FRANZ KAFKA

Az átváltozás

1
Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű
féreggé változva találta magát ágyában. Páncélszerűen kemény hátán feküdt, és
ha kissé fölemelte a fejét, meglátta domború, barna, ív alakú, kemény
szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni
készülő paplana. Számtalan, testének egyéb méreteihez képest siralmasan
vékony lába tehetetlenül kapálódzott szeme előtt.
 "Mi történt velem?" - gondolta. Nem álmodott. Szobája, e szabályos, csak
kissé szűk emberi szoba, békésen terült el a jól ismert négy fal között. Az
asztalon kicsomagolt posztóminta–gyűjtemény hevert szanaszét - Samsa utazó
ügynök volt -, fölötte pedig ott lógott a kép, amelyet nemrég vágott ki egy
képes folyóiratból, és foglalt csinos, aranyozott keretbe. Egy hölgyet ábrázolt
szőrmekalapban és szőrmeboával- feszes tartásban ült, alsókarja egészen
eltűnt nehéz szőrmemuffjában, amelyet a szemlélő felé nyújtott.
Gregor tekintete ezután az ablakra vetődött, és a borongós időtől - hallani
lehetett, amint esőcseppek koppannak a párkány bádoglapjára - egészen
mélabússá vált. "Mi lenne, ha kicsit még aludnék, és elfelejteném ezt az egész
őrültséget?" - gondolta, de ez megvalósíthatatlan volt, mert megszokta, hogy a
jobb oldalán fekszik, jelenlegi állapotában azonban nem tudott oldalára
fordulni. Bármekkora erővel lódította is magát a jobb oldalára, mindig
visszagurult a hátára. Már vagy százszor megpróbálta, lehunyta a szemét, hogy
ne kelljen rugdalózó lábait látnia, és csak akkor hagyta abba, amikor eddig
soha nem tapasztalt, könnyű, tompa fájdalmat érzett az oldalában.
"Istenem - gondolta -, milyen megerőltető foglalkozást is választottam!
Napról napra. Az üzleti izgalmak sokkal nagyobbak, mint odahaza a
voltaképpeni üzletben, s ráadásul az utazással járó sok kínlódás, a gond a
vonatcsatlakozások miatt, a rendszertelen, rossz étkezés, az örökké változó
emberi kapcsolatok, amelyek soha meg nem állapodnak, soha szívélyessé nem
válnak. Az ördög vigye el az egészet!" Enyhe viszketést érzett fenn a hasán;
lassan közelebb csúszott a hátán az ágydeszkához, hogy jobban fölemelhesse a
fejét; megtalálta a viszkető helyet, amelyet csupa kis fehér pontocska borított,
és nem tudta, mire vélje őket; egyik lábával meg akarta tapogatni a viszkető
helyet, de nyomban vissza is húzta, mert ahogy megérintette, megborzongott.
Újra visszacsúszott előbbi helyzetébe. "Ez a korai felkelés - gondolta -
egészen megbolondít. Az embernek ki kell aludnia magát. Más utazók úgy
élnek, mint a háremhölgyek. Ha én például a délelőtt folyamán visszamegyek a
vendéglőbe, hogy lejegyezzem a megkötött üzleteket, ezek az urak még a
reggelinél ülnek. Próbálnám csak meg én a főnökömnél: azonmód repülnék.
Egyébként ki tudja, nem járnék-e jól? Ha szüleim miatt nem türtőztetném
magam, már rég felmondtam volna, odaálltam volna a főnököm elé, és amúgy
istenigazából megmondtam volna neki a véleményemet. Leszédült volna a
pultról! Különben is micsoda furcsa szokás az, hogy felül a pultra, és onnan a
magasból beszél az alkalmazottal, akinek ráadásul egész szorosan oda kell
állnia a főnöke elé, mert az nagyothall. Nos, még nincs veszve minden remény;
ha egyszer együtt lesz a pénz, amiből kifizethetem neki szüleim adósságát -
nem tarthat tovább öt-hat évnél -, mindenképpen megteszem. Az lesz majd a
nagy üzlet. Egyelőre azonban föl kell kelnem, mert ötkor indul a vonatom."
És ránézett az ébresztőórára, amely az éjjeliszekrényen ketyegett.
"Mennybéli Úristen!" - gondolta. Fél hét volt, és a mutatók békésen haladtak
előre, már el is múlt fél, már háromnegyed felé járt. Nem szólt volna az
ébresztőóra? Az ágyból is lehetett látni, hogy be volt állítva pontosan négy
órára; biztosan szólt is. Igen ám, de lehetséges, hogy átaludta volna azt a
bútorrengető csörömpölést? Nos, ha nyugodtan nem is, de valószínűleg annál
mélyebben aludt. Most mit tegyen? A következő vonat hétkor indul,
eszeveszetten kellene sietnie, hogy elérje, és a mintakollekció még nincs
becsomagolva, magát pedig egyáltalán nem érezte különösebben frissnek és
mozgékonynak. De még ha elérné is a vonatot, a főnök dörgedelmeitől már
nem menekülhet meg, mert a bolti szolga kiment az ötórás vonathoz, és
mulasztásáról már rég leadta a jelentést. A főnök kreatúrája ostoba és
gerinctelen. És ha beteget jelentene? Csakhogy ez fölöttébb kínos és gyanús
volna, mivel Gregor ötéves szolgálata alatt egyszer sem volt beteg. A főnök
biztosan kijönne a betegsegélyező orvosával, szemrehányást tenne a szülőknek
lusta fiuk miatt, és minden ellenvetést megelőzne azzal, hogy a betegsegélyező
orvosára hivatkozna, aki másfajta embert nem is ismer, csak makkegészséges
munkakerülőt. És nem volna ebben az esetben némi igaza? Eltekintve a hosszú
alvás után csakugyan fölösleges álmosságtól, Gregor valóban jól érezte
magát, sőt alaposan meg is éhezett.
Amikor mindezt nagy sietve végiggondolta, és a felkelésre mégsem tudta
elszánni magát - az óra éppen háromnegyed hetet ütött -, az ágy fejénél
óvatosan kopogtattak az ajtón.
- Gregor - szólt anyja -, háromnegyed hét. Nem akartál elutazni?
A szelíd hang! Gregor megijedt, amikor meghallotta önmaga válaszoló
hangját, amely félreismerhetetlenül régi hangja volt ugyan, de mintegy alulról
valami visszafojthatatlan, fájdalmas csipogás vegyült bele, s ettől jóformán
csak az első pillanatban maradtak épek, érthetőek a szavai, utózengésüket már
annyira szétzilálta, hogy az ember nem tudta, jól hall-e. Gregor részletesen
akart válaszolni és mindent megmagyarázni, de ilyen körülmények között csak
e szavakra szorítkozott:
- Igen, igen, anyám, köszönöm, már kelek is.
Az ajtó jóvoltából kinn bizonyára nem lehetett észrevenni Gregor hangjának
elváltozását, mert anyja megnyugodott ettől a magyarázattól, és elcsoszogott.
A kis beszélgetés azonban felhívta a többi családtag figyelmét arra, hogy
Gregor a várakozás ellenére még otthon van, és már kopogott is az egyik
oldalajtón apja, gyengéden, de az öklével:
- Gregor! Gregor! - kiáltotta. - Mi van veled? - És kis idő múlva újra
megszólalt mélyebb, figyelmeztető hangon: - Gregor! Gregor!
A másik oldalajtónál a húga aggodalmaskodott halkan:
- Gregor, nem jól vagy? Szükséged van valamire?
Mindkét oldalra így felelt Gregor:
- Már kész vagyok - és igyekezett hangját gondos kiejtéssel és a szavak
közé iktatott hosszú szünetekkel minden feltűnő vonástól megfosztani. Apja
vissza is tért a reggelijéhez, de húga tovább suttogott:
- Gregor, nyisd ki, könyörgök.
Gregornak azonban esze ágában sem volt, hogy kinyissa, és áldotta
utazásaiból eredő óvatosságát, hogy otthon is kulcsra zárt éjszakánként minden
ajtót.
Először nyugodtan és háborítatlanul föl akart kelni, felöltözni és
mindenekelőtt megreggelizni, s csak aztán mérlegelni a továbbiakat, mert az
ágyban nem boldogult a gondolkodással, erre már rájött. Emlékezett rá, hogy
gyakran érzett már az ágyban valamiféle, talán a rossz fekvés okozta, enyhe
fájdalmat, amelyről fölkeléskor kiderült, hogy merő képzelgés, és kíváncsian
várta, hogyan fognak mai képzelődései lassan szétoszlani. Hogy hangjának
elváltozása nem más, mint az alapos megfázásnak, az utazók egyik
foglalkozási betegségének előjele, ebben nem is kételkedett.
 A takarót ledobni igen egyszerű volt; csak föl kellett kissé fújnia magát, és
már le is csúszott. A folytatás viszont nehezebben ment, különösen mivel
Gregor olyan roppantul széles volt. A felüléshez karra és kézre lett volna
szüksége, helyettük viszont csak a sok lábacskája volt, amelyek szakadatlanul
összevissza kalimpáltak, és Gregor ráadásul irányítani sem tudta őket. Ha be
akarta hajlítani az egyiket, az volt az első, amelyik kiegyenesedett, és ha végre
sikerült ezzel a lábával végrehajtania azt, amit akart, közben az összes többi
felfokozott, fájdalmas izgalommal izgett-mozgott, mintha szabadjára engedték
volna őket. "Csak semmi fölösleges időtöltés az ágyban" - gondolta Gregor.
Először testének alsó felével akart kijutni az ágyból, de ez az alsó rész,
amelyet egyébként még nem látott és nem is tudott pontosan elképzelni,
nehézkesnek bizonyult; lassan mozdult; és végül, amikor Gregor már-már
megvadulva, minden erejével kíméletlenül előrelökte magát, rosszul
választotta meg az irányt, nekiütődött az ágy alsó végének, és az égő fájdalom,
amelyet érzett, felvilágosította, hogy pillanatnyilag talán éppen testének alsó
fele a legérzékenyebb.
Ezután felsőtestével próbált kijutni az ágyból, és fejét óvatosan az ágy széle
felé fordította. Ez ment is könnyen, és szélessége, súlya ellenére végül
testének tömege is követte lassan fejének fordulását. De mikor végre szabadon
lógott a feje az ágy szélén kívül, a levegőben, félelem fogta el attól, hogy ily
módon tovább csússzon, mert ha a végén így esik le, kész csoda lesz, ha meg
nem sérül a feje. Márpedig semmi áron sem szabad éppen most elveszítenie
az eszméletét; akkor már jobb, ha az ágyban marad.
De mikor hasonló erőfeszítés után felsóhajtva újra előző helyzetébe került,
és látta, hogy a lábai, ha lehet, még dühösebben viaskodnak egymással, s nem
találta a módját, hogy rendet és nyugalmat teremtsen ebben az
önkényeskedésben, újra arra gondolt, hogy lehetetlenség az ágyban maradnia,
és legokosabb mindent feláldozni, ha csak egy kis reménye is van, hogy
ezáltal kiszabadulhat az ágyból. Közben nem feledkezett meg arról sem, hogy
emlékezetébe idézze, a kétségbeesett elhatározásnál sokkal többet ér a
nyugodt, higgadt megfontolás. Az ilyen pillanatokban, amilyen élesen csak
tudta, az ablakra vetette a tekintetét, de sajnos, a reggeli köd látványából,
mely már a keskeny utca másik oldalát homályba burkolta, nem sok
biztonságot és bátorságot meríthetett. "Már hét óra - gondolta, amikor újra
ütött az ébresztőóra -, már hét óra, és még most is mekkora a köd." És kis
ideig nyugodtan feküdt, fáradtan sóhajtozva, mintha a tökéletes csendtől várná
a dolgok valóságos és természetes rendjének visszatérését.
Aztán így szólt magában: "Mielőtt negyed nyolcat ütne, okvetlen ki kell
jutnom teljesen az ágyból. Egyébként addig majd jön is valaki az üzletből,
hogy érdeklődjék utánam, mert az üzletet hét előtt nyitják." És most nekilátott,
hogy testét teljes hosszában egy vonalban kilódítsa az ágyból. Ha így esik ki,
feje, amelyet esés közben mereven fel fog tartani, valószínűleg nem sérül meg.
Hátát keménynek érezte; ha a szőnyegre esik, aligha történik baja. Leginkább
az okozott gondot neki, hogy számolnia kellett a robajjal, amellyel majd az
esés jár, s ez ha rémületet nem is, némi aggodalmat bizonyára kelt majd
minden ajtó mögött. Mégis meg kell próbálnia.
Amikor Gregor félig már kinyúlt az ágyból - az új módszer inkább játék
volt, mint erőfeszítés, csak hintáztatnia kellett magát a lendületből -, eszébe
jutott, hogy milyen egyszerű volna minden, ha segítségére jönnének. Két erős
ember - apjára és a cselédlányra gondolt - bőven elég lenne, csak bedugnák
karjukat domború háta alá, kihámoznák az ágyból, lehajolnának terhükkel, és
akkor csak ki kellene várniuk óvatosan, amíg átlendül a hasára a padlón, ahol
remélhetőleg majd lábacskáit is lesz mire használnia. Nos, eltekintve attól,
hogy az ajtók be vannak zárva, kiálthatna-e valóban segítségért?
Nyomorúságos helyzetében is elmosolyodott akaratlanul erre a gondolatra.
Már odáig jutott, hogy a nagyobb hintaröpték végén alig tudta visszanyerni
egyensúlyát, és most már igen hamar végleg döntenie kellett, mert öt perc
híján negyed nyolc volt - és akkor csengettek a lakásajtón. "Valaki az
üzletből" - gondolta, és szinte megmerevedett; míg lábacskái annál
sebesebben táncoltak. Egy pillanatig néma csend volt. "Nem nyitják ki" -
gondolta Gregor valami esztelen reménységbe kapaszkodva. De azután a
cselédlány, mint máskor, természetesen most is szilárd léptekkel az ajtóhoz
ment, és kinyitotta. Gregornak elég volt a látogató első üdvözlő hangját
meghallania, és már tudta is, ki az: maga a cégvezető. Miért is ítéltetett
Gregor arra a sorsra, hogy olyan cégnél szolgáljon, ahol a legkisebb
mulasztás esetén is mindjárt a legsúlyosabbra gyanakodnak? Csirkefogó lenne
vajon egytől egyig minden alkalmazott, nincs köztük egyetlen derék, hűséges
ember sem, aki eszét veszti lelkiismeret-furdalásában, ha akár csak egy-két
reggeli órát nem használ ki az üzlet érdekében, ha valósággal képtelen felkelni
az ágyból? Valóban nem lett volna elég, ha egy gyakornokot küldenek ide;
hogy megkérdezze, mi van vele - ha egyáltalán szükség van erre a
kérdezősködésre -, magának a cégvezetőnek kellett eljönnie, és ezzel az egész
ártatlan család tudomására hozni, hogy e gyanús ügy kivizsgálását csakis a
cégvezető eszére lehet rábízni? És nem annyira valódi elhatározás
következtében, mint inkább az izgalom hatására, mely Gregort e gondolatok
közben elfogta, teljes erővel kivetette magát az ágyból. Hangos csapódás
hallatszott, robajról voltaképp nem lehetett beszélni. Kissé felfogta az esést a
szőnyeg, és Gregor háta is rugalmasabb volt, mint gondolta; így történt, hogy a
tompa zaj nem is volt olyan feltűnő. Csak a fejét nem tartotta elég óvatosan;
azt bizony beverte, és most dühében és fájdalmában ide-oda forgatta, és a
szőnyeghez dörzsölte.
- Valami leesett odabenn - mondta a cégvezető a bal oldali szobában.
Gregor megpróbálta elképzelni, hogy nem történhetne-e egyszer a
cégvezetővel is valami hasonló, mint ma vele; a lehetőségét tulajdonképpen
nem lehetett kizárni. De szinte nyers válaszul erre a kérdésére a cégvezető
néhány határozott lépést tett a szomszéd szobában, és megnyikorgatta
lakkcsizmáját. A jobb oldali szobából Gregor tájékoztatására húga ezt
suttogta:
- Gregor, itt a cégvezető.
- Tudom - mondta Gregor halkan; de annyira, hogy a húga is meghallja, nem
merte felemelni a hangját.
- Gregor - szólalt meg most apja a bal oldali szobában -, itt a cégvezető úr,
és érdeklődik, miért nem utaztál el a korai vonattal. Nem tudjuk, mit mondjunk
neki. Egyébként veled is személyesen akar beszélni. Nyisd ki tehát, légy
szíves, az ajtót. Majd szíveskedik eltekinteni a szobádban levő
rendetlenségtől.
- Jó reggelt, Samsa úr! - kiáltott közbe barátságosan a cégvezető.
 - Nem jól van - mondta az anyja a cégvezetőnek, mialatt apja tovább
beszélt az ajtónál -, nem jól van, higgye el, cégvezető úr. Hogyan is késne le
különben Gregor egy vonatot! Hisz másra se gondol ez a fiú, csak az üzletre.
Szinte már bosszant, hogy sohasem megy el este szórakozni; most egy hétig itt
volt a városban, de egy este se ment el hazulról. Ül az asztalunknál, és
csendben újságot olvas, vagy a menetrendet tanulmányozza. Már az is
szórakozás neki, hogy dolgozik egy kicsit a lombfűrésszel. Most például
faragott két-három este egy kis keretet, meg fog lepődni, milyen kedves; benn
lóg a szobájában, mindjárt megnézheti, mihelyt Gregor kinyitja az ajtót.
Egyébként boldog vagyok, hogy itt van, cégvezető úr, egymagunkban nem
lettünk volna képesek rávenni Gregort, hogy nyissa ki az ajtót, olyan makacs,
és biztosan nem is érzi jól magát, bár reggel tagadta.
- Rögtön jövök - mondta Gregor lassan és megfontoltan, és meg se moccant,
nehogy a beszélgetés egyetlen szavát is elszalassza.
- Mással, nagyságos asszonyom, én sem tudom magamnak megmagyarázni -
mondta a cégvezető -, remélhetőleg nincs semmi komoly baja. Meg kell
azonban mondanom, hogy nekünk üzletembereknek - sajnos, vagy ha tetszik,
szerencsére - üzleti szempontból igen gyakran egyszerűen túl kell tennünk
magunkat az ilyen könnyű rosszulléteken.
- Bemehet végre a cégvezető úr? - kérdezte türelmetlenül apja, és
ismételten kopogott az ajtón.
- Nem - mondta Gregor. A bal oldali szobában kínos csönd támadt, a jobb
oldali szobában a húga felzokogott.
A húga vajon miért nem ment át a többiekhez? Nyilván csak most kelt fel,
és még el sem kezdett öltözni. És miért sír? Mert ő nem kelt fel, és nem engedi
be a cégvezetőt, mert az a veszély fenyegeti, hogy elveszti az állását, és mert
akkor a főnök újra üldözni fogja a szülőket régi követeléseivel? Ezek azonban
egyelőre fölösleges gondok voltak. Gregor még itt volt, és eszébe sem jutott,
hogy elhagyja a családját. Pillanatnyilag ott feküdt ugyan a szőnyegen, és
senki sem kívánta volna tőle komolyan, hogy engedje be a cégvezetőt, ha
ismerte volna helyzetét. E kis udvariatlanság miatt, amelyre később
könnyűszerrel találhat majd megfelelő kifogást, mégsem lehet Gregort csak
úgy egyszeriben elküldeni. És Gregor úgy érezte, hogy sokkal okosabb volna,
ha most békén hagynák, és nem zaklatnák sírással és rábeszéléssel. De éppen
e bizonytalanság szorongatta a többieket, és mentette viselkedésüket.
- Samsa úr - kiáltotta most a cégvezető emelt hangon -, végtére mi történt?
Elbarikádozza magát a szobájában, nemmel és igennel felel csupán, szüleinek
súlyos és fölösleges aggodalmat okoz, és mellesleg megjegyezve, alapjában
véve hallatlan módon elhanyagolja üzleti kötelességeit. Most szüleinek és
főnökének nevében beszélek, és igen komolyan kérem, adjon azonnal világos
magyarázatot. Meg vagyok lepve, meg vagyok lepve. Én magát nyugodt, józan
embernek ismertem, és most mintha hirtelen különös szeszélyekkel akarna
kérkedni. A főnök célzott ugyan reggel mulasztásának lehetséges
magyarázatára - egy nemrégiben önre bízott inkasszóról volt szó -, én azonban
majdhogynem becsületszóra kijelentettem, hogy ez a magyarázat nem lehet
helytálló. Most azonban látom érthetetlen makacsságát; és elmegy a kedvem,
hogy a legcsekélyebb mértékben is kiálljak magáért. Márpedig az állása
egyáltalán nem mondható szilárdnak. Eredetileg az volt a szándékom, hogy
mindezt négyszemközt mondom el magának, de mivel arra kényszerít, hogy
haszontalanul vesztegessem itt az időmet, nem tudom, miért ne tudhatnák meg
tisztelt szülei is. Szóval teljesítménye az utóbbi időben korántsem nevezhető
kielégítőnek; bár ez nem az az évszak, amikor különleges üzleteket lehet kötni,
ezt elismerjük, de olyan évszak nincsen, amikor egyetlen üzletet sem kötünk,
Samsa úr, olyannak nem szabad lennie.
- De cégvezető úr - kiáltott Gregor magából kikelve, és izgalmában minden
egyébről megfeledkezett -, azonnal kinyitom, megyek már! Valami könnyű
rosszullét, kis szédülés akadályozott meg, hogy fölkeljek. Most még az ágyban
fekszem. De már egészen friss vagyok megint. Most éppen kiszállok az
ágyból. Csak egyetlen pillanat türelmet! Még nem megy úgy, mint gondoltam.
De már jól vagyok. Hogy milyen váratlanul érheti az embert ilyesmi! Tegnap
este még semmi bajom nem volt, szüleim is tudják, azazhogy majdnem semmi.
Már tegnap este is volt valami előérzetem. Csak rám kellett volna nézni. Miért
is nem jelentettem be az üzletben! De az ember mindig azt hiszi, hogy
átvészeli majd a betegséget, és nem kell otthon maradnia. Cégvezető úr!
Kímélje meg a szüleimet! Hisz semmi alapja a szemrehányásoknak,
amelyekkel illet; nekem nem is szóltak róla egy szót sem. Talán nem olvasták
legutóbb szerzett megbízásaimat. Különben is még a nyolcórás vonattal
elutazom, e néhány órai pihenés alatt összeszedem magam. Nem is kell tovább
itt maradnia, cégvezető úr, ott leszek én is mindjárt az üzletben, szíveskedjen
ezt közölni, s a főnök úrnak adja át üdvözletemet!
És miközben Gregor mindezt kapkodva átkiabálta, és szinte nem is tudta,
mit mond, könnyedén, bizonyára az ágyban szerzett gyakorlattal, közeledett az
éjjeliszekrényhez, és megpróbált fölkapaszkodni rajta. Valóban ki akarta
nyitni az ajtót, meg akarta mutatni magát, beszélni akart a cégvezetővel; mohón
várta, hogy mit szólnak majd a többiek, akik annyira szeretnék látni, ha
megpillantják. Ha megijednek, őt nem terheli többé felelősség, és
megnyugodhat. Ha viszont mindent nyugodtan fogadnak, akkor neki sem lenne
oka nyugtalanságra, és ha siet, nyolcra csakugyan a pályaudvaron lehet.
Először lecsúszott néhányszor a sima éjjeliszekrényről, de végül utolsó
nekirugaszkodásra sikerült fölegyenesednie: az alteste sajgott ugyan, de ügyet
sem vetett a kínzó fájdalmakra. Nekidőlt egy közeli szék támlájának, és
lábacskáival megkapaszkodott a szélében. Ezzel sikerült úrrá lennie testén, és
elnémult, mert újra meghallotta a cégvezető hangját.
- Értették egyetlen szót is? - kérdezte a cégvezető a szülőktől. - Csak nem
akarja a bolondját járatni velünk?
- Az isten szerelmére - kiáltotta anyja már-már sírva -, talán súlyos beteg,
mi meg kínozzuk! Grete! Grete! - kiáltott aztán.
- Tessék, mama! - kiáltotta Gregor húga a másik oldalról. Gregor szobáján
keresztül érintkeztek.
- Azonnal menj orvosért. Gregor beteg. Hamar orvosért. Hallottad, hogy
beszélt Gregor?
- Állathang volt - mondta a cégvezető az anya kiáltozásához képest
feltűnően halkan.
- Anna! Anna! - kiáltott ki az apa az előszobán át a konyhába, és közben
tapsolt. - Szaladjon azonnal lakatosért!
És már szaladt is ki a két lány suhogó szoknyával az előszobába - hogy
öltözhetett fel húga ilyen gyorsan? -, és felrántották a lakás ajtaját. Csapódást
nem is lehetett hallani; bizonyára nyitva hagyták az ajtót, mint az olyan
lakásokban szokás, ahol valami nagy szerencsétlenség történt.
Gregor azonban sokkal nyugodtabb lett. Igaz, szavait ezek szerint már nem
értették, bár ő maga elég érthetőnek találta beszédét, érthetőbbnek, mint
előzőleg, de lehet; hogy megszokta már a füle. Mindenesetre már gondoltak rá,
hogy nincs egészen rendben, s azon voltak, hogy segítsenek rajta. Az első
intézkedéseket bizakodás és biztonság hatotta át, s ez jólesett neki. Úgy érezte,
újra bevonták az emberek körébe, s mindkettőjüktől, az orvostól és a
lakatostól is, kettejük közt valójában semmi különbséget nem téve, nagyszerű
és meglepő eredményeket várt. Hogy a közelgő, döntő jelentőségű
megbeszéléseken lehetőleg minél tisztább legyen a hangja, megköszörülte a
torkát, mindenesetre ügyelve arra, hogy csak egész fojtottan köhintsen, mert
elképzelhető volt, hogy már ez a zaj is másképp hangzik, mint az emberi
köhögés, s ezt ő maga már nem merte volna eldönteni. A szomszéd szobában
közben néma csend támadt. Szülei és a cégvezető talán az asztalnál ülnek és
sugdolóznak, talán az ajtónak támaszkodnak és hallgatóznak valamennyien.
Gregor a székkel együtt lassan az ajtóhoz csúszott, ott elengedte, nekivetette
magát az ajtónak, megkapaszkodott benne - lábacskáinak gömbjein volt némi
tapadóanyag -, és egy pillanatra megpihent az erőkifejtés után. Aztán
nekilátott, hogy szájával megfordítsa a kulcsot a zárban. Sajnos, úgy látszott,
hogy nincsenek valódi fogai - mivel is ragadhatná meg most a kulcsot? -, jó
erős volt viszont az állkapcsa; a segítségével csakugyan meg is mozdította a
kulcsot, és nem törődött vele, hogy nyilvánvalóan valami kárt tett önmagában,
mert barna folyadék jelent meg a szája szélén, ráfolyt a kulcsra, és lecsöpögött
a padlóra.
- Hallgassák csak - mondta a cégvezető a szomszéd szobában -, a kulcsot
forgatja.
Ez igen felbátorította Gregort; de mindannyiuknak oda kellett volna kiáltani,
apjának és anyjának is: "Gyerünk, Gregor - kiálthatták volna -, csak neki,
keményen neki annak a zárnak!" És abban a hitben, hogy valamennyien feszült
figyelemmel kísérik igyekezetét, minden erejét összeszedte, és szinte
önkívületben ráharapott a kulcsra. Körbetáncolta a zárat, ahogy a kulcs
körbefordult benne; most már csak a szájával tartotta magát egyenesen, és
szükség szerint hol ráakaszkodott a kulcsra, hol pedig egész testének súlyával
lenyomta. Végre visszacsattant a zár, s fémes hangjára Gregor mintha álomból
ébredt volna. Fellélegzett, és így szólt magában: "Lakatosra csak nem volt
szükségem" - és ráfektette fejét a kilincsre, hogy kitárja az ajtót.
Mivel ily módon kellett kinyitnia az ajtót, őt magát még nem láthatták,
amikor az ajtó már elég szélesre kitárult. Előbb lassan körbe kellett fordulnia
az egyik ajtószárny mentén, mégpedig igen óvatosan, nehogy épp a szobába
való belépés előtt vágódjon ügyetlenül hanyatt. Még ezzel a nehéz mozdulattal
volt elfoglalva, és nem ért rá másra is odafigyelni, amikor már meg is hallotta
a cégvezetőt: hangos "Ó!" szaladt ki a száján - úgy hangzott, mint a szél zúgása
-, és már meg is pillantotta, ő állt legközelebb az ajtóhoz, nyitott szájára
tapasztotta a kezét, és lassan hátrálni kezdett, mintha láthatatlan, egyenletesen
működő erő hajtaná. Anyja a cégvezető jelenléte ellenére úgy állt még ott,
ahogy felkelt, kibontott, égnek meredő hajjal - először összekulcsolta a kezét,
és férjére pillantott, aztán két lépést tett Gregor felé, és lerogyott körülötte
szétterülő szoknyáinak kellős közepébe, arccal előreborulva. Apja ellenséges
arckifejezéssel ökölbe szorította kezét, mintha vissza akarta volna lökni
Gregort a szobájába, azután bizonytalanul körülnézett a nappali szobában, s
végül eltakarta szemét, és sírni kezdett, hatalmas mellkasa belerázkódott.
Gregor erre be sem lépett a szobába, hanem belülről nekitámaszkodott a
bereteszelt ajtószárnynak, s így csak testének fele látszott, valamint oldalt
hajtott feje, amellyel átkukucskált a többiek felé. Közben jócskán
kivilágosodott, élesen kirajzolódott az utca túlsó oldalán a szemközt álló
végtelen, szürkésfekete ház egy részlete - kórház volt - és a homlokzatot
szigorúan áttörő ablakok szabályos sora; még most is esett, de már csak nagy,
elkülöníthető, sőt jóformán egyenként földre szórt cseppekben. A
reggelizőkészlet buja bőségben foglalta el az asztalt, mert Gregor apjának a
reggeli volt a legfontosabb napi étkezése, amelyet különféle újságok
olvasásával órák hosszat elnyújtott. Épp a szemközti falon fénykép függött,
amely Gregort ábrázolta katonakorában; hadnagyként, tiszteletet parancsoló
tartásban és egyenruhában, amint kezét kardján nyugtatva gondtalanul
mosolyog. Az előszobába vezető ajtó nyitva volt, és mivel a külső ajtó is
tárva-nyitva volt, ki lehetett látni a lépcsőházi előtérre és a lefelé vezető
lépcsőre.
- Most pedig - mondta Gregor annak tudatában, hogy csak ő őrizte meg
nyugalmát - azonnal felöltözöm, összecsomagolom a kollekciót, és elutazom.
Akarjátok? Akarjátok, hogy elutazzam? Láthatja, cégvezető úr, nem
makacskodom, én szívesen dolgozom; fárasztó dolog az utazás, de utazás
nélkül nem tudnék élni. Hova megy; cégvezető úr? Az üzletbe? Igen? Az
igazságnak megfelelően fog beszámolni? Előfordulhat, hogy az ember egy
adott pillanatban nem képes dolgozni, de épp ez az alkalmas időpont, amikor
visszaemlékezhet korábbi teljesítményeire, és elhatározhatja, hogy később, az
akadály elhárítása után, még szorgalmasabban és odaadóbban fog dolgozni.
Hiszen annyira le vagyok kötelezve a főnök úrnak, ezt ön is nagyon jól tudja.
Másrészt gondoskodnom kell szüleimről és húgomról. Kutyaszorítóba
kerültem, de ki fogom vágni magam. Csak arra kérem, ne súlyosbítsa
helyzetemet, súlyos az már így is. Fogja pártomat az üzletben! Tudom, nem
szeretik az utazót. Azt hiszik, veszettül sokat keres, és közben éli világát.
Nincs különösebb okuk, hogy megváltoztassák ezt az előítéletüket. De önnek,
cégvezető úr, önnek jobb az áttekintése, mint magának a főnök úrnak, aki
vállalkozói minőségében könnyen ítélkezhet tévesen, alkalmazottai rovására.
Ön is nagyon jól tudja, hogy az utazó, aki az év nagy részében távol van az
üzlettől, milyen könnyen esik áldozatul pletykáknak, véletleneknek és
alaptalan vádaknak, amelyek ellen lehetetlenség védekeznie, mert többnyire
tudomást sem szerez róluk, és ha igen, csak akkor, amikor kimerülten visszatér
útjáról, és odahaza saját bőrén érzi az áldatlan, indokait tekintve már
megfejthetetlen következményeket. Cégvezető úr, ne menjen el szó nélkül,
mondja legalább, hogy valami apró részletben igazat ad nekem!
De a cégvezető már Gregor első szavaira megfordult, és csak meg-
megránduló válla fölött nézett vissza vicsorogva Gregorra. És amíg Gregor
beszélt, egy pillanatra sem állt meg, hanem Gregort szüntelenül szemmel
tartva hátrált az ajtó felé, de olyan lassan, mintha titkos parancs tiltaná, hogy
elhagyja a szobát. Már az előszobában volt, és hirtelen mozdulata, amellyel
végül kihúzta a lábát a nappaliból, azt a látszatot keltette, mintha megégette
volna a talpát. Az előszobában aztán kinyújtotta a jobb karját messze előre, a
lépcső felé, mintha ott valósággal földöntúli megváltás várná.
