár írt nekem ez ügyben. Ő győzködte a
királyt, hogy a lengyel nemeseknek fontos együtt látni a királyi
párt, legalább az első szejmen.
– Végül is minden jól alakul, hiszen a királynő csak a hívásra
vár, ha jól sejtem.
 – Igen, biztosan útnak indul, de nekem más miatt is fő még a
fejem, amiért félek, szigorú dorgálást kapok a királytól.
– Mire célzol?
– Anna udvaroncai, hm…, hogy is mondjam? Anna
udvaroncai olyan irányba tévedték, hogy az Báthoryt ismerve
még visszahullhat a fejükre. Elkezdték gúnyolni,
parasztkirálynak csúfolják, ócsárolják a ruházatát, amely
szerintük nem királyhoz méltó, mert még a szenátorok jó része
is csinosabb, és drágább gúnyákban tetszeleg, mint urunk,
akiről tudjuk, megveti a túlzott cicomát és külsőségeket.
– Henrik esetében pedig a túlzásba vitt cicoma volt a bajok
egyik oka.
– No, igen – legyintett erre a doktor, majd folytatta. – Az udvar
teli van Csípős élceikkel, gúnydalok terjednek szájról szájra, és
már ott tartunk, hogy röpiratok is forognak közkézen,
Krakkóban, de talán már másutt is az országban. Anna
hallgatólagos tudtával ezek a hebrencs udvaroncok terjesztik
őket. Még nem ismerik a dühös Báthoryt, aki ha kell,
lenyakaztat, felakasztat, orrot vágat.
– És te mit tettél ez ellen?
– Hát éppen ez az! – tárta az égnek karját Blandrata. –
Beszélhettem én Anna fejével, nem hallgat rám, jobb esetben
csak a vállát vonogatja vagy kikacag. Báthory szintén
megkérdezi majd: és te mit tettél ellene? Én segítettem a lengyel
trónra, te is tudod, mennyit harcoltam érte, és most félek, kivet
kegyeiből néhány aljas kis udvaronc miatt.

Így hagyta maga mögött Krakkót Szláva és Kristóf. Mindketten

repültek volna, mint Cser, ha tehetik, de más-más okból siettek:
Szláva találkozni akart Sárával, és azonmód elvenni feleségül,
míg Kristóf minél előbb vissza akart érni a lengyel fővárosba,
mert Katarzyna a szavát vette, hogy amint visszatér, megkéri a
kezét apjától. Nem volt biztos benne, hogy sikerrel is jár, csupán
egy magyar köznemes volt vagyon nélkül, valamit mégis
elmondhatott választottjának, ami jó irányba terelhette a
nyomdász döntését: Báthory nem csupán Szlávát jutalmazta
meg a kapitánysággal, de Kristófot is felmentette az apródi
szolgálat alól, és kinevezte tűzmesterré Nagy Bertalan
parancsnoksága alatt. Évi tizennyolc arany zsoldot ítélt meg
neki, mellé két rend ruhának való posztót.
Krakkóból Gyulafehérvárra kereken tíz nap alatt érkeztek
meg. Csatakosak, porosak, holtfáradtak voltak, de ifjonti vérük
hajtotta őket. Letisztították ruhájukat, lecsutakolták a lovakat,
és átadták a király leveleit a kancellárián. Még aznap este fogták
magukat, és tiszteletüket tették a Maróti háznál.
Klára megnyúlt, megszépült, tekintete azonban borús volt,
arcszíne halovány, mint aki bánkódik. Amikor azonban
meglátta a két út, arca lángba borult, a szeme felragyogott.
Maróti tovább kopaszodott, és talán testesedett is, mióta
utoljára látták. Leültette volna a vendégeket, de ők inkább állva
maradtak, és Szláva a maga furcsa magyarságával élőszóban
adta elő a király kérését, majd átadta a levelet. Klára megszédült.
Maróti és Erzsébet hol örvendett, hol sápítozott. Tudták, a király
akaratával nem illene szembehelyezkedniük, az eljegyzés is
megvolt, a kikötött esztendő is letelt. Most, hogy döntés elé
kerültek, mégis erősen bánkódtak, mert tudták, a lányukat
talán sohasem látják többé, unokáikat sem dajkálhatják.
– Mit vétettem, mit vétettünk, Istenem! – sopánkodott
Erzsébet.
Maróti buzgó unitáriushoz méltón rászólt, de látszott, ő sem
ura önmagának. Főként az nem tetszett neki, hogy a király nem
engedte haza Mózest, hogy a lakodalmat otthon tartsák meg.
– Holnap elutazunk Mezőújfaluba, egy-két hét, mire
visszatérünk – mondta Kristóf. – Addig lesz idejük eldönteni,
hogy eljönnek-e velünk Krakkóba a menyegzőre.
 Klára elkísérte őket a kapuig, Mózesről kérdezősködött, Kristóf
pedig elmondott mindent, ami fontos. A nyelvén volt, hogy
Krisztina után kérdezzen, de Klára megérezte, mire gondol, és
maga kezdett beszélni.
– Krisztina még májusban hozzáment a főbíró ához. Néha
látom, de már nem járunk egymáshoz. A férje nem néz rám jó
szemmel.
– Remélem, megtalálta a boldogságát – mondta Kristóf.
Figyelte magát, miként hatnak rá Klára szavai, és
megnyugodott: kissé elszorult a torka, de már nem érzett
fájdalmat.
– Áldott állapotban van. Már látszik a pocakja.
– Isten legyen velük.

Szláva nem nyughatott, már másnap elindultak Mezőújfaluba.

Őrült tempóra váltott, ennek köszönhetően másfél nap alatt
tették meg a máskor kétnapos utat. Délre járt az idő, amikor
csatakos lovakon bevágtattak a Detre-porta udvarára.
Detre szokása szerint a tornácon üldögélt fűzfavesszőből font
karosszékében, lába felpolcolva, fején szalmakalap az
augusztusi nap melege ellen.
A lódobogásra karcsú lány futott ki a házból, kezét a
kötényébe törölte, majd szeméhez emelte, ellenzőt tartva, mert
a déli nap éppen a szemébe tűzött, és a két lovasnak csupán a
körvonalait látta.
Szláva lova alig állt meg, már ugrott is le róla, és futott fel a
grádicson. Elkapta Sárát, aki a karjaiba omlott. Az eltelt évben
valódi, gyönyörű nővé érett. A szerelem hatalmas erővel csapott
le rá újra. Könnyek patakzottak az arcán, és csak azt
mondogatta:
– Bocsáss meg, kedves, bocsáss meg, te drága!
Közben Kristóf az apjához sietett, aki nehézkesen
feltápászkodott. Ránézésre keveset változott, sőt talán jobban is
tartotta magát, mint a télen. Anyja is egy kendőbe törölgette a
kezét, a szeme ragyogott, könnyben úszott, de örült, hogy
épségben látja fér vá érett át.
Körbeállta őket a cselédség, mindenki a két hazatértet akarta
látni, megérinteni. Kristóf megölelgette Palkót, és előkerült két
drótszőrű vizslája is. Kristófnak elszorult a szíve.
– Csatlós, Kóbor! Hát ti? – letérdelt, a két kutya csaholva
rohant oda hozzá.
– Ne aggódj, nem felejtettek el – mondta Palkó. – Emlegettelek
nekik nap mint nap eleget, ha komiszak voltak. Azt ígértem,
szíjat hasítasz a hátukból, ha megjössz.
Anna ebédhez terített volna, de Szláva előbb túl akart esni a
nehezén, ezért ott helyben jelezte a szülőknek, hogy
szándékában áll feleségül venni a lányt. A két szülő öröme kissé
alábbhagyott. Nem azért, mert ellenezték a házasságot, de
tudták, mivel jár, ha igent mondanak: Sára is elmegy tőlük
messzi idegenbe, egyszülött uk után.
Az öreg Detre a lányára nézett.
– Nos, Sára? Szereted még Szlávát?
Sára elsápadt. Hirtelen érte a kérdés. A szülei nógatták, hogy
ne várjon Szlávára, válassza a biztosat, a közelit, de nem
engedett. Most pedig arra gondolt, milyen hatalmas az a kéz,
amely megragadta az övét, a bőre durva, de a tenyere meleg. Egy
atalembert ismert meg, egy fér t kapott vissza. Szlávára
nézett, tekintetük összekapcsolódott. Egy barna és egy
tengerkék szempár. Mindkettőben kétségek, kérdések.
– Szeretem, de ő vajon szeret engem?
– Eljöttem volna érted a távoli Lengyelországból, ha nem?
Azzal elővette Sára keszkenőjét, és letérdelt a lány elé.
– Visszaadom, ha kéred. Szavamra, el soha nem feledtelek, de
követnem kellett a királyt. Ha igent mondasz, az otthonunk
Krakkó lesz ezentúl. Ha pedig a király rám parancsol, vele kell
tartanom, bárhová is tart.
 Kristóf végignézte a jelenetet. Hálát adott Istennek, hogy neki
mindezt nem kell végigcsinálnia, Katarzynával egyszerűbb lesz
minden. Nem kell elválasztania a hazájától és az apjától.
Sára kiegyenesedett, és odanyújtotta a kezét a lengyelnek.
– Ha apám és anyám áldását adja ránk, hozzád megyek, és
követlek, ahová a Jóisten rendel.
Detre megköszörülte a torkát.
– Nem akárkinek szántam a leányomat. Mit nyújthatsz neki?
– Nemes vagyok, uram, de birtokom nincsen. A király
lovasságába rendelt, ötvenfős zászlóalj kapitánya leszek, ha
visszatérek. A járandóságom évi huszonöt arany.
A két szülő összenézett. Nem tudták, Lengyelországban mire
elég ennyi pénz, de gyanították, nagyjából arra, mint Erdélyben.
– Te hogy látod, am?
– Apám, tudod, elfogult vagyok. Szláva a barátom. Szerintem
igaz szívéből szereti Sárát. Az élete árán is megvédelmezi, el nem
hagyja, mindezt a brześći Szűzanya mázas szobra előtt, a
jelenlétemben fogadta meg.
– Legyen hát – bólintott rá Detre, miután felesége igenlő
pillantását is gyelembe vette. – Van azonban két feltételem. Ha
Szláva még az életünkben meghalna, Sára költözzön haza.
Sára és Szláva egymásra néztek, egyszerre bólintottak.
– A második: ha még élünk, és unokáink születnek, egyszer
látni akarom őket, ígérd meg am, hogy elhozod őket hozzánk.

Már csak az volt a kérdés, mikor tartsák a menyegzőt. Anna

legalább két hetet kért, hogy a szomszédokat és a rokonságot
összecsődíthessék, és rendesen felkészülhessenek a
ceremóniára. Szláva és Kristóf, de még Sára is siettette az
esküvőt, hiszen indultak volna mielőbb Kláráért, majd vissza
Krakkóba.
Végül a szelíd anyai erőszak győzött, mondván, az az egy hét
már nem számít, így a két atalnak volt ideje mindenről
részletesen beszámolni. Kristóf egy leveléből már értesültek
sebesüléséről és gyógyulásáról, az öreg Detre részletes
beszámolót kért a szerepéről a lanckoronai ostromban. Aztán
együtt szörnyülködtek a skótokkal vívott, szerencsés
kimenetelű csetepatén, továbbá Szláva fülének visszavarrásán.
Kristóf két nap múlva Palkóval együtt visszalovagolt
Gyulafehérvárra. Meghívták az esküvőre a Maróti családot, és
illet a tudtukra adni azt is, mikor lesz esedékes Klára indulása.
Az odaúton Kristóf megkérdezte gyerekkori pajtását, vele
tartana-e Krakkóba. Édesanyja nem élt már, szerelem sem
kötötte otthonához, így aztán Palkó boldogan igent mondott.
Marótiék vonakodva, de elfogadták a meghívást. Ha már a
lányuk menyegzőjét nem ülhették meg, a másén legalább
elsirathatják Klárájuk lányságát. Kelengyéjét, csomagjait úgy
készítették elő, hogy lányuk Mezőújfaluból nem tér vissza velük:
búcsút vesznek tőle hazafelé, a Kolozsvárnak forduló
országúton, mert a két szülő – Lackó uk nagy bánatára – úgy
döntött, nem vállalja a hosszú és kényelmetlen utat Krakkóba,
főként, hogy a visszautat már a téli időben kellene megtenniük.

Amíg Szláváék az utakat rótták, Mózsi a királyt követte

mindenhová egész nyáron, de még szeptemberben is.
A ú nehezen viselte a magányt, barátai a távolban, a király is
ritkábban hívatta, mert egészsége hirtelen kivirult, és újra a
hajnali lovaglásokban, a vadászatokban élte ki magát. Mózsit
gyötörte a lassan múló idő, számolgatta a napokat, ugyan,
mikor érkezhetnek vissza barátai Klárával. Úgy sejtette,
szeptember közepe előtt aligha érhetnek Krakkóba, ő viszont
akkor még biztosan északon lesz Báthory mellett, mivel a toruńi
szejm megnyitását október negyedikére tűzte ki Báthory.
Klárával havonta váltottak levelet indulásuk óta, ő az erdélyi
kancellária futárpostájával küldte el a magáét, míg Klára
Báthory Kristóf vajda hírnökeinek adta leveleit. Így aztán
tudtak egymásról, és Mózsi nem aggódott, hogy menyasszonya
esetleg meggondolja magát, de az utóbbi két levélből érezte,
hogy Klára hangulata szomorúra váltott.
Hogy elűzze magától komor gondolatait, a mezőket járta, és a
lengyel tájék gyógynövényeit vizsgálta, hasonlítgatta
ugyanazokat a fajokat, miben különböznek északon az
erdélyiektől. Sokat rajzolt és jegyzetelt, valamint azon járt az
esze, miként tudná hatékonyabban kezelni a király bajait. Az
utóbbi években megismert néhány keleti gyógynövényt,
amelyek használata sokat javított ura állapotán. Elsősorban a
kurkumát, valamint a ginseng növény gyökerét vizsgálta, de a
teafélékkel is kísérletezett, az arab orvosok könyveiben olvasott
a jávateáról, és hozatott is belőle a királyi fűszerek kulcsárjával.
Július elejétől azonban olyan baljós és kusza események
sorozata vette kezdetét a királyságban, de a nyugati határokon
túl is, amely próbára tette az acélidegzetű, mindig bizakodó
király sikerbe vetett hitét.
Minden azzal kezdődött, hogy Báthory fülébe jutott, miféle
gúnydalok, és gúnyiratok keltek szárnyra róla, és terjedtek el
szerte Lengyelországban, jobbára Anna királynő udvaroncainak
köszönhetően. Ez volt a fő oka, hogy a király úgy döntött, jobb,
ha magához közelebb tudja a feleségét, és személyesen dorgálja
meg, ha kell.
Ennél a csekélységnek tűnő, de hosszú távon akár a királyba
vetett bizalmat teljesen aláásó aljas fondorkodásnál
külpolitikailag fontosabbnak látszott az a hír, amely július első
napján érkezett meg a királyhoz, aki akkor éppen Varsóban
időzött. A levél Linzből érkezett, Solikowski kanonoktól, a Miksa
császárhoz küldött követtől. Az állt benne, hogy a követeket,
akik két nappal azelőtt indultak el Regensburgból, a birodalmi
gyűlés helyszínéről hazafelé, Linz előtt elfogták a császár
katonái, és a városban tartják fogva.
 Báthory udvara felbolydult a hírre, bár a király sejtette, hogy
mindez megtörténhet. Történt ugyanis, hogy a császár követét,
Henrik Kurzbach bárót, akinek a testvére, Sigismund néhány
hónapja Andrzej Gorkát rabságba vetette, most egy túlbuzgó
lengyel kapitány, a pucki sztaroszta, Ernest Wejher elfogta és
megsebesítette. Kurzbach éppen Gdańskba tartott a császár
leveleivel, és ezeket a leveleket is elvette a bárótól Wejher.
A pucki sztaroszta minden bizonnyal azért cselekedett így,
mert ezzel szeretett volna jó színben feltűnni a király előtt, de
lépésével súlyos diplomáciai bonyodalmat okozott. Ugyanakkor
a levelekből az is kiderült, hogy a császár a saját hűségén akarta
tartani a porosz herceget és nemességét, valamint a nagy,
német lakosú tengerparti városokat is, elsősorban Gdańskot.
A lengyel követek bebörtönzése azonnali cselekvést követelt,
ezért a király összehívta a közelben lévő szenátorokat, hogy
megtanácskozzák, mitévők legyenek. Ugyanakkor a tengerparti
városokról is beszélniük kellett, mert úgy állt a dolog, hogy ezek
a gazdaságilag és stratégiailag fontos központok húzódoztak
hűséget fogadni Báthorynak. A nagyobb városok közül csupán
Gdańsk szegült továbbra is ellen, míg Toruń, Chełmno, Elbląg és
Malbork sorban a király pártjára állt, akadt köztük – például
Toruń –, amelyet a fegyverek félemlítettek meg, míg Malbork és
Elbląg elérkezettnek látta az időt, hogy a lengyel király mellé
állva megsokszorozza erejét a leggazdagabb Gdańsk kárára.
Báthory kérésére Zamoyski felvázolta a történteket, majd
felolvasta Solikowski leveleit. Az első nem sokkal előzte meg a
bebörtönzésről szólót, csupán egy héttel előbb érkezett.

Jan Dymitr Solikowski włocławeki kanonok, meghatalmazott

királyi követ őfelségének, Istvánnak, Lengyelország királyának

Felséges Uram!
Megérkezvén Regensburgba, a birodalmi gyűlésre, átadtuk
megbízóleveleinket a császári kancelláriának. Hosszú várakoztatás
következett, s bár úgy terveztem, nem lopom az időt, és
megpróbálok a gyűlésre érkezett birodalmi nagyurakkal szót
érteni, a pápai legátus, Moroni kardinális óva intett ettől. Szerinte
ezzel megsérteném a császárt, a birodalmi hercegek pedig úgysem
tárgyalnának velem érdemben. Végül Miksa fogadott, csekély
három hetet kellett várnom csupán. Előadtam előtte felséged
üzenetét, a jogszerű és törvényes koronázásról, a házasságodról
Jagelló Annával, és arról, hogy mind a köznemesség, mind a
szenátorok sorban hűséget esküsznek neked, és küszöbön áll a
litván és a porosz megegyezés is. Miksa kegyesnek tűnt, de nem
mondott semmit, főként azt nem, hogy lemondana a trónról.
Elbocsájtott, és azt ígérte, megtárgyalja a rendekkel ügyünket,
majd levélben közli döntését veled, felség, és a litvánokkal,
poroszokkal szintúgy. Az udvarban időzött Krzysztof Zborowski, a
Zborowski vérek egyike, elvetemült császárpárti nagyúr. A
kihallgatásunk alatt nyíltan hazugsággal vádolt minket (ezáltal
felségedet), és párbajra hívta kísérőmet, Krotowski lovagot. Ez nem
tetszett a császárnak, és persze nem lett belőle semmi, mivel
Krotowski visszautasította a kihívást.
Ide tartozik még, hogy a császár megparancsolta Sigismund
Kurzbachnak, hogy engedje szabadon Andrzej Gorkát, őt magát
pedig bíróság elé idézte.
Felség, miután Miksa az értésünkre adta, hogy nincs tovább
keresnivalónk a gyűlésen, rövidesen hazaindulunk Krotowskival.

Dátum Regensburg, die 15 julii, a.d. 1576.

Jan Dymitr Solikowski

Az alkancellár felnézett a levélből, majd folytatta a beszédet.

 – E levélből kitűnik, hogy követségünk nem járt sikerrel, de
nem emiatt kellett most összegyűlnünk. Két napja újabb levél
érkezett a követektől, ebből kiderül, hogy Linz előtt elfogatta
őket a császár, és azóta is fogva tartja őket, ttyet hányva az
európai diplomácia szokásaira. E levelet nem részletezem, és
úgy tudom, az okokkal is tisztában vagytok: Kurzbach követ
elfogása váltotta ki a császár dühét. Mint tudjátok, nem
királyunk biztatására követte el a pucki sztaroszta, hanem saját
szakállára. Azóta az is kiderült, hogy Kurzbachot becsületszóra
elengedte, ő azóta már Gdańskban piheni ki sebesülését. Wejher
kapitány pedig elküldte azokat a leveleket a királynak,
amelyeket az álnok Miksa a lengyel főhatalmat megkerülve a
tengerparti városoknak, a poroszoknak és a litvánoknak
címzett, ezekben tovább szítva a belső ellenségeskedés parazsát
országunkban.
Zamoyski befejezte a beszédet, a teremben pedig felzúgtak az
urak, sokan dühösen kardjukra csaptak, mások felállva
hangoskodtak. Báthory csendet intett.
– Tudom, Miksa gyenge, és esze ágában sincs megtámadni
minket. Magam sem háborúznék vele, amikor annyi bajunk van.
Lassanként rendeződnek a királyság dolgai, és íme, tessék, egy
újabb balfogás! A követeket mielőbb ki kell szabadítanunk, ez
nem kérdés. Ugyanakkor van itt más is. A fülembe jutott, hogy
egyes szenátorok, akik úgy vélik, nem jutalmaztam meg őket
kellőképpen, amiért segítették trónra jutásomat, most a császár
felé kacsingatnak. Úgy hallom, a Zborowski család néhány tagja
is az elégedetlenek között van, továbbá Gorka, akinek kevés,
hogy a poznańi vajdaságban megerősítettem, Lanckorona
uradalmára fáj a foga.
Andrzej Zborowski, aki vérei közül egyetlenként jelen volt a
tanácsban, tiltakozni akart, de a király leintette.
– Majd beszélsz, ha engedem. Látjátok, nyíltan kimondom, mit
gondolok. Tudom, Lengyelországban a király nem
egyeduralkodó, hanem egy a köztársaság nagyurai közül, akit
azért emeltetek magatok fölé, hogy az ország ügyeit intézze. A
belső békétlenség és pártoskodás mellett mindez felettébb
nehéz. Megkötitek a kezem, hiszen hadakat sem gyűjthetek
kedvem szerint, hacsak nem saját pénzemből teszem. Az ország
ellenségeit, ha belül vannak is, aligha tudom megverni, mert
hadaim alig vannak, az ország pénzét nem engeditek erre
költenem, az insurrectciót24 pedig csak a szejm engedélyével
hirdethetem meg. Erre az ostoba és az ország önvédelmét
veszélyeztető törvényre nincs más szó: felháborító! És azt
akarjátok, hogy verjem meg a tatárt, hogy ne járhasson többé
hozzánk rabolni, fosztogatni. Azt akarjátok, hogy vegyem vissza
Livóniát az oroszoktól. De pénzt, katonát, nemesi hadat nem
adtok. Gúzsba kötitek a kezem. Jobb, ha tudjátok, erre Toruńban,
a szejmen visszatérek még, mert ez így nem maradhat tovább!
Az urak erre a beszédre megszeppentek, és csöndben
visszaültek a helyükre. Tapasztalták már, hogy ez az István, aki
első az egyenlők között, nem olyan, mint az előző két uralkodó.
Cselekszik, és amit mond, annak súlya van.
Báthory intett Zamoyskinak.
– Beszéljünk még Gdańskról.
Az alkancellár meghajolt.
– Urunk tisztában van vele, milyen fontos Lengyelországnak
ez a város. Esküjében arra is ígéretet tett, hogy az ország tengeri
kereskedelmét ismét fellendíti. Ennek a kulcsa Gdańsk. A
Visztula átszeli az országot, és érceink, terményeink Gdańsk
kikötőjében kerülnek hajókra, hogy Angliáig vigyék a lengyel
föld gazdagságának jó hírét; és ez a város az, ahova megérkeznek
a viszontáruk, amelyek nélkül életünk szegényebb és sivárabb
volna. Ez a város azonban különleges helyzetének köszönhetően
túlontúl naggyá, erőssé, gazdaggá, és épp ezért gőgössé vált.
Mindez nem volna baj, ha hűsége töretlen volna a lengyel
korona iránt, de polgárai nem tudják meghazudtolni német
vérüket, még mindig a császár oldalán állnak. Immár ők
egyedül. Hatalmas gőgjükben, pénzükben és pénzen vett
seregeikben bízva ttyet hánynak a királyságra, miközben az
összes tengerparti város letette a hűségesküjét. Nem véletlen az
sem, hogy Kurzbach nekik is levelet vitt a császártól. Gdańsk
kell nekünk, nélküle nincs tengeri kereskedelem. De Gdańsk
még nem a miénk.
Báthory átvette a szót.
– Kossobudzki éppen náluk járt követségben, és már-már
rávette őket, hogy letegyék a hűségesküt, amire kiváltságaikat
megerősítettük volna, de közbejött Kurzbach elfogása. Híreink
szerint fegyverkeznek és zsoldosokat fogadnak fel, mintha
háborúra készülnének. Egyetlen város az egész királysággal
szemben! Rebellió! Szégyen!
A szenátorok közül a kujawi püspök, a király hű embere
emelkedett szólásra.
– Nem vagyok katona, de tudom, Gdańskot nehéz lesz térdre
kényszeríteni. Erős a ottája, ennek következtében nem
vonhatjuk tengeri blokád alá. Így aztán a tenger felől annyi
élelem, lőszer és katona érkezhet a városba, amennyit erszényük
elbír. Tudjuk, hogy a város degeszre hízta magát azon, hogy a
rajta átmenő árukat innen is, onnan is megvámoltathatja.
– Úgy hírlik, ötezernél is több katonájuk van, és sok ágyújuk –
szólt közbe Andrzej Zborowski vajda. – A király hány katonát
tud felsorakoztatni ellenük?
– Mindennel együtt háromezret, és erős tüzérségét –
válaszolta Zamoyski. – A nemesi felkelés nélkül, persze.
– Ez a haderő viszont azonnal rendelkezésünkre áll, kivéve az
ágyúkat, de azokért már üzentünk Krakkóba – vette át a szót
Báthory. – Tudnotok kell, nem félek a túlerőtől. Ha Gdańsk nem
esküszik fel, még az ősszel megemlegeti, hogy dacolni mert
velünk!
A királyi tanács ülését követően Báthorynak újabb, számára
addig ismeretlen összecsapást kellett megvívnia, ezúttal a női
szeszéllyel. Anna királynő mintegy százfős, mértéktelenül
felcicomázott udvari kísérete élén, hat hófehér paripa húzta,
gazdagon faragott, aranyozott hintaján megérkezett a varsói
palotába, és még aznap találkozni kívánt a férjével.
A királynő és udvaroncai kora délután érkeztek meg, és
miután Anna megpihent a lakosztályában, kettesben akarta
elfogyasztani estebédjét Báthoryval. A király húzta a száját, a
rossz gyomrára hivatkozott, de Zamoyski végül meggyőzte, jobb
túlesnie a tortúrán.
Anna törékeny testén gyönyörű, bíborszín brokátruha feszült,
amelynek ingvállát igazgyöngyök borították. Még mindig
kecses nyakát hófehér brüggei csipkegallér keretezte, egészen a
füléig ért. Ékszerei közül azt a rubintokkal ékes együttesét
viselte, amelyet férjétől kapott nászajándékba. Saját megszokott
lakosztályának kisebb ebédlőjében teríttetett a meghittnek
tervezett vacsorához. Kettesben azonban nem költhették el,
mindenképpen kellett egy tolmács. Báthory Blandratát kérte
meg, hogy legyen a segítségére. Az idősödő doktornak el kellett
viselnie, hogy az asztal mellett ácsorog, és miközben a királyi
pár megvacsorázik, híven fordít magyarról lengyelre, mivel
Anna még édesanyja anyanyelvét, az olaszt sem tanulta meg
társalgási szinten.
Báthory kedvenc, némileg kopott házikabátjában érkezett, és
könnyű, jól kitaposott csizmája, megnyúlt térdű posztónadrágja
egyáltalán nem ütött el tőle. Anna, amint meglátta, elsápadt, és
megvetés ült ki az arcára. Alig tudta palástolni érzelmeit.
Báthory egy szempillantás alatt megértette, mi játszódik le a
feleségében, de azt már nem tudta, miként kellene reagálnia. Az
első pillanatban elöntötte a düh, majd meglátta a helyzetben
rejlő komikumot, és inkább nevetni kezdett. Ez volt a
legrosszabb, amit tehetett.
 – Mi az? Mit nevet? Csak nem rajtam? – gyúlt skarlátvörösre a
királynő arca, miközben rikácsolva felpattant.
– Nem, asszonyom, dehogy! Nyugodjon meg! – próbálta
csitítani a férje.
– Maga csak ne nyugtatgasson engem! Átutaztam a fél
országot, mert magához rendelt, felveszem a legszebb ruhám,
kicsinosítom magam, hogy tessem, erre ezt kapom? Kinevet?
Nekem volna okom kinevetni önt, uram! Mégis hogy néz ki?
Nézzen magára, ott egy nagy tükör! Nézzen magára!
Az utolsó felkiáltást már zokogva kiabálta a királynő,
leroskadt, és kezébe temette arcát.
A király tanácstalanul nézett Blandratára, az mutatta, hogy
menjen oda Annához, és vigasztalja meg. Báthory vonakodva
engedelmeskedett a tanácsnak. Odaült a felesége melletti
székre, és hatalmas kezébe fogta Anna törékeny kézfejét.
– Na, kedvesem, na. Ne sírjon. Azt hittem, ma már nem kell
hacukába vágnom magam, kettesben leszünk, és lefekszünk
aludni, ezért jöttem ilyen hanyag ruhában. Tudja már rólam,
ugye, hogy szeretem a régi, kényelmes gönceimet?
Anna felnézett, és végigmérte a királyt.
– A baj csak az, uram, hogy ön majdnem mindig így néz ki.
Nem ad magára, és szégyenbe hoz mindenki előtt.
Parasztkirálynak csúfolják a háta mögött, parasztkirálynak!
Kopott ruháiról, egyszerű modoráról pletykálnak. Hát idáig
jutott a fenséges lengyel udvar? Meg kell halni!
Ez a beszéd azonban Báthory dühének zsarátnokát
lobbantotta lángra. Főként, mert Anna, miközben ezeket
mondta, hirtelen abbahagyta a sírást, és alamuszi pillantást
vetett a férjére, amiben benne volt minden, amiről már a király
is tudott: hogy mindezen pletykákat maga a királynő és
udvaroncai terjesztik.
Ezért aztán Báthory élesen hangnemet váltott.
 – Kedves asszonyom, azért jöttem ide ezer gondom közepette,
mely gondok egyben az országéi is, hogy önnel kedvesen bánjak,
kiengeszteljem, mert az utóbbi hónapokban elhanyagoltam.
Erre ön úgy fogad, ahogy, az arcán undor ül, a gúnyámat
csúfolja, sír-rí, mint egy csitri, ugrál, toporzékol! Nem most
akartam erről beszélni, de ha már itt tartunk, legyen, essünk túl
rajta! Ön azt mondta, csúfolnak, pletykálnak rólam. De kik,
asszonyom? Kik? Honnan ered a gúny és a pletyka? Csak úgy,
magától születik? Dehogy! Hűséges embereimtől hozzám is
eljutottak ezek a pletykák. Az is, hogy honnét indultak! A maga
udvarából, asszonyom! A maga udvaroncaitól! Egyiket-másikat
talán egyenesen ön bátorította fel!
Anna szólni akart, de Báthory leintette.
– Még nem fejeztem be! Gúnydalokat és röpiratokat szórnak
szét szerte az országban, nyomtatásban. Vajon ki terjeszti
ezeket? Istenemre, asszonyom, ha megtudom, hogy az
udvaroncai közül köze van valakinek ehhez, úgy felségsértési
eljárást indítok ellene, és örülhet, ha élve megússza.
Anna könnyei között is elsápadt ezekre a szavakra.
– De uram! Hogy képzelhet rólam vagy udvaromról ilyet?
Gyanúsít? Engem, a királynőt? Hát ennyi tisztelet sincs önben?
Jaj, a fejem! Meg kell halni! Majdnem szétpattan. Mit tett velem?
Kérem, hagyjon, elment az étvágyam, le kell feküdnöm!

Báthory nem bánta egyetlen szavát sem, de végiggondolta, hogy

sem a szenátorok, sem a köznemesség nem venné jó néven, ha
kitudódna, mennyire megromlott a viszonya Annával. Ezért
aztán rögtön másnap engedélyt kért a királynőtől, hogy ismét
meglátogathassa.
A király ismét estebédre érkezett, most legszebb dolmányát
vette fel, és csizmája, nadrágja ellen sem emelhetett senki
kifogást. Derekára aranyveretes övet csatolt, díszszablyája
smaragdokkal és egyéb drágakövekkel volt borítva. A karján
apró majmocskát vitt, a kis állat mindkét kezével felkarjába
kapaszkodott, nyakában gyöngyökkel kivart, értékes nyakörv
virított, a nyakörv végén pedig aranyszállal átszőtt póráz
libegett.
Anna sértett képpel várta, úgy határozott, nem bocsájt meg
egykönnyen a királynak. Tervét viszont a majmocska látványa
azonnal felborította.
Felugrott, összecsapta a kezét, és ragyogó szemmel bámulta a
kis állatot.
– Jaj, uram, de édes kis majom. Milyen gyönyörűséges! Nekem
hozta talán? Az enyém?
Báthory bólintott, és a pórázzal együtt átnyújtotta
feleségének a jószágot, amely egyáltalán nem tűnt ijedtnek.
– Kedves asszonyom, ezt a kis drágaságot önnek hoztam,
Rikának hívják. Kérem, fogadja el tőlem, engesztelésül. Tegnap
igazán botrányosan viselkedtem. Meg tud nekem bocsájtani?
Anna már nyúlt Rika felé, de visszakapta a kezét.
– Nem bánt? Ugye, nem harap, nem karmol?
– Nem, egyáltalán nem. Be van idomítva. Nézze, simogassa
meg a fejecskéjét. Adjon neki valami csemegét. Remélem, sok
öröme lesz benne.
Anna végre átvette a majmot, az kedvesen a kezébe
csimpaszkodott, és a királynő nyakához törleszkedett a fejével.
Anna elolvadt, és már-már el is felejtkezett a külvilágról, végül
azonban Blandrata krákogása magához térítette.
– Jaj, uram, köszönöm. Nem is tudja, mekkora örömet
szerezett ezzel a kis jószággal! Már egyáltalán nem haragszom!
Jöjjön, fogyasszuk el együtt a vacsorát. Egy terítéket Rikának is,
velünk eszik!

Szláva és újdonsült felesége, Sára, valamint Kristóf és Klára a

legrövidebb utat választották új otthonuk felé, így aztán
Szatmárnál beléptek a Királyi Magyarország területére, és
onnan északnak fordultak. Kassát kikerülve, a Duklai-hágón
akartak belépni lengyel földre. Mindezt menlevelüknek –
amelyet az oda- és visszaútra kaptak a krakkói királyi
kancellárián – köszönhetően megtehették, az iratot elfogadta a
kassai és a szatmári kapitány is.
Két fedeles kocsival indultak útnak, az egyiken a hölgyek
ültek, a másikra pedig a Sára és Klára kelengyéjét és ruháit rejtő
útiládák kerültek. Annyi holmit cipeltek, hogy még az
utazókocsi hátsó fertálya is zsúfolásig megtelt csomagokkal. A
fér ak a kocsi mellett lovagoltak, Szláva a feleségét tartotta
szóval, Kristóf pedig Klárát szórakoztatta. Palkó a két vizslára és
a második kocsira ügyelt, elöl és hátul pedig négy-négy
fegyveres lovas vigyázta őket, mind újonc, akiket immár Szláva
toborzott maga mellé, új zászlóaljába.
Gálszécset hagyták maguk mögött, és egy útelágazás közelébe
értek, ahol egy Kassára vezető kisebb útból elágazik az északra
vezető, a kereskedők által kedvelt nagy jelentőségű országút,
amely a többi Kárpátok-beli hágóhoz képest alacsonyabb, így a
kényelmesen járható Duklai-hágón vezetett át lengyel földre.
Piacnap lévén a környező falvakból sokan igyekeztek
gyalogosan vagy szekéren Gálszécsre, Varannóba, de még
tovább Kassára is.
A csapat eleje két gyalogost ért utol, egy fér t és egy nőt.
Mindkettő rossz, foltos vászonruhát viselt, a fér szinte fekete
volt a kosztól, koromtól. Szláva nagyban mesélt valamit
Sárának, de a ckó felkeltette érdeklődését. Nagydarab, inas
ember volt. Sovány, de látszott rajta kivételes ereje. Amikor
elhaladtak mellette, Szláva az arcára pillantott. Az is füstös és
napszítta volt, ráadásul torzonborz szakáll keretezte, csupán
szeme világított ki a sötét ábrázatból. A lengyel rájött, hogy a
ckó szénégető lehet. A mellette haladó nő viselős volt,
terebélyes hasán látszott, rövidesen világra hozza magzatát.
 Szlávát azonban nem a nő érdekelte. A ckó mozgása, széles
válla ismerős volt számára, de hiába morfondírozott, nem tudta
hova tenni.
A fér egy pillanatra rájuk villantotta tekintetét, de gyorsan le
is sütötte a szemét, ahogy az a pórokhoz illett. Tudták, úrral
nem jó szemezni, abból csak pofon vagy bot származhat, ha
túlontúl szemtelennek találják az embert. Egyik kezében kötelet
tartott, annak végén kis szamár ballagott, hátán két kas átvetve,
tele friss faszénnel. A másikban jóféle husáng, amely egyszerre
volt alkalmas megkönnyíteni a járását, vagy hókon verni a rossz
szándékkal közeledőket. Az erdélyiek menete lassan elhaladt
mellettük, Szláva gyelme ismét Sárára terelődött, de fejében
továbbra is ott motoszkálhatott az előző ember, mert egyszerre
csak oly hirtelen fordította meg paripáját, mintha tatárok
csataordítását hallotta volna meg éppen.
– Orbóy! – ordította, de a hátuk mögött már egy teremtett
lelket sem látott, a szénégetőt és feleségét elnyelte az erdő,
mintha sohasem jártak volna az úton.
Kristóf meredten bámult barátjára.
– Az a szénégető! Hová lett? Nem láttad? Orbóy volt, úgy éljek!
Kristóf megvakarta a haja tövét a süvege alatt, és próbált
visszaemlékezni. Ő is megnézte magának azt az alakot, mert
szokatlanul nagytermetű volt. A pórok jobbára vékonyabbak,
alacsonyabbak, de köztük is akad olykor termetesebb, akiből
aztán, ha szerencséje van, a földesurak poroszlót vagy
várkatonát faragnak.
– Ugyan, csak képzelődsz, barátom – csitította. – Orbóyt talán
már rég felköttette a kassai kapitány.
Szláva csak legyintett, és visszaügetett az úton vagy száz
lépést, közben pedig ide-oda tekingetett, az erdőt kémlelte, de
nem látott semmi mozgást. Egy helyütt észrevett a porban
néhány lábnyomot, amelyek ott tértek le az útról. Leszállt a
lováról, és kardot rántva a fák közé iramodott. Körbetekintett,
nyomokat keresett, de továbbra sem látott semmi érdemlegeset.
Hangosan zihált, a szőre még mindig fölborzolódott, a tarkóján
mintha hangyák futkostak volna.
– Orbóy, a szentségedet! – ordította bele a vakvilágba, és
kardját az ég felé rázta.
Visszament a lovához, nyeregbe pattant, közben Kristóf is
odaért. Aggódva tekintett barátjára.
– Mi lelt, pajtás? Kísértetet láttál?
– Kísértetet ugyan nem, inkább hús-vér embert. Biztosabb
nem is lehetnék a dolgomban: miért tűnt volna el az a szénégető
csak úgy az útról, ha jó szándékkal jár? Biztosan felismert
minket, és joggal tartott tőle, hogy mi is felismerjük. Ezért
ugrott a bozótba.
Kristófnak el kellett ismernie, az okfejtésben van némi logika.
Megborzongott, és gyanakodva kémlelt körül.
– Ha igazad is van, mihez kezdhetnénk? Ilyen kevés emberrel
az életben nem találjuk meg ebben a hatalmas rengetegben.
Szláva komoran bólintott. Tudta, semmit sem tehetnek. Az
utóbbi hetekben egyre kevesebbet gondolt Orbóyra, kezdett
elhalványulni az alakja, mintha nem is létezett volna. Erre
kiderül, hogy igenis él. Kellemetlen, rossz érzése támadt, amely
kitartott egészen Krakkóig.

A lengyel székváros határában, a mogiłai kolostor közelében

ismerős lovas alakja bontakozott ki előttük az úton. Kristóf éles
szeme akadt meg először rajta, pontosabban a hatalmas, csontos
szürke lovon, amelyet jól ismert. Karcsú volt, és kissé
bizonytalanul ülte meg a hátast, mert későn tanult meg
lovagolni, és már ő is tudta, soha nem lesz olyan jó lovas belőle,
mint azokból a úkból, akiket kora gyermekkoruktól nyeregbe
szoktattak.
A második, aki felismerte, Füles volt, a szamár, aki éktelen
iázásba kezdett, pedig hátul poroszkált a kelengyés kocsihoz
kötve. Hangjára egy nagy, foltos kutya állt fel a kocsira
halmozott ládák közül, élesen gyelt, a levegőbe szimatolt,
kettőt vakkantott a szamár felé, majd hatalmas ugrással az úton
termett, és villámgyors vágtába kezdett. A feléjük közeledő utas
ekkor már lengette a kalapját, és annyira közel került, hogy
hosszú, válláig omló szőke fürtjeit is kivehettek.
– Mózsi! – kiáltotta egy bársonyos leányhang elhalóan, majd
Klára is leugrott kocsijáról, és a lovas felé iramodott.
Mire odaért, Mózsi már leszökkent a nyeregből, és éppen
Tatárt ölelgette, aki boldog vakkantások közepette nyalogatta
rég nem látott gazdája arcát. Klára az utolsó lépésekre
lelassított, majd megállt. Mózes felegyenesedett, ő tette meg az
utolsó két lépést. Karjába kapta kedvesét, és megforgatta maga
körül.
– Megjöttél hát!

Két hét sem telt el, indultak tovább Varsóba. Az esküvőt a

ferencesek templomában tartották, az egyetlen gondot csak az
okozta, hogy a pap nehezen barátkozott meg azzal, hogy Mózsi
nem képes kimondani az igent. A menyegzői lakomát aztán a
Kosok házában költötték el, a magyar fogadóban, ahol nem
sokkal korábban Balassi tartotta búcsúztatóját.
Meghívtak minden magyart, akit ismertek, voltak is elegen,
sokan éppen hazautazóban, mert Báthory még Varsóban úgy
döntött, azokat, akik nem érzik jól magukat a lengyelek között,
vagy a hidegebb éghajlattal nem tudnak megbarátkozni,
hazaengedi.
Lengyel bizony nem sok akadt a lagzin, mivel Szlávának se
kutyája, se macskája nem volt, és akiket ismert, jobbára a király
mellett szolgáltak északon. Katarzyna és az apja persze eljött, a
lány pedig már mátkaként jelent meg az esküvőn, ugyanis
Kristóf éppen előző este kérte meg a kezét, és a nyomdász – bár
nem nagy örömmel – áldását adta a frigyre.
 Amíg Kristóf távol volt, Mikołaj Schar enberg többször is
beszélt a lánya fejével, azzal riogatta, hogy mint a király
katonája, biztosan sokat lesz távol tőle, nem veheti ki részét a
családi örömökben, ráadásul élete állandó veszélynek lesz kitéve
a háborúkban, és lehet, hogy Katarzyna atalon özvegységre
jut. Sokkal jobb volna valami megbízható iparost találni,
lehetőleg nyomdászt, és lehetőleg németet, mondogatta. Az
önfejű, szenvedélyes Katarzyna azonban már döntött, és apja
pontosan tudta, végtelenül nehéz megváltoztatni a lánya
elhatározását. Olyan természet volt, aki inkább törik, mint
hajlik.
Ezért aztán, bár kelletlenül, de beleegyezett a nászba, amit a
következő év nyarára tűztek ki. A nyomdász megbizonyosodott,
hogy Kristóf keresete, ha szűkösen is, de elegendő a leendő
házaspárnak, ahhoz viszont ragaszkodott, hogy az ő házában
maradjanak, mert éppen elég hatalmas volt ahhoz, hogy akár
egy tucat unokával együtt is elférjenek benne.
A kis csapat tehát Varsó felé indult. Mózes és Klára boldogan
kerekedett fel, Szláva azonban búskomorságba esett, mivel Sárát
Krakkóban hagyta, hiszen neki a királyt kellett követnie lovasai
élén. Az udvar folyton utazott, a háború pedig küszöbön állt a
danzigiakkal, egy atalasszony csak kolonc lett volna az ifjú
tiszt nyakán.
Sára Blandrata bérelt házában maradt, de nem kárhoztatott
magányosságra, mivel Katarzyna megfogadta, hogy szárnyai alá
veszi leendő sógornőjét. Sára és a nyomdász lánya is beszélt
valamennyire latinul, de Sára megígérte Szlávának, hogy mire
visszatér, már lengyelül fogadja.
Az utazás zökkenőmentesen telt, bár a kora őszi esők
megnehezítették dolgukat. Kass Jancsi és a három darabont
kísérte őket, és a atal magyar úgy összebarátkozott Szlávával,
hogy megkérte, hadd csatlakozhasson az ő csapatához. A királyi
darabontokhoz csak fél évre vették fel, és jobban vágyott a
kalandokra, minthogy a palota termeiben strázsáljon
naphosszat.
A viaszosvászonnal fedett szekér, amelyen Mózsi és Klára
utazott, sokszor tengelyig merült a vendégmarasztaló sárba, és
csak a katonáknak és lovaik erejének köszönhették, hogy még
ebben a nyálkás, semmire se jó időben is derekasan haladtak.
Varsó előtt, a Visztula partján aztán meglepetés várta
Kristófot: a királyi teherszállító uszályokba botlottak, amelyek
éppen kikötöttek éjszakára. A hosszú hajókat folyásirányban a
sodrás és néhány evezős, valamint a kormányos hajtotta előre, a
visszaúton pedig a partról vontatták ökrök tucatjaival. Most
éppen folyásirányban haladtak, így könnyebb dolguk volt. Az
uszályokon a királyi tüzérséget szállították, vagy húsz
könnyűágyút és négy várostromhoz szükséges mozsárágyút.
Az országút éppen a város előtti kikötő mellett haladt el,
amikor valaki hangosan, magyarul kurjantott feléjük.
– Kristóf am, a mindenségedet! Hát itt kell találkoznunk?
Nagy Bertalan, Báthory tűzmestere iparkodott feléjük,
megemelte a kalapját a szekér mellett sétáló Klárának, aki éppen
kinyújtóztatta tagjait.
– Parancsnok uram, hát kegyelmed? – ugrott le lováról az ifjú,
és tisztelgett felettesének. – A királyi palotában érdeklődtem ön
felől, de azt mondták, minden bizonnyal elhagyta Varsót is.
– Eh, mit tudnak azok! – legyintett zsörtölődve a tűzmester. –
Megáradt a folyó a sok esőtől, a révészek nagyon óvatosak, a
rakomány nehéz, a súlyt pedig nem lehet olyan jól elosztani,
mint az ömlesztett áruknál. Az ágyúknak pedig épségben kell
megérkezniük Toruńba, mert a Visztula fenekén nem sok
hasznukat venné urunk. Innentől inkább az országúton
haladunk tovább, ha nem javul az idő. Bár az sem lesz
sétakocsikázás, ezekkel a nyolc meg tizenhat fontos
szörnyetegekkel.
 Kristóf és vele Palkó szolgálatra jelentkezett hát a
főpattantyús nagy örömére, mert igen megkedvelte ezt a
atalkora ellenére nyugodt és megfontolt, nagy munkabírású
nemesifjút.
Szláváék megfogyatkozva folytatták útjukat Varsó felé, ami
csupán bő egy mérföldnyire feküdt előttük. Maguk sem
gondolták, hogy aznap magával Anna királynővel találkoznak.
Alig tettek meg ugyanis fél mérföldet, amikor egy csodálatos
park mellett vitt el az útjuk. Közepén, a fák közül kecses kis
kastély mesébe illő tornyai kandikáltak az ég felé. Éppen a
kapuja mellett haladtak el, amikor északról, Varsó irányából
jókora, zajos és színes menetbe botlottak, udvaroncok seregébe,
akik egy szemkápráztató, dúsan faragott, arannyal futtatott
hintót kísértek, amelyet hat gyönyörűséges, hófehér paripa
húzott. Szláva tudta, hogy a hintóban csakis Anna királynő
utazhat.
Félreálltak az útból, hogy megvárják, amíg elvonul mellettük
a tarka-barka siserahad. Lenéző pillantásokkal sújtották őket,
oly pimasz volt némelyikük, hogy Szlávának ökölbe szorult a
keze, és kedve lett volna szablyája lapjával elfenekelni a
legszemtelenebbeket. Főként a szekerük után kötött Fülesen
élcelődtek, aki érezve, hogy őt gúnyolják, önérzetességében
éktelen iázásba fogott, és a kötőfékét kezdte szaggatni.
A hangzavarra egy atal, csinos női fej kandikált ki a királyi
hintó lefüggönyözött ablakából, a szeme megakadt Szláván,
majd újra eltűnt a vizsla szemek elől. A hintó pillanatokkal
később olyan hirtelen állt meg, hogy az azt követő többi,
kevésbé díszes kocsi és a lovasok majdnem egymásba szaladtak.
Volt is nagy ijedelem, káromkodás, hangzavar, de az előző hölgy
ismét kilesett az ablakon, és ujjával magához intette Szlávát.
– A királynő beszélni óhajt veled, Wantula lovag – mondta
bársonyos hangon, miközben pillantásával majd’ felfalta a
délceg lengyelt.
 Szláva leszállt lováról, a hintóhoz ment, amelynek ajtaja
felnyílt, és befogadta a lengyel tisztet. A hintóban a királynőn és
a már látott udvarhölgyön kívül egy taljánnak kinéző pap,
valamint Blandrata ült. Ott volt még Rika is, aki éppen a
királynő ölében szundikált.
– Felséges asszonyom – hajtott fejet Szláva, már amennyire a
szűk hely engedte.
– Üdvözöllek, kedves lovagom – nyújtotta felé kezét csókra
Anna. – Drága Zsinkám gyelmeztetett, hogy kedvenc
nemesemet látja az út szélén, egy pórias szekér mellett
ácsorogni. Mi szél fújt erre, kislovag?
– Felség, szavaid mézédesek, és megédesítik szürke napjaim.
Sohasem gondoltam volna, hogy még emlékszel rám, és ilyen jó
szívvel gondolsz felőlem.
– Hogy is felejthetnék el egy ilyen délceg lengyel vitézt, akinél
szőkébb sörénye nincs senkinek? Szavamra, lovag, némely
udvarhölgyem is megirigyelhetné üstököd. És ha én feledtelek
is volna, udvarhölgyeim máig emlékeztetnek rád, némelyik
nagyon epekedett utánad, és gondoltam is rá, ha alkalom
adódik, szívesen egyengetném házasságod valamelyikkel.
Ennél a mondatánál Anna jelentőségteljesen nézett a atal
hölgyre, aki szemközt ült vele. Az mélységesen elpirult ugyan,
de legyezője mögül huncut szemet meresztett Szlávára.
A lengyel a kínos mondat hallatán kissé elvörösödött, és
segélykérőn pillantott Blandratára. A doktor arcán zavar
látszott, tudott Szláva nősüléséről, és rájött, mindjárt igen
kellemetlenné fajulhat a rögtönzött audiencia.
– Felség, boldoggá tesznek szavai – mondta Szláva összekapva
gondolatait, miközben ültében ismét meghajolt –, ám
sajnálatomra, különleges kegyét rám már nem pazarolhatja.
– Ugyan miért? – húzta össze szemét sértődötten Anna, aki
nem szerette, ha ellentmondanak neki.
– Felség, azért, mert időközben megnősültem.
 – Mi? Mit hallok? – ütközött meg a királynő. – Hogyan? Én
erről miért nem hallottam eddig? Blandrata, te sem tudtad?
– Nem, felség, én sem – füllentette.
– És ki az újdonsült ara? – érdeklődött elsötétült arccal az
udvarhölgy, akit Katarzyna Czerminskának hívtak, és néhány
évvel korábban ment férjez a híres költőhöz, Sebastian
Grabowieckihez, akit állítólag fűvel-fával megcsalt.
– Sára a neve, erdélyi nemeslány – felelte Szláva. – Még István
urunk apródjaként ismerkedtem meg vele, évekkel ezelőtt.
Anna Báthory említésére lebiggyesztette ajkát.
– Úgy! Már megint egy erdélyi! Nem lett volna jobb egy lengyel
lány, lovag? Hát nem elég szépek a mieink?
– Felség, bizony, elég szépek, de mit is tehettem volna, ha az én
szívemet Sára rabolta el? – mondta Szláva elfúló hangon,
miközben kezét szívére helyezte. – Betegen érkeztem annak
idején a fejedelemhez száműzetésébe kísérve Samuel
Zborowskit, és majdnem meg is haltam. Akkoriban úgy tűnt,
talán soha nem lépek ismét lengyel földre.
Az ifjú szemében két könnycsepp jelent meg, miközben
beszélt. Blandrata jól mulatott magában. Pontosan tudta, hogy
csak színészkedik, de Anna annyira naiv volt, és annyira szerette
a románcot, hogy azonnal meghatódott.
Zsinka viszont átlátott a szitán, őt egyáltalán nem érintette
meg Szláva játéka, továbbra is durcás képpel gyelte.
– Ó, jó lovagom! – csapta össze apró tenyerét Anna. – Hát
persze, emlékszem, mesélted nekem mindezt! Saját véreid
üldöztek a határig, és alig vergődtetek el télvíz idején a férjem
udvaráig. Szegénykém, szegénykém! Merre van az asszonyod? Itt
van veled? Hadd lám!
– Sajnálatomra, felség, nem mutathatom be neked, Krakkóban
hagytam, szolgálatra kell jelentkeznem a királynál. Viszont –
fordult Blandrata felé a lengyel –, fogadott ad és feleségét
kísérem, itt ülnek a szekéren.
 Blandrata szeme elkerekedett meglepetésében, majd
engedélyt kért Annától, hogy üdvözölhesse Mózsit. A királynő
bólintott, és maga is úgy döntött, hogy kinyújtóztatja a lábait.
– Leszállunk, kislovag, kérem, segítsen! – nyújtotta kezét
Szlávának. – Úgyis elgémberedtem. Zsinka, óvatosan hozzad
Rikát, fel ne ébreszd! Ez az a ú, aki a férjem gyógyítgatja, bár
nem képzett orvos? Ő az? Hallottam róla, még néma is. Na,
lássuk, kiféle ágrólszakadt adta magát hozzá?
Blandrata közben összeölelkezett Mózsival, és Klárát is arcon
csókolta. Szemében örömkönnyek jelentek meg, valódi szülői
könnyek, amelyek a atalok boldogsága mellett a saját
öregedését is siratták. Annyi lélekjelenléte azért volt, hogy
odasúgja nekik, a királynőt illően üdvözöljék. Klára, aki
egyszerű útiruhát viselt, vállán pedig barna posztóköpenyt,
zavarban érezte magát, mintha mezítelen volna, amint a dúsan
ékszerezett, csodás ruhában pompázó királynőt meglátta. Az
eső néhány órája elállt, a nap is kisütött, így Anna nem
zavartatta magát.
A királynő fogadta Mózes és Klára hódolatát, közben szeme
felmérte mindkettőjüket. Klárát látva biggyesztett, Mózes
vonásai azonban felkeltették érdeklődését, és felélénkült.
– Nocsak, milyen lányos arc! – csiripelte. – És milyen nom
kezek! Emlékeztetsz valakire! Igen, tudom már, öcsémre, a
szegény Jánosra, Izabella ára. No hát, és tényleg néma vagy?
Tátsd ki a szád, hadd látom, miért.
Mózsi kétszeresen is elvörösödött, egyrészt mert a királynő
azonnal rátapintott hasonlóságára a néhai fejedelemmel,
másrészt ilyen otrombaságot, ami a szája kitárását illeti,
legutóbb évekkel ezelőtt, vásári sihederek követtek el ellene.
Anna arcára tekintve azonban rájött, hogy a királynő nem
szándékozott megbántani, ő csak érdekesnek találta, és mivel
életében bármit parancsolt, mindent megtettek neki, nem is
feltételezte, hogy ezzel megsérthet másokat.
 Blandrata bólintott neki, erre kitátotta a száját, de Anna csak
egy pillantást vetett rá, majd elfordult, mert csalódnia kellett.
Semmiféle deformációt nem látott. A királynő úgy döntött, nem
ül vissza a hintóba, ezért aztán egész kíséretének le kellett
kászálódni a kocsikról, hogy követhessék úrnőjüket a kastély
kertjébe.
Blandrata hátramaradt az utazókkal.
– Gyertek, gyermekeim, van itt a parkban egy vendégház,
kaptok két szobát, pihenjetek meg nálunk. Legalább este
beszámolhattok mindenről, ami veletek történt az elmúlt
hetekben.
Blandrata valóban szerzett nekik szállást és vacsorát, némi
bort is, a atalok cserébe késő estig meséltek az öreg taljánnak,
aki már átlépte hatvanadik életévét, és rádöbbent, hamarosan
akár nagyapa is lehet. Szeretettel gyelte Mózest, és örült, hogy
a két atal őszinte rajongással tekint a másikra. Remélem, nekik
sikerül, gondolta búsan, és Ágnesre gondolt. Belesajdult a szíve,
annyira hiányzott neki az asszony.
Késő este eltették magukat másnapra, de Szláva nem tudott
elaludni, gyötörte a vágy Sára után. Maga sem hitte volna, hogy
így képes belebolondulni a feleségébe. Úgy érezte, az esküvő óta
jobban szereti, mint valaha. Nemcsak szépsége vonzotta, de
bájos, egyszerű lénye is, jó kedélye és kedves természete. Kiment
a nyári lak elé, amely egy kis tavacska partján állt, és a nagy,
fából ácsolt, díszes kastélyra nézett, amelyet még Bona Sforza
alakíttatott át királynéi rezidenciává. Tudta, hogy Anna kedveli
ezt a helyet, talán gondtalan gyermekkorára emlékeztette,
amikor még nem kellett azon törnie a fejét, vajon következő
kérője végre valóban elveszi-e. Különös zajok szüremlettek át a
fák között, a tó vize felerősítette a hangokat, Szláva jól tudta,
épp piperkőc udvaroncok hajkurásszák az arra kapható
fehércselédeket.
 Elfogta az undor, és arra gondolt, néhány hete még maga sem
vetette volna meg a hasonló kalandokat, de sebesülése,
megvilágosodása, majd a házasság megváltoztatott mindent.
Csupán húszesztendős múlt, mégis, már legalább háromszor
került a halál torkába, mindannyiszor csak a jószerencse
mentette meg életét. Vajon hányszor lesz még szerencsém,
gondolta. Kilencszer, mint a macskának?

Másnap reggel átkocsiztak a nyüzsgő Varsón, Klára csak

ámuldozott a királyi palota és a város hatalmas, díszes házai
láttán.
Blandrata azt javasolta nekik, hogy menjenek tovább
Toruńba, mert a szejm napokon belül megkezdődik, és a király
már ott tartózkodik. Elmesélte, hogy a királyi pár éppen
kibékült, köszönhetően a kis majomnak, ami Anna nagy
kedvence lett. Báthoryt gondok gyötrik Gdańsk miatt, mert úgy
fest, ez a város olyan rágós falat, hogy még meg is akadhat a
torkán, mivel a pénze kevés, katonája alig van, az inszurrekcióra
pedig csak idővel számíthat. Éppen a nemesi felkelés, az
adókivetés, valamint Gdańsk helyzetének rendezése miatt
fontos a szejm, magyarázta Blandrata.
Közben Szláva kis csapata egyre gyarapodott, majdnem
minden pihenőt kihasználtak, hogy újabb embereket
toborozzon. Akkoriban főként atal, másodszülött kislovagokat
fogadtak fel a lovasseregbe, akiknek volt hátasuk és fegyverük,
javaik, birtokuk viszont semmi. Kaptak némi előleget, és
megegyeztek a zsoldban. Szláva is jól járt, mert minden egyes
általa felfogadott ember után fejpénzt kapott, amely
megegyezett az előleg összegével, egy ezüsttallért tett ki.
Mire Toruńba értek, a nyolc lovasból negyven lett, majdnem
kitelt az ötvenfős zászlóalj. Szláva büszkén vonult be a táborba,
saját zászlaja alatt, amelyet Sára hímzett ki címerével, a hosszú
utazás unalmas óráiban. Letelepítette embereit, sátrakat vett
nekik, elköltötte utolsó tallérjait is, majd Mózsiék után lovagolt,
akik az udvar keresésére indultak a városba.
Toruń hasonló porosz kereskedőváros volt, mint Gdańsk,
Chełmno, Elbląg vagy Malbork, és ugyanúgy a Visztula partján
feküdt, mint a rebellis Gdańsk. Egy lényeges apróság azonban
megkülönböztette őket egymástól: Gdańsk a Visztula
torkolatánál, a tengerparton terült el, így kedvező fekvésénél
fogva uralta az egész lengyel távolsági kereskedelmet, míg a
többi, kisebb jelentőségű város csupán az elhullajtott morzsákat
csipegethette fel utána.
Toruń, kisebb és szegényebb város volt nagy vetélytársánál. A
város közvetlenül a Visztula jobb partján feküdt, fahíd kötötte
össze a túlparttal, és hatalmas, erős, téglából készült városfal
védte minden irányból.
A folyó partján széltében-hosszában hatalmas raktárépületek
emelkedtek, amelyekben az átmenő kereskedelem áruit
tartották.
Szláva a hídon túl, a hídkapu előtt érte utol Mózsi kocsiját.
Rengetegen akartak éppen itt, a túlparton lévő katonai táborból
bejutni a városfalak mögé. A tudákos és újdonsült felesége az
úttól odébb állította meg a kocsit, mert nem akarták beengedni
őket a tumultusban. A hídkapu hatalmas, vöröstéglából épített
fedeles bástya volt, amelyet már a modern harcászati szabályok
szerint emeltek, így könnyen védhetővé tették a város
védműveinek egyik legfontosabb pontját.
Szláva megkérdezte az őrség parancsnokát, egy morcos
tekintetű, vörös szakállú katonát, aki kiejtése alapján porosz
lehetett, hogy merre találják a királyt, mire az szinte érthetetlen
akcentussal karattyolt valamit, amiből csak a főtér szót lehetett
kivenni.
A kapun túl belevetették magukat az utcák forgatagába, a
legforgalmasabb utakat követték, és okosan is tették, mert
néhány perccel később ott álltak a zsúfolt főtéren.
 Körülpillantva élesen meg tudták különböztetni azokat, akik
az országgyűlésre érkeztek és a helyi polgárokat. Ruházatuk is
különbözött, valamint a lengyelek vidámak és érdeklődők
voltak, míg a vendéglátók dühös és türelmetlen képpel
kerülgették a túl sok és túl hangos idegent, akik ugyan
rengeteget költöttek a városban szállásra, ételre-italra, de már-
már lehetetlenné tették a közlekedést, az emberi ürülék bűze
pedig mindenhová elkísérte őket.
Szláva körülkémlelt, ismerős, vagy legalábbis segítőkész
alakot keresett a tömegben, és rövidesen meg is találta.
Örömében felkiáltott, miközben a fövegét lobogtatta egy katona
irányába.
– Hilary! Ide, ide! Az ég küldött, barátom!
Középtermetű, jóképű lengyel törtetett oda hozzájuk
gyalogszerrel, a szeme, a szája, de még a bajsza is mosolyra állt.
– Szláva Wantula! Mi szél hozott erre? Azt hallottam,
augusztusban Erdélybe küldött a fejedelem, hogy bekössed egy
lány fejét! Máris itt? Gyorsan meguntad a házaséletet!
Szláva egy pillanatra elkomorodott, mert fájlalta Sára hiányát,
de gyorsan túltette magát a szokásos katonatréfán.
– A nyelved élesebb, mint a kardod, és ugyancsak jól forgatod –
mondta nevetve, és leugrott lováról, hogy átölelhesse barátját,
akit még egy évvel korábban, a wolai mezőn ismert meg. –
Gyorsan fordultunk, mert tudom, urunknak elkél a segítség.
Kevés a katonája, és nagyok a gondjai.
– Így igaz – komorodott el az érsek tisztjének tekintete. – Azok
a gaz danzigiak nem nyughatnak. A király serege pedig kisebb,
mint egy városé. Szégyen!
– A király kemény ember, meglásd, sikerrel jár. Tudja, mit kell
tennie, és a szerencse is fogja a kezét. Mennénk már, segíts
megtalálni Báthoryt, aztán majd este, egy pofa sör mellett
kibeszélhetjük magunkat.
– Szavadon foglak – bólintott Hilary, és intett, hogy kövessék.
 Átvágtak a téren, Klára és Mózsi megilletődve bámulták meg a
középen terpeszkedő hatalmas téglaépületet, amelynek egyik
sarkán kecses tornyocska díszlett, a másikon viszont jóval
robusztusabb, magas torony hirdette Toruń gazdagságát.
A lengyel jót mulatott álmélkodásukon, és az épület felé
mutatott.
– Jókora, igaz? A városháza. Holnap itt ül össze a szejm. A
nagyterme olyan hatalmas, hogy kétezer ember is elfér benne.
Átvágtak a főtéren, és egy többemeletes palota előtt álltak
meg. Kőkapuját vörös darabontok őrizték, Szláváék ebből már
tudták, hogy jó helyen járnak.
– A király itt szállt meg, mellette az érsek lakik, arrább
Zamoyski – mutatott az egymás mellett álló házakra a lengyel. –
Az összes nagyobb palotát az udvar és a szenátorok bérelték ki.
Már talpalatnyi hely sincs a városban, és minden koszos lyukat
vagyonokért lehet csak megszerezni. Imádkozzatok, hogy a
király szorítson nektek helyet a maga portáján.
Az őrt álló vörös darabontok veteránok voltak, megismerték
őket, könnyen bejuthattak a palota belső udvarára. Szláva egy
lovász kezébe nyomta hátasa kantárat, aztán újfent ismerőst
kerestek Báthory belső köreiből. Wesselényit látták meg, aki
boldogan üdvözölte őket.
– Végre valahára! – verte hátba egyszerre Mózsit és Szlávát,
keblére ölelve őket. – Urunk mindennap emleget titeket,
hiányoztok neki! Tudtuk, hogy előbb nem érhettetek ide, sőt én
még most is csak bámulok, hogy ilyen gyorsan hogyan
fordultatok meg.
– Ülepünk keményre edződött a sok lovaglástól, már maguktól
visznek a hátasaink – felelte Szláva. – Jeleznéd a király
titkárának, hogy megérkeztünk? Várjuk a parancsát.
A főkamarás bólintott.
Sokáig kellett várniuk, amíg végre egy apród értük jött, és
felkísérte őket az első emeletre, a király lakosztályába. Báthory
már vacsora után volt, elbocsátotta embereit, házikabátot vett
fel fehér gyolcsingére. Az íróasztalánál ült, látszólag
befejezettnek ítélte a napot. Gáspár volt csak vele, éppen bort
töltött a kupájába. A király fáradtnak látszott, háta kissé
meghajlott a gondok súlya alatt, de mihelyst megpillantotta a
három vendéget, szeme felélénkült, arca felderült, és mintha
tartásába is frissesség költözött volna.
– Derék híveim! – állt fel a székéből, és elébük sietett. – Végre
egy jó hír a sok gonoszság közepette!
Megölelte Szlávát, és gyengéd szavakkal üdvözölte a többieket
is. Klára belepirult a király lelkesedésébe. Báthory végül
Mózsihoz fordult, az ő vállát is meglapogatta.
– Vigyázz erre az igazgyöngyre, am! Mert ha nem, szíjat
hasítok a hátadból! Értetted? Na, azért! Igyatok velem egy kupa
bort, aztán meséljetek el mindent, az elejétől a végéig. Ha már
nem láthattam, legalább hallani akarom, miként folyt a
lakodalom!

Késő este engedte csak el őket, és Klára már aggódott, hol

hajthatják álomra a fejüket. Nem volt ínyére a rengeteg
utazgatás és a folytonos bizonytalanság. Báthory azonban még
a rengeteg tokaji ellenére is megmaradt praktikus embernek, és
Gáspár gondjaira bízta az ifjakat. Inasa szerzett is egy
padlásszobát, talán az utolsót a palotában. Nem volt benne
semmi egyéb, csupán két dikó meg egy szekrény, és apró asztal
két székkel. Szláva elbúcsúzott tőlük, azt mondta, érte ne
aggódjanak, megkeresi Hilary Barteket, és ha nem találja,
elalszik a lovak mellett, az istállóban.
Klára tehát végre kettesben maradt az urával. Bár gyűlölte ezt
a kalmáréletet, amelybe belecsöppent, semmit nem adott volna
ezekért az estékért, amikor végre Mózsi ölelő karjában aludhat
el. Néhány mozdulattal otthonosabbá tette szűkös hajlékukat,
megágyazott kettejüknek, és vágyakozva feküdt az ura mellé.
Mózes nemkülönben örült, hogy kedvese ily odaadó, és egy jó
óráig egymásba feledkeztek, majd egymást cirógatva aludtak el.
Ezek voltak az ő meghitt óráik.

Kora hajnalban Mózsi ismét Báthory hálószobájában volt. A

király nehezen ébredt, másnapos volt a rengeteg bortól, amelyet
az este magába döntött. Krákogott, köhögött, nyögött, és Mózsit
sem látta olyan szívesen, mint előző nap. Inasa hideg vizet
lötykölt az arcára és a nyakára egy kannából, prüszkölt, mint
egy ló, majd Gáspár átdörzsölte félmeztelen felsőtestét, olyan
erővel, hogy a király bőre a főtt rák színére kezdett emlékeztetni.
Aztán Mózes következett, és a szokásos tortúrát folytatta le.
Báthory közben elmondott mindent teste állapotáról, az elmúlt
három hétről, amíg a tudákos távol volt az udvarától.
Mózes nem talált aggodalomra okot adó jelet, de a túl sok bor
aggasztotta. Főként az, hogy ura a nehéz és édes tokaji aszút
töltötte előszeretettel magába, aminek cukortartalma Mózsi
véleménye szerint sem vesebajának, sem a rejtélyes vérbajának
nem használt. De hogyan parancsoljon önmérsékletet egy
királynak? Óvatosnak és ügyesnek kellett lennie.
– Uram, félve kérdezem, mennyi fogy naponta abból a tokajiból?
– Miért? – vonta össze a szemöldökét Báthory. – Csak nem ezt
az egyetlen örömömet is meg akarod tiltani nekem, te lókötő? A
diétád így is szűkre szabja határaimat. A borból nem engedek!
– Uram, bocsánatodat kérem, de tudnod kell, az édes aszú nem
tesz jót a vesédnek.
– Ugyan, eddig azt mondtad, a bor meg az égetett szesz
átmossa a vesét, tehát jót tesz. Magadat hazudtolod meg,
vajákos!
– Igaz, de az aszút csak módjával kellene innod. Étkezés előtt. A
könnyű, száraz, savas borokat idd, azok valóban jót tesznek.
Báthory öltözködni kezdett, közben morc képet vágva
hallgatott. Mire nyögve, inasa segítségével felhúzta a csizmáját,
és díszesebbik dolmányába bújt, nagy nehezen kegyeskedett
válaszolni.
– Legyen hát! Kevesebb aszú, de helyette sok híg lőre. Még
valami?
– Uram, én csupán egészségedre próbálok…
– Eh! – söpörte félre Mózes árkus papírját és tollát a király,
miután beleolvasott mentegetőzésébe. – Mit tudod te, milyen
nehéz nekem ezekkel! – kiáltott fel keserűen, és körbemutatott.
Mózes megértette, hogy a lengyelekre gondol. – Amióta
megérkeztem, gond gond hátán! Ellenségeim rengetegen,
híveim alig. Jó magyarjaimat pedig inkább hazaküldöm, mert
máris féltékenykednek és fenekednek rájuk, pedig Isten a
tanúm, nem kezdtem el közöttük a lengyel javakat osztogatni!
Végre megszilárdulni látszott a helyzetem, mire előjött ez a
danckai incidens, közben pedig azok a lengyel urak, akik
hatalomra segítettek, lassan ellenem fordulnak, mondván, nem
jutalmaztam meg őket kellőképpen. A kincstár üres, katonám
alig, és a nemesség csak a saját jogaival foglalkozik,
kötelességeiről megfeledkezik. Ha nem lenne néhány igaz
hívem, no meg Zamoyski, aki igazi kincs és támasz számomra,
nem is tudom, mit tennék! Pedig ismersz, nem szokásom
megfutamodni a nehézségek elől.
Mózes nem tudta, mit válaszoljon a király kitörésére. Eddig is
sejtette, hogy Báthory helyzete nem éppen rózsás, de azzal nem
volt tisztában, milyen mélyen elkeseredett az uralkodó. Talán
túl optimista volt még Erdélyben, indulása előtt? Azt hitte, a
lengyelek tárt karokkal várják majd, és hatalomátvétele
diadalmenet lesz. Bizonyára nem, ugyanakkor talán ennyi
sorscsapással és ellenállással sem számolt.
– Most kilovagolok, solymászom egy keveset, kiszellőztetem a
fejem, aztán megnyitom a szejmet – folytatta Báthory. – Az
elkövetkező napokban sok minden eldől. Az is, hogy érdemes-e
küzdenem e csökönyös nép érdekében. Visszaút nincs, nem
szökhetek el, mint a francia Henrik. Talán nem is engednének.
Vagy kiharcolom, hogy valódi uralkodóként tekintsen rám
főrendi, kisnemes és polgár, vagy elődeim sorsára jutok, akik
csak sodródtak az eseményekkel.
Az utolsó mondatokat a király már kemény, dörgő hangon
mondta, tekintete márványkeményre fagyott, szeme sötét
szikrákat lövellt valahova a szoba ablakán túlra, ahol a toruńi
városháza emelkedett.
Mózsi jobbját a szívére tette, háromszor mellkasára ütött,
majd ökölbe szorított kezét felemelte, és a királyra mutatott.
Báthory megértette az egyszerű jeleket.
– Igen, a szívem elég kemény, és megvan bennem az erő, hogy
elérjem a célomat! Most menj, ha Szlávát látod, mondd meg
neki, legyen ott a szejmen. Ha kevesen vannak is, híveim
jelenléte nagy erőt ad a csatában.

A toruńi országgyűlés első napja, sőt az azt követő napok is

keserű csalódást keltettek a királyban. Miután megnyitotta a
szejmet, sokáig nem is szólalt fel, némán, márványarccal
hallgatta Zamoyski felterjesztéseit, illetve a szenátorok és a
köznemesség vezérszónokainak beszédeit.
Szláva végigkövette az eseményeket, és egyre inkább
összeszorult szívvel gondolt arra, milyen szűk látókörű és önző
az a nemesség, amely a népét képviseli. Maga is büszke lengyel
nemes volt, de az udvarban forogva, Báthoryt közelről ismerve
jól tudta, a királynak most bizalomra és támogatásra volna
szüksége, nem pedig arra, hogy ellenfelei, de még eddigi hívei is
megkérdőjelezzék cselekedeteit, vagy azt, amit még nem tett
meg.
Főként a Zborowski testvérek, Andrzej és Jan fenekedtek
ellene, akik eddig támogatták. A szenátorok közül Stanisław
Gorka, a poznańi vajda is melléjük állt, mindhárman segítették
Báthory megválasztását, de elégedetlenek voltak a cserébe
kapott jutalommal, illetve a jutalom elmaradása miatt. Gorka
amiatt is orrolt Báthoryra, mert nem erősítette meg
nagylengyel főparancsnoki tisztét, amelyet az interregnum
idején, ideiglenesen kapott meg. A köznemességnek pedig két
új, eddig ismeretlen vezérszónoka támadt, két ifjú katona, akik
vitézi hírnevüknek köszönhetően nagy népszerűségre tettek
szert a lovagrend soraiban. Jakub Niemojowski és Stanisław
Pekoslawski voltak ezek, és Szláva gyanította, ők is az előbb
emlegetett szenátorok báb gurái, akiket talán pénzzel, esetleg
zsíros hivatalokkal kecsegtetnek, vagy mindkettővel.
Báthory napokig hallgatott, várakozó álláspontra
helyezkedett, mint az a nagyvad, amely csöndben, hosszan
gyeli zsákmányát, kitudva annak gyenge pontjait, szokásait.
Először Jan Zborowskitól szabadult meg, mégpedig úgy, hogy őt
nevezte ki a gdańskiak elleni kis királyi sereg parancsnokává, és
elküldte északra, hogy gyelje a rebellis város minden
mozdulatát. Tudta, hogy a Zborowskiak, a tartományban
ugyancsak fontos szerepet betöltő kujawi püspökkel
egyetemben abban érdekeltek, hogy Gdańskkal ne egyezzen ki a
korona, mert ezek a szenátorok szerették volna rátenni a
kezüket a városra. Kifosztani, felprédálni, megalázni,
meggyengíteni, ez volt a céljuk. A szenátorok egy másik része
viszont inkább a megegyezés felé hajlott, mert úgy vélték,
Gdańsk kereskedelme megkerülhetetlen és fontos, más város
nem képes átvenni a helyét, különleges adottságainál fogva.
A szejm ideje alatt az udvar folyamatosan tárgyalt a gdański
követekkel, de a király jelenléte nélkül. Az egyezkedés állapota
viszont a szejm elé került, ott vitatták meg nap nap után,
miközben két fontos kérdést, az adókivetés ügyét, illetve a
nemesi felkelés kihirdetését folyton halogatták.
A gdańskiak első követségét egy Lembke nevű ravasz tanácsos
vezette, akinek az volt a feladata, hogy oltalomlevelet
eszközöljön ki a követség számára a királytól. A gdańskiak féltek
ugyanis, hogy követeiket e salvus conductus híján a lengyelek
elfogják, és bebörtönzik. Végül a tanácsos kapott egy mindössze
tizenkét napra érvényes oltalomlevelet azzal, hogy a város
bocsássa el újonnan toborzott zsoldosait, tegye le hűségesküjét,
valamint kérjen bocsánatot a királysággal szembeni
magatartása miatt.
Az oltalomlevél birtokában négy követ tért vissza a városból.
A tárgyalások folytatódtak, ám akkor váratlan és fontos
esemény történt. Úgy tűnt, megváltoztatja a történések
folyását, de a remény csupán részben vált valóra.
Történt ugyanis, hogy október huszadikán, már sötét este
gyorsfutár fékezte le kimerült lovát a király toruńi szállása előtt.
A katona, akinek vörös dolmányát alig lehetett kivenni a
rátapadt vastag sárrétegtől, nyeregtáskájából levelet húzott elő,
és azonnal a királyi kancelláriára sietett. Báthory lengyel titkára
fel gyelt rá, hogy a levelet Regensburgban keltezték, és csupán
nyolc nap alatt ért Toruńba, ezért két tallért nyomott a futár
markába.
Feltörte a pecsétet, majd átfutotta a rövid levelet. Sápadtan
ugrott fel, és már indult is a király szobája felé. Odaszólt egy
apródnak, hogy azonnal kerítse elő Zamoyski alkancellárt.
Báthory egyedül fogyasztotta vékony estebédjét. Szeretett
magában enni, mert nem állhatta a sok beszédet az asztalnál, és
nem szerette mások zsírtól csöpögő száját, állát látni evés
közben. Módjával vett magához mindenből, betartotta a Mózsi
által előírt diétát, és mindez nem is esett túlzottan nehezére.
Ennek köszönhette, hogy bár negyvennegyedik életévébe lépett,
teste a legtöbb hasonszőrű gazdag nagyúréhoz képest igazán
katonásan festett, annak ellenére is, hogy kissé
megvastagodott.
A titkár belépett, félve meghajolt, mert nem tudta, milyen
kedve van Báthorynak. A király nem szerette, ha a
magánéletében megzavarták, de tudta, ha a titkára mégis erre
vetemedett, halaszthatatlan ügyben keresi.
– Mi az? – mordult rá, hogy ne higgye, ezt bármikor elnézi
neki. – Már enni sem lehet nyugodtan? Legközelebb a latrinára
is utánam jöttök?
– Felség – hajolt meg a titkár –, rendkívüli hír érkezett
Regensburgból.
Azzal átadta a levelet a királynak, aki átfutotta a néhány sort.
Báthory arcán elégedett mosoly suhant át. Közben belépett
Zamoyski, kérdőn nézve urára.
– Miksa barátunk, a német-római császár, Magyarország
királya halott – mondta Báthory, és ódanyújtotta a levelet az
alkancellárnak.
Zamoyski meglepetésében felvonta a szemöldökét, átfutotta a
sorokat, végül elmosolyodott.
– Isten nyugosztalja. Felség, javaslom, írjunk levelet a
birodalmi gyűlésnek, és kérjük követeink szabadon bocsátását.
Remélem, a gdańskiaknak, miután nagy patrónusuk fűbe
harapott, végre megjön a józan esze, és behódolnak.
Báthory egyetértett, ő is ebben reménykedett, de csalódnia
kellett. A gdański rebellió csak ezután kapott igazán lángra.

Másnap Jan Zborowski érkezett meg a királyi sereg táborából,

ugyanis kémei érdekes híreket hoztak Gdańskból. A császár
halálhíre már oda is eljutott, és a polgárok egy része, legalábbis
Zborowski kémjelentése szerint, hajlandónak mutatkozik
megnyitni a kapukat, mert nem értenek egyet a városi
magisztrátus vezetőivel, akik a kiegyezésre egyáltalán nem
hajlanak.
Zborowski ezzel a hírrel érkezett, amit a király csak szenátorai
szűk körével osztott meg.
– Mit szólnak, uraim? – kérdezte Báthory a szokásos
márványarcát felvéve, hogy tárgyalópartnerei ne tudják,
valójában mit gondol, és ne igazíthassák hozzá a véleményüket.
– Felség, ki kellene használnunk ezt az alkalmat – emelkedett
szólásra Karnkowski püspök. – Lám, a lázadó város nem teljesíti
követeléseinket, sőt a hírek szerint újabb zsoldosokat fogadott
fel. A salvus conductus mit sem ért, a négy tanácsost le kell
fogni, és börtönben kell tartani. Lássák a gdańskiak, hogy nem
tréfálunk.
Jan Zborowski és Gorka, a poznańi vajda helyeselt, a többiek
hallgattak.
– Urak, a követeket lefogjuk, és a támadást megpróbáljuk
előkészíteni, de csak akkor engedélyezem ezt, ha
megbizonyosodunk a hírek valóságtartalmáról – határozott a
király. – Mindenesetre még így is kockázatos lerohanni a várost,
hiszen seregünk az utcai harcokban létszámhátrányban lenne a
védőkkel szemben. Tervünk csak akkor sikerülhet, ha éjszaka
lepjük meg őket, és lefegyverezzük az őrséget. A terv tehát
kockázatos. Hogy a gdańskiak ne fogjanak gyanút, elküldöm
hozzájuk a brześći vajdát, aki jól ismeri a gdańskiakat.
Egyezkedjen, vegye rá őket a hódolásra. Nem érem fel ésszel,
mire várnak, főként most, hogy a császár halott. Alkancellár,
szeretném hallani a véleményed a követeléseinkről.
Zamoyski nem hezitált, készen volt a válasszal. A többiek
sejtették – teljes joggal –, hogy a részleteket már előzetesen
megbeszélte Báthoryval.
– A gdańskiakat háromszázezer arany meg zetésére kell
köteleznünk, ezt azonban nem büntetésként, hanem
jövedelmeik kamataiként kell felfogniuk. Továbbá a kikötői
vámból befolyt összeg felét adják át a kincstárnak. Ezt a király
egyik titkára felügyelje. A vámot nem emelhetik önhatalmúan.
Az egyéb vitás ügyeket, amelyek a várost és a környező
birtokosokat érintik, a következő szejmre halasztjuk. Az oroszok
elleni leendő hadjáratból részt kell vállalniuk, ágyúval és
zsoldossal.
 A szenátorok összenéztek. Nem mindenkinek tetszett ez a
túlzott szigor. Viszont jól látták, hogy a király pénzt akar
szerezni a gazdag várostól, és azt is tudták, mire kell:
háromszázezer aranyból fel lehet szerelni és fegyverben tartani
egy hatezer fős sereget akár tíz hónapig is.
A város követeit még aznap este lefogták, a király követeléseit
pedig másnap a szejm elé tárták. Újabb vita alakult ki, végül a
király akarata győzött, és a brześći vajda elindulhatott
Gdańskba.
A király végre az adók és a nemesi felkelés ügyét is meg akarta
tárgyalni, de akkor váratlan támadások érték a két lovagrendi
szájhős részéről. Az egyikük felszólalt, és azt vetette a király
szemére, milyen jogon vette magához, és vitette Varsóba a
tykocini kincstár királyi ékszereit. A másik pedig azt követelte,
hogy a király számoljon be az elmúlt hónapokban tett összes
döntéséről, és azt tudakolta, hogy a királyi eskü szerint mellé
rendelt tíz esküdttel vajon minden ügyét egyezteti-e, és azok
hozzájárulásukat adták-e bizonyos kényes döntéseihez.
Ezekre az alig burkolt vádakra a királynak válaszolnia kellett.
Voltaképpen két ponton sértették meg: kétségbe vonták, hogy
királyi esküjét betartja, valamint megkérdőjelezték, hogy
betartja az elvet, miszerint ő csupán egy a nemességből, akit
maguk fölé emeltek.
Báthory ekkor, október 22-én felemelkedett trónusáról,
meglengette vezéri buzogányát, amit kedvtelésből keze ügyében
tartott, majd a trónus karfájához csapta, aztán haragvó
szemmel beszélni kezdett. Dörgő hangjára a kétezer ember
elnémult, mindenki lélegzetvisszafojtva gyelt.
– Ejnye, urak, lengyel kis- és nagyurak! Hogy miért vitettem
Varsóba a tykocini királyi kincstárban őrzött Jagelló-ékszereket?
Ezt kérdezitek? Nyugodjatok meg, nem vettem fel őket, hogy
illegessem magam bennük, sem el nem adtam azokat. Zálogba
bocsátottam viszont, hogy udvaromat és katonáimat
eltarthassam. Hogy a királyság ügyei ne akadjanak el, mert egy
árva vasunk sincs a kincstárban. Mert az adót, amelyet a
rendkívüli helyzetre hivatkozva kértem, nem akarjátok
megszavazni. Mert a nemesi felkelést sem óhajtjátok kihirdetni,
pedig égető szükség lenne katonára. Nem tudom, miért is
magyarázkodom nektek én, a király!
Tudjátok meg, nem juhakolban, hanem palotában, szabad
emberként születtem, és nem a szegénység hozott ebbe az
országba, mert mindig volt mit ennem és magamra öltenem.
Ezért szeretem, és meg is őrzöm a szabadságomat. Isten
akaratából, általatok megválasztva lettem a királyotok.
Emlékezzetek, a ti kérésetekre és unszolástokra jöttem el
hozzátok, ti tettetek koronát a fejemre. Így hát eleven királyotok
vagyok, nem festett vagy faragott báb. Uralkodni és parancsolni
akarok, és nem tűröm, hogy felettem bárki is uralkodjék.
Legyetek szabadságotok őrzői, nem bánom. Azt azonban nem
tűröm, hogy kioktassatok engem vagy a szenátoraimat. Úgy
őrizzétek a szabadságotokat, hogy az önkénnyé ne változzék!
A köznemesek nagy része riadtan pislogott ide-oda, a
főkolomposok lesunyták a fejüket. A király ismét
kinyilvánította szándékát és akaratát: valódi uralkodó akar
lenni, és valódi döntéseket fog hozni.
Szláva elégedetten gyelte a berezelt kislovagokat. Maga is
közéjük tartozott, de ő teljes szívvel királya szolgálatába állt. A
szenátorokat nézte, rájuk milyen hatással volt a beszéd. Úgy
látta, a nagyurak is magukra vették az előző mondatokat, bár a
király dörgedelme elsősorban a köznemességnek szólt.
A szejm néhány nap múlva feloszlott, anélkül, hogy a
legégetőbb dolgokban döntés született volna. Ugyan az
országgyűlés megszavazta a nemesi felkelést, ám az újoncozást
nem rendelték el. A rendkívüli adóról sem született döntés.
Végül Báthory az 1577. év júniusára Malborkba hirdette meg a
következő országgyűlést. Tudta, ott már eredményeket kell
elérnie.
A szejm utolsó napján, este magához hívatta Szlávát. Vacsora
után volt, már házikabátban ült egy kényelmes karosszékben,
kezében boroskupát tartott. Intett Gáspárnak, hogy töltsön a
vendégnek is. Fáradtnak és kedvtelennek látszott.
– Fiam, a zászlóaljad teljessé vált végre?
– Igen, felség. Erdélyi és lengyel lovasokkal töltöttem fel. Az
utóbbi időben egyre több nemesifjú áll kötélnek: érzik a háború
közeledtét. A háborúban, hacsak fűbe nem harap a katona,
megcsinálhatja a szerencséjét.
– De mind lovasok – dohogta Báthory. – Nincs olyan lengyel
lovagrendi másodszülött, akit besorozhatnék gyalogosnak. A
mindenségit a kényes fajtátoknak! Pedig te is tudod, ha gyeltél
rám és Borbély kapitányra apródkorodban, hogy manapság már
nem a lovasság nyeri meg a háborúkat. A puskás gyalogság és a
tüzérség nélkül a lovaskatona mit sem ér!
Szláva bólintott, tudta, hogy Báthorynak igaza van. Régi
vesszőparipája volt ez, és hadászati hozzáállását maga is
csodálta. Jó tüzérség, fegyelmezett puskás gyalogság, az se baj,
ha kevés, csak eléggé harcedzett legyen! És gyorsaság. Jó ellátás.
Ezek voltak a király alapelvei, amelyeket nagyrészt régi
szakkönyvekből vett. Julius Caesar Gall háborúiból leste el a
seregvezetés fortélyait, tudta ezt mindenki a környezetében.
– Tudom, felség. Lengyel földön gyalogosnak való katonát
nehezen találsz. Nálunk nincsenek hajdúk, akiket rá lehetne
bírni a gyalog puskásságra. Ha gyalogsereget akarsz, uram,
külföldi zsoldosokat kell felbérelned. Akár hajdúkat, skótokat,
morvákat vagy németeket.
– Igen. Csak azok sokba kerülnek – sóhajtotta a király, – Te is,
lefogadom, ha gyalogkapitánynak nevezlek ki, inkább
elbujdostál volna.
Ezzel a mondattal sikerült felpiszkálnia Szláva büszkeségét.
 – Felség, ha azt parancsolod, holnap leszállok a nyeregből, és
gyalogosként ontom a vérem érted!
– Jó, jó! – nevetett fel a király. – Isten ments, hogy leszállj a
paripádról! Nem is azért hívattalak, hogy a hadászatról
elmélkedjünk! Holnap hajnalban megkapod a menetlevelet.
Csatlakozz Zborowskihoz. Arra kérlek, tartsd szemmel. Ha
gyanús dolgot észlelsz, küldj üzenetet.
– Mire gondolsz, felség? – értetlenkedett a lengyel.
– Félek, Zborowski ok nélkül is harcolni akar. A seregem kevés,
a lehetőségeim végesek. Nem engedhetem meg magamnak,
hogy azt a kevés katonámat elveszítsem. Akkor végleg a szejm
és a szenátus uralma alá kerülnék. Visszavonulok Varsóba, és a
hadakat is visszavonom november vége felé téli táborba. Amint
megkapod a parancsot, visszatérhetsz Krakkóba, a feleséged
szoknyája mellé. Azután márciusban ismét nekilódulunk, hogy
pontot tegyünk a gdańskiak dolgára.
– Értelek, felség. Minden úgy lesz, ahogy akarod.

Szláva és zászlóalja két nap múlva megérkezett Jan Zborowski

táborába, amely a Visztula partján, egy kis faluban lapult,
egynapi járóföldre Gdańsktól. A gnieznói kastellán címét viselő
szenátor gyanakodva fogadta az ifjú lengyelt, hiszen Szláváról
mindenki tudta, hogy a király és Zamoyski embere, annak
ellenére, hogy egykor Samuel Zborowski familiárisaként
érkezett meg betegen az erdélyi fejedelmi udvarba.
Azonnal portyára osztotta be, a legrosszabb helyekre, a
Gdańsk és a Visztula közötti vizenyős, mocsaras területeken
kellett nap mint nap csatangolnia, ahol szinte semmi sem
történt. Szláva persze rájött, hogy így teljesen kivonja magát a
tábor és a főparancsnok környezetéből, minden bizonnyal ez is
volt Zborowski célja. Szláva és emberei is kedvtelenül végezték
kilátástalan feladatukat, amely fárasztó volt, mert folytonosan
meg kellett küzdeniük a latyakkal és a csontig hatoló hideggel.
 November elején egy este Szláva jelentéstételre érkezett a
táborba, és belebotlott Hilary Bartekbe. Az érseki hadnagy vele
ellentétben frissen, tiszta ruhában feszített a lován, míg Szlávát
és hátasát sár borította. Egész nap nyeregben ült, már-már úgy
érezte, összenőtt hátasával, de feneke fájása rádöbbentette,
ebben téved.
– Olyan mocskos vagy, mint egy vadmalac – vágott bele
Bartek. – Pedig talán a te közbenjárásodnak is köszönhetem,
hogy teljesült a régi vágyam, és kiléptem az érsek szolgálatából.
A király katonája vagyok! Zászlós hadnagy lettem ötven
katonával. Még össze kell szednem az embereimet, csak húsznál
tartok. Most Báthory küldött, hozom a parancsot, vége a
sárdagasztásnak, téli szállásra vonul a had.
– Hurrá! – csapott a levegőbe Szláva. – Jobb hírt nem is
hozhattál volna! Az embereim már morgolódtak, sokan engem
okoltak, hogy nekik jut a legrosszabb szolgálat. Igazuk is van.
Szláva elküldte egy emberét a zászlóaljhoz a jó hírrel, és
küldött néhány tallért is, hogy ünnepeljenek. Miután megtette
jelentését, Hilaryval visszaporoszkált az övéihez, ahol katonái
már jókora kondérban, süldő vaddisznóból főztek valami
tokányt vagy pörköltet. A nap folyamán terítették le, portyázás
közben. Kenyeret a táborban vettek, a kenyérsütőktől, akik
mozgó kemencéikben nap nap után százával készítették gyenge
minőségű, de annál drágább rozscipóikat. Borhoz is a tábort
kísérő kereskedőktől juthattak a katonák, és most éppen
boldogan, elégedetten nótázgattak: a tűz mellett szárítgatták
nedves felszerelésüket, tudták, hogy mindjárt megtelik a hasuk,
de a legnagyobb boldogságot a téli szállásra vonulás híre
jelentette.
Szláva alig tudott az elmúlt hetek eseményeiről, ezért amint
bort kaptak kupáikba, kérdésekkel kezdte ostromolni Hilaryt.
– Képzeld, a gdański követ, az a bizonyos Lembke, akit mindig
küldenek, tovább feszítette a húrt a szenátussal. Azzal az
üzenettel érkezett vissza a városból, hogy háromszázezer
helyett százezret zetnek a kincstárnak, de azt is csak négy év
alatt. A vám felének átadását megtagadták, és bocsánatot kérni
sem akarnak, azt mondják, nem követtek el semmi olyasmit,
ami miatt kellene.
– Felfuvalkodott népség! – dühöngött Szláva. – Ha nem
lennének olyan erős falaik, és oly sok katonájuk, meg se
mernének nyikkanni. Mi volt a válasz?
– Nos, addig alkudoztak, hogy a százezret megduplázták, de
azt is négy részletben zetnék. Ennyit engedtek. Ugyanakkor
újabb követelésekkel álltak elő. Azt akarják, hogy a király előbb
erősítse meg jogaikat, és csak aztán teszik le az esküt. Mérsékelje
a vámokat, csökkentse a terheiket. Azt kérték, a wrocławi
püspök és Szotland közötti vitás ügyet, valamint az oliwai
apátsággal folyt pert a hídvám ügyében szüntessék meg. Nem
akarják megadni azt a kétezer vörös aranyat,25 amit
hűbéresként kellene zetniük, és azt a kétezret sem, amit a Hel-
félsziget használatáért kötelesek évente letenni. Oly
kicsinyesek, hogy a király fogadására szolgáló évi ötszáz aranyat
sem zetnék meg, és azt szeretnék, hogy amennyiben a király
Gdańskba látogat, csak meghatározott számú kísérettel tegye.
Továbbá a muszkák26 elleni háborúhoz sem adnának pénzt,
katonát és ágyút.
– Megőrültek? Tényleg azt hiszik, hogy a végtelenségig
alkudozhatnak? Ha a király dühbe gurul, abból háború lesz.
– Úgy tűnik, bíznak falaik erejében, gazdagságukban és a dán
király segítségében.
– És persze a mi gyengeségünkben. Nem ismerik úgy István
királyt, mint én. Azt hiszem, alábecsülik. Német tempó.
 A GDANSKI REBELLIÓ

Másnap Zborowski a tüzérség szekereinek védelmére rendelte

Szlávát, a parancs szerint egészen Toruńig kellett kísérnie a
nehéz és lassú szállítmányt. A parancsnok még most is ott
bosszantotta őt, ahol tudta, ezért bízta rá ezt a kellemetlen
feladatot. Csak azzal nem számolt, hogy Szláva megörül a
hírnek, mert így végre ismét Kristóf oldalán lovagolhat.
Kristóf az utóbbi hetekben egy helyben ücsörgött, csupán
annyi dolga volt Nagy Bertalan mellett, hogy naponta
háromszor ellenőrizze a tábor körül felállított tüzérségi állások
legénységi készültségét, közben pedig a tűzmester nap nap után
egyre több tudást töltött az ifjú fejébe, mert látta benne az
érdeklődést és a tehetséget a pattantyús mesterség iránt.
Ágyúlövés viszont egy sem dörrent a Gdańsk előtt töltött idő
alatt.
A két barát nem nagyon találkozhatott a hadi készültség alatt,
ezért is örültek meg egymásnak, amikor megkezdődött a
visszavonulás Toruń, sőt a had egy részének Varsó irányába.
A nehéz társzekerek óránként akadtak el a jeges sárban, és
csak hatökrös fogatokkal lehetett kivonszolni a nehéz ágyúkat
és puskaporos hordókkal teli szekereket a dagonyából.
Szerencséjükre az indulás utáni napon megérkezett a valódi tél,
az utak keményre fagytak, így aztán az utazás a dermesztő idő
ellenére is gyorsabbá és könnyebbé vált.
A királyi tüzérség Toruńban maradt, a várossal szemközt, a
sereg jó része a Visztula túlpartján telepedett le, itt foglalták el a
téli szállásukat. Néhány régi raktár állt itt, ezeket
fenyőrönkökből ácsolt fal védte a betolakodók ellen. A gyalogság
egy része, valamint néhány tucat lovas maradt itt őrizni a
felszerelést, továbbá Nagy Bertalan, akit senki sem várt haza se
Varsóban, se Krakkóban, és azt tanácsolta Kristófnak, minél
előbb szedje a sátorfáját, hogy a telet a menyasszonya közelében
tölthesse.
Miután a két jóbarát megkapta az engedélyt, előbb Varsóba
indult néhány embere kíséretében, hogy Báthorynál
jelentkezzen. Remélték, urukkal együtt indulhatnak tovább a
székvárosba, de csalódniuk kellett, mert a király úgy döntött,
Varsóban húzza ki a telet. A szenátorok azt suttogták, azt
terjesztették, mindezt csak azért teszi, hogy ne kelljen Anna
királynővel egy fedél alatt élnie ilyen hosszú időn át.
Báthoryt azonban éppen jókedvében találták, és
mindkettőjüket útjára bocsájtotta, mondván, legyenek annyit
hölgyeikkel, amennyit csak lehet, mert a tavasszal ismét
megindul a had Gdańsk ellen, hacsak a lázadó város addig meg
nem hódol.
Mózes és Klára boldogan fogadta őket. Báthory hivatásos
orvosai érzékenysége miatt nem adhatott szállást nekik a
palotában, de tett róla, hogy olcsón bérelhessenek egy kisebb
házat a királyi palota közelében.
Kristóf és Szláva kissé gyanakodva méregette Klárát, aki,
mióta nem látták, mintha kikerekedett volna. Egymásra
pillantottak, és ugyanaz volt a szemükben.
Mózsi egy levelet vett elő az írópultja rekeszéből, és sokat
sejtető mosollyal adta át Szlávának.
– Három napja érkezett, és nem továbbítottuk, mert már
tudtuk, hogy hamarosan visszaérkeztek – mondta Klára. –
Féltünk, esetleg elkerülitek egymást a futárral.
Szláva feltépte a pecsétet, és olvasni kezdett, majd lángra
gyúlt arccal felpattant, kurjantva ölelte át Kristófot, megemelte
és megforgatta maga körül.
– Apa leszek!
Kristóf egészen elérzékenyült, hogy az ő kishúga hamarosan
anya lesz, és Katarzynára, valamint az eljövendő esztendőre
gondolt, amikor végre oltárhoz vezetheti ő is a lányt.
– Mi már tudtuk – mondta Klára –, mert Sára nekem külön is
írt, és beszámolt a babáról. Azóta talán már ő is tudja, hogy
majdnem egyszerre születnek meg a gyermekeink.
Aznap este nagy öröm és boldog nyugalom telepedett arra a
varsói házra. Éjjel pedig csöndben szakadni kezdett a hó, és
másnap reggelre belepte egész Lengyelországot, mintha ezzel is
Szláva és Kristóf utazását akarta volna meggyorsítani.
Az ifjú lengyel nem teketóriázott, a királyi menlevéllel az
iszákjában már másnap szánokat bérelt, hogy mielőbb
Krakkóba érhessen hitveséhez.

Öt nappal később, estebéd idején érkezett meg a három szán

Krakkóba, és a lovak nyakába akasztott csengők már messziről
hirdették, nagyobb csapat érkezik a Grodzkára a főtér felől. A
szánok Blandrata háza előtt fékeztek le, és amikor a hangos
csilingelés elhallgatott, az egyik ablakszárny kinyílt. Sára hajolt
ki rajta reménykedve.
Szláva lekászálódott, felesége pedig ekkorra már ki is rohant
elé. A karjai közé vetette magát, és hagyta, hogy szájuk hosszú
időre összeolvadjon. Közben Katarzyna is megérkezett, és
Kristóf nyakába vetette magát. Az ifjú észrevette, hogy a
nyomdászműhely ajtajában ott áll Schar enberg, és összevont
szemöldökkel nézi, mit művel a lánya.
– Apád gyel minket – súgta menyasszonya fülébe.
Katarzyna ellépett tőle, és könnyes szemmel kacagott rá.
A másnapi ebédhez Kristóf kicsípte magát, legszebb
dolmányába bújt, csizmáját kifényesíttette, kardját viszont
maga tisztította meg, azt nem bízta volna másra. Palkót, aki
elválaszthatatlan társa lett, magával vitte fegyvernöknek, mert
megtanulta, hogy egy nemes ne járjon egyedül, és minél
nagyobb számú a kísérete, annál nagyobb a tekintélye. Bár ő
még csak egy kísérővel járt, Palkót is kiöltöztette, és a két
magyar fényes karddal, fényes csizmában, szép farkasprém
bundában kirítt a krakkói főutca gyalogosai közül.
Schar enberg kitett magáért, került az asztalra malachús
főve, pépesre párolt lila káposztával, amely a magyartól
állagában is, ízében is különbözött, ugyanis a lengyelek
rengeteg köménnyel szórták meg. Volt tehénhús is,
tormamártással, de a tiszta búzakenyeret hiába is várták volna a
magyarok, a rozscipó dívott a húsételekhez. Tokaji bort ittak
hozzá, ahogy az Lengyelországban szokásban volt, ebből
érkezett a legnagyobb mennyiség erre a tájékra
Magyarországról.
Katarzyna desszertnek aszalt fügét és datolyát tálalt, de
meglepetésnek volt narancs, sőt héjában sült burgonya is,
továbbá kukorica. Ezek igazi csemegének számítottak, valódi
nagyúri éteknek, ritkaságuk és magas áruk miatt.
Az ebéd rendben telt, csupán általánosságokról beszélgettek,
és Zinka jólnevelten viselkedett, cserfességét mintha elfújta
volna a decemberi jeges szél, amely a Kárpátok felől érkezett.
A szolgálók leszedték az asztalt, és a nyomdászmester jelezte,
most már itt a beszéd ideje. Katarzyna a szolgálókra ügyelt, a
három fér pedig átment Schar enberg dolgozószobájába, ami
a nyomdászműhely felett helyezkedett el, és egy keskeny
csigalépcsőn le is lehetett ereszkedni oda.
A házigazda maga töltött szilvóriumot egy szépen metszett
kristálypalackból, és körbekínálta.
– Fiam, örülök, hogy hazatértél. Tudod, hogy Zinkán kívül
senkim sincsen, te pedig katona vagy. Bajod eshet, sokat vagy
távol, a király parancsát kell teljesítened. Ennek ellenére is
megváltozott a véleményem, és tiszta szívemből kívánom ezt a
házasságot.
– Katarzyna boldogsága az enyém is, azon leszek, hogy ne
okozzak csalódást – húzta ki magát Kristóf.

Még karácsony előtt egy lengyel nemes állított be a Blandrata-

házhoz. A doktort kereste. A neve nem mondott semmit az
olasznak, kilesett az ajtón, felmérte az illetőt, aztán Szlávával és
Kristó al együtt fogadta.
A nemes nem lehetett túl gazdag a ruhája és a kardja alapján,
a viseletéből Szláva úgy sejtette, valahonnan a magyar határ
közeléből jöhetett. Blandrata ösztöne megsúgta, valami fontos
hírrel érkezett. Nem kellett csalódnia.
A bérelt háznak volt egy szép, boltíves terme, amit a háziak
nagyon kedveltek, mert ablakai miatt világos volt, és hatalmas
kandallója csak úgy ontotta magából a meleget. Itt fogadták a
rejtélyes nemest.
A fér , aki Báthoryval egyidős lehetett, alkatra szikár volt,
arcára nézvést is, pofacsontjai erősen kiálltak, szeme villogott,
és bajszát oly hosszúra növesztette, hogy füle mögé igazíthatta,
mint a kozákok. Kopott ruhája és egyszerű kardja ellenére
büszke tartással állt meg előttük. Felmérte őket, és tudta, hogy a
legöregebb lehet Blandrata, így hozzá kezdett volna beszélni. A
másik azonban megelőzte, hellyel kínálta, Palkó pedig egy
jókora fémkannából gőzölgő bort töltött a kupájába.
– Nem emlékszem, hogy ismernénk egymást.
– Valóban, nem találkoztunk még – bólintott a Kowalski névre
hallgató futár, miközben elfogadta az italt, majd folytatta. – A
tanácsodért jöttem, doktor. Egy levelet kellene eljuttatnom a
királyhoz, de nem tudom, jól teszem-e, hogy hívatlan futárja
legyek valakinek, akit a király nem szível. Akinek a levelét
viszem, arra biztatott, keresselek fel előbb téged, úgyis Krakkón
keresztül megy az utam.
 Blandrata összehúzta a szemöldökét, és elméje erősen
dolgozott, hogy rájöjjön, kiről beszél a küldönc. Több jelöltje is
akadt, de a név, amely végül elhagyta Kowalski száját, még őt is
meglepte, nemkülönben a többi jelenlévőt.
– Ki küldött hát a királyhoz, jóember?
– Bekes Gáspár, aki hetek óta a házam vendége.

Blandrata újév napjáig magánál tartotta Bekes futárját, aztán

Szláva embereit adta mellé az útra, hogy biztonságosan eljusson
Varsóig a fogvacogtató januári időben. Olyan hírek érkeztek
Mazóvia felől, hogy ott még keményebben beállt a tél, és
hatalmas, mindenre elszánt farkasfalkák keresztezik az utakat.
A legszívesebben a két atal is velük tartott volna, annyira
érdekelte őket, miként dönt Bekesről a király, mert Kowalskitól
megtudták, hogy a pártütő szentpáli vesztes kegyelmet kér
Báthorytól, miután a Habsburgok levették róla óvó kezüket, sőt
Rueber kapitány egyenesen el akarta fogni, és Erdélybe sem
térhetett vissza hívatlanul. Miután kifogyott a pénzből, és
minden reményét elvesztette, régi ellenségéhez fordult.
Krakkóban tehát volt min vitatkozni a Blandrata-házban,
miközben Kowalski öt nap és két farkastámadás után ép bőrrel,
igaz, átfagyva megérkezett a varsói királyi palotába. Ott
Blandrata tanácsát követve azonnal Wesselényit kereste, akinek
átadta Bekes levelét.
Wesselényi, akit mindenki kedvelt, és a királynál is nagy
becsben állt, hol fakó, hol vörös arccal rohant fel Báthory
lakosztályába, a levelet lobogtatva.
A király éppen az írótábla előtt állt, és maga írt apró betűkkel
egy jókora ív papirosra. Wesselényi tudta, hogy ilyenkor, a napi
gondok után Báthory olvasott – főként a lengyel ügyekre
vonatkozó régebbi aktákat, úgy volt vele, azokból tanulhatja
meg, miként ne kormányozza az országot –, vagy még szűkebb
környezete előtt sem világos terveit vetette papírra, későbbi
hadi vállalkozásait készítette elő.
– Felség – hajolt meg Wesselényi gyorsan –, levél jött Bekestől.
Egy lengyel köznemes hozta. Úgy tűnik, nála vendégeskedik
már jó ideje az az imposztor.
Báthory szeme elkeskenyedett a hír hallatán, és azonnal
letette a tollat, sürgető mozdulatot tett a levél után. Feltépte a
pecsétet, és gyorsan átfutotta a sorokat. Mire a végére ért,
lehiggadt, és gúnyos mosollyal adta vissza.
– Olvasd el nyugodtan, aztán add át a kancelláriának, hogy
iktassák. Holnap reggel megbeszélem Zamoyskival, mitévők
legyünk.
Wesselényi urához hasonlóan gyorsan végzett a levéllel.
Megdöbbent a tartalmán. Bekes Gáspár alázatosan Báthory
bocsánatát kérte, egyúttal felajánlotta szolgálatait annak az
embernek, akinek alig négy esztendővel korábban az életére
tört.
A királyra vetette a tekintetét, de nem merte megkérdezni,
mit gondol az ügyről, inkább meghajolt, és elhagyta a szobát.
Másnap, miután a király visszatért szokásos hajnali, a Visztula
partján tett lovaglásából, Zamoyski egyedül várta a kis
tanácsteremben. Már tudta, miért hívatta az ura. Wesselényi
elmondta, mert ha Báthory nem tiltotta meg, hogy beszéljenek
róla, a szokás szerint megoszthatta a levél tartalmát az
alkancellárral.
Báthory arca kipirult a hidegtől, és kezét melengetve odaállt a
kandalló elé, amelyet nem sokkal korábban raktak meg a
szolgák.
– Mit szólsz, Zamoyski?
Az nem válaszolt azonnal, inkább elvett egy kupával a forralt
borból, amit Gáspár hozott be éppen, a másikat urának kínálta.
– Felség, nehéz kérdést tettél fel. Nem ismerem Bekest, de
hallottam, milyen hatalmas harc dúlt köztetek.
 A király már éppen szólt volna, hogy elég a körítésből, amikor
Zamoyski folytatta.
– Így aztán csak azt mondhatom, én mit tennék, ha hasonló
helyzetbe kerülnék. Amennyiben használható ember,
megbocsátanék neki. Nincs senkije, nem számíthat senkire. A
pénze is elfogyhatott, teljesen kiszolgáltatott. Felhasználhatod
bármire, olyan lesz, mint egy jól idomított kutya.
Báthory elgondolkodva nézett legderekabb lengyelére, akiről
tudta, hogy bölcsessége és tudása vetekszik az övével.
– Valószínűleg igazad van. A kérdés csupán az, milyen fajta
kutya ez a Bekes? Szófogadó vizsla vagy kósza kopó? Esetleg
kuvasz, komondor, amely néha minden ok nélkül is rátámad a
gazdájára?
– Ezt nem tudhatja más, felség, csak te – hajolt meg Zamoyski.
– Igen, és tudom is – bólintott határozottan a király. – A
titkárom írjon rövid válaszlevelet Bekes Gáspárnak. Csak annyi
álljon benne, hogy nem esik bántódása, ezért kezeskedem.
Jelenjen meg a színem előtt, mihelyt a tavaszi vizek
elcsendesednek.

Március első napján Bekes Gáspár Kowalski oldalán bezörgetett

Blandrata házának kapuján. Blandrata korábban levélben kérte
Bekest, hogy Varsóba menet álljon meg nála Krakkóban, mert
így csatlakozhat Szláva és Kristóf kicsiny csapatához. A
szentpáli vesztesnek, a földönfutónak semmije sem maradt,
csupán a két a és az öccse.
A doktor tanácsára azonban Krakkóban hagyta a rokonait, és
csupán egymaga indult el a két vitézzel Varsóba. Szláva
aggodalmas szívvel indult útnak, nem tudhatta, mikor térhet
haza hitveséhez. Ismerte a háborúk természetét, úgy sejtette,
ősznél előbb nem láthatja meg a át – mert biztos volt benne,
hogy a születik.
 Mélabúsan indultak hát útnak, de azért kíváncsian
pillantgattak a közöttük ügető Bekesre, aki előző nap érkezett,
némi késéssel, ezért aztán sok pihenésre nem maradt ideje.
Kristóf kissé csalódott a híres pártütő zimiskáját illetően, élt
a képzeletében egy csalóka kép róla, és az egy hatalmas,
Báthoryhoz fogható, erős külsőt formált. Bekes azonban
középmagas, arányos testalkatú fér volt, sőt talán – főként
életkorához mérten – kissé vézna is, a feje testéhez képest nagy
és kerek, fülei elállók, szürke savószeme pedig nem árulkodott
feltűnő értelemről. Mindehhez oly pisze orr járult, amely szinte
nevetségessé tette ezt az amúgy sem túl szép arcot, bajsza pedig
idétlenül csálén állt alatta.
Nem tett jó benyomást Kristófra ez a fér , de amikor
megszólalt, az ifjú tüzértiszt megértette, miért vihette ilyen
sokra. Bekesnek ugyanis nyugodt, mély, szinte zsongító hangot
adott az Úristen, és kivételes szellemi képességet, ami ékes
beszédéből rögvest kitűnt. Kristóf szinte megborzongott a
Bekesben buzgó energiáktól. Még Báthory erdélyi udvarában
hallotta, milyen nagy esze van a Páduában tanult, öt nyelven
beszélő és kiváló szónok hírében álló fér nak. Akik ismerték,
egyáltalán nem csodálkoztak azon, hogy bár apja csupán János
Zsigmond fejedelem egyik közepesen fontos tisztviselője volt,
univerzitást végzett a mégis olyan magasra jutott, hogy az
uralkodó mögött a második legfontosabb emberré vált
Erdélyben, mindemellett pedig hatalmas birtokokat szerzett, és
óriási készpénzvagyonra tett szert alig egy évtized alatt.
Nem csoda hát, hogy Bekes hatalmasat csalódott, amikor az
ifjú fejedelem halála után nem őt, hanem Báthory Istvánt
emelték maguk fölé a rendek. Jól látta, az új fejedelem inkább a
török adó zetést választja, nem bízik a keresztény
Habsburgokban, talán azért, mert annak idején, két évnyi
raboskodása alatt megtapasztalhatta a nyugatiak igazi valóját.
A magyarokat ugyanolyan ázsiai söpredéknek tekintették, mint
a törököket. Így aztán amikor Fogaras vára miatt kenyértörésre
került Báthory és közte a sor, nem is nagyon tehetett mást,
Miksához menekült, és végül a német-római császár és magyar
király segítségével tört rá Erdélyre, hogy megszerezze azt
magának és urának Báthorytól.
A kalandba azonban belebukott, bár serege majd’ kétszer
akkora volt, mint Báthoryé. Végül sikerült megmenekülnie, de a
mellé szegődött erdélyi urak jó része bitón végezte, vagy
legalábbis vagyona bánta a pártütést.
Most azonban itt lovagol mellettem, gondolta Kristóf, és még
annyija sincs, mint nekem. Ha valamire mégis büszke lehet, az a
két a, akik okosnak látszottak. Előző este bevonták őket a
beszélgetésükbe, és Blandrata, nem bírva hitoktató és tanári
vérével, számos kérdést tett fel nekik. Az ifjabbat, Lackót
ismerte is, hiszen ő menekítette meg Vadas Mihály segítségével
Fogaras várából, a fosztogatni kezdő hajdúk karmaiból.
– Unalmas lesz így ez az öt nap, uraim! – provokálta a két
szótlan ifjú vitézt Bekes. – Krisztusra, annak idején, amikor
ilyen idősen hadba indultam, úgy éreztem, szétvet a harci kedv.
– Mi tagadás, uram, bár atal vagyok, forogtam már csatában,
többek között a szentpáli mezőn is. Biztosan hallottál róla.
Bekes belerándult, de volt annyi esze, hogy elnevette magát.

Ötödnap a tavaszi olvadástól latyakos utaktól nyakig sárosan

érkeztek meg Varsó alá. Ha Krakkóból kifelé a két kísérő szavát
nem lehetett hallani, úgy most, a varsói főkapuhoz közeledve
Bekes szája záródott össze, izgatott feszültség lett úrrá rajta.
Hamarosan a legyőzője elé kell állnia, és megalázkodnia előtte.
A királyt azonban nem találták Varsóban, kénytelen volt
továbbutazni egészen Bydgoszczig, ahol Báthory már napok óta
tárgyalt a szenátussal, hogy előkészítse a következő szejmet, és
rendezze végre Gdańsk ügyét.
 Bydgoszcz tekintélyes város volt Dél-Pomerániában, és azon
települések sorába tartozott, mint Toruń vagy Chełmno is: a
Visztula partján feküdt, és kihasított magának egy-egy szeletet
a távolsági kereskedelem tortájából.
Bydgoszcz egészen pontosan nem is a Visztula partján feküdt,
hanem a Brda nevű, keskeny folyócska mellett, éppen ott, ahol
ez a kis folyam a hatalmas Visztulába ömlött. Gabona- és
sóraktárairól volt híres, amelyek a folyó partján álltak. Erős
falak védték, főterén pedig igazán szép és gazdag városi paloták
sora állt, csodás ékszerdoboz valamennyi.
Ez a város Toruńtól nyugatra feküdt, egy nap alatt
kényelmesen oda lehetett érni lóháton vagy hajón. Ahol a Brda
beleömlött a Visztulába, a nagy folyam éles kanyart tett észak
felé, és onnantól kezdve szinte nyílegyenesen vitt az útja
egészen a tengerig.
Varsótól három és fél nap alatt tette meg lóháton a
harminckét magyar mérföldnyi távolságot a társaság.
Kristóf ismét elámult, újabb ismeretlen városba érkezett,
amelynek nagysága és gazdagsága messze felülmúlta a legtöbb
erdélyi települését.
Csalódtak, mert a király nem fogadta őket, rengeteg dolga
adódott, így aztán másnap reggel továbbálltak embereikkel
Toruń felé a királyi sereghez, és elbúcsúztak az aggodalmas
arcot vágó Bekestől.
Bekesnek két további napot kellett várakoznia, és nemcsak
azért, mert Báthory akkor fogadta régi ellenfelét, amikor úgy
gondolta, már kellően puhára főtt a várakozás és a
bizonytalanság savanyú levében. A király és kancelláriája
valóban szinte ki sem látszott a rengeteg elintézendő, bajos ügy
alól.
Ott voltak a gdańskiak, újabb követség érkezett, amelyet most
is a savanyú képű Lembke tanácsos vezetett, bizonyos Tesber és
Rosenberg urak kísérték.
 A király már megírta a feltételeit, számos engedményt tett,
megelégedett volna a mindössze kétszázezer jó lengyel
aranyforint jóvátétellel, de a követek újabb engedményeket
kértek. Az összeg ki zetésére más időpontot javasoltak, a szejm
előtt elintézendő jogi dolgaikat is a királlyal akartak rendezni,
mert még mindig féltek, hogy bevezetik az egykor Karnkowski
püspök által kidolgozott statútumokat, amelyek igencsak
megkeserítették volna Gdańsk életét. Miközben ezt kérték, más
ügyekben megkérdőjelezték a király illetékességét.
Ezzel azonban betelt a pohár. Báthory dührohamot kapott a
szemtelenségüktől, és örülhettek, hogy újra csak elzárták a
három követ urat! Báthory utasítást adott a Karnkowski
Bizottság dekrétumának27 végrehajtására, amely eddig fel volt
függesztve. Tűzzel-vízzel fenyegette meg a várost, és minden
előjogát megvonta, a vele való kereskedést mindenkinek
megtiltotta. Teljes katonai és gazdasági zárlat alá akarta vonni,
bár tudta, a tenger felől ezt nem teheti meg, és azt is tudta, hogy
a dán és a svéd király – mindkettő politikai és gazdasági
előnyökért – a gdańskiakat támogatja.
Báthory az ebben az időszakban Bydgoszczban folyamatosan
ülésező szenátus beleegyezésével Elblągnak és Toruńnak
adományozta azokat a kereskedelmi kiváltságokat, amelyek
addig Gdańskot illették. Azért, hogy a kereskedelem
valamennyire működőképes maradjon, továbbá hogy e két,
hozzá hűséges várost megerősítse. A raktározási jogot is ők
kapták, és persze Malbork, Tcew, Bydgoszcz és Włocławek is jól
járt a gdańskiak kárán.

Azon a napon, amikor Bekes megérkezett, a király éppen a

porosz rendek követeit fogadta, és jókedve kerekedett, mert a
porosz nemesség a februári gyűlésükön, Grudziądzban százezer
aranyat ajánlott fel a koronának. Ezzel akarta elősegíteni a
megbékélést a tartományban. A király azonnal köszönőlevelet
írt nekik, meghívta a porosz rendek képviselőit a Włocławekbe
tervezett szejmre, és mellékesen kért tőlük kétezer katonát.
Báthory, Zamoyskival egyetértésben elérte, hogy a szenátus
beleegyezzen a koronaékszerek zálogba tételébe, hogy így
fedezzék a katonai kiadásokat. Ugyanitt Báthory kihirdette,
hogy a lovagrend tartsa meg vajdasági gyűléseit, közhírré tette
a kislengyel és nagylengyel általános tartományi gyűlések
helyét és időpontját, mert pontot akart tenni az újoncállítás
kötelezettségére is. Ugyanezzel a rendeletével a király
visszavonta a toruńi szejm inszurrekcióra vonatkozó
határozatát, kivéve a fehérorosz területekre a tatár veszély
miatt.

Miután Báthory elrendezte a szejm és a szenátorok dolgát,

elővette Bekes Gáspár ügyét. Az első találkozóra szűk körben
került sor, csupán Wesselényi és Zamoyski voltak jelen ennél a
jelenetnél a király lakosztálya melletti kis dolgozószobában,
amely a király kedvenc tartózkodási helye volt a városi elöljárók
által rendelkezésére bocsájtott bydgoszczi palotácskában, amely
a főtéren állt.
Bekes belépett, és a szeme megakadt egy jókora, igen részletes
glóbuszon, meg egy iratszekrényen, amely tele volt széles
papírtekercsekkel, láthatóan tervrajzok és térképek lehettek.
Ezeket a holmikat Báthory mindenüvé magával vitette, egyes
darabjai egyenesen Gyulafehérvártól követték.
Bekest két kivont szablyás darabont testőr kísérte be, és
Zamoyski intésére az ajtón belül maradtak. A kegyelmet kérő
pártütő fegyvertelen volt. Levette süvegét, és térdet hajtott a
király előtt. Báthory előrelépett, és testtartásával Bekes értésére
adta, hogy csókolja meg hosszított dolmánya szegélyét. Bekes
habozás nélkül megtette.
 – Felség, köszönöm neked, hogy meghallottad könyörgésemet,
és személyed elé engedtél.
– Megleptél alázatos leveleddel – mondta a király elégedetten.
– Kíváncsivá is tettél. Látni akartam, amint bocsánatomat
kéred, és hűségesküt teszel.
Bekes még mindig fél térden, lehajtott fejjel mondta.
– Bocsásd meg nekem István, Lengyelország királya és Erdély
fejedelme, hogy ellened hadat viseltem.
Báthory kivárt, nem válaszolt azonnal.
– Én a személyem ellen elkövetett bűneidért már régen
megbocsájtottam neked. Most ne tőlem, hanem Erdély népétől
és azoktól a nemesektől kérj bocsánatot, akik meghaltak,
megnyomorodtak, földönfutókká váltak ostoba cselekedeted
által. Mert tudd meg, te nem ellenem, hanem a népünk ellen
támadtál. Volt időd elmélkedni azóta. Eszedbe jutottak azok a
szerencsétlenek, akiket pártütésre bírtál, és elpusztultak
miattad? Bűnbánatot gyakoroltál?
Bekes elfehéredett, erre a lelkiismeretét rtató kérdésre nem
volt felkészülve. Keserves képet vágott, szeme könnybe lábadt.
– Igazad van. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe, mennyi jó
magyar halt meg akkor a szentpáli ütközetben testvérkéz által,
és mindez az én hibám. Bűneimet azóta ezerszer megbántam.
Vezeklésem három esztendeje tart.
– Helyes! – bólintott a király. – Mint már említettem, a
bocsánatomat elnyerted. Most az eskü következhet. De előtte
tisztázzunk valamit. Mint Erdély fejedelme neked semmi
feladatot nem adhatok, hűségesküd el nem fogadom
bocsánatkérésed ellenére sem. Nem árt tudnod, hogy Erdély
földjére nem teheted be a lábad, amíg másként nem
rendelkezem. A hűségesküt mint lengyel király várom tőled. A
neked adott feladataim is a lengyel földhöz fognak kötni.
Bekes értette a király szavait és szándékát. Magában elismerte,
ő sem tenne másként. Egyvalamit még illett elmondania.
 – Felség, talán hallottál róla, bujdosásom végén
újraházasodtam.
– Nocsak, erről nem tudtam – húzta fel szemöldökét Báthory.
– Szárkándy Annát, a jeles vitéz, Szárkándy Pál lányát vettem
el.
Wesselényi és Báthory összenézett.
– Ismerem Szárkándyt, valóban jó katona, és gazdag is –
jegyezte meg a kamarás.
– Veled jött, vagy elhagytad útközben az asszonyt? – kérdezte
a király gonoszkodva.
– Krakkóban van, felség.
– Hogy lásd, jóindulatom határtalan, ideiglenesen nektek
adok egy palotát a főtéren, ami az én kezemben van. A Bárányos
házat28. Az asszonyod ott berendezkedhet. Ha jól szolgálsz,
véglegesen rád iratom.
– Felség, bőkezűséged határtalan – hajolt meg Bekes ragyogó
szemmel.
Báthory intett Wesselényinek, aki értett a jelből, és egy Bibliát
nyújtott a megtért főúr elé. Bekes rátette a balját, a jobb kezét
pedig esküre emelte.
– Felséges uram, az egy igaz Istenre esküszöm, életem végéig
híven szolgállak téged, és a lengyel koronát. Kardom, karom és
minden tehetségem a tiéd, engedelmes szolgád leszek.
Ekkor Báthory arca felengedett, lehajolt Bekesért, felemelte, és
két oldalról arcon csókolta.
– Üdvözöllek udvaromban, Bekes Gáspár! Gyere, igyál velünk
áldomást, és közben meséld el nekem, mi történt veled az
elmúlt esztendőkben. Egyúttal a véleményedre is kíváncsi
volnék a felső-magyarországi helyzetet illetően. Beszélj nekem
Rudolfról is, mit gondolsz róla? Ismerem még a régi időkből, de
azóta hosszú évek teltek el. Mit várhatunk tőle?
Szláva és Kristóf március közepén érkezett meg Toruńba, és
csatlakozott a Jan Zborowski vezette királyi sereghez. Rögtön
összefutottak Balassival, akit a király parancsára a hetman
maga mellé vett szárnysegédnek, így aztán fene jó dolga volt.
A gdański katonák nap mint nap kicsaptak a városból, és a
környező falvak nemesi udvarházait fosztogatták, gyújtották.
Aztán a város közvetlen közelében álló híres és gazdag oliwai
kolostort dúlták fel, és az épületeket a lángok martalékává
tették. Ugyanígy jártak a városon belüli kolostorok is. Ezzel a
gdański rebellió vallási színezetet nyert: a lutheránus német
városiak nyíltan a katolikusok ellen törtek.
Oliwa egyébként két okból is szúrta a városi magisztrátus
szemét: egyrészt stratégiailag fontosnak ítélték, ugyanis a
magaslaton álló kolostorból kitűnően tűz alatt tarthatta az
ellenség a várost, másrészt évek óta perben álltak az apáttal.
Most úgy gondolták, egyszer s mindenkorra véget vethetnek az
ellentéteknek. A lengyel katonák szerint kár volt olajat önteniük
a tűzre, és ez volt Báthory, valamint a szenátus véleménye is.
A király serege – bár létszámban alulmaradt – bízott a
tüzérség erejében és a harcban jártas lengyel lovasságban.
Báthory darabont lovasságának csaknem egészét átadta, ott volt
vagy kilencszáz gyalogos magyar is, és a Zborowski meg a
kujawi püspök által toborzott néhány száz lengyel. Mindehhez
jött a magyar, és a krakkói várból elhozott tüzérség.
Mindösszesen kétezer-ötszáz főt számlált ez a kicsiny sereg, míg
az ellenség létszáma meghaladta a tízezret is, és egy híres német
zsoldosvezér, Hans Winckelburg von Kölln kezébe adták annak
irányítását, aki egykor Magdeburgot védte meg sikeresen V.
Károly támadása ellen.
Jan Zborowski a Visztula mentén a király engedélyével meg is
indult északnak, és egészen Tcew városáig jutott, ami alig
félnapi járóföldre feküdt Gdańsktól. Tcew stratégiailag fontos
helyen feküdt, hiszen innen néhány óra alatt el lehetett jutni a
keletre fekvő Malborkba, a lengyeleket támogató jelentős
kereskedővárosba is. Itt ütötte fel főhadiszállást Zborowski, és
küldte ki megerősített lovas járőreit Gdańsk felé.
Kristóf ismét csatlakozott Nagy Bertalanhoz, aki a tüzérséget
vezette, míg Szláva azt a parancsot kapta, hogy a Visztula
mentén haladjon északnak, és gyelje a folyót, mert Zborowski
attól tartott, a gdańskiak hajókat küldenek Tcew elfoglalására.
A főparancsnok sejtése beigazolódott, ugyanis a várostól egy
jó órás lovaglásnyira Szláva meglátott négy nagy hajót, csak úgy
nyüzsögtek rajtuk a német zsoldosok.
Leszállt a lováról, és egyik emberével felmászott egy kis
magaslatra, ahonnan jobban szemügyre vehette az ellenséget.
Úgy számolta, mintegy kétszáz katona lehet a hajók körül, a
túlparton kötöttek ki, ezért aztán nem kellett tartania tőlük.
Miután végzett a szemlével, úgy döntött, visszavonul, de
mihelyst visszafordult, megdöbbenve látta, hogy az úton
hagyott kis csapatától nem messze, észak felől jókora
lovasosztag közeledik. Azok is észrevették őt. Első tizedese, Kass
Jancsi megérthetett valamit a jeleiből, mert a nyolc lovas
visszafordult Tcew irányába, és azonnal vágtába csapott, mert a
gdański lovasok már-már puskalövésnyi távolságra közelítették
meg őket. A város előtt nyugatnak fordultak, mert tudták, hogy
Zborowski a fősereggel a közeli tavak irányába indult, hogy ott
vegye fel a harcálláspontot. Üldözőik meglátták Tcew tornyait,
és lassítottak, nem kockáztatták meg, hogy egy nagyobb csapat
karjaiba rohanjanak.
Szláva izzadtan, porosan jelentkezett a hetmannál, aki
komoran fogadta.
– Gyorsan visszatértél, hadnagy! Mi történt?
Szláva beszámolt a hajókról és a német lovasságról is.
Zborowski intett, hogy menjen vele.
– Éppen haditanácsot tartok. Minden hír a kezünkben van,
hogy dönthessünk.
 Egy kis patak partján, tábori asztal körül várakoztak a
csapatok hadnagyai és kapitányai, köztük sok magyar. Szláva
ismerte valamennyit. A gyalogságot Vadas Mihály vezette,
mellette ott volt Károlyi István, Somodi István, Nagy Ambrus és
Rácz Mihály is, valamennyi harcedzett tiszt. Zborowskinak
latinul kellett beszélnie, hogy mindenki megértse. Egy térkép
fölé hajolt, amelyen a hadmérnökei vázolták fel a környéket az
elmúlt napokban.
– Itt állunk Rokitkinál – mutatott a térképre. – Ez a kis
folyócska és a tavaszi vizek lehetnek a legnagyobb
segítségünkre. A királyi országútról nem lehet letérni a vizenyős
talaj miatt, a folyón pedig, amely nyáron inkább patak, most
lehetetlen átgázolni, úgy megáradt. Itt, a rokitki hídnál hagyok
egy kisebb egységet, ez védi a hátunkat, de abban a pillanatban,
ha már nem bírja a nyomást, felégeti hidat, és csatlakozik a
fősereghez. Mi pedig északnak vonulunk, és az országút
töltésein várjuk be a fősereget. Itt kevés katonával is
megállíthatjuk őket, hiszen nem tud felfejlődni Von Kölln a
csapataival, könnyű ágyúinkkal pedig tűz alatt tarthatjuk őket.
A tiszteknek tetszett a terv, Vadas azonban megszólalt.
– A terved észszerű, de mi történik, ha a német, látva, hogy itt
nem tud áttörni, megpróbál hátba támadni minket? Mi van
erre, nyugat felé? Ha jól látom, erdős dombok. Takarásukban
egy nagyobb csapat hátba kaphat minket.
– Gondoltam erre, kapitány – bólintott Zborowski. – Egy
csapatot portyára küldök, nekik kell jelenteni, ha valóban cselre
készül a német.
Körülnézett, és Szláván akadt meg a szeme.
– Wantula hadnagy menjen húsz lovasával. A többi emberét
Hilary Bartek alá vonom, ők az ágyúinkat fedezik. Menjenek
vissza az embereikhez, és szedjék rendbe őket a megbeszéltek
szerint. Rövidesen szólok hozzájuk. Azt hiszem, ma csatát
állunk, és bár számban kevesebben vagyunk, bizakodom. Úgy
sejtem, Von Kölln elbízza magát hatalmas túlereje miatt, de nem
számol azzal, hogy csapatainak jelentős része városi céhlegény,
akik még nem szagoltak puskaport. Ha azokat megugrasztjuk,
magukkal ránthatják a teljes sereget.
Szláva dúlva-fúlva hagyta ott a megbeszélést. Kiosztotta a
parancsait, majd lóra pattant. Átkozott portya, gondolta
magában dühösen. Már megint egy alantas felderítő feladat,
miközben a többiek a csatában forognak majd, dicsőséget
aratnak, vagy meghalnak.
Harminc lovasának meghagyta, keressék meg Bartek
hadnagyot, és legjobb tizedese lelkére kötötte, hogy vigyázzon
Kristófra és az ágyúkra. Ő pedig elrobogott az északnyugaton
fekvő erdős dombhátak felé.

Miközben Szláva portyára indult, Detre Kristóf azzal volt

elfoglalva, hogy a Nagy Bertalantól kapott parancsokat
teljesítse, és az országút töltését egy apró, alig ötven láb
kerületű, száraz halmocskáról tűz alatt tudja tartani tizenöt kis,
a lengyel hadban egycsövűnek nevezett, könnyen mozgatható
ágyújával. A tüzérség másik felét maga Nagy Bertalan állította
fel, mégpedig úgy, hogy két oldalról kereszttűz alatt tudta
tartani az országút két oldalán emelkedő töltést, amelyek a
mocsarak vizétől védték az utat.
Johann Von Kölln serege ezt a két töltést próbálta meg
felhasználni arra, hogy kissé kiszélesítse harcvonalát, de jól
látszott, ez nem jelentett többet annál, hogy nagyjából nyolc-
nyolc ember helyezkedett el egy sorban.
Elöl néhány száz lovas haladt, mögöttük pedig
nehézgyalogosok és szekercével felfegyverzett városi
céhlegények, akik bár sokan voltak, még sohasem forogtak
csatában.
A lengyeleket ifjú és heves, dicsőségre vágyó hadnagyok
vezették, úgymint Spatek Jordan, Zolkiewski és Temryk
Piorkowski. Számban kevesebben voltak, de a keskeny
töltéseken heves rohamuk megakasztotta a gdańskiak
előrenyomulását, és csak nagy erőfeszítések árán tudták
visszaszorítani a lengyeleket.
Eközben Szláva két részre osztotta embereit, mert két olyan
utat is talált a dombhátakon, amelyet a katonák használhattak.
Még egy órája sem indult el a főseregtől, amikor meglátta az
ellenséget egy útkanyarulat mögül előtűnni. Nem tudhatta,
hányan vannak, de pontos híreket kellett vinnie a hetmannak.
Ha vaklárma az egész, és csak egy magáéhoz hasonlatos
portyába botlott, mégis azt a hírt viszi, hogy abból az irányból
támad a fősereg, azzal elveszejtheti a csatát. Gyorsan döntött.
– A következő kanyar mögött én és Jancsi kiválunk, és följebb
megyünk a dombháton. Meg kell tudnom az ellenség számát. Ti
vágtázzatok le az útelágazásig, és a csapat másik részét is
értesítsétek. Ha fél óra múlva nem érnék oda hozzátok, küldj
futárt a hetmanhoz, azzal, hogy hátba akarnak támadni minket.
Meg is fordította a lovát, mert látta, hogy a német lovasok
meglátták őket, és megeresztették kantárszárukat.
Amint az első kanyar után látótávolságon kívül kerültek,
Szláva az emberével kivált a sorból, és egy bokros-ligetes részen
felfelé vágtatott a vizenyős talajon. Megcélzott egy erdős
kiszögellést, amely jó takarást nyújthatott. Amikor odaértek,
elfektették a lovaikat, és maguk is a bozót mögé bújtak. Innen jó
rálátásuk volt nemcsak az útra, de a dombhát túloldalára is,
ahol gyalogos katonák sokasága trappolt a kanyargós erdei úton.
A nap fénye visszaverődött a fák közül ki-kivillanó fegyverekről
és vértekről.
– Több ezren is lehetnek – súgta oda rémülten Jancsi.
– Igen, ez a fősereg – bólintott Szláva. – És úgy látom, ezek
zsoldosok, nem szedett-vedett kézművesek.
– Nézd, uram! – mutatott egy útszakasz felé Jancsi, amelyet
nem takartak a fák. – Ágyúk!
 Szláva az ágyúkat kezdte számolni. Tizenkettőig jutott.
– Eleget láttunk! – mondta, és felállította lovát. Nyeregbe
pattantak, és az erdőben próbáltak utat törni maguknak,
párhuzamosan a valódi úttal. Találtak egy vadcsapást, amelyen
viszonylag gyorsan lejutottak a magaslatról. Döbbenten
tapasztalták, hogy kis csapatukat éppen beérte a gdański lovas
előőrs, amely majdnem háromszoros túlerőben volt. Szláva
Jancsira pillantott.
– Segítsünk nekik! – rikoltotta, és vágtába kapta a lovát. A két
harcos a kis csetepaté közepébe zúdult, a németek meg is
lepődtek rajtuk. Szláva vágta közben kilőtte karabélya golyóját,
majd egyik pisztolyát is rásütötte egy lovasra, akit közvetlen
közelről talált mellbe. A pisztolyt azonnal megfordította, és
halántékon sújtotta a következő ellenfelét. Elfordította a lovát,
kirántotta a szablyáját, még éppen időben, mert egy spádés tiszt
támadt rá dühödten. Szláva szobormereven állt a lovával, majd
combja nyomásával rábírta okos hátasát, hogy hátráljon két
lépést. A meglepett ellenfél mindenre számított, csak erre nem.
A lendület tovább vitte, más nem jutott eszébe, dühében a ló
fejére sújtott, de Szláva kivédte a csapást, majd előredöfött,
éppen a csípője tájékán, a mellvért alatt vitte be a szúrást
ellenfelének. Az felüvöltött a kíntól, a lova nyakára bukott,
harcképtelenné vált. Emberei meglátták, hogy a parancsnok
bajba került, és elbizonytalanodtak. Szláva, látva az apró
helyzeti előnyt, ordítva jelezte övéinek, hogy ideje elszelelni.
– Vissza, mindenki vissza!
Akik csak tudtak, kikapcsolódtak a harcból, és szélsebes
vágtába kezdtek. A németek nem üldözték őket.
Néhány perc múlva Szláva végignézett megtépázott lovasain.
Vele együtt huszonegyen indultak a portyára, most
tizennyolcan voltak. Tizedeséhez fordult.
– Kik estek el?
 – Radek Kowalskit láttam lefordulni a lováról, Valenty Latót a
fején találta egy vágás, és a kis Piotr Smuda is meghalt, uram.
– Három derék katonám oda egy átkozott portya miatt –
dünnyögte elkeseredetten Szláva.
– Sebesültek is vannak, uram – mondta a tizedes. – Jókora
túlerővel találtuk magunkat szembe.
Szláva lerobogott az erdős domboldalról, majd két tó közötti
lapályos területen vágott át. Nem kerülte el a gyelmét, hogy ez
az a hely, ahol meg lehet állítani az ellenséges előrenyomulást.
Mire mindezt végiggondolta, elérték a fősereget, amelynek nagy
része még nem is avatkozott harcba. A hadnagy vágtában
közelítette meg Zborowskit és vezérkarát, közvetlenül előtte
fékezte le a lovát.
– Hetman uram, a fősereg átkelt a dombokon – kiáltotta, és
abba az irányba mutatott, amerről jöttek.
– Jól sejtettem hát – húzta össze szemöldökét Zborowski. –
Hányan vannak?
– Pontosan nem tudom, de egy magaslatról azt látni, hogy
végestelen végig menetelnek a hegyi úton a katonák. Zsoldosok,
nem városlakók, uram. Tizenkét ágyút is hoznak. A nagyobb
részük gyalogos, a lovasság csak pár száz fő lehet.
– Jól van, hadnagy! – bólintott felé elégedetten a hetman, és
most először tűnt úgy, hogy emberszámba veszi Szlávát. – Szedd
össze a csapatod, hozd Barteket is. Üzenem a rokitki hidat
védőknek, hogy azonnal rombolják le! Az országútnál maradjon
kétszáz lovas és az ágyúk. A tüzérek közül kapjon lóra
valamennyi, és jöjjön veled és Bartek hadnaggyal. Meg kell
előznünk az ellenséget, a két tó közötti átjárót nekünk kell
ellenőriznünk! Még azelőtt kell odaérnünk, hogy csatarendbe
állnának!
Szláva tisztelgett, és indult, hogy teljesítse a parancsot.
Először a hídhoz vágtatott, aztán megkereste Barteket. Kristófot
és még néhány tüzért ültették lóra, és vitték magukkal. Sebesen
haladtak, mert nem akartak kimaradni a csatából. Éppen akkor
érkeztek a két tó közötti keskeny lapályra, amikor a hetman
beszédet intézett a sereghez.
Zborowski a felsorakozott csapatok előtt, lovastisztjeivel a
háta mögött vad vágtában robogott el, majd megfordította lova
fejét, és a csapatok közepe táján megállt.
– Fiaim! – dörögte mély, messze hangzó medvehangján. –
Lengyelek és magyarok! Tudom, kevesebben vagyunk, mint az
ellenség, láthatjátok ti is, hogy nyüzsögnek felénk az úton, de
nem kell félnetek! Velünk a lengyelek Istene, és tudom, hogy a ti
karotok ereje felér tíz nyápic heringzabáló gdańskival is! Mert
kik ezek? Kötélverők, cipészek, takácsok, kupecek hada!
Puskaport soha nem szagoltak, és én mondom, most szagolnak
utoljára! Őseink ezeket falták egykor reggelire, még sohasem
győztek le lengyelt! Hát most sem fognak! Szarrá verjük ezeket a
városi pojácákat, én mondom, Jan Zborowski, a hetmanotok!
Követtek, katonák?
A lengyelek vad csatakiáltásban törtek ki, és a magyarok is
követték őket, bár nem értettek egy szót sem a hetman
dörgedelméből.
– Velünk a lengyelek Istene! – üvöltötte utoljára a hetman, és
kirántotta szablyáját, majd ismét elnyargalt a sorok előtt. A
csapatok feltüzelve követték.
Szláva látta, hogy velük szemben Von Kölln éppen
ágyúállásokat ásat, és karósáncokat készít elő. A jobbszárnyon
álltak ezek az ágyúk, a balszárnyon pedig a lovasság. Zborowski
a magyar gyalogosokat állította az ágyúállásokkal és a
gyalogsággal szemközt, lehettek talán kilencszázan, míg az
ellenség háromszoros túlerőben. A balszárny lovassága
kiegyenlítettebb képet festett.
Mihelyst meglátta Szlávát és lovasait, azonnal a gyalogság felé
mutatott.
 – Csatlakozzatok a magyarokhoz! Hoztatok tüzéreket?
Menjenek a hajdúkkal, és próbálják elfoglalni az ágyúkat, ezt
üzenem Vadasnak!
Szláva és Kristóf, lovasaikkal együtt a Vadas vetette gyalogság
mögé vágtatott. Leszálltak a lóról, egyik kezükben pisztolyt,
másikban szablyát vagy harci csákányt markoltak. A hadnagyok
csak néhány embert hagytak a lovakkal, a többi szégyenszemre
beállt gyalogos katonának. Miközben Szláva előretört, hogy
átadja Vadas kapitánynak Zborowski üzenetét, azt kiabálta
embereinek, akik nem tudták, milyen a hajdúk harci taktikája,
hogy mindent csináljanak a magyarok után, mert különben
megjárják.
Közben Zborowski zászlójelekkel üzent Vadasnak, hogy
indítsa meg azonnal támadását, ugyanis sem a gdańskiak
gyalogsága, sem a tüzérség nem állt tökéletes hadrendbe, még
késlekedtek, túlzottan bíztak erejükben és a félig kész
sáncokban.
Vadas Mihály azonnal támadásba lendült, Szláva és Kristóf
éppen akkor ért el hozzá. A magyar parancsnok hajdúkatonái,
akik a harc előtt magukba döntöttek minden szeszt, amit
magukkal cipeltek, vad csataordítással indultak a gdańskiak
jobbszárnyával szemben.
– A hetman üzeni – kiabálta lihegve a lengyel, miközben
próbált lépést tartani a kapitánnyal –, hogy próbáld meg
elfoglalni az ágyúkat, uram. Tüzéreket is hoztam, Detre Kristóf
vezetésével.
Vadas rohanás közben bólintott, de rájuk sem pillantott. Éles
szemét a szemközti ágyúállásokra szegezte, majd hirtelen a
magasba emelte karját, és hasra vágódott. Majd’ ezer ember
követte a példáját. Von Kölln pillanatokkal azelőtt adott jelt
tüzéreinek, akik egyszerre sütötték ágyúikat a feléjük nyomuló
hajdúseregre. Zborowskinak és a többi lengyelnek megfagyott a
vér az ereiben, amikor látták, hogy a magyarok szinte egyszerre
vágják magukat a drága anyaföldhöz. Azt hitték, berezeltek, és
arra vártak, hogy a következő pillanatban felpattannak, és
menekülni kezdenek. De semmi ilyesmi nem történt. A
kartácstűz úgy süvített el a földön fekvő kis sereg fölött, hogy
senkinek nem görbült meg a haja szála sem, majd felpattantak,
és gyilkos sortüzet zúdítottak a tüzérekre és a gyalogságra.
Vadas ekkor jelt adott, és ki kopjával, ki szablyával, ki harci
csákánnyal a kézben iramodott tovább. Pillanatok alatt az
ágyúállásokban termettek.
Szláva, aki Borbély iskolájában már kitanulta a hajdúk
taktikáját, aggódva pillantott körbe, hogy emberei betartották-e
utasítását. Szerencsére volt annyi eszük, hogy ők is hasra vágják
magukat a magyarokkal együtt. Aztán velük rohantak tovább.
Szláva jobbján Kristóf igyekezett lépést tartani barátjával.
Beugrott az egyik ágyúállásba, és pisztolyát rásütötte egy német
tűzmesterre, aki a dömöckölőfát éppen Szláva fejének irányozta.
Mellette ott loholt Palkó is, akit egy nagydarab tüzér derékon
ragadott, és letepert az egyik ágyú mellett. Kétségbeesetten
markolt meg egy vasgolyót, azzal vágta hókon ellenfelét, aki
élettelen testtel hengeredett le róla.
Hárman már elfoglaltak egy ágyút, és Kristóf odaintette két
emberüket, hogy fordítsák meg. Közben sorra estek el az
ágyúállások és a hajdúk, meglátva ügyködésüket, parancs
nélkül kezdték fordítani az ágyúkat. Néhány perccel később Von
Kölln rémülten látta, hogy mind a tizenkét csatakígyója az
ellenség kezébe került, ráadásul gyalogsága is megingott a
váratlanul heves rohamtól.
Vadas, aki erősen sántított, és egyik legényébe kellett
kapaszkodnia, hogy állva maradhasson, megfékezte csapatai
rohamát, parancsára a hajdúk hátrálni kezdtek, majd az ágyúk
körül újból elfeküdtek, vagy fél térdre ereszkedtek. Kristóf
vezényelt, mit sem törődve a körülöttük fütyülő
muskétagolyókkal. A tizenkét ágyú egyszerre dördült el, és a
gdański zsoldosok soraiban véres barázdákat vágott a pusztító
kartácstűz.
A hajdúk újra megindultak, de Vadas már nem tarthatott
velük. Szláva Kristóf gondjaira bízta a combján erősen vérző
kapitányt. A magyar gyalogság üvöltve, a közeli győzelemtől
vad mámorban úszva rohant, hogy bevégezze véres munkáját,
de ekkor már a két lovasság között is dúlt a harc, mert amikor
Zborowski átlátta, hogy a hajdúk első sortüze zavart kelt az
ellenség sorai között, a lengyel huszárokat megindította a
gdańskiak kétszer akkora tömege ellen.
Olybá tűnt, az egyenlőtlen harc nem hozza meg a várt sikert,
de a német lovasság harci értéke valóban nem érhetett fel a
lengyelével, vagy a csata másik részén látott káosz miatt
gyengült meg a németek szíve, de végül megtörtek soraik, és
egy részük éppen a saját megzavarodott gyalogságába futtatta
lovait, ezzel még nagyobb kavarodást okozva.
A magyar gyalogság és a lengyel lovasok harapófogóba fogták
a megzavarodott ellenséget, és kegyetlenül aprítani kezdték
őket. Von Kölln is megfordította a lovát, hogy az erdei úton
menekülőre fogja, de az hirtelen felbukott: egy hajdú kilőtte
alóla szegény párát. Egyik katonája azonnal átadta saját
paripáját a gdański parancsnoknak, aki folytatta menekülését.
Zborowski látta, hogy a győzelem már a kezében van, ezért a
lovasság nagy részét az ellenség üldözésére küldte, a hajdúknak
pihenőt adott, míg a lengyel huszárok maradékát átirányította
az országút töltéseire, ahol a rengeteg gdański gyalogos
ugyancsak hátrálni kezdett, meghallva, hogy az ellenség hátába
küldött fősereg elveszett. Hanyatt-homlok menekültek, a
lengyelek pedig a két töltésen egészen Gdańsk külvárosáig a
nyomukban maradtak, folyamatosan kaszabolva őket. Itt főként
a lándzsás lovasoké volt a főszerep, a bátorságukat vesztett,
menekülő gdański gyalogosok legtöbbjét hosszú lándzsáikkal
döfték hátba a huszárok.
 Még egy feladata volt a hetmannak: felmenteni Tcewet a négy
hajótól, amely időközben megérkezett, és ágyúiból lőni kezdte a
várost, amelyet csupán száz lengyel védett. Nekik Andrzej Firlej
lublini kastellán parancsolt. Firlej négy ágyújával válaszolgatott
a tüzelésre, és mire Zborowski odaért, a kis csata éppen véget is
ért, mert a hajókra eljutott Von Kölln vereségének híre. Azonnal
elhajóztak a Visztula torkolata felé.
Aznap este a lubiszewói tó partján Zborowski jelentést kért
parancsnokaitól. Kiderült, hogy amíg a lengyel–magyar hadak
alig száz katonát vesztettek, és a sebesültek száma nem haladta
meg a kétszázat, addig a Gdańsknak tartó királyi országút
mentén és a lubiszewói erdő alatti csatában több mint négyezer
gdański esett el, és a sebesültjeik száma is hatalmas. A hetman
maga sem gondolta volna, hogy a majd’ ötszörös túlerővel
szemben ekkora győzelmet arathat.
A jelentéstevők között nem lehetett ott Vadas Mihály, akinek
súlyos lábsebét a kirurgusok ápolták. De a többi magyar
gyalogostiszt is megsebesült, hiszen mind az első vonalban
küzdve vezette harcba csapatait. A szerencsétlen Nagy Ambrus
meg is halt.
A fáradt, véres Zborowski, aki maga is kivette a részét a
csatából, magához intette Szlávát és Kristófot.
– Fiaim, láttam, milyen jól harcoltatok ma. Gondom lesz rá,
hogy híretek eljusson a királyhoz, és az osztozásnál sem
feledkezem meg rólatok.
Aznap este a hadizsákmányt mind feltornyozták a katonák a
hetmani sátor előtt, és a következő nap az osztozkodás volt
soron. A gdańskiak táborát nem foglalták el a királyi csapatok,
de mivel a tábormester, értesülve a vereségről, még időben
szedte a sátorfáját, és visszatakarodott szekereivel együtt a
város falai mögé, volt mit szétosztani. Értékes fegyverek, drága
harci paripák és lószerszámok kerültek a katonákhoz, akik ezek
jó részét azonnal pénzzé tették a sereget kísérő izraelitáknál és
örményeknél. Csak a használható fegyvert, ruhát tartották meg,
a felesleget mind eladták.
Szláva két lovat kapott értékes szerszámaival együtt, egy pár
elefántcsont nyelű pisztolyt, amit megtartott, két szép spádét,
féldrágakövekkel kirakott tőröket és egy remekmívű
vadászpuskát, amely valamelyik gdański céhmesteré lehetett.
Ezt meg a szúrófegyvereket eladta, és egy kisebb vagyont
keresett velük, a két lovat viszont emberei között osztotta ki,
akik elvesztették paripáikat. A pénzéből is osztott nekik.
Kristóf is hasonlóan értékes részt kapott a hadizsákmányból,
ami rá is fért, mert a zsoldon felül félretett pénze már fogytán
volt. Hiába, gondolta, a hadakozás sok pénzbe kerül, a zsold
sokszor nem is volt elég rá.
Tavaszi este volt, a két baráthoz csatlakozott Bartek is, és
persze Palkó is melléjük telepedett a tűznél. A Lubiszewo alatti
jókora tó partján táborozott a sereg, mindenki pihent, és a csata
során szerzett kisebb-nagyobb sebeit, zúzódásait ápolta.
Négyüknek szerencséje volt, mert valóban komoly sebet
egyikük sem kapott. Az idő is kedvezett nekik, míg napokkal
azelőtt a tenger felől érkező erős vihar tombolt, most csupán
kellemes szellő lengedezett, és április közepéhez képest egész
nap melegen sütött rájuk a nap.
Elnyújtóztak hát a tűz mellett, és a tavat bámulták, valamint a
tüzek mellett melegedő, beszélgető embereiket.
– Egy lyukas garast sem adtam volna azért, hogy ilyen könnyű
győzelmet aratunk ma – mondta Bartek, körbekínálva kulacsát.
– Zborowski kitett magáért.
– Igen, sok mindent jóvátett abból, amiért a király haragszik a
családjára. Bizonyára elnyeri a jutalmát – helyeselt Szláva. – És
most már engem sem tart akkora szálkának a körme alatt, mint
eddig.
– Mit gondoltok, a város végre észhez tér ezek után? – tette fel
a legfontosabb kérdést Kristóf.
 A két lengyel határozottan, egyszerre bólintott igent.
Kristófot megnyugtatták, ő is így gondolta. Még nem sejtette,
mekkorát tévedtek. A harcok ugyanis egészen az év végéig
elhúzódtak, Gdańsk nem adta meg magát.

Báthory éppen a lubiszewói győzelem napján, április 17-én

maga is fontos sikert ért el a varsói palotában.
Nem sokkal korábban érkezett vissza északról Varsóba, hogy
találkozzon a királynővel, de visszatérése legfőbb oka inkább az
volt, hogy készpénzt szerezzen a háború folytatásához.
Zamoyskival nap nap után azon törte a fejét, miként juthatna
elegendő pénzhez. A serege – bár kicsiny volt – csak úgy nyelte
az aranyakat, a zsoldot ki kellett zetnie, ha nem akarta, hogy
katonái elégedetlenkedjenek, és a lőszerutánpótlás is az ő vállát
nyomta.
Az éves adókat még nem szedték be, a kincstár üresen állt, és
végső szükségükben Zamoyskival azt találták ki, hogy az
egyháznagyoktól kérnek kölcsön. Báthory a varsói palotában
találkozott az agg érsekkel, akit nem volt nehéz rávennie –
főként az oliwai kolostorral történtek után –, hogy a protestáns
Gdańsk elleni háborúhoz adjon kölcsön a királynak egy jókora
összeget az ország leggazdagabb mágnása, a katolikus egyház.
Az érsek összehívta a szinódust, amely rábólintott az ügyletre,
és Karnkowski, a kujawi püspök, akinek központja Włocławek
volt, rövid úton be is szedte a kölcsönt a többi főpaptól és a
gazdag apátságtól.
A lubiszewói győzelem híre négy nap múlva érkezett meg
Varsóba.
Báthory megnyugodott, sőt végre elégedettséget érzett, hogy
legalább ezt a néhány tízezer aranyat kipréselte a papokból,
amikor megérkezett a csapzott és nyakig sáros futár Zborowski
táborából. Fáradt volt, mégis fülig érő szájjal pattant le lováról. A
palota udvarán ácsorgó mindenféle rendű emberek izgatottan
súgtak össze, és a futár köré gyűltek, a zekéjénél húzták-vonták,
lapogatták.
– Urak, urak, az Isten szerelmére, összetörtök! – zsörtölődött
mosolyogva. Egy ideig még titokzatoskodott, aztán látta, nem
feszítheti tovább a húrt az egyre nagyobbra dagadó, türelmetlen
tömeggel szemben, hát csak ennyit kiáltott feléjük:
– Győztünk! Négy napja Tcewtől nyugatra szétvertük a
gdańskiak seregét! Ötször annyian voltak, de Zborowski túljárt
az eszükön. Négyezren hagyták ott a fogukat! Mi meg alig
vesztettünk embert.
Döbbent csend lett, aztán hatalmas éljenzés tört ki az emberek
között. Báthoryhoz is felért a lárma. Éppen Annánál időzött,
utolsó vizitjét tartotta a királynőnél, másnap tervezte indulását
északra, hogy ő maga szervezhesse tovább a Gdańsk elleni
harcokat.
– Mi ez a lárma? Mi ez a lárma? – kapta fel idegesen a fejét
Anna, aki végre boldog volt, mert az utóbbi két hétben ismét
királynőnek érezhette magát férje oldalán, aki próbált neki
mindenben kedvezni és kedveskedni.
Intésére egyik udvaronca kiment a boltíves erkélyre, hogy
megtudja a kiáltozás okát. Az ifjú, piperkőc nemes csakhamar
visszatért.
– Egy csupa sár futár érkezett, felség! – mondta nnyásan
asszonyának. – Azt veszik körbe, biztosan jó hírt hozhatott.
Báthory Wesselényire nézett, mert rögtön arra gondolt,
Zborowskitól érkezhetett a hírnök. Fejével intett kamarásának,
és egy kézcsók után már indultak is ki a teremből. Mire a kisebb
fogadószobájába ért, a futár ott lihegett, és vele volt Zamoyski
is, továbbá az összes szenátor, aki a palotában tartózkodott.
A futár elmondott mindent, ami Lubiszewónál történt, bő lére
eresztve. Jól tudta, most, hogy ilyen csodás hírt hozott, jutalma
nem marad el. Nem is kellett csalódnia. Báthory saját
erszényéből vett ki egy lengyel aranyforintot, és a kezébe
nyomta.
– Régen vártunk valami jó hírre, am. Végre meghoztad, itt a
jutalmad érte.

Mindez április 21-én történt. Az a nap mégsem a felhőtlen

boldogságról maradt emlékezetes a király életében, hanem egy
másik, szörnyű hír miatt. A krakkói futár sötétedéskor érkezett
meg a varsói királyi palota kapujához. Az őrség felismerte, és
beengedte a nyakig sáros, kimerült fér t. Őt nem vette körül a
jónép, már elcsendesedett az udvar, csak egy lovász futott oda
hozzá, akire rábízta tajtéktól habos, remegő ínú lovát. A futár
komor arccal jelentkezett a szolgálatos tisztnél.
– Levél a krakkói kastellántól a királynak – mondta. – Sürgős,
azonnal adjátok a kezébe.
A tiszt rosszat sejtett, látta a komor ábrázatán, hogy rossz hírt
hozott.
– Mi történt? – kérdezte.
– Meghalt a király unokaöccse. A Visztulába fulladt öt nappal
ezelőtt. Fogadásból át akarta úszni a megáradt folyót egy
barátjával.
A tiszt elsápadt, és maga rohant fel az emeletre, a király
lakosztálya elé. Wesselényit pillantotta meg, aki éppen kifordult
az ajtón. A tiszt megfogta a kamarás karját, és megosztotta vele
a hírt. Wesselényi elsápadt.
– Igaz ez? Nem lehet tévedés? Nem úszhatott a partra?
A tiszt persze nem tudhatott semmivel se többet. Wesselényi
elküldte, és maga ment be Báthoryhoz a lakosztályába. A király
még javában dolgozott, éppen saját kezűleg jegyzetelt valamit.
Már túl volt Annával egy kényszerű estebéden és az összes
aznapi tanácskozáson. Felpillantott, és kedves embere láttán
fáradtan elmosolyodott.
– Mi az, elfelejtettél valamit?
 – Levél Krakkóból, uram – mondta a tanácsos, és átnyújtotta a
lepecsételt iratot.
Arcából a király már tudta, hogy valami baj történt. Feltörte a
pecsétet, és átfutotta a sorokat. Kezében megremegett a papír,
majd tenyerébe temette a fejét. Néhány pillanatra úgy maradt,
aztán kiegyenesedett, és arcán semmi érzelem nem látszódott
többé.
Fakó, rekedtes hangon szólt Wesselényihez.
– Írj levelet a kastellánnak. Az ügyet vizsgálja ki, az öcsémmel
lévő ifjakat kérdezze ki, de bármi is lesz a vége, többé egyiket
sem akarom látni az udvarban. Adják tudtukra, annak örülnék a
legjobban, ha mindegyik beállna a seregembe. A testet kutassák
fel, ha tudják. Holnap hajnalban az udvari papom celebráljon
gyászmisét a kápolnában. Most menj. Imádkoznom kell egy
ostobán eltékozolt életért.

Báthory egy nappal elhalasztotta utazását Pomerániába. A

gyászmise után elintézte a folyó kancelláriai ügyeket, együtt
ebédelt a királynővel, és magához kérette Blandratát, illetve
Wesselényit. Bezárkózott velük a dolgozószobájába.
Blandrata, aki a királynő kíséretével érkezett, a bajban
legalább annak örülhetett, hogy a király ismét bevonta szűkebb
körébe. Amikor baj van, akkor persze jó az öreg a háznál,
gondolta magában.
Báthory a kezét a háta mögött összefogva fel-alá járkált a
szobában.
– Kristófnak saját kezűleg írom meg a rossz hírt ~ mondta
megállva. – Sokat vártam Boldizsártól, de már látom, Isten nem
véletlenül vette el tőlünk. Az Úr így adta értésemre, hogy
tévúton járok.
Beszélgetőtársai értetlenül bámultak rá.
– Számtalan jel mutatott arra, hogy a ú alkalmatlan arra a
nagy feladatra, amire kiszemeltem. Befolyásolható jellem volt,
megmutatta ezt Balassi iránt érzett rajongása és az a
szeleburdiság is, ahogy belelovalta magát ebbe a végzetes
kalandba. Biztosan felheccelték, vagy maga akarta bizonyítani,
hogy… Mit is kellett volna neki bizonyítania? Na, ugye! Értitek
hát? Igaz, a lengyelek szerették, mert kedves és beszédes volt, jól
tanult, jól forgatta a kardot, vakmerő lovas volt, a jelleme
azonban kiforratlan maradt, pedig elmúlt huszonegy éves. Ezért
gondolom úgy, hogy Isten nem akarta, hogy az utódom legyen.
Wesselényi és Blandrata összenéztek, de nem szóltak semmit.
Az orvos, ha megszólalt volna, azt mondja, hogy mindez egy
katolikus szájából eretnekség. A predesztináció és Báthory? Az
isteni gondviselés nem így működik. De ő ariánus volt, István
pedig katolikus. Ebben úgysem értették volna meg egymást.
– Azért hívtalak magamhoz titeket, hogy adjatok tanácsot
családi dolgaimban – folytatta Báthory. – Ismeritek mindahány
unokaöcsémet, valamelyiket szeretném továbbra is magam
mellett tudni, nevelni, hátha…
Nem fejezte be a mondatot, de a másik kettő értette: hátha
halálomat követően utódom lehet, hiszen saját at nem adhat az
Úr.
Wesselényi szólalt meg először, aki rokona is volt szegről-
végről a királynak, és valóban jól ismerte szerteágazó családi
kapcsolatait.
– Felséges uram, legidősebb, már rég elhunyt bátyád, András
négy a közül lenne érdemes választanod. Kristóf másik a,
Zsigmond még igen kicsi, és úgy hírlik, nincs vele minden
rendben. Már ami a fejét illeti.
A király komoran bólintott.
– Igen, ez így van. Szegény András bátyám, aki megalapozta a
Somlyói ág hatalmát, és nagyrészt neki köszönhetem, amit
elértem, még a síron túlról is segíthet négy derék a által. A két
idősebbel, Istvánnal és Gáborral már aligha számolhatok.
Önfejű mindkettő, engedélyem nélkül házasodtak, és nem
tesznek eleget az óhajaimnak, sőt ellenem szegülnek.
– Ne neheztelj rájuk túlzottan, uram – szólt közbe Blandrata. –
Túl idősek ahhoz, hogy kedvedre formáld őket, és valljuk be,
ahhoz is öregek, hogy utódodként bevezethesd őket a lengyel
udvarba. A két kisebb ú azonban…
– Igen, Boldizsár29 és András – vette vissza a szót Báthory. –
Boldizsárt kedvelem. Úgy látom, remek katona válhat belőle, és
esze is van. Tanulni viszont nem szeret, túl heves, politikusnak
már-már alkalmatlan. Gyönge a latinja, és csak a lovak, a
fegyverek, a nők érdeklik. Félek, nem lenne belőle jó király.
– András viszont… – szólalt meg Wesselényi, de a király
közbevágott.
– …gyerek még. Hány éves is lehet? Tizenöt?
– Nagyjából. Úgy hírlik, kissé visszamaradt a fejlődésben, és
atalabbnak néz ki a koránál. Vézna, fejletlen úcska, sokak
szerint csak papot lehet belőle nevelni, mást nem.
Báthory eltöprengett. Legutóbb jó három esztendeje látta a kis
Andrást, akinek csupán hatalmas, sötét, mély értelemről
árulkodó tekintete maradt meg emlékezetében.
Blandrata köhintett, véleménye volt. A király megadta neki a
szót.
– Megbocsáss, felség, de valamit el kell mondanom. Lehet,
hogy megharagszol rám, de elég vén vagyok már, és amúgy is
hazavágyom Erdélybe.
– Ne köntörfalazz itt nekem! – türelmetlenkedett Báthory.
– A koncepciód az öröklésről… Nos, úgy vélem, túl optimista
vagy.
– Mire célzol?
– Ha meg is lenne a tökéletes utódjelölted, aki nem a te ad, de
mindenben megfelel az elvárásaidnak; akit szeretnek a
lengyelek, beszéli a nyelvet, okos, tanult, művelt és jó hadvezér,
kiváló diplomata… Nos, uram, még ha lenne is ilyen örökösöd,
félő, hogy a lengyelek nem választanák meg.
– Vagy Anna tenne keresztbe – tette hozzá Wesselényi.
Báthory komoran nézte Blandratát, majd szomorúan
helyeselt.
– Valószínűleg igazad van, doktor. Válni és új, atal királynétól
utódot elvárni pedig szinte lehetetlen. Tehát, mit javasolsz?
– A kis Andrást javaslom. Okos, és nagy pályát futhat be
papként. Hozasd át lengyel földre, de ne mint utódodat vezesd
be a köztudatba, hanem neveltess belőle főpapot. Próbáld elérni,
hogy idővel bíborosi kalapot kaphasson. És akkor, ha a lengyel
egyházat egy Báthory vezeti…
– Gondoltam rá – felelte a király. – És a bíborosi kalap esetleg
felcserélhető a koronára is, ha úgy adódik. Nem igaz?
– De, felség.
– Rendben, a levelemben erről is írok Kristóf bátyámnak.
Remélem, nem lesz ellenvetése.

Miután Blandrata távozott a királytól, átment Mózsiék házába,

mert látni akarta nevelt át, akinek egyre jobban vágyott a
társaságára. Előre félt az elválástól, és Klárát is nagyon
megszerette. Nagy öröme telt áldott állapotában. Mindketten
boldogok voltak, és nagyon várták a gyermeket.
A doktor az asztalukhoz telepedett, Klára pedig gyorsan
vacsorához terített hármuknak. A nők bezzeg bírják, gondolta.
Ő aztán nem tartozott a fér ak döntő többségéhez, akik a nőben
csak buta háziasszonyt, szolgálót vagy lotyót láttak. Eleget járt
nyitott szemmel a világban ahhoz, hogy lássa, a nők sem nem
gyengék, sem nem ostobák, és elég volt csak Bona Sforzára,
Ágnesre vagy Máriára, Mózsi szülőanyjára gondolnia, hogy
tudja, mennyire igaza van. Persze ott vannak az Izabellák és a
Jagelló Annák is, morfondírozott tovább, de azt is jól látta, az
alapvető jellemhibák mellett a legtöbb esetben az elégtelen vagy
rossz nevelés, a sorozatos csalódások és kudarcok formálhatják
helytelenül az emberek jellemét.

Másnap reggel Báthory az udvarral együtt felkerekedett,

Blandrata és Mózsiék is követték az ötnapos úton. Korábban a
király sűrű északi utazásai alatt Mózes Varsóban hagyta Klárát,
de tudható volt, hogy Báthory addig nem tér vissza Krakkóba,
amíg végleg le nem zárja Gdańsk ügyét. Mózes ezért úgy
döntött, Toruńban üti fel a fészkét, és Klárát ott hagyja
Blandrata felügyelete alatt, mert ez a város közel feküdt a
nagyobb és fontosabb helyekhez, ahová Báthoryt esetleg
követnie kellett, így egy nap alatt könnyedén hazaérhetett, ha a
vajúdás megindul.
A király csupán egy napot időzött Toruńban, és máris
továbbment Malborkba. Mózsi ott ügetett öreg szürkéjén a
félezres kis sereg vége felé, távol az udvari emberek hadától.
Éppen azon elmélkedett, mennyire különbözik Báthory
udvara a királynőétől. Tűz és víz a kettő. Anna udvaroncai
kényesek, felületesek és tudatlanok, csak a cicoma, a divat és az
ékszerek, a mulatságok elégítik ki meddő vágyaikat, és még
vallásosságuk is hivalkodóan külsőséges. Ezzel szemben a király
úgy jutott el Varsótól Pomerániáig, hogy az egy hadsereg
vonulására vallott. Mindennap kora hajnalban tábort bontottak,
és egy-egy nap megtettek hét-nyolc mérföldet is, amennyi
Annának és kíséretének nagyjából háromszor annyi időbe telt.
Báthory úgy válogatta udvarába embereit, hogy azok ne csak
saját szakmájukban legyenek járatosak, de jellemük megfeleljen
a katonás, sokszor tábori körülményeknek. Aki ebből kirítt, nem
sok sót evett meg az udvarnál, és inkább megemberelték
magukat a puhányabbak vagy könnyelműségre hajlamosak is,
mert tudták, hogy Báthory udvara nem csupán a király
környezetét jelenti, de iskola is, amely példát mutat a többi
főnemesnek, hogyan rendezze-szervezze a saját kisebb
udvartartását.
Bár a katonáskodás nem volt Mózsi ínyére, a fegyelem, a rend
és a szorgalom annál inkább, ezért aztán nem esett nehezére
alkalmazkodni a puritán Báthory szokásaihoz.
Olyan vidéken haladtak a Toruńtól északra eső területen, ahol
Mózes addig még nem járt, Bydgoszcz volt a legtávolabbi
nagyváros, ameddig a királyt követve eljutott. Miután maguk
mögött hagyták Toruńt, a Visztulától jobbra fordultak, és
kitérőt tettek Brodnica felé. Útjuk a kedves Drwęca folyó partján
vitt egészen Brodnicáig, amit Báthory mindenképpen meg akart
látogatni, mert sokat hallott már szépségéről. Bő egynapi
járóföldre volt lóháton ez a helység Toruńtól, és még feszesebb
tempót kellett a seregnek diktálnia, hogy éjszakára a városba
érjen. Utazásának a fő oka az volt, hogy szeretett volna titokban
tárgyalni a terület legfontosabb szenátorával, Jan Dzialyńskivel,
aki ekkoriban a chełmnói vajda volt, de hosszú időn át viselte a
gdański kastellán tisztét, és úgy ismerte a város erődítményeit,
mint rajta kívül senki a lengyel nemesek közül.
Brodnica egy volt az egykor teuton lovagok által
felvirágoztatott német kereskedővárosok közül, és bár nem a
Visztula partján feküdt, mégis remekül megélt, mert a királyi
országút keresztülvitt rajta egészen a tengerig. Főként sót,
gyapjút, gabonát és faanyagot raktároztak és szállítottak át
rajta, gazdagságát ennek köszönhette.
A Działyński családot annak előtte Dzialinnak hívták, és
eredetileg ők is németek voltak. Mindez látszott is Jan vajda
zimiskáján: karcsú volt és magas, orra erős, ajka vastag, szeme
kék, haja és arcszőrzete szőke. Igazi fér szépség lehetett
ifjúkorában, minden bizonnyal még most is megnézte magának
a fehérnép, hiába volt már közelebb a hetvenhez.
Ahogy a szokásos fogadási procedúrán túlestek, Báthory
elvonult a lakosztályába a vajdával és Zamoyskival, jó három óra
hosszat elő sem jöttek.
Sajnos Działyński nem rendelkezett tervrajzzal Gdańsk
erődítményeiről, de mivel okos és tanult ember volt, rövidesen
ott feküdt előttük a város alaprajza a főbb folyókkal és
csatornákkal, amelyek keresztül-kasul szabdalták a vidéket.
Megrajzolta a város északi részén, a Visztula torkolata előtt egy
mesterséges, erődített szigeten álló világítótornyot, valamint az
oliwai magaslatokat. A király részletesen kikérdezte a falak
magasságáról, vastagságáról, a bástyákról és kaputornyokról is.
Végül megkérdezte, szerinte hol lehet a város erődítményeinek
gyenge pontja.
A vajda nem sokat habozott, a helyiek által Laternának
nevezett világítótoronyra mutatott.
– Én a Laternát tenném tönkre, ezzel meggátolható, hogy a
kikötőbe hajók érkezzenek. Így lehet a leginkább megnehezíteni
a város életét.
– Ez csupán arra elég, hogy hosszú idő alatt kiéheztessük.
Lesoványodik a város, elveszti bevételeit, de ez akár évekbe is
telhet. Nincs jobb ötleted?
– Ott van az oliwai magaslat, ahonnan lőheted a várost. Az
erődítményeket körülölelő vizet is el lehet rekeszteni itt, ahol a
Radunia a Motławába ömlik. Gdańsk vizesárkainak
vízutánpótlását érdekes módon nem a Visztula, hanem a délről
érkező kis folyók biztosítják.
Báthory hallott már erről. A tenger okozta apály-dagály
váltakozása befolyással volt a Visztula vízszintjére is, ezért nem
vették gyelembe a város védelménél.
– Ezzel már lehet kezdeni valamit. Ha minden lehetőséget
kiaknázunk, lerövidíthetjük az ostromot, de ehhez még sok
feltételnek kell teljesülnie. Két-háromezer emberrel képtelenség
sakkban tartani egy ekkora erődöt, amelyet még most, a vereség
után is legalább nyolc-tízezer ember véd.
 Amikor idáig jutott mondandójában, egyik titkára kopogott
az ajtón.
– Felség, futár érkezett Zborowski táborából. Holnap délelőtt
megérkezik a győzelmi küldöttség. Bemutatnák a zsákmányolt
lovakat, fegyvereket, zászlókat, valamint a foglyokat is.
– Helyes. Aztán indulunk tovább Malbork felé.

A győzelmi küldöttségben ott lovagolt Szláva, Kristóf és Palkó is.

Miután a király ellovagolt a foglyok sokasága előtt, a már előre
megnevezett tiszteknek és kisebb rangú katonáknak jutalmat
adott, közte két kedvenc emberének is.
Báthory másnap elindult, de Malbork előtt még ellátogatott a
Tcew melletti csatamezőre, ahol Zborowski fogadta a királyt és
kíséretét.
Báthory megszemlélte a csatateret, majd ökröket, disznókat
vágatott le, és hatalmas lakomát rendezett az egész seregnek,
amely egyre csak gyarapodott. A feltöltött pénzesládáknak
köszönhetően sikerült új gyalogosokat felfogadni, a porosz
rendek is küldtek csapatokat, és a lengyel nemesség is
megkezdte az újoncállítást az inszurrekció elfogadása után, így
aztán, amikor a király megérkezett Malborkba, a serege elérte a
hatezer főt, és remélni lehetett, hogy a száma tovább növekszik.
Báthory elégedettnek látszott, és nemcsak a sereg növekedése,
de a hadizsákmány miatt is, hiszen tüzérségét tizenöt ágyúval
gazdagította, és a rengeteg ellenséges halottól összegyűjtött
lőfegyverekből egy egész gyalogosezredet fel lehetett szerelni.
Tudta, ez a mesebeli győzelem, amelyet Zborowski aratott,
minden szempontból az ő malmára hajtja a vizet, és azzal is
tisztában volt, hogy a siker hullámait meg kell lovagolnia.
Május elején érkezett meg hadaival Malborkba, a teuton
lovagrend ősi fészkébe, ahol épségben állt az a hatalmas
téglavár, amely párját ritkította nem csupán lengyel földön, de
egész Európában is. Hátán kellemes borzongás futott végig,
amikor megpillantotta a Visztula partján elnyúló erődítményt:
igazán tudott lelkesedni az e éle építészeti csodákért. Egy egész
napot szentelt annak, hogy körbelovagolja a várat, majd belülről
is tüzetesen megszemlélte.
Este azután szűk körű haditanácsot tartott, amelynek már
Gdańsk ostroma volt a középpontjában. A tanácskozásra a
malborki vár egyik kisebb termében került sor, szigorúan zárt
ajtók mögött. Mindenütt veres darabontok álltak őrséget, és
amint az urak összeverődtek, Zamoyski kiterítette azt a
tervrajzot, amelyet Działyński vajda vázlatai alapján rajzoltatott
át az alkancellár egyik olasz hadmérnökével. A teremben a
királyon és Zamoyskin kívül csak Jan Zborowski, Jan Kostka
sandomierzi vajda, egyben gdański kastellán, Andrzej Firlej
lublini kastellán, valamint a pucki sztaroszta, Ernest Wejher
jelenhetett meg. Báthory az ő katonai tudásukban bízott meg a
leginkább.
Zamoyski a király kérésére felvázolta az ostrom tervét,
amelynek középpontjában a kikötő és a világítótorony
erődjének elfoglalása állt. A tanács tagjai hosszasan rágták meg
az alkancellár mondandóját, miközben a tervrajzra tapadt a
szemük.
Először Jan Kostka szólalt meg, aki gyűlölte Gdańskot, a
gyűlölet kölcsönös volt, a város sem szívelte saját királyi
várnagyát. Mindennek az volt a fő oka, hogy Kostka volt annak a
bizonyos Karnkowski vezette bizottságnak az egyik leginkább
Gdańsk-ellenes tagja, amely a város kiváltságait és jogait akarta
kíméletlenül lecsökkenteni 1570-ben, még Zsigmond Ágost
uralkodása idején.
– Felség, a terv nagyszabású, de talán túl sok fáradságba és
időbe kerül. Van néhány emberem a városban, ők azt állítják, a
polgárság kétfelé szakadt, a városi elöljárók konoksága egyre
többeket indít arra, hogy jobb volna kiegyezni a koronával.
 – Mit javasolsz? – húzta össze a szemét Báthory, akinek nem
tetszett ez a beszéd.
– Küldjünk valakit titokban az elégedetlenekhez, és próbáljuk
rávenni őket, hogy vegyék át a hatalmat ők maguk a városban,
vagy nyissák meg seregünk előtt a kapukat.
– Mennyire biztosak a híreid? – kérdezte kétkedve Zamoyski. –
Igaz ugyan, hogy lehetnek ingadozók, de ne feledjük, a város
tele van felfogadott zsoldossal. Őket nem tudják holmi
kézművesek leverni, még ha túlerőben is lennének. Ha
megnyitják a kapukat a seregeink előtt, akkor is véres harcokat
kell vívnunk utcáról utcára több ezer tapasztalt katona ellen. A
veszteségek óriásiak lehetnek. Ne feledd, nem vagyunk
túlerőben!
– Én a felséges urunk terve pártján állok – szólt közbe Wejher,
aki pucki révén, igen jól ismerte a gdański erődítményeket.
Hajózási tapasztalatai is voltak Kostkával szemben, aki pedig a
királyi Tengerészeti Bizottság tagja volt, de mit sem konyított a
hajózáshoz. – A város éltető ereje a kikötő, a kikötőt pedig a
Laterna védi. Ha ezt a kettőt elvesszük tőlük, sikerülhet kevés
áldozat árán megtörni őket.
– De mennyi idő alatt? – csapta össze a kezét Zborowski. – Akár
évekbe is telhet, mire megadják magukat.
– Erre találtuk ki a csatornák elterelését, és a város tüzérségi
támadását – vetette közbe Zamoyski. – Néhány hónap alatt
megtörnek, meglátjátok!
Mindenki elhallgatott, a királytól várták a döntést.
– Meghallgattam a véleményetek. Úgy döntöttem, tartsunk
több vasat a tűzben. Küldjünk valakit a falak közé, aki felveszi a
kapcsolatot az elégedetlenekkel. Olyasvalaki kell, aki fel tudja
mérni, hogy valóban elég elszántak, és komolyan gondolják a
kapuk megnyitását. Közben a tárgyalásokat tovább folytatjuk,
de az ostromzárat is előkészítjük. A sereg egy része a
világítótornyot célozza meg, míg a másik nyugatról, az oliwai
magaslatok felől ágyúval zaklatja a rebelliseket. Az első kérdés,
kit küldjünk a falak mögé?
Némi habozás után Zborowski szólalt meg.
– Az egyik hadnagyomat, Szláva Wantulát javaslom, felség.
Úgy emlékszem, beszél németül, és a zimiskája sem
különbözteti meg tőlük. Csak a haját kell megnyírni, és egy
kézműves ruháját adni rá, senki sem gyanakszik majd.

Két nappal később Szláva egy alacsony, girhes, rosszarcú alakkal

lapult a várfal alatt egy apró lélekvesztőben, arra várva, hogy
eleredjen végre a várva várt, minden zajt elfedő eső. A vizesárok
vize tükörsima, az éjszaka vaksötét volt, felhők takarták az eget.
Mindketten fekete vászongúnyát viseltek, és még kezüket és
arcukat is korommal kenték be, csak szemük világított. Mindent
megbeszéltek előre, azt is, hogy nem várnak a másikra, ha az
bajba kerül. A ckó, aki Horstnak nevezte magát, állítása szerint
vagy tízszer tette meg ki és be az utat, és egyáltalán nem tűnt
idegesnek. Szláva annál inkább. Nem szerette a
bizonytalanságot, a nyílt küzdelmet tartotta a legtöbbre. Eszébe
jutott, hogy néhány évvel azelőtt az Orbóyak udvarházába
hatolt be éjszaka a barátaival. Emlékezett a jókora szelindekekre,
és arra, hogy az egyik majdnem elkapta, de csupán a csizmáját
sikerült lehúznia róla.
Átnézett a túlpartra, ahol a csalitosban elrejtőzve Kristóf,
Palkó, Kass Jancsi és néhány embere állt lesben. Mindnél puska,
némelyiknél íj, hogy ha kell, a végső esetben fedezzék a
visszavonulását. Úgy számolták, hajnalban visszatér, de Kristóf
megígérte, ha nem térne vissza, maradnak, és a következő éjjel
tovább várják majd, hogy segíthessenek neki.
Gdańsk városfalai általában tíz láb magasak voltak, és a
vastagságuk elérte az öt lábat. Két oldaluk égetett téglából
készült, és a vastag téglasorok közé földet döngöltek. Ez remekül
védett az ágyúzás ellen is, mivel a föld elnyelte az ágyúgolyókat.
Rengeteg muníció és idő kellett ahhoz, hogy ezeket a falakat
ágyúkkal megbonthassák. A falak tetején, a bástyákon egy-egy
őrcsapat tartózkodott, ők vigyázták a hosszú, egyenes falsíkokat
is a mellvéd mögötti gyilokjárókon. Ezek a falszakaszok azonban
olyan hosszúak voltak a bástyák között, hogy ha valaki elég
gyors és ügyes volt, átjuthatott az őrség vonalán a vaksötétben.
Kötelet, hágcsót nem használhattak, hiszen fent nem
várhatta őket senki, ezért Horst egy különleges dolgot eszelt ki a
feljutásra. Csizmájuk talpára egy-egy hegyes kovácsoltvasat
erősítettek bőrszíjakkal, mint egy sarut. A hegyes, tőrszerű vas
pedig előremeredt a lábfejüknél, de csak egy hüvelyknyit.
Kezükbe pedig ugyancsak egy-egy, durva, fanyelű
kovácsoltvasat fogtak, amelyre csuklójuknál fogva bőrszíjat
erősítettek, hogy le ne ejthessék. A tőrszerű vasakat aztán a
téglák repedéseibe szúrták, és a lábvasaikkal is a téglák közötti
lyukakat, a gyengébb habarcsot keresték. Így haladhattak
lépésenként felfelé a függőleges téglafalon. Ez zajjal járt, így
aztán meg kellett várniuk, hogy megeredjen az eső. Aznap
délután Horst, aki harminc éve ismerte a tengermellék
időjárását, felnézett az égre, és azt mondta, éjjel esni fog,
indulhatnak.
Éjfél után jártak, amikor az eső zuhogni kezdett. Horst nem
szólt semmit, felállt a csónakban, és a kezében tartott tőröket
fejmagasságban a tégla repedéseibe szúrta, majd a lábvasak
segítségével átlépett a várfalra. Szláva követte a példáját. Hátára
könnyű viaszosvászon zsákot erősített, benne egyszerű
polgárruha lapult, némi pénz és egyetlen fegyvere, egy hosszú
pengéjű tőr. Jó negyedórába telt, mire felért, az apró kém már a
falhoz tapadva várta.
Horst óvatosan felhúzta magát a mellvéd kövei közé, és
kilesett a gyilokjáróra, majd azonnal vissza is húzódott. Egyik
kezével jelezte, hogy az őrség éppen arrafelé tart. Néhány
pillanattal később meg is hallották a katonák lépteit és a
fagerendákhoz koppanó alabárdok nyelének hangját. Elhaladtak
mellettük, és kis idő múlva már hallották is, hogy visszatérnek.
Amikor halkult a kopogás, Horst intett, és fellódult a falra.
Megint körülnézett, majd egyetlen lépéssel átlendült a
gyilokjáró túloldalára. Zsákjából kötélcsomót vett elő, a végére
horog volt erősítve. Ezt a mellvéd szélébe akasztotta, majd a
kötél segítségével átlendült a várfal belső oldalára, és megint
úgy tapadt a falra, mint egy pók. Nagyobb repedést keresett,
abba ütötte egyik tőrét. Közben Szláva követte a példáját,
átsuhant a mellvéd felett, kiakasztotta a kampót, és lenyújtotta
társának. Az a tőrre akasztotta, és már meg is kezdte az
ereszkedést. Pillanatokkal később mindketten ott lihegtek a
városfal belső oldalának aljában. Horst lóbált néhányat a
kötélen, és a kampó elengedte a tőrt, amely egyetlen apró, alig
észrevehető bizonyítéka volt annak, hogy valaki beszökött a
városba.
Horst vezetésével sietve elhagyták a helyszínt, és rövidesen
egy szűk, elhagyatott utcácskában esővízzel lemosták magukról
a kormot, majd átvedlettek átlagos gdański iparossá. Szláva
előző nap rövidre nyíratta a haját, mert a lengyel divat szerint
meghagyott lobonca elárulhatta volna.
Óvatosan kellett haladniuk, a városban katonai őrjáratok
cirkáltak. Az elöljáróság valóban félt egy zendüléstől, mert
egyre többen elégedetlenkedtek. A szegényebb iparosoknak nem
voltak tartalékai, és a kereskedés megszűnése miatt sokan
maradtak munka nélkül. Főként a kötélverők, a takácsok, a
csizmadiák morgolódtak, és a munkásaik, akik valóban a
mindennapi munkájuk után éltek.
Horst végül az egyik szegényesebb negyedben, a hátsó ajtón
kopogtatott be egy rozoga házba. Három hosszút, két rövidet
koppintott, az ajtó azonnal résnyire nyílt, ők pedig eltűntek
mögötte. Erős kezek ragadták meg őket, és a falhoz szegezték,
úgy, hogy nyikkanni sem tudtak. Szláva egyetlen mécses
fényénél kivette, hogy legalább hat megtermett fér fogja őket
közre. Megmotozták, aztán végre elengedték, és egy nagyobb
szobába vezették a két érkezőt, ahol még néhány fér
várakozott.
Szláva az öltözékük alapján látta, hogy valóban nem gazdag
kereskedők: néhány mester és idősebb céhlegény fogta karéjba
őket a szobában. Szláva mindenkit megnézett magának, és
megpróbálta kitalálni, ki a vezetőjük. Emberismerete nem
hagyta cserben, mert az a nagydarab, élénk tekintetű,
határozott benyomást keltő fér szólalt meg, akit kinézett
magának.
– Téged küldött a király? – kérdezte németül. – Igencsak
tejfelesszájú vagy még, már megbocsáss. Hoztál levelet a
királytól?
– Dehogy! Ha azzal együtt fognak el, az őfelségét
kompromittálná. Minden szóban hangozzék el.
A ckónak nem tetszett a válasz.
– Szükségem van a király levelére, hogy felmutathassam az
elégedetleneknek: az uralkodó mellettünk áll, és támogatásáról
biztosít. Nem erről volt szó!
– Sajnálom, uram! Puszta szavammal kell beérned. Vannak rá
tanúk elegen – mutatott a többi összeesküvőre Szláva hidegen.
– Jó, mondjad hát! – legyintett a ckó dühösen.
– A király azt kérdi, hányan vagytok elégedetlenek? Mire
vagytok képesek? Tudnátok egy adott jelre belső zavargást
kelteni, esetleg elfogni a városi tanács tagjait, és kinyitni
előttünk a kapukat? A király azt ígéri, a koronához hűségeseket
bőségesen megjutalmazza. Nekem elhihetitek, István mindig
állja az adott szavát.
A ckó ezekre a szavakra felnevetett.
– Egyszóval mi, az ágrólszakadtak tegyünk fel mindent egy
lapra, és kaparjuk ki nektek a gesztenyét? Egyetlen, szóban
elhangzott ígéretre alapozva? Tréfás kedvében volt a király,
amikor ezeket a szavakat adta a szádba, koma.
Szláva nem mondott semmit a gúnyos szavakra, az
elégedetlenek vezetője pedig folytatta.
– Van még valami? Semmi? Jó. Maradj itt, ehetsz-ihatsz,
alhatsz nálunk, majd holnap este választ kapsz a kérdéseidre,
meg kell beszélnem néhány olyan emberrel, akiknek adok a
szavára.
– Nem, én még hajnal előtt szeretnék kijutni innen – rázta meg
fejét türelmetlenül Szláva. – Tanácskozzatok meg a dolgot, két
órát kaptok. Aztán elmegyek.
A ckó keze ökölbe szorult, és felemelkedett ülő helyzetéből,
aztán meggondolta magát, és nem rontott rá.
– Pökhendi lengyel – mondta, és visszaült. – Vezessétek ki,
majd megmondom neki, mit végeztünk.
Szláva Horstra nézett, de az hidegen pillantott vissza rá. Ő
ezekhez tartozott, Kostkától csak a zetségét várta. Szlávát
kivezették a szobából, és bedugták egy kis kamrába.

Rövidesen egy csinos, kék szemű, szőke lány nyitott be hozzá,

kíváncsian pillantott arcába, kenyeret és sajtot tett elé, továbbá
egy korsót, amiről kiderült, tűrhető sört tartalmaz.
A lánynak tetszhetett a zimiskája, mert rámosolygott, már
ment volna ki, de Szláva bevetette minden ügyességét, hogy ott
tartsa. Ki akarta kérdezni.
– Ne menekülj el előlem, maradj itt. Nem szeretem, ha egyedül
kell falatoznom, melletted még az étvágyam is jobb.
A lány felkacagott.
– A gazdám agyonüt, ha megtudja, hogy szóba álltam veled.
– Mi a gazdád mestersége?
– Kötélverő, ő a céh első embere.
– És a többiek? Valóban olyan elszántak, ahogyan mutatják?
 – Jaj, uram, honnét tudhatnám én azt? – kérdezte őszintén a
lányka.
– Ugyan, nem vagy te buta, látom ám – kenegette hájjal az
önérzetét. Élvezte is, amióta megtette fogadalmát, nem
incselkedett más nővel, és most is csak kötelességteljesítésből
tette.
– Annyit hallottam nemrég, hogy a gazdámék azt beszélték,
inkább elmennek a városból, mert nem akarnak az ostrom alatt
itt lenni. Idővel, úgy mondják, a király úgyis elfoglalja a várost,
vagy hosszú ostromzár lesz és éhezés. Azt mondják az
elégedetlenek, a gazdag kereskedők és a városi tanács egye meg
maga, amit főzött, a szegény népet ne vigye bele a bajba.
– Mely céhek gondolkodnak még így?
– A takácsok, a csizmadiák, a serfőzők és a mészárosok, de akár
mások is felhergelődhettek, mióta zárul az ostromgyűrű.
– Azt hallottuk a király udvarában, zavargások is voltak
nálatok. Igaz ez?
– Nem, uram, arról nem tudok. Csak küldöttség járt a
magisztrátusnál, és azzal fenyegették őket, hogy sokan
elhagyják a várost, ha nem egyeznek ki.
– És mi lett a vége az egyezkedésnek?
– A magisztrátus úgy döntött, kienged mindenkit, aki menni
akar.
Szláva veszélyt érzett. A polgárok tehát nem lázadoznak, csak
meglegyintették a magisztrátust, amely engedett nekik,
vélhetően azért, hogy elejét vegye egy valódi lázadásnak. Amit a
király kínál nekik, az édeskevés.
Zajt hallottak kintről, a lány elrebbent mellőle, és kiszaladt a
szobából. Két markos legény rontott be hozzá, felkarjánál fogva
megmarkolták, és vitték kifelé. Az arcukon látszott, hogy
módfelett mordok. Szláva elengedte magát, hagyta, hadd cipelje
az a kettő, fogyjon csak az erejük. A szoba előtt, ahol
kihallgatták, a lengyel úgy döntött, cselekszik. Nem tetszett
neki ez az egész. Az utcáról hangos beszédet és fegyvercsörgést
hallott.
Összeszedte minden erejét, és jobb oldalával meglódította az
egyiket, úgy, hogy az ajtófélfán koppant a feje. A ckó
felordított a fájdalomtól, és rövid időre elalélt. Szláva jobb keze
szabaddá vált, és azonmód használta is: belecsapott a másik
képébe, az orra reccsent, és vér fröcsögött a falra. A dulakodásra
kinyílt az ajtó, de nem tudtak kijönni rajta, mert Szláva a
második ckót közéjük lökte, ő maga pedig rohanni kezdett a
hátsó ajtó felé. Szerencsére újabb ellenféllel nem találta szembe
magát, kicsapta az ajtót, és lélekszakadva rohanni kezdett.
Tudta, alig van esélye rá, hogy megmeneküljön, de nem
érdekelte. Futott az életéért.
Rohanás közben döntött, merre tovább. Úgy sejtette, azt a
falszakaszt kerülnie kell, ahol bejött, Horst biztosan odaviszi az
üldözőit. A keleti falak felé rohant, az ellenkező irányba. Apró
sikátorokon át cikázott, üldözői a nyomában voltak, de a
távolság nem csökkent köztük, jó ötven lépés előnye lehetett.
Hirtelen befordult egy utcába, és a távolból meglátott egy
őrjáratot. Visszahőkölt, és a másik irányba iramodott. Az őrség
is a nyomába eredt, úgy érezte, a tüdeje kiszakad, és nem bírja
sokáig. Még soha nem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak.
Akkor sem, amikor Samuel Zborowski oldalán menekült Erdély
felé. Akkor legalább ló volt alatta, és szabad tér körülötte.
Eszébe jutott a város alaprajza, amelyet maga Báthory
mutatott meg neki akkor, amikor magához rendelte, és
megbízta a feladattal. A király a lelkére kötötte, hogy vésse az
eszébe a térképet, mert megmentheti az életét. Szláva hirtelen
úgy érezte, megtalálta a megoldást. A várost délről északi
irányban átszelte a kis Motława folyó, amelyből egy kunkorral
csatornát alakítottak ki a város belsejében. Ennek a partján
úgynevezett vízi kapuk épültek a múlt században, amelyek
voltaképpen mólók és rakodóterületek voltak, egyben jól
védhető raktárak, amelyek alatt kapu vezetett át a város belseje
felé. A kisebb szállítóhajók ezeken az útvonalakon hozták-vitték
az árut a tengeri kikötőből a szárazföldi raktárakba és vissza.
Először a király és tanácsosai úgy tervezték, hogy a
megbízottjuk a vízen jut majd be észrevétlenül a városba, de
Horst szerint olyan erős hajózárak védik ezeket a csatornákat,
hogy átjutni rajtuk lehetetlen, vagy csak a víz alatt lehet. Szláva
egyszerűen el akart tűnni üldözői elől, és erre a Motławát találta
a legalkalmasabbnak.
Újabb kanyart vett, mert számításai szerint csak két
saroknyira lehetett az egyik csatornától. Elérte a csatornát,
óvatosan leereszkedett a partot szegélyező kőkockákról, nem
akart zajt csapni, és a vizet sem szerette volna felzavarni.
Beleereszkedett a jéghideg folyóba, majd óvatosan úszni kezdett
a part mentén. Jó két lábnyival alacsonyabban volt a víz szintje,
mint a part szegélye. Alig tett meg néhány ölnyi távolságot,
üldözői is kiértek a partra. Hangosan kiáltoztak, és a vizet
kémlelték a vaksötétben, rövidesen fáklyák világították meg a
partot. Szláva nagy levegőt vett, és a víz alatt úszott tovább.
Számolta a tempókat, úgy a harmincadik után egy pillanatra
felbukkant, majd ismét lebukott. Nem vették észre. Végtelennek
tűnő ideig úszott, megpróbált minél távolabb kerülni a helytől,
ahol belemerült a vízbe. Amikor úgy érezte, nem bírja sokáig, a
túlparton horgonyzó bárkát vett észre. Csupán húsz erős húzás,
gondolta. A bárka és a part között megbújhat annyira, hogy nem
veszik észre. A víz alatt úszta át a csatornát, és eltűnt a bárka
oldalánál. Arra nézett, amerre üldözőit sejtette. Látta a
fáklyákat közeledni, már ezen a parton is keresték.
Kutyaugatást hallott. Elveszítette minden reményét.
Hátrébb úszott a bárka oldalán. Meglátott egy hozzá kötözött
apró csónakot. Elkezdte kioldozni a ladik kötelét, de nehezen
ment, a keze dermedt volt a hideg víztől, tőrét pedig elvették.
Üldözői már a közelébe értek, mire nagy nehezen oldódott a
csomó. A lélekvesztőt szabadjára engedte, kilökte a csatorna
közepe felé, a víz sodrása csigalassúsággal vitte magával az
alkalmatosságot. Újra nagy levegőt vett, és a víz alá bukott a
bárka oldalánál.
Kétségbeesett csele bevált. Üldözői mind azt hitték, hogy a
csónak alján fekszik, és egymással versengve rohantak, hogy
ahogy valamelyik partot eléri, övék legyen a dicsőség. Amikor
Szláva nem hallott a bárka körül semmi zajt, kikászálódott a
vízből, átosont a vízparton, és eltűnt az egyik sikátorban.
Didergett, alig volt magánál, de futott tovább.
Erre nem üldözték, és a mozgás lassan magához térítette. Egy
jó óráig lehetett a hideg vízben. Fél óra múlva elérte a városfalat,
és úgy számította, hogy a délkeleti oldalon lehet. Az egyik
bástya nem volt túl messze, és azon gondolkodott, ha feloson a
lépcsőn, és meglepi az őröket, talán átvetheti magát a várfalon,
bele a vizesárok vizébe. Az itteni őrség még nem értesült a város
túlfelén történtekről. Odaosont a bástya aljához, ahol a bejáratot
sejtette. Bentről hangokat hallott. Szentségelt, arra nem
gondolt, hogy az őrség az alsó szinten tölti a pihenőidejét.
Arrébb viszont meglátott egy falépcsőt, amely egy régebbi
feljárat lehetett, valószínűleg már régen nem használták.
Odaosont, és amennyire csak tudott, hang nélkül fellopakodott
rajta. Az őrök éppen távolodóban voltak, egy ugrással a
mellvéden termett, nem gondolkodott, ugrott. Senki sem látta
meg, mi történt. Rémülten zuhant a sötét mélységbe, várta a
becsapódást. Szerencséjére vizet ért, elmerült, lába a meder
aljának csapódott, felrúgta magát. A csobbanás ereje jókora
lehetett, mert a falakról kiáltozást hallott, fáklyák gyúltak,
tüzes nyilak röppentek a víz fölé, de az eső ömlött, és hamar
eloltotta az árulkodó lángokat. Utolsó erejével átúszta a
csatorna szélességű vizesárkot, majd eltűnt a csalitosban.
Megmenekült.
Kristóf egyre idegesebben várta barátját a város túlsó oldalán.
Az ég keleten már világosodni kezdett. Palkóra és Jancsira
nézett, azok tanácstalanul, aggódó képpel néztek vissza rá, tőle
várták a parancsot. Eláztak, dideregtek, de ez a legkevésbé sem
érdekelte őket.
– Pirkadatig maradunk – mondta –, bár ma éjjel már nem jön
vissza. Vagy legalábbis nem itt. Két ember itt marad egész nap,
és gyeli a falakat. Te, Jancsi, egy embereddel indulj északnak,
menj fel egészen a folyóig, aztán gyere vissza ide. Én Palkóval
délről kerülöm meg a várost. Estére mindannyian visszajövünk.
Szláva egyik megbízható emberéhez szólt.
– Indulj a táborba, jelentsd a királynak, hogy Szláva nem tért
vissza küldetéséből. Utána keresd meg Bartek hadnagyot. A
portyáknak szóljanak, hogy gyeljenek oda egy nagydarab,
szőke úra. Lehet, hogy máshol hagyta el ezt az átkozott várost.
Lóra pattant Palkóval, és elindultak a várost dél felé
megkerülő szekérúton. Közben lesték a part menti bozótost,
minden neszre fel gyeltek. Lassan haladtak, és már teljesen
kivilágosodott, amikor elérték a Motławát. Kissé lejjebb mentek
a folyóparton, és kényelmesen átúsztattak. Varsány élvezte a
vizet, prüszkölt, megrázta magát, mint egy kutya, amikor
kikecmergett a túlparton. Csuromvizesen folytatták útjukat, de
a májusi nap melege gyorsan megszárította őket. Az éjszakai
esőnek nyoma sem volt.
Még bő fél órát lovagoltak a vizesárok partján, amikor a
túloldalról rájuk lőttek. Jobbnak látták leszállni a lóról, hogy a
bokrok teljesen eltakarják őket. Mentek még néhány száz lépést,
amikor Varsány idegesen felhorkantott, és lecövekelt. Kristóf
megrántotta a kantárszárat, de a ló idegesen topogni kezdett, a
csalitos felé horkantgatott és nyihogott.
Hirtelen mintha nyögés hallatszott volna a bokrok közül.
Kristóf nem habozott, elengedte Varsányt, az pedig az előbbi
hangok irányába ügetett. A gazdája követte. A bokrok alatt félig
ájultan ott feküdt Szláva. Kristóf lerogyott mellé, és a karjába
fogta barátja fejét. A lengyel teste forró volt a láztól, a hideg
rázta, félrebeszélt. Sárát emlegette.
– Gyere, emeljük fel a lóra – mondta Kristóf Palkónak. –
Azonnal Mózsihoz kell vinnünk, azt hiszem, nagy a baj.

Mózsi szállása abban a faluban volt, ahol a király is felütötte a

főhadiszállását egy nemesi udvarházban. A települést kétszáz
lovas testőr és ötven gyalogos védte, mert tartani kellett a
gdańskiak kicsapásaitól, amelyek sűrűn és merészen követték
egymást.
A tudákos éppen a mezőről tért vissza, lova hátáról kétoldalt
vászonzsákok lógtak, tele frissen vágott gyógyfüvekkel.
Messziről meglátta őket, Kristóf száron vezette Varsányt, a
nyeregben pedig, keresztben átvetve ott csüngött egy ájult
emberi alak, Mózsi zsákjaihoz hasonlóan. Az ifjú gyógyító szíve
hevesebben kezdett verni, mert tudta, hogy Kristóf Szlávával
indult el egy nappal korábban, bár azt nem kötötték az orrára,
hová tartanak.
Odarohant hozzájuk, és felemelte Szláva arcát. A ú tekintete
zavaros volt, és a láz továbbra is emésztette.
– Mi történt vele? Megsebesült?
– Nincs sebesülése. Túl sokat lehetett a hideg vízben. Így
találtunk rá a vizesárok partján.
Bevitték a parasztház tisztaszobájába, amelyet a gazdának át
kellett adnia Mózsinak, míg ő és a család behúzódott a másik
szobácskába. Nem olyan ház volt ez, mint fent, a Kárpátokban,
ahol apró kalyibákban laktak a szegény jobbágyok, itt porosz
földön, a gazdag városok közötti falvakban a jobbágyok egész
sora jól megélt a piacozásból. A házak fából épültek ugyan, de a
gazdagabbaknál már két szobára is tellett.
Mózsi megvizsgálta Szlávát, és erős lázcsillapító főzetet adott
neki, majd gyulladáscsökkentő gyógyszert készített. Ugyanaz
volt a baja, mint akkor, amikor Erdélybe érkezett:
tüdőgyulladás. Erős volt a szervezete, Mózsi mégis féltette, mert
az az egykori betegség nem múlt el nyomtalanul, és most még
egyszer meg kellett küzdeni vele.
– Mit mondasz? – kérdezte Kristóf aggódva. – Túléli?
– Megteszek minden tőlem telhetőt. Ha túléli a következő három
napot, megmarad.
Kristóf a király szállására sietett, hogy beszámoljon a
történtekről.
Báthory éppen ebédje után volt, és néhány tanácsosa körében
delelt az udvarház kertjében, egy hatalmas hársfa alatt.
Kristófot feléjük lépdelve honvágy fogta el. Nem érzett ilyen
kínzó fájdalmat, amióta elhagyta Erdélyt. A hárs és az udvar a
szülői házra emlékeztette. Furcsamód valami hasonló járhatott
Báthory fejében is.
– Jó, hogy látlak! Eszembe juttattad azt a szép napot a
szentpáli csata után a szüleidnél. De jól éreztem magam nálatok
a hárs árnyékában!
Kristóf szemét kis híján elöntötték a könnyek, türtőztetnie
kellett magát. Szlávára gondolt.
– Felség, visszatértünk a küldetésből.
– Szlávát hol hagytad? – húzta résnyire szemét a király, mert
megérezte Kristóf hangjából, hogy nincs minden rendben.
A ú elmondott mindent, amit csak tudott. Báthory jókedve
azonnal elszállt.

Szláva napokig küzdött a lázzal, mire szervezete átlendült a

holtponton. Negyednapra hirtelen jobban lett, magához tért, és
enni kért. Lázálmában egyre csak Sárát emlegette.
A legyengült vitézhez maga jött el Báthory. Szláva kint feküdt
a fűben, egy fa árnyékában, derékaljul egy farkasirha szolgált.
Beszámolt a történtekről. Azzal fejezte be, hogy a térképnek
valóban nagy hasznát vette.
 Báthory gyelmesen hallgatta a beszámolót, közben szablyája
hüvelyével a földet ütögette.
– Szóval lázadásnak semmi nyoma, és nem is lesz? Rendben,
akkor ezt a lehetőséget elvetjük, amúgy sem bíztam benne.
Gyűjtsd az erőd, és amint lehet, csatlakozz a hadhoz. A
katonáidat addig Bartek alá rendelem. Ha levelet írsz a
feleségednek, üdvözletemet küldöm.

A király visszatért a kényelmesebb és biztonságosabb Bydgoszcz

városába, ahol Mikołaj Firlej, a wiślicai kastellán kért tőle
meghallgatást. A kezdetektől Báthory-párti Andrzej Firlej
testvére volt, hithű kálvinista, aki sokáig a császárpártiakat
támogatta, majd az interregnum alatt beleunt a lengyel politika
hiábavalóságába, és Nürnbergben élt hosszú hónapokon át.
Onnan tért vissza a vészterhes időkben, hogy hódoljon a
királynak, egyúttal megosszon vele egy információt, amely
később egészen megváltoztatta a porosz területek sorsát.
Báthory, szokása szerint bizalmasai előtt, egy kisebb
fogadóteremben várta Firlejt, aki minden cicomát nélkülözve,
fekete ruhában érkezett, és egyetlen gazdagságra utaló
ruhadarabja a brüggei csipkegallérja volt, ez élénken elütött a
fekete dolmányától. Magas volt, ösztövér, arcszőrét német
módra nyíratta. Nem volt idősebb Báthorynál, de korán őszült.
Hódolt a katolikus királynak, majd a későn jött esküt szóban is
letette, és megcsókolta Báthory bíbordolmánya szegélyét.
Ahogy ezzel megvoltak, Báthory, szokásához híven felemelte a
vállánál fogva, magához ölelte, majd mindkét orcáját
megcsókolta.
– Örülök, hogy látlak. A véred jól szolgálja a koronát, és régi
vágya teljesült azzal, hogy megérkeztél. Úgy hallom,
Nürnbergben töltötted az utóbbi egy évet. Kérlek, mondd el, mit
tapasztaltál német földön.
 – Felség, a német tartományok elégedetlenek, mert Rudolf
császár ttyet hány a kormányzásra, és csak a tudományok
érdeklik. Rokonait teszi a tartományai és országai élére, hogy
azok viseljék a terheket, míg őfelsége az alkímiának és az
asztrológiának szenteli napjait. Mindezt akkor, amikor a pogány
erősebb, mint valaha, a spanyol Habsburgok pedig nyíltan
Európa főhatalmára törnek a franciák, angolok és a németek
kárára. Leöntve mindezt a szörnyű vallásháborúk mocskával.
Báthory Rudolfon még elmosolyodott, de a vallásháborúk
említését nem vette jó néven egy nyíltan újhitűtől, aki ráadásul
a radikális Kálvin híve volt. Újra meg újra rá kellett jönnie, hogy
a lengyel nemesek valóban csak egynek tartják maguk közül,
hiába hívják királynak. Megszokták, hogy bármit
kimondhatnak.
– Talán nem tudjátok – nézett körbe a király –, de személyesen
ismerem Rudolfot, még kamaszkorából. Már akkor tudtam, ha
egykor uralkodó válik belőle, képtelen lesz megbirkózni a
rábízott örökséggel. Szerencséje, hogy a hivatalnokok és a
családja elgardírozza helyette az államot. A kérdés csak az, jó-e
ez nekünk.
Báthory nem várt választ, és intett Firlejnek, hogy folytassa a
beszámolót.
– Uram, utazásaim során összemelegedtem György Frigyessel,
a brandenburgi őrgró al. Kiváló elme, igazi politikus alkat.
Felvetette, hogy rokona a mi porosz hercegünknek, Albert
Frigyesnek.
– Szegény atal, mélabús hercegünknek? – élénkült meg
Báthory tekintete. – Összeboronálhatnánk Rudol al, jó
cimborák lehetnének.
Ezen az élcen kuncogtak egy jót, majd Firlej folytatta.
– Az őrgróf tehát megpendítette nekem, hogy ő mint Albert
rokona, szíves örömest vállalná a felügyeletét, mondjuk úgy,
gyámságát, mert rossz híreket hallanak udvara felől, és német
földön több fejedelmi rokona is aggódik a porosz herceg sorsa
miatt.
– Milyen jótét lelkek, kitűnő rokonok ezek a német fejedelmek
– mondta a király faarccal, de a szeme nevetett. Felettébb
szeretett a németeken élcelődni.
Azt nem tette hozzá, hogy Firlejről is megvan a véleménye,
szívesen megkérdezte volna tőle, miért vált az őrgróf fogadatlan
prókátorává. Bizonyosan nem felebaráti szeretetből.
Ugyanakkor a fogaskerekek hevesen kattogni kezdtek fejében,
mert úgy érezte, ebből a helyzetből még ő és a lengyel korona is
pro tálhat.
Zamoyski szólalt meg, és az esze megint egy srófra járt a
királyéval.
– A felvetés kényes, de érdekes is. Való igaz, Albert feleségéről
és az udvarát irányító néhány főnemesről sok pletyka kering. Ők
irányítják a hercegséget, és Albertet semmibe veszik. Olyan ő,
mint egy báb. A kérdés az, hogy a lengyel korona érdekeit mi
szolgálja jobban: egy erős vezető, vagy egy báb gura?
– Ha az őrgróf alkalmasabb vezető, azzal mi csak jól járhatunk
– vette vissza a szót a király. – A porosz nemesség nagyon
elkanászodott az utóbbi időben, és bár a gdański kérdésben
mellettünk áll, kissé tartózkodónak érzem. Egyéb német
fejedelmekről is beszéltél, akik támogatnák az őrgrófot. Kik
azok?
– Tudtommal Ágost szász választófejedelem, János György
brandenburgi választófejedelem, Vilmos hesseni őrgróf és
Johann mecklenburgi herceg is támogatja György Frigyes
gyámságát.
Báthory összenézett Zamoyskival. Mindketten ugyanarra
gondoltak. Ha sikerül nyélbe ütni az őrgróf gyámságát, az azt is
jelenti, hogy ez a négy német tartományúr elismeri Báthory
királyi címét. Ezek közül kettő császárválasztó fejedelem!
 – Köszönjük a híreket. Most utadra engedlek, de később még
hívatlak, mert lehet, hogy üzenetet kell vinned az őrgrófnak. A
gyámság ügyét azonnal a szenátus elé tárom, mert nagy
fontosságú státusügy.
A szenátusban voltak ellenvélemények, a döntés mégis
hamarosan megszületett, és Firlej elutazhatott György
Frigyeshez a király üzenetével. Báthorynak volt néhány kérdése
az őrgrófhoz. A válaszok csakhamar megérkeztek, és felettébb
kielégítőek voltak.

Teltek a hetek, beköszöntött a kora nyár, de a Gdańsk környéki

harcok csupán csendben folytak, nem történt semmi
érdemleges a király távollétében. Szláva teljesen felgyógyult,
visszavette Bartektől a katonáit, és mindennap tűkön ülve várta
felesége üzenetét Krakkóból.
A levél csak nem akart megérkezni, viszont a király visszatért,
telve energiával és életkedvvel, és ez beindította a háború
gépezetét.

Június tizenharmadikán ötven testőr, néhány lovastiszt és

szenátor társaságában Báthory nyeregbe szállt, mert a saját
szemével akart meggyőződni a Laterna erődjének környékéről.
A Visztula jobb partján haladtak, és a łęgowói táborból három
mérföldet kellett megtenniük, hogy elérjék a kicsi, de komoly
erődítményt, a gdański kikötő lelkét. Nagy kerülőt kellett
tenniük, ráadásul a folyó egyik keskeny ágán is átkeltek, hogy a
várostól bő fél mérföld távolságra lévő tornyot elérjék.
Háromórás út volt, és a jókora csapatot észrevehették a
városból, mert amikor megközelítették az erődöt, a Visztulán
átkelve német lovasok állták el a visszavonulás útját. Báthory
nem rettent meg, felmérte a helyzetet.
 – Azért egy pillantást vetek az erődre, ha már eddig eljöttem –
morogta, és előrevágtatott.
Mintegy kétszáz lépésről csodálta meg a világítótorony
robusztus tornyát, onnan is látszott, hogy a fala igen vastag
lehet. A kis erőd mesterséges szigetre épült, a Visztula vizével
vették körbe, és csak egy szűk hídon át lehetett bejutni erről az
oldalról. A gyűrű alakú külső falhoz itt-ott házak kapcsolódtak,
az őrségből és a kisegítő személyzetből sokan itt éltek, ezért
építették ezeket. Miközben az erődöt tanulmányozta, szeme
elkalandozott a tenger irányába. Ifjúkorában, Itáliában járva
látta először a felfoghatatlan vizeket. És most itt áll a Balti-
tenger partján, lengyel királyként. Néha ez is olyan
felfoghatatlan volt, mint a víztükör végtelensége. Maradt volna
még, de tudta, hogy nehéz helyzetbe kerültek. Lehet, hogy
perceken belül az életéért kell küzdenie. A testőrparancsnokhoz
fordult.
– Hogy csináljuk, kapitány?
– Az ellenség kétszeres túlerőben van. A lovasaimmal rájuk
megyek, felséged pedig a maradék lovassal és a tisztekkel a
hátunk mögül kitör, és elnyargal a tenger, illetve a támadók
között. Próbáljuk féken tartani őket.
– Csináljuk!
A németek közeledtek, és rájöttek, hogy nagy fogásra lehet
kilátás, mert felismerték a királyi testőrség egyenruháját, és
látták a sok díszes öltözetű urat. Kieresztették hát a
kantárszárat, és nekilódultak Báthory csapatának, de a testőrök
válogatott vitézei egy pillanatra sem ijedtek meg a veszélytől. A
kapitány intett néhány emberének, hogy vigyék magukkal a
királyt és az urakat, a testőröket pedig az ellenség vonalai felé
vezette. Szlávát is a király kíséretébe küldte, szorosan az urak
csoportjával lovagolt kelet felé a csatatérré változó mezőről.
Húszan lehettek, és mindenki készenlétbe helyezte a
lőfegyvereit. Még a király is megigazította a nyeregkápájára
erősített pisztolypárját. A hadnagy még hallotta, hogy a
testőrkapitány hangosan ordít az embereinek.
– Először a karabélyokat, de csak ha szólok!
A vörös dolmányos, mellvértet viselő huszárok meglódultak, a
király csapata pedig a takarásukban haladt, majd megkezdte a
kitérő manővert. Baljukon természetes homokdűne takarta el
előlük a tengert, ez a homokhát párhuzamosan futott a
tengerparttal, és sűrű fenyőerdő borította.
A testőrök és a németek egyszerre sütötték egymásra a
lőfegyvereiket, nem sokkal később összecsapott a két kis sereg.
A lengyelek a királyukat védték, ez megkétszerezte az erejüket,
ráadásul válogatott katonák voltak, erősek, bátrak és képzettek.
Sikerült megbontani az ellenség sorait, és visszanyomták őket.
A német kapitány közben észrevette a tengerparton menekülő
kisebb csapatot, és néhány katonájával kivált a küzdelemből,
hogy oldalról rájuk csapjon. Szláva látta ezt, és többedmagával
kifordult a király kíséretéből, hogy felvegye a harcot a
támadókkal. A németek húszan lehettek, ők tízen, de az ellenség
már kilőtte a lőfegyvereit, ők viszont nem. Közvetlen közel
engedték magukhoz a lovasokat, majd Szláva mindkét
pisztolyát kilőtte a kapitányra. A többiek követték példáját.
Pillanatok alatt égett lőporfüst felhője vette körbe őket. A ckó
megingott a nyeregben, majd lebucskázott a lóról. A többi lövés
is talált, és a maradék német azonnal meg is fordította a lovát,
mert létszámfölényük pillanatok alatt füstté vált. Szláva közben
észrevette, hogy az egyik társuk, egy volhíniai nemes, a király
hadnagya éppen lecsúszni készül a lova nyergéből.
Melléugratott, megtámasztotta a fér t a vállánál fogva, de
érezte, hogy nincs magánál. Kiegyenesítette a törzsét, és látta,
hogy a mellkasán lövés érte. Szája szélén vékony vércsík indult
útjára, és Szláva már tudta, hogy nincs tovább. A hadnagy nem
lehetett idősebb nála.
 Közben a testőrhuszárok visszanyomták a vezér nélkül
maradt gdańskiakat, megfordították a lovaikat, és sebesültjeiket
összeszedve a király után vágtattak.
Miután átkeltek a Holt Visztula keskeny ágán, a király megállt,
és a kapitányához szólt.
– A ai kitűnően vizsgáztak, a jutalmuk nem marad el. Elesett
valaki?
– A katonák között nincs halott, de tízen megsebesültek. A
kísérők közül azonban egyvalaki halálos lövést kapott.
– Ki az? – kérdezte Báthory aggódva.
– Molinski, volhíniai nemes – mondta Szláva. – Mellettem állt,
amikor a csapat ránk tört, és egy lövés leterítette. Magunkkal
hoztuk.
– Temessük el tisztességgel a táborban – vette le a süvegét
Báthory, és a többiek követték példáját. – Isten legyen lelkéhez
irgalmas. Nézz utána – fordult egyik udvari emberéhez –, hogy
van-e családja, felsége, gyerekei. A kincstár gondoskodjék róluk.

A táborba visszatérve Báthory haditanácsot tartott, és úgy

döntött, hogy az eredeti tervét viszi keresztül, ami abból állt,
hogy a gdański kikötőt bénítja meg, miközben tüzérségével
löveti a várost, így próbálja megnehezíteni az életét.
Napról napra duzzadt a királyi sereg létszáma, az
ostromgyűrűt pedig egyre szorosabbra vonta a város körül, és
naponta bontakoztak ki harcok, mert a városi zsoldosok bátran
kitörtek a falak mögül. Közben híre ment, hogy a gdańskiak
lepaktáltak a dán királlyal, aki pénzt kölcsönzött nekik, és
zsoldosokat is adott, lovasokat, akiket vezérei, Georg Farensbach
és Niclas Unger irányítottak.
Ebből is kitűnt, hogy a város nem hajlik a megegyezésre.
Mindkét fél tudta, hogy patthelyzet alakult ki. A seregek azonos
nagyságúak voltak, ezért a király nem tudta volna bevenni a
várost, de a polgárok életét akár évekig is megkeseríthette,
gazdaságukat pedig romba dönthette a folyamatos blokáddal.
Ezért aztán, bár nem fűlött a foga hozzá, ismét beleegyezett,
hogy tárgyalásokat kezdjenek a békülés feltételeiről, és
kihirdették a fegyverszünetet.
Ekkor érkezett meg a várva várt levél Sárától, hogy
megszületett és egészséges a Wantula család legújabb fér tagja,
akit nagyapja után Ignatynak neveztek el.
Szláva örömkönnyeket hullatott. Ő és a a újra felemelik a
Wantula nevet, erre megesküszik! A falusi templomban
gyertyákat gyújtott, és imádkozott a kis áért, majd aznap este
meghívta az összes barátját, és nagy mulatozást csaptak a tábor
kantinjában, olyan nagyot, hogy Báthoryhoz is eljutott a híre. A
király nem tudott aludni a fene nagy jókedvtől, pedig az ivó
messze esett a szállásától. Elküldte Gáspárt, hogy csendesítse le
a dorbézolókat. Visszatérve az inas elújságolta, hogy mire a
nagy jókedv. Báthory fogta magát, és két testőre kíséretében
ingujjban, prémes hálókabátját vállára terítve átsétált az ivóba.
Volt is nagy meglepetés, riadalom, amikor a király komor
képpel Szláváék közé lépett.
– Meg kell, hogy dorgáljalak – mondta zord képpel. –
Megmondtam, hogy értesíts, ha a ad megszületik! Ennyit ér
hát a parancsom? Mástól kell megtudnom, hogy hadnagyom
apa lett, és ennek örömére nem hagy aludni? Kocsmáros, tölts
mindenkinek, a király kontójára iszunk mostantól!

Másnap, ebéd után Báthory magához hívatta Szlávát, és

szabadságra engedte a családjához. Senki sem tudta, mennyire
szeretne az apává lett egyszerű hadnagy helyében lenni.
Ugyanazon a napon lovas küldönc érkezett Toruńból, Mózsit
kereste. A ú éppen Krakkóba induló barátjától búcsúzott.
– A feleséged üzent, uram. Siess, mert megindult a vajúdás!
 Fél órával később a négy lovas eszeveszett vágtában iramodott
meg Toruń felé.
Késő este érkeztek meg, Mózes kettesével rohant fel a keskeny
falépcsőn. Felesége az ágyban feküdt, a bába éppen a kicsit
bugyolálta gyolcskendőbe, és az anya mellére fektette.
– Csakhogy végre – mondta Klára fáradt hangon. – Kicsit
elkéstél, Ágnes már megérkezett.
Mózsi melléjük térdelt, és tágra nyílt szemmel bámulta a
csodát.
– Hallom, neki van hangja – jelelte megkönnyebbülten.
Klára halvány hangon felnevetett.
– Hála az égnek van, és milyen erős! Lehet, hogy még meg is
unjuk.

Szláva továbbindult Krakkóba, eközben a király és a város

megegyezett egymással, hogy biztosítékul túszokat cserélnek,
és a király követeket küldhetett Gdańskba. Beszélhettek az
elöljárósággal, és szólhattak a lakosokhoz is.
Erre a feladatra Báthory Jan Działyńskit, a chełmnói vajdát
küldte, és vele tartott Rozrazrewski, a király egyik titkára,
valamint Goslicki és Bornemissza János, a király egyik magyar
kapitánya.
Július 19-én vonult be a küldöttség Gdańskba, és tagjai bíztak
benne, hogy meggyőzik az egyszerű lakosokat, aminek
következtében a városi tanács meggondolja magát, és végre
rendezik a háborúig fajuló vitás kérdéseket.
A dolgok azonban nem úgy alakultak, ahogyan remélték.
Miután a városi tanáccsal rövid megbeszélést folytattak,
Działyński kapott szót, és a városháza erkélyéről szólt a városi
polgárokhoz, akik a nagy esemény hírére megtöltötték a teret. A
vajda minden erejét összeszedte, hogy hangjával betöltse azt.
– Gdańsk derék polgárai! Felkent királyotok, István üzenetét
hozom nektek! Békétlenség ütötte fel a fejét köztetek és a korona
között, amely mára háborúvá terebélyesedett. Gdańsk hatalmas
és gazdag város, tudják ezt a lengyelek, és tudja István is. Bár
idegenből jött, tisztában van vele, hogy mennyire fontos
nekünk a tengeri kereskedelem, és azt is érti, ebben milyen
fontos, nélkülözhetetlen szerep jutott Gdańsknak.
Az első mondatok megnyerték az egyszerű polgárokat, bár
egy-egy gúnyos bekiabálás hallatszott még. Amikor azonban a
város jelentőségét és gazdagságát dicsérte, egyetértő moraj
futott végig a tömegen. Działyński felbátorodva folytatta
beszédét.
– A város csalfa, rossz tanácsadókra hallgatott, és a lengyel
rendek döntése ellenére a császár koronázását támogatta
Báthoryval szemben. Azóta mindenki behódolt a királynak,
esküt tett előtte, mert rájött, ő a valódi, törvényes uralkodó, aki
az elmúlt egy évben bebizonyította, hogy méltó a lengyelek
trónjára. A császár közben meghalt, már nincs senki, aki ne
ismerné el a király törvényes hatalmát, csupán ti, egyedül ti
maradtatok engedetlenek!
Ezek a mondatok már megosztották a hallgatóságot. Voltak,
akik helyeseltek, mert megelégelték a hónapok óta húzódó
békétlenséget, ami rossz hatással volt az üzletre, míg a polgárok
másik fele elégedetlenül zúgott, mert nehezen viselte a nyílt
kritikát, amelyet a vajda megfogalmazott velük szemben. A
szónok érezte az ingadozó hangulatot, de folytatta a feddést,
akár egy szigorú iskolamester.
– Fegyvert fogtatok a törvényes uratok ellen, zsoldosokkal
tömtétek teli gyönyörű városotokat, ágyúkat öntettek, és idegen
uralkodókkal kacérkodtok! Miközben a király többször
kinyilvánította, ha hűséget esküdtök, megerősíti a
privilégiumaitokat, és rendezi a szejm előtt minden vitás
ügyeteket. Seregetek megtámadta áprilisban, éppen húsvét
szent ünnepén a királyét, de Isten haragját magatokra vettétek,
miután az intő jelnek sem hittetek. Csapataitok kivonulásakor
szélvihar támadt, katonákat sodort lovastól a vizesárokba a szél,
még Von Kölln is majdnem otthagyta a fogát! Büntetésetek
szégyenletes vereség és futás lett, és a csatatéren ezer és ezer
halott! Köszönjétek mindezt tehetetlen vezéreiteknek, akik az
ötszörös túlerővel sem tudták térdre kényszeríteni a király
seregét!
Ezek megint megosztó mondatok voltak, és sokan gúnyosan
felnevettek, mert gyűlölték az erőszakos zsoldosokat, mások
pedig hidegrázósan bólogattak, mert való igaz, az első
kivonulást megakasztotta egy félelmetes,
megmagyarázhatatlan, rövid szélvihar, amely a semmiből
támadt, és ugyanolyan gyorsan el is múlt, miután a katonák
félve az elemek haragjától és a boszorkányságtól, visszafutottak
a város falai közé. Ugyanakkor Von Kölln, és a többi
zsoldosparancsnok felhorgadt a hallottakon, mert ügyetlen,
tehetetlen katonáknak titulálta őket.
Olyannyira ingerelte őket ez a hang, hogy erőteljesen
tiltakoztak is, és a tömeg jó része velük zúgott, nekik adott
igazat. Rozrazrewski, a királyi titkár érzékelte a bajt, és magához
ragadta a szót.
– Elnézéseteket kérem, a tolmács kissé elhamarkodottan
fordította a vajda szavait, azt akarta mondani, hogy jobb lett
volna elkerülni a harcot, amelyben oly sok szegény polgárotok
veszett oda.
Bár a titkár magyarázata egyáltalán nem volt kielégítő, a
katonák elcsendesedtek, és a polgárok sem hangoskodtak
tovább.
A vajda kihasználta a viszonylagos csendet, és folytatta
mondandóját.
– A király még egyszer kinyújtja felétek kezét, hogy
megteremtse a békességet! Fogadjátok el! Ha hűséget fogad a
város, a király ígéri, elfeledi az elmúlt évben történteket, nem
kér elégtételt a rebellió miatt, a privilégiumaitokat is visszaadja,
és a régi jogokat megerősíti. Minden vitás ügyet a szejm elé
vihettek, a feltétel csupán az, hogy az adókat, vámokat időben
zessétek be a kincstárnak, és zessétek ki azt a kétszázezer
aranyat, amelyben már többször megállapodtak követségeink.
A vajda befejezte szónoklatát, és reménykedően nézett szét a
tömegen. A polgárság nem volt egyöntetűen elutasító, de egység
sem keletkezett, a zsoldostisztek és a városi elöljárók azonban
komoran bámulták a királyi követeket.
Végül a négy küldött dolgavégezetlen tért vissza a királyhoz,
Gdańsk nem tágított. Mindenki csalódott volt, és ismét több
dolga akadt a fegyverkovácsoknak, élezni kezdték a kardokat,
javították a vérteket, erősítették a tüzelőállásokat, a két tábor
készült a harcra.
Közben litván követek érkeztek a király táborába, és
kétségbeesve jelentették: Livónia határán ott áll a muszka cár
hada. A Rettenetesnek is nevezett IV. Iván már a korábbi
években is ki-kihasított egy-egy kisebb darabot a gyéren lakott
és mindentől távol eső Livóniából. Ennek a földnek
elszigeteltsége, kevés lakója, viszonylagos szegénysége ellenére
hatalmas jelentősége volt, ezért a lengyeleken és oroszokon
kívül a svédek és a dánok is fenték rá a fogukat. Aki Livóniát és
Kurlandot birtokolta, az a kezében tartotta a Balti-tenger keleti
részének kereskedelmét is. A muszkáknak viszont a fő céljuk az
volt, hogy végre-valahára kijuthassanak ide, és saját tengeri
kereskedelmet folytathassanak. Ezt rajtuk kívül egyetlen
szomszédjuk sem szerette volna, de IV. Iván úgy döntött,
kihasználja a lengyelek gyengeségét, és annyit hasít ki
Livóniából, amennyit csak lehetséges.
Báthory haditanácsot tartott, és igencsak ingerültnek
mutatkozott ezekben a napokban. Tudta, nagyon is jól tudta,
hogy neki és a seregének sokkal inkább Livóniában volna a
helye, hiszen királyi esküjében megígérte a lengyeleknek és a
litvánoknak, hogy megvédi határaikat minden ellenségtől. Ő
pedig itt rostokol, és már hónapok óta nem képes leverni a
gdańskiak felkelését.
Végül sikerült lenyomnia a szenátus és a litvánok torkán egy
ígéretet, miszerint még abban az évben Livóniába siet, de
megegyeztek abban, hogy ha a gdański ügyek miatt ez
lehetetlen volna, úgy a következő esztendőben minden katonai
erejével megindul, hogy visszavegye az elfoglalt területeket.

Szláva július közepén arra érkezett vissza, hogy a gdański

harcok napokon belül ismét megindulhatnak, a litvánok pedig
lógó orral távoztak a táborból, megértve, hogy még egy ideig
magukra hagyottan kellett állniuk a sarat a muszka betöréssel
szemben.
A lengyel visszakapta lovasait Bartek hadnagytól, majd
mindketten azt a parancsot kapták, hogy biztosítsák a tüzérségi
sáncokat, amelyek a várostól északra, a Visztula torkolatánál
magasodó világítótoronnyal szemben álltak. Itt egyébként
Báthory a pucki sztarosztát, Wejhert állította a csapatok élére,
aki német lovasokkal és gyalogosokkal erősítette a király
seregét. Amikor a két hadnagy a száz lovassal megérkezett
Wejher táborába, azok már javában ásták titkos aknáikat a
Laterna felé, mert a sztaroszta a királlyal egyetértésben úgy
döntött, ha lehet, aláaknázzák és felrobbantják az apró erődöt.
A kapitány nagydarab ember volt, harsány, jó katona, Báthory
nagyra becsülte, pedig nemrég még fenekedett rá, mert ő volt az
a hirtelen had , aki elfogta és megsebesítette Kurzbach bárót,
aki leveleket vitt a poroszoknak, és miatta fogták le a királyi
követséget Linzben. Wejherről kiderült, ért a hajózáshoz is,
sokkal inkább, mint a Tengerészeti Bizottságban ülő főnemesek
legtöbbje, akik jobbára csak a partról látták a tengert.
Wejher örömmel vette a száz lovas érkezését, mert a hely
korántsem volt megnyugtató, tulajdonképpen ugyanott
állították fel tüzérségi állásaikat, és kissé hátrébb táborukat,
ahol néhány héttel korábban majdnem elfogták a királyt a
gdańskiak. Baljukon a Visztula, mögötte a város védművei,
előttük az északnak kanyarodó folyóból kiemelkedve az erőd,
jobb kéz felől a tenger. Vagyis ha megtámadja őket egy
komolyabb sereg, körömszakadtukig kell védekezniük ebben a
harapófogóban, amíg felmentés nem érkezik.
A parancsnok a tüzérei lelkére kötötte, legyenek éberek, mert
ha úgy adódik, rögvest fordítani kell az ágyúkon, ha a városból
rajtuk ütnének. Folyamatosan portyán tartotta hát lovasait, és
az őrséget kegyetlenül szigorúan vette, így aztán emberei
napokon belül a fáradtsággal kezdtek küzdeni, mert keveset
pihenhettek. Éppen ezért volt szerencsés az újabb katonák
érkezése.
Kristóf boldogan rohant oda Szlávához, megölelték egymást.
A tüzértiszt éppen az ágyúkat tisztíttatta embereivel, de ő is
besegített, és csupán sisak védte a kósza muskétagolyók ellen,
különben csak egy mocskos vászoning fedte atal, nyúlánk
felsőtestét.
Szláva és Kristóf este aztán Bartekkel és Palkóval felült a
hosszú szárú tengerparti fűvel benőtt homokhátra. Onnan
szemmel tarthatták a tábort, de a tenger végtelenjében is
gyönyörködhettek. Magukkal vittek vagy hat butélia bort, és
csöndesen beszélgettek. Kristóf tökéletesen megértette magát
lengyelül, és Palkó is jól haladt vele.
A beszéd egyre inkább a háborúra terelődött, és mindnyájan
úgy érezték, a dolgok nem mennek túl jól. Nehezen tudták
elképzelni, hogy rövidesen vége lesz a harcoknak.
Bartek éjféltájt felállt, és kissé lejjebb ment a dombhátról,
hogy elvégezze a dolgát. Kábán bámult a világítótorony
irányába, amikor valami villant az erőd és a tüzérségi állások
között félúton. Mintha valami mozgó vonalat látott volna,
ahogy egyre jobban megközelíti a királyi csapatok sáncait.
– Támadás készül, nézzétek! – ordította a többieknek.
 Barátai kételkedtek szavaiban, de néhány pillanat múlva
Szláva hátba csapta:
– A mindenségit! Rohanjunk!
Futni kezdtek a tábor irányába, és Szlávának maradt annyi
lélelkjelenléte, hogy idejében fellármázza a csapataikat.
Pisztolyával a levegőbe lőtt.
Azonnal mozgolódás kezdődött alattuk, a tüzérek is
felugráltak, mindenki a saját posztját kereste. Az ellenség, még
nem akarta felfedni magát, de nem tehetett mást, megindította
a támadását. Kiderült, első soraik már nagyon közel jártak az
ágyúkhoz, mert néhány ugrással a fenyőtörzsekből ácsolt és
földdel körbedöngölt sáncok tetején termettek, majd
karabélyaikat, pisztolyaikat az őrségre és a felserkent
pattantyúsokra sütötték. Alig lehetett látni valamit, csupán
néhány fáklya égett. A támadók fehér kendőt kötöttek
felkarjukra, hogy egymást ne vagdalják össze.
Ott hadakozott már Nagy Bertalan is, akit pillanatokkal
később meglőttek, éppen akkor esett össze, mikor a négy atal
odaért. Bartek kilőtte a pisztolyát, majd kardot rántott, és két
gdańskira támadt, akik egy tüzért szorongattak. Előrelendült, és
a sötétben találomra előreszúrt, érezte, a vas emberhúsba
merül. A ckó valami kacifántos nyelven ordított fel, mire a
másik odasújtott a lengyel hadnagynak, de sikerült elkerülni a
kósza vágást. Aztán ő támadott, de ellenfele egy kis kerek
pajzzsal könnyedén kivédte a támadást, majd előredöfött
spádéjával, és eltalálta Bartek vállát. A hadnagy felkiáltott, mire
Szláva melléugrott, és oldalról csapott a ckóra.
– Skótok, hogy a rossznyavalya vinné el őket – ordította
Kristófnak. – Emlékszel?
– Lehet elfelejteni? – üvöltötte Kristóf, aki egy szál szablyával,
ingben hadakozott, miközben ellenfeleiken mellvért feszült,
fejükön sisak, és hosszú spádéjaikkal okosan és gyorsan szúrtak
előre pajzsaik védelméből.
 Érezte, nem bírja sokáig, két kisebb sebet összeszedett már, és
látta, hogy hullanak körülötte a közelharcban járatlan tüzérei.
Hátrálni kezdtek, Palkó Bartek hóna alá nyúlt, és barátai
fedezékében próbálta kicipelni a veszélyzónából.
Ott kellett hagyniuk az ágyúállásokat, és azt hitték, minden
elveszett, amikor Kass Jancsi vágtatott közéjük Szláva
embereivel. A lovasok sortüzet zúdítottak az ágyúkat éppen
megfordítani akaró skótokra, majd közéjük ugrattak, és volt, aki
lándzsával, volt, aki szablyával vagy csákányfokossal kezdte
aprítani őket. Azok sem tágítottak, keményen állták a
lovasrohamot, és hamarosan kiderült, tudják is, miként kell
gyalogosként a lovaskatonák ellen harcolni.
Közben Wejher is megérkezett lovasai élén, dühödt képpel
vagdalkozott, nem akarta elhinni, hogy ilyen pimaszok és
vakmerők a támadóik. A skót gyalogság szívósan kitartott, és
négy ágyút magával ragadott, a többit megpróbálta
harcképtelenné tenni.
Wejher észrevette, hogy odébb, ahol az aknáik titkos lejáratai
nyíltak nagy a mozgás. Arrafelé irányította embereit, de kis
híján rajtavesztett, mert pillanatokkal később hatalmas robaj
rázta meg a levegőt: a támadók berobbantották a járatokat.
Ekkor a skótok gyors visszavonulásba kezdtek, de nem
pánikszerűen, hanem éppen ellenkezőleg, sietve, fegyelmezett
rendben, zárt sorokban kezdtek el hátrálni az erőd felé.
Wejher dühödten támadta őket, ekkor már a lőfegyverek nem
játszottak szerepet, csak a kardok, dárdák és egyéb szúró- és
ütőfegyverek, de sok kárt nem tehettek a bátor skótokban.
Egyedül akkor esett el több közülük, amikor az erőd fahídjára
szorultak, ahol összeszűkült az út, és lassabban tudtak csak
haladni. Két ágyút így is bevonszoltak magukkal, négyet pedig a
vizesárokba löktek. Reggel, amikor Kristóf összeszámolta a
veszteséget, kiderült, hogy a tizenhat ágyú felét elvesztették.
Nagy Bertalant és Bartek hadnagyot ellátták Wejher kirurgusai,
de Szláva a királyi táborba szalajtott Mózsiért, mivel mindkét
tiszt súlyos sebet kapott.
Mózes napfelkelte után érkezett meg, és megnézte mindkét
sebesültet. Elégedett volt a német kirurgusok munkájával, már
ismerték Paré módszerét, nem használtak a sebek tisztítására
olyan szereket, amelyek több kárt okoztak, mint hasznot.
A világítótorony melletti táborban maradt három napig, amíg
Bartek és a tűzmester sebláza elmúlt. A király visszavonta
Wejher erőit, hogy megpihenjenek. Mivel az egyezkedés
továbbra sem járt sikerrel, nem sokkal később a király a város
délnyugati oldaláról, a gdański németek által Stolzenbergnek
nevezett hegyről kezdte lőni a várost, és a király is a nyugati
oldalra, az oliwai hegyre költözött, mert maga kívánta vezetni a
tüzérségi támadást.
Két újdonságra is megtanította Kristófot és a tüzérség többi
tagját. Nagy Bertalan ismerte ezeket, Báthory még Erdélyben
kísérletezett velük, de a sebe ágyhoz láncolta.
A király néhány testőre kíséretében érkezett meg az új
állásokhoz, amelyekről egészen jól be lehetett lőni a város
délnyugati területét. Egyszerű ruhát vett fel, alig különbözött a
tüzérektől. Leszállt a lováról, és azonnal maga köré gyűjtötte a
pattantyúsokat.
– Fiaim – mondta fennhangon –, a fő tűzmesteretek
sebesülten fekszik, de az ostrom nem állhat meg nélküle. Az
itteni ágyúkat Detre Kristófra bízom. Azért jöttem, hogy valami
újat mutassak nektek. Valami olyat, amitől a gdańskiak
összefossák a bokájukat is!
A pattantyúsok, akik az elmúlt napokban számos pofont
kaptak az ellenségtől, és közülük többen is otthagyták a fogukat
a Laterna körüli harcokban, felnevettek. Végre kezdtek
magukhoz térni a sokkból. Báthory tudta, ha az egyszerű
katonákhoz maga a király szól, és bátorítja őket, a harci szellem
az egekbe szökik, és megkétszerezi erejüket. Nem csupán tudta,
mit kellene tennie, de képes is volt magával ragadni embereit,
mert negyed évszázada forgott csatákban, és értett a katonák
nyelvén.
– Először is, hevítsetek fel minden ágyúhoz két-két vasgolyót
a tűzben. Amíg melegszenek, elmondom a többit. Jól gyeljetek,
mert nem veszélytelen mulatság tüzes golyókkal megtölteni e
bestiák gyomrát!
Azt kérte tőlük, hogy vágjanak hosszú szárú füvet, vagy
vágjanak nedves, zöldellő ágakat a fákról. Mihelyt néhány ölnyi
nyers szénát eléhordtak, Báthory az egészet az ágyúk hűtéséhez
odakészített vizesdézsákba rakatta. Emberei megtöltötték az
egyik ágyút puskaporral, maga vett ki egy nyalábnyit a vizes
növényekből, kifacsarta belőle a vizet, majd az ágyú csövébe
dugta. A tüzér a dömöckölőfával rányomta a már csőben lévő
fojtásra, aztán jöhetett a narancsszínűre felhevített vasgolyó.
Báthory nem sokat teketóriázott, amikor belökték a csőbe, a
kanócgyújtót odatartotta az ágyú tűzkamrájához. A benne lévő
puskapor belobbant, mindenki eltávolodott néhány lépésnyire a
szörnytől, majd néhány pillanattal később nagy robajjal
eldördült az ágyú. Mindenki izgatottan gyelte a lövedék
röppályáját, amely az egyik polgárház tetejébe csapódott, és
mintha robbanást idézett volna elő, mert nem csupán tört-
zúzott, hanem fel is gyújtotta a tetőzetet.
A pattantyúsok lelkesen éljenezték a királyt, megjött a
kedvük, de Báthory még egyszer maga köré vonta őket.
– Látom, tetszett a mutatvány. De vigyázzatok, mindent úgy
csináljatok, ahogy mutattam, mert ha nincs a nedves fojtás, a
tüzes golyó berobbantja az ágyúban lévő puskaport, a fegyver
felrobban, és aki hibázott, azonnal megismeri a purgatóriumot.
Ugyanakkor gyorsnak kell lennetek, hogy a fojtás ne áztassa el a
puskapor nagyját, mert akkor meg a lövés ereje vész el. És a cső
hűtésére is nagyobb gondot kell fordítani! Gyorsan, de okosan
dolgozzatok. Ha jól munkálkodtok, lehet, hogy ti nyeritek meg
nekünk az ostromot. Indulás! Óránként hatvan lövést várok el a
tucatnyi faltörőmtől! Holnap mutatok néhány más fogást is!
Kristóf parancsokat osztogatott, majd néhány perc múlva
eldördült az első sortűz, amely tovább rombolta a már eltalált
épületet és környezetét. A magaslatról azt is jól látták, milyen
rémületet keltettek a tüzes golyók a városiak körében.
Pánikszerűen futkároztak odalent a hangyáknak ható emberek,
és próbálták a tüzeket eloltani. Ha meghódoltak volna, nem
kerül sor minderre.
Wejher kiheverte a Laterna elleni első támadás kudarcát, új
ágyúkat kapott, sokkal komolyabban megerősített sáncokkal
védte őket, és több embert is adott neki a király, hogy a harcot
folytathassa. Ugyanakkor feladta a Laterna elleni szárazföldi
támadás tervét, és az ágyúival most a Visztula túlpartjáról lőtte
a világítótornyot és erődjét. Nagy gondot jelentett a dán otta
jelenléte is, amely egyre szemtelenebbé vált, a tengerről kezdte
lőni az állásait, ezért aztán éjszakánként fagerendákból és
földből sáncot építtetett embereivel a tengerparttal
párhuzamosan, hogy megakadályozza a dánok támadásait.
A sebesült Bartek ötven huszárja Szláva parancsnoksága alá
került, ők védték a király Oliwa és Jelitkowo közé ékelődött
táborát a város irányából. Az ifjú lengyel őrjáratokat vezetett a
tábor és a stolzenbergi tüzérségi állások között. Ez jókora
területet jelentett, ugyanis a tengerparti Jelitkowo és az oliwai
kolostor között fél mérföld távolság volt, a tábortól a
világítótoronyig pedig háromnegyed mérföld. A tábor és a
Stolzenberg között több mint egy mérföld húzódott, a huszárok
ebben a négyszögben mozogtak.
A két sebesültet Mózes a főtáborban tartotta, de nem elégedett
meg a két sebesült és Báthory istápolásával, naponta ellovagolt
a Szlávától kapott két magyar huszárral Wejher táborába, ahol
segített a kirurgusoknak. Figyelte a munkájukat, és egyre
elismerőbben tekintett rájuk, mert ezek a német tábori sebészek
egészen jól értettek a lőtt és vágott sebek kezeléséhez. Július
utolsó napján is éppen hozzájuk igyekezett, amikor meglátta,
hogy Bucella, Báthory hivatalos udvari orvosa is a kirurgusok
sátrai között forgolódik. Az olasz éles szeme azonnal kiszúrta a
atal erdélyit, akinek lúdbőrözni kezdett a háta az olasz szúrós
szemétől. Mózsi segíteni érkezett, de elő sem vette
sebészszerszámait. Miután nem volt borbélyengedélye és orvosi
végzettsége sem, félt, hogy Bucella feljelenti, ha meglátja, mivel
foglalatoskodik. Bár tudta, hogy a háború törvényei mások, és
Báthory védelmében is bízhatott, mégsem akart kockáztatni.
Miután Bucella csak nem akart eltakarodni – nem segített a
kirurgusoknak, csak tanácsokkal látta el őket Mózsi aznap
semmit sem tehetett, de másnap ismét kiment a Laternával
szembeni sánctáborba. A kirurgusok négyen voltak, ő egy Hans
Meyer nevű ckóhoz ment oda, vele volt a legjobb viszonyban,
és ő beszélt a legjobban lengyelül. Nemcsak emiatt került jó
viszonyba vele, hanem azért is, mert a nagydarab fér
emlékeztette Mihály sebészmesterre, aki annak idején a
szentpáli csatában olyan sok mindenre kitanította. Hans is úgy
nézett ki, mint egy hegyomlás, hatalmas mellkasán csak úgy
feszült a véres bőrköténye, és nyár közepén ő sem viselt a kötény
alatt semmit a felsőtestén. Karján csak úgy dagadtak az izmok,
különös volt, hogy ez az ormótlan ember milyen ügyesen bánik
a tűvel, cérnával és orvosi szikével. Hans azonban Mihállyal
ellentétben kedves, szinte gyermekien együgyű arccal tekintett
a világra, rövidlátó halványkék szeme mindig mosolygott, és
olyan türelmes volt, akár egy méla ökör.
– Hans mester – írta egy papírra Mózsi –, tegnap láttam Bucellát
nálatok. Mit akart?
– Jó, hogy volt annyi eszed, hogy nem jöttél ide. Utánad
szimatolt, kérdezősködött, és megfenyegetett, ha hagyunk
borbélymunkát végezni, minket is feljelent, mert tudjuk meg,
neked csak gyógyszerészi végzettséged van, kirurgusi nincs, így
kuruzslónak számítasz.
– Mit válaszoltatok erre? – fehéredett el Mózsi arca.
Kis híján könny szökött a szemébe, mert nehezen viselte az
igazságtalanságot és az emberi rosszindulatot. Tudta, miért
gyűlöli Bucella, de itt másról is szó volt. Mózsi naponta sok-sok
terhet vett le a többi sebész válláról. Becsülték is érte, látták,
milyen ügyesen dolgozik. Bucella irigységével sokaknak ártott,
ezt nem tudta megbocsájtani a gőgös orvosnak.
– Semmit – felelte Hans. – Letagadtunk mindent. Azt
mondtam neki, csak orvosságot hozol, gyógyfüves kencéket és
pakolásokat készítesz a gyógyulóknak, fájdalomcsillapító
főzetekkel itatod a rászorulókat, és mindezt ingyen teszed.
Megkérdeztük, beállna-e segíteni, vagy legalábbis hasznossá
tenné-e magát, hozzád hasonlóan. A füle botját sem mozdította.
Ahogy elmentél, ő sem maradt tovább.
Ezen jót mulattak, majd Mózsi megint elkomolyodott.
– Hogyan tovább? Miként döntöttetek velem kapcsolatban?
– A többiek véleménye is az, hogy Bucella csak egy szarevő
orvos, annyiba se vesszük, mint a légypiszkot. Gyere bátran, és
segíts, legfeljebb állítsd ki az útra az egyik emberedet, hogy
amennyiben feltűnik Bucella, gyelmeztethessen.

Wejher elkészült a kikötőt védő sánccal, és augusztus végén

újabb rohamra adott parancsot a király.
Megnehezítette a dolgukat, hogy kelet felől nem támadhattak,
mert a Visztula és a tenger közötti keskeny terület alkalmatlan
volt a felvonulásra, ezt már kétszer megtapasztalták. Így csak a
folyón túlról indíthattak támadást a Laterna ellen.
Így aztán maradt a másik út: tűz alatt tartani a Visztula
túlpartján lévő ágyúállásokból az erődöt, és egy támadás esetén
hajókkal átvinni a túlpartra annyi embert, amennyit csak lehet.
 Báthory átcsoportosította az összes ostromágyút a Laternával
szemben, Kristó al együtt, bár akkor már Nagy Bertalan
visszavette a parancsnokságot. Napokon keresztül lőtték a
világítótornyot, sikerült is ledönteni, ám a körülötte lévő
erődben, a nagyjából ötszáz védőben, akik föld alatti termekben
vészelték át az ágyúzást, sok kár nem esett. Akkor gyalogsági
támadás kezdődött, ám Wejher gyalogságát visszaverték a
védők, miközben a dánok északról, a gdańskiak pedig délről,
hajókról nyugtalanították a támadókat.
Wejher augusztus 23-án észrevette, hogy maga Johann von
Kölln is megérkezett egy gdański hajóval az erődbe, és ezt jó
jelnek vette, mert úgy gondolta, a főparancsnok azért jöhetett,
mert a védők lelke meggyengült. Azonnal még erősebb tüzérségi
attakot vezényelt, és egész nap, még éjjel is folyamatosan
dörögtek az ágyúk. Másnap gyalogsági rohamot indított, és bár
az áttörés elmaradt, Von Köllnt muskétagolyó érte, sietve hajóra
rakták, a városba vitték, de néhány napon belül belehalt
sebesülésébe. Farensbach, a lovasság parancsnoka jobban járt,
bár ő is súlyos sebet kapott, legalább életben maradt.

Az utolsó nagy nekirugaszkodást is Wejher vezényelte le még

szeptember elején, de ez sem hozta meg a várt sikert, sőt
megalázó kudarc lett a vége.
Wejher azt találta ki, hogy hajóhidat ver a világítótorony
lőtávolán kívül, hogy gyalogságával át tudjon kelni a folyón, és
frontális támadást intézzen a Laterna ellen, amely úgy nézett ki
szétlőtt tornyával, mint valami ősrégi tűzvész pusztította
romhalmaz. A külső falgyűrű azonban még állt, a védők és az
ágyúik száma lehetségessé tette az ellenállás folytatását.
Wejher értett a folyami és a tengeri hadviseléshez is. A folyón
felhozatott minden csónakot és sajkát, amit csak
elrekvirálhatott a Visztula ezen szakaszán, és a mellékfolyókon,
aztán kötelekkel és láncokkal egymáshoz erősítette azokat, és
két sor pallót helyezett el rajtuk, hogy a gyalogság könnyen
átlábalhasson az ingó alkotmányon.

A munkát két éjjel elvégezték, de a gdańskiaknak nem tetszett,

amit láttak, és amint tehették, hajókat küldtek ellene a városból.
Először próbálták felgyújtani, de Wejher muskétásokkal és a
kiesebb ágyúkkal elijesztette őket. A harmadik éjszaka azonban,
kihasználva, hogy esik az eső, több kisebb evezős bárkával
támadták meg a hajóhidat, sikerült a köteleket és a láncokat
átvágniuk, és több darabra szétzilálni az alkotmányt, amely szép
csöndesen elsodródott.
Miközben Wejher a Laternánál próbálta eldönteni az
ostromot, a gdańskiak merész lépésre szánták rá magukat.
Megpróbálták elfoglalni Elblągot, azt a várost, amely a legtöbb
borsot törte az orruk alá Báthory pártján. Elbląg szerette volna
átvenni Gdańsk szerepét, de fekvése kedvezőtlenebb volt.
Merész tervet eszeltek ki, hogy egyszer és mindenkorra
megszüntessék a gdańskiak földrajzi előnyeit.
A Visztula délről, szinte nyílegyenesen hömpölygött a tenger
felé, de nagyjából egy mérföldnyire a tengertől fő ága élesen
balra, nyugati irányba kanyarodott, és ez a folyóág kerülte meg
északon Gdańskot, majd a városon keresztül ömlött bele a
szabályozott Motława és a Radunia.
Elbląg Gdańsktól keletre feküdt, mintegy nyolc mérföldre,
egynapi járóföldre, de vízi úton is megközelíthető volt, ugyanis
a Visztula másik ága, amelyet Szkarpawának neveztek, keleti
irányba fordult, és egy lagúnába ömlött. Ebbe a lagúnába,
amelyet a Visztula lagúnájának neveztek a helyiek, ömlött a
Visztula egy másik mellékága, a Nogat folyó. A Nogat jóval
délebbre vált el északkeleti irányban a folyó fő ágától, és
átkanyargott Malbork városán, majd Elblągtól néhány ezer
lépésnyire folydogált a lagúna felé. Ez a hatalmas, tószerű, sós
vízzel kevert édesvízű, sekély, mocsaras terület nem volt
összeköttetésben a tengerrel: egy valószínűtlenül hosszú és
keskeny, a németek által Neringnek vagy Nerhingnek nevezett
földnyelv választotta el a nyílt tengertől. Ennek a földnyelvnek,
amit a lengyelek a Visztula nyársának neveztek, csupán a
legtávolabbi, keleti részén volt egy keskeny átjáró, éppen
Königsbergnél, amely kikötőváros a porosz herceg alá tartozott,
és a kereskedelmi vámok hasznát ő fölözte le. Báthory meg akart
egyezni a herceggel, pontosabban a mélabúba esett herceg
feleségével és udvarával, hogy a kereskedelmi vámok felét adják
a kincstárnak, hiszen a nyereségük nagy része a lengyel
kivitelből származott. Erre nem voltak hajlandóak.
Éppen azért kapott Báthory a brandenburgi őrgróf ajánlatán,
mert meg akarta törni a porosz hercegség monopóliumait.
Az elblągiak, akik rengeteget segítettek a királynak hajóikkal,
azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy rekesszék el a Visztula
nyugati ágát, ezzel megfosztva Gdańskot természetes vízi
útjától, és a lengyel földet éltető nagy folyam keleti ágára
helyezzék át a folyami kereskedelmet és a tengeri kikötőt.
Viszont a Neringgel is kezdeni kellett valamit, mert hatalmas
kerülőt jelentett elhajózni a königsbergi átjáró felé, ezért arra
biztatták a királyt, vágassa át közvetlenül Elbląg felett a Nering
földnyelvét, és hozzon létre egy új, mesterséges átjárót.
Amikor a szenátus értesült erről, több lengyel főnemes is csak
nevetett, mert tudták, mindez akkora vállalkozás, amely
rettentő sok időt és pénzt emésztene fel, ráadásul az új kikötő és
tartozékainak kiépítése is igen drága mulatságnak tűnt. Elbląg
állta volna ugyan a költségek egy részét, de a terhek a király
vállát nyomták volna inkább. Báthory Zamoyski tanácsára úgy
döntött, Bekes Gáspárt küldi a Neringhez, hogy vegye
szemügyre, lehetséges-e a vállalkozás. Bekes, aki átvette a
lengyel huszárság főparancsnoki tisztét, Szláva és Bartek két
kompániáját vitte magával a vállalkozásra.
 A helyiek tanácsára útjuk nagy részét a tengerparton tették
meg. Szláva csak bámult, amint egész nap a végtelen víz partján
ügettek, és lestek a magyarok is, akik látták már a tengert
Gdańsknál, de most egész nap a nyílt víz partján menetelve
érezték meg igazán végtelenségét. Elérték a földnyelvet,
haladtak rajta fél mérföldet, és megnézték a tengeri, illetve a
lagúna felőli oldalát is. A földnyelv homokos volt, a gerince nem
túl magasan haladt végig, és fák, bokrok fedték. A szélessége
nem lehetett több kétezer lépésnél.
Bekes a két hadnagyra nézett.
– Mit gondoltok?
– Nehéz ügy – vakarta meg a tarkóját Bartek. – Rengeteg
ember, rengeteg munka. Nem vagyok hadmérnök, de a
kivitelezés és a tervezés sem egyszerű feladat. A fenék
kimélyítését a csatorna két végén hajókról kellene elvégezni,
hogy a medret elég mélyre alakítsuk a tengerjáró hajók számára.
– A hadmérnökök csodákra képesek – legyintett Bekes. – A
kérdés az, mennyi idő, fáradság és ember kell mindehhez,
vagyis mennyi pénzbe kerülne?
– Legalább ezer munkás, és két év – becsülte meg Szláva. –
Gdańsk pedig itt van egy köpésre, kiépítve mindennel, ami a
kereskedelemhez fontos.
– Így gondolom én is – bólintott Bekes. – Csak Elbląggal
tennénk jót, átvennék Gdańsk helyét. Valljuk be, a régiek nem
voltak hülyék, nem véletlenül telepedtek le ott, ahol. Gdańsk
fekvésével Elbląg és ez a mocsaras lagúna nem vetekedhet.
– Mit mondunk hát Báthorynak? – kérdezte Bartek.
– Azt, hogy a szenátorok nem véletlenül nevettek az elblągiak
ötletén – válaszolta Bekes. – Nem javasoljuk ezt a tervet, amely
hosszadalmas, és felettébb drága mulatság. Elbląg elégedjen
meg újonnan szerzett jogaival, meg azzal, hogy a király ezt a
várost tette az angol kereskedelem központjává. Hallottam,
angol kereskedőknek engedélyt adott, hogy letelepedjenek a
városban, cserébe annyit kért Erzsébet királynőtől, hogy
ugyanezen jogokat a lengyel kereskedők is élvezzék angol
földön.

Bekes csapatával visszatért a király táborába, és a gdańskiak

éppen akkor döntöttek úgy, hogy ellenlábasuknak, a számukra
már így is rettenetes károkat okozó Elblągnak kamatostul
meg zetnek. Egy éjszaka felszereltek tucatnyi vitorlást,
amelyeket megraktak skót gyalogosokkal, és könnyű
csataágyúkkal, majd az éjszaka sötétjében elindultak, hogy
rajtaüssenek Elblągon. Csak a vakszerencsének köszönhető,
hogy a király még idejében értesült a gdańskiak újabb
csala ntaságáról. Hajnalban egy lovasjárőr vette észre a
gályákat, amint éppen jobbra kanyarodnak a Visztula torkolatát
követően, és a parttal párhuzamosan siklanak Königsberg felé.
Báthory, ahogy hírt kapott a hajóhadról, azonnal összehívta a
haditanácsot. Bekes, Wejher, Stanisław Kostka, Jan Zborowski és
Firlej voltak csak jelen.
– Hová mehetnek? – tette fel a király a kérdést. – Úgy hírlik,
legalább négyszáz ember. Az már nagy kárt képes okozni, bármi
legyen is a céljuk.
– Szerintem csak Elbląg lehet a cél – mondta Firlej. –
Meglepetésszerűen áttörnek Königsbergél a Visztula nyársán, és
rövid úton a város alatt teremhetnek. Ekkora erővel egy
rajtaütéssel elfoglalhatják és kifoszthatják. Nem hiszem, hogy
egyéb céljuk is lenne.
Mindenki egyetértett. Báthory is így látta.
– A könnyűlovasságunk megelőzheti őket, ha azonnal indul,
és a otta nem kap jó szelet – mondta Zborowski.
– Igen, Bekes azonnal induljon a csapataival – adta ki a
parancsot Zamoyski. – Küldjünk futárokat Elblągba, hogy
készüljenek fel a rajtaütésre.
Bekes Báthoryra nézett.
 – Hány katonát vihetek, uram?
– Háromszáz huszár elég lesz! Azonnal nyergeltess!
Úsztassatok át a folyón, ne kerüljétek meg délről a várost, mert
akkor elkéstek. Igyekezzünk, nem szeretném, ha az elblągiak
rajtavesztenének a korona iránti hűségükön!
Bekes megfúvatta a kürtöket, és egybehívta a lovasság
hadnagyait. Bartek és Szláva lovasait is maga mellé vette, a
legmegbízhatóbb háromszáz embert válogatta ki.
Egy térképet álltak körül, azon mutatta meg a többieknek,
mivel állnak szemben. Bekes megkérdezte Firlejt, mennyi az
esélyük, hogy megelőzzék a hajókat. A tapasztalt porosz hajós
húzta a száját, ntorgott. Szerinte a legjobb esetben is egyszerre
érkeznek Elbląg alá. Nagyon meg kell hajtani a paripákat, vélte.
Firlej elmagyarázta Bekesnek, hogy a gdański hajók
valószínűleg bemerészkednek a lagúnából a Nogatra, amelyen
már csak néhány órát kellett megtenniük, hogy Elbląg közelébe
jussanak. Onnan már gyalogosan, egy-két órás meneteléssel
elérhetik a várost, és rajtaüthetnek, ha nem érkezik még a király
lovassága.
Úgy számoltak, a gályák a következő hajnalra érik el Elblągot,
és kénytelenek lesznek azonnal támadni, mert nappal nem
bújhatnak el a jókora hajók a keskeny folyó partjainak
csalitosában.
– Azonnal nyergeltessenek, tiszt urak – mondta Bekes pattogó
hangon. – Két napra való élelmet hozzanak, elégséges karabélyt,
pisztolyt és lőport vételezzenek. A köpenyen és pokrócon kívül
nem viszünk mást. Fél óra múlva legyenek útrakészen!
A kis sereg villámsebesen hagyta el a Gdańsk alatti tábort,
átkelt a Visztulán, majd a Szkarpawa melletti úton robogott
előre. Bekes előőrsöt küldött ki, hátha meglátják a hajókat, de
nem akadtak a nyomukra. Estefelé átváltottak a Nogat
partjához, amely néhány ezer lépésnyire, majdnem
párhuzamosan szaladt a lagúna felé.
 Éjfél után két órával az előőrs lóhalálában tért vissza hozzájuk,
és egy atal lengyel tizedes kipirult arccal adta Bekes tudtára,
hogy az ellenséges otta már a Nogaton horgonyzik.
– Megelőztek minket – mondta Bekes szikrázó szemmel. –
Remélem, futárjaink előbb értek a városba, és a várnagyot nem
érte váratlanul a támadás.
Amint ezeket a szavakat kimondta a kapitány, kelet felől
ágyúlövéseket, fegyverzajt hozott feléjük a lenge szellő, majd
hirtelen világosodni kezdett az ég alja, mintha virradna. A
katonák jól tudták, nem a hajnalhasadást látják, hanem a vörös
kakast a házak tetején.
Bekes nem teketóriázott, azonnal a vízpartra kormányozta
hátasát. Néhány perc múlva az összes lovas csuromvizesen
kapaszkodott ki a Nogat túlpartján. Az átkelés könnyed fürdőzés
volt a jóval szélesebb Visztulához képest: a Szkarpawa és a Nogat
szélessége nem haladta meg a húsz ölt sehol sem.
A háromszáz könnyűlovas néma csendben vágtázott át a
kísértetiesnek ható, tejfehér párába burkolódzó folyóparti
mezőkön, és egy óra harmada sem telt el, mire megálltak az
utolsó előttük tornyosuló akadály előtt, ami elválasztotta őket a
várostól: egy kis csatornához értek, amelyet ugyanúgy
neveztek, mint a települést.
A lovasság néma csendben fejlődött fel, közben meglátta
maga előtt Elbląg feldúlt elővárosát. A házak lángokban álltak,
és közöttük dévaj kedvükben tobzódó skót zsoldosok futkostak
zsákmányra éhesen, éppen a fosztogatással voltak elfoglalva. A
látottak alapján harcra nem került sor, a futár idejében
érkezhetett, az elővárosiak még bemenekülhettek a városfalak
mögé, igaz, ingóságaikat maguk mögött kellett hagyniuk,
csupán pőre életüket menthették.
A falakról kósza lövések hallatszottak, a századnyi katona,
kiegészülve a városi polgárőrséggel mind a falakon volt, és a
mellvédről tüzelt a támadókra.
 A királyi lovasságot még nem láthatták meg, eltakarta őket az
éj sötétje, és a tűz fénye is elvakította a skótokat.
– Csak okosan! – mondta Bekes a körülötte állóknak. Azok
továbbadták intelmeit. – Csapjunk közéjük, a meglepetés
erejével elsodorhatjuk őket. Előbb a karabély és a pisztoly, aztán
jöhet a lándzsa és a szablya. Ne engedjétek beszorítani
magatokat, mert leszednek a lóról! Végignyargaljuk az utcákat,
aztán fordulunk, és vissza! Ha kisöpörtük őket a házak közül,
csak a partig üldözzük őket, aztán hadd fussanak!
Azzal hátasával belépdelt a csatorna fövenyéről a vízbe. A
háromszáz lovas síri csendben követte, csupán a fegyverek
egymáshoz koccanó zöreje és a lovak horkantása árulhatta
volna el őket, de a prédálás hangzavara jóval erősebb volt ennél.
Hamarosan a túlparton evickéltek ki a vízből, majd rendezve
soraikat rázúdultak a tüzek fényétől pokoli látványt nyújtó
elővárosra.
A skótok előbb hallották meg őket: ezerkétszáz patkó
dübörgött a köveken. Döbbenten álltak meg, és szinte földbe
gyökeredzett lábbal bámulták a feléjük özönlő fergeteget.
Szláva és Bartek lovasai egymás mellett vágtattak a
jobbszárnyon. Kőhajításnyira robogott egymástól a két
hadnagy, Szláva a barátja felé intett a karabélyával, és idegesen
rámosolygott. Szláva gyomrában félelem bujkált, mint minden
csata előtt. Megszokta már ezt az érzést, és akkor lett volna
nyugtalan, ha egyszer elmarad. Karja szinte bizsergett, és úgy
érezte, mintha az idő teljesen másként telne. Kívülről látta
önmagát és az őt körülvevő világot.
Párás meleg volt, és Szláva érezte, hogy arcán, hátán patakzik
a verejték. Ruhája még meg sem száradt a folyón történő átkelés
után. A meleg ellenére megborzongott.
Szláva baljával a kantárt fogta, míg karabélyát jobbjával
emelte, és találomra egy hatalmas skót mellkasát vette célba. A
ckó húszlépésnyire lehetett, a lövés a vállán találta el, az ereje
megpenderítette, és egy égő ház falához lódította. A tetőről
lehulló zsarátnokok meggyújtották a sipkáját és a haját, őrülten
ordítva próbálta eloltani, de nem sikerült, és megvakulva
rohant a lovasok elé, akik halálra tiporták.
Szláva a pisztolya után nyúlt, és leterített még egy skótot,
aztán a dárdáját kapta kézbe, amely egy bőrszíjon, hátán átvetve
le egett eddig. Szakszerű mozdulattal fogta a hóna alá,
megcélzott egy menekülőt, és a lapockái közé döfött. A
szerencsétlen éppen abban a pillanatban nézett hátra
üldözőjére, és rémült, égkék szeme összeakadt a lengyelével.
Szláva sok embert küldött már a másvilágra, de tudta, ezt a
tekintetet soha nem felejti majd el.
A lendület tovább vitte, próbálta kihúzni a haláltusáját vívó
skótból a lándzsát, ám a hegye beakadhatott a bordák közé,
mert meg sem mozdult. Elengedte hát a nyelet, és csákányát
kapta a kezébe. Hirtelen fordított egyet a lován, mert egy skót az
állat szügye felé szúrt a spádéjával. Nem érte el, viszont a
csákány lesújtott a pajzsára, átszakította, és sebet ejtett a
homlokán. Szláva tudta, hogy az ütés nem halálos. A skót
aléltan összecsuklott. Következő ellenfelét kereste, de a skót
gyalogság, szokásával ellentétben hanyatt-homlok menekülni
kezdett, itt nyoma sem volt a Laternánál tapasztalt szervezett
visszavonulásnak.
Még csak most értek át az égő elővároson, és Szláva jelt adott
az embereinek, hogy fordítsák meg a lovaikat. Szemével
Barteket kereste, és megnyugodott, amikor barátja a
szablyájával integetett felé. Közben eljutott füléig az
örömujjongás. A városfalakon lévő sokaság percek óta a király
lovasait éltette.
Bekes parancsára visszafelé is átrobogtak az égő házak közötti
utcákon, de ellenséget alig találtak. A skótok fele
összekaszabolva feküdt saját vérébe fagyva, a maradék pedig
éppen azon volt, miképpen ússza át a csatornát, és jusson el a
Nogaton horgonyzó hajóhadig.
Bekes is kiért az aprócska folyó partjára, elégedetten rendelte
magához hadnagyait a kürtösével. Tisztje szavaiból kiderült,
hogy egyetlen embert sem vesztettek, csupán húsz könnyebb
sebesültjük volt.
– Remek. Számoljátok meg a skót halottakat, a sebesülteket
szedjétek össze, a kirurgusok lássák el azokat is, magunkkal
visszük őket. Amint lehet, forduljunk be a városba, remélem, a
polgárok kitesznek magukért. Pihenő, aztán holnap reggel
indulunk vissza. Bartek, két embert készíts fel, levelet visznek a
királynak.

Így esett, hogy a gdańskiak utolsó nagy nekibuzdulása is

elbukott, igaz, a királyi sereg sem ért el semmit, és a helyzet
továbbra is megoldatlan maradt. Elérkezett a szeptember, és a
nemesek, akik gyors győzelmet és nagy hadizsákmányt
remélték, elégedetlenkedni kezdtek. Ugyanakkor úgy hírlett, a
városban is egyre feszültebb a helyzet, a köznép türelmetlen, de
már a zsoldoskatonák is kezdtek hozzájuk húzni, főként Von
Kölln halála óta.
Ekkor azonban megérkeztek a brandenburgi őrgróf és az őt
pártfogoló német fejedelmek követei, akik Malborkba siettek,
ugyanis Báthory a Gdańsk alatti ostrom állása miatt
elégedetlenül és türelmetlenül odahagyta a csatateret.
A király Malbork várában, szenátorai gyűrűjében fogadta a
német küldöttséget.
A követek, szám szerint hatan, fekete hollóként léptek a király
elé: mindannyian szikár lutheránusok, szigorú arcú fér ak
voltak, akik vallási lázban égtek, az újhitűek szent
meggyőződésével saját igazságukban. Mindenféle cicomát
nélkülözve, fekete ruhában vonultak be, csupán brüggei
csipkegallérjaik luxusa és fegyvereik ékkövei mutatták úri
mivoltukat. Szószólójuk egy nyársat nyelt, ösztövér fér ember
volt, a neve Von Heyden, a királlyal egykorú nemes, akit
kitaníthattak, mert nem németül szólalt meg, hanem latinul.
– Felség, Brandenburgi György őrgróf úr nevében jöttem, hogy
az egyezséget, amelyet hónapok óta csiszolgatnak
diplomatáitok, végre nyélbe üssük.
– Elfogadtátok hát utolsó kívánságainkat is? – kérdezte
Báthory, és intett Zamoyskinak, hogy vegye át a levelet, és
olvassa fel. Jelen volt a szenátorok többsége is, ami fontos volt,
mert a szejm elé már a nagyurakkal egyetértve továbbíthatták
az ügyet. Az alkancellár felolvasta a brandenburgi őrgróf levelét,
amely minden lényeges pontban egyezett a lengyelek
akaratával.
Báthory elégedetten nézett az urakra.
– Szenátorok, a szejm elé vihetjük a kérdést. Vagy van
valakinek ellenvetése?
Senki sem szólalt fel. A kétszázezer arany, amit az őrgróf
felajánlott a porosz herceg feletti gyámságért, önmagában is
erős érvnek tűnt. A hatalmas összeg mellett az őrgróf
megígérte, hogy a szejm előtt hűbéresküt tesz a lengyel
koronára, ezért cserébe Albert herceg feletti gyámságát elismeri
a király, de örökletes jogot nem szerez a terület felett. Albert
herceg halála esetén viszont a porosz uralkodói cím azonnal
átszáll rá.
Miután a lengyelek semmilyen egyéb feltétellel nem
rukkoltak elő, a kihallgatás barátságosan ért véget, majd
hatalmas lakomába csapott át a malborki vár nagy
lovagtermében. A király – szokásával ellentétben – sokat evett,
még többet ivott, majd bő két óra elteltével magával vitte belső
szobájába Von Heydent, és Zamoyskival együtt, hármasban
kezdtek tanácskozni.
Báthory nem köntörfalazott sokat, a lényegre tért.
 – Azért kérettelek ide, mert volna még egy ügy, amiben a
követség segítségét kérném. – A német, aki kapatos volt ugyan,
de ura gondolatait sejtve, ravaszul elmosolyodott. – Gyanítom,
miféle ügy lehet az.
– Tudtam, hogy éles az eszed. Ha már itt van négy német
tartomány képviselője, és közülük kettő választófejedelmi
küldött, igazán segíthetnétek lezárni ezt a rettenetes gdański
rebelliót! Rengeteg fejfájást okozott nekem ez a város, és
rengeteg pénzbe meg időbe telt ez az értelmetlen háborúság.
Ideje volna véget vetni neki. Kémeimtől tudom, hogy a város
sem szeretné kevésbé a megegyezést, de oktalan gőgjük és az
ellenem táplált bizalmatlanság gátat vet a józan észnek. Rátok
viszont biztosan hallgatnának.
A követ arcáról eltűnt a mosoly, komolyan válaszolt.
– Felség, kérésed máris nyitott fülekre talált. A tartományurak
a gdański helyzetről is beszéltek, mielőtt elindítottak volna
bennünket. Ugyanúgy aggódnak, mint te, uram. Félnek, hogy
kárunkra megerősödik a dán és a svéd befolyás a porosz
hercegségben, nem beszélve a muszkák szándékairól. Nem
kertelek, uram: az északi német fejedelmek érdekei azt kívánják,
hogy Lengyelország legyen elég megingathatatlan ahhoz, hogy
ezekkel a hatalmakkal szemben erőt tudjon felmutatni. A
gdański háború viszont éppen ennek szab gátat. Tehát lezárása
uraink érdeke is.
– Kiválóan hangzik – mondta elégedetten a király. –
Gondolom, javasolni is tudsz valamit, ha ennyire felkészülten
érkeztél.
A követ megint elmosolyodott, és jelezte, hogy igen.

Ugyanebben az időben vészterhes hírek érkeztek Volhíniából,

ahol a tatárok ismét betörtek a lengyel földekre, és csak
Stanisław Włodek hetmannak volt köszönhető, hogy
meggátolta rablóhadjáratukat, mert időben észlelte és
megállította betörésüket. Báthory attól tartott, a muszkák keze
lehet a dologban, mert miközben a tatárok délkeleten
mozgolódtak, IV. Iván a gdański rebelliót kihasználva
csapatokat küldött Livóniába, hogy újabb területeket marjon el
a lengyel–litván állam északkeleti, gyengén védett és alig lakott
területeiből. Báthory megígérte esküjében, hogy megvédi
Livóniát, sőt a már elfoglalt területeket is visszaszerzi. Most
pedig ott tartott, hogy ezt az ígéretét nemhogy nem tudja
teljesíteni, de még több területet is elveszít a határvidéken.
Szeptember közepén csatakos lovakon a végkimerülésig
fáradt litván futárok érkeztek Mikołaj Radziwiłłtól, a wilnói
vajdától. A két lovas komor képén látszott, hogy nem hoztak jó
híreket. Zamoyski egyenesen a királyhoz vitte őket.
A futárokat nem küldték ki a szobából, miután átadták a
levelet, mert Zamoyski tudta, hogy Báthory néha szóban is
kikérdezi a hírhozókat személyes tapasztalataikról, útjukról.
Ezek köznemesek voltak, és egyikük sem látszott ostobának.
Zamoyski maga bontotta fel és olvasta el a levelet
fennhangon. A tartalma borzalmas volt, még az ő kemény
katonakezében is megremegett a papír, a két litván pedig a
könnyeivel küszködött.
Radziwiłł Wenden elfoglalásáról számolt be. A várost maga
Iván cár fogta körbe harmincezer katonájával, és miután
elfoglalta, a lakóit kegyetlenül megkínoztatta és megölette.
Nem maradt életben senki, csupán a nemesi családok, akik
mintegy háromszázan a kegyetlenkedés hírére bevették
magukat a város régi, még a livón kardtestvérek30 által épített
ősi fellegvárába. Miután nem akarták megadni magukat, és
látták, hogy rövidesen beveszik a várat, aláaknázták a
lovagtermet, és magukkal együtt felrobbantották.
Wenden, ez az ősi város tehát teljességgel elpusztult, csakúgy,
mint számos egyéb település, amelyeket a hatalmas orosz
haderő szétzúzott. Iván elfoglalta Marienhaust, Rzezycát,
Lucynt, Dyneburgot31 és Kokenhausent is. Csak a svéd hajóhad
narwai32 bombázásának híre állította meg, és voltaképpen csak
Riga és környéke úszta meg az orosz hadjárat rémtetteit.
– Magatok is jártatok az elpusztított vidéken? – fordult a
futárokhoz a király.
Az egyik, egy magas, értelmes tekintetű ckó válaszolt,
érthető latinsággal.
– Felséges uram, igen! Radziwiłł vajda úr ának a csapatával
voltunk. Krzysztof mintegy ezer lovasával zargatta dél felől a
muszka előrenyomulást. A saját szemünkkel láttuk a felperzselt
falvakat, városokat és a rengeteg holttestet. Sokakat nyársra
húzva lassú tűzön sütögettek, a szerencsésebbeket karóba
húzták. A nőket megerőszakolták és megölték. Hatalmas
vérfürdőt rendeztek.
– Mit tett ez ellen Magnus király? – kérdezte Báthory a király
szót gúnyosan ejtve.
Zamoyski már hónapokkal korábban felvilágosította, mit kell
megtudnia erről az úgynevezett livón királyról, Magnusról, aki a
dán király, II. Frigyes öccse volt, és a cár csupán felhasználta,
hogy Livóniát könnyebben megkaparinthassa. Az egyik
unokahúgát, Marja hercegnőt férjhez adta Magnushoz 1570-
ben, ő pedig az oroszok segítségével átvette a hatalmat e terület
felett. Hét éve „uralkodott” immár ez a renegát herceg, most
azonban bajba került, mert bátyja elfoglalt néhány várost az
oroszoktól. Ez váltotta ki Iván haragját.
A köznemes kiértette a gúnyt a kérdésből, és tudta, hogy a
király ismeri Magnus viszonyát Iván cárral.
– Úgy tudom, felség – mondta a litván –, hogy Magnus
Wenden kapui előtt hódolt Iván előtt, térden állva könyörgött a
cárnak, hogy kegyelmezzen meg neki és a népének. Állítólag a
cár már hajlott volna a békére, amikor ágyúlövés dördült,
emiatt aztán Iván a bosszú mellett döntött, és kiadta a
parancsot a város elpusztítására, Magnust pedig magánál
tartotta.
– Értem. Most menjetek, pihenjetek, két nap múlva indultok el
a válaszommal a vajdához.
A két litván távozott, Báthory komoran szólt az
alkancellárhoz.
– Tudtam, hogy a livón kérdést előbb-utóbb meg kell
oldanom, de reménykedtem, hogy lesz egy-két évem a
felkészülésre. A dán király már megint beleköpött a levesünkbe!
Támogatja Gdańskot ellenünk, ezzel az ostoba agressziójával
pedig felhergelte a cárt. Te érted ezt? Hogy lehet valaki ennyire
hülye? Mégis, miért jó neki, ha minket gyengít, és az orosz
medvét erősíti?
Zamoyski széttárta a karját.
– Valóban nehéz ép ésszel felfogni a dánok lépéseit. Minket
valószínűleg veszedelmesebbnek tartanak, mint a távolabbi
orosz medvét. Mit tegyünk? A szenátus és a szejm elé viszed a
kérdést?
– Tehetek mást? – nevetett fel komoran a király. – De előbb
beszéljük meg, mit tegyünk, és mivel menjünk a tanácsba.
Mondd, ez a Radziwiłł milyen ember?
– Tehetséges katona és jó politikus, felség – válaszolta
Zamoyski. – A litván nagymarsall még Grzegorz Chodkiewitz, de
öreg és beteges. Képtelen lenne elvezetni a litván sereget. Igaz,
Mikołaj sem atal már, közelebb van a hetvenhez, de rendkívül
energikus.
– Tehát Radziwiłł kinevezését terjesztem a szenátorok elé. Meg
kell hirdetni a litván nemesi felkelést. Össze kell szednie annyi
katonát, amennyit csak tud, és még az ősszel ellentámadást
indít Livóniában. Biztatjuk a litvánokat, hogy tartsanak ki, és
megígérem nekik, hogy amint tudok, teljes erőmmel a muszka
ellen fordulok.
 – Jó döntés, uram – hajtott fejet az alkancellár. – Ha szabad
megjegyeznem, mielőbb vegyük fel a kapcsolatot a svéd
királlyal.
– Igaz! – derült fel a király kedve. – III. János ebben a kérdésben
szövetségesünk lesz! Küldj hozzá levelet egy tekintélyes
követtel, és küldjünk külön levelet a feleségének, Katalinnak is.
Remélem, megszólal benne a Jagelló-vér33, és támogat majd.

Báthory elrendezte a brandenburgi gyámság dolgát, majd egész

hadseregét kivonta Gdańsk alól, és rövidesen a német követek
megkezdték a tárgyalásokat a városban.
Ekkor engedte el udvarából Balassit, akinek végre rendeznie
lehetett ügyes-bajos dolgait Magyarországon, és bár szívesebben
maradt volna a királynál, Rudolf király parancsára hazaindult,
hogy számot adjon tetteiről, egyúttal rendezni remélte
örökségének dolgát, hiszen nemrégiben apja, aki ellen
felségsértési per folyt, meghalt, birtokait – liptóújvári uradalma
kivételével – a korona lefoglalta.
Szláva lovasai társaságában Malborkban pihente ki az utóbbi
hónapok csatáinak fáradalmait. Mindenki kisebb-nagyobb
sebeit ápolgatta, felszerelésüket javítgatták, lovaikat
babusgatták. Az állatok horpasza jelentősen leapadt a rengeteg
portyától. Fáradtak voltak, de kicsattantak az erőtől és
egészségtől. Szláva azért imádkozott, hogy mielőbb zárják le a
háborút, mert nagyon húzott már a szíve Krakkó felé, csakúgy,
mint Kristófnak, aki szerette volna még az ősszel oltárhoz
vezetni Katarzynát.
A király szabadságot adott Kristófnak és Szlávának, és kiadta
a parancsot katonái nagy részének is, hogy vonuljanak téli
pihenőre. Mégsem alakultak ilyen jól a dolgok, kénytelen volt
meggondolni magát, és a gdański hadjáratot épphogy kipihenő
lovassága új parancsot kapott: irány a keleti határvidék, ahol
meg kellett fékezni a tatár hordákat.
Bartek hadnagy és Szláva szomorúan búcsúztak Mózsitól és
Kristóftól. Utóbbi a tüzérséghez tartozott, ezért valóban
hazamehetett télire.
Szláva vaskos levelet és néhány bőrbe csomagolt tárgyat
nyújtott át barátjának. Az előbbi kettőt Sárának küldte, az
utóbbit Kristóf és leendő hitvese kapta, de csak az esküvő után
nyithatta ki.
Másnap Szláváék hadteste – mintegy ezerkétszáz lengyel lovas
– délkeletnek vette az irányt, Kristóf pedig Palkóval és két
lovásszal útnak indult Varsóból haza. Klára és a kis Ágnes is
velük tartott a fedeles szekéren, mert Klára végre látni szerette
volna Sáráékat, és ott akart lenni Kristóf menyegzőjén is. Mózes
egészen Tarczynig kísérte őket, és majd’ megszakadt a szíve,
hogy nem tarthat velük, de a király nem engedte el ilyen távol
magától. Sokkal jobban rettegett betegségeitől, mint valaha, és
Mózsi nem tudta, mindezt az öregedés vagy valami más váltja ki
belőle. Annyi engedményt azért kapott, hogy ígéretet tett,
januárban néhány hétre elengedi Krakkóba.

Kristóf és Palkó, néhány csatlós kíséretében október közepén, a

keményebb hidegek beállta előtt érkezett meg a főváros falai alá.
Érkezésükről már tudtak, és Sára Katarzynával előkészítette a
szobákat. Sáráék még Blandrata bérelt házában laktak, de az
újév után ki kellett költözniük, mert a bérlet lejárt, és Szláva
nem tudta volna előteremteni a jókora ház bérleti díját.
Blandrata pedig még augusztusban elhagyta a király udvarát
Toruńban, és hazautazott Gyulafehérvárra.
Nagy volt az öröm a krakkói Grodzka utcában, napokig csak
meséltek egymásnak, kivel mi történt az elmúlt hónapokban, és
a gyermekekben gyönyörködtek, körülöttük forgott minden.
 Katarzyna már az érkezésüket követő hajnalon felverte
Kristófot, karján ott ült Cser és a két drótszőrű vizsla
engedelmesen dörgölődzött lábainál.
A út nem kellett biztatni, fürgén öltözött, és szinte rohantak
ki az utcán, szokott helyükre, a Visztula parti mezőre. A lány
kipirulva, boldog mosollyal futott kedvese oldalán, aztán
felrebbentette a sólymot, aki alig várta, hogy repülhessen.
Elégedett vijjogással körözött egyre magasabbra felettük,
miközben a két jól idomított vadászkutya megkezdte a kajtatást,
mindenféle parancs nélkül.
Kristóf nem szólt, csak átölelte menyasszonya derekát.
Megcsókolta, hosszan ölelkeztek, Cser hangjára rebbentek szét,
aki lecsapott egy rémült süldő nyúlra. A menekülő állat hiába
cikázott, a sólyom rácsapott, és eltörte gerincét. Katarzyna
megborzongott.
– Mi bánt, kedves? – kérdezte Kristóf aggódva. Azt hitte, miatta
lett kedvtelen a lány.
– A várakozás lehiggasztott – mondta Katarzyna csöndesen,
mintha kitalálta volna a másik gondolatait. – Nagyon aggódtam
érted. Ne menj el soha többé!
– Ezt nem ígérhetem meg – sóhajtotta Kristóf szomorúan.
Ebben a pillanatban valóban nem akart mást, mint a lánnyal
maradni örökre, de tudta, hogy ez lehetetlen. – A királyt
szolgálom. Tavasszal vissza kell térnem hozzá, és tartok tőle,
ismét háborúba megyünk.
Várta, hogy Katarzyna hevesen kifakad, régi szenvedélyével
rátámad, vagy éles, gúnyos, fájdalmat okozó szavakkal illeti, de
egészen más történt. Megfogta a kezét, közben leült a hideg,
lucskos októberi fűbe, és magával húzta Kristófot. A ú egy
pillanatra körülkémlelt, de egy teremtett lelket sem látott, ezért
aztán engedelmesen leereszkedett a lány mellé.
Amíg Sára és Klára lelkesen babáztak, és nap mint nap anyai
örömeiket és ügyes-bajos dolgaikat osztották meg egymással,
Katarzyna hatalmas energiával kezdte saját esküvője ügyeit
intézni. Gyakorlatias volt, mint minden német polgárlány, és
apja legnagyobb megelégedésére – bár nem szerénykedett a
menyegző méreteit illetően –, a pénzt okosan költötte,
megfogott minden zlotyt és garast.
Egy hónappal az után, hogy Kristófék hazatértek, a hatalmas
Schar enberg-ház termei megnyíltak a násznép előtt, és a
ferences templomban kimondott igenek után vagy kétszáz
vendég lakmározott a hatalmas, ideiglenesen ácsolt asztaloknál,
vedelte a tokaji furmintot, és táncolt kora hajnalig, kifulladásig.
Az öreg nyomdász boldogan táncoltatta meg lányát, és lihegve
adta át újdonsült vejének. Elégedett volt, mert drága
Katarzynáját nem veszítette el: a ház harmadát átadta az ifjú
párnak, magának csupán a dolgozószobáját és hálókamráját
hagyta meg, a lakás többi részébe pedig befogadták bérlőnek
Sáráékat. Már csak azért imádkozott, hogy a lánya mihamarabb
ajándékozza meg egy unokával.
Karácsony előtt néhány nappal újabb örömünnep következett,
mert váratlanul betoppant Mózes, aki a királyi postát hozó
darabontokkal érkezett.
– Báthory visszatért Varsóba – jelelte –, és utamra engedett.
Farsang után azonban vissza kell térnem az udvarhoz.
Együtt ülhették tehát meg Jézus születése napját, csak Szláva
és Hilary Bartek hiányzott az ünnepi napokról.
 A VAD MEZŐK

Szláva és Bartek pihenten vállalkozott a hosszú útra, amely a

rettegett keleti határvidékre vezetett. Ez a rész a lengyel, a
litván, az orosz és a török területek határolta senkiföldje volt,
folytonosan változó gazdával. Népe pusztult, a
létbizonytalanság igen nagy volt, és mindenféle törvényen
kívüliek, menekültek, sehonnaiak telepedtek meg a régi, békés
parasztság helyén. A hatalmas kiterjedésű, sík vidék birtokosai
valójában nem voltak képesek hosszú ideig és valóságosan
kézben tartani a területet. Kis folyókkal, mocsarakkal szabdalt,
erdőségekben és végtelen mezőkben gazdag vidék volt ez, dús
fekete földdel, amelyet vér áztatott évszázadok óta. A vidéken
elszaporodtak a vad, fékezhetetlen parasztkatonák, a kozákok,
akik hol zsoldosként adták el magukat a jobban zetőkhöz, hol
egész seregekbe verődve raboltak-fosztogattak a környező
területeken, gondot okozva orosznak, oláhnak, erdélyinek,
lengyelnek, litvánnak is. Ha éppen békés időszak köszöntött
rájuk, ménest, csordát hajtottak, vagy az eke szarva mögé álltak,
és ebben az időben már olyan nagy számban éltek a vidéken,
hogy erejüktől tartania kellett mindenkinek.
A másik nagy, veszélyes csorda a krími tatárság volt, a Fekete-
tengertől egészen a lengyel végekig felnyúltak szállásterületeik,
ezek mohamedánná lettek, és török vazallusként éltek,
kegyetlen hordáiktól joggal rettegett minden környező ország és
nép, mert felégettek, kifosztottak minden falut és várost, és
akiket nem öltek meg, azt rabszolgának hurcolták el.
 Erre a vad vidékre igyekezett a királyi sereg, és tudták,
Varsótól Łuckig legalább ötven magyar mérföldet kell
megtenniük az egyre cudarabb hidegben. A sereg, talán mert
megijedt a rettenetes utazástól, hihetetlenül gyorsan teljesítette
a távot, büszke lehetett rájuk a király, akinek Łuck alól
jelentették, hogy mindössze hét nap alatt tették meg az utat.
Egyetlen komolyabb pihenőt tartottak, a gazdag Lublin mellett.
Łuck városában várta őket Konstanty Ostrogski herceg, aki
megkönnyebbült, hogy ekkora sereget küldött megsegítésére a
király. Ostrogski az ötvenes évei elején járt, kissé hízásnak
indult, de magas, erős fér volt, igazi határvidéki nagyúr, aki ha
kell, páncélban alszik, és nyeregben tölt heteket is, amennyiben
a hadjárat megkívánja.
Ez a város volt ekkoriban a volhíniai vajdaság székhelye,
másfél évszázada lengyel birtok. Gazdag volt, mert a terület
kereskedelme erős falai mögött összpontosult, és annak idején
kiharcolta, hogy a király a magdeburgi városi jogokat
alkalmazza rájuk is. A lublini uniót követően egyházi szerepe
gyökeresen megváltozott: az addigi pravoszláv püspök helyébe
görögkeleti került.
A város és a vár a Sztir folyó hatalmas kanyarulatában állt, így
a települést három oldalról védte a folyam. A negyedik oldalt a
folyóból kivezetett széles és mély vizesárok határolta, így
voltaképpen egy szigetet hoztak létre építői.
Szláva elámult a vár nagyságán, valami lerobbant porfészekre
számított. Az erődítmény téglából épült, mint a legtöbb lengyel
és porosz erőd, hatalmas kapubástyáját reneszánsz mellvéd
pártázta, olyan díszítéssel, amelyet addig jobbára Dél-
Lengyelországban és Magyarországon látott. A vár szabálytalan
kört formált, úgy tűnt, az idők folyamán véletlenszerűen,
szeszélyesen épültek falai és belső területén az épületek. Egy
kiterjedt, de nem túl magas dombra emelték, körülötte ott
feküdt a fából épült hatalmas mezőváros, amelyet erős, sárral
tapasztott gerendapalánkok és a Sztirből idevezetett mély
vizesárkok védtek a külső támadások ellen.
A herceg nem verte a fogához a garast, aznap rendesen
megvendégelte a sereget, és nem sátorban szállásolta el őket,
hanem a városi polgárok házaiban. Mihelyst végeztek a bőséges
fogásokkal, a jó zsíros húsokkal, amelyek szinte vérré váltak a
hosszú, késő őszi menetelésben összefagyott lovastisztekben, a
herceg felkászálódott, ezüstkupáját a királyra és a királyi
lovasságra emelte, majd bejelentette az uralkodó akaratát.
– Urunk, István király levélben igazított el a had vezetésével
kapcsolatban. A vitéz Janusz Zbaraski vajdát nevezte ki az
összegyűlt seregek élére. Úgy számolom, az én és Zbaraski
lovasaival együtt majd’ háromezer derék vitéz gyűlt itt össze.
Magam már előbb lemondtam a fővezérségről, mert az ősszel
olyan erősen megtámadta a köszvény a bal lábamat, hogy lóra is
alig bírok ülni. Át is adom a szót ifjú barátomnak, Zbaraski
vajdának, ettől a pillanattól ő parancsol a seregnek!
Kupáját kiürítve helyet foglalt, mellőle annál fürgébben
pattant fel a vajda.
– Bajtársak! A tatár megint a kertek alatt ólálkodik, ezúttal a
vesztére! Portyázóim gyelemmel kísérik mozgásukat, és
csapataink próbálják távol tartani őket Łucktól. A királyi
csapatokról mit sem tudnak. Holnapután megindulunk Ostrog
felé, mert meg gyelőim úgy mondják, arra vonulnak főerőik.
Számra lehetnek vagy négyezren, a szokásos fegyverzettel.
Napokon belül csatára késztethetjük őket, és visszakergetjük
bűzös, trágyaszagú sátraikba.
Utolsó szavaira kiitta a kupáját, és hevesen a tűzbe vetette,
majd szablyát rántott, mire a többi tiszt ordítva követte a
példáját. Szlávát is magával ragadta a vajda beszéde, aki alig
lehetett néhány évvel idősebb nála.
– Még nem láttam ezt a fér t, csak a hírét hallottam. Bátor, és
atalkora ellenére körültekintő katona.
 – Nagyszerű erényekkel kell bírnia, ha ekkora sereget mernek
rábízni – helyeselt Bartek.
Egy idősebb, helybéli nemes meghallotta a beszédüket, és
közbeszólt.
– Janusz Bracławban született, az anyatejjel szívta magába,
miként kell harcolni a tatárok és a kozákok ellen. Tudjátok ti, hol
van ez a Bracław? Az ördög szájában, én mondom. Onnan már
nincs semmi, csak a puszta sztyepp, a zaporozsjei kozákok földje
és a krími tatár kutyák legelői egészen a tengerig! Morotva,
lápok, őserdők és végtelen mezők. Ezeket hívjuk errefelé Vad
Mezőknek, bár jobban illenék rá a Pokol Mezeje! És a pusztában
csak a zaporozsjei kozákok csambuljai,34 a krími tatárok hordái,
valamint az éjszakai lúdvércek tanyáznak!
Szláva és Bartek összenéztek e szavak hallatán. Nem voltak
épp híján a bátorságnak, és nem egy csatában megfordultak
már, de most mégis mindkettejüket különös érzés kerítette
hatalmába. Megfoghatatlan, hátborzongató érzés.

Egy nap pihenő után megindult a had délkelet irányába. Csupa

könnyűlovas, testüket mellvért, sisak védte, és mindannyian
széles, nagy vasszegecsekkel kivert pajzsokat is vittek lovaik
nyergére akasztva, mert a tatár nyilak ellen ez védett a
leginkább. Szablya, csákány, egy pár pisztoly, némelyeknél rövid
csövű lovaskarabély is volt, és hátukon lándzsa, vagy ahogy a
lengyelek mondták, dzsida volt keresztbe vetve.
Fürge volt a had, sem ágyúk, sem szekerek nem nehezítették
útjukat, a vitézek vezetéklovukra szíjazva vitték sátraikat,
pokrócaikat és élelmüket, amit a herceg markotányosai
osztottak ki egy hétre előre. Két nap alatt elérték Ostrogot, a
hercegi család ősi fészkét, amelyről a nevüket is kapták.
Zbaraski itt megpihent, fogadta portyázói jelentését, akik
elmondták, a tatárok délen fosztogatnak, és sejtelmük sincs,
hogy mekkora sereg közeledik feléjük.
Szláva elámult, Ostrog szép, gazdag és kiépült település volt a
Horiny35 és a Vilija36 folyók összefolyásánál. Látszott, hogy a
hercegi család sok pénzt költött a hely megerősítésére,
téglafalak, vizesárkok védték a várost, és az erődítmény
hatalmas kaputornya mögött gyönyörű görögkeleti templom
ékeskedett a várhegyen. Alatta jókora, téglából épült kolostor
állt, és a hely sokkal inkább hasonlított egy átlagos lengyel
városkához, mint gondolta.
– Kezdem azt hinni – szólt oda Barteknek –, hogy az itteni
nemesek a bolondját járatják velünk. Nézd, micsoda város! Még
hogy szegények! A vidék is gyönyörű, és kozáknak, tatárnak
nyomát sem láttuk!
Bartek helyeselt. Aznap megnyugodva hajtották álomra
fejüket, a félsz, amelyet beléjük ültettek, már a múlté volt, és
tettvágy költözött a helyébe.
Itt sem maradtak, csupán egyetlen éjszakát, majd
továbbálltak, és a Horiny szeszélyes kanyarulatait követték
folyásiránnyal szemben. Jobbjukon, dél felé erdőkkel borított,
lankás hegyek kísérték útjukat, míg a túlparton sík, ugyancsak
erdők szabdalta tágas réteket láttak, amelyeket most vékony
hóréteg borított.
Egy helyi századoshoz osztották be őket, aki maga mellé
rendelte a két atal vitézt. A litván apától származó fér t Ignaty
Sapiehának hívták, hatalmas termetű, szögletes vállú katona
volt, a bőre barna, a szőrzete hollófekete. Szeme szúrós, és haját,
bajszát kozák módra nyírta: koponyájának bal fele tar volt, míg
jobboldalt hosszúra növesztette a haját, és átfésülte a kopasz
részre. Bajsza oly hosszú volt, hogy könnyedén pödörte a füle
mögé. Ebből vajmi kevés látszott, mert a novemberi hidegben
prémes föveget húzott a fejére, és páncélja felett is jó vastag,
nyestprémes szegélyű köpeny takarta a testét.
 – Ifjú lengyel uraim – mondta, és hangjában mintha
lekicsinylés bujkált volna. – Rövidesen csatát vívunk. Hallottam
híretek, megfordultatok fent északon, porosz földön több
ütközetben is, de tatárral még nem harcoltatok. Ha ép bőrrel
szeretnétek hazatérni asszonyaitok ölébe, gyeljétek, amit
mondok!
Szláva jól értett az emberek nyelvén, nem is hepciáskodott,
pedig Bartek éppen nekikészült, hogy valami csípőset
válaszoljon a náluk nem sokkal idősebb kapitánynak. Szláva
intett a hadnagynak, hogy fékezze magát.
– Hallgatunk, kapitány. Magunk is arról tanakodtunk egymás
közt, miféle harcmodora van ezeknek a tatár ördögöknek, és
miként kell ésszel legyűrni őket. A lubiszewói csatába menet
láttunk egy tatár egységet, de harc közben még nem
gyelhettük meg őket.
– Helyes – bólintott Sapieha, a füle botját se mozdítva a
lubiszewói győzelem említésére. – A tatár alattomos fajta. A lova
apró, de gyors és fáradhatatlan. Próbál távol maradni tőled, és a
nyilaival zaklat. Vigyázzatok, az íjuk igen erős, három-négyszáz
lépésről is veszélyes. Ha az egész seregük nyílzáport zúdít rátok,
csak a pajzs védhet meg. A vértet könnyedén átüti. A pajzsot is,
de azért az lefékezi. Közelharcra tehát ritkán kerül sor velük,
pedig abban már fölényben vagyunk. A lovunk, dzsidánk is
erősebb, jobban forgatjuk a szablyát. Megpróbálják széthúzni,
kisebb részekre bontani az ellenséget, aztán a meggyengült
egységeket körbeveszik, és lenyilazzák. Tehát a legfontosabb: a
pajzs és a fegyelem. Nem szabad a sorokat megszakítani, önálló
műveletbe fogni. Megértettétek? Annak csak halál vagy fogság a
vége.
Jelezték, hogy igen, majd Bartek megszólalt.
– Jó, jó, de akkor mégis, hogyan győzhetjük le őket?
A hatalmas Sapieha elnevette magát.
 – Jó kérdés. A tatár horda valóban úgy viselkedik, mint a
farkasfalka. A hadjárat elején, amíg éhes, bátor és fékezhetetlen.
Aztán minél több a zsákmány, a rabszíjra fűzött fogoly, úgy
lassulnak le, és lesznek egyre gyávábbak, felelőtlenebbek. Akkor
már csak iszkolni akarnak minél előbb. Ha sarokba szorítja őket
egy ekkora sereg, amely mozgékonyságban sem marad el tőlük,
és jól van felszerelve, ha nyílt csatára kényszerítik őket, könnyen
megtörhetők. Csak úgy kell megválasztani a csatahelyet, hogy
ne nagyon tudjanak elszelelni. A lényeg, hogy maradjatok
mindig a századom mellett, és ne szakadjatok el. Janusz nem
véletlenül szabdalta szét a királyi sereget, és adta a helyiek
parancsnoksága alá.
Még egy napig lovagoltak, és ekkor már egyre-másra látták a
tatár csapatok gaztetteinek nyomait. Felégetett, felprédált
falvakon át vezetett az útjuk, az üszkös romok között temetetlen
hullákon lakmároztak a hollók, és egyre több farkassal
találkoztak, amelyek éjszaka veszett üvöltést csaptak a tábor
körül. A seregben elterjedt, hogy a tatárok már csak néhány
órányira lehetnek. Zasław városához közeledtek, amikor a
távolból lövések zaját hallották. A lármából ítélve néhány század
csaphatott össze. Szláva látta, hogy Zbaraskihoz futár vágtat
lélekszakadva. Egy perc se telt bele, és a seregen végigfutott a
hír: az előőrs összecsapott a tatárral, éppen a Horiny egyik
mocsaras kanyarulatában.
A vezér kiadta utasításait: a had legyezőalakban szétterült, és
négyes sorban megindult előre egy lucskos, vizenyős mezőn.
Szláva a jobbszárnyra került embereivel, tőle balra Bartek
ügetett vitézei élén, jobbra pedig Sapieha százada zárta a
sorokat. Előttük, a vizenyős rét túloldalán már látták, ahogy a
lengyel előőrsöt, amely vagy háromszáz huszárból állt, a túlerő
feléjük nyomja.
A tatárok azt hitték, csupán ezzel a kisebb sereggel van
dolguk. A csata forgatagában csak ekkor látták meg a sötét
tömböt, amely mint hatalmas árhullám hömpölygött feléjük. A
szablyát, csákányt tartó kezek lehanyatlottak, és a tatárok az
első döbbenetből felocsúdva hátrálni kezdtek. A folyó
kanyarulatában Szláva előtt lassan kibontakozott a tatár sereg
táborának képe, ahonnan újabb egységek áramlottak ki feléjük,
míg az ellenség egy része a szekereket és a zsákmányt mentve
próbált eliszkolni a Horiny kacskaringós partját követve.
Zbaraski, aki a derékhad élén vágtatott, jelt adott jól képzett
lovasságának, az szétnyílt a megtépázott előőrs körül, és átjutva
rajtuk, azonnal zárta a sorokat. Az előőrsből így lett hirtelen
tartalék, akiknek a vezér odakiáltotta vágta közben:
– Sorokat rendezz! A sérültek maradnak, a többi várja a jelzést!
A sereg tovább robogott, de mielőtt összeütközött volna a
tatárral, azok próbáltak minél messzebb kerülni tőlük, majd
szinte egyszerre pendültek íjaik húrjai, és a szürke novemberi ég
szinte elfeketült. Kétezer nyílvessző indult útjára, hogy halált
arasson. Szláva szíve hevesen kezdett dobogni, amikor
meghallotta a nyílvesszők erős surrogását, miközben mintha
fémabroncs préselte volna össze a mellkasát. Kinézett
Sapiehára, aki éppen akkor emelte maga elé-fölé a pajzsát úgy,
hogy a jókora, kissé domború, hosszúkás huszárpajzs ne csak őt,
hanem lova fejét is védje.
– A pajzsot, a szentségedet – üvöltötte felé a kapitány, mire
Szláva az utolsó pillanatban végre cselekedett. Körülötte
nyílvesszők csapódtak be, volt, ami elcsúszott a pajzsokon,
vérteken, de néhány belecsapódott a pajzsba, némelyik át is
ütötte azt. Lova hirtelen fájdalmasan felnyihogott, és hátsó
lábaival felrúgott, alig bírt megmaradni a nyeregben.
– Tartsd a sort! Tartsd a sort! Dárdát szegezz! – hallotta
Sapieha üvöltését a lódobogáson, fegyverzörgésen és emberi
üvöltéseken keresztül, mire pajzsának alsó sarkát kengyelére
eresztette, és jobbjával hóna alá kanyarította a hosszú dzsidát.
Körülötte megritkultak a sorok, de a királyi lovasság tartotta
magát, a harcosok újra felvették néhány pillanatra megtört
vágtájuk ritmusát, és irgalmatlan üvöltés hagyta el a torkukat.
Akkor már előttük volt a tatár had, amely próbált szétspriccelni
balra és jobbra, de ez csak egy részének sikerült, akiket elért a
lengyel lovasság rohama, azokon egyszerűen keresztülgázolt a
huszársereg.
Dárdájával felnyársalt egy keresztbe forduló lovat, mire a
fegyvere azonnal elhasadt. Lovával feldöntötte az ellenfelét,
majd egy rémült tatár arc került elé, erős ütést érzett a pajzsán,
de viszonozni sem volt ideje, már egy következő ellenfél
türemkedett oda. Addigra előrántotta pisztolyát
nyeregkápájáról, és szinte azonnal tüzelt is, a ckó szétroncsolt
fejjel zuhant ki mellette a nyeregből. A pisztolyt visszadugta a
tokjába, csákányt ragadott, és ellenfelet keresve kezdett
forgolódni, de nem talált maga körül senkit, csak a saját
embereit. Elérték a folyópartot, és látta Sapiehát, ahogy
szablyáját lóbálva int feléjük, hogy forduljanak jobbra. Ő is
jelzett a többinek, ordított is feléjük, aztán vágtára fogta a
csatától megrészegült lovát, és a menekülő szekerek után
vetette magát. Hátasa futásán érezte, hogy nem a megszokott,
sejtette, hogy megsebesült, de nem volt ideje ezzel törődni.
Néhány perc múlva elérték a menekülő szekereket, amelyeket
tatár lovasok vettek körül. Egy csapat bevárta őket, hogy
feltartóztassa a rohamot.
Újra nyilak zümmögtek körülöttük, és Szláva látta, amint
egyik katonája átlőtt torokkal bukik le mellette a nyeregből, egy
másik a combjába kapott lövést. Hallotta, hogy a pajzsán négy
vessző is koppan, kettő át is ütötte, az egyik pedig olyan erővel
csapódott át, hogy csak a vértje állította meg. Érezte, hogy a
nyílhegy átüti az acélt, és beleáll a mellkasába, éppen a szíve
fölött. Az ütés akkora volt, hogy hátralökte a nyeregből.
Szerencséje volt, erős combja és a kengyel megtartotta, de meg
kellett állnia. A nyílvessző odaszegezte a pajzsot a vértjéhez,
dühösen eltörte, mert gátolta a mozgásban, védekezésben.
Mellette lovasok vágtattak tovább, Bartek ért mellé, lefékezett.
– Megsebesültél?
– Csak karcolás, menj tovább, ne állj meg! – kiáltott vissza.
Nem messze Sapiehát pillantotta meg, jobb vállából
nyílvessző állt ki, úgy dülöngélt a lován. Két vitéze állt meg
mellette, amikor négy tatár támadt rájuk. A folyóparti füzesben
próbáltak megbújni, de most előtört belőlük a vadászösztön,
mihelyt megpillantották a meggyengült nagyvadat.
A sereg elvágtatott mellettük, és csak egy-két sebesült
ténfergett, gazdátlan lovak kocogtak ide-oda idegesen. A
Sapiehát védő két katona felvette a harcot, le is kötött három
támadót, de a negyedik már a rövid dárdáját emelte a
kapitányra, amikor Szláva úgy húsz lépésről rásütötte a
pisztolyát. A keze már gyenge volt a harctól, remegett, így nem
talált, de legalább magára vonta a tatár gyelmét. Ennyi éppen
elég volt Sapiehának. Eldobta a pajzsát a baljából, és ő is
pisztolyt rántott, neki öt lépésről nem volt nehéz dolga: mellbe
lőtte a támadóját. Közben a két harcosa megfutamította a két
tatárt, az utolsót pedig Szláva vette üldözőbe, de csak addig,
amíg lova bírta. Egyre gyengébben futott.
Körülnézett, és mivel nem látott veszélyt, eldobta a pajzsát, és
nagy nyögések közepette lekászálódott a nyeregből. Előbb a
lovát vizsgálta meg, bal hátsójából állt ki egy nyílvessző, és
egyre jobban sántított. Aztán magával kezdett foglalkozni.
Egyedül nem tudta levenni a vértjét, Sapieha egyik vitéze
segített neki. Látványra csúnyábbnak tűnt a dolog: a vesző
átütötte a mellvértjét. A szerencse nem pártolt el tőle, csak a
bőrét sértette fel a meggyengült nyílhegy. A pajzsára tekintett,
amely úgy nézett ki, mint egy sündisznó, tucatnyi vessző
meredt ki belőle.
Káromkodott egy sort, miközben a kapitány léptetett mellé, és
katonái segítségével ő is lehuppant a földre.
 Szláva végre felszabadult a nyomás alól, ami a csata kezdetén
szorította a mellkasát. Közben lassan kocogni kezdtek visszafelé
a királyi lovasok, tatár foglyokat terelgettek maguk előtt,
számos szekér is megfordult, ezeket már a megszabadított
keresztény rabok hajtották. Meglátta a menetben Hilaryt, egy
öltözete alapján tekintélyesnek tűnő tatárt terelgetett maga
előtt, a nyakán pányva, a háta mögött pedig egy csapzott, atal
lány kapaszkodott belé a nyereg mögött.
– Hát te? – vigyorgott a barátjára. – Micsoda foglyokat ejtettél?
– Csak ez fogoly itt – mutatott a tatárra Bartek. – Ezt a lányt
ragadta el a lova nyergében, de az állat nem bírta el kettejüket.
Ledobta elém, hogy lassítanom kelljen, majdnem halálra is
gázoltam szegényt. A lovam okosabb volt, mint én, és szépen
átugratott rajta. Beértem a ckót, és bizony isten a másvilágra
küldtem volna, de ez a gyáva eb inkább megadta magát.
– Valami vagyonos murza37 ez, nem koszos csabán38 – szólt
közbe az odaérkező Sapieha, és tatárul kérdezte a foglyot, ki a
borja.
Az meghajolt, és bár gyűlölettel teli pillantást vetett a
legyőzőire, büszkén adta tudtukra a nevét és címét.
– Arszlán Kudjak bej vagyok, a fenséges Mehmed Giráj kán
tisztje.
Sapieha elégedetten bólintott, és Bartek füléhez hajolva súgta:
– Zsíros falat! Ha ügyes vagy, akár háromszáz aranyat is
kaphatsz érte váltságba.
Bartek felvidult. Közben a leány leugrott a hadnagy mögül.
Hiányosan volt felöltözve, vacogott is a foga a novemberi
zimankóban. Tépett és maszatos volt, Szláva a vállára
kanyarított egy lópokrócot, és megállapította, hogy nagyon
takaros. A csípője formás, a keble feszes és hegyes, a nyaka,
felkarja hófehér és kecses. Ruhája szakadt volt, mégis látszott, a
kelméje kiváló minőség. A tiszt beszédbe elegyedett volna vele,
de a szegény pára csak ült a földön lehajtott fejjel, és reszketett.
 Elhúzta magával Barteket, és odasúgta:
– Le merném fogadni, valami helybéli nemesúr leánya.
Mondott valamit?
– Csak a nevét kérdeztem. Helenának hívják. Alig lehet
kihúzni belőle valamit.
A sereg összeszedte az összes szekeret, a rabokat
kiszabadították, és a rabszíjakra, pányvákra most azok kerültek,
akik néhány órája még maguk korbácsolták a szerencsétlen
keresztény rabokat. Zbaraski kiadta a parancsot, és a sereg
bevonult Zesławba. A város kicsi volt ugyan, de palánkokkal és
vizesárokkal védett, így aztán alkalmas volt biztonságos
pihenőhelynek.
Amikor beértek a főtérre, a vezér magához kérette a tiszteket,
és jelentést kért. Rövidesen kiderült, hogy a királyi sereg
katonái közül ötvenen haltak meg, de a sebesültek száma nagy
volt, rengetegen szereztek sebesülést a nyílzáporban, főként
azok, akik először találkoztak a tatárok nyilaival. A tatárok közül
viszont vagy ezren haraptak a fűbe, és ugyanannyian kerültek
rabláncra.
A vajda utasította a városiakat, hogy lássák el a rabokat, és
akinek kell, adjanak lábbelit, pokrócokat. A zesławi polgárok
jószívvel segédkeztek, főként azután, hogy a vajda megígérte, a
zsákmányból megtérítik a város összes kiadását. Zbaraski azt is
kihirdette, hogy másnap délelőtt megtartja a zsákmány
mustráját, és megejti az osztozást.
Szláva és Bartek visszatért a tiszti gyűlésből, és már várta őket
a lovaikat tartva Kass Jancsi, mellette pedig Helena. Utóbbi
köszönetet mondott Barteknek, és elmondta, hogy a tatár nem
kímélte sem az apját, sem a bátyjait. Kamienec volt a
családneve, apja a hasonló nevű gyepű ura volt, a Horiny
partján állt a birtokuk.
A lány egészen megbabonázta a atal lengyel vitézt.
Másnap kora reggel Zbaraski kiállt egy hatalmas, kecskelábú
asztal elé, és néhány pokrócra hordatta össze a zsákmányt.
Akkora halom gyűlt össze, hogy a teteje magasabb volt egy
megtermett lovasnál. Fegyverek, vértek, egyházi javak,
mindenféle ezüstneműk, udvarházak kincse hevert ott
halomban.
A katonák csak azt tarthatták meg, amit közvetlenül a harc
során szereztek, minden más, a harctérről és az ellenség
táborából összegyűjtött értékről a sereg vezére döntött. Az
osztozáskor előkerültek a hőstettek, amit tanúkkal igazoltak a
harcosok, a legtöbb esetben a tisztek jelentették az
alárendeltjeik bátorságát. A zsákmány harmada a vezért illette,
a második harmad a tiszteket, és az utolsó rész jutott az
egyszerű katonáknak. Látszólag Zbaraski járt a legjobban, de az
ő részéből, ha szükség volt rá, zsoldot és élelmet kellett pótolni a
sereg részére.
Miután az előkelő foglyokat rendszerint a csata közben fogták
el, az értük járó váltság a foglyul ejtőt illette, de a rabot a
kiváltásig neki kellett eltartania, és őt terhelte a váltságdíj
levelezésével járó gond, ami akár több hónapot vagy évet is
igénybe vehetett.
Ezért aztán nem egy esetben a gazdag foglyokért is zetett a
vezér, majd az összes rab dolgát együtt intézte. Így volt ez a
lengyelek és a tatárok, illetve a törökök között is. Annak idején a
Báthory elé tett koronázási feltételek között is szerepelt, hogy az
uralkodónak ki kell váltania az összes, tatár fogságba került
lengyel nemest. Bartek egy igen jeles murzát fogott, és mivel
nem akart bajlódni a kiváltásával, átadta a jogot Zbaraskinak,
aki háromszáz helyett kétszáz aranyat adott neki, igaz, abból is
csupán ötvenet kapott kézhez, a többit egy váltólevél igazolta,
ami után csak akkor kapta meg a teljes, kialkudott összeget,
amikor a váltságdíj megérkezett. Bartek így is jól járt, ráadásul
Arszlán teljes fegyverzete és pompás török lova is őt illette.
 Elkísérte a többi előkelő fogoly közé, és menni készült, de
Arszlán még tört lengyelséggel utána szólt.
– Vitéz! Allah nevére kérlek, viselj gondot a lovamra, olyan ő
nekem, mintha a testvérem lenne! Dzsin a neve.
Egy örmény kereskedő furakodott közéjük, nyilván meglátta
Kass Jancsinál a zsákmányolt nemesi fegyvereket. Ott helyben
alkudozni kezdett Arszlán ékkövektől súlyos jatagánjára és
handzsárjára. A tatár elsápadt, amikor Bartek egy ékköves
gyűrűt vett elő a tarsolyából, mert kíváncsi volt, mennyit adna
érte az örmény. A kereskedő lapos pillantást vetett a lengyelre,
de Bartek gyelmét nem kerülte el, mennyire megremegett a
keze, amikor két ujja közé csippentette az ékszert.
– Szép darab, de a kő hibás, az arany fakó, nos, negyven
aranyat adok érte.
– Megér az százat is, örmény – mondta Bartek, és visszavette a
gyűrűt.
– Ne add el, uram – tört ki hirtelen a tatár fogolyból. – Apámtól
kaptam, örökség, és megvéd minden bajtól.
– Látom, miként véd – nevetett fel Bartek. – Fogoly vagy,
mindened elveszett. Miért ne adnám el? Mit adhatnál cserébe?
– Most semmit – hajtotta le fejét a tatár. – De amint
kiszabadulok, visszaveszem tőled a gyűrűt és a lovat is.
Kétszerannyiért, amennyit ő adna érte.
Bartek egy pillanatra elgondolkodott az ajánlaton, majd
összevonta a szemöldökét, és megrázta fejét.
– Miért legyek veled kegyes, te disznó? Hány keresztényt öltél
már meg azzal a karddal? Hány foglyot vittél rabláncon a
Krímbe, és adtad el rabszolgának Bahcsiszeráj embervásárán?
Azzal odafordult az örményhez, és megkérdezte:
– Mennyit adsz a két fegyverért és a gyűrűért?
– Kétszáz aranyat, uram.
– Jó lesz az háromszáznak is.
 Kettőszázötvennél egymás tenyerébe csaptak, de Bartek nem
örülhetett a jól végzett munkának, mert Arszlán murza
szakállát tépve átkozódni kezdett.
– A dögkeselyűk tépjék ki a májad, gyaur kutya! Megkeserülöd
te még, hogy nem hallgattad meg könyörgésemet! Láttam ám,
hogy nézted azt a nőt tegnap! Jegyezd meg jól, én dolgoztam
meg számodra azt a szüzet, kardom előbb fordult meg a
hüvelyében, mint a tied!
Bartek olyan erővel csapta szájon, hogy hátrabukfencezett, és
arccal a trágyalében úszó földre zuhant. Nem is szólt többet a
hadnagy, csak intett Jancsinak, hogy menjenek tovább. Fülében
azonban ott csengtek a dühös murza szavai.

Szláva érdemeiről Sapieha számolt be a vezérnek. Neki

kevesebbel kellett beérnie, de azért nem járt rosszul. Egy
drágaköves jatagánt, egy előkelő tiszt pikkelyes vértjét és díszes,
ezüsttel, arannyal bevont, törökös díszítésű sisakját kapta
jutalmul, valamint egy erős arab félvért és két kis tatár lovat. A
vértet megtartotta magának, mert éppen illett a termetére, de a
sisakot és a jatagánt eladta egy örménynek a két lóval együtt,
magának csupán a legjobbat tartotta meg. A ő paripája, Fényes a
sebesülésből felépült ugyan, de látszott, hogy hátaslónak,
csataménnek már alkalmatlan lesz. Új lova éjfekete volt, ezért
Hollónak nevezte el.

Másnap a megvert tatár sereg vezérétől követek érkeztek

Zasławba, és Zbaraski sietve fogadta őket, mert már igyekezett
volna vissza Łuckba.
Csak ekkor derült ki, hogy a tatár hordát nem más, mint a
nagykán, Mehmed Giráj öccse, Alp Giráj vezette. A követek
magyarázkodni kezdtek, miszerint őket a zaporozsjei kozákok
betörései izgatták fel, és ellenük küldte őket a nagykán, egyúttal
kérték a lengyelek urát, vegye rá a kozákokat, hogy hagyjanak
békét nekik.
Zbaraski a király nevében utasította őket, hogy kotródjanak
haza, egyúttal megkezdte a tárgyalásokat a foglyok kiváltásáról,
és futárt küldött Báthorynak a tatárok kéréseivel.
A válasz három hét múlva érkezett meg, a király megdicsérte
a vajdát, majd meghagyta neki, hogy békítse ki a kozákokat,
egyúttal egyezkedjen a kánnal a továbbiakról. Szláva és Bartek
közben a kisvárosban várta, mi lesz a királyi lovasság következő
feladata. Mindketten abban reménykedtek, hogy Báthory
szabadságra engedi őket.
A király nem is feledkezett meg róluk, és a futárpostában ott
volt a nekik szánt levél is: mindketten hazatérhetnek, de
legkésőbb a tavaszi vizek felszáradásakor ott kell jelentkezniük,
ahol a király meghagyja nekik. A két hadnagy rövidesen egy
prémekkel kibélelt fedeles szánt kísérve felkerekedett a
legénységgel együtt. Ott kucorgott benne az eleven kincs, Hilary
Bartek szeme fénye, a szép Helena, akinek hosszas vívódás után
és a tatár átkozódását alaposan megrágva is megkérte a kezét.
Krakkónak vették az irányt, és a jeges hóval borított utakon
január végére érkeztek meg a fővárosba. Szláva és Bartek
elküldte száz emberét a Wawelbe téli szállásra. Utolsó levelük
egy héttel előttük érkezett meg a Grodzkára, ezért aztán nagy
volt a meglepetés, amikor bekopogtattak a nyomdászházba. A
két hadnagynak bőven akadt mesélnivalója.

Amikor az asszonyok elvonultak, hogy letegyék a gyermekeket,

és elvégezzék a házbeli teendőket, csak a fér ak maradtak a
kandallószobában. Borozgatás közben a szó a királyi udvarra
esett, amelyről Szláváék az utóbbi két-három hónapban alig
hallottak valamit. Elsősorban Mózest kérdezték, hiszen ő ott
volt egészen december közepéig.
 – Nehezen boldogulnék jeleimmel, annyi minden történt fent
Malborkban – kezdte Mózsi, és vékony füzetet húzott elő zekéje
belső zsebéből. – Itt van inkább a király röpirata, Mikołaj bátyám
régi nyomdásza, Łapczyński készítette. Nagy kegyben áll a
királynál, elégedett vele őfelsége. Urunk ebben az iratban adja
ország-világ tudtára, mit végzett a gdańskiakkal.
Szláva kíváncsian kapott az iromány után, olvasni kezdte,
aztán tömörítve adta a többiek tudtára az irat tartalmát.
– A leírtak szerint a király december 12-én fogadta vissza
kegyeibe a hűtlen várost. Gdańsknak bocsánatot kell kérnie a
meghatározott feltételek szerint. Öt év alatt kétszázezer aranyat
kell egyenlő részletekben ki zetnie a kincstárnak. Ismét
hűségesküt kell tennie, a Sándor király idejéből maradt,
Poroszországnak előírt formulák szerint. Az oliwai kolostor
újjáépítésére öt év alatt húszezer aranyat biztosítanak. A király
vendéglátására a még Kázmér király által kirótt évi adót a régi
rend szerint kell zetniük. Terheik csökkentéséről, egyéb
panaszaikról a következő szejm előtt számot adhatnak.
Mindezért cserébe a király eltörli a gdańskiak ellen hozott
proskripciót, vissza kell adnia a város régi szabadságát, jogait és
elvett javait, elfoglalt birtokait. A megerősítési aktust követően
a király megígérte, hogy teljes vallásszabadságot biztosít a
városnak.
Báthory kegyességét mutatta, hogy a királyi javakban és a
magánbirtokokban esett károkat nem zettette meg a várossal,
de a raktározott árut és a felvett kölcsönöket nem érintette ez az
engedmény. A vámok és királyi jogok kérdését pedig a következő
szejmre bízta.
A zsoldosoknak megbocsájtott, egyúttal felajánlotta a
hadnagyoknak és kapitányoknak, hogy embereikkel együtt
álljanak az ő szolgálatába. Nem köntörfalazott, a tudtukra adta,
hogy a következő év nyarán hadjáratot indít a muszkák ellen.
 A kölcsönös feltételeket mindkét fél elfogadta, és Gdańsk
december 16-án ünnepélyes hűségesküt tett a király követei
előtt. Báthory erre a nem mindennapi aktusra Eustachy
Wollowicz troki kastellánt küldte, aki egyben a Litván
Nagyhercegség alkancellárja is volt, és vele ment Andrzej Firlej,
a lublini kastellán, valamint Adam Walewski elblągi kastellán és
Hieronim Rozrazewski királyi titkár is.
Nagyjából ennyi volt a röpirat veleje. Hatalmas sikerként
számolt be a béke megkötéséről, ami valójában mindkét fél
számára keserűséggel járt. Gdańsk több szabadságot szeretett
volna elérni, független, szabad városállami státusra törekedett,
de ezt nem érte el. Báthory pedig, bár rengeteg pénzhez jutott,
tekintélyét megőrizte, de le kellett nyelnie a keserű pirulát: a
lengyel fegyverek erejével képtelen volt térdre kényszeríteni
Gdańsk városát.
Az öreg nyomdász érdeklődve fordult oda Mózsihoz.
– Mondd csak, am, milyen volt az udvar hangulata a
békekötés után?
– Örömünnepet ült mindenki, a király is boldognak és
megkönnyebbültnek látszott. Úgy hallottam, Gdańskban is nagy
ünneplést tartottak.
– Báthory végül is jól jött ki a dolgokból – tette hozzá Szláva. –
Ha a háborút nem is nyerte meg, el sem vesztette. Ráadásul egy
csomó pénzhez jutott, ami jól jön majd a muszka hadjáratra.
– Az a kétszázezer arany nem olyan sok pénz – vetette ellen
Schar enberg. – Ráadásul részletekben kapja.
– Ne feledkezzen meg a brandenburgi őrgróftól kapott
kétszázezerről sem – szólt közbe Kristóf. – És a porosz hercegség
is felajánlott egy nagyobb összeget, valamint kétezer katonát a
muszkák ellen.
– A szejmen pedig eldöntötték, hogy végre kivetik a hadiadót –
ragadta magához a szót Mózsi. – Ahogy Báthoryt ismerem, be is
hajtja. Ráadásul a litvánok is sok katonát és pénzt ígértek. Végül is
az ő területeik forognak veszélyben.
– A livón ügyeknek kedvez, hogy Dyneburgot és Wendent
sikerült nemrégiben visszafoglalnunk – mondta az öreg
nyomdász. – Varsóból érkeztek röplapok, amelyek beszámoltak a
győzelmekről.
– Királyunk ért hozzá, hogyan kell a jó híreket elhinteni a nép
között – szólt közbe Szláva. – De mondd, Mikołaj bátyám,
hogyan esett ez a két ostrom?
– A király szövetkezett a svéd királlyal, és a két kinevezett
vezér csellel vette vissza mindkét várat. Érdemes megjegyezni a
tisztek neveit: Boris Sawa és Wilhelm Plater. Előbb Dyneburg
került vissza, ahol kitudták, hogy kevés az élelem, a bor meg a
vodka a várban, így aztán szívességből ételt és egy nagy hordó
vodkát küldtek be nekik. A védők éjszaka annyira berúgtak,
hogy a mieink létrákon átmásztak a falakon, kinyitották a
kapukat, és kikergették az őrséget.
– Micsoda lehetetlen történet – csóválta a fejét Kristóf. – Úgy
hiszem, Báthory katonáival ilyen szégyen nem eshetett volna
meg.
– A másik eset talán még szaftosabb! A mieink egyik vezére,
Mateusz Dembiński megtudta, hogy egyik emberének a nővére
markotányosnő Wendenben. Bejuttatta a legényt a várba, és ez,
aki amúgy lakatosként kereste a kenyerét, a várkapu kulcsairól
lenyomatot készített puha agyagba, és maga reszelte meg az
álkulcsokat. Ezután Dembiński a várhoz vonult, az ellenkező
oldalon támadást színlelt, míg a kapukat kinyitották, és
egységei betörtek Wendenbe. Így került vissza a város,
amelyben azok a rémségek történtek néhány hónapja.
Elhallgattak, mindenki az elhangzottakon rágódott. Tudták, a
hadi sikerek arra sarkallják majd a szejmet, hogy megadja a jövő
évre is a súlyos adókat. Lesz elég pénz a hadjáratra, tehát a
hadjárat el is indul. Kristóf, Szláva és Palkó megint hadba vonul.
A kérdés csupán az, mikor kezdődik az újabb hadjárat.
Hat nap múlva Mózsi, ha nehéz szívvel is, de úgy döntött,
visszaindul a királyi udvarba. Miután nem akarta kockáztatni,
hogy Klára várandósan meghűljön, vagy alig féléves lánya
megfázzon a hosszú téli utazás alatt, családját Sáráék gondjaira
bízta tavaszig. A fér ak, akik örültek ugyan a kényelemnek és
nyugalomnak, de az unalom is rájuk tört, jó darabon elkísérték
barátjukat a Varsóba vezető országúton, egészen Bíbicéig vele
tartottak. Hátasaik vidáman, izgatottan toporzékoltak, ki-
kirúgtak, úgy kellett visszafogni őket, hogy ne ugorjanak be
vágtába. Őket is megviselte az utóbbi, istállóba zárt hét.
 A KÉSZÜLŐDÉS ÉVE

Hiába hitték, hogy az 1578. esztendő nyarát már Livóniában, a

muszkák ellen vezetett hadjáratban töltik, újabb és újabb
haditettekkel felhívva magukra a gyelmet, minden
másképpen alakult.
Talán maga Báthory is csalódott, hogy a hadjáratot abban az
évben nem tudta megindítani, de az is lehet – hogy egyre jobban
kiismerve a lengyel nemesség akadékoskodását és kacifántos
törvényeit –, már akkor tudta, hogy nem lesz belőle semmi,
amikor megtette az ígéretét a litvánoknak.
Az év elején azt is elérte, hogy Zamoyski végre megkapja az
áhított kancellári kinevezését. Mindehhez csupán annyi kellett,
hogy az öreg kancellárt, Dunin-Wolskit kibillentsék a székéből.
Miután a király elérte a pápánál, hogy a płocki püspöksüveg
Dunin-Wolski fejére kerüljön, nem volt akadálya a cserének,
mivel a kancellárság és a püspöki cím kizárta egymást a
kacifántos lengyel közjog értelmében. Zamoyski 1578. március
elsején vehette át a kancellári pecséteket elődjétől. Attól fogva ő
lett Báthory legfőbb államminisztere.
Pedig Livónia és Kurland 1577 őszén, sőt 1578-ban is erősen
nyögte Iván cár csapatainak kegyetlen kedvét, sorra foglalták el
a várakat, városokat, és nem volt erő, amely megfékezhetné ezt
az alattomos, vad hordát, amely a lengyelek gyengeségét
kihasználva egyre nagyobb területeket hasított ki az ország
távoli, északkeleti szegletéből.
 Ez a háború valójában már 1558 óta folyt, és azt a célt
szolgálta, hogy Oroszország végre kijuthasson a Balti-tengerre.
Oroszországot a tengertől Livónia választotta el. A terület svéd,
dán, lengyel, litván és orosz befolyás alatt állt hosszú ideje.
Emiatt furcsa, szövevényes kapcsolat állt fent köztük, bizonyos
ügyekben szövetkeztek egymással a másik ellen, olykor pedig
akár több fronton is háborút nyitottak, de a fellángoló harcok
időről időre elcsitultak. Jól jelzi ezt a gdański háború is, ahol a
dánok és a svédek Gdańskot segítették a lengyelek ellen, míg
Livóniában mindannyiuk legfőbb ellenfele az orosz cár volt.
Északkeleten, Livóniában kisebb-nagyobb elánnal folytak a
harcok, a litván ezredek értek el ugyan kisebb sikereket, főként
Dyneburg és Wenden visszavétele volt lelkesítő, de mindkét fél
tudta, csupán a készülődés zajlik, hogy egy esztendő múlva
jóval nagyobb hadakkal zúduljon egymásnak a két uralkodó.
Mindeközben délkeleten is sikerült rendet teremteni a tatárok
és a kozákok lakta határvidéken, sőt, Báthory megegyezett a
tatárokkal, hogy a nyáron inkább Moszkvát támadják, ezzel is
gyengítve Iván haderejét, akinek csapatokat kell
átcsoportosítania a déli területekre. Ebben a kérdésben Báthory
a török támogatásában is bízhatott, mert nagy befolyással volt
arra, hogy a tatárok merre fordítsák lovaik fejét.
Az újabb varsói szejm ezúttal is rettentő hidegben, január és
március közt folyt le a wolai mezőn, de Báthory immár
győzedelmesen került ki minden politikai harcából, amelyet
Zamoyskival az oldalán meg kellett vívnia.
A szenátus és a lovagrend megszavazta a rendkívüli hadiadót,
ez jobbágyportánként egy aranyat jelentett, és a sör
megvámolását is elérték. A sör hordója után az érték
egytizennyolcad részét a háborús kincstárba kellett beadni a
kereskedőknek.
Csupán a krakkói, a sandomierzi és a sieradzi vajdaság
küldöttei nem szavazták meg ezt a törvényt, mert rendezni
akarták a saját nemesi bíróságaik jogkörét. Mindezt még
Zsigmond Ágost ígérte meg nekik, de Henrik uralma és az
interregnum alatt igen nagy bajok támadtak a bíráskodással,
amit most orvosolni kellett. Báthory ezt is megpróbálta rendbe
tenni, és az év végére sikerrel is járt.
Miközben tehát megteremtette az oroszok elleni háború
pénzügyi alapjait, elkezdte felkészíteni a hadjáratra a királyi
seregeket is. Az országban minden fegyverműves kardokat,
lándzsákat, puskákat gyártott, a puskapormalmok is ontották
magukból a hadianyagot, a takácsok és bőrcserzők
megrendelései is megsokasodtak. Ágyúkat öntöttek a királynak
Wilnóban és Kownóban,39 mégpedig a saját tervei alapján.
Mindeközben követeket küldött Iván cárhoz, de az oroszok a
bolondját járatták a lengyelekkel, a követséget megalázták, és
egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy csupán az időt húzzák, hogy ők
is felkészülhessenek. Minden bizonnyal ők is háborút akartak. A
lengyel követséggel a legrosszabb étkeket etették meg, és
sértően bántak velük, gyalázatos dolgokkal vádolták mind a
lengyeleket, mind a litvánokat, miközben Báthory királyságát és
származását is vitatták. A cár a fegyverszünetbe nem vett bele
semmit, csak általánosságokat, míg ő azt követelte a
lengyelektől, hogy adják át neki Rigát és egész Kurlandot, mert
azok a területek őt illetik. Mindezek után az esküt sem tette le az
okmányra, megint csak általánosságokat mondott, majd
hazaküldte a követséget. Mindeközben a cár újabb sereget
menesztett Livóniába, hogy visszaszerezze az elvesztett
területeit. A szejm még éppen idejében, bezárása előtt értesült
róla, és ez volt az utolsó csepp a pohárban: az országgyűlés
elfogadta a király javaslatát, és meghirdette a hadi készülődést.

A szejm bezárását követő napokban a király úgy döntött,

néhány napot még Varsóban pihen, és csak azután indul
Ilyvóba, ahol a tatár követekkel volt találkozója, egyúttal a
tartomány ügyeit is személyesen akarta rendezni.
Pihenése közben türelmetlenül várta az Erdélyből érkező
küldöttséget, amellyel unokaöccse, Báthory András érkezett.
Bátyja, Kristóf legutóbbi levele szerint március közepén volt
várható a csapat. Öccse dolgát még újabb országjárása előtt
szerette volna elrendezni.
A küldöttség végül kis késéssel, de még időben megérkezett,
mintegy harminc lovas kísért négy fedeles kocsit, ezek
egyikében utazott a várva várt gyerek.
A királyi palota udvarára kora délután beforduló menetet egy
atal, vörös köpenyes, délceg nemes vezette, aki kíváncsian
tekintett szét a hatalmas palotaudvaron. A szeme megakadt két
tiszten, akik elmerülten beszélgettek, és csak a patkócsattogásra
fordultak feléjük. Szláva módfelett megörült, amikor rájött,
hogy Keserü Sebestyén az. A két jóbarát összeölelkezett.
Közben leért az udvarra Wesselényi is, és a főkamarás
boldogan ölelte magához a kocsiból leugró Báthory Andrást.
Ismerték egymást még otthonról, és most Wesselényi jó
alaposan megnézte magának a király rokonát.
András meg sem tudott szólalni, csak hagyta, hogy a kamarás
vezesse. Rövidesen ott állt Báthory előtt, és térdet hajtott neki.
Miután átestek a szokásos üdvözlésen, Báthory elengedte
unokaöccsét, hogy kissé összeszedje magát, egyen,
tisztálkodjon, de kora estére visszarendelte. A vendég távozott,
Báthory pedig Wesselényihez szólt.
– Fiatalabbnak látszik a koránál ez a ú, nem igaz?
– Magam is meghökkentem az első pillanatban – válaszolt a
főkamarás. – Ha jól emlékszem, az idén tölti be a tizenötödik
életévét, de a külseje még szinte gyerek. Bátyja, Boldizsár ilyen
idősen már fér sorba ért.
Báthory kedvtelenül intett, hogy maga is így látja.
 – Este kikérdezzük, vajon a fejében is gyermek-e még, vagy ott
érettebb. Kristóf leveléből kitűnt, tanulni, olvasni szeret, nem
úgy, mint a korabeli atalok, akiknek csak a lovakon, a lányokon
és a katonáskodáson jár az eszük. Ugyanakkor meglehet,
valóban csak papnak lesz alkalmas, de ahhoz sok tanulás és ész
kell.
– Igazad van, felség, este majd meglátjuk – hajolt meg
Wesselényi.
– Szólj Zamoyskinak, Berzeviczynek és Kovasóczynak, hogy
legyenek jelen ők is. Holnap döntünk András további sorsáról is,
aztán indulnunk kell Podóliába. Sürget az idő.
Báthory András fogadására estebéd után került sor. A beszéd
szántszándékkal latinul folyt, mert Báthory tudni akarta,
miként boldogul vele unokaöccse, és milyen a retorikai
képzettsége. Számos kérdést tettek fel a gyerekembernek, aki a
kezdeti megilletődöttség után egyre derekasabban állt helyt a
próbatételen, és látszott, azt is gyorsan felfogta, hogy
vizsgáztatják.
András ajándékokat is hozott, nem csupán a nagybátyjának, a
többiek is kaptak ezt-azt. Báthory Leleszi János keze nyomát
vélte felfedezni a gonddal válogatott ajándékokat látva. A
legtöbbje vallásos, friss nyomtatású könyv volt. Leleszi a kis
Báthory Zsigmond nevelője volt, tanult jezsuita pap, aki az
utóbbi időben Andrással is foglalkozott.
Maga Báthory is egy könyvet, Loyolai Ignác nemrégiben
megjelent Visszaemlékezéseit adta a únak.
– Forgasd, és tanulmányozd Loyolai művét, am – mondta a
király –, nem is azért, mert akkora szent volna, inkább a benne
rejlő elhivatottság és tapasztalat miatt. Igen tanulságos
olvasmány. A halála előtt mondta tollba rendtestvérének, Luis
Gonçalves-nek, de nem adták ki, csupán a renden belül
terjesztették. Hat éve jelent meg nyomtatásban, egy Ribadaneira
nevű jezsuita szerkesztette meg.
 András meghatottan hajtott fejet a király előtt.
– Köszönöm, hogy temérdek gondod között is gondoltál rám,
felséges bátyám! Első dolgom lesz elolvasni.
– Most menj, pihend ki magad, am. Holnap együtt
ebédelünk, és tudtodra adom, mi a szándékom veled.
Miután a ú elment, a király kíváncsian fordult
tanácsosaihoz.
Berzeviczy ragadta magához a szót.
– Nyers gyémánt, felség! Korához képest nagy a tudása, igaz,
rendszertelen. Latinján és retorikáján is van mit csiszolni.
Báthory egyetértett.
– Magam is így látom. A kérdés csak az, hogy ki legyen a
tanára, illetve hová küldjük, melyik kollégiumba?
– Néhány hete nevezted ki Skarga urat a wilnói jezsuita
kollégium rektorának – jegyezte meg Zamoyski.
– Igen, de neki éppen elég dolga lesz most – rázta a fejét
Báthory. – Rábíztam a połocki és a rigai kollégiumok
létrehozását is. Hatalmas feladat áll előtte.
– Ráadásul Wilno messze van – jegyezte meg Kovasóczy. –
Pułtusk viszont közel.
– Jó gondolat – bólintott Zamoyski. – Az ottani kollégium
amúgy is megerősítésre szorul. Ha a király unokaöccse ott
tanulna, tekintélye máris megnövekszik.
– A kérdés csak az – vetette közbe Báthory –, hogy a színvonala
jelenleg elég magas-e?
– A tanárok jók – vélte Zamoyski. – Ismerem az egyiket, aki
nem túl öreg, viszont máris európai hírességekkel levelez, és
igen sokra tartják.
– Kire gondolsz?
– Stanisław Reszkának hívják. A warmiai püspökség
kanonokja.
– Hallottam már róla – vetette közbe a király. – Sőt talán
olvastam is valami kis pam etjét. Sajnos időm nincs találkozni
az atyával, de megbízom ítéletedben, kancellár. Egy fél éven
belül amúgy is eldől, bevált-e a tanár.
– Pułtusk pedig csupán egynapi járóföld, felség. Bármikor
iderendelheted Andrást, ha szükségét érzed – tette hozzá
Berzeviczy.

Keserü Sebestyén aznap este együtt ivott két régi apródtársával

és Bartek hadnaggyal a Két Ökörben. Eleinte a lengyel
eseményekről beszélgettek, a király és a királynő viszonyáról, de
szóba kerültek az ifjak haditettei is, amelyekről Sebő már tudott
ezt-azt, mert az elmúlt két évben váltott néhány levelet
Szlávával. Azután a szó Sebestyénre, majd a Báthoryakra
terelődött. Barteknek Szláva segített megérteni a pergő magyar
beszédet.
– Ha jól emlékszem, az utolsó leveledben, azt írtad, hogy
megszületett a második ad – mondta Szláva.
– Igen, ennek köszönhetem, hogy itt vagyok! Talán
emlékeztek, anyám kérésére tértem vissza a birtokra, mert én
voltam a Keserü család utolsó fér tagja – magyarázta. – Aztán
hamarosan elvettem Krisztinát, aki immár két szép úval
ajándékozott meg. Anyám így engedékenyebbé vált az
irányomban, hiszen a Keserü név továbbél.
– Visszatértél a fejedelmi udvarba. Milyen Kristóf
szolgálatában?
– Nem panaszkodhatunk – felelte Sebő. – Kovasóczy
visszatért, a diétákat minden évben rendszeresen megtartjuk,
és István urunk óvó tekintetét érzi az udvar, hiszen a kapcsolat
szinte mindennapos a két kancellária között.
– Tehát minden rendben?
– Nagy a nyugalom – bólintott Sebő. – A lengyel kapocs miatt
se a török, se az osztrák nem kapálózik úgy Erdély után, mint
akár öt-hat éve. Belső nyugtalanság sincs, és a törökök féken
tartják a tatárokat is. Csak Kristóf urunkért aggódunk.
 – Miért, talán beteg? – kérdezte Kristóf.
– Nagyon megöregedett az utóbbi egy évben – folytatta
Sebestyén. – Hallomásból tudom, hogy már egyezkedik is
öccsével az utódlásról. Zsigmond át szeretné maga után
hagyni.
– Zsigmondot? De hát ő csak hatéves, ha jól emlékszem – húzta
össze a szemöldökét Kristóf. – És a természetéről is vad pletykák
keringenek, még Mezőújfaluig is elhallanak, apám írt róla.
Állítólag nincs minden rendben idebenn – mutatott a fejére
Kristóf. – Idegrohamai vannak, állatokat kínoz, a cselédekkel
zsarnokoskodik, és csak Leleszi János, a nevelője, illetve az apja
van rá hatással, tőlük tart.
– És ez mind igaz. Én csak tudom, hiszen nap mint nap láttam
az udvarban az elmúlt hónapokban, hiába próbálják leplezni a
dolgait. Már a kinézetén is látszik, hogy valami nincs rendben
vele. Már a születéséről is vad pletykák keringenek, de ezeket
valószínűleg a cselédség terjesztette el, bosszúból, amiért a
kölyök szekírozza őket. Ráadásul apja Leleszire, egy jezsuitára
bízta, ami egyáltalán nincs ínyére az anyjának, Bocskai
Erzsébetnek, aki nyakas kálvinista. Az apja és Leleszi ellen
ingereli a kis út.
– Mégis, mit terjesztenek a születéséről? – kérdezte Szláva.
– Csupán annyit, hogy halként jött világra, majd fél óra
elteltével emberi alakot öltött, karjait összefonta, öklöcskéit
összezárta, de amikor kinyitotta azokat, vér ömlött belőlük
szerteszét!
– Krisztusom! – vetett keresztet Hilary elborzadva.
– Bolond beszéd! – mondta Szláva, de látszott, hogy Sebestyén
szavai rá is hatottak.
– Ha igaz, ha nem – vont vállat az erdélyi ifjú –, a rendek
tartanak tőle, mi várható majd ettől az ingatag gyermektől, ha
felnő, és nem változik meg. Ha az országgyűlés el is ismeri
Kristóf utódaként, bizonyos feltételeket szab. Egy tanácsot
neveznének ki mellé nagykorúságáig, akik az országot
kormányozzák.
– Reméljük, minél messzebb még az az idő, amikor Kristóf
urunk és István király elhagyja az árnyékvilágot – mondta
Kristóf. – Mindketten keménykezű, bölcs fér ak, akik értenek a
kormányzáshoz.
– Ámen – mondta poharát felemelve Szláva. – Igyunk a
Báthoryak egészségére!

Miután a király lezárta a szejmet Varsóban, és kipihente magát,

népes kíséretével Ilyvóba indult, Podólia fővárosába, hogy a
ruténok gondjait helyben, személyes jelenlétével orvosolja.
Útközben megállt Sandomierzben. A vajdasági gyűlés így, hogy
a király személyesen is megjelent, nyomban elfogadta a
rendkívüli adókat, és így tett a másik két renitens vajdaság is.
Ezek után érkezett meg Ilyvóba, ahol először a tatár kán
követségét fogadta. Fontos ügy volt ez a livóniai háború miatt is,
hiszen Báthorynak biztosítania kellett a Dnyeper vidékének
békéjét, így a kozákokat és a tatárokat is meg kellett győznie,
hogy hagyjanak fel az egymás és a lengyelek elleni örökös
határmenti rablóhadjáratokkal, kerüljék el a lengyel területeket,
Volhíniát és Podóliát. A tatárokkal megbékélt, még az éves,
nekik juttatott szokásos ajándékokat is megadta, egyúttal
fogadta a török követeket is, akik ugyancsak a békét támogatták.
A zaporozsjei kozákokat sikerült megfélemlítenie azzal, hogy
egyik vezérüket, a rabságban sínylődő Podkowát halálra ítélte.
Mindezzel a törökök felé is gesztust gyakorolt, akik kiadatását
kérték tőle, hogy karóba húzhassák.
Ilyvóba lovasaival Szláva és Bartek is elkísérte a királyt, de
Kristóf nem tarthatott velük, őt Wilnóba küldte Báthory az
ágyúterveivel, az új lövegek öntését kellett felügyelnie, majd az
elkészült ágyúkat neki kellett kipróbálnia és belőnie. Ez azt
jelentette, hogy Kristóf, aki még kora tavasszal azt hitte,
legfeljebb Varsóig kell eltávolodnia Katarzynától, most kétszer
akkora távolságra került tőle. Volt pedig min aggódnia: az
elutazását megelőző héten Zinka közölte vele, hogy minden jel
szerint gyermeket vár. A kora nyáron azonban levél érkezett tőle
Kristófhoz, amelyben tudatta, hogy elvetélt. A levélen itt-ott
elmosódtak a betűk a könnyeitől.
Kristóf tehát a messzi Litvániában szomorkodott egymaga,
míg a két lovashadnagy végre ismét a király közvetlen
kíséretében rótta az utakat. Varsó és Ilyvó között tizenkét napig
tartott az út, igaz, közben Sandomierzben és Korczynban, a
vajdasági szejmikek miatt több hetet időztek.
Az ilyvói vajda, Mikołaj Mielecki a város feletti magaslaton
álló várkastélyában szerette volna elszállásolni Báthoryt, de a
király fáradt volt, veséje is jobban kínozta, mint máskor, ezért a
városban, a vajda főtéren álló palotájában maradt. A két
atalnak a közelében kellett maradnia, ezért katonáikat
bekvártélyozták a külvárosban, ők maguk pedig egy gazdag
polgárnál szállásolták el magukat a palota közelében.
Éppen leszálltak lovaikról a ház udvarán, amikor az utcáról
hangos, dühös zajongást hallottak, a városiak gyűlölködő
kiáltásai jutottak el hozzájuk. Éppen akkor vonult el szép, türk
lovain a palotába tartó tatár követség. A két atal vitéz kiment a
kapu elé, hogy megnézze magának a tarka, törökös ruhákba
öltözött tatár előkelőségeket, akiknek fejét farkasbőr süveg
fedte. A tatárok előtti lovascsapatot Jan Zbaraski vezette,
észrevette őket, és megemelte a fövegét. Szláva visszaintett,
majd az egyik tatárra mutatott, aki szintén meglátta őket, és
gyűlölködő pillantást lövellt Bartek felé, miközben nyaka előtt
elhúzta az ujját. Arszlán Kudjak volt az, a tatár murza, aki
megbecstelenítette Helenát.
Hilary jobbja szablyája markolatjára csúszott, bár tudta, nem
tehet semmit, hiszen Kudjak követként sérthetetlen volt.
Észrevette viszont, hogy a tatár oldalán az a díszes handzsár
virít, amelyet néhány hónapja a köves gyűrűvel együtt eladott
az örménynek.
Visszaszerezte hát, gondolta magában.
– Jó lesz vigyáznod, amíg itt vagyunk – jegyezte meg Szláva. –
A tatár erősen bosszúálló fajta.
– Remélem is, hogy utánam eszi a fene – vonta meg vállát
Bartek. – Majd megismerkedik a szablyám élével. Meg kellett
volna vele kóstoltatnom már ott, Zasław alatt.
Báthory aznap meghallgatta a tatár kán követeit, és úgy volt,
hogy másnap átveszik a lengyel király ajándékait, majd haza is
kotródnak Podóliából, ahol a rutén nép nem gyűlölt és félt
annyira senkit, mint ezt a kegyetlen, vérengző népséget.
Kora este egy apród futott be Bartekhez Zbaraski üzenetével.
Várta őt a szállásán, mert még tartozott neki Kudjak
váltságdíjával.
A hadnagy rögvest felvidult, hiszen erszénye igencsak kiürült
az elmúlt hónapokban. Este fel is keresték a vajdát, aki egy
szegényes fogadóban lakott. Az ivó elhasznált levegőjében bor,
dohányfüst és frissen sült, pácolt ürücomb illata keveredett az
emberi kipárolgás semmihez sem fogható bűzével.
Két asztalnál királyi katonák italoztak, a harmadikat Zbaraski
és emberei foglalták el, éppen vacsoráztak.
– Barátaim! – vidult fel a vajda, és a mellette falatozó Sapieha
hátára csapott. – A védenceid, kapitány. Azóta is emleget titeket,
pedig a Pruton túliakat eddig nem sokra becsülte!
– Túlzol! – röhögött fel a nagydarab kapitány. – Valóban
emlegetem Szlávát, aki húsz lépésről elvétett egy behemót
tatárt.
Nevettek, közben ők is asztalhoz ültek, még ételt és bort is
kaptak.
– Amikor beléptünk, nem voltatok ilyen vidámak – állapította
meg Bartek. – Mitől nyúlt meg orrotok?
 – Ne is mondd, az egész városban nem találtunk valamirevaló
helyet, csak ezt a koszfészket. Bezzeg a tatárokat Báthory a
legjobb fogadóban szállásolta el, ahová más be sem teheti a
lábát – mordult fel Sapieha.
– Jobb is így, okosan tette a király, mert a végén még
összeakaszkodtunk volna velük – vélte a vajda.
Éjfélig együtt mulattak a bracławiakkal, végül a vajda, bár
kapatos volt már, elszámolt Hilaryval is, aztán búcsúzóra
fogták. Szláva és Bartek a fogadón kívül beburkolództak
báránybőr kabátjukba, az este igen hideg volt már.
– Jobban tesszük, ha a kezünkbe vesszük a pisztolyainkat, és
szablyát is húzunk – mondta Szláva.
– Igaz, ritkán kószálok ennyi jó arannyal az övemen.
– Nem csak arra gondolok. Tartok tőle, az a murza nem
pusztán fenyegetett téged.
– Badarság – legyintett Bartek, de azért felhúzta a pisztolya
kakasát.
A hazaúton azonban nem történt semmi érdemleges, igaz,
alig kellett megtenniük kétszáz lépést, Ilyvó jelentős város volt,
de Krakkóhoz vagy Varsóhoz nem mérhető.
Szláva szemére nem jött álom, egyre csak a murza gyűlölködő
szemét látta maga előtt, és azt, ahogy Barteknek az elvágott
torok jelét mutatja. Éjfél is jócskán elmúlt, amikor valami
mocorgást hallott az udvarra nyíló ablakon át. Gyorsan
felébresztette társát, és szablyáját kivonva az ajtó mögé állt.
Bartek nem kérdezett, óvatosan kikelt az ágyból, és úgy
helyezkedett a szoba közepén álló asztal mögé, hogy a
félhomályban alig látszott belőle valami. Telihold volt, gyönge
fénye éppen az ajtóra vetült.
Hosszú percek teltek el, de nem történt semmi. Épp
megszólaltak volna már, amikor a kilincs hangtalanul
lenyomódott, és óvatosan kinyílt az ajtó. Két alak surrant a
szobába, az ágyakhoz tartottak. Kezükben jatagán villant. Ez
volt életük utolsó mozdulata, a két lengyel lecsapott rájuk, és
össze-vissza kaszabolta őket.
Lihegve hagyták abba, Szláva mécsest gyújtott. Jól sejtette, két
tatár támadt rájuk, az egyik Arszlán murza volt, aki nem bírta
elviselni a megaláztatást, és maga akart bosszút venni
sérelmeiért Barteken.
A két hadnagy szemében félelem bujkált. Arra gondoltak, a
követség szent dolog, ők pedig megöltek két védett embert. Igaz,
az életüket védték, mégis tudták, hogy az eset rájuk és
Báthoryra is sötét árnyékot vet majd.
– Mit tegyünk? – kérdezte Hilary. – Jelentsük?
– Nem, valamit ki kell találnunk – sóhajtotta Szláva.
Körülnézett, a falon jókora szőttesek lógtak.
– Azokba csavarjuk őket – mutatott a falra. – Hajnalban
elmegyek, szerzek egy szekeret, és kivisszük őket a városból.
Aztán elássuk valahol a két gaz ckót, vagy bedobjuk őket a
Poltvába.
– Legyen. Semmi jobb nem jut az eszembe. Még szerencse,
hogy nem a várban került sor erre.
Becsomagolták a két testet, de előtte mindent elvettek tőlük,
hogy nehezebb legyen felismerni őket. Az összegyűjtött holmit
Szláva egy zsákba rejtette. Amennyire lehetett, kitakarították a
szobát. A vért is feltörölték a tatárok ruháival, de így is maradt a
padlón, hiába súrolták.
Alig pirkadt, amikor Szláva nyergelt, és kilovagolt a
külvárosba. Kass Jancsit riasztotta, hogy szerezzen egy szekeret.
Még mindig éppen elég korán volt, amikor a két, szőnyegbe
csavart testet az ilyvói polgárház udvarán a szekérre dobták. A
testekre szénát szórtak, aztán Szláva Jancsira nézett. Beavatták,
megbíztak benne.
– Felfekszünk a szekérre, te meg kiviszel a Poltva partjára –
mondta katonájának. – Részegek vagyunk, ha kérdezik, viszel a
szállásunkra. Megértetted?
 Jancsi bólintott, és egy butykost nyújtott Hilarynak.
– Csak hogy hitelesebb legyen. Jól húzzátok meg!
A vodka jól is esett ezután az epeízű, sanyarú éjszaka után,
aztán a két tiszt elkeveredett a szénán, alattuk a két tatár
hullával. Senki sem állította meg őket, és egy jó órányi
zötykölődés után Jancsi hátraszólt nekik.
– Hadnagy uram, itt vagyunk a folyónál.
A Poltva alacsonyan állt, sekély, köves volt, a közepén is csak
vállig ért, bár a vize sebesen folyt. Becipelték a két testet az
erdőbe, Jancsi ásókról is gondoskodott. Nekiláttak, ástak egy
jókora gödröt, aztán a két tatárt beledobták, csak úgy,
mezítelenül. A zsákot, és a két szőnyeget Szláva nem akarta
eltemetni velük.
– Nyomra vezethetnek. Hát még a fegyverek meg a gyűrű.
– Akkor hát, mit akarsz velük?
– A szőnyegeket elégetjük, de másutt, a fegyverek és a többi
mehet a folyó közepébe, ahol már mélyebb. Szerencsére elég
zavaros a vize.
Így is tettek, a szőnyegeket elégették, és a fölé rakott
hasábokon szalonnát sütöttek, reggeliztek. Nem sok étvágyuk
volt, de nem akarták, hogy gyanúsnak találják őket. Szláva
önvédelemből ölt, most mégis mocskosnak érezte magát. Ilyen
érzés lehet, ha valaki orvul öl, gondolta magában. Eszébe jutott
Orbóy.

A tatár főkövet két napig kerestette az eltűnt murzát és

csatlósát, panaszt is tett a királynál, mivel a két tatár lova és
díszöltözete is a szállásukon maradt a pénzükkel együtt.
Holttest és más egyéb nyom azonban nem került elő, így aztán
felhagytak a kereséssel, és kétnapos késéssel elhagyták Ilyvót.
Báthory, hogy a főkövetet kiengesztelje, dupla ajándékot rendelt
neki, de igen komor volt az eset miatt. El sem tudta képzelni, mi
történhetett.
 Szláva szívét nyomta a teher, ezért úgy döntött, elmondja az
igazat a királynak. Bartek nagyon félt, úgy érezte, ezzel lőttek
mindkettőjük tiszti előmenetelének, de maga is érezte, nem
hallgathatják el a történteket. Báthory már készülődött krakkói
útjára, ugyanis a székvárosban tervezte tölteni a telet, felesége
társaságában. Az elmúlt nyár óta nem járt Krakkóban, úgy illett,
hogy a királynővel is töltsön némi időt. A következő
esztendőben, ha minden a tervek szerint alakul, seregével úgyis
Livóniában tölti majd az év jelentős részét.
Az indulás előtti nap fogadta a két hadnagyot. Szláva
részletesen beszámolt az esetről, Bartek pedig az előzményeket
ecsetelte, a zasławi csatáról és a murza elfogásáról.
A király nem adta jelét érzelmeinek a mondókájuk közben.
Szláva befejezte, és várták a sorsukat.
– Okosan cselekedtetek – szólalt meg végre hosszú hallgatás
után Báthory. – Az orvgyilkosoknak kijutott méltó büntetésük.
Ha kiderül az eset, annak beláthatatlan következményei
lehettek volna, nemcsak a tatárok, de a törökök miatt is.
Belegondolni is szörnyű! Most pedig irány haza Krakkóba!

Kíséretével nyolc nap alatt tette meg az utat Krakkóba a király.

Mire elérték a fővárost, beköszöntött a keményebb hideg,
október végéhez közeledtek.
A Wawelbe hazatérve Báthory egy héten át sülve-főve együtt
volt Jagelló Annával, mindennap közösen étkeztek, és még
együtt is háltak, bár arról, hogy mi is történt a királynő
hálószobájában, rajtuk kívül senki sem tudott. Mindenesetre
Anna boldognak tűnt, Báthory arcáról pedig a lehető
legkevesebbet lehetett leolvasni.
Miután megtette, amit megkövetelt tőle a haza és az illem,
egyre kevesebb időt töltött feleségével, annál többet a következő
évi hadjárat előkészítésével.
 Báthory szinte betegesen rendszerető volt, szerette
aprólékosan, akkurátusan előre megtervezni dolgait. Így állt
hozzá a következő évre áttolt hadjárathoz is.
Zamoyski segítségével olyan tapasztalt katonákat hallgatott
meg, akik ismerték minden zegzugát Livóniának, illetve az
oroszokkal határos vidéknek. Térképészeivel olyan vázlatokat
készíttetett, amelyekre még nem volt példa, és addig senki előtt
nem feküdt részletesebb rajz arról a vidékről. Mindenről tudni
akart. Hány nap az út egyik vártól a másikig, milyen utak
visznek oda, miből építik váraikat a muszkák, milyen ágyúkat
használnak, és így tovább.
A kiterített térképeken látta a folyókat, a városokat és az
utakat, a tapasztalt katonák pedig részletesen beszámoltak neki
a területek hegyeiről, erdőiről, mocsarairól, hogy a folyók hol és
meddig hajózhatók, milyen sebes a sodrásuk, és az orosz
határvárak mennyire erősek és védhetőek.
Egyre inkább érlelődött benne a döntés, hogy valami egészen
szokatlan, az addig bevett hadakozástól eltérő taktikát
alkalmaz. Először legszűkebb körével beszélte meg, már a szejm
lezárása után, varsói palotájában.
Zamoyski volt vele, a Zborowski testvérek közül Jan és
Andrzej, ott volt Mikołaj Mielecki, Wejher, aki a folyami
hajózáshoz is értett, és Andrzej Firlej is meghívót kapott.
– Szenátor uraim! – kezdett bele a király lendületesen. –
Előttünk fekszik Livónia! Istenemre, már egy hete
tanulmányozom ezt a friss remekművet, és egyre inkább
érlelődik bennem egy gondolat.
Megállt a beszédben, és körbetekintett hallgatóságán. Vidám
volt és tettre kész, látszott rajta, hogy egyáltalán nem tart a
feladattól, sőt inkább inspirálta az. Már ez is lelkesítően hatott a
többiekre.
– Rúgjuk fel a régi, bevett stratégiát! Nem akarok bemenni
Livóniába, és minden településért külön harcot vívni. Erős,
fallal körülvett erődítmények sokasága van orosz kézen. Az a
föld amúgy is pusztaság! A lakosság jó része kipusztult vagy
elmenekült, aki maradt, éhezik. Nemrég kellett száz szekér
gabonát küldeném, mert a reweliek éhen vesztek volna!
Döntsük el orosz területen a kérdést! Pusztuljanak az ő városaik!
Andrzej Zborowski szólt közbe.
– Felség, úgy tudom, litván alattvalóid inkább azt szeretnék,
hogy Livónián át menj Pskówba, és foglald el az oroszok
legerősebb fészkét. Ha Psków elesik, az oroszok támaszpont
nélkül maradnak.
– Igen, tudom, hogy a litvánok ezt akarják. De nézzétek meg
ezt a térképet! Honnan is indulunk majd? Wilnóból! Wilno és
Psków között hatalmas a távolság. Hatszázezer lépés.40 Igen,
tudom, hogy Psków a kulcs, de lehetetlen volna jövőre elérni.
Egy hadseregnek legalább három hét erőltetett menet rossz
utakon és ellenséges tűzben.
Wehjer, a hajós már kezdte kapiskálni a király tervét. Ujjával
követni kezdte a Dźwina folyó kanyargós útját, és Połock
váránál állt meg.
– Połock vára Livónia déli kulcsa – vetette fel. – Úgy tudom, a
Dźwina odáig hajózható.
– Jól tudod – bólintott elégedetten a király. – Eltaláltad a
tervem: Wilnón és Swir városán keresztül, orosz földre lépve jut
el a sereg Połockig, miközben a hadianyagok, élelem és az ágyúk
a folyón érkeznek meg. A vár erős, de biztos vagyok benne,
Ivánnak eszébe sem jut, hogy ne Livóniában vívjuk meg a lív
háborút. A várban nem lesz elégséges hadianyag, élelem. Ha
Połock a miénk, a környező várakat is elfoglaljuk, és ez lesz
bázisunk a következő hadjáratra.
Báthory elhallgatott, a szenátorokra nézett. Látszott, még
emésztik az elhangzottakat, ugyanakkor azt is érezték, a király
már döntött. Nyomós érveket kellett felhoznia annak, aki
akaratát meg szerette volna hajlítani. A teremben nem volt erre
hajlandóság.
– Még egy kérdést el kell döntenünk – szólalt fel Zamoyski. –
Felséges urunk személyesen is részt kíván venni a hadjáratban,
de úgy döntött, kell egy általános főparancsnok őutána.
– Rád gondoltam – fordult Báthory Mikołaj Mieleckihez. A
veterán harcos meglepve kapta fel a fejét.
– Rám, felség? Öreg vagyok én már az ilyesmihez.
– Ugyan! – hízelgett kedvesen Báthory. – Még én is tudom,
pedig külhonból érkeztem, hogy micsoda tisztelet övez hadi
érdemeid, bátorságod és szakértelmed miatt. A te neved és
tudásod a biztosítéka, hogy a sereg egységes maradjon az első
pillanattól az utolsóig. Egykori tettedről, amikor Oláhföldről
kimentetted a lengyel hadakat, pedig bekerítették az oláh és
török csapatok, minden valamirevaló európai uralkodó értesült.
Magam is hallottam híredet!
Mieleckin látszott, minden szó úgy hat rá, mintha hájjal
kenegetnék A többi szenátor, Andrzej Zborowskin kívül, aki
vakon reménykedett a nagyhetmani kinevezésben, mind
biztatta Mieleckit, hogy fogadja el a kitüntető felkérést, amit
végül meg is tett.
– Az alvezérek kinevezéséről később döntünk, csakúgy, mint
az ezereskapitányok dolgáról. Most pihenjük ki magunkat a
tavaszi vizek felszáradásáig, mert aztán nagy menetelés vár
ránk!

Rövidesen megérkezett Iván cár követsége. Mire megjelent,

Báthory már értesült róla, hogy vezetőjük, Mihail nagyherceg
útközben megbetegedett és elhunyt. Helyette két bojár,
Holowen és Kurbat járultak a király elé december ötödik napján.
A követek a jelenlévők legnagyobb döbbenetére igen furcsán
viselkedtek. Báthory engedélyt adott, hogy szóljanak, mire
Kurbat kijelentette, addig nem adhatja elő a cár üzenetét, amíg a
király fel nem áll, és levett kalappal meg nem kérdi, miként
szolgál a cár egészsége.
A terem felzúdult, de Báthory leintette őket.
– Drága bojár uram! Értem én, mit akar a te urad, de azt nem
kapja meg. Azok után, ahogy a te urad az én képviseletemben
járó lengyel követekkel bánt? Mindez nyilvánvaló sértés. Ha
gondoljátok, akár haza is mehettek!
A cár levelét átvette, de a követséget elbocsátotta. Nem sokkal
később vissza is indulhattak, minden eredmény nélkül.
Ekkor érkezett a lelkesítő hír Livóniából, hogy a litván
csapatok felszabadították Wendent az újabb ostrom alól. Ez
egyrészt annak a Mateusz Dembińskinek az érdeme volt, aki
annak idején visszafoglalta. Ugyanakkor nemcsak lengyelek,
litvánok és livónok harcoltak, de svéd csapatok is érkeztek,
köszönhetően annak, hogy egy évvel korábban Báthory
követsége sikerrel járt III. János királynál, és a közös fellépés
mellett döntöttek a livón kérdésben. A livónokat Nicolas Kor
vezette, a svédeket Boye, egy angol zsoldostiszt, a litvánokat
Andrzej Sapieha, de vele volt Krzysztof Radziwiłł, a wilnói vajda
a is. E hadak – bár egyesülve is kevesebben voltak a cári
csapatoknál – a jó parancsnokoknak és a harci kedvnek,
elszántságnak köszönhetően felülkerekedtek Wenden
közelében, a Gonja folyó parti téli csatában, és szétszórták a
muszkákat, akiket pedig tatár segédcsapatok is támogattak. A
megtépázott orosz hadak félve, hogy elvágják őket saját
hátországuktól, inkább visszavonultak Psków felé.

Szláva és Bartek katonáit bekvártélyozták az egyik Krakkótól

délre fekvő faluban, majd a két vitéz szélsebesen vágtatott, hogy
minél előbb hazaérhessen a Grodzka utcai házba, ahol várta
őket a családi tűzhely.
Hazatérve aztán nem minden úgy várta őket, ahogyan
tervezték. Helena az utolsó két hónapban búskomorságba esett,
és férjével is zavartan viselkedett, Katarzyna pedig félt és
türelmetlen volt: újabb gyermeket szeretett volna, de az előző
kudarc után elment a bátorsága. Emiatt Kristófot is gondok
gyötörték.
Megszületett viszont Mózes és Klára második gyermeke,
György. Nevét Blandrata után kapta.
 A FANTOM

Orbóy Mihály elégedetten taposta a havat hazafelé. Vállán

átvetve saját készítésű íja, övében egyszerű, agancsnyelű tőr és
egy hosszú nyelű balta. Kezében, bőrszíjra hurkolva jókora
mezei nyúl és fácánkakas lógott, bal vállán pedig frissen
nyúzott coboly- és hermelinprémeket cipelt.
Útját kis, vidám patak szegélyezte, amely teljesen befagyott,
és tükörsima, áttetsző jégréteget képezett egy darabon. A vadász
átlépte, és letekintve a jégről visszatükröződő arcát pillantotta
meg benne. Megállt, lehajolt, közelebbről is megvizsgálta
ábrázatát.
– Anyám se ismerne rám – dohogta elégedetten. Régi életére
gondolt, és rájött, olyannyira eltávolodott tőle, hogy már a saját
nevének elmormolása is furcsán, idegenül hatott.
Felesége és a szénégető családja, amely annak idején ápolta,
sem nevezte nevén, még a Mihály is ritkán hangzott el a
szájukról. Mintha Orbóy Mihály valóban megszűnt volna
létezni. Haragja elmúlt, boldogan élte remeteéletét, megtanulta
értékelni a családi boldogságot és az erdő nyújtotta szabadságot.
Az erdő a Perényieké volt, favágók és faszénégetők birodalma.
Korábban többen lakták, most csupán néhány család, és igen
elhagyatottan éltek ott. A telepet Dargónak hívták, és közel esett
Gálszécshez. A szénégető telep évente meghatározott
mennyiségű faszenet adott át a gálszécsi uradalmi intézőnek, a
felesleget pedig eladhatta. A birtokos hallgatólagosan elnézte
nekik, hogy az erdő vadjaiból vámot szedjenek. Hivatalosan a
beteg, sérült állatokat tizedelhették meg, és fogyaszthatták el a
húsukat, de a szénégetők – különösen a képzett fegyverforgató
Orbóy megjelenése után – ennél azért több vámot szedtek az
erdő vadjaiból. Még az édességre sem volt gondjuk, az erdő
ellátta őket vadméhek mézével is.
Az asszonyok gyűjtögettek, úgy ismerték az ehető gombákat,
magvakat, bogyókat, mint senki más a környéken. Ami egyébre
szükségük volt – elsősorban zsírra, lisztre és kölesre, valamint
szerszámokra és szövetre –, azt a városból, a faszén árából
kellett, hogy megszerezzék.
Jól értettek a bőrcserzéshez is, de a fér ak télen, az esti
órákban leginkább fazsindelyt készítettek, és egyéb, hasznos
dolgokat faragtak. Persze nem volt olyan idilli mindez,
fáradságos, embert próbáló volt megélni az erdőben, és egy-egy
boksa megrakása kivette még a katonaviselt, nagydarab Orbóy
erejét is.
Meg is változott a zimiskája, a koromtól, füsttől haja
sötétebbre, majdnem feketére színeződött, szakállat növesztett,
arca beesett, testéről leapadt minden háj, és ettől olyan inassá,
szalagossá vált, hogy nemcsak ábrázatára, de testalkatára
nézvést sem emlékeztetett régi önmagára.
Sohasem érezte magát ennyire nyugodtnak, boldognak,
megállapodottnak. Fiatal egészsége, szilaj ereje megmaradt, és
amikor Gyöngy javasasszony Boróka nevű lánya, aki nem volt
épp csúnya, de szépnek sem mondta volna senki, szemet vetett
rá, nem ellenkezett.
Vadházasságban éltek, ami ellen se Gyöngynek, se a
szénégetőknek nem volt ellenvetése. Így esett, hogy az asszony
egészséges lánygyermeknek adott életet, Violának nevezték el.
Olyan rézvörös, dús, hosszú hajjal jött a világra, hogy azon igen
elámult mindenki, aki látta.
Kunyhójához közel elrejtette a bőröket, az íját és a nyilait is,
mert ha nála találták volna a hivatalos személyek, légyenek
azok a kassai katonák által kísért adószedők vagy az uraság
emberei, nagy valószínűséggel bitóra kerül.
A kunyhóban jó meleg volt, Viola délutáni álmát aludta, a
tapasztott tűzhelyen pedig meleg étel várta. Boróka csöndes,
jóravaló feleség volt, hálás a sorsnak, hogy az égből ilyen erős,
nemesvérű fér pottyant mellé.
Orbóy utált bemenni a városba vagy kilépni az országútra.
Még jól emlékezett arra a napra, amikor Szláva Wantula
felismerte. Régi gyűlölete jórészt elpárolgott, és nem kívánta az
ellenségei vérét, csak hogy hagyják élni, neki annyi éppen elég.
Mivel azonban piacot tartottak, és fogytán volt némelyik
élelmiszer, nem tehetett mást, a felesége is vele akart tartani.
Másnap még csillagos volt az ég, nem is pirkadt, amikor egy
nagy nyaláb prémmel a hátán elindult otthonról Borókával. Még
pirkadat előtt meg kellett érkezniük Pavlechez, mert a fogadós,
aki mindennel üzérkedett, amin hasznot remélt, fű alatt vette át
tőle a prémeket. Keveset zetett ugyan az orgazda, de legalább
azonnal. Ha csupán a faszénre hagyatkoztak volna, felkopik az
álluk.
Amint a félig örmény, félig cseh kocsmárosnál végeztek,
továbbindultak Gálszécsre. Annál az útelágazásnál haladtak el,
ahol egykor Kugler kapitány az embereivel üldözőbe vette, és
meglőtték. Még most is megborzongott, ha arra a napra gondolt.
A halálfélelemre és a tudatra, hogy rögvest vége lesz
mindennek. Aztán csak az a hatalmas ütés a lapockáján, és a
bukfenc arról a kehes gebéről. Másra nem emlékezett.
Az útkanyar mögül, ugyanúgy, mint azon az átkozott napon,
ebben a pillanatban is egy csapat katona alakja bontakozott ki.
Hat gyaloghajdú volt, részeg valamennyi, vérmesen
danolásztak. Azok is észrevették őket, az első kettő hamis
szemmel összenézett.
– Micsoda töltöttgalamb, odasüssetek – mondta az egyik.
 Orbóy azonnal rájött, hogy bajban vannak. Egyedül, egy atal
nővel, szemben a hat katona. Hátán felborzolódott a szőr. A nőt
a bokrok közé lökte, ő maga is utána vetődött.
– Futás! – ordította.
Rohant, maga előtt terelte asszonyát, hátra sem nézett.
Csupán a tőre és a balta volt nála. Semmi esélye. Hat képzett
katona ellen? Még kettő is veszedelmesen sok, de hat! Hiába
részegek, úgy még veszélyesebbek, kijön belőlük a vadállat.
Hallotta a hangjukat, egymásnak üvöltötték:
– Kerítsd! Kerítsd, meg ne szökjenek! Jércehúst kívánok, jércét!
Farkasok ezek, és most vadásznak, hasított bele a gondolat
Orbóyba.
Kis tisztásra értek, egy patak keresztezte. A nő át akarta
ugrani, de megcsúszott a jégen, hanyattvágódott, és őt is
magával sodorta. Felpattant, és hátranézett, merre vannak az
üldözőik. Rémülten látta, hogy alig néhány lépésnyire.
– Fuss, rohanj, meg ne állj! – üvöltötte Borókának. – És ne nézz
vissza!
Előhúzta a tőrét, megvetette a lábát. Két hajdú messze
kikerülte, az asszony után vetették magukat. Orbóy
kétségbeesve felüvöltött, és a közelebbi felé vágta a tőrét. Annak
idején Bivalylőcs alaposan kitanította, és tíz lépés távolságról
nem szokott célt téveszteni. Most sem. A ckó felüvöltött, amint
a tőr markolatig beleállt a combjába. Azonnal felbucskázott.
Orbóy ki sem élvezhette a pillanatnyi siker ízét, egy harmadik
hajdú kivont szablyával rohant felé. Oldalra vetette magát, majd
felpattant, és kezében ott villant a hosszú nyelű balta. Addigra
azonban körülvették.
Lefogták, és leütötték. Kis idő múlva, egy fából kinyúló erős
ágra kezénél fogva fellógatva tért magához. A tisztás közepén, a
csupasz földön ott feküdt Boróka, az egyik hajdú éppen
megbecstelenítette. Kettő felettük állt, a látványban
gyönyörködött, egy pedig a combján sérült társát látta el. A
hatodik ckó, mihelyt meglátta, hogy Orbóy magához tért,
röhögve ment oda hozzá, és erőszakkal úgy fordította a fogoly
fejét, hogy lássa, mit tesznek a nővel.
– Nézd csak, nézd végig, hogy élvezi a szukád! – röhögött a
képébe.
– Úgyse sokáig gyönyörködhet benne – kiáltotta oda a sebesült
összeszorított fogakkal. – Ha talpraállok, magam nyiszálom el
mindkettő torkát!
– Nem úgy van az! – mordult rá a ckó, aki éppen kötözte. –
Előbb mind végigmegyünk rajta, utána a tied lehet.
Orbóy nem szólt egy szót sem, nem könyörgött, nem is
átkozódott. Némán patakzottak a könnyei. Soha nem érezte
magát ennyire tehetetlennek. Végignézte, mit művelnek az
asszonyával, de valójában nem látott semmit sem. A végére már
csak réveteg, üveges szemmel bámult bele a világba. Őrzője is
megunta tartani a fejét, elment, hogy ő is kivegye a részét a
galád erőszakból.
Amikor végeztek, a sérült torz vigyorral Orbóyra nézett, majd
teljes erejével az alélt nő mellkasába döfte a szablyáját. A
fájdalomra összerándult, felnyögött, majd teste örökre
elernyedt. Orbóy erre visszanyerte öntudatát, és várta, hogy őt
is elérje a végzet. A hajdú sántikálva megindult felé.
– Kiontom a beled – hörögte –, mint a szukádnak.
Orbóyban feléledt régi, vadállati ösztöne. Gyilkolni akart. Csak
még egyszer. Csak ezt az egyet. Tudta, nem sokat tehet, de ezt az
egyet meg akarta ölni. Ahogy fellógatták a fa kinyúló ágára, a
talpa alig érte a talajt. Lábait viszont nem kötözték össze,
használhatta. Amikor a sántikáló hajdú kardsuhintásnyi
közelségbe ért, minden erejét összeszedve fejmagasságig húzta a
lábát, két combja közé szorította a meglepett katona fejét, majd
teljes testsúlyával előbb balra, utána jobbra rántotta. Sebesülése
miatt nem tudott kellő ellenállást kifejteni, törött nyakkal
ernyedt el Orbóy inas, erős combjai között. A többi hajdú ordítva
rohant feléjük, de az első, aki odaért, ahelyett, hogy leszúrta
volna Orbóyt, azzal a lendülettel a kötelékeit nyisszantotta el,
talán azért, hogy a társát mentse. Orbóy és a halott elgurultba
hajdúk pedig ott szúrták, ahol érték, legalább négy döfést
kapott. Sikerült valahogy talpra vergődnie, és vérző tagokkal
rohanni kezdett az országút felé. A hajdúk ott lihegtek a
nyomában, már-már beérték, amikor végre kiért az országútra,
ahol a megerőltetéstől és a vérveszteségtől összeesett. Egyik
üldözője felette állt, és emelte a fokosát, hogy lesújtson, de
abban a pillanatban lövés dörrent, és a ckó élettelenül zuhant
Orbóyra. A többi négy hajdú döbbenten lecövekelt, és a lövés
eredetét kutatta. A kanyarból egy lovas tiszt vágtatott elő
kezében füstölgő pisztollyal, szakasznyi könnyűlovas követte.
A négy hajdú azonnal ráeszmélt, ha elfogják őket, biztosan
bitó vár rájuk. Úgy vágódtak vissza az erdőbe, akár a
megriasztott toportyánférgek. A tiszt odaért, néhány emberét
utánuk küldte, maga pedig kilépett kengyeléből, és csizmájával
lerúgta a halottat Orbóyról, majd jól megnézte magának az
ábrázatát.
– Valami ágrólszakadt erdei ember – mondta a helyettesének,
aki éppen akkor ért mellé. – Nézze meg a kirurgus, és ha van
értelme, kötözze be, ha nincs, temessék el, ha bevégzi.
Rövidesen visszaért az a néhány katona, akiket a menekülők
üldözésére küldött.
– Elnyelte őket az erdő – jelentette az egyik. – A patak partján
találtunk két holttestet. Egy asszonyét, meggyalázva, és az egyik
gazembert törött nyakkal.
– Úgy! – mondta undorral szemében a tiszt, aki már mindent
értett. – Tegyétek szekérre a két holttestet, aztán gyertek
utánunk a városba. Ott éjszakázunk.
Közben odalépett mellé a hatalmas, zord ábrázatú kirurgus,
aki végigtapogatta Orbóy testét.
 – Megmarad, Lónyay uram – mondta a kirurgus. – Öt vágást is
látok rajta, de egyik sem halálos. Ha a fertőzés elkerüli,
megmarad.
– Lásd el, rakd szekérre. A városban hagyjuk, hátha keresi
majd valaki. Indulás tovább, emberek! Indulás!
Észak felé tartottak, és Varannóban, egy kis mezővárosban
álltak meg. Lónyay néhány nappal azelőtt hagyta ott Rueber
szolgálatát, és legjobb embereit is magával vitte. Útközben
csatlakozott hozzá a szatmári Mihály mester, aki hallotta, hogy
Báthory jobb és biztosabb zsoldot zet katonáinak, ezért aztán
szedte a szerszámait és gyógyszereit, majd Ábellel, régi inasával,
aki végzett kirurgusként vele maradt, úgy döntött, nyakába
veszi az országot, és új kalandra indul.
Varannóba érve összeakadtak Rácz Péter kapitánnyal, aki
frissen toborzott gyaloghajdúkkal vonult Krakkó felé.
Rácz már hónapok óta a királyi Magyarországon gyűjtött
katonákat a muszkák elleni hadjáratra, és eleget tett Báthory
kérésének. Altisztjei több száz talpast toboroztak, akik kisebb-
nagyobb csoportokban igyekeztek Krakkó felé. Az övé volt a
legnépesebb csapat, vagy hatvan gyalogost vitt magával
szánokon. Az emberek vegyes képet nyújtottak, volt, aki saját
fegyvereit hozta, és jó ruhákban, erős lábbeliben járt, de voltak
ágrólszakadtak is, rossz, hiányos fegyverzettel és felszereléssel.
Rácz Péter jó zsoldot, rendes fegyvereket, jó posztót ígért nekik,
ezért aztán nem volt nehéz a toborzás, amit Rueber kassai
főkapitány engedélyével végeztek. A kassai német nem kedvelte
túlzottan Báthoryt azóta, hogy lóvá tette a koronázás előtt,
most mégis jó oka volt rá, hogy szemet hunyjon a lengyelek
toborzásának. Egyrészt Rácz Péter maga kereste fel, és kért tőle
engedélyt, továbbá egy vaskos, aranyakkal teli erszényt is
átnyújtott titkon a főkapitánynak. Rueber valójában ingyen is
engedélyezte volna a toborzást, ugyanis az utóbbi időben
elszaporodtak a harcedzett, de szolgálatot nem találó
hajdúkatonák a vidéken, ami magával hozta az útonállási,
rablógyilkosságokat és a védtelen nők meggyalázását is. Ez lett a
vége annak, hogy Rudolf király nem törődött az uralma alá
tartozó országokkal, a féltve őrzött, csalóka török béke miatt a
végvárakban szolgáló magyar végvári vitézek egy részét szélnek
eresztette, hogy helyükbe megbízhatóbbnak vélt idegen
zsoldosokat ültessen.
Ilyen kóbor hajdúk támadták meg Orbóyt és a szerencsétlen
Borókát is.
Varannóba érve Mihály mester elszállásolta csapatát és a
sebesültet is. Orbóy éjszakára belázasodott, és lidérces álmok
gyötörték, hajnalra azonban jobban lett, magához tért. A
kirurgus fölé hajolt, az arcába bámult. A sebesült szeme
rémülten tágult ki, mert felismerte a borbélyt, aki egykor, a
szentpáli csata után ellátta a sebét.
– Ne rémüldözz, mintha szellemet látnál, am – dohogta a
mester. – Jobban vagy már?
Orbóynak eszébe jutott az előző nap. Jobban lenni? Ő már nem
lesz jól soha. Eszébe villant Viola. Szent ég, mi lesz most a
kislányával?
– Haza kell mennem – mondta, és megpróbált felülni.
Iszonyatos fájdalom járta át testét a hirtelen mozdulatra.
Felkiáltott, és visszahanyatlott.
– Odébb van az még – mondta a kirurgus. – Legalább egy hét
kell, hogy szállíthassanak.
– A lányom…, a lányom még nem is tudja – nyögött fel
kétségbeesve Orbóy. – A feleségem anyját is értesíteni kell
Dargón.
Mihály mester gondterhelten dörgölte meg az orrát.
– Ábel, menj át Lónyayhoz. Kérd meg, küldjön ki Dargóra egy
lovast, aki megviszi a hírt. Hogy is hívnak, am? És a feleséged
neve?
 – Or… Ordass Mihálynak hívnak, mester – mondta Orbóy, még
idejében észbe kapva. – A feleségem pedig Boróka, Gyöngy
javasasszony lánya.

Délután visszatért a hírvivő, háta mögött Gyöngy ült a lovon.

Az asszony az ötvenedik éve felé járhatott, kendője alól deres
hajtincsek göndörödtek elő, és orcája is idősebbnek mutatkozott
sötétbarna, napszítta arca és mély ráncai miatt. Okos, kék szeme
volt, most fájdalmat és mély szomorúságot tükrözött.
– Anyám – buggyant ki a könny a sebesült szeméből –, nem
tehettem semmit, olyan sokan voltak, és hirtelen törtek ránk.
– Nem vádollak – mondta Gyöngy csüggedt fásultsággal. –
Hallottam, mi történt. Az a csoda, hogy megmenekültél. Csoda,
mert Violánknak szüksége van az apjára.
Orbóy nem szólt semmit. Már eldöntötte, ha felépül,
megkeresi a többi gyilkost is. Érezte, hogy nincs maradása.
Másnap reggel Rácz Péter és csapata a kirurgussal együtt
továbbállt. Mielőtt elindultak volna, Mihály mester még
ránézett a sebesültre.
– Elindulunk Krakkóba, hogy beálljunk Báthory seregébe. Rád
vigyáz ez az asszony, és ha már lehet, hazavitet valami szekérrel.
Épülj fel, és vigyázz a lányodra.
– Köszönök mindent – felelte Orbóy. – Ha felépülök, magam is
utánatok megyek, és beállok a hadba talpasnak. Ők is
Lengyelországba tartanak.
– A bosszú rossz tanácsadó. A lányoddal kell maradnod. Még
annyit árulj el, katona voltál régebben? Nem fordultál meg a
szentpáli csatában?
Felismert, gondolta döbbenten.
– Miért kérded?
– Amikor átvizsgáltam a tested a sebesülések miatt,
megláttam egy jókora sebhelyet a combodon. Mintha az én
kezem munkája volna. Megismerem az öltéseimet.
 Orbóy kínjában felkacagott.
– Ilyet még nem hallottam! Igen, harcoltam ott, és sebet is
kaptam. Felismered a kezed munkáját a bőrömön?!
 AZ ELSŐ HADJÁRAT

POŁOCK (1579)

Orbóy két hónapig nyomta az ágyat, csak Gyöngy gondos

ápolásának köszönhette, hogy nem halt bele súlyos sebeibe.
Május végére azonban teljesen rendbe jött, az ereje is visszatért,
munkába állt, vadászott, miközben esténként elvonult, és egy
régi, rozsdás szablyával, valamint a fokosával gyakorolt, hogy
tagjait visszaszoktassa a fegyverforgatásra. Elhatározását nem
adta fel, végképp eldöntötte, hogy ha ereje visszatér, elindul
megkeresni Boróka gyilkosait.
Sokat gondolkodott, miként jusson el északra a lengyel király
hadseregébe, se jó lova, se pénze nem volt, és úgy számolta, csak
Varsóig két hétig tartana az út gyalogosan. Nem tudta, hol
gyülekezik a had, és arról, hogy Varsótól a harctérig, a számára
teljesen ismeretlen Livóniáig mennyi utat kell még onnan
megtennie, fogalma sem volt.
Figyelte az országutat, és látta, hogy még mindig mennek
frissen toborzott egységek Lengyelország felé, ezért szólt
Pavlecnek, a kocsmáros orgazdának, hogy értesítse, ha nagyobb
csapat állna meg nála pihenni, mert csatlakozni akart hozzájuk.
Egy június eleji estén Pavlec szolgája futott be a hírrel, hogy
egy szakasznyi hajdú szállt meg a fogadóban, és másnap
hajnalban indulnak tovább. Orbóy szedelőzködött, fogta a tőrét,
fokosát és íját, egy zsákba élelmet pakolt, beletette egyetlen
váltóingét, -gatyáját, és a télre gondolva belegyömöszölte a
zsákba farkasbőr bundáját is, amelyet Boróka varrt neki az előző
télen.
Másnap hajnalban megjelent a fogadónál. A hajdúk alaposan
megnézték, röhögtek is rajta rendesen, hiszen még csizmára
sem tellett neki, és hogy bőrsaruját óvja, a nyakában vitte,
mezítláb érkezett. Nadrágja sem posztóból készült, hanem
durván cserzett szarvasbőrből, ingén pedig ugyancsak bőrből
készült mellényt viselt. Rendes kardja, lőfegyvere sem volt, és
jól megnézték a hátáról lógó íjat, mert az az európai seregekben
már nem volt divatban, csak a tatároknál.
– Figyeld, a bugrisát – röhögött az egyik rosszarcú, ragyás
hajdú –, micsoda madárijesztő!
– Honnan szalasztották vajon? – tromfolt rá egy másik. –
Valami erdei vadember lehet.
– Hé, koma, az a valami a hátadon hangszer? Meg tudod
szólaltatni?
Orbóy eddig komoran tűrte az ugratást, most szó nélkül
előkapta íját, egy pillanattal később pedig ott ült a húron egy
nyílvessző, és az utolsóként kérdező torkának meredt.
– Megtáncoltatlak, ha akarod – sziszegte, majd az ég felé kapta
az íjat. Már pendült is a húr, és egy szerencsétlen galamb,
amelyet balsorsa éppen ekkor vezetett a fogadó fölé, élettelenül
zuhant a lábukhoz a porba.
A hajdúk indultak volna, hogy móresre tanítsák az idegent, de
a mutatványt látta a vezetőjük, egy karcsú, közepes termetű,
értelmes képű tiszt is. Nem lehetett több harmincévesnél.
– Megállni – rikoltotta, és emberei közé lépett a fogadó
tornácáról. A hajdúk összenéztek, és hátrébbhúzódtak. A tiszt
hiúzszemét összevonva tanulmányozta Orbóyt. – Szép lövés –
mondta végül. – Mit akarsz?
– Talpasnak állnék a lengyel király seregébe – mondta, és
levette süvegét a katona előtt, meg is hajtotta magát. – Ha oda
igyekeztek.
 A tiszt tovább mustrálta, és megcsóválta a fejét.
– Erővel bírnád, de még csizmád, kardod, puskád sincsen.
Három hónapig alig kapnál zsoldot, ha minden felszerelést a
kincstárnak kell állnia. Megéri ez neked?
– Meg, uram – mondta Orbóy. – Lesz munka bőven jövőre is.
Hosszan tervezek Lengyelországban.
– Nem kérdem, miért, biztosan jó okod van rá – a tiszt sejtette,
hogy Orbóy talpa alatt forró lehet a talaj. – Azt viszont tudnod
kell, hogy a regimentet jobbára feltöltöttük. Most már
válogatunk, és csak olyat viszek, aki bírja a strapát. A talpas
négy hétig gyalogol Livóniáig, közben utat tör vagy épít,
hajóhidat is, ha kell. A harcról még nem is beszéltem.
– Verekedtem Szentpálnál – bökte ki Orbóy.
– Nem kérdem, melyik oldalon – vonta fel szemöldökét a tiszt.
– Mindegy is, Báthory lovasságát immár Bekes vezeti.
A hír meglepte Orbóyt.
– Eredj utadra. Elegen vagyunk nélküled is.
– Uram, ha megengeded! Vívok és lövök úgy, mint a legjobb
embered. Még jobban is!
A tiszt már a fogadó verandájáról fordult vissza erre a szóra.
– Úgy? Hát legyen. Ki vállalja? – nézett szét a hajdúkon.
Ezeknek a vérében volt a verekedés, mindenre képesek voltak
egy kis fér as mulatság kedvéért. Kilépett mind. A parancsnok
elégedett mosolyra húzta a száját, szeme megakadt egy
nagydarab, csontos ckón.
– Darázs, a tiéd! Nézzük, mit tud! Adjatok neki egy rendes
szablyát.
Odadobtak Orbóynak egy fegyvert, a levegőben elkapta, majd
gyakorlott mozdulatokkal suhintott vele néhányat a
súlypontját keresve. A hátáról leoldotta zsákját és tegezét,
övéből kihúzta a fokost.
A két vívó kerülgetni kezdte egymást a fogadó előtti porban, a
többi katona nagy kört formált a küzdők körül, mindenki
Darázst biztatta, Orbóyra szót sem vesztegettek.
A nagydarab hajdú lomhának tűnt, de Orbóy tudta, hogy ez
csak a látszat. Két-háromszor előreugrott, a távolságot
méregette, és ellenfele gyengéit próbálta kipuhatolni.
Lassan köröztek, gyelve a másik minden mozdulatát, a
pengék olykor noman megkóstolták egymást. Aztán a Darázs
nevezetű ckó elunta a dolgot, a többi is hajtotta, biztatta, hogy
csináljon már valamit. Előretört, és három vágással
próbálkozott, de Orbóy kettőt csuklóból védett, a harmadik elől
pedig szemtelenül elhajolt. Most ő indult rohamra, vágást
imitált, de szúrás lett belőle, mintha spádéval vívott volna. A
másik nem tudta védeni a villámgyors cselt, de hátraugorva
kikerülte. A támadás azonban nem állt meg, és Orbóy négyszer
sújtott le, mint a villám. Darázs az első kettőt védte, a harmadik
lemetszette a bal füle felét, a negyedik pedig egy ujjnyira állt
meg homloka előtt. Akkor már a földön fetrengett, és a füle
helyét markolva ordított. A többiek döbbenten meredtek
Orbóyra.
A tiszt is meghökkent, Darázs régi katonája volt, és tudta,
hogy jobban vív a legtöbb közhajdúnál. A rövid küzdelemből
azonnal rájött, hogy ez az erdőből szalajtott ckó tanult vívó,
ráadásul olyan valakitől leste el a kardforgatás művészetét, aki
mestere szakmájának. Le merte volna fogadni, hogy ez az
ismeretlen újonc valami nemesi ivadék lehet, aki ronda dolgot
követett el. Nem nagyon érdekelte a története, nem is illett
megkérdezni.
– Fel vagy véve! Mi a neved?
– Ordass Mihály, hadnagy uram.
– Rendben, Ordass Mihály! Engem Bornemissza Jánosnak
hívnak. A királyi táborig kapsz ellátást, amint látod, szekereken
utazunk. Ha besoroztak, kapsz posztót, csizmát és egy jó kovás
puskát. A zsold havi húsz dénár. A felszerelés árát levonják a
zsoldból. Áll az alku?
 Az Ordassá lett Orbóy Mihály belecsapott Bornemissza
tenyerébe.

Krakkót kikerülve egyenesen Varsónak tartottak, majd pihenés

nélkül továbbutaztak Wilnóba, ahol a lengyel és a litván hadak
gyülekeztek. Június utolsó napjaiban érkeztek, éppen jókor,
mert a had már készülődött, a nagyhetman kiadta a parancsot:
egy nappal később indulnak Swir felé.
Másnap reggel lajstromba vették Mihályt Bornemissza
zászlóaljában, megkapott mindent, ami járt. Lement a
folyópartra, egy szappandarabbal bekente a fejét, és
tükörfényesre borotválta éles vadászkésével. Tűzvörös haja,
amelyet már nem színezett be a korom, szépen kinőtt, és félt,
hogy árulója lenne. Biztos volt benne, hogy Szláva és Kristóf a
haddal vannak. Szakállát már régen levágta, és csupán bajuszát
hagyta meg, úgy formázva, akár a hajdúk.
Már aznap bejárta a tábort, itt-ott szóba elegyedett más
csapatok hajdúival. Azt kutatta, azok a katonák, akiket már az
év elején felfogadtak, melyik egységben lehetnek. Arra
gyanakodott, hogy valószínűleg Rácz Péter kapitány alá
tartozhat a négy gonosztevő, akik megbecstelenítették és
megölték Borókát.
Ideje volt bőven, tudta, hogy előbb-utóbb beléjük botlik. A
többit majd kitalálja, gondolta.
Hirtelen azonban szoborrá merevedett, mert nem messze
meglátta a robusztus, szőke Szlávát, amint egy másik tiszttel
beszélgetésbe merülve poroszkált a tábor főútján. Orbóy
körülkémlelt, szíve a torkában dobogott. Úgy döntött, követi
őket. A tüzéreknél állapodtak meg, és Mihály meglátta egykori
szomszédját, Kristófot. A másik kettő üdvözlésére sietett. Alig
ismerte fel, annyira megemberesedett apródkorához képest.
Magas, széles vállú fér vá érett, barna, napszítta arcán elégedett
nyugalom honolt, ahogy Szláváén is. Orbóyban megmozdult
valami a régi gyűlöletből. Ezek vették el tőlem az életemet,
gondolta. Mivé lettem én, és mivé ők? A harag lassan csitult el
szívében. Majd később számolok velük is, gondolta.
Hatalmas kéz csapott a vállára hátulról. Megperdült, és kése
már villant is a másik hasa előtt.
– A mindenségedet – lépett hátrébb Mihály mester, a kirurgus.
– Neked aztán gyorsan eljár a kezed!
Orbóy zavartan elrakta a tőrét, és körbepillantott, nem
gyeltek-e fel rá a hevessége miatt. Szerencséjére az e éle
dolgok mindennaposak voltak a táborban. Báthory
vasfegyelmet tartott ugyan, de vigyázni kellett a rendre, mert a
különféle fegyvernemek és nációk mind riválist láttak a
másikban.
– Mihály mester! – kiáltott fel örömet mímelve.
Orbóy néhány mondatban elmondta, mi történt vele, a
kirurgus érdeklődve hallgatta, aztán arca elkomorult, eszébe
ötlött valami.
– Remélem, nem azért jöttél, hogy… – és tenyere élét elhúzta a
nyaka előtt.
Orbóy rázta a fejét, de nem válaszolt. A kirurgus szomorúan
legyintett.

Mózes már egy hónapja a katonai táborban lakott, a királlyal

érkezett, akinek hatalmas, díszes sátra a tábor középpontjában
lett felállítva. Itt találkozott Mihály kirurgussal és Ábellel, akik
Rácz Péter csapatával érkeztek. Sátra előtt ülve éppen a
gyógyszereit rendezgette, és a poros úton jövő gyalogosok
között, régi, fedeles szekerének bakján meglátta a hatalmas
termetű Mihályt. Hatalmasat ugrott, és rohant a lassan
cammogó szekérhez, felugrott a bakra, onnan ölelte meg Ábelt,
aztán a mestert.
A lengyel királyi haderő 1579. június 30-án nehézkesen
megindult Swir felé, és ott ügetett a menetoszlopban Mózsi is a
két gyógyító szekere mellett. Megállapodtak, hogy együtt
maradnak, és hármasban látják el a magyar csapatok
sebesültjeit, betegeit. Vadas megörült ennek, mert jól ismerte
Mózsi képességeit.
Báthory egy kisebb dombról szemlélte a hadak vonulását. Az
országúton négyes sorokban meneteltek a katonák, és a tízezer
harcosnak, akik Wilnóból elindultak, jó fél napjába telt, hogy
maga mögött hagyja a régi tábort. Az idő jó volt, és Báthory úgy
számolta, a tizenegy mérföldre lévő Swirt három nap alatt
elérik.
Ott voltak a litván hadak a két Radziwiłł vezetése alatt, csupa
délceg lovas, karddal, pisztolyokkal, karabélyokkal és dárdákkal
felszerelkezve, csakúgy, mint a lengyelek, akik Mielecki zászlaja
alatt követték őket. A tüzérség nagysága meglepett minden
katonát, akik nem ismerték Báthoryt, és nem voltak ott Gdańsk
ostrománál. A vadonatúj faltörő ágyúkat egyenként hat ökör
húzta, és ott volt a télen legyőzött orosz csapatok harminc
ágyúja is, amelyek mind egy szálig a győztesek kezére kerültek.
A poroszok és Gdańsk is küldött ágyúkat, ennek köszönhetően
Báthory félelmetes tűzerőt vont össze, de tudta, jó pattantyúsok
nélkül az ágyú mit sem ér. Ebben sem volt hiba, Nagy Bertalan
és Detre Kristóf a megelőző két évben tüzérek tucatjait tanította
ki az ágyúzás minden fortélyára.
Az ágyúk sora előtt furcsa alkalmatosságokat vittek vagy
hatvan szekéren: csónakszerű, fából készült eszközök voltak, és
a katonák legtöbbje csak találgatott, mire kellhetnek. A
tapasztalt gyalogosok jöttek rá, hogy előre elkészített
hajóhídrészek, oldalaikon kampók álltak ki, ezeknél fogva
láncok segítségével lehetett egymáshoz rögzíteni az
alkalmatosságokat. Báthory ötlete volt ez is, a vázlatokat is ő
készítette el, majd hadmérnökei nomítottak rajtuk. Végül
Kownóban készült el a hatvan darab, egyenként másfél öl széles
és három öl hosszú pontondarab, amellyel a Dźwinán száraz
lábbal lehetett átkelni.
A tüzérséget a gyalogos hajdúcsapatok követték, a sorokat a
Bekes Gáspár kardja alá vont magyar lovasság zárta. A német
zsoldosgyalogság, illetve a lengyel nemesi felkelés csapatai még
nem érkeztek meg, őket Swirben akarták bevárni.
A király elégedetten szemlélte seregét a főparancsnokok
társaságában. Nem volt népes, de a katonák mind egy szálig
kipróbált, sok ütközetben megfordult harcosok voltak, erősek,
kipihentek, magabiztosak.
– Ilyen erős, szervezett sereget talán még nem láttam lengyel
zászló alatt – jegyezte meg Mielecki, aki tudvalevőleg keveset
beszélt, és még ritkábban dicsért.
A Radziwiłłok hallgattak, nem sokra tartották a gyalogosokat
és a tüzéreket, pedig forogtak elég csatában, és
ostromtapasztalatuk is volt. Ők a lovascsaták bűvöletében éltek.
Bekes, aki már összeakasztotta a bajszát Mieleckivel, most
egyetértett vele, és elismerően szólt.
– Valóban, ennyi ágyút egy rakáson még sosem láttam.
Minden bizonnyal el is kél majd Połock alatt, úgy hírlik,
komolyan megerősítették a muszkák.
– Gyalogosok kellenének még – jegyezte meg Zamoyski. – A
németekkel együtt sem lesznek többen ötezernél. Jobb
szeretném, ha kétszer annyian lennének.
– Akkor értesd meg a lengyelekkel – válaszolta Báthory –, hogy
manapság a gyalogoskatona is legalább olyan fontos, mint a
nyalka dzsidás, és akkor lesznek elegen. Addig be kell érnünk
magyar hajdúkkal és német landsknechtekkel.41
Zamoyski erre nem mondott semmit, nagyon jól tudta, hogy a
királynak igaza van. Az is elkeserítette, hogy a nemesi felkelés is
késik, és voltaképpen a litvánokon kívül az összes katona
zsoldos volt. Fizetésük, ellátásuk hatalmas summát tett ki. A
rendi felkeléstől húszezer katonát reméltek még, de úgy hírlett,
jó, ha a tizedrésze utánuk ered a hadjáratra.
Az új adókkal, a poroszok, a brandenburgiak és a gdańskiak
pénzével együtt sem érte el a bevétel a kiadás összegét, pedig
irdatlan pénzt halmoztak fel az elmúlt évben a királlyal. Úgy
számoltak, hogy kora őszig jó volna lezárni a hadjáratot, mert
ha jobban elhúzódnak a harcok, a királynak kölcsönöket kell
felvennie, és zálogba adni néhány birtokát vagy bányáját.
Báthory már így is hozzányúlt királyi birtokaiból befolyó
magánjövedelmeihez, amelyekből az ő és Anna udvartartását
fedezte.
A fényes sereg látványa tehát nyomasztó gondokat is rejtett,
és Zamoyski attól is tartott, a négy náció katonái hogyan fognak
kijönni egymással a hosszúra nyúló ostrom alatt. Mieleckit
pedig túl öregnek tartotta főparancsnoknak, bár tudta,
valójában Báthory hoz meg minden végső döntést.

Báthory Swirben tovább időzött, mint szeretett volna, mert be

akarta várni összes csapatát. Ezért egy bő hétig táboroztak az
utolsó, jelentős litván városban. Itt a király három részre
osztotta a seregét. Előreküldte a litván lovasságot a két
Radziwiłłal, valamint Bekes ezer magyar lovasát, hogy
biztosítsák Połock védőivel szemben a fősereg felvonulását.
Bekes néhány száz gyalogos hajdút is kapott, így majdnem
háromezer harcos tört előre minden málha nélkül Połock
irányába. Viszonylag gyorsan haladtak, bár az úthálózat itt már
szinte teljesen eltűnt. Amíg Wilno és Swir között jó minőségű
országúton mehettek előre, Swir után, egészen Połockig
rettenetes, szinte járhatatlan vidék következett; csupán egy
keskeny szekérnyom vitt tovább.
Ezért aztán a gyalogos hajdúkat és a székelyeket előre
rendelték, szekercéikkel tisztították meg a bozótos részeket a
sereg előtt. Hogy a dolguk még nehezebb legyen, az idő esősre
fordult, és voltaképpen egészen Swirtől Połockig zuhogott, az út
felázott, és az ágyúk, illetve a nehéz hadiszereket, élelmet
szállító szekerek sorban feneklettek meg a sárban. Itt is a
gyalogság segítségét kellett kérni. Farönkökkel, fenyőlombbal
segítettek járhatóvá tenni az utat.
Ebből a munkából Orbóy is derekasan kivette a részét, és nagy
hasznát vette annak a tudománynak, amit az elmúlt
esztendőkben a szénégetőktől tanult. Jókora baltákat,
szekercéket kaptak, és a gyalogezredek kezében égett a munka,
mire legközelebbi állomásukig, a Dźwina partján fekvő kicsiny
Dzisna városába értek, maguk mögött széles, kitaposott
országutat hagytak, igaz, nagyon lassan haladtak, tíz napba telt,
mire a sereg végigküzdötte magát ezen a szakaszon.
Báthory követte a tüzérséggel és lovas fedezettel az útépítőket,
míg Mielecki a maradékkal jobbról, nagy ívben kísérte őt,
ugyanis azon a részen, Połocktól délre az oroszok felhúztak
néhány kisebb erődöt, úgymint Krasnét, Suszát, Turlowát,
Lepelt és Gomelt, mintegy várövet képezve Połock körül.
Még Swirben történt, hogy a király magához kérette Walenty
Łapczyńskit, a tábori nyomdászát, és a kezébe nyomott egy
kéziratot.
– Alkancellár – szólt még oda Zamoyskinak –, gyelj rá, hogy a
kiáltványom eljusson a városokba a szejmikekhez, de minden
valamirevaló királyi udvarba, sőt nagyobb városba is kerüljön
belőle Európa-szerte. Osztogassák a táborban is, és az olvasni
tudó katonák tudósítsák a többieket.
Másnap estére az összes század megkapta ezeket a röplapokat,
amelyben a király megindokolta a háború kényszerű okait és
célját. A magyar századokban kevés volt az írástudó, főként a
hajdúk között, Orbóy szakaszában egy Ragyás gúnynevű hajdú
kezdett bele a magyar szövegbe, de oly döcögősen, hogy
kinevették, mire Mihály odament hozzá, és a fülébe súgott
valamit. Az boldogan a kezébe nyomta a röpiratot. Orbóy pedig
szépen, folyékonyan felolvasta a király felhívását, amit a hajdúk
élénk véleménynyilvánítással, hangos beszólásokkal kísértek. A
végére odasétált közéjük Bornemissza is, aki a pipáját tömve
újfent megbizonyosodott róla, hogy embere biztosan nem a
Varannó környéki erdőkben nevelkedett.
Mindeközben az oroszok főerői Psków körül gyülekeztek,
ahonnan néhány csapattestet Livónia délnyugati határára
küldtek. Arra számítottak, hogy Wilno és Kowno irányából
éppen feléjük tör előre a lengyel sereg, de felderítőik egyetlen
ellenséges katonát sem láttak a vidéken. Tanácstalanság ütötte
fel a fejét köztük, elképzelni sem tudták, mit tervez Báthory.
Szerették volna kipuhatolni szándékait, ezért az oroszok
átkeltek a folyón, és megverték a kurlandi herceg lovasságát,
majd elpusztították a vidéket, és visszahúzódtak a túlpartra. A
király Jan Talwosz kastellánt küldte ellenük néhány száz lovas
élén. E sereg átkelésénél vetették be először a nevezetes
pontonhidat, ami fényesen bevált: Báthory válogatott talpasai
fél nap alatt kapcsolták egymáshoz az építmény elemeit. Nem
kis teljesítmény volt, hiszen a Dźwina szélessége ezen a
szakaszon elérte a kétszázötven lépést. A hatvan csónakelemre
hosszában gerendák kerültek, ezeket egymáshoz és a hajókhoz
rögzítették, majd kétujjnyi vastag deszkákkal borították.
Ötszáz talpas dolgozott rajta, majd a lovashad egy órán belül
átkelt a hídon. Báthory is megszemlélte a nem mindennapi
látványt. Tudta, ez a hajóhíd messze nem oly grandiózus, mint
annak idején a perzsa Xerxész király csodája, amelyet a
Dardanelláknál épített fel,42 mégis mérhetetlenül büszkén
szemlélte az alkalmatosságot, amin az ágyúkat is könnyen át
lehetett juttatni.
Talwosz sikerrel teljesítette feladatát, és az oroszokat, akik
bambán megvárták, amíg a híd elkészül, és az ellenség
könnyedén átjut rajta, elkergették.
 Itt kelt át a fősereg is, miután egyesült Mielecki katonáival, és
a német zsoldosokkal, akik végre beérték őket Dzisnánál.
Innen ismét a szekercések ideje jött el, mert a cár, elfoglalva a
Dźwina teljes szakaszát Połock és Dyneburg között, tudatosan
parlagon hagyta a régen virágzó utakat, hogy megnehezítse a
seregek mozgását. Tizenhét év elég volt a természetnek, hogy
visszafoglalja magának a régi utakat.
Innen, átkelve a folyón a jobb parton haladtak három
mérföldet folyásiránnyal szemben, és elérték végre a céljukat:
Połock erődítményét.
Még mielőtt odaértek, a hajdúk kiáltozni kezdtek, és a folyó
felé mutogattak izgatottan. Báthory maga is kiállt a nyeregből,
és messzelátót kért apródjától, azzal kezdte gyelni a folyó
közepét. Furcsa, hordószerű tárgyak sokasága úszott feléjük.
Rövidesen rájött, valóban hordókat lát, meggyilkolt embereket
kötöztek rájuk. A katonák zúgolódni, kiáltozni kezdtek, mert
rájöttek, minden bizonnyal így üzen a połocki várnagy:
megölette a fogságban lévő foglyokat, és leúsztatta őket a
Dźwinán.
– Megbosszulunk minden ártatlan lengyel és litván
testvérünket – dörögte Báthory, és karjával a vár felé intett. Aki
hallotta szavait, mind átvette, és továbbadta az üzenetet. A
połockiaknak sikerült feltüzelniük ellenségüket.
Báthory megérkezett a vár alá, és rögtön utasította csapatait,
hogy foglaljanak el állásokat, ő maga pedig Zamoyskival és
néhány testőrével azonnal útra kelt, hogy körös-körül
megszemlélje az erődítményeket.
A Radziwiłłok és Bekes már négy napja megérkeztek, és
megszállták a kivezető utakat. Mikołaj Radziwiłł, a robusztus,
idős litván, akinek haja és hosszú szakálla vörösesszőke volt,
vidáman hajolt meg a király előtt.
– Felség, csupa jó híreket hozunk!
 – Örülök, mert az imént láttuk szerencsétlen, legyilkolt
véreinket úszni a folyón.
– Láttuk mi is. Sikerült megtízszerezniük katonáim dühét –
mondta szikrázó szemmel a wilnói vajda.
– Mik a hírek?
– Amint a vár alá érkeztünk, a védők csatát akartak állni,
felsorakoztak a kapuk előtt. Odacsaptunk nekik, és
bemenekültek. Néhány tucat muszka otthagyta a fogát, de ez
csupán kis csetepaté volt. Elküldtem jó emberemet, Suka
kapitányt a kozákjaimmal, hogy kémleljék ki Krasné környékét.
Ezek a vakmerő katonák nem érték be kémkedéssel, két napja,
éjszakai rajtaütéssel sikerült bevenniük az erődöt. Mára pedig
már Kosianyt is elpusztították.
– A két triangulum43 tehát a miénk! – villant meg a király
szeme. – Gyors sikereink megolvasztják az ellenség szívét, saját
csapataink lelkesedését pedig megsokszorozzák!
– Van még más is, felség! – hajtotta meg fejét a litván, de
közben Bekesre nézett.
– Litván testvéreinkkel odacsaptunk Sitno alá is, ami
északkeletre, a pskówi úton fekszik – magyarázta Bekes.
Báthory fejében ott volt már az egész környék térképe.
– Sitno fontos hely a seregünk biztosítása miatt. Csak nem azt
is bevettétek?
– De bizony, uram! – bólintott Bekes büszkén. – A védőket
kikergettük, a várat felégettük!
– Valóban ragyogó híreket hoztatok! Most menjetek, segítsétek
letelepíteni a fősereget a vár körül. Gáspár, gyere vissza egy óra
múlva, az alkancellárral körbejárjuk a várat.
A király, miután megpihent, körbenyargalta a várat és a
várost, amely a Dźwina jobb partján terült el, ott, ahol a Polota
nevű folyócska beleömlött. Ez a kis folyó, a település és az egész
terület névadója, északnyugati oldalán kerülte meg a várost, így
voltaképpen három oldalról – délről, nyugatról és északról – víz
határolta az erődítményt, és csupán a keleti részét nem védte
természetes folyóvíz.
Báthory a Polota torkolatától indult el felderítő útjára. Partján
állt a várhoz tartozó városka, amelyet Zapolicének neveztek, a
védők teljesen lerombolták, a lakókat pedig beengedték a
várövbe. A folyón túl látszott az alacsony dombra épült
fellegvár, amit kilenc bástya védett. A király a falak magasságát
és erejét vette számba. A folyót követve megkerülték a várat,
majd szemük elé tűnt egy zárt, fedeles fahíd, amely a fellegvárat
a sztrelecvárral kötötte össze. E második erőd alacsonyabban
feküdt, mint a másik, és nyolc bástya védte.
Báthory kis csapatával átkelt a folyócskán ott, ahol az
északnak kanyarodott, és folytatta útját. Elporoszkált egészen a
Dźwina partjáig, így félkör alakban teljesen körbejárta az
erődöt. Az már látszott, hogy ágyúval ellátott naszádok híján a
Dźwina felől lehetetlen megtámadni a várat. Látszólag a
sztrelecvár felől lehetett a legkényelmesebben rohamozni,
hiszen az alacsonyabban feküdt, ráadásul nem védte sem
folyóvíz, sem vizesárok. A király összenézett Zamoyskival.
– Este haditanácsot tartok a seregvezetőkkel és az
ezereskapitányokkal. Addigra álljon a tábor.
A magyar csapatok a lerombolt Zapolice városkával szemközt
táboroztak le, tőlük balra a litván hadak állították fel sátraikat.
Melléjük kerültek az önkéntes nemesi csapatok, a Polota
túlpartján a lengyelek vertek tábort, és itt állították fel a király
sátrát is. Keleten, a sztrelecvárral szemben a német gyalogság
telepedett meg.
Aznap este a király sátrában a nagyhetman és a nációk
szerinti négy parancsnok mellett az összes ezereskapitány is
megjelent. Augusztus 10-e volt, és a király úgy tervezte, már
másnap megindítja az ostromot.
Mielecki, a főparancsnok kapta meg a szót először.
 – Felség, végre tisztáznunk kellene a hatásköröket – vágott a
közepébe a nagyhetman.
Báthory összehúzta a szemöldökét. Tudta, mi következik.
– Kezdjük hát ezzel, bár ha rajtam múlna, fel sem hoznám a
dolgot.
– Felség, én úgy vállaltam ezt a feladatot, bár Isten látja
lelkem, az elejétől fogva ódzkodtam tőle, hogy a teljes seregnek
én parancsolok. Az utóbbi hetekben azonban kiderült, hogy
felséged magyar parancsnoka úgy viselkedik, mintha rá nem
vonatkoznának a parancsaim. Felvetettem ezt már Swirben is,
de azóta sem javult a helyzet.
Bekes dühösen mondani akart valamit, de Báthory leintette.
– Hetman, a magyar seregrész is alád tartozik, ez nem vitás.
Ugyanakkor nem értelek, hiszen Swir óta Bekes már az
előhaddal van, így aztán keveset találkozhattatok.
– A litvánok és a magyarok is maguk választhatták ki a
táborhelyeiket, felség – vetett ellent a hetman. – Át akartam
alakítani a rendet, de ttyet hánytak a parancsaimra.
– Napok óta itt vannak, és felesleges volna megzavarni a
megszokott rendet – legyintett a király. – Inkább beszéljünk az
ostromról. A fellegvár bevétele a kulcs. Arra kell a legtöbb erőt
összpontosítanunk.
Ezen aztán parázs vita kerekedett, mert többen úgy ítélték
meg, hogy a gyengébb sztrelecvárat kell bevenni, de Zamoyski
és Bekes a király álláspontját védte. Éjfél is elmúlt, amikor a
király meghozta a döntést: a fellegvár bevétele az első, de a
sztrelecvárat is ágyúzni kell, és a német gyalogoknak, akik
éppen azon az oldalon telepedtek le, azonnal sáncárkot kell
ásniuk a falak alá.
A király másnap már hajnalban talpon volt, és miután Mózsi
megvizsgálta, maga lovagolt körbe Nagy Bertalan társaságában.
Az ágyúállások helyét és az ágyúk elosztását közösen határozták
meg.
 Még aznap Sokol alá küldte a litván kozákokat Suka
kapitánnyal, mert a Połocktól északra csupán három mérföldre
fekvő erős várból bármikor kitörhettek a muszkák, és oldalba
kaphatták volna a lengyelek táborát. Ezen kívül is, a lovasság
folyton járőrözött a területen, és jó hárommérföldes körzetben
nem volt út, ösvény, amelyet ne ellenőriztek volna a királyi
lovasok. Az első napokban, amíg a lengyel lovasságnak is részt
kellett vállalnia a vár elleni rohamokban, Szláva és Hilary is
folytonosan nyeregben ült, és portyázott a környéken.
Az ostrom első napjaiban, augusztus 11-étől kezdve a legtöbb
súly a tüzérségre esett, de hamar kiderült, hogy hiába a
hatalmas ostromágyúk, Połock falaival meggyűlik a bajuk.
Nagy Bertalan már az első este fejvakarva fogadta a királyt,
aki azt jött megszemlélni, hogy halad a falak törése.
– Felség, amitől korábban is tartottunk, beigazolódni látszik –
mondta a tűzmester. – Egy kővárat könnyűszerrel
szétbombázok ezekkel az ágyúkkal, de ezzel a sárfészekkel
meggyűlik a bajom.
– Sejtettük, hogy ez lesz, de meg kellett tapasztalnunk – felelte
Báthory, és egyáltalán nem volt letörve a kudarc miatt.
Tapasztalatból tudta, hogy az ilyen, az oroszokra jellemző
fagerendákkal és földtöltéssel megerősített faltípus ellen a
kőgolyóbisok alig-alig használnak. Míg a kővárak ellen, legyenek
a falaik mégoly vastagok is, az ostromágyúk hatásosak, mert a
kőfalak törnek, repednek és beomlanak, addig a hatalmas
fenyőfa törzsek rugalmasak, főként, ha vastag földhányás védi
őket kívül-belül. A föld ugyanis remekül elnyeli ezeket a
golyókat, és alig keletkezik kár a falakban.
– Pedig, ahogy megbeszéltük, a kaputornyot és a jobb oldali
bástyát próbáltuk gyengíteni, hátha az illesztéseknél gyengébb
a fal.
– Fel kell tehát gyújtanunk egy-két falszakaszt és bástyát.
 – Igen, de az idő nem nekünk kedvez, felség. Két hete esik, és ki
tudja, meddig tart még ez az özönvíz.
A király bosszúsan horkantott. Ő is tudta, hogy eddig Fortuna
nem kedvezett a hadjáratnak. A vonulásukat is kínkeservessé
tette a folyton zuhogó eső, amely sártengerré változtatta az
utakat.
– Rendben. A gyalogosokkal tovább ásatjuk az árkokat a vár
felé, és legalább két helyütt alá is aknázzuk a falakat, ha ki nem
szagolják szándékunkat. Amíg a földmunkák zajlanak, az
ágyúzás is folyjék, de mostantól bevetjük a tűzlabdáinkat is.
Próbáld a bástyák tetejét és a falak fa részeit célozni, hátha tüzet
fognak. A földsáncokat, amelyek a fát borítják, fentről lefelé
próbáld bontani, hogy minél több helyen lógjanak ki a
fagerendák. Bízzunk Istenben, hogy rövidesen megállítja az
esőt.
Az idő azonban nem javult, a Polota megáradt, és bár
rendesen gyalogosan is át lehetett kelni rajta, most még lóval is
bajos volt.
Egyetlen erős híd maradt meg, amelyet a víz nem sodort el, és
a várból sem tudták belőni, ezt Bornemissza János építtette, és a
magyar táborból lehetett átjutni rajta a vár alá.
Bekes hajóhidat épített, de azt sikerült szétbombázniuk a
védőknek.

Orbóy derekasan kivette a részét mindenből, amit a talpasoknak

kiosztottak: utat tört a járhatatlan helyeken, segített a
szekereknek, ha kátyúba kerültek, építette a hajóhidat. A vár alá
érve leginkább ásott, fázott és ázott. A legénység folyamatosan
vizes volt, megszárítkozni sem tudtak, éjjelente pokrócaikba
csavarodva dideregtek, és ruháikat, ha egyáltalán levetették,
reggel nyirkosan öltötték magukra. Orbóy áldotta az eszét, hogy
magával hozta a bundáját az útra, abba csavarodva aludt. A
nyirkosságtól nem tudta megkímélni, mégis jobban járt vele,
mint holmi tábori pokróccal.
Az élelmezéssel is bajok voltak, a rossz utak miatt az
utánpótlás csak lassan érkezett meg, a környék pedig kietlen
rengeteg volt leginkább, könnyen felprédálható falvak alig
akadtak, mert errefelé inkább kicsi, de védhető városokban éltek
a helyiek.
A lovak számára sem volt már abrak, mind a mezőkön
fellelhető szénán élt, ami nem elegendő a sokat futó
katonalovaknak.
Orbóy azonban elégedett volt a sorsával. Már Swirben ráakadt
az egyik hajdúra, és miután követte, a másik háromra is rátalált.
Vadas Mihály ezredébe tartoztak, Rácz Péter volt a kapitányuk.
Szemmel tartotta őket, és azon gondolkodott, miképpen
végezhetne velük. A gondot az okozta, hogy valóban
mindenhová együtt mentek, kis túlzással még a dolgukra is, így
aztán nehéznek ígérkezett egyenként levadászni őket. Rácz
hajdúi a Polota mentén, egy erdősáv védelmében húzták fel a
sátraikat, és a folyóparti dzsindzsásba jártak a dolgukat végezni.
Orbóy úgy számolt, az elsőt úgy intézheti el, ha a folyóban, a
part mellett észrevétlenül megközelíti a hajdúk táborát.
Egy hete táboroztak már az erőd alatt, amikor először
próbálkozott, de csak a negyedik hajnalon esett úgy, hogy az
egyik egyedül érkezett, és más egyéb csapatbéli sem lődörgött
éppen arra. Orbóy már vagy két órája lapult félmeztelenül a
folyóban a sás között megbújva, amikor végre megpillantotta
emberét, éppen azt, amelyik arra kényszerítette, hogy a fáról
lógva végignézze, ahogy Borókát meggyalázzák.
A ckó letolta a gatyáját, és leguggolt. Orbóy nem tétovázott,
villámgyorsan felugrott, megtette azt a négy-öt lépést, amely
köztük volt. Léptei zajára a másik is felpattant, és megfordult,
de védekezni nem tudott, Orbóy keze lendült, és szívébe döfte a
tőrt. Nagy nyögéssel nyekkent a földre. Még élt.
 – Emlékszel rám? – sziszegte az arcába Orbóy. – Varannónál
megöltétek a feleségem. Ezért zetsz meg!
Elmetszette a torkát, majd a partra rohant, belevetette magát
a vízbe, és vitette magát a sodrással, egészen a táborhelyéig.
Gyorsan felkapkodta a ruháját, és úgy tért vissza a tábortűzhöz,
mintha mi sem történt volna. Néhány perccel később azonban
hangos kiáltozás hangját hozta feléjük a reggeli szellő, és
rövidesen Rácz Péter sietett oda, hogy Bornemisszával
beszéljen: egyik emberét meggyilkolva találták a parton.
Miután senki sem látott semmit, abban maradtak, vagy egy
haragosa ölhette meg a hajdút, vagy valami muszka kémbe
botlott, és ő járt rosszabbul. Rácz kihallgatta embereit, de nem
derült ki semmi.
Orbóy egy rovást felvésett puskája tusára, és sokáig, hosszan,
elégedetten nézegette.

Közben a tűzgolyók sem hoztak eredményt, pedig nap mint nap

szakadatlanul lőtték az erődöt most már gyújtóbombákkal is,
ami Gdańsk alatt száraz időben egészen jól bevált.
Bekes a magyar táborból ágyúztatott, itt Kristóf volt az első
tűzmester. Bekessel jól megértette magát, a parancsnok
elismerte az ifjú képességeit, főként azért, mert Báthoryhoz
hasonlóan ő is jól értett az ágyúzáshoz. Eredményt azonban
csak nem sikerült felmutatnia, ezért Bekes – Báthory
engedélyével – úgy határozott, hogy az elkészült sáncárkokból
rohamot indít, de nem azért, hogy a falakon át bejusson a várba,
hanem hogy felgyújtsa azokat. Nem volt egyszerű művelet,
először a földet kellett valahogyan elhordani a fagerendákról,
aztán lehetett a fát meggyújtani, mindezt esős időben.
Hogy lelket öntsön a katonákba, jókora summát ajánlott
azoknak, akik képesek tüzet csiholni, ezért aztán sok magyar,
litván és lengyel katona is elindult, hogy teljesítse a feladatot.
 Az első rohamokat azonban könnyűszerrel visszaverték a
védők, hatalmas gerendákat dobáltak közéjük a várfalakról.
Törtek, zúztak, pusztítottak, és elsodorták a felfelé igyekvőket.
Ha mégis sikerült kátrányt önteni a földhányás alól kikapart
farészekre, majd fáklyákkal felgyújtani, a védők addig locsolták,
amíg ki nem hunyt a tűz, de még arra is képesek voltak, hogy
kötelekkel leereszkedjenek a külső várfalon, és úgy oltsák a
tüzeket, mit sem törődve a hajdúk folyamatos sortüzeivel.
Sok védő halt meg így, de még több a merész ostromlók közül,
akik a pénzért és a dicsőségért kockára tették életüket. Talpasai
és a király legnagyobb bánatára kihunyt Vadas kapitány
életének fénye is, akit egy muszka sztrelec lőtt homlokon.
Kristóf is tanúja volt az esetnek. Vadas éppen az ágyúkat ment
ellenőrizni a lengyel táborba, magával vitte őt is, mert nem volt
megelégedve a tüzérségi sáncok helyzetével. Ott vitatkozott
Pokoslawski kapitánnyal, magyarázva, mit kellene máshogy
csinálnia, Kristóf pedig mellette állt, a válluk szinte összeért,
amikor Vadas homlokán egy tallérnyi vörös lyuk jelent meg, és a
gyalogok híres ezereskapitánya, a lubiszewói csata egyik hőse,
aki már Szentpálnál is hűségesen szolgálta Báthoryt,
hangtalanul esett össze. Kristóf hiába is kapott utána, mire
föléhajolt, a kapitány kilehelte a lelkét.
Ugyanekkor Bekesen is látszott, hogy egészségét
meggyengítette a folyamatos eső, a szokatlan hideg, a tábori élet
és a fáradtság. Alig hunyta le a szemét, rögtön azon járt az esze,
miként törhetnék meg a védőket. Báthory látta rajta a betegség
jeleit, és Mózsit küldte hozzá, hogy vizsgálja meg. A tudákos
nem vitt jó híreket a királynak. Úgy sejtette, Bekesnek súlyos
szervi bajai vannak, azonnal ágyba kellene fektetni. A magyarok
parancsnoka erről hallani sem akart, pedig a király még az
öccsét, Bekes Gábort is elküldte hozzá, hogy beszélje rá,
pihenjen többet, de az rá sem hederített.
Mindeközben az oroszok sem pihentek. Psków alól, Livónián
keresztül kisebb hadat küldtek a vár megsegítésére, és ez a
hadsereg meg is érkezett a közelben, alig három mérföldre,
északra fekvő Sokol várához, amely a muszkák legerősebb vára
volt Połock után. Innen kiindulva zaklatták a fősereget, és
veszélyezették az utánpótlást. Báthory odaküldött egy
lovascsapatot, mintegy ötszáz embert, Krzysztof Radziwiłł és
Jan Chlebowicz minski kastellán vezetésével. Szláva és Hilary
boldog volt, mert őket is odarendelték ötven-ötven lovasukkal
együtt.
Éjszaka indultak, és hajnalban észrevétlenül megközelítették
a sokoli vár alatt tanyázó oroszokat, akik mit sem sejtettek.
Egy órával azelőtt ugyanis Szláva és Bartek húsz válogatott
lovassal előrement, azzal a paranccsal, ha muszka felderítőkkel
találkoznának, pusztítsák el őket, de foglyot is ejtsenek. Szláva
embereinél íj is volt, amit nem használtak már csatában, de még
értettek a kezeléséhez, és most elővették, mert puskát, pisztolyt
nem süthettek el. Lovaik lábát rongyba csavarva haladtak előre,
előttük Kass Jancsi járt gyalogosan, mert füle és szeme olyan
volt, mint a hiúznak. Fél óra sem telhetett el lassú
előrenyomulásuk alatt, amikor Jancsi loholt vissza, messziről
integetett, hogy álljanak meg.
– Hat lovas közeleg, uram – suttogta. – A következő kanyarban
lehetnek.
Szláva intett az embereinek, és nem sokkal később a
bokrokban lapultak, az íjászok leszálltak a lovaikról, hogy
biztosabban célozzanak. Bartek két embere egy-egy pányvát
tartott a kezében, az ő feladatuk a sorban első lovas elfogása
volt. A tíz íjásznak tehát öt katonát kellett a másvilágra
küldenie. Félhomály volt, már pirkadt. A hat lovas óvatosan
közeledett, kozákok voltak. Az első, majdnem előttük
megállította lovát, és a levegőbe szimatolt. Szláva káromkodott
magában. Megérezte a lovak szagát, gondolta. Az orosz végül
rossz döntést hozott, intett a többieknek, hogy kövessék. Csak
lépésben haladtak, a lesben állóknak nem volt nehéz dolga.
Amint az íjak húrja pendült, az első lovas törzsére ráhullt az
egyik pányva. A lova megugrott, ő pedig azonnal a porban
kötött ki. Ő járt a legjobban, mert emberei mindegyikéből két-
két nyílvessző ágaskodott ki, halottak voltak.
Szláva diadalmasan vitte a foglyot a vezérekhez. Radziwiłł
elégedett volt, a muszkát nem kellett vallatni, elmondta, hogy
mekkora a sereg, és mind a kapukon kívül, a mezőn táborozik.
Radziwiłł apja az előző nap kapott súlyos sebet, egy faszilánk
fúródott az arcába, és elvesztette bal szeme világát is. Nem volt
biztos, hogy túléli-e a sebesülést. A úban forrt a vér.
– Kétezren lehetnek – fordult vezértársához, a minski
kastellánhoz –, de nem állnak csatarendben, még csak most
ébredeznek. Ha rajtuk ütünk, pokolra küldhetjük őket. Mit
gondolsz, uram?
Chlebowicz jóféle vitéz volt, és szerette a csetepatékat, így
aztán könnyű szívvel egyezett bele.
– Támadjunk! Vessük szét őket.
Egy órába sem telt, elérték a várat, és az utolsó útkanyarban,
ahol még az erdő védte őket, megálltak. A két vezér előrement
kikémlelni a terepet. Mindketten ismerték Sokolt, tudták, két
nyíllövésnyire ott a mező a táborral. A helyzet jónak tűnt, a
kozákok nem építettek szekérvárat sem. Visszalopództak,
parancsok röpködtek a levegőben.
– Az útról letérve azonnal legyezőalakban szétterülni! A
kastellán úré a balszárny, enyém a jobb. Wantula és Bartek
lovasai jobbról kerülnek! Előbb egy sorozat az egyik pisztolyból,
aztán jöhet a dzsida, majd a szablya.
Az arcok kipirultak, a harcosok szívverése felgyorsult. Bartek
és Szláva ugyanúgy nézett egymásra, mint mindig csata előtt.
Az idő mintha lelassult volna.
 Az ötszáz lovas ügetésben vált ki a fák közül, és mintha
zsinóron húzták volna a sorokat, oly pontosan, egyenletesen
terültek szét a lejtős mezőn. Szép látvány volt, ahogy a piros
dolmányos, ezüstös vértekben támadó lovasság rohama
megindult. A táborban ébredező kozákok megálltak egy
pillanatra döbbenetükben, majd eszeveszett rohanás kezdődött,
kardot, dzsidát kaptak a kezükbe, sokan csak salaváriban44
ugrottak nyergeletlen lovaikra, és indultak meg rendezetlenül a
lengyelek ellen. Nem sok esélyük volt. Ötszáz lövés dörrent, és a
sortűz véres rendet vágott a kozákok közt. Mire felocsúdhattak
volna, a roham elérte a tábort, és megkezdődött az öldöklés. Az
ellenség csak a várban lévőknek és parancsnokai gyors
észjárásának köszönhette, hogy nem pusztult el mind a
harcmezőn. Borisz Sejn és Todor Seremetyev ezereskapitányok
visszavonulót hivattak, és száz válogatott emberükkel
hátvédként biztosították a menekülést. A várfalakról közben
vagy háromszáz sztrelec sortüzet zúdított a támadókra, és
miután lekaszaboltak vagy két tucat litvánt meg lengyelt,
Radziwiłł megállította a támadást, és visszavonulót fújt. A
kozákok fejvesztve menekültek Sokol kapuja felé.
Chlebowicz dühösen kiáltotta vezértársának.
– Mi az ördög? Folytassuk! – kiáltotta. – A kapu nyitva,
elfoglalhatjuk a várat is!
A litván a bástyákra mutatott. Néhány ágyút épp most
irányoztak feléjük.
– Belefutnánk az ágyútűzbe! Jobban tesszük, ha
visszahúzódunk, mert még megpörkölik a bajszunkat!
Úgy is volt, Sokol ágyúi egy perc múlva eldördültek,
szerencsére csak a hűlt helyüket érték a golyóbisok.
Szláva és Bartek lóhalálában nyargaltak a mezőn.
– Még szerencse, hogy a wilnói vajda ának nagyobb a
hatalma – jegyezte meg Bartek. – Ha Chlebowicz eszén múlt
volna, fűbe harapunk mindahányan.
 Így viszont megnyerték a csetepatét, levágtak száz kozákot,
miközben a királyi seregből alig harmincan vesztek oda. A
muszka segélyhadak eztán kétszer meggondolták, hogy
kidugják-e az orrukat Sokolból.

Amikor az ifjabb Radziwiłł visszatért, a király azonnal jelentést

kért. A litván beszámolt a csatáról, mire a király felvidult, mert
az ostrom nehézségei, a folytonos eső és az utánpótlás
akadozása igen aggasztotta.
A táborban gyorsan híre ment a Sokol alatti lovascsatának,
maga Szláva és Bartek is ódákat mesélt Krzysztof úr
gyorsaságáról, ami megfontoltsággal párosult, és aznap este, a
tábortüzek mellett először röppent fel a katonák szájáról a litván
vajda ának beceneve, ami aztán egy életen át elkísérte:
Radziwiłł, a Villám.
Arról, hogy egy jóra jusson kettő rossz, gondoskodott a
muszka. Wilno és Dzisna között lovascsapataik zaklatták az
utánpótlásvonalakat, a kereskedők féltek elindulni szekereikkel,
ráadásul Krasnét, amit a litván kozákok elfoglaltak, egy
hasonlóan cseles rohammal visszaszerezték a közeli Susza
védői, és felégették az erődöt. Suka kapitány ellentámadásba
lendült, megpróbálta elfoglalni a közeli Turowla várát, de
beletört a bicskája, az oroszok már jobban gyeltek, és nem
dőltek be az újabb cselnek. Mindez azt jelentette, hogy csak a
Dźwinán, hajókon érkezhetett biztonsággal élelem a táborba,
ahol felütötte a fejét az éhezés, és a katonák elkezdték az
elhullott lovakat enni.
A legrosszabbul a német egységek jártak, akik a legtávolabb
voltak a kikötő hajóktól, így aztán ők jutottak a legkésőbb
élelemhez, ha egyáltalán akadt számukra.
Teltek a napok, Bekes Gáspár pedig egyre gyengébben érezte
magát. Mózes naponta járt hozzá, és erősítő szerekkel táplálta,
köszvényére gyulladáscsökkentő főzetet és kenőcsöt írt elő, míg
gyomorpanaszait is próbálta kezelni. Ez utóbbi aggasztotta a
tudákost, mert a vezérben nem maradt meg az étel, és
folyamatosan fájt a gyomra, Mózes pedig egy nagy göböt
tapintott ki a hasa alján. Attól tartott, olyan burjánzó daganat
gyötri Bekest, amilyen Ágnest is megölte egykor. Bekes
lefogyott, arca fakó volt, és látszott, hogy erős fájdalom gyötri.
Azt javasolta Báthorynak, hogy vitesse vissza Wilnóba, de
legalábbis Dzisnába a beteget, és a király hajlott is erre, de Bekes
határozottan kijelentette, addig el nem megy, amíg a várat be
nem veszik.

Orbóy közben nap mint nap azon törte a fejét, miként végezzen
a maradék három hajdúval. Társuk rejtélyes halála után még
inkább összetartottak, és ez megnehezítette a dolgát. A
folyópart szóba sem jöhetett, mindenhová együtt mentek.
Végül az ostrom folyása hozta meg a lehetőséget.
A jutalom reményében a három hajdú is megindult a második
rohamnál, hogy tüzet gyújtson a falak alatt. A sáncárkok már a
Polotán túl is messzire húzódtak, és az okosabbak erős
deszkatetőket ácsoltak maguknak, hogy a falakról rájuk dobált
gerendák és tűzcsóvák ellen védjék magukat. Orbóynak esze
ágában sem volt velük tartani, viszont Bornemissza emberei azt
a parancsot kapták, hogy puskáik tüzével fedezzék a rohamot.
Kétszáz puskás lőtte a falak tetejét, miközben a folyó túlfeléről
Kristóf ágyúi szórták a tüzes golyókat a bástyákra és a falakra.
Ebben az égzengésnél is erősebb, és félelmetesebb
hangzivatarban törtek előre a hajdúk a kétes dicsőségért és
jutalomért.
Orbóy azért szorított, hogy a védők ne öljék meg asszonya
gyilkosait. Szerencséjük is volt, több esetben is közel jártak a
halálhoz, nem esett bajuk, egy helyütt még tüzet is tudtak
gyújtani. Elkezdték a visszavonulást, de a falakról újabb
gerendákat vetettek rájuk, és az egyik eltalálta a
deszkafedezéküket. Mindenki rohant vissza a biztonságot
nyújtó sáncárokhoz, de az utolsót elsodorta egy gerenda, és
hangos ordítással bukott be a sáncba. Visszafelé menet Orbóy
mellett törtettek el, a két sértetlen cipelte a társát.
Esteledett, Orbóy pedig úgy számolt, talán a sebesültek közt
hagyott hajdúval könnyebb lesz leszámolnia. A kirurgusok
sátraihoz sétált, és letelepedett a saját szakaszából ismert egyik
sebesült mellé, aki meg is lepődött a látogatásán, mert Orbóy
nemigen állt szóba senkivel, csak ha muszáj volt.
Miközben váltott néhány szót a sebesülttel, és megosztotta
vele butykosát, azt vizslatta, merre lehet az embere. Nem
messze, egy náddal fedett, minden oldalról nyitott tető alatt
látta meg. Mihály mester és Ábel készítette ezeket, hogy az
esőtől védjék a sebesülteket. Száraz szalmán feküdtek, a tetőket
Mihály mester parancsára körbeárkolták, hogy ne folyjon be a
víz. Hat sebesült feküdt ott, egyik se volt magánál. Orbóy látta,
hogy Mihály mester és Ábel jó ideje a sátrukban dolgoznak,
éppen két súlyos lőtt sebet láttak el az egymás mellett felállított
sebészasztalaikon. Mózes nem volt ott, Bekeshez indult. Senki
sem akadt tehát, aki látta volna Orbóyt, a sebesült, akit
bepálinkáztatott, elbódult. Orbóy felállt, és nyugodt léptekkel
odament a hajdúhoz, aki törött combbal feküdt. Ébren volt, de a
mákonytól alig volt magánál. Orbóy körbenézett, ekkor sem
látott semmi mozgást a sebesültek körül. A sérült fölé hajolt. Ez
volt az, amelyik arra kényszerítette, nézze végig Boróka
megerőszakolását.
– Megismersz? – kérdezte fojtott hangon. – Emlékszel a
feleségem gyalázatára Varannónál?
Az rémülten nézett rá, a szemében megcsillant az értelem. Fel
akart kelni, de Orbóy vasmarka a torka köré fonódott, másik
tenyerével pedig betapasztotta a száját, hogy ne kiálthasson.
– Látom, megismersz. Én vágtam el a komád torkát. Mehetsz
utána a pokolba!
 Azzal abroncsként kezdte szorítani a torkát. Hiába rúgkapált a
szerencsétlen, semmit sem tehetett a rá nehezedő támadójával
szemben. Rövidesen nem mozdult többé. Orbóy felállt, és
lihegését visszafojtva elsétált. Jó messziről visszanézett. Látta,
hogy Mózsi megállítja szürke lovát a kirurgusi sátor mellett, és
utána bámul. Megborzongott. Félt, hogy az az átkozott tudákos
esetleg felismeri.

Mózsinak valóban gyanús lett annak a hajdúnak az alakja, akit

távolodni látott. Megvonta a vállát, és bement megnézni, miben
segíthet Mihályéknak. Akadt dolog bőven.
Amikor végeztek, már sötét este volt. Az eső végre elállt, és
Mózsi Ábellel végigjárta a sebesülteket, a könnyebb sérülteknek
adtak valami harapnivalót, jószerével zsíros vízben főtt málé
vagy száraz kenyér jutott nekik. Akik nem voltak maguknál,
azoknak vizet juttattak a szájába, és lázcsillapító főzetet
adagoltak. Amikor a hajdúhoz értek, Mózsi hajolt fölé, Ábel
tartotta a fáklyát.
Mózsi látta, hogy baj van, a sebesült nem mozdult. Nem
értette a dolgot, hiszen látta, hogy csak a lába törött. Ábelre
nézett.
– Mi a fene! Meghalt volna? Én tettem két fa közé a lábát ma
délután. Magánál volt, úgy tűnt, semmi komolyabb baja nincs.
Bevérzett volna?
Mózsi jelelt, hogy tartsa közelebb a fáklyát. Mindketten
észrevették a nyakán a kék-zöld foltokat.
– Megfojtották! – döbbent meg Ábel.
Hívták Mihály mestert, az meg Rácz Pétert, a hajdúk
parancsnokát. Az ügy egészen Bekesig jutott, mert az nem
lehetett véletlen, hogy két katonát, akik ráadásul bajtársak
voltak, néhány napon belül orvul meggyilkoltak a királyi
táborban.
 Odavitték a borbélysátorhoz a két hajdút, akikről tudták, hogy
a halottak kenyeres pajtásai voltak. Bekes maga kérdezte ki őket,
de azok nem mondtak semmi érdemlegeset. Mihály mester is
ott téblábolt, és gyelte a két jómadarat. Bekes megkérdezte
őket, honnan valók, és melyik úton, mikor jöttek
Lengyelországba. Az egyik elmondta, hogy Kassán keresztül
érkeztek a Duklai-hágóhoz az év elején. A kirurgus eszébe idézte,
mit is mondott neki annak idején Ordass Mihály. Hogy négyen
maradtak a latrok. Ezek is négyen voltak, és jártak Varannóban,
éppen azidőtájt. Szólni akart, aztán mégsem tette. Megérdemlik
ezek a halált, gondolta.
Mózsinak és Ábelnek viszont elmondta, mire gondol. Mózsi
elfehéredett. Emlékezett, hogy annak idején Szláva esküdni
mert volna rá, hogy évekkel korábban éppen azon a tájékon,
ahol ez a bizonyos erőszak történt, látta Orbóyt egy várandós
nővel. Minden összeállt. Az a távolodó alak…
– Hogy nézett ki? – kérdezte a mestertől.
– Semmi különös – vont vállat a mester. – Inas, erős ckó volt.
De várjunk csak! – csapott az asztalra. – A combsebe!
Ráismertem egy régi sebesülésének nyomára, mert fogadni
mertem volna rá, hogy én varrtam össze. Elismerte, annak
idején Szentpálnál szerezte!
– Egy combseb? – halványodott el még jobban Mózsi. Jól
emlékezett Orbóyra, hiszen ő is ott látta először, sebesülten,
ahogy Báthoryval beszél. – Melyik lábán?
– A balon. Itt – mutatta a helyet a kirurgus.
Mózes már tudta, hogy annak idején Szláva nem képzelődött,
ahogy ő sem az imént. Orbóy Mihály itt van a táborban, és
bosszút forral. Ki tudja, ezeken kívül még kik ellen?
Másnap hajnalban lóra pattant, és meg sem állt Szláva sátráig,
aztán vitte magával Kristófhoz, aki nem volt olyan könnyen
mozdítható, mint a lengyel, mert nem hagyhatta el az
ágyúállásokat.
 – Mózsi azt mondja, tegnap látta a táborban Orbóyt – mondta
Szláva izgatottan. – Épp akkor fojtották meg azt a sebesült
hajdút.
Kristóf bólintott, de még nem értette a dolog velejét. Szláva
mindent elmondott, amit Mózsi kapkodó jeleiből ki tudott
hámozni. A tudákos kiegészítette, ahol kellett, és valóban,
mindhármukban összeállt a kép.
– Mit tegyünk? – kérdezte Kristóf.
– Szóljunk Bekesnek? Vagy keressük meg mi magunk?
– Sok időt nem szánhatunk rá – töprengett Szláva. – Kristóf az
ágyúknál, te a királynál vagy a kirurgusokkal, én pedig
állandóan nyeregben. Csak esténként járhatnánk a tábort,
esetleg hajnalonta.
– És senki más nem ismeri, csak mi, esetleg Mihály és Ábel –
tette hozzá Kristóf.
– Tartsuk nyitva a szemünket – javasolta Szláva. Esténként
végigjárom a magyar talpasszázadokat. Ha szerencsénk lesz,
nyakon csípjük.

Két napig dörögtek az ágyúk, és egyre több falszakaszon

szabadította ki a farönköket a földhányások alól Báthory
tüzérjeinek konok tüzelése. Bevált a király javaslata, hogy
fentről, fokozatosan omlasszák le a földsáncokat. Közben az eső
is kezdett alábbhagyni, így Báthory végigjárta az egyes
csapattesteket, lelkesítő beszédet mondott, hatalmas jutalmat
ígért azoknak, akik képesek felgyújtani a falakat. A litván és a
lengyel lovasok közül is sokan leszálltak a nyeregből, hogy részt
vegyenek a rohamban, mert elvakította őket a dicsőség és a
pénz ígérete.
Szláva katonái is próbálkozni akartak, és parancsnokuk nem
hagyhatta magukra őket, hát velük tartott. Kristóf szurokba
mártott rőzsekötegeket készített nekik, gondolta, ezzel többre
mennek, mint holmi fáklyákkal vagy szurkosvödrökkel.
 A roham furcsa volt, hiszen nem a falak tetejére irányult, csak
a sáncok aljáig tartott, és ott ki-ki, ahogy tudta, próbálta lángra
lobbantani a maga szakaszát. Közben Kristóf folyamatosan
kartáccsal lőtte a falak tetejét, hogy a védők minél kevesebb kárt
tehessenek a tűzcsóvás ostromlókban. A magyar hajdúk is ott
tolongtak, csak az óvatosabbja maradt hátra, ők Bornemissza
parancsnoksága alatt folyamatosan lőtték a muszkákat a
mellvédeken. Orbóynak rendes körülmények közt esze ágában
sem lett volna csatlakozni a rohamhoz, öngyilkosságnak
tartotta az egészet, de látta, hogy a két maradék hajdú is a falak
felé tart, ezért aztán puskáját hátrahagyva, fokossal és tőrrel a
kezében eredt a nyomukba.
Eljutott a falakig, és azon gondolkodott, miképpen végezze be
gyilkos munkáját, amikor az egyik hajdút fejbe találta egy
jókora gerendavég, és nagyot bucskázott a sánc aljába, ahol még
mindig kapaszkodtak felfelé a fáklyás ostromlók. Részegen,
üvöltve rohantak el mellettük, mert józanul ebben a lángoló
pokolban lehetetlen lett volna kibírni. Orbóy odaugrott a
sebesülthöz, az árok falához húzta, hogy meggyőződjön róla,
meghalt-e valóban. A halálán volt, de még lélegzett. Orbóy
megrázta, és fájdalmában felüvöltött.
– Az ördög velem van! Borókáért! – súgta a hajdú fülébe,
miközben tőrét a szívébe mártotta.
Vigyázott, a mozdulatot senki sem láthatta, testével elfedte az
áldozatát és a fegyverét is. Kikémlelt a sáncból, de a negyediket
sehol sem látta. Biztosan elpatkolt, gondolta, és visszahúzódott
az övéi közé. Puskájával elhelyezkedett a földhányáson, és ő is
kivette részét az ostromból. Hirtelen észrevette a negyediket.
Úgy érezte, nem várhat újabb esélyre, megcélozta a hátát. A
puska apró szegekkel volt töltve, nem hibázhatott. A hajdú
hangtalanul hanyatlott a földre.
A közjátékot senki sem vette észre, mert mindenki az itt-ott
fellobbanó tűzfészkekre koncentrált. Vagy féltucatnyi helyen
sikerült felgyújtani a várfalat, és mindenki visszafojtva gyelte,
vajon megbirkózik-e a tűz a gerendákkal, vagy a védők
kerekednek felül, és sikerül eloltaniuk a tüzeket.
A vakmerő ostromlók most már hanyatt-homlok vonultak
vissza a sáncárkokon keresztül, miközben Kristóf ágyúi nem
pihenhettek. A mellvédeket lőni kellett, mert a védők
halálmegvető bátorsággal kezdték oltani a tüzet. Hiába az
ágyúk, hiába ezer puskás folyamatos tüzelése, a tűzfészkek
egymás után aludtak ki, már csupán egyetlenegy helyen
lángoltak a fagerendák. Ott viszont olyan hatalmas területen
égett a fal, hogy a várvédők nem tudták eloltani. A lángok
felcsaptak a mellvédig, és lehetetlenné vált a falrész
megközelítése. A tűz elharapózott, és az ostromlók, akik a
folytonos ágyúdörgés közepette némán gyelték, mi lesz,
hatalmas, örömittas ordításban törtek ki, és üvöltésük
végighullámzott a magyar tábortól a német gyalogok állásaiig.
Báthory titkára az alábbiakat jegyezte fel aznap a naplójába:

1579. Augusztus 29. Ma este végre kigyulladt a fal. Ha kialszik a

tűz, Isten segítségével megindíthatjuk a végső ostromot. Hacsak a
védők meg nem adják magukat addig.

A tűzvész egész éjjel pusztította a várfalakat, és látni lehetett,

hogy egy nagyobb rohamnak már nem tudnak ellenállni a
védők. Eközben Báthory, félve, hogy a Sokolnál összesereglő
orosz csapatok Połock felmentésére sietnek, csatarendbe
állította a lovasságát, mert nem akart csapdába esni.
Hajnalban úgy tíz közkatona kimászott a várból, és magadta
magát. Bekes adott melléjük néhány embert, hogy kísérjék őket
a királyi táborba, de nem jutottak oda élve. Útjuk Rácz Péter
táborán vitt át, és az elkeseredett hajdúk egyre többen vették
körbe a muszkákat, gyalázni kezdték őket, és néhány hangadó,
akik attól féltek, ha a vár megadja magát, nem engedi majd a
prédálást a király, elkezdte hergelni a tömeget.
– Kegyetlen gyilkos ez mind – ordították –, karóba velük!
Tépjük szét a gazembereket, emlékezzetek, hogy megkínozták a
foglyokat, amikor megérkeztünk!
– Halál rájuk!
– Halál rájuk!
– Halál!
Lesújtott egy fokos, aztán szablya süvöltött. Néhányan
ellökdösték Bekes katonáit, akik nem mertek közbeavatkozni.
Néhány percig csupán a fegyverek becsapódásait, a
jajkiáltásokat és orosz rimánkodást lehetett hallani. Aztán a
hajdúk felüvöltöttek, és a tíz szerencsétlen fejét karókra húzva a
Polota partjára rohantak, majd a földbe tűzték félelmetes
jelvényeiket. Üzenet volt, hogy ne adják meg magukat, mert ez
lesz a jutalmuk.
Közben a király hiába várta az ellenséget, és estére
visszavezette lovascsapatait a vár alá. A falak még mindig égtek,
és a hajdúk egymás között azt beszélték, a hatalmas,
lángnyelvektől övezett résen még addig kellene betörniük a
várba, amíg Báthory meg nem egyezik a feladásáról.
– A templomuk tele van arany és ezüstkinccsel – suttogták a
jólértesültek. – A környékről száz bojárcsalád szorult a falak
mögé minden vagyonával.
– Mi lesz azzal a sok kinccsel, ha az urak kiegyeznek?
– Mi lesz azzal a sok kinccsel?
– Mi lesz?
Addig hergelték egymást, míg a hajdúk közül vagy
háromszázan nekiindultak a résnek. Meglátták a mozgást a
lengyel lovasok is, akik azonnal rájöttek, miben mesterkednek a
magyarok. Sokan leugráltak a lóról, és egy szál karddal,
pisztollyal futottak ők is, hogy le ne maradjanak a dicsőségről
meg a zsákmányról.
 Szláva emberei is megindultak, és a parancsnok szavára mit
sem hallgattak, vagy úgy tettek, mintha a nagy zajban nem
hallanák ordítását. Szláva káromkodva ugratott közéjük a
lovával, sokakat visszatartott, de tucatnyi emberének már csak
a hátát látta. Leugrott a nyeregből, és utánuk iramodott,
mögötte pedig emberei, Kass Jancsival az élen követték.

Bornemissza is kivezette kétszáz emberét, mert azt a parancsot

kapta Zamoyskitól (ezt a magyar gyalogcsapatot a kancellár
vette fel zsoldjába), hogy védje a hidat, ha az ellenség kicsapna a
várból. Orbóy ott feküdt a híd melletti sánc tetején, és látta,
amint Szláva elrohan mellette emberei élén. Miután bosszúját a
négy latron bevégezte, azt hitte, lelke végre nyugalomra lel, de
valójában semmit, csak kongó ürességet érzett bensőjében.
Szláva látványa azonban ismét felszította benne a gyűlölet
parazsát. Olyan jól teltek az elmúlt napok, gondolta, minden
sikerült, egymás után estek el keze által ellenségei. Megízlelte a
vért, mint a medve, és már kívánta, nem bírt meglenni nélküle.
Most Szláva, holnap Kristóf, aztán az a tudákos, hogy is hívják?
És utána… Báthory!
Letette puskáját, és a rohamozók kusza sorai közé vetette
magát. Rohant a rés felé, jobbjában fokosát suhogtatta, baljában
tőrét szorongatta. Sebesen rohant, és rövidesen maga előtt látta
Szláva széles vállát, szőke üstökét. A lengyel jobbjában
szablyával igyekezett előre, baljában pisztolyt szorongatott,
mint a legtöbb lóról szállt lengyel.
Éppen átugráltak a még lángoló résen, amely lehetett vagy tíz
öl széles, amikor bentről rettenetes ágyúdörgés és puskaropogás
hallatszott, amit fájdalomordítások és jajveszékelés
dobhártyaszaggató hangzavara követett. A tűz ugyan jól
megvilágította a küzdőteret, ám az előbbi sortűz miatt néhány
pillanatig mindent füst borított, ami lassan oszladozni kezdett
körülöttük, és kibontakozott előttük a csatatér: körös-körül
halottak és sebesültek feküdtek. Szétszakadt testek, leszakadt
kezek, lábak, fejek hevertek szerteszét, és Szláváék, akiket
hátulról kíméletlenül nyomtak maguk előtt a hátsó sorokban
érkezők, a hullákon, a sebesülteken és az iszamos véren
csúszkálva védtelenül sodródtak a várbeliek csapdája elé. Az
ostromlottak ugyanis végső kétségbeesésükben a tűz ütötte
hatalmas résnél, a falaktól mintegy ötvenlépésnyire félkörben,
faltól falig barikádot emeltek a leszakadt gerendákból, kövekből,
földből, és erre állítottak néhány kartáccsal töltött ágyút,
valamint háromszáz sztrelecet, akiknek sortüze halomra ölte a
királyi katonákat. Az ágyúkat már majdnem újratöltötték, a
sztrelecek második sora pedig célzásra emelte puskáit. Szláva
érezte, itt a vég, az első sorban nyomakodott előre, semerre nem
látott kiutat, mellette Kass Jancsi, a másik oldalán egy
ismeretlen hajdú, fokossal, furcsa, gyűlölettel teli tekintettel
bámult az arcába. Ismerős volt, de nem ezzel foglalkozott: a
szeme sarkából látta a sztrelecek hadnagyát, amint tüzet
vezényel.
– Feküdj! – üvöltötte, és egyik karjával Jancsit, a másikkal a
hajdút lódította hasra maga mellett. Ő is repült, úszott a
levegőben. Hangos pu anással ért földet, majd abban a
pillanatban eldördült száz muskéta, golyók röpültek el a feje
felett, és pu antak az élő emberi húsba.
Oldalra hengeredett, pisztolyát a sztrelecek hadnagyára
sütötte. Az lebucskázott a sáncról. Jancsit látta maga mellett,
élt, aztán a másik oldalára fordult, a hajdúhoz. Nem volt olyan
szerencsés, mint ők, bal vállát szétroncsolta egy puskagolyó.
Szláva látta, hogy a sánc ágyúi rögvest elsülnek. Visszarántotta
Jancsit, aki a sortűz robajától süketen és kábán épp felállt volna.
Az újabb sortűz végleg megtörte a rohamot. Szláva felpattant,
intett Jancsinak, hogy segítsen, majd öt hatalmas lépéssel kint
termettek a résen. Ott eldobták magukat, és hengeredtek lefelé
a véres sárban, hullák között. Körülöttük Bornemissza hajdúi
igyekeztek felfelé, és folyamatosan lőtték a kitörő oroszokat,
akik a résen át üldözőbe vették a királyiakat. Csak Bornemissza
fegyelmezett, harcedzett katonáinak volt köszönhető, hogy
megtört az orosz roham, és kemény kézitusa árán
visszaszorították őket a falak mögé.
Közben Szláva és Jancsi magukkal vonszolták a sebesültet, és
rövidesen lihegve terültek el a Polota partján, a híd mellett.
Szláva feltérdelt, és a hajdú fölé hajolt. Jobban megnézte
magának, majd ráeszmélt, hogy semmi kétség, Orbóy az.
Döbbent arckifejezését látva a sebesült fájdalmas grimaszt
vágott, mosolyogni próbált.
– Igen, én vagyok, Wantula lovag! Orbóy Mihályt mentetted ki
a halál torkából.
– Hát neked hány életet ajándékozott mocskos lelkedért
cserébe a sátán? – kérdezte a lengyel dühtől remegő hangon.
– Nem tudom, de ez volt az utolsó. Mindegy is, te győztél –
hörögte Orbóy, és a szájából habos vér csorgott alá. – Én az
életedre törtem, te pedig… Nem érdemlek se szánalmat, se
megnyugvást.
Szláva a habos vérből már tudta, hogy a golyó a tüdőt is érte.
Ebből a sebből nincs felépülés.
Orbóy a nyakához nyúlt, és letépett egy bőrszíjon függő kis
erszényt. Szaggatottan beszélt.
– Vidd ezt el Gyöngynek… Gálszécshez közel… Ő neveli a
lányom, Violát… Vedd magadhoz, neveld fel… Az anyját
Borókának hívták… Ezt ő varrta nekem… Gyöngy felismeri…
– Ígérem, megkeresem – mondta Szláva, és maga sem tudta,
miért, a sírás fojtogatta.
Orbóy utolsó erejével még megmarkolta a karját, és kilehelte a
lelkét.

Aznap éjjel a magyar és a lengyel vezérek irgalmatlanul

összevesztek. A hajdúk kapitányai a lengyeleket vádolták, hogy
nem adtak elég támogatást. A lengyelek pedig a magyarok
fékezhetetlenségét okolták, amivel veszélybe sodorták az egész
ostromot. Báthory alig tudott rendet tenni, mert Mielecki habzó
szájjal üvöltött, és Zamoyski is dühös volt. A táborban azt
beszélték, még a király is veszélybe került, túl közel volt a
falakhoz, és egy golyó mellette ölt meg egy nemest.
Végül aztán a király lecsendesíttette a feleket.
– Urak, urak! – ragadta magához a szót. – Igaz, sok derék
katonánk odaveszett, de ez akár holnap is megtörténhetett
volna. Most legalább tudjuk, mi vár bennünket a falak mögött.
Óvatosabbak leszünk, és győzünk. Holnap véget vetünk ennek
az egésznek!

Rácz Péter és a hajdúi, hogy kiköszörüljék az előző napi csorbát,

kettőzött erővel vetették magukat a küzdelembe. Zapoliec felől
új sáncárkot ástak a várfalig, és aznap sikerült is meggyújtaniuk
ismét a gerendafalakat. Az eső már két napja nem esett, minden
bizonnyal ez is hozzájárult, hogy a várfal ismét, most már
könnyebben lángra kapott, és egész éjjel égett.
Kristóf két hete alig aludt, folyamatosan az ágyúállásban
tartózkodott, ő irányította a nyugati oldal ágyúit, míg északról,
a vár hosszabb oldalán Nagy Bertalan vitézkedett. Kristófnak
időnként a segítségére volt Bornemissza János kapitány is,
akiről kiderült, igencsak érti a tüzérmesterséget.
Az ifjú Detrének az egyik öreg pattantyúsa mesélte el, hogy
már az apja is tüzér volt, Egerben szolgált Dobó István alatt.
– Bornemissza Gergely kitűnő pokolgépeket gyártott,
rettegtek tőlük a törökök. Két évvel később kerültem a várba,
már Gergely volt a várkapitány. Akkoriban született János. Nem
sokra rá apját rabul ejtette a török, végül Isztambulban, a
Héttoronyban végezték ki. Innen az ismeretség.
Onnantól kezdve Kristóf másként nézett Bornemisszára.
Addig is nagyra tartotta, mert senki olyan fegyelmet nem
tartott a hajdúk közt, mint ő. Úgy a vonulásban, táborban
látszott, mint csata közben is.
Miközben egész éjjel lobogott a tűz, a király általános rohamot
hirdetett, a német egységeknek a sztrelecvár gyengébb sáncait
kellett megrohamozniuk, hogy ezzel is megosszák a védők
erejét.
Aznap a magyar hajdúcsapatok nyugatról elfoglalták a
fellegvár összes külső védművét, miközben a védők
reménytelen helyzetbe kerültek, hiszen a várfalak több helyen
elolthatatlanul égtek, a tűz fénye éjszaka állítólag Dzisnában is
látszott, nappal a füst öt mérföldes körzetben takarta el a napot.
A muszka katonaság a bojárokkal együtt egyezkedni kezdett, azt
akarták, engedjék el őket sértetlenül, de a várkapitány, valamint
Ciprián vladika45 – akiknek sok kegyetlenség száradt a lelkén –,
úgy féltek a királyiak bosszújától, hogy elhatározták, a vár
gazdag templomába zárkóznak, és nem adják meg magukat,
inkább a levegőbe repítik magukkal együtt, akár a wendeni
nemesek.
Ezt, talán gyávaságból, mégsem tették meg, és Ciprián
vladikát, valamint a parancsnokot, Vaszilij Ivanovics
Tielatievszkijt megkötözve térdeltették a király lábához.
Báthory úgy döntött, megkegyelmez a védőknek. Két
lovasszázadot adott a gyalogmenet mellé, hogy muszka
területre kísérjék őket.
Másnap a király hálaadó misét celebráltatott a táborban, és
kihirdette, hogy a győzelem örömére jutalmat ad minden
katonájának. A fosztogatást ugyanis nem engedte meg, a
katonák csalódottak voltak, mert a szokásos prédától elestek.
Báthory undorodott a sok kegyetlenkedésért felelős Ciprián
püspöktől, mégis kegyesen viselkedett vele. Jó oka volt rá, amit
azonban a szenátorok többsége nem értett. Zúgolódtak ők is,
mivel a király, egészen különös módon a templom kincseit sem
kobozta el, és a bojárok is magukkal vihették ingóságaikat.
 A mise utáni haditanácsban így kezdte beszédét:
– A fülembe jut sok szóbeszéd, ami a katonák vagy a tisztek, de
akár a parancsnokok között is terjed – mondta dörgő hangon. –
Azt kérditek, miért vagyok ilyen kegyes a védőkkel, és miért
engedtem őket útjukra bántatlanul, javaikkal együtt? Nos, ne
gondoljátok, hogy megháborodtam! Előttünk a szeptember, és a
célom az, hogy Połock körül a muszka várövet szétmorzsoljam.
Szétmorzsoljam, de minél kevesebb erőfeszítéssel és
véráldozattal. Ha a többi várban azt hallják, a lengyelek
kiirtották Połock összes védőjét, ugyan, mit gondolnak majd?
Azt, hogy nem érdemes megadniuk magukat, hiszen úgyis
kardélre hányják mindannyiukat, ezért aztán
körömszakadtukig védekeznek majd. Ha viszont azt hallják,
hogy a védőket elengedik, és még vagyonukat is elvihetik, mit
tesznek? Szívük meggyengül, bátorságuk oda lesz, mert
érdemesebbnek tartják az életet a biztos halálnál.
Báthory körbenézett a sátorban, gyelve, megértik-e indokait
a morgolódók. A tekintetekből látta, hogy sokaknak tetszik,
amit mond, de maradtak komor arcok is.
– A vladikával és a bojárokkal kiegyeztem, vigyék szent
tárgyaikat, és ingó vagyonukat, amit elbírnak, ám ezért cserébe
összes pénzüket elkoboztattam. Az így összegyűlt pénzt még
holnap szétosztom a seregben, magamnak egyetlen garast sem
hagyok. A vladika könyvtárát viszont megtartom, és Wilnóba
szállíttatom. Sokan szerettétek volna, ha a vladikát megalázom,
egyházi kincseit szétvagdosom, és elosztom köztetek. Azért nem
tettem, bár Isten a tanúm, szívesen megtettem volna, mert jól
ismerem az oroszokat. Vakon hisznek pópáikban,
egyháznagyjaikban. A jövőre is gondolnunk kell. A következő
évben az ő területeiken háborúzunk majd. A muszka pórnép
alázatos lesz, mert látja, hallja, hitében nem zavarjuk, nem
izgatjuk. Ezért bántam kesztyűs kézzel Cipriánnal. A várban
lévő jelentős mennyiségű élelmet ugyancsak szétosztatom a
seregrészek között. Rengeteg puskaport is találtunk, ez itt
marad, a jövő évi hadjárathoz legalább lesz utánpótlás.
Báthory körbenézett, akar-e szólni valaki. Mielecki állt fel
bántódott képpel. Valójában már egy hónapja nem olvadt le
arcáról a sértődés maszkja.
– Megértettük az indokaidat, felség – hajtott fejet –, a sereg
főparancsnokaként mégis meg kell szólalnom. Köszönjük, hogy
mindezt tudtunkra adtad, mégis kérdem, neked, a választott
királynak, aki csupán első vagy az egyenlők között, nem illett
volna mindezt megtárgyalnod velünk, mielőtt döntést hozol? A
táborban tucatnyi országnagy harcolt, bármikor tarthattál
volna haditanácsot. Mindemellett meg kell mondanom, a
wilnói vajda és Bekes sem viselkedett helyénvalóan velem. Mint
felettesüknek nap mint nap azzal kellett szembesülnöm, hogy
semmibe veszik az utasításaimat, semmibe vesznek engem!
Zamoyski kancellár nemkülönben!
A király fakó arccal hallgatta a szónoklatot, épp válaszolni
akart, amikor a sokoli útra őrszolgálatra kirendelt Szláva rontott
a táborba.
– Felség, a lengyelek és Rácz Péter hajdúi egymásnak estek! –
kiáltotta kétségbeesetten. Báthory haragosan kirontott a
sátorból.
– Bornemissza hajdúi – fordult futtában Zamoyskihoz,
miközben lováért intett –, jöjjenek futólépésben! Vajda, te pedig
hozd a litvánjaidat – utasította az öreg Radziwiłłt.
Néhány perc múlva a csetepaté helyszínére értek a király által
kért harcosok, akik körbevették a küzdőket. Mintegy ötszáz
katona esett egymásnak szablyákkal, fokosokkal vagy puszta
kézzel. Néhányan kiterítve feküdtek, sok volt a sebesült is.
Báthory jelzett Bornemisszának, mire a hajdúk a levegőbe
lőttek, majd a pillanatnyi dermedtséget kihasználva
puskatussal kezdtek rendet tenni, míg a litván lovasok
kardlapokkal puhították a heves fejeket. A csetepaté egy perc
alatt elcsendesedett, szomorú vége két halott és tucatnyi súlyos
sebesült volt, de könnyebb sebet szinte mindenki begyűjtött.
A király szikrázó szemmel nézte végig, ahogy szétszélednek.
Mihelyst helyreállt a béke, visszatért sátrába, és feldúltan
ragadta magához a szót.
– Örömtüzeknek kellene égniük a táborban! Hatalmas
győzelmet arattunk, de a szánk íze keserű, az urak egymás
torkának esnek! Féltékenység, széthúzás, dac! Elégedetlenség!
Látom már, el kell vonulnia a seregnek innen, és okosan szét kell
osztanom, mert a végén még önmagunkat pusztítanánk el, az
ellenség pedig a hasát fogva kacagna, hogy ilyen könnyen
pottyan ölébe a győzelem. Halljátok hát döntéseimet! Mielecki
rögvest Sokol ellen vonul. A lengyel lovasságot és gyalogságot,
illetve ötszáz német gyalogot viszi magával. Tüzérséget is kap,
Detre Kristóf megy vele harminc ágyúval. A hajdúk büntetése
az lesz, hogy nem vehetnek részt a további harcban, és nem
szerezhetnek zsákmányként egy lyukas garast sem. Itt
maradnak, és utasításaim szerint rendbe kell hozniuk a vár
védműveit, az ostromárkokat pedig be kell temetniük. Hányják
a sarat, ez legyen büntetésük! Turowla vára a másik fontos erőd,
birtoklása Połock megtartása szempontjából létfontosságú. Oda
Bekest küldöm magyar lovasokkal, Bornemisszával és német
gyalogokkal. A połocki vajdai címről és egyebekről is ma
akartam dönteni, de elvettétek a kedvem. Majd foglalkozom a
kinevezésekkel és javadalmakkal, ha megmutatjátok, tudtok
fér ként viselkedni.
Így ért véget a haditanács, és a nagyhatalmú szenátorok,
seregvezérek behúzott nyakkal kullogtak el.
Másnap reggel a két nagyobb sereg útnak indult, miközben a
hajdúk maradtak, hogy ismét a földet túrják. Ráadásul,
azoknak, akik az előző napi csetepatéban részt vettek, a beígért
jutalmát is megfelezték, ki zetését felfüggesztették. A
magyarok dühösen, csalódottan fogtak az árkok betemetéséhez,
a sáncok, várfalak kijavításához.
Végül Turowla várához nem Bekes ment, mert betegsége
miatt már nem tudott lóra ülni, őt hajón, majd kocsin Wilnóba
vitette a király Mózsi kíséretében.
Turowla bevételére végül Radziwiłł egyik embere, Marcin
Kurc jelentkezett, akiknek litván kozákjai éhesek voltak a
sikerre. Ha harcolni akartak, csalódniuk kellett, ugyanis mire
Turowla alá értek, onnan a várkatonák – értesülve Połock
sorsáról – mind egy szálig megszöktek. Csupán az erőd
parancsnokai maradtak hátra, akiket a király elé vittek. Turowla
tehát vér nélkül hullott Báthory kezébe.
Mieleckinek és seregének nem volt ilyen szerencséje Sokollal.
A nagyhetman mintegy háromezer emberrel indult útnak a
közel fekvő várba, amely egynapi járóföldre feküdt Połocktól
északra, a Pskówba vezető hadi úton, a Dryssa nevű folyócska
partján, amely éppen Dzisna városánál ömlött a Dźwinaba.
Báthory parancsba adta Kristófnak, hogy ágyúit ne az úton
vigye Sokol alá, hanem rakja hajókra, úsztassa le őket Dzisna
városáig, ott pedig térjen át a másik folyóra, és vontassa fel a
hajókat Sokol alá. Azért döntött így, mert az eső ismét rákezdett,
feláztatta az utakat, és az ágyúk szállítása lehetetlenné vált az
országúton. Akkora lett a sár, hogy még Mielecki lovasainak és a
német gyalogoknak is meggyűlt vele a bajuk.
Kristóf fél nap alatt felrakta az összes ágyút a nagy,
húszevezős folyami naszádokra. Még estig lecsorgott velük
Dzisnáig. A neheze eztán kezdődött, mert innen folyásiránnyal
szemben kellett megtenniük a jó három mérföldes vízi utat a
másik folyócskán. Itt a Dryssa menti országút ugyanúgy saras
volt, de az ökröknek nem kocsikat kellett mozgatniuk, hanem az
ágyúkkal, golyókkal és puskaporos hordókkal terhelt hajókat.
Hogy könnyebb dolguk legyen, az evezősök is segítettek, így
aztán másnap estére elértek Sokol alá, éppen jókor, mert
Mielecki is csak addigra érkezett oda.
A Dryssa megduzzadt a hatalmas esőktől. A seregnek át kellett
volna kelnie rajta, de a pontonhíd Połocknál maradt. Janusz
Zbaraski, a bracławi vajda, aki Mielecki lovasait vezette, nem
teketóriázott. A Dnyeszterhez és a Dnyeperhez szokott, a Prut és
a Brug nem foghatott ki rajta. Nekilódult az embereivel.
Senki sem veszett oda, és ez Szláva szerint önmagában felért
egy kisebb csodával. Viszont nagyon is kellett ez a merész csíny.
Mielecki vakarta a fejét, hogyan vigye át a dragonyosokat és a
német gyalogokat. Egyik kapitánya, aki értett a faúsztatáshoz,
ígéretet tett rá, hogy száraz lábbal visz át mindenkit a folyón. A
német landsknechtek két óra alatt kivágtak annyi fenyőt a
folyóparton, amennyi kellett, és a tiszt utasításai alapján négy
hatalmas tutaj készült, kötelek segítségével lehetett a két part
között átvontatni őket. A csapatok néhány óra alatt átkeltek a
Dryssán, miközben Zbaraski és csapata visszanyomta Sokolba a
kitörő kozákokat.
Estére a fáradt sereg megállt ugyanazon a mezőn, ahol néhány
nappal korábban Szláváék megverték a muszka lovasságot
Villám Radziwiłł vezetésével.
Mivel szekereket nem vihettek magukkal, illetve ami volt, azt
a Dryssa túlpartján hagyták, a szokásos védelmi gyűrűt, a
szekértábort nem tudták kialakítani. Mieleckit ez felettébb
idegesítette, ezért még késő este árkot, a kiásott földből pedig
sáncot építtetett a katonákkal. A sereg morgolódott ugyan, de
tudták, hogy jobb egy órát túrni, mint hajnalban arra ébredni,
hogy kozák dzsidák vágódnak a hátukba.
Szláva maga is ásott, mert ismerte az egyszerű katonalelket,
amely jobban kedveli felettesét, ha látja, hogy az is kiveszi részét
az örömből, fáradságból, éhezésből, kötelességből.
Másnap délelőtt megérkezett Kristóf is a harminc ágyúval. Ő
sem sokat pihent, hiszen a lövegek kirakodása majdnem éjfélig
eltartott, és hajnalban már indultak is sarat dagasztani.
Amikor megérkeztek, Mielecki kiadta a parancsot Kristófnak
és saját tűzmesterének, a lengyel Dobroslawskinak, hogy
állítsák fel az ütegeket. A lengyel végzett először, és próbaként
három gyújtóbombát röppentett Sokolra. A védők igen
megrettentek a tüzes golyóktól. Kettő házakra esett, és
felgyújtotta a tetőket, a harmadik viszont a várfalba fúródott, és
sem az oroszok, sem a lengyelek nem vették észre, hogy szép
lassan meggyújtja a gerendafalat, ami hasonlított a połockihoz.
Amíg a védők a két égő házat oltották, a gerendafal
láthatatlanul izzott, majd fellobbant a tűz. Látszott, hogy
ugyanaz a veszedelem fenyegeti Sokolt, mint Połockot: ha rés
keletkezik a falon a tűzvész miatt, a vár elveszett.
Mielecki meglátta a lehetőséget, és ráérzett, akár azonnal,
egyetlen rohammal beveheti a várat. Megfúvatta a kürtöket, a
gyalogság, mintegy ezer ember csatarendbe állt, és tüzérsége
előkészítette a terepet. Kristóf ágyúi is dolgoztak már, és
harminc bronzszörny köpte magából a tüzes golyókat.
A várban hatalmas volt a zűrzavar, előbb a tüzek, majd a
hirtelen roham miatt. A védők egy része pánikba esett már a
lengyel riadókürtöktől is, és a hátsó kapukon keresztül
menekülőre fogta. Seremetyev, akit nemrég Szláváék futtattak
meg, lovasságával elszelelt volna Psków felé, de Zbaraski
meglátta, mire készül, és ötszáz lovasával oldalba kapta. Szláva
ismét csatában foroghatott, oldalán ott látta Barteket, másik
oldalán a hatalmas, rettenthetetlen Sapiehát, és nem volt
kétsége, győzni fognak. Seremetyev kozákjai rettegett harcosok
voltak, de a kutyaszorítóban gyáva nyulakká változtak, és látva,
nincs egérút, megzavarodva forogtak, ezzel szinte felkínálták
magukat a zárt rendben támadó lengyeleknek. Eldördült az első
sortűz, aztán a dzsidáké lett a főszerep, és a kozákok, már akik
nyeregben maradtak, visszafelé menekültek. Seremetyevet
Sapieha fogta el, dzsidája nyelével döntötte ki a nyeregből, aztán
pányvára vetette, és vitte Mielecki elé.
A másik vezér, Borisz Sejn a német gyalogok karjaiba futott.
Połock óta fenték a fogukat a muszkákra, mert az előző ostrom
során a német foglyokkal különösen kegyetlenül bántak el a
védők. Most bekerítették Sejn menekülő seregét, senkit sem
hagytak életben, aztán a nyitott kapun keresztül berontottak a
németek, de meggondolatlanságuk sokuk életébe került, mert a
kapurácsot valaki lezúdította mögöttük. Ötven német rekedt
bent, akiket a védők mind egy szálig lekaszaboltak.
Mielecki ekkor már látta, nem lesz megadás, nem lesz
kegyelem. A kapurácsot pillanatok alatt kidöntötték néhány
faltörő kosként használt gerendával, és attól a pillanattól kezdve
a védőknek nem volt menekvés.
A németeket Wejher vezette, aki Gdańsk alatt is vitézkedett
már a király seregében. Katonái oly vad elszántsággal vetették
magukat a harcba, hogy még ő is megdöbbent. Visszafogni sem
tudta volna embereit, bár nem is akarta: ötven legyilkolt társuk
miatt bosszúból mindenkit leöltek a német gyalogok, és
foglyokat csak azért ejtettek, hogy kegyetlenül megkínozzák
őket.
Szláva és Bartek éppen akkor léptettek be a kapun, amikor a
német landsknechtek tíz kövérebb muszkát a kezüknél és
lábuknál fogva a faltorlaszokra feszítettek, majd élve lenyúzták
a bőrüket. Holló rémülten hátrált, amikor meghallotta a
szerencsétlenek velőtrázó sikolyait. Szláva idegei kis híján
felmondták a szolgálatot, és intett Barteknek, hogy inkább
forduljanak ki a kapun, nem akarta se látni, se hallani, ami a
várban folyik. Még Sapieha, a rettenthetetlen katona is
undorodva rázta a fejét.
– Németek! Micsoda aljas banda! Nem jobbak a kozáknál, sem
a tatárnál, mégis hogy odavannak maguktól!
 Wejher megpróbálta kiszabadítani Sejnt, de nem sikerült, és a
parancsnok bőrét is lenyúzták, a bőre alatti hájat a németek
levágták, megolvasztották, és eltették maguknak, mert
babonából úgy tartották, hogy az emberi háj kiválóan gyógyítja
a sebeket, és annál hatásosabb, minél előkelőbb és kövérebb
emberről hasítják le.
Sokolban a prédálás sem maradt el, és a hatalmas zsákmány
mind a háromezer királyi katonához vándorolt. Mielecki kivette
a részét az összegyűjtött prédából, a harmadát szekerekre rakta,
mert az Báthoryt illette, a többi maradt a harcosoké. Szláváék is
jól jártak, bár a kegyetlenkedések miatt ők csak Mielecki
jutalmából részesültek, mivel nem vettek részt a város
felprédálásában.
Két nap múlva már vissza is tértek Połockba, ahol a király
végre kiosztotta a visszatartott jutalmakat, és a visszaszerzett
tartomány ügyeiről is döntött.
Połock vajdájának a litván Mikołaj Dorohostajaskit nevezte ki,
ami azt jelentette, hogy a most visszafoglalt összes terület
irányítása az ő kezében összpontosult. A vár kastellánja az a
Franciszek Suka lett, aki litván kozákjaival oly sok borsot tört az
oroszok orra alá. Suka azt is feladatul kapta, hogy fejezze be
Połock újjáépítését és megerősítését. A király elhíresztelte, hogy
a következő esztendőben onnan szándékozik benyomulni Iván
knyáz birodalmába.
Báthory a połocki vajdaságból régen litván földre vagy
Lengyelországba menekült birtokosokat visszahelyezte régi
javaikba, sőt meghagyta nekik hat évre azokat a bérleteket is,
amelyeket kárpótlásul az ország belsejében, még Zsigmond
Ágosttól kaptak.
A zsoldosokat a Połock környéki várakban helyezte el, a felkelt
nemesi hadakat és a királyi lovasság egy részét pedig
visszarendelte Wilnóba, és maga is oda utazott. Előbb
leereszkedett a Dźwinán, egészen Drujáig hajózott, aztán
lóháton tette meg a hátralévő utat. A parton Szláva és Bartek
csapatai kísérték, őket rendelte maga mellé, ami önmagában is
hatalmas kitüntetés volt. A hajón pedig vele utazott Kristóf, aki
így úsztatta le ágyúit Dzisnába, és ott hagyta őket a várban,
mert Báthory úgy döntött, a tűzszerszámok teleljenek át a
közelben, ne cipeljék át a fél országon. A következő évben újra
kelleni fognak.
Még innen küldött győzelmi levelet Ivánnak, minden sikeréről
beszámolt, egyben Ivánt hibáztatta a háború kirobbantásáért és
a rengeteg kiontott vérért.
Wilnóban egy jó és egy rossz hír fogadta a királyt. A jó az volt,
hogy elébe járult a pápai legátus, Andreo Caligari nuncius. Ezzel
voltaképpen a pápa végre teljes joggal elismerte Báthory
törvényes lengyel királyságát. A nuncius azután sietve Róma
felé vette az irányt, mert várta püspöki kinevezése
Bertinoróban. A király egyvalakit hiányolt az üdvözlők közül,
miközben a rengeteg helyi nemes és Wilno gazdag polgárai
hódoltak előtte: Bekes Gáspárt.
Csupán este, Zamoyskitól tudta meg, hogy régi ellenfele, aki a
hadjáratban oly jelesül vitézkedett, grodnói kastélyában
haldoklik. Báthorynak nem volt maradása, csupán egy napot
pihent, és indult tovább Grodnóra, ami amúgy is útba esett
Varsóba menet, ahová összehívta a szejmet november végére.
Grodnót első litvániai útján fedezte fel Báthory, királyi birtok
volt, kisváros a Nyeman folyó felett, szegényes, kicsiny
vadászkastéllyal. A látvány mégis elbűvölte a királyt, amikor a
Nyeman partjáról először feltekintett a meredek kettős dombra,
amelynek egyik részét a város, a másikat pedig a vár foglalta el,
és csupán egy lélegzetelállítóan magas, fenyőtörzsekből ácsolt
hídon lehetett a hegyről a kastélyba átjutni. Persze nem csupán
a hely szépsége fogta meg Báthoryt, hanem az is, hogy a
környék elképzelhetetlenül gazdag volt vadban, itt még
bölényre is vadászhatott, ami Erdélyben már kihalófélben volt.
 Mózes ide hozta magával Bekest, a nagyúr kívánságára, aki
szintén megkedvelte ezt a várost. Bekes egy jókora szobában,
baldachinos ágyban feküdt. Betegségszag terjengett a
levegőben, a király elhúzta az orrát, de erőt vett magán.
Odahajolt Bekes fölé. A fér pergamensárga arcbőre rátapadt
kiálló járomcsontjára, ajka szederjes volt. Az utóbbi hetekben
annyira lefogyott, hogy Báthory alig ismert rá.
– Nem marad meg benne semmi – kanyarította le egy ív papírra
Mózes a mondanivalóját. – Még a gyógyszer sem.
– Ha te sem tudsz rajta segíteni, akkor senki – mondta
komoran Báthory.
Közben Bekes magához tért. Báthorynak Mózsi széket hozott,
a király pedig csendesen beszámolt az utóbbi hetekről régi
ellenségének, aki hűséges hívévé vált, talán barátjává is.
Bekes a hallottaktól megnyugodott, a király ágyon nyugvó
kezére tette a magáét.
– Hála a Magasságosnak! – rebegte. – Trónod megszilárdul, és
rövidesen a török ellen fordulhatsz.
– Igen, így lesz – bólintott a király.
– Kár, hogy arra a hadjáratra már nem együtt megyünk.
– Ne rágd magad, meggyógyulsz….
– Ugyan. A aimra legyen gondod! Mindkettő okos gyerek,
taníttasd őket. Az öcsém ehhez fafejű, csak a kardhoz ért. Ígérd
meg.
– Megígérem. Rövidesen megérkezik András unokaöcsém,
mindkét ad ugyanott pallérozódik majd, ahol ő.
– Köszönöm. Még valami… Kinéztem magamnak egy helyet
Wilnóban, a várheggyel szembeni dombtetőn. Ígérd meg, hogy
oda temettetsz!
– Megígérem. De lovaglunk mi még együtt!
– Én már inkább megpihennék…
Mózes végighallgatta az egész beszélgetést, és nem tudta
kiverni a fejéből a török hadjáratra történő utalást. Csak most
értette meg, miért békélhettek meg egymással ezek ketten.
Báthory a török segítségével tartotta meg hatalmát Erdélyben,
és a lengyel trónhoz is hozzájárult a török porta ajánlása. Egy
jóval nagyobb tervet dédelgetne magában? Talán a lengyel trón
is csak eszköz egy jóval nagyobb célért? Megborzongott, és
nagyon hiányolta Blandratát, akivel az utóbbi másfél évben
csupán levelek útján érintkezett. Erről pedig nem írhat, nem
kérdezheti meg a véleményét. Hacsak elő nem veszi ismét
Servét Mihály könyvét, és apjával kitalált titkosírásukat. Úgy
döntött, megpróbálja.
Báthory még elidőzött Bekesnél, aki kimerült a sok beszédtől,
és elaludt. A király három imát is elmormolt az ágy széléhez
térdepelve, és csak azután tért meg a szállására. Aznap este nem
vett magához ételt, és hajnalig virrasztott, elővett néhány régi
jegyzetet és vázlatot. Egy évvel korábban Bekessel együtt
készítette őket. Kiterítette a térképeket, nyilak jelölték rajtuk az
útvonalakat, szerepeltek a hadsereg fegyvernemei létszámmal
együtt, az ágyúk száma, a pénzösszegek, melyek a hadjárathoz
kellenek. Már azt is kitalálták, hogyan szerzik meg hozzá a
hatalmas summát. Egy másik akta is előkerült, de azt nem
bontotta ki, pedig tudta, annak kivitelezésével meg kellene
előznie a török hadjáratot: a magyar trón megszerzése az első
lépés! Csak utána, egyesülve a litván–lengyel–magyar erők,
három irányból zúdulhatnának rá a törökre, és pucolhatnák ki
őket örökre Európából.
Báthorynak nagy kedve lett volna meggyújtani az összes
iratot. Eh, mit, gondolta. Egyedül? Hogyan lesz képest mindezt
egyedül véghezvinni?
Hajnalodott, Zamoyski kancellár kopogtatott be hozzá.
– Jó hírek Połock felől, felség. Mielecki portyázói elfogták Iván
knyáz levelét, amit a suszai várnagynak küldött. Ebből kiderült,
hogy a cár visszavonta összes seregét Psków alól, és Suszának,
az egyetlen komoly orosz erődítménynek, amely még a połocki
vajdaság területén maradt, megparancsolta, hogy az összes
ágyúját, puskaporát semmisítse meg, az erődöt égesse fel, a
templomok szentképeit és értékeit ássa el, katonaságával pedig
azonnal vonuljon vissza Szmolenszkbe.
Báthory, akit néhány perce még a legsötétebb gondok
gyötörtek, azonnal felélénkült. A cár levele voltaképpen az
oroszok teljes kapitulációját jelentette, legalábbis az évre.
– Azonnal küldj hírnököt Mieleckihez, dicsérd meg
ügyességét, a levelet pedig kérd el. Lefordíttatva világgá
kürtöljük, ennél ékesebb bizonyítékra nincs is szükségünk, hogy
teljes diadalunkat felmutassuk a kétkedőknek.
Zamoyski elégedetten mosolygott.
– Én is így gondolom, felség! A nagyhetman már elküldte a
levelet, íme.
Báthory belenézett, de az cirill betűkkel, oroszul volt írva, nem
értett belőle semmit. – Sebaj, majd lefordítja a litván titkárom!
– De ezzel nincs vége Mielecki híreinek, felség! – mondta
sejtelmesen a kancellár.
– Ne csigázz, ki vele, látom, jó hírek!
– Mielecki vén, ravasz róka. Tudta, hogy a suszaiak mit sem
tudnak a levélről. Összeszedte hát a Połock környékén
megmaradt hadait, és egy nap alatt Susza alatt termett az új
połocki vajdával. Körbefogták a várat. Tüzérséget is vitt, hogy
még inkább megrémítse a védőket. Azok valóban úgy berezeltek
– főként a rettegett ágyúktól, melyek tüzes golyókat köpnek a
falakra –, hogy azonmód megadták magukat.
– Pedig Susza kemény falat, megakadhatott volna a torkunkon
– jegyezte meg boldogan a király. – A hadiszereket megszerezte
tehát?
– Igen. Példát vett rólad, nem bántotta a védőket, és egy szál
gúnyában ugyan, de sértetlenül elhagyhatták a várat. Viszont az
összes ágyú, fegyver és lőpor a miénk lett!
 Báthory fejében gyorsan felbukkant a környező földek
térképe. Idén tehát visszafoglaltuk Dyneburgot, Wendent,
Sokolt, Połockot, Suszát, Turowlát, Kosianyt, Sitnót és Krasnét,
sorolta magában. Vagy száz négyzetmérföldnyi területet.
– Lesz mit mondanom a varsói szejmen – bólintott elégedetten
Zamoyski felé.

Bekes még három napig szenvedett. Báthory, mielőtt elindult,

intézkedett vezére wilnói sírhelyéről, majd továbbindult
Varsóba. Hat nap alatt, végig nyeregben tette meg az utat,
szekerek nem kísérték, valójában olyan volt, mintha csatába
igyekezett volna. Mózes alig bírta tartani a lépést a csapattal,
nem szokott ilyen sebességhez. A király viszont felettébb élvezte
az utazást, annak ellenére is, hogy az idő hidegre fordult. Remek
arabs paripáján, Dáriuson száguldott előre lovasaival, mint a
szél. Közben gyönyörködött a lengyel őszben, amely
Mazóviában különösen csodás volt, a sík, erdős tájék ezernyi
színben tündökölt, a folyók és tavak sűrűn szabdalták a
barátságos tájat.
Varsóba érve, még a szejm megnyitása előtt újabb örömteli
híreket kapott, ezúttal Ostrogski hercegtől, aki teljessé tette az
Iván cáron aratott diadalt.
A király ugyanis, mielőtt Połock alá indult volna, utasította a
kijevi herceget, hogy egyesítse erőit Mikołaj Sieniawskival, a
rutén határvidéken portyázó vezérével, és csapjanak át a
Dnyeperen, minél nagyobb zavart és félelmet keltve a muszkák
között. A király terve fényesen bevált, mert az öreg Ostrogski,
félretéve a köszvény okozta fájdalmait, maga állt serege élére,
hogy még egyszer, utoljára hadjáratot vezethessen. Saját kozák
zsoldosait ültette nyeregbe, és összeszedett még néhány ezer
nemesi felkelőt, akik a zsákmány és a kaland reményében
csatlakoztak hozzá. Jókora lovassereg volt, gyorsan mozogtak, és
Ostrogski, aki végül be sem várta Sieniawskit, ával, Janusszal
és Wisniowiecki bracławi kastellánnal átkelt a Dnyeperen, hogy
felégesse a vidéket, és elfoglalja az erős Czernihów várát. Az
erődhöz végül nem nyúlt, mivel sem gyalogsága, sem tüzérsége
nem volt. Megelégedett azzal, hogy kirabolta a területet, és
hatalmas zsákmánnyal tért vissza. Hasonlóan tett Jan
Solomerecki, aki Msciaslawból indulva dúlta fel Jaroslaw
környékét, míg Filo Kmita orszai sztaroszta állítólag kétezer
falut rabolt ki, és egészen Szmolenszkig portyázott.
A tatárokra, akik az előző évben még ajánlkoztak ugyan
Báthorynak, már nem is volt szükség, igaz, a török elvitte őket a
perzsiai hadjáratára, így aztán nem is teljesíthették volna
ígéretüket.
Báthory november 23-án nyitotta meg az újabb szejmet a
wolai mezőn, amelynek elsődleges célja az volt, hogy ismételten
megszavazza a rendkívüli adókat a következő évi hadjáratra.
A hatalmas győzelem kellően fellelkesítette a nemességet, és a
rendkívüli adókat meg is szavazták, de Báthoryt igen sok
támadás érte. Erre már felkészült, több mint három év alatt
sikerült beletanulnia országa politikájába, és megszokta népe,
nemessége természetét.
Először azt vetették a szemére, hogy túl sok tisztséget adott a
Radziwiłłok kezébe Litvániában, ami igaz is volt. Mikołaj
Radziwiłłt, a wilnói vajdát kinevezte litván nagyhetmannak,
mert őt látta erre a legalkalmasabb személynek, míg a hetman a
a, Villám Radziwiłł lett. Másik a, Mikołaj megkapta apja után
a wilnói vajdai címet, és ő is hetmani jogart kapott. Villám a
trocki kastelláni címet és az alkancellárságot is megkapta a
nagyhercegségben. Rokonuk, Jerzy Radziwiłł a wilnói
püspökséget kapta. Eustachy Wollowitz wilnói kastellán lett, és
litván kancellár, Mielecki mondott le erről a címről, hogy
cserébe a, Krzysztof megkaphassa a helyetteséget. Sokan
ácsingóztak a zmudi sztarosztaságért, ami Jan Kiszkának jutott.
 Mindez sokaknak, akik zsíros tisztségeket és stallumokat
reméltek a győzelem után, egyáltalán nem tetszett, és alantas
rágalmak kaptak szárnyra – minden bizonnyal tudatosan
terjesztette néhány elégedetlen szenátor –, amelyek a király
személyét és a győzelem nagyságát csökkentették. Ismét
felröppent az a régi, aljas pletyka, miszerint a királyi családi
ékszereket a király Tykocinból elrabolta, és titokban Erdélybe
vitette őket. Még a hadjárat elején terjesztették, hogy a hadiadó
egy részét a király nem is a hadjáratra fordítja, és felröppent az a
hír is, miszerint Wolski płocki püspök azért utazott követségbe
Rómába, hogy a király válását készítse elő. De megvádolták
azzal is, hogy az erdélyieknek sok adományt ad az országban,
jobban kedvez nekik, mint a lengyeleknek, és a Bekesnek
adományozott lanckoronai uradalmat hozták fel példának.
A rágalmak mind eljutottak Báthory fülébe még a szejm
megnyitása előtt, ezért úgy döntött, elébe megy az
eseményeknek, és Zamoyski oly kemény, határozott beszéddel
nyitotta meg a gyűlést, hogy az kiütött mindenféle fegyvert az
ellenkezők kezéből.
Ennek ellenére a vádak elhangzottak, és a kancellárnak
mindenre meg kellett felelnie, amit meg is tett. Végül nagyszerű
szónoklatával megnyugtatta és a király pártján tartotta a
köznemességet, így aztán azok az országnagyok, akik a zavart
keltették, ismét alulmaradtak a belső küzdelemben.
Végül mindenbe beleegyeztek, amit a király kért, de arra
intették, ne tegye ki magát veszélynek, és ne ő vezesse a
hadjáratot. Báthory ezt a felvetést elutasította.
Báthory, miután végzett, mehetett volna Krakkóba a
feleségéhez, de esze ágában sem volt Jagelló Annával tölteni
három hónapot, inkább visszament Grodnóba, és a telet
vadászattal, a grodnói kis várkastély átalakításának terveivel, és
a következő hadjárat tervezésével töltötte. Mózsi végre együtt
lehetett családjával Varsóban, majd engedélyt kapott
Báthorytól, és Klára a gyerekekkel vele tarthatott Grodnóba.

Szláva, Kristóf és Hilary pedig, akik nagy kegyben álltak a

királynál, ismét hazatérhettek Krakkóba, így egy szépnek
egyáltalán nem nevezhető, ködös november végi délutánon
végre a Grodzka kövein kocoltak lovaik patái.
Boldog semmittevéssel teltek a hetek karácsonyig, a fér ak
kipihenték a féléves hadjárat fáradalmait, apró sebesüléseiket
ápolták, élvezték a családi békét. Kristóf először láthatta
háromhetes kis át, aki a nagyapja után a Miklós nevet kapta.
Ignatyt, aki az első órákban még kissé idegenkedett az apjától,
másnap már el sem lehetett volna vontatni Szláva mellől, és a
vitéz hadnagynak úgy telicsordult a szíve, hogy sülve-főve
együtt volt vele, vitte maga előtt a nyeregben, futtatták Kristóf
öreg kutyáit, és nagy kirándulásokat tettek a Wawel alatti
mezőre, ahol Csert röptették.
Karácsony előtt megszületett Bartekék gyermeke is, aki anyai
nagyanyja után a Zo a nevet kapta. Helenán már nyoma sem
volt a mélabúnak, boldog volt, hogy férje, a megmentője végre
ismét vele van. A baba is új boldogságot csepegtetett a szívébe.
Az újesztendő második napján Kristóf, Szláva és Sára, illetve
két gyermekük elindult két szánnal négy lovas kíséretében
Pöstyénbe, ahol a Detre szülők töltötték a téli pihenőt, hogy az
ottani gyógyvízzel enyhítsék Detre Dénes köszvényét.
Kristóf megígérte Zinkának, legkésőbb a hónap végére
visszatérnek, és a februárt még együtt tölthetik. Márciusban
vissza kell térniük a királyhoz, mert a hadsereg ismét megindul
Iván cár ellen.

Január tizedikén érkezett meg a kis csapat. Pöstyén a Vág

partján feküdt, Trencséntől egynapi járóföldre, dél felé. Zsolnán
keresztül érkeztek úgy, hogy a Tátra hatalmas bérceit mindig a
bal oldalukon látták. Itt, a Kárpátok hegyvonulata a havas
csúcsoktól nyugatra jóval lankásabb, alacsonyabb volt, mint az
Erdélybe vezető hágók részein, így aztán könnyebb is volt az
átkelés. A hideg sem engedett szorításából, ezért szánjaik
sebesen repültek a céljuk felé. Gyönyörű tájon vágtak keresztül,
útjuk harmadát a Vág folyó völgyében tették meg. Mindkét
oldalról hatalmas bércek keretezték, és jószerével látótávolságon
belül esett szemük elé egy-egy kicsiny várkastély a sebes
sodrású, sekély és igen kanyargós folyam partján. A Vág éppen
Pöstyén környékén szelídült meg, mélyebb, lassabb lett, amint a
lankás dombok közé ereszkedett.
A kisváros valójában több apró településből állt a folyó
mindkét partján, és a gyógyvíz a Vág jókora szigetén tört föl.
Csak csónakkal lehetett átjutni oda.
A révnél jókora fogadó épült, itt szállt meg Detre és a felesége.
Napok óta nagy izgalommal várták a atalokat, a levélváltást
még éppen meg tudták ejteni indulás előtt. Amint a két szán
odasiklott a fogadó elé, és meghallották a szánokat húzó lovak
csengettyűit, már sietettek is elő.
Nagy volt az öröm, ölelkezés már a havon, de az igazi
egymásra csodálkozás csak bent, a fogadóban történhetett,
mivel úgy be volt mindenki bugyolálva a hideg miatt, hogy csak
arcuk kandikált ki belőlük a szabad ég alatt.
Detre nem sajnálta a pénzt, és jókora szobát bérelt ki nekik a
maguké mellett. Kihámozták magukat bundáikból, volt helyük
bőven megszeretgetni egymást.
Kristóf átölelte anyját, és megforgatta, majd Anna eltartotta
magától immár felnőtt át, és megnézte magának.
– Fér lett a amból! – mondta, és potyogtak a könnyei
boldogságában.
Közben Dénes a lányát ölelte, akinek a kezében ott szunnyadt
Annuska, aki már elmúlt másfél esztendős, járt, és úgy beszélt,
mint a bátyja.

Másnap a fér ak meglátogatták a Vág szigetén álló

fürdőházakat. A természetes hőforrások mellett a helyiek
eleinte egyszerű gödröket ástak, ezekhez deszkákból ácsolt utak
vittek, a gödröket rönkökkel bélelték ki, szalma került rájuk,
majd feltöltöttek őket gyógyvízzel. Nyáron csak árnyékoló
került föléjük, télire pedig fenyődeszkákból teljesen
körbekerítették. A gyógyvíz forrón tört elő a földből, hiába a
vékony, szellős deszkafalak, a fürdőházakban melegebb volt,
mint a fogadóban. A fér ak a falakba kalapált szögekre
akasztották a ruhájukat, és mezítelenül merültek alá a nyakig
érő forró, kénes vízbe.
A fürdőszolgák favödrökben hordták be az iszapot, és aki
igényelte, néhány garasért egész testét bepakoltathatta iszappal.
Mire a forró gyógyiszap kihűlt a testén, megmerülhetett újra a
medencében.
A fürdőházak használatáért zetni sem kellett, a vendégek
szállásuk és étkezésük díjával térítették meg a szolgáltatásokat.
A nők külön fürdőházba mentek, ahol lányok pakolták rájuk
az iszapot, ennyi volt csupán a különbség.
Szláva, Kristóf és Palkó még soha nem próbáltak e élét.
Élvezték is a rengeteg lovaglás, a hideg földön alvás, a napokig
esőben töltött szolgálat után, nem beszélve a várárkok jéghideg
vizéről, ami még az ő tagjaikat is próbára tette. Néhány nappal
később valóban könnyebnek érezték magukat.
Az öreg Detre, az egykori katona most látta csak, hogy a
testét sebek borítják. A lanckoronai muskétagolyó nyoma volt a
leglátványosabb, de a skótok elleni harcban is jelentős sebet
kapott. Nem először jutott eszébe, mi lesz, ha a át baj éri.
Miklósban már továbbélt a Detre név, de a ának kellett volna az
örökébe lépnie. Erre a gondolatra elfelhősödött a tekintete. A
lánya is külhonban, róla már le is mondhatnak, szinte biztos,
hogy nem tér haza hozzájuk, de Kristóf… Ő is idegenbe nősült,
hivatása pedig a királyhoz köti. Mi lesz a birtokkal? Mi lesz
Mezőújfaluval?
Ezen gondolkodtak, erről beszélgettek legtöbbet feleségével,
és csak sóhajtoztak, mert nem találtak megoldást. Most végre
eljött az alkalom, hogy a ával is megvitassa, ami a szívét
nyomta.
– Ne higgye, apám, hogy Sára és én nem gondolkodunk
mindezen. Amíg jól tartja magát, és vezetni tudja a birtokot,
nincs okunk félni. Alig idősebb Báthorynál! Mi az a nyolc-tíz év?
A muszka hadjárat végét mindenképpen ki kell várnom a királyi
seregben. Még két-három esztendő lehet. Ígérem, hogy utána a
felmentésemet kérem, és azt, hogy engedjen vissza Erdélybe.
Megtette mással is, engem sem fog visszatartani.
Az öreg Detre tudomásul vette, amit hall. Tudta, ennél többet
nem is kaphatott volna ától.
– Tartsd a szavad! A kis Miklóst én szeretném lovagolni
tanítani Mezőújfalun!

Egy hete voltak már Pöstyénben, amikor este, vacsora utáni

beszélgetés közben Anna a környékbeli rokonokról, nemesi
családokról mesélt. Kristófnak eszébe jutottak az Orbóyak, és
Mihály halála Połock alatt.
A lengyel elmondott mindent, amit tudott, töviről hegyire,
azt is, amit kikövetkeztettek Mihály mester történetéből,
valamint Orbóy utolsó mondataiból.
– Arra gondoltam, az árvát esetleg kolostorba adom, némi
javadalommal. Félek, megzavarná a családi békét. Hátha apja
vérét örökölte – fejezte be Szláva.
– Vagy inkább nagyapjáét – bólintott rá az öreg.
– Mit beszéltek! – csattant fel Anna, és kihúzta magát. –
Szegény ártatlan gyermek! Mit tehet az apja bűneiről? Ha rajtam
múlna, magamhoz venném és felnevelném azt az árvát!
 – Anyámnak igaza van – állt mellé Sára.
Dénes, aki eddig csak ntorgott, látva, hogy a nők összefogtak
ellene, felhorgadt.
– Ej, asszonyi gyöngeség! Mi van, ha nem adja oda neked? –
fordult Szlávához.
– Az erdőben élnek. Többet kínálok neki.
– Zárdát? – heveskedett Anna.
– Igen, zárdát! Biztonságot, fedelet, nyugodt, kényelmes életet.
– Botor beszéd – fordult ura ellen Sára. – Lehet, hogy az
erdőben boldogabban élne a nagyanyjával vagy anyámékkal.
– Ha az öreganyja nekünk adja, felnevelem – toppantott
akaratosan Anna. – Már csak az a kérdés, miként találjuk meg?
Az öreg Detre látta, hogy a felesége nem tréfál. Már ismerte
annyira, hogy ebben az ügyben nehezen hajlíthatná el az
akaratát.
– Azon ne múljék, hiszen még hazafelé felkereshetjük őket.
Mit is mondtál, am? – fordult Szlávához. – Gálszécs közelében
élnek? Kőhajításnyira van Kassától, épp arra megyünk haza.
– Ez azt jelenti, hogy nekünk is arra kellene hazamennünk –
állapította meg Kristóf.
Sára és a két kicsi miatt elvetették az ötletet. Felesleges lett
volna mindannyiuknak ilyen hatalmas kerülőt megtenni. Úgy
döntöttek, Kristóf és Palkó február közepén visszaviszi Sáráékat
Krakkóba, míg Szláva és Kass Jancsi elkíséri Gálszécsig Detre
Déneséket, és felkutatják a kis Violát, aztán majd kiderül,
hogyan tovább. Még egy hetet maradtak Pöstyénben, és a
farsang közeledtével egy hétfő reggelen egyszerre indultak
útnak, két szán északnak, két szán pedig keletnek tartott.
Tizenkét napig utaztak Kassáig, aztán néhány óra alatt elérték
Dargót. A szénégetőtelep a Gálszécsre vezető úttól kissé balra
esett, alig találtak rá a dűlőútra, ami oda vitt.
Dargó nem a világ közepe, ezt azonnal megállapíthatták. Öt
kunyhóból és két füstölgő boksából állt a telep. A szánok
csilingelésére hat-nyolc, baltás fér ember kecmergett elő a
kalyibákból gyanakodva.
– Mit akartok? – kérdezte egy vékonydongájú, inas ckó,
akinek a korát Szláva képtelen volt megállapítani.
Szláva lelépett a szánról, és előhúzta bundája alól Orbóy
nyakbavaló tarsolyát.
– Jó helyen járunk? Orbóy Mihályról hoztam hírt. Gyönggyel
szeretnék beszélni.
A dargóiak szószólója meglepődött az idegen uraság szavain,
megszemlélte az orra elé tartott tarsolyt, majd tanácstalanul
tekintett a többiekre, mit is feleljen.
– Gyöngyöt két hónapja Kassára hurcolták boszorkányság
vádjával. Azóta talán már meg is halt szegény – mondta egy
idősebb.
Most Szláván volt a megrökönyödés sora. Erre nem számított.
– Az baj. Hát Viola, Orbóy lánya? Hol van?
– Miért kérdi az úr?
– Orbóy Mihály a karjaimban halt meg, Połock ostrománál,
Báthory seregében szolgált – kezdte magyarázatát a lengyel. –
Mielőtt kilehelte a lelkét, ezt a tarsolyt adta bizonyságul, és
megkért, hogy viseljek gondot a lányára. Régről ismerem
Mihályt, még Erdélyből. Nemesúr volt, Báthory apródja, de
rossz útra tért. Halála előtt a szíve meglágyult, és lányának jó
sorsot kért. Violáért jöttem hát.
A szénégetők összenéztek. Nem tudták, mi a helyes döntés.
Összedugták a fejüket, röviddel később ismét a legidősebb
szólalt meg.
– Azt se tudjuk, Gyöngy él-e még. Nélküle nem dönthetünk.
Viola itt van, a mi házunkban. Befogadtuk. Pihenjetek egy napot
Gálszécsen, és a am elmegy veled Kassára, hogy kiderüljön, mi
lett vele. Mi lesz, ha elengedik, hazatér, és azt hallja, hogy
odaadtuk egy vadidegennek az egyetlen unokáját? Bizonyság
kell!
 Szláva eloldozta hátaslovát a szán mögül, és egy másik paripa
kantárját a szénégető kezébe nyomta.
– Induljunk! Ha szerencsénk lesz, estére meg is fordulhatunk a
válasszal.

Kora délután értek Kassára, ahol rögtön a börtönhöz siettek.

Vendégszeretetét Szláva is megtapasztalta annak idején.
A kapus gyanakodva méregette lengyel szabású kabátját.
– Mit akartok? – kérdezte mordan.
– Antal főfoglárral van beszédem – mondta Szláva, és egy
ezüstgarast csúsztatott a ckó kezébe.
A főfoglár szobájához kísérte őket, a többit már rájuk bízta.
Antal, aki annak idején megalkudott Borbély kapitánnyal
Szláváék élelmezésének árán, előbb gyanakodva hunyorgott
feléjük, aztán megismerte a lengyelt, felpattant székéből, és elé
sietett.
– Egy bebörtönzött nőszemélyről érdeklődnék – mondta
Szláva, és ölelésre tárta a karját, amin a foglár nagyon
meglepődött, de jólesett neki. A lengyel mindig is tudta, kivel
milyen helyzetben hogyan kell bánni. – Gyöngy a neve. Itt van?
Antal szeme felcsillant, majd gyanakvást színlelt. Szláva ebből
már tudta, Gyöngy itt van, és a foglár pénzt szimatol. Nem is
kellett csalódnia. Egy félarcú tallért dobott a levegőbe, Antal
röptében elkapta.
– Itt van, uram. De miért érdekel téged az a boszorkány?
– Azt neked nem kell tudnod. Beszélhetünk vele?
Antal felnevetett.
– Persze, ha hoztok egy írást a városparancsnokságról.
– Arra nincs időnk – rázta a fejét a lengyel. – Mennyit kérsz?
– Még három ilyet – hunyorgott a foglár.
– Az egy arany lenne néhány szóért! Kapsz még egy ilyet, és
kész!
Antal érezte, nem feszítheti tovább a húrt.
 – Felhozatom a feleségemmel. A női rabokat ő látja el.
Néhány perc múlva megjelent az ajtóban Gyöngy lefogyva,
mocskosan, rongyosan. Rájuk nézett, a szénégetőt felismerte, és
a szemében remény gyúlt.
Szláva Antalra és ugyancsak kövér, bibircsókos orrú, rút
feleségére pillantott.
– Hagyjatok magunkra. Gyorsan végzek, ígérem.
Kimentek, Szláva pedig néhány mondatban elmondta, miért
jött. Gyöngy szemében ellobbant a remény szikrája. Rövidesen
azonban őszinte örömmel tekintett az ifjúra.
– Vidd csak el utolsó reménységemet, nekem már úgyis
mindegy. Innen nem kerülök ki élve.
Szláva megszánta az asszonyt, átérezte a fájdalmát.
– Maradjatok, beszélek a foglárral.
A tömlöc mestere előbb szörnyen megrémült attól, amit
hallott, de az orra előtt felvillantott aranytól gondolkodóba
esett feleségével együtt.
– Ha még megtoldanád kilenccel… – szikrázott fel az asszony
szeme kapzsi sóvárgással.
– Tíz arany, te kupec? – forgatta a szemét Szláva. – Ne gondold,
hogy ennyire fontos nekem ez a némber! Kaptok összesen
hármat! Lefogadom, ennyiből fél évig eléldegéltek. Kész vagyon
egy semmiségért!
– Semmiség? Azt mondod, semmiség? – hördült fel a foglár. –
Kicsempészni egy boszorkát, meghamisítani a lajstromot, és
halottnak feltüntetni? Ha ez kiderül, végem!
– Miért derülne ki? Csak intézd úgy, hogy a kulcsár se lássa,
amikor kivisszük, és minden rendben lesz. Megtoldom még egy
arannyal, hogy jól érezd magad.
Felesége elhúzta Szláva mellől a férjét, és egy kicsit
sugdolóztak.
– Legyen öt, és itt a kezem – fordult vissza a lengyelhez Antal.
 Antal elküldte a kulcsárt a kocsmába borért, hogy még a
közelben se legyen, a felesége pedig hozott valami rossz
pokrócot, sarut és kendőt Gyöngynek, aztán kilódították őket a
kapun.
– Kifelé nem ellenőriznek az őrök az Alsóvárosi kapunál, de
azért vigyázz, ne feltűnősködj – intette a foglár. – A szolgád
menjen az asszonnyal gyalogszerrel, mintha férj és feleség
lennének, te pedig vidd a lovakat.
Valóban nem történt bajuk, bár a szíve így is a torkában
dobogott, amíg a hátuk mögött nem tudták a város falait.
Amikor a külváros házait is elhagyták, Szláva maga mögé
ültette a didergő Gyöngyöt, és gyors ügetésben indultak
Dargóra.
Estére elérték, és Szláva úgy gondolta, jobb, ha nem
kockáztatnak, Gyöngynek csak annyi időt adott, hogy a maga és
a kislány kevéske holmiját összeszedje egy batyuba, aztán Violát
maga elé emelte a nyeregbe, nagyanyja pedig a másik lóra ült. A
szegény asszony nem tudott lovagolni, de most kénytelenségből
elszenvedte azt a kis utat, ami a gálszécsi fogadóig vitt. Mielőtt
elindultak, Szláva két félarcú tallért adott a szénégetőnek.
– Nem kell ez, uram, hallgatunk mi Gyöngyért, mint a sír.
Sokszor segített már rajtunk.
Leértek Gálszécsre, és Szláva bement a kislánnyal a fogadóba,
de Gyöngyöt nem merte magával vinni, félt, hogy felismernék.
Szólt Detréék kocsisának, és elbújtatták az istállóban.
Aztán beszámolt mindenről Dénesnek és Annának, akik,
miközben hallgatták, kibontották bundájából a kis Violát. A
szegény, árva gyermek megszeppent, és félt, mert öreganyja
ismét eltűnt mellőle.
– De szép vagy, kincsem! – ölelte magához Anna. Dús, vörös
haját még sosem látta olló.
– A nagyanyja sem maradhat itt, a világba meg mégse
kergethetjük ki szegényt. Velünk jön, és talán még hasznunkra
is válik a tudományával. Úgysincs Mezőújfalu környékén
valamirevaló javasasszony.
 A MÁSODIK HADJÁRAT

WIELKIE ŁUKI (1580)

Szláva február közepére érkezett vissza szeretteihez Krakkóba,

ahol beszámolt viszontagságairól, pihent még két hetet, azután
társaival együtt felkerekedett, hogy csatlakozzon a királyi
sereghez.
Hogy az ifjú házasok nem töltötték henyéléssel az időt, mi
sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Katarzyna és Sára is
örömhírt közölt férjével elválásuk előtt: újból gyermeket
hordtak szívük alatt.
Kristóf, Palkó, Hilary és Szláva szélsebesen vágtatott Varsóig
embereivel, de a királyt nem találta ott. Akkor már Wilnóban
tartózkodott, és a sereg felkészítésével foglalatoskodott.
Teherhajókat gyűjtetett össze megbízottjaival, amelyek a
Dźwinán szállítják majd a hadiszereket, ameddig csak lehet,
utána pedig az utánpótlásról kell gondoskodniuk.
Báthory és Zamoyski, ha éppen nem a sereg dolgát intézte,
vagy a királyság ügyeivel foglalkozott, bezárkózott a király
dolgozószobájába, és a térképek, tervrajzok fölé hajolva a leendő
hadjáratot tervezte.
Rajtuk kívül senki sem tudott semmit a hadjárat részleteiről,
céljáról, de lassanként mindenütt elterjedt a pletyka, hogy
Báthory Szmolenszkre vetette a szemét. Hatalmas falat volt,
mélyen bent Oroszországban, közel Moszkvához. A pletykát
kereskedők egészen Iván knyázig repítették, aki vezéreivel
összedugta a fejét, és valóban úgy látta a jelek alapján, hogy
Szmolenszk lehet a lengyelek célja. Ezért aztán nekifogott a
város és az erőd megerősítésének, de nem feledkezett meg
Pskówról és Wielkie Łukiról sem, mert ezt a két várat tartotta
Livónia kulcsának.
Báthory közben csendesen készülődött, és várta, hogy a
táborába gyűljön mindenki, aki részt akart az újabb hatalmas
koncból. Az elmúlt év sikere feltüzelte a lengyel köznemeseket,
és a nemesi felkelés sokkal több katonát adott, de zsoldosokat is
könnyebb volt toborozni, miközben a korábbi sereg zöme is
együtt maradt. Wilnótól egészen Połockig, az elfoglalt várakban
szállásolták el őket.
A Wilno körüli hatalmas katonai táborban skótok, svédek,
németek, magyarok és csehek is gyülekeztek a lengyel–litván
zászlók alatt. Szláva és Bartek Varsóban felszedték lovasaikat, és
csatlakoztak a királyi lovassághoz. Kristóf és Palkó pedig
megkereste Nagy Bertalant, aki évről évre morcosabban készült
a hadjáratra, ezerszer elmondva, a következő évben már
Gyulafehérvárott iszogatja a jó hegyaljait, mert nem bírja a lába
a sok menetelést. Az öreg tűzmester éppen az ágyat nyomta, és
baja olyan súlyosnak tűnt, hogy a megérkező Kristóf nyomban
Mózeshez szalajtotta Palkót.
Mózes összeölelkezett barátjával, és tüzetesen megvizsgálta a
pattantyúst. Komoran jött ki Nagy Bertalan szobájából.
– Mestered az idén nem megy a haddal – jelelte el Kristófnak.
– Olyan komoly a baj?
– Az epéje. Ki kell metszenem a köveket. Ha sikeres is az operáció,
utána hetekig az ágyat nyomja majd.
Kristóf elmondta Bertalannak a diagnózist. A sebláztól alig
volt magánál, így aztán Mózsi azonnal elvégezte a beavatkozást.
Kristóf és Palkó is bent maradtak, mert le kellett fogniuk a
beteget. Mózsi feltűrte ingujját, egy kis mécses lángján
felforrósította borotvaéles kusztorját, majd erős pálinkába
mártotta, aztán a beteg hasfalának jobb oldalán, ahol egy kékes
kidudorodás volt látható, éles szerszámával egy mozdulattal
feltárta a helyet. Kristóf jól látta, ahogy véres genny kíséretében
lencseszemnyi kövecskék buknak ki a sebből. A beteg erősen
vonaglott a fájdalomtól, majd szinte rögvest elernyedt, mert a
gyulladás feszítő ereje megszűnt. Mózsi óvatosan
körbenyomkodta a helyet, az alkohollal fertőtlenítette, és a
köveket szépen letisztította. Három volt.
– Jókorák! – lepődött meg Palkó, akit lenyűgözött Mózsi
hidegvére és gyorsasága. Az egész kis műtét nem tartott tovább
egy percnél.
A tudákos bekötözte a beteget.
– Amíg itt vagyok, naponta ránézek. Félek, sebláza lesz. Ha
szerencséje van, talán három hét múlva kutya baja, ha nincs,
egész nyáron ellesz a fertőzéssel.
Mózes még aznap este értesítette a királyt, mi történt legfőbb
tüzérmesterével. Báthory elkomorult a hír hallatán.
– Jó emberem volt Nagy Bertalan, de már ideje volna az
obsitnak. Lehet, hogy ezzel megoldotta a dolgot. Kancellár –
fordult Zamoyskihoz –, kit tegyünk a helyére?
– Detre Kristóf ügyes, jó katona, felség – mondta Zamoyski
gondterhelten –, de még mindig nagyon atal. Bornemissza
Jánost elmozdíthatnánk a gyalogságból. Jól ért a tüzérség
dolgaihoz, tapasztalata is van, ráadásul rendkívül szorgalmas és
erőskezű tiszt.
– Megint egy srófra jár az agyunk – értett egyet a király. – Szólj
Bornemisszának, hogy hajnalban jelenjen meg előttem.
Megkapja új feladatát és hozzá az utasításaim.
Kristóf hamarosan megkapta a parancsot új felettesétől, hogy
induljon el legjobb embereivel Dzisnára, ahol az ágyúk nagy
részét teleltették.
A barátok útja tehát Wilnóban elvált egy időre, mert a királyi
lovasság ott maradt Báthory táborában. Kristóf néhány nap
alatt megérkezett a Dźwina-parti kisvárosba, ahol parancsa
szerint meg kellett tisztítania embereivel az ágyúkat, a talpakat,
kerekeket pedig megjavíttatta, átnézte a szükséges
pótalkatrészeket, pótlásra szoruló felszereléseket, majd
következett a lövegek próbája, ami a legizgalmasabb feladatnak
ígérkezett. Eztán már csak a behajózási parancsra kellett várnia.
Kristóf örömmel teljesítette a feladatot, és örült, hogy a
tüzérség ezúttal is, mint egy évvel korábban, elsősorban a
folyókon közlekedik. A berakodás és a hajókon történő
ágyúszállítás nem volt mindig egyszerű, de legalább nem kellett
a sokszor térdig érő sárban biztatni a nehézkes és sokszor konok
ökröket a végeláthatatlan, úttalan utakon.
Báthory serege egy részével június 16-án indult el Wilnóból,
majd lassú tempóban, sok hosszú megállóval, kényelmesen
menetelt egészen Witebskig, ahová tizenegy nap alatt érkezett
meg, naponta három mérföldet megtéve, ami a szokásos
menetteljesítményt jelentette, és egyáltalán nem merítette ki
katonáit.
Witebsk is a Dźwina partján feküdt, Połocktól délkeletre,
harminchat mérföldre Wilnótól. Eleinte litván területen
meneteltek, majd az elfoglalt połocki tartomány déli részén
haladtak, olyan utakon, amelyeket már az előző évben
megtisztítottak, kiszélesítettek, és a környező várak katonasága
biztosított. Az orosz kémek jelentették a cárnak Báthory
mozgását és útirányát, és Ivánt a lengyel hadak vonulása tovább
erősítette abban, hogy végcéljuk nem lehet más, csak
Szmolenszk.
Közben a tüzérség Dzisnánál időben megkapta a hírt a fősereg
indulásáról, így szinte napra pontosan egyszerre érkeztek meg
utolsó olyan táborukba, amely még litván felségterületen
feküdt.
Amikor Kristóf a vezérhajó tatján állva meglátta a várost,
egészen elképedt annak csodás fekvésétől. Késő délután volt, a
nap a nyugati égbolton állt, és fényében fürdött a vár, amely egy
folyókanyarulat után jelent meg a szeme előtt.
Witebsk a Dźwina bal partján feküdt, egy hatalmas
kanyarulat külső ívén, közepes méretű, meredek dombon. A
domb aljában ömlött a Dźwinaba egy kisebb folyócska, a Vicba,
amely félig megkerülte a várhegyet, így képezve természetes
akadályt körülötte. Északon a két folyót összekötötték egy
vizesárokkal, így aztán Witebsk tulajdonképpen egy
mesterséges szigeten feküdt. A dombtetőn állt tehát a vár, a
város házaival, három jókora temploma és az erőd bástyái,
tornyai lenyűgöző látványt nyújtottak a lemenő nap fényében.
Kristóf a várdomb alatti mólókhoz irányította naszádjait, és
rövidesen megtapogathatta Szláva váltat, aki a király parancsát
hozta.
Witebsk volt Litvánia legkeletebben fekvő nagyobb városa a
livón háborúk óta. Fekvésénél fogva kitűnően lehetett védeni,
ráadásul a Dźwinának köszönhetően idáig a sereg utánpótlását
kényelmesen és nagy biztonságban lehetett szállítani.
Nem véletlen, hogy Báthory itt várta be lemaradt csapatait,
majd megtartotta végső haditanácsát. A szenátoroknak, akik
elkísérték a háborúba, már volt fogalmuk a király szokásairól,
így jól tudták, a haditanács csak formalitás, Báthory és
Zamoyski már régen eldöntötték a hadjárat irányát és módját.
Meleg volt, ezért Báthory a sátra mellett, egy nagy tábori
asztal köré invitálta a sereg parancsnokait. Egészen az
ezereskapitányokig megjelent mindenki. Darabontjai jókora
kört vontak a sátor köré, hogy a megbeszélést avatatlan fülek ki
ne hallgathassák.
– Uraim – nyitotta meg a tanácskozást Báthory –, ismét itt
vagyunk a táborban, hogy bevégezzük azt, amit az elmúlt évben
elkezdtünk. Jó látni, milyen lelkesedéssel jöttetek kibontott
zászlóm alá. A sereg nagyobb, jóval nagyobb, mint Połock alatt,
de szervezettsége ennek nem látja kárát, sőt. Sajnálatomra
Mielecki nagyhetman nem vállalta a sereg vezetését, ezért azt
én és Zamoyski kancellár visszük. A litván csapatokat pedig
Mikołaj Radziwiłł marsallra bízom, aki tavaly nagyszerűen
helytállt Połocknál. Láthatjátok, van már lengyel gyalogságunk
is, a tüzérségem hatalmas, még engem is megnyugtat, pedig
tudom, ágyúból sosem elég. Persze a fegyver ember nélkül
néma marad, jó tüzérek nélkül semmire sem mennék. De a jó
lovasaink ne higgyék, hogy róluk megfeledkezem, biztos vagyok
benne, hogy lesz dolguk a harcmezőn! Terveinkről a kancellár
számol be, ha végzett, mondja el ki-ki, mit gondol.
Mindenki visszafojtott izgalommal várta, hogy Zamoyski egy
pálcával a kezében végre az asztalhoz lépjen, ahol a terület
vadonatúj, katonai térképe feküdt.
– István király sokat gondolkodott, merre irányítsa
hadjáratunkat. Sokan azt tanácsolták, menjünk Szmolenszknek,
és bár csábító falat lenne, végül elvetettük az ötletet.
Az urak közül sokan meglepődve néztek egymásra, mert a
közvélekedés szerint csakis Szmolenszk lehetett a cél. A király
elterelő propagandája még a saját alattvalói körében is kiválóan
működött.
– Szmolenszk nagyon messze van, mélyen bent Iván
országában – magyarázta a térképre bökve a kancellár. – Amint
látjátok, hatalmas erdőségeken kellene átkelnünk, és az
utánpótlás biztosítása szinte lehetetlen feladat. Ha balszerencse
éri a sereget, szinte biztos a pusztulás. Ráadásul Szmolenszk
hatalmas, erős város, bevétele rendkívüli erőpróba. Viszont… –
mutatott a térképre Połocknál Zamoyski. – Livóniának
Oroszország felől három kulcsfontosságú erődítménye van. Ha
ezeket megszerezzük, Livónia a miénk! Połock már visszatért, a
másik kettő pedig: Wielkie Łuki és Psków. A király ezért úgy
döntött, az idei nyarat Wielkie Łukinak szenteli!
A szenátorok bólogattak. Valóban, a térképen kiválóan
kirajzolódott a váröv, amit elfoglalva nemcsak Livóniát szerzik
vissza harminc év hadakozás után, de jókora területeket
hasítanak ki a muszkák földjéből is, növelve ezzel Litvánia
területét, egyúttal külső határsávot képeznek ellenséges földön,
amely megvédi a livón városokat és Litvánia keleti végét is.
Mégis voltak, akik ellenvéleményüknek adtak hangot a
tanácsban, így Mielecki, valamint Andrzej Zborowski, de a király
leintette akadékoskodásukat, visszavette a szót, és lezárta a
vitát.
– Tudom, a köztársaság elvei szerint csupán első vagyok az
egyenlők között, de a felelősséget és a terhet mégis én viselem.
Ha győzünk, a lengyelek győznek, ha veszítünk, úgy a király
rossz hadvezér. Ezért a döntésem végleges, Wielkie Łuki ellen
indulunk! Nézzétek! – mutatott a térképre. – Innen Surażba
megyek saját seregtestemmel, odáig még felhajózhatnak
naszádjaink is az ágyúkkal. Zamoyskit Wieliż ellen küldöm,
mert ilyen erős várat nem hagyhatunk a hátunkban ellenséges
kézen. Útközben ugyancsak el kell foglalni Uswiat erődjét is. Ha
ezzel megvagyunk, megnyílik az út Wielkie Łuki felé. Minden
csapattest írásban kapja meg utasításait a következő hétre.
Készüljetek, holnap reggel tábort bontunk!
A kérdés tehát eldőlt, és másnap a sereg továbbindult a
Dźwina partját követve, de kivált belőle Zamoyski ármádiája,
mintegy hétezer harcos, akik lerövidítették az utat, és a
kanyargós folyóvölgy helyett a területet beborító hatalmas
erdőségeken vágtak keresztül.
Mihelyst a király Surażba érkezett, a hajók egy részét
továbbküldte az ágyúk mintegy felével Wieliż felé Kristóf
irányítása alatt. A parton Szláva és Bartek száz embere
biztosította őket, hogy az ellenségnek még véletlenül se jusson
eszébe megtámadni a folyásiránnyal szemben, nehézkesen
haladó naszádokat, amelyeket a partról ökrökkel vontattak, de a
matrózok evezőkkel, jó szél esetén még vitorlákkal is segítették
a haladást. A nyár szárazabb volt az elmúlt évinél, ezért a
Dźwina vízszintje olyan alacsonnyá vált, hogy az ágyúszállító
teherhajók csak a folyó közepén haladhattak.
A baráti társaság tehát együtt maradhatott a hadjárat első
szakaszában, és ez örömmel töltötte el az ifjú harcosok szívét.
Esténként tábort ütve vidáman töltötték az időt, bár Szláva nem
feledkezett meg a katona legfőbb barátjáról, az óvatosságról
sem, és lovasai még éjjel is járőröztek, nehogy meglephesse őket
egy rajtaütés. Az ágyúk elvesztése tragikusan gyorsan véget
vethetett volna a hadjáratnak.
Két nap alatt vontatták fel a hajókat Surażtól Wieliż alá, ahová
Zamoyski serege néhány órával előbb érkezett meg. A kancellár
nem tétlenkedett, és mire az ágyúk kirakodása megkezdődött,
Bornemissza kapitány a nyolcszáz tapasztalt magyar hajdúval
elkezdte kiépíteni a sáncok és az ágyúállások helyét.
Félelmetes látványt nyújtott a város körül nyüzsgő rengeteg
ember, látszott a szervezettség és az eltökéltség. Zamoyski a
védők szívét akarta minél előbb megtörni.
Estére, Bornemissza legnagyobb megelégedésére Kristóf az
összes faltörő ágyút és a mozsarakat is felállította az állásokban,
ahol már készen álltak a földdel töltött fűzfavessző kasok is,
amelyeket szintén a magyar hajdúk fontak.
Zamoyski továbbra sem tétlenkedett, és parancsba adta a
magyaroknak, hogy még az éjjel kezdjenek el aknát ásni a vár
egyik bástyája alá. Fel akarta robbantani, hogy mielőbb,
egyetlen rohammal bevehesse az erődítményt.
Az aknaásás komoly szaktudást és nagy óvatosságot igényelt.
Az ostromlók jól tudták, hogy a várbeli pincékben dobokra vagy
üstökre húzott vékony állatbőrre száraz borsót szórtak, és ha
pattogni kezdett, abból tudták, hogy aknát ás az ellenség.
Ilyenkor ellenaknák készítésébe kezdtek, és csak a
tapasztalaton, illetve a szerencsén múlott, ki veszi észre előbb a
másik vakondot a föld alatt, majd robbantja be a járatot,
meghiúsítva a napokig tartó, emberfeletti munkálatokat.
 Szláva ilyenkor még jobban örült, hogy a lovasságnál szolgál.
Borzadva gyelte a félmeztelenre vetkőzött katonákat, amint a
szűk, deszkákkal és rönkökkel kibélelt alagút száján hatalmas
szakajtókban hordják ki a földet. Nemcsak fárasztó, de
veszedelmes munka is volt ez. Zamoyski azonban tudta, milyen
nagy a pénz hatalma, és négyszáz tallér jutalmat ajánlott annak,
aki felgyújtja a falakat, vagy felrobbantja az egyik bástyát.
Megérkezésük estéjén tehát nem sokat tétlenkedtek. Szláva és
Bartek lovas járőrként körbejárta embereivel a várost, mert
Zamoyski félt a muszkák támadásától. Bő egy mérföldes
gyűrűben folyamatos portyára küldte legtapasztaltabb lovasait,
Szláváék pedig, akik Lubiszewótól kezdve ott voltak a király
összes csatájában, nagy hírnévre tettek szert, ezért Zamoyski is
megbízott a tapasztalatukban.
A két lengyelnek tehát volt ideje és lehetősége megszemlélni
Wieliżt, amely a Dźwina bal partján feküdt, így a folyó irányából
védve volt, csupán a szárazföld felől, három oldalról lehetett
megtámadni. Síkvidéki, igazi orosz típusú rönkvár volt ez is,
mint a többi erőd, amelyeket az elmúlt évben megismertek
Báthory katonái. Az oroszok kettős gerendafalat húztak, és közé
földet dömöcköltek, kívülről pedig vastag sárréteggel vonták be
a falakat. Bástyáik hasonló módon készültek, bár itt-ott, ahol
kőhöz juthattak, már kőtornyokat is felhúztak. Az oroszok azért
építettek favárakat, mert a sztyeppéken kevés volt az ehhez
megfelelő kő, a téglaégetéshez pedig nem volt meg a megfelelő
tudás és ember. Fával viszont bőségesen el voltak látva, mivel
ezeken a területeken szinte mindent erdő borított. Ráadásul a
favárakat könnyű volt felgyújtani, de az ágyúgolyók nem tettek
benne akkora kárt, mint a kővárban, amelyeknek falait
megtörhette a rengeteg lövedék, míg a két sor gerenda közé
töltött föld elnyelte azokat. Ha megfelelő sár, illetve földréteg
fedte a favázat kívülről is, az ostromlóknak komolyan meg
kellett küzdeniük a sikerért, mint ahogy az az elmúlt, esős
nyáron történt Połock alatt.
Wieliż kívülről szemlélve hagyományos orosz rönkvár volt
tehát, szabályos téglalap alakú, amelynek hét bástyája és két
kaputornya volt, és a Dźwina vizével körbeölelték, de ez a
vizesárok nem jelentett túl nagy akadályt az ostromlóknak. A
vár és a falai mögött rejlő település alig múlt húszéves, Iván
knyáz parancsára épült határerőd volt, amit a livóniai sikerek
megtartása miatt építettek, és voltaképpen Witebsk és Suraż
ellensúlyozására jött létre. A tervszerűen épült vár és benne a
szigorúan párhuzamos és merőleges utcák egy kisebb dombról
jól látszottak, és ez is a múlt évre emlékeztette Szlávát, mert
ehhez volt hasonló Susza, Sitno és Turowla vára is.
Kristóf Bornemissza parancsára egész éjjel tüzes golyókkal
lőtte a falakat, és a szárazság miatt több ízben fellángoltak a
gerendák, de a védők minduntalan eloltották a tűzfészkeket.
Mindössze négynapi ostrom után, augusztus hetedikén
Zamoyski általános rohamot vezényelt, mire a védők, mielőtt
valódi közelharc alakulhatott volna ki, feladták a várat. Előtte a
vizesárkot több helyen feltöltöttek, és a tűz majdnem
elpusztított már egy bástyát.
A kancellár Szlávát küldte a királyhoz a jó hírrel. Csak két
emberét vitte magával, így öt óra alatt elért Surażba, Zamoyski
ugyanezt az utat hétezer emberrel két nap alatt tette meg. A
folyóparton találta a királyt, egy fa árnyékában, vadászszékén
ülve gyönyörködött a számára oly kedves látványban: derék
utászai éppen összeszerelték azt a pontonhidat, amely a múlt
évi hadjárata alatt is oly nagy szolgálatot tett a seregnek.
– Felség – hajtott térdet Szláva –, Zamoyski kancellár küldött a
jó hírrel: Wieliż a tiéd! Ma délelőtt adta meg magát a vár, benne
kétszáz katonát és tizenhárom tarackot találtunk. A kancellár
további parancsodra vár, uram.
 – Zamoyski tehát nem tréfált – kerekedett el Báthory szeme. –
Azt mondta, legfeljebb egy hét, és kezembe teszi Wieliż kulcsait!
Derék, nagyon derék! Mondj el mindent!
Szláva részletesen beszámolt a rövid ostromról, amelyben
egyetlen királyi katona sem veszett oda, Báthory pedig olyan
lelkes lett, hogy a térdére csapott, és felugrott helyéről.
– Csak ne esteledne már, még ma elindulnék, hogy
megnézzem magamnak azt a várat! Holnap hajnalban
odavágtatunk a testőreimmel, te is visszajössz velem. A híd még
úgysem készül el, csak holnap.
Másnap Báthory valóban megszemlélte az elfoglalt erődöt, és
Kristóf, Bornemissza, valamint Zamoyski társaságában sok időt
töltött a falak vizsgálatával. Megnézte, milyen vastagok a
rönkök, a két fal közötti töltés és a külső sárréteg. Elégedetten
bólogatott a szemle után.
– Mit sem érnek ezek a falak, ha erős a tüzérség – mondta az
embereinek. – Szerencsések vagyunk, hogy a muszka nem
alkalmaz olasz mérnököket. Ha a külső gerendafalak elé négy-
ötméternyi földsáncot hányna, és a várak vizesárkait mélyebbé
és szélesebbé tenné, nehezebb dolgunk lenne. Ezek a várak
lovascsapatok ellen kiválóak, de mára teljesen elavultak.
– Połock erősebb volt, de ott az eső közbeszólt – vetette közbe
Bornemissza.
– Külső védművei és vizesárkai tekintetében Sokol volt a
legjobban megtervezve – tette hozzá Zamoyski –, de ott a védők
parancsnokai méltatlanok voltak címükre.
– Majd meglátjuk, Wielkie Łuki mekkora falat lesz – mondta
Báthory, akit láthatóan feltüzeltek a látottak. – A kémjelentések
alapján talán kisebb, mint Połock volt, csak ne essen az az
átkozott eső!
– Mik a további parancsaid, felség? – kérdezte Zamoyski.
– Hagyj itt ötszáz katonát, jelöld ki a feladatokat: javítsák ki a
falakat, a támadósáncokat tüntessék el, és amint lehet, gyere
utánam Uswiat alá. Úgy látom, a naszádok segítségével átkelhet
a sereg, a folyó igencsak leapadt. A hajókat küldd vissza Surażig
Detre Kristó al. Ott felvontatjuk őket az ágyúkkal, ameddig
lehet. A litvánok azt állítják, ez az Uswiat folyó keskeny ugyan,
de mély és hajózható.
Kristóf tehát ismét rakodhatta bronzszörnyetegeit a
naszádokra, míg Szláva és Bartek visszatért a királlyal Surażba,
ott átkeltek a hídon, de Báthory nem indulhatott azonnal, mert
levél érkezett Ivántól. Miután azonban elolvasta a cár üzenetét,
amelyben az állt, hogy várja meg a követét, aki három nap
múlva érkezik, már tudta, ellenfele megint csak handabandázik,
és az időt próbálja húzni. Ezért aztán a hírhozót szó nélkül
elbocsájtotta, ő pedig megindult északnak, az Uswiat nevű
folyócska kanyarulatait követve. Itt nehezen haladt, mert
rendes országút nem vezetett a dimbes-dombos erdőségeken át,
megint a magyar gyalogosok segítsége kellett, akik a litvánokkal
vállvetve szélesítették a sereg előtt az utat. Néhol mocsarakat,
tavakat kerülgettek, így aztán hat nap kellett hozzá, hogy a
nagyjából hét mérföldet megtegye a sereg.
A király személyesen vezetett hadoszlopa, mintegy nyolcezer
harcossal augusztus 15-én érte el Uswiatot, ami egy hatalmas
tó partján, alacsony dombra épült.
Nagyságra akkora lehetett, mint Wieliż, és ez is hasonló
módon épült, mint a Zamoyski által bevett erőd. Báthory az
ostromot Mikołaj Radziwiłł kezébe adta, és a rőt szakállú litván
vezér most sem okozott csalódást.
A védők elszántak voltak. A vár alatti városkát felgyújtották,
minden polgárt befogadtak az erődbe, és az első felszólításokra
még megvetően, fennhéjázva válaszoltak. Radziwiłł azonban
ugyanazt a taktikát alkalmazta, mint Zamoyski: villámgyorsan
megkezdte a támadósáncok kialakítását, és ágyúiból
folyamatosan tűz alatt tartotta a falakat. Sikerült is megtörnie a
védők lelkét: három nap sem telt el, és a wilnói vajda roham
nélkül a király lábához tehette a város kulcsait.
Báthory jól tudta, hogy a lengyelek, akiket Zamoyski vezet,
nemes vetélkedésben vannak a litván hadakkal, és ennek az
egészséges, általa támasztott versenynek köszönhető, hogy
ilyen villámsebesen haladnak.
Miután elrendezte Uswiat dolgát, már augusztus 20-án
továbbindult a sereggel, és hat nappal később megérkezett
viszontagságos útjának végére, Wielkie Łuki falai alá.
Uswiattól idáig csupán tíz mérföldet kellett megtennie, de ez
az út még nehezebb volt, mint az eddigiek. Úttalan utakon
szekercével törtek előre ismét katonái, és itt már az ágyúkat is a
szárazföldön kellett vontatni. A nevetségesen rövid utat,
amelyet legfeljebb három nap alatt megtett volna csapataival,
most kétszer annyi idő alatt járta meg. A lovasság különösen
rosszul járt, mert a takarmány elfogyott, a lovak lesoványodva,
a fák atal hajtásait rágcsálva, a mocsaras vidékek nedves füvét
legelve jutottak csak el Wielkie Łuki alá, ott azonban, a Łowat
folyó sík, termékeny völgyében már elegendő legelőt találtak,
sőt, a rozs és az árpa még lábon állt, így aztán jutott elegendő
eleség a katonáknak és a lovaknak is.
Báthory Szlávát, Barteket és a brecławi Zbaraski vajda hű
vitézét, Sapieha kapitányt Uswiat alatt hagyta, azzal az
utasítással, hogy várják be Kristófot az ágyúkkal, amelyek odáig
juthattak el vízen, majd a kirakodás után kísérjék biztos fedezet
alatt Wielkie Łuki alá.
Uswiatban ötszáz katona maradt, akiket parancsnokuk a falak
és bástyák megerősítésére vezényelt, a királyi lovastisztek pedig
úgy döntöttek, portyákkal ütik el a várakozás idejét. Csak Bartek
maradt otthon a katonák többségével, mert váltólázba esett,
valószínűleg a mocsarakból feltörő bűzös gázok miatt,
legalábbis a legtöbben ezzel magyarázták a katonákat lábukról
leverő betegséget. Szláva Sapiehával, Kass Jancsival és húsz
kipróbált emberével keletnek tartott, mert úgy sejtette,
ellenséges csapatokat leginkább arra, a királyi sereg hátában
találhat. Egy napig meneteltek egy szekérnyomon, amely alig
volt útnak nevezhető, és mindenütt csak fát meg fát láttak
maguk körül, a monotóniát csak imitt-amott törte meg egy-egy
kisebb tó vagy mocsár. Mogorván ültek a nyeregben, mert a
vidék nyüzsgött a vérszívóktól, a szúnyogok egész felhőkben
támadtak rájuk.
Szláva kiválasztott egy kis tisztást, ahol letáborozhattak
éjszakára, ám az előőrs sietve ügetett oda hozzá.
– Hadnagy uram – jelentett az egyik –, nem messze innen
keresztutat találtunk friss patanyomokkal. Északnak tartanak.
– Hányan lehetnek? – izzott fel Szláva szeme. Már-már
lemondott róla, hogy ellenséges portyába botlanak.
– Talán tízen. De többen biztosan nem.
A keresztút valóban a közelben volt, és amikor elérték,
Sapieha leugrott a nyeregből, és a nyomokat kezdte
tanulmányozni.
– Még friss, szerintem egy órája mehettek át itt. Nyolcan
vannak. Tatárok – mondta.
– Mit beszélsz? – kerekedett el a lengyel szeme. – Tatárok itt?
– Biztosan muszka zsoldba szegődtek – vonta meg vállát a
hatalmas litván. – Zamoyski zászlaja alatt is van egy század.
Szláva tudta ezt, mégis meglepődött, hogy ott, az északi
erdőségekben akadnak ellenséges tatárokra.
– Kapjuk el a grabancukat. Báthory örül majd, ha fogunk
néhány nyelvet!
Sapieha vidáman bólintott, és a katonáknak is jobb kedve
kerekedett. Zsákmány szagát érezték.
Óvatosan haladtak előre mintegy fél mérföldet, amikor
Sapieha, aki legelöl lépdelt a lován, megálljt intett. Már kezdett
besötétedni, és előttük, néhány száz méter távolságra tűz fényét
látták a fák között.
 – Megnézzük őket? – kérdezte Szlávától, de már ugrott is le a
lováról.
Embereiket az út menti fák fedezékében hagyták, ők pedig
csupán egy-egy tőrrel felfegyverkezve osontak előre.
Egy tisztáson égett a tatárok tábortüze, a két lovag az utolsó
negyven lépést kúszva tette meg, majd jókora távolságban
maradtak, mert a fenyőerdő aljnövényzete gyér volt. Végül egy
csenevész fagyalbokor alá húzódva állapodtak meg. Hat tatár a
tűz körül ült, csendesen beszélgetett, valami húst sütött
nyárson. Szláva szeme kigúvadt a látványra, a sülő pecsenye
illata pedig az orrát ingerelte. Egész nap nem ettek semmit,
pokolian korgott a gyomra. Sapieha az út felé mutatott. Szláva is
meglátta az őröket. Elkezdtek hátrafelé araszolni, és amikor már
elég messzire értek, Sapieha megszólalt.
– Fegyelmezettek, és nem isznak. De mi tizennéggyel többen
vagyunk. Az egyikünk tíz emberrel kerülje meg a tisztást, és egy
óra múlva két oldalról rohanjuk le őket. Az illatból ítélve éppen
az evéssel lesznek elfoglalva.
– Csak vigyázzunk, legalább kettő-három maradjon életben. A
többiért nem kár.
Lovaikat mind otthagyták a fákhoz kikötve, aztán kettéváltak.
Szláva vállalta, hogy Kass Jancsival és nyolc emberével
megkerüli a tábort. Megállapodtak a litvánnal, hogy ők kezdik a
támadást, és Sapieha csak akkor indul meg, ha már leadták az
első lövést. Két-két embert kijelöltek, az őröket kellett
megakadályozniuk abban, hogy eliszkoljanak a csetepatéból.
Vaksötét fenyőerdőben törtek előre, ami megkönnyítette
dolgukat, mert a puha tűlevél szőnyegen alig hallatszottak a
lépteik, és az aljnövényzet is gyér volt, csak itt-itt találkoztak
bokorral. Jókora félkört téve, a tűz fényét mindig jobb oldalukon
gyelve kerülték meg az ellenséget. A tatár lovak megérezhették
a szagukat, mert egyik-másik idegesen horkantott. A tatárok
elnémultak, az egyik fel is állt, és feléjük gyelt a koromsötétbe.
Szláva tudta, hogy nem érdemes tovább várnia. Intett
Jancsinak, majd felugrott, és hangtalanul rohanni kezdett a tűz
felé. Szablyáját a jobbjában tartotta, a baljában kovás pisztoly
volt. Az egyik tatárt futás közben hátba lőtte, mire
megelevenedett az erdő túloldala is, Sapieha pillanatokkal
később megjelent a tisztáson. Még négy lövés dörrent, a tatárok
mint a zsák buktak fel a tűz körül, a maradék három látta, hogy
nincs esélyük, és megadták magukat. Rövidesen megérkeztek az
őrökre küldött katonák is, egyet elfogtak, a másikat kénytelenek
voltak lepu antani.
A négy megmaradt tatárt gúzsba kötözték, pénzüket,
fegyvereiket szétosztották, és az éppen megsült ürücombokat
pillanatok alatt felfalták.
Sapieha elégedetten hevert el a tűz mellett.
– Tökéletes rajtaütés. Még a vacsorát is elkészítették nekünk!
– És milyen jó szakácsok! – dicsérte meg az ételt Szláva. – Majd
megkérdem tőlük, mivel pácolták.
Másnap szedték a sátorfájukat, és gyors iramban visszatértek
Uswiatba. Sapieha úgy döntött, jobb minél előbb Báthoryhoz
vinniük őket, így aztán egy szakasz útnak is indult északnak,
míg a többiek tovább vártak az ágyúkra.
A következő nap estéjén érkezett meg az elcsigázott Kristóf, de
addig nem nyughatott, amíg a kirakodást el nem végezte.
Csupán négy órát aludt embereivel, és hajnalban megindult a
karaván. A hajókat odáig felvontató ökröket hatosával az ágyúk
elé fogták. Úgy számoltak, öt nap alatt megtehetik a maradék
utat, hiszen a király hada már kitaposta az ösvényt, és két hete
alig esett a környéken.
A tüzérség végül négy nappal a fősereg után, augusztus 29-én
estére érkezett meg az ostromgyűrűbe fogott város alá.
Mihelyst megérkeztek, Zamoyski hívatta őket a király sátrába.
Kristóf, Hilary és Szláva süvegét levéve, megilletődve járult
Báthory elé. Ott volt Sapieha kapitány és Zbaraski vajda is. Az
uralkodó felettébb jókedvűnek látszott.
– Kancellár! – intett Zamoyskinak.
Az egy-egy erszényt adott át mindegyiküknek.
– A két lovastisztünk a négy tatárért kapja a jutalmat, míg
Detre és Bartek hadnagy a tüzérségi szállítás gyorsaságáért.
– Elégedett vagyok veled – fordult Kristófhoz Báthory. – Ilyen
gyorsan és hiba nélkül kevesen teljesítették volna ezt a
feladatot. Bornemissza kapitány is dicsér, pedig tudod, ő aztán
igen fukarul méri a jó szót. Ti pedig – nézett a király Sapiehára
és Szlávára –, nagy szolgálatot tettetek nekem! A tatárok
elmondták, nem messze innen, Toropiec erődjénél nagyobb
muszka sereg gyülekezik. Lovasezredeim már úton is vannak,
hogy elejét vegyék támadásuknak.
– Ha akartok, csatlakozhattok – fordult hozzájuk Zbaraski
vajda. – Én holnap hajnalban indulok utánuk a magam
ezredével. Jó mulatság lesz, azt hiszem.
Szláva Sapiehára, majd Hilaryra nézett. Mindkettőnek
izgatottan csillogott a szeme.
– Úgy látom, barátaimnak már viszket a tenyere, és az enyém
is! Ha felséged elenged…
– Elenged, persze! – nevetett Báthory – Itt úgysem lesz szükség
rátok, az ágyúkra és a gyalogosokra hárul a neheze!

Kristóf, kilépve a király sátrából elbúcsúzott barátaitól, és

boldogan poroszkált a tüzérségi állásokhoz dagadó erszényével
az övén.
A frissen érkezett ágyúk elhelyezését maga a tüzérek
kapitánya irányította. Bornemissza János középmagas, karcsú
fér volt, arca barna és ovális, bajuszkája pörge, és közel sem
olyan hosszú, mint a hajdúké. Haját sem a divatnak megfelelően
hordta, nem borotválta, mint Báthory, hanem egyenletesen
hosszúra hagyta, ahogyan Szláva és Kristóf is. A Detre únál tíz
évvel idősebb volt, de nem tűnt fel a korkülönbség, és egymás
mellett azt hihették azok, akik nem ismerték őket, hogy vérek,
olyannyira hasonlítottak egymásra.
Bornemissza szintén jókedvű volt, talán kedves ágyúi
látványától. Kristóf elé sietett, aki leugrott a lováról, és
megölelte, majd kibontakozott a fér as ölelésből, és elámult az
elé táruló látványtól. Csupán öt napja vert tábort a király, de
máris hatalmas ütemben folytak a földmunkák. Sem a király,
sem Bornemissza nem lopta a napot, amíg az ágyúkra vártak, és
Wielkie Łuki erődjét máris körbeölelték az ostromárkok, a
sáncok, illetve a tökéletesen előkészített, földhányásokkal és
földdel teli fűzfa kasokkal védett ágyúállások.
– Istenemre, ilyen vakondmunkát még Połocknál sem láttam!
– Ugye? – nevetett fel Bornemissza. – Urunk meg is van
elégedve a helyzettel, és alig várja, hogy faltörő ágyúink
működésbe lépjenek. Már ma este meg akarom szólaltatni őket,
ez lesz a kísérőzene a király vacsorájához.
– Gyere, körbeviszlek a falak körül – ölelte át vállát a kapitány,
és intett a lováért. – Hatalmas erőd, de könnyebb dolgunk lesz
vele, mint Połockkal. Nem esik az eső – tette hozzá végső
magyarázatként, mert Kristóf kérdőn nézett rá.
Lóra kaptak, és lőtávolon kívül megindultak a Lovat folyóra46
támaszkodó déli állások felől északnyugatra. Wielkie Łuki
erődje valóban hatalmas volt, és sűrűn álltak a hosszú
falsíkokban az orosz erődökre jellemző kerek, gúlatetős bástyák.
Kristófnak feltűnt, hogy a folyóból jelentős vizesárokrendszeren
keresztül védi a természetes víz a várost, és azt is
megállapította, hogy az itteni védők okultak az egy évvel
korábbi lengyel sikerekből, és megpróbálták tűzbiztossá tenni a
falakat kívülről.
– Látod a földhányásokat? – mutatott a falakra Bornemissza. –
Legalább két-három öl vastag földréteggel védik a
gerendafalakat kívülről, és még be is füvesítették. Jó gondolat a
tüzes golyók és a felgyújtás ellen, viszont a falszakaszok túl
hosszúak. Ha egyszerre négy-öt helyen támadunk, nehéz lesz
meggátolni bennünket abban, hogy alá ne aknázzunk egy-két
bástyát, és akkor bumm! Ha begyulladnak a falak, nincs senki,
aki képes volna eloltani.
Kristóf egyetértett felettesével, de még így is szörnyen
nagynak látta az erődöt, amelynek elővárosait a védők
felgyújtották, porig égették, hogy az ostromlók ne juthassanak
fedezékhez.
– A város egy része a folyó szigetére épült – magyarázta
Bornemissza –, de felégettek ezek mindent, és a polgárokat
családjukkal, jószágaikkal együtt beengedték a külső várba. Ha
az ostrom el is húzódna, rövidesen kezdetét venné odabent az
éhezés. Szerintem azonban odáig nem tart a dolog.
– Hová osztasz be? – kérdezte Kristóf.
– Ahonnan elindultunk, a déli, keskenyebb falrészhez.
Javaslom, hogy kezdd a sarokbástyával a bontást. Én magam a
hosszanti oldalra megyek, és két aknát is megkezdek.
Sötétedéskor kezdődhet a mulatság. Tüzes golyókkal, fő a
látványosság. Néhányan összefossák odabent a bokájukat ma
éjjel!
Kristóf visszatért a posztjára, és kiadta embereinek az
utasításokat. Eszébe jutott az erszény. Kiborította a tartalmát, és
megszámolta. Ötven aranydukátnak megfelelő ezüsttallér volt
benne. Hatalmas összeg! Húsz tallért Palkónak adott. Barátja
elvörösödött. Majdnem kéthavi zsoldja volt az a pénz.
– Megérdemled! – nyolcvan tallért kiszámolt még Palkó
kezébe. – Ezt szétosztjuk az emberek között. Hogy könnyebb
legyen az ágyúkat tölteni!
Nem is volt panasz aznap este! Kristóf tucatnyi ágyúja
lelkesen köpte magából a tüzes golyókat.
A várvívást Zamoyski kancellár irányította Báthory intelmei
szerint. A királyi sereg ágyúi megállás nélkül szóltak, a
tarackokkal a vár belső területeit rombolták – igaz, a védők
minden tetőt idejekorán leszedtek, megakadályozva a
tűzvészeket –, míg az ostromágyúk a falakat próbálták
felgyújtani, kevés sikerrel.
Zamoyski tudta, rövidesen csakis a falakat elérő ostromárkok
és az aknák segíthetnek.
Egy helyütt sikerült a földet annyira leverni az ágyúzással,
hogy dárdákkal már elérhető volt a külső faváz a falon.
Zamoyski jutalmat ígért a vitézeknek, akik deszkákból ácsolt
fedezékek alatt jutottak el a falak alá, majd dárdákra erősített,
szurokba mártott fáklyákkal gyújtották fel azokat. Sokan
meghaltak közülük, mert a védők köveket, gerendákat és forró
vizet zúdítottak rájuk, hiába lőtték a falak tetejét egyfolytában a
magyar puskások. Csak részleges sikert értek el, mert a tüzet
nagy nehézségek árán eloltották a muszkák.
Ekkor a védők a helyi vladikát küldték ki tárgyalni, akit a
király túszként magánál tartott saját követei életének
zálogaként. Ugyanis Báthory beküldte a várba a titkárát, Gyulai
Pált Jan Drohojowski kíséretében, hogy próbálják meg rávenni a
várbelieket a megadásra.
Bornemissza javaslatára Kristóf is velük tartott, az volt a
feladata, hogy meg gyelje a falak vastagságát, és számba vegye
a gyengébb részeket.
Szíve a torkában dobogott, amikor beléptek Wielkie Łuki
várkapuján. Komor tekintetű, koromtól fekete arcú, szakadt
ruhájú, szakállas orosz fér ak sorfala között vonultak el.
Meg gyelte, hogy a falakat belülről nem védték se földdel, se
sárral. A két gerendafal közötti vastagságukat három ölre
becsülte. A vár hatalmas belső területén mindenütt üszkös
omladékok heverek. A beengedett városiak, a jószágok, de a
katonák is mind a várfalakhoz közel kerestek menedéket a
folyamatos ágyúzás elől, így a várudvar belső, nyílt területein a
romokon kívül senki és semmi sem volt.
Fjodor Obolenszkij Likov vajda elé vezették őket. A vajda
próbálta tartani magát, de látszott rajta, hogy a lelkiereje a végét
járja. A megbeszélésnek nem is volt sok foganatja, az orosz
továbbra sem engedett, és Gyulai kifelé menet a foga között
odavetette Kristófnak:
– Csak az időt akarta húzni. Nézd, oltanak – mutatott az egyik
falszakaszra.
Visszatérve a táborba Gyulai beszámolt felesleges útjukról,
aztán Báthory és a kancellár Kristófot kérdezte ki.
Ellenaknáknak, földhányásnak sehol sem látta a nyomát.
Sejtette, hogy ahogyan Połocknál és Sokolnál, a
várparancsnokok itt sincsenek a helyzet magaslatán.
Aznap a magyarok és a lengyelek aknája is elérte a kijelölt
bástyát, és negyednap éjjel aláaknázták puskaporral, majd
felrobbantották. A védők próbálták oltani a tüzet, de hajnalban
a feltámadt szél begyújtotta az üszköket, és a tűzvész
megállíthatatlanná vált.
A védők ekkor újból követeket küldtek a királyhoz, hogy
tárgyaljanak. Báthory parancsba adta, hogy a védőknek ne
essen bántódása, de parancsát a katonák nem tartották be. A vár
átadása közben a királyi gyalogság átrohant az üszkös
falrészeken, és a legtöbb orosz katonát lemészárolta. A
családjukat védő polgárokat nem bántották, a nőknek és a
gyerekeknek sem esett bántódása.
Kristóf be se ment az elfoglalt várba, nem akarta a pusztítás
nyomait látni. Éjféltájt a várban végre elcsendesedett az
öldöklés és a harácsolás minden zaja.

Szláváék Zbaraski vezetésével elérték az első sereget, melyet a

király Borbély György vezetésével előreküldött, hogy a Wielkie
Łukiba tartó utat biztosítsa, valamint feltérképezze az ellenség
erejét Toropiecnél. Borbély csupán ötszáz lovassal és száz
gyalogossal rendelkezett, az újonnan érkezőkkel viszont a
királyi sereg meghaladta a kétezret. Ez még így is messze
alulmúlta azt az állítólag hatezres orosz sereget, amiről a tatárok
beszéltek, de Báthory jól tudta, a királyi nehézlovasság,
valamint a puskás dragonyosok akár a tízszeres túlerővel is
felveszik a versenyt nyílt csatában, kedvező feltételek mellett.
Zbaraski katonái szívós, sokat látott harcosok voltak, erősek,
bátrak és fegyelmezettek. Hilaryt viszont ismét leverte lábáról a
váltóláz. Szláva szekérre rakta a barátját, aki alig tudott magáról,
és néhány embere kíséretében visszaküldte a királyi táborba.
Ő maga átvette Bartek lovasságát, majd csatlakozott
Sapiehához. A kapitány elmondta, a vár alatt csatarendbe állt a
muszkák lovassága, úgy négyezer ember, tatárok és kozákok
vegyesen, könnyű fegyverzetű népség.
Zbaraski kiosztotta a feladatokat. Kétszáz talpas puskását
Borbély vezetése alatt a balszárnyra vezényelte. A feladatuk
szerint a lovasságot kellett fedezniük a várból kitörő őrséggel
szemben.
Hiába álltak hadrendbe az oroszok, amikor a lengyel rajvonal
ordítva megindult, a huszárság fenséges látványa annyira
megrémítette a kétszeres túlerőben lévő ellenséget, hogy
azonnal futásnak eredtek. A lengyelek megtorpanás nélkül
zúdultak rá az oroszokra.
Szláva oldalba kapott egy kozákot, aki a hosszú dzsidájában
bízott, de rajtavesztett, mert a lengyel lelőtte, mint egy kutyát.
Fegyvert cserélt, és már az ő kezében lendült a dzsida: egy tatár
lovának farába fúródott a fegyver. Szentségelt a rossz dobás
miatt, de nem tétovázott, a csákányával sújtott a tatárra, aki
hangtalanul, betört fejjel nyekkent a földre.
A lengyel hadoszlop közben szétterült, a harcosok egyesével
próbáltak elbánni az ellenséggel, de az oroszok a vizenyős
mezőn gyorsabbnak bizonyultak, és elszeleltek. Szláva előtt
hamarosan kiürült a mező, ezért megállt, és összegyűjtötte
katonáit. Senki sem hiányzott, még sebesültje sem volt. Az egész
sereg csupán egyetlen katonát vesztett, ellenben ötven oroszt
gyilkoltak le, százat pedig elfogtak.
Zbaraski tapasztalata megint aranyat ért, mert a várból
valóban megpróbáltak kitörni a védők, de Borbély kétszáz
hajdújának sortüze visszakergette őket a falak mögé.
Sapieha a mezőn Szlávához szegődött, és elégedetlenül
csóválta a fejét.
– Micsoda gyáva népség! Milyen vezéreik vannak ezeknek? –
dohogta. – Alig suhintottam a szablyámmal, és már olyan
messze jártak, hogy a nyomukba sem értem. Mi lelte ezeket?
Kérdésére az orosz foglyoktól kapták meg a választ. Borbély és
Zbaraski kihallgatott néhány tisztet, akik elmondták, hogy
fogalmuk sem volt a lengyel sereg nagyságáról. A vezérük,
Csilkov azt hitte, hogy az egész királyi haddal áll szemben.
– Én mondom, ha a muszkáknak jobb vezéreik lennének,
akkor nem győznénk ilyen könnyedén – berzenkedett Sapieha. –
Zbaraskival a túloldalon legyőztek volna minket.
A csata után a had körbefogta Toropiecet. Az ostrom idejére
Borbély visszavette a parancsnokságot, mivel gyalogostisztként
jobban értett a várvíváshoz, mint Zbaraski vajda.
A gyalogosok azonnal hozzáfogtak a sáncásáshoz, miközben a
ravasz magyar kapitány ágyúállásokat is építtetett, pedig
egyetlen árva lövege sem volt. A nagy sürgésnek-forgásnak
rövidesen meglett a foganatja. Másnap reggel a várnagy
követeket küldött, és feltétel nélkül megadta magát, csupán
szabad elvonulást kért. Meg is kapta, és fegyvertelenül, egy szál
ruhában kellett elhagynia a várat katonái élén.
Sapieha ismét értetlenül rázta a fejét: ennyi katonával akár
hetekig is kitarthatott volna Csilkov, ráadásul kiderült, hogy
mind az emberek, mind a lovak számára rengeteg eleséget
halmoztak fel a várban, és tizenkét jó ágyút, valamint két
hónapra elegendő lőport is találtak.
– Meggyengült a szívük – mondta a litván kapitány. – Az idei
hadjárat jóval könnyebben alakul, mint a tavalyi.

Toropiec bevétele után Báthory úgy döntött, hogy Zabaraski

lovasságának kíséretében hazaindul, és a hadjárat befejezését
Zamoyskira hagyja.
Kristóf Bornemisszával együtt Zamoyski zászlaja alá került.
Szeptember közepén, amikor a hajnalok és az esték kezdtek
csípőssé válni odafenn északon, a főparancsnok Newel vára alá
küldte a magyar kapitányt.
Ez a vár az azonos nevű, hatalmas tó északi csücskén feküdt,
nyugatról és északról a tóból eredő folyó ölelte körbe, amit
ugyancsak Newelnek neveztek. A vár a többi orosz
erődítményhez hasonlóan fából és földből épült, és minden
oldalról víz, vagy mocsár védte.
Báthory még Wielkie Łuki ostroma idején Newel ellen küldte
Mikołaj Drohojowski połocki vajdát, de a vajda kudarcot vallott.
Kevés emberrel érkezett, és ez felszította a védők bátorságát. Az
oroszok többször is kicsaptak a királyi csapatokra, súlyos
veszteségeket okozva nekik. Elkelt tehát a segítség.
Newel a Połockba tartó, jól járható országúton, Wielkie
Łukitól délnyugatra, nyolc magyar mérföld távolságra feküdt.
Bornemissza hétszáz gyalogosának és négy ágyújának három
nap elegendőnek bizonyult az út megtételére.
Megérkezésüket követően Bornemissza Drohojowskival és
Kristó al azonnal körbejárta az erődöt. A magyar kapitányban
forrt az epe, mert látta, hogy a vajda semmit sem tanult az
utóbbi két évben Báthory várvívásaiból.
Newel ugyan jól védhető helyen feküdt, védművei is
megfelelőek voltak, és a vizesárkok, mocsarak rendszere sok
nehézséget okozott az ostromlóknak, de a vajda sem a tábor
védelmi sáncait, sem a támadó árkokat nem építette ki
megfelelően. Ezért történhetett meg, hogy a várvédők a
bolondját járatták Drohojowskival.
Kristóf érezte, hogy Bornemissza rögvest kirobban. Jól tudta,
hogy nem volna okos ujjat húzni a náluk hatalmasabb połocki
vajdával, ezért magyarra fordította a szót.
– Ne akassz tengelyt ezzel a litvánnal, kapitány! Ha az
ellenségeddé teszed, még veszélybe sodorhatja a küldetésedet.
Már így is piszkálhatja, hogy Zamoyski a nyakára küldött.
– Igazad van – fújtatta Bornemissza –, de nézd, milyen hanyag
munkát végzett!
Közben a vajda komoran téblábolt mellettük, hiszen egy szót
sem értett a magyar beszédből. Latinul is alig tudott, ezért
Kristóf fordított lengyelre.
– Vajda úr, Bornemissza kapitány az engedélyedet kéri, hogy a
harcosaival megkezdhesse a sáncásást. A négy ágyút amott
állítanánk fel, ha beleegyezel.
A vajda mindebből megértette, hogy megtarthatja a
parancsnoki tisztségét, és ettől rögtön jobb kedvre derült.
Mindenbe beleegyezett. A nap már lemenőben volt, de
Bornemissza kiadta a parancsot a munkák megkezdésére.
Kijelölte a lőtávol szélére eső első árkokat, és háromszáz hajdú
ásót, csákányt ragadott, miközben a csapat másik fele pihent, és
a falakat pásztázta kovás puskáival, fedezve társait. A maradék
ember a tábort készítette elő, és vacsorát főzött. A katonák
kétóránként váltva egymást egész éjjel megállás nélkül
dolgoztak. Napfelkelte után a védők döbbenten látták, hogy az
ostromlók majdnem teljesen elkészültek a sáncokkal. Ekkor a
neweli várnagy, bízva eddigi kitöréseiben, háromszáz lovasával
kicsapott a várból, és Bornemissza hajdúira vetette magát.
A rohamot a vár ágyúi és a falakra rendelt puskások
támogatták, és sikerült is zavart támasztaniuk a magyarok
soraiban. A terület szűk volt, így felmentő csapatokat sem
lehetett egykönnyen odaküldeni. Kristóf a kapu előtti területre
irányította az ostromágyúk csövét, és azonnal kartácstüzet
zúdított a védőkre. Csak egyetlen sorozatot adhatott le, mert
máskülönben az övéiben is kárt tett volna. Ezért aztán a falak
tetejét kezdte lőni, hogy megzavarja a várbeli sztrelecek
tüzelését.
Emberei szorult helyzetét látva Bornemissza a kezébe kapta a
pisztolyait, és maga állt a felmentő csapat élére. Háromszáz
hajdúja vakon követte a kapitányát. Puskáikat hátrahagyták,
mert a közelharcban azok használhatatlanok voltak, és szablyát,
buzogányt vagy harci csákányt markolva rohantak bele a csata
forgatagába.
Bornemissza futtában lelőtt egy hatalmas oroszt, aki éppen az
egyik strázsamesterét szorongatta, majd a pisztolyt feldobta a
levegőbe, elkapta a csövénél fogva, és kalapácsként használva
arcon sújtott vele egy elé kerülő ellenséges vitézt. A pisztoly
markolata végére, éppen ebből a célból acélhegy volt erősítve,
ami beleállt a ckó szemébe. A másik pisztolyát is kénytelen volt
elsütni, mert egy orosz tiszt már-már elérte rohanás közben.
Ellenfele kezében szekerce villant, de Bornemissza golyója
gyorsabbnak bizonyult. Szablyát rántott, és belevetette magát a
harc sűrűjébe. A küzdelem hevében nem látta át a csatateret, de
néhány perc múlva már érezte, hogy az oroszok sorai
meginognak, és lassan hátrálni kezdenek.
Ekkor kivált a harcból, mert meglátta a friss puskások élén
közeledő hadnagyát.
– Fúvass visszavonulót! – üvöltötte kürtöse arcába a nagy
hangzavarban.
Amaz engedelmeskedett neki, Bornemissza pedig intett a
hadnagynak, aki ebből már tudta, hogy mi lesz a dolga. A
fegyelmezett hajdúk a kürtszóra rendezetten visszavonultak,
majd meglátva puskás társaik sorfalát, hirtelen lefeküdtek vagy
letérdeltek, mire a fejük fölött szinte azonnal eldördült száz
hajdúpuska, hatalmas rendet vágva az oroszok soraiban.
A hajdúk ezután az ellenség zavarát kihasználva újabb
támadást indítottak. Ez végzetesnek bizonyult, és csaknem a
kapukig üldözték a menekülőket.
Bornemissza vértől, koromtól piszkosan, lihegve tért vissza a
sáncok mögé.
– Jól van, emberek! – harsogta. – Ez derék munka volt!
Hadnagy, jókor érkeztél, a jutalmad nem marad el! Kristóf, a
tüzérek is állták a sarat! Most megtudták a kutyák, hogy mit
remélhetnek tőlünk! Kristóf, az ágyúkhoz! Döngessük meg a
falakat!
A négy ostromágyú ismét megszólalt, de hamarosan kiderült,
hogy a neweli ágyúk messzebbre hordanak, mert csakhamar
golyózápor árasztotta el Kristóf állásait. Ő is csupán annak
köszönhette bőre épségét, hogy megvédte az egyik földdel teli
kas. Kristófot ledöntötte a lábáról a légnyomás, és félig
betemette a ráomló föld, ám más baja nem esett, ahogy az
ágyúcsöveknek sem. A talpfák és a fedezékek azonban
megrongálódtak, ezért a folyamatos ellenséges tűzben kellett az
ágyúkat hátrébb vontatniuk, hogy kijavíthassák a sérüléseket.
Bornemissza bosszús volt, de nem esett kétségbe.
– A szentségit! Kristóf, készíttesd el az új talpfákat, aztán
állítsd fel ott meg amott az ágyúkat – mutatott a vár
nagykapujának a két oldalára. – Ha a falakat nem is lőhetjük
ezzel a négy ócskavassal, legalább biztosítsuk magunkat egy
újabb kirohanás ellen. Kartáccsal töltesd meg őket, és égő
kanóccal álljon az őrség az ágyúk mellett.
– A falakkal mihez kezdesz? – kérdezte Kristóf.
– Amit szoktunk – vonta meg a vállát Bornemissza. –
Felgyújtom azt a háromszögletű bástyát. Nehéz lesz odáig
elvergődni a vízen keresztül, de megoldjuk valahogy. Három
nap, és a kezemben lesz ez az átkozott sárfészek!
 Így is történt, a bástya két nap múlva lángba borult, és Newel
harmadnapra megadta magát.
Drohojowski megüzente a sikert Zamoyskinak, egyúttal új
parancsot kért.
A főparancsnok válasza nem késett, de nem Wielkie Łukiból
érkezett, hanem Zawołocze alól, egy Neweltől északra fekvő
vártól, ami nagyjából öt mérföld távolságra állt tőlük. Zamoyski
meghagyta Drohojowskinak, hogy hozza rendbe Newel falait és
sáncait, hagyjon benne megfelelő őrséget, majd térjen haza
Połockba. Bornemisszát magához rendelte, mert úgy tűnt, hogy
Zawołoczét nehezebb bevenni, mint hitték.
A magyar kapitány másfél nap alatt tette meg az utat, és
éppen időben érkezett, hogy részt vehessen az első rohamban.
Zawołocze háromszögletű erődje egy hatalmas tó ovális alakú
szigeten állt. A vár megközelíthetetlennek tűnt, mert csupán
egy négy öl széles töltés kötötte össze a parttal.
A tótól délre egy magyar mérföldnyire futott az az országút,
amely Wielkie Łukit összekötötte a Balti-tenger partjával. Ez
adta az erőd jelentőségét. A birtokosa ellenőrzése alatt tarthatta
a katonai szempontból kulcsfontosságú országutat.
A vár csak a töltés felől, délről volt támadható, mert
északkeletről mintegy százhúsz lábnyi vizet kellett volna
áthidalni. Ráadásul mocsaras, vizenyős rétek védték a várat,
amelyhez komolyabb település sem tartozott.
Zamoyski tehát a déli oldalt támadta, északról csak
lovascsapatok őrizték a várat, hogy se be, se ki ne mehessenek a
hírek, illetve ne juthasson be élelem és muníció Pskówból.
Bornemissza serege éppen aznap délután érkezett meg,
amikor a kancellár először vezényelte rohamra a gyalogságát a
falak ellen.
A kancellár egy mozgó hidat ácsoltatott utászaival, amelynek
azonban volt egy súlyos hibája: a túlparthoz közeledve
beleütközött a víz alatt ágaskodó kihegyezett karókba. Ezért
aztán az ostromlóknak az utolsó métereket a dermesztően hideg
vízbe ereszkedve kellett megtenniük. Igen ám, de mindezt a
várbeliek nem nézték ölbe tett kézzel, ellenkezőleg, a sztrelecek
sortüzei hatalmas rendet vágtak a partra evickélő katonák
soraiban.
Zamoyski harminc ágyújának iszonyú tüzével próbálta
fedezni a csapatai átjutását. A hajdúknak sikerült is hídfőállást
kialakítaniuk a túlparton: farönkökből hevenyészett
mellvédeket emeltek, és hozzáláttak a védelmi sáncok
kiépítéséhez a fagyos földben.
Az orosz parancsnok ekkor úgy látta, hogy itt az alkalom egy
újabb váratlan rohamra, mert a királyi seregnek még csupán
két-háromszáz tagja ért át a szigetre, és jól látszott, hogy a
tutajhídon keresztül csak lassanként kaphatnak erősítést.
Newelhez hasonlóan az oroszok itt is jókora kalamajkát
okoztak a kitörésükkel, sőt többet értek el, mint a neweliek,
mert kis híján megtörték a királyi sereg győzelembe vetett hitét.
Háromszáz gyalogos csapott ki a várból, akiket ágyúkkal és
muskétákkal támogattak a falakról. A vizesárkon átkelt magyar
talpasok vállt vállnak vetve küzdöttek az életükért. A
magyarokat Károlyi István vezette, aki Vadas kapitány halála
után lépett előre a ranglétrán.
Kristóf látta az elkeseredett küzdelmet, de nem sokat tehetett,
mert az ágyúit még nem állította fel. A hajdúk kilátástalan
helyzetét látva Bornemissza a kancellárhoz vágtatott.
– Uram, ha megengeded, a talpasaimmal megtámogatom az
embereidet!
– Úgy legyen, kapitány! Ne késlekedj!
Bornemissza maga vezette át a csapatait az ide-oda ingó
pontonhídon. Hiába a másfél napos gyaloglás, a hajdúk
elszántan vetették bele magukat a küzdelembe.
Zamoyski átvette a tüzérség irányítását, és egész délután
dörögtek az ágyúk.
 Először úgy tűnt, hogy Bornemissza lendülete meghozza az
áttörést, de az orosz vezért kemény fából faragták, mert a
kapukon újabb és újabb egységek rohantak ki, és végül sikerült
visszanyomniuk a királyiakat egészen a partig, ahol sokakat
levágtak közülük. A katonák a jeges vízben evickélve próbálták
elérni az úszó hidat, ám abban sem volt sok köszönet, mert a
sztrelecek az egész tűzerejüket oda összpontosították.
Bornemissza is hajszál híján otthagyta a fogát, és
csuromvizesen, átfagyva rogyott le az ágyúállásoknál. Bal válla
és homloka is vérzett, Mihály mester vette kezelésbe.
A kirurgussátor mellett hatalmas máglya égett, körülötte
pokrócokba tekert, mezítelen hajdúk dideregtek, akik
megszabadultak csonttá fagyott ruháiktól.
Kristóf is hamarosan megérkezett, és egy kulacsot nyomott
átfagyott kapitánya kezébe. Bornemissza hálásan bólintott, és
jókorát húzott a butykosból. Erősen krákogott az italtól.
– Köszönöm. Átkozottul hideg a víz. Azt hittem, hogy ott
maradok.
Zamoyski látta, hogy a gyalogosok kedvtelenek a nagy hideg
és a hirtelen jött kemény ellenállás miatt, ezért úgy döntött,
hogy még addig vezeti újabb ostromra embereit, amíg végképp
el nem illan a bátorságuk. Tudta, hogy ha a következő roham
nem sikerül, akkor szégyenszemre ezzel a kudarccal a
tarisznyájában kulloghat vissza Varsóba. Ezért másnap
hajnalban összehívta a gyalogságot, mintegy ezerhatszáz
katonát.
Fáklyákkal világították meg a vezéri sátor előtti teret, amelyet
megtöltöttek a harcosok. Rettentő hideg hajnalra ébredtek, és a
hó is szállingózni kezdett.
– Katonák! – harsogta Zamoyski latinul, amit aztán
Bornemissza és Kristóf kiabálva adtak tovább magyarul a
hajdúknak. – Mocskos hideg van, igaz?
Elhallgatott, mint aki válaszra vár.
 – Igen, igaz – szállingózott a válasz innen-onnan.
– Keményen küzdenek a muszkák, igaz?
– De még mennyire, rosseb az anyjukba! – kiáltotta valaki
hetykén, amire szórványos nevetés volt a válasz.
– Tegnap keményen küzdöttetek, de rá kellett jönnünk, hogy
nem adják olyan könnyen ezt a várat, mint gondoltuk. Rossz az
idő, a vár fekvése sem kedvez nekünk. De mi István király
katonái vagyunk! Két éve csak győzünk és győzünk! Igaz?
– Igen! – dörögte most már erőteljesebben a tömeg.
– Melyik az édesebb diadal? Amely az ölünkbe hull, vagy
amiért vért izzadva kell küzdenünk?
– Ízlés kérdése – kiáltotta valaki, amire újabb, immár erősebb
nevetés volt a válasz.
– Ti vagytok a legkeményebb sereg, amelyet valaha láttam –
folytatta Zamoyski kipirult arccal. – Keményen meneteltetek,
utat törtetek a rengetegben, és ha kellett, a karotok erejével
löktétek tovább az ágyúkat a sárban! Harci kiáltásotoktól
megremeg az ellenség szíve, és beleremeg a legbátrabb lélek is,
ha rohamra indultok!
– Úgy van! Igaz! – dörögte ezerhatszáz torok.
– A király dicsőségére, a ti vitézi hírnevetekre! Nem maradhat
ostrom bevégezetlenül! Menjünk rájuk!
– Menjünk rájuk! – üvöltötték a hajdúk, és puskáik tusát a
földhöz verték, lábukkal dobogtak.
– A kurva anyjukat! – üvöltötte Zamoyski, immár magyarul a
hajdúk kiáltását, amellyel legtöbbször rohamra indultak.
– A kurva anyjukat! – üvöltötte vissza a sereg.
A kancellár szablyát rántott, és megindult az állások felé.
Maga köré gyűjtötte a kapitányokat és a hadnagyokat,
parancsok repkedtek. A hajdúk fenékig ürítették a pálinkával,
borral teli kulacsaikat, hogy egy utolsó bátorsághullámot
zúdítsanak a szívükre.
 Két tutajhídon indult meg az újabb roham, mert az éjszaka
sikerült még egy hidat felépíteni, ráadásul száraz lábbal
kelhettek át a csapatok, mert a találékony utászok csapóhidakat
szereltek a tutajok végére. Ezek segítségével olyan közel kerültek
a falakhoz, hogy a védők nem tudták rájuk fordítani az ágyúk
csövét.
Az első sorokban átérő hajdúk gerendákat cipeltek,
amelyekből hevenyészett palánkokat emeltek, majd azok
fedezékében megkezdődött a sáncárkok kiásása. Zamoyski erős
pallókból tetőket ácsoltatott, hogy az embereit minél jobban
megvédhesse a falakról szakadatlanul záporozó golyóktól,
tűzesőtől és forró víztől.
Mindeközben a királyiak ágyúi a kapubástyát és a falak tetejét
lőtték, és így tettek Bornemissza puskásai is. Elérkezett az
éjszaka, és a szokásos jutalomtól felbátorodott hajdúknak
sikerült felgyújtani a falakat. Az oroszok egész éjjel keményen
oltották a tüzet, de feltámadt az északi szél, és ez végzetessé vált
számukra.
Zamoyski másnap kora délután megírta levelét a győzelemről
Báthorynak, a katonáinak pihenőt rendelt, és elkezdte
megszervezni a hazavonulásukat.
A királyt Połocknál érte utol a futár a jó hírekkel. Báthoryt
éppen Gáspár, hűséges inasa dögönyözte, mert megfájdult a
háta.
– Levél Zamoyskitól, felség – mondta Szláva, a szolgálattévő
tiszt.
– Olvasd! – ült fel Báthory az ágyon.
Szláva nem kérette magát, feltépte a pecsétet, és felolvasta
Zamoyski lakonikus tömörségű beszámolóját az ostromról.
– Jól van! – dörmögte elégedetten a király. – Wieliż, Uswiat,
Wielkie Łuki, Toropiec, Newel, Zawołocze és Ozieryszcze! Ismét
hét vár, mint tavaly! A szejm elégedett lesz a hadjárattal. Hívasd
Gyulait, levelet diktálok a kancellárnak. És szólj Ridol ni
mesternek47 is, a szobámba várom! Hozza magával a tervrajzait.
A futárral indul ő is, te kíséred tíz emberrel!

Miután Zamoyski kancellár végrehajtotta a király utasításait, és

kellő őrséget hagyott az újonnan elfoglalt várakban, a csapatai
élén maga is visszaindult Varsóba. Sietnie kellett az újonnan
összehívott szejm miatt, aminek a következő hadjárat
pénzügyeit kellett jóváhagynia.
Kristóf Szláva oldalán, a kancellár kíséretében ügetett
hazafelé a hosszú úton. Fáradt és törődött volt, mert neki kellett
a tüzérség összes ágyújának téli raktározásáról gondoskodnia.
Fáradtság ide vagy oda, örült a barátja társaságának. Az utóbbi
időben, mivel más-más fegyvernemhez tartoztak, egyre
kevesebbet találkoztak.
Az utolsó levél Grodnóról érkezett Mózsitól, és abban
reménykedtek, hogy ott találják barátaikat a királyi haddal
együtt, de csalódniuk kellett, mert az udvar néhány nappal
előttük továbbutazott Wilnóba. A litván fővárosban érték be a
királyt.
A két tiszt előbb elrendezte a katonáik téli szállását és
ellátásukat, aztán rohantak Mózsi lakására.
– Hilary? – kérdezték szinte egyszerre, mire Mózsi nyugtatóan
bólogatott, és jelezte nekik: minden rendben.
Bevezette őket a hadnagy szobájába, aki felpolcolt háttal ült az
ágyán, éppen Klára etette, körülöttük pedig ott nyüzsögtek a
Bocsárdi gyerekek: a kettő nagyobbacska az ágyon mászkált, a
legkisebb éppen a bölcsőben ordított az anyja után.
– Nagyon legyengítette a láz – jelelte Mózsi. – Hetekig nem
tudtam levinni semmivel, végül a fehér nyírfa kérge és a fekete
bodza leve segített.
– Sok katona hullott el ettől az átkozott mocsárláztól – mondta
Szláva. – Szerencsére októberre megcsappant a betegek száma.
Mihály mester szerint a szúnyogok terjesztették a nyavalyát, de
a korai fagyok hatására mind eltűnt.
Mózsi bólintott, ő is hasonló véleményen volt, mint a
kirurgus.
– És ti? – kérdezte Klára, aki közben kivette a bölcsőből a
legkisebb csemetéjét, hogy megnyugtassa. – Hazaengedett a
király Krakkóba?
– Még nem kaptunk parancsot, de remélem, hogy szabadságot
ad – mondta Szláva. – Ha minden jól megy, december elejére
hazaérhetnénk. Visszük Hilaryt is!
– Azt nem ajánlom – komorodott el Mózsi. – Csak kocsin
mehetne, de nagyon legyengült, kimerítené az út.
A két vendég Hilaryra nézett, aki láthatóan már tudta, hogy
mi a véleménye Mózsinak.
– Majd elviszitek Helenának a leveleim – mondta letörten az
ifjú férj.
Két nap múlva az udvar továbbment Varsóba, és a két cimbora
még mindig nem tudta, hogy hazabocsátja-e őket a király. Mózsi
is velük utazott, a téli hónapokra egyedül hagyva Klárát és a
gyerekeit.
Végül november utolsó napjaiban érkezett meg az udvar
Varsóba, ahol a királynő már türelmetlenül várta a férjét, akit
május óta nem látott.
Első találkozásuk most sem volt túl szerencsés, mert Anna
hisztériás kedvében volt, míg Báthoryt elővette a vesebaja, és
erős fájdalmak gyötörték. A királynőt hiába értesítette
Zamoyski a király állapotáról, Anna durcásan viselkedett, mint
egy elhanyagolt feleség.
– Ejnye, uram! Már azt hittem, hogy felém sem néz az idén! –
toppantott Anna morcosan, miközben Báthory nehézkesen fejet
hajtott előtte, és megcsókolta a hitvese kezét.
– Bocsásson meg, asszonyom – mondta a király, és arca
rángásából látni lehetett, hogy erős fájdalmai vannak. –
Meghűlhetett a vesém Wilnóból idejövet, rettenetesen fáj.
– Talán nem kellett volna télvíz idején is a haddal maradnia.
– Az lehet, hiszen Zamoyski úgyis megoldott mindent.
– Zamoyski, mindig csak Zamoyski! Úgy össze vannak nőve…
Engem meg elhanyagol.
Báthory erre már nem válaszolt, csak felsóhajtott, mert érezte,
hogy okosat ő itt nem mondhat. Intett apródjainak, azok kis
ládát cipeltek hozzájuk, és felrakták az asztalra.
– Mi ez, mi ez? – csillant fel Anna szeme, mert rettentően
szerette az ajándékokat.
Báthory savanyúan elmosolyodott.
– Ajándék az oroszoktól.
Anna kinyitotta a ládát, amely színültig volt oroszos ízlésű
ékszerekkel. Beletúrt, kivett egy-egy darabot, megnézte,
visszatette, lelkesedése elhamvadt.
– Köszönöm, uram, hogy gondoltál rám. Igaz, nem követik a
divatot, de majd az udvari ötvösöm kiszedi a köveket. Valamire
jó lesz.
Báthory mondott volna valami cifrát, de olyan elgyötört volt,
hogy inkább a feleségére hagyta a dolgot.
– Sajnálom, hogy nem vagyok jó társaság, asszonyom, de igen
fáradt vagyok. Ha megbocsát, visszavonulok a szobámba.
– Azt hittem, hogy együtt vacsorázunk – méltatlankodott
Anna. – Már meg is teríttettem kettőnknek.
– Attól tartok, ez lehetetlen. Amint jobban leszek, bepótoljuk.
A király azonban tíz napig szenvedett, és Mózsinak főtt a feje,
mert úgy tűnt, hogy az addig használt szerek már nem
használnak. Báthory bizalma megcsappant benne, és Bucellához
fordult, majd újabb orvosokat rendelt magához. Köztük egy
lengyelt, akit Zamoyski ajánlott, a bolognai egyetemen végzett
Wojciech Oczkót. Ekkor érkezett az udvarba egy újabb talján
orvos is, bizonyos Simon Simonius, akit a test rothadó
dolgainak híres specialistájaként emlegettek.
 Báthory január elején elégelte meg orvosai ügyetlenségét,
ugyanis az állapota nem javult, inkább romlott, és magához
rendelte Mózsit. A ú nem is tudta, hogy ebben mekkora
szerepet játszott Wesselényi kamarás, aki egyebek mellett a
király orvosságait is felügyelte. Az okos, jó meg gyelő
Wesselényi úgy vélte, hogy Báthorynak egyáltalán nem
használnak az újabb és újabb kísérletezgető kezelések.
Egy piszkosszürke januári hajnalon a tudákos ismét
bebocsátást nyert a király hálószobájába, ahol egy olyan embert
talált az ágyon fekve, aki lassan kezd elszámolni az életével.
– Mózes – dünnyögte Báthory –, már csak benned bízom.
Megőrülök a fájdalomtól!
Mózsi tüzetesen megvizsgálta az urát, és látta, hogy a vizelete
véres és sűrű, ami heveny gyulladásra utalt. A király levert volt,
és erős láz emésztette. Régi sebei is felfakadtak, a szoba bűzös
volt a beteg kipárolgásától.
Gáspártól tudta, hogy az urát az utóbbi időben klistélyozták,
hetente kétszer purgálták, és rendszeresen eret is vágtak rajta. A
legszívesebben elkergette volna az összes sarlatánt.
Olyan erős nyírfakéreg tinktúrát készített, mint még soha.
Tudta, hogy ennek hármas hatása esetleg segíthet, de ez csupán
az első lépés volt. A nyírfakéreg leviszi a lázat, csökkenti a
gyulladást, valamint a vesét és a vért is tisztítja.
Három napig ezen a kúrán tartotta a királyt, majd jött a
vízhajtó jávatea, és a gyulladáscsökkentő kurkuma.
Nyolc nap múlva Báthory láz és fájdalom nélkül ébredt. Hálás
szemmel tekintett fel a tudákosra, aki aggodalmas arccal
gyelte a királyt.
– Jobban vagyok, am – mondta. – Ennék valamit.
Mózsi fellélegzett, de az aggodalma még nem múlt el. Nem
tudta, hogy milyen adagokat írjon fel a szerekből, amelyek
folyamatos szedése néhány hét alatt a visszájára fordíthatja a
javulást. Végül a régi adagolás visszaállítása mellett döntött.
 Január 20-án a király végre felkelt az ágyból, jóízűen evett, és
másnap hajnalban kilovagolt. Zamoyskinak pedig megüzente,
hogy megnyithatja a szejmet. Ideje volt, mert a nemesség már
hetek óta gyülekezett a wolai mezőn.
Az aznap reggeli vizit után a király odalépett Mózeshez, és a
vállára tette a kezét.
– Fiam, mire mennék nélküled? Ismét te gyógyítottál meg,
pedig nem bíztam benned.
Mózsit meglepte a szokatlan beismerés. Báthoryra nem volt
jellemző, hogy elnézést kérjen.
– Felség, egy ideig magam is tehetetlen voltam.
– Igen. Úgy látszik, hogy öregszem, nehezebben bírom. De
szerencsére a kúrád sikeresnek bizonyult. Hálám jeléül… lehet
egy kívánságod, és ha nem lehetetlenség, teljesítem.
Mózesnek két régi vágya volt, de az egyikről tudta, az a
lehetetlenségek sorába tartozik. Maga és Klára is erősen vágyott
haza Erdélybe. Ezt kérte volna, de a király úgysem engedi el,
főként ezek után. A másik anyjára, Máriára vonatkozott.
– Felség – írta egy papírlapra –, anyámat eltiltottad az udvarból,
így tőlem is. Szeretném, ha kivehetné a részét a családom életéből.
Báthory tekintete elkomorodott, kezét hátrakulcsolva fel-alá
kezdett járkálni a szobában.
– Rendben – mondta végül, szembefordulva az ifjúval. –
Engedélyezem, hogy egyszer egy évben meglátogathassátok
egymást. De Varsóba nem költözhet vissza.
 A HARMADIK HADJÁRAT

PSKÓW (1581–1582)

Azon a télen Szláva és Kristóf csupán két hónapot tölthetett

szerettei körében, és 1581 tavasza ismét a wilnói királyi
táborban találta őket.
Áprilisban érkezett a hír Lowiczból: meghalt az agg Jakub
érsek. Báthory régi hívét, Karnkowski kujawi püspököt jelölte a
megüresedett érseki székbe, amit XIII. Gergely meglepően
gyorsan megerősített.
Báthory Zamoyskival szoros együttműködésben készült az
újabb hadjáratra, bár nagyon elkeseredett a szejm újbóli
húzódozásán, amely a két sikeres hadjárat ellenére sem akart
több adót megszavazni. Az idő múlt, már július eleje volt, de a
háborúhoz szükséges pénz sehogyan sem akart összegyűlni. A
király ekkor Zamoyski tanácsára a sör és a bor forgalmi adójából
befolyó bevételeket különítette el a hadjárat céljaira. Fontos
haladást értek el az önálló lengyel gyalogság létrehozásában is,
ennek alapját az elmúlt évben bevezetett telekkatonaság
jelentette. A törvény szerint a királyi birtokok minden huszadik
telke után egy-egy gyalogos állíttatott a jobbágyok közül.
Báthory az elmúlt év végén a zsoldosai nagy részét az elfoglalt
területeken tartotta. Ezzel elérte, hogy nem kellett ismét
toborzással tölteni az időt, inkább ki zette a téli hónapokra is a
katonák járandóságát.
 A télen jó híreket kapott a Wielkie Łukiban és a környék
váraiban állomásozó parancsnokaitól. Először a Zawołocze és
Psków közötti hadi úton fekvő Woroniecz került lengyel kézre,
amelyet egy éjszakai rajtaütés során Király Albert foglalt el a
hajdúival. A vár azért volt fontos, mert csupán tizenhárom
magyar mérföldre esett Pskówtól, és a felvonulási területen már
csak az erős Ostrow erődje állta el a lengyelek útját.
Fila Kmita orszai sztaroszta pedig Wielkie Łukitól
északkeletre két erődöt foglalt el litván kozákjaival. Mindkét vár
a Psków–Novgorod közötti területen feküdt, jóval Wielkie Łuki
felett. E két erőd, Cholm és Stara Russa birtoklása azt jelentette,
hogy Psków a lengyelek tudta nélkül nem kaphat erősítést
Novgorodból.
A király úgy számolt, hogy a litván és a lengyel nemesi
hadakkal, a telekkatonasággal, valamint a külhoni zsoldosokkal
együtt harmincezer katonát mozgósíthat a hadjáratra.
Ez minden idők legerősebb és legjobban felszerelt lengyel
hadseregét jelentette. Hatalmas felelősséggel járt ekkora hadat
felállítani, mert zsolddal, lőszerrel és élelemmel is el kellett látni
az óriási embertömeget, ráadásul jóval távolabbi harctérre
indultak, mint az előző évben.
Báthory és Zamoyski hosszas tervezés után Pskówot, a Csúd-
tó déli melléktavának48 alsó csúcsánál álló hatalmas erődvárost
szemelték ki a harmadik hadjárat célpontjának. Ez a város volt
az orosz csapatok északi elosztóközpontja a livóniai határnál,
amelyből jól járható országút vezetett Novgorodba,
Szmolenszkbe és Moszkvába is.
– Most lesz jelentősége Zawołocze és Wielkie Łuki
elfoglalásának – húzta végig az ujját Rigától az emlegetett
városokig Báthory a térképen. – Az utánpótlás beszerzése
Rigából lesz a leggyorsabb, de persze a Wilno–Połock útvonalat
sem hanyagoljuk el.
– Ezt rám bízhatod, felség – mondta Zamoyski.
 – Kémeink szerint Psków irtózatosan erős, bár a litván urak és
a lívek, ha Pskówról kérdem őket, csak legyintenek: nagynak
nagy, de szerintük éppen ebben rejlik gyöngesége, mert
rendkívül nagy területet kell egyszerre védeniük. Ahhoz pedig
hatalmas haderő kell. Ha viszont sok a védő, rengeteg élelemre
van szükségük.
– Arra célzol, hogy Pskówot, ha elegendő katona védi, akkor
ostrommal nem, csak kiéheztetéssel tudjuk térdre
kényszeríteni?
– Igen – mondta Báthory. – Az ostromgyűrű novemberre
megtöri a védőket.
– Felség, te nem tudod, hogy milyen hideg van olyankor
Pskównál. Szeptember végére befagynak a vizek, október elején
havazhat. A november ott olyan, mint Varsóban a január.
Beszélgetésük megakadt, mert az udvarról patacsattogás,
egyéb lárma hallatszott fel hozzájuk. Zamoyski kihajolt az
ablakon.
– Négy lovas, felség – fordult vissza. – Erdélyiek.
Vezetőjük nemesember volt, Báthory Keserü Sebestyénre
ismert benne. Egykori apródja a bátyja legmegbízhatóbb hívei
közé emelkedett az utóbbi években. A követ komor tekintetéből
látta, hogy rossz hírt hozott. Sürgetően intett neki, hogy
beszéljen.
– Felség, szomorú hírt hoztam – hajtotta meg a fejét
Sebestyén. – Bátyád, Kristóf urunk május 27-én elhalálozott.
Leleszi János atya levelét hozom.
Iszákjából lepecsételt iratot húzott elő. Báthory viaszsárga
arccal vette át a levelét, meg kellett kapaszkodnia az asztal
sarkában, majd leült.
– Várható volt, de mégis…
Zamoyski bólintott, de nem szólt. Mindketten tudták, hogy
Kristóf már érezte a halála közeledtét. Azon a télen egyezett
meg a két vér, hogy Kristóf át, a kilencéves Zsigmondot
mielőbb vajdává választatják az erdélyi rendekkel. Az aktus alig
két héttel korábban zajlott le, a hír három nappal azelőtt
érkezett meg.
Báthory feltörte a pecsétet, és edolvasta Zsigmond jezsuita
nevelőjének a beszámolóját. Végre összeszedte magát, és
Zamoyskihoz fordult.
– Adass enni az embereknek, gondoskodj a szállásukról. Szólj
udvari lelkészünknek, hogy holnap reggel celebráljon előttem
misét Kristóf bátyám lelki üdvéért. Fiam, te pihenj, mert
rövidesen fordulsz a válaszommal. Most visszavonulok, és
imádkozom a bátyámért. Vacsorát nem kérek.

A király július elején érkezett meg a Połocknál állomásozó

fősereghez, de még több hétig ott rostokolt, miközben a had
Połock és Zawołocze között gyülekezett. Báthory ismét cselhez
folyamodott, és csapatai mozgatásával elbizonytalanította az
oroszokat, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy Szmolenszkre
vagy Pskówra támadnak-e a lengyelek.
A tétlenséget jórészt a pápának köszönhették, aki szeretett
volna a nagy békéltető szerepében tündökölni, ezért
Svédországból a helyszínre küldte a követét, egy ravasz
jezsuitát, akit Antonio Possevinónak hívtak. Báthory nem
tehette meg, hogy gyelmen kívül hagyja a Szentszék
ügybuzgóságát, pedig jól tudta, hogy minden elvesztegetett nap
az átkozott Iván cár malmára hajtja a vizet. A szép szavak
Ivánnal szemben mit sem értek, a Rettenetes csupán a
fegyverek szavából értett.
Possevino Livónia felperzselt földjén keresztül utazott
Połockba. A majdnem harminc esztendeje, kisebb
megszakításokkal dúló háború hatalmas pusztítást végzett ezen
a jobb sorsra érdemes vidéken. A jezsuita a felperzselt földet
látva fogadalmat tett, hogy addig nem nyugszik, amíg békét
nem teremt Livóniában.
 Báthory kíváncsian fogadta azt az embert, aki a lutheránus III.
Jánost visszatérítette a katolikus hitre. A jezsuita egyidős volt
vele, de jóval atalabbnak tűnt. Possevino vékonydongájú volt
és magas, a haja és a szakálla világos, és lehetetlennek tűnt
eldönteni, hogy szőke vagy ősz a szőrzete. Keskeny arca
késpengére emlékeztetett, a bőre hófehéren világított. Mozgása
kecses és hajlékony volt, egyáltalán nem fér as, de szigorú szája
és kegyetlen, jégkék szeme jelentős lelkierőről árulkodott. A
kitűnő emberismerő hírében álló Báthory azonnal tudta, hogy a
kissé nőies külső mögött kemény, valószínűleg félelmetesen
okos fér rejtőzik.
– Felség – hajolt meg Possevino –, fogadd János király rokoni
üdvözletét. Személyesen kért meg, hogy adjam át a levelét,
illetve a felesége, Katalin királyné jókívánságait a nővérének,
Anna királynőnek.
– Atyám, köszönöm – mondta Báthory. – Hogy telt az utad
Rigából? Biztosan elfáradtál.
– Nem panaszkodom, felség. A fejemben csak két dolog jár:
segíteni a békekötésben, valamint elnyerni a cár jóindulatát az
egy és oszthatatlan anyaszentegyház iránt.
Báthory apró grimaszt vágott az utolsó szavakra.
– Atyám, János sógorom visszatérítése hatalmas tett volt, de
félek, hogy a cárral nehezebben boldogulsz majd. Az oroszok túl
régen szakadtak el Rómától ahhoz, hogy hatni tudj rájuk. A
protestánsok esetében csupán évtizedekről van szó, amott
hosszú évszázadokról.
– Tisztában vagyok a feladat súlyával és nehézségével –
hajtotta meg a fejét Possevino alázatosan. – De én Jézus katonája
vagyok, és parancsot kaptam.
– A világért sem szeretnélek a szent célodtól eltéríteni.
Örömmel segítem az utazásodat Moszkvába. A szentatya kérését
is tiszteletben tartom. A kezedbe adom a tárgyalások
irányítását. De tudnod kell, hogy rövidesen elindítom a
hadaimat, mert az idő sürget.

Miután Possevino elhagyta a termet, Báthory azonnal

felbontotta a svéd király levelét. Beleolvasott, majd
Zamoyskinak nyújtotta.
– A sógorom ráállt a dologra. Rövidesen elindul a svéd hajóhad
a muszkák ellen.
– Katalin királynénak hála – bólintott elégedetten a kancellár.
– Nos, amíg Possevino egyezkedik, addig mi készülődünk, Iván
pedig meglepődik majd, amikor két irányból egyszerre csap le rá
a svéd és a lengyel korbács. Szívesen volnék jelen, amikor hírt
kap erről.
Közben Báthory igen terjedelmes, orosz nyelvű levelet kapott
a cártól. Napokba telt, mire litván titkára lefordította az iratot. A
király július 22-én küldte el a válaszlevelét IV. Ivánnak, amelyet
több nyelven kinyomtattatott, és szokása szerint köröztette a
seregben, az országban, és elküldte az európai uralkodóknak is.
Amikor a röpirat tartalma eljutott a katonákhoz, azok
örvendezve kapták fel a fejüket arra a mondatra, amelyben
Báthory személyes párviadalra hívja ki a cárt, mondván,
intézzék el a nézeteltérésüket személyesen. Mindezzel a király
arra is célzott, hogy amíg ő mindkét eddigi hadjáratában részt
vett, addig Iván nem jelent meg a harcterek környékén.
A sereg büszke volt bátor és szókimondó urára, és bizakodva
indult meg Połock alól Zawołocze felé. A katonák égtek a
vágytól, hogy fegyvereiket ismét, talán végérvényesen
összemérjék az oroszokéval.
Báthory nehezen viselte a fősereg csigalassú tempóját, és
néhány testőrétől, valamint udvari emberétől kísérve a sereg
előtt haladt. Maga mellé Szlávát és csapatát kérte, ők vigyáztak a
király biztonságára. Mindenki elámult, még a veterán katonák
is, hogy a felséges úr milyen kevéssel beéri. Azt ette, amit a
közkatonák, és asztal, szék sem kellett neki, hogy evés közben
kényelmesebben érezze magát. Ebéd után, ha pihenni vágyott,
csak vágatott magának néhány nyírfalombot derékaljnak, és a
szabad ég alatt hált.
Zawołoczében hosszabb pihenőt tartott a sereg, a király pedig
megszemlélte az egy évvel korábban nagy véráldozátok árán
elfoglalt erődöt, amely a Bystrym-tó egy szigetén állt. A
háromszög alakú vár, csúcsán a kapubástyával úgy feküdt a
vízen, mint egy vadkacsa.
Báthory csak itt tudatta a főtisztjeivel, hogy a hadjárat végső
célja Psków erődvárosa lesz.
A pihenőt követően hatalmas erdőségeken kelt át a sereg
északi irányban, és tíz nappal később megérkezett Woronieczbe,
abba a végvárba, amelyet a télen egy vakmerő rajtaütéssel
foglalt el Király Albert hajdúkapitány. Itt újabb napokat töltött
el semmittevéssel, miközben a király újból haditanácsot tartott,
és Jan Zamoyski kezébe adta a nagyhetmani buzogányt. A
kancellár kinevezése nem csupán azokat a szenátorokat
botránkoztatta meg, akik valamilyen oknál fogva maguk is
ácsingóztak a fővezéri posztra, de szinte mindenkit, még a
köznemességet is, akik addig jobbára Zamoyskit támogatták. A
felháborodást az váltotta ki, hogy még soha nem egyesült egy
kézben a nagyhetmani és a kancellári hatalom.
Mindez a túlhatalom azonban hatalmas felelősséggel is járt,
ezt tudta Báthory és Zamoyski is. Amennyiben nem sikerül
Livóniát visszaszerezni az oroszoktól, úgy a hetman-kancellár
hatalmának fénye biztosan elenyészik, és mindez a király öt év
alatt, nagy nehézségek árán felépített tekintélyét is romba
döntheti.
Az sem boldogította a lengyeleket, hogy a táborba érkezett a
király unokaöccse, Báthory Boldizsár, aki ekkor huszonhat éves
volt, és nagybátyja azonnal egy század huszárt rendelt alá. A
lengyelek irigykedtek az udvarba érkező minden magyarra,
mert úgy érezték, hogy a király kivételezik velük, pedig ez
egyáltalán nem volt jellemző Báthoryra.
Woroniecz alól a sereg rövidesen kiért a Welikaja folyó
partjára, amely szeszélyesen kanyarogva tartott északnak,
Psków irányába. Itt érték el azt az erődöt, amelyet
mindenképpen el kellett foglalniuk, mert veszélyeztette a
lengyel had utánpótlásvonalát. Ezt a várat és a köré épülő várost
Ostrownak hívták, és ránézésre ezzel az erőddel is
meggyűlhetett volna a lengyelek baja, hiszen a négyszögletű
kővár falai a Welikaja szigetén magasodtak, és a védői úgy
tartották, hogy az erőd bevehetetlen.
Zamoyski tett róla, hogy ebben a hitükben ne sokáig ringassák
magukat az oroszok. Gyalogosaival két nap alatt aláaknázta a
gyengébbnek ítélt bástyákat, miközben ágyúival folyamatosan
lőtte a falakat. Sikerült réseket ütnie az erőd két oldalán is, de
nem kellett rohamra vezényelnie a csapatait, mert a védők
megadták magukat a lengyelek kényére-kedvére. Mindez
augusztus 21-én történt, és a győzelmet hatalmas lakomával
ünnepelte a király. Báthory ekkor kinevezte Boldizsár
unokaöccsét a magyar lovasság élére, ami tovább szította a
lengyelek szívében a féltékenység zsarátnokát.

Szláva és Bartek ismét a bracławi vajda alá kérték magukat, aki

az előhadat vezette. Sapieha kapitánnyal hármasban lovagoltak
a sekély Welikaja mentén, amikor végre megpillantották végső
céljukat, Psków erődvárosát.
Szláva önkéntelenül megrántotta a lova kantárját, és
döbbenten meredt előbb a végeláthatatlan falakra, majd
barátaira.
– Irgalmas Isten, ez hatalmas!
Bartek is sápadtan tekintett az előtte tornyosuló erődre, és a
mindig hetyke, a bátorságát sosem vesztő Sapieha tekintetén is
látszott, hogy megdöbbenti a látvány. Előttük ugyanis, a
folyótól északkeletnek tartva, legalább tízezer lépés hosszan
húzódott a város kőfala, amelyet ezerlépésenként sisakos
bástyák csipkéztek.
– Ilyen óriási várost még soha nem láttam – mondta Bartek.
– Milyen lehet akkor Novgorod vagy Moszkva? – kérdezte
Szláva, még mindig elhűlve.
– Kíváncsi lennék rá, hogy mit szól hozzá a király, amikor
meglátja – toldotta meg a szavaikat Bartek.
Közben odaért melléjük Janusz Zbaraski, a bracławi vajda, és
széles vigyorral nézett a három cimborára. Az ő rettentő
vakmerőségét még Psków sem ingatta meg.
– Mi az? Igen sápadtak az urak! Gyerünk, nézzük meg
közelebbről ezt a hodályt!
Azzal szablyát rántott, és lovassága élén lezúdult a város külső
sáncaihoz. Amint a védők meglátták, hogy egy viszonylag kis
lovascsapattal van dolguk, amely az ezer főt sem éri el, megnyílt
az egyik kapu, és tatárok száguldottak ki rajta. Zbaraski látta,
hogy nem lenne jó összeakaszkodni velük, mert túlerőben
voltak, a király serege pedig csupán akkor kezdte meg az
átkelést a kis Cserokha folyón, amely a város alatt, délen ömlött
a Welikajába. Ki akart térni a támadás elől, de a hozzá
csatlakozott kétszáz magyar vagy nem értette a vajda
kürtösének jeleit, vagy nem akarta érteni, mert ahelyett, hogy
egy jobbkanyart leírva eltűntek volna a tatárok elől,
nyílegyenesen az ellenségre vetették magukat. A tatárok
meghátráltak, közben szokás szerint nyílzáporral válaszoltak,
majd, miután a magyar lovasság a vár ágyúinak lőtávolságán
belülre került, ágyú- és muskétatűz zúdult rájuk a falakról. Csak
az mentette meg őket a nagyobb bajtól, hogy a legtöbb lövedék a
fejük felett süvített el, ám a tatárok ekkor megfordultak, és
rájuk vetették magukat. Zbaraski, látva a kaotikus helyzetet,
embereivel a magyarok segítségére sietett, és futárt küldött a
királyhoz erősítésért.
 A vajda a csetepaté után magához intette a magyarok
hadnagyait, jól leteremtette őket, aztán visszaügetett a
Cserokhához. Éppen akkor értek oda, amikor megérkezett a
király Zamoyski kíséretében, így aztán teljesült Bartek
kívánsága, és a szeme előtt zajlott le, miként pillantja meg
Báthory Pskówot.
A király átlábolt lován a sekély Cserokhán, és a töltés tetejére
érve elébe tárult Psków látványa. Az arca meg se rezdült,
azonban a szeme villámokat szórt.
– A fene megette – csak ennyit dörmögött a bajsza alatt, majd
megvárta, amíg minél több szenátor és tiszt gyűlik köré, akkor
szablyát rántott, és a falak felé mutatott. – Fiaim, jókora falat,
nemde? – kiáltotta. – Lássatok hozzá, és aprítsátok apró
darabokra nekem!
Minderre nagy ordítozás, kardcsörtetés volt a válasz, de Szláva
érezte, hogy mindez nem igazán őszinte. A szenátorok arcán is
döbbenet tükröződött.
A király Zamoyskira bízta a hadak letelepítését, ő maga pedig
a Cserokha partján vert tábort. Másnap Báthory egy század
lovas kíséretében körbejárta a várost, mert meg akart győződni
annak valódi nagyságáról és erejéről. Zbaraski vajda tapasztalt
lovasait vitte magával, akik már megismerték a környéket.
Zamoyski is velük tartott Bornemissza János kíséretében, ők a
falakat és a bástyákat már azzal a szemmel nézték, hogy hol
lenne a legcélszerűbb aknákat ásni alájuk.
Augusztus 25-én hajnalban indultak útnak, a Cserokha
melletti táborból. Már ekkor látták, hogy a város háromszöget
formáz, amelynek alsó csúcsa a délen, a Welikaja folyónál álló
kerek, sisaktetős bástya. Innen indult az a rettentően hosszú és
hasonló kerek bástyákkal tűzdelt várfal, amely egészen egy
mérföld hosszan nyúlt el északkeleti irányba, ezt követte
Báthory és csapata. Egyórányi ügetés után újabb folyó állta
útjukat, amely csöndesen, két bástya között kanyargott be a
városba.
– Ez a Psków – magyarázta Zamoyski. – Átszeli a várost, és a
fellegvárat jobbról megkerülve ömlik a Welikajába. Mindkét
oldalát bástyákkal és falakkal védik.
– Komoly mérnöki munka – mondta elismerően a király. –
Menjünk, úsztassunk át!
Folytatták útjukat, és csakhamar balra kanyarodott a
rettenetes kőfal. Eddig tizennégy bástyát számoltak meg, csak
ezen az oldalon. Még fél órát poroszkáltak, mire elérték a város
északi végét a Welikajánál. Itt is könnyen átkeltek a vízen, amely
lassú folyású volt, és a lovak a közepén sem merültek el, csak a
nyergek aljáig ért a víz. Innen jól ráláthattak a fellegvárra, amely
a Welikaja és a Psków folyók összefolyásának közében, egy
dombon terült el, és nem annyira bástyái, mint inkább
hatalmas pravoszláv temploma keltett feltűnést.
A bal partról jól látszott a túloldalon délnek futó nyílegyenes,
számos bástyával erősített kőfal, a háromszög harmadik szára.
A folyón két fahidat is láttak, és ezen az oldalon, ahogy dél felé
kezdtek haladni, Szláva nyolc, fallal körbevett, kisebb kolostort
számolt össze.
Négy órába telt, mire körbelovagolták a várost. Báthory
gondterhelten intett Zamoyskinak.
– Gyere, harapjunk valamit, megéheztem.
Báthory szokásával ellentétben a sátrában evett, és senkit sem
engedett be, csak Gáspár volt jelen a beszélgetésnél. A király arra
is ügyelt, hogy testőrei kellő távolságra álljanak a sátortól, és
szavaikat semmiképpen se hallják avatatlan fülek.
– Mi a véleményed? – kérdezte Báthory a hetmant, miközben
belekortyolt a borába.
– Felség, a híreink Pskówról vázlatosak voltak ugyan, ám úgy
tűnik, a kémeink nem túloztak: valóban hatalmas és erős.
 – Igen. A kérdés az, hogy egy ilyen hatalmas erődrendszer
védelméhez elegendő katona áll-e a parancsnok rendelkezésére.
A másik kérdés a parancsnok alkalmassága. Az elmúlt években
ezzel szerencsénk volt. Mit tudtál meg Ivan Sulszkij hercegről?
Milyen katona?
– Attól tartok, felség, hogy most nem lesz akkora szerencsénk
a vezér alkalmatlanságával, mint eddig. Kémeim szerint Sulszkij
remek katona, a modern nyugati hadászat mestere.
– Majd elválik – dörmögte Báthory. – Mindenesetre az
elővédsáncokból kitűnik, hogy valóban ért a védekezés
művészetéhez. Mit tudunk a falakról?
– A külső várfal vastagsága eléri a nyolc lábat. Az embereim
azt nem tudták kideríteni, hogy teljesen kőből épültek-e, vagy
csupán földdel töltötték fel a közepét, de gyanítom, inkább az
utóbbi, Nincs errefelé annyi kőbánya, hogy teljesen kőből
építhették volna.
– Majd kiderül, amint ágyúink megszólalnak.
– Igen. Nos, ahogy a portyán összeszámoltuk, harminchét
bástya védi a falakat. Régimódi körbástyák fedéllel, szerencsére
az olasz módit még nem ismerik.
– A pszkówi védők száma?
– Tizenötezerre mondják. De ez már egy hónapos jelentés,
felség. Viszont a város és a környék összes lakosa bent rekedt.
Ötvenezer ember is lehet a falak mögött.
– Ez még hasznunkra válhat. – mondta Báthory. –
Lovascsapatainkkal úgy kell körbeölelnünk a várat, hogy élelem
ne juthasson be. A folyókat is gyelnünk kell, nehogy hajón
vigyenek be utánpótlást.
– Igenis, felség.
– Jó. Holnap Bornemissza hajdúi kezdjék el a támadósáncok
ásását. Azután kezdődjön el a tüzérségi sáncok kiépítése. Az
ágyúk mikor érkeznek ide?
– Napokon belül, felség. Detre Kristóf igazgatja őket.
Kristóf augusztus 27-én érkezett meg a harminc legjobb
ostromágyúval, amelyeket maga a király válogatott össze az
ostromra. A Cserokhán akkor már két gerendahíd is állt, így
kényelmesen gördültek be a táborba a nyolc ökör húzta
ötvenfontos, hatalmas ágyúk.
A rettentően hosszú út miatt erre a hadjáratra a szokottnál
kevesebb ágyút hozatott el Báthory. Az elmúlt évek orosz
várvívásai alatt megtapasztalta, hogy az ostromokat sokkal
inkább a sáncok és aknák ásása dönti el, mint a tüzérség ereje.
Kristóf is megdöbbent Psków védműveinek a látványától, a
hátán felborzolódott a szőr, és áldotta a szerencséjét, hogy neki
nem kell majd rohamra indulnia ezek ellen a falak ellen.
Az idő hirtelen hűvösre fordult, ami nem volt szokatlan itt
fent északon, és hajnalban alig emelkedett fagypont fölé a
hőmérséklet. Napközben hiába sütött a nap, a zekét is elbírták a
katonák, pedig még be sem köszöntött a szeptember.
Kristóf jelentést tett Bornemisszánál, majd harapnivaló után
nézett. Egy markotányos sátra mellett megpillantotta Mózest,
aki Mihály mesterrel sebészszerszámokat tisztított a sátruk
előtt. Megölelték egymást, és ejtettek néhány szót a városról, de
ki sem örvendezhették magukat, amikor Szláva jelent meg az
úton lovasai élén. Derékig vizesek voltak, amiből kitűnt, hogy a
Welikaja túlpartjáról jöttek.
– Csakhogy megérkeztél! – lapogatta meg barátja hátát Szláva.
– A hetman türelmetlenkedik, kezdené az ágyúzást. Ideje is
volna, mert nyakunkon az ősz, ami itt inkább télnek számít. Ez
az átkozott folyó is kutya hideg, de szerencsére Bornemissza
hozzálátott, és napokon belül arra is cölöphidat épít.

Még a tüzérség megérkezése utáni napokban is tódultak az erőd

falai alá az újabb és újabb királyi csapatok, és egyre szorosabbá
vált az ostromgyűrű a város körül. Jöttek német, dán és skót
zsoldosok is. Bár a zsold kiemelkedően magasnak számított –
amit a távoli hadjárat, a járhatatlan utak és a tudhatóan szerény
zsákmány indokolt –, a tábori markotányosok és a kereskedők
árai az egekbe szöktek. Báthory és Zamoyski tehetetlen volt a
nyerészkedőkkel szemben, mert ha túl szigorúan léptek volna
fel ellenük, és árszabályozást vezetnek be, úgy a kereskedők
egyszerűen nem jöttek volna el ide, a világ végére.
A németeket Georg Farensbach vezette, az a zsoldosvezér, aki
Gdańsknál az ellenség oldalán harcolt, és jól ismerte Iván cárt,
mivel néhány éve az ő szolgálatába állt. Éppen ezért Zamoyski
sűrűn kikérte a tanácsát Pskówról, illetve a várparancsnokról,
Sulszkij hercegről.
Báthorynak nem sok öröme telt az ostromban, mert a
különféle nációk marakodása gyorsan elkezdődött. A lengyelek
féltékenyek voltak a magyarokra, a litvánok fújtak a
lengyelekre, a német zsoldosok fennhéjázóan viselkedtek, és azt
mondták, hogy ameddig nem kapják meg a zsoldjukat, semmit
sem csinálnak.
A bajok ellenére megkezdődött a sáncásás, és a harminc
ostromágyú állásait is elkészítették Bornemissza gyalogosai.
Szeptember másodikán a sáncok már a pskówi falak közelébe
értek. A várból folyamatosan lőtték a katonákat, akik két
hatalmas, földdel teli kas mögé húzódva dolgoztak, lépésről
lépésre megközelítve a mély sáncárokkal a kőfalat. Zamoyski
személyesen jelent meg a sáncok legveszedelmesebb helyein, és
a királlyal közösen eldöntötték, hogy melyik két bástyát kell
aláaknázni.
A gyalogosok éjszakánként is dolgoztak, mert a munkának
folynia kellett, ráadásul akkor veszélytelenebbnek gondolták, de
Sulszkij herceg világító rakétákkal zavarta a sáncásókat, és tüzes
golyókkal lövette a védelmi állásokat.
A védők megosztása érdekében Zamoyski a Welikaján túli
falszakaszhoz is gyalogosokat, és egy üteget rendelt, amelyet
Detre Kristófra bízott. A tűzmesternek három hatalmas ágyút
kellett átvinnie a folyón, majd embereivel néhány nap alatt
kiépítette a sáncokat. Az utasítása arról szólt, hogy lője a déli
sarokbástyát, az erőd háromszögének alsó csúcsát.
Az ostrom előrehaladtával a katonák között egyre nőtt az
elégedetlenség, mert az élelem drága volt, és a hideg korán
beköszöntött. A csalódott szenátorok is sugdolóztak: kevés a
katona egy ekkora várhoz, kevés az ágyú és a lőpor. Fenekedtek
a magyarok ellen, és főképp Báthory Boldizsárt szapulták a háta
mögött.
Szeptember hetedikén elkezdődött a koncentrált tüzérségi
ostrom. Egyszerre szólalt meg a harminc faltörő ágyú Psków
falai alatt. Egész nap rontották a falakat, és éjjel sem állt le a
tüzelés. Jól látszott, hogy itt, ahol a fagerendák közé dömöckölt
föld helyett kőfallal állnak szemben, több sikert értek el, de a
lőporral spórolni kellett.
Zamoyski aggódott is emiatt, mert a Rigából várt lőporos
szekereknek még se híre, se hamva nem volt, ezért magához
rendelte Szlávát, és egy szakasz lovas kíséretében útnak
indította a szállítmány elé. Az ifjú tiszt jókora summát vitt
magával, amelyet barátai adtak össze. Azzal bízták meg, hogy
vásároljon minél több meleg ruhát és csizmát útközben, mert a
táborban az egekbe szökött a téli felszerelések ára.
Szláva alig hagyta maga mögött Pskówot, amikor az ostrom
kis híján eldőlt a lengyelek javára. Ugyanis szeptember
nyolcadikán két bástyán, valamint a köztük húzódó
falszakaszon akkora rések keletkeztek, hogy Zamoyski a roham
mellett döntött. Önkénteseket küldött a sáncárkokon túlra, az
volt a feladatuk, hogy kémleljék ki a védők mesterkedéseit.
A sereg lázban égett, és néhány lovastiszt kérlelni kezdte a
királyt, hogy engedélyezze a rohamban történő részvételt. Ezek
a lovagok fehér zászlót tűztek sátraik elé, ott kellett
jelentkezniük az önkénteseknek. A katonák fehér inget húztak
páncéljaikra, és mindenki búcsúzkodott, végrendeletet írt azon
a délelőttön. A zsákmány és a dicsőség lázában égő
önkénteseket Pieniazek, Stadnicki, Mniszek, Orzechowski és
Bokiej lovagok vezették. Mindannyian ott lapultak a meztelen
szablyáikat és a pajzsaikat markolva a sáncok aljában,
összekeveredve a magyar és a lengyel gyalogosokkal.
Kora délután megszólalt az összes ágyú, a hajdúk pedig a
mellvédet lőtték, hogy a felderítők bejuthassanak a réseken. A
túlfűtött önkéntesek azonban nem bírtak nyugton várakozni a
sáncokban, és azonnal a felderítők után indultak. Több ezer
királyi harcos nyomult át a falak lerontott halmain, és a
Pokrowskajának, valamint a Swinskinek nevezett két
megbontott bástya ormára sikerült is kitűzniük a királyi
zászlókat.
Igen ám, de a roham rövidesen megbicsaklott, mert a védők a
falak belső oldaláról eltakarították a törmeléket, így a királyiak
nem a lankás kőomláson futottak lefelé, hanem azonnal több
métert zuhantak. Amikor az első sorokban rohanók meglátták
az alattuk tátongó mélységet, megpróbáltak megállni, de a
mögöttük érkező tömeg lesodorta őket a falakról. Az oroszok
számítottak erre, és húszlábnyira új sáncot emeltek a romokból,
ahonnan irgalmatlan ágyú- és puskatűzzel árasztották el a
támadókat.
A roham ereje megtört, és a lengyelek által megszállt bástya is
elesett. A magyarok a saját bástyájukat estig tartották, de végül
kénytelenek voltak visszavonulni. Bár egy röpke óráig úgy tűnt,
hogy az első rohammal sikerül betörni a várba, végül keserves
vereség jutott a királyi sereg osztályrészéül. Ötszáz királyi
harcos halt meg, és kétannyi megsebesült. Az oroszok nyolcszáz
katonát vesztettek, és náluk is tömérdek volt a sebesült.
Mihály mester, Ábel és Mózes egész éjjel dolgozott, mert
rengetegen szereztek súlyos, főként lőtt sebeket, illetve sok
sebesültet törésekkel hoztak vissza a táborba. Rövidesen
csatlakozott hozzájuk a király új lengyel orvosa is, Jan Czigulicz,
akit Mózsi rögtön megkedvelt, mivel közel sem volt olyan
fennhéjázó, mint Bucella és tanítványa, a nemrég az udvarba
érkezett Simonius, akik el sem kísérték a hadba Báthoryt. A
lengyel orvos nagy szakértelemmel látott munkához, és
látszott, hogy jelentős sebészeti tapasztalattal rendelkezik.
Reggel mindannyian kimerülten ültek le a sátor elé, és forralt
borral nyugtatták pattanásig feszült idegeiket. A lengyel
odafordult Mózeshez, és a kezét nyújtotta.
– Sok rosszat halottam rólad Bucellától – mondta –, de láttam,
amit láttam. Az éjjel úgy dolgoztál, mint a legjobb kirurgusok.
A tudákos boldogan fogadta el a feléje nyújtott kezet.
Elégedetten dőlt hátra pokrócán, de Mihály mesternek sikerült
elrontania a kedvét.
– Fogadni mernék, hogy ismét egymásnak esnek a lengyelek
meg a magyarok.
A kirurgusnak igaza lett, a lengyelek a magyarokat okolták az
elhamarkodott roham miatt, a magyarok pedig azt vágták a
lengyelek fejéhez, hogy nem segítették ki őket szorult
helyzetükben. Zamoyski csak a király erélyes fellépésének
köszönhetően tudta lecsillapítani az egymásra fenekedő feleket.
Sok tiszt halt meg azon a napon: lelőtték Bekes Gábort, Gáspár
testvérét; meghalt András, a híres vitéz, Székely Mózes testvére.
Megsebesült a lengyelek egyik legnépszerűbb kapitánya, Mikołaj
Urowiecki is. Báthory komoran állt a magyar sáncok végnél, ott
vitték el mellette a sebesülteket. Az arcán nem látszottak
érzelmek, de a lelkében vihar dúlt. Ezen a hadjáraton semmi
sem úgy sikerül, ahogy kellene, gondolta elkeseredve.
A következő napokban az ágyúzás egyre kisebb lelkesedéssel
folyt, mert alig maradt lőpor a táborban. Zamoyski Barteket
küldte el a nemrég elfoglalt Ryzany várába, hogy hozzon el
minden lőport, amit csak talál. A kényszerű várakozás közben a
gyalogosok tovább ásták a földalatti aknákat, mert a hetman
ezek felrobbantásában bízott a legjobban.
 Ekkor érkezett a táborba Stefan Zbaraski trocki vajda
kapitánya, Gostomski, aki az ellenség elfogott leveleit és egy
tatár foglyot is hozott. A tatár Starzycéből49 szökött el, és
magának Iván cárnak az udvarából hozott híreket. Kiderült,
hogy a trocki vajda egészen Starzycéig felégette az orosz
falvakat. Miután a cár látta a látóhatárt beborító füstfelhőt,
dührohamot kapott tehetetlenségében, és félelmében azonnal
hazaküldte a családját.
A tatár fogoly azt is elújságolta, hogy Iván udvarában még
mindig ott tartózkodik Possevino atya, aki folyamatosan
győzködi a cárt, hogy kösse meg minél előbb a békét. A tatár
azzal zárta a mondanivalóját, hogy Iván már csak a híres orosz
télben bízik. Erre a szenátorok összenéztek, és szűkebbre húzták
magukon prémes dolmányaikat.
A sátrakban már elviselhetetlenné vált az éjszakázás a fagyok
miatt, ezért egyre többen veremházak építésébe fogtak a
táborban.
Kristóf is egy ilyen házat építtetett az embereivel az ütegállása
mellé, majd elküldte a katonáit a kirurgusokhoz, hogy nekik is
készítsenek téli szállást. Ez a veremház olyan tágasra sikeredett,
hogy Mózsiék a műtéteket is el tudták végezni a meleg kemence
mellett.
A tüzérek kiástak egy embermagasságú, kétszer öt öles
házhelyet, amit fenyőfa rönkökkel bélelték ki minden oldalról. A
tetőgerendákra fenyőkérget terítettek, amire vastag földréteg
került, arra pedig fenyőágakat szórtak. Hasonló kalyibák sora
készült a táborban, általában tíz-tíz ember fogott össze, és
építette fel téli hajlékát. A házakba tűzhelyet is raktak, amit
szalmával kevert agyagból tapasztottak. A lovasság sem
feledkezhetett meg kedves négylábú bajtársairól, és sorra
épültek a fenyőrönkökből tákolt istállók is. A lovaskatonák
begyűjtötték a szénát is, maguk kaszálták a mezőket, és
vigyázták a takarmányt, mert az egyes nációk katonái
előszeretettel lopták el egymás elől a nem kellően védelmezett
javakat.
Lassanként egy új város jött létre szegényes házaival és
istállóival a királyiak sáncain belül. Maga Báthory is birtokba
vett egy hasonló építményt, amely csak abban különbözött a
többitől, hogy nagyobb volt, három részre osztották, és a szobák
rönkfalait vastag török szőnyegekkel takarták el.
Amúgy a napok csendesen teltek, az ágyúk hallgattak, és
Zamoyski folytatta a vár aláaknázásának munkálatait.
Egyszerre három helyen dolgoztak az emberei, de két akna
csupán csalinak épült, és azokon nagyobb buzgalommal
dolgoztak az utászok, hogy a védők jelződobjaira szórt
borsószemek minél jobban pattogjanak. Ugyanis ezzel az
egyszerű módszerrel gyelték az ellenaknák mélyén a védők,
hogy hol készülhetnek földalatti robbantásra a királyiak. A két,
elterelésre szánt aknánál kissé távolabb nagy gonddal,
csöndben, óvatosan ásták azt az aknát, amelyben a legjobban
bíztak a hetman katonái.
Közben futár érkezett Rigából a királyhoz: sógora, III. János
svéd király megindította támadását az oroszok ellen északon, a
tenger menti városokban. Hajóhadával partra szállt Narwánál,
ami Iván cár kezén volt ekkor. Míg Báthory és Zamoyski örült a
hírnek, a katonák fanyalogtak. Arról beszéltek, hogy amíg a
lengyel a vérét ontja és megfagy Pskównál, addig a svédek
learatják a vetést, és röhögnek a markukba.
Szeptember közepén Zamoyski egy kisebb lovascsapattal
vágtatott el Kristóf ütege mellett. Északnak tartott, a Welikaja
bal partján, veszélyesen közel a vár ágyúinak lőtávolához.
Kristóf kiállt az ágyúállás szélére, a földdel töltött kasok mögé,
és Gdańsk alatt zsákmányolt messzelátójával követte a hetman
csapatának mozgását. A város északi részén néhány nagyobb
csónak próbált átkelni a várhoz, amit a királyi portyázók
észrevettek, és ők riasztották a főtábort. Zamoyski odaérkezve
sortüzet rendelt, és halomra ölette a folyami bárkákban
kétségbeesetten evező oroszokat. A hajók komótosan,
irányíthatatlanul kezdtek távolodni a vár alól. A hetman
megerősítette az északon portyázó királyi lovasságot, majd
visszaindult, de a várból hirtelen tűz alá vették, mert látták,
hogy egy főrangú személy lovagol a csapatban. Zamoyskinak
óriási szerencséje volt: őt nem érte baj, ám a közvetlenül
mögötte ügető két tisztje alól kilőtték a lovat, és mindketten
megsebesültek.
Úgy tűnt, hogy egyre kevesebb lehet odabent az élelem, mert
két nappal később, az éjszaka sötétjét kihasználva az oroszok
újabb kétségbeesett kísérletet tettek arra, hogy eleséget
juttassanak a városba. Kristóf és Palkó szolgálatban voltak,
éppen a napok óta néma ágyúkat és az őrséget ellenőrizték
ütegüknél, amikor a folyóról kiáltásokat hallottak, majd lövések
dörejét hozta feléjük a dermesztően hideg északi szél.
Bartek, akit az ágyúk őrizetével bízott meg Zamoyski, azonnal
lóra kapott embereivel, és elnyargalt. Egy óra múlva kerültek
elő, tucatnyi foglyot terelve maguk előtt. Bartek le sem szállt a
lóról, ment tovább a főtáborba, csak néhány szóban magyarázta
el a történteket.
– Élelmet akartak bejuttatni a várba, tucatnyi dereglyével.
Elfogtuk a hajókat, és az evezősök nagy részét is. Egy dereglyét
leúsztatnak az embereim, pakoljátok ki belőle a zsákokat, a mi
zsákmányunk!
Kristóf a partra osont embereivel, és meglapultak a föveny
bokrai között. Rövidesen meghallották az evezők halk
loccsanásait. Óvatosan kipakolták a jókora csónakot, amely
dugig volt rozsliszttel, hajdinával, kölessel, gabonapálinkával és
szárított hússal. A tiszt a házuk melletti titkos veremhez vitette
a temérdek zsákot és hordót. Kristóf mindent lajstromba vett, és
úgy számolta, hogy a készlet október végéig elegendő lesz.
 Néhány nappal később az oroszok felrobbantották a hetman
egyik csalinak szánt aknáját. Zamoyski és a király örült, mert a
tervük első része bevált, de mindketten látták, hogy Sulszkij
herceg sokkal jobban ért a várvédés művészetéhez, mint az
elmúlt két hadjárat orosz parancsnokai. Sulszkij még arra is
ügyelt, hogy folyamatos kitörésekkel zaklassa a lengyel sereget,
amivel két célja volt: egyrészt tűzben akarta tartani a saját
katonáit, másrészt a folytonos zaklatással meg akarta tépázni az
ostromlók idegeit.
Három nappal a robbantás után az utászok sziklába ütköztek
a főakna ásása közben, és nem tudtak továbbhaladni. Ezzel több
hét munkája veszett kárba. Zamoyski tombolt dühében.
Eltelt két hét, és Szlávának se híre, se hamva! Csak egy-egy
futár érkezett tőle, miszerint egészen Rigáig ment, de nem
találkozott Kor kapitánnyal, akit a lőpor szállításával bíztak
meg. Szláva végül a rigai kikötőben találta meg a kapitányt, aki
ölbe tett kézzel várta a puskaport szállító hajók megérkezését.
Szláva azonnal futárt küldött Psków alá a hírekkel.
A hetman tajtékzott Kor tehetetlenségén, amivel veszélybe
sodorta az egész hadjáratot. Öt nap múlva érkezett meg a
hetman parancsa: Kor szedjen össze minden hordó lőport
Rigából és környékéről, majd azonnal induljanak az ostrom
helyszínére.
Kor és Szláva október 17-én jött meg a szerény
szállítmánnyal. Zamoyski tízezer mázsa50 lőport rendelt, de
mindössze ezerkétszáz mázsa érkezett. A hetman megpróbálta
eltitkolni a súlyos gondot a sereg elől, ám a pletyka
villámgyorsan elterjedt: vészesen kevés a lőpor!
Kristóf tudta a legjobban, hogy ennyi hadianyag mire elég.
Amennyiben mind a harminc ostromágyú leadná a szokásos
napi ötven lövését, úgy ez a mennyiség csupán négy napra
volna elegendő!51 Zamoyski parancsa szerint nem is döngették a
falakat nyakra-főre, a lőport az aláaknázásra és a leendő
ostromok előkészítésére tartalékolták.
Szláva Rigából kétszekérnyi meleg ruhával tért vissza, ezzel
felöltöztethették az összes emberüket. A három barát
ügyességének hála ők és embereik nem szűkölködtek
semmiben, de a királyi katonák nagy részének nem volt ekkora
szerencséje.
Veremház, tüzelő még csak-csak jutott mindenkinek, de az
élelem fogytán volt, és csak iszonyatos áron lehetett hozzájutni
a markotányosoknál. A lovak elhullottak a kevés takarmány és a
hideg miatt, mivel nem minden fajta bírta a kíméletlen
éghajlatot. A katonák szökdösni kezdtek, mert sokszor a
zsoldjukat is késve kapták meg.
A veterán katonák is zúgolódtak, ugyanis a király azt ígérte
nekik a gdański harcok alatt, hogy hat év szolgálat után
megjutalmazza őket. Most ők is nyújtották markukat, a király
pedig újabb és újabb ígérvényeket tett, miközben a hadikassza
teljesen kiürült. Báthory és Zamoyski Varsóba küldetett egy
századot, hogy hozzák el a kincstár tartalékait. A kereskedőkkel
pedig megegyeztek, hogy amíg a zsoldra szánt pénz nem érkezik
meg, addig a király kezességével ingyen adjanak élelmet és
meleg ruhát a katonáknak.
Ilyen elkeserítő volt a helyzet, ami még a leghűségesebb
tisztek lojalitását is próbára tette.
Október közepén Zbaraski lovasai elfogtak egy orosz futárt,
akinél megtalálták Sulszkij Iván cárhoz küldött levelét. A
parancsnok leveléből kiderült, hogy az ostromlott városban sem
jobb a helyzet, mint a királyi táborban. A legtöbben éheznek,
csupán a katonák kapnak nagyobb fejadagot. A lovak már
elhullottak, most azoknak a húsát eszik.
A király ekkor újabb haditanácsot tartott, ahol a hetman
beszámolt a levél tartalmáról, és megosztotta a legújabb híreket
a svédek győzelmeiről. III. János csapatai elfoglalták Narwát és
Ivangorodot, az ikervárosokat, amelyek Oroszország balti-
tengeri kijáratát védték. A tanács végén a király is szót kért, és
arra biztatta a parancsnokokat, hogy tartsanak ki, mert Psków
előbb-utóbb megadja magát. Báthory külön szólt a
kapitányokhoz, és felhatalmazta őket, hogy bármilyen eszközzel
letörhetik a katonáik engedetlenségét. Figyelmeztette őket,
hogy eljutott hozzá a hír, miszerint három elégedetlen kapitány
maga lazítja a katonákat. Nem nevezte néven ezeket a tiszteket,
de a burkolt fenyegetéssel célba talált, mert ezek után a lázítók
csöndben maradtak.
Közben Possevino, akit már mindkét fél elkönyvelt a béke
közvetítőjének, levelet küldött Ivánnak, miszerint Báthory
újabb katonákat és rengeteg muníciót hozatott a táborba, tehát
folytatni akarja az ostromot. Possevino arra intette a cárt, hogy
okosabban tenné, ha addig kötné meg a békét, amíg Psków még
az övé. Nehogy úgy járjon, mint a svédekkel Narwánál.
November elején Zamoyski megbetegedett, legyengült és erős
gyomorpanaszok gyötörték. Mózsi sem tudta meggyógyítani. A
tudákos arra gyanakodott, hogy Zamoyski talán a folytonos
idegeskedéstől és a kimerültségtől gyengült le, ami ráhúzódott a
beleire.
Báthory egyre jobban aggódott a kancellárért, és úgy döntött,
inkább rábeszéli, hogy szállásolják el a sereget a környező
várakban és a gazdagabb falvakban. Zamoyski azonban
megmakacsolta magát, mert becsületbeli ügyként kezelte az
ostrom lezárását, valamint a béke mielőbbi megkötését, és a
király végül engedett neki. Abban egyeztek meg, hogy Báthory a
táborban marad a hónap végig, de akkor, bármi történjék is
Pskównál, visszamegy Lengyelországba, hogy pénzt szerezzen a
hadjárat befejezéséhez.
A tanácskozás vége felé kopogtak, az egyik szolgálatos
jelentkezett.
– Bornemissza kapitány kér bebocsátást, felség.
 – Jöjjön!
A kapitányt alig lehetett felismerni a hatalmas bundájában és
a nyusztprémes kucsmájában.
– Felség, egy meggyengült falrészre bukkantam.
Meglövetném, és ha megroggyan, a hajdúimat rohamra
vezetem.
A király Zamoyskira nézett, nem akart a fővezére helyett
dönteni.
– Jól van. A megérzéseid általában beigazolódnak. Engedélyt
adok. Vigyél hat századot.
Bornemissza elsietett, és fél órán belül eldördültek az ágyúk.
Sötét este volt már, az oroszok pedig meglepődtek, mert napok
óta alig szólaltak meg az ágyúk. Most azonban egyszerre négy,
negyvennyolc fontos ostromágyú köpte kőgolyóbisait a falakra,
amelyek egy órán belül leomlottak. Maga Bornemissza állt
hajdúi élére. A magyarok áttörtek a résen, majd azonnal
közelharcba keveredtek az odaküldött sztrelecekkel. Sulszkij itt
is belső sáncot emelt, és sikerült visszavernie a támadást. Ez
volt az utolsó jelentősebb roham Psków falai ellen.
Másnap megérkezett a kincstár küldeménye Wilnóból, de
csupán hatvanezer arany értékű ezüsttallér, ami a sereg fele
zsoldjára sem volt elég. Farensbach, aki hetek óta könyörgött a
királynak, hogy megostromolná a közeli Pieczary kolostorát,52
végre engedélyt kapott a küldetésre. A németek nagy
zsákmányban reménykedtek, ráadásul az a hír terjedt el, hogy a
kolostor éléskamrái dugig vannak minden földi jóval.
Eltelt újabb tíz nap, és a táborban bizakodóbb lett a hangulat,
ugyanis végre megkezdődtek a béketárgyalások. Közben
Bornemissza parancsot kapott a hetmantól, hogy a
magyarjaival menjen Pieczary alá segíteni a németeknek, akik
szégyenszemre nem bírták elfoglalni a kicsi, de erős, magas
falakkal védett kolostorerődöt. A hajdúkkal kiegészült sereg
még két hétig időzött Pieczary alatt, de végül kénytelenek voltak
felhagyni az ostrommal.
A főtáborban decemberre szinte megállt az élet. Sem a védők,
sem az ostromlók nem kívántak a rettentő hidegben harcolni
egymással. Mindkét oldalon reménykedve várták, hogy
megszülessen a várva várt megegyezés.
A béketárgyalások egy Pskówtól keletre, félnapi járóföldre
fekvő kis faluban folytak, amelyet Jam Zapolskinak53 hívtak. Az
egyezkedést továbbra is Possevino atya vezette a király
utasításai szerint, de Báthory december elején nem várt tovább,
és testőrei élén otthagyta a kudarcba fulladt ostromot.
Zamoyski teljhatalmat kapott a tárgyalások lezárására.
December közepén olyan rettenetes fagyok jöttek, amihez
képest a novemberi zimankó semmiségnek tűnt. Az őrségbe
csupán egyetlen órára lehetett kirendelni a katonákat, akik
hatalmas, gyékényből font kalucsnit húztak csizmáikra, és
vastag medvebundában, kucsmában indultak járőrbe, de még
így is tartani lehetett tőle, hogy megfagynak, vagy legalábbis
lefagy az orruk vagy a lábfejük.
A tárgyalások mindeközben folyamatosan zajlottak Jam
Zapolskiban, és végül huszonegy ülésnapot követően, az úr
1582. évének január 15-ik napján Possevino jelenlétében
mindkét fél követe aláírta a fegyverszünetet.
A szerződés igen bonyolult és hosszú volt, ami nem csoda,
hiszen elképesztően sok apróságra kellett kitérni benne.
Báthory és IV. Iván tíz évre szóló fegyverszünetet kötött, és az
orosz cár átengedte a lengyeleknek egész Livóniát. A litvánok
megtarthatták a połocki vajdaságot, cserébe a cár megelégedett
Wielkie Łuki és környéke visszaadásával (Wieliżt kivéve). A
királyi és a cári titkárok hetekig dolgoztak az összes ingó és
ingatlan állami vagyon összeírásán. A lajstrom többek között
kitért az elfoglalt várak ágyúira, amelyeket kölcsönösen vissza
kellett adni a másiknak. Megegyeztek abban is, hogy az átadott
várakból nyolc héten belül ki kell vonulnia a katonáknak, de a
papok, a kereskedők és a nemesek nyolc napot kaptak, hogy
ingóságaikkal együtt elhagyják addigi otthonaikat. A várakat a
hozzájuk tartozó falvakkal és földekkel együtt részletesen
körülírták, és egyenként belevették a szerződésbe. Ez utóbbi volt
a legnagyobb munka, és a titkárok hosszasan vitáztak a határok
pontos kijelölésén.
Zamoyski a január 16-án tartott haditanácsban ismertette a
fegyverszünet részleteit. A szenátorok és a kapitányok egyaránt
ujjongtak, hogy végre hazatérhetnek a rettegett fagyhalál
torkából. A nagyhetman még aznap kijelölte azokat, akiknek az
egyes várak átadását-átvételét kellett lebonyolítaniuk, és
mindnyájukat részletes utasítással látta el, majd feloszlatta a
tábort.
A seregnek a rettentő fagyokban veszélyesebb lett volna
hetekig úton lenni, mint helyben maradni, ezért aztán a hetman
a közeli várakban és a gazdagabb falvakban szállásolta el az
egyes csapatokat. Szláva és Bartek Woronieczben kaptak helyet,
míg Kristóf volt a szerencsésebb, mert ő az ütegeivel a
legközelebb eső Ostrów falai mögé húzódhatott.
A királyiak végül márciusban, igaz, még mindig fagyban, de
már kellemesebb időben húzódtak vissza Połockba, illetve
Wilnóba.
A cimborák március végén Wilnóban, Mózsi házában
találkoztak ismét. Mindannyian betegesen sápadtak és
soványok voltak. Rettentően megviselte őket a szörnyű
hadjárat, és irigykedve tekintettek Mózesre, aki végre
megfoghatta Klára kezét, és megölelhette gyermekeit. Ők már
egy éve nélkülözték a kedveseiket.
Báthory nem tétlenkedett a hazatérte óta, és sikerült annyira
feltöltenie a kincstárat, hogy kiegyenlítse a hadsereg összes
elmaradt járandóságát, azután hazabocsátotta a katonáit. Szláva
és Bartek Wilno környékén hagyta a lovasait, majd Kristó al és
Palkóval kiegészülve útnak indult Krakkóba. Ekkor még egyikük
sem sejtette, hogy a hadjáratok kora véget ért, és Lengyelország
hat hosszú év után végre megszabadult a háborúk nyűgétől.
 A GRODNÓI BÖLÉNY

Báthory az orosz hadjáratokat követően továbbra is kerülte

Krakkót, mert minél kevesebb időt akart a feleségével tölteni. Az
ügyeit jórészt Varsóból vagy Wilnóból intézte, a késő őszi és a
téli hónapokat pedig a szívének oly kedves grodnói
vadászkastélyában töltötte, amelyet éppen ebben az időben
bővíttetett ki a saját tervei alapján.
Szláva, Bartek és Kristóf úgy döntöttek, hogy a családjaikat
átköltöztetik Wilnóba. A litván fővárosban jóval olcsóbb volt az
élet, mint Krakkóban, és a királyi udvarhoz közelebb költözve a
családi élet mindennapi boldogságát is kiélvezhették végre.
Katarzyna ugyan bánkódott az apja és a nyomda után, de
rövidesen nyitott egy kis könyvkötő műhelyt a wilnói egyetem
szomszédságában.
Báthory az elkövetkező évet arra használta fel, hogy Zamoyski
segítségével még jobban megerősítse a hatalmát. A királyi
jövedelmeket szigorúan bevasalta, okosan költött, miközben a
kereskedelmi forgalom megnövekedett, és ennek vámja is a
kincstárat gyarapította. Megreformálta a bíróságokat, és a
közigazgatási eljárásrendet is modernizálta.
A király 1583-ban elérkezettnek látta az időt, hogy a Báthory
családot még erősebb szálakkal kösse Lengyelországhoz.
Egyszerre két tervet kezdett kovácsolni. Az egyik András
unokaöccsét érintette, a másik az unokahúgát, Krisztinát.
Báthory András éppen abban az évben fejezte be a
tanulmányait a pultuski jezsuita kollégiumban, és a nagybátyja
azzal a nem titkolt céllal kezdte bevezetni az udvari körökbe,
hogy rövidesen bíborosi címet eszközöl ki számára a pápánál. E
tervét Caligari pápai nuncius is támogatta, aki egészen elképedt
a atal András tudásán és kiválóságán, ezért aztán szárnyai alá
vette, és az ő sugalmazására választották meg a warmiai
püspökség kanonokjává. Báthory közben elintézte a pápánál,
hogy az ifjú, még fel sem szentelt papnövendék megkapja a
Krakkó környéki Miechów kolostorának megüresedett préposti
méltóságát is.
Ugyanennek az évnek a végén, amikor Báthory éppen
Grodnóban pihent, felmerült benne a gondolat, hogy Zamoyskit
még jobban magához láncolja. A kancellár egyre
nélkülözhetetlenebbé vált az öregedő király számára. Magához
rendelte, pedig éppen Varsóban telelt, és a mérnökével, a
velencei Bernardo Morandóval azon fáradozott, hogy
birtokközpontját, Zamość városát bevehetetlen erőddé alakítsa
át.
Grandiózus terv volt ez, és Zamoyski azon buzgólkodott, hogy
egy új várost alapítson, amelyet a legmodernebb
erődrendszerrel vesz körbe. A munkálatok már két éve
tartottak, és a kancellár ügynökei szerte Európában telepeseket
kerestek az ország keleti határán épülő település benépesítésére.
A kancellár négylovas szánja három nap alatt száguldott a
jeges Mazóvián át Grodnóig. Báthory azonnal fogadta hű
emberét, és köntörfalazás nélkül a tudtára adta, hogy miért
hívatta. Össze akarta házasítani a negyvenegy éves Zamoyskit
az unokahúgával, a mindössze tizennégy esztendős Báthory
Krisztinával.
Zamoyski elkomorodva hallgatta a királyt, mert fájdalmas
sebet tépett fel a szívében. Annak idején érdekházasságot kötött
Krystyna Radziwiłł-lal54, de rövidesen beleszeretett a gyönyörű,
atal lányba, aki meglepetésére viszonozta az érzelmeit. A
boldogságuk azonban kérészéletűnek bizonyult, mert a
kislányuk születésekor Krystyna és a gyermek is meghalt. A
gyászév ugyan régen letelt, de a kancellár egyáltalán nem
gondolt a nősülésre. Báthory ajánlatát azonban dőreség lett
volna visszautasítania. Azonnal döntött.
– Felség, megtisztelsz végtelen bizalmaddal. Ha Krisztina
elfogadja a kezem, szívesen oltár elé vezetem, egy feltétellel.
– Mi lenne az? – húzta össze szemöldökét a király.
– Azt szeretném, hogy a hitvesemként ne használja a Krisztina
nevet.
– Ez megoldható – könnyebbült meg Báthory. Azt hitte, hogy
valami komolyabb feltételt szab a kancellár, de szöget ütött a
fejében, hogy még mindig a meghalt feleségét szereti. Mert ez a
feltétel nem jelenthetett mást.

Báthory minél előbb szerette volna megtartani az esküvőt.

Szlávát lóhalálában Gyulafehérvárra küldte, hogy értesítse a
döntéséről unokahúgát, illetve annak nagyanyját, Sulyok
Krisztinát. A király unokahúgát ugyanis a kálvinista nagyanyja
nevelte. A lány anyja, Bocskai Erzsébet már régebben meghalt,
míg az apja, Kristóf két esztendeje hunyt el.
A király döntésének nem örültek a gyulafehérvári fejedelmi
udvarban. Sulyok Krisztina túl atalnak ítélte unokáját a
házasodáshoz, ráadásul tudta, hogy Zamoyski katolikus, és attól
félt, hogy a király akár erőszakkal is áttéríti Krisztinát a
pápisták hitére. Báthory azonban gondolt erre, és Szlávával
szóban megüzente, hogy eszében sincs az akarata ellenére
áttéríteni a lányt. A hercegkisasszony sem repesett a
boldogságtól, de őt viselte meg a legkevésbé a nagybátyja
döntése. Annál inkább elkeseredett a kis vajda, Báthory
Zsigmond, akit Szláva akkor látott először. Hallotta rebesgetni a
Lengyelországba szakad erdélyiektől, hogy a úcska fejével
bajok vannak, és erről személyesen is meggyőződhetett a
nemzetes asszony audienciáján, melynek közepén a kis
Zsigmond berontott a terembe.
– Mit hallok? – üvöltötte magából kikelve a tizenegy éves vajda
uraság. – Elragadjátok tőlem a nővéremet? A megkérdezésem
nélkül? Ti kutyák! Krisztina, nem engedlek!
A kis ckó tombolt, a feje kivörösödött tehetetlen dühében.
Nem volt szép látvány, a homloka természetellenesen
előredudorodott, és a sors apró, befelé álló szemmel verte meg,
az orra pedig pici és turcsi volt.
Az udvar már most rettegett tőle, mert a vajdácskát nem
lehetett gyermekként fegyelmezni, ezért aztán elkanászodott,
és gonosz, ingerlékeny természete még rosszabb irányt vett.
Csupán a nővérére hallgatott, és valamelyest Leleszi Jánosra.
Az ország ügyeit intéző három tanácsúrnak is volt hatalma
felette, de voltaképpen a kis Zsigmond nem tőlük tartott,
hanem a távoli, ismeretlen, mumusnak képzelt királytól, akitől
többek között az olyan gyűlöletes parancsok érkeztek, mint
Krisztina férjhez adása.
– Fegyelmezd magad, am! – csattant fel Sulyok Krisztina. – A
mindenségedet! Egykor az országot fogod vezetni!
Szláva észrevette, hogy milyen viszolyogva néz unokájára a
nagyasszony.
A ú, aki jól tudta, hogy a nagyanyja egyáltalán nem szereti,
sőt undorodik tőle, elhallgatott. Magában elképzelte, ahogyan a
nagyanyja elvágott torkából ömlik a vér. Báthoryt egy karón
látta vonaglani, Kovasóczy arcával. A királyt soha nem látta,
ezért az arcát a kancelláréval azonosította. A véres képzelgés
felajzotta, a szeme vad tűzben lobogott.
Krisztina odament hozzá, és átölelte. A ú azonnal
megnyugodott, átkarolta a nővére derekát, és a fejét a
kamaszlány melle közé túrta. A nagyanyja elfordította róla a
tekintetét.
 – Ez Isten és a király rendelése – duruzsolta a lány az öccse
fülébe. – Te is tudod, hogy ő a család feje, nem dacolhatunk vele.
Biztos vagyok benne, hogy jól megfontolta a döntését.
– De vajon gondolt rá, hogy mit érzünk majd? – kérdezte
szipogva a ú.
A kérdés olyan gyermeki volt, és mégis igaz, hogy Szláva szíve
egy pillanatra ellágyult, pedig hasonló viszolygást keltett benne
a ú, mint Sulyok nemzetes asszonyban. Eszébe villant, hogy
milyen sorsra jut Erdély, ha ez a ferde lelkű herceg lesz a
fejedelem, és Báthory vigyázó szeme is lecsukódik. Abban
bízott, hogy ezt nem akarhatja a Jóisten.
– Döntöttél a nevedről? – fordult Szláva a lányhoz, hogy véget
vessen a kínos jelenetnek.
– Elfogadom Blandrata úr javaslatát – mondta Krisztina. –
Elmondhatod a nagybátyámnak, hogy mától Griseldisnek
szólíttatom magam.

A menyasszonyért jókora lengyel küldöttség indult el április

elején, amelyet Marcin Białobrzeski, a kamieniec-podolski
püspök vezetett. A püspököt és hatalmas kíséretét Szláva
százada vezette át a Kárpátokon.
Griseldis útra készen várta a lengyeleket, és miután
megtörtént az apja, Báthory Kristóf régóta várt temetése,55
rövidesen útnak indult ötszáz fős kísérete élén Krakkó felé. Vele
tartott az erdélyi rokonsága színe-java, akik mind világot
akartak látni, és részt kívántak venni a fejedelmi esküvőn,
amelyet Lengyelországban és Erdélyben is az utóbbi évek
legjelentősebb eseményének tartottak.
A nászmenet három hét alatt érte el a lengyel határt, ahol a
királyi lovasság várta a menyasszonyt. Griseldist az első
kellemes meglepetés Przemyślben érte, ahová Szárkándy
Annával az élen jókora csoport lengyel nemes hölgy érkezett a
fogadására.
Griseldis nem ismerte Szárkándy Annát, de a hírét hallotta,
hiszen ő volt Bekes Gáspár özvegye, aki a gyászév letelte után
feleségül ment Wesselényi Ferenchez. Griseldis érdeklődve vette
szemügyre az elébe járuló Wesselényinét, mert az asszony
szépségének híre Gyulafehérvárra is eljutott. Szárkándy Anna
még nem töltötte be a harmincadik életévét, a termete sudár
volt, az alakja hibátlan, a hattyúnyaka hófehér és kecses, és
kedves fejét dús, gesztenyebarna haj keretezte. Mandulavágású
szeme is barna volt, az orcája szabályos, az orra erős és
határozott, a szája érzéki. A kis hercegnő észrevette, hogy a
körülöttük álló fér ak képtelenek kivonni magukat Anna
nőiességének hatása alól. Jól mulatott magában a dolgon.
Griseldis a niepołomicei királyi vadászkastélyban pihent meg
a Krakkóba érkezése előtti utolsó este, majd másnap a város
előtt, a mogiłai kolostornál találkozott össze leendő férjével, aki
saját huszárjai kíséretében lovagolt eléje.
A menet feltorlódott, mert mindenki látni akarta a nem
mindennapi jegyespár első, döntő találkozását. Két, egymást
addig soha nem látott személy találkozója volt ez, akik napokon
belül életük végéig egymáshoz kötik a sorsukat. Az izgatott
násznép tekintetétől kísért, díszruhába öltözött Zamoyski
odaügetett a hercegnő kocsijához, leszállt csodaszép arab
telivéréről, maga nyitotta ki a hintó ajtaját, és lesegítette
Griseldist az útra.
– Üdvözöllek, kedves uram – bókolt a kancellár előtt Griseldis
latinul.
Zamoyski merően nézte a szép gyermeket, miközben nem
engedte el a kezét. Arra gondolt, hogy milyen bájos ez a kislány,
majd arra, milyen kínos lesz a nászéjszaka. Ettől kissé
megzavarodott, és csak hosszúra nyúlt csönd után volt képes
megszólalni.
 – Bocsásd meg az elképedésemet, Griseldis, de a szépséged
elnémít.
Erre a lány fülig elpirult, azonban a zavara gyorsan elmúlt.
– Ígérem neked, uram, hogy egy esztendő múlva már az
anyanyelveden is megértjük egymást. Szeretnék mielőbb jó
lengyellé válni a férjem országában.
Zamoyski elégedetten bólintott, visszasegítette Griseldist a
kocsiba, majd egészen Krakkóig mellette lovagolt, és szóval
tartotta. A násznép megnyugodott, és örömmel nyugtázta,
hogy az első találkozás a legszebb reményekre jogosítja fel a
jegyeseket, bár akadtak rosszmájú hangok, amelyek fel-
felemlegették a nagy korkülönbséget.
Báthory és Jagelló Anna még aznap fogadta a hercegnőt, majd
az audienciát követő hatalmas lakoma után a király a
lakosztályába kérette Griseldist és Sulyok Krisztinát. Rajtuk
kívül csak Wesselényi és felesége, valamint Berzeviczy kancellár
volt jelen.
A király elégedett volt az addig tapasztaltakkal. Griseldis
gyönyörű volt, és korához képest érett, komoly lány. A hírek
nem hazudtak, valóban kiválóan beszélt latinul, és felettébb
értelmesnek látszott. Báthory néhány udvarias mondat után
rátért a legfontosabb kérdésre.
– Húgom, az áttérésed izgalomban tartja az udvart és a pápai
nunciust is. Megígértem, hogy nem erőltetem rád a hited
elhagyását, de az ország érdeke engedelmességet kíván.
– Felség – pukedlizett a lány, miközben nagyanyjára nézett. –
Nem óhajtok áttérni a pápisták hitére. Az édesanyám halottas
ágyánál tettem erre fogadalmat, és inkább meghalok,
mintsem…
– Eh, kerüljük a nagy szavakat – legyintett Báthory, és
odalépett a lányhoz, magához ölelte, és homlokon csókolta. –
Kevéssé ismertek engem, ha azt hiszitek, hogy nem tudok
kompromisszumot kötni.
 – Tehát nem erőszakolod ki az unokám áttérését? – lélegzett
fel Krisztina asszony.
– Okosabb vagyok annál, hogy erőszakot alkalmazzak, amely
csak ellenállást, dacot és gyűlöletet szül. Hogyan építhetnénk
ilyen érzelmekre egy házasságot?
Griseldis letérdelt, és ajkához emelte volna Báthory kezét, de
az nem engedte.
– Lányom, ne hálálkodj! Csak azt kérem, hogy légy Zamoyski
engedelmes és hű asszonya. Az áttérést nem erőltetem, de a
nyilvánosság ebből nem vehet észre semmit. Tehát ne lepődj
meg, ha ez a kérdés még a napirenden lesz néhány hétig-
hónapig. Bolognetti nuncius akadékoskodik majd, de ne aggódj,
lassanként elcsitulnak a rosszalló hangok.
Miután Griseldis elhagyta a termet, a király szomorúan
fordult hű embereihez.
– Igazi Báthory-vér! Milyen kár, hogy nem únak született.

Bolognetti nuncius valóban dúlt-fúlt Griseldis

megátalkodottsága miatt, és megtiltotta, hogy a krakkói püspök
bonyolítsa le a szertartást. Végül Bialobrzeskit, a kamieniec-
podolski püspököt kérték fel a frigy szentesítésére.
1583. június 12-én, egy ragyogó nyári vasárnapon Báthory
Griseldis Jan Zamoyski lengyel kancellár hitvese lett. Maga a
szertartás egyszerű és rövid volt, de azt követően napokon át
folyt a lakodalom a királyi palotában és a Wawel udvarán.
A harmadik napon Báthory vadászni ment, majd napokon
keresztül tanácskozott az udvarba gyűlt nagyszámú
szenátorral, és a szejmikek küldöttjeinek részvételével.
Közben modellt állt Marcin Kobernek, a nagy hírű festőnek,
akit Anna csábított udvarába, hogy fessen néhány képet a
családi képtára számára. Báthory csak Zamoyski unszolására
adta be a derekát. A kancellár tudta, hogy Anna hálás lesz ezért
a gesztusért.
 Az ünnepségeknek azonban csak időlegesen szakadt végük, és
néhány nap múlva Zamoyski a saját krakkói palotájában fogadta
a királyi párt, és a lakodalom új lendületet vett.
A város főterén az elkövetkező napokban olyan barokk
pompájú csodákat láthattak a szerencsések, amelyekről még
vénkorukban is mesélhettek. A főúri paloták különleges díszbe
öltöztek, és napközben a régi lovagi tornákra emlékeztető
tornajátékok viadalaival, esténként színházi előadásokkal,
éjszaka pedig tűzijátékokkal örvendeztették meg a népet.
Ám mindez semmi sem volt a gazdag szenátorok által
nanszírozott különleges, olasz ízlésű életképekhez képest,
amelyekhez fogható látványosságot még sohasem mutattak be
Lengyelországban.
A főtérre futó utcákból és a nagyobb paloták kapuin előjőve, a
tornapályán vonultak fel eme új látványosságok, és a krakkóiak
önfeledten ünnepelték az előadókat. Négernek maszkírozott
lovasok, aranyvértezetű lovagok, a lengyel, a Báthory- és a
Zamoyski-címert formázó kocsik, római istennők, hatalmas
papírmasé elefántok, valódi tevék valódi szerecsenekkel, mozgó
diadalkapu, az éj és a nappal allegóriája, és a moszkoviták elleni
diadal apoteózisa vonult fel a színen. Száz páncélos lovag után
Połock, Sokol, Wieliż és Wielkie Łuki várainak hatalmas
makettjeit szállító kocsik következtek. Egy Saturnus-szekér
magától közlekedett, és a nézők csak találgatták, hogyan
mozgathatják az alkotmányt. Utánuk két cethalnak öltöztetett
ló húzott egy tengeri csigát formázó kocsit, amit Vénusz hajtott.
A lélegzetelállító lakodalmi ünnepségek kilenc napon át
tartottak. Az utolsó estén a házaspár végre bezárkózhatott a
hálószobájába, mert csak ekkor jött el a nászéjszaka ideje.
Griseldis izgatott volt ugyan, de Szárkándy Anna kellően
felkészítette a rá váró éjszakára. Amikor kettesben maradtak a
szobában az egyetlen gyertya fénye mellett, a kancellár
odalépett kis feleségéhez, és átölelte derekát.
 – Griseldis, szépséges Griseldis! – sóhajtotta vágyakozva,
elfojtva magában a bor okozta mámort. – Vágyom rád, de nem
veszem el erőszakkal azt, amit csak önként adhatsz nekem.
Esküszöm, kivárom, amíg valódi hajlandóság költözik szívedbe.
A fér legnagyobb meglepetésére Griseldis szó nélkül,
hosszan megcsókolta, majd kibontakozott a kancellár
öleléséből, és könnyű léptekkel az ágyhoz ment.
– Segítenél, uram? – fordította férje felé kecses fejecskéjét. –
Igen nehéz lenne egyedül kibújnom ebből a szörnyű ruhából.
Zamoyski, amikor odalépett mögé, és kioldotta a ruhát
Griseldis hátán, szerelmesebb volt, mint valaha. Maga felé
fordította a mezítelen leánytestet, és telehintette mohó
csókjaival.

Ámbár a király nem bánta, hogy Griseldis megmaradt a

reformált hiten, de Anna királynő bigott vallásosságát sikerült
Bolognetti nunciusnak felszítania a kis rokona ellen, és a
királynő mindent megtett, hogy megkeserítse a király,
Griseldis, egyben Zamoyski életét is.
Griseldis körül minden megváltozott. Az erdélyi rokonság,
nagyanyjával az élen már július végén hazautazott, a férje
Varsóba ment a királlyal, így aztán néhány magyar
udvarhölgyén kívül csupán Szárkándy Anna maradt egyedüli
támasza az ifjú asszonykának. Nem érezte jól magát Krakkóban,
és az ősz folyamán elérte, hogy a férjével együtt annak knyszyni
kastélyába költözzenek. Akkor már tudta, hogy gyermeket hord
a szíve alatt.
Az év másik fontos eseménye Báthory András római utazása
volt, aki a mentora, Stanisław Reszka kanonok társaságában
indult el a pápához, hogy megszerezze a bíborosi kalapot.
A küldöttséget Szláva kísérte huszárjaival a cseh határig.
András, aki még Erdélyből, apródkorából ismerte a lengyel
tisztet, leszállt a kocsiból, lóra ült, és csatlakozott a kapitányhoz.
 – Barátom – mondta a prépost –, emlékszem rád a régi időkből.
Azonban most alig ismertelek meg, úgy megváltoztál.
– Ennyire megöregedtem volna? – kérdezte Szláva kissé
keserűen, mert tudta, hogy András erre gondol. Az utóbbi hat év
állandó hadjáratai nagyon megvénítették, főként a rettenetes
pskówi fagyok, amelyek miatt, amikor hazatért, a kis Ignaty
sokáig idegenkedett tőle, és Sárának is időbe telt, mire
megszokta az ura új zimiskáját. A szája körül két ránc erősen
elmélyült, a homloka megmagasodott, és szőke fürtjeit már
nem növesztette meg úgy, mint régen: kurtára nyíratta haját,
ami miatt régi sebhelye a fülén erősen látszott. Addig telt arca
szikárrá vált, és valami kegyetlen vonás jelent meg rajta. Néha
maga is meglepődött, amikor nagy ritkán tükörbe nézett: ki ez
az ember? Tudta jól, hogy mi az az új vonás rajta: annak a
katonának a tekintete, aki túl sok borzalmat látott, és túl sokat
ölt.
– Megöregedtél – mondta a prépost, és elpirult, mert azt hitte,
talán tapintatlan volt.
– Pedig még messze vagyok a harminctól is, uram –
mosolyodott el Szláva. – De a hat év hadakozás nem segített.
– Látom, a füled furcsán áll…
– Igen, egy skót csapta le, még a gdański hadjárat alatt. Úgy
kellett visszavarrni.
Ez érdekelte az ifjút, aki papnak készült ugyan, mégiscsak
fér volt, így aztán Szlávának egész nap a hadjáratok
anekdotáival kellett traktálnia. Nem esett nehezére, szeretett
mesélni.
Néhány nap múlva a határon András könnyes szemmel ölelte
át Szlávát.
– Nehéz a szívem, kapitány, mert félek a jövőtől. Bíborosi
kalapért indulok Rómába, de mégis irigyellek vitézi tetteid és
kalandjaid miatt. Körülöttem minden olyan bonyolult.
Szlávát meglepték András őszinte szavai.
 – Uram, egyet mondok: sose vágyj más életére. A magadét kell
élned, és meglásd, megtalálod a boldogságodat.
Báthory András erre már nem válaszolt. Magában csak arra
gondolt, eddig a saját életét élte-e. Nem tudta megadni a választ.

Néhány hónappal később a szultán követe érkezett Varsóba.

Báthory és Zamoyski nyugtalanul várta Musztafa csausz
érkezését. A török egy súlyos ügy miatt jött, amely már évek óta
tüske volt Murád szultán körme alatt. Az ügy a Zborowski
családdal állt összefüggésben, pontosabban Samuel
Zborowskival, akit annak idején Báthory befogadott Erdélyben.
Samuel családja fekete báránya volt, aki egy Henrik király
jelenlétében elkövetett párbaj során halálos sebet ejtett
Wapowskin, a przemyśli várnagyon. Ezért száműzték Kis-
Lengyelországból, de az ellenséges családok bosszúja elől még
messzebb kellett menekülnie. Az ügyet még a hatalmas
Zborowskiak sem tudták elsimítani. Az ítélet érvényben maradt,
és bár Samuel sokat tett Báthory királlyá választásáért, a jog
szerint neki kellett volna kegyelmet kérnie az új királytól, ezt
azonban főnemesi gőgjében nem tette meg. Így aztán továbbra
sem tehette be a lábát Kis-Lengyelországba, és az ideje jó részét a
Vad Mezőkön töltötte. Szertelen, zabolázhatatlan természetét
megkedvelték a hasonló vérmérsékletű kozákok, és miután jól
forgatta a kardot, valamint vakmerő katona volt, rövidesen az
ezereskapitányi rangig vitte.
Nem volt buta, rájött, hogy ott árthat a legtöbbet az
uralkodónak, ahol az a legkevésbé szeretné: könnyedén
meggyengítheti a kínosan őrzött jó viszonyt a török porta és a
lengyel udvar között. Ezért aztán kozák ezredeivel évente vad
portyákat indított a török vazallus krími tatárok ellen, hatalmas
károkat okozva nekik. A tatárokat sokszor szólította hadba a
szultán, és ilyenkor, a meggyengült védelmet kihasználva
csapott le a zaporozsjei kozákok élén Zborowski. Kegyetlen
hordáival átkelt a Dnyeperen a Szicsnek nevezett kozák
központból, és egészen a Krímig pusztította a tatár falvakat,
városokat, elhurcolta a nőket, a gyermekeket, valamint a féltve
őrzött állatállományt.
Zborowski 1583 szeptemberében tízezer kozákkal egészen
Raszkówig56 és Benderig57 nyomult előre, mintegy hatvan
magyar mérföldön át felégette a vidéket, és megostromolta a
két Dnyeszter-parti város erődítményeit.
Ez volt az utolsó csepp Murád szultán poharában, aki Báthoryt
hibáztatta a helyzet miatt.
A csausz kihallgatása rövid volt, a szultán azt követelte
Báthorytól, hogy állítsa le a kozákok folytonos támadásait,
végeztesse ki Samuelt Zborowskit, vagy fogja el, és adja át neki.
Elvárta a mohamedán foglyok szabadon bocsátását, és a
megszerzett ágyúk visszaszolgáltatását is.
A király megígérte Murádnak, hogy mielőbb pontot tesz a
Samuel Zborowski-ügy végére.
Báthory Zamoyskira testálta a kényes probléma a megoldását.
A kancellár előre látta, hogy nehéz dolga lesz, és a következő
mondattal búcsúzott a királytól:
– Felség, az ügynek több megoldása is lehet, de félek, hogy
egyik sem fog tetszeni sem neked, sem a nemességnek.
– Tudom – mondta a király komoran. – Veszett kutya az az
ember, aki ostoba gőgjében nem látja, hogy a tetteivel nem
csupán nekem, de az országnak is árt. Mi lesz, ha Murád szabad
kezet ad a tatároknak? Azok sem ostobák, nem a Szicsre fognak
rátörni, hanem Podóliára és Volhíniára. Szabad kezet kapsz, de
vigyázz! Törvényes keretek között kell tartanunk Samuel dolgát.

Május első napján Zamoyski vidáman lovagolt be a grodnói

kastély kapuján testőrei élén. Fiatal, fegyvertelen fér kísérte,
aki a hátán átvetett bőrtokban lantot viselt. A kancellárral
ellentétben az ifjú kedvtelennek, sőt rémültnek tűnt, hosszúkás
arca holtsápadt volt, ajkát beharapta, és olyan görcsösen ült a
nyeregben, mint akit zikai fájdalom kínoz.
A király türelmetlenül várta a kancellárt, mert számos fontos
ügy mellett ismét elő kellett vennie az oroszokkal kötött Jam
Zapolski-i béke kérdését, ugyanis néhány héttel korábban
érkezett meg Moszkvából Rettenetes Iván halálhíre.
Oroszországban új időszámítás kezdődött. Báthory azon
töprengett, hogy Iván halála megnyitja-e számára a lehetőséget
az orosz trón felé. Orosz cárként, lengyel királyként és erdélyi
fejedelemként egyesíthetné e hatalmas területek népeit, és
végre kiszoríthatná a törököt Európából. Tudta, jókora
kalamajkát okoz majd az utódlás kérdése Moszkvában, mert a
trónörökös a bolond Fjodor volt, és úgy hírlett, hogy helyette a
sógora, Borisz Godunov uralkodik a legerősebb bojárcsaládokkal
egyetértésben.
Vacsoraidő közeledett, és a király asztalánál csupán néhányan
foglaltak helyet. Zamoyski intésére a lantos belépett, és a húrok
közé csapott. A játéka egészen ki nomultnak hatott, és a király,
aki maga is zeneértő, sőt – művelő ember volt, azonnal felkapta
a fejét.
– Ki ez a csodálatos lantos, barátom? – kérdezte Zamoyskit. –
Bakfark Bálintra emlékeztet.
– Wojciech Długorajnak hívják, felség – mondta a kancellár. –
Azonban nem a lantjátéka miatt hoztam magammal. Ő lehet a
megoldása Samuel ügyének.
A király erre értetlenül vonta fel szemöldökét, majd intett,
hogy kövessék a szobájába. Długoraj láthatóan feszült és
izgatott volt, amint ott álldogált az ország két leghatalmasabb
ura előtt.
– Beszélj – fordult Báthory a kancellárhoz.
– Felség, Długoraj évekig Samuel Zborowski szolgálatában állt.
Samuel nemrégiben Krzysztof testvéréhez küldte néhány
levéllel, de a visszaúton megszökött az őt kísérő katonáktól, és
az én oltalmam alá helyezte magát. A levelek kompromittálják a
két testvért, felség. Az én megöletésemről szólnak.
– Hitelesek? – kérdezte felélénkülve a király.
– Tökéletesen, felség.
– Jó! Okosan tetted, hogy elhoztad a felségsértő leveleit.
Jutalmad nem marad el.
– Felség, köszönöm – vetette magát lábai elé a lantos –, kérlek,
fogadj udvarodba, mert rettentően félek Samuel úr bosszújától.
Kegyetlen ember!
– Nyugodt lehetsz, megvédelek.
A lantos távozása után Báthory megvizsgálta a leveleket.
– Valóban eredetinek tűnnek. Mi a következő lépés?
– Felség, a kémeim szerint Samuel Krakkó környékére készül
májusban, bizonyos birtokügyek miatt, majd Itália felé veszi az
útját. Ha mindez igaz, lecsapunk rá, és elfogjuk.
– Rendben. És aztán? A lengyel jog szerint elítélhetjük a
levelek alapján?
– Megtehetjük, bár a nemességnek nem fog tetszeni, de a
testvérét, Krzysztofot is kiüthetjük vele a nyeregből. Samuelt
viszont a régi felségsértési határozata alapján könnyen és
törvényesen elítélhetjük. Henrik kitiltotta Kis-
Lengyelországból, és ha itt elfogjuk, akkor a törvény szerint
ítélet nélkül börtönben tarthatod, vagy akár ki is végeztetheted.
– Az 1574-es eset alapján? – kérdezte Báthory.
– Igen. Megvizsgáltattam néhány jogtudóssal az iratokat, és a
régi határozat még érvényes rá, amiért nem kért tőled
kegyelmet. A levelezés mellékbizonyítékként felhasználható. Ha
elfogjuk, már a te döntésed, hogy mi legyen vele és Krzysztof
vérével.
Báthory felállt, és a nyitott ablakhoz sétált. Éjszaka volt, a
telihold bevilágította a Nyeman széles szalagját. Zsongító
virágillat áramlott be az ablakon.
 – A döglött kutya nem harap58 – mondta az éjszakai sötétben
Báthory.
– Értem, felség!

Hajnalban Zamoyski-színekbe öltözött futár dübörgött át a

kastélyba vezető fahídon.
– Knyszynből a kancellárhoz, azonnal – lihegte a katona
kimerülten.
Az őrség rögtön átengedte, látszott rajta, hogy fontos hírt
hozott.
Zamoyski már ébren volt, éppen néhány fogalmazványt
vizsgált, amikor betoppant hozzá a futár. Jól ismerte, a knyszyni
kastélyban hagyott testőrei közül való volt.
– Mi az? – kérdezte rosszat sejtve. Három napja idefelé megállt
a kastélyban, és egy éjszakát töltött a feleségénél. Griseldisnek
fájdalmai voltak, a bába szerint vérzett is, ezért a kancellár
elküldött az orvosáért Varsóba, de annak még napok kellettek,
hogy odaérjen.
– Kegyelmes uram, rossz hírt hozok – mondta a katona. – A
feleséged tegnap hajnalban megszülte a gyermekét, de
szegényke túl korán jött a világra, és alig egy óra múlva meghalt.
Zamoyski elbődülve ugrott fel, a székét a sarokba rúgta, a
kalamárisát a falhoz csapta. A fekete tinta jókora pacát hagyott
a meszelt falon.
– A feleségem? – kérdezte magához térve.
– Amikor elindultam, még élt, uram. A bábaasszony szerint
csak néhány napja lehet hátra.
Zamoyski most az íróállványt kapta fel, és vágta a sarokba.
– Miért engeded ezt, mindenható Isten? Mit vétettem?
Lihegve nézett körül, mit törhetne még szét.
– A gyermek… A gyermek ú volt?
– Nem, uram. Kislány.
Késő este érkeztek meg Khyszynbe, Mózsi zsibbadt combbal-
fenékkel kászálódott le a lova hátáról, Zamoyski akkor már
felfelé rohant a lépcsőkön Griseldis szobája felé.
Griseldis lázas volt, az alteste gyulladásban, és sok vért
vesztett, ezért rendkívül legyengült. Mózsi megnézte a
méhlepényt, és látta, hogy idő előtt megöregedett, töredezett,
sőt, egy diónyi darabja hiányzott is. Már tudta a baj okát.
Munkához látott, és megvizsgálta az asszonykát. Mindez nem
volt fájdalommentes, kiküldött mindenkit, csupán a bába
maradt bent segíteni. Jól tudta, hogy amennyiben a méhlepény
vagy egy darabja nem távozik el a testből, az végzetes fertőzést
okoz.
Sikerült kitapintania a bent maradt darabot, kikaparta, és
gyulladáscsökkentő főzettel kezelte, amit olyan erősre készített,
mint még soha. A fecskefű tejét kinyomkodta, és azzal kente be
a sebet, majd friss csombort és útilaput tett rá. Csomborból és
nadálygyökérből főzetet készített, amit a méhgyulladás
kezelésére használt.
Közben Griseldis elaludt, de délután magához tért, és úgy
tűnt, a láza csökkent. Zamoyski letérdelt az ágya mellé, és
megfogta a kezét, beszélt hozzá. Az asszony néha elbódult
ugyan, de egy-egy szóval válaszolt férjének. Zamoyski el sem
mozdult a betegágy mellől.
A láz- és gyulladáscsökkentő főzeteknek hála Griseldis már a
következő napon jobban lett. Zamoyski fellélegzett, és Mózeshez
fordult.
– Fiam, mi a véleményed? Túléli?
– Uram – írta a tudákos –, a feleséged valószínűleg megmarad. A
gyulladás csökkent, a seb szép, a fertőzés múlik. De még kell néhány
nap, hogy azt mondhassam, elmúlt a veszély.
A kancellár másnap kissé nyugodtabban indult tovább
Krakkóba, hogy pontot tegyen a Samuel Zborowski-ügy végére.
 Két régi bizalmasát, Wacław Urowiecki krakkói alsztarosztát
és Stanisław Żółkiewskit, a russiai vajdát küldte el a közeli a
Piekaryba. Samuel Zborowski már napok óta ott időzött.
Állítólag az unokahúgát, Włodkowa asszonyságot látogatta meg
egy csapat kozák élén.
Zamoyski emberei hűen teljesítették a parancsot, és erős
fedezet alatt vitték a Wawel tömlöcébe a nagyvadat. Samuel
Zborowski elfogásáról a kancellár már másnap memorandumot
adott ki a lépés törvényes voltát megerősítve, ami szerint
Zborowskit az 1574-ben elkövetett gyilkossága, illetve a rá
kiszabott és érvényben lévő királyi végzés alapján fogták el.
Samuelt, aki negyvenöt esztendős volt ekkor, a Lubranka-
toronyba zárták, és Zamoyski kínzás alá vonta, hogy vallomásra
bírja: összeesküvést szőtt a lengyel kancellár megöletésére
Krzysztof bátyjával egyetemben, és kinyilatkoztatásaival
felségsértést követett el.
Samuel Zborowski azonban nem beszélt, ezért aztán
Zamoyski úgy döntött, hogy a tíz évvel korábbi ítéletre
hivatkozva kivégezteti a főurat.
A halálraítélt megkérte a kancellárt, hogy küldjön hozzá
kálvinista lelkészt, aki vigasztalást nyújt számára, és akinek
számot adhat bűneiről. Zamoyski azonban
megátalkodottságában megtagadta tőle ezt a lelkiismereti jogot,
és 1584. május 26-án hajnalban, a Lubranka-torony tövében
lefejezték azt az embert, aki nélkül talán sohasem lett volna
király Báthoryból.
A kivégzés csúnyára sikeredett: a bakónak háromszor kellett
lesújtania Samuel bölénynyakára, mire a feje elvált a testétől, és
Urowiecki lába elé gurult. Zborowski halott szeme Urowieczkire
meredt, aki úgy megrettent a baljós jeltől, hogy félelmében
felkiáltott, és elrohant a helyszínről.
Samuel Zborowski kivégzésének híre futótűzként terjedt szét az
országban. Nemcsak a király adatott ki röpiratot az esetről,
hanem a Zborowski testvérek is, akik színleg csak a kancellárt
támadták, de voltaképpen a király ellen fenekedtek. A nemesség
megkérdőjelezte a kivégzés törvényességét, hiszen mindenki
átlátta, hogy a régi ügyre hivatkozás csupán a valódi okot
leplezte: a király és Zamoyski végleg le akart számolni a
Zborowskiakkal.
Közben Wojciech Długorajt, a lantost kétszer is el akarták
tenni láb alól a királyi udvarban, de mindkétszer megúszta a
merényletet. Az élete azonban állandó rettegésben telt, és
folyton könyörgött a királynak, engedje meg, hogy német földre
meneküljön. Báthory azonban nemet mondott neki, mivel a
tanúvallomására szükség lehetett a Zborowski-perben.
Báthory 1585 januárjára hirdette meg a szejmet Varsóba,
amely nem sok jót ígért sem az ő, sem Zamoyski számára, mert
a Zborowskiak ellenük fordították a nemesi
aranyszabadságukat féltő nemességet. Attól tartottak, hogy a
szejm nem szavazza meg az új adókat, és az oroszok elleni
háborút sem. A helyzet annyira válságos volt, hogy mind a
Zborowskiak, mind a király jelentős fegyveres erővel érkezett az
országgyűlésre, mert egyáltalán nem bíztak egymásban.
Végül 1585 tavaszán Krzysztof Zborowskit bűnösnek találta
az eljárás a kancellár megöletésének előkészületeiben,
felbujtásban, illetve felségsértésben, és megfosztották a
nemességétől, a vagyonától, majd halálra ítélték. Szerencséjére
előzőleg menlevelet kapott a királytól a szejm végéig, és ennek
segítségével villámsebesen Morvaországba szökött.
Andrzej Zborowski ügyében nem született döntés, azt a
következő szejmre halasztották.
Báthory és Zamoyski tehát sikerrel kerültek ki ebből a
kockázatos párbajból, de ők sem érezték győztesnek magukat: a
nemesség meghasonlott, és jó részük zsarnokként tekintett
Báthoryra, a főgonosznak pedig Zamoyskit kiáltották ki. Nyíltan
hangoztatták, hogy Zamoyskinak akkora a hatalma, mintha az
országnak két királya volna.
A szejmben ádáz csaták dúltak, és egy sor fontos intézkedést
hiúsítottak meg a köznemesek, akik pedig hosszú ideje a király
és a kancellár legfőbb támaszai voltak. A király szemére
vetették, hogy mindenben a magyaroknak kedvez, birtokokat
adományoz nekik, míg a koronabirtokokat, melyeket még
Zsigmond Ágost zálogosított el, az ígéretével ellentétben tíz év
elteltével sem váltotta vissza.
Ekkor Báthory olyannyira dühbe gurult, hogy magához
ragadta a szót, és ismét, a régi nagy beszédeihez hasonlatosan
próbálta leteremteni, egyúttal meggyőzni a lázongó urakat.
Ekkor azonban, talán először az uralma alatt, erős mondatai
leperegtek a nemességről.
A gondok annyira megviselték, hogy betegsége súlyosbodott,
és Mózes csak nehezen hozta rendbe a megtépázott egészségét.
Báthory 1585 májusában olyannyira fogyni látta az erejét, hogy
végrendelkezett, és felkészült a halálra, ám a végítélet órája még
nem érkezett el.

Olyan volt, mint egy vén, a pusztulás közeledtét érző bölény,

amely elszakad a csordától, és elbújdokol, hogy egyedül haljon
meg.
Grodno volt az a hely, ahová Báthory elbújt, visszavonult a
világ elől, és csak akkor merészkedett elő, ha Zamoyski üzent
érte, hogy szükség van az uralkodói jelenlétére.
A közügyek egyre kevésbé érdekelték, és már csak a törökök
európai kiűzésére szőtt rögeszmés terve éltette; 1585 nyarát
követően, egészen a következő év végéig csak ez az idea
foglalkoztatta, bár talán maga is érezte, hogy nincs elég ideje és
ereje befejezni a vágyott művet.
 Igaz, 1586-ban az unokaöccsét, András bíborost ismét
Rómába küldte, hogy az új pápának, V. Sixtusnak előadja a török
kiűzéséről szőtt tervét. Ő maga készítette fel a bíborost és a
kísérőjét, Reszka kanonokot, hogy miként érveljenek, és saját
kezűleg fogalmazta meg a pápának szánt titkos emlékiratát.
Úgy vélte, hogy amennyiben a pápa pénzügyi segítséget nyújt
neki, az oroszokkal szövetségre lépve kilencvenezer harcost tud
kiállítani, és ekkora erővel képes lehet kiűzni a törököt
Európából. Az orosz trón megszerzését nem tartotta
lehetetlennek, mert értesülései szerint Borisz Godunovot
annyira meggyűlölték a bojárok, hogy nála őt is szívesebben
látták volna cári koronával a fején.
Amikor maga elé képzelte, ahogy a lengyel–orosz–kozák
erőkkel, valamint az erdélyiekkel és a királyi Magyarország
hadinépével két irányból csap le a törökre, ismét megpezsdült a
vére. Maga előtt látta hömpölyögni a hatalmas sereget lefelé a
Dnyeper és a Duna partján, ahogy elsöpri a szultán hadait,
visszafoglalja Budát, Nándorfehérvárt, Várnát, Drinápolyi és a
Hunyadiak nyomában haladva győzelemre viszi a keresztet ő,
Báthory István.
A pápától csupán pénzt kért a hadjáratra, havi negyvenezer
aranyat két esztendőn keresztül. De mi lett volna az a milliónyi
aranypénz, ha ismét a római anyaszentegyház alatt egyesül a
Balkán? Egyúttal jó esély kínálkozott arra is, hogy ha ő lesz
minden oroszok cárja, akkor a jezsuiták segítségével
visszatérítheti a keleti szlávokat a római egyház kebelére.
És a király nem csupán ábrándozott, hanem terveket készített,
számolt, térképeket rajzoltatott, levelezett, tárgyalt, lehetséges
hadjáratok útvonalát vázolta fel. Ez töltötte ki élete ezen
szakaszát, és közben reménykedett, hogy az új pápa, V. Sixtus
határozottabb és keményebb lesz elődeinél. Reményeiben
azonban csalódnia kellett. András és Reszka 1586 nyarán
rengeteg ígéretet, szóbeli támogatást és helyeslést kapott a
pápától, egyebet semmit.
A reálpolitikus néha még felcsillant Báthoryban. Belátta, hogy
az orosz trónért hiába nyújtja ki a kezét, az sem erővel, sem
diplomáciai úton nem lehet az övé, ezért aztán sok-sok
huzavona után két esztendőre meghosszabbította a Jam
Zapolski-i békét, amely IV. Iván halálával érvényét vesztette.
Báthory 1586 kora telén ismét visszavonult Grodnóra.
November elején Berzeviczy elutazott birtokügyeit intézni, és
Grodnón csak a legszűkebb udvartartása vette körül:
Wesselényi, Gyulai, a személyes testőrsége, az orvosai, valamint
Mózsi a családjával.
Berzeviczy alig hagyta el Grodnót, amikor Mózes levelet
kapott az anyja kulcsárától. A levél szerint Mária súlyos
betegségbe esett, és olyannyira elgyöngült testben és lélekben,
hogy már végrendelkezett is. A tudákos arra kérte a királyt,
hogy engedje el Máriához. Báthory éppen jó erőben érezte
magát, mert az őszi vadászatok és az önfeledt reggeli lovaglások
visszaadták életkedvét, ezért könnyen beleegyezett Mózes
utazásába. Másnap hajnalban indult útnak. Nem sejtette, hogy
sem Grodnót, sem Báthoryt nem látja viszont soha.
Mózes 1586. november 30-án, egy dermesztően hideg,
nyirkos napon érkezett meg Mária Poznań környéki birtokára.
Nyomasztó csend telepedett az udvarházra és környékére, a
cselédek reményvesztetten tébláboltak szeretett úrnőjük
udvarházában. Máriát mindenki szerette, mert határozottan és
keményen, de igazságosan vezette a gazdaságát, és a jobbágyait
rá bízott bárányoknak tekintette, akiket nem csupán nyírnia, de
terelnie és istápolnia kell.
Mózes megrendült az anyja végzetesen legyengült,
lesoványodott testét látva. A tudákos értetlenül állt az eset előtt,
mivel a nyáron a betegség leghalványabb jelét sem látta az
édesanyján.
 Mária öntudatánál volt, felismerte ugyan a át, de beszélni
már nem tudott. Mózes erősítő szereket adott be neki, és
napokig el sem mozdult az ágya mellől. Egyebet már ő sem
tehetett. Úgy sejtette, hasonló kórság emésztheti az édesanyját,
mint ami egykor nevelőanyját, Ágnest is leterítette.
Fogta az édesanyja kezét, potyogtak a könnyei, és most
sajnálta a legjobban, hogy nem képes beszélni, mert olyan sok
mindent szeretett volna Mária tudomására hozni.
Az asszony fájdalmai napról napra erősödtek, és végül
december 20. reggelén jobblétre szenderült. Mózes végtelen
ürességet érzett. Sohasem fájt neki ennyire a magány. Még
aznap intézkedett a temetés ügyében, és éppen pihenni tért
volna a hosszú nap végén, amikor királyi hírnökök kértek
éjszakai szállást.
A katonák meglepődve ismerték fel Mózest, akit a cselédek
hívtak ki a kapuba.
Komoran gyűrögették süvegüket. Betessékelte őket, és enni-
inni adatott nekik, majd leült velük szemben a konyhában.
– Mi járatban? – írta fel kis táblájára a tudákos.
Remélte, hogy valamelyik vitéz tud olvasni. Szerencséje volt.
– Bizonyára nem tudod, uram – hajtotta le fejét a katona –,
hiszen a hírvivők csak most járják az országot, ahogy mi is.
Szörnyű hírt kell megvinnünk mindenhová. István király
halott. Nyolc napja hagyta itt az árnyékvilágot.
Mózes döbbenten nézett rá. Elsápadt, a keze ökölbe szorult
tehetetlenségében.
– Beszéljetek el mindent.
A katonákat Varsóból indították útnak, így ők is csak
másodkézből tudtak ezt-azt, így aztán a betegség lefolyásáról
semmit sem mondhattak.
Mózesben felrémlett, hogy mi lehet Klárával és a gyerekekkel.
Azonnal indult volna, de meg kellett várnia a temetést.
Harmadnap hajnalban már úton volt Krakkó felé.
 A városban előbb Schar enberghez kopogtatott be, akinél
meg is szállhatott. Az öreg nyomdász azt javasolta neki, hogy
menjen fel a Wawelbe, ott biztosan talál olyan ismerőst, aki
többet tudhat a király haláláról.
Mózes megfogadta a tanácsát, és felsietett a királyi várba. Alig
fordult be a díszudvarba, amikor Szlávába botlott. A lengyel
csodálkozva ölelte át.
– Barátom, a mindenségedet! Te itt? Azt hittem, hogy
Grodnóban telelsz.
Mózes a barátja tudtára adta, hogy mi történt Máriával.
– És te mit keresel erre? – jelelte.
– Titkos küldetésben jártam – fogta halkabbra a szavát Szláva.
– De erről itt nem beszélhetek. Schar enbergnél szálltál meg?
Este meglátogatlak.

Vacsoraidő volt, amikor Szláva bekopogott a nyomdász

Grodzkán álló házának kapuján. Levelet vett elő a zekéje ujjának
hajtókájából, és átadta a tudákosnak.
– A várnagytól kaptam – magyarázta. – Neked szól, de a
várnagy nem tudta megmondani, hogy kitől jött. Egy biztos: a
királyi postával érkezett.
Mózes megtapogatta a levelet, jó vaskos volt. A pecséten
felismerte a királyi titkár, Gyulai Pál címerét. Az ifjú páduásnak
néhány évvel azelőtt adományozott nemesi címet a király. Amíg
a levéllel pepecselt, Szláva elmesélte, hogy miféle küldetést
kellett teljesítenie.
– Zamoyski bízott meg egy kellemetlen feladattal. A király
még a halála előtt beleegyezett, hogy a Zborowskiakat feladó
lantos külföldre távozzon az udvarból. A szerencsétlen ótás
teljes joggal retteg a Zborowskiak bosszújától. A király
parancsára egészen Csehországig kísértem, és a hír, hogy drága
urunk halott, már a visszaúton, a határon fogadott.
 Mózes olvasni kezdte Gyulai üzenetét, de megérezte, hogy a
másik kettő türelmetlenül gyeli. Átnyújtotta a levelet
Szlávának.
– Olvasd. Gyulai a király haláláról számol be nekem.
Szláva hálásan bólintott, és olvasni kezdett.

Drága barátom!
Amikor a levelem a kezedbe kapod, már bizonyosan ismered a
szörnyű hírt: urunk, István király halott. Soraimat elküldtem
Krakkóba, de egy-egy másolatot Varsóba és Wilnóba is
továbbítottam, mert nem tudtam, hogy pontosan hol érhet utol az
üzenetem.
Az első: nagy szerencséd van, hogy nem voltál akkor jelen. Mert
ha a király mellett vagy a halálakor, úgy Bucella bizonyára
bevádol, és talán el is veszejt. Így orvostársára, Simoniusra hárított
minden felelősséget, ő pedig mosta kezeit, ugyanis a betegség
kezdetekor éppen Wilnóban járt, és a királyt Simonius kezdte
kezelni. A szerencsétlen Simonius tudta, hogy mi várhat rá, így
már másnap, a király halála után titokban előreküldte feleségét és
vagyonát, majd nem sokkal a boncolást követően ő maga is
nyeregbe pattant, és lóhalálában menekült német földre.
Könyörögve kérlek, eszedbe se jusson visszatérni! A családodat
Wesselényi úr már elindította Varsóba. Detre Kristófnál keresd
őket! Ha rám hallgatsz, azonnal kimenekülsz az országból, egy
percig sem bízhatsz Bucellában!

Szláva megállt az olvasásban, mert felzaklatták a titkár szavai.

– Barátom, mindenben számíthatsz rám.
Mózsi lehajtott fejjel ült, vállai megereszkedtek.
– Átkozott talján orvos! – tört ki Mikołaj mester.
Bizonyára tudni szeretnéd, hogy miként halt meg a király. Nos,
nálam senki sem mondhatná el jobban, hiszen végig mellette
voltam a haldoklása közben, és ott zokogtam, amikor Wesselényi
lezárta a szemét. Barátod, a derék Jan Czigulicz már másnap
felboncolta Bucella és Simonius jelenlétében. A halál okain túl a
mérgezés jelei után kutatott. Jan doktor nem talált erre utaló
nyomot, de elmondta nekem, hogy urunk veséi hatalmasak voltak,
mint egy marháé, és néhány epekövet is talált.
Alig hagytad el a kastélyt, amikor baleset érte a királyt vadászat
közben: szánjával rásiklott egy tó jegére, és kis híján odaveszett,
mert a jég beszakadt a súly alatt, de az emberei kimenekítették.
Már ekkor meghűlt, de ez csupán a kezdete volt a későbbi súlyos
bajoknak.
December másodikán, kedden, vadászat közben átfázott, mire
egy erdészházba húzódott az embereivel, ahol a lába
megpörkölődött a tűznél, olyannyira nem érezte a végtagjait.
Ekkor már panaszkodott a régi lábsebére, tudod, amelyet egy kutya
harapása okozott. A seb begyulladt, forró volt, de száraz, nem
gennyedt.
Hazatérve megnyugodott, sok bort ivott, még nevetett is
Wesselényi tréfáin. A kamarás felolvasta neki a legfontosabb
leveleket, az egyiken elkomorodott, mert mélységesen bántotta Riga
városának ostoba lázongása a Gergely-naptár bevezetésével
szemben.
Ekkor még úgy tűnt, hogy nincs semmi baj, nem is sejtettük, hogy
tíz nap múlva… Másnap, példának okáért ismét vadászatot
tartott, és az egész napot a szabad ég alatt töltötte. Vidáman tért
haza sötétedéskor, mert húsz vadkan esett a hajtásban.
Másnap azonban ismét rosszabbul lett, olyannyira, hogy egészen
vasárnapig sikerült a kastélyon belül tartanunk. Kezét-lábát
naponta kenegették. Fázott, sok könnyű bort ivott, ezt Simonius
engedélyezte.
 Vasárnap elment a városi templomba, bár könyörögtünk neki,
hogy maradjon itthon, és tartassa meg a misét a fűtött házi
kápolnájában, de hiába. Hazaérve rosszullétre panaszkodott, rázta
a hideg, és azt mondta, hogy viszket az egész teste. Erre Gáspár
tetőtől talpig átdörzsölte, olyannyira, hogy vörös lett, mint a rák.
Ettől megnyugodott, az ebédjét jó étvággyal megette.
Éjfélkor felébredt, és Wesselényi átment hozzá a zajra, mert
amint tudod, a kamrája ott van közvetlenül a király hálószobája
mellett. Urunk az ágyban ült, és értelmetlen szavakat kiáltozott.
Akkor már én is odaértem, az arcán zúzódás nyomát láttam.
Magához tért, és Simoniusnak elmondta, hogy vizelni indult, de
elesett. Azt gondolom, hogy kisebb szélütés érhette a királyt.
Simonius ettől kezdve nem engedte felkelni urunkat, aki ebbe
belenyugodott. Parancsba adta, hogy a betegségéről ne szóljunk a
szenátoroknak, mert nem akart riadalmat kelteni. Ha megkérdik,
hogy miért nem kelek fel, mondjátok azt, hogy az aranyerem bánt,
parancsolta.
Lábsebére tömjénes tojásfehérje pakolást tettünk, ettől a
gyulladás alábbhagyott. Wesselényi őszibarackbefőttet hozott
neki, azt jóízűen megette.
Reggelre jobban lett, magánál volt. Ebédre kappanbecsináltat
evett, aztán főtt borjúhúst árpanyákkal, amit annyira szeretett. Ez
volt az utolsó reményt keltő, nyugalmas napja.
Másnap, kedden Bucella visszatért Wilnóból a betegség hírére,
mert Wesselényi még szombaton érte küldetett. Bucella az első
vizsgálat után kijelentette, hogy epilepsziára gyanakszik, míg
Simonius úgy vélte, hogy asztmatikus rohamok gyötrik a királyt.

Mózes dühösen dobbantott, megszakítva az olvasást.

– Ostobák! – jelelte. – Epilepszia? Asztma? A királynak sosem
voltak e éle betegségei!
A két orvos ekkor azon veszett össze, hogy lehet-e bort innia, a
királynak. Bucella érvelése győzött, aki azt mondta: nem. Fahéjas
vizet, citromos vizet és izsóp levét adtak felváltva a betegnek. Bár
ismered a királyt, hogy milyen megrögzött borivó, most mégis
elfogadta az orvosi tanácsot, és ez sokakat meglepett.
Azon az éjszakán a király állapota súlyosbodott. Rángó rohamok
gyötörték, és nehezen lélegzett. Mindez megerősítette mindkét
orvost a maga igazában, tehát továbbra sem tudtak megegyezni a
közös gyógymódban. Szerdán Simonius megmondta
Wesselényinek, hogy a betegség egyre aggasztóbb. Magyarán
tehetetlen. Magam is tanácstalan voltam.59
Bucella érvágást vagy purgálást javasolt: Simonius mindkettőt
ellenezte. Este a királynak ismét erős rohama volt. A szeme
fennakadt, a fogát csikorgatta, és egy időre az eszméletét is
elvesztette. Mindenki megrémült, mert azt hittük, hogy itt a vég.
Amikor a király magához tért, ránk dörrent: „Mit csináltok ti itt?
Erősen ráz a hideg, rettenetesen fáj a fejem.” Így panaszkodott,
közben nehezen lélegzett, majd hányinger tört rá. Ekkor már
Simonius is beleegyezett, hogy Bucella pilulát adjon a királynak,
amit gyöngyvirágfőzetben oldottak fel, mert a király gyűlölte az
ízét. Kapott Helleborus60 sűrítményt is, öt adagot, ami négy ízben
meghajtotta.
Aznap a király beszélt a przemyśli püspökkel, majd a wilnói
vajdával. Ekkor az értelme visszatért, és a végrendelete pontos
betartására adott utasítást, amelyet az elmúlt évben készíttetett el.
Büszkélkedett a kincstárral, hogy üresen vette át, most pedig telve
van arannyal. Szeretett volna még utoljára beszélni Zamoyskival,
de a kancellár Varsóban időzött ekkor.
Este újabb rohama volt a királynak, hasonló az előző napihoz. Az
orvosok ismét meddőn vitatkoztak a betegség mibenlétén. Végül
izsópfőzettel traktálták a királyt, ami nem árthat. Néhány csepp
kénsűrítményt tettek ebbe, és négy piócát raktak rá, hogy a vérét
lecsapolják. Ezután egy kevés bezoárkövet,61 valamint
jávorszarvas patájának reszelékét62 keverték az italába, mert ezt a
király mindig szívesen bevette.

– Tudatlan sarlatánok – csapott az asztalra Mózes. –

Megkövesedett szőrcsomó egy állat gyomrából, ami megvéd a
mérgezés ellen? Patareszelék az epilepszia ellen? Ennyit képes
felmutatni a híres talján orvostudomány?
Mikołaj mester erre felvonta a szemöldökét, mert ő is hitt a
bezoárkő erejében.
– Úgy hallottam, hogy angliai Erzsébet a koronájára is tétetett
egy aranyba foglalt bezoárkövet.
Mózes a felvetésre csak legyintett.

Csütörtökön Bucella azt mondta Wesselényinek, hogy a királynak

nincs menekvése a halál elől. A rend kedvéért érvágást és jeges
borogatást javasolt, de Simonius ellenezte ezt, és a perzsa
gyógyfüves receptjét ajánlotta, sőt bort is rendelt volna. Végül bor
helyett cukros vízben feloldott búzacipót itattak a királlyal, aki ezt
szívesen elfogyasztotta. Ebéd után rózsavizes frissítőt ivott, ettől
jól aludt, majd a litván kancellárt és az alkancellárt kérette
megbeszélésre.
Estére a király elcsöndesedett, szomorúnak tűnt. Bucella
megpróbálta a kedélyét felvidítani, de urunk megnyugtatta: „Isten
kezébe helyeztem immár a sorsomat, felkészültem a halálra, nem
félek tőle. Ha nem beszélek, az azért van, mert nehéz a fejem,
aludni vágyom”
Ekkor már egyre több szenátor érkezett meg a kastélyba, akik
hírét vették a király súlyos betegségének, és szemrehányást tettek az
orvosoknak, amiért eltitkolták a bajt. Bucella persze azzal
védekezett, hogy a király megtiltotta, hogy értesítsék a
főnemeseket.
 Péntek reggel a király ismét elvesztette az eszméletét, de az
emberei feldörzsölték. Urunk magához tért, és a következőket
mondta a mellette térdelő, zokogó Wesselényinek: „Ó, Istenem!
Milyen voltam egykor, és nézd, mi vagyok most! Istenem!
Kegyelmezz nekem!”
Délelőtt inkább aludt, már nagyon gyenge volt, de a tudatát nem
veszítette el. Alig evett, majd a délutánt átaludta, és kora este
értelmesen felelt a feltett kérdésekre, majd fejfájásra panaszkodott,
és ismét aludni akart. Gyóntató atyja is mellette volt, és felkészült,
hogy feladja neki az utolsó kenetet. A felséges úr érezhette, hogy
közel a vég, mert a 31. zsoltárt kezdte mormolni: „Kezedre bízom,
Uram, lelkemet…”.
Ekkor újabb, heves roham tört a királyra, erős fájdalmai voltak.
Mind Bucella, mind Simonius azt mondta az uraknak, hogy a
legrosszabbra kell felkészülni. A király testét kenővel erősen
átdörzsölték, hátha használ valamit, még Wesselényi is segített. Az
utolsó, legerősebb roham e közben jelentkezett, ez volt addig a
leghevesebb, olyan erős, hogy szegény urunk néhány perc szenvedést
követően kilehelte a lelkét. Mindannyian ott zokogtunk az ágya
körül térdepelve, miközben a király hatalmas teste kiterülve,
ernyedten feküdt előttünk. Wesselényi zárta le a szemét, majd
kiment a szenátorokhoz, és bekísérte őket a halott királyhoz. A
kamarás átadta a kincstár kulcsait a szenátoroknak, akik
lepecsételték az ajtókat. Elhatározták, hogy a király boncolását
már másnap megejtik.
Így esett urunk halála, ahogy én láttam. December 12-dik napját
írtuk ekkor, közvetlen naplementekor.

Kelt Grodnón, anno domini 1586. december havának 13-dik

napján
Barátod, Gyulai Pál
Szláva leverten hajtotta össze a levelet, és a barátjára nézett.
Mózes sírt. Mikołaj mester megrendülten kelt fel a helyéről,
odacsoszogott hozzá, és meglapogatta a vállát.
– Ej, szegény urunk! Szegény Lengyelhon! Mi lesz most velünk
vezérlő csillagunk nélkül?
– Mit fogsz most tenni? – kérdezte Szláva Mózest, mert eszébe
ötlött Gyulai intelme, és Kristófra gondolt, a legjobb barátjára.
Mi lesz velem nélkülük, ha mindketten elhagyják az országot?
Magára nem gondolt, tudta, Zamoyski bármikor örömmel
fogadja szolgálatába őt és a kenyeres pajtását, Bartek kapitányt
is.
– Megfogadom Gyulai tanácsát. És azt hiszem, hogy
Kristóféknak is Erdélyben a helyük.
– Véget ért a magyar világ Lengyelországban? – kérdezte
megadóan Szláva.
– Csupán egy epizód volt – bólintott a tudákos. – Csak azért
imádkozzunk, hogy a következő király legyen legalább olyan erős és
gondoskodó, mint Báthory volt. Nehezebb lesz egyben tartani az
alkotásait, mint sokan gondolják.
– Attól tartok, barátom, hogy igazad van – mondta Szláva, és
rettentő aggodalom kelt a szívében.
 EPILÓGUS

Szlávának volt is miért aggódnia. Lengyelország régi nagysága

látszólag még egy évszázadig fennmaradt, de egyre inkább
elenyészett a nemesi köztársaság rosszul értelmezett
aranyszabadsága, és a tehetségtelen királyok erélytelen keze
alatt.
Jan Zamoyski, a gyűlölt kancellár reálpolitikai okokból nem
támogathatta a Báthoryak trónigényét, hiába volt a felesége
Báthory Griseldis. A lengyelek a svéd Wasa-házból választottak
új királyt, Jagelló Katalin át, III. Zsigmondot (1587–1632).
Uralkodása alatt a királyi hatalom meggyengült, és a
mesterségesen fenntartott vallási egyensúly felborult. A 45 évig
uralkodó király pedig nem kívánt háborúkba sodorta az
országot. A lengyelek elfoglalták ugyan Moszkvát, de nem értek
el tartós sikert, miközben a svédekkel szemben elvesztették
Livóniát és a porosz kikötővárosok zömét. Mindeközben a
délkeleti végeken csak a védekezésre futotta a lengyel állam
erejéből a törökökkel és a tatárokkal szemben.
Lengyelország Sobieski János (1674–1696) alatt még egyszer
megmutatta nagyságát, és óriási szerepet vállalt a török
birodalom meggyengítésében, valamint Magyarország
felszabadításában. Az országa belső problémáit azonban nem
sikerült rendeznie, és a halála után teljes anarchiába sodródott a
lengyel–litván állam.
A XVIII. században a megerősödő, farkasétvágyú szomszédai
felosztották egymás között a jobb sorsra érdemes
Lengyelországot és Litvániát: területe és népe Oroszország,
Poroszország és a Habsburg Birodalom martalékává vált. A
lengyel nemzet számtalanszor felkelt a hódítók ellen, de csupán
a XX. században, az első világháború után, Európa térképének
újrarajzolásakor szerezhette vissza ismét önállóságát.
Báthory István lengyelországi királyságát lengyel alattvalói
(legalábbis a nemesség nagyobb része) nem tartották
üdvözítőnek, bár jelentős katonai győzelmei mellett sikerült
rendbe tennie a királyság közigazgatását és gazdaságát is.
Legmaradandóbb alkotása a wilnói jezsuita akadémia egyetemi
rangra emelése volt, hiszen ez az egyetem napjainkban Litvánia
legnagyobb felsőoktatási intézményeként működik. A nemesség
azonban úgy érezte, hogy túlzottan rátelepszik az állam a
nemesi aranyszabadságra: Báthory és Zamoyski központosító
politikája noman szólva sem nyerte el a köznemesség és a
főurak tetszését. Évtizedeknek kellett eltelniük, mire a
lengyelek értékelni tudták Báthory teljesítményét és királyi
nagyságát, de megítélésében csak a XVIII–XIX. században állt be
gyökeres fordulat, majd a XX. században Piłsudski marsall már
a legnagyobb lengyel királyok között emlegette. A Báthory-
kultusz pedig napjainkban is tovább él lengyel földön.

Jagelló Anna tíz évvel élte túl férjét, és 73 éves korában, 1596-
ban halt meg. Báthory halálát követően ő is a Wasa–Jagelló ág
hatalomra kerülését pártolta, így rövid ideig egy politikai
oldalon küzdött Zamoyskival, akit pedig férje életében ki nem
állhatott.
Jan Zamoyski kancellár III. Zsigmond trónra kerülését
támogatta, és 1588-ban legyőzte a Habsburg-párti csapatokat
(akiket a Zborowskiak vezettek) a byczynai csatában. A
későbbiekben azonban a viszonya megromlott a királlyal, néha
nyíltan ellenségeskedtek, bár a kancellári címről a törvények
értelmében nem lehetett elmozdítani. A svédek elleni livóniai
háborúban (1600–1601) ismét megcsillogtatta katonai
képességeit, és számos várat foglalt vissza az ellenségtől.
Hetmanként Zamośćból, az általa építtetett várból és városból
védekezett a Vad Mezők felől érkező támadások ellen 1605-ben
bekövetkezett haláláig. Családi élete tele volt tragédiával, első
három feleségét elvesztette, és egyetlen gyermeke csak
negyedik házasságából született meg 1594-ben. Őt Tomasznak
keresztelték.
Báthory Griseldis tragikusan korán, himlőben halt meg újabb
szülését követően, amelyben a kislánya is életét vesztette.
Csupán 21 évet élt.
Báthory Andrást rövid ideig a lengyel trón várományosaként
emlegették, ám ennek soha nem volt realitása. Még krakkói
püspöki kinevezését sem sikerült elérnie, végül meg kellett
elégednie a warmiai püspöki székkel, amelyet 1589-ben foglalt
el. Lengyel bíborosként fontos politikai tényező maradt. Később
unokatestvére, Báthory Zsigmond hívására hazatért Erdélybe,
mert Zsigmond lemondott a javára a fejedelmi címről, és 1599
tavaszán fejedelemmé választották. II. Mihály havasalföldi
fejedelem azonban megtámadta, és vereséget mért Báthory
seregére, őt pedig menekülés közben székelyek gyilkolták meg.
Báthory lengyelországi magyar udvaroncai közül Wesselényi
Ferenc Lengyelországban maradt, ugyanis az ott szerzett
birtokai révén lengyel nemessé vált, Báthory bárósággal ruházta
fel. Krakkóban halt meg 1594-ben.
Felesége, Szárkándy Anna a kutatók szerint Balassi Bálint
múzsája volt, ő a Coelia-ciklus ihletője, de ezt napjainkban sokan
cáfolják. Annyi bizonyos, hogy Balassi 1589-től kezdve több évig
élt Lengyelországban, és ismerte Annát, sőt sokat időzött
Wesselényi debnói kastélyában is.
Sokaknak feltűnhetett, hogy a Balassi Bálint jelleméről festett
kép nem túl előnyös. Bár nagyszerű költő volt, jelleme azonban,
a források tanúsága szerint igen ellentmondásos, egy ízben
például perbe fogták egy polgárasszony meggyalázásáért.
Az erdélyi magyarok közül még Berzeviczy Márton, a Báthory
erdélyi ügyeket intéző kancellárja ragadt meg
Lengyelországban. Ő is lengyel nemesi birtokossá vált,
báróságot szerzett, lengyel nőt vett feleségül, és haláláig, 1596-
ig poroszországi birtokán élt.
Kovasóczy Farkas még Báthory idejében hazatért
Lengyelországból, mert az ország éghajlatát és a szokásait sem
tudta megszokni. Báthory 1578-ban engedte haza Erdélybe.
Továbbra is fontos hivatalokat látott el a fejedelmi udvarban,
előbb Báthory Kristóf, majd Zsigmond mellett. A németellenes
főurak pártjára állt 1594-ben, ezért Báthory Zsigmond
fejedelem elfogatta és megölette.
A Páduában végzett Gyulai Pál, a király titkára is hazatért
Erdélybe (mint a legtöbb magyar) az uralkodó halálát követően.
Gyulai Báthory Zsigmond főkamarása lett, és rövid időn belül
jelentős gazdagságra tett szert házassága révén. Unitáriusként
jelentős szerepe volt a jezsuiták erdélyi kiutasításában (Báthory
István engedte be őket a fejedelemségbe). Belekeveredett 1592-
ben Báthory Zsigmond és Báthory Boldizsár viszályába. Amikor
a két unokatestvér kibékült, őt tették felelőssé a viszály
kirobbanásáért, ezért Boldizsár a fejedelem tudtával
meggyilkoltatta.
Blandrata György, a király nagyhírű diplomatája és orvosa
1578-ban tért vissza Erdélybe. Gyulafehérváron telepedett le,
ahol élete végéig orvosként működött. Lengyelországból
visszatérve vallási nézetkülönbségek keletkeztek közte és Dávid
Ferenc unitárius püspök között, és nagy szerepet játszott abban,
hogy Dávidot Báthory Kristóf perbe fogta, majd életfogytig
tartó várbörtönre ítélte. Blandrata 1588-ban halt meg
Gyulafehérváron, máig tisztázatlan körülmények között.
Valószínűleg saját unokaöccse fojtotta meg az örökség
reményében.
 TÉRKÉPEK
GYŰJTEMÉNYE
 Megjegyzések

[←1]
A beöntés korabeli elnevezése.

[←2]
Russia: Vörös Rusz, más néven Vörösruténia a korabeli Lengyel Királyság
történelmi országrésze a Dnyeszter és a Nyugati-Bug felső folyásainál, Kelet-
Galíciában. Területének túlnyomó része ma Ukrajnához tartozik. Fontos
központjai: Halics, Lwów, Chełm, Przemyśl, Sanok, Bełz.

[←3]
Főhetman: a király által kinevezett katonai főparancsnok.

[←4]
Ma Lviv (lengyelül Lwów), Ukrajna.

[←5]
Caius Sallustius Crispus római történetíró, Kr. e. I. század.

[←6]
Az unitárius (a protestáns vallási felekezetek egyik radikális irányzata, a Servet
Mihály nevéhez köthető antitrinitárius, azaz szentháromságtagadó) vallás
korabeli, közkeletű elnevezése.

[←7]
Jan Długosz krónikája az Annales Regni Poloniae a 15. század második felében
készült.

[←8]
A Barbakán (Rondella) 1498–1499 között épült, és a kor modern védműve volt.
A Flórián-kapu előtt áll, ma is Krakkó egyik jelentős építészeti látványossága.
[←9]
A korszakban gyakran lépésben adták meg a távolságot. Egy lépés nagyjából 75
centiméter.

[←10]
Boldog éjszakát!

[←11]
Boldog éjszakát, szerelmetes uram!

[←12]
Mikołaj Schar enberg (vagy Szar enberg) nyomdája valóban a Grodzkán állt
ebben az időben, és jelentős megrendeléseket kapott Báthorytól.

[←13]
Béke veled.

[←14]
És a te lelkeddel.

[←15]
Ezt a fordulatot használták akkoriban azokra az asszonyokra, akik a férjük felett
uralkodtak.

[←16]
Rendelet.

[←17]
A lengyel királyság és a litván nagyfejedelemség szövetsége Lublinban (1569).

[←18]
A köznemesség vajdasági gyűlése.

[←19]
A falkon (magyarosan falkony) a latin sólyom szóból ered. Tábori ágyú volt, hat-
nyolc fontos golyót lőtt ki, hossza három-négy méter, súlya változó, 1000 és
1800 kilogramm között mozgott.

[←20]
 Pedum: díszbot.

[←21]
Bursa: középkori, újkori egyetemi kollégium, általában egyes országok diákjai
laktak egy-egy bursában.

[←22]
Vilnius.

[←23]
Nyelvet fogni: szóra bírható hadifoglyot ejteni.

[←24]
Nemesi felkelés.

[←25]
A vörös arany a valódi aranypénz, vagyis az aranyforint, a dukát korabeli
lengyel elnevezése. A valódi złoty (aranypénz) a silberguldentől (ezüstforint)
megkülönböztetendő kapta a czerwony, azaz vörös jelzőt.

[←26]
Az oroszok régies elnevezése.

[←27]
A Karnkowski Bizottság (elnökéről, Karnkowski kujawi püspökről kapta a nevét)
által kidolgozott, 67 cikkelyből álló dekrétum (1570) jelentősen korlátozta volna
a gdański városi tanács függetlenségét. Egyebek mellett a király fenntartotta a
jogot a kikötő kinyitására és bezárására, valamint a hajózás szabályozására, ám
a dekrétum nem lépett hatályba.

[←28]
Bárányos ház (Pod Baranami), nevét onnan kapta, hogy a középkorban juhokat
árultak az ott álló kocsma udvarán. Helyén reneszánsz palota épült a 16. század
elején. Báthory István 1577-ben megvásárolta, majd 1579-ben Bekes Gáspárnak
adományozta. Bekes halála után Szárkándy Anna birtokolta, majd Wesselényi
Ferenccel kötött házasságakor ez az ingatlan továbbra is az ő, illetve új férje
tulajdonában maradt. Az épület pincéjében Szárkándy népszerű fogadót
üzemeltetett.

[←29]
 A vízbe fúlt Boldizsár Báthory Kristóf a volt, míg az itt emlegetett Boldizsár
Báthory András, a király meghalt, legidősebb bátyjának gyermeke.

[←30]
A Livóniai Kardtestvérek Rendje egy militáns, kezdetben a templomosok
rendtartását követő lovagrend volt, amelyet a rigai püspök alapított 1202-ben.
A rend később a Német Lovagrend részévé vált, ám annak gyengülésekor
megőrizte függetlenségét. Livónia jelentős részét ellenőrzése alatt tartotta,
egészen megszűntéig, 1561-ig.

[←31]
Ma Daugavpils, Litvánia.

[←32]
Narva, Észtország. A Narva folyó Balti-tengeri torkolatánál álló város stratégiai
fontosságú volt Oroszország számára a tengerre történő kijutás miatt.

[←33]
III. János svéd király felesége Jagelló Anna húga, Katalin volt.

[←34]
Csambul: ezred (eredetileg tatár ezred).

[←35]
Ukránul Horyn.

[←36]
Ukránul Viliya.

[←37]
Tatár előkelő, tiszt, törzsfő.

[←38]
Tatár pásztor.

[←39]
Ma Kaunas, Litvánia.

[←40]
 A Wilno és Psków közti távolság 438 kilométer.

[←41]
Német gyalogos zsoldoskatona.

[←42]
Xerxész perzsa király hajóhidat építtetett seregének a Hellészpontoszon
(Dardanellák) Kr. e. 480-ban, de röviddel később egy vihar szétverte.

[←43]
Krasné és Kosiany erődje is háromszög alaprajzot formált.

[←44]
Buggyos nadrág, a kozákok kedvelt viselete.

[←45]
Vladika: ortodox püspök.

[←46]
Ma Oroszország.

[←47]
Domenico Ridolphini (Ridol ni) olasz hadmérnök Báthory szolgálatában állt
1580 és 1582 között.

[←48]
Ma Pszkovi-tó, Oroszország.

[←49]
Sztarica, Oroszország. IV. Iván a Volga menti Sztaricában álló Szent
Nagyboldogasszony-kolostorban tartózkodott ekkor.

[←50]
A korszakban egy mázsa kb. 60 kilogrammnak felet meg.

[←51]
Egy korabeli, 42 fontos ostromágyú naponta ötven lövést volt képes leadni, és
egy lövéshez 14,4 kg lőpor kellett. Tehát optimális esetben egy ágyú naponta
720 kg lőport fogyasztott el.
[←52]
A Pszkov-Pecserszkij kolostor az észt–orosz határon áll, az 1560-as években
komoly erődítménnyé alakították.

[←53]
Ma Zamoshki, Oroszország.

[←54]
A kálvinista Krystyna Radziwiłł (1560–1580) 1577-ben lett Zamoyski felesége,
1580-ban gyermekágyi lázban halt meg. Apja a wilnói vajda, Mikołaj „Fekete”
Radziwiłł (1512–1565), a „Vörös” Radziwiłł unokatestvére.

[←55]
Báthory Kristóf 1581 májusában halt meg, de a temetésére csupán 1583
tavaszán került sor. Báthory István szeretett volna részt venni a bátyja
temetésén, de előbb orosz hadjárata, majd az állam ügyei hátráltatták ebben.
Végül nélküle ment végbe a búcsúztatás, amit a király útmutatása szerint
kellett lebonyolítani.

[←56]
Raszków (románul Raşcov) ma Moldova, pontosabban a nemzetközi jogban el
nem ismert Transznisztria egyik városa.

[←57]
Bender (régiesen Tehini) ma Moldova, pontosabban Transznisztria egyik
városa.

[←58]
A történetírás szerint Báthory valóban ezt üzente latinul Zamoyskinak: Canis
mortuus non mordet.

[←59]
A levél írója, Gyulai Pál maga is folytatott orvosi tanulmányokat Páduában.

[←60]
Helleborus orientalis (keleti hunyor), a korban hashajtónak alkalmazták a
növényt.

[←61]
 Bezoárkő: eredetileg a bezoárkecske bélköveit nevezték bezoárnak, a
későbbiekben viszont a zerge belében található szőrszálakból álló golyócskákat
is így hívták. Gyógyító erőt tulajdonítottak neki, talizmánként szívesen viselték
a betegségek és a mérgezések távoltartására. Valamikor a köveket porrá törve
gyógyitalokba keverték. Különösen a mérgezések ellen tekintették hatásosnak.

[←62]
A kor orvosi tudása szerint az epilepszia ellen volt hatásos.