A gyász az ár, amit meg kell fizetnünk azért,

hogy volt merszünk szeretni.

 Előszó

A Johns Hopkins Egyetem posztgraduális képzésének elvégzése után

mindketten akadémiai pályára léptünk – én pszichiáterrezidensként
végeztem, Marilyn pedig francia–német összehasonlító irodalomtörténetből
doktorált. Mindig első olvasói és szerkesztői voltunk egymásnak. Első
könyvem egy csoportterápiáról szóló tankönyv volt, melynek
eredményeként elnyertem a Rockefeller Alapítvány ösztöndíját, és így az
olaszországi Bellagio Íróközpontban dolgozhattam következő kötetemen, a
Szerelemhóhéron. Nem sokkal Olaszországba érkezésünk után Marilynt egy
olyan könyv megírásának gondolata kezdte foglalkoztatni, amely a francia
forradalmat nők visszaemlékezései alapján mutatná be – én is úgy
gondoltam, hogy ez valóban kiváló és bőséges alapanyag lenne egy
könyvhöz. A Rockefeller-ösztöndíjasoknak saját lakásukon felül még egy
dolgozószoba is járt, én pedig arra biztattam Marilynt, kérdezzen rá az
igazgatónál, nem kaphatna-e ő is saját dolgozószobát. Az igazgató
szokatlannak találta a kérést, hogy egy ösztöndíjas házastársa is írni
szeretne, ráadásul a főépület minden helyisége foglalt volt. Ám pár perc
gondolkodás után felajánlott Marilynnek egy használaton kívüli faházat a
közeli erdőben, öt perc sétára. Marilyn lelkesen vetette bele magát a
munkába, és elkezdett dolgozni első könyvén, amely később a Compelled to
Witness: Women’s Memoirs of the French Revolution (Kényszertanúság: női
visszaemlékezések a francia forradalomról) címmel jelent meg.{1} Sosem
volt boldogabb. Innentől kezdve alkotótársak lettünk: Marilyn négy
gyermekünk nevelése, valamint főállású egyetemi oktatói és adminisztratív
munkája mellett folyamatosan írta saját műveit is.
2019-ben Marilynnél rosszindulatú betegséget, myeloma multiplexet
diagnosztizáltak. A plazmasejtek daganatos megbetegedéséről van szó
(amikor a csontvelőben felszaporodnak az ellenanyag-termelő
fehérvérsejtek). Kemoterápiás szerrel kezelték, amely azonban szélütéshez
vezetett, ezért be kellett vinni a sürgősségire; négy napot töltött kórházban.
Két héttel a hazaengedése után rövid sétát tettünk a házunktól egyutcányira
lévő parkban, amikor Marilyn így szólt:
 – Arra gondoltam, hogy írhatnánk egy könyvet közösen. Szeretném
dokumentálni az előttünk álló nehéz napokat, hónapokat. Talán egy ilyen
vállalkozás más pároknak is hasznos lehet, ha az egyik fél halálos
betegséggel küzd.
Marilyn mindig előszeretettel javasolt különböző, írásra érdemes témákat
mindkettőnk számára, ezért így válaszoltam:
– Drágám, ez remek ötlet, vágj bele! A közös projekt gondolata csábító
ugyan, de már belekezdtem egy új novelláskötetbe.
– Nem, nem… Nem azon fogsz most dolgozni, hanem ezen a másikon,
velem együtt! Te megírod a magad fejezeteit, én pedig az enyémeket, aztán
felváltva egymás mellé tesszük a szövegeinket. Ez a mi közös könyvünk
lesz, valami egészen új dolog. Amilyen még sosem volt, hiszen ebben nem
egy, hanem két ember gondolatai bontakoznak ki – ráadásul egy olyan
házaspáré, akik hatvanöt éve együtt vannak! Szerencsések vagyunk, mert
megadatott nekünk, hogy együtt mehessünk végig a halálhoz vezető úton.
Te jössz szépen a háromkerekű járókereteddel, én meg a saját lábamon,
amivel legjobb esetben is tizenöt-húsz perc sétára vagyok hitelesítve.

Irv az 1980-ban megjelent Egzisztenciális pszichoterápia című könyvében

azt írja: könnyebb szembenézni a halállal, ha kevés dolgot kell
megbánnunk. Ha visszatekintek hosszú közös életünkre, nagyon kevés
dolgot találok benne, amit sajnálnunk kellene. Ez a gondolat azonban nem
csillapítja a testi kínokat, amelyeket most át kell élnünk, és nem csökkenti
az egymástól való elválás miatti szorongást sem. Hogyan harcolhatunk a
végső kétségbeesés ellen? Hogyan élhetünk a legutolsó pillanatig értelmes
életet?

Most, amikor ezt a könyvet írjuk, olyan életkorban vagyunk, amikor

kortársaink többsége már meghalt. Nap mint nap azzal a tudattal élünk,
hogy időnk korlátozott, és egyre értékesebb. Írunk, hogy értelmet adjunk a
létezésnek, még akkor is, ha a sors a fizikai hanyatlás sötét mélységeibe,
végül pedig a halálba taszít. Ennek a könyvnek az elsődleges és
legfontosabb célja, hogy segítsen átkalauzolni bennünket az élet végén.
 Könyvünk nyilvánvalóan személyes tapasztalatokból született,
ugyanakkor úgy gondoljuk, része lehet egy szélesebb körű társadalmi
párbeszédnek az élet végi nehézségekről. Minden ember szeretne
hozzáférni a lehető legjobb egészségügyi ellátáshoz, mindenki vágyik
családja és barátai támogatására, és szeretne a lehető legkevesebb
fájdalommal meghalni. Kivételezett egészségügyi és szociális helyzetünk
ellenére mi sem vagyunk immunisak a halál közeledtével járó fájdalommal
és félelemmel szemben. Ahogy mindenki más, mi is igyekszünk fenntartani
az életminőségünket, és elviseljük azokat az orvosi beavatkozásokat,
amelyektől esetleg nagyon rosszul leszünk. Mennyit vagyunk hajlandóak
kibírni az életben maradásért? Hogyan tehetjük az utolsó időszakot
leginkább fájdalommentessé? Miként lehet méltósággal távozni, és átadni
ezt a világot a következő generációnak?
Mindketten tudjuk, hogy Marilyn szinte biztosan nem éli túl ezt a
betegséget. Közösen írjuk ezt a naplót mindarról, ami előttünk áll, abban a
reményben, hogy tapasztalataink és megfigyeléseink nem csupán a magunk,
hanem olvasóink számára is fontosak lehetnek és segítséget jelenthetnek.

Irvin D. Yalom
Marilyn Yalom
Április
 ELSŐ FEJEZET
Az élet apró doboza

Én, Irv, időről időre azon kapom magam, hogy megérintem a mellkasom
bal felső részét. Egy hónapja már, hogy új tárgy került belém: egy ötször öt
centiméteres fémdobozka. Egy sebész ültette be, akinek már nem
emlékszem sem az arcára, sem a nevére. Minden a háziorvosomnál
kezdődött, akit rosszabbodó egyensúlyzavarom miatt kerestem fel.
A doktornő a vizsgálat legelején megmérte a pulzusomat, és döbbent arccal
fordult felém.
– Azonnal be kell mennie a sürgősségi ambulanciára. Alig harminc a
pulzusa!
Igyekeztem megnyugtatni:
– Hónapok óta alacsony, de nincs semmi panaszom.
A szavaim azonban hatástalannak bizonyultak. A doktornő minden
további kivizsgálást megtagadott, és kicsikart belőlem egy ígéretet, hogy
sürgősen felkeresem dr. W.-t, a belgyógyászomat.
Három hónappal korábban, az éves orvosi szűrővizsgálaton dr. W. már
említést tett az alacsony pulzusomról és időnkénti szívritmuszavaromról; be
is utalt a stanfordi Kardiológiai Klinikára. Holter-készüléket helyeztek fel
rám, ami két héten át rögzítette a szívműködésemet. Kiderült, hogy tartósan
alacsony pulzusom alkalmanként rohamszerű pitvarfibrillációval párosul.
Dr. W. vérhígítót írt fel, hogy megakadályozza az esetleges agyi
érelzáródást. A gyógyszer megóvott a szélütéstől, de újabb problémához
vezetett: akkor már jó pár éve küzdöttem egyensúlyzavarral, és mivel a
vérhígító fokozott vérzésveszélyt okoz, egy komolyabb esés ebben az
állapotban akár végzetes kimenetelű is lehet.
Két órával a háziorvosommal folytatott konzultáció után már dr. W.-nél
voltam, aki a vizsgálat során arra jutott, hogy a pulzusom tovább esett, ezért
ismét felhelyeztek egy Holtert, hogy újabb két hétig rögzítsék a
szívműködésemet.
Két héttel azután, hogy a kardiológián egy asszisztens levette rólam a
készüléket, és elküldte a leletet az orvosnak, újabb baljós esemény történt,
ezúttal Marilynnel. Éppen beszélgettünk egymással, amikor Marilyn
hirtelen elhallgatott. Képtelen volt megszólalni. Az epizód öt percig tartott,
aztán lassan visszanyerte a beszédképességét. Szinte biztos voltam benne,
hogy szélütése volt. Marilynt két hónappal korábban diagnosztizálták
myeloma multiplexszel, amire speciális gyógyszert kapott. Elképzelhető,
hogy a szélütést ez a rendkívül erős kemoterápiás szer okozta, amit akkor
már két hete szedett. Azonnal felhívtam Marilyn orvosát, aki szerencsére
épp a közelben tartózkodott, és odasietett hozzánk. Gyors vizsgálat után
mentőt hívott, amely bevitte a feleségemet a sürgősségi ambulanciára.
A következő néhány óra a sürgősségi várójában életünk legszörnyűbb
élménye volt. Az ügyeletes orvosok agyi képalkotás segítségével igazolták,
hogy Marilynnek valóban szélütése volt, amelyet egy vérrög miatti
érelzáródás okozott. A vérrög feloldására azonnal megkezdték a szükséges
gyógyszer adagolását. Erre a betegek egy nagyon kis százaléka túlérzékeny
lehet. Sajnos kiderült, hogy Marilyn is ebbe a kis százalékba tartozik – kis
híján meghalt a sürgősségin. Azután fokozatosan maradéktalanul felépült,
és négy nap után hazaengedték a kórházból.
A szerencse azonban továbbra sem szegődött mellénk. Néhány órával
azután, hogy hazahoztam Marilynt a kórházból, telefonált az orvosom, hogy
a kardiológiai leleteim alapján muszáj sebészi úton pacemakert ültetni a
mellkasomba. Közöltem vele, hogy Marilyn éppen most érkezett haza a
kórházból, és teljesen lefoglal az ápolása. Megígértem neki, hogy a
következő hét elejére kérek időpontot a sebésztől konzultációra.
– Nem, Irv, szó sem lehet róla – felelte dr. W. – Ez nem kívánságműsor.
Azonnal, egy órán belül jelentkeznie kell a sebészeten sürgősségi műtétre.
A kéthetes monitorozás alatt összesen 3291 alkalommal volt AV-blokkja,{2}
ami időben összességében egy teljes napot és hat órát tesz ki.
– Mit jelent ez pontosan? – kérdeztem. A helyzet az, hogy utoljára hatvan
évvel ezelőtt vettem részt szívélettani témájú egyetemi előadáson, és nem
szoktam úgy tenni, mint aki naprakész orvosi kérdésekben.
– Azt jelenti, Irv, hogy az elmúlt két hétben több mint háromezer
alkalommal nem jutott el a szívében az elektromos inger a bal pitvarban
található természetes szívritmus-szabályozóból az alatta található kamrába.
Ilyenkor kimarad egy szívverés, a kamrák összevissza reagálnak, hogy saját
maguk összehúzódjanak. Életveszélyes állapotról van szó, ami azonnali
beavatkozást igényel.
 Rögvest bementem hát a sürgősségire, ahol egy kardiológus megvizsgált.
Három órával később betoltak a műtőbe, és felhelyezték a pacemakert.
Huszonnégy órával később már haza is engedtek.

Mostanra eltávolították a kötést, az életmentő kis fémdoboz itt van a

mellkasomban, közvetlenül a bal kulcscsontom alatt. A parányi szerkezet
percenként hetvenszer parancsot küld a szívemnek, hogy húzódjon össze, és
a következő tizenkét évben ezt elektromos utántöltés nélkül megteszi! Soha
nem láttam még ehhez hasonló kütyüt. Ellentétben a lemerülő
elemlámpával, a tévénézésnél kellemetlenkedő távirányítóval vagy a
lefagyott mobiltelefonos navigátorral, ez a parányi műszer a lehető
legnagyobb rizikófaktorral dolgozik – ha elromlana, perceken belül
meghalnék. Egyre csak ámulok, hogy milyen vékony cérnaszálon függ az
életem.
Jelenleg ez tehát a helyzet: drága feleségem, Marilyn, a legfontosabb
ember az életemben tizenöt éves korom óta, súlyos betegségben szenved;
emellett saját életem is rendkívül törékeny.
Ennek ellenére, furcsa módon, nyugodt vagyok, majdhogynem derűs.
Miért nem rettegek? – teszem fel magamnak időről időre a kérdést. Életem
legnagyobb részében egészséges voltam, ugyanakkor valamilyen szinten
mindig szorongtam a haláltól. Úgy gondolom, hogy saját személyes
félelmem táplálta a halálszorongás témájában végzett kutatásaimat, az erről
szóló írásaimat, valamint azt a visszatérő törekvésemet, hogy könnyítsek a
halállal szembenézők félelmén. De hová tűnt most ez a rettegés? Ez tán a
végső nyugalom, mely eljő, ha a halál immáron közel?
Ahogy múlnak a napok, megpróbáltatásaink egyre inkább háttérbe
szorulnak. Marilynnel reggelente egymás mellett üldögélünk a hátsó
udvaron. Csodáljuk a környező fákat, egymás kezét fogva idézzük fel közös
életünk emlékeit. Sokszor beszélgetünk az utazásainkról: hét év Hawaii
szigetén, ahol katonaorvosként szolgáltam, és egy pompás kailuai
tengerparti házban laktunk. Aztán egyéves kutatói szabadság Londonban;
majd fél év Oxford mellett; több hónap Párizsban és hosszabb tartózkodás a
Seychelle-szigeteken, Balin, Franciaországban, Ausztriában és
Olaszországban.
 Élvezettel idézzük fel ezeket a különleges élményeket. Végül Marilyn
megszorítja a kezemet, és így szól:
– Irv, én semmin nem változtatnék.
Teljes szívemből egyetértek.
Mindketten úgy érezzük, hogy az életet a maga teljességében megéltük.
A haláltól félő pácienseim számára mindig az jelentette a leghatékonyabb
vigaszt, ha elmondhatták magukról, hogy visszatekintve nincs mit
megbánniuk. Mi Marilynnel úgy érezzük, hogy semmit nem csinálnánk
másképpen – bátor és szép életet éltünk. Igyekeztünk nem elmenni a világ
felfedezésének lehetőségei mellett; nem sok dolog maradt, amit még
szeretnénk megtapasztalni.
Marilyn bemegy a házba lepihenni. A kemoterápia minden erejét elszívja,
a nap nagy részét sokszor átalussza. Én hátradőlök a kanapén, és arra a
számtalan páciensemre gondolok, akik az évek során bénító
halálfélelmükkel felkerestek – meg azokra a filozófusokra is, akik
egyenesen szembenéztek a halállal. Seneca kétezer évvel ezelőtt azt
mondta: „A halálra sem állhat készen, aki csak most kezdett el élni. Arra
kell törekednünk, hogy elég élet legyen mögöttünk.”{3} Nietzsche, a
leghatásosabb aforizmák jegyzője szerint: „Biztonságosan élni veszélyes.”
És egy másik Nietzsche-idézet is eszembe jut: „Sokan halnak meg túlontúl
későn, és némelyek korán. (…) Halj meg idejében!”{4}
Halj meg idejében, hmm… ez a mondat most különösen érzékenyen
érint. Maholnap nyolcvannyolc éves leszek, és Marilyn is már nyolcvanhét.
Gyerekeink és unokáink szépen boldogulnak a saját életükben. Nekem
állandó aggodalmam, hogy már mindent kiírtam magamból. Nemrég
elkezdtem leépíteni a pszichiátriai praxisomat, a feleségem súlyos beteg.
„Halj meg idejében!” Nehéz ezt a felszólítást kiűzni a fejemből. Aztán
eszembe jut egy másik Nietzsche-idézet: „Ami beteljesedett, minden érett –
meg akar halni! (…) De minden éretlen élni akar (…) minden, ami szenved,
élni akar, hogy megérjen, s vidám és vágyódó legyen – vágyódó távolabbi
magasabb, derültebb dolgokra.”{5}
Nos, igen, ez is érzékenyen érint. Az „érettség” nagyon is ránk illő
kifejezés. Pontosan ezt éljük meg mostanában Marilynnel: a beérettség
állapotát.
A halállal kapcsolatos gondolataim kisgyerekkoromig nyúlnak vissza.
Emlékszem, kamaszként mennyire felvillanyozott e. e. cummings verse
Buffalo Billről, amit biciklizés közben gyakran fennhangon szavaltam:

Buffalo Bill
aki valaha ott
lovagolt vizezüstsima
ménen
s piffpaffpuffripszropsz verteszétazagyaggalambokat
Jesszus
de egy jóképű férfi volt
hát most már azt megnézném
hogy tetszik a szerelmetes fiukád
Miszter Halál{6}

Mindkét szülőm halálánál ott voltam, vagy legalábbis nagyon közel. Apám
alig néhány méterre ült tőlem, amikor a feje hirtelen lehanyatlott, a szeme
balra rándult, és úgy meredt rám. Alig egy hónapja fejeztem be az
orvosegyetemet, kikaptam orvos sógorom fekete táskájából egy injekciós
tűt, és adrenalint fecskendeztem a szívébe. De már késő volt: súlyos
szélütés végzett vele.{7}
Tíz évvel később a nővéremmel meglátogattuk a kórházban anyánkat, aki
combnyaktörést szenvedett. Ott ültünk mellette, beszélgettünk vele néhány
órát, aztán elvitték a sebészetre. Nővéremmel közben rövid sétát tettünk
odakint. Mire visszaértünk, anyánk ágyáról lehúzták a lepedőt. Csak a
csupasz matrac maradt. Nem volt többé anyánk.

Szombat reggel fél kilenc. A napom eddig: hétkor keltem, szokás szerint
ettem egy keveset, majd végigsétáltam a harminc méter hosszú kerti
ösvényen az irodámig. Bekapcsoltam a számítógépemet, és megnéztem az
e-mailjeimet. Az első így szólt:
A nevem M., iráni egyetemista vagyok. Sokáig pánikrohamokkal küzdöttem, aztán az
orvosom mesélt az ön írásairól, és azt javasolta, hogy olvassam el az Egzisztenciális
pszichoterápia című könyvét. Megtettem, és rengeteg olyan kérdésre választ kaptam, amelyek
gyerekkorom óta foglalkoztatnak. Olvasás közben mindvégig ott éreztem magam mellett önt
 is. A félelmeimre, a kétségeimre még soha senki nem tudott ilyen válaszokat adni. Mindennap
olvasgatom az írásait, és most már több hónapja nem volt pánikrohamom. Nagyon
szerencsésnek tartom magam, hogy amikor az életem teljes kilátástalanságba fordult,
rátaláltam önre. A könyvei reményt adnak. Nem tudom, hogyan köszönhetném meg.

Elfutja a szememet a könny. Hasonló levelekből szinte naponta kapok

harminc-negyven darabot. Boldog vagyok, hogy ennyi embernek
segíthettem. Mivel ez az üzenet hazánk „legfőbb ellenségétől”, Iránból
érkezett, még erősebben hat rám. Úgy érzem, tagja lettem valamiféle, az
emberiséget megkülönböztetés nélkül segítő nemzetközi ligának.
Ezt a választ küldöm az iráni egyetemistának:
Nagyon örülök, hogy a könyveimet fontosnak és hasznosnak találta. Reménykedjünk, hogy
egy nap országaink is észhez térnek, hogy visszatér a kölcsönös megértés és szimpátia.
Szívélyes üdvözlettel:
Irv Yalom

Mindig meghatnak a rajongói levelek, bár olyan sokat kapok, hogy néha
összecsapnak a fejem felett a hullámok. Igyekszem mindegyikre egyesével
válaszolni, mindenkit név szerint megszólítani, hogy látszódjon: tényleg
elolvastam az üzenetüket. Egy „rajongók” feliratú mappába gyűjtöm ezeket
az e-maileket. Néhány évvel ezelőtt hoztam létre, ma már több ezer levelet
tartalmaz. Az iráni üzenetet csillaggal jelölöm meg – terveim szerint ha
valamikor majd nagyon rossz kedvem lesz, és hiányzik a megerősítés,
ezeket a csillagozott leveleket fogom újraolvasni.
Már délelőtt tíz óra van, kilépek az irodámból. A bejárati ajtóból rálátni a
hálószobaablakunkra. Felpillantok, látom, hogy Marilyn már felkelt, elhúzta
a függönyöket. Nagyon gyenge a három napja kapott kemoterápiás
injekciótól, úgyhogy visszasietek a házhoz, hogy reggelit készítsek neki. Ő
azonban már ivott egy kevés almalevet, és semmi máshoz nincs étvágya.
A nappaliban fekszik a kanapén, a kerti tölgyeket nézi.
Szokás szerint megkérdezem, hogy érzi magát.
Szokás szerint őszintén felel:
– Borzalmasan. El sem tudom mondani. Minden olyan távoli… szörnyen
érzem magam a testemben. Ha te nem lennél, biztosan nem csinálnám ezt
tovább… Nem akarok így élni. Ne haragudj, hogy állandóan ezt
ismételgetem. Tudom, hogy mindig ezt mondom.
Jó néhány hete naponta hallom tőle ezeket a mondatokat. Elkeseredettnek
és tehetetlennek érzem magam. Semmi nem fáj jobban, mint az ő
szenvedése. Minden héten megkapja az infúziós kemoterápiás kezelést,
amelytől hányingere van, fáj a feje és rettenetesen gyenge. Úgy érzi,
teljesen elveszítette a kapcsolatot a saját testével, és úgy általában
mindennel és mindenkivel. A kemoterápiával kezelt betegek gyakran
nevezik „kemós agynak” ezt a nehezen leírható állapotot. Biztatom
Marilynt, hogy legalább harminc métert sétáljon el a postaládáig, de ahogy
máskor, ezúttal sem járok sikerrel. Fogom a kezét, próbálom tartani benne a
lelket.
Ma, amikor ismét kifejezésre juttatja, hogy nem akar így tovább élni, a
megszokottól eltérően válaszolok.
– Marilyn, sokszor beszéltünk már arról, hogy a kaliforniai törvények
engedélyezik az orvosi segítséget azoknak a gyógyíthatatlan, végstádiumú
betegeknek, akik szeretnének véget vetni az életüknek. Emlékszel, hogy a
barátunk, Alexandra is így tett? Az elmúlt néhány hónapban számtalanszor
mondtad, hogy csak miattam élsz már, mert aggódsz, mi lesz velem
nélküled. Sokat gondolkodtam ezen. Múlt éjjel órákon át nem tudtam
aludni, ezen rágódtam. Jól figyelj arra, amit most mondok. Tudd meg: képes
leszek túlélni a halálodat. Igaz, talán már nincs sok hátra nekem sem,
tekintve a kis fémdobozt a mellkasomban. Az egészen bizonyos, hogy
mindennap rettentően hiányozni fogsz… de megígérem, hogy nem fogom
elhagyni magam. Már nem félek a haláltól… nem úgy, mint régen.
Emlékszel, hogyan éreztem magam a térdműtétem után, amikor
szélütésem volt? – folytatom a beszélgetést. – Végleg felborult az
egyensúly-érzékelésem, kiderült, hogy életem végéig bottal vagy
járókerettel kell járnom. Emlékszel, mennyire kiborultam? Annyira, hogy
visszamentem terápiába. Tudd meg, hogy ennek vége. Sokkal nyugodtabb
vagyok, nem kínoznak ilyen gondolatok, sőt, ami azt illeti, kitűnően
alszom. Szeretném tehát még egyszer kimondani: túl fogom élni a
halálodat. És nem bírom elviselni azt a gondolatot, hogy ilyen szörnyű
kínok közt élj, kizárólag miattam.
Marilyn mélyen a szemembe néz. Ezúttal elérnek hozzá, és megérintik a
szavaim. Egymás mellett, kéz a kézben ülünk már nagyon hosszú ideje.
Megint egy Nietzsche-gondolat jut eszembe: „Az öngyilkosság gondolata
erős vigasz: nem egy rossz éjen jól átsegíti az embert.”{8} De nem mondom
ki hangosan.
Marilyn kis időre lehunyja a szemét, aztán bólint:
– Köszönöm, hogy elmondtad. Ezt eddig még sosem fogalmaztad meg
így. Óriási megkönnyebbülés ez nekem… Tudom, hogy az elmúlt időszak
neked is szörnyű volt. Mindent egyedül kell intézned: a bevásárlást, a
főzést; orvosokhoz és klinikákra hurcolsz, órákat vársz rám, öltöztetsz,
hívogatod a barátaimat. Tudom, hogy fárasztó vagyok. Mégis úgy tűnik,
hogy jól érzed magad. Kiegyensúlyozott vagy és eltökélt. Sokszor mondtad
már, hogy ha tehetnéd, átvennéd tőlem a betegségemet. Tudom, hogy
komolyan gondolod. Mindig olyan szeretettel vigyáztál rám – de
mostanában valahogy megváltoztál.
– Milyen értelemben?
– Nem tudom, nehéz megfogalmazni. Valahogy olyan nyugodt lettél.
Mondhatni, megbékéltél. Vajon miért? Hogy csinálod?
– Ez nekem is nagy kérdés. Magam sem tudom a választ. Azt gyanítom,
valami olyasmi lehet ez, aminek nincs köze az irántad érzett szerelmemnek.
Tudod, hogy azóta szeretlek, amióta kamaszkorunkban megláttalak. De ez
most valami új.
– Mesélj! – Marilyn felül, és figyelmesen rám néz.
– Azt hiszem, ezzel van összefüggésben – mondom, és megpaskolom a
fémdobozkát a mellkasomban.
– Mármint a szíveddel? Mi köze annak a megbékéléshez?
– Ez az apró doboz, amit gyakran akaratlanul is megérintek,
folyamatosan arra emlékeztet, hogy valószínűleg a szívem fog elvinni,
méghozzá gyorsan és váratlanul. Tehát jó eséllyel nem úgy halok meg, mint
John és mások, demensen, az öregek elfekvőjében.
Marilyn bólint, megért. John közeli barátunk volt, súlyos demenciában
szenvedett, nemrég hunyt el egy közeli otthonban. Amikor legutóbb
meglátogattam, már nem ismert meg, sem engem, sem mást. Csak állt és
rikoltozott, órákon át. Képtelen vagyok kitörölni ezt a képet a fejemből –
számomra egy ilyen halál maga a valósággá vált rémálom.
– Most, hogy ez itt van a mellkasomban – simogatom meg a dobozkámat
–, azt hiszem, gyorsan halok meg, úgy, mint az apám.
Május
 MÁSODIK FEJEZET
Rokkant lét

Én, Marilyn, mindennap a nagyszoba kanapéján fekszem, és a padlótól a

mennyezetig érő ablakokon át a kertünkben álló tölgyeket meg
örökzöldeket csodálom. Tavasz van, nézem, ahogy a fejedelmi fehér tölgyfa
ágain megjelennek a friss zöld hajtások. Ma megfigyeltem egy baglyot,
amelyik a házunk és Irv irodája közt félúton, a lucfenyő ágain gubbasztott.
Kis részben rálátok a zöldségágyásra is, amelybe fiunk, Reid ültetett
paradicsomot, zöldbabot, uborkát és tököt. Reid azt mondja, gondoljak arra,
hogy nyárra, amikor már remélhetőleg „jobban leszek”, beérnek a
zöldségek, és szüretelhetünk.
Az elmúlt hónapokban – mióta kiderült, hogy myeloma multiplexem van,
és erős gyógyszereket szedek, majd kórházba kerültem a szélütés miatt –
rettentően elkeseredtem. A heti kemoterápiás kezelést minden alkalommal
több napig tartó hányinger és egyéb fizikai szenvedés követi, amelynek
részleteitől megkímélném az olvasót. Folyamatosan holtfáradt vagyok – és
mintha vattával tekerték volna körbe az agyamat, valamiféle sűrű ködfátyol
húzódik köztem és a világ között.
Több barátnőm küzdött mellrákkal, de csak most értettem meg,
legalábbis részben, hogy min mehettek keresztül. A műtét, a kemoterápia, a
sugárkezelés, a támogatói csoportokba járás a mindennapi életük részévé
vált. Huszonöt évvel ezelőtt, amikor a History of the Breast (A mell
kultúrtörténete) című könyvemet írtam, a mellrákot még gyógyíthatatlan,
végzetes kórként tartották számon. Ma már „krónikus” betegségként
tekintenek rá, amely kezelhető és visszaszorítható. Irigylem mellrákos
betegtársaimat, mert náluk a daganat visszahúzódása után abba lehet hagyni
a kemoterápiát. A myeloma multiplex azonban többnyire folyamatos
fenntartó kezelést igényel, előrehaladottabb állapotban, mint az én
esetemben, heti rendszerességgel. Újra és újra felteszem magamnak a
kérdést: Megéri ez az egész?
Nyolcvanhét éves vagyok. Elég szép kor ahhoz, hogy az ember
meghalhasson. Ha végignézem a San Francisco Chronicle meg a The New
York Times gyászjelentéseit, a legtöbben a nyolcvanas éveikben vagy annál
korábban halnak meg. Az Egyesült Államokban az átlagos halálozási kor
hetvenkilenc év. Még Japánban is, ahol a világon a legmagasabb a
születéskor várható élettartam, a nőknél ez 87,32 év. Boldog és hosszú
életem után, amelyet Irv mellett, jobbára egészségben töltöttem el, miért
akarnék most ezzel az állandó szenvedéssel és keserűséggel tovább élni?
A legegyszerűbb válasz a kérdésre az, hogy meghalni nem olyan könnyű.
Ha visszautasítom a kezelést, akkor a myeloma multiplex következtében
inkább előbb, mint utóbb, fájdalmak között halok meg. Ugyanakkor
Kaliforniában legális az orvos-asszisztált öngyilkosság, tehát a véghez
közel kérhetek segítséget egy orvostól.
A kérdésre azonban, hogy miért éljek tovább, van egy bonyolultabb
válasz is. Az állandó testi gyötrelem közepette egyre inkább belátom, hogy
az életem milyen szorosan összefügg mások életével. Nem pusztán a
férjemről és a gyerekeinkről beszélek, hanem a rengeteg barátról is, akik
folyamatos támogatásukról biztosítanak ebben a nehéz időszakban.
A barátaink elhalmoznak biztató üzenetekkel, ennivalót, virágokat és más
növényeket hoznak. Egy régi barátnőm még az egyetemről finom, puha
köntöst küldött ajándékba, egy másik pedig gyapjúsálat kötött nekem. Újra
és újra ráeszmélek, mennyire szerencsés vagyok, hogy szerető családom
mellett ilyen fantasztikus barátaim vannak. Végül rájöttem arra, hogy az
ember nem csupán saját magáért él, hanem másokért is. Ez a megállapítás
talán evidensnek tűnhet, én azonban csak most értettem meg teljes
mélységében.
Miután felvettek a stanfordi Nőtudományok Kutatóintézetébe (amelyet
1976 és 1987 között én igazgattam), kialakítottam egy női tudósokból és
támogatókból álló kapcsolati hálót, melynek tagjai közül többekkel szoros
barátságba kerültem. Tizenöt éven át, 2004-től 2019-ig irodalmi szalont
vezettem Palo Altó-i otthonunkban, és lakást biztosítottam San
Franciscóban az öböl vonzáskörzetébe tartozó nőírók számára, ami szintén
jelentősen hozzájárult baráti köröm bővüléséhez. Végül pedig, francia
szakos egyetemi tanárként, igyekeztem minél több időt tölteni
Franciaországban és más európai városokban. Igen, irigylésre méltó
helyzetben voltam, hogy ennyi lehetőségem nyílt barátokat szerezni.
Vigasztaló a tudat, hogy az életem és halálom sok ember számára jelent
valamit a világban, Franciaországtól Cambridge-en és New Yorkon át
Dallasig; Hawaiitól Görögországon és Svájcon át Kaliforniáig.
 Szerencsénkre mind a négy gyermekünk – Eve, Reid, Victor és Ben is –
Kaliforniában él, hárman a San Francisco-öböl térségében, egyikük pedig
San Diegóban. Ezekben a hónapokban aktívan jelen vannak az életünkben,
egész napokat és éjszakákat töltenek a szülői házban, főznek és igyekeznek
minket jókedvre deríteni. Orvos lányunk, Eve hozott nekem orvosi
marihuánás gumicukrot is, amelyből minden vacsora előtt megeszek egy
felet, hogy csökkenjen a hányingerem, és legyen étvágyam. Ez jobban
bevált, mint a többi orvosság, ráadásul nincs észlelhető mellékhatása.
Lányunokánk, Lenore, aki egyébként Japánban él, idén nálunk lakik,
mert egy szilícium-völgyi biotechnológiai startupnál kezdett dolgozni.
Kezdetben még tudtam segíteni neki alkalmazkodni az amerikai élethez –
most azonban már ő vigyáz rám. Segít nekünk a számítógéppel és tévével
kapcsolatos nehézségeinkben, és csodás japán ételekkel színesíti az itthoni
menüt. Szörnyen fog hiányozni, amikor néhány hónap múlva elköltözik,
hogy megkezdje másoddiplomás tanulmányait a Northwestern Egyetemen.
Leginkább persze Irv az, aki életben tart. Csodálatos ápoló: szeretetteljes,
türelmes, megértő, és odaadóan hallgatja a panaszkodásomat. Én öt hónapja
nem vezetek autót, és azt leszámítva, amikor itt van valamelyik gyerek, Irv
feladata a mindennapos bevásárlás és főzés. Elfuvaroz a vizsgálatokra meg
a kezelésekre, végig mellettem van, amíg az infúzió több órán keresztül
lecsöpög. Este kitalálja, mit nézzünk meg a tévében, és olyan filmeket is
szívesen vesz, amelyek nem tartoznak a fő érdeklődési körébe. Nem azért
írom le mindezt, hogy neki hízelegjek vagy szentként állítsam be az olvasók
előtt. Ez a puszta igazság.
Gyakran szembeállítom szerencsés helyzetemet azon betegekével, akik
mellett nem áll ott egy szerető társ vagy barát, akiknek egyedül kell
végigcsinálniuk a kezeléseket. A minap a Stanford infúziós központjában
ültem, vártam, hogy megkapjam a következő kemót. Mellettem egy nő
elmesélte, hogy nincs senkije, de támaszra lelt keresztény hitében. Egyedül
csinálja végig a kezeléseket, de minden alkalommal érzi maga mellett Isten
jelenlétét. Én nem vagyok hívő, de nagyon örültem, hogy számára ez
megnyugvást jelent. Hasonlóképpen felvillanyoz, amikor hívő barátaim
elmondják, hogy imádkoznak értem. A bahái vallású Vida például
mindennap elmond értem egy imát, úgyhogy ha van Isten, akkor biztosan
meghallotta már buzgó fohászait. De más barátaim is, akik katolikus,
protestáns, zsidó vagy muszlim vallásúak, megírták, hogy imáikba
foglalnak. Író barátom, Gail Sheehy levelét megkönnyeztem. Azt írta:
„Imádkozom érted, és remélem, Isten a tenyerébe vesz. Elég parányi vagy,
hogy jól elférj ott.”
Irv és én, akik kulturális értelemben zsidó gyökerekkel rendelkezünk,
nem hiszünk a halált túlélő tudatban. Mégis, az Ószövetség szavai a
fülemben csengenek: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem
félek a gonosztól.”{9} És emellett más gondolatok is eszembe jutnak,
amelyeket régebben az eszembe véstem vallásos és nem vallásos
forrásokból:
„Halál! hol a te fullánkod?”{10}
„Eljő az is, a legrosszabb – halál.”{11}
Azután pedig ott van még Emily Dickinson szerelmes verse, a „Nyüzsgés
a ház körül” (1108):

A kisöpört Szívek –
Félretett Szeretet
Mit használni csak azután
Örökidőben lehet –{12}

Ezek az ismert irodalmi sorok mind új értelmet nyernek jelen

élethelyzetemben, a kanapén elmélkedve. Biztosan nem követhetem Dylan
Thomast, aki azt tanácsolja: „Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág”{13} –
bennem ennyi életerő már nem maradt. Sokkal inkább tudok kapcsolódni
azokhoz a prózai sírfeliratokhoz, amelyeket Reid fiammal találtunk, amikor
a 2008-ban megjelent, The American Resting Place (Az amerikai nyughely)
című könyvünkhöz gyűjtöttünk és fényképeztünk síremlékeket. Az egyik
szövege élénken megmaradt bennem: „Nem hal meg az, ki az itt maradó
szívekben tovább él.” Tovább élni az itt maradó szívekben – vagy, ahogy
Irv szokta mondani: „tovagyűrűzni” mások életében a személyes ismeretség
vagy írásaink által – ez vonzó lehetőség számomra is. Mint ahogyan az is,
hogy megfogadjam Szent Pál tanácsát: „ha egész hitem van is, úgyannyira,
hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem,
semmi vagyok”.{14}
Pál gondolatait a felebaráti szeretet primátusáról újra és újra érdemes
felidézni, hiszen arra emlékeztet, hogy az embertársainkkal szembeni
jóindulat, törődés, a mások szenvedésével való együttérzés minden erények
legnemesebbje. (A bennem élő feminista ugyanakkor mindig felhorgad
azon, amit szintén Szent Pál írt a nőkről: „hallgassanak a gyülekezetekben,
mert nincsen megengedve nékik, hogy szóljanak”, „hogyha pedig tanulni
akarnak valamit, kérdezzék meg otthon az ő férjüket; mert éktelen dolog
asszonynak szólni a gyülekezetben”.{15} Magamban kuncogva olvasom ezt,
miközben eszembe jutnak Jane Shaw lelkésznő kiváló prédikációi a
Stanford-kápolnában.)
Henry James szellemes aforizmában foglalta össze Szent Pál szavait a
felebaráti szeretetről: „Három dolog fontos az emberi életben. Az első: a
szeretet. A második: a szeretet. A harmadik pedig: a szeretet.”
Remélem, képes leszek megmaradni ebben a szellemben aktuális
állapotom minden gyötrelme ellenére.

Sok nőt ismerek, akik bátran szembenéztek saját vagy házastársuk

halálával. 1954 februárjában, amikor hazatértem a Wellesley Egyetemről
Washingtonba apám temetésére, gyászoló anyám első szavai ezek voltak
hozzám:
– Bátornak kell lenned.
Anyám szeretete mindig példaértékű volt számomra, hiszen, ahogy fenti
szavaiból is látszik, még akkor is a lányai miatt aggódott, amikor épp a
férjét temette huszonhét év házasság után. Apámat szívroham vitte el alig
ötvennégy évesen, egy floridai mélytengeri halászat alkalmával.
Anyám jó pár évvel később ismét férjhez ment. Végül összesen négyszer
házasodott, és négy férjét temette el! Még megérte, hogy láthassa az
unokáit, és a dédunokái közül is néhányat. Egy idő után Kaliforniába
költözött, hogy közelebb legyen hozzánk, végül békésen hunyta le a szemét
kilencvenkét és fél éves korában. Mindig azt hittem, hogy én is ennyi
idősen fogok meghalni – de most már tudom, hogy nem érem meg a
kilencvenet.
Susan Bellnek, közeli barátnőmnek ez majdnem sikerült. Susan
nemegyszer siklott ki a halál markából: 1939-ben a német megszállás elől
menekült el Csehszlovákiából. Londonban csatlakozott az anyjához,
hátrahagyva apját, aki a theresienstadti koncentrációs táborba került. Susan
és a szülei kikeresztelkedett evangélikusok voltak, de a nácik négy zsidó
nagyszülője miatt Susant is halállal fenyegették, apját pedig meg is ölték.
Susantól néhány héttel a halála előtt nagyon értékes ajándékot kaptam: az
Angliából származó, 19. századi ezüst teáskannáját. Sokszor tartott minket
ébren az a tea, amit ebből a kannából ittunk évekkel korábban, amikor
1990-ben együtt dolgoztunk a Revealing Lives (Beszédes életek) című
könyvünkön. Ebben a kötetben életrajzokat, memoárokat és gendertémákat
érintő cikkeket szerkesztettünk egybe. Susan a nőtörténet-tudomány egyik
úttörőjének számított, és haláláig a stanfordi Clayman Intézet kutatója volt.
Váratlanul hunyt el 2015 júliusában az otthona úszómedencéjében,
nyolcvankilenc és fél éves korában.
Talán mindenki másnál fontosabb példakép számomra Diane
Middlebrook, akinek a méltóságát és tartását én is követni szeretném az
előttem álló hónapokban. Diane az angol irodalom professzora volt a
Stanfordon, aki egyebek mellett Anne Sexton, Sylvia Plath és Ted Hughes
kiváló monográfusaként szerzett hírnevet magának. Diane-nel több mint
huszonöt év barátság fűzött minket egymáshoz egészen 2007-ig, amikor
jóval idő előtt daganatos betegségben elhunyt. Amikor nem sokkal a halála
előtt utoljára meglátogattuk Irvvel a kórházban, elképesztő méltósággal
fogadott bennünket, elmondta, mennyire szeret, és búcsúzóul mindkettőnket
megcsókolt. Észrevettem, milyen tisztelettel beszél a nővérekkel, akik a
szobájában jöttek-mentek. Diane alig hatvannyolc éves volt, amikor itt
hagyott bennünket.
Még egy ember van, akinek a halála nagyon erősen hatott rám: a neves
francia tudós, René Girard az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején
doktori disszertációm témavezetője volt a Johns Hopkins Egyetemen, de
akkoriban még nem kerültünk annyira közel egymáshoz. Évtizedekkel
később ő is a Stanfordra jött, ezután lettünk közvetlen kollégák és
jóbarátok. Feleségével, Marthával is rendszeresen összejártunk, a
barátságunk egészen 2015-ig, René haláláig tartott.
Kapcsolatunk különös módon René utolsó éveiben vált szorosabbá,
amikor ő, több egymást követő szélütés folyományaként, már nem tudott
beszélni. Nem szóltunk, csak ültem mellette némán, fogtam a kezét, és a
szemébe néztem. Mindig nagyon örült a házi baracklekvárnak, ami vittem
neki.
Amikor utoljára meglátogattam, az ablaka előtt elszaladt egy nyúl, mire
René váratlanul felkiáltott: „Un lapin!” Az agykárosodása ellenére, amely
blokkolta a beszédképességét, valahogy hirtelen feltörtek belőle ezek a
szavak. Amikor pár hónappal ezelőtt nekem volt szélütésem, és néhány
percig képtelen voltam megszólalni, azonnal René jutott eszembe.
Elképesztően furcsa érzés volt, hogy a fejemben ott vannak a gondolatok,
de képtelen vagyok szavakká formálni őket.
Rettenő boldog vagyok, hogy maradéktalanul visszanyertem a
beszédképességemet. Amióta az eszemet tudom, mindig nagy örömöt
jelentett számomra az emberi szó. Négy-öt éves lehettem, amikor anyám
szép beszéd különórákra járatott, ahol pukedlivel köszöntöttük tanárnőnket,
Miss Bettyt, majd verseket szavaltunk gyerektársainkból és büszke
szüleinkből álló kicsiny közönségünknek. Ezután egész életemben
szerettem nyilvánosan is megszólalni, előadni – és persze személyesen
beszélgetni.
Ma már fárasztanak a hosszú beszélgetések. Idelátogató barátaimmal fél
órában maximalizálom a csevegést. Még a hosszú telefonálás is kimerít.
Amikor állapotom kétségbeeséssel tölt el, megpróbálom felidézni, mi
mindenért lehetek továbbra is hálás. Még tudok beszélni, olvasni, válaszolni
az e-mailjeimre. Szerető emberek körében, kényelmes és szép házban élek.
Van rá némi esély, hogy a kemoterápiás kezelések dózisát és gyakoriságát
idővel csökkenteni lehet, és ismét a normálishoz közelítő életet élhetek –
bár jelen pillanatban nem hiszem, hogy ez valaha megtörténik. Igyekszem
olyan életmódra korlátozni magamat, ami megfelel rokkant – vagy ahogy
régen udvariasan mondták, „lábadozó” – státuszomnak.
Május
 HARMADIK FEJEZET
A mulandóság tudata

Az utóbbi néhány évben hárman haltak meg a legközelebbi barátaim közül:

Herb Kotz, Larry Zaroff és Oscar Dodek. Gimnázium óta ismertük
egymást, egyetemre is együtt jártunk. Elsőéves medikusként
anatómiagyakorlaton együtt boncoltunk holttesteket, és azután egész
életünkben közeli barátságban maradtunk. Ma már egyikük sem él, én
vagyok közös emlékeink utolsó és egyedüli hordozója. Több mint hatvan
évvel ezelőtti orvosegyetemi kalandjainkat ma is élesen látom magam előtt.
Olyannyira, hogy néha az a furcsa érzésem támad, ha valaki kinyitná a
megfelelő ajtót, és bekukkantana, jól látná, ahogy mi négyen csodával
határos módon ma is ott állunk hús-vér valónkban, és egymást ugratva
preparáljuk az inakat és artériákat. Hallani lehetne, ahogy Larry barátom,
aki utóbb a sebészeti pályát választotta, trehány munkámat látva közli: a
sebészvilág múlhatatlan hálát érez, amiért a pszichiátriát választom
hivatásomul.
Kórbonctangyakorlataink egyik szörnyűséges pillanata különösen mélyen
beleégett az emlékezetembe. Aznapi holttestünk agyának eltávolítását és
preparálását kellett volna megkezdenünk. Ahogy felemeltük a testet borító
fekete fóliát, látjuk ám, hogy halottunk egyik szemgödrében jól megtermett
csótány csücsül. Undorodva hőköltünk hátra. Engem különösen érzékenyen
érintett a dolog, hiszen gyerekkoromtól rettegtem ezektől a fertelmes
ízeltlábúaktól, amelyek rendszeresen ott szaladgáltak apám vegyesboltjában
és a bolt feletti lakásunkban.
Gyorsan visszahajtottuk a fekete ponyvát. Sikerült meggyőznöm
társaimat, hogy aznapra hagyjuk a kórbonctant, játsszunk inkább néhány
parti bridzset. Gyakran bridzseltünk négyesben az ebédszünetben, és a
következő néhány hétben a kórbonctangyakorlatok idejét is kártyázással
ütöttük el. Kétségkívül sokat fejlődtem ez idő alatt, ugyanakkor
szégyenkezve kell megvallanom, hogy én, aki egész életemet az emberi
elme tanulmányozásának szenteltem, az agy preparálásáról mindvégig
hiányoztam!
 Nagyon felzaklat a tudat, hogy ezek az eleven, tapintható, érzelemdús
események ma már kizárólag az én elmémben léteznek. Persze, persze, ez
nyilvánvaló, mindenki tudja. Számomra azonban soha nem volt ennyire
átütő, sosem fogtam fel ilyen mélységében, hogy én vagyok az egyetlen
ember, aki ajtót nyithat arra a valóságra, amelyben még léteznek ezek a
jelenetek. Nincs sem ajtó, sem szoba, sem boncolás – az elmúlt világ már
csupán agyam sistergő idegsejtjeiben létezik. Ha én, az egyedüli, aki még
életben van négyünk közül, meghalok, mindez elenyészik, az emlékek
örökre eltűnnek. Ha teljesen átadom magam ennek a gondolatnak, érzem,
hogy a lábam alól kicsúszik a talaj.
De várjunk csak! Ahogy újra, alaposabban megvizsgálom
bridzspartijaink emlékképeit az üres előadóterem mögötti helyiségben,
hirtelen ráeszmélek, hogy valami nem stimmel. Ne feledjük, mindez
hatvanöt évvel ezelőtt történt! Aki valaha próbálkozott már memoárírással,
az tudhatja, hogy az emlékezet milyen csalóka és illékony holmi. Ebben a
pillanatban rádöbbenek, hogy az egyik bridzsjátékosunk, Larry Zaroff
annyira elkötelezett volt, olyan elszántan készült sebésznek, hogy a világ
minden kincséért sem hagyott volna ki egy kórbonctangyakorlatot egy
kártyapartiért. Erősen behunyom a szemem, közelebbről megvizsgálom az
emléket, és ráeszmélek, hogy csak Herb, Oscar és én kártyáztunk együtt.
Negyedikként valóban ott volt Larry – csakhogy nem Larry Zaroff, hanem
egy bizonyos Larry Eanet nevű hallgatótársunk. Most már azt is pontosan
fel tudom idézni, hogy kórbonctani csapatunk hat főből állt: abban az évben
valamilyen oknál fogva kevés holttest állt rendelkezésre, ezért nem négy,
hanem hat medikus dolgozott együtt.
Jól emlékszem barátomra, Larry Eanetre: csodálatosan tehetséges
zongorista volt, minden középiskolai eseményen fellépett, és arról
álmodozott, hogy hivatásos zenész lesz. A szülei azonban, akik az
enyémekhez hasonlóan bevándorlók voltak, rávették, hogy orvosegyetemre
menjen. Larry imádnivaló ember volt, aki botfülem ellenére nem tett le
arról, hogy felébreszti bennem a zenei érzékenységet. Nem sokkal az
orvosegyetem megkezdése előtt elvitt egy hanglemezboltba, és kiválasztott
számomra hat remek komolyzenei korongot, hogy azokat érdemes
megvennem. Gyakran hallgattam ezeket a felvételeket tanulás közben, de,
fájdalom, még az első egyetemi év végére is alig tudtam megkülönböztetni
egyiket a másiktól.
 Larry bőrgyógyász lett, mivel úgy gondolta, ez az a szakterület, amelyik
a legnagyobb szabadságot hagyja neki zenei karrierjének folytatásához.
Később olyan nagyszerű vendégzenészekkel játszott együtt, mint Dizzy
Gillespie, Stan Getz vagy Cab Calloway. Milyen jó lenne egy kicsit
nosztalgiázni Larryvel! Elhatározom, hogy felveszem vele a kapcsolatot, de
amikor rákeresek az interneten, kiderül, hogy már ő is tíz éve halott…
Istenem, milyen szélesen mosolyogna, ha olvasná a The Washington
Postban megjelent nekrológját, amelyben így jellemzik őt: „Virtuóz jazz-
zongorista, másodállásban orvos.”
Hatos fogatunk utolsó tagját, Elton Hermant szintén az egyetemről
ismertem. Intelligens, kedves, szeretetre méltó, kissé nehézkes mozgású
fiatalember volt, mindig kordbársony térdnadrágot viselt. Vajon mi történt
Eltonnal? Mi lehet most vele? Mindig is kedveltem, szívesen hallanék
felőle. Ismét az internethez fordulok, de megint csak az derül ki, hogy már
vele sem találkozhatom: nyolc évvel ezelőtt hunyt el. Ezek szerint mind az
öt társam halott! Ingatni kezdem a fejem, behunyom a szemem, és a múltra
összpontosítok. Egy pillanatra látom magunkat, egymás vállát átkarolva.
Fiatalok vagyunk, erősek, bizakodva tekintünk a jövőbe – hat kiváló,
tehetséges ember, akik együtt kezdték az orvosegyetemet. Mindannyian
lelkesen tanultunk, sikerről álmodoztunk – mégis, öten már halottak,
egyedül én élek. Társaim a föld mélyén nyugszanak, csak kiszáradt csontok
maradtak belőlük. Beleremegek a gondolatba. Miért éppen én éltem túl a
többieket? Puszta szerencse. Áldottnak érzem magam, amiért tudok még
lélegezni, gondolkodni, szagolni, meg tudom még fogni a feleségem kezét.
De magányos vagyok. Hiányoznak a barátaim. És most rajtam a sor.