Gregor tudta, hogy semmi esetre sem engedheti el a cégvezetőt ilyen
hangulatban, hacsak nem akarja végképp kockáztatni állását. Szülei mindezt
nem értették meg ilyen világosan; az évek során meggyőződésükké vált, hogy
Gregorról egész életében gondoskodik ez az üzlet, no meg most annyira el
voltak foglalva pillanatnyi bajaikkal, hogy a jövőre gondolni sem tudtak. A
cégvezetőt vissza kellett tartani, megnyugtatni, meggyőzni és végül megnyerni;
ettől függött most Gregor és a család jövője! Csak itt lett volna a húga! Ő
okos volt, már akkor sírt, amikor Gregor még nyugodtan feküdt a hátán. És a
cégvezető, ez a hölgybarát, bizonyára hajlott volna a szavára; húga becsukta
volna a lakásajtót, és az előszobában kiverte volna a cégvezető fejéből a
rémületet. De hát a húga épp nem volt itt, Gregornak magának kellett
cselekednie. És nem gondolva arra, hogy még egyáltalán nem ismeri jelenlegi
mozgási képességét, és arra sem, hogy beszédét esetleg, sőt valószínűleg,
most sem értették meg, elengedte az ajtószárnyat, kicsúszott a nyíláson; oda
akart menni a cégvezetőhöz, aki már kinn állt, a lépcsőpihenőn, nevetséges
módon mindkét kezével a korlátba kapaszkodva; de támaszt keresve halk
kiáltással nyomban rábukott lábacskáira. Alighogy ez megtörtént, először ezen
a reggelen, jóleső érzés járta át a testét; lábacskái alatt szilárd talajt érzett, s
örömmel tapasztalta, hogy mindenben engedelmeskednek neki; sőt azon
vannak, hogy elvigyék, ahová akarja; és máris bizonyos volt benne, hogy
gyorsan közeleg szenvedéseinek végleges elmúlása. De épp abban a
pillanatban, amikor a visszatartott mozgástól ringatózva, egészen közel
anyjához, egyszer csak szembekerült vele a padlón, anyja, bár úgy látszott,
teljesen magába merült, hirtelen felugrott, szétterpesztett ujjakkal magasba
emelte a karját, és felkiáltott: Segítség, az isten szerelmére, segítség! -, fejét
félrehajtotta, mintha csak Gregort akarta volna jobban látni, ugyanakkor
fejvesztetten hátrálni kezdett; elfelejtette, hogy ott van mögötte a terített asztal;
amikor odaért, mintegy szórakozottságból gyorsan felült rá, és látszólag észre
sem vette, hogy mellette a felborított nagy kannából vastag sugárban ömlik a
szőnyegre a kávé.
 - Anyám, anyám - mondta Gregor halkan, és felpillantott rá. A cégvezetőről
egy pillanatra megfeledkezett, viszont nem tudta megállni, hogy a patakzó kávé
láttára ne kapjon állkapcsával néhányszor a levegőbe. Erre anyja ismét
felordított, elmenekült az asztaltól, és a feléje siető férje karjába hanyatlott.
De Gregor most nem ért rá a szüleivel foglalkozni; a cégvezető már a lépcsőn
volt, és állát a korlátra támasztva még utoljára visszanézett. Gregor
nekirugaszkodott, hogy minél biztosabban utolérje; a cégvezető megsejthetett
valamit, mert átugrott néhány lépcsőfokot, és eltűnt. - Hu! - kiáltotta még, hogy
visszhangzott belé a lépcsőház. Sajnos, a cégvezető menekülése mintha
Gregor apját is teljesen megzavarta volna, holott ő eddig viszonylag higgadtan
viselkedett, mert ahelyett, hogy maga is a cégvezető után szaladt volna, vagy
legalább nem gátolta volna meg Gregort az üldözésben, jobb kezével
megragadta a cégvezető botját, amelyet az kalapjával és felöltőjével együtt itt
hagyott egy széken, bal kezével pedig fölkapott az asztalról egy nagy újságot,
és lábdobbantások kíséretében nekilátott, hogy a bot és az újság lengetésével
visszakergesse Gregort a szobájába. Gregor hiába kérlelte, kérését apja meg
sem értette, hiába forgatta alázatosan a fejét, apja csak még nagyobbakat
dobbantott. A szoba másik végében, noha hűvös volt az idő, anyja felrántott
egy ablakot, és messzire kihajolva kezébe temette az arcát. Az utca és a
lépcsőház között erős léghuzat támadt, a függönyök fellibbentek, az újságok
zizegni kezdtek az asztalon, néhány lap lerepült a földre. Az apa könyörtelenül
szorongatta Gregort, és közben, mint valami vadember, sziszegő hangokat
hallatott. Igen ám, de Gregornak még semmiféle gyakorlata nem volt a
hátrálásban, és bizony igen lassan haladt. Ha legalább meg tudott volna
fordulni, mindjárt a szobájában lett volna, de félt, hogy az időrabló fordulás
közben apja elveszti türelmét, és kezében a bot minden pillanatban azzal
fenyegetett, hogy halálos csapást mér Gregor hátára vagy fejére. Végül
mégsem maradt más választása, mert rémülten észrevette, hogy hátrálás
közben még az irányt sem tudja tartani; és szüntelenül szorongó
oldalpillantásokat vetve apjára, a lehető leggyorsabban, valójában azonban
igen lassan fordulni kezdett. Apja talán észrevette jó szándékát, mert nem
zavarta tovább, sőt botjának végével itt-ott még irányította is messziről a
körbefordulását. Csak közben ne adott volna ki olyan elviselhetetlen sziszegő
hangokat! Gregor egészen megzavarodott ettől. Már majdnem teljesen
megfordult, amikor még egyre a sziszegésre figyelve eltévesztette az irányt, és
egy darabon visszafordult. Mikor aztán végre szerencsésen fejjel előre az
ajtónyílás elé került, kiderült, hogy teste szélesebb, semhogy könnyűszerrel
átférhetne rajta. Apjának jelenlegi állapotában természetesen véletlenül sem
jutott eszébe, hogy esetleg a másik ajtószárnyat is kinyithatná, s így megfelelő
átjárót biztosíthatna Gregornak. Az volt csupán a rögeszméje, hogy
Gregornak, amilyen gyorsan csak lehet, a szobájában kell lennie.
Semmiképpen sem nézte volna el azokat a körülményes előkészületeket sem,
amelyekre Gregornak szüksége lett volna, hogy fölegyenesedjék, és esetleg
így jusson át az ajtón. Ellenkezőleg, mintha semmi akadály sem állna Gregor
útjában, egyre nagyobb lármával hajtotta, és úgy tetszett, mintha a hang Gregor
fölött már nem is egyetlen apáé volna; ennek fele sem tréfa, gondolta Gregor,
és lesz, ami lesz - benyomult az ajtónyílásba. Teste féloldalt felemelkedett,
ferdén a két ajtószárny közé került, egyik oldala sebesre horzsolódott, s a
fehér ajtón csúnya foltok maradtak utána, és hamarosan be is szorult, mozdulni
sem tudott többé, lábacskái az egyik oldalon reszketve lógtak a levegőben, a
másik oldalon pedig fájdalmasan odanyomódtak a padlóhoz - és ekkor,
valóságos megváltásként, apja jó erősen belérúgott a hátsó felébe, és Gregor
vérző testtel messze berepült a szobájába. A bottal még becsapták az ajtót,
aztán végre csend lett.
2
Gregor csak alkonyatkor ébredt fel nehéz, ájulásszerű álmából. Nem sokkal
később bizonyára magától is felébredt volna, mert kipihentnek és kialudtnak
érezte magát, de most az volt a benyomása, mintha futó léptek vagy az
előszobába vezető ajtó csukódása ébresztette volna föl. Az utcai
villanylámpák fénye itt-ott sápadtan megvilágította a mennyezetet és a bútorok
magasabb részeit, de lenn Gregornál sötét volt. Egyelőre még ügyetlenül
tapogatózva csápjaival - értéküket csak most kezdte felbecsülni - lassan
odacsúszott az ajtóhoz, hogy megnézze, mi történt ott. Bal oldala mintha
egyetlen hosszú, kellemetlenül feszülő sebhely lett volna, két sor lábacskájára
szabályosan sántított. Egyik lábacskája egyébként a délelőtti események során
súlyosan megsérült - valóságos csoda, hogy csak egy sérült meg -, és most
élettelenül vonszolta maga után.
Csak az ajtónál vette észre, hogy voltaképp mi csalogatta oda; valami
ennivaló illata volt. Egy tálacska állt ott, teli édes tejjel, kis fehérkenyér-
darabkák úszkáltak benne. Legszívesebben fölnevetett volna örömében, mert
még éhesebb volt, mint reggel, és nyomban bele is dugta fejét a tejbe egész a
szeme tájékáig. De csalódottan mindjárt vissza is húzta; nemcsak azért, mert
kényes bal oldala miatt nehezére esett az evés - csak akkor tudott enni, ha
egész teste részt vett lihegve az evésben -, hanem ráadásul nem is ízlett neki a
tej, pedig kedvenc itala volt, és húga bizonyára ezért is tette oda; sőt,
undorodva elfordult a táltól, és visszamászott a szoba közepére.
Az ajtórésen át látta, hogy a nappaliban ég a gázlámpa, de míg máskor
ebben az időpontban apja felolvasott délutáni újságjából a feleségének és
néha a lányának is, most egyetlen hang sem hallatszott. Nos, lehet, hogy ez a
felolvasás, amelyről annyit mesélt és írt a húga, az utóbbi időben már nem
volt szokás. Most körös-körül mindenütt csend volt, pedig Gregor tudta, hogy
nem üres a lakás. "Lám, milyen csendes életet él a családom" - gondolta, és
maga elé meredve a sötétségbe, nagy büszkeség töltötte el, hogy ilyen életet
biztosított szüleinek és húgának ebben a szép lakásban. De mi lesz, ha most a
nyugalom, a jólét, az elégedettség egyszeriben szörnyű véget ér? Hogy ne
kerítsék hatalmába ilyen gondolatok, inkább mozogni kezdett, és fel-alá
mászkált a szobában.
A hosszú este folyamán egyszer résnyire kinyílt az egyik oldalajtó, és
egyszer a másik is, de aztán gyorsan újra becsukódott; valaki szükségét
érezhette, hogy bejöjjön, de nyomban utána meg is gondolta. Gregor most
odaállt közvetlenül a nappali ajtaja elé, és elhatározta, hogy a tétovázó
látogatót mindenképp bekényszeríti valahogy, vagy legalábbis megtudja, ki az;
de többé nem nyitották ki az ajtót, és Gregor hiába várt. Reggel, amikor az
ajtók zárva voltak, mindannyian be akartak jönni, most, hogy kinyitotta az
egyik ajtót, a többit pedig nyilván a nap folyamán nyitották ki, senki se jött be,
és most a kulcsok is kívül voltak.
Csak késő éjjel aludt ki a fény a nappali szobában, és Gregor ekkor
könnyen megállapíthatta, hogy a szülei és a húga mostanáig ébren voltak, mert
jól lehetett hallani, amint mind a hárman lábujjhegyen távoznak. Gregor
bizonyosra vehette, hogy reggelig senki se jön be többé hozzá; volt tehát
bőven ideje, hogy zavartalanul gondolkozzék, hogyan rendezze be új életét.
De a magas, tágas szobában, ahol kénytelen volt a padlóhoz lapulva feküdni,
szorongás fogta el, melynek okát nem tudta kitalálni, hisz a szoba saját szobája
volt, és öt éve lakott benne - erre félig öntudatlan fordulattal és enyhe
szégyenkezéssel gyorsan bemászott a kanapé alá; ahol mindjárt igen
kényelmesen érezte magát, bár hátát kissé nyomta a kanapé alja, és fejét nem
tudta fölemelni; csak azt sajnálta, hogy széles lévén a teste, nem fér el teljesen
a kanapé alatt.
Így töltötte az egész éjszakát, részben félálomban, de az éhségtől újra meg
újra fölriadt, részben pedig gondokba és homályos reményekbe merülve, s a
végén mindig arra a következtetésre jutott, hogy egyelőre nyugodtan kell
viselkednie, és türelemmel, valamint végtelen figyelmességgel elviselhetővé
kell tennie családjának a kellemetlenségeket, amelyeket jelenlegi állapotában
akarva- akaratlanul okozni kénytelen.
Másnap reggel, még alig virradt, Gregornak máris alkalma nyílott, hogy
próbára tegye elhatározását, mert az előszoba felől kinyitotta az ajtót húga,
majdnem teljesen fel volt öltözve, és kíváncsian benézett. Nem látta meg
mindjárt Gregort, de amikor észrevette a kanapé alatt - istenem, valahol csak
kellett lennie, végtére nem repülhetett el -, annyira megijedt, hogy nem tudott
uralkodni magán, és kívülről újra becsapta az ajtót. De mintha megbánta volna
a viselkedését, rögtön kinyitotta újra, és lábujjhegyen belépett, mintha
idegenhez vagy súlyos beteghez jönne. Gregor egészen a kanapé széléig
előretolta fejét, és figyelte húgát. Vajon észreveszi-e, hogy otthagyta a tejet,
éspedig igazán nem azért, mert nem éhes, s vajon hoz-e majd más ételt, ami
jobban megfelel neki? Ha magától nem hoz, ő inkább éhen hal, semhogy
figyelmeztesse rá, pedig voltaképp alig tudta türtőztetni magát, hogy ki ne
rontson a kanapé alól, húga lába elé vesse magát, és megkérje, hogy adjon
neki valami finomat enni. De húga rögtön észrevette, csodálkozva, hogy a tál
teli van, csupán kis tócsányi tej ömlött ki belőle, és fel is emelte mindjárt,
nem puszta kézzel ugyan, hanem egy ronggyal, és kivitte. Gregor nagyon
kíváncsi volt, hogy mit hoz helyette, és a legkülönfélébb dolgok jutottak
eszébe. Sohasem tudta volna azonban kitalálni, hogy jóságában húga mihez
folyamodott. Hogy kipróbálja Gregor ízlését, bőséges választékkal tért vissza;
egy régi újságra volt kiterítve minden. Volt ott félig romlott főzelék,
vacsoráról maradt csontok, dermedt fehér mártással körülvéve, néhány szem
mazsola és mandula, egy darab sajt, melyről Gregor két nappal azelőtt
kijelentette, hogy élvezhetetlen; egy darab száraz kenyér, egy szelet vajas
kenyér és egy szelet megsózott vajas kenyér. Ezenkívül még odatette mind e
mellé a valószínűleg egyszer s mindenkorra Gregornak szánt tálat - most víz
volt benne. És gyengédségből, mivel tudta, hogy Gregor nem fog előtte enni,
sietve kiment, és még a kulcsot is megfordította a zárban, hogy Gregornak
értésére adja; kényelmesen elhelyezkedhet, kedve szerint. Gregor lábacskái
surrogó hangot adtak, ahogy odasietett az ennivalóhoz. Sebei egyébként
nyilván begyógyultak, mert mozgásában nem akadályozta semmi; ez meglepte,
és arra gondolt, hogy több mint egy hónapja megvágta egy picit késsel az ujját,
és e sebe még tegnapelőtt is meglehetősen fájt. "Ezentúl vajon nem leszek
olyan érzékeny?" - gondolta, és már majszolta is mohón a sajtot, amely
minden más étel előtt valósággal odavonzotta magához. Gyors egymásutánban
és a kielégüléstől könnyező szemmel elfogyasztotta a sajtot, a főzeléket és a
mártást; a friss ételek viszont nem ízlettek neki, még a szagukat sem állhatta,
és amit meg akart enni, arrébb is cipelte. Már régen kész volt mindennel, és
lustán hevert a helyén, amikor húga, jelezve, hogy most már vissza kellene
húzódnia, lassan megfordította a kulcsot. Gregor épp elszunnyadni készült, de
erre fölriadt, és újra a kanapé alá sietett. Nagy önuralmába került, hogy még
arra a rövid időre is, amíg húga a szobában tartózkodott, a kanapé alatt
maradjon, mert a bőséges étkezéstől kissé kigömbölyödött a teste, és a szűk
helyen alig tudott lélegzetet venni. Kisebb fulladási rohamok közepette
kiguvadt szemmel nézte, amint mit sem sejtő húga nemcsak a maradékot söpri
össze, hanem azokat az ételeket is, amelyekhez Gregor hozzá sem nyúlt,
mintha azokat sem lehetne többé semmire sem felhasználni, és amint az
egészet sietve beleönti egy vödörbe, ezt lefedi egy fafedővel, és mindent
kivisz. Alig fordított hátat, Gregor máris előmászott a kanapé alól,
kinyújtózkodott, és jól teleszívta magát levegővel.
 Így kapta meg Gregor mindennap a táplálékát, egyszer reggel, amikor szülei
és a cselédlány még aludtak, másodszor az általános ebédelés után, a szülők
ugyanis ilyenkor újra elaludtak egy kicsit, a cselédlányt pedig húga elküldte
valamilyen megbízatással. Bizonyára ők sem akarták, hogy Gregor éhen
haljon, de talán nem tudták volna elviselni, hogy étkezéséről többet is
megtudjanak, mint amennyiről hallomásból értesültek, talán húga meg akarta
kímélni őket ettől az önmagában véve ugyan nem nagy szomorúságtól; de
hiszen volt részük bőven szenvedésben.
Miféle ürüggyel távolították el a lakásból azon az első reggelen az orvost
és a lakatost, nem tudhatta meg Gregor, az ő beszédét ugyanis nem értették, s
ezért senki sem gondolt arra, még a húga sem, hogy ő viszont érti a többiekét,
és így, ha a húga szobájában volt, meg kellett elégednie azzal, hogy csak
sóhajtozásait és a szentekhez való fohászkodását hallhatja olykor-olykor. Csak
később, amikor húga már lassan hozzászokott mindenhez - tökéletes
megszokásról természetesen azután sem lehetett szó -, kapta el Gregor egy-egy
barátságosnak szánt vagy annak vélhető megjegyzését. "Ma aztán ízlett neki" -
mondta, ha Gregor alaposan eltakarította táplálékát, míg ellenkező esetben,
amely lassanként egyre gyakrabban ismétlődött, szinte szomorúan mondta:
"Már megint mindent otthagyott.".
Ha közvetlenül nem szerzett is Gregor semmiféle újságról tudomást, egyet-
mást kihallgatott a szomszéd szobákból, és valahányszor csak hangokat hallott,
nyomban a megfelelő ajtóhoz futott, és egész testével rátapadt. Különösen
eleinte nem volt beszélgetés; amelyik valamiképp, ha csak titokban is, ne róla
szólt volna. Két álló napon át mást sem lehetett hallani az étkezések idején,
mint tanácskozást arról, hogy hogyan kell most viselkedniük; de az étkezések
között is erről a témáról volt szó, legalább két családtag ugyanis mindig otthon
tartózkodott, hiszen senki sem akart egyedül otthon maradni, de egészen
üresen sem hagyhatták semmiképp a lakást. A cselédlány mindjárt az első
napon nem volt teljesen világos, mit és mennyit tudott a történtekről - térden
állva könyörgött az anyának, hogy azonnal bocsássa el, és amikor negyedóra
múlva elbúcsúzott, könnyek között köszönte meg elbocsátását, mint a
legnagyobb jótéteményt, amiben itt része volt, és bár nem kérte rá senki,
rettentő esküt tett, hogy egy árva szóval sem árul el senkinek semmit.
 Ettől fogva húgának anyjával együtt főznie is kellett; igaz, ez nem sok
fáradsággal járt, mert alig ettek valamit. Gregor egyre csak azt hallotta, hogy
hiába kínálják egymást, a válasz mindig ugyanaz: "Köszönöm, elég volt", vagy
valami hasonló. Inni sem ittak talán semmit. Húga többször is megkérdezte
apját, nem kér-e sört, és kedvesen felajánlotta, hogy hoz ő maga, s amikor
apja hallgatott, azt mondta neki, hogy eloszlassa minden kétségét, elküldhetné
a házmesternét is, de aztán apja végül súlyos "nem"-et mondott, és nem esett
többé szó a sörről.
Az apa már az első napon feltárta az anyának és lányának vagyoni
helyzetüket és kilátásaikat. Időnként felállt az asztaltól, és kis
páncélszekrényéből, amelyet öt évvel ezelőtt csődbe ment üzletéből mentett
meg, kivett valamilyen bizonylatot vagy előjegyzési könyvet. Hallatszott,
amint kinyitja a bonyolult zárat, és miután kivette, amit keresett, újra bezárja.
Valami magyarázatba kezdett, és hallatára Gregor első ízben tudott örülni
valaminek, mióta fogságban élt. Azt hitte, hogy apjának semmije sem maradt
abból az üzletből, apja legalábbis nem mondott semmit, ami ennek
ellentmondott volna, igaz viszont, hogy Gregor nem is kérdezte. Gregornak
annak idején nem volt más gondja, mint hogy minél hamarabb elfeledtesse
családjával az üzleti szerencsétlenséget, amely mindannyiukat teljes
reménytelenségbe döntötte. Egészen különös hévvel kezdett el akkor dolgozni,
és szinte egyik napról a másikra kis kereskedősegédből utazó lett; s így
természetesen egészen más pénzkereseti lehetőséghez jutott, és munkájának
eredménye jutalék formájában készpénzzé változott, amelyet a csodálkozó és
boldog család asztalára tehetett. Szép idők voltak, később sohasem
ismétlődtek meg, legalábbis nem régi fényükben, pedig Gregor később annyi
pénzt keresett, hogy az egész család kiadásait fedezni tudta, és fedezte is.
Csakhogy megszokták valamennyien; a család is, Gregor is, a pénzt
köszönettel elfogadták, ő szívesen is adta, de különösebb emberi melegség
már nem jött létre többé a családban. Csak húga maradt közel hozzá, aki
Gregortól eltérően nagyon szerette a zenét, és megindítóan hegedült, és ezért
Gregornak az volt a titkos terve, hogy beíratja a konzervatóriumba, nem
törődve az ezzel járó nagy költségekkel, majd csak megszerzi más úton, azt
remélte. Amikor Gregor rövid otthoni tartózkodásai idején húgával
beszélgetett, gyakran emlegették a konzervatóriumot, de mindig csak úgy, mint
valami szép álmot, amelynek megvalósulására gondolni sem lehet; a szülők
még ezt az ártatlan ábrándozást sem szívesen hallgatták; Gregor azonban
komolyan gondolta, és az volt a szándéka, hogy karácsonyeste fogja
ünnepélyesen bejelenteni a dolgot.
Efféle, jelenlegi állapotában teljesen haszontalan gondolatok jártak a
fejében, mialatt fölegyenesedve az ajtóhoz tapadt és hallgatózott. A minden
tagját elzsibbasztó fáradtságtól néha már oda sem tudott figyelni, és feje
ernyedten az ajtónak ütődött, de nyomban vissza is rántotta, mert még e kis
zajt is meghallották odaát, és mind elnémultak. "Mit csinál már megint?" -
kérdezte az apa kis idő múlva, nyilván az ajtó felé fordulva, és csak aztán
folytatták lassan a megszakadt beszélgetést.
Gregor ekkor kielégítő részletességgel megtudta - apja ugyanis
magyarázatai közben gyakran ismételte szavait, részben azért, mert ő maga is
régen foglalkozott már ezekkel a dolgokkal, részben pedig mert az anya nem
értett még mindent elsőre -, hogy bármilyen szerencsétlenség zúdult is rájuk,
azért maradt még némi vagyonuk, ha kicsi is, amelyet az azóta érintetlenül
hagyott kamatok valamelyest megnöveltek. No meg azt a pénzt, amelyet
Gregor adott haza havonta - magának mindössze néhány forintot tartott meg -,
ezt sem élték fel teljesen, és kis tőkévé halmozódott fel. Gregor buzgón
bólogatott az ajtó mögött, örült ennek a nem várt előrelátásnak és
takarékoskodásnak. Igaz, hogy ezzel a fölösleges pénzzel tulajdonképp tovább
törleszthette volna a főnöknek apja adósságát, és sokkal közelebb lenne az a
nap, amelyen állásától megszabadulhatott volna, de most már kétségtelenül
jobb így, ahogy apja elrendezte.
Ez a pénz azonban korántsem volt elegendő ahhoz, hogy a család
megélhessen a kamataiból; legföljebb arra látszott elégnek, hogy egy, esetleg
két évig megéljenek belőle, tovább semmiképp sem. Csupán akkora összeg
tehát, hogy valójában nem volna szabad hozzányúlni, félre kellene tenni
rosszabb napokra; a megélhetéshez szükséges pénzt viszont meg kell keresni.
Az apa azonban már idős ember, ha egészséges is, öt éve nem dolgozik, és
nemigen bízhat már magában; az eltelt öt év alatt, amely fáradságos és mégis
sikertelen életének első szabadsága volt, eléggé meg is hízott, és ettől igen
nehézkessé vált. De hát az idős anya menjen el dolgozni, aki asztmában
szenved, és már az is erőfeszítésébe kerül, hogy végigmenjen a lakásukon; aki
minden második napját a nyitott ablak mellett tölti egy díványon, mert légzési
nehézségei vannak? Vagy a húga keressen pénzt, aki tizenhét éves, még
gyermek, és csak azt kívánhatja neki az ember, hogy úgy éljen, ahogy eddig:
öltözködjék csinosan, aludjon sokáig, segítsen a háztartásban, vegyen részt
néhány szerény szórakozásban, és mindenekelőtt hegedüljön? Amikor szóba
került, hogy a pénzkeresés elől lehetetlen kitérni, Gregor eleinte mindig
elengedte az ajtót, és rávetette magát az ajtó mellett álló hűvös bőrdíványra,
mert valósággal égette a szégyen és a szomorúság.
Gyakran egész hosszú éjszakákon át ott maradt fekve; egy percre sem
hunyta le a szemét, és órák hosszat kapargatta a bőrt. Vagy pedig nem riadt
vissza a nagy fáradtságtól, és odatolt egy széket az ablakhoz, felmászott az
ablak könyöklőjére, és a széken megvetve magát, nekitámaszkodott az
ablaknak, nyilván csak valamiféle emlékezésül arra a felszabadító érzésre,
amely azelőtt elfogta, ha kinézett az ablakon. Valójában ugyanis napról napra
homályosabban látta még a közeli dolgokat is; a szemközti kórházat, amelynek
állandó látványát azelőtt untig átkozta, már egyáltalán nem ismerte fel, és ha
nem tudta volna pontosan, hogy a csendes, mégis hamisítatlanul városi
Charlotte utcában lakik, azt hihette volna, hogy ablakából pusztaságba lát,
ahol szétválaszthatatlanul egybeolvad a szürke ég és a szürke föld. Figyelmes
húgának elég volt kétszer észrevennie, hogy a szék az ablaknál áll; és máris
minden alkalommal, valahányszor kitakarította a szobát, visszatolta újra az
ablak alá, sőt ettől fogva még a belső ablaktáblát is nyitva hagyta.
Ha Gregor tudott volna legalább beszélni a húgával, és megköszönhette
volna neki mindazt, amit érte kellett tennie, könnyebben elviselte volna a
szolgálatait; így azonban szenvedett tőlük. Húga persze igyekezett leplezni az
egésznek a kínos voltát, és ahogy telt az idő, ez egyre jobban sikerült is neki,
de idővel Gregor is élesebben átlátott mindenen. Már húga belépésétől is
irtózott. Alighogy belépett, még arra sem hagyva időt, hogy becsukja az ajtót,
bármennyire ügyelt is egyébként arra, hogy megkíméljen mindenkit Gregor
szobájának látványától, máris rohant egyenesen az ablakhoz, kapkodva
felrántotta, mintha fulladás környékezné, és bármilyen hideg volt, kis ideig ott
is maradt az ablakban, és mélyen beszívta a levegőt. Ezzel a lármás
berohanással napjában kétszer ijesztette meg Gregort, aki azután végig, amíg
húga bent volt, a kanapé alatt reszketett, és, nagyon jól tudta, hogy a húga
szívesen megkímélné ettől, ha képes volna rá, hogy kibírja csukott ablaknál
vele egy szobában.
Egy alkalommal, talán már egy hónap is eltelt Gregor átváltozása óta, és
húgának igazán nem lehetett már semmi különös oka arra, hogy meglepődjön
Gregor külsején, kissé korábban lépett be, mint szokott, és Gregort még az
ablakban találta, amint mozdulatlanul nézett kifelé, mintha csak ijesztésül
állították volna oda a székre. Gregort nem érte volna váratlanul, ha húga nem
lép be; mert helyzeténél fogva megakadályozta benne, hogy azonnal
kinyithassa az ablakot, de húga nemcsak hogy nem lépett be, hanem még
vissza is hőkölt, és bezárta az ajtót; egy idegen azt hihette volna, hogy Gregor
lesett rá, és meg akarta harapni. Gregor természetesen azonnal bebújt a
kanapé alá, de délig kellett várnia, amíg húga visszajött, és jóval
nyugtalanabbnak látszott, mint máskor. Gregor ebből megtudta, hogy még most
is elviselhetetlen látvány a húga számára, és továbbra is az marad, s hogy
húgának ugyancsak uralkodnia kell magán, amikor nem futamodik meg a teste
ama kis részének láttán, amely kilátszik a kanapé alól. Hogy még ettől a
látványtól is megkímélje, egy nap átvitte hátán lepedőjét a kanapéra - négy
órára volt szüksége ehhez a munkához -, és úgy terítette le rá, hogy teljesen
eltakarja őt, s hogy húga még akkor se láthassa, ha lehajol. Ha húga úgy vélte
volna, hogy nincs szükség erre a lepedőre, eltávolíthatta volna, hiszen épp
elég nyilvánvaló volt, hogy Gregor nem szórakozásból akarja elrekeszteni
magát, de húga hozzá se nyúlt a lepedőhöz, sőt mintha Gregor el is kapta
volna egy hálás pillantását, amikor ő egyszer óvatosan felemelte kissé a
lepedőt a fejével, hogy megnézze, hogyan fogadja húga ezt az új megoldást.
Az első két héten a szülők nem tudták rászánni magukat, hogy bemenjenek
Gregorhoz, és Gregor gyakran hallotta, amint nagy elismeréssel szólnak húga
mostani munkájáról, míg azelőtt sokat bosszankodtak miatta, mert haszontalan
teremtésnek tartották. Most viszont gyakran ott várakoztak mind a ketten, az
apa meg az anya, Gregor szobája előtt, miközben a lány odabent takarított, és
alighogy kijött, részletesen el kellett mesélnie, hogy mit látott benn, mit evett
Gregor, hogyan viselkedett ezúttal, és vajon észrevehető-e valami kis javulás.
Az anya egyébként viszonylag hamar meg akarta látogatni Gregort, de az apa
és a lány először észérvekre hivatkozva visszatartották, amelyeket Gregor is
meghallgatott figyelmesen, és teljes mértékben egyetértett velük. Később
azonban erőszakkal kellett az anyát visszatartaniuk, és amikor felkiáltott:
"Eresszetek be Gregorhoz, hisz ő az én szerencsétlen fiam! Nem értitek, hogy
be kell mennem hozzá?"; Gregor arra gondolt, hogy talán mégis jó volna, ha
bejöhetne, természetesen nem mindennap, de esetleg egyszer egy héten,
végtére mégiscsak jobban ért mindenhez, mint a lánya, aki bármilyen bátran
viselkedik, mégiscsak gyerek még, és végső soron talán csak gyermeki
könnyelműségből vállalt ilyen nehéz feladatot.
Gregornak az a vágya, hogy megláthassa anyját, nemsokára teljesült.
Napközben már a szüleire való tekintettel sem akart az ablakban mutatkozni,
de mászkálni sem tudott sokat a padló néhány négyzetméterén, a nyugodt
fekvést már éjjel is alig bírta, lassan az evés sem szerzett neki semmiféle
gyönyörűséget, és így szórakozásból elkezdett föl-alá mászkálni a falakon és a
mennyezeten. Különösen fenn a mennyezeten lógott szívesen; itt egész
másképp érezte magát, mint lent a földön fekve; szabadabban lehetett
lélegezni; testét könnyű remegés járta át; és már-már boldog önfeledtségében,
amely odafönn elragadta, megtörtént, és ezen maga is meglepődött, hogy
elengedte magát, és lepottyant a földre. Most már azonban egészen másképp
volt ura a testének, mint azelőtt, és még ekkora eséstől sem sérült meg. Húga
rögtön észrevette, hogy új szórakozást talált - mászkálás közben ugyanis néhol
lábai ragadós anyagának nyomait is ott hagyta -, s erre elhatározta, hogy minél
nagyobb területen teszi lehetővé Gregor számára a mászkálást, tehát
eltávolítja azokat a bútorokat, amelyek ebben akadályozzák, mindenekelőtt a
szekrényt és az íróasztalt. Egymagában azonban erre nem volt képes; apját
nem merte segítségül hívni; a cselédlány pedig egészen biztosan nem segített
volna; igaz ugyan, hogy ez a mintegy tizenhat éves lány bátran kitartott az
előző cselédlány elbocsátása óta, de azt a kedvezményt kérte, hogy tarthassa a
konyhát állandóan zárva, és csak külön felszólításra kelljen kinyitnia; így
azután húgának nem maradt más választása, mint hogy egyszer az apja
távollétében anyjának szóljon. Jött is az anya izgatott örömkiáltásokkal, de
Gregor szobájának ajtaja előtt elnémult. A lány természetesen előbb
meggyőződött, hogy minden rendben van-e a szobában, és csak aztán engedte
belépni anyját. Gregor nagy sietve még lejjebb húzta és még több redőbe
gyűrte a lepedőt, amely most már igazán olyan volt, mintha véletlenül dobták
volna a kanapéra. Gregor ezúttal még arról is lemondott, hogy a lepedő alól
kikémleljen; letett arról, hogy anyját már most meglássa, és csupán annak
örült, hogy végre mégis bejött. - Gyere csak, nem lehet látni - mondta a húga,
és nyilván kézen fogva vezette anyját. Aztán Gregor meghallotta, amint a két
gyenge nő elmozdítja helyéről az ugyancsak nehéz öreg szekrényt, és amint
húga folyton magának követeli a munka nehezebbik részét, nem hallgatva
anyja figyelmeztetésére, aki félt, hogy a lány megerőlteti magát. Nagyon
sokáig tartott. Már vagy negyedórája dolgoztak, amikor az anya azt mondta,
hogy mégiscsak jobb lenne ott hagyni a szekrényt; mert először is nehéz, nem
készülnének el az apa hazaérkezéséig, ha meg a szoba közepén hagyják,
minden utat eltorlaszolnak Gregor elől, másodszor pedig nem is biztos, hogy a
bútorok eltávolításával szívességet tesznek Gregornak. Ő úgy véli, hogy
éppen ellenkezőleg; neki valósággal összeszorítja a szívét az üres falak
látványa; és bizonyára Gregor is ugyanezt érzi, hiszen a szoba bútorait már
megszokhatta, és így az üres szobában elhagyatottnak érezné magát. - És vajon
- fejezte be az anya egész halkan, bár eddig is szinte suttogott, mintha el
akarná kerülni, hogy Gregor, akinek pontos tartózkodási helyéről nem volt
tudomása, akár hangja csengését is meghallja, arról ugyanis, hogy a szavakat
nem érti, meg volt győződve -, és vajon a bútorok eltávolításával nem annak
jelét adnánk-e, hogy a javulás minden reményéről lemondtunk, és kíméletlenül
magára hagyjuk? Azt hiszem, az volna a legjobb, ha igyekeznénk a szobát
abban az állapotban hagyni, amelyben azelőtt volt, hogy ha Gregor újra
visszatér hozzánk, mindent változatlanul találjon, és könnyebben elfelejthesse
a közben eltelt időt.
Az anya e szavainak hallatára ismerte fel Gregor, hogy a közvetlen emberi
kapcsolat teljes hiánya, valamint az egyhangú élet, amelyet a család kellős
közepén élt, megzavarhatta elméjét az elmúlt két hónap alatt, mert mással nem
tudta megmagyarázni, hogyan is kívánhatta komolyan, hogy ürítsék ki a
szobáját. Valóban kedvére való lett volna, ha öröklött bútorokkal otthonosan
berendezett meleg szobáját barlanggá változtatják, amelyben aztán
zavartalanul mászkálhatott volna minden irányban, de egyúttal gyorsan és
teljesen el is felejtette volna embermúltját? De hiszen már most is közel volt
hozzá, hogy megfeledkezzék róla, és csak anyja rég nem hallott hangja rázta
fel. Ne vigyenek ki semmit; maradjon minden a szobájában; nem mondhat le a
bútorok kedvező hatásáról, s ha a bútorok akadályozzák az értelmetlen fel-alá
mászkálásban, az nem árt neki, inkább nagyon is használ.
Sajnos, húgának más volt a véleménye; megszokta, nem is egészen
alaptalanul, hogy Gregor ügyeinek megtárgyalásakor különleges szakértőként
lépjen fel a szülőkkel szemben, s így az anya tanácsa most is elegendő okot
szolgáltatott neki arra, hogy ne csak a szekrény és az íróasztal eltávolításához
ragaszkodjék - először csak ezekre gondolt -, hanem valamennyi bútort ki
akarja vinni, csak a nélkülözhetetlen kanapét nem. Nemcsak a gyermeki dac és
az utóbbi időben oly váratlanul és keservesen megszerzett önbizalom váltotta
ki belőle ezt a követelést, hisz csakugyan megfigyelte, hogy Gregornak sok
hely kell a mászkáláshoz, a bútorokat viszont, legalábbis úgy látszott,
egyáltalán nem használja. Lehet, hogy követelésében a korabeli lányok
rajongó természete is közrejátszott, amely mindenben kielégülését keresi, és
amely most Gretét arra csábította, hogy Gregor helyzetét még ijesztőbbé tegye,
és így még több áldozatot hozhasson érte. Hisz abba a szobába, amelyben
egyes- egyedül a puszta falak állnak Gregor rendelkezésére, Gretén kívül
bizonyára soha többé nem merne senki sem belépni.
Nem engedte tehát, hogy anyja eltérítse szándékától.
Az anya, akit, Gregor szobájában lévén, amúgy is bizonytalanná tett
nyilvánvaló nyugtalansága, hamarosan elnémult, és erejéhez mérten segített
kivinni a szekrényt. Nos, a szekrényt végszükség esetén még nélkülözhette
Gregor, de az íróasztalnak már maradnia kellett. És alighogy a nők
nyögdécselve kitolták a szekrényt a szobából, Gregor máris kidugta fejét a
kanapé alól, hogy körülnézzen, miképpen tudna óvatosan és lehetőleg
kíméletesen közbelépni. De szerencsétlenségére épp anyja tért vissza elsőnek,
mialatt a szomszéd szobában Grete még ide-oda ingatta karjával átölelve a
szekrényt, de egyedül természetesen nem tudta tovább tolni. Az anya nem
szokta meg Gregor külsejét, bele is betegedhetett volna, és Gregor rémülten
visszafarolt a kanapé túlsó végéhez, de már nem tudta megakadályozni, hogy a
lepedő elöl kissé meg ne libbenjen. Ennyi is elég volt, hogy az anya
felfigyeljen. Megtorpant, mozdulatlanul állt egy pillanatig, aztán visszament
Gretéhez.
Bár Gregor újra azt hajtogatta magában, hogy végtére semmi különös nem
történik, csak áthelyeznek néhány bútort, hamarosan mégis be kellett vallania,
hogy a két nő ide-oda járkálása, apró kiáltásaik, a bútorok csikorgása a
padlón úgy hat rá, mint valami hatalmas, körös-körül egyre növekvő zűrzavar,
és hiába húzta be szorosan a fejét és a lábait, és nyomta oda testét a padlóhoz,
el kellett ismernie, hogy nem sokáig bírja ezt az egészet. Kiürítették a
szobáját; elvették mindenét, amit szeretett; a szekrényt, amelyben lombfűrészét
és más szerszámait tartotta, már ki is vitték, most pedig az íróasztalát
lazítgatják, amely már szilárdan beleágyazódott a padlóba; és amelynél
leckéjét írta kereskedelmi főiskolás, polgári iskolás, sőt már elemista korában
is - igazán nem volt vesztegetni való ideje a két nő szándékainak
mérlegelésére, létezésükről egyébként szinte meg is feledkezett, mert a
kimerültségtől már némán dolgoztak, és csak lábuk nehéz topogása hallatszott.
Így azután kitört a kanapé alól - a nők a szomszéd szobában épp
rátámaszkodtak az íróasztalra, hogy kifújják magukat kissé -, négyszer
változtatott irányt futás közben, végképp nem tudta, mit mentsen meg először,
ekkor észrevette, hogy a különben már üres falon ott lóg feltűnően a csupa
szőrmébe öltözött hölgy képe, gyorsan felmászott rá, és rátapadt az üvegre,
amely jólesően simult forró hasához. Teljesen eltakarta a képet; ezt legalább
biztos, hogy nem viszi el senki sem. Gregor a nappali szoba ajtaja felé
fordította a fejét, hogy szemmel tarthassa a két nőt, amikor visszatérnek.
Nem sok pihenést engedélyeztek maguknak, már jöttek is vissza; Grete
átkarolta és támogatta anyját. Most akkor mit viszünk ki? - kérdezte és
körülnézett. Pillantása ekkor találkozott a falon a Gregoréval. Grete bizonyára
csak azért őrizte meg nyugalmát, mert anyja is jelent volt; arcával odahajolt
hozzá, nehogy körülnézzen, és így szólt, igaz, reszketve és meggondolatlanul:
Gyere, menjünk inkább vissza egy pillanatra a nappaliba. - Gregor megértette
Grete szándékát, biztonságba akarja helyezni anyját, hogy aztán lekergesse őt
a falról. Nos, ha akarja, megpróbálhatja! Ült a képen, és nem adta oda. Ha
kell, akár Grete arcába ugrik érte.
De Grete szavaira fogta el csak igazán nyugtalanság az anyát, oldalt lépett,
megpillantotta az óriási barna foltot a virágos tapétán, és mielőtt még igazán
tudatára ébredt volna, hogy amit lát, az Gregor, jajongó, rekedt hangon
felkiáltott: - Istenem, ó, Istenem! - és karját kitárva, mint aki mindenről
lemondott, végigzuhant a kanapén, és meg sem mozdult.
- Te, Gregor! - kiáltotta húga, kezét ökölbe szorítva, metsző pillantással.
Átváltozása óta ezek voltak az első szavak, amelyeket húga közvetlenül hozzá
intézett. A leány átszaladt a szomszéd szobába valami eszenciáért, hogy
eszméletre térítse ájult anyját; Gregor is segíteni akart - a kép megmentése
most ráér -, de odaragadt az üveghez, és erővel kellett lerántania magát róla;
aztán ő is átszaladt a szomszéd szobába, mintha tanácsot adhatna húgának,
akárcsak régen; de aztán ott kellett állnia tétlenül mögötte, és mialatt húga a
különféle üvegcsék között kotorászott, még meg is ijesztette, amikor
hátrafordult; egy üveg leesett a földre és összetört; egy szilánk megsebezte
Gregor arcát, és ráfolyt valami maró orvosság; Grete nem vesztegette tovább
az időt, felkapott annyi üveget, ahányat csak tudott, és berohant velük
anyjához; az ajtót becsapta a lábával. Gregor kinn rekedt, elzárva anyjától, aki
az ő hibájából talán halálán van; az ajtót nem nyithatta ki, mert még elüldözné
húgát, akinek most az anyánál kell maradnia; nem tehetett mást, mint várt;
lelkiismeret-furdalás és félelem gyötörte, mire mászkálni kezdett,
végigmászott mindenen, a falakon, a bútorokon, a mennyezeten, és végül
kétségbeesésében, amikor már forgott vele az egész szoba, lezuhant a nagy
asztal kellős közepére.
Eltelt egy kis idő, Gregor bágyadtan feküdt az asztalon, csend volt
mindenütt, s ez jó jelnek látszott. Ekkor csöngettek. A cselédlány
természetesen bezárkózott a konyhába, s így Gretének kellett ajtót nyitnia. Az
apa jött meg. - Mi történt? - ezek voltak az első szavai; Grete arckifejezése
mindent elárult. Grete fojtott hangon válaszolt, nyilván apja mellére hajtva
fejét. - Anya elájult, de már jobban van, Gregor kitört. - Már vártam - mondta
az apa -, mondtam is mindig, de nektek, nőknek, hiába beszél az ember. -
Gregor tisztában volt vele, hogy Grete kurta közlését apja tévesen értelmezte,
és azt hiszi, hogy Gregor valami erőszakos cselekedetet követett el. Meg kell
próbálnia tehát lecsillapítani, mert arra sem ideje, sem lehetősége nincs, hogy
felvilágosítsa. Így hát szobájának ajtajához menekült, és rásimult, hogy amint
apja belép az előszobából, nyomban láthassa: Gregornak őszinte szándéka,
hogy azonnal visszatérjen a szobájába, és felesleges visszakergetni, csak ki
kell nyitni az ajtót, és ő azon nyomban eltűnik.
De az apa nem volt olyan hangulatban, hogy észrevehetett volna ilyen
finomságokat. - Ó! - kiáltotta mindjárt belépésekor olyan hangon, amely
lehetett a düh, de az öröm jele is. Gregor elhúzta fejét az ajtótól, és felemelte
apja felé. Egyáltalán nem úgy képzelte el apját, ahogyan ott állt most; igaz
viszont, hogy az utóbbi időben, mióta rászokott az újszerű fel-alá mászkálásra,
megfeledkezett arról, hogy éppen úgy törődjék a lakás más részein folyó
dolgokkal, mint azelőtt, és tulajdonképpen számíthatott volna rá, hogy
megváltozott viszonyokat fog találni. De mégis, az apja lenne még ez az
ember? Ugyanaz, aki fáradtan ágyába temetkezve feküdt reggelenként, amikor
Gregor annak idején üzleti útra indult, aki karosszékében ülve hálóköntösben
fogadta, amikor esténként hazatért, és nem is volt képes fölállni, hanem az
öröm jeléül csak a karját tárta szét, aki ritka, közös sétáikon, egy-két vasárnap
évente és a nagyobb ünnepeken, küszködve vánszorgott Gregor és az anya
között, bár voltaképpen már ők maguk is lassan mentek, de ő még náluk is
lassabban haladt, beburkolózva öreg kabátjába, óvatosan rakosgatva maga elé
kampósbotját, és ha mondani akart valamit, szinte mindig megállt, és kíséretét
maga köré gyűjtötte? Most viszont ugyancsak jó erőben volt, feszes,
aranygombos, kék egyenruhát viselt, mint a bankszolgák, a zubbony magas
keménygallérja fölött kibuggyant erős tokája; bozontos szemöldöke alól
frissen és éberen villant elő fekete szemének pillantása; máskor zilált ősz haja
most kínos pontossággal el volt választva, és tükörsimán fénylett a keféléstől.
Sapkáját, amelyre aranyszínű monogram volt hímezve, valószínűleg egy
banké, az egész szobán át nagy ívben a kanapéra dobta, és hosszú
egyenkabátjának két szárnyát hátracsapva, kezét nadrágzsebébe dugva, zord
tekintettel elindult Gregor felé. Nyilván maga sem tudta, mi a szándéka,
mindenesetre szokatlanul magasra emelte a lábát, és Gregor csodálkozva
nézte, milyen óriási a cipője talpa. De Gregor nem sokáig késlekedett, hiszen
új életének első napjától fogva tudta, hogy apja csak a legnagyobb szigort
tartotta vele szemben helyénvalónak. Ezért aztán elszaladt apja elől,
megtorpant, ha apja is megállt, és már iszkolt is gyorsan tovább, amint apja
megmozdult. Többször körbejárták így a szobát, döntő fordulat azonban nem
következett be, sőt a lassú tempó azt a látszatot keltette, mintha nem is üldözés
folyna. Ezért Gregor egyelőre a padlón maradt, annál is inkább, mert félt,
hogy ha a falakra vagy a mennyezetre menekül, apja ezt különleges
gonoszságnak fogja fel. Mindamellett be kellett látnia, hogy még ezt a lassú
futást sem bírja sokáig; hiszen amíg apja egy lépést tett, neki számtalan
mozdulatot kellett végrehajtania. Már mutatkoztak is a légszomj jelei, mint
ahogy előző idejében sem volt valami megbízható a tüdeje. Amint így
botorkált előre, hogy minden erejét a futásra fordítsa, alig nyitotta ki a szemét;
tompultságában nem is gondolt más menekvésre, csak a futásra, és már szinte
el is felejtette, hogy a falak még rendelkezésére állnak, bár a gondosan
faragott bútorok cirádás szélei elállták az útját - egyszer csak lágy ívben
lerepült valami közvetlenül melléje, és elgurult előtte. Egy alma volt; mindjárt
repült utána a második is; Gregor rémületében megállt; hiábavaló lett volna
továbbfutnia, mert az apja elhatározta, hogy bombázni fogja. A pohárszéken
álló gyümölcsöstálból megtöltötte a zsebeit, és egyelőre még nem célozva
pontosan, sorra elhajította az almákat. A kis piros almák, mintha
elektromosság hajtaná őket, szanaszét gurultak a padlón, és minduntalan
egymásnak ütköztek. Egy gyengén elhajított alma súrolta Gregor hátát, de
ártalmatlanul lecsúszott róla. Egy nyomban utána repülő viszont egyenesen a
hátába csapódott, Gregor tovább akarta vonszolni magát; mintha a váratlan,
hihetetlen fájdalom elmúlhatna a helyváltoztatástól, de úgy érezte, hogy oda
van cövekelve, érzékei teljesen összezavarodtak, és elnyúlt a padlón. Utolsó
pillantásával még látta, amint felrántják szobájának ajtaját, és kiáltozó húga
előtt besiet anyja, ingben, a leány ugyanis levetkőztette, hogy szabadabban
lélegezhessen ájultságában; odarohan az apához, és útközben sorra lecsúsznak
róla kigombolt szoknyái; szoknyáiban megbotolva ráveti magát az apára, és
átkarolva, teljesen eggyé válva vele - Gregor szeme ekkor már felmondta a
szolgálatot -, kezét az apa nyakán összekulcsolva Gregor életéért könyörög.
3
 Gregor súlyos sebesülése, amelytől egy hónapon át szenvedett - az alma
látható emlékeztetőként benne maradt a húsában, mivel senki nem merte
eltávolítani -, mintha még magának az apának is eszébe juttatta volna, hogy
Gregor jelenlegi szomorú és utálatos alakjában is a család tagja, akivel nem
szabad úgy bánni, mint valami ellenséggel, hanem a családi kötelesség
parancsa szerint le kell nyelni az iránta érzett undort, és tűrni kell, egyre csak
tűrni.
Igaz ugyan, hogy sebesülése következtében Gregor valószínűleg sohasem
lesz már olyan mozgékony, mint volt, és mint valami hadirokkantnak egyelőre
hosszú-hosszú percekre volt szüksége, hogy a szobáján végigmenjen - hogy a
magasban mászkáljon, arra gondolni sem lehetett -, állapotának
rosszabbodásáért viszont, úgy vélte, teljes mértékben kárpótolta az, hogy
estefelé mindig kinyitották a nappali ajtaját, amelyet már egykét órával előbb
elkezdett élesen figyelni, s így sötét szobájában fekve, a nappaliban levők
számára láthatatlanul, szemmel tarthatta a megvilágított asztal körül ülő
családot, és bizonyos fokig közös megegyezés alapján, egészen másképp tehát,
mint azelőtt, meghallgathatta beszélgetésüket.
Természetesen ez már nem a régi idők élénk társalgása volt, amelyre
Gregor mindig vágyakozással gondolt a kis hotelszobákban, amikor fáradtan
be kellett bújnia a nyirkos ágynemű közé. Mostanában többnyire igen
csendesek voltak. Az apa vacsora után hamarosan elaludt karosszékében; az
anya és a leány egymást intették csendre; az anya, a lámpafényben mélyen
meggörnyedve, finom fehérneműt varrt egy divatüzletnek; a húga, aki
elárusítónői állást vállalt, gyorsírást és franciát tanult esténként, hogy egyszer
majd esetleg jobb beosztásba kerülhessen. Az apa időnként felébredt, és
mintha nem is tudná, hogy aludt, így szólt az anyához: - Minek varrsz már
megint ilyen sokáig! -, és nyomban elaludt újra, miközben az anya és a leánya
fáradtan egymásra mosolyogtak.
Az apa valamiféle konokságból otthon sem volt hajlandó levetni
szolgaegyenruháját; és míg hálóköntöse ott lógott használatlanul a fogason,
teljesen felöltözve szendergett a helyén, mintha örökösen készen állna a
szolgálatra, és itt is csak fölöttesének szavára várna. Így aztán a már
kezdetben sem új egyenruha, bármilyen gondos volt is az anya és a leány,
kezdett kétes tisztaságúvá válni, és Gregor gyakran egész estéken át elnézte ezt
a csupa pecsét, de a folyton fényesített aranygomboktól mégis ragyogó ruhát,
amelyben az öregember fölöttébb kényelmetlenül ugyan, de nyugodtan aludt.
Mihelyt tízet ütött az óra, az anya halk, gyengéd szavakkal ébresztgetni
kezdte az apát, és megpróbálta rábeszélni, hogy feküdjön le, hiszen itt nem tud
rendesen aludni, és az apának, akinek hatkor kellett szolgálatba állnia, igen
nagy szüksége volt az alvásra. De makacsságában, ami azóta ragadt rá, amióta
bankszolga lett, ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is az asztalnál
maradhasson, bár újra meg újra elaludt; és csak nagy üggyel-bajjal lehetett
később rávenni, hogy cserélje fel a széket az ággyal. Bármilyen gyengéd
szavakkal nógatta is az asszony és a lánya, ő csak rázta a fejét lassan, lehunyt
szemmel, negyedóra hosszat, de nem állt fel. Az anya a kabátujját húzogatta,
hízelgő szavakat suttogott a fülébe, a leány otthagyta leckéjét, hogy segítsen
anyjának, de az apán ez sem fogott, még mélyebbre süllyedt karosszékében.
Csak akkor nyitotta fel a szemét, amikor a nők megfogták a karját, és hol az
anyára, hol a leányra nézve ezt mondogatta: - Micsoda élet! Ez hát öreg
napjaim nyugalma. - És a két nőre támaszkodva körülményesen
feltápászkodott, mintha maga volna önmaga számára a legnagyobb teher, és
tűrte, hogy azok ketten az ajtóig vezessék, ott intett nekik, hogy elmehetnek, és
maga ment tovább, miközben az anya gyorsan letette varróeszközeit, a leány
pedig a tollát, hogy az apa után siessenek, és továbbra is segítségére legyenek.
Kinek volt ebben az agyondolgozott és holtfáradt családban arra ideje, hogy
többet törődjön Gregorral, mint amennyit okvetlenül szükséges volt? A
háztartás egyre jobban összezsugorodott; a cselédlányt mégis elbocsátották;
egy hatalmas, csontos termetű, lobogó ősz hajú bejárónő jött most
reggelenként és esténként, hogy elvégezze a legnehezebb munkát; minden mást
az anya látott el sok varrnivalója mellett. Még az is megtörtént, hogy el kellett
adni különféle családi ékszereket, amelyeket repeső boldogsággal vett föl
azelőtt az anya és a leány egy-egy összejövetel vagy ünnep alkalmából, amint
Gregor erről esténként értesült, amikor közösen megbeszélték, hogy mennyiért
sikerült eladni egy-egy darabot. De leginkább arra panaszkodtak, hogy a
jelenlegi viszonyok között túlságosan nagy lakásukból nem mehetnek el, mert
elképzelhetetlen volt, hogyan tudnák Gregort átköltöztetni. Gregor azonban jól
tudta, hogy nemcsak miatta ütközik akadályokba a költözködés, hiszen őt egy
néhány lélegzőnyílással ellátott megfelelő ládában könnyűszerrel
elszállíthatnák; elsősorban másvalami tartotta vissza a családot a
lakáscserétől, mégpedig a teljes reménytelenség és az a gondolat, hogy olyan
szerencsétlenség sújtotta őket, mint senki mást egész rokonságukban és
ismeretségi körükben. Amit a világ a szegény emberektől megkíván, azt ők a
végsőkig teljesítik, az apa a tízórait hordja a kis banktisztviselőknek, az anya
feláldozza magát idegen emberek fehérneműjéért, a leány ide-oda szaladgál a
vevők rendelkezései szerint a pult mögött, de ennél többre nem telt a család
erejéből. És Gregor hátán a seb újult erővel kezdett sajogni, amikor anyja és
húga lefektették az apát, és visszatértek a nappaliba, de nem nyúltak a
munkájukhoz, hanem közelebb húzódtak egymáshoz, már- már összeért az
arcuk; és aztán anyja Gregor szobája félé mutatva így szólt: - Csukd be az
ajtót, Grete - , mire Gregor körül újra sötét lett, odaát pedig a nők egymásra
borulva sírni kezdtek, vagy éppenséggel száraz szemmel meredtek az asztalra.
Éjjeleket és nappalokat töltött el Gregor jóformán alvás nélkül. Néha arra
gondolt, hogy amikor következő alkalommal kinyitják az ajtót, újra kezébe
veszi a család ügyeit, úgy, mint régen; gondolataiban hosszú idő után újra
megjelent a főnök és a cégvezető, a kereskedősegédek és a tanoncok, a bárgyú
háziszolga, két-három más üzletbeli barátja, egy vidéki szálló szobalánya,
kedves, futó emlék, egy kalaposbolt pénztárosnője, akinek komoly szándékkal,
de körülményeskedve udvarolt - valamennyien megjelentek idegenekkel és
feledésbe merültekkel elvegyülve, de egyiküket sem lehetett rávenni, hogy
segítsen rajta és a családján, és Gregor örült, amikor eltűntek. Máskor meg
semmi kedve sem volt, hogy gondoskodjék családjáról, megdühödött a rossz
bánásmódra gondolva, és bár semmit sem tudott maga elé képzelni, amire
étvágya lett volna, mégis terveket szőtt, hogyan juthatna az éléskamrába, hogy
elvegye, ami megilleti, még ha nem is éhes. Húga most már nem törte a fejét,
hogy mivel szerezhetne neki különös örömet, hanem reggel és délben, mielőtt
elszaladt az üzletbe, sebtében betaszított a lábával Gregor szobájába
valamilyen ételt, ami éppen akadt, azután este, nem törődve vele, hogy Gregor
egyáltalán belekóstolt-e, vagy - amint leggyakrabban történt - érintetlenül
otthagyta, a seprű egyetlen mozdulatával kilökte az ajtón. A szoba
kitakarítását, amit most mindig este végzett el, gyorsabban nem is lehetett
volna elintézni. A falon piszokcsíkok húzódtak, mindenfelé csomókba gyűlt a
por és a hulladék. Eleinte, amikor húga bejött, Gregor ezekben a különösképp
jellemző sarkokban állt, hogy elhelyezkedésével mintegy szemrehányást
tegyen neki mulasztásáért. De maradhatott volna ott akár hetekig is, húga nem
javult meg, pedig éppen olyan jól látta a piszkot, mint Gregor, de épp azt
határozta el, hogy nem nyúl hozzá. Ugyanakkor nála eddig nem tapasztalt
érzékenységgel, amely egyébként az egész családot megszállta, őrködött azon,
hogy Gregor szobájának takarítása az ő kiváltsága maradjon. Egy alkalommal
az anya nagy tisztogatást rendezett Gregor szobájában, ami csak néhány vödör
víz felhasználása után bizonyult eredményesnek - Gregort bántotta ugyan a sok
nedvesség, és elkeseredetten, mozdulatlanul elterülve feküdt a kanapén -, de
az anya nem kerülhette el büntetését. Alighogy a húga észrevette este a
változást Gregor szobájában, már szaladt is be a nappaliba, mélyen
megsértve, és bár anyja esdekelve kitárta karját, sírógörcsben tört ki, amit a
szülők - az apa természetesen felriadt karosszékében - először csak
csodálkozva és tétlenül szemléltek, majd lassan ők is feleszméltek: az apa
jobb felé szemrehányást tett az anyjának, hogy miért nem bízta lányára Gregor
szobájának a takarítását, bal felé viszont rákiabált lányára, hogy soha többé
nem takaríthat Gregor szobájában; közben az anya megpróbálta bevonszolni a
hálószobába az apát, aki már nem volt ura önmagának, a leány, akit rázott a
zokogás, kis öklével az asztal püfölte; Gregor pedig hangosan sziszegett
dühében, hogy senkinek sem jut eszébe becsukni az ajtót, és megkímélni őt
ettől a látványtól és lármától.
De még ha húga az elárusítói munkában kimerülve megunta is, hogy éppen
úgy gondoskodjék Gregorról, mint azelőtt, akkor sem lett volna szükség arra,
hogy az anya helyettesítse, de arra sem, hogy Gregort ennyire elhanyagolják.
Hiszen ott volt a bejárónő. Ez az öreg özvegyasszony, aki hosszú életében a
legsúlyosabb hányattatásokat is átvészelte erős csontozatával, tulajdonképpen
nem undorodott Gregortól. Egyszer, igazán nem kíváncsiskodásból, véletlenül
benyitott Gregor szobájába, és amikor megpillantotta Gregort, aki
meglepetésében ide-oda kezdett szaladgálni, noha nem üldözte senki, kezét
összefonta a mellén, és csodálkozva megállt. Azóta nem mulasztotta el egyszer
sem, hogy reggel és este egy pillanatra ki ne nyissa résnyire az ajtót, és be ne
nézzen Gregorhoz. Eleinte még szólongatta is olyan szavakkal, amelyeket
valószínűleg barátságosnak vélt, mint például: - Gyere csak ide, vén
ganajtúró! - vagy: - No, nézd csak, a vén ganajtúró! Erre a szólítgatásra
Gregor nem válaszolt, csak úgy tett, mozdulatlanul, mintha ki sem nyitották
volna az ajtót. Miért nem parancsolták meg ennek a bejárónőnek, hogy Gregor
önkényes, haszontalan zaklatása helyett inkább a szobáját takarítsa ki
mindennap? Egyszer kora reggel - heves eső verte az ablaktáblákat, talán már
a közeledő tavasz jeléül -, amikor a bejárónő megint hívogatni kezdte, Gregor
annyira elkeseredett, hogy mintha támadni készülne, de azért lassan és
nehézkesen szembefordult vele. A bejárónő azonban nem ijedt meg, csak
fölemelt egy széket az ajtó mellől, és kitátott szájjal megállt, világosan
közölve szándékát, hogy csak akkor fogja becsukni a száját, amikor a kezében
tartott székkel lesújt Gregor hátára. - Na, mi van, nem jössz? - kérdezte,
amikor Gregor visszafordult, aztán nyugodtan letette a széket a sarokba.
Gregor ekkor már szinte semmit sem evett. Ha véletlenül épp arra járt, ahol
ki volt készítve az étel, játékból egy falatot a szájába vett, és órák hosszat
tartogatta benne, aztán többnyire kiköpte. Először azt hitte, hogy azért nincs
étvágya, mert szobájának állapota szomorúsággal tölti el, de éppen a
szobájabeli változásokkal békült ki hamar. Megszokássá vált a családban,
hogy azokat a dolgokat, amelyeket máshol nem tudtak elhelyezni, berakták
ebbe a szobába, és épp elég ilyen holmi volt, mert a lakás egyik szobáját
kiadták három albérlőnek. Ezek a komoly urak - mind a hárman körszakállt
viseltek, amint Gregor egyszer az ajtóhasadékon át megállapította - kínosan
ügyeltek a rendre, nemcsak a szobájukban, hanem ha már itt béreltek szobát,
az egész háztartásban, különösen a konyhában. Haszontalan vagy kivált
piszkos holmit nem tűrtek meg. Berendezési tárgyaik legnagyobb részét
magukkal hozták. Így sok minden fölöslegessé vált, amit nem lehetett eladni,
de eldobni sem akartak. Mindez Gregor szobájába vándorolt. A hamuláda és a
szemétláda a konyhából szintén. Amit nem tudtak éppen mire használni, azt a
bejárónő, akinek mindig minden nagyon sietős volt, egyszerűen behajította
Gregor szobájába; Gregor szerencsére legtöbbször csak az illető tárgyat és a
kezet látta, amely bedobta. A bejárónőnek talán az volt a szándéka, hogy
alkalomadtán egyszer majd visszaviszi ezeket a tárgyakat, vagy kidobja együtt
valamennyit, valójában azonban ott maradt minden azon a helyen, ahol a
dobás után földet ért, hacsak Gregor a lomok között átvergődve el nem
mozdította őket a helyükről, eleinte kényszerűségből, mert nem volt elég
szabad helye a mászkáláshoz, később azonban egyre növekvő kedvteléssel,
bár az efféle kirándulások után szomorúan és holtfáradtan gubbasztott újra
órák hosszat egy helyben.
Mivel az albérlők néha vacsorájukat is otthon, a közös nappaliban
fogyasztották el, a nappali ajtaja némely estéken csukva maradt, de Gregor
könnyű szívvel lemondott az ajtó kinyitásáról, hiszen már sok estét akkor sem
használt ki, amikor nyitva volt az ajtó; feküdt szobájának légsötétebb
sarkában, s a család észre sem vette. Egyszer azonban a bejárónő félig nyitva
hagyta a nappaliba nyíló ajtót, és akkor is nyitva volt még, amikor a szobaurak
este beléptek, és meggyújtották a villanyt. Az asztal felső végére ültek, ahol
azelőtt az apa, az anya és Gregor szokott ülni, kibontották asztalkendőjüket, és
kést, villát vettek a kezükbe. Az ajtóban rögtön meg is jelent az anya egy tál
hússal, és szorosan a nyomában a leány egy púpozott tál burgonyával. Nagy
gőzfelhő szállt fel az ételből. A szobaurak az eléjük tett tálak fölé hajoltak,
mintha meg akarták volna vizsgálni evés előtt az ételt, és csakugyan, egyikük,
aki középen ült, és mértékadó tekintélynek látszott a másik kettő szemében,
egy szelet húst még a tálon kettévágott, nyilvánvalóan azért, hogy
megállapítsa, elég omlós- e, és nem kell-e visszaküldeni esetleg a konyhába.
Meg volt elégedve, és az anya meg a leány, akik feszülten figyelték, most
fellélegezve egymásra mosolyogtak.
Maga a család a konyhában evett. Az apa azonban, mielőtt kiment a
konyhába, bement a nappaliba, és sapkájával a kezében, egyetlen
meghajlással körbejárta az asztalt. Az urak valamennyien fölálltak, és
mormoltak valamit a szakállukba. Mikor aztán magukra maradtak, enni
kezdtek, szinte teljes csendben. Különösnek tetszett Gregor számára, hogy az
evés sokféle zaja közül mindegyre a fogak rágását hallotta, mintha az urak meg
akarták volna neki mutatni, hogy az evéshez fogak kellenek, és hogy hiába van
az embernek páratlanul szép állkapcsa, ha fogatlan, nem megy vele semmire.
"Van nekem étvágyam - mondta magában Gregor gondterhelten -, csak nem
ilyesmire. Lám, ezek az urak milyen jól táplálkoznak, én meg majd
fölfordulok!"
Éppen ezen az estén - Gregor nem emlékezett, hogy egész idő alatt egyszer
is hallotta volna - megszólalt a hegedű a konyhában. Az urak már befejezték a
vacsorát, a középső újságot vett elő, adott egy-egy lapot a másik kettőnek, és
székükben hátradőlve olvasni és dohányozni kezdtek. Amikor a hegedű
megszólalt, fölkapták a fejüket, felálltak, lábujjhegyen odamentek az
előszobaajtóhoz, és ott összeszorulva megálltak. Meghallhatták őket a
konyhában, mert az apa felkiáltott:
- Zavarja talán az urakat a játék? Azonnal abbahagyhatjuk.
- Ellenkezőleg - mondta a középső úr -, nem jönne be a kisasszony inkább
hozzánk, és játszana itt benn a szobában? Itt mégiscsak kényelmesebb és
hangulatosabb.
- Ó, hogyne! - kiáltott az apa, mintha ő volna a hegedűs. Az urak
visszamentek a szobába, és vártak. Nemsokára meg is jelentek: az apa a
kottatartóval, az anya a kottával, a leány pedig a hegedűvel. A leány mindent
nyugodtan előkészített a játékhoz; a szülők, akik azelőtt sohasem adtak ki
szobát, és ezért túlzottan udvariasan bántak az urakkal, le sem mertek ülni
saját székükre; az apa az ajtónak támaszkodott, jobb kezét csukott
livrékabátjának két gombja közé mélyesztette; az anyának viszont az egyik úr
fölajánlotta a széket, és ő az egyik sarokban ült le, mert ott hagyta a széket,
ahová az úr tette.
A leány játszani kezdett; apja és anyja két oldalról figyelmesen követték
kézmozdulatait. Gregor a zene vonzására kissé előbbre merészkedett, és feje
már a nappaliban volt. Nem is igen csodálkozott, hogy az utóbbi időben
ennyire nincs tekintettel a többiekre; azelőtt büszke volt rá, hogy milyen
figyelmes. Egyébként éppen most lett volna igazán oka rá, hogy elrejtőzzék,
mert a por, amely egész szobáját belepte, és a legkisebb mozdulatra is
felkavarodott, őt magát is teljesen elborította; cérna- és hajszálakat,
ételmaradékokat hurcolt magával a hátán és az oldalán; de túlságosan
közömbös volt minden iránt, semhogy, mint régebben naponta többször is,
hanyatt feküdjön, és hátát a szőnyeghez dörzsölje. De még ebben az
állapotában is volt bátorsága néhány lépésnyit tovább nyomulni előre a
nappali tiszta padlóján.
Igaz, hogy rá se hederített senki. A családot teljesen lefoglalta a
hegedűjáték; a szobaurak viszont, akik először kezüket zsebre dugva
közvetlenül a leány kottaállványa mögött helyezkedtek el, olyan közel, hogy
valamennyien beláthattak a kottába, ami bizonyára zavarta a leányt, halk
beszélgetés közben, lehajtott fejjel nemsokára félrevonultak az ablakhoz, és
ott is maradtak, miközben az apa aggodalmasan figyelte őket. A napnál is
világosabban látszott, hogy szép vagy szórakoztató hegedűjátékot vártak, de
feltételezésükben csalódtak, megelégelték az egész előadást, és csak
udvariasságból tűrték, hogy nyugalmukat tovább is háborgassák. Különösképp
az a mód árulta el nagy idegességüket, ahogy szivarjuk füstjét orrukon és
szájukon át a magasba fújták. Pedig a húga olyan szépen játszott. Arcát
féloldalt hajtotta, és vizsgálódó, mélabús tekintettel követte a hangjegyeket.
Gregor egy kicsit még előbbre mászott, és fejét egészen a padlóig eresztette,
hogy lehetőleg találkozzék pillantásukkal. Hát állat ő, hogy ennyire
megragadja a zene? Úgy érezte, most látta meg az utat, amely az áhítozva
keresett, ismeretlen táplálékhoz vezet. El volt szánva, hogy előrenyomul
egészen húgáig, megrántja a szoknyáját, és ezzel jelet ad neki, hogy jöjjön az ő
szobájába hegedűjével, mert itt senki sincs, aki úgy méltányolná a játékát,
ahogyan ő tudná. Soha többé nem engedi ki a szobájából, legalábbis addig
nem, amíg él; először lesz hasznára szörnyű külseje; egyszerre áll majd őrt
szobájának minden ajtajánál, és dühösen ráfúj a támadókra; húga azonban ne
kényszerből, hanem önként maradjon nála; üljön le melléje a kanapéra, hajtsa
le hozzá a fülét, és akkor ő majd megsúgja neki a titkot, hogy eltökélt szándéka
volt beíratni a konzervatóriumba, és hogy ezt, ha a szerencsétlenség nem jött
volna közbe, az elmúlt karácsonykor - karácsony csak elmúlt már? -
mindenkinek megmondta volna, nem törődve semmiféle ellenkezéssel. E
bejelentés után húga a meghatottságtól könnyekre fog fakadni, és Gregor
fölemelkedik a válláig, és megcsókolja a nyakát, amely, mióta az üzletbe jár,
födetlen, nincs rajta sem szalag, se gallér.
- Samsa úr! - kiáltotta a középső úr az apának, és egyetlen szót sem
vesztegetve, rászegezte mutatóujját a lassan előmászó Gregorra. A hegedű
elnémult, a középső úr először fejét csóválta, és rámosolygott barátaira, aztán
újra Gregorra pillantott. Az apa, úgy látszik, fontosabbnak tartotta, hogy
mielőtt Gregort visszakergetné, előbb még megnyugtassa az albérlőket, bár
azok csöppet sem voltak izgatottak, és Gregor mintha jobban szórakoztatta
volna őket, mint a hegedűjáték. Az apa odasietett hozzájuk, és megpróbálta
széttárt karral visszaterelni őket a szobájukba, egyúttal pedig testével
eltakarni előlük Gregort. Erre az urak csakugyan megharagudtak egy kicsit,
nem lehetett tudni, hogy az apa viselkedése miatt, vagy annak felismerésétől,
hogy tudtuk nélkül olyan szomszédjuk van, mint Gregor. Magyarázatot kértek
az apától, ők is széttárták karjukat, idegesen cibálták szakállukat, és csak
lassan hátráltak szobájuk félé. Közben a leány magához tért
zavarodottságából, amely a hegedülés hirtelen félbeszakítására fogta el, és
miután a hegedűt és a vonót egy ideig ernyedten lógatta kezében, és továbbra
is a kottát nézte, mintha még most is játszana, hirtelen összeszedte magát,
letette a hangszert anyja ölébe - az anya légzési nehézségekkel küszködve,
szaporán ziháló tüdővel, még a székén ült -, és átszaladt a szomszéd szobába,
ahová az apa tuszkolása nyomán már gyorsabban közeledtek az urak. Látni
lehetett, amint a leány gyakorlott kezében a takarók és a párnák fölrepülnek a
levegőbe, aztán elrendeződnek az ágyakon. Még mielőtt az urak elérték volna
a szobát, elkészült az ágyazással, és kisurrant. Az apán, úgy látszik, megint
annyira úrrá lett önfejűsége, hogy megfeledkezett minden tiszteletről, amellyel
mégiscsak tartozott albérlőinek. Csak tuszkolta, egyre tuszkolta őket, míg a
szoba ajtajában a középső úr nagyot nem dobbantott a lábával; megállásra
kényszerítve az apát.
- Ezennel kijelentem - mondta kezét fölemelve, és tekintetével megkereste
az anyát és a leányt is -, hogy tekintettel az ebben a lakásban és ebben a
családban uralkodó visszataszító állapotra - s e szavaknál gyors
elhatározással kiköpött a padlóra -, szobámat azonnal felmondom.
Természetesen arra az időre sem fizetek semmit, amit eddig itt töltöttem, azt
viszont még fontolóra veszem, hogy ne lépjek-e fel önök ellen valamilyen -
higgyék el - könnyűszerrel megalapozható követeléssel. - Elhallgatott, és maga
elé nézett, mint aki vár valamire. És valóban, két barátja meg is szólalt
nyomban, e szavakkal:
 - Mi is azonnal felmondunk.
Erre a középső úr megragadta a kilincset, és nagy robajjal becsapta az
ajtót.
Az apa tapogatózva visszatámolygott a székéhez, és belezuhant; mintha csak
a szokásos esti szunyókálásra dőlt volna le, de fejének heves billegése arra
vallott, hogy nem alszik. Gregor egész idő alatt csendben azon a helyen
maradt, ahol az urak tetten érték. A csalódástól, hogy terve nem sikerült, de
talán a sok éhezés okozta gyengeségtől is, meg sem tudott mozdulni. Szinte
bizonyosra vette, hogy már a következő pillanatban kirobban körülötte az
általános összeomlás, és rettegve várt. Még a hegedű sem ijesztette föl,
amikor az anya reszkető ujjai közül kicsúszva leesett a földre, és megzendült.
- Kedves szüleim - mondta a leány, és bevezetésül az asztalra csapott -, ez
így nem megy tovább. Ha ti nem látjátok is be, én belátom. Nem akarom ez
előtt a szörnyeteg előtt a bátyám nevét kiejteni, s ezért csak ennyit mondok:
meg kell próbálnunk megszabadulni tőle. Mindent elkövettünk, ami emberileg
lehetséges, hogy gondozzuk és elviseljük; azt hiszem, senki semmilyen
szemrehányást nem tehet nekünk.
- Igaza van, de még mennyire - mormolta az apa. Az anya még most is
zihálva lélegzett, szemében eszelős kifejezéssel, és fojtottan köhögni kezdett
szája elé tartott kezébe.
A leány odasietett anyjához, és megfogta a homlokát. Az apában mintha
határozottabb gondolatok ébredtek volna a leány szavai nyomán, felült,
játszadozni kezdett sapkájával a tányérok között, amelyek még a szobaurak
vacsorájáról maradtak az asztalon, és időnként ránézett a csendes Gregorra. -
Meg kell próbálnunk megszabadulni tőle - mondta a leány most közvetlenül az
apának, mert az anya a köhögéstől nem hallott semmit -, még megöl
benneteket, látom előre. Ha már az embernek annyit kell dolgoznia, mint
nekünk mindnyájunknak, akkor képtelen elviselni még ezt az örökös itthoni
gyötrődést is. Én sem bírom tovább. - És olyan heves zokogásban tört ki, hogy
könnyei ráfolytak anyja arcára, aztán gépies mozdulatokkal letörölte róla.
- De gyermekem - mondta az apa részvevően és feltűnő megértéssel -, hát
mit tegyünk?
 A leány csak vállat vont tanácstalansága jeléül, amely sírás közben fogta el,
és ellentmondott előbbi magabiztosságának.
- Ha megértene bennünket... - mondta az apa félig kérdően, de a leány sírás
közben hevesen megrázta a kezét, hogy erre gondolni sem lehet.
- Ha megértene bennünket - ismételte meg az apa, és szemét lehunyva
magába fogadta a leány meggyőződését, hogy ez lehetetlen -, akkor talán
lehetséges volna valahogy megegyezni vele: De így...
- Nem maradhat itt - kiáltotta a leány -, ez az egyetlen mód, apám. Csak
attól a gondolattól próbálj megszabadulni, hogy ez Gregor. Éppen a mi
szerencsétlenségünk, hogy olyan sokáig azt hittük, hogy ő az. De hogy is
lehetne Gregor? Ha Gregor volna, már rég belátta volna, hogy emberek nem
élhetnek együtt egy ilyen állattal, és magától elment volna. Akkor nem volna
fiunk, de tudnánk tovább élni, és tiszteletben tarthatnánk emlékét. Így viszont
üldöz bennünket ez az állat, elkergeti az albérlőket, nyilván el akarja foglalni
az egész lakást, és felőle akár az utcán is éjszakázhatnánk. Nézd csak, apám -
kiáltott fel hirtelen -, már megint kezdi! - És Gregor számára teljesen
érthetetlenül annyira megrémült, hogy még az anyját is otthagyta, valósággal
ellökte magát a székétől, mintha hajlandó volna akár anyját is föláldozni, csak
ne kelljen Gregor közelében maradnia, és apja mögé sietett, aki pusztán a lány
viselkedésétől felindulva szintén fölállt, és karját; mintegy a lány védelmében,
félig kitárta előtte.
De Gregornak eszébe se jutott, hogy valakit is megijesszen, húgát
legkevésbé. Csak meg akart fordulni, hogy visszamásszon a szobájába, és
ezzel csakugyan feltűnést kelthetett, mert kínzó állapotában a nehéz
fordulatokhoz a fejét is használnia kellett; egymás után többször fölemelte,
majd a padlóhoz ütötte. Megállt és körülnézett. Jó szándékát, úgy látszik,
felismerték; az ijedelem már el is múlt. Valamennyien némán és szomorúan
néztek rá. Az anya lábát kinyújtva és egymáshoz szorítva ült a székén, szeme a
kimerültségtől majd leragadt, az apa és a leány egymás mellett ültek, a leány
átfonta karjaival apja nyakát.
"Most már talán megfordulhatok" - gondolta Gregor, és újra munkához
látott. Szuszogott az erőlködéstől, de nem tudta visszafojtani, és időnként meg
is kellett pihennie. Egyébként nem sürgette senki, minden rá volt bízva.
Amikor a fordulást befejezte, rögtön elkezdett egyenesen visszamászni.
Csodálkozott a nagy távolságon, amely szobájától elválasztotta, és nem is
értette, hogyan tehette meg rövid idővel ezelőtt ugyanezt az utat ilyen gyenge
állapotban, és észre sem vette, milyen hosszú. Folyton csak a gyors mászásra
figyelt, jóformán észre sem vette, hogy a családnak egyetlen szava, egyetlen
kiáltása sem zavarja. Mikor már az ajtónál volt, visszafordította a fejét, ha
nem is egészen, mert a nyaka kezdett megmerevedni, annyit mégis látott, hogy
semmi sem változott mögötte, csak a húga állt föl közben. Utolsó pillantása
anyját érintette, akit közben elnyomott az álom.
Alighogy a szobájába ért, az ajtót rögtön becsukták, elreteszelték és kulcsra
zárták. A mögötte felcsapó hirtelen lármától Gregor annyira megijedt, hogy
lábacskái megroggyantak. Húga volt az, aki ennyire sietett. Már állva várt,
aztán fürgén odaugrott, Gregor nem is hallotta könnyű lépteit. - Végre! -
kiáltotta oda a szüleinek, amikor megfordította a zárban a kulcsot.
"És most?" - kérdezte magától Gregor, és körülnézett a sötétben.
Hamarosan fölfedezte, hogy most már végképp nem tud megmozdulni. Nem
csodálkozott rajta, sőt azt találta természetellenesnek, hogy mostanáig tudott
egyáltalán közlekedni ezeken a vékony lábacskákon. Egyébként viszonylag jól
érezte magát. Voltak ugyan fájdalmai egész testében, de úgy érezte, mintha
ezek a fájdalmak fokozatosan enyhülnének, és végül teljesen megszűnnek. A
rohadt almát a hátában és gyulladt környékét, amelyet egészen belepett a por,
már alig érezte. Családjára megindultan és szeretettel gondolt vissza.
Meggyőződése, hogy el kell tűnnie, ha lehet, még határozottabb volt, mint a
húgáé. Az üres és békés szemlélődésnek ebben az állapotában volt már akkor
is, amikor a toronyóra elütötte a hajnali hármat. A lassú derengést, amikor
oldódni kezdett a sötétség az ablak előtt, még megélte. Ekkor feje, már nem
akaratának irányítására, lehanyatlott, és orrlikaiból csendesen kiáradt utolsó
lehelete.
Amikor kora reggel megérkezett a bejárónő - nagy erővel és nagy
sietségében, hiába kérték többször is, hogy mellőzze, úgy csapkodta az
ajtókat, hogy jövetelétől fogva sehol a lakásban nem lehetett többé nyugodtan
aludni -, Gregornál tett szokásos rövid látogatásakor először semmi különöset
nem észlelt. Azt gondolta; hogy Gregor szándékosan fekszik ilyen
mozdulatlanul, és játssza a sértődöttet; feltételezte róla akár a legnagyobb
ravaszságot is. Mivel véletlenül épp a kezében volt a hosszú seprű,
megpróbálta megcsiklandozni vele Gregort az ajtóból. Amikor ez is
sikertelennek bizonyult, dühbe gurult, és meglökte Gregort, és csak akkor
figyelt fel, amikor minden ellenállás nélkül arrébb tudta tolni a helyéről.
Mikor aztán felismerte a valódi tényállást, tágra nyílt a szeme, füttyentett
egyet, és nem sokáig késlekedett, hanem felrántotta a hálószoba ajtaját, és
harsányan bekiáltott a sötétbe:
- Jöjjenek csak, nézzék meg, megdöglött, ott fekszik, tisztára döglötten!
A Samsa házaspár felült a családi ágyban, és előbb le kellett küzdeniük a
bejárónő okozta ijedtségüket, csak aztán fogták fel szavainak jelentését. Ekkor
azonban Samsa úr és felesége nagy sietve kiszálltak ágyukból, Samsa úr
vállára terítette a paplant, Samsáné asszony csak úgy hálóingben, és beléptek
Gregor szobájába. Közben a nappali ajtaja is kinyílt, az albérlők beköltözése
óta Grete itt aludt; teljesen fel volt öltözve, mintha le sem feküdt volna, sápadt
arca is erre vallott.
- Meghalt? - kérdezte Samsáné, és kérdően ránézett a bejárónőre, noha
maga is megvizsgálhatott volna mindent, sőt anélkül is meggyőződhetett róla.
- Meghiszem azt - mondta a bejárónő, és bizonyságul jó darabon arrébb
lökte Gregor tetemét a seprűvel. Samsáné megmozdult, mintha le akarná fogni
a seprűt, de aztán hagyta.
- Nos - mondta Samsa úr -, hálát adhatunk Istennek. - Keresztet vetett, és a
három nő követte példáját. Grete, aki le sem vette a szemét a holttestről, így
szólt:
- Nézzétek csak, milyen sovány volt. De hiszen már régóta nem is evett
semmit. Úgy hoztam ki az ételt, ahogy bevittem. - Gregor teste csakugyan
egész lapos és száraz volt, most lehetett látni igazán, mert már nem emelték fel
lábacskái, és más sem volt, ami elterelte volna róla a figyelmet.
- Gyere be, Grete, egy kicsit hozzánk - mondta Samsáné fájdalmas
mosollyal, és Grete, vissza- visszanézve a holttestre, bement szülei után a
hálószobába. A bejárónő becsukta az ajtót, és szélesre tárta az ablakot. Bár
kora reggel volt, már némi langyosság vegyült a csípős levegőbe. Elvégre
március vége volt.
A három albérlő kilépett a szobából, és csodálkozva keresték a
reggelijüket; megfeledkeztek róluk.
- Hol a reggeli? - kérdezte a középső úr mogorván a bejárónőtől. A
bejárónő azonban szájára tette az ujját, és gyorsan és némán intett az uraknak,
hogy jöjjenek Gregor szobájába. Be is mentek, és kezüket kissé viseltes
kabátjuk zsebébe dugva körülállták Gregor tetemét a már teljesen világos
szobában.
Ekkor kinyílt a hálószoba ajtaja, és megjelent egyenruhájában Samsa úr,
egyik karján felesége, a másikon leánya. Mindnyájuk szeme ki volt sírva
kissé; Grete időnként odanyomta arcát apja karjához.
- Azonnal távozzanak a lakásomból - mondta Samsa úr, és az ajtóra
mutatott, a két nőt továbbra sem engedve el maga mellől.
- Hogy érti ezt? - kérdezte kissé megrökönyödve a középső úr, és édeskésen
mosolygott. A másik kettő egyfolytában dörzsölte hátrakulcsolt kezét, mint
akik örülnének valami nagy veszekedésnek, ami számukra csak kedvezően
végződhetik.
- Úgy értem, ahogy mondom - felelte Samsa úr, és két kísérőjével egy
vonalban megindult a középső úr felé. A középső úr csendesen állt a helyén, a
padlót nézte, mintha most rendeződnének át a dolgok a fejében.
- Akkor hát elmegyünk - mondta aztán, és úgy nézett fel Samsa úrra, mintha
hirtelen elhatalmasodó alázatában még ehhez az elhatározáshoz is engedélyt
kérne. Samsa úr tágra nyílt szemmel csak biccentett néhányszor. Erre a
középső úr valóban kiment nagy léptekkel az előszobába; barátai, akiknek
keze megnyugodott egy ideje, és kezdtek odafigyelni, most valósággal
utánaugrottak, mintha attól félnének, hogy Samsa úr megelőzheti őket, és
zavart okozhat a vezérükkel való összeköttetésben. Az előszobában mind a
hárman levették kalapjukat a fogasról, kihúzták botjukat az ernyőtartóból,
némán meghajoltak, és elhagyták a lakást. Samsa úr, bizalmatlanságában,
amelynek alaptalan volta nyilvánvalóvá vált, a két nővel együtt kilépett az
előtérre; a korlátnak dőlve végignézték, amint a három úr, lassan ugyan, de
folyamatosan lemegy a hosszú lépcsőn, a lépcsőház egy bizonyos
kanyarulatában minden emeleten eltűnnek, és néhány pillanat múlva újra
előbukkannak; minél lejjebb értek, annál jobban csökkent irántuk a Samsa
család érdeklődése, és amikor büszke tartásban, kosárral a fején elhaladt
mellettük, majd magasan fölöttük egy henteslegény, Samsa úr és a nők lassan
elengedték a korlátot, és megkönnyebbülten visszatértek a lakásba.
Elhatározták, hogy ezt a napot pihenésre és sétálásra szánják; ezt a
munkaszünetet nemcsak megérdemelték, hanem szükségük is volt rá
mindenképp. Leültek tehát az asztalhoz, és írtak három bocsánatkérő levelet,
Samsa úr az igazgatóságának, Samsáné a megbízójának, Grete pedig a
principálisnak. Mialatt írtak, bejött a bejárónő, és közölte, hogy elmegy, mert
végzett a reggeli munkájával. A három levélíró először föl se nézett, csak
biccentett, és csupán akkor néztek föl bosszúsan, amikor a bejárónő továbbra
sem mozdult.
- Mi tetszik? - kérdezte Samsa úr.
A bejárónő mosolyogva állt az ajtóban, mint akinek valami rendkívül
örömteli jelentenivalója volna a család számára, de csak akkor fogja
megmondani, ha alaposan kikérdezik. Lazán ingott kalapján a csaknem
egyenesen fölmeredő strucctoll, amellyel a bejárónő már eddigi szolgálata
során is sok bosszúságot okozott Samsa úrnak.
- Mit akar tulajdonképpen? - kérdezte Samsáné; a bejárónő őt tartotta
leginkább tiszteletben.
- Hát - válaszolta a bejárónő, és a barátságos nevetéstől nem is tudta
mindjárt folytatni -, szóval abból, hogy hogyan tüntessék el azt az izét onnét,
ne csináljanak gondot maguknak. Már el van intézve.
Samsáné és Grete levelük fölé hajoltak, mintha folytatni akarnák az írást;
Samsa úr, aki észrevette, hogy a bejárónő most részletesen el akar mesélni
mindent, kinyújtott kézzel határozottan elhárította. Mivel nem adhatta elő
beszámolóját, a bejárónőnek egyszeriben eszébe jutott, hogy mennyire siet, és
láthatóan sértődötten odakiáltotta:
- Agyő mindenkinek! - aztán vadul megfordult, és irtózatos ajtócsapkodások
közepette elviharzott a lakásból.
 - Este elküldjük - mondta Samsa úr, de sem feleségétől, sem lányától nem
kapott választ, a bejárónő, úgy látszik, újra feldúlta alig visszanyert
nyugalmukat. Felálltak, az ablakhoz léptek, és egymást átölelve ott maradtak.
Samsa úr feléjük fordult székében, és egy ideig csendben figyelte őket. Aztán
így szólt:
- No, gyertek már ide. Hagyjátok végre ezeket a régi dolgokat. Legyetek egy
kissé rám is tekintettel.
A két nő nyomban engedelmeskedett, odasiettek hozzá, megölelték, és
gyorsan befejezték levelüket.
Aztán elmentek a lakásból, együtt mind a hárman, amit már hónapok óta
nem tettek, és kimentek villamossal a szabadba, a városon kívülre.
Hármasban ültek a kocsiban, melyet elárasztott a meleg napfény. Kényelmesen
hátradőlve ülésükön megbeszélték jövőbeli lehetőségeiket, és kiderült, hogy
közelebbről megvizsgálva nem is olyan rosszak, mert mind a három állás -
tulajdonképpen még nem is kérdezték ki egymást ez ügyben - igen kedvező és
különösen a későbbiekre nézve sokat ígérő. A helyzetükön pillanatnyilag
természetesen úgy javíthatnak leginkább és legkönnyebben, hogy elcserélik a
lakást; kisebb és olcsóbb, de jobb fekvésű és általában praktikusabb lakást
akartak bérelni a mostaninál, amelyet még Gregor választott ki. Mialatt így
beszélgettek, Samsa úrnak és feleségének szinte egyszerre tűnt fel, ahogy
egyre jobban megélénkülő leányukat figyelték, hogy az utóbbi időben a sok
csapás közepette, amelytől orcái kissé elhalványultak, Grete szép, érett
leánnyá fejlődött. Elcsendesedve és szinte öntudatlanul megértő pillantásokat
váltva arra gondoltak, itt az ideje, hogy derék férjet keressenek a számára. És
úgy érezték, mintha új álmaik és jó szándékaik megerősítését látnák, amikor
útjuk céljánál leányuk elsőnek ugrott fel, és kinyújtóztatta fiatal testét.
Györffy Miklós fordítása
 Die Verwandlung

Als Gregor Samsa eines Morgens aus unruhigen Träumen erwachte, fand er
sich in seinem Bett zu einem ungeheueren Ungeziefer verwandelt. Er lag auf
seinem panzerartig harten Rücken und sah, wenn er den Kopf ein wenig hob,
seinen gewölbten, braunen, von bogenförmigen Versteifungen geteilten Bauch,
auf dessen Höhe sich die Bettdecke, zum gänzlichen Niedergleiten bereit,
kaum noch erhalten konnte. Seine vielen, im Vergleich zu seinem sonstigen
Umfang kläglich dünnen Beine flimmerten ihm hilflos vor den Augen.
»Was ist mit mir geschehen?«, dachte er. Es war kein Traum. Sein Zimmer,
ein richtiges, nur etwas zu kleines Menschenzimmer, lag ruhig zwischen den
vier wohlbekannten Wänden. Über dem Tisch, auf dem eine
auseinandergepackte Musterkollektion von Tuchwaren ausgebreitet war –
Samsa war Reisender – hing das Bild, das er vor kurzem aus einer
illustrierten Zeitschrift ausgeschnitten und in einem hübschen, vergoldeten
Rahmen untergebracht hatte. Es stellte eine Dame dar, die mit einem Pelzhut
und einer Pelzboa versehen, aufrecht dasaß und einen schweren Pelzmuff, in
dem ihr ganzer Unterarm verschwunden war, dem Beschauer entgegenhob.
Gregors Blick richtete sich dann zum Fenster, und das trübe Wetter – man
hörte Regentropfen auf das Fensterblech aufschlagen – machte ihn ganz
melancholisch. »Wie wäre es, wenn ich noch ein wenig weiterschliefe und
alle Narrheiten vergäße«, dachte er, aber das war gänzlich undurchführbar,
denn er war gewöhnt, auf der rechten Seite zu schlafen, konnte sich aber in
seinem gegenwärtigen Zustand nicht in diese Lage bringen. Mit welcher Kraft
er sich auch auf die rechte Seite warf, immer wieder schaukelte er in die
Rückenlage zurück. Er versuchte es wohl hundertmal, schloß die Augen, um
die zappelnden Beine nicht sehen zu müssen, und ließ erst ab, als er in der
Seite einen noch nie gefühlten, leichten, dumpfen Schmerz zu fühlen begann.
»Ach Gott«, dachte er, »was für einen anstrengenden Beruf habe ich
gewählt! Tag aus, Tag ein auf der Reise. Die geschäftlichen Aufregungen sind
viel größer, als im eigentlichen Geschäft zu Hause, und außerdem ist mir noch
diese Plage des Reisens auferlegt, die Sorgen um die Zuganschlüsse, das
unregelmäßige, schlechte Essen, ein immer wechselnder, nie andauernder, nie
herzlich werdender menschlicher Verkehr. Der Teufel soll das alles holen!«
Er fühlte ein leichtes Jucken oben auf dem Bauch; schob sich auf dem Rücken
langsam näher zum Bettpfosten, um den Kopf besser heben zu können; fand die
juckende Stelle, die mit lauter kleinen weißen Pünktchen besetzt war, die er
nicht zu beurteilen verstand; und wollte mit einem Bein die Stelle betasten,
zog es aber gleich zurück, denn bei der Berührung umwehten ihn
Kälteschauer.
Er glitt wieder in seine frühere Lage zurück. »Dies frühzeitige Aufstehen«,
dachte er, »macht einen ganz blödsinnig. Der Mensch muß seinen Schlaf
haben. Andere Reisende leben wie Haremsfrauen. Wenn ich zum Beispiel im
Laufe des Vormittags ins Gasthaus zurückgehe, um die erlangten Aufträge zu
überschreiben, sitzen diese Herren erst beim Frühstück. Das sollte ich bei
meinem Chef versuchen; ich würde auf der Stelle hinausfliegen. Wer weiß
übrigens, ob das nicht sehr gut für mich wäre. Wenn ich mich nicht wegen
meiner Eltern zurückhielte, ich hätte längst gekündigt, ich wäre vor den Chef
hin getreten und hätte ihm meine Meinung von Grund des Herzens aus gesagt.
Vom Pult hätte er fallen müssen! Es ist auch eine sonderbare Art, sich auf das
Pult zu setzen und von der Höhe herab mit dem Angestellten zu reden, der
überdies wegen der Schwerhörigkeit des Chefs ganz nahe herantreten muß.
Nun, die Hoffnung ist noch nicht gänzlich aufgegeben; habe ich einmal das
Geld beisammen, um die Schuld der Eltern an ihn abzuzahlen – es dürfte noch
fünf bis sechs Jahre dauern – , mache ich die Sache unbedingt. Dann wird der
große Schnitt gemacht. Vorläufig allerdings muß ich aufstehen, denn mein Zug
fährt um fünf.«
Und er sah zur Weckuhr hinüber, die auf dem Kasten tickte. »Himmlischer
Vater!«, dachte er. Es war halb sieben Uhr, und die Zeiger gingen ruhig
vorwärts, es war sogar halb vorüber, es näherte sich schon dreiviertel. Sollte
der Wecker nicht geläutet haben? Man sah vom Bett aus, daß er auf vier Uhr
richtig eingestellt war; gewiß hatte er auch geläutet. Ja, aber war es möglich,
dieses möbelerschütternde Läuten ruhig zu verschlafen? Nun, ruhig hatte er ja
nicht geschlafen, aber wahrscheinlich desto fester. Was aber sollte er jetzt
tun? Der nächste Zug ging um sieben Uhr; um den einzuholen, hätte er sich
unsinnig beeilen müssen, und die Kollektion war noch nicht eingepackt, und er
selbst fühlte sich durchaus nicht besonders frisch und beweglich. Und selbst
wenn er den Zug einholte, ein Donnerwetter des Chefs war nicht zu
vermeiden, denn der Geschäftsdiener hatte beim Fünfuhrzug gewartet und die
Meldung von seiner Versäumnis längst erstattet. Es war eine Kreatur des
Chefs, ohne Rückgrat und Verstand. Wie nun, wenn er sich krank meldete?
Das wäre aber äußerst peinlich und verdächtig, denn Gregor war während
seines fünfjährigen Dienstes noch nicht einmal krank gewesen. Gewiß würde
der Chef mit dem Krankenkassenarzt kommen, würde den Eltern wegen des
faulen Sohnes Vorwürfe machen und alle Einwände durch den Hinweis auf
den Krankenkassenarzt abschneiden, für den es ja überhaupt nur ganz gesunde,
aber arbeitsscheue Menschen gibt. Und hätte er übrigens in diesem Falle so
ganz unrecht? Gregor fühlte sich tatsächlich, abgesehen von einer nach dem
langen Schlaf wirklich überflüssigen Schläfrigkeit, ganz wohl und hatte sogar
einen besonders kräftigen Hunger.
Als er dies alles in größter Eile überlegte, ohne sich entschließen zu
können, das Bett zu verlassen – gerade schlug der Wecker dreiviertel sieben –
klopfte es vorsichtig an die Tür am Kopfende seines Bettes.
»Gregor«, rief es – es war die Mutter – , »es ist dreiviertel sieben. Wolltest
du nicht wegfahren?« Die sanfte Stimme! Gregor erschrak, als er seine
antwortende Stimme hörte, die wohl unverkennbar seine frühere war, in die
sich aber, wie von unten her, ein nicht zu unterdrückendes, schmerzliches
Piepsen mischte, das die Worte förmlich nur im ersten Augenblick in ihrer
Deutlichkeit beließ, um sie im Nachklang derart zu zerstören, daß man nicht
wußte, ob man recht gehört hatte. Gregor hatte ausführlich antworten und alles
erklären wollen, beschränkte sich aber bei diesen Umständen darauf, zu
sagen: »Ja, ja, danke Mutter, ich stehe schon auf.« Infolge der Holztür war die
Veränderung in Gregors Stimme draußen wohl nicht zu merken, denn die
Mutter beruhigte sich mit dieser Erklärung und schlürfte davon. Aber durch
das kleine Gespräch waren die anderen Familienmitglieder darauf
aufmerksam geworden, daß Gregor wider Erwarten noch zu Hause war, und
schon klopfte an der einen Seitentür der Vater, schwach, aber mit der Faust.
»Gregor, Gregor«, rief er, »was ist denn?« Und nach einer kleinen Weile
mahnte er nochmals mit tieferer Stimme: »Gregor! Gregor!« An der anderen
Seitentür aber klagte leise die Schwester: »Gregor? Ist dir nicht wohl?
Brauchst du etwas?« Nach beiden Seiten hin antwortete Gregor: »Bin schon
fertig«, und bemühte sich, durch die sorgfältigste Aussprache und durch
Einschaltung von langen Pausen zwischen den einzelnen Worten seiner
Stimme alles Auffallende zu nehmen. Der Vater kehrte auch zu seinem
Frühstück zurück, die Schwester aber flüsterte: »Gregor, mach auf, ich
beschwöre dich.« Gregor aber dachte gar nicht daran aufzumachen, sondern
lobte die vom Reisen her übernommene Vorsicht, auch zu Hause alle Türen
während der Nacht zu versperren.
Zunächst wollte er ruhig und ungestört aufstehen, sich anziehen und vor
allem frühstücken, und dann erst das Weitere überlegen, denn, das merkte er
wohl, im Bett würde er mit dem Nachdenken zu keinem vernünftigen Ende
kommen. Er erinnerte sich, schon öfters im Bett irgendeinen vielleicht durch
ungeschicktes Liegen erzeugten, leichten Schmerz empfunden zu haben, der
sich dann beim Aufstehen als reine Einbildung herausstellte, und er war
gespannt, wie sich seine heutigen Vorstellungen allmählich auflösen würden.
Daß die Veränderung der Stimme nichts anderes war, als der Vorbote einer
tüchtigen Verkühlung, einer Berufskrankheit der Reisenden, daran zweifelte er
nicht im geringsten.
Die Decke abzuwerfen war ganz einfach; er brauchte sich nur ein wenig
aufzublasen und sie fiel von selbst. Aber weiterhin wurde es schwierig,
besonders weil er so ungemein breit war. Er hätte Arme und Hände gebraucht,
um sich aufzurichten; statt dessen aber hatte er nur die vielen Beinchen, die
ununterbrochen in der verschiedensten Bewegung waren und die er überdies
nicht beherrschen konnte. Wollte er eines einmal einknicken, so war es das
erste, daß es sich streckte; und gelang es ihm endlich, mit diesem Bein das
auszuführen, was er wollte, so arbeiteten inzwischen alle anderen, wie
freigelassen, in höchster, schmerzlicher Aufregung. »Nur sich nicht im Bett
unnütz aufhalten«, sagte sich Gregor.
Zuerst wollte er mit dem unteren Teil seines Körpers aus dem Bett
hinauskommen, aber dieser untere Teil, den er übrigens noch nicht gesehen
hatte und von dem er sich auch keine rechte Vorstellung machen konnte,
erwies sich als zu schwer beweglich; es ging so langsam; und als er
schließlich, fast wild geworden, mit gesammelter Kraft, ohne Rücksicht sich
vorwärtsstieß, hatte er die Richtung falsch gewählt, schlug an den unteren
Bettpfosten heftig an, und der brennende Schmerz, den er empfand, belehrte
ihn, daß gerade der untere Teil seines Körpers augenblicklich vielleicht der
empfindlichste war.
Er versuchte es daher, zuerst den Oberkörper aus dem Bett zu bekommen,
und drehte vorsichtig den Kopf dem Bettrand zu. Dies gelang auch leicht, und
trotz ihrer Breite und Schwere folgte schließlich die Körpermasse langsam
der Wendung des Kopfes. Aber als er den Kopf endlich außerhalb des Bettes
in der freien Luft hielt, bekam er Angst, weiter auf diese Weise vorzurücken,
denn wenn er sich schließlich so fallen ließ, mußte geradezu ein Wunder
geschehen, wenn der Kopf nicht verletzt werden sollte. Und die Besinnung
durfte er gerade jetzt um keinen Preis verlieren; lieber wollte er im Bett
bleiben.
Aber als er wieder nach gleicher Mühe aufseufzend so dalag wie früher,
und wieder seine Beinchen womöglich noch ärger gegeneinander kämpfen sah
und keine Möglichkeit fand, in diese Willkür Ruhe und Ordnung zu bringen,
sagte er sich wieder, daß er unmöglich im Bett bleiben könne und daß es das
Vernünftigste sei, alles zu opfern, wenn auch nur die kleinste Hoffnung
bestünde, sich dadurch vom Bett zu befreien. Gleichzeitig aber vergaß er
nicht, sich zwischendurch daran zu erinnern, daß viel besser als verzweifelte
Entschlüsse ruhige und ruhigste Überlegung sei. In solchen Augenblicken
richtete er die Augen möglichst scharf auf das Fenster, aber leider war aus
dem Anblick des Morgennebels, der sogar die andere Seite der engen Straße
verhüllte, wenig Zuversicht und Munterkeit zu holen. »Schon sieben Uhr«,
sagte er sich beim neuerlichen Schlagen des Weckers, »schon sieben Uhr und
noch immer ein solcher Nebel.« Und ein Weilchen lang lag er ruhig mit
schwachem Atem, als erwarte er vielleicht von der völligen Stille die
Wiederkehr der wirklichen und selbstverständlichen Verhältnisse.
Dann aber sagte er sich: »Ehe es einviertel acht schlägt, muß ich unbedingt
das Bett vollständig verlassen haben. Im übrigen wird auch bis dahin jemand
aus dem Geschäft kommen, um nach mir zu fragen, denn das Geschäft wird
vor sieben Uhr geöffnet.« Und er machte sich nun daran, den Körper in seiner
ganzen Länge vollständig gleichmäßig aus dem Bett hinauszuschaukeln. Wenn
er sich auf diese Weise aus dem Bett fallen ließ, blieb der Kopf, den er beim
Fall scharf heben wollte, voraussichtlich unverletzt. Der Rücken schien hart
zu sein; dem würde wohl bei dem Fall auf den Teppich nichts geschehen. Das
größte Bedenken machte ihm die Rücksicht auf den lauten Krach, den es geben
müßte und der wahrscheinlich hinter allen Türen wenn nicht Schrecken, so
doch Besorgnisse erregen würde. Das mußte aber gewagt werden.
Als Gregor schon zur Hälfte aus dem Bette ragte – die neue Methode war
mehr ein Spiel als eine Anstrengung, er brauchte immer nur ruckweise zu
schaukeln – , fiel ihm ein, wie einfach alles wäre, wenn man ihm zu Hilfe
käme. Zwei starke Leute – er dachte an seinen Vater und das Dienstmädchen –
hätten vollständig genügt; sie hätten ihre Arme nur unter seinen gewölbten
Rücken schieben, ihn so aus dem Bett schälen, sich mit der Last niederbeugen
und dann bloß vorsichtig dulden müssen, daß er den Überschwung auf dem
Fußboden vollzog, wo dann die Beinchen hoffentlich einen Sinn bekommen
würden. Nun, ganz abgesehen davon, daß die Türen versperrt waren, hätte er
wirklich um Hilfe rufen sollen? Trotz aller Not konnte er bei diesem
Gedanken ein Lächeln nicht unterdrücken.
Schon war er so weit, daß er bei stärkerem Schaukeln kaum das
Gleichgewicht noch erhielt, und sehr bald mußte er sich nun endgültig
entscheiden, denn es war in fünf Minuten einviertel acht, – als es an der
Wohnungstür läutete. »Das ist jemand aus dem Geschäft«, sagte er sich und
erstarrte fast, während seine Beinchen nur desto eiliger tanzten. Einen
Augenblick blieb alles still. »Sie öffnen nicht«, sagte sich Gregor, befangen in
irgendeiner unsinnigen Hoffnung. Aber dann ging natürlich wie immer das
Dienstmädchen festen Schrittes zur Tür und öffnete. Gregor brauchte nur das
erste Grußwort des Besuchers zu hören und wußte schon, wer es war – der
Prokurist selbst. Warum war nur Gregor dazu verurteilt, bei einer Firma zu
dienen, wo man bei der kleinsten Versäumnis gleich den größten Verdacht
faßte? Waren denn alle Angestellten samt und sonders Lumpen, gab es denn
unter ihnen keinen treuen ergebenen Menschen, der, wenn er auch nur ein paar
Morgenstunden für das Geschäft nicht ausgenutzt hatte, vor Gewissensbissen
närrisch wurde und geradezu nicht imstande war, das Bett zu verlassen?
Genügte es wirklich nicht, einen Lehrjungen nachfragen zu lassen – wenn
überhaupt diese Fragerei nötig war – , mußte da der Prokurist selbst kommen,
und mußte dadurch der ganzen unschuldigen Familie gezeigt werden, daß die
Untersuchung dieser verdächtigen Angelegenheit nur dem Verstand des
Prokuristen anvertraut werden konnte? Und mehr infolge der Erregung, in
welche Gregor durch diese Überlegungen versetzt wurde, als infolge eines
richtigen Entschlusses, schwang er sich mit aller Macht aus dem Bett. Es gab
einen lauten Schlag, aber ein eigentlicher Krach war es nicht. Ein wenig
wurde der Fall durch den Teppich abgeschwächt, auch war der Rücken
elastischer, als Gregor gedacht hatte, daher kam der nicht gar so auffallende
dumpfe Klang. Nur den Kopf hatte er nicht vorsichtig genug gehalten und ihn
angeschlagen; er drehte ihn und rieb ihn an dem Teppich vor Ärger und
Schmerz.
»Da drin ist etwas gefallen«, sagte der Prokurist im Nebenzimmer links.
Gregor suchte sich vorzustellen, ob nicht auch einmal dem Prokuristen etwas
Ähnliches passieren könnte, wie heute ihm; die Möglichkeit dessen mußte man
doch eigentlich zugeben. Aber wie zur rohen Antwort auf diese Frage machte
jetzt der Prokurist im Nebenzimmer ein paar bestimmte Schritte und ließ seine
Lackstiefel knarren. Aus dem Nebenzimmer rechts flüsterte die Schwester, um
Gregor zu verständigen: »Gregor, der Prokurist ist da.« »Ich weiß«, sagte
Gregor vor sich hin; aber so laut, daß es die Schwester hätte hören können,
wagte er die Stimme nicht zu erheben.
»Gregor«, sagte nun der Vater aus dem Nebenzimmer links, »der Herr
Prokurist ist gekommen und erkundigt sich, warum du nicht mit dem Frühzug
weggefahren bist. Wir wissen nicht, was wir ihm sagen sollen. Übrigens will
er auch mit dir persönlich sprechen. Also bitte mach die Tür auf. Er wird die
Unordnung im Zimmer zu entschuldigen schon die Güte haben.«
»Guten Morgen, Herr Samsa«, rief der Prokurist freundlich dazwischen.
»Ihm ist nicht wohl«, sagte die Mutter zum Prokuristen, während der Vater
noch an der Tür redete, »ihm ist nicht wohl, glauben Sie mir, Herr Prokurist.
Wie würde denn Gregor sonst einen Zug versäumen! Der Junge hat ja nichts
im Kopf als das Geschäft. Ich ärgere mich schon fast, daß er abends niemals
ausgeht; jetzt war er doch acht Tage in der Stadt, aber jeden Abend war er zu
Hause. Da sitzt er bei uns am Tisch und liest still die Zeitung oder studiert
Fahrpläne. Es ist schon eine Zerstreuung für ihn, wenn er sich mit
Laubsägearbeiten beschäftigt. Da hat er zum Beispiel im Laufe von zwei, drei
Abenden einen kleinen Rahmen geschnitzt; Sie werden staunen, wie hübsch er
ist; er hängt drin im Zimmer; Sie werden ihn gleich sehen, bis Gregor
aufmacht. Ich bin übrigens glücklich, daß Sie da sind, Herr Prokurist; wir
allein hätten Gregor nicht dazu gebracht, die Tür zu öffnen; er ist so
hartnäckig; und bestimmt ist ihm nicht wohl, trotzdem er es am Morgen
geleugnet hat.«
»Ich komme gleich«, sagte Gregor langsam und bedächtig und rührte sich
nicht, um kein Wort der Gespräche zu verlieren. »Anders, gnädige Frau, kann
ich es mir auch nicht erklären«, sagte der Prokurist, »hoffentlich ist es nichts
Ernstes. Wenn ich auch andererseits sagen muß, daß wir Geschäftsleute – wie
man will, leider oder glücklicherweise – ein leichtes Unwohlsein sehr oft aus
geschäftlichen Rücksichten einfach überwinden müssen.« »Also kann der
Herr Prokurist schon zu dir hinein?« fragte der ungeduldige Vater und klopfte
wiederum an die Tür. »Nein«, sagte Gregor. Im Nebenzimmer links trat eine
peinliche Stille ein, im Nebenzimmer rechts begann die Schwester zu
schluchzen.
Warum ging denn die Schwester nicht zu den anderen? Sie war wohl erst
jetzt aus dem Bett aufgestanden und hatte noch gar nicht angefangen sich
anzuziehen. Und warum weinte sie denn? Weil er nicht aufstand und den
Prokuristen nicht hereinließ, weil er in Gefahr war, den Posten zu verlieren
und weil dann der Chef die Eltern mit den alten Forderungen wieder
verfolgen würde? Das waren doch vorläufig wohl unnötige Sorgen. Noch war
Gregor hier und dachte nicht im geringsten daran, seine Familie zu verlassen.
Augenblicklich lag er wohl da auf dem Teppich, und niemand, der seinen
Zustand gekannt hätte, hätte im Ernst von ihm verlangt, daß er den Prokuristen
hereinlasse. Aber wegen dieser kleinen Unhöflichkeit, für die sich ja später
leicht eine passende Ausrede finden würde, konnte Gregor doch nicht gut
sofort weggeschickt werden. Und Gregor schien es, daß es viel vernünftiger
wäre, ihn jetzt in Ruhe zu lassen, statt ihn mit Weinen und Zureden zu stören.
Aber es war eben die Ungewißheit, welche die anderen bedrängte und ihr
Benehmen entschuldigte.
»Herr Samsa«, rief nun der Prokurist mit erhobener Stimme, »was ist denn
los? Sie verbarrikadieren sich da in Ihrem Zimmer, antworten bloß mit ja und
nein, machen Ihren Eltern schwere, unnötige Sorgen und versäumen – dies nur
nebenbei erwähnt – Ihre geschäftliche Pflichten in einer eigentlich unerhörten
Weise. Ich spreche hier im Namen Ihrer Eltern und Ihres Chefs und bitte Sie
ganz ernsthaft um eine augenblickliche, deutliche Erklärung. Ich staune, ich
staune. Ich glaubte Sie als einen ruhigen, vernünftigen Menschen zu kennen,
und nun scheinen Sie plötzlich anfangen zu wollen, mit sonderbaren Launen zu
paradieren. De Chef deutete mir zwar heute früh eine möglich Erklärung für
Ihre Versäumnisse an – sie betraf das Ihnen seit kurzem anvertraute Inkasso – ,
aber ich legte wahrhaftig fast mein Ehrenwort dafür ein, daß diese Erklärung
nicht zutreffen könne. Nun aber sehe ich hier Ihren unbegreiflichen Starrsinn
und verliere ganz und gar jede Lust, mich auch nur im geringsten für Sie
einzusetzen. Und Ihre Stellung ist durchaus nicht die festeste. Ich hatte
ursprünglich die Absicht, Ihnen das alles unter vier Augen zu sagen, aber da
Sie mich hier nutzlos meine Zeit versäumen lassen, weiß ich nicht, warum es
nicht auch Ihr Herren Eltern erfahren sollen. Ihre Leistungen in der letzten Zeit
waren also sehr unbefriedigend; es ist zwar nicht die Jahreszeit, um
besondere Geschäfte zu machen, das erkennen wir an; aber eine Jahreszeit, um
keine Geschäfte zu machen, gibt es überhaupt nicht, Herr Samsa, darf es nicht
geben.«
»Aber Herr Prokurist«, rief Gregor außer sich und vergaß in der Aufregung
alles andere, »ich mache ja sofort, augenblicklich auf. Ein leichtes
Unwohlsein, ein Schwindelanfall, haben mich verhindert aufzustehen. Ich
liege noch jetzt im Bett. Jetzt bin ich aber schon wieder ganz frisch. Eben
steige ich aus dem Bett. Nur einen kleinen Augenblick Geduld! Es geht noch
nicht so gut; wie ich dachte. Es ist mir aber schon wohl. Wie das nur einen
Menschen so überfallen kann! Noch gestern abend war mir ganz gut, meine
Eltern wissen es ja, oder besser, schon gestern abend hatte ich eine kleine
Vorahnung. Man hätte es mir ansehen müssen. Warum habe ich es nur im
Geschäfte nicht gemeldet! Aber man denkt eben immer, daß man die Krankheit
ohne Zuhausebleiben überstehen wird. Herr Prokurist! Schonen Sie meine
Eltern! Für alle die Vorwürfe, die Sie mir jetzt machen, ist ja kein Grund; man
hat mir ja davon auch kein Wort gesagt. Sie haben vielleicht die letzten
Aufträge, die ich geschickt habe, nicht gelesen. Übrigens, noch mit dem
Achtuhrzug fahre ich auf die Reise, die paar Stunden Ruhe haben mich
gekräftigt. Halten Sie sich nur nicht auf, Herr Prokurist; ich bin gleich selbst
im Geschäft, und haben Sie die Güte, das zu sagen und mich dem Herrn Chef
zu empfehlen!«
Und während Gregor dies alles hastig ausstieß und kaum wußte, was er
sprach, hatte er sich leicht, wohl infolge der im Bett bereits erlangten Übung,
dem Kasten genähert und versuchte nun, an ihm sich aufzurichten. Er wollte
tatsächlich die Tür aufmachen, tatsächlich sich sehen lassen und mit dem
Prokuristen sprechen; er war begierig zu erfahren, was die anderen, die jetzt
so nach ihm verlangten, bei seinem Anblick sagen würden. Würden sie
erschrecken, dann hatte Gregor keine Verantwortung mehr und konnte ruhig
sein. Würden sie aber alles ruhig hinnehmen, dann hatte auch er keinen Grund
sich aufzuregen, und konnte, wenn er sich beeilte, um acht Uhr tatsächlich auf
dem Bahnhof sein.
Zuerst glitt er nun einige Male von dem glatten Kasten ab, aber endlich gab
er sich einen letzten Schwung und stand aufrecht da; auf die Schmerzen im
Unterleib achtete er gar nicht mehr, so sehr sie auch brannten. Nun ließ er sich
gegen die Rückenlehne eines nahen Stuhles fallen, an deren Rändern er sich
mit seinen Beinchen festhielt. Damit hatte er aber auch die Herrschaft über
sich erlangt und verstummte, denn nun konnte er den Prokuristen anhören.
»Haben Sie auch nur ein Wort verstanden?«, fragte der Prokurist die Eltern,
»er macht sich doch wohl nicht einen Narren aus uns?« »Um Gottes willen«,
rief die Mutter schon unter Weinen, »er ist vielleicht schwer krank, und wir
quälen ihn. Grete! Grete!« schrie sie dann. »Mutter?« rief die Schwester von
der anderen Seite. Sie verständigten sich durch Gregors Zimmer. »Du mußt
augenblicklich zum Arzt. Gregor ist krank. Rasch um den Arzt. Hast du Gregor
jetzt reden hören?« »Das war eine Tierstimme«, sagte der Prokurist,
auffallend leise gegenüber dem Schreien der Mutter.
»Anna! Anna!« rief der Vater durch das Vorzimmer in die Küche und
klatschte in die Hände, »sofort einen Schlosser holen!« Und schon liefen die
zwei Mädchen mit rauschenden Röcken durch das Vorzimmer – wie hatte sich
die Schwester denn so schnell angezogen? – und rissen die Wohnungstüre auf.
Man hörte gar nicht die Türe zuschlagen; sie hatten sie wohl offen gelassen,
wie es in Wohnungen zu sein pflegt, in denen ein großes Unglück geschehen
ist.
Gregor war aber viel ruhiger geworden. Man verstand zwar also seine
Worte nicht mehr, trotzdem sie ihm genug klar, klarer als früher, vorgekommen
waren, vielleicht infolge der Gewöhnung des Ohres. Aber immerhin glaubte
man nun schon daran, daß es mit ihm nicht ganz in Ordnung war, und war
bereit, ihm zu helfen. Die Zuversicht und Sicherheit, mit welchen die ersten
Anordnungen getroffen worden waren, taten ihm wohl. Er fühlte sich wieder
einbezogen in den menschlichen Kreis und erhoffte von beiden, vom Arzt und
vom Schlosser, ohne sie eigentlich genau zu scheiden, großartige und
überraschende Leistungen. Um für die sich nähernden entscheidenden
Besprechungen eine möglichst klare Stimme zu bekommen, hustete er ein
wenig ab, allerdings bemüht, dies ganz gedämpft zu tun, da möglicherweise
auch schon dieses Geräusch anders als menschlicher Husten klang, was er
selbst zu entscheiden sich nicht mehr getraute. Im Nebenzimmer war es
inzwischen ganz still geworden. Vielleicht saßen die Eltern mit dem
Prokuristen beim Tisch und tuschelten, vielleicht lehnten alle an der Türe und
horchten.
Gregor schob sich langsam mit dem Sessel zur Tür hin, ließ ihn dort los,
warf sich gegen die Tür, hielt sich an ihr aufrecht – die Ballen seiner
Beinchen hatten ein wenig Klebstoff – und ruhte sich dort einen Augenblick
lang von der Anstrengung aus. Dann aber machte er sich daran, mit dem Mund
den Schlüssel im Schloß umzudrehen. Es schien leider, daß er keine
eigentlichen Zähne hatte, – womit sollte er gleich den Schlüssel fassen? –
aber dafür waren die Kiefer freilich sehr stark; mit ihrer Hilfe brachte er auch
wirklich den Schlüssel in Bewegung und achtete nicht darauf, daß er sich
zweifellos irgendeinen Schaden zufügte, denn eine braune Flüssigkeit kam
ihm aus dem Mund, floß über den Schlüssel und tropfte auf den Boden.
»Hören Sie nur«, sagte der Prokurist im Nebenzimmer, »er dreht den
Schlüssel um.« Das war für Gregor eine große Aufmunterung; aber alle hätten
ihm zurufen sollen, auch der Vater und die Mutter: »Frisch, Gregor«, hätten
sie rufen sollen, »immer nur heran, fest an das Schloß heran!« Und in der
Vorstellung, daß alle seine Bemühungen mit Spannung verfolgten, verbiß er
sich mit allem, was er an Kraft aufbringen konnte, besinnungslos in den
Schlüssel. Je nach dem Fortschreiten der Drehung des Schlüssels umtanzte er
das Schloß; hielt sich jetzt nur noch mit dem Munde aufrecht, und je nach
Bedarf hing er sich an den Schlüssel oder drückte ihn dann wieder nieder mit
der ganzen Last seines Körpers. Der hellere Klang des endlich
zurückschnappenden Schlosses erweckte Gregor förmlich. Aufatmend sagte er
sich: »Ich habe also den Schlosser nicht gebraucht«, und legte den Kopf auf
die Klinke, um die Türe gänzlich zu öffnen.
 Da er die Türe auf diese Weise öffnen mußte, war sie eigentlich schon recht
weit geöffnet, und er selbst noch nicht zu sehen. Er mußte sich erst langsam
um den einen Türflügel herumdrehen, und zwar sehr vorsichtig, wenn er nicht
gerade vor dem Eintritt ins Zimmer plump auf den Rücken fallen wollte. Er
war noch mit jener schwierigen Bewegung beschäftigt und hatte nicht Zeit, auf
anderes zu achten, da hörte er schon den Prokuristen ein lautes »Oh!«
ausstoßen – es klang, wie wenn der Wind saust und nun sah er ihn auch, wie
er, der der Nächste an der Türe war, die Hand gegen den offenen Mund
drückte und langsam zurückwich, als vertreibe ihn eine unsichtbare,
gleichmäßig fortwirkende Kraft. Die Mutter – sie stand hier trotz der
Anwesenheit des Prokuristen mit von der Nacht her noch aufgelösten, hoch
sich sträubenden Haaren – sah zuerst mit gefalteten Händen den Vater an, ging
dann zwei Schritte zu Gregor hin und fiel inmitten ihrer rings um sie herum
sich ausbreitenden Röcke nieder, das Gesicht ganz unauffindbar zu ihrer Brust
gesenkt. Der Vater ballte mit feindseligem Ausdruck die Faust, als wolle er
Gregor in sein Zimmer zurückstoßen, sah sich dann unsicher im Wohnzimmer
um, beschattete dann mit den Händen die Augen und weinte, daß sich seine
mächtige Brust schüttelte.
Gregor trat nun gar nicht in das Zimmer, sondern lehnte sich von innen an
den festgeriegelten Türflügel, so daß sein Leib nur zur Hälfte und darüber der
seitlich geneigte Kopf zu sehen war, mit dem er zu den anderen hinüberlugte.
Es war inzwischen viel heller geworden; klar stand auf der anderen
Straßenseite ein Ausschnitt des gegenüberliegenden, endlosen, grauschwarzen
Hauses – es war ein Krankenhaus – mit seinen hart die Front durchbrechenden
regelmäßigen Fenstern; der Regen fiel noch nieder, aber nur mit großen,
einzeln sichtbaren und förmlich auch einzelnweise auf die Erde
hinuntergeworfenen Tropfen. Das Frühstücksgeschirr stand in überreicher
Zahl auf dem Tisch, denn für den Vater war das Frühstück die wichtigste
Mahlzeit des Tages, die er bei der Lektüre verschiedener Zeitungen
stundenlang hinzog. Gerade an der gegenüberliegenden Wand hing eine
Photographie Gregors aus seiner Militärzeit, die ihn als Leutnant darstellte,
wie er, die Hand am Degen, sorglos lächelnd, Respekt für seine Haltung und
Uniform verlangte. Die Tür zum Vorzimmer war geöffnet, und man sah, da
auch die Wohnungstür offen war, auf den Vorplatz der Wohnung hinaus und auf
den Beginn der abwärts führenden Treppe.
»Nun«, sagte Gregor und war sich dessen wohl bewußt, daß er der einzige
war, der die Ruhe bewahrt hatte, »ich werde mich gleich anziehen, die
Kollektion zusammenpacken und wegfahren. Wollt Ihr, wollt Ihr mich
wegfahren lassen? Nun, Herr Prokurist, Sie sehen, ich bin nicht starrköpfig
und ich arbeite gern; das Reisen ist beschwerlich, aber ich könnte ohne das
Reisen nicht leben. Wohin gehen Sie denn, Herr Prokurist? Ins Geschäft? Ja?
Werden Sie alles wahrheitsgetreu berichten? Man kann im Augenblick unfähig
sein zu arbeiten, aber dann ist gerade der richtige Zeitpunkt, sich an die
früheren Leistungen zu erinnern und zu bedenken, daß man später, nach
Beseitigung des Hindernisses, gewiß desto fleißiger und gesammelter arbeiten
wird. Ich bin ja dem Herrn Chef so sehr verpflichtet, das wissen Sie doch
recht gut. Andererseits habe ich die Sorge um meine Eltern und die Schwester.
Ich bin in der Klemme, ich werde mich aber auch wieder herausarbeiten.
Machen Sie es mir aber nicht schwieriger, als es schon ist. Halten Sie im
Geschäft meine Partei! Man liebt den Reisenden nicht, ich weiß. Man denkt,
er verdient ein Heidengeld und führt dabei ein schönes Leben. Man hat eben
keine besondere Veranlassung, dieses Vorurteil besser zu durchdenken. Sie
aber, Herr Prokurist, Sie haben einen besseren Überblick über die
Verhältnisse als das sonstige Personal, ja sogar, ganz im Vertrauen gesagt,
einen besseren Überblick als der Herr Chef selbst, der in seiner Eigenschaft
als Unternehmer sich in seinem Urteil leicht zu Ungunsten eines Angestellten
beirren läßt. Sie wissen auch sehr wohl, daß der Reisende, der fast das ganze
Jahr außerhalb des Geschäfts ist, so leicht ein Opfer von Klatschereien,
Zufälligkeiten und grundlosen Beschwerden werden kann, gegen die sich zu
wehren ihm ganz unmöglich ist, da er von ihnen meistens gar nichts erfährt und
nur dann, wenn er erschöpft eine Reise beendet hat, zu Hause die schlimmen,
auf ihre Ursachen hin nicht mehr zu durchschauenden Folgen am eigenen Leibe
zu spüren bekommt. Herr Prokurist, gehen Sie nicht weg, ohne mir ein Wort
gesagt zu haben, das mir zeigt, daß Sie mir wenigstens zu einem kleinen Teil
recht geben!«
 Aber der Prokurist hatte sich schon bei den ersten Worten Gregors
abgewendet, und nur über die zuckende Schulter hinweg sah er mit
aufgeworfenen Lippen nach Gregor zurück. Und während Gregors Rede stand
er keinen Augenblick still, sondern verzog sich, ohne Gregor aus den Augen
zu lassen, gegen die Tür, aber ganz allmählich, als bestehe ein geheimes
Verbot, das Zimmer zu verlassen. Schon war er im Vorzimmer, und nach der
plötzlichen Bewegung, mit der er zum letztenmal den Fuß aus dem
Wohnzimmer zog, hätte man glauben können, er habe sich soeben die Sohle
verbrannt. Im Vorzimmer aber streckte er die rechte Hand weit von sich zur
Treppe hin, als warte dort auf ihn eine geradezu überirdische Erlösung.
Gregor sah ein, daß er den Prokuristen in dieser Stimmung auf keinen Fall
weggehen lassen dürfe, wenn dadurch seine Stellung im Geschäft nicht aufs
äußerste gefährdet werden sollte. Die Eltern verstanden das alles nicht so gut;
sie hatten sich in den langen Jahren die Überzeugung gebildet, daß Gregor in
diesem Geschäft für sein Leben versorgt war, und hatten außerdem jetzt mit
den augenblicklichen Sorgen so viel zu tun, daß ihnen jede Voraussicht
abhanden gekommen war. Aber Gregor hatte diese Voraussicht. Der Prokurist
mußte gehalten, beruhigt, überzeugt und schließlich gewonnen werden; die
Zukunft Gregors und seiner Familie hing doch davon ab! Wäre doch die
Schwester hier gewesen! Sie war klug; sie hatte schon geweint, als Gregor
noch ruhig auf dem Rücken lag. Und gewiß hätte der Prokurist, dieser
Damenfreund, sich von ihr lenken lassen; sie hätte die Wohnungstür zugemacht
und ihm im Vorzimmer den Schrecken ausgeredet. Aber die Schwester war
eben nicht da, Gregor selbst mußte handeln.
Und ohne daran zu denken, daß er seine gegenwärtigen Fähigkeiten, sich zu
bewegen, noch gar nicht kannte, ohne auch daran zu denken, daß seine Rede
möglicher- ja wahrscheinlicherweise wieder nicht verstanden worden war,
verließ er den Türflügel; schob sich durch die Öffnung; wollte zum
Prokuristen hingehen, der sich schon am Geländer des Vorplatzes
lächerlicherweise mit beiden Händen festhielt; fiel aber sofort, nach einem
Halt suchend, mit einem kleinen Schrei auf seine vielen Beinchen nieder.
Kaum war das geschehen, fühlte er zum erstenmal an diesem Morgen ein
körperliches Wohlbehagen; die Beinchen hatten festen Boden unter sich; sie
gehorchten vollkommen, wie er zu seiner Freude merkte; strebten sogar
darnach, ihn fortzutragen, wohin er wollte; und schon glaubte er, die
endgültige Besserung alles Leidens stehe unmittelbar bevor. Aber im gleichen
Augenblick, als er da schaukelnd vor verhaltener Bewegung, gar nicht weit
von seiner Mutter entfernt, ihr gerade gegenüber auf dem Boden lag, sprang
diese, die doch so ganz in sich versunken schien, mit einem Male in die Höhe,
die Arme weit ausgestreckt, die Finger gespreizt, rief: »Hilfe, um Gottes
willen Hilfe!«, hielt den Kopf geneigt, als wolle sie Gregor besser sehen, lief
aber, im Widerspruch dazu, sinnlos zurück; hatte vergessen, daß hinter ihr der
gedeckte Tisch stand; setzte sich, als sie bei ihm angekommen war, wie in
Zerstreutheit, eilig auf ihn; und schien gar nicht zu merken, daß neben ihr aus
der umgeworfenen großen Kanne der Kaffee in vollem Strome auf den
Teppich sich ergoß.
»Mutter, Mutter«, sagte Gregor leise, und sah zu ihr hinauf. Der Prokurist
war ihm für einen Augenblick ganz aus dem Sinn gekommen; dagegen konnte
er sich nicht versagen, im Anblick des fließenden Kaffees mehrmals mit den
Kiefern ins Leere zu schnappen. Darüber schrie die Mutter neuerdings auf,
flüchtete vom Tisch und fiel dem ihr entgegeneilenden Vater in die Arme.
Aber Gregor hatte jetzt keine Zeit für seine Eltern; der Prokurist war schon
auf der Treppe; das Kinn auf dem Geländer, sah er noch zum letzten Male
zurück. Gregor nahm einen Anlauf, um ihn möglichst sicher einzuholen; der
Prokurist mußte etwas ahnen, denn er machte einen Sprung über mehrere
Stufen und verschwand; »Huh!« aber schrie er noch, es klang durchs ganze
Treppenhaus. Leider schien nun auch diese Flucht des Prokuristen den Vater,
der bisher verhältnismäßig gefaßt gewesen war, völlig zu verwirren, denn
statt selbst dem Prokuristen nachzulaufen oder wenigstens Gregor in der
Verfolgung nicht zu hindern, packte er mit der Rechten den Stock des
Prokuristen, den dieser mit Hut und Überzieher auf einem Sessel
zurückgelassen hatte, holte mit der Linken eine große Zeitung vom Tisch und
machte sich unter Füßestampfen daran, Gregor durch Schwenken des Stockes
und der Zeitung in sein Zimmer zurückzutreiben. Kein Bitten Gregors half,
kein Bitten wurde auch verstanden, er mochte den Kopf noch so demütig
drehen, der Vater stampfte nur stärker mit den Füßen.
 Drüben hatte die Mutter trotz des kühlen Wetters ein Fenster aufgerissen,
und hinausgelehnt drückte sie ihr Gesicht weit außerhalb des Fensters in ihre
Hände. Zwischen Gasse und Treppenhaus entstand eine starke Zugluft, die
Fenstervorhänge flogen auf, die Zeitungen auf dem Tische rauschten, einzelne
Blätter wehten über den Boden hin. Unerbittlich drängte der Vater und stieß
Zischlaute aus, wie ein Wilder. Nun hatte aber Gregor noch gar keine Übung
im Rückwärtsgehen, es ging wirklich sehr langsam. Wenn sich Gregor nur
hätte umdrehen dürfen, er wäre gleich in seinem Zimmer gewesen, aber er
fürchtete sich, den Vater durch die zeitraubende Umdrehung ungeduldig zu
machen, und jeden Augenblick drohte ihm doch von dem Stock in des Vaters
Hand der tödliche Schlag auf den Rücken oder auf den Kopf. Endlich aber
blieb Gregor doch nichts anderes übrig, denn er merkte mit Entsetzen, daß er
im Rückwärtsgehen nicht einmal die Richtung einzuhalten verstand; und so
begann er, unter unaufhörlichen ängstlichen Seitenblicken nach dem Vater, sich
nach Möglichkeit rasch, in Wirklichkeit aber doch nur sehr langsam
umzudrehen. Vielleicht merkte der Vater seinen guten Willen, denn er störte
ihn hierbei nicht, sondern dirigierte sogar hie und da die Drehbewegung von
der Ferne mit der Spitze seines Stockes.
Wenn nur nicht dieses unerträgliche Zischen des Vaters gewesen wäre!
Gregor verlor darüber ganz den Kopf. Er war schon fast ganz umgedreht, als
er sich, immer auf dieses Zischen horchend, sogar irrte und sich wieder ein
Stück zurückdrehte. Als er aber endlich glücklich mit dem Kopf vor der
Türöffnung war, zeigte es sich, daß sein Körper zu breit war, um ohne
weiteres durchzukommen. Dem Vater fiel es natürlich in seiner gegenwärtigen
Verfassung auch nicht entfernt ein, etwa den anderen Türflügel zu öffnen, um
für Gregor einen genügenden Durchgang zu schaffen. Seine fixe Idee war
bloß, daß Gregor so rasch als möglich in sein Zimmer müsse. Niemals hätte
er auch die umständlichen Vorbereitungen gestattet, die Gregor brauchte, um
sich aufzurichten und vielleicht auf diese Weise durch die Tür zu kommen.
Vielmehr trieb er, als gäbe es kein Hindernis, Gregor jetzt unter besonderem
Lärm vorwärts; es klang schon hinter Gregor gar nicht mehr wie die Stimme
bloß eines einzigen Vaters; nun gab es wirklich keinen Spaß mehr, und Gregor
drängte sich – geschehe was wolle – in die Tür. Die eine Seite seines
Körpers hob sich, er lag schief in der Türöffnung, seine eine Flanke war ganz
wundgerieben, an der weißen Tür blieben häßliche Flecken, bald steckte er
fest und hätte sich allein nicht mehr rühren können, die Beinchen auf der einen
Seite hingen zitternd oben in der Luft, die auf der anderen waren schmerzhaft
zu Boden gedrückt – da gab ihm der Vater von hinten einen jetzt wahrhaftig
erlösenden starken Stoß, und er flog, heftig blutend, weit in sein Zimmer
hinein. Die Tür wurde noch mit dem Stock zugeschlagen, dann war es endlich
still.
Erst in der Abenddämmerung erwachte Gregor aus seinem schweren
ohnmachtsähnlichen Schlaf. Er wäre gewiß nicht viel später auch ohne
Störung erwacht, denn er fühlte sich genügend ausgeruht und ausgeschlafen,
doch schien es ihm, als hätte ihn ein flüchtiger Schritt und ein vorsichtiges
Schließen der zum Vorzimmer führenden Tür geweckt. Der Schein der
elektrischen Straßenlampen lag bleich hier und da auf der Zimmerdecke und
auf den höheren Teilen der Möbel, aber unten bei Gregor war es finster.
Langsam schob er sich, noch ungeschickt mit seinen Fühlern tastend, die er
erst jetzt schätzen lernte, zur Türe hin, um nachzusehen, was dort geschehen
war. Seine linke Seite schien eine einzige lange, unangenehm spannende
Narbe und er mußte auf seinen zwei Beinreihen regelrecht hinken. Ein
Beinchen war übrigens im Laufe der vormittägigen Vorfälle schwer verletzt
worden – es war fast ein Wunder, daß nur eines verletzt worden war – und
schleppte leblos nach.
Erst bei der Tür merkte er, was ihn dorthin eigentlich gelockt hatte; es war
der Geruch von etwas Eßbarem gewesen. Denn dort stand ein Napf mit süßer
Milch gefüllt, in der kleine Schnitten von Weißbrot schwammen. Fast hätte er
vor Freude gelacht, denn er hatte noch größeren Hunger, als am Morgen, und
gleich tauchte er seinen Kopf fast bis über die Augen in die Milch hinein.
Aber bald zog er ihn enttäuscht wieder zurück; nicht nur, daß ihm das Essen
wegen seiner heiklen linken Seite Schwierigkeiten machte – und er konnte nur
essen, wenn der ganze Körper schnaufend mitarbeitete – , so schmeckte ihm
überdies die Milch, die sonst sein Lieblingsgetränk war, und die ihm gewiß
die Schwester deshalb hereingestellt hatte, gar nicht, ja er wandte sich fast mit
Widerwillen von dem Napf ab und kroch in die Zimmermitte zurück.
 Im Wohnzimmer war, wie Gregor durch die Türspalte sah, das Gas
angezündet, aber während sonst zu dieser Tageszeit der Vater seine
nachmittags erscheinende Zeitung der Mutter und manchmal auch der
Schwester mit erhobener Stimme vorzulegen pflegte, hörte man jetzt keinen
Laut. Nun vielleicht war dieses Vorlesen, von dem ihm die Schwester immer
erzählte und schrieb, in der letzten Zeit überhaupt aus der Übung gekommen.
Aber auch ringsherum war es so still, trotzdem doch gewiß die Wohnung nicht
leer war. »Was für ein stilles Leben die Familie doch führte«, sagte sich
Gregor und fühlte, während er starr vor sich ins Dunkle sah, einen großen
Stolz darüber, daß er seinen Eltern und seiner Schwester ein solches Leben in
einer so schönen Wohnung hatte verschaffen können. Wie aber, wenn jetzt alle
Ruhe, aller Wohlstand, alle Zufriedenheit ein Ende mit Schrecken nehmen
sollte? Um sich nicht in solche Gedanken zu verlieren, setzte sich Gregor
lieber in Bewegung und kroch im Zimmer auf und ab.
Einmal während des langen Abends wurde die eine Seitentüre und einmal
die andere bis zu einer kleinen Spalte geöffnet und rasch wieder geschlossen;
jemand hatte wohl das Bedürfnis hereinzukommen, aber auch wieder zuviele
Bedenken. Gregor machte nun unmittelbar bei der Wohnzimmertür halt,
entschlossen, den zögernden Besucher doch irgendwie hereinzubringen oder
doch wenigstens zu erfahren, wer es sei; aber nun wurde die Tür nicht mehr
geöffnet und Gregor wartete vergebens. Früh, als die Türen versperrt waren,
hatten alle zu ihm hereinkommen wollen, jetzt, da er die eine Tür geöffnet
hatte und die anderen offenbar während des Tages geöffnet worden waren,
kam keiner mehr, und die Schlüssel steckten nun auch von außen.
Spät erst in der Nacht wurde das Licht im Wohnzimmer ausgelöscht, und
nun war leicht festzustellen, daß die Eltern und die Schwester so lange
wachgeblieben waren, denn wie man genau hören konnte, entfernten sich jetzt
alle drei auf den Fußspitzen. Nun kam gewiß bis zum Morgen niemand mehr
zu Gregor herein; er hatte also eine lange Zeit, um ungestört zu überlegen, wie
er sein Leben jetzt neu ordnen sollte. Aber das hohe freie Zimmer, in dem er
gezwungen war, flach auf dem Boden zu liegen, ängstigte ihn, ohne daß er die
Ursache herausfinden konnte, denn es war ja sein seit fünf Jahren von ihm
bewohntes Zimmer – und mit einer halb unbewußten Wendung und nicht ohne
eine leichte Scham eilte er unter das Kanapee, wo er sich, trotzdem sein
Rücken ein wenig gedrückt wurde und trotzdem er den Kopf nicht mehr
erheben konnte, gleich sehr behaglich fühlte und nur bedauerte, daß sein
Körper zu breit war, um vollständig unter dem Kanapee untergebracht zu
werden.
Dort blieb er die ganze Nacht, die er zum Teil im Halbschlaf, aus dem ihn
der Hunger immer wieder aufschreckte, verbrachte, zum Teil aber in Sorgen
und undeutlichen Hoffnungen, die aber alle zu dem Schlusse führten, daß er
sich vorläufig ruhig verhalten und durch Geduld und größte Rücksichtnahme
der Familie die Unannehmlichkeiten erträglich machen müsse, die er ihr in
seinem gegenwärtigen Zustand nun einmal zu verursachen gezwungen war.
Schon am frühen Morgen, es war fast noch Nacht, hatte Gregor
Gelegenheit, die Kraft seiner eben gefaßten Entschlüsse zu prüfen, denn vom
Vorzimmer her öffnete die Schwester, fast völlig angezogen, die Tür und sah
mit Spannung herein. Sie fand ihn nicht gleich, aber als sie ihn unter dem
Kanapee bemerkte – Gott, er mußte doch irgendwo sein, er hatte doch nicht
wegfliegen können – erschrak sie so sehr, daß sie, ohne sich beherrschen zu
können, die Tür von außen wieder zuschlug. Aber als bereue sie ihr
Benehmen, öffnete sie die Tür sofort wieder und trat, als sei sie bei einem
Schwerkranken oder gar bei einem Fremden, auf den Fußspitzen herein.
Gregor hatte den Kopf bis knapp zum Rande des Kanapees vorgeschoben und
beobachtete sie. Ob sie wohl bemerken würde, daß er die Milch stehen
gelassen hatte, und zwar keineswegs aus Mangel an Hunger, und ob sie eine
andere Speise hereinbringen würde, die ihm besser entsprach? Täte sie es
nicht von selbst, er wollte lieber verhungern, als sie darauf aufmerksam
machen, trotzdem es ihn eigentlich ungeheuer drängte, unterm Kanapee
vorzuschießen, sich der Schwester zu Füßen zu werfen und sie um
irgendetwas Gutes zum Essen zu bitten. Aber die Schwester bemerkte sofort
mit Verwunderung den noch vollen Napf, aus dem nur ein wenig Milch
ringsherum verschüttet war, sie hob ihn gleich auf, zwar nicht mit den bloßen
Händen, sondern mit einem Fetzen, und trug ihn hinaus. Gregor war äußerst
neugierig, was sie zum Ersatz bringen würde, und er machte sich die
verschiedensten Gedanken darüber. Niemals aber hätte er erraten können, was
die Schwester in ihrer Güte wirklich tat. Sie brachte ihm, um seinen
Geschmack zu prüfen, eine ganze Auswahl, alles auf einer alten Zeitung
ausgebreitet. Da war altes halbverfaultes Gemüse; Knochen vom Nachtmahl
her, die von festgewordener weißer Sauce umgeben waren; ein paar Rosinen
und Mandeln; ein Käse, den Gregor vor zwei Tagen für ungenießbar erklärt
hatte; ein trockenes Brot, ein mit Butter beschmiertes und gesalzenes Brot.
Außerdem stellte sie zu dem allen noch den wahrscheinlich ein für allemal für
Gregor bestimmten Napf, in den sie Wasser gegossen hatte. Und aus
Zartgefühl, da sie wußte, daß Gregor vor ihr nicht essen würde, entfernte sich
eiligst und drehte sogar den Schlüssel um, damit nur Gregor merken könne,
daß er es so behaglich machen dürfe, wie er wolle. Gregors Beinchen
schwirrten, als es jetzt zum Essen ging. Seine Wunden mußten übrigens auch
schon vollständig geheilt sein, er fühlte keine Behinderung mehr, er staunte
darüber und dachte daran, wie er vor mehr als einem Monat sich mit dem
Messer ganz wenig in den Finger geschnitten, und wie ihm diese Wunde noch
vorgestern genug weh getan hatte.
»Sollte ich jetzt weniger Feingefühl haben?«, dachte er und saugte schon
gierig an dem Käse, zu dem es ihn vor allen anderen Speisen sofort und
nachdrücklich gezogen hatte. Rasch hintereinander und mit vor Befriedigung
tränenden Augen verzehrte er den Käse, das Gemüse und die Sauce; die
frischen Speisen dagegen schmeckten ihm nicht, er konnte nicht einmal ihren
Geruch vertragen und schleppte sogar die Sachen, die er essen wollte, ein
Stückchen weiter weg. Er war schon längst mit allem fertig und lag nun faul
auf der gleichen Stelle, als die Schwester zum Zeichen, daß er sich
zurückziehen solle, langsam den Schlüssel umdrehte. Das schreckte ihn sofort
auf, trotzdem er schon fast schlummerte, und er eilte wieder unter das
Kanapee. Aber es kostete ihn große Selbstüberwindung, auch nur die kurze
Zeit, während welcher die Schwester im Zimmer war, unter dem Kanapee zu
bleiben, denn von dem reichlichen Essen hatte sich sein Leib ein wenig
gerundet und er konnte dort in der Enge kaum atmen. Unter kleinen
Erstickungsanfällen sah er mit etwas hervorgequollenen Augen zu, wie die
nichtsahnende Schwester mit einem Besen nicht nur die Überbleibsel
zusammenkehrte, sondern selbst die von Gregor gar nicht berührten Speisen,
als seien also auch diese nicht mehr zu gebrauchen, und wie sie alles hastig in
einen Kübel schüttete, den sie mit einem Holzdeckel schloß, worauf sie alles
hinaustrug. Kaum hatte sie sich umgedreht, zog sich schon Gregor unter dem
Kanapee hervor und streckte und blähte sich.
Auf diese Weise bekam nun Gregor täglich sein Essen, einmal am Morgen,
wenn die Eltern und das Dienstmädchen noch schliefen, das zweitemal nach
dem allgemeinen Mittagessen, denn dann schliefen die Eltern gleichfalls noch
ein Weilchen, und das Dienstmädchen wurde von der Schwester mit
irgendeiner Besorgung weggeschickt. Gewiß wollten auch sie nicht, daß
Gregor verhungere, aber vielleicht hätten sie es nicht ertragen können, von
seinem Essen mehr als durch Hörensagen zu erfahren, vielleicht wollte die
Schwester ihnen auch eine möglicherweise nur kleine Trauer ersparen, denn
tatsächlich litten sie ja gerade genug.
Mit welchen Ausreden man an jenem ersten Vormittag den Arzt und den
Schlosser wieder aus der Wohnung geschafft hatte, konnte Gregor gar nicht
erfahren, denn da er nicht verstanden wurde, dachte niemand daran, auch die
Schwester nicht, daß er die anderen verstehen könne, und so mußte er sich,
wenn die Schwester in seinem Zimmer war, damit begnügen, nur hier und da
ihre Seufzer und Anrufe der Heiligen zu hören. Erst später, als sie sich ein
wenig an alles gewöhnt hatte – von vollständiger Gewöhnung konnte natürlich
niemals die Rede sein – , erhaschte Gregor manchmal eine Bemerkung, die
freundlich gemeint war oder so gedeutet werden konnte. »Heute hat es ihm
aber geschmeckt«, sagte sie, wenn Gregor unter dem Essen tüchtig aufgeräumt
hatte, während sie im gegenteiligen Fall, der sich allmählich immer häufiger
wiederholte, fast traurig zu sagen pflegte: »Nun ist wieder alles
stehengeblieben.«
Während aber Gregor unmittelbar keine Neuigkeit erfahren konnte,
erhorchte er manches aus den Nebenzimmern, und wo er nur einmal Stimmen
hörte, lief er gleich zu der betreffenden Tür und drückte sich mit ganzem Leib
an sie. Besonders in der ersten Zeit gab es kein Gespräch, das nicht
irgendwie, wenn auch nur im geheimen, von ihm handelte. Zwei Tage lang
waren bei allen Mahlzeiten Beratungen darüber zu hören, wie man sich jetzt
verhalten solle; aber auch zwischen den Mahlzeiten sprach man über das
gleiche Thema, denn immer waren zumindest zwei Familienmitglieder zu
Hause, da wohl niemand allein zu Hause bleiben wollte und man die Wohnung
doch auf keinen Fall gänzlich verlassen konnte. Auch hatte das Dienstmädchen
gleich am ersten Tag – es war nicht ganz klar, was und wieviel sie von dem
Vorgefallenen wußte – kniefällig die Mutter gebeten, sie sofort zu entlassen,
und als sie sich eine Viertelstunde danach verabschiedete, dankte sie für die
Entlassung unter Tränen, wie für die größte Wohltat, die man ihr hier erwiesen
hatte, und gab, ohne daß man es von ihr verlangte, einen fürchterlichen
Schwur ab, niemandem auch nur das Geringste zu verraten.
Nun mußte die Schwester im Verein mit der Mutter auch kochen; allerdings
machte das nicht viel Mühe, denn man aß fast nichts. Immer wieder hörte
Gregor, wie der eine den anderen vergebens zum Essen aufforderte und keine
andere Antwort bekam, als: »Danke, ich habe genug« oder etwas Ähnliches.
Getrunken wurde vielleicht auch nichts. Öfters fragte die Schwester den Vater,
ob er Bier haben wolle, und herzlich erbot sie sich, es selbst zu holen, und als
der Vater schwieg, sagte sie, um ihm jedes Bedenken zu nehmen, sie könne
auch die Hausmeisterin darum schicken, aber dann sagte der Vater schließlich
ein großes »Nein«, und es wurde nicht mehr davon gesprochen.
Schon im Laufe des ersten Tages legte der Vater die ganzen
Vermögensverhältnisse und Aussichten sowohl der Mutter, als auch der
Schwester dar. Hie und da stand er vom Tische auf und holte aus seiner
kleinen Wertheimkassa, die er aus dem vor fünf Jahren erfolgten
Zusammenbruch seines Geschäftes gerettet hatte, irgendeinen Beleg oder
irgendein Vormerkbuch. Man hörte, wie er das komplizierte Schloß aufsperrte
und nach Entnahme des Gesuchten wieder verschloß. Diese Erklärungen des
Vaters waren zum Teil das erste Erfreuliche, was Gregor seit seiner
Gefangenschaft zu hören bekam. Er war der Meinung gewesen, daß dem Vater
von jenem Geschäft her nicht das Geringste übriggeblieben war, zumindest
hatte ihm der Vater nichts Gegenteiliges gesagt, und Gregor allerdings hatte
ihn auch nicht darum gefragt. Gregors Sorge war damals nur gewesen, alles
daranzusetzen, um die Familie das geschäftliche Unglück, das alle in eine
vollständige Hoffnungslosigkeit gebracht hatte, möglichst rasch vergessen zu
lassen. Und so hatte er damals mit ganz besonderem Feuer zu arbeiten
angefangen und war fast über Nacht aus einem kleinen Kommis ein Reisender
geworden, der natürlich ganz andere Möglichkeiten des Geldverdienens hatte,
und dessen Arbeitserfolge sich sofort in Form der Provision zu Bargeld
verwandelten, das der erstaunten und beglückten Familie zu Hause auf den
Tisch gelegt werden konnte. Es waren schöne Zeiten gewesen, und niemals
nachher hatten sie sich, wenigstens in diesem Glanze, wiederholt, trotzdem
Gregor später so viel Geld verdiente, daß er den Aufwand der ganzen Familie
zu tragen imstande war und auch trug. Man hatte sich eben daran gewöhnt,
sowohl die Familie, als auch Gregor, man nahm das Geld dankbar an, er
lieferte es gern ab, aber eine besondere Wärme wollte sich nicht mehr
ergeben. Nur die Schwester war Gregor doch noch nahe geblieben, und es
war sein geheimer Plan, sie, die zum Unterschied von Gregor Musik sehr
liebte und rührend Violine zu spielen verstand, nächstes Jahr, ohne Rücksicht
auf die großen Kosten, die das verursachen mußte, und die man schon auf
andere Weise hereinbringen würde, auf das Konservatorium zu schicken.
Öfters während der kurzen Aufenthalte Gregors in der Stadt wurde in den
Gesprächen mit der Schwester das Konservatorium erwähnt, aber immer nur
als schöner Traum, an dessen Verwirklichung nicht zu denken war, und die
Eltern hörten nicht einmal diese unschuldigen Erwähnungen gern; aber Gregor
dachte sehr bestimmt daran und beabsichtigte, es am Weihnachtsabend
feierlich zu erklären.
Solche in seinem gegenwärtigen Zustand ganz nutzlose Gedanken gingen
ihm durch den Kopf, während er dort aufrecht an der Türe klebte und horchte.
Manchmal konnte er vor allgemeiner Müdigkeit gar nicht mehr zuhören und
ließ den Kopf nachlässig gegen die Tür schlagen, hielt ihn aber sofort wieder
fest, denn selbst das kleine Geräusch, das er damit verursacht hatte, war
nebenan gehört worden und hatte alle verstummen lassen. »Was er nur wieder
treibt«, sagte der Vater nach einer Weile, offenbar zur Türe hingewendet, und
dann erst wurde das unterbrochene Gespräch allmählich wieder
aufgenommen.
Gregor erfuhr nun zur Genüge – denn der Vater pflegte sich in seinen
Erklärungen öfters zu wiederholen, teils, weil er selbst sich mit diesen Dingen
schon lange nicht beschäftigt hatte, teils auch, weil die Mutter nicht alles
gleich beim ersten Mal verstand – , daß trotz allen Unglücks ein allerdings
ganz kleines Vermögen aus der alten Zeit noch vorhanden war, das die nicht
angerührten Zinsen in der Zwischenzeit ein wenig hatten anwachsen lassen.
Außerdem aber war das Geld, das Gregor allmonatlich nach Hause gebracht
hatte – er selbst hatte nur ein paar Gulden für sich behalten – , nicht
vollständig aufgebraucht worden und hatte sich zu einem kleinen Kapital
angesammelt. Gregor, hinter seiner Türe, nickte eifrig, erfreut über diese
unerwartete Vorsicht und Sparsamkeit. Eigentlich hätte er ja mit diesen
überschüssigen Geldern die Schuld des Vaters gegenüber dem Chef weiter
abgetragen haben können, und jener Tag, an dem er diesen Posten hätte
loswerden können, wäre weit näher gewesen, aber jetzt war es zweifellos
besser so, wie es der Vater eingerichtet hatte.
Nun genügte dieses Geld aber ganz und gar nicht, um die Familie etwa von
den Zinsen leben zu lassen; es genügte vielleicht, um die Familie ein,
höchstens zwei Jahre zu erhalten, mehr war es nicht. Es war also bloß eine
Summe, die man eigentlich nicht angreifen durfte, und die für den Notfall
zurückgelegt werden mußte; das Geld zum Leben aber mußte man verdienen.
Nun war aber der Vater ein zwar gesunder, aber alter Mann, der schon fünf
Jahre nichts gearbeitet hatte und sich jedenfalls nicht viel zutrauen durfte; er
hatte in diesen fünf Jahren, welche die ersten Ferien seines mühevollen und
doch erfolglosen Lebens waren, viel Fett angesetzt und war dadurch recht
schwerfällig geworden. Und die alte Mutter sollte nun vielleicht Geld
verdienen, die an Asthma litt, der eine Wanderung durch die Wohnung schon
Anstrengung verursachte, und die jeden zweiten Tag in Atembeschwerden auf
dem Sopha beim offenen Fenster verbrachte? Und die Schwester sollte Geld
verdienen, die noch ein Kind war mit ihren siebzehn Jahren, und der ihre
bisherige Lebensweise so sehr zu gönnen war, die daraus bestanden hatte,
sich nett zu kleiden, lange zu schlafen, in der Wirtschaft mitzuhelfen, an ein
paar bescheidenen Vergnügungen sich zu beteiligen und vor allem Violine zu
spielen? Wenn die Rede auf diese Notwendigkeit des Geldverdienens kam,
ließ zuerst immer Gregor die Türe los und warf sich auf das neben der Tür
befindliche kühle Ledersofa, denn ihm war ganz heiß vor Beschämung und
Trauer.
 Oft lag er dort die ganzen langen Nächte über, schlief keinen Augenblick
und scharrte nur stundenlang auf dem Leder. Oder er scheute nicht die große
Mühe, einen Sessel zum Fenster zu schieben, dann die Fensterbrüstung
hinaufzukriechen und, in den Sessel gestemmt, sich ans Fenster zu lehnen,
offenbar nur in irgendeiner Erinnerung an das Befreiende, das früher für ihn
darin gelegen war, aus dem Fenster zu schauen. Denn tatsächlich sah er von
Tag zu Tag die auch nur ein wenig entfernten Dinge immer undeutlicher; das
gegenüberliegende Krankenhaus, dessen nur allzu häufigen Anblick er früher
verflucht hatte, bekam er überhaupt nicht mehr zu Gesicht, und wenn er nicht
genau gewußt hätte, daß er in der stillen, aber völlig städtischen
Charlottenstraße wohnte, hätte er glauben können, von seinem Fenster aus in
eine Einöde zu schauen, in welcher der graue Himmel und die graue Erde
ununterscheidbar sich vereinigten. Nur zweimal hatte die aufmerksame
Schwester sehen müssen, daß der Sessel beim Fenster stand, als sie schon
jedesmal, nachdem sie das Zimmer aufgeräumt hatte, den Sessel wieder genau
zum Fenster hinschob, ja sogar von nun ab den inneren Fensterflügel offen
ließ.
Hätte Gregor nur mit der Schwester sprechen und ihr für alles danken
können, was sie für ihn machen mußte, er hätte ihre Dienste leichter ertragen;
so aber litt er darunter. Die Schwester suchte freilich die Peinlichkeit des
Ganzen möglichst zu verwischen, und je längere Zeit verging, desto besser
gelang es ihr natürlich auch, aber auch Gregor durchschaute mit der Zeit alles
viel genauer. Schon ihr Eintritt war für ihn schrecklich. Kaum war sie
eingetreten, lief sie, ohne sich Zeit zu nehmen, die Türe zu schließen, so sehr
sie sonst darauf achtete, jedem den Anblick von Gregors Zimmer zu ersparen,
geradewegs zum Fenster und riß es, als ersticke sie fast, mit hastigen Händen
auf, blieb auch, selbst wenn es noch so kalt war, ein Weilchen beim Fenster
und atmete tief. Mit diesem Laufen und Lärmen erschreckte sie Gregor täglich
zweimal; die ganze Zeit über zitterte er unter dem Kanapee und wußte doch
sehr gut, daß sie ihn gewiß gerne damit verschont hätte, wenn es ihr nur
möglich gewesen wäre, sich in einem Zimmer, in dem sich Gregor befand, bei
geschlossenem Fenster aufzuhalten.
 Einmal, es war wohl schon ein Monat seit Gregors Verwandlung
vergangen, und es war doch schon für die Schwester kein besonderer Grund
mehr, über Gregors Aussehen in Erstaunen zu geraten, kam sie ein wenig
früher als sonst und traf Gregor noch an, wie er, unbeweglich und so recht
zum Erschrecken aufgestellt, aus dem Fenster schaute. Es wäre für Gregor
nicht unerwartet gewesen, wenn sie nicht eingetreten wäre, da er sie durch
seine Stellung verhinderte, sofort das Fenster zu öffnen, aber sie trat nicht nur
nicht ein, sie fuhr sogar zurück und schloß die Tür; ein Fremder hätte
geradezu denken können, Gregor habe ihr aufgelauert und habe sie beißen
wollen. Gregor versteckte sich natürlich sofort unter dem Kanapee, aber er
mußte bis zum Mittag warten, ehe die Schwester wiederkam, und sie schien
viel unruhiger als sonst. Er erkannte daraus, daß ihr sein Anblick noch immer
unerträglich war und ihr auch weiterhin unerträglich bleiben müsse, und daß
sie sich wohl sehr überwinden mußte, vor dem Anblick auch nur der kleinen
Partie seines Körpers nicht davonzulaufen, mit der er unter dem Kanapee
hervorragte. Um ihr auch diesen Anblick zu ersparen, trug er eines Tages auf
seinem Rücken – er brauchte zu dieser Arbeit vier Stunden – das Leintuch auf
das Kanapee und ordnete es in einer solchen Weise an, daß er nun gänzlich
verdeckt war, und daß die Schwester, selbst wenn sie sich bückte, ihn nicht
sehen konnte. Wäre dieses Leintuch ihrer Meinung nach nicht nötig gewesen,
dann hätte sie es ja entfernen können, denn daß es nicht zum Vergnügen
Gregors gehören konnte, sich so ganz und gar abzusperren, war doch klar
genug, aber sie ließ das Leintuch, so wie es war, und Gregor glaubte sogar
einen dankbaren Blick erhascht zu haben, als er einmal mit dem Kopf
vorsichtig das Leintuch ein wenig lüftete, um nachzusehen, wie die Schwester
die neue Einrichtung aufnahm.
In den ersten vierzehn Tagen konnten es die Eltern nicht über sich bringen,
zu ihm hereinzukommen, und er hörte oft, wie sie die jetzige Arbeit der
Schwester völlig erkannten, während sie sich bisher häufig über die
Schwester geärgert hatten, weil sie ihnen als ein etwas nutzloses Mädchen
erschienen war. Nun aber warteten oft beide, der Vater und die Mutter, vor
Gregors Zimmer, während die Schwester dort aufräumte, und kaum war sie
herausgekommen, mußte sie ganz genau erzählen, wie es in dem Zimmer
aussah, was Gregor gegessen hatte, wie er sich diesmal benommen hatte, und
ob vielleicht eine kleine Besserung zu bemerken war. Die Mutter übrigens
wollte verhältnismäßig bald Gregor besuchen, aber der Vater und die
Schwester hielten sie zuerst mit Vernunftgründen zurück, denen Gregor sehr
aufmerksam zuhörte, und die er vollständig billigte. Später aber mußte man
sie mit Gewalt zurückhalten, und wenn sie dann rief: »Laßt mich doch zu
Gregor, er ist ja mein unglücklicher Sohn! Begreift ihr es denn nicht, daß ich
zu ihm muß?«, dann dachte Gregor, daß es vielleicht doch gut wäre, wenn die
Mutter hereinkäme, nicht jeden Tag natürlich, aber vielleicht einmal in der
Woche; sie verstand doch alles viel besser als die Schwester, die trotz all
ihrem Mute doch nur ein Kind war und im letzten Grunde vielleicht nur aus
kindlichem Leichtsinn eine so schwere Aufgabe übernommen hatte.
Der Wunsch Gregors, die Mutter zu sehen, ging bald in Erfüllung. Während
des Tages wollte Gregor schon aus Rücksicht auf seine Eltern sich nicht beim
Fenster zeigen, kriechen konnte er aber auf den paar Quadratmetern des
Fußbodens auch nicht viel, das ruhige Liegen ertrug er schon während der
Nacht schwer, das Essen machte ihm bald nicht mehr das geringste Vergnügen,
und so nahm er zur Zerstreuung die Gewohnheit an, kreuz und quer über
Wände und Plafond zu kriechen. Besonders oben auf der Decke hing er gern;
es war ganz anders, als das Liegen auf dem Fußboden; man atmete freier; ein
leichtes Schwingen ging durch den Körper; und in der fast glücklichen
Zerstreutheit, in der sich Gregor dort oben befand, konnte es geschehen, daß
er zu seiner eigenen Überraschung sich losließ und auf den Boden klatschte.
Aber nun hatte er natürlich seinen Körper ganz anders in der Gewalt als
früher und beschädigte sich selbst bei einem so großen Falle nicht. Die
Schwester nun bemerkte sofort die neue Unterhaltung, die Gregor für sich
gefunden hatte – er hinterließ ja auch beim Kriechen hie und da Spuren seines
Klebstoffes – , und da setzte sie es sich in den Kopf, Gregor das Kriechen in
größtem Ausmaße zu ermöglichen und die Möbel, die es verhinderten, also
vor allem den Kasten und den Schreibtisch, wegzuschaffen.
Nun war sie aber nicht imstande, dies allein zu tun; den Vater wagte sie
nicht um Hilfe zu bitten; das Dienstmädchen hätte ihr ganz gewiß nicht
geholfen, denn dieses etwa sechzehnjährige Mädchen harrte zwar tapfer seit
Entlassung der früheren Köchin aus, hatte aber um die Vergünstigung gebeten,
die Küche unaufhörlich versperrt halten zu dürfen und nur auf besonderen
Anruf öffnen zu müssen; so blieb der Schwester also nichts übrig, als einmal
in Abwesenheit des Vaters die Mutter zu holen. Mit Ausrufen erregter Freude
kam die Mutter auch heran, verstummte aber an der Tür vor Gregors Zimmer.
Zuerst sah natürlich die Schwester nach, ob alles im Zimmer in Ordnung war;
dann erst ließ sie die Mutter eintreten. Gregor hatte in größter Eile das
Leintuch noch tiefer und mehr in Falten gezogen, das Ganze sah wirklich nur
wie ein zufällig über das Kanapee geworfenes Leintuch aus. Gregor unterließ
auch diesmal, unter dem Leintuch zu spionieren; er verzichtete darauf, die
Mutter schon diesmal zu sehen, und war nur froh, daß sie nun doch gekommen
war. »Komm nur, man sieht ihn nicht«, sagte die Schwester, und offenbar
führte sie die Mutter an der Hand. Gregor hörte nun, wie die zwei schwachen
Frauen den immerhin schweren alten Kasten von seinem Platze rückten, und
wie die Schwester immerfort den größten Teil der Arbeit für sich
beanspruchte, ohne auf die Warnungen der Mutter zu hören, welche fürchtete,
daß sie sich überanstrengen werde. Es dauerte sehr lange. Wohl nach schon
viertelstündiger Arbeit sagte die Mutter, man solle den Kasten doch lieber
hier lassen, denn erstens sei er zu schwer, sie würden vor Ankunft des Vaters
nicht fertig werden und mit dem Kasten in der Mitte des Zimmers Gregor
jeden Weg verrammeln, zweitens aber sei es doch gar nicht sicher, daß
Gregor mit der Entfernung der Möbel ein Gefallen geschehe. Ihr scheine das
Gegenteil der Fall zu sein; ihr bedrücke der Anblick der leeren Wand
geradezu das Herz; und warum solle nicht auch Gregor diese Empfindung
haben, da er doch an die Zimmermöbel längst gewöhnt sei und sich deshalb
im leeren Zimmer verlassen fühlen werde.
»Und ist es dann nicht so«, schloß die Mutter ganz leise, wie sie überhaupt
fast flüsterte, als wolle sie vermeiden, daß Gregor, dessen genauen Aufenthalt
sie ja nicht kannte, auch nur den Klang der Stimme höre, denn daß er die
Worte nicht verstand, davon war sie überzeugt, »und ist es nicht so, als ob wir
durch die Entfernung der Möbel zeigten, daß wir jede Hoffnung auf Besserung
aufgeben und ihn rücksichtslos sich selbst überlassen? Ich glaube, es wäre
das beste, wir suchen das Zimmer genau in dem Zustand zu erhalten, in dem es
früher war, damit Gregor, wenn er wieder zu uns zurückkommt, alles
unverändert findet und umso leichter die Zwischenzeit vergessen kann.«
Beim Anhören dieser Worte der Mutter erkannte Gregor, daß der Mangel
jeder unmittelbaren menschlichen Ansprache, verbunden mit dem einförmigen
Leben inmitten der Familie, im Laufe dieser zwei Monate seinen Verstand
hatte verwirren müssen, denn anders konnte er es sich nicht erklären, daß er
ernsthaft danach hatte verlangen könne, daß sein Zimmer ausgeleert würde.
Hatte er wirklich Lust, das warme, mit ererbten Möbeln gemütlich
ausgestattete Zimmer in eine Höhle verwandeln zu lassen, in der er dann
freilich nach allen Richtungen ungestört würde kriechen können, jedoch auch
unter gleichzeitigem schnellen, gänzlichen Vergessen seiner menschlichen
Vergangenheit? War er doch jetzt schon nahe daran, zu vergessen, und nur die
seit langem nicht gehörte Stimme der Mutter hatte ihn aufgerüttelt. Nichts
sollte entfernt werden; alles mußte bleiben; die guten Einwirkungen der
Möbel auf seinen Zustand konnte er nicht entbehren; und wenn die Möbel ihn
hinderten, das sinnlose Herumkriechen zu betreiben, so war es kein Schaden,
sondern ein großer Vorteil.
Aber die Schwester war leider anderer Meinung; sie hatte sich, allerdings
nicht ganz unberechtigt, angewöhnt, bei Besprechung der Angelegenheiten
Gregors als besonders Sachverständige gegenüber den Eltern aufzutreten, und
so war auch jetzt der Rat der Mutter für die Schwester Grund genug, auf der
Entfernung nicht nur des Kastens und des Schreibtisches, an die sie zuerst
allein gedacht hatte, sondern auf der Entfernung sämtlicher Möbel, mit
Ausnahme des unentbehrlichen Kanapees, zu bestehen. Es war natürlich nicht
nur kindlicher Trotz und das in der letzten Zeit so unerwartet und schwer
erworbene Selbstvertrauen, das sie zu dieser Forderung bestimmte; sie hatte
doch auch tatsächlich beobachtet, daß Gregor viel Raum zum Kriechen
brauchte, dagegen die Möbel, soweit man sehen konnte, nicht im geringsten
benützte.
Vielleicht aber spielte auch der schwärmerische Sinn der Mädchen ihres
Alters mit, der bei jeder Gelegenheit seine Befriedigung sucht, und durch den
Grete jetzt sich dazu verlocken ließ, die Lage Gregors noch
schreckenerregender machen zu wollen, um dann noch mehr als bis jetzt für
ihn leisten zu können. Denn in einen Raum, in dem Gregor ganz allein die
leeren Wände beherrschte, würde wohl kein Mensch außer Grete jemals
einzutreten sich getrauen. Und so ließ sie sich von ihrem Entschlusse durch
die Mutter nicht abbringen, die auch in diesem Zimmer vor lauter Unruhe
unsicher schien, bald verstummte und der Schwester nach Kräften beim
Hinausschaffen des Kastens half. Nun, den Kasten konnte Gregor im Notfall
noch entbehren, aber schon der Schreibtisch mußte bleiben. Und kaum hatten
die Frauen mit dem Kasten, an den sie sich ächzend drückten, das Zimmer
verlassen, als Gregor den Kopf unter dem Kanapee hervorstieß, um zu sehen,
wie er vorsichtig und möglichst rücksichtsvoll eingreifen könnte. Aber zum
Unglück war es gerade die Mutter, welche zuerst zurückkehrte, während Grete
im Nebenzimmer den Kasten umfangen hielt und ihn allein hin und her
schwang, ohne ihn natürlich von der Stelle zu bringen. Die Mutter aber war
Gregors Anblick nicht gewöhnt, er hätte sie krank machen können, und so eilte
Gregor erschrocken im Rückwärtslauf bis an das andere Ende des Kanapees,
konnte es aber nicht mehr verhindern, daß das Leintuch vorne ein wenig sich
bewegte. Das genügte, um die Mutter aufmerksam zu machen. Sie stockte,
stand einen Augenblick still und ging dann zu Grete zurück.
Trotzdem sich Gregor immer wieder sagte, daß ja nichts
Außergewöhnliches geschehe, sondern nur ein paar Möbel umgestellt würden,
wirkte doch, wie er sich bald eingestehen mußte, dieses Hin- und Hergehen
der Frauen, ihre kleinen Zurufe, das Kratzen der Möbel auf dem Boden, wie
ein großer, von allen Seiten genährter Trubel auf ihn, und er mußte sich, so
fest er Kopf und Beine an sich zog und den Leib bis an den Boden drückte,
unweigerlich sagen, daß er das Ganze nicht lange aushalten werde. Sie
räumten ihm sein Zimmer aus; nahmen ihm alles, was ihm lieb war; den
Kasten, in dem die Laubsäge und andere Werkzeuge lagen, hatten sie schon
hinausgetragen; lockerten jetzt den schon im Boden fest eingegrabenen
Schreibtisch, an dem er als Handelsakademiker, als Bürgerschüler, ja sogar
schon als Volksschüler seine Aufgaben geschrieben hatte, – da hatte er
wirklich keine Zeit mehr, die guten Absichten zu prüfen, welche die zwei
Frauen hatten, deren Existenz er übrigens fast vergessen hatte, denn vor
Erschöpfung arbeiteten sie schon stumm, und man hörte nur das schwere
Tappen ihrer Füße.
Und so brach er denn hervor – die Frauen stützten sich gerade im
Nebenzimmer an den Schreibtisch, um ein wenig zu verschnaufen – ,
wechselte viermal die Richtung des Laufes, er wußte wirklich nicht, was er
zuerst retten sollte, da sah er an der im übrigen schon leeren Wand auffallend
das Bild der in lauter Pelzwerk gekleideten Dame hängen, kroch eilends
hinauf und preßte sich an das Glas, das ihn festhielt und seinem heißen Bauch
wohltat. Dieses Bild wenigstens, das Gregor jetzt ganz verdeckte, würde nun
gewiß niemand wegnehmen. Er verdrehte den Kopf nach der Tür des
Wohnzimmers, um die Frauen bei ihrer Rückkehr zu beobachten.
Sie hatten sich nicht viel Ruhe gegönnt und kamen schon wieder; Grete
hatte den Arm um die Mutter gelegt und trug sie fast. »Also was nehmen wir
jetzt?«, sagte Grete und sah sich um. Da kreuzten sich ihre Blicke mit denen
Gregors an der Wand. Wohl nur infolge der Gegenwart der Mutter behielt sie
ihre Fassung, beugte ihr Gesicht zur Mutter, um diese vom Herumschauen
abzuhalten, und sagte, allerdings zitternd und unüberlegt: »Komm, wollen wir
nicht lieber auf einen Augenblick noch ins Wohnzimmer zurückgehen?« Die
Absicht Gretes war für Gregor klar, sie wollte die Mutter in Sicherheit
bringen und dann ihn von der Wand hinunterjagen. Nun, sie konnte es ja
immerhin versuchen! Er saß auf seinem Bild und gab es nicht her. Lieber
würde er Grete ins Gesicht springen.
Aber Gretes Worte hatten die Mutter erst recht beunruhigt, sie trat zur Seite,
erblickte den riesigen braunen Fleck auf der geblümten Tapete, rief, ehe ihr
eigentlich zum Bewußtsein kam, daß das Gregor war, was sie sah, mit
schreiender, rauher Stimme: »Ach Gott, ach Gott!« und fiel mit ausgebreiteten
Armen, als gebe sie alles auf, über das Kanapee hin und rührte sich nicht.
»Du, Gregor!« rief die Schwester mit erhobener Faust und eindringlichen
Blicken. Es waren seit der Verwandlung die ersten Worte, die sie unmittelbar
an ihn gerichtet hatte. Sie lief ins Nebenzimmer, um irgendeine Essenz zu
holen, mit der sie die Mutter aus ihrer Ohnmacht wecken könnte; Gregor
wollte auch helfen – zur Rettung des Bildes war noch Zeit – , er klebte aber
fest an dem Glas und mußte sich mit Gewalt losreißen; er lief dann auch ins
Nebenzimmer, als könne er der Schwester irgendeinen Rat geben, wie in
früherer Zeit; mußte dann aber untätig hinter ihr stehen; während sie in
verschiedenen Fläschchen kramte, erschreckte sie noch, als sie sich umdrehte;
eine Flasche fiel auf den Boden und zerbrach; ein Splitter verletzte Gregor im
Gesicht, irgendeine ätzende Medizin umfloß ihn; Grete nahm nun, ohne sich
länger aufzuhalten, soviel Fläschchen, als sie nur halten konnte, und rannte mit
ihnen zur Mutter hinein; die Tür schlug sie mit dem Fuße zu. Gregor war nun
von der Mutter abgeschlossen, die durch seine Schuld vielleicht dem Tod
nahe war; die Tür durfte er nicht öffnen, wollte er die Schwester, die bei der
Mutter bleiben mußte, nicht verjagen; er hatte jetzt nichts zu tun, als zu warten;
und von Selbstvorwürfen und Besorgnis bedrängt, begann er zu kriechen,
überkroch alles, Wände, Möbel und Zimmerdecke und fiel endlich in seiner
Verzweiflung, als sich das ganze Zimmer schon um ihn zu drehen anfing,
mitten auf den großen Tisch.
Es verging eine kleine Weile, Gregor lag matt da, ringsherum war es still,
vielleicht war das ein gutes Zeichen. Da läutete es. Das Mädchen war
natürlich in ihrer Küche eingesperrt und Grete mußte daher öffnen gehen. Der
Vater war gekommen. »Was ist geschehen?« waren seine ersten Worte; Gretes
Aussehen hatte ihm wohl alles verraten. Grete antwortete mit dumpfer
Stimme, offenbar drückte sie ihr Gesicht an des Vaters Brust: »Die Mutter
war ohnmächtig, aber es geht ihr schon besser. Gregor ist ausgebrochen.« »Ich
habe es ja erwartet«, sagte der Vater, »ich habe es euch ja immer gesagt, aber
ihr Frauen wollt nicht hören.«
Gregor war es klar, daß der Vater Gretes allzu kurze Mitteilung schlecht
gedeutet hatte und annahm, daß Gregor sich irgendeine Gewalttat habe
zuschulden kommen lassen. Deshalb mußte Gregor den Vater jetzt zu
besänftigen suchen, denn ihn aufzuklären hatte er weder Zeit noch
Möglichkeit. Und so flüchtete er sich zur Tür seines Zimmers und drückte sich
an sie, damit der Vater beim Eintritt vom Vorzimmer her gleich sehen könne,
daß Gregor die beste Absicht habe, sofort in sein Zimmer zurückzukehren, und
daß es nicht nötig sei, ihn zurückzutreiben, sondern daß man nur die Tür zu
öffnen brauche, und gleich werde er verschwinden.
 Aber der Vater war nicht in der Stimmung, solche Feinheiten zu bemerken;
»Ah!« rief er gleich beim Eintritt in einem Tone, als sei er gleichzeitig wütend
und froh. Gregor zog den Kopf von der Tür zurück und hob ihn gegen den
Vater. So hatte er sich den Vater wirklich nicht vorgestellt, wie er jetzt
dastand; allerdings hatte er in der letzten Zeit über dem neuartigen
Herumkriechen versäumt, sich so wie früher um die Vorgänge in der übrigen
Wohnung zu kümmern, und hätte eigentlich darauf gefaßt sein müssen,
veränderte Verhältnisse anzutreffen. Trotzdem, trotzdem, war das noch der
Vater? Der gleiche Mann, der müde im Bett vergraben lag, wenn früher
Gregor zu einer Geschäftsreise ausgerückt war; der ihn an Abenden der
Heimkehr im Schlafrock im Lehnstuhl empfangen hatte; gar nicht recht
imstande war, aufzustehen, sondern zum Zeichen der Freude nur die Arme
gehoben hatte, und der bei den seltenen gemeinsamen Spaziergängen an ein
paar Sonntagen im Jahr und an den höchsten Feiertagen zwischen Gregor und
der Mutter, die schon an und für sich langsam gingen, immer noch ein wenig
langsamer, in seinen alten Mantel eingepackt, mit stets vorsichtig aufgesetztem
Krückstock sich vorwärts arbeitete und, wenn er etwas sagen wollte, fast
immer stillstand und seine Begleitung um sich versammelte?
Nun aber war er recht gut aufgerichtet; in eine straffe blaue Uniform mit
Goldknöpfen gekleidet, wie sie Diener der Bankinstitute tragen; über dem
hohen steifen Kragen des Rockes entwickelte sich sein starkes Doppelkinn;
unter den buschigen Augenbrauen drang der Blick der schwarzen Augen frisch
und aufmerksam hervor; das sonst zerzauste weiße Haar war zu einer peinlich
genauen, leuchtenden Scheitelfrisur niedergekämmt. Er warf seine Mütze, auf
der ein Goldmonogramm, wahrscheinlich das einer Bank, angebracht war,
über das ganze Zimmer im Bogen auf das Kanapee hin und ging, die Enden
seines langen Uniformrockes zurückgeschlagen, die Hände in den
Hosentaschen, mit vebissenem Gesicht auf Gregor zu.
Er wußte wohl selbst nicht, was er vor hatte; immerhin hob er die Füße
ungewöhnlich hoch, und Gregor staunte über die Riesengröße seiner
Stiefelsohlen. Doch hielt er sich dabei nicht auf, er wußte ja noch vom ersten
Tage seines neuen Lebens her, daß der Vater ihm gegenüber nur die größte
Strenge für angebracht ansah. Und so lief er vor dem Vater her, stockte, wenn
der Vater stehen blieb, und eilte schon wieder vorwärts, wenn sich der Vater
nur rührte. So machten sie mehrmals die Runde um das Zimmer, ohne daß sich
etwas Entscheidendes ereignete, ja ohne daß das Ganze infolge seines
langsamen Tempos den Anschein einer Verfolgung gehabt hätte. Deshalb blieb
auch Gregor vorläufig auf dem Fußboden, zumal er fürchtete, der Vater könnte
eine Flucht auf die Wände oder den Plafond für besondere Bosheit halten.
Allerdings mußte sich Gregor sagen, daß er sogar dieses Laufen nicht lange
aushalten würde, denn während der Vater einen Schritt machte, mußte er eine
Unzahl von Bewegungen ausführen. Atemnot begann sich schon bemerkbar zu
machen, wie er ja auch in seiner früheren Zeit keine ganz vertrauenswürdige
Lunge besessen hatte. Als er nun so dahintorkelte, um alle Kräfte für den Lauf
zu sammeln, kaum die Augen offenhielt; in seiner Stumpfheit an eine andere
Rettung als durch Laufen gar nicht dachte; und fast schon vergessen hatte, daß
ihm die Wände freistanden, die hier allerdings mit sorgfältig geschnitzten
Möbeln voll Zacken und Spitzen verstellt waren – da flog knapp neben ihm,
leicht geschleudert, irgend etwas nieder und rollte vor ihm her. Es war ein
Apfel; gleich flog ihm ein zweiter nach; Gregor blieb vor Schrecken stehen;
ein Weiterlaufen war nutzlos, denn der Vater hatte sich entschlossen, ihn zu
bombardieren.
Aus der Obstschale auf der Kredenz hatte er sich die Taschen gefüllt und
warf nun, ohne vorläufig scharf zu zielen, Apfel für Apfel. Diese kleinen roten
Äpfel rollten wie elektrisiert auf dem Boden herum und stießen aneinander.
Ein schwach geworfener Apfel streifte Gregors Rücken, glitt aber unschädlich
ab. Ein ihm sofort nachfliegender drang dagegen förmlich in Gregors Rücken
ein; Gregor wollte sich weiterschleppen, als könne der überraschende
unglaubliche Schmerz mit dem Ortswechsel vergehen; doch fühlte er sich wie
festgenagelt und streckte sich in vollständiger Verwirrung aller Sinne. Nur mit
dem letzten Blick sah er noch, wie die Tür seines Zimmers aufgerissen wurde,
und vor der schreienden Schwester die Mutter hervoreilte, im Hemd, denn die
Schwester hatte sie entkleidet, um ihr in der Ohnmacht Atemfreiheit zu
verschaffen, wie dann die Mutter auf den Vater zulief und ihr auf dem Weg die
aufgebundenen Röcke einer nach dem anderen zu Boden glitten, und wie sie
stolpernd über die Röcke auf den Vater eindrang und ihn umarmend, in
gänzlicher Vereinigung mit ihm – nun versagte aber Gregors Sehkraft schon –
die Hände an des Vaters Hinterkopf um Schonung von Gregors Leben bat.
Die schwere Verwundung Gregors, an der er über einen Monat litt – der
Apfel blieb, da ihn niemand zu entfernen wagte, als sichtbares Andenken im
Fleische sitzen – , schien selbst den Vater daran erinnert zu haben, daß Gregor
trotz seiner gegenwärtigen traurigen und ekelhaften Gestalt ein
Familienmitglied war, das man nicht wie einen Feind behandeln durfte,
sondern dem gegenüber es das Gebot der Familienpflicht war, den
Widerwillen hinunterzuschlucken und zu dulden, nichts als zu dulden. Und
wenn nun auch Gregor durch seine Wunde an Beweglichkeit wahrscheinlich
für immer verloren hatte und vorläufig zur Durchquerung seines Zimmers wie
ein alter Invalide lange, lange Minuten brauchte – an das Kriechen in der
Höhe war nicht zu denken – , so bekam er für diese Verschlimmerung seines
Zustandes einen seiner Meinung nach vollständig genügenden Ersatz dadurch,
daß immer gegen Abend die Wohnzimmertür, die er schon ein bis zwei
Stunden vorher scharf zu beobachten pflegte, geöffnet wurde, so daß er, im
Dunkel seines Zimmers liegend, vom Wohnzimmer aus unsichtbar, die ganze
Familie beim beleuchteten Tische sehen und ihre Reden, gewissermaßen mit
allgemeiner Erlaubnis, also ganz anders als früher, anhören durfte.
Freilich waren es nicht mehr die lebhaften Unterhaltungen der früheren
Zeiten, an die Gregor in den kleinen Hotelzimmern stets mit einigem
Verlangen gedacht hatte, wenn er sich müde in das feuchte Bettzeug hatte
werfen müssen. Es ging jetzt meist nur sehr still zu. Der Vater schlief bald
nach dem Nachtessen in seinem Sessel ein; die Mutter und Schwester
ermahnten einander zur Stille; die Mutter nähte, weit unter das Licht
vorgebeugt, feine Wäsche für ein Modengeschäft; die Schwester, die eine
Stellung als Verkäuferin angenommen hatte, lernte am Abend Stenographie und
Französisch, um vielleicht später einmal einen besseren Posten zu erreichen.
Manchmal wachte der Vater auf, und als wisse er gar nicht, daß er geschlafen
habe, sagte er zur Mutter: »Wie lange du heute schon wieder nähst!« und
schlief sofort wieder ein, während Mutter und Schwester einander müde
zulächelten.
 Mit einer Art Eigensinn weigerte sich der Vater, auch zu Hause seine
Dieneruniform abzulegen; und während der Schlafrock nutzlos am
Kleiderhaken hing, schlummerte der Vater vollständig angezogen auf seinem
Platz, als sei er immer zu seinem Dienste bereit und warte auch hier auf die
Stimme des Vorgesetzten. Infolgedessen verlor die gleich anfangs nicht neue
Uniform trotz aller Sorgfalt von Mutter und Schwester an Reinlichkeit, und
Gregor sah oft ganze Abende lang auf dieses über und über fleckige, mit
seinen stets geputzte Goldknöpfen leuchtende Kleid, in dem der alte Mann
höchst unbequem und doch ruhig schlief.
Sobald die Uhr zehn schlug, suchte die Mutter durch leise Zusprache den
Vater zu wecken und dann zu überreden, ins Bett zu gehen, denn hier war es
doch kein richtiger Schlaf und diesen hatte der Vater, der um sechs Uhr seinen
Dienst antreten mußte, äußerst nötig. Aber in dem Eigensinn, der ihn, seitdem
er Diener war, ergriffen hatte, bestand er immer darauf noch länger bei Tisch
zu bleiben, trotzdem er regelmäßig einschlief, und war dann überdies nur mit
der größten Mühe zu bewegen, den Sessel mit dem Bett zu vertauschen. Da
mochten Mutter und Schwester mit kleinen Ermahnungen noch so sehr auf ihn
eindringen, viertelstundenlang schüttelte er langsam den Kopf hielt, die Augen
geschlossen und stand nicht auf. Die Mutter zupfte ihn am Ärmel, sagte ihm
Schmeichelworte ins Ohr, die Schwester verließ ihre Aufgabe, um der Mutter
zu helfen, aber beim Vater verfing das nicht. Er versank nur noch tiefer in
seinen Sessel. Erst bis ihn die Frauen unter den Achseln faßten, schlug er die
Augen auf, sah abwechselnd die Mutter und die Schwester an und pflegte zu
sagen: »Das ist ein Leben. Das ist die Ruhe meiner alten Tage.« Und auf die
beiden Frauen gestützt, erhob er sich, umständlich, als sei er für sich selbst
die größte Last, ließ sich von den Frauen bis zur Türe führen, winkte ihnen
dort ab und ging nun selbständig weiter, während die Mutter ihr Nähzeug, die
Schwester ihre Feder eiligst hinwarfen, um hinter dem Vater zu laufen und ihm
weiter behilflich zu sein.
Wer hatte in dieser abgearbeiteten und übermüdeten Familie Zeit, sich um
Gregor mehr zu kümmern, als unbedingt nötig war? Der Haushalt wurde
immer mehr eingeschränkt; das Dienstmädchen wurde nun doch entlassen;
eine riesige knochige Bedienerin mit weißem, den Kopf umflatterndem Haar
kam des Morgens und des Abends, um die schwerste Arbeit zu leisten; alles
andere besorgte die Mutter neben ihrer vielen Näharbeit. Es geschah sogar,
daß verschiedene Familienschmuckstücke, welche früher die Mutter und die
Schwester überglücklich bei Unterhaltungen und Feierlichkeiten getragen
hatten, verkauft wurden, wie Gregor am Abend aus der allgemeinen
Besprechung der erzielten Preise erfuhr. Die größte Klage war aber stets, daß
man diese für die gegenwärtigen Verhältnisse allzu große Wohnung nicht
verlassen konnte, da es nicht auszudenken war, wie man Gregor übersiedeln
sollte. Aber Gregor sah wohl ein, daß es nicht nur die Rücksicht auf ihn war,
welche eine Übersiedlung verhinderte, denn ihn hätte man doch in einer
passenden Kiste mit ein paar Luftlöchern leicht transportieren können; was
die Familie hauptsächlich vom Wohnungswechsel abhielt, war vielmehr die
völlige Hoffnungslosigkeit und der Gedanke daran, daß sie mit einem Unglück
geschlagen war, wie niemand sonst im ganzen Verwandten- und
Bekanntenkreis.
Was die Welt von armen Leuten verlangt, erfüllten sie bis zum äußersten,
der Vater holte den kleinen Bankbeamten das Frühstück, die Mutter opferte
sich für die Wäsche fremder Leute, die Schwester lief nach dem Befehl der
Kunden hinter dem Pulte hin und her, aber weiter reichten die Kräfte der
Familie schon nicht. Und die Wunde im Rücken fing Gregor wie neu zu
schmerzen an, wenn Mutter und Schwester, nachdem sie den Vater zu Bett
gebracht hatten, nun zurückkehrten, die Arbeit liegen ließen, nahe
zusammenrückten, schon Wange an Wange saßen; wenn jetzt die Mutter, auf
Gregors Zimmer zeigend, sagte: »Mach' dort die Tür zu, Grete«, und wenn
nun Gregor wieder im Dunkel war, während nebenan die Frauen ihre Tränen
vermischten oder gar tränenlos den Tisch anstarrten.
Die Nächte und Tage verbrachte Gregor fast ganz ohne Schlaf. Manchmal
dachte er daran, beim nächsten Öffnen der Tür die Angelegenheiten der
Familie ganz so wie früher wieder in die Hand zu nehmen; in seinen
Gedanken erschienen wieder nach langer Zeit der Chef und der Prokurist, die
Kommis und die Lehrjungen, der so begriffstützige Hausknecht, zwei, drei
Freunde aus anderen Geschäften, ein Stubenmädchen aus einem Hotel in der
Provinz, eine liebe, flüchtige Erinnerung, eine Kassiererin aus einem
Hutgeschäft, um die er sich ernsthaft, aber zu langsam beworben hatte – sie
alle erschienen untermischt mit Fremden oder schon Vergessenen, aber statt
ihm und seiner Familie zu helfen, waren sie sämtlich unzugänglich, und er war
froh, wenn sie verschwanden.
Dann aber war er wieder gar nicht in der Laune, sich um seine Familie zu
sorgen, bloß Wut über die schlechte Wartung erfüllte ihn, und trotzdem er sich
nichts vorstellen konnte, worauf er Appetit gehabt hätte, machte er doch
Pläne, wie er in die Speisekammer gelangen könnte, um dort zu nehmen, was
ihm, auch wenn er keinen Hunger hatte, immerhin gebührte. Ohne jetzt mehr
nachzudenken, womit man Gregor einen besonderen Gefallen machen könnte,
schob die Schwester eiligst, ehe sie morgens und mittags ins Geschäft lief, mit
dem Fuß irgendeine beliebige Speise in Gregors Zimmer hinein, um sie am
Abend, gleichgültig dagegen, ob die Speise vielleicht nur verkostet oder – der
häufigste Fall – gänzlich unberührt war, mit einem Schwenken des Besens
hinauszukehren. Das Aufräumen des Zimmers, das sie nun immer abends
besorgte, konnte gar nicht mehr schneller getan sein. Schmutzstreifen zogen
sich die Wände entlang, hie und da lagen Knäuel von Staub und Unrat. In der
ersten Zeit stellte sich Gregor bei der Ankunft der Schwester in derartige
besonders bezeichnende Winkel, um ihr durch diese Stellung gewissermaßen
einen Vorwurf zu machen. Aber er hätte wohl wochenlang dort bleiben
können, ohne daß sich die Schwester gebessert hätte; sie sah ja den Schmutz
genau so wie er, aber sie hatte sich eben entschlossen, ihn zu lassen.
Dabei wachte sie mit einer an ihr ganz neuen Empfindlichkeit, die
überhaupt die ganze Familie ergriffen hatte, darüber, daß das Aufräumen von
Gregors Zimmer ihr vorbehalten blieb. Einmal hatte die Mutter Gregors
Zimmer einer großen Reinigung unterzogen, die ihr nur nach Verbrauch einiger
Kübel Wasser gelungen war – die viele Feuchtigkeit kränkte allerdings
Gregor auch und er lag breit, verbittert und unbeweglich auf dem Kanapee –,
aber die Strafe blieb für die Mutter nicht aus. Denn kaum hatte am Abend die
Schwester die Veränderung in Gregors Zimmer bemerkt, als sie, aufs höchste
beleidigt, ins Wohnzimmer lief und, trotz der beschwörend erhobenen Hände
der Mutter, in einen Weinkrampf ausbrach, dem die Eltern – der Vater war
natürlich aus seinem Sessel aufgeschreckt worden – zuerst erstaunt und hilflos
zusahen; bis auch sie sich zu rühren anfingen; der Vater rechts der Mutter
Vorwürfe machte, daß sie Gregors Zimmer nicht der Schwester zur Reinigung
überließ; links dagegen die Schwester anschrie, sie werde niemals mehr
Gregors Zimmer reinigen dürfen; während die Mutter den Vater, der sich vor
Erregung nicht mehr kannte, ins Schlafzimmer zu schleppen suchte; die
Schwester, von Schluchzen geschüttelt, mit ihren kleinen Fäusten den Tisch
bearbeitete; und Gregor laut vor Wut darüber zischte, daß es keinem einfiel,
die Tür zu schließen und ihm diesen Anblick und Lärm zu ersparen.
Aber selbst wenn die Schwester, erschöpft von ihrer Berufsarbeit, dessen
überdrüssig geworden war, für Gregor, wie früher, zu sorgen, so hätte noch
keineswegs die Mutter für sie eintreten müssen und Gregor hätte doch nicht
vernachlässigt werden brauchen. Denn nun war die Bedienerin da. Diese alte
Witwe, die in ihrem langen Leben mit Hilfe ihres starken Knochenbaues das
Ärgste überstanden haben mochte, hatte keinen eigentlichen Abscheu vor
Gregor. Ohne irgendwie neugierig zu sein, hatte sie zufällig einmal die Tür
von Gregors Zimmer aufgemacht und war im Anblick Gregors, der, gänzlich
überrascht, trotzdem ihn niemand jagte, hin und herzulaufen begann, die Hände
im Schoß gefaltet staunend stehen geblieben. Seitdem versäumte sie nicht,
stets flüchtig morgens und abends die Tür ein wenig zu öffnen und zu Gregor
hineinzuschauen. Anfangs rief sie ihn auch zu sich herbei, mit Worten, die sie
wahrscheinlich für freundlich hielt, wie »Komm mal herüber, alter
Mistkäfer!« oder »Seht mal den alten Mistkäfer!« Auf solche Ansprachen
antwortete Gregor mit nichts, sondern blieb unbeweglich auf seinem Platz, als
sei die Tür gar nicht geöffnet worden. Hätte man doch dieser Bedienerin, statt
sie nach ihrer Laune ihn nutzlos stören zu lassen, lieber den Befehl gegeben,
sein Zimmer täglich zu reinigen! Einmal am frühen Morgen – ein heftiger
Regen, vielleicht schon ein Zeichen des kommenden Frühjahrs, schlug an die
Scheiben – war Gregor, als die Bedienerin mit ihren Redensarten wieder
begann, derartig erbittert, daß er, wie zum Angriff, allerdings langsam und
hinfällig, sich gegen sie wendete. Die Bedienerin aber, statt sich zu fürchten,
hob bloß einen in der Nähe der Tür befindlichen Stuhl hoch einpor, und wie
sie mit groß geöffnetem Munde dastand, war ihre Absicht klar, den Mund erst
zu schließen, wenn der Sessel in ihrer Hand auf Gregors Rücken
niederschlagen würde. »Also weiter geht es nicht?« fragte sie, als Gregor
sich wieder umdrehte, und stellte den Sessel ruhig in die Ecke zurück.
Gregor aß nun fast gar nichts mehr. Nur wenn er zufällig an der
vorbereiteten Speise vorüberkam, nahm er zum Spiel einen Bissen in den
Mund, hielt ihn dort stundenlang und spie ihn dann meist wieder aus. Zuerst
dachte er, es sei die Trauer über den Zustand seines Zimmers, die ihn vom
Essen abhalte, aber gerade mit den Veränderungen des Zimmers söhnte er sich
sehr bald aus. Man hatte sich angewöhnt, Dinge, die man anderswo nicht
unterbringen konnte, in dieses Zimmer hineinzustellen, und solcher Dinge gab
es nun viele, da man ein Zimmer der Wohnung an drei Zimmerherren vermietet
hatte. Diese ernsten Herren – alle drei hatten Vollbärte, wie Gregor einmal
durch eine Türspalte feststellte – waren peinlich auf Ordnung, nicht nur in
ihrem Ziminer, sondern, da sie sich nun einmal hier eingemietet hatten, in der
ganzen Wirtschaft, also insbesondere in der Küche, bedacht. Unnützen oder
gar schmutzigen Kram ertrugen sie nicht. Überdies hatten sie zum größten Teil
ihre eigenen Einrichtungsstücke mitgebracht. Aus diesem Grunde waren viele
Dinge überflüssig geworden, die zwar nicht verkäuflich waren, die man aber
auch nicht wegwerfen wollte. Alle diese wanderten in Gregors Zimmer.
Ebenso auch die Aschenkiste und die Abfallkiste aus der Küche. Was nur im
Augenblick unbrauchbar war, schleuderte die Bedienerin, die es immer sehr
eilig hatte, einfach in Gregors Zimmer; Gregor sah glücklicherweise meist nur
den betreffenden Gegenstand und die Hand, die ihn hielt. Die Bedienerin hatte
vielleicht die Absicht, bei Zeit und Gelegenheit die Dinge wieder zu holen
oder alle insgesamt mit einemmal hinauszuwerfen, tatsächlich aber blieben sie
dort liegen, wohin sie durch den ersten Wurf gekommen waren, wenn nicht
Gregor sich durch das Rumpelzeug wand und es in Bewegung brachte, zuerst
gezwungen, weil kein sonstiger Platz zum Kriechen frei war, später aber mit
wachsendem Vergnügen, obwohl er nach solchen Wanderungen, zum Sterben
müde und traurig, wieder stundenlang sich nicht rührte.
Da die Zimmerherren manchmal auch ihr Abendessen zu Hause im
gemeinsamen Wohnzimmer einnahmen, blieb die Wohnzimmertür an manchen
Abenden geschlossen, aber Gregor verzichtete ganz leicht auf das Öffnen der
Tür, hatte er doch schon manche Abende, an denen sie geöffnet war, nicht
ausgenutzt, sondern war, ohne daß es die Familie merkte, im dunkelsten
Winkel seines Zimmers gelegen. Einmal aber hatte die Bedienerin die Tür
zum Wohnzimmer ein wenig offen gelassen, und sie blieb so offen, auch als
die Zimmerherren am Abend eintraten und Licht gemacht wurde. Sie setzten
sich oben an den Tisch, wo in früheren Zeiten der Vater, die Mutter und
Gregor gegessen hatten, entfalteten die Servietten und nahmen Messer und
Gabel in die Hand. Sofort erschien in der Tür die Mutter mit einer Schüssel
Fleisch und knapp hinter ihr die Schwester mit einer Schüssel
hochgeschichteter Kartoffeln. Das Essen dampfte mit starkem Rauch. Die
Zimmerherren beugten sich über die vor sie hingestellten Schüsseln, als
wollten sie sie vor dem Essen prüfen, und tatsächlich zerschnitt der, welcher
in der Mitte saß und den anderen zwei als Autorität zu gelten schien, ein Stück
Fleisch noch auf der Schüssel, offenbar um festzustellen, ob es mürbe genug
sei und ob es nicht etwa in die Küche zurückgeschickt werden solle. Er war
befriedigt, und Mutter und Schwester, die gespannt zugesehen hatten, begannen
aufatmend zu lächeln.
Die Familie selbst aß in der Küche. Trotzdem kam der Vater, ehe er in die
Küche ging, in dieses Zimmer herein und machte mit einer einzigen
Verbeugung, die Kappe in der Hand, einen Rundgang um den Tisch. Die
Zimmerherren erhoben sich sämtlich und murmelten etwas in ihre Bärte. Als
sie dann allein waren, aßen sie fast unter vollkommenem Stillschweigen.
Sonderbar schien es Gregor, daß man aus allen mannigfachen Geräuschen des
Essens immer wieder ihre kauenden Zähne heraushörte, als ob damit Gregor
gezeigt werden sollte, daß man Zähne brauche, um zu essen, und daß man auch
mit den schönsten zahnlosen Kiefern nichts ausrichten könne. »Ich habe ja
Appetit«, sagte sich Gregor sorgenvoll, »aber nicht auf diese Dinge. Wie sich
diese Zimmerherren nähren, und ich komme um!«
Gerade an diesem Abend – Gregor erinnerte sich nicht, während der ganzen
Zeit die Violine gehört zu haben – ertönte sie von der Küche her. Die
Zimmerherren hatten schon ihr Nachtmahl beendet, der mittlere hatte eine
Zeitung hervorgezogen, den zwei anderen je ein Blatt gegeben, und nun lasen
sie zurückgelehnt und rauchten. Als die Violine zu spielen begann, wurden sie
aufmerksam, erhoben sich und gingen auf den Fußspitzen zur Vorzimmertür, in
der sie aneinandergedrängt stehen blieben. Man mußte sie von der Küche aus
gehört haben, denn der Vater rief: »Ist den Herren das Spiel vielleicht
unangenehm? Es kann sofort eingestellt werden.« »Im Gegenteil«, sagte der
mittlere der Herren, »möchte das Fräulein nicht zu uns hereinkommen und hier
im Zimmer spielen, wo es doch viel bequemer und gemütlicher ist?« »O
bitte«, rief der Vater, als sei er der Violinspieler. Die Herren traten ins
Zimmer zurück und warteten. Bald kam der Vater mit dem Notenpult, die
Mutter mit den Noten und die Schwester mit der Violine. Die Schwester
bereitete alles ruhig zum Spiele vor; die Eltern, die niemals früher Zimmer
vermietet hatten und deshalb die Höflichkeit gegen die Zimmerherren
übertrieben, wagten gar nicht, sich auf ihre eigenen Sessel zu setzen; der Vater
lehnte an der Tür, die rechte Hand zwischen zwei Knöpfe des geschlossenen
Livreerockes gesteckt; die Mutter aber erhielt von einem Herrn einen Sessel
angeboten und saß, da sie den Sessel dort ließ, wohin ihn der Herr zufällig
gestellt hatte, abseits in einem Winkel.
Die Schwester begann zu spielen; Vater und Mutter verfolgten, jeder von
seiner Seite, aufmerksam die Bewegungen ihrer Hände. Gregor hatte, von dem
Spiele angezogen, sich ein wenig weiter vorgewagt und war schon mit dem
Kopf im Wohnzimmer. Er wunderte sich kaum darüber, daß er in letzter Zeit
so wenig Rücksicht auf die andern nahm; früher war diese Rücksichtnahme
sein Stolz gewesen. Und dabei hätte er gerade jetzt mehr Grund gehabt, sich
zu verstecken, denn infolge des Staubes, der in seinem Zimmer überall lag und
bei der kleinsten Bewegung umherflog, war auch er ganz staubbedeckt; Fäden,
Haare, Speiseüberreste schleppte er auf seinem Rücken und an den Seiten mit
sich herum; seine Gleichgültigkeit gegen alles war viel zu groß, als daß er
sich, wie früher mehrmals während des Tages, auf den Rücken gelegt und am
Teppich gescheuert hätte. Und trotz dieses Zustandes hatte er keine Scheu, ein
Stück auf dem makellosen Fußboden des Wohnzimmers vorzurücken.
Allerdings achtete auch niemand auf ihn. Die Familie war gänzlich vom
Violinspiel in Anspruch genommen; die Zimmerherren dagegen, die zunächst,
die Hände in den Hosentaschen, viel zu nahe hinter dem Notenpult der
Schwester sich aufgestellt hatten, so daß sie alle in die Noten hätten sehen
können, was sicher die Schwester stören mußte, zogen sich bald unter
halblauten Gesprächen mit gesenkten Köpfen zum Fenster zurück, wo sie, vom
Vater besorgt beobachtet, auch blieben. Es hatte nun wirklich den
überdeutlichen Anschein, als wären sie in ihrer Annahme, ein schönes oder
unterhaltendes Violinspiel zu hören, enttäuscht, hätten die ganze Vorführung
satt und ließen sich nur aus Höflichkeit noch in ihrer Ruhe stören. Besonders
die Art, wie sie alle aus Nase und Mund den Rauch ihrer Zigarren in die Höhe
bliesen, ließ auf große Nervosität schließen. Und doch spielte die Schwester
so schön. Ihr Gesicht war zur Seite geneigt, prüfend und traurig folgten ihre
Blicke den Notenzeilen. Gregor kroch noch ein Stück vorwärts und hielt den
Kopf eng an den Boden, um möglicherweise ihren Blicken begegnen zu
können. War er ein Tier, da ihn Musik so ergriff ? Ihm war, als zeige sich ihm
der Weg zu der ersehnten unbekannten Nahrung. Er war entschlossen, bis zur
Schwester vorzudringen, sie am Rock zu zupfen und ihr dadurch anzudeuten,
sie möge doch mit ihrer Violine in sein Zimmer kommen, denn niemand lohnte
hier das Spiel so, wie er es lohnen wollte. Er wollte sie nicht mehr aus
seinem Zimmer lassen, wenigstens nicht, solange er lebte; seine
Schreckgestalt sollte ihm zum erstenmal nützlich werden; an allen Türen
seines Zimmers wollte er gleichzeitig sein und den Angreifern
entgegenfauchen; die Schwester aber sollte nicht gezwungen, sondern
freiwillig bei ihm bleiben; sie sollte neben ihm auf dem Kanapee sitzen, das
Ohr zu ihm herunterneigen, und er wollte ihr dann anvertrauen, daß er die
feste Absicht gehabt habe, sie auf das Konservatorium zu schicken, und daß er
dies, wenn nicht das Unglück dazwischen gekommen wäre, vergangene
Weihnachten – Weihnachten war doch wohl schon vorüber? – allen gesagt
hätte, ohne sich um irgendwelche Widerreden zu kümmern. Nach dieser
Erklärung würde die Schwester in Tränen der Rührung ausbrechen, und
Gregor würde sich bis zu ihrer Achsel erheben und ihren Hals küssen, den
sie, seitdem sie ins Geschäft ging, frei ohne Band oder Kragen trug.
»Herr Samsa!« rief der mittlere Herr dem Vater zu und zeigte, ohne ein
weiteres Wort zu verlieren, mit dem Zeigefinger auf den langsam sich
vorwärtsbewegenden Gregor. Die Violine verstummte, der mittlere
Zimmerherr lächelte erst einmal kopfschüttelnd seinen Freunden zu und sah
dann wieder auf Gregor hin. Der Vater schien es für nötiger zu halten, statt
Gregor zu vertreiben, vorerst die Zimmerherren zu beruhigen, trotzdem diese
gar nicht aufgeregt waren und Gregor sie mehr als das Violinspiel zu
unterhalten schien. Er eilte zu ihnen und suchte sie mit ausgebreiteten Armen
in ihr Zimmer zu drängen und gleichzeitig mit seinem Körper ihnen den
Ausblick auf Gregor zu nehmen. Sie wurden nun tatsächlich ein wenig böse,
man wußte nicht mehr, ob über das Benehmen des Vaters oder über die ihnen
jetzt aufgehende Erkenntnis, ohne es zu wissen, einen solchen Zimmernachbar
wie Gregor besessen zu haben. Sie verlangten vom Vater Erklärungen, hoben
ihrerseits die Arme, zupften unruhig an ihren Bärten und wichen nur langsam
gegen ihr Zimmer zurück. Inzwischen hatte die Schwester die Verlorenheit, in
die sie nach dem plötzlich abgebrochenen Spiel verfallen war, überwunden,
hatte sich, nachdem sie eine Zeit lang in den lässig hängenden Händen Violine
und Bogen gehalten und weiter, als spiele sie noch, in die Noten gesehen
hatte, mit einem Male aufgerafft, hatte das Instrument auf den Schoß der
Mutter gelegt, die in Atembeschwerden mit heftig arbeitenden Lungen noch
auf ihrem Sessel saß, und war in das Nebenzimmer gelaufen, dem sich die
Zimmerherren unter dem Drängen des Vaters schon schneller näherten. Man
sah, wie unter den geübten Händen der Schwester die Decken und Polster in
den Betten in die Höhe flogen und sich ordneten. Noch ehe die Herren das
Zimmer erreicht hatten, war sie mit dem Aufbetten fertig und schlüpfte heraus.
Der Vater schien wieder von seinem Eigensinn derartig ergriffen, daß er jeden
Respekt vergaß, den er seinen Mietern immerhin schuldete. Er drängte nur und
drängte, bis schon in der Tür des Zimmers der mittlere der Herren donnernd
mit dem Fuß aufstampfte und dadurch den Vater zum Stehen brachte. »Ich
erkläre hiermit«, sagte er, hob die Hand und suchte mit den Blicken auch die
Mutter und die Schwester, »daß ich mit Rücksicht auf die in dieser Wohnung
und Familie herrschenden widerlichen Verhältnisse« – hierbei spie er kurz
entschlossen auf den Boden – »mein Zimmer augenblicklich kündige. Ich
werde natürlich auch für die Tage, die ich hier gewohnt habe, nicht das
Geringste bezahlen, dagegen werde ich es mir noch überlegen, ob ich nicht
mit irgendwelchen – glauben Sie mir – sehr leicht zu begründenden
Forderungen gegen Sie auftreten werde.« Er schwieg und sah gerade vor sich
hin, als erwarte er etwas. Tatsächlich fielen sofort seine zwei Freunde mit den
Worten ein: »Auch wir kündigen augenblicklich.« Darauf faßte er die
Türklinke und schloß mit einem Krach die Tür.
Der Vater wankte mit tastenden Händen zu seinem Sessel und ließ sich in
ihn fallen; es sah aus, als strecke er sich zu seinem gewöhnlichen
Abendschläfchen, aber das starke Nicken seines wie haltlosen Kopfes zeigte,
daß er ganz und gar nicht schlief. Gregor war die ganze Zeit still auf dem
Platz gelegen, auf dem ihn die Zimmerherren ertappt hatten. Die Enttäuschung
über das Mißlingen seines Planes, vielleicht aber auch die durch das viele
Hungern verursachte Schwäche machten es ihm unmöglich, sich zu bewegen.
Er fürchtete mit einer gewissen Bestimmtheit schon für den nächsten
Augenblick einen allgemeinen über ihn sich entladenden Zusammensturz und
wartete. Nicht einmal die Violine schreckte ihn auf, die, unter den zitternden
Fingern der Mutter hervor, ihr vom Schoße fiel und einen hallenden Ton von
sich gab.
»Liebe Eltern«, sagte die Schwester und schlug zur Einleitung mit der Hand
auf den Tisch, »so geht es nicht weiter. Wenn ihr das vielleicht nicht einsehet,
ich sehe es ein. Ich will vor diesem Untier nicht den Namen meines Bruders
aussprechen, und sage daher bloß: wir müssen versuchen, es loszuwerden.
Wir haben das Menschenmögliche versucht, es zu pflegen und zu dulden, ich
glaube, es kann uns niemand den geringsten Vorwurf machen.« »Sie hat
tausendmal Recht«, sagte der Vater für sich. Die Mutter, die noch immer nicht
genug Atem finden konnte, fing in die vorgehaltene Hand mit einem irrsinnigen
Ausdruck der Augen dumpf zu husten an.
Die Schwester eilte zur Mutter und hielt ihr die Stirn. Der Vater schien
durch die Worte der Schwester auf bestimmtere Gedanken gebracht zu sein,
hatte sich aufrecht gesetzt, spielte mit seiner Dienermütze zwischen den
Tellern, die noch vom Nachtmahl der Zimmerherren her auf dem Tische lagen,
und sah bisweilen auf den stillen Gregor hin.
»Wir müssen es loszuwerden suchen«, sagte die Schwester nun
ausschließlich zum Vater, denn die Mutter hörte in ihrem Husten nichts, »es
bringt euch noch beide um, ich sehe es kommen. Wenn man schon so schwer
arbeiten muß, wie wir alle, kann man nicht noch zu Hause diese ewige
Quälerei ertragen. Ich kann es auch nicht mehr.« Und sie brach so heftig in
Weinen aus, daß ihre Tränen auf das Gesicht der Mutter niederflossen, von
dem sie sie mit mechanischen Handbewegungen wischte.
»Kind«, sagte der Vater mitleidig und mit auffallendem Verständnis, »was
sollen wir aber tun?«
Die Schwester zuckte nur die Achseln zum Zeichen der Ratlosigkeit, die sie
nun während des Weinens im Gegensatz zu ihrer früheren Sicherheit ergriffen
hatte.
»Wenn er uns verstünde«, sagte der Vater halb fragend; die Schwester
schüttelte aus dem Weinen heraus heftig die Hand zum Zeichen, daß daran
nicht zu denken sei.
»Wenn er uns verstünde«, wiederholte der Vater und nahm durch Schließen
der Augen die Überzeugung der Schwester von der Unmöglichkeit dessen in
sich auf, »dann wäre vielleicht ein Übereinkommen mit ihm möglich. Aber so
–«
»Weg muß es«, rief die Schwester, »das ist das einzige Mittel, Vater. Du
mußt bloß den Gedanken loszuwerden suchen, daß es Gregor ist. Daß wir es
solange geglaubt haben, das ist ja unser eigentliches Unglück. Aber wie kann
es denn Gregor sein? Wenn es Gregor wäre, er hätte längst eingesehen, daß
ein Zusammenleben von Menschen mit einem solchen Tier nicht möglich ist,
und wäre freiwillig fortgegangen. Wir hätten dann keinen Bruder, aber könnten
weiter leben und sein Andenken in Ehren halten. So aber verfolgt uns dieses
Tier, vertreibt die Zimmerherren, will offenbar die ganze Wohnung einnehmen
und uns auf der Gasse übernachten lassen. Sieh nur, Vater«, schrie sie
plötzlich auf, »er fängt schon wieder an!« Und in einem für Gregor gänzlich
unverständlichen Schrecken verließ die Schwester sogar die Mutter, stieß sich
förmlich von ihrem Sessel ab, als wollte sie lieber die Mutter opfern, als in
Gregors Nähe bleiben, und eilte hinter den Vater, der, lediglich durch ihr
Benehmen erregt, auch aufstand und die Arme wie zum Schutze der Schwester
vor ihr halb erhob.
Aber Gregor fiel es doch gar nicht ein, irgend jemandem und gar seiner
Schwester Angst machen zu wollen. Er hatte bloß angefangen sich
umzudrehen, um in sein Zimmer zurückzuwandern, und das nahm sich
allerdings auffallend aus, da er infolge seines leidenden Zustandes bei den
schwierigen Umdrehungen mit seinem Kopfe nachhelfen mußte, den er hierbei
viele Male hob und gegen den Boden schlug. Er hielt inne und sah sich um.
Seine gute Absicht schien erkannt worden zu sein; es war nur ein
augenblicklicher Schrecken gewesen. Nun sahen ihn alle schweigend und
traurig an. Die Mutter lag, die Beine ausgestreckt und aneinandergedrückt, in
ihrem Sessel, die Augen fielen ihr vor Ermattung fast zu; der Vater und die
Schwester saßen nebeneinander, die Schwester hatte ihre Hand um des Vaters
Hals gelegt.
»Nun darf ich mich schon vielleicht umdrehen«, dachte Gregor und begann
seine Arbeit wieder. Er konnte das Schnaufen der Anstrengung nicht
unterdrücken und mußte auch hier und da ausruhen.
Im übrigen drängte ihn auch niemand, es war alles ihm selbst überlassen.
Als er die Umdrehung vollendet hatte, fing er sofort an, geradeaus
zurückzuwandern. E staunte über die große Entfernung, die ihn von seinem
Zimmer trennte, und begriff gar nicht, wie er bei seiner Schwäche vor kurze
Zeit den gleichen Weg, fast ohne es zu merken, zurückgelegt hatte. Immerfort
nur auf rasches Kriechen bedacht, achtete er kaum da auf, daß kein Wort, kein
Ausruf seiner Familie ihn störte.
Erst als er schon in der Tür war, wendete er den Kopf, nicht vollständig,
denn er fühlte den Hals steif werden, immerhin sah er noch, daß sich hinter
ihm nichts verändert hatte, nur die Schwester war aufgestanden. Sein letzter
Blick streifte die Mutter, die nun völlig eingeschlafen war.
Kaum war er innerhalb seines Zimmers, wurde die Tür eiligst zu gedrückt
festgeriegelt und versperrt. Über den plötzlichen Lärm hinter sich erschrak
Gregor so, daß ihm die Beinchen einknickten. Es war die Schwester, die sich
so beeilt hatte. Aufrecht war sie schon da gestanden und hatte gewartet,
leichtfüßig war sie dann vorwärtsgesprungen, Gregor hatte sie gar nicht
kommen hören, und ein »Endlich!« rief sie den Eltern zu, während sie den
Schlüssel im Schloß umdrehte.
»Und jetzt?« fragte sich Gregor und sah sich im Dunkeln um. Er machte
bald die Entdeckung, daß er sich nun überhaupt nicht mehr rühren konnte. Er
wunderte sich darüber nicht, eher kam es ihm unnatürlich vor, daß er sich bis
jetzt tatsächlich mit diesen dünnen Beinchen hatte fortbewegen können. Im
übrigen fühlte er sich verhältnismäßig behaglich. Er hatte zwar Schmerzen im
ganzen Leib, aber ihm war, als würden sie allmählich schwächer und
schwächer und würden schließlich ganz vergehen. Den verfaulten Apfel in
seinem Rücken und die entzündete Umgebung, die ganz von weichem Staub
bedeckt waren, spürte er schon kaum. An seine Familie dachte er mit Rührung
und Liebe zurück. Seine Meinung darüber, daß er verschwinden müsse, war
womöglich noch entschiedener, als die seiner Schwester. In diesem Zustand
leeren und friedlichen Nachdenkens blieb er, bis die Turmuhr die dritte
Morgenstunde schlug. Den Anfang des allgemeinen Hellerwerdens draußen
vor dem Fenster erlebte er noch. Dann sank sein Kopf ohne seinen Willen
gänzlich nieder, und aus seinen Nüstern strömte sein letzter Atem schwach
hervor.
Als am frühen Morgen die Bedienerin kam – vor lauter Kraft und Eile
schlug sie, wie oft man sie auch schon gebeten hatte, das zu vermeiden, alle
Türen derartig zu, daß in der ganzen Wohnung von ihrem Kommen an kein
ruhiger Schlaf mehr möglich war – , fand sie bei ihrem gewöhnlichen kurzen
Besuch an Gregor zuerst nichts Besonderes. Sie dachte, er liege absichtlich so
unbeweglich da und spiele den Beleidigten; sie traute ihm allen möglichen
Verstand zu. Weil sie zufällig den langen Besen in der Hand hielt, suchte sie
mit ihm Gregor von der Tür aus zu kitzeln. Als sich auch da kein Erfolg
zeigte, wurde sie ärgerlich und stieß ein wenig in Gregor hinein, und erst als
sie ihn ohne jeden Widerstand von seinem Platze geschoben hatte, wurde sie
aufmerksam. Als sie bald den wahren Sachverhalt erkannte, machte sie große
Augen, pfiff vor sich hin, hielt sich aber nicht lange auf, sondern riß die Tür
des Schlafzimmers auf und rief mit lauter Stimme in das Dunkel hinein:
»Sehen Sie nur mal an, es ist krepiert; da liegt es, ganz und gar krepiert!«
Das Ehepaar Samsa saß im Ehebett aufrecht da und hatte zu tun, den
Schrecken über die Bedienerin zu verwinden, ehe es dazu kam, ihre Meldung
aufzufassen. Dann aber stiegen Herr und Frau Samsa, jeder auf seiner Seite,
eiligst aus dem Bett, Herr Samsa warf die Decke über seine Schultern, Frau
Samsa kam nur im Nachthemd hervor; so traten sie in Gregors Zimmer.
Inzwischen hatte sich auch die Tür des Wohnzimmers geöffnet, in dem Grete
seit dem Einzug der Zimmerherren schlief; sie war völlig angezogen, als hätte
sie gar nicht geschlafen, auch ihr bleiches Gesicht schien das zu beweisen.
»Tot?« sagte Frau Samsa und sah fragend zur Bedienerin auf, trotzdem sie
doch alles selbst prüfen und sogar ohne Prüfung erkennen konnte. »Das will
ich meinen«, sagte die Bedienerin und stieß zum Beweis Gregors Leiche mit
dem Besen noch ein großes Stück seitwärts. Frau Samsa machte eine
Bewegung, als wolle sie den Besen zurückhalten, tat es aber nicht. »Nun«,
sagte Herr Samsa, »jetzt können wir Gott danken.« Er bekreuzte sich, und die
drei Frauen folgten seinem Beispiel.
Grete, die kein Auge von der Leiche wendete, sagte: »Seht nur, wie mager
er war. Er hat ja auch schon so lange Zeit nichts gegessen. So wie die Speisen
hereinkamen, sind sie wieder hinausgekommen.« Tatsächlich war Gregors
Körper vollständig flach und trocken, man erkannte das eigentlich erst jetzt,
da er nicht mehr von den Beinchen gehoben war und auch sonst nichts den
Blick ablenkte.
»Komm, Grete, auf ein Weilchen zu uns herein«, sagte Frau Samsa mit
einem wehmütigen Lächeln, und Grete ging, nicht ohne nach der Leiche
zurückzusehen, hinter den Eltern in das Schlafzimmer. Die Bedienerin schloß
die Tür und öffnete gänzlich das Fenster. Trotz des frühen Morgens war der
frischen Luft schon etwas Lauigkeit beigemischt. Es war eben schon Ende
März.
Aus ihrem Zimmer traten die drei Zimmerherren und sahen sich erstaunt
nach ihrem Frühstück um; man hatte sie vergessen. »Wo ist das Frühstück?«
fragte der mittlere der Herren mürrisch die Bedienerin. Diese aber legte den
Finger an den Mund und winkte dann hastig und schweigend den Herren zu,
sie möchten in Gregors Zimmer kommen. Sie kamen auch und standen dann,
die Hände in den Taschen ihrer etwas abgenutzten Röckchen, in dem nun
schon ganz hellen Zimmer um Gregors Leiche herum.
Da öffnete sich die Tür des Schlafzimmers, und Herr Samsa erschien in
seiner Livree an einem Arm seine Frau, am anderen seine Tochter. Alle waren
ein wenig verweint; Grete drückte bisweilen ihr Gesicht an den Arm des
Vaters.
 »Verlassen Sie sofort meine Wohnung!« sagte Herr Samsa und zeigte auf
die Tür, ohne die Frauen von sich zu lassen. »Wie meinen Sie das?« sagte der
mittlere der Herren etwas bestürzt und lächelte süßlich. Die zwei anderen
hielten die Hände auf dem Rücken und rieben sie ununterbrochen aneinander,
wie in freudiger Erwartung eines großen Streites, der aber für sie günstig
ausfallen mußte. »Ich meine es genau so, wie ich es sage«, antwortete Herr
Samsa und ging in einer Linie mit seinen zwei Begleiterinnen auf den
Zimmerherrn zu. Dieser stand zuerst still da und sah zu Boden, als ob sich die
Dinge in seinem Kopf zu einer neuen Ordnung zusammenstellten. »Dann gehen
wir also«, sagte er dann und sah zu Herrn Samsa auf, als verlange er in einer
plötzlich ihn überkommenden Demut sogar für diesen Entschluß eine neue
Genehmigung. Herr Samsa nickte ihm bloß mehrmals kurz mit großen Augen
zu. Daraufhin ging der Herr tatsächlich sofort mit langen Schritten ins
Vorzimmer; seine beiden Freunde hatten schon ein Weilchen lang mit ganz
ruhigen Händen aufgehorcht und hüpften ihm jetzt geradezu nach, wie in
Angst, Herr Samsa könnte vor ihnen ins Vorzimmer eintreten und die
Verbindung mit ihrem Führer stören. Im Vorzimmer nahmen alle drei die Hüte
vom Kleiderrechen, zogen ihre Stöcke aus dem Stockbehälter, verbeugten sich
stumm und verließen die Wohnung. In einem, wie sich zeigte, gänzlich
unbegründeten Mißtrauen trat Herr Samsa mit den zwei Frauen auf den
Vorplatz hinaus; an das Geländer gelehnt, sahen sie zu, wie die drei Herren
zwar langsam, aber ständig die lange Treppe hinunterstiegen, in jedem
Stockwerk in einer bestimmten Biegung des Treppenhauses verschwanden und
nach ein paar Augenblicken wieder hervorkamen; je tiefer sie gelangten, desto
mehr verlor sich das Interesse der Familie Samsa für sie, und als ihnen
entgegen und dann hoch über sie hinweg ein Fleischergeselle mit der Trage
auf dem Kopf in stolzer Haltung heraufstieg, verließ bald Herr Samsa mit den
Frauen das Geländer, und alle kehrten, wie erleichtert, in ihre Wohnung
zurück.
Sie beschlossen, den heutigen Tag zum Ausruhen und Spazierengehen zu
verwenden; sie hatten diese Arbeitsunterbrechung nicht nur verdient, sie
brauchten sie sogar unbedingt. Und so setzten sie sich zum Tisch und
schrieben drei Entschuldigungsbriefe, Herr Samsa an seine Direktion, Frau
Samsa an ihren Auftraggeber, und Grete an ihren Prinzipal. Während des
Schreibens kam die Bedienerin herein, um zu sagen, daß sie fortgehe, denn
ihre Morgenarbeit war beendet. Die drei Schreibenden nickten zuerst bloß,
ohne aufzuschauen, erst als die Bedienerin sich immer noch nicht entfernen
wollte, sah man ärgerlich auf. »Nun?« fragte Herr Samsa. Die Bedienerin
stand lächelnd in der Tür, als habe sie der Familie ein großes Glück zu
melden, werde es aber nur dann tun, wenn sie gründlich ausgefragt werde.
Die fast aufrechte kleine Straußfeder auf ihrem Hut, über die sich Herr Samsa
schon während ihrer ganzen Dienstzeit ärgerte, schwankte leicht nach allen
Richtungen. »Also was wollen Sie eigentlich?« fragte Frau Samsa, vor
welcher die Bedienerin noch am meisten Respekt hatte. »Ja«, antwortete die
Bedienerin und konnte vor freundlichem Lachen nicht gleich weiter reden,
»also darüber, wie das Zeug von nebenan weggeschafft werden soll, müssen
Sie sich keine Sorge machen. Es ist schon in Ordnung.« Frau Samsa und Grete
beugten sich zu ihren Briefen nieder, als wollten sie weiterschreiben; Herr
Samsa, welcher merkte, daß die Bedienerin nun alles ausführlich zu
beschreiben anfangen wollte, wehrte dies mit ausgestreckter Hand
entschieden ab. Da sie aber nicht erzählen durfte, erinnerte sie sich an die
große Eile, die sie hatte, rief offenbar beleidigt: »Adjes allseits«, drehte sich
wild um und verließ unter fürchterlichem Türezuschlagen die Wohnung.
»Abends wird sie entlassen«, sagte Herr Samsa, bekam aber weder von
seiner Frau, noch von seiner Tochter eine Antwort, denn die Bedienerin
schien ihre kaum gewonnene Ruhe wieder gestört zu haben. Sie erhoben sich,
gingen zum Fenster und blieben dort, sich umschlungen haltend. Herr Samsa
drehte sich in seinem Sessel nach ihnen um und beobachtete sie still ein
Weilchen. Dann rief er: »Also kommt doch her. Laßt schon endlich die alten
Sachen. Und nehmt auch ein wenig Rücksicht auf mich.« Gleich folgten ihm
die Frauen, eilten zu ihm, liebkosten ihn und beendeten rasch ihre Briefe.
Dann verließen alle drei gemeinschaftlich die Wohnung, was sie schon seit
Monaten nicht getan hatten, und fuhren mit der Elektrischen ins Freie vor die
Stadt. Der Wagen, in dem sie allein saßen, war ganz von warmer Sonne
durchschienen. Sie besprachen, bequem auf ihren Sitzen zurückgelehnt, die
Aussichten für die Zukunft, und es fand sich, daß diese bei näherer
Betrachtung durchaus nicht schlecht waren, denn aller drei Anstellungen
waren, worüber sie einander eigentlich noch gar nicht ausgefragt hatten,
überaus günstig und besonders für später vielversprechend. Die größte
augenblickliche Besserung der Lage mußte sich natürlich leicht durch einen
Wohnungswechsel ergeben; sie wollten nun eine kleinere und billigere, aber
besser gelegene und überhaupt praktischere Wohnung nehmen, als es die
jetzige, noch von Gregor ausgesuchte war.Während sie sich so unterhielten,
fiel es Herrn und Frau Samsa im Anblick ihrer immer lebhafter werdenden
Tochter fast gleichzeitig ein, wie sie in der letzten Zeit trotz aller Plage, die
ihre Wangen bleich gemacht hatte, zu einem schönen und üppigen Mädchen
aufgeblüht war. Stiller werdend und fast unbewußt durch Blicke sich
verständigend, dachten sie daran, daß es nun Zeit sein werde, auch einen
braven Mann für sie zu suchen. Und es war ihnen wie eine Bestätigung ihrer
neuen Träume und guten Absichten, als am Ziele ihrer Fahrt die Tochter als
erste sich erhob und ihren jungen Körper dehnte.