A fenti történetnek utóélete van. Eddig kétszer meséltem el pácienseimnek,

méghozzá kiváló eredménnyel. Az egyikük egy nő volt, aki a megelőző két
hónapban elveszítette a számára legfontosabb, hozzá legközelebb álló két
személyt: a férjét és az apját. Azt mondta, már beszélt két terapeutával, de
mindkettő annyira távolinak és közönyösnek tűnt számára, hogy képtelen
volt kapcsolódni hozzájuk. Úgy képzeltem, hamarosan velem szemben is
így érez majd. És valóban, a beszélgetésünk alatt fagyosnak, érzéketlennek,
megközelíthetetlennek tűnt. Tátongó szakadékot éreztem kettőnk között, és
ezt bizonyára ő is észlelte. Az ülés vége felé megállapította:
 – Hetek óta úgy érzem, hogy minden olyan valószerűtlen, én pedig
teljesen egyedül vagyok. Olyan, mintha egy vonaton ülnék, utaznék
valahova, és az összes többi szék üres lenne. Nincs a vonaton rajtam kívül
utas.
– Pontosan tudom, mit érez – feleltem. – Nemrég magam is hasonlót
éltem át.
Aztán elmeséltem neki a fenti történetet öt medikus barátomról, akiket
elvesztettem, és azt, hogy ennek nyomán hogyan ingott meg a
valóságérzékelésem. Figyelmesen hallgatott, felém hajolt, az arcán könnyek
csorogtak.
– Igen, igen, megértem – bólogatott. – Pontosan tudom, miről beszél, én
is ugyanezt élem át. A könnyeim örömkönnyek, mert ezek szerint mégis
van valaki rajtam kívül a vonaton. Tudja, mire gondoltam? Hogy
mindketten mondjunk hálát az életünkért, és most azonnal térjünk vissza,
ugorjunk fejest a valóságba, amíg még van rá lehetőségünk.
Megleptek a szavai, utána jó darabig derűs csendben üldögéltünk egymás
mellett.
Pár héttel később ismét elmeséltem a történetemet. Utolsó ülésünk volt az
egyik pácienssel, akivel a megelőző egy évben heti rendszerességgel
találkoztunk. Több ezer kilométerre élt tőlem, ezért az üléseinket az
interneten keresztül, Zoomon tartottuk. A hölgy azonban úgy döntött, az
utolsó alkalom kedvéért Kaliforniába repül, hogy életünkben először
személyesen is láthassuk egymást.
Viharos terápia állt mögöttünk, soha nem sikerült teljesen kielégítenem
az atyai szeretet és megértés iránti vágyát. Keményen próbálkoztam, de
bármennyit adtam neki, mindig elégedetlen és kritikus maradt velem. Én
akkor már évek óta tartottam távterápiát, úgy gondoltam, a zoomos és a
személyes találkozás egyformán hatékony, ám a munka ezzel a pácienssel
kétségeket ébresztett bennem. Ezt az érzést némileg csillapította, amikor
kiderült, hogy a hölgy hasonlóan elégedetlen volt két korábbi
terapeutájával, akikkel pedig személyesen találkozott, méghozzá jóval
hosszabb ideig, mint velem.
Ahogy rá vártam, azon gondolkodtam, milyen lesz az első személyes
találkozás. Vajon kibillent a helyzet szokatlansága, különössége, a tény,
hogy hús-vér valójában látom vagy sem? Az ülés elején egy pillanattal
tovább szorítottuk egymás kezét, mint általában szokás. Mintha
bizonyosságot akartunk volna szerezni a másik személy valódiságáról.
 Belekezdtem abba, amit rendszerint meg szoktunk beszélni egy utolsó
ülésen. Korábban átnéztem a jegyzeteimet, úgy terveztem, hogy felidézem
az első beszélgetéseinket. Áttekintettem, hogy milyen problémával keresett
fel, és megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni arról, hogy mire
jutottunk együtt. Őt azonban nemigen érdekelte a mondandóm, a figyelme
teljesen máshol járt.
– Dr. Yalom, azon gondolkodom… annak idején egyéves terápiában
egyeztünk meg, heti találkozásokkal. De ahogy én számolom, csak
negyvenhatszor találkoztunk, és nem ötvenkétszer. Tudom, hogy egy
hónapig szabadságon voltam, és ön is elutazott, ennek ellenére úgy érzem,
még tartozik nekem hat alkalommal.
Nem tántorítottak el a szavai, mert ezt a témát már többször
megbeszéltük korábban. Emlékeztettem rá, hogy számtalan alkalommal
megállapodtunk záróülésünk időpontjában.
– A megjegyzését úgy értelmezem, hogy fontosnak tartja a közös munkát,
és szeretné folytatni – mondtam. – Ahogy már korábban is említettem,
nagyra értékelem, hogy ilyen keményen, állhatatosan és elkötelezetten vett
részt a folyamatban, olyan időszakokban is, amikor nagyon sok fájdalom
érte. Úgy veszem, hogy azzal a hat alkalommal, amit most számonkér
rajtam, valójában azt fejezi ki, hogy fontos lettem az ön számára. Jól értem?
– Igen, nagyon sokat jelent a számomra, és azt is tudja, hogy ezt milyen
nehéz kimondanom. Valóban nagyon nehéz elengednem magát. Tudom,
hogy be kell érnem azzal, hogy elraktározom a képét az agyamban.
Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ez a kép lassanként el fog
halványulni. Semmi sem állandó, minden mulandó.
Néhány percig hallgattunk, aztán elismételtem a szavait:
– Minden mulandó.
Így folytattam:
– Erről a megállapításról eszembe jut valami, amit magam is átéltem.
Hadd meséljek róla. – Azzal elmeséltem öt medikustársam halálának
történetét, meg azt, hogyan viaskodtam én magam is ugyanezzel az
érzéssel, minden dolgok mulandóságával.
Miután befejeztem, hosszan ültünk néma csendben, jóval az ülés lejárta
után is. Aztán így szólt:
– Köszönöm, hogy elmondta ezt a történetet, Irv. Olyan volt, mint egy
ajándék, egy csodálatos búcsúajándék.
Felálltunk, hogy elbúcsúzzunk, és még hozzátette:
 – Szeretném, ha megölelnénk egymást. Nem mulandó, hanem valódi
öleléssel. Ami hosszan elkísér.
Június
 NEGYEDIK FEJEZET
Miért nem költözünk idősotthonba?

Jó néhány évvel ezelőtt Irv és én utánajártunk, milyen idősotthonok

állnának rendelkezésünkre, ha úgy döntenénk. Azok a stanfordi kollégák,
akik megengedhetik maguknak, szívesen választják az egyetemtől néhány
háztömbnyire található, Vi nevű helyet. Ugyancsak közeli intézmény a
Channing House Palo Alto belvárosában; a valamivel távolabb fekvő bájos,
rusztikus The Sequoias szintén népszerű. Mindháromban biztosítják az
étkezést és különböző szintű szolgáltatásokat a mindennapi élet
támogatásától egészen a hospice-ellátásig. Mindig szerettünk együtt
vacsorázni a Vi és a Sequoias idősotthonokban élő barátainkkal, vagyis
többször meggyőződhettünk arról, hogy ezek az intézmények számos
előnnyel járnak. Mivel azonban akkoriban nem voltak komolyabb egészségi
problémáink, nem akartunk beköltözni egyikbe sem.
Munkatársunk, Eleanor Maccoby, a Stanford első női
pszichológiaprofesszora százegy évesen hunyt el a Viban. Több mint
tizenkét éven át vezetett ott egy aktuális témákat tárgyaló csoportot, utolsó
éveiben pedig írt egy kiváló memoárt. Mi is elmentünk a tiszteletére
rendezett gyászszertartásra, ahol rengeteg ember megjelent; örömmel
fedeztünk fel régi jóbarátokat, akik akkor még éltek és jó egészségnek
örvendtek.
Néha azt kérdezzük magunktól: vajon hiba-e, hogy nem költöztünk be
egy otthonba? Természetesen kényelmes lenne az állandó, huszonnégy órás
ellátás. Nagy áldás, amikor elkészítik és felszolgálják a napi reggelit,
ebédet, vacsorát. A gondolat azonban, hogy elhagyjuk a harsogóan zöld
kerttel és fákkal körülvett otthonunkat, ahol több mint negyven éve élünk,
eltántorít. Egyszerűen nem akarjuk itt hagyni a házat és a környéket – Irv
külön irodájáról nem is beszélve, ahol ír, és ahol időnként még pácienseket
is fogad.
Szerencsére anyagi helyzetünk megengedi, hogy fenntartsuk a házat, és
elvégezzünk minden szükséges átalakítást. Amikor nyilvánvalóvá vált,
hogy nehezemre esik felmenni a lépcsőn az emeletre a hálószobánkba,
beszereltettünk a lépcsőre egy elektromos székliftet. Most úgy kocsikázom
fel-le, mint egy hercegnő a magánhintaján.
Abban, hogy itt maradhatunk, múlhatatlan érdeme van Gloriának, a
házvezetőnőnknek, aki több mint huszonöt éve állandó segítséget jelent
mindennapi teendőinkben. Gloria gondoskodik rólunk és a házról is.
Megtalálja a széthagyott szemüvegeinket, mobiltelefonjainkat. Leszedi az
asztalt, elmosogat, ágyat húz, virágot locsol. Vajon hány ilyen szerencsés
ember él Amerikában? „Szerencsénk” nyilvánvalóan anyagi helyzetünknek
is köszönhető, ugyanakkor a kapcsolatunk sokkal többről szól. Gloria
kivételes személyiség. Három fiút és egy lányunokát nevelt fel amellett,
hogy nálunk dolgozott, és nehéz életközépi válsággal is megküzdött,
például egy válással. Mi mindent megteszünk, hogy kényelmesebbé tegyük
az életét, beleértve természetesen a méltányos bérezést, a
társadalombiztosítást és a fizetett éves szabadságot is.
Persze tudjuk, hogy nagyon kevesen engedhetnek meg maguknak állandó
házvezetőnőt vagy egy minőségi idősotthont. Utóbbi díja az intézmény
elhelyezkedésének és a szolgáltatás színvonalának függvényében sok ezer
dollárra rúghat havonta. Adam Gopnik azt írja a The New Yorkerben (2019.
május 20.), hogy az idősek kevesebb mint tíz százaléka vonul idősotthonba
vagy támogatott lakhatási intézménybe, a többség szívesebben marad
otthon – még aki szeretne, az sem tudja megfizetni.
Mi is úgy döntöttünk, hogy itthon maradunk, de sokkal inkább érzelmi,
mint gyakorlati okokból. Tíz éven keresztül építettük ezt a házat, újabb és
újabb részekkel kibővítve, mígnem végül élhető és szerethető teret
alakítottunk ki. Hány születésnapot, könyvbemutatót és esküvőt
ünnepeltünk a nappaliban, odakint a hátsó udvaron meg az előkert gyepén?
Emeleti ablakunkból rálátunk a hatalmas tölgyfa ágai közt fészkelő
madarakra. A többi emeleti hálószoba pedig, ahonnan már kirepültek az
egykori kamaszok, sűrűn hazalátogató gyerekeink, unokáink és barátaink
birodalma. Rendszeresen hívjuk a San Francisco-öböl környékére látogató,
távolról ideutazó ismerősöket is, hogy nyugodtan lakjanak nálunk.
Aztán ott vannak szeretett tárgyaink: a bútorok, a könyvek, a
műalkotások és a szuvenírek, amelyekkel tele a ház. Hogyan tudnánk
mindezt bezsúfolni egy sokkal kisebb lakótérbe? Ezek egy részét már
elkezdtük elajándékozni a gyerekeknek, más részüktől azonban nagyon
fájdalmas lenne megválnunk, hiszen mindegyikhez valamilyen személyes
történet vagy szép emlék fűződik életünk egy szakaszából.
 A két, fából készült japán kutyát az előszobában a londoni Portobello
Roadon vásároltuk 1968-ban. Egyéves kutatói szabadságunk végén brit
bankszámlánkon pontosan harminckét font maradt. Amikor megláttuk a
kutyákat – a kan a fogát vicsorítja, a szuka szája csukva (!) –, úgy
gondoltam, régi, értékes darabok lehetnek. Megkérdeztem az eladót, mit tud
róluk, de csak annyit mondott, hogy aki hozta őket, akkoriban tért vissza
Ázsiából. Felajánlottuk a kutyákért a számlánkon lévő harminckét fontot,
amit ő elfogadott. A kutyákat hajóval hozattuk haza néhány más holmival
együtt, azóta is a ház nagy becsben tartott szobrai.
Aztán ott a nappali egyik felső polcán a faragott egyiptomi fej, ami
valaha egy kanópuszedény fedele volt – ebben a vázaszerű urnában
tartották a halottak belső szerveit (gyomor, belek, tüdő, máj). Egy párizsi
régiségkereskedőnél vásároltuk vagy harmincöt éve. A hozzá mellékelt
igazolás szerint a fedél Amszet istent ábrázolja, Hórusz, az egyiptomi
védőisten négy fiának egyikét. Mindig szerettem belenézni e méltóságteljes
alak feketével kontúrozott, hosszúkás szemébe. Irvvel kettesben nem
jártunk Egyiptomban, de nekem néhány évvel ezelőtt a lányunkkal, Eve-vel
volt szerencsém eljutni oda a Wellesley egyetemi társasutazásának
keretében. Kairóban múzeumokat és mecseteket látogattunk, aztán feljebb
hajóztunk a Níluson, és megnéztük a piramisokat meg a templomokat –
mindez nagyon felkeltette az érdeklődésemet az ókori Egyiptom iránt.
A házunk tele van a Bali szigetén töltött két hónapos kutatói
szabadságunk tárgyi emlékeivel: maszkok, festmények, textíliák idézik fel a
helyet, ahol az esztétikum a mindennapi élet része. A kandallónk feletti
hatalmas, faragott maszk dülledt szemmel néz le ránk, arany fülcimpái
ragyognak, vékony vörös nyelvét kiölti fenyegető fogsora közül. Ennél
játékosabb a farkába harapó szárnyas sárkányt ábrázoló apró faragvány a
lépcső alatt található ajtó felett. Az emeletet bali tájakat ábrázoló, stilizált
madarakkal és lombokkal tarkított textilfestmények díszítik. Balin gyakran
látni a festményeken ugyanazokat a jeleneteket, mert úgy tartják, hogy egy
műalkotásnak nem kell „eredetinek” lennie, a művészeknek joguk van
felhasználni ugyanazokat a témákat és motívumokat, ezért létrejön egyfajta
közös vizuális mitológia.
Kinek kellenek majd ezek a tárgyak? Csak azért, mert nekünk fontosak,
mert emlékek kötődnek hozzájuk, nem biztos, hogy a gyerekeink is ezekre
vágynak. Ha meghalunk, a tárgyakhoz fűződő történeteink is velünk együtt
tűnnek el. Vagy talán mégsem teljesen. Bizonyos darabokat már mi is a
szüleinktől örököltünk, például a „nagyi asztalát” vagy „Morton bácsi
porcelánját”. A gyerekeink ezek között nőttek fel, emlékeznek az eredeti
tulajdonosokra: Irv anyjára, Rivkára, aki washingtoni házukat az 1950-es
évek divatos stílusában rendezte be; és Morton bácsira, Irv sógorára, az
angol Wedgwood porcelánok, papírnehezékek és érmék lelkes gyűjtőjére.
A „nagyi asztala” egy semmilyen más bútorhoz nem illő vörös-fekete-arany
neobarokk kártyaasztal. A nagy ablakos verandán kapott helyet, számtalan
sakk- és pinochle-parti zajlott rajta egykor Irv és az apja, most pedig Irv és
a fiúk között. Bármelyik fiunk örül majd ennek a családi örökségnek.
Nemrég Ben fiunk felesége, Anisa kérdezősködött a szobáink falain lógó,
bekeretezett hímzett textilekről. Mondtam neki, hogy Kínában bukkantam
rájuk egy piacon 1987-es utunkon, és hogy ott nagyon olcsón lehet ilyen
kincsekhez hozzájutni. Anisa és Ben kiváltképpen érdeklődik a textíliák
iránt, ezért mondtam a menyemnek, hogy megkaphatják a kínai hímzéseket.
– Csak majd mondjátok meg a gyerekeknek, hogy ezeket Nana és Zeyda
hozta sok-sok évvel ezelőtt Kínából.
A legnagyobb gondot a három-négyezer kötetes könyvtárunk okozza.
Többé-kevésbé tematikusan rendezettek a polcok – pszichiátriai könyvek,
nőtudományok, francia és német könyvek, regények, versek, filozófia,
klasszikus irodalom, képzőművészet, szakácskönyvek és kettőnk saját
könyveinek idegen nyelvű kiadásai. Bármelyik helyiségbe is kukkantunk be
(az étkezőt kivéve), mindenütt könyvek, könyvek, könyvek. Egész
életünkben olvasó emberek voltunk, és bár Irv mostanában leginkább iPadet
használ, azért még mindig veszünk hagyományos kiadványokat. Néhány
havonta küldünk pár doboznyi kötetet a helyi könyvtárnak vagy más
nonprofit szervezeteknek, de ettől alig keletkezik foghíj a szobák falait
beborító könyvállványokon.
Van egy különleges gyűjteményünk a barátaink által írott művekből, akik
közül többen már nem élnek. Ilyen könyvek emlékeztetnek például a brit
íróval és költővel, Alex Comforttal való barátságunkra, akinek legismertebb
tényirodalmi műve A szex öröme. Alex egy szélütés után kerekesszékbe
kényszerült, alig bírta mozgatni a kezét és a lábát, ezért is hatott meg
nagyon, amikor az egyik verseskötetét kusza írással nekünk dedikálta. Ted
Roszaktól, aki munkatársam volt a haywardi Kaliforniai Állami Egyetemen,
rengeteg könyvünk van. A rendkívül eredeti látásmódú történész és szépíró
1969-es, Ellenkultúra születik című könyve új kifejezéssel gyarapította az
angol nyelvet. Ted elemzése az „ellenkultúráról” (ez volt az új szó) felidézi
a vietnámi háború elleni tüntetéseket, a Berkeley szólásszabadság-
mozgalmát és az 1960-as évek mindama politikai forrongását, amit
megéltünk. Aztán ott vannak a stanfordi professzorok, Albert Guerard,
Joseph Frank meg John Felstiner könyvei – mindannyian hosszú éveken át
barátaink voltak, fontos irodalomelméleti munkásságot hagytak hátra.
Albert az angol regény kutatója volt, Joe korának legfontosabb
Dosztojevszkij-szakértője, John pedig Pablo Neruda és Paul Celan angol
fordítója. Mit csináljunk ezekkel az értékes könyvekkel?
Egyetlen gyűjteményt tárolunk üveges szekrényben: a Dickens-műveket.
Irv akkor kezdett első kiadású Dickens-köteteket és -füzeteket gyűjteni,
amikor 1967–68-ban Londonban éltünk. Dickens műveinek többsége
havonta jelent meg folytatásos füzetek formájában, mielőtt könyv alakban,
egyben kiadták volna őket. Az évek során brit antikváriusok rendszeresen
küldték nekünk a katalógusaikat, Irv pedig mindig megnézte, hogy a
listázott Dickens-művek megvannak-e már nekünk. Ami nem volt meg, azt
megrendelte – persze csak amit megfizethető áron kínáltak. Sajnos a mai
napig nincs egyetlen jó állapotú Karácsonyi énekünk sem, mivel ezért
mindig nagyon borsos árat kérnek.
Legfiatalabb fiunk, Ben, mindig Irvvel közösen nyitotta ki a csomagokat,
és még olvasni sem tudott, amikor már boldogan nézegette a metszeteket.
A legújabb küldeménynél minden alkalommal felkiáltott:
– Dickens-szagot érzek!
Mindegyik gyerekünk olvasott Dickenstől, de a legtöbbet bizonyára Ben,
aki később színházi rendező lett. Egyértelmű, hogy a Dickens-gyűjtemény
az övé lesz.
Ami a többi könyvet illeti, még elajándékozni sem könnyű őket. Vajon
fotográfus fiunk, Reid szívesen fogadná a sok művészeti albumot? Vajon a
pszichológus Victornak kell majd Irv valamennyi terápiás könyve? Ugyan
ki tart majd igényt a német köteteimre vagy a nőtudományokkal foglalkozó
szakirodalomra? Szerencsére egy jóbarátunk, Marie-Pierre Ulloa a Stanford
francia tanszékéről felajánlotta, hogy átveszi a francia kiadványaimat.
Elhívunk majd pár antikváriust, akik kiválogatják az eladható köteteket –
szívünknek drága könyvtárunk eztán valószínűleg ebek harmincadjára jut.
De egyelőre még minden itt van velünk a házban és Irv irodájában.
Megnyugtató érzés ismerős tárgyak között létezni életünk utolsó
szakaszában. Hálásak vagyunk, hogy az otthonunkban élhetünk, idősellátó
intézménybe csak végső esetben költöznénk be.
Július
 ÖTÖDIK FEJEZET
Nyugdíj: a végső döntés pillanata

A nyugdíj kérdéséhez sok éven át nagyon óvatosan közelítettem, apránként

kezdtem próbálgatni a visszavonulást. A pszichoterápia az életem, nagyon
fájdalmas a gondolat, hogy abbahagyjam. Az első lépést a nyugdíj felé
akkor tettem, amikor néhány évvel ezelőtt elhatároztam, hogy új
pácienseimnek az első ülésen elmondom, legfeljebb egy évig tudom őket
fogadni.
Sok oka van annak, amiért nem akaródzik terapeutaként nyugdíjba
vonulnom. Először is imádok más embereken segíteni – ami mostanra egész
jól megy nekem. A másik – és ezt némileg szégyenkezve vallom be –, hogy
hiányozni fog az a sok történet, amit a pácienseimtől hallok. Olthatatlanul
szomjazom a történeteket, különösen azokat, amelyeket hasznosítani tudok
oktatói munkámban és írásaimban. Gyerekkorom óta rajongok a
történetekért, orvostanhallgató éveimet leszámítva egész életemben úgy
aludtam el esténként, hogy előtte még olvastam az ágyban. Lenyűgöznek a
Joyce-, Nabokov- vagy Banville-féle stílusbravúrok, de leginkább mégis az
olyan, könnyebben fogyasztható szerzőket csodálom, mint Dickens,
Trollope, Hardy, Csehov, Murakami, Dosztojevszkij, Auster vagy McEwan.
Hadd meséljek el egy történetet arról a pillanatról, amikor rájöttem, hogy
valóban ideje lenne terapeutaként visszavonulnom.
Néhány héttel ezelőtt, július 4-én délután pár perccel négy után értem
haza egy függetlenség napi ünnepségről, amit a közeli parkban rendeztek.
Beléptem az irodámba, mert egy órát az e-mailjeim megválaszolásával
akartam tölteni. Épp csak leültem az asztalomhoz, amikor kopogtattak.
Kinyitottam az ajtót. Csinos, középkorú nő állt előttem.
– Jó napot – üdvözöltem. – Irv Yalom vagyok. Engem keres?
– Emily vagyok, pszichoterapeuta Skóciából, és ma négy órára időpontot
beszéltünk meg.
Összerándult a gyomrom. Jaj, ne, már megint cserben hagyott a
memóriám!
 – Fáradjon be, kérem – mondtam, és igyekeztem fesztelennek látszani. –
Hadd vessek egy pillantást a naptáramra.
Kinyitottam a naptáramat, és döbbentem láttam, hogy a négy órás
idősávba nagy betűkkel be van írva: „Emily A.” Aznap reggel eszembe sem
jutott megnézni a naptáramat, hiszen ép ésszel soha nem adtam volna
időpontot senkinek július 4-ére, a függetlenség napjára – már ha ép
eszemnél lettem volna. Családom többi tagja még a parkban ünnepelt, merő
véletlen, hogy én korábban visszajöttem, és ott voltam, amikor a hölgy
megjelent.
– Emily, nagyon sajnálom, de nemzeti ünnep van, bele sem néztem a
naptáramba. Messziről érkezett?
– Hát, eléggé. De a férjemnek munkaügyben Los Angelesbe kellett
jönnie, úgyhogy amúgy is a világnak ezen a táján járnék.
Ez némileg megnyugtatott: legalább nem kizárólag azért jött egyenesen
Skóciából, hogy találkozzon velem, aki még arra sem vettem a fáradságot,
hogy emlékezzek rá. Igyekeztem oldani a helyzetet, székkel kínáltam.
– Kérem, Emily, üljön le. Szabaddá tudom tenni magam, hogy fogadjam.
De kérek pár percet, értesítenem kell a családomat, hogy ne zavarjanak meg
bennünket.
Visszasiettem a házba, ami körülbelül harminc méterre található az
irodámtól, és hagytam egy üzenetet Marilynnek váratlan ülésemről.
Felmarkoltam a hallókészülékemet (nem sűrűn használom, de Emily
nagyon halkan beszélt), és visszatértem az irodába. Leültem az
asztalomhoz, kinyitottam a számítógépemet.
– Emily, azonnal készen állok, de kérek még pár percet, hogy
újraolvassam a nekem írt e-mailjét.
Vadul kutattam a leveleim közt, hogy megtaláljam az üzenetét, de sajnos
hiába. Közben Emily hangos sírásra fakadt. Felé fordultam, mire átadott
egy összehajtogatott papírlapot, amit a táskájából vett elő.
– Itt az e-mail, amit keres. Elhoztam, mert amikor legutóbb magánál
jártam, öt évvel ezelőtt, akkor sem találta meg a levelemet.
És még hangosabban hüppögött.
Elolvastam a levél első mondatát:
„Az elmúlt tíz évben kétszer találkoztunk (összesen négy ülésünk volt),
és maga rengeteget segített nekem…” De nem tudtam folytatni, mert Emily
még jobban zokogott, és egyre azt hajtogatta:
 – Láthatatlan vagyok, teljesen láthatatlan vagyok. Négyszer találkoztunk,
de meg sem ismer!
Sokkolt a dolog, eltettem a levelét, felé fordultam. Az arcán könnyek
csorogtak. A retiküljében papír zsebkendőt keresett, de nem talált, úgyhogy
odanyúlt a széke mellé készített papír zsebkendős dobozhoz – fájdalom, az
is üres volt! Kénytelen voltam kimenni a vécébe, hogy hozzak neki némi
papírt, ami még a gurigán árválkodott.
Rövid ideig csendben ültünk, aztán rám tört a valóság. Ebben a
pillanatban eszméltem rá úgy istenigazából, hogy alkalmatlan vagyok a
praxisom továbbvitelére. A memóriám kihagy. Így hát levetettem a
szakmaiság álarcát, lecsuktam a számítógépemet, és immár teljes
figyelmemmel felé fordultam.
– Rettentően sajnálom, Emily. Micsoda rémálom ez az ülés.
Pár perc hallgatás után összeszedte magát, én pedig már tudtam, mit kell
tennem.
– Emily, szeretnék elmondani magának néhány dolgot. Először is, maga
hosszú utat tett meg hozzám, nagy reményekkel és várakozással az
ülésünkkel kapcsolatban, én pedig mindent meg fogok tenni, hogy a
következő egy órában csak magára figyeljek, és tőlem telhetően segítsek.
De mivel ilyen sok aggodalmat okoztam magának, ezért semmi esetre sem
szeretnék ezért a mai ülésért pénzt elfogadni. Szeretnék reagálni arra is,
hogy láthatatlannak érzi magát. Kérem, figyeljen rám, és értse jól, amit
mondani fogok: annak, hogy megfeledkeztem magáról, semmi köze a maga
személyéhez. Ez kizárólag rólam szól. Hadd meséljek valamit a jelenlegi
élethelyzetemről.
Emily abbahagyta a sírást, megtörölte a szemét, és figyelmesen előredőlt
a székben.
– Először is el kell mondanom, hogy a feleségem hatvanöt év házasság
után jelenleg nagyon beteg. Rákos, szenved a kemoterápia szörnyű
mellékhatásaitól. Engem ez nagyon megvisel, ezért a koncentrációs
képességem nem az igazi. Azt is el szeretném mondani, hogy egy ideje
azon gondolkodom, elég jó-e a memóriám ahhoz, hogy terapeutaként
praktizáljak.
Ahogy beszéltem, egyre gyanúsabb lettem saját magam számára:
lényegében azt állítom, hogy a feleségem betegsége miatti stressz az, ami a
problémáimat okozza – nem pedig én magam. Elszégyelltem magam:
hiszen tudom, hogy a memóriám már jóval azelőtt hanyatlani kezdett,
mielőtt Marilyn beteg lett. Emlékszem, jó pár hónappal korábban egy
kollégával sétáltam, és megosztottam vele a memóriámmal kapcsolatos
aggodalmaimat. Elmeséltem egy esetet, amikor egy reggeli tisztálkodás
alkalmával, miután befejeztem a borotválkozást, képtelen voltam felidézni
magamban, hogy mostam-e már fogat vagy sem. Csak ahogy
megtapintottam a fogkefét, és nedvesnek éreztem, abból tudtam, hogy
használtam. Emlékszem, a kollégám akkor azt mondta (az én ízlésem
szerint meglehetősen nyersen):
– Hát, Irv, az a helyzet, hogy nem rögzíted az eseményeket.
Emily figyelmesen hallgatott, majd így szólt:
– Dr. Yalom, ez az egyik dolog, amiről szerettem volna beszélni magával.
Én magam is hasonló problémákkal küzdök. A leginkább amiatt aggódom,
hogy nagyon komoly nehézségeim vannak az arcfelismeréssel. Rettegek,
hogy nem vagyok-e Alzheimer-kóros.
Gyorsan válaszoltam:
– Hadd biztosítsam ezzel kapcsolatban valamiről, Emily. Az ön
problémája, amit arcvakságnak vagy prosopagnosiának hívnak, nem az
Alzheimer-kór jele. Szerintem érdekesnek találná a remek neurológus-író,
Oliver Sacks néhány írását e tárgyban – neki magának is nehézséget
jelentett az arcfelismerés, zseniálisan írt erről a problémáról.
– Utána fogok nézni. Ismerem a szerzőt, kiváló író. Imádtam A férfi, aki
kalapnak nézte a feleségét című könyvét. Biztosan tudja, hogy ő is brit volt.
Bólintottam.
– Én is nagy csodálója vagyok. Pár évvel ezelőtt, amikor halálos beteg
lett, küldtem neki egy rajongói levelet. Néhány héttel később a partnere
válaszolt, aki beszámolt róla, hogy felolvasta a levelemet Oliver Sacksnak
néhány nappal a halála előtt. De hadd mondjak még valamit, Emily, nekem
is van személyes tapasztalatom erről az állapotról. Leginkább akkor, amikor
filmet vagy tévét nézek, és megkérdezem a feleségemet: „Ki ez az ember?”
Igazából tudom, hogy a feleségem nélkül nemigen néznék már filmeket.
Nem vagyok szakértője az arcvakságnak, úgyhogy szerintem egy
neurológussal kellene beszélnie erről, de abban megnyugodhat, hogy ez
nem a demencia korai jele.
Az ülésünk, pontosabban a személyes beszélgetésünk ilyen hangnemben
folytatódott ötven percen át. Nem állíthatom, de azt gyanítom, fontos volt a
számára, hogy ilyen sok mindent megosztottam magamról. A magam
részéről biztos vagyok benne, hogy soha nem felejtem el a találkozásunkat,
mert ez volt az a pillanat, amikor végleg elhatároztam, hogy nyugdíjba
vonulok.
Emily másnap is eszembe jutott, küldtem is neki egy bocsánatkérő e-
mailt, amelyben ismét elnézését kértem, hogy készületlenül ért az ülés, és
kifejeztem reményemet, hogy ennek ellenére talán hasznos lehetett számára
a találkozásunk. Másnap válaszolt: nagyon meghatotta a bocsánatkérésem,
azt mondta, hálás minden találkozásunkért:
„A múltban leginkább az üléseink közötti kedves tettei hatottak meg:
amikor kölcsönadott harminc dollárt, hogy kivigyen egy taxi a reptérre,
mert nem volt nálam amerikai pénz; amikor megengedte, hogy az ülés
végén megöleljem; amikor nem akart pénzt elfogadni a legutóbbi ülésért,
most pedig bocsánatkérő levelet ír. Ezek olyan emberi kapcsolódások,
amelyek kilépnek a terapeuta-páciens viszony kereteiből, és éppen ezek a
pillanatok jelentenek rendkívül sokat nekem (meg a saját pácienseimnek is).
Szívet melengető érzés, hogy még ha hibázunk is (hiszen emberek
vagyunk), hitelességgel és szeretettel jóvá tehetjük a botlásainkat.”
Örökké hálás leszek Emily leveléért. Feloldott bennem egy csomó
feszültséget a nyugdíjba vonulásommal kapcsolatban.
Június
 HATODIK FEJEZET
Visszaesések és új remények

Nálunk a június a családi ünnepek hónapja: Irv születésnapja június 13.,

június 21. apák napja, a házassági évfordulónk pedig június 27-ére esik.
Ennek a júniusnak azonban a szokottnál is különlegesebbnek kellett volna
lennie, hiszen a hatvanötödik házassági évfordulónkat ünnepeltük. Ezzel
teljességgel régimódinak számítunk, Amerikában nagyon kevesen jutnak el
eddig a mérföldkőig. Manapság az emberek sokkal előrehaladottabb korban
házasodnak, mint régen – már ha egyáltalán házasodnak. Gálaünnepséget
terveztünk június 27-ére, de végül úgy döntöttünk, elhalasztjuk, azt
remélve, hogy később talán „jobban” leszek.
Múlt hónapban részt vettem a regionális myeloma multiplex támogatói
csoport ülésén a Stanfordban, és azzal az elhatározással jöttem haza, hogy
proaktívabb leszek a betegségemmel kapcsolatban. Csodálom a fiatalabb
betegek bátorságát, akik alávetik magukat az olyan radikális kezeléseknek,
mint az őssejt- és csontvelő-átültetés – én ebbe az irányba nem szeretnék
elmenni. Tartok a gyógyszerek túlzott használatától és a „mindenkinél
beváló” egyenkezelésektől, amelyek februárban szélütést okoztak.
Úgy tűnik, a csökkentett dózisú kemoterápia, amelyet a múlt hónapban
kaptam, nem működik, vissza kell térnem a magasabb dózishoz. Rettegek
ettől a változástól, mert a múltban nagyon súlyos mellékhatásokat
tapasztaltam, és nem akarok a hátralévő kis időmben folyamatosan
szenvedni. Egyelőre azt szeretném megtudni, hogy a terápia kettes szintjére
való visszatérés (amely egy lépéssel a legmagasabb dózis alatt van)
feltartóztatja-e a betegséget.
Irv is nagyon nehéz helyzetben van. Identitásának fontos alapkövét
jelentette a praktizálás, a nyugdíjba vonulás realitásával küszködik.
Rettentően hiányozni fog neki a terapeuta életforma, de biztos vagyok
abban, hogy kitalálja, hogyan őrizze meg szakmai identitását. Mindennap
egy halom e-mailre válaszol, továbbra is tart egyalkalmas konzultációkat, és
Zoomon keresztül szakmai műhelyeket is vezet pszichológusoknak. Ami
pedig a legfontosabb: állandóan ír.
 Legalább ennyire aggódom a fizikai állapota, különösen az
egyensúlyzavara miatt, amelynek következtében a lakásban bottal, az utcán
pedig járókerettel közlekedik. Félek, hogy elesik és súlyosan megsérül.
Jó kis páros vagyunk: én a myelomámmal, ő a szívével meg az
egyensúlyzavarával.
Két kis öreg, amint az élet utolsó táncát járja.

Apák napján a gyerekek és az unokák pompás ebédet készítettek nekünk,

amit a belső udvaron fogyasztottunk el. Irv kedvenc ételeiből válogattak:
padlizsán, krumplipüré és paszternák, grillcsirke, saláta meg csokitorta volt
a menü. Annyira szerencsések vagyunk, hogy ilyen szerető gyerekeink
vannak, akik vigyáznak ránk, és akikre számíthatunk. Ahogy a legtöbb
szülő, mi is azt reméljük, hogy a gyerekeink „családként” működnek majd
azután is, ha mi már nem leszünk – de erre persze már nem lesz hatásunk.
Jelenleg minden gyerek és unoka jól van. A legidősebb lányunokánk,
Lily és a felesége, Aleida boldogok, dolgoznak, nemrég saját házat vettek
Oaklandben. Örülök, hogy itt laknak a San Francisco-öböl térségében, ahol
az azonos neműek házassága általánosan elfogadott. Második lányunokánk,
Alana a Tulane Egyetem orvoskarán végzős, a szülészet-nőgyógyászat
területén tervezi a karrierjét, akárcsak az anyja. Lenore, a harmadik
lányunoka ősszel kezdi meg egyetemi tanulmányait a Northwestern
Egyetem biológia szakán. Legidősebb fiúunokánk, Jason Japánban szerzett
diplomát, jelenleg egy tengerentúli fejlesztésekkel foglalkozó
építészirodában dolgozik. Desmond, a második fiúunokánk most
diplomázott az arkansasi Hendrix College-ban matematika–informatika
szakon. Nagymamaként boldogan látom, hogy ők öten már elindultak
szakmai pályájukon.
Azt azonban nehéz elfogadnom, hogy nem látom majd felnőni a
legkisebb unokáimat: a hatéves Adriant, a hároméves Mayát és az egyéves
Palomát, Ben és Anisa gyermekeit. Adriannel az első éveiben nagyon
szoros kapcsolatba kerültem a gyerekmondókáknak köszönhetően: én
felolvastam neki a verseket, ő pedig megtanulta, elszavalta és eljátszotta
őket. Ma is előttem van, ahogy Tojás Tóbiást utánozza, amint leesik a falról,
vagy amikor előadja a Hej, haj, dü-dü-dű kezdetű mondókából azt a részt,
amikor fut a tál s a kanál. Most, hogy már kevés van hátra az életemből,
elszomorít, hogy nem láthatom Adriant, Mayát és Palomát tinédzserként.
Nem fognak ismerni, csak néhány halvány emlékük lesz rólam. Adriannek
azért valószínűleg eszébe jutok majd, valahányszor meghall egy régi
mondókát.

Ma megyek injekcióra. Irv visz el, ahogyan máskor is, és végig velem
marad a kezelés alatt. Először vért vesznek tőlem a laborban – ez mindig
nagyon gyors, általában fájdalommentes folyamat –, aztán az eredmények
alapján meghatározzák, hogy a testmagasságomhoz és a testsúlyomhoz
viszonyítva pontosan milyen dózisra van szükség a megfelelő hatás
eléréséhez. Ez a személyre szabottabb megközelítés megnyugtat, különösen
azután, hogy nemrég kis híján belehaltam a szélütésbe.
Az injekciót egy nővér adja be az infúziós központban. Az ápolók
fantasztikusan ügyesek és barátságosak. Minden kérdésemre válaszolnak,
gondosan betakargatnak meleg takaróval, almalét hoznak, hogy ne
száradjak ki. Az injekciót hasba adják, az egész nem tart tovább pár
másodpercnél. Legalább végre örülhetek annak a kis plusz úszóguminak.
Utána Irvvel elmegyünk a stanfordi bevásárlóközpontba megebédelni.
Evés közben ráeszmélek, hogy végre ismét tudok örülni valaminek!
Remélem, a jó érzések még sokáig velem maradnak.

Aggodalmaim ellenére az injekció mellékhatásai nem bizonyulnak

súlyosnak. Részben talán azért nem olyan rémes az egész, mert a kezelés
előtt szteroidtablettákat kapok. Úgy tűnik, így kevésbé izgulok, és
felélénkülök. A dolog egyetlen hátránya, hogy egész éjjel nem tudok aludni,
ezért erős altatót veszek be.
Egyik este a szomszédaink, Lisa és Herman átjönnek pizzázni. Lisánál tíz
éve mellrákot diagnosztizáltak. A radikális kezelésnek köszönhetően,
amelynek része volt az emlőeltávolítás, a sugár- és a kemoterápia is, évek
óta teljesen tünetmentes. Megerősít, amikor azt hallom tőle, hogy ő is átélte
a „kemós agy” állapotát, és hogy azokon a napokon, amikor a
kemoterápiával együtt szteroidokat is kapott, neki is álmatlan éjszakái
voltak. Tapasztalatait hallva „normálisnak” érzem kellemetlen tüneteimet,
sőt azt remélem, hosszú távon talán el is múlnak. Lisa hatvanöt évesen
teljes életet él, fantasztikus energiával és képzelőerővel dolgozik vállalati
pszichológusként a férjével együtt.
Végre újra képes vagyok leülni a számítógéphez, levelekre válaszolok,
visszatérek az íráshoz. Anyagokat válogatok a Stanford levéltára számára,
ahová legalább tíz éve rendszeresen beküldjük a publikációinkat és a
könyveinket. Irv teljes egészében rám hagyta ezt a munkát, őt nemigen
érdekli, mi lesz a cikkeivel. Amikor kételkedve rákérdez, hogy ugyan ki
fogja valaha használni ezt az archívumot, emlékeztetem rá, hogy már eddig
is legalább két jelentős személy kutatott az anyagban: Sabine Gisiger
A Yalom-terápia című filmjéhez, valamint Jeffrey Berman, aki Irv
munkásságáról írt könyvet Writing the Talking Cure (Terápiás beszélgetések
krónikása) címmel.
Nekifogok egy újabb fióknyi iratnak. Szomorú szívvel döbbenek rá
ismét, hogy életművünk valóban velünk együtt száll a sírba. A levéltári
papírok pusztán lenyomatai egy emberi élet milyenségének. A kutató, a
történész, a biográfus vagy a filmes feladata, hogy életet leheljen a féltve
őrzött levéltári dobozok anyagaiba. A dokumentumok egy részéről már
teljesen megfeledkeztünk, ilyen például az a két cikk, amit Irvvel közösen
írtunk Bűntudat és Özvegyek címmel. Vajon mikor és miért írtuk ezeket?
Egyáltalán megjelentek valaha?
A múlt néhány emléke megmosolyogtat, például egy levél 1998-ból
Tillie Olsentől az írónő utánozhatatlan kézírásával. Tillie részt vett egy
nyilvános interjúkészítési programban, amelyet én szerveztem a Stanfordon,
és amelynek az anyaga szerkesztett formában megjelent a Women Writers of
the West Coast (A nyugati part nőírói) című kötetben Margo Davis
szenzációs fotóival. Tillie lehetetlenül tudott viselkedni, ugyanakkor
zseniális figura volt. Egyszer, amikor egy stanfordi órámon szólt hozzá egy
témához, körbenézett, majd megállapította:
– Nincs semmi baj a kiváltsággal. Mindenkinek járna.
A fiók nagy része kukába való. Kit érdekelnének a jegyzeteim száz
különböző amerikai temetőről? Mégis fáj megválnom tőlük. Emlékek abból
az időből, amikor a fiammal, Reiddel az ország temetőit jártuk, és anyagot
gyűjtöttünk Az amerikai nyughely című könyvünkhöz. Sok millió ember
állított síremléket családtagjai hamvai felett; van valami vigasztaló ezekben
a feliratozott kövekben, amelyek talán megőrzik szeretteink nevét az
örökkévalóság számára. Hálás vagyok, amiért a könyv nyomtatásban
fennmarad.
A régi iratok átválogatása felkavaró művelet, az én esetemben pedig –
aki annyira az írás világában éltem – különösképpen megrendítő.
Döbbenten találok egy „Számomra fontos dolgok” jelzetű papírt, amelyet
úgy tíz évvel ezelőtt írtam egy stanfordi előadásomhoz. A tartalma nagyon
is közel áll mostani gondolataimhoz:
Tegnap reggel egy négylevelű lóhere képével a fejemben ébredtem. Azonnal tudtam, hogy ez a
mai beszédemhez kapcsolódik. Az álmok, álmodozások képei gyakran segítenek mélyebben
magamba tekinteni… Zavarba ejtő volt, hiszen addigra már elterveztem, hogy melyik három,
számomra fontos dologról fogok beszélni – amit a négyből három levél jelképez –, azt
azonban még nem tudtam, mit jelenthet a negyedik levél.

1. Fontos a családom, fontosak a közeli barátaim. E tekintetben olyan vagyok, mint a legtöbb
ember a világon…
2. Fontos a munkám, immáron nem gyakorló egyetemi tanárként, hanem íróként, aki szeretne
minél több embert elérni a szűk akadémiai olvasóközönségen túl…
3. Fontos a természet, a szépség és az igazság e sajátos megnyilvánulása. Egész életemben
örömöt, vigaszt és inspirációt jelentett számomra a természetes környezet…
4. És most már tudom, mit jelképez az álmomban látott lóhere negyedik levele. A morális
impulzusokat, az értelem utáni állandó kutatást, az emberek közötti kapcsolódást és a
természethez való viszonyt, amit ma egy kalap alá vesznek, és úgy neveznek, „spiritualitás”.

Nincs mindenkire érvényes szabály, mindenkinek magának kell

megtalálnia, hogy számára mi a fontos. De az út mentén vannak jelző- és
iránymutató táblák. Sok forrás segített nekem, hogy rátaláljak önmagamra,
írottak és nem írottak: angol és amerikai költők, a Biblia, Proust, Maxine
Hong Kingston, egy fürjcsapat látványa, egy szirmait bontogató rózsa.
Magammal viszem a szüleim, a tanáraim és a munkatársaim emlékét,
szeretetüket és nagylelkűségüket. És a szívemben őrzöm a 23. zsoltár sorait:
„Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden
napján.”{16} Igyekszem rászolgálni erre a gondolatra, és továbbadni a
következő generációnak. Most, hogy az életem a vége felé közeledik,
próbálom a fennmaradó időmet ezen elvek mentén kitölteni.

A visszaesések ellenére azért vannak még jó dolgok az életben. Nemrég

vacsorára érkeztek hozzánk stanfordi és Marin megyei barátaink, és képes
voltam három egész órát eltölteni a társaságukban. Ez nem kis részben
annak köszönhető, hogy David Spiegel a Stanford pszichiátria tanszékéről,
valamint Michael Krasny, akit leginkább a KQED rádióban futó Fórum
című műsoráról lehet ismerni, igen jártasak zsidó viccek mesélésében.
Most, hogy újra előjött a betegség néhány kellemetlen velejárója,
igyekszem visszaidézni, mennyit nevettem hűséges, szellemes barátaim
társaságában. Nemrég felfedeztem a jobb szememen egy nagyobbacska
árpát. A szemész azt mondta, tegyek rá forró borogatást, és csepegtessek
antibiotikumot; szerinte nincs összefüggésben az alapbetegségemmel. Most
azonban két újabb árpa jelent meg, és ismét elkezdtem aggódni. Irv rákeres
az „árpa és myeloma multiplex” kifejezésre az interneten. Az árpát
egyértelműen felsorolják az injekció lehetséges mellékhatásaként.
A belgyógyászom meg a hematológusom szerint folytassam a forró
borogatást, de egyikük sem javasolja az injekció elhagyását. Vagyis
ugyanaz a helyzet, mint korábban: olyan élethosszabbító gyógyszert kapok,
amelynek az előnye kétségtelen ugyan, de rendkívül kellemetlen
mellékhatásokat okoz. Ahogy Katherine Eban írja a Bottle of Lies (Üvegbe
zárt hazugság) című, 2019-es könyvében: „Minden gyógyszer méreg. Csak
a legszigorúbb ellenőrzés mellett lehet hasznos.” Én is megállapítottam,
miután a korábbi kemoterápiás gyógyszer szedése nálam katasztrófához
vezetett, hogy a kemoterápia meghosszabbítja az életedet – ha előbb meg
nem öl.
Vajon visszahúzódik még a betegségem? Vagy ez lesz az utolsó nyaram?
Felidézem a Prédikátor könyvét: „Mindennek rendelt ideje van (…) Ideje
van a születésnek, és ideje a meghalásnak (…).”{17}
Augusztus
 HETEDIK FEJEZET
Ismét szemben a nappal

Marilynnel fontos találkozónk van az onkológus dr. M.-mel, Marilyn

kezelőorvosával. Dr. M. azzal kezdi: tudja, hogy Marilyn nagyon nehezen
viseli a kezelés mellékhatásait, de a laboreredmények alapján az
alacsonyabb dózisú terápia nem volt hatásos. Ezért egy másik megközelítést
javasol, az immunglobulin-terápiát, amely heti egyszeri infúzióban
közvetlenül a rákos sejteket támadná. Fontos adatot közöl: a páciensek
negyven százalékánál az infúzió súlyos mellékhatásokat okoz – légzési
nehézséget és bőrkiütést –, amelyek erős antihisztaminokkal jobbára
ellensúlyozhatók. A páciensek kétharmada – azok, akik képesek elviselni a
mellékhatásokat – jelentős javulást tapasztal. Felzaklat a gondolat, hogy
Marilyn esetleg abba az egyharmadba tartozik, akin nem segít a módszer, és
többé nincs remény.
Marilyn beleegyezik az immunglobulin-kezelésbe, majd – mivel sosem
volt a homályos megfogalmazások embere – bátran megkérdezi:
– Ha számomra ez az út sem tolerálható, vagy nem hatásos, akkor
beleegyezne, hogy felvegyem a kapcsolatot a palliatív ellátással, és
megbeszéljük az asszisztált öngyilkosság feltételeit?
Dr. M. megrökönyödik, majd pár másodperces habozás után beleegyezik
Marilyn kérésébe, és dr. S.-hez, a palliatív osztály vezetőjéhez irányít
bennünket. Néhány nappal később felkeressük dr. S.-t. A doktornő
rendkívül megnyugtató jelenség, finom és figyelmes. Elmondja, hogy a
munkatársaival milyen módszerekkel segíthetnek a Marilyn által szedett
gyógyszerek mellékhatásainak enyhítésében. Marilyn türelmesen hallgatja,
majd végül megkérdezi:
– Milyen szerepe lehet a palliatív ellátásnak, ha véget szeretnék vetni az
életemnek, mert annyira rosszul érzem magam?
Dr. S. egy pillanatig habozik, majd elmondja, hogy ha két orvos írásos
beleegyezését adja, akkor asszisztálhatnak Marilynnek az öngyilkosságban.
Marilynt nagyon megnyugtatja az információ, és belekezd az egy hónapos
immunglobulin-kezelésbe.
 Döbbenten ülök a feleségem mellett, megrendülten csodálom
egyenességét és rettenthetetlenségét. A lehetőségek egyre szűkülnek, most
már nyíltan, szinte fesztelenül beszélgetünk arról, hogy Marilyn véget akar
vetni az életének. Letaglózva távozom a megbeszélésről, össze vagyok
zavarodva.
Marilynnel együtt töltjük a nap hátralévő részét. Valami azt súgja, hogy
egy pillanatra se tévesszem szem elől, maradjak mellette, fogjam a kezét, ne
engedjem el. Hetvenhárom évvel ezelőtt szerettem bele, nemrég ünnepeltük
a hatvanötödik házassági évfordulónkat. Tudom, hogy nem megszokott
dolog ilyen mélyen és ilyen sokáig szeretni valakit. De még most is
felélénkülök, amikor a feleségem belép a szobába. Mindent csodálok rajta:
az eleganciáját, a szépségét, a kedvességét, a bölcsességét. Bár intellektuális
hátterünk különböző, mindketten rajongunk az irodalomért és a színházért.
Marilyn a természettudományokon kívül rendkívül tájékozott, bármilyen
bölcsészettudományi kérdésem van, szinte mindenben ki tud okosítani.
Kapcsolatunk természetesen nem volt mindig felhőtlen: mi is
összekülönböztünk, veszekedtünk és megbotlottunk, de mindig őszinték és
egyenesek voltunk egymással, és mindig, minden esetben a kapcsolatunkat
tettük az első helyre.
Szinte az egész életünket együtt éltük le, most azonban, a betegsége
miatt, kénytelen vagyok arra gondolni, hogy nélküle kell majd
boldogulnom. A halála már nem pusztán a valóság része – most először
kerül kézzelfogható közelségbe. Rémületes elképzelni a világot nélküle,
ezért átsuhan a fejemben, hogy vele együtt halok meg. Az utóbbi hetekben
beszélgettem erről a lehetőségről a legközelebbi orvos barátaimmal.
Egyikük elmondta, neki is eszébe jutott már, hogy véget vet az életének, ha
a felesége meghal. Néhány barátom megfontolná az öngyilkosságot, ha
súlyos demenciában szenvedne. Még a módszerekről is beszélgettünk,
például a nagy dózisú morfiumról, bizonyos antidepresszánsokról, a
héliumról vagy egyéb szerekről, amelyeket az amerikai Hemlock Society
(Bürök Társaság) ajánl.
A Spinoza-probléma című regényemben írok Hermann Göring utolsó
napjairól a nürnbergi per végfázisában, elmesélem, hogyan verte át a
hóhérait egy ciánkapszula lenyelésével, amit valahogyan sikerült magánál
tartania. A náci felső vezetők mind kaptak ilyen kapszulát, és sokan (Hitler,
Goebbels, Himmler, Bormann) ugyanilyen módon végeztek magukkal. Ez
persze hetvenöt évvel ezelőtt történt – de mi a helyzet most? Hol lehet
manapság ilyen kapszulát beszerezni?
Nem sokáig morfondírozom a kérdésen, mert eszembe jutnak esetleges
öngyilkosságom szörnyű következményei, amelyeket a gyerekeim, az egész
baráti köröm meg persze a pácienseim szenvednének el. Sok éven át
tartottam egyéni és csoportos terápiát özvegy férfiaknak és nőknek,
elköteleztem magam, hogy segítek nekik túlélni a szerettük halálát követő
legnehezebb egy (néha két) évet. Szívből örültem, amikor láttam, hogyan
dolgozzák fel a veszteséget, hogyan fejlődnek és térnek vissza az életbe.
Saját életem kioltása az ő elszántságuk és a mi közös munkánk elárulása
lenne. Segítettem ezeknek az embereknek átvészelni a fájdalmat és a
szenvedést, amikor pedig az ő helyzetükben találom magam, akkor
egyszerűen kiszállok? Nem, ezt nem tehetem meg. Életem középpontjában
a segítségnyújtás állt – olyan szerződés ez, amelyet nem szeghetek meg.

Néhány hét telt el azóta, hogy skót páciensemmel találkoztam – ami után
eldöntöttem, hogy terapeutaként azonnal nyugdíjba vonulok. Továbbra is
tartok még egyalkalmas tanácsadást hetente úgy négy-öt páciensnek, de
hosszú terápiáim már nincsenek. Nagy veszteség ez nekem, hiszen olyan
sokáig dolgoztam terapeutaként. A munkám nélkül elveszettnek érzem
magam, keresem, mivel tölthetném értelmesen az életemet. Továbbra is
írok, ez a közös projekt Marilynnel pedig igazi gyógyír a lelkemnek –
nemcsak miatta, hanem magam miatt is. Inspiráció után kutatva megnyitok
egy régi vaskos mappát, amelyen az „Ötletek íráshoz” felirat szerepel. Sok
évtizede ebbe gyűjtöm feljegyzett ötleteimet.
A mappa tele van a terápiás eseteimből kinőtt történetekkel. Minél
tovább olvasok, annál nagyobb izgalomba jövök: mennyi kincs található itt,
amit majd fel tudok használni a fiatal terapeuták képzésében! Mindig
kényesen ügyeltem a titoktartásra. Habár a mappát magamnak vezettem, a
pácienseim valódi nevét soha nem írtam le ezekben a feljegyzésekben.
Belemélyedek a történetekbe, és egyre nagyobb zavar lesz úrrá rajtam. Kik
voltak valójában ezek az emberek, akik terápiába jártak hozzám? Annyira
sikerült elrejtenem a valódi személyiségüket, hogy már az arcukat sem
tudom felidézni. Ráadásul – azon az alapon, hogy csalhatatlan memóriával
rendelkezem – elmulasztottam kivenni a mappából azokat a történeteket,
amelyeket korábbi könyveimben már felhasználtam. Ha előrelátó módon el
bírtam volna képzelni magamat szenilis vénemberként, aki a nyolcvanas
évei végén majd ezt a mappát olvasgatja, biztosan ráírok a lapokra legalább
annyit, hogy az „19xx-as évben, ebben és ebben a könyvemben
felhasználtam”. Ilyen jelölések nélkül azonban felmerül a bosszantó kérdés:
melyik páciensem melyik történetéről írtam már? És melyik könyvemben?
Az önplágium veszélye fenyeget.
Nyilvánvaló, hogy újra kell olvasnom a saját munkáimat – amit már sok
éve nem tettem meg. A könyvespolchoz lépek, ahol a köteteimet tartom, és
megragadja a figyelmemet a Szemben a nappal ragyogó sárga borítója. Ez
egy viszonylag újabb könyvem, tizenöt évvel ezelőtt, a hetvenes éveim
elején írtam. A könyv központi gondolata az, hogy a halálszorongás sokkal
nagyobb szerepet játszik pácienseink életében, semmint gondolnánk. Most,
amikor közeledem az életem végéhez, a feleségem pedig gyógyíthatatlan
betegsége miatt az öngyilkosságot fontolgatja, kíváncsi vagyok, hogyan hat
rám ez a könyv. Annyi éven át küzdöttem azért, hogy vigaszt nyújtsak
halálszorongástól szenvedő pácienseimnek – most eljött az én időm. Tud-e
segíteni ebben az élethelyzetben a Szemben a nappal? Találok-e vigaszt a
saját mondataimban?
A könyv elején különös bekezdést olvasok egyik kedvenc írómtól, Milan
Kunderától: „A legfélelmetesebb a halálban nem a jövő elveszítése, hanem
a múlté. A felejtés valójában a halál egy formája, amely állandóan jelen van
az életben.”
Pontosan értem, miről beszél. Amikor rájövök, hogy fontos részletek
esnek ki az emlékezetemből, még igazabbnak hat. Marilyn védőpajzsot
jelent számomra a maga lenyűgöző memóriájával, de ha ő nincs a közelben,
döbbenten szembesülök az emlékeimben tátongó lyukakkal. Ráeszmélek,
hogy vele együtt a múltam jó része is a sírba száll. Pár nappal ezelőtt,
amikor Marilyn a Stanford levéltárának válogatott iratokat itthon, talált egy
tanmenetet egy kurzushoz, amelynek a címe Halál az életben és az
irodalomban volt. A kurzust közösen tartottuk a Stanfordon 1973-ban.
Marilyn szerette volna, ha felidézünk néhány emléket erről, de nemigen
tudtam hozzászólni, teljesen törlődött a fejemből az egész. Egyetlen
előadásunkra, egyetlen hallgató arcára sem emlékeztem.
Szóval, igen, Kundera rátapintott a lényegre: „A felejtés valójában a halál
egy formája, amely állandóan jelen van az életben.”
 Érzem, ahogy belém nyilall a szomorúság elfeledett múltam miatt. Oly
sok rég elhunyt ember emlékeinek vagyok az utolsó hordozója: apámra,
anyámra, nővéremre, gyerekkori pajtásaimra, barátaimra és réges-régi
pácienseimre gondolok, akik már csak az én idegsejtjeim hálózatában
léteznek. Egyedül én tartom őket életben.
Lelki szemeimmel tisztán látom magam előtt apámat. Vasárnap délelőtt
van, és ahogy mindig, most is ott ülünk a vörös bőrrel borított asztalnál.
Sakkozunk. Jóképű férfi volt, hosszú, fekete haját egyenesen, választék
nélkül fésülte hátra. Egészen a kisgimnázium elejéig utánoztam a
hajviseletét, mígnem anyám és nővérem megvétózták a stílusomat.
Emlékszem, a legtöbb partit én nyertem, de ma sem tudom, hogy apám
szándékosan hagyott-e győzni. Pillanatokra még fel tudom idézni kedves
arcát. Aztán a képe elhalványul, és visszasüllyed a múlt homályába. Milyen
szomorú arra gondolni, hogy amikor meghalok, velem együtt ő is örökre
elenyészik. Senki nem lesz már életben, aki emlékezne az arcára.
Borzongással tölt el ez a gondolat, az egész tapasztalati világ tünékenysége.
Emlékszem, egyszer meséltem ezekről a régi sakkjátszmákról az akkori
terapeutámnak, Rollo Maynek, aki később a barátom lett. Rollo azt mondta,
reméli, őt is ugyanilyen módon életben tartom majd azután, ha meghal.
Megjegyezte, hogy szorongásunk jórészt az elfeledettségtől való félelemben
gyökerezik, és a „semmitől való szorongás próbál valamitől való
szorongássá változni”. Más szóval a nemléttől való félelem kézzelfogható,
konkrét jelenségekhez kapcsolódik.
Hálás vagyok azoknak az olvasóknak, akik e-mailben megírják, milyen
erősen hatottak rájuk a könyveim. De elmém hátsó zugában ott van a tudat,
hogy minden – az összes emlékünk, minden hatás, amit valaha valaki(k)re
gyakoroltunk – mulandó. Egy vagy legfeljebb két generáció múltán már
senki nem olvassa a könyveimet, senki nem gondol rám. Rólam mint fizikai
létezőről pedig nyilvánvalóan senkinek nem lesznek már emlékei. Saját
magunkat csapjuk be, ha nem tudjuk vagy akarjuk elfogadni a létezés
tünékenységét.

A Szemben a nappal elején a „megvilágosító élménnyel” foglalkozom, ami

alatt halandóságunk tudatosulásának tapasztalatát értem. Hosszan írok
Dickens Karácsonyi énekének főhőséről, Ebenezer Scrooge-ról, akit
felkeres „az eljövendő karácsonyok szelleme”. A szellem fellebbenti a
fátylat Scrooge jövőjéről, és megmutatja neki, hogy halálát minden
ismerőse teljes közönnyel fogadja majd. Hősünk így ráébred, hogy
mindaddig milyen önző, egocentrikus életet élt, és alapvető, pozitív
személyiségváltozáson megy keresztül. Hasonló megvilágosító élményt
tapasztal Tolsztoj Iván Iljicse, aki a halálos ágyán döbben rá, hogy a halála
azért olyan iszonyú, mert egész élete az volt. Ez a tudás még élete legvégén
is képes jelentős változást elindítani a személyiségében.
Én magam is számos páciensemnél figyeltem meg hasonló élmények
hatását. Bár abban nem vagyok biztos, hogy én magam átéltem ilyen drámai
megvilágosító élményt. Ha igen, nem emlékszem rá. Orvosi tanulmányaim
idejéből nem tudok felidézni olyan pácienst, aki az én gondozásom alatt
elhunyt volna. Sem én magam, sem a legközelebbi barátaim nem kerültek a
halál közelébe. Ennek ellenére sűrűn gondoltam a halálra – a saját
halálomra –, és azt feltételeztem, hogy az ezzel kapcsolatos aggodalmaim
univerzálisak.
Amikor elhatároztam, hogy a pszichoterápiát választom élethivatásomul,
majd 1957-ben megkezdtem rezidensi képzésemet a Johns Hopkins
Kórházban, első találkozásom a pszichoanalízissel csalódást okozott és
összezavart, mivel úgy éreztem, hogy ez a megközelítés teljességgel
figyelmen kívül hagyja a mulandóság mélyebb kérdéseit. Képzésem első
évében felkeltette az érdeklődésemet Rollo May új könyve, az Existence
(A lét). Mohón faltam szavait az elsőtől az utolsó betűig, és rájöttem, hogy
az egzisztencialista filozófusok munkássága nagyon is releváns a
szakterületem szempontjából. Arra jutottam, hogy létfontosságú lenne a
filozófia területén is jártasságot szereznem. Ezért rezidensképzésem
második évében egy éven át heti három estén nyugati filozófiát hallgattam a
Hopkins alapképzésén, a kórháztól és a lakhelyünktől messzebb található
baltimore-i campuson. A kurzus egy időre csillapította a filozófia iránti
éhségemet; mellette rengeteget olvastam a témáról. Amikor évekkel később
a Stanfordra kerültem, több filozófiai témájú előadásra is bejártam, és a mai
napig jóbarátságban vagyok két legkedvesebb tanárommal, Dagfinn
Føllesdallal és Van Harvey-vel.
Terápiás praxisom első éveiben jegyzeteket készítettem pácienseim
megvilágosító élményeiről. A Szemben a nappal című könyvemben leírok
egy esetet, amelyben páciensem férje a terápiánk közepén meghal. Nem
sokkal később az asszony úgy döntött, hogy a nagy házból, amelyben a
gyermekét felnevelte, átköltözik egy kicsi, kétszobás lakásba. Nagyon
bántotta, hogy elajándékozta a férjére és gyermekére emlékeztető holmijait,
amelyeket idegenek használnak úgy, hogy nem ismerik a tárgyakhoz fűződő
történeteket. Emlékszem, nagyon közel éreztem magamhoz ezt a pácienst,
könnyen a helyébe tudtam képzelni magam. Személyesen ismertem a néhai
férjet, egy stanfordi professzort, és nagyon átéreztem az özvegy fájdalmát,
amiért meg kellett válnia közös életük mementóitól.
Már a Stanfordon dolgoztam, amikor elkezdtem keresni a módját, hogyan
emelhetném be a pszichoterápiába a halállal való szembenézés témáját.
Több gyógyíthatatlan betegségben szenvedő páciensem volt akkoriban, és
úgy döntöttem, elindítok számukra egy terápiás csoportot. Emlékezetes nap
volt, amikor Katie W., egy áttétes rákban szenvedő, rendkívül karizmatikus
hölgy, először lépett be az irodámba. Vele szerveztük meg a végstádiumú
betegek első terápiás csoportját, amelyhez felhasználtuk Katie kapcsolatait
az Amerikai Daganatos Betegek Társaságánál. Ezután sok éven át
vezettünk ilyen csoportokat tanítványaimmal és kollégáimmal. Az efféle
csoportok ma már széles körben elterjedtek, de az 1970-es években –
legjobb tudomásom szerint – a mi üléseink voltak az első ilyen jellegű
összejövetelek. Ebben a csoportban történt meg az első, felejthetetlen
találkozásom a halállal, ahogy a tagokat egymás után veszítettük el
gyógyíthatatlan betegségük miatt.
E tapasztalat nyomán a saját halálszorongásom az egekbe szökött, ezért
úgy döntöttem, ismét belekezdek páciensként egy pszichoterápiába.
Szerencsés véletlen, hogy Rollo May éppen akkor települt át New Yorkból
Kaliforniába, és stanfordi lakhelyemtől körülbelül nyolcvanpercnyi autóútra
rendelőt nyitott tiburoni otthonában. Felvettem vele a kapcsolatot, majd a
következő két évben hetente jártam hozzá. Segítőkész volt, bár úgy hiszem,
a halállal kapcsolatos beszélgetéseink nemegyszer őt magát is megviselték
(huszonkét évvel volt nálam idősebb). Terápiánk lezárása után ő és a
felesége, Georgia, valamint mi ketten Marilynnel közeli barátok lettünk.
Évekkel később aztán Georgia telefonon hívott, hogy Rollo haldoklik, és
megkért bennünket Marilynnel, hogy menjünk át hozzájuk. Azonnal
odarohantunk, Georgiával együtt virrasztottunk Rollo ágya mellett, aki
körülbelül két órával az érkezésünk után halt meg. Különös, milyen élénken
fel tudom idézni annak az estének a részleteit. A halál megtalálja a módját,
hogy kiélesítse a figyelmünket, és beégesse magát az emlékezetünkbe.
Tovább olvasom a Szemben a nappal-t, és eljutok addig a részig, ahol
középiskolai osztály- és egyetemi csoporttalálkozókról esik szó. Ilyen
eseményeken mindig felerősödnek az idő múlásával kapcsolatos érzések,
óhatatlanul előtérbe kerül az öregedés meg a halál témája is. Erről eszembe
jut egy történet, ami két hónappal ezelőtt esett meg.
Részt vettünk David Hamburg, a Stanford pszichiátria tanszékének
egykori vezetője temetésén, és az azt követő halotti toron. Nagyon
szerettem Davidet, ő ajánlotta fel életem első és egyetlen egyetemi
státuszát, rendkívül fontos mentor és példakép volt számomra. Azt vártam,
hogy a halotti toron ismét találkozom régi stanfordi tanszéki kollégáimmal
és barátaimmal. Az eseményen hatalmas tömeg volt, de a régi
pszichiátercsapatból csupán két ember jelent meg. Mindkettejüket nagyon
idősnek láttam, holott mindketten sok évvel utánam érkeztek az egyetemre.
Micsoda csalódás! Azt reméltem, hogy egy tucat Ifjú Titánnal fogok
boldogan összeborulni, mindazokkal, akik velem együtt kerültek a
tanszékre ötven évvel ezelőtt, a legelső Palo Altó-i orvosegyetemi tanszék
megnyitásakor! (Azelőtt a Stanford orvosegyetem központja San
Franciscóban volt.)
Egy darabig még tébláboltam, beszélgettem, a régi kollégákról
kérdezősködtem, aztán rájöttem, hogy rajtam kívül minden Ifjú Titán
meghalt már. Én voltam az egyetlen túlélő. Igyekeztem felidézni őket
magamban: Pete, Frank, Alberta, Betty, Gig, Ernie, a két David, a két
George. Magam előtt láttam az arcukat, de a nevek egy része homályba
veszett. Mindannyian fiatal, lelkes, okos pszichiáterek voltunk,
reményteljesek, ambíciókkal fűtöttek, a pályánk legelején.
Ámulattal konstatálom a tagadás hatalmát. Újra és újra megfeledkezem
arról, mennyire megöregedtem, elfelejtem, hogy a régi bajtársaim és
barátaim már mind meghaltak, hogy én vagyok a sorban a következő.
Továbbra is ifjúi énemmel azonosítom magam, egészen addig, mígnem az
ehhez hasonló élmények könyörtelenül szembesítenek a valósággal.
Tovább lapozgatom a Szemben a nappal-t, és az a rész ragadja meg a
figyelmemet, ahol azt a gyászoló páciensemet kérdezem, aki közeli barátja
elvesztése után bénító halálszorongással küzdött.
– Mi az a halálban, ami különösen ijesztő a maga számára? – kérdeztem.
– Mindaz, amit nem tettem meg – felelte.
 Ez rendkívül fontos érzés, mely terápiás munkám lényegét érinti. Sok éve
vallom meggyőződéssel, hogy a halálszorongás és a meg nem élt élet érzése
között egyenes összefüggés van. Más szóval: minél inkább úgy érezzük,
hogy sok mindent elmulasztottunk, annál inkább szorongunk a haláltól.

Kevés dolog szembesít olyan erősen a halállal, mint egy fontos személy
elvesztése. A Szemben a nappal második fejezetében leírom egy páciensem
rémálmát, amelyet néhány nappal a férje halála után álmodott:
Egy rosszul összetákolt nyári lak árnyékos tornácán állok, és egy óriási, fenyegető szörnyet
látok. […] megpróbálom csillapítani a szörny éhségét egy áldozattal, ezért kidobok az ajtón
egy piros kockás plüssállatkát. A szörny lenyeli az áldozatot, de nem tágít. Lángol a szeme,
engem bámul.{18}

Az álom jelentése teljesen világos volt. A férje piros kockás pizsamában

halt meg, az álom pedig azt üzente az asszonynak, hogy saját halála nem
helyettesíthető máséval, a férj elragadása nem engesztelte ki a szörnyet.
Előbb-utóbb ő maga is sorra kerül.
A feleségem betegsége azt jelenti, hogy minden valószínűség szerint
hamarabb hal meg, mint én. Ám az én végzetem sem várat sokáig magára.
Különös módon már nem félek a saját halálomtól. Egyetlen gondolattól
rettegek csupán: attól, hogy Marilyn nélkül kell tovább élnem. Igen, tudom,
a kutatások szerint, beleértve saját vizsgálódásaimat is, a gyász véges
folyamat. A veszteség miatti fájdalom csökken azután, hogy túljutottunk az
első egy év eseményein – mind a négy évszakon, a tizenkét hónapon, az
összes születésnapon, a halálozási évfordulón és az ünnepeken. Tizenöt
éves korom óta szeretem Marilynt, elképzelni sem tudom, hogyan leszek
meg nélküle. Az életet a maga teljességében megéltem. Minden
törekvésemet elértem. Négy gyermekem és legidősebb unokáim felnőttek, a
maguk útját járják. Már nem vagyok nélkülözhetetlen.
Egyik éjjel különösképpen felzaklat egy álom Marilyn haláláról. Csupán
egyetlen részletre emlékszem: erélyesen bizonygatom, mennyire
elégedetlen vagyok, mert Marilyn mellé akarnak temetni (sok évvel
korábban valóban vásároltunk egy kettős sírhelyet magunknak). Álmomban
ugyanis még ennél is közelebb akarok lenni hozzá, ragaszkodom hozzá,
hogy ugyanabba a koporsóba helyezzenek!
 Amikor másnap reggel elmesélem Marilynnek az álmomat, közli velem,
hogy az ötletem kivitelezhetetlen. Évekkel ezelőtt ő és fotográfus fiunk,
Reid országszerte rengeteg temetőt végigjártak, hogy anyagot gyűjtsenek
készülő könyvükhöz. De soha nem láttak kétszemélyes koporsót.
Augusztus
 NYOLCADIK FEJEZET
Mégis, kinek a halála?

Épp most olvastam el Irv fejezetét arról, ahogyan újraolvassa a Szemben a

nappal-t. Meghatott és zavarba is ejtett, hogy már most gyászolja a
halálomat. Milyen furcsa, hogy elvileg én leszek az, aki előbb meghal!
Pedig a statisztika alapján legtöbbször a férjek mennek el hamarabb. Még
az angol nyelv is kifejezi ezt, hiszen a szótő, a widow özvegyasszonyt
jelent, és a toldalékolt alak, a widower utal az özvegyemberre. Holott a
legtöbb férfi-nő szópárnál ez pont fordítva van: az alapszó jelenti a férfit,
ehhez járul a női megfelelőt kifejező toldalék (például: hero/heroine
[hős/hősnő], poet/poetess [költő/költőnő]). Az özvegyasszony alapszó azt
fejezi ki, hogy statisztikailag sokkal több nő éli túl a férjét, mint fordítva.
Képtelen vagyok olyan messzire tekinteni a jövőbe, hogy Irv
özvegységére gondoljak. Rettentően elszomorít, ha elképzelem őt egyedül,
ugyanakkor jelenleg nem bírok másra figyelni, csak a saját fizikai
állapotomra – és ez így van már nyolc hónapja. A több hónapig tartó
kemoterápia, amelybe majdnem belehaltam, és a második gyógyszer, az
injekció mellékhatásai megtették a magukét. Az új immunglobulin-terápia
kevésbé kimerítő, néha van néhány percem, hogy élvezzem Irv, a gyerekek,
az unokák és az idelátogató barátok társaságát. De ki tudja, hogy ez a
kezelés eredményes lesz-e?
Felkerestük már dr. S.-t, a stanfordi palliatív osztály vezetőjét. Nagyon
kedves nő, óriási a felelőssége a páciensek élet végi gondozásában. Ha dr.
M. úgy találja, hogy az immunglobulin-terápia nem működik nálam, akkor,
azt hiszem, a palliatív gondozást, és végül az orvos-asszisztált
öngyilkosságot fogom választani. Nem akarom már alávetni magamat ennél
több agresszív eljárásnak. De vajon a döntés kizárólag az én kezemben
lesz?
Barátaink, Helen és David vacsorával állítanak be hozzánk. Mesélek nekik
a palliatív gondozásról meg az orvos-asszisztált öngyilkosságról, ami
megkönnyebbülést jelentene, ha a jelenlegi terápia nem lenne hatékony.
David gyorsan válaszol:
– A testednek csak egyetlen szavazata van ebben a kérdésben.
Ismét rájövök, amire az utóbbi egy évben már annyiszor: hogy a halálom
nem kizárólag az én ügyem. Kénytelen leszek osztozni rajta a
szeretteimmel, elsősorban Irvvel, de más családtagokkal és közeli
barátokkal is. A barátaim mindig sokat jelentettek számomra, mégis
meglep, mennyi aggódással vesznek körül azóta, hogy kiderült a
betegségem. Milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen sok gondoskodó ember
vesz körül!
Amikor már túl hosszúra nyúltak a telefonhívások, és annyira megnőtt az
e-mailek száma, hogy nem bírtam mindegyikre egyesével válaszolni, bátor
lépésre szántam el magam: írtam egy közös levelet körülbelül ötven
barátunknak. Ez állt benne:
Drága barátaim!

Kérlek, nézzétek el nekem, hogy körlevelet írok ahelyett, hogy egyesével válaszolnék
mindegyikőtöknek. Hálás vagyok a sok bátorításért, amit az elmúlt hat hónapban kaptam
tőletek – az üzenetekért, a levelekért, a virágokért, a finom ennivalóért és a szeretet számos
egyéb megnyilvánulásáért. A családom és a barátaim támogatása nélkül biztosan nem jutottam
volna el idáig!
Különböző okok miatt mostantól elhagyjuk a kemoterápiát és egy új, úgynevezett
immunglobulin-kezeléssel próbálkozunk, amelynek nem annyira brutálisak a mellékhatásai,
mint a kemónak, ugyanakkor lehetséges, hogy kevésbé hatékony. Körülbelül egy vagy két
hónap múlva derül ki, hogy működik-e.
Ha és amikor jobban leszek, remélhetőleg mindannyiótokkal személyesen is fel tudom
venni a kapcsolatot, és kerítek időt egy telefonra vagy a személyes látogatás megbeszélésére.
Addig is köszönöm, hogy gondoltok rám és imádkoztok értem, nagyon jólesik, erőt ad, hogy
tovább küzdjek a Stanford orvosi csapatával az életem meghosszabbításáért.

Mindenkit nagyon sok szeretettel üdvözöl:

Marilyn

Kicsit furcsán éreztem magam a kollektív levél miatt. De azután, hogy

milyen sok választ kaptam rá, mégis örülök, hogy megírtam, mert a
reakciók újabb lendületet adtak az élni akaráshoz. Eszembe jut francia
diplomata barátom, aki egyre gyengül egy súlyos betegség miatt. Ő mondta
egyszer, hogy nem a haláltól (la mort) fél, hanem a meghalástól (mourir).
Én is így vagyok ezzel, nem magától az eltávozástól félek, hanem attól,
hogy egyre elviselhetetlenebbé válik az araszolás a vég felé. Az utóbbi
hónapokban hozzászoktam a közelgő halál gondolatához. Mivel Irvvel sok
évtizede gondolkodunk közösen az elmúlásról, közösen tanítottunk, ő pedig
sokat írt is róla, olyan nyugalommal tudok erről beszélni, ami gyakran
meglepi a barátainkat. Néha bennem is felmerül, vajon ez a nyugalom nem
csupán látszat-e, és valójában, a felszín alatt, nagyon is félek.
Nemrég élénk álomban tört felszínre kordában tartott gyötrelmem.
Álmomban egy barátnőmmel beszélgetek telefonon, aki azt mondja, hogy a
felnőtt fia előző nap meghalt. Felsikoltok, könnyek között ébredek.
A valóságban ennek a barátnőmnek egyáltalán nincs fia.
Akkor tehát kinek a halálát siratom? Valószínűleg a magamét.
Augusztus
 KILENCEDIK FEJEZET
Szembenézés a véggel

Reggel nyolc óra. Marilynnel megérkezünk az immunglobulin-kezelésre.

Kilenc órán keresztül ülök mellette, mivel a gyógyszert lassan csöpögő
infúzióban adagolják. Minden idegszálammal rá figyelek, retteg szegény,
nehogy rosszul legyen az erős gyógyszertől. Aztán megkönnyebbülök,
látom, hogy jól érzi magát, nincsenek súlyos mellékhatások, a kórházi
tartózkodás nagy részét átalussza.
A másnap este otthon együtt egyszerűen mennyei. Megnézünk egy
epizódot a Martin Chuzzlewitből. A Dickens regényén alapuló régi BBC-s
tévéfilmsorozatban Paul Scofield játssza az egyik főszerepet.{19} Mindketten
Dickens-rajongók vagyunk (főleg én, Marilynnél Proust áll az első helyen).
Az elmúlt években valahányszor Amerikában vagy külföldön előadást
tartottam, mindig szakítottam időt arra, hogy körülnézzek az adott város
antikváriumaiban, és apránként szép gyűjteményt vásároltam össze első
kiadású Dickens-művekből.
Megbabonáz a remek szereplőgárda. De sajnos olyan sok új karakter
jelenik meg egyszerre, hogy az arcfelismerési problémám ismét bezavar.
Képtelen lennék végignézni a filmet Marilyn nélkül, aki rendszeresen
emlékeztet rá, ki kicsoda. Miután kikapcsoljuk a tévét, Marilyn a nappaliba
megy, és leveszi a polcról a Martin Chuzzlewit első kötetét. (Dickens
legfontosabb regényei eredetileg húsz részben jelentek meg. Havonta
egyszer kinyomtattak egy részt, és sárga kordékról árusították az új
fejleményekre éhes tömegeknek.)
Marilyn kinyitja az első füzetet, majd nagy átéléssel elkezdi felolvasni.
Ahogy hátradőlök a székemben, és a szabad kezét fogva hallgatom,
valósággal dorombolok a gyönyörűségtől. Ez maga a mennyország:
micsoda áldás egy olyan feleség, aki élvezettel olvas fel Dickens
regényéből! Varázslatos pillanat – egy a sok közül, amelyekkel Marilyn
kamaszkorunk óta annyiszor megajándékozott.
Persze tudom, hogy ez csupán röpke felüdülés a mulandósággal való
szembenézés sötét folyamatában. Másnap folytatom a Szemben a nappal
olvasását, és eljutok az Epikuroszt (Kr. e. 341–270) tárgyaló részig. A görög
filozófus három kristálytiszta és hatásos érvet sorol fel a haláltól való
félelem megszüntetésére. Az első állítása az, hogy a lélek halandó, és a
testtel együtt elenyészik, vagyis a halál után nincs öntudat, tehát félni sem
fogunk. A második okfejtése a halál végső semmisségére épül. E szerint a
lélek megsemmisül a halállal, ami megsemmisül, az nem felfogható, ami
nem felfogható, az nem is létezik. „Ahol én vagyok, ott nincs halál, ahol
halál van, ott meg én nem vagyok.” Következésképp: „Miért félnék a
haláltól, amikor sohasem fogható fel?”
Mindkét érvelés nagyon logikus és nyújt némi vigaszt, de számomra
mindig is Epikurosz harmadik tétele volt a legvonzóbb. E szerint a halál
utáni nemlét megegyezik a születés előtti nemléttel. Ez utóbbival (ami
időben hamarabb van) nem foglalkozunk – miért félünk hát a másiktól?
Néhány oldallal később visszaköszön saját elméletem a
„tovagyűrűzésről” – arról az elképzelésről, hogy tetteink és gondolataink
nyomot hagynak másokban, koncentrikus körökben úgy fodrozódnak,
gyűrűznek tovább, ahogy a tóba hajított kavics által vert hullámok. Ez a
gondolat szintén nagyon fontos számomra. Amikor adok valamit a
pácienseimnek, tudom, hogy megtalálják a módját, és továbbadják
másoknak, és így egyre tovább és tovább folytatódik a sor. Ez a téma
rendszeresen visszatér immár több mint hatvanéves terápiás
gyakorlatomban.
Ma már nem szorongok olyan szélsőségesen a haláltól, pontosabban a
saját halálomtól. Ami viszont nagyon is aggaszt, az Marilyn elvesztésének
gondolata. Néha egy pillanatra haragszom is rá, hogy az ő előjoga
hamarabb elmenni. Ez valahogy sokkal könnyebbnek tűnik.
Ezekben a hónapokban folyamatosan mellette vagyok. Fogom a kezét,
amikor elalszunk. Minden módon óvom. Alig múlik el úgy egy óra, hogy ne
hagynám ott az irodámat, hogy a házhoz visszasétálva találkozzam vele.
Nem sűrűn gondolok a saját halálomra, de e könyv kedvéért szabadjára
engedem a képzeletemet. Amikor én fogok szembenézni az elmúlással,
akkor nem lesz mellettem Marilyn, aki mindig támogatott, mindig elérhető
volt számomra. Senki nem fogja majd a kezemet. Persze velem lesz négy
gyerekem, nyolc unokám és sok barátom, de sajnos együtt sem lesz elég
erejük ahhoz, hogy áthatoljanak mély magányosságomon.
 Próbálom Marilyn közelgő halálát úgy feldolgozni, hogy végiggondolom,
mit veszítek el, mi marad meg. Kétségtelen, hogy ha Marilyn elmegy, akkor
a múltam jelentős részét magával viszi, és ez rendkívül nyomasztó.
Természetesen számos helyen jártam Marilyn nélkül, előadásokon,
workshopokon, sokszor búvárkodtam nélküle, voltam Keleten, részt vettem
egy buddhista elvonuláson Indiában – de ezeknek az élményeknek az
emléke már elhalványult. Nemrég megnéztünk egy filmet Tokiói történet
címmel. Marilyn felidézte közös tokiói utunkat, amikor számos olyan
épületet és parkot végigjártunk, amelyek a filmben is szerepelnek.
Egyetlenegyre sem emlékeztem.
– Emlékszel – próbálkozott kitartóan Marilyn –, amikor talán három vagy
több napig konzultációt tartottál a Kuroszava Kórházban, utána pedig
elmentünk Kiotóba?
Igen, tényleg, már dereng valami: előadásokat tartottam, aztán
demonstrációs céllal bemutattak egy terápiás csoportot, ahol a személyzet
tagjai alakították a csoport pácienseit, és fantasztikus fogadásokat adtak a
tiszteletünkre. De Marilyn nélkül nem valószínű, hogy ebből bármit fel
tudtam volna idézni. Az, hogy úgy veszítem el az életem nagy részét, hogy
még élek – rémisztő gondolat. Marilyn nélkül a szigetek, a tengerpartok, a
világ különböző tájain élő barátok, a közösen megélt, fantasztikus utazások
– néhány kilúgozott, halvány emlék kivételével – mind elenyésznek.
Tovább lapozgatom a Szemben a nappal-t, és egy olyan részhez érek,
amelyről tökéletesen megfeledkeztem. Két fontos mentorommal, John
Whitehorn és Jerome Frank professzorokkal való utolsó találkozásaimat
idézem fel – mindketten a Johns Hopkins pszichiáterei voltak. Egy ízben,
még fiatalon, amikor a Stanford tanszékén dolgoztam, telefonhívást kaptam.
Meglepetésemre John Whitehorn lánya keresett, aki elmondta, hogy az
apját súlyos szélütés érte, és a halála előtt még szeretne találkozni velem.
Nagy csodálója voltam egykori tanáromnak, John Whitehornnak, akivel
mindvégig szakmai kapcsolatban maradtam – de soha, egyetlenegyszer sem
találkoztam vele személyes ügyben. Merev, távolságtartó férfiú volt, mindig
dr. Whitehornnak szólítottam őt, ő pedig dr. Yalomnak engem. Soha
senkitől, egyetlen tanszéki munkatárstól vagy akár más tanszékek vezetőitől
sem hallottam, hogy bárki a keresztnevén szólította volna.
Miért én? Miért éppen engem akar látni, egykori hallgatóját, akivel
egyetlen bizalmas percet sem osztott meg soha? Ugyanakkor nagyon
meghatott, hogy emlékszik rám, és magához hívat, így hát néhány órával
később már egy Baltimore felé tartó repülőgépen ültem. A reptérről taxival
egyenesen a kórházba siettem. Beléptem a kórterembe. Dr. Whitehorn
megismert, de izgatott volt és zavart. Egyre azt ismételgette suttogva:
– Borzasztóan félek…
Tehetetlennek éreztem magam, és azt kívántam, bárcsak segíthetnék
valamiben. Felmerült bennem, hogy megölelem, de John Whitehornt nem
lehetett csak úgy megölelni, soha senki nem tett ilyet! Aztán körülbelül
húsz perccel az érkezésem után elveszítette az eszméletét. Nagyon
szomorúan távoztam a kórházból. Feltételeztem, hogy az ő különös módján
fontos lehettem számára, talán a saját fiára emlékeztettem, aki a második
világháborúban halt meg. Jól emlékszem Whitehorn professzor panaszos
tekintetére, amikor elmesélte nekem, hogy a fia az ardenneki csatában
veszett oda – abban az „istenverte húsdarálóban”, tette hozzá.
Utolsó találkozásom Jerome Frankkel, legfőbb mentorommal a Johns
Hopkins kórházban, egészen másképpen alakult. Jerry élete utolsó
hónapjaiban súlyos demenciával küzdött, én pedig meglátogattam a
baltimore-i idősek otthonában. Az ablak előtt ült, kifelé bámult, én meg
odavittem mellé egy széket, és leültem. Kedves, melegszívű ember volt,
mindig élveztem a társaságát. Megkérdeztem, milyen itt az élet
mostanában.
– Minden nap teljesen új – felelte. – Felébredek, és huss – a kezével
gyors mozdulatot tett a homloka előtt, mintha letörölne egy táblát –, az
előző nap kitörlődik. Csak ülök ebben a székben, és nézem, ahogy zajlik az
élet. Nem olyan rémes ez, Irv. Nem annyira rossz.
Elevenembe vágtak a szavai. Régóta éreztem, hogy a halálnál is jobban
félek a demenciától. Jerry Frank megállapítása, a „nem olyan rémes ez,
Irv”, egyszerre döbbentett és hatott meg. Idős mentorom azt mondta:
– Irv, neked mint tudatos lénynek csak egyetlen életed van. Élvezd ennek
az „öntudatnak” nevezett csodának minden pillanatát, és ne sírd vissza azt,
amire a múltban képes voltál.
Még egy gondolatot találok vigasztalónak a Szemben a nappal-ból. „A
szerelem elragadtatása” címet viselő részben arról a „csillogó szemű”
kötődésről beszélek, amelyben minden aggodalom megszűnik. Figyeljük
meg, ahogy egy zaklatott gyermek odabújik anyja ölébe, és gyorsan
megnyugszik, hiszen minden rossz gondolata elpárolog. Azt írom, hogy
ilyenkor „a magányos én feloldódik a mi-ben”. Az elszigeteltség magánya
szertefoszlik. Ez az okfejtés most szintén nagyon közelről érint. Az, hogy
szinte egész életemben Marilynt szerethettem, kétségkívül megóvott a mély
elszigeteltség tapasztalatától, jelenlegi fájdalmas érzéseim pedig jórészt a
jövőbeni magány gondolatából fakadnak.
Elképzelem az életemet Marilyn halála után, látom magam előtt, ahogy a
hatalmas, üres házban egyedül töltöm az estéimet. Sok barátom, gyerekem,
unokám van, sőt még egy dédunokám is, és figyelmes szomszédaim – de
egyikükben sincs meg Marilyn varázsa. Ennek a mély magányosságnak az
elviselése erőmet meghaladó feladatnak tűnik. Ismét Jerry Frank szavaiból
merítek vigaszt:
– Csak ülök ebben a székben, és nézem, ahogy zajlik az élet. Nem olyan
rémes ez, Irv.
Augusztus
 TIZEDIK FEJEZET
Megfontolom az orvos-asszisztált öngyilkosságot

A harmadik immunglobulin-kezelésre megyek a kórházba. Irv tizenegykor

csatlakozik hozzám, és délután ötig mellettem ül, pár órát leszámítva,
amikor kimegy ebédelni meg egy kicsit pihenni. Addig drága barátom, Vida
váltja fel, ő marad mellettem, hogy erőt adjon. Vida egész betegségem alatt
rendkívüli figyelemmel és gondoskodással vett körül, gyakran
meglátogatott, és könnyen emészthető, finom ételekkel kényeztetett. Ma
csirkét, rizst és párolt répát hozott.
Meglepő, de ha a hetemet tekintem, a kórházban töltött nap az egyik
legkönnyebb, ilyenkor még nem jelentkeznek a kellemetlen mellékhatások.
A személyzet változatlanul udvarias, kompetens és hatékony. Kényelmes
ágyon fekszem, az előírt gyógyszermennyiség lassan csepeg a
szervezetembe. Amikor távozom, nyugodtnak és jókedvűnek érzem
magam, valószínűleg az infúzió előtt beadott szteroidoknak köszönhetően.
Ahogy kifelé megyünk a kórházból, megilletődötten gondolok arra, hogy
a legkisebb fiunk, „Ben baba” közel ötven évvel ezelőtt ennek a kórháznak
egy másik szárnyában született. Ben, a felesége, Anisa és három gyerekük
holnap átjönnek hozzánk, hogy közösen ünnepeljük Ben ötvenedik
születésnapját. Már előkészítettük a pluszágyakat Irv dolgozószobájában és
az enyémben is, én pedig mindent megteszek majd, hogy az unokáim ne
egy haldokló öregasszonnyal találkozzanak.
Ben családja velünk tölti az egész hétvégét. Szombaton a közeli parkban
tartjuk a szülinapi partit. Alig egy hete küldtük ki a meghívókat, de Ben
barátainak többsége jelezte, hogy jönnek. Általános iskolai, gimnáziumi és
egyetemi barátok, meg olyanok is, akiket a Sierra Nevada-i Tawonga nyári
táborokból ismer. Jó érzés együtt látni az egykori „kissrácokat”, akik ma
már középkorú, családos férfiak, és különböző korú gyerekeket nevelnek a
totyogótól a kamaszig. Bennek mindig sok barátja volt, boldogan látom,
hogy a mai napig hűek egymáshoz.
A legnagyobb örömöt persze az okozza, hogy Ben és Ani gyerekeivel
lehetek: Adrian hat-, Maya három-, Paloma egyéves. A kislányok
tüneményesek, Adrian pedig, amikor éppen nincs dührohama, igazi
charmeur. Előnyére (vagy ki tudja, talán hátrányára), gyönyörű gyermek,
örökölte édesanyja hatalmas kék szemét, szőke haját és angyali arcát.
Mindemellett nagyon okos és megnyerő. De amikor kiborul, egy pillanat
alatt mesebeli ördöggé változik. Csodálom a szülei türelmét és rendületlen
hitét abban, hogy előbb-utóbb kinövi majd ezt a kellemetlen viselkedést –
ezt persze a legjobb pszichológusok is megerősítik.
Búcsúzáskor Adrian megpuszil, és azt mondja:
– Legközelebb hálaadáskor találkozunk!
Az agyam hátsó részében felbukkan a kétely: vajon milyen állapotban
leszek hálaadáskor? Egyáltalán: itt leszek még?
A távozásuk napján megint leterít a borzalmas hányinger és hasmenés,
talán a Ben szülinapján fogyasztott ételek miatt. Ilyenkor annyira
nyomorultul érzem magam, hogy azt kívánom, bárcsak békében, további
szenvedések nélkül távozhatnék a világból. Ilyenkor nem törődök senki
mással, az sem szomorít el, ha soha többé nem láthatom a szeretteimet.
Végül émelygés elleni gyógyszerek segítségével fizikailag ismét rendbe
jövök – de a félelem nem múlik el, és amikor napközben elbólintok,
rémálom formájában utat talál a felszínre. Egy kolléganőmmel beszélgetek
telefonon, aki a valóságban a mellrák számos stációján és hullámvölgyén
keresztülment. Álmomban együtt dolgozunk egy projekten, én az ehhez
kapcsolódó fájlt keresem a számítógépemen. Több címre is rákattintok, de
egyik sem hasonlít a projektünkre. Egyszer csak rákattintok az gépemen
egy ikonra, de ahelyett, hogy megnyílna a fájl, fülsiketítő hang hallatszik,
ami teljesen elnyomja a kolléganőm hangját a vonal túlsó végén. A hang
egyre élesebb, sehogy sem bírom kikapcsolni. Pánikba esek, megpróbálom
kihúzni a számítógépet a konnektorból, de ez sem hat. A visító hang most
már mindent betölt, és egyre erősebb. Végigrohanok a házon, a többi
konnektort keresem, és egyre azt kiabálom:
– Segítség, segítség, húzzák ki a kábeleket!
Ébredés után pszichiáter férjemnek nincs különösebben nehéz dolga az
álommal, amelyben szerinte a szenvedéssel teli élet befejezésének vágya
tükröződik.
Irv ismét elvisz a heti immunglobulin-infúzióra. Minden simán megy,
elbóbiskolok az előzetesen beadott antihisztamintól. Amikor felébredek, Irv
az ágyam mellett ül, megkérdezi, hogy érzem magam. Ilyenkor általában
olyasmit felelek, hogy „jól”, vagy „szoszo”, hogy ne terheljem a saját
nyomorúságommal. Ma azonban, mivel közeledik a holnapi találkozásunk
dr. M.-mel, úgy döntök, a szokásosnál őszintébb leszek.
– Az igazat akarod hallani? Már jó ideje úgy érzem, hogy túlságosan
nagy árat fizetek az életben maradásomért. A kilenc hónap kemoterápia,
most meg az immunglobulin-kezelések elpusztították és teljesen
megváltoztatták a szervezetemet. Minden reggel és minden bóbiskolás után
úgy ébredek, hogy semmi kedvem felkelni. Mennyi ideig kell még élnem,
hogy engedjetek meghalni?
– De néha azért jól vagy, nem? Például amikor kéz a kézben ülünk együtt
odakint, vagy amikor esténként tévézünk.
– Persze, jól érzem magam… c’est beaucoup dire. Ha éppen nem vagyok
teljesen kikészülve a gyomrom miatt, akkor el tudom viselni a testemet, és
boldogan időzöm veled. Te vagy a legfőbb ok, amiért még élek. Pontosan
tudod, hogy amikor először kimondták a myeloma multiplex nevét, az
orvosok mosolyogva közölték, hogy ezzel a betegséggel még évekig lehet
élni, feltéve ha jól reagálok a kemoterápiára és a kezelés más formáira. De
azt nem tették hozzá, hogy valójában haldoklom, a kezelések pedig
végérvényesen lerombolják a szervezetemet. Fokozatosan láttam csak be,
hogy soha nem leszek már ugyanolyan, mint a betegségem előtt, hogy
elmondhatatlan szenvedéssel teli napokon kell átvergődnöm, miközben a
testem egyre pusztul és hanyatlik.
Irv egy pillanatig némán ült. Aztán így válaszolt:
– És az nem elég, hogy legalább élsz? Ha elmész, semmi nem marad. És
én még nem állok készen arra, hogy elengedjelek.
– Irv, azt hiszem, az elmúlt kilenc hónapban megbarátkoztam a halál
gondolatával. Végtére is, nyolcvanhét éves vagyok, nagyszerű életem volt.
Ha negyven-, ötven- vagy hatvanéves lennék, akkor tragédiaként élném
meg. De ebben a korban a halál megkerülhetetlen valóság. Azt hiszem, már
el tudom fogadni, hogy három hónap múlva vagy talán valamivel később
meg kell halnom. Azért persze szomorú vagyok, hogy itt kell hagynom a
szeretteimet, különösen téged.
Irv könyveiből két dolog hatott arra, ahogyan most a halálra tekintek. Az
első az, amit a meg nem élt életről ír. Szerencsés vagyok, mert úgy fogok
meghalni, hogy semmit nem kell bánnom, így könnyebben tudok
szembenézni a végzettel. Természetesen rettentően hálás vagyok Irvnek, a
gyerekeimnek, a barátaimnak, a stanfordi orvosaimnak, és hálás vagyok
azokért az anyagi körülményekért, amelyek lehetővé teszik számomra,
hogy végnapjaimat kényelmes környezetben tölthessem.
A másik dolog, ami Irv írásaiból megfogott, és gyakran eszembe jut, az
Nietzsche gondolata: „Halj meg idejében!” Jelenleg éppen ezzel
viaskodom. Vajon számomra mikor van itt az ideje a meghalásnak? Van
értelme meghosszabbítani az életemet, ha ez az élet az állandó fizikai
tehetetlenséget jelenti? Mi történik, ha dr. M. azt mondja, hogy az
immunglobulin-terápia nem működik? Mi lesz, ha újabb kezeléstípust
ajánl? Megmondom, mi lesz: közlöm velük, hogy a palliatív gondozást
választom, és kérem, hogy az orvosok segítsenek hozzá a lehető
legfájdalommentesebb halálhoz. Kérni fogom az orvos-asszisztált
öngyilkosságot.
Úgy gondolom, hogy az életemmel vagy halálommal kapcsolatos döntés
elsősorban az én kezemben van. Én pedig kezdem úgy érezni, hogy a halál
„megfelelő” időpontját nem hónapok vagy évek távlatában kell
meghatározni, hanem inkább hamarabb, mint túl későn. Már elkezdtem
tudatosan érzelmileg elszakítani magamat a tárgyaktól és az emberektől.
Legutóbb, amikor az unokánk, Lily nálunk járt, nekiadtam egy számomra
nagyon kedves tárgyat: egy lapot egy középkori kéziratból, amit a párizsi
rakparton vásároltam, amikor ott jártam egyetemre. Alanának ajándékoztam
azt a nagyon különleges blézeremet, amit régóta csodált, Anisának pedig
egy ezüst nyakláncot szívecskés medállal, benne apró gyémántokkal.
Gyönyörűen áll neki!
Ennél is fontosabb, hogy a legszeretettebb személyektől is megpróbálok
egy kicsit érzelmileg eltávolodni. Jó érzés volt a közelmúltban viszontlátni
Ben gyermekeit, átérezni, hogy jól meglesznek nélkülem is. Nem akarok túl
sokat aggódni miattuk, vagy a családból bárki miatt. Irv az egyetlen, aki
miatt még gondolkodom. Persze sok múlik azon, mit mond dr. M., de
tudom, meg kell kérnem Irvöt arra, ne akarja, hogy egyetértsek vele abban:
mindenáron érdemes életben maradni.
Szeptember
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
Feszült visszaszámlálás csütörtökig

Minden szerdán hosszú órákon át ülök Marilyn kórházi ágya mellett abban
a reményben, hogy jól viseli az intravénás infúziót. Meglepetésemre és
megkönnyebbülésemre nem jelentkeznek nála azonnali negatív reakciók a
gyógyszer miatt, így a szerdáink viszonylag békésen telnek. A kórházba
érkezés után minden alkalommal vért vesznek Marilyntől, aztán egy órát
várunk a laboreredményekre, amelyek meghatározzák az aznapi
gyógyszeradagot. Ezután egy kis privát szobában bekötik az infúziót, és
Marilyn rövidesen elalszik. Négy–hat órát ülök mellette, újságot olvasok, a
laptopomon e-maileket írok, az iPademen regényt olvasok. (Az Egy tiszta
nő Thomas Hardytól annyira leköt, hogy gyorsan elrepül az idő.)
Ezen a szerdán úgy döntök, hogy amíg Marilyn alszik, felkeresem a
stanfordi Lane Orvosi Könyvtárat. Remélem, el tudok olvasni néhány friss
pszichiátriai folyóiratot – kínos bevallanom, de ilyesmire régóta nem
kerítettem sort. Amíg az egyetem pszichiátriai tanszékén dolgoztam, több
mint negyven éven át, sok órát töltöttem a könyvtárban; jó érzésekkel
emlékszem vissza arra a hatalmas olvasóteremre, ahol az orvosi szaklapok
legújabb számai sorakoztak. Ezeket előszeretettel olvasták a medikusok, az
egyetemi dolgozók és a helyi személyzet.
Azt a tájékoztatást kapom, hogy a könyvtár rövid, tízperces sétára
található a kórháztól. Az orvosegyetemi könyvtár összeépült a kórházzal.
A Marilynt gondozó nővér megmutatja, merre menjek, és én tétován
elindulok. De már semmi nem ugyanolyan, mint régen, ezért azonnal
eltévedek. Többször útbaigazítást kell kérnem, mígnem egy személyzeti
kitűzős férfi megsajnálja a bottal járó, bizonytalanul kóválygó vén szivart
(engem), és elkísér a könyvtárig. Ahogy áthaladunk a különböző
osztályokon, mindenütt ellenőrző pontok találhatók, ahol fel kell mutatnom
a biztonsági őröknek az egyetemi igazolványomat.
A könyvtárban is igazolom magam, majd belépek, azzal a boldog
várakozással, hogy ismét a hatalmas, ismerős olvasóteremben találom
magam. De döbbenten tapasztalom, hogy az olvasóterem eltűnt.
 Mindenütt asztalok sorakoznak, amelyeknél számítógépek képernyőit
bámuló emberek ülnek. Keresek egy könyvtárost. Régen rengeteg
könyvtáros segítette az eligazodást, most azonban egyetlenegyet sem
találok. Végül észreveszek egy hivatalos küllemű, mogorva nőt a helyiség
távoli sarkában, aki szintén egy komputer fölé hajol. Odamegyek hozzá, és
megkérdezem:
– Megmondaná, kérem, merre találom az olvasótermet? Amikor legutóbb
itt jártam, ami bevallom, jó pár éve történt, az egész földszintet az
olvasóterem foglalta el, ahol ki voltak téve a legfrissebb szaklapok. Valami
nem túl régi pszichiátriai folyóiratot keresnék.
Teljes értetlenséggel néz rám, mintha legalábbis egy másik évszázadból
érkeztem volna ide (ami persze igaz is).
– Nem tartunk nyomtatott újságokat. Minden online olvasható.
– Azt akarja mondani, hogy az egész orvosi könyvtárban nincs egyetlen
viszonylag friss, kézbe vehető pszichiátriai szaklap sem?
Az arca továbbra is teljes zavarodottságot tükröz.
– Talán láttam egyet az alattunk lévő szinten – feleli, aztán gyorsan
visszafordul a számítógépéhez.
Lesétálok a lépcsőn, de odalent megint csak monitorokat bámuló
embereket látok. A terem hátuljában aztán végre észreveszek egy csomó
bekötött újságot. Megtalálom a Journal of the American Psychiatric
Association lapszámait, de a polcok túlságosan közel helyezkednek el
egymáshoz, nem lehet bemenni közéjük. Pár perc beletelik, mire rájövök,
hogy az állványok mozgathatóak! Teljes erőből odébb tolom az egyiket,
besétálok az így létrejövő keskeny folyosóra, és elkezdem böngészni a
bekötött pszichiátriai folyóiratokat. Ebben a pillanatban jellegzetes hang üti
meg a fülemet: a guruló állványok hangja. Ráeszmélek, hogy a polcok közé
lépve egy hatalmas figyelmeztető táblát is láttam: SAJÁT BIZTONSÁGA
ÉRDEKÉBEN RÖGZÍTSE A KEREKEKET!
Akkor figyelmen kívül hagytam, de most hirtelen értelmet nyer a felirat,
és rájövök, hogy bármelyik pillanatban elgázolhat egy könyvállvány,
úgyhogy a lehető leggyorsabban ki kell innen jutnom. Futólépésben
távozom a polcrendszerből, és egy másik előzékeny kórházi dolgozó
vezetésével visszatérek Marilynhez. Soha többé nem merészkedem ilyen
messzire az ágyától.
Marilyn a gyógyszerein kívül szerdánként szteroidokat is kap, hogy
könnyebben viselje a heti infúziós kezelést és az előtte álló negyvennyolc
órát. Pénteken azonban kivétel nélkül mindig hányingere meg hasmenése
van, rázza a hideg, rettenetes fáradtság gyötri. Lassan telt ez a négy hét
kezelés, úgy érzem, képtelen vagyok bármi egyébre fókuszálni, mint
Marilynre és a következő találkozásunkra az onkológussal. Feszült vagyok
és levert. Hihetetlen, hogy Marilyn milyen jól kezeli ezt az egészet.
Az állapota napról napra változik. Egyik alkalommal éppen hazaértem a
bevásárlásból, amikor hallottam, hogy engem hív a nappali kanapéjáról,
ahol rendszerint üldögélni szokott. Szemmel láthatóan reszketett, meleg
takarót kért, amit gyorsan odavittem neki. Két órával később jobban lett,
evett egy keveset a szokásos vacsorájából, a csirkehúslevesből, aztán ivott
egy kis almalevet.
Közeledik a csütörtöki megbeszélés az orvossal, én meg egyre
bizonytalanabb vagyok abban, hogy mit is mondott korábban dr. M. Arra
emlékszem, hogy a páciensek harmada képtelen elviselni ezt a típusú
kezelést. A jó hír természetesen az, hogy Marilyn ezt az akadályt sikeresen
vette. Aztán dr. M. emlékeim szerint azt is mondta, hogy a többi páciens
kétharmadára pozitívan hat a kezelés. De mi van azzal az egyharmaddal,
akire nem? Azokról mit mondott? Vajon arra utalt ezzel, hogy számukra
nincs más lehetőség? Azt még fel tudom idézni, hogy szándékosan nem
kérdeztem rá erre Marilyn jelenlétében.
Kedd estére, két nappal a megbeszélés előtt, a szorongásom fokozódik.
Felhívom a lányunkat, Eve-et, valamint kollégámat és barátomat, David
Spiegel orvost – ők mindketten jelen voltak, amikor legutóbb találkoztunk
dr. M.-mel. Megkérdezem, ők hogyan emlékeznek az elhangzottakra.
Egyikük szerint sem mondta dr. M. azt, hogy a kezelés sikertelensége esetén
nincs más lehetőség. Viszont azt mindketten fel tudják idézni, hogy Marilyn
félbeszakította dr. M.-et, és kijelentette, ha ez a terápia nem lesz hatásos,
nem hajlandó újabb kezelésnek alávetni magát, inkább a palliatív gondozást
választja.
Marilyn az egész kálvária alatt látszólag mindvégig nyugodt marad,
sokkal nyugodtabb, mint én, sőt gyakran ő próbálja csillapítani a betegsége
miatti aggodalmaimat. Ugyanakkor egyre gyakrabban beszél az orvos-
asszisztált öngyilkosságról. Szerintem ezt addig nem lehet kérni, amíg
hatékony terápia áll rendelkezésre – de nem szeretném én az orra alá
dörgölni a valóságot. Majd rájön maga is. Sűrűn emlékeztetem azokra az
értékes pillanatokra, amelyeket még megélhet ezekben a hetekben.
Felidézem, hogy a minap is milyen jól szórakoztunk, amikor az
unokánkkal, Lenore-ral közösen egy jó japán filmet kerestünk a
tévéapplikációban. Felidézem, hogy milyen csodálatosak azok a pillanatok,
amikor csak fogjuk egymás kezét.
– Ezekre gondolj – mondogatom neki. – Meg a szerencsénkre, arra, hogy
megtapasztalhatjuk a boldog öntudat állapotát. Én minden percét élvezem,
és erre soha többé nem lesz lehetőségünk. Hogy tudnád ezt csak úgy
eldobni?
– Nem figyelsz rám – feleli. – Tudom, milyen értékes a létezés, te viszont
képtelen vagy megérteni, hogy az idő nagy részében mennyire nyomorultul
érzem magam. Te sosem éltél át hasonlót. Ha te nem lennél, már rég
megtaláltam volna a módját, hogy véget vessek ennek az egésznek.
Minden idegszálammal figyelek rá. Vajon igaza van?
Visszagondolok azokra az időszakokra, amikor én voltam hasonlóan
elkeseredett. A legrosszabb eset évtizedekkel ezelőtt történt, amikor egy
bahamai utazásról visszatérve hónapokra leterített valami szörnyű trópusi
fertőzés. Felkerestem a legjobb szakorvosokat, de hiába. Gyakran
szédültem, hányingerem volt, hetekig nyomtam az ágyat. Hat hónap után
végül elkezdtem fitneszterembe járni, találtam egy személyi edzőt, és szinte
kényszerítettem magam, hogy a több hónapnyi betegség után talpra álljak.
De ez alatt a fél év alatt egyetlenegyszer sem fontolgattam az
öngyilkosságot, mondom Marilynnek. Bíztam benne, hogy felépülök,
túlságosan szerettem élni, semhogy ilyesmi eszembe jusson. Utána még
évekig megkeserítette az életemet a szédülés – ami szörnyű érzés –, de
valahogy túljutottam rajta, és már évek óta nem jött elő. Mindezt azonban
butaság volna a feleségem betegségéhez hasonlítani. Talán igaza van
Marilynnek, talán tényleg alábecsülöm a szenvedését. Meg kell próbálnom
az ő szempontjából megtapasztalni az életet.

Nagy sokára elérkezik a csütörtök – a dr. M.-mel való konzultációnk napja,

amikor kiderül, bevált-e a kezelés Marilynnél. Nem bízom abban, hogy
képes leszek mindent pontosan megérteni és megjegyezni, ezért megkérem
közeli barátunkat, David Spiegelt és feleségét, Helen Blaut, hogy kísérjenek
el bennünket. Az orvossal való találkozás azonban teljes csalódás, a
legszükségesebb laboreredmények egy része ugyanis még nem készült el.
Két marker mutatja, hogy Marilyn hogyan reagált a kezelésre. Az egyik
enyhén pozitív, a másikat azonban még be sem kérték.
Felteszek néhány kérdést dr. M.-nek, illetve elmondom, hogy mennyire
feszülten vártam ezt a megbeszélést, hiszen arra számítottunk, hogy ma
kiderül, hatásos-e Marilynnél az immunglobulin-kezelés. Vagy ezt nem ma
kellett volna megtudnunk?
Dr. M. elismeri, hogy hibázott, mert nem kérte meg azt a bizonyos
laboreredményt, és azonnal ad egy beutalót. A megbeszélésünk után
egyenesen a laborba megyünk vérvételre, dr. M. pedig megígéri, hogy
másnap telefonon értesíti az eredményről Marilynt.
– Még egy utolsó kérdésem volna – mondom. – Ha ez a terápia nem
segít, vannak még más lehetőségek is?
– Számos lehetőség van még – feleli dr. M.
Marilynre nézek, és látom, hogy alig észrevehetően bár, de megrázza a
fejét, én pedig veszem az üzenetet. Felejtsük el. Elegem van. Nincs több
kezelés.
A konzultáció végén Marilyn röviden elmondja, miért nem fél a haláltól.
Idéz néhány gondolatot a Szemben a nappal című könyvemből, beleértve
Nietzsche aforizmáját: „Halj meg idejében!” Szól arról, hogy az életével
kapcsolatban semmit nem bánt meg. Hallatlanul büszke vagyok rá, a
tűpontos fogalmazására, az elképesztő tartására. Hihetetlenül szerencsés
vagyok, valósággal a sors kegyeltje, hogy Marilyn élethosszig a társam.
Dr. M.-et is meghatják Marilyn szavai, a konzultáció végén magához öleli,
és elmondja neki, mennyire szereti.

Az utóbbi néhány hétben rengeteget álmodok, de furcsamód képtelen

vagyok felidézni az álmaimat. A konzultáció utáni éjjel azonban rosszul
alszom, és tisztán emlékszem hosszú, rémisztő álmom egy töredékére.
Hatalmas bőrönd van nálam, egy kihalt úton stoppolok. Előtte történt
valami kellemetlen, de nem tudom pontosan, mi. Aztán megáll előttem egy
autó, és a sofőr odaint magához, hogy megbeszéljük, hová vigyen. Van
valami félelmetes, már-már sátáni az arcában, nem bízom meg benne, ezért
titokban lefényképezem a rendszámot a telefonommal, és elküldöm e-
mailben egy ismerősömnek. Nem akarok beszállni a kocsiba. Sokáig állunk
némán egymással szemben, végül a férfi elhajt. Az utolsó, amit fel tudok
idézni, hogy egyedül állok a sötétben az út mellett. Nem jön autó. Nem
tudom, mit tegyek, hová mehetnék.
Minél alaposabban vizsgálom az álmot, annál kevésbé értem. De a fő
üzenet egyértelmű: egyedül vagyok, otthontalan, rettegek, elveszettnek
érzem magam az életben, a véget várom. Megpöccintem a kalapomat a
bennem élő álomszövőnek.
Másnap, pénteken semmi hír a hiányzó laboreredményről, vagyis hétfőig
már biztosan várnunk kell. Az izgatottságom zavarja Marilynt, aki
határozottan úgy emlékszik, hogy dr. M. azt mondta, akkor hív, amikor
megvan az eredmény. Rákérdezek David Spiegel barátomnál, és ő is úgy
emlékszik, ahogyan Marilyn. Egyre kevésbé bízom abban, hogy képes
vagyok odafigyelni és pontosan felidézni az eseményeket.
Annyira türelmetlen vagyok, hogy saját stanfordi tanszéki
igazolványomat használva megnézem a laboreredményeket a saját
gépemen, anélkül hogy szólnék Marilynnek. A vizsgálati eredmény
ijesztően bonyolult, de nekem úgy tűnik, hogy nincs jelentős javulás; az
információt kétségbeesetten elhallgatom Marilyn elől. Aznap éjjel ismét
pocsékul alszom. Másnap korán reggel Marilyn e-mailt kap dr. M.-től,
amelyben a doktornő azt írja, hogy a laboreredmények óvatos optimizmusra
adnak okot. Csatol egy képernyőképet, ahol bizonyos, korábban rossznak
mutatkozó értékek jelentős javulást mutatnak az utóbbi hetekben.
A félreértelmezett laboreredmény ismét arra figyelmeztet, hogy a
diplomám ősrégi, és igazából már csak névleg vagyok orvos. Belátom, hogy
a kortárs gyógyító eljárások vagy laboreredmények értékeléséhez semmit
sem konyítok, és soha többé nem próbálom meggyőzni magam az
ellenkezőjéről.
Szeptember
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
Teljes meglepetés

Egy barátom, Ivory látogatását várom, aki nemrég érkezett haza

Koppenhágából. Ivory nagyon különleges csokoládét hozott, amit kizárólag
Dániában készítenek. Ivoryt abból a nőírókat bemutató irodalmi szalonból
ismerem, amelynek éveken át voltam a háziasszonya. Ő is tag volt,
rendszeresen járt a rendezvényekre a tanév során, és nyaranta is, amikor
meghívtuk az írók partnereit is.
Fantasztikus érzés belekóstolni a mogyorókrémes csokiba, amit Ivory
bont meg Irvnek és nekem. Rettentően örülök, hogy újra láthatom Ivoryt,
akire még abból az időből emlékszem, amikor az első gyerekét várta – aki
ma már kilencéves. Ivory egy kis kiadót vezet, amely igény szerint digitális
és nyomtatott könyvek kiadásával is foglalkozik. (Ő adta ki újra a francia
forradalmat nők emlékiratai alapján bemutató, már nem kapható könyvemet
Kényszertanúság címen, amely iránt újra érdeklődés mutatkozik, mert
középiskolai történelemórákon használják, még jogdíj is érkezett belőle!)
Ivory épp az újabb projektjeiről mesél, amelyekből finanszírozni tudná
könyvkiadói ambícióit, amikor megszólal a csengő. Mielőtt még bárki
kinyithatná, kedves ismerős arca jelenik meg az ajtóban. Aztán még egy. És
még egy. Mígnem körülbelül húsz fő tölti be a nappalit, a korábbi irodalmi
szalonom tagjai! Teljes bouche bée, meglepetés és döbbenet! Hogy bírta
Ivory összehozni ezt a találkozót úgy, hogy nekem sejtelmem sem volt róla?
Kiderül, hogy hónapok óta szervezi, azóta, hogy az egészségi állapotom
miatt le kellett mondanom a szalonok megtartásáról. A közös látogatás
annak a szalonnak a jelképes helyettesítője, amit Palo Altó-i lakásunkban
szoktam tartani nyár végén. És ez még nem minden.
Ivory átad nekem egy gyönyörű kivitelű könyvet, amelynek a címe:
Levelek Marilynnek. Jól látszik, hogy milyen elképesztő energiát fektetett
ennek a kiadványnak a létrehozásába és a szalon tagjainak meghívásába.
A könyvben harminc levél található a szalon egykori tagjaitól, akik közül
többen ma nem tudtak eljönni. Véletlenszerűen felcsapom valahol, és
döbbenten olvasom, hogy ezek a nők milyen fontos szerepet tulajdonítanak
a személyemnek saját életükben. Az egyik levél így kezdődik: „Talán nem
is tudod, hogy a megismerkedésünktől fogva milyen fontos vagy nekem.”
Egy másik: „Fantasztikus világ tárult fel előttem neked köszönhetően!” És
egy harmadik: „Annyira szerencsés vagyok, hogy ismerhetlek!”
Hogyan lehet őszintén és elegánsan reagálni ilyen sorokra? Teljesen
elborítanak az érzelmek. De amellett, hogy hihetetlen hálát érzek, legbelül
tudom, nem érdemlek ennyi dicséretet. Az elmúlt hónapokban olyan sok
magasztaló és aggódó üzenetet kaptam, leveleket, virágokat, finomságokat.
Mégis, ez a csoport kiváltképpen kedves a számomra: írók, egyetemi
tanárok, független kutatók, fotográfusok és filmesek, akik több mint félszáz
éve jelen vannak az életemben. Stina Katchadourian, akit 1966 óta ismerek,
így kezdi sorait: „Barátom, bizalmasom, mentorom, te bölcs asszony,
íróasszony, mindig-elérhető asszony, kőszikla, majdnem-rokon, nővér.” Ez
és a többi levél megríkat, gondosan elteszem a könyvet, hogy majd
újraolvashassam mindet.
A Levelek Marilynnek „egy példányban megjelent, limitált kiadású”
könyv, szerkesztője Ivory Madison, tervezője Ashley Ingram. A borítón az
én fényképem látható, az íróasztalomnál ülök úgy harmincöt évvel ezelőtt.
Elfogult véleményem szerint ez a világ legszebb limitált kiadású könyve. És
egyben a legfontosabb egy olyan ember számára, aki az élete végéhez
közeledik.
Gyorsan eltelik egy óra, mindenkivel váltok néhány szót. Különösen
fontos számomra az a beszélgetés, amelyet Barbara Babcock stanfordi
jogászprofesszorral folytatok. Ő a mellrákja miatt kapott kemoterápiát.
Barbara az egyik első példaképem, akitől szeretném eltanulni a bátorságát.
Sok évvel azelőtt, hogy engem myeloma multiplexszel diagnosztizáltak,
rendszeresen találkoztunk valamelyik étteremben vagy nála a lakásán,
amikor már beteg volt. Amióta elkezdődött a kezelésem, nem láttam.
Beszélgetünk az állapotunkkal járó problémákról, szerető férjeink
támogatásáról.
Boldog vagyok, hogy viszontláthatom Myra Strobert, aki azóta kedves
barátom és munkatársam, hogy 1976-ban szenior kutatóként és
adminisztrátorként alkalmazott a régi CROW-ban (Center for Research on
Women, Nőtudományok Kutatóközpontja). Myra nélkül az életem második
fele teljesen másképp alakult volna. Végtelenül hálás vagyok neki azért,
hogy eljött, annak ellenére, hogy néhány héttel ezelőtt csípőműtéten esett át,
a férje pedig súlyos Parkinson-kórban szenved.
 Barbara és Myra volt az első két nő, akit 1972-ben alkalmazott a
Stanford: Barbarát a jogi kar, Myrát a gazdasági kar. Hosszú pályafutásuk
során mindketten számos nőtársukat támogatták, mindketten írtak
önéletrajzot személyes és szakmai tapasztalataikról.
Az ismerős arcok közt ott van Meg Clayton is. Kérem, hogy meséljen az
új történelmi regényéről, amely Az utolsó vonat Londonba címmel
hamarosan megjelenik angolul, sőt máris tizenkilenc ország kötötte le a
fordítás és kiadás jogát. Volt szerencsém követni, hogyan emelkedett Meg
az utóbbi néhány évben valóban nagy formátumú íróvá. Meg a nekem írt
levelében Jane Kenyon Let Evening Come (Legyen este) című verséből
idéz, amelyet a néhai John Felstiner évekkel ezelőtt hangosan felolvasott
nekünk ugyanebben a nappaliban, ahol most ülünk. Ez a vers, amelyből itt
egy részletet idézek, nagyon pontosan írja le jelenlegi élethelyzetemet:

Homokodújába a róka,
zsákba a szél találjon vissza,
legyen menedéke sötét. Legyen este.

Árok alján, a zab legbelső

üregeiben, tüdők legmélyén
odabenn, legyen este.

Legyen úgy, ahogy legyen,

ne félj. Közben végig vigasztal
az Isten, legyen, legyen este.{20}

Miután mindenki elment, sokáig üldögélek, és azon az áradó szereteten

gondolkodom, amit ma kaptam. Lehetséges, hogy valóban annyira kedves
és nagylelkű vagyok, ahogy a barátaim mondják? Ha ez igaz is, a
személyiségem jó részét anyámtól örököltem, aki a legkedvesebb,
legszelídebb ember volt, akivel valaha találkoztam. Anyám mindenkivel
szívélyesen bánt. Még a nyolcvanas éveiben járva is becsengetett a
szomszédaihoz, hogy megkérdezze, hozzon-e nekik is valamit a boltból.
Később, amikor elhelyeztük őt egy Palo Altó-i idősotthonban, mindig tartott
magánál egy kis édességet arra az esetre, ha az unokák meglátogatnák. Arra
nevelt, hogy szeressem az emberek társaságát, hogy inkább adjak, mint
elvegyek. Arra tanított, hogy először mindig kérdezzem meg magamtól,
hogy a szavaim és a tettem hogyan hatnának a másikra. Természetesen nem
mindig követtem a példáját. Emlékszem, időnként meggondolatlan voltam,
vagy szándékosan önzőn viselkedtem más kárára. Szerencsére a barátaim,
akik ma itt voltak, csak a jobbik énemet ismerik.
Mégis, van egy sötétebb gondolatom is erről a túlzottan rózsaszín képről,
amit rólam festettek: nyilvánvaló, hogy a dicséretek jelentős részét a
betegségem inspirálta, és az a gondolat, hogy már nem sokáig leszek itt.
Talán ez az utolsó alkalom, hogy láthattam mai vendégeim többségét. Vajon
azért jöttek, hogy „végső tiszteletüket tegyék”? Ha így is történt, elfogadom
ezt a gesztust. Csodás nappal ajándékoztak meg, amit féltett kincsként
fogok őrizni hátralévő időmben, legyen az bármilyen hosszú vagy rövid.
Október
 TIZENHARMADIK FEJEZET
Most már tudod

Az utolsó találkozásunk óta, amikor dr. M. kijelentette, hogy bizonyos

laborértékek Marilyn állapotának javulására utalnak, az életünk jelentősen
megváltozott. Marilyn visszatért hozzám. Nem fog meghalni a
közeljövőben – sőt ma úgy érzem, talán engem is túlél. Visszakaptam a régi
Marilynt. Csodálatos napokat töltünk együtt.
Ahogy eddig is, minden szerdán elkísérem a kórházba, hogy megkapja az
infúziót. Utána egy-két napig nagyon eleven, ilyenkor hasonlít legjobban a
régi önmagához. Csütörtökön általában jól érzi magát, de ez a hét most
más: ma ugyanis a szokottnál is vidámabb. Most ugyanolyannak látom,
mint a betegsége előtt, és erre már nagyon régóta nem volt példa.
Pénteken, két nappal a kezelés után még mindig elég jól érzi magát
ahhoz, hogy étteremben vacsorázzunk. Ez talán a harmadik alkalom, hogy
este elmegyünk valahová azóta, hogy a betegsége hónapokkal ezelőtt
elkezdődött. A kedvenc szokott helyünkre esik a választásunk: a Fuki Sushi
néhány háztömbnyire van a házunktól. Itt mindig megbízható ételek várnak,
például zosui és miso leves, ami Marilyn számára is könnyen emészthető.
Az elmúlt ötven évben már legalább ötszázszor ettünk itt. Egyszer kaptunk
az étteremtől egy késkészletet ajándékba, ami csak a leghűségesebb
vendégeknek jár.
Másnap reggel, szombaton, Marilyn hatalmas mosollyal az arcán ébred:
– Nagyon szórakoztató álmom volt – hónapok vagy talán évek óta a
legviccesebb. Álmomban Washingtonban, a gyerekkori házunkban vagyok,
és felfelé lopakodom a lépcsőn az emeleti hálószobámba egy férfival,
akinek nem látom az arcát. Ágyba bújunk, és elkezdünk szeretkezni, ő
azonban az ágyamba vizel. Fel kell kelnem, át kell húznom a lepedőt. Aztán
lemegyek, hogy főzzek egy teát, és ahogy ismét elindulok felfelé a lépcsőn,
valami zajt vagy mozgást hallok anyám szobája felől. Bekopogok hozzá,
résnyire nyitom az ajtót. Nem mást látok ott, mint Ben fiunkat meztelenül,
anyám ágyában ülve, hatalmas vigyorral az arcán.
Anyám rám néz, és így szól:
 – Most már tudod.
– Az én hálószobámban is van valaki – felelem. – Most már te is tudod.
Mindketten nevetünk ezen az abszurd álmon, és próbáljuk megfejteni,
kevés sikerrel. Marilyn arról álmodik, hogy fiatal, és a régi házukban van.
A szeretője azonban egy ismeretlen férfi, aki ráadásul inkontinens, ami
leginkább az idősekre jellemző probléma. Aztán ott ez a szenzációs
találkozás az anyjával, ezzel a melegszívű, szeretetteljes asszonnyal, aki az
álomban a saját felnőtt fiunkkal, Bennel bújik ágyba.
Vérfertőzés, időutazás, abszurd humor, különböző életszakaszok és
lázadás az öregkor ellen – ez mind megjelenik az álomban!
Később Marilyn elmondja, hogy az álmot talán az váltotta ki, hogy látta,
amikor egyszer Ben és én egy ágyban ülve beszélgettünk. Az álomban
ugyanolyan mosoly volt Ben arcán, mint a valóságban. Természetesen
Freud ödipális, vérfertőző anya-fiú értelmezéséhez fordulunk, amit Marilyn
úgy álcázott az álomban, hogy átültette a helyzetet az anyjára. Ami az
idősebb szeretőt illeti, az talán én magam voltam, habár az ágybavizelés
még előttem áll.
Marilyn egész nap annyira vidám, hogy szinte érzem, amint az agyam
átrendeződik: ismét visszakaptam a régi Marilynt! De sajnos nem tart
sokáig ez az állapot: másnap délután megint hányingere van, és annyira
gyenge, hogy alig tud felkelni a kanapéról. Felfoghatatlan, hogyan tudott
ilyen gyorsan visszaesni az előző naphoz képest. Teljesen tehetetlennek
érzem magam. Megmondom neki, hogy bárcsak átvehetném tőle a
betegséget, bárcsak én émelyegnék, bárcsak én volnék ilyen gyenge – és
minden szavamat komolyan gondolom.
A szélsőséges állapotingadozás kitart. Másnap megint jobban van,
összességében úgy tűnik, javul. Marilyn betegsége minden másra árnyékot
vet, de most legalább van időm átgondolni saját életem folyását. Ma már
nagyon kevés barátom van – a legközelebbi és legrégibb bajtársaim és
ismerőseim mind meghaltak. Marilynen kívül alig egy-két barátom van még
életben. Aztán ott az unokatestvérem, a nálam három évvel fiatalabb Jay,
akivel születésünktől fogva ismerjük egymást. Ő Washingtonban lakik,
hetente legalább négy-öt alkalommal beszélgetünk telefonon. Egyikünk
sem tud már hosszú utazásra vállalkozni, valószínűleg soha többé nem
látjuk viszont egymást. Hetente egyszer beszélek telefonon Saul Spiróval,
aki velem együtt volt rezidens a Johns Hopkins Kórházban. Washington
államban él, de túlságosan beteg, ő sem tud már utazni. Éppen tegnap
olvastam a Stanford Reportban, hogy Stanley Schrier is meghalt, régi
barátunk és szomszédunk, stanfordi hematológusprofesszor, ő ajánlott be
minket dr. M.-hez. A nekrológjából megtudom, hogy kilencvenéves volt,
két évvel idősebb nálam. Még két év – ez rendjén valónak tűnik, talán
nekem is annyi van hátra. De ha Marilyn nem lesz mellettem, nem akarok
már ilyen sokáig itt maradni.
Nyugdíjas vagyok, feladtam a munkámat, amit szerettem. Fájdalmasan
hiányzik a terápiás praxis. Még alig néhány hónapja, hogy visszavonultam,
és heti három-négy páciensnek továbbra is tartok egyalkalmas konzultációt.
De az életművem terapeutaként lezárult, amit még gyászolok. Hiányzik a
terápiás folyamatra jellemző mély intimitás. Ma már senki más nem hív
meg lényének legmélyebb, legsötétebb kamráiba, csak Marilyn.
Ahogy arról gondolkodom, hogyan írhatnám körül veszteségem
mélységét és nagyságát, felbukkan az elmémben az egyik páciensem arca.
Milyen furcsa, hogy éppen ez a nő jut most eszembe, akivel sok évvel
ezelőtt, csupán egyszer találkoztam! Néhány hete azonban, amikor a régi,
publikálatlan írásaim között böngésztem, rátaláltam egy történetre, amit
róla kezdtem el írni.
A hatvanötödik születésnapomon Phyllis, egy idősebb, csinos, komor nő lépett be a
rendelőmbe. Szemlátomást rendkívül feszélyezve érezte magát, úgy kuporgott a szék szélén,
mint egy madár, amelyik bármelyik pillanatban készen áll arra, hogy elreppenjen.
– Üdvözlöm, Phyllis. Irv Yalom vagyok. Azt már tudom az e-mailjéből, hogy mostanában
rosszul alszik, és gyakran feszült. Kezdhetjük mindjárt itt? Meséljen erről az érzésről.
Phyllis azonban túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy rögtön belevágjon.
– Szükségem van még néhány percre, mert nem sűrűn beszélek magamról, a rejtett
énemről.
Körbenézett az irodámban, és megakadt a szeme Joe DiMaggio, a New York Yankees híres
baseballjátékosának autogrammal ellátott fotóján.
– Gyerekkorom egyik hőse – állapítottam meg. Phyllis arca óriási mosolyra húzódott:
– Joe DiMaggio, ismerem, vagyis tudok róla. San Franciscóban, North Beachen nőttem fel,
nem messze attól a helytől, ahol lakott, és csak néhány háztömbnyire a templomtól, ahol
Marilyn Monroe-val egybekeltek.
– Igen, egy időben magam is sokat időztem North Beachen, és gyakran ebédeltem a
DiMaggio’s étteremben, ami, ha jól emlékszem, a fivéréé, Dominicé volt. Ma már Original
Joe’s-nak hívják. Látta őt játszani is?
– Csak tévében. Imádtam nézni a bázisfutásait. Annyi elegancia volt benne. Párszor láttam
élőben futni a Marina negyednél. Most ott él.
Észrevettem, hogy lassan hátrébb dőlt a székben, és kényelmesen elhelyezkedett, úgyhogy
azt feltételeztem, most már ideje hozzálátni a munkához.
– Tehát, Phyllis, meséljen magáról, mondja el, miért jött hozzám.
– Nos, nyolcvanhárom éves vagyok, és egész életemben aneszteziológusasszisztensként
dolgoztam. Már sok évvel ezelőtt nyugdíjba vonultam. Egyedül élek. Sosem voltam férjnél.
Meglehetősen elszigetelten élek, gondolom, el tudja képzelni. Nincs családom, csak egy távoli
féltestvérem. Álmatlansággal és szorongással küzdök.
Az ajka megremegett, ahogy rám mosolygott. Kis híján bocsánatot kért azért, hogy milyen
sok munkát ad nekem.
– Látom, nem könnyű nyíltan beszélnie magáról, Phyllis. Felteszem, most először jár
pszichológusnál.
Bólintott.
– Mondja el, hogy miért éppen most? Mi segített meghozni a döntést, hogy felkeressen?
– Nem történt semmilyen hirtelen kiváltó esemény. De a dolgok fokozatosan egyre
romlottak, főleg az álmatlanság és a magány.
– És miért pont hozzám jött?
– Rengeteg könyvét olvastam. Egyszerűen úgy éreztem, magában megbízhatok. Legutóbb
a Terápiás hazugságok került a kezembe. Maga nagyon rugalmas, kedves embernek tűnik, aki
nem ragaszkodik mereven a szabályokhoz. És ami a legfőbb, úgy látom, nem ítélkező típus.
Egyértelmű volt, hogy súlyos bűntudattal küzd. Kedvesen válaszoltam:
– Igaza van. Nem tartom magam ítélkező típusnak. A maga oldalán állok. Azért vagyok itt,
hogy segítsek.
Phyllis belevetette magát a mesélésbe. Beszélt traumatikus gyerekkoráról. Apja hároméves
korában eltűnt. Soha többé nem hallott felőle, az anyja egyszer sem ejtette ki a nevét a száján.
Az anya, Phyllis elmondása szerint, gonosz, rideg, nárcisztikus nő volt. Az egyik férfi, akit
felhozott magához, megpróbálta szexuálisan bántalmazni, ezért Phyllis tizenöt éves korában
elszökött otthonról. Prostituálta magát, mindenféle férfiakkal élt együtt, aztán csodával határos
módon valahogy befejezte a középiskolát, majd a főiskolát és a nővérképzőt is. Egész életében
aneszteziológusasszisztensként dolgozott.
Hátradőlt a székében, vett néhány mély lélegzetet, aztán folytatta:
– Hát, dióhéjban ennyi az életem. És most jön a neheze. Pár évvel ezelőtt a nővérem
megkeresett, és elmondta, hogy anyánk tüdőrákos, a végstádiumban van. Kórházban fekszik
kómában, oxigéntámogatást kap. „Nincs már neki sok hátra”, mondta a nővérem, aztán
hozzátette: „Az elmúlt három éjjel mellette voltam, de elfogyott a cérnám. Kérlek, Phyllis, át
tudnál jönni, hogy vele legyél a következő éjszaka? Eszméletlen, úgyhogy nem kell beszélned
vele.” Beleegyeztem. A nővérem és én néhány évvel korábban vettük fel egymással a
kapcsolatot, sőt havonta-kéthavonta együtt is ebédeltünk. Teljesítettem a kérését, de kizárólag
miatta, nem az anyám miatt. Anyámat több évtizede nem is láttam, és ahogy mondtam, a
legkevésbé sem érdekelt, mi van vele. Azért vállaltam el, hogy aznap éjjel mellette maradok,
hogy a nővérem pihenhessen egy kicsit. Ott ültem a kórházban, amikor hajnali háromkor –
pontosan emlékszem, mintha tegnap lett volna – anyám légzése szakadozottá vált, szörcsögni
kezdett, a szája szélén megjelent a tüdőödémát jelző hab. Sokszor átéltem már ezt a folyamatot
más betegek mellett, tudtam, hogy közel az utolsó lehelet. Biztos voltam benne, hogy
bármelyik pillanatban meghalhat.
Phyllis lehajtotta a fejét. Pár másodperc szünetet tartott, aztán rám nézett, és suttogva így
szólt:
– El kell mondanom valamit. Megbízhatok magában?
Bólintottam.
– Kikapcsoltam az oxigént… Kikapcsoltam, közvetlenül az utolsó lélegzetvétele előtt.
Egy darabig csendben ültünk.
– Szánalomból vagy bosszúból tettem? Egyre ezt kérdezem magamtól.
– Vagy mindkettőből – tettem hozzá. – Talán most már nem érdemes ezen a kérdésen
rágódni. Milyen borzalmas lehetett mindezt oly sok évig magában tartani! Milyen érzés, hogy
végül megosztotta valakivel?
– Már az is rettenetes, ha arról beszélek, hogy milyen beszélni róla.
É
 – De maradjunk még itt egy pillanatra. Értékelem, hogy megbízott bennem, és megosztotta
velem ezt a gyötrő titkot. Mi segíthetne most magának? Van valami, amit szeretne
megkérdezni tőlem, valami, amit szívesen elmondana, ami talán könnyít a lelkén, vagy más
módon segít magának?
– Szeretném elmondani, hogy nem vagyok gyilkos. Számos esetben ültem betegek mellett
a végső pillanatban. Nagyon sok beteg mellett. Anyámnak már csak egyetlen lélegzete volt
hátra. Vagy legfeljebb kettő.
– Hadd mondjam el, mit gondolok erről…
Phyllis rám emelte a tekintetét, és úgy nézett, mintha az élete múlna azon, amit mondani
fogok.
– Arra a kislányra gondolok, arra a tehetetlen, bántalmazott, eszköztelen kislányra, aki
teljesen ki van szolgáltatva a sorsának, mások követeléseinek és szeszélyeinek. Milyen
tragikus, hogy maga volt ott az anyja utolsó pillanataiban. És mennyire érthető, hogy úgy
érezte, magához kell ragadnia az irányítást.
Még húsz perc volt hátra az ülésünkből, de Phyllis összeszedte a holmiját, felállt, kitette a
csekket az asztalra, és a szájával köszönömöt formálva elment. Soha többé nem hallottam
felőle.

Ez a sok évvel ezelőtti találkozás pontosan azt jelenti számomra, ami most
már egész életemben hiányozni fog: a kölcsönös elkötelezettséget és
bizalmat, a mély és sötét pillanatok megosztását. Legfőképpen pedig azt a
lehetőséget, hogy ilyen sokat adhassak egy másik embernek. Sok éven át ez
volt az életem, és én kincsként őrzöm minden pillanatát. Borzasztóan
hiányzik. Kiáltó ellentétben áll a mostani passzív létemmel, amelyben egy
házvezetőnő gondoskodik rólam – attól tartok, már nem sokáig.
Marilyn megkérdezi, miért választottam éppen ezt a történetet a
számtalan jegyzetem közül. Ugyanezt felelem neki: ez a történet azokat a
bensőséges találkozásokat jelképezi számomra a pácienseimmel, amelyekre
többé nem lesz alkalmam. Marilyn szerint ugyanakkor köze van az élet végi
kérdésekhez is, a pillanathoz, amikor valaki végleg kihúzza a kábelt. Talán
igaza van.
Október
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Halálos ítélet

Tegnap felhívott dr. M., és azt javasolta, hogy ne folytassuk az

immunglobulin-terápiát, mert a legutóbbi laboreredmények szerint nem
hatásos. A hírre különös módon megkönnyebbülök. Nem kell tovább
elviselnem az év eleje óta folyamatosan szedett erős gyógyszerek mérgező
mellékhatásait. Ez a hét a szokottnál is rosszabb volt, egyfolytában azt
kérdeztem magamtól, megéri-e az életem meghosszabbítása ilyen áron.
Természetesen nem tudom, milyen fájdalom vár még rám, ha egyszerűen
szabad utat adunk a betegség lefolyásának. A palliatív gondozásban
dolgozók biztosítanak róla, hogy mindent megtesznek a szenvedés
enyhítéséért, de belegondolni sem merek, hogy milyen lesz. Egyelőre éppen
elég, hogy a halálon gondolkozom.
A halál nyolcvanhét évesen nem tragikus, különösen akkor nem, ha arra a
sok emberre gondolok, akik fiatalon mennek el. Ezen a héten, hetvenöt éves
korában, elhunyt Cokie Roberts újságíró. Őt különösen rokon léleknek
éreztem, mivel mindketten megkaptuk a Wellesley Kiváló Öregdiák-díjat.
Az arcképemet az egyetem egyik nagytermében függesztették ki, együtt
Cokie-éval, és olyan, nálunk sokkal híresebb egykori hallgatókkal, mint
Hillary Clinton és Madeleine Albright. Büszkeséggel tölt el, hogy én is
részese lehettem a feminista mozgalomnak, amely az utóbbi két generáció
folyamán előmozdította a nők jogait. Ez volt az én időm. Hogy a halálom
után mi történik majd, arra már nem lesz hatásom.
Azt hiszem, olyan régóta gondolkozom a halálról, hogy a bizonyossága
már nem jelent meglepetést. Mostanra minden gyerekünket tájékoztattuk, és
mindannyian körbevesznek a szeretetükkel. A héten Reid fiunk és a
felesége, Loredana vigyázott ránk, bőségesen elláttak csirkehúslevessel és
almakompóttal. Eve átszaladt Berkeley-ből, hogy segítsen feldolgoznunk a
rossz hírt. Holnap Victor lesz velünk, Ben a hét második felében érkezik.
Ha szeretnék, elmehetnék San Franciscóba Irvvel és Eve-vel megnézni
Ben új rendezését, a Dionysus Was Such a Nice Man (Dionüszosz olyan
kedves ember volt) című darabot. Bennek valahogyan sikerült máig egyben
tartania a színtársulatát, amely már a huszonegyedik évadát éli. Hízelgő
kritika jelent meg róluk a San Francisco Chronicle-ben. Örülök, hogy Ben
így megtalálta a helyét. Nagyon szeretném megnézni az új előadását, de
minden az erőnlétemtől és az állapotomtól függ. Ez az új ukázom a magam
számára: koncentrálj magadra és a napi teendőidre! Ideje hagyni, hogy a
világ most már gondoskodjék saját magáról.
Irv miatt persze aggódom. Hónapok óta vigyáz rám, és félek, hogy
túlságosan kimerül. Neki is megvannak a maga egészségi problémái, az
enyémek tetejébe, úgyhogy minden segítség jól jön neki. Barátnőnk, Mary,
aki több mint három éven át ápolta a férjét a halála előtt, mesélt nekem a
betegápolók mostoha helyzetéről. Mary csatlakozott egy támogatói
csoporthoz, amelyben hasonló problémákkal küzdő, a szeretteiket ápoló
nők vettek részt, és megosztották egymással a terheiket. Mary még most,
két évvel a férje halála után is rendszeresen találkozik velük.
Nem valószínű, hogy Irvnek a jövőben szüksége lenne ilyesfajta
támogatásra, nem beszélve arról, hogy Mary csoportjában kizárólag nők
vettek részt. Irv sok éven át heti rendszerességgel járt egy olyan csoportba,
ahol pszichiáterek beszélték meg a személyes problémáikat, és ez, úgy
hiszem, valóban segített neki. Bár az eszével tudja, hogy haldoklom, azért
továbbra is valamilyen szintű tagadásban van. Amikor egyszer hangosan
azon gondolkodtam, vajon megérem-e a karácsonyt, hitetlenkedve nézett
rám, és azt mondta, még szép, hogy én leszek a családi ünnep feje, mint
mindig. Nem tudom, melyik jobb, ha beszélgetek vele arról, milyen kevés
időm van hátra, vagy az, ha ráhagyom a tagadást.

Nem rémít meg a halál gondolata. Nem hiszek a halál utáni életben, túl
azon, hogy „visszaintegrálódunk a kozmoszba”; el tudom fogadni, hogy
megszűnök létezni. A testem végül porrá válik. Anyám több mint húsz
évvel ezelőtt halt meg, a házunktól sétatávolságra található Alta Mesa
temetőben helyeztük végső nyugalomra. Akkor az ő sírja mellett a magunk
számára is megvásároltunk két sírhelyet. Sűrű temetőlátogatásaink nyomán
merült fel bennem Az amerikai nyughely című könyv alapötlete, amelyet
Reid fiammal közösen valósítottunk meg, és amely a temetkezés és
hamvasztás új dimenzióit nyitotta meg előttem.
 Ma az Egyesült Államokban a hamvasztás népszerűbb a hagyományos
koporsós temetésnél, sőt egyre inkább előtérbe kerülnek az ökológiai
szempontok is. Washington államban például ma már lehet olyan temetést
kérni, amelynek során a testet komposztálják. Egy kaliforniai startup cég
erdőket vásárol fel, ahol a holttestet egy kiválasztott fa megtrágyázására
hasznosítják. Nekem jólesik arra gondolnom, hogy egy egyszerű
fakoporsóba temetnek, a házunktól sétatávolságra, szemben azzal a
középiskolával, ahová mind a négy gyermekünk járt. Ha majd a jövőben
eljönnek meglátogatni a síromat, akkor gyerekkori emlékek veszik körül
őket.
A vég közeledtével hogyan vegyek búcsút a barátaimtól? Annyira sok
kedves gesztust kaptam tőlük a betegségem alatt! Nem akarok úgy eltűnni
az életükből, hogy meg sem mondom, mennyire sokat jelentettek nekem.
Telefonon elbúcsúzni rengeteg energia lenne. Egy levél sokkal
maradandóbb, de vajon lesz-e időm és bátorságom ahhoz, hogy
mindenkinek írjak? Elana Zaiman a The Forever Letter (Örökre szóló levél)
című könyvében bemutat egy zsidó hagyományt, amelyben a távozni
készülő leveleket ír a szeretteinek, amelyekben kifejezi az érzelmeit, és
apró, fontos bölcsességeket ad tovább nekik. Ha létezik bölcsesség, amit
életem során megszereztem, azt biztosan nem tudom egy rövid levél
formájában átadni. Remélem, legalább annak a magamnak támasztott
elvárásnak meg tudok felelni, hogy úgy haljak meg, hogy minél kevesebb
fájdalmat okozok másoknak… és magamnak is.
Az én búcsúzásom a barátaimtól valószínűleg egy-egy késő délutáni
teázás formájában fog megvalósulni. Már találkoztam néhányukkal e
célból, és a következő hetekben újabb időpontokat szervezek. Remélem,
lesz időm mindenkitől személyesen búcsút venni, aki az életemet
gazdagabbá tette és támogatott az utóbbi nehéz hónapokban.
Furcsa érzés, hogy ha bármit szeretnék még megtenni, akkor gyorsan kell
cselekednem. Össze akarok pakolni egy-egy dobozt minden gyerekemnek –
a dobozokba olyan holmik kerülnének, amelyek számukra vagy a
gyerekeik, unokáik számára a jövőben érdekesek lehetnek. Elképzelem,
ahogy egy ilyen doboz ott áll valakinél a padláson, és amikor Irv és én már
csak egy-egy név leszünk a családfán, akkor egyik-másik távoli
leszármazott egyszer csak megtalálja és átnézi. Vajon mit kezdenének,
mondjuk, egy olyan tárggyal, ami úgy lenne felcímkézve, hogy „Irv
középiskolai kitűzője, 1948-ban ajándékozta Marilynnek”? Örülnének-e
egy olyan fényképalbumnak, amelyben az ötvenedik házassági évfordulónk
fényképei vannak? Beletegyem-e az egyik dobozba az 1997-es, A mell
kultúrtörténete című könyvemről megjelent recenziókat, amelyeket egy kis
füzetben gyűjtöttem össze? Nehéz belátni, hogy mindaz a sok könyv, irat és
tárgy, amely végigkísérte az életemet, a gyermekeim és unokáim számára
csekély jelentőséggel bír. Valójában talán csak teher lenne a számukra.
Tudom, hogy azzal teszem nekik a legnagyobb szívességet, ha minél több
„kacattól” megszabadulok.

Amikor Irvvel utoljára keressük fel dr. M.-et, két kérdést teszek fel az
orvosnak: tudni akarom, várhatóan mennyi időm van még hátra, és hogyan
lehet kezdeményezni az orvos-asszisztált öngyilkosságot.
A doktornő válasza az első kérdésre:
– Természetesen ezt nem lehet biztosan tudni, de az én véleményem
szerint körülbelül két hónap.
Ez az információ sokként ér. Valahogy többre számítottam. Ez az idő épp
csak arra elég, hogy még egyszer találkozzak a legközelebbi barátaimmal,
és megvalósítsam a jelentőségteljes tárgyak dobozával kapcsolatos
ötletemet a gyerekeim számára.
Szerencsére már beterveztünk egy „ünneplést” két héttel későbbre,
amelyen minden gyerek és unoka részt vesz. Az ünneplés apropója
eredetileg Victor fiunk hatvanadik születésnapja és három másik,
októberben született családtag (három menyünk: Marie-Helene, Anisa és
Loredana) felköszöntése. Ezt az alkalmat most magamban átkeresztelem
„négy születésnap és egy temetés”-re, a hasonló című film paródiájaként.
Az ilyesmi segít, hogy humoromnál maradjak.
Ami az orvos-asszisztált öngyilkosságot illeti, ehhez két orvos aláírása
szükséges, további feltétel még a végstádiumú állapot, illetve az, hogy ne
álljon rendelkezésre további gyógymód. Úgy gondolom, dr. M. és dr. S. a
palliatív gondozásról megadná a szükséges aláírásokat, amikor már csak
néhány hetem van hátra. Meglep, amikor kiderül, hogy ilyen esetekben a
halált több tabletta lenyelésével lehet elérni, nem pedig injekcióval vagy
akár egyetlen kapszulával.
Nos, egyelőre meglehetősen nyugodt vagyok. Tíz hónap után, amikor az
idő nagyobb részében szörnyen éreztem magam, megkönnyebbülést jelent
annak a tudata, hogy a szenvedés egyszer véget ér. Különös módon úgy
érzem, hogy „megfizettem” minden valaha elkövetett bűnömért és rossz
cselekedetemért. Az ítélkezés és büntetés vagy jutalmazás vallásos
koncepciója az én szekuláris világomba is beleírta magát: úgy gondolom,
épp eleget szenvedtem fizikailag a halálom előtt. És ki tudja, mi vár még
rám, mielőtt utoljára megcsókolom Irvöt?
Október
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Búcsú a kemoterápiától – és a reménytől

Rettegve vártam a napot, amikor utoljára találkozunk dr. M.-mel, hogy

alaposan átbeszéljük a kezelés befejezését. Dr. M. pontosan érkezik, és
számos kérdésünkre tájékozottan, kedvesen válaszol. Én arról érdeklődöm,
miért bizonyult sikertelennek Marilynnél a kezelés, amikor több ismerősünk
élt még évekig myeloma multiplexszel (és még több ilyen esetről
hallottunk). A doktornő szomorú arckifejezéssel azt feleli, hogy az
orvostudománynak nincs válasza arra, hogy egy terápia miért nem hatásos
bizonyos betegek esetében, vagy miért vált ki egyeseknél, mint Marilynnél,
olyan súlyos mellékhatásokat, amelyek lehetetlenné teszik a folytatást.
Aztán Marilyn, aki sosem volt szégyenlős típus, rátér a lényegre, és
megkérdezi:
– Mennyi időm van még hátra? Ön szerint meddig élhetek még?
Megdöbbenek. Sajnálom dr. M.-et, nem szívesen lennék a helyében. Ő
azonban nem jön zavarba, és egyenes választ ad:
– Ezt senki nem tudhatja biztosan, de úgy gondolom, körülbelül egy-két
hónap.
Eláll a lélegzetem. Mindkettőnké. Azt reméltük és vártuk, hogy három–
hat hónapunk maradt. Annyira megdöbbent a válasz, hogy az agyam
kikapcsol, és azon kezdek morfondírozni, vajon dr. M. milyen gyakran vesz
részt ilyen beszélgetéseken. Ránézek: vonzó, kellemes hangú, együttérző
nő. Remélem, van kivel megbeszélnie azt az elképesztő stresszt, amit napi
szinten át kell élnie. Elcsodálkozom, hogy az agyam milyen fürgén vált
önvédelmi üzemmódra: hiszen épp az imént hallottam, hogy „egy-két
hónap”, aztán hirtelen teljesen másra összpontosítva dr. M. mindennapjain
tűnődöm. Összevissza ugrálnak a gondolataim, képtelen vagyok elviselni a
tudatot, hogy Marilynnek talán már csak egy hónap adatik.
Marilyn a szokásos tartással fogadja a hírt, nem zökken ki. Szeretné
megbeszélni az orvos-asszisztált öngyilkosság lehetőségét, aztán
megkérdezi dr. M.-et, vállalná-e, hogy ő legyen az egyik orvos, aki megadja
ehhez a szükséges aláírást. Én teljesen lefagytam. Nem bírok tisztán
gondolkodni. Kiderül, hogy ilyen esetben Marilynnek magának kellene
lenyelnie egy csomó gyógyszert, hogy meghaljon. Mindig úgy képzeltem,
hogy intravénásan adják be. Ráadásul míg én képes vagyok több tablettát is
a számba venni és könnyen lenyelni, addig Marilyn egyszerre csak egy
tablettával tud megbirkózni, azzal is lassan. Mi lesz, ha eljön az idő?
Elképzelem, hogy használhatnék mozsarat, porrá törhetném a tablettákat, és
emulziót készítenék belőlük. Aztán látom magam előtt, ahogy az ajkához
emeli a poharat – de ez már több annál, mint amit el tudok viselni, és a kép
szertefoszlik.
Sírni kezdek. Belegondolok, mindig mennyire vigyáztam Marilynre –
amikor hetvennégy évvel ezelőtt megismertem, alig volt több, mint
százötven centiméter és negyvenöt kiló. Hirtelen elképzelem, hogy átadom
neki a halálos pirulákat, és végignézem, ahogy egyesével a szájába teszi
őket. Aztán kitakarítom a fejemből ezt az elborzasztó képet, amelynek a
helyét azonnal átveszik az emlékek: Marilyn tanévzáró beszédet tart
kisgimnazistaként a McFarlandben, majd végzős gimnazistaként a
Rooseveltben, ahová mindketten jártunk. Nagyobb és erősebb voltam nála,
jártas a tudomány világában, és mindig, mindig igyekeztem vigyázni rá,
próbáltam óvni. Beleremegek, ahogy elképzelem, hogy halálos tablettákat
adok át neki egyesével.
Másnap hajnali ötkor keltem, és ráeszméltem valami nagyon alapvető
dologra.
– Hát nem veszed észre – mondtam magamnak –, hogy a halál nem
valami jövőbeli dolog, hanem már itt van? Marilyn most haldoklik. Alig
eszik, teljesen legyengült. Már arra sem tudom rávenni, hogy elsétáljon a
kocsibejáró végénél lévő postaládáig, pedig csak öt perc az egész. Marilyn
most, ebben a percben is haldoklik – és ezen nem lehet változtatni. Már
elkezdődött, sőt benne vagyunk a közepében. Néha elképzelem, hogy én is
lenyelem a tablettákat, és vele együtt halok meg. Látom magam előtt
terapeuta barátaimat, ahogy egymás között megvitatják, befektessenek-e a
pszichiátriára az öngyilkossági gondolataim miatt.
November
 TIZENHATODIK FEJEZET
A palliatív gondozástól a hospice-ig

Dr. M. nem tehet mást, mint hogy a palliatív gondozás felé irányítja
Marilynt. A palliatív ellátás az orvostudománynak az az ága, amely
kizárólag a fájdalom csökkentésére irányul, és arra, hogy a betegek a lehető
legkevesebb szenvedéssel élhessék meg életük utolsó szakaszát. Marilynnel
és lányunkkal, Eve-vel hosszan beszélgetünk dr. S.-sel, a palliatív osztály
vezetőjével. Pozitív kisugárzású, elegáns nő: felveszi a teljes orvosi
előtörténetet, fizikai állapotfelmérést végez, és gyógyszereket ír fel Marilyn
tüneteinek – állandó hányinger, zavaró bőrkiütések és extrém kimerültség –
enyhítésére.
Marilyn türelmesen válaszol minden kérdésre, de rövidesen rátér az őt
leginkább foglalkoztató kérdésre, az orvos-asszisztált öngyilkosságra. Dr. S.
lágy, gondoskodó hangon felel Marilyn kérdéseire, de egyértelművé teszi,
hogy ezt a lépést nem helyesli. Hangsúlyozza, hogy az ő feladata annak
biztosítása, hogy a betegek ne szenvedjenek, és méltósággal, fájdalom
nélkül halhassanak meg.
Dr. S. arról is tájékoztat, hogy az orvos-asszisztált öngyilkosság
rendkívül bonyolult eljárás, amely rengeteg adminisztrációval és
papírmunkával jár. Ő is elmondja, hogy a halálos tablettákat a betegnek kell
bevenni, az orvos ebben semmilyen módon nem segíthet. Közbeszólok,
hogy Marilynnek elég komoly gondot jelent a gyógyszerek lenyelése, mire
dr. S. megjegyzi, hogy a tabletták porrá őrlésére és italba keverésére talán
van mód. A doktornő elismeri, hogy ebben a kérdésben kevés tapasztalattal
rendelkezik, mivel eddig mindössze egyetlen ilyen esetnél segédkezett.
Marilyn azonban ragaszkodik a témához, és megkérdezi, hogy dr. S.
aláírná-e a szükséges papírokat. Dr. S. nagyot sóhajt, habozik, aztán
beleegyezik, de ismét elmondja, hogy reméli, erre nem lesz szükség. Aztán
rátér a következő témára: Marilynt a hospice-szolgálathoz irányítaná.
A dolog úgy nézne ki, hogy egy hospice-team rendszeresen látogatna
bennünket azért, hogy Marilynnek ne legyenek fájdalmai, és a lehető
legjobban érezze magát. A doktornő két közeli hospice-szolgáltatóval is
felveszi a kapcsolatot, mindkettő küld majd valakit, hogy tájékoztasson
a náluk elérhető gondozási lehetőségekről, mi pedig a kettő közül
kiválaszthatjuk a szimpatikusabbat.
Mindkét képviselő, aki felkeres bennünket, nagyon tájékozott és kedves.
De hogyan válasszunk közülük? Marilyn kideríti, hogy egy közeli barátunk
férje a közelmúltban a Mission Hospice kiváló ellátásában részesült,
úgyhogy mi is őket választjuk. Rövidesen meg is jelenik nálunk egy ápoló
és egy szociális munkás, két nappal később pedig dr. P. hospice-szakorvos.
Az orvos másfél órát tölt nálunk. Mindkettőnkre mély benyomást tesz,
rendkívül megnyugtató a jelenléte. Azt hiszem, ő a leggondoskodóbb,
legempatikusabb orvos, akivel valaha találkoztam. Titokban azt remélem,
hogy akkor is elérhető lesz, amikor én kerülök sorra.
Körülbelül tizenöt perce tart a megbeszélés dr. P.-vel, amikor Marilyn
nem tudja tovább magában tartani, és rákérdez az orvos-asszisztált
öngyilkosságra. Dr. P. válasza merőben más, mint amilyenekkel eddig
találkoztunk: nagyon is szimpatizál a gondolattal, bár jobban szereti, ha a
folyamatot „orvosi jelenlétben történő halálnak” hívják. Biztosítja Marilynt,
hogy ha eljön az idő, és Marilyn úgy dönt, akkor személyesen segíti majd
ebben a kérdésben. Mellette lesz, elkészíti a tablettákból az emulziót,
amelyet szívószállal könnyen le tud nyelni. Elmondja, hogy ő már több
mint száz ilyen eseménynél volt jelen, és teljes szívvel támogatja a döntést,
ha a betegnek nagy fájdalmat kell átélnie, és nincs remény a gyógyulásra.
Szavai csodálatos hatással vannak Marilynre – mindkettőnkre –,
ugyanakkor még közelebb hozzák, még valóságosabbá teszik az
elkerülhetetlent. Marilyn hamarosan meghal. Marilyn hamarosan meghal.
Marilyn hamarosan meghal. Nem tudom elviselni a gondolatot, továbbra is
száműzöm az elmémből. A tagadás nagy úr. Továbbra is félrenézek. Nem
akarok, nem bírok szembesülni a tényekkel.

Pár nappal később átjön két gyerekünk, a legidősebb, Eve, meg a

legfiatalabb, Ben, és nálunk is alszanak. Másnap korán ébredek, átsétálok
az irodámba, és két órát töltök azzal, hogy átolvasom a szerkesztő javításait
a csoportterápiás tankönyvem új kiadásának egyik fejezetében. Körülbelül
fél tizenegykor visszamegyek a házba, ahol Marilyn már az étkezőasztalnál
ül, éppen befejezte a reggelijét. Teát kortyolgat, a reggeli újságot olvassa.
 – Hol vannak a gyerekek? – kérdezem. Gyerekek, na persze! A lányom
hatvannégy, a fiam ötvenéves. (A másik két fiunk hatvankettő és hatvan.)
– A gyerekek? – kérdez vissza Marilyn nyugodtan, tárgyilagosan. –
Beszélnek néhány temetkezési vállalkozóval, előkészítik a szertartást, aztán
kimennek a temetőbe, és megnézik a sírhelyet. Ott leszünk közvetlenül
anyám mellett.
Magam is meglepődöm azon, hogy elsírom magam, percekig folynak a
könnyeim. Marilyn átölel, én pedig igyekszem összeszedni magam.
Szipogva kérdezem:
– Hogyan tudsz ilyen könnyedén beszélni erről? Én képtelen vagyok
elviselni a halálod gondolatát. Képtelen vagyok feldolgozni, hogy nélküled
kell boldogulnom a világban.
Marilyn magához húz, és így felel:
– Irv, ne feledd, én már tíz hónapja fájdalommal élek és szenvedek.
Többször mondtam már neked, hogy nem bírom elviselni a gondolatot,
hogy így kell élnem. Várom és üdvözlöm a halált, várom, hogy
megszabaduljak a fájdalomtól, az émelygéstől, a kemós agytól, az állandó
gyengeségtől, a borzasztó közérzettől. Értsd meg, kérlek, és bízz bennem –
biztosan tudom, hogy te is ugyanígy éreznél, ha te élted volna át ezekben a
hónapokban mindazt, amit én. Kizárólag miattad vagyok életben. Rettegtem
a gondolattól, hogy itt hagyjalak. De itt az idő, Irv. Kérlek, engedj elmenni.
Nem először hallom ezeket a szavakat. De talán most először hagyom,
hogy valóban eljussanak a tudatom mélyére. Talán most először fogom fel
valóban azt, hogy ha nekem kellett volna keresztülmennem mindazon, amit
Marilyn átélt, akkor én is ugyanígy éreznék! Ha nekem kellett volna annyi
szenvedéssel élnem, éppúgy várnám a halált, mint ő.
Egy pillanatra, de csak egyetlen pillanatra érzem, ahogy elő akarnak törni
belőlem a régi, orvosi mondatok, hogy megcáfolják az eddigieket: „Nem
kell fájdalommal élned. Adunk morfiumot a fájdalom ellen, adunk
szteroidot a fáradtság ellen, adunk… adunk…” De képtelen vagyok
kihangosítani ezeket a hiteltelen szavakat.
Csak öleljük egymást, és folynak a könnyeink. Marilyn most először
beszél arról, hogy milyen lesz az életem nélküle.
– Nem lesz annyira szörnyű, Irv. A gyerekek majd gyakran
meglátogatnak. A barátaid rendszeresen beugranak. Ha nagyon egyedül
lennél ebben a nagy házban, bármikor megkérheted Gloriát, a házvezetőnőt
és a férjét, hogy költözzenek be ingyen a dolgozószobámba, és akkor
mindig kéznél lesznek, ha szükséged lenne rájuk.
Közbevágok, mert megesküdtem magamnak, hogy nem terhelem
Marilynt még azzal is, hogy miattam kelljen aggódnia. Ezért átölelem, és
elmondom neki ezredszer is, hogy mennyire szeretem, mennyire csodálom,
hogy az életben minden sikeremet neki köszönhetem.
Ahogy mindig, most is finoman ellenkezik, arról beszél, hogy milyen
tehetségesnek tartott mindig, hogy milyen sokféle világot teremtettem meg
az írásaimban.
– Ez mind benned volt. Ez a te saját kreatív erőd. Én csak segítettem
kihúzni a dugót.
– A sikerem a saját képességeimből, a saját képzelőerőmből fakad – igen,
tudom, drágám. De azt is tudom, hogy te nyitottál nekem ablakot az alkotás
világára. Ha te nem vagy, akkor pontosan ugyanolyan utat járok be, mint az
orvosegyetemen a legtöbb társam: praxist nyitok Washingtonban. Az is jó
élet lett volna, de soha, egyetlen könyvem sem látott volna napvilágot. Te
vezettél be a magas irodalomba – emlékszem, hogyan daráltam le három év
alatt az alapdiplomához szükséges műveltségi tananyagot az orvosegyetem
előtt. Te voltál az egyetlen kapcsolatom a klasszikus szerzőkkel, az
irodalom és a filozófia nagyjaival, kitágítottad szűkös világlátásomat. Te
mutattad meg nekem a jeles írókat és nagy gondolkodókat.

Aznap este közeli barátaink, Denny és Josie jönnek látogatóba, házi

készítésű vacsorát hoznak. Denny kollégám, az egyik legjobb
pszichoterapeuta, akit ismerek, mindemellett országos hírű jazz-zongorista.
Amikor Dennyvel elmegyünk kettesben egy kicsit sétálni, elmondom neki,
milyen nehéz helyzetben vagyok. Denny pontosan tudja, mennyire fontos
nekem Marilyn (akárcsak neki az ő felesége, Josie). Tudom, hogy ő
beleegyezne Marilyn döntésébe az orvos-asszisztált öngyilkosságról, mivel
már többször hangot adott annak a véleményének, hogy mindenkinek joga
van véget vetni az életének, ha elviselhetetlen fájdalmat él át, és nincs
remény a gyógyulásra.
Elmondom Dennynek, milyen borzalmas időszak ez az életemben: hogy
Marilyn már semmilyen kezelést nem kap, hogy egyszer elkerülhetetlenül
vissza fog térni a betegség. Rettegve várom azt a napot. Soha nem fogom
elfelejteni az első rohamot: Marilyn egy éjszaka sikoltva ébresztett
álmomból, annyira fájt a háta, a myeloma miatt ugyanis eltörött az egyik
csigolyája.
Denny szokatlanul csendes. Máskor mindig nagyon készségesen és
érzékenyen válaszol, ő az egyik legintelligensebb, legárnyaltabban
fogalmazó ember, akit csak ismerek. A hallgatása megrémít, félek, hogy
túlságosan megterheltem a gondolataimmal.
Másnap együtt reggelizünk Marilynnel, amikor mintegy mellékesen
megemlíti, hogy megint fájt a háta – ez volt a betegsége első tünete. Érzem,
hogy elönt a pánik – rettegve vártam, mikor jön újra elő a betegség. Vajon a
legrosszabb félelmeim válnak most valóra? Évtizedek óta nem végeztem
orvosi vizsgálatot, de könnyen végig tudnám tapogatni csigolyánként a
gerincét, hogy megtaláljuk a fájdalom kiindulópontját. Azonban képtelen
vagyok rávenni magam. Egy szerető férjnek nem ez a feladata. Egyébként
is, hamarosan itt lesz a lányunk, aki szintén orvos, őt fogom megkérni, hogy
vizsgálja meg az anyja hátát. Milyen borzalmas belegondolni, hogy talán
nem lesz más lehetőség a fájdalom megszüntetésére, mint a morfium… és a
halál.
Ostorozni kezdem magam. Végtére is olyan sok gyászolóval dolgoztam
együtt életemben! A többségük ugyanolyan veszteséget szenvedett el, mint
amivel most nekem kell szembenéznem. Igen, kétségkívül rosszabbnak
látom a saját szenvedésemet, mint az övékét, hiszen folyamatosan azt
hangoztatom, hogy az én veszteségem egyedülálló – mert olyan régóta és
olyan nagyon szeretem a feleségemet.
Sok gyászoló özveggyel dolgoztam együtt, akiknek az állapota idővel
javult – tudom, hogy ez lassú folyamat, egy-két év, de előbb-utóbb
bekövetkezik. Ennek ellenére szabotálom saját erőfeszítéseimet a vigaszra
azzal, hogy rögvest az egyéb nyavalyáimra koncentrálok – a koromra, a
memóriaproblémáimra, a fizikai állapotomra, különösen az
egyensúlyzavaromra, ami miatt nehezen tudok bot vagy járókeret nélkül
járni. De van gyors válaszom ennek a sötét énemnek: Irv, az ég szerelmére,
nézd a dolgok jó oldalát, az észbeli képességeidet és azt, hogy milyen sokat
tudsz a fájdalmas pillanatok túléléséről. És Irv, rengeteg támogatást kapsz –
négy szerető, elkötelezett gyereked van és nyolc unokád, akik soha nem
utasítanák vissza a kéréseidet. Gondolj a tág baráti körödre, akik szintén
figyelemmel vesznek körül. Megengedheted magadnak anyagilag, hogy a
csodálatos otthonodban élj, vagy akár beköltözz bármelyik idősotthonba. És
Irv, a legfontosabb, hogy neked, akárcsak Marilynnek, nincs mit
megbánnod az életben: hosszú, boldog élet áll mögötted, sokkal több sikert
értél el, mint amiről valaha álmodtál, rengeteg páciensnek segítettél,
világszerte harminc nyelven, sok millió példányban keltek el a könyveid, és
naponta rajongói levelek sokasága érkezik a postaládádba.
Úgyhogy azt mondom magamnak, most már elég a siránkozásból. Miért
nagyítod fel a kétségbeesésedet, Irv – ez egyfajta segélykiáltás? Még
mindig (így) igyekszel kimutatni Marilynnek, hogy mennyire szereted?
Hála az égnek ezt mostanra pontosan tudja. A bánatod mélysége pedig csak
rossz érzéseket kelt benne. Igen, igen, válaszolok. Tudom, hogy Marilyn
nem akarja, hogy tartós szomorúságba süppedjek, azt szeretné, hogy boldog
legyek és elégedett, nem akarja, hogy vele együtt haljak meg. Szükségtelen
hát minduntalan közszemlére tenni a fájdalmamat. Ideje jól hátsón rúgni
magam!
Barátok és ismerősök végtelen sora szeretné látni Marilynt, én pedig
vállalom, hogy megóvom a kimerüléstől e szeretetteljes látogatások
forgatagában. Én vagyok az időfelelős, és amilyen udvariasan csak lehet,
minden látogatást maximum harminc percre korlátozok. A lányom készített
egy weboldalt, ahol Marilyn barátait értesíteni tudjuk az állapotáról.
Marilyn fantasztikusan helytáll. Ha barátok jönnek hozzánk vacsorára,
csodálom, ahogy a társalgást irányítja, mások életéről érdeklődik, ahogy
biztosítja, hogy mindenki jól érezze magát. Kétségtelen, nekem sem rossz a
beszélőkém, jól tudtam együtt dolgozni a tanítványaimmal és a
pácienseimmel, de Marilyn társas készségei páratlanok. Egyik vagy több
gyerekünk általában nálunk tölti az estét. Mindig élvezem, ha itt vannak,
általában játékkal tarkítjuk a társalgást, legtöbbször sakkozunk, ritkábban
elővesszük a pinochle-t.
De bármennyire is szeretem a gyerekeinket, a legnagyobb örömöt mégis
a Marilynnel kettesben töltött esték jelentik számomra. Hónapok óta rám
hárul az étkezés biztosítása: Marilyn gyomra rendkívül érzékeny, ezért nap
mint nap ugyanazokat az egyszerű ételeket fogyasztja – tyúkhúslevest
rizzsel és párolt répával. Én készítek magamnak valami egyszerűbb
vacsorát, vagy néha étteremből rendelek. Azután megnézzük a tévében a
híradót, Marilyn pedig azon imádkozik, hogy még megérje, amikor Trump
ellen eljárást indítanak. Ezután általában keresünk valami filmet – nem
könnyű feladat, mert Marilyn memóriája túlságosan jó, ezért szinte mindig
valami újra vágyik. Egyik este megnézzük a film első felét, következő este
a másodikat.
Ma vacsora után az Arzén és levendula című régi vígjáték kerül sorra
Cary Grant és Raymond Massey főszereplésével. Közben fogjuk egymás
kezét. Nem tudok betelni az érintésével. Élvezem a filmet, és közben
ámulva lesem Marilynt, arra gondolok, milyen kevés időnk van hátra így
együtt. Tudom, mindketten tudjuk, hogy hamarosan meghal, talán négy
héten belül. Szürreális helyzet. Egyszerűen csak várjuk, hogy a betegség
elvégezze pusztító munkáját, letörölje arcáról a mosolyt, és feleméssze
gyönyörű testét. Szörnyen féltem őt, és csodálom elszántságáért,
bátorságáért. Egyetlenegyszer sem hallottam tőle, hogy félne vagy a
balszerencséjét kárhoztatná, amiért kitört rajta ez a betegség.
Egyre inkább tudatában vagyok saját hanyatlásomnak. Gyakran
összekeverem az időbeosztásomat, rossz oldalt nézek a naptárban. Ma
például azt hittem, háromra jön egy páciens, holott négyre volt
megbeszélve. Azt hittem, Zoomon találkozunk, aztán kiderült, hogy
személyesen. Úgy érzem, kezdem elveszíteni a fonalat. Alkalmatlannak
érzem magam. Egyetlen kivétellel: amikor belekezdek a konzultációba egy
pácienssel, visszatér a régi önmagam, és szinte kivétel nélkül azt érzem,
hogy még egyetlen ülés alatt is mindenkinek tudok adni valamit, valami
értékeset.
Úgy tűnik, az egyensúly-érzékelésem, a járóképességem és a memóriám
rohamosan romlik. És most először valóban elgondolkodom azon, hogy
képes lennék-e egyedül élni ebben a házban, ha Marilyn nem lesz már.
Milyen kár, hogy nem tudunk együtt meghalni. Nemrég megtudtam, hogy a
gyerekeink között szóba került, hol és hogyan lakhatnék majd. A minap a
lányom, Eve azt mondta, elintézi, hogy a sütőt és a gáztűzhelyet kicseréljék
elektromosra, mert félnek, hogy véletlenül égve felejtem a lángot, és leég a
ház. Bosszant, hogy gyerekként kezel, és döntéseket hoz a fejem felett a
saját konyhámról, ugyanakkor egy részem igazat ad neki. Amikor a
gyerekeim úgy vélik, hogy nem maradhatok itt egyedül a házban, morcos
leszek és ingerült – de nem nagyon, mert sajnos attól tartok, igazuk van.
Nem a magány a fő probléma, hanem a biztonság.
Nem néztem még mélyen a jövőbe, nem vettem komolyan fontolóra,
hogy megfizetek valakit azért, hogy ideköltözzön. Azt hiszem, nem akarok
ezzel sok időt tölteni, egyfajta árulásnak érezném Marilynnel szemben.
Beszélgettem erről az utóbbi napokban a barátaimmal, akik mind
támogatják azt az elhatározásomat, hogy itt maradok a házban, amit annyira
szeretek. Több évtizede élek és dolgozom ebben a közösségben, körülvesz a
család és a barátok, ezért, egyelőre legalábbis, nem tervezem, hogy
elköltözöm. Úgy képzelem, hogy egy héten három estét a barátok és a
gyerekek társaságában töltenék, azon túl pedig nagyon jól megleszek
egyedül.
Alapvetően nem vagyok különösebben társasági ember – nálunk a
családban ezt a szerepet mindig Marilyn töltötte be. Emlékszem az első
találkozásunkra: tinédzser voltam, és fogadásokat kötöttem a
bowlingteremben (volt némi hajlamom a fogadáskötésre – nyomokban ma
is van). Valaki, egy nem túl közeli, ráadásul nem is túl bizalomgerjesztő
haverom azt javasolta, hogy menjünk el Marilyn Koenick házibulijába.
Akkora tömeg volt, hogy csak az ablakon tudtunk bemászni. A társaság
középpontjában ott állt Marilyn, kisebbfajta udvartartás vette körül. Csak
ránéztem, és már meg is indultam a tömegen át, hogy bemutatkozzak neki.
Tőlem ez meglehetősen szokatlan volt, soha nem voltam bátor társaságban,
sem azelőtt, sem azóta. De ez tényleg szerelem volt első látásra! Már
másnap felhívtam telefonon – ez volt az első alkalom, hogy felhívtam egy
lányt.
Ahogy arra gondolok, milyen lesz Marilyn nélkül az élet, hatalmába kerít
a bánat és a szorongás. Az elmém primitíven működik: olyan, mintha
Marilynnel szemben hitszegés lenne a jövőmre gondolni, nélküle – olyan
árulás, amely sietteti a halálát. Az árulás találó kifejezés: amikor a Marilyn
halála utáni életre gondolok, azt valóban felségárulásnak érzem. Inkább
teljesen át kellene adnom magam neki: a múltunknak, az együtt töltött
időnek most, és a nagyon is rövid közös jövőnknek.
Váratlan inspiráció! Megkérdezem magamtól, hogy mi történne, ha a
dolgok máshogy lennének. Tegyük fel, hogy én haldoklom, és Marilyn az,
aki szerető gondoskodással vesz körül, ahogyan mindig is tette. Mi lenne,
ha nekem lenne hátra már csupán néhány hetem? Aggódnék vajon amiatt,
hogy Marilyn hogyan boldogul majd nélkülem? Természetesen! Nagyon is
aggódnék miatta, és semmit nem kívánnék jobban, mint hogy a lehető
legjobb élete legyen nélkülem is. Egy pillanatnyi terapeutagondolkodás – és
máris sokkal jobban érzem magam.
November
 TIZENHETEDIK FEJEZET
Hospice-ellátás

Hospice. Ezt az szót mindig a haldokló betegek utolsó leheletével

azonosítottam. Most pedig itt vagyok, és időpontot beszélek meg a hospice-
szolgálattal. Pedig még lábra tudok állni. Még egyedül fürdök. Még olvasok
és írok. Még élénken beszélgetek a látogatóimmal. Az állandó gyengeség
ellenére még működöm.
Dr. P., a Mission Hospice orvosa járt nálunk, nagyon megnyugtató a
jelenléte. Rendkívül könnyű vele beszélgetni, tájékozott és empatikus. Nagy
tapasztalata van a betegek élet végi gondozásában, ügyel rá, hogy
különböző gyógyszerek és más kezelési formák, például a meditáció vagy a
masszázs segítségével a lehető legkevesebb fájdalmat éljék át. Ha nem
elviselhetetlen a fájdalom, akkor, úgy gondolom, némi tartással helyt tudok
állni az utolsó pillanatig. Ráadásul nagyon megbízom benne, mert már több
mint száz beteg önkéntes halálánál segédkezett, és biztosított afelől, hogy
mindenre ügyelni fog. Nagy megnyugvással helyezem a kezébe magamat.
Találkozunk egy hospice-nővérrel és egy szociális munkással, aki
figyelemmel kíséri az állapotomat. A nővér mostantól hetente egyszer
meglátogat, és követi a betegségem alakulását. Ő is nagyon képzett és
empatikus. Rendkívül megnyugtató a gondolat, hogy hetente felkeres. Még
egy önkéntes is felhív a hospice-tól, és felajánlja, hogy eljön és
megmasszíroz, ha szeretném. Mivel imádom a masszázst, azonnal igent
mondok, megbeszélünk egy időpontot. Kíváncsian várom a találkozást egy
olyan emberrel, aki önkéntesként vesz rész a hospice-gondozásban. Szinte
már zavarba ejtő, hogy ilyen sok figyelmet pazarolnak egy nyolcvanhét
éves haldokló testre, miközben olyan sok ember egyáltalán nem jut
semmilyen ellátáshoz.
A környezetem és Irv is csodálja a nyugodtságomat. Igen, összességében
nyugodt vagyok. Gyötrődésem csak néha, az álmaimban bukkan felszínre.
De egészében elfogadtam a tényt, hogy hamarosan meghalok.
A szomorúság – a mély szomorúság, amiért búcsúznom kell a családomtól
és a barátaimtól – nem változtat azon, hogy örömömet lelem az élet
mindennapi apróságaiban. És ez nem csupán felszínes máz: kilenc hónapnyi
mérgező kezelés után, amikor nagyrészt pocsékul éreztem magam, végre
élvezem az átmeneti megkönnyebbülést, még akkor is, ha csupán rövid
ideig tart.
Az egyik legnevesebb stanfordi bölcsészprofesszor, Robert Harrison a
halált az élet „betetőzésének” nevezte. A „betetőzést” talán katolikus
értelemben használta arra a pillanatra, amikor megbékélünk Istennel, és
elfogadjuk az utolsó kenetet. Vajon a betetőzés értelmezhető a nem hívő
emberek számára is? Ha el tudom kerülni a túlságos fizikai fájdalmat, ha
napról napra élvezni tudom az élet örömeit, ha el tudok búcsúzni
legkedvesebb barátaimtól – akár személyesen, akár levélben –, ha a
legjobbat tudom magamból adni, és ki tudom fejezni a szeretteim iránti
érzéseimet, miközben méltósággal viselem a sorsomat – akkor talán a halál
pillanata valóban egyfajta betetőzés lesz.
Visszagondolok arra, hogy a történelmi múltban (legalábbis az általam
ismert múltban) hogyan tekintettek a halálra. A The Amorous Heart
(Szerelmes szív) című könyvemben van egy emlékezetes kép az Egyiptomi
Halottaskönyvből. Az ókori egyiptomiak több mint háromezer évvel ezelőtt
drámaian képzelték el az életből a halálba való átmenetet. A szívet, ahol
hitük szerint a lélek lakozik, a halál után egy mérleggel megmérik. Ha
tiszta, kevesebbet nyom az igazság tollánál, és az elhunyt bebocsátást nyer a
túlvilágra. Ám a szívet terhelő gonosz tettek lehúzzák a mérleg serpenyőjét
a tollal szemben, és a halottat felfalja egy bizarr fenevad.
Nos, még ha nem is veszem szó szerint ezt a fajta ítéletet, úgy hiszem,
hogy a haldoklók – ha van idejük és lehetőségük ezen elmélkedni –
hajlamosak számot vetni az életükkel. Természetesen az én esetemben is ez
a helyzet. Anélkül, hogy rossz értelemben öntelt volnék, úgy érzem, nem
okoztam kárt senkinek, kevés dolgot kell megbánnom, csekély bűntudatra
van okom. A sok e-mail, üdvözlőlap és levél, amit kaptam, mind azt állítja,
hogy sok ember életében játszottam fontos és támogató szerepet. Bizonyára
ez az egyik oka annak, hogy többnyire nyugodt vagyok, és arra számítok,
hogy „jó halálom” lesz.
A jó halállal kapcsolatos aggodalmak olyan ókori görög és római
szerzőkig nyúlnak vissza, mint Seneca, Epiktétosz vagy Marcus Aurelius.
Mindhárman igyekeztek értelmet találni a világegyetemben. Az egyéni
létezést úgy képzelték el, mint egy parányi felvillanó fénysugarat két sötét
örökkévalóság: az élet előtti és a halál utáni sötétség között. Ezek a
filozófusok azt tanácsolták, hogy éljünk a lehető legjobban, társadalmi és
szellemi értelemben, és ne féljünk a haláltól, hanem fogadjuk el annak
elkerülhetetlenségét a dolgok nagy rendszerében.
Bár a kereszténység Istennel és túlvilággal kapcsolatos elképzelései
kiszorították ezeket a „pogánynak” tartott szerzőket a köztudatból, a jó halál
gondolata tovább élt az évszázadok során, és számos kortárs könyvnek már
a címében is megjelenik. Ilyen például Katy Butlertől a The Art of Dying
Well (A jó halál művészete). Sherwin Nuland könyve, a Hogyan halunk
meg? Gondolatok az élet utolsó fejezetéről őszinte és szenvedélyes
beszámoló arról, ahogyan az élet elhagyja a testet.
Természetesen, ahogy dr. P. is emlékeztet rá, a meghalás mindig
személyes ügy, nincs mindenki számára megfelelő halál, még azok számára
sem, akik ugyanabban a betegségben szenvednek. Lehetséges, hogy
fokozatosan elgyengülök, vagy az egyik szervem felmondja a szolgálatot,
vagy – ha erős nyugtatókra lesz szükségem – talán fájdalommentesen
örökre elalszom az ágyamban. Mivel van lehetőségem az orvos-asszisztált
öngyilkosságra, amíg még öntudatomnál vagyok, és ki tudom fejezni a
kívánságaimat, kitűzhetem a halálom napját. Az fogom kérni, hogy az
utolsó pillanatban a hospice-szakorvoson és az ápolón kívül a férjem és a
gyerekeim is legyenek jelen.
Egyelőre a hospice-team az iránymutató számomra, akik teljesen rá
vannak hangolódva a haldokló betegek igényeire. Úgy tűnik, még ki sem
mondom, ők máris tudják, mit szeretnék kérdezni, és az előttem járókkal
való közös munkájuk alapján segítenek nekem megfogalmazni a válaszokat.
A Mission Hospice szolgálatot a nap bármely szakaszában felhívhatom,
hogy segítséget kérjek a gyógyszerhasználatban – a fájdalomcsillapítók már
itt vannak a szekrényemben és a hűtőben. Vészhelyzet esetén ideküldenek
valakit hozzánk. Már elkészítettük a papírmunkát, amely egyértelműen
rögzíti, hogy nem kérek semmilyen beavatkozást az életben tartásomra.
Akárhogyan is lesz, ha itt a vég, lesz a kezemben valamiféle kontroll.
Bár nem félek magától a haláltól, mégis folyamatos szomorúságot érzek,
amiért el kell szakadnom a szeretteimtől. Hiába minden filozófiai értekezés
és orvosszakmai biztosíték, nincs gyógymód arra az egyszerű tényre, hogy
el kell válnunk egymástól.
November
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Vigasztaló illúzió

Hat hét telt el azóta, hogy dr. M. úgy nyilatkozott, Marilynnek egy-két
hónapja lehet hátra. Az idő múlása ellenére Marilyn meglehetősen jól néz
ki, és nagyon is eleven. Ben fiunk kör-e-mailt küldött az egész családnak a
következő szöveggel: „Üdv mindenkinek! Minden ellenkező híreszteléssel
szemben úgy tűnik, drága édesanyánk velünk ünnepli a hálaadást! Azt kéri,
hogy mindannyian tervezzük be a közös családi ünneplést Palo Altóban.”
Marilyn e pillanatban egy Marcus Aureliusról szóló előadás felvett
anyagát hallgatja. Remek hét áll mögötte: alig szédült, volt némi étvágya,
picit erőre kapott. A nap nagy részét még így is a nappaliban tölti a kanapén
fekve, bóbiskol vagy az ablakunk előtt magasodó óriási tölgyfát csodálja.
És ami a legjobb: ezen a héten kétszer is hajlandó volt elsétálni harminc
métert a postaládáig!
Marilyn betegsége egyre inkább ráébreszt saját mulandóságomra.
Vásárolok az Amazonon – ceruzaelemet, fülhallgatót, édesítőszert –, és
továbbra is a szokásos nagy mennyiségeket választom ki. Aztán mielőtt
megnyomnám a „Fizetés” gombot, kényszerítem magam: „Irv, ne vegyél
újabb harminc ceruzaelemet meg ezertasakos édesítőszert. Öreg vagy már,
nem élsz addig, hogy mindet elhasználd.” És akkor beállítok egy kisebb,
takarékosabb kiszerelést.
Nincs nagyobb boldogság, mint fogni Marilyn kezét. Nem tudok betelni
vele. Ez így van gimnazistakorunk óta. A többiek mindig cukkoltak
bennünket, hogy még a Roosevelt Gimnázium büféjében, ebéd közben is
fogtuk egymás kezét – és most, hetven évvel később is így teszünk. Ahogy
ezt írom, alig bírom visszatartani a könnyeimet.

Hallom, ahogy Marilyn és Eve lányunk az egyik üres hálószobában

beszélget és nevetgél. Kíváncsi vagyok, mit csinálnak, csatlakozom
hozzájuk. Marilyn ékszereit nézik át, egyesével megszemlélik a gyűrűit,
nyakláncait, brossait, és eldöntik, melyik darabot melyik gyerek, unoka,
meny vagy közeli barát örökölje meg. Szemlátomást élvezik a beszélgetést.
Múlnak a percek, és bár még csak reggel tíz óra van, fáradtnak érzem
magam, úgyhogy ledőlök az egyik ágyra, úgy figyelem őket. Néhány perc
múltán reszketni kezdek. A szobát huszonegy fokra fűtjük, mégis magamra
húzok egy pokrócot. Az egész jelenet olyan, mint valami haláltánc: nem
tudom elképzelni, hogy én ilyen vidáman döntsek életem fontos tárgyainak
elajándékozásáról. Marilyn minden egyes darab történetét pontosan fel
tudja idézni – tudja, mit hol vásárolt, mit kitől kapott. Úgy érzem, minden
darabjaira hullik. A halál felzabálja az életet, minden emlékünket.
Végül annyira elborít a szomorúság, hogy ki kell mennem a szobából.
Percekkel később már ott ülök a számítógépem előtt, és ezeket a sorokat
gépelem – mintha az írással fel tudnám tartóztatni az idő múlását. És vajon
nem ugyanez a célja ennek az egész könyvnek? Megpróbálom
mozdulatlanná dermeszteni az időt azzal, hogy megfestem a jelen
pillanatokat, abban a reményben, hogy átmentem őket a jövőbe. Mindez
persze illúzió – de vigasztaló illúzió.
November
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Francia könyvek

A dolgozószobámban vagyok, az üres könyvespolcokat nézem. Ezeken

tartottam korábban a francia nyelvű könyveimet. Legalább hatszáz kötet, a
padlótól a mennyezetig, két oszlopban. Amióta az eszemet tudom, Irvvel
mindig is a könyvek szerelmesei voltunk. Az olvasás hozott össze
bennünket tinédzserkorunkban, és azóta is bele vagyunk bolondulva.
A házunk roskadozik a könyvek alatt, valószínűleg én vagyok az egyetlen,
aki tudja, melyik merre található – bár nekem is vannak hiányosságaim e
téren. Tegnap Marie-Pierre Ulloa, ifjú barátnőm a Stanford francia
tanszékéről átjött a férjével, bedobozolta a francia könyveimet, és mindet
elszállította. A könyvtárban lel új otthonra a gyűjteményem, elérhető lesz a
kutatók és az egyetemisták számára. Vigasztaló gondolat, hogy a
könyvtáramat nem hordja szerteszét a szél.
Mégis elfog a szomorúság. Ez a gyűjtemény az életem fontos részét
jelképezi, hetvenévnyi elmélyülést a francia irodalomban és kultúrában.
A legrégebbi kötet – amit nem ajándékoztam el most sem – a Cyrano de
Bergerac egyik kiadása, amit a franciatanárnőmtől, Mary Girard-tól kaptam
még az érettségim évében, 1950-ben. Azt írta bele:
À Marilyn, avec des souvenirs affectueux du passé et de très bons voeux pour l’avenir.

Marilynnek, a múlt szép emlékeinek örömére, és a jövőre vonatkozó jókívánságokkal.

Madame Girard javasolta annak idején, hogy menjek a Wellesley francia

szakára, amely akkoriban igen jó hírnévnek örvendett, és ő tanácsolta azt is,
hogy fontoljam meg, nem szeretnék-e franciatanár lenni. Arra nemigen
számított (sem ő, sem én), hogy doktori fokozatot szerzek összehasonlító
irodalomtörténetből, majd életem legnagyobb részében egyetemen
dolgozom a francia irodalom professzoraként.
A könyveimet időrendbe rendeztem, a sor az első oszlop felső polcán
kezdődött a középkorral, és a második oszlop alján végződött a 20. századi
szerzőkkel: Colette, Simone de Beauvoir, Violette Leduc, Marie Cardinal.
A korai századokban inkább a férfi szerzők dominálnak, de ahogy haladunk
napjaink felé, úgy emelkedik a női írók száma. Ez részint az én ízlésemet és
érdeklődésemet tükrözi, részint a nők jelentőségének erősödését a kortárs
irodalomban.
Emlékszem, milyen parázs vita bontakozott ki Beauvoir A második nem
című művének új fordítása kapcsán, ami kedves barátaim, Constance Borde
és Sheila Malovany-Chevallier munkáját dicséri. A bírálók egy része az új
fordítást „túlságosan irodalmiasnak” tartotta – én azonban kötelességemnek
éreztem, hogy megvédjem a szöveget egy levélben a The New York Times
hasábjain. Constance és Sheila nekem dedikált fordítása a másik olyan
kötet, amelytől nem tudtam megválni.
Ezen kívül azonban szinte az összes könyvemet elvitték – és ahogy az
üres polcokat bámulom, a szívemben is hatalmas űr támad. Ugyanakkor
reményt ad a gondolat, hogy Marie-Pierre nyilvánosan elérhetővé teszi a
könyveket, és mindez tovagyűrűzik másokban. Marie-Pierre azt javasolta,
hogy készíttessek ex librist a kötetekbe azzal a szöveggel, hogy Marilyn
Yalom könyvtárából – meg is kértem Irvöt, intézkedjen ez ügyben.
De mi lesz a többi könyvemmel, beleértve a nőtudományi
szakkönyveket, az életrajzokat és memoárokat, a német könyveket és a
sakkról szóló kiadványokat? Fel fogom hívni a kollégáimat, felajánlom
nekik, hogy vigyék el, amit szeretnének. Aztán ezeket a problémákat már
kénytelen vagyok ráhagyni Irvre és a gyerekekre. Egyre inkább átérzem,
hogy amikor meghalok, megszűnik a tudatom, és többé nem lesz
beleszólásom a dolgokba.

Váratlan dolog következett a Franciaországgal, a francia könyveimmel és

barátaimmal való kapcsolatomból. Tavaly, amikor Párizsba látogattam,
kedves barátaim, Philippe Martial és Alain Briottet társaságát élveztem.
Mindketten a francia vidéken vészelték át a második világháborút, Philippe
a németek által megszállt Normandiában, Alain pedig a dél-franciaországi
„szabad zónában”. Alain a közelmúltban közzétett egy visszaemlékezést
arról, hogy katonatiszt apja az 1940-es fegyverletétel után német
fogolytáborokban raboskodott.
Azt javasoltam barátaimnak, hogy állítsunk össze egy kötetet Innocent
Witnesses (Ártatlan szemtanúk) címmel, amelyben második világháborús
gyerekkori visszaemlékezéseket közölnénk: a saját történeteinket, illetve a
barátainkét. A gyerekkori emlékek általában nem kizárólag a háború
borzalmaira fókuszálnak. A valamikori gyerekek még fel tudják idézni,
hogy mit ettek – vagy mit nem ettek, és milyen megpróbáltatást jelentett az
éhezés. Emlékeznek az idegenek kedvességére, akik befogadták őket az
otthonukba, és azokra a ritka játékokra, melyeket születésnapjukra vagy
karácsonyra kaptak. Emlékeznek még a közös játékokra a többi gyerekkel,
akiket aztán soha többé nem láttak, mert vagy kitelepítették őket, vagy
meghaltak. Emlékeznek a légvédelmi szirénák és a bombázások hangjára,
az éjszakai égen felfénylő villanásokra. A sajátos gyermeki látásmód rögzíti
a háború mindennapjait. Ha ezt sikerülne bemutatni, egy ilyen kötet
mindannyiunkat szembesítene a múlt kegyetlen valóságával.
Az Ártatlan szemtanúk című kötetben hat valamikori gyerek
visszaemlékezéseit szerkesztem egybe, akiket a munkatársaimon és a
barátaimon keresztül ismertem meg. A szemtanúkkal hosszú
beszélgetéseket folytattam, a szöveget egyes szám első személyben
készítem. Gyerekkorunkban, a háború alatt egyik interjúalanyomat sem
ismertem. Felnőttként viszont igen, és mindig is csodálattal tekintettem arra
a képességükre, hogy a saját múltjukon felülemelkedve komoly, sikeres
emberekké tudtak válni. A történeteik nyomán el lehet gondolkodni azon,
hogy mi segítette őket a túlélésben. Kik voltak azok a felnőttek, akik
biztonságot és reményt adtak a legnehezebb időszakokban? Milyen
személyiségjegyek alapozták meg későbbi sikeres felnőtt létüket? Hogyan
dolgozták fel a háború traumáit? Most, hogy ezeknek a szemtanúknak a
többsége már meghalt – akik pedig még itt vagyunk, kétségkívül már nem
sokáig élünk –, különösképpen kötelességemnek érzem, hogy minél
szélesebb körben megismertessem ezeket a történeteket.
Amint hazatértem Franciaországból Kaliforniába, azonnal nekiláttam a
kéziratnak. Meglepő módon egészen sokáig jutottam, még akkor is
dolgoztam rajta, amikor diagnosztizáltak és elkezdődött a kezelésem.
Amikor abbahagytuk a terápiát, úgy döntöttem, elküldöm a kéziratot az
ügynökömnek, Sandy Dijkstrának, döntse el, kiadható-e.
Ezután felgyorsultak az események. Sandy elküldte az anyagot a
Stanford University Press kiadónak, akik egy héten belül remek ajánlatot
tettek – nem csupán az Ártatlan szemtanúkat akarják kiadni, hanem ezt a
könyvünket is, amit Irvvel közösen írunk! Olyan ez, mint valami isteni
ajándék. Most már nincs más dolgom, mint életben maradni, hogy együtt
dolgozhassak a két könyvön szerkesztőmmel, Kate Wahllal. Ő már olvasta a
kéziratot, és tett jó néhány javaslatot. Remélem, képes leszek a munkára.
Már csak két hét van hálaadásig, amikor minden gyerek itt lesz –
tartalékolnom kell az energiáimat, hogy jusson belőle a családnak és a két
készülő könyvnek is.
November
 HUSZADIK FEJEZET
Közel a vég

A délelőtt nagy részét az irodámban töltöm, három perc sétára a háztól, és

amikor visszatérek, döbbenten látom a változást Marilyn
dolgozószobájában. Könyvespolcainak fele üres. Marilyn erre a lépésére
nem figyelmeztetett előzetesen. Teljesen észszerű döntés, hogy a könyvtárát
elérhetővé teszi az egyetem számára, de tudom, hogy én erre a világ minden
kincséért sem lettem volna képes. Egész egyszerűen nem vagyok hajlandó
már most átélni, hogy a számomra értékes tárgyak hogyan tűnnek el
a halálom után.
Igazából leginkább ezért nem szeretnék kisebb lakásba költözni egy
idősotthonban: túlságosan fájdalmas lenne szétosztogatni a könyveimet. Ezt
a munkát a gyerekeimre hagyom – tudom, hogy racionálisan és bölcsen
döntenek majd. Visszamegyek az irodámba, és megfordulok a forgós
székemmel, hogy alaposan megszemléljem magam mögött a helyiség falait
beborító könyvállványt. Hét oszlopból áll, mindegyikben hét polc,
körülbelül harminc könyvvel – az összesen kábé ezerötszáz kötet. Bár a
könyvek sorrendje esetlegesnek tűnhet, számomra azonban érthető. Az első
harmadban betűrendben vannak a szerzők. A többit a saját könyveimhez
kapcsolódva rendeztem el: több sorban kaptak helyet a Nietzsche által és
róla írt művek, aztán ott vannak a Schopenhauer- és a Spinoza-polcok, az
egzisztenciális pszichoterápiával meg a csoportterápiával kapcsolatos
művek. Ahogy végigböngészem őket, fel tudom idézni azt a szellemi
állapotot, amelyben az adott könyvem született, visszaemlékszem, hogy a
világ mely táján éltünk, dolgoztunk akkoriban. Történeteim, regényeim
megírása életem fénypontja volt, és azok a helyek is élénken megmaradtak
bennem, ahol egy-egy fontosabb ötlet megszületett. Az Amikor Nietzsche
sírt számos fejezetét a Seychelle-szigeteken írtam, a Szerelemhóhért Balin,
Hawaiin és Párizsban, a csoportterápiás tankönyvet Londonban,
A Schopenhauer-terápiát Ausztriában és Németországban.
Tipikus az a higgadtság, ahogy Marilyn az üres könyvespolcait szemléli.
Nem kétséges, ő sokkal kevésbé szorong a haláltól (és minden mástól), mint
én, aminek a gyökere minden bizonnyal korai éveink eltérő tapasztalataiban
keresendő. Hadd meséljek egy történetet magunkról, ami reményeim szerint
megvilágítja szorongásom genezisét.
Marilyn apja, Samuel Koenick és az én apám, Benjamin Yalom
mindketten a második világháború után érkeztek az Egyesült Államokba
egy-egy kis orosz stetlből. Mindketten vegyesboltot nyitottak
Washingtonban. Marilyn apja késő kamaszkorában érkezett az Államokba.
Itt néhány évig még világi oktatásban részesült, majd szabadon beutazta az
országot. Ezután ismerkedett meg Marilyn anyjával, a Lengyelországból
idetelepült Celiával, akit aztán feleségül vett. Ezzel szemben az én apám
huszonegy évesen érkezett Amerikába, és egyáltalán nem részesült
semmiféle szekuláris oktatásban.
Mindkettőnk apja keményen dolgozott, szinte ki sem tették a lábukat az
üzletükből. Az én apám esténként tovább túlórázott, mivel az élelmiszerek
mellett alkoholt is árult. Hétköznap este tízig tartott nyitva, pénteken és
szombaton pedig éjfélig.
Marilyn apja jobban beilleszkedett az amerikai kultúrába, Washington
egy biztonságosabb negyedében vásárolt házat a feleségének és három
lányának, körülbelül húszpercnyi autóútra az üzlettől. Ezzel szemben az én
apám úgy döntött, hogy a családját (anyámat, hét évvel idősebb nővéremet
és engem) a vegyesbolt feletti kis lakásban szállásol el egy akkoriban
meglehetősen zűrösnek és veszélyesnek számító környéken. A szüleim
számára az, hogy a bolt felett laktunk, gyakorlatias döntés volt: ha apám
enni vagy inni akart, anyám fel tudta váltani a pultnál, amikor pedig nagy
volt a forgalom, apám egyszerűen felhívta anyámat telefonon, aki pár perc
múlva lerohant, hogy besegítsen.
Számukra kényelmes volt a bolt felett lakni, nekem azonban
katasztrofális: a lakásunkon kívül lényegében sohasem éreztem magam
biztonságban. Szombatonként és iskolai szünetekben általában a boltban
dolgoztam – nem mintha a szüleim ezt megkövetelték volna, hanem azért,
mert a mohó olvasáson kívül nemigen volt mit csinálnom. Washington
akkoriban etnikai alapon megosztott volt, rajtunk és még néhány
bolttulajdonoson kívül egyáltalán nem éltek fehérek azon a környéken. Az
egyik ilyen bolttulajdonos tőlünk öt háztömbnyire szüleim közeli barátja
volt, ugyanabból az orosz stetlből érkezett. Az én barátaim mind fekete
gyerekek voltak, a szüleim azonban nem engedték, hogy átjöjjenek
hozzánk. Ráadásul a tőlünk néhány háztömbnyire lakó fehér gyerekek már
az antiszemitizmus szellemében nevelkedtek. Nekem mindennap végig
kellett mennem a nyolc háztömb hosszú, nemritkán veszélyes úton, amely a
város fehér negyedének határán álló Gage Általános Iskolába vezetett.
Emlékszem, hogy az apám boltjától néhány házra működő borbély gyakran
kiáltott utánam:
– Hé, zsidó gyerek! Hogy ityeg a fityeg?
Néhány év után apám beszüntette az élelmiszer árusítását, és teljesen
átállt az alkoholra, főleg sörre. A bolt nagyobb nyereséget termelt, de
sokkal kellemetlenebb alakok kezdték látogatni, többször is betörtek az
üzletbe. Apám biztonsági okokból felvett egy fegyveres őrt, aki a bolt
hátuljában üldögélt. Tizenöt éves voltam, amikor anyám sürgetésére házat
vásároltunk egy biztonságosabb környéken, és odaköltöztünk. Az életem
akkortól gyökeresen megváltozott: jobb iskolába kerültem, biztonságos
utcák, barátságos szomszédok vettek körül. És ami a legfontosabb,
kilencedik osztályban megismertem Marilynt. Az életem ettől kezdve
drámai mértékben javult, de még most, nyolcvan évvel később is kísért az a
fajta szorongás, ami azokban a korai években belém rögzült.
Marilyn gyerekkora egészen másképpen alakult. A város biztonságos,
kellemes részén nőtt fel. Sem ő, sem a nővérei, sem az anyja soha be sem
tette a lábát a családi boltba. Ellenben Marilyn szépbeszéd-órákra járt,
zenélni tanult, folyamatosan csak dicsérték. Egész életében nem találkozott
antiszemitizmussal, sem egyéb fenyegetéssel.
Már hónapok óta ismertük egymást Marilynnel, amikor kiderült
számunka, hogy a szüleink boltja alig néhány háztömbnyire található
egymástól. Apámé a First és a Seaton Street sarkán volt, Marilyn apjáé
pedig a Second és a Seaton sarkán! Gyerekként, fiatalon biztos, hogy a szó
szoros értelmében vagy ezerszer elbicikliztem leendő apósom üzlete előtt!
Apáink azonban sosem találkoztak egymással, csak évekkel később, amikor
már nyugdíjasként megismerkedtek a mi eljegyzési ünnepségünkön.
Ha messziről nézzük, a gyerekkorunk tehát látszólag hasonló: Kelet-
Európából bevándorló apák egymáshoz közeli vegyesbolttal. A különbség
mégis óriási. A pszichiáterszakma több úttörő művelője – Sigmund Freud,
Anna Freud, Melanie Klein, John Bowlby – szerint az első évek traumái,
még azok is, amelyek a beszéd kialakulása előtti időszakban történnek,
jelentős, nemritkán kitörölhetetlen nyomot hagynak, és még az élet kései
szakaszaiban is kedvezőtlenül befolyásolhatják a személy önbecsülését,
magabiztosságát és kiegyensúlyozottságát.
November
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Eljön a halál

Ezek a legsötétebb napjaink. Marilyn halála egyre kézzelfoghatóbbá válik,

egyre közelebb lopakodik, minden apró és nagy döntésünket áthatja. Reggel
Earl Grey teát szokott inni, és észrevettem, hogy már csak két filter maradt.
Elmegyek a boltba, de vajon mennyit vegyek? A házban rajta kívül senki
nem teázik. Egy dobozban húsz filter van. Félek, már csak néhány nap van
hátra, mégis két dobozzal vásárolok, negyven filtert, abból a mágikus
megfontolásból, hogy ezzel talán tovább magam mellett tarthatom a
feleségemet.
Marilyn reggeli ébredés után hátfájásra panaszkodik. Alig tud
megmozdulni, súlyos fájdalmai vannak. Mindent megteszek, hogy segítsek,
hogy találjunk egy kevésbé fájdalmas testhelyzetet az ágyban. Borzasztóan
szenved. Én szánalmasan tehetetlennek érzem magam.
Nem értem, miért nem beszél már arról, hogy véget szeretne veti az
életének. Korábban, amikor még sokkal kevesebb fájdalma volt, olyan
sokszor szóba hozta. Vajon meggondolta magát? Tisztában van vele, hogy
ez a lehetőség azonnal a rendelkezésére áll, mert két nappal ezelőtt dr. P.
elment a legközelebbi patikába – tőlünk egyórányi autóútra –, ahol kapható
a szükséges halálos gyógyszerkeverék, és elhozta hozzánk.
A fürdőszobaszekrényünk hátsó részébe tette egy tasakba, amelyen
nagybetűs figyelmeztető felirat áll. Marilyn háta annyira fáj, hogy már az
elektromos széklifttel sem tud lejönni a lépcsőn.
A hospice-ápoló meggyőz bennünket, hogy a hátfájáson ront az a puha
kétszemélyes ágy, amelyen eddig feküdtünk, ezért Marilyn átköltözik egy
keményebb fekhelyre, a folyosó túloldalán található kis hálószobába. Ma
éjjel a szokásosnál jobban alszik, én azonban pocsékul. Annyira aggódom,
hogy nem hallom meg, ha fájdalmában szólít, hogy szinte egész éjjel le sem
hunyom a szemem, egyfolytában fülelek. Másnap a gyerekekkel
átrendezzük a bútorokat: a kisebb, kemény ágyat behozzuk a hálószobánkba
a kétszemélyes ágy mellé, a hatalmas könyvszekrényt meg áthurcoljuk egy
másik helyiségbe.
 Mostanra egyértelművé vált, hogy Marilyn nem lesz képes részt venni a
család hálaadás napi ünnepén. A fájdalmai annyira felerősödtek, hogy a
hospice-ápoló óránként kis adag morfiumot ad be neki, hogy a helyzetét
elviselhetővé tegye. Az első két adag morfiumtól a nap nagy részét
átalussza. Amikor megpróbálok beszélgetni vele, csak motyog néhány szót,
majd azonnal visszaalszik. Örülök, hogy megszabadult a fájdalomtól, de
elsírom magam, amikor ráeszmélek, hogy talán utoljára beszéltünk
egymással. Látom, hogy a fiam, Ben is mennyire frusztrált. Elvállalta, hogy
megszerkeszti Marilyn könyvét, az Ártatlan szemtanúkat, amelyben egykori
gyerekek visszaemlékezései olvashatók a második világháborúról, de nem
tudja, melyik a kézirat utolsó változata. Többször rákérdez Marilynnél,
hogy hol találja a szöveget a számítógépén, ő azonban túlságosan kába,
hogy válaszoljon.
Marilyn gyakran inkontinens, ezért a lányom és a legfiatalabb fiunk, Ben
(akinek három kicsi gyereke van, ezért profi pelenkázó) naponta többször
tisztába teszik és átöltöztetik. Ilyenkor kimegyek a szobából – szeretném
megőrizni magamban az én gyönyörű, makulátlan Marilynem emlékét. Ezt
leszámítva egész nap mellette vagyok, és azzal a rémisztő gondolattal
küzdök, hogy talán soha többé nem beszélhetünk egymással.
Késő délután Marilyn hirtelen kinyitja a szemét, felém fordul, és így szól:
– Itt az idő, Irv. Itt az idő. Vége, kérlek. Legyen vége. Nem akarok
tovább élni.
– Hívjam dr. P.-t? – kérdezem reszkető hangon. Nyomatékosan bólint.
Dr. P. kilencven perccel később megérkezik, de arra jut, hogy Marilyn
túlságosan kába a morfiumtól ahhoz, hogy a kaliforniai törvények
értelmében önkéntesen le tudja nyelni az életét kioltó gyógyszereket.
Utasításba adja, hogy jelentősen csökkentsék a morfiumot, és tájékoztat,
hogy a nővérrel együtt másnap reggel tizenegy órakor visszajön. Megadja a
mobilszámát, arra biztat, hogy ha bármi gond lenne, hívjuk.
Másnap reggel Marilyn hatkor ébred, rendkívül zavart, könyörög, hogy
hívjuk dr. P.-t, vessünk véget a szenvedésének. Felhívjuk az orvost, aki egy
órán belül megérkezik. Marilyn korábban azt kérte, hogy mind a négy
gyerekünk legyen jelen a halálakor. Hárman nálunk aludtak ezen az
éjszakán, de a negyedik gyerek Marinban lakik, egyórányi autóútra.
Amikor megérkezik a fiunk Marinból, dr. P. közel hajol Marilynhez, és a
fülébe súgva megkérdezi:
– Mit szeretne?
 – Nem akarok élni. Legyen vége.
– Biztos benne, hogy most szeretne véget vetni az életének? – kérdezi az
orvos.
Marilyn rettentő kába, de sikerül határozott igent bólintania.
Dr. P. ad neki valami gyógyszert, ami megelőzi a hányást, aztán
előkészíti a halálos szert, két pohárban.
Az orvos arca kissé feszült, és miközben egy-egy szívószálat tesz a
poharakba, hangot is ad az aggodalmának:
– Remélem, kellően éber és erős ahhoz, hogy felszívja a szert. A törvény
előírja, hogy a betegnek öntudatánál kell lennie a gyógyszer lenyeléséhez.
Marilynt ülő testhelyzetbe segítjük. A szájába veszi a szívószálat, és
felszívja az első pohár tartalmát.
Dr. P. azonnal odatartja elé a második poharat. Marilyn túl gyönge ahhoz,
hogy beszélni tudjon, de azonnal a szájába veszi a szívószálat, és a második
poharat is kiüríti. Visszafekszik az ágyba, behunyja a szemét, mélyet sóhajt.
Körbeálljuk az ágyat: dr. P., a nővér, a négy gyerek és én.
A fejemet Marilyn feje mellé hajtom, minden idegszálammal a légzésére
figyelek. Állhatatosan nézem, csendben számolom a légvételeit.
A tizennegyedik gyönge sóhaj után néma csönd.
Megcsókolom a homlokát. A bőre máris hűvösebb: megérkezett a halál.
Drága Marilyn. Az én drága Marilynem nincs többé.

Egy órán belül két férfi érkezik a temetkezési vállalkozástól, mi

mindannyian a földszinten várakozunk. Tizenöt perccel később lehozzák a
testét egy lepelben. Mielőtt kilépnek a bejárati ajtón, megkérem őket, hadd
vethessek rá még egy pillantást. Kihajtják a lepel felső részét. Odahajolok,
megcsókolom az arcát. A bőre már merev és nagyon hideg. Ez a jeges csók
egész életemben kísérteni fog.
November
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Halál utáni tapasztalat

Miután Marilyn testét elviszik a temetkezési vállalkozók, sokkos állapotba

kerülök. A gondolataim egyfolytában a közös könyvünkön járnak, ami
mostantól már csak az én projektem. Emlékezz erre a jelenetre,
figyelmeztetem magam. Emlékezz mindenre, ami történik, mindenre, ami
átfut az agyadon, hogy rögzíteni tudd az utolsó pillanatokat. Újra és újra azt
suttogom magamnak: soha többé nem látom, soha többé nem látom, soha
többé nem látom.
A temetést két nappal később tartjuk. Habár a gyerekeim, a menyeim, az
unokáim folyamatosan velem vannak, még soha nem éreztem magam
ennyire magányosnak. Felmegyek a lépcsőn, halkan sírok. Marilyn
halálának napján a nap hátralévő részét egyedül töltöm a hálószobában.
Nyomorúságomat az elmém megfigyelésével próbálom enyhíteni.
Ismétlődő gondolatok bukkannak fel előttem, betolakodó, nemkívánatos
jelentek, a kényszeres agyműködés szemléletes bizonyítékai. Állandóan a
szörnyű Tienanmen téri vérengzés képeit látom magam előtt, ahogy a
hatalmas fegyveres tankok átgázolnak a tüntető kínai diákokon. Maga a
gondolat is olyan, mint valami harckocsi: képtelen vagyok megállítani. Újra
és újra végigdübörög az elmémen.
De könyörgöm, miért pont ez a jelenet? Teljesen össze vagyok
zavarodva. Nem sűrűn gondoltam a Tienanmen téri eseményekre azóta,
hogy mindez harminc évvel ezelőtt megtörtént. Talán az váltotta ki, hogy
újabban állandóan a hongkongi diáklázadások képeit közvetítik a televíziók.
Meglehet, ez egyfajta vizuális kifejeződése a feltartóztathatatlan, kegyetlen
halálnak. Egy biztos: a jelenetet egyetlen porcikám sem kívánja – nem
szeretném ezzel szennyezni a gondolataimat. De hiába keresem a
kikapcsológombot, minduntalan ugyanaz a kép tolakszik az elmémbe.
Megszámlálhatatlanul sok órát töltöttem életemben kényszeres betegekkel,
de csak most, ebben a pillanatban tudom teljes mélységében és valóságában
átélni a szenvedésüket. Eddig soha nem értettem igazán, mennyire
akaratlanok és megállíthatatlanok a kényszeres gondolatok. Megpróbálom
kiűzni őket a fejemből: belégzéskor azt mantrázom, „nyugalom”,
kilégzéskor meg azt, „semmi baj” – de hiába. Ámulatba ejt az
eszköztelenségem: alig öt-hat kör után megint a diákokat elgázoló tankok
képe tolul elém.
Kimerültem, ledőlök az ágyra. Váratlanul belép a szobába a lányom meg
a menyem, és mellém fekszenek. Amikor három órával később felébredek,
már nincsenek ott – valószínűleg ez volt életem leghosszabb nappali alvása,
és emlékeim szerint az első eset, hogy mindvégig a hátamon feküdtem.
Órákkal később, az esti lefekvésnél úgy érzem magam, mint egy sodródó
hajó. Szürreális élmény. Ez lesz az első éjszakám Marilyn nélkül. Az első a
magányos éjjelek ki tudja, milyen hosszú sorában, amelyek most már
életem végéig tartanak. Ó, persze, sok éjszakát töltöttem Marilyn nélkül,
amikor különböző városokban tartottam előadást, vagy amikor ő Párizsban
volt, de ez az első olyan éjszaka, amikor annak a tudatában kell elaludnom,
hogy Marilyn nincs többé. Hogy nem létezik. Természetellenesen mélyen
alszom kilenc órán át. Amikor felébredek, ráeszmélek, hogy az elmúlt
huszonnégy órából tizenkettőt átaludtam – idejét sem tudom, mikor aludtam
utoljára ilyen hosszan és mélyen.
A négy gyerek, anélkül hogy kérnem kellene, hatékonyan átveszi a
következő napok eseményeinek szervezését: lefoglalják a ravatalozót,
találkoznak a rabbival és a ravatal vezetőjével, kiválasztják, ki tartson
búcsúbeszédeket, ételt rendelnek a temetés utáni halotti torra, amit itthon
tartunk. Ez jelentősen megkönnyíti az életemet, nagyon hálás vagyok és
büszke – ugyanakkor az egyik részem, a durcás, gyerekes énem nem örül
annak, hogy tudomást sem vesznek rólam. Mintha átnéznének rajtam.
Öregnek, tehetetlennek, feleslegesnek és mellőzöttnek érzem magam.

A temetés napja. A temető a Gunn Gimnáziummal szemben van – mind a

négy gyerekünk ide járt –, körülbelül huszonöt perc sétára a házunktól. Bár
ezeket a sorokat alig néhány nappal Marilyn halála után írom, a temetésről
alig bírok felidézni néhány emléket. A gyerekeimet és a barátaimat
kérdezgetem, hogy elő tudjam hívni az eseményeket. Elfojtom a traumát:
újabb érdekes pszichológiai jelenség, amelyre oly sok példát láttam
a pácienseimnél, de én magam még soha nem tapasztaltam.
 Kezdem azzal, amire nagyon is élesen emlékszem. Valaki (már nem
tudom, ki, de gyanítom, hogy a lányom, aki egész nap körülöttem cirkált)
elvitt kocsival a temetőbe, a ravatalozóba. Emlékszem a tágas, emberekkel
zsúfolásig tele teremre, amikor tíz perccel a kezdés előtt megérkeztünk.
Patricia Karlin-Neumann rabbi kezdte a szertartást. Vele néhány évvel
korábban ismerkedtünk meg, amikor Marilynt és engem meghívtak, hogy
beszédet mondjunk a stanfordi Hillel Ház megnyitóján. Aztán három
gyerekünk (Ben, Eve és Reid), majd két közeli barátunk (Helen Blau és
David Spiegel) mondott rövid nekrológot. Arra is világosan emlékszem,
hogy mind az öt beszéd kivétel nélkül nagyszerű, jól megírt szöveg volt, és
mindet kiválóan adták elő. Különösen Reid beszéde lepett meg. Mindig
remekül fotózott, de csak tavaly mutatta meg a gyerekként és
kamaszkorában írt verseit meg novelláit. Egyértelműen van tehetsége az
íráshoz, de erre csak az utóbbi időben érzett rá igazán. Ez minden, amit fel
tudok idézni a szertartásból. Még soha semmilyen eseményt nem töröltem
ki ilyen gyorsan az emlékezetemből (vagy mulasztottam el megjegyezni).
A következő dolog, ami megvan, hogy odakint ülök a sírhely mellett.
Vajon hogy kerültem oda a ravatalozóból? Gyalog? Vagy autóval?
Fogalmam sincs. Később megkérdezem a lányomtól, aki azt mondja, hogy
vele mentem gyalog. Emlékszem a sírhelyre, és arra is, hogy az első sorban
ültem a gyerekeim mellett, Marilyn koporsójánál, amelyet lassan
leeresztettek egy mély gödörbe. Közvetlenül a sírhely mellett van Marilyn
anyjának nyughelye.
Emlékszem, köd volt, úgy ültem ott, mint valami szobor. Csak
homályosan rémlik, hogy a vendégek felsorakoztak a gödörnél, és egy imát
kántálva egymás után kézbe vették az ásót, aztán földet szórtak a koporsóra.
Erre a szokásra más temetésekről is emlékszem, ahol korábban jártam.
Ezúttal azonban rémülettel tölt el a dolog, eszemben sincs földet lapátolni
Marilyn koporsójára. Csak ülök ott, módosult tudatállapotban, míg
mindenki sorra nem kerül. Fogalmam sincs, észreveszi-e bárki, hogy nem
veszek részt Marilyn elhantolásában, de ha igen, akkor remélem, ezt annak
tudja be, hogy bizonytalanul állok a lábamon, és erősen támaszkodom a
botomra. Nem sokkal később hazamegyünk a gyerekekkel.
A házban a vendégek jó része, valószínűleg a többség, élvezi a társalgást,
a pezsgőt és a gyerekeim által rendelt falatkákat. Nem emlékszem, hogy én
fogyasztottam-e valamit. Azt hiszem, hosszan beszélgettem egy közeli
baráti házaspárral, de a tor egyéb részletei szintén homályba vesznek. Egy
dologban biztos vagyok: nem voltam jó házigazda, nem jártam körbe, nem
üdvözöltem a barátokat, sőt, azt hiszem, egyáltalán fel sem álltam a
székemről. Mellettem két barát arról beszélget, hogy részt vesznek egy
hamarosan induló stanfordi esti előadás-sorozaton a 19. és 20. század
novellairodalmáról – engem is hívnak, hogy csatlakozzam.
Ó, igen, elmegyek, határozom el magam. Talán ez jelképezi majd a
Marilyn nélküli életem kezdetét. Aztán szinte azonnal eszembe jut, ahogy
ott fekszik a föld alatt a koporsóban. Elűzöm a fejemből a képet – tudom,
hogy Marilyn nem a koporsóban van. Sehol nincs. Nem létezik – csakis az
emlékeimben és mindazok emlékezetében, akik szerették. Vajon fel tudom
ezt fogni valaha? Vajon megbékélek vele? És saját, közelgő halálommal?
Nem kell egyedül szembenéznem Marilyn hiányával: a temetés után
mind a négy gyerek mellettem marad, ameddig csak tud. Eve lányom, aki
nőgyógyász, csaknem négy hét szabadságot vesz ki, szerető gondoskodással
vesz körül. Végül közlöm vele, hogy készen állok az egyedüllétre, de éppen
az utolsó éjszakán, amikor még nálam alszik, igazi rémálmot látok, pedig
már évek óta nem fordult elő velem ilyesmi. Sötét éjszaka van, nyikorgó
hangot hallok. Tudom, hogy a hálószoba ajtaja az. Odafordulok, az ajtóban
megpillantom egy férfi fejét. Jóképű, sötétszürke kalapot visel. Valahonnan
tudom, hogy egy gengszter, és azt is, hogy meg fog ölni. Szaporán ver a
szívem, amikor felriadok.
Az álom egyik nyilvánvaló üzenete, hogy én is vészesen közel állok a
halálhoz. Az a szürke kalap… apám hordott ilyen szürke kalapot. Apám is
jóképű férfi volt. Ugyanakkor a legkevésbé sem gengszter. Kedves,
melegszívű ember volt, negyven évvel ezelőtt halt meg. Miért álmodok
apámmal? Egyébként ritkán gondolok rá. Talán nem azért küldték, hogy
megöljön, hanem hogy átkísérjen a holtak birodalmába, ahol Marilynnel
örökre együtt lehetek.
Talán azt is üzeni az álom, hogy még nem állok készen a lányom
távozására, nem állok készen az egyedüllétre. De nem mesélem el neki,
hiszen orvos, és már így is sok betegét lemondta az elmúlt időszakban. Itt
az ideje, hogy visszatérjen a saját életébe. Reid fiam valószínűleg ráérzett,
hogy nem szívesen lennék egymagam, mert kérés nélkül átjön, és nálam
tölti a hétvégét. Jókat sakkozunk, ahogy gyerekkorában.
Csak a rá következő héten, amikor Marilyn már egy hónapja halott, jön el
az ideje, hogy az első hétvégét egyedül töltsem. Ahogy visszagondolok,
csodálkozom, miért voltam annyira tompa és nyugodt a temetés napján.
Talán azért, mert annyira közel voltam hozzá, amikor haldoklott. Minden
megtettem, semmit nem mulasztottam el. Jóformán el sem mozdultam
mellőle, számoltam az utolsó lélegzetvételeit. Az az utolsó jeges csók pedig
– az volt az igazi búcsú pillanata.
Egymás kezét fogjuk az eljegyzési ünnepségen
 Emlékezünk
A Marilyn Yalom gyászszertartásán elhangzott beszédek

NOVEMBER 22.

Eve Yalom, Marilyn lánya

Amióta anyánk kemoterápiás kezelése megkezdődött, rengeteg

szeretetteljes üzenetet kapott tőletek, akik most itt vagytok. Gyakran
mondogatta, hogy rájött, az ember nem kizárólag magáért él. E hosszú
utazást megelőzően nem is igazán volt tudatában annak, hogy milyen sokat
jelent másoknak – hogy mennyi embert felkarolt, segített, biztatott, terelt jó
irányba és szeretett.
Ez a felismerés rendkívül mélyen érintette, emiatt érezte úgy az utolsó
hónapokban is, hogy érdemes élnie. Szeretett volna mindenkitől külön
búcsút venni, és tudatni, hogy mennyire szeret benneteket.
Gyerekként természetesnek vettem, hogy a mi asztalunknál mindig jutott
hely másoknak, hogy anyám apró, mégis széles ölében mindig van még egy
parányi hely. Gyerekként mélyen átéreztem anyám szeretetét és
támogatását, aki mindig afelé terelt – mindannyiunkkal ezt tette –, hogy a
lehető legjobbat hozzam ki magamból.
Szerencsés vagyok, hogy anyám ilyen csodálatos feminista nő volt!
Szerencsés generáció vagyunk, hiszen olyan sok mindent megtehetünk,
szerencsések vagyunk, hogy tőle kaphattunk iránymutatást. Felkarolta és a
szárnyai alá vette a gyerekkori játszótársaimat is, aztán a gyerekeimet és az
ő játszótársaikat is.
Szülészorvosként az a hivatásom, hogy új életeket segítsek a világra, és
mégis annyira természetes és jó érzés, hogy most itt lehetek, és
elkísérhetem őt az utolsó útjára.
 Reid Yalom, Marilyn fia

Marilyn szerette a földet,

szerette kezét a zsíros talajba fúrni,
paradicsomot palántázni,
epret szüretelni.
Hiányozni fog a barackchutney-ja, a lekvárjai.
Marilyn szerette a levegőt.
Izmos lábain hosszú
sétákat tett.
Emlékszem egy különleges alkalomra,
amikor áfonyát szedtünk Heidelbergben,
beszívtuk a kék illatot.
Egy másik kép, nézem, ahogy Irvvel
kézen fogva sétálnak a
hawaii naplementében.
Szemét behunyva mélyen beszívja
a sótól nehéz levegőt.
Szerette a tüzet is,
és mindent, ami meleg.
Amikor télen ropogott a láng,
Marilyn olyan közel ült,
ahol már perzselt.
Emlékszem arra a hétre
a Silver Lake-nél,
három nemzedék gyűlt össze
sétálni és fürdeni,
és történeteket mesélni, énekelni
a tábortűz körül
hol a pillecukrot
lágyan pirítva szerette.
Marilyn szerette a szépet –
nem egyszerű hedonista módon,
hanem mint az élet lényegét,
az emberi jóság bizonyítékát.
Valahol a jóság
volt a legfőbb ügye,
a vallása.
Azt kereste a munkájában,
és megosztotta a világgal
az írásaiban,
a gyerekeivel pedig
a mindennapokban,
amikor vacsora előtt
Vivaldi Négy évszakát hallgattuk
néha egy félszáraz sherryvel a kézben,
vagy olyan nagyszabású módokon is,
amikor elvitt megnézni
a chartres-i katedrális ólomüveg ablakait,
de a legfontosabb:
oly módon, hogy maga köré gyűjtött
ennyi csodás barátot,
tanítványt és munkatársat,
meg persze a családját:
Irvöt, a testvéreimet, feleségeinket és
immár nyolc unokát.
Biztatott, hogy mi is álljuk az ügye mellé,
találjuk meg a jóságot
más kultúrákban, vallásokban,
az emberiségben,
egymásban.
Nagyon fog hiányozni ez a láng,
de a fénye tovább él;
sőt még szebben ragyog,
bevilágítja az éjjeli eget,
mint a fényes csillagok
az örökké táguló univerzumban.
Vigyük tovább mind ezt a lángot.
 Ben Yalom, Marilyn fia

Anyám sajátos világlátással rendelkezett. A világnézetét jelentősen

befolyásolta a Franciaországban töltött idő. La façon ou manière correcte
de faire les choses. A dolgok intézésének helyes módja. Ebbe beletartozik
az előzékenység, az udvarias beszéd, a jó modor, az, hogy vacsora előtt
megfésülködünk, kezet mosunk és tiszta inget veszünk. Túl a gyerekeivel
való foglalkozáson, azt hiszem, ez a szellemiség volt az, ami – bár nem
kifejezetten a 20. századi Kaliforniába való – magabiztosságot adott neki,
és megmutatta számára az irányt, amelyre itt a szebbnél szebb emlékek
felidézésekor utaltatok.
Világlátásának egyik sarkalatos pontja az a kifejezés volt, amit
kiskoromban gyakran hangoztatott, miszerint: „A gyerekek inkább
látszódjanak, mint hallatszódjanak.” Legnagyobb sajnálatára nem voltam
éppenséggel csendes és udvarias. Ellenkezőleg, makacs voltam, követelőző
és nagyszájú. Nem hiszem, hogy olyan szörnyen nehéz lett volna velem, bár
mindenki azt mondja, hogy igen.
 Az esküvőnk. Washington, D.C., 1956. június

Erre nemrég, amikor elnéztem anyámat a hatéves fiammal, Adriannel,

különös erővel ébredtem rá. Adrian vad és csökönyös fiú. Gyakran kiabál és
dobál tárgyakat, aztán a fejemhez vágja, hogy én vagyok a világ
legrosszabb apukája. Pedig valójában ő az én karmikus büntetésem.
 Családi összejövetel 1976-ban. Lányunk, Eve, és fi aink, Reid, Victor és Ben (a földön ülve)

Ám amikor nyugodt, akkor csodálatos, kedves és szeretetre méltó

gyermek. Régebben féltem attól, hogy anyámat megdöbbenti Adrian
viselkedése, mivel annyira távol áll a la façon correct de fair les chosestól,
és attól is, hogy inkább látszódjék, mint hallatszódjék. De Marilyn gyorsan
összebarátkozott az unokájával. „Il est très attachant”, mondta minden
alkalommal, amikor szóba került, vagyis nagyon könnyű hozzá kötődni.
 Hawaiin táncolunk az ötvenedik házassági évfordulónkon

Órákat töltöttek együtt mondókázással – Tojás Tóbiás, Huszonnégy

feketerigó és a legnagyobb kedvenc (amit újra és újra elismételtek):

Hej, haj, dü-dü-dű,

a macska és a hegedű,
a tehénke a holdba száll;
a kiskutya nevet:
ki hallott már ilyet?
és uccu! – fut a tál s a kanál!{21}

A mondóka után Adrian minden alkalommal elkezdett a földön

hemperegni, és közben fékezhetetlenül kacagott.

Ez a türelem, melegség és gyengéd derű arra emlékeztet, hogy anyám

valójában nem volt különösebben szigorú vagy keménykezű, akkor sem, ha
néha úgy tűnt. A maga nyugodt, csendes és bölcs módján szelídítette meg a
bennem élő makacs szörnyet.
Tudom, hogy ezekben az utolsó hónapokban minden gyerekével és sok
barátjával személyesen is találkozott, hogy sok kedves emléket osztottunk
meg egymással. Hétfő este, amikor utoljára beszéltünk, amikor még tudott,
azt mondta:
– Mindig az én kicsi fiam voltál, és mindig az is maradsz.
 Rá emlékezünk
Felolvassa Eve Yalom és két lánya, Lily és Alana
A refrént a jelenlévők közösen mondják

Amikor megcsap a provance-i levendulák illata,

Rá emlékezünk.
Amikor olvasunk egy okos, jól megírt könyvet,
Rá emlékezünk.
Amikor Istent női alaknak képzeljük,
Rá emlékezünk.
Amikor mi, nők asztalhoz ülünk, és kimondjuk, amit gondolunk,
Rá emlékezünk.
Amikor a történelemnek hódolunk, de bátran megkérdőjelezzük a
partiarchátust,
Rá emlékezünk.
A Saint Sulpice harangjait hallva,
Rá emlékezünk.
Ha virágzik a sárgabarack,
Rá emlékezünk.
Ha a délutáni teázás esti sherryzésbe fordul,
Rá emlékezünk.
Ha a rostélyosból csak a lerágott csont marad,
Rá emlékezünk.
Ha a nyelvi rendőrség beidéz,
Rá emlékezünk.
Ha köszöntőre emelkedik egy pezsgőspohár,
Rá emlékezünk.
Ha zavartak, bánatosak, jókedvűek vagy boldogok vagyunk,
Rá emlékezünk.
Amíg mi élünk, ő is él, mert bennünk él tovább,
Rá emlékezünk.
Egy oroszországi előadókörúton
Negyven nappal Marilyn halála után
 HUSZONHARMADIK FEJEZET
Az élet önálló, független felnőttként

Naponta negyvenöt percet sétálok, olykor barátok vagy szomszédok

társaságában, de többnyire egyedül. Mindennap több órát töltök ennek a
könyvnek az írásával. Órákon át telefonozok jóbarátommal és
szerzőtársammal, Molyn Leszcz-csel, aki A csoportpszichoterápia elmélete
és gyakorlata című könyvem soron következő, hatodik kiadásának utolsó
fejezeteit írja és szerkeszti. Az időm nagy részében elfoglalom magam, nem
örülök, ha túl gyakran megzavarnak. Elszántan írom ezt a könyvet,
reggelente alig várom, hogy nyolc körül átsétáljak az irodámba. Akkor
vagyok a legboldogabb, amikor írok, ugyanakkor tartok attól, hogy mi lesz,
ha befejezem a munkát. Valószínűleg mély szomorúság tölt majd el.
Összességében engem is meglep, mennyire jól vagyok. Miért nem
omlottam össze a veszteség súlya alatt? Soha nem kételkedtem Marilyn
iránti szerelmemben, biztos vagyok benne, hogy férfi nem szeretett még
úgy nőt, mint én Marilynt. Hányszor mondogattam neki, amikor az utóbbi
hónapokban szenvedni láttam, hogy bárcsak átvehetném tőle a betegségét –
és komolyan is gondoltam. Az életemet adtam volna cserébe az övéért.
Újrajátszom magamban annak az utolsó harminchat órának az
eseményeit, amikor nem mozdultam mellőle, amikor a homlokát, az arcát
csókolgattam, pedig legtöbbször már nem is reagált. A halála mindkettőnk
számára megkönnyebbülést jelentett – neki azért, mert megszabadult az
állandó hányingertől, a fájdalomtól, a gyengeségtől és mindattól, amit a
rengeteg baráttól és a szeretteitől való búcsúzás jelentett. Én azért
lélegeztem fel, hogy nem kell tovább néznem hónapok óta tartó
szenvedését. Nekem az utolsó harminchat óra volt a legrosszabb, mert a
morfium és a nyugtató, bár csak kis dózist kapott, lehetetlenné tette a
kommunikációt. Amikor röpke pillanatokra kinyitotta a szemét,
megpróbáltam vele beszélgetni, de ő csak mosolygott, igyekezett néhány
szót szólni, aztán újra visszaesett a kábulatba. Emlékszem arra az
irracionális dühre, amit a hospice-nővér iránt éreztem, mert úgy gondoltam,
túl sok morfiumot ad, és megfoszt attól az esélytől, hogy még utoljára
néhány szót válthassak Marilynnel.
Váratlanul egy másik búcsújelenet villan fel a régmúltból. Akkoriban
történt, amikor haldokló daganatos betegek számára tartottam
csoportterápiás foglalkozásokat – ez a kép már rég kiment a fejemből.
Többször előfordult, hogy azok a betegek, akik túlságosan rossz állapotban
voltak ahhoz, hogy részt vegyenek az ülésen, felvették velem a kapcsolatot,
és megkértek, hogy menjek el hozzájuk, amit legtöbbször meg is tettem.
Egy nap Eva, egy középkorú nő hívott: végstádiumú petefészekrákban
szenvedett, addig szinte egyetlen csoportfoglalkozást sem hagyott ki.
Hívása másnapján megjelentem az otthonában. Az ápoló nyitott ajtót,
elvezetett a hálószobáig. Eva épp bóbiskolt, de felébredt, és amikor
meglátott, szélesen elmosolyodott. Halk, komor hangon megkérte az ápolót,
hogy hagyjon minket magunkra. Az ápoló kiment.
Evát nagyon törékenynek láttam, egykor erőteljes hangja mostanra
suttogássá halkult. Elmesélte, hogy az orvos szerint nincs sok ideje hátra, és
azt javasolja, hogy feküdjön be a kórházba. Eva azonban visszautasította,
mondván, inkább otthon szeretne meghalni. Ezután felém fordult, megfogta
a kezemet, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta:
– Még egy utolsó kérés, Irv. Megtenné, kérem, hogy idefekszik mellém
az ágyba?
Nem utasíthattam vissza – soha nem bocsátottam volna meg magamnak
–, bár kísértett a kép, amint egy orvosetikai bizottság előtt, vádló tekintetek
kereszttüzében kell megvédenem a döntésemet. Úgy, ahogy voltam,
cipőstül ledőltem mellé háton, és megfogtam a kezét. Körülbelül huszonöt
percig beszélgettünk, így búcsúztunk el egymástól. Büszke vagyok rá, hogy
ennek a kedves nőnek örömet tudtam szerezni.
Ahogy az emlék elhalványul, a gondolataim visszatérnek Marilynhez, aki
most mélyen a föld alatt, egy koporsóban fekszik. De nem tudok és nem is
akarok a temetőre vagy a koporsóban fekvő testére koncentrálni – az én
drága Marilynem valójában nincs ott.
Úgy érzem, a szomorúság enyhül. Talán elkerül a zűrzavar és a
kétségbeesés. De nem sokkal később e-mailt kapok Pat Bergertől.
A férjével, Bob Bergerrel a legjobb barátok voltunk az orvosegyetem alatt
és után, egészen addig, amíg három évvel ezelőtt meg nem halt. Élete végén
közösen írtunk egy könyvet Szólok a rendőrnek{22} címmel arról, hogyan élte
túl Magyarország német megszállását és a nyilas hatalomátvételt. Pat
Berger az e-mailhez egy gyönyörű fényképet csatol Marilynről, ami három
évvel ezelőtt, egy virágzó magnóliaág alatt készült. A fotó és a boldog
pillanatok emléke fellobbantja a fájdalmat, visszaránt a valóságba. Nem
kétség, rengeteg szenvedés vár még rám.

A nyolcvannyolcadik évemet taposom, de még mindig sok mindent meg

kell tanulnom az életről – leginkább azt, hogy hogyan kell önálló, független
felnőttként élni. Annyi mindent csináltam a múltban – orvos voltam,
rengeteg pácienst fogadtam, egyetemistákat oktattam, könyveket írtam,
felneveltem négy szerető, nagylelkű és kreatív gyereket – de soha
életemben nem éltem önálló, független felnőttként! Döbbenetes tény, de
igaz. Magam is meglepődve ismételgetem: soha nem éltem önálló,
független felnőttként.
Miután gimnazistaként megismertem Marilynt, folyamatosan együtt
voltunk egészen addig, amíg fel nem szállt a vonatra, és el nem utazott
Massachusettsbe, hogy megkezdje a tanulmányait a Wellesley Egyetemen.
Én akkor Washingtonban maradtam, és a George Washingtonon kezdtem el
az orvosegyetemhez szükséges alapképzést. Akkoriban a szüleimnél
laktam, semmi mással nem foglalkoztam, megszállottan tanultam – és
szorongtam.
Amire minden okom megvolt: akkoriban az amerikai orvosegyetemeken
ötszázalékos kvótában maximálták a zsidó származású hallgatók létszámát.
Valahonnan, már nem tudom, honnan, megtudtam, hogy egyes esetekben az
orvosegyetemek a kiváló tanulmányi eredményű hallgatókat már három (és
nem a szokásos négy) év alapképzés után felveszik a medikusképzésbe.
Számomra ez fontos információ volt, mivel mielőbb feleségül szerettem
volna venni Marilynt, mert úgy éreztem, tervemet komolyan fenyegetik
azok a harvardi hallgatók, akikkel Marilyn találkozgatott. Úgy éreztem,
sokkal többet nyújthatnak Marilynnek, mint én – kifinomultabbak,
gazdagabbak, prominens családokból származnak. Megragadtam a
lehetőséget, hogy lerövidíthetem a Marilyntől távol töltött időt, és
elszántam magam, hogy egy évvel hamarabb elkezdem az orvosit.
A megoldás nyilvánvaló volt: három éven át minden tárgyból kiválóan kell
teljesítenem a George Washington alapképzésén, és akkor muszáj, hogy
felvegyenek. Pontosan így történt!
 Egyetemi éveinket egymástól távol töltöttük ugyan, de folyamatosan
kapcsolatban voltunk: mindennap levelet írtunk egymásnak, sőt néha
telefonon is beszéltünk. (Akkoriban a Washingtonból New Englandbe
irányuló távolsági hívás rendkívül drágának számított, nekem pedig
semmilyen saját bevételem nem volt.)
Felvettek a George Washington orvoskarára, de csak egy évet töltöttem
ott, utána átjelentkeztem a Bostoni Egyetemre, hogy közelebb lehessek
Marilynhez. A Marlborough Streeten béreltem egy házat közösen négy
másik medikussal. Minden hétvégét Marilynnel töltöttem. Harmadéves
voltam, amikor összeházasodtunk, ezután mindvégig együtt éltünk. Először
Cambridge-ben laktunk, aztán egy évre New Yorkba költöztünk, ahol a
gyakorlatomat töltöttem, majd három év következett a baltimore-i Johns
Hopkinsban, két év pedig Hawaiin, ahol katonaorvosként dolgoztam, végül
letelepedtünk a kaliforniai Palo Altóban.
Úgyhogy most, nyolcvannyolc évesen, miután Marilyn meghalt,
életemben először vagyok egyedül. Sok dolgon kell változtatnom. Ha
megnézek egy jó műsort a tévében, arra vágyom, hogy elmeséljem
Marilynnek. Folyamatosan emlékeztetnem kell magamat arra, hogy Marilyn
már nincs, és ez a tévéműsor, ez a rövidke élet akkor is értékes és érdekes,
ha már soha nem oszthatom meg vele. Nap mint nap hasonló dolgok
történnek velem. Telefonál egy nő, hogy Marilynnel szeretne beszélni.
Amikor közlöm vele, hogy meghalt, sírni kezd a telefonban, elmondja,
mennyire hiányozni fog neki a feleségem, hogy milyen sokat jelentett
számára. Miután leteszem a telefont, megint el kell ismételnem magamban,
hogy ez az élmény itt és most véget ér: nem mesélhetem el Marilynnek.
Nem a magányról beszélek most. Hanem annak az elsajátításáról, hogy
valami akkor is lehet értékes és érdekes, ha egyedül tapasztalom meg, és
nem tudom megosztani Marilynnel.

Karácsony előtt pár nappal az egész család összegyűlik nálam: a négy

gyerek és házastársaik, a hat unoka és házastársaik – összesen körülbelül
húszan alszanak a hálószobákban, a nappaliban, Marilyn
dolgozószobájában és az én irodámban. A gyerekek az esti menüről
beszélgetnek, meg arról, hogy mit csináljunk később, amikor hirtelen
megdermedek: hallom őket, de képtelen vagyok mozdulni. Úgy érzem
magam, mint egy szobor, a gyerekek egyre aggodalmasabban szólongatnak:
– Apa, jól vagy? Apa, mi a baj?
Aztán, most először, zokogni kezdek, alig bírok megszólalni:
– Nincs itt velünk, nincs sehol. Marilyn soha, de soha nem fogja
megtudni, hogy mi történik ma este.
A gyerekek szemlátomást megdöbbennek: még soha nem láttak sírni.
Mindenki érzi Marilyn hiányát a karácsonyi/hanukai családi ünnepen.
Sokan vagyunk, szentestére a közeli kínai étteremből hozatunk ennivalót.
Amíg várjuk, hogy megérkezzen a vacsora, játszunk Victorral egy parti
sakkot. Utána kis csend támad, én hirtelen elkezdek valamit mesélni
Marilynnek. Aki persze nincs itt. Annyira elmerültem a fiammal való
játékban, hogy amikor befejezzük, hirtelen ürességet érzek. Hetven egymást
követő éven át egyetlen kivétellel – amikor Marilyn az első egyetemi
évében Franciaországban tanult – minden szentesét együtt töltöttünk.
Magam előtt látom korábbi közös karácsonyunk emlékképeit – a fákat, az
ajándékokat, a közös éneklést, a főzést. Ez az év más, kevés az öröm, nem
állítunk karácsonyfát. Annyira fázom, annyira didergek, hogy odaállok a
meleg levegőt fújó ventilátor elé. Mindenkit nagyon szeretek, aki ma itt
van, a gyerekeimet és az unokáimat, mégis üres vagyok belül. Hiányzik az
egész középpontja.
Karácsony napján a lányom készíti a fő attrakciót, a pekingi kacsát, a
többiek pedig a többi fogást, amelyek egyáltalán nem illenek egymáshoz.
Mindenki tudja, többen meg is jegyzik, hogy ha Marilyn itt lenne, biztosan
nem ússzuk meg a szentestét hozatott kínai kajával, a karácsonyt meg
egymáshoz nem passzoló fogásokkal. Ráadásul Marilyn mindig néhány
ünnepi mondattal vagy bibliai felolvasással nyitotta meg a
karácsonyi/hanukai vacsorát. Ez az első karácsony, amit nélküle töltünk,
teljesen elveszettnek érezzük magunkat. Nincs ünnepélyes bevezetés,
egyszerűen csak leülünk enni. Nekem hiányzik a felolvasás – olyan magától
értetődőnek fogadtam el egy csomó dolgot, amit a feleségemtől kaptam.
Az utóbbi tíz évben, tizenhét éves korától Alana unokámmal mi ketten
szoktuk sütni karácsonykor a kichelt anyám receptje alapján. Alana már
felnőtt, negyedéves orvostanhallgató, jegyben jár, ma ő felel a kichelsütő
csapat munkájáért. Előző nap közösen összeállítjuk a vajas-élesztős kelt
tésztát, másnap korán reggel kinyújtjuk, mazsolát, diót, cukrot és fahéjat
adunk hozzá, aztán elkészítjük a körülbelül harminc darab ízletes
süteményt. Ezúttal szomorúan dolgozunk, arra gondolunk, mennyire
szerette Marilyn ezt a finomságot. A család akkorára duzzadt, hogy az
utóbbi években nevet húzunk, és mindenki csak egyetlen embernek ad
ajándékot. Idén azonban lefújjuk ezt is: túl nagy a bánat, csekély az
érdeklődés az ajándékozás iránt.
A következő napokban itt vannak a gyerekek, nem kell aggódnom az
egyedüllét miatt. Rengeteget beszélgetünk, jókat eszünk, sakkozunk,
scrabble-t vagy pinochle-t játszunk. Miután a gyerekek elmennek, egyedül
töltöm a szilvesztert. Meglepően kellemes élmény. Az introvertáltságom
győzedelmeskedik a magányom felett. Éjfél közeledtével bekapcsolom a
tévét, és megnézem, hogyan ünnepel az ország a Times Square-től San
Franciscóig. Hirtelen ráeszmélek, hogy hetven év alatt ez a második
szilveszter, hogy Marilyn nincs velem (a másik akkor volt, amikor
Franciaországban tanult). Nézem a tévében, ahogy az emberek ünnepelnek
a Times Square-en, de leveszem a hangot. Marilynnel együtt az igazi
életnek is vége. Nehézkesnek és szomorúnak érzem magam. Tudom, hogy
ezen senki sem tud változtatni. Marilyn halott. Magam előtt látom
elenyésző testét a koporsóban. Már csak az elmémben él tovább.
Negyvenhárom nappal később
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Otthon, egyedül

Bármit csinálok, mindenütt Marilynre emlékeztető tárgyakba botlom.

Belépek a hálószobába, az ágya melletti asztalkán ott hevernek a
gyógyszerei. Holnap megkérem Gloriát, a házvezetőnőt, hogy tegye el őket
szem elől. Aztán észreveszem Marilyn olvasószemüvegét a tévészobában, a
székén, és több másik szemüvegét a fürdőszobában. Miért volt ennyi
szemüvege? Számos üvegcsében és dobozban gyógyszerek sorakoznak a
kanapé mellett, ahol az utolsó hét nagy részét töltötte, és ugyanott
megtalálom a telefonját is. Mihez kezdjek vele? Ahogy a legtöbb
problémát, ezt is igyekszem elkerülni, és a gyerekekre hagyom.
Hetek múltán veszem csak rá magam, hogy kinyissam Marilyn
dolgozószobájának ajtaját. Még most, hat héttel a halála után sem
merészkedem be igazán ide, direkt nem nézek az asztalán lévő tárgyakra.
Továbbra is képtelen vagyok megérinteni a holmijait, nem akarom sem
megtartani, sem kidobni őket. Tudom, kissé gyerekes hozzáállás, de nem
érdekel. Csak akkor érzek szégyent, amikor azokra a megözvegyült
pácienseimre gondolok, akiket az évek során fogadtam, és akiknek nem volt
lehetőségük népes családjukra hagyni az elhunyt nyomainak eltüntetését.
A nappali egyik sarkában, a fal felé fordítva ott egy fénykép Marilynről.
Ezt a fotót a The Washington Post gyászjelentés rovatában találtam róla, és
annyira megtetszett, hogy előkerestem a negatívot, majd megkértem Reid
fiamat, aki képzett fotós, hogy nagyítsa ki. Reid bekeretezte a fényképet, és
elhozta karácsonyra. Az első napokban gyakran rápillantottam a képre, de
kivétel nélkül mindig olyan fájdalom vett rajtam erőt, hogy végül a fal felé
fordítottam. Néha odasétálok, veszek egy nagy levegőt, megfordítom a
képet, és egyenesen Marilyn szemébe nézek. Annyira gyönyörű, és mintha
azt formálná az ajka:
– Ne felejts el… drágám, te és én, örökké együtt… soha ne felejts el.
Annyira fáj, hogy muszáj elfordulnom. Képtelen vagyok elviselni.
Hangosan sírok. Nem tudom, mitévő legyek.
 Óvjam magam ettől a fájdalomtól? Vagy ellenkezőleg, kényszerítsem
magam, hogy ránézzek, újra meg újra, és zokogjam ki magam? Tudom,
hogy eljön az idő, amikor felakasztom ezt a képet a falra, és nagyon boldog
leszek, ha rápillantok. Egybefonódik majd a tekintetünk, mindketten
szeretettel és hálával gondolunk arra, hogy ilyen sok időt együtt tölthettünk.
Csorognak a könnyeim, ahogy ezeket a sorokat írom. Megállok, megtörlöm
a szemem, és kinézek az ablakon, a tölgyfa ágai magasan a kék ég felé
nyúlnak.
Rengeteg pillanatot szeretnék megosztani Marilynnel. Megtudom, hogy a
Maximart, a közelünkben található kis patika, ahová több mint negyven éve
járunk, éppen most zárt be örökre – elképzelem, hogy elmesélem
Marilynnek a hírt, aki ettől nagyon elszomorodik. Vagy: a két idősebb
fiunk, akik évek óta nem hajlandóak sakkozni egymással, karácsonykor
jókedvűen játszanak együtt. Vagy: az egyik fiunk, aki sosem akarta
megtanulni a pinochle-t, most a szabályokat tanulja, és elkezdett játszani a
bátyjával meg velem. Ahogy azt a sakk és a pinochle is mutatja, a
családunk igyekszik összetartani. Ó, mennyire szeretném ezt elmondani
Marilynnek! Annyira örülne.
A gyászfolyamatról olvasgatva megtudom, hogy mennyire sokféleképpen
viselkednek ilyenkor az emberek. Egy gyászoló férfi például röviden leírja,
hogy van a telefonján egy régi üzenet a feleségétől, amit rendszeresen
meghallgat. Összerándulok a gondolatra: én képtelen volnék így
visszahallgatni Marilyn hangját. Azon gondolkodom, ez a szokás nem
merevíti-e bele az özvegyet a gyászába, nem gátolja-e abban, hogy új életet
kezdjen. De talán túlságosan sarkos a véleményem. Mindenki a maga
egyéni módján gyászol.
Azt is olvasom egy tanulmányban, hogy a megözvegyült férfiak körében
négy év távlatában sokkal magasabb a halálozási arány, mint azoknál, akik
nem özvegyültek meg. A prognózis még rosszabb azon férfiak körében,
akiknek az önértékelése és jó közérzete nagymértékben a feleségükön múlt.
Ez azonban nem kavar fel; különös, hogy mennyire nem foglalkoztat
mostanában a saját halálom. Gyakran, túlságosan is gyakran szorongtam a
múltban a haláltól. Jól emlékszem azokra a halállal kapcsolatos
rémálmaimra, amelyek sok évvel ezelőtt gyötörtek, akkoriban, amikor
gyógyíthatatlan daganatos betegeknek vezettem terápiás csoportot. Ennek a
szorongásnak most nyoma sincs. Tökéletesen hidegen hagy a halálom
gondolata.
Negyvenöt nappal később
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Szex és gyász

Mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna, hogy a Tienanmen téri

vérengzés képei olyan durván betolakodtak az elmémbe – pedig nem sokkal
Marilyn halála után, a temetésre várva éltem ezt át. Azok a makacs,
megállíthatatlan képek új megvilágításba helyezték számomra a kényszeres
gondolkodás természetét és hatalmát. Aztán néhány nap után fokozatosan
elhalványult a felfegyverzett tankok képe. Az elmém az utóbbi hetekben
sokkal kiegyensúlyozottabban működik.
Újabban azonban ismét kényszeres gondolatok fészkelték be magukat a
fejembe: amikor lepihenek, és igyekszem kiüríteni az elmémet, például
villanyoltás után, elalvásra várva, izgató szexuális fantáziáim támadnak
olyan nőkről, akiket ismerek vagy nemrég láttam. Ezek is nagyon élénk és
makacs képek. Igyekszem őket blokkolni, kiűzni a tudatomból, másfelé
terelni a gondolataimat. De pár perc múlva újra megjelennek, és figyelmet
követelnek maguknak. Egyszerre önt el a vágy és a szégyen. Összerándulok
a gondolatra, hogy micsoda hűtlenség ez Marilynnel szemben, akit csak
néhány hete temettünk el.
Ahogy visszatekintek az elmúlt hetekre, észreveszek egy másik érdekes
(és zavarba ejtő) fejleményt: felébredt az érdeklődésem a női mellek, kivált
a dús keblek iránt. Nem tudom, észrevette-e bárki, nekem mindenesetre
állandóan figyelmeztetni kell magam, hogy amikor Marilyn barátnői olykor
meglátogatnak, az arcukat nézzem, ne a mellüket. Egy karikatúra jut
eszembe, már nem tudom, hol láttam, talán kamaszkoromban: egy dús
keblű nő a kezével megfogja egy férfi állát, és felbillenti a fejét, miközben
így szól:
– Hahó! Idefent vagyok!
Ez az újonnan támadt érdeklődés egy régi képpel együtt jelentkezett, ami
néhány nappal ezelőtt merült fel az emlékezetemben. Körülbelül hetvenöt
évvel ezelőtt történt, tíz-tizenegy éves lehettem. Valamiért bementem a
szüleim hálószobájába, és ott találtam anyámat félmeztelenül. Ahelyett,
hogy eltakarta volna magát, csak állt ott csupasz mellekkel, és elszántan a
szemembe nézett, mintha azt mondaná:
– Jól nézd meg magadnak!
Emlékszem, évekkel ezelőtt sok órát töltöttem ennek az élménynek a
feldolgozásával Olive Smithszel, akihez több mint hatszáz órányi
pszichoterápiára jártam pszichiáterrezidens koromban. Nyilvánvaló, hogy
jelenleg nagy stressz alatt vagyok, nem véletlen a regresszió. Mint egy
kisgyerek, panaszosan keresem az anyai támogatást. Eszembe jut egy
aforizma, amit valamelyik könyvemben is használtam: „Freud nem
mindenben tévedett.”
Zavar és szégyen társul e szexuális kényszerképzetek mellé. A fejemben
folyamatos vita bontakozik ki: hogyan sározhatom be így magamat és a
Marilyn iránti szerelmemet? Tényleg ennyire felszínes lenne a
ragaszkodásom? Másfelől azonban nem az-e most a dolgom, hogy tovább
éljek, hogy új fejezetet nyissak? Mégis szégyellem magam, hogy ennyire
háttérbe szorul Marilyn emléke. De a szexuális képzelgések talán
természetesek egy olyan személy esetében, aki egész életében
párkapcsolatban élt, és hirtelen egyedülálló lesz.
Elhatározom, hogy tanulmányozom a gyász és a szexualitás témáját a
szakirodalomban – de ahogy olvasóim talán még emlékeznek, hadilábon
állok az újabb orvosi folyóiratokkal. Ezért felfogadok egy profi kutatót, aki
szakszerűen átfésüli az újabb szakcikkeket – ugyanaz a hölgy, aki nemrég
segített nekem és szerzőtársamnak, Molyn Leszcz-nek frissíteni a
csoportterápiás tankönyvem ötödik és hatodik kiadását. Megkérem a
hölgyet, hogy keressen az orvosi és pszichológiai szakirodalomban a gyász
és a szexualitás kapcsolatával foglalkozó tanulmányokat. Másnap e-mailben
számol be az eredményről: órákon át kutatott, de semmi! Az égvilágon
semmit nem írnak a témáról. Sajnálkozva elnézést kér, és azt írja, mivel
nem járt eredménnyel, nem kér pénzt a munkájáért.
– Nonszensz! – válaszolom, és ragaszkodom az ellenszolgáltatáshoz. Az,
hogy semmit nem talált a témáról, önmagában is fontos információ.
Ezután egy stanfordi kutatóasszisztenshez fordulok, akit egy közeli
barátom és kollégám ajánlott, és őt is megkérem, hogy szánjon pár órát a
kutatásra. Gyakorlatilag ugyanaz a forgatókönyv ismétlődik: semmi
használhatót nem talál az orvosi és pszichológiai szakirodalomban, és itt is
ragaszkodom ahhoz, hogy elfogadja a fizetséget.
 Aztán a következő napokban mindkét kutató küld néhány népszerűbb
folyóiratcikket, amelyekben klinikai kutatási eredményekről számolnak be.
A Psychology Today 2015. novemberi számában például megjelent egy írás
5 Things They Don’t Tell You About Grief (5 dolog, amit nem mondanak el a
gyászról) címmel, Stephanie A. Sarkis gyakorló orvos tollából. A cikkben
bemutatott ötödik dolog kifejezetten a gyász és a szexualitás kapcsolata,
amelyről azt írja:
Előfordulhat, hogy ilyenkor megnő a szexuális késztetés. A gyász ugyanakkor sok esetben
csökkenti a szexuális érdeklődést. Másoknál éppen ellenkezőleg: növeli. Ez különösen zavaró
lehet azok számára, akik a házastársukat vagy partnerüket veszítették el. De amikor a gyászoló
teljes bénultságot él át a veszteség miatt, a szex talán segít érezni valamit. A szex az
életigenlés jele egy olyan időszakban, amikor a gyászoló mindennapos tapasztalata a halál
feldolgozása.

A fenti néhány sor több megállapítása is az elevenembe talál. Különösen az,

hogy a veszteség miatti bénultság állapotában a szex segít érezni valamit.
A „bénultság” pontos kifejezés arra, amit jelenleg átélek: mintha nem
tudnám megközelíteni a saját érzéseimet. Úgy veszek részt a megszokott
beszélgetésekben, étkezésekben, tévénézésben, mintha nem is volnék jelen.
A szexuális gondolatok azonban valóságosnak tűnnek, és ez a fajta
életigenlés kiránt abból, hogy állandóan a halállal foglalkozzam.
A két kutatóasszisztens több, gyászolókkal foglalkozó, tapasztalt
kollégával konzultál, akik megerősítik, hogy a gyászolók körében a
szexuális érdeklődés és megszállottság sokkal gyakoribb, mint általában
gondolják, és bár inkább a férfiakat érinti, a nők körében is létező probléma.
A szakemberek megfigyelése egybevág az enyémmel, miszerint a gyászoló
páciensek ritkán hozzák szóba megnövekedett szexuális késztetéseiket. Ám
ha a terapeuta vagy az orvos explicit módon rákérdez, akkor a gyászolók
többsége pozitívan reagál. Úgy tűnik, az özvegyek szégyellik, ezért
maguktól nem hozzák elő a témát. Ezért nagyon sok, gyászról szóló
beszámoló kerüli a szexualitás témáját, vagy csak néhány homályos utalást
tesz rá.
Némi megkönnyebbüléssel arra a következtetésre jutok, hogy szexuális
érdeklődésem fokozódása nem ritka, és a szexuális vágynak jelentős
szerepe lehet a gyász folyamatában. Az időseknek egyébként sem könnyű
megnyílni szexuális életükkel kapcsolatban. Nem érzik olyan témának, amit
meg tudnának beszélni a családjukkal, a barátaikkal. Félnek, hogy zavarba
hozzák a többieket. Szerencsés vagyok, hogy évtizedek óta járok egy
terapeutákból álló feldolgozócsoportba, ahol olyan beszélgetésekben
vehetek rész, amelyek enyhítik a feszélyezettségemet.
Negyvennyolc nappal később
 HUSZONHATODIK FEJEZET
Irracionalitás

A napokban meglátogatott Ben fiam a három unokámmal, akik hat-, négy-

és kétévesek. Egyik este látom ám, hogy a gyerekek a tévé előtt ülnek, és
mereven bámulnak valami vértől tocsogó rajzfilmet szörnyekkel,
kisgyerekekkel, fenevadakkal, csodás menekülésekkel. Elborzaszt a film,
ezért nagyszülői előjogommal élve magamhoz ragadom a távirányítót, és
másik műsort keresek. Hamarosan rátalálok egy rajzfilmre, amelyben a
szereplők éppen a Diótörő szvitre táncolnak. Unokáim morgolódása és
panaszkodása ellenére ennél a csatornánál maradok. Pár perc múltán,
csodák csodája, abbamarad a zúgolódás, mindhárom kicsi érdeklődéssel
figyeli a Diótörőt. Elégedett vagyok, és abbéli vágyamban, hogy
megosszam sikeremet Marilynnel, és ő is megnézhesse a filmet, pár
másodpercre megállítom a tévét, majd megnyomom a „felvétel” gombot.
Amikor visszakapcsolom a lejátszást, a gyerekek boldogan nézik tovább a
műsort.
Csak pár perccel később esik le a tantusz. Döbbenten kérdezem
magamtól: mégis mit csinálok? Felveszem a műsort Marilynnek, hogy
megnézhesse?
De hiszen Marilyn halott! – emlékeztetem magam. Számos hasonló eset
történik mostanában.

Nemrég egy barátom azt mondta, hogy a Palo Alto belvárosában található
Bell’s könyvesbolt kitette Marilyn könyveit az enyémekkel együtt a
bejárattal szemben található állványra. Másnap leparkolok a könyvesbolt
közelében, és telefonnal a kézben elindulok, hogy lefényképezzem a
látványt Marilynnek. Csak a bolt előtt, az utcán eszmélek rá a szomorú
valóságra – Marilyn halott.
Néhány hónappal Marilyn halála előtt kettesben sétáltunk az utcán, és
észrevettük az egyik új szomszédunkat, egy jól szituált, ősz hajú, láthatóan
mozgássérült idős férfit, akit egy fiatalabb, sötétebb bőrű nő kísért le a
bejárati lépcsőn, majd segített be egy autóba. A fiatalabb nőről azt
feltételeztük, hogy a férfi ápolója.
Karácsony másnapján az új szomszédok (akikkel azóta sem ismerkedtem
meg) áthívtak magukhoz vacsorázni és karácsonyi dalokat énekelni.
Átmentem hozzájuk, az idős férfi és az ápolónő kedvesen üdvözölt.
Hamarosan kiderült, hogy a férfi nyugdíjas orvos, az „ápolónő” pedig
szintén orvos, ráadásul PhD-fokozattal rendelkezik – és persze nem a férfi
gondozója, hanem a felesége! Nagyon kedves hölgy, gyönyörű énekhangja
van, ő vitte a karácsonyi dalokban a fő szólamot. Megint kapásból az volt
az első gondolatom: alig várom, hogy elmeséljem Marilynnek! Még most is
sajnálom, hogy nem oszthatom meg vele az élményt.

Tegnap éjjel megtudtam, hogy kijött a BBC Korona című tévésorozatának

harmadik évada. Marilynnel néhány évvel ezelőtt végignéztük az első és a
második évadot, úgyhogy elkezdtem a harmadikat, és mondhatom, nagyon
beszippantott. Az első két részt kifejezetten élveztem, a harmadik epizód
viszont furcsán ismerősnek tűnt. Alaposabban utánanéztem, és rájöttem,
hogy egyáltalán nem a harmadik évadot nézem, hanem az elsőt, amit már
láttam. Azonnal el akartam újságolni a dolgot Marilynnek, de hirtelen arcul
csapott a valóság: Marilyn már soha nem szerez tudomást erről a suta
incidensről. A feleségem néha aggódott, néha mérgelődött a lyukas agyam
miatt. Persze az is lehet, hogy mosolyogva a szemét forgatná, ha
meghallaná, hogy három órán keresztül néztem egy filmet, mire rájöttem,
hogy már láttam. Ahogy ezt írom, összeszorul a szívem. Bármit… bármit
megadnék, hogy láthassam az arcán azt a mosolyt.

Levelet kaptam az ügynökömtől. Arra emlékeztet, hogy nemrég engedélyt

adtunk egy román szerzőnek, hogy forgatókönyvet írjon A Spinoza-
probléma című regényemből. A projekt immár tízrészes tévésorozattervvé
duzzadt, amelynek négyszáz oldalas forgatókönyvét epizódokra kell
tagolni. Az első gondolatom: „Alig várom, hogy elújságoljam Marilynnek!”
Aztán pár másodperccel később ráeszmélek a valóságra. Magamban kell
tartanom a jó hírt, örömtelenül, magányosan. Mintha az, hogy Marilyn tud
egy eseményről, elengedhetetlenül szükséges lenne ahhoz, hogy elhiggyem:
valóságos.
Főállásban hatvan éven át tanulmányoztam, kutattam és gyógyítottam az
emberi elmét, nehéz tehát elviselnem, hogy a saját agyam ennyire
irracionálisan működik. A pácienseim számos nehézséggel kapcsolatban
kérték a segítségemet: depresszív érzések, mániák, szorongás, magány, düh,
féltékenység, kényszeresség, viszonzatlan szerelem, rémálmok, fóbiák,
nyugtalanság – az emberi psziché problémáinak teljes tárházával
találkoztam. Segítettem, hogy a hozzám fordulók megértsék önmagukat,
szembenézzenek félelmeikkel, álmaikkal, múltjukkal, másokkal való
kapcsolataikkal, szeretetre való képtelenségükkel, dühükkel. Az egész
erőfeszítés hátterében az a közhelyszerű igazság áll, hogy képesek vagyunk
a racionális gondolkodásra, és a megértés végül megkönnyebbülést hoz.
Épp ezért zavarnak annyira ezek a váratlan, irracionális epizódok.
Meglepő és felkavaró szembesülni elmém azon részével, amelyik makacsul
hiszi, hogy Marilyn még él. Mindig elutasítottam az irracionális
gondolkodást, a mennyről és pokolról alkotott misztikus nézeteket, a halál
utáni életen való rágódást. Csoportterápiás tankönyvem racionális
megközelítését tizenkét terápiás tényezőből vezetem le. A terápia ajándéka
című, egyéni terápiáról szóló könyvem nyolcvanöt világosan körülhatárolt
tanácsot tartalmaz a szakemberek számára. Egzisztenciális terápiáról szóló
tankönyvemet a négy legfontosabb egzisztenciális tényező – a halál, a
szabadság, az elszigeteltség és az élet értelme – köré építettem fel.
Könyveimet legfőképpen azért használják világszerte olyan sok helyen az
oktatásban is, mert racionális vagyok és világosan fogalmazok. Ehhez
képest most itt állok, és egyre-másra a valóságnak ellentmondó pillanatokat
élek át!
Irracionális élményeimmel kapcsolatos rossz érzéseimről konzultálok
egy régi tanítványommal, aki ma már pszichiáterprofesszor és
neurobiológus. Azt mondja, az emlékezetet már nem tekintik egységesnek;
a memória sokkal inkább különálló, különböző neuroanatómiai területekhez
kötődő rendszereket jelent, amelyek egymástól függetlenül, sőt egymás
ellenében is működhetnek. Beszél az explicit (más néven deklaratív)
memória és az implicit (más néven procedurális) memória kettősségéről.
 Az explicit memória tudatos, és mint ilyen, a mediális temporális lebenyi
struktúrákhoz, valamint az agykéreghez kapcsolódik. Idetartozik a
megtörtént események emlékképeinek megképződése és tudatos előhívása
(például: „Tudatos szinten tisztában vagyok vele, hogy Marilyn meghalt”).
Az implicit memória jórészt tudattalan, és gyakran a képességek, szokások
és egyéb automatikus viselkedések alapja. Az agy különböző területeihez
kapcsolódik: a képességekért a bazális ganglionok felelősek, az érzelmekért
az amygdala. Vagyis a közelmúltbeli fájdalmas explicit emlékem arról,
hogy Marilyn meghalt, anatómiailag elválik azoktól az erős, implicit
procedurális és érzelmi impulzusoktól, miszerint „el kell mondanom
Marilynnek”, hogy láttam a könyveinket egy közös könyvesbolti állványon.
Ez a két különböző memóriarendszer egymástól függetlenül, egymásról
jóformán tudomást sem véve is képes működni, és akár konfliktusba is
kerülhet egymással. Tanult kollégám szerint ez a megközelítés az emberi
viselkedés és memória normális aspektusait írja le, amelyekre mindannyian
támaszkodunk – vagyis a viselkedésem nem irracionális. Sőt inkább az
lenne furcsa, ha hatvanöt év házasság után nem akarnám elmesélni a
feleségemnek, hogy közös állványon láttam a könyveinket – hiába tudom,
hogy Marilyn már nem él.

Nem mindenki büszke állandóan a feleségére. Én azonban nagyon is az

voltam. Bárhová is vitt az utunk, állandóan büszke voltam rá. Arra is
büszke vagyok, hogy én lehettem a férje. Megcáfolhatatlan alapigazságnak
tartottam Marilyn bájosságát és óriási tudását. Emlékszem, ugyanolyan
gyönyörű volt akkor, amikor nagy közönség előtt beszélt egy hatalmas
előadóteremben, mint amikor egy apró szalont vezetett a nappalinkban.
Kivétel nélkül minden összehasonlításban kiemelkedett a környezetéből.
Nagyszerű anya volt, imádta a gyerekeit, mindig kedvesen és
nagylelkűen bánt velük. Nem emlékszem, hogy valaha rosszindulatúan
közeledett volna hozzájuk – ami azt illeti, senkihez sem. Hogy unatkoztam-
e mellette, vagy elégedetlen voltam-e a kapcsolatunkkal? Soha!
Természetesnek vettem a létezését, és egészen mostanáig, a haláláig, nem is
értékeltem igazán mélyen, nem is voltam a tudatában annak, hogy milyen
szerencsés vagyok, amiért vele élhettem le az életemet.
 Több hét telt el azóta, hogy meghalt, de az iránta érzett vágyakozásom
mit sem csökkent. Állandóan emlékeztetnem kell magamat arra, hogy a
felépülés lassú folyamat, hogy minden gyászoló páciensemnek, akivel
valaha találkoztam, több hónapnyi boldogtalanságon kellett
keresztülvergődnie. Olyan férfival vagy nővel azonban, aki ilyen fiatalon
elköteleződött volna egy társ mellett, és ilyen közel állt volna hozzá,
egyetlenegyszer sem találkoztam.
Aggódni kezdek jövőbeli kilátásaim miatt.
Ötven nappal később
 HUSZONHETEDIK FEJEZET
Tompaság

Továbbra is tompa vagyok. Meglátogatnak a gyerekek, sétálunk a

környéken, együtt főzünk, sakkozunk, filmet nézünk. Mindebben fásultan
veszek részt. Amikor a fiaimmal sakkozok, úgy érzem, nem vagyok jelen.
Nincs jelentősége, hogy győzök vagy veszítek.
Tegnap este pókerparti volt a szomszédoknál, Reiddel mi is átmentünk.
Most játszottam először szerencsejátékot valamelyik fiammal. Mindig
szerettem pókerezni, de azon az estén sem tudtam levetkőzni a tompaságot.
Tudom, úgy hangzik, mint a depresszió, pedig tudtam örülni Reid
jókedvének, amiért nyert harminc dollárt. Ahogy hazafelé sétáltam,
elképzeltem, milyen jó volna arra hazaérni, hogy Marilyn vár, üdvözöl, én
meg elmesélem neki, hogy a fiunk nyert.
Másnap este kipróbálok egy kísérletet: Marilyn arcképét jól látható
helyre teszem, míg a fiammal meg a feleségével megnézünk egy filmet a
tévében. De pár perc után annyira összeszorul a szívem, hogy ismét
elteszem szem elől a portrét. A tompaság kitart a film alatt is. Körülbelül fél
órával később rájövök, hogy pár hónapja már láttuk ezt a filmet Marilynnel.
Nincs kedvem újból megnézni, de emlékszem, Marilynnek mennyire
tetszett, ezért az a bizarr elképzelés ötlik fel bennem, hogy tartozom neki
azzal, hogy maradok.
Úgy tapasztalom, hogy a tompaság a nap első óráiban, amikor ezt a
könyvet írom, enyhül, és akkor is, amikor terápiát tartok. Ma egy húszas
évei végén járó nő jött hozzám konzultációra. A következő dilemmával állt
elő:
– Két férfit szeretek, a férjemet és valaki mást, akivel egy éve tart a
viszonyunk. Nem tudom, melyikük az igazi. Amikor a férjemmel vagyok,
úgy érzem, ő az. Aztán másnap vagy később pontosan ugyanígy érzek a
másik iránt is. Szeretném, ha valaki megmondaná, melyik a valódi
szerelem.
Hosszan beszél a dilemmájáról. Az ülés közepe táján ráeszmél az idő
múlására, és megjegyzi, hogy látta a feleségemről szóló gyászjelentést az
újságban. Megköszöni, hogy ebben a nehéz időszakban is fogadom.
– Attól félek – állapítja meg –, hogy túlságosan a terhére vagyok a saját
problémámmal, amikor pedig ilyen nagy veszteséget szenvedett el.
– Köszönöm az együttérzését – felelem –, de már eltelt egy kis idő, és
úgy vettem észre, hogy jót tesz, ha másokon segíthetek. Egyébként vannak
időszakok, amikor a szomorúságból fakadó problémáim még alkalmasabbá
tesznek mások támogatására.
– Hogyan működik ez a folyamat? – kérdezi. – Van valami ötlete, ami
esetleg nekem is segíthet?
– Nem tudom biztosan. Hadd gondolkodjak egy kicsit… Azt tudom,
hogy amikor beavat az életébe, átmenetileg elvonja a figyelmemet a saját
bajomról. Aztán arra a kijelentésére gondolok, hogy nem ismeri igazán
magát, azért nem tudja eldönteni, hogy a két férfi közül melyiket szereti
valójában, melyik az igazi. Azon gondolkozom, maga hogyan viszonyul a
valósághoz. Talán úgy fogja érezni, hogy amit most mondok, nem tartozik
szorosan a tárgyhoz. Az ösztöneimre hallgatva mégis elmondom, mit kavart
fel bennem a beszélgetésünk.
Már nagyon régóta úgy érzem – folytatom –, hogy egy-egy esemény csak
akkor „igazán valóságos” a számomra, ha megoszthatom a felségemmel.
Most, hetekkel azután, hogy a meghalt, különös módon azt tapasztalom,
hogy ha valami történik, el akarom mesélni neki. Mintha a dolgok nem
lennének „igaziak” vagy „valóságosak” egészen addig, amíg a feleségem
nem tud róluk. Ami természetesen teljességgel irracionális elképzelés,
hiszen a nejem megszűnt létezni. Nem tudom, hogy fogalmazzam ezt meg
úgy, hogy magának segítséget jelentsen, de valami ilyesmiről van szó:
egyedül az én felelősségem, hogy eldöntsem, mi igazi – hogy mi a valóság.
Nem tudom, ennek van-e így értelme a maga számára.
Szemlátomást mélyen elgondolkodik, aztán felemeli a tekintetét, és így
szól:
– Ez tényleg fontos üzenet. Igaza van, amikor arra utal, hogy nem bízom
a valóságérzékelésemben, ezért másoktól – talán a két férfi valamelyikétől,
talán magától – várom, hogy helyettem mondja meg, mi a valóság. A férjem
gyenge férfi, mindig az én megfigyeléseimhez, az én
valóságérzékelésemhez alkalmazkodik. A szeretőm viszont határozott,
sikeres üzletember, mellette sokkal nagyobb biztonságban érzem magam,
bízom az ítélőképességében. Ugyanakkor tudom, hogy már régóta
alkoholfüggő. Most egy Anonim Alkoholisták csoportba jár, de még csak
néhány hete hagyott fel az ivással. Azt hiszem, igazság szerint egyikükre
sem bízhatom rá, hogy helyettem határozza meg a valóságot. Az ön szavai
ráébresztettek, hogy a valóság definiálása az én feladatom – az én
felelősségem.
Az ülés végén elmondom neki, hogy úgy érzem, nem áll készen a döntés
meghozatalára, ezért azt javaslom, hogy a problémáját alaposabban tárja fel
egy hosszabb terápia keretében. Megadom két kiváló pszichológuskollégám
számát, és arra kérem, hogy pár hét múltán számoljon be e-mailben a
fejleményekről. Mélyen meghatja, hogy ilyen sok személyes dolgot
megosztottam vele, majd kijelenti, olyan hasznos volt számára ez az ülés,
hogy a legszívesebben még maradna.
Hatvan nappal később
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Segítség Schopenhauertől

Tisztában vagyok vele, milyen sötét és nehéz időszak áll előttem. Az alatt a
sok év alatt, amit a házastársukat elvesztők egyéni és csoportterápiájával
töltöttem, megtanultam, hogy a gyászolóknak szükségük van arra, hogy
végigéljenek egy teljes naptári évet elvesztett szerettük nélkül: minden
születésnapot, karácsonyt, húsvétot, szilvesztert, és persze az első olyan
társas összejövetelt, ahol egyedülálló férfiként vagy nőként jelennek meg –
csak ezután következik be jelentős javulás. Egyes pácienseknek plusz egy
évre, még egy teljes ciklusra van szükségük. Amikor saját helyzetemre
tekintek, különösen arra, hogy milyen hosszú és intenzív kapcsolatban
éltem Marilynnel, tudom, hogy életem legsötétebb, legnehezebb egy éve
vár rám.
Lassan vánszorognak a napok. Habár a gyerekeim, a barátaim és a
munkatársam komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy kapcsolatban
maradjanak velem, a látogatóim száma drasztikusan csökkent, én pedig nem
érzek magamban különösebb vágyat vagy energiát mások felkereséséhez.
Az e-mailjeim megválaszolása után a napok hátralévő részében leginkább
ezt a könyvet írom. Rettegek, hogy egyszer be kell fejeznem, fogalmam
sincs, mivel töltöm majd az időmet. Alkalmanként együtt vacsorázom
valamelyik barátommal vagy gyerekemmel, de egyre többször eszem
egyedül, egyre többször vagyok egyedül esténként. Minden napot kivétel
nélkül olvasással fejezek be. Nemrég belekezdtem William Styron Sophie
választ című regényébe, de néhány óra után ráébredtem, hogy a könyv
további részei Auschwitzban játszódnak – márpedig a holokauszt a
legutolsó dolog, amiről lefekvés előtt olvasni szeretnék.
Félreteszem hát Sophie-t, és amíg találok helyette egy másik regényt, úgy
döntök, újraolvasom néhány saját könyvemet. Átnézem a polcot, ahol
Marilyn gondosan összegyűjtötte a műveimet. Négy regényt emelek le –
Amikor Nietzsche sírt, A Schopenhauer-terápia, Terápiás hazugságok,
A Spinoza-probléma –, mindegyikbe belelapozok.
 Mennyire szerettem írni ezeket a könyveket! Munkásságom fénypontját
jelentették. Igyekszem felidézni, hol és hogyan születtek meg. Először a
Seychelle-szigetek egyike, a parányi Silhouette bukkan fel előttem, ahol az
Amikor Nietzsche sírt első fejezeteit írtam. Aztán az előadás a
csoportterápiáról Amszterdamban, utána pedig Hollandia körbeutazása
Marilynnel. Épp a rijnsburgi Spinoza-könyvtárból autóztunk visszafelé
Amszterdamba, amikor A Spinoza-probléma története teljes egészében
körvonalazódott a fejemben.
Emlékszem, hogy felkerestük Schopenhauer szülőhelyét is, illetve a sírját
és szobrát Frankfurtban, aztán rájövök, hogy A Schopenhauer-terápia
cselekményére alig emlékszem – legalábbis sokkal kevésbé, mint más
regényeimre. Úgy döntök, hogy először ezt olvasom újra – egyébként ez az
első eset, hogy bármelyik regényemmel így teszek.
Az első benyomásaim többnyire pozitívak. A regény egy terápiás
csoportban játszódik, érdeklődésemet leginkább a főhős, a hatvanhat éves
Julius személye kelti fel. Ő a terapeuta, egy idősebb férfi, aki nemrég tudta
meg, hogy halálos melanómában szenved, és visszatekint az életére.
(Gondoljanak bele: itt vagyok én nyolcvannyolc évesen, és azt olvasom,
amit valamikor egy hatvanhat éves idős férfi halállal való szembenézéséről
írtam!)
A könyv cselekménye két szálon fut: váltott fejezetek mesélik el egyrészt
a terápiás csoport alakulását, másrészt Schopenhauer életét, aki bölcs, ám
nehéz természetű ember volt. A napjainkban játszódó történetszálnak fontos
szereplője még a terápiás csoport egyik tagja, Philip. Philip filozófus, aki
nemcsak tanít Schopenhauerről, hanem mizantróp lényében hasonlít is rá.
Így az olvasó nem csupán Schopenhauer életéről tudhat meg többet, de
igazából az is kiderül számára, hogy Schopenhauer, ez a legendásan
pesszimista és szkeptikus ember, vajon kaphatott-e volna segítséget egy
mai, jól működő terápiás csoportban.
Könyvem olvasása hatékony terápiának bizonyul. Ahogy haladok a
történetben, egyre jobban megnyugszom, egyre elégedettebbnek érzem
magam az életemmel. Úgy találom, hogy a mondataim jól megformáltak, a
szóhasználatom pontos, úgy hiszem, sikerül lekötnöm az olvasót. De
hogyan voltam erre képes? A fickó, aki ezt a könyvet írta, fényévekkel
okosabb nálam, és sokkal többet tud a filozófiáról meg a pszichoterápiáról,
mint én. Néhány mondattól valósággal eláll a lélegzetem. Biztos én írtam
ezt? Persze, ahogy haladok előre a cselekményben, azért néhány kritika is
megfogalmazódik bennem: például miért idézek olyan sokat az első
fejezetekben Schopenhauer vallást támadó szövegeiből? Miért térek el a
tárgytól, hogy sokkoljam hívő olvasóimat?
Meglep, milyen mélyen tükrözi ez a regény a saját élettapasztalataimat.
Juliust, a csoportterapeutát számtalan olyan tulajdonsággal ruháztam fel,
amelyek rám jellemzőek vagy a múltamból származnak. Ő is, akárcsak én,
nehezen boldogult a kapcsolataival gyerekkorában. Aztán: ő is imád
fogadásokat kötni, és ugyanazzal a baseballszelvénnyel játszott, mint én
gimnazistakoromban. Kedvenc baseballjátékosai – Joe DiMaggio és
Mickey Mantle – is az én rajongásom tárgyai voltak. A csoportterápiában
részt vevő egyik női szereplőt egykori kiváló vipasszanatanáromról,
Goenkáról mintáztam, akit tíznapos elvonulásomon ismertem meg az indiai
Igatpuriban. A regény vonatkozó része teljes mértékben önéletrajzi, és
hitelesen írja le indiai utazásomat, amely mély nyomot hagyott bennem.
Nem is jut eszembe más élmény, amely olyan élesen megmaradt volna az
emlékeimben, mint ez az elvonulás.
Igyekszem minél hosszabb ideig húzni az olvasást azzal, hogy minden
este csak egyetlen fejezetet engedélyezek magamnak villanyoltás előtt.
Innentől várni kezdem az esti olvasást. Romló memóriám ez egyszer
előnyömre válik, mert annyira nem emlékszem már a könyv cselekményére,
hogy minden fejezet újabb meglepetést és szórakozást tartogat. Úgy érzem,
a regény irányt mutat, és azt is demonstrálja, hogyan lehet felismerni,
szétszálazni és átformálni a csoporttagok kapcsolati problémáit.
Emlékszem, ez a könyvem nem tartozott Marilyn kedvencei közé, éppen a
csoportterápiás oktató szándék erőteljes jelenléte miatt. Most már az is
beugrik, hogy egyszer, az Egyesült Államok Csoportterápiás Társaságának
egyik éves találkozóján nagyszámú közönség előtt improvizációs-
dramatikus formában eljátszották a könyvbeli terápiás csoport működését.
A csoportot Molyn Leszcz barátom (és szerzőtársam a csoportterápiás
könyv ötödik-hatodik kiadásában) vezette, míg a csoport résztvevőit a fiam,
Ben és az ő társulatának tagjai alakították. Micsoda pompás kaland volt!
Továbbhaladok az esti olvasásban, és döbbenten látom, hogy egy ponton
Julius, a csoportvezető, a következő vallomást intézi a terápiás csoport
tagjaihoz:
Még az orvosira jártam, amikor feleségül vettem Miriamot, gimnáziumi kedvesemet. Tíz évvel
ezelőtt meghalt egy autóbalesetben, Mexikóban. Rettenetes volt. Az igazat szólva nem hiszem,
hogy valaha is ki fogok gyógyulni annak az eseménynek a sokkjából. Legnagyobb
 meglepetésemre azonban eszelős fájdalmam bizarr fordulatot vett: hatalmas mennyiségű
szexuális energia szabadult fel bennem hirtelen. Akkor még nem tudtam, hogy a halállal való
találkozás gyakori válaszreakciója a megnövekedett szexuális aktivitás. Azóta sok gyászolót
láttam, akiket szintén elborított a szexuális vágy. Beszéltem férfiakkal, akikhez szívinfarktus
gyanúja miatt hívtak mentőt, és akik a mentőben másra se gondoltak, csak hogy
megfogdoshassák a mentős doktornőt.{23}

A „hatalmas mennyiségű szexuális energia” a képzeletbeli Miriam halála

után, és az a megfigyelés, hogy „sok gyászolót láttam, akiket szintén
elborított a szexuális vágy”, ezek szerint megjelenik egy közel húsz évvel
ezelőtt írt könyvemben – mintegy előre vetítve azt, amit Marilyn halála után
magam is tapasztaltam, kutatási asszisztenseim pedig nem kis nehézség
árán felleltek a pszichoterápiás szakirodalomban. A könyvem azonban, amit
akkortájt írtam, amikor gyászoló özvegyek számára vezettem terápiás
csoportokat, teljesen kiment a fejemből, mire eljött az ideje, hogy saját
gyászommal és felélénkülő szexuális vágyammal foglalkozzak.
Ahogy estéről estére haladok, egyre jobban értékelem, hogy nem pusztán
az izgalmas történetvezetés jelent most nagy segítséget, de egyben ez az
egyik legjobb oktatási segédanyag is, amit csoportvezetők számára írtam.
Tanító célzatú regénynek készült – úgy kezdő filozófusok, mint kezdő
csoportterapeuták számára. A problémás páciens, Philip alakját
Schopenhauerről mintáztam. Philip filozófiatanár, a szakterülete
Schopenhauer munkássága, de váltani akar: filozófiai tanácsadással
szeretne foglalkozni. Képzési programjának részeként kötelező részt vennie
páciensként egy csoportterápián. Philip Schopenhauerhez hasonlóan skizoid
személyiség, nehezen megközelíthető és elszigetelt, akinek rendkívüli
nehézséget jelent a hozzáférés saját érzelmeihez, és a kapcsolódás
másokhoz. Valahányszor az érzelmeiről kérdezik, tagadja, hogy lennének
érzései. Julius, a csoportvezető ezt a problémát gyönyörűen oldja meg:
rendszeresen használja az egyik kedvenc módszeremet az ilyen páciensek
bevonására. Azt kérdezi ugyanis Philiptől:
– Ha lennének érzései azzal kapcsolatban, ami az imént elhangzott,
miféle érzések lennének azok?
A regényt ma is sokan olvassák, és már harminc nyelvre lefordították.
Próbálok visszaemlékezni, hogy éppen merre jártunk a világban, amikor
írtam. Ha Marilyn élne, kapásból megmondaná.
Hatvanhárom nappal később
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Lelepleződik a tagadás

Kilenc hét telt el Marilyn halála óta. Nem sokat haladtam gyászom
feldolgozásában. Ha én volnék a terapeutám, azt mondanám, Irv Yalom
láthatóan depressziós. Lomha és tompa, az idő nagy részében elkeseredett.
Lefogyott, kevés örömöt talál az életben, nem szeret egyedül lenni, és
összességében alig halad előre felesége elvesztésének feldolgozásában. Azt
mondja, tisztában van vele, hogy legalább egy évig szörnyen fogja érezni
magát. Extrém módon magányos. Tudja, hogy fontos lenne tartania a
kapcsolatot másokkal, de kevéssé kezdeményező a társaság keresésében.
Nemigen talál örömöt semmiben, hiányzik belőle az életvágy. Étvágytalan,
félkész ételeket melegít vacsorára, többnyire közönyös az evéssel
kapcsolatban. Mindig szerette a teniszt a tévében, de most épp csak
belepillant az ausztrál bajnokságba, és amint kedvenc játékosa, Roger
Federer veszít, azonnal kikapcsolja a tévét. Alig ismeri a fiatal játékosokat,
de különösebben nem is érdeklik.
Ez az objektív megfigyelésem saját magamról. Valóban rettentő levert
vagyok, de nem veszélyes mértékben. Hiszek abban, hogy idővel
meggyógyulok. Sok megözvegyült férfit és nőt segítettem át a kétségbeesés
stációin, van némi fogalmam arról, mire számíthatok. Nem félek a haláltól,
esetemben nem áll fenn az öngyilkosság veszélye. Az a legvalószínűbb,
hogy hirtelen szívrohamban halok meg, és itt, ezen a helyen bevallom, hogy
egy részem igazán várja ezt a pillanatot.
Jelenleg egy rendkívül érdekes memoárt olvasok egy megözvegyült férfi,
Jonathan Santlofer tollából. A címe: The Widower’s Notebook (Egy özvegy
férfi feljegyzései). Számos közös pontot találok a saját életem és az
elbeszélő tapasztalatai között. A szerző több héttel a felesége halála után (itt
tartok én most), először vesz részt társasági összejövetelen, és zavarba jön
attól, hogy milyen sok nő flörtöl vele. Ráeszmél jó sorsára: hogy a
kívánatos özvegy férfi igazi ritkaság, miközben rengeteg özvegy nő él a
világban. A férfi nem tudja, reagáljon-e a nők szexuális közeledésére. Vajon
ez nem jelentene árulást elhunyt feleségével szemben? Nagyon tudok
azonosulni ezzel a dilemmával. Visszapörgetem a fejemben a
találkozásaimat azokkal a nőkkel, akikkel a Marilyn halála utáni időszakban
találkoztam.
Marsha, a hatvanas éveiben járó francia irodalmár, Marilyn régi barátja,
meghívott egyszer vacsorára. Egy közeli étterembe mentünk. Marilynnel
gyakran találkoztunk Marshával és a férjével négyesben, ezért
meglepetéssel (és egy pindurkát elégedetten) nyugtáztam, hogy Marsha
ezúttal egyedül érkezett. Mint kiderült, a férje éppen a keleti partra utazott.
A vacsora alatt bensőségesen beszélgettünk, sok mindent megosztott velem
magáról, amit addig nem tudtam.
Mindig kedveltem és csodáltam Marshát, hiszen intelligens, rendkívül
vonzó asszony. A találkozásunk alatt azon kaptam magam, hogy még az
eddiginél is nagyobb ámulattal tekintek rá, és némi – pontosabban: erős –
izgalmat érzek, amikor meg-megérinti a kezemet. Uberrel mentem az
étterembe, mert sötétben már nem merek vezetni, ő viszont ragaszkodott
hozzá, hogy a vacsora után hazavigyen – annak ellenére, hogy pont az
ellenkező irányban lakom, mint ő. Hazafelé szexuális izgalmat éreztem, és
azon morfondíroztam magamban, hogy behívom magamhoz, ahol aztán…
aztán ki tudja, mit történhetett volna. De hála az égnek végül egy heves
belső vita után elvetettem az ötletet.
Később, ébren fekve az ágyamban, átgondoltam magamban az este
élményeit, és fontos felfedezésre jutottam: „Készséggel azonosulsz a
könyvből megismert özvegy, Jonathan Santlofer első, egyedülálló férfiként
szerzett élményeivel a nagyvilágban, csakhogy veled ellentétben ő még
csak a hatvanas éveiben jár! Ne feledd: te már nyolcvannyolc vagy! Nincs
az a nő, különösen nem egy boldog házasságban élő, nálad huszonöt évvel
fiatalabb asszony, főleg nem Marsha, aki szexuálisan vonzódna hozzád
vagy bárkihez, akinek ilyen kevés van hátra. Az idők kezdete óta soha,
egyetlen nőt sem izgatott fel egy nyolcvannyolc éves pali!”
A nők nyilván tisztában vannak vele, hogy már nem sokáig élek.
Nyolcvannyolc évesen vajon mennyi időm van még? Egy, kettő, talán
három év. A nyolcvannyolc éves kor egyébként a családomban különösen
soknak számít. Anyám ugyan kilencvenévesen hunyt el, de rajta kívül
messze én vagyok a legtovább élő Yalom. Szinte minden férfi felmenőm
fiatalon halt meg. Apámnak súlyos szívrohama volt az ötvenes éveiben, de
utána még hatvankilenc éves koráig élt. Két fivére az ötvenes évei közepén
halt meg. Az egyensúly-érzékelésem bizonytalan. Bottal játok, szívemnek
beültetett pacemaker küldi a parancsot, hogy ne felejtsen el összehúzódni.
És ezek után azt képzelem, hogy izgalomba tudok hozni hatvanas-hetvenes
éveikben járó nőket? Merő illúzió! TAGADÁSBAN VAGYOK.
Megdöbbenek saját naivitásomon. A tagadás legfőbb motivációja pedig,
mint tudjuk, a halálszorongás – amitől oly sok éven át szenvedtem, és
amiről oly sűrűn írtam.
Nyolcvannyolc nappal később
 HARMINCADIK FEJEZET
Kilépek a világba

Óriási változás! A héten mindennap részt vettem egy eseményen! Nem

mintha én kezdeményeztem volna, de az összes meghívást elfogadtam. Azt
hiszem, az lesz majd az igazi fejlődés jele, ha én magam is kezdeményezek
ilyesmit.
A hétfő egy e-mailes meghívóval indult:
Üdv mindenkinek!

Szeretettel várunk benneteket a következő Barron Park szenior ebédjére február 11-én, 13:00
órakor.
Helyszín: Corner Bakery Cafe, 3375 El Camino Real, Palo Alto
Rendelés a pultnál, kérjétek a tízszázalékos szeniorkedvezményt.

Közel hatvan éve élek ezen a környéken, de még soha nem kaptam ilyen
meghívót, ezért azt feltételeztem, hogy ez valamiféle özvegy férfiaknak és
nőknek szóló rendezvény lehet. Valamely, általam ismeretlen módon
felkerültem a listájukra. Általában túl félénk vagyok ahhoz, hogy egyedül
érkezzek egy ilyen rendezvényre, most azonban hivatalosan is özvegy
lettem, úgyhogy… nos… miért is ne? Talán érdekes lesz. Szenior ebéd!
Kétségkívül szenior vagyok – nyolcvannyolc évesen talán én leszek a
legszeniorabb. Mert azt elképzelni sem tudom, hogy valaki a kilencedik X-
ben egyedül elmenjen egy ilyen eseményre.
Kissé engem is meglep a döntésem, de remélem, legalább lesz valami
eredménye a dolognak, amit rögzíthetek ebben a könyvben. Az is biztos,
hogy sokkal jobb lesz, mint egy újabb bolti mirelit ebéd egyedül.
A Corner Bakery Café csak néhány háztömbnyire van tőlünk. Körülbelül
húszan gyűlünk össze, tizenöt nő és öt férfi. Mindenki nagyon kedves,
olyan szívélyesen fogadnak, hogy már pár perc után teljesen el tudom
engedni magam – sokkal gyorsabban, mint számítottam rá. Minden olyan
otthonos. A beszélgetés érdekes, az étel finom.
 Örülök, hogy elmentem, valószínűleg a következő havi eseményen is ott
leszek. Úgy gondolom, a résztvevők némelyikével még a napi sétáim során
is összefutok majd a környéken. Olyan érzés, mintha megtettem volna az
első lépést az új világomban.
Kedden a szokásos férfitársasággal találkozom, utána pedig Randy, a
csoport egyik tagja, egyébként jóbarátom, elvisz kocsival a stanfordi
könyvesboltba egy felolvasásra. A kiváló harvardi pszichiáter és
antropológus, Arthur Kleinman mesél a The Soul of Care (Gondoskodó
lélek) című új könyvéről. Dr. Kleinman a „betegápolásról” (illetve annak
hiányáról) beszél a mai egészségügyben. Beszámol arról, hogyan ápolta
nyolc éven át a feleségét, aki ritka típusú, végzetesnek bizonyuló
demenciában szenvedett. Lenyűgöz az előadása, és a kérdésekre adott
elegáns, megfontolt válaszai.
Megveszem a könyvét, beállok az autogramra várók sorába. Amikor rám
kerül a sor, megkérdezi a nevemet. Megmondom, ő pedig hosszan rám néz,
és ezt írja a könyvbe: Irv, köszönöm, hogy példaképet jelentett számomra a
gondoskodásban – Arthur Kleinman.
Meghatódom, büszkeséget érzek. Még soha nem találkoztunk
személyesen – vagy legalábbis nem emlékszem rá. Megemlíti, hogy 1962
és 1966 között a Stanford orvosegyetemére járt. Talán részt vett valamelyik
órámon. Emlékszem, sokszor vezettem nyolcalkalmas encounter
csoportokat orvostanhallgatóknak akkoriban, amikor ő is oda járt. Talán
írok neki egy e-mailt, és meg is kérdezem.
Szerdán jóbarátommal és kollégámmal, David Spiegellel ebédelek a
Stanford tanszéki klubjában. Már legalább egy éve nem jártam ott, Marilyn
betegsége óta, és már el is felejtettem, milyen kellemes hely. Daviddel a
barátságunk úgy kezdődött, hogy negyvenöt évvel ezelőtt meghallgattam az
előadását egy pszichiáterkonferencián, és éles elméje meg szerteágazó
tudása annyira lenyűgözött, hogy azt javasoltam, vegyük fel a Stanford
pszichiátria tanszékére. Azóta is, immár sok éve, közeli barátok vagyunk.
Csütörtökön megint a tanszéki klubban ebédelek, ezúttal Daniel Mason
társaságában. Daniel a pszichiátria tanszék ifjú munkatársa, és emellett
kiváló regényíró. Tévedésből egy órával hamarabb érkezem a helyszínre,
ezért elsétálok a néhány percnyire található könyvesboltba, ahol élvezettel
böngészem át az új kiadványokat. Úgy érzem magam, mint aki most ébredt
egy évezredes álomból. Aznap este régi barátnőnk, Mary Felstiner jön át
vacsorára, és együtt megnézzük a Golden State Warriors kosárlabda-
mérkőzését.
 Pénteken szintén egy barátommal ebédelek.
Szombaton részt veszek az első órámon a stanfordi fitneszteremben, egy
edző vezetésével. Aztán a lányom, Eve nálam tölti az estét.
Vasárnap átjön Reid fiam, és lejátszunk néhány parti sakkot.
Eddig messze ez volt a legaktívabb hetem. Tisztában vagyok vele, hogy
ezalatt kevesebbet gondoltam Marilynre. Ahogy ezt írom, ráeszmélek, hogy
az utóbbi napokban a fényképét sem néztem meg, ezért azonnal
abbahagyom az írást. Átsétálok az irodámból a házhoz, hogy megnézzem a
portréját, ami a nappaliban van a földön, a fal felé fordítva. Felveszem,
megfordítom. Letaglóz a szépsége. Elképzelem, hogy ha besétálnék egy
ezer nővel teli helyiségbe, akkor sem látnék mást, csak őt.
Szóval ez a hét talán jelzésértékű. Sokkal kevesebbet gyötörtem magam.
Kevesebbet gondoltam Marilynre. És a legfontosabb: kezd megszűnni az az
érzés, hogy ő is pontosan tudja, hogy kevesebbet gondolok rá.
Belenézek a feljegyzéseimbe, amelyeket húsz nappal Marilyn halála után
írtam:
Pénteken meglátogat egy gyászolókkal foglalkozó szociális munkás a hospice-tól. Vajon
vannak-e olyan rituálék, amelyek segíthetnének, de eddig még nem tapasztaltam meg az
előnyeiket? Például Joan Didion könyve, A mágikus gondolatok éve leírja a ruhák
elajándékozásának rítusát. Én ezek közül egyiket sem csináltam meg eddig. Ráhagytam a
lányomra és a menyeimre, igazából nem is tudom, mit intéztek ez ügyben. Egyszerűen el
akarok zárkózni ettől az egésztől. Talán részt kellett volna vennem a ruhái, a könyvei és az
ékszerei elajándékozásában ahelyett, hogy mindent hárítok, aminek köze van Marilyn
halálához. Rendszeresen odamegyek Marilyn fényképéhez, de minden alkalommal elerednek a
könnyeim, és elviselhetetlenül összeszorul a szívem. Nem haladok. Ugyanúgy fuldoklom a
kínzó fájdalomtól. Miért gyötröm magam? Miért olyan furcsa ennek az egésznek a
valószerűtlensége? Marilyn kitölti a gondolataimat. Képtelen vagyok rávenni magam, hogy
végre felfogjam: halott. Többé nem létezik. Továbbra is visszahőkölök e szavak súlyától.

Ahogy ezeket a sorokat olvasom most, nyolcvannyolc nappal Marilyn

halála után, ránézek a fényképére, és ismét meghatódom a szépségétől.
Szeretném megölelni, a fejét a mellkasomhoz szorítani, megcsókolni. De
már kevesebb a könnyem, nincsenek vérző sebek, nem kínoz a fájdalom.
Igen, tudom, hogy soha többé nem láthatom. Igen, tudom, hogy rám is halál
vár, ahogy mindenre, ami él. Ugyanakkor azóta, hogy Marilyn elment,
egyáltalán nem gondolok a saját elmúlásomra. Természetesen a halál
gondolatához társul valamiféle komorság, de már nem bénít meg a rettegés.
Ilyen az élet és a tudat természete. Hálás vagyok azért, amit eddig kaptam.
Kilencven nappal később
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET
Döntésképtelenség

A döntésképtelenség sok özvegyhez hasonlóan engem is jellemez. Kitartóan

kerülöm a döntési helyzeteket. Közel hatvan éve élek Palo Altóban.
Emellett az elmúlt harminc évben volt egy kis lakásunk San Franciscóban
is, minden héten időztünk ott néhány napot. Csütörtökön és pénteken ott
fogadtam a pácienseket. Marilyn péntekenként késő délután csatlakozott
hozzám, majd a hétvégét San Franciscóban töltöttük. Miután Marilyn beteg
lett, többé nem indultunk neki a városba vezető egyórás autóútnak, úgyhogy
a lakásunk üresen állt – leszámítva azt a néhány alkalmat, amikor
valamelyik gyerek egyszer-egyszer használta.
Megtartsam-e a San Franciscó-i rendelőt és lakást? Gyakran felmerül
bennem ez a kérdés. Még most, három hónappal Marilyn halála után sem
mozdultam ki Palo Altóból. Nincs kedvem San Franciscóba menni
(igazából máshova sem). Valahogy úgy érzem, egy ilyen utazás több annál,
mint amire egyedül képes vagyok. Nem érzem biztonságban magam, ha az
autópályán kell vezetnem, ugyanakkor persze könnyen odavitethetném
magam Lyfttel, Uberrel, vagy mehetnék vonattal. Viszont a lakás egy magas
hegy tetején található, és nem tudom, hogy az egyensúlyzavarommal le
tudnék-e sétálni a lejtőn. Elképzelem, milyen lenne úgy elmenni San
Franciscóba, ha nem lenne bizonytalan a járásom, de gyanítom, akkor is
halogatnám. Ez annyira nem jellemző rám, alig ismerek magamra. Régen
mindig olyan tettre kész voltam.
Aggódom, hogy drága lesz a közös költség, sok lesz az adó. Közben meg
azt mondogatom magamnak, hogy a költségeket talán ellensúlyozza a lakás
növekvő értéke. Így vagyok a legtöbb dologgal: nem is gondolok rájuk,
kerülöm a döntést.
Ez van az autókkal is. Két kocsi áll a garázsban, mindkettő ötéves: a
feleségem Jaguárja és az én Lexus kabrióm. Tisztában vagyok vele, hogy
ostobaság két autó után adózni és fizetni a biztosítást, főleg, hogy alig
használom őket. Sötétben már nem merek vezetni, csak nappal ülök
volánhoz, leginkább azért, hogy meglátogassam a barátaimat a környéken,
vagy bevásároljak. Lehet, hogy el kellene adnom mindkét autót, és venni
egy újat, amelyikben több a biztonsági funkció, például van benne
vakfoltmonitor, amivel valószínűleg megelőzhető lett volna a három évvel
ezelőtti súlyos balesetem. A minap együtt ebédeltem két régi
pókercimborámmal, akikkel egyszer elkezdtünk egy partit, ami úgy
harminc évig tartott. Az egyiküknek van vagy egy tucat autókereskedése,
úgyhogy megkértem, nézze meg az autóimat, becsülje fel őket, és ajánljon
helyettük egy újat. Abban reménykedem, hogy dönt helyettem.
Azóta, hogy Marilyn egy évvel ezelőtt beteg lett, nem jártam színházban,
koncerten, moziban vagy más rendezvényen – leszámítva egy felolvasást a
stanfordi könyvesboltban. Mindig szerettem színházba járni. Nemrég
hallottam egy érdekes előadásról, ami egy közeli helyen megy. Rávettem
magam, és meghívtam rá a lányomat. De mire sikerült döntenem, a darabot
levették a műsorról. Tétovaságom számos példájáról beszámolhatnék még.
E-mailt kaptam a Stanford következő előadás-sorozatairól. Két téma van,
ami nagyon érdekel: „Az élet értelme: Kierkegaard, Nietzsche és a
többiek”. Valamint: „Az amerikai irodalom mesterei” – ez utóbbit Michael
Krasny barátom tartja. Mindkét kurzus csodásan hangzik. De vajon hogyan
jutnék oda esténként? Mi van, ha olyan helyen tartják, amit nem lehet
autóval megközelíteni, vagy hosszan kell sétálni a sötétben, ami nekem nem
megy? Elhatározom, hogy utánanézek – de jó eséllyel ezt is addig
halogatom majd, végül nem jutok el egyik előadásra sem.
Mintha arra várnék, hogy valaki megmentsen. Úgy érzem magam, mint
egy elesett gyermek. Valamiféle mágikus gondolat vezérelhet, azt hiszem
talán, hogy a tehetetlenségem majd feltámasztja Marilynt, és ő visszatér
hozzám. Nincsenek öngyilkos gondolataim, de azt hiszem, sokkal jobban
meg tudom érteni, sokkal jobban együtt tudok érezni azokkal, akik véget
akarnak vetni az életüknek.
Hirtelen magam elé képzelek egy idős férfit: egyedül üldögél, a
naplementét csodálja. Teljesen beszippantja és átjárja a környező szépség.
Irigylem. Bárcsak én volnék ez az ember.
Kilencvenöt nappal később
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET
Saját munkáimat olvasom

Ismét sötét gondolatok kísértenek, és mivel korábban sokat segített

A Schopenhauer-terápia, úgy döntök, ismét előveszem valamelyik
könyvemet. Átnézem a polcot, és érdekes módon az egyik legújabb
könyvem tűnik a legkevésbé ismerősnek. A Creatures of the Day (Mert
minden mulandó) című, pszichoterápiás történeteket tartalmazó
gyűjteményem öt évvel ezelőtt jelent meg. Ugyanazt az olvasási módszert
választom, mint korábban: minden este, elalvás előtt egy fejezet. Könyvem
olvasása most is jelentős terápiás hatást gyakorol rám, úgyhogy megint
szeretném kitolni az időt, ameddig a szöveg kitart. Tíz fejezet és utószó –
arra számítok, hogy ezzel a következő két hétre sikerül valamelyest
enyhítenem a szorongásomat és lehangoltságomat.
Egészen megdöbbentenek a címoldalon és a hátsó borítón található
ajánlások, amelyeket általam nagyon tisztelt személyek írtak. Sosem
gondoltam úgy, hogy ebben a kötetben vannak a legjobb írásaim, a
méltatások azonban biztosan a leghízelgőbbek, amelyeket valaha kaptam.
A harmadik történet, az Arabeszk Natasával, az izgalmas orosz balerinával
való találkozásom története. Meglep, hogy nem tudom azonnal felidézni
a személyét. Először azon morfondírozok, vajon nem egy másik balerina,
Marilyn közeli barátja, a román Szonja esetét színeztem-e ki az
elbeszélésben. De ahogy kibontakozik a történet, egyértelművé válik, hogy
Natasa valóban orosz balett-táncos volt, akivel összesen három ülés erejéig
találkoztam, és szerelme elvesztésének feldolgozásában próbáltam neki
segíteni.
A történet végén található bekezdés különösképpen szíven üt.
Találkozásaink végéhez közeledve megkérdezem Natasát, van-e még bármi
kérdése.
Merész dologgal áll elő:
– Hogyan birkózik meg a nyolcvan évével, azzal a tudattal, hogy egyre
közelebb van a vége?
 – Létezik egy Schopenhauer-idézet, amelyik a szerelmi szenvedélyt a
vakító naphoz hasonlítja. Amikor az idősebb éveinkben ez a ragyogás veszít
az erejéből, hirtelen ráébredünk a csillagos égbolt csodájára, amit addig
elhomályosított, eltakart a nap.
Kicsit lejjebb ez áll: „…értékelem az igazi tudatosság örömeit, és vagyok
olyan szerencsés, hogy mindezt megoszthatom a feleségemmel, akivel
szinte egész életünkön át ismertük egymást.”
Ahogy ezt olvasom, ismét rádöbbenek, hogy az én a feladatom most a
puszta létezés értékelése egyedül, Marilyn jóváhagyása nélkül.
Már világosan emlékszem a beszélgetéseinkre Natasával, de még mindig
nehezemre esik felidézni az arcvonásait. Úgy látszik, teljesen kitörlődött a
fejemből. Hosszú évek óta az egyik legfontosabb gondolatom, hogy egy
ember akkor hal meg igazán, amikor már senki sem él, aki felidézhetné az
arcát. Marilyn és az én esetemben ez azt jelenti, hogy addig tart a
létezésünk, amíg a legkisebb unokánk él. Talán részben ez az oka annak,
hogy szomorúsággal tölt el, amiért nem emlékszem egy évekkel korábban
megismert páciensem arcvonásaira. Olyan érzés, mintha elengedném a
kezét, és hagynám, hogy elnyelje a feledés homálya.
Egy másik történet, a Köszi, Molly régi személyi asszisztensem, Molly
temetésével indul. A temetésen összetalálkozom Alvinnel, egyik
páciensemmel, aki már egy éve jár hozzám terápiába. Kiderül, hogy Molly
neki is dolgozott. Molly körülbelül tíz évig volt az asszisztensem, a vonásai
élénken élnek az emlékezetemben, Alvin arcát viszont egyáltalán nem
tudom felidézni. Ugyanez érvényes a többi nyolc történet esetében is: nem
tudom előhívni az arcokat, noha az események ismerősek, és a végkifejletet
már jóval azelőtt tudom, hogy a fejezet végére érnék.
A Köszi, Mollyban döbbenten olvasok Alvin első találkozásáról a
halállal. Alvin egyik osztálytársa hetedikes korában egy albínó fiú, akinek
„hatalmas füle, örökké égnek meredő tüsi haja, csodálkozó, világosbarna
szeme” volt. Ez a fiú egyszer pár napot hiányzott az iskolából, aztán egy
reggel a tanár közölte az osztállyal, hogy gyermekbénulásban meghalt.
Ebben a történetben Alvin alakjához részben a saját múltam eseményeiből
merítettem: pontosan emlékszem, hogy nálunk is volt az iskolában egy
albínó fiú, bizonyos L. E. Powell. Ő volt az első olyan személy, akit
ismertem, és meghalt. Elképesztő, hogy még most is, hetvenöt év után is
élénken fel tudom idézni az arcát, és emlékszem a nevére is (habár alig
ismertem őt). Emlékszem, mindig uborkás szendvicset hozott ebédre, amit
az anyukája készített. Azelőtt és azóta sem hallottam soha uborkás
szendvicsről. Abból az osztályból egyetlen másik gyerekre sem emlékszem.
Az, hogy éppen L. E. Powell alakja maradt meg bennem ilyen élesen,
biztosan összefügg azzal, hogy már kisgyermekként magányosan
küzdöttem a halál jelenségének megértésével.
A hetedik történet csavaros címet kapott: Ne reméljünk szebb múltat.
Természetesen ez a mondat nem az én találmányom, jó ideje közszájon
forog. Nem ismerek más olyan aforizmát, ami ilyen mélységében
megragadná a terápiás folyamat lényegét. Nagyon meghatódom, ahogy
újraolvasom a történetet, amelyben egy rendkívül ígéretes író páciensemmel
folytatott hosszú terápiás munkáról számolok be. A nő hosszú évekre
felhagyott az írással, és eltemette a tehetségét.
A nyolcadik történet címe: Nem adom a halálos nyavalyámat! –
Tisztelgés Ellie emléke előtt. Erről teljesen megfeledkeztem, újraolvasáskor
egészen magával ragadott. Ellie áttétes rákban szenved. Az első ülés végén
vesz egy mély levegőt, és megkérdezi:
– Időnként hajlandó lenne fogadni, amíg meg nem halok?
Ellie története eszembe idézi azt a hosszú időszakot az életemben, amikor
halálszorongással küzdöttem. Visszatekintve meglep, hogy milyen keveset
foglalkoztam ezzel a témával saját terápiáim során. Ez a kérdés soha,
egyetlenegyszer sem merült fel hatszáz órás analízisem alatt. Valószínű,
hogy nyolcvanéves analitikusom, Olive Smith szándékosan kerülte a témát.
Húsz évvel később, amikor gyógyíthatatlan daganatos betegekkel kezdtem
foglalkozni – sokukat egészen az utolsó pillanatig elkísértem –, a
halálszorongásom még inkább felerősödött. Akkoriban kezdtem terápiába
járni Rollo Mayhez, és vele már foglalkoztunk a halálszorongásommal, de
nem túl sok sikerrel – pedig Rollo mindig arra biztatott, hogy menjek még
mélyebbre. Évekkel a terápia lezárása után – baráti kapcsolatban maradtunk
– Rollo egyszer bevallotta, hogy belőle is komoly szorongást váltottak ki
ezek a beszélgetések.
Ellie agresszív rákkal küzdött, csodáltam, hogy milyen bölcsen, a
legcsekélyebb tagadás nélkül szállt szembe a halállal. Ezek voltak az érvei:
Az élet mulandó – mindig, és mindenki számára.
Az a dolgom, hogy addig éljek, amíg meg nem halok.
Az a dolgom, hogy megbékéljek a testemmel, szeressem teljes egészében, hogy erre a stabil
magra hagyatkozva erővel és nagyvonalúsággal tudjak kifelé fordulni.
Talán még kalauzuk is lehetek a halálhoz a barátaimnak és a testvéreimnek.
Elhatároztam, hogy példát mutatok a gyerekeimnek abban, hogy hogyan kell meghalni.
Visszatekintve lélegzetelállítónak tartom Ellie bátorságát és az erejét. Nem
voltam mellette, amikor meghalt, három hónapos alkotói szabadságomat
töltöttem Hawaiin, könyvet írtam. Most úgy érzem, nagyon különleges
lehetőséget szalasztottam el, nem tudtam mélyebben megismerni ezt a
hatalmas lélekkel megáldott nőt. Most, gyászom közepén, közelebb érzem
magam a saját halálomhoz, és Ellie szavai is sokkal többet jelentenek
nekem. Mennyire szeretném életre kelteni azzal, hogy felidézem magamban
az arcát – ha képes volnék rá…
Száz nappal később
 HARMINCHARMADIK FEJEZET
Gyászterápia: hét lecke haladóknak

A barátaim már tudják, hogy mindig keresem a következő jó regényt, amit

majd elolvasok. Sok érdekes könyvet ajánlottak mostanában, én azonban
szeretném folytatni a bevált gyakorlatot, és kiélvezni saját könyveim
terápiás hatását. Ezért leveszem a polcról A magyar macska átka című
könyvet. Ezt a történetgyűjteményt húsz évvel ezelőtt írtam, és azóta nem
nyitottam ki. Amikor átböngészem a tartalomjegyzéket, meglepve olvasom
a negyedik történet címét: „Gyászterápia: hét lecke haladóknak”. Ó, a
nyolcvannyolc éves kor hátulütői! Hogyan is feledkezhettem meg erről az
esetről, amelyik annyira rímel a mostani helyzetemre? Messze ez a
leghosszabb írás a kötetben, azonnal belefogok. Az első pár sor máris
beindítja az emlékezés folyamatát, és hirtelen az egész történet pontosan
megidéződik bennem.
Beszélgetéssel indul az írás: egy közeli tanszéki barátom és kollégám
megkér, hogy fogadjam páciensként egyik barátját, Irene-t, aki sebész a
Stanfordon. Irene férje rosszindulatú agydaganatban szenved, nem
operálható. Szívesen segítenék a barátomnak, de az, hogy az ő barátját
kezeljem, nem szerencsés, ugyanis elmosódhatnának a határok, amelyeket
minden terápiában fontos tartani. Megszólal a vészcsengőm, de mert
nagyon szeretnék segíteni, elnyomom a hangját. Egyébként is, a kérés
igazából teljesen észszerű: abban az időben alaposan beleástam magam egy
olyan kutatásba, amelyben a csoportterápia hatását vizsgáltuk nyolcvan
megözvegyült személy életében; a barátommal együtt pontosan tudtuk,
hogy nem sok terapeuta ért nálam jobban a házastársi gyász
feldolgozásához. Végül felmerült még egy igencsak meggyőző érv: Irene
kijelentette közös barátunknak, hogy én vagyok az egyetlen ember, akit elég
okosnak tart ahhoz, hogy elfogadja terapeutájának – ami erősen legyezgette
a hiúságomat.
Az első ülésen Irene azonnal fejest ugrik a mély vízbe, és elmeséli egy
álmát, amit a találkozásunk előtti éjszakán látott:{24}
 – Az álomban egy egyetemi szemináriumra két szöveget kellett volna
elolvasnom, az egyik egy klasszikus, a másik egy kortárs szöveg.
Mindkettőnek ugyanaz a címe. Nem készültem fel rendesen, egyiket sem
olvastam el. A klasszikusról egyáltalán semmit nem tudtam, pedig az
készített volna fel a modern szöveg olvasatára.
– Emlékszel a szövegek címére? – kérdezem.
– Természetesen – vágja rá. – Pontosan emlékszem: mindkettőnek Az
ártatlanság halála volt a címe.
Az álom úgy hat rám, mint valami „szellemi ambrózia”, isteni ajándék,
intellektuális aranybánya. Finoman megkockáztatok egy kérdést:
– Azt mondod, az első szöveg készített volna fel a másodikra. Van
elképzelésed arról, hogy mit jelenthetnek a szövegek az életedben?
– Több mint elképzelés, pontosan tudom, mit jelentenek.
Várom, hogy folyassa, de hallgat, mire kissé bosszúsan rákérdezek:
– Tehát mit jelent a két szöveg, Irene?
– A klasszikus szöveg a bátyám halálát jelképezi. Húszéves koromban
vesztettem el. A kortárs szöveg pedig a férjem közelgő halálát.
Később még többször visszatérünk Az ártatlanság haláláról szóló
álmához, és makacs elhatározásához, hogy azzal a módszerrel akarja
megvédeni magát, hogy senkit nem enged közel magához. Gyerekkorában
ugyanebből az okból elhatározta, hogy elvágja magát minden bensőséges
kapcsolattól. Végül azonban megengedte magának, hogy törődjön egy
férfival, akit már negyedik osztályos korától ismert. Hozzáment feleségül,
és a férfi most, túlságosan hamar, haldoklik. Már az első ülésünkön
egyértelművé vált számomra Irene üzenete, hogy esze ágában sincs közel
engedni magához – mindezt kifejezte kurta, fagyos stílusával és azzal, hogy
szándékosan visszatartotta előlem az információkat.
Amikor az első találkozásunk után több héttel a férje meghalt, Irene
újabb erőteljes álmot hozott a terápiába – a legelevenebb és
leghátborzongatóbb álmot, amit pácienstől valaha hallottam:
– Álmomban itt ülök ebben a rendelőben, ezen a széken. A szoba
közepén, kettőnk közt egy különös fal emelkedik, amely eltakar téged.
Megvizsgálom a falat, észreveszek egy textildarabkát, egy piros szövetet;
aztán felismerek egy kezet, majd egy lábat és egy térdet. Már tudom, mi ez:
a fal egymásra dobált testekből épült.
– Egy piros szövetdarab, egy testekből épült fal kettőnk között, a
testrészek – vajon mit jelenthet ez számodra, Irene? – kérdezem.
 – Nincs benne semmi misztikus… A férjem piros pizsamában halt meg…
te pedig itt és most azért nem láthatsz engem, mert eltakar előled a testek
fala, a sok halál. Te ezt elképzelni sem tudod. Veled soha semmi rossz dolog
nem történt.
Későbbi üléseinken hozzáteszi, hogy az én életem valószerűtlen:
– Meleg, otthonos… állandóan körülvesz a család… Mit tudsz az igazi
veszteségről? Szerinted te jobban tudnád kezelni? Mihez kezdenél, ha
hirtelen meghalna, mondjuk, a feleséged vagy valamelyik gyereked? Vajon
mit csinálnál? Még ezt a nett csíkos ingedet is mennyire gyűlölöm!
Gyűlölöm az üzenetét.
– Mit üzen?
– Azt, hogy: „Én minden problémámat megoldottam. Rajtad a sor!”
Irene mesél azokról az ismerőseiről, akik szintén elvesztették a
házastársukat.
– Ők mind tudják azt, hogy ezen sosem lehet túljutni… van egy néma
földalatti társaság, akik igazán tudják… ők a túlélők, akik elvesztették a
társukat… te kezdettől fogva arra próbálsz rávenni, hogy szakadjak el a
férjemtől… hogy forduljak az élet felé… de ez óriási tévedés. Azoknak a
kispolgároknak a tévedése, akik hozzád hasonlóan még soha nem
veszítettek el senkit.
Ilyen kijelentések hangzanak el hétről hétre, és Irene addig provokál, míg
végül teljesen elveszítem a türelmem.
– Tehát gyászolót csak gyászoló vigasztalhat?
– Igen, aki maga is átélte ugyanezt – feleli Irene nyugodtan.
– Ilyet még nem hallottam, mióta a szakmában dolgozom – fakadok ki. –
E szerint csak drogfüggők segíthetnek drogosoknak? Evészavarosnak kell
lenni az anorexiások kezeléséhez? Depressziósnak a depresszió
gyógyításához? Nem is beszélve a skizofréniáról, amit kizárólag
skizofréniával élők kezelhetnek?
Később mesélek Irene-nek a kutatási eredményeimről, melyek szerint
minden, házastársát elvesztett férfi és nő idővel fokozatosan leválik elhunyt
szerettéről, és azoknál, akik boldog házasságban éltek, ez a folyamat
gyorsabb, mint azoknál, akiknek a házassága kevésbé volt számukra
kielégítő – utóbbiak ugyanis egyúttal a rossz kapcsolatban elvesztegetett
éveiket is gyászolják. Irene-t nem sikerül kizökkentenem a
megállapításommal, közömbösen válaszol:
 – Mi, akik elvesztettük a házastársunkat, megtanultunk olyan válaszokat
adni, amilyeneket ti, kérdezők hallani akartok.
Ez így ment hónapokon át. Birkóztunk egymással, vitatkoztunk, de
mindvégig elköteleztük magunkat a terápiás kapcsolatban. Irene állapota
fokozatosan javulni kezdett, a terápia harmadik évének elején találkozott
egy férfival. Idővel beleszeretett, végül feleségül ment hozzá.
Száztíz nappal később
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
Folytatódik a továbbképzésem

Szombat hajnalban kínzó fájdalomra ébredek. Felkelek az ágyból, a nyakam

teljesen be van állva. Még soha nem éltem át ilyesmit. A fájdalom egész
héten kitart, pedig mindenféle kezeléssel próbálkozom: nyakmerevítő,
fájdalomcsillapító, izomlazító, váltott hideg-meleg borogatás. Az én
koromban már mindenki küzd a nyavalyáival, de én még soha nem
találkoztam ilyen makacs, kínzó fájdalommal.
Hétfőre időpontom van a neurológushoz, aki régóta figyelemmel kíséri
az egyensúlyzavaromat. A legvalószínűbb magyarázat egy parányi vérzés
az agyban, de több röntgenfelvétellel sem sikerült kimutatni az egyértelmű
okot. A neurológus most az egyensúlyzavar mellett az általam említett
memóriaproblémákat is igyekszik feltérképezni, ezért elvégeztet velem egy
tizenöt perces szóbeli és írásos tesztet. Úgy érzem, egészen jól megy a
dolog, mígnem egyszer csak megkérdezi:
– Most ismételje el azt az öt tárgyat, amit kértem, hogy jegyezzen meg.
Nem csak az öt tárgyra nem emlékszem, de azt is elfelejtettem, hogy
ilyesmire kért.
Aggodalmas arccal nyugtázza a teljesítményemet, majd időpontot ad
három hónappal későbbre egy alaposabb, négyórás vizsgálatra egy
neuropszichológiai klinikán. Semmitől sem félek annyira, mint a súlyos
demenciától, és most, hogy egyedül élek, a félelem minden eddiginél
erősebb. Nem vagyok benne biztos, hogy szeretném kivizsgáltatni magam,
hiszen jelenleg úgysincs gyógymód erre a betegségre.
A neurológus aggodalmasan azt javasolja, talán abba kellene hagynom az
autóvezetést. Nem örülök, hogy ezt mondja, de részben igazat adok neki.
Már egy ideje magam is tisztában vagyok a korlátaimmal e téren: könnyen
elterelődik a figyelmem, gyakran érzem magam vezetés közben feszültnek,
sötétben egyáltalán nem merek autópályára menni. Felmerült már bennem,
hogy eladom mindkét kocsit, Marilynét meg az enyémet, és veszek egy új,
biztonságosabb típust, de e találkozás nyomán meggondolom magam. Az
orvos szavai meggyőznek arról, hogy ne induljak neki hosszabb útnak
egyedül, ezért leteszek az új autó vásárlásáról. Úgy döntök, csak Marilyn
kocsiját adom el, amit az elmúlt hat évben használt, és nagyon szeretett.
Felhívom autókereskedő barátomat, ő pedig kiküldi az egyik munkatársát,
aki még aznap elviszi az autót.
A következő napot kényelmetlen nyakmerevítőben töltöm, amit többször
lecsatolok, hogy forró és hideg vizes borogatást tegyek a nyakamra. Egyre a
neurológus aggodalmas arcán jár az eszem az esetleges közelgő demencia
miatt. De ennél is jobban felkavar, amikor kimegyek a félig üres garázsba,
ahol többé nem áll benn Marilyn kocsija. Erre megint maga alá temet a
szomorúság, este sokkal sűrűbben gondolok Marilynre, mint az elmúlt
hetekben. Már bánom, hogy eladtam az autóját, ismét feltéptem a sebet.
Az ártalmas kombináció – az erős nyakfájás, az egyensúlyzavar, a
fájdalom miatti kialvatlanság, a szorongás romló memóriám miatt és
Marilyn autójának eltűnése – teljes kétségbeesésbe taszít. A következő
napokban olyan mély depresszióba süllyedek, amit eddig még nem
tapasztaltam. A mélyponton órákon át mozdulatlanul gubbasztok, semmit
sem bírok csinálni – még gyászolni sem.
Tétlenül ülök, félig-meddig öntudatlan állapotban, hosszú órákon át. Egy
barátom jönne értem, hogy elvigyen egy tanszéki vacsorára a Stanford
pszichiátriai tanszékére, de az utolsó pillanatban felhívom és lemondom. Az
asztalomhoz ülök, írni próbálok, de semmi nem jut eszembe, úgyhogy
hagyom a dolgot. Nincs étvágyam, simán kihagyok egy-egy étkezést –
emiatt már több mint két kilót fogytam az elmúlt néhány napban. Most még
jobban átérzem a szexuális késztetésekről szóló megállapításokat –
mennyivel jobb érezni valamit, mint semmit sem érezni! Jelen
lelkiállapotomat a teljes érzéketlenséggel lehet legpontosabban leírni.
Szerencsére Ben, a legkisebb fiam átjön egy napra, és energikusságával,
kedvességével belém is életet lehel.
Még néhány nap és jó pár masszázs után végre enyhülni kezd a nyaki
fájdalom, a hét végére elég jól érzem magam ahhoz, hogy folytassam a
gondolkodást és a könyvírást.

Ahogy visszatekintek a Marilyn halála óta eltelt időszakra, rájövök, hogy

valójában milyen fontos posztgraduális képzésen vettem részt. Első kézből
tapasztaltam meg három fontos állapotot, amely gyakran jelent kihívást a
pszichológusoknak.
Először is ott vannak a kényszeres gondolatok, amelyeket képtelen
voltam leállítani: az ismétlődő, makacs képek a Tienanmen téri
vérengzésről, majd a női mellekről és a szexuális fantáziákról. Ezek a
kényszerképzetek mostanra megszűntek, de soha nem fogom elfelejteni,
milyen tehetetlen voltam, amikor megpróbáltam őket száműzni a fejemből.
Aztán ott a mély, megrendítő gyász megélése. Most már nem taglóz le
annyira, de továbbra is kitart, és könnyen fellángol, ha Marilyn fényképére
nézek. Sírok, ha rágondolok. Ezeket a sorokat március tizedikén írom,
Marilyn születésnapján, a halála utáni száztizedik napon.
És végül ott a depresszió megtapasztalása. Nem hiszem, hogy valaha
elfelejteném azt a merev, halott állapotot, amiben annyira tehetetlennek és
reményvesztettnek éreztem magam.
Most már egészen más szemszögből tekintek egykori páciensemre, Irene-
re. Mintha csak tegnap lett volna, fel tudom idézni sok-sok találkozásunkat,
kiváltképp azokat a megjegyzéseit, melyek szerint az én kényelmes,
otthonos, szerencsés életem megakadályozza, hogy mélységében
megértsem az ő sorozatos veszteségeinek pusztító hatását. Ma már
komolyabban veszem a szavait.
Irene, azt hiszem, igazad volt. Önelégültnek és kényelmesnek neveztél –
és nem tévedtél. Biztos vagyok abban, hogy ha ma találkoznék veled,
Marilyn halála után, a közös munkánk egészen másképpen alakulna –
jobban sikerülne. Nem tudom, mit tennék vagy mondanék, de az biztos,
hogy egészen máshogyan érzékelnélek, és megtalálnám a veled való
együttlét őszintébb, támogatóbb formáját.
Százhuszonöt nappal később
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
Drága Marilyn

Drága Marilyn!

Tudom, hogy minden szabályt megszegek, amikor írok neked, de

elérkeztem könyvünk utolsó fejezetéhez, és nem bírom megállni, hogy még
egyszer, utoljára ne lépjek kapcsolatba veled. Annyira bölcs voltál, amikor
meghívtál ennek a közös könyvnek a megírására… nem, nem igaz, nem
meghívás volt, ragaszkodtál ahhoz, hogy tegyem félre a megkezdett
munkámat, és helyette veled közösen írjam ezt a könyvet. Ezért örökké hálás
leszek neked, mert ez a projekt tart életben azóta, hogy százhuszonöt nappal
ezelőtt meghaltál.
Bizonyára emlékszel, hogy egészen a hálaadás előtti két hétig felváltva
írtuk a fejezeteket, de akkor annyira beteg lettél, hogy már nem tudtad
folytatni, azt mondtad, egyedül kell befejeznem. Négy hónapon át
szorgalmasan írtam, valójában semmi mással nem foglalkoztam, csak ezzel,
és most lassan itt a vége. Hetek óta halogatom az utolsó fejezetet, míg végül
rájöttem, hogy nem zárhatom le úgy ezt a könyvet, hogy nem fordulok még
egyszer feléd.
Mit tudsz arról, amit eddig írtam, és ami még bennem van? Felnőtt,
racionális, tudományos elmém teljes bizonyossággal állítja, hogy semmit.
Zéró, nada. De gyermeki elmém, ez a gyönge, síró, tétova és szentimentális
elme erre a válaszra vágyik:
– Mindent tudok, drága Irv. Végig melletted voltam és vagyok, utazásod
minden pillanatában.
Marilyn, az első, amit meg kell tennem, hogy elmagyarázom, miért van
némi bűntudatom. Bocsáss meg, kérlek, hogy nem nézek gyakrabban a
fényképedre. A nappaliban tartom, de… szégyellem bevallani… a fal felé
fordítva!!! Egy ideig megpróbáltam rendesen kirakni, hogy a gyönyörű
szemedbe nézhessek, valahányszor a szobába lépek. De kivétel nélkül
minden alkalommal, amikor megláttalak, úgy éreztem, meghasad a szívem
a bánattól, és elsírtam magam. Csak most, négy hónap elteltével könnyebb
egy kicsit. Most már naponta néhány percre megfordítom a fényképedet, és
a szemedbe nézek. A fájdalom enyhült, és immár ismét a szeretet érzése az,
ami ilyenkor átfut rajtam. Aztán megnézek egy másik fényképet rólad, amit
nemrég találtam: engem ölelsz át a képen. A szemem behunyva, arcomon
áhítat tükröződik.
Meg kell vallanom még valamit: eddig még nem jártam kint a temetőben!
Még nem szedtem össze a bátorságomat, a puszta gondolat is mély
fájdalmat okoz. A gyerekek viszont minden alkalommal felkeresik a sírodat,
amikor Palo Altóban járnak.
Mióta utoljára láttad a könyvünket, további száz oldalt írtam, az utolsó
bekezdéseknél tartok. Képtelen lettem volna akár egyetlen szót is
megváltoztatni vagy kihagyni abból, amit írtál, ezért megkértem Kate-et, a
szerkesztőnket, hogy végezze el a szükséges javításokat. Ami engem illet,
beszámolok az utolsó heteidről, napjaidról, és a legutolsó pillanatokról is,
amikor melletted voltam, amikor a kezedet fogtam, egészen az utolsó
lélegzetvételig. Aztán írok a temetésedről, mindarról, ami azóta történt
velem.
Belezuhantam a bánat mély kútjába – de hogyan is történhetett volna
másképp, amikor annyira szeretlek kamaszkorunk óta. Ha arra gondolok,
hogy veled élhettem, még most sem értem igazán, hogy lehettem ennyire
szerencsés. Hogy lehet, hogy a Roosevelt Gimnázium legokosabb,
legszebb, legnépszerűbb lánya pont engem választott? Engem, az osztály
kockáját, a sakkcsapat sztárját, az iskola legzárkózottabb diákját, engem, az
igazi társasági balféket! Te imádtad a francia nyelvet és kultúrát, én pedig –
ahogy többször rávilágítottál – egyetlen árva francia szót sem tudtam
helyesen kiejteni. Te imádtad a zenét, kecsesen táncoltál, míg én annyira
botfülű voltam, hogy alsóban a tanárok kifejezettem kérték, hogy ne vegyek
részt a közös éneklésben; a táncparketten pedig, nos, tudod, milyen
kétballábas voltam. Mindig azt mondtad, hogy szeretsz, és nagy lehetőséget
látsz bennem. Hogyan tudnám ezt valaha eléggé megköszönni? Ahogy ezt
írom, megint könnyezek.
Az elmúlt négy hónap nélküled életem legnehezebb időszaka volt.
A gyerekeink és a barátaink számtalanszor hívtak telefonon, számtalanszor
meglátogattak, mégis tompa voltam, lehangolt és nagyon magányos. De
lassan javul az állapotom, három héttel ezelőtt már egészen jól voltam –
egészen addig, amíg el nem adtam a kocsidat. Másnap, amikor megláttam a
garázsban az üres parkolóhelyedet, összeomlottam. Felhívtam egy kiváló
terapeutát, és azóta heti rendszerességgel járok hozzá. Sokat segít nekem,
egy darabig még biztosan folytatjuk a munkát.
Aztán, úgy egy hónappal ezelőtt, kitört a koronavírus-járvány, az egész
világot veszélybe sodorta. Olyan dolgok történnek, amelyekhez hasonlót
még soha nem éltünk át. Az Egyesült Államokban és Európában, beleértve
Franciaországot is, huszonnégy órás kijárási korlátozás van érvényben.
Döbbenetes tény: New York, Párizs, San Francisco, Németország,
Olaszország, Spanyolország – szinte az egész nyugati világ – lakói otthon
ülnek a lakásukban, egymástól elszigetelten. Az üzleteket az
élelmiszerboltok és a gyógyszertárak kivételével be kellett zárni. El tudod
képzelni a hatalmas stanfordi bevásárlóközpontot bezárva? Vagy a párizsi
Champs-Élysées-t vagy a New York-i Broadwayt kongóan üresen?
A járvány itt van a nyakunkon, és egyre terjed. Ma reggel a The New York
Times címlapján ez állt: „India, első nap. Életbe lép a világ legnagyobb
kijárási korlátozása. 1,3 milliárd embert utasítanak arra, hogy maradjon
otthon.”
Vajon hogyan élted volna meg mindezt? Mindig nagyon aggódtál értem
és a gyerekekért, meg a barátaidért szerte a világban; mindig megviseltek
azok a napi hírek, amelyek világunk lassú összeomlásáról szóltak. Hálás
vagyok, hogy ezen nem kell keresztülmenned: megfogadtad Nietzsche
tanácsát, éppen idejében haltál meg!
Három héttel ezelőtt, amikor kitört a járvány, a lányunk úgy döntött,
hogy átmenetileg ideköltözik hozzám. Mint tudod, Eve hamarosan
nyugdíjba mehet a Kaisertől. Amikor már az ember gyereke is nyugdíjas,
akkor rájön, hogy tényleg nagyon megöregedett! A nőgyógyászati osztály
engedélyezte, hogy ezekben az utolsó hetekben online végezze a munkáját.
Eve-et a jóisten küldte hozzám! Vigyáz rám, úgyhogy a szorongásom és
lehangoltságom teljesen elmúlt. Szerintem az életemet mentette meg.
Biztosítja a teljes elzárkózásunkat, senkivel nem kell fizikai kontaktusba
kerülnünk. Amikor kimegyünk sétálni a parkba, maszkot viselünk, akárcsak
azok, akik szembejönnek az ösvényen. Mindenkitől két méter távolságot
tartunk. Tegnap egy hónap után először ültem autóba. Elmentünk kocsival
Stanfordba, és sétáltunk egyet a bölcsészettudományi központtól az ovális
épületig. Minden kihalt volt, csak néhány embert láttunk maszkban,
mindenki tartja a távolságot. Képzeld, üres a könyvesbolt, a Tressider
Diákszakszervezet, a tanszéki klubokban és a könyvtárakban sincs senki.
Sehol egyetlen hallgató, az egész egyetemet bezárták.
 Az elmúlt három hétben Eve-en kívül senki sem lépte át a küszöbünket,
még Gloria, a házvezetőnő sem. De Gloriának továbbra is fizetek, egészen
addig, amíg biztonsággal újra nem jöhet hozzánk. Ugyanez igaz a
kertészekre is, akiket a kormány arra utasított, hogy maradjanak otthon, és
egyelőre ne menjenek dolgozni. Az idősek különösen veszélyeztetettek,
talán én magam is ebbe a vírusba fogok belehalni. Mégis, azóta, hogy
elmentél, azt hiszem, most először mondhatom, hogy ne aggódj miattam,
kezdek visszatérni az életbe. Te pedig, érzem, mindig itt vagy velem.
Marilyn, olyan sokszor nem jutnak eszembe a dolgok, amikor
megpróbálok felidézni valakit, akivel találkozunk, egy helyet, ahol együtt
jártunk, egy éttermet, ahol együtt ettünk – mindez kihullott az
emlékezetemből. Nem egyszerűen téged vesztettelek el, a számomra
legfontosabb embert a világon – veled együtt a múltam jókora szelete is
eltűnt. Előre sejtettem, hogy így lesz, és igazam lett. A minap például
eszembe jutott, hogy pár évvel ezelőtt elutaztunk valami világtól elzárt
helyre, ahová magammal vittem Marcus Aurelius Elmélkedéseit. Azért,
hogy biztosan végigolvassam, szándékosan semmilyen más könyvet nem
pakoltam be. Emlékszem, hogy elolvastam, aztán újraolvastam, ízlelgettem
minden egyes szavát. Amikor eszembe jutott ez a történet, megpróbáltam
felidézni, hol is történt ez az egész. Hová utaztunk? Valami szigetre? Vagy
Mexikóba? Vajon hová? Persze nem fontos, mégis bosszant, hogy ezek
a szép emlékek örökre eltűnnek. Emlékszel azokra a bekezdésekre,
amelyeket felolvastam neked? Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy ha
meghalsz, magaddal viszed a múltam nagy részét? Nos, megtörtént.
Egy másik példa: egyik este újraolvastam A magyar macska átka című
könyvem címadó darabját, a kötet utolsó történetét. Talán emlékszel, hogy a
főszereplője egy fenyegető, beszélni tudó magyar macska, aki megrémül
attól, hogy a végéhez közeledik az utolsó, kilencedik élete. Ez a
legbizarrabb, a valóságtól leginkább elrugaszkodott történet, amit valaha
írtam, fogalmam sincs, hogy az életem, az emlékeim mely mozzanataiból
táplálkozott. Vajon mi inspirált a megírására? Lehetett hozzá köze magyar
származású barátomnak, Bob Bergernek? A világirodalomban nem sokan
írtak előttem olyan terápiáról, amelyben egy beszélő magyar macska a
páciens. Bárcsak megkérdezhetném tőled, hogyan, miért írtam ezt a furcsa
mesét – biztos vagyok benne, hogy te tudnád a választ, pontosan
emlékeznél mindenre.
 Tudom, hogy közeledik az életem vége, de érdekes módon kevéssé
szorongok a haláltól – az elmém most teljesen békés. Ha a halálra
gondolok, az jut az eszembe, hogy csatlakozom Marilynhez, és ez
megnyugtat. Talán nem kellene megkérdőjeleznem egy ennyire vigasztaló
gondolatot, de képtelen vagyok levetkőzni a szkepticizmusomat. Végtére is,
mi a csudát jelent igazából az, hogy csatlakozom Marilynhez?
Emlékszel, amikor egyszer egy beszélgetésünk alkalmával azt mondtam,
bárcsak ugyanabba a koporsóba fektetnének, szorosan melléd? Azt
mondtad, sok éven át írtad az amerikai temetőkről szóló könyvedet, de
sosem hallottál kétszemélyes koporsóról. Ez engem egyáltalán nem
érdekelt, azt feleltem, akkor is vigasztaló a gondolat, hogy mi ketten
ugyanabba a koporsóba kerülnénk. A testemet a csontjaid mellé helyeznék,
a koponyám a koponyádhoz érne. Igen, persze, racionális elmém pontosan
tudja, hogy te és én akkor már nem lennénk ott – csak az öntudat és lélek
nélküli, oszló hús és csont marad belőlünk. De még ha távol áll is a
valóságtól, már az elképzelés is vigaszt jelent. Én, a megátalkodott
materialista, ledobom az észérvek ballasztját, és szégyenérzet nélkül
elképzelem, hogy ha te és én ugyanabban a koporsóban feküdnénk, örökre
együtt lehetnénk.
Természetesen mindez nem a valóság. Természetesen soha nem
csatlakozhatom hozzád. Te és én soha többé nem leszünk már együtt. Ez
csupán mese! Tizenhárom éves korom óta nem veszek komolyan
semmilyen vallási vagy spirituális magyarázatot a túlvilágról. Mégis, az a
tény, hogy engem, az ősszkeptikust, a tudomány emberét megnyugtat az a
gondolat, hogy csatlakozhatok halott feleségemhez, önmagában is
bizonyítja, milyen szélsőséges vágy él bennünk, emberekben az öröklétre,
és mennyire rettegünk az elmúlástól. Egyre jobban tisztelem a mágikus
gondolkodás erejét és megnyugtató hatását.
Épp amikor ezeket az utolsó sorokat írom, különös dolog történik: e-
mailt kapok egy olvasómtól, aki olvasta az Úton önmagamhoz című
önéletrajzi könyvemet. Így zárja levelét:
De vajon miért félünk ennyire a haláltól, dr. Yalom? A test meghal, de a tudat olyan, mint az
időben szakadatlanul áramló folyó… amikor eljön a halál, búcsút kell vennünk ettől a világtól,
az emberi testtől, a családtól… de ez nem egyenlő a véggel.

Nem egyenlő a véggel – milyen erősen, milyen makacsul ragaszkodik az

ember az idők kezdetétől fogva ehhez az elképzeléshez. Mindannyian
félünk a haláltól, mindenkinek meg kell találnia a módját, hogy
megbirkózzon ezzel a félelemmel. Marilyn, pontosan emlékszem arra, amit
olyan gyakran mondtál nekem: „Egy nyolcvanhét éves nő halála, akinek
nincs mit megbánnia az életben, egyáltalán nem tragédia.” Ez az
elgondolás, hogy minél teljesebb életet éltünk, annál kevésbé tragikus a
halálunk, annyira igaznak hangzik most számomra.
Több kedvenc íróm is üdvözli ezt a szemléletet. Emlékezz csak
Kazantzakisz „görögjének”, Zorbásznak a szavaira, aki arra int: „Ne hagyj a
halálnak magadból mást, csak egy kiégett kastélyt.” Vagy Sartre
önéletrajzából arra a részre, ami te olvastál fel nekem egyszer: „Csöndesen
értem el halálomig… azzal a bizonyossággal, hogy szívem utolsó
dobbanása fel lesz jegyezve munkám utolsó lapján, és a halál csupán egy
halottat ragadhat el.”
Tudom, hogy azoknak az elméjében, akik ismertek vagy olvasták a
műveimet, éteri formában továbbélek, azonban néhány generáció múltán
mindenki elenyészik, aki valaha személyesen ismert.
Könyvünket Nabokov önéletrajza, a Szólj, emlékezet! felejthetetlen
soraival zárom: „A bölcső egy szakadék fölött ring, és a józan ész azt súgja,
hogy létezésünk csak a fény egy rövid villanása két örökké való sötétség
között.”{25} Ez a kép megrendít, de egyszersmind meg is nyugtat. Hátradőlök
a székemen, behunyom a szemem, és vigaszra lelek.
 A szerzőkről

IRVIN D. YALOM (1931) a Stanford Egyetem Pszichiátriai és

Magatartástudományi Tanszékének professor emeritusa, író. Több
klasszikus pszichiátriai szakmunka, így az Egzisztenciális pszichoterápia és
A csoportpszichoterápia elmélete és gyakorlata szerzője. Fikciót, filozófiát
és pszichoterápiát ötvöző regényei, A Schopenhauer-terápia, az Amikor
Nietzsche sírt, a Terápiás hazugságok és A Spinoza-probléma világszerte
rendkívül népszerűek. A Creatures of a Day (Mert minden mulandó) című
kötete, melyről sok szó esik ebben a könyvben, 2022 tavaszán jelenik meg
magyarul.

MARILYN YALOM (1932–2019) feminista író, kultúrtörténész. A Stanford

Egyetem Clayman Genderkutató Intézetének vezető kutatója, 1984–85-ben
igazgatója. Termékeny szerző, cikkein kívül számos könyvet publikált.
Legismertebb művei: A History of the Breast (A mell története, 1997), A
History of the Wife (A feleség története, 2001), Birth of the Chess Queen
(A sakk-királynő születése, 2004), illetve a halála után megjelent Innocent
Witnesses: Childhood Memories of World War II (Ártatlan szemtanúk:
gyermekkori visszaemlékezések a második világháborúról, 2021).
{1} Irvin D. Yalom Úton önmagamhoz című memoárjában úgy emlékszik, hogy Marilyn maga is
megpályázta és megkapta a Rockefeller-ösztöndíjat. Könyve először Blood Sisters: The French
Revolution in Women’s Memory (Vértestvérnők: A francia forradalom a női emlékezetben)
címmel jelent meg 1993-ban, a Kényszertanúság… címet egy újabb kiadás során kapta. – A ford.

{2} AV-blokk: A szívben a pitvarok (atria) és kamrák (ventriculi) közötti ingervezetés zavara, amely
súlyosságtól függően különböző ellátást igényel. – A ford.

{3} Seneca: Erkölcsi levelek, 23. levél. Ford.: Kurcz Ágnes, Sárosi Gyula. Helikon, Budapest, 2019.

{4} Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarathustra. A szabad halálról. Ford.: Wildner Ödön. Göncöl,
Budapest, 1988.

{5} Uo., A mámoros dal, 9.

{6} e. e. cummings 99 verse. Ford.: Tandori Dezső. Európa, Budapest, 1975.

{7} A szerző Szemben a nappal, illetve Úton önmagamhoz című könyveiben néhány részletében
máshogy örökíti meg ezt a pillanatot.
{8} Hajnalpír, I. k. 9. sz. in: Friedrich Nietzsche: Válogatott írásai. Ford.: Szabó Ede. Gondolat,
Budapest, 1972.
{9} A bibliai idézetek forrása a továbbiakban a Károli Gáspár-féle revideált fordítás (Zsolt 23,4).

{10} 1Kor 15,55.

{11} II. Richárd. Ford.: Somlyó György in William Shakespeare összes művei. Helikon, Budapest,
1992 (III. felv. 2. szín).
{12} G. István László fordítása.

{13} Csöndben ne lépj az éjszakába át. Ford.: Nagy László in Dylan Thomas versei. Európa,
Budapest, 1979.

{14} 1Kor 13,2.

{15} 1Kor 14,34–35.

{16} Zsolt 23,6.

{17} Préd 3,1–2.

{18} Résch Éva fordítása

{19} Magyarul Ahány férfi címmel futott az 1994-es angol filmsorozat. – A ford.

{20} G. István László fordítása

{21} Tótfalusi István fordítása

{22} A könyv angol és magyar kiadásában Yalom szerzőtársa, dr. Robert L. [László] Berger, a
magyar származású, neves amerikai szív- és mellkassebész álnéven szerepel, Robert L. Brentként.
Yalom az Úton önmagamhoz című memoárjában leírja, hogy Robert még hatvan évvel az
események után is annyira félt a nyilasoktól, hogy sokáig nem merte eredeti nevén megjelentetni a
könyvet Magyarországon és Németországban; más országokban végül igen. – A ford.

{23} Résch Éva fordítása

{24} A következő bekezdésekben jelöletlen idézetek találhatók Irvin D. Yalom: A magyar macska
átka című könyvéből.

{25} Vladimir Nabokov: Szólj, emlékezet! Ford.: Pap Vera-Ágnes. Európa, Budapest, 2006.
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Ajánlás
Előszó
ELSŐ FEJEZET – Az élet apró doboza
MÁSODIK FEJEZET – Rokkant lét
HARMADIK FEJEZET – A mulandóság tudata
NEGYEDIK FEJEZET – Miért nem költözünk idősotthonba?
ÖTÖDIK FEJEZET – Nyugdíj: a végső döntés pillanata
HATODIK FEJEZET – Visszaesések és új remények
HETEDIK FEJEZET – Ismét szemben a nappal
NYOLCADIK FEJEZET – Mégis, kinek a halála?
KILENCEDIK FEJEZET – Szembenézés a véggel
TIZEDIK FEJEZET – Megfontolom az orvos-asszisztált öngyilkosságot
TIZENEGYEDIK FEJEZET – Feszült visszaszámlálás csütörtökig
TIZENKETTEDIK FEJEZET – Teljes meglepetés
TIZENHARMADIK FEJEZET – Most már tudod
TIZENNEGYEDIK FEJEZET – Halálos ítélet
TIZENÖTÖDIK FEJEZET – Búcsú a kemoterápiától - és a reménytől
TIZENHATODIK FEJEZET – A palliatív gondozástól a hospice-ig
TIZENHETEDIK FEJEZET – Hospice-ellátás
TIZENNYOLCADIK FEJEZET – Vigasztaló illúzió
TIZENKILENCEDIK FEJEZET – Francia könyvek
HUSZADIK FEJEZET – Közel a vég
HUSZONEGYEDIK FEJEZET – Eljön a halál
HUSZONKETTEDIK FEJEZET – Halál utáni tapasztalat
HUSZONHARMADIK FEJEZET – Az élet önálló, független felnőttként
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET – Otthon, egyedül
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET – Szex és gyász
HUSZONHATODIK FEJEZET – Irracionalitás
HUSZONHETEDIK FEJEZET – Tompaság
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET – Segítség Schopenhauertől
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET – Lelepleződik a tagadás
HARMINCADIK FEJEZET – Kilépek a világba
HARMINCEGYEDIK FEJEZET – Döntésképtelenség
HARMINCKETTEDIK FEJEZET – Saját munkáimat olvasom
HARMINCHARMADIK FEJEZET – Gyászterápia: hét lecke haladóknak
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET – Folytatódik a továbbképzésem
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET – Drága Marilyn
A szerzőkről
Copyright
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Irvin D. Yalom – Marilyn Yalom: A Matter of Death and Life
Redwood Press, Stanford, Kalifornia, 2021
Copyright © 2021 by Irvin D. Yalom and Marilyn Yalom

A könyvben szereplő fotókat a Yalom család

szíves hozzájárulásával közöljük.
Fordította Orosz Ildikó
Magyar kiadás © 2021 Park Könyvkiadó, Budapest
Borítóterv © Gerhes Gábor
Borítógrafika © Rob Ehle
Felelős kiadó Tönkő Vera
Felelős szerkesztő Szalay Marianne
Szerkesztette Polgár Anita
A szöveget gondozta Markwarth Ágnes
Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera

ISBN 978 963 355 733 4

Minden jog fenntartva